VIRGINIA HENLEY

A SÁRKÁNY KINCSE

1
 Prológus

Eleanor Plantagenet Marshal, Anglia hercegnője, Pembroke grófnője fekete hajú legendás
szépség volt. Szív alakú arcát keretező selymes tincsei ragyogó fekete palástként omlottak a
derekáig. Hatalmas, mélykék szeme perzsa zafírhoz hasonlított, s szerte az országban úgy
ismerték, mint a Király Drága Kincsét. Ruháit és ékszereit irigyelte az egész windsori udvar,
ahol a hercegnő lakott, szolgák és komornak hada leste minden kívánságát.
Mint minden tizenhét éves lányét, az ő gondolatait is a szerelem kötötte le. Szenvedélye
nem ismert határokat. Örökké szeretni fogja kedvesét. Arca kipirult, mikor eszébe jutott a
meleg, hívogató ágy és Anglia tábornagyának meztelen teste. Széles válla, keménykötésű
mellkasa, bronzbarna bőre; a tűz fénye táncot járt acélos felsőtestén, és megvilágított minden
izomköteget. Mintha egész életében arra várt volna, hogy ez a férfi a magáévá tegye, hogy
beavassa az ősi rítusba, mely megtanítja az érzéki titkokra, és asszonnyá avatja.
De valami borzalmas dolog történt! William Marshal, Pembroke grófja meghalt, s Eleanort
bűntudat gyötörte. Az orvosok diagnózisa lesújtó volt; William szíve megállt, miközben fiatal
felesége telhetetlen vágyait próbálta kielégíteni. Szörnyű botrány robbant ki. A hír futótűzként
terjedt. Erről beszélt az udvar, a város, az egész ország. Élvezettel találgatták, miféle
bujálkodásokra lehet képes a hercegnő, melyekkel így túlhajszolta férjét, Anglia életerős
tábornagyát.
Eleanor újra és újra átélte bűnös titkát. Eszébe jutott az a mérhetetlen feszültség, amelyet
érzett, amikor William lehúzta róla hálóingét, s ő majd elájult az izgalomtól. Felkiáltott a
gyönyörtől, midőn a férfi kezével és nyelvével a mellbimbóját kényeztette. Amikor ujjai
szétválasztották asszonyisága redőit, hogy megkeressék bensejének kincsét, nem tudott
ellenállni a kíváncsiságnak, hogy fel ne fedezze William férfiasságát. Mikor William fölé
térdelt, hogy kemény, vastag hímvesszejével belehatoljon, Eleanor majd meghalt a
várakozástól. De William volt az, aki meghalt. Eleanor azonnal szüzességi fogadalmat tett és
örök özvegységet esküdött, de így sem nyert feloldozást bűne alól, s kínzó fájdalma nem
enyhült.
Pembroke grófnéja csak ritkán mutatkozott az udvarnál. Zárkózottá vált, csupán
szolgálóival beszélt. Mintha férje halálakor valamiféle kábulatba esett volna, melyből, úgy
tűnt, már soha nem fog felébredni.
Eleanor felkapta könyvét, és lesétált elszigetelt, fallal körülvett kertjébe. Kinyitotta a
kaput, aztán a zsebébe csúsztatta a kulcsot; megnyugtatta a tudat, hogy itt senki sem törhet rá.
Soha nem fogok hozzászokni ehhez a gombóchoz a torkomban, gondolta kimerülten. Most
már egész életemben a könnyeimmel fogok küszködni? Felsóhajtott, s türelemre intette
magát. Még csak egy év telt el. Két vagy három év múlva biztosan elapadnak majd a könnyei.
A rendház főnökasszonya sürgette, hogy döntsön, de Eleanor semmit sem akart
elkapkodni. Előtte állt az egész élet. Nem fogsz hirtelen határozni, hogy aztán kedvedre
vezekelhess, intette magát. Elmerengve megérintette copfjait, melyek, ahogy az apácák
mutatták neki, három-három fonatban lógtak mindkét oldalon. A bal oldaliak jelképezték a
Szentháromságot, az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istent. A jobb oldaliak a szüzességet, az
engedelmességet és a szerénységet. Az elsővel nincs is gondom, gondolta magában, s
gyakorlással a második is fejleszthető, de abban nem vagyok biztos, hogy tudok szerényen
élni. Megpróbáltam lemondani a fényűzésről, de csődöt mondtam. Még mindig imádom a
szép ruhákat és az ékszereket. Őszintén szólva, jottányit sem változtam. A lelkem mélyén még
mindig ugyanaz a vadóc, akaratos, szenvedélyes teremtés vagyok, aki ötéves koromban
voltam. Csak megtanultam leplezni ezt, s higgadtan, nyugodtan viselkedni.
William pénzt és földet adományozott a St. Bride-rendnek Windsor közelében, s Eleanor
tudta, hogy mielőtt beáll apácának, ott kell töltenie egy egész álló éjszakát a zárda egyik
2
cellájában, hogy kiderítse, le tud-e mondani szabadságáról. Szinte biztos volt benne, hogy
igen, hisz mit is kezdhetne a szabadságával?
Este igyekezett erőt gyűjteni a kompletóriumon, a nap hetedik, s egyben utolsó
istentiszteletén való megjelenéshez. Ha szent fogadalmat tesz, vajon hogy fogja kibírni
minden álló nap azt a hét misét? Már ezredjére tette fel magának a kérdést, miért akar zárdába
vonulni, s mindig ugyanazt a választ kapta: azért, hogy bűnhődj! A rend főnökasszonya
szerint feloldozást nyer a bűne alól, örökre megtisztul majd, s Eleanor tudta, hogy már nem
sokáig lesz képes elviselni a megsemmisítő bűntudatot.
Felállt, és felemelte ágya mellől az ékszerberakásos markolatú tőrt. Üres tekintettel bámult
kifelé a János király torony ablakából. Ujját végigfuttatta a borotvaéles pengén. Tedd meg,
tedd meg most, sürgette egy hang. Ha tudná, hogy már ma este együtt lehet Williammel,
habozás nélkül megtenné. Megszabadult tőled... soha nem szeretett téged igazán... hagyd
békében nyugodni, suttogta egy másik hang. - Nem igaz! Nem igaz! - kiáltott fel hangosan.
Aztán halkan hozzátette: - Nem akarok így élni! - Eszébe jutott, hogy az öngyilkosság egyet
jelent a purgatóriummal. Mi értelme van egyik purgatóriumból a másikba jutni? Mi értelme
van bárminek?
Elvánszorgott a kápolnáig, ahol egy teljes órán át könyörgött bűnbocsánatért, aztán
elcsigázva ágyba bújt. Reggel, amikor a napfény betűzött hálószobájába, a fal felé fordult, és
a fejére húzta a takarót. Aludni akart, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal.
Álomba szenderült. Látta magát, amint együtt solymászik Williammel. Mindig egymás
mellett lovagoltak. A csípős, borízű levegő felélénkítette. Felállt a kengyelben, hogy
felröppentse sólymát, ám ekkor hirtelen felriadt. Az álom olyan valóságosnak tűnt, olyan
kézzelfoghatónak, mintha Eleanor nem is az ágyában lett volna. Mi az ördög van vele? Több
mint egy éve ki sem mozdult. Nem csoda, hogy így legyengült, szinte élőhalottá vált. Mintha
egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára vadászott a karvallyal, amit William
hozott neki az imádott Walesből. A kis ragadozó már biztosan el is felejtette a gazdáját.
Szüksége lesz a lovaglóruhájára. Tétovázott, mikor maga elé képzelte a merész jade-zöld
ruhát, mely már évek óta nem volt rajta. Gyűlölte a gyászruhákat, hisz oly régóta viselte őket.
Elmegy vadászni, döntötte el. Megkeresi a lovaglóruháját, és a karvaly kalitkához megy az
istállók mellé. Mikor visszahajtotta a takarót, hirtelen úgy érezte, mintha visszatért volna belé
az élet. Képzelete szárnyra kapott, visszarepült az esküvője napjáig, amikor az egész
elkezdődött. Minden pillanatára emlékezett annak a sorsdöntő napnak, mely gyökerestül
felforgatta az életét...

3
 Első rész

1.

Eleanor Katherine Plantagenet hercegnő a hajnalt köszöntő madarak énekére ébredt. Szíve
nagyot dobbant a boldogságtól, mikor beléhasított a felfedezés: végre eljött a nagy nap.
Türelmetlenül kiugrott a takaró alól, és mezítláb a csiszolt ezüsttükörhöz szaladt.
Semmit sem változott tegnap óta. Fekete haja rakoncátlan, összegubancolódott fürtökben
keretezte arcát, természetes elefántcsontszínű bőrén nyomot hagyott a túl sok napsütés, ajka
körül pedig ott húzódtak azok a makacs vonalak, amelyek elárulták, hogy a hercegnő mindig
megszerzi, amit akar. S ez soha nem is lesz másként, tökélte el magában. Akkor édes az élet,
ha megvalósul az ember álma. Volt, amiért vért kellett izzadnia, de rendíthetetlen
elszántsággal tört célja felé, akár azon az áron is, hogy mások életét pokollá tette, de mégis
övé lett az utolsó szó.
Még ötéves sem volt, mikor testvérei már úgy táncoltak, ahogy ő fütyült, s valóságos kis
zsarnokként uralkodott a gyermekszobában. Jóllehet mindannyian idősebbek voltak nála,
egyikük ráadásul maga az angol király, ő foggal-körömmel, de engedelmességre bírta őket.
Szája sarka mosolyra húzódott, mikor eszébe jutott a nap, mely megpecsételte sorsát.
Fivérei, Henrik és Richárd, akik abban az időben tizennégy, illetve tizenkét évesek voltak,
éppen nyúlvadászatra indultak zsákjukban egy menyéttel.
– Várjatok meg! - kiáltotta ellentmondást nem tűrő hangon a kis hercegnő, s igyekezett
felhúzni a halastóban való lubickolástól átvizesedett cipőjét.
– Te nem jössz, Kukac! - torkolta le Henrik király.
– Átkozott! Ne merj így hívni! - ordított rá Eleanor, és majd szétvetette a méreg.
– Megmondom dadusnak, hogy káromkodsz - szólt közbe a hatéves Isabella.
Eleanor megvető pillantást vetett nővérére. - Dadus tudja, hogy káromkodom... te kis pisis.
– Mi itt maradunk a kertben - közölte tízéves korának minden fennhéjázó bölcsességével
Joanna. - Ha megint elmész a fiúkkal, elárullak.
Eleanor felkapta a zsákot, melyben a menyét lapult, és Joanna felé lódította. - Ha
megteszed, egy sötét éjszaka ezt találod az ágyadban - fenyegetőzött, s arca egy csúf vízköpő
képévé torzult.
Joanna sikított, és megragadta a kis Isabella kezét. - Menjünk innen, ez maga a ördög.
Richárd, Cornwall hercege fültövön vágta Eleanort, és elragadta tőle a zsákot. - Játssz a
lányokkal, Kukac, nem jössz velünk!
Eleanor csípőre tette ökölbe szorított kezét, s állát harciasan felvetette. - Ha nem engeded
meg, hogy veletek tartsak, szétkürtölöm, hogy a cselédlányok körül legyeskedsz, és
felhorzsolod a bőrüket serkenő szakálladdal!
– Kukacképű kis szuka! - szitkozódott a serdülő Henrik.
Richárd fiatalabb volt a királynál, de erősebb, ezért őt tekintették a falkavezérnek. Hirtelen
hátravetette a fejét, és harsányan felkacagott. - Akkora, mint egy pisis kis hangya, mégis ő az
úr a háznál. Gyere, Kukac, fogadok, hogy úgysem fűlik a fogad az efféle mulatsághoz.
Őszintén szólva így is történt. Eleanor elszörnyedve nézte, ahogy fivérei becsúsztatják a
kis állatot a nyúlüregbe, aztán a kotorék másik oldalán zsákkal a kezükben várják, hogy a
halálra rémült nyuszi felbukkanjon. Megesett a szíve rajta, mikor maga elé képzelte a
félelemtől reszkető barna bundás kis állatot.
4
 Testvérei jót nevettek kicsorduló könnyei láttán, melyeket piszkos ujjaival igyekezett
letörölni, s közben maszatos csíkokat húzott az arcára. Úgy érezte, menten rosszul lesz a
megalázottságtól, s megiramodott a palota felé. Legnagyobb aggodalmára azonban fivérei
utánaeredtek, egy pillanatra sem hagyva abba a gúnyolódást mimózaságán.
Az aranyszőke Henrik nagyapjára, II. Henrikre, Richárd pedig lángvörös hajával névrokon
nagybátyjára, Oroszlánszívű Richárdra ütött. Egyedül Eleanor, a család legkisebbje örökölte
szülei, a gyűlölt János király és Angouléme-i Isabella királynő sötét hajszínét. Testvéreinek ez
lett a vesszőparipájuk, amikor csúfolták.
- Észrevetted már, mennyire hasonlít ez a lány egy fekete csótányra? - kérdezte Richárd.
Henrik nevetett. - Az alom utolsó kölyke mindig csenevész, de ez olyan kicsi, mint egy
törpe.
Eleanor még soha ilyen nyomorultul nem érezte magát. Forgott vele a világ, arca lángolt,
kifulladt a futástól, s most még a sarkába is belehasított a fájdalom. Megtorpant, levetette a
cipőjét, és egy hatalmas, felfakadt hólyagot pillantott meg. - Ó, a fenébe! - mormolta, és a
cipőt, ami feltörte a lábát, a szederbokorba hajította.
A többiek épp akkor érték utol, amikor a háttérben már feltűnt a palota.
– Jött valaki - állapította meg Richárd.
– Marshal! - kiáltotta Henrik boldogan, mert felismerte a hátsó lábán álló vörös oroszlánt a
fehér címerben.
Eleanor nyomorúsága egy csapásra szertefoszlott; Marshal megmentette. Ó, mennyire
szerette őt!
A király és Cornwall hercege már teljes tíz perce üdvözölték William Marshalt, szeretett
gyámjukat, mikor Eleanor kicsiny lábán végre odabicegett a nagyszerű kiállású férfihoz. -
Gróf uram, gróf uram! - rángatta meg a kislány William köpenyét.
A férfi lehajolt, a karjába emelte, majd az árnyékos udvar egyik kőpadjára ültette Eleanort.
A kislány maszatos arcára széles mosoly húzódott. - Drágám, hisz maga sírt! Mondja el
Williamnek, mi a baj!
Henrik és Richárd türelmetlenül összenéztek. Nem tetszett nekik, hogy William Marshal
megosztja köztük a figyelmét. Ő testesítette meg számukra az apát, a tanácsadót és a hőst egy
személyben.
– Rút vagyok, mint egy kis fekete svábbogár - suttogta Eleanor.
Will Marshal egy pillanatra meglepődött, s édesség után kezdett kutatni a zsebében,
miközben lázasan kereste a választ, amellyel megvigasztalhatná a gyermeket. Eleanor szeme
felcsillant az egérke formájú cukor láttán, aztán befészkelte magát a férfi ölébe, és elégedetten
nekilátott, hogy elszopogassa az édességet, miközben figyelmesen hallgatta Marshal
megnyugtató hangját.
– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy daliás király és egy gyönyörű királynő,
akiknek egy fészekalja hirtelenszőke gyermekük született. Aztán mikor világra jött a
legifjabb, kiderült, hogy mint oly sokszor, ezúttal is a legkisebb lett mindenki kedvence.
Amint a király meglátta, milyen szép, nagyon megörült. A kislánynak selymes fekete fürtjei és
olyan sötétkék szeme volt, mint a zafír. „Ő az én drága kincsem", mondta a királynőnek a
király, s attól fogva úgy emlegették az újszülöttet, mint a Király Drága Kincsét.
- Én vagyok az! - kiáltott fel Eleanor. Hányszor hallotta már ezt a nevet életében? Henrikre
pillantott, és ünnepélyesen így szólt: - Feleségül megyek a tábornagyhoz, és boldogan élünk,
míg meg nem halunk.
Eleanor gondolatai visszatértek a jelenbe. Belenézett a tükörbe. Tudta, hogy kócos haja és
napbarnított bőre ellenére is gyönyörű. Négy hosszú évbe telt, hogy szíve vágya teljesüljön.
Négy év mesterkedésbe, hogy Henrik király rábírja William Marshalt a frigyre. Régi babona
jutott az eszébe: „Vigyázz, mit kívánsz, mert még valóra válik!" Milyen ostoba vagyok,

5
nevetett magában. Teljes szívvel szerette William Marshalt, aki mától fogva örökre az övé
lesz.
Szobájának ajtaja kitárult, és szolgálók hada lepte el a helyiséget, hogy felkészítsék az
esküvőre. Eleanor Katherine Plantagenet hercegkisasszony kilencéves volt.

William Marshal tekintete semmit sem árult el érzelmeiből az esküvő napján. Fekete
bársonyzekéjét, melyet elöl-hátul skarlátvörös oroszlánok díszítettek, nevetségesen
hivalkodónak találta. Egyszerű katonaként élt, de tudta, mit várnak Anglia egyik legelőkelőbb
nemesi családjának fejétől. A ceremóniára összesereglett Marshalok mind előnyös házasságot
kötöttek. Fivérei a legnemesebb családokba nősültek be, lánytestvérei Gloucester, Derby és
Norfolk grófjához mentek feleségül.
Sóhajtott. Úgy illik, gondolta, hogy a Marshalok feje a királyi családból válasszon
magának párt. Mikor azonban
Henrik felajánlotta neki Eleanor hercegkisasszony kezét, rémülten visszakozott. Azzal
mentegetőzött, hogy Eleanor még gyerek, s egyhamar nem lesz belőle igazi feleség, igazság
szerint azonban gyűlölte a kislány édesanyját, s félt, hogy Eleanor annak gyönyörű, de
minden tulajdonságát válogatás nélkül öröklő hasonmásává fog válni.
Szegény kis ördög, gondolta szomorúan. Még elképzelni is borzasztó, milyen lehet olyan
anyától és apától születni, mint Eleanor szülei. Anglia nem ismert Földnélküli János királynál
hitványabb és gyűlöletesebb uralkodót. Haszonleső volt és gonosz, s az egész világ
fellélegzett, mikor meghalt. Isabella királynő már zsenge tizennégy éves korában
meghazudtolt volna egy kurtizánt. A király undorodott kéjsóvárságától, mikor kötelessége a
hálószobába szólította. Anyának pedig csapnivaló volt a királyné. János még ki sem hűlt a
sírjában, Eleanor pedig alig töltötte be első életévét, mikor Isabella magára hagyta
gyermekeit, s hozzáment korábbi szeretőjéhez, Hugh de Lusignanhoz, s három év alatt, akár
egy tüzelő szuka, három fiút szült egymás után, Williamet, Guyt és Aymer de Lusignant.
William Marshal imádkozott, hogy ne Isabella királynő romlott vére csörgedezzen ivadékai
ereiben. Micsoda viperafészekké válhatna az udvar, ha az utódok ráébrednének, hogyan
élhetnének vissza királyi származásukkal.
A gróf felemelt két ezüsthátú kefét, és végigszántott velük sűrű barna tincsein; most
először vett észre köztük ősz szálakat. Nagy kő esett le a szívéről, mikor Henrik tanácsadója
elvetette a házasság ötletét. Mivel Isabella hercegnő Németország császárához ment feleségül,
Joanna hercegnő pedig Sándor skót királlyal kötött házassága révén emelkedett királynői
rangra, Eleanornak is királyi hitvest szántak. Henrik összerúgta a port tanácsadóival. Mindig
is hadilábon állt velük, amiért királyfiságára hivatkozva nem en-gedték uralkodni, de néhány
héttel azelőtt, hogy betöltötte volna tizennyolcadik életévét, ismét a tanács elé terjesztette az
ügyet, közölve velük, hogy Anglia szeretett tábornagyához kívánja adni Eleanort, a Király
Drága Kincsét. Nem rejtette véka alá, hogy ha szembeszegülnek akaratával, abban a
pillanatban kegyvesztettekké válnak, ahogy eléri a nagykorúságot.
Henrik ma nagyon elégedett volt magával. A házassági szerződést megvizsgálták és
aláírták, az örökrész pedig, amelyet William Marshal Eleanorra hagyott, több mint hatalmas
volt, óriási angliai, walesi és ír birtokainak egyötödére rúgott. Henrik mindig kedvelte
William Marshalt, s még inkább kedvelte mérhetetlen vagyonát.
Henrik fivére, Richárd habozás nélkül benyitott a király magánlakosztályának ajtaján.
Féltucatnyi kísérete betöltötte az egész helyiséget. Richárd már elég idős volt hozzá, hogy
saját rezidenciával rendelkezzék, s épp most tért vissza cornwalli hercegségéből. Minden
szempontból túltett a királyon. Nemcsak hogy vonzóbb volt, magasabb és erősebb, de a
cornwalli mesés ónbányákból származó jövedelem révén gazdag is.

6
 Richárd szeretetteljesen megveregette Henrik vállát. - Nos, a kis pisis hangya megint
elérte, amit akart.
Henrik félig lefittyedt szemhéja alól ravaszul sandított Ri-chárdra. -Talán azt képzelted,
akkora bolond leszek, hogy hagyom a Marshal-vagyont kicsúszni a kezemből?
Richárd gúnyosan elhúzta a száját, és két ujja közé fogta a fiatal király ruhájának
aranyszegélyét. - Ő fizeti ezt a cicomáskodást és a pazar ceremóniát?
– Nem - nevetett Henrik -, hanem te. Most, hogy felvet a pénz, hajlandó vagyok elfogadni
tőled kölcsönt.
– Szóra sem érdemes! - kacagott Richárd, bár nem volt született adakozó.
Henrik elkomorodott. - Krisztusom, Richárd, fogalmam sincs, mi az ördögöt tegyek.
Tudod, hogy olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Azt mondják, halottakról jót vagy
semmit, de én iszom a levét annak, amit az a gazember apánk tett. Mielőtt meghalt, Róma
hűbérbirtokává adta el Angliát, s ez azt jelenti, hogy évi ezer márka sarcot tartozom fizetni:
hétszázat Angliáért és háromszázat Írországért. Kilenc istenverte évig semmit sem
törlesztettem, mert mikor trónra léptem, egy lyukas garasom sem volt. Kár, hogy apánk
helyett nem a koronaékszerek menekültek meg a tengerből, mikor a mélység elnyelte
kincsekkel megrakott bárkáit.
Richárd sört öntött magának, Henrik pedig csettintett ujjával az egyik szolgának, aki azon
nyomban a legfinomabb gascone-i borral töltötte meg kupáját.
– Kifizetted már Isabella hozományát? - kérdezte Richárd.
– Te tréfálsz! Hogy tudnék fizetni Németországnak? Nincs a bőröm alatt is pénz, mint
neked.
– Csak azért, mert te két kézzel szórod, én pedig nem. Nézzük például ezt az esküvőt.
Semmi felhajtás, végül is Eleanor még évekig csupán névlegesen lesz a tábornagy felesége. A
papi ceremónia után a kis kotnyelest visszadugják a gyerekszobába, William pedig hazatér a
szeretőihez. De nem, te inkább egy pazar komédia mellett döntesz, ami ezrekbe kerül.
Henrik szeme összeszűkült, hangja sipítóvá vált. - Egy egyszerű aranykarikával koronáztak
meg, aztán mindössze egy szelet inas bélszín volt az ünnepi lakoma. A lojális angol főurak
meghívták a franciákat, hogy letaszítsák apámat a trónról. A franciák tartottak a kezükben
minden várat Winchestertől Lincolnig, s fél kezemen meg tudom számolni, kik maradtak hűek
hozzám. - Felmutatta a hüvelykujját. - William Marshal. - A mutatóujját. - Hubert de Burgh.
- A középső ujja következett. - Ranulf de Blundeville, Ches-ter grófja. - A gyűrűsujjára
mutatott. - Péter des Roches, Winchester püspöke. - Kihajlította a kisujját. - Falkes de
Bréauté, a zsoldos.
Richárd ezt már ezerszer hallotta, tudta, hogy Henrik megszállottja a témának.
– Négy évébe telt ezeknek az állhatatos embereknek, hogy kipörköljék Angliából a
franciákat. Marshal, de Burgh és Chester álltak minden költséget a saját zsebükből, mert egy
árva petákom sem volt. Megfogadtam, hogy ha nagykorú leszek, kárpótolom őket. A fenébe
is, én vagyok Anglia királya! Ha én estélyt adok, annak világra szólónak kell lennie, ahol a
birodalom legnemesebb urai a legdíszesebb ruháikban pompáznak és a legcsillogóbb
ékszereiket viselik.
Richárd kedvesen átölelte Henrik vállát. - Azt kell tenned, amit minden más ember tenne,
akinek van egy kis sütnivalója, feleségül kell venned egy örökösnőt. Végy példát Hubert de
Burghről. Nézd meg, micsoda vagyont és birtokot biztosított neki Avisa, s még méretet sem
vettek róla a szemfedőjéhez, mikor de Burgh már udvarolni kezdett az őrizetére bízott skót
Margit hercegnőnek. S hogy teljesen biztosan az övé legyen, addig hágta, amíg teherbe nem
ejtette.
– Jól bele is köpött a levesembe! Már folytak a tárgyalások a nővérével, Marion
hercegnővel kötendő házasságomról, mikor a tanács megtorpedózta, mondván, hogy Hubert
de Burgh a sógorommá lépne elő. Egyszerűen irigyelték, hogy nagykorúvá válásomig Hubert
7
volt a kormányzó, s én azzal szándékoztam kitüntetni, hogy Kent grófjává teszem. Az
emberek szeretik Hubertet, és én is.
– Hát még ő saját magát. - Richárd nevetett. Mikor észrevette, hogy Henrik arca eltorzul a
dühtől, még harsányabban kacagott. - Csak tréfáltam, testvér. Tudod, milyen sokat

köszönhetek Hubertnek. A szárnyai alá vett, és katonát faragott belőlem. Ő és William

Marshal szabadítottak ki Winchester püspöke karmaiból.
– Péter des Roches csodálatos tanító volt - mondta Henrik. - Ő ennek a századnak, sőt
megkockáztatom, hogy minden időknek legfelvilágosultabb férfiúja.
Richárd nyersen felmordult. - Teljesen a befolyása alá kényszerített, miközben minden
rokonát és talpnyalóját beiktatta az udvartartás legfontosabb hivatalaiba.
– Nos, többé már nem parancsol nekünk - jelentette ki Henrik. - Hubert és a püspök
egymás torkának estek. Nem is olyan rossz politika becsvágyó alárendeltjeimet két táborra
osztani. S ha valamelyik is úgy gondolja, hogy pórázon rángathat, ha elérem a nagykorúságot,
keserű kiábrándulásban lesz része. - Kiürítette boroskupáját. - Most tehát csak pénzre van
szükségem. S mihelyt befejeződnek a tárgyalások Bretagne grófjával az ő bájos kis
hercegnője kezéért, a pénz is özönleni fog.
Richárd fintorgott. - Nem, ha a leányka megkapja a levelemet, amelyben közlöm, hogy
félszemű vagy és impotens.
Henrik nevetve indult el Richárd után, szolgái pedig sietve követték a csodálatos új
koronával, melyet épp az elmúlt napokban tervezett magának.

8
 2.

Miközben Eleanor hercegnő a Westminster-kápolna oltára felé vonult, szinte úszott a

boldogságban. Hagyományos fehér bársonyruhát viselt, uszályát hermelin szegélyezte, fekete
haját hóvirág korona díszítette, kezében pedig kis fehér Bibliát tartott.
Mikor a tábornagy mellé ért, a férfi lenézett rá, és ünnepélyesen elmosolyodott. Eleanor
sötétkék szeme csillogott, mint a zafír, midőn imádattal felpillantott rá. Ő volt a legvonzóbb,
legbátrabb, legerősebb férfi a birodalomban. Amikor mosolygott, szeme köré apró ráncok
rajzolódtak, Eleanor szíve pedig majd kiugrott a helyéről. William, akarta mondani, de a férfi
összehúzott szemöldöke figyelmeztette, hogy addig nem szólalhat meg, míg hűséget nem
fogadnak egymásnak. Eleanor engedelmesen követte William példáját, és fejét lehajtva térdre
ereszkedett, míg a püspök elmondta latinul az imát felettük.
Tíz másodpercnél tovább azonban nem tudta csukva tartani a szemét, s mikor kinyitotta,
látta, hogy egy fekete pók mászik fehér Bibliáján. Dermedten figyelte, hogyan emelgeti lábait
a rovar, majd mikor eléri a hüvelykujját, jó nagyot belemar. - Te átkozott! - szaladt ki a száján
önkéntelenül.
A püspöknek még a hangja is elakadt. William sem tudott higgadt maradni, felkapta a
fejét, majd kinyújtotta karját és megszorította Eleanor kezét. Hosszú barna ujjai
megnyugtatóan fonódtak a lányéra, s melegséggel árasztották el a templom hűvösében. Más
galiba ezután már nem történt. Eleanor megfontoltan, szívből jövően fogadott esküt.
Mikor William az ujjára húzta a súlyos aranygyűrűt, Eleanor ökölbe szorította a kezét,
nehogy lecsússzon róla. Végre-valahára a szószátyár püspök férj és feleséggé nyilvánította
őket, s Eleanor elragadtatva fordult a férfihoz: -Pembroke grófnője lettem.
William lenézett rá. - Még sohasem láttam, hogy valaki ilyen méltósággal került volna
alacsonyabb rangba. - A dicséretre Eleanor majd kibújt a bőréből örömében.
A nászajándékok a bálterem teljes hosszában felállított kecskelábú asztalokon sorakoztak.
A hatalmas Marshal család, mely vagyonát Anglia legrégibb nemesi famíliáival kötött
házasságaival gyarapította, egy csodaszép ezüsttálcával ajándékozta meg őket, amelybe az M
kezdőbetűt vésték, ezenkívül a legfinomabb velencei kristállyal, száz tömörarany villával és
száz, monogramokkal hímzett ír ágyneművel.
William mint egész Leinster tulajdonosa és Írország justiciarja, vagyis legmagasabb bírói
tisztségviselője, huszonöt csődört és huszonöt kancát kapott az ír-tengeren túlról. Chester
grófja legutolsó keresztes hadjárata alkalmával szerzett tíz keleti selyemszőnyeggel
kedveskedett nekik. A felülmúlhatatlan Hubert de Burgh, Anglia ítélőbírája, a Marshal család
színeire festett luxususzállyal állt elő, mely néhány száz méterre horgonyzott a Temzén.
A bárók sem voltak szűkmarkúak. Lehet, hogy fiatal királyukat nem kedvelték, de Anglia
tábornagyát nagy tisztelet övezte.
Pembroke grófja és grófnője kipárnázott, faragott trónszékben ült a Henrik király jobbján
álló emelvényen. Minden szem az apró termetű menyasszonyra tapadt, aki a két férfi között
foglalt helyet, és barátságosan köszöntött minden eléje lépő párt. Figyelmét sokkal inkább
lekötötték az emberek, mint értékes ajándékaik, s igyekezett megjegyezni, melyikük Derby, s
melyikük Norfolk grófja és grófnője. Gesztenyebarna hajkoronájukkal és mosolygó
tekintetükkel a Marshalok mind nagyon elragadóak voltak.
William Marshal nem is várta volna, hogy Eleanor ilyen méltósággal fogadja a vendégeket.
Mégiscsak volt rá remény, hogy kifinomult úrinő váljék belőle. A férfi annyira rettegett attól,
hogy a kislány az édesanyjára üt majd, hogy mielőtt beleegyezett volna a frigybe, kikötéseket
szabott a házassági szerződésben arra vonatkozóan, hogyan kell mostantól Eleanort nevelni,
hiszen a hercegnőt aggasztóan elhanyagolták, a kislány olyan szabadságot élvezett, mint egy
9
vadon élő kölyökállat. Először is, éjjel-nappal őrizzék az ártatlanságát. A Windsori Kastélynak
abban a szárnyában szállásolják el, melyet férfiak nem látogathatnak. Legyenek saját szolgái
és komornái, a St. Bride-rend főnökasszonya pedig folyamatosan biztosítson két apácát
Eleanor udvartartásába.
Tanítómesterek élesítsék elméjét, tanuljon meg írni, olvasni és nyelveket beszélni, sajátítsa
el az illemtant és mindazokat a női művészeteket, amelyeket a hatalmas Marshal birtokok
várúrnőjének tudnia kell.
William kételkedett benne, hogy hitvese képes lesz végigcsinálni ezt a hosszú, kimerítő
napot, bár az ünneplésnek, tiszteletben tartva Eleanor lefekvési szokásait, tíz órakor majd
véget vetnek. Mihelyt azonban asztalhoz ültek, a tartózkodó és nyugodt Eleanort mintha
kicserélték volna, felélénkült, s kíváncsivá, sőt bőbeszédűvé vált.
Eleanor számára minden megszűnt, csak egy ember létezett a teremben és az egész
világon.
– Gróf uram, ön részt vett az ország számos lovagi tornáján, és még soha nem győzték le.
Elkísérhetném és megnézhetném bajvívás közben önt?
Will felvonta a szemöldökét. - Édesem, már sokszor legyőztek. Angliában különben is
betiltották a lovagi játékokat a ránk leselkedő háborús veszély miatt. Az országnak minden
emberére szüksége lesz, ha igazi csatározásra kerül a sor.
– Már alig várom. Én vezetem majd a seregeket - hadarta egy szuszra. - Gróf uram, ön túl
szerény. Tudom, hogy legyőzhetetlen bajnok. Pontosan ismeri a helyet, ahová a lándzsával
szúrni kell. Megmutatná azt a pontot, ahol a legsebezhetőbb egy férfi? - Azzal kicsiny kezét a
férfi izmos mellkasára fektette. - Itt? - kérdezte nagy szemet meresztve.
William érezte, hogy rémület lesz úrrá rajta. A téma semmiképp sem volt gyereknek való.
Finoman elvonta a lány kezét. - Arrébb - mormolta.
Eleanor a férfi hónaljára mutatott. - Itt?
– Majd egyszer megmutatom, ha magunk leszünk.
A kislány szeme felcsillant, William pedig csodálkozva vette észre, hogy szinte
ugyanannyi étel hiányzik a tányérjáról, mint az övéről. - Gróf uram, önnek van a legtöbb
kastélya a világon.
– Nos, az egész világon talán mégsem, Eleanor - tiltakozott William.
– Angliában, Írországban és Walesben igen - erősködött a lány. - Mindet látni akarom.
Elvisz Írországba és Wales-be?
A férfi megpróbálta kedvét szegni. - Általában akkor megyek oda, ha baj van. Harcolni.
– Ez az! - kiáltotta Eleanor felhevültén. - Magával visz a háborúba, gróf uram, hogy
megnézhessem, hogy lovagol a csatában? Megmutatja majd pontosan, hová szokta szúrni a
lándzsáját, hogy megölje az ellenséget?
William csak habogott, s közben igyekezett legyűrni egyre erősödő aggodalmát. - Nem
vihetem magammal a háborúba, kicsim, s nem is fogom ezzel áltatni.
– Komolyan mondja ezt, gróf uram? Köszönöm. Tudja, mindenki hazudik nekem. Ha nem
mehetek el önnel a háborúba, azt azért megígéri, hogy megmutatja, miként kell forgatni a
kardot és szúrni vele?
– Azt... azt hiszem... - kezdte a férfi félénken.
– Megígéri? - türelmetlenkedett Eleanor.
– Igen - bólintott William.
– Gróf uram, vannak walesi várainak olyan gyilkos hasadékai, ahonnan forró olajat
öntenek az ellenségre? Igaz, hogy a walesiek olyan vadak és veszedelmesek, hogy
mezítelenül harcolnak?
– Azok a skótok - helyesbített a férfi bátortalanul, miközben azon tépelődött, mi a csudába
keveredett. Uram atyám, több kell ide, nemcsak tanítómesterek és apácák, ha Eleanor
Plantagenetből úrinőt akar faragni! Fészkelődni kezdett a széken, és legnagyobb aggodalmára
10
ráébredt, hogy teljesen megbabonázta ezt a gyermeket. A kislány zafírkék szeme imádattal
telve ragyogott, miközben itta a férfi minden szavát. William megköszörülte a torkát, és
felkapta serlegét. Tikkasztó munka várt rá.
Eleanor átnyúlt az asztalon egy magas boroskancsóért, és bőséges adagot töltött magának.
Az ital karmazsinvörös pecsétet hagyott fehér bársonyruháján, mikor kiloccsant, William
pedig nem akart hinni a fülének a következő pillanatban. - A keservit! - szitkozódott a
hercegnő, és sikerült még jobban elmaszatolnia a foltot, mikor megdörzsölte.
– Eleanor - kezdte a férfi szigorú hangon.
A kislány felnézett. - Ó, bocsásson meg, gróf uram, észre sem vettem, hogy megkezdődött
a tánc. Á, ez a kedvencem, a volta. Ugye megenged nekem egy táncot, gróf uram?
– könyörgött.
William olyan zavarba jött, hogy váratlanul elvigyorodott.
– Hogyan is állhatnék ellent egy ilyen esdeklő pillantásnak?
Mikor a vendégsereg meglátta, hogy a nagylelkű vőlegény táncba viszi hitvesét, éljenzés
tört ki és söpört végig a termen. William széles kört írva le ide-oda forgatta Eleanort, majd a
levegőbe kapta, és addig pörgött vele, míg a lány szédülni nem kezdett. Mindenki csatlakozott
hozzájuk, s valamennyi férfi elvitte egy fordulóra a menyasszonyt. Eleanor egyik táncpartner
karjából a másikba pördült, miközben felkérői azon versengtek, ki tud túltenni a többieken, ki
tudja a legmagasabbra emelni őt. Aztán amikor ismét Marshal került sorra, Eleanor örömében
felsikkantott.
William megrázta a fejét, mikor Richárd, Eleanor bátyja karját nyújtotta a következő
táncra. - Elég, teljesen kimerítitek.
Richárd nevetett. - Nem ismered Eleanort. Ő fog téged kimeríteni.
William visszakísérte a helyére ifjú hitvesét, aztán lenézett kipirult arcára, s belefeledkezett
zafírként csillogó szemébe. A hóvirágok elhervadtak, a korona félrecsúszott, de Eleanor volt a
leggyönyörűbb kislány, akit a férfi valaha látott. - Csak nézzük a táncot, rendben? - ajánlotta.
– Rendben - egyezett bele Eleanor boldogan. - Szívesebben ülök itt önnel, mint valaki
mással bárhol a világon.
William látta, hogy a kislány ismét bort akar tölteni magának. Még épp idejében vette le a
kancsót az asztalról. -Tánc közben megszomjazik az ember. Megyek, hozok a friss
almaborból, mely most érkezett a cornwalli gyümölcsöskertekből. Vagy talán mézes
gyümölcsitalt kíván? Azt hiszem, az nagyon fog ízleni.
- Köszönöm, gróf uram. Nem szeretnék gondot okozni önnek - biztosította Eleanor a férfit
komolyan.
William sóhajtott. Hiszen a gond egyet jelentett Eleanor Plantagenettel.
Miután William elment, Henrik észrevette, hogy húga magányosan üldögél, s átkísért
hozzá egy meghatározhatatlan korú asszonyt. Jóllehet látszott rajta az idő, fekete hajában
egyetlen ősz szálat sem lehetett felfedezni, homlokán pedig csodálatos módon még
hajszálvékony ránc sem húzódott. - Lady Margót elkészítette királyi horoszkópomat.
Megjósolta, hogy a következő esküvő az enyém lesz, s egy napsütötte országból érkező
csodaszép hercegkisasszonyt fogok feleségül venni. Akarod, drágám, hogy neked is
megmondja a jövődet? - kérdezte Henrik.
Eleanor egy pillanatig fejét oldalra billentve töprengett. Tulajdonképpen nem gondolt az
esküvőn túlra. Feleségül menni William Marshalhoz maga volt a végzet. Lady Margót szeme
különös, opálos ködben úszott. Hangja mély volt és parancsoló, mikor megszólalt: - Te nem
felszínesen szeretsz. A te életeden uralkodik a szerelem. Számodra egyfajta őrület ez,
megszállottság. A szerelem odáig hajszol, hogy szent esküt fogadsz; választásra kényszerülsz
a szerelem és az élőhalott lét között. Lépteid egy tátongó szakadék szélére vezetnek. A másik
oldalon ott áll egy hadvezér, egy hadisten. Óriás ő, aki minden szempontból a többiek fölé
magasodik. Ő lesz Anglia hőse, a nép és a bárók bálványa egyaránt. Te újra és újra
11
kikosarazod, de ő csak mulat tiltakozásodon. Hogy elnyerje szerelmedet, magával a sorssal
szövetkezik. Minden csatából ő kerül ki győztesen. Ő lesz az erőd és a gyengeséged, a
bölcsességed és a könnyelműséged, a hősöd és az istened. Haja olyan fekete, mint a
boszorkány macskája, szeme akár a fekete obszidián.
Eleanor kacarászása félbeszakította az asszonyt. - Lady Margót, önnek mindenben igaza
van egy dolgot kivéve, mégpedig igaz szerelmem hajának színét. - Azzal karját nyújtotta a
férfi felé, aki egy hatalmas ezüstkancsóval a kezében közeledett hozzájuk. - Gróf uram, éppen
idejében érkezett, hogy megjósoltassa a jövőjét.
William a homlokát ráncolta, s azon gondolkodott, milyen szamárságokkal akarja Henrik
teletömetni Eleanor fejét.
Lady Margót a tábornagyra pillantott, s lelki szemeivel látta, amint a halál ujja kinyúl a
sírból, és megjelöli a férfit. A jósnő tekintete réveteggé vált, s továbblépett a következő
asztalhoz, ahol egy csoport jómódúan öltözött főrendi özvegy valószínűleg olyan elismeréssel
fogadja majd jóslatait, ami meg is illeti őt.
William megtöltött két serleget a hideg gyümölcsnektárral, majd gyermeki hitvesére emelte
poharát. Elmosolyodott, mikor legkisebb húga eltáncolt mellette.
– Isabella most Gloucester grófnéja, de hol van a gróf? -kíváncsiskodott Eleanor.
– De Clare Írországban harcol. Hamarosan csatlakozom hozzá.
Eleanor figyelmesen nézte William húgát. - Ő a család szépsége. Őt kedvelem a legjobban.
– Valóban? - kérdezte William, s szöget ütött a fejébe egy gondolat. Isabella tökéletes
példaképe lehetne Elea-nornak. Testvérei szigorú nevelést kaptak, s bár Isabella alig töltötte
be huszadik életévét, megfontolt férjes asszony-nyá vált, felvértezve minden erénnyel: kedves
volt, jámbor, szerény, kötelességtudó, akitől távol állnak a világias dolgok. William úgy
döntött, megkéri húgát, csatlakozzék Eleanor windsori háznépéhez, míg férje vissza nem tér.
Nem Eleanor volt az egyetlen Plantagenet, akinek föltűnt Isabella szépsége. Richárd,
Cornwall hercege felkérte egy táncra a grófnét, és közölte vele, hogy elutasító választ nem
fogad el. Miközben körbeforgatta, megigézve bámulta Isabella gesztenyebarna fürtjeit,
meztelen vállát, s finom ruhájához feszülő melle lágy domborulatait. Majd felfalta a
szemével, s Isabellának szinte elakadt a lélegzete. - Többet akarok látni belőled - suttogta
Richárd vágyódva, mire a grófné a füle tövéig elvörösödött.
– Felség, én férjes asszony vagyok - mormolta, s leeresztette szempilláit, nehogy a férfi
meglássa tekintetében az izgatottságot.
– Mi az ördög történik velünk, Isabella? - kérdezte Richárd rekedten.
Halk sóhaj szállt fel a grófné ajkáról, aztán Isabella hangosan felnyögött, mikor a férfi
hüvelykujjával végigsimított a mellén, mielőtt keze megpihent volna a derekán. Richárd
megpróbálta az erkély felé kormányozni az asszonyt.
– Nem szabad! - tiltakozott Isabella levegő után kapkodva.
– Drágám, muszáj - kötötte az ebet a karóhoz a férfi. Isabella ma éjjel ellenállhatatlannak
találta a király öccsét.
Rendkívül fiatal, bár bizonyára minden ízében férfi, állapította meg, mikor fél szemmel
Richárd duzzadó férfiasságára pislantott.
Richárd tudta, hogy a lány észrevette izgalmát. - Minden porcikámra hatással vagy -
suttogta szenvedélyesen.
Isabella halkan felsóhajtott, s a férfi azonnal lecsapott az ajkára. A fiatal nő nem tudott
ellenállni a meghitt érintésnek, és viszonozta az ölelését. - Felség, nem viselkedhet így
mindenki előtt - tiltakozott aztán, s megpróbált illő távolságot tartani a férfitól.
– Akkor hát kettesben? - sürgette Richárd.
– Lehetetlen - ellenkezett Isabella halkan.

12
 – Nehéz, de nem lehetetlen - makacskodott a férfi, s pillantását a lány puha, rózsaszínű
ajkára szegezte. - Ismerem Westminstert, mint a tenyeremet - súgta rekedten. -Elhiheted, hogy
ismerek egy-két találkahelyet.
Isabella kővé dermedt, és rémülten hátrált. A flört merész, sőt izgató volt, csinos arcára
mégis félelem ült ki. -Felség, ön félreismer engem. Azért lehetetlen, mert férjes asszony
vagyok... és úrinő... nem pedig konyhalány, akit testi vágyai kielégítésére használhat.
– Bocsáss meg, Isabella, de nem vagyok biztos benne, hogy amit érzek, az pusztán testi
vágy. Te azt érzel? - kérdezte köntörfalazás nélkül Richárd.
– Nem, természetesen nem! - méltatlankodott a lány. Richárd hüvelykujjával Isabella
csuklóját simogatta. - A
szíved kalapál, az arcodon a nyíló rózsa pírja... és levegő után kapkodsz.
A lány lehunyta a szemét, mikor rádöbbent, milyen kacéran viselkedett, Richárd pedig
gyorsan egy sötét, árnyékos ablakmélyedésbe húzta. - Richárd...
– Végre kimondtad a nevem. - A férfi ismét a grófné ajkára tapasztotta a száját.
Elfojtott zokogás tört fel Isabella torkából, s tenyerét Richárd széles vallanak feszítette.
Gyötrődött, egyszerre kívánta és küzdött ellene. Richárd erős kezével a hátát simogatta, majd
lejjebb csúsztatta a tenyerét, és magához húzta a grófnét. Megnövekedett férfiasságát Isabella
puha hasához nyomta, majd lassan, ritmikusan hozzádörzsölte.
Isabellának nem volt bátorsága a férfi ágyékához érni, és félretolni ama bizonyos
testrészét, ehelyett kezét Richárd mellkasára téve, megpróbálta ellökni őt magától. A férfit
majd szétvetette a vágy, s abból, ahogy a lány szétnyitotta az ajkát, esküdni mert volna rá,
hogy kezdi megtörni az ellenállását.
Tekintettel a menyasszony zsenge korára, most sem pikáns megjegyzésekkel, sem sikamlós
célozgatásokkal, sem sokatmondó kacsingatásokkal nem fűszerezték az ünnepséget, ahogy
általában az esküvői lakomákat szokták. Ez alkalommal a tivornyázás is elmaradt. Eleanor
idős dadája pontban kilenckor a kislányért jött, hogy lefektesse. Meglepődött, hogy Eleanor
semmiféle ellenállást nem tanúsít, ugyanis tapasztalatból tudta, mekkora huzavona szokott
lejátszódni minden este a lefekvés körül.
William ajkához emelte hitvese kezét, és ünnepélyesen elköszönt tőle: - Jó éjszakát,
grófné.
Eleanor bájosan pukedlizett. - Jó éjt, gróf uram! - Már majdnem a lépcső tetején járt, ahol
gyertyával a kezében két szolga várta, hogy mutassa az utat az ágyáig, amikor a dadához
fordult: - Az én lakosztályomban fogunk aludni, vagy külön előkészítettek egyet a
menyasszony és a vőlegény számára?
A dada arcára kiülő megrökönyödés megzavarta egy kicsit a kislányt, de pofonra nem
számított. - Miféle buja beszéd ez egy gyerektől! - háborgott az idős szolgáló. - A tábornagy
elutazik a rezidenciájára.
- Nem! - sikította Eleanor, azzal sarkon fordult, és futásnak eredt lefelé a márványlépcsőn.
Látta, hogy William már indulásra kész. - Férjuram, ne hagyjon itt! - kiabálta, ahogy a torkán
kifért.
Mindenki odakapta a fejét, épp akkor, amikor a dada csöppet sem finoman nyakon csípte a
kis hercegnőt. Eleanor apró fogait addig mélyesztette a húsába, míg a vasmarokként szorító
kéz el nem engedte. Továbbviharzott a lépcsőn, ügyesen kitért Henrik kitárt karja elől, s a
döbbenten álló idegenek között igyekezett magát átverekedni a férjéhez. - William! William!
Henrik három lépéssel utolérte, és felnyalábolta. - Elég volt, Kukac! - sziszegte a fülébe.
Eleanor őrjöngve tiltakozott. - William, ha elmegy, én sem maradok itt!
Williamet zavarba ejtette, hogy a gyermek jelenetet rendez. Henrik átadta a kislányt két
szolgának, ő pedig úgy gondolta, legjobb, ha nem avatkozik közbe. Eleanor
összefüggéstelenül siránkozott. Szinte hisztériás roham tört rá, mikor megpróbálták
megfékezni.
13
 – William, megígérte - kiáltozott. - Megígérte, megmutatja, hogy döf vele!
Döbbent csend ereszkedett a teremre, aztán a némaságot egyetlen kuncogó hang törte meg.
William Marshal most már valóban mérges volt. A termen át a megzavarodott Eleanor és
bátyja, Anglia királya felé sietett. - Senkiben nincs annyi előzékenység, hogy elmagyarázza a
dolgokat a gyereknek?
Henrik vállat vont, az öreg dada pedig üres tekintettel bámult rá. Gyilkos pillantást vetett
rájuk, s kitépte Eleanort a két szolgáló szorításából. Letette a földre, megfogta a kezét, és így
szólt hozzá: - Jöjjön, grófné, a lakosztályába kísérem.
Eleanor fekete szempilláin mint gyémántok ültek a könny-cseppek, miközben Williamet
nézte az ágya széléről.
– Drágám, nem élhetünk együtt, mert maga még nagyon fiatal. Majd ha idősebb lesz -
magyarázta kedvesen a férfi.
– Úgy érti, a jövő hónapban, amikor betöltöm a tízet? -kérdezte reményteljesen.
– Nem, amíg felnőtt hölgy nem lesz... legalább tizenhat. A kislány elszörnyedve pillantott a
tábornagyra. - Ön
nem szeret engem. Nem akar engem - suttogta.
– Eleanor, de még mennyire, hogy akarom. Az idő hamar elrepül. Windsorban fog élni, és
saját udvartartása lesz. Még sokat kell tanulnia. Naponta több leckét fog venni. Körül lesz
véve tanárokkal, házitanítókkal és apácákkal.
Eleanort jeges rémület fogta el. - Mint Eleanor nagymamát... Őt is bebörtönözte a férje.
Meg van átkozva a nevem!
– Eleanor...
– Ne szólítson így!
William az ajkába harapva igyekezett megőrizni hidegvérét. - A nagyszülei, Henrik király
és Aquitániai Eleanor nagyon szerették egymást. Utasítani fogom tanítómestereit, hogy
akkurátusan ragaszkodjanak a történelmi hűséghez. - Letérdelt elé, úgy könyörgött neki. - Ön
Pembroke gróf-néja... az én grófném. Azt akarom, hogy ön legyen Anglia legműveltebb
grófnéja. Azt akarom, hogy tökéletesen ülje meg a lovat, folyékonyan társalogjon franciául,
hogy megigézze Európa koronás főit. Azt akarom, hogy tanuljon jogot, és üljön mellettem,
amikor bíráskodom. Szeretném, ha elsajátítaná a kelta nyelvet, hogy amikor Walesbe és
Írországba látogatunk, az emberek megszeressék és tiszteljék önt. - Elhallgatott, és Eleanor
arcát fürkészte, hogy lássa, kívánalmai megértésre találtak-e.
Igen. - Ó, gróf uram, igyekezni fogok, hogy tökéletes és méltó felesége legyek. Először is
megtanulok szépen olvasni és írni, hogy levelezhessünk, és első kézből győződhessen meg
róla, hogyan fejlődöm - ígérte buzgón.
Uramatyám, micsoda szenvedély lobogott ebben a gyerekben. - A nővérei mind királynők
lettek, s én nem akarom, hogy ön alulmaradjon velük szemben. Nem szabad úgy gondolnia
Windsorra, mint egy börtönre. Gyönyörű kastély sziklakertekkel és hatalmas, vadászerdőkkel.
Henrik óriási építkezést folytat, s hogyha megházasodik, nagyszerű királyi rezidencia válik
Windsorból. Nem lesz ott magányos és elhagyatott.
– De csupa felnőttel leszek körülvéve, akik attól a pillanattól fogva, hogy reggel kinyitom a
szemem, este kilenc óráig, amikor ágyba parancsolnak, megmondják, mit csináljak.
William egy pillanatig elgondolkodott, aztán így szólt: -Megkérem Isabella húgomat, hogy
maradjon önnel, amíg haza nem tér a férje.
Eleanor szipogott, majd ruhája ujjával megtörölte az orrát. - Kedves, de már öreg.
– Csak húszéves. - Uramisten, ha Isabellát öregnek tartja, róla azt hiszi, hogy aggastyán.
Egy negyvenéves férfi feleségül vesz egy gyereket! Komédia az egész. - Lesz saját korú
társasága. Néhány jó családból való kis udvarhölgy.
– Magam választhatom ki őket? - könyörgött Eleanor.

14
 – Nos... - tétovázott William. - Kijelölök hat-nyolc megfelelő családot, ön pedig
megmondhatja, melyik három kislány nyerte el legjobban a tetszését.
– Ez közös döntés. Látja, milyen jól együtt tudunk működni, William?
A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Eleanor Plantagenettel kesztyűs kézzel kellett
bánni, és a kesztyűnek bársonyból kellett lennie. Elnézően elmosolyodott, s szeme körül apró
ráncok jelentek meg. Kioldotta zekéjét, és feltárta csupasz mellkasát. Aztán fölemelte és az
ágy szélére állította Eleanort, hogy egy magasságban legyenek. Hatalmas tenyerébe fogta a
kislány piciny kezét, s végighúzta izmos felsőtestén. - Itt, a harmadik és negyedik borda
között súlyos sebet ejthet a kard. Egyenesen kilyukasztja a tüdőt. - A karja tövéhez vitte
Eleanor kezét. - Érzi a hónaljnak ezt a puha, húsos részét? A lefelé irányuló döfés mindig
halálos.
William észrevette, hogy a kislány kidugta a nyelvét koncentrálás közben. Mellkasa
közepére simította Eleanor tenyerét, míg a lány meg nem érezte kalapáló szívverését. -Ha itt
mártja bele valakibe a kést, az csakis végzetes lehet - ígérte komoly ábrázattal.
- Ó, gróf uram, imádom önt!

15
 3.

William Marshal képtelen volt szabadulni attól az érzéstől, amelyet házassága váltott ki
belőle, bár nem tudta pontosan, mi az: bűntudat, árulás, szorongás. Évek óta ugyanaz a nő volt
a szeretője, s végül már mindketten úgy viselkedtek, mint egy hosszú ideje tartó, unalmas,
mégis kényelmes házasságban. Mégsem iránta érezte hűtlennek magát, hanem az iránt a
rendkívüli lány iránt, akibe János király udvarában szeretett bele. Jasmine de Burgh törékeny
szépsége és ártatlansága rabul ejtette a szívét, s ha nagyon őszinte akart lenni, valószínűleg
őmiatta nem házasodott meg ez idáig. Nevetett saját ostobaságán. Már nem volt éppen fiatal, s
teljesen esélytelennek számított Falcon de Burghgel, a bátor hadúrral szemben, aki épp akkor
szakította le a virágot, amikor ő epekedő pillantását a lányra vetette.
Will a lelke mélyén hűséges maradt Jasmine-hez az évek hosszú során. Amikor
Írországban járt, ellátogatott de Bur-ghékhez, s örült, hogy mély barátság alakult ki köztük.
Sóhajtott. Falcon de Burgh tökéletesen boldoggá tette Jasmine-t, s megajándékozta két deltás
ikerfiúval, akiknek kardforgató izmos karjára bármikor számíthatott, ha gond adódott ezen a
szépséges szigeten.
Érezte, hogy Jasmine ellenállhatatlanul húzza magához, s tudta, hogy nem lenne képes
megbékélni magával, ha nem gyónná meg neki a házasságát, s nem magyarázná meg, hogy
királyi nyomásra és politikai indítékból cselekedett, nem pedig szerelemből. Mielőtt azonban
útnak indult volna Írországba, tiszteletét tette kedvenc húgánál, Isabellánál, Gloucester és
Hertford grófnőjénél.
– Úgy tűnik, nagyon kedvező benyomást gyakoroltál tegnap, Isabella - kezdte William
puhatolózásképpen, tudván, hogy milyen nagy áldozatot jelent, amit kérni akar.
Isabella elpirult és lesütötte a szemét. Szégyenletesen viselkedett, s a Marshal család feje
eljött, hogy megdorgálja. - Kérlek, William, hadd magyarázzam meg. Haza akarok menni.
Nem találkozunk többé.
William nem tudta leplezni csalódottságát. - Ó, kedvesem, milyen kár. Eleanor annyira
megkedvelt, hogy megígértem neki, vele maradsz Windsorban, amíg Gilbert vissza nem tér
Írországból, de ha haza akarsz menni, tiszteletben tartom a szándékodat.
Isabella felpillantott. - Windsorban!? - hitetlenkedett. -Semmi másra nem vágyom jobban.
William zavartan összeráncolta a homlokát, a rendszerint józan Isabella, mintha kibújt
volna a bőréből. Hiába, a nőkön nehéz eligazodni! - Eleanor ragaszkodott hozzá, hogy legyen
korban hozzá illő társasága, ezért arra gondoltam, összeterelhetnél néhány Marshal gyereket,
aztán hadd válasszon közülük ő. Attól tartok, nagyon is tudja, mit akar, hogy finoman
fogalmazzak.
– Plantagenet vonás - bólintott Isabella, és lopva elmosolyodott.
– Nos, mivel pillanatnyilag mindenki itt van Londonban, összehívhatnád unokahúgainkat,
mielőtt Bigodék útra kelnek Norfolkba, de Ferrarék pedig Derbybe - ajánlotta William.
– Azonnal üzenek nekik. Eve de Braose és Margery de Lacy épp a megfelelő korban
vannak, de nem szabad megfeledkeznünk Matildáról, Sybilről és a kis Joanról sem.
– Csodálatos vagy. Én nem tudnám rendbe szedni őket - vallotta be a férfi -, de látom, hogy
mindent a te értő gondoskodásodra bízhatok. Mit üzensz a férjednek?
– A férjemnek? - ismételte Isabella, s megint elvörösödött. - Szóval Írországba mész? -
Hátravetette gesztenyebarna fürtjeit. - Olyan sokat van távol, hogy már arra sem emlékszem,
hogy néz ki.
– Szegény Isabella. Hazaküldjem hozzád?

16
 – Nem, nem - tiltakozott sietve a lány, hisz férje a család választottja volt, nem az övé. - De
Clare nem örülne, ha hazaküldenék a feleségéhez, én pedig örömmel nézek a windsori
tartózkodás elébe.

Eleanor a Windsori Kastély pazarul berendezett fogadótermében állt, körülvéve egy sereg
gyönyörűen öltözött és drágakövekkel ékesített fejdíszt viselő kislánnyal. Szemérmetlenül
megbámulta sorban mindegyiket, majd gyorsan kiselejtezte az egyetlen sötét hajút, s még
kettőt, akik fiatalabbnak tűntek nála. Joan de Munchensi sírva fakadt. Eleanor tudta, hogy jól
döntött, amikor nem választotta maga mellé, nem akart ugyanis csecsemőkkel kezdeni, akik
elronthatják még azt a csekély mulatságot is, amit engedélyeztek neki.
Negédesen köszönetet mondott Lady Isabellának, s minden fondorlat nélkül így szólt: -
Nem volna kedve megnézni azokat az új építményeket, melyeket Henrik és Richárd tervezett?
Azt hiszem, a bátyámat láttam belovagolni az előbb. Töltse kellemesen az időt, amíg én
meghozom a döntést. - Eleanor tudta, hogy nem sokáig maradhat magára; egy szolga, egy
házitanító vagy egy kegyetlen apáca volt a sarkában minden éber pillanatában.
A Marshal unokatestvérekre pillantott. - Tudtok káromkodni? - kérdezte. A kislányok
azonnal tagadóan rázták a fejüket.
– Az baj... Nem fogok senkit kiválasztani, aki nem tud káromkodni - jelentette ki
határozottan.
Ketten idegesen felnevettek; két másikon látszott, hogy menten könnyekben tör ki.
Eleanor egy szőke hajú vihorászóhoz fordult. - Hogy hívnak?
A kislány kecsesen pukedlizett. - Eve de Braose.
– Káromkodj! - utasította Eleanor.
– Átkozott! - engedelmeskedett Eve bátorságot gyűjtve. Eleanor tekintete egy másik
világos hajú jelöltre siklott. -
S téged? - kérdezte.
– Matilda Bigod - felelte a kislány, de nem hajolt meg. Eleanor összehúzta a szemét. -
Norfolk grófkisasszonya?
Nem ismersz semmilyen káromkodást? A kislány a fejét ingatta.
– Akkor buta vagy. Már a neved is istenkáromlás. Matilda BGod* - gúnyolódott Eleanor,
szójátékot űzve a lányka nevéből.
Sybil de Ferrars, Derby gróf lánya kuncogni kezdett. Eleanor várakozásteljesen ránézett. -
A pokolba! - kottyantotta ki Sybil.
Matilda, az istenit.
Milyen szomorú sors vár rátok, gondolta Eleanor. Tekintetével tetőtől talpig végigmérte a
legmagasabb lányt a teremben, akinek rézvörös haja és pimasz ábrázata volt. Ösztönösen
tudta, hogy ő tud káromkodni. - Téged választalak - közölte Eleanor pillanatnyi tétovázás
nélkül.
– Azt nem lehet - tiltakozott egy egér formájú kis teremtmény. - Margery de Lacy vagyok.
Ő csak a cselédem, Brenda.
Eleanor fenyegető lépést tett Margery felé. - Pembroke grófnője vagyok. Azt hiszem,
feletted állok rangban, bár a de Lacyk híresen önteltek. - Félig hátat fordított Margerynek és
így szólt a cselédhez: - Káromkodj!
– Bassza meg! - felelt a lány, aki legalább tizenkét évesnek látszott.
Eleanor megütközve levegő után kapkodott, aztán visszafordult Margery de Lacyhez. -
Attól tartok, ki kell választanom téged, hogy megkaphassam őt. - Aztán gyorsan felsorolta a
többieket is. - Jön Sybil és Eve - mondta, rájuk sem hederítve, csak a koraérett vörös
cselédlánnyal törődött.

17
 Matilda Bigod szívéről nagy kő esett le, hogy nem kell szolgálnia ezt a kis zsarnokot.
Mikor a fogadóterem ajtaja kitárult, s beözönlőnek a gardedámok és az apácák, elhatározta,
figyelmezteti őket, miféle gonosz lakozik a legifjabb Plantagenet szívében.
Lady Isabella több mint egy óráig nem tért vissza, de a friss levegő áldásosnak bizonyult a
számára, mert amikor megérkezett, arca kipirult volt, a szeme pedig úgy ragyogott, mint két
csillag.

William Marshal fényűző vendéglátásban részesült portumnai kastélyban, a connaughti de

Burghök legfőbb erődítményében. Az ő uralmuk alatt állt a Shannon folyótól nyugatra húzódó
vidék, míg William birtokolta Leinster nagy részét, s volt az egész ország ítélőbírája. Most
viszonylag békés hangulat uralkodott Írországban. Természetesen mindig zajlott valamilyen
klánháború és lázadás, amelyet le kellett verni, de legalább nem forrongott felkelésektől az
egész ország. Tekintettel az írek szilaj természetére, ez csodaszámba ment.
William Marshal az asztalon át Jasmine-re pillantott, s az asszony finom vonásai,
levendulaárnyalatú szeme és haja, melynek színe olyan volt, mint a holdsugár, most is
megdelejezték. Egy nappal sem tűnt öregebbnek annál, mint amikor először megpillantotta, és
Jasmine szépsége megdobogtatta a szívét. Boszorkányos képességekkel rendelkezett, s
különös hatalommal bírt; most pedig, hogy nagyanyja, Lady Estelié Winwood a másvilágra
költözött, az ő hatalma is átszállt belé.
A lobogó gyertyák fénykoszorút vontak köréje, hangsúlyozva légies szépségét. Will nem
felejtette el, milyen meg-magyarázhatatlan düh árasztotta el, amikor megtudta, hogy Jasmine
két ikerfiúnak adott életet, félt ugyanis, hogy egy ilyen törékeny virágszál nem képes túlélni
az efféle szülés óriási megpróbáltatását, de most nem érzett mást a csodálatos
fiatalemberekkel kapcsolatban, csak irigységet, amiért nem ő nemzette őket. Sötét hajukat és
izmos végtagjaikat Falcon de Burghtől örökölték, jóllehet mosolygós arcuk vonzóbb
benyomást keltett, mint apjuk szigorú, vészjósló vonásai. Szinte lehetetlen volt
megkülönböztetni őket egymástól, egyedüli támpontként Michael levendulaszínű szeme
szolgált Rickardéval szemben, melyben ugyanaz a zöld tűz égett, mint az apjáéban.
Mindent tudni akartak Angliával kapcsolatban, s egész vacsora alatt kérdésekkel
árasztották el Williamet a királyról, az udvarról, a főurakról, a politikáról, mi több, az angol
nőkről. Végül Jasmine tiltakozva felemelte a kezét: - Elég! Fajankók módjára viselkedtek,
kisajátítjátok Willt egész este. Úgy csináltok, mintha most jöttetek volna le a fáról... mint két
barbár.
Rickard gonoszul vigyorgott. - Ez csak azért van, mert nem csiszolták a modorunkat az
udvarnál, anyám.
Az ikrek, biztosak lévén benne, hogy William Marshal lesz olyan nagylelkű, és a
következő hetet az ő kérdéseik megválaszolásával tölti, kimentették magukat.
– Belesétáltál a saját csapdádba, Jessy - mondta jól mulatva Falcon de Burgh. Felálltak az
asztaltól, Jasmine belekarolt Willbe, s kisétáltak a sáncra, ahonnan be lehetett látni az egész
tavat, vagy fjordot, ahogy Írországban nevezték.
– Tudom, hogy nem tarthatom vissza őket. Rossz néven vennék tőlem - ismerte el Jasmine.
– Bárcsak értékelnék, amijük van - sóhajtott William karjával a párját ritkító látképre
mutatva. - Itt kis hercegekként élnek, és távol vannak a korrupciótól terhes angol udvartól.
Mikor tavaly Offalynál együtt harcoltunk, tudtam, hogy Falkes de Bréauté bármelyik
zsoldosánál is jobban képzett katonák.
Falcon de Burgh csak akkor felelt, amikor visszatértek az asztalhoz. Egy szarv alakú
serlegbe sört töltött Williamnek. - Hagyni kell, hadd próbálgassák a szárnyaikat. Irigykednek
ránk, mert mi hol francia földön harcolunk, hol meg walesi várakat foglalunk el. Királyokkal
és királynőkkel ülünk egy asztalnál, s mindketten hercegnőt vettünk feleségül. - Falcon szeme
18
birtoklón Jasmine-re siklott. - Ne aggódj, ha belekóstolnak az angliai és a walesi életbe, ha a
saját bőrükön érzik majd az udvar kapzsiságát, kisszerű féltékenykedéseit és üres ígéreteit,
nemesebb és bölcsebb emberekként térnek majd vissza.
– Természetesen igazad van - mondta William. - Ha lesz összehasonlítási alapjuk, tudni
fogják, melyik az alávalóbb élet. Ugye Hubert szolgálatába állnak?
– Nem! - kiáltott közbe Jasmine sietve, aztán elpirult, amiért bele mert avatkozni a férfiak
dolgába.
– A látomásai, tudod - incselkedett Falcon.
Az asszony levendulaszínű szeme mélybíbor árnyalatot öltött. - Hubert de Burgh túl
becsvágyó. Kérkedik a vagyonával és a pozíciójával. A bárók keservesen csalódtak benne.
Péter des Roches, Winchester püspöke halálos ellensége, aki nem nyugszik, míg térdre nem
kényszeríti.
William halkan közbeszólt. - Én szabadítottam meg az udvart Winchestertől, aki túl nagy
befolyásra tett szert a fiatal király fölött, és minden fontos hivatalba a saját rokonait és
talpnyalók ültette. Ő akarta kormányozni az egész országot.
– Egyetértek Jasmine-nel. Én sem akarom, hogy Hubertet szolgálják, de más okból. Túl
könnyű életük lenne. Meg-gazdagodnának és eltunyulnának. Azt akarom, hogy kiérdemeljék,
ha följebb lépnek a ranglétrán... hűséges szolgálatuk elismeréseként kapjanak földeket és
várakat, ne pedig ajándékba egy elnéző nagybácsitól. - Falcon elhúzta a száját. - Most hallom,
hogy Hubert feleségül vette a skót Margit hercegnőt, s lovagok, fegyveresek, írnokok,
gyóntatok, szolgák, szakácsok, borbélyok, bűvészek és... seggnyalók kíséretében utazgatnak.
– Nos - nevetett William - talán nem telt akrobatákra. Még mindig jobb, hogy Henrik és
Richárd az ő befolyása alatt állnak, nem Péter des Rochesé alatt, aki mindenekelőtt Róma
iránt érez hűséget. Miután tartozik a Vatikánnak, Winchester püspöke megengedte a pápa
követeinek, hogy Angliába jöjjenek és irányítsák a pénzgyűjtést. A fizetés itáliai bankházakon
keresztül történik. Firenzei bankárok bonyolítanak bankügyleteket egész Londonban.
Majdnem késő volt, mire rájöttem, hogy minden egyházi kinevezést, mely busás megélhetést
biztosít, itáliai kap meg. Sőt vannak olyan kanonokok, akik még azt a fáradságot sem veszik,
hogy Rómát elhagyják. A papoknak éhbért fizettek, s a vizsgálatokból kiderült, hogy több
mint hetvenezer márka hagyta el az országot. Közben pedig a király kincsesládája üresen
tátong. A háborús költségek, a keresztes hadjáratok és a kapzsi külföldiek megkopasztották
Angliát.
– Miféle ember Henrik? - kérdezte Jasmine.
– Nemsokára tizennyolc éves lesz. Túlságosan könnyen befolyásolható. Arra hallgat, aki
éppen a kedvence, jelen esetben szerencsére Hubertre. Nem kegyetlen és önkényes pusztító,
mint az apja volt, de önző, akaratos, semmibe veszi a bárókat és a tanácsadókat, királynak
pedig alkalmatlan és kiszámíthatatlan. Kár, hogy nem Richárd az idősebb. Ő minden
szempontból rátermettebb. Kiváló katona, vág az esze, mint a borotva, természetes vonzerő
lengi körül, Henrik elszürkül mellette. A főurak tőle várják, hogy segítsen a királynak hivatali
kötelességei teljesítésében. Richárd azonkívül valóságos építészeti zseni... - Hirtelen
elhallgatott és felnevetett. - Lyukat beszélek a hasatokba. Bizonyára már órák óta szeretnétek
lepihenni.
Falcon de Burgh felállt, és kinyújtóztatta izmos végtagjait. - Ha megbocsátasz, én
felmegyek, de biztos vagyok benne, hogy Jasmine-nek még rengeteg kérdése van hozzád.
Mikor magukra maradtak, az asszony a férfihoz húzódott. - Will, ilyen házasságról
álmodtál?
– Nem - vallotta be a férfi. - Ó, Jasmine, rettenetesen aggódom amiatt, hátha Eleanor
ugyanolyan lesz, mint az anyja, ha felnő.

19
 – Véleményem szerint fölöslegesen aggódsz... Eleanor soha nem ismerte az anyját. -
Jasmine és William tekintete egymásba fúródott, s mindketten hallgattak róla, titokban
mennyire félnek a vérbe és a csontokba ivódott tulajdonságok örökölhetőségétől.
Will sóhajtott. - Ragaszkodtam hozzá, hogy saját udvartartása legyen Windsorban. Eleanort
szüntelenül gardírozzák. Gondoskodtam a legjobb házitanítókról és tanárokról. Apácák és
ferences rendi barátok is tartoznak majd a háznéphez.
– Minden bizonnyal te állód a Windsori Kastély fenntartásának összes költségét.
– És a St. Bride-rendét. - William vállat vont. - A világ minden kincsét sem sajnálnám,
hogy megóvjam Eleanor szüzességét.
Szegény kislány, gondolta Jasmine. Keze a férfiét kereste. - Ne hagyd magára sokáig! A
lehető legjobb hatással te lehetsz rá. - Szünetet tartott. - Szeretném, ha a szolgálatodba
fogadnád a fiaimat, Will.
A férfi kis híján elérzékenyült, hogy Jasmine ekkora bizalmat vet belé. - Megtisztel,
hölgyem - mormolta rekedten.
– Mindig is tiszteltem önt - felelte az asszony, azzal lábujjhegyre állt, és búcsúcsókot lehelt
a férfi arcára.
De Burgh elnyúlva feküdt az ágyon, karját a feje alatt nyugtatta. Meztelenül aludt, s
Jasmine-t is rászoktatta erre. Szemének zöld lángjai vetkőző felesége testhajlatait nyaldosták.
- Szerelmes beléd, tudod - mormolta közben.
– Will? Ne légy nevetséges! Barátok vagyunk, mióta találkoztunk az udvarnál. - Mielőtt
kibújt volna alsóneműjéből, az asszony felkapta a hajkefét.
– Majd én! - utasította a férfi. Jasmine az ágyhoz lépett és szórakozottan Falconnak
nyújtotta a kefét. A férfiban azonnal felébredt a vágy, ahogy kezével a selymes hajkoronába
túrt. - Szeretett akkor, és szeret most is.
Jasmine a válla fölött mélyen a férje szemébe nézett. - Csak nem vagy féltékeny Willre?
– Ó, nagyon is féltékeny vagyok. Minden férfira, aki szemet mer vetni rád, de különös
módon Willre nem. Szegény becsületes fickó annyira igyekszik eltitkolni előled, hogy mit
érez.
– Nem olyan, mint te vagy. Ő nem egyszerűen csak kinyújtja a kezét, hogy elvegye, amit
akar.
Falcon de Burgh gyorsan végzett a felesége alsóneműjével. - Jóságos ég, ha az ő helyében
lennék, egy pillanat alatt levennélek a lábadról.
– Valóban? Ha emlékezetem nem csal, egy pillanatnál azért tovább tartott, míg erkölcstelen
szándékodnak beadtam a derekamat.
– Majd mindjárt megmutatom, mi az erkölcstelen - jelentette ki Falcon, s fejét az asszony
lába közé dugta, majd nyelvével végigsimított Jasmine combjának belső felén.
– Ettől még nem olvadok el - ingerelte hűvösen a nő.
– De el fogsz - felelte de Burgh férfias önteltséggel, miközben hüvelykujjával
szétválasztotta az asszony lába közét, s a puha redők közti kis rügyet nyalogatta.
Jasmine érezte, hogy elgyengül, de nem akarta ilyen köny-nyen odaadni magát a férfinak. -
Hagyd abba, mindjárt elájulok!
– Önkívületbe juttatlak - ígérte a férfi, s forró nyelvével mélyen az asszonyba hatolt.
Néhány percnyi örömteli, intim játszadozás után Jasmine már többre vágyott. - Falcon,
Falcon. - Tudta, hogy kiáltására a férfi felemeli ajkát az övéhez. De Burgh szerette megízlelni
nevét az asszony ajkán. Jasmine ujjai lefelé siklottak férje izmos testén, hogy körbefogják
férfiasságát, melynek méretétől még most is elakadt a lélegzete. Még ennyi idő után is
érzékien, félve megborzongott tőle. De Burgh az asszony forró nedvességébe nyomult, a
végsőkig feszítve bensejét, Jasmine pedig megvadult attól a hihetetlen teltségérzéstől, melyet
a férfi előidézett benne. Falcon nyelve felesége csípőjével egy ütemre mozogva bejárta az
asszony édes száját, Jasmine pedig hosszú, karcsú lábával átnyalábolta a férfi hátát, egészen a
20
válla magasságában. Az évek során megtanulták, hogyan nyújtsák el örömüket a
végtelenségig.
Mikor Jasmine a beteljesüléshez érve felkiáltott, William meggyőzte magát, hogy egy éjjeli
madár rikoltását hallotta a holdfényben fürdő fjord felett.

21
 4.

Eleanor Plantagenetben olthatatlan tudásvágy lobogott. Késő éjszakába nyúlóan gyakorolta

az írást, míg társai könyörögni nem kezdtek, hogy fújja el a gyertyákat. A tintapacától csúf
oldalakat visszataszítónak találta, s addig nem nyugodott, amíg szavai gyöngybetűkkel írva
nem sorakoztak előtte. Csak ekkor kezdett el leveleket fogalmazni imádott férjének.
Az Eleanor névvel kapcsolatban babonás lett, jobban szerette, ha Pembroke grófnőjének
szólítják, de néha hetekig csak második keresztnevére, a Kathe-re hallgatott.
Veleszületett nyelvérzékkel áldotta meg az ég. Társait maga mögé utasítva hamar
elsajátította a franciát, s ő már a keltát tanulmányozta az egyik ír apácával, mikor a többiek
még mindig az előbbivel küszködtek. Rajongott a történelemért, a vallás elbűvölte; felismerte
vezető szerepét a történelemben, melynek kerekét néha jó, gyakrabban a rossz irányba
forgatta. A St. Bride-rend főnökasszonya egyre többet beszélgetett Eleanorral, beavatva őt a
teológiába, a betegápolás és a gyógyító füvek tudományába. Szigorú, okos asszony volt, aki
megvetette a Londonba zajos falkában érkező orvosokat és sarlatánokat. Elmagyarázta
Eleanornak, hogy csak tudatlanságból akasztanak vörös függönyöket a himlő áldozatainak
ágya fölé, s ugyanezért tesznek korallt a szívpanaszokkal küszködő betegek szájába, vagy
kötnek szamárpatát a lábára annak, akit ki akarnak gyógyítani a köszvényből.
A gazdagoknak adott finomra tört arany vagy a porrá zúzott igazgyöngyök,
smaragdőrlemények a rendfőnök asszony szerint sokkal többet használnának a betegeknek
akkor, ha az egyháznak adományoznák. Eleanor egyetlen dologban nem értett vele egyet. Az
apáca úgy vélte, minden nagy betegség Isten csapása az emberiségre, amelybe szentségtörés
beleavatkozni, s így gyakran keveredtek parázs vitába egymással.
Eleanor nemsokára a Ferenc-rendi Adam Marshtól kezdett magánórákat venni, ha a barát
látogatóban járt Henriknél. A művelt szerzetes hamar rájött, hogy Eleanor értelmi képességei
messze meghaladják a királyéit.
Eleanor megtanult hárfán és lanton játszani, megtanulta utánozni Lady Isabella Marshal
finom modorát és kecses kézmozdulatait. William Marshal a legnemesebb telivéreket küldte
el nekik Írországból, sólymokat és karvalyokat Walesből, s amikor Richárd visszatért
Cornwallból, együtt mentek vadászni.
Ahogy Richárd látogatásai egyre sűrűbbé váltak, úgy könyörgött Lady Isabella Eleanornak,
hogy egy percre se hagyja őket kettesben. Eleanor előtt megvilágosodott, hogy Isabella
szerelmes Richárdba, s megértette kedves barátnőjének helyzetét. Csakúgy mint az ő érzései
William iránt, Isabella szerelme is arra volt ítélve, hogy beteljesületlen maradjon. Egy úrinő
jóhírén nem eshetett folt. Tulajdonképpen az első lecke, melyet az apácák és gardedámok
Eleanor fejébe véstek, az volt, hogy ha egy lány nem őrizte meg a szüzességét, nem is méltó a
házasságra. Férje majd eltaszítja magától, és tönkreteszi, ha rájön tisztátalanságára.
így történt, hogy Pembroke grófnője nagy tudású ifjú nővé érett, de nem világiasodott el.
Ártatlanul nőtt fel, mit sem sejtve az élvezetek hajszolásáról. Tulajdonképpen szöges ellentéte
volt anyjának ugyanennyi idős korában. Isabella királynő semmi mást nem hagyott örökül
legkisebb gyermekére, csak lélegzetelállító szépségét, valamint az elegáns, ragyogó színű,
remekbe szabott, ezüstszálakkal átszőtt vagy drágakövekkel kirakott ruhák mértéktelen
szeretetét. Szerencsére férje vagyona lehetővé tette azt a luxust, hogy Eleanor mindent
megkapjon, amit csak szeme-szája megkívánt.
Aznap, amikor betöltötte 18. életévét, Henrik rendkívüli tanácsülést hívott össze, melyen ő
maga elnökölt. Bejelentette, hogy egy kézben összpontosítja a királyi hatalmat. Hubert de
Burgh, aki eddig kormányzó volt, bölcsen úgy határozott, nem hívja ki maga ellen a király
haragját azzal, hogy letaszítja a trónról. Cserébe Henrik neki adományozta a Kent grófságot,
22
és utasította, hogy lásson hozzá a királyi kincstár feltöltéséhez. Királyi pátenssel
Westminsterbe rendeltek minden földbirtokost és vártulajdonost, hogy vagyonukat ismét
bejegyeztessék. Illetéket szabtak ki érte, s Henriknek úgy tűnt, ez százezer fontot fog hozni a
konyhára.
Anglia kiváló bárói zúgolódtak, és Hubert de Burghöt hibáztatták. Hubert, aki eddig a
londoni Towerban szállásolta el magát, ahol ideje nagy részét töltötte, most egy
Westminsterhez közeli értékes birtokon építtetett fejedelmi rezidenciát, melyet Whitehallnak
nevezett el. Övé volt Anglia minden fontos vára, Dover, Canterbury, Rochester és Nor-wich.
Az ő irányítására bízta a király a nagyvárosokat, Car-marthent, Cardigant és a walesi határ
mentén fekvő Montgo-meryt. Ő volt a főispánja hét vármegyének, s felügyelt a vizsgálatoktól
kezdve az adóbegyűjtésig mindenre, a bevételekkel saját erszényét hizlalva.
A bárók egyre hangosabban lázongtak. Hubert fütyült rájuk, és pénzt adott Henriknek,
hogy újabb toldalékokat építsen a londoni Towerhez. így jött létre a Vízi kapu, a Bölcső-
torony, ahol Hubert újszülött kislányának szálláshelyét alakították ki, és a Laterna, Hubert új
hálóterme, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a folyóra. Az építkezés elterelte a király
gondolatait meghiúsult leánykéréseiről. Először az osztrák, aztán a cseh hercegnő kosarazta
ki. Most a provence-i hercegkisasszonyt szemelte ki, s megkérte Richárd öccsét, mint a női
nem nagy szakértőjét, menjen, vessen egy pillantást a hölgyre.
Mikor ráébredt, hogy szűkmarkúságának híre szertefoszlatta esélyeit arra, hogy
menyasszonyt fogjon magának, hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kifizesse a hozományt,
amellyel Németországnak tartozott. Sógora, Németország császára cserébe három leopárdot
küldött neki ajándékba. Ez adta az ötletet Henriknek, hogy egy egész sereg állatot gyűjtsön
össze a londoni Towerban.
William Marshalnak, lévén Wales határőrgrófja, tömérdek elfoglaltsága adódott, a de
Burgh ikrek pedig hamar megtanulták, hogy a walesiek ugyanolyan vad barbárok, mint az
írek. Williamnek hatalmas birtokai voltak Walesben. Legfontosabb vármegyéjét, az ír-tengerre
néző Pembroke-ot hűséges walesiek kormányozták. Az ikreket lenyűgözték William walesi
íjászai, s azonnal leckét vettek, hogy jártasságot szerezzenek az íjászatban. Megszemlélték
apjuk várait, Mountain Asht, Skenfritht és Llantiliót. Hubert, bácsikájuk, akire kedvező
benyomást gyakoroltak, megkérte őket, ellenőrizzék új szerzeményeit, Cardigant és Car-
marthent, s tegyenek teljes körű jelentést az erődítményekről.
Az első évben lovaggá ütötték őket; a másodikban már saját várat parancsnokoltak.
Pembroke vármegye csipkézett, magas sziklái csupán kőhajításnyira emelkedtek a Szent
György-csatornától, s William Marshal leinsteri ír birtokaitól, ezeknek az életerős férfiaknak
pedig meg sem kottyant, hogy elnyomjanak egy lázadást Írországban, s még ugyanabban a
hónapban leverjenek egy felkelést Walesben.
Évekbe telt, míg Rickard és Mick de Burgh végül megvetették lábukat Londonban. Mivel
szoros kapcsolatban álltak Huberttel, és William Marshal legjobb kapitányai közé tartoztak,
Henrik tárt karokkal fogadta az ikreket, azt remélve, hogy a maga szolgálatába csábíthatja
őket.
A király ragaszkodott hozzá, hogy újonnan visszatért tá-bornagya megtekintse a londoni
Toweren végrehajtott fejlesztéseket. Mikor William megérkezett, Henrik és csatlósa, Hubert
büszkén vitték körbe. Hubert épp csak megmutatta Megotta nevű kislányát a Bölcső-
toronyban, s máris az állatkert megtekintésére buzdította Williamet.
Miközben lefelé lépkedtek a kőlépcsőn, észrevették, hogy egy csónak érkezett a Vízi
kapuhoz. Richárd, Cornwall hercege egy cobolyprémmel szegélyezett vörös bársonyruhát
viselő, lélegzetelállítóan szép hölgyet segített a kikötőhídra.
- Ki ez az elragadó szépség Richárd oldalán? - kérdezte William elismerően.
A király harsány kacagására az újonnan érkezők felpillantottak. - William - mondta
nevetve Henrik -, ő a feleséged.
23
 Eleanor integetett Henriknek, és így kiáltott: - Eljöttünk megnézni az elefántokat. - Aztán
tekintete a király mellett álló széles vállú férfira siklott, s a szívéhez kapott. - William -
hebegte.
A folyón fújdogáló szellő felkapta a lány hangját, és felröpítette a megkövülten bámuló
férfihoz. Mintha mindenki mást a föld nyelt volna el. William a szeme sarkából látta, hogy
Richárd kisegíti a csónakból húgát, Isabella Marshalt is, de csak Eleanorra figyelt. Földbe
gyökerezett lábbal állt, mikor a lány odalépett hozzá, s kecsesen meghajolt, amitől
bársonyszoknyája hullámozva végigsöpört a szürke kövezeten. Karmazsinvörös ruhájában,
szikrázó elevenségével úgy festett, mint egy paradicsommadár Henrik állatseregletéből, és
egyáltalán nem illett bele a hideg, szürke londoni háttérbe.
– Isten hozta, uram - üdvözölte Eleanor barátságos, mély hangon a grófot, s zafírkék szeme
örömtől csillogott.
– Uramatyám, Marshal, fogadok, hogy Walesben tespedtél, miközben arád Londonban
epekedett utánad. - Hubert de Burgh szívből jövő, cuppanós csókot nyomott Eleanor arcára. -
Gyönyörű asszonnyá érett, kedvesem. Szakasztott úgy fest, mint az édesanyja, aki egykoron a
világ legszebb úrnőjének hírében állt.
William ellenállt a kísértésnek, hogy képen ne vágja a barátját. Látta, hogy a lány arcára
döbbenet ül ki, mikor de Burgh belékarol, őt pedig heves birtoklási vágy kerítette hatalmába.
A nyers modorú Hubert a lányra akaszkodott. - Hány éves most? - kérdezte, s nyíltan
méregette Eleanor gömbölyödő mellét.
– Tizenöt, szolgálatára, mylord - felelte a lány elhaló hangon.
– Szolgálatára válna minden férfinak, akinek vér folyik az ereiben. Mindig is azt tartottam,
hogy a tizenötödik év a legtökéletesebb házasulandó kor. - Sokatmondóan oldalba lökte
Williamet.
Eleanor lesütötte a szemét. Remélte, hogy William is így gondolja.
- Leendő menyasszonyom, a provanszál Eleanor is pontosan ennyi idős - jelentette be a
király. - Ezt meg kell ünnepelni. Ma este mindannyian velem vacsoráztok Windsorban, s
megmutatom nektek az új szárnyat, melyet királynőm tiszteletére hozattam rendbe.
William az ajkához emelte Eleanor kezét, s közben hallotta, hogy Richárd így szól: - Lady
Isabella, csatlakoznia kell hozzánk. Évekig nem lesz még egy ilyen alkalom, hogy
elbeszélgethessen a bátyjával.
Isabella elpirult, és Williamhez hajolt, hogy megcsókolja. A férfi melegen rámosolygott,
megköszönve a kivételes munkát, melyet a grófné mellett végzett.
Henrik kisfiús lelkesedéssel mutogatta nekik a furcsa állatokat. Volt ott karvaly, berber
majom, oroszlán, leopárd és elefánt. A király ragaszkodott hozzá, hogy bemenjenek a ketrecbe
és megetessék az elefántot. - Nézzétek! Nézzétek, hogy viszi a szájához az almát hatalmas
ormányával!
Úgy tűnt, Hubert egész jól szórakozik, Richárd azonban elkapta a tábornagy tekintetét, és
bocsánatkérően vállat vont, mintha azt mondaná: „Sose fog felnőni."
Hubert kellemesen meglepődött, hogy a király őt is meghívta a vacsorára. Általában ez
fordítva szokott történni; a nemesektől és a vagyonos londoni családoktól várták el, hogy
étellel-itallal lássák el és szórakoztassák a fiatal uralkodót, hogy saját udvartartásának még
erre se kelljen költenie.
William Marshal elnéző mosollyal vizsgálta a leendő királynénak szánt új, ékkövekkel
kirakott, több ezer fontra rúgó diadémot, melyet Henrik megmutatott nekik. A király
megrendelt továbbá egy nyakláncokból, gyűrűkből, ékszerbe-rakásos fülönfüggőkből álló
teljes készletet is. Henrik hihetetlenül következetlen volt; egyik kezével a fogához verte a
garast, a másikkal nyakló nélkül szórta.
Az esküvő napját még nem tűzték ki, Lincoln püspökét azonban már értesítették, hogy
tegye meg a végső előkészületeket, bármilyen kevés hozománnyal kecsegtessen is ez a
24
házasság. Richárd épp most érkezett vissza Provence-ból, és kertelés nélkül közölte
Henrikkel, hogy az uralkodó család nincstelen, bár hercegkisasszonyai pont olyan bájosak,
mint ahogy hírlik. Figyelmeztette bátyját, hogy a minden hájjal megkent kapzsi provánsziak
most adták férjhez egyik gyönyörű hercegnőjüket a francia Lajoshoz egyetlen garas
hozomány nélkül.
Henrik azonban a fejébe vette, hogy elveszi Eleanort, a „La Belle" néven emlegetett
hercegkisasszonyt, s tántoríthatatlan volt. A Plantagenetek nem alakoskodtak bíráik és
tábornagyaik előtt, hiszen a két királycsináló életüknek amúgy is minden részletéről tudott
születésüktől fogva.
– Honnan van minderre pénz? - érdeklődött Richárd, kör-bemutatva a fényűzően rendbe
hozott ebédlőben, ahol az étkezés folyt.
– Nincs kifizetve. El vagyok adósodva - felelte Henrik tárgyilagosan.
– Honnan a pokolból fogod kifizetni az adósságot? - kérdezte Richárd nyersen, eltökélve,
hogy az ő erszénye ezúttal zárva marad.
– Hubert majd gondoskodik róla - fordult Henrik várakozásteljesen az ítélőbíró felé.
Hubert leöblítette a bárányhúst egy kupa gascogne-i borral. - Az esküvő és a királynő
megkoronázása hivatalos kiadás. Úgy gondolom, ha minden lovag hűbérbirtokon-ként két
márka adományt tenne, az nem volna túlzás.
Richárd gyorsan William Marshalra pillantott, hogy felmérje reakcióját, a parlamentnek
ugyanis minden adót jóvá kellett hagynia. - Gondolod, hogy a tanács beleegyezik ebbe egy
olyan királynő kedvéért, aki üres kézzel jön Angliába?
– Beleegyeznek - bólogatott William. - Kiengeszteli őket, hogy sógorságba kerülhetnek a
francia Lajossal.
Eleanor elismerő pillantást vetett a férfira, aki ettől a perctől fogva elvesztette a beszélgetés
fonalát. Teljesen elbűvölte a lányon végbement átalakulás. Költői gondolat suhant át az agyán:
ahol gondozzák a rózsát, ott nem terem bogáncs. A hajdani gyönyörű, ám akaratos, szilaj kis
vadóc cseppet sem hasonlított ahhoz a méltóságteljes, kifogástalanul viselkedő és fejedelmi
tartású úrihölgyhöz, aki most itt ült mellette, és kellemesen társalgott húgával Provence-ról.
Mikor Eleanor udvariasan visszautasította a bort, Willi-amnek eszébe jutott az esküvőjük
napja. Ajka jókedvűen megrándult, mikor arra gondolt, a lánynak azóta biztosan fel kellett
hagynia az ivással. Nem tudta levenni róla a szemét. Öröm volt ránézni. Figyelte, ahogy
Eleanor kecsesen belemártja ujjait a rózsavizes edénybe, majd megtörli a vászonszalvétában .
Hirtelen rádöbbent, hogy a király hozzá beszél, s figyelmét vonakodva elfordította
Eleanorról, hogy Henriknek szentelje. - Üzenetet kaptam Ferns püspöktől Írországból. Úgy
tűnik, nézeteltérés robbant ki egy bizonyos földbirtok miatt, amelyet állítása szerint apád
elvett tőle. Vihar egy pohár vízben, ezért úgy gondolom, célszerű lenne címet adományozni
neki, ha másért nem is, csak hogy befogjuk a vén bolond száját.
– Teljességgel lehetetlen! - avatkozott közbe Eleanor szikrázó zafírkék szemmel.
Mindenki odakapta a fejét. - Hogy kérhetsz ilyesmit, Henrik? Amikor válaszolsz a
püspöknek, közöld vele, hogy nem feledkezhetsz meg hivatali kötelességeidről. Nem
játszhatsz húzd megereszd meg játékot Anglia tábornagyával, aki újra és újra kockára tette az
életét, hogy téged trónra juttasson. Nem gyalázhatod meg kiváló apja emlékét.
Henrik azonnal visszavonulót fújt, William Marshal pedig felismerte, hogy Eleanor nem
csupán dekoratív. Jó fel-fogóképességű, és úgy tudja irányítani Anglia királyát, mint egy
rakoncátlan, taknyos kölyköt.
Mielőtt túlságosan későre járt volna az idő, Pembroke grófnője elnézést kért az uraktól. -
Elkísérem a lakosztályába, hölgyem, ha megengedi - fordult hozzá William, ki akart használni
minden pillanatot, hogy a lánnyal lehessen.
Eleanor pajkosan ránézett. - Ó, sir, Windsorban a hölgyek szálláshelyére csak Ferenc-rendi
apátok léphetnek be. Maga hozta ezt a szabályt.
25
 – A szabályok azért vannak, hogy felrúgják őket. - William elmosolyodott, s belekarolt
Isabellába és Eleanorba.
– Ezt az eszembe vésem - incselkedett a lány játékosan.
Eleanor apró termete miatt kénytelen volt felnézni a tábornagyra, s William ettől még
férfiasabbnak érezte magát. Nem tehetett róla, észre kellett vennie a lány telt, hegyes,
ágaskodó mellét. Kölnije megcsapta az orrát. Eddig nem is törődött az efféle női dolgokkal,
de Eleanor illatát szerette. Mikor odaértek a lány szobájához, Williambe beléhasított a
felfedezés, hogy egy pillanatra sem maradhatnak kettesben. Mindenfelé asszonyok
csoportosultak: társalkodónők, cselédek, komornak és gardedámok. - Volna kedve kilovagolni
velem holnap? - kérdezte szinte kétségbeesve.
– A legnagyobb örömmel, uram. - Eleanor búcsúzóul meghajolt a férfi előtt, aki, ha csak
egy szempillantásra is, de beláthatott dekoltázsába, s ez elég volt ahhoz, hogy felszítsa benne
a vágyat. Mielőtt megacélozhatta volna magát, ágyékát hirtelen forróság öntötte el. A lány
azonban már távozott is. Az asszonyok visszavonultak, hagyták, hadd beszéljen a tábornagy
négyszemközt a húgával.
– Azért jöttél, hogy magaddal vidd Eleanort? - kérdezte Isabella kíváncsian.
William megdöbbent. - Csak tizenöt éves. Mit gondolsz, miféle ember vagyok én?
– Tizenöt éves voltam, mikor hozzáadtál de Clare-hez -mutatott rá kedvesen.
– Drágám, ő korban hozzád illett. Én elmúltam negyven... az apja lehetnék.
– Ez mindig így lesz - felelte Isabella gyengéden, lesütött szemmel.
Igen, gondolta William, milyen kár. Aztán bűntudat árasztotta el, mert amit Eleanor iránt
érzett, az egy cseppet sem hasonlított atyai érzésekre.
Pembroke grófnője szorosan az ajtóhoz simult, miközben kihallgatta a két testvér
beszélgetését. Kezét a szájára szorította, hogy elfojtsa feltörő zokogását. Egy könnycsepp
gördült végig az arcán. A tábornagy, akárcsak régen, még most sem akarja őt.

26
 5.

Eleanor már pirkadatkor felébredt, de legyőzte a sürgető érzést, hogy felverje az egész
háznépet, és megparancsolja, öltöztessék fel a Williammel való kilovaglásra. Ehelyett ágyban
maradt, és magában felidézte a férfi vonásait és mozdulatait. Világosbarna haját, melyet bár
rövidre nyírtak, fiúsan göndörödött. Tekintetét, mely valahányszor megpihent rajta,
melegséget sugárzott. Sherry, állapította meg; határozottan sherryszínű volt a szeme, s neki
tetszett, ahogy körülötte mosolygós ráncok jelentek meg, valahányszor William nevetett.
Marshal erősebb, élesebb eszű, megfontoltabb volt a többi férfinál. Valami csendes méltóság
lengte körül, s ez tiszteletet parancsolt. Eleanor úgy érzte, egyszerűen belehal, ha William
nem akarja őt!
Mélyet lélegzett, hogy nyugalmat erőltessen magára. Az elmúlt évek alatt megtanulta,
miként leplezze legbensőbb érzéseit. Tökélyre fejlesztette, hogyan mímeljen
kiegyensúlyozottságot és higgadtságot, miközben a nyugodt külső mögött érzelmei
szenvedélyesen kavarogtak. Amikor kezdett felnőni, feltette magának a kérdést, vajon miért
lobog benne ez a tűz szüntelenül, s arra a következtetésre jutott, hogy őt másmilyen fából
faragták. Számára minden kristálytiszta volt. Az esze vágott, mint a borotva, gyorsan
határozott, s pontosan tudta, mit vár az élettől. A jó és a rossz olyan élesen különbözött az ő
szemében egymástól, mint a fekete és a fehér. Neki nem volt elég, hogy kedveljen vagy ne
kedveljen valamit; ő szeretett vagy gyűlölt szenvedélyesen. Érzései olyan mélyről fakadtak,
hogy néha ő maga is megijedt saját magától.
A rend főnökasszonya mértékletességre intette, de Eleanor mindent teljes erőbedobással
csinált, szívvel-lélekkel. Vagy mindent, vagy semmit... vagy élve, vagy halva. Elhessegette a
gondolatot, hogy William Marshalnak nincs szüksége rá. A férfi most már nem táncolhat
vissza. Nem pusztán jegyesek, hanem házasok, s a házasságot nem lehet felbontani. Kitűzte
maga elé a célt. Mire tizenhat éves lesz, együtt kell élnie Williammel. Eltitkolja előle minden
hibáját, s körmeszakadtáig harcolni fog, hogy pontosan az legyen, akire a férfi vágyik.
Eltökélte magát, s csengetett Brendának, a rézvörös hajú cselédnek, akit Margery de
Lacytől csábított el. - Ma reggel kilovagolok a férjemmel. Tudom, mit akarok felvenni, csak
átkozottul összegubancolódott fürtjeimét segíts megigazítani. - Természetesen a
káromkodásról le kellett szoknia, csak Brenda jelenlétében engedte meg magának az ilyesmit.
William egész este azt a képet látta maga előtt, ahogy Eleanor karmazsinvörös
bársonyszoknyája szétterült a szürke kövezeten. Most ez a kép kitörlődött az agyából, s helyét
a selymes szőrű, fekete kancán ülő Eleanor váltotta fel. A fehér alsóruha felett a lány élénk
smaragdszínű köntöst viselt, melyet kétoldalt magasan felhasítottak, hogy ne akadályozza a
lovaglást. A zöld csizma és a puha bőrből készült lovaglókesztyű tökéletesen illett a
smaragdruhához. Eleanor csillogó fekete haját pedig feltornyozták, és smaragdokkal díszített
aranyhálóval fogták össze.
– Rendkívül csinos ma reggel, grófné - köszöntötte William. - Csodálatom jeléül egy kis
ajándékot hoztam önnek.
– Csődörét közelebb vezette, s egy kis barna karvalyt illesztett a lány kesztyűs csuklójára. -
A walesi Pembroke vadregényes hegyeiből való, de hölgynek idomították, s biztos vagyok
benne, hogy szófogadó.
– Köszönöm, mylord, szeretek ajándékot kapni. - Eleanor lehúzta a díszes csuklyát, s
egyenesen a madár ádáz sárga szemébe nézett. Egymást méregették. - A windsori galambok
íztelen kosztján kell majd élned, gyönyörűségem, de egyszer még visszaviszlek Walesbe -
szólalt meg Eleanor egy teljes percnyi vizsgálódás után. A madár felborzolta tollát, és úgy
döntött, elfogadja Eleanort.
27
 William mosolygott. Ha egy szárnyas ragadozó sem tud ellenállni a lánynak, neki milyen
esélyei lehetnének? Megsarkantyúzták a lovakat, s elindultak Windsor parkerdeje felé William
odaadó fegyvernöke, Walter egyszemélyes kíséretében. Eleanor túláradó örömmel fogadta,
hogy a férfi ezúttal eltekintett szokásos védőőrizetétől, mely elmaradhatatlanul követte,
valahányszor kilovagolt.
Eltökélt szándéka volt, hogy elkápráztatja Williamet lovagló-, és vadásztudományával,
titkon felvillanyozta a gondolat, hogy sziporkázhat a férfi előtt. Vágtázó lovaik
felrebbentettek egy csapat erdei szalonkát, ők pedig lekapták a csuklyát, és a magasba
lendítették madaraikat.
– Mit gondol, mylord, melyik jobb vadász? - kérdezte a lány.
– A vándorsólyom a világ leggyorsabb ragadozó madara. Tudja, hogy öli meg az áldozatát?
Karmait, mintha ökölbe szorítaná, erősen belemélyeszti a húsába.
– Nem tudtam. Azt hittem, a csőrével öl, mint a többi ragadozó. Ma miért nem solymászik?
- kíváncsiskodott Eleanor.
– A vándorsólyomnak itt nem terem babér. Csak szalonkát meg effélét zsákmányolhatunk.
Kár, hogy a bagoly éjjeli madár. Sokkal jobb vadász, mint a karvaly. A tollazata kitűnően
megfelel a nesztelen repülésre, s így becserkészheti áldozatát anélkül, hogy felhívná magára a
figyelmet. A tollak legvége pelyhes, s ez lecsillapítja a szárnycsapkodás zaját.
– Bámulatos. Szeretem a madarakat, meséljen még róluk! - nógatta Eleanor a férfit, s
közben arra gondolt: imádom, ahogy összehúzza a szemét, amikor a napba néz, hogy kövesse
a karvaly röptét.
– Lássuk csak! - William valami érdekes történet után kutatott az agyában, amelyet a lány
biztosan nem ismer. -Az a szóbeszéd járja, hogy a keselyűk sajátos védekező rendszert
fejlesztettek ki a ragadozók ellen. Leokádják őket, s ez állítólag olyan büdös, hogy
támadóiknak elmegy az étvágyuk.
Eleanor gyöngyöző kacagása végigvisszhangzott a tisztáson, felverte a madarakat, ők
pedig ismét bevetették ragadozóikat.
– Szeretem, ahogy nevet - vallotta meg a férfi. - Hátrahajtja a fejét, és hagyja, hogy a
torkából felszabaduljon a nevetés.
– Úrinőhöz nem méltó - ismerte el Eleanor.
– Tapasztalataim szerint a legtöbb úrinő eltakarja a száját hatalmas, otromba
zsebkendőjével, hogy elfojtsa nevetését.
– Nem a nevetésüket, hanem rothadó fogaikat akarják leplezni, mylord - felelte Eleanor
komolyan. Most Williamen volt a sor, hogy felkacagjon. Eleanor sem akart adósa maradni. -
Szeretem, ahogy nevet. Hátrahajtja a fejét, és hagyja, hogy torkából felszabaduljon a nevetés.
– Talán madarak vagyunk. - William mosolygott, már évek óta nem érezte magát ilyen
boldognak.
– Tudta, hogy a nőstény és a hím sasok megragadják egymás karmait, és bukfenceznek a
levegőben? - Eleanor ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak sasokká változnának és
cigánykereket hánynának a magasban.
Mikor leírta a sasok rituális udvarlási szokásait, William ágyékában önkéntelenül
fellobbant a tűz. Tudta, hogy a magáévá akarja tenni ezt a szikrázóan gyönyörű teremtést, aki
mellette lovagol. De azt is tudta, hogy nem engedhet a vágyainak, amíg Eleanor elég idős nem
lesz ahhoz, hogy ne csak nevében legyen a felesége.
Bűntudatot érzett, amiért gyakorlatilag évekre börtönbe zárta a lányt bátyja Windsori
Kastélyába. Amíg Eleanor gyermek volt, ez óhatatlannak látszott, de most, hogy szinte
asszonnyá érett, saját uradalmat és háznépet kellett volna vezetnie, ahogy Pembroke
grófnőjéhez illik. Williamnek számtalan hatalmas földbirtoka volt, s úgy érezte, a legnagyobb
hálátlanság volna, ha nem adományozna Eleanornak egyet a sok közül. Milyen önző volt,
amiért kalitkába záratta, hogy megőrizze ártatlanságát. Ami megtörtént, hát megtörtént, de
28
Eleanor mostantól megérdemli, hogy belekóstoljon a szabadságba. Elhatározta, hogy sorba
veszi a kisebb birtokokat tiszttartójával, és kiválaszt egy lóháton könnyen megközelíthetőt
Windsor és London között.
Roppantul élvezték egymás társaságát, s William ismét gyűlölte, hogy el kell válnia a
lánytól. - Nagyon szeretném, ha ellátogatna velem az egyik birtokomra. Gondolja, hogy
három nap alatt el tudna készülni, mylady?
– Ó, igen, mylord - felelte Eleanor az izgatottságtól elfúló hangon. - Akár két nap alatt is.
William boldogan nevetett. - Akkor két nap múlva. -Miután visszaadták a madarakat a
solymásznak, William segített a lánynak leszállni. - Ön kiváló lovas, mylady.
- Az esküvőnk napján megígértette velem, hogy megtanulok tökéletesen ülni a nyeregben. -
Aztán Eleanor szóról szóra megismételte, mit kívánt tőle a férfi csaknem hat évvel ezelőtt.
Williamnek gombóc nőtt a torkában, mikor ráébredt, mennyire lelkére vette a lány az ő
elvárásait. Arra áldozta éveit, hogy tökéletesen elsajátítsa, amit kért tőle. William úgy érezte,
méltatlanul bánt vele. S azt is érezte, hogy az évek mázsás súllyal nehezednek rá. Milyen
heves és lelkes tud lenni, aki fiatal.
Hosszas megfontolás után Odiham mellett döntött, mely húsz mérföldre feküdt Windsortól
délre. Nagy létszámú fegyveres helyőrséget nem lett volna ésszerű oda beszállásolni, de
gondoskodott róla, hogy Pembroke grófnője és háznépe biztonságban legyenek, ha a
rezidencián tartózkodnak. Richárd de Burghöt választotta ki erre a feladatra fél tucat lagjobb
emberével egyetemben, s útnak indította őket Odihambe a tiszttartónak adott utasításokkal.
William újabb ajándékkal lepte meg a grófnőt az útra. Fekete, spanyol bőrből készült,
ezüsttel kivert keleti lószerszámmal és nyereggel. A kantáron és a kengyelen apró
ezüstharangok függtek sorban. Az egész istálló megcsodálta, amikor Eleanor lovásza, Toby
felnyergelte a kancát.
Bár Eleanor nem vitte magával udvarhölgyeit, csupán cselédje, Brenda és Isabella
komornája kísérte el, az Odihambe utazó csapat mégis hömpölyögve indult útnak, mikor
ugyanis Richárd megtudta, hogy Isabella is az utasok között van, egyszerűen meghívatta
magát. Csak fegyvernökét és apródját vitte magával, hiszen Williammel tartott egy csapat
walesi íjász is Sir Michael de Burgh vezetésével. Richárd majd kiugrott a bőréből örömében.
Ki tudja, szerelmese ma este talán behódol neki, ha Eleanor és William majd csak egymással
törődnek. Szent ég, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára megérintette. William mellé
kaptatott, és rákacsintott. - Remélem, nem veszed zokon, hogy alkalmatlankodni merészelek e
romantikus kis kiránduláson, de ki is lehetne jobb gardedám a menyasszony mellett, mint a
bátyja?
William elvörösödött. Semmi ilyesmi nem fordult meg a fejében, s már épp tiltakozásra
nyitotta a száját, amikor Richárd sokatmondóan ráhunyorított és felnevetett. - Ne aggódj, gróf
uram, nem akarom tartani a gyertyát. - William fellélegzett, mikor Richárd visszalovagolt
Isabella mellé.
Eleanor feltűnő fekete-fehér ruhát viselt. A kantáron függő harangok dallamosan
csilingeltek, miközben férje mellé sarkantyúzta lovát. - Köszönöm a kedves ajándékot,
mylord. Olvashattam a gondolataiban, amikor ezt a hozzá illő öltözéket választottam. Vagy
talán már szavak nélkül is értjük egymást?
A férfi arca kigyúlt. Remélte, hogy nem így van. Eleanor rémülten menekülne előle, ha
tudná, milyen pajzán gondolatokat forgat a fejében, valahányszor a lány közelebb hajol hozzá.
Hiszen már az elmúlt éjjel is csak róla álmodott, persze mihelyt el tudott aludni. Csakhogy
álmában Eleanor előtte ült a nyeregben. A szél belekapott a hajába és az arcába fújta a fekete
szálakat. Érezte a lány forró leheletét a nyakán. Emlékezett rá, hogy megcsókolta zafírkék
szemét rejtő szemhéját, mely olyan édes és élvezetes volt, hogy azt kívánta, bárcsak eltartana
egész éjszaka.

29
 De nem, újabb álom következett, amelyre most nem szívesen gondolt vissza. Forró,
szexuális képzelgés volt. Elvette a lány szüzességét, akinek fájdalomkiáltása örömkiáltásba
olvadt, miközben gyönyörű teste az övé alatt vonaglott. Szégyellte magát, amiért ilyen mohó
vágyat érez egy tizenöt éves kislány iránt.
Gyorsan témát váltott. - Nem hozta magával az udvarhölgyeit, pedig biztosíthatom, hogy
Odiham elég tágas az elszállásolásukra.
– Eve de Braose és Margery de Lacy férjhez mennek. Pillanatnyilag teljesen lekötik őket
az esküvői előkészületek. Szerencsére megörököltem Margery cselédjét, Brendát, aki úgy
döntött, a szolgálatomban marad.
William alig akart hinni a fülének, hogy unokahúgocskái megházasodnak. - Eve és
Margery még gyerekek - tiltakozott.
– Egyidősek velem - mondta Eleanor csípősen. - Ha ön nem is, a két édesanya, az ön
testvérei, bizonyára úgy gondolják, eladósorba kerültek.
Utánagondolva, Williamnek eszébe jutott, hogy áldását adta a frigyekre, de arra is
emlékezett, hogy a vőlegények alig múltak tizenhat évesek.
Mögöttük Isabella gondterhelten ráncolta a homlokát. -Richárd, a merészsége megijeszt -
súgta. - Ha a bátyám megneszeli, miben mesterkedik, meghalok a szégyentől.
– Én pedig belehalok az önmegtartóztatásba, ha még sokáig ellenállsz nekem. Már nem
vágyom cselédlányokra és szajhákra.
– Én is szajha leszek, ha beadom a derekam, valahányszor ön úgy akarja - sziszegte
Isabella, hátravetve gesztenyebarna haját.
– Az én szememben nem, szívem királynője - hízelgett Richárd szenvedélyesen.
A menetben hátul Brenda nagy szemeket meresztett Sir Michael de Burghre. Micknek nem
kerülte el a figyelmét, milyen tüzes pillantásokat lövell feléje a rézvörös hajú parasztlány, s
nem maradt érzéketlen a felhívásra, melyet a szeméből kiolvasott. A sötét hajú vonzó lovag
Richárd fegyvernöke és Toby, Eleanor lovásza között ügetett, akik sokatmondóan egymásra
vigyorogtak, mintha valami közös titkuk lenne.
– Na jól van, ti ketten, mi olyan mulatságos? - érdeklődött Mick barátságosan.
– Figyelmeztessük? - kérdezte Geoffrey, Richárd fegyvernöke.
– Hadd törjön csak le a szarva, ha majd egy-két csorba esik férfiúi önteltségén - nevetett
Toby.
– Feltételezem, hogy a tüzes kis cselédlányra céloztok azokkal a buja cicikkel - mondta
Mick.
– Úgy falja a férfiakat, mint az édességet - közölte Geoffrey.
– Ha annyi dákó állna ki belőle, amennyit beledöftek, úgy nézne ki, mint egy sündisznó! -
tréfálkozott Toby.
– Az még nem baj, ha egy cselédlány tapasztalt - vigyorgott Mick.
Geoffrey elkomorult. - Valami nincs rendben vele. Telhetetlen... kielégíthetetlen.
– A legnagyobb kihívás, ami életemben ért - mondta a férfias de Burgh a száját nyalogatva.
– Mi is így gondoltuk, míg követve a jól kitaposott utat az ágyához, meg nem hágtuk, s kis
híján kiherélve nem távoztunk tőle - vallotta be Toby.
– Maga Richárd is őszintén elismerte, hogy nem tudta kielégíteni - mondta Geoffrey. -
Majd megpukkadtunk a nevetéstől, mikor elmesélte, milyen csávába került a király, amikor
egyik este a lány elcsábította. Henrik két napig járni sem bírt, s egy hónap is eltelt, mire
férfiassága ismét működésbe lépett.
De Burgh egy lépéssel társai előtt járt. - Fogadjunk - ajánlotta. - Öt aranykorona üti
mindkettőtök markát, ha holnapra nem elégítem ki és jól nem lakatom. Ő lesz az, aki nem tud
majd lábra állni.

30
 Megkötötték a fogadást, s a két szolga tudta, hogy még soha ilyen könnyen pénzt nem
keresett. Mick de Burgh csökkentette az iramot, míg a cselédek utol nem érték, aztán
Brendára ragyogtatta kéjelgő mosolyát.
– Ön Rick de Burgh - mondta a lány rekedten, a férfi combjának duzzadó izmait
méregetve.
– Mick - javította ki a férfi, szemét a lány mellén legeltetve.
– Ugye le tudná kenyerezni Odiham várnagyát, hogy külön szobában szállásoljon el,
Mick? - kérdezte Brenda, s tetőtől talpig végigmérte a férfit.
– Ez volt a legelső gondolatom, drágám - biztosította Mick.
William hallotta, milyen jól mulatnak fiatal lovagjai, akik csupán feleannyi idősek voltak,
mint ő, s életében először irigykedett rájuk.
Az utazók hamar megtették a húsz mérföldet Windsortól, s alig két óra múlva feltűntek
előttük Odiham udvarházának tornyocskái. Az épületet almáskertek vették körül, melynek fái
épp most borultak virágba. William azonnal tudta, hogy Eleanor el van bűvölve ettől. A lány
sötétkék szeme tündökölt a boldogságtól és izgatottságtól, s a férfi ebben a pillanatban azt
kívánta, bárcsak élete végéig biztosítani tudná neki ezt a csillogást.
Mire a ház ura megérkezett, már minden készen állt. Mihelyt a fiatal Rickard de Burgh
meghozta a tábornagy üzenetét, a tiszttartó parancsba adta a cselédeknek, hogy súroljanak és
fényesítsenek éjt nappallá téve. Felhozatta a pincékből a legfinomabb borokat, s kiválasztott
két hordó sört a kicsiny serfőzdéből. A lovászok kitakarították az istállókat, s friss szalmát és
szénát szórtak be a lovaknak. Mivel Rickard de Burghnek és embereinek vajmi kevés
teendőjük akadt a páncélcsiszoláson és a fegyverélesítésen kívül, vadászni mentek.
A nyársakon őz- és bárányhúsok forogtak, az Odiham macskaköves udvarán terjengő sült
fácán illatától pedig összefutott az emberek szájában a nyál. A tiszttartó még meg sem mutatta
a szobákat a jeles vendégeknek, máris jó pár aranypénzzel gazdagodott. Nemcsak Rickard de
Burgh ikertestvére vesztegette meg, hogy egy mellvédre nyíló külön kis szobát adjon egy
gusztusos cselédnek, de a király fivérének, Richárd Cornwallnak is megérte, hogy áldozzon
egy hatalmas, a többi udvarhölgytől távoli lakosztályra Lady Isabella Marshal számára. A
tiszttartó megcsóválta a fejét az élet furcsaságán. A ház ura és hitvese, akik törvényes házasok
voltak, különálló szálláshelyet kértek.
Odiham háziszolgái már nagy gyakorlattal bírtak. Első dolguk volt, hogy hűsítő italokat
szolgáljanak fel a megszomjazott utazóknak, aztán következett a forró fürdő. Mick de Burgh a
lovagok szállására ment, hogy megkeresse testvérét. Keményen kezet szorított Odiham új
parancsnokával. - Az isten áldjon meg, hogy elpuhultál itt - ugratta.
Rickard elhúzta a száját. - A kockajátékon és a vadászaton kívül nincs mit csinálni.
Mick elvigyorodott. - Örülök, hogy jól kipihented magad, kisöcsém. Van itt egy nekünk
való cselédlány!

Eleanornak öt komorna leste minden kívánságát. Az egyik a fürdőjéről gondoskodott, a

másik a haját fésülte, a harmadik a ruháit csomagolta ki és akasztotta be egy
szagosmügeillatot árasztó szekrénybe. A negyedik ínycsiklandó, forró húspástétommal
megrakott tálcát, valamint eperrel és tejszínhabbal teli ezüsttálat tett elébe. Mindannyian
egyforma szürke uniformist, fodros fehér kötényt és csipkés fő-kötőt viseltek.
Elismerően súgtak össze a grófné gyönyörű ruhái és alsó-neműi láttán. Eleanor kiváló
ízléssel válogatta össze ruhatárát, pontosan tudva, hogy az élénk színárnyalatok kiemelik szép
fekete haját. A fürdő után barackszínű délutáni ruhába bújt, haját pedig hozzá illő
szaténszalaggal kötötte össze, hogy megzabolázza tincseit.

31
 William kopogott az ajtón, a cselédek kuncogva bevezették, aztán izgatott hajlongások
közepette, sürgős egyéb tennivalókra hivatkozva, távoztak. A férfi felemelte Eleanor kezét, és
csókot lehelt rá. - Ön olyan határtalanul szép, hogy még a lélegzetem is elakad - mormolta.
Eleanornak a nevetéstől gödröcske jelent meg az arcán, s arra vágyott, hogy a férfi erős
karjával átölelje.
– Jöjjön, körbevezetem a birtokon. Valójában nagyobb, mint \ első látásra tűnt. - William
újból megfogta a lány kezét, Eleanor
pedig megelégedett ennyivel. Számos apró, masszív mellék-épület állt az uradalmon.
Serfőzde, tejcsarnok, mosókonyha, kovácsműhely, fegyverraktár, még egy kis kápolna is.
William megmutatta a lánynak a konyhakertben termesztett gyógynövényeket, majd
keresztülvezette őt a rózsakerten, ki a gyümölcsösbe, ahol a kicsiny kerek kaptárakban az
almafa virágait porzó méhecskék döngicséltek. Eleanor követte a férfi ujját, mellyel a
lőrésekkel ellátott tetőre és őrtornyokra mutatott. A következő állomás a kutyakennel volt,
ahol a szelindekeket tartották, majd a vadászmadarak szálláshelyéül szolgáló padlás
következett az istállók felett. - Mi a véleménye? - kérdezte William komolyan, feszülten várva
a lány válaszát.
– Tetszik. Odiham, azt hiszem, maga a tökély. - Eleanor tudta, hogy bárhol a világon
tökéletes lenne, feltéve ha William mellette van.
– Menjünk fel a mellvédre, megmutatom a kilátást - javasolta a férfi. Egyszer csak ott állt a
lány mögött, erős barna kezét gyengéden a vállán nyugtatta. Másik kezével a vidék közeli
nevezetességeit mutogatta, majd karjával széles kört írt le a levegőben. - Délre húzódik a
tenger. Ha jó mélyet lélegez, érzi az illatát... nyugatra fekszik a Salisbury-sík-ság... ott, ahol az
a sima terület van, mögötte pedig a Stone-henge.
– Csodálatos. Tanultam róluk. - Eleanor a válla fölött a férfira pillantott. - Elmegyünk oda
egyszer?
William magához húzta a lányt, és egy csókot nyomott a feje búbjára. - Szeretném elvinni
mindenhová, és megmutatni mindent... - hirtelen elhallgatott.
– De nincs rá ideje - fejezte be helyette Eleanor. - Anglia tábornagyi elfoglaltságai nem
hagynak időt az élet örömeire. Bárcsak másként lenne, mylord. Bárcsak elrepülhetnénk
valahová, ahol senki se talál ránk... ahol csak ketten lennénk, és senki mással nem kellene
osztoznom önön.
A lány szenvedélyes szavait William nagyon hízelgőnek találta. Átölelte Eleanort, és a
fülébe suttogta: - Ez a nap a miénk.
Eleanor szeretett volna örökre a férfi karjában maradni, de William szinte azonnal
elengedte, s elindult lefelé a lép* csőn a tágas előcsarnokba. Elküldött egy apródot, hogy hívja
össze a háznépet, s egy percen belül az egész terem megtelt emberekkel.
– Minden kastélyában és birtokán ilyen engedelmesek a szolgái, mylord?
– Ez a hely nem az enyém, hanem az öné - felelte a férfi ünnepélyesen. Eleanor eltátotta a
száját ámulatában. Aztán William felemelte a hangját, hogy Odiham összegyűlt szolgálói
mind hallhassák. - Bemutatom nektek Pembroke grófnőjét. Este ünnepséget rendezünk annak
tiszteletére, hogy Odiham mától fogva az ő tulajdona. Kérlek benneteket, szolgáljátok
ugyanolyan hűségesen, mint engem.
Hatalmas éljenzés rázta meg a termet, Eleanor pedig kegyesen fogadta az összegyűltek
jókívánságait és hódolatát. Könnyek ültek fekete szempilláira, William pedig remélve, hogy a
kedvére tett, megszorította a kezét. Eleanor köszönete jeléül a férfira mosolygott, de belül
zokogott. William, nekem nem az ajándékaid, hanem te kellesz!
A hatalmas előcsarnokban feltálalt vacsora felért egy lakomával. Az egész háznép hivatalos
volt az ünnepségre. Még a mosogatólányok és az istállófiúk is ittak Anglia tábornagyának
meg a király húgának és öccsének egészségére. Odiham még soha nem élt meg ehhez

32
foghatót. Azt, akiben csak egy parányi zenei tehetség is volt, bátorították, játsszon valamit a
boldog párnak, aztán mindenki dalra fakadt. Richárd mély hangja csendült ki a tömegből.

Ürítsük mind a borosserleget!

Elsőnek én, hogy jó példa legyek!

William igyekezett meggyőzni Eleanort, hogy egy kupa bor még nem árt meg, s a
teremben hamarosan az egekig csapott a vigasság. A második pohár után a lány már mindent
más színben látott. Bár Richárd, a bátyja jól mulatott, Eleanor úgy látta, mégis valami elfojtott
feszültség vibrál körülötte a levegőben. A férfi szeme izgatottan, sejtelmesen szikrázott.
Bármit titkolt is, örült neki és élvezte. Eleanor tekintete a cselédlányokkal nevetgélő és
incselkedő lovagokra vándorolt. Brenda leplezetlen, mohó pillantással vizs-latta Mick de
Burghöt. Természetesen meg tudta érteni vonzódását a jóképű ír nemesúr iránt, de az ég
szerelmére, miért nem csillapítja valamivel az éhségét, ha ennyire falánk.
Hirtelen William húgára esett a pillantása. Isabella volt az egyedüli a társaságban, aki nem
nevetett. Gondolataiba merülten az ajkát harapdálta, s szemlátomást halálra izgulta magát
valami miatt. Talán ellenzi, hogy William elajándékozott egy Marshal-birtokot? Talán nem
akarja, hogy William elvigye őt Windsorból és együtt éljen vele? Itt valami nem stimmel.
Isabella étele érintetlenül hevert a tányéron. Biztosan hiányzik neki a férje, gondolta Eleanor.
A férfi évente csak egyszer látogatott haza Írországból.
Miután a kecskelábú asztalokat leszedték, a vendégek kinyújtóztatták a lábukat vagy
elvegyültek a tömegben, a szolgák pedig úgy cseverésztek a királyi család tagjaival, mintha
egész életükben ezt csinálták volna.
Eleanor minden mást kiűzött gondolataiból, csak William járt a fejében. Szeretetteljesen
nézte, ahogy a szakács büszkén bemutatja neki a fiát, a tiszttartó felesége pedig pukedlizik
előtte. Milyen csodálatos ember. Őszintén érdeklődik alárendeltjei iránt. Pembroke grófja
éppen elmerülten társalgott tiszttartójával, amikor felpillantván észrevette, hogy Eleanor őt
nézi. Azonnal magához vonta. - Eleanor, a tiszttartó épp az imént mesélte nekem, hogy az
egyik gazdálkodó összetűzésbe keveredett egy marhatenyésztővel. Holnap együtt ülünk
törvényt felettük mi ketten. Számos vitát el kell rendeznem. Megmutatom, hogyan kell
csinálni, hogy a jövőben önállóan is bíráskodhassak.
William nem úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, hanem mint egy asszonnyal. Eleanor előtt
felcsillant a remény.
Isabella lépett oda hozzájuk, kezében idegesen csavargatva zsebkendőjét. Úgy tűnt,
eltökélte, hogy nem mozdul Eleanor mellől, mintha félt volna egyedül maradni. Negyedóra
múlva így szólt: - William, azt hiszem, itt az ideje, hogy Eleanor lefeküdjék. Későre jár.
William zavartan nézett. - Menj csak, Isabella, Eleanor és én csak most ismerkedünk
egymással. Nyugodtan rám bízhatod, mikor kerüljön ágyba. Inkább dorgáld meg kimért,
helytelenítő pillantásoddal Richárdot, nagyon vakmerő han-gulatban van ma este. - William
kézen fogta Eleanort, és kikísérte az előcsarnokból.
– Teljesen odavan érte - mondta a tiszttartó felesége William Marshalra sandítva. - Azt
hiszem, hiba volt külön lakosztályba szállásolni őket.
– Ne aggódj, a szobák egymásba nyílnak, már arra az esetre, ha a tábornagy hidegnek
találná az ágyát - kacsintott a tiszttartó feleségére.
– Nektek, férfiaknak erre mindig van eszetek. - Az asszony játékosan elütötte fenekéről a
férfi kezét.

33
 6.

Amikor Pembroke grófja, karján a grófnéval belépett lak-osztályába, fegyvernöke, Sir

Walter éppen tüzet gyújtott, hogy kiűzze a hideget a helyiségből.
– Á, kandalló... milyen hangulatos! Ha tehetném, nálam mindig égne a tűz.
– Megteheti - mondta William elbódultan. - Walter, gyújts tüzet a lady szobájában, aztán
menj le a földszintre. Özönlik a bor, s a társaság jókedvű.
Mikor magukra maradtak, William egy széket húzott a tűz mellé a lánynak. -
Helyezkedjünk el kényelmesen. Gondolja, hogy meg tud birkózni még egy kis borral?
– Engedje meg, hogy gondoskodjam önről, mylord. Nagy örömömre szolgálna.
A férfi kinyújtóztatta lábát a tűz felé, s szemével követte a lány minden mozdulatát. Ma
már három különböző öltözékben látta, s mind egy másik Eleanort tárt fel előtte. A fekete-
fehér lovaglóruha egszerre volt feltűnő és kényelmes az oldalán lévő hasíték miatt, mely
megkönnyítette a nyeregbe való fel- és leszállást, a szoknya alatt pedig egészen a térdéig
felért az elegáns fekete, egyszerű és praktikus lovaglócsizma. Délután, amikor a
gyümölcsöskertben állt barackszínű ruhájában, a férfi úgy találta, ő a legaranyosabb kislány a
világon, most pedig, ahogy kezében a borral közeledett felé, a lángok táncot jártak fényes,
fekete bársonyruháján, mely jól illett a kristályserlegekben csillogó italhoz. A bonyolult
fejdísz libegő fátylával és gyöngyeivel ma este sokkal idősebbnek mutatta a lányt a koránál, s
William remélni merte, hogy Eleanor jövőre talán már készen áll az igazi házasságra.
- Ha már kényelemről van szó, ezt leveszem - szólalt meg a lány, s leemelte fejdíszét. -
Gyűlölöm a fátylat. -Haja selymes hullámokban omlott le a derekáig, s a látványtól
Williamnek kiszáradt a szája. Eleanor most újra rendkívül fiatalnak látszott, de az ég
szerelmére, rendkívül kívánatosnak is. Úgy tűnt, egyáltalán nincs zavarban a férfi
társaságában, épp ellenkezőleg, élénk társalgásba merült vele, s közben apró kezével
színpadiasan hadonászott.
William elbűvölten figyelte. Hogy lehet egy asszony dereka ilyen vékony, hogy
hangsúlyozhatja ilyen kívánatosan fölötte és alatta az élvezetes domborulatokat? Csak nézte
vágyakozó szemmel, és fogalma sem volt róla, miről beszélgetnek.
Eleanor a tűz mellett ült, s várakozásteljesen a férfihoz hajolt. - Kérem, beszéljen róla!
Csodálatos házitanítóim vannak, de bárhogy könyörgök nekik, a hadászatról nem tanítanak
semmit.
William pislogott, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Hogy az ördögbe lyukadtak ki
ennél a témánál? Tekintete a kis táblajátékra felállított sakkfigurákra esett. Kettejük közé
húzta a táblát. - Tud sakkozni?
Eleanor lelkesen bólintott, rájött, hogy a férfi a sakktábla segítségével igyekszik
elmagyarázni neki a hadviselés csínját-bínját. Mikor már kezdte pedzeni a dolgot, William
bele-melegedett. Csak hajnali kettőkor vette észre, hogy elmúlt éjfél. Elküldte Eleanort
lefeküdni. A lány tétova léptekkel távozott, s azt kívánta, bárcsak ébren maradnának és
beszélgetnének egész éjjel.
Meg volt róla győződve, hogy William hajlandó lenne beleegyezni, hogy a feleségeként
éljen vele. A gondolattól, megmámorosodott, az álom kirepült a szeméből, aztán hirtelen
eszébe jutott Isabella űzött tekintete, és marcangolni kezdte a bűntudat. Elszántan kinyitotta
az ajtót, és elindult a nyugati szárny felé, ahol Isabella lakosztálya volt. A küszöbön
megtorpant, hátha Isabella már alszik, de aztán meghallotta a nyögdécselését. Az udvarház
nem dicsekedhetett olyan betörhetetlen, kipárnázott ajtókkal, mint a Windsori Kastély, s
Eleanornak ismét megütötte a fülét Isabella zihálása és nyöszörgése. Felemelte a gyertyát, és
lenyomta az ajtókilincset. És ebben a pillanatban tisztán felismerte bátyja kiszűrődő hangját. -
34
Nem akarok elmenni. Egy ágyban fogunk aludni. Egész éjjel a karomban akarlak tartani,
drágám. A fenébe is, szeretlek!
Eleanor újabb halk mormogást hallott, majd Isabella vágyakozó hangját. - Én is szeretlek,
Richárd. Zárd be az ajtót!
Eleanor annyira megijedt, hogy majdnem kiejtette kezéből a gyertyát. Gyorsan visszaosont
a lakosztályába, és lassan levetkőzött. Cseppet sem bánta, hogy az a két ember, akit a
legjobban szeretett, gyengéd érzelmeket táplál egymás iránt. Megértette a szenvedélyt, mely
Richárdot fűtötte. A Plantagenetek szívvel-lélekkel csináltak mindent. Soha nem hagyták,
hogy bármi is az útjukba álljon. Hirtelen rátört a magány. Nevetséges, hogy otthagyta
Williamet, amikor semmi mást nem akar annyira, mint hogy vele legyen. Hát ezen hamar
segíthetünk, döntötte el, s fehér bársonyköntöst húzott hálóruhája fölé. A férfi ott feküdt,
egészen közel, a szomszéd szobában.

A csatatéren a de Burgh fivérek mindig halkan beszéltek. - Te mész először - suttogta Sir
Rickard -, de ne felejtsd el, mikor cserélünk, mert őrségben vagyok ma éjjel. - Elvigyorodott,
és jó erősen testvére vállára csapott. - Annyi erőt azért tartalékolj, hogy ébren maradj.
Sir Michael oldalba bökte Rickardot. - Még soha nem aludtam el munka közben -
tiltakozott buján. A toronyszoba ajtaja az első koppintásra kinyílt. Élvezettel könyvelte el,
hogy a rézvörös hajú parasztlány már anyaszült meztelen. Nem akarja megjátszani, hogy
vonakodik, s nincs szükség csábításra, mely engedékeny hangulatba hozza. Mick kinyújtotta a
karját, és magához húzta őt. A lány türelmetlenül babrált a férfi nadrágján, kapkodva segített
Micknek megszabadulni ruhadarabjaitól. De Burgh még soha életében nem enyelgett ennyire
kiéhezett parasztlánnyal. Miközben még a zekéjét rángatta le a válláról, Brenda már át is
karolta a nyakát, és ráereszkedett ágaskodó férfiasságára. Azonnal mozogni kezdett rajta, s
Mick rádöbbent, soha nem fognak eljutni a keskeny ágyig. Keményen belemarkolt Brenda
fenekébe, lábát szilárdan megvetette a padlón, és fel-le csúsztatta a lányt kőkemény
bájdorongján. Hamarosan Brenda végezte a munka oroszlánrészét. Micknek még csak fognia
sem kellett. A lány karóba húzta magát újra és újra.
Brenda nyöszörgött, de nem a gyönyörtől. Vadul, állatiasan párzott. De Burgh nem tudott
érzéketlen maradni a nyers érzékiséggel szemben, melyet a lány árasztott magából. Érezte,
hogy magja megindul testéből, megpróbálta visszatartani, de nem sikerült. Forró
robbanásokkal a lány bensejébe lövellt... mielőtt kielégíthette volna.
– Mick... kérlek... megint - könyörgött Brenda.
A férfi tudta, hogy a lány nem érte el a beteljesülést, de nem is számított rá az első
alkalommal. - Igen... újra... most - zihálta, azzal felkapta és az ágyhoz vitte a cselédet. Abban
a pillanatban, hogy elnyújtózott, a lány a combja közé hajolt. Villámgyorsan kinyújtotta
nyelvét, és lenyalta a férfi hímvesszején gyöngyöző cseppeket. Mick vágya szempillantás alatt
újra fellobbant. - Talán ha ezúttal lassan csinálnánk - mormolta kiszáradt torokkal.
– Nem, ne, Mick. Gyorsan... keményen és gyorsan... kérlek... keményen és gyorsan.
Brenda szinte összevissza beszélt a vágyakozástól. A férfi tapasztalatból tudta, hogy azt a
lányt, aki nem tudja elérni a beteljesülést, simogatni, kényeztetni kell. Erős kezével a cseléd
lába közé nyúlt, beléje csúsztatta két ujját, majd hüvelykujjával kemény, aprócska bimbaján
kezdett körözni. Brenda felkiáltott és vadul megvonaglott a gyönyörtől. Egyre magasabbra
szárnyalt, de a csúcsra semmi sem tudta felrepíteni.
A simogatás Micken sokkal gyorsabb eredményre vezetett. Megkeményedett, mint a
márvány. Maga alá húzta a lányt, s durva döfésekkel hágta, miközben igyekezett magát
visszafogni, hogy ezúttal tovább tartson a gyönyör. Beléje hatolt, ameddig csak bírt, aztán
teljes hosszában visszavonult, minden egyes alkalommal tovább fokozva a lány élvezetét.
– Mick, gyorsabban, kérlek - esdekelt Brenda.
35
 A férfi eltorzult arccal engedelmeskedett a lány parancsának. A gyors és heves lökések
keltette súrlódás elkerülhetetlen hatást váltott ki belőle, s a lányba robbant, mint egy izzó lávát
lövellő vulkán. Teste elernyedt, s erőtlenné vált a kielégüléstől.
Brenda csalódottan felkiáltott, mikor a férfi legördült róla. Tüstént meglovagolta Mick
vastag combját, föléje került és szemérmét a kemény, duzzadó lovaglóizomhoz dörzsölte.
Krisztusom, ez a cseléd valóban kielégíthetetlen. Csak egyetlen szót ismer: „még".
Követelőzése ott visszhangzott a férfi agyában, újra és újra szemrehányást ébresztve benne a
kudarcért. Félrelökte a lányt, és a nadrágjáért nyúlt. - Szükségem van egy kis friss levegőre -
motyogta.
Brenda az ágy közepén ült, reményvesztetten. - Nem fogsz visszajönni - kiabálta.
– Visszajövök - felelte a férfi vészjósló határozottsággal. Mick kilépett a toronyszobából,
és odakünn nagy kortyokban szívta a levegőt.
– Jó volt, mi? - kérdezte Rickard. - Az ég szerelmére, már azt hittem, soha nem jössz ki.
Olyan kemény vagyok, hogy egy diót is össze tudnék törni. - Levetette páncélingét és
átbújtatta fivére fején. Aztán átnyújtotta neki a kardját. Mikor Rickard kinyitotta az ajtót, arra
számított, hogy a lány majd kimerülten alszik az igénybevételtől. Legnagyobb örömére
azonban a meztelen cselédlány a karjába repült, és kezét lecsúsztatva, a férfi izgalmi állapotát
méregette.
– Ó, Mick, köszönöm - szipogta.
– Rick, édesem - helyesbített a férfi, s szájába véve a lány érzéki mellét, becézni kezdte a
bimbókat.
Brenda homályosan emlékezett rá, hogy a férfi az imént kijavította a nevét. - Istenem, a
Dick jobban illene rád, olyan vastag vagy - kiáltotta hálásan. Kibontotta Rick nadrágját, és
leguggolva a földre húzta.
Rickard érezte, ahogy a lány forró leheletével ágyéki szőr-zetét birizgálja, kezével pedig
mohón simogatja lába szárát. - A földön akarom - parancsolta Brenda levegő után kapkodva.
– Istenem, én is - ujjongott Rickard, azzal lehajolt és a lány széttárt lábát a vállára emelte.
Ebben a térdeplő helyzetben csípőjét mozdulatlanul tartva, mintha satuba szorította volna,
elmerült a lányban. Brenda „keményebben" és „gyorsabban" kiáltásával egy időben ért a
tetőpontra, s a lány rászorította bensejének lüktető falát, hogy magába zárja. - Rick, kérlek,
kérlek, maradj még - könyörgött.
– Örömmel, drágám - biztosította a férfi, s a lány kielégíthetetlen vágya máris ismét
felgyújtotta benne a szenvedélyt. Még mindig eggyé válva vele, felemelkedett. Brenda,
miközben a férfi a fenekénél fogva tartotta, lábával átkulcsolta Rick derekát, s nyelvével
mélyen a szájába hatolt. A férfi átsétált vele a szobán, fel-le mozgatva a cselédet fallo-szán,
míg végül Brenda követelőzni nem kezdett, körmével végiggereblyézve de Burgh hátát.
– Ne kínozz, tégy a magadévá!
Rick lefektette az ágyra, fölé tornyosult, majd teljes hosszában a lányba fúrta magát.
Lökései mélyek, villámgyorsak és durvák voltak. Brenda megemelte csípőjét, hogy minden
porcikája találkozhasson a férfival, aki nem tudta tovább türtőztetni magát. Bár a lány ismét
megpróbálta fogva tartani, ez most lehetetlennek bizonyult. Rick túl petyhüdt, ő pedig
túlságosan sikamlós volt. - Őrségben vagyok ma este - mondta a férfi rekedten. - Mennem kell
terepszemlét tartani.
– ígérd meg, hogy visszajössz! - sürgette Brenda.
Rick kudarcot vallott, ezért semmi esetre sem hagyhatta el kullogva a csatateret. -
Megígérem - fogadkozott.
Az ikrek vállvetve álltak Odiham bástyáján. - Ez már nem élvezet, hanem átkozottul szívós
munka. Mint boszorkány a lángokban, úgy tekergőzik a földön.
– A jó hírünk forog kockán. Mi az ördögöt csináljunk? -kérdezte Rickard.
Mick kihúzta magát. - Kettőzzük meg az erőfeszítésünket, ez becsületbeli ügy.
36
 Mikor visszament a kicsiny toronyszobába, megcsapta a női és férfitest összekeveredett
pézsmaillata.
– Rick - dorombolta Brenda.
– Mick - javította ki a férfi hangosan, orrcimpái kitágultak, gondolatai a rá váró csata körül
forogtak. Át fogja törni az arcvonalat, és mást, mint feltétel nélküli megadást nem fogad el.

Eleanor halkan az ajtóhoz lopakodott, mely Pembroke grófjának lakosztályát választotta el

az övétől, udvariasan bekopogott, s belépett, mielőtt visszautasíthatták volna. William
pontosan olyan volt, ahogy éjszakánként maga elé képzelte. Gyermekkora óta ő testesítette
meg számára az erőt, a biztonságot és a szeretetet.
Hálóköntöst viselt és Odiham elszámolási könyvét böngészte, a bevételt és a kiadást
egyeztetve. Felállt, és azonnal a lányhoz sietett. - Valami baj van, Eleanor?
– Nem, mylord - hebegte. - Csak nem akarok egyedül maradni. Úgy döntöttem, hogy itt
töltöm az éjszakát önnel.
– Kedvesem, ez lehetetlen - ellenkezett a férfi dermedten.
– Miért? - kérdezte Eleanor, egyáltalán nem látszott lehe-tetlennek, hiszen ott voltak a
szobában kettesben.
– Mert nem helyes - közölte a férfi tétován. A fejdíszt és a bársonyruhát viselő kifinomult
ifjú hölgy hálóinges kislánnyá változott.
– Miért nem helyes? Házasok vagyunk.
– Drága gyermekem, pusztán névleges házasságot kötöttünk. Túl fiatal még feleségnek. -
William céltudatosan az összekötő ajtóhoz lépett, és szélesre tárta a lány előtt. -Ugye megérti,
Eleanor?
A kislány sötétkék szemébe könnyek szöktek, s félő volt, hogy kibuggyannak. Szája
megremegett a sírástól. - Nem... nem - suttogta rekedten -, egyáltalán nem értem meg.
- Ó, drágám, fájdalmat okoztam önnek. Kérem, ne sírjon, összetöri a szívemet. -
Védelmezőn átölelte Eleanort, a tűz közelébe vonta és az ölébe ültette. A pokolba, miért nem
tud itt lenni az anyja, hogy elmagyarázza neki ezeket a dolgokat! Aztán meggondolta magát.
Akkor sem akarta volna, hogy Isabella királynő tanítsa meg az intim dolgokra Eleanort, ha ő
lett volna a világon az utolsó erre alkalmas ember. Felsóhajtott és hatalmas kezével simogatni
kezdte a kislány összegubancolódott fürtjeit.
Csak magát okolhatta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy Eleanort olyan ártatlannak neveljék,
mint a ma született bárány. Nagy levegőt vett, és belevágott. - Olyan nagy köztünk a
korkülönbség, hogy úgy érzem, önző és tisztességtelen volna egy tizenöt éves fiatal lányt arra
kérnem, ossza meg velem az ágyam.
Eleanor szeme olyan volt, mint a szikrázó tó, amint bizalommal telve felpillantott
Williamre. Maga lenne a mennyország megosztani vele az ágyát és a testén érezni erős karját
a sötétség magányában. - Én, azt hiszem, nem bánnám. Nem próbálhatnánk ki csak egyetlen
éjszakára? - kérlelte a férfit gyengéden.
Williamnek hirtelen kiszáradt a szája. - Kicsim, még mindig nem érti. Amikor egy
házasságot elhálnak - kezdte lassan, hogy szavai ne rémítsék meg a lányt -, a férfi teste
szerelemben egyesül hitveséével. Meghitt közelségbe kerülnek egymással.
Néhány pillanatig Eleanor komoly ábrázattal mérlegelte a hallottakat, aztán így szólt: -
Nem hiszem, hogy túl fiatal lennék hozzá, mylord. Intim közelségbe akarok kerülni önnel.
Legjobb szándéka ellenére William érezte, hogy forróság önti el ágyékát, s megdöbbenve
tapasztalta, hogy duzzadó férfiassága a lány puha fenekéhez simul. Pár pillanatig azt sem
tudta, hol áll a feje, miközben fülében visszhangoztak Eleanor szavai: Intim közelségbe
akarok kerülni önnel... Intim közelségbe akarok kerülni önnel. Mi a pokolnak kellett az ölébe
ültetnie? Tudta, hogy eltolhatná magától, mielőtt a lány megérezné gerjedelmét, de Eleanor
37
azt visszautasításnak fogná fel, s William ösztönösen tudta, hogy ifjú hitvese sokkal inkább
elfogadja tőle a magyarázatot ebben a barátságos, bizalmas helyzetben, a karjában.
Eleanor rózsaszínű ajka kissé szétnyílt, miközben lélegzet-visszafojtva erőlködött, hogy
elrejtse könnyeit a férfi elől. Uramatyám, pontosan az az erotikus álom válik valóra, amelyben
a múlt éjjel részem volt, gondolta William. Miután felébredt, el is felejtette, de most, hogy
felhevült, kezdett visszatérni az emlékezete. Álmában az ölébe ültette Eleanort, s gyengéden
kiszabadította mellét hálóruhája börtönéből. Meztelen domborulatait álmában először látván,
valóságos örömmámor járta át, mert tudta, hogy férfi még nem tette ezt, amit ő. Simogatta,
cirógatta, aztán tenyerébe fogta, és forró ajkához emelte, hogy nyelvével megízlelje és
körbejárja a rózsás bimbókat, míg azok meg nem keményedtek.
Eleanor kissé megemelkedett az ölében, mire férfiassága önálló életre kelve, lüktetni és
ágaskodni kezdett. Hirtelen magához tért, amikor rádöbbent, hogy keze a lány köntösének
nyílásánál matat. Kétségbeesetten kutatott az agyában valami után, amivel hatásosan
lehűthetné vágyakozását. S ekkor hirtelen Isabella királynő képe jelent meg előtte, s ez
bámulatos módon csodát tett vele. Tíz másodperc sem telt belé, s duzzanata ernyedten,
ártalmatlanul visszahúzódott.
Nyilvánvalóan további magyarázatra volt szükség. - Eleanor - kezdte gyengéden. - Amikor
két ember teste egyesül, a férfi elveti magját a nőben, aki teherbe esik.
A lány arcán látszott, hogy valami derengeni kezd előtte. Épp most lebbent fel a fátyol egy
nagy titokról.
– Tizenöt éves korban még túl fiatal valaki anyának. Azt hiszem, ebben még ön is egyetért
velem, most hogy elmagyaráztam.
Igen, Eleanor valóban belátta, hogy várnia kell, míg tizenhat éves nem lesz. - Sajnálom,
William, egyszerűen csak azt akartam, hogy együtt töltsük az éjszakát, mint Richárd és
Isabella - mondta, miközben a férfi letörölte arcáról a könnyeket.
– Hogy születhetett meg az agyában ez a bűnös gondolat? - kérdezte William
megbotránkozva, és talpra állította a lányt. - Soha nem szabad ilyesmit mondani. Egy ilyen
hazugság botrányba fulladhat a királyságban, és tönkreteheti a húgomat.
– Nincs semmi baj - nyugtatta meg sietve a férfit Eleanor -, nem követtek el bűnt, szeretik
egymást.
– Micsoda? - bődült fel a tábornagy, felismerve, hogy a lány jóhiszeműen leplezte le bátyja
csábítási kísérletét. Felrántotta az ajtót. - Hol van a húgom lakosztálya?
Eleanor hirtelen rádöbbent, hogy tartania kellett volna a száját. William tombolt, és
láthatóan eltökélte, hogy szegény húgán tölti ki a mérgét. Odiham nyugati szárnyába
viharzott, s Eleanornak futni kellett, hogy lépést tartson vele.
– Mylord, tévedtem - kiabálta lélekszakadva. - Ha ez baj, akkor persze hogy nem töltötték
együtt az éjszakát.
Isabella Richárd mellére hajtott fejjel feküdt. - Szerelmem, ne félj, örökre dédelgetni
foglak - mondta a férfi, miközben gyengéden simogatta a fiatalasszony bársonyos vállát,
mintha a bűnt próbálná meg lemosni róla, amelybe belesodorta. Ekkor valaki váratlanul
vállával az ajtónak feszült, s Richárd hitetlenkedve nézte, ahogy a fa széthasad. Ahogy volt,
anyaszült meztelenül kiugrott az ágyból, és azt gondolván, hogy Odihamet támadás érte,
kirántotta a kardját. William Marshal úgy rontott a szobába, mint egy felbőszült bika. Eleanor
krétafehér arccal követte.
– Az isten szerelmére, mit művelsz a húgommal? - mennydörögte.
– Ugyanazt, amit te műveltél az enyémmel - kiabálta Richárd mérgesen a szerelmi
fészkébe hiányos öltözetben belépő párnak.
William előrelépett, rá se hederítve a kardra. - Megöllek ezért a megjegyzésért. Veled
ellentétben én tudom, hogy tartsam kordában a vágyaimat. Én nem a nadrágomban hordom az
eszemet! - Vádló szemmel pillantott az ágyban fekvő nőre, aki a lepedővel igyekezett
38
takargatni meztelenségét, és annyira szégyellte magát, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt
volna. - Hogy szeghetted meg az esküdet... hogy követhettél el házasságtörést? - dühöngött
William.
Richárd leeresztette fegyverét. - Nem volt más választása, William. Isabella ártatlan. Én
kényszerítettem.
– Te sem vagy különb gyalázatos apádnál! - fröcsögte William, mit sem törődve, hogy
Eleanor előtt befeketíti János király emlékét. Majd szétvetette a düh, s legszívesebben Richárd
torkának ugrott volna, hogy kiszorítsa belőle a szuszt. - Apád azért vesztette el szárazföldi
gyarmatait, mert éjjel-nappal egy nő lába között feküdt!
– Nem! - kiáltotta Isabella az ágyból. - Richárd szeret engem.
– Egy férfi bármit megígér, hogy együtt hálhasson egy nővel! - üvöltözte William, aki még
soha életében nem használt ilyen szavakat hölgy jelenlétében. Majd felnyársalta Richárdot a
szemével. - Franciaország egyetlen csücskének, ami fennhatóságunk alatt maradt, Gascogne-
nak a kormányzója vagy. Ideje, hogy odautazz és megkezdd az uralkodást!
Bár fájtak neki a tábornagy szavai, Richárd nem tagadhatta, hogy volt bennük igazság. -
William, szeretem őt. Feleségül akarom venni. - Hangja komolyan, ünnepélyesen csengett.
– Mindketten megfeledkeztek de Clare-ről. Plantagenet szokás elcsábítani más feleségét.
Richárd állta a sarat a haragos William Marshallal szemben. - Öt hosszú éve szeretjük
egymást, és azóta fojtjuk el vágyainkat. A mai romantikus este elvette az eszünket. Bocsáss
meg, William, amiért visszaéltem a vendégszereteteddel, és szégyenbe hoztam a nőt, akit
szeretek. Egy óra múlva már nem kell elviselned gyűlöletes jelenlétemet. Gascogne számomra
a legmegfelelőbb hely. Az óceán elválaszt bennünket egymástól, és megóv attól, hogy
kísértésbe essem, de felszólítalak, ne merd a drága Isabellát okolni.
Miután Richárd elhagyta a lakosztályt, William korholó pillantást vetett húgára. - Neked
kellett volna erkölcsi mintaképül szolgálnod Eleanor előtt. Az istenit, ha megrontottad a
léhaságoddal...
– Elég! - kiáltotta Eleanor. - Isabella a legkedvesebb, legtiszteletreméltóbb úrinő, akit
ismerek. Ha bűn a szerelem, akkor én mindennap vétkezem, mert eszemet vesztve szeretem
önt, William. Megértem, hogy Isabella Richárd ölelése után sóvárog, mert én is ugyanezért
epekedem. Lehet, hogy ön ezt megbotránkoztatónak tartja, de bármit megadnék érte, hogy
egy ágyban fekhessem önnel. Jóban-rosszban önhöz tartozom, és engedelmeskedem önnek
mindenben. Jó éjt, gróf uram! - Azzal fejét felvetve kivonult a szobából.

William a hajába túrt, és sokkal szelídebb hangon így szólt: - Úgy látszik, én vagyok a
gazember. Sajnálom, Bella, nem tudtam, hogy az ifjú de Clare-rel nem szerelmi házasságot
kötöttél. - Kurtán felnevetett, de nem volt benne egy csöppnyi jókedv sem. - A Plantagenet-
família maga az ördög. Szenvedélyük az őrülettel határos.

A lovagok és szolgák másnap reggel kisajátították maguknak a tágas ebédlőt, a király öccse
ugyanis távozott az éjszaka közepén, Pembroke grófja és grófnője pedig lakosztályában
maradt - mindenki legnagyobb csodálkozására külön szobában.
Brenda sokáig aludt, de korgó gyomorral ébredt. Éppen idejében érkezett le az ebédlőbe,
hogy lássa, mint nyeli le a jóképű de Burgh reggelije utolsó falatjait. A férfi rámosolygott
sajátos tunya vigyoraval, csodálkozva, hogy a lány szinte dorombolva, mint egy elégedett
macska, mellécsusszan a lócára.
– Jó reggelt, Mick - köszöntötte vontatottan Brenda, s szemét lesütötte, mikor megrohanták
a kiadós múlt éjszaka érzéki emlékei.
– Rick - javította ki a férfi komoran.

39
 Brenda kissé zavartan pislogott. Karját enyelegve a feje fölé nyújtotta. - Meg mertem volna
rá esküdni, hogy tegnap az úton Windsorból idefelé azt mondtad, Mick de Burghnek hívnak.
– Jól hallom, hogy valaki a nevemet káromolja? - kérdezte egy hórihorgas lovag, miközben
leült a kecskelábú asztalhoz a lány mellé. Brenda felkapta fejét az ismerős hangra, s szeme
elkerekedett a felismeréstől. Aztán ismét a másik lovagra pillantott, aki fülig érő szájjal
vigyorgott. -Hadd mutassam be az ikertestvéremet, Sir Rickard de Burghöt.
Rick pajkosan a lányra kacsintott. - Már volt szerencsém.
A felismerés villámcsapásként hasított belé, és Brenda a szívéhez kapott. Aztán amikor
meglátta az ifjú lovagok ördögi mosolyát, kuncogni kezdett.
Az ebédlőben harsány nevetés zengett, mikor Pembroke grófnője belépett. - Nem értem,
mi az oka ennek a nagy vigasságnak, hacsak az nem, hogy ma reggel nem kaptam forró fürdőt
és reggelit.
Férje lovagjai azonnal talpra ugrottak, hogy kifejezzék hódolatukat a gyönyörű grófnőnek.
- Bocsásson meg, mylady, azt hittem, Odiham komornái gondoskodnak önről. - Brenda
kisurrant az ebédlőből, s kis híján belerohant Williambe, Pembroke grófjába, aki reggelijét jött
elfogyasztani.
Amint a férfi végigpillantott a termen, féltékenység fogta el feleségét Falcon de Burgh
ellenállhatatlanul vonzó fiainak gyűrűjében látva. William elfojtotta magában érzéseit. Nem
engedhette meg, hogy úrrá legyen rajta a féltékenység. A féltékenység vágyhoz vezet, ő pedig
megesküdött rá, hogy legalább még egy évig türelmes marad. Richárd és Isabella viselkedése
elhomályosította az ítélőképességét. A de Burghök tiszteletben álló lovagok voltak, akikben
feltétel nélkül megbízott. Olyan lelki-ismeretesen fogják vigyázni felesége erényeit, ahogy ő
tenné.
Mikor észrevette Williamet, Eleanor eléje sietett. Nem engedhette, hogy a múlt éjszaka
történtek megmételyezzék kettejük viszonyát. Szívből szerette a férfit, s bizonyára William is
gyöngéd érzelmeket táplált iránta, ha nagylelkűen neki adományozta odihami uradalmát. A
férfi nem engedte, hogy meghajoljon előtte, s mikor a lány felemelte fekete szempilláit, látta,
hogy minden rendben van köztük.
- Ugye nem felejtette el, hogy megígérte, megtanít a bíráskodásra, mylord?
William lemosolygott rá. - Örömömre szolgál, hogy ilyen szorgalmas és eszes diákom van.
Megfogadom, hogy minden ígéretemet betartom önnek.
Eleanor repesett a boldogságtól. Úgy érezte, ő a legszerencsésebb asszony a világon,
amiért William Marshal a férje.

40
 7.

A magát Wales királyának kikiáltó Llewellyn lenézett a Snowden-hegyen álló bevehetetlen

várából, és látta, hogy Hubert de Burgh félelmetes erődítményt épít Montgome-rynél. Nyílt
titoknak számított, hogyan hódították meg a de Burghök fél Írországot, s ő megfogadta, hogy
Walesszel nem teszik ugyanezt a kapzsi normann gazemberek. Hubert de Burghnek már így is
több vára volt, mint kutyapiszkon a légy, s Montgomeryvel Llewellyn elevenébe vágott.
Legyen átkozott, ha lenyeli ezt a sértést.
Már lázította is embereit. Anglia kormányzói azonnali in-tézkedéseket tettek a háborúra.
Henrik király alig várta, hogy életében először belekóstoljon a csatába. Házassági terveit
hátrahagyva izgatottan készült, hogy fegyvert ragadhasson és móresre tanítsa a civilizálatlan
walesieket.
Richárd visszatért Gascogne-ból harcosaival. A gascogne-iakat képtelenség volt kordában
tartani. Az egyes tartományok grófjai és vicomte-jai elkeseredett küzdelmet folytattak
egymással. Felégették a városokat, feldúlták és kifosztották a vidéki uradalmakat, Richárd
erőforrásai pedig csekélynek bizonyultak a dühöngő nemesek megfékezésére. Richárd
korábban már harcolt Hubert de Burgh oldalán, és elnyerte tetszését a teljes fokú háború. Ami
nem utolsósorban arra is jó volt, hogy elűzze Isabella Marshal de Clare szellemét a
gondolataiból.
William is elhessegette magától Eleanor képét. A férfiak arra születtek, hogy harcoljanak,
gyilkoljanak és megvédjék azt, ami az övék. Az asszonyok jelentősége eltörpül egy
dicsőséges háború mellett. Néhány walesi kastélyokkal bíró báró csatlakozott ugyan a
küzdelemhez, sokan azonban, akik irigyelték Hubert de Burgh vagyonát és hatalmát, nem
voltak hajlandók pénzt áldozni és embereik életét kockára tenni érte.
Az idősödő Chester gróf számos földbirtokot mondhatott a magáénak nemcsak Walesben,
hanem Anglia több tartományában is, így hamar össze tudott toborozni egy hatalmas sereget.
Mikor földjei és címei visszaigazolásáért még az óriási illetéket is kifizette, Henrik tárt
karokkal fogadta őt.
Walesbe való indulásának előestéjén Rickard de Burgh tollszárat vett a kezébe, és levelet
írt szüleinek Írországba.

Llewellyn ismét zendülésre szólította talpnyalón. Hajnalban bevonulunk Walesbe, hogy

eloltsuk a lángokat, mielőtt az egész ország tüzet fog és égő pokollá változik. Hubert bácsi
akaratlanul pattintotta ki a szikrát azzal, hogy erődítményt építtet Montgomeryben, mely mint
tudjátok, Llewellyn szent Snowden-hegyének lábánál fekszik. Meglepett, milyen nyíltan
kimutatják a bárók Hubert iránti irigységüket és féltékenységüket. Mivel a vagyonát nem
tudják elvenni, mindent elkövetnek, hogy aláássák hatalmát. Azt hiszem, az emberi természet
már csak olyan, hogy gyűlöli azokat, akik nem születtek nemesnek, mégis ily magasra
emelkedtek. Azt azonban el kell ismernem, hogy Hubertet is elmarasztalás illeti, amiért
feltűnően kérkedett a vagyonával, noha kétségtelenül tudatában volt az ellene gyülekező, s
egyre haragosabbá váló viharfelhőknek. El sem hinnétek, milyen előkelő körülmények között
lakik a londoni Tower-ban. Nagyobb lábon él, mint maga a király. Több tányér-nyalója,
szolgája, zenésze, írnoka, alamizsnaosztója, gyóntatója van, mint lovagja és fegyverese.
Hiúsága egy ütemben nő körméretével, kifényesített páncélban és csillogó selyemsálban
parádézik. Várainak se szeri, se száma, s bárhová utazzon is háznépével, az éj leszálltára
egyik otthonába érkezik. Minden feladatát Stephen Segrave bonyolítja helyette, aki becsvágyó
és skrupulusok nélküli ember. Megotta lányának ötödik születésnapjára Hubert öt nemesi
41
földbirtokot adományozott Sussexben, Leicestershire-ben és Lin-colnshire-ben. Hatalmas
számú fegyverest, udvarmestert, önkéntes lovas katonát, kamarást, szakácsot, apródot, pat-
kolókovácsot, ácsot és földet túró jobbágyotfoglalkoztat, akik mind a de Burgh-vasjelvényt
viselik a nyakukban. Tengernyifegyverkovácsra van szüksége, csakhogy katonáit ellássa
páncélokkal, pajzsokkal, sarkantyúkkal és kétélű kardok-kal. Nem hagy nyugodni a gondolat,
hogy történik valami Huberttel. Remélem, nem örököltem anyám jóstehetségét. Ő áldásnak
tartja, ám én átoknak. Gazdánk, William Marshal parancsnoksága alatt valószínűleg több
lovag és harcos áll, és kétségtelen birtoka is több van, ő mégis szerényen végzi dolgát, s
ellensége is kevés akad. Hálát adok az istennek, hogy voltatok olyan előrelátóak, és az
őszolgálatába állítottatok. Spártai katonaként éli életét. Kinevezett Odiham várnagyának
azokra az alkalmakra, amikor Lady Eleanor, Pembroke grófnője a rezidencián tartózkodik.
Tekintettel a grófnő zsenge korára sajnos még mindig teljesen külön élnek, de amilyen
gyönyörű az ifjú ara, kétlem, hogy
William sokáig ellen tudna állni bájainak. Amikor visszatérünk Walesből, azonnal kezdetét
veszi a királyi menyegző. Kár, hogy nem tudod rábeszélni anyánkat, jöjjön el a nagy
eseményre és a királynő megkoronázására, végül is Henrik király kuzinja. Micknek is írok.
Amibe ő mártja a tollát, az nem tinta, efelől biztosíthatlak.

Angliát tűzzel-vassal rohanták le a pusztítók, harci sisakjukon ádáz farkas képe díszelgett.
Henrik király, William Marshal, Hubert de Burgh és Ranulf de Blundeville Chester grófja
seregeinek három hónapnyi kemény küzdelmébe telt, hogy elfojtsák a futótűzként terjedő
lázadást. William Marshal hatalmas raktárait Chepstowe-tól Pembroke-ig mind kiürítette a
hadsereg élelmezése, mire megadásra tudták kényszeríteni Llewellynt.
Cornwalli Richárd és a tábornagy véges-végig egymás mellett harcoltak. Kezdetben nem
voltak beszélő viszonyban, Williamnek azonban vonakodva bár, de el kellett ismernie, hogy
Richárd briliáns hadvezér, bátor és derék lovag. Ismét örök barátságot fogadva ráztak kezet, s
Richárd remélte, hogy a sors egy szép napon sógorokká teszi őket.
Mindenki összefogott, hogy Henrik királyt távol tartsa a csatától, mikor azonban a
béketárgyalásra került sor, Henrik ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen rajta Anglia
tábornagyával. William megdöbbent, milyen könnyedén manipulálja az agyafúrt Llewellyn a
fiatal uralkodót, de bölcsen hallgatott. Évente bizonyos számú sólyomért, karvalyért, valamint
walesi íjászért cserébe Henrik földig romboltatta Hubert de Burghgel montgomeryi várát.
Mikor Henrik király visszatért Westminsterbe, Anglia ügyes-bajos dolgai, melyeket három
hónapig elhanyagolt, összecsapni látszottak a feje fölött. Rá se hederített az előcsarnokokat
zsúfolásig megtöltő kérelmezők és panasztevők áradatára, kijelentette, az egyetlen hivatalos
esemény, amelyen hajlandó megjelenni, az a saját esküvője. Egyetlen kivételt mégis tett.
Simon de Montfort, Dél-Franciaország hercegének legkisebb fia kért audienciát. A de
Montfort családban a férfiak az egész kontinens legkitűnőbb harcosai hírében álltak.
Hadvezérként részt vettek a keresztes hadjáratokban, elfoglalták Toulouse-t, és állandó
fenyegetést jelentettek Lajos királynak.
Henrik bizalmas megbeszélésre vonult a kincstár mögötti dolgozószobájába, hogy kiadja
kamarásának a szertartásra vonatkozó utasításait. - Azt akarom, hogy megtisztítsák London
utcáit. Szabaduljanak meg a szajháktól, fékezzék meg az italozást és a feslett életmódot.
Tiltsák be a temetőkben való játékot. Helyezzenek el olajjal teli fáklyatartókat minden
utcasarkon.
A kamarás bólogatott, de közben az járt a fejében, honnan fogja előteremteni a pénzt
minderre. Richárd Cornwall lépett a helyiségbe és félbeszakította őket.
– Henrik, tudsz róla, hogy két napja várakoztatod Simon de Montfort-t?

42
 – A hadúrt? - kérdezte Henrik, s nem tudta leplezni félelmét, mely a de Montfort név
puszta említésére elfogta. A kamaráshoz fordult. - Keresse meg és vezesse be azonnal!
– Nem, Henrik - tiltakozott Richárd -, ne itt fogadd, ebben az általad dolgozószobának
nevezett sötét egérlyukban. A nagy Róbert Leicester leszármazottját. Az isten szerelmére, több
anglonormann vér csörgedez az ereiben, mint a mienkben.
– A trónteremben? - kísérletezett Henrik.
Richárd határozottan megrázta a fejét. - Invitáld a magán-lakosztályodba. A rokonunk.
Baráti kezet kell nyújtanunk neki, nehogy halálos ellenségünkké váljék. - Richárd a
kamaráshoz fordult, és kiadta az ukázt. - Gondoskodjék a vendéglátásról és a frissítőkről!
Mikor Simon de Montfort belépett Henrik szobájába, a király szája szó szerint tátva
maradt. A hadúr volt a legmagasabb férfi, akit valaha látott. Elérte a 193 centimétert, de
mindenki 198-nak mondta, ha a dolog szóba került. Felsőtestén úgy kidagadtak az izmok,
hogy még ruhája sem tudta leplezni daliás termetét. A dél-franciaországiak barna szépsége
áradt belőle, megigéző szeme szénfeketén tündökölt.
Richárd pillantásában csupán elismerés tükröződött, Hen-rikében azonban rettegés izzott.
A hadúr harci díszben lépett a király elé, ugyanis senkiben sem volt elég bátorság ahhoz, hogy
elkérje fegyvereit. Csak mikor elmosolyodott és kinyújtotta erős karját, akkor vették észre,
milyen fiatal, alig idősebb a királynál.
Hangja mélyen, öblösen zengett, mikor megszólalt. - Gratulálok, sir, hallom, épp most tért
vissza egy sikeres walesi hadjáratból. - Simon éles eszével kitalálta, hogy a két testvér közül a
vékonydongájúbb a király.
Henrik idegesen felnevetett, hízelgett neki, hogy bókot kap egy hadvezértől. - Ha olyan
kardom lenne, mint önnek, mylord, hamarabb legyőztem volna az ellenséget.
Simon azonnal lecsatolta kétélű fegyverét, és átnyújtotta Henriknek. Nem akarván
megsérteni Cornwall hercegét, leszíjazta combjához erősített kését is. Ez nem holmi ék-
szerberakásos, látványos darab volt, hanem veszélyes, huszonöt centiméter hosszú,
bőrmarkolatú tőr, ha valaki a tenyerébe vette, olyanná vált, mintha a karja nyúlványa lenne.
Ahogy kihúzták a fegyvereket tokjukból, mindhármukat a győzedelmes csaták harci kedve
ragadta magával. Szinte érezték nyelvükön a vér ízét, ereikben a zubogását, s szexuális vágy
gerjedt bennük. Felnevettek, mert tudták, hogy ebben a pillanatban mindnyájan ugyanazt élik
át.
Simon nem várta meg, hogy a király megszólítsa. - Azért jöttem, hogy felajánljam a
szolgálataimat.
– Hűséget esküszik? - kérdezte Henrik.
– Mit kíván cserébe? - kérdezte Richárd ravaszságot sejtve.
– Csak ami jogosan az enyém - felelte Simon kíméletlen hangon. - A családom a normann
hódítókkal együtt érkezett és harcolt Hastingsnél. A nagyapám angol örökösnőt vett feleségül,
és Leicester grófja lett. Mikor az önök apja átengedte Normandiát a franciáknak, apámnak
választani kellett, melyik királyt és országot szolgálja. Franciaország mellett döntött, János
király pedig megfosztotta minden Angliában szerzett birtokától és rangjától, s földjeit a
leicesteri grófsággal együtt Ranulf de Blundeville kezelésé-re bízta. Ön éppen most erősítette
meg Chester grófjának az én grófságomat, s én azért vagyok itt, hogy hivatalosan tiltakozzam
ez ellen.
Richárd jól ismerte a normann nemesség ősi történetét. -Elismerem, hogy a leicesteri
grófság Simon de Montfort tulajdona, vagyis az apjáé, ha nem tévedek.
– Apámat megölték, amikor az albigenseket kiűzték Toulouse-ból. A bátyámat most
nevezték ki Franciaország hadseregparancsnokává. Mivel nem akarok a hátralévő életemben a
fivérem nyakán élősködni, egyezséget kötöttünk. Lemondok a család szárazföldi birtokai
iránti igényeimről, cserébe pedig enyém lesz minden, amit Angliában vissza-szerzek.

43
 A Plantagenetek csak csodálhatták Simon de Montfort nyers őszinteségét. Nem
köntörfalazott, egyenesen elkérte, amit akart.
– S ha nem kapja meg szépszerével, amit kér? - érdeklődött Richárd.
Vészjósló mosoly terült szét Simon arcán. Henrik lefordította. - Elveszi.
– Szerencselovag vagyok. Nincstelen földönfutóként, rang nélkül állok önök előtt. Amim
van, az a becsvágyam... és nincs sok időm - tette hozzá lefegyverző mosollyal.
A tiszttartó lépett be szolgák kíséretében, akik élelemmel megrakott tálcákat cipeltek.
Richárd hálás volt, hogy valami laktatót készített a szakács, vendégüknek ugyanis
valószínűleg hatalmas étvágya lehetett. Simon elfogadta a vendéglátást, s mindhárman helyet
foglaltak a hústól és vadpecsenyétől, frissen sült cipótól és finom angol sörrel teli fedeles
fémkupáktól roskadozó asztalnál.
– Ha hatalmamban állna, már ma visszaadnám önnek a grófságát, de ez nem ilyen egyszerű
- magyarázta a király. - Chester grófja óriási befolyásra tett szert. Nem sérthetem meg azzal,
hogy visszakövetelem a földjét és a címét, legalábbis még nem. Ranulf, Chester grófja már
nem fiatal. Ha meghal, gondoskodom róla, hogy ami az öné, visszaszáll-jon önre. Sajnálom,
hogy kiábrándítottam.
Simon látszólag higgadtan kortyolgatta sörét.
– Miért pártolt át Franciaországtól Angliához? - kérdezte Richárd nyíltan.
– Mindig úgy éreztem, hogy apám rossz lóra tett, s rögesz-mémmé vált a gondolat, hogy
visszaszerezzek mindent, amit ő elveszített. - Simon farkasszemet nézett a testvérpárral. -
Önökön bizonyára hasonló átok ül.
A fivérek egész életükben szégyenkeztek amiatt, amit az apjuk elherdált, s most lelibbent a
fátyol titkon dédelgetett vágyukról, hogy visszaszerezzék Normandiát és Aquitániát. Walesi
győzelmük Henrik figyelmét Franciaország felé irányította, de Hubert de Burgh és Anglia
tábornagya teljes mértékben ellenezték a háborút.
– Nagyapjuk, II. Henrik a példaképem. Egyszerű grófként kezdte, de becsvágya addig nem
hagyta nyugodni, míg meg nem szerezte az angol trónt, mi több, Normandia
Anjou gyarmatait és a szépséges Aquitánia kormányzóságát. Jóllehet csodálom azt is,
ahogy megszerezte, amit akart, igazi zsenialitása az uralkodásban nyilvánult meg. Nagyszerű
törvényalkotó volt. Látásmódja kristálytiszta. Átalakította az egész bíráskodási rendszert,
megfosztva sötét középkori babonáitól és korrupcióitól. - Elhallgatott, aztán felnevetett. -
Bocsássanak meg, elragadtatom magam, ha II. Henrikről van szó.
– Négyszáz márkás járadékot biztosítok önnek, ha királyi szolgálatomba áll - ajánlotta
Henrik.
Simonnak kis híján elakadt a lélegzete a csalódottságtól, de volt annyi esze, hogy elfogadja
a király ajánlatát. Végül úgyis eléri, amit akar. - Száz lovag áll a parancsnokságom alatt.
Azonnal értük küldetek.
– Lassan a testtel! Bretagne grófja hadat üzent Franciaor-szágnak, és a segítségemet kéri.
Mivel az ön emberei még a kontinensen tartózkodnak, önnek kell csatlakoznia hozzájuk. De
Burgh és Marshal ellenzik a Franciaország elleni csatározást, így meg kellett tagadnom a
segítséget Bretagne-tól. Most viszont fordult a kocka, mert ön megteremtette a lehetőségét,
hogy mégis részt vegyek a csatában. Üzenetet küldök önnel a grófnak.
Henriket lázba hozta a gondolat, s támogatást remélve pillantott öccsére.
– Ha meg akarjuk tenni - mondta Richárd helyeslően bólogatva -, most van itt az ideje,
Franciaország ugyanis felbolydult, mint a méhkas. - Richárd rendszerint higgadt, előrelátó és
szűkszavú volt, de felismerte, hogy Gascogne legrátermettebb vezére áll előtte. Simon de
Montfort apját istencsapásként félték. Amikor a hadúr megrohant egy tartományt, különböző
gyógyírokkal orvosolta a nézeteltéréseket. Lehet, hogy szigorú, könyörtelen, sőt kegyetlen
módszereket alkalmazott, de elképesztően hatékony volt. Igen, gondolta Richárd, égető
szükség van egy olyan harcosra, mint Simon de Montfort.
44
 – Utasítom Hubert de Burghöt, hogy állítson ki hadsereget, akár tetszik neki, akár nem -
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Henrik.
– Összetoborzom a bárókat, ha rám bízod, hogy tárgyaljak velük - javasolta Richárd
fiatalos önteltséggel.
Simon de Montfort azonnal rájött, hogy Anglia királya könnyen befolyásolható és
meggondolatlanul lobbanékony természetű. A Franciaország ellen Normandia
visszaszerzéséért induló harc csak akkor vezethet győzelemre, ha aprólékosan kidolgozott terv
szerint hajtják végre és minden szinten egyszerre támadnak. Simon vállat vont. Személyes
sikert arathat ebben a hadjáratban, függetlenül attól, hogy III. Henrik számára milyen
kimenetele lesz.

45
 8.

La Belle, Provence-i Eleanor töméntelen mennyiségű lovag és szolga kíséretében szállt

partra Dovernál. Alattvalóinak nem volt egyéb ruhájuk, mint amit magukon viseltek, s még
Eleanor kelengyéje is csak az anyjától és testvéreitől örökölt ruhaneműkből állott. A
provánsziaknak ez a legalja népe mégis olyan magasan hordta az orrát, amikor megérkezett;
olyannyira megvetettek mindent, ami angol volt, az időjárástól a kultúráig, vagy éppenséggel
kulturálatlanságig, mintha soha nem óhajtanának belefáradni a fölényeskedésbe.
Henrik rohant, hogy menyasszonyát Doverből a tizenöt mérföldnyire fekvő Canterburybe
kísérje, s mihelyt megérkeznek, az érsek tüstént összeeskethesse őket. A királyt megbabonázta
hitvese elefántcsontszínű bőre és sötétszőke haja. A Plantagenetek sosem végeztek félmunkát,
s Henrik nem hazudtolva meg magát, fülig szerelmes lett a kifinomult szépségbe, aki, úgy
tűnt, élete végéig a rabszolgájává fogja tenni.
A provence-i udvar javakban ugyan nem dúskált, de az európai kultúra, irodalom és zene
fellegvárának számított.
Eleanornak trubadúrokból és lovagokból álló saját, úgynevezett becsületbírósága és
szerelembírósága volt, s az egész társulat zengett a ricsajtól és az ifjonti hahotázástól.
Henrik és udvartartása még soha nem látott ehhez foghatót. Úgy tűnt, az idegenek életcélja
az, hogy minden egyes napból kifacsarják az utolsó csepp élvezetet is, aztán a sötétség
beálltával újrakezdjék az egészet az éjszaka csábító örömeivel.
Eleanort, Pembroke grófnőjét izgatottság járta át. Szerette az angol királyi udvar pompáját
és látványosságait, s ez volt az első királyi esküvő, amelyen részt vett. Ez az első szertartásos
esemény, melyen Pembroke grófnőjeként jelenik meg a nyilvánosság előtt, s forrón remélte,
ez majd meggyőzi férjét, hogy asszonyának tekintse őt.
Anglia tábornagya előtte ügetett a ceremóniákra fenntartott izmos, herélt lován. Eleanor új
fehér kancája nyergében ülve követte, Sir Michael és Sir Rickard de Burghgel az oldalán.
Mindannyian a tábornagy ágaskodó vörös oroszlánt ábrázoló csillogó jelvényét viselték fehér
fejdíszükön.
William tudta, hogy kíséretük nem anyámasszony katonáiból áll, de a mindig megfontolt
tábornagy inkább a két de Burghre bízta Eleanor védelmezését. Ő el lesz foglalva hivatali
kötelezettségeivel, s Canterbury nem volt biztonságos hely egy tisztességes úrinőnek, hacsak
állandó jelleggel nem védte két erős fegyveres.
A canterburyi katedrálisban Eleanor apró termete miatt szinte semmit sem látott az
érsekek, püspökök és papok, a kóristák és a tömjénezők feje fölött. Egyetlen pillantást sem
vethetett még a gyönyörű hercegnőre sem, aki épp most vált a sógornőjévé. A csodálatos
muzsika még mindig a fülében csengett, miközben férje mögött előrelovagolt, hogy köszöntse
Henrik király és újdonsült hitvese lovas felvonulását.
Eleanor szíve megtelt a bátyja iránti szeretettel és büszkeséggel. Mindig nagyon közel
álltak egymáshoz, s leghőbb vágya volt, hogy Henrik boldog legyen önként választott
házastársa oldalán. Mikor szemtől szembe került az uralkodópárral, tekintete először a
Henrikével találkozott. Egy hosszú pillanatig szeretetteljesen egymás szemébe néztek.
Eleanor szerint a király még soha nem festett ilyen elbűvölően, ahogy aranykoronát tartó
szőke fejét büszkén felvetette. Természetesen Henrik is mérhetetlen büszkesé-get érzett
gyönyörű húga iránt, akinek vibráló szépségétől elállt a férfiak lélegzete.
Egymásra mosolyogtak, aztán szívből jövő kacagás tört fel belőlük. Az ifjú házasok úgy
ragyogtak, hogy belekáprázott az ember szeme. Tetőtől talpig aranybrokátba öltöztek. Eleanor
vonakodva fordította pillantását bátyjáról most először Provence-i Eleanorra. Milyen bájos,
gondolta. Nem csoda, ha La Belle a beceneve. Fényes, sötétszőke haja tökéletesen illett
46
aranyruhájához. Eleanor barátságosan akarta üdvözölni, de mikor a menyasszonyra
mosolygott, az csak bámult rá dölyfösen. Megsajnálta. Ó, drágám, ideges vagy a királynői
ranggal járó kellemetlenségek miatt, s bizonyára halálra rémít már a puszta gondolata is, hogy
nemsokára megkoronáznak. Szegénykém, fel kell ajánlanom neki a barátságomat, és
bátorságot kell öntenem belé. Milyen nyomasztóan hathat rá ez a sok ember és ez az idegen
ország.
Eleanor meglepődött volna, ha olvasni tud bátyja hitvesének gondolataiban. Hát ez az a
híres szuka, aki ötéves kora óta parancsolgat a férjemnek, gondolta az újdonsült királyné. A
Király Drága Kincse. Tetőtől talpig végigmérte William Marshalt, és belesárgult az
irigységbe. Bár haja őszbe vegyült, s elmúlt negyven, minden ízében férfi volt. La Belle már
csak értett hozzá. Sógornőjét a két legvonzóbb csődör fogta közre, akit valaha látott, s ebben a
pillanatban megesküdött, hogy még a csíráját is kiirtja Henrikből húga iránt érzett
szeretetének. Ha a legcsekélyebb beleszólása is lesz a dolgokba, s mindent el fog követni
annak érdekében, hogy legyen, Eleanor hercegnő befolyását a földig rombolja.
A nap rásütött az aranyruhát viselő káprázatos párra, s Rickard de Burghöt egy pillanatra
elvakította a ragyogás. Behunyta a szemét, és enyhén megingott a nyeregben. Mikor
felpillantott, a gyönyörű menyasszony átváltozott. Az ifjú lovag különös látomást látott. A
napot felhők takarták el. A királyné egy csónakban ült a Temzén. Kővel dobálták, hogy
visszaűzzék a Towerba. Az éljenző tömeg félelmetes csőcselékké változott, és boszorkánynak
nevezte a királynét. Rickard de Burgh a fejéhez kapott, pislogott, s ismét az aranyló fenség állt
előtte szikrázó pompájában, nyugtázva a nép örömünnepét. Rickard megborzongott, a lelke
mélyén tudta, hogy most bepillantást nyert a jövőbe.
William Marshal egyik feladata az volt, hogy gondoskodjék róla, hogy a királyt és
udvartartását, újdonsült hitvesét és seregnyi szolgáját a lehető leggyorsabban és
legbiztonságosabban juttassák el az ötvenmérföldnyire fekvő Londonba. Canterburybe
zarándoklók vonultak minden év végén. Idén a király menyegzője miatt a látogatók akkora
tömege lepte el a várost, hogy szó szerint áttörték falait. Az óriási embertömeg három
irányból érkezett, a londoni, doveri és winchesteri úton. Jöttek gyalog, szamáron és ló-háton.
Nemes úrihölgyek együtt utaztak földönfutókkal, zarándokokkal, prostituáltakkal,
gazdagokkal, szegényekkel, koldusokkal és tolvajokkal. Canterbury egy faltól falig érő
bazárrá változott, ahol minden polgár tudta, elérkezett az ideje a gyilkolásnak, a látogatók
kifosztásának és egész évre elegendő vagyon összeharácsolásának.
Az ételért, italért és hamis vallásos emléktárgyakért vívott harcot csak az alvóhelyért
folytatott tülekedés múlta felül. Egyetlen fogadóban, magánháznál vagy istállóban sem volt
már egy talpalatnyi hely sem. Az emberek hatosával feküdtek az ágyban, heringekként
összezsúfolva a kocsmák és a templomok padlóján. Sokan a templomkertekben, a csillagos ég
vagy az élősövény alatt hajtották álomra fejüket, a szajhák pedig, mint kutya hátán a bolhák,
kapualjakban állva vagy sírköveken fekve bocsátották áruba testüket.
Az udvarnak is meg kellett birkóznia a zsúfoltsággal, hiszen a nemesség elszállásolására
egyedül a Krisztus-templom zárdájának irgalmas szobái feleltek meg.
Eleanor Isabella Marshalt és komornáit bízta meg az olyan szállásmesteri feladatokkal,
mint a szobafoglalás és a kicso-magolás, ő pedig rohant, hogy gratuláljon az ifjú párnak.
Henrik és hitvese volt az egyedüli szerencsés, aki külön lakosztályhoz jutott, de még ezt a
helyiséget is megtöltötték az udvaroncok és szolgák, míg a vőlegény úgy éjféltájban le nem
rázta a jóakarókat.
Eleanor Henrik nyakába ugrott, aki nevetve körbeforgatta. - Szia, Kukac, mit szólsz a
gyönyörű hitvesemhez?
– Gratulálok, kedvesem, csodaszép. Remélem, boldog leszel. - A Plantagenet-ház
aranyszínű leopárdjaival díszített karmazsinvörös ruhát viselt. Fehér fejdíszét levetette, fekete
hajzuhatagát két hatalmas smaragdszemű aranyleopárd fogta hátra.
47
 Miután Henrik letette, Eleanor ismerős arc után kutatva, körülnézett. Csak provánsziakat
látott, akik közül sokan ahhoz sem vették a fáradságot, hogy angolul beszéljenek, de a férfiak
felfigyeltek a különleges szépségű lányra, s méricskélő pillantásokkal köréje gyűltek.
– Ismerd meg az urakat. Ő a feleségem bácsikája, William valence-i püspök. - Mielőtt
William kezet csókolhatott volna, fiatalabb és csinosabb testvére félresöpörte. - A feleségem
bácsikája, Savoyai Péter.
– Örvendek a szerencsének - motyogta Eleanor szemlesütve. Aztán hirtelen elkerekedett a
szeme, amikor Péter se szó, se beszéd, a derekánál fogva felemelte és két oldalról arcon
csókolta. Mielőtt lábát ismét megvethette volna a földön, újabb nagybácsi bámulta meg
leplezetlenül, tekintetét érett cseresznyéhez hasonló ajkára szegezve.
– Amadeus - mutatott Henrik Péter fivérére, lenyűgözve a jóképű provánsziak könnyed
modorától. - Ő pedig -mondta büszkén, mintha egy nyulat húzna elő a kalapból - az apjuk,
Thomas.
Thomas Eleanor mellén legeltette a szemét, majd szemöldökét felvonva, kérdőn a királyra
nézett. - Eleanor húgom, Pembroke grófnője.
A király mellett hirtelen felbukkant hitvese, s kezét birtoklón a férfi karjára tette. Ajkát
lebiggyesztette. Annyira összeszorította, hogy Henrik nem tudott ellenállni a kísértésnek, és
szájon csókolta. - Ugye csak egy Eleanornak van hely a szívedben? - kérdezte az ifjú királyné
mézesmázosan.
– Hát persze, drágám - helyeselt Henrik, majd bizalmasan átölelte és magához húzta
feleségét. A királynő Savoyai Péter, legvonzóbb bácsikája tekintetét kereste, akivel
bensőséges kapcsolatban állt. Mikor meglátta a kifejezést az arcán, az ellenszenv, amelyet
sógornője iránt érzett, azonnal gyűlöletté vált. Henrik önelégült arcot vágott. - Eleanor, hadd
mutassam be neked az angol királynőt.
Bár tulajdonképpen még nem koronázták meg, s ily módon nem is lehetett királynő,
Eleanor ez után a bemutatás után nem tehetett mást, kénytelen volt meghajolni. Kecsesen
pukedlizett, mégis az a benyomása támadt, hogy ez az elszegényedett fiatalasszony megveti
őt. - Felállhatsz -mondta fagyosan a menyasszony, s homlokát ráncolva keresztülnézett rajta.
Vonásai átalakultak, mikor rajongva újdonsült férjére pillantott. - Henrik, azt akarom, hogy a
koronázásomra az a két katona kísérjen, akik ma a húgodat védelmezték.
- Lehetetlen - csattant fel Eleanor, s nekilátott, hogy elmagyarázza a dolgokat a család új
tagjának. - William nem engedheti át a de Burghöket. Ők a Pembroke grófság lovagjai.
A menyasszony kihúzta magát, jelentősen Eleanor fölé magasodott. - Azt mondtad,
lehetetlen? - kérdezte csípősen. - Henrik a király. Bármit megtehet, amit csak akar.
-Szikrázóan férjére mosolygott, aki lubickolt felesége imádatában. A királyné tekintete
bőséges jutalmat ígért nagylelkűségéért.
Henrik fejében ott visszhangoztak hitvese szavai. Ő a király. Elege van már belőle, hogy
megmondják neki, mit tehet és mit nem. Keze feljebb csúszott a leendő királynő derekáról,
míg ujjai el nem érték mellének domborulatát. -Megtiszteltetés lesz a de Burghök számára,
hogy elkísérhetnek a londoni Towerból Westminsterbe.
Eleanor az ajkába harapott. Néhány keresetlen szóval porig alázhatta volna bátyját, de
túlságosan szerette ahhoz, hogy megszégyenítse ez előtt a dölyfös provánszi előtt. A
királynőre pillantott. Ne kívánd meg felebarátaid lovagjait, gondolta rosszmájúan.
Később, mikor néhány percre élvezhette William társaságát, mielőtt a férfi a korona iránti
végeérhetetlen kötelességeit rohant volna teljesíteni, tréfálkozva, nehogy éket verjen testvére
és a férje közé, elmesélte neki a történteket. Ha Pembroke grófja úgy gondolná, hogy Henrik
ismét királyosdit játszik, és az ő embereit utasítgatja, magyarázza el neki a dolgok folyását. -
Boldog voltam, mikor ez a nőszemély levette irigy pillantását a ruhámról. Attól féltem,
megparancsolja, vetkőzzem le a Savoyaiak falkája előtt.

48
 A férfi szeme jókedvűen csillogott. - Én csak három nagybácsival találkoztam, Eleanor.
- Azt mondja, gróf uram, hogy hárommal? Meg mertem volna esküdni, hogy valakitől azt
hallottam, Savoyai Thomas egy tucat átkozott idegent nemzett. - A férfira mosolygott. - Szóra
sem érdemes. Övéi lehetnek a testőreim... övé lehet a ruhám, de kikaparom a szemét, ha önre
támad gusztusa.
Ha gyönyörű felesége ilyeneket mondott neki, William ágyékát, mielőtt parancsolni tudott
volna magának, forróság öntötte el. Ez volt az utolsó pillanat, hogy még felidézze magában
anyósa szellemét, az egyetlen gyógymódot, mellyel hatékonyan le tudta lohasztani fájdalmas
merevedését. El kell fogadnia egy szajha szolgálatait, hogy megszabaduljon teste
követelődzésétől. Életében nem lepte meg ennyiszer a vágy, még buja fiatalkorában sem.
Aztán mint mindig, most is elszégyellte magát, amiért megkívánta a feleségét.
Erőnek erejével a munkájára összpontosított. Canterbu-ryben áldatlan állapotok uralkodtak
a szállásfoglalás területén. Rochesterbe kell lovagolnia ma este, a saját szemével kell
meggyőződnie róla, hogy annak a rengeteg prován-szinak, aki a királynét kíséri, ennél jobb
elhelyezésben lesz része. Minél hamarabb távoznak Canterburyből, annál jobb, a város
ugyanis pillanatnyilag kétszer annyi lakót igyekezett befogadni, mint ahányan a londoniak
voltak, s minden tolvaj, zsebmetsző és szajha most próbálta meg elválasztani pénzétől a
látogatókat, mielőtt a sarlatánok teszik ugyanezt álszentek csontdarabjaival és mártírok
üvegbe zárt vérével.
Utasította embereit, hogy őrjáratozzanak az utcákon, hiszen tudta, ha ennyi ember van
összezsúfolva egy helyen, elkerülhe-tetlenek a késelések, a verekedések és a gyilkosságok.

49
 9.

A lovas felvonulás könnyed ügetésben haladt a koronázásra Londonba, ahol Cornwalli

Richárd gyakorolta a legfelsőbb hatalmat, míg a király Doverban és Canterburyben
tartózkodott. Tudta, hogy bátyja tökéletesen megbízott benne, hisz semmiféle becsvágy nem
fűtötte, hogy az angol koronát magához ragadja és a fejére tegye.
A tervezett fényűző koronázási szertartás teljesen megrémítette. Egész januárban egymást
érték a parádék és az ünnepségek, s minden angol, aki csak távoli kapcsolatban is állt a
nemességgel, eljött, hogy részt vegyen a királynő megkoronázásán.
Richárd rádöbbent, hogy a király pénzt csikart ki vagyonos nemeseiből, hogy kifizesse e
pazar látványosságot, s a londoni céheket „meggyőzték", nyissák ki erszényüket és küldjenek
drága nászajándékokat. Richárd hitetlenkedve rázta a fejét. Henrikkel képesek voltak akár a
levegőből is aranytallérokat fakasztani, de míg ő kapzsi normann kezével egyre halmozta
vagyonát, bátyja szélnek eresztette, mintha arannyá változhatna minden, mint Midasz király
udvarában.

La Belle Sir Michael és Sir Rickard de Burgh oldalán lovagolt, közvetlenül a király
mögött. Azzal, hogy önkényesen ragaszkodott a két iker védőőrizetéhez, máris gyűlöletet
ébresztett bácsikáinak és a többi öntelt provánszinak a szívében a de Burghök iránt.
A londoni Tower volt az első állomás a Westminsterbe vezető hosszú úton. Mikor odaértek,
La Belle felzárkózott a király mellé, testőrei pedig csatlakoztak kíséretéhez. A királyné
csillogó, testhez simuló ruhát viselt, melynek ujjait hermelin szegélyezte. Mikor lovát
lelassította Henrik mellett, a férfi rámosolygott. - Nagyon szép vagy ma. Remélem, nem lesz
kimerítő a nap... mert nem sokat aludtunk az éjjel.
La Belle leeresztett szempillái alól nézett fel rá, telt ajka érzékiséget sugárzott. - Alhatunk
majd eleget, ha meghaltunk - mondta rekedtes hangon. Eleanor sokkal bujább volt, mint azt
Henrik várta. Elmerült vele a gyönyör tengerében, melybe szívesen fulladt volna bele,
csakhogy hitvesének kedvére tegyen.
- Háromszázhatvan férfi és nő várja, hogy köszönthes-sen bennünket, téged pedig
üdvözölhessen London városában. Minden pár egy-egy arany- vagy ezüstserleggel ajándékoz
meg. - A férfiak aranybrokát zubbonyt viseltek, a feleségek szőrmével szegélyezett palástot.
Élükön London Lord Mayorjával és hitvesével, a párok felsorakoztak kezükben a
nemesfémből készült kelyhekkel. Hubert de Burgh, Anglia ítélőbírája és a londoni Tower
várnagya százkilencven ifjú apródot és fegyvernököt fogadott fel serleghordó-nak, akik most
egyenként előreléptek, hogy köszönetet rebegjenek a királynő nevében, s az értékes kupákat
megőrzésre a Towerba vigyék. La Belle a nemesfém eltékozlá-sának tartotta ezt a dolgot, s
azon törte a fejét, hogyan tudna mihamarabb beolvasztatni néhányat és ékszereket készíttetni
belőlük.
Amikor a ceremónia véget ért, a felvonulók lassan megindultak lefelé a Westminster felé.
Az egész utat fellobogózták, s közeledtükre minden sarkon fanfart fújtak a trombitások.
A londoniak megéljenezték ezt az ifjú, ragyogó szépséget, aki eljött királyukhoz, hogy
örökösöket szüljön neki. Ováció zengett, a levegőben színes konfetti és száraz virágszirmok
repkedtek mindenfelé.
Az újdonsült hitves számára azonban nem az jelentette az egész nap fénypontját, amikor az
érsek felkente őt, sem az, amikor megkapta az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten áldását. Abban
a szent pillanatban azonban, amikor az apátságban aranyszőke hajára helyezték a koronát és
kikiáltották őt Anglia királynőjének, bizseregni kezdett a bőre. A hatalom semmihez sem
hasonlítható érzése ragadta magával. Erősebb és megrendítőbb volt ez bármi másnál, amit
50
eddig átélt. Nagyobb élvezetet nyújtott, mint a szexuális gyönyör, melle feszült, gyomra
remegett. Legnagyobb ámulatára igazi testi kielégülést érzett, valóságos orgazmust.
Az ezután következő díszebéd a történelem legpazarabb lakomája volt. Henriket
megalázottság gyötörte, ha saját szerény koronázási szertartására gondolt, melyet egyetlen
szelet inas bélszínből álló vacsora követett, s eltökélte, hogy a jó öreg Anglia most kárpótolni
fogja ezért.
A hosszú tél, vagy ahogy ismeretes, az ördög évszaka alatt mindenki sós húson és füstölt
halon élt, de a tavasz az idén korán beköszöntött, báránnyal, kecskével és borjúval téve
változatossá az ökör- és szarvassültekkel megrakott hatalmas tálakat. Kövér szárnyasoktól,
hattyúktól és gémektől roskadoztak az asztalok. Több ezer tojásból készített pudinggal és
süteményekkel kínálták a nemességet és etették degeszre a londoniak ezreit, akik a
Westminster körüli kertekben és útszéleken verődtek össze.
Tömérdek hal fogyott, fajtájuknak számát se tudta senki. Tonhal, angolna, márna, makréla,
lepényhal, lazac versengett a púpozva rakott rákfélékkel, osztrigával, garnélarák-kal, folyami
rákkal éppúgy, mint a tengerivel és az orsóhallal.
ömlött a bor, de kizárólag csak külföldi, mert Henrik félt, hátha a provánsziaknak nem ízlik
a hazai. A legdrágábbat Guyienne-ból és Gascogne-ból hozatták, a legédesebb spanyol
muskotályt pedig nem más, mint London Lord Mayorja szolgálta fel a vendégeknek.
A nemesség öröklött szerepét játszotta a szertartáson, de a menyasszony nászkísérete, mely
túlságosan bővelkedett az olyan idegenekben, akik lenézték az őslakókat, fittyet hányt az
ősrégi rangsorra, s önkényesen semmibe vette a rég kialakult társadalmi hierarchiát.
A menyasszony rokonai foglalták el a fő asztalokat, mintha istenadta joguk volna hozzá,
Henriket pedig olyannyira legyezgette túláradó figyelmük, hogy boldogan fedezte fel, sokkal
inkább ínyére van ez a zajos, jókedvű társaság, mint a kimért angol arisztokrácia. Az unalmas
angol balladák után vaskosabb nóták is sorra kerültek:

Még hogy a fényes holdat nézzem,

S hallgassam a csalogány dalát!
Vörösbor szépsége köt le egészen,
S hogy serlegek koccannak össze ideát!

Henrik a provánsziakat agyafúrtnak, szellemesnek és pallérozottnak tartotta. Ők voltak

Isten leggyönyörűbb ifjú teremtményei. A király nem akart hinni a szerencséjének, hogy
udvarába csábíthatta és magához láncolhatta őket.
William Marshal élvezettel hivalkodott gyönyörű feleségével. Mérhetetlenül büszke volt a
művelt, bűbájos fiatal lányra, akivé Eleanor cseperedett, s remélte, talán már csak egyetlen év
kell, hogy asszonnyá érjen... az ő asszonyává. Eleanornak mindig sikerült kitűnnie a többi
úrinő közül, s ebből a szempontból ez a koronázási ünnepség sem számított kivételnek.
Mindenki aranybrokát vagy arannyal átszőtt ruhába öltözött, ő azonban mélybíbor palástot
viselt, lilás rózsaszín szaténszegélyű ujjal. Felbecsülhetetlen ametisztlánc lógott a nyakában,
mely olyan hosszú volt, hogy két-szer körbeérte, s még a derekát is átfogta, kék szemének
pedig sejtelmes, bíborszínű árnyalatot kölcsönzött.
Mikor Richárd odalépett hozzájuk, Eleanor észrevette, hogy Isabella Marshal rendszerint
pirospozsgás arca elvörösödik. Eleanor tudta, hogy hónapok óta nem találkoztak, ám
fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, milyen gyengéd szálak fűzik őket egymáshoz még mindig.
Ajkát férje füléhez szorította. - William, ön táncoljon a húgával, én pedig Richárddal. -
William megszorította a kezét. Eleanor képes volt villámgyorsan felmérni egy katasztrófával
fenyegető helyzetet, és hatástalanítani. Ó, mennyire szerette már most.

Pembroke grófnője Richárdra mosolygott. - Élvezed a királyosdit?

51
 – Te kis Kukac, tudod, hogy gyűlölöm minden percét. Már alig várom, hogy
visszatérhessek a bárókhoz, és kihirdethessem nekik a Franciaország elleni hadjáratot.
Eleanor felmordult. - Ezt a háborút mindenki elítéli.
– Remélem, hogy Henrik rá tud szánni egy kis időt, hogy átgondolja a dolgot. Abból, amit
ma elköltött, teljes körű támadást indíthattunk volna Normandia visszaszerzéséért.
Aranymárkákat, páratlan földterületeket, várakat, sőt járadékokat osztogat ezeknek a
telhetetlen provánsziaknak. Krisztusom, a saját fülemmel hallottam, hogy négy pennyt ígért
Thomasnak minden zsák angol gyapjúért, amit átvisznek az ő területén. A királynőnek annyi
rokona van, mint égen a csillag, s Henrik mintha eltökélte volna, hogy még a
legtávolabbiaknak is magas rangú tisztséget adományoz. Az egyiket már ki is nevezte a Király
Külön Hárfásának, s most egy másiknak a Király Verselője címet akarja adni. Esküszöm, ha
Henriknek lenne egy csöpp esze, veszélyes lenne.
– Ne légy szigorú hozzá. Szerelmes. Nem hibáztathatod, amiért igyekszik lenyűgözni a
feleségét... nagyon bájos leány - mondta Eleanor.
– Nagylelkű vagy, drágám, a nők általában gyűlölik egymást - felelte Richárd.
– Köztünk nem lesz semmiféle rivalizálás. Nézd, épp itt táncolnak Henrikkel. Hát nem
nagyszerű pár?
A két pár egymást méregette. A királynő a különleges bíborszínű ruhát és az ametisztet
nézte. - Eleanor...? - szólalt meg Henrik.
Mindkét gyönyörű fiatal lány egyszerre felelt. - Igen?
A királynő gyilkos pillantást vetett Eleanorra. Aztán a királyhoz fordult: - Nem lehet
mindkettőnknek Eleanor a neve. Úgy döntöttem, hogy csak a királynőt szólíthatják
Eleanornak. Téged másképp kell hívni. Minek is neveznek a bátyáid... Kukacnak? - kérdezte
negédesen.
Richárd felpaprikázódott, s már épp húga védelmére kelt volna, amikor látta, hogy a kis
Kukac nem szorul segítségre, s elnyomott magában egy félmosolyt.
Eleanor kihúzta magát, bár még így sem haladta meg a 152 centimétert, s gőgösen
megszólalt. - Pembroke grófnője vagyok, tehát szólíts így, királynőm. Nekem sosem tetszett
az Eleanor... förtelmes név. Legyen a tiéd. - Belekarolt Richárdba, és elvonult.
A férfi lehajolt, és a fülébe súgta: - Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem rivalizáltok
egymással.
– Átkozott külföldiek. Torkig vagyok velük. Egy teljes nyomorult hónapot ki kell bírnom
velük, míg Henrik kiebrudalja őket.
De Henrik nem ebrudalta ki őket. Megengedte az élős-diknek, hogy maradjanak. Sőt
mindennap újabbak csatlakoztak hozzájuk, mint az Angliába visszatérő gágogó
vadlibacsapathoz. Henrik úgy csüggött Valence-i William ajkán, mintha minden szava aranyat
ért volna. Savoyai Pétert máris megtette Richmond grófjának, és értékes birtokokat
adományozott neki a Temze partján jelképes összegért. Földhöz juttatta Amadeust, aki
azonnal túladott a birtokán.
Mindnyájan honvággyal teli énekeket daloltak az ő napsütötte gyönyörű Provence-ukról,
de nem tértek haza. Bár Midasz király arannyal halmozta el felesége rokonait, angol
alattvalóinak, akik költségeit állták, soha nem futotta tőle semmire, még egy kedves szóra
sem.
Az angolok minden egyes nappal egyre jobban gyűlölték a provánsziakat. Még három hét
sem telt el, s már össze kellett hívni a nagytanácsot, melyen a bárók nyomatékosan
kijelentették, hogy semmiféle változtatást nem hajlandók hozni sem a törvénykezésben, sem a
kormányzásban.
A királyi pár között állandó beszédtémaként szerepelt Eleanor hercegnő. - A húgod
valahányszor megjelenik, mindig új ékszert visel.

52
 – Drágám, azok az ékszerek nem a királyi kincstárból valók, efelől biztosíthatlak. A férje
ajándékozza őket neki. A Marshalok Anglia legvagyonosabb családja - magyarázta a király.
– Henrik, én vagyok az angol királynő. Nevetséges, hogy a kishúgod jobban tündököl,
mint én. Miért nem adod nekem a Towerban őrzött arany- és ezüstserlegeket? Aranyművesek
és ékszerészek mutatják be nekem mintadarabjaikat nap mint nap, s könyörögnek a
megrendelésemért.
Henrik a torkát köszörülte. - Tulajdonképpen már kaptam ajánlatot némelyikre. Igazán
szükségem van a pénzre, Eleanor.
- A bohócok! Ha elég gazdagok ahhoz, hogy megvásárolják, ami a miénk, fel is
ajánlhatnák a pénzt, amire szükséged van!
Henrik kéjsóvár felesége a nap végén, lefekvés idején mindig elérte, amit akart.
Aranyszőke szempillái alól férjére sandított. - Henrik, miért nem segítesz lehúzni a
harisnyámat? Nagyon hálálkodó hangulatban vagyok ma este. -Felfeküdt az ágyra, s harisnyás
talpát végigfuttatta másik lábán. Szoknyája felcsúszott, láthatóvá téve aranykincsét a lába
között.
Miközben Henrik keze a harisnyakötőtől egy sokkal csábítóbb pont felé araszolt, Eleanor
lábujjaival a férfi duzzadt ágyékát dörzsölte. - Ha én nagylelkű tudok lenni - kérdezte
torokhangon -, te miért nem? Te vagy a király, az isten szerelmére, én pedig a királynő. Ha
összedugnánk a fejünket, ahogy a testünket, biztosan találnánk valami megoldást, ami a
megelégedésemre szolgálna. - Nyelve hegyével körbenyalta a száját. - S tudod, hogyha én
elégedett vagyok, minden figyelmemet arra összpontosíthatom, hogy te is az legyél.
Henrik már megtanulta, hogy Eleanor addig ingerelte és állt ellen neki, míg meg nem
alkudtak. - Létezik egy vám, a Királynő Aranya. A londoniakra kivetett bírságok bizonyos
hányada. Nem látok rá okot, miért ne állíthatnánk vissza ezt az évek óta elfeledett bevételi
forrást.
A férfi szavai mintegy varázsütésre szélesre tárták a királynő lábát, s Henrik bebocsátást
nyerve, a végsőkig kiélte képzelőerejét. Miközben erőteljesen mozgott rajta előre-hátra,
Eleanor is szabad folyást engedett mértéktelenül csapongó fantáziájának. A legátlátszóbb
ürüggyel is bírság szabható ki ezekre a londoniakra, s ha a Királynő Aranyát évekig nem
fizették, valószínűleg egy vagyon jár neki azért, ami visszamenőlegesen felhalmozódott. En-
nek azonnal utána kell néznie. Ha London főispánjai meg-makacsolják magukat, tömlöcbe
vetteti őket. ő Anglia királynéja, s engedelmeskedniük kell neki.
Ez önmagában azonban még nem volt elég, hogy annyi ékszere és ruhája legyen, mint
Eleanor Plantagenetnek. Olyan álmokat dédelgetett magában, hogy letiporja a fejedelmi
szépséget. Nevetségesnek találta, hogy a fiatal hercegnő a Windsori Kastélynak abban a
szárnyában él, amelyet férfiak nem látogathatnak. Ha megtudja, hogy William Marshal nem
járul hozzá lakosztálya és udvartartása fenntartásához, azonnal kilakoltatja sógornőjét.
A begyében volt, hogy Eleanor erkölcsére ilyen szigorúan felügyelnek, s hogy a lány
állítólag megőrizte szüzességét. Ha saját magából indult ki ugyanis, kétségei támadtak
riválisának ártatlansága felől. Agyában erkölcstelen cselszövés fogant meg, hogy véget vessen
ezzel kapcsolatos kétségeinek.
Még élénken élt emlékezetében, milyen arcot vágott Savoyai Péter, mikor először
pillantotta meg Eleanort. A grófné szemlátomást megbabonázta őt, s a férfi attól sem riadt
volna vissza, hogy hatalmas kockázatot vállaljon egy vele való kis enyelgésért. Egyik délután,
amikor Richmond újdonsült grófja a lakosztályában lebzselt, és csak úgy öntötte magába a
legdrágább bort, a királynő, tudván, hogy a férfi képtelen lesz ellenállni, ajánlatot tett neki. -
Péter drágám, kössünk fogadást.
A férfi renyhén felvonta szemöldökét, nem mutatott túlzott érdeklődést. Épp most avatták
gróffá, s azt tervezgette, pazar lakóhelyet építtett, amit úgy nevez majd el: Temze-parti

53
Savoya. Megkapott minden asszonyt az udvarnál, még a királynőt is, ha nem sajnálta a
fáradságot, és elég kitartó volt, hát miféle ajánlatot tehetnének neki?
– Azt beszélik, hogy a szemérmes kis Pembroke grófné-ja szűz, de én nem hiszem, hogy
még mindig ártatlan virágszál volna.
Péter felvillanyozódott. - Csak egy módon deríthetjük ki... ha leszakítjuk - nevetett fel.
– Pontosan, s akkor bebizonyosodik, hogy nekem volt igazam, a többiek pedig tévedtek.
Péter ettől fogva szorgalmasan cserkészte a vadat. Valahányszor elhagyta szentélyét a
fekete hajú szépség, ő úgy intézte, hogy a közelébe férkőzhessen. Az istállóban sikerült
félrelöknie lovászát, és saját kezűleg felsegíteni a grófnőt a nyeregbe. Eleanor udvariasan,
hűvösen köszönetet mondott, de egyetlen hamiskás pillantással sem invitálta légyottra.
Péternek kezdte felőrölni az idegeit a grófné elcsábítása. Már-már azt hitte, tényleg ártatlan,
hiszen úgy tűnt, Eleanornak fogalma sincs, mit jelentenek azok a célozgatások és kétértelmű
megjegyzések, amelyektől a tapasztal-tabb fiatal lányok elpirultak vagy vihogni kezdtek.
A királynőnek fülébe jutott, hogy a hercegnő, Lady Isabella és fiatal udvarhölgyeik a
windsori erdőkbe készülnek vadszedret szedni. Szerelmi Udvarát, ahogy szépséges ifjú
szolgáit és szolgálólányait nevezte, rögtönzött szederszedési expedícióra terelte össze, s mikor
találkoztak sógornőjével, ragaszkodott hozzá, hogy együtt tegyenek családi kirándulást.
A lombos tisztások, melyeknek elhagyatott erdei lakjaiba szállingóztak a párok, pikáns
játékokra csábítottak. A fűzöld színű ruhába öltözött Péter egy pillanatra sem veszítette szem
elől Pembroke grófnéját. A lány halványzöld nyári ruhát viselt, mely szinte láthatatlanná tette
a fák között, s a férfi rádöbbent, milyen jól beleolvadnak mind a ketten a környezetbe.
Kivárta az alkalmas pillanatot, s végül türelme rózsát termett. Eleanor karján egy kosárral
egyre távolabb került a többiektől. Péter nesztelenül utánalopakodott, s addig várt, míg egy
alkalmas helyet nem talált, ahol becserkészhette áldozatát. - Segíthetek megtölteni a kosarát,
mademoiselle? - kérdezte tört angolsággal.
Eleanor felkapta a fejét, mint egy ijedt kisnyúl, de mikor felismerte a férfit, szeméből
eltűnt a félelem. - Madame, sir, mint azt ön is jól tudja - dorgálta meg kissé mosolyogva a
grófot.
– Á, igen, ma chérie, de bár házas, hogy is mondjam... még mindig leány.
– Beszéljünk inkább franciául, sir? - Eleanor tudta, hogy Henrik Richmond grófjává tette
meg a férfit, mégis képtelen volt ezen a címen szólítani.
– Nem, ma chérie, el kell sajátítanom az anyanyelvét. Talán még órákat is vehetnék öntől,
ha lenne olyan kedves tanítani. Cserébe én is adnék magának egy-két leckét.
– Jobbat tudok. Adok maga mellé egy házitanítót - ajánlotta fel Eleanor, ügyesen kitérve a
férfi javaslata elől.
Péter olyan éhes pillantást vetett feléje, hogy Eleanor féltette szedrei épségét. A férfi
tekintete az ajkára tapadt. -Gondolja, hogy gyümölcse megérett a leszakításra? - kérdezte
játékosan.
– Hogyne. - A kosarába nyúlt, és tenyerén a franciának kínált egy szem szedret. - Kóstolja
meg!
Péter megfogta a lány kezét, a szájához emelte, ajkával elvette a gyümölcsöt, majd
érzékien megnyalta a lány ujját. A grófné felháborodva elkapta a kezét. Milyen furcsa
szokásaik vannak ezeknek a külföldieknek. Zafírkék szemét a férfi tekintetébe fúrta, és
mélyére hatolva igyekezett kitalálni, miben mesterkedik.
Péter közelebb araszolt hozzá. Aztán habozás nélkül a kosarába nyúlt, és egy zamatos
szedret emelt a lány ajkához. Ha Eleanor megnyalja az ujját, az a várva várt jel lesz, ami után
már régóta epekedett.
Eleanor egy pillanatig a gróf arcát fürkészte, majd habozás nélkül a férfi kezébe harapott.
– A fenébe! - káromkodta el magát Péter. - Ezt mi az ördögért csinálta?
– A királynő küldte, hogy kémkedjen utánam - felelte nyíltan Eleanor.
54
 A francia egy pillanatig azt hitte, a lány pontosan tudja, mi küldetésének célja, aztán
derengeni kezdett előtte, hogy a grófnénak fogalma sincs, milyen szexuális mellékzöngéi vált
ki egy ujj megharapása vagy megnyalása. Tekintete elsötétült a vágytól, amikor rádöbbent,
hogy a lány valóban érintetlen.
– Miért gyűlöl engem? - kérdezte Eleanor nyersen.
A férfi hátravetette a fejét, és felnevetett. - Nem gyűlölet, amit érez, hanem féltékenység.
– De miért? - ismételgette Eleanor zavartan.
Péter sajnálkozva rázta meg a fejét. Miként magyarázhatná el a lánynak; sokkal
élvezetesebbnek tartja a szedernél, és a lelkét odaadná azért, hogy megízlelje ártatlanságát,
felébressze érzékeit, és arra csábítsa, hogy Eleanor lenyalja ujjáról a fekete gyümölcslevet.
Vadászkürt harsant, s a fák közül egy csapat lovas bukkant elő. A lovagok fegyvernökei két
hatalmas agancsú szarvasbika tetemét cipelték nyársra fűzve. Mikor a királynő észrevette,
hogy a vadászokat Rickard de Burgh vezeti, magához hívatta a férfit.
Rickard leugrott a nyeregből. A többiek követték példáját, és kecsesen térdet hajtottak
felséges uralkodójuk előtt. -Visszalovagolok önnel a várba, Sir Rickard, elegem van ebből az
unalmas, pásztori időtöltésből. Segítsen lóra szállni - parancsolta, s mohó pillantásával majd
felfalta a férfit.
- Felség, bocsásson meg, de összevéreztem magam a vadászatban.
Eleanor királyné megnyalta ajkát, és közelebb lépett. -Egy kis vér... vagy veríték egy férfin
nem akadály. Az izzasztó munkák a legkielégítőbbek - mondta kétértelműén.
Miközben felsegítette a királynét a nyeregbe, Rickard látta, hogy Pembroke grófnője
közeleg Savoyai Péter társaságában. A férfi birtoklón nyugtatta kezét a lány derekán, amitől
Rickard állkapcsának izmai fájdalmasan megfeszültek. Álmodni sem merte volna soha, hogy
ilyen szabadosságot engedjen meg magának, noha a lány személyi testőrének tekintette
magát. Eleanor arcát kutatta, hogy kiderítse, a gyűlölt Savoyai nem kényszerítette-e valami
módon ebbe a szorult helyzetbe. Bár szégyenpírt nem látott a grófné arcán, merev háta és
komor viselkedése elárulta, mennyire visszataszítónak tartja a francia érintését.
Az újonnan kinevezett Richmond grófja olyan önelégülten nézett Rickardra, miközben
kiszolgálta magát Eleanor kosarából, hogy de Burgh azonnal rájött, megpróbálta elcsábítani
Pembroke grófnőjét.
Sir Rickard válaszúton állt. Ha William Marshal tudomására hozza a dolgot, az csak rossz
vért szül. Már így is nagy volt az ellenségeskedés az angolok és a provánsziak között, különös
tekintettel a kiváltságos Savoyaiakra. Megfé-kezhetetlen, nyílt gyűlölködéshez vezetne. Ha
megpróbálja figyelmeztetni a grófnét, csorbát ejt az ártatlanságán. Azt mégsem bírta elviselni,
hogy Savoyai akár csak gondolatban is bemocskolja Eleanort. Elhatározta, hogy maga veszi
kézbe az ügyet, és ravasz módon áll bosszút Péteren.
Várt két napot, aztán felkereste a férfit. - Gróf úr - kezdte merev arckifejezéssel, mintha
rosszallaná az üzenetet, amelyet át kell adnia. - Egy hölgy, akinek a nevét nem árulhatom el,
közelebbi ismeretséget kíván kötni önnel.
– Lehetséges ez? - kérdezte meglepetten Richmond grófja.
– Elmélyítené az ön által felajánlott barátságot, mylord, de a helyzete a legnagyobb
diszkréciót követeli meg, ha ért engem.
– Tökéletesen. Efelől megnyugtathatja. Rendelkezésére állok, amikor és ahol akarja.
De Burgh szigorúan összepréselt szájjal meghajolt. Következő találkozásukkor Sir Rickard
még a szokottnál is mogorvábbnak látszott. Alig tudott kinyögni pár szót, mintha a sok
beszédtől meg akart volna fulladni. - Holnap este tizenegykor. Önért jövök.
Péter buzgón bólintott, gondolatban már ki is választott egy drága ékszert, amellyel majd
elbűvöli a hölgyet. A megadott időpontban két alak suhant a Windsori Kastély árnyékában. A
női szárnyba érve, amelyet Eleanor foglalt el, Rickard de Burgh megállt egy kipárnázott,

55
tömör ajtó előtt, és ujját az ajka elé tette. Az öntelt Richmond grófja bólintott köszönetképpen,
és belépett.
– Szegény Péter - mormolta Rickard maga elé -, nehéz munka vár rád az éjjel Brendával. -
Várt, míg a lovagi kvártélyhoz ért, ott aztán harsány kacagás tört ki belőle.

56
 10.

Peter des Roches, Winchester püspöke, aki a király gyámja volt, míg Henrik bele nem unt,
hogy pórázon rángatja és át nem pártolt Hubert de Burghhöz, visszatért Londonba. Henrik
úgy fogadta, mint egy rég elvesztett apát. Winchester régi adósságot jött törleszteni...
pontosabban kettőt.
Hubert de Burgh és William Marshal óriási baklövést követtek el, amikor szövetkeztek,
hogy Henrik felett nyert befolyását letörjék. Keményen dolgozott, hogy a markában tartsa a
fiatal királyt. Talpnyalóit ültette a kulcsfontosságú pozíciókba, s készen állt Anglia
kormányzására, mikor a két hadvezér elcsábította tőle a fogékony Henriket. Visszavonult
Rómába, hogy megőrizze tekintélyét, de távolléte alatt becsvágya és bosszúszomja az egekig
csapott, s már semmi aljasságtól nem riadt vissza az istentelen püspök.
Visszatérését briliánsán időzítette. Úgy tervezte, vagyonával és vendéglátásával maga
mellé állítja a kapzsi pro-vánsziakat. A királynő és bácsikái irányítják Henriket, ő pedig majd
irányítja a provánsziakat.
Meg is hívta Henriket és udvartartását Winchesterbe húsvétra és a karácsonyi utószezonra
is. Henrik kisfiúként mindig ott töltötte a karácsonyt, a hócsatákkal, ajándékokkal és
lakomákkal teli vidám szünidőket, s csupán álhűséggel adózott a vallásnak.
Henrik azonnal elfogadta a meghívást, hiszen Winchester gazdag egyházmegye volt, mely
elbírta az ünnep minden költségét. Nem jött rá, hogy Péter des Roches tudománya és igézete
mögött a megvesztegés áll. A nagylelkűségnek és jóindulatnak szikráját sem lehetett
felfedezni benne.
Winchester püspökének volt egy házasságon kívül született fia, Péter des Rivaux, akit a
szárnyai alatt dédelgetett, és eltökélte, hogy hatalmi tisztséghez juttatja. Esténként, a királynő
tiszteletére rendezett ünnepségek végén a két Péter összeült, hogy megvitassa a haditervet.
– Azt hiszem, megtaláltam a módját, hogyan vágj vissza Hubert de Burghnek - mondta
Péter des Rivaux.
Winchester kolbászujjaival a szakállát dörzsölte, szemében bosszúvágy csillogott. -
Hubertnek barátai vannak a felsőbb körökben, hiszen ő maga ültette oda őket. Ő választotta ki
a kancellárt éppúgy, mint a királyi udvar kincstárnokát. Ne mondd, hogy szembefordulnának
vele - felelte kétkedve Winchester.
– Ők nem, de jobbkeze, aki nagyratörő és gátlástalan, talán igen. Előkészítettem a terepet,
hogy magunkhoz édesgessük. Közöltem vele, hogy számunkra aranyat érne, ha bizonyítékot
tudna szolgáltatni Hubert hibás kormányzásáról és arról, hogy másra költi a pénzt.
Péter des Roches hüvelykvédő gyűrűjének hatalmas ékkövét vizsgálta. - Beszélek vele. Az
arannyal elhúztuk előtte a mézesmadzagot, de nekem meggyőződésem, hogy semmi sem tudja
jobban felcsigázni az embert, mint egy beígért rang. Hubert de Burgh ítélőbíró. Azt hiszem, az
lesz a legjobb, ha Hubert helyét ajánlom fel Segrave-nek, ha segít tönkretenni ellenségünket.
– A másikkal nem ilyen egyszerű a helyzet. A Marshal igen régi vagyonos família, ott még
a szolgák is hűségesek. Pembroke grófja szerény. Az emberek szeretik, a bárók tisztelik, s
még a Plantagenetek is engedelmeskednek neki.
Péter des Roches a fogát csikorgatta. Viselkedése fölényes volt, s tudta, hogy az angol
gyűlöli őt. - Felesége, Eleanor hercegnő, Plantagenet. Még nem létezett olyan Plan-tagenet,
aki ne lett volna hiú és hivalkodó.
– Természetesen igazad van. Eleven szépség, Pembroke grófja mindent megad neki, s
minden hóbortját teljesíti. Van egy Brenda nevű cselédje... egy kis lotyó, aki tökéletes kém
lenne, ha átkerülhetne a tábornagy háznépébe.

57
 – Igen, itt az ideje, hogy Marshal a feleségével éljen. Ha a szenteskedő gazember
belekóstol a friss pipihúsba, tudni fogja, mit veszített. Beszélek a cseléddel. Meg kell győznie
Eleanort, hogy vessen véget ennek a külön udvartartásos szamárságnak.
A fintor, mely akár mosoly is lehetett volna, apró, zsíros redők közé rejtette Péter des
Roches szemét. - Ha megtaláljuk ellenségeink Achilles-sarkát , semmi sem akadályozhatja
meg a pusztulásukat.
Másnap Péter bemutatta apjának Brendát, aki késlekedés nélkül sietett a lány üdvözlésére.
Mikor Winchester püspöke mélyen Brenda szemébe nézett, s azt parancsolta neki, gyónjon
meg mindent, a lány ereiben megfagyott a vér. Honnan tud a férfi bűnös titkairól? Soha nem
szégyellte magát amiatt, hogy jól kitaposott út vezet az ágyához, de most a de Burgh ikrekkel
folytatott paráználkodás gondolatára, hogy több férfival enyelgett egy éjszaka alatt, arca
kigyúlt, és lekiismerete a gyógyírként ható gyónásért és feloldozásért kiáltott.
Mélyen meghajolt, és megcsókolta a püspök gyűrűjét. -Meggyónok mindent a kápolnában
a kompletórium után, ha időt szakít egy olyan bűnös lélekre, mint én, atyám.
– Gyermekem, a Szentlélek majd feloldoz - ígérte bársonyos hangon a püspök.
Brenda nyomorúságos délutánt élt át lelkiismeretével viaskodva, míg végül már csak arra
vágyott, hogy megszabaduljon minden mocsoktól. Ha viselkedése kitudódik, ajánlólevél
nélkül elbocsátják, de ha bevall mindent és feloldozást kér, Isten földi helytartója, akit
titoktartási fogadalom köt, eltörli bűneit, és megtisztítja őt.
A gyóntatófülkében füllesztő forróság uralkodott. Brenda keze reszketni kezdett, s egy
izzadságcsepp gördült le a két melle között. Winchester püspöke végre kinyitotta az ajtón lévő
nyílást, keresztet vetett, és megparancsolta, hogy gyónja meg bűneit.
A lányból kibukó szavak olyan érzéki hatást váltottak ki a püspökből, hogy orrlikai
kitágultak, s reszketve igyekeztek beszívni a lány illatát. A gyóntatófülke bezártságában
szállingózó, árulkodó pézsmaszagok gyakran ébresztettek benne vágyat. Hivatásának
legkedveltebb helye volt a gyóntatófülke, ahol a legmélyebb intimitásokat lehetett megosztani
a legnagyobb titokban. Hogy férfi vagy nő-e a vétkező, cseppet sem számított a püspöknek.
Ebben a kis fülkében teljhatalmat élvezett a vezeklők felett, s ez úgy hatott rá, mint valami
aljzószer.
– Látja, püspök úr - magyarázta Brenda suttogva -, én nem kaphatok feloldozást, hisz
súlyosan vétkeztem, túlságosan hajszoltam az élvezeteket.
Péter des Roches elmosolyodott az illatos sötétségben. -Gyermekem, pontosan tudom, mire
van szükséged. Rajtam keresztül megtisztulást nyerhetsz. Kireteszelem a kettőnk közti ajtót, s
átjössz a fülkémbe. - Mikor Brenda meghallotta a zár kattanását, gyorsan és nesztelenül
átosont. A férfi utasítása olyan sötét, titokzatos, édes bűnbeesésre csábította, aminek nem
tudott ellenállni.
A püspök köpenye tömjénszagot árasztott, mikor felhajtotta és babrálni kezdett magán. -
Megtöltelek a Szentlélekkel. - Puffadt kezével felemelte a lány szoknyáját és alsóruháját,
majd simogatni kezdte a feneke közti hasítékot. A nagy tapasztalatokkal bíró Brendát még
soha semmi nem izgatta fel ilyen gyorsan.
A püspök kinyitotta hüvelykvédő gyűrűjét, mely galambtojás nagyságú rubinnal
ékeskedett, láthatóvá téve a benne rejlő fehér színű port. - Szívj fel a Szentlélekből, a
maradékot pedig tedd a nyelvedre! - parancsolta. - Ezzel fojtsd el a kiáltásod, amikor
megháglak. - Azzal átnyújtotta neki bíbor selyemövét.
Brenda termékenységdombja reszketni kezdett, mikor Win-chester püspöke felkente a
Szentlélekkel és belehatolt. A lányt olyan hatalmas vágy emésztette, hogy dacára a
selyemövnek, mély nyögései visszhangot vertek a gyóntatófülkében. A püspök ügyesen,
egyedülálló módon mozgatta óriási rubinnal ékeskedő hüvelykujját, és még tucatnyiszor sem
döfött, mikor érezte, hogy a cseléd vadul megvonaglik, ő pedig csordultig töltötte

58
forróságával a lány kelyhét. Brenda olyan megrázó erejű gyönyört érzett e szent helyen, hogy
kis híján elájult.
Ez a szent ember valóban a mennyországba juttatta. - És a legcsodálatosabb, gyermekem,
az, hogy ez mindig hat -ígérte megnyugtatóan.
A lány alig kapott levegőt. - Mindig? - hitetlenkedett.
Winchester püspöke ebben a pillanatban győződött meg róla, hogy a markában tartja a
cselédet testestül-lelkestül. Bármit meg fog tenni, amit kér tőle.

59
 11.

William Marshal londoni tartózkodása idején a Durham-házban lakott. Az épület a Temze

partján állt szemben a Whitehall-lal. Lovagi kvártélyával, bajvívó terével, páncéltermével,
mosókonyhájával, a borok hűtésére szolgáló éléskamrájával, pajtájával és hatalmas
istállójával valóságos ho-dálynak számított a város többi házához mérve.
William épp most érkezett vissza négy főúrral folytatott megbeszéléséről. A bárók
hamuszürkék voltak a dühtől. A király nemrég tett ígéretet rá, hogy minden fontos kérdésben
kikéri a főurak tanácsát, most mégis úgy osztogatta a földeket és a címeket, mint egy
megszállott. Úgy bánt velük, mint a rabszolgákkal, akikből pénzt csikarhat ki külföldi
barátainak.
Már lement a nap, mire fegyvernöke lesegítette róla pán-célmellényét, és ételt rakott elé.
William beletúrt rövidre nyírt hajába, és így szólt: - Hölgylátogatót várok ma este. Ha
megérkezik, küldje fel.
Walesi tartózkodása óta nem volt dolga asszonnyal, jutott eszébe, mikor belépett a fürdőbe.
Tulajdonképpen azóta nem, hogy újból bemutatták neki bájos gyermeklány feleségét. Nem
sokkal ezelőtt adta férjhez hosszú éveken át kitartott szeretőjét, egy diszkrét, nálánál idősebb
hölgyet egy vagyonos aranyműveshez, jutalomként hűséges szolgálatáért, de talán bölcsebb
lett volna megtartani még egy egészen rövid ideig.
Eleanor jelent meg előtte, ahogy karmazsinvörös ruhájában a Tower dokklépcsőjénél áll.
Nem tudta kiverni a fejéből ezt a képet. Káromkodott, amiért teste reagált már a puszta
gondolatra is. Bosszantotta, hogy egy szajha szolgálatára van szüksége. Aztán lemondóan
felsóhajtott. Órákon át gyakorolt a bajvívó téren ma reggel, hogy kidolgozza testéből a
vágyakozást, de Eleanor mindig ott lebegett lelki szemei előtt. Már attól ágaskodni kezdett a
férfiassága, ha karmazsinvörös színt látott.

Eleanor magányosan üldögélt Windsorban a hálószobájában. Torkát gombóc fojtogatta,

miközben ökölbe szorított kézzel igyekezett könnyeit visszatartani. Nem elég, hogy
tönkretették a magánéletét, a királynő még azzal is megsértette, hogy sugdolózni kezdett róla
a háta mögött.
Henrik felesége úgy gondolta, joga van a nap bármelyik percében végigmasírozni
Pembroke grófnőjének lakosztályán, pusztán csak hogy összehasonlítsa a sajátjával, melyet
Henrik újrafestetett kedvenc zöld és arany színeire. Szerencsére a sajátja jobban tetszett neki.
Eleanor nagyot sóhajtott. A királynő után betörtek lakosztályába a nagybácsik... a Savoyaiak...
az idegenek!
Végül idegei felmondták a szolgálatot, s az egész társaság megismerte csípős nyelvét. A
királynő épp idejében lépett be, hogy elkapja szóáradatának utolsó foszlányait. Lábujjhegyre
állt, a jóképű, mostanra Richmond hercegévé előlépett Savoyai Péterhez hajolt, és élvezettel
valami ocsmányságot suttogott a fülébe. A férfi felnevetett, majd nyilvánvalóan a királynő
szellemes megjegyzését továbbadva, egyik fivéréhez hajolt. Ettől fogva valahányszor
provánsziak közé keveredett, Eleanor látta, ahogy tenyerük mögött ösz-szesúgnak, a szemüket
forgatják és hahotáznak. Végül el-keseredésében magához intette Brendát, és megparancsolta
neki, derítse ki, mit pletykálnak róla.
– Mylady, ne kérdezzen engem - könyörgött Brenda. -Bármit beszélnek is, azért teszik,
mert irigyek. A királynő egyik komornájától megtudtam, hogy őfelsége azért haragszik önre,
mert divatot teremtett ruháival az udvarnál. Azt beszélik, követeli Henriktől, hogy Párizsból
hozasson neki ruhákat, hogy túltegyen önön.
60
 – Brenda, ne ködösíts! Azt kérdeztem, mit mondanak rólam.
Brenda sóhajtott. Eleanor egyike volt azoknak, akiknek nem lehetett hazudni. Úgy döntött,
elmond mindent. - Azon sugdolóznak és nevetgélnek, hogy a férje elutasítja önt. Azt mondják,
a korát használja fel ürügyül, hogy távol tartsa önt a váraitól és az ágyától. Hogy annyi a
szeretője, mint a pelyva, s hogy évek óta viszonya van Jasmine de Burghgel. Hogy az ön
bátyja pénzt adott a tábornagynak, hogy belemenjen ebbe az érdekházasságba.
A vér kifutott Eleanor arcából, s torka összeszorult. -Hagyj magamra! - suttogta.
Mozdulatlanul ült az alkonyi félhomályban, míg végül ráesteledett. Aztán hirtelen fekete
palástot kapott magára, felhúzta fejére a csuklyát, s a Windsori Kastély kertjein át a
csónakkikötőhöz osont.
Mikor utasította a csónakost, hogy vigye a Durham-ház-hoz, a férfi megijedt, hogy
külföldre akar szökni az éj leple alatt, s egy cseléd nem sok, annyi nem kíséri, de aztán arra a
következtetésre jutott, hogy mivel Eleanor férje házába igyekszik, nincs rá oka, hogy ne
engedelmeskedjék.
Elsiklottak a Londoni-medence, a Temze tengerkikötőjé-ben ringó hajók mellett, a nagy
híd alatt, és már rég maguk mögött hagyták a város fényeit, mire csónakjuk a Durham-ház
dokklépcsőjéhez koppant. Eleanor szorosabbra húzta palástját, és remélte, hogy e kései órán
nem sok szolgával találkozik majd. Mikor azonban a fogadóterembe lépett, William
fegyvernökébe botlott. Fellélegzett, mert a férfi meg sem próbálta feltartóztatni, hanem intett
neki, hogy menjen fel William magánlakosztályába.
Eleanor még sohasem járt a házban, így az első ajtót kinyitotta a lépcső tetején. Tágas,
kényelmes helyiség tárult elé, márványkandallójában hívogatóan pattogott a tűz. Azonnal
odalépett, s szétnyitotta köpenyét, hogy a jótékony meleg átjárja az utazástól átfagyott testét.
William átszólt a szomszédos, egybenyíló helyiségből. -Máris megyek. Addig vegye le a
ruháját a tűz mellett, ott meleg van.
Eleanor csodálkozva fordult meg. Azt mondta, „vegye le a ruháját" vagy „vegye le a
köpenyét"? Honnan tudta a férfi, hogy ide fog jönni? William a dereka köré csavart egy szál
törülközőben belépett a szobába, aztán földbe gyökerezett a lába. - Eleanor, mi az ördögöt
keres ön itt ilyen későn?
– Én... sajnálom, William, nem vettem észre, hogy fürdik. A fegyvernöke küldött fel,
mintha várna rám - hebegte.
– Önt vártam a legkevésbé - biztosította a férfi. Eleanor megdermedt. - Ez fájdalmasan
nyilvánvaló. Hát
minden igaz. Nem akar engem. Temérdek szeretője van. A király húgát elvenni politikai
lépés volt, érdekházasság.
– Az isten szerelmére, miről beszél? - kérdezte William. Három lépéssel átszelte a szobát,
és a karjába vette Eleanort. Mielőtt uralkodni tudott volna magán, lecsapott az ajkára. Bár
Eleanort még sohasem csókolták meg, egész életében arról ábrándozott, milyen lesz, amikor
William átöleli, és ajkával a szájához ér. Behunyta a szemét, s végigsimítva a férfi meztelen
mellkasán és vállán, átkarolta a nyakát.
– Drágám, még soha nem kívántam annyira senkit, mint önt ebben a pillanatban - szólalt
meg William rekedten. -Ki ültette a bogarat a fülébe?
– William, nem bírom tovább. Sugdolóznak a hátam mögött, és kinevetnek, amiért elutasít
engem. Nincs magánéletem, rám törnek a lakosztályomban.
– Üljön le, amíg felöltözöm. Mindjárt visszajövök és elmondom a véleményemet. Teljes
mértékben Henrik a felelős azért, hogy hagyja őket szabadon rohangálni, mint egy falka
fékezhetetlen kutyát.
– William... kérem, hadd maradjak itt önnel.
– Eleanor kedvesem, ezt már megbeszéltük. Megállapodtunk, s azt hittem, megértette,
hogy amíg ilyen fiatal, csak névlegesen a feleségem.
61
 Eleanor elhúzódott tőle, s kényszerítette magát, hogy szemét levegye a férfi izmos
mellkasáról. Kimérten leült a tűz mellé, és gondosan megválogatta szavait. - Gróf uram,
nyilvánvaló, hogy a szeretőjét várja, tehát rövidre fogom a szót. Nem kérem, hogy ossza meg
velem az ágyát, mivel félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy soha nem tudnék kedvére tenni
egy magakorabeli férfinak. Csak annyit kérek, hogy vegyen magához, mint a feleségét. Ha
fenn is kell tartanunk a különlakosztályt, és névlegesen leszünk csak házasok, éljünk egy fedél
alatt, hogy ne váljak nevetség tárgyává az udvar előtt.
William zavartan a hajába túrt. Szeretett volna Eleanorra kiáltani, hogy egy közönséges
szajhára vár. Hogy szüksége van egy kurtizánra, mert annyira sóvárog utána. Figyelmeztetni
akarta, milyen közel került hozzá, hogy a magáévá tegye. Ha a lány karmazsinvörös ruhát
viselt volna, nem lett volna képes megzabolázni vágyait. De nem mondhatta el neki. Égett az
arca a szégyentől. Meztelenül várt egy lotyóra, mikor ártatlan felesége meglepte. Mikor ajkát
a lány ajkára tapasztotta, tudta, hogy Eleanort még sohasem csókolták meg.
- Eleanor, ha ma éjjel visszatér Windsorba, holnap a legnagyobb tisztelettel fogok önért
menni. Ön Pembroke grófnője, s mától fogva mellettem lesz, bárhová megyek is. Nem
hagyjuk, hogy önön köszörüljék a nyelvüket. Nem fognak arról pletykálni, hogy külön
hálószobánk van. Ha úgy döntök, hogy a feleségemmé teszem testi mivoltában is, az eztán a
mi dolgunk. A mi magánügyünk. - Eleanorra mosolygott. - Elfogadható ez önnek?
A lány a karjába repült. - Köszönöm, William. Olyan nagyon szeretem. Szívből fogadom,
hogy semmiféle gondot nem fogok okozni önnek. A ház túlsó felében alszom majd, így soha,
de soha nem fogom önt zavarni.
William még sokáig ült meztelenül a tűz mellett azután, hogy Eleanor felvette köpönyegét
és távozott. Csak aki ártatlan, hihette azt, hogy jelenlétével nem fog zavart okozni. Valami azt
súgta neki, hogy most nem szabad hibáznia. Ő maga nagyon egyszerűen élt, de tudta, hogy a
fiatal királyi párt könnyedén leveheti a lábáról egy kis csecsebecsével, így félresöpörte jó
ízlését, és vállalta a színjátékot.
Alig két nappal ezelőtt egy Oroszországból érkezett hajóra ment cobolyprémet vásárolni.
Ott látta meg sajnálkozva a láncra vert kis jegesmedvét egy olyan szűk vasketrecben,
amelyben szegény állat felállni sem tudott. Eldöntötte, hogy megveszi Henrik állatkertjébe. A
Westminster-palota közelében álló Templar Bankházba sietett, ahol az ország pénzügyeit
intézték. A Marshalok Keletről származott kincseinek nagy részét is itt őrizték, csakúgy, mint
azokat a díjakat és trófeákat, amelyeket William fiatalkorában bajvívás során nyert. Keresnie
kell valamit, amivel lenyűgözi az új királynét.
Mikor megpillantotta a bronzból készült keleti fésülködő-asztalt apró rekeszeivel a hajtűk
és más női cicomaságok számára, elszörnyedt. A tükröt szegélyező beépített gyertyatartókon
prizmák fityegtek, a faragott lábak pedig fokozatosan vékonyodtak lefelé egy állati mancsot
formáló talpba. Mikor azonban meglátta, hogy a hozzá való szék trónformájú, számító
pillantásokkal kezdte méregetni a bútordarabot. Úgy döntött, megajándékozza vele a
királynőt, mintegy apró megtorlásként azért a megaláztatásért, amelyet grófnéjának okozott.
Szándékát titokban tartva előreküldött egy futárt, hogy bejelentesse érkezését Windsorba,
és riassza a királyt és a királynőt, nagy jelentőségű esemény teszi emlékezetessé a mai napot.
Megkérte walesi íjászait, öltözzenek díszfegyverzetbe, s mivel a királynő annyira
megkedvelte Falcon de Burgh fiait, felszólította az ikreket a többi lovaggal együtt, öltsék
magukra az ágaskodó vörös oroszlánnnal ékesített fehér palástjukat, s kísérjék el.
Az utolsó pillanatban még eszébe jutott az Eleanor tizenhatodik születésnapjára rendelt
földig érő fehér sarkiróka bunda. Ma fogja odaajándékozni neki a különleges norvég szőrmét,
amíg a csípős időjárásban még hordani lehet. Néhány hónapon belül, amikor a lány betölti a
tizenhatot, már túl meleg lesz ahhoz, hogy örömét lelje benne.
William egy sereg szolgát is magával vitt, hogy összepakolják Eleanor ruháit,
udvartartásának bútorait, és a Durham-házba szállítsák.
62
 A trombitások fanfart fújtak, mikor Pembroke grófja leszállt a nyeregből, és üdvözölte a
királyt, a királynőt és az udvaroncokat, akik az udvarra sereglettek, hogy megbámulják az
érkezőket.
Eleanor a felfordulás hallatán kitárta toronyszobája ablakát. Elakadt a lélegzete a
boldogságtól, mikor meglátta Wil-liamet, és nyilvánvalóvá vált számára a férfi szándéka.
Hallotta, hogy a gróf hivatalosan bejelenti Anglia királyának és királynőjének, hogy drága,
szeretett Pembroke grófnőjéért jött, s szíve majd kiugrott a helyéről örömében. Nem
véletlenül választotta a némileg menyasszonyi ruhára emlékeztető, szimbolikus jelentésű
fehér ruhát, melyet viselt, hogy ebben járuljon férje elé.
Henrik, aki nagyon élvezte a királykodást, a karjára fektette a királyné felékszerezett kezét,
és a menet élén a trónterembe vonult. Nem tudta leplezni örömét, mikor egy hosszú láncon
bevezették a medvét, ketrec nélkül. - Mit szólnátok, ha Bruminak keresztelném el? - kérdezte
egy csapat ifjú provánszitól, a talpnyalók pedig azzal áltatták, hogy ez valóban a legeredetibb
név.
Az udvari tiszttartót elküldték, hogy Pembroke grófnőjét vezesse a király elé. Az ízig-vérig
Plántagenet Eleanor ko-mornái és a Marshal unokatestvérek kíséretében jelent meg.
Mindannyian talpig fehérben voltak. Éppen idejében érkezett meg, hogy lássa, amint a bronz
monstrumot átadják a királynőnek. Frissen fényesítették, trónszékét pedig bíborszínű
párnázattál húzták be. Eleanor tiszteletteljesen meghajolt William előtt, aki azonnal
felsegítette, arcon csókolta mindkét oldalon, és nevető szemmel rámosolygott.
– Egy pillanatra elszörnyedtem, hogy ez az én ajándékom - mormolta Eleanor halkan,
felvetett fejjel.
– Nem, szerelmem, ez az ön ajándéka - mondta William. Rickard de Burghhöz fordult,
elvette a lovag karjáról a palástot, és bebugyolálta feleségét a karmazsinvörös szegélyű fehér
rókabundába. Hatalmas kezével szeretetteljesen megszorította a lány vállát, Eleanor pedig
rámosolygott annak jeléül, milyen hálás Williamnek, hogy a nyakába vette ezt a gondot.
Eleanor küszöbönálló távozása felébresztette Henrik birtoklási vágyát. A király gőgössé
vált, és leplezetlen rosszallással méregette Anglia tábornagyát. - Tudom, hogy törvényesen
évekkel ezelőtt házasságot kötöttetek, de abban nem vagyok biztos, hogy kishúgomnak már
nincs szüksége a védelmemre. Túl fiatal ahhoz, hogy több legyen olyan feleségnél, aki
pusztán a nevében az.
A királynő azonnal közbevágott. - Henrik szeret tréfálkozni. Tudja, hogy húgával nemcsak
a nevünk egyforma, hanem születési évünk is, s higgyék el, én több vagyok, mint pusztán
névleges feleség.
Henrik gondterhelt ráncai mosolyba szelídültek. Ha a dolgok ilyetén alakulása örömére
szolgál feleségének, ő kész feláldozni húgát, s a saját szemével kellett látnia, hogy Pembroke
grófnője nagyon készséges áldozat.
Most, hogy Henrik belegondolt, rájött; a húga tulajdonképpen teljesen megváltozott, s már
nem az a kis szörnyeteg, aki régen volt. Erejét megfeszítve tanult William Marshal kedvéért, s
a fiatal hölgy, akivé vált, kiegyensúlyozottságot és műveltséget sugárzott. Sajnálkozva
döbbent rá, hogy az akaratos, szenvedélyes gyermek kibújt a bőréből valaki más kedvéért.
Pillantása feleségére siklott, s beléhasított a felfedezés, hogy vele is ugyanez történt. Vajon
megérte, töprengett.
William visszakísérte a grófnőt lakosztályába, ahol minden udvarhölgyének előzékenyen
egy ékszert adott ajándékba köszönetképpen. Ifjú unokahúgai nem felejtették el, amikor
William bácsikájuk bőkezű hozományt biztosított nekik, hogy mindnyájan jó házasságot
köthessenek.
- Tudom, hogy boldogok voltatok itt Eleanorral, hiszen mostanra megismertem, milyen
jószívű tud lenni, de most már szabadon járhattok azon az úton, amelyet szüléitek kijelöltek
nektek. Remélem, hogy Eleanor szenvedélyes életkedvéből rátok is ragadt egy kicsi. -
63
Szeretetteljesen csókot nyomott Eleanor feje búbjára, s közben a lány rakoncátlan fürtjei az
arcát csiklandozták.
– Hoztam magammal segítőket, hogy átvállalják tőletek a csomagolás rabszolgamunkáját.
Addig maradhattok itt, ameddig csak jólesik, de ha vissza akartok térni otthonotokba,
nyugodtak lehettek afelől, hogy fegyvereseim biztonságban elkísérnek.
Isabellára nézett, s mikor észrevette az aggodalmat a tekin-tetében, Eleanorhoz fordult: -
Ha megbocsát, pár bizalmas szót szeretnék váltani Lady Isabella de Clare-rel. - Húga
szobájában atyaian megpaskolta Isabella vállát. - Visszamész Gilberthez, és adsz még egy
esélyt a házasságotoknak? Ha kapcsolatotok tarthatatlan, Eleanorral maradhatsz. Továbbra is
külön élünk majd. Csak a sakálok kedvéért rendeztük ma ezt a cirkuszt.
Isabella szomorúnak látszott, s William megpróbálta felvidítani. - Büszke lehetsz,
nagyszerűen bántál Eleanorral és a Marshal unokatestvérekkel. Mellettük ma a királynő és
provánszi udvarhölgyei túlérett barackokra hasonlítottak, amelyek sokáig függtek a napon, és
rothadni kezdtek.
– Ó, William, már el is felejtettem, milyen gyalázatosan szellemes tudsz lenni. - A férfira
mosolygott. - Azt hiszem, Eleanor hozzád való.
– Én kétlem - vallotta be a férfi búskomoran. - Hogy döntöttél?
– Hazamegyek - mondta Isabella megmásíthatatlanul. -Csak ne érezném magam
hűtlennek... csalónak.
– Gilbertnek nem kell megtudnia. Soha nem fog rájönni.
– Nem a Gilbert, hanem a Richárd iránti hűtlenségemről beszélek - ismerte be Isabella
reményvesztetten.
– Drágám, ha ennyire súlyos a helyzet, nem sok remény van a kibékülésre.
– Mitől lettél ilyen megértő, William? - Isabella a férfi arcát fürkészte.
– Nagyon egyszerű. Szerelmes vagyok. Elveim azonban furcsa módon meggátolják, hogy
szeressem, akiért lángolok.
– William, Eleanor most olyan, amilyet faragni akartál belőle, teljesen tudatlan a férfiakkal
kapcsolatban. Nemrég azonban felébredt a kíváncsisága, és nyíltan megkérdezett.
Természetesen vigyáztam, hogy lelke tiszta maradjon, de annak érdekében, hogy ne egy léha
szolga világosítsa fel, azt ajánlom, tedd zsebre azt az átkozott, merev becsületkódexedet, és
elégítsd ki a kíváncsiságát, méghozzá üdvös módon.
– Hamarosan ünnepli tizenhatodik születésnapját. Meg-fontolom a tanácsodat, Isabella, de
hidd el nekem, tudom, mikor van itt az ideje, hogy a feleségemmé tegyem minden
értelemben. - Húga nem ismerte jól, hál istennek. Átkozottul merev becsületkódexe szolgált
Eleanor erényöveként, körülötte forgó gondolatai ugyanis inkább voltak érzékiek, mint
üdvösek.

64
 12.

Brenda ragaszkodott hozzá, hogy maradjon és felügyelje, hogyan pakolják össze Eleanor
gyönyörű ruháit a Dur-ham-házból érkezett szolgák. Pembroke grófnője csodálkozva ingatta a
fejét a lányon nemrégiben végbement változáson, mely minden valószínűség szerint annak
volt köszönhető, hogy Brenda félt, nem kerül be az új udvartartásba. Nemcsak hogy rendkívül
figyelmessé vált, de kétszer egy héten gyónni is eljárt!
Brenda Winchester püspökét kereste, aki éppen az ebédjét költötte el, de mikor a szolga
bejelentette, ki áll az ajtaja előtt, behívatta a lányt.
- Már vártalak, gyermekem. Minden úgy megy, mint a ka-rikacsapás. - Száját beletörölte
egy zsebkendőbe, ujját pedig belemártotta egy rózsavízzel teli tálba. - Tartsd a szád, a szemed
és a füled pedig nyitva legyen. Minden apróságot tudni akarok a Marshalokról. Kezdetnek
nem lenne rossz, ha megkörnyékeznéd William Marshal fegyvernökét. Persze hűséges szolga,
de ne felejtsük el, kiváltságos információforrás is egyben. - Péter des Roches elmosolyodott. -
Ragadd meg a fütykösét, és bármilyen információt ki tudsz sajtolni belőle. – Addig forgatta
hüvelykujján a hatalmas rubinköves gyűrűt, míg Brenda tekintete vágyakozva rá nem tapadt.
– Mondd, gyermekem, Eleanor udvarhölgyei asszonyukkal tartanak vagy hazatérnek?
Mindnyájan Marshalok, és engem minden létező Marshal érdekel.
– Mind hazatér, püspök úr. Még Isabella de Clare is, amin nagyon csodálkozom.
– Miért? - kérdezte Winchester püspöke összehúzott szemmel.
Brenda a gyűrűt bámulta, szája kiszáradt a vágyakozástól. Meg kellett nedvesítenie a
száját, nehogy elakadjon a szava. - Szerelmes Cornwalli Richárdba. Ő és Gilbert de Clare
olyanok egymásnak, mint két idegen.
A püspök szeme eltűnt a nevető ráncok között. - Ezt már előbb kellett volna mondanod.
Mindent tudni akarok - hangsúlyozta ismét.
– Püspök úr, Windsor messze van a Durham-háztól, Hogy fogok gyónni?
– Minden vasárnap Westminsterben tartózkodom, rövid sétányira Marshal házától.
– Püspök uram... feloldozásra van szükségem. - Brenda magában elátkozta a férfit, amiért
hagyta könyörögni.
– Hát persze, gyermekem. Menj ki ezen az ajtón, mindjárt ott leszek teljes
életnagyságomban.
Miután Brenda távozott, Péter des Roches nem késlekedett felkeresni Richárdot. - Sok év
telt el azóta, hogy Winchesterben töltötte a szünidőket, sir. Remélem, eljön húsvétra a régi
szép idők kedvéért.
A király öccse e pillanatban teli volt harci kedvvel és a Franciaország elleni háborúra
szomjazott, nem maradt ideje az egyházi dolgokra.
– A saját kezemmel tettem a koronát Henrik fejére, amikor alig kilenc-, ön pedig hétéves
volt. Megvannak önben az adottságok, hogy király legyen, de úgy tűnik, sohasem vágyott
hatalomra.
– Téved, püspök úr, hatalomvágyó vagyok, de nem a testvérem koronájára fáj a fogam -
jelentette ki Richárd.
Roches mosolygott. - Tehát a lecke, melyet ifjúkorában tanítottam önnek, termékeny talajra
talált. Aztán sajna félresöpörtek, s olyan jeles katonák lettek a maguk példaképei, mint
Marshal és de Burgh, ami helyes és jogos, hisz maguk ifjak voltak és bohók. De most, hogy
idősebb lett, uram, fel kell ismernie, milyen hatalma van a vallásnak. Az egyházé a fél világ
vagyona, s még korona is vásárolható, ha elég a pénz. Mondja, nem csábítja a római
királyság? -Szeme elveszett a ráncok között, miközben mosolygott. -Kisfiúként minden
gondjával hozzám fordult... én még most is megoldhatnék néhányat azok közül. Ön az
65
egyetlen Plantagenet, aki még nem házasodott meg, és tudom, mennyire sóvárog fiú örökösök
után. - Elhallgatott, Richárd rosszat sejtett. - Ha egy olyan hölgyre támadna gusztusa, akinek
mondjuk útjában áll egy férj, az egyháznak megvan hozzá a hatalma, hogy megszüntesse ezt
az akadályt.
Richárd tudta, hogy a minden hájjal megkent vén disznó kiszagolta Isabella Marshal de
Clare iránti vonzalmát. A ku-tyafáját, csak nem fecsegte ki Isabella a titkunkat a gyóntató-
fülkében? Sosem fordult meg a fejében, hogy kérje az egyháztól a házasság felbontását, de ha
jól vette ki a szavaiból, Winchester püspöke éppen ezt ajánlotta fel.
– Püspök úr, hálás és nagylelkű lennék bárkivel, aki segít-ségemre van céljaim elérésében.
– Szerencsével járt és fegyverfogásra tudta buzdítani a bárókat? - kérdezte mézesmázosan
a püspök.
Krisztusom, gondolta Richárd, mindenbe beleüti az orrát. - Akiknek voltak normandiai és
aquitániai birtokaik, azoknak nincs szükségük buzdításra. A többieket kell meggyőznöm.
Gyanítom, ön háborúellenes - tudakozódott Richárd kertelés nélkül.
- Látja, milyen keveset tud rólam. A háború arra való, hogy az ember vagyont szerezzen,
megvalósítsa a céljait, és orvosolja régi sérelmeit. Amikor a fejlődés felgyorsul, és forradalom
robban ki, vagy a béke háborúba torkollik, a régi rendet eltörlik, és utat vágnak az újnak.
Richárd kimentette magát. Tisztátalannak érezte magát Winchester püspöke közelében.
Még emlékezett a napra, amikor nyolcéves korában el kellett ütnie a püspök kolbászujjait a
nemi szervéről. Gyakran töprengett azon, vajon a vén disznó megkörnyékezte-e Henriket is.
Richárd már megnyerte Ranulf, Chester grófja támogatását, s bár Hubert de Burghre annyi
küzdelem várt még a franciákkal, hogy egy életre is elég lett volna, eddig mindig számítani
lehetett rá, hogy engedelmeskedik a királynak. Hubert hűen szolgálta apjukat, János királyt is,
s ha meg tudna feledkezni a sérelméről, biztosan fejet hajtana Henrik előtt.
A Falces de Bréauté vezette zsoldosokat azért fizették, hogy háborúzzanak. Jól végezték a
munkájukat, készségesek és buzgók voltak, de Angliát nem fogadták a szívükbe. Szívesen
álltak csatasorba bárki mellett, aki elegendő arannyal rendelkezett, hogy megvásárolja
szolgálataikat. Ha Angliát kettészakítaná egy háború, nekik egyre menne. Richárd fél kezén
meg tudta számolni a bárókat, akik önként mennének Franciaország ellen a csatába.
Számíthatott Fitz-Johnra, Fitz-Walterra, Péter de Mauleyre és Philip dAubignyre. Tudta, hogy
William Marshaltól függ a küldetés sikere. Ha képes megnyerni az ügynek a tábornokot,
felsorakozik mellé Norfolk, Derby és Gloucester grófja is, csakúgy, mint a befolyásos de
Lacyk, de Warennek, de Clare-ek és de Ferrarok. Holnap meglátogatja húgát a
Durham-házban. Elég ha Eleanort meg tudja győzni, William lágy agyaggá válik a lány
kezében.
William Marshalt azonban ezen az éjszakán nagy dilemma gyötörte. Eleanor alig pár nap
alatt berendezkedett. A ház szolgái rajongtak érte, és kezüket-lábukat törték igyekezetükben,
hogy megkönnyítsék a grófnőnek átvenni a Durham-ház várúrnői szerepét. William nem is
gondolta volna, hogy ennyire fogja élvezni a lány társaságát. Eleanor megigéző volt,
szellemes, lelkes, fogékony a hangulatváltozásaira, és sokkal csábítóbb, mint egy örömlány.
Ha vele volt, a vágy futótűzként áradt szét testében. Ha viszont kerülte a közelségét, hogy
hidegvérét megőrizze és feje tiszta maradjon, szenvedett, amiért nem láthatja bájos arcát,
mosolyát, zafírkék szemét, melyet kihívóan ráemel a sakktábla felett. Nevetése úgy vonzotta,
mint pillangót a fény. Végül abbahagyta az önmarcangolást, és teljesen átadta magát az
élvezetnek, melyet Eleanor társasága jelentett. Szembenézett a ténnyel, hogy az alkalmankénti
lehetőség egy szajha fogadására a házában, elszállt. Ha a felesége közelségétől és illatától testi
szükségletei elviselhetetlenné fokozódnak, egyszerűen könnyítenie kell magán. Nem fog
belehalni, s bizonyára nem ő lesz az első, aki ilyen elégtelen eszközökhöz folyamodik.

66
 Vacsora után Eleanor arra készült, hogy visszavonuljon a szobájába, de William vágyakozó
pillantása megállította, amint a lépcső felé ment. - Ha lent marad velem egy kicsit, tüzet
gyújtok a kandallóba önnek - próbálta megvesztegetni aráját a férfi.
– Sakkozna inkább, vagy játsszam önnek valamit lanton, gróf uram?
– Drágám, nem kell megállás nélkül szórakoztatnia. Csak élvezni akarom a társaságát -
mondta William, és elhelyezkedett egy kényelmes székben.
Eleanor felkapott egy tálat a pohárszékről, majd leemelt egy rézserpenyőt a falról. -
Süssünk gesztenyét és beszélgessünk - ajánlotta, és leereszkedett a férfi lábához a szőnyegre.
William a lány arcélét nézte a narancssárga lángok előtt. Eladta volna a lelkét az ördögnek,
csak tizennyolc éves lehetett volna újra. Lefektetné Eleanort a szőnyegre, türelmetlenül
levetkőztetné, aztán becézné, és szerelmeskedne vele hajnalig.
Eleanor fürge ujjaival megtisztított egy forró gesztenyét, és a férfi szájához tartotta. -
Egyszer azt mesélte, hogy a nagyapámnak és a nagyanyámnak különleges szerelmi története
van. Azóta sem avatott be a részletekbe senki.
William nem bírta ki Eleanor érintése nélkül, most a fiatal nő egyik rakoncátlan fekete
hajtincsével játszott. Rátekerte az ujjára, és elégedetten felsóhajtott. Mikor belekezdett a
történetbe, Eleanor a térdére hajtotta a fejét.
- Nagyanyja, Aquitániai Eleanor Lajos király felesége és Franciaország királynője volt,
mikor nagyapját, az alacsony származású Anjou grófot a francia királyhoz küldték
követségbe. Henrik olyan energikus volt, hogy a lovak kibuktak alóla, olyan becsvágyó és
kiváló hadvezér, hogy sikerült angol királlyá koronáztatnia magát, pedig a legcsekélyebb
rokoni szál sem fűzte az uralkodócsaládhoz. Amikor megpillantotta Aquitániai Eleanort,
abban a pillanatban beleszeretett. Tudta, hogy szüksége lesz egy királynőre, akinek az oldalán
Angliát kormányozza, és a választása Eleanorra esett. Egymás szöges ellentétei voltak. Az ön
nagyapja katonás, nyers, bárdolatlan, goromba tettekben és szavakban egyaránt, míg a
nagyanyja gyönyörű, művelt, kifinomult és csábító. Nem számított, hogy Eleanor majd egy
tucat esztendővel idősebb volt Henriknél, és egy másik férfinak, ráadásul egy hatalmas ország
királyának a felesége. A maga csiszolatlan, egyenes modorában Henrik közölte Eleanorral,
hogy az övé lesz, és kertelés nélkül megmondta Lajosnak, hogy váljon el tőle. Lajos
természetesen éktelen haragra gerjedt, és visszautasította. Henriknek azonban nem lehetett
megálljt parancsolni. - William itt elhallgatott. Hogyan tudná tapintatosan közölni a
feleségével, ami ezután következett? Sehogy. II. Henrik nem ismerte azt a szót, hogy
„tapintat", s persze ez gyújtotta fel Eleanor szenvedélyét. A történet elveszti hatását, ha
tapintatosan adja elő. Folytatta. - Előre megfontolt szándékkal elcsábította Aqui-tániai
Eleanort, s addig vitte ágyba újra meg újra, míg teherbe nem ejtette. Óriási botrány robbant ki
az országban, de Henrik elérte a célját. Lajos azon nyomban elvált Eleanortól, Henrik angol
királynővé koronáztatta az asszonyt, majd öt fiút és három lányt nemzett neki. Meg voltak
őrülve egymásért. Nyolc gyermek, kevesebb mint tucatnyi év alatt.
– Tehát szerelmük csak évekkel később hűlt ki, amikor Henrik bebörtönözte Eleanort?
– A szenvedélyük soha nem hűlt ki. Mikor Henriknek a szépséges Rosamonde a szeretője
lett, és életet adott az ön bácsikájának, Salisburyi Williamnek, Eleanort olyan féltékenység
árasztotta el, hogy egész életét a Henriken való bosszúállásra áldozta. Addig fűtötte fiaiban a
becsvágyat, míg azok meg nem fosztották apjukat a tróntól. Henrik azért záratta be Eleanort
saját kastélyába, hogy megvédje magát.
– Akkor azt hiszem, a szenvedélyük mégiscsak kihűlt -jegyezte meg Eleanor félbeszakítva
a történetet.
– A szerelmük, de nem a szenvedélyük. Továbbra is egy ágyban aludtak. Gyermekeik fele
a Rosamonde-dal folytatott viszony után született.

67
 – Azt hiszem, Henrik nem szerelemből vette el Eleanort, hanem érdekből. Micsoda
számító ember volt. Igazi gonosz, de Eleanor sem különb, amiért házasságtörést követett el.
Megérdemelték egymást.
– Nem kellett volna elmesélnem - mondta William szomorúan.
– De még mennyire hogy kellett! - tiltakozott a lány nevetve. - William, az igazsággal
szemben nem kell felvérteznie. Gyarlók voltak és hajszolták az élvezeteket, de megtalálták
egymást, mint zsák a foltját. Ki vágyik ennél többre?
William leült a szőnyegre, és kézfejével végigsimított a lány arcán. - Eleanor, el akarom
vinni Chepstowe-ba és Pembroke-ba. Szeretem Walest és azt akarom, hogy ön is megszeresse.
– Ó, William, tényleg elvisz? Évek óta erre vágyom.
– Ön Pembroke grófnője. Most majd hazatér. - A férfin volt a sor, hogy megtisztítson egy
gesztenyét, és a lány szájához tartsa. - Ahhoz talán nem elég idős, hogy feleség és anya
legyen, de úgy döntöttem, ahhoz már igen, hogy udvaroljak önnek. - Magához szorította, és
gyengéden szájon csókolta Eleanort.

Mikor Richárd megérkezett a Durham-házba, az leginkább felbolydult méhkashoz

hasonlított. Szemmel láthatóan utazáshoz készülődtek, de Richárd nem találta a tábornagyot
sem a páncélteremben, sem a lovagok legénylakásán. Legnagyobb csodálkozására William
Eleanornak segített kiválogatni a meleg ruhákat. Richárd a szemét forgatta. - Máris pórázt
kötöttél rá. Azt hittem, több eszed van annál, hogy belevond a férjed a női dolgokba.
Eleanor nevetett, örült, hogy az otthonában üdvözölheti bátyját. - Richárd, hozok frissítőt.
Épp ma érkezett sör Kentből.
William tudta, hogy bátyjai imádják Eleanort, de úgy gondolta, meg kell tanulniuk tisztelni
is.
– Ne siess, Eleanor, meg kell vitatnom a birodalom ügyeit a tábornaggyal - mondta
Richárd.
– Ez esetben Pembroke grófnője marad. Mostantól fogva együtt intézem az ügyeimet
Eleanorral. Gyorsabban tanul, mint bármelyik Plantagenet, akivel találkoztam - felelte
William csípősen.
– Szóval rendreutasítasz. - Richárd még jobban összezavarodott, hogy húga így a kisujja
köré csavarta Anglia tábornagyát. Nagyon meggyőzően érvelt a franciaországi háború mellett,
hangsúlyozva, hogy a főcél visszaszerezni a legkisebb területet is, amelyet apja hagyott
kicsúszni a keze közül. Aztán megnevezte azokat, akik támogatják az ügyet, legutoljára
hagyva a legütőképesebbet. - Simon de Montfort már Bretagne grófja segítségére sietett.
Hűséget esküdött Henriknek.
– Simon de Montfort? - Eleanor sose hallotta még ezt a nevet.
– Le vagyok nyűgözve - mondta William, aztán felvilágosította Eleanort. - Hadvezér,
valóságos legenda, korunk talán legkitűnőbb harcosa. Úgy hírlik, óriás termetű, olyan, mint
egy masszív küzdőgép.
Richárd nevetve emlékezett vissza a férfira. - Henrik és én eltörpültünk mellette. Karja és
lába akár egy fiatal tölgyfa törzse. Nem csoda, hogy rettenthetetlen. Mikor a hadvezér
megrohan egy-egy régiót, módszerei olyan kemények és könyörtelenek, hogy senki sem bír
sokáig ellenállni az ostromnak.
Eleanor elfojtotta borzongását. - Gyűlöletesnek tűnik ez a francia.
– Csak félig francia, a leicesteri grófság örököse. Megdöbbentesz, Eleanor. Mindig azt
hittem, hogy végzetesen vonzódsz a katonákhoz - ugratta William.
– Nem általában a katonákhoz, mylord, hanem kizárólag egyhez - felelte Eleanor, s úgy
vélte, William a legcsodálatosabb modorú katona az egész világon.

68
 A tábornagy visszafordult Richárdhoz. - Nehéz munka vár rád, még ha a leghatalmasabb
hadúr áll is melletted. Meg kell győznöd az Öt Kikötő embereit, s az olyanokat is, mint Surrey
és Northumberland.
– Gróf uram, ha te támogatsz bennünket, a többiek követik példádat - mondta Richárd
ifjonti hévvel.
– Meggyőződésük ellenére fogják elkötelezni magukat. Vagy pénzt adnak, vagy embereket,
de mindkettőt nem, s csak olyan keveset, amennyit nélkülözni tudnak. A hadjárat sikertelen
lesz, mert Franciaországot csak teljes összefogással lehet legyőzni.
– A király megparancsolja majd a népnek, hogy fogjon fegyvert - kezdte Richárd.
– Valóban? - William szája zord vonallá keskenyedett. -Én Walesbe és Írországba megyek
embereket toborozni, nem harcra kötelezni. Az a katona, akit kényszeríteni kell a csatába,
teher a harcban, nem nyereség.
– Ismét helyre lettem igazítva. Csupán arról van szó, hogy Henrik már utasította Hubert de
Burghöt, hogy vonja össze a hajókat Portsmouthnál az emberek és a felszerelések
elszállításához.
– Hubert mindig félt ellentmondani a királynak - jegyezte meg William. Nem kellett
hozzátennie, hogy a Marshalok mindig azt tették, ami helyes és tisztességes volt, nem pedig
ami ajánlatos. - Mindkettőtöknek türelmet kell tanúsítanotok. A nép nem hagyja el a földeket,
amíg a termés nincs betakarítva, tehát több hónapunk van a toborzásra. Eleanort
mindenképpen el akarom vinni Walesbe. Azt hiszem, Írország ellen sem lenne kifogása.
. A lány hálás pillantást vetett Williamre, az meg visszakacsintott rá. Richárd figyelmét
nem kerülte el a közjáték, s úgy látta, ennek a két embernek az a leghőbb vágya, hogy
kettesben maradjon. Tisztelgett a tábornagynak és őszintén megköszönte elkötelezettségét.
Aztán szertartásosan meghajolt Eleanor előtt, és kezét az ajkához emelte. - Adieu, grófné.
William a lányra vigyorgott, mikor ismét magukra maradtak. - Azt hiszem, a végén még
megtanulják tisztelni Pembroke grófnőjét.
Eleanor boldogan nevetett. - Majdnem beletört a nyelve, mikor kimondta, hogy „grófné".
Szokásukká vált, hogy vacsora után kettesben töltsék az időt lefekvésig. William elővette
térképeit, és szétterítette Eleanor előtt. - Tengerészt faragok önből. Hogy szeretne utazni,
odafelé szárazföldön, visszafelé hajóval?
Miközben a pergament vizsgálták, Eleanor a férfi vallanak dőlt. - Mondtam, hogy
mennyire imádok a feleségének lenni, mylord?
William a lány derekára csúsztatta a kezét, és magához szorította. - Távolról sem elégszer,
Eleanor Marshal. Ön tervezi meg az útvonalat, teljes mértékben megbízom az ösztöneiben.
Eleanor összeráncolt homlokkal követte ujjával a térképen jelzett útvonalakat, első tervét
elvetette, majd újraindult az elejéről. William kihúzott egy széket, és kedvtelve nézte a lányt.
Soha nem tudja viszonozni Eleanornak azt, amit tőle kapott. Ez hát a szerelem: örömet adni a
kedvesnek; szüntelenül kutatni, mivel csalhatunk mosolyt az arcára vagy szikrákat a szemébe.
Sajnálta, hogy ilyen későn lobbant fel benne a szerelem, de mivel szíve Eleanorért dobogott,
aki sokkal fiatalabb volt nála, ez csakis most következhetett be. Hálát adott az égnek, hogy
egyáltalán megérhette.
Mikor észrevette, hogy a lány szája sarka diadalmas mosolyra húzódik, tudta, hogy
Eleanor megtalálta a jó megoldást. - Mivel a tavasz későn köszönt be a vad walesi hegyekben,
azt hiszem az lenne a leghelyesebb, ha először elhajóznánk Pembroke-ba, majd Írországba.
Nyár végén Wale-sen át Chepstowe-ba lovagolunk, s csak akkor térünk vissza Londonba, ha
beleuntunk a vidéki életbe. Az aratás az év legboldogabb időszaka, bőséges abrakot biztosít a
lovaknak, csakúgy mint élelmet a seregnek, melyet toborozni akar. Nagylelkű leszek, és
felajánlom, hogy vendégül látom odihami birtokomon az első éjszaka. Körülbelül félúton
fekszik Portsmouth felé, ahol tudomásom szerint az ön hajói horgonyoznak.

69
 William már nem bírta tovább, s visszasietett a térképasztalnál álló lányhoz. Ujjával
felemelte Eleanor állát, s tekintetük találkozott. - Képes olvasni a gondolataimban,
varázslónő, vagy a velem való házasság csiszolja az elméjét?
– Majd szétveti a férfiúi önteltség - tréfálkozott Eleanor.
– Nemcsak a férfiúi önteltség - mormolta a férfi, de mikor meglátta Eleanor értetlen
tekintetét, elátkozta magát közönséges viselkedéséért. Felvilágosíthatná a lányt. Megfoghatná
a kezét, és gyengéden a férfiasságához vezethetné. Előbb vagy utóbb véget kell vetnie az
ártatlanságának. A baj csak az, hogy pont ilyennek szerette hitvesét, amilyen volt. Még nem
érezte képesnek magát arra, hogy megfossza szüzességétől. Az ártatlansága volt a
legértékesebb ajándék, amit Eleanor adhatott neki, s ő ki akarta ezt élvezni a végsőkig. A lányt
csak egy hajszál választotta el a felis-meréstől. Nem rohanhatta le az intimitás útján tett első
tétova, csodálatos lépéseinél. Minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy megőrizze a szerelem
beteljesülésének csodás, titokzatos, néma ígéretét.
Megköszörülte a torkát, és visszatért a tervezett utazáshoz. - Valamennyi udvartartásunk
tökéletesen el van látva szolgákkal, így természetesen a komornáin kívül nem kell magunkkal
vinnünk senkit, de azt tanácsolom, közülük is olyan keveset vegyen maga mellé, amennyit
elengedhetetlenül szükséges. Tapasztalataim szerint a nők hátráltatják az úton az embert, és
megrögzötten rosszul viselik a hajózást. Ha jól ismerem önt, a nap végére a tengeribetegeket
ápolná.
Eleanor nem vitatkozott. Minden férfi lekicsinylő véleménnyel volt az asszonyokról. Majd
ő változtat ezen, de persze ehhez idő kell. - Egyetlen cseléd sem fogja lassítani az
utazásunkat, mylord.
– Valóban meglesz nélkülük? - kérdezte William, s arca reménytől sugárzott.
– Ha szükségem lesz egy szolgára, szólok Rickard de Burghnek - ingerelte a férfit.
– Szóljon nekem, madame. A de Burghöknek akad elég tennivalójuk Walesben, szokásos
évi ellenőrző körútjukra indulnak apjuk és saját váraikhoz. - William figyelmesen nézte az
arcát. - Sir Rickard ördögien jóképű fiatalember... vonzódik hozzá?
Eleanor egy pillanatig értetlenül bámult, aztán észrevette a rémületet a férfi arcán. -
William, ő csak egy fiú.
Szavaitól a férfi szíve nagyot dobbant, Eleanor pedig örömmel nyugtázta, hogy férje
féltékeny rá.

70
 13.

Brenda késlekedés nélkül jelentette Winchester püspökének, hogy a Marshalok Walesbe és

Írországba utaznak. A püspököt ez megerősítette abban a hitében, hogy Pembroke grófja
támogatja a királyt, és toborozni indul. Csalódást érzett.
Azt remélte, összeütközésre kerül sor Henrik és a birodalom legnagyobb nemese közt.
Türelmetlenül várta, hogy közbeléphessen, és betöltse az űrt, mely a szakítás után marad
majd. Ehelyett azt kellett látnia, hogy politikai ambíciói örökre feledésbe merülhetnek, hacsak
el nem távolítja útjából az akadályt: Anglia tábornagyát, akit évek óta béte noire-nak tekintett.
Marshalnak nem volt napvilágra teregethető gyarlósága, s még a könnyen befolyásolható
Henrik is megingathatatlanul tisztelte, akinek pedig a hűségét a szélkakas forgandóságához
lehetett hasonlítani. Eljött az idejí, hogy Winchester püspöke kiokoskodjék valamit, amivel
megszabadulhat a tábornagytól. Soha nem tehet szert hőn áhított hatalomra, amíg Anglia
tábornagya él és virul.
– A grófné elkíséri? - kérdezte ravaszul a püspök.
– Igen, még soha nem láttam ilyen boldognak, pedig a férje még mindig nem fogadta az
ágyába - jelentette Brenda, aki képtelen volt felfogni ezt a rendkívüli önmegtartóztatást.
– Mihelyt közös hálószobájuk lesz, a grófné tudomást szerez Marshal minden lépéséről,
még a gondolatait is tudni fogja, te pedig kiszeded majd az információkat belőle, és eljuttatod
hozzám. Bele kell szórnod a gróf ételébe egy port, ami hasonló hatást vált ki, mint az ajzószer,
amelyet neked adok. Ez azonban olyan elviselhetetlen vágyat ébreszt a férfiban, hogy
sóvárgását muszáj kielégítenie. Ismered ezt az érzést. A tábornagy rögvest ágyba viszi
Eleanort, te pedig kedvedre leskelődhetsz majd. De azt ajánlom, ne add be a szert addig, amíg
Walesbe nem érnek. Ha utazás közben kerül a szervezetébe egy olyan étellel, amelyet a
megszokottól eltérő időpontban fogyaszt, nem fog hatni -hazudta.
– Püspök uram, nem tudom, hogy bírom majd ki ön nélkül. Egy héten egyszer tisztára kell
mosnom a lelkem -nyögte Brenda.
– Marshal öreg fegyvernöke, Walter most tanít be egy Allan nevezetű új pajzshordót. Allan
az én szolgálatomban áll, és nagyon tanulékony. Utasítani fogom, hogy álljon
rendelkezésedre, amiben csak tud. - A püspök a lehető legkevesebbet akarta elárulni ennek a
lotyónak. Soha nem szabad kiderülnie, hogy bármiféle kapcsolatban is áll Allannel. Mihelyt
az akadály elhárul, megparancsolja, hogy szabaduljanak meg a szajhától. Elmosolyodott,
mikor eszébe jutott, hogyan leplezte le magát a gyóntatófülkében Allan mint gyermekgyilkos,
s lett ezáltal politikai játékainak csalétke. Mire nem jó egy gyóntatószék!
Mikor Brenda megtudta, hogy nem kíséri Eleanort Wales-be, teljesen összetört. Miután
azonban kiderült, hogy az új fegyvernök, Allan is marad, jobb kedvre derült. Elcsábította, s
örült, hogy a fiúnak Winchester püspöke volt a tanítómestere. - Allan, a püspök ajzószert adott
nekem, hogy keverjem a gróf italába. Majdnem a tiedbe is tettem ma este. Milyen jó, hogy
neked nincs szükséged ilyesmire.
Allan szemmel láthatóan elsápadt a lány szavaira. Krisztusom, csak nem annyira ostoba ez
a lotyó, hogy azt hiszi, a püspök valóban ajzószert adott neki? Egy ilyen por nincs
biztonságban a lánynál. - Mivel nem kíséred a gróf-nét Walesbe, a por kárba veszne. Add
nekem! Jó szolgálatot fog tenni, ha egy olyan buja cselédet kell kielégítenem, mint te.
Allan tudta, hogy neki kell cselekednie. Kockázatos volt a port egyszerűen egy kupa borba
belekeverni. Fogalma sem volt, azonnal hat-e, vagy bizonyos idő elteltével. Azt a veszélyt
sem vállalhatta, hogy az egész háznép egyszerre kapjon gyomorrontást és patkoljon el;
azonnal gyanakodnának, hogy valaki mérget rakott az ételbe. Biztonságba kell helyeznie a

71
port, amíg a tábornagy meg nem érkezik Walesből. Addigra el kell érnie, hogy
nélkülözhetetlennek tartsák mint háziszolgát.

Eleanor beleszeretett Walesbe, robusztus hegyeibe, kristálytiszta tavaiba és érintetlen

erdeibe. Igazán kitett magáért kelta nyelvtudásával, s annyira lenyűgözte a férfit a walesi nép
és a nyelvük iránti rajongásával, hogy William ragaszkodott a társaságához, bárhol volt is
dolga. Eleanor mellette ült, amikor bíráskodott, segített a döntéshozatalban. Finom
kézírásával minden hivatalos dokumentumra rátette kézjegyét a férfié mellé: Eleanor,
Pembroke grófnője.
Elkísérte vadászni és solymászni a férjét, s William lovagjai hamarosan megtanulták, a
gróf szereti maga felsegíteni hitvesét a nyeregbe és leemelni a nap végén. Még soha ilyen
boldogok nem voltak, valósággal turbékoltak. - Az enyém vagy? - kérdezte a férfi, miközben
a karját nyújtotta érte, majd kézfejével végigsimított a lány mellén.
Eleanor elpirult, és lesütötte a szemét. - Tudod, William, hogy igen.
- Helyes, akkor azt hiszem, megtartalak még egy napra - ingerelte a lányt, és szájon
csókolta.
Eleanor sok mindent tanult tapasztalt férjétől. Türelmet és azt, hogyan keresse meg, ami a
sorok mögé van rejtve. William teljes szabadságot engedett neki a házvezetés terén, s annyit
költhetett, amennyit akart. Most a gyakorlatban is kipróbálhatta, amit egy több száz főt
számláló háznép várúrnőjének szerepéről megtanult, s intézkedései révén az ételek
finomabbak lettek, a szolgák dolgosabbak, a várak tisztábbak, a szobák barátságosabbak.
Wales után zökkenőmentesen illeszkedett be az írek közé, miközben sorra látogatták a
Marshalok csaknem minden leinsteri uradalmát. William legnagyobb örömére az írek, akik
sokkal duhajabb népség voltak, mint a walesiek valaha is lesznek, azonnal megkedvelték
gyönyörű hitvesét.
A de Burgh ikrek hazatértek Connaughtba, hogy fegyvereseket toborozzanak apjuktól,
William pedig évek óta most először nem érezte anyjuk, Jasmine szirénhívását. Eleanor
félelme is kihunyt a legendásan elragadó szépséggel szemben, hisz William semmiféle
hajlandóságot nem mutatott, hogy Portumnába látogasson.
Egy tökéletes nyár derekán jártak, s éppen Walesbe készülődtek visszatérni, mikor az
idősödő Ferns püspöke a pokol tüzét zúdította rájuk.
William Marshal új szokása szerint Eleanorral az oldalán fogadta a püspököt.
– Plantageneteket nem tűrök a jelenlétemben. Személyes ügyem van önnel - mennydörögte
az aggastyán.
– A feleségem Pembroke grófnője. Most már Marshal, s tudomása kell hogy legyen
minden Marshalokat érintő ügyről - közölte William ellentmondást nem tűrő hangon.
– Az ön apja kicsalta tőlem két földbirtokomat - vádaskodott a püspök, s belehergelve
magát a témába, dühödten rázni kezdte az öklét. - Kértem Henrik királyt, hogy adja vissza, de
semmire sem jutottam. Most önt kérem.
– Apámtól távol állt a csalás, püspök uram, s mivel már több mint tíz éve halott, nem
értem, miért lovagol még mindig ezen. Az egyház notóriusán földéhes. Én viselem évek óta ír
uradalmaim fenntartását, melyeket bőkezűen segélyezek éhínség idején. Ha átengedem önnek,
ön ki fogja vágatni a fákat, pénzzé teszi a lábasjószágot, a lakók pedig fedél nélkül találják
magukat. A válaszom egyszer s mindenkorra nem - jelentette ki William.
Ferns püspöke elkékült a dühtől. Kiközösítéssel fenyegette a grófot, ami persze a pápa
hozzájárulása nélkül csak üres szócséplés volt. Vad gyűlölettel nézett Eleanorra. A különleges
szépség pattanásig feszítette idegeit. Hosszú, csontos ujjával rájuk mutatott, és elátkozta őket.
- A mindenható Marshal családnak befellegzett! Egy generáció múlva kipusztul e név! Soha
nem részesül az Űr áldásában, s nem fog szaporodni és sokasodni. Miután ön végrendelet
72
nélkül hal meg, az örökség ebek harmincadjára jut. Mindez mától fogva egy éven belül
bekövetkezik!
Eleanor égő arccal hallgatta a dühödt átkozódást. William tiszteletben tartotta a püspök
idős korát, és nem támadt rá, de Eleanor végül nem bírta tovább. Felemelte lovaglópálcáját, és
az aggastyánhoz vágta. - Kifelé. Rajtunk nem fog az átka. Esküszöm a Mindenható Istenre,
hogy mielőtt betöltöm a huszadik életévemet, egy rakás gyereknek adok életet! Én, Pembroke
grófnője, visszautasítom gonosz átkát.
Aznap késő éjjel William Eleanor zokogására ébredt a szomszéd szobában. Átsietett hozzá,
és a karjába zárta. - Drágám, fogalmam sem volt róla, hogy az a vén bolond ennyire
felzaklatott. Ne sírj, édesem, nem bírom elviselni.
Eleanor a férfihoz simult, biztos akart lenni benne, hogy a püspök átka nem fog majd
rajtuk.
– Szívem, megpróbált megfélemlíteni, hogy lemondjak a földről. Ez a pokol tüzét és
kénkövet okádó taktika nagyon jól működik ebben a babonákat félő országban.
Eleanor a férfi vállgödrébe temette arcát. - Be akarom bizonyítani neki, hogy téved...
gyermeket akarok szülni. Adj nekem egy fiút, William, kérlek.
William behunyta a szemét, és olyan erősen szorította magához a lányt, hogy Eleanor alig
kapott levegőt. Túl fiatal, túl kicsi volt. Nem élné túl, ha Eleanor belehalna a szülésbe.
– Mielőtt a francia hadjárat véget nem ér, nem kockáztathatom meg, hogy másállapotba
kerülj. Beláthatod, hogy felelőtlenül viselkednék. Ha nem térnék vissza, egyedül kellene
felnevelned a gyermeket.
– William, ne menj Franciaországba! Annyira féltelek. -Eleanor egyre jobban zokogott.
A férfi megpróbált lelket önteni belé. - Ötéves korodban azért szerettél belém, mert katona
vagyok. A hőst láttad bennem, mert jobban forgatom a kardot bárki másnál. Az esküvőnk
napján azt sem tudtad, hová legyél az irántam érzett csodálattól, mikor megmutattam a
karddal ejthető gyilkos pontokat.
– Sajnálom - suttogta a lány. - Biztosan nagyon gyűlölöd a könnyeket. Szánalmas asszonyi
fegyver, hogy meglágyítsa a szíveket, de esküszöm, hogy én soha nem folyamodnék ilyen
eszközökhöz.
A férfi lefeküdt melléje, Eleanor pedig a vállára hajtotta a fejét. William a haját simogatta,
élvezte a fürtök eleven, selymes tapintását. - Vetkőzd le minden ostoba, képzelt félelmedet! Ez
Írország hatása! Van valami másvilági hangulat itt. Ha egyszer magával ragad a melankólia,
nehéz megszabadulni tőle. Menjünk haza!
– William, ne hagyj egyedül! - könyörgött Eleanor.
– Cssss... Itt maradok, amíg elalszol - csitította a férfi. Eleanor azonban máshogy értette. -
Will, soha ne hagyj el! - Önkéntelenül vacogni kezdett, William pedig magához szorította, s
lecsókolta az Eleanor szempilláin csüngő sós könnycseppeket. A testéből áradó melegség és
szeretet fokozatosan megnyugtatta a lányt, s Eleanor lassan álomba merült.
William egy teljes órán át nézte, mielőtt el tudott szakadni tőle. Tekintete magába itta a
lány fekete tincseit, ahogy szétterültek a fehér párnán, szempilláinak félhold alakú sötét árnyát
kiálló pofacsontján, s érzéki, telt, érett cseresznyére hasonlító, csábító ajkát.
Felhajtotta a takarót, ami azonnali, szembeszökő hatást váltott ki belőle. Visszafojtott
lélegzettel kioldotta Eleanor áttetsző hálóingének masniját, hogy akadálytalan pillantást
vethessen mellére. Beleborzongott a gondolatba, milyen lenne ajkába venni a zamatos, rózsás
bimbókat. Szinte érezte ízüket a nyelvén.
Ágaskodó férfiassága önálló életre kelt, mintha a bebocsátást keresné a paradicsomba.
Nagyon finoman és óvatosan közelebb húzódott a lányhoz, hogy selymes combjához
dörzsölje a végét. Megremegett a gyönyörtől, melyet

73
 Eleanor közelsége váltott ki belőle. Tudta, hogy egy pillanattal sem képes tovább várni az
érintésére, ezért megfogta a kezét, és gerjedelmére helyezte. A lány ujjai ráfonódtak álmában,
William pedig behunyta a szemét, és rendkívül erotikus képeket képzelt maga elé.
Mélyet sóhajtott. A sors vagy az istenek rábízták a lányt. Úgy érezte magát, mint Herkules,
mikor a mitológiai Zeusz próbára tette, de Eleanort megvédeni a saját egyre növekvő
sóvárgásától olyan nehéz feladat volt, mint Herkules tizenkét munkája együttvéve.

William Marshal körülbelül 250 főnyi sereget toborzott, s Portsmouthnál csatlakozott

Anglia többi nemeséhez. Henrik túl sok bizalmat és pénzt ölt új rokonaiba. Mikor Hubert de
Burgh rájött, milyen baj forrása lehet, hogy túl sokan kerülnek magas rangba, bepanaszolta a
dolgot, de lehurrogták. A kincstár kiürült, mielőtt elegendő hajót rakhattak volna meg
élelmiszerrel, s mikor az egyik nap egy hordó véletlenül széttörött, Winchester püspöke épp
ott ólálkodott Henrik körül. Puskapor helyett a hordó kővel és homokkal volt megrakva.
Henrik Hubertre támadt, árulónak nevezte, s William Marshalnak kellett közéjük állnia,
míg le nem csillapodtak. Marshal és de Burgh a lelkük mélyén tudták, hogy a Franciaország
elleni hadjárat kudarcra van ítélve. Nem volt elég emberük, hajójuk, fegyverük, pénzük, s ami
a legfontosabb, hiányzott az akarat, de most már veszélyes lett volna a király és a hatalmas
provánsziak ellen fordulni.
Henrik csapata Gascogne-ban, Franciaország angol fennhatóság alatti délnyugati
csücskében szállt partra. Simon de Montfort, aki Bretagne grófjának segített visszahódítani
földjeit Franciaországtól, azonnal csatlakozott Henrikhez, előállva egy kész haditervvel. A
király rá se hederített tanácsaira. Készségesen hagyta, hogy de Montfort és emberei az
életüket kockáztassák az arcvonalban, s nem indított egységes támadást teljes hadseregével.
Az ifjú provánsziak tivornyázással és pajzánkodással töltötték napjaikat, Henrik pedig
elégedetten parádézott a még angollakta biztonságos terület széltében-hosszában.
William Marshal walesi és ír katonái csatlakoztak Simon de Montfort embereihez, akik a
frontvonalban vívtak kemény küzdelmet. Győzelmet győzelemre halmoztak, de Henrik nem
rendelte el a csapatok megerősítését, sem a megszerzett földek védelmét. A csatasorban
harcolók képtelenek voltak támogatás nélkül egyszerre új területeket is hódítani és régi
állásaikat is fenntartani.
Williamet lenyűgözte Simon de Montfort. A 198 centiméter magas óriás nem hazudtolta
meg hírnevét, veszedelmes harcos volt. A gróf még soha nem találkozott ilyen remek fizikai
adottságokkal megáldott férfival. Simonnal szemben mindenki alulmaradt az
összehasonlításban, még ő maga is, ismerte el. De Montfort nemcsak testi erejével
dicsekedhetett. A tábornagy felismerte a férfi veleszületett vezetői képességeit; briliáns
hadvezér volt, s harc közben mindig szem előtt tartotta emberei biztonságát. Mindig ő vágott
az élre, katonái pedig bíztak benne, szerették és követték nagyszerű példáját.
William és Simon sok időt töltöttek együtt a tábori sátorban a csata után. Itt ismerte meg a
tábornagy, milyen ember rejtőzik a katonai mundér alatt. Simon nyíltan és őszintén vállalta
törekvéseit, de William teljes meggyőződéssel hitte, hogy de Montfort soha nem áldozná fel
becsületét céljai eléréséért. Feddhetetlen, tiszteletre méltó, rettenthetetlen lovag volt.
Simon név szerint ismerte embereit. Hősiesen harcolt, s halált megvető bátorsággal hozta
le a sebesülteket a csatatérről. Olyan erős és gyors volt, hogy egyszerűbbnek tartotta, ha saját
maga megy az elesettekért, mint ha kettesével kiküldi értük embereit.

William Marshal egy szarv alakú bőrkulacsba sört öntött Simon de Montfort-nak, és leült a
tábortűz mellé. Simon mély hangjából aggodalom csendült ki. - Tarts hitszegőnek, ha akarsz,
de a királynak annyi esze sincs hozzá, hogyan kell megnyerni egy háborút, mint tyúknak az
ábécéhez.
74
 William egyetértett. - Mindketten tudjuk, hogy csak összevont támadással lehet győzni.
Henrik manapság nem a megfelelő emberekre hallgat. Évekig én istápoltam. Hagytam, hogy
azt higgye, az én ötleteim az ő agyában születtek meg, s vezettem azon az úton, mely
Angliának a legjobb volt, de mostantól mindannyiunkra szenvedés vár, mert rossz tanáccsal
látják el azok, akik az orránál fogva vezetik. A rokonai! - dühöngött.
– A sógora vagy, ha nem tévedek - nevetett Simon.
– Igen - ismerte el William. - Megpróbáltam mindannyiuk apja lenni, de sokat voltam távol
a csatározások miatt. Ha Henrikben annyi spiritusz volna, mint Richárdban, és úgy vágna az
esze, mint Eleanoré, jó király lenne belőle.
– Hihetetlen, hogy ez a férfi a kiváló II. Henrik leszármazottja. Bizonyára bántja a csőrét,
hogy nagyapja háromszor akkora birodalmat kormányzott, mint a francia királyság. Én is
hiszek abban, amiben ő - mondta Simon de Montfort határozottan -, bármit elérhetsz, amiről
álmodsz. II. Henrik kiragadta Angliát, Bretagne-t és Normandiát I. Henrik kezéből. Apjától,
Anjou Gotfridtől örökölte Anjout és Touraine-t, ő maga szerezte meg Poitout, Gascogne-t,
Aquitániát pedig Eleanor királynővel kötött házassága csatolta birodalmához. - Simon
elismerően csóválta meg a fejét.
– Szerfelett becsvágyó férfi volt, remek vezér. Ez az, amiben ma hiányt szenvedünk,
erőskezű vezetőkben - helyeselt William. - Hubert de Burgh szívesebben hord selyemsálat és
keleti páncélt, mint hogy foglalkozzék a valósággal. Ranulf, Chester grófja kiöregedett. Nincs
aki egyesítse a bárókat és ellensúlyozza az olyanok ártalmas befolyását, mint Winchester
püspöke vagy a kapzsi Savoyaiak.
Simon meglehetősen gyűlölte a vallási vezetőket. - Azért választják csak a papi rendet,
mert ezen az úton könnyű előrejutni. Én személy szerint mindig elleneztem a pápa befolyását,
különösen az Angliát érintő dolgokban.
– Kemény nézeteket vallasz, de igazad van. Azt hiszem, benned megvannak azok az
adottságok, amelyekkel egy jó vezérnek rendelkeznie kell. Tehetséges és eltökélt vagy, s a
beszélgetésünkből kiderült, hogy politikai látásmódod tiszta. Sokkal jobban megértetted a II.
Henrik által lefektetett régi angol törvényhozó rendszert, mint egy tősgyökeres angol.
– Én? - kérdezte de Montfort. - Meghibbantál? A Marshalok Anglia koronázatlan királyai, s
azt beszélik, te kezeled az ország vagyonának felét.
– Belefáradtam. Elegem van belőle, hogy Midasz király szétszórja aranyait kegyenceinek,
de a leginkább ezt a vesztes háborút unom. Semmi másra nem vágyom, mint hogy hazatérjek
gyönyörű feleségemhez, és családot alapítsak.
Simon de Montfort felnevetett. - Nem sokan vannak, akik szerelmesek a feleségükbe. A
legtöbben örülnek a háborúnak, hogy elszabadulhatnak otthonról.
– Nincs nagy gyakorlatom a házaséletben - vallotta be William. - A király húga még gyerek
volt, mikor összeházasodtunk. Nagy a korkülönbség köztünk. - Megrázta a fejét. - Úgy érzem,
megfosztották szegényt a fiatalságától, amikor hozzáadták egy idősebb férfihoz.
Simon bölcsen hallgatott. A tábornagy ma nagyon érzékenynek látszott, mintha
szembenézett volna saját halandóságával. Simon megpróbálta maga elé képzelni William
feleségét. Hiú, elkényeztetett hercegnő jelent meg előtte, aki minden valószínűség szerint
csalja az urát. - Ejtsd teherbe! - javasolta.
William bánatosan elmosolyodott. - Negyvenhat éves vagyok, cselekednem kell, mielőtt
túl késő lesz. - Letette üres kupáját. - Végre küldtek erősítést. Chester állítólag holnap érkezik.
Élvezni fogod a vele való találkozást. Negyven évig ő volt II. Henrik egyik legkiválóbb
hadvezére.
Simon felállt. - Chester kezében van angol grófságom és a birtokaim. Vissza akarom
szerezni. Leicester grófja akarok lenni mihamarabb.

75
 William Marshal még sokáig nézte a tábortűz lángjait, miután Simon de Montfort távozott.
A férfi nem fenyegetőzött, megállapította a tényeket. William egy percig sem kételkedett
benne, hogy Simon hamarosan Leicester grófja lesz.
Valóban nagy szerencse volt, hogy Henrik erősítést küldött, Lajos ugyanis összevonta
valamennyi hadtestét, hogy összemérje erejét Simon de Montfort hadvezérrel és Anglia
tábornagyával. Aznap a bortermelő ország szőlőskertjei csatatérré változtak, földjét must
helyett vér áztatta. Heves, ádáz küzdelem folyt, s bár hamarosan por, veríték és vér borította a
harcosokat, könnyű volt őket megkülönböztetni páncéljuk fölött viselt ujjatlan köpenyükről és
címerükről.
Simon de Montfort a többiek fölé magasodott, egyik izmoktól dagadó karjával kardot
forgatott, a másik kezében csatabárdot tartott. Harminc markos fekete csődöre vad és erős
volt, s letarolt mindenkit, aki az útjába esett. Az ellenségnek inába szállt a bátorsága, mikor
Simont megpillantotta, egyiküket-másikukat a puszta félelem győzte le. Megtorpantak,
mielőtt bátorságot gyűjtöttek az óriással való szembeszállásra, s ez a pillanatnyi tétovázás volt
a vesztük.
Simont két szárnysegédje, Guy és Rolf, apa és fia hátulról fedezték. Fürödtek a hírnévben,
ezt bátorságukkal vívták ki, de őszintén szólva a de Montfort háta mögötti hely bizonyult a
csatatér legbiztonságosabb pontjának. Az utolsó félórában Simon Ranulf de Blundeville-re,
Chester grófjára összpontosította minden figyelmét. Az idős katona keményen állta a sarat a
franciák gyűrűjében. Ha elesik a csatában, Simon lesz Leicester grófja. Annyira sóvárgott
földjei és a cím után, hogy már-már beleélte magát, hogy az övé. Chester ekkor hirtelen
elterült, s Simon szíve nagyot dobbant a ... mitől? Diadaltól, reménytől? Nem, nem volt
kárörvendő. Megsarkantyúzta a lovát, hogy kiderítse, Chester meghalt vagy csak
megsebesült? A franciák szétrebbentek szilaj csatalova és véráztatta fegyverei láttán. Chester
grófja ott feküdt szinte lova patái alatt.
Rémült, jeges kék szempár fúródott Simon fekete tekintetébe a gróf orrvédő rácsa mellől.
De Montfort vérszemet kapott, rádöbbent, hogy Chester élete a kezében van. Lova
kitaposhatná belőle a szuszt, még csak a fegyverét sem kellene bemocskolnia. Aztán a vörös
köd eloszlott agyáról. Nem ilyen áron akart célhoz érni. Nem ejt foltot a becsületén egy ilyen
gyáva tettel. A képességeivel kell megszereznie, amit akar, tisztességes eszközökkel, nem
aljassággal. Egy szempillantás alatt lepattant a lóról, és az öreg grófot föltette a saját lovára.
Kardlapjával a csődör farára sózott, aztán megpördült, hogy két ellenséget a másvilágra
küldjön. Fegyvernökei felzárkóztak mellette, de így is harmincpercnyi kemény küzdelembe
telt, mire a három ember ki-verekedte magát a csatatérről, hogy visszaszerezzék Simon lovát.
Mikor erős kezével megragadta a gyeplőt és felpattant a nyeregbe, Chester, akinek
himlőhelyes arca még mindig hamuszürke volt a rémülettől, felkiáltott: - Megmentette az
életemet... az adósa vagyok.
Simon tudta, hogy vissza kell térnie a csatába, mielőtt karjának izmai megmerevednek, de
érezte, hogy a végzetével néz farkasszemet ebben a pillanatban. - Enyém a leicesteri grófság
jogos tulajdona... ezzel adósom, semmi mással! - Azzal hatalmas lovát visszafordította a
harcmezőre.
Alkonyodott, mikor a viaskodás véget ért, és a csatazaj a halálos sebet kapottak szánalmas
kiáltozásaivá és reményvesztett halk nyögéseivé halkult. Simon de Montfort megpillantotta
William Marshalt, aki meg-megbicsakló léptekkel egy katonát hozott ki a csatatérről. Simon
odasietett hozzá és átvette a súlyos terhet. - Azt hiszem, elkéstél. Merevek a végtagjai. -
Simon lefektette a holttestet a tábori sátorba. Egy angol nyíl állt ki az ír katona hátából. - Ki
ez? - kérdezte Simon mérgesen, tudta, hogy az efféle tragédiák a gondatlanság
következményei.
William Marshal nagyot nyelt. - Gilbert de Clare. A húgom férje. - Letérdelt, és gyengéden
kihúzta a végzetes nyilat.
76
 – Valami becstelenségre gyanakszol? - kérdezte Simon kertelés nélkül.
– Az isten szerelmére, remélem nem történt ilyesmi -felelte William zordan.

Marshal és de Montfort csak kiábrándulást érzett, mikor visszahívták őket Gascogne-ba. A

kedvezőtlen kilátások ellenére tartották magukat, de mikor visszavonultak a frontvonalból, a
megszerzett területeket bekebelezték Lajos seregei. Ráadásul úgy tűnt, mintha az angolok és
az írek menekülnének.
A király elé vezették őket, s megpróbálták kordában tartani indulataikat, mikor megtudták,
hogy Henrik vérhasban szenved. - Ez a hadjárat halálra volt ítélve, mielőtt elkezdődött -
siránkozott. Bűnbakot keresett, s mindenki egyetlen nevet suttogott a fülébe: Hubert de
Burgh. Henrik a tábornagyra pillantott. - Tessék, kárörvendjetek! Ti határozottan ellene
voltatok ennek a háborúnak. - Henrik szemhéja észrevehetően lefittyedt, puffadt beleinek
szorítása in-gerlékenpyé tette. - Apád túl enyhe feltételeket szabott, mikor kiűzték a franciákat
Angliából. Lajos fejét kellett volna követelnie.
A tábornagy megdermedt. Hozzászokott már Henrik jaj-veszékeléséhez és hálátlanságához,
mikor azonban Anglia egykori tábornagyát kezdte szapulni, betelt a pohár. Olyan erősen
szorította kardmarkolatát, hogy ujjpercei elfehéredtek. William Marshal idegei kötélből
vannak, gondolta de Montfort. - Ön beteg, felség. Vissza kellene térnie Angliába - felelte a
tábornagy.
Henrik bólintott, a sértések, melyeket épp az imént vágott Marshal fejéhez, elfelejtődtek. -
Hazarendeltem Richárdot, hogy elsimítsa a dolgot a bárókkal. Rettenetesen dühösek lesznek,
amiért a pénz elment, s egyetlen négyzetcentiméternyi földet sem hódítottunk vissza.
Simon de Montfort megrökönyödött. Segített visszaszerezni Bretagne-t az uralkodójának, s
Henriknek is visszahódította volna Aquitániát, ha szabad kezet kap, és a király beleegyezik
egy minden fronton megindított, döntő támadásba. - Bízza rám a hadsereg vezetését, felség,
még győzelmet arathatunk. Soha életemben nem törődtem bele a vereségbe!
- Chester ma reggel meglátogatott. Nem tudom, hogy csinálta, de hajlandó átadni önnek
angol birtokait. Szükségem van a támogatására Angliában, Simon... legalább egy hűséges
nemes álljon az oldalamon. - Henrik felnyögött, és a gyomrát dörzsölte. - Szükségem van a
feleségemre. Csak öklendezem és ürítkezem, mióta az ágyamba fogadtam azt a tábori lotyót.
Alig tudták leplezni elégedett mosolyukat. Hát mégis van Isten. Miközben visszasétáltak
embereikhez, hogy megnézzék, tábort bontottak-e már, William Marshalon ellenállhatatlan
megkönnyebbülés vett erőt. Bántotta, hogy vereséget szenvedtek, de legalább véget ért ez a
szerencsétlen háború. Simonra pillantott. - Gratulálok, megmondtad, hogy hamarosan
Leicester grófja leszel, s én egy percig sem kételkedtem ebben. - Ki gondolta volna, hogy
Simon ilyen ravasz, és rá tudja venni Ranulfot, hogy mondjon le a címéről? Az is
megnyugvással töltötte el, hogy Richárd már vissza-tért Angliába. így valószínűtlennek
látszott, hogy köze legyen Gilbert de Clare halálához.

77
 14.

Angliában a bárók, akik a francia hadjárat költségeit viselték, megtorlást követeltek. A

királyi tanács úgy döntött, mihelyt Henrik visszatér, aláíratnak vele egy okiratot a Magna
Charta újbóli életbeléptetéséről. A királynak szüksége volt a lojalitásukra és a pénzükre, hogy
hatékonyan tudjon kormányozni, s úgy érezték, itt az ideje, hogy megregulázzák.
A hónap végére William Marshal kivételével minden hadvezér hazatért. Henrik megbízta,
hogy gondoskodjék a katonák és a lovak Angliába való visszaszállításáról. A tábornagy nem
bánta; legalább nem lesz mit szemére vetnie alárendeltjeinek.
William egyre feszültebbé vált. Soha nem gondolta volna, hogy valaki ennyire hiányozhat
majd neki, mint Eleanor. János királynak egyvalamiben igaza volt: a lány valóban drága
kincs. William mindennél jobban szerette. Eljött Eleanor tizenhatodik születésnapja, és hat
hónapja el is múlt, William pedig nem tudott tovább várni. Eleanor attól a pillanattól fogva
kísértette, hogy éjjel lehunyta a szemét, míg hajnalban kínzó vágytól verítékezve fel nem
ébredt.

William feltette az első csapatszállító hajóra Rickard de Burghöt, s utasította, hogy

maradjon Pembroke grófnője mellett, és védelmezze őt. Rábízott a lovagra egy szerelmes
levelet... az elsőt, amelyet életében írt.

Eleanor drágám!
Noha szomorú, hogy Anglia számára véget ért a franciaországi csata, én személy szerint
örülök neki. Megörvendeztet a tény, hogy nemsokára veled leszek, és forrón remélem, hogy
alig várod visszatérésemet Londonba.
Köszönöm a Mennyei Atyának, hogy engedtem unszolásodnak, és magammal vittelek
Írországba és Walesbe. Szívemben ápolom az ott töltött hónapok emlékét. Életem legdrágább
időszaka volt. Ha behunyom a szemem, látom, ahogy kilépsz Richárd csónakjából a Towernál.
Mikor meghajoltál előttem, karmazsinvörös ruhád szétterült a szürke kövezeten, s elállt a
lélegzetem. Azt hiszem, abban a pillanatban szerettem beléd.

Felemelte tollszárát, és behunyta a szemét. Eleanor azonnal megjelent előtte, de most az

ágyában feküdt meztelenül, selymes fekete hajkoronájának palástjában. Mikor a lány
kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, William felnyögött. Gyorsan kinyitotta a szemét,
átkozódva, hogy teste ismételten reagált már a puszta gondolatra is. Milyen ostoba bolond
volt, hogy nem szeretkezett a feleségével már azelőtt, hogy eljött. Aztán hirtelen megörült
neki. Hihetetlenül élvezte a várakozás izgalmát, a meghittség előttük álló, legvégső stádiumát.
Sejtetnie kell Eleanorral terveit, hogy felkészülhessen rá lelkileg.

Ha a Durham-ház urának hálószobája nem felel meg neked, festesd át, és cseréld ki a
bútorokat, vagy választunk egy másik szobát, amikor visszatérek. Számolom az órákat, míg
végre viszontláthatom bájos arcodat. Tudom, hogy az Úr megáldott engem azon a napon,
amikor Pembroke szeretett grófnője lettél.

Amikor Richárd, Cornwall hercege visszatért Westminsterbe, Winchester püspöke

magához kérette a kápolnába. Szívesen kibújt volna a találkozás alól, de Henrik ismét
hatalmat adott a püspök kezébe, és kinevezte a Királyi Udvartartás kincstárnokának. Richárd
bosszankodott, amiért a király ráadásul élete végéig biztosította számára a magas tisztséget,

78
midőn azonban meghallotta, hogy Péter des Rochesra bízta a királyi pecsét őrzését is,
egyszerre fogta el rémület és harag. Ezért végül úgy döntött, hogy belép az oroszlánbarlangba.
– Püspök úr, most, hogy visszatértem Franciaországból, átveszem a királyi pecsétet
megőrzésre.
Winchester öntelten vigyorgott. - Remélem, meg van elégedve azzal a dologgal, felség,
ami megbeszélésünk eredményeként született?
Richárd összezavarodott. Csak nem sikerült a fortélyos püspöknek ilyen rövid idő alatt
semmissé nyilváníttatni Isabella de Clare házasságát? Nem is merte remélni. - Az
érvénytelenítésre céloz?
– Nem érvénytelenítésre, hanem az akadály elhárítására, felség - fogalmazott óvatosan
Winchester.
– A két dolog nem egy és ugyanaz, Péter? - kérdezte Richárd értetlenül.
– Az érvénytelenítés évekig tart. Úgy veszem észre, nem értesült róla, hogy Gilbert de
Clare, Gloucester grófja elesett a csatában.
Richárd képtelen volt megszólalni. Hány éjszakát töltött ébren fekve, és kívánta, hogy
Gilbert halott legyen? Most pedig ez a kenetteljes disznó arról papol, hogy azért ölte meg,
mert ő erre kérte. Winchester kelepcébe csalta! Teljesülhet szíve vágya, de nagy árat kell érte
fizetnie.
Ha Isabella valaha is megneszeli a dolgot, szerelme gyűlöletbe csap át. Ebben a pillanatban
azonban jobban aggódott a kedveséért, mint azért, kinél van Anglia pecsétje. Vajon tudja-e
már, hogy megözvegyült? Átszállt-e már a gloucesteri birtok és rang a fiára, Richárdra?
Azonnal el kell hozzá mennie. Isabella elutasítja majd azzal, hogy gyászol, de ő ráveszi, hogy
házasodjanak össze, mihelyt megkapják Henrik engedélyét és a tanács hozzájárulását.
Mikor megérkezett Gloucesterbe, azonnal látta, hogy Isabella Marshal de Clare mindent
tud. Nemcsak a kastély, de egész Gloucester gyászolta ifjú grófját.
Isabella tetőtől talpig feketében, mereven fogadta Richárdot, várnagyának és a hűséges de
Clare-szolgáknak a kíséretében. A férfi csak egyszer járt itt korábban, lelkében akkor is vihar
dúlt. Isabella megszökött Windsorból, ő pedig magyarázatot követelve rohant utána. Mikor
megtudta, hogy szerelme az ő gyermekét hordja a szíve alatt, a világ a feje tetejére állt. A
grófné arra kérte, soha többé ne mutatkozzék Gloucesterben, s mivel Richárd szerette, és nem
akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék a nevét és a szolgák pletykáljanak de Clare-nek,
még aznap távozott.
Ezúttal azonban nem hagyja magát elűzni. Most már semmi sem állhat közéjük, tökélte el.
Rá se hederített a gyászoló szolgák rosszalló pillantásaira. A fenébe is, ő Cornwall hercege, s
a királyi család tagjait kiváltságok illetik meg. Már majdnem részvétet nyilvánított, mikor
meggondolta magát.
Felemelte a hangját, mire a szemöldökök is magasra szöktek az ámulattól, de az az idő már
elmúlt, amikor bujkálnia kellett. - Gloucester grófnéjának és nekem személyes
megbeszélnivalónk van, kérem gondoskodjanak róla, hogy ne zavarjanak! - Körbepillantott.
Először a komornak engedelmeskedtek, a szolgák lassabban hátráltak meg. Richárd látta,
hogy Isabella megrémül, s törékeny alakja meginog. Azonnal mellette termett. - Felkísérlek.
A nő esdeklő pillantással nézett rá, de Richárd határozottan megfogta a derekát, és
előretolta. Isabella a toronyszobába vezette. Nem vitte rá a lélek, hogy felrúgja a
konvenciókat, és a saját szobájába invitálja. - Nem kellett volna Gloucesterbe jönnöd, Richárd
- tiltakozott suttogva. - Tudod, milyen pletykásak a szolgák. Kíváncsiságuk nem ismer
határokat.
– Hamarosan kielégül a kíváncsiságuk, mikor megtudják, hogy Cornwall hercegnője
leszel.
A férfi elkapta és magához szorította szerelmét. Isabella zokogásban tört ki a vállán.
– Annyira szeretlek. Nem bírom elviselni, hogy feketében járj.
79
 – Gyászolnom kell egy teljes évig - felelte a fiatal özvegy reményvesztetten.
– Majd ha fagy! Nem hallottad, hogy azt mondtam, összeházasodunk?
– Richárd, addig nem házasodhatunk össze, amíg gyászolok. Még azután is botrány lehet
belőle.
– A fenébe a botránnyal! - A herceg levette Isabella fejéről a fekete fátylat, és a földre
hajította, aztán ujjait gesztenyebarna tincsei közé fúrta, és olyan erősen szájon csókolta, hogy
az asszony moccanni sem tudott.
Isabella kétségbeesetten kapaszkodott belé, nem volt ereje visszautasítani. - Semmiféle
gyászt nem várok ki - mondta Richárd, és rámosolygott. - Anglia minden hozományvadásza
itt fog kopogtatni az ajtódon, ha megtudja, hogy megözvegyültél. - Keze a lány ruháját
összefogó masnihoz vándorolt, Isabella ereiben pedig megfagyott a vér, hogy a férfi ilyesmit
merészel. - A szolgák - ellenkezett.
– Már küldtem hivatalos kérelmet a királynak és a tanácsnak, hogy azonnal
összeházasodhassunk - magyarázta a férfi, miközben kezével kitartóan tovább kutatott.
– Nincs zár az ajtón - rémüldözött Isabella, és visszahúzta ruháját meztelen vállára.
Richárd türelmetlenül felsóhajtott, az ajtóhoz ment, és egy magas hátú széket szorított a
fogantyú alá. Megfordult, és olyan elszántsággal lépett Isabellához, hogy a nő nem tudott
ellenállni neki.

Simon de Montfort úgy vélte, Ranulfnál, Chester grófjánál nincs vagyonosabb ember a
világon. Miközben száz emberének kíséretében végigvonult Anglia tájain, inkább érezte
magát angolnak, mint franciának. Kövér juhoktól és marháktól tarkálló zöldellő legelőivel ez
a térség páratlan kincsnek számított. A parasztgazdák élesen elütöttek európai társaiktól.
Illően öltözködtek, feleségük és gyermekeik boldogok és gömbölydedek voltak, otthonaik
masszív fa- vagy kőépítmények, sárból és venyigéből készült zsúpfedéllel.
Simon megszemlélte újonnan szerzett birtokát. Bár a király hivatalosan még nem
adományozta neki Leicester földjeit és a rangot, de ez csak formalitás volt. A birtok tucatnyi
grófságot ölelt fel, s mindegyikben, ahol látogatást tett, ugyanazt tapasztalta. Következetesen
rossz igazgatást. Az állatokat agyonhajszolták és elkótyavetyélték, a fákat kivágták, a
vadállományt felélték. Minden uradalom elszegényedett, míg a környezőek sorban virágoztak.
A bevételek semmiképpen nem fedezték a kiadásokat.
Zordan elmosolyodott, mikor rádöbbent, Chester egy szinte leküzdhetetlen terhet dobott le
a válláról. Simon nem vesztegette az idejét, és a tényeket azon nyomban a király elé tárta.
– Drága Simonom, a megoldás egyszerű. Azt kell tennie, amit minden más angol főúr tesz
ilyen esetben, el kell vennie egy örökösnőt. Az ön nagyapja is azáltal lett Leicester grófja,
hogy gazdag örökösnővel kötött házasságot. Richárd öcsém de Clare özvegyét készül nőül
venni, aki történetesen a dúsgazdag Marshal család tagja - mondta neki a király.
Simon is úgy érezte, itt az ideje, hogy megnősüljön, de egyetlen hölgy sem vonta magára a
figyelmét. Egy grófnak feleségre van szüksége, aki vezeti a házat, és gyerekeket szül neki. De
Montfort két lábbal állt a földön, nem gyötörték romantikus képzelgések. A házasságot arra
találták ki, hogy a férfiaknak előnyük származzék belőle. A feleség hozza a földet és a
vagyont, hozománya pedig fedezi a várak és a birtokok fenntartási költségeit.
– Nincs ellenvetésem, felség. Boldogan fogadok bármilyen javaslatot - felelte Simon a
királynak.
– Teringettét! Ha van olyan angol örökösnő, aki elég gazdag ahhoz, hogy újjáépíttesse
uradalmát, azonnal megszervezem a dolgot, a vagyonos özvegyek azonban őszintén szólva
olyan kapzsik, hogy gyakran meg kell szöktetni és a nászágyba kényszeríteni őket.
Simon úgy gondolta, egy kis tréfával oldja a beszélgetést. - Nincs kifogásom a kényszer
ellen, mindössze egy névre van szükségem.
80
 – Tucatnyi kiskorú örökösnőm van - ajánlotta Henrik.
– Most kell a pénz, felség, nem várhatok arra, hogy a feleségem felnőjön, meghaljon az
apja, és ő hozzájusson az örökségéhez - mutatott rá de Montfort.
– Ez esetben vegyen fel pénzt az uzsorásoktól, s reménykedjék egy jövőbeni jó partiban -
tanácsolta Henrik, aki teljes mértékben kiismerte magát a kölcsönügyletek alkufolyamatában.
- Az egyetlen hátrány persze, hogy addig nem tud fiúkat nemzeni, amíg a kislány be nem tölti
legalább tizennegyedik életévét.
Már a puszta ötletet, hogy a 198 centiméteres óriás magáévá tegyen egy tizennégy éves
gyermeket, olyan nevetségesnek találták mindketten, hogy azon nyomban elvetették. -
Anglián kívül kell kereskednünk. A katonák számából ítélve, akiket a csatában lemészárolt,
Franciaország most bizonyára bővelkedik gazdag özvegyekben. Mit szólna Mahaut-hoz,
Boulogne grófnőjéhez? Középkorú, de lefogadom, hogy kéjsóvár.
Simon nagyot nyelt. Ne bagatellizáljuk el a dolgot, nem középkorú volt, hanem öreg.
- Küldök egy futárt William Marshalhoz. Meg is kötheti a megállapodást, mielőtt visszatér.
Simon hűvösen köszönetet mondott a királynak, és azt kívánta, bárcsak sose kért volna
audienciát. Nem mintha szentimentális idealista lett volna a házassággal kapcsolatban.
Realista volt és nagyratörő, de a gondolattól, hogy feleségül vegye Mahaut-t, legszívesebben
berohant volna az első útjába eső bordélyházba, hogy meghágja a legcsinosabb szajhát, akit
ott talál.

Eleanort örömmámor járta át, mikor Rickard de Burgh átnyújtotta neki William levelét.
Tudta, hogy tábornagyi feladatai miatt a férje az utolsók között fog hazatérni, és eltökélte,
hogy türelmes lesz.
Mikor azonban elolvasta a szerelmes levelet, szíve a torkában kezdett dobogni, s az arcán
megjelenő rózsás foltok még napokig ott piroslottak. Izgatottabb volt, mint egy menyasszony.
Hat hosszú évnyi várakozás és álmodozás után beteljesedik, amire egész életében várt.
Felvillanyozódott, szeme fényesebben csillogott, nevetgélt, s dalolászott naphosszat.

Péter des Roches és törvényen kívüli fia, Péter des Rivaux, aki most sokkal több időt töltött
a Westminster-kincstárban, mint a Westminster-kápolnában, a király elé járultak, hogy
közöljék vele, a kincseskamra üres. Henrik számára ez nem jelentett újdonságot, de az a
váratlan fordulat, ami utána következett, annál inkább. Meggyőzték, hogy a nincstelenség oka
Hubert de Burgh. Ő a vétkes a költséges walesi háborúért, s az ő hibás gazdálkodása vezetett a
francia hadjárat kudarcához is. Sőt, jobbkeze, Stephen Segrave most juttatott el hozzájuk egy
dokumentumot, mely bizonyítja, hogy Hubert visszaélt pozíciójával mint Anglia ítélőbírája, és
tolvajokat meghazudtoló módon lopott. A királyt kész tények elé állították, Hubertet el kell
bocsátani hivatalából.
– De Hubert főnemes - ellenkezett Henrik, kissé tartva a katonától, aki olyan sokat tett érte
kisfiúkorában.
Winchester gúnyosan mosolygott. - Angliának nincs egyetlen főnemese sem.
Henrik már hozzászokott, hogy a külföldiek pocskondiáznak mindent, ami angol.
Winchester egy követ fújt a provánsziakkal. Csak azt mondogatták szüntelenül: - Te vagy a
király... légy erős kezű... hadd tanulják meg, ki a király. Egy petákot se adj ezeknek az angol
árulóknak.
– Mielőtt elbocsátom hivatalából Hubertet, kikérem William Marshal tanácsát - mondta
Henrik, ez egyszer a sarkára állva.
Winchester püspökének nehéz dolga lett volna, ha a tábornagyot akarja befeketíteni, de
veleszületett ravaszsága és gonoszsága lebontott előtte minden akadályt. - Mindannyian nagy
81
csodálói vagyunk a tábornagynak, de felséged néha túlterheli szegény embert. Most is
hátrahagyta, hogy ő takarítsa el a mocskot, amit de Burgh Franciaországban okozott. Még
haza sem tért, és felséged máris a vállára rakná a de Burgh-ügy terheit. Királynak lenni súlyos
kötelezettségvállalást jelent. Néha saját kezűleg kell elvégezni a piszkos munkát, nem pedig
unos-untalan a tábornagyra várni, hogy ő intézze el.
- Természetesen igaza van - ismerte el Henrik, aki mindig kész volt meghunyászkodni
mások előtt. - Megkérem Hubert de Burghöt, adjon számot minden fillérről, ami
keresztülment a kezén. Aztán ha a tábornagy visszatért, világosan mérlegelheti a tényeket.
Péter des Roches legszívesebben arcul ütötte volna, de uralkodott magán, és másfelől
közelítette meg a dolgot. - Nagyon bölcs. így saját maga is láthatja, milyen mulasztások
történtek minden területen. Nem neveztek ki új főispánokat, a királyi udvartartás költségei
címén koronák ezreit tették zsebre. Azt javaslom, felség, Péter des Rivaux-t nevezze ki az
udvar fenntartásának felügyeletével megbízott főhivatalnokká és főbíróvá. A megvesztegetés
és a törvénytelen csalások az utolsó pennyig kifosztják a királyság kincsesládáját. Ha most
ennek elejét vesszük, hamarosan a bőre alatt is pénz lesz felségednek, ahogy az egy királytól
elvárható.
Henrik ezzel az érvvel nem szállhatott vitába.

Hubert csónakkal érkezett a londoni Towerban felállított rezidenciájáról a Durham-házba.

Pembroke grófnője nyájasan fogadta. - Mylord, William még nem tért haza. Henrik
Boulogne-ba küldte intézni valamit.
Hubert úgy rogyott bele a székbe, mint egy zsák. Eleanor látta rajta, hogy mázsás súllyal
nehezedik rá a gond. - Unokaöccsei itt vannak, Hubert. Tudnak segíteni? - buzgólkodott, és
elküldött egy apródot a de Burgh ikrekért.
Sir Michael az istállóból érkezett, ahol Marshal hazatérő walesi íjászait szállásolta el
éjszakára. Mikor megpillantotta Hubertet, azonnal tudta, hogy bántja valami. - Mi a gond?
– Mick, épp most kaptam ezt a hivatalos iratot a kincstárból. - Eleanorra pillantott, s
életében most először érezte magát kellemetlenül a jelenlétében.
A nő azonnal felállt. - Magukra hagyom önöket, uraim. Küldök be sört a tiszttartóval. - De
a de Burghök meg sem hallották. A lépcsőn a grófné Rickardba ütközött. - Itt a bácsikája,
Rickard. Bajban van. Ha szüksége lenne magára, hozzájárulok, hogy felajánlja neki a
szolgálatait.
– Köszönöm, mylady. Bármi legyen is az, mielőtt cselekednék, tájékoztatom önt. - Eleanor
megérintette a karját. Tudta, hogyha valaha is veszélybe kerül, számíthat erre az emberre. A
férfi elkötelezte magát mellette, teljes szívvel.
Mick megpróbálta megnyugtatni Hubertet, de mikor Rickard megérkezett, és meglátta a
király írásos parancsát a pecséttel, tudta, hogy elkövetkezett az a válságos időszak, melyet
megjósolt. - Egylépésnyire vagy attól, hogy felségsértéssel vádoljanak. S ez még nem minden,
csak rosszabb lesz - jelentette ki.
Mick egy pillantással belefojtotta a szót, Rick pedig intett neki a fejével, hogy vonuljanak
félre és tanácskozzanak négyszemközt.
– Szörnyű lesz, Mick. Látom magam előtt, figyelmeztetnünk kell!
Hosszú, elnyújtott pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán Mick egyetértően
bólintott. Visszasiettek Huberthez. - Minden értéket el kell helyeznünk a templomos
lovagoknál. Ma este sötétedés után. Ne bízz meg senkiben, aki a szolgálatodban áll.
Gyanítom, valakit lefizetnek, hogy eláruljon. Tudom, hogy felsőbb körökben felségárulásra
készülnek... érzem. Azt hiszem, Micknek Írországba kellene mennie és figyelmeztetni
apánkat... Ezt súgja az előérzetem. Én magam indulnék, de megígértem, hogy védelmezni

82
fogom Pembroke grófnőjét. Tudom, hogy rá is veszély leselkedik. Látom, ahogy záporoznak a
könnyei. Hubert csontos, örökké pirospozsgás arca elfehéredett.
– Anyád is jóstehetség. Én hiszek neked, Rickard, de remélem, a skót hercegnővel kötött
házasságom majd védelmet fog nyújtani számomra.
Rickard a fejét rázta. - Ellened fordítják. - Nem tette hozzá, hogy majd ráfogják, azért
csábította el Margit hercegnőt, mert skót királlyá akarta koronáztatni magát.
Hubert megragadta Michael zekéjét. - Indulj még ma este! Mondd meg Falconnak, hogy
hozza magával legmegbízhatóbb lovagjait. Egy teljes hadsereg áll a parancsnokságom alatt,
de úgy látszik, nincs senki, akiben vakon bízhatnék.
Sir Rickard megkereste Eleanort. Nem akarta indokolatlanul feldúlni, bár megígérte neki,
hogy mindenről beszámol majd. - Hubertnek szüksége van néhány napig Mick szolgálataira.
Eleanor a férfi arcát kutatta. - Hubert nagyon elveszettnek látszik a kincstárból érkezett irat
miatt. Azt hiszem, Winchester püspöke tartja kezében ezt a hivatalt.
– így igaz, mylady. - Elhatározta, hogy nem fog hazudni.
– Utasították, hogy számoljon el minden pénzről, ami ke-resztülment a kezén.
– Ez nevetséges. Mintha nem bíznának meg benne. Szeretné, ha beszélnék Henrikkel az
ügyben?
– Az okiraton a király pecsétje szerepel, mylady. Köszönöm, hogy aggódik, de jobb ha
ebből kimarad. William... William is így akarná - helyesbített gyorsan. A lányra mosolygott,
hogy elűzze nyugtalanságát. - A tábornagy úton van hazafelé... Tudom.
– A jövőbe lát, mint az édesanyja, Jasmine. - Megállapítás volt, nem kérdés.
– Ismeri az anyámat? - kérdezte meglepetten a férfi.
Eleanor szomorúan mosolygott. - Jasmine az unokatestvérem, noha felnőtt nő volt, mikor
én születtem. Természetfölötti képessége és szépsége legendás. Egy varázsló, aki sok férfi
szívét rabul ejtette: az apámét, Chester grófjáét, William Marshalét. A királynő sokszor
próbált meg féltékennyé tenni vele, s valahogy mindig féltem megkérdezni Williamet, mert a
szívem mélyén tudtam, hogy igazat mond.
– Az anyám Falcon de Burghhöz tartozik testestül-lel-kestül. William Marshallal barátok,
ahogy ön és én.
Kezüket némán összefonták, mintha szövetséget kötöttek volna. - Köszönöm, Rickard.
Néha attól féltem, hogy Jasmine örökké köztünk fog állni, mint egy kísértet.

Ahogy bealkonyodott, Eleanorhoz újabb váratlan látogató érkezett. Richárd, férje húgának,
Isabellának a társaságában. Isabella nagyon tétova volt, Richárd viszont rendíthetetlenül
vezette, átfogva a derekát.
Eleanornak egy pillanatra összeakadt a nyelve. Részvétet nyilvánítson vagy gratuláljon?
Végül mindkettőt megtette. -Isabella, nagyon sajnálom, hogy Gilbert de Clare elesett a
csatában, de szívből örülök, hogy mostantól megosztod az életedet Richárddal.
– Eleanor, nem bánod, ha Isabella itt marad nálad az esküvőig? így a közelében lehetek,
hogy gondoskodjam esténként a gardírozásáról. Esküszöm, semmi mást nem tud mondani,
csak hogy mit fognak szólni az emberek.
– Ó, Eleanor, Richárd mindenért lehurrog. Gyászolni akartam, de világgá kürtölte
házassági tervünket. Nemleges választ nem fogadott el, így beleegyeztem, azt gondolván,
hogy majd csendben megesküszünk, de minden kicsúszott a kezem közül - jajveszékelt
Isabella.
– Nincs mit titkolnunk. A király és a tanács áldását adta, Anglia népe pedig kedveli a
királyi esküvőket. Gondolj csak a hetekig elhúzódó ünnepségekre, amelyeket Henrik és a
királynő tiszteletére rendeztek.
Isabella reszketett. - Félek, mit fog szólni William.
83
 – A fenébe, asszony! Madarat lehet majd fogatni vele, hogy a sógorommá válik. Azonkívül
Kukac már a kisujja köré csavarta. Ugye elegyengeted a dolgokat William és köztem,
drágám? - hízelgett Richárd a húgának.
Eleanor elsápadt, eszébe jutott az utolsó alkalom, mikor mindannyian együtt voltak. -
Isabellát természetesen szívesen látjuk a Durham-házban.
– Ó, mit gondolhatnak a de Clare-ek? - aggodalmaskodott Isabella.
– Drágám, a fiuk iránti gyász nem vakítja el őket annyira, hogy ne látnák, házasságod
közvetlenül a királyi családhoz fogja kötni őket. Tudják, hogy Richárd unokájuknak csak
előnye származik ebből a frigyből. Rábírom Henriket, hogy iktassa be mint Gloucester
grófját. Ha nagylelkűek akarunk lenni, átengedhetjük a kicsit a de Clare-eknek egy évre. -
Richárd átölelte Isabellát, és szájon csókolta, hogy elejét vegye minden további kifogásnak.
Eleanor sóhajtott, és magukra hagyta őket. Két malom között őrlődött, nem tudta, siettesse-
e William visszatérését, vagy késleltesse az esküvő utánig. Eleanor este megkérte Isabellát,
ossza meg vele a hálószobáját, hogy beszélgetni tudjanak.
– Isabella, milyen együtt aludni egy férfival?
– Istenem, William még mindig nem tette meg? - kérdezte Isabella hitetlenkedve. - Nos,
először furcsának fogod találni azok után, hogy egész életedben egyedül feküdtél az ágyban.
De én szeretem. Szeretem érezni a férfit az ágyamban. Szeretem a szőrzetét, testének súlyát.
Eleanornak elkerekedett a szeme, miközben az intim részleteket hallgatta.
– Nem tudom, hogy bírtuk ki ennyi éven át. Ha egyszer intim kapcsolatba kerülsz
valakivel, többé nem tudsz meglenni nélküle.
– Úgy érted, az az éjszaka, amelyet Odihamben együtt töltöttetek, nem az első alkalom
volt? - kérdezte Eleanor.
Isabella elpirult a sötétben, miközben mindent bevallott. - Azon az estén történt, amikor
hozzámentél Williamhez kilencéves korodban. - Azt már nem merte elárulni, hogy még csak
ezen az estén vetettek szemet egymásra.
– Annak majdnem hét éve - tűnődött el Eleanor, s gyors vágású eszével azonnal levonta a
következtetést. - Akkor a gyermek, akit szültél... Ó, Isabella... hát ezért keresztelted
Richárdnak.
– Szűz Mária a mennyekben, egy szót se erről senkinek, könyörgök. Senki nem tudhatja
meg. Richárd és én ellen-állhatatlanul vonzódtunk egymáshoz. Jóllehet Gilbert, a férjem
Gloucester grófja volt, s ott alakítottuk ki az otthonunkat, idejének nagy részét a de Clare-ek
írországi birtokain töltötte. Annyira egyedül éreztem magam, annyira magányos voltam,
amikor megismertem Richárdot. Tudod, milyen elszánt tud lenni. Egyszerűen a karjába
omoltam. Soha nem akartam, hogy tudomást szerezzen a gyermekről. Elmentem Windsorból,
mielőtt terhességemnek látható jelei megmutatkoztak volna, de Richárd utánam jött, és
kiderült az állapotom. Gilbert ragaszkodott hozzá, hogy a gyermeket a de Clare-ekhez vigye,
és Írországban neveljék fel.
Nem mertem ellene szegülni, nehogy gyanút fogjon. Úgy tűnt, azzal, hogy megfosztanak a
gyermekemtől, elnyerem méltó büntetésemet.
– Ó, Isabella drágám, hogy gondolhatod, hogy bűnt követtél el? Ha jól ismerem Richárdot,
visszaszerzi a gyereket a de Clare-ektől, és újabbal ajándékoz meg, hogy kárpótoljon a
hiányáért.
– Nem tudom elhinni, hogy alig két hét múlva összeháza-sodunk. Képtelen vagyok kiverni
a fejemből a gondolatot, hogy történik valami, és mindent tönkretesz.
– Csitt! Tíz nap múlva feleségül mész egy herceghez, aztán életet adsz egy másiknak, és
boldogan élsz, míg meg nem halsz. - Eleanor tétovázott néhány pillanatig, aztán összeszedte a
bátorságát, és megkérdezte: - Isabella, miként vegyem rá Williamet, hogy az ágyába
fogadjon? -Eleanor nem tudta, a férfit sokszor csupán egy hajszál választotta el attól, hogy
vele háljon, de soha nem tette meg. -Miként bírhatnám rá, hogy teherbe ejtsen.
84
 – Eleanor, megígértem Williamnek, hogy ezeket a dolgokat majd ő taníthatja meg neked.
Élvezi, hogy ártatlan vagy.
– Nemcsak ártatlan vagyok, hanem tudatlan is - tiltakozott Eleanor.
– Nos, a férfiakat a látvány izgatja. Ha úgy intézed, hogy ruhátlanul lásson, a természet
megteszi a maga dolgát, s az önuralma, melyre oly büszke, semmivé lesz.
– S amikor a természet megteszi a maga dolgát, ahogy tapintatosan fogalmaztad, az milyen
érzés?
– Azt... azt hiszem, hogy ez a férfitól függ. Gilbert visszataszító volt, Richárd viszont olyan
lehengerlő, hogy el sem tudom mondani. Úgy vélem, mindez a férfi vonzerejével áll
kapcsolatban. Ha elég kitartó és szenvedélyes, beadod a derekadat. Teljesen felszabadulsz, és
átengeded magad neki, ő pedig a paradicsomba repít. Együtt egyre magasabbra és magasabbra
juttok, aztán olyasmit élsz át, mint egy kisebbfajta halál.
– Szinte misztikus - suttogta szomorkásán Eleanor.
– Az, de nem az első alkalommal, drágám. Akkor szörnyen fájdalmas és kicsit vérzel is.
Eleanor idegesen kuncogott. - Fájdalom... vér... halál... alig várom! Nem csoda, hogy
William eddig távol tartott tőle.
– Meglátod, minden csodálatos lesz. Csak bízd magad Williamre, s ő olyan élményben
részesít, melyet soha nem felejtesz el.

85
 15.

Két nappal később Eleanor és Isabella a toronyszobában tartózkodott tucatnyi varrónő és

komorna társaságában. A helyiséget ellepték az anyagok és a ruhák, fátylak és fejdíszek,
hálóingek és köntösök, melyek mind Isabella kelengyéjét képezték.
– Az esküvői ruhának uszályosnak kell lennie, Isabella. Ez a legújabb divat, s képzeld csak
el, milyen eszményien fogsz mutatni, ahogy a két koszorúslány viszi utánad az uszályt,
miközben a Westminster padsorai között lépkedsz.
– Richárd két apródja talán alkalmasabb lenne a feladatra. A fiúk fegyelmezettebbek -
javasolta Isabella, aki tevékenyen részt vett az előkészületekben.
– Talán igazad van. Tudom, hogy kislánykoromban én is idétlenkedtem volna. Hiszen
galibát okoztam még a saját esküvőmön is.
– Soha nem felejtem el - hallatszott egy férfihang az ajtóból.
– William! - kiáltotta Eleanor, ledobta a kezében tartott barackszínű vég anyagot, s
megfeledkezve róla, hogy a szoba tele van asszonyokkal, férje karjába repült.

William nevetett, örült a fogadtatásnak, de csak egy szemérmes csókot nyomott Eleanor
homlokára. - A Durham-ház olyan sokáig hasonlított legénylakásra, hogy egy pillanatra azt
hittem, eltévesztettem a házszámot - tréfálkozott, s szemével majd felfalta a lányt.
Eleanorban hirtelen megfagyott a vér, mikor rádöbbent, hogy a férfi tetten érte őket egy
olyan esküvő előkészületeinek a kellős közepén, amibe még bele sem egyezett. Esdekelve a
mellére tette a kezét, és felnézett rá. - Hadd magyarázzam meg. A húgod itt marad, amíg...
amíg... küszködött a szavakkal, aztán szeme elkerekedett, mikor Richárd lépett a
toronyszobába.
– Gondoltam, megmentelek egy veréstől - ugratta Eleanort, aztán Isabellára pillantott.
A menyasszony remegő lábbal előrelépett. - Hát már tudja?
– Nem vagyok hitvány gazember, tudom, mi a kötelességem. Ünnepélyesen megkértem a
kezed Williamtől, mihelyt leszállt a hajóról.
– Nem vagy mérges? - aggodalmaskodott Eleanor.
– Akkor lennék átkozottul dühös, ha nem jelentkezett volna kérőként, most, hogy Isabella
szabad.
Eleanor megkönnyebbülve simult férjéhez.
– Drágám, egyenesen a hajóról jövök, le kell fürödnöm.
– Ó, bocsáss meg, bizonyára kopog a szemed az éhségtől. A férfi mohó pillantást vetett rá.
- Mihelyt megfürödtem
és átöltöztem, az udvarba kell mennem. Még nem tettem jelentést a királynak.
– Hozatok egy tányér ételt. Henrik várhat - mondta Eleanor, és csalódást érzett, amiért férje
máris magára hagyja megint.
– Miért ne vihetném magammal az udvarba ezt a két gyönyörű hölgyet? - ajánlotta
William.
– Jaj, de pompás! - lelkendezett Eleanor azonnal. - Az új drágakövekkel kirakott övemet
veszem fel, és beledugom a tőrömet. A királynő bele fog sárgulni az irigységbe.
Westminsterben William hosszú órákra bezárkózott a ki- ,. rállyal, s tájékoztatta
Franciaország különböző régióinak és a kontinensnek időszerű ügyeiről. Marshal viselte a
katonákat és lovakat szállító hajók élelmezési költségeit, s tudta, nem sok esélye van, hogy
kártalanítsák. Szintén a saját zsebébe nyúlt, amikor a zsoldosok bérét kellett kifizetni, de nem
terhelte Henriket ezzel a problémával. Majd benyújtja az elszámolást a kincstárnak, és
türelmesen vár a pénzére.
86
 – Gascogne nem maradhat kormányzat nélkül, Henrik. Hátborzongató, mennyire
hasonlítanak az ottani népek az írekre és a walesiekre. Pörlekedő fajta. Egyszer s mindenkorra
rendet kell ott teremteni. A kicsinyeskedő nemesek egymás torkának esnek, fosztogatnak, s
úgy keverik a ganéjt, hogy még a levegő is bűzlik tőle.
– Szívesen lennél Gascogne országbírója, William?
– Őszintén szólva, Henrik, nem. Az embereim úton vannak Írország és Wales felé. Add a
posztot olyasvalakinek, aki nagyratörő, de az isten szerelmére, vasmarokkal tudjon
kormányozni. Ezeknek a nemeseknek, akik mostanában ténferegnek az udvarnál, még ahhoz
is gyenge a csuklójuk, hogy elbírják a kardjukat!
– Simon de Montfort! - vágta ki Henrik.
– Kiváló választás, de az évenkénti négyszáz járandóságnál, amit ajánlottál neki, többre
lesz szüksége. Száz embert kell ellátnia. Jut eszembe Mahaut Boulogne. A grófnő ég a
vágytól, hogy frigyre léphessen vele, de sajnos Lajos király anyjának, Kasztíliai Blanche-nak
a barátnője. Megtiltották Mahaut-nak, hogy birtokait olyan férfinak engedje át, aki az angol
király szolgálatában áll.
– Kár, hogy beleavatkoztak. Montfort kétségbe van esve. Minden egyes héttel jobban
eladósodik.
– Bátorkodom javasolni, felség, Joant, Flandria grófnő-jét. Megboldogult férje nagy
kiterjedésű birtokokat és a flandriai hegygerincen magasodó várakat hagyott rá. Erdei
szarvasoktól népesek, várudvarai tele vannak telivérekkel. Idősebb Simonnál, nem vitás, de
Mahaut-nál fiatalabb.
– Szép munka volt, William! Kinevezem Simont Gascogne országbírójának, hadd
udvaroljon. - Azzal Henrik már túl is lépett a dolgon. - Szóval egy héten belül ismét
menyegzői ülünk. Csatlakozzunk a feleségünkhöz, közben elmesélem, milyen óriási
ünnepséget tervezünk. Több mint tízezer fogás közül lehet majd választani.
William felnyögött, és azon törte a fejét, vajon kinek az erszénye fogja bánni ezt a nagy
tékozlást. Abban biztos volt, hogy nem Henriké.
A Westminsterből a Durham-házba vezető rövid úton William átölelte Eleanor derekát, és
közelebb húzta magához. - Minden nappal egyre szebb leszel - mormolta.
– Annyira hiányoztál, William. Már azt hittem, soha nem jössz haza. Mikor rám tört a
magány, magamban újra átéltem azokat a boldog heteket, amelyeket a walesi hegyekben
töltöttünk.
A férfi megcsókolta a halántékát. - Visszaviszlek - ígérte.
Eleanor sajnálta, hogy olyan hamar hazaértek, és továbbra is szorosan Williambe karolt,
mikor kiszálltak a csónakból, és a dokklépcsőn lassan felsétáltak a Durham-házhoz. Szinte
mihelyt beléptek az előcsarnokba, Isabella jó éjszakát kívánt, és eltűnt az emeleten. William
átkarolta a lányt és magához szorította. - Mi az ördögéit bátorítottad a húgomat, hogy itt
maradjon? Arra vágytam, hogy kettesben legyek veled.
Eleanor kézen fogta, és a sötétségbe borult házon át a meghitt szalonba vezette, melynek
kandallójában még mindig pattogott a tűz.
– Késő van - emlékeztette William, és egy széket tolt az izzó parazsak közelébe.
– Ágyba akarsz zavarni, mint egy kislányt? - kérdezte Eleanor, az ölébe fészkelve magát. -
Vagy végre úgy bánsz velem, mint egy felnőtt növel?
– Szeretnélek hajnalig ébren tartani, ha te is akarod.
– Akarom - felelte Eleanor búgó hangon. - Mondj el mindent Franciaországról és a
csatáról. Azt hiszem, Henrik jó leckét kapott, és legközelebb kétszer is meggondolja, mikor
ugorjon bele egy háborúba.
– Ha azt képzeled, hogy a drága időnket a háború meg-vitatására fecsérlem, nagyon
tévedsz. S ha már a leckéről beszélünk, taníts meg, hogy szeretsz csókolózni.
Eleanor boldogan nevetett. - Semmit sem tudok a csókról, neked kell megtanítanod rá.
87
 A férfi ajkával először a szemhéját érintette meg gyengéden, majd az orra hegyét. Aztán a
szája sarkát vette célba, és érezte, hogy Eleanor elmosolyodik. Két tenyerébe fogta a lány
arcát, és felemelte, mintha áldozatot mutatna be. Lélegzetük felgyorsult, William hátán
borzongás futott végig a vágytól, s figyelmeztetnie kellett magát, nehogy ajtóstul rontson a
házba és elijessze hitvesét. Csak csókolta perceken át: gyengéden, puhán, követelőzve,
kapkodva, hosszan, lassan, ellágyulva. Egyszer sem próbálta meg nyelvével a lány ajkát
szétnyitni és behatolni puha, izgató szájába.
Eleanor csak most fogta fel, mennyire hiányzott a férfinak. Szerette, ahogy William
csókolta! Élvezte közelségét és testének varázslatos melegét. Szelíd becézgetése nemhogy
taszította volna, inkább felbátorította. Kinyújtotta kezét, hogy kigombolja a férfi zekéjét, és
meztelen mellkasát simogassa. William zihálni kezdett, mikor a lány puha arcát megérezte
csupasz bőrén. Azt kívánta, bárcsak kiszabadíthatná megkeményedett férfiasságát szűk
nadrágjából, de tudta, hogy még nem szabad. Még több előjátékra volt szükség, hogy
felizgassa Eleanor szűzies testét.
Ujjai utat találtak a lány ruhájának nyakkivágásához, aztán hozzáláttak, hogy
kipattintgassák az apró kapcsokat. William Eleanor pruszlikja alá csúsztatta a kezét.
Tenyerébe fogta gyönyörűséges, telt keblét, Eleanor pedig kéjesen felsóhajtott. - Bár
Isabellának lesz az esküvője, úgy érzem, mintha én lennék a menyasszony - suttogta.
– Drágám, drágám, menyasszony leszel. Mikor a püspök összeadja őket, mi is újra hűséget
fogadunk egymásnak.
– Nagyszerű - lelkendezett Eleanor. - Nem emlékszem a fogadalomtételre.
William hüvelykujjával a bimbókon körözött, melyek piciny labdákká keményedtek. - Jaj
ne! - hebegte a lány, mire a tábornagy azonnal felhagyott a simogatással, s csak pihentette
kezét Eleanor mellén. A grófné ásított, és a férfi izmos testéhez bújt. - Veled akarok aludni,
hogy egész éjjel a karodban tarts - mormolta álmosan.
William kínzó vágyat érzett. Merev hímvesszője Eleanor feszes fenekéhez dörzsölődött, s
lüktetett minden szívdobbanására. Felcsillant előtte a remény. Talán itt az ideje, hogy
mélyebbre vezesse a lányt a szerelem misztériumában. Eleanor ellazult, teste meleg és érzéki
volt, ez az alkalom az égből pottyant.
William továbbra sem vette le a kezét hitvese kebléről, de közben a másik karjával a lány
combja alá nyúlt, és felállt. Zekéje a derekáig nyitva volt, s meztelen bőréhez szorította a
lányt. Eleanor átfogta a nyakát. - Hová viszel?
– Az ágyba - felelte William rekedten. A szék egyszerűen nem felelt meg arra a célra,
melyet a fejében forgatott. Szája kiszáradt az izgatott várakozástól, hogy levetkőztesse a lányt,
és életében először meztelenül láthassa. Eleanor száját csókolgatva lassan felsétált a lépcsőn,
kiélvezve minden pillanatot.
Merev férfiasságának lüktető csúcsa minden egyes lépésnél a lány fenekéhez ért. Szárnyra
kelt a képzelete. Gyertyát gyújt majd, hogy megcsodálhassa Eleanor bájait. Látni akarta
arcának minden rezdülését, miközben a lába közötti avatatlan hasítékot simogatja. A lány csak
egyszer veszítheti el a szüzességét, s azt akarta, hogy Eleanor nézze, ahogy szemével, ajkával,
egész testével becézi őt.
Eleanor szobájában a férfi lefektette a lányt, és levetette a zekéjét. Gyertyatartót állított az
ágy melletti asztalkára, s hitvese gyönyörű teste hamarosan lágy sárga fényben fürdött.
William nekilátott Eleanor fűzőjének. Kioldotta, és lehúzta a válláról. A lány melle feltárult
mohó tekintete előtt, ő pedig lehajolt, hogy megcsókolja az élvezetes halmokat. Beleszédült
hitvese illatába. - William, mit csinálsz? - kérdezte váratlanul egy álmos hang. A férfi a
szomszédos ágyra kapta a tekintetét, ahol legnagyobb rémületére a húga feküdt.
– A fenébe! - káromkodott, de Eleanor a szája elé tette az ujját, hogy elhallgattassa.
– William, menj el! - tiltakozott Isabella ásítozva. - Csak nem arra számítasz, hogy Eleanor
hajnali négy órakor kielégíti a vágyaidat?
88
 – Persze hogy nem - felelte a férfi dermedten. - Csak ágyba dugom. Aludj tovább, Isabella.
Eleanor a reggelinél megérintette a férje vállát, mikor az helyet foglalt az asztalnál. -
Mylord, meg tudsz nekem bocsátani? - Eleanor olyan bűnbánó arcot vágott, hogy a férfi
nevetésben tört ki, és az ölébe ültette. Megcsókolta. - Tegnap este nem voltál ilyen mókás
kedvedben.
William ajkával a lány nyakát cirógatta. - Ha megszabadulunk hívatlan vendégünktől, egy
hétig ki sem engedlek az ágyból.
– Megígéred? - ingerelte a lány, s szeme színe sötétkékre változott.
William keze Eleanor mellét kereste a csinos ruha anyagán át. - így jobb. A húgom
esküvője után és azután, hogy ismét hűséget fogadunk egymásnak a Westminsterben, eltöltjük
végre a mézesheteinket. Egyetlen vőlegény sem volt még olyan szerelmes és sóvár, amilyen
én. - Még szorosabban magához húzta Eleanort, és száját az ajkára tapasztotta.
– William! - méltatlankodott Isabella a reggelizőhelyiségbe lépve. - Állandó követelőzésed
kimeríti ezt a gyermeket. - Zavartan elpirult. - Esküszöm, úgy viselkedsz, mint egy
tapasztalatlan kölyök.
– Pontosan ezt érzem, amikor Eleanort megérintem. - William pajzánul kacsintott a
feleségére, aki boldogan felnevetett.
– Bocsáss meg, szerelmem, dolgom van - mondta a férfi, és hátratolta a székét.
– William, örökké csak dolgozol. Aznap, amikor megérkeztél, elrohantál Henrikhez, s
tudom, hogy tegnap este sem pihentél. Most pedig ismét szólít a kötelesség.
– Arra célzói, hogy öregszem és túlhajszolom magam? Csak nem azt akarod, hogy a
kandalló mellett üljek házipapucsban?
– Dehogy! - tiltakozott hevesen Eleanor -, csak arra gondoltam, csináltathatnál új ruhákat
az esküvőre. Mióta a provánsziak elözönlötték az udvart, a divat drámai változáson ment
keresztül. Most leginkább a tarka dívik.
– Sok mindent megteszek érted, drágám, de hogy udvari bohócnak öltözzem, azt nem. A
provánsziak csak pöffeszkedjenek, mint a pávák és a harci kakasok, a Marshalok pedig
maradjanak meg mértékletesnek a divatban.
– Csak a saját nevében beszéljen, sir! Isabellának kétméteres uszálya lesz, az én ruhám
pedig államtitok, nehogy lemásolják.
– Édesem, melletted minden nő slamposnak látszik. Pembroke grófnője a legjobban
öltözködő angol úrhölgy hírében áll.
Eleanor lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit. - Ez a te pénzednek és az én jó
ízlésemnek köszönhető.
William ellenállt a kísértésnek, hogy lecsapjon a lány mellére. - Jól összeillő pár vagyunk.
De komolyra fordítva a szót, megígértem valamit Rick de Burghnek ma reggelre.
– Igaz is. Hubert kutyaszorítóba került. Menj és rendezd el a dolgokat!
William elmosolyodott. Eleanor számos tekintetben felnőtté vált, de még mindig gyermeki
naivsággal hitte róla, hogy meg tudja váltani a világot.
Mikor Sir Rickard elmagyarázta, milyen súlyos Hubert helyzete, a tábornagy dühbe gurult.
- A mindenhatóra, tudtam, hogy Winchester bajt kever abban a pillanatban, amint visszatér.
Irgalmatlanul gyűlöli az angolokat, s a hetedik mennyországban fogja magát érezni, ha
lerántja valamelyikünket a magasból. Egyszer már megszabadítottam tőle Henriket, s most
újra meg kell tennem.
– Vigyázzon magára, gróf úr! Értékelem, bármit is tud tenni a bácsikámért, de nehogy ön
és a szerettei túl nagy árat fizessenek érte.
Rickard de Burghöt kísértette a jövőbelátás „átka". Érezte, hogy William Marshal
veszélyben van, de csak sötétben tapogatózott. Nem tudta, mire figyelmeztesse.
– Henrik és az ő átkozott kedvencei. Nem lát tovább az orránál, és nem veszi észre, hogy a
külföldiek ellene fordítják az angol főurakat. Ha ez így megy tovább, Anglia ketté fog
89
szakadni, s ha polgárháborúra kerül sor, élete legnagyobb megrázkódtatásában lesz része.
Csak a tarkabarka ruhás piperkőcök fogják támogatni.
– Mick Írországba szökött, hogy figyelmeztesse apánkat - mondta Rick.
– Ha Falcon megérkezik, váraim és embereim a rendelkezésére állnak - biztosította
William.
Rickard elámult ura nemeslelkűségén. - Remélem, nincs szükség arra, hogy apám eljöjjön,
de úgy gondoltuk, tudnia kell a Hubertet fenyegető veszélyről.
– Jönni fog - felelte William zordan. - Ő is de Burgh... egyet megkarmolsz, megkarmolod
az összesét! Megvizsgáltad közelebbről az okiratot? Biztos vagy benne, hogy a király pecsétje
volt rajta?
Rickard de Burgh bólintott. - A földbe tiporják Hubertet, akárcsak montgomeryi várát.
– Nem, ha rajtam múlik - sziszegte William fogcsikorgatva.

Henrik örült, hogy a tábornagy ilyen hamar visszatért az udvarba. - William, az az ötletem
támadt, hogy az esküvő idejére Windsorból Westminsterbe költöztetjük az udvart. Bár nem
vagyok biztos benne, hogy a díszterem képes az összes vendég befogadására. Szeretném, ha
elhoznád Eleanort. Lefoglalok számotokra egy lakosztályt valamelyik toronyban. Richárd és
Isabella nászlakosztályát a tiétekkel szemköztibe tervezem. Az esküvő után Angliának két
hercegnője lesz. Azt hiszem, nagyon romantikus lenne a palota tornyaiban elszállásolni őket.
William türelemre intette magát, miközben azon tépelődött, Henrik fel fog-e nőni valaha is.
- Felség - kezdte, kényszerítve magát, hogy a királyi megszólítást használja. - Hubert de
Burgh barátom ügyében jöttem.
Henrik pislogott, tagadta, hogy bármi köze is lenne a dologhoz. - Mint kincstárnoknak,
Winchesternek szüksége van egy elszámolásra. Ez nem tartozik rám.
William egyenesen a szemébe nézett. - Az okiraton a királyi pecsét ékeskedik.
– Kincstári megőrzésre bíztam a pecsétet... nem várhatják el tőlem, hogy magam intézzem
a királyság minden ügyét. Át kellett ruháznom másra bizonyos kötelezettségeket.
– Micsoda! - mennydörögte William. De Burgh helyzete eltörpült a mellett a szörnyűség
mellett, amit Anglia királya vétett, átengedve másnak a királyi pecsét használatát.
Henrik illendően elpirult. - Csak átmeneti intézkedés volt arra az időre, amíg
Franciaországban tartózkodtam. Most, hogy visszatértem, Winchester vissza fogja adni a
pecsétet.
– Még ma átnyújtja felséged tulajdon kezébe. Átkísérem most, hogy visszavegye.
– Nem állíthatok be, hogy csak úgy egyszerűen visszakérjem - tiltakozott a király, és úgy
érezte magát, mint akit megdorgáltak az iskolában.
– Felség, megteheti és meg is teszi - jelentette ki William ellentmondást nem tűrve.
A király és a tábornagy együtt léptek be a kincstárba. William félresöpörte Péter des
Rivaux-t, akit nemrég neveztek ki a király főhivatalnokának. - Winchesterhez jöttünk -
mondta, s meg sem próbálta leplezni megvetését, melyet Winchester fattya iránt érzett.
Mikor Péter des Roches belépett a helyiségbe, megszimatolta a veszélyt. A tábornagy és a
püspök úgy álltak szemben egymással, mint két felborzolt szőrű kutya, melyek a csontért, a
királyért acsarkodnak. Mivel Henrik nem ragadta magához a kezdeményezést, William szólalt
meg: - A király a pecsétért jött. - Aztán mintegy mellékesen hozzátette. - S ha már itt vagyok,
fizessék meg a költségeimet, a pénzemet, melyet a francia hadjáratba öltem. - Ledobta saját
készítésű részletes elszámolását az asztalra, és nyájasan elmosolyodott. - Aranyban.
A helyiségben tapintható volt a feszültség. Winchester megpróbált időt nyerni. - Egyeztetni
kell és átvizsgálni az elszámolást. Időbe telik. - Kolbászujjait békítően széttárta.
– Az elszámolás pontos. A király jótáll becsületemért. Hogy elkerülje a nyílt összecsapást,
Winchesternek nem
90
 volt más választása, mint átadni a pecsétet és az aranyat. William kilépett a királlyal a
kincstárból. - Henrik, Hubert de Burgh még akkor is hűséges maradt az apádhoz, amikor én
ellene fordultam. Ő segített a trónra, s szinte egymaga védelmezi Dovert a franciákkal
szemben. Ráadásul drága barátod. Őszintén remélem, hogy nem vádolod felségárulással, és
másoktól sem tűröd el ezt.
– Ha Hubert nem árult el, William, megígérem, hogy semmi bántódás nem éri.
– Ha el akart volna árulni, elveszítetted volna a királyságodat.
– Esküszöm, hogy semmit nem teszek a tanácsod nélkül - fogadkozott Henrik.
William pillanatnyilag megelégedett ennyivel. Az elkövetkező héten csak Richárd esküvői
mulatsága tudta lekötni Henrik figyelmét. Ha véget ér az ünnepség, majd gondoskodik róla,
hogy Hubert de Burghöt tisztázza a vád alól.

Péter des Rivaux és Péter des Roches nem tudták megemészteni a sértést, melyet
Pembroke grófjától le kellett nyelniük. - A port láthatóan soha nem adták be Marshalnak -
mondta összehúzott szemmel a püspök. - A lányra nem lehet számítani. Itt az ideje, hogy
Allan bebizonyítsa, megéri a pénzét.

91
 16.

A menyegző előestéje a menyasszony kelengyéjének és gyönyörű, kétméteres uszályú

esküvői ruhájának becso-magolásával telt. Mindent át kellett szállítani Westminsterbe, ahol
Isabella és Richárd számára előkészítették a toronyban a nászlakosztályt.
Mivel Isabella most másodjára készült férjhez menni, egy krémszínű ruhát választott, de
csak ebben volt hajlandó engedményt tenni. Magát a ruhát sokkal rafináltabbul varrták meg,
mint az előzőt. A Durham-ház összes szolgája készségesen segédkezett a menyasszony
holmijának gondos összerakásában. Aztán következett ugyanez Eleanor és William ruháival,
hiszen a másik toronyban lakosztályt tartottak fenn Pembroke grófja és grófnője részére.
Eleanor nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még egyszer fel ne próbálja öltözékét,
mielőtt védőpapírba csomagolva bedobozolják. Komornái segítettek feladni rá a rengeteg
alsószoknyát, majd belebújtatták azí ezüst fátyolruhába. Elmosolyodott, mikor belenézett a
tükörbe, tudta, hogy a királynő udvarhölgyei a megszokott aranybrokát öltözéket másolták le.
Mint mindig, holnap is ki fog tűnni közülük, mint egy hattyú a gágogó libák közül.
Valami az ajtó felé vonzotta a tekintetét, ahol William állt ámulatba esve. Olyan elismerő
pillantással nézett rá, hogy a lánynak nem volt szíve megfeddni, amiért idejekorán megleste a
ruhában. A férfi sajnálkozva sandított a helyiséget betöltő asszonyseregre. - Reméltem, hogy
kettesben tölthetünk néhány percet ma este, de látom, hogy nagyon elfoglalt vagy.
- William - mondta a lány engesztelőén -, várj egy pillanatot, amíg leveszik rólam a
ruhámat, és mehetünk. - A szolgák levetkőztették, aztán rá se hederítve, úgy ahogy volt
alsószoknyában belekarolt a férfiba, és kikísérte a szobából.
William semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy holnap este ő lesz az, aki
leveszi a lányról az ezüstruhát. - Olyan vagy, mint egy esküvői torta vagy valami finom
édesség.
- Úgy izgulok, mint egy menyasszony - vallotta be Elea-nor.
William magához szorította. - Menyasszony vagy.
Eleanor tekintete kék vizű tóként csillogott a sötétben. -Vettem neked zafírokat, azok jól
illenek a szemedhez. Nászajándéknak szántam, de olyan pompásan fognak mutatni az
ezüstruháddal, hogy odaadom most.
A Durham-ház árnyékba borult termein át William szobájába mentek, ahol a férfi kihúzta
az ágy melletti éjjeliszekrény egyik fiókját, és elővette az ékszert. A gyertyák fénye
megcsillant a sötétkék drágaköveken, mikor a lány kinyitotta a szelencét, s szemébe
örömkönnyek szöktek. - Ha visszajövünk a Durham-házba, beköltözöm ide hozzád -suttogta.
William szempillantás alatt a karjába kapta, s az értékes zafírokról megfeledkezve az ágyra
dőlt vele. Megcsókolta a szemhéját, a halántékát, majd rátalált Eleanor felajánlott, édes ajkára.
A férfi halkan felnyögött, majd áttelepedett az ágy melletti székbe, és az ölébe vonta a lányt. -
Drága kis hercegnőm - mormolta, gyengéden simogatva a haját.
Eleanor felnevetett. - Holnap este a torony hercegnője leszek.
William elmerülten bámulta a fekete hajú szépséget. -Henrik még mindig úgy szereti a
meséket, mint egy gyerek - mondta elnézően.
- Egy férfinak nem áll jól a gyerekes viselkedés. - Eleanor a férfi izmos mellkasára borult. -
Ó, William, olyan hálás vagyok, hogy te igazi érett férfi vagy.
A lány szavai fellelkesítették, és arra csábították, hogy szerelmi játékukban férfiasan,
rámenősen kezdeményezzen. Az alsónemű fedetlenül hagyta Eleanor keblét, s William nem
tudván parancsolni kezének, ahogy tüdejének sem tudta megtiltani, hogy lélegzetet vegyen,
vagy szívének, hogy dobogjon, felfedezőútra indult Eleanor testén. - Hálát adok az istennek,
hogy így érzel. Ez enyhíti aggodalmamat. - Kézfejével a lány nyakát simogatta. - Olyan fiatal
92
vagy, néha attól tartok, megfosztalak az ifjúságodtól - suttogta a férfi rekedten -, s mégis
olyan megfontoltan viselkedsz, amikor törvényt ülünk és segítesz ítéletet hozni, hogy
megfeledkezem zsenge korodról.
Mikor ajkuk összeért, és csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált, Eleanor úgy érezte, elolvad
a szerelemtől. William felszakadt kiáltással tépte el száját a lányétól. Ha valóban olyan érett,
mint ahogy felesége gondolja róla, egy éjszakára még uralkodnia kell magán. Eleanor
megérdemli, hogy holnap megerősítsék hűségesküjüket a Westminster-apátságban. Kijár neki,
hogy élvezhesse az utána következő udvari bált, és valóban menyasszonynak érezhesse
magát, ő pedig vőlegénynek.
A hatalmas ágy azonban hívogató közelségben állt a széktől, ahol szerelmi játékukban
elmerülve ültek. Williamet olyan forróság árasztotta el, hogy azt hitte, felforrt a vére. Hadat
üzent egymásnak az esze és a teste. Eleanor átölelte a férfi izmos vállát, s közben hirtelen
megérezte, ahogy William gerjedelme lágy combjához préselődik.
Félénken kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, a férfi azonban úgy ugrott fel, mintha
leforrázták volna. Megfogta Eleanor kezét, és elvonszolta az ágy veszélyes közelségéből. -
Ennek a szobának a magánya túlságosan csábít a bujaságra.
- Szeretem a szobádat. A te személyiséged nyomja rá a bélyegét mindenre.
Tulajdonképpen ez az, ami a Durham-házban tetszik. Minden szoba a te ízlésedet tükrözi.
Egymásba karolva hagyták el a szobát, és sétáltak tovább a Temzére néző magas sáncfalon.
A szél a férfi arcába fújta Eleanor egyik selymes hajfürtjét,
- Holnap telihold lesz - jegyezte meg a lány álmodozva.
- A szerelmesek éjszakája - felelte sokat sejtetően William, miközben a széles folyóról
egy hajó panaszos kürtje s egy sirály rikoltása hallatszott fel hozzájuk a sötétben.
Lent az udvaron Rickard de Burgh megállt a lovagok szálláshelye előtt, mielőtt benyitott
volna. Még egy utolsó, nyugtalan pillantást vetett a holdra. Mi az oka annak, hogy teliholdkor
az események a tetőpontjukra hágnak? Napok óta lóg valami a levegőben, aztán
kigömbölyödik a hold, s a csecsemők hirtelen megszületnek, az idősek és a betegek a
másvilágra költöznek, az emberek pedig elvesztik az eszüket és ölnek. Megrázta a fejét, hogy
elűzze aggodalmát, és lenyomta a kilincset.

A csatornán túl, Flandriában Simon de Montfort ugyanazt a teliholdat bámulta. Mindent

egybevetve sikeres hónapot zárt. Megzabolázta a fékevesztett gascogne-iakat. Először két
hónapos fegyverszünetet kötött Lajos királlyal, aztán hozzálátott, hogy letörje a nemesség
hatalmát. A gyógyszer, amelyet leerőltetett a torkukon, olyan csípős volt, a keze pedig,
mellyel kormányzott, olyan erős és rátermett, hogy hirtelen beállt a béke. Ezt követően
rendezte a viszályt, mely kettészakította Bordeaux vidékét, hét évre bebörtönözte a bajkeverő
nemeseket a vártorony biztonságos tömlöcébe.
Közben időt tudott szakítani arra, hogy elnyerje Joannak, Flandria grófnőjének kegyeit.
Felkészítette magát, mielőtt találkoztak volna, hogy ne érje csalódás, így az asszony
csúnyácska arca és kövér teste nem riasztotta el. Tudta, hízelgőnek kellene találnia, hogy Joan
attól a pillanattól vonzódik hozzá, amikor megpillantotta, hiszen meg sem próbálta leplezni az
arcára kiülő örömet, valahányszor megállapodott rajta a tekintete. A grófnő nemcsak hogy
könnyen kapható volt, hanem szemlátomást sóvár is.
Simon szinte azonnal ágyba vitte, ma pedig aláírták a házassági szerződést a lenyűgöző
irodalmi gyűjteményt őrző, hatalmas könyvtárban. Miközben a férfi a holdat nézte, azon kapta
magát, hogy sóhajtozik. Tudta, hogy meg fogja bánni, hiszen a lelke mélyén romantikus alkat
volt, de nem engedhette meg magának, hogy bármi is célja megvalósításának útjában álljon.
Tudta, mi a tisztesség, és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy jó férje legyen
Flandriai Joannak. Az asszony idősebb volt nála, régi vágású, mindenben engedelmeskedett
93
urának. Dacára magas rangjának, soha nem ragadtatta magát arra, hogy véleményt
nyilvánítson vagy beleavatkozzon abba, amit Simon a férfiak dolgának tekintett. Sőt úgy
viselkedett, mintha hálás volna a megtiszteltetésért, amelyben a férfi részesítette. Simon
nyújtózkodott egyet, mielőtt tekintetét elfordította a holdról, s még egyszer utoljára nagyot
sóhajtott.

Hajnalban két hatalmas fogat érkezett a Durham-házból Westminsterbe. Az egyik Isabella

Marshalt és esküvői ruháit, a másik Eleanort szállította. A lány először lovon akarta megtenni
az utat, dacára a szokatlanul nyirkos nyári reggelnek, de miután Rickard de Burgh
összeráncolt homlokkal néhány szót váltott Williammel, visszaparancsolták Eleanort a
konflisba. Az ifjú grófnőt mulattatta, hogy Sir Rickard egyszer sem mozdult el a kocsi mellől,
míg Westminsterbe nem értek.
Brenda és William ifjú fegyvernöke, Allan gondoskodott a csomagokról, Sir Rickard ennek
ellenére ragaszkodott hozzá, hogy felkísérje Eleanort a toronyba, ahol a grófnő az esküvői
szertartás után az éjszakát Williammel készült tölteni. A toronyban lévő lakosztály két,
egymás fölötti szobából állt. Az alsó szinten a nappali kicsiny étkezőasztalt, kényelmes
székeket és hívogató kandallót rejtett. A felső szinten berendezett hálószoba ajtaja kivezetett a
lőrésekkel ellátott, csipkézett vársáncra.
Rickard olyan alaposan kutatta át a torony helyiségeit, hogy Eleanor felvont szemöldökkel
ugratni kezdte: - Nem akar benézni az ágy alá is?
A férfi arca most először derült fel a nap folyamán, szája mosolyra húzódott. - Egy meg
nem nevezhető rossz előérzet marcangol, de itt minden rendben van. Az egyedüli védelmet,
amelyre önnek szüksége van, Pembroke grófja jelenti. Azt hiszem, jobban teszem, ha ma de
Burgh bácsikám mellett maradok.
A két torony közti átjárót, hatalmas zűrzavart keltve, ételért és tűzifáért igyekvő, sört és
fürdővizet hordó szolgák és cselédek árasztották el.
Megérkezett az összes Marshal unokatestvér. Hat ifjú fogja vinni Isabella uszályát, az
idősebb lányok pedig, akik Eleanor udvarhölgyei voltak, rózsaszirmokat hintenek majd. Az
újfent egymásra talált fiatalasszonyok olyan hangosan csacsogtak, hogy a férfiaknak be kellett
fogni a fülüket, és azonnal sörért, borért szalasztani az apródokat.
Eleanor megkérte Brendát, iparkodjon az öltöztetésével, hogy mihamarabb Isabellához
tudjon sietni, és felsegíthesse rá a menyasszonyi ruhát. Ezüst fátyolruhája tökéletesen
kiemelte a zafírokat, selymes fekete hajára pedig ezüstkoronát helyeztek. Barátainak elállt a
lélegzetük az ámulattól, mikor az ifjú grófnő megérkezett, éppen idejében, hogy eligazítsa a
menyasszony abroncsos alsószoknyáin a krémszínű csipke díszöltözéket.
Isabella méltatlankodva kiáltott fel, midőn a két Planta-genet fivér megjelent a szobájában.
- Felség - korholta a királyt -, nem lett volna szabad megengednie, hogy a vőlegény
meglásson a ceremónia előtt.
A testvérpár azonban olyan emelkedett hangulatban volt, hogy egyéb csínytevéstől sem
riadt volna vissza. Richárd különösen jól festett. Királykék zekéjét, melyhez hozzá illő
nadrágot viselt, hasítékok és aranyszálak díszítették. Vörös hajkoronája ugyanolyan
rakoncátlan fürtökben kunkorodott, mint Eleanoré, a menyasszonynak pedig megdobbant a
szíve a gondolatra, hogy álmai végre valóra válnak. Richárd nevetett, és megszorította a
derekát. - Ma még a király sem tudott volna távol tartani tőled, drágám.
Eleanor egyik bátyjáról a másikra nézett. Mint mindig, Henrik most is alulmaradt az
összehasonlításban. A király fehér szaténöltözetet választott, mely szinte egybeolvadt szőke
hajával. Izgatottságában egyik szemhéja lefittyedt, s mikor valamelyik apród leöntötte a
koszorúslányok egyikét borral, az egészet jó mókának fogta fel. A lány rózsaszirommal teli

94
kosarát a fiúhoz vágta, a király pedig csatlakozott hozzájuk, s a magasba dobálva a virágokat,
ujjongva kacagott.
Williamnek kellett rendet teremtenie a káoszban. - A menyasszonynak az oltár előtt kell
lennie délben, különben nem kapjátok meg az áldást - figyelmeztette Richárdot. - Megvannak
a gyűrűk, felség? - fordult a királyhoz, s ettől Henrik rögvest kijózanodott, ugyanis valóban
megfeledkezett a gyűrűkről.
Isabella hálás pillantást vetett bátyjára. Eleanor kidörzsölte a koszorúslány ruhájából a
pecsétet, s pontosan elmagyarázta a fiúknak, hogyan fogják fel és vigyék a menyasszony
uszályát.

A csatornán túl, Flandriában, Joan és Simon de Montfort házasságát nem egy pohár
kiömlött bor dúlta fel. De Montfort, bár általában pirkadat előtt kelt, ma reggel kivételt tett.
Későn ébredt, és komótosan megreggelizett Joannal. Már éppen azon volt, hogy a birtok
ügyeire hivatkozva kimenti magát és elszabadul a háztól, mikor Lajos királytól üzenet
érkezett Flandria grófnőjének.
Joan reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Olyan esdekelve kérte a férfit, hogy vonuljon
vissza a könyvtárba, amíg fogadja a király embereit, hogy Simon engedelmeskedett. Nem
tudta pontosan, mit mondtak Joannak, de mikor a grófné berontott a könyvtárba, felkapta az
asztalról a házassági szerződést, és remegő kézzel a tűzbe vetette, nem maradt túl sok kétsége
afelől, hogy baj van.
- Ha bizonyítékot találnak, letartóztatnak - sziszegte. Arcából kifutott a vér, s úgy tűnt,
menten elájul. Mivel a grófnő kápolnájában esküdtek meg, a papot könnyű lesz elhallgattatni.
Simon kirohant, egyenesen beleütközve két katonába, akik Lajos hadseregének uniformisát
viselték. Már nyitotta a száját, hogy magyarázatot követeljen, de Joan éles hangja belefojtotta
a szót. - Olyan nevetséges híresztelések jutottak a király fülébe, hogy összeházasodtunk... és a
házassági szerződést már alá is írtuk. Magam megyek Lajoshoz, és biztosítom róla, hogy itt
semmiféle házasság nem köttetett. - Frissítőt töltött a katonáknak, és így szólt: - Leicester
grófja és én barátok vagyunk, szó mi szó, bizalmas bará-tok, de álmomban sem jutna
eszembe, hogy királyom engedélye nélkül újraházasodjam. Ha megbocsátanak, uraim,
felkészülök az utazásra.
De Montfort nem tudta eldönteni, kiebrudalja-e a katonákat a várából, vagy bölcsen
hallgasson. Aztán fejet hajtott, és követte Joant kifelé a szobából. Az emeleten talált rá a
zokogó, reszkető asszonyra.
- Bocsáss meg, bocsáss meg, uram. Szeretlek, Simon, de Lajos ízzé-porrá zúz, ha
átengedem neked a birtokaimat. A nőknek nagyon kevés beleszólásuk van az életbe. Mertem
remélni, hogy magam vehetem kézbe a sorsomat, de nem történhet így. - Könnyei
patakzottak, Simon pedig izmos mellére vonta a fejét. - Tudom, hogy egész életemben bánni
fogom ezt a percet - szipogta Joan. Hátravetette a fejét, hogy a férfi elbűvölő fekete szemébe
nézzen. - Csodálatos ember vagy. - Csak bámulta, s már ettől elgyengült. - Egy rövid
pillanatig az enyém voltál. Köszönöm, mylord, hogy olyan gálánsán viselkedtél.
A hatalmas megkönnyebbülés, amelyet Simon a házasság meghiúsulása miatt érzett, azt
súgta neki, hajszálon múlt, de sikerült megmenekülnie. A Sors kiragadta a házasság torkából,
mert valahol máshol várt rá a végzete. Ebben biztos volt.
Westminsterben azonban Isabella Marshal tudta, hogy az ő végzete végre beteljesedik.
Teljes harminc percbe tellett, míg a menyasszony és kísérői végigvonultak Westminsterből az
apátság bejáratához. A templomot színültig megtöltötte a népes Marshal család, Anglia
nemesei, s a királynő tengernyi rokona és barátja.
Mielőtt belépett, Eleanor úgy vette észre, mintha Isabella kissé ijedt volna. Hogy ez a
padsorok közti hosszú folyosónak volt-e betudható, amelyen végig kellett vonulnia, vagy a
95
gondolatnak, hogy hamarosan hercegnő lesz, azt nem tudta, mindenesetre lábujjhegyre állt, és
csókot nyomott leendő sógornője arcára. - Most már kétszeresen is testvérek vagyunk...
egyszer azért, mert hozzámentem a bátyádhoz, másszor pedig, mert te most hozzámégy az
enyémhez.
Isabella arca sugárzóvá vált, amikor édesen elmosolyodott, s Eleanor megértette, miért
szeretett bele Richárd. Aztán belépett az apátságba, és büszkén az első sorhoz vonult, amelyet
a királyi család tagjainak tartottak fenn. A királynő majd felnyársalta a szemével, mikor
megpillantotta az ezüst fátyolruhát és az ezüstkoronát, de Eleanor tudomást sem vett róla.
Egyedül Williamet látta, aki az oltár lépcsőjénél állt Richárddal. A férfi csak akkor
csatlakozhatott hozzá, ha átadta a menyasszonyt a vőlegénynek. Eleanor megborzongott a
nyirkos falakból áradó hidegtől.
A tömjénszag kis híján elkábította, de a kórus zengő éneke, mely betöltötte a boltozatos
kápolnát, olyan gyönyörű volt, hogy megmámorosodott tőle, és pillanatnyi rosszulléte
megszűnt. Canterbury érseke végre megkérdezte: - Ki adta e nőt ehhez a férfihoz?

William határozott hangon válaszolt. - Én. - Azzal legkedvesebb húga kezét barátja,
Richárd Plantagenet tenyerébe tette.
Attól a pillanattól fogva, hogy férje mellé lépett az első padsorba, a világ megszűnt Eleanor
számára. A férfi megfogta a kezét, melege azonnal átjárta a lányt. Egymás szemébe nézve
ismételték az érsek után az ünnepélyes fogadalmat. Williamnek eszébe jutott a kislány, aki
elkáromkodta magát, mikor belecsípett a pók, és erőt vett rajta az az érzés, hogy örökre
oltalmába vegye Eleanort. Imádni fogja élete végéig.
Eleanor a férfi szemébe nézett, és mindennél jobban akarta hinni, hogy amit a tekintetében
lát, az szerelem. Anglia kiváló tábornagya nem akarta őt, nem választotta őt, Eleanor mégis
bebizonyította neki, hogy büszke lehet rá. Éveken át görnyedt leckéje fölé fáradhatatlanul,
elfojtotta minden szenvedélyét, még a káromkodásról is leszokott. Úrihölgy lett belőle. De
belül pontosan az maradt, aki volt - királyi ereiben vadul, szenvedélyesen keringett a vér -, de
megtanult türelmesnek lenni, sőt ravasznak. Lobbanékonysággal vádolták, s ő rájött, hogyan
leplezze ezt. Kemény munkával és vasakarattal olyan fiatalasszonnyá formálta magát, akivel
büszkélkedhetett a nagyszerű gróf. - Szeretlek - sut-togta William, ő pedig megszorította a
kezét. Ez mindent megért! Tökéletes feleség lesz.
A mulatság két órakor kezdődött a bálteremben, és tíz órán át tartott. A király kérésére
tízezer adag ételt készítettek, s az asztalok roskadoztak a sült vaddisznót és ökröt, húsos libát
és hízott lilét kínáló tálaktól. A halas kocsik Anglia legnagyobb kikötőiből érkeztek,
púpozottan megrakva rombuszhallal és heringekkel, rákfélékkel, angolnával és orsóhallal.
Windsor erdeinek bőséges szarvas- és őzállományából pikáns vadpecsenyés pástétomok ezreit
töltötték meg.
Henrik király szeretett jókedvűen, vidáman mulatni. Ma minden nagyszerű volt. A
trubadúrok az angol sörről és a gascogne-i borról énekeltek. A tiszttartó még soha életében
nem dolgozott ilyen keményen, mint ma, amikor a szolgákat irányította, akik a tányérokat és a
serlegeket vitték az asztalokhoz. Miután a fatányérokat leszedték, a vendégeket a legújabb
hóborttal, egy misztériumdrámával szórakoztatták.
Eleanor végigpásztázta az egybegyűlt hatalmas tömeget, s vidáman mutogatta Williamnek,
hogyan oszlottak a vendégek két táborra, mint két ellenséges csapat, akik harcba indulnak
egymás ellen. Az olyan ősi grófságok, mint Chester, Kent, Norfolk, Northumberland és Derby
mostani tulajdonosai csak az anglonormann nemesi családokkal és az olyan meglett angol
püspökökkel barátkoztak, mint Chichester, Lincoln és York püspöke. Szertartásos palástjuk,
valamint úrhölgyeik jó ízlésről tanúskodó ruhái éles ellentétben álltak a másik táboréval.
A provánsziak, akiknek nagy többsége rokoni kapcsolatban állt az új királynővel, a
legutolsó divat szerint készült ruhát viseltek, néhányan a kontinensről hozatták öltözéküket. A
96
normannok mértékletes stílusával szemben a cifra, feltűnő ruhadarabokat kedvelték, s Savoyai
Thomas-nak mind a tizenegy ivadéka igyekezett öltözékével a figyelem középpontjábe
kerülni.
Winchester befolyásos püspöke körmönfont, haszonleső személyiségét a tudomány és
kellem álarca mögé bújtatta. Érdekei úgy kívánták, hogy a poitouiakat, a gasco-gne-iakat és a
provánsziakat tüntesse ki társaságával, akik most mind nagy haszonnal kecsegtető pozícióba
kerültek.
Mikor a kecskelábú asztalokat a fal mellé állították, hogy helyet csináljanak a tánchoz, a
királynő és csapata élvezettel tett hangos, mulattató megjegyzéseket az angol udvarhölgyek
ruháira. Eleanor észrevette, hogy a fiatal Eve de Braose mindjárt elsírja magát, s úgy döntött,
ő sem marad ki a mókából. Nem kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy nyelvét köszörülje
egy nőszemélyen, aki volt olyan ostoba, hogy őt vagy a férje családjához tartozó bármelyik
hölgyet becsmérelni merje. A királynő legalább fél tucat ud-varhölgye viselte az új divatú,
hetyke, karima nélküli kis fátylas kalapot. Eleanor a menyasszonyhoz fordult: - Nem
szeretném, ha ilyen kalapban érne utol a halál. Szakasztott olyan, mint azok a kis sapkák a
zenészek majmainak a fején, ezekben gyűjtik az alamizsnát is.
Isabellának türtőztetnie kellett magát, nehogy felnevessen, Eleanor pedig fellélegezve látta,
hogy Eve felveti az állát, és mégsem áll neki pityeregni. A királynő, hogy kitűnjön a többiek
közül, új ruhát csináltatott, s ráadásnak egy fátylat, mely körbevette és keretbe foglalta egész
arcát. - Az új fátyol nagyon bájos darab - jegyezte meg a menyasszony nagylelkűen. - Olyan
benne az arc, mint egy virág.
Eleanor szája megrándult. - Kelvirág? - kérdezte, s a körülötte álló hölgyek hahotában
törtek ki a királynő és udvartartása legnagyobb megrökönyödésére.
William lopva megszorította hitvese kezét, Eleanor pedig egy pillanatra elszégyellte magát
kicsinyes viselkedéséért. Nem fogja tönkretenni ezt a napot azzal, hogy ostoba, asszonyi
féltékenykedésbe keveredik. Szikrázóan a férjére mosolygott, aztán kézen fogva csatlakoztak
a táncosokhoz.
William le nem vette a szemét Eleanorról. Őszintén szólva olyan mohó pillantásokkal
bámulta, hogy a lány belepirult. Bár a nők megvetették Eleanor hercegnőt, a Savoyai család
férfi tagjai nem. Eleanor úgy döntött, egyenként csak egy táncot engedélyez nekik az
udvariasság kedvéért, de mikor Savoyai Péter társalgása sikamlós témára váltott, azt kívánta,
bárcsak kikosarazta volna.
A férfi puszta érintésétől is legszívesebben kitépte volna magát táncosa karjából, pimasz
kacsingatásaira pedig inkább lesütötte a szemét, nehogy a francia észrevegye megvetését. Az
a hír járta, hogy Savoyai két fiatal udvarhölgyet is másállapotba hozott, s Eleanor forrón
remélte, hogy a tánc nemsokára véget ér.
- Most, hogy idősödő férje visszatért Franciaországból, egy ideig a hűséges feleséget
kell játszania, de ha elfogadná egy fiatalember szolgálatait, garantálom, hogy elégedett lenne -
súgta neki Savoyai Péter.
Eleanor majdnem tett egy. csípős megjegyzést Savoyai fattyaira, de inkább úgy döntött,
hogy nem is elegyedik vele beszélgetésbe. Félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy szívesebben
venné, ha férje vagy az egyik bátyja lenne a táncpartnere.
- Mikor indultok Cornwallba? - kérdezte aztán, mert Richárd lekérte.
- Mihelyt ki tudom menteni magam a végeérhetetlen mu-latságból, amelyet Henrik
szervezett.
Eleanor elnézően nevetett. - Ezúttal felülmúlta önmagát. Lefogadom, hogy nyakig ül az
adósságban. Menekülj el, mielőtt megajándékoz a saját esküvőd számlájával.
Richárd a lány füléhez hajolt. - Megszöktetem Isabellát, hogy a gyermekcsinálásnak
szentelhessük magunkat. Fiút akarok nemzeni, még mielőtt Henrik megteszi.
Eleanor szája sarka pajkos mosolyra húzódott. - Mi is!
97
 Richárd szeme jókedvűen csillogott, miközben elismerően nézett gyönyörű húgára. - A
nyakamat tettem volna rá.

98
 17.

Mivel minden fontos személyiség helyet kapott éjszakára Westminsterben, csak jóval éjfél
után „fújtak takarodót". Richárd és Isabella titokban örült; ezúttal nem fogják levetkőztetni
csupaszra a menyasszonyt, hogy bebizonyítsák, szeplőtelenül ment a nászágyba, ahogy egy
hajadon szűz esetében tették volna.
Eleanor elbizonytalanodott, és arra gondolt, Isabella talán jobban szeretné, ha valamelyik
lánytestvére kísérné a menyegzői toronyba, de William húga könyörögve kézen fogta. -
Kérlek, gyere velem... csak te tudod megfékezni Richárdot és Henriket, ha botrányosan
kezdenének viselkedni.
Eleanor mentegetőzve nézett férjére, és Isabellával együtt távozott. Mikor William felállt,
hogy kövesse őket, olyan fájdalom hasított belé, hogy kétrét görnyedt. A gyomrában
kezdődött, majd beleszúrt a rekeszizmába, a mellkasába, végül a szívébe. Visszarogyott a
székbe, homlokán veríték gyöngyözött. Az isten szerelmére, életében nem sajgott a mellkasa,
kivéve mikor sérülés érte a harctéren. Mi £ fene van vele? Egy percig nyugodtan ült, remélve,
hogy senki nem vette észre rosszullétét, aztán lassan, erejét próbálgatva megkísérelt lábra
állni. A gyötrő fájdalom olyan gyorsan múlt el, ahogy jött.
William Marshal a tivornyázók hangos serege után ballagott Westminster árnyékos
tornácain át, s azon tépelődött, a gyomrát rontotta-e el, vagy a szíve rakoncátlankodik. Mikor
odaért az ifjú pár toronyszobájához, a helyiséget zsúfolásig megtöltötték a mulatózok, akik
addigra már túl sok angol sört és gascogne-i bort vedeltek. Nyakát nyújtogatva próbálta
megkeresni Eleanort, de nem látta. Hangját azonban tisztán hallotta: - Richárd már eleget
ivott, Henrik. Isabella nem eszméletlen vőlegényre vágyik.
Eleanor érezte, hogy egy kéz markolja meg a fenekét. Megpördült, és a kéjelgő Savoyaival
találta szembe magát. Felemelte a kezét, hogy pofon vágja a férfit, s kilelte a hideg az
undortól. Savoyai szeme résnyire húzódott, Eleanor pedig tudta, hogy épp most szerzett
magának egy ellenséget. Olyan visszataszítónak találta mindannyiukat, hogy egy percig sem
tudott tovább a közelükben maradni. Megindult, hogy kiverekedje magát a helyiségből, és
megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor William megragadta a karját, és kimenekítette a
tömegből. Hálásan simult hozzá, tudta, hogy eljött a pillanat, melyre egész életében várt.
William kihúzott egy fáklyát a falikarból, hogy mutassa az utat a szállásukig. Eleanor
remélte, hogy Brenda és Allan nem vár rájuk. Megmondta a cselédnek és a fegyvernöknek,
hogy kimenőt kapnak ma estére, mert kettesben akar maradni Williammel.
Nézte, ahogy a férfi erős kezével a toronyszoba ajtajánál elhelyezett tartóba tűzi a fáklyát,
aztán mikor beléptek a lakosztályba, hirtelen inába szállt a bátorsága. A kandallóhoz sietett,
melyben még parázslott a tűz, majd a párnákat kezdte rázogatni a székeken, végül a
márványpolcon álló dísztárgyak rendezgetésébe fogott.
William gyöngéden nézte a lány merev hátát. Mögéje lépett, és levette Eleanor fejéről az
ezüstkoronát. A rémület szikráját vélte felfedezni a tekintetében, mikor Eleanor szembefordult
vele, s szíve megállt egy pillanatra. - Ne félj, szerelmem - suttogta.
A lány aggodalma elszállt. - Ó, William, soha nem félek, ha velem vagy, csak akkor, ha
elmész.
A férfi megcsókolta az orra hegyét. - Lehet, hogy nem félsz, de megszeppentél. - Eleanor
mosolygott. - Menj fel... várok, amíg kell.
Miközben a fenti szobába ment, Eleanort melegség és boldogság árasztotta el. Teljes
szívéből szerette Williamet. Kibújt ezüstszínű ruhájából és alsószoknyáiból, aztán kezet
mosott a rózsaillatú vízben. Felvette hálóingét, melyet kizárólag erre az éjszakára varratott. Az

99
áttetsző, levendulaszínű selyem lengén körülölelte testét. Megrázta hollófekete haját, s fürtjei
ragyogó hullámokban borultak meztelen vállára.
William bármelyik pillanatban beléphetett. Gyorsan visszahajtotta a takarót a széles ágyon,
és végigsimított a rózsákkal és koronákkal hímzett fehér vásznon.
William összeráncolt homlokkal ült a tűznél. Csak nem a korral jár ez a fájdalom a
szívében? Gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Eleanor fiatalsága miatt érzi úgy, hogy
eljárt felette az idő. Semmi sem rontja el ezt az estét, döntötte el.
A percek ólomlábakon jártak, miközben Eleanor hátát a párnának vetve az ágyban
ücsörgött. Miért nem jön már? Lehet, hogy elaludt. Csak nem gondolta meg magát? Nem,
William előzékeny, időt adott neki, hogy összeszedje magát. Eszébe jutott Isabella, mit is
tanácsolt, mikor azt kérdezte tőle, miként vegye rá a férjét, hogy végre ágyba bújjon vele?
„Hadd lásson meztelenül, s a természet megteszi a maga dolgát."
Végül Eleanor már nem tudott tovább várni. Zsebre vágta szemérmességet, s a sötét
lépcsőn át leosont az alsó szintre. William szeme örömtói csillogott, mikor meglátta, s azon
nyomban megfeledkezett minden bajáról. A kandallóból áradó fény körülrajzolta Eleanor
meztelen testét az áttetsző hálóingben, s a férfi lélegzetvisszafojtva gyönyörködött a
látványban. Ágyékában tüzet gyújtott a vágy, felállt, a lány pedig kitárt karjába szaladt.
Eleanor a férfi mellére hajtotta fejét, szíve boldogan zakatolt, mikor meglátta férje
szemében a sóvárgást. William ajkával a lány nyakát csókolgatta, miközben testét
gerjedelméhez szorította. Forró lehelete Eleanor fülét cirógatta, s mikor rekedten
belesuttogott, a lány hátán borzongás futott végig. - Hadd vigyelek fel az ágyba.
A sötét lépcsőn felfelé félúton a fájdalom ismét beléhasított. Megállt, mélyet lélegzett,
hogy a sajgó érzés elmúljon a mellkasából.
Eleanor felemelte a fejét a férfi válláról. - Mi a baj, túl nehéz vagyok? - kérdezte aggódva.
- Nehéz? - nevetett William. - Az isten szerelmére, remélem, nem gondolod, hogy túl
öreg és erőtlen vagyok ágyba vinni a menyasszonyomat?
Eleanor felkacagott. Micsoda nevetséges feltételezés egy harcosról! Hiszen William Anglia
kiváló tábornagya, nem igaz?
A fájdalma most is olyan gyorsan enyhült, ahogy rátámadt, így a férfi nem is törődött vele
többet. Gyengéden az ágyra fektette Eleanort. - Nem baj, ha nem fújom el az összes gyertyát?
Ki vagyok éhezve, hogy lássalak.
- Én is látni akarlak - felelte a lány elpirulva. Kíváncsian, izgatottan nézte, hogyan válik
meg William a zekéjétől, ingétől, végül a nadrágjától. Erős lábszárán szálkás izmok húzódtak,
ágyékát gesztenyebarna szőrzet takarta.
Hát így fest egy meztelen férfi, gondolta Eleanor. Aztán helyesbített. Nem, nem
mindegyik. William nem átlagos férfi. Mikor kinyújtotta erős karját, hogy levegye róla a
hálóinget, a lány azt hitte, menten elájul a várakozástól. A ruha a földre hullott, az ágy pedig
megnyikordult, mikor William teljes súlyával ránehezedett. Lágyan a karjába vonta Eleanort,
érezni akarta testén bársonyos bőrének érintését. A lány zihált a gyönyörtől. Mennyire szerette
ezt a férfit, testének súlyát, melegét!
William ujjai a mellére fonódtak. - Drágám, drágám! -mormolta, s addig dörzsölte
hüvelykujjával a bimbókat, míg meg nem keményedtek, aztán a nyelve hegyével folytatta az
édes kínzást.
- Óh - kiáltotta Eleanor kéjesen. A férfi tenyerébe fogta a lágy domborulatokat, és az
ajkához emelte. Közben becézte, bebarangolta a keblek minden egyes négyzetcentiméterét.
Csókjaitól a lánynak elállt a lélegzete, megmámorosodva kívánta, hogy ez sose érjen véget.
Egy ágyban fognak feküdni életük végéig, és soha mást nem fognak szeretni, csak egymást.
- Édes kis szerelmem, milyen régóta várok rád. Eleanor is végtelennek érezte a
várakozást, de megérte minden perc. William visszafogta magát, igyekezett lehűteni
felforrósodott vérét, nehogy erőszakot tegyen a lányon. Eleanor az ő drága kincse, s
100
megfogadta, hogy imádni fogja. - Mondtam már, milyen gyönyörű voltál ma? - kérdezte most.
Kezével egyre lejjebb tapogatózott, de minden új hajlatban elidőzött, tudva, hogy a szerelmi
játék teljesen ismeretlen hitvese számára.
- Éreztem, hogy tetszem neked - felelte Eleanor nagy levegőt véve. - Még soha nem
láttam olyan kékséget, mint az a zafír, melyet tőled kaptam.
- Eltörpül a szemed mellett. A tekinteted olyan, mint egy mély vizű tó... elmerülök
benne - suttogta a férfi, s ujjhegyével szétválasztotta Eleanor asszonyiságának középpontját,
hogy feltárja kincsét.
A lány testén borzongás futott végig William érintésétől, s maga is felfedezőútra indult a
férfi testén. Széttárt ujjaival eljátszadozott izmain, aztán ajkával érintette és megízlelte
William vállát és mellkasát.
A férfi ujjával belehatolt, aztán mozdulatlanul várt, míg Eleanor hozzászokik az
élményhez. A lány felkiáltott, majd rögtön bocsánatot is kért, hisz tulajdonképpen nem
fájdalom volt, amit érzett.
- Drágám, kiabálj annyit, amennyit csak akarsz. Megpróbálok óvatos lenni, de az első
alkalom fájdalmat okoz. - Lassan mozgatni kezdte az ujját, hogy sikamlóssá tegye az utat, s
elviselhetőbbé az első behatolást. Egy idő után Eleanor megemelve csípőjét a férfi kezének
feszítette magát. - Mmm... William. - Puha ajka szétnyílt, mikor az érzéki gyönyör első
szikrája lángra lobbantotta testét. A férfi gyorsan lecsapott a szájára egy szenvedélyes csókkal,
mely a szavaknál is jobban kifejezte, hogy többet akar tőle. Elmerültek a szerelem és a vágy
tengerében, bezárkózva egy selyemgubóba, mely elválasztotta őket a külvilágtól. Az ágy
olyan meghitt hely volt, ahol mindent megtehettek egymással, titokban, kettesben. Maga volt
a mennyország.
Eleanor kinyújtotta a karját, hogy megérintse a keménységét, mely kitartóan nyomódott a
combjához, s mindketten megdermedtek. - Ne! Meg ne mozdítsd a kezed, különben végem -
magyarázta rekedten a férfi.
- William... olyan nagy és kemény. - Elhallgatott, hangjában félelem bujkált.
- Nyugodj meg, drágám. Sokkal jobb, ha kemény és merev. Könnyebb behatolni, bízz
bennem!
- Bízom, William - felelte Eleanor, és kész volt minden irányítást átengedni drága
férjének.
A férfi fölé térdelt, gyűlölte magát, amiért fájdalmat kell okoznia, de már nem tudott
megálljt parancsolni az eztán következő szerelmi játéknak.
Eleanor egymásnak ellentmondó érzelmek viharában hánykódott. Soha nem akart még
semmit ilyen nagyon és ilyen ódzkodva az életben!
- Bocsáss meg, Eleanor - suttogta William, és ezzel vége volt. A lány behunyta a szemét,
piciny kiáltás tört fel ajkáról, mikor a fájdalom és a beteljesülés izzó napsugárként áttört rajta.
Idő kellett hozzá, hogy összeszedje kábult gondolatait. Őszintén szólva, inkább fájdalmat
érzett, mint gyönyört, de élvezte, ahogy testük összefonódott, s tudta, hogy William
férfiassága még meredten áll. Emlékezett rá, hogy sikoltott, bár a férfi is felkiáltott, mintha
belé is fájdalom hasított volna. Most mozdulatlanul hevert. Hát ez volt a kisebbfajta halál,
amelyről Isabella beszélt. Valóban misztikus élmény.
William teste elnehezült, s Eleanor megpróbált kicsit könnyíteni helyzetén. Rájött azonban,
hogy meg sem tud moccanni. - William, agyonnyomsz - mondta gyengéden.
A férfi nem felelt, még csak jelét sem adta, hogy hallotta volna. Elaludt. Fel kell
ébresztenem. A füléhez hajolt, s belekiabált: - William! William! - Bizonytalan félelem
fészkelte belé magát. A férfi nem aludt, eszméletlen volt. Ó, istenem, csak ne lennék ilyen
tapasztalatlan. Elájulhat egy férfi a szeretkezéstől?

101
 William olyan súllyal nehezedett rá, hogy alig kapott levegőt. Eleanor megpróbált aprókat
lélegezni, miközben jeges rémület öntötte el. Nem akarta elhinni, amitől félt, újra és újra azt
mondogatta magának, csak még egy kicsit bírja ki, és minden rendbe jön.
Nem tudta, meddig feküdt satuba szorítva a férfi alatt, míg végül eszét vesztve sikoltozni
nem kezdett. A következő, amire emlékezett, hogy Rickard de Burgh ront be a toronyszobába
a sáncról, és leemeli róla William testét.
De Burgh döbbenten bámult a meztelen hercegnőre, szüzességének vérfoltjára a hófehér
lepedőn, s Anglia tábornagyának, Pembroke grófjának holttestére. Behunyt szemmel Eleanor
hálóköntöse után tapogatózott. - Mylady, szegény drága mylady - suttogta.
- Nem, Rickard, nem! Segíts meg, édes Jézus, segíts meg! Nem halhat meg! Nem
engedem, hogy meghaljon! - Ráborult William meztelen testére, és felzokogott.
- Eleanor, ő elment, nem hozhatjuk vissza.
A férfi szavaitól visszahőkölt. - Ne szólítson így! Ez a név el van átkozva!
Rickard lefeszítette a grófnő karját a férjéről, és bebugyolálta őt a köntösbe.
- Hívjon orvost... hívja a királyt! - kiabálta Eleanor hisz-térikusan.
- Még a halál angyala sem tudná visszaadni őt önnek, mylady. Gyorsan, Eleanor, mielőtt
ellepik az egész helyiséget... mi történt? William beteg volt? Netán ivott valami bort, melyet
bekészítettek a szobájába? - kérdezte Rickard gyanakodva.
A lány a fejét rázta, halottsápadt volt. Rickard Eleanort féltette, nem Williamet. Bárcsak
tehetett volna valamit, hogy megakadályozza a tragédiát! Nem volt más választása, közölni
kellett a váratlan halálhírt, s csak azért imádkozott, hogy ne érje vád ezt az ártatlan leányt. -
Szüksége van egy udvarhölgyre, aki gondoskodik önről - mormolta, mikor visszahajtotta a
takarót a vérfoltos lepedőre. Eleanor meg sem hallotta, mit mond. Mikor Rickard távozott,
kétségbeesetten kapaszkodott William hideg kezébe.
A toronyszoba hamarosan megtelt a lesújtott rokonokkal, papokkal, doktorokkal, s még
többen gyülekeztek az alsó szinti helyiségben. A király hamuszürke arccal illetlenül a sarokba
okádott. A holttestet két doktor vizsgálta meg, aztán Eleanorhoz fordultak, hogy kifaggassák.
- Mondja el pontosan, mi történt, miután visszavonultak! - parancsolta vádlón a király
magánorvosa.
Eleanor kézfejét a szájához szorította, miközben igyekezett összeszedni erejét, hogy
értelmesen tudjon beszélni. -William felvitt az ágyba, és... - Ennyit sikerült kinyögnie, s a
szavak cserbenhagyták.
- Ezeken a meredek lépcsőkön? - hitetlenkedett a doktor. A társához fordult. - Hány éves
volt a tábornagy?
- Negyvenhat. - Mindketten Eleanorra pillantottak. - És ön?
- Tizenhat - válaszolt a lány. - Majdnem tizenhét - helyesbített aztán.
- Nincs egy éve, hogy a tábornagy önnel él, igaz? - folytatta a doktor továbbra is vádló
hangsúllyal.
Eleanor csak bólintott.
- Mondja meg az igazat, grófné, fiatal szeretője van? Eleanor Rickard de Burghöt
kereste a szemével, de a férfi tudta, nem siethet a védelmére, különben megvádolják, hogy a
szeretője. Eleanor némán a fejét rázta, hullámokban öntötte el a nyomorúság.
- Hányszor kényszerítette ma este házassági kötelességei teljesítésére a férjét?
Mit hordanak össze itt ezek az emberek, csodálkozott magában, s szívét bánat járta át.
Kezét a fülére tapasztotta, és sikoltozni kezdett. - Henrik, hallgattasd el őket! - De a király
maga is romokban hevert annak az embernek az elvesztése miatt, akit apjaként szeretett. Meg
sem próbálta leplezni könnyeit, a királynő és a Savoyaiak pedig túláradóan sajnálkoztak
felette.
A király orvosa kijelentette: - Nyilvánvaló, hogy az idősödő tábornagy számára túl nagy
megerőltetést jelentett egy tizenhat éves lánnyal kötött házasság. Meghasadt a szíve,
102
miközben követelőző feleségét igyekezett kielégíteni. Ha tudtam volna, hogy Pembroke
grófja szívbetegségben szenved, adtam volna neki egy darabka korallt, hogy tartsa mindig a
szájában.
Eleanornak zúgott a füle, s egy pillanatra minden elsötétült előtte. Kezét esdeklően Richárd
felé nyújtotta, de a férfit teljesen lekötötte hitvese vigasztalása, aki megrendülten állt bátyja
holtteste előtt.
A doktor diagnózisa szájról szájra járt a lakodalmas vendégek között, akik a világ minden
kincséért sem szalasztották volna el, hogy jelen legyenek ennél a végzetes drámánál.
Brenda a termen át Allanre pillantott. Mindenki arcán megrázkódtatás ült, csak az Allanén
nem. Még csak meg sem lepődött. Sőt vonásai önelégültséget tükröztek, mintha mértéktelen
büszkeség töltötte volna el egy nagyszerű tett véghezvitelétől. A lánynak eszébe jutott, hogyan
sürgölődött a férfi végig az ünnepség alatt a tábornagy körül, étellel kínálva, újratöltve
serlegét, s a gróf most halott volt.
Mikor Allan elkapta Brenda tekintetét, leolvasta arcáról a gyanakvást. A lány túl sokat
tudott. Világos utasítást kapott. Nem hagyhat semmilyen elvarratlan szálat, semmit, ami
elvezethetne Winchesterhez. A püspökkel való utolsó találkozása alkalmával félreérthetetlenül
tudtára adták, hogy ha nem teljesíti sürgősen az alkut, az életével játszik. Intett Brendának,
hogy kövesse a tornácra. Észrevétlenül lopózhattak ki, hiszen e pillanatban mindenkit az
kötött le, hogyan fogják lehozni a tábornagy holttestét a toronyszobából.
Eleanor hirtelen felocsúdott. - Ne nyúljanak hozzá... senki ne merjen hozzányúlni! - Mint
egy megtébolyodott, úgy állt ott, testével torlaszolva el az utat az ágyhoz. - Kifelé! -ordította.
- Kifelé, mindenki!

A király és a királynő vezette a menetet, majd távoztak a Savoyaiak, a püspökök, Richárd

és Isabella. A két doktor maradt, vádló pillantásokat lövellve Eleanor felé. A lány mint egy
bosszúálló angyal nézett szembe velük. - Kifelé! - bömbölte.
Tudták, hogy nem sok választásuk maradt. Eleanorra rátört a Plantagenet-féle dühroham.
Sokszor tanúi voltak már effélének az édesapjánál.
Eleanor bezárta az ajtót, aztán visszament az ágyhoz. Olyan volt minden, mint egy
rémálomban. Mindjárt felébred, és az egésznek vége. Bűntudat árasztotta el. Térdre rogyott,
tenyerébe fogta a férfi kezét, és az arcához szorította. - Istenem, William, mit tettem veled? -
„Bocsáss meg, Eleanor", ezek voltak a férfi utolsó szavai. Istenem, nekem ki fog
megbocsátani? Könnyekkel áztatta William kihűlt kezét. Egyre csak az zakatolt a fejében: Ne
hagyj el, ne hagyj el-, ne hagyj el, ne hagyj el!
Fenn a magasban a palota sáncán Brenda és Allan úgy álltak egymással szemben, mint két
vérengző fenevad. Mielőtt a lány vádjait a fiú fejéhez vághatta volna, Allan ujjai Brenda
nyakára fonódtak. Haláltánc kezdődött. Brenda felrántotta térdét, és teljes erőből a férfi
heréjébe rúgott. Abban a pillanatban, hogy Allan szorítása engedett, fejével a mellkasába
öklelt, és átlendítette a mellvéden. Mélyet lélegzett, hogy enyhítsen sajgó torkán, s mielőtt
kifújta a levegőt, émelyítő puffanást hallott lent a járdakőről.
Lerogyott a sötétben, a félelemtől szinte földbe gyökerezett a lába. Egy szóval se árulhatja
el gyanúját senkinek. Winchester megparancsolta Allannek, hogy ölje meg. Menekülnie kell.
Mire megvirradt, valaki eltakarította a jelentéktelen fegy-vernök tetemét. Az egyszerű
szolga és a cseléd eltűnése senkinek sem szúrt szemet a súlyos tragédia közepette, mely
gyökeres változást hozott az ország nemeseinek életében.

103
 18.

Anglia tábornagya felravatalozva feküdt a Westminsterben. Fiatal özvegye, akit mélyen

lesújtott a halála, olyan volt, mint egy kísértet. Egy pillanatra sem mozdult el a holttest mellől,
maga fényesítette ki páncélját és adta kezébe kedvenc kardját. Midőn megfésülte, nem értette,
mikor őszülhetett meg a férfi.
Ott virrasztott az ágaskodó vörös oroszlános lepellel letakart ravatal mellett, mikor a
nemesek lerótták tiszteletüket a halott előtt. Később majd London polgárait is beengedik, de
egyelőre a királyi család, a Marshalok és ötvenmérföl-des körzetből az egyház összes szolgája
az apátságban tolongott.
Henrik a főurak támogatásával érkezett, de nem volt hozzá lelkiereje, hogy közelebb
menjen. Eleanor szenvtelenül nézte, ahogy bátyja szeme megtelik könnyel, és elfordul.
Gondolatban Williammel beszélgetett, érezte, hogy a férfi hallja minden szavát, és tud minden
gondolatáról, mindenről, ami csak felötlik benne. Eleanor tudta, csak addig képes kitartani,
amíg Williammel van. Erőnek erejével rávette magát, hogy ne gondoljon a temetésre.

Canterbury agg érseke William lelki üdvéért imádkozott, Chichester érseke pedig elcsépelt
vallási szólamokkal igyekezett megnyugtatni Eleanort. Az ifjú özvegy úgy érezte, megszakad
a szíve. Minden dobbanásba belesajgott. De ő nem bánta, szinte élvezte e mérhetetlen kínokat.
Szenvednie kellett.
Péter des Roches, Winchester püspöke keresztet vetett William homlokára, s Eleanor arca
megrándult, mikor a férfi kolbászujja férje hideg testéhez ért. Mikor a Marshal testvérek és
unokatestvérek elvonultak mellette, hűvösen végigmérték. Tudta, hogy Anglia
legvagyonosabb családjának tagjai szerint William még most is élne, ha nem veszi őt
feleségül. Osztotta a véleményüket és lelkiismeret-furdalás gyötörte.
A királynő az elmaradhatatlan Savoyaiak kíséretében érkezett. Szánakozó pillantást vetett
Eleanorra, és megszólalt: - Egyet se félj, drágám, majd találunk neked egy másik férjet.
Eleanor megdermedt. - Soha többé nem megyek férjhez - jelentette ki határozottan.
A királynő nevetése sértette a fülét... sértette egész lelkét. Micsoda gyalázatos teremtés,
hogy így mer beszélni William előtt.
- Legközelebb fiatalabb férjed lesz. - A királynő közelebb hajolt. - Savoyai Péter már
érdeklődött felőled - súgta, s szemérmesen hajdani szeretőjére nézett.
Eleanor kiabálni kezdett. - Soha többet nem megyek férjhez! Szüzességet fogadok! Örök
özvegységet!
Canterbury, Chichester és Winchester püspöke azonnal előreléptek, hogy szentesítsék az
esküt, melyet Pembroke grófnője oly lelkesen vállalt. Még mielőtt kiáltása visszhangot verve
a boltozatos szentélyben elhalt volna, kezét már a Bibliára is helyezték. Eleanor örömmel,
szívből tette le a fogadalmat, csak azon csodálkozott, miért érez megvetést a püspökök iránt.
Aztán eszébe jutott Írország és Ferns püspökének átka. „A hatalmas Marshal családnak
befellegzett. Egy generáció múlva kipusztul e név. Ön végrendelet nélkül hal meg, s öröksége
ebek harmincadjára jut." Eleanor a hasára szorította a kezét. - Kérlek, Istenem, add, hogy
William gyermekét hordjam a szívem alatt - könyörgött.
Pembroke grófnője harmincórányi virrasztás után összeesett. A St. Bride-apácarend
főnökasszonyát hívatták, hogy ápolja a bánat sújtotta fiatal özvegyet. Eleanort csónakon a
Durham-házba vitték. A szolgákat mélyen megrendítette szeretett grófjuk váratlan halála.
A rendház főnökasszonya és két apáca, akik gyermekkora óta egy fedél alatt éltek
Eleanorral, éjjel-nappal vigyáztak rá. Egyszer olyan eszelőssé vált, hogy féltek, kárt tesz
magában és megtébolyodik. A házban síri csend uralkodott; gyászolt az egész háznép. Az eső
104
megeredt, és mintha hetekig nem akart volna elállni. Mikor a londoniak felpillantottak a
Temzéről az elsötétített ablakokra, úgy tűnt, mintha az épület köveinek könnyei potyognának
bánatukban.
Végül Eleanor már nem hivatkozhatott tovább rosszullétre, és vonakodva elhagyta
betegágya oltalmát. Senki sem szólította már Eleanornak, hanem Pembroke grófnőjének, és ez
megnyugvással töltötte el. William szelleme ott kísértett minden szobában. A Durham-ház
ízléses bútorai fájdalmas emlékeket ébresztettek a fiatal nőben.
Szüntelenül didergett, míg meg nem találta William színes bársonyzekéjét, és magára nem
öltötte. Gyakran belebújt, simogatta a puha anyagot gondolataiba merülve. Mikor gyötrelmeit
nem tudta tovább elviselni, ebben a bársonyzekében aludt.
Három hét múlva a családi birtokokat igazgató Richárd Marshal Normandiábóf való
visszatérése űzte ki menedéké-

bői. Most, hogy William halott volt, Richárd eljött, hogy rátegye a kezét a dúsgazdag
Marshal család birtokaira és tisztségeire. Szigorú, eltökélt ember volt, aki gyanakvást és
haragot táplált minden Plántagenettel szemben.
Pembroke grófnőjének nem volt más választása, mint a királyhoz fordulni. Henrik
meglepődött, mikor meglátta gyönyörű húgát. Attól félt, Eleanor éktelen haragra gyúl, hogy
elveszíti a Durham-házat, de nem így történt. A lány olyan lehangolt volt, hogy Henrik
aggódni kezdett érte. -Nem számít, Henrik - mondta Eleanor halkan. - Csak a szívemet
fájdítanám vele, hogy ott lakjam William nélkül.
Richárd Marshal már korábban látogatást tett Henriknél. A király előre dörzsölte a tenyerét,
hogy megkaparinthatja a Marshal-birtokokat, ugyanis ha nagy vagyonnal rendelkező nemes
halt meg fiú örökös nélkül, földjei visszaszáll-tak a kancelláriára, s ily módon a király
használatába. Richárd Marshal azonban kijelentette, mivel Williamnek nem született fia, ő az
örököse, és ezt törvényes papírokkal is tudja bizonyítani.
- Nem kedvelem ezeket a fiatal Marshalokat - jelentette ki a király ingerült hangon, bár
tudta, nem engedheti meg magának, hogy szembeszálljon egy ilyen gazdag családdal. A pénz
nagy úr volt. A békesség kedvéért készségesen feláldozta a Marshal-birodalom Eleanorra eső
részét, ugyanis úgy tűnt, a húgának fogalma sincs róla, hogy mindennek az egyötöde őt illeti
meg. És nemcsak Angliában, hanem Normandiában, Írországban és Walesben is.
- Vissza kell jönnöd Windsorba - erősködött Henrik, s közben azon gondolkodott,
miként mondja meg testvérének, hogy Savoyai Péter betelepedett régi lakosztályába.
Eleanor szomorúan elmosolyodott. - Az udvarnál csak egy Eleanornak van hely. Semmi
mást nem akarok, mint békét, nyugalmat és magányt.

Isteni szikra pattant ki Henrik fejéből. Megfogta a húga kezét. - Saját udvart kell tartanod.
Tiéd lehet apánk régi rezidenciája a külső várnegyedben, ahol teljes egyedüllétet élvezhetsz.
Nagyapánk a messzi Bredfordshire-ből hozatott kövekből építette azokat a lakószárnyakat. A
János király torony derékszög alakú, s hátul, azt hiszem, van egy fallal körülvett sziklakert is,
amelynek csupán egyetlen kulcsa van.
Eleanor hálásan szorította meg Henrik kezét. - Köszönöm. A Durham-ház szolgái arra
kértek, tartsam meg őket a szolgálatomban. - Henriknek nagy kő esett le a szívéről, hogy nem
neki kell fizetnie a lány cselédjeit. Hosszan nézett Eleanor törékeny alakja után. Hova tűnt az
a lány, akinek a szeme zafírkéken csillogott? Hova tűnt az a kis-húg, aki fültövön vágta, hogy
móresre tanítsa? Hova tűnt a hercegnő, aki irányította a Plantageneteket?
105
 Aznap, amikor William Marshalt eltemették, Winchester püspöke a király nevében
megparancsolta Hubert de Burghnek, hogy adja át a tulajdonában lévő királyi várakat Stephen
Segrave-nek. S hogy a sértést még jobban betetőzze, kinevezte Segrave-et ítélőbírónak. Mikor
Hubert nem tudott elszámolni a kezén átfolyt pénzzel, személyes vagyonát elkobozták.
Menekülés közben elkapták, és a londoni Tower legmélyebb tömlöcébe vetették, miközben
fényűzően berendezett lakosztályai üresen tá-tongtak a feje felett.

Falcon de Burgh visszakísérte Michaelt Angliába. A Bris-toli-csatornán át hajóztak be két

tucat legkiválóbb emberük társaságában. Miközben a Londonig tartó száz mérföldet
megtették, de Burgh azt remélte, feleslgesen hagyta el Írországot, de mikor megérkeztek a
fővárosba, és megtudták, hogy Hubertet megfosztották Anglia ítélőbírói címétől,
bebörtönözték, és leghűségesebb szövetségese, William Marshal halott, Falcon de Burgh
tudta, egy perc vesztegetni való ideje sincs. A Temze partján egy Bag ONails nevű fogadóban
szálltak meg. Az éj leple alatt Falcon Rickardért küldetett.
Esőcseppek hulltak a padlóra, mikor Rickard de Burgh lekanyarította válláról átázott
köpönyegét és a hívogató tűzhöz lépett. - Apám, Mick, hála az égnek, hogy itt vagytok.
Falcon de Burgh észrevette, hogy fia szemében ugyanaz a zöld fény világít, mint a
sajátjában, és tudta, hogy Rickard előre megjósolta a katasztrófát. - Magammal hoztam az
embereimet - mondta Falcon halkan. - Á hátsó szobában összeállítjuk a tervet, de bármilyen
piszkos munkát kell vállalni, azt én fogom elvégezni... tudom is, hogyan.
- Az a gyanúm, hogy a tábornagyot megmérgezték -mondta Rickard halk, feszült
hangon.
- Ha tényleg így van, bizonyára útjában állt valakinek, aki nagyra törő célokat dédelget
magában. William elejét akarta venni Hubert meghurcoltatásának. Ti sem állhattok ki
nyilvánosan a bácsikátok mellett. Sőt azt akarom, hogy a király szolgálatába szegődjetek.
Mick elhúzta a száját. - Az maga lenne a kínszenvedés. Henrik szánalmasan jellemtelen.
Olyan, mint egy szélkakas. Hubert és William voltak a kedvencei. Apja helyett apja volt mind
a kettő, s nézd meg, hova jutottak.
Falcon felemelte forradásos kezét. - Nem akarlak a vesztes oldalon látni benneteket. Ha
valakinek volt mersze megmérgezni William Marshalt, a fiatal Marshalok élete fabatkát sem
ér. Többet kideríthettek, ha a királyt szolgáljátok. Henrik gyenge, de nem gonosz. Valaki
manipulálja. - A három férfi most először mosolyodott el. - Na jó, mindenki manipulálja.
- A király szeszélyes, mint minden londoni. Hitvány ha-zugságokat terjesztenek
Hubertről. Hallottam, hogy azt beszélik róla, ő mérgezte meg a tábornagyot, és fekete mágiát
alkalmazott Henriken, hogy a befolyása alá kényszerítse
- számolt be a hírekről az apjának Rickard.
- Legközelebb azzal fogják vádolni, hogy a skót királyi cím megszerzése érdekében
csábította el Margit hercegnőt
- folytatta Mick.
- Anglia nemcsak Londonból áll - felelte Falcon. - Nem a farok csóválja a kutyát.
Anglia nem felejtette el, hogy Hubert űzte ki a franciákat.
Rickard apja sötét, baljós szemvonásait fürkészte. - Ki akarod szabadítani a Towerból?
- Hogyan és mikor, nem kell tudnotok. De azt hiszem, Devizesbe viszem az egyház
menedékébe.
- Kiváló választás! - értett egyet Rickard. - Ugye János király a devizesi várban őriztette
a fiatal Henriket?
Falcon bólintott. - Kihozták Devizesből, és megkoronázták.
106
 - Devizes nem Stonehenge északi részén van? - kérdezte Mick.
Falcon gondolataiba merülten bólintott. Stonehenge-nél pillantotta meg először varázslatos
Jasmine-jét. Vére felforrósodott, szíve meglódult. Hogy a pokolba mondja el neki, hogy drága
barátja, William a sírban fekszik?
Mire de Burgh és emberei megérkeztek Huberthez, a férfit már kivallatták.
Kényszerítették, hogy írjon alá egy papírt, amelyben lemond mindenéről, amit a templomos
lovagok őriznek. Aranyról, evőeszközökről, ékszerekről és száznál is több hosszú nyakú,
nemesfémből készült, csiszolatlan drágakövekkel gazdagon kirakott serlegről.
Falcon de Burgh feltáplálta a férfit, ellátta sebeit, aztán átadta a devizesi egyház papjainak.
Embereivel visszavonult felesége salisburyi várába, hogy kivárja a fejleményeket. Nem
sokáig kellett várnia. Winchester püspökének parancsára a zsoldosok elhurcolták Hubertet
menedékéből, és három béklyóval Devizes tömlöcének falához bilincselték.
Falcon de Burgh felháborodva tájékoztatta Salisbury püspökét, majd rögvest London
püspökéhez rohant, s közölte vele, hogy megsértették Hubert menedékjogát. A két püspök
Canterbury érsekével együtt felelősségre vonta Winchester püspökét.
Henrik a kezét tördelve tanácskozott Péter des Rochesszel. Gyűlölte az összetűzést, s
általában kibújt alóla.
- Ön a király! - érvelt Winchester. - Miért engedi, hogy parancsolgassanak felségednek?
- Félreérthetetlenül tudtomra adták, hogy a bárók ki vannak kelve magukból, s az angol
főrendre kell hallgatnom.
- Angliában nincs főrend - gúnyolódott Winchester, kedvenc mondását hangoztatva.
- A tanács közölte, hogy nincs bizonyíték Hubert ellen sem gyilkosságra, sem fekete
mágiára - kötötte az ebet a karóhoz Henrik.
- Akkor itt az ideje, hogy új tanácsot válasszon - ajánlotta Winchester.
Henrik ezt ragyogó elgondolásnak tartotta, azonnal neki is látott volna a megvalósításához,
de ettől jelenlegi gondjai még nem oldódtak volna meg. - Ha nem adok oltalmat Hubertnek, a
püspökök és az érsekek kiközösítenek, ahogy apámmal tették. Nincs más választásom.
Winchester elmosolyodott. - Mindenképpen az egyház menedékébe kell visszaküldeni
Hubertet. Csak gondoskodjék szigorú őrségről, hogy de Burgh ne kaphasson élelmet.
Hamarosan szabad akaratából fogja elhagyni menedékét.
- Milyen ragyogó elme ön, püspök úr!
- Ha már a ragyogásról beszélünk, felség, várja meg, amíg meghallja, mit tervezünk az
idén a karácsonyi ünnepekre Winchesterben.

A Bag ONails fogadóban három alak ült a hátsó terem füstös zugában. Falcon de Burgh
bőszen vitatkozott fiaival. - Mick, ha velünk tartasz, soha többé nem mehetsz vissza
Londonba és a király szolgálatába.
- Nem érdekel! Felfordul a gyomrom az udvar bűzétől. Minden kegyben a külföldiek
részesülnek. Ha ennek vége, Connaughtba megyek, ahol nem a Plantagenetek, hanem a de
Burghök az urak!
Falcon felvonta a szemöldökét, mely olyan fekete volt, mint a holló szárnya, és kérdőn a
másik fiára nézett.
- Hűséget fogadtam William Marshalnak... s úgy érzem, hűséggel tartozom Pembroke
grófnőjének is - felelte halkan.
Apja fürkészve pillantott rá. - Reménytelen dolog olyasvalakit szeretni, aki szüzességi
fogadalmat tett.
Rickard egy pillanatra behunyta a szemét. - Nincsenek illúzióim ebben a dologban.
Sajnálom, hogy fogadalmat tett, mert semmit sem szeretnék jobban, mint látni, hogy egy erős
férfi van az oldalán, aki megvédi. Kivárom ezt az évet a király szolgálatában. Akkorra, azt
107
hiszem, Eleanor bevonul apácának. Ha megteszi, nyugodt szívvel térhetek vissza Írországba. -
Váratlanul fivérére és apjára mosolygott. - De ha azt hiszitek, hogy megfosztom magam attól
az élvezettől, hogy miszlikbe szabdaljam Hubert őreit, és felhúzzam a golyóikat az első fára,
nagyon tévedtek!
A Falcon embereiből álló egyik tábor biztonságos helyre, északra vitte Hubert gyermekét
és feleségét, Margit hercegnőt. A király attól való félelmében, hogy Angliára haragítaná
Skóciát, soha nem merte volna pellengérre állítani Margitot. De manapság túl gyakran
történtek balesetek.
Falcon de Burgh koromsötét éjszakát választott a had-művelethez. A másik oka annak,
hogy Devizes mellett döntött, a vár közelsége volt a Bristoli-csatornához, ahol hajója
horgonyzott. A Severn folyón át hamar áthajózhatnak Walesbe, ahová a király parancsa már
nem ér el.
A de Burghöknek kemény, véres küzdelmet kellett vívniuk, hiszen feleannyian voltak, mint
az ellenség, de Falcon tudta, hogy a meglepetés ereje és embereinek bátorsága az ő malmukra
hajtja a vizet. Mikor a hajnal első sugarai felragyogtak a devizesi váron, s reggeli pára kezdett
gomolyogni a bástyákon, egyszeriben mintha a föld nyelte volna el a foglyot és az őröket.
Ismét felröppent a hír a fekete mágiáról, de sokan inkább úgy vélték, ne szólj szám, nem fáj
fejem.
Másnap este Sir Rickard felajánlotta szolgálatait Henriknek, s nyíltan flörtölt a királynővel.
Falcon ugyanekkor már úton volt hazafelé Jasmine-jéhez. Mick rájött, apjának igaza volt,
mikor azt mondta: „Minden csata eldől, még mielőtt megvívják."

108
 Második rész

19.

Eleanor, Pembroke grófnője több mint egy évig gyászolt. Kezdetben az ő nevétől volt
hangos egész London. Vörös hajú cselédjének gaztette csak tetézte az övét, s a szexbotrány
hónapokig lázban tartotta az udvart.
Ahogy azonban teltek a hónapok, a sápadt fiatalasszony iránti érdeklődés elült, s még a
kéjsóvár Savoyaiak is megfeledkeztek róla, miután fogadalma megközelíthetetlenné tette őt.
A királynő kiheverte féltékenységi rohamait, hiszen mi jó van gúnyos megjegyzéseket
tenni valakire, ha az nem válaszol. Most, hogy sógornőjének csillogó hajkoronáját szorosan
befonták, a királynő aranyfürtjeinek nem akadt párja az udvarban. Jót mulatott rajta, milyen
kedvezően alakultak az események. Megesküdött rá, hogy mindenkit elvadít a hercegnő
mellől, s a munka oroszlánrészét a sors elvégezte helyette. A zárda ajtaja hamarosan
becsukódik Eleanor Plantagenet mögött, s többé még csak gondolnia sem kell rá egész
életében. Attól a naptól fogva ő lesz Anglia első számú szépsége!
Egy évébe telt, hogy elérje célját, de azzal, hogy félreállította az útból Hubert de Burghöt
és William Marshalt, Péter des Roches, Winchester püspöke teljhatalmú pozíciót szerzett a
birodalom kormányzásában. Törvénytelen fiával, Péter des Rivaux-val az irányításuk alá
vonták az erődítményeket, az erdőket, felügyeltek a királyi udvartartásra, s ők neveztek ki
minden főispánt. Nem bízták senkire a hatalom gyakorlását, inkább egy kézben
összpontosították. A westminsteri hivatalnokok intézték az egész ország ügyeit, a külföldi
zsoldos katonák pedig gondoskodtak a törvény betartásáról. Rémuralmat tartottak
egyszemélyes kormány-zattal.
Winchester püspöke aljas rágalomhadjárattal egymás ellen uszította a bárókat, nehogy
egyesíthessék erőiket, s így az érsekekre maradt, hogy képviseljék Anglia érdekeit. A
befolyásos Lincoln érsek, aki a legnagyobb angol egyházmegyét tartotta a kezében, rávette
Chester grófját, hogy figyelmeztesse a királyt, Winchester tanácsai veszélybe sodorják a
birodalmat, mert a nép ellen hangolják Henriket. Az idős Chester gróf azonban váratlanul
meghalt, s mintha minden hang, mely az angolt pártfogolta, elhallgatott volna. A bárók vezér
nélkül maradtak. Egy időben Richárd herceget éltették, a férfit azonban mostanság teljesen
lekötötte a birodalom új pénzérméjének kibocsátása, mely vállalkozás felemésztette minden
idejét és érdeklődését.
Henrik napjai vidámságban teltek. Levették válláról a birodalmi ügyek intézésének súlyos
terhét, s így több ideje maradt eleven feleségére, s annak elbűvölő, szórakoztató
udvartartására. Részesedést kapott a haszonból, melyet Richárd a pénzverésből learatott,
Simon de Montfort pedig békét teremtett Gascogne-ban. Henrik hazahívatta a hadvezért, hogy
beiktassa mint Leicester grófját. Most, hogy Chester grófja meghalt, úgy döntött, nagylelkű
lesz Simonhoz, és neki adományozza mindazokat a birtokokat Leicester körül, melyek az ősi
címmel jártak.

Simon de Montfort meglepődött, amikor megtudta, hogy Hubert de Burghöt letaszították

Anglia ítélőbírájának magas posztjáról, s hogy a férfi Walesbe menekült. Chester halála nem
okozott megrázkódtatást számára, nemcsak mert haszna származott belőle, hanem mert
109
Chester szép kort is ért meg. Ami viszont mellbe vágta, az William Marshal halála volt.
Jóllehet már több mint egy éve történt, Gascogne-ba egyetlen szó sem jutott el az esetről. Az
utolsó hírek szerint, melyeket Simon a Marshalokról hallott, Richárd feleségül vette William
húgát. Simon eltöprengett rajta, vajon szándékosan hallgatták-e el a tábornagy halálhírét.
Henrik ünnepséget szervezett Simon hazatérésére, és meghívta őt Winchesterbe a
rendkívüli karácsonyi mulatságra. Simon legnagyobb bosszúságára a király őt szemelte ki új
kedvencének. Hubert és William az apafigurát testesítették meg a fiatal király számára, és
Simon hamar rájött, hogy rá is ugyanez a szerep vár. Bár egyidős volt vele, Henrik hozzá
képest testileg és szellemileg is annyira elmaradt a fejlődésben, hogy felnézett rá, és
dicsőítette.
Simont aggasztotta az ország kormányzása. Mindent szeretett Angliában. Igazi angolbarát
volt, sokkal inkább angol, mint maguk a szigetlakók.
Újévkor Henrik bőkezű ajándékot adott de Montfort-nak, jogosultságot a Leicester
közelében fekvő coventri birtokokra. Simont súlyos adósságok terhelték Henrik gascogne-i
csatározásai miatt, de ahhoz elég széles látókörű volt, hogy felismerje, a föld hatalmat jelent.
Csodák csodájára senki sem vette rossz néven az újonnan érkezőre záporozó kegyeket, talán
mert a királynőnek elég volt csupán egyetlen pillantást vetnie a fekete, lenyűgöző szépségű
Apollóra, s úgy döntött, megteszi a „Királynő Emberévé".
Simon embereivel Leicesterbe és Coventrybe látogatott, hogy bepillantson új tulajdonainak
igazgatásába. Tapasztalatból tudta, hogy erős kézzel kell irányítania háznépét, ha valaha is ki
akar mászni a sokasodó adósságból. A király és a királynő csak azért engedték el, mert
megígérte, hogy amint az udvar tavasszal visszaköltözik Windsorba, visszatér hozzájuk.
Nyitva tartotta a fülét, mit rebesgetnek William Marshal haláláról, s kikérdezte két
fegyvernökét a pletykákról. Guy, aki barátságban állt a király fiatal lovagjaival, csak
ugyanarról a történetről tudott beszámolni, ami a tábornagy halála után kapott szárnyra.
- Az emberek úgy tudják, a felesége ölte meg.
- Hogyan? - kérdezte nyersen Guy apja, Rolf.
- Öreg volt, s fiatal lányt vett el. Felesége tizenöt éves korától éltek együtt, de csak alig
egy évig!
- Mit akarsz azzal mondani, hogy csak alig egy évig? -kérdezte Rolf értetlenül.
Guy Simonra kacsintott, majd magyarázni kezdett az apjának. - Túlhajszolta magát az
ágyban, hogy kielégítse a hitvesét.
- Szamárság! - felelte Rolf. - A tábornagy egyidős volt velem, meg sem látszott rajta az
idő. - A telhetetlen Planta-genet hercegnőnek nyilvánvalóan túl öreg volt. Aktus közben halt
meg!
Rolf megerősítést várva Simonra nézett. De Montfort bólintott. - Én is így hallottam.
A kétkedést Rolf arcán elismerés váltotta fel. - Szerelmeskedés közben halt meg... micsoda
vég!
A fegyvernökökből önkéntelenül kitört a nevetés, noha tudták, milyen nagyra becsülte
Simon de Montfort a tábornagyot. - Bizonyára a füledbe jutott, mit mesélnek Eleanor
hercegnő vörös hajú cselédjéről - kérdezte Guy.
- Sok mindent hallottam, de nem vagyok olyan hiszékeny, hogy mindenfélének bedőljek
- felelte nyomatékosan Rolf.
- Ezek a mesék igazak. A férfiak ritkán ismerik be, ha csődöt mondanak. Ez a cseléd
olyan kéjsóvár, hogy hat férfi is alig bírta kielégíteni. - Az öregre kacsintott. - Hat angol.
Kíváncsi lennék, próbálta-e franciával.
Simon elmerengett. - Úgy látszik, az udvarnál a hölgyek erkölcsei, legyenek szolgák vagy
hercegnők, kívánnivalót hagynak maguk után. - Lovát Rolfhoz vezette. - Nyergeld fel a másik
lovamat. Solymászni megyek a windsori erdőkbe. - Azzal Simon de Montfort elindult az
istállóhoz a madaráért.
110
 - Nem volna szabad így beszélned őlordsága előtt - dorgálta meg Rolf a fiát. - Tudom,
hogy nincs a világon még egy ember, akivel ilyen könnyű szóba elegyedni, de elfelejted, hogy
most már befolyásos gróf. - Levette a nyerget, a zablát és a kantárt a lóról, s csutakolni kezdte
az állatot. - Azt mondod, vörös hajú parasztlány?
Guy nevetett. - Köss rá csomót! Már több mint egy éve nem látták Windsorban!

Mikor Eleanor megérintette a jade-zöld bársony lovaglózekét a szekrényben, alig tudta

kivárni, hogy meglássa, mennyire megváltoztatja majd külsejét az élénk szín. A csiszolt
ezüsttükörhöz lépett, s elborzadt a csúnya copfok láttán. Gyorsan kibontotta a szemérmes
fonatokat, hullámos fürtökbe fésülte haját, majd keresett egy drágakövekkel díszített hálót,
hogy teljessé tegye megjelenését, és összefogja derékig érő, rakoncátlan tincseit.
Lovászainak és solymászainak tátva maradt a szájuk, mikor a gyönyörű hercegnő
felnyergeltette lovát, karvalyáról pedig levétette a csuklyát és a lábbéklyót, de szívük mélyén
örültek neki, hogy úrnőjüknek visszatért az életkedve.
Eleanor mélyen beszívta a friss levegőt. Ez volt az első alkalom, hogy egy év eltelte után
kilovagolt, és levetette a gyászruhát. Élvezte a természet csendjét, s csodálkozott rajta, hogy
négy évszak is lepergett anélkül, hogy észrevette volna. Rájött, milyen kicsinyke alkotórész a
nagy gépezetben. Lehet, hogy Eleanor Plantagenet Marshalnak összetört a szíve, de az élet
megy tovább. A madarak most is ugyanolyan csilingelően énekeltek, a körötte magasodó több
száz éves fák ugyanúgy nyújtogatták ágaikat az ég felé, a pillangók ma is ott röpködtek a
halvány ibolyák körül a csermely partján, mely előbb patakká szélesedve, majd folyóvá
duzzadva rohant a tengerbe. Egy év után most először engedte meg magának, hogy
belefeledkezzék valami másba, mint a bánat.
Órákkal ezelőtt elveszítette hajából a hálót, mikor egy alacsony faág alatt elügetett
Windsor hatalmas erdejében. Már teljesen elfelejtette, milyen vérpezsdítő érzés a nyeregben
ülni, miközben a szél lobogtatja összekuszálódott fekete tincseit.
Egy pillanatra hagyta, hogy a bűntudat leperegjen róla, s élvezte a hűs, zöld erdő
magányát. Mikor felrepítette kicsi karvalyát, meg sem lepődött, hogy a madár elvétette első
áldozatát, hisz oly sokáig megbocsáthatatlanul elhanyagolta őt. Többször is ki kellett vetnie a
csalogatót, mire visszatért hozzá a karvaly, de mikor Eleanor felállt a nyeregben, és másodjára
küldte fel a magasba, a ragadozó elejtett egy galambot.
Ahelyett azonban, hogy zsákmányát gazdájához vitte volna, felrepült egy magas ágra és
belakmározta. Eleanor nem haragudott meg. Ő a hibás, amiért olyan ritkán vadászott vele. A
karvaly csaknem elfelejtette már, amire beidomították és természetes ösztöneit követte.
Eleanor kipirult arccal nézte a dacos kis lázadót. Ám ekkor hirtelen suhogó hang ütötte
meg a fülét, s rémülten látta, hogy egy vándorsólyom hatalmas karmaival lecsap madarára. A
szürke kis tollpamacs, mint egy kődarab, lezuhant a fáról.
Eleanor leugrott a lóról, felkapta karvalyát a fűből, azt remélve, hogy csak elkábult, de
csüggedten látta, hogy nyakát szegte. Mély fájdalomkiáltás szakadt fel torkából. Williamtől
kapta ezt a kis madarat a messzi, imádott Wales-ből. Hirtelen minden maradék nyugalma
elszállt, s kicsordultak a könnyei. Lerogyott a földre, s az ernyedt kismadarat ringatva
megállíthatatlanul zokogott.
Simon de Montfort intett sólymának, s az nyomban vissza-röppent a kezére. Lábbéklyóit a
nyeregkápához kötötte, és leszállt a lóról. Felemelte a földről a jade-zöld ruhás alakot,
miközben így csitítgatta:
- Csitt, gyermekem. Ne vedd úgy a szívedre! Ami megtörtént, megtörtént. Ami ellen nem
tehetünk, azt el kell fogadnunk, gyermekem.
- Nem vagyok már gyerek... hanem felnőtt nő! - dühöngött Eleanor, s szeme szikrákat
szórt a haragtól.
111
 Mikor Simon talpra állította, látta, hogy valóban az. A lány ingerlő melle hetykén
domborodott a lovaglóruha alatt, ritka drágakőhöz hasonlatos szeme könnyektől csillogott, az
arca pedig olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt, amilyet még soha nem látott.
- Bocsásson meg, ma chérie, azt hittem, gyermek még, hisz nem nagyobb egy...
Egy hihetetlen pillanatig a lány azt hitte, az idegen svábbogarat vagy pisis hangyát fog
mondani.
- Mocskos disznó! Nem én vagyok kicsi, hanem maga langaléta! - Eleanor látta, hogy a
férfi agyát vörös köd borítja el. A lány mérges volt az egész világra, de erre az utálatos férfira
különösen. Szeme a nyereghez kötött sólyomra siklott. -Megölöm a gazt! - kiáltotta, s a
ragadozó felé iramodott.
A madár nem hagyta magát, s csőrével felszakította Eleanor díszes kesztyűjét.
Simon hátrébb vonszolta a fiatal nőt. - Most már elég volt! Fékezze magát, ostoba kis
csitri!
- Akkor magát ölöm meg, hitvány kurafi! - Eleanor kiverekedte magát a férfi erős
karjából, és körmével végigszántott az arcán.
Simon gondolkodás nélkül ellökte magától. - Ki maga? -kérdezte. - Úgy beszél, mint egy
csatornatöltelék.
Eleanor pillantása fenyegetően megvillant. - Nem mondom meg a nevem minden
jöttmentnek.
Simon de Montfort összehúzta fekete szemét. - Ez már több a soknál, angol, türtőztesse
magát!
- Türtőztesse maga meg az az átkozott élősdi, amit sólyomnak nevez.
- Ez egy vándorsólyom, angol, a világ leggyorsabb és legszebb ragadozó madara.
- Remélem, mindketten elrohadnak a pokolban - ordította Eleanor, melle zihálva
emelkedett és süllyedt.
- Meg kellene tanítanom franciául káromkodni, sokkal civilizáltabban hangzik.
- Maga? Maga akar bármire is megtanítani engem? Fais de lair!* - vágta a férfi fejéhez
franciául.
Simon ismét a homlokát ráncolta, de Eleanor nem hallgatott a figyelmeztetésre. - Angol,
azt hiszem, tanulhatna egy kis jó modort tőlem - fenyegette, s egy lépést tett felé.
- Ne szólítson így! - intette Eleanor a férfit. - A disznók nem tudnak viselkedni.
- Valaki elfelejtette magát a térdére fektetni, amikor kicsi volt. Ne beszéljen ilyen útszéli
hangon a feljebbvalójával!
- Maga... maga francia! Mocskos idegen! Idejönnek a fennhéjázó modorukkal, az öntelt
pimaszságukkal, és azt hiszik, övék a világ! Annyian vannak, mint a pelyva. Ne merjen
hozzám nyúlni, francia... Arra sem érdemes, hogy bemocskoljam magával a csizmámat!
Simonnak hirtelen nevethetnékje támadt. A lány pontosan olyan volt, mint a vadorchidea, a
szitakötő, a vándorsólyom, ritka és szép, és az ember nem tudott vele betelni. Simont
lenyűgözte minden, ami vad volt. Arra vágyott, hogy a közelébe kerüljön, hogy megérintse,
hogy megszerezze. - Nem hívom többet angolnak, ha megmondja a nevét -alkudozott.
- Forduljon fel! - fröcsögte Eleanor.
A férfi vállat vont. - Már így is elég sokat tudok magáról.
- Disznószemű! - szitkozódott Eleanor.
- Látom, hogy egy fontos ember csecsebecséje, mert ahhoz túlságosan gyönyörű, hogy a
szépségében csupán önmaga lelje örömét. - Simon tetőtől talpig végigmérte a lányt, s érezte,
hogy heréje megfeszül, hímvesszője megtelik. Késztetést érzett, hogy levetkőztesse a lányt, és
meggyőződjön róla, vajon a teste is olyan különleges-e, mint az arca. Tudta, hogy két kézzel
átérné a derekát. Tulajdonképpen olyan aprócska volt a lány, hogy a férfi eltöprengett, vajon
képes lenne-e befogadni hatalmas férfiasságát, mely vágytól lüktetett, ha csak ránézett is az
„angolra".
112
 Torka kiszáradt. A köztük lévő méretbeli különbség különös módon ajzószerként hatott rá.
Tapasztalatból tudta, hogy megfelelő szeretkezés csak teljes izgalmi állapotban érhető el.
Uramatyám, micsoda élvezet volna a csúcsra juttatni ezt a lányt!
Eleanor felpaprikázódott. - Ó, maga öntelt fráter! Azt hiszi magáról, hogy daliás és jóképű,
de az én szememben nem más, mint egy monstrum, egy óriás, egy szörnyeteg!
Eleanor lova idegesen felnyerített, de mielőtt felágaskodott volna, Simon megragadta a
gyeplőt. - Hóóóó! - Az állat ösztönösen megremegett, de engedelmeskedett a parancsoló
hangnak.
Eleanor tekintetében tűz szikrázott. - A lovamat megrendszabályozhatja, de engem nem! -
Eszébe jutott, hogy Góliátot egy kő terítette le, s körülnézett használható lövedék után.
Lehajolt, hogy két markába vegyen egy-egy kődarabot, de a férfi rájött, miben mesterkedik, s
hatalmas csizmájával hosszú hajára taposva, szó szerint a földhöz szegezte őt.
Eleanor egy pillanatra szóhoz sem jutott. Végignézett a férfi fatörzshöz hasonlatos, izmos
lábán. Ahogy Simon ott tornyosult felette, most először döbbent rá, milyen hatalmas erőt tart
kordában. Félelem cikázott át rajta, miközben az idegent méregette. A francia puszta kézzel
megölhetné, s még csak meg sem erőltetné magát. Hihetetlenül széles vállán majd szétfeslett a
zeke, mikor a férfi megfeszítette izmait. Eleanor megborzongott, s fájdalmas hangon
megszólalt. - Csak nem akarja szétmorzsolni a hajamat a mocskos csizmájával?
Simon vállon ragadta a lányt és felrántotta acélos testéhez. - Fasírtot csinálhatnék magából
és élvezném ennek minden percét, angol - mondta kedvtelve. Ujjával kifeszítette Eleanor
markából a köveket, és messzire hajította. Fekete obszidiánszemét a lányra szegezte, s
megperzselte bűvös pillantásával.
Hogyan is vetemedhettem arra, hogy becsmérelni és ingerelni merjem ezt a férfit,
tépelődött Eleanor kétségbeesetten. Micsoda baklövés volt megkarmolni és kővel fenyegetni.
A francia zord, vészjósló arca büntetést ígért, s a lány agya motollaként járt, miközben
megpróbálta kitalálni, mi vár rá.
- Hamarosan kiderítem, kicsoda maga. Megtudom, kinek a szeretője, s akkor megveszem
tőle magát.
Ez a férfi bolond. - A nőket nem adják-veszik csak úgy -suttogta Eleanor.
- Valóban? - Simon diadalmas pillantást vetett rá, és elengedte.
A lány abban a pillanatban felbátorodott, hogy megszabadult a vasmarok szorításától.
Tudta, hogy valamivel kedvét kell szegnie ennek az embernek. - Férjes asszony vagyok. -
Felvetette állát, és kihívóan a férfira nézett. - A szívem örökre a férjemé.
Simon elkomorodott a lány szavaira. Megdermedt, s össze-szorította a fogát. Eleanor
felvette a földről a kis karvalyt, s egy puma kecsességével elvezette lovát.
Eleanor, Pembroke grófnője felébredt kábulatából.

113
 20.

Néhány nappal később Simon a királlyal és a királynővel vacsorázott. Róbert Grosseteste

személyében váratlan vendég érkezett hozzájuk. Lincoln püspöke Anglia legnagyobb
egyházmegyéjét mondhatta a magáénak, melybe beletartozott Lincoln, Leicester,
Buckingham, Bedford, Stow, Northampton és Oxford. Könyörtelenül bírálta a királyt, s
Henrik remélte, hogy Leicester grófjának jelenléte majd elvonja a püspök figyelmét.
Lincoln püspöke és Simon de Montfort rendkívül jól megértették egymást. Mindketten
nagy tisztelői voltak a tudománynak. Hitték, hogy csak kemény eszközökkel léphetnek fel a
lázadással és a hazaárulással szemben, s a püspökről mindenki tudta, hogy még fejét is vétette
egy apátnak vagy rendfőnöknek, mikor kolostorjait körbeutazta.
A vacsora előtt kétórás beszélgetésbe elegyedtek Simonnal, mely alatt kiderült, mennyi
közös vonás van bennük. A püspök Simonhoz hasonlóan teljes mértékben ellenezte, hogy
Anglia megossza jövedelmét Rómával. Kifogásolta azt is, hogy fennhatósága alatt olasz
papok működnek, akik még angolul sem beszélnek, Simon pedig tökéletesen egyetértett vele.
A püspök volt az, aki beszüntette a pogányok bolond ünnepét, s véget vetett a templomkerti
szórakozásoknak.
Henrik örült, hogy a püspök és de Montfort összebarátkoztak, de zavartan az ajkába
harapott, mikor Róbert Gros-seteste abban a pillanatban, hogy leültek a vacsoraasztalhoz,
előhozakodott jövetele céljával. Simon érdeklődéssel hallgatta, hogyan kapja le a tíz körméről
Henriket a szigorú püspök. - Felséged John Manselt jelölte Thane kanonoki címére. Ez
elfogadhatatlan. Mansel csupán egy mihaszna, kapzsi pap.
Henrik Winchester püspökének javaslatára választotta Manselt. - Drága püspököm, Mansel
született számtani tehetség és affinitása van a papírmunkához. Biztosíthatom, hogy remek
választás.
- Felség, olyan emberre van szükségünk, mint Simon de Montfort, aki Anglia érdekeit
előbbre helyezi a sajátjainál. Mansel elfogadhatatlan a számomra.
- Drága püspököm, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy hiszi, hogy Manselnek Thane
kanonokjává kell válnia. Ehhez már a tanács is hozzájárult.
Róbert Grosseteste nem engedett a meggyőződéséből. -Felség, ha továbbra is ragaszkodik
hozzá, ismét a kiközösítéshez kell folyamodnom. Még a Westminsteri-kápolnát is
egyházbüntetéssel sújthatom.
Henrik meghunyászkodott.
Simonnak semmi sem kerülte el a figyelmét.
Lincoln püspöke előrehajolt és szélesen de Montfort-ra vigyorgott, aki elismerésre méltóan
palástolta derültségét. A püspök épp most adott neki leckét abból, hogyan kell bánni a
királlyal.
Az ifjú királyné véletlenül Simon combjához ért, de elnézést kért. A felé irányuló sanda
pillantásból azonban a férfi világosan leszűrte, hogy szó sincs véletlenről, sőt a királynő
előszeretettel tapogatja.
Henrik ingerülten fordult el a püspöktől, hogy elbeszélgessen Simonnal. - Remélem,
szórakoztatónak találja az udvart. A királynő udvarhölgyei versengeni fognak az ön kegyeiért.
Választott már közülük?
Simon megrázta a fejét. - Számomra a belső értékek ugyanolyan fontosak, mint a külsők.
Henrik elvigyorodott, és egyenesen a forradásra szegezte a tekintetét Simon arcán.
De Montfort felnevetett, s végighúzta ujját a barázdán. -Egy kis vadmacska rám fújt és
megkarmolt.

114
 - Az egyik húgom volt valamikor ilyen heves. Kis fekete ördög, valóságos sátánfajzat.
Hiányzik.
- Isabel? - kérdezte Simon. Henrik nem értette. - Tessék?
- Isabel húga, aki a német Frigyeshez ment feleségül.
- Jaj, dehogy, ő áldott jó teremtés volt. Eleanorról beszéltem. Mióta William Marshal
meghalt, Eleanor nagyon megváltozott. Szüzességi fogadalmat tett férje ravatalánál, és
remeteségbe vonult. Azt hiszem, apáca akar lenni.
Újabb ellentmondó hír Eleanor Plantagenetről, gondolta Simon. Babilon szajhájától
apácáig már mindennek elmondták a lányt. Ezek közül őt egyik sem vonzotta túlságosan.
Tovább már nem tehetett úgy, mintha nem venné észre a királynő kezdeményezését. - Van
kedve táncolni, felség? - Érzéki testbeszédéből Simon arra következtetett, hogy a királynő
sokkal kéjsóvárabb természet, mint Henrik, s találgatta, melyik gascogne-it részesítheti
kegyeiben.

A király arra kérte a hadvezért, vegye át a szolgálatában álló katonák kiképzését, így
Simon azzal töltötte a reggelt, hogy megpróbálta elsajátítani egy lenyűgöző fegyver, az íj
használatát. Azon tűnődött, miért vált hatékonyabbá az alkalmazása a walesiek kezében.
Bálványa, II. Henrik és normann lovagjai mesterien bántak az íjjal, és Simon úgy vélte,
megengedhetetlen, hogy a sutba dobja ezt a fegyvert. Hamarosan rájött, hogy veleszületett
tehetsége van az íjászathoz, valószínűleg hosszúra nyúlt karjának és lábának köszönhetően.
Könnyedén felhúzta az íjat, s a célzás sem okozott gondot. Csak gyorsaságban kellett még
fejlődnie. Megállt, hogy szemügyre vegye az udvaron gyakorlatozó katonákat, és megcsóválta
a fejét. Lesz mit tanulniuk a kardforgatás terén. Holnap levéteti velük a páncéljukat. Semmi
sem bírja fürgébb mozgásra a katonát, mint ha meztelen bőre van kitéve az esetleges
sebeknek.
A külső várnegyed felé sétálva megcsodálta Windsor régi építményeit, melyeket II. Henrik
tervezett. Szeme sarkából észerevette az északi várfalon sétáló törékeny alakot, s biztos volt
benne, hogy ez ugyanaz a szépség, akivel az erdőben találkozott. Gondolkodás nélkül követte
a fekete hajú lányt, s látta, amint kulcsot dug egy ajtó zárjába, majd eltűnik egy négy és fél
méteres fal mögött.
A 198 centiméter magas férfinak nem jelentett kihívást átmászni a magas falon. Egy
pillanatra megállt a tetején, hogy tekintetével átfésülje a gyönyörű kertet, és kitalálja, melyik
helyet fogja választani a lány, hogy megpihenjen, aztán ruganyosan leugrott a pázsitra, s
kinyújtóztatva hosszú lábát, leült a szökőkút melletti kőpadra.
Eleanor sötét levendulaszínű gyászruhát viselt, haját szoros copfokba fonták, melyek a
Szentháromságot, a szüzességet, a szerénységet és az engedelmességet jelképezték.
Felhajtotta a szomorúfűz egyik lelógó ágát, megkerülte a szökőkutat, aztán kővé dermedt a
hitetlenkedéstől, mikor megpillantotta az előtte terpeszkedő férfit.
- Maga itt! - kiáltotta. - Lefizette a kertészt, hogy beengedje. Azonnal távozzék a
szentélyemből.
- A falon át jöttem, angol - vigyorgott a férfi.
- Hazug! - Eleanor az ajkába harapott, nehogy kicsússzon a száján, amit mondani akart:
tökfej! Legutóbbi találkozásukig évek óta nem ragadtatta magát ilyen szentségtörésre, s
elhatározta, nem engedi, hogy a férfi miatt ismét elveszítse a méltóságát. Igyekezett megőrizni
hidegvérét, de mikor észrevette, milyen jól szórakozik rajta az idegen, érezte, hogy nyugalma
csak egy hajszálon függ.
- Mennyi idős... tizenhat, tizenhét? Mi az ördögnek kell magának szentély? - mosolygott
a férfi gúnyosan.
- Mert gyászolom a férjemet - suttogta Eleanor szomorúan.
115
 Simon fekete szeme gyanakvóvá vált. A lány legutoljára még azt mondta neki, férjnél van,
most meg, hogy özvegy. Melyiket higgye el? - Már megbocsásson, angol. Feleségnek is túl
fiatal, nemhogy özvegynek.
Eleanor idegei pattanásig feszültek. - Ne szólítson így, mocskos francia!
- Mondjon egy nevet, s nem hívom többé angolnak.
- Katherine - adta meg a lány a második keresztnevét.
- Kathe - mormolta a férfi, s úgy ejtette ki a nevet, mintha simogatna. - Hadd
mutatkozzam be. Simon de Montfort vagyok.
Eleanor elképedt. - A hadvezér? - kérdezte kétkedve. Azt hitte, a férfi a királynő egyik
rokona. Mikor William Simon de Montfort-ról beszélt neki, úgy emlegette a férfit, mint a
világ legkiválóbb harcosát. Aggodalma kissé alábbhagyott. Ha olyan nagyszerű lovag, a
tisztessége nem fogja engedni, hogy ártson neki. - Napnál is világosabb, hogy érdemtelenül
vívott ki magának katonai hírnevet - jelentette ki Eleanor megvetően.
Simon kérdőn nézett rá.
A lány hűvösen folytatta. - Megszegte az első harci szabályt. Ha ellenséged felsőbbrendű
nálad, kerüld!
Simon hátravetette a fejét, és harsányan felkacagott. -Szellemes. Mi jól kijönnénk
egymással.
Eleanort aggasztotta a lárma, melyet Simon de Montfort csapott. Senkinek sem szabad
megtudnia, hogy egy férfi járt a magánkertjében. - Még hogy mi? - kérdezte jegesen. - Verje
ki abból a kőkemény fejéből azt a mi-t. Most pedig, sir, ha egy szemernyi lovagiasság van
önben, soha többé nem zaklat magányomban.
- Nem vagyok úriember, amire hamarosan rá fog jönni, de maga sem úrihölgy, Kathe,
kis bajkeverőm. - Aztán a nyomaték kedvéért hozzátette: - Mi jól meglennénk egymással.
- Én úrihölgy vagyok - erősködött hevesen Eleanor. -Csak maga kihozza belőlem a
legrosszabbat! - Zafírkék szeme könnybe lábadt. - Az a kis karvaly a férjem ajándéka volt.
Nagyon szerettem.
Simon elszégyellte magát. Nemes lelkű volt, s általában gálánsán viselkedett a gyengébb
nemmel. Kathe szikrákat gyújtott benne, s tudta, hogy akarja ezt a lányt. Szomorúan gondolt
az unalmas örökösnőre, akit valószínűleg el kell majd vennie. Ha megkaphatná ezt az
izgalmas kis teremtést, a napjai nevetéssel, éjszakái pedig érzékiséggel telnének meg.
Ujjával villámgyorsan letörölt egy könnycseppet a lány arcáról, s mielőtt átviharzott volna
a gyepen és átlendült volna a falon, lenyalta a kezéről.
Eleanor magába roskadva ült. Nem tudta, min lepődött meg jobban, a meghitt mozdulaton
vagy a férfi atlétaképességein. Azt tudta csak, hogy gondolatai összekuszálódtak, idegei
felmondták a szolgálatot, magabiztossága elszállt, nyugalma véget ért, s a szívverése
felgyorsult.

Péntekenként Pembroke grófnője a rend főnökasszonyával a betegeket ápolta. Az apáca

nagyon elégedett volt tanítványával. Vezette az üdvözítő úton, s a lelke mélyén tudta, már
csak egy-két lépés választja el Eleanort attól, hogy beálljon közéjük. Védence engedelmesen
tanult, s minden héten egyre többet fejlődött a szegények gondozásában.
Betegápoláshoz már a novíciusok fehér csuháját is felöltötte. Ma Windsor kapuin kívülre
mentek, egy Temze menti utcába, ahol egy parasztasszony állítólag egész éjjel vajúdott.
Lovagok kicsiny csoportja ügetett felfelé az utcán Windsor főkapujához; udvariasan
visszafogták lovaikat, hogy utat engedjenek az apácáknak.
Simon de Montfort-nak leesett az álla, mikor megpillantotta a novíciák köntösét viselő
Kathe-et, amint belép az egyszerű parasztházba. Simon észrevette, hogy Rickard de Burgh a
homlokát ráncolva árgus szemmel figyeli oldalról. Valami azt súgta neki, a férfit múló

116
szenvedélynél több köti a lányhoz. Bölcsen hallgatott, de megfogadta, hogy utánajár a
dolognak.
A kicsiny szobában Eleanor segített a rend főnökasszonyának egy tiszta lepedőre átemelni
a terhes asszonyt. Vizet forraltak, s lefürdették a fájdalmasan nyöszörgő teremtést. Hideg és
nyirkos volt a bőre, arca sötétszürke, sápadt a virrasztástól. Eleanor látta, hogy minden ereje
elhagyja az asszonyt, s ha nem cselekszenek azonnal, meghal a szerencsétlen.
A főnökasszony felemelte rózsafüzérét és imádkozni kezdett. Eleanor csendben várt, aztán
sürgetően megszólalt:
- Anyám, csinálnia kell valamit.
- Azt teszem, gyermekem, imádkozom - felelte komolyan az apáca.
- Az imádsággal nem sokra megyünk... valami hathatósabb segítségre van szükség.
A tisztelendő anya megdöbbent. Mi ütött tanítványába? A szelíd, fogékony lány helyébe a
zsarnoki Plantagenet hercegnő lépett, aki parancsokat osztogatott. - A fájdalom, a szenvedés
és minden csapás Isten műve. Szentségtörés beleavatkozni - mondta nyomatékosan.
- Micsoda szamárság! - kiáltotta Eleanor. - Húzódjon félre!
A tisztelendő anya rémülten hátrált. Nem engedheti ki a kezéből a grófnőt a cél előtt.
Eleanor széttárta a vajúdó asszony combjait, hogy megvizsgálja őt. A méhnyakból kilógott
a csecsemő behajlított lába, s egyszerűen beékelődött, mikor Eleanor megpróbálta kihúzni.
Csak nemrég látta az első szülést, mióta a betegekhez járt a St. Bride-rend apácáival. Egy
évvel ezelőttig még fogalma sem volt róla, hogyan jön világra egy csecsemő. Ahhoz azonban
csak a józan eszét kellett használnia, hogy felismerje: amíg a szülőcsatorna el van zárva, az
anya és a gyermek is halálra vannak ítélve. Megmosta a kezét a forró vízben, majd
megpróbálta lassan visszatolni a behajlított végtagot az anyába.
A fiatalasszonynak még annyi ereje sem volt, hogy tiltakozzék, s arca riasztóan elkékült.
Eleanornak apró, finom kezével sikerült átfordítania a csecsemőt. Hirtelen megérezte, hogy a
baba kerek feje a tenyerébe simul. Aztán a vérömlennyel és a testnedvekkel együtt kicsusszant
a test is.
Eleanor szorosan bebugyolálta az újszülöttet a nyeregtakaróba, s kitörölte orrlikaiból és
szájából a nyálkát. A főnökasszony világra segítette a méhlepényt, s erősítő her-bateát adott az
anyának.
Kint a fátyolos napsütésben a tisztelendő anya a saját szemével győződhetett meg az
Eleanoron végbement változásról. Mintha a grófné felébredt volna az álomkórból, akaratos
személyisége, mely oly sokáig szunnyadt, ismét a felszínre tört.
Eleanor telt ajka egyetlen rosszalló vonallá keskenyedett, s az apáca gyorsan elébe vágott a
dolgoknak. - Beszélnünk kell. Meg kell vitatnunk a kérdéseidet és a nézeteltérésünket, mylady
- mondta, aggodalmát leplezve. Eleanor eddig olyan volt, mint egy érett szilva, melyet csak le
kell szakítani; most viszont fiatal csikóvá változott; rúgkapált az istálló ajtajában. - Gyere
velem most a kolostorba!
Eleanor megrázta a fejét. - Ma este elmegyek, ha tisztába jöttem az érzéseimmel.
- Ahogy kívánod, mylady.

Simon de Montfort alaposan megdolgoztatta a Királyi Testőrséget. Bár derékig meztelenül

gyakorolták a kardforgatást, patakokban folyt róluk a veríték. A legtöbben legalább egy
csúnya sebbel gazdagodtak, mire lomha bajvívásuk véget ért. Az egyik kivétel Rickard de
Burgh volt.
Simon de Montfort megdicsérte ügyességéért, miközben a fürdőházba ballagtak. A
szolgálólányok nevetve figyelték, hogyan gyömöszöli bele hatalmas testét Simon a fadézsába.
Rickarddal sajnálkozva néztek egymásra, a cselédlányok ugyanis olyan csúnyák voltak, mint
a bányarémek. - Majd mi beszappanozzuk magunkat - küldte el a szolgálókat de Montfort.
117
Mikor magukra maradtak, megszólalt. - A testvéred nem állt be a király szolgálatába a
tábornagy halála után?
Sir Rickard megrázta a fejét. - Nagyon szomorú, ami Hubert bácsikánkkal történt. Olyan
sértés érte a de Burghöket, amit Mick nem tudott lenyelni.
Simon bólintott. - A William Marshallal való csatározás után én is nehezen viselem a király
szolgálatát, de most, hogy te is itt vagy, könnyebb lesz. Simon delejes fekete pillantását
Rickard tekintetébe fúrta. - Nevetséges, amit William haláláról összehordanak. Mindketten
tudjuk, hogy tíz asszonnyal is képes lett volna elbánni. Hogy halt meg valójában? - kérdezte
kertelés nélkül.
- Azt hiszem, meggyilkolták, de nincs rá bizonyítékom. Richárd és William húgának
esküvői ünnepsége után történt.
- Méreg. - Simon keserűen bólintott. - Azért léptél a király szolgálatába, hogy kiderítsd
az igazságot?
- Nem egészen. Magad is láthatod, hogy Henriket Winchester püspöke irányítja, s ő túl
befolyásos ahhoz, hogy elmozdítsák. Nem, hűséget fogadtam William Marshalnak, s úgy
érzem, most Eleanornak, vagyis Pembroke grófnőjének tartozom hűséggel.
Simon meglepődött. - Mindenesetre vérbeli szeszélyes Plantagenet lehet.
Rickard arca megfeszült, Simon de Montfort-t vicsorító kutyára emlékeztette, ezért
gyorsan felemelte a kezét. -Nyugalom, ember, nem akartalak megbántani.
- Amit a grófnérói beszélnek, aljas rágalom. William forog tőle a sírjában. Eleanor nem
volt más, mint egy gyerek, egy ártatlan gyerek - hangsúlyozta de Burgh. - Erről gondoskodott
a tábornagy. Kilencéves kora óta fizette Eleanor csak női személyzetből álló udvartartását.
Megalapította a St. Bride-rendet, hogy apácák tanítsák gyermek hitvesét. Aznap, amikor
William Marshal meghalt, megéreztem, hogy Eleanort veszély fenyegeti. A közelében
maradtam. A Westminster egyik tornyában szállásolták el Williammel. Mikor éjjel
meghallottam a kiáltozását, berohantam a szobába. William már halott volt. - De Burgh
tétovázott, hiszen eddig még senkinek sem beszélt erről. - A mylady kicsiny teste beszorult a
tábornagy alá. Én emeltem le róla, s láttam, hogy William Marshal épp ezen az estén vette el
szüzességét.
- Uramatyám! - mormolta de Montfort.
- Bejöttek a doktorok, tapintatlan kérdéseket tettek fel Eleanornak, és őt vádolták
William haláláért.
- Nem védted meg? - kérdezte Simon, de a hangjában nyoma sem volt vádnak.
- Azzal gyanúsították, hogy egy olyan kéjsóvár asszony, mint ő, bizonyára szeretőt tart.
Ha a védelmére kelek, mindkettőnket megbélyegeznek.
De Montfort bólintott. Kilépett a dézsából, és erőteljesen végigdörzsölte a testét. Rickard is
a törölközőért nyúlt. -Ha Pembroke grófnője beáll apácának, visszatérek Conna-ughtba.
- Henrik említette, hogy a húga zárdába vonul. Még soha nem találkoztam vele - mondta
Simon.
Rickard furcsán nézett rá. - Az volt Pembroke grófnője, akit reggel annyira megbámultál...
az a hölgy fehérben a St. Bride-rend főnökasszonyával.

118
 21.

Eleanor a St. Bride-zárda hűvös termein, s a kerengő szűk, ablaktalan zárkáin át, ahol az
apácák aludtak, a kápolnába ment, hogy megkeresse a főnökasszonyt. A tisztelendő anya már
várta és bevezette egy kicsiny helyiségbe, ahol tanítani szokott. Már előre eltervezte, mit fog
mondani a lánynak, s mielőtt Eleanor megszólalhatott volna, gyorsan belevágott.
- Dicséretes dolgot cselekedtél ma reggel, leányom. Bár szent meggyőződésünk, hogy a
csapásokat, amelyeket Isten ránk mér, el kell viselnünk, azt hiszem, sokat tanulhatnánk tőled.
Úgy gondolom, minden lehetőt el kell követni, mielőtt valakit az Úrnak ajánlanánk.
Az apáca kifogta Eleanor vitorlájából a szelet. - Megnyugvással tölt el, hogy egy
véleményre jutottunk, mert az én álláspontom szilárd. Amíg szikrányi élet lobog a testben,
nem fogok behunyt szemmel ülni és imádkozni. Lehet, hogy az az anya nem fogja túlélni a
szülést, de legalább a csecsemőt megmentettük.
- Grófné, hisszük és valljuk, hogy ha a legcsekélyebb veszély is fenyegeti az újszülött
életét, előbb őt kell megmentenünk, s csak utána az anyát.
- Ismét ellent kell mondanom önnek, anyám. Másik gyermeket lehet nemzeni, de új
feleséget találni, remélem, nehezebb.
A főnökasszony nem kívánt a katolicizmussal érvelve vitába szállni a grófnővel, mert
bizonyára vesztett volna. -Drágám, különös gyógyító hatalma van a kezednek. Kicsi és finom.
Biztos vagyok benne, hogyha Pembroke grófja látta volna, midőn ma reggel megmentettél
egy csecsemőt és egy anyát, nagyon büszke lenne rád.
Eleanor lesütötte a szemét, hogy elrejtse fájdalmát, a fő-nökasszony pedig tovább
győzködte. - Tudom, milyen mélyen gyászolod őt, s azt is tudom, hogy a fájdalomra a
gyógyírt a zárdában leled meg. Ösztönösen tettél szüzességi fogadalmat és örök özvegységi
esküt. Azt hiszem, készen állsz rá, hogy továbblépj. Itt az ideje, hogy viseld az Úr gyűrűjét.
Eleanor megrémült. - Köszönöm, nem. William gyűrűje nagyon is megfelel nekem.
A főnökasszony az ajkába harapott. - Ez a gyűrű csak egy jelkép. Elérkeztél oda, hogy
szerénységi és engedelmességi fogadalmat tégy.
Eleanor megrázta a fejét. - Kétségeim támadtak. Tudom, hogy még nem készültem fel rá.
Még csak most lábalok ki a megpróbáltatásból, amelyet a férjem halála okozott nekem.
Jobban szerettem őt az életemnél.
- Én pedig úgy vélem, hogy készen állsz. Nagy utat tettél meg azóta, hogy
megismertelek. Már nem az a gyermek, nem az a fiatalasszony vagy, aki voltál.
Eleanor mélyen az apáca szemébe nézett. - Belül ma is pontosan ugyanaz vagyok, aki
voltam. Indulatos. Káromkodom és szitkozódom. Valószínűleg én vagyok a leghiúbb
teremtés, akivel valaha is találkozott, anyám, ráadásul olthatatlanul vágyom a szép ruhákra és
ékszerekre.
A főnökasszony még jobban megrettent, de higgadt maradt. - Mindez megváltozik, ha
felveszed a fátylat.
- A bőrömből nem tudok kibújni, és nem is akarok -vallotta be Eleanor.
- Gyere el a jövő héten, és maradj a kerengő egyik zárkájában, hogy megtapasztald a
nyugalmat, a csendet, a békét, mielőtt döntesz. Megteszed a kedvemért, Eleanor?
- Igen, anyám.
Az idős asszony belemártotta ujját a szenteltvízbe, és keresztet vetett Eleanor homlokára. -
Isten áldjon, gyermekem.

119
 Eleanor kivitte a könyvét a sziklakertbe, de egy sort sem olvasott belőle. Azon elmélkedett,
hogyan döntsön. Nem hitte, hogy jó apáca válna belőle, de ha William helyeselné a lépését,
akkor q azt tétovázás és sajnálkozás nélkül megtenné.
Simon már órák óta várta a lányt elrejtőzve. Olyan helyet választott, ahonnan semmiképp
sem téveszthette szem elől. A szökőkút zubogó, csobogó hangjai összekeveredtek a csivitelő
madarak énekével, a fűzfák bólogattak a gyenge szellőben. Eleanor a homlokát ráncolva,
elmélázva ült a padon, állát a tenyerébe támasztva. Ábrándos, elrévedező pillantással bámult a
levegőbe, Simon pedig megbabonázva nézte őt.
A lány fekete hajába vörös árnyalatokat festett a napsugár. Eleanor álmodozó tekintetét
most az égre emelte. Simon szerette volna, ha róla álmodik. Nem értette, miért vonzódik ilyen
erősen a lányhoz, még nem kereste az okát, csak érezte, hogy a végzete hívja. Merészen
előlépett. -Mylady, ön Eleanor Plantagenet. - Megállapítás volt, nem kérdés.
Eleanornak elakadt a lélegzete, döbbenten látta, hogy megzavarták magányát. - Ha tudja, ki
vagyok, azt is tudnia kell, hogy visszavonultan élek. Nem láthatnak meg férfitársaságban.
Simon elmosolyodott. - Ezért tökéletes találkahely a sziklakert. Itt senki sem láthat meg
bennünket, nem tudhat rólunk.
- De én tudok róla! - kiabálta a lány. - Nem találkozhatunk többé.
- Badarság! Miért nem árulta el, kicsoda maga? Előlem semmilyen kibúvóval nem
menekülhet.
- Nekünk nincs közös jövőnk, azt hittem, a múltkor világosan elmagyaráztam -
dühöngött Eleanor.
- Csendesebben, drágám! - Simon ujját a szája elé tette. - Ha kiabál, meghallhatnak
bennünket, és rájöhetnek a titkunkra. - Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha kettejük édes
bűnbeeséséről beszélne, s erre Eleanor elvörösödött. A férfi szíve majd kiugrott a helyéből,
mert tudta, hogy ezt a pírt az ő közelsége váltotta ki.
Eleanor alig kapott levegőt, gondolatai teljesen összekuszálódtak. Simon csak bámult rá, s
azon tépelődött, hova fog vezetni ez az udvarlás. Leheveredett a lány mellé a fűbe. Eleanor
nem láthatta az arcát, de a férfi kezéről, amely-lyel átfogta a térdét, nem tudta levenni a
szemét. Simon hatalmas, erős, barna ökle valami megmagyarázhatatlan okból hihetetlenül
elbűvölte.
Elkapta róla a tekintetét, de aztán újra és újra azon vette észre magát, hogy pillantása
visszatér a hosszú ujjakra, a széles, négyszögletes tenyérre s a kézfejen göndörödő fekete
szőrszálakra.
Simon pillanatnyilag beérte annyival, hogy csak nézi a lányt. Eleanor gyönyörű volt.
Arcának vonalai, gödröcs-kés, makacs álla szív alakú keretbe foglalta telt ajkát, melyre Simon
szívesen tapasztotta volna a sajátját. Fekete szemöldöke finoman ívelt kék vizű tóként csillogó
szeme fölött, persze csak olyankor, mikor Eleanor vette a bátorságot, hogy rátekintsen. - Miért
mondta, hogy Kathe-nek hívják? - kérdezte a férfi nyersen, s válaszul értetlen pillantást
kapott.
- Katherine a második keresztnevem. Az Eleanort gyűlölöm, mert el van átkozva.
Simon letérdelt a lány elé, pergamenjeit a fűre hajította, és két tenyere közé fogta a kezét. -
Az Eleanor elbűvölő, királynőhöz illő név!
A lány megrészegülten nézte a vonzó kezet, mely fogva tartotta az övét. Szíve olyan
hangosan vert, hogy biztosra vette, Simon is hallja.
- A nagyapja, II. Henrik Anglia legnagyobb királya volt, Aquitániai Eleanor pedig,
akiről maga a nevét kapta, a leg-nagyszerűbb királyné. Csodálatos örökség ez a név, nem
átok!
- Gyűlölöm és megvetem - makacskodott Eleanor.

120
 - Butaság! Addig fogom Eleanornak szólítani, amíg meg nem szereti a nevét. - Fekete
szemével Simon pimaszul nézett a lányra. - Kathe-nek meg akkor hívom majd, amikor
szeretkezem magával.
Eleanor elkapta a kezét, és pofon vágta a férfit.
Simon örült, hogy ilyen heves reakciót váltott ki. - Készakarva bosszantom. Senki nem
ingerelte még addig, hogy kínjában nevetett?
- Évek óta nem - felelte szomorúan a lány. - A bátyáim könyörtelenül gúnyoltak,
csótánynak és pisis hangyának csúfoltak, amiért olyan kicsi vagyok - magyarázta.
- Azt hittem, nem maga a kicsi, hanem én vagyok óriás. Eleanor szája széle felfelé
görbült. - Az is, óriás.
- Elismerem, hogy túl magas vagyok, ha maga is belátja, hogy túl alacsony - alkudozott
Simon. Fejében olyan buja gondolatok kezdtek motoszkálni, hogy vissza kellett fognia magát,
nehogy hátradöntse a fűre a lányt és megerőszakolja. Inkább összeszedte a papírjait. - Mit
tanul folyton?
- Gael nyelvet. William megismertetett a kelta nyelvek szépségeivel. Néhányat nagyon
jól beszélek közülük.
- Én is szeretnék tanulni. Mondjon valamit gaelül. Eleanor lehajtotta a fejét. - Sim -
mondta gyengéden.
A férfi összehúzta fekete szemöldökét, aztán hirtelen el-mosolyodott. - Sim... vagyis
Simon, igaz? A lány bólintott.
- Adja kölcsön a könyvet, és megtanulok gaelül.
- Többéves kitartás kell hozzá, nagyon nehéz.
- Fogadjunk. Legközelebb, amikor találkozunk, gaelül beszélgetünk.
- Lehetetlen.
- Akkor nincs vesztenivalója, ha fogadunk egy csókban - ajánlotta Simon.
- Nem lesz legközelebb, nem lesz semmiféle csók - felelte Eleanor kimérten.
A férfi föléje tornyosult. - Már áll a kihívás, Eleanor, s én még egyetlen csatát sem
veszítettem életemben. A csók a tét, s ki fogom követelni.
- Nem szájra - mondta gyorsan Eleanor.
Simon hátravetette a fejét, és nevetett. - Nem szájra -egyezett bele. - Mióta nem nevetett
már? - kérdezte, s szemét Eleanor ajkára függesztette.
- Tudja jól - mondta Eleanor bánatosan, s megrohanták William emlékei. - Simon, azt
hiszem, tudnia kell, hogy hamarosan apáca leszek. Most csak alakoskodunk. Nem
találkozhatunk többé.
A lány szavai felbőszítették a férfit. - Nem engedem, hogy ilyen őrültséget csináljon.
Istenem, William foroghat a sírjában.
Eleanor megdermedt. - Hogy érti ezt?
- Franciaországban együtt harcoltam a tábornaggyal. Éj-szakánként megosztottuk
egymással a gondolatainkat. Ag-gasztotta a maguk közti nagy korkülönbség. Attól félt, elveszi
magától a fiatalságát. Eleanor, William soha nem nyeri el lelke nyugalmát, ha ön őmiatta
vonul zárdába. Még nincs tizennyolc éves. Ne áldozza az életét az egyházra!
- Nekem is vannak kétségeim - ismerte el Eleanor.
- Valami biztosan arra ösztönzi, hogy a természete ellen cselekedjék.
Eleanor tanácstalanul ingatta a fejét. - Nagyon szerettem Williamet. Az életemnek így is,
úgy is vége.
- Ostobaság! Az élete még el sem kezdődött! Nem kétlem, hogy szerette a férjét.
Nagyszerű ember volt, de megőrülne, ha tudná, hogy a szelleme még most is kísérti magát.
Azt akarná, hogy vidám legyen, szenvedélyes, hogy szüljön gyerekeket. Ha tenni akar valamit
William emlékére, hagyja abba az önpusztítást! Ébredjen fel az álomkórból, és találja meg a
férje gyilkosát... bosszulja meg a halálát!
121
 - Én öltem meg!
- Nem! Megölték. Be fogom bizonyítani magának, hogy a szeretkezésbe nem hal bele
senki.
- Senki nem merte volná meggyilkolni William Marshalt. Bátyám, a király nem engedte
volna, hogy ilyen szörnyűség megtörténjék - felelte Eleanor indulatosan.
- Ha Henrik uralkodna Angliában, szerintem sem engedne meg ilyesmit, de nem Henrik
uralkodik. Ő mindig az előtt hajlik meg, akinek az adott pillanatban erősebb az akarata.
Eleanor méregbe gurult. - Az ördögbe magával, ez felségsértés!
- Nos, a nőknek nincs elég eszük a politikához.
- Maga öntelt francia disznó. Én a legjobb tanítást kaptam. Értek a politikához.
- Lehet, hogy disznó vagyok, de kikérem magamnak, hogy unos-untalan franciának
tituláljon! Ugyanabból a normann nemességből származom, mint a Plantagenetek. Leicester
grófja vagyok!
Simon olyan fenyegetően nézett, hogy a lány megijedt, és bátorságot kellett gyűjtenie,
hogy folytassa a szócsatát. -Úgy beszél a Plantagenetekről, mintha megvetné őket.
- A nagyapja a példaképem. Miután ő meghalt, ez a név elvesztette régi csillogását. A
bátyjának megvan hozzá a hatalma, hogy visszaállítsa Anglia fénykorát. Addig kellene békét
teremtenie és virágzóvá tennie a birodalmat, amíg fiatal és egészséges, nem pedig egymás
ellen uszítani a bárókat. Azzal, hogy az idegenek szekerét tolja az angoloké helyett, csak
irigységet, kapzsiságot és elégedetlenséget teremt. Szétszórja elsőszülött jogait, s továbbadja
felesége rokonainak. Henrik olyan pénzt költ, mely nem az övé, olyan dolgokra, melyekre
nincs is szüksége, hogy elkápráztassa vele azokat, akiket nem kedvel.
- Befejezte, de Montfort? - kérdezte Eleanor jegesen.
- Csak most kezdtem el - fenyegetőzött a férfi, szeme a lány hegyes mellére vándorolt,
majd vissza az ajkára. -Jobban tetszik, ha Simnek szólít.
- Kérem távozzék, de Montfort!
Simon felsóhajtott. - Hát rendben, majd akkor szólítjuk egymást Kathe-nek és Simnek, ha
szeretkezünk.
Eleanor felállt, és felemelte a kezét, hogy megüsse a férfit, de az könnyedén elkapta a
csuklóját.
- Soha többé ne akarjon megütni! - mondta Simon olyan halk, vészjósló hangon, hogy
Eleanor egy szörnyű pillanatig attól félt, elroppantja a csuklóját, mint egy gallyat. Igazság
szerint azonban Simon csodálta a bátorságát, amiért volt mersze nekitámadni egy 198
centiméteres férfinak. Ez a szenvedélyes nőszemély aztán nem akárki!
- Ha annyira ért a politikához, mint állítja, tudni fogja, hogy igazat mondtam, feltéve, ha
lesz annyi ideje és elgondolkodik rajta, vagyis ha hajlandó szüneteltetni fejvesztett rohanását a
zárdába, hogy ott mielőbb feláldozza magát,. - Simon leporolta a könyvet, bosszantásképpen
megsuhogtatta a lapjait, aztán szemtelenül a lányra kacsintott.
Eleanor még sokáig ülve maradt, miután a férfi átvetette magát a falon, s nem tudta kiverni
fejéből a szavait. Valóban olyan mély álomba merült volna, hogy semmire sem gyanakodott
William halálával kapcsolatban?

Két nappal később Eleanor jó éjszakát kívánt szolgálóinak, és belépett a János király
toronyban lévő magánlakosztályába. Levetkőzött, megmosta az arcát és karját a rózsavízben,
aztán elhúzta a baldachint, hogy benyúljon a hálóingéért. Simon de Montfort karját a feje alá
támasztva, elterpeszkedve feküdt az ágyán.
- Maga átkozott! - zihálta Eleanor.
- Mondhatom, apáca létére szépen beszél.
- Sikítok.
122
 - Nem fog - suttogta Simon. - Túlságosan fél, hogy egy férfit találnak a hálószobájában.
- Hogy az ördögbe jutott be ide? - sziszegte Eleanor. A férfi az ablakra mutatott, és
elvigyorodott. Eleanor felnyögött. - Mit akar?
Simon a szemét forgatta, ha ő azt elmondaná! Még soha nem gyönyörködhetett ilyen
szabadon a lány ágaskodó mellében, mint most, hogy a fűzője félig fedetlenül hagyta ezt a
gyönyörű testrészét. Simon rendkívül élvezte Eleanor szorult helyzetét.
Benyúlt a zekéjébe, s óvatosan elővett egy marék felborzolt tollgombolyagot. - Magának
hoztam ezeket az árva teremtéseket - mondta, s kinyitotta öklét. Hatalmas tenyerén két pici
kuvik ült. - Tudom, hogy szereti a madarakat. Tarthatja őket a kertben, ott biztonságban
lesznek a menyétektől és rókáktól.
- Még egy farkast sem tudok távol tartani - mormolta a lány. Kiürített egy aranyozott
ládikát, melyben az ékszereit tartotta, s gyengéden belehelyezte a madarakat. - Uhu és Bubu -
mondta, s ujjával megsimogatta a két kis fejecskét.
- Tudtam, hogy megkönyörül rajtuk.
- Rajtuk igen, de magán nem. Kifelé! - parancsolta Eleanor fogcsikorgatva.
Simon megvonta izmos vállát, s az ajtó felé indult. A lány gyorsan utánarohant és
megragadta a karját. - Nem arra -suttogta zavartan. - Maga gonosz!
Simon bólintott, fekete szeme vidáman csillogott. - Egymásnak vagyunk teremtve. A
gonosz és az angyali apáca -ingerelte a lányt. Ismét benyúlt a zekéjébe. - Visszahoztam a
könyvet... - Suttogó szavait hagyta elhalni a levegőben. Eleanor hitetlenkedve meredt rá.
Simon megtanult valamit gaelül, s most eljött a csókért.
- Nem adom meg! /
- Ha nem adja, elveszem.
Eleanor kutyaszorítóba került. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a férfitól, mielőtt
észreveszik őket, de abban is biztos volt, hogy Simon nem megy el anélkül, hogy meg ne
kapná, amit akart. Sokáig tétovázott, miközben a férfi ott tornyosult előtte. A feszültség
elviselhetetlenné nőtt a szobában. - Rendben van - adta meg magát végül a fiatal nő, felemelte
a fejét és behunyta a szemét.
Simon meleg tenyerébe fogta Eleanor csupasz vállát, fejét mélyen lehajtotta, s forró ajkát a
lány melle közti mély völgyre tapasztotta. Eleanor azonnal kinyitotta a szemét, s zihálva
kapkodta a levegőt. - Mit művel?
Simon a füléhez hajolt. - Azt mondta, ne szájra, hát megcsókoltam a szívét.
Borzongás futott végig Eleanor hátán le egészen a térdéig. Nem tudta, hogy a férfi meleg
leheletétől-e, mely a nyakát cirógatta, vagy romantikus szavaitól. Újra és újra hallotta rekedt
hangját a fülében: „Megcsókoltam a szívét. Megcsókoltam a szívét."
Simon érezte, hogy remegés fut végig a lányon, látta, hogy szemébe könnyek gyűlnek, s
tudta, hogy mára eleget gyötörte őt. - Jó éjt, Eleanorom! - suttogta, s átvetette lábát az
ablakpárkányon.
Leicester grófja kiválasztotta menyasszonyát. Eleanor Plantagenetből Leicester grófnője
lesz. Tudta, hogy a lány soha nem fog igent mondani neki. Szentnek tekintette korábbi
házassága hűségesküjét. Azt akarta, hogy őt örökre Pembroke grófnéjaként ismerjék.
Miközben Simon az ágyon fekve várt rá, pillantása az éjjeliszekrényen heverő levélre siklott.
Habozás nélkül elolvasta, s rájött, hogy William Marshal szerelmes levelét tartja a kezében.
Életében először rendült meg az önbizalma. Hogyan győzhetné le azt a felmagasztosított
szerelmet, melyet ez a fiatal nő még most is halott férje iránt táplált? Azoknak az időknek az
emléke éltette a fiatal özvegyet, melyeket Írországban és Walesben együtt töltött William
Marshallal. Eleanor világosan közölte, hogy kizárólag egy őszinte szerelemnek van hely a
szívében. Simon még soha nem ismerte eddig a félelmet. Eleanor lett az ő Achilles-sarka.
Elszántsága nőttön-nőtt. Hús-vér ember vagyok, gondolta... el fogok űzni minden szellemet.
Kételkedett benne, hogy a lány valaha is behódol majd neki. Ahhoz túl önfejű. Sőt módfelett
123
makacs, persze Simonnak épp így tetszett. De valahogy mégis azt akarta, hogy Eleanor a
tenyeréből egyék.
Csapongó fantáziájával már minden ruhátlan pózban el-képzelte a lányt, minden létező
erotikus helyzetben, amit férfi csak ismert. A teste és az illata annyira felkorbácsolta a vérét,
hogy valóságos megszállottjává vált Eleanornak. Ha becsukta a szemét, a lány azonnal
megjelent előtte. Elképzelte, milyen lenne lassan levetkőztetni, kibújtatni ruhájából érett,
fiatal testét, s becézni a kezével, szájával. Mohó, vad vágyat érzett, hogy megérinthesse, hogy
beszívja az illatát, hogy megízlelje. Miért ez a végzetes vonzódás? Mert az ifjú özvegy
annyira szép? Mert szerelmét mélyen és megmásíthatatlanul másnak szentelte? Mert
erotikusán izgatja, hogy félig már apáca? Vagy a szüzességi fogadalom tette olyan tiltott
gyümölccsé, melyet - Simon úgy érezte - le kell szakítania, meg kell kóstolnia és el kell
emésztenie? Minden kérdésére azt a választ kapta, igen.
Ellenállhatatlanul vonzotta Eleanor kecses, törékeny alakja, s tudta, addig nem nyugszik,
míg izmos teste nem egyesül a lányéval. Bárcsak Eleanor is éppígy kívánná őt. Talán a testét
meghódíthatja és rabul ejtheti. Ha el tudja érni, hogy akár csak gondolatban is, de úgy
sóvárogjon az érintése és a simogatása után, mint a kábítószer után, az már félgyőzelem lesz.
Soha nem hagyja Eleanort belépni a zárdába. Ha a józan esze nem állítja meg a fiatal nőt,
akkor majd megállítja ő.
Sokkal egyszerűbb lesz azonban elcsábítania, mint rábírnia, hogy feleségül menjen hozzá.
Le kell győznie az akadályt, melyet a szüzességi fogadalom jelent. Elvigyorodott a sötétben.
Mikor II. Henrik elhatározta, hogy megszerzi Aquitániai Eleanort, az az asszony a francia
Lajos király felesége volt. Simon de Montfort mindig is II. Henriket tekintette példaképének.
Nem is olyan ördöngösség behálózni egy elérhetetlen asszonyt.

124
 22.

Henrikkel madarat lehetett volna fogatni. Levelet kapott anyjától. Isabella arra kérte, hogy
Hugh de Lusignantól született három fia hadd tegyen látogatást Angliában. A király azonnal
válaszolt, ragaszkodott hozzá, hogy ifjú féltestvérei Angliában telepedjenek le.
William de Lusignan volt a legidősebb, majd következett Guy, végül Aymer, aki még
gyermekéveit taposta és mi-nistránskodott a templomban. Mikor Henrik fényűző ünnepséget
akart tervezni a fogadásukra, a királynő megijedt. Ez idáig az ő rokonai részesültek minden
kegyben, amit csak ki lehetett csikarni Henriktől. Most pedig úgy tűnt, elkerülhetetlen
rivalizálás lesz a Király Emberei és a Királynő Emberei között.
Azonnal megvitte a hírt bácsikájának, Savoyai Thomasnak, s unszolta, küldessen legkisebb
fiáért, Szép Bonifácért, aki szintén az egyházat szolgálta. A királynőnél senki sem tudta
jobban, hogyan lehet az utolsó bőrt is lehúzni Henrikről. Nem kételkedett benne, hogy a
fösvény de Lusignanok meg akarják csinálni a szerencséjüket.

Eleanor, mint rendesen, ezen a pénteken is felöltötte fehér apácaruháját, és egész nap a
Windsor környéki betegeket és szegényeket ápolta. Miután befejezték jótékony munkájukat,
Eleanor visszatért a főnökasszonnyal a St. Bride-zárdába. Elfogyasztotta egyszerű vacsoráját
az apácákkal, elkísérte őket a kápolnába az esti imádságra, majd a főnökasszony a kerengőn át
egy ablaktalan zárkába vezette őt.
Kőpadló, fehérre meszelt falak, az egyetlen dekorációt a feszület képviselte. A helyiségben
csak egy hosszú faagy s egy asztal állt, rajta a Biblia és egy szál gyertya.
- Jó éjt, drágám. Addig olvasd a Bibliát, míg a gyertya el nem ég, mert nincs ablak, s teljes
sötétség borul rád, ha elalszik. A melletted levő zárkák mind üresek, mert csak akkor találjuk
meg lelki békénket, ha kettesben vagyunk az Úrral. Ez az éjszaka olyan lesz, amilyet még
nem éltél át. Töltsd imádsággal és meditációval! Őszintén hiszem, hogy reggelre más
emberként ébredsz.
Eleanor sokáig ült az ágy szélén, és a gyertya lángját bámulta. Simon de Montfort szavai
visszhangoztak a fülében újra és újra. Nem volt szüksége a férfira, hogy megtudja, a zárda
nem neki való. Tudta mindig is a lelke mélyén.
Mérlegelte a tényeket. Szerette Williamet, és mindig is szeretni fogja, de azzal sem
támaszthatja fel, ha apácának áll, s a bűntudatot sem heverheti ki, melyet a halála miatt érzett.
Bele kell törődnünk a megváltoztathatatlanba.
Egy perzsa költő, Omar Khajjám sorai jutottak az eszébe, „ír a mozgó kéz, s amíg ír,
mozog tovább. Sem alázat, sem bölcsesség nem képes törölni a sorokat, ahogy könnyeidet
sem a világból."
Menekülést keresett a bánatból, de sem az öngyilkosság, sem a vallás nem jelentett volna
megoldást. Eleanor tudta, hogy magára maradt. Kilencéves koráig élvezte bátyjai viharos
szertelenségét, de mihelyt saját háznépe lett, minden energiáját feláldozta arra, hogy
érdemessé váljon és felkészüljön a napra, amikor a tábornagy felesége lesz. De véges-végig
magányos volt, mert temperamentuma nem illett össze a fiatal Marshal unokatestvérekével.
Még Brenda is cserbenhagyta.
William volt élete értelme, s abban a pillanatban, amikor elnyerte, el is veszítette őt. A
királynő szilárd falat emelt közé és a bátyja közé, s egyetlen ember sem élt az udvarnál, akit a
barátjának mondhatott volna.

125
 Felsóhajtott, mikor a gyertya sercegni kezdett, majd kialudt. Azzal nem jut előbbre, ha csak
sajnálja magát. Hajnalban közli a főnökasszonnyal szilárd elhatározását, s új életet kezd. Eljár
az udvari eseményekre. Meglátogatja gyönyörű birtokát, Odihamet. Lehet, hogy még a
szeretett Walest is. Mi állíthatná meg?
Lélegzetvisszafojtva várt a koromsötétben, mikor halk kaparászó hangot s léptek tompa
neszeit vélte hallani. Fülelt, de a zárkában csak feketeség és néma csend uralkodott, aztán
mintha valaki kinyitotta volna a szomszédos zárka ajtaját. Felállt, s karját előrenyújtva
tapogatózott a sötétben. - Ki az? - kérdezte ijedten.
- Sim.
Azt hitte, hallucinál. Nem, ez nem lehet igaz, de ekkor keze beleütközött a férfiba. Mélyen
elpirult a sötétben, mert Simon férfiasságát érintette meg. De Montfort utánakapott, s érezte,
hogy a lány ökölbe szorítja a kezét. - Hogy jutott be?
- Levettem az ajtót, és elbújtam - suttogta Simon a lány füléhez hajolva.
- Miért?
- Hogy lebeszéljem az apácaságról. Ha áhítatos élményben akar részesülni, majd én
gondoskodom róla.
Mit csináljak, tépelődött Eleanor. - Nem beszélgethetünk... meghallják suttogásunkat az
éjszaka csöndjében. - Rettentő dühös volt a férfira, de tudta, hogy várnia kell, míg mérgét
kitöltheti rajta, egy sokkal megfelelőbb helyen.
- Tudom, hogy csendben kell maradnunk, és semmit sem látunk, de vannak más
érzékszerveink is. A hallás, a szaglás és az érintés.
Eleanor majd elájult, mikor Simon az ágyhoz vezette és leült mellé. Ha megpróbálja
megerőszakolni, sikítani fog, mindegy, mekkora botrány lesz belőle. Első és egyetlen
találkozása a szexualitással katasztrófával ért véget. Soha többé nem akarja átélni.
Önkéntelenül reszketni kezdett.
Simonnak lassan eljutott a tudatáig, milyen mérhetetlen félelmet és rettegést érez a lány.
Fel akarta ébreszteni benne a vágyat, azt akarta, hogy teste válaszoljon az érintésére.
Képzeletét felkorbácsolta az érzéki sötétség és a tény, hogy Eleanor nem adhat hangot
tiltakozásának. Most azonban rádöbbent, hogy kedvesének nincs szüksége másra, mint
biztonságra és melegségre.
Eleanor nem a férfi szenvedélyét akarta érezni, hanem az erejét. Mikor Simon
megérintette, megpróbálta ellökni magától, de rá kellett jönnie, hogy olyan gránitfalba
ütközött, amelyet meg sem bír mozdítani. Visszahúzódott, és hátat fordított a férfinak, hogy
kimutassa jogos felháborodását. Hogy lehetett ilyen gonosz és zsarnok, miért választott
szándékosan olyan helyet, ahol ő nem ellenkezhet?
Simon határozottan szembefordította magával, hatalmas tenyerébe fogta kicsiny kezét, és
megnyugtatóan megszorította. Eleanor szitkozódott magában, megpróbált ismét elhúzódni, de
a férfi nem engedte. Lemondóan behunyta a szemét, s agya lázasan kutatott valami
menekülési lehetőség után. Nem talált ilyet. El kellett viselnie a férfit.
De ha már testileg nem tudott szabadulni tőle, legalább a gondolataiból igyekezett
kirekeszteni. Megfogadta, hogy soha nem fogja beadni a derekát. Simon melegsége azonban
átáramlott belé, s egy félóra után megszűnt a remegése. Nem tudott nem gondolni rá.
Megismerte, milyen érzés csatát veszteni a hadvezérrel szemben.
Miközben Simon hüvelykujjával simogatta a tenyerét, Elea-nornak eszébe jutott a férfi
hihetetlenül vonzó hatalmas, barna keze. De Montfort lassan az ajkához emelte és imádattal
végigcsókolta a lány minden ujját, aztán megismételte a másik kezével. Lassan, óvatosan
szoktatta hozzá lehengerlő jelenlétéhez.
Mikor Eleanor teljesen átadta neki magát, Simon tétován megérintette az arcát. Gyöngéden
végigrajzolta ujjával a szem-öldökét, kiálló arccsontját, gödröcskés állát, s végül ajka ívét.

126
Eleanor zihálva lélegzett. Simon de Montfort katona volt, hadvezér. Keze gyilkoláshoz
szokott, érintése mégis olyan lágy volt, amilyet Eleanor még soha nem tapasztalt.
Hogy lehet egy ilyen nagy kéz ilyen érzéki? Simon a haját simogatta, kifésülte
homlokából, aztán eljátszadozott a hullámos fürtökkel. Mikor kézfejét végighúzta az arcán és
a nyakán, Eleanor előtt feltűntek a fekete göndör szőrszálak, s elképzelte, milyen érzés lenne,
ha csupasz bőréhez érnének.
A férfi közelsége olyan megnyugtatóan hatott rá, hogy félelme fokozatosan elszállt, s
felváltotta a hála, amiért nem kell magányosan töltenie az egész estét. Simon ismét csókot
lehelt a kezére, aztán a lány tenyerét az arcához simította. Elválasztotta egymástól Eleanor
mutató- és középső ujját, és ráfektette a szemöldökére. Elégedetten elmosolyodott, mikor a
lány felfedezőútra indult az arcán, nyomon követve egyenes orra és izmos állkapcsa vonalát.
Eleanor tudta, hogy a férfi haja sötétebb, mint a boszorkány macskája, szeme pedig bűvös,
obszidiánfekete.
Illata fokozatosan elárasztotta. Mikor megpróbálta valamihez hasonlítani meleg, férfias
kisugárzását, olyasmi jutott az eszébe, mint nyersbőr, szantálfa s veszély. Nem tudta e
kellemes és egyben riasztó elegy vajon a ruhájából vagy a testéből árad-e. Simonnak nem
volna szabad itt lennie s ezt tenni vele. Neki pedig mérgesnek kellene lennie rá, mégis mikor
rá akart támadni, mikor kiabálni akart vele és alaposan lehordani őt, azon kapta magát, hogy
dühe elpárolgott.
Simon az ágytámlához dúcolta a párnát, nekidőlt, és ki-nyújtóztatta a lábát. Aztán
gyengéden a mellére vonta Eleanort, és átölelte. A lány még soha nem érezte magát ilyen
biztonságban. A bűnre, melyet elkövettek, a sötétség palástja borult, s Eleanor azt kívánta,
bárcsak sose érne véget ez az éjszaka. Bizonyára ez az, aminek férfi és nő között lennie kell.
Szüksége van erre a közelségre egész életében. Miért csak most talált rá?
Behunyta a szemét, s fejét a férfi vállára hajtotta. Legalább addig élvezze ezt, amíg teheti.
Pokolba a gátlásokkal. A meghittség hajnalra elszáll, de most itt vannak, odabújhat Simonhoz,
s nem kívánkozott onnan máshová.
Elnyomhatta az álom, mert mikor felébredt, a férfi a mellén nyugtatta a kezét, ajka pedig a
homlokához simult. Eleanor fészkelődni kezdett, de Simon olyan erősen szorította, hogy
moccanni sem tudott. Még ruhája anyagán keresztül is érezte a férfi kezének melegét, vagy
talán az ő melléből áradt a tűz? Sikerült kiszabadítania egyik kezét és a férfi mellének
feszíteni, de Simon tántoríthatatlan maradt. Tenyere alatt érezte izomkötegeit, melyek önálló
életre keltek, s az ujjai kíváncsiságtól hajtva barangolni indultak a férfi erős mellén, vállán,
karján.
Kislánykorában a hatalmas, katonás erő vonzotta Anglia tábornagyához. Egész testében
elgyengült, mikor ráébredt, hogy most éppen korának legkiválóbb harcosa tartja a karjában.
Simon legszívesebben meztelenre vetkőzött volna. Tudta azonban; ez alkalommal be kell
érnie azzal, hogy ruhán keresztül érezze a lány lágy testét. Ám furcsamód ez csak fokozta
vágyát, s remélte, hogy Eleanor ugyanígy sóvárog meztelen bőre érintésére. A levegő
szikrázott a viszonzatlan vágytól. Nem tudták kiverni a fejükből, hogy csak hajnalig van
idejük. Simon beszívta a sötétben a lány illatát. Izgalma egyre nőtt, s szíve a torkában
dobogott.
Eleanor eddig soha nem ismert és tapasztalt titokra döbbent rá. Tudta, hogy ez a férfi rázta
fel kábulatából, de most mintha a teste is felébredt volna. Gyomra megfeszült, miközben
egekig csapott benne a vágy. Melle megduzzadt, és arra vágyott, hogy... nem tudta, mire
vágyott. Lába köze lüktetni kezdett, s majd szétfeszítette a kéj.
Simon úgy érezte, elemészti a vágy. Eleanor olyan izgatóan hatott minden érzékszervére,
hogy a vér dübörögni kezdett a fülében, a torkában, a mellében, még a lábában is. Férfiassága
órák óta márvánnyá keményedett, s egy pillanatra attól félt, hogy örökre ebben az
elviselhetetlen állapotban marad. Belső órája figyelmeztette, hogy indulnia kell, mielőtt
127
rajtakapják őket. Tudta, hogy egy óra múlva megvirrad, de képtelen volt úgy elszakadni a
lánytól, hogy ajkával meg ne ízlelje.
Eleanor tarkója alá nyúlt, s felemelte a fejét, hogy megcsókolja. Ajkával kétszer
végigsimított a száján, mikor legnagyobb megelégedésére észrevette, hogy a lány lélegzete
felgyorsul. Ekkor teljesen birtokba vette, s csókjával, mely maga volt a tűz, a harc, az élet, a
halál és a szerelem, örökre megpecsételte Eleanort, s az asszonyává tette.
Először az agya kiáltott tiltakozva a férfi merészsége ellen. Az ajkam, a becsületem, a
jóhírem, istenem! Simon de Montfort szája maga volt a mennyország.
A férfi felkelt az ágyból, és talpra állította Eleanort is. Olyan szorosan fogta magához,
hogy a lány magán érezte egész izmos testét, széles vállát, erőteljes lábát. Simon felemelte őt
egy utolsó ölelésre, s Eleanor lába a levegőben lógott. Mikor elengedte, a lány olyan
erőtlennek érezte magát, hogy majdnem összeesett.
Az ágyhoz botorkált, és leült. A zárkában uralkodó síri csendből tudta, hogy egyedül
maradt. Az elkövetkező órában érzelmei vadul kavarogtak, győzködte magát, hogy csak
álmodott,-aztán dühbe gurult, amiért Simon felhasználta ellene a zárkát, ahol nem tehetett
mást, mint némán behódolt a férfi akaratának.
Mikor kinyitották a celláját, látta, hogy reggel van. Nem vitte rá a lélek, hogy a közösségi
helyiségbe menjen, ahol az apácák tisztálkodtak. Ehelyett elszántan a főnökasszony
keresésére indult, hogy közölje vele döntését.
- Eleanor, remélem, az Úr kinyújtotta érted a karját, hogy a nyájába tereljen.
Egy pillanatra Eleanor nem fogta fel, hogy az apáca Istenről beszél. Elpirult, pedig
elszántan küzdött ellene. Aztán felvetette az állát, s megpróbált ura lenni a helyzetnek. -
Főnökasszony, meghoztam a döntésemet, s ez végleges. Nem lépek be a St. Bride-rendbe.
Tökéletesen alkalmatlan vagyok a fegyelmezett, szerény életre. Egyszerűen ellenkezik a
természetemmel. - Bűnbánóan az ajkába harapott, mikor rájött, hogy a szüzességet sem neki
találták ki. - Bárhol legyek is, ápolni fogom a szegényeket és a betegeket, de ehhez nem
szükséges apácának lennem, ahogy fehér köntöst sem kell ölteném ahhoz, hogy
jótékonykodjam. Szükségem volt egyévnyi gyászra, hogy begyógyuljon a sebem, de most már
ideje visszatérnem a való világba.
Miközben beszélt, Eleanor a főnökasszony arcát kutatta. Nemcsak hogy óriási csalódást
olvasott le róla, de aggodalmat, sőt félelmet is.
- Most, hogy már nem élvezzük Pembroke grófjának tá-mogatását, szükségünk van
pénzre a működésünkhöz -szólalt meg végül reszelős hangon az apáca.
Eleanort kilelte a hideg. Tehát még az egyház sem önmagáért akarta magához csábítani őt.
Minden győzködés és unszolás Pembroke grófnőjének földjeiért és pénzééit folyt, nem pedig
Eleanor halhatatlan lelkéért. A puska visszafelé sült el, hiszen a szűkmarkú Marshalok
egyetlen hold földet sem adományoztak neki.
- Utánanézek a birtok és a zárda okiratainak - ígérte hivatalos hangon, és felállt. -
Ugyancsak látni szeretném az elszámolásokat. Ha elkészül, Mary nővér hozza el nekem.
Mikor visszaért szálláshelyére, a János király toronyba, megkereste Bette-et, gömbölyded,
birkatürelmű szolgálóját, akit a Durham-házból hozott magával. Mikor ragyogó mosolyát
rávetette, az asszony gondterhelt arca felderült.
- Bette, légy oly kedves, csinálj egy fürdővizet. Ó, ezt a fehér csuhát pedig égesd el! -
tette hozzá mintegy mellékesen.
Bette visszamosolygott rá. Nem az ő tiszte volt megmondani Pembroke grófnéjának, mit
kezdjen az életével, de azt semmiképp sem tudta volna elfogadni, ha Krisztus menyasszonya
lesz. - Henrik király apródja kereste, mylady. Megkérdeztem, mi járatban van, s azt mondta, a
grófné fivérei Angliába fognak költözni. Nem tudtam, hogy Henriken és Richárdon kívül
vannak még fiútestvérei.

128
 Eleanor az édesanyjára gondolt. Alig emlékezett rá. Persze látott róla festményeket, s
hallotta ledérségének hírét. Egykori szeretőjének kilenchavonta szült fiúkat, az elsőt Eleanor
egyéves kora előtt.
Eleanor sárga ruhát választott. Miközben elsétált a fal mellett, mely a zárt belső udvarra és
a küzdőtérre nézett, csodálkozva látta, hogy száznál is több derékig vetkőzött férfi gyakorolja
bőszen a kardforgatást. Összetéveszthetetlen alakjával Simon de Montfort, aki e barbár
viaskodásra felügyelt, egy fejjel a többiek fölé magasodott. Eleanor szeme elkerekedve vette
észre a férfi izmos felkarjára tetovált sárkányokat. Amikor simogatta, a létezésükről sem
tudott.
Megkönnyebbülten látta, hogy a férfi fekete szemével közönyösen átnéz rajta, mintha
sosem találkoztak volna, s persze ő is megpróbált ugyanígy tenni. Felpillantott, és észrevette
Henriket az egyik magasban lévő ablakban. Mikor a király meglátta, vadul integetni kezdett
neki, hogy menjen fel hozzá.
- Milyen jó látni, hogy levetetted a gyászruhát - rohant elé Henrik, hogy üdvözölje.
- Úgy gondoltam, nem árt, ha közlöm, nem vonulok zárdába.
- El sem tudom mondani, mennyire örülök. Csodálatos hírem van... a fivéreink
hazatérnek!
Eleanor elnézően fogadta Henrik kitörő lelkesedését. -Úgy érted, a féltestvéreink.
- Jaj, ne mondd, hogy te sem örülsz, akárcsak a feleségem. Eleanor felvillanyozódott. -
A királynő boldogtalan emiatt?
Én természetesen örülök. Érdekes lesz találkozni a család másik ágával.
- Ó, Eleanor, pompás mulatság lesz együtt élni három kistestvérünkkel! Gondolj csak
bele, mi mindent tudnék értük tenni. Kaptam Williamtől egy levelet, melyben megírta, milyen
csodás lovagi tornán vett részt. Elhatároztam, hogyha megérkeznek, én is rendezek egyet.
- Azt hittem, Angliában tilos a bajvívás a háborús veszély miatt.
- Az volt, de most, hogy én uralkodom Angliában, ismét engedélyezem. - Henrik az
ablakhoz sietett. - Gyere ide, mutatni akarok valamit.
Eleanor kezét az ablakpárkányra támasztotta, és kihajolt.
- Látod lent azt az óriást? Simon de Montfort, Leicester új grófja. Akár egy harci gép.
Lovagok kapkodnak nap mint nap a lehetőségért, hogy a nagy hadvezér trenírozza őket.
Kétségtelenül ő lesz a lovagi tornám győztese. Mint egy mágnes, úgy vonzza a harcosokat.
Anglia legnagyobb hadseregét fogja összetoborozni nekem.
Eleanor lepillantott a küzdőtérre, s tudta, hogy még soha nem látott ilyen nagyszerű férfit.
Ez a sárkánnyal tetovált kar ölelte egész éjszaka. Simon mélyen ülő fekete szeme felett vastag
fekete szemöldök húzódott, a széles vállra pedig, mely hamisítatlan nyers erőt sugárzott, vad
fekete sörény borult.
- Ugye segítesz átadni a díjakat a lovagi tornán, Eleanor? Szent szüzességi és örök
özvegységi fogadalmadat ez semmiképpen sem fogja veszélyeztetni. Fogalmad sincs, mit
jelent egy bajnoknak, ha egy hercegnőtől kapja meg a díjat.
- Segítek - biztosította bátyját Eleanor. - Nem akarok tovább remeteként élni. - Mosolya
szikrázó aranyként ragyogott. - Ellenőriznem kell a ruhatáramat, azt sem tudom, mi a
legújabb divat. Olyat kell viselnem, amitől a királynő a fogát csikorgatja mérgében.
- Kis Kukac - mondta Henrik boldogan.

129
 23.

A lovagi torna küzdőterét és a nézők lelátóját a windsori Nagy Parkban állították fel a
külső várkerület mögött. Körös-körül színpompás selyempavilonok parádéztak, s mintha
egész Anglia Windsorba látogatott volna.
Henrik bált rendezett fivérei tiszteletére. Eleanor is részt vett rajta, puszta kíváncsiságból.
Legnagyobb örömére felfedezte, hogy Durham-házbeli egyik szolgálója, Hickey asszony
kiváló varrónő, férje pedig London egyik legügyesebb szabója. A házaspár sokat dolgozott
Eleanor új ruhatárán, de szívesen tették. A legújabb divatot a Keletről és Szíriából érkezett
varázslatos anyagokból készült leomló, nőies ruhák képviselték. Az áttetsző selyem ruhaujjak
és fátylak a földet seperték, fölötte pedig vállra vehető, ujjatlan pelerint hordtak a hölgyek. A
selymekbe aranyszálakat szőttek, és virágmintás brokáttal díszítették őket. A baudekin, a
hatszálas cérnából készült szíriai nehéz brokátselyem úgy ragyogott, mintha a vöröslő nap
sugarait szőtték volna bele az anyagba.
A bálra Eleanor mályva- és rózsaszínű ruhát választott. A többrétegű áttetsző selymet
virágok és pillangók ékesítették. A fátylat a homlokára kötött aranyszalag tartotta, szabadon
hagyva csillogó fekete hajfürtjeit.
Mikor Eleanor a királyi családnak fenntartott pódium felé közeledett, a királynő arca
rémületet és bosszúságot tükrözött. Sógornője szemmel láthatóan beleunt az apácásdiba és az
özvegyi gyászruhákba. A királynő összehúzott szemmel gondolt arra, hogy a szüzességi
fogadalom legalább a férfiakat távol tartja tőle fivérein és a papokon kívül.
Eleanor nyájasan rámosolygott, miközben végigmérte a pelerinjét gazdagon szegélyező
cakkokat, melyek megismétlődtek a hosszú uszályon. Szeme pajkosan megvillant, mikor a
lebernyeg beterítette a mellette álló ifjú apródot, akit őfelsége uszálya tartásának fontos
feladatával bíztak meg, s csak úgy dagadt a büszkeségtől.
Henrik arca azonban felragyogott, mikor meglátta a húgát. - Drágám - kiáltotta izgatottan -,
íme a fivéreink! - Hátralépett, hogy bemutassa őket, mint valami ritka kincseket.
Guy és Aymer nyakigláb fiatalemberek voltak, testalkatukban és hajszínükben nagyon
hasonlítottak egymásra. Eleanornak feltűnt, hogy arcuk nem olyan vonzó, mint Henriké és
Richárdé, s bár fiatalabbak nála, olyan világias légkör lengi körül őket, ami csakis az
élvezeteket túlzottan hajszoló emberekből szokott áradni. Mikor pillantása William de
Lusignanra, a trió legidősebb tagjára esett, meghökkent az ámulattól. Mintha tükörbe nézett
volna. Apró termet, dús, selymes fekete hajkorona, s csak ajkának kegyetlen íve mentette meg
attól, hogy szépnek lehessen mondani. Eleanor megkövülten bámult, mikor a fiú apró kezével
szélesen hadonászni kezdett, és lányos hangon felkiáltott: -Ma petité chou, milyen pompás,
hogy végre találkoztunk! Olyan elbűvölő vagy, hogy anyánk gyűlölne, ha látna. Drága
szívem, ígérd meg, hogy mellettem ülsz a vacsoránál. Ha nem tudom meg a szabód nevét,
belehalok. - Miközben illegette magát, fülbevalóin megcsillantak a napsugarak. Fülbevalók, te
jó ég!
Inkább húg, mint öcs, gondolta Eleanor hátborzongva. William annyit beszélt, hogy
Eleanor a kelleténél még többet is megtudott fivéreiről. Elhozták kutyáikat, összes
szolgájukat, még a saját zenészeiket is. - Henrik keres nekem egy örökösnőt - vallotta meg
Eleanornak a fiú. - Aymer drágaságom úgy döntött, hogy az egyházat fogja szolgálni. Jó
megélhetés és gyors előmenetel, s Henrik biztosította róla, hogy megcsinálja a szerencséjét.
- Aymer pap? - kérdezte Eleanor, s bosszantotta a mód, ahogy a fiú a királyi asztalt
kiszolgáló apródokat utasít-gatja.
- Nem, nem, még csak ministráns. Még nem szentelték fel, mert csak tizenöt éves.

130
 - Értem - felelte Eleanor alig hallhatóan, s közben az járt a fejében, hogy még soha
senkivel nem találkozott, aki ennyire alkalmatlannak látszott volna a papságra.
- Mondd, drága szívem, magad csinálod a szájrúzsodat? Elkérhetem a receptet?
Eleanor megkönnyebbült, mikor Richárd és Isabella megérkezett. Szeme azonnal Isabella
derekát méregette, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét. Isabella megcsókolta, és a fülébe
suttogta: - Semmi, de imádkozom.
Richárd megölelte Eleanort. - Jószagú úristen, jó látni, hogy meggyógyultál. Nagyon
aggódtunk érted.
- Nos, most már aggódhatsz a család többi tagjáért. Richárd, tudtad, hogy Henrik
William de Lusignan kedvéért rendezte ezt a fényűző lovagi tornát? Találkoztál már vele?
Még a szél is elfújja, nemhogy egy lándzsás bajvívó. - Eleanor közelebb hajolt. - A másik
kettőnek, úgy tűnik, nem árt, ha leesik a magas lóról, de valakinek meg kellene védenie a
Pindurka Willie-t.
Eleanor feleslegesen aggódott az aprócska Williamért. Ő volt a legádázabb,
legkegyetlenebb férfi, aki létezett a világon. Az állatkínzás különös élvezetet nyújtott a
számára, a bajvívás pedig, ahol a lovak felnyerítettek a lándzsa vagy kard okozta sebektől,
módfelett pezsdítően hatott rá.
Isabella csatlakozott a Marshal család többi tagjához, akik a lovagi tornára érkeztek.
Nővére elhozta kislányát, s persze a Marshal unokatestvérek sem hiányoztak, akik vidám
társaságot alkottak. Úgy tettek, mintha észre sem vennék ( Eleanort, ami őt egyszerre bántotta
és összezavarta. Az egyik Marshal unokatestvér, Matilda Bigod, szenvedélyesen gyűlölte
Eleanort, aki csüggedten látta, hogy férje húgai elfordítják fejüket tőle. Félrevonta Isabellát,
hogy megossza vele aggodalmát. - A testvéreid és a gyerekeik szándékosan kerülnek. Még
mindig engem vádolnak William haláláért.
- Ó, kedvesem, dehogyis! Csak a pénzről van szó. Zokon vették, hogy igényt tartasz a
Marshal-vagyon egyötödére.
- Semmit sem kaptam. Mint egy csapat dögkeselyű. Átkozott fukar Marshalok!
Isabella felvetette a fejét. - A Plantagenetek éppolyan zsugoriak, mint a Marshalok. Henrik
azt hiszi, az övé lehet William minden vagyona, mert örökös nélkül halt meg, Richárd pedig
követeli az egyötöd részt, mivel én Marshal vagyok és jogom van hozzá.
Mindenki csak magával törődik, gondolta Eleanor. Miközben én tizennyolc hónapig a
sebeimet nyalogattam, ők felosztották a koncot. Beszélni fog Henrikkel, és kárpótlást követel.
Tudni akarja, mennyit örökölt. A királyt azonban pillanatnyilag körülvették hirtelen
felbukkant testvérei, ő pedig élvezettel alakította az elnéző apát.
Eleanor szemével a királynőt kereste, s meg is találta a hízelkedő Savoyaiak társaságában.
Vérlázító módon flörtölt és kellette magát előttük, most is éppen egy falat édességet dugott az
egyik apród szájába, aki a mellette lévő széken ült. Az ifjú apród hirtelen letette borosserlegét,
és okádni kezdett. Telefröcskölte a királynő uszályát, s erőfeszítéseiért cserébe jó nagy pofont
kapott. Mégis van Isten, gondolta Eleanor, s az ajkába harapott, nehogy hangosan felnevessen.
A vidámság azonban hamar lefagyott az arcáról, mikor megpillantotta Simon de Montfort-
t. A férfi pillantása közönyös volt, mintha Eleanor nem jelentene számára többet, mint
bármelyik más asszony. A lány elfordult, Simon energikus vonásait azonban nem sikerült
kitörölnie az agyából. Örülnie kellett volna, hogy a férfi ilyen tapintatos; titkuknak nem volt
szabad kitudódnia. Mások előtt ők nem vethetnek egymásra vágyakozó pillantásokat, mint a
szerelmesek.
Eleanor rémülten vette észre, hogy szívverése felgyorsul, egyre hevesebben kapkodja a
levegőt, s kimegy az erő a lábából. Hogy merészel ez a férfi ilyen hatással lenni rá! Elfutotta a
méreg. Szerette volna megkarmolni napbarnított, pimasz arcát. Lepofozni róla a szenvtelen,
közömbös kifejezést. Aztán kicsiny, kárörvendő lángok gyúltak benne, mikor eszébe jutott,

131
hogy már napok óta megfosztotta Simont az élménytől, hogy a sziklakertben láthassa őt. Még
egyszer nem fog alkalmat adni rá, hogy kettesben maradjon vele.
Felállt, hogy távozzék, de Henrik megfogta a karját. -Eleanor, még nem találkoztál
Leicester új grófjával.
Eleanoron páni félelem lett úrrá. - Henrik, elfelejted, hogy... hogy a fivéreimen kívül nem
beszélhetek más férfival.
- A fenébe, mire jó ez az ostoba eskü? - kérdezte a király, azzal a karjánál fogva Simon
de Montfort felé fordította őt. - Bemutatom a húgomat, Eleanort, akkor is, ha ez ellenkezik az
esküjével - magyarázta Simonnak.
Eleanor némán bámult a férfira. Simon tekintete élénken csillogott. Megjelenése olyan
delejes hatással volt a grófnőre, amilyet még egyetlen férfi közelségében sem érzett. Simon
barna bőre ránctalanul feszült erőteljes arccsontjára. Aztán orrlikai hirtelen kitágultak, s
Eleanor egy pillanatra észrevette, hogy szeméből vágy csap ki. - lile est tibi -mormolta de
Montfort latinul. - Tiéd ez a férfi.
Eleanor bűnbánóan Henrikre pillantott, arca lángolt, majd kihívóan Simonra nézett. Hátat
fordított a férfinak, és a bátyjára mosolygott. - Megvívsz Leicester grófjával a lovagi tornán,
Henrik? Esküdni mernék rá, hogy a királyon kívül senkinek nincs mersze kiállni a nagy
hadvezér ellen. - Tudta, hogy Simon de Montfort-nak hagynia kell győzni a királyt, és semmi
sem szolgált volna nagyobb örömére, mint látni, hogy a férfi leesik a porba.
- Tévedsz, Eleanor. Már minden gróf kihívta párviadalra, aki itt van. Nem túlságosan
ismered a férfiakat, attól tartok. Ha hozzájuk pártol a szerencse és kiütik Simont a nyeregből,
nagy dicsőség lesz a számukra.
Eleanor megborzongott. - Igazad van, Henrik. Nem ismerem a férfiakat, s nem is akarom
ismerni őket. Jó éjt! -köszönt el fagyosan.

A lovagi torna napja csodálatos, tiszta reggelre virradt. A küzdőtéren lovak,

fegyverhordozók, páncéltartók tolongtak, miközben az angol nemesek e halálosan komoly
megmérettetésre készültek. Egész Windsorra átragadt az ünnepi hangulat, még a gyerekeket
és a kutyákat is elragadta a hév, miközben szédítően kergetőztek körbe-körbe, a fiúcskák
pedig a kiváló grófokat és bárókat utánozva saját készítésű zászlókat hajigáltak a levegőbe.
A lovagi torna marsalli feladatait a királyi kamarás töltötte be, aki fél tucat lovag
segítségével követte nyomon a kihívásokat. Ez meglehetősen komplikált volt, hiszen a lovagi
kódex szerint senki sem hívhatott ki maga ellen magasabb rangban álló személyt; a király
maga választott ellenfelet, ahogy Cornwalli Richárdnak is, mert ő volt az egyedüli herceg a
jelenlévők között.
Grófokban azonban nem volt hiány, Derby, Norfolk, Hereford, Surrey, Richmond és
Oxford grófja mind Leicester grófjával akartak szembeszállni. A bárók, de Clare, de Lacy, de
Braose és de Munchensi egymással és a bajvívó képességeiről híres Rickard de Burghgel
készültek összemérni erejüket.
A királynő rokonai és Henrik ifjú fivérei azonnal meggyűlölték egymást, ösztönösen
megérezték, hogy egyazon királyi kegyekért és posztokért kell harcba szállniuk. Már aki a
listát készítette is két táborra osztotta őket: a Király Emberei és a Királyné Emberei.
A nézők emelvénye valóságos divatbemutatóvá alakult. Volt itt mindenféle frizura a
látványostól a nevetségesig, de leginkább templomtorony magasságú. Csúcsaikat lebegő
fátylak díszítették, melyeket le lehetett csatolni, s mintegy kitüntetésként a bajvívóknak adni.
A királynő bíbor- és aranyszínű brokátruhát viselt. Rosszul érezte magát, ha nem
hangsúlyozhatta, hogy ő a királynő és az ország legfontosabb asszonya. Udvarhölgyei mind
élénk színű ruha mellett döntöttek, hogy virítsanak a lelátón, s mikor Eleanor megérkezett,

132
örült, hogy egyedül ő van fehérben. Nemcsak hogy kirítt a többiek közül, de még szellős és
üdítő is volt viselete a tűző napsütésben.
A férfiak sokkal visszafogottabban öltözködtek, mint a nők. A páncél fölött viselt lenge,
ujjatlan köpenyeket és lovagi köntösöket csodásan hímzett címerpajzsok és rajzok díszítették.
Még a lovak is selyem díszpalásttal dicsekedhettek, mely bőrből készült vértjeikre borult.
Henrik arannyal és drágakövekkel kirakott kedvenc zöld ruháját viselte, s féltestvérei
ugyancsak a király színeiben pompáztak, hogy hízelegjenek neki. Az angol bárók az azúr, az
eperszín és a fűzöld hívei voltak, míg a provánszi Savoyaiak sokkal hivalkodóbbak lévén,
fekete-ezüst vagy vörös-arany összeállítást viseltek.
Mindenki kíváncsian várta Simon de Montfort-t, s találgatták, milyen embléma fogja
díszíteni széles hátát. Jogosan viselte volna Leicester vagy gróf Montfort lAmauri hadvezér
címerpajzsát. Ő azonban egyszerű fehér damasztruhában lovagolt a küzdőtérre, pajzsán a
keresztes lovagok vörös keresztjével. Nem volt szüksége pompázatos öltözékre ahhoz, hogy
kitűnjék a többiek közül. Öles termetével fölé magasodott mindenkinek Angliában.
A királyi kürtösök megfújták harsonáikat, s a küzdők bevonultak a színes zászlókkal
kijelölt vívótérre. Mindegyikük megállt a pódium előtt, hogy választott hölgyétől szerelmi
zálogot kérjen. Eleanor egyik harcosnak sem akarta odaadni fátylát, de ha de Montfort kerülne
ki a nap győzteseként, számára értékes ajándékot rejtett földet seprő ruhaujja.
A királynő önelégült arcot vágott, mikor Savoyai bácsikái elagyabugyálták a király
féltestvéreit, de Eleanor elégtételt kapott, mikor Richárd kiütötte a nyeregből a Savoyaiakat.
Határtalan büszkeség öntötte el, látván, hogy Rickard de Burgh legyőzte a három bárót, akik
kihívták.
Simon de Montfort egymás után tíz grófon aratott diadalt, s Eleanor várakozással tekintett
a királlyal való küzdelem elé.
Tudta, hogy ez lehet az egyedüli alkalom, amikor a vesztes oldalon láthatja a férfit. Még ha
csak lovagias gesztus lesz is, nagy megelégedésére fog szolgálni, ha földre pottyan.
Végre eljött a várva várt viadal. A király és Leicester grófja együtt lovagolt be a
küzdőtérre. A tömeg éljenzett, mikor a két férfi tiszteletadásképpen felemelte lándzsáját, majd
el1 indult az emelvény felé, hogy meghajoljon a királynő és az udvarhölgyek előtt. Simon de
Montfort gálánsán a királynő felé nyújtotta lándzsáját, hogy kegytárgyat kérjen tőle. Az
asszony csábítóan mosolyogva a lándzsa végére tűzte egyik aranyszélű bíbor selyemsálját.
Eleanor jót mulatott magában, mikor elképzelte, hogy a sál a porban fog kikötni, ha de
Montfort leesik a lóról. Eleanor felállt, lecsatolta fehér fátylát, mely olyan finom szövésű volt,
mint egy pókháló, s felajánlotta a királynak. A két férfi felerősítette kardmarkolatára a
kendőket, s elhelyezkedett a vívótér egymással szemközti végében.
Henrik alaposan átvette a leckét, melyet még William Marshal, korának bajnoka sulykolt
belé. Szívből remélte, hogy de Montfort nem fog szándékosan leesni, de elfogadta a tényt,
melyet a lovagi kódex diktált, miszerint Anglia királyát nem lehet levetni a lóról.
Simon de Montfort-nak döntenie kellett. Tökéletesen megbízott a képességeiben, s a
legcsekélyebb megaláztatást sem érezte volna, ha térdre kell kényszerülnie a király előtt, de
meg akarta mutatni Eleanornak, hogy ha választ, ne kösse gúzsba sem szokás, sem
fogadalom, sem az, mit várnak tőle. Válasszon szabad akaratából, ahogy minden férfi és nő a
földön. Szedje össze a bátorságát, hogy dacoljon a királlyal, a tanáccsal, az egyházzal.
Megmutatja neki, hogy benne mindkettőjük helyett van elég bátorság.
Döntött, leeresztette sisakrostélyát, és karja alá szorította lándzsáját. A marsall intett
jogarjával, s vágtatni kezdtek egymás felé nyílegyenesen. Bár a lovagi torna célja a
szórakoztatás volt, a nézők visszafojtott lélegzettel figyeltek. Csak a paták dobogását lehetett
hallani, míg a két férfi össze nem csapott. Simon teljes erőből a kijelölt célra döfte lándzsáját,
s Henrik elterült a földön.

133
 A tömeg szólni sem bírt a bajnok vakmerőségétől. Simon megfordította lovát, leugrott a
nyeregből, és talpra segítette a királyt. Henrik barátságosan kinyújtotta a karját, és felnevetett.
- A fenébe, egy pillanatra azt hittem, elkaptam.
Simon felemelte sisakrostélyát, és elvigyorodott. - Esélye sem volt, felség. A karom kétszer
olyan hosszú, mint az öné.
Henriket valahogy jó érzés öntötte el. Mindig megalázónak érezte, hogy az emberek csak
azért hagyták győzni, mert Anglia királya volt. Ez a férfi úgy bánt vele, mint egy igazi
ellenféllel, s a küzdelem inkább számított gátlástalanul tisztességesnek, mint
megrendezettnek.
Mikor a tömeg látta, hogy a király nem veszi rossz néven a vereséget, zúgva helyeselt, és
vadul éljenezte mindkettőjüket. Leicester grófja a magasba emelte a királynő kendőjét, aki
olyan piros lett attól, hogy Simon ezáltal őt is győztessé avatta a király fölött, hogy már-már
egybeolvadt a ruhájával.
Eleanor mozdulatlanul ült. Simon de Montfort a maga szabályai szerint játszott. Tudta,
hogy lepleznie kell érzéseit, melyeket a férfi ébresztett benne. Ha a világ tudomást szerezne
róluk, menthetetlenül csapodárnak tartanák. Sőt ez a pimasz nemes sem tudhatja meg soha,
milyen hatást váltott ki belőle. Már így is kiállhatatlan. Micsoda önteltség árasztaná el, ha
sejtené, hogy puszta jelenlététől úgy zakatol a szíve, mint egy menyasszonyé?
Henrik felemelte a befeketedett sálat. - Bocs, Kukac. -Szégyenlősen elmosolyodott, s
Eleanor már tudta, hogy örökre kisfiú marad. Mikor a küzdelem véget ért, s a bajnokok
előreléptek, hogy átvegyék a díjakat a királynőtől és az udvarhölgyektől, a tömeg elhagyva a
lelátót a vívótérre özönlött, s lökdösődve igyekezett elkapni minden elhangzó szót.
A nap hőse természetesen Leicester grófja volt. Előrelépett és letérdelt a királynő előtt.
Még így is szinte egyforma magas volt vele. A királynő ékkövekkel kirakott aranyserleget
nyújtott át neki, majd mikor felemelte ajkát, hogy csókot adományozzon a bajnoknak, Simon
figyelmét nem kerülte el a szeméből kiolvasható felhívás. Tapasztalatból tudta, hogy az
egyetlen bűn, amit egy nő soha nem bocsát meg, ha nem akarnak vele szeretkezni. Szeme
sokáig időzött a királynő arcán, egyetlen pillantásba sűrítve minden bókot, ahogy arra csak
egy francia képes, aztán a tömeg üdvrivalgása közepette felállt.
Eleanor egy pillanatra sem vette le a szemét Simon de Montfort-ról. A férfi fehér köpenye
az egyszerű vörös kereszttel szinte makulátlannak tűnt, majdnem ugyanolyan tisztának, mint a
bajvívás kezdete előtt. Azt kívánta, bárcsak ehhez a férfihoz tartozna, de tudta, hogy ez örökre
álom marad. Simon megmutatta neki, hogy fölötte áll a konvencióknak, a lovagiasság
törvényeinek, a népnek. S mivel még nem vetette szét a fejét az önteltség, Eleanor felemelte a
kezét, és hűvösen magához intette.
A férfi azonnal észrevette, hisz egész idő alatt nem is figyelt másra, csak rá. Mikor elé
lépett, ugyanúgy térdet hajtott előtte, mint a királynő előtt. A tömeg árgus szemekkel nézte a
két fehérbe öltözött alakot, akinek fekete haja a vállát verdeste, az egyik rendkívül kicsi, a
másik óriás volt.
Eleanor semmi jelét nem adta, hogy csintalanságra készülne, miközben benyúlt ruhaujja
alá, hogy átadja a férfinak a jutalmát. Ünnepélyes arcot vágott, Simon pedig kinyújtotta
átkozottul vonzó kezét, hogy átvegye. Egy pillanatra megrökönyödött. Miféle ocsmányságot
rakott Eleanor a tenyerébe? Hitetlenkedve meredt a lányra, majd vissza a borzalmas
„csecsebecsékre". Hirtelen kitalálta, mik azok, s fekete szeme jókedvűen megvillant. Eleanor
napok óta feltűnően kerülte a sziklakertet, de most megtudta, hogy mégiscsak járt ott, mert az
ajándék nem volt más, mint a két kuvik galacsinja, mely olyan finomságokat tartalmazott,
mint egérkoponya, fogak, csontok, uszonydarabok a halastóból, egyszóval mindazt, amit a kis
kuvikok megdézsmáltak. Felfalták áldozatukat szőröstül-bőröstül, aztán az emészthetetlen
részekből mindennap kipottyantottak egy galacsint.

134
 - Dédelgetni fogom, és magára gondolok, amikor rájuk nézek - mondta Simon komolyan, s
a köpenye alá rejtette az ajándékot.
A kíváncsi nézelődők nem láthatták, mit adott a hercegnő a bajnoknak, de gyanították,
hogy aranymedaliont vagy talán drágaköveket.
Simon de Montfort megittasult. Eleanor kapható volt a játékos csintalanságokra, feltéve ha
az teljes titokban marad. Majd kieszel néhány újabb kópéságot, amit szeretne eljátszani vele...
és fog is, legközelebb, ha kettesben lesznek.

135
 24.

Az ünnepség késő éjszakáig eltartott. Simon hiába forgatta a fejét a teremben. Tudta, hogy
Eleanor nem fog részt venni ezen a duhajkodó dáridón, s nem azért, mert nem szereti a
mulatságot. Meg volt róla győződve, hogy a lány jobban élvezi a vigasságot, mint itt
bármelyik más nő. Azért nem jön el, mert megveti a királynőt és az udvart.
A provánsziak lenézték a szigetlakókat, s még Henrik féltestvérei is fintorogtak az
időjárástól kezdve az ételekig mindenre, ami angol volt. Mire Simon kiürítette harmadik
serleg sörét, már neki is elege lett belőlük. Ő választotta Angliát, s a világon a legszebb
országnak tartotta. Mérsékelt éghajlata, termékeny földjei bőséges gabona- és
gyümölcstermést adtak. Minden megye dúskált bőven termő mezőkben, zöldellő rétekben,
nagy kiterjedésű síkságokban, dús legelőkben, tejelő marhákban és szilaj lovakban. Duzzadó
csermelyei, méltóságteljes folyói és vízmosásai halakban és vízimadarakban bővelkedtek. A
hegyeket gyümölcsösligetek és erdők borították, s a király gesztenyés parkjaiban rengeteg vad
élt. Anglia kisbirtokosai olyanok voltak a földnek, mint a só. Zsíros parasztok, boldog,
pirospozsgás gyerekek, a sör pedig rendkívüli. Anglia hozzátartozott Leicester grófjához.
Csak egy grófnőre volt szüksége, s tudta, hol keresse.
Csöndben átmászott a sziklakert falán, szeme lassan hozzá-szokott a sötétséghez és az
árnyakhoz. Szája örömteli mosolyra húzódott. Ha Eleanor el akart rejtőzködni előle, taktikai
hibát követett el, amiért fehér ruháját nem cserélte le. Sikerült nesztelenül egészen a közelébe
lopóznia, mielőtt a lány megérezte volna jelenlétét.
Eleanor felkapta a fejét, mint egy veszélyt szimatoló kis nyúl az erdei tisztáson. Mikor
meglátta a férfit, felemelte szoknyáját, és rohanni kezdett, hogy elmeneküljön előle, de Simon
szinte azonnal utolérte és magához szorította.
- Kathe - suttogta, arcát a lány selymes fürtjei közé fúrva.
- Ne, ne! - kiáltotta Eleanor, s meg sem próbálta lehalkítani a hangját, hiszen mindenki,
aki élt és mozgott Windsor-ban, a királytól a legutolsó csaposlegényig ma este a
nagyteremben mulatott a lovagi torna tiszteletére rendezett ünnepségen. A középső és a külső
várkerületben egy lélek sem járt.
- De igen, igen - erősködött Simon. - Nem lehet letagadni, ami köztünk van. Én tudom,
de ami ennél is fontosabb: maga is tudja.
- Képtelenség. - Eleanor úgy küzdött, mint egy vadmacska.
A férfi erősen tartotta. - Ma megmutattam magának, hogy semmi sem lehetetlen. A szívem
mélyén tudom, hogy fontos vagyok magának. A sorsunk elkerülhetetlen - mondta
szenvedélyesen.
- Anglia széltében-hosszában botrány törne ki. Simon kajánul felnevetett. - Mit
tennének? Megköveznék,
mint Jezabelt? - A férfi a lány cséphadaróként mozgó karját az oldalához szegezte, s száját
mohón az ajkára tapasztotta. Teste azonnal reagált, kigyúlt, és Eleanor után sóvárgott. A csók
egy örökkévalóságig tartott. Eleanornak maga volt a lassú kínhalál. Két tűz közé került. Vére
vadul száguldott ereiben, de agya eszeveszetten tiltakozott szemérmetlen viselkedése ellen.
Érezte azonban, hogy bárhogy kapálózik is, a bensejében van valaki, akinek jólesik az, amit a
férfi tesz vele.
A csók egyre követelőzőbbé vált. Ajkuk összeolvadt, testük egymásba fonódott, s már nem
volt szükség rá, hogy Simon leszorítsa a grófné karját. Nyelvével szétnyitotta Eleanor puha
ajkát, s végre behatolhatott édes szájába. Majd megőrült az ízétől.

136
 Eleanor felnyögött, egyszerre imádta és gyűlölte a férfi csókját. Aztán Simon végre
elengedte, hogy levegőhöz jusson. - Úgy érzem magam, mint Jezabel, bűnösnek attól, amit
tesz velem. Maga olyan erős, de Montfort, hogy bármire rákényszeríthet.
- Nem, maga túl kicsi a magamfajta férfihoz. Egy óráig fogom becézgetni, míg végül a
magamévá teszem. Hadd legyek a titkos szeretője, Kathe... Annak szentelem az egész
életemet, hogy örömet szerezzek magának.
- Gyönyört ígér és nem boldogságot?
- Egyetlen férfi sem ígérhet boldogságot, bármennyire szeretne is - felelte Simon
gyöngéden.
- És egyetlen férfi sem méri fel, mekkora fájdalmat okozhat egy nőnek - vádaskodott
Eleanor.
- Nincs elviselhetetlen fájdalom, csak a sajnálat. Meggyötör, amikor elutasít magától és
nem enged a közelébe. Ne kínozzon, Kathe! - Forró ajka perzselő nyomot hagyott a lány
nyakán, miközben szorosan átölelte a derekát.
- Kérem, ne! Ha magához szorít, azt akarom, hogy... -Eleanor bűnbánóan elhallgatott.
- Elepedek magáért - suttogta Simon rekedten, s megfogta a lány mellét.
Eleanor levegő után kapkodott, s a férfi ebből pontosan felmérhette, milyen hatással van rá.
A lány egyszerre küzdött Simon és önmaga ellen. A férfi keze hatásosabbnak bizonyult, mint
a legerősebb szerelmi bájital. Eleanor tudta, ha elég világos lenne, hogy lássa is, ne csak
érezze azt az ellenállhatatlan kezet a rátetovált sárkányokkal, elveszne, menten elveszne.
- Hadd menjek, de Montfort - kérte, s kétségbeesetten igyekezett dühösnek látszani.
A férfi elengedte. - Az élet fintora, hogy miután minden tusát megnyertem ma, az utolsót,
mely mindennél többet jelent nekem, elveszítem.
Eleanor kiáltani szeretett volna. Bárcsak békén hagyná a férfi, akkor le tudná küzdeni
ezeket a nyugtalanítóan varázslatos érzéseket, melyeket ébresztett benne, de miféle esélye
lehetne, ha Simon de Montfort folyamatosan ott legyeskedik körülötte. Ajka égett a férfi
csókjától, mintha méh csípte volna meg, Simon férfias íze és illata teljesen elárasztotta.
A férfi rájött, a lány már bánja, hogy szabadulni akart, ezért még egyszer átölelte, és izmos,
kemény testéhez szorította. Ajkával gyengéden, játékosan, forrón és izgatóan simogatta a
száját, míg Eleanor a nyaka köré nem fonta a karját.
A lány megrázta a fejét, s haja vad hullámokban omlott fehér vállára. Simon beletúrt, az
arcához simította, hogy érezze selymes puhaságát, beszívta az illatát, még meg is ízlelte,
annyira vágyott rá, hogy a lánynak mindenét magába fogadja. Erős karja Eleanor derekára
fonódott, s felemelte a lányt a csípőjéhez. Eleanor érezte ágyékán Simon kemény, lüktető
férfiasságát, s hirtelen elszabadult benne az indulat. Mint egy vadmacska, száját a férfiéra
préselte, s éles fehér fogával beleharapott az alsó ajkába.
Simon csúnyán szitkozódott, s a szája elé kapta a kezét. Kiserkent a vére, de mire
felpillantott, eltűnt a lány. Miközben a sötétséget kémlelte, hallotta, hogy a kulcs megfordul a
kertre nyíló súlyos faajtó zárjában. A lány levegőben szálló kölnijének illata elborította az
agyát. Hirtelen villám hasított át az égbolton, és mennydörgött, majd kopogni kezdett az eső a
bükkfák levelein. Simon a vízcseppek felé fordította az arcát, hátha lehűtik forró vérét. Egy
nap, fogadkozott, meztelenül állnak majd az esőben, s lassan a magáévá teszi Eleanort.
A lány feldúltan érkezett vissza a toronyba. Simon soha nem tudhatja meg, mit érez iránta.
Nyugtalanul járkált a szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Nem tud elmenekülni előle.
Éjjel és nappal a férfi szabadon járkál ki-be a kertjében. Ha a szobájában marad, Simon
felmászik a toronyba, és végigheveredik az ágyán. Messze kell kerülnie tőle. Ha nem
találkoznak, majd keres magának egy másik asszonyt, aki eleget tesz mohó vágyának. Van
elég tüzes nőszemély az udvarnál, kezdve a királynővel, Eleanor a saját szemével látta.
Eszébe jutott Odiham, a bájos kis birtok, melyet William adományozott neki. Szomorúan
elmosolyodott, mikor felidézte a borzalmas helyszínt, ahol William felfedezte Richárdot és
137
Isabellát az ágyban. Két vagy három éve lehetett? Ma is olyan elevenen élt az emlékeiben,
mintha tegnap történt volna. Odiham csak húszmérföldnyire fekszik Windsortól, ha igyekszik,
ebédre ott lehet. Figyelmeztető hang szólalt meg a fejében. Ha neki a húsz mérföld egy
reggeli kilovaglásnak felel meg, mi lehet Simon de Montfort-nak? Egy óra teljes vágta.
Odihamben sem lenne nagyobb biztonságban a férfitól, mint Windsorban. Sőt talán nagyobb
veszélyben volna, távol az udvartól és az egyháztól.
Ebben a pillanatban döntött. Walesbe utazik. Ó, milyen boldog volt Williammel e csodás
vad tájon, mielőtt az ágyába csábította férjét és a halálba. Senkinek sem árulhatja el, hová
készül, azt viszont tudta, szó nélkül mégsem tűnhet el. Meg kell nyugtatnia Henriket, hogy
biztonságban lesz. Szüksége lesz Rickard de Burgh szolgálataira és pár emberből álló
védőkíséretre.
Eleanornak gyors észjárásával nem telt sok időbe felállítani a tervet. Azt mondja a
királynak és az udvarban, hogy Odihambe megy egy időre, ami igaz is, onnan azonban
továbbutazik Walesbe. Pembroke-ig nem merészkedik, túl sok hegyen kellene átkelni, s
Walesben már kora ősszel beköszöntének a hóviharok. Chepstowe-ba megy, a Severn folyón
túli eszményi határvidékre.
Úgy döntött, hogy csak Bette-et viszi magával, hiszen mind Odihamben, s mind a sokkal
nagyobb Chepstowe-ban van saját szolgahada. Közölte Henrikkel, hogy hosszabb időre
Odihambe vonul, s legnagyobb örömére a király pontosan azt tette, amire számított, unszolta,
hogy vigye magával Rickard de Burghöt és embereit kíséretként. Miután titoktartást
fogadtatott Bette-tel, a két asszony egy egész álló napig csomagolta a meleg ruhákat, amire a
hidegebb időjárásban szükségük lesz.
Eleanor meglepődött és megkönnyebbült, mikor látta, hogy de Burgh egy tucat
keménykötésű katonával készül a húsz-mérföldes utazásra. Olvasott volna a gondolataiban?
Valahogy megsejtette, hogy az igazi úti cél Wales? Tekintettel különös képességeire, Rickard
de Burghnél sose lehetett tudni. Mikor de Burgh meglátta a csomagokat, nem akart hinni a
szemének. Elhatározta, hogy nem késlelteti az utazást egy szekérrel, inkább beállít helyette fél
tucat teherhordó lovat.
Miközben Odiham felé lovagoltak, a lány elé tárta jövőre vonatkozó terveit.
- Mylady, feltételezhetem, hogy nincs szándékában belépni a Szent Bride-zárdába?
Eleanor elmosolyodott. - Biztosíthatom, hogy a megrontott hercegnők nem lennének jó
apácák. Arra várt, hogy biztonságban tudjon a zárdában, mielőtt visszatér Írországba, Sir
Rickard?
A férfi elpirult. - Igen, azt hiszem, igen, de százszor szívesebben látnám, hogy ismét
férjhez megy - tette hozzá gyorsan.
- Megesküdtem rá, hogy örökre Pembroke grófnője maradok - felelte Eleanor
csendesen.
Rickard tétovázott, hogy elmondja-e, ami a szívét nyomja, de aztán úgy döntött, nem
lehetnek titkaik egymás előtt. Ő volt az, aki kiszabadította a lányt férje holtteste alól. -Mylady,
az én véleményem szerint az érsek és a püspökök nem vették komolyan azt az esküt.
Túlságosan fiatal volt még és zavarodott, hogy tudja, mit tesz.
Eleanor lesütötte a szemét. Később már ő is megbánta, de sajnos az eskü
visszavonhatatlan. Finoman témát váltott. - Tehát visszatér Írországba?
- Nem. - A férfi megrázta a fejét. - De ha meggyőződtem róla, hogy ön, mylady,
Odihamben biztonságban van, azt hiszem, meglátogatom a de Burghök walesi várait.
Eleanor felpillantott, zafírkék szeme elkerekedett. Rickard kitalálta volna a gondolatát?
Tudta, hogy a férfi képes a jövőbe látni. - Nekem is be kell vallanom, hogy Odiham csupán
elterelő hadművelet, mielőtt Chepstowe-ba mennék.
- Akkor elkísérem Chepstowe-ba, s csak utána indulok el megnézni, hogy megy a sora
Hubert bácsikámnak.
138
 - Ó, Rickard, annyira el voltam foglalva a saját gondjaimmal, hogy teljesen
megfeledkeztem szegény bácsikájáról.
De Burgh nem tudta rászánni magát, hogy elmesélje, milyen galádul viselkedett Henrik
egykori kedvencével. Mi jó származna belőle, ha elmondaná, hogy a király elhurcoltatta
Hubertet a menedékéből, és a vár tömlöcének falához bilincseitette? S amikor az érsekek
általános felháborodása arra késztette, visszavitette a menedékbe, de megvonta tőle az élelmet
és a vizet. Rickard de Burgh elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Felvonta a
szemöldökét. - Ki miatt kényszerül elterelő hadműveletre, mylady?
Hirtelen harsant fel Eleanor nevetése a csípős őszi levegőben. - Ön az egyetlen, aki olvasni
tud a fejemben.
Jó volt hallani ezt a nevetést, de Rickardot mélyen aggasztotta, hogy Eleanornak Walesbe
kell menekülnie, ha el akarja kerülni valakinek a nemkívánatos közeledését. Savoyai Péter
kéjsóvár ábrázata jelent meg előtte. - Ha valamelyik átkozott Savoyai olyan vakmerő, hogy
udvarolni mer önnek, kötelességemnek érzem, hogy megöljem.
- Az esküm egyelőre megvéd a nyomorult Savoyaiaktól - biztosította Eleanor a férfit
mosolyogva. - Egyszerűen csak ismét látni szeretném Walest, s nem akarom, hogy az
udvarból bárki is utánam jöjjön.
Eleanor tisztában volt vele, hogy Rickard de Burgh meg tudná védeni, és meg is védené
bárkivel szemben, kivéve azt az egy személyt, akit ő maga sem képes kiverni a fejéből.
Mikor megérkezett Odihambe, az egész háznép pánikba esett. Olyan rég nem járt már ott
tekintélyes látogató, hogy a fegyelem meglazult. A tiszttartó azonban azonnal
engedelmeskedett de Burgh parancsainak, mert emlékezett rá, hogy William Marshal a
lovagot nevezte ki várnagynak, arra az esetre, amikor Pembroke grófnője a rezidencián
tartózkodik.
Eleanor döbbenten fedezte fel az ismerös vörös hajú cselédet, Brendát.
- Hát te mi az ördögöt csinálsz itt? - kérdezte.
- Hadd magyarázzam meg, mylady - kérte Brenda. -Azért menekültem el Windsorból,
mert féltem. Valaki megpróbált megölni!
Eleanor gyanakvóan méregette. Nem hitt a lánynak. Sokkal valószínűbb volt, hogy Brenda
egy férfival szökött meg. A cseléd minden tőle telhetőt elkövetett, hogy meggyőzze. - Nem
volt hová mennem, mylady. A Durham-házba rohantam Londonban, de jött az egyik Marshal,
és a szolgájával kidobatott. Idejöttem, mert tudtam, hogy a kastély az öné. Attól féltem, a
Marshalok elvesznek mindent, ami a grófé volt.
- így is lesz, ha nem akadályozom meg - felelte Eleanor elszántan. - Ha megengedem,
hogy itt maradj, engedelmeskedned kell Bette-nek. Bette becsületes asszony, és én tökéletesen
megbízom benne.
Brenda meghajolt asszonya, aztán ráadásképpen Bette előtt is. - Készíthetek önnek
fürdővizet, Lady Eleanor? -kérdezte sietve abban a reményben, hogy kiköltözhet a takaros
vendégszobából, mielőtt Pembroke grófnője rájön, hogy udvarhölgynek hazudta magát a
hiszékeny tiszttartó előtt.
- Még életemben nem találkoztam ilyen kotnyeles cseléddel - jegyezte meg Bette,
miközben Eleanor legszükségesebb holmiját kipakolta.
Eleanor felnevetett, és megrohanták az emlékek. - Az én hibám, Bette. Mikor kilencéves
voltam, pontosan azért választottam ki Brendát, mert már akkor is kotnyeles volt. Az egyik
Marshal unokatestvérnél szolgált, s én egyszerűen elloptam tőle. - Bette segített levenni a lady
lovaglóruháját és az alsószoknyáit. - Miután megfürödtem, lemegyek a konyhába, hogy
utánanézzek, tisztességes ételt kapunk-e vacsorára. Ha úgy érzi, hogy készen áll, szeretnék
holnap reggel elindulni Walesbe.
Bette erős csontozató asszony volt, aki majdnem ugyanúgy ülte meg a lovat, mint egy férfi.
- Én készen állok, és boldog vagyok, hogy ismét visszatért önbe az élet, Lady Eleanor. A
139
lovaglástól megint pirospozsgás lett az arca. Meglátja, a levegőváltozás üdítően fog hatni
önre. - Bette arca váratlanul aggódó kifejezést öltött. Ez a birtok gyönyörű volt, de remélte,
hogy nem kavar fel szívbe markoló emlékeket a hercegnőben. Ráadásul most, amikor kezdett
végre kilábalni a szörnyű megpróbáltatásból, amelyen keresztülment.
Miután Eleanor végzett a konyhában, körüljárta a házat és a kertet, a múlton merengve.
Keserédes emlékek ébredtek benne, noha ez az uradalom nem őrizte magán William
kitörölhetetlen nyomát. Bizonyára mert a férfi ritkán tett itt látogatást, mielőtt Eleanornak
adományozta volna, hisz birtoka rengeteg volt, csakúgy, mint a korona iránti kötelessége.
Este vacsora után Eleanor összehívta az egész háznépet, beleértve a kertészeket és a
lovászokat is. A szolgálók azt hitték, most leteremtik őket, s vonakodva engedelmeskedtek, de
mielőtt még befejezhette volna mondandóját, Eleanor belopta magát a szívükbe. Türkizkék
bársonyruhában állt előttük, mely hangsúlyozta vibráló szépségét. - Szeretném, ha tudnátok,
hogy szeretem Odihamet, s a jövőben valószínűleg több időt fogok itt tölteni. Pembroke
grófjának hatalmas vagyona volt, de jelen pillanatban tisztességes örökség helyett csak
adósságok és kintlevőségek kuszasága az, ami rám maradt. Úgy tűnik, a Marshalok egyetlen
birtokot sem kívánnak nekem adományozni William örökségéből. Odiham azonban néhai
férjem ajándéka, s tulajdonomban van az erről szóló okirat is. Ezért megígérem, hogy
közületek senki sem fogja elveszteni a munkáját. De attól tartok, Odihamet fel kell
virágoztatni. Az összes szobát ki kell rámolni és kitakarítani minden szegletét. Kivágni a gazt,
és tavaszra magokat vetni. Sajnos, Odiham elhanyagolt állapotba került, de ezért én éppoly
hibás vagyok, mint ti. Egy hónap múlva visszatérek. Ha Odihamet akkorra meleg, barátságos
uradalommá változtatjátok, még a karácsonyi ünnepeket is itt töltjük.
A vacsoránál Eleanor észrevette, hogy Rickard zavarba jön Brenda jelenlétében. A lovag
gátlásos udvariassággal viselkedett a vörös hajú cseléddel, de Eleanor azt is látta, hogy
igyekszik tartani a három lépés távolságot. Elhatározta, hogy szóba hozza Rickardnak a
dolgot.
- Sir Rickard, nem látszik, hogy túlzottan odalenne Brenda figyelmességétől. Örülne, ha
nem kísérne el bennünket Walesbe?
De Burgh annyira megkönnyebbült, hogy Eleanor hangosan felnevetett.
A férfi is csatlakozott hozzá, szégyenlősen. - Üldöznek múltam oktalanságai - mondta
bocsánatkérően.
- Miért nem mondja meg neki, hogy az ikertestvére, Mick volt az, akit közelebbről
ismert?
Sir Rickard kis híján félrenyelte a sörét; honnan tudhat erről Eleanor?
Mielőtt lepihent volna, Eleanor félrevonta Brendát, hogy őszintén elbeszélgessen vele. - Ha
jól értem, nem akarsz visszatérni Windsorba.
Eleanor látta, hogy a lány arcára valódi rettegés ül ki. -Nem, nem, Lady Eleanor, kérem,
hadd maradjak itt. Ha legközelebb jön, nem lesz szüksége más szolgálóra, mert én mindent
megcsinálok önnek. Mindig is szerette, ahogy a haját megfésültem, s égek a vágytól, hogy
gondját viseljem gyönyörű ruhatárának.
- Lehet, hogy így van, de tudnom kell, megbízhatom-e benned, Brenda. Nem szeretném,
ha eltűnnél, valahányszor hátat fordítok neked. Azt is tudnom kell, hogy számíthatok-e a
diszkréciódra.
- Igen, mylady, esküszöm. Bármit elmondhat nekem. Hat lóval sem tudják kiszedni
belőlem - fogadkozott a szolgáló.
- Remélem is. Holnap elindulok a walesi határ mellé, Chepstowe-ba. Ez hétpecsétes
titok. Ha bárki idejön és a hollétemről kérdez, mondd azt, hogy visszamentem Windsorba.
Megértetted?

140
 - Igen, mylady - ígérte Brenda, s hálás volt, hogy nem kell elkísérnie úrnőjét a pogányok
földjére. Rick de Burgh szerzetesi életmódra tért át utolsó találkozásuk óta, s jobban élvezte
Odiham szolgáinak kitüntető figyelmét.

141
 25.

Simon de Montfort három napon és éjjelen át kóborolt a sziklakertben. Majd megőrült,

hogy láthassa a lányt, s végtelen órákat kellett a vívótéren töltenie a harcosok kard- és
pajzsforgatásának vagy lovaglótudásának tökéletesítésével, hogy testét megszabadítsa a
vágytól.
Mikor Eleanorral volt, minden ízében férfinak érezte magát, aki le tud küzdeni bármilyen
akadályt. Eleanor olyan kicsi és törékeny, hogy ő könnyedén bármit megtehetett vele. Erős
kezével magához szoríthatta vagy elengedhette, ahogy neki tetszett. Találkozásaik alkalmával
nem számított más, csak hogy kimutassa hatalma erejét, férfias éhségét és a vágyat, melyet
Eleanor ébresztett benne. De amikor elváltak, elárasztotta őt a félelem, s a fülébe suttogta,
hogy talán soha nem lesz képes elfoglalni Eleanor szívében azt a helyet, melyet még most is
William Marshal tölt be.
Simon korábban soha nem kételkedett semmilyen képességében, főleg nem egy hölgy
meghódításával kapcsolatban. Most azonban, vallotta be önmagának szomorúan sóhajtva,
egészen más volt a helyzet. Sóvárgó, hús-vér ember volt. Hogy vehetné fel a versenyt egy
idealizált emlékkép

pel? Találnia kell valami módot arra, hogy elűzze William Marshal szellemét, mert ha csak
másodhegedűs lehetne imá-dottja szívében, azt soha nem tudná elviselni.
A királynő sokszor figyelte Simon de Montfort-t ablakából. Még soha nem látott ilyen
nagyszerű felépítésű férfit, s kíváncsi lett volna, vajon milyen az ágyban. Az ebédlőben
észrevette, hogy a Savoyaiak kerülik a hadvezért. Úgy tűnt, a Király Emberei, a Lusignanok
ugyanúgy nem kedvelik őt. Örömmel fedezte fel, hogy féltékenyek a rendkívüli adottságokkal
megáldott óriásra, aki mindannyiukat szégyenbe hozta.
De Montfort általában a lovagokkal és a harcosokkal ült egy asztalnál. Ők a többiekkel
ellentétben olyan nagyra becsülték, hogy szinte már imádták. Egyik este a királynő a mulatság
kedvéért a díszasztalhoz intette a férfit. - Megengedhetetlen, hogy Leicester grófja nap mint
nap az aljanéppel étkezzék.
Simon hódolata jeléül fejet hajtott, aztán végigpillantott a kisstílű provánsziakon és
Lusignanokon. - Azért, mert nincs rangjuk, még nem alantasok, felség.
- Furcsa, hogy egy nemes pártfogásába vegye a közembereket. - A királynő elmosolyodott,
és megpaskolta a széket maga mellett.
Simon leült, kinyújtóztatta hosszú lábát az asztal alatt, s részletesen kifejtette véleményét. -
A köznép tesz erőssé egy országot. Angliát is felvirágoztatná. Az ön férjének nagyapjához
hasonlóan én is azt vallom, hogy a köznépnek beleszólást kellene biztosítani az ország
kormányzásába.
Henrik természetesen fülelt. - Az isten szerelmére, Simon, így is elég bajom van a
nemesekkel és a bárókkal, mert túlságosan beleszólnak mindenbe. Ne szabadítson rám egy
olyan rendszert, melyben minden jöttmentnek számít a szava.
A királynő kacérkodva felnevetett, és megérintette Simon karját. - És mi van az
asszonyokkal a maga álomvilágában?
- Ki tudja? - nevetett Simon. - Talán egy napon még a nők is szerepet kapnak a
kormányzásban.
- Beleszólást engedne a feleségének az életébe? - kérdezte játékosan a királynő.
- Azt hiszem, a teóriám itt csődöt mondana. A feleségemnek tudnia kell, hol az asszony
helye, és ott is kell maradnia. Az én háztartásomban csak egyvalaki viselheti a nadrágot.

142
 - Bravó! - kiáltott a király. - Hitvesem őfelsége általában az ördögien vonzó fiatal
Rickard de Burghöt szokta céltáblájának használni, de most hogy ő a húgomat kísérte odihami
birtokára, úgy döntött, magán köszörüli a nyelvét - jegyezte meg Henrik epésen.
Simon ragyogó mosollyal ajándékozta meg a királynőt. Micsoda szerencse, hogy
kalandozó pillantása ma estére őt választotta ki. Hát így nyert egérutat Eleanor. A nő
elmenekül, hogy a férfi üldözhesse. A királyhoz fordult. - Felség, azt hiszem, itt az ideje, hogy
utánanézzek a leicesteri és coventryi birtokaimnak. Kérem, engedélyezze, hogy egy időre
elhagyjam Windsort.
- Természetesen - intett Henrik a kezével. - Csak siessen vissza hozzánk.
A királynő lebiggyesztette ajkát, s Simon tettetett rajongással pillantott rá. Az asszony
combját a férfiéhoz nyomta az asztal alatt, ekkor azonban de Montfort úgy döntött, ideje véget
vetni őfelsége játszadozásainak. Miközben sokat ígérő, delejes fekete tekintetét rászegezte,
megfogta a kezét és megszorította. Megérezte a gyűrűket, amelyeket a királynő hivalkodva
hordott, s könyörtelenül összepréselte az ujjait. Látta, hogy az asszony elfehéredik, de úgy
tett, mintha észre sem vette volna. A királynő felszisszent, de nem a fájdalomtól. Épp most jött
rá egy érzéki titokra. A mellette ülő férfi nem gyengéd óriás volt, hanem durva. Egyszerre
verte ki forróság és hideglelés, miközben kezét satuként szorították. Milyen érzés lenne, ha a
férfi a combjai között tartaná így fogva? Az ellentét e között a tökéletes állati hím és a férje
között szinte észveszejtő volt. Ha most kimenne a teremből, vajon Simon követné?
A vasmarok végre elengedte, ő pedig felállt, hogy távozzék, de a férfi hatalmas csizmájával
rátaposott leheletvékony uszályára, s a reccsenő hang beigazolta legnagyobb félelmét. Simon
de Montfort talpra ugrott, és a bocsánatáért esedezett. - Felség, kérem, nézze el
kétbalkezessége-met. Megfeledkeztem az erőmről. Attól tartok, nem vagyok méltó rá, hogy a
királynővel vacsorázzam. Sokkal inkább a köznéppel.
A királynő csalódottságában sikítani szeretett volna. Túlságosan magukra vonták a
figyelmet ahhoz, hogy ma estére találkát beszéljenek meg. Most várnia kell, amíg de Montfort
visszatér az udvarba. Végignézett a férfi izmos testén, és megborzongott. Ez a férfi megért
minden várakozást.
Bár már későre járt, Simon Odihambe vágtatott, s éjfél körül meg is érkezett. Mikor
bevezette fekete lovát az istállóba, zavartan látta, hogy sem Eleanor kancája, sem Rickard de
Burgh csődöre nincs ott. Az épületen kívüli friss trágyakupac azonban arról árulkodott, hogy a
fészerben nem sokkal ezelőtt legalább húsz paripa állt kipányvázva. A lovászok már aludtak, s
mivel semmilyen kavarodást nem akart okozni jövetelével, de Montfort beburkolózott
köpenyébe, és lefeküdt a szalmára.

Brenda már mindenkit kipróbált, aki Odiham udvarházában szolgált, így most az istállót
vette célba. Tudta, hogy
Turner, a lovászmester, azok után, amit a többiek mondtak neki róla, már csak
kíváncsiságból is rááll a dologra. Hirtelen meglátott valamit, amitől hitetlenkedve pislogni
kezdett. Egy ember, nem, egy isten aludt elnyúlva a szénában. A csodálatos testalkatú férfi
látványa úgy érte Brendát, mint derült égből a villámcsapás. Még sohasem vágyott ennyire az
életben semmire, mint arra, hogy ez az óriás leteperje a földre. Végigmérte, s körülbelül 198
centiméterre becsülte. Uramisten, mekkora lehet a hímvesszője? Elhatározta, hogy kideríti.
Letérdelt a szénába, s kinyújtotta izgága ujjait, hogy megérintse az idegen férfiasságát. Simon
de Montfort-nak még álmában is nagyon éles hallása volt. Mikor az első szénaszál
megzizzent, kinyitotta a szemét, s a tőre után kapva felült.
Brenda szája tátva maradt a csodálkozástól. - Ki vagy te? - kérdezte rekedten.
- Windsorból hoztam üzenetet Pembroke grófnéjának.

143
 A férfi hangja olyan mély volt, hogy Brenda azt hitte, szétporladnak a csontjai. Megnyalta
a száját. - Nincs itt -felelte oda sem figyelve, gondolatait más kötötte le. Pillantása az idegen
ágyékára siklott, abban a reményben, hogy felizgatta őt.
Simon árgus szemekkel figyelte a lányt. Vakmerő gondolatai ott virítottak pimasz arcán. -
Hol van? - kérdezte, s fel akart állni.
A lány szeme elfátyolosodott, mielőtt válaszolt. - Visszament Windsorba.
Simon egy pillanat alatt a lány elé térdelt, erős kezével megszorította a vállát, és a szemébe
nézett. - Miért hazudsz?
Brenda felnyögött a férfi érintésétől. A széna és de Montfort nyersbőrillata ajzószerként
hatott érzékeire, s kezével Simon izmos combja közé nyúlt. Nem fért el a tenyerében, amit
megfogott, s Brendát erre fejétől a lába ujjáig elárasztotta a vágy. Erre az emberre várt egész
életében.
Simon de Montfort még soha nem találkozott ilyen kéjsóvár teremtéssel. Nem lett volna
férfi, ha nem hízeleg neki a lány iránta érzett leplezetlen mohósága. A legtöbb asszony
rejtjeles pillantásokkal és kétértelmű megjegyzésekkel próbálta elcsábítani; ez a lány viszont
kinyújtotta a kezét azért, amit akart, és megragadta.
Simon derékig letépte Brenda válláról a ruhát, aztán tenyerébe fogta dús keblét. Ajkát
sürgetően, vadul a szájára tapasztotta, s miközben nyelvével mélyen a fogai közé hatolt,
ledöntötte a szalmára, és maga alá szorította. Brenda meglepődött, hogy máris kielégült. Az
utóbbi időben olyan ritkán fordult ez elő vele szeretkezés közben is, hogy most azt hitte,
álmodik.
- Hol van Pembroke grófnője?
- Tudom, tényleg tudom - zihálta Brenda. - Gyere a szobámba, és elárulom.
Simon de Montfort-ról sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy ostoba. A világ
minden kincséért sem feküdt volna le annak a nőnek a cselédjével, akit feleségül akart venni. -
Most mondd meg! - követelte szigorúan, s keze a lány nyakára fonódott.
Brenda arca hamuszürkévé vált. - Winchester püspöke küldött? - kiáltotta rémülten. Úgy
nézett Simonra, mint egy csapdába esett állat. A férfi elraktározta agyában Winchester
püspökének nevét, hogy később majd elgondolkodjék róla. - Hol van Eleanor? - kérdezte
utoljára.
- Chepstowe-ba ment, Walesbe - suttogta a lány halálra váltan.
Simon felvillantotta mosolyát, és talpra állította Brendát. Felhúzta a vállára a ruhát, hogy
eltakarja a mellét. - Köszönöm, chérie- felelte gálánsán, szeme jókedvűen csillogott.
- Ki vagy te? - kérdezte Brenda ismét, mikor rádöbbent, a férfi nem azért jött, hogy
megölje.
- Egy ember, aki siet - felelte de Montfort, és kacsintott egyet.

Rickard de Burgh olyan gyors tempót diktált, amilyet csak mert, miközben tucatnyi
emberével a két asszonyt a walesi határ felé kísérte. Csípős hideg lett, s biztonságba akarta
juttatni a grófnét, mielőtt az első őszi hóvihar áthatolhatatlan-ná teszi a vidéket.
Harcedzett katonáinak nem okozott gondot átkelni a walesi hegyláncokon, ha kell,
barlangokban keresve menedéket, de az, aki még soha nem tapasztalta meg ennek a pogány
földnek jeges, havas, szeles időjárását, soha nem hitte volna, hogy zöldellő völgyei és
fenséges tájai milyen végzetesen csalókák lehetnek.
Három napba telt, míg nyolc mérföldet megtettek. De Burgh megkönnyebbülten sóhajtott
fel, mikor végre átértek a Severn folyón, ugyanis könnyű hótakaró borította a földet, amíg a
szem ellátott, s súlyos, ónszínű felhők gyülekeztek a távolban a hegycsúcsok felett.
Chepstowe olyan volt, akár egy külön kis világ. Walesi gárdistáival, kovácsműhelyével és
fegyverraktárával teljesen önellátónak számított. Volt saját serfőzdéje, malma, a környező
144
birtokok és falvak pedig tökéletes ellátással rendelkeztek a téli hónapokra. Mikor Bette
leszállt a lóról a várudvarban, azt hitte, két térde soha többé nem ér össze, annyit ült a
nyeregben. Csodálkozva látta, ahogy Eleanor nevetve fut be a meleg, hívogató előcsarnokba,
és anyanyelvükön köszönti az ismerős Marshal-szolgákat.
Eleanor született hercegnőhöz méltóan adta ki utasításait. Tüzet gyújtatott a kandallókban,
elszalasztottá a szakácsokat, hogy készítsenek nyárson sült húsokat, a szolgáknak meghagyta,
hozzanak fel a vár pincéiből sört és bort, embereinek pedig megmutatta, hová tegyék a
teherhordó lovakról lecsatolt nehéz utazóládákat. - Ne űzze katonáit a lovagi kvártélyba! -
szólt Rickard de Burghhöz. - Ma este mindenki itt vacsorázik. A pattogó tűz mellé telepszünk,
és jót mulatunk.
A férfi lenézett rá, az elmúlt hetekben végbement szemmel látható változásokat fürkészve
arcán. A sápadt, csendes kísértet eltűnt, s ő azt remélte, örökre. Felváltotta egy fekete, ragyogó
szépségű teremtmény, aki tele volt tűzzel, lendülettel.
Egy walesi lantos panaszdalokat és szívszaggató balladákat énekelt jócskán sötétedés
utánig. Eleanor felszabadultan vegyült el a társaságban, együtt nevetett a férfiakkal, miközben
azok elheveredve a padlón kockajátékot játszottak. Rickard de Burgh felállt, és a lány mellé
lépett a hatalmas kandallóhoz. Távol az udvar és a papság éber tekintetétől Eleanor
felszabadult, és féktelenné vált. Elhatározta, hogy a jövőben saját udvartartása lesz. Magával
visz néhány walesi lantost és énekest. Annak a társaságát fogja élvezni, akiét akarja, legyen az
férfi vagy nő. Özvegységi fogadalma nem fogja megakadályozni abban, hogy emberekkel
barátkozzék, döntötte el.
Elgondolkodva pillantott Rickardra, miközben a borát iszogatta. - Nem tudom rávenni,
hogy itt maradjon Chepstowe-ban? Mikor Williammel itt jártam, kilovagoltunk a hegyekbe,
felfedeztük a barlangokat, solymásztunk, s az itteni vadászat után a windsori erdő
egyhangúnak és unalmasnak tűnt.
Rickard de Burgh megköszönte a nagylelkű ajánlatot, de megrázta a fejét. - Bár még csak
szeptember van, hamarosan itt a hóvihar. Sietnünk kell. - A tűz körül lebzselő embereire
mutatott. - Eltunyulnának a semmittevéstől.
Tíz óra körül hóvihar támadt. Vadul, üvöltve fújt a szél, s feltépett mindent, ami nem volt
lekötözve. A hó úgy kavargott, hogy az ember nem látott tovább az orránál, a hőmér-séklet
pedig fagypontra süllyedt. A jól megépített chep-stowe-i várban tartózkodók azonban semmit
sem vettek észre a vihar pusztításából. Akik éjjel felébredtek, hallották a szél süvítését az
ablaktáblák repedésein át, de aztán hála a meleg tűznek és a pihepuha ágynak, a másik
oldalukra fordultak.
Simon de Montfort épp akkor ért a Severn folyó partjára, mikor a vihar kitört. Kénytelen
volt menedéket kérni a berkeleyi várban. Másnapra a folyó átszelhetetlenné vált, s nagyon
messzire fel kellett lovagolnia északra, mire át tudott kelni, majd ismét délnek kellett
fordulnia, s ezzel két napot veszített.
Rickard de Burgh és emberei elindultak, mihelyt a vihar lecsendesült. A férfi tapasztalatból
tudta, hogy a walesi időjárás csak még rosszabbra fog fordulni, s jobban teszik, ha napközben
törnek előre.
Mire Eleanor felébredt, csend borult a tájra. Sűrű hótakaró fedte a földet, nyugodt, festői
látkép tárult a grófnő szeme elé. A nap szikrázóan csillogott a hókristályokon, az egész vidék
varázslatos és csábító volt.
Újra megtalált szabadságában úgy érezte, mintha börtönből menekült volna. A hosszú
bezártság után most élvezni akarta az életet és a természetet, s minden órával egyre
türelmetlenebbé vált. Végül kora délután már nem bírta tovább. Bársony lovaglóruhája alá
hosszú szárú csizmát húzott, s belebújt cobolyprémes bundájába.
- Bette, keresd meg a meleg lovaglókesztyűmet, kimegyek egy órára solymászni.
- Isten az égben, csak nem akar ebben a hóban vadászni, mylady?
145
 Eleanor nevetett. - De még mennyire, hogy akarok. Egészen lázba jöttem. Imádom a havat.
Bette aggódni látszott. - A Fekete-hegy veszélyes télen.
Eleanor ismét kacagott. - Ez csak a hegyláb, nem az igazi Fekete-hegy. Emlékszem, van
Williamnek egy vadászkunyhója fenn a dombon. Egyszer bemenekültem oda egy
felhőszakadás elől, s ott maradtam egész éjjel. Nagyon kényelmes volt.
- Akárhogy is, Lady Eleanor, nem hiszem, hogy olyan messzire kellene merészkednie.
Most kellemes napsütés van, de délután hamar besötétedik.
- Kérlek, ne zsörtölődj, Bette. Úgy érzem, olyan sok min-denből kimaradtam, hogy soha
nem tudom bepótolni. Legalább kipirul az arcom.
Bette felállt az utazóláda mellől. - Itt a prémsapkája. ígérje meg, hogy felveszi. Nem
akarom, hogy egész éjjel fájjon a füle.
Eleanor kuncogott. - Még életemben nem fájt a fülem.
- Hová megy, mylady? - kérdezte walesiül a lovász, aki felnyergelte a lovát.
Eleanor nagy lendülettel lóra pattant, aztán lehajolt, mintha egy titkot akarna megsúgni. -
Mostantól fogva ahová csak akarok!
A sólyom karmával belekapaszkodott díszes kesztyűjébe, és a szárnyait próbálgatta.
Karnyújtásnyira tartotta magától, és egyenesen a szemébe nézett. - Úgy érzem, ma egyformák
vagyunk... váltsuk meg a világot!
A jeges hegyi levegő úgy hatott rá, mint a bor. Felállt a kengyelben, hogy felröptesse a
sólymot, s miközben figyelte, hogyan szökik a nap felé, szinte beleszédült, olyan jókedvre
derült. Követte a madár röptét könnyű vágtában a ló csüdjéig érő hóban, mely helyenként,
ahol a szél össze-hordta, mélyebbé vált, s igyekezve kerülni a szabályos, ártatlannak látszó
fehér halmokat, amennyire csak tudott, a sík terepen maradt. Nyugat felé vette útját, s nem is
gyanította, hogy keletről fenyegető, kékeszöld felhők közelednek.
A sólyom egyre magasabbra és messzebbre szállt a hegy fölött. Kétszer is visszatért
kötelességtudóan zsákmányával, Eleanor pedig gyönyörködött szárnyalásában. Legközelebb,
mikor visszarepült, vissza akart fordulni Chepstowe-ba, melynek meleg fényei és biztonságos
falai hívogatóan integettek felé. A madár azonban felreppent egy méltóságteljes Douglas-
fenyőre, s nem lehetett onnan lecsalogatni.
Eleanor észrevette, hogy felerősödött a szél; felkavarta körülötte a havat. Vajon újabb
hóförgeteg ez, vagy csak a tegnap lehullott havat hordja a szél, tűnődött. Úgy döntött, nem vár
az önfejű sólyomra, remélte, hogy a madár követni fogja vissza a várba.

A szél eltörölte lova patáinak nyomát; tulajdonképpen átalakította az egész tájat. Az erős
széllökések felkorbácsolták a vakító hótakarót, s Eleanor rádöbbent, hogy újabb hatalmas
vihar közeledik sebesen, és eltakarja a napot. Borsózni kezdett a háta a jeges félelemtől, mikor
ráébredt, nem tudja, merre kell mennie. S ahogy a hideg elindult felfelé a lábán, csak még
jobban reszketett.
Nyugalom, mondta magának. Itt van valahol a hegyekben az a vadászkunyhó.
Megeresztette a kantárszárat, s bátorítóan a ló fülébe suttogott, remélve, hogy ösztönei
elvezetik az állatot a menedékbe. Mikor a kanca lassan megindult a sűrű hófüggönyön át,
Eleanor mélyen lehajolt a nyeregben, s átölelte a nyakát.
Tudta, hogy magasan járnak, mert a szél könyörtelenül fújt, felkapta a havat a csipkézett
vándorkövekről, és magasra púpozta a sziklagerincen meg a gleccserszakadékokban. Hirtelen
megreccsent valami, mintha ostor csattant volna a levegőben, s a ló megijedt. A vihar
kicsavart egy gigantikus walesi fenyőt, a megbokrosodott állat erre megugrott előre. Eleanor
leesett a nyeregből. A puha hótakaró felfogta volna az ütést, de egy kiálló éles kőbe a grófnő
olyan erősen bevágta a fejét, hogy ha nincs rajta a szőrmesapka, meg is halhatott volna. A
kidőlt fatörzs mellé zuhanva egy sziklához szorult eszméletlen teste, s felrepedt koponyájából
csöpögött a vér a fehér hóra.
146
147
 26.

Bette aggodalma óráról órára nőtt. Lady Eleanornak már rég vissza kellett volna érnie,
gondolta magában, miközben arca rátapadt az egyik magas toronyszoba ablaküvegére. A hó
olyan sűrű pelyhekben hullt, hogy nem látott tovább a várudvarnál, így elszántan magára
kanyarította köpenyét, és az istállóba sietett.
A köpcös, fekete walesi lovászok csak bámultak rá, mikor megszólította őket angolul.
Tudták, miért aggódik az asszony, hiszen ők maguk is nyugtalankodtak, de biztosra vették,
hogy Bette nem értené, ha a saját nyelvükön válaszolnának neki. Végül hívták a tiszttartót,
hogy tolmácsoljon. Bebizonyosodott, amitől Bette a leginkább tartott; Lady Eleanor valóban
egyedül ment solymászni, anélkül, hogy valamelyik lovász elkísérte volna. Kétségbeesve
kérte a tiszttartót, induljanak és keressék meg a grófnőt, szervezzenek mentőcsapatot,
csináljanak valamit, de a férfi kerek perec kijelentette, ha kimerészkednek, midőn még tombol
a vihar, odavesznek a lovak, de az emberek is.
- A grófnő biztosan behúzódott valami menedékbe -ismételgette a tiszttartó, ám Bette úgy
érezte, legszíveseb

ben ordítana a tehetetlenségtől. Végül megparancsolta nekik, nyergeljék fel a lovát, s

szégyelljék magukat, amiért férfi létükre nem sietnek Pembroke grófnője segítségére, mikor
bajban van. Fogalma sem volt róla, milyen mélyen gyökerező sérelmeket táplálnak a walesiek
az angolokkal szemben. Nem fogják kockáztatni az életüket, hogy megmentsenek egy angolt,
hacsak nem egy nagyúr parancsolja.
Bette nem jutott tovább a vár falainál, mikor rádöbbent, hogy túl nagy fába vágta a
fejszéjét. A hóförgetegben nem látott semmit. Lova bukdácsolt a nagy hóban, s ő még csak
nem is sejtette, vajon Lady Eleanor melyik irányba indult. Miután egy órát töltött a csontig
hatoló hidegben, kelletlenül visszatért Chepstowe-ba. A lelke mélyéig fel volt zaklatva, s hol
fel-alá járkált, hol meg imádkozott, nem aludt egész éjszaka.
Simon de Montfort még soha életében nem örült ennyire annak, hogy célhoz ért, mint
mikor belovagolt Chepstowe várudvarára kimerült hátasán. Leszállt a nyeregből, és bevezette
az állatot az istállóba, ahol azonnal megetette és megitatta, majd levette róla a súlyos nyerget,
és alaposan lecsutakolta.
A fekete, zömök emberek leplezetlenül meresztgették a szemüket öles termete láttán.
Tudták, hogy az angolok és a normannok magasabbak a walesieknél, de ez a férfi óriás volt.
Simon előbb ellátta a lovát, csak azután lépett be Chepstowe előcsarnokába, remélve, hogy
nem maradt le az ebédről.
Bette azonnal felismerte Leicester grófját. Még soha nem beszélt vele, de látta, hogyan
győzött le mindenkit a lovagi tornán a múlt hónapban. Eléje szaladt, a férfi soha nem jöhetett
volna jobbkor, s ez felkeltette Bette-ben a reményt.
- Mylord - kiáltotta, s tiszteletteljesen, mélyen meghajolt -, Lady Eleanor tegnap délután
kilovagolt, és még nem tért vissza. Könyörgök, utasítsa az embereket, hogy induljanak a
keresésére. Nem hajlandók kimenni, amíg a vihar alább nem hagy.
Simon letette nyeregtáskáját a földre, és nedves hajába túrt. - Eleanor huszonnégy órája
kint van? - kérdezte hitetlenkedve. - Hová ment? De Burgh elkísérte?
Bette megrázta a fejét. - Sir Rickard és az emberei folytatták útjukat Walesbe. Az első
hóvihar után kisütött a nap, Lady Eleanor pedig kilovagolt solymászni... méghozzá egyedül.
- A mindenségit! Megérdemelné, hogy elfenekeljem -mérgelődött Simon. - Még
életemben nem láttam ilyen cudar időjárást. - A tűzhöz lépett, s kinyújtotta kezét a lángok
felé.
148
 - Tegnap olyan csendes és derült volt az ég. Az asszonyom azt mondta, ne zsörtölődjem
vele, legalább kipirul az arca.
- Az efféle hóvihartól legfeljebb a tüdeje kékül el! Bette lehunyta a szemét. - Talán Isten
vigyáz rá. Beszélt
valami vadászkunyhóról a hegyekben. Mária és József -fohászkodott keresztet vetve -,
remélem menedéket talált ott.
Simon a szolgákra pillantott a teremben. - Hol a tiszttartó? - kérdezte.
Egy idős férfi lépett elő. Úgy festett, mintha attól félne, hogy a hatalmas, fekete szemű
férfi megüti.
- Hozzon ételt! - parancsolta. - Bármi megteszi, ami forró. Kell még bor, vagy ha van,
pálinka. Öt percet adok, amíg ruhát váltok.
- Utánamegy? - kérdezte Bette fellélegezve.
- Igen - felelte a férfi zordan -, de ha egyszer a kezem közé kerül, nem állok jót
magamért.
Bette arcára ráncokat szántott a mosoly. Istenem, ha Leicester grófja megtalálja a grófnőt,
ő maga fogja le őnagyságát, míg de Montfort leveszi a derékszíját. Simon visszahúzódott a
tűzhöz, s fölvette a nyeregtáskájából előszedett száraz ruhát. Aztán a tiszttartó két szolgával
meleg ételt és házi főzésű erős pálinkát rakott elé.
Simon kiitta a serleget, s érezte, ahogy az ital szétáramlik az ereiben, majd felmelegíti
széles mellkasát. Elvette a szolgától a fatányért, s egy álltó helyében befalta a meleg ételt. -
Töltsenek meg egy flaskát ezzel a tüzes vízzel, még jól jöhet, ha csontig átfagyok - mondta
két harapás között. A tiszttartó ott sürgölődött körülötte, Simon ismét magához intette.
- Chepstowe-ban biztosan van kutyatenyészet. Szoktak szagot fogatni a
vadászkutyákkal?
A tiszttartó tétován bólintott.
- Hozzon elő két ebet - utasította de Montfort, aztán Bette-hez fordult. - Szükségem lesz
valamire, amit Eleanor viselt, hogy megszagoltassam a kutyákkal.
Bette felrohant a lépcsőn Eleanor hálószobájába. Felkapta a hálóköntösét, de aztán
rádöbbent, hogy ez túl nagy lesz, ha a férfi magával akarja vinni. A selyemharisnyáért nyúlt,
melyet Eleanor viselt, mielőtt gyapjúzoknit húzott meggondolatlan kilovaglásához.
Simon de Montfort kissé összehúzta a szemöldökét, mikor Bette a kezébe nyomta az intim
ruhadarabot. Mielőtt kilépett volna a várudvarra, nem tudta megállni, hogy meg ne szagolja a
lány finom illatát. Visszavitte nyeregtáskáját az istállóba, és bőségesen megtömte abrakkal a
lova számára. Miközben ismét felnyergelte csődörét, inkább a maga, mint az állat
megnyugtatására azt mormolta bocsánatkérően: - Sajnálom, Nomád, öregfiú, megint
kimegyünk. Azt hiszem, enyhült valamicskét a vihar. - Kivezette a lovát, és átvette a
tiszttartótól a pórázra kötött kutyákat, majd addig tartotta az orruk elé a harisnyát, míg a
kopók csaholni és rángatni nem kezdték kötőfékjüket. Elengedte őket, a harisnyát pedig
bedugta a bőrzekéje alá.
Gyorsan nyeregbe pattant - Nomád patái szikrát szórtak a várudvar jégborította kövezetén
-, s a vadászkutyák után eredt. Ahogy felfelé kaptatott a hegyen, a szél süvítve kavarta a
havat, de ő azzal vigasztalta magát, hogy a vihar már csendesedett, s túl van a nehezén. Az
izmos állatnak túl lassú volt ez a tempó, s három óra elteltével erősen fújtatni kezdett.
A kutyák kezdetben őrjöngtek és vadul követték a nyomot, hol alagutat ástak a hó alatt, hol
üldözőbe vették egy nyúl vagy egy róka nyomát, de mindig visszatértek az eredeti szaghoz.
Simon de Montfort leszállt a nyeregből egy csalitosnak nevezhető helyen, ahol a fák ágait
mélyen lehúzta a rájuk hullott hó, de a talajt csak vékonyan borította. Megpihentette lovát, és
adott neki egy-két marék zabot. Már régóta nem érezte a lábait, s most toporogni kezdett,
hogy helyreállítsa a vérkeringését.

149
 Marcangolta az aggodalom, de konokul elhessegette magától félelmét, miközben nagyot
húzott a tüzes pálinkából. Figyelmesen nézte a kutyákat; megpróbáltak felkapaszkodni egy
jeges, csipkézett kőszirtre, de minden alkalommal visszacsúsztak. A kőszirt túl magasnak
bizonyult, valahányszor megkísérelték az ugrást, a kutyák, bukfencet vetve a hóban,
visszazuhantak.
Simon remélte, hogy végre találtak valamit, vagy Eleanort, vagy a lovát. Visszaült a
nyeregbe, és sokáig ügetett, míg észrevett egy hasadékot a sziklafalban. Megsarkantyúzta
Nomádot a meredély felé, s mikor az állat megindult előre, a hasa aljáig elmerült a hóban.
Ekkor Simon meghallotta a farkasok félreismerhetetlen üvöltését.
Már eddig is fázott, de most a szíve is megdermedt. Nomádnak már a lapockájáig ért a hó,
s bár megveszekedetten igyekezett, nem tudott tovább menni. Simon megpillantotta a
farkasokat; négyen voltak a csordában. A kutyák majd megvesztek a harci kedvtől. Nem
tudták eldönteni, hogy az ösztöneikre hallgassanak-e, és üldözőbe vegyék a farkasokat, vagy a
félelmükre a korbácsütésektől, melyekből idomításukkor alaposan kijutott nekik.
Simon tudta, hogy ha a kutyák elszelelnek, a farkasok megtámadják a lovát, mely bent
rekedt a hóban. Azonnal döntött, lecsúszott a nyeregből, maga is mellmagasságig merülve a
hóban. Segített Nomádnak megfordulni, hogy visszakapaszkodhasson a saját nyomain.
Rácsapott az állat hátsójára, s bár alaposan megizzadt, megkönnyebbülten látta, hogy a fekete
paripa visszagaloppozik az úton, amelyiken jöttek.
Simon kezébe vette a kését, noha tudta, hogy a farkasok nem támadnak emberre, ha van
könnyebb zsákmány is a közelükben. Ekkor észrevette, hogy a két vadászkutyának inába
szállt a bátorsága, a két eb behúzott farokkal elmenekült. A farkasok vágtatva utánuk eredtek.
A férfi úgy látta rajtuk, nem sok élelemhez juthattak mostanában, s ezért megerősödött benne
a remény, hogy Eleanor biztonságban van.
Nyakában a nyeregtáskával mászni kezdett a hóban. A kőszirthez érve ujjaira s lábujjaira
támaszkodott, s nagy üggyel-bajjal kapaszkodott felfelé. Bőrcsizmája, nadrágja és zekéje
eddig megvédte a hidegtől és a széltől, de mostanra ruháját átáztatta a hó. Érezte, amint hűl le
a teste.
A kudarc azonban egyszerűen ellenkezett a de Montfort-természettel. A férfi megacélozta
magát, s megkettőzte erőfeszítéseit. Mikor a délutáni utolsó napsugarak is eltűntek az égről,
széles tisztáshoz érkezett, melyen alacsony faépítmény állt, reményei szerint a vadászkunyhó.
A kéményből azonban nem szállt fel füst, tehát ha Eleanor bent van, nem gyújtott tüzet.
Lépésről lépésre, méterről méterre araszolgatva egyre közelebb került a faházhoz. Végre
elérte az ajtót. Be kellett törnie. Odabent a félhomályban térdre rogyott, mert már tudta, hogy
legalább egy éve ember nem tette be ide a lábát, s ezzel utolsó reményei is elszálltak. Most
első a tűz. Ha majd felmelegedett, folytatja a keresést.
A kunyhó hátsó részénél kapott helyet a háromfalú fészer, melyben a tűzifának kellett
volna lennie, de nem volt. Simon körülnézett, s valamelyest megkönnyebbült, mikor talált egy
fejszét. Hirtelen lónyerítést hallott, s meglódult a szíve, mikor megpillantotta Eleanor
kancáját, melynek gyeplője belegabalyodott egy hatalmas kidőlt fenyő ágaiba. Miközben a
vastag hóban botorkált felé, bátorító szavakat mormolt az állatnak. A lónak volt annyi esze,
hogy menedéket keressen a fészerben, mihelyt a férfi ki-szabadította őt.
De Montfort felemelte a fejszét, hogy levágjon egy tömzsi ágat a fenyőről. Ahogy
visszahajtotta, meglátta Eleanor ernyedt testét, mely egy sziklához préselődött. Arca olyan
sápadtnak tűnt, hogy Simon azt hitte, meghalt. Kalapáló szívvel lehajolt, hogy a karjába vegye
Eleanort. A fiatal nő teste jéghideg volt és mozdulatlan. Istenem! A férfi visszafutott vele a
házba, s lefektette az ágyra.
A szíve elszorult, mikor meglátta, milyen parányi kis kupac az egész test a hatalmas
fekvőhelyen. Tapogatni kezdte Eleanor pulzusát. Nem találta, ezért fülét a lány szájához
tapasztotta. Szinte dübörgött a vér a fejében, de azért meghallotta a halk lélegzést.
150
 Megtudta, amit tudni akart; Eleanor életben van. Simon jó vadász volt, ha úgy adódik, akár
egész télen át el tudta volna látni kettejüket élelemmel, de a lánynak nyilvánvalóan most
azonnal volt szüksége táplálékra és melegre, tűzgyújtással nem lehetett vesződni. A férfi
elővette zekéjéből a flaska pálinkát, és Eleanor ajkához tartotta. A lány köhögött és
fulladozott, mikor egy csepp legördült a torkán, megrebbent a szemhéja, de aztán le is
csukódott, s ismét mozdulatlanná vált, mintha halott lenne.
Simon attól félt, hogy Eleanor megsebesült, de tudta, előbb újra kell élesztenie, s csak
azután láthatja el a sérüléseit, ha vannak neki. A lány több mint harminc órán át volt odakünn
étlen-szomjan, csoda, hogy egyáltalán életben maradt. Csak a vastag hótakaróval fedett sűrű
fenyőgallyaknak köszönhette, hogy nem fagyott meg.
Simon tétovázás nélkül elővette a kését, kicsit bemetszette az erét a csuklóján, s Eleanor
ajka fölé tartotta. A másik kezével nyomkodni kezdte a karját a vágás fölött, és meleg vérét az
eszméletlen lány szájába csepegtette. Aggódva figyelte, hogyan nyeldes Eleanor fájdalmasan.
Simon azoknak a sebesülteknek a megmentésére szokta alkalmazni ezt a módszert, akik szinte
már a végét járták. Gyors szíverősítő volt ez, táplálék, amíg más étket nem lehetett adni nekik.
Eleanor szeme egyre gyakrabban nyílt ki és csukódott be, a lány mind mélyebbeket
lélegzett. Simon tudta, a következő feladat az, hogy felmelegítse. Először lehúzta a csizmáját,
és dörzsölni kezdte a talpát. Aztán meztelenre vetkőztette, s ruháit a kandalló felé hajította,
gondolván, hogy majd megszárítja őket, ha lesz annyi ideje, hogy tüzet rakjon. Felkapta a
flaskát, gyorsan ivott belőle, majd néhány cseppet locsolt a lány hasára, combjára és mellére.
Elnyújtott, erőteljes simogatásokkal dörzsölte a meleget az átfagyott testbe. Az efféle alapos
pálinkás bedörzsölés volt a leghatásosabb gyógyszer arra, hogy az erőtlen testbe vissza-
szálljon az élet.
Simon száműzött a fejéből minden gondolatot. E pillanatban nem volt helye buja
vágyaknak. Miközben energikusan, egyenletes ritmusban körözött erős kezével a lány
mellkasán és a hasán, Eleanor kinyitotta a szemét és mormogott valamit. A férfi nem értette,
de mintha azt hallotta volna-. „Sim". Átfordította a kis testet, s miután a hátára és a fenekére is
csöppentett az erős folyadékból, nekilátott bedörzsölni Eleanor hátát s hosszú, karcsú lábát.
Hálát adott az égnek, hogy a lánynak nincs eltörve semmije. Mikor meg-vizsgálta a fejsebét,
látta, hogy nem súlyos, bár jócskán ömölhetett belőle a vér, míg a hideg hó meg nemalvasz-
totta.
Simon hamarosan érezte, hogy Eleanor testhőmérséklete visszaáll a normálisra, ekkor
visszahúzta a takarót, és bele-bugyolálta a lányt. Eleanor eszméletre tért, de nagyon kimerült
volt, és mély álomba merült. Simon gyorsan körülnézett a kunyhóban; volt még egy másik
hálószoba, egy tágas konyha éléskamrával, tálalószekrénnyel, hatalmas tűzhellyel és sütővel,
nyársakkal és főzőedényekkel. A tálalószekrény szinte teljesen üresen állt, nem számítva a
szárított gyógynövényeket, gyertyákat, a tűzhelyhez való cserépedényeket és ágyneműket. A
szobában magas, kecskelábú asztal állt és néhány farönkből faragott szék.
De Montfort tudta, hogy nem vetheti le nedves ruháját, míg tüzet nem rak, elegendő fát
nem vág, hogy kitartson az éjjel, és valami élelmet nem szerez. Kivett egy gyapjútakarót a
szekrényből, felkapta a nyeregtáskáját, s kiment a csűrbe. Odaadta Eleanor lovának a maradék
zabot, levette róla a nyerget és a gyeplőt, aztán betakarta a hátát és a marját.
Fenyőgallyakat aprított, visszament a házba, gondosan tüzet gyújtott, majd ismét kisietett
hasábokat vágni, mielőtt az ágak és a tűlevelek hamuvá égnek. A fadarabok először füstöltek
és sercegtek, ahogy az olvadó jég végigcsurgott rajtuk, de Simonnak nagy türelemmel,
fakérget majd rönköket dobva rájuk, sikerült tüzet csiholnia és felszítani a lángokat, melyek
nem aludtak ki, s hamarosan jó meleget árasztottak.
Mikor visszament az ágyhoz, hogy megnézze a beteget, észrevette, hogy Eleanor elkékült
szája ismét piroslik. Kinyújtotta a kezét, és ujjával végigsimított az arcán, a lány pedig
kinyitotta zafírkék szemét, aztán kimerülten ismét elaludt.
151
 A fészerben Simon fáradságot nem kímélve hurkokat készített, majd kibotorkált, hogy
elrejtse őket a hóba, messze a kunyhótól. Aztán ismét kezébe vette a fejszét, és szinte
sötétedésig vágta a fát. A reggeli vadászathoz tucatnyi hosszú, egyenes ágat hasított, hogy
belőlük nyilat és íjat faragjon, aztán a saját lábnyomait követve módszeresen végigjárta mind
a hat csapdát, melyet kivetett. Egy kivételével, melyben egy nyúl vergődött, érintetlenek
voltak. Simon könyörületesen végzett az állattal, majd bevitte a házba.
A nedves bőr több helyen is kidörzsölte a testét, már semmi másra nem tudott gondolni,
csak arra, hogy megszabadítsa végre átfagyott tagjait vizes, merev ruháitól. Mégis, mielőtt ezt
megtette volna, megtöltött egy főzőedényt hóval, beletette az összegyűjtött maréknyi
fenyődiót, aztán megnyúzta a nyulat, nyársra tűzte és elhelyezte a tűz fölött.
Végre leült, hogy levegye nehéz csizmáját és zekéjét. Odatette száradni őket Eleanor ruhái
mellé, aztán kibújt gyapjúingéből. Addigra finom sült hús illata terjengett a levegőben, s
Eleanor fészkelődni kezdett, majd felült az ágyban.
A férfi két lépéssel mellette termett, szemöldökét aggodalmasan összehúzta.
- A homloka még a szokottnál is gondterheltebb - sóhajtotta Eleanor dacosan.
Simon annyira megkönnyebbült, hogy szinte beleszédült, de nem mutatta a lány előtt. - El
kellene nadrágolnom az övemmel, maga izgága kis boszorkány! - felelte élesen.
A lány szeme követte Simon vonzó kezét, ahogy lecsatolja övét. Derékig már meztelen
volt, s Eleanor hirtelen megrémült. - Kérem, de Montfort - esdekelt -, ne vessen le mindent.
A férfi tekintete ellágyult a könyörgésre. - Kathe, nincs más választásom - mondta
gyöngéden. - A bőrruháim annyira átvizesedtek, hogy a testemre tapadtak. De megígérem,
hogy nem leszek anyaszült meztelen.
Eleanor ettől kissé megnyugodott, de mikor Simon levette a nadrágját, kíváncsi
hitetlenséggel bámult rá. Montfort nem hazudott, nem volt meztelen, de az, amit viselt,
rosszabb volt annál, mint ha csupaszra vetkőzik. Nemi szervét fekete bőrtok takarta, melyet
vékony szíj tartott keskeny csípőjén. Hatalmas termete miatt péniszvédőt kellett hordania a
csatában vagy ha sokáig ült a nyeregben.
Eleanort különös érzés fogta el, miközben az elbűvölő óriást nézte felkarján a
sárkányokkal, hosszú hímvesszején a fekete bőrtokkal. Arcába futott a vér, aztán rögtön el is
sápadt. Forgott vele a szoba, s elvesztette az eszméletét.
- Kathe! - Simon abban a pillanatban mellé lépett, a mellére vonta, s hihetetlenül
gyengéden simogatta rakoncátlan fekete fürtjeit. Eleanor erőtlenül kinyitotta a szemét, s
meghallotta a férfi becéző szavait. - Hozzá kell szoknod, drágám, mert életed hátralevő
részében minden éjjel meztelenül fogsz látni.
- Maga álmodik, de Montfort. - Eleanor aprókat lélegzett, mintha minden erő elszállt
volna belőle.
- Egyél - utasította a férfi, s felmagasította a lány párnáját. Lehúzta a nyulat a nyársról,
feldarabolta a késével, aztán az ágyhoz vitte a fatányért, s Eleanor orra alá tartotta, hogy
étvágyat csináljon neki. A barna, ropogós bőrű, puha, zaftos hús valóban nagyon finom illatot
árasztott.
- A kisujjamat sem bírom megmozdítani - suttogta tehetetlenül Eleanor.
Simon mosolygott. - Nem is kell, mert mostantól itt vagyok neked én. - Kiválasztotta a
legízletesebb falatot, és a lánynak nyújtotta. Eleanor még soha nem evett ilyen mennyei ételt.
A nyúlnak olyan íze volt, mintha cédrusgallyak táplálták volna.
Mikor a férfi az ajkához tartott egy falatot, Eleanor megigézve bámulta a kezét. Gyönyörű,
érzéki, zavarba ejtő, gondolta. Majd mintha felrémlett volna előtte valami Simon kezével
kapcsolatban. Egy pillanatra nem emlékezett semmire, de aztán újra előjött a kép, és meg is
maradt. Ez a kéz masszírozta végig a testét tetőtől talpig, fent és lent, elöl és hátul.
Tekintetével a férfiét kereste, s mikor megtalálta, de Montfort majd felfalta a szemével.
Eleanor nem tudott parancsolni önmagának. Kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta a férfi ujját.
152
Simon az ajkát bámulta fekete, bársonyos pillantásával. Aztán lecsapott a lány szájára, de nem
mohón, követelőzve, csak épphogy megérintette, megízlelte, köszöntötte.
- Simon de Montfort, egyél - zihálta Eleanor. - Kérlek, egyél!
Simon nem volt éhes.
- Te mágus vagy, én úgy éljek - mondta Eleanor dühösen.
- Lehet, de először nem babonáztalak meg. Amikor először találkoztunk az erdőben, azt
hittem, egy erdei manó vagy.
Eleanor behunyta a szemét, mert rátörtek az emlékek. Szinte újra látta, amint nekiesett a
férfinak a körmével és az öklével, kövekkel fenyegette meg őt, Simon mégis utána jött. Mikor
kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi egyik meztelen mellbimbóját bámulja, ahol a takaró
lecsúszott róla. Szája arra szomjazott, hogy megérintse. S mivel általában elvette, amit
megkívánt, lehajtotta a fejét, és nyelvét végighúzta a rózsás domborulaton. Eleanort égette a
férfi forró nyelve, s felnyögött. - Pálinkaízed van - suttogta Simon rekedten.
A lány nem válaszolt, erre a férfi visszahúzódott, és ránézett. Eleanor szeme ismét csukva
volt, aprókat lélegzett, de a férfi gyanította, hogy csak tetteti magát, így akar megszabadulni
tőle. Finoman felemelte az állát, s nagyon közelről az arcába nézett. Mikor a lány felpillantott,
a szeméből lövellő felháborodásból Simon kétségkívül tudta, hogy szimulált.
- Aljasság, hogy kihasználod a helyzetet - kiáltott Eleanor, és elfordította a fejét, nehogy
a férfi kiolvashassa belőle, milyen hatással van rá. Semmiképp sem fedheti fel a titkát, azt,
hogy mit vált ki belőle Simon érintése.
- Az ég szerelmére, nem eszlek meg! - Felállt az ágyról, két csészébe fenyődióteát
töltött, aztán visszament Elea-norhoz. Nem könyörülhet rajta. A lány visszautasíthatja a
kínálást, ahogy őt is visszautasítja, de tudta, hogy bele kell diktálnia a forró italt. Mikor látta,
hogy Eleanor meg sem mozdul, mint akinek esze ágában sincs belekortyolni a gőzölgő
folyadékba, csúfolni kezdte: - Az isten szerelmére, gyengébb vagy, mint egy kismacska. Még
a csészét sem tudod megfogni. - Eleanor azonnal nekigyürkőzött, hogy elvegye tőle az edényt.
- Elismerem, hogy nem valami nagy lakoma, amit ma este biztosítani tudok neked, de
megígérem, hogy holnap jobb lesz a helyzet. - Simon egy széket húzott az ágy mellé, s leült,
hogy késével íjat és nyilat faragjon.
Eleanor megbabonázva bámulta a kezét. - Honnan tudtad meg, hogy Walesbe szöktem? Azt
hittem, eltüntettem a nyomaimat - mondta aztán sértődött hangon.
- A vörös hajú cseléded először vonakodott elárulni, de sikerült kiszednem belőle az
információt.
- A nyakának szegezted a kést? - kérdezte megvetően. A férfi léhán elmosolyodott. -
Vannak más módszereim
is - felelte sokat sejté tőén.
- Ó! - Eleanor a csészébe dugta az orrát. Miért zavarja, hogy Simonnak dolga volt
Brendával? A lelke mélyén tudta, miért. Brenda olyan kívánatos és buja, hogy senki nem tud
neki ellenállni. - Miért nem az én saját embereim siettek a megmentésemre? - kérdezte
keserűen.
A férfi ránézett, és úgy döntött, megmondja az igazat. -Hóvihar volt. Nem akarták
kockáztatni az életüket egy elkényeztetett nőszemélyért, angol.
- De te kockáztattad.
Simon széttárta a karját. - Én szerelmes vagyok.
- Te semmi másra nem tudsz gondolni, csak a szerszámodra! - csattant fel Eleanor.
A férfi megdöbbent szavai hallatán, de örült, hogy Eleanor már elég erős ahhoz, hogy
feleseljen vele. - Pimasz vagy, mint mindig.
- A pimaszságomat szereted bennem.
- Való igaz, hogy elemészt utánad a vágy, de ezt egyetlen éjszakai játszadozással nem
lehet kielégíteni.
153
 - Nem megyek újra férjhez! - jelentette ki a lány.
Simon elvigyorodott. - Azt ajánlom, előbb várd meg, míg megkérem a kezed, s csak azután
kosarazz ki.
- Ó! - Eleanor levegő után kapkodott. - Vidd el innen ezt a borzalmas löttyöt, mielőtt
keresztülhajítom a szobán.
- Ha meg tudod csinálni, ez a lötty csodákat művelt veled. Talán máshoz is van már
erőd, mint szócsatákhoz.
Eleanor nagy lendülettel a másik szobára mutatott. - Menj aludni!
- Csak rád tudok gondolni, és ettől kimegy az álom a szememből - mondta Simon a lány
fölé tornyosulva.
- A pokolba veled!
- Egy jó nagy verés a fenekedre megzabolázná a csípős nyelvedet - felelte a férfi, és
megragadta a takarót.
Eleanor visszariadt, de Simon csak gyengéden megigazította a pokrócot, még jobban
bebugyolálva a lányt. Aztán ujját végighúzta Eleanor szemöldökén, arccsontján és csókra
termett ajkán, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. A szemébe nézett, s meglátta
benne a dühös, dacos kifejezést, és még valamit, amiből tudta, hogy Eleanor most már az övé.
Mikor a lány elaludt, leheveredett a tűz elé. Simon de Montfort valószínűleg többször aludt
a földön, mint ágyban, így ez nem okozott neki kényelmetlenséget. Pirkadat előtt egy órával
Eleanor lovának rémült nyerítésére ébredt. Egy szempillantás alatt megragadta kését, és
feltépte az ajtót. A farkasok visszajöttek, és egyre közelebb merészkedtek a kancához.
Megálltak, mikor meglátták a férfit, de az egyik, amelyik vakmerőbb volt a többinél,
meglódult, hogy ráugorjon a ló hátára. Simon ugyanabban a pillanatban előrevetette magát.
Egyetlen erőteljes mozdulattal hátrafeszítette a farkas fejét, s elvágta a torkát. Eleanor
takaróba csavarva az ajtóhoz csoszogott. Felsikoltott, mikor meglátta a meztelen Simont és a
farkast a hóban hemperegni, aztán egy pillanatra mindkettőjük teste mozdulatlanná vált, míg
végre a férfi lerázta magáról az állatot, és visszament a házba.
Eleanor lába megbicsaklott. - Halálra fagysz - suttogta, de aztán észrevette, hogy a férfi
mellkasa verítékben úszik.
- Miért nem alszol? - Simon mindössze ennyit mondott, aztán a karjába vette és az
ágyhoz vitte a lányt. - Megöltem a falkavezért, nem jönnek vissza. - Azzal visszahúzódott a
tűz mellé.

Eleanornak még sokáig nem jött álom a szemére. Nézte, ahogy a lángok táncot járnak az
izomkolosszus tökéletes testén. Van egyáltalán valami esélye ezzel a férfival szemben? Ennek
a ragyogó harcosnak alighanem minden csak kihívás. Pedig valahol lennie kell egy gyenge
pontjának. És ő azt meg fogja találni. Megtalálja és kihasználja! Eleanor beletemette arcát a
párnába, s közben igyekezett úrrá lenni a vágyon, melyet a férfi ébresztett benne. Nem volt
más fegyvere, amivel szembeszállhatott vele, csak éles esze és csípős nyelve, de a csípős
nyelv veszélyes eszköz lehet, ha az ember rájön, hol sebezhet meg vele egy férfit.
Végre elaludt. Simon csak ekkor mert az ágyhoz lépni és rápillantani. - Aludj jól -
mormolta -, mert ha egyszer az enyém leszel, soha többé nem hagylak aludni.

154
 27.

Eleanor korán reggel felébredt a vadászkunyhó ablakain betűző napsugarakra, ám Simon

ekkorra már megfogott és megkopasztott egy fácánt, s finom illatú gyógynövényekkel
megtűzdelve, lassú tűzön sütni kezdte a tűzhelyen.
Eleanor felült az ágyban, és megkönnyebbülve látta, hogy Simon fel van öltözve. A férfi,
amint észrevette, hogy a grófnő felébredt, azonnal forró zöldséges húslevessel kínálta,
Eleanornak pedig hangosan megkordult a gyomra a csábító ízek puszta gondolatára is. -
Sajnálom, hogy olyan sokáig aludtam, már úton kellene lennünk Chepstowe felé.
- Ma még nem - tiltakozott a férfi. - A nap melegen süt, hamarosan olvadni fog.
Holnapra a hóviharnak hírmondója sem marad. Te pedig addigra visszanyered az erődet -tette
hozzá.
- Inkább ma mennék. Bette már biztosan halálra izgulta magát miattam, és nem illendő
dolog itt maradni kettesben.
- Én döntök - szögezte le Simon halkan.
- Miért? - kérdezte kihívóan Eleanor.
- Mert én vagyok a férfi, te pedig a nő. - Eleanor látta, hogy Simon arca merev, mint a
kő, halk hangja baljóslatúan csengett. - így lesz ez mindig - intette a lányt.
Eleanor elrejtette dacos pillantását sűrű szempillái mögé. Már rég eltökélte, hogy mindig
keresztülviszi az akaratát, de most rájött, hogy körmönfontnak kell lennie, hiszen ő meg
Simon emberükre találtak egymásban; amikor együtt voltak, csak úgy szikrázott a levegő
körülöttük. Ebben a pillanatban Eleanornak két dologra volt szüksége, hogy megerősítse
hadállásait: élelemre és ruhára. Elvette Simon kezéből a csésze zöldséges húslevest és a
vadragut, s lassan belakmározta mindkettőt. Ez a férfi varázsló.
- Azt legalább megengedi, hogy felöltözzem, mylord? -kérdezte Eleanor álnok
gyengeséggel a hangjában.
Egy pillanatra mintha megpillantotta volna a férfi szemében a vad vágyat, de mire
megszólalt, Simon tekintete közömbösre váltott: - Melegítettem vizet, hogy megfürödhess. A
ruháid szárazak. Magadra hagylak, addig vágok egy kis fát, hogy a tűz kitartson holnapig -
szólt, majd felvette nehéz bőrzekéjét, és felkapta a fejszét.
Az első dolog, amit Eleanor tett, az volt, hogy bekanalazott még egy csésze vadragut.
Meglepő módon étel még soha életében nem ízlett neki ennyire. Gyorsan megmosakodott,
óvatosan megtisztította a fején lévő sebet; örömmel tapasztalta, hogy nem vérzik és nem is
fáj. Mikor összeszedte a ruháit, meglátta, hogy valami kiesett Montfort zekéjéből. A
selyemharisnyája! Mi az ördögért kell Simonnak az ő intim ruhadarabja? Majd én
gondoskodom róla, füstölgött magában, hogy még egyszer ne nyúlhasson a dolgaimhoz!
Azzal leült az ágyra, s hozzálátott, hogy felhúzza a harisnyát. Kirázta gyapjúnadrágjából a
harisnyakötőt, s felerősítette a térdére. Éppen a lábában gyönyörködött, mikor úgy hallotta,
hogy a férfi visszatért. Sietve belebújt a ruhájába, a gyapjúzoknit és az alsóneműjét pedig a
párna alá rejtette.
Simon ledobott egy öl fahasábot a fészerbe, de nem lépett be a házba. Eleanor nézte, ahogy
kidönt egy fiatal tölgyet, majd fejszéjével módszeresen egyenlő darabokra vágja. Simon
fáradhatatlannak tűnt, talán még alvásra sem volt szüksége. Eleanor maga sem tudta, miért
lepődött meg ezen ennyire, hiszen a férfi minden más szempontból is rendkívülinek számított.
Tekintete a tájra siklott. A nap ragyogóan sütött, sugarai megcsillantak a hóban. A szél is
lecsillapodott. A tetőn elolvadtak a jégcsapok, s a hótakaró kásássá vált a melegben.

155
 Simonnak igaza volt, holnapra elolvad az egész hó, de neki semmi kedve még egy éjszakát
egy fedél alatt tölteni Leicester elbűvölő grófjával. Borzongás futott végig rajta, mikor eszébe
jutott, hogy festett a férfi meztelenül, csupán a férfiasságát védő fekete bőrtokkal. Úgy érezte,
elszáll belőle minden erő az óriásból áradó heves érzékiségtől. -Soha többé nem leszek
szerelmes - mondta ki hangosan. -A szerelem fájdalom és veszteség. Többé senkit sem akarok
elveszíteni!
A konyhába ment, és készített magának egy herbateát. Soha senki nem akart még
önmagamért... csak Simon, tette hozzá magában. Milyen furcsa az élet. Az egyetlen, aki
igazán vágyik rá, nem kaphatja meg. Még meg sem köszönte Simonnak, hogy megmentette az
életét, és hogy megmentette a lovát. S nem is fogja. Legyen átkozott, ha lekötelezi magát a
férfinak, vagy hálás lesz neki. Szívtelen boszorkány lesz, hátha akkor békén hagyja őt ez az
óriás... de tudta, hogy nem így lesz.
Eleanor meghallotta a férfi lépteit, s lefeküdt az ágyra, hogy alvást színleljen. Meg sem
moccant, s kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzék. Hallotta, hogy Simon
megrakja a tüzet, s tudta, hogy a férfi ruhája ismét átázott az olvadó hótól. Mindjárt újra
levetkőzik.
Egy idő után átkukucskált a szempilláin, s látta, amint Simon, meztelen hátát és fenekét
mutatva neki leguggol a tűz elé, hogy nyársra tűzzön és megsüssön egy kis vadat, aztán karját
a feje alá hajtva elnyúlik a kandalló előtt.
Eleanor nyugodtan feküdt, várta, hogy a férfi elaludjék. Úgy gondolta, Simon nem sokat
pihenhetett az éjjel, túl sokat se-rénykedett és túl keveset evett. Mikor hallotta, hogy a férfi
lélegzete lelassul és egyenletessé válik, óvatosan felkelt. Simon szemlátomást nem ébredt fel
ruhája suhogására, így felemelte köpenyét, s amilyen halkan csak tudott, kisurrant az ajtón.
Kezét kancája orra elé tartotta, nehogy a ló felnyerítsen. - Csendesen, csendesen, szépségem! -
suttogta.
Igyekezett felküzdeni magát a nyeregbe, de ekkor rádöbbent, hogy fogytán az ereje.
Elindult gyalog, lovát a kantáránál fogva vezette a mély, süppedős hóban. A csizmája és a
ruhája meg a köpenye alja máris átázott. Elgyöngülten nekitámaszkodott a lónak, s azon
gondolkodott, hogyan lesz annyi ereje, hogy egyik lábát beakassza a kengyelbe, a másikat
pedig átvesse a nyergen.
Hirtelen meghallotta, hogy kivágódik a kunyhó ajtaja. Simon meztelen alakja betöltötte az
egész bejáratot. Eleanor pánikba esve próbált felszállni a lóra. Végre fenn ült a nyeregben.
Mikor kiegyenesedett, a férfi szigorú, sötét, haragtól megfeszült arcával találta szemben
magát.
Simon megragadta a gyeplőt, s lerántotta a lányt a nyeregből. Eleanor feléje rúgott és
sikított, de csak feleslegesen erőlködött, ha azt hitte, felveheti a versenyt a férfi erejével.
Egyik kezében a lovat, a másikban az asszonyt vezetve Simon visszavitte őket a fészerhez.
Zord hallgatása megrémítette a lányt. Attól félt, Simon megszólalni sem bír a haragtól. De
aztán mégis. - Befelé! - parancsolta halkan.
- Nem! Elmegyek! Visszamegyek Chepstowe-ba. Nézz csak végig magadon! - kiáltotta
Eleanor, s kezével a férfi meztelen testére, sárkánnyal tetovált karjára, s a férfiasságát rejtő
fekete bőrtokra mutatott.
Simon hangja ostorcsapásként hatott. - Egy szót se többet, amíg engedélyt nem adtam rá.
Megértetted? - Eleanor kiolvasta a férfi könyörtelen fekete szeméből, hogy dühében és
aggodalmában képes lenne még kezet is emelni rá.
Némán állt, képtelen volt szembeszegülni vele.
Simon levette a nyerget Eleanor lováról, jó erősen kikötötte az állatot, aztán újra betakarta
a meleg gyapjútakaró^ val. Durván belökte Eleanort a kunyhóba, majd berúgta maguk mögött
az ajtót.

156
 A lány vizes köpenye lecsúszott a válláról, s ott maradt a földön, ahová leesett. Eleanor
vacogott a hidegtől és a félelemtől, meg sem mert szólalni. Simon a tűzhöz vonszolta. - Vedd
le a csizmádat! - utasította. Eleanor lehajolt, s reszkető kézzel engedelmeskedett. A férfi
felkapta a lábbelit, s bosszúsan áthajította a szobán. Eleanor összerezzent, mikor a csizmája
hangos csattanással a falnak csapódott.
Simon lehajolt, hogy felemelje Eleanor átázott ruhájának szegélyét. A lány már lendítette a
karját, hogy megakadályozza, de a férfi fekete szeméből kicsapó szigorú figyelmeztetés
minden tiltakozásának elébe vágott. Simon felemelte a ruhát, erre kivillant Eleanor
selyemharisnyába bújtatott lába, de mivel a lány nem viselt alsóneműt, ezen felül semmi nem
gátolta meg a férfit, hogy kedvére gyönyörködhessék. A lángok Eleanor csupasz combján és a
köztük göndörödő fekete fürtökön vibráltak.
Simon meglepetten húzta feljebb a szoknyát. A perzselő düh azonnal perzselő szenvedéllyé
változott. - Krisztusom, angol! - nyögte. - Ujjaival végigszántott a lány szőrzetén.
- Ne! - kiáltotta Eleanor.
- Egy átkozott szót se! - mennydörögte Simon. Visszahajtotta a meleg ágy takaróját, s
fejével némán intett. A lány lassan bebújt, aztán ő is követte. Magához húzta Eleanort. Addig
tartotta a karjában, míg a lány fokozatosan át nem melegedett, s reszketése alább nem hagyott.
Ahogy Eleanor ott feküdt a férfi mellkasán, hallotta nyugodt, erőteljes szívverését.
Egy rémült pillanatig azt hitte, túlságosan kimerítette Simont a vele való hadakozás; az,
hogy anyaszült meztelenül végig kellett vonszolnia őt a hóban, és most meg fog halni. Aztán
rádöbbent, hogy ez teljesen ellentmond a józan észnek. Csak a múlt szelleme kísérti.
Idegesen kuncogni kezdett. Simon ajkával a halántékát simogatta. - Kathe... mi az?
- Ó, Sim - suttogta. - Tisztára nevetséges vagyok... Azt hittem, túlhajszoltalak.
Most, hogy már átmelegedtek, a férfi visszahajtotta a takarót, hogy gyönyörködhessen a
lányban. Eleanor lélegzet-visszafojtva nézte, ahogy Simon keze tovasiklik hajlatain, és hosszú
ujjaival a lába között keresgél. A férfi lágyan simogatni kezdte, miközben feszülten figyelte az
arcát, s nem engedte, hogy elhúzódjék tőle.
Eleanor meglepett arcot vágott, és Simon tudta, hogy az az érzés, amelyet keltett benne,
ismeretlen előtte. Ujjbegyével körülrajzolta asszonyisága apró bimbóját, aztán végre meglátta
felderengeni a szemében az élvezetet. Kissé széttárta combjait, s érezte, ahogy a lány átadja
magát az érintésének. Tudatában volt, hogy öles termete, barna bőre és lobbanékonysága miatt
milyen ijesztőnek tűnhet, Eleanor mégis bátran szembeszállt vele minden alkalommal.
Éppolyan büszke és temperamentumos volt, mint ő, és Simon elfogadta ilyennek. Most már
csak arra kellett megtanítania, hogy a lány a szenvedélyével is felvegye a versenyt.
Hirtelen azokra a fiúkra gondolt, akiket nemzeni fog Eleanornak. Aztán figyelmeztette
magát, hogy ne siesse el a dolgot.
Simon könyörtelen, de hát puhány férfit akarok én, kérdezte magától eközben a fiatal nő.
Vénusz-dombját a férfi kezéhez nyomta. Simon ujjai a gyönyör tüzes szikráit lobbantották fel
benne, s elfeledtettek vele mindent ezen a csodálatos érzésen kívül.
Eleanor hirtelen meglepődött, és ajka szétnyílt. Simon tudta, hogy felébresztett benne
valamit, amit csak a kielégülés enyhíthet. A lány teljesen elmerült az élvezetben, s testét ívben
a férfiéhoz feszítette. - Sim, Sim!
A férfi csodálkozva nézett rá. - Még soha nem csináltad ezt magadnak?
Eleanor megrázta a fejét, és Simon vállgödrébe temette arcát. Kezét a férfi szája elé tette,
az pedig végighúzta nyelvét a szerelemvonalon. A lány érzékeit elárasztotta Simon nyersbőr-,
ló- és pézsmaillata. Érezte a bőrét simogató leheletét, s tudta, hogy jobban akarja ezt a férfit,
mint bármi mást az életben. A gondolat megrázta és megrémítette, mert azt jelentette, hogy
megadta magát Simon iránti vágyának.

157
 „Kit bántunk vele?", kérdezte belülről egy hang. „A botrány megrengeti egész Angliát",
felelte erősebbik énje. „Ki tudná meg?", kérdezte az első hang. „Soha nem sejtheti meg
senki", felelte a másik.
Simonnak izgalmában a torkában dobogott a szíve, és ágaskodó férfiassága lüktetni
kezdett. Lehűtötte szenvedélyét, s olyan óvatosan bánt tomboló vágyának lángjaival, mint
amikor tüzet gyújtott a kandallóban. Eleanor még nem elég erős ahhoz, hogy szeretkezzék
vele. Amikor majd végre egymásra találnak, az nem lehet a szerelem sápadt, szelíd imitációja.
Hanem harc a végsőkig, melyben minden a győztesé lesz. Még a föld is beleremeg. - Nézz
rám, szerelmem!
Eleanor szemérmesen felemelte a fejét, és felpillantott.
- Nincs abban semmi szégyen, amit most csinálok.
- Az esküm - suttogta a lány.
- Nem szegtünk meg semmilyen esküt... egyelőre. - Simon témát váltott. - Pihenned
kell. Gyűjtsd össze minden erődet a Chepstowe-ba való visszaútra! Hajnalban indulunk. A
lovad ma nem kapott enni, de holnapig kibírja. Levisz téged a hegyről, én pedig majd
vezetem.
- Nem gyalogolhatsz egész úton a hóban.
- Holnapra elolvad a hó. A hőmérséklet egész nap fokozatosan emelkedett.
- Legyen, ahogy akarod - mondta a lány, s örült, hogy a férfira hagyhatja a döntést.
- Úgy is lesz - mormolta Simon, s lemosolygott Eleanorra. - Azt hiszem, jobban tudsz
pihenni, ha magadra hagylak.
Eleanor bólintott, aztán az ajkába harapott. - Ha visszamegyünk Chepstowe-ba, titokban
kell tartanunk a dolgot. Kérlek, ígérd meg, Simon!
A férfi felkelt az ágyból. - Hunyd be a szemed, és ne aggódj! - Eleanor sóhajtott, és észre
sem véve, hogy Simon nem ígért semmit, engedelmeskedett. Hajnalban a férfi felébresztette, s
az ágyhoz vitte megszáradt ruháit. Felkapta a lány ingét, és átbújtatta a fején. Eleanor
felháborodott. -Biztosíthatlak, de Montfort, hogy egyedül is fel tudok öltözni. Tökéletesen
meggyógyultam, sir.
Simon elrejtette mosolyát. Eleanor ismét dacolni kezdett vele, s ez jó jel volt. - Csak biztos
akartam lenni benne, hogy ma felveszed az alsóneműdet. A gondolat, hogy nincs rajtad semmi
a ruha alatt, megőrjítene. Nem tudnék kezeskedni magamért, hacsak nem saját kezűleg adnám
rád a gyapjúnadrágodat.
Eleanor félrelökte a férfi kezét, mert tudta, hogy ha Simon megérinti azzal az
ellenállhatatlan kezével, ő lesz az, aki nem áll jót magáért. A férfi óvatosan összetekerte a
farkas és a nyúl prémjét, s a nyereghez kötözte. Eleanor csodálkozott, mikor volt rá ideje
megtisztítani és lekaparni, hogy ki lehessen majd készíteni, s lelkiismeret-furdalása támadt,
mikor rájött, hogy azalatt, míg ő aludt.
Gyönyörű őszi nap volt. Ha nem élte volna át az elmúlt borzalmas hóvihart, el sem hitte
volna, hogy létezhet ilyen. A talaj felázott, de a hó csak a sűrű fák alatt maradt meg, ott is
elvétve. A hólé patakokban folyt le a hegyi ösvényen, melyen haladtak, s úgy tűnt,
valahányszor egy tisztásra érnek, felriasztják a vadakat, melyek kimerészkedtek
búvóhelyükről és odújukból, hogy táplálékot szerezzenek, mielőtt a hó ismét leesik és
betakarja a földet.
Hattyúk és kócsagok csapatai szálltak téli eleségüket rejtő mezők felé, s a gróf
megjegyezte: - Az elkövetkező pár napban gazdag vadászzsákmány ígérkezik.
Eleanornak eszébe jutott, mennyire szeretett William Walesben vadászni, s mennyire
ragaszkodott hozzá, hogy ő is elkísérje. - Talán holnap csatlakozhatom hozzátok -mondta,
mint egy ízig-vérig királyi családtag, aki kegyet gyakorol.
A férfi elhúzta a száját. - Asszonyoknak nem sok hasznát venni a vadászatban.

158
 Eleanor dühbe gurult. - Hová tetted a szemed, de Montfort, azt hiszed, az asszonyoknak
csak az ágyban lehet hasznát venni!
- Ott is nagyon kevésnek, hacsak nem igazi szakértő tanította ki őket.
- Ó! - kiáltotta a grófnő. A kancája megcsúszott, s Eleanor a férfira támadt. - Figyelj
oda, merre vezetsz. Esküszöm, nem volt még ilyen ügyefogyott lakájom.
Simonnal még soha nem beszélt így senki. - Lakáj? -Felvonta a szemöldökét. A lány
pimaszsága vetekedett a büszkeségével. Tudta, hogy inkább kívánna magának egy tüzes
asszonyt, akit meg kell fékezni, mint olyat, aki minden parancsának engedelmeskedik, de ez
az asszony a felesége lesz, s már az elején ráncba akarta szedni. Ezt a rendkívüli teremtést
egész életében a Király Drága Kincsének nevezték, de majd ő ízelítőt ad neki abból, mi vár rá,
ha lekezelően bánik vele!
- Azt hiszem, túlbecsültük a kis kancád erejét, Eleanor. Gyalogolnod kell, ha nem
akarod, hogy lesántuljon.
Eleanor gyorsan a férfi arcát kutatta, nem valami szándékos ugratásról van-e szó. Simon
akkor szólította Eleanornak, ha mérges volt rá. Mikor semmilyen pajkos fényt nem fedezett
fel a tekintetében, azonnal elöntötte a bűnbánat, amiért megerőltette a lovát. A férfi a
legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta, hogy segítsen neki leszállni, tudta ugyanis, hogy
Eleanor menthetetlenül kihasználná az alkalmat, és visszautasítaná.
Mikor leugrott a lóról, bokáig merült a sárba. A kanca igyekezett lépést tartani a férfival,
Eleanornak azonban ugyanez csak nehezen sikerült, s hamarosan sár tapadt ruhája és köpenye
aljához, a felfröccsenő latyaktól pedig átnedvesedett és bepiszkolódott a harisnyája. Már
majdnem odakiáltott Simonnak, hogy lassítson, mikor lába megcsúszott egy palakövön, s ő
pedig egyenesen belepottyant egy tócsába. Gyorsan felugrott, nehogy a férfi meglássa és
kinevesse, de elkésett.
- Mennyei lesz veled vadászni - szólalt meg Simon nyájasan, s továbbindult.
Eleanor zokszó nélkül kutyagolt, míg fel nem tűnt végre Chepstowe masszív erődítménye.
Az ajkába harapott. Simonnak sikerült ízekre szaggatnia a méltóságát, de azt nem bírta
elviselni, hogy úgy térjen vissza Chepstowe-ba, mint egy elfogott szökevény. - De Montfort,
hadd ne kelljen gyalog bemennem.

A férfi megfordult, s megajándékozta elismerő pillantásával. A lóhoz vitte és felemelte a

nyeregbe. Mintegy magyarázatképpen csendesen megjegyezte: - Ha megpróbálsz uralkodni
felettem, Eleanor, fejedelmi csatában lesz részed.
A lány felvetette az állát. - Állok elébe, majd meglátjuk, ki nevet a végén. Próbára teszem a
bátorságomat, és rajtad fogok gyakorolni.

159
 28.

Mikor Chepstowe várőrsége és a lovászok meglátták, hogy Leicester hórihorgas grófja

bevezeti a várudvarra a grófnőt, nem tudták leplezni elismerésüket bátor tettéért. Igazi férfi
volt. Százszorosára nőtt a szemükben. Lova a kutyákkal, melyek közül az egyik megsebesült,
már két napja visszatért. Azt hitték, a grófot soha többé nem látják viszont.
A tömör bejárati ajtó kinyílt, s Bette rohant ki rajta kiáltozva: - Áldott legyen az Úr! Már
azt hittem, mindketten odavesztek.
Eleanor legyintett a kezével, mintha szolgálója elefántot csinálna a bolhából. - Nem esett
semmi bajom. De Montfort rám talált a vadászkunyhóban, ahol meghúztam magam, hiszen
mondtam, hogy ezt teszem, ha visszatér a hóvihar.
Simon nem hazudtolta meg a grófnőt, hanem követte Bette-et a konyhába, ahol az asszony
megparancsolta a szakácsnak, készítsen harapnivalót. Simon a tűz fölé tartotta a kezét. -
Kényeztesse egy kicsit az úrnőjét! Nehéz időket élt át.
Mindketten mentek a maguk dolgára, fürdeni, átöltözni és enni. Aztán Eleanor lepihent,
Simon pedig ellátta a lova- kat, és elbeszélgetett Chepstowe lakóival. Próbára tették
íjásztudását, s mikor Simon bebizonyította jártasságát, örömmel fogadták a másnap reggeli
vadászatra szóló meghívást. De Montfort a walesiekkel vacsorázott, majd csatlakozott
Eleanorhoz és Bette-hez a nagyteremben, ahol a hölgyek a pattogó tűz mellett egy dalnokot
hallgattak. Simon fogott egy székét, kinyújtóztatta hosszú lábát a kandalló felé, s elégedetten
figyelte, ahogy a lángok Eleanor bájos vonásain villódznak.
Enyelegni kezdtek egymással, s szikrázó szócsata robbant ki köztük. Bette hamarosan
rájött, hogy érzéki vonzalom alakult ki a két ember között, s kimentette magát azzal, hogy
herbateát főz Eleanornak.
- Valami erősebb, mint a tea, biztosan jobban megfelel a gusztusának - ingerkedett a
férfi, visszatérve a magázódás-hoz.
- Nem vagyok hozzászokva a borhoz.
Hozasson, vagy talán fél, hogy feltüzeli a vérét és a szenvedélyét?
A viselkedése fölényes és tolakodó. Úgy beszél, mint aki elvárja, hogy
engedelmeskedjenek magának.
- Elvárom - biztosította a férfi.
Mindenesetre nekem bor nélkül is tűz és szenvedély lobog a véremben. Elfelejti, hogy
Plantagenet vagyok.
Ha elfelejteném, maga emlékeztet rá, hercegnő - felelte a férfi gúnyosan felvonva fekete
szemöldökét.
Azzal, hogy felvonja a szemöldökét, elárulja vágyát -vádolta a lány.
Nemcsak a szemöldökömet akarom felvonni - kacsintott Simon.
Maga visszataszító - sziszegte Eleanor, s körbepillantott, nem hallotta-e meg őket
valamelyik szolga.
- Ha az ember magára néz, egyből az ágy jut az eszébe.
- Csend legyen! Hát nincs magában tapintat? Ha meghallják az efféle léha beszédet,
még rám sütik a bélyeget, hogy könnyűvérű vagyok.
A lány szavai felgyújtották Simon képzeletét. Felállt, Eleanor fölé magasodott, s nem tudta,
vajon képes lesz-e távol tartani tőle a kezét. - A nyelvem fogja megbélyegezni. Felforrósítja a
bőrét, ha majd szeretkezem magával - ígérte, miközben ágyékát melegség öntötte el.
Eleanor rémülten látta, hogy az egyik szolga már majdnem odaért hozzájuk a borral, Bette
pedig a herbateával. -Hogy mer ilyen közel állni hozzám? - sziszegte.
160
 - Én mindent merek, angol. Akarja, hogy felvigyem az ágyba? Vigyázzon, hölgyem,
mert a szeretőmmé teszem egész Chepstowe szeme láttára.
Eleanor mélyet lélegzett, hogy nyugalmat erőltessen magára, s elvette Bette-től a
teáscsészét.
Simon a legkevésbé sem akart veszekedni vele. A lány elbűvölő volt, s ő eszeveszetten
kívánta. Eleanor látta, hogy a férfi kinyújtja felé a karját, s kétségbeesésében szándékosan
hagyta kicsúszni kezéből a gőzölgő folyadékkal teli poharat. Simonnak arcizma sem rándult,
mikor a forró tea a kezére és a combjára löttyent, de Eleanor elégedetten nyugtázta, hogy
tekintetében a sóvárgást düh váltja fel.
Egészen Walesig jöttem, hogy megszabaduljak magától, mylord - mondta, rá se hederítve,
hogy Bette is hallja. - Most pedig arra kényszerít, hogy vonuljak vissza az ágyamba, ha el
akarom kerülni a társaságát.
Legyen nyugodt, hölgyem, ha akarnám, az ágyában sem szabadulna tőlem - villant a férfi
szeme Bette-re -, ahogy ez már kétszer is megtörtént. - Most Simonon volt a sor, hogy
elégedettséget érezzen.
Eleanor kiviharzott az előcsarnokból. Később, miközben szobáját rótta fel-alá, elmondta a
férfit mindenféle gazembernek. Bette eközben bölcsen hallgatott. - Bársonykesztyűt hord, de
bronzból van az ökle. Még a természeti erőkön is uralkodni akar - jelentette ki Eleanor, mikor
eszébe jutott, milyen diadalmas arcot vágott a férfi, hogy legyőzte a hóvihart és a farkast. -
Annyira élvez parancsolgatni, hogy az egész univerzumot irányítani akarja. Hát engem nem
fog. Nem fogok behódolni ennek a kéjelgőnek. Ez az átkozott ember nem hagy engem békén.
Elüldözött Odihambe, aztán most elkergetett egészen Chepstowe-ig. Mint egy tüske az
oldalamban, szüntelenül szúr, hogy emlékeztessen a jelenlétére.
Ne izgassa fel magát ennyire! Csak én voltam ott, s tudja, hogy nekem lakat van a számon.
Köszönöm, Bette. Bárcsak le tudnám vakarni magamról ezt a szörnyeteget.
De reggel, mikor megtudta, hogy Leicester grófja egész napra vadászni ment, s magával
vitte Chepstowe teljes helyőrségét, éktelen haragra gerjedt.
- Ez már felháborító, mindennek a teteje! - kiáltotta. -Tudta, hogy én is el akartam
menni. Gyűlölöm, hogy be vagyok zárva, mikor a hattyúk repülnek és a szarvasok vágtatnak.
Bette a szemét forgatta. Már hogy lenne a grófnő bezárva, mikor egy teljes napig vissza
sem tért a zordon hegyekből? - Nem hinném, hogy a gróf meg akarta bántani, inkább
figyelmes volt önhöz, mylady. Azt mondta, ön nehéz időket vészelt át. Azért hagyta a várban,
hogy pihenhessen és erőre kapjon.
Eleanor tűkön ült, s nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Elbeszélgetett Chepstowe
asszonyaival, akik őszinte kíváncsiságot mutattak gyönyörű ruhái iránt, ő pedig megcsodálta
szőtteseiket, különösen a skarlátvörös gyapjút, amelyből szoknyát és meleg köpönyeget
készítettek. Szemügyre vette a konyhát, megfigyelte, hogyan főzik és sütik különleges
ételeiket, s mindent megkóstolt. Váltott néhány szót a tiszttartóval és az írnokkal, azok
megmutatták neki William Wales különböző részeiből összegyűjtött könyvtárát. Elcsevegett a
dalnokkal, és megkérdezte, nincs-e kedve visszatérni vele Windsorba, az udvarba.
Mikor kezdett bealkonyodni, visszavonult a szobájába, hogy megfürödjék és ruhát
válasszon a vacsorához. Beszűrődött hozzá a visszatérő vadászok összetéveszthetetlen
lármája. A lovak, a kutyák és a férfiak zaja, akik, ha csoportba verődtek, mindegy, hogy
walesiek voltak, angolok vagy franciák, kiabáltak, hahotáztak és káromkodtak.
Az előcsarnok már zsúfolásig megtelt, mikor Pembroke grófnője megjelent sötétkék
bársonyruhájában, nyakában a szikrázó zafírokkal. Minden férfi megcsodálta, mindenki
irigyelte de Montfort-t azért, ami köztük volt, bármi legyen is az, asszonyának azonban egyik
sem akarta volna a grófnőt. Túl sok tűz lobogott benne, túl sok szenvedély. Eleanor
Plantagenet túlságosan akaratos volt, túl gyönyörű, s mértéktelenül tékozló az ő ízlésüknek.

161
 Miközben Simon nézte, ahogy lefelé jön a lépcsőn, tudta, hogy pontosan olyannak akarja
Eleanort, amilyennek született. A lány lepillantott az erős férfira. Simon méltóságteljesen állt,
megjelenése tiszteletet parancsolt. Igazából nem akarja, hogy behódoljak neki, csak élvezi,
hogy ellenkezem vele, gondolta Eleanor magában.
Felemelte a kezét, hogy csendet teremtsen. - Nincs kétségem afelől, hogy a vadászat
sikeres volt, ezért szeretném, ha ma este mindannyian itt vacsoráznánk a nagyteremben.
Kezdődjék a mulatság!
A szolgák a végszóra sietve felállították a kecskelábú asztalokat, megrakták a tüzet, s
bőrkulacsból friss sörrel kínálták a férfiakat.
Simon tekintete fellángolt, mikor megérezte a sült hús finom illatát. - Köszönjük a meleg
fogadtatást.
- Csak a munkánkat végezzük - felelte Eleanor fölöttébb gúnyosan. - Míg urunk és
parancsolónk nagylelkűen visszatért a vadászatból, a szolgalelkű asszonyok itthon maradtak,
hogy serénykedjenek a konyhában.
Simon tetőtól talpig végigmérte Eleanort zafírokkal díszített bársonyruhájában. - A grófnő
nagyszerű várúrnő.
Eleanor szeme villámokat szórt. - Jobban szerettem volna elmenni vadászni.
Simon viszonozta a tekintetét. - Nem hinném, hogy szeretsz vadászni - tért vissza a
tegezéshez. - Még a ruhámat beszennyező vértől is viszolyogsz. Megyek és átöltözöm.
Szerintem azt élvezed, ha egy ragyogó paripa nyergében ülsz, a szél az arcodba vág és
lobogtatja a hajad. Igazi természetbarát vagy, minden évszakban azt élvezed, ami a legszebb
benne, s jobban szereted a madarak röptét nézni, mint azt, hogy lehullanak a vadász lába elé.
Ezért vagy olyan gyenge solymász.
- Gyenge solymász? - kapkodott levegő után a lány.
Simon vállat vont. - Mindig sikerül elérned, hogy a zsákmány megmeneküljön. - Mikor
Eleanor kinyitotta a száját, hogy csípősen visszavágjon, a férfi feltartotta a kezét.
-Fegyverszünet, Eleanor. Holnap ragyogó őszi nap lesz. Van kedved kilovagolni velem?

Eleanor a harmadik lépcsőfokon állt, szemük egy magasságban volt. A férfi inkább
kérdezte, mint hívta őt. -Örömmel, sir - felelte végül a grófnő, és a kezét nyújtotta.
Simon az ajkához emelte és játékosan megharapta az ujját. Eleanor azonnal visszarántotta
a karját. A férfi hátravetette a fejét, megfeszítette izmos nyakát, és kivillantotta fehér fogait,
ahogy felnevetett.
Később, mikor csatlakozott Eleanorhoz az asztalnál, makulátlanul tiszta fekete vászoninget
viselt. Most nem lehetett érezni rajta sem a ló, sem a nyersbőr szagát, csak a szappan friss
illatát. Eleanor akarata ellenére szívesen legeltette rajta a szemét. Simon hatalmas, egészséges
étvággyal evett. Hallal kezdte, majd egy pár fogollyal folytatta, aztán egy tányér szaftos
szarvashússal örvendeztette meg magát. Rajongó pillantással nézett Eleanorra. - Úgy festesz,
mintha királyi lakomán vennél részt, nem pedig szerény vacsorán az embereid társaságában -
mondta a férfi. - Ezek a walesiek még soha nem láttak hozzád hasonló gyönyörű nőt.
Az ő ruhájuk is elbűvölő. Bevallom, fáj a fogam egy ilyen skarlátvörös gyapjú köpönyegre.
Nagyon jól állna neked a színe. Gazdag, büszke, vakmerő, feltűnő. A vér színe.
Akkor hozzád jobban illene, sir. Mint hadvezérnek az életed csupa vér. Szereted a harcot és
a vérontást. Ez a szenvedélyed. Ebből meríted az életkedvedet. Ha Rómában születtél volna,
gladiátor lennél.
Simon hitetlenkedve bámult rá, aztán csendesen megszólalt: - Ha ezt gondolod, Eleanor,
teljesen félreismersz. A háború maga a pokol. A csata valóságos rémálom. -Tétovázott,
felfedje-e a borzalmas részleteket, vagy hagyja tudatlanságban a lányt. De aztán úgy döntött,
Eleanor kinőtt már a gyermekmesékből. - Undorító bűz száll, a vér tömény, fémes szaga
keveredik a félelemtől kiontott ürülék és hányadék szagával. De ez semmi a hangokhoz
162
képest. Az összecsapó fegyverek fülsiketítő csattogása, a húsba fúródó nyílvesszők sercegése,
a halálra rémült férfiak zokogása, a megcsonkított emberek nyögése, a dühöngő vadsággal
harcolók üvöltése megsebzi a lelkedet. S még a szagoknál és a hangoknál is szörnyűbb a
fájdalom és a kínlódás. Verítéked belecsöpög a szemedbe, és elvakít. A legyek rajokban lepik
el a holttesteket, rátapadnak a bőrödre, és lakmároznak a sebedből. Izzadságtól és vértől
átitatódott ruhád kidörzsöli a bőrödet. Néhány óra elteltével csak azért bírod még a kezedben
tartani a fegyvered, mert az agyad eltompult a kimerültségtől, miután hajnaltól napnyugtáig
csúszkáltál az agyvelőkön és a beleken.
Eleanor szeme elkerekedett, orrlikai kitágultak.
- Hallottad már azt a szót, hogy vérszomjas? Tudod, mit jelent? Hogy a háború
bemocskolja a harcosokat, de egy jó vezér ezt nem engedheti meg. Kordában kell tartania
embereit, nehogy azok halálra erőszakolják az asszonyokat, levágják a mellüket és
labdázzanak a fejükkel.
Eleanor elsápadt, a szívéhez kapott.
Ezért vagyok inkább veled, mint bárhol máshol a világon. Te vagy az egyetlen, aki
vidámságot tud hozni az életembe. Te vagy a menedékem.
Azt akarod mondani, olyan harcos vagy, aki nem hisz a háborúban?
A férfi vonásai megkeményedtek, mint a gránit. - A háború néha szükségszerű rossz. De ha
egy országot erős kézzel kormányoznak, ha a törvények ugyanolyan igazságosak parasztra és
nemesre nézve, akkor a birodalom virágzik és felesleges a viszálykodás.
Mi van akkor, ha egy ilyen királyságot megtámad egy ország, amelyik megirigyelte a
gazdagságát?
Ekkor következik be a szükséges rossz. De mindenki önként fog fegyvert, hogy megvédje,
ami az övé, s általában gyors diadal koronázza erőfeszítésüket.
Eleanor tudta, hogy a férfi általánosságban beszél az országokról és a háborúról, mégis
pontosan rámutatott, mi a gond Angliában. Henrik király gyenge és felelőtlen. Fütyül a Magna
Chartára, s kedvenceire herdálja vagyonát. Az országban állandósultak a marakodások, s a
főurak nem hajlandók harcolni a királyért és a hazáért.
- Az erős vezetők eltűntek, a bátyád rossz tanácsokra hallgat, s ezek tönkretehetik a
birodalmat. Az írek már így is azt hangoztatják, hogy Angliának túl sok királya van, ezzel
utalva Henrik és a királynő rokonaira.
Eleanor hátratolta a székét. - Azt hiszem, most visszavonulok, sir. Mára elég lesz mindezt
megemésztenem.
Simon színpadiasan felsóhajtott. - Mi jó van abban, ha az asszony esze a politikán jár, az
enyém meg az ágyon?
Eleanor szerette volna arcul csapni, de aztán gyöngyözően felkacagott, mikor rájött, hogy a
férfi csak mindenáron ki akarja hozni őt a sodrából.

163
 29.

Eleanor nem tehetett róla, de másnap mérhetetlen örömmel töltötte el, hogy Simon de
Montfort türelmetlenül várja az ígért kilovaglást. Még be sem fejezte a reggelijét, a férfi máris
bekopogott az ajtaján. - Ki az ágyból, lemegy a nap, mire elkészülsz! - Vállán skarlátvörös
gyapjúköpönyeg hömpölygött, egy másik ugyanolyan köpenyt pedig a lány felé nyújtott.
Eleanornak felcsillant a szeme. - Ó, Simon, de csodálatos, köszönöm! - Kikapta a férfi
kezéből, a vállára kanyarította, és körbeforgott előtte.
- Gyalázatosan festesz - mondta Simon, és Bette-re kacsintott.
Eleanor csípőre tette ökölbe szorított kezét, harciasan a férfi elé lépett, és végigmérte őt. -
Az ég szerelmére, de Montfort, van fogalmad róla, te hogy nézel ki... mint egy 198
centiméteres skarlátvörös rongytekercs, a tetején a pokolnál is sötétebb szénaboglyával.
Kérlek, ne mondd, hogy olyan vagyok, akár az ördög - vigyorgott Simon.
Nem - felelte Eleanor a férfit tanulmányozva. - Olyan vagy, mint egy király... vagy mint
egy lázadó, nem tudom eldönteni. - Megborzongott. Mintha a próféta szólt volna belőle, s
tudta, hogy mindkettő megeshet.
Miközben feltűzte a haját és felhúzta a kesztyűjét, Simon kurta ostorával türelmetlenül
csapkodta a csizmáját. Mintha ketrecbe lett volna zárva ebben a kis helyiségben, s Eleanor
pontosan tudta, mi megy végbe benne, hiszen ő is érezte, hogy ki kell eresztenie magából a
gőzt.
- Kész! - kiáltotta. Simon skarlátvörös köpönyege a sarkát verdeste, ahogy az élre vágott,
sarkantyúja csilingelt, széles válla betöltötte az egész bejáratot.
Az istállóban vette a bátorságot, és maga ültette Eleanort a nyeregbe. Szétnyitotta a lány
köpenyét, s erős kezével átfogta a derekát. Eleanor mellbimbója megmerevedett, de nem a
hidegtől, hanem a férfi érintésétől. Miután Simon is lóra ült, felállt a kengyelben, s Eleanor
szinte várta, mikor hívja ki versenyre!
Csodálatos nap volt. Vörösben, aranyban és bíborban pompázott az ősz. Már reggel óta
mintha valami jóslatszerű lebegett volna a levegőben. Eleanor elhatározta, ha kellemesen és
vidámságban telik a nap; akkor finoman, de erélyesen és megmásíthatatlanul közli Simonnal,
hogy csak barátság lehet közöttük.
A levegő csípős és tiszta volt, mint a ritka bor. Eltávolodtak a vártól, s néhány perc múlva
egy elhagyatott vad vidékre értek. Eleanor mindig azt hitte magáról, hogy sasszeme van, de
Simon még azokat a dolgokat is észrevette, amelyek az ő figyelmét elkerülték. Karjával most
egy csavart szarvú muflonra mutatott egy magas kőszirten. Eleanor megcsodálta, hogy Simon
milyen jól meg tudja különböztetni röptükben a madarakat egymástól, a sast a sólyomtól, a
héját a karvalytól. Olyan hirtelen értek ki egy erdős részről a tisztásra, hogy megzavartak egy
agancsos őzbakot, mely addig méltóságteljesen állt, de most hirtelen nekiiramodott. Üldözőbe
vették pusztán a hajsza kedvéért, skarlátvörös köpönyegük mint vitorla a tengeri szélben,
kifeszülve repült utánuk.
Az út kettéágazott, s ők a felfelé vezető ösvényt választották egy meredek hegyoldalon.
Már olyan magasan jártak, hogy szinte megérintették a ködös felhőtakarót. Fölérve a csúcsra
megálltak egymás mellett, és gyönyörködtek az alattuk elterülő tájban. Mintha az idők
kezdete óta még egy lélek sem járt volna az elhagyatott, rejtőzködő völgyben. Egymásra
mosolyogtak, s Simon észrevette, hogy a párás felhőkből kicsapódó dér gyémántként ül meg
Eleanor gyönyörű szempilláin.
Ő hamarabb hallotta meg, mint a lány. Mint egy mély, távoli mennydörgés, úgy morajlott.
Aztán Eleanor meglátta lent a völgyben, és szó szerint elakadt a lélegzete. Vad walesi pónik
164
csapata vágtatott keresztül a tájon. A csikós menedékbe hajtotta kancáit és csikóit a hegyekből
a következő hóvihar beállta előtt. A látvány olyan varázslatos volt a maga egyszerűségében,
hogy az embernek gombóc nőtt tőle a torkában. Már az is ritka kiváltságnak számított, hogy
egyáltalán tanúi lehettek ennek az élménynek, ráadásul mindkettőjükben feltámadt az a
különös vágy, hogy csatlakozzanak a méneshez, és a részévé váljanak.
Lehajoltak a nyeregben, és megsarkantyúzták lovukat. Mintha repültek volna lefelé a
domboldalon, s máris ott vágtattak lent a völgyben a bozontos szőrű vad pónik között. Simon
leakasztotta lasszóját a nyeregkápáról, és megpróbált befogni egy fekete kancát. Az rúgkapált,
nyerített és ágaskodott, de a férfi szempillantás alatt lent termett a nyeregből, és megvetve
lábát a talajon, visszarántotta a zömök állatot. Elég volt csak némán felvonnia szemöldökét
Eleanor felé, mintha azt kérdezné, van-e mersze meglovagolni a szilaj kancát.
Eleanort nem kellett ösztökélni. Leugrott a lováról, s hagyta, hogy Simon fellendítse őt a
fekete póni széles hátára. Egyik kezében a lasszót fogva, másikkal az állat sörényébe
kapaszkodva elindult élete vágtájára. Simon is visszaült közben a csődörére, s arcán vad
vigyorral biztosította a lányt, hogy ott van mellette, ha baj lenne. Eleanor csak egy gyors
pillantást tudott vetni rá, de ez elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, a férfi úgy fest, mint egy
kentaur, a legendás félig ember, félig ló. Simon és az állat egyaránt hatalmasnak és
erőteljesnek tűntek, különösen a pónik mellett, a férfi könnyed eleganciája, mellyel a ló hátán
ült, elárulta, hogy Simon de Montfort tökéletesen otthon érzi magát a nyeregben.
Eleanor tudta, hogy nem képes megállítani az állatot, de azt is tudta, hogy életét és
biztonságát a férfi kezébe tette, és Simon vigyáz rá. Leicester grófja egy idő után mellé
ugratott, s elvette tőle a lasszót. Sárkánnyal tetovált karján kidagadtak az izmok, mikor
hihetetlen erővel megfékezte, majd megállította a fekete kancát.
- Meg akarod tartani? - kiáltott oda Eleanornak.
- Nem! Azt akarom, hogy örökre szabad legyen - lihegte a lány.
Simon gyorsan lekanyarította a lasszót, s nyújtotta a karját Eleanor felé. - Ugorj! -
parancsolta. A lány engedelmeskedett, s a lendülettől mindketten hemperegve a földre
zuhantak. Eleanor a kemény talajon feküdt, Simon de Montfort pedig felette. A lány még soha
életében nem élt át ilyen vérpezsdítő élményt. A férfi lenevetett rá, ismerte ezt az életérzést.
Eleanor csodálattal teli pillantást vetett fekete, megigéző szemébe. Simon üstökön ragadta ezt
a csodás percet, és megajándékozta vele őt. Hirtelen Eleanor is ugyanilyen örömöt akart
szerezni a férfinak.
- Sim, Sim! - kiáltotta szenvedélyesen. - Pokolba az egész világgal! Légy a titkos
szeretőm!
A férfi gyorsan és erősen megcsókolta, aztán visszaültek a nyeregbe, s versenyeztek
egymással, ki ér először Chepstowe-ba. Simon előreengedte a grófnőt, csakhogy
gyönyörködhessen benne, ahogy Eleanor a válla fölött hátranéz, vajon a férfi követi-e. Rá se
hederítve a rikácsoló baromfira és a szájukat tátó őrökre, átvágtattak a leengedett hídon. Az
istállóban odadobták a gyeplőt egy lovásznak, s kéz a kézben szaladtak a várba. Mielőtt
beléptek volna a tágas előcsarnokba, megpróbálták elrendezni arcvonásaikat, s nyugodtan
viselkedni. A termen át a lépcsőhöz ballagtak, Eleanor igyekezett hanyagnak látszani, Simon
nemtörődömnek, de a vágy ott szikrázott körülöttük a levegőben, zúgott tőle a fejük, s bárki,
aki látta őket, nem kételkedhetett benne, mire készülnek.
Többé már nem titkolhatták a köztük fellángolt, forró szenvedélyt. Abból, ahogy
pillantásuk találkozott, ahogy ujjaik egymásba fonódtak, szinte kiabált róluk, hogy
szerelmesek, és most egymáséi lesznek.
Végre, végre kettesben voltak a hálószobában, s a világ az ajtón kívül rekedt. Most, hogy
minden akadály elhárult, Eleanor a férfi karjába vetette magát, de Simonnak több esze volt
annál, hogy kapkodjon. - Lassan, szerelmem. Lassan, finoman gyere hozzám, add meg

165
magad, hódolj be nekem! - Lehajolt, s ajkát a nyakára tapasztotta, a lány pedig hátrahajtotta a
fejét, hogy szabad utat adjon neki.
Simon szétnyitotta Eleanor skarlátvörös köpönyegét, s addig ingerelte a mellét, míg meg
nem érezte, hogy a bimbók megkeményedtek. Aztán végigsimítva karcsú derekán megfogta
kerek fenekét, s követelőző ágyékához szorította. Fürgén kibontotta a lány ruháját, és lehúzta
róla, egyre valami feltartóztató jelre várva, míg varázslatos testében gyönyörködött. Mikor
Eleanor nem tartóztatta fel, finoman kibújtatta alsóneműjéből és harisnyájából is, s már csak a
skarlátvörös köpönyeg palástolta a lány meztelenségét.
Eleanor gyengéden mosolygott, miközben Simon mintegy szerelmi játékként levetkőztette.
Érett mellén szétnyílt a köpeny, láthatóvá téve domborulatait, halovány lapos hasát s
derekának karcsú ívét. Hosszú, vékony lábán a köpönyeg ismét összezárult, de a legkisebb
mozdulatra felfedte a combja közötti fekete, selymes bozótot.
Simon régóta éhező vágya az egekig csapott, miközben a törékeny, hibátlan testet bámulta.
Eleanor sürgető mohósággal igyekezett minél gyorsabban lemezteleníteni a férfit. Lehullott
róla minden tartózkodás. Ez az ember minden kockázatot megért. Úgy érezte, Simon felfalja
fekete szemével, s rájött, kétségbeesetten vágyik rá, hogy a férfi mindig szépnek és
kívánatosnak lássa.
Simon segített a vetkőztetésben, de magán hagyta skarlátvörös köpönyegét. Látta, milyen
buján tolakodik elő Eleanor melle a palást alól, szinte hozzáér az ő mellkasához. - Kathe -
suttogta, és ismét benyúlt a köntös alá, hogy megsimogassa a selymes bőrt, hiszen oly régóta
vágyott erre a mozdulatra. Hirtelen kísértés fogta el, hogy azonnal a magáévá tegye kedvesét,
de vasakarattal ellenállt neki. Szétnyitotta a köpenyt, s izmos, erős testéhez húzta szerelmét.
Eleanor hitetlenkedve zihált, mikor megérezte a férfi vágyának testéhez préselődött,
márványkeménységű bizonyítékát. Simon észrevette, hogy félelem cikázik át rajta, de
számított rá, hogy így lesz, amikor Eleanor megismeri teljes nagyságát. Tudta azt is, hogy
valódi a lány félelme. Hiszen egyetlen szerelmi együttléte halállal végződött. El kell oszlatnia
a rettegését, mindezt teljesen el kell feledtetnie Eleanorral. Fel kell tüzelnie a vágyát, hogy
szerelmeskedhessenek újra meg újra.
S ráadásul ott volt még az ő hatalmas mérete. Míg Eleanor módfelett kicsi, az ő szerszáma
vastagabb és hosszabb az átlagosnál. Válaszút előtt állt. Akkor tegye-e magáévá a lányt,
amikor készséges és vágyakozó, s ne is gondoljon a fájdalomra... legyen kegyetlen, hogy
örömet szerezhessen? Aztán úgy döntött, nem. Meg kell tanítania Eleanort, milyen gyönyört
adhat a teste, s hogyan tudja ő ezt a gyönyört a saját testével százszorosára fokozni, s
eljuttatni a beteljesüléshez. - Kathe, édes szerelmem, hadd öleljelek meg. -Eleanor térde alá
nyúlt, és a karjába emelte, aztán a kandalló mellett álló hatalmas székhez vitte őt. Kioldotta a
lány köpönyegét, mely suhogva a földre hullott.
- Drága Kincsem, milyen tökéletes a melled. - Kézfejével végigsimított rajta, mintha
értékes porcelán volna, aztán lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja az apró, rügyező
koronácskákat. Erőnek erejével kiűzte fejéből a lány sokkal izgatóbb testrészeit, s ujjával
selymes fekete hajába túrt. Megfogott egy tincset a sajátjából is, s összefonta vele. -Látod,
milyen jól illik egymáshoz a színük? Nem is lehet tudni, hol ér véget az enyém, és hol
kezdődik a tiéd, ha egymásba tekerednek. Drágám, amikor szerelmeskedni fogok veled, az
ugyanilyen lesz. A testünk eggyé válik.
Eleanor szemérmesen felemelte szempilláit. Simont mintha kettéosztotta volna a
skarlátvörös köpönyeg, egy fedett és egy fedetlen testrészre. Ahogy a férfi combján ült, melle
Simon mellkasának palásttal fedett részéhez ért. A másik felén éles kontrasztot alkotva, fekete
szőrzettel borított keménykötésű izmok húzódtak, s a köpenyből kilátszó két csupasz comb
olyan vastag volt, mint egy tölgy, és kemény, mint a kő. - Szívem, szívem, fedezd fel a testem
-unszolta Simon. - Azt akarom, hogy elmúljon a félelmed.

166
 Eleanor kinyújtotta a karját, hogy felemelje a leplet Simon férfiasságáról, s maga is
elcsodálkozott rajta, milyen merész. Simon ma nem viselte a bőrtokot, s így semmi sem
rejtette el férfiasságának részeit, mely a combján pihent, de abban a pillanatban, hogy Eleanor
rávetette pillantását, önálló életre kelt. Feléledt és kinyújtózott, mint egy fenevad. A lány
elkerekedett szemmel nézte, ahogy lassan, megduzzadva és vérrel telítődve felemelkedik.
Nőtt és vastagodott, a vége vérvörös glóriában kifurakodott oltalmazó kámzsájából.
Eleanornak eszébe jutott Simon fekete csődöre; mindketten tökéletes hímek voltak.
- Kicsi szerelmem, nincs mitől félned. Gyengéd leszek és játékos. Nem úgy háglak meg,
mint a csődör a kancát.
Eleanor elámult. Simon minden gondolatát kitalálja? Megborzongott. - Láttam egyszer,
hogy egy arab mén megerőszakolt egy kancacsikót. Mikor felmászott rá, vadul nyerített és
beleharapott a hátába. - Egy pillanatra elhallgatott. -A kanca ezután mégis bízvást
engedelmeskedett neki.
Egy nap, megígérem, hogy neked is részed lehet ilyen vad szeretkezésben, de nem most. -
Megcsókolta a halántékát. - Viszont ha úgy érzed, kiabálnod vagy harapnod kell, tedd meg
bátran. Még sok mindent meg akarok neked tanítani, mielőtt készen állsz egy ilyen elsöprő
erejű együttlétre.
Sim, kész vagyok az első leckére - mondta Eleanor pajkosan, s szeme csillogott az
izgatottságtól, hogy valami tiltottat és titkolnivalót tehet.
Az első lecke a csók. Mint ahogy hópihéből, ebből sincs két egyforma. Mindegyik
egyedülálló. A csók határtalanul változatos. - Felemelte Eleanor kezét, s minden ujját
megérintette az ajkával, aztán kinyitotta a tenyerét, csókot nyomott a belsejébe, majd
visszahajtotta a lány ujjait, és rázárta.
Eleanor elmosolyodott a kedves gesztuson. A lenyugvó nap utolsó sugara hirtelen áttört az
ablaktáblán, s szivárványt festett meztelen mellére. Simon eltakarta a kezével, s persze most
azon jelentek meg a színes sugarak. - Jobban teszem, ha sietek a csókokkal, mindjárt
hajnalodik.
Eleanor belenevetett a férfi fekete szemébe, és átfogta a nyakát, hiszen még nappal volt.
Ezer csókot váltottak. Simon apró, gyors csókokkal kezdte Eleanor homlokán, szemhéján,
orrán, s végül a száján. Ajka végigjárta a lány arccsontját a füléig, aztán learaszolt egészen a
nyakáig. Eleanor már alig várta, hogy összeforrjon az ajkuk, aztán amikor ez megtörtént, azt
kívánta, sose érjen véget.
Egy egész órára belefeledkeztek a lassú, mézédes csókokba. Simon egyetlenegyszer sem
próbálta meg a nyelvével szétfeszíteni Eleanor ajkát, és behatolni puha, izgató szájába. Tudta,
hogy a szerelmes suttogások hamar fellobbantják a nők vágyait, ezért Eleanor fülébe
mormolta: - Neked van a legszebb hajad, melyet valaha láttam, s minden férfi, aki egy
pillantást vet rá, azután sóvárog, hogy megérintse és eljátszadozzon a fürtjeiddel. Szerelmem,
elvarázsoltál. Éjjel-nappal csak rád gondolok. Szépségedet nem tudom kiverni a fejemből.
Olthatatlanul szomjazom rád. Mikor látlak, a közeledben akarok lenni, s amikor ott vagyok
melletted, fékezhetetlen vágyat érzek, hogy megérintselek. Mindenhol. Itt és itt. - Tenyerébe
fogta a lány mellét, és hüvelykujjával finoman dörzsölni kezdte a rózsás bimbókat. - Olyan a
bőröd durva, kérges kezemnek, mint a lágy, sima bársony.
- Ó, Simon, neked van a legelbűvölőbb kezed a világon. Olyan gyalázatosan vonzó, hogy
már hónapokkal ez-előtt beleszerettem. - Eleanor felemelte a férfi kezét, hogy megcsókolja,
de ez nem volt elég. Hirtelen elszabadult benne a szenvedély. Simon ujjait, egyiket a másik
után a szájába vette.
Simon férfiassága felszökkent izgatottságában, s Eleanor érezte, ahogy puha hasának
feszül. Türelmetlenül kioldotta a férfi köpenyét, és félredobta, hogy minden izmot
megérinthessen széles mellkasán. - Kérlek, Simon - könyörgött.

167
 - Kis ártatlanom. Azt hiszed, készen állsz, de nem. - Nyelve hegyével körberajzolta a
lány száját, s mikor Eleanor zihálva szétnyitotta ajkát, behatolt a szájába. Simogatta a nyelvét,
megízlelte mézédes nektárját, s forogni kezdett vele a világ. Egyre követelőzőbbé vált, aztán a
lány hirtelen visszacsókolta. Tüzesen, buján, érzékien, erotikusán, míg ajkuk, mintha méh
csípte volna meg, megduzzadt a szerelemtől. De több kellett nekik.
Eleanor türelmetlenül mozogni kezdett rajta, ekkor Simon a lábai közé nyúlt, hogy
simogassa és eljátszadozzon a selymes fürtökkel. - Mmmm - dorombolt a lány. Testét ívben
megfeszítette, miközben a férfi imádott kezével az apró redőket ingerelte. Óvatosan egy
ujjával a lányba hatolt, s mozgatni kezdte ki-be. - Jó ez, drágám? Akarsz többet?
- Mmmm, igen, kérlek - zihálta Eleanor szaggatottan. Mikor Simon érezte, hogy a lány
nedvessé vált, de még
mindig hihetetlenül szűk és feszes volt, kihúzta ujját és lenyalta róla az édes nedűt.
- Sim - tiltakozott Eleanor.
- Ne mozdulj, mindjárt visszajövök - suttogta a férfi. -Eleanor egyre hevesebben
kívánta, s Simon forrón remélte, hogy így lesz, de tudta, még így is nagy fájdalmat okozna
neki, ha nem tesz ellene valamit. Bort töltött egy nagy serlegbe, és visszament a székhez.
Óvatosan az ölébe vette Eleanort, merev gerjedelme a lány lába közti forró hasadékhoz
simult. Aztán az ajkához emelte a kelyhet. - Semmi sem lazít el úgy az utolsó akadály előtt,
mint a sárkányvér.
Eleanor nagyot kortyolt, s máris érezte a hatását. Mintha a bor apró lángokat lobbantva
felforrósította volna száguldó vérét, mely varázslatos, folyékony melegséggel öntötte el egész
testét. Eleanor ismét ajkához emelte a serleget, s már csak a puszta élvezet kedvéért, hogy
vére az arcába, torkába, mellébe, hasába és ágyékába szökjön, nagyot húzott belőle.
Simon is ivott, aztán mohón megcsókolta a lányt, s mindketten érezték a szájukat
megédesítő tömény ízt. Mikor a férfi nyelve a szájába hatolt, Eleanor felnyögött a vágytól, s
fel-le kezdett mozogni Simon hosszú vesszején. Fejét hátrahajtotta, nyaka és melle érzéki
érintésre vágyott. Magával ragadta a gyönyör, és vadul csókolta a férfit.
Ajka és nyelve Simon nyakán és vállán csapongott, majd kicsi, félhold alakú nyomokat
hagyva fogával, beleharapott.
- Rájöttem egy titokra - suttogta a férfi.
Mi... az? - zihálta Eleanor egy csók és egy harapás között.
A bor felfokozza a vágyadat - felelte Simon leplezetlen örömmel.
Nem a bor... hanem a sárkányvér, s te vagy az én sárkányom. - Megragadta Simon széles
vállát és megpróbált ráereszkedni férfiasságára.
Simon átölelte és felállt. - Idd ki! - parancsolta, s az ajkához tartotta a kupát. Eleanor
engedelmeskedett, az-tán bátran a férfi fekete, mágikus szemébe nézett. Kezdett rájönni,
milyen hatalma lehet egy érzéki asszonynak. Diadalmasan gondolt arra, mennyire elbájolta
Simont. Mert a férfi testileg talán a birodalom, még az is lehet, hogy a világ legerősebb
embere volt, de ma este Eleanor legyőzte. A markában tartotta. A férfi bármit megtett volna,
amire csak kéri.
Lábával átölelte a derekát. Simon megfogta a fenekét, a lány teljes súlya merev, pulzáló
férfiasságán nyugodott. Szándékos lassúsággal ment át a szobán a széles ágyhoz. A lány
hasadéka, mely most már sikamlóssá vált a kéjtől, minden egyes lépésnél előre-hátra
csúszkált hímvesszőjén.
Eleanor Simon vállába mélyesztette a körmét, és megpróbálta elfojtani kiáltását. Mire az
ágyhoz értek, izgatottsága olyan hevessé vált, hogy nem bírta tovább, s már kinyitotta a száját,
amikor Simon rátapasztotta az ajkát, és elnyelte sikolyát.
Az ágyra hemperedett, s a mellére húzta Eleanort. Az teljességgel elképzelhetetlen volt,
hogy első alkalommal ő heveredjen föléje. A testük közti méretbeli különbségből adódóan a

168
lány fojtogatónak érezhetné a közelségét, mintha be lenne zárva, és Simon nem felejtette el,
hogyan feküdt szegény annak idején tehetetlenül, rabul ejtve William Marshal holtteste alatt.
- Kathe, drágám, első alkalommal átengedem az irányítást neked. - Erős karjával maga fölé
emelte a lányt. Eleanor hitetlenkedve meredt széles vállára, mely elfoglalta szinte az egész
ágyat. Aggódva pillantott az alatta elterülő vad, férfias testre, s tökéletesen alkalmatlannak
érezte magát. -Nem... nem tudom, mire gondolsz.
Eleanor selymes fekete haja Simon mellére omlott, ahogy ott feküdt kecsesen elnyújtózva
alatta. - Úgy értem, te diktálod az ütemet. Hagyom, hogy te tégy a magadévá.
Eleanor lenézett sötét arcába. A férfi éhes pillantást vetett rá, akár egy farkas, mely kész
felfalni őt. - Nem tudom, hogy kell.
Simon kinyújtotta a kezét és a lány lába közti bozontba túrt. Eleanor zihálva lélegzett, és az
ajkába harapott. - Most olyan kemény vagyok, hogy ha rám ereszkedsz, magadba fogadhatsz.
Térdelj a csípőm fölé lovaglóhelyzetben, s lassan enged le magad. Ne siess, drágám. Csak azt
csináld, ami jólesik. Amikor elérsz, annyit bocsáss magadba, amennyit akarsz.
Eleanor lélegzet-visszafojtva pontosan a férfi fallosza fölé térdelt. Aztán lassan ereszkedni
kezdett. Lassan, óvatosan. Legnagyobb csodálkozására szerelmesének fegyvere a ben-sejébe
temette magát. Tudta, hogy még soha nem érzett csodálatosabbat, mint ezt a teljességet,
amikor Simon de Montfort a testébe hatolt. - Megcsináltam - suttogta.
- Most vagyok bent körülbelül félig - mondta rekedten a férfi.
- Csak? - kiáltott Eleanor rémülten.
- Ez máris több, mint amiről az első alkalommal álmodtam, szerelmem. Égtem a
vágytól, hogy megérinthesselek belül.
Eleanor mélyet lélegzett, aztán még egy nagy levegőt vett, s elernyesztette megfeszített
izmait. A férfi ekkor még mélyebbre csúszott, s mindketten felnyögtek a gyönyörtől, amit
egymásnak adtak. - Édes Krisztusom, ne hagyd, hogy belehaljak az élvezetbe - imádkozott
Simon.
Lassan, finoman Eleanor mozogni kezdett. Bár a férfi vasakarattal rendelkezett, most nem
tudott uralkodni magán, és átvette a ritmust. A lány gyorsított és keményített a döfé-seken,
Simon pedig a tenyerébe fogta a mellét, hogy megkímélje a hánykolódástól. Végül Eleanor
teste hátrafeszült, s mikor beleborzongott a boldogságba, torkából kiáltás szakadt fel a sötét
csendben. Simon egy utolsó mozdulattal a lány belsejébe lövellte forró magját, aztán
gyengéden magához ölelte Eleanort, miközben érezte asszonyiságának minden lüktető
rezdülését.
Mikor ott feküdtek mozdulatlanul, s csak a szívük dobogását lehetett hallani, Simon
megvallotta neki szerelmét. -Még soha nem éreztem ilyet. Mintha halhatatlan lennék.
Teljes szívemmel s lelkemmel szeretlek. Nekem adtad ezt az éjszakát, s magadhoz
láncoltál örökre. Hűséget fogadok most és mindörökké. Kathe, elemésztesz ébren és
álmomban. Most, hogy megkóstoltam egzotikus ízedet, megfer-tőzted minden ébren töltött
órámat, álmom minden percét. Ne mondd, hogy megbántad.
Simon maga is meglepődött, mennyire imádja a lányt. Ha élete végéig kell is küzdenie
érte, akkor is elnyeri Eleanor szerelmét. Semmi sem állhat az útjába. Az a szerelem, melyet a
lány korábban ismert, jelentéktelenné fog fakulni, eltűnik, s nem marad belőle más, mint egy
halovány, elfelejtett emlék. Ilyen mindent elemésztő szerelem, melyet ők éreznek egymás
iránt, csak egyszer van az életben.
Furcsa módon Eleanort nem gyötörte lelkiismeret-furdalás azért, amit tettek, inkább
megrémült, milyen helyénvalónak és csodálatosnak érezte, s milyen elégedettség töltötte el a
szívét, a gondolatait, minden érzékét, mikor meztelenül feküdt Simon karjában.
- Szerelemre termettél, olyan férfinak termettél, amilyen én vagyok. Soha nem fogom
sajnálni, hogy arra kényszerítettelek, légy asszonnyá, s ne örök özveggyé. - Föltette a párnát,
és magához vonta a lányt. Sötétedett, s a szobában uralkodó félhomály nem engedte, hogy
169
annyit lásson Eleanorból, mint amennyit szeretett volna. Felkelt, és meggyújtotta a gyertyát. -
Igyunk a szerelemre! - mondta, és újratöltötte serlegeiket. Úgy itták a bort, miként a
szerelmesek az idők hajnalától fogva tették; a kupa peremének ugyanarról a pontjáról, aztán
lágyan megcsókolták egymást, nyelvükön a sárkányvér bódító ízével.
Simon fekete, szenvedélyes pillantását a lány testén legeltette. Aztán utat engedett kezének,
s tekervényes mintákat rajzolva Eleanor selymes bőrére, szinte mindenhol megérintette. A
férfi teste nyílt kihívás volt Eleanor kíváncsiságának, s ujjával végigsimított Simon apró,
kemény mellbimbóján, mellkasát borító göndör fekete szőrzetén s keskeny csípőjének
erőteljes vonalán. Megpróbálta összeszedni bátorságát, hogy rávesse tekintetét Simon
férfiasságára, de nem volt hozzá mersze. Inkább a férfi izmos lábát és combját nézte, melynek
belső oldaláról egészen lekopott a szőrzet. Eleanor rájött, hogy a nyeregben töltött hosszú
órák dör-zsölték le és tették simává ott a bőrt. Senkinek nincs joga ilyen férfiasnak lenni,
gondolta a lány elismeréssel vegyes tisztelettel és félelemmel. Végül már nem tudott ellenállni
a kísértésnek, s odasandított a férfi ágyékára. Fekete szőrök sűrű erdejét látta, melyben Simon
hímvesszője, mint kidöntött fatörzs pihent félkeményen a combján. Alatta fészkelt a két
feszes, kemény gömböcske, akár két hattyútojás. A gyertyafény megcsillant a férfi
vesszejének csúcsán, s ekkor gyöngyházszínű csepp hullt le róla. Eleanor letörölte ujjával és
megvizsgálta. Merészségétől rózsafoltok gyúltak az arcán.
Sim mély hangon felnevetett, kisfiús örömmel töltötte el őt, hogy a lány számára
ismeretlenek ezek a dolgok. Eleanor elhúzódott tőle, s feltérdelt az ágyon. Simon mellett
eltörpült minden más férfi. Eleanor elmerülten bámulta, s közben fogalma sem volt, milyen
bájosan fest derékig érő, összegubancolódott hajával, melynek fekete fürtjei közül pimaszul
kandikált elő rózsás mellbimbója. Ajka megduzzadt, és bűnre csábította az éjfekete hajú férfit,
aki előtte hevert.
Eleanor elhatározta, próbára teszi hatalmát a férfi fölött. Ugyanebben a pillanatban
Simonnak az járt a fejében, hogyha egy férfi szerelemből házasodik, akkor hitvese a
hímtagjánál vezetve, alighanem bármire rá tudja venni őt.
- Sim, ha parancsot adnék neked, engedelmeskednél?
Amikor Simnek szólította, a férfi libabőrös lett. - S ha én adnék neked parancsot, te
engedelmeskednél?
Eleanor dacosan felvetette az állát. - Én kérdeztem először.
Simon nem tudott ellenállni, hogy ne ugrassa. - Lássuk csak! Ha azt parancsolnád, hogy
szeretkezzem veled újra, nem engedelmeskednék, de ha azt mondanád, hagyjam el az ágyadat
rögtön, megtenném.
Eleanor annyira meglepődött a válaszon, hogy kiment a fejéből, mit akart parancsolni. -
Miért nem szerelmeskednél velem újra? - kérdezte rémülten.
Ma estére elég ennyi. Ha ismét a magamévá tennélek és elveszíteném a fejem, holnap járni
sem tudnál.
Ó! - mondta csalódottan -, de miért hagynád el az ágyamat rögtön?
Simon felugrott, és magához szorította. - Hogy lásd, milyenek vagyunk így ketten a
tükörben - incselkedett. A magasba emelte, s a vállára ültette a lányt. Eleanor sikított, és a
férfi hajába kapaszkodott, mert azt hitte, leesik, de mikor Simon elindult a tükör felé,
megfeledkezett félelméről. Csak arra tudott gondolni, hogy a férfi csábító keze a lábát fogja,
asszonyisága pedig a tarkójának dörzsölődik. Simon megállt a tükör előtt. - Látod, megint
meglovagoltál - mondta, miközben Eleanor hihetetlen képmásukat bámulta.
- Tegyél le, te hatalmas bika! - nevetett.
Simon megfeszítette a nyakát, hogy ingerelje. - A fenébe, asszony, egyik parancsot a másik
után osztogatod. -Aztán letérdelt, hogy a lány leszállhasson róla, de Eleanor lábujjaival épp
hogy csak elérte a szőnyeget. Simon addig hajolt le, míg Eleanor meg nem vetette a lábát,
majd hátulról átkarolta a derekát, és magához húzta. A lány csak a melléig ért, s Eleanor
170
felnevetett, mennyire nem illenek össze. Aztán gonoszul megriszálta a fenekét a férfi
ágyékához, s örömmámor járta át, mikor megérezte hatalmát Simon fölött.
S mit parancsolnál te, mylord? - kérdezte nevetve.
Gyere hozzám felségül!
A mosoly lehervadt Eleanor arcáról. - Az isten szerelmére, Simon, ne mondd ezt! Titkos
szeretők vagyunk, semmi több.
- Egy éjszaka csak egyszer kérlek meg - felelte könnyedén a férfi. Látta, hogy szavaiba
beleborzongott a lány.
- Tölts még egy kis bort - könyörgött Eleanor. Simon megrázta a fejét. - .Nincs több
sárkányvér, drágám, kielégíthetetlen leszel tőle.
Eleanor megfordult a férfi karjában. - Késő - suttogta, s lábujjhegyre állt, hogy felhúzza
magát Simon ágaskodó gerjedelméhez. A férfi visszavitte, és az ágy szélére állította. Aztán a
fejétől indulva a lába ujjáig végigcsókolta. Mikor elérte Vénusz-dombját, keze a lány fenekére
siklott, s az ajkához húzta. Először olyan gyengéden érintette meg, mint a lepke szárnya.
Aztán mikor nyelvével belehatolt, bebarangolva kincses hasadékának rejtekét, Eleanor
kéjesen felkiáltott, s ujjait a férfi sűrű, fekete hajába fúrta, hogy magához szorítsa. Úgy tesz
magáévá a nyelvével, mint a hímvesszőjével, gondolta. De élvezte, s tudta, túlságosan is.
Simon ajka kiszívott minden nedvességet és erőt belőle, ő pedig beleremegett a szenvedélybe,
mely megrettentette, mégis átadta magát neki.
Később, amikor a nagy ágyban feküdtek, Eleanor rájött, hogy a férfi örökre megváltoztatta
az életét. Teste még reszketett az érintésétől, s ráébredt, milyen kevésen múlott, hogy soha ne
ismerje meg, milyen érzés igazi asszonynak lenni. Simon elcsábította az ősi aktusra.
Biztonságban érezte magát a karjában, összefonódva testével. Legyőzhetetlennek hitte magát,
mert most már Simon hatalmas ereje is egyesült az övével. Ártatlanságában úgy gondolta, a
markában tartja a férfit.
Simon mély álomból ébredt, megrettenve a lány szavaitól. A nő, akit a magáévá tett, már
nem ott volt, ahol lennie kellett volna, a karjában. Hálóruhába öltözve eszeveszetten rázta a
vállát. - Simon de Montfort, menj el! Mindjárt virrad!
Az utolsó szál gyertya sercegve égett, mikor térdét átkulcsolva felült. Eleanorra nézett,
akinek sötétkék szemében egy pillanatra megvillant a gyertyaláng, s hideg, csillogó ékszerré
változtatta a szemét. Szinte meg volt zavarodva. -Az ördög vigyen el, francia, szedd a lábad!
- Látom már, hogy az én drága Kathe-em elpárolgott a hajnali köddel, s visszatért a
zsarnoki Eleanor hercegnő. -Felhajtotta a takarót, és kiült az ágy szélére.
Eleanor óriási megkönnyebbülést érzett, s gyorsan elfordította szemét a meztelen férfiról.
- Attól félsz, a sárkányod végzetesen a hatalmába kerít -állapította meg. Simon felkapta
a ruháit, s meztelen teste köré csavarta a skarlátvörös köpönyeget. Ez volt a lány veszte.
Eleanor a karjába vetette magát. - Bocsáss meg, Simon... ennek így kell lennie.
Simon a lány ajkára tapasztotta az övét, s nyelvével a szájába hatolt. A csók szemérmetlen
és rabul ejtő volt. -Ma este! - közölte. - Az enyém leszel, vagy meghalok. -Még nem csukta be
az ajtót, amikor Eleanor a férfi testétől még meleg ágyra vetette magát, és felzokogott.
Mielőtt Simon a szobájába ért volna, találkozott a kezében gyertyát tartó, aggodalmas arcot
vágó Bette-tel.
- Nem látott semmit - mormolta, s belépett magányos szobájába. Az ablak elé állt, és a
napfelkeltét nézte, de csak a tomboló teremtést látta maga előtt, akitől épp most vált el. Tudta,
hogy a felesége lesz. Olyan biztosan, ahogy a nagy könyvben meg van írva, de nekik végig
kell játszaniuk egyik játszmát a másik után.

Észre sem vette, hogy a mellkasát fogja, ott, ahol Eleanor félhold alakú nyomokat hagyott
a fogával. Zord arcvonásai megenyhültek, szája mosolyra húzódott. Ez csak egy könnyed
közjáték volt, s nem fogja hagyni, hogy a szenvedély sötét lángjai elemésszék őket. Azt hitte,
171
első szerelmi együttlétük majd annyira megijeszti és megrémíti a lányt, hogy olyan hideg lesz,
mint a jégcsap. Elmosolyodott, mikor megrohanták a múlt éjszaka emlékei, s megborzongott.
Istenem, ha Eleanor ilyen szenvedélyes volt az első alkalommal, milyen lesz másodjára vagy
tizedszerre?
30.

Nem találkoztak, csak este. Eleanor napközben kimerült álomba zuhant, és kora délutánig
aludt, aztán a bortól még két óra hosszáig kínzó fejfájás gyötörte.
Simon a chepstowe-i walesi íjászokkal töltötte a napot, akiket átkozottul jó harcosoknak
tartott. Aztán hirtelen egymásba futottak a grófnővel a tágas előcsarnokban. Egyetlen szolga
sem tartózkodott a közelükben, így nem hallgathatták ki szóváltásukat.
- Mylord, ma korán visszavonulok, fáj a fejem.
Helyes - felelte a férfi huncut mosollyal.
- Nem, nem! Teljesen félreértett. Nem fogadhatom ma este - közölte Eleanor kevélyen.
Simon minden további szó nélkül megragadta a derekánál fogva, arrébb tette az útjából, és
kivonult a teremből. Eleanor csalódottan dobbantott a lábával, miközben nézte, ahogy a férfi
széles válla eltűnik az ajtóban.
Vacsoraidőre tökéletesen felkészült a Simon de Montfort-ral való szembenézésre, óvatosan
megválogatta szavait, hogyan tartsa majd távol a hálószobájától, de kénytelen volt egyedül
enni. Simon úgy döntött, inkább a walesi lovagokkal vacsorázik a szállásukon. Eleanor
dohogott, legfőként maga miatt, amiért csalódott, hogy nem láthatja a férfit. Vacsora után
megkérte a dalnokot, énekeljen neki valamit, de olyan nyughatatlan volt, mint egy ketrecbe
zárt oroszlán, s végül bort hozatott magának. Mikor a bárd a panaszdalról szerelmes balladára
váltott, nem tudta tovább türtőztetni magát. Kiitta a bort, és a szobájába vonult.
Simon már várt rá. - Hogy merészeltél idejönni, amikor kifejezetten megtiltottam? -
sziszegte a grófné, de szíve a torkában dobogott már a férfi puszta látványától is.
- Soha többé ne merd ezt a hangot használni velem szemben, angol. - Simon arca szigorú,
zord s kemény volt, akár a kő. A lányhoz lépett, és fölé tornyosult. Eleanor vágyott az érintése
után, Simon pedig tudta, hogy olyasmit ébresztett fel benne, amit csak a kielégülés tud
csillapítani. Veszedelmes, sóvárgó arckifejezése nem rettentette el a lányt. Kész volt mély
szenvedéllyel megajándékozni Simont, ha el nem is kötelezte magát neki, ahogy azt a férfi
kívánta tőle. A gróf feleségül akarta venni, de tudta, hogy a lány soha nem mondana igent.
Számára az örök özvegységi eskü szent és sérthetetlen volt. Egész életében Pembroke
grófnője akart maradni. Ahogy Simon kezdettől fogva gyanította, túlságosan keményfejű volt
ahhoz, hogy befolyásolni lehessen, de azt azért tudta a férfi, hogy érzékeit és testét rabul
ejtette. Azt akarta, hogy Eleanor úgy vágyakozzék utána, mint valami bódító mákony után.
Felül akarta múlni II. Henriket. Teherbe ejti a lányt, és kész tények elé állítja. Ha magához
akarja láncolni, Eleanor testi örömeire kell koncentrálnia, nem a sajátjára.
Eleanor ruhája felé nyúlt, a lány pedig attól való félelmében, hogy Simon letépi róla, karba
fonta a kezét, de a férfi csak melle domborulatán simított végig. - Ma este magam alatt
akarlak érezni. Tárulkozz ki előttem!
- Sim! - Eleanor átölelte a férfi nyakát, és érzékien hozzábújt, nem tagadva többé a
vágyat, mely fellobbant benne. Keze Simon vállára és mellkasára siklott, s azt kívánta,
bárcsak olyan magas lenne, hogy beletúrhasson a hajába. A férfi, mintha ismét olvasott volna
a gondolataiban, felemelte magához. Mikor ajkuk összeforrt, Eleanor Simon hosszú, fekete
hajába temette ujjait, a férfi pedig birtokba vette a száját.
Simon őrjítőén lassan vetkőztette le gyönyörű kezével, amitől életre kelt a lány teste. Egész
örökkévalóságnak tűnt, mire mindketten meztelenné váltak.
- Melegíts fel - könyörgött rekedten Eleanor.

172
 Simon azonnal aggódni kezdett. - Kis butus, miért nem szóltál, hogy fázol? Meggyújtom a
tüzet.
Eleanor kis híján felkiáltott, hogy nem bír addig várni, de aztán emlékeztette magát, hogy
megfogadta, nem árulja el a titkot, milyen hatást vált ki belőle a férfi érintése. Mikor Simon
meztelenül letérdelt a kandalló elé, a lány tekintete kék lángként nyaldosta testét.
- Én soha nem fázom - magyarázta Simon -, de mostantól fogva mindig égni fog a tűz,
hogy meztelenül járkálhass a szobában. - Eleanor a férfi testén táncot járó fényeket nézte,
aztán odalépett hozzá, hogy érezze a kandallóból és a szerelme testéből áradó melegséget.
Ágyékát a férfiéhoz dörzsölte, azt akarván, hogy Simon ott érintse meg. Lázban égett, s nem
foglalkozott vele, hogy ez helyes-e vagy nem.
Mikor a férfi felállt, és kinyújtotta a karját, hogy becézni kezdje, Eleanor hálát adott az
istennek, amiért Simon képes olvasni a gondolataiban, és pontosan tudja, mire vágyik. A férfi
lehajtotta a fejét, s forró ajka közé fogta Eleanor lüktető mellbimbóját. Cirógatta és
nyalogatta, nyelvével játékosan ingerelte, mielőtt a szájába vette.
Eleanor ösztönösen a férfi felé feszítette mellét, az pedig keményen beszívta a bimbót,
élvezte selymes bőrének érintését és ízét. Eleanor vakon Simon férfiassága után tapogatózott,
Simon pedig érezte, hogy a lány nedves combja köze erotikusán válaszol ujja mozgására.
Eleanor széttárta lábát, s a férfi kezének nyomva magát, kívánta, hogy Simon kutató ujjával
vagy férfiasságával, de hatoljon már belé. Simon is előretolta magát, élvezte, ahogy Eleanor
finoman a markába fogja, simogatja és becézgeti, míg az édes kín-zástól hímvesszője életre
nem kelt és meg nem nőtt. -Menjünk az ágyba - zihálta rekedten.
- Úgy vigyél, ahogy tegnap - könyörgött Eleanor. Simon karjával a feneke alá nyúlt, és
falloszára emelte.
Eleanor megvadult, csókokkal borította a férfi nyakát, arcát, végül a nyelvét a szájába
dugta. Most Eleanor kényeztette Simont, s annyira izgatott volt, hogy a férfi tudta, bármit
megengedne neki. Lefektette az ágyra, aztán lenézett rá, azon töprengve, fölébe merjen-e
heveredni és egészen beletemetkezni.
Eleanor zihált a vágytól. - Sim, kérlek, kérlek - könyörgött. Hánykolódására a férfit
zabolátlan, fékevesztett szenvedély járta át, de tudta, hogy nem lehet brutális.
- Kathe, drágám, figyelj... nézz rá, mekkora! - Megfogta a lány kezét, és gerjedelméhez
vezette. - Túl nagy, drágám. Mindennél jobban szeretném, ha teljesen befogadhatnál. -
Szétterítette Eleanor fürtjeit a párnán, aztán ingerelni kezdte a mellbimbóját.

Mintha Éva ősi ösztönei irányították volna a lány kezét, miközben megpróbálta arra
csábítani a férfit, hogy a magáévá tegye. Simon határozottan megfogta Eleanor kezét, mely
férfiasságát szorította, s erővel a lány lába közé tolta. Kiválasztotta egy ujját és rekedten azt
suttogta: - Azt akarom, hogy pontosan tudd, milyen szűk és feszes vagy belül.
- Sim, ne, képtelen vagyok rá. - Eleanor zihált, teljesen megrázta az ötlet, hogy ilyen
intim dolgot műveljen magán.
- Ssss, drágám, hadd segítsek. Hadd vezessem az ujjad. - Eleanor becsúsztatta ujjbegyét,
de félt továbbmerészkedni. Simon mellé heveredett, szorosan átölelte, aztán erélyesen betolta
a lány ujját, ameddig csak tudta. Egyik kezében a férfi hatalmas hímtagját tartva, a másikkal
saját szűk bense-jében, Eleanor rájött, hogy ha Simon úgy teszi magáévá, ahogy kéri tőle,
kíméletlen fájdalmat okozna neki.
- Ó, Sim, ez lehetetlen - kiáltotta.
- Nem, szerelmem, nem lehetetlen. De most már látod, miért kell a végsőkig
felizgatnom téged. - Eleanor ki akarta húzni az ujját, de Simon nem engedte. - Csak még egy
percet, drágám. Azt mondtad, kész vagy tanulni, hát hadd mutassak valamit. - Száját egy
centiméterre tartotta a lány ajkától, s azt mormolta: - Amikor megcsókollak és simogatlak, a
tested lassan megnyílik előttem. - Megérintette az ajkával, s Eleanor érezte, hogy megremeg a
173
benseje. S mikor a férfi féktelen nyelve a szájába hatolt, kitágult. Simon gyengéden kihúzta az
ujját, és a szájába vette. Felkelt az ágyból.
- Ne hagyj itt! - kiáltotta Eleanor.
Sárkányvér, szívem - mormolta a férfi, s már vissza is tért, biztatva a lányt, hogy nagyot
kortyoljon. - A bor felfokozza a vágyadat, oldja a gátlásaidat, s elernyeszti a finom kis
izmokat a szerelem útján.
Ó, Sim, ki akarlak elégíteni. Hatalmas szexuális étvágyad lehet. Ki akarok törölni a
fejedből minden más nőt. Taníts meg mindenre, az összes szerelmi játékra. Mutasd meg, ami
tilos. A mindened akarok lenni... szerelmed, szeretőd, szajhád.
A feleségem - kiáltotta a férfi agya némán -, a feleségem.
Simon a lány ajkához tartotta a serleget, míg félig ki nem ürült, aztán belemártotta az ujját,
és elkezdte bekenni az édes vörösborral Eleanor bársonyos bőrét. Vállát, mellét, hasát,
combját. Aztán érzékien lenyalogatta a testét a nyakától a köldökéig, majd felfelé a térdétől a
lába közéig.
Eleanor megvonaglott, ívbe feszítette magát, s a fejét dobálta. Simon tudta, hogy készen
áll. Fölé térdelt, széttárta a lábait, aztán közéjük temette magát. Lassan, nagyon lassan
mozogni kezdett benne. Óvatosan, keményen, kitáróan, tágítóan, feszítve töltötte meg
bensejét vastag, hosszú bájdorongjával.
Eleanor elámult Simon hihetetlen nagyságától és erejétől. Pedig még nem is hatolt bele
egészen, miközben sima, márványfejű lándzsáját ki-be csúsztatta. A férfi még jobban
magához szorította a lányt, s Eleanor érezte, hogy miközben Simon egyre mélyebbre
furakszik, ő egyre lejjebb ereszkedik, hogy befogadja. Olyan hév ragadta magával, hogy
abban a pillanatban, amikor Simon csúcsa megérintette szerelmi burokjának boltozatát, elérte
a beteljesülést. Egy másodpercre olyan szorosan ölelte a férfit, hogy az felkiáltott a fájdalmas
gyönyörtől, aztán magja kilövellt belőle. Eleanor számára semmi más nem számított most a
világon, csak hogy érezze magában Simont. A férfi úgy szeretkezett, mint egy tomboló vihar,
Eleanor pedig úgy érezte magát, mint akit villám sújtott. Aztán ráborult a sötétség.
Simon egy pillanatra megrémült attól, amit tett, de pár másodperc múlva a lány ismét
magához tért, s úgy kapaszkodott belé, mintha soha nem akarná elengedni. - Kathe,
szerelmem, aludj, pihenj... tudom, hogy kimerítettelek.
Eleanor a férfihoz bújt, fejét a mellére hajtotta. Simon szívének erőteljes, egyenletes
dobogása álomba ringatta. De Montfort még soha életében nem érezte, hogy valakit is így
féltett volna. Ha valaki megpróbálja elvenni tőle asszonyát, az életével lakol. Ha valaki
rágalmazni meri, amiért neki adta szerelmét, szörnyű bosszút áll.
Kiélvezték az éjszaka minden egyes percét, de mielőtt megvirradt, Simon felkelt és elment.
Tudta, hogy Eleanor örülni fog neki, ha nem kell könyörögnie és rimánkodnia, hogy menjen,
térjen vissza a szobájába. *

Reggeli után a tiszttartó egy listát nyújtott át Pembroke grófnőjének azokról a vitás
ügyekről, melyek az elmúlt két évben felgyülemlettek, mióta Eleanor utoljára a rezidencián
járt. - Tudom, hogy a tábornagy megengedte önnek, hogy ott üljön mellette, amikor rendezte a
nézeteltéréseket. Csak apróságokról van szó, mylady, de már olyan régóta húzódnak...
- Szót se többet! Abban a pillanatban törődnöm kellett volna ezekkel a dolgokkal,
amikor megérkeztem. Ma sort kerítek rá. Szükségem lesz egy jó tolmácsra és írnokra.
A tiszttartó távozott, majd rögtön vissza is tért a nagyterembe. - Mylady, a kapitánya, Sir
Rickard de Burgh épp most lovagolt be a várudvarra.
- Készítsen neki meleg ételt! Ha a Fekete-hegyekben töltötte az éjszakát, biztosan
átfagyott.

174
 De Burgh sarkantyúja megcsörrent az előcsarnok palakövén, Eleanor sört töltött neki, és a
kandalló előtt elhelyezett székekhez lépett. - Sir Rickard, azt hittem, Hubertnél tölti a telet.
Csak nincs valami baj? Remélem, nem aggódott értem.
A férfi hálásan elfogadta a meleg sört, s kicsatolta páncélingét. Mint mindig, Eleanor most
is megdöbbent, milyen jóképű. - Baj? - ismételte. - Van is, meg nincs is - felelte titokzatosan -,
és igenis aggódtam önért. Álmomban azt láttam, hogy a hóban fekszik szinte már holtan, most
viszont sugárzik az arca a boldogságtól, és majd kicsattan az egészségtől.
Mindazonáltal az álma nem hazudott. Ostobán viselkedtem, de szerencsére
megmenekültem. Wales nagyon különös. A mai időjárást látva, ki hinné, hogy a múlt héten
hóvihar tombolt?
Nyakunkon a következő - bólogatott Rickard. - Szeretném visszakísérni Angliába, mielőtt
lecsap, különben is oda készülök.
- Küldetés? - kérdezte ravaszul a lány.
A férfi tekintete elködösült. - Csak hírnök vagyok. Üzenetem van Huberttől a hadvezérnek.
- Simonnak? - kérdezte Eleanor, és elvörösödött.
- Simon de Montfort-nak, igen - erősítette meg a lovag, s érezte, hogy itt valami titok
lappang.
Eleanor gyorsan felállt, és rendezgetni kezdte a kandallópárkányt díszítő ónedényeket.
Uramisten, hogyan kell leplezni egy titkos szerelmi viszonyt? Agya úgy járt, mint a motolla.
Aztán hűvös mosollyal az ajkán megfordult. -Leicester grófja itt van, Rickard. Neki is dolga
akadt Walesben, és vendégül látjuk Chepstowe-ban. De talán az előérze-tei ezt már megsúgták
magának.
Mindketten felkapták a fejüket, amikor a várudvarról lódobogás félreismerhetetlen hangjai
szűrődtek be.
- Azt hittem, Chepstowe elhagyatott hely, de ha nem tévedek, újabb látogatóink
érkeztek.
Fél tucat lovas katona torpant meg Simon de Montfort összetéveszthetetlen alakja előtt.
Két héttel ezelőtt a harcosok kapitányát még a hadvezér trenírozta. A katona sietve tisztelgett
neki. - Sir, gróf úr, fogalmam sem volt róla, hogy Walesben tartózkodik.
Simon gyanakvón a homlokát ráncolta. Rájött volna a király Eleanor búvóhelyére, és érte
küldött? Tett egy kísérletet. - Bizonyára sürgős lehet, ha lóhalálában vágtattak ide.
- Igen, sir. Azért küldtek, hogy felkészítsük Chepstowe-t új tulajdonosa fogadására. A
király fivérének, William de Lusignannak ajándékozta.
Simon elhűlt. Ebben a pillanatban legszívesebben megragadta volna a királyt, és lerángatta
volna a trónjáról a nyakánál fogva. - Pembroke grófnője a rezidencián tartózkodik. Nem
irigylem magukat a feladatért, hogy ki kell kergetniük.
A fiatal kapitány nagyot nyelt. Már hallott a Plantagenetek őrjöngő hajlamáról. Most el is
hitte, hogy igaz a dolog. Utasította embereit, hogy pányvázzák ki a lovakat, aztán vonakodva
elindult Leicester grófjával, hogy szembenézzen a királyi hercegnővel. Sir Rickard de Burgh
társaságában találtak rá, amint sört kortyolgatott.
Simon meglepődött, mikor meglátta a férfit, de azonnal tudta, hogy Eleanor már
tájékoztatta Rickardot az ő ittlétéről. Kedvelték egymást Rickarddal, megbíztak egymásban, s
most sem maradt el a meleg üdvözlés.
Eleanor megrémült. Úgy érezte, mintha piros betűkkel lenne felírva a homlokára, milyen
ledérséget művelt. Hogy Rickard de Burgh itt találja Simon de Montfort-ral, az zavaró
tényező, a lovag azonban hű barátja, és bízik a diszkréciójában. A király katonája viszont már
teljesen más lapra tartozik, s a lódobogásból Eleanor úgy ítélte meg, nem egyedül érkezett.
A kapitány térdre ereszkedett előtte. Cseppet sem találta rendhagyó jelenségnek, hogy a
teremben tartózkodik Rickard de Burgh és Simon de Montfort. Tudta, hogy előbbi William
Marshal embere volt, utóbbiról pedig egyszerűen azt képzelte, hogy Eleanor hercegnőt
175
védelmezi, hiszen mégiscsak ő a birodalom legerősebb harcosa. Megremegett az előtte álló
feladattól. - Felség, kérem, bocsásson meg betolakodásomért, de a király parancsára
cselekszem.
Eleanor a szívéhez kapott. Édes Istenem, csak nem sejtette meg Henrik, hogy miben
sántikál?
- Távol maradt az udvartól, és bizonyára nincs tudomása a királyi esküvőről.
- Királyi esküvő? - csodálkozott Eleanor.
- A király fivére... az ön fivére, William de Lusignan feleségül vette Joan Marshal
örökösnőt.
Eleanor majdnem hangosan felnevetett erre a zsák-a-foltjá-nak egyáltalán nem nevezhető
frigyre, mikor eszébe jutott a kényeskedő William és a dúsgazdag, gőgös Marshal unokahúg,
aztán összehúzta a szemét. - Soha nem tekintettem William de Lusignant a fivéremnek,
kapitány. Mondja meg, mi közöm van nekem ehhez.
A fiatal kapitány mélyet lélegzett, hangja elcsuklott, mikor megszólalt. - A király nekik
adta Chepstowe-t nászajándékul.
Eleanor hitetlenkedve meredt a férfira. Aztán a tűzbe hajította a söröskupáját, s lesöpört
minden serleget a kandallópárkányról. Gyilkos pillantást vetett a teremben tartózkodó három
férfira, mintha az ellenségei volnának. Minden férfi aljas, minden férfi forduljon fel! Elhagyta
a helyiséget, mintha a puszta jelenlétük beszennyezhetné.
A fiatal kapitány felállt, s tehetetlenül nézett Simon de Montfort-ra, akinek arca olyan
merev volt, mintha márványból faragták volna. - Sir, nem mertem hozzátenni, hogy a király
Pembroke-ot is nekik adta.
- Az lehetetlen. Eleanor Pembroke grófnője - jelentette ki Simon.
A fiatal katona nyomorultul érezte magát. Nagy kő esett le a szívéről, amikor Rickard de
Burgh elküldte, hogy keressen magának és embereinek egy szobát a lovagi szálláson.
Mikor magukra maradtak, Simon kikelt magából. - Henrik a legszánalmasabb király, aki
valaha uralkodott Angliában!
- Egy báb. Angliában túl sok a király. A hatalom Péter des Roches, Winchester
püspökének a kezében van, aki egyszerűen csak hagyja, hogy Henrik arassa le a babért. Aztán
ott vannak a Savoyaiak, akiknek a kapzsiságát már csak a számuk múlja felül.
Simon mogorván bólintott. - Mikor a királynő rokonai már épp eldöntötték, hogy felosztják
egymás között Angliát, megjelennek a király fivérei, olthatatlan szomjúságot táplálva földek
és címek után. - Megrázta a fejét. - A bárókban biztosan forr a méreg. Miért nem
cselekszenek?
- Mert nincs vezérük. S mert a király bosszúálló. Hubert de Burgh bácsikámat kiforgatta
minden vagyonából. Mikor az érsekek visszajuttatták a menedékébe, Henrik megparancsolta,
hogy se ételt, se vizet ne adjanak neki. Már az is elég szörnyű, hogy képes jlyen
kegyetlenségre, de hogy azzal az emberrel, aki olyan volt hozzá, mintha az apja lett volna,
gonoszság. Tudom, hogy Winchester püspöke mérgezte meg William Marshalt, bár nincs
bizonyítékom, de ha találok is, Henrik túlságosan gyenge ahhoz, hogy bármit tegyen ez ellen.
Simon a mennyezetre emelte a tekintetét, s az asszonyra gondolt, aki odafent volt. -
Eleanor szereti Henriket, még ha most elvette is tőle Chepstowe-t, de ha megtudja, hogy köze
van a királynak William Marshal halálához, örökre meggyűlöli.
- Igen, tudom, hogy szereti, ezért is kíméltem meg őt annak részleteitől, mit művelt a
király Huberttel. Aggódom a jövője miatt - mondta Rickard de Burgh halkan.
Simon de Montfort sokáig fürkészte a lovag arcát. - Nem kell aggódnod! Ő már az enyém!
Rickard de Burgh egyszerre megkönnyebbült és meg is rémült. Nem kívánhatott volna
erősebb védelmezőt Eleanor mellé, mégsem irigyelte egyiküket sem a támadások miatt,
melyek minden oldalról érni fogják őket. Nem volt annyira önhitt, hogy tanácsokat adjon a
grófnak. Inkább átnyújtotta neki Hubert de Burgh levelét.
176
 Simon átfutotta a pergament, aztán a tűzbe vetette. Rickard erre rögvest nekilátott, hogy
megnyerje őt az ügynek, abban a hitben, hogy de Montfort elutasította Hubert ajánlatát. - A
bácsikám tudja, hogy te vagy az egyedüli ember, akiben elég erő és tisztesség van erre a
feladatra. Azzal is tisztában van, hogy a dolog nem megy egyik pillanatról a másikra, de ha
segítesz neki visszaszerezni a hatalmát, megígéri, hogy minden vagyonával és befolyásával
támogatni fog. - Rickard kitárta a karját. - Tudom, hogy nehéz eldönteni, melyik oldalra állj.
Simon de Montfort egyenesen a szemébe nézett. - Nekem nem. Én az igazság pártján állok.

177
 31.

Ezen a kora téli reggelen hatalmas csapat indult útnak Chepstowe-ból Windsorba, hiszen
Eleanort és Bette-et nemcsak de Burgh és de Montfort emberei kísérték, hanem harminc
walesi harcos is.
Mikor a helyőrség tagjai megtudták, hogy új gazdájuk egy gyűlölt idegen, William de
Lusignan lesz, megkeresték Simont, akire egyre jobban felnéztek, s megkérték, fogadja őket a
szolgálatukba. A férfi elmagyarázta nekik, hogy mivel Pembroke grófjának és grófnőjének
fogadtak hűséget, elméletileg Eleanor szolgálatában kell maradniuk, de a gyakorlatban az ő
emberei lesznek.
Aztán az utolsó pillanatban a fél háznép is könyörögni kezdett Eleanornak, hogy vigye
magával őket. A grófnő némi elégtételt érzett amiatt, hogy mire megérkezik a bitorló, szinte
egy lélek sem marad a várban.
Simon lemosolygott rá, mikor a csapat elindult az angol határ felé. - A kis William most
megtanulja, hogy ne piszkítson annak a fának a tövébe, ahová a nagy kutyák.
Csak sötétedésre értek Odihambe. A kis uradalomban alig fértek el mindannyian. Eleanor
hálaimát rebegett magában William Marshalnak, amiért Odiham adománylevelét a kezébe
adta. Ez volt az egyetlen hely, ahonnan nem tehették ki a szűrét.
Éjjel, amikor úgy gondolta, biztonságban vannak a kíváncsi tekintetektől, Simon karjában
feküdt, s könyörgött a grófnak, hogy ne rontson neki egyenesen Henriknek, és ne szálljon
szembe vele őmiatta. - Sim, kérlek, ha a védelmedbe veszel, kiderül a titkunk. Ha szeretsz,
engedd, hogy én vívjam meg a csatámat Henrikkel.
A férfi ajkával végigsimított a homlokán. Amikor a lány Simnek szólította, nem tudott
megtagadni tőle semmit. -Magammal viszem Leicesterbe a walesi harcosokat - állt rá végül
vonakodva. - Mi az ördögöt fogsz csinálni ezzel a sok szolgával, aki a nyakadba akaszkodott?
Azt hiszem, legtöbbjüket itt hagyom. Windsorban ott vannak nekem a Durham-házbeli
cselédek.
Nem hiszem, hogy valaha is felötlött volna benned, de miből fogod ellátni ezt a sok
embert?
Eleanor játékosan hozzábújt. - Neked mindig a pénzen jár az eszed. - Beleharapott a
fülcimpájába. - Ma még meg sem kérted a kezem.
- Ez csak azért van, mert nem nagyon engedhetlek meg magamnak - suttogta a férfi
szenvedélyesen.
Eleanor hirtelen ráébredt, hogy ez lesz az utolsó éjszakájuk, ha Simon Leicesterbe megy.
Hogy fogja kibírni? Itt Odihamben nem lehettek olyan óvatlanok, mint Walesben voltak, s a
lány megtiltotta Simonnak, hogy hajnali kettő előtt beosonjon a szobájába. A férfi,
megbizonyosodva, hogy Bette-en kívül senki sem tud titkos kapcsolatukról, ma egykor
érkezett. Négykor vagy ötkor már mennie is kell majd, s Eleanor tudta, ez olyan lesz, mintha a
nap tűnne el az életéből.
Simon de Montfort mellett kivirult. Egész életében a Király Drága Kincseként ismerték, de
most érezte először igazán magát értékes ékszernek. Boldog volt. Mikor a férfi átölelte és
izmos testéhez húzta, szétnyitotta ajkát, s halkan felnyögött. Simon szája a nyakára tévedt, s ő
tudta, bármelyik pillanatban rátalálhat az övére. Zihált az izgatottságtól, várta, mikor érinti
meg először gyöngéden, majd játékosan, aztán éhesen a férfi. Ő kitárulkozik előtte, hagyja,
Simon hadd kóstolgassa tüzesen, szenvedélyesen, míg el nem uralkodik rajta a vad,
fékevesztett vágy.
Kedvét lelte a maga választotta szerepben mint Simon de Montfort szeretője. Csupa édes
engedelmesség volt, a férfi pedig hatalmas hódító. Ajka forró nyomot hagyott a testén lefelé,
178
Eleanor pedig önkéntelenül megremegett, mert tudta, hova tart az a száj. Simon elcsábította,
hogy egybeforrjon vele. Ő pedig olyan buján és nagylelkűen válaszolt, amire a férfi legvadabb
álmában sem számított.
Eleanor felébredt legmélyebb álmából, megriadva, hogy a férfi már elment, de aztán
megérezte, hogy erős teste összefonódik az övével, s elégedettségében szinte dorombolni
kezdett. Sajnálta, hogy felzavarta Simont, de pár perc múlva már örült neki. A férfi addig
fürdette szerelmében, míg el nem érte a beteljesülést.
Mikor legközelebb felébredt, Simon már nem volt mellette. Keserédes könnyek
csordogáltak a szeméből. Elviselhetetlennek tűnt számára az elválás az átélt csodálatos
élmény után, mely semmihez sem volt fogható.
Három napot pihent az utazás után, de aztán nyughatatlanná vált. Még nem adta ki a dühét
amiatt, amit Henrik tett vele. Addig mérgesedett és gyűlt benne az indulat, míg úgy döntött,
Windsorba kell mennie, és ki kell töltenie haragját a királyon.
Mikor végre szembenézett a bátyjával, indulatosan letámadta, ahogy kislánykorában, de a
király reakciója teljesen felkészületlenül érte. Egy új Henrik állt előtte, egy idősebb, bölcsebb
és sokkal gonoszabb Henrik, bár ez utóbbit Eleanor akkor még nem sejtette.
Á, kis csótány, olyan gyönyörű vagy, amikor haragszol, s én úgy örülök, hogy visszatértél,
nem is figyeltem arra, mit beszélsz.
Ne merj velem lekezelően bánni! Hogy adhattad oda annak a kis fösvénynek az én walesi
birtokaimat?
Eleanor, kedvesem, fogalmad sincs, min megyek keresztül. A családi helyzetem maga a
rémálom. Ha nem adok meg mindent a királynőnek, egyszerűen a sírba visz. William a
testvérünk, Eleanor. Kötelességünk kastélyokkal és földekkel kitüntetni, de a Királynő
Emberei olyan féltékenyek a fivérünkre, hogy el kellett távolítanom őt Angliából. Ezért adtam
oda neki Chepstowe-t és Pembroke-ot. Te soha nem mész Walesbe, ezért azt hittem, jó ügyet
szolgálok vele.
Eleanor torkaszakadtából kiabálni szeretett volna, hogy épp most tért vissza Walesből, de
még idejében a nyelvébe harapott. - Nem teheted Pembroke grófjává őt, Henrik! -füstölgött.
Nem, nem. A rangot soha nem fogja megkapni, de a Marshalok földbirtoka óriási, s az ifjú
Joan is törvényes örökös, még ha te nem szívesen ismered is el ezt.
Ha olyan átkozottul nagy földdel rendelkeznek a Marshalok, hogyan lehetséges, hogy
nekem egyetlen birtok se jut?
Hatalmasak, Eleanor, csak Írországnak egyhatodát kiteszik.
Mi hasznom származna az ír földből, hacsak az nem, hogy enyém lehet a belőlük befolyó
jövedelem?
Tudnom kellett volna, hogy pénzre van szükséged. A kincstáram, mint mindig, most is
szinte kong az ürességtől, tehát semmi egetverőt nem ajánlhatok. Megmondom, mi legyen,
adok évi négyszáz koronát cserébe az ír birtokokért.
Eleanor már éppen tiltakozni akart. Tudta, hogy legalább kétszer ennyi bevétel származik
belőlük, de semmi biztosíték nem volt rá, hogy akár egy pennyt is lát belőlük valaha. Arra
gondolva, milyen nagy szüksége van a pénzre, hogy ellássa hatalmas szolganépét, vonakodva
beleegyezett a járadékba.
Eleanor, én szeretlek. Megesküszöm apánk sírjára, hogy ha valaha is szükséged lesz a
támogatásomra, megkapod. Itt van, fogd ezt a zafírgyűrűt, tudod, mennyire hozzám nőtt. Ez
lesz záloga adott szavamnak.
Ó, Henrik, te vagy a legbosszantóbb báty az egész világon. Add meg ma a négyszáz
koronát, és nem beszélünk róla többet, egyelőre. De az adósom vagy, és én behajtom rajtad a
tartozásodat.
Drágám, ma nem adhatom oda. Holnap kérek pénzt a Parlamenttől. Nagy segítség volna,
ha itt maradnál Wind-sorban, és együtt vennénk fel velük a harcot.
179
 Eleanor romokban hevert. Vissza akart térni Odihambe, hogy várja Simon de Montfort-t.
Ott talán volt esélye, hogy folytassák viszonyukat, hisz csak a saját emberei elől kellett
rejtőzködniük. Ha Windsorban marad, meghiúsul minden, mert itt még a falnak is füle van,
arról nem is beszélve, hogy az udvar nyüzsgött ellenségeitől, az érsekektől és a papoktól.
Kelletlenül egyezett bele a maradásba, remélve, hogy hamar dűlőre jutnak a királyi tanáccsal.
De már addig is több mint egy hét eltelt, mire végre összeültek, s az, amit Pembroke grófnője
hallott, miközben ott ült bátyja oldalán a hatalmas tanácsteremben, megdöbbentette.
Nyilvánvaló volt, hogy a tanács gyűlöli a királyt. Visszautasították minden kérését, s
ellenségesen viselkedtek Elea-norral.
- Ön semmi mást nem tesz, csak pénzt, pénzt és pénzt követel a Parlamenttől. Olyan
adóssága van, hogy kétséges, kilábal-e belőle valaha is. Az elmúlt hónapban Anglia
leggazdagabb örökösnője kezét odaadta William de Lusignannak. Fivére ezáltal megkapta
Pembroke-ot Walesben és Wexfordot Írországban. S mintha ez még nem lett volna elég,
biztosított neki évi ötszáz korona járandóságot, ráadásként meg Goderich várát.
Eleanor szája tátva maradt, s jeges pillantással méregette Henriket.
Guy de Lusignan arannyal megtömött nyeregtáskával tért haza, Aymernak pedig annyi
gazdag temploma van, hogy tiszttartót kellett kineveznie bevételei összegyűjtésére. Most azt
kéri, nevezzék ki Durham püspökének, de reméljük, hogy az egyház elutasítja. Még csak
ministráns, és különben is túl fiatal és ostoba ahhoz, hogy püspök legyen.
A fenébe, elfelejtik, hogy én vagyok a király! - kiáltotta Henrik dühbe gurulva. - Ez itt
pedig a húgom, Eleanor Plantagenet hercegnő! Ha nem adják meg neki a járadékot, új
tanácsot nevezek ki! - fenyegetőzött.
Megadjuk Eleanor Plantagenet hercegnőnek a járadékot, de felségednek be kell tartania a
Magna Charta rendelkezéseit. Nem csinálhat több adósságot a rokonai miatt, és felelős
embereket kell kineveznie az ítélőbírói, kincstárnoki és kancellári posztokra.

Eleanor elképedt azon az ellenszenven, mely a tanács tagjaiból nyíltan áradt a király felé.
Henrik végül megígérte, hogy minden kérésüket teljesíti, de amint kiléptek a teremből
Eleanorral, már nevetve újságolta, hogy Aymernak fogja adományozni az Abingdon és
Wearmouth egyházát, s ha törik, ha szakad, kinevezi őt Durham püspökének. Nyilvánvalóvá
vált, hogy ifjú fivérei lettek új kedvencei, s többé már nem a felesége nagybácsikáinak
osztogatta kegyeit.
Eleanornak egyre jobban hiányzott Simon. Éjszakánként míg magányosan feküdt ágyában,
ólomlábakon jártak az órák. Valahányszor behunyta a szemét, megjelent elő*tte a férfi acélos
alakja. Illatát az orrában érezte, érintése eszébe jutott saját bőréről, s hihetetlenül vágyakozott
erős, oltalmazó ölelésére. Az ágy olyan üres és nagy volt, hogy gyűlölni kezdte az éjszakákat.
Benseje arra áhítozott, hogy Simon hosszú és vastag férfiassága betöltse. Halkan felnyögött,
mikor eszébe jutott, hogyan hatolt belé a férfi, s a mellére szorította a kezét, hogy enyhítse
mellbimbói sajgását. Az utóbbi időben olyan érzékennyé váltak, hogy ha már az alsóneműje
hozzáért, sikítani szeretett volna. Bort hozatott, hátha álomba ringatja az ital, de ellenkező
hatást ért el vele. Vére felforrósodott, s teste lázban égve kiáltott titkos szeretője után, hogy
eloltsa a lángokat, melyeket benne gyújtott.
Simon de Montfort egy teljes hónapig nem tért vissza, ő pedig olyan mérges lett rá, hogy
legszívesebben megnyúzta volna. Amikor a férfi végre rászánta magát, hogy megjelenjék
Windsorban, Eleanor elhatározta, úgy tesz, mintha Simon őt már nem érdekelné.
A királynő születésnapja október végére esett, s mindenszentek estéjén ünnepelték meg.
Eleanor meglepődött, hogy különmeghívást kapott a királynőtől a bálra, s azonnal rosszat
sejtett. Pusztán büszkeségből egy különleges, fényezett övet szánt sógornőjének
meglepetésként. Azt akarta, hogy az övé minden ajándéknál szebb legyen, ugyanakkor
hibátlan ízléséről is árulkodjon.
180
 Mikor a királynő kibontotta az álomszép, ékszerberaká-sos, fényezett övet, Henrik elé
tartotta a drága ajándékot és így szólt: - A kis apácának megtisztelő helyet kell biztosítanunk
magam mellett.
A királynő csillogó, aranyszínű ruhát viselt a születésnapi ünnepségen, Eleanor pedig el
nem tudta képzelni, hogy bírja elviselni ezt a borzalmas anyagot. Legalább húsz ruhája
készült ugyanabból az aranybrokátból, s csak a díszítésük tért el egymástól leheletnyit.
Mintha rögeszméjévé vált volna, hogy kérkedjék vele, ö a királynő.
Most először látszott úgy, hogy barátkozni akar, kegyesnek óhajt mutatkozni férje húgához
a nyilvánosság előtt. A pletykák, melyeket Eleanorra zúdított, mind erkölcstelenek és léhák
voltak, Eleanort pedig kezdetben még mulattatta is, hogy a királynő ilyesmivel igyekszik
megbotránkoztatni a „kis apácát".
A királynő Savoyai Thomas fattyaival és tizenegy törvényes gyermekével kezdte, akik
közül Péter apja örökébe látszott lépni azzal, hogy házasságon kívüli porontyokat nemzett.
Ezután Eleanor apjának, János királynak éveken át folytatott viselt dolgairól fecsegett, nem
hallgatva el azt a tényt sem, hogy sógornőjének anyja már tizennégy éves kora óta
szajhálkodott.
Eleanor kezdte kényelmetlenül érezni magát, de a ki-rályrTő folytatta. - Ezek után nem
lehet csodálkozni az ilyen kéjenc módon nemzett gyermekek furcsa szexuális életén.
- Furcsa? - ismételte meg Eleanor vérvörösen.
Nos, vegyük például William de Lusignant. Sajnálom szegény Joan Marshalt. Mindenki
tudja, hogy William jobban kedveli a férfiakat az ágyban. Aztán itt van Henrik, aki úgy
viselkedik, mintha a pincsikutyám lenne. Abban leli élvezetét, ha elhajítok neki valamit a
hálószobában, ő pedig visszahozza. Aztán leül, és a kegyeiméit pitizik.
Ha ő kutya, bizonyára te vagy a szuka - mosolygott Eleanor negédesen.
A királynő nevetett, de a szeméből minden mást ki lehetett olvasni, csak jókedvet nem,
amikor vészjóslóan összehúzta a szemöldökét. - Ha már a szukákról beszélünk, Isabella
Marshal már évek óta Richárd szeretője volt, amikor megszabadult a férjétől, és kényszerítette
a bátyádat, hogy vegye el.
Eleanorban most az egyszer bennakadt a szó, mikor meghallotta, mennyire elferdíti a
királynő az igazságot. Ebben a kapcsolatban Richárd volt az, aki sürgette a dolgot. Már éppen
azon volt, hogy felpattanjon és arcul csapja a királynőt, amikor az olyan sértést vágott a
fejéhez, amitől földbe gyökerezett a lába.
- S itt vagy te, a család fekete báránya, aki olyan mértéktelenül hajszoltad
kielégíthetetlen szexuális étvágyaddal William Marshalt, hogy az meghalt serénykedése kellős
közepén.
Eleanornak elszorult a torka, s akkora gombóc nőtt benne, hogy a grófnő kis híján
megfulladt. Könnyek gyűltek a szemébe, füle zúgott, s majd szétrobbant a feje. Homályosan
látta, hogy Simon de Montfort lép a terembe, s egyenesen feléje tart. Most már tényleg
pánikba esett. Ne! Ne! Ne! - kiáltotta magában. Letörölte könnyeit, s látta, hogy Simon nem
őt nézi, hanem a királynőt. A férfi letérdelt a csillogó aranyruhába öltözött asszony előtt,
átadta neki születésnapi ajándékát, s elköszönt.
Köszönöm, Simon, hogy nem néztél rám... köszönöm, Simon, hogy megtartottad
szégyenteljes titkunkat... köszönöm, drága szerelmem, hogy visszatértél hozzám, suttogta
magában hangtalanul.
- Ezzel a férfival én is szívesen keverednék botrányba -szólalt meg most a királynő halk,
vágyakozó hangon. -Észrevetted, hogy megnézett fekete szemével? Csak egy jelre vár. - A
királynő megborzongott a kéjtől. - Kétségbeesetten keres egy örökösnőt, mert égető szüksége
van a pénzre. Azt mondják, az európai özvegyek, akiknek udvarolt, olyan öregek és csúnyák
voltak, hogy csak a sötétben tudta a magáévá tenni őket.

181
 Eleanor nem emlékezett rá, hogy hagyta el a termet; nem emlékezett rá, hogy jutott el a
csípős téli estén az alsó várkerületből a csendes külső negyedbe. Csak akkor tért magához,
amikor már ott ült sziklakertjében.
Csupasz karja és válla átfagyott. Az éji szél leveleket kergetett a lába körül, tömény, de
kellemes illatuk elárasztotta a levegőt. A csillagok briliánsként ragyogtak a fekete égbolton, s
Eleanor csodálkozott, miért nem világít a hold sápadt fénnyel nyomorúságára.
Nem látta és nem hallotta a férfit, csak megérezte a jelenlétét. - Kathe. - A szó lágyan szállt
hozzá. Olyan volt, mintha Simon babusgatta, simogatta volna, szerelmet vallott volna vele.
Eleanor le volt sújtva. Kívánta a férfit, szüksége volt rá, szerette, de tudta, hogy nem minden
áron akarja.
- Ne érj hozzám! - kiáltotta. - Ne gyere közelebb! Simon férfi volt a javából, ő pedig
csak egy gyönge nő. A férfi döntött. - Reszketsz - mondta, mikor magához szorította és
ráborította a köpenyét.
Eleanor felkiáltott a fájdalomtól, mire Simon maga lett a megtestesült aggodalom. Tudta,
hogy erős keze kíméletlen tud lenni, de esküdni mert volna rá, hogy nem nyúlt durván a
lányhoz. - Mi az, szerelmem? Hol okoztam fájdalmat?
Eleanor zihálva nagy levegőt vett. - A mellem... annyira érzékeny, hogy sikítani tudnék.
Simon de Montfort szíve majd kiugrott a helyéről. Ha jól értette a dolgot, magához láncolta
asszonyát örökre. Elvetett magja gyermeket nemzett.
- Simon de Montfort, azt mondtad, szeretsz, én mégis azt hallom, hogy gazdag özvegy
után kutatsz, akivel érdekházasságot köthetsz.
Simon hagyta, hogy a lány kibontakozzék az öleléséből. - A király ajánlott pár hölgyet,
mert eladósodtam. Az érdekházasság eléggé bevett szokás, de én vagyok a legboldogabb
ember a földön, hogy egyik házassági ajánlatomat sem fogadták el. Különben is ez azelőtt
történt, hogy találkoztam veled, Eleanor. Nem szoktam magyarázkodni asszonyoknak, de
veled kivételt teszek - mondta csendesen. Eleanor hallgatott.
- Lovagi becsületszavamra esküszöm, hogy nincs okod féltékenynek lenni.
Igen, gondolta Eleanor, elemészt a féltékenység, felfal, megöl! Kényszerítette magát, hogy
ne fusson a férfi karjába. Elviselhetetlen, vad érzelmek kerítették hatalmukba. A szenvedély, a
féltékenység, az olthatatlan vágy miatt már csak egy hajszál választotta el a híres Plantagenet
dührohamtól.
Bűnbánóan gondolt arra, hogy William soha nem keltett benne ilyen indulatot. De az a
szerelem tiszta volt, biztonságos, édes és állhatatos. Eltökélte, hogy csak ilyen szerelem
létezhet a számára... ártalmatlan, oltalmazó, kockázat nélküli. Véget kell vetnie ennek a
fejvesztett rohanásnak, hogy Simon de Montfort lába elé vesse magát. A férfi egyenes úton
vezeti a botrány felé. Benne van a természetében a veszély. Csak nyomorúságot hozott rá.
Most kell befejeznie, mielőtt egész életét gyötrelemmé váloztatja.
- Féltékeny? - kérdezte hitetlenkedve. - Drága gróf úr, az érzéseimnek semmi közük a
féltékenységhez. Amikor a férjem meghalt, vaspáncélt vontam magam köré, s ezt még maga
sem törheti át. A jó hírem olyan fontos a számomra, hogy nem veszélyeztethetem egy
magával folytatott hitvány kis affér miatt. Úgy tűnik, közszájon forog szexuális
kicsapongásom, s szégyenkezve el kell ismernem, a pletyka igaz. Amit magával műveltem az
ágyban, az erkölcstelen. Hál istennek végre észhez tértem. Vége.
A hold hirtelen előbukkant egy felhő mögül, és megvilágította a szerelmeseket. Simon még
soha nem látta ilyen szépnek és megközelíthetetlennek a lányt. Mikor Eleanor felnézett rá,
szíve millió darabra tört.
- Akkor nem maradt más hátra, mint hogy elbúcsúzzunk - mondta halkan, azzal megfogta a
lány kezét, és egy arany karperecet csatolt a csuklójára. Egy könnycsepp hullt a kezére,
mielőtt Eleanor sarkon fordult, és otthagyta, örökre.

182
 Simon felemelte a kezét, és megnyalta a sós könnycseppet. Már hónapokkal ezelőtt tudta,
hogy Eleanornak patakzani fognak a könnyei, s átkozta magát, amiért ennek ő volt az oka.
Eleanor a szobájában hálásan szorította mellére a karperecet. Volt legalább egy kicsi, de
igen értékes emléktárgya szeretett Simonjától, melyet dédelgethetett. Levette a csuklójáról,
hogy megvizsgálja közelebbről. Tömör walesi aranyból készült. Szeme a belevésett dátumra
vetődött. Egy pillanatra nem értette, de aztán rózsaszínű pír öntötte el a nyakát. Azon a napon
szeretkeztek először.

183
 32.

Pembroke grófnője visszavonult udvartartásával magánbirtokára Odihambe. Sikerült a téli

napokat a karácsonyi és az újévi készülődéssel eltöltenie. Éjszakái azonban
végeérhetetlenekké váltak. Mintha megint gyászolt volna. Nem, ez rosszabb volt. Évek óta
most először nézett szembe teljesen őszintén magával.
William Marshal nagyszerű ember volt, de most már világosan látta, hogy az apafigurát
testesítette meg a számára. William taníttatta, ő pedig kitartóan igyekezett kivívni elismerését.
Szerette, igazán, de úgy, ahogy egy leány szereti odaadó szülőjét. Mikor meghalt, Eleanor
csak és kizárólag magát okolta. Bűntudat gyötörte, s azt hitte, ha az egyháznak áldozza életét,
vezekelni fog a vétkééit.
Az elbűvölő Simon de Montfort kellett hozzá, hogy ráébredjen, nem való apácának.
Egyetlen pillanatát sem bánta annak, ami köztük történt. Ha azelőtt találkozott volna vele,
hogy feleségül ment Anglia tábornagyához, minden teljesen más lett volna. Tökéletesen
illettek egymáshoz. Mindkettőjükben ugyanaz a szenvedély és büszkeség lobogott.

A férfi utáni éjjeli sóvárgása nem akart csillapodni, de minden egyes nappal egyre
erősebben érezte, hogy le tud mondani a boldogságról, és képes azt a szűzies életet élni,
amelyre fogadalmat tett.
Leicester grófja hajnaltól késő estig elfoglalta magát. Minden egyes nappal egyre nagyobb
sereget gyakorlatoztatott, de nem a király iránti alattvalói kötelességből. Simon de Montfort
úgy vonzotta a harcosokat, mint a mágnes. Vezérnek született, akit tiszteltek, s akire felnéztek.
Neve egyet jelentett az igazsággal. Birtokain tett látogatásai alkalmával nagy barátságba
került Leicester főesperesével és Lincoln püspökével. Ők mutatták be a művelt tudósnak,
Adam Marshnak és Worchester érsekének, Walternak, akik egymás között így beszéltek róla:
végre itt egy igazi vezér, aki nemes tulajdonságokkal bír, aki hisz az igazságban és a köznép
jogaiban.
Simonnak fájdalmasan hiányzott Eleanor, de türelmes ember volt, s most kiváró
álláspontra helyezkedett. Majdnem megszakadt a szíve, hogy elveszítette a lány szerelmét.
Magányos éjszakái alatt volt idő, amikor kis híján beleőrült a kínba. Eleanor elhagyta, és
visszatért William Marshalhoz. Bárkivel dacolt és bárkit le tudott győzni, de abba
belebetegedett, hogy egy szellemmel versenyezzen.
Határozottan elhessegette magától a lehangoló gondolatokat. A végkifejlet felől nem volt
kétsége. Eleanornak vissza kell térnie hozzá, akár szereti, akár nem, neki pedig meg kell
kapnia őt bármi áron.
Eleanor cselédje, Brenda örömmel fogadta az Odihamben végbement változásokat. Egyre
újabb és újabb emberek csatlakoztak a háznéphez a londoni Durham-házból és a walesi
Chepstowe-ból. Most, hogy a grófnő a rezidencián tartózkodott, az ebédlőt dalnokok,
zenészek vidám társasága töltötte meg, nevetés harsogott, és minden étkezés alkalmával
bőséges volt a választék.
Bette épp a vacsorához segített ruhát választani Eleanor-nak, mikor egy ártatlan
megjegyzése arrafelé terelte a grófnő gondolatait, ahonnan nem volt visszaút.
- Nem szeretem ezt a zöld ruhát, Bette. Tulajdonképpen minden ruhám és ingem mintha
összement volna. Mi az ördög van a varrónőimmel?

184
 Bette fürgén válogatott a ruhák közt Eleanor szekrényében egy bő szabású után kutatva, s
közben a fejébe véste, hogy nézzen a körmére a szabóknak. Most, hogy beköszöntött a
december, már a karácsonyi ünnepségre gondolt, és mellékesen megjegyezte: - Remélem,
nem karácsonykor jön meg a vérzésem. Minden szent ünnepemet tönkreteszi ez az átok.
Bette, fáradtnak érzem magam ma este - füllentette Eleanor valami megmagyarázhatatlan
okból. - Azt hiszem, nem megyek le vacsorázni.
Felhozom tálcán a vacsoráját, kedvesem - válaszolta Bette.
Nem, nem, már így is túl sokat híztam. Csak eszem pár gyümölcsöt - mondta, s a késő őszi
körtével és dióval teli ezüsttálra mutatott. Miután Bette távozott, hangosan így szólt magához:
- Az utóbbi időben annyit eszel, Eleanor Planta-genet, hogy olyan kövér lettél, mint egy vásári
kofa!
Egy hang a bensejéből azt súgta, hogy hazudik. Ez nem igaz. Mióta szakítottál Simon de
Montfort-ral, alig eszel valamit.
- Ma reggel is csak sonkás tojást és egy kis kalácsot ettem - szólalt meg hangosan.
Levetkőzött, és a tükör elé állt. Hasa ijesztően kidomborodott. Mellére, mely mindig kerek,
hetyke és ágaskodó volt, csak a gömbölyded jelző illett. Szíve a torkában dobogott, s egyre
erősödő félelem kerítette a hatalmába. Az arcát bámulta a tükörben, mely kivirult, s majd
kicsattant az egészségtől.
Felkapta az alsóneműit, és vehemensen kutatta rajtuk a legkisebb vérnyomot. Agya cikázva
próbálta felidézni, mikor volt az utolsó vérzése. Rémülten ébredt rá, hogy mielőtt Walesbe
utazott. Idegesen csatolta le az arany karperecet, hogy megnézze a dátumot. Szeptember!
Most december van. Nem, az nem lehet, hogy közel négy hónapos terhes.
A következő hetet azzal töltötte, hogy megpróbálta rákényszeríteni magát, hogy
menstruáljon. Minden félórában megnézte a fehérneműjét, nincs-e rajta árulkodó vérfolt.
Hamarosan feleslegessé vált a tagadás, s helyét felváltotta a meggyőződés, hogy valóban
törvénytelen gyermeket vár. Az első gondolata az öngyilkosság volt. A második az
angyalcsinálás. A harmadik, hogy elszökik, és örökre eltűnik. Érzelmileg annyira
összeroppant, hogy mást sem csinált naphoszszat, csak ült és a levegőbe bámult.
Észre sem vette, és beköszöntött a karácsony. A király, a királynő és tiszteletre méltó
udvara szokás szerint Winchesterbe költözött az ünnepségre. Odihambe hála istennek nem
érkezett látogató, ami kapóra jött Eleanornak, mégis rémület töltötte el a gondolatra, hogy
Simon de Montfort nem hagyja úgy elmúlni az ünnepeket, hogy ne lássa őt. Mikor sietve
elvetette ezt a gondolatot, s megpróbált a hatalmas háznépének rendezendő ünnepi esemény
előkészületeire összpontosítani, attól kezdett rémüldözni, hogy Simon de Montfort hagyja
elmúlni a karácsonyt anélkül, hogy meglátogatná őt.
Már hússzor is belefogott, hogy rábízza a titkot Bette-re, aztán mindig meggondolta magát.
Tucatszor döntötte el, hogy bizalmába avatja Brendát, és tucatszor vetette el az ötletet. Újév
napján egyedül üldögélt a szobájában, s csak múltjának emlékei kísértették. Eszébe villant
egy írországi emlék, melyre olyan tisztán emlékezett, mintha tegnap történt volna. Tisztán
hallotta Ferns püspökének hangját, amint megátkozza őt és Williamet. „A mindenható
Marshal családnak befellegzett! Egy generáció múlva kipusztul e név: Soha nem részesül az
Úr áldásában, nem fog sokasodni és szaporodni." Aztán tisztán hallotta saját válaszát:
„Esküszöm a Mindenható Istenre, hogy mielőtt betöltöm a huszadik életévemet, egy rakás
gyereknek adok életet."
Eleanor felemelte a vizezett borral teli seleget. Annyi imát mondott már az elmúlt három
héten, s egyik sem talált meghallgatásra, úgyhogy most elárasztotta őt a reménytelenség.
Mindjárt éjfél. Bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét. Bárcsak örökre ott élhetne az
óévben, mint egy borostyánba fagyott pillangó. Az új év hajnala olyan félelemmel töltötte el,
mint egy sötét rémálom. Hogy fog tudni megbirkózni vele?

185
 Az ajkához emelte a serleget. Szembe kell néznie az igazsággal. Meg kell osztani bűnös
titkát Simon de Montfort-ral.
Hallotta, hogy megkondulnak a harangok, elbúcsúztatják az óévet, és köszöntik az újat.
Kitárta toronyszobája ajtaját, mely egy kis erkélyre nyílt. Simon de Montfort lépkedett felfelé
a toronyhoz vezető külső lépcsőn. Eleanornak elakadt a lélegzete. Az ördög az? Vagy csak
képzelődik?
Simon kinyújtotta a karját, és magához ölelte a sorsdöntő 1239. év újévének napján.
Eleanor kétségbeesetten kapaszkodott bele, s már a férfi puszta erejétől biztonságban érezte
magát. - Simon... én... - suttogta, de hangja elakadt. Újra próbálta. - Simon, én... én gyermeket
várok.
A harangok elhallgattak, súlyos csend telepedett rájuk. Vajon hallotta, amit mondtam,
tűnődött Eleanor. Ha igen, hát egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Megremegett, s
ekkor végre megszólalt a férfi.
- És most, Eleanor?
- Simon, Anglia hercegnője vagyok, nem szülhetek fattyút - sziszegte nyersen.
És most, Eleanor? - ismételte a férfi.
Simon, feleségül kell venned!
A férfi a karjába kapta. - Istenem, már azt hittem, sose kérsz meg!
Bevitte a toronyszobába, és bezárta az ajtót. Elhelyezkedett egy faragott székben a tűz
előtt, és a térdére ültette Eleanort, mint egy gyereket.
- Nem tudom, miért mondtam ezt, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy lehetetlen -
szólt most a grófnő hevesen.
- Semmi sem lehetetlen - nyugtatta Simon.
- Ha valaki meg akar házasodni a királyi család tagjai közül, annak szüksége van a
tanács beleegyezésére. Ezt a beleegyezést én nem fogom megkapni. Annak idején Henrik
évekig küzdött, hogy hozzámehessek William Marshalhoz, azóta sem értem, miféle akadályt
találtak ki akkor. Az egyház még nagyobb nehézséget jelent, mint a tanács. A szent esküt nem
lehet semmissé nyilvánítani és visszavonni -mondta Eleanor elfúló hangon.
Simon megfogta a vállát, és megrázta, hogy észhez térjen. - Ha közöljük velük, hogy
gyermeket vársz, kénytelenek lesznek kivételt tenni.
Eleanor elborzadva nézett rá. - De Montfort, esküdj meg, hogy nem árulod el szégyenteljes
titkomat. Megölöm magam, ha kiderül!
Simon hitetlenkedve rázta a fejét. - Rémisztőbb neked a szégyen, mint a korai halál?
Eleanor hevesen megragadta a férfi zekéjét. - Esküdj meg, hogy nem árulod el a titkomat!
Simon finoman megfogta a kezét. - Ez a mi titkunk, szerelmem. Lehet, hogy te
készségesen hagyod, hogy a gyermeked házasságon kívül szülessen, de én nem.
Elkerülhetetlen, hogy összeházasodjunk, Eleanor.
- Akkor teljes titokban kell megtennünk - erősködött a lány.
Simon felsóhajtott. - Elmegyek a királyhoz, és elmagyarázom neki, hogy szeretjük
egymást, és össze akarunk házasodni.
- Ne, ne, ne!
Eleanor, hagyd abba! - parancsolta keményen Simon. - Titokban tarthatjuk, de ha a király
tudta nélkül veszlek el, bebörtönözhetnek és lefejezhetnek felségárulásért.
Henrik soha nem engedné, hogy ez megtörténjék, Simon. A barátod... a barátom, a húsom
és vérem.
Simonnak nem volt szíve Henrik jellemét bírálni, azt azonban nem állhatta meg, hogy meg
ne mondja: - Ne gondold, hogy a barátod, ha elosztogatja a vagyonodat.
- Évi négyszáz koronát ad Írországért.
Simon megdöbbent. Itt az ideje, hogy valaki kézbe vegye Eleanor Plantagenet ügyeit...
örökre!
186
 - Én megyek Henrikhez, és én fogom megkérni, egyezzen bele, hogy titokban férjhez
menjek - jelentette ki a lány idegesen, és megremegett a szája. - Utána meg kell szöktetned,
Simon... Leicesterbe vagy máshová. Kérlek, hadd legyen ez a gyermek csak a te és az én
titkom!
- Szívesebben mennék Henrikhez én.
- Kérlek, kérlek, Simon, hadd csináljam úgy, ahogy én akarom. Soha többet nem kérek
tőled semmit.
A férfi megcsókolta kedvese feje búbját és savanyúan elmosolyodott. Tudta, hogy a kis
boszorkány öt perc múlva úgyis újabb kéréssel áll elő. - Eleanor, csinálhatod, ahogy akarod,
bárhogy, de csináld. Ne félj! Hová lett az a bátor nő, aki a vad pónin lovagolt?
Eleanor könnyekben tört ki, mert pontosan az a nap volt az, amikor „szélnek eresztette"
óvatosságát, és hagyta, hogy Simon a magáévá tegye és teherbe ejtse.
A férfi az ágyhoz vitte és levetkőztette. - Már aludnod kellene. Drága kincsem, ami
köztünk van, azt semmi sem rombolhatja szét. Te vagy az életem, és én a tiéd akarok lenni. A
házassági ceremónia csupán formalitás, hogy a gyermekeink ne legyenek törvénytelenek,
örökölhessék a földjeimet és a rangomat, s te törvényesen is Leicester grófnője legyél.
Simon is levetkőzött, bebújt az ágyba, és átölelte a lányt. Eleanor, mint egy fuldokló, úgy
kapaszkodott belé. - Megígérem, hogy mellettem semmitől sem kell félned. Neked adom
minden szeretetemet, megértésemet, erőmet, barátságomat, bátorságomat, váramat, nevemet
és védelmemet. De ma este minden másnál nagyobb szükséged van arra, hogy a karomban
tartsalak.
Nem volna szabad ezt tennünk - suttogta Eleanor a férfi fekete mellszőrzetébe.
Semmilyen hatalom nem választhat ma szét bennünket. Szükséged van az erőmre, bújj
hozzám. Beszélj, én majd hallgatlak. Elűzöm a félelmedet és a bizonytalanságodat. - Kifésülte
a lány haját az arcából, s addig simogatta a hátát, míg Eleanor meg nem nyugodott. Nem
aludtak, csak feküdtek egymást átölelve, titkos gyermekükkel az asszony méhében, s a szívük
egy ütemre dobbant. Testük egymásba fonódott, csókolóztak. Kezük és ajkuk a szerelem
néma nyelvén fogadta, hogy örökre összetartoznak.
Ahogy közeledett a hajnal, úgy nőtt bennük az elkeseredés a küszöbönálló elválás miatt.
Simon erős, izmos testére emelte a lányt. Fekete, feneketlen pillantással nézett rá. - Érezni
akarom, ahogy a melled betölti a tenyeremet.
Eleanor majd elolvadt a szavaitól és érintésétől. Simon ajka mohón a mellére tapadt,
miközben kezével a combját simogatta, majd egyre feljebb haladt, míg el nem érte vad és
mégis selymes bozontját. Érezte, hogy Eleanor megduzzad, nedves, és vágyakozik rá, de
tudta, hogy gyönyörét a végsőkig kell korbácsolnia, mert csak akkor tudja fájdalom nélkül
kielégíteni.
Ajkával megkereste a száját, és úgy csókolta meg, ahogy ritkán csókolják a nőket. Eleanor
számára minden megszűnt létezni, csak Simon ajkát és nyelvét érezte. Ami gyengéden és
édesen kezdődött, heves, mohó izgalomba csapott át. Aztán a férfi ujjai segítségével
centiméterről centiméterre kitárta, egyre mélyebbre hatolva, míg el nem érte célját. Addig
maradt mozdulatlanul benne, amíg a lány el nem ernyedt annyira, hogy belekezdjen a
szerelem erotikus táncába. Eleanor kéjesen megvonaglott, és Simon kísértést érzett, hogy
állati mohósággal, vadul, keményen a magáévá tegye, ugyanakkor gyengéd is legyen hozzá és
könyörögjön édes csókjáért. Felnyögött. - Szerelmem... kínzóm.
Testük lángra lobbant, és Simon hosszú, kemény férfiasságának érzéki mozgását utánozva
nyelvével behatolt a lány szájába, majd visszahúzódott. Eleanor a férfi fenekére szorította a
kezét és magához húzta, hogy többet kapjon, annyit, amennyit Simon csak adni tud, a férfi
pedig beléje temette magát egészen. Megfogta szerelmese kezét, s ujjaikat összekulcsolva
érték el az eget-földet rázó beteljesülést.

187
 Mikor ajkuk szétvált, Simon szájával barangolni kezdett Eleanor nyakán és duzzadt
mellén. A lány kiáltása, mellyel átadta magát szerelme elemésztő csókjainak, gyönyörű
emlékeket idézett a férfiban.
Nem tudták késleltetni az újév hajnalát. Eleanor félelemmel telve gondolt arra, mi vár rá.
Simon elfogadta. Lételeme volt a kihívás életre-halálra. Élvezte a küzdelem hevét.

Felkelt, és mozdulatlanul megállt az ablak előtt. Eleanornak elakadt a lélegzete. A hajnal

sápadt fényében a férfi úgy festett, mint egy meztelen isten. Aztán végre felöltözött. -ígérd
meg, hogy beszélni fogsz Henrikkel.
- ígérem - bólogatott hevesen Eleanor -, csak adj egy kis időt, hogy kiválaszthassam a
megfelelő alkalmat. Megígéred, hogy nem teszel semmit, amíg nem üzenek?
Simon a lány ijedt arcát és kicsiny, de tökéletes alakját nézte az ágyban. - Megígérem,
hogy nem teszek semmit, ami fájdalmat okoz neked. Csak ennyit ígérhetek. - Simon türelemre
intette magát, és megfogadta, hogy időt hagy Eleanornak. Hogy mennyit, azt nem tudta.

188
 33.

A király, a királynő és ostoba, mulatozó udvarnépük nem tért vissza Winchesterből csak
január közepén. Eleanor ezután mindennap elmondta magában, hogy vissza kell mennie
Windsorba és beszélnie Henrikkel, de mindig volt valami, ami Odihamben tartotta. Végül
összeszedte bátorságát, és beköltözött régi lakosztályába, a János király toronyba. Mindennap
beszélni akart Henrikkel, de mindig talált valami kibúvót, hogy mégse tegye.
Matilda Marshal Bigod és férje, Norfolk grófja megjelent a király előtt, hogy kifejezze
tiltakozását, amiért Henrik William de Lusignannak adta Chepstowe-t. Ragaszkodtak hozzá,
hogy ha William megkapja Pembroke-ot, Chepstowe az övék legyen. Ezután érkezett meg a
királynő legfiatalabb nagybátyja, Boniface, s a királynő sürgette Henriket, hogy nevezze ki
Canterbury prímásérsekének. Az, hogy tökéletesen alkalmatlan, kapzsi és erőszakos volt,
cseppet sem zavarta Henriket, hiszen tulajdon féltestvérét, Aymert is kinevezte Durham
püspökének, miután személyesen kényszerítette a szegény szerzeteseket a beiktatásra.

Mostanra Eleanor már az ötödik hónapban járt, s csak sötétedés után merészkedett ki, bő
köpönyegbe burkolózva. Amíg a király Durhamben tartózkodott, Eleanor a kápolnába ment,
hogy imádságával bátorságot kérjen az Úrtól. Megkönnyebbült, hogy a fiatal lelkészen kívül a
templom elhagyatott volt.
Ahogy lehajolt, hatalmas fekete árnyék vetődött rá egy alakról, mely mellé lépett és
letérdelt hozzá. Félelem suhant át Eleanor bájos arcán, s a férfi megpróbálta megnyugtatni. -
Gyógyíthatatlanul romantikus vagyok - suttogta Simon de Montfort.
Szorgalmasan foglak ápolni, hogy kigyógyítsalak.
Nem hiszem, hogy reagálni fogok a kezelésre.
Fogsz... nagyon is nyilvánvalóan.
Ha fogok, válaszom kizárólag neked szól.
Eleanor megfordult, hogy feleljen, de addigra eltűnt az árnyék. Imádkozott, hogy legyen
ereje elviselni bűnös terhét. Arra kérte Szent Júdást, adjon neki bátorságot a Henrikkel való
találkozáshoz, s hogy maradjon mellette, amíg el nem nyeri bátyja támogatását.
Simon de Montfort soha nem folyamodott senkihez, sem szenthez, sem emberi lényhez,
csak magára számított. Bosszantotta, hogy Eleanornak soha nem adományoztak semmilyen
földet vagy várat, s úgy tűnt, most sem fog hozományt kapni. Elhatározta, hogy tesz valamit
az ügyben. Mihelyt Henrik visszatért Durhamből, személyes találkozót kért tőle.
Leicester grófja majdnem ugyanolyan fontos volt a királynak, mint Winchester püspöke,
most, hogy birodalma két katonai vezetőjét, William Marshalt és Hubert de Burghöt
elveszítette. Simon de Montfort töltötte be az űrt, melyet ők ketten hagytak, s Henrik szinte
bármire képes lett volna, hogy boldoggá tegye és maga mellett tudja. Leicester grófja volt az
utolsó bástyája Franciaország, Skócia, Wales, Írország és saját angol bárói ellen.
Henrik valóban kedvelte Simon de Montfort-t, s üdvözlésképpen vállon veregette. - Simon,
el kellett volna jönnie velünk Winchesterbe a karácsonyi ünnepekre. Remekül szórakoztunk.
Winchester mindig pazar időtöltést biztosít a számunkra.
Felség, túlságosan el vagyok adósodva ahhoz, hogy fényűző karácsonyt engedhessek meg
magamnak.

189
 Tudom, tudom, Simon, s mindez énmiattam van így. Az erszényem zsinórját a tanács
rángatja. Előterjesztettem a hadseregre fordított költségeit, de tudja, hogy van ez. Az
adósságok terhét a báróknak és a nemeseknek kell viselniük.
Leicester bevételéből ezt aligha tehetem meg. Még mielőtt átvettem volna a néhai Chester
grófjától, már pusztaság volt az egész, s rég kisajtoltak belőle minden garast.
Igen, találnom kell magának egy tisztességes birtokot. A legjobb hadvezérem nem járkálhat
úgy, mint egy koldus. Hamarabb kellett volna jönnie és figyelmeztetnie, Simon. Bár el kell
ismernem, az utóbbi időben átkozottul hosszúra nyúlt azoknak a sora, akik földre és kastélyra
vágynak. De a pokolba is, ha a mai világban nem kérsz, nem is kapsz.
Henrik a térképet vizsgálta, melyen a koronához tartozó minden hűbérbirtok és vár fel volt
tüntetve. - Lássuk csak - mondta a fejét vakarva, nem igazán tudta, mi szolgálna a hadúr
megelégedésére.
- Kenilworth - könnyítette meg a dolgát Simon.
Mi? Kenilworth, azt mondta? - kérdezte Henrik döbbenten.
Leicester déli csücske. Keresztülmegyek rajta, hogy a birtokomra jussak.
Tudom, hol van Kenilworth, az ég szerelmére, Anglia kincsesbányája! Kenilworth nem
egyszerűen egy vár, hanem egész feudális állam.
Felség, megkértem egy bizonyos hölgy kezét. Javaslom, tegye meg Kenilwortht Leicester
grófja örökletes székhelyévé.
Henrik arcán széles vigyor terült szét. - Simon, maga kutya, megtalálta az örökösnőjét. Ki
az?
A hölgy még nem mondott igent. Ha megteszi, ön lesz az első, aki megtudja.
Á, kezdem már érteni, miért akarja Kenilwortht. De Simon, ez rendkívül gazdag birtok,
nem engedhetem ki a kezemből. - Henrik sóhajtott. - Gondolkodom rajta. Adjon pár napot.
Simon meghajolt, és magára hagyta a királyt gondolataival. Henrik Plantagenet kézben
akarta tartani Kenilwortht, de azt is tudta, hogy de Montfort-nál nagyobb biztonságban
senkinél nem lenne. A kastély és a környező épületek, az uradalom és a vadászerdők több
mint húsz mérföldre nyúltak, s ehhez kapcsolódtak még a városok. Kenilworth az Avon folyót
szegélyező dús, lankás hegyoldalak és völgyek mentén terült el, melynek bevehetetlen
erődjéhez egyetlen gyalogút vezetett, végén csapóráccsal, a külső kerülete pedig olyan
hatalmas volt, hogy városfallá alakulhatott, ha háború fenyegetett.

Elérkezett január utolsó hete, s Eleanor nem akarta februárra halogatni a dolgot. Akkor már
hat hónapos terhes lesz, s nem fogja tudni tovább rejtegetni állapotát.
Bő inget és lenge ruhát választott a király kedvenc zöld színében, zsebébe csúsztatta a
zafírgyűrűt, és korán reggel felkereste a bátyját. A gyermekkori szokásokat nehéz volt
levetkőzni. Úgy nevelték őket, hogy a kelő nappal ébredjenek, s Eleanor tudta a királynőről és
a provánsziakról, hogy megrögzött lustálkodók.
Mikor rátalált, a király a bajvívó téren gyakorlatozó lovagokat nézte, s Eleanor türelmesen
hallgatta dicshim-nuszait Simon de Montfort-ról, aki kiváló fizikai kondícióban tartotta
harcosait. Vékony hótakaró borította a földet, Henrik lehajolt, labdát gyúrt egy maroknyi
hóból, s megcélozta az egyik boltozatos ablakot, majd harsányan felnevetett, mikor eltalálta,
és egy aggodalmas arc jelent meg az ablakban, hogy megnézze, melyik ifjú csintalankodik.
Eleanor ünnepélyesen átnyújtotta a zafírgyűrűt. Henrik felvonta szemöldökét, és furcsa
pillantást vetett rá. - Henrik, amit kérek, szörnyen fel fog háborítani.
- Eleanor, a szavamat adtam, tehát a válaszom igen. -Hangja könnyelműen csengett,
mintha mindent a világon hatalmában állna teljesíteni.

190
 Eleanor megrázta a fejét. - Várj, várj, Henrik, még nem is tudod, mit kérek. Férjhez akarok
menni... a boldogságom függ tőle. Tudom, lehetetlen azok után, hogy szüzességi fogadalmat
tettem, de talán... ha talán titokban tartanánk.
- Kis svábbogaram, beleszerettél valakibe! - nevetett Henrik.
Eleanor pánikba esett. Istenem, ez az ember semmit nem bír komolyan venni!
- Az esküt majd megoldjuk... én szakértő vagyok ebben - mondta kacagva -, feltéve
persze, ha beleegyezem a választásodba.
- Hogy érted azt, hogy szakértő vagy ebben?
- Valahányszor kérni akarok valamit a Parlamenttől vagy attól az átkozott tanácstól,
ahhoz a feltételhez kötik, hogy tartsam be a Magna Charta rendelkezéseit. Az orrom elé
dugnak valami ostoba papírt, melyet alá kell írnom. Én megígérek mindent, aztán azt teszem,
ami nekem tetszik. Most pedig, mondd meg, ki a kedvesed.
Eleanor tekintete elhomályosult a félelemtől, mikor felnézett a kiráyra és a nevet
elsuttogta. Henrik elcsodálkozott, aztán arcán széles mosoly terült el. - Teringettét, két legyet
ütök egy csapásra! Kezdettől fogva a markomban akartam tartani. Törtem a fejem, hogyan
tudnám teljesen elkötelezni a Plantagenetek ügyének, s most tessék, te ezüsttálcán nyújtod őt
nekem.
A lány Henrik arcát kutatta, döbbenten állt, amiért szavai örömet, nem pedig haragot
váltottak ki, ahogy várta.
Henrik vidáman nevetett, miközben csavaros eszével már a tervet szőtte. - Megesküsztök a
kápolnában éjjel titokban, aztán mindketten azonnal eltűntök. Ha kész helyzet elé állítjuk a
tanács tagjait, már nem tehetnek semmit. Mióta várok már a jó alkalomra, hogy borsot törjek
az orruk alá, s most itt van végre! Eleanor, én vagyok Anglia királya, s én királyi
beleegyezésemet adom.
- Henrik, könyörgök, ne mondd el a királynőnek!
- Ha! Akkor már kiállhatnék a londoni Tower tetejére, és kihirdethetném a csőcseléknek.
Nem szólok senkinek róla, még a lelkész is csak egy perccel azelőtt fogja megtudni, hogy
áldását adja rátok. Te se áruld el senkinek -figyelmeztette húgát a király. - Két órakor a
kápolna sekrestyéjében. Majd én beszélek Leicester grófjával.
Eleanor pontosan úgy tett, ahogy Henrik mondta. Még Bette-nek sem szólt egy árva szót
sem, nehogy a titok kiderüljön. Mintha sose akart volna véget érni az a téli nap. Eleanor igen
zaklatott volt. Nem tudott enni, nem tudott egy helyben megmaradni. Bár hatalmas lánggal
égett a tűz a szobájában, mégis vacogott. Nem mert semmit sem összepakolni, és semmi
esetre sem mert tovább tervezni a ceremóniánál, melyre azért volt szükség, hogy
megmeneküljön a szégyentől, amiért egy fattyút hord a szíve alatt.
A pokolba Simon de Montfort-ral. Minden az ő hibája. Nem hagyta békén, szégyentelenül
elcsábította, ő pedig mint egy kis örömlány, a lábai elé omolt. Mint egy érett barack, melyet
túl sokáig sütött a nap, a férfi átkozottul gyönyörű kezébe hullott.
Már régen besötétedett, s már éjfél felé járt az idő. Eleanor tíz órakor visszavonult, de
ahelyett, hogy lefeküdt volna, szélesre tárta szekrényét, hogy kiválassza öltözékét.
Csipkeharisnyába bújt, aztán ráhúzta gyapjúnadrágját, éjjel a kápolna kövezete ugyanis
jéghideg volt, mint egy kripta. Lábközépig érő, puha bőrcsizmát vett fel hozzá, mert tudta,
hogy a szertartás után lóra kell ülnie. Bársonyruhát akart viselni, de nem sikerült eldöntenie,
hogy milyen színűt. Igaz, hogy esküvőre készült, de a fehér csak a szűz menyasz-szonyokat
illette meg, ő pedig a legkevésbé sem volt szűz. Mindenképpen olyan ruhát kell választania,
amelynek színe az éj sötétjébe olvad. Keze tévedhetetlenül talált rá a jade-zöld lovaglóruhára.
A ruhát már nem lehetett teljesen összehúzni, de ez a köpenye alatt úgysem látszott, és
Eleanor jól tudta, hogy ez az árnyalat remekül illik fekete hajához. Szüksége volt rá, hogy
szép legyen, hogy a szépségéből bátorságot merítsen.

191
 Kiterítette az ágyra a walesi skarlátvörös gyapjúköpönyeget és szőrmepalástját.
Önkéntelenül megremegett, s elhatározta, hogy egyiket a másik fölé veszi. Valószínűleg túl
sok emberrel nem fog találkozni, de nem akarta, hogy áldott állapota valakinek is szemet
szúrjon. S attól, hogy két köpönyegbe lesz burkolózva, valahogy nagyobb biztonságban érezte
magát.
Ahogy közeledett az óra, az idő hirtelen száguldani kezdett, s Eleanor azt kívánta, bárcsak
lassabban telne. Megivott egy kupa bort, összeszedte bátorságát, s a farkasordító hidegben
óvatosan a király magánkápolnájához osont. Körös-körül minden mozdulatlan volt és
csendes, egy hangot sem lehetett hallani. Szíve zakatolt, lábából kiszállt az erő. Valami hiba
csúszott a tervbe, s rajta kívül nem jött el senki. Miért, miért volt olyan ostoba, hogy
megbízott a férfiakban? Egytől egyig önző és gonosz. Behunyta a szemét, érezte, hogy egyre
jobban úrrá lesz rajta a félelem, s törte a fejét, mit tegyen. Hirtelen egy nyúlánk alak termett
mellette, kinyílt a kápolna ajtaja, s egy erős kéz bevezette. Henrik ismerős arcát pillantotta
meg, miközben az a lelkésszel tárgyalt, aztán felnézett a férfira, aki erős karjával támogatta.
Ő volt a legsötétebb hajú férfi, akit valaha látott, s a leg-megtermettebb. Fekete ruhát
viselt, mely fokozta megjelenésének baljóslatú hatását. A pap végre belekezdett a latin imába,
s Eleanor észrevette, ma mennyire lefittyedt Henrik szemhéja. Kimondta az igent, s amikor
elé rakták az okiratot, hogy írja alá, Bette lépett elő az árnyékból, hogy tanúskodjon. Eleanor
eltátotta száját a meglepetéstől. Mikor eljött, a cselédje aludt. A király és de Montfort úgy
beszélt Bette-tel, mintha Eleanor ott sem lett volna. - Vigye most vissza az ágyba! Hajnalban
csomagoljon össze, és induljanak el Odihambe, ahogy szoktak!
Mint egy báb, hagyta, hogy Bette kivezesse, örült, hogy most az egyszer minden
kötelezettséget levettek a válláról. A cseléd levetkőztette és ágyba fektette. Az egész olyan
volt, mint egy rossz álom. Hát visszaküldik Odihambe. Titokban azt remélte, hogy újdonsült
férje majd elviszi messzire, talán Leicesterbe, ahol észrevétlenül eléldegélhetnek. De úgy tűnt,
semmi sem változott. Magányosan fogja tengetni napjait Odihamben, ahová de Montfort
kényelmesen kilovagolhat titokban. A pap áldása puszta formalitás volt.
Kimerülten hunyta le a szemét, lelkileg teljesen összetört. Kezét védelmezőn gömbölyödő
hasára tette, s álomba merült. Mikor felébredt, látta, hogy mindent előkészítettek az
Odihambe való utazásra, s Bette nógatja, keljen fel és reggelizzen, hogy minél hamarabb
elindulhassanak. Viszszahajtotta a takarót, és ahogy kiszállt az ágyból, a szégyentől
elvörösödve vette észre, milyen nyilvánvaló a terhessége.
- Nincs abban semmi szégyen, ha valaki a kiváló Leicester grófjának örökösét várja,
különösen ha az illető Leicester grófnője - mondta összeszorított szájjal Bette.
Eleanor az ajka elé tette az ujját. - Ne szólíts így, amíg Windsorban vagyunk - könyörgött.
- Nem vagyok bolond. Pembroke grófnőjének fogom szólítani, ahogy mindenki más.
Eleanor pontosan ugyanazt vette fel, mint amit a kápolnában viselt. Kezdte kicsit jobban
érezni magát. Visszatért belé az erő, és sietett minél hamarabb elhagyni ezt a helyet. Úgy élt
itt, mint egy börtönben. Már nem is emlékezett rá, mióta raboskodott Windsorban.

A levegő hideg volt, tiszta, csípős, s miközben coboly-prémes szőrméjébe szemérmesen

beburkolózva ült a nyeregben, rájött, hogy már február van, egy új hónap kezdete... egy új
élete kezdete. A lovas csapat még két mérföldet sem tett meg Windsortól, amikor egy
hadseregféle útjukat állta. Ó, istenem, azért jöttek, hogy letartóztassanak, gondolta Eleanor.
Aztán felismerte a harcosok öles termetű vezérét, Simon de Montfort-t.
A férfiban égett a tettvágy, vére zsibongott ereiben. Nem volt szüksége sisakra, sem
köpönyegre. - Jó reggelt, grófné! Az utolsó pillanatban megváltozott a terv. Északra megyünk.
- Leszállt a lóról, és kedveséhez lépett. Hangja halkan, meghitten csengett, tekintete
simogató volt. - Jól vagy?
192
 Igen, köszönöm - felelte Eleanor, s nem hazudott.
Két napig fogunk lovagolni. Elém ültetlek a nyeregbe.
- A férfi a karját nyújtotta. Eleanor lenézett a kezére, és elveszett. Félénken leugrott, és
Simon ebben a pillanatban legyőzhetetlen istennek képzelte magát. Mikor ott volt előtte az
alkalom, ő megragadta, és keresztülvitte, amit akart. A mai napon nyerte meg a csatát.
Fent a tagbaszakadt csődör nyergében, szorosan a férfihoz simulva, Eleanor egész más
színben látta a világot. -Hová megyünk? - kérdezte.
- Haza - felelte a férfi meggyőződéssel.
Eleanor tudta, milyen fontos a titoktartás, s nem ostromolta a férfit kíváncsiságával, csak
annyit kérdezett: - Lesz ott elég hely ennek a sok embernek?
Simon hátravetette a fejét, és felnevetett. Nyakán kidagadtak az izomoszlopok, szájából
elővillantak egészséges fehér fogai. Ez a kópés kisfiú azonos lenne azzal a vészjósló, zord
férfival, akihez tegnap éjjel hozzáment feleségül, tűnődött Eleanor.
- Elküldtem Rickard de Burghöt, hogy hozza el a szolgáidat Odihamből is, s még így is
félig üresen fog állni a ház
- ígérte.
Úgy hangzott, mintha Simon a mennyországról beszélne, Eleanor pedig reménykedett,
hogy ez a hely nem válik majd pokollá, s enyhe borzongás futott végig rajta. A férfi fekete
szeme lenevetett rá, s Eleanort már nem érdekelte, hol van ez a hely, csak Simon mellette
legyen.
Egész nap hozzásimult, hallgatta megnyugtató, mély hangját, vagy csak behunyta a
szemét, és pihent. Késő délután azonban, amikor már majdnem teljes sötétség borult rájuk, a
férfi halovány árnyékot fedezett fel az arcán, s tudta, hogy keresnie kell egy fogadót. Csodák
csodájára egészen Oxfordig jutottak. Simon megkérte embereit, szállásolják el magukat
valahol, aztán legyenek indulásra készen hat órára.
Megkerülte a várost, s belovagolt egy kis falu, Woodstock fogadójának udvarára. Mióta a
Ferenc-rendiek letelepedtek, s a városban tanítottak és szolgáltak, Oxford a tudomány
székhelyévé vált. A hatalmas kulturális központ a birodalomból mindenhonnan vonzotta a
nemeseket, és Simon úgy érezte, őt is és a király húgát is felismernék, ha a városban
éjszakáznának.
A padlástéri kis szobában ragaszkodott hozzá, hogy levetkőztesse Eleanort és lefektesse.
Aztán amikor a szolgálólány felkapaszkodott a lépcsőn, kezében bőséges falusi étellel
megrakott tálcával, a férfi az ágyhoz vitte a tálat, és saját kezűleg etette meg a lányt.
Minden este te fogsz megetetni, férjuram? - dorombolta Eleanor.
Nem - tréfálkozott Simon -, már így is olyan kövér vagy, mint egy malac. - Megcsókolták
egymást két hara-pás között. Simonnak feltett szándéka volt, hogy ma este pihenni hagyja
Eleanort, hadd kapjon erőre, ma nem terheli a vágyaival. Mikor azonban levetkőzött, s
szerelme meglátta rajta a fekete bőrtokot, mely a nyeregtől óvta férfiasságát, szerelemre
csábította Simont.
Másnap estefelé megérkeztek Kenilworthbe. A lemenő nap aranyként tükröződött az Avon
folyón, sugarai ott szikráztak hívogatóan minden ablaküvegen és tornyon. A várfalat lőrések
tarkították, a külső falat öt bástya törte meg. A gyalogúton keresztül a kétemeletes
őrtoronyhoz vágtattak, majd át a csapórácson.
Eleanor felnézett újdonsült férjére. - Ez nem Leicester -mondta bizonytalan, vágyakozó
hangon.
Nem - felelte Simon, miközben belovagoltak a külső várkerületbe -, ez Kenilworth.
Olyan, mintha egy másik földrészre érkeztünk volna -lelkesedett a lány. A belső várfal több
mint hat méter vastag volt, benne szobákkal a katonák és az őrség számára. -Kié Kenilworth?

193
 Leicester grófja leugrott a nyeregből, és leemelte hitvesét is. Eleanor úgy festett, mint egy
kisbaba az óriási építmény mellett, melynek földszintje huszonhat méter magasra nyúlt az
égbe. - A tiéd, Eleanor - mondta halkan Simon.
Az asszony elképedt. - Hogyhogy?
Simon a zekéjébe nyúlt, és előhúzott egy gyűrött pergament, melyet Eleanor két napja
egyengetett a hátával lovaglás közben. Gyorsan sötétedett, de azért az asszony ki tudta venni,
mi áll rajta: III. Henrik Simon de Montfort-nak adományozza Kenilwortht Angliának és a
koronának tett hűséges szolgálataiért. A férfi Eleanor fölé tornyosult. Egyik kezével hitvese
álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. - Valószínűleg soha nem áll majd módomban ékszert és
olyan drága szőrméket ajándékozni neked, mint ami rajtad van, de ma neked adom
Kenilwortht. Bevehetetlenné teszem, hogy örökre biztonságban lehess itt.
Eleanor döbbenten állt. - Te egy varázsló vagy!
Simon a karjába kapta ott a többiek előtt, és szájon csókolta. Aztán elvigyorodott. -
Hókuszpókusz, abrakadabra.
Eleanor gyöngyöző kacagása szállt a hideg esti levegőben, Simon pedig arra gondolt, hogy
még soha nem hallott ennél szebb hangot.
A következő hetek váltak Eleanor életének legboldogabb időszakává. Napjai
eseménydúsán teltek hajnaltól szürkületig. Háznépe hatalmasra duzzadt a Windsorból,
Odiham-ből, a londoni Durham-házból és a walesi Chepstowe-ból érkezett szolgákkal és
fegyveresekkel. Mindenkinek bekellett illeszkednie azok közé, akik születésüktől fogva itt
éltek Kenilworthben.
Eleanor és Simon az elszigetelt, tágas Caesar-tornyot választották ki saját
rezidenciájuknak. Magasban nyíló ablakaiból beláthatták egész Kenilwortht dupla sáncával és
mély, széles várárkával. A népes lakosság saját malmot használt a gabona megőrlésére. Saját
bírósága volt, ahol szabályozták az árakat, rendezték a vitás ügyeket és kihallgatták a
bűnösöket. Saját börtönnel és bitófával rendelkezett, s Kenilworth serfőzdéje mellé egy
Banbury néven ismert kis városka települt. Önálló fegyverkovácsműhely és kápolna állt
Kenilworthben, melyben Ferenc-rendi testvérek könyvtárat kezdtek el gyűjteni.
Eleanor éjszakái mennyeien teltek. Fent a Caesar-toronyban a szerelmesek végre
magukban lehettek, és megtehették mindazt, amiről eddig csak álmodtak. Simon azonnal
készíttetett egy hatalmas ágyat, kétszer akkorát, mint az átlagos, hogy kényelmesen elférjen
benne sudár termetével. Eleanor élete végre értelmet nyert, s olyan hatékony várúrnővé vált,
hogy mindenki a csodájára járt. Gondoskodott róla, hogy a konyha tiszta legyen, a sós húsba
ne kerüljenek bogarak, a lisztbe zsizsikek. Felmérte az élelemkészletet és a gyógynövényeket,
s utasította a szolgákat, csináljanak egy mosodát, cseréljék ki a gyékényeket, töltsék újra a
mécseseket, olvasszanak faggyút és illatos gyertyákat, valamint kinevezett valakit a csatorna
és a tiszta víz felügyeletére is.
Megparancsolta cselédjeinek, hogy látogassák a betegeket, varrónőinek, hogy készítsenek
vörös és zöld uniformist a kovácsoknak, a pékeknek, a lovászoknak, a szakácsoknak és a
mosóasszonyoknak. Kijelölt egy tiszttartót, nyelveket tanult a káplánnal, és indított egy udvari
újságot, melynek minden oldalát aláírta mint Eleanor, Leicester grófnéja. Mindennap
megérintette a földet tenyerével, és azt suttogta: - Az enyém!

194
 34.

Február vége felé járt az idő, Eleanor kora reggel a Caesar-torony magas ablakából bámult
kifelé. Mindenhol a korai tavasz előhírnökeit lehetett látni, s a tiszta levegőben felderengtek
Nyugat-Anglia káprázatos hegyei a folyón túl.
Simon meztelenül feküdt az ágyban, s lustán gyönyörködött asszonya minden
mozdulatában. Felkelt, Eleanor mögé állt, s hatalmas kezét a vállára tette. - Nézz meg jól
mindent, mert ma látod ilyennek utoljára.
Eleanor aggodalmasan összeráncolta a homlokát. - Hogy érted ezt?
- Feltöltök százhektárnyi mezőt. Mostantól Kenilworth egy tó közepén fog állni.
- Hogy fogunk közlekedni?
- Ahogy eddig, a csapórácson és a gyalogúton át, mely magasan a víz fölött marad. De
ez lesz az egyetlen út, mely Kenilworthbe vezet. Tökéletesen elszigeteltté válik. Sokat és
keményen dolgoztunk a terveken. Az Avon folyóból vezetem ki a vizet, és elzárom a
visszaáramlását. A tó elég mély lesz ahhoz, hogy hajók horgonyozzanak rajta, és lesz egy kis
csónak, mellyel majd te jársz.

Eleanor megfordult, arcát a férfi fekete szőrszálakkal borított mellkasához szorította. - Sim,
nem akarom, hogy a február véget érjen. Életem legcsodálatosabb hónapja volt.
Simon szerette volna megnyugtatni, hogy a március még szebb lesz, de nem tudott
hazudni. Minden tőle telhetőt megtett, hogy kirekessze a külvilágot, de nem ringathatta magát
abban a hitben, hogy házasságuk örökre titok marad. Ő kész volt vállalni, de tudta, hogy
Eleanornak is vállalnia kell önmagát, s imádkozott, hogy kedvesének legyen elég ereje hozzá.
Kezdetben rabul akarta ejteni, azt akarta, hogy Eleanor ne tudjon meglenni az érintése nélkül,
de saját csapdájába esett, mert Eleanor annyira megigézte őt, hogy rab lett a rablóból. Lehúzta
kedveséről a hálóruhát, s fejét lehajtva érzéki nyelvét végigjártatta a nyakán. Mikor Simon
meztelen teste hozzáért, Eleanor lábán és ágyékán végigkígyózott a vágy. Lábujjhegyre állt,
hogy átölelhesse a férfi nyakát, s ujjaival hosszú, fekete hajába túrjon.
Simon izmos kezét Eleanor térde alá csúsztatva a karjába emelte és az ágyhoz vitte őt.
Figyelmeztette magát, hogy legyen óvatos, s titkon megfogadta, hamarosan teljesen
megtartóztatja majd magát, míg gyermekük meg nem születik. Eleanor kivirult a terhességtől.
Melle, hasa és combja kigömbölyödve hívogatták a férfi kezét és ajkát. Simon lefektette őt az
ágyra, fekete haját szétterítette a párnán, majd fölé hajolt és szétterpesztette a két térdét, hogy
akadálytalan pillantást vethessen a lába közötti hasadékra, melyet fekete, selymes fürtök
ékesítettek. Tekintete elsötétedett a vágytól, arcára feszült, mohó kifejezést csalt a gyönyör.
Mikor szája Eleanor középpontja felé közeledett, asszonya azt kívánta, bárcsak felfalná
elevenen. A férfi hüvelykujja a redőket dörzsölte, finoman szétválasztotta, s mielőtt forró
száját rátapasztotta volna, azt suttogta: - Pontosan olyan, mint egy rózsabimbó.
Simon szerette így ingerelni. Olyan kicsi és tökéletes volt, s tudta, hogy az őrületig fokozza
vele Eleanor vágyát. Miután így becézte, mindig könnyebb volt beléje hatolnia hatalmas
hímtagjával. Eleanor megvonaglott alatta. Simon gyengéden addig cirógatta nyelvével a
rózsabimbót, míg a lány zihálni nem kezdett, s testét, az első beteljesülést elérve, a szájához
nem domborította, a nevét kiáltozva: - Sim, Sim. - A férfi ekkor felemelte a fejét, s elnézte
szerelmese arcán a boldogság rezdüléseit.
Mikor ismét meg tudott szólalni, Eleanor elnehezült szempillái alól Simon duzzadt
férfiasságára nézett, és azt suttogta: - Annyira szeretnélek kényeztetni a számmal, de túl
hosszú vagy.
- Drágám, drágám, nem kell az egészet, csak a végét -magyarázta izgatottan a férfi.
195
 - Gyere közelebb!
Simon föléje térdelt, merevsége a lány arcát simogatta. Eleanor kicsiny kezébe vette
kedvese férfiasságát, majd nyelvével megízlelte sós ízét. Aztán az ajka közé vette, és puha
szájában tartotta, érezve, hogyan lüktet és pulzál. Nyelvét végigfuttatta a szirt mentén, majd a
szív alakú csúcshoz kalandozott.
Elég, szerelmem - kiáltotta Simon rekedten, majd az oldalára dőlve leheveredett a lány
mögé. Felemelte egyik combját, s hátulról belehatolt. Ez a szokatlan helyzet teljesen új érzést
váltott ki Eleanorból, aki a lepedőt markolászta a kéjtől.
Sim! - nyögte. - Minden lökésed előrenyomódik, ahogy szeretem, ó, ó, istenem, Sim. -
Nem jutott hamarabb a csúcsra, mint ahogy a férfi forró magja belélövellt, s ismét felkiáltott a
gyönyörtől.
Később, ahogy a toronyszoba ablakában állt, ámultán nézte, hogyan változik át Kenilworth
örökre. Anglia gyöngyszeme ezüst környezetből emelkedett ki. A lőrésekkel ellátott, dupla
falú vár öt bástyájával százhektárnyi víztenger kellős közepén terpeszkedett.

Rickard de Burghöt újabb látomás kínozta, a fővárosba lovagolt, hogy kivárja a közelgő
vihart.
Simon meghívta barátját, Róbertot, Lincoln püspökét Kenilworthbe egy hétre. Ő volt
Anglia legnagyobb és legfontosabb egyházmegyéjének a feje. Simon el akarta mondani neki
Eleanorral kötött titkos házasságát, mielőtt a hír kiszivárog. Mikor rájött, hogy Eleanor
dührohamot kapna, ha megtudná, hogy titkukat ilyen magas rangú egyházi személynek
szándékozza elárulni, a gyermekről hallgatott.
Róbert filozofikusan és gyakorlatiasan fogadta a hírt. -Támogatni foglak - jelentette ki
határozottan. - Minden segítségre szükséged lesz. Az évek során, amióta ismerlek, Anglia e
részének tiszteletreméltó nemesurává váltál. Mindig a könyörületesség és a megbocsátás
vezérelt, ha ítéletet hoztál valaki fölött, nem pedig a megtorlás. Az igazságszolgáltatás a
szenvedélyed, és törődsz a köznéppel. - Lincoln püspöke messzire látott a jövőbe. Tudta, ki
született vezérnek, ha találkozott vele.
Simon de Montfort-nak, Leicester grófjának nagysága nemcsak testi erejében és
jellemében rejlett, hanem harcosai számában is. Mindennap újabbak csatlakoztak hozzá, s
most, hogy megtelepedett Kenilworthben, szinte legyőz-hetetlenné vált. A háznépe máris több
alattvalóból állt, mint a királyi udvar, s végszükség esetén még százszor ennyit is
befogadhatott.

Mikor a királynő a markába nevetve örvendezett, hogy megszabadult Eleanortól, Henrik

nem bírta megállni, hogy ki ne fecsegje neki, ő segédkezett húgának titkos házasságában.
Megtudván, hogy halálos ellensége férjhez ment az elbűvölő hadúrhoz, a királynő kis híján
eszét vesztette az irigységtől. Megesküdött, hogy bosszút áll ezért az általa személyes
sérelemként felfogott méltánytalanságért. Belehabarodott a lenyűgöző hadvezérbe, akit a
Királynő Emberének hitt.
Leleplezte Eleanort Windsor széltében-hosszában, s néhány órán belül a tizenötök tanácsa
felháborodottan pörölt a királlyal, amiért a hozzájárulása nélkül engedélyezte a királyi
hercegnő esküvőjét.
A tanács reagálása azonban eltörpült az egyházé mellett. A papság egyöntetűen elítélte
Eleanort, amiért megszegte szüzességi fogadalmát. Canterbury érseke azonnal semmissé
nyilvánította a házasságot, Rickard de Burgh pedig teljes vágtában lovagolt Kenilworthbe,
hogy tudassa a rossz hírt.

196
 Simon de Montfort fel-alá járkált a hatalmas előcsarnokban, mely háromszáz embernek is
elég férőhelyet biztosított volna. Mindkét végén masszív, beépített kandalló állt, a magas
mennyezetet gerendák tartották. Simon nem tudta megemészteni, hogy házasságát
érvénytelenítették. Ha Eleanor megtudja, kétségbe fog esni, amiért az egyház szemében és
talán Anglia népének szemében is bűnben élnek és törvénytelen gyermeket várnak.
- Sajnálom, barátom, hogy újabb rossz hírrel sújtalak, de tudnod kell, mivel állsz
szemben - mondta Rickard de Burgh.
Simon komoran bólintott. - Jobb félni, mint megijedni.
- A tanácsbeli bárók azzal fenyegetőznek, hogy maguk mellé állítják Anglia többi
főnemesét, és fellázadnak a király ellen. A király öccséhez, Cornwalli Richárdhoz
folyamodtak, hogy legyen a vezérük.
Simon úgy kapta fel a fejét, mint egy veszélyt szimatoló szarvas. - Az ég szerelmére... ez
az egyszerű házasság a polgárháború szélére sodorja az országot.
A királyi házasság nem egyszerű házasság - felelte Sir Rickard halkan.
Megértem, hogy az egyház ellenzi az esküszegés miatt, de mi kifogásuk van ellenem a
báróknak? - Mihelyt feltette a kérdést, Simon már tudta a választ; de Burgh pedig
megerősítette benne.
Elegük van belőle, hogy a király engedély nélkül cselekszik. Torkig vannak vele, hogy
idegen kedvencei és rokonai kapják meg az angol várakat, címeket és örökösnőket. A
királynak és a királynőnek nincs gyermeke, nincs örököse, ezért ha hozzájárulnak, hogy
Eleanor újraházasodjék, királyi családból való férjet szánnak neki arra az esetre, ha ő lenne az
egyetlen Plantagenet, aki gyermeket és örököst ültethet a trónra.
Simon de Montfort még soha életében nem rágódott semmiféle problémán. A tettek embere
volt, aki gyorsan és határozottan dönt. - Kikérem Lincoln püspökének tanácsát, aztán
elmegyek Richárdhoz, és megkérem, hadd beszéljek a bárókkal szemtől szemben. -
Rámosolygott a barátjára. - Most azonban azzal kell szembenéznem, aki veszélyesebb, mint
az érsekek, a püspökök és a bárók együttvéve.
A kandalló előtt talált rá Eleanorra, egy meleg fürdővízzel teli dézsában. Sokáig tétovázott,
nem szívesen zavarta meg asszonya nyugalmát. Ez volt a leggyönyörűbb látvány, ami valaha
is fogadta, ahogy hitvese nedves, fekete haja a feje búbjára tapadt, majd összegubancolódott
tincsekben aláhullott, a lángok visszfénye pedig ott villódzott a testén.
- Kathe - szólt finoman. Eleanor azonnal rosszat sejtett. A férfi csak azokban a
pillanatokban nevezte így, amikor nagyon gyengéd akart lenni hozzá.
Mi baj? - kérdezte, s a szívéhez kapott.
Attól tartok, nem fogsz örülni neki.
Eleanor rémülten felugrott a dézsában. - Kiderült a titkunk.
Simon bólintott, aztán egy hatalmas törülközőért nyúlt, amelybe belecsavarta a kedvesét,
majd kiemelte a vízből, és az ölébe ültette a tűz előtt. - A bárók lázadást szítanak Henrik ellen
a házasságunk miatt.
- A segítségére kell sietned. Te képezted ki szinte az egész hadseregét, s rengeteg saját
harcosod van.
A férfi óvatosan válogatta meg a szavait. - Az embereim irántam éreznek hűséget, s nem
Henrik iránt. A bárók a bátyád, Richárd zászlaja alatt gyülekeznek. Ha harcra kerül a sor,
polgárháború robban ki. Elmegyek Richárdhoz, hogy magam beszéljek a bárókkal. - Arról
nem ejtett szót, hogy a házasságukat semmissé nyilvánították és érvénytelenítették; Eleanor
úgyis nemsokára megtudja.
Elmegyek Henrikhez - jelentette ki erélyesen a fiatalasszony. - Szüksége van a
támogatásomra.
Isten az égben, nem teszel ilyet! Kenilworth a mennyországod, a menedéked. Itt
biztonságban vagy.
197
 Eleanor arca makacs, dacos kifejezést öltött.
- Megtiltom, hogy elmenj! - folytatta a férfi. A hangsúly azt sugallta, jobb, ha
engedelmeskedik. Simon olyan keménykötésű, acélos férfi volt, hogy Eleanornak minden
bátorságát latba kellett vetnie, ha ellenszegülni akart neki, és mikor meztelenül ült a térdén, ez
teljességgel lehetetlennek bizonyult. - Nagyon dicséretes, hogy segíteni akarsz a bátyádnak,
de elsősorban magadon kell segítened és a gyermeken, akit hordasz. Ennyire nem bízol benne,
hogy helyre tudom hozni a dolgokat?
Eleanor elszégyellte magát. Hát nem Simon volt az ő varázslója? Gyengéden megérintette
a férje arcát, visszanyeldeste a könnyeit, és megszólalt: - Hókuszpókusz, abrakadabra.
- Vegyél fel valamit, az őrületbe kergetsz. - Ha Eleanor rájön, hogy hónapok óta bűnben
éltek, bizonyára nem értékeli majd, ha szeretkezni akar vele. - Ma indulok.
- Mikor jössz vissza? - kérdezte Eleanor nyugtalanul.
- Akkor, amikor visszajövök, nem előbb. Ez mindig is így lesz, szerelmem. Ha dolgom
van, addig nem térek vissza, amíg el nem intéztem.
Eleanor belebújt egy ingbe, aztán a férfi átölelte. - Sim, ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
Simon éhes szája elnyelte szavait, aztán a férfi gyorsan kimenekült szobájukból s a Caesar-
toronyból.
Mikorra Simon megérkezett, Róbertnak, Lincoln püspökének már fülébe jutott a hír.
Együtt ültek bort kortyolgatva a férfi vegykonyhájában, amit a tudós püspök tudományos
kísérleteihez használt. - Minden tőlem telhetőt megteszek, levelet írok a királynak és
Canterbury főérsekének, melyben tudatom velük, hogy támogatom ezt a házasságot. Van
azonban Canterburynél magasabb tekintély is, mint tudod.
Simon de Montfort arca megdermedt. - A pápára gondolsz? Tisztában vagy vele, mennyire
elleneztem, hogy a pápa beleavatkozzék Anglia ügyeibe. Egész életemben
szembehelyezkedtem vele. Meg sem fog hallgatni.
Róbert békítően feltartotta a kezét. - Elmaradtál az eseményektől. Új pápa van Rómában,
IX. Gergely. Simon, rád bízok egy egyházi titkot. A pápa megvesztegethető. Döntse csak el a
pápai udvar, köti-e hitvesedet az eskü. Angliában ez azonnal véget fog vetni minden
tiltakozásnak.
Mivel a tanácsodat jöttem kérni, kell hogy legyen annyi eszem, hogy meg is fogadjam.
Három dologra lesz szükséged: pénzre, pénzre, pénzre. Adok ötszáz koronát, s ismerek pár
derék embert Leicesterben, aki örömmel járul majd hozzá az én adományomhoz. Amíg
Richárdnál leszel és beszélsz a bárókkal, összegyűjtöm a pénzt. Könyörögj, kérj kölcsön, lopj,
hogy minél gyorsabban Rómába mehess és megszerezd a felmentést.
Rickard de Burgh elkísérte Simont. Bácsikája, Hubert de Burgh lett a parancsnoka az Öt
Kikötő minden várának és katonájának, akik most Cornwalli Richárdnak fogadtak hűséget,
miután a király úgy elbánt Huberttel.
Simon úgy döntött, szüksége van az Öt Kikötő embereinek támogatására, csakúgy mint a
bárókéra, s tudta, hogy maga mellé állíthatja őket, ha rábírja Richárdot a házasság
jóváhagyására. Simon és Richárd találkozása több volt, mint összecsapás.
Felfogta, hogy a húgommal való házasságával fittyet hányt az egyházra és a tanácsra? A
bárók fegyverkezni kezdtek, mert Henrik újabb kegyben részesített egy gyűlölt idegent. Mi az
ördögnek kellett ilyen szörnyűséget csinálni? -kérdezte Eleanor bátyja, aki eddig mindig
barátságos viszonyban állt Simonnal.
Mert Eleanor hat hónapos terhes - mondta Simon, egyből a dolgok közepébe vágva. Ezzel
az öt szóval Richárdba fojtott minden rosszallást és tiltakozást. A két férfi ellenségesen
méregette egymást. Richárd nem papolhatott az erkölcsről Simonnak, hiszen ő maga is
teherbe ejtette Isabella Marshalt, mikor az még Gloucester felesége volt.
Kész vagyok megvesztegetni önt, ha ez az egyetlen lehetőség - jelentette ki kertelés nélkül
Simon.
198
 Úristen! - kiáltott Richárd, aztán egy félmosoly jelent meg az arcán. - Nos, lesz ami lesz,
Eleanorral testvérek vagyunk, s el kell ismernem, szívesebben leszek az ön rokona, mint
azoké a sakáloké, akiket anyám rám sózott. -Richárd sört töltött. - Én is apa leszek. Ez azt
jelenti, hogy Eleanor is, én is kiütöttük Henriket a nyeregből. - Csintalan gondolat jutott az
eszébe, s a térdére csapott. - Ha fiunk születik, hívjuk mindketten Henriknek, csakhogy egy
kis sót szórjunk a sebbe, ahogy az jó testvérekhez illik.
Richárd elkísérte Rickard de Burghöt és Simon de Montfort-t az összes fontos kikötőbe,
kezdve Dovernél. Az Öt Kikötő lakóinak csak rá kellett nézni Simon de Montfort-ra, Leicester
grófjára, hogy felismerjék, szükségük van erre a kiváló harcosra és vezérre, ha veszély
fenyegeti Angliát. Mielőtt távozott, Simon megígérte, kijárja, hogy Hubert de Burgh
kegyelmet kapjon, s visszanyerje várait és címeit. Ez meggyőzte őket arról, hogy Simon az
igazság bajnoka, ez pedig ekkoriban olyan ritkaságszámba ment, mint a fehér holló.
Richárd ezután összehívta a bárókat, és Simon egy hétig tárgyalt velük. Anglia legtöbb
nemesi családja képviseltette magát. Simon de Montfort még három napot sem töltött velük,
mikor rájöttek, hogy rendkívüli képességekkel bír és éles politikai látásmóddal. Anglia
szűkölködött vezérekben, s úgy látták, Simont eltökélt és dicső" célok hajtják. Nem provánszi
vagy Savoyai, hanem anglonormann, akár ők, aki mindenét odaadná Angliáért, melyet önként
választott és szemmel láthatóan imádott.
Simon rámutatott arra a zsenialitásra, amivel a néhai nagy II. Henrik a régi angol
intézményeket megteremtette, s valamennyi báró rádöbbent, hogy de Montfort-t ugyanabból a
fából faragták, mint azt a nagy királyt.
Simon türelmetlenül vágyott visszatérni Leicesterbe, hogy magához vegye a pénzt,
amellyel Rómába mehet. Mielőtt, elindult volna, Richárd visszaadta neki azt az ötszáz
koronát, melyet megvesztegetésként kapott tőle. - Amikor a húgom boldogsága forog kockán,
nem gondolhatok haszonszerzésre.
Midőn Simon visszatért Kenilworthbe, a házasságnak már csak egyetlen ellenzője maradt,
az egyház. Nagy utat tett meg és gyorsan, a lova kimerült volt, ő azonban nem érzett
fáradtságot. Derűlátással töltötte el, amit véghezvitt. Feltüzelte a pápával és a pápai udvarral
való közelgő összecsapás, az utolsó akadály legyőzése.

199
 35.

Ahogy Simon hazafelé tartott, tudta, hogy Eleanor mostanra már biztosan értesült a
szörnyű botrányról, melyet az robbantott ki, hogy a canterburyi érsek kijelentette, ők ketten
nem számítanak házasoknak. Közeledett március vége, Eleanor a hetedik hónapban járt.
A közelgő lovasok híre futótűzként terjedt Kenilworthben. Eleanor éppen az éléstárban
buzgólkodott, ahol a bortól kezdve a sajtig a különféle élelmiszereket hűtötték, amikor
hallotta, hogy lovasok vágtatnak át a gyalogúton. Felsietett a magas Caesar-toronyba, hogy
megnézze, Simon de Montfort-e az. Forrt benne a méreg a férfi miatt és önmaga miatt. Nem
lett volna szabad megengednie, hogy Simon körüludvarolja, nem lett volna szabad behódolnia
a vonzerejének és testi varázsának. Első találkozásuk óta szikrázott körülöttük a levegő. Ami
rosszul kezdődik, az rosszul is végződik. S az ár, amit fizetnie kell érte, mérhetetlen.
Simon teherbe ejtette, rábeszélte a titkos házasságra, amelyet szinte azonnal
érvénytelenítettek, aztán egy hónapra magára hagyta. Mire Simon felért a Caesar-toronyba,
Eleanor kész volt kést rántani, de mikor meglátta az ajtóban daliás, izmos alakját, a külvilág
kívül rekedt, ő kedvese karjába rohant, és könnyektől elvakult szemmel szorította magához,
az ereje, a védelme és a szerelme után áhítozva.
Nem akarta, hogy a könnyek elcsúfítsák az arcát, Simon azonban mindig szépnek látta. A
karjába emelte, és hihetetlen gyengédséggel ringatta. Lefektette az ágyra, aztán maga is mellé
heveredett, hogy átölelje és megnyugtassa. -Nincs okod aggodalomra, kedvesem. Sok
mindent intéztem. A bárók és az Öt Kikötő emberei támogatni fognak.
Eleanor elhúzódott. - Henrik ellen?
Simon türelemre intette magát. - Eleanor, a két dolog nem megy egyszerre. Vagy a főurak
és egész hadseregük száll szembe velünk, és egyes-egyedül Henrik áll mellettünk, vagy
fordítva. A bátyád, Richárd támogat minket. Isabella gyermeket vár - mondta, hogy elterelje a
lány gondolatait.
- Nekik könnyű, ők törvényes házasok! - dühöngött Eleanor, s megpróbált feltápászkodni
az ágyból.
A férfi erős karja visszatartotta. - Ez nem mindig volt így, Eleanor, te is tudod. Fékezd
magad! Árt a gyermeknek, ha felzaklatod magad és nyugtalankodsz. - Kisimította kedvese
arcából a fekete, rakoncátlan tincseket, s homlokon csókolta.
Eleanor a férfi fekete szemébe nézett, és meglátta benne magát. A része vagyok, gondolta,
ahogy ő is az én részem. Átkarolta és hozzábújt. Simon telt, sima szája az ajkára tapadt, keze
a testén csapongott, majd magához szorította hitvesét, hogy egybeolvassza izmos, kemény
testével. Addig simogatta a hátát, míg a feszültség fel nem engedett benne. Eleanor csak akkor
jött rá, mikor megérezte az érintését, milyen görcs volt benne egész idő alatt. Összebújtak,
csókolták, ölelték, ízlelték egymást, megpróbálván betelni a másikkal, de nem tudtak.
Miközben Simon kényeztette, Eleanor legkisebb ellenállása is megtört. - Sim - suttogta. -
Az se érdekel, ha nem engedik, hogy törvényes házasok legyünk. Bűnben fogok élni veled.
Kenilworth lesz a mi otthonunk.
Kathe, drága szerelmem, megígérem, mindent megteszek, hogy az egyház elismerje a
házasságunkat. Holnap Rómába megyek, hogy bebizonyítsam, nem kötelez az a régi esküd.
Eltökéltem, hogy megteremtem ennek a házasságnak a törvényes alapjait.
Ó, Sim, bárcsak így lenne. - Könnyek csorogtak le Eleanor arcán, a férfi pedig lecsókolta
őket.
- Miért sírsz, szerelmem? - mormolta.
200
 Mert hajnalban megint búcsúznunk kell. Mindig ugyanez a nóta. ígérd meg, hogy ha
visszajössz, soha többé nem mész el.
Tudod, hogy nem tehetem, drágám. De megígérem, hogy bárhová megyek, magammal
viszlek... jó lesz így?
Eleanorban hirtelen felötlött valami, aminek a gondolatát nem bírta elviselni. - Ó, Simon,
nem leszel itt, amikor világra hozom a gyermekünket.
A férfi látta szemében a rettegést. - De igen, ha rajtam múlik, itt leszek - ígérte. Majdnem
cserbenhagyta az eltökéltsége. Életében most először érzett valódi, dermesztő félelmet.
Eleanor olyan törékeny volt, hogy félt, az ő ágyékából nemzett gyermek túl nagy lesz, és
megöli. Eget-földet meg kell mozgatnia, hogy érvényesítse a házasságukat, s visszaérjen,
mielőtt a május véget ér.
Addig tartotta a karjában, míg Eleanor el nem aludt, aztán kibontakozott az öleléséből, és
felkelt. Tudta, hogy Kenilworthben szinte mindenki odaadóan szereti a lányt, kezdve Jacktől,
aki a fürdőházban felügyelt, Dobbe-ig, a juhászig. Simon megbeszélte a szüléssel kapcsolatos
aggodalmát Bette-tel, s könyörgött neki, hogy vigyázzon
Eleanorra. Kenilwortht pedig Rickard de Burgh hozzáértő kezére bízta.
Úgy döntött, a leggyorsabb utat választja a kontinensre, Róma felé. Mivel nyüzsögtek az
útonállók, s több mint ötezer márka volt nála, magával vitte hat legmarconább lovagját.
A szent városban be kellett tartania a diplomáciai érintkezés szabályait, mielőtt audienciára
mehetett a pápához. Arra használta ezt az időt, hogy mindent papírra vessen Eleanorról,
Pembroke grófnéjáról, aki tizenhat éves korában veszítette el férjét, a tábornagyot. A bánat
annyira lesújtotta, hogy szüzességi fogadalmat tett és örök özvegységet esküdött, mely alól
most felmentést kér, hogy a vele kötött házassága érvényessé váljék. Egy írnokkal másolatot
készíttetett a pápai udvar minden tagjának, aztán várt a sorsára.
Miután eltelt egy hét, elhatározta, hogy maga veszi kézbe az ügyet. Meglátogatta a pápa
kincstári hivatalnokát, s az egyetlen nyelven beszélt hozzá, melyet a Vatikán értett, a pénz
nyelvén. - Amikor megérkeztem, ötezer márkát helyeztem el egy aranyművesnél
adományként a Római Anyaszentegyháznak. Minden egyes nappal, amit én és az embereim
Rómában töltünk, az aranyletét megcsappan. Hat lovagom és két fegyvernököm van, s csak
lovaink istállóban való elhelyezési és etetési költségei tetemesre rúgnak. Ha találna rá módot,
hogy megsürgesse a dolgot, a pénz, amelyet megspórolok a szállásunkon és az ételünkön, a
maga zsebébe vándorolna.
Simon de Montfort a következő hét végére megszerezte a rendelkezést, de kétezer márkát
még oda kellett ígérnie. Kezében a papírral, mely a számára kedvező intézkedést hozta,
szívfájdalom nélkül ígért volna meg akár kétmillió márkát is, nemhogy kétezret. Ez
alkalommal akár Henrik
Plantagenet példáját is követte volna; bármit megígért volna, amit kérnek tóle.
Simon elindult hazafelé a hosszú úton, s rekordidő alatt ért Kenilworth.be. Anglia
májusban semmihez sem volt hasonlítható. Mintha az egész ország virágba borult volna.
Mikor elindult Doverből, Anglia iránti szeretete százszorosára nőtt. A fű itt valóban zöldebb
volt, az élősövényeket vadvirágok tarkították, a hegyeken bárányok és juhok legelésztek, a
völgyekben tejelő marhák, a földeken pedig sarjadzott a tavaszi vetés.
Természetesen Angliában sem volt minden fenékig tejfel, többnyire a koronának
köszönhetően. Az ország mintha kettészakadt volna. A kapzsi provánsziak és Savoyaiak,
akiknek a király meg sem próbálta kedvüket szegni, elvetették a viszály magját az
anglonormann bárók között, s Henrik angol támogatók nélkül maradt. Felségárulás és
katasztrófa előszelei érződtek a levegőben.
Mindezek ellenére a szíve és a lelke mélyén Simon de Montfort boldog volt, hogy hazatért.
Éhes szemével már messziről pásztázta Kenilwortht, s ahogy a gyalogútra ért, elégedetten
elmosolyodott, látván, hogy vízimadarak raktak fészket újonnan létesített taván. Izgatottsága,
201
melyet oly régóta fojtott vissza, hirtelen a felszínre tört. A várakozástól, hogy nemsokára
megérintheti a szeretett nőt, s láthatja az arcát, amikor megmondja neki a hírt, szárnyra kapott
a képzelete, és száguldani kezdett a vér az ereiben.
Eleanort kétségek gyötörték, vajon jó hírt fog-e hozni a férfi. Ahogy a március véget ért, s
beköszöntött az április, elfogyott a türelme és a hite. Mikor az áprilisból május lett, attól
kezdett el rettegni, hogy törvénytelen gyermeket fog szülni. Amikor minden reménye elszállt,
már csak azt kívánta, hogy Simon visszaérjen, mielőtt életet adna az újszülöttnek, de
hamarosan erről is lemondott.
Unatkozni persze nem unatkozott. Kenilworth magától nem működött. Eleanor parancsot
adott a tavaszi vetésre, aztán nekifogott, hogy átnézze az elszámolásokat. Nem volt könnyű
dolga. A pergamenek tartalmazták a földek nagyságát, az állatállományt, a terményeket és a
bevételeket. Felsorolták, milyen adók kerültek befizetésre, s melyekkel tartoznak még. Az
adósságok és a kiadások sora hosszúra nyúlt. Egy másik listán Kenilworth jobbágyait vették
jegyzékbe, a földeket, melyeket megműveltek, azt, hogy melyik napokon dolgoztak
Kenilworthnek, s mikor maguknak. Sorra vették a listán a béreket, az aratásokat és a hasznot.
Eleanor önkényesen lecsupaszította a földeket, bevetette és a kivágott fákat eladta, hogy
haszonra tegyen szert. Megnövelte az állatállományt, s ezzel adósságba verte magát. Három
nap alatt elintézett mindent. A fájdalomtól, mely minden éjjel rátört, szinte kétrét görnyedt.
Furcsa módon nem akkor támadt rá, amikor talpon volt és égett a munka a keze alatt, hanem
amikor feküdt és pihent.
Volt idő, amikor elátkozta és mindennek elmondta Simon de Montfort-t, és megesküdött,
hogy soha, de soha többé nem engedi az ágyába. Minden bajának és gyötrelmének ő volt az
okozója, s gondoskodni fog róla, hogy a férfi a jövőben ne juttassa ilyen helyzetbe.
Megtanulta a leckét. Bűnt követett el, s most vezekelnie kell.
Eleanor tudta, hogy nem hagyhatja el magát. Sajnos menni már alig tudott. Elhatározta,
hogy lóra ül, és úgy járja be a környező épületeket. Bette megtiltotta neki, hogy elhagyja a
Caesar-tornyot, de ő lehurrogta: - Mit gondolsz, ki vagy te,az anyám?
Mire az istállóhoz ért, hogy megparancsolja a lovásznak, nyergelje fel a lovát, már
felkészült az ellenállásra. Egy fiatal lovag lépett elő rémülten. - Nem tanácsolnám, hogy
lovagoljon, mylady.
- Miért nem? - kérdezte Eleanor tüskésen.
A grófnő állapota nyilvánvaló volt, bizonyára szükségtelen emlékeztetnie rá, gondolta a
lovag. - Leicester grófja...
Eleanor belefojtotta a szót. - A fene vigye el Leicester grófját!
Simon de Montfort ekkor leszállt a lováról, s három lépéssel a felesége mellett termett,
majd a karjába kapta.
Pfuj! Izzadság-, ló- és nyersbőrszagod van - tiltakozott az asszonya.
Te pedig bűzlesz a füsttől és a kénkőtől, vakmerő kis boszorkányom!
Tegyél le, te ronda óriás! Neked az a természetes, ha fitogtathatod az erődet. Úgy beszélsz,
mintha elvárnád, hogy mindig engedelmeskedjenek neked. A saját szavaidat fordítom ellened,
Simon de Montfort. Ha megpróbálsz uralkodni felettem, fejedelmi csatában lesz részed.
Felviszlek, hogy világra hozd a kölyködet - felelte Simon nyersen.
Eleanor ökölbe szorította a kezét, és püfölni kezdte a férfi mellkasát, de teste hirtelen
megfeszült a fájdalomtól, s szavai kiáltásba fulladtak. Simon rohanni kezdett. Kettessévei
vette a lépcsőket, s mikor felért a toronyba, Bette-ért kiáltott. Óvatosan lefektette feleségét az
ágyra, s az asszonyokra bízta.
Az elkövetkező tíz órát jórészt térden állva töltötte a kápolnában. - Édes Istenem, most,
hogy megkaptam mindent, amire vágytam, ne vedd el tőlem - imádkozott buzgón.
Eleanor ez idő alatt átélt minden érzelmet, amit egy nő csak ismert, a legmélyebb
kétségbeeséstől a hisztérián, a dühön, a beletörődésen át egészen a határtalan örömig.
202
 Mikor Simon bemehetett hozzá, Eleanor kimerülten feküdt újszülött fiával a mellén.
Mindketten olyan pirinyónak tűntek a hatalmas ágyban, hogy a férfi egészen megrendült.
Leült az asszony mellé, és megfogta a kezét. Aztán felemelte az ajkához, és áhítatosan
végigcsókolta minden ujját.
- Már nem tudtam tovább bent tartani - suttogta Eleanor. Simon torkában hatalmas
gombóc nőtt. Istenem, Eleanor azért küzdött a szülés ellen, mert azt hitte, a szégyen bélyege
tapad rá. - Eleanor, a pápai udvar a mi javunkra döntött - súgta gyengéden, s zekéjéből
előhúzott egy gyűrött pergament. - Ez a felmentés kimondja, hogy a házasság, amelyet veled
kötöttem, érvényes.
Hála Istennek és Szent Júdásnak! - zihálta. - A szívem mélyén tudtam, hogy az esküm nem
kötelez.
Megyek, kerítek egy írnokot, hogy készítsen másolatot Canterbury érsekének, s ezzel vége
- jelentette ki határozottan Simon. - Folytathatjuk az életünket.
Eleanor szeretetteljesen nézett le gyermekére. - Henriknek fogom hívni, mert a bátyám volt
az, aki ezt az egészet lehetővé tette.
Simon arca megrándult. Udvarolt ennek a nőnek minden esélytelensége ellenére, addig
vetette beléje magját, míg gyümölcsöt nem termett, megszerezte neki Kenilwortht, átszelte
Angliát, hogy kibékítse Cornwall hercegét és a bárókat, aranyat kunyerált, hogy Rómába
mehessen és megvesztegesse a pápát a felmentésért, de Eleanor csak a királynak hálálkodik.
- Kiváló nagyapja után fogjuk Henriknek nevezni. A következőt pedig Simonnak -
mondta mosolyogva.
Eleanor elrántotta a kezét. - Ó, te, gazember, már a következőről beszélsz, amikor még
ebből sem gyógyultam fel. Mostantól fogva, azt hiszem, külön hálószobám lesz, hogy
elkerüljem a közeledésedet!

Az elkövetkező hónap egyike volt legboldogabb időszakaiknak. Eleanor a legkevésbé sem

kerülte Simon közeledését. Olyan büszke lett ismételten visszanyert karcsúságára, hogy
minden adandó alkalommal illegette magát a férfi előtt.
Bette már nem csellengett körülötte. Helyette figyelmét az újszülöttre fordította. Eleanor
kiválasztott két fiatal testvérpárt, Emmát és Kate-et, hogy segítsenek Bette-nek a
gyermekszobában, s így ő szabadon kezébe vehette Kenilworth irányítását, és változtatásokat
eszközölhetett. A konyhában kezdte, azzal, hogy megrendelt 350 csillogó rézedényt. A
konyha, melynek magas mennyezete a meleg, a szagok és a füst csökkentésére szolgált, igazi
látnivalóvá vált. Eleanor felfedezett egy nagyszerű, ökörtetemeket ábrázoló festményt, s
kiakasztotta a nyugati falra.
A Wiltshire-ből érkező bor határozottan vasízű volt, s eldöntötte, hogy ez így nem mehet
tovább. Helyette drága bort hozatott külföldről. Továbbá tyúkokat Buckinghamból, angolnát
Bristolból, heringet Yarmouthból. Napról napra nőtt az elfogyasztott ételmennyiség, ahogy
Kenilworth egyre népesedett. Eleanor tiszttartó helyett tiszttartónőt nevezett ki, hogy
lajstromba vetesse a konyhai felszereléseket és költségeket, s minden hónapban átnézte vele
az elszámolást. Szeme sem rebbent, hogy több mint háromezer darab tojás fogy egy héten,
ahogy a gallononként félpennys sörből száznyolcvannyolc gallon, a gascogne-i borból pedig
nyolcvan tömlő.
Kereskedők, Ferenc-rendi barátok, tudósok, művészek, zsoldosok özönlöttek
Kenilworthbe. Eleanor hozzálátott, hogy könyvtárat gyűjtsön Arisztotelész, Ptolemaiosz,
Aquinói Szent Tamás és Roger Bacon műveiből.
Valahányszor Simon észrevette, hogy valami megváltozott, vagy valami új érkezett
Kenilworthbe, s megkérdezett valakit, mindig ugyanazt a választ kapta. - Pembroke grófnője
rendelte. - A fogát csikorgatta, és kijavította őket. -Leicester grófnője.

203
 Amikor Simon de Montfort egyik nap üresen találta a páncéltermet és az őrszobákat,
közölték vele, hogy a kedd vásári nap. A grófné vezette be, és virágzik. Az utolsó csepp a
pohárban az volt, amikor Simon törvényszéket ült. Mikor meglátta, hogy Eleanor megérkezik
egy feltűnő zöld és aranyszínű ruhában, melyet fekete, átszőtt szíriai selyem szegélyez, kissé
felvonta a szemöldökét. Hitvese egész idő alatt csendben ült, míg az utolsó ügyre sor nem
került. Banbury serfőző-je meghalt, s két jelentkező is akadt a helyére. Az egyik a szeszgyáros
fivére volt, akit Simon elfogadhatónak tartott, mivel a serfőzőnek nem született fiúgyermeke,
aki átvehette volna tőle a mesterséget, a másik jelölt viszont az özvegye volt. Simon
meghallgatta őket, s a fivér javára döntött, arra apellálva, hogy a serfőzés nem asszonynak
való munka.
Eleanor kihívóan előrelépett. - Nem úgy van az, gróf uram! Ez az asszony mindent tud,
amit a serfőzésről tudni kell. Évek óta segített a férjének, s tulajdonképpen ő csinált mindent,
amíg néhai férje betegeskedett. A fivére azonban egész életében gazdálkodott. Ugye nem
elfogult a női nemmel szemben, mylord? Az én megítélésem szerint, serfő-zőnőre van
szükségünk Banburyben.
Simon dühbe gurult. Miért nem kettesben beszéli meg vele Eleanor ezt a dolgot? Miért kell
megkérdőjeleznie a döntését az ő udvarában? Már éppen azon volt, hogy helytelen ítéletet
hozzon, pusztán hogy móresre tanítsa a feleségét, de aztán igazságérzete győzedelmeskedett.
A józan ész azt diktálta, hogy az asszonyt nevezze ki, hiszen rendelkezett a szükséges
gyakorlattal.
Simon de Montfort fél óra múlva felesége keresésére indult, s tájékoztatták, hogy a grófné
a konyhában van.
Mintha ma az egész háznép csak asszonyokból állt volna. A gróf szüntelenül szakácsnőkbe,
péknékbe, mosó-nőkbe, cselédekbe és tiszttartónőkbe botlott. Belépett a konyhába, egy
pillantást vetett az új rézedények pazar kiállítására, és megkérdezte: - Ki az ördög rendelte
ezeket?
A konyhafőnök, egy piros arcú falusi asszony, aki tökéletesen tisztában volt fontosságával
a társadalmi ranglétrán, rámosolygott. - Pembroke grófnője, mylord.
Simon úgy belerúgott egy székbe, hogy az átrepült a szobán, egy rézüstöt görgetve a
csaposlegény után. - Az istenit neki! - mennydörögte. - Egyszer s mindenkorra ő Leicester
grófnője. Ha legközelebb valaki Pembroke grófnőjének titulálja, belefojtom abba az átkozott
tóba! - Reményvesztetten nézett körbe az asszonyok seregén. - Mindenhol tojók, sehol egy
kakas... az én ízlésemnek túl sok nő van ebben az udvarban! - Simon Eleanor felé lépett, aki
csípőre tett kézzel toppant elébe.
Simon hangja ellentmondást nem tűrően visszhangzott a magas boltozatról. Karjával a
rézedények garmadájára mutatott. - Mennyibe fog ez kerülni nekem?
Nem tudom, és nem is érdekel - felelte Eleanor, és pimaszul hátravetette fekete tincseit.
Egyszerűen megrendeled, amihez kedved szottyan, anélkül hogy belegondolnál, mennyibe
kerül? - hitetlen-kedett Simon.
Csak nem azt várod tőlem, hogy a fogamhoz verjem a garast, mint egy halaskofa? -
kérdezte Eleanor gőgö-sen.
Bocsásson meg, hercegnő- felelte gúnyosan a férfi. -Azt hittem, ön Kenilworth várúrnője.
Talán koronát kellene viselnie és a csaposfiúval maga után vitetni az uszályát, hogy
emlékeztessen bennünket, kicsoda.

Simon megjegyzése célba talált. - Én vagyok a várúrnő. Hordd el magad a konyhámból!

Én sem avatkozom bele a te dolgaidba.
Simon az asztalra csapott, s a személyzet elmenekült. -Nem avatkozol bele? Hát akkor az
mi volt, amikor törvényt ültem ma reggel?
204
 Észrevétlen maradtam a terem hátsó részében.
Észrevétlen? Abban a ruhában?
Nem értem, miért vagy dühös - csattant fel Eleanor.
- Soha nem tudja, ha rosszban sántikál, asszonyom. Ma reggel, mielőtt beleavatkoztál a
bíráskodásomba, és megpróbáltál helyettem dönteni, a teremben mindenki a te arcodat
bámulta, hogy kiderítse, bölcsnek vagy ostobának tartod-e az ítéleteimet. Ezt a serfőzős
dolgot annyiban hagytam, de a jövőben nem tűröm, hogy közbeavatkozz.
A férfi hangja elárulta, hogy Eleanor túl messzire ment, de az asszony meggondolatlanul
még tovább feszítette a húrt. - Megkérdezhetem, miért mondtad le a gascogne-i
borrendelésemet?
Simon úgy gondolta, a válasz erre a nevetséges költekezésre nyilvánvaló. Izmos karjával
megragadta hitvese derekát, és félreállította az útból. Aztán kiviharzott a konyhából, s még a
levegő is beleremegett, amikor bevágta maga mögött az ajtót.

205
 36.

Simon kerülte Eleanort a nap további részében, s csak a kompletórium után ment fel a
Caesar-toronyba. Általában ez volt az az időszak, amit a gyermeküknek szenteltek. Mind a
hárman elhemperedtek a hatalmas ágyon, nevetgéltek és játszadoztak, aztán Eleanor
megetette a kicsit. Simon elnézte, hogy önti el hitvese arcát a szeretet, s Eleanor tudta, hogy
férje éhesebb, mint a fia.
Ezen az estén azonban Eleanor nem várta a hálószobában a férfit. Simon nem volt abban a
hangulatban, hogy elviselje ezt az asszonyi viselkedést, s elindult, hogy megkeresse. A
gyermekszoba túlsó végéről nyílt egy helyiség, amelyet Eleanor a sajátjának könyvelt el.
Apró, kecses székekkel és asztalokkal rendezte be, ezek nem bírták volna el egy férfi súlyát.
Az ágy keskeny volt, ketten nem fértek el rajta.
Eleanor a kicsiny asztalnál ült, s valamit írogatott. Az arany és zöld ruha helyett most egy
halvány levendulaszínű, finom szövésű hálóköntöst viselt. Gyönyörű fekete haját addig
kefélte, amíg sötét felhőként nem lebegett a vállán.
Simon szája kiszáradt, mikor meglátta. Dühe azonnal elpárolgott, s égő vágy lépett a
helyére. Fekete, megigéző tekintete égetett. - Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed
megy a hegyhez.
Eleanor kihívóan körbenyalta ajkát. - írnom kell az újságba.
Várok - mondta kérlelhetetlenül a férfi, s leereszkedett az egyik kecses székbe. Hatalmas
reccsenés hallatszott, a szék leszakadt és szilánkokra tört.
Fajankó, esküszöm, ha a csődörödet hoznád be ide, az is kevesebb kárt okozna. - Eleanor
felállt az asztaltól, s hagyta, hogy a férfi akadálytalan pillantást vethessen testére az áttetsző
anyagon át.
Igazad van - ismerte el Simon az asszony idomaiban gyönyörködve, s alig tudta kordában
tartani sóvárgását. Mivel más választása nem volt, az ágyra ült.
Eleanort mérhetetlen öröm járta át. Élvezte szépségének hatalmát a férfi fölött. Simon
megmutatta neki szenvedélye rejtett mélységeit, ő pedig addig akarta kínozni, amíg a férfi el
nem veszi azt, amire oly nagyon vágyik. A szülés óta már nem kellett félni a fájdalmas
együttléttől. Természetesen még mindig nagyon szorosan illeszkedtek egymáshoz Simon
méretei miatt, de most úgy illettek egymásba, mint kard a saját hüvelyébe. Már nem volt
szükség rá, hogy Simon órákig becézgesse kedvesét. Eleanor azonnal izgalomba jött,
valahányszor észrevette, milyen mohó pillantásokat küld a férfi a mellére vagy az ajkára.
Néha már attól félt, hogy vágya még a Simonét is felülmúlja, hiszen férje épphogy csak
elhagyta a várat, ő máris epekedett, hogy láthassa, hogy érezze az illatát, hogy megízlelje.
Gyakran már attól elfogta a vágy, hogy megérintette Simon egyik ruhadarabját vagy egy
olyan tárgyat, amelyet a férfi csodálatos kezében tartott, s álmodozni kezdett róla, mit fog
majd vele csinálni kedvese éjjel a Caesar-torony édes magányában. Szíve gyorsabban kezdett
verni, mikor elképzelte, ahogy a férfi ajka vagy az ujjai testének titkos, intim zugait kutatják, s
halkan felnyögött. Selyem alsóneműje ágaskodó mellbimbójához dörzsölődött, s szeretett
volna felsikoltani. Este már nem mert bort inni, nehogy annyira eluralkodjon rajta a vágy,
hogy letépje magáról a ruhát, és lábát hívogatóan, megadva széttárja. Dacosan felvetette az
állát. - Nem tudom, mire vársz.
Türelmesen várok, hogy ágyba vigyelek.
Nem vagyok álmos.
206
 Nem aludni akarok, hanem szerelmeskedni. Garantálom, hogy álmos leszel, mire végzek.
Ha azt hiszed, ma is megengedem, hogy a magadévá tégy, nagyon tévedsz, francia.
A feleségem vagy, és az ágyba viszlek, most! - Eleanor egy kicsit túl közel merészkedett, s
a férfi hatalmas karja kinyúlt, hogy elkapja.
Eleanor szíve a torkában dobogott. - Nem hagyom magam! - fogadkozott szenvedélyesen.
- Helyes. Ha durván akarod, ajánlok figyelmedbe egy franciát. - Simon letépte róla a
leheletfinom ruhát, s kezét a lába közébe mártotta. Ujjával érezte, hogy Eleanor forró, nedves,
sikamlós az iránta való vágytól. Asszonya küzdött ellene, de csak hogy örömét lelje abban,
hogyan töri meg a férfi az ellenállását. Simon de Montfort hamarosan maga alá teperte, fogva
tartotta, úgy, ahogy Eleanor szerette. Eleanor legszívesebben felkiáltott volna izgatottságában,
s már alig várta, hogy Simon betöltse.
A törékeny ágy hirtelen leszakadt alattuk, s Eleanor türelmetlenül felkiáltott. - Te vadállat!
Simon rá se hederített a balesetre. Édes mindegy volt neki, mi van alatta, csak felesége
fölött heverhessen, s tudta, ő az egyetlen, aki kielégítheti azt, amit egyedül ő volt képes
felszítani. Úgy döntött, most a földön rohamozza meg Eleanort. Aztán kezdik az egészet
elölről az ő hálószobájában, ahol a lánynak mostantól fogva lennie kell. Az ő ágyában lesz
Eleanornak a helye, s mától fogva ott is tartja, ahol a helye van.
E naptól fogva Eleanor ingerelte és csábította, dacolt vele és visszautasította, semmibe
vette a tekintélyét és megtagadta a parancsait, de Simon tudta, hogy szobájuk zárt ajtaja
mögött minden éjjel azt adja neki, amire Eleanor vágyik. Megtiltotta felesége cselédjeinek,
hogy este hat óra után a Caesar-toronyba lépjenek. Minden este tüzet rakott a kandallóban,
hogy hitvese meztelenül sétálhasson előtte, s néha sárkányvért adott neki, csak hogy élvezettel
nézhesse, hogyan veszti el az önuralmát.
Mindig elámult rajta, hogyan rejtőzhet ilyen vad szenvedély egy ilyen törékeny, kecses,
fiatal testben. Soha semmi kétség nem fért hozzá, hogy ki tudja elégíteni; s ami a csodálatos
volt együttléteikben, hogy Eleanor is tökéletesen kielégítette őt, mégis mindig többet akart.
Magába akarta fogadni, testestül-lelkestül, de egy parányi részt mindig elzárt előle. Eleanor
volt az ő asszonya, aki saját maga hozta meg döntéseit, függetlenül attól, hányszor utasította
rendre, hol a helye, és Simon tudta, hogy elemésztő és magával ragadó szerelmet soha nem
tudna érezni negédeskedő fehérnép iránt, s hálát adott Eleanorért az égnek.
Kenilworth olyan volt, mint egy forgó kerékagy. Szakadatlanul jöttek-mentek az utazók,
hozták a híreket a külvilágból. Megtudták, hogy a király feloszlatta a tanácsot, s újat hívott
össze kizárólag a királynő rokonaiból, akiket viszont Winchester püspöke irányított.
A királynő végre másállapotba került. Henrik úgy döntött, Anglia és a bárók borsos árat
fognak fizetni ezért az örökösért, akit kicsikartak tőle. Felröppent a hír, hogy a király adót
készül kivetni a bárók vagyonának egyharmadára. Új tanácsa máris rábólintott az óriási
mértékű teherre, de Anglia néptanácsa a Parlament összehívását követelte. A bárók titokban
fegyverkezni kezdtek.
Simon de Montfort meg akarta védeni Henriket a pusztulástól, ami felé hamis tanácsadói
sodorták. Mikor megérkezett Londonba, elámult, milyen dühös az utca népe. Nyíltan
becsmérelték és szapulták a királynőt, aki a csőcselék haragjától tartva ki sem merte tenni a
lábát az udvarból. A királyi háznép számára az egyetlen biztonságos közlekedési útvonal a
Temze maradt. A tömeg már a zsidók ellen is zúgolódott, mert ők finanszírozták az olthatatlan
pénzsó-várságban szenvedő Henrik kiadásait, melyeket végül majd az országnak kell
megfizetnie kamatostul.
Henrik örömmel fogadta Simont, a királynő bácsikái, a Savoyaiak és Henrik féltestvérei,
akik házassága révén visszás módon most az ő féltestvéreivé is váltak, gyűlölettel.

207
 A királynő pöffeszkedve kérkedett régen várt terhességével, s olyan ruhákban járt, melyek
hangsúlyozták gömbölyödő alakját. Minden társalgás témája a trón várományosa volt, s a
királynő úgy viselkedett, mintha ő lenne az első asszony, aki gyermeket hoz a világra.
Simon de Montfort önkéntelenül is összehasonlította fontoskodását azzal, milyen volt
szeretett hitvese várandósán. Szegény Eleanor ameddig csak tudta, félve titkolta terhességét,
bő, elálló ruhákban járt, hogy leplezze a kíváncsi tekintetek elől állapotát. Simont egyre
növekvő harag kerítette hatalmába, mikor visszaemlékezett rá; Eleanor úgy szülte meg a
gyermekét, hogy nem is tudta, törvényes-e a házassága vagy sem.
Különös élvezetet nyújtott Simonnak, hogy az egyik este letörölhette az önelégült
kifejezést az uralkodónő arcáról. A királynő épp kijelentette az egybegyűlt udvarnépnek, hogy
az ő gyermeke lesz az új Plantagenet generáció első tagja, János király első unokája, s a jeles
II. Henrik dédunokája. - Felséged téved - mondta nyájasan Simon. - Azt hiszem, Richárd és
Isabella jól titkolták, de hozzájuk bármelyik nap megérkezhet a gólya. Az ön gyermeke június
előtt nem születik meg, ha nem tévedek.
A királynő tőle szokatlan módon bíborvörössé vált, és kis híján megállt a szívverése.
Annyira el volt telve magával, hogy nem is tudta, sógornője gyermeket vár. Metsző hangon,
hogy mindenki hallhassa, megszólalt: - És ön, sir? Önt mikor ajándékozza meg a kis apáca
egy örökössel?
- Már megtette, felség. Mire ön és Henrik apa és anya lesznek, az én hitvesem már egy
újabb fiút fog hordani a szíve alatt.
A királynő ebben a pillanatban döntötte el, hogy csatlakozik Simon de Montfort
ellenségeihez, és segít beoltani Henriket a férfi ellen.
Nem volt könnyű Henrikkel kettesben maradni, de Simonnak végül sikerült egy napot a
királlyal töltenie, miközben az uralkodó sorra megmutogatta neki Tower és Windsor új
épületeit. Simon tudta, milyen szenvedélyesen rajong a király az építészetért, s hagyta, hogy
Henrik kimerítse a témát, mielőtt belevágott volna a sokkal fontosabb dolgokba. - Felség, a
bárók soha nem fognak beleegyezni, hogy kifizessék azt az adót, melyet felséged épp kiróni
készül. Az új tanács rossz útra tereli önt. Azt hiszem, kétségbeejtő helyzetbe sodorják.
Henrik hevesen tiltakozott. - A régi tanács megkötötte a kezemet, betömte a számat és
megkopasztott. Már régóta szeretném kedvemet lelni abban, hogy személyesen
kormányozhatok.
Simonnak az a gyanúja támadt, hogy Henriket még soha nem vezették ennyire az orránál
fogva. A Királynő Emberei arra buzdították, hogy egyre több pénzt követeljen. -Felség, a
bárók titokban fegyverkezni kezdtek. Ha háború tör ki, felséged támogatók nélkül marad. Ha
visszaállítaná Hubert de Burgh hatalmát, azonnal megnyerné magának az Öt Kikötő embereit.
Ez ragyogó ötlet, Simon. Jöjjön vissza Windsorba, olyan tanácsadókra van szükségem,
mint maga.
Felség, ha egyben akarja tartani ezt a hatalmas országot, nem kell mást tennie, mint
betartani a Magna Charta rendelkezéseit. A magas rangú hivatalokat csak angolok tölthetik be.
Emlékezzék, milyen simán ment minden, amikor Hubert de Burgh volt az ítélőbíró és William
Marshal a katonaság parancsnoka.
Henrik komoran bólintott, megrohanták az emlékek. Simon sóhajtott. A királyt nagyon
könnyen lehetett befolyásolni; kisfiú volt egy férfi testében. A bajt csak az jelentette, hogy
abban a pillanatban, midőn William Valence vagy Winchester püspöke valami bogarat ültetett
a fülébe, Henrik véleménye pálforduláson esett át.
- Adjon királyi kegyelmet Hubertnek. Nevezze ki William Marshal fivérét, Richárdot
Anglia tábornagyának. Ha örökös pénzszűkében van, akkor a kincstárnoka nem jól végzi a
munkáját. Állítólag alázatos pap, de tudom, hogy legalább háromszáz egyházi hivatalt tart a
kezében, és tizenötezer márkát vesz ki évente az ön zsebéből a sajátjába.
- Valóban? - kérdezte elhűlve Henrik.
208
 A király korlátoltsága láttán Simon csak nehezen tudta megőrizni hidegvérét. - Felséged
mit gondol, mégis miért lázonganak a bárók? Őket meg akarja adóztatni, de a kapzsi papokat,
akik kifosztják Angliát, nem.
Henrik feszülten figyelt. - Megtárgyalom a dolgot Winchester püspökével. Azt mondja,
tizenötezret évente?
Simon észrevétlenül a fogát csikorgatta. Henriket csak az összeg érdekelte, de azt nem
fogta fel, hogy Winchester püspöke rosszabb együttvéve az összes többinél. Simon ebben a
pillanatban döbbent rá, hogy a király a püspök szolgájává süllyedt.
Leicester grófja visszalovagolt Kenilworthbe két tucat lovag és harcos kíséretében, akik
közül néhányan tulajdonképpen a király saját walesi gárdistái voltak. Nem toborozta őket,
valójában megpróbálta kedvüket szegni, hisz nem nagyon engedhetett meg magának több
katonát, de csak egy ágyat kértek a lovagi szálláson, és helyet Kenilworth asztalánál.
A visszafelé úton az idő tikkasztóvá és fülledtté vált. Sötétedéskor elheveredtek egy réten,
s órákon át gyönyörködtek az égen átcikázó villámokban. A tiszta levegőben nem hallatszott
mennydörgés, s másnap még nagyobb hőség uralkodott. Mire megpillantották Kenilworth
lőrésekkel ellátott tornyait, Simon semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy levesse
izzadt ruháit és meglátogassa a fürdőházat.
Mikor azonban megtudta, hogy a felesége csónakázni indult a tóra, hogy élvezze a délutáni
szellőt, meggondolta magát. Kutatva nézett le a Caesar-toronyból, hogy kikémlelje Eleanor
pontos helyét, s elhatározta, odaúszik a csónakhoz, és megpróbálja meglepni hitvesét. Eleanor
párnákkal bélelte ki a ladikot, s hanyatt fekve szendergett a nyári délutánban. Hogy ne legyen
melege, csak egy fehér vászontunikát vett fel, alatta pedig meztelen volt.
A tó szélén szomorúfüzek alatt siklott a kis csónak, Eleanor belemártotta ujjait a vízbe,
miközben álmosan lehunyta a szemét. A parton Simon levetkőzött, s belevetette magát a hűs
vízbe. Nesztelenül arra a helyre úszott, ahol a szomorúfűz lehajolt, hogy megcsókolja a vizet.
Mikor a ladik közelébe ért, csendben taposni kezdte a vizet, s odabújt, ahol
Eleanor nem láthatta meg. Finoman megcsípte az asszony ujjait a felszín alatt.
- Ó! - kiáltott fel ijedten az asszony, és kirántotta a kezét, attól tartva, hogy egy hal
harapta meg. Körülnézett, de mikor látta, hogy sehol sem fodrozódik a víz, visszafeküdt, és
behunyta a szemét. Simon fogott egy hosszú nádszálat, és megcsiklandozta az orrát. Eleanor
elhessegette az állítólagos bogarat egy kedves „te piszok" kíséretében.
Simon lankadatlanul játékos kedvében azonnal előbukkant, hogy most az állát birizgálja
meg. - A keservit! - mormolta a lány, s felült, hogy harcba szálljon a szemtelen
teremtménnyel. Simon rátámaszkodott a csónak oldalára, és nevetve felhúzódzkodott.
Ó, te bitang! - kiáltotta Eleanor. - Azt hittem, óriás vízisikló vagy.
Még az is lehetek - nevetett Simon fülig érő szájjal. -Ki tudja, mi rejtőzik a kenilworthi
tóban?
Eleanor szembogara kitágult, ahogy végignézett a férfin, akinek bőre csillogott a víztől, s
karján a sárkányok életre keltek, mikor megfeszültek izmai. Simon bemászott a csónakba, s
Eleanor ismét sikoltozni kezdett. - Istenem, anyaszült meztelen vagy!
így születtem - ugratta Eleanort a férje, majd felállt s szétvetette lábát, hogy egyensúlyban
tartsa a ladikot.
Simon, ne billegtesd a csónakot! Nem elég nagy egy akkora víziszörnynek, mint te.
A férfi megrázta hosszú, fekete sörényét, melyből vízpermet záporozott a lányra.
- Simon! Csurom víz leszek!
- Micsoda hűhó egypár csepp miatt. Gyere játszani! Vesd le a ruhád, és menjünk úszni!
Eleanor felháborodást mímelt. - Nem veszem le a ruhámat. Valaki megláthat a kastélyból.
Túl messze vagyunk. Ne légy gyáva! - ingerelte Simon.
Nem, nem úszom valami jól. Csak nézlek - ajánlotta, hogy távol tartsa a férfit magától.
Simon egyik lábáról a másikra állt, s a csónak vészesen himbálózni kezdett.
209
 - Simon! - kiabált Eleanor. - Felborulunk!
A férfi abbahagyta a ringatózást. - Nos, ha a vízben nem akarsz, majd játszunk a
csónakban. - Boszorkányosan elvigyorodott, s elterült a lány mellett.
Simon! - A férfi szája azonban éhesen az övére tapadt, s belefojtott minden további
tiltakozást, miközben felemelte a fehér vászontunika szélét, hogy végigsimítson kedvese
csupasz combján. - Eleanor de Montfort, te is meztelen vagy! Nem csoda, ha nem akartad,
hogy leleplezzem illetlen titkodat. - A férfi keze barangolni indult a testén, majd ujjaival a
selymes fürtök közé túrt.
Melegem van - ellenkezett Eleanor nem nagy meggy őződéssel.
Tudom - nevetett Simon. - Pont így szeretlek. - Levette róla a vászonruhát, s Eleanor alig
tiltakozott ellene. Felizgatta őt a nap illata a férfi tiszta, sötét bőrén, suttogó szavai pedig
érzékien csábították. - Tudod, hogy vannak olyan egzotikus helyek a világon, ahol
napbarnított nők meztelenül sétálnak a napon? Az angol tengerészek majd megőrülnek, s
egyik virágot a másik után ízlelik meg, ahogy méhek isznak a nektárból. - Tekintete a lány
testén kalandozott. -Egyetlen napbarnított nőnek sincs ilyen vékony bokája, karcsú lába és
puha, édes combja. - Eleanor a torkán érezte a férfi meleg leheletét. Borzongás futott végig a
hátán. - Sok országban jártam, s gyakran kóstoltam ottani asszonyok ízét, de soha nem
találkoztam olyan szépséggel, mint te vagy. Örökké előttem van az arcod, ébren és álmomban.
Úgy epekedem érted, Kathe, hogyha a közeledben vagyok, megfeledkezem a külvilágról,
sóvárgok a legkisebb érintésed, a legapróbb szemvillanásod után. Mikor elválok tőled, ott
kísértesz álmaimban, s üresen, reszketve ébredek a legmélyebb alvásból. Bár az a hír járja
rólam, hogy mindenkinél erősebb vagyok, egyetlen csókodtól elgyengülök és esze-met
vesztem. Csak érted élek és lélegzem, te vagy számomra a föld, a nap. Másik világ nem kell
nekem, csak te.
Eleanor tekintete ellágyult és csillogóvá vált, s a torkában lévő szorítás felért azzal, amit a
mellében és a gyomrában érzett. Ez a férfi csupa meglepetés. Ismerte az erejét, a
szenvedélyét, de mostanáig fogalma sem volt róla, hogy költői lélek. Vonzereje varázslatos
hálót szőtt köréje, s zihálni és vonaglani kezdett csapongó keze alatt. A férfi ajka eljátszott
fülkagylójával, s Eleanornak lúdbőrössé vált napmelengette combja. Elfelejtette, hogy a
szabadban fekszenek, elfelejtette, hogy a tavon lebegnek, elfelejtette, hogy az ágyuk egy
csónak, a matracuk puha párna. Csupasz lábuk egymásba fonódott, fekete hajuk vadul
repkedett körülöttük, ahogy hempergőztek, míg Simon maga alá nem gyűrte asszonyát.
- Most elkaptalak, vízitündér. Szeretsz, míg eszemet nem vesztem? Elmerülhetek
szemed mélykék tengerében? Olyan vagyok, mint egy pillangó, mely újra és újra visszaszáll a
lángodhoz, míg el nem pusztul.
Eleanor igyekezett leplezni mosolyát. - Az, pillangó! Inkább egy üzekedő szarvas, ami
ledöntött, hogy kedvét lelje bennem. Vagy még jobban hasonlítasz egy ágaskodó cső-dörre,
mely nem nyugszik addig, amíg meg nem hág, amíg meg nem adom magam neki, amíg
párzani vágyó reszkető nősténnyé nem válok.
- Nem, szerelmem, csak egy férfi vagyok férfivággyal, és az irántad érzett kitartó, mély
szerelemmel. - Erősen, elemésztően megcsókolta a lányt, nyelve elmerült Eleanor szájában, s
úgy ízlelte, mint akit kiéheztettek.
Eleanor ereiben a tűz olvadt aranyként csordogált, mint égő folyó, mely asszonyiságának
centruma felé rohan. -Sim, tégy a magadévá, tégy a magadévá most! - zihálta a férfi ajkába.
Nem vették észre, hogy villámlik és mennydörög. Szenvedélyük vihara süketté és vakká tette
őket. Testük annyira felforrósodott, hogy Simon úgy érezte, lángra lobban, miközben az
asszonyában mozog. Tűzkardja belecsusszant szerelmese olvatag hüvelyébe, aztán rekedten
felkiáltott a vihar isteneinek. Eggyé vált testük izzott, parázslott, heves szenvedélyük csaknem
elégette őket. Eleanor olyan érzéki beteljesülést ért el, hogy kis híján elvesztette az

210
eszméletét. Simon a lány hajába temette az arcát, s beszívta illatát az egyszerre megélt eget
rengető pillanatban.
Szinte ugyanakkor tértek vissza a való világba. Hatalmas, hideg esőcseppek hullottak rájuk
az égből, s mikor egymásra néztek, mindkettőjükből kibuggyant a nevetés. Eleanor rádöbbent,
hogy testük még mindig egymásba kapcsolódik. Simon minden egyes nevető rohamától
férfiassága finoman a bensejéhez dörzsölődött, ő pedig ívbe feszítette testét, s addig mozgatta
csípőjét, míg a férfi félig lankadt vágya szinte azonnal teljes nagyságára és keménységére
nem nőtt és telítődött. Lábával átkulcsolta férje derekát, hogy kincsét magában tartsa,
miközben egyre hangosab-ban nevettek, képtelenek lévén megfékezni jókedvüket és a nyers
szexualitást, melyet egymásban ébresztettek. A csónak vadul hánykolódni kezdett, mintha
átragadt volna rá zabolátlan, felszabadult vidámságuk, s csatlakozott volna hozzájuk viharos
szerelmi játékukban. Eleanoron annyira elhatalmasodott a vágy, hogy egyszerre kacagott és
kiabált, s az esőcseppek könnyeivel keveredtek. Simonban tombolt a szenvedély, s végül
minden gyengédség elszállt belőle, durva mohóság váltotta fel a helyét. Mozdulatai olyan
erőteljessé váltak, hogy a kis csónak elunta a dolgot és a vízbe fordította a szerelmeskedő párt.
Ez elegendő volt ahhoz, hogy ideiglenesen lehűtse hevességüket. Eleanor prüszkölve
bukkant fel, Simon utánakapott, hogy segítsen neki, hisz emlékezett rá, hitvese bevallotta;
csak gyengén tud úszni. Eleanor csak akkor mert megszólalni, mikor a férfi erős karja már
megtartotta őt, és biztonságban érezhette magát Simon izmos testébe kapaszkodva: - Te
gazember, szándékosan csináltad - vádaskodott.
Én? - tettette magát Simon, s képtelen volt leplezni kuncogását, miközben a selyempárnák
ott himbálóztak körülöttük a vízen. - A te csinos feneked körözésének köszönhetjük, hogy
beleestünk a tóba.
Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Eleanor, és meghúzta a férfi nedves, fekete haját. - Aki
198 centiméter magas, annak beszállnia sem lenne szabad egy ilyen kis csónakba, mint az
enyém.
Simon azzal fenyegetőzött, hogy a víz alá nyomja megint, Eleanor pedig rémülten
felsikoltott. - Az egyetlen módja, hogy eldöntsük, kinek a hibájából történt a dolog, ha
megkérdezzük a kastélybelieket... valaki biztos figyelt bennünket - csipkelődött Simon.
Te csirkefogó! - hebegett Eleanor, és akaratlanul elpirult. - Simon, a ruhám! - kiáltott fel
hirtelen. - Jaj nem! Elmerült. Meztelen vagyok! Itt kell maradnom, amíg besötétedik, amíg
mindenki lefekszik.
Kedvesem, be akarom fejezni a szobánkban, amit a csónakban elkezdtünk, s nem vagyok
abban a hangulat-ban, hogy pár percnél többet várjak - közölte vele Simon. Már gázolni is
kezdett a vízben a gyalogút felé, mely a felhúzható hídhoz vezetett, a karjában cipelve a
rúgkapáló, hadakozó Eleanort. - Nincs semmi baj, szívem. Én is meztelen vagyok. A
bámészkodók fele engem fog nézni -heccelte könyörtelenül.
- Simon, állj meg, belehalok a szégyenbe.
- Mi ebben a szégyen? Házasok vagyunk, nem? Papírunk van attól az átkozott pápától,
mely kihirdeti az egész világnak, hogy törvényesen szerelmeskedhetünk!
Mire Simon letette a partra, a pír már egészen a melléig elöntötte Eleanort. A férfi gonosz
mosollyal az ajkán lehajolt korábban levetett ruháiért. Ráadta az ingét a hitvesére, belebújt a
nadrágjába, aztán kézen fogta Eleanort, és szó szerint húzni kezdte a hídon át a csapórácshoz.
- Csupasz a lábam - suttogta mérgesen Eleanor.
- Felveheted a nadrágot, én meg az inget - ajánlotta a férfi vigyorogva.
- Simon!
- Jaj, ne kényeskedj már annyit! Eltakarja a cicidet és a csinos popsidat, az őrök
legnagyobb szomorúságára.
Eleanor halálra váltan pillantott fel, de Kenilworth emberei mintha mind a távolba
meredtek volna faarccal. Simon megkönyörült rajta, s a Caesar-torony körül kígyózó külső
211
lépcsőhöz vezette Eleanort, nem pedig a kastélyon keresztül. Eleanor megkönnyebbülten
sóhajtott fel, amikor már a fele utat megtették, s alig találkoztak ámuló arcokkal. Hátrafordult
a válla felett. - Te tényleg vadember vagy. Visszajöttél az udvarból úgy, hogy még ajándékot
sem hoztál... csak ezt a mocskos inget kaptam - mondta megvetően nedves tincseit dobálva.
Simon kinyújtotta karját, és letépte róla az inget. - Ha olyan sértő a számodra,
visszaveszem - mondta, s gonoszul felkacagott.
Eleanor sikított, és csak úgy repült felfelé a lépcsőn, de mielőtt még elérhette volna
hálószobájuk rejtekét, hallotta, hogy Simon szemléletes előadásban szétkürtöli, pontosan
milyen ajándékot is fog adni neki.

212
 37.

Megérkezett Kenilworthbe a szenzációs hír, hogy az Úrnak 1239- évében június 20-án III.
Henriknek és Eleanor királynőnek fiúgyermeke és örököse született. Edwardnak nevezték el, s
a keresztelőt és a királynő templomi avatását teljes pompával és ceremóniával készültek
megünnepelni.
Remélték, hogy London népe félreteszi gyűlölködését és előítéleteit a királyi udvarral
szemben, most, hogy királyi herceg született angol földön. A londoniak híresek voltak szeszé-
lyességükről. Semmi sem mulattatta úgy a csőcseléket, mint egy ünnepség, ahol mindig
adódott alkalom az ivásra, evésre, vigalomra, költekezésre és az élvezetek túlzott hajszolására.
S közben talán még uralkodóik hibáit is megbocsátják.
Henrik önteltsége együtt nőtt a provánsziakéval és a Savoyaiakéval. A király személyesen
nézte meg az újszülöttnek szánt ajándékokat, melyeket a rokonok sorban hoztak az ország
különböző részéből. Ha alantasnak tartotta, nem fogadta el, hanem visszaadta tulajdonosának,
s valami drágábbat és fényűzőbbet kért helyette. Még az udvari bohóc is azt mondta: - Az Úr
adta ezt a gyermeket, de a király kiárusítja nekünk!

A kis hercegnek Simon de Montfort egy pár miniatűr tenyészlovat vett Coventryben.
Ezelőtt még soha nem látott tenyészetet, s tudta, hogy Henriknek szenvedélye az állatok
mutogatása állatkertjében. Anélkül hogy értekezett volna férjével, Eleanor megrendelt egy
gondosan kidolgozott ezüst keresztelőkelyhet, melyet kedvenc kék zafírjaival díszíttetett.
Mivel Henriknek minden tetszett, ami zöld volt, az asszony utasította a litchfieldi
aranyművest, ültessen a kehely talpába csiszolatlan smaragdokat.
A gróf és a grófné egymástól függetlenül Sir Rickard de Burghöt bízta meg, hogy
ajándékát az udvarba vigye. Hirtelen mintha kiürült volna az egész kastély. Simon de
Montfort és neje házasságának fergeteges hónapjai alatt a szolgák már megtanulták, mikor
készül kitörni a vihar. A szakácsnő utálkozva dobta le a fakanalat, amint meghallotta, hogy
Simon felemeli a hangját és az asztalra csap. Órákig dolgozott a vacsorán, és tudta, hogy
amikor de Montfort dühbe gurul, mindig talál valami kivetnivalót az ételben. A szolgálók
kötényt és fejkötőt cseréltek, mert amikor a grófnő méregbe jött, a tisztaság vált a
vesszőparipájává.
Az isten szerelmére, Eleanor, a tékozlásod túlmegy minden határon. Miért nem törődsz az
én kívánságommal és Kenilworth pénzesládájával, mielőtt megrendelsz valamit? - kérdezte
Simon.
Miért mindig a vacsoraidőt választod arra, hogy kitöltsd a mérgedet... és miért kell ezt a
bőrzubbonyt viselned az asztalnál? Az istállóba való.
Á, Leicester grófnője eltűnt, ma este Eleanor Katherine Plantagenet társaságát élvezhetjük.
Mindkettőjükben felébredt az alvó oroszlán. Eleanor hátat fordított a férfinak. - Tévedsz.
Egyikünk társaságát sem fogod élvezni. - S kifelé indult az ebédlőből.
- Gyere vissza! - mennydörögte Simon. - Hallod? Azt mondtam, jöjjön vissza, madame!
Eleanor rá se hederített. A férfi utánasietett, mit sem törődve az ebédlőt zsúfolásig megtöltő
lovagjaival és a személyzet tagjaival, a papokkal, kereskedőkkel, fegyvernö-kökkel,
trubadúrokkal és rang nélküli hölgyekkel.

213
 Eleanor már a lépcsőnél járt, s fellépett a negyedik fokra, amikor egy magasságban
szembefordult a férfival, és farkasszemet nézett vele. - Nem szívesen veszem, ha
parancsolgatnak nekem, francia.
Simon szeme villámokat szórt, amikor végigmérte, aztán elkerekedett, mikor
megállapodott a lány mélyen kivágott ruháján, mely fedetlenül hagyta a fél mellét. - Mondd,
kinek mutogatod ilyen illetlenül magad?
Ez egyike azoknak a ruháknak, amelyeket az udvarba való látogatásra varrattam, ha tudni
akarod. Nem fogok úgy Londonba menni, mint egy falusi fejőslány.
Honnan a fenéből veszed, hogy Londonba mész? -ordította Simon.
Hivatalos meghívást kaptunk a keresztelőre és a királynő apátságbeli avatására. Naná,
hogy Londonba me-gyünk!
Mindig megdöbbent, milyen könnyedén megfeledkezel róla, hogy Kenilworthben én
vagyok az úr. Én döntöm el, hogy Londonba megyünk-e vagy sem.

Álmodozz, francia! - mondta Eleanor szemtelenül.

Menj a szobádba... azonnal!
Eleanor pontosan erre készült, amikor Simon feltartóztatta; most viszont ez volt az utolsó,
amit akart. Tudta azonban, hogy elvetette a sulykot. Hátradobta a haját, dacosan toppantott a
lábával, de engedelmeskedett. Már messziről hallotta fia életerős kiabálását, még mielőtt
Bette odavitte volna hozzá a gyermeket. Az asszony olyan bizalmasan beszélt vele, mint aki
meg van győződve állása veszélyeztet-hetetlenségéről. - Lehet, hogy maga nem éhes, de
Kenilworth hercege az. - Eleanor a karjába vette a gyermeket, arcán a dühös kifejezést
felváltotta a szeretet. Szertelenül büszke volt fia szépségére és termetére. - Apja fia... azt hiszi,
ő irányítja az eget meg a földet, de ma este keserű kiábrándulásban lesz része. - A fiatal
dadához fordult, aki Bette-et és a gyermeket kísérte egy halom tiszta pelenkával a karján.
Emma, hozz egy kis tejet a kamrából. Leszokunk a szoptatásról.
Gondolja, hogy ez bölcs dolog? - kérdezte Bette kétkedőn. - Amíg szoptatja, nem eshet
újra teherbe.
Mese habbal! - gúnyolódott Eleanor. - Agusztusban Londonba megyek, tehát el kell
kezdenem az elválasztá-sát. - Jókedvűen Bette-re pillantott. - Látom, már nem is neheztelsz,
most, hogy azt hiszed, addig a te fiad lehet.
Ugye nem akarja magával vinni Londonba? - aggodalmaskodott az asszony.
Eleanor nevetett. - Isten őrizz, javasolni sem merném, hogy hagyja el Kenilworth
erődítményét. Simon megtébolyodna. Én azonban teljesen más vagyok. - Elnyomott magában
egy mosolyt. Majd meggyőzi a férjét, hogy az legyen, amit ő akar... mindig is meggyőzte.
Vacsora után Simon észrevette, hogy Sir Rickard már nagyon indulna Londonba.
Megbeszélték, hogy éjszakára megáll Coventryben, és elmegy a miniatűr lovakért. Simon az
utolsó pillanatban megkönyörült a feleségén, gondosan becsomagolta Eleanor ezüstkelyhét, s
de Burgh kezébe adta, hogy vigyázzon rá. Mikor belépett a Caesar-toronyba, észrevette, hogy
négy asszony száll szembe egy nagyon elszánt kiskölyökkel. Abból, amit látott, úgy tűnt, a
gyerek győzött.
Simon megszabadította gondjuktól az asszonyokat, s fejével az ajtó felé intett. Bette és
fiatal segítői sietve távoztak; semmi kedvük nem volt Kenilworth ura és úrnője közé a
tűzvonalba állni. Simon megnyugtató karjában a csecsemő azonnal elhallgatott, de az arca
még mindig tűzpiros volt a méregtől.
- Megpróbáltam elválasztani - védekezett Eleanor.
- Tudom, mire készültél, nem vagyok vak - felelte Simon halkan. Szeme az új, zöld
ruhát pásztázta, melynek ujja az új divat szerint úgyszólván a földet söpörte, de kényelmetlen
volt. Cobolyprém szegélyezte, melyet kétségtelenül Szíriából hozott egy kereskedő, s

214
csillagászati áron adta el Eleanornak. Simon de Montfort fojtottan felsóhajtott; Eleanor
gyönyörű volt a ruhában. - Szoptasd meg! -parancsolt rá csendesen.
Eleanor tiltakozásra nyitotta száját, de meglátta férje arcán az eltökéltséget, és
meggondolta magát.
- Először leveheted a csinos ruhádat, de aztán meg kell etetned. Bőven elég lesz holnap
elkezdeni a leckét. - Simon elfordult, hogy ne zavarja feleségét a vetkőzésben. Kisujját
néhány percre a fia szájába dugta. - Beszélek az egyik juhász feleségével. Ő szokott kis
csöcsöket készíteni, hogy megszoptassa az anyátlan birkákat.
Eleanor már csak hálóruhát viselt, amikor leült az ágy szélére, és a karját nyújtotta a
gyermekért. - Köszönöm, hogy ez egyszer ésszerűen viselkedsz - jegyezte meg kelletlenül a
férjének.
Én mindig ésszerűen viselkedem - állította a férfi, majd az ágyhoz lépett, s Eleanor karjába
tette a csecsemőt.
Nem! Nagyon is ésszerűtlen arra kérni engem, hogy adjam vissza a litchfieldi
aranyművesnek a keresztelőkelyhet.
De Burgh úton van a kehellyel Londonba - felelte csendesen a férfi.
Eleanor fürkészőn a férje arcára pillantott. - Azért csak nem fogok elkárhozni.
- Valamelyik nap biztos. Bűnös, engedetlen feleség vagy életed minden napján.
Eleanort megnyugtatta fia táplálása. Rájött, hogy neki ugyanúgy fog hiányozni ez a
kapocs, mint a gyermeknek. Látta, hogy Simon leveti a zekéjét, s megborzongott a
gondolatra, hogy nemsokára meztelenül fekszik majd mellette az ágyban. Elvette
mellbimbóját a csecsemő szájától, és átemelte fiát a másik karjára, a másik mellére. - Simon,
nem vagyok engedetlen, csak a magam módján intézem a dolgomat.
- Nem látok különbséget. Hozzá vagyok szokva a pa-rancsnokláshoz. Kastélyt csakúgy,
mint hadsereget csupán egyféleképpen lehet vezetni. Egyvalaki adja a parancsokat, a többi
pedig engedelmeskedik.
- Értem - felelte az asszony dermedten.
- Még nem érted, Eleanor, de majd meg fogod érteni -ígérte Simon. - Vidd vissza Bette-
hez a fiunkat, aztán gyere egyenesen az ágyba! - rendelkezett.
Eleanor felállt, és a gyermekszobába ment. De nem tért vissza a férfi ágyába. Simon teljes
negyedórát várt, győzködve magát, hogy ő a legésszerűbben viselkedő férfi a világon. Ismerte
Eleanort, azonnal tudta, hol keresse. Visszavonult abba a helyiségbe, amelyet az „ő"
szobájának tekintett, az „ő" ágyának.
Kivágta a szoba ajtaját, és meztelenül beviharzott. Nem bízott benne, hogy meg tud
szólalni, ezért csak hüvelykujjával bökött a hálószobájuk felé. Mikor látta Eleanor arcán, hogy
megmakacsolja magát, fellebbentette a takarót, s durván kirángatta hitvesét az ágyból. Aztán
erős kezével megragadta a vállánál fogva, s megrázta, mint egy rongybabát.
Eleanor rémülten sikított. Csak nem akar Simon kezet emelni rá? A férfi durván az ajtó felé
lökte. Mikor látta, hogy az asszony megveti a sarkát, hogy szándékosan dacoljon vele,
előrependerítette, és hangosan a fenekére csapott. A vékony hálóing nem nyújtott védelmet az
égető fájdalom ellen, melyet a férfi hatalmas tenyere okozott, s Eleanor olyan végtelenül
megsajnálta magát, hogy könnyek szöktek a szemébe, de okosabbnak látta, ha átmegy a
hálószobába. Simon becsapta az ajtót, s hosszú pillanatokig bámultak egy-másra szemben
állva. Eleanor nem mert megszólalni.
- Nem azért vagyok mérges, mert önkényesen rendeltél ajándékot Edward hercegnek.
Rájöttem, hogy önálló nő vagy, és ez tetszik is nekem. Nem bírnék elviselni egy mihaszna,
kényeskedő fehérnépet. Ami felháborít, az az ár. Életemben nem hallottam még ekkora
pazarlásról. Tudod nagyon jól, mennyire el vagyok adósodva. Még a pápának is tartozom a
felmentésért. Elzálogosíttattam egész Leicestert, hogy ki tudjam fizetni a bátyád ostoba
háborúsdiját a kontinensen. Adóssággal van terhelve minden, amit Chestertől örököltem.
215
Kenilworth az egyetlen birtok, mely megéri az árát. Ha jól gazdálkodunk, s a hasznot
fialtatjuk, nem pedig elherdáljuk, méltán élhetünk mi és minden emberünk jólétben és
kényelemben. Eleanor, én nem vagyok ésszerűtlen. Elnézem költekezésedet, ha a ruháidról
van szó. Tudom, hogy egy nőnek szüksége van csinos dolgokra, különösen ha a birodalom
hercegnője, de attól átkozottul betelt a pohár, hogy az idióta bátyádnak smaragdokkal berakott
ezüst-kelyhet küldesz.
Eleanor tiltakozni akart, de a férfi nem hagyta szóhoz jutni. - Ha azt hiszed, hogy Edward
hercegé lesz a serleg, áltatod magad. Henrik abban a pillanatban elorozza, hogy a keze közé
kerül, s nevet rajtunk, amiért voltunk olyan ostobák, hogy elküldtük.
Hogy merészeled megrágalmazni és befeketíteni a bátyámat előttem?
Nincs szüksége rám, hogy tönkretegyem a jó hírét, készségesen megteszi ezt ő maga. Azt
hiszem, mindig megkíméltelek Henrik jellemhibáitól, pedig olyan nyilvánvalóak, hogy még a
vak is látja őket.
Nos, elismerem, van egy szembeszökő Plantagenet gyarlóság: a nem megfelelő házastárs
választása.
Erre Simon nem tudta visszafogni a sértést. - Igen, mindig nagyon különösnek tartottam,
hogy kilencéves korodban annyira ragaszkodtál ahhoz, hogy hozzámenj egy negyvenéves
férfihoz.
- Ó, te aljas, bárcsak még mindig az ő felesége lennék!
- Asszonyok! - bosszankodott utálkozva Simon. - Tudják is az asszonyok, mit
szeretnének, azon kívül, hogy elcsábítsák őket! - Könyörtelenül magához rántotta a lányt, de
Eleanor nem is akart magának gyengéd férfit. Férje eget verő dühe eget verő vággyá változott.
Csókja féktelen és mohó volt, mikor ajkával és nyelvével lecsapott a szájára.
Eleanorban is fellángolt a vágy, de tagadta. - Nem fogsz elcsábítani!
- Az enyém leszel, vagy belepusztulok - csikorgatta a fogát a férfi. - Az enyém leszel itt
és most!
Eleanor erőtlennek érezte magát a férfiból áradó heves érzékiséggel szemben. Simon
könnyedén a magasba emelte, míg a lány combja egy magasságba került a szájával, aztán
lassan kezdte lefelé engedni, centiméterről centiméterre ízlelgetve és lakmározva puha
húsából. Mikor Eleanor ágyékához ért, belehatolt a nyelvével. A lány felnyögött, azt kívánta,
bárcsak örökre ott maradhatna a levegőben, de Simon könyörtelenül feljebb araszolt a testén,
nyelvével a hasán, a köldökén időzve, majd érzéki ajkával keményen rátapadva érzékeny,
tejes mellbimbójára. Nem engedte le
Eleanor lábát a földig, hanem széttárta és a dereka köré kulcsolta. Miközben Simon az
ajkát becézte, a lány érezte, hogy a férfi gerjedelme eléri, és rásimul a feneke közti hasadékra,
majd mozogni kezd közte, s Eleanor most elő-ször döbbent rá, mennyi érzékeny idegvégződés
van ezen az intim területen.
Nyelvét a férfi szájába dugta, s hallotta mély, férfias nyögését. - Vigyél el Londonba, Sim!
- suttogta.
- A szajhák trükkje a szexet felhasználni arra, amit el akarnak érni - szólt rá rekedten a
férfi.
Eleanor körberajzolta nyelvével férje ajkát. - Hogy mersz azzal kérkedni, hogy lefeküdtél
szajhákkal, amikor velem szerelmeskedsz? - kérdezte, és szenvedélyesen beleharapott Simon
nyakába.
Kisebb és forróbb vagy minden szajhánál - vallotta meg Simon. - Te minden tőled telhetőt
megteszel, hogy elnyújtsd az együttlétünket, a szajhák bevetnek minden fortélyt, hogy
lerövidítsék.
Mint például? - hízelgett Eleanor, s mellét előretolta, hogy duzzadt bimbói a férfi ajkát
simogassák.

216
 A férfi kezével szétfeszítette a lány fenekét, és ujjbegyét a nyílásra helyezte. - Ha egy férfi
túl sokáig húzza a dolgot, becsúsztatják ide az ujjukat, hogy bevégezze.
- Vigyél az ágyba. Utcalánynak érzem magam, ha állva teszel a magadévá. - Simon
boldogan engedelmeskedett. A vággyá alakult düh olyan magasságokba repítette őket, hogy
bukdácsoltak a kéjtől. Tudta, hogy hátán mély barázdákat fog szántani a lány körme, nyakán
és vállán pedig ott éktelenkednek majd fogának harapásnyomai, de milyen jó lesz az az érzés,
hogy eljuttathatta szerelmét a gyönyör csúcsára.
A benne lakozó fenevad ráhajolt Eleanorra, aztán vadul belehatolt. Olyan vadságot bujtott
fel a lányban, hogy Eleanor felkiáltott, amikor kitöltötte lüktetőférfiasságával. Szinte azonnal
elérte a beteljesülést. Tudta, hogy Simon még nem jutott fel a csúcsra, s egyenesen a szemébe
nézett, miközben szívük egymáshoz tapadó mellkasukban egyszerre dobogott. Aztán ujját
határozottan becsúsztatta feneke vágatába.
Kiáltás szakadt fel Simon torkából, ahogy tovább már nem bírván uralkodni magán,
belerobbant az asszonyba. Eleanor szorosan hozzásimult, hogy érezze, amikor a férfin
végigfut a borzongás. - Zafírszemű boszorkány - suttogta Simon, túlságosan kimerült volt
ahhoz, hogy dühös legyen rá.
- Fekete szemű ördög - vágott vissza a lány.

Eleanort mérhetetlen büszkeség árasztotta el, amikor megérkezett a levél, hogy Simon de
Montfort egyike az új herceg kilenc keresztapjának. Még nem tudta kicsalni az ígéretet
férjétől, hogy elviszi őt Londonba, de most, hogy Leicester grófját ilyen óriási megtiszteltetés
érte, már nem mondhatta le az utazást.
Simonnak kétségei támadtak. Nyugtalansággal töltötte el, hogy a többi keresztapa mind az
ellensége volt. Bárcsak tanácsot kérhetne Rickard de Burghtől. Nem mintha hitt volna a lovag
látomásaiban, ahhoz túlságosan földhözragadt volt, de Rickard tagadhatatlanul érzékelte az
udvar hangulatváltozásait, és előre kiszimatolta a cselszövést.
Végül vonakodva beleegyezett, hogy Eleanor megírja Henriknek, elfogadják a meghívást.
A király saját kezűleg írt levelében tájékoztatta őket, hogy ott-tartózkodásuk idejére
Winchester püspöke kegyesen a rendelkezésükre bocsátja londoni házát.
Brenda éppen új, koronaformába font frizurát készített Eleanornak, mikor Simon
megszólalt: - Nem hiszem, hogy
Winchester házában kellene megszállnunk. Nem veszi be a gyomrom, hogy bármit is
elfogadjak tőle.
Brenda ijedtében elejtette a kefét, bocsánatot kért, és kirohant a szobából.
Most látod, mit értél el - vádolta Simont Eleanor. - A szolgák tudják, mikor akarsz jelenetet
rendezni, és fejvesztve menekülnek.
Menekül? Ő? - hitetlenkedett Simon. - Hiszen egészben nyeli le a férfiakat.
Semmi szükség rá, hogy erkölcstelenkedj - ráncolta a homlokát Eleanor, és feltűzte hosszú
hajfonatait.
Én erkölcstelenkedem? Hiszen irtózom az erkölcstelenségtől - felelte Simon ártatlanul.
Eleanor visszatért London témájához. - Szívesebben választanék egy házat az apátság
közelében, mint hogy Windsorban maradjak a királynővel és a pereputtyával.
Akkor megkérdem Róbert barátunkat, Lincoln püspökét, nem lakhatnánk-e az ő házában.
Mi bajod van Winchester püspökével? Ő a legnagy-lelkűbb, legvendégszeretőbb ember az
egész világon. Em-lékszem, hogy gyermekkoromban mindig az ősi Winchesterben töltöttem a
karácsonyt. Ő állt minden költséget.
Simon tudta, nem rágalmazhatja meg Winchestert anélkül, hogy rá ne húzza Henrikre is a
vizes lepedőt, s Eleanor abban a pillanatban azonnal bátyja védelmére kelne. Simon vállat
vont, és a bibliát idézte, szabadon: - Ne szólj szám, nem fáj fejem.
217
 A napok rohanni kezdtek, ahogy közeledett augusztus, s még rengeteg tennivaló akadt,
mielőtt elhagyják Ke-nilwortht. Eleanor fáradhatatlan órákat töltött a tiszttartóval, hogy
megmutassa neki, hogyan vezeti az elszámolást. Hetekre előre megrendelt minden
szállítmányt, amíg távol lesznek, s mindenkinek listát készített a feladatáról a káplántói a
mosónőig. Megbízott egy ferences barátot, Vincent testvért a könyvek további gyűjtésével, s
napokon át adta az utasításokat Bette-nek, Emmának és Kate-nek gyermeke etetésével,
ruházkodásával, lefektetésével és levegőztetésével kapcsolatban.
Átolvasta a naplójába írt feljegyzéseit, mikor szeme megakadt egy két hónappal korábbi
dátumon. Észvesztve lapozta az oldalakat egy azóta tett hasonló bejegyzés után, s mikor nem
talált ilyet, dühösen összecsapta a naplót. -Megölöm! - füstölgött. - Szándékosan csinálta! -
Eleanor nagy valószínűséggel ismét terhes volt, s érezte, hogy elvörösödik a gondolatra.
Lenézett a Caesar-toronyból, és meglátta a férfit a várudvaron. Az isten verje meg ezt a
kéjsóvár franciát, miért az ő kárára fitogtatja a férfiasságát? Hirtelen észrevette, hogy Simon a
vörös hajú cseléddel, Brendával cseverészik. A lány, mintha könyörögne, a férfi mellére tette a
kezét, s rendkívül kicsinek és tehetetlennek tűnt a fölé tornyosuló óriás mellett. Látta, hogy
Simon átöleli a lányt, és a fegyverterembe vezeti. Hát így állunk! Nem elég, hogy a felesége
hasába gyereket csinál, egy rakás fattyút nemz, mert a cselédekkel enyeleg!
Simon még soha nem látta a pimasz Brendát sírni.
- Mylord, kérem ne vigyen engem Winchester püspökének a házába!
Simonnak rengeteg dolga akadt most, hogy elhagyni készült KenHwortht, ezért eddig nem
is nagyon foglalkozott a lánnyal. Ez Eleanor asztala. Miért zaklatja ez a cseléd az ostoba
jajveszékelésével? De mikor jobban odafigyelt rá, észrevette, hogy Brenda teljesen
magánkívül van, s rögtön lelkiismeret-furdalást érzett, amiért mindig pátyolgatta a köznépet,
de erre a lányra egy percet sem szánt az idejéből. -Emlékszem, valamikor már beszéltél
nekem a püspökről mondta Simon, mikor eszébe jutott, hogy ez volt az a lány, aki egyszer
elmenekült és elbújt úgy egy évvel ezelőtt. Most már teljesen összekavarodott a dolog, és a
férfi nem találta a hiányzó láncszemet.
- Jobban teszed, ha kiöntöd a szívedet, ha azt akarod, hogy megvédjelek.
Simon fekete szeme olyan ravaszul csillogott, hogy Brenda attól félt, gazdája már mindent
tud. Nem sok férfiban bízott meg, de Simon de Montfort kivételnek számított. Visszafojtotta
zokogását, és azt suttogta: - Minden akkor kezdődött, amikor meggyóntam a püspöknek.
Engem használt fel, hogy információkat szerezzen William Marshalról. Egy új fegyver-nököt
vettek fel a háznépbe, aki Winchester érsekének az embere volt. Akkor éjjel, amikor a
tábornagy meghalt, a fegyvernök megpróbált lelökni a Westminster tetejéről. A dolog
visszafelé sült el, és ő halt meg.
Simon szeme fekete obszidiánná változott. - Könnyedén átsiklottal a történet lényegén.
Miért akartak elhallgattatni?
Bármit mondott volna, azzal belekeveri magát a gyilkosságba. Simon de Montfort egyetlen
csapással meg tudta volna ölni, és mégis, ha a tábornagy él, ez az ember sose kapja meg
Eleanort. Lassan buktak ki belőle a szavak. -Tudom, hogy valami port rakott a tábornagy
ételébe és italába.
Simon keze ökölbe szorult. A kis szajha belekeveredett Anglia egyik legkiválóbb
emberének meggyilkolásába. Megpróbálta mérgét arra zúdítani, aki a legjobban
megérdemelte, Winchester püspökére és a gyenge királyra, aki hagyta, hogy gonosz emberek
irányítsák Anglia sorsát. Ez a kis lotyó csak csalétek volt. Átérezte Eleanor fájdalmát. Mennyi
ideig viselte a keresztet, mert William az ő ágyában halt meg. - Megmondom a grófnőnek,
válasszon másik cselédet a londoni utazáshoz. Ha Kenilworthben maradsz, nincs mitől félned.
Ide senki be nem fogja tenni a lábát, aki kapcsolatban áll Winchester püspökével. - Hacsak
nem láncra verve, tette hozzá magában Simon.

218
 Furcsamód az, amit most megtudott, csak fokozta a vágyat, hogy a püspök közelébe
férkőzzék. Már nem aggódott amiatt, hogy az ő házában kell megszállnia. Simon de Montfort
élvezte a kihívást. Fütyörészve ballagott felfelé a Caesar-torony lépcsőjén, de elakadt a
hangja, mikor rádöbbent, hogy gyönyörű felesége alighanem egész nap a karmait élesítette. Itt
egy másik kihívás. Incselkedik egy kicsit vele, hogy kiengesztelje. - Amikor azt akarod, hogy
szerelmeskedjem veled, mindig ezt a szexis vörös ruhát veszed fel. De nem baj, ha először
eszünk. Éhes vagyok.
Eleanor felvetette a fejét, a szeme megvillant. - Ha azt hiszed, hogy miután vele voltál,
hozzám érhetsz...
Vele? Kivel? - kérdezte zavartan Simon. Aztán rájött, hogy Eleanor kileste, amint
Brendával beszélgetett. Harsány kacagása megremegtette a szobát. - Te féltékeny vagy.
Féltékeny? Féltékeny arra az arcátlan parasztlányra, aki minden férfinak szétteszi a lábát
Kenilworthben? A legkevésbé sem, de ha legközelebb feláll a szerszámod, ne a
fegyverterembe vidd, ahol az egész kastély tudomást szerezhet bujálkodásodról.
A férfi arcán szórakozott kifejezés ült. - Te buta gyermek, hiszen Brenda csak kimentette
magát, nem akar Londonba utazni. Mondtam neki, hogy majd választasz másik cselédet. Most
láthatod, hogy rossz lóra tettél, ha azt akartad kideríteni, ki volt az utolsó szeretőm!
Eleanor olyan megkönnyebbülést érzett, hogy majdnem összecsuklott a lába. Simon
azonban még nem fejezte be. Számítóan végigmérte a feleségét. - Tudod, legközelebb, ha az
ágyadba akarsz csalni, ne ezt a ruhát vedd fel, kövérít.

Eleanor sírva fakadt. Simon azonnal megbánta, amit mondott. - Drágám, mi a baj?
- Azt hiszem, megint terhes vagyok. Éppen, mikor Londonba akarok menni!
Simon megörült a hírnek. Felkapta és körbeforgatta hitvesét. Belenevetett bánatos arcába. -
Attól félsz, hogy megtudják, megint szerelmeskedtél velem?
Eleanor ismét elpirult, s a férfi mellkasába temette arcát. - Sim, csak hat hónapja vagyunk
házasok, és már a második fiad növekszik a hasamban. Esküszöm, szándékosan csináltad.
- Én? - ugratta Simon. - Te vagy a hibás. Emlékszel, amikor beledugtad az ujjadat a...?
- Sim! - kiátotta Eleanor. - Elég!
A férfi szenvedélyesen megcsókolta. - Miért nem örülsz? Nem tartod szépnek a fiunkat?
De igen - felelte gyengéden Eleanor, s szíve szaporábban kezdett el dobogni már attól is,
hogy a kicsire gondolt, aki odaát szuszogott a szomszéd szobában.
Csak annyit mondtál, azt hiszed, terhes vagy - emlékeztette Simon, s egy kupa fűszeres
forralt bort nyújtott Eleanornak. A térdére ültette, és kedvtelve nézegette, ahogy kortyolgat.
Aztán odahajolt hozzá és a fülébe suttogta: -Idd ki a sárkányvért! Az ágyba akarlak vinni,
hogy biztos legyél benne.

219
 38.

Simon kiadta az utolsó utasításokat a kenilworthi gárdisták kapitányának. Bár a vár

bevehetetlen volt, nem akarta, hogy a távollétében meglazuljon a fegyelem. Őröket küldött
járőrözni a várfalakra a nap huszonnégy órájában. Tanácskozott a fegyverterem
felügyelőjével, s megparancsolta, hogy folyamatosan élesítsék a fegyvereket, tartsák tisztán a
páncélokat, s továbbra is szigorú jegyzéket vezessenek mindenről. Lovagjai és fegyvernökei
olyan kemény kiképzést kaptak, hogy figyelmeztetés nélkül is tudták a kötelességüket, és
Simon nem kételkedett benne, hogy az újonnan érkezők példát vesznek majd róluk.
A lovászok lecsutakolták az összes lovat, az istállófiúk kitakarítottak és felmostak minden
bokszot, hogy Simon egy utolsó pillantást vethessen rájuk. A várudvarra felsorakoztak a
szekerek, melyek a szolgákat vitték Londonba. A csomagokat kirakták az udvarra, készen a
bepakolásra, a lovagok és fegyvernökök pedig, akik Simonnal és Eleanorral lovagolnak majd,
a csapórácsos kapunál gyülekeztek.
Eleanor elragadóan festett zafírkék lovaglóruhájában, szürke kecskebőr kesztyűjében és
csizmájában. - Drágám, ezekben a ládákban a személyes dolgaim vannak - kiáltott oda
Simonnak, aki a lován ült, s fegyverhordozója is ott volt mellette. - Lennétek olyan jók és
felraknátok őket a szekérre? Olyan helyre, ahonnan nem fognak leesni!
Simon még soha nem látta csinosabbnak Eleanort. Fegy-vernöke a füle tövéig
elvörösödött, miközben leugrott a lóról, és máris pattant, hogy teljesítse úrnője kérését.
Eleanor a ládára mutatott, és szikrázó mosolyt küldött a férfinak, aki izmos karjával felemelte
a csomagot és a szekérhez vitte.
Simon komótosan szállt le. Ha Eleanor akart valamit, annyi bizonyos, nem sokáig
habozott, hogy megkérje, és ő tudta, hogy örökre a lány készséges rabszolgája lesz. Sokáig
bámult Eleanor után, aki visszament a kastélyba, majd lehajolt, hogy felkapja a ládát.
Összehúzta a szemöldökét. Isten az égben, a láda kis híján a földbe nyomta. Megfeszítette
minden erejét, de eltartott pár pillanatig, míg meg tudta emelni. Hogy az ördögbe bírt a másik
ládával a fegyvernöke olyan könnyedén? Elvonszolta úgy ötven méterre a terhet, de aztán le
kellett tennie, hogy kifújja magát. Elvörösödött, mikor arra gondolt, hogy lovagjai szemtanúi
küszködésének. Mi lehet ilyen nehéz, mint az ólom? Letérdelt és felnyitotta a ládát. Tele volt
kövekkel! Eleanor jól kitolt vele, azt akarta, hogy nevetségessé váljék és megalázza magát
fegyvernökei és lovagjai előtt. Tréfának szánta persze, de a játékot ketten játszották.
Simon megengedte neki, hogy elkísérje őt Londonba, s ez volt érte a köszönet.
Gyanakvóan hordozta körbe a tekintetét lovagjain. Valakinek segítenie kellett a gonosz kis
terv kivitelezésében. Simon elmosolyodott magában. Bárki lehetett az. Eleanor könnyedén a
kisujja köré csavarta a férfiakat. Ő volt erre a legjobb példa. A lovak itatója mögé borította a
köveket, s felrakta az üres ládát a szekérre.
Eleanornak saját őrei voltak, akik mindig mellette lovagoltak, s a négy ifjú lovag most
elővezette a grófnő kancáját az istállóból. Néhány perc múlva Eleanor is felbukkant az
udvaron, letörölte könnyeit, és utoljára még búcsút intett Bette-nek és a kisbabának. Simon
kivette a kantárt a lovag kezéből, s az istálló ajtajához kötötte. Feleségére mosolygott, s
minden erőlködés nélkül a nyeregbe emelte asszonyát. Sajnálatos módon azonban éppen
ebben a pillantban megcsúszott, s hogy el ne essen, belekapaszkodott Eleanor szoknyájába.
Lerántotta a lányt a nyeregből, éppen a friss trágya kellős közepébe, melyet az istállófiúk az
imént gyűjtöttek össze.
- Szándékosan csináltad! - kiabálta Eleanor dühtől eltorzult arccal.

220
 Simon szeme pajkosan csillogott. - Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Nagyon
következetes, hercegnő. Ha siet, megvárjuk, míg átöltözik.
- Soha nem bocsátom meg ezt! - dühöngött Eleanor.
A férfi vigyorgott. - Nevetni fogsz rajta, mire a nap lemegy. Mikor megtaláltam a köveket a
ládában, pontosan ugyanazt éreztem, amit te. Most viszont már nagyon mulatságosnak tartom
a dolgot.

Ahogy felbukkantak előttük London templomtornyai és háztetői, Eleanor egyre izgatottabb

lett. Mikor azonban átértek a város kapuján, már egész más szemmel látott mindent. Az utcák
sikátoroknak tűntek, és elborította őket a szenny. A házak rothadó fogakként sorakoztak
egymás mellett. Lakói tudatlanok és faragatlanok voltak, s bűzlött minden. Hogy változhatott
meg minden ilyen rövid idő alatt? Aztán eszébe jutott, hogy voltaképpen minden olyan, mint
régen volt. Ő az, aki más lett. Kenilworth is olyan volt, mint egy város, de tiszta, rendes,
polgárai civilizáltak, udvariasak.
Eleanort meglepetésként érte, hogy Simon de Montfort-ot, Leicester grófját mindenhol
felismerik. A férfiak barátságosan integettek neki, az asszonyok csókokat dobáltak felé, a
gyerekek pedig futottak a lova mellett, és alamizsnáért könyörögtek. Ahogy lassan elhaladtak
a Régi kapunál álló Hoop and Grapes fogadó mellett, a vendéglős fél liter sörrel kínált meg
mindenkit, aki a megkülönböztető de Montfort-jelvényt viselte a vállán. Mikor Eleanor kezét
nyújtotta egy kupáért, hogy leöblítse torkáról a port, a tömeg hangos éljenzésben tört ki. A
grófnő elmosolyodott, s mindenki szeme láttára félig ürítette poharát.
Winchester püspökének háza valóban fényűző volt. Makulátlan macskaköves udvara,
kövezett konyhája, pazar szalonja és szőnyeggel borított hálószobái nem hagytak kétséget
afelől, hogy fenntartásában semmivel sem takarékoskodnak. A püspök cselédei nem
tartózkodtak a rezidencián, csak néhány legény ügyelt a biztonságra, így Leicester grófjának
szolgahada azonnal munkához látott. Mielőtt a nap lement, az összes ládát kipakolták, a
grófné saját ágyneműit húzták az összes ágyra, és a kedvenc étkészletével terítettek.
Róbert, Lincoln püspöke, akinek háza az utca túloldalán állt, elfogadta Simon
vacsorameghívását. Eleanor mindig elcsodálkozott rajta, hogy Lincoln püspöke egyáltalán
nem hasonlít egy csuhásra. Magas, keménykötésű férfi volt, s ő úgy gondolta, Simonnal épp
ezért kedvelik ennyire egymás társaságát. Úgy tett, mintha tudná, mi az asszony dolga, és ki
sem nyitotta a száját, közben azonban hegyezte a fülét, hogy minél többet megtudjon.
A két férfi lesújtó véleménnyel volt Eleanor bátyjairól. A grófnét megdöbbentette a hír,
hogy Richárd nem vesz részt Londonban a királynő templomi avatásán és a herceg
keresztelőjén. A püspök szerint Richárd istene egyedül a pénz. Midasz királyhoz hasonlóan,
amihez csak hozzáért, az arannyá változott, ám köztudottan fösvény és szűkmarkú volt, még
saját magára sem szívesen költött. Ráadásul Richárdot pillanatnyilag Anglia érdekelte a
legkevésbé. Poitou grófjához hasonlóan ő is a kontinensen élt, s teljesen lekötötte, hogy
behízelegje és a rómaiak királyává választassa magát. Az emberek azt beszélték, keresztes
hadjáratot tervez, mert úgy gondolja, a Szentföldön és a körülötte fekvő területeken lehet igazi
vagyont, gazdagságot és a világ legértékesebb kincseit találni.
Eleanor már éppen azon volt, hogy Richárd védelmére keljen, mikor Simon közbevágott: -
A pénz, amelyet oly nagylelkűen nekem adományoztál római utamhoz, először Richárd
zsebébe vándorolt. Aznap rántottad le a szememről a leplet, amikor elárultad, hogy az egyház
megvesztegethető, de az már mégiscsak túlzás egy kicsit, ha a tulajdon sógorodat kell
lekenyerezned. Különösen, ha ő kaparintotta meg azokat a Marshal-birtokokat, amelyek jog
szerint a feleségemet illetnék. Ez bizonyára felébresztette a lelkiismeretét, mert végül
visszaadta a pénzt.

221
 Eleanor elképedt. Simon soha nem említette ezt neki, noha többször is hangoztatta, hogy
mindig megkímélte bátyja jellemhibáinak felsorolásától. Természetesen azt hitte, hogy
Henrikre céloz. Mikor a beszélgetés a királyra terelődött, Eleanort nem kis megrázkódtatás
érte; kénytelen volt úgy gondolni, hogy Simon is és a püspök is felségáruló.
- Biztos forrásból tudom, hogy Henrik tárgyalásokat folytat a szicíliai koronáért újszülött
fia részére.
Eleanor tovább már nem tudott hallgatni. Isabella nővére volt a felesége Frigyes német
császárnak, aki Szicília jelenlegi királyaként uralkodott. - Azért tárgyal Frigyessel, mert neki
nincs trónörököse? - kérdezte.
Róbert megköszörülte a torkát. - Nem, kedvesem. A pápával tárgyal - felelte.
Eleanor meghökkent. Róbertról Simonra pillantott. - Frigyes Szicília királya. Mi köze a
koronának a pápához?
- Megegyeztek, hogy cserébe Henrik finanszírozza a pápai háborút - mondta Lincoln
püspöke.
Eleanor megdöbbent. Vagy a bátyjai folytattak sötét üzelmeket és aljas intrikákat, vagy ez a
két férfi rágalmazta őket koholt vádakkal. Mindkét lehetőségtől iszonyodott.
Simon felnevetett, s Eleanor kihallotta a hangjából a keserűséget. - Henrik még soha
életében nem finanszírozott semmit. Teljesen kifacsarja a zsidókat és a bárókat.
Ebben a pillanatban megérkezett Rickard de Burgh, s Eleanor még soha nem örült ennyire
senkinek. Rickard úriember volt, tökéletes lovag, aki nem fog itt ülni és hallgatni a többieket,
ahogy a monarchiát pocskondiázzák. Eleanor felállt. Szól a dalnokoknak, hogy hozzák
lantjukat. Hogyan is engedhette meg, hogy a beszélgetés idáig fajuljon? Olyan gyorsan rohant
ki az ebédlőből, hogy megszédült, bele kellett kapaszkodnia valamibe, nehogy összeessen.
Aztán ereiben megfagyott a vér, mikor meghallotta Sir Rickard hangját.
Winchester püspöke csapdát állított nektek. Azt reméltem, Kenilworthben maradtok, ahová
nem ér el a keze.
Gyanítottam, amikor nagylelkű meghívást kaptunk a püspök házába - felelte Simon
csendesen.
Ellenségeid megpróbálnak befeketíteni a király előtt. Henrik egyenesen Winchester
püspökéhez fordult a javaslatoddal, miszerint adjon kegyelmet Hubertnek, s Richárd Marshalt
nevezze ki ítélőbírónak. Richárd Marshalt Írországba küldték és meggyilkolták. A püspök
meg van rémülve egyre növekvő hatalmadtól Angliában. Most hogy itt vagy Londonban, azt
hiszem, rá akarja venni a királyt, hogy végeztessen ki.
Eleanor már majdnem visszarohant, hogy jól megmondja nekik, megbolondultak és
összevissza hazudoznak. Henrik az ő drága bátyja, a barátja. És a férje hogy hallgathat végig
ilyen rágalmakat? Simon tudja a legjobban, hogy a király rendezte meg titkos esküvőjüket a
saját kápolnájában. Henrik senkinek sem hagyná, hogy Simon de Montfort-t becsmérelje.
- Mivel győzködik ellenem Henriket? - kérdezte Simon halkan.
Eleanor visszafojtott lélegzettel várta a választ a kérdésre, amelyet önmagának is feltett.
- Winchester püspökének elég volt elejtenie néhány célzást arra, hogy II. Henrik a
példaképed. Nem titok, hogy ugyanúgy az angol függetlenség híve vagy, mint ő volt, s
szüntelenül felhívod a figyelmet arra a zsenialitásra, melyet a törvényhozásban mutatott.
Winchester püspöke azzal vádol, hogy a trónra törsz. Azt is kifejtette, hogy szántszándékkal
ejtetted teherbe a királyi hercegnőt, hogy beházasodhass a Plantagenet-családba.
Eleanor a torkához kapott. Simon de Montfort nem tagadott semmit. A lány lassan felment
a hálószobájába, az ablak elé állt, és a távolba meredt. II. Henrik és Aquitániai Isabella
történetére gondolt. Henrik, az egyszerű gróf, akit olyan becsvágy fűtött, hogy magához
ragadta az angol koronát. Szüksége volt egy királyi családból származó feleségre, ezért
szándékosan megtermékenyítette a francia királynőt, akit így feloldoztak Lajossal kötött
házassága alól, és hozzámehetett Henrikhez.
222
 Milyen vak volt! Minden annyira egybevágott, hogy nem is értette, miért nem gondolt rá
hamarabb. Simon de Montfort mindig magabiztos volt. Kitartóan udvarolt neki. De nem
szerelemből. Hanem becsvágyból! Eleanor kezét a hasára tette. Ő csak eszköz volt, melyet
Simon arra használt, hogy elérje célját.
Azonnal beszélnie kell Henrikkel. Nem, már sötét van; London veszélyes. Este nem fogják
kiengedni a házból. Holnap... reggel. Nem, holnap reggel kezdődik a királynő templomi
avatása. Várnia kell, hogy bejusson az apátságba, mielőtt oltalmat keres a királynál.
Levetkőzött és ágyba bújt. Ma éjjel alvást színlel, hogy időt nyerjen holnapig.
Mikor felébredt, komornáit maga mellett tartotta, nehogy kettesben kelljen maradnia
Simon de Montfort-ral. A ruhák, melyeket az ünnepi alkalomra választott, veleszületett jó
ízlését dicsérték. Tudta, hogy az udvar aranybrokátban, királybíborban és Henrik kedvenc
zöldjében fog pompázni. Férje ruháját összehangolta a sajátjával, szem előtt tartva, hogy
Simon izmos testalkatához nem illik a tarka színekben való páváskodás és magamutogatás. A
herceg keresztelőjére, melyen a férfi a kilenc keresztapa egyikeként fog megjelenni, Eleanor
sötét borszínt választott neki hozzá való palásttal, melynek egyetlen díszítőelemét a rubincsat
szolgálta. Ő ezüstszegélyű rózsaszínbe öltözik. Ma a királynő templomi avatására halvány
barackszínű selyemruhát ölt, férje pedig sötét borostyánszínűt.
Mikor Simon belépett a szobájába, Eleanornak minden figyelmét lekötötte, hogy a helyére
igazítsa rakoncátlan fürtjeit, s közben ne kelljen a férfi szemébe néznie. Simon úgy bámult a
halvány barackszínű ruhában pompázó asszonyra, mint egy egzotikus virágra, s megigézve
állt. - Lélegzetelállító a szépséged, Eleanor! Te vagy a legkülönlegesebb teremtmény, akit
valaha ismertem - mondta a komornak és a fegyvernökök füle hallatára. Lehajolt, hogy
megcsókolja a feleségét. Eleanornak azonban sikerült elfordítania a fejét, hogy a férfi ajka
csak az arcát érje.
- Sietnünk kell. Ha le akarunk ülni az apátságban, ott kell lennünk két órával a király és a
királynő érkezése előtt.
Emlékezz rá, hogy a westminsteri rezidencián tartózkodnak, s csak átsétálnak az
apátsághoz kíséretükkel.
- Igen, tudom. Az utcán hömpölyögni fog a tömeg. Tudom, mennyire gyűlölöd a
parancsokat, Eleanor, de határozott kívánságom, hogy a lovas gárdistáiddal maradj, amíg le
nem veszlek a nyeregből. Nem szeretném, ha veszélybe kerülnél.
Eleanor lesütötte pilláit, és alázatosan engedelmeskedett a férfi parancsának. Simon ferde
szemmel nézett rá, a lány viselkedését fölöttébb gyanúsnak találta. Később, ahogy Eleanor
őrzői gyűrűjében Westminster felé lovagolt, mindvégig maga előtt látta Leicester grófjának
hórihorgas alakját. Földön állva vagy nyeregben ülve a férfi embertársai fölé magasodott. A
lány hallotta a nép éljenzését, de ahelyett hogy ez lelkesítette volna, ma kirázta tőle a hideg.
Hányszor hallotta a férfitól: „Az ember bármit elérhet, amiről álmodik." Vajon olyan nagy célt
tűzött volna maga elé, amelybe beletartozik az angol korona is?
Eleanor örült, hogy a könnyű selyemruha mellett döntött. Meleg volt, szinte tikkasztó
hőség, vihar készült. Bárcsak sose jött volna Londonba. Bárcsak Kenilworthben maradt volna
a gyermekével, és sose tudta volna meg, amit most megtudott. Amiről az embernek nincs
tudomása, az nem fáj. Félt belépni az apátságba. Hogyan válasszon a férje és a bátyja között,
ráadásul az utóbbi a király?
A templom körül óriási tömeg gyűlt össze, a lovak idegesen prüszköltek. Látta, hogy férje
leszáll a nyeregből, és a kantárt a fegyvernökének adja, aztán az emberek utat engednek neki,
mikor elindul feléje. Simon a karját nyújtotta, ő lesütötte a szemét, és hagyta, hogy a férfi
leemelje. Aztán már nem látott semmit. Olyan kicsi volt, hogy a legtöbb embernek csak a
válláig ért. Hirtelen ijedten nézett fel. Valami nincs rendben. Hallotta, hogy a férje
baljóslatúan felemeli a hangját. Az arcára pillantott. Vonásai megkeményedtek, szemöldökét
összehúzta, szeme feketén villogott. Aztán rájött, mi történt. A királyi őrség eltorlaszolta
223
előttük az apátság bejáratát, a király ugyanis megtiltotta, hogy belépjenek. A király
megtiltotta. Henrik megőrült, gondolta Eleanor. A téboly nem megrohanja a család tagjait,
hanem lassan belopja magát az elméjükbe!
Simon de Montfort-t így megsérteni katasztrófát jelentett. Köztudott volt a gróf páratlan
büszkesége és indulatos természete. Megfogta felesége karját, vasmarokkal szorította, és
visszavitte az asszonyt lovas gárdistáihoz. Tekintete fekete lángokat lövellt. - Eleanor, itt
maradsz őrzőiddel! -parancsolta, aztán nyeregbe pattant, és szétrebbentette a tömeget.
Olyan erélyesen szállt le a Westminster előcsarnokában, hogy ezüstsarkantyúi szikrákat
hánytak a márványkövezeten. Halálos pontossággal megcélozta a tróntermet. A külső ajtó
előtt álló walesi gárdisták, mikor látták, hogy a hadúr feléjük viharzik, önkéntelenül
meghátráltak, és utat engedtek neki a belső szentélybe. Eleanor Plantagenet a férfi után
rohant, és megpróbálta utolérni. Simon már túljutott az első ajtón, mikor megérezte, hogy
valaki követi. Dühösen megfordult, aztán ahogy észrevette feleségét, felcsat-tant: - Krisztus
vérére, nem érted, hogy veszélyben van az életed? - Durván az ajtó mögé lökte Eleanort, hogy
elbújtassa, aztán továbbindult a hosszú teremben.
Úgy tűnt, teljes zűrzavar uralkodik a helyiségben, miközben az udvaroncok igyekeztek
kialakítani a menetet a társadalmi rangsor szerint. A Király Emberei mindig elsőbbséget
élveztek a Királynő Embereivel szemben, kivéve talán ma, amikor a királynő templomi
avatására készültek. A püspökök és az érsekek mind az idősödő, elgyengült canterburyi
prímásérsek mögött sorakoztak fel, a király féltestvérei azonban Savoyai Thomas öntelt
sarjaival lökdösődtek, miközben egy telt keblű szoptatós dajka csendben a karjában tartotta az
örököst a trónnál.
Egymás után hallgattak el, ahogy Simon de Montfort mint a halál angyala végigvonult a
termen. Egyenesen Henrik elé állt, de ellenkezett a lelkiismeretével, hogy kimondja: „Felség".
- Miért tiltotta meg, hogy belépjek a Westminsterapátságba? - kérdezte.
Winchester püspöke előrelépett, hogy válaszoljon. - Ki van közösítve - mondta megvetően.
- Ki közösített ki? - üvöltötte de Montfort.
Én - mennydörögte Péter des Roches, Winchester püspöke.
Milyen alapon? - kérdezte Simon, és igyekezett uralkodni magán, nehogy kardot rántson.
Elcsábította Eleanor hercegnőt, és házasságra kényszerítette. - A püspök arca öntelt
kifejezést öltött. Kissé lehalkította a hangját, és élvezettel fejezte be mondandóját. -Ne felejtse
el, Simon de Montfort, kétféle ember van: szánalmas és irgalmatlan!

Simon gyilkos sürgetést érzett, hogy kettéhasítsa a püspököt. Tekintete Henrikre siklott,
ujjával rámutatott. - Ön szervezte meg a házasságunkat a saját kápolnájában.
- Hazugság! - kiáltotta a király, akit felbátorított, hogy biztonságban érezte magát.
Eleanor eleget hallott. - Henrik! - kiáltotta, s minden szem a gyönyörű, barackszínben
pompázó fiatal grófné felé fordult. Több méltóság volt benne, mint bárkiben a teremben,
mikor férje mellé állt. Életében most először adott hitelt annak, amit Henrikről hallott. Irtózott
bátyja elvtelenségétől. - Én voltam az, aki mindig teljes meggyőződéssel támogattalak... És te
elárultál!
- Házasságtörő! - sipítozta a királynő.

Eleanor tudta, hogy ki kell vinnie a teremből a férjét, mielőtt a férfi kardot ránt, és megöl
valakit. Simon de Montfort mélységes aggodalmat érzett... féltette szeretett feleségét, aki
többet jelentett neki az életénél. Nem akarta, hogy Eleanor lobbanékony természete miatt a
Towerban végezze, mielőtt lemegy a nap. Megfogták egymás kezét, és elhagyták a termet.
A Westminster-palota ajtajában de Montfort emberei azonnal közrefogták a grófot és a
grófnét, s teljes vágtában siettek vissza a Winchester-házba. Mikor megérkeztek, látták, hogy
224
egész háznépüket kidobták az udvarra, s az ajtókat elreteszelték előttük. Rickard de Burgh
kurta szavakat váltott Simonnal. -Minden városkapunál katonák várják, hogy
letartóztathassanak. Törvénytelenségre való csábítással vádolnak, a myladyt pedig
házasságtöréssel - mondta kertelés nélkül.
Eleanor parancsot adott a szolgáknak, hogy készítsék elő a konflisokat. - Azonnal
visszamegyünk Kenilworthbe -jelentette ki.
Simon megfogta a kezét, és belenézett a szemébe, mely olyan volt, mint két sötétkék zafír.
- Nem, szerelmem, már túl késő. Elfogatási parancsot adtak ki ellenünk. Nem fogom
végignézni, ahogy a Towerbe zárnak, élve pedig nem kapnak el. Áthajózunk a Csatornán.
A gyermekem... - kiáltotta Eleanor rémülten.
Biztonságban lesz Kenilworthben - nyugtatta Simon.

Nem, nem, neeeem! - jajveszékelt az asszony, de a férfi már a karjába emelte.

A fenébe is, bátorság! Az életünkben éppen az válik valóra, amitől rettegünk! - Aztán de
Burghhöz fordult. -Helyezd el a szolgákat Lincoln püspökének házában az utca túloldalán, ott
biztonságban lesznek.
A folyó mentén a Tower kikötőbe mentek, ahol hajóra szálltak, s elindultak a kontinens
felé abban az egy szál ruhában, ami rajtuk volt.

225
 39.

Eleanor két hosszú fürtű aranyesőfára kötözött függőágyban ringatózott. Kezével

árnyékolva szemét, a csillámló Adriai-tengert bámulta. Fényűzően élt, szolgák hada leste
minden kívánságát. Kívülről minden tökéletesnek tűnt, mégis búskomor volt, egész
melankolikus. Elviselhetetlenül hiányzott neki a fia.
Bordeaux-ba hajóztak, ahol Simon megtudta, hogy nemcsak Richárd és Isabella élnek
Itáliában, hanem Eleanor szintén Isabella nevű nővére is, aki a német császárhoz ment
feleségül. Bordeaux-oól Itáliába mentek, ahol tárt karokkal fogadták őket. A Plantagenet
testvérek boldogan találtak egymásra. Eleanor és Isabella gyermekkoruk óta nem találkoztak,
s napokon át csak emlékeiket elevenítették fel, melyek mosolyt és könnyeket csaltak arcukra.
Eleanor megdöbbent, hogy nővére milyen asszonyos külsőt öltött, noha csak egy évvel volt
idősebb nála. Folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy sógora nemcsak Németország
császára, de Dél-Itália és Szicília uralkodója is. Frigyes ragaszkodott hozzá, hogy Eleanor és
Simon rezidenciát rendezzen be a tenger mellett fekvő Brindisi visszhangos kőpalotájában. A
szíveslátásért cserébe Simon de Montfort készségesen elkísérte Frigyest Észak-Itáliába, hogy
bevegyék Bresciát, Eleanor pedig ott maradt a két Isabellával tétlenségre kárhoztatva.
Eleanor újra és újra korholta magát elégedetlensége miatt. Itt a nap mindig sütött, az
azúrkék tenger meleg volt, virágok nyíltak mindenütt, a víz felől fújó szellő pedig szárnyra
kapta illatukat. Eleanort azonban inkább zavarta ez a bőség. Túl sok étel, gyümölcs, jó bor; túl
sok szolga, túl sok dalnok és semmittevés. Simonnak persze jó. Ő azt csinálta, amihez a
legjobban értett, Eleanor viszont nem tudott mit kezdeni üres óráival, napjaival, heteivel, s
csak emésztette magát.
Richárdnak és Isabellának fia született, akit Almainei Henriknek kereszteltek, s Eleanor
boldogan vigyázott rá a szolgák rosszallása ellenére, akik helytelenítették, hogy királyi
hercegnők ilyen alsórendű dolgokkal foglalatoskodjanak. Eleanor bevallotta a két Isabellának,
hogy ismét gyermeket vár, s csodálkozott rajta, hogy amazok irigyelték. Honvágy gyötörte őt
és a fia után vágyakozott, akit Kenilworthben hagyott. Végeérhetetlen leveleket írt Bette-nek,
bár az asszony nem tudott olvasni. A ferences barátok tolmácsolták neki asszonya gondolatait,
csakúgy, mint Emmának és Kate-nek, majd megválaszolva minden kérdését, visszaírtak
Leicester grófnőjének, s biztosították, hogy a kis Henrik vidáman él és virul, dacára, hogy
szüleit száműzték.
Az első hetekben Eleanor egy pillanatra sem tudta elfelejteni, hogy elárulták. Henrik,
kétségtelenül Winchester püspökének sugalmazására, házasságtöréssel vádolta. Csak nem
hitte valaki is, hogy szexuális kapcsolatot tartott fenn Simon de Montfort-ral, amíg, William
Marshal élt? Tizenhat éves ártatlan leány volt, nem házasságtörő. Henrik alaptalanul
szégyenítette meg őt, aki pedig egész életében a kedvence volt. S ami még ennél is rosszabb,
ha netán tényleg bűnösnek találják, gyermekére a fattyú bélyegét sütik.
Akkor ott Londonban úgy döntött, száműzetésbe vonul férjével, bár tudta, hogy az, ami
köztük volt, már soha többé nem lesz ugyanolyan. Hosszú, dologtalan óráiban könyörtelen
gondolatok lopóztak a fejébe, alattomosan, fondorlatosan követelve, hogy vizsgálja felül és
értékelje újra kapcsolatukat.
Szerette volna mélyen eltemetni a szívében és a lelkiismeretében, hogy Simon csak
érdekből vette feleségül. De a gondolat szüntelenül ott motoszkált a fejében, hívatlanul
előfurakodott tudatalattijából, s erőlködve utat tört magának a felszínre, Eleanor pedig többé
már nem hessegethette el magától. Mióta világ a világ, a férfiak eszközként hasz-nálták a
226
nőket céljaik elérésében, de mikor arra gondolt, hogy Simon tette ugyanezt, torkát
elszorították a visszanyelt könnyek, s ajka önkéntelenül sírásra görbült. A férfi akkor toppant
be az életébe, amikor sebzett és magányos volt. Kitartásával és szerelmével, melegségével és
féltésével megigézte és elbájolta. Úgy nyílt ki Simonnak, mint virág a napsugaraknak. Az a
gondolat, hogy ez gondosan kitervelt csábítás volt a férfi részéről, úgy hatott rá, mintha kést
forgattak volna benne. Majd megszakadt a szíve attól, amit megtudott.
A lelke mélyén mindig érezte, hogy az Eleanor név meg van átkozva. Milyen furcsa, hogy
nagyanyjáról Aquitániai Eleanorról nevezték el, s most ő is ugyanarra a sorsra jutott: egy
nagyra törő, erős férfi teherbe ejtette, hogy királyi származású feleséget szerezzen magának.
Mindenkit csak az érdek hajtott hozzá. Becsben tartották, mert Plantagenet hercegnőnek
született, mert az apja és a bátyja angol király volt. Anglia tábornagyát kényszeríteni kellett,
hogy végigcsinálja vele az esküvői ceremóniát, s még nagyobb nyomást kellett gyakorolni rá,
hogy hajlandó legyen vele élni.
Mikor Simon de Montfort udvarolni kezdett neki, ő ártatlanul és ostobán azt hitte, a férfi
beleszeretett és vágyakozik utána. De most már nem ringatta magát illúziókban. Halk zokogás
tört fel a torkából, s az ajkába harapott, nehogy elhatalmasodjék rajta a sírás. Tenyerét a
szájára szorította, míg visszanyerte önuralmát. Aztán hirtelen fellobbant benne a méreg, és a
megmentésére sietett. A pokolba a romantikával; túl fogja élni! A szerelem a buta
kislányoknak való. Mostantól az asszony, a feleség és az anya szerepét fogja betölteni, s
örökre elfelejti a szerelem misztériumát. Simon és ő legalább jól összeillenek, s jobban
megértik egymást, mint sok más férfi és nő. Csak tőle függ, hogy a házasságuk jó legyen.
Nem érdemes álmodozni és vágyakozni olyasmi után, ami csak lehetett volna.
Csendes önelemzését férjének és embereinek visszatérése zavarta meg. Mi volt Simonban,
amiért harcosai hűségesek maradtak hozzá? Kenilworthből egy sereg katonája és lovagja
utánajött, napról napra több. Eleanor azon gondolkodott, vajon Frigyes és Richárd tudja-e,
milyen ostobaságot követtek el, amikor Simon de Montfort-ra bízták csapataik
parancsnokságát, Eleanor ugyanis meg volt győződve róla, ha Leicester grófja visszatér
Angliába, a lovagok és a katonák fele követni fogja.
Ahogy eljutottak fülébe a lódobogás hangjai, azon kapta magát, hogy elgyengül a
megkönnyebbüléstől. Az elmúlt napokban mindent megtett, hogy kiverje a fejéből még a
gondolatát is, hogy férje az életét kockáztatja, de most rádöbbent, hogy a féltés árnyékként
követte éjjel-nappal.
Nem sietett Simon elé, pedig egész életében még semmit sem volt ilyen nehéz megállnia.
Oda akart rohanni hozzá, s hódolattal adózni a visszatérő, hódító hősnek. Azt kívánta, bárcsak
a férfi kitárná felé a karját, izmos testéhez ölelné, ő pedig meglátná fekete, megbabonázó
tekintetében a mohó vágyat. De eltökélte, hogy hűvös és távolságtartó lesz, legalábbis kifelé.
Minden akaraterejére szüksége lesz, hogy elrejtse igazi érzéseit. Úgy vélte, minden
kapcsolatban úgy van, hogy az egyik fél jobban szereti a másikat, s miközben nézte, ahogy a
férfi közeledik hozzá a kertbe vezető teraszon át, úgy érezte, annak, aki jobban szeret, pokol
az élete.
Szíve zakatolni kezdett, s a torkában dobogott, mikor Simon odaért hozzá. Már szinte
elfelejtette, milyen izomkolosszus a férje, bőre bronzbarnára sült a tűző napon töltött hetek
alatt. A férfi odaért és megölelte. Simon nyersbőr- és lóillata ajzószerként hatott rá. Mély
hangjától borzongás futott végig a hátán. A bőrét simogató lehelet fel-korbácsolta vágyát. A
férfi szája olyan magával ragadó s követelődző volt, hogy Eleanor teljesen elgyengült, s már-
már szenvedélyesen válaszolt Simon érintésére. De aztán sikerült erőt gyűjtenie és hűvösen
elmosolyodnia.
Simon leplezte fájdalmát. Hetek óta erről a pillanatról álmodozott, amikor majd ismét
találkoznak, magában átélte újra és újra. Eleanor még szebb volt, mint ahogy emlékezetében
élt, s most, hogy megérintette, szinte beleszédült. A lány azonban elzárkózott előle, énjének
227
azt a ré-szét, melyre ő úgy áhítozott, fallal vette körül. Még mindig dühös volt rá. Simon
tudta, hogy több oka is van: a száműzetés, a kis Henriktől való elszakadás, és a gyermek, akit
a szíve alatt hord. Tekintetét végigfuttatta hitvesén, Eleanor pedig úgy érezte magát, mint egy
szemérmes menyasszony. Hogy fogja kibírni az érzéki feszültséget egész délután, a vacsora
alatt, s este, míg le nem fekszenek?
Feleslegesen aggódott, mert egy órán belül megérkezett hozzájuk Frigyes a nővérével,
Richárd és Isabella.
Richárd keresztes hadjárata lett a beszélgetés fő témája. A férfiak félrevonultak, de úgy
tűnt, a két Isabella minden részletét ismeri a tervnek, melyet maguk között akartak megvitatni.
Eleanor elmosolyodott magában, mikor rájött, hogy pillanatnyilag ő a legalacsonyabb
rangú az asszonyok között. Nővére császárné volt, sógornője hercegné, ő pedig egyszerű
grófné. A keresztes hadjáratból a nőket csak a keleti kincsek érdekelték: a selymek, az
ékszerek, a káprázatos paloták, szabadtéri és belső fürdőmedencék, a cselédek, a rabszolgák
és a szolgálók.
Eleanor úgy érezte, óriási szakadék tátong köztük. Szerette őket, de soha nem tudott volna
olyan lenni, mint ők. Hallgatta beszélgetésüket, s nem értette anyagias szemléletüket.
Mindketten olyan gazdagok voltak, hogy soha többé nem kellett a pénz miatt aggódniuk,
megvolt mindenük nekik is, s meglesz születendő gyermekeiknek is. Eleanor körbepillantott a
fényűző teremben. Már most több kastélyuk volt, mint amennyit ki tudtak volna használni,
szolgájuk annyi, hogy a fele is elég lett volna. Csak ebben a tengerparti kőpalotában ötvennél
több cselédlány serénykedett. Szőke germánok és olajbarna bőrű itáliaiak vegyesen. Eleanor
hirtelen észrevette, hogy nővére szánakozó szemmel néz rá, de minthogy nem figyelt, nagy
részét nem is hallotta annak, amit mondott.
- Szörnyű lehet egy ilyen istenien vonzó férfi feleségének lenni. Természetesen Frigyes is
válogathat a nőkben, de maga is tudja, hogy a hatalma vonzza őket, így engem nem nagyon
zavarnak kicsapongásai. Simon de Montfort szeretői azonban nyilván szerelemre is
lobbannak. Nem tudom, hogy bírod ezt, Eleanor.
Eleanor azt mondta, ami az először eszébe jutott. - Simon de Montfort-nak nincsenek
szeretői.
Nővére felnevetett. - Eleanor, nem lehetsz ilyen naiv. Lehet, hogy még csak ma tért vissza,
de esküszöm, hogy már fél tucat cselédedet kiválasztott, akiket majd a figyelmében részesít.
Eleanor kétkedőn nevetett. - Nagyon tévedsz. Biztosra veszem, hogy hűséges, ahogy
Richárd is Isabellához.
Isabella elvörösödött, Eleanor ebből azonnal tudta, hogy Richárd megcsalta. A pokolba
minden férfival! Majd alkalomadtán kérdőre vonja a bátyját.
Flandriai Joan bizalmas barátom - mondta Eleanor nővére magabiztosan.
Flandriai Joan? - ismételte értetlenül Eleanor.
Tudod - halkította le a hangját sokat sejtetően Isabella -, Simon első felesége.
Tévedsz, Bella, én vagyok Simon első felesége.
Joan szerint nem! - kuncogott nővére.
Eleanor sógornőjére pillantott, s látta rajta, hogy Isabella tudja, mire céloz a császárné.
Isabella Marshal úgy gondolta, van Eleanornak elég szívfájdalma az életben, ezért
megpróbálta elvenni a dolog élét. - Nagyon régen történt, amikor Simon megkapta a leicesteri
grófságot és tele volt adóssággal. Azt hiszem, megkérte a kezét, de Joannak annyi birtoka
volt, hogy Lajos nem egyezett bele a házasságba. Biztos vagyok benne, hogy ennyi volt az
egész.
- Nem, Isabella, te a felét sem tudod a dolognak - erősködött Eleanor nővére,
belemelegedve a pikáns témába. -Flandriai Joan a leggazdagabb özvegy a kontinensen. Simon
de Montfort levette a lábáról. A lánykérés sikeres volt. Joan őrülten beleszeretett. Törvényes
házassági szerződést kötöttek, Simon de Montfort irányítása alá került minden-. Joan várai,
228
birtokai, vagyona. A legnagyobb díj, melyet csődör valaha kapott! - nevetett Isabella. - Mikor
Lajos megtudta, azonnal katonai kíséretet küldött Joanhoz, hogy Párizsba vitesse és
magyarázatot követeljen. Joan elárulta nekem, hogy elégette a házassági okiratot és a
szerződést, hogy eltüntesse a bizonyítékokat, nehogy börtönbe vessék, de máig bánja azt a
napot. Még most is szerelmes a hadúrba.
Eleanor sikoltani szeretett volna. Valami egyre gyűlt benne, és kitörni készült. Bárcsak
megragadhatna egy kést és felszabdalhatna minden selyempárnát a szobában, aztán kancája
nyergébe pattanhatna és vágtathatna a parton az óceán tajtékzó hullámverésétől kísérve, hogy
jobban érezze magát, de nem tehetett mást, mint ostobaságokat mormolt és mosolygott,
nehogy megtudják, mennyire sajog a szíve.
Mikor a szolgák bejelentették, hogy kész a vacsora, a hölgyek csatlakoztak az urakhoz a
hűs étkezőszalonba, s most, hogy Eleanor szeméről lehullt a hályog, észrevette, milyen
hívogató pillantásokat vetnek a cselédlányok a férfiakra, akiknek a reagálása szintén nem
kerülte el a figyelmét. A szolgálólányok rendkívül odaadóan viselkedtek, különösen Leicester
grófjával, Simon de Montfort-ral. A férfi elbűvölő külseje csábította őket, s ott legyeskedtek
körülötte, mint piciny pillangók a gyertyaláng körül.
Eleanornak egy falat sem ment le a torkán. Később vágyakozva gondolt a sötét, érett
olívabogyókra, de tudta, ha ma este a szájába vesz akár egyet is, megfullad tőle. Evés helyett
inkább bort kortyolgatott, aztán mikor rájött, milyen meggondolatlanságot művel, velencei
serlegének tartalmát felhígította vízzel.
Simon tisztában volt Eleanor különös hangulatával. Tekintete újra és újra visszatért a
lányra, noha Frigyes és Richárd minden erőfeszítésükkel éppen arról igyekeztek meggyőzni
őt, hogy csatlakozzék a keresztes hadjárathoz. Végül odaszólt feleségének: - Hozzá sem
nyúltál az ételhez, Eleanor, nem vagy jól?
- Még soha nem voltam ilyen jól - felelte csípős hangon az asszony, s ellenállt a
kísértésnek, hogy lerántsa az asztalról a damasztterítőt és összetörjön minden tányért.
- Talán most kicsit érzékenyebb a gyomrod - folytatta Simon továbbra is aggódó hangon.
- Már vártam, mikor kürtölöd szét férfias virtusodat! -fortyant fel Eleanor. Minden szem
rátapadt, s ő tudta, hogy az ördög, ami benne bujkált, ma este ki fog szabadulni. Richárd, úgy
tűnt, nagyon élvezi kishúga kitörését, Frigyes azonban, mit sem sejtve az előzményekről,
kitartóan tovább dicsőítette a keresztes hadjáratot.
Simon figyelmeztető pillantást küldött felesége felé, hogy fékezze éles nyelvét, aztán
Frigyeshez fordult. - Az egyik, amiért nem kötelezhetem el magam, a pénz. Viszont most
tárgyalok a lincolni erdő eladásáról a máltai lovagokkal.
Eleanor szóhoz sem jutott. Hogy merészelné Simon megígérni, hogy részt vesz ebben az
átkozott keresztes hadjáratban anélkül, hogy megbeszélte volna vele? Az nem számít, hogy ő
mit érez és mit szeretne?
Miután leszedték az asztalt, édességet és gyümölcsöt szolgáltak fel a teraszon. Legyek
átkozott, gondolta Eleanor, ha tovább maradok ebben a családi körben. Gorombaság volt-e
vagy sem, kimentette magát: - A házigazdára hagylak benneteket. Kérlek, bocsássatok meg.
A hatalmas hálószoba boltozatos ablakain át hűs szellő áradt a tenger felől, ma este
azonban Eleanornak forrt a vére, füllesztőnek érezte a levegőt. Megfürdött, és egy vékony
egyiptomi vászonból varrott hálóruhát vett fel, mely olyan áttetsző volt, mint egy pókháló.
Görög divat szerint csak a fél vállát fedte, s szintén görög jellegzetességként aranyszálak
szegélyezték. A márványpadló kellemesen hűsítette Eleanor talpát, s arcát a hosszú, szellős
helyiséget díszítő egyik karcsú márványoszlophoz szorította. Mire Simon de Montfort
visszatér, jégkirálynővé válik. Egy szót sem szól majd hozzá, csak megdermeszti egyetlen
pillantásával. Lehet, hogy a mediterrán éghajlat forró és tikkasztó, de Simon ma este hidegnek
fogja találni az ágyát. Eleanor elhatározta, hogy egyáltalán rá se fog hederíteni.

229
 Ahogy azonban a hosszú percekből órák lettek, érzelmei úgy kuszálódtak össze. Hol a
pokolban lehet Simon? Hogy mutassa meg neki, hogy rá se hederít, ha nincs itt?
Miután Eleanor visszavonult, a vendégek nemsokára távoztak, Simon pedig visszament az
erkélyre, ahonnan varázslatos kilátás nyílt a tengerre. Titokzatos, holdfényes éjszaka volt, s ő
azt kívánta, bárcsak lejönne a szerelmese, hogy sétálhassanak egyet a parton. Talán
játszadozhatna vele egy kicsit a vízben, ahogy Kenilworthben szokott. A tenger szinte hívta
magához, és ő úgy döntött, nem ellenkezik.
Megállt a sötétben, levetette a ruháját, aztán összekötötte fekete haját egy bőrszíjjal, és
lassan bemerészkedett a vízbe. Tudta, hogy Eleanor észreveszi majd, ha kinéz hálószobájuk
ablakából. Ha ugyanúgy vágyakozik, ahogy ő, csatlakozni fog hozzá.
Eleanor valóban észrevette, de csak akkor, amikor a férfi már kifelé jött a tengerből. Ahogy
ott állt a parton, egyenesen a hálószoba ablakát bámulva, s a holdfény megcsillant izmos,
vizes testén, olyan volt, mintha Neptunus, a tenger istene bukkant volna fel meztelenül a
hullámokból. Eleanor tekintete a férfi bronzbarna testére tapadt, s nem bírta róla levenni a
szemét. Tudta, hogy Simon látja őt az ablakban. Elgyengült. A férfi teste olyan volt, mintha
márványból faragták volna, s ő tekintetével bejárt rajta minden domborulatot és hajlatot,
minden inat és izmot. Széles mellkasát borító fekete szőrzetén vízcseppek ültek, és
visszatükrözték a hold ezüstfényét. Aztán a szőrzet megritkult izmos, lapos hasán, majd ismét
sűrűvé vált az ágyéka körül.
Eleanor combja és gyomra megremegett, aztán elszakította pillantását Simon
férfiasságáról, s majd belepusztult a féltékenységbe. A férfi végre megmozdult, s határozott,
céltudatos léptekkel elindult. Mire a hálószobájukba ért, Eleanor ereiben a jég folyékony
lávává olvadt.
Simon belépett a helyiségbe, és megigézve bámulta az előtte álló szépséget. - Szerettem
volna, ha csatlakozol hozzám. Ez az éghajlat valósággal feltüzel. Annyi energia van bennem...
szerelmi energia...
- Én pedig azt szerettem volna, ha belefulladsz a tengerbe! - csattant fel Eleanor.
Simon vére kigyúlt. Asszonya tehát civódni akar. Tapasztalatból tudta, hogy amikor
Eleanor ilyen hangulatban van, szenvedélye nem ismer határokat. Persze meg kell hódítania,
de szócsatájuk lesz az előjáték, melytói mindketten szinte kielégíthetetlenné válnak, s egy
egész álló éjszaka gyönyöre lesz csak képes csillapítani egymás iránti vágyukat. Simon
férfiassága megduzzadt a várakozástól, s egész a köldökéig nyúlt. Pontosan olyan volt, mint
egy faltörő kos.
Te kurvapecér! - kiáltotta az asszony. Akár egy ravasz vadmacska, úgy fújt a férfira, és
Simon tudta, hogy Eleanor meg fogja karmolni, de azt is tudta, hogy aztán dorombolni fog és
kinyílik előtte, hogy együtt jussanak el a beteljesüléshez.
Van ennek a kurvának neve is, vagy csak általánosságban vádaskodsz?
Feleségül vetted Flandriai Joant. Engem másodikként választottál, francia!
Hát erről pletykáltatok egész este. - Simon dühös volt, amiért az a két irigy nőszemély
elmondta a dolgot hitvesének, s dühös volt magára, amiért nem ő mesélte el már a kezdet
kezdetén.
- Pletyka vagy igaz? - kérdezte mérgesen Eleanor.
Akkor mi még nem ismertük egymást. - Olyan végleges hangsúllyal jelentette ki ezt a férfi,
mintha ezzel lezártnak tekintené a témát, és közelebb lépett Eleanorhoz.
Ne nyúlj hozzám! - zihálta Eleanor. - Ne merj hozzám érni!
Eleanor, a feleségem vagy. Hetek óta nem találkoztunk. Úgy nem tudlak a magamévá
tenni, hogy nem érek hozzád, és légy nyugodt, hogy a magamévá akarlak tenni.
- Még egyet lépett előre.
Úgy teszel, mintha semmi sem változott volna - tombolt a lány -, de megváltozott!
Elmenekültünk Angliából, hogy elkerüljük a börtönt és a megaláztatást. Én nem vagyok
230
házasságtörő, de az ellened felhozott csábítási vád igaz! Vak voltam, amiért nem vettem észre,
hogy ugyanúgy csábítottál el és ejtettél teherbe, ahogy nagyapám Aquitániai Eleanort, akiről a
nevemet kaptam. Csak most jöttem rá, hógy érdekből vettél el, nem szerelemből - mondta
keserűen.
Én szeretlek - mennydörögte Simon -, és biztos vagyok benne, hogy te is szeretsz.
Szerettelek, Simon, de az után, amit ma este hallottam Flandriai Joanról, a szerelmem
meghalt.
- Ne öld meg a szerelmet, bánni fogod egész életedben!
- Simon hatalmas kezével átfogta Eleanor derekát, és kemény, meztelen testéhez húzta.
Eleanor felemelte a karját, és arcul ütötte a férjét. Kissé elhúzódott tőle, de aztán a férfi ujjait
a vállába mélyesztve, a mellére rántotta őt. Szája az asszony ajkára tapadt, és ismét
megmutatta neki, milyen hatalmas erővel rendelkezik. Eleanor könyörtelenül, véresre
karmolta körmével Simon arcát.
A férfi vadul szitkozódva kitépte hajából a bőrszíjat, hogy a lány csuklóját hátrakösse az
egyik márványoszlop mögé.
Hirtelen kívülről látta magukat, ahogy neki, a jól megtermett férfinak le kell kötöznie egy
asszonyt, hogy célhoz érjen, s ez megállította. Ha nem tudja meghódítani a vonzerejével, nem
is érdemli meg, hogy Eleanor neki adja a szenvedélyét. Elhajította a bőrszíjat, aztán lassan két
tenye-rébe vette a lány dühös arcát, s megízlelte érzéki, kínzóan édes száját. Kutató nyelve
kierőszakolta a bebocsátást, s befurakodott. Mikor Eleanor megpróbált elmenekülni bizalmas
érintése elől, a férfi még erőteljesebben hatolt a szájába, s vad szenvedéllyel simogatta
nyelvével a nyelvét. Eleanor dobálta magát a karjában, de Simon mozdulatlanul tartotta a
fejét, és könyörtelenül lerohanta. Szenvedélyének tüze égette Eleanor mellét, combját és ajkát,
és a férfi tudta, hogy hamarosan lángra lobban a lányban is a szenvedély. Eleanor nem félt
tőle, ő pedig örült neki, mert ez így volt rendjén. Nem akart olyan nőt, aki megijed tőle,
hanem olyat, akinek bátorsága, merészsége, indulata és lobbanékonysága felér az övével.
Eleanor nem hunyta be a szemét, és nem adta meg magát a csábító kedveskedésnek, melynek
égető lángjai felforrósították érzékeit. Látta, ahogy a férfi pupillája kitágul a vágytól, mikor
lehúzta válláról a könnyű hálóruhát. Melle fedetlenné vált, s kihívóan meredt előre most, hogy
Simon egyik kezével az oszlop mögé feszítette mindkét csuklóját. A férfi pillanatok alatt
megkeményítette mellbimbóit becézgetésével, s Eleanor azon imádkozott, hogy Simon
érdeklődése leragadjon a mellénél, s veszélyes ajka nehogy ahhoz a legintimebb és
legérzékibb testrészéhez vándoroljon, amelyet rózsabim-bónak nevez. Tudta, hogy a férfi
hódító ragadozó és bölcs a női dolgokban. Ha szája eléri célját, ő elveszett, s átadja magát a
férje iránt érzett vágynak.
Küzdj, parancsolta magában, de teste már arra vágyott, hogy a férfi birtokba vegye. Simon
felhajtotta az áttetsző hálóinget egészen Eleanor köldökéig. Mikor nyelvével behatolt
rejtekébe, rátalált a folyékony tűzre. Eleanor ellenállt a kísértésnek, hogy előretolja altestét, a
férfi azonban megemelte a fenekét, hogy nyelvével még jobban simogat-hassa.
Diadalmas érzés kerítette hatalmába, mikor meghallotta Eleanor halk nyögdécselését, és
észrevette, hogy a szeme csukva van az elragadtatottságtól, majd mikor a lány a nyaka köré
fonta a karját, férfias önteltséggel némán ujjongott. - Sim, Sim - kiáltotta Eleanor.
Ha nem tagadta volna meg a szenvedélyét és a vágyát, a férfi most ugyanígy könyörgött
volna neki. Eleanor csak akkor használta Simon gael nevét, amikor a szerelem tengerében
hánykolódott, a férfinak pedig lúdbőrössé vált tőle barna bőre. A lány nedves, fekete hajába
túrt, ő pedig érezte, ahogy Eleanor hálóinge suhogva leomlik. Aztán Eleanor lábujjhegyre állt,
felhúzódzkodott, és a lába közé vette Simon férfiasságát, mely most redőihez simult. Mikor a
férfi nyelve újra a szájába hatolt, Eleanor párbajozni kezdett vele, most az ő nyelve nyomult a
férfi szájába, hogy tovább ingerelje. Addig akarta gyötörni és izgatni, amíg hatalmába nem
keríti a lelkét.
231
 Miközben Simon a fenekénél tartva az ágyhoz vitte, Eleanor nyelve hegyével körberajzolta
a férfi fülét, és azt suttogta: - Sim, hadd legyek én felül. - Sokat sejtető kérésétől a férfi
ágyékán remegés futott végig, a lány pedig érezte, hogy ennek bizonyítékául férfiassága
pulzálni kezd. Lélegzet-visszafojtva várta, hogy Simon elheveredjen az ágyon, aztán
könnyedén, csábítóan meglovagolta. A férfi meglepődött, mikor fordítva, a hátát mutatva
helyezkedett el.
Eleanor ravaszul mosolygott; Simon hosszú, kemény férfiassága így minden egyes erotikus
mozdulatára érzékenyen fog reagálni. Lehajolt, és egy csókot lehelt a csúcsá ra, s hallotta,
hogy a férfi rekedten azt suttogja: - Kathe, Kathe!
Aztán végigsimított a belső combján, tudván, hogy férfi létére Simon számos helyen
nagyon érzékeny. Mikor a kezébe fogta gömbjeit, és ujjával finoman körözött mindkét
hatalmas golyón, a férfi nyögdécselni kezdett a gyönyörtől, majd átkozottul vonzó kezével
elindult Eleanor fehér hátán, és simogatásával megborzongatta az asszony egész testét.
Eleanor megfogta szerelme hímtagját, és simogatni kezdte, először finoman, majd egyre
gyorsabban és erőteljesebben.
- Drágám, hagyd abba... - könyörgött Simon reszelős hangon -, különben végem. - Eleanor
engedelmeskedett, de mielőtt szembefordult volna a férfival, még egyszer végigsimított
combjának belső felületén. Aztán Simon szemébe nevetett. - Nem, én döntöm el, mikor
fejezed be. - Azzal lassan, centiméterről centiméterre engedte magába a férfit, míg az végül
elmerült benne. Eleanor ajkával és ujjával addig ingerelte, míg Simon dobálni nem kezdte
magát a kéjtől és követelőzővé nem vált. Nem tudott mozdulatlanul megmaradni a lányban,
hanem bele-temetkezett, és vad lökésekkel igyekezett az édes kínzás tetőpontjára érni.
Eleanor összehúzta izmait, csapdába ejtve és mozgásképtelenné téve Simon szerszámát
szűk, mézédes bensejének mélyén. A férfi azt hitte, mindjárt szétrobban. Aztán Eleanor
mozogni kezdett rajta, és Simon tudta, hogy még soha nem élte át ezt az érzést, mely édes
volt, mint a bűn. Nőtt, egyre csak nőtt, vére a fülében zsibongott, s száguldott ereiben. A lány
hirtelen megemelte magát, hogy csak a férfi csúcsa maradt benne, majd leereszkedett. - Most,
Sim, most!
A férfi teste engedelmeskedett asszonya parancsának, és Simon mélyről jövő kiáltással
beléje lövellt. Mikor tudata visszafelé kígyózott a valóságba, Eleanor már éberen várt rá. -
Elismered már, hogy mindenben egyenlőek vagyunk, Simon de Montfort?
- Drága szerelmem, te fölöttem állsz. Már régóta piedesztálra emeltelek, s megcsókolom
a lábad nyomát is.
Szavai lefegyverzóek voltak, s Eleanor teljes szívből hinni akart neki. - Sim, szeretted
Flandriai Joant? - kiáltotta.
Simon a karjába vette, és széles mellkasán ringatta. -Édes szerelmem, Joan öreg és csúnya.
Életemben nem éreztem olyan megkönnyebbülést, mint mikor Lajos közbelépett és
megakadályozta a házasságunkat.
Eleanor egyszerre sírt és nevetett. A férfi lecsókolta könnyeit. - Uramisten, milyen dühös
voltál rám az este.
Hogy kötelezhetted el magad a keresztes hadjáratra anélkül, hogy megbeszélted volna
velem? - kérdezte Eleanor.
Nem köteleztem el magam, csak majdnem, de van más választásom? - kérdezett vissza
halkan a férfi.
Eleanor egy pillanatra eltöprengett, megpróbálta Simon helyébe képzelni magát. - Ha
mész, veled megyek. Nem maradok itt.
- Szép ez a hely - tiltakozott Simon.
Szép. Elkényeztetnek, agyondédelgetnek és gonosz vagyok, amiért nem becsülöm meg
jobban, de...
De Itália nem Anglia, Brindisi nem Kenilworth, a tenger nem a mi tavunk.
232
 - Ó, Simon, hát megérted! - kiáltotta Eleanor.
A férfi megcsókolt egy göndör fürtöt, mely a lány homlokába lógott. - Persze hogy
megértem, hisz pontosan ugyanezt érzem én is.
Eleanor ajkát Simon szájához emelte, s megdöbbent, milyen érzéki reakciót váltott ki
szerelmeséből.
- Ha egyenlőek vagyunk, most rajtam a sor, hogy a magamévá tegyelek.

Te szörnyeteg! A kisujjamat sem bírom megmozdítani - tiltakozott az asszony.

Ez megnyugtat - felelte Simon, s Eleanor pontosan tudta, mire céloz.

233
 40.

Simon de Montfort nyugtalanító hírt kapott; fivére, Amauri, aki a múlt évben keresztes
hadjáratba indult, fogságba esett Egyiptomban. Simon erre azonnal csatlakozott Frigyes és
Richárd keresztes hadjáratához, s elhatározta, hogy feleségével együtt Acréba> hajózik.
Eleanor kezdet-ben félt megkerülni a fél világot, hogy a barbárok között éljen. Simon nevetett
tudatlanságán. - Először is, nem kerüljük meg a fél világot, szerelmem. Gyere, nézd meg a
térképet! - Karjával védelmezőn átölelte asszonyát, s ujjával a pergamenre mutatott. - Itt van
Brindisi, majdnem az olasz csizma sarkán, viszonylag közel a Földközi-tengerhez. Egy-
szerűen áthajózunk a Földközi-tengeren, s máris ott van Acre és Jeruzsálem. Hamar
odaérhetünk. Nézd, itt a Jordán folyó, a Holt-tengerbe ömlik. A folyó mentén buja, termékeny
földek húzódnak. A Szír-sivatag csak Jordánia másik felében kezdődik. Jeruzsálem városában
rengeteg angol és európai telepedett le. Nyüzsögnek a bárók és a lovagok, s aligha olyan
műveltek és civilizáltak mint a szaracén lovagok. Legnagyobb szégyenünkre ők mindannyian
tudnak írni és olvasni.
Eleanor áldott állapotára gondolt, noha még csak terhessége első hónapjaiban járt. Ki tudja,
meddig maradnak a Szentföldön? - Ugye nem sárkunyhóban vagy sátorban fogunk lakni? -
kérdezte félig tréfásan.
- A legegyszerűbb bárók és lovagok rezidenciája is el fogja kápráztatni, kedvesem.
Csodálatos mintájú mozaikpadlókat fogsz látni náluk, kertjeikben fürdőmedencék és
szökőkutak pompáznak. Mit gondolsz, miért térnek vissza olyan kevesen Germániába,
Frankhonba vagy Angliába? Huzatos váraink és borongós időjárásunk e keleti kaland után
korántsem olyan vonzó.
A Földközi-tengeren való átkelés Eleanor egyik legcsodálatosabb élményének bizonyult. A
nap és a vakító kék ég ott tükröződött a vízen, mely éjjel-nappal olyan nyugodt volt, mint egy
halastó. Lágy, meleg, simogató szellő fújdogált szüntelenül, s a tenger tele volt delfinekkel és
szivárványszínekben pompázó repülőhalakkal. Az éjszakák titokzatos hangulatban teltek, a
hatalmas hold mintha a tenger felszínén függött volna, a csillagok pedig fekete bársonyon
szétszórt gyémántokként ragyogtak.
Eleanor megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor behajóztak Acre kikötőjébe, és a saját
szemével győződött meg róla, milyen civilizált a város. Kettős várfal vette körül, közte mély
árok húzódott. Rendkívül biztonságosnak mutatkozott, mivel csupán az elkerített kikötő felől
nyílt bejárata. A városon belül és kívül mindenfelé gyümölcsöskertek és nyárfák tarkállottak,
amíg a szem ellátott.
Frigyest, akit szent római hódítóként ismertek Keleten, hatalmas pompával és
ceremóniával fogadták, csakúgy mint Richárdot, az angol király testvérét. A templomos
lovagok rendje nagy létszámú, vagyonos szervezetté nőtt, s Acréban volt a főhadiszállása.
Zarándokvár néven masszív erődítményt építettek a Földközi-tengerbe benyúló hegyen. En-
nél csodálatosabb építményt nem is ajánlhattak volna fel szállóhelyéül az újonnan
érkezetteknek.
Azonnal pazar ünnepi lakomákra szóló meghívásokkal árasztották el őket. Amint elért a hír
Jeruzsálem városába, hogy a hadvezér, Simon de Montfort, Leicester grófja itt tartózkodik,
bárók, lovagok és polgárok küldöttségei vonultak Acréba, hogy könyörögjenek szolgálatáért.
Eleanor elrejtette könnyeit és aggodalmát, s búcsút intett szerelmének, a vad óriásnak. Bár
a férfi palástján csak a keresztes lovagok egyszerű fehér keresztjét viselte, páratlan vezérként
kitűnt a többiek közül. Eleanor tudta, hogy hamarosan kitüntetések fogják borítani, hiszen

234
még soha egyetlen csatát sem vesztett el életében, és egyetlen várost vagy várat sem ostromolt
eredménytelenül.
Simon vezette a harcot, miközben Frigyes, mint ígérte, majd tárgyal Egyiptom szultánjával
Amauri kiszabadításáról. A német-római császár egyszer már fegyverszünetet kötött a
szultánnal, de egy év múlva ezt megszegték, s most ez ösztökélte Frigyest és Richárdot, hogy
keresztes hadjáratot indítson.
Bár Eleanor nagyon szerette fivérét, Richárdot, a férfi jellemhibái igencsak bántották őt.
Bátyja együtt indult el Simonnal, de szinte azonnal vissza is tért Acréba. Mikor Eleanor
felelősségre vonta, Richárd azzal magyarázta távolmaradását a harcoktól, hogy összekötőként
tevékenykedik a császár és a keresztes lovagok között. Eleanor azonban már nem volt olyan
naiv, mint régen, s rájött, hogy Richárd egyetlenegy célból vesz részt a hadjáratban, hogy
vagyonát növelje. Az utóbbi napokban többet kufárkodott, mint harcolt. Ravasz üzleteket
kötött a keleti és más nemzetiségű kereskedőkkel. Csak rá kellett nézni némelyikre, s az
ember nem csodálkozhatott, miért váltak ellenséggé. Eleanor zokon vette, hogy amíg Simon
mindennap kockáztatja az életét, Richárd azzal tölti az idejét, hogy a saját gyarapodását
előmozdítsa. Mikor kérdőre vonta szokásos őszinte modorában, a férfi már rég
megfogalmazott válasszal állt elő.
- A harc Simon dolga, Eleanor. A keresztes hadjáratok és a háborúk pénzbe kerülnek. Én
történetesen a pénzcsiná-láshoz értek, tehát abban teszem hasznossá magam.
Eleanor gúnyosan felelt erre. - Különös, hogy ezzel egy időben a saját erszényed is
mennyire megdagadt. Apropó, ha már kettesben vagyunk, hadd közöljem veled, hogy
megdöbbent Isabella iránti hűtlenséged. A cselédekkel és a szolgálólányokkal való
enyelgésedről beszél egész Acre. Fülembe jutott az is, hogy bennszülöttekkel hálsz és rab-
szolganőket tartasz.
Richárd szánalommal, leereszkedően nézett rá. - Eleanor, bizonyára nem újdonság a
számodra, hogy az asszonyok a lába elé vetik magukat annak a férfinak, akinek hatalom van a
kezében. Az én helyzetemben erre számítani lehetett, s be kell vallanom, a szép nők a
gyengéim.
Visszataszító vagy. Semmit sem jelent neked a házassági fogadalmad?
Fogadalom? Azt hiszem, fogadalmakra emlékeztetned engem éppen neked, nos az a
legnagyobb képmutatás. Mert kérdem én, mi van a tiéddel?
Eleanor méregbe gurult. - A pokolba veled, Richárd! Nagyon jól tudod, mennyi ideig
voltam özvegy, mielőtt Simon de Montfort-é lettem.
- Hát persze, kis apáca. Hadd mondjam el neked, hogy a férfiakat más fából faragták,
mint a nőket. Egyike azoknak a jutalmaknak, melyek a férfiakat Keletre csábítják, az az
eshetőség, hogy saját háremük lehet. Simon de Montfort sem lesz kivétel. Mihelyt
letelepedett, saját szerája lesz, ha ugyan nincs máris neki!
Eleanor szeretett volna hangosan tiltakozni, de a lelke mélyén kételkedett férje hűségében.
Nagyon is igaz, hogy az asszonyok felkínálják magukat a hatalommal bíró férfiaknak; a saját
szemével látta, hogyan csicseregtek a cselédek Simon körül, bevetve csáberejüket. Az ajkába
harapott, és témát váltott. - Sikerült Frigyesnek elérni valamit Simon fivérének ügyében?
Richárd vállat vont. - Frigyes realista. Egyiptom szultánja meg akarja újítani a
fegyverszünetet. Amauri de Montfort ügye csak másodlagos fontosságú.
Eleanort mintha villám sújtotta volna. - Fegyverszünetet? Simon meg fog őrülni! Az életét
kockáztatja a nap minden percében, hogy megszerezze azokat a területeket, amelyeket Frigyes
majd visszaad, ha aláírják a fegyverszünetet!
- Már nem arról van szó, hogy „ha" a fegyverszünetet aláírják, hanem csak arról, hogy
„amikor". A tárgyalások két hete folynak. Az a lényeg, mennyi aranyat tud kicsikarni Frigyes
a szultánból, s már oda is kanyarítja a nevét a szerződésre. Természetesen ezen a ponton lépek

235
be én a szerepembe. Holnap Jaffába megyünk, az közelebb fekszik Ashqelonhoz, ahol a
szultán nyári palotája van.
Eleanor két szívdobbanás között döntött. Majd ő elmegy és tárgyal Egyiptom szultánjával,
hogy engedje szabadon Simon fivérét. William Marshal megtanította, hogyan kell tárgyalni.
Minden ítélethozatalánál ott ült a jobbján, s a tábornagy bátorította, hogy használja az eszét és
a tudását. Megtanította, hogyan legyen ravasz, mégis tisztességes, s mindenekelőtt, hogy
bízzon az ösztöneiben. Végül is királyi családból származik. Plantagenet, a volt király leánya
és a mostani király húga. Mivel senki más nem törődik Simon de Montfort érdekeivel, majd ő
kézbe veszi a dolgot.
Mindent lehet, csak akarni kell! Eleanor a legkisebb nehézség nélkül rávette sógorát,
Frigyest, hogy vegye be őt is a Jaffába hajózó csoportba.
Lefátyolozott arccal, orra hegyétől a lábujjáig dzsellabába burkolózva szinte észrevétlenül
tudott mozogni. Hamar kiderítette, hogy mind a női, mind a férfi szolgák kaphatók a
megvesztegetésre. A szent római császárnak és szolgáinak fenntartott, szintén a templomos
lovagok tulajdonában álló palota egyik csendes szárnyában kért magának elhelyezést.
Eleanor türelmetlenné vált, amikor a szultánnal tervezett találkozó kudarcba fulladt.
Frigyes természetesen nem törődött azzal, hogy tájékoztassa a Szelimmel folytatott
tárgyalásairól, így kész szerencse volt, hogy szolgáit hírforrásként használhatta.
Úgy tűnt, a két tiszteletre méltó vezér nem tud megegyezni egy mindkettőjük számára
elfogadható találkozóhelyben. A császár azt akarta, hogy a szultán jöjjön Jaffába, de Szelim
természetesen nem volt olyan ostoba, hogy elhagyja Egyiptom földjét, s meghívta Frigyest
Ashqelonba, bizánci palotájában. Frigyes félt egyiptomi földre tenni a lábát, még ha Ashqelon
a határon feküdt is, s így a dolog zsákutcába jutott.
Eleanor bosszankodva az égnek emelte karját; nincs a férfiaknál hasznavehetetlenebb
népség a földön. Nem kellett sokáig várni, hogy Leicester tűzrőlpattant grófnéja cselekedjék.
A kevesebb mint harmincmérföldnyi távolságot nem lesz nehéz áthidalni, döntötte el. Futárt
küldött Ashqelonba titkos üzenettel a szultán számára. A levelet Őfelségének Szelimnek,
Egyiptom szultánjának címezte. Hangvétele gőgös volt, ahogy az kell, ha egyik uralkodó a
másiknak ír. Őszintén felfedte jövetele célját, tárgyalási szándékát Amauri de Montfort
kiszabadításáért, s cikornyásan azt írta a levél alá: Eleanor Plantagenet, Anglia királyi
hercegnője.
Egy héten belül megkapta a választ, melyben meghívták, élvezze Egyiptom szultánjának
vendégszeretetét bizánci palotájában, a Földközi-tenger partján. Eleanort felvillanyozta, hogy
teljes titokban kell összecsomagolnia és az utazásra felkészülnie. Frigyest és Richárdot
egészen lekötötték saját dolgaik, s hála istennek, nemigen kérdezgették, mivel tölti napjait.
Istenem, milyen könnyű rászedni a férfiakat!
Simon de Montfort-t azonban nem könnyű. Leicester grófja becsületes ember volt, de
gyakorlatias lévén azt is tudta, hogy nem mindenki olyan tisztességes, mint ő. Ha valaki
elintézte őt egy kézlegyintéssel, hogy csak izmai vannak, de a feje üres, nagy hibát követett el,
amiért alábe-csülte. Simon de Montfort minden részletét ismerte Frigyes tárgyalásának a
Palesztina és Egyiptom közötti fegyverszünet megújításával kapcsolatban. Nem hibáztatta
Frigyest, hiszen józan ítélólcépessége is azt súgta, teljesen soha nem fogják tudni legyőzni
Egyiptom szultánját. Visszaszerezhetnek elvesztett területeket, meghódíthatnak újakat, olyan
ellenségen azonban, melynek ereje a létszámában rejlik, nem diadalmaskodhatnak. Ha
lovagjai ma meggyilkolnak ezret közülük, holnap kétezer áll ki helyettük, s az értelmetlen
mészárlástól Simon de Montfort iszonyodott.
Megtanulta, hogy csak magára számíthat ebben az életben, ezért saját emberét küldte
tárgyalni a szultánhoz Amauri kiszabadítása érdekében. Fizetett néhány embernek a
templomos lovagok főhadiszállásán, hogy védelmezzék feleségét, s szinte azonnal hírét vette,

236
hogy Eleanor Jaffába hajózott. Nem alaptalanul aggódott, Jaffa ugyanis száz mérföld-del
közelebb esett állásaikhoz, mint Acre.
Mikor Szelim továbbra is udvariasan, de határozottan elutasította, hogy Jaffába menjen,
Frigyes rájött, a fegyverszünetet soha nem fogják aláírni, ha valamelyikük be nem adja a
derekát. Futárt küldött a hadvezérhez. Simon de Montfort-nak meg kell kockáztatnia az utat
Ashqelonba, hogy belépjen az oroszlán barlangjába.

237
 41.

Eleanor még soha életében nem látott ilyen fényűző palotát, mint amelyiknek most a
kapujában állt. Fokozott őrség védte a kastélyt, s ő örült, hogy tucatnyi szolgát hozott
magával. A palotaőrség természetesen nem beszélt angolul, de Eleanor főemberének, úgy tűnt,
nem okoz nehézséget megértetnie magát, s a kapu kinyílt.
Átengedték őket a külső és a belső udvaron, majd beléptek egy labirintusba, mely
leginkább egy méhkas lépjéhez hasonlított egymásból nyíló helyiségeivel. A palota márvány
előcsarnokaiban viszonylag hűs volt a levegő Ashqelon utcáihoz képest, ahol könyörtelenül
tűzött a nap. A csempézett folyosókról számos boltozatos ablak tárult az azúrkék óceánra,
melyen színes vitorláshajók tarkállottak.
Eleanor megpróbált nem rácsodálkozni a fekete bőrű őrökre, akik csupán ágyékkötőt
viseltek, sem a palotaszolgákra, akik fehér palástot és fátyolt hordtak. Két kísérője előtte
haladt, a többiek mögötte siettek, de mikor Eleanor észrevette, hogy lépteik zaja elhalt,
döbbenten látta, hogy tizenkettőről kettőre fogyatkozott a számuk. Világossá vált számára,
hogy eltérítették őket. Bár borzasztó dühbe gurult, és rögvest magyarázatot követelt, csak
mosolyt és érthetetlen szavakat kapott válaszul.
Egy hosszú, szűk helyiségbe vezették, melynek túlsó vége egy nagy, derékszöget formázó
fürdőmedencét rejtő kertre nyílt. Magas, karcsú, fehér palástot és turbánt viselő szolga lépett
oda Eleanorhoz, és erősen tört angolsággal szólította meg. - A nevem Fadzsid. Teljesítem
minden óhaját. - Fad-zsid fekete bőrű volt, magas énekhangon beszélt, de ha agyonütötték
volna, Eleanor akkor sem tudta volna kitalálni a nemét. Külsőre és a hangja alapján ítélve nő
lehetett, mégsem látszott rajta egyetlen domborulat sem, mely eltakarta volna hosszú
csontjait.
- Azonnal látni óhajtom Szelim szultánt! - jelentette ki Eleanor fennhéjázva.
Fadzsid arca félmosolyra húzódott. - Mindennek eljön a maga ideje, hercegnő. A nyugati
emberek nagyon sietnek.
Örülök, hogy tudod, ki vagyok - felelte Eleanor csípősen. - A szolgáimat óhajtom, mondd
meg, hol vannak.
Elszállásolták őket, hercegnő. A palotának ennek a szárnyában laknak a nők. Férfinak ide
tilos belépni.
- Minden ajtóban férfi őrök állnak - vetette ellene Eleanor.
Ők már nem férfiak, hercegnő, hanem eunuchok. -Fadzsid a két női szolgára mutatott. - Ily
módon hölgyek.
Egy pillanat - szólt Eleanor. - Mit gondolsz, hová vitték a szolgáimat?
Fadzsid széttárta hosszú, kecses kezét. - Tudom, hogy a szokásaink eltérőek, hercegnő, de
azt hiszem, még ön sem akarná megosztani a hálószobáját szolgáival.
- Nem akarok itt aludni! - kiáltotta ingerülten Eleanor. Fadzsid még szélesebbre tárta a
kezét, s egyúttal kissé
megvonta a vállát. - Akkor nem találkozhat a szultánnal, mert csak holnap tudja fogadni
önt.
- Miért?
- Nagyon sok elfoglaltsága van, hercegnő. Uram azt üzeni, amíg várakozik, élvezze
vendégszeretetét szerény palotájában. Lepihenhet vagy megmártózhat a fürdőmedencében,
amíg felszolgálom a frissítőt. - Fadzsid meghajolt, és kivezette Eleanor szolgáit a szobából.
Eleanor megragadta egyik cselédlányát a ruhaujjánál fogva. Lena Brindisiből való volt. -
Lena, semmilyen körülmények között nem hagyhatsz magamra. Amikor Fadzsid visszatér,

238
követelni fogom, hogy a szultánnál kieszközöljön számomra egy találkozót még ma. Ha ez
lehetővé válik, azt hiszem, holnap elmehetünk.
Fadzsid azonban nem tért vissza, helyette számos szol-gálónő érkezett. Voltak, akik
hatalmas, rózsavízzel teli edényeket hoztak, melyek párolgásukkal hűsítették a levegőt.
Mások törülközőt, mézes italokat, gyümölcsöt és valami olyasmit tettek elé, amit még soha
életében nem látott, s nem is hallott róla. Olyan volt, mint a hó, íze akár a gyümölcsé.
Kíváncsiságból megkóstolta, s kellemes jeges állagát üdítőnek és hűsítőnek találta a forró,
száraz klímában. A szolgálónők nem beszéltek angolul, Eleanor pedig lemondott róla, hogy
megpróbáljon szóba elegyedni velük, inkább kiszolgálta magát a gyümölcsökből és az
édességből.
A rózsaszín márványpadlón szanaszéjjel hatalmas, fekete és arany egyiptomi
motívumokkal díszített párnák hevertek. Eleanornak nem volt kedve a földre ülni, inkább az
alacsony díványon helyezkedett el, melyet rózsaszín áttetsző függöny takart. Türelmetlenül
elhúzta a fátyolt, leült, s lábával dobolni kezdett a rózsaszínű padlón.
Ólomlábakon járt az idő; egy-egy órának tűnt minden perc. Lena kényelmesen elheveredett
a földön a párnákon, s hamarosan elszundított a melegben. Eleanor ledőlt a díványon, de
mikor érezte, hogy szemhéja elnehezedik, felült, megrázta a fejét, és kisétált a kertbe. A
gyönyörű oázisban egzotikus virágok, fügefák és datolyapálmák pompáztak a halványzöld
márványmedence körül, melyben lótusz alakú virágok lebegtek és hullámzottak az illatos
szellőben. Eleanor lehajolt, hogy ujját belemártsa a hívogató, hűs vízbe, majd leült, lehúzta
cipőjét és harisnyáját, s belelógatta a lábát is.
Felpillantott a palota falára, melyen bonyolult mintájú mozaikcserepek tarkállottak.
Különösnek találta, hogy a tömör falban egyetlen szellőzőablak sem nyílt, aztán hálásan
gondolt arra, hogy így legalább senki sem láthatja meg a kertben a magasból. Eszébe jutott
egy másik kert, egy másik korban, s olyan élénk emlékeket ébresztett benne Simonról, hogy
szinte érezte a férfi gyönyörű kezét a mellén, lélegzetét a nyakán, csókjait, melyek örökre
nyomot hagytak ajkán. A halványzöld víz csábítóan integetett felé, s ellenállása elolvadt a
meleg délutánban.
Ruháját, mely szellősnek tűnt, mikor reggel kiválasztotta, szűknek, szorosnak érezte. Alatta
lévő selyeminge átizzadt és a testére tapadt. Eleanor az önmagával vívott vesztes csata után
végül megadta magát, s levetkőzött. Meztelenül belemerült a zöld mélységbe, s jólesően
behunyta a szemét. A víz a melléig ért, s ahogy a medence szélének dőlt, ott himbálóztak
domborulatai a felszínen, mint két halvány lótuszvirág. Fekete tincseinek vége belelógott a
vízbe, és csupasz válla körül lebegett. Eleanor behunyta a szemét, és testét átadta az
élvezetnek.
Sötét, feszült szempár figyelte a magasból minden mozdulatát, bájos arcának minden
rezdülését. A tekervényes mintájú mozaikcsempével kirakott falat úgy tervezték, hogy rálátást
biztosítson a kertre és a medencére, de lentről ne lehessen felfedezni a leselkedőt. Szelim a
gyönyörű nőt nézte; a halványzöld vízben láthatóvá vált Eleanor mezte-len teste. Még soha
életében nem látott ilyen kicsi és törékeny alkatú nőt. Háremének asszonyai, akár feketék
voltak, akár fehérek, dús idomokkal rendelkeztek. Néhányukat már-már kövérnek lehetett
mondani, de kivétel nélkül mindre ráillett a gömbölyded jelző. Ez a nő viszont, aki nem
látszott nagyobbnak, mint egy tíz-tizenkét éves rabszolgafiú, karcsú lábával és kerek mellével
tökéletesnek és több mint csábítónak tűnt. Szelimet abban a pillanatban feltüzelte, amikor
felhúzta szoknyáját és levette harisnyáját. Elképzelte, milyen szűk lehet a benseje, s kezével
simogatni kezdte merevedését, örömmel nyugtázva, hogy a hercegnő látványa milyen
tekintélyesre növelte.
Az események alakulása örömmel töltötte el a szultánt. Frigyest, a szent római császárt és
keresztes lovagjainak hordáját az istenek kegyeltjeinek tartotta. Gyanította, hogy borsos árat
kell fizetnie a fegyverszünet megújításáért, de meg kellett tennie, mert minden oldalról
239
támadások fenyegették a szíriaiak, a zsidók és a vad törökök részéről. Ha a keresztes lovagok
hazatérnek vagy legalább Palesztina határain belül maradnak, már fellélegezhet. Elhatározta,
hogy túszát, Amauri de Montfort-t csereeszközként használja fel az alkuban, most, hogy a
császár Simon de Montfort-t küldte el tárgyalni. Ravaszul elmosolyodott, amikor a
barlangjában tartózkodó izgató, ledér hercegnőre gondolt. Váratlan ajándékként hullott az
ölébe, noha bevett szokásnak számított a férfiak részéről, hogy feleségüket felajánlják bizo-
nyos kegyekért cserébe.
Eleanor vonakodva mászott ki a medencéből, s belecsavarta magát egy török törülközőbe.
Felkapta a ruháit, és el-fintorodott, mikor arra gondolt, hogy visszavegye őket. Meztelen
talpával visszacsattogott a rózsaszín padlóra, mely kellemesen hűsítette. Döbbenten látta,
hogy Lena eltűnt a szobából. Rá se hederítve hiányos öltözékére, az ajtóhoz rohant, és
megpróbálta feltépni. Két nagydarab, fekete bőrű eunuch lé-pett elé, és eltorlaszolta az útját.
Eleanor annyira dühös volt, hogy megfordult a fejében, elragadja tólük fegyverüket, és hasba
szúrja őket, de ebben a pillanatban megjelent a magas, karcsú Fadzsid, karján egy egzotikus
selyemruhával.
- Azonnal elmegyek - kiáltotta Eleanor. - Hol van a cselédem?
Fadzsid meghajolt. - Ahogy parancsolja, hercegnő, de Szelim szultán várja önt.
- Ó - lepődött meg Eleanor, s úgy érezte magát, mintha egy rögzítetlen kötél végén
lógna. Visszahátrált a szobába, szorosan a melle köré fogva a törülközőt. - Fel kell öltöznöm.
Fadzsid kiterítette a gyönyörű selymet a díványra. - Talán szívesebben venné fel ezt,
hercegnő.
Eleanor az egzotikus ruháról arra a rongykupacra pillantott, amit eddig viselt. Felvetette az
állát. - Nem! Nem öltözködöm úgy, mint egy szajha.
Fadzsid meghajolt. - Ahogy kívánja, hercegnő.
- Mérget vehetsz rá! - felelte Eleanor.
Bátorságot merített abból, ahogy ma reggel kiválasztotta a ruháját, amikor gondosan
felöltözött a szultánnal való találkozásra. Anglia királyának kedvenc színeiben, a merész
zöldben és fehérben pompázó ruha most gyűrötten hevert a díványon. Megvetően
visszautasította Fadzsid segítségét, miközben belebújt selyemingébe, és felhúzta haris-nyáját,
amit keleti nők nem hordtak. Alsóneműje halvány lombzöld színű volt, s olyan finom
szövésű, akár a fátyol. Felvette rá sötétzöld selyemköntösét, melyet büszke, kecses fejükön
aranykoronát viselő kis fehér hattyúk díszítettek. Azt kívánta, bárcsak ő is aranykoronát
viselne ebben a pillanatban, s megpróbálta ujjaival kifésülni hosszú fekete tin-cseit, melyek
összegöndörödtek a vízben.
Tudta azonban, hogy sokkal fontosabb dologra kell koncentrálnia. Agya úgy járt, mint a
motolla, miközben azt gyakorolta, mit fog mondani Szelimnek. Nem szabad könyörögnie,
hogy engedje el férje fivérét. Nem mutatkozhat olyan színben, mint egy gyenge nő, aki kegyet
kér az erős férfitól. Egyenrangú partnerként kell Szelimmel bánnia, mint egyik
uralkodóházbelinek a másikkal. Majd finoman elejt egy-két megjegyzést arról, hogy nagy
befolyással bír Anglia királyára, és hatalmában áll megnyitni a kereskedelmi útvonalakat a két
ország között. William Marshal megtanította, hogy néha az ígéret is elég a cél eléréséhez, s az
ilyen ígéreteket nem szükséges kőbe vésni. A lényeg, hogy álljuk a sarat tárgyalás közben.
Miközben Fadzsid számtalan folyosón vezette végig, Eleanor azon gondolkodott, vajon
hány emberrel kell majd szembenéznie. Egyiptom szultánját bizonyára hivatalnokok,
tanácsadók, talpnyalók és testőrök veszik körül, ezért meglepődött, amikor Fadzsid egy
emelvényen mozdulatlanul ülő alak kivételével teljesen üres helyiségbe irányította. Az
emelvény mögötti sokszínű üvegablakon át beáramló vakító napsugarak sötétségbe vonták a
férfi arcát.
Nem magas támlájú székben ült, hanem hatalmas, háttámla nélküli trónon, mely tömör
aranynak látszott. A szobában csend volt, a falak visszaverték Eleanor ruhájának suhogását és
240
felgyorsuló lélegzetét. Aztán a férfi hirtelen felállt, s kecsesen lejött az emelvényről.
Mindössze 168 centiméter magas volt, bőre és szeme színe akár egy öreg tölgyé. Aranybrokát
pantallót viselt és tekergőző kígyóval díszített érdekes turbánt. Eleanor egyetlen szőrszálat
sem fedezett fel a testén, amint kíváncsi pillantásokkal végigmérte. Tekintete végül
megállapodott a férfi arcán, mely beesett volt, orra kampós, gyönyörű fogai azonban fehéren
csillogtak sötét arcában.
Eleanor előrenyújtotta a kezét, hogy üdvözölje, Szelim azonban, miután megfogta, nem
akarta elengedni. Szemében olyan őszinte elismerés tükröződött, hogy Eleanor elpirult. A
szultán, továbbra is fogva tartva a kezét, nagy ívben körbejárta, mintha egy kancát
mustrálgatna. Eleanor érezte, hogy elönti a méreg, de tudta, méltósága érdekében meg kell
őriznie nyugalmát és hidegvérét. - Hadd mutatkozzam be, Szelim szultán...
- Tudom, ki vagy - szakította félbe a férfi. - A neved Drága Kincs.
Eleanor meglepődött. Honnan a pokolból tudja ez a férfi, hogy az apja Drága Kincsemnek
szólította? - Nem! Nem ez a nevem. Eleanor Plantagenet hercegnő vagyok - jelentette ki
határozottan.
A férfi lustán elmosolyodott. - Nekem te Drága Kincs leszel - erősködött -, az én Drága
Kincsem.
Nem, ez lehetetlen, felség, férjes asszony vagyok. -Eleanor kíváncsi lett volna rá, hallotta-e
a férfi a róla szóló pletykákat. Már mindennel megvádolták. Volt férje gyilkosa
kielégíthetetlen szexuális igényei miatt, házasságtörő és egy fattyú világra hozója. Istenem, ne
hagyd, hogy elájuljak, imádkozott, s érezte, hogy szédül és meginog. A szultán azonnal
átkarolta. Felemelte és egy alkóvba vitte, ahol a szoba többi része elől félig elrejtve egy
dívány állt.
Azonnal tegyen le, hogy merészel megérinteni?! - kiáltotta Eleanor. - A levelemben
egyértelműen közöltem, hogy Amauri de Montfort kiszabadításáról akarok tárgyalni önnel.
A szultán nevetett, és mélyen a hercegnő szemébe nézett. - Nem kerülte el a figyelmemet,
hogyan nézel rám. Olyan a szemed, mint a kék perzsa zafír, tűz ragyog benne. A többi
asszonyom nem mer rám nézni. Lesütik a szemüket, amikor engedélyt adok nekik, hogy
beázéljenek. -Lefektette a díványra Eleanort, aki megpróbált felkelni.
- Felség, Anglia királyi hercegnője vagyok. Egyenrangú önnel, nem, rangban ön felett
állok!
Szelim őszintén meglepődött szavai hallatán. - Minden asszony alá van rendelve a férfinak.
A hercegnők sem jelentenek újdonságot nekem. Van hercegnő a hárememben. Nem te leszel
az első, aki az ágyamba fekszik.
- Ez felháborító! - dühöngött Eleanor. - Nem áll szándékomban az ágyába feküdni, s
hogy mer sértegetni azzal, hogy egy kalap alá vesz egy vacak kis rezsimből származó
hercegnővel? Én Plantagenet vagyok, ön pedig úgy bánik velem, mint egy rabszolgalánnyal.
Szelim fürkésző szemmel nézett rá. - Azt hittem, tárgyalni jöttél.
- így igaz - biztosította a lány.
Nő csak egy dolgot ajánlhat fel - mondta, s kissé zavartan összehúzta a szemöldökét. -
Hajlandó vagyok elfogadni az ajánlatodat cserébe a túszért. - Most, hogy mindent tisztázott,
azt várta, hogy Eleanor elégedett lesz, de cseppet sem látszott annak.
Azért jöttem, hogy tisztességes eszközökkel tárgyaljak önnel, felség. Hogy felajánljam az
országaink közötti kereskedelmi útvonalak megnyitását, maga viszont úgy bánik velem,
mintha szajha volnék.
Ezek a dolgok kívül esnek a nők hatáskörén. Erről majd a férjeddel fogok tárgyalni ma
este.
Eleanor megdöbbent. - A férjem idejön?

241
 Szelim nevetett. - Ne tégy úgy, mintha semmiről sem tudnál, Drága Kincsem. A férjed
küldött hozzám, hogy megajándékozzon veled, tudván, hogyha a kedvemben jársz, a tárgyalás
zökkenőmentesen zajlik majd le köztünk.
Eleanor most először érzett igazi rettegést. Sokkal jobban félt Simon de Montfort-tól, mint
Szelim szultántól. - Nem, ön téved. A férjem sohasem osztozna rajtam más férfival. El kell
tűnnöm innen, mielőtt megérkezik. Ő hadvezér. Habozás nélkül megöli önt vagy engem, ha
megcsalom!
Kedvemre való ez a szenvedély. Olyan drámai vagy, úgy beszélsz, mintha magad is hinnél
abban, amit mondasz, de elfeledkezel róla, hogy mindent tudok rólad. A férjed már osztozott
rajtad valakivel. Anglia tábornagya feleségül vett kilencéves korodban. - A szultánnak hirtelen
kiszáradt a torka. A holdra és a csillagokra, de jó lett volna kilencéves korában belekóstolnia
ebbe a lányba. - Vetkőzz le, Drága Kincsem. Már most látni akarom, milyen tökéletes vagy,
hogy ízelítőt adj addig, amíg az éj beálltával majd a díványomra fekszel.
Ön megőrült! - Eleanor az ajtó felé rohant, de Szelim szempillantás alatt utolérte.
Kíméletlenül visszavonszolta, és az ágyra lökte. - Csak mert értékelem a szenvedélyedet és a
temperamentumodat, az még nem jelenti, hogy eltűröm, hogy szemtelenkedj. Ha parancsot
adok egy nőnek, az engedelmeskedik.
Eleanor kihívóan felszegte állát, a férfi pedig rávetette magát. Könyörtelen erővel letépte
róla a ruhát. Eleanor sikoltozott és vadul hadakozott, de senki nem hallotta, és nem sietett a
segítségére. Mikor megpróbált beleharapni a szultánba, a férfi úgy megütötte, hogy egy
pillanatra elveszítette az eszméletét, s mikor magához tért, kirázta a hideg az undortól, ahogy
Szelim keze fel-le járt meztelen testén.
A férfi elfintorodott Eleanor reagálásától. - Ma este megízlelsz egy egyiptomi dorongot,
szeretni fogod. - Összehúzott szemmel felkelt a díványról. Azt akarta, hogy a lány ne
tiltakozzék, ne harapjon. Azt akarta, hogy szűk benseje felforrósodjon az iránta érzett vágytól.
Fadzsid majd tudja, milyen varázsszert keverjen a mandulás édességbe és a mézes italba,
melyet felszolgálnak Eleanornak, mielőtt elé vezetik.

Eleanor ruhája cafatokban lógott remegő teste körül. Az asszony azon tépelődött,
elmondja-e védekezésül a férfinak, hogy gyermeket vár, és megkérje-e, hogy hagyja elmenni,
de a lelke mélyén tudta, hogy ez mit sem változtatna a vén disznó szándékain. A nő csak egyet
jelentett az olyan férfinak, mint a szultán - egy meleg testet. Ha nem engedelmeskedik,
fikarcnyit sem ér az élete, egy garast sem.
A férfi az ajtóhoz ment, s Fadzsid belépett. A szolga egész idő alatt kint várt. Bő fehér
selyemköntöst nyújtott Elea-nornak, aki nem tehetett mást, mint hálásan elfogadta. Fadzsid
egyáltalán nem látszott meglepettnek, hogy a szultán megalázta a büszke hercegnőt.

242
 42.

Rohamosan közeledett az óra, amikor Szelim vendégének meg kellett érkeznie. Miközben
rabszolgái megfürdették és felöltöztették, a szultán két tanácsadójával megvitatta az előtte álló
ügyet, majd kiadta az utolsó utasításokat a vacsorával kapcsolatban. Az eredetileg kijelölt
szoba he-lyett most egy másikat választott a hadúrnak, mely az övé felett helyezkedett el,
kilátással a kertre és a medencére, ahol Drága Kincset elszállásolták.
Kopogtattak az ajtaján. Az őrség kapitánya jelentette, hogy megérkezett a vendég
ajándékokkal megrakodva. Nem kevesebb mint húsz teve állt az udvaron hatalmas
cserépedényekkel málházva, melyek értékes olajakat, ritka keleti fűszereket, tiltott borokat,
aromás mirhát tartalmaztak, mi több, lőport, szulfur, faszén és salétrom robbanóelegyét.
Szelim nem számított ennyi mindenre, de úgy vélte, mivel gazdagsága legendás, a szent
római császár követének nagy értékű ajándékokat kell hoznia, ha be akarja bizonyítani, hogy
mindenben egyenrangúak. Amikor két hatalom tárgyalt egymással, egyenlő vagyonnal, erővel
és elszántsággal kellett rendelkezniük. Kulcsfontosságú volt, hogy kezdettől fogva
megőrizzék egymás előtt tekintélyüket. Szelim parancsot adott, hogy a túszt, Amauri de
Montfort-t vezessék elő a vacsorára.
Simon de Montfort elküldte a palotaszolgákat, ugyanis magával hozta saját embereit, két
fegyverhordozóját, Guyt és Rolfot. Nem kockáztattak semmit. Ismerve a különféle bódító
szerek burjánzását Keleten, Rolf kóstolta meg a felszolgált ételt és italt, mielőtt hagyta, hogy
fia vagy Simon éhségét és szomjúságát csillapítsa.
Leicester grófja megfürdött, és fekete selyemruhába öltözött az egyiptomi szultánnal való
vacsorához.
Eleanor nem bírta megfékezni a remegését. Szelim jelenlétében olyan sokáig fojtotta vissza
könnyeit, hogy torka belefájdult, de most, amikor a zsilip nyitva volt, mégsem tudott sírni.
Bőre lúdbőrössé vált ott, ahol a férfi megérintette. Miután majd egy teljes óráig járkált fel-alá,
mint egy ketrecbe zárt oroszlán, hirtelen nem bírta tovább. A kertbe sietett a medence szélére,
ledobta magáról a fehér selyemköntöst, s belecsusszant a vízbe, hogy lemossa testéről a
szultán mocskos érintését.
Mikor Simon kinézett a rácsos ablakon, pillantását egy ismerős alak vonta magára lent a
kertben. Földbe gyökerezett lábbal állt, miközben felesége levetette fehér ruháját, és elmerült
a fürdőmedencében. Kezét ökölbe szorította. Majd szétvetette a düh. Tudta, hogy még soha
életében nem öntötte el így a méreg. Hírhozói tájékoztatták, hogy Eleanor a nyári palotába
ment, átlépte a kaput, melyet aztán a szolgái nélküle hagytak el. Éktelen haragra gerjedt,
amiért hitvese beleavatkozott a férfiak dolgába. Hát már soha nem fogja megtanulni, hol az
asszony helye?
Eleanor most valóban felbőszítette. Besétált Szelim csapdájába, aki nyilvánvalóan
beleharapott a gyümölcsbe, mely Simoné volt, csak az övé, legalábbis ő így hitte egész idő
alatt. Az ő drága Kathe-je, akit mindenkinél és mindennél jobban imádott, most itt fürdőzött
meztelenül, mintha Kenilworthben lenne, hálószobájuk rejtekében.
Hogy udvarolt neki annak idején, pedig semmi nem kecsegtette, hogy feleségül veheti. A
király kétségbe vonta szándékai tisztességét, s ő még a száműzetést is vállalta miatta. Nem
jött rá, hogy a féltékenység lobbantotta lángra dühét. Simon de Montfort elfordult az ablaktól,
s igyekezett visszanyerni önuralmát. Legalább most már tudja, hol szállásolták el a kis
boszorkányt.
243
 Egy palotaszolga lépett a szobába, hogy elkísérje a három férfit oda, ahol a vacsorát
felszolgálják. Mikor szembe találta magát vendéglátójával, Simon azon kapta magát, hogy
még mindig ökölbe szorítja a kezét. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ki ne verje a
szultán gyönyörű fehér fogait. Tudta, hogy ha el akarja érni a célját, meg kell feledkeznie
feleségéről addig, amíg Szelimmel tárgyal.
Lapis lazuli berakásos alacsony asztal előtt hatalmas párnákon ültek törökülésben. Az
aranymedalion, mely a szultán nyakláncán függött, többet ért, mint amennyi vagyont Simon
tíz év alatt gyűjthetett volna.
Szelim ravasz pillantással fürkészte, miként fogadja a két testvér, hogy találkozhat
egymással, de úgy tűnt, Simon de Montfort-t teljesen hidegen hagyja Amauri jelenléte. Szelim
szórakozottan vette tudomásul, hogy a hadúr testőrei, akik két oldalról helyezkedtek el
gazdájuk mellett, mindent megkóstolnak, mielőtt uruk venne az ételből. Ha azt feltételezték,
hogy meg akarja mérgezni őket, fogalmuk sincs, milyen kétségbeesetten szüksége van erre a
fegyverszünetre. Szeme elködösült, és türelmet erőltetett magára. Addig, amíg meg nem
vacsoráztak és nem gyönyörködtek a hastáncosnők előadásában, nem hozakodik elő a
témával. Lenyűgözte őt Leicester grófjának bátorsága, amiért csupán két szolgáját hozta
magával; Szelim arra számított, legalább tucatnyian fogják védelmezni a vendégét.
A férfiakat megbabonázta a tekergőző női testek ritmusos hullámzása. Ujjaikra húzott
cintányérjuk egy ütemre csattogott a férfiak ereiben doboló vérrel. Áttetsző szoknyájuk
felfedte meztelen testüket, míg arcuk rejtve maradt a fátyol mögött, ami nagyon erotikus
hatást váltott ki. Mikor a lányok, egyik a másik után, kézenállást csináltak, s szoknyájuk a
fejükre hullt, a férfiak gyanúja beigazolódott. Nem viseltek alsóneműt. Szelim leplezve
mosolyát, vendégéhez hajolt. - Felajánlom neked az egyik drága kincsemet. Válassz!
Simon végigpásztázta a nőket, majd pillantása megállapodott a legmagasabbikon. Bár a
lány haja szőke volt, bőre napbarnított. - Ő vegye le a fátylát - parancsolta. Mikor látta, hogy a
háremhölgynek az arca is szép, bólintott. A szultán intett a kezével, s a lány leült a földre a
hadúr mellé.
Szelim tudta, hogy neki kell a dolgok közepébe vágnia, mert az óriás akár ítéletnapig is
képes lenne váratni. - Felajánlom, hogy váltságdíj nélkül szabadon engedem Amaurit. Mit
ajánlasz te, hogy megújítsuk a fegyverszünetet? - kérdezte nyájasan.
Simon mély hangú nevetése betöltötte a szobát. - Semmit, s az igazat megvallva, te sem
ajánlottál semmit - állapította meg.
- Számodra a fivéred élete semmi? - kérdezte Szelim.
Simon egyenesen a szultán szemébe nézett. - Holtan többet ér nekem, mint élve. Dél-
Franciaország legfőbb hercege... én vagyok az örököse.
Szelim kiürítette serlegéből a tiltott bort, melyet felszolgáltak, vendégei ugyanis nem
tartották be az alkoholtilalmat. A tárgyalás nehézkesen haladt előre, miután a szultán rájött,
hogy Simon de Montfort kapásból visszautasít minden ajánlatot, és ellenajánlattal áll elő. Ha
Szelim tevéket ajánlott, a gróf a fejét rázta és arab telivéreket követelt. Amikor a szultán
ékköveket ígért, Simon aranyat kért. A hadúr kábítószert kevert Szelim borába, s mielőtt a
szer hatása eluralkodott volna a szultánon, meg kellett szereznie Szelim aláírását a
fegyverszüneti megállapodást tartalmazó dokumentumra, melyet a császár készített elő.
Simon gyors pillantást vetett a boltozatos ablakra, hogy megnézze, lement-e már a nap.
Mikor látta, hogy beállt a sötétség, tudta, az emberei már kilopóztak a cserépedényekből,
amelyekben elrejtőztek. Most először sürgette Szeli-met. - A feltételeink nagylelkűek. Azt
kérjük, nyisd meg azokat a kereskedelmi útvonalakat, melyeket a törökök elzártak. - Elővette
az okiratot, melyen ott ékeskedett Frigyes aláírása, erre Szelim is azonnal odakanyarította a
magáét. Simon felemelte serlegét.
A szultán intett, hogy hozzanak még bort. - Azok az átkozott törökök megrohanták az
országot. Talán ha egyesítenénk erőinket, kiirthatnánk őket. - Szelim keményen küzdött, hogy
244
nyitva tartsa elnehezült szemhéját, de egyre kevésbé sikerült neki. Hirtelen vérfagyasztó
csatakiáltás remegtette meg a levegőt, és negyven fekete ruhás török tört rá a vacsorázókra,
késsel a kezében. Szelim legrosszabb rémálma vált valóra; nyári palotáját lerohanják a vad
törökök. Azzal fejjel előrebukva beleájult a sötétségbe.
A méhkaptárként egymásba kapcsolódó folyosókat pánikba esett szolgák, rabszolgák,
hiányos öltözetű nők, eunuchok és őrök töltötték meg. A palota csarnokait ellepő füstben
hisztérikus üvöltések hallatszottak, ahogy a lakók a vérszomjas támadók elől menekültek.
Eleanor sokkal hamarabb értesült a zűrzavarról, mint hogy szobája ajtaját betörték volna.
Sikolya egybeolvadt a többiekével, mikor egy fekete ruhás alak rárontott és a vállára vette.
Füst gomolygott a bejáratnál, de még ki tudta venni az ajtónál korábban őrt álló eunuchok
ernyedt testét a földön.
Teljes volt a káosz; a lárma fülsiketítő. A fojtogató füst kaparta Eleanor torkát, s annyira
csípte a szemét, hogy könnyezni kezdett. Homályosan látta a holttesteket és a vért, noha úgy
tűnt, nincs is már senki, aki védekezhetne. A támadás meglepetésszerűen tört rájuk, férfinak,
nőnek, rabszolgának és őrnek csak egy gondolat lebegett a szeme előtt, a menekülés
gondolata.
A törökök fejét és arcát fekete kendő takarta, melyből csak vad, ijesztő szemük látszott ki.
Eleanort egyik kézből a másikba adták, míg végül kijutott a palota udvarára. Egy hirtelen
robbanás a levegőbe repítette a palota vaskapuját, s Eleanor félig sikoltozva, félig zokogva
hánykolódott egy fekete ruhás óriás vállán, aki a füstön és a porfellegen át rohant vele.
Miközben elrablója átadta egy csődör nyergében ülő alaknak, karján felcsúszott a fekete
ruhaujj, s láthatóvá váltak a rátetovált sárkányok. Eleanor szíve nagyot dobbant, mikor rájött,
ki mentette meg. Hátrafordult, hogy lássa, ki az, aki olyan szorosan tartja, s Richárd bátyjával
nézett farkasszemet. - A próféta szakállára, Csótány, Simon agyoncsap, amiért ilyen galibát
okoztál neki ma éjjel.

Mikor Simon de Montfort megbizonyosodott róla, hogy az ashqeloni nyári palota már soha
többé nem áll Egyiptom szultánja rendelkezésére, visszasétált az étkezőszalonba, hogy
megkeresse Szelimet. Guy és Rolf kíséretében még mindig kábult álomba merülve találta
ellenségét a párnák közt. Odavonszolták aranytrónjához, lehúzták róla bő nadrágját, s a trónra
fektették, mint egy meztelen áldozatot az oltárra.
Simon de Montfort vérszomjasán nézett rá, agyára vörös köd borult. Letépte Szelim
nyakából a láncot, s szorosan a szultán heréjére csavarta, akár egy érlekötő fonalat. Ki akarta
herélni, amiért megerőszakolta feleségét. Az operáció nagyon egyszerű eljárás volt, melyet
sokszor végzett már csatalovakon. Csak annyit kellett tennie, hogy felvágja a szultán
herezacskóját és kinyomja belőle a golyóit. Hirtelen elképzelte magát kívülről, s émelyítő
undor fogta el. Nem az ő stílusa eszméletlen testeket megcsonkítani, miközben hadnagyai
odakínálják neki az áldozatot a mészárlásra. Egészen meghasonlott, hiszen sürgető vágyat
érzett, hogy megbosszulja, amiért ez a disznó elmerészelte venni azt, ami az övé, de tétovázni
kezdett, és tudta, hogy nem viszi rá a lélek a csonkításra. Késével ott hagyta jelét Szelim
herezacskóján, de mégsem fosztotta meg a szultánt férfiasságától; épségben hagyta. Ocsmány
káromkodások közepette visszadugta kését hüvelyébe, és intett két fegyverhordozójának,
hogy hagyják el a palotát, de előbb az övébe csúsztatta az aranymedaliont.
Eleanor ismét biztonságban volt a templomos lovagok erődítményében Jaffában, s lassan
kezdett felépülni a megpróbáltatásból, amelyen keresztülment. Megborzongott, valahányszor
elképzelte a pillanatot, amikor szembe kell néznie férjével. Hála istennek, hogy Simon
megmentette és nem kellett megosztani az ágyát Szelimmel, de tudta, hogy a férfi iszonyúan
dühös lesz, amiért beleavatkozott a „férfiak dolgába". Simon de Montfort volt a kor
leghíresebb harcosa, s Eleanor szinte maga előtt látta szikrákat szóró fekete tekintetét, és
245
hallotta mély hangját, mikor megkérdezi: „Ennyire nem bíztál benne, hogy ki tudom harcolni
az újabb fegyverszünetet és a fivérem szabadon bocsátását?"
Eleanort elborította a szégyen, a bűntudat és a megbánás. Nagyon óvatosan kell majd
megválogatnia a szavait, ha meg akarja értetni férjével önfejű viselkedését. A pokolba ezzel a
hőséggel, már nem bírja elviselni; és a pokolba Henrikkel, amiért olyan mamlasz, hogy
hagyja magát befolyásolni Winchester püspökétől. A saját országába vágyott, a saját hazájába.
Úgy érezte, nem bírja elviselni az el-szakítottságot a fiától, sem azt, hogy arra kényszerítik,
száműzetésben hozza világra második gyermekét. Gyengéden a hasára tette a kezét, és átadta
magát az önsajnálatnak.
Éjszakánként elkerülte az álom. Mikor Morfeusz elragadta, olyan ijesztő rémálmok törtek
rá, hogy nemsokára már félt elaludni. Tudta, mi gyógyítaná meg. Simont akarta érezni maga
mellett. Szüksége volt férje erős karjára, hogy odabújhasson hozzá, amikor rosszat álmodva
felriad. Magán akarta érezni hatalmas testét, mely elzárja előle a külvilágot. Szüksége volt
hosszú, vastag férfiasságára, hogy betöltse a bensejében tátongó rémisztő űrt.
Fázott. A tikkasztó hőség ellenére jeges kéz markolászta a szívét. Cselédei jelentették,
hogy Simon de Montfort előző este visszatért fivérével, Amaurival. Lélegzet-visszafojt-va
várt, de a férje nem jelentkezett. Arra gondolt, talán hosszú órákra bezárkózott Frigyessel,
aztán mikor a férfi továbbra is váratta, úgy vélte, természetes, hogy a testvérével tölti az időt,
de amikor már éjfél is elmúlt, tudta, hogy Simon nem fogja tiszteletét tenni nála.
A kialvatlanságtól elvadult külsővel kászálódott ki az ágyból másnap. Megfürdött, s órák
hosszat próbálta kiválasztani legcsinosabb ruháját. Háromszor is átöltözött, míg elégedett lett
a megjelenésével. Éppen terhessége felénél járt, és ez kezdett megmutatkozni rajta.
Elhatározta, hogy délben megjelenik az ebédlőben. Persze egy falat sem fog lemenni a torkán,
de találkozik a férjével, aki nem csinál majd jelenetet a császár, Amauri és Richárd előtt.
A halványsárga selyem lágy redőkben omlott le törékeny alakján, s nagyon jól kiemelte
napbarnította bőrét és fekete haját. Frigyes azonnal az üdvözlésére sietett. -Olyan csodásan és
üdítően fest, mint az angol tavasz, mylady. Esküszöm, egyre szebb lesz, valahányszor csak
találkozunk.
Eleanor látta, hogy az ebédlő túlsó felében bátyja egy magas férfival beszélget, aki nem
lehetett más, csak Amauri de Montfort. A két férfi közt egy elfátyolozott arcú nő állt.
Eleanornak elakadt a lélegzete. A fenébe Richárddal; most még az ebédlőbe is behozza az
ágyasát? Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy Simont sehol sem látja.
Mikor Amauri de Montfort-hoz lépett, a férfi gálánsán megfogta a kezét, és az ajkához
emelte. Szemlátomást ugyanabból a fából faragták, mint Eleanor férjét, bár idősebbnek
látszott, és hiányzott belőle Simon vonzereje. Sötét szeme pajkosan megvillant, mikor
akcentussal megszólalt: -Ön csak a hírhedt Eleanor lehet.
- Valóban hírhedt - hangzott fel egy kemény, engesztelhetetlen hang a lány mögött.
Eleanor megpördült, s a férje arca, mellyel szembetalálkozott, olyan volt, mintha kőből
faragták volna. Simon föléje tornyosult, fekete pillantása a szemébe fúródott. A férfinak
minden akaraterejére szüksége volt, hogy meg ne üsse Eleanort. Tudta, hogy megölhetné
egyetlen csapással. Hátralépett, kurtán fejet hajtott a társaság felé és reszelős hangon ezt
mondta: -Bocsássatok meg! - Aztán sarkon fordult és elhagyta a helyiséget.
Most mindenki tudni fogja, hogy látni sem bír, gondolta Eleanor. Arca bíborvörössé vált.
Megvetően végigmérte bátyját, és az elfátyolozott nőre mutatott - Hogy merészeled ezt? -
kérdezte felháborodva.
- Nem hozzám tartozik - szabadkozott Richárd.
Eleanor beleburkolózott méltóságába mint egy köpenybe, és kisétált a teremből.

Este megpróbált enni valamit, de nem tudott. Kivett egy datolyát a tálból, de a ragacsos
gyümölcstől felfordult a gyomra. Aztán meghámozott egy narancsot, de annak meg olyan
246
émelyítő volt az illata, hogy önkéntelenül elfintoro-dott, s tudta, ez sem menne le a torkán.
Töltött magának egy kupa bort, és miközben elgondolkodva kortyolgatta, megpróbált
megnyugodni. Ordítani szeretett volna. Gyűlt benne az indulat, s tudta, hogy addig nem tud
lehiggadni, amíg ki nem adja magából.
Simon végül bement hozzá, de addigra Eleanor már a harmadik serleg bornál tartott, s
ugyanolyan vészjósló hangulatban volt, mint a férfi. - Még soha életemben nem aláztak így
meg! Annyi tisztesség sem volt benned, hogy bemutass a fivérednek - kiabálta.
- Te mersz tisztességről beszélni?
Igen, merek. Soha életemben nem viselkedtem tisztességtelenül - jelentette ki a lány
büszkén.
Meztelenül ficánkolni a szultán medencéjében szerinted tisztességes? - mennydörögte a
férfi.
A gyűlöletes érintését mostam le magamról! - Abban a pillanatban, hogy a szavak kibuktak
belőle, szerette volna leharapni a nyelvét. Tudta, hogy megerősítette Simonban a gyanút, hogy
Szelim kedvét lelte benne. Egész nap azt gyakorolta, mit fog mondani Simonnak, elhatározta,
hazudni fog, megesküszik, hogy a szultán nem fogadta. Most azonban alaposan elszólta
magát, és már nem volt visszaút.
Visszamész Brindisibe a gyermek születéséig - közölte Simon szenvtelenül, hangja
semmiféle érzelmet nem árult el. - Frigyes, Richárd és a fivérem is hajóra szállnak veled, és
majd gondoskodnak a biztonságodról.
Eleanor felvetette az állát. - És te miért nem térsz vissza Brindisibe most, hogy a keresztes
hadjáratnak vége?
- Milyen jogon vonsz felelősségre?
A feleséged vagyok - kiabálta Eleanor, szeme villámokat szórt.
Milyen kár, hogy megfeledkeztél erről az apró részletről, amikor Egyiptom szultánjához
rohantál.
Úgy mentem hozzá, mint egyik uralkodó a másikhoz, tárgyalni a fivéred kiszabadulásáról -
magyarázta védekezően Eleanor.
- Ilyen kevéssé bízik a képességeimben, asszonyom?
- Az isten szerelmére, te harcoltál, Richárd meg azzal volt elfoglalva, hogy
szemérmetlenül meggazdagodjék végeérhetetlen üzletkötéseiből, Frigyes pedig a hátad
mögött próbált fegyverszünetet kötni. Azt gondoltam, senki nem törődik Simon de Montfort
ügyével, ezért magamra vállaltam a dolgot.
Simon hitetlenkedve nézett rá. Eleanor olyan törékenynek látszott, és a férfi most azt is
észrevette, hogy a gyermek növekedett benne. - Ülj le - parancsolta -, amíg megpróbálok a
fejedbe vésni valamit. - Hangja elhalkult, s Eleanornak több esze volt annál, hogy
ellentmondjon neki. Leült a díványra és az egyik lábát a másik alá hajlította.
- Tisztában vagyok vele, hogy hercegnő vagy, de még ha királynő vagy császárnő
lennél, az én házamban akkor is én vagyok az úr. Amíg én élek, semmi szükség rá, hogy
magadra vállald a de Montfort-ok ügyét.
Eleanor beharapta az ajkát, miközben á férfi elmagyarázta neki a szabályokat.
- Ellentétben azzal, amit nyilvánvalóan hiszel, nem estem a fejem lágyára.
Gondoskodtam róla, hogy tudjak Frigyes minden lépéséről. - Aztán hozzátette: - És a te
lépéseidről is. Férfi vagyok, Eleanor, nem szélkakas, mint a bátyád, Henrik, aki állhatatlan,
habozó és felelőtlen.
Az asszony felállt, és a férfi mellére tette a kezét. - Sim, kérlek...
Simon érezte, ahogy Eleanor kezéből melegség áramlik át a tunikáján, s ellépett tőle, amíg
tudott. - Ne gondold, hogy becézgetéssel levehetsz a lábamról - jelentette ki zordan. Eleanor
teljesen összetört a visszautasítástól. - Jól meg kell édesíteni a keserű orvosságot, ha már más
is belenyalt, tette még hozzá a férfi.
247
 A lány fájdalma dühbe csapott át a férfi kegyetlen gyanúsításától. - Takarodj! Gyűlöllek!
Simon rá se hederített kitörésére, az ablakhoz lépett, és üres tekintettel a sötétséget
bámulta. - A templomos lovagok és Jeruzsálem lakói arra kérték a császárt, nevezzen ki
Palesztina kormányzójának.
Eleanornak összeszorult a szíve. Könyörögni akart, hogy Simon utasítsa vissza az
ajánlatot, de tudta, a férje most megszerezhetné azt a vagyont, amellyel soha nem
rendelkezett.
- Gondolkodom az ajánlaton, de légy nyugodt, Eleanor, én fogok dönteni, nem te. Holnap
összecsomagolsz. Vissza-viheted az összes szolgát Brindisibe. Egy másik asszony is veletek
fog utazni.
Eleanor gyorsan kapcsolt. - Az az elfátyolozott arcú nő, akit az ebédlőben láttam? Richárd
megesküdött, hogy nem őhozzá tartozik. Csak nem azt akarod mondani, hogy a fivéred
szeretője? - kérdezte megvetően.
Simon visszafordult az ablaktól, hogy lássa a lány arcát. -Az enyém. Szelim háreméből
választottam, Eleanor.
Eleanor egy pillanatig úgy festett, mint akit arcul ütöttek, mintha Simon gondolatban
megsebezte volna. Aztán fogcsikorgatva sziszegte: - Ne hívj Eleanornak! El vagyok átkozva,
ahogy a nagyanyám! Most jön életemnek az a szakasza, amikor bebörtönzöl, és ágyasod lesz,
ahogy a te nagy hősödnek, II. Henriknek? - A férfira vetette magát és megkarmolta az arcát.
Simon úgy bámult rá, mintha megveszett volna. Szerette és imádta Eleanort. Neki adta a
szívét és a lelkét. Tátongó szakadék nyílt köztük. - Ne hisztériázzék, madame, fékezze magát!

248
 43.

Simon és Eleanor nagy ívben kerülték egymást, míg el nem jött az ideje annak, hogy az
asszony elutazzék. A férfi nem búcsúzott el tóié négyszemközt, hanem fölszállt a hajóra, s
mikor látta, hogy Eleanor kényelmesen elhelyezkedett, udvariasan elköszönt tőle a többiek
előtt.
Az utazás során Eleanor csak egyszer látta a szőke hajú lányt, de igazából nem törődött
vele. Mikor megérkeztek Brindisibe, csendesen visszavonult a visszhangos tengerparti
kőpalotába, s hálás volt, amiért ismét biztonságban érezhette magát, távol a szaracénoktól s
törököktől, s hála az Úrnak, parancsolgató férjétől is, aki most nem fürkészte vádló
tekintetével és nem szabta meg minden lépését.
Eleanor most már barátságosabbá és megértőbbé vált nővérével és sógornőjével, bár
magában dühöngött, amiért hűtlen férje őt is e két nőéhez hasonlóan szánalmas helyzetbe
kényszerítette.
Ahogy közeledett a szülés ideje, egyre jobban gyűlölte Simon de Montfort-t. Minden
nyomorúságának ez a férfi volt az oka. Soha nem lett volna szabad feleségül mennie hozzá, s
nem is tette volna, ha Simon nem használja ki és nem ejti őt teherbe. Isabella nővére magára
vállalta, hogy elhelyezi Simon rabszolganőjét egy lakosztályban, és noha a lány már nem járt
keleti ruhákban és lefátyolozott arccal, mindenki tudta, kicsoda; Eleanor rettenetesen
szégyellte magát.
Szinte teljesen visszavonult, úgy érezte, áldott állapota miatt külseje esetlen és
visszataszító. Az utolsó hónapban gyakran elsírta magát, először csak ha egyedül volt, később
a cselédek, majd a két Isabella jelenlétében is, akik egyre jobban aggódtak érte. Eleanort
nagyon meggyötörte korábbi küzdelmes vajúdásának emléke, s midőn nővére ezt megtudta,
ágyba fektette, és nem engedte felkelni őt.
Mire Simon de Montfort visszatért Brindisibe, már mindenki Eleanor életéért aggódott. A
grófnő gyönyörű szemére bíborszínű árnyék kúszott, és bár a hasa nagyra nőtt, teste
egyébként nádszálvékony maradt, szinte csont és bőr.
A hadvezér még soha életében nem találkozott a rettegéssel, de mikor belépett Eleanor
szobájába és letérdelt az ágya mellé, közeli ismeretségbe került vele. Tenyerébe fogta lázban
égő szerelme forró kezét.
Eleanor felemelte elnehezült szemhéját. - Sim? Sim, tényleg te vagy az? Napok óta látlak,
de tudom, hogy csak képzelődöm.
A férfi megcsókolta asszonya homlokát. Háromszor is nyelnie kellett, míg mély hangja
áttört a torkát szorító gombócon. - Itt vagyok, szerelmem. Soha nem lett volna szabad, hogy
elküldjelek.
Belebetegedtem, hogy annyira gyűlöltelek. - Eleanor olyan görcsösen szorította a kezét,
hogy Simon el sem tudta képzelni, honnan van ennyi ereje.
Csitt, szerelmem, ne beszélj, pihenj. Itt maradok melletted.
Simon, most már tudom, hogy nem téged gyűlöllek, hanem magamat - suttogta Eleanor
szenvedélyesen.
Simon nem tudta eldönteni, hogy a lány félrebeszél-e lázálmában.
- Isabella azt akarta, hogy gyónjak meg, de nekem nem papra van szükségem, hanem
rád. Meghallgatsz? - könyörgött.
Simon nem tudta elviselni, hogy gyönyörű, büszke, szenvedélyes hercegnője így
megalázkodjék. Behunyta a szemét és imádkozott. Eleanor bizonyára elkapott valami keleti
249
betegséget, vagy talán születendő gyermekük okozza ezt az ijesztő bonyodalmat? Bárhogy,
legyen is, minden az ő hibája.
Sim, elevenen felfal a bűntudat. Meg tudsz nekem bocsátani? - suttogta.
Hogy én bocsássak meg neked? Szerelmem, neked kell megbocsátanod. - Milyen
gyalázatosan bánt vele az egyiptomi szultán miatt! Mintha számítana, mit tesz egy feleség,
amíg szereti a férje.
Igazad volt. Soha nem kellett volna elmennem a nyári palotába. A szultán azt hitte, fel
akarom ajánlani neki a testemet Amauriért cserébe. Olyan ostoba és tudatlan volt, hogy azt
hitte, egy nőnek semmi mása nincs, amit felajánlhatna... nincs más értéke.
Te felbecsülhetetlen vagy - mormolta Simon, és arcán könnyek csorogtak.
- Hinned kell nekem, a szultán nem gyalázott meg!
- Hiszek neked, Kathe - mondta Simon meggyőződéssel. Mellé feküdt, és gyengéden
átölelte. Eleanor behunyta a szemét, most már teljes biztonságban érezte magát Simon de
Montfort karjában. A férfi megdermedt, azt hitte, Eleanor meghalt. Aztán elgyengült a
megkönnyebbüléstől, mikor látta, hogy csak elaludt. Nézte, mintha az őrangyala lenne,
figyelte minden lélegzetvételét, szemhéjának minden rezdülését, minden szívdobbanását.
Eleanor jelentett neki mindent.
Két óra pihenés után a lány sikoltozva ébredt; vajúdott. Leicester grófja inkább szállt volna
tízszer csatába, mint hogy tanúja legyen szeretett drága kincse szülésének. Tudta, hogy ez volt
a legbátrabb dolog, amit valaha látott. Úgy érezte, szégyenbe hozza a férfiakat az a hősiesség
és szenvedés, amelyet egy nőnek kell elviselnie azért, hogy utóddal ajándékozhassa meg a
férjét. Mikor Eleanor végre le-mosolygott a sötét, maroknyi fejű kis testre, és azt mormolta: -
Simonnak fogjuk hívni -, a férfi minden gátlásáról megfeledkezett. Nem rejtette el zokogását,
s a helyiségben tartózkodó asszonyok értetlenül néztek egymásra, nem hit-ték volna, hogy
még egy ilyen óriásnak is lehetnek könnyei.
A következő néhány napban Eleanor visszanyerte egészségét, Simon pedig ideje nagy
részét felesége ágya mellett töltötte. Az asszony tekintetével követte öles termetét, mintha ki
lenne éhezve a látványára. A nap sötét mahagóniszínűre barnította a férfi bőrét, s Eleanor a
cselédek viselkedéséből tudta, hogy Simon minden nő szívét megdobogtatja. Amíg a férfi
távol volt, Eleanor nem is foglalkozott a szultán palotájából jött lánnyal, még a nevét sem
kérdezte meg. Most azonban, hogy újra egy fedél alatt élt Simonnal, a lány jelenléte nagyon is
valóságossá vált. Minden egyes alkalommal, amikor szerette volna szóba hozni a dolgot,
cserbenhagyták a szavak.
- Még nem is kérdeztem, miért jöttél vissza - érdeklődött a férfitól, aki a bölcső fölé hajolt.
Simon felegyenesedett, és eligazította a gézfüggönyt a bölcső körül. Vállat vont, s mintha
csak magában beszélne, megszólalt: - Sikerült fenntartani a fegyverszünetet. Itt volt az ideje,
hogy visszatérjek és rendezzek néhány dolgot Frigyessel. - Hitvesére nézett, és az ágyhoz
lépett. Aztán leült, és megfogta Eleanor kezét. - Az igazság az, hogy miattad és csakis miattad
jöttem vissza, Eleanor. Nem a legbékésebb hangulatban váltunk el. Nem volt maradásom.
Tudtam, hogy nemsokára szülsz, s hirtelen rájöttem, hogy semmit sem jelent a számomra
Palesztina kormányzói tisztsége.
Eleanor behunyta a szemét, és hálát adott az égnek. Eddig a pillanatig nem is tudatosodott
benne igazán, milyen rosszul esett neki, hogy a férfi egyáltalán fontolóra vette a
meggazdagodással kecsegtető hivatalt, melyet felajánlottak neki. Érezte, ahogy Simon ujjai az
arcát simogatják. A férfi örömmel vette észre, hogy Eleanor szeméből eltűnt a bíborszínű
árnyék. De az asszonyban még ebben a meghitt pillanatban sem volt annyi bátorság, hogy a
háremhölgyről kérdezzen. Úgy döntött, jobb, ha nem tudja az igazságot.
Simon átölelte és megcsókolta. Mindkettejükben azonnal lángra lobbant a szenvedély, s
mielőtt a férfi visszahúzódhatott volna, nyelvük találkozott újra és újra. Eleanor elégedetten
dőlt vissza a párnájára, tudta, hogy Simon a világ összes szőke hajú asszonyánál jobban
250
szereti őt. Sóhajtott. De a férje még mindig nem fogadta el őt egyenlő partnerként. Talán soha
nem is fogja. Eleanor úgy döntött, beéri ennyivel, legalábbis egyelőre. Nem sok időt
tölthetnek együtt. Nem merte megkérdezni, mikor tér vissza Simon Palesztinába. Behunyta a
szemét, hogy pihenjen, pillanatnyilag gondtalanul.
Miközben Simon halkan kiosont a szobából, neki is ugyanaz járt a fejében. Mindketten
azon tépelődtek, egymás karjában tölthetik-e az éjszakát.

Késő délután Eleanor riadtan ébredt fel pihentető álmából. Tudta, hogy valami nincs
rendjén. Pillantása a bölcsőre siklott, de a cseléd gondosan ügyelt a fiára. Aztán meghallotta a
kiabálást, ami felriasztotta. Bár a szavakat nem tudta kivenni, férje mély, öblös hangját nem
tévesztette össze semmivel. A férfi üvöltött, szitkozódott, s Eleanor hallotta egy szilánkokra
törő bútordarab reccsenését, amelybe valószínűleg belerúgtak.
Eleanor selyem hálóruhájára vékony köntöst kapott fel, aztán mezítláb kirohant a szobából,
hogy kiderítse, mi baj történt. Mint a legtöbb óriás termetű férfi, Simon de Montfort is
béketűrő volt, és nem sok mindennel lehetett kihozni a sodrából. Eleanor leszaladt a
kőlépcsőn az előcsarnokba, ahol nem mást talált, mint drága barátját, Sir Rickard de Burghöt,
amint mohón kortyolgatott hűtött borral teli poharából, miközben Simon egy pergamennel
hadonászott a levegőben, mintha az a pokolból küldött rendelet volna.
- Rickard, mi történt? - kiáltotta Eleanor.
Simon megpördült, készen állva, hogy dühét bármilyen célponton kitöltse. - Miért nem
vagy az ágyban? - dühöngött. Begyűrte a papírt a zekéjébe, két lépéssel hitvese mellett
termett, és felkapta, hogy visszavigye az ágyba. Aztán még foghegyről odavetette de
Burghnek: - Eleanornak egy szót se!
- Simon, el kell mondanod - erősködött a lány, miközben a férfi kettesével vette a
lépcsőfokokat.
Nem túl finoman dobta le az ágyra hitvesét. - Nem engedem, hogy az a gyengeelméjű
hülye felizgasson!
Eleanor tudta, hogy Simon nem az előcsarnokbeli nemes lovagról beszél. Csak a király
dühíthette fel ennyire.
Rickard üzenetet hozott Henriktől. Simon megdöbbent. - Honnan tudod?
Hókuszpókusz, abrakadabra - suttogta a lány.
- Ez egyáltalán nem vicces, Eleanor - mondta Simon szigorúan. - Egyszer azt mondtad
nekem, hogy a téboly lassanként lopja be magát a családod tagjaiba, és isten az atyám, még
soha nem hallottam ennél igazabb mondást. Van bőr a képén a pimasznak, az arcátlannak,
hogy a segítségemet kérje. - Előkapta a levelet, és az ágyra hajította. - Úgy írogat nekem,
mintha a legjobb barátokként váltunk volna el. Száműzetésbe kellett vonulnunk, hogy
megmeneküljünk a börtöntől. Csábítással és felségárulással vádoltak, de még ha a
büszkeségem engedné is, hogy lenyeljem ezt a sértést, azt soha nem tudnám megbocsátani
neki, hogy téged házasságtöréssel vádolt és örökre bemocskolt. Ha azt hiszi, hogy ezt az
egészet egy tollvonással elfeledtetheti, az agya megzápult, mint egy tojás.
Eleanor megnyugodott; egyébként kis híján elállt a lélegzete. Itt a lehetőség, hogy
hazatérjenek, ha rá tudja venni Simont is. Sanda pillantást vetett rá. Simon de Montfort-t
átkozottul nehéz volt bármire is rávenni. Ha megtanult valamit azóta, hogy összeházasodtak,
az az volt, hogy Simon maga dönt, és maga irányítja a sorsát. Női praktikával nem lehetett
levenni a lábáról. Hatalmas tapasztalattal bírván a női nemmel kapcsolatban, ismert minden
efféle fortélyt, hogy a fene essen belé, gondolta Eleanor.
Simon de Montfort baljóslatú hangulatban volt, s ha kérdezősködni kezd tőle a miértek és a
hogyanok felől, a férje megvádolja, hogy bele akar avatkozni a férfiak dolgába. Kinyitotta a

251
száját, de aztán meggondolta magát, és becsukta. Simon nem érdemli meg, hogy manipulálja.
Túl nemes lelkű ehhez.
A férfi lenézett rá az ágyban. - Nos? Nem szólsz semmit? Furcsállom, hogy nem mondod
meg, mit tegyek.
Bízom a képességeidben, bízom benne, hogy el tudsz bánni Anglia királyával, mylord -
felelte Eleanor csendesen.
Épp itt az ideje! - mondta Simon, Eleanor pedig arra gondolt, az nevet, aki utoljára nevet.
Másnap délután Eleanor az azúrkék tengerre néző teraszon pihent. Simon és Rickard
Anglia ügyeit vitatták meg őszinte, nyílt eszmecserében, s Eleanor borzasztóan vágyott rá,
hogy hallhassa, mit beszélnek. Olykor-olykor egyikük kijött, hogy megnézze, hogy van.
Bárcsak megkérdeznék tőle, mi a véleménye. Simon előtt bölcsen hallgatott, de tudta, hogy
Rickardnak elmondhatja, mi nyomja a lelkét. -Olyan kedvező éghajlat uralkodik itt - mondta a
férfi a szikrázó tengert bámulva -, hogy az ember azt hinné, a grófnő nem szívesen cserélné
fel Anglia nyirkos, szitáló esős időjárására.
- Rickard, szinte bármit megtennék, hogy visszamehessek Kenilworthbe - sóhajtozott
Eleanor.
- Bármit?
- Azt mondtam, szinte bármit. Egyet nem tennék meg, mégpedig azt, hogy megkérjem
Simont, nyelje le a sértést, és hajtson térdet Henrik előtt. Ezt egy olyan büszke férfi, mint
Simon, nem tudná elviselni.
Rickard de Burgh, aki mindig hűséges volt Eleanorhoz, nem árulta el a grófnak az
értesüléseit, jóllehet tudta, milyen sokat nyom a latban a grófné véleménye a hadvezér
döntésében. Nem Henrik király volt az egyetlen, aki levelet küldött Leicester grófjának.
Hubert de Burgh is üzent neki walesi száműzetéséből. Megígérte, hogy mind az Öt Kikötő
támogatni fogja, ha kieszközli a királyi kegyelmet és visszaszerzi vagyonát. Rickard
biztosította Simont apja, Falcon de Burgh támogatásáról is, aki a Shannon folyótól
Connaughtig elterülő palotagrófi tartományt kormányozta, úgy hírlett, képes ötszáz embert is
összetoborozni egyetlen éjszaka alatt.
Az utolsó levél meglepetésként érte Simon de Montfort-t. Roger Bigodtól érkezett, Norfolk
grófjától, a néhai William Marshal unokaöccse tői. A gróf kertelés nélkül közölte, hogy tudja,
William Marshal mindkét fivérét, akik Anglia tábor- y nagyi hivatalában követték volna
bátyjukat, meggyilkolták. Terhelő bizonyítékokat tartalmazó leveleket küldtek Írországba,
arra buzdítva Marshal ellenségeit, hogy végezzenek velük. Bár a levelek a király pecsétjével
voltak ellátva, Bigod úgy vélte, Winchester püspökének a keze van a dologban. Ha Simon
visszatér, Norfolk grófja követelni fogja Péter des Roches és fia, Péter des Rivaux
elmozdítását. Bigod Anglia következő tábornagya akart lenni, s nem sokat teketóriázott.
Eleanor meglepődött, hogy annyi ember közül pont az anyjától kapott levelet,
gyermekkora óta ez volt az első életjel, melyet az anyja adott magáról. Végül is nem
csodálkozott, amikor kiderült, hogy azért írt, mert akart valamit. Hirtelen minden világossá
vált. Minden kérdésre, melyet Simonnak fel szeretett volna tenni, most választ kapott.
Hugh de Lusignan, La Marche grófja, akihez anyja azonnal nőül ment, mihelyt János
királyt eltemették, megoldhatatlan ellentétbe került Lajossal. Eleanor anyja Henrik
támogatását kérte a Franciaország ellen indítandó háborúhoz. Hugh de Lusignan a
legmagasabb rangú poitoui nemes volt, s amikor Lajos Poitout a fivérének, Alphonse-nak
adományozta, Isabella és Hugh éktelen haragra gerjedt. Isabella Poitout a sajátjának
tekintette, gyakran még a koronáját is viselte. Szó szerint megparancsolta fiának, Anglia
királyának, hogy siessen a segítségére. Hangsúlyozta, hogy Henriknek kötelessége felkarolni
ezt az ügyet, és vissza kell szereznie a földet az ő fiainak, Henrik féltestvéreinek. Eleanornak
írott levelében az anya arra unszolta a lányát, hogy segítsen meggyőzni Henriket a
testvéreinek való segítségnyújtás fontosságáról, végül is Eleanor hús-vér rokonairól van szó.
252
 Most Eleanoron volt a sor, hogy kijöjjön a sodrából és a levegőben hadonásszék a gyűrött
pergamennel, miközben férje füle hallatára pocskondiázta az anyját. - Ami a legjobban
meghökkent és zavarba ejt, az a majomszeretet, mellyel ezek iránt a kis hugyos fiúcskák iránt
viseltetik, akiket de Lusignannak szült. A nyakamat tenném rá, hogy soha egyetlen
Plantagenet gyermekét sem szerette! Most pedig meg-próbál manipulálni és kihasználni
bennünket, hogy segítsünk kedvenceinek céljukat elérni. A puszta gondolattól, hogy William
de Lusignan a féltestvérem, felfordul a gyomrom!
Simon homlokráncolva hallgatta hitvese kitörését. Nyilvánvaló volt, Eleanor nem akarja,
hogy visszatérjen Angliába és segítsen Henriknek. - Bárcsak Henriknek volna annyi esze,
mint neked, kedvesem. Sajnos még mindig oly mértékben hallgat az anyjára, hogy rohanvást
igyekszik a kedvére tenni. Még arra is képes, hogy baráti jobbot nyújtson nekem, noha vérig
sértett.
Megmondhatod neki, hogy menjen a pokolba, és én is megmondom ugyanezt az
anyámnak!
Lassan a testtel, drágám. - Simon kivette hitvese kezéből a levelet és magához ölelte őt. -
Ne fecséreld minden szenvedélyedet és indulatodat rájuk, add inkább nekem.
Ó, bárcsak lenne itt kandallóm. Elégetném az átkozott leveleiket.
Simon felemelte a lány állát, s szemében tűz gyúlt a vágytól, mikor lenézett Eleanor
bájosan elpiruló arcába. - Az első dolog, amit tenni fogok, ha visszatérünk a hideg éghajlatra,
az lesz, hogy ragyogó tüzet gyújtok a szobánkban. Aztán lefektetlek a szőnyegre, és
szerelmeskedem veled. Látni akarom, ahogy a lángok táncolnak a testeden. Semmi sem
hasonlítható ahhoz az érzéshez, melyet egy kandalló előtti szerelmeskedés jelent.
Simon érezte, hogy melegség árasztja el ágyékát, kinyújtotta karját, s magához húzta
Eleanort úgy, hogy hitvese érezze kemény gerjedelmét.
- Mmmm, Simon, mennyeien hangzik, de nem fogunk visszamenni Kenilworthbe -
fogadkozott Eleanor.
De igen, drágám, mondta magában a férfi. Hiszen tudom, hogy ez a szíved vágya. De
hangosan csak annyit mondott: - Gyere az ágyba, órákon át szerelmeskedni akarok veled.
- Előbb mondd meg, mit felelsz Henriknek!
Semmi esetre sem - bosszantotta Simon, majd kibontotta a ruháját, és lehúzta a válláról. El
akarta titkolni terveit Eleanor elől. Hitvese nyilván beavatkozna, és most, hogy a szakadék
kezdett betemetődni köztük, nem akarta, hogy ismét elmélyüljön.
Nem adom be a derekam, amíg meg nem mondod -fogadkozott Eleanor.
Ha! Nem adod be a derekad? - Simon kezével végigsimítva a lány meztelen hátán a feneke
alá nyúlt, és felemelte, hogy egy magasságban legyenek. - Fogadok, hogy három csók megtöri
az ellenállásodat.
Már az első megtörte.

253
 44.

Leicester grófja azzal a feltétellel, hogy beengedik a királyi tanács üléseire és beleszólást
kap a kormányzásba, felesége előtt teljes titokban beleegyezett, hogy visszatér, és hadsereget
toboroz Henriknek.
A király levelének egyik sora nem hagyta nyugodni. Újra és újra ott zakatolt a fejében, s
valószínűleg ez játszotta a legfontosabb szerepet döntésében. Henrik „Anglia érdekében"
kérte a segítségét. Simon sajnálkozva megrázta a fejét. Angliát az igazságtalanság
kormányozta. A gróf tudta, hogy már rég fel kellett volna lépnie az ellen, ami az országban
folyik, „Anglia érdekében". Mi akadályozta meg? Szíve és agya ugyanúgy ismerte a választ.
Eleanor.
Mielőtt cselekvésre szánta el magát, végiggondolta az esélyeket. Nem taszíthatja le a
királyt a trónról polgárháború nélkül. Vajon ki mellé fog állni Eleanor? Tudta, hogy ha
Henriket megölik, s neki a legcsekélyebb köze is lesz hozzá, hitvese örökre meggyűlöli őt.
Henrik gyenge volt. Eleanor erősebb; olyan erős, hogy mindig ő védelmezte Henriket.
Simon de Montfort jól ismerte önmagát. Félsikerrel soha nem elégedett meg. Ha megteszi
az első lépést, nincs vissza út. Ha hozzálát, hogy igazságot szolgáltasson Angliában, nincs
megállás, nincs visszakozz, amíg véghez nem vitte a dolgot, kerüljön egy évbe vagy az
életébe. Egy pillanatig sem kételkedett képességeiben, és számolt vele; vagy sikerül
véghezvinnie a dolgot, vagy meghal. Eleanor véleményével kapcsolatban azonban igenis
voltak kételyei: vajon ebben az esetben Plantagenetnek érzi-e magát az asszony, vagy de
Montfort-nak? Melyiknek?
Annyira vágyott rá, hogy Eleanor feltétel nélkül megbízzék benne. Ő dönt a jövőjükről, az
asszonyának pedig szeretnie kell őt ahhoz, hogy elfogadja a döntését, bármi legyen is az. Az
ember vagy teljesen megbízik valakiben, vagy sehogy. Vagy teljes szívből szeret valakit, vagy
sehogy! Simon elhatározta magát, s tökéletesen tisztában volt vele, ha a dolog úgy végződik,
hogy neki kell kormányoznia Angliát, Eleanor számára minden kétséget kizáróan
bebizonyosodik, hogy érdekből vette őt feleségül.
Előbb felkészítette hajóit és embereit, csak ezután említette meg hitvesének, hogy másnap
reggel elválnak. Eleanor hideg fürdőt vett éppen egy dézsában, mikor a férfi belépett és
türelmetlenül elbocsátotta cselédeit. Szemmel láthatóan sietett, s Eleanor gyanította, hogy
valami személyes dolgot akar megvitatni vele.
- Simon, mi az, ami nem várhat addig, amíg elkészülök?
A férfi a dézsához lépett, és Eleanor fölé tornyosodott. Tekintetével majd felfalta kedvesét,
nem hagyván kétséget afelől, mit akar. Az arcáról leolvasható leplezetlen vágytól Eleanor
elpirult. Simon gyorsan levetkőzött, s olyan erélyesen dobta félre ruháit, hogy az asszony azt
hitte, belép a dézsába, de mikor már anyaszült meztelen volt, benyúlt a vízbe, és erős karjával
kiemelte Eleanort. - Akarlak, most, ebben a pillanatban - követelőzött.
Mylord, illetlenség így kapkodni - tiltakozott a lány, miközben nedves melle a férfi szőrös
mellkasához simult.
Szeretem az illetlenséget, olyan helytelen és tisztességtelen. - Simon ajka forrón,
szenvedélyesen, vadul tapadt Eleanor szájára. - A fesztelenséget, az ellenállhatatlanságot, a
féktelenséget, a rakoncátlanságot és a meggondolatlanságot is szeretem - mondta két égő csók
között.
Eleanornak elakadt a lélegzete, mikor a férfi forró szájába vette duzzadt mellbimbóját,
majd nyelvével a csúcs körül körözött, ereiben felforrósodott a vér. A gyermek születése óta
Simon nagyon gyengéd volt hozzá, ma este azonban szemlátomást legkevésbé a gyengédség
járt a a fejében. Úgy szeretkezett, mintha ez lenne az első alkalom, vagy az utolsó.
254
 Eleanor száját végighúzta a férfi nyakának izmos oszlopán, majd a füléhez siklott. - Miért
sietsz? - dorombolta.
- Hajnalban el kell válnunk - felelte rekedten Simon, jelezve, hogy egy szenvedélyes
éjszaka után, abban a pillanatban, ahogy Eleanor kimerülten álomra hajtja fejét, útnak indul.
Szándékosan keltette fel benne a vágyat még mielőtt elárulta volna, hogy menni készül.
Eleanor nőiességének redői sikamlóssá váltak a fürdővíztől, és Simonnak máris sikerült
hatalmas vesszejének csúcsát kedvesébe csúsztatnia, közben pedig megpróbálta
szétterpeszteni Eleanor lábát, hogy teljesen beletemetkezhessen.
Eleanor megmozdult, és kiengedte magából a férfit. -Hajnalban indulsz? Ez azt jelenti,
hogy napok óta készülődtél és nekem egy szót sem szóltál!
Simon szétfeszítette a lány combját, és visszabújt. - Szeretek állva beléd hatolni. - Eleanor
is szerette, s úgy igazította a csípőjét, hogy egészen befogadhassa a férfit. Teljességérzet
kerítette hatalmába, és zihálni kezdett. - Száz kérdésem van. Válaszolsz?
Simon lökése kemény volt. - Nem.
Eleanor visszahúzódott. - De igen!
A férfi belemarkolt a fenekébe, és lefelé húzta, hogy belefúrhassa magát. - Ne kérdezz!
Csak bízz bennem!
Eleanor ismét megemelkedett, s a férfi kicsusszant belőle. - Nem! - kiáltotta.
Simon lefelé húzta a lányt, ugyanakkor felfelé döfött. -De igen! - mondta ellentmondást
nem tűrő hangon. Eleanor úgy érezte, erre született. Erre való a teste. Már nem tudott
beszélni, sem gondolkodni, csak érinteni, ízlelni, érezni.
Két szerelmeskedés között, amikor a férfi a karjában ringatta és szerelmes szavakat
suttogott, melyektől Eleanor majd elolvadt, megpróbált kiszedni belőle némi információt.
Simon kedvesének ajka elé tette az ujját, hogy elhallgattassa. - Drága szerelmem, egyszer s
mindenkorra, bízz benne, hogy a legjobbat teszem, azt, ami a leghelyesebb!
Eleanor sóhajtott, és megcsókolta a férfi ujjbegyét, s a saját ízét érezte rajta. Simonnak
igaza van, gondolta. A legjobban teszi, ha visszatér Palesztinába, hogy ne legyenek többé
pénzügyi gondjaik. A grófnak most már két fiúról kellett gondoskodnia, ő pedig tudta
magáról, mennyire szeret költekezni. Szája mosolyra húzódott, amikor eszébe ju-tott a száz
rézedény, melyet Kenilworthben rendelt.
Simon megcsókolta a szája sarkát. - Milyen gonosz gondolatot forgatsz a fejedben?
Bűntudatom van, amiért olyan sok mindent vásároltam - vallotta be.
Sose bánkódj, szívem. Jó, ha megveszed magadnak, amit akarsz, mert tőlem csak ritkán
kapsz ajándékot, és az édeskevés - felelte a férfi sajnálkozva, s az arany karpereccel játszott,
melyet azután adott a lánynak, hogy először szeretkeztek.
Eleanor elpirult, mikor megrohanták az emlékek. - Istenemre mondom, Simon, hogy
amikor először megláttalak meztelenül azzal a fekete bőrtokkal, mely a hímvessződet védte,
csoda, hogy nem ájultam el.
Hát ez tüzelt fel annyira - suttogta a férfi. - Én meg azt hittem, hogy a vad pónik.
Bevallom, mindkettő közrejátszott benne. Olyan voltál, mint egy vad csődör: hatalmas,
sötét, erős, szilaj. Tudtam, hogy ki kell próbáljalak, vagy egész életemben bánni fogom.
Egy pillanatnyi hallgatás után Simon halkan megkérdezte: - Megbántál valamit, Eleanor?
Csak egyet. Hogy nem hozzád mentem feleségül kilencéves koromban. Nem került volna
sor erre a gyalázatos botrányra, sem a száműzetésre. - Eleanor búskomoran gondolataiba
merült, ám a férfi tudta a módját, hogyan vigasztalja meg. Maga fölé emelte és izmos mellére
szorította. Eleanor széttárta a combját Simon kutató férfiassága előtt, és átadta magát neki.
Szerelmem, ha a testedet teljesen rám bízod, az életedet miért nem? - könyörgött Simon.
Sim, Sim, bízom benned, fejet hajtok az akaratod előtt, a döntésed előtt, bármi legyen is az.

255
 A férfi erősen szájon csókolta. Tisztán hallotta, hogy a lány megígért neki mindent, de
sajnos csak akkor, amikor eluralkodott rajta a szenvedély, ő pedig belefáradt, hogy azon
tépelődjön, visszavonja-e majd felesége az ígéreteit világos nappal.
Eleanor ajka megduzzadt a csókoktól, melle sajgott az ismétlődő megfeszüléstől és
elernyedéstől, mellbimbója elviselhetetlenül érzékennyé vált, mégis, ahogy teltek az órák,
egyre kétségbeesettebben kapaszkodott a férfiba.
- Ugye elküldesz értem, amilyen hamar csak lehet? Mihelyt a kis Simon megerősödik
annyira, hogy kibírja az utazást? Nélküled nem érzem magam biztonságban. Nélküled
senkinek, halottnak érzem magam. - Valóban ennyire megalázkodott volna, hogy elmondta a
férfinak, többet jelent neki az életénél?
Simon szerelmi játéka már órákkal ezelőtt kimerítette Eleanort, most mégis újra elfogta a
vágy, hogy eggyé váljék vele. Ajkával elindult lefelé a kedvese testén, mohón keresve a férfi
gerjedelmét, mely soha nem hagyta cserben. Ráhullatta könnyeit, aztán lenyalta őket róla,
majd megérezte, ahogy felágaskodik, mikor az izmok márvánnyá keményed-nek benne;
szerelmese elérte a beteljesedést.
- Szerelmem, kínzóm - nyögte Simon, Eleanort pedig elégedettség árasztotta el, s
megfeledkezett róla, hogy a férfi semmit sem ígért neki.

Mikor Eleanor kinyitotta a szemét, a hajnal első szürke sugarai már feltűntek az égen. A túl
sok szeretkezés elbágyasztotta. Kinyújtóztatta meztelen testét az ágyban, és szerelme felé
tapogatózott. Rémülten vette észre, hogy Simon már elment. Máris hiányzott neki. Erőt vett
rajta a szerelmes téboly, hogy utánarohanjon az udvarra, és meztelenül a karjába vesse magát.
Lágy mellét és combját merev páncéljához nyomja, mely alatt elbűvölő teste ugyanolyan
kemény.
Az ablakhoz szaladt és szétrántotta a függönyt. Már éppen kedvese nevét kiáltotta volna,
amikor meglátta őt. Fojtott sikoltás tört fel a torkából, Simon mellett ugyanis egy tejfehér
paripa nyergében ott ült a szőke hajú szépség, akiről Eleanor teljesen megfeledkezett. Látta,
ahogy a férfi felhajtja a lány halványkék köpönyegének csuklyáját, és egymás mellett
kilovagolnak az udvarról. A harcosok csatalovainak patái végeérhetetlenül csattogtak a
kövezeten, míg végül Eleanor attól félt, beszakad a dobhártyája.
Istenem, hiszen az egész éjszakát egymás karjában töltötték! Simon kérlelte, hogy bízzék
benne, ő pedig ostobán megígérte, hogy így lesz. De Simon becsapta! Órák hosszat, míg
benne volt, azt tervezgette, hogyan csalja meg. Mikor Eleanor meglátta a háremhölgyet,
néhány pillanatra minden értelmes gondolat kifutott az agyából, de lassan rájött, hogy valami
nincs rendben. Ha Palesztinába akarnának visszatérni Brindisiból, hajóra szállnának,
szárazföldön nem lehet odajutni.
Felkapta köntösét, és mezítláb, lobogó hajjal kirohant a szobából, le a sok lépcsőn a
mellvédhez, majd ki az udvarra. Az utolsó csomagokat szállító szekér akkor zötykölődött át a
kapun. Odakiáltott a hajtónak, hogy álljon meg. -Hová mennek? - kérdezte ádáz tekintettel, de
már tudta a választ.
A kocsis lassított, és szikrázó mosolyt küldött felé. - Haza! - felelte ujjongva.
Eleanor úgy kóválygott, mintha megütötték volna. Teljesen magánkívül volt, s mintha
kívülről látta és hallotta volna magát. Úgy tört fel belőle a kiáltás, mint egy megsebzett
nőstényfarkasból. A kölykére gondolt, s úgy érezte, hímje elárulta. Látta magát, ahogy
visszarohan a szobájába, hallotta, amint káromkodik, őrjöng és átkokat szór Simon de
Montfort fejére. Miszlikbe szabdalta a köntösét, aztán a lepedőt, amelyen szerelmeskedtek.
Végül a földre vetette magát és zokogott.
Órák múlhattak el, amikor egy hideg, gúnyos hang megkérdezte tőle: - Befejezted? - A
saját hangja volt. - Hagyd ezt a gyerekes hisztériázást, Eleanor, és törd a fejed a bosszún. -
256
Miközben érzéseit elemezte, rájött, elviselte volna, hogy Simon nélküle tér haza, ha megosztja
vele dön-tését. Ő sem volt különb Szelimnél, csak egy célra használta, azon túl nem sokat
tartott róla. Elhatározta, hogy a közeljövőben megtanítja a férfit, hogy ha nem bánik vele
egyenrangú félként, a kapcsolatuk viharossá fajul. Amit azonban nem tudott elviselni, az a
szőke hajú rabszolganő volt. Eleanor tudta, hogy együttléteik alkalmával elemészti a férfit, s
úgy egyetlen asszony sem tudja kielégíteni Simon vágyait, mint ő. Tisztában volt vele, milyen
hatalommal bír fölötte, s nem félt attól, hogy a férfi alkalmi lotyókkal akar testi vágyain
könnyíteni. De az, hogy ezt a lányt vitte Angliába őhelyette, megtorlást követelt.

257
 45.

A király olyan örvendezve fogadta vissza nyájába Simont, mint a bibliai atya, és nagy
lakomát csapott a tiszteletére. A bárók továbbra is ellenezték a Poitou elleni harcot, hiszen
mint mindig, Henrik most is olyan szegény volt, mint a templom egere, és a bárók tudták,
hogy belőlük próbálja majd meg kicsikarni a háborúhoz szükséges pénzt.
Henrik tisztában volt vele, hogy Simon de Montfort az egyetlen esélye, s közölte a
Savoyaiakkal és Lusignan fivéreivel, akik gyűlölték Simont, hogy jobban teszik, ha
szívélyesen bánnak a hadúrral, aki most ott ült velük a tanácsban. Simon meggyőzte Henriket,
hogy azért nincs egy vasa sem, mert rosszul kezelik a pénzügyeit.
Winchester püspöke és Simon de Montfort egymás torkának esett a király előtt, s a gróf,
fenyegetőzve, hogy megszabadítja Angliát attól, aki kiszipolyozza, kardot rántott. Henriknek
nem maradt más választása, mint vizsgálatot elrendelni a püspök ellen. Megkérte Péter des
Rochest, számoljon el minden pénzzel, ami csak keresztülment a kezén számos hivatalában,
melyeket ellátott. Winchester püspöke tudta, hogy ez egyet jelent a megbuktatásával.

Csak egy része derüljön ki machinációinak, s máris felségárulással vádolhatják.

Kétségbeesetten fordult a tanácshoz. - Miért engedik meg ennek az embernek, hogy
dirigáljon? Ha már rajtam is számonkérik a dolgokat, ki lesz a következő? - kiabálta.
Simon de Montfort körbehordozta parázs tekintetét a tanács minden egyes tagján, és idézte
a püspök régebben mondott szavait. - Kétféle ember van, szánalmas és könyörtelen. Nincs
kétségem felőle, ön melyik, püspök úr. - Péter des Roches nagy sokára rájött, hogy mivel
Henrik bábkirály, mostantól fogva Simon de Montfort lesz az, aki dróton rángatja majd.
Winchester püspöke azonban nemcsak a pénzzel való elszámolás miatt aggódott. Rickard
de Burgh sürgősen Írországba utazott, és másolatot szerzett arról a terhelő levélről, melyben a
püspök parancsot adott az utolsó Marshal meggyilkolására. Rájött, hogy vád alá fogják
helyezni, Henrik pedig, aki mindig is gyáva volt, ujjal fog mutogatni rá, aki a titkos pecsétjét
használta. Mire kiadták az elfogatási parancsot ellene, Winchester püspöke elmenekült az
országból, fiát, Péter des Rivaux-t azonban elfogták és a Towerba vetették.
Simon de Montfort elérkezettnek látta az időt Hubert hatalmának visszaállítására. Anglia
báróit és polgárait felháborította, milyen igazságtalanul bántak Anglia vezető nemeseivel a
külföldiek, akiket Henrik a keblén melengetett. Simon gyűlölte a zsarolást, ehelyett inkább
beláttatta a királlyal, hogy ha megkegyelmez Hubertnek, az öt Kikötő embereit rá veheti a
Franciaország elleni hadjáratra.
Leicester grófja el sem akarta hinni, mennyi mindent elért ilyen rövid idő alatt. A Henriktől
elfordult nép a vezérét látta benne. Nagyra becsülték képességeit és katonai tehetségét. Végre
itt volt egy ember, aki nem félt kiállni a király ellen. Mindig is készségesen vállalt kockázatot
az igazság nevében, s egyre többen és többen sorakoztak fel a zászlaja alatt. Simon látszólag
könnyedén vállalta el a vezető szerepet.

Eleanor elhatározta, hogy még ebben a hónapban visszatér Angliába. Ha a kis Simon a
legkisebb jelét is adta, hogy éhes, mindig megetette vasgyúró fiát, a dadák legnagyobb
rosszallására. Minden reggel kilovagolt, minden délután sétált a tengerparton, majd kicsattant
az egészségtől. Habozás nélkül kért egy hajót sógorától, Frigyestói, mely majd hazaszállítja.
Találkozott a kapitánnyal, s addig görnyedt vele a térképek fölött, míg meg nem
258
bizonyosodott róla, hogy valóban a leggyorsabb útvonalon fognak haladni, felmennek a
Bristoli-csatornán a Severn folyóra, mely csupán ötvenmérföldnyire hömpölygött szeretett
Kenil-worthjétől.
Napjai mozgalmasan teltek, magányos, hosszú éjszakáin pedig a bosszút forralta. Állandó
képzelgések gyötörték, maga előtt látta Simon de Montfort-t és a rabszolganőjét.
Megesküdött, hogy ha ott találja Kenilworthben a névtelen teremtést, megöli, utána pedig a
grófba mártja a kését. Nem, jobbat tud, mivel Simon csak érdekből vette el őt, a Plan-tagenet
királyi családhoz fűződő rokonsága miatt, érvény-telenítteti a házasságukat. Fél Anglia úgyis
abban a hitben élt, hogy frigyük érvénytelen. Henriket nem lesz nehéz megpuhítania, ha elég
elszánt. De Montfort neki adta Kenilwortht, nem igaz? Kegyetlen mosoly terült szét az arcán.
Ha a férfi beteszi oda a lábát, kidobatja az őrökkel. Ráuszítja a kutyákat!
Eleanor addig hergelte magát, amíg valahogy átvészelte a hajnali három és négy óra
közötti elviselhetetlen időszakot, azt az időt, amikor gyakran úgy érezte, belehal, ha Simon
nem karolja át erősen.

A bárók és az alacsonyabb rangú nemesek kelletlenül beleegyeztek a Franciaország elleni

háborúba, de köntörfalazás nélkül közölték Simon de Montfort-ral, hogy az ő
szövetségeseiknek tekintik magukat, és nem tartoznak hűséggel a királynak, sem pedig
féltestvéreinek, akiket a kéj-sóvár Isabella királynő szült. Sokan vonakodtak franciahonban
kockára tenni lovagjaik és harcosaik életét, s csak holmi jelképes sereget állítottak ki.
Kárpótlásként azonban pénzt ígértek.
Simon fáradhatatlanul járta az országot, még Írországba és Walesbe is elutazott, hogy pénzt
szerezzen és katonákat toborozzon a király legközelebbi hadjáratára. Henrik mellé állt cserébe
a tanácsban kapott szavazati jogáért és vezető szerepéért az ország életében. Rendíthetetlen
hűsége arra késztette, hogy amíg Henrik állja a szavát, ő is betartsa az alkut.
Roger Bigod Anglia tábornagya lett, és felsorakoztatta erőit Simon mellett. Mindent
egybevetve a király több mint százezer koronát költött az anyja által kikönyörgött hadsereg
felállítására, ezen összeg feléből zsoldosokat kellett fizetnie, mert a bárók csak embereik
töredékét küldték a csatába.
Simon de Montfort figyelmeztette Henriket Franciaország erejére. Fél életén át harcolt ott,
és soha nem becsülte le Lajost. Azt tanácsolta Henriknek, halassza el a hajóra szállást, míg
nem toboroznak több embert. Henrik azonban hajthatatlan maradt. Egyre csak azt
mondogatta, csupán segítenek anyjának Poitouban. La Marche grófja egyesítette a déli és a
nyugati tartományokat, s Gascogne minden bárója csatlakozott a lázadáshoz. Senki sem várja
Angliától, hogy egyedül nyerje meg ezt a háborút, szajkózta Henrik.
A hadjárat katasztrofális kudarcba fulladt. Amikor Hugh La Marche szembetalálta magát a
túlerőben levő francia hadsereggel, rájött, hogy csak elveszítheti a csatát, ezért
béketárgyalásokat kezdeményezett. Henrik abban a kényelmetlen helyzetben találta magát,
hogy üres kézzel kell hazatérnie egy olyan hadviselésből, amire százezer koronát
elvesztegetett. A féltestvérek haragja, akiket cserbenhagyott, eltörpült a bárók vészjósló
lelkiállapota mellett. Számukra végképp betelt a pohár. A következő hónapra összehívták a
Parlamentet, és lázadoztak: - Van hadseregünk, van vezérünk, ne késlekedjünk!

Simon de Montfort tudta, mi fog következni. El akart látogatni szeretett Kenilworthjébe,

hogy felfegyverezze és megerősítse, mielőtt a katasztrófa bekövetkezik. Magával vitte húsz
lovagját, akiknek felesége Kenilworthben lakott. Mindössze két nap alatt odaértek Londonból
az Avon folyóhoz.

259
 Beköszöntött a tavasz, s látván a vidék szépségét, a gróf azt kívánta, bárcsak Eleanor is
láthatná a birkákkal pettye-zett hegyoldalakat, beszívhatná a galagonyavirágok tömény illatát,
érezhetné a tenger felől a szárazföldre áramló és minden völgyet elárasztó szellő sós ízét és a
tavaszi zápor friss esőcseppjeit. Szívből és megingathatatlanul szerette Angliát és az
angolokat. Jó érzés töltötte el, mert tudta, hogy helyesen cselekedett. Hamarosan itt lesz a
pokol, s ő örült, hogy Eleanor ettől távol, biztonságban van, amíg Anglia ismét az angoloké
nem lesz. Ő igazságot és jó kormányzatot biztosít majd a népnek. Elmosolyodott magában,
mikor arra gondolt, szinte rögeszméjévé vált, hogy a jobb kor-mányzás ügyének szentelje
életét.
Leicester grófja és emberei késő délután tűntek fel a távolban, a Kenilworthbe vezető
bekötőúthoz közeledvén. Abban a pillanatban, hogy felismerték őket, hatalmas üdvrivalgás
tört fel a falakról. Mikor Eleanor meghallotta a lármát, idegei hirtelen pattanásig feszültek. Az
örömujjongás csak egy embernek szólhatott, Simon de Montfort-nak.
A grófnő éppen kilovagolt skarlátvörös walesi köpenyében, hogy megnézze a tavaszi
vetést. Jó erősen megragadta a kantárt, és lóhalálában vágtatott Kenilworth kétemeletes
őrháza felé, haja és palástja vadul repkedett körülötte. Lélekszakadva rohant fel az őrház
lépcsőjén, és a csapórácsot mozgató gárdistára nézett. - Ne emelje fel! - parancsolta.
Ez ő, a hadvezér - magyarázta az őr, vigyora kettészelte egész arcát.
Nagyon jól tudom, ki az. Van szemem! Megtiltom, hogy beengedje ide!
Az őr eltátotta a száját. - Mylady... nem tagadhatom meg, hogy a gazdám belépjen a saját
várába.
Eleanor lovaglóostorával a férfi arcába csapott. - Én vagyok itt az úr... én, Eleanor
Plantagenet!
A lovasok megeresztették gyeplőiket, megálltak és felpillantottak az őrházra. A gróf öblös
hangja harsant fel. -Eleanor, az isten szerelmére, mit csinálsz itt?
A szél belekapott köpenyébe, fekete haja meglebbent, mintha részt akart volna venni ebben
az élvezetes összecsapásban. - Védem a váramat egy áruló, szoknyavadász franciától! - vetette
oda.
Simon összehúzott szemmel próbálta kivenni, ki van őrségben. - Jock, húzza fel a rácsot,
barátom, száz mérföldet lovagoltunk - utasította türelmetlenül.
Mikor Jock a kerékhez nyúlt, Eleanor rácsapott a kezére az ostorral. - Engedelmeskedjék a
parancsomnak, különben fejét vétetem - jelentette ki könyörtelenül.
Eleanor olyan büszkén állt, mint egy fiatal vadállat, elérhetetlenül, akár a hold. Tisztán
hallotta, ahogy Simon de Montfort elkáromkodja magát. A férfi mély hangja mindig
megbizsergette. Szúrós szemmel lenézett, és így szólt: -Menj el innen!
Mi az ördög van ezzel az asszonnyal? - Ezúttal... ezúttal tényleg kikapsz, Eleanor -
fenyegette Simon.
Őrség, ide hozzám! - kiáltotta a grófné a járőröknek a lőrésekkel ellátott várfalon. Azok
nem mertek ellenszegülni Eleanor Plantagenetnek és engedelmeskedtek. - Készítsék elő a
nyilaikat - adta ki a parancsot. A katonák most már lassabban, de szót fogadtak és felhúzták az
íjukat.
Tűz! - vezényelt a grófnő. Az őrök lenéztek Simon de Montfort sötét arcába, és nem
mertek engedelmeskedni Eleanor Plantagenetnek.
Uramisten, gondolta Simon de Montfort, ha a másik Eleanor, hitvesének nagyanyja is így
tombolt, nem csoda, hogy II. Henrik bebörtönözte.
Eleanor sarkon fordult, és a belső udvar őreihez szaladt. - Fogják el azokat az embereket,
megtagadták a parancsomat. - Mikor az őrök elfutottak mellette az őrház irányába, Eleanor
lesietett a nagyterembe. A tűzön most is szaftos őzcomb sült Kenilworth vendégszeretetének
jelképeként. A vár lakói vacsorához gyülekeztek, minden helyet elfoglaltak az asztalok körül.

260
 Eleanor délcegen az emelvényhez lépett, emelt fővel leült, s szemét a bejáratra szegezte.
Szíve a torkában dobogott, sötétkék zafírszemében ördögök táncoltak. Kényszerítette magát,
hogy mélyet lélegezzen és megnyugodjék. Ritkán ismerte el a vereséget, még ha szemtől
szemben állt is vele. Nem fért hozzá kétség, hogy Simon bejut a várba. Minden erődöt be
tudott venni, hát esély sem volt rá, hogy a sajátjával ne tenné ugyanezt. Őt azonban nem fogja
térdre kényszeríteni. - Az én elszántságom is van olyan erős -szólalt meg hangosan, mire
minden fej felé fordult. Elég bátorság volt benne ahhoz, hogy áthágjon minden konvenciót...
Simon jó leckét adotfneki.
Biztonságban érezte magát a tömegben. Simon nem mer kezet emelni rá itt a
nagyteremben. A férfi a drámai hatás kedvéért megállt a bolthajtásos átjáróban, alakja
betöltötte az ajtókeretet. Bőrzekéje poros és mocskos volt a megfeszített lovaglástól. Hatalmas
léptekkel egyenesen a terem közepére rontott, és megállt a grófné előtt. Bár Eleanor
emelvényen ült, így is egy magasságban voltak.
- Magyarázatot követelek, asszony! - szűrte a fogai között. Eleanor lassan, sértően
végigmérte tetőtől talpig. - Senki fiának nem magyarázkodom, legfőképpen neked nem! -
felelte megvetően.
Még soha senki nem merészelt ilyen megalázó hangon beszélni a férfival. Simon
kinyújtotta hatalmas karját az asztal fölött. Eleanor gyorsan talpra ugrott, hogy elmeneküljön,
de a férfi már megragadta a vállánál fogva, és megrázta, mint egy rongybabát. Eleanor tudta,
hogy képes a tettlegességig felbosszantani a férfit, de nem bírta megállni, hogy bosszút ne
álljon. Abban a pillanatban, amikor Simon abbahagyta a rángatását, összecsücsörítette a száját
és a férfi arcába köpött.
Simon fekete szeme hitetlenkedve bámult rá, aztán a vállára kapta, mint egy liszteszsákot,
és elindult vele a hálószobába. Egy szót sem szólt, zord arckifejezéséből Eleanor kiolvasta,
most megkapja a verést, melyet a férfi már annyiszor beígért neki. Mivel hiába harcolt Simon
vasmarokként szorító keze ellen, kereste a szavakat, melyeket a fejéhez vágva megsérthetné
őt, és fájdalmat okozhatna neki. Szívének dobogása átvette a férfi kemény lépteinek ritmusát a
lépcsőn.
Simon szintén lázasan gondolkodott. Hát ezt kapom tőle, amiért annyira szerettem. Ha egy
férfi szerelemből házasodik, az asszony a férfiasságánál fogva vezeti. A gróf igyekezett
megtalálni a magyarázatot a lány viselkedésére. Az egésznek csak az lehet az oka, hogy 6
rákényszerítette Eleanor bátyjára, Henrikre az akaratát. Eleanor elég agyafúrt volt ahhoz,
hogy tudja, mi lesz ennek a következménye, s bebizonyosodott, hogy a vér nem válik vízzé.
Mire elérték hatalmas ágyukat, Simon arra a következtetésre jutott, hogy Eleanor választott
közte és a király között. Ki akarta adni szívéből a fájdalmat. Szélesebb körben kereste az
okokat, s nem jött rá, hogy a lányt egy sokkal személyesebb, egy sokkal intimebb rugó
mozgatja.
A térdére fektette hitvesét, hogy jól elnáspángolja, de az első csapás után Eleanor visítozni
kezdett, ő pedig nem bírta elviselni, hogy hurkák nőjenek kedvese hamvas bőrén. Továbbra is
leszorítva őt, azt latolgatta, hogyan tanítsa móresre. Bár nagyon dühös volt rá, nem vitte rá a
lélek, hogy fájdalmat okozzon neki.
Eleanor vehemensen ficánkolt a férfi ölében, elszántan, hogy beleharapjon, de Simon
bőrruhája elvette fogai élét. - Pfuj! Bűzlesz a lótól és az izzadságtól.
Simon fittyet hányt a sértésre. Durván felrántotta a lányt a térdéről. - Most pedig
megmagyarázod, miért zárattad be a kaput ennek a birtoknak az ura és gazdája előtt.
Eleanor felvetette állát, tekintetében, mely soha még ilyen kihívó nem volt, könnyek
csillogtak. - Kenilworth minden köve az enyém. Nekem adtad.
- Mekkora bolond voltam. Tiéd lehetnek Kenilworth kövei és habarcsa, de én vagyok ura
és parancsolója minden férfinak és nőnek, aki itt lakik, a legutolsó csaposfiúig.

261
 Eleanor büszkén kihúzta magát. - Lehet, hogy az uram vagy, de nem a parancsolóm.
Tulajdonképpen uram se sokáig. Elmegyek Henrikhez, és megkérem, hogy érvényteleníthesse
a házasságot. A király és Canterbury érseke támogatni fognak.
- Te önfejű kis boszorkány! Drágán megfizettem ezért a házasságért, sem isten, sem
ember nem veszi el tőlem. Megvesztegettem a bátyádat, megvesztegettem a pápát,
szembeszálltam egy egész nemzettel, hogy megkaphassalak, még a száműzetést is vállaltam
miattad. Kényszerítettem a királyt, hogy nekem adja Kenilwortht, aztán megajándékoztalak az
egyetlen vagyonommal, amim valaha is volt. Hát légy nyugodt, Eleanor, hogy úgy tekintem,
megvettelek és kifizettem érted az árat.
A lány érezni akarta, milyen hatalommal bír fölötte. Elfogta a vágy, hogy provokálja
Simont. Azt akarta, hogy ott, az utazástól mocskos ruhájában tegye a magáévá. Ki akarta
verni a fejéből minden más nő emlékét. - Soha többé nem osztom meg veled az ágyat! -
ingerelte Simont.
A férfi összehúzta a szemét, szemöldöke még annál is feketébb volt, ahogy Eleanor
emlékezett rá. Hirtelen pánikba esett. Mostanra Simonnak már a karjába kellett volna kapnia
és maga alá gyűrnie őt. - Legyen! - szólt a férfi hűvösen. - De jegyezd meg! Úgy fogsz
viselkedni, ahogy az Leicester grófnéjához illik, és velem vacsorázol az embereink előtt.
Hozzám intézett szavaid édesebbek lesznek, mint a méz. Lesütöd a szemedet, hogy ne lássék
benne a kihívó villogás, s a többiek előtt úgy teszel, mintha tudnád, hol a helye az
asszonynak. - Simon felkapta a grófnő lovaglóostorát és az övébe dugta. Aztán csendesen
hozzátette: - Engedelmeskedni fogsz, Eleanor.
- Ne álmodozz, francia! - sziszegte a lány, de csak azután, hogy Simon elindult, hogy
megfürödjék. Túlságosan tettre kész volt ahhoz, hogy behívassa cselédeit. Elhatározta, hogy
szépségével, melyet egy különleges ruhával fog hangsúlyozni, leveszi a lábáról Simont.
Türelmetlenül kidobálta szekrényéből a ruhákat, míg meg nem találta, amit keresett. Abból az
anyagból varratta, melyet Keletről hozott. Ha a fény egy bizonyos szögben esett rá, zölden
csillogott, aztán egy mozdulatára a fény másképpen tört meg, és a színe pávakékké változott.
Mély dekoltázsa felfedte Eleanor szemtelenül előremeredő keblét. Aranyövet tett a derekára,
hátul keresztbevetette, a csípőjén előrehúzta, és úgy igazgatta el a rojtokat, hogy kihívóan a
fenekén nyugodjanak. Az udvarnál tanulta ezt a ledér fortélyt, mely hatásosan vonzotta a
férfipillantást.
Kinyitotta ékszeres ládikáját és elővette a perzsa zafír nyakéket, melyet még William
Marshaltól kapott. Ha felborzolja vele Simon de Montfort büszkeségét, mert ő soha nem
ajándékozott neki ékszert, annál jobb. Ahelyett, hogy a nyakába akasztotta volna, a homlokára
helyezte, és fekete selymes hajába rögzítette.
Mihelyt felöltözött, elhagyta Caesar-toronybeli szobájukat, és a gyermekszobában várt a
férfira. Semmi esetre sem akart kettesben maradni vele, miután Simon visszatér, hogy
felöltözzék. Ha ránéz, tekintete elárulná gyengeségét.
Mikor Simon csatlakozott hozzá a gyermekszobában, Eleanor képtelen volt leolvasni
arcáról, mit gondolhat. A grófnak pedig az járt a fejében, milyen csodálatos felesége van, s
milyen csodálatos fiúkat szült neki.
Eleanornak majd kiugrott a szíve a helyéről, mikor most újra megállapította, mennyire
hasonlít az apjára elsőszülött fia. Be nem állt a szája, s Kate épp hogy ki tudta kapni anyja
karjából, mielőtt a kis gézengúz leszakíthatta volna az Eleanor homlokát díszítő ékszert.
- Látom, örökölte a kapzsiságodat - mondta Simon gúnyosan.
Eleanor már épp jól be akart neki olvasni, de férjének tekintete belefojtotta a szót.
Csúfondárosan lesütötte a szemét, s kisietett Simon mellett a szobából. Ott kapkodta a lábát
közvetlenül a férfi előtt, s érezte, hogy a férfi tekintete csinos, hullámzó fenekén nyugszik.
Simon, aki általában feketében vagy hasonló gyászos színekben járt, szokatlanul elegánsan
festett ma este kék bársonyzekéjében és nadrágjában. A ló- és az izzadságszagából semmi sem
262
maradt, friss szantálfaillatot árasztott. Mielőtt beléptek volna a nagyterembe, a férfi a karjára
tette Eleanor kezét, a lány pedig alázatosan engedelmeskedett.
A terem mostanra zsúfolásig megtelt, s a tömeg éljenezve köszöntötte ura visszatérését.
Eleanor sértve érezte magát. Mikor ötért vissza, senki sem ujjongott, Simon de Montfort
azonban mindig értett a köznép nyelvén, még a szolgák nevét is tudta. A férfi udvariasan
Eleanor alá tolta a széket. Az asszony szándékosan rálépett a lábára, hogy papucsának magas
sarka élesen belevájjon a férfi puha antilopbőr csizmájába. - Á, bocsáss meg, mylord - lehelte
gyengéden, és megrezegtette a szempilláját.
Simon úgy tett, mintha meg se érezte volna, s helyet foglalt a lány mellett. Mikor az
előételt felszolgálták, előzékenyen megvárta, hogy Eleanor szedjen magának, de mivel
felesége meg sem mozdult, vett magának. Mikor a húsra került a sor, és Eleanor még mindig
mozdulatlanul ült, rászólt: - Egyél!
Eleanor tanácstalanul nézett az őzről az ökörhúsra. - Válassz nekem, mylord, túl nehéz
döntés ez egy asszony eszének - mondta negédesen.
Simon uralkodott magán, rájött, hogy Eleanor macskaegér harcot akar játszani vele.
Tányérját púpozottan megrakta különböző szaftos húsokkal, s nézte, ahogy hitvese egy
elegáns, kétágú olasz villával izgató rózsaszín szájához emel egy falatot. - Nem mondanád
meg, vajon az a döntésed, hogy a tudtomon kívül és az engedélyem nélkül visszatérj
Angliába, miért nem haladta meg asszonyi eszed képességeit?
- Te disznó! Azt hittem, Palesztinába mész!
Simon elkapta a lány kezét, és fájdalmasan megszorította. - Figyelmeztettelek.
Eleanor lesütötte a szemét, és nyájasan megszólalt. - Mikor megtudtam, hogy visszatértél
Angliába, mylord, azt gondoltam, hogy az asszony helye a férje mellett van... mint
kötelességtudó feleségnek.
Simon felemelte söröskupáját. - Köszönöm, Thomas. Lennél szíves bort tölteni a
grófnénak?
- Ó, köszönöm, mylord, túl jó vagy hozzám - mondta a lány kedvesen.
Simon gyorsan kiitta sörét, Eleanor azonban csak épphogy belekortyolt a borába. A serleg
hirtelen kicsúszott a kezéből, s tartalma Simon de Montfort kék bársonyzekéjére fröccsent. A
vörösbor szakasztott úgy festett ott, mint egy vérfolt. Simon egy fokkal közelebb jutott hozzá,
hogy elveszítse hidegvérét.
- Drága uram, bocsáss meg - könyörgött Eleanor bűnbánóan. Pillantása a vörös pecsétre
siklott. - Remélem, nem sebesültél meg a múltkori katasztrofális háborúban, amelyet
elvesztettél? - kérdezte aggodalmasan.
Simon a fogát csikorgatta. - A megbízhatatlan Plantagenet mellé álltam. Több eszem
lehetett volna. Eleanor epésen mosolygott.
- A legközelebbi háború azonban az ellenkező oldalon fog találni - esküdözött Simon, és
elégedetten látta, hogy a mosoly lehervad a grófné arcáról.
Eleanor mély lélegzetet vett, és mézédes hangon, de csípősen megjegyezte: - Ah, mylord,
kérlek, ne vonj bele ilyen fontos döntésekbe, túlságosan megterhelő ez egy asszony eszének. -
Kicsiny kezét a férfi combjára tette. - Az asszony helye a konyhában van.
- A hálószobában - javította ki Simon sóvárgóan. Eleanor szája széle titokban diadalmas
mosolyra húzódott,
ajkához emelte a villáját, és érzékien majszolni kezdte az ökörhúst. - Drága uram, ma este
gyengélkedem. - Bocsánatkérően elmosolyodott. - Tudod, az asszonyi ciklus.
Simon tudta, hogy szándékosan ingerli. Jól játszotta a szerepét, de ő sem volt rest, s
elhatározta, ezentúl kettőn áll a vásár. Bár soha nem volt rá szüksége, nem is vágyott rá és
nem is volt szajhával azóta, hogy megismerte Eleanort, hatalmas vállát hanyagul megvonta, és
azt hazudta: - Majd leszek mással néhány napig.

263
 Te kurafi! - Eleanor felemelte az olasz villát, hogy a férfi kézfejébe döfje. Simon
hátrarúgva székét felugrott az asztaltól.
Most vége! - Nem állt jót magáért, ezért nem mert az asszonyhoz nyúlni. - Őrség! -
kiáltotta. Az a két lovag, aki a nagyteremben teljesített szolgálatot, azonnal előrelépett, több
mint készségesnek mutatkozva, hogy teljesítse Simon de Montfort parancsát. Ha a grófnő
történetesen az ő feleségük lett volna, már évekkel ezelőtt kiverik belőle a szemtelenséget. -
Mindig azt mondtad, hogy az Eleanor név hozza rád az átkot. Hát tévedtél. Mert Eleanor
engem átkozott el. Most ki-próbáljuk, használ-e az a gyógyszer, amelyet a nagyanyádnak
adtak. - Az őrökhöz fordult. - Zárják be az Északi toronyba. Egy hét vízen és kenyéren majd
kihúzza a méregfogát.
Eleanor megdöbbent. Simonnak nem így kellene viselkednie. Föl kellene vinnie
túlméretezett ágyukba, hogy hódítót és behódolót játsszanak egymással, míg el nem érik a
beteljesülést. Biztosan kéznél van a szőke rabszolgája. Ezt a megaláztatást soha nem fogja
neki megbocsátani.

264
 46.

Mindennap érkezett egy gróf vagy báró Kenilworthbe, hogy támogatásáról biztosítsa
Simon de Montfort-t. Először Gloucester grófja jött, majd Bigod, az újonnan kinevezett
tábornagy és Norfolk grófja. Másnap de Lacy és Lincoln grófja futott be, akik Ely
püspökének és a northumberlandi Alnwick kastély tulajdonosának, John de Vescynek adták a
kilincset.
Összeállítottak egy tervet az elkövetkezendő Parlamentre, s esküt tettek, hogy egységesen
fognak fellépni a király ellen, aki hagyja, hogy felesége rokonai és féltestvérei felosszák
maguk között Angliát. A hét végén Rickard de Burgh aláírt kötelezvényt hozott bácsikájától,
Huberttől, John de Warenne-től, Surrey grófjától és Roger de Leyburntől, Anglia gazdasági
intézőjétől.
Simon és Rickard az esti szürkületben sétált az udvaron. Leicester grófját bántotta a
lelkiismeret, amiért olyan keményen bánt feleségével. Meg kell gyónnia tettét de Burghnek,
aki mindig pártját fogta Eleanornak.
Simon az ajkába harapott. - Eleanor itt van - kezdte tapogatózva.

De Burgh fürkésző szemmel nézett rá, tudta, hogy Simon de Montfort nem küldene a
lányért, mikor ilyen veszély leselkedik rájuk. - Az engedélyed nélkül érkezett - jelentette ki
aztán Rickard, mert jól ismerte Eleanort.
- Bezárattam őt az Északi toronyba - felelte Simon zordan.
Rickard de Burgh megmerevedett. - Csak nem börtö-nözted be? - kérdezte hitetlenkedve.
- Az isten szerelmére, meg kell szelídítenem! A fejébe vette, hogy érvénytelenítteti a
házasságunkat.
Eleanor lenézett a két férfira. A toronyban töltött hét alatt elszántsága csak megerősödött.
Néhány sort firkantott egy pergamenre, rátekerte a réz papírnehezékre, és ledobta az udvarra.
Simon lehajolt, hogy felvegye, szívét remény árasztotta el, hogy Eleanor megtört. A szavak
mellbe vágták:

Küld fel Rickard de Burghöt, hogy felmelegítse az ágyamat, s hajlandó vagyok itt maradni
akár ítéletnapig is. Hét nap férfi ölelése nélkül legyengíti az embert.

A keservit! - káromkodott Simon de Montfort. De Burgh elé lökte a küldeményt. - Ti ketten

szerelmesek vagytok? -kérdezte. Úgy érezte, mintha egy kést forgattak volna meg a szívében.
Nem, Simon, semmi szükség rá, hogy ilyesmit kérdezz - felelte nyugodtan Rickard de
Burgh. Megrázta a fejét, s mintha csak maga elé mormogna: - Azt hiszem, egy nő megérzi, ha
szereti egy férfi.
Simon de Montfort mindig tudta, hogy Sir Rickard szerelmes Eleanorba. A grófnő
hódításainak se szeri, se száma nem volt. Fél Anglia érte égett, s el kellett ismernie, hogy ő is
közéjük tartozik. - Bocsáss meg, barátom, valamit el kell intéznem. - Simon hét napja
magánál tartotta az Északi torony kulcsát abban a reményben, hogy a lány megadja magát.
Hirtelen ráébredt, hogy Eleanor soha nem fog megtörni, s ő pontosan ezért szerette. Nem
olyan unalmas fehérnépet akart, aki feltétel nélkül engedelmeskedik neki. Olyan asszonyt
akart, akiben szenvedélyes tűz lobog. Csodálta Eleanor eszét. Csak a nemek háborúja volt az,
amit játszottak, amikor azt követelte tőle, maradjon az asszony helyén.
Felszaladt az Északi torony hideg lépcsőjén, és elfordította a vaskulcsot a zárban. Eleanor
készen állt, hogy rávesse magát. Simon nevetett. A lány nem volt nagyobb, mint egy pisis

265
hangya. - Szégyelld magad, Eleanor, aljas dolog volt ezt tenni szegény fickóval, amikor
tudod, hogy szerelmes beléd.
Hogy merészel Simon nevetni és rápirítani azok után, hogy bebörtönözte egy hétre! -
Lehet, hogy te jól szórakozol, de én nem! - csattant fel.
Simon többet tanult ez alatt a hét alatt, mint Eleanor. Azzal, hogy lakat alá zárta, csak
megerősítette Eleanorban az elszántságot. Diadalmasan felkacagott, élvezte a gondolatot,
hogy az érintésével, a közelségével kell lefegyvereznie a lányt. Kinyújtotta a kezét, és elvette,
amit akart. Átölelte és felemelte Eleanort. - Én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon. Ha
dühös vagy, nemcsak megszépülsz, de fellobban a szenvedélyed is. - Karja megfeszült, s
hagyta, hogy a lány teste szorosan az övéhez tapadva lecsússzon.
Eleanor megesküdött magának, Simon ezúttal könyörögni fog a bocsánatáért, de a pokolba
is, ő volt a legkiválóbb hadvezér, és tudta, hogy soha nem fog térdet hajtani előtte. Elveszi,
amit akar, bármi legyen is az. Leplezetlen hízelgé-se a szenvedélyéről máris megtette rá a
hatását. Simon meg akarta csókolni, hát megtette, miközben követelődző szájával és vonzó
kezével otrombán megpróbálta elcsábítani.
Eleanor tudta, hogy a férfi bármelyik pillanatban olvadt lávává változtathatja, s
feldühödött, amiért ilyen elementáris erővel hat rá. Mielőtt ismét szerelmeskedne vele, tiszta
vizet kell öntenie a pohárba a rabszolganővel kapcsolatban.
Kibontakozott az öleléséből, s hátrahúzódott, hogy kitisztuljon a feje. Megkerülte az ágyat.
- Mi van vele? - kérdezte mérgesen?
Vele? - ismételte a férfi értetlenül.
A szőke hajú szajháddal!
Simonnak soha nem volt dolga szajhákkal. Őszintén szólva soha nem csalta meg Eleanort,
még gondolatban sem. Eleanor kitörő szenvedélye után nem volt nő, aki kielégíthette volna. -
Ne köntörfalazz, Eleanor. Kire célzói?
- A fenébe, hát több is volt? - Az asszony szemében könnyek csillogtak.
- Drága szerelmem, egy sem volt.
- Te hazug! A saját szememmel láttam, hogy amikor elmentél Brindisiből, Szelim
háremhölgyével lovagoltál el.
Simon hirtelen hátravetette a fejét, és harsány nevetése végigremegett a toronyszobán. -
Féltékeny vagy? Emiatt volt ez az egész, mert féltékeny vagy?
- Nem kell olyan mérhetetlenül elégedettnek lenned magaddal - csikorgatta a fogát
Eleanor.
Simon egy lépést tett felé, de a lány hátrálni kezdett, nem akarta, hogy a férfi a közelébe
kerüljön. - Azért küldtem Brindisibe, mert megtudtam, hogy itáliai.
Eleanor szeme megvillant. - És ezt el is higgyem? Az itáliai nőknek fekete a hajuk!
Simon egyszerre érzett derültséget és örömet, amiért a lány féltékeny rá. - Nem
mindegyiknek, Eleanor. Észak-Itáliában nagyon sok szőke hajú asszony él. Mikor láttad, hogy
együtt hagyjuk el Brindisit, csak hazakísértem őt.
Eleanor elgyöngült a megkönnyebbüléstől, de nem akarta, hogy a férfi ilyen könnyen
megússza a dolgot. Körülnézett a barátságtalan szobában. - Megszerettem ezt az Északi
tornyot. Nem a gyalogútra néz, hanem a hegyekre. Lehet, hogy soha nem megyek vissza a
Caesar-toronyba.
Simon egy szempillantás alatt megkerülte az ágyat, s a karjába kapta hitvesét. - De bizony
visszajössz... most azonnal.
- Tegyél le! A fene essen beléd! Miért akarja minden nagydarab férfi cipelni a nőket?
Van két saját lábam.
- Tudom - felelte Simon, és rákacsintott. - Láttam.

266
 Ha azt hiszed, visszamegyek a Caesar-toronyba, hogy láthasd a lábamat, nagyon tévedsz.
Ahhoz képest, hogy rögeszméd az igazságszolgáltatás a közembereknek és az asszonyoknak -
hangsúlyozta -, jellemtelenség volt tőled ítélet nélkül bebörtönözni.
Elítéllek most - ajánlotta a férfi, s a lány fülét simogatta az orrával. - Te leszel az első, aki
kikéri magának, hogy nem közember. - Keze már a lány szoknyája alatt járt, s úgy barangolt a
lábán, mintha minden centimétere az övé volna.
A hízelgéssel semmit sem érsz el - mondta Eleanor, és összeszorította lábát, nehogy a férfi
ellenállás nélkül érhesse el célját. - Ha azért jöttél, hogy békét kössünk, hajlandó vagyok
meghallgatni, milyen engedményeket ajánlasz. Jegyezd meg, nem teszem ki a lábam ebből a
szobából, amíg komolyan meg nem ígéred, hogy mindenben a magam útját járhatom.
A magad útját járhatod. Mivel nem vagy hajlandó kijönni ebből a szobából, itt
szerelmeskedem veled. - Simon már le is húzta róla a harisnyáját.
Eleanor a tiltakozással semmit nem ért el. Borzongás futott végig a hátán, a férfi
játékossága rá is átragadt, s szinte elszédült a megkönnyebbüléstől, hogy a háremhölgy a
mesz-szi Itáliában van.
Simonnak egész héten át nehezére esett türtőztetnie magát, tudván, hogy csak a lépcsőn
kellene felmennie a toronyba és kinyitnia az ajtót. Most kárpótlást követelt az
önmegtartóztatásért, melybe a lány kényszerítette. Türelmetlenül meztelenre vetkőztette
kedvesét, és az ágyra fektette. Szétterítette haját a párnán, ahogy a legjobban szerette látni
Eleanort.
Mivel megengedtem, hogy minden úgy legyen, ahogy akarod, jobb lesz, ha megmondod,
mit is akarsz pontosan, Kathe.
Sim, Sim, te gonosz - vádolta a lány nevetve a férfit, de ha Simon azt hitte, hogy Eleanor
fél bevallani, mit akar, vagy szemérmeskedik, nagyon tévedett.
Miután teljesítette minden kívánságát, Simon kielégítette a sajátjait is, csakhogy szigorúan
ragaszkodjék az egyenlőséghez. Eggyé válásuk eget rengető volt itt az Északi toronyban, s
mikor meghallotta a férfi suttogását, Eleanor tudta, hogy Simon is pontosan ugyanígy
gondolja: - Kenilworth-ben több mint száz szoba van, s elhatároztam, hogy mindegyikben
szeretkezni fogok veled, kezdve ma éjjel a Caesar-toronyban.
Eleanor rácsapott. - Te telhetetlen. Az est hátralevő részét a gyermekeimmel akarom
tölteni, akiktől elszakítottál egy hétre. - Felült és a ruhájáért nyúlt.
Simon mögéje térdelt, s lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a tarkóját. Tudta, hogy amit
mondania kell, rettenetesen felizgatja majd Eleanort, s átölelve akarta tartani, hogy
megnyugtassa. - Ma este nem sok időd lesz a gyerekekre. Anglia báróinak és grófjainak fele
itt van Kenilworth-ben. Ha velem vacsorázol ma este, megígérem, hogy nem hajszollak bele
egy újabb hadviselésbe.
- Te gálád! Miért nem szóltál? - förmedt rá a lány, s püfölni kezdte az öklével. - Mit
gondolnak majd rólam, milyen várúrnő vagyok? Megmutattad nekik a könyvtárat,
Arisztotelész könyveit, melyeket megszereztem? Tesznek a szakácsok sáfrányt a rizsbe?
Istenem, remélem nem az itteni vasízű borból kínáltad meg őket?
Simon azonnal a Caesar-toronyba vitte a lányt, most, hogy sikerült elterelnie a gondolatait.
Eleanor azonban hirtelen abbahagyta a kérdezősködést, és mozdulatlanná dermedt. Szeme
elkerekedett, mikor kezdett derengeni előtte a dolog. - Simon, mi folyik itt? Mit keresnek itt a
bárók? - Hangja rekedtté vált az aggodalomtól.
Simon száját Eleanor ajkához érintette. - Efféle dolgok miatt ne fájjon a te csinos fejed.
- Simon, ne csináld ezt! Ne akarj lerázni! A társad akarok lenni, nem a játszópajtásod.
A férfi lenézett hitvese bájos arcába. Pillantásuk találkozott és egymásba kapcsolódott.
Simon végül bólintott. -Mindent elmondok... ma este az ágyban. - Letette kedvesét a földre. -
Tüzet rakatok a szolgákkal. Meg akarom tartani az ígéreteket, melyeket neked teszek.

267
 Eleanor megborzongott, mikor a vágy a gyomrából a mellébe kígyózott. Hallotta, hogy a
férfi kifelé menet kuncog. - Istenem, féltékeny!
Eleanor még sokáig bámult utána. Simon volt a legcsodálatosabb testalkatú férfi, akit
valaha látott. Fogadni mert volna, hogy minden nőnek, aki látta, furdalta az oldalát a
kíváncsiság, milyen lehet szeretkezni ezzel a hadistennel. Nem szelíd féltékenység volt, amit
érzett. Mintha a pokol égő tüze emésztette volna.
Egy pillantást vetett magára a tükörben, és megdöbbent. Behívatta cselédeit, és úgy
osztogatta a parancsokat, mint egy generális, aztán a gyerekekért küldetett, hogy
megmosdassa őket, mielőtt maga is forró fürdőt vesz. Mihelyt felöltözött, lement a konyhába
és az éléskamrába, világos és velős utasításokat adott háznépének az étellel és a borral
kapcsolatban. Beszélt az ágyneműkért felelős házvezetővel, hogy meggyőződjék róla, a
vendégszobákat mindennap friss ágyneművel, gyertyákkal és frissítőkkel látják-e el. Megbízta
walesi dalnokait, hogy játsszanak a vacsora alatt, s még azt is kiválasztotta, milyen balladákat
énekeljenek. Fél tucat apródot küldött szét üzenetekkel: Jacknek a fürdőházba, hogy a nap
huszonnégy órájában álljon rendelkezésre meleg víz. Hicke-ot, a szabót figyelmeztette, hogy
vendégeik esetleg igényt tartanak majd szolgálatára ruhatáruk kisebb átalakításához. Szólt a
papnak a kápolnában, hogy a kompletórium után az ajtókat ne zárják be. Feltételezte, hogy
Simon megbeszélte az istállófiúkkal, tartsanak készenlétben lovakat a vadászatra, de arra az
esetre, ha mégsem, elküldött egy apródot, hogy figyelmeztesse őket, majd megkérte, menjen a
sólyomkalitkákhoz, és közölje a solymásszal, csökkentse a ragadozók élelmiszeradagját a
felére, hadd legyenek kiéhezve a zsákmányra. Egy pillanatra megállt, s ujjain számolva sorra
vette az elintéznivalókat, majd a saját megnyugtatására üzent a serfőzőnőnek, és erre a hétre
megkettőzte a sörrendelést.
Látszólag minden erőfeszítés nélkül fogadta a vacsorára megjelenő nemeseket az
ebédlőben. Rendkívül nőisen festett finom hattyútollakkal szegélyezett, halvány barackszínű
bársonyruhájában. Eleanor tudta, milyen fontos szerepe van a színnek. Mikor el akarta vonni
a figyelmet más asszonyról, vörös vagy hasonlóan ragyogó ékszerszínt választott; mikor a
tekintélyét akarta hangsúlyozni, fekete vagy sötét árnyalatot viselt. Ma este rabul akarta ejteni
a férfiak szívét, ezért pasztellszínű ruha mellett döntött.
Simon de Montfort-t büszkeség árasztotta el, amikor csatlakozott feleségéhez, hogy
köszöntse a vendégeket. Eleanor úgy tudta végigmérni tekintetével az embert, hogy az
minden ízében férfinak érezte magát. Olyan érzést keltett bennük, hogy attól mindegyik a
védelmébe akarta venni őt, s irigyelték Simon de Montfort-t, amiért ez a szerep egyedül őt
illette. Eleanor szikrázó mosolyt küldött mindenkinek, de olyan személyeset, hogy minden
vendég úgy érezte, csak őt tüntette ki vele, majd suttogva érdeklődött kényelmükről és
óhajaikról, hangsúlyozva, milyen fontos neki, hogy jól érezzék magukat.
Kecsesen társaságról társaságra járt, s ha valaki még nem volt Simon de Montfort
szövetségese, mikor belépett az ebédlőbe, feltétlenül az lett, mire ágyba bújt.

Későn tértek vissza a Caesar-toronyba. - Köszönöm. Varázslatosan tudsz bánni az

emberekkel. Amíg te közbe nem léptél ma este, olyan zűrzavar uralkodott itt, hogy azt el sem
tudod képzelni. A marhahús rágós volt, a kutyák körülöttünk csaholtak, a férfiak
lerészegedtek. Kicsinyes viták robbantak ki, senki nem értett szót senkivel.
Eleanor vállat vont, jólesett neki a dicséret. - Személyiségem varázsa.
Simon fürge ujjai kioldották a ruháját, aztán maga is levetkőzött, és elnyúlt az ágyon karját
a feje alá téve. Eleanor eltette a ruháját, aztán leült áttetsző alsóneműjében, hogy megfésülje a
haját.
- Majd utána. Miért vesztegetnéd rá az energiádat, ha én úgyis összeborzolom? -
kérdezte türelmetlenül a férfi.
268
 - Utána? Ja a beszélgetés után.
Simon felnyögött. A lány letette elefántcsont keféjét, és felemelte a lábát, hogy lassan
lehúzza a harisnyáját.
Nem vagyok öleb, aki csak azután kap jutalmat, hogy teljesítette gazdája parancsát -
jelentette ki Simon.
Valóban? - dorombolta Eleanor, s magasabbra emelte a lábát, látszólag azért, hogy levegye
a harisnyáját.
Ismerd el, hogy ugyanúgy kívánsz, mint én téged -pirított rá a férfi.
Jobban, vallotta be Eleanor magának. Ezért kell azelőtt megbeszélniük mindent, hogy
szerelmeskednének, különben ő elveszett.
Simon követte szemével, ahogy a másik lábáról is lehúzza a harisnyát; kiszáradt a szája,
mikor Eleanor kibújt az alsóneműből, és kibuggyant a melle, mely izgatóan hullámzott, ahogy
az ágy felé közeledett, de miután visszahajtotta a takarót, ismét visszatáncolt, és felkapta az
elefántcsont kefét. A kandallóhoz sétált és közölte: - Hallgatlak. - Játé-kosan fésülgetni kezdte
a lába közötti háromszög selymes fürtjeit.
Simonnak kihagyott az emlékezete. Fogalma sem volt róla, mit akar hallani. Megnyalta a
száját. - Krisztusom, hagyd abba, vagy itt ér a vég a lepedőn.
Eleanor kihívóan összehúzta a száját. - Jobb lesz megacéloznod az önuralmadat, ha játszani
akarsz velem.
Simon kiugrott az ágyból, felkapta a lányt, és a földre teperte a kandalló előtt. Eleanor
nevetve feltérdelt, de mielőtt elmenekülhetetett volna a férfi elől, Simon mögéje térdelt, és
átölelte. Széttárta a lány combját, és ágyékához húzta őt. Eleanor érezte a férfi telt
herezacskóit a fenekén, gerjedelmét, mely egészen a háta közepéig felnyúlt. Érzékien
hozzádörgölődzött, Simon pedig tenyerébe fogta mellét, és a tűz felé tolta. - Szeretem
felmelegíteni a testrészeidet, mielőtt megízlelem őket. - Addig tartotta a lángokhoz, míg a
lány mellbimbója szinte már égette a kezét, aztán széttárta combját, hogy a lába közét is
felmelegítse.
Eleanor mélyen felnyögött. - Sim, Sim, azt ígérted, hogy beszélünk. - Ebben a pillanatban
azonban a rózsabimbója fordult a tűz felé, s tudta, hogy nem akar beszélgetni.
Kathe, megígértem, megígértem, csak hadd fejezzem be ezt előbb. Esküszöm, üres az
agyam, minden vér a kakasomban van.
Rendben - egyezett bele a lány -, de hadd fordítsalak a tűz felé én is egy percig. -
Felnyögött, mikor keze a férfi gerjedelmére kulcsolódott. Kiáltani akart az izgatottságtól,
aztán amikor Simon a farkasprémre fektette, és mint egy vörösen izzó piszkavas belehatolt,
Eleanor felsikoltott. A férfi is felkiáltott a gyönyörtől, miközben égő testük eggyé vált.
Mindketten elvesztették önuralmukat, ahogy beteljesülésük fellobbant és egymásba olvadt.
Eleanor szemhéja megrebbent, és úgy érezte, hogy a mennyország felé repül.
Simon nézte a lány gyönyörű testén táncot járó lángokat, és tudta, hogy még soha ilyen
közel nem jutott a paradicsomhoz. Hosszú, varázslatos pillanatig pihent a lányban. Mikor
aztán visszahúzódott, Eleanor szokásától eltérően nem tiltakozott mormogva. Elájult volna?
Alvást színlel? Simon felült, Eleanor azonban továbbra is a hátán feküdt, s a szempillája sem
rezdült. A férfi lehajtotta a fejét, hogy lenyalja a lány belső combjáról a gyöngyházszínű
cseppeket. - Simon de Montfort, túl bensőséges, amit velem művelsz. Semmi nincs, amit ne
próbálnál ki?
- Erről nem is álmodtam volna - suttogta a férfi, teljesen erkölcstelen viselkedést
mutatva.
Eleanor megborzongott, Simon pedig a hatalmas ágyba vitte. Úgy lovagolta meg, hogy
hosszú, kemény férfiassága most a lány két melle között nyugodott. Eleanor előrehajtotta a
fejét, és megcsókolta cinóbervörös csúcsát, s kuncogni kezdett, amikor az megrándult és
felszökkent ajkának vagy nyelvének minden érintésére. - Simon, elég volt. Feküdj le mellém
269
és ölelj át. - A férfi azonnal engedelmeskedett. Ezt a szerelmeskedés utáni csendes időszakot
mindennél drágábbnak tartották. Eleanor a férfi mellére hajtotta fejét, ajkát a szívére
szorította, és boldogabbnak érezte magát, mint az első, Kenilworthben töltött örömteli éjszaka
óta valaha is. Hirtelen észrevették, hogy nincsenek egyedül.
Hallottam, hogy a mami nevet - mondta egy vékonyka hang.
Á, csatlakozni akarsz a mulatsághoz - felelte Simon. -Gyere, én aztán tudom, milyen
csábító ez az ágy.
- Simon, meztelen vagyok - suttogta Eleanor.
- Mmmm - tűnődött a férfi. - Ezen könnyen segíthetünk - mondta, és lehúzta fiáról a
hálóinget. - Ha ebben az ágyban akarsz aludni, meztelennek kell lenned.
Henrik kuncogott, mikor Simon beemelte a széles ágyba, és lelkesen elhelyezkedett
meztelen anyja és apja között.
- Ne csiklandozz - nevetett.
- Nem foglak - ígérte komolyan az apja -, ha te nem kezded.
- Ne vadítsd meg, Simon - korholta Eleanor.
- Hallod ezt, még ő beszél! Hadd meséljek neked arról az időről, amikor anyád
meztelenül úszott a tóban. Fényes nappal - tette hozzá gonoszan.
Mindnyájan hallották, hogy felsír a kicsi. - Ez Simon -tájékoztatta őket nagyobbik fiuk.
Eleanor tanácstalanul nézett a férjére. - Menj, hozd ide őt is! Hadd legyünk együtt
mindannyian.
Eleanor nem vesződve köpenyével, besurrant a gyerekszobába. Kate akkor kezdett
mocorogni álmosan. - Semmi baj, Kate. Elviszem a kicsit - Azzal visszament a hálószobába,
visszabújt a meleg ágyba, és bebugyolálta maga mellett a csecsemőt.
- Add ide nekem - mondta Simon.
Nem, te hatalmas vadember, ráhemperedsz álmodban és agyonnyomod - nevetett Eleanor.
Mielőtt meghalunk, benépesítjük az egész ágyat - ígérte Simon. Eleanor kezéért nyúlt, s
ujjaik összefonódtak.
- Készen állsz a beszélgetésre? - kérdezte Eleanor. Simon sóhajtott. - Amikor egy
asszony esze a politikán
jár, unalmas partner az ágyban. - Megszorította hitvese kezét, s minden más férfinál
szerencsésebbnek érezte magát, hogy joga van hozzá. - Beleegyeztem, hogy segítek
Henriknek azzal a feltétellel, hogy mostantól fogva beleszólást nyerek az ügyekbe.
Gyanítottam, hogy első férjedet, William Marshalt Winchester püspöke ölette meg, s
természetesen ő járta ki a száműzetésünket is. Henrik végül beleegyezett, hogy kivizsgálja az
ügyet, s a püspök azonnal elmenekült az országból.
De William ágyban halt meg Richárd és a húga, Isabella esküvőjének napján. Arra
gondolsz, hogy megmérgezték? - Eleanor gyakran töprengett ezen.
Attól tartok, szívem. A fivérei ugyanerre a sorsra jutottak.
Hogy lehetett Henrik ilyen vak, miért nem látta ezt az aljasságot? - kiáltotta a lány.
Ez az - felelte a férfi szárazon. - Örülni fogsz, ha megtudod, hogy viszonoztam Rickard
lojalitását. Hubert de Burgh többé már nem kegyvesztett. Henrik megkegyelmezett neki.
Eleanor megszorította a férfi kezét. - Nem vesztegetted az idődet, úgy látom. Olyan boldog
vagyok, hogy elmaradt a csata Franciaországban. Hála istennek, hogy aláírták a
fegyverszünetet.

Simon nem tudta megmondani neki, hogy nemsokára kiújul a harc.

Mulatságos gondolat suhant át Eleanor agyán, és felnevetett. - Nem mondhatnám, hogy
összeillő páros vagytok. Egy olyan bátor csataló, mint te, befogva Henrik mellé, s osztozva a
hatalmon!
270
 Ez Simon szerint is képtelenség volt. Eleanor hamarosan megtudja majd, hogy őt
választották a korona elleni lázadás vezérének. Hadd töltsenek el pár boldog napot együtt, míg
kiderül, hogy a vonalat meghúzták, szembeállítva a Plantageneteket Simon de Montfort-ral és
szövetségeseivel.
Ahogy Eleanor álomba merült, valami megnevezhetetlen dolog fészkelte be magát az
agyába. Elszántan elhessegette, hogy tovább élvezhesse ezt az értékes pillanatot a hatalmas
ágyban a fiaikkal. Tökéletesen boldog volt. Férje mindennél jobban szerette, s mindannyian
együtt voltak Kenilworthben, a világ pedig kívül rekedt.

271
 47.

Eleanor csak pár nap múlva döbbent rá, hogy a férje nem adott magyarázatot a bárók
jelenlétére, addigra pedig a vendégek Simonnal együtt elindultak már a Hocktide-i
Parlamentbe. Józan esze azt súgta, összeesküvést terveznek. Észrevette, hogy Simon óriási
megerősítéssel hagyta hátra Kenilwortht. Gyanította, hogy nem az ő megnyugtatására.
Leicester grófja az ellenséggel szemben erősítette meg várát, s ki más lehetne ez az ellenség,
ha nem Anglia királya? Fülledt, borús nap volt, s hasonlóan komor gondolatok kergetőztek
Eleanor fejében is. Nagyon aggódott, s már bánta, hogy nem ment Simonnal. Ha a férje és a
bátyja összeütközésbe kerülnek egymással, ő az egyetlen, aki képes elsimítani köztük a
dolgot. Azon kapta magát, hogy nem bír egy helyben megmaradni, s úgy járkál, mint egy
ketrecbe zárt oroszlán.
Simon de Montfort leicesteri birtokáról egy intéző érkezett Kenilworthbe.
Vigasztalhatatlanul elkeseredett, mikor megtudta, hogy elkerülte a grófot.
- Ha valami baj van, el kell mondania. Leicester grófjának távollétében én vagyok a felelős
mindenért. Még az ítélethozatalnál is mellette ültem, mikor Kenilworthben bíráskodott -
közölte vele Eleanor.
Az intéző arca vörös lett a dühtől és a zavarodottságtól, hogy egy hölggyel kell
megosztania a történtek borzalmas részleteit, de végül kibökte. - William Valence azt hiszi, rá
nem vonatkoznak a törvények. Kíséretével betért Leicesterbe egy egész álló napig tartó
vadászat után, és frissítőt kért. Ő és emberei mélységes sértésnek vették, hogy csak sört
kaptak. Szükségtelen erőszakot alkalmazva betörtek a pincékbe, és felnyitották a
boroshordókat. Lerészegedtek és elvesztették a fejüket... - Hangja elhalt, s az intéző habozott,
elmondja-e a többit is. - Mindenki gyűlöli a Savoyaiakat, és okkal. Született harácsolok.
Tudom, hogy a király különösen kedveli Williamet, de ez nem jogosítja fel arra, hogy ilyen
förtelmes cselekedetre ragadtassa magát.
Az intéző hirtelen megtáltosodott, s ömlöttek belőle a megdöbbentő részletek. - Mikor a
szolgák megpróbálták megakadályozni a gróf vagyonának pusztítását, harc ütött ki, és két
emberünket megölték. A fosztogatók még csak bűnbánatot sem mutattak. Megerőszakolták a
cselédeket, és fejszéjükkel betörtek minden hordót a pincékben.
Eleanor a szívéhez kapott. Ha ezt Simon megtudja, meg fogja ölni William Valence-t. Ó,
istenem, az embernek egy perc nyugta sem lehet!
Az intéző tudta, mit kell tennie. - Meg kell vinnem a hírt a grófnak. Elmulasztanám a
kötelességemet, ha nem így cselekednék.
Eleanor mély lélegzetet vett. - Magával megyek. - Mihelyt kiejtette a szavakat, tudta, csak
ürügyet keresett, hogy csatlakozhassák Simonhoz, de nem akarta, hogy tovább mérgesedjen a
családja és a Simon de Montfort közötti amúgy is rossz viszony.
Mikor Eleanor belovagolt Oxfordba, nem hitt a szemének. Az egész város olyan volt, mint
egy csatára készülő katonai tábor. Az utcákon páncélba öltözött lovagok járőröztek, a
fogadókat íjászok lepték el. Az oxfordi vártól egészen a banburyi útig katonák táboroztak az
árokparton.
Henrik gőgösen lépett a Parlamentbe, hogy a királyság vagyonának egyharmada után adót
követeljen, de leesett az álla, mikor meglátta, hogy a bárók teljes fegyverzetben ülnek az
országgyűlésen. Egyik oldalon a király, három féltestvére, John Mansel és az immáron vezető
tisztséget betöltő Savoyaiak álltak, a másik oldalon sorakoztak fel a bárók Simon de Montfort
és Anglia tábornagya, Roger Bigod, vezetésével.
272
 De Montfort nem vesztegette az időt, kertelés nélkül közölte a bárók követelését. Többet
akartak fogadalmaknál és ígéreteknél, amelyeket a király abban a pillanatban megszegett
volna, hogy elhagyja Oxfordot. Nem akarták, hogy nemzetük több költséges háborút viseljen.
Elengedhetetlennek tartották a közigazgatás megreformálását a legfel-sőtől a legalsó
lépcsőfokig. Az ítélőbírói, kincstárnoki és kancellári tisztségekben becsületes angol
nemeseket akartak látni. Parázs vita robbant ki, s a tanácskozás első napja eredménytelenül
zárult.
Eleanor előrelátó volt, és kíséretet vett magához, hogy elkerülje Simon haragját, de a férfi
nem tudta leplezni dühét, mikor meglátta hitvesét a Beaumont-palotában, ahol a
főhadiszállását felállította. Krétafehér arccal megragadta Eleanort a karjánál fogva, és a
szobájába vezette, hogy a többiek legalább szemtanúi ne legyenek civakodásuknak. - Az isten
szerelmére, Eleanor, egyszer az életben nem tudnál ott megülni a fenekeden, ahol hagylak?
- Szeretem Kenilwortht, gondolod, hogy otthagynám és megkockáztatnám ezt az utat, ha
nem valami fontos dologról lenne szó? A fenébe, csak a te érdekedben tettem! -védekezett a
lány. Aggodalom cikázott át a férfi homlokán. - Mi történt?
Leicesterból szörnyű híreket hozott az intéződ. William Valence és vadászcsapata megállt
Leicesterben. Mikor nem látták vendégül őket, összecsapásra került sor, és két emberedet
megölték.
A kis seggdugasz ma itt ült a parlamentben, és a bárókat szapulta.
- Simon! - dorgálta meg Eleanor haragosan a férjét.
A férfi bocsánatot akart kérni, ám eszébe jutott valami. Összehúzta a szemét. - A tiszttartó
hozta a hírt, de te minek jöttél, Eleanor? - kérdezte, s választ sem várva folytatta.
- Azt állítod, hogy csak az én érdekemben tetted, de egyikünk sem olyan ostoba, hogy
ezt elhiggye. A testvéredet félted, ismerd el!
Eleanor mérgesen hátat fordított a férfinak. Az asztalhoz lépett, és a kancsóból italt töltött
magának. Mikor látta, hogy bor helyett sör van benne, félredobta a serleget, és visszafordult
Simonhoz. - Nem akarom, hogy összetűzésbe keveredjetek.
- Összetűzésbe? Itt többről van szó, mint összetűzésről! Egy biztos, te nem azért jöttél,
hogy az én érdekeimet védd!
- üvöltötte a férfi. Elöntötte a méreg, Eleanor volt az egyetlen, akit védelmezni akart.
Miért kellett idejönnie és beleütnie az orrát a dolgába? Nélküle eltökélt volt, céltudatos, de ha
Eleanor itt volt mellette, a szíve irányította az eszét, és attól kezdett félni, hogy elveszíti az
asszonyt. Mindig is érezte, hogy Eleanor könnyen kicsúszhat a kezéből. Azt mondogatta
magának, aki teljesen behódol valakinek, azt nem is érdemes meghódítani, de ez sem segített
rajta.
Hányszor könyörgött hitvesének, hogy bízzék benne? Simon de Montfort nem lenne méltó
egy Plantagenet bizalmára? Amíg Eleanor biztonságban élt, vigyázott a gyermekekre, és
semmit sem sejtett a mocskos politikáról, minden fekete és fehér volt. Mikor azonban
veszélynek tette ki magát, Simon gondolatai összezavarodtak az aggodalomtól.
Eleanor válla meggörnyedt. Tudta, hogy Simon dühös lesz, de arra számított, hogy miután
megszidja, majd örömmel fogadja. Tudta, hogy már nem lesz része semmilyen fogadtatásban.
Ellenkezőleg, teljes elutasítást fog kapni. -Fáradt vagyok... egy fürdő jót fog tenni - mondta
szomorúan.
- Szólok a palota tiszttartójának, hogy készítsen neked elő egy szobát.
Eleanor az ajkába harapott. Simon külön szobát akart. Egy pillanatig elvakultan arra
gondolt, hogy az oxfordi várba rohan, és megkéri a királyt, bontsa fel a házasságukat, de
miután belegondolt, rájött, hogy a Simon de Montfort-ral kötött házasság volt élete
legnagyobb kincse. - Holnap hazamegyek - mondta halkan. Kilépett a szobából, Simon nem
próbálta meg visszatartani.

273
 Az oxfordi várban a királynő, a Savoyaiak és Henrik féltestvérei a királyt ostromolták.
Arra biztatták, hogy szorongassa meg a bárókat és az áruló Simon de Montfort-t, de Henrik
óriási mértékű adósságot halmozott fel, és ezt főként ugyanezeknek a rokonainak köszönhette,
akik most további meggondolatlanságra ösztönözték. Nyomást gya-korolt a kolostorokra és a
zsidókra, megpumpolta őket, s már csak a parlament és a nyílt adókivetés maradt.
Az országgyűlés második napján a bárók benyújtották „feltételeiket" a királynak aláírásra.
Állandó, vétójoggal rendelkező tanácsadó testület felállítását követelték. Továbbá, hogy a
korona felügyelete alá vonjanak minden királyi várat.
Mielőtt a harmadik feltételre sor került volna, William Valence talpra ugrott. - Nem adom
át a váramat... Anglia királynőjének nagybátyja vagyok! - ordítozta öntelten.
- A testvérem, Anglia királya adományozta nekem Chep-stowe-t és Pembroke-ot -
csatlakozott hozzá William de Lusignan kényeskedő hangon. - Ne felejtse el, hogy a királyi
család tagjaival beszél, Simon de Montfort!
Simon élvezte az összecsapást. - Egy csepp királyi vér sem csörgedezik az ereikben. Lehet,
hogy egy és ugyanazon anyától születtek, mint a király, de hadd emlékeztessem önöket, hogy
az ő ereiben sem királyi vér folyik. -Aztán sötéten William Valence-re pillantott. - Önnel lesz
egy kis személyes elintéznivalóm.
A két Williamet elfutotta a pulykaméreg. - Áruló! - kiáltották, és kivonták kardjukat, de
Simon megelőzte őket.
Leicester grófja Valence és Lusignan felé lépett. - Jegyezzék meg, vagy átadják a váraikat,
vagy a fejüket veszem!
Valence meghátrált, William de Lusignan lila arccal a királyhoz menekült.
Roger Bigod, a tábornagy megköszörülte a torkát. - Van még egy feltételünk. -
Hatásszünetet tartott, aztán folytatta. - Száműzni a Lusignanokat!
A Király Emberei felhördültek, a bárók helyeseltek. Henrik túl gyenge volt ahhoz, hogy
szembeszálljon egy ilyen heves rohammal. Vonakodva, keserű szájízzel megadta magát, és
aláírta az Oxfordi Províziót, aztán vádló szemmel Simon de Montfort-ra nézett. - Soha nem
gondoltam volna, hogy megérem azt a napot, amikor jobban kell félnem öntől, mint bárki
mástól.
- Tőlem nem kell félnie, Henrik. Egyetlen vágyam, hogy megmentsem Angliát a
pusztulástól, önt pedig a sírtól, amelyet rossz tanácsadói ástak önnek.
A bárók elégedettek voltak, hogy továbbra is élvezhetik főrendi jogaikat a birodalomban.
Simori de Montfort azonban szeretett volna még egy lépéssel előbbre jutni. Figyelmeztetett,
hogy a Magna Charta kimondja, a főrend jogainak ki kell terjedniük alárendeltjeikre is. Fel
kell karolni a köznépet. A királynak szolgálnia kell a népet, nem uralkodni felette.
Nem minden báró értett vele egyet, így a grófnak pillanatnyilag be kellett érnie ennyivel.
Magához ragadta a hatalmat, de hagyta, Henrik hadd őrizze meg annak látszatát, hogy ő
uralkodik.
Visszatért Kenilworthbe, időt nyert. A házassága megmenekült. De tudta, hogy ez csak a
vihar előtti csend. Amikor bekövetkezik a földrengés, vajon kettészakítja-e őket?
A bárók, akik jól tudták, hogy Henrik élvezettel szegi meg ígéreteit és szeret hamis
fogadalmakat tenni, készenlétben tartották fegyvereseiket és lovagjaikat. Simon de Montfort
parancsnoksága alatt az angol történelem legnagyobb hadserege gyülekezett.
Mikor Simon embereivel átvágtatott Kenilworth csapórácsán, szeme az őrtornyot
fürkészte. Csak az őröket látta, s csalódást érzett, hogy Eleanor nem rohan elé. Legutóbb
ostorral és nyílvesszővel fogadta, de legalább fogadta.
A bevehetetlen erődítmény falain belül azonban Eleanor kivételével mindenki olyan
melegen üdvözölte, hogy jobb kedvre derült.
Ahogy teltek-múltak a napok, Simon egyre többet felejtette rajta a szemét hitvesén.
Eleanor még gyönyörűbb volt, mint valaha. Többet nevetett, a szeme fényesebben csillogott,
274
csinosabb ruhákat viselt, mozdulatai kecsesebbek lettek, s mégis kissé hűvösnek és
távolságtartónak tetszett. Persze szenvedélyesen válaszolt, amikor Simon kezdeményezett, a
férfiban mégis sóvárgás és vágyakozás ébredt. Többet akart. Úgy érezte magát, mint akinek
szerelmi bánata van. Féltékeny-e arra a szeretetre, melyet Eleanor a bátyja iránt érez? Nem, ez
nem féltékenység, gondolta. Inkább csak óhaj, hogy hitvese teljes mértékben, feltétel nélkül,
kétségek nélkül megbízzék benne. Ha a bizalmába fogadná, ő lenne a legboldogabb férfi a
világon.
Aznap este heves szeretkezés után Eleanor szenderegve pihent Simon mellén. A férfi
kedvtelve nézegette. Milyen aprók és puhák a végtagjai. Hihetetlen, mennyire éles ellentét
van a testük között. Ő magas, Eleanor alacsony, ő izmos, Eleanor lágy. Az ő bőre sötét,
Eleanoré halovány. Az ő testét göndör szőrök borítják, Eleanoré bársonyosan sima. Az övé
cserzett, Eleanoré selymes. Ujját végighúzta kedvese arcán, szemhéjának hajszálvékony kék
erein. Apró kezét az ajkához emelte, s megcsodálta ovális, rózsaszín körmeit. Miért
teremtették a férfit és a nőt ilyen különbözőnek? Hihetetlennek tűnt számára ebben a
pillanatban, hogy egy magafajta óriás a magáévá tehet egy ilyen törékeny asszonyt. Hogy
szülhet egy ilyen vékony teremtés ilyen életerős fiúkat?
A vágy vadul és forrón csapott fel benne, de még ennél is erősebb volt az az érzés, hogy
védelmébe vegye feleségét. Teljes szívből szerette Eleanort. Sóhajtott. Ha már az egyiküknek
jobban kell szeretnie a másikat, hálát adott az istennek, hogy ő az.
Hónapokon át tartott a béke, aztán egy viharos őszi napon Rickard de Burgh vágtatott be
hozzájuk tajtékos lován.
Simon forró vajas sörrel kínálta hadnagyát és felkészítette magát a legrosszabbra.
- Henrik hosszú vádlistát állított össze rólad. Üzenetet küldött a pápának, hogy oldozza fel
az Oxfordi Provízió ígéretei alól, s kijelentette, hogy visszaállítja királyi hatalmát.
Simon merően egy távoli pontra szegezte tekintetét. -Elkezdődött - szólalt meg végül.
Henrik nagyszámú zsoldos sereget hívott az országba, s a londoniak annyira felháborodtak,
hogy a Towerbe kellett menekülnie testi épsége védelmében.
Annyi esze sincs, mint egy teherhordó szamárnak -jelentette ki Simon szomorúan. - Úgy
viselkedik, mint egy kisfiú, aki a bádogkardjával hadonászik. - Felhajtotta sörét, megtörölte a
száját, és csendesen bejelentette: - Összehívom a haditanácsot.
Üzenetet küldött Oxfordba, Gloucesterbe, Norfolkba, Chesterbe, Derbybe, Surreybe,
Northumberlandbe, a határőrgrófoknak és az Öt Kikötőbe. Volt azonban még valaki, akit
tájékoztatnia kellett, és éppen ettől félt, ezt halogatta, úgy tűnt már egy örökkévalóság óta.
Nyeregbe szállt, és kilovagolt az erdőbe. Szerette ezt a tájat, szerette Angliát; mélységesen
sajnálta, hogy polgárháborúra kerül sor. Ez nemcsak az országot fogja megosztani, hanem
szétszakít családokat is, lehet, hogy az övét is.
Simon de Montfort már túlságosan messzire ment ahhoz, hogy kompromisszumot kössön.
Csak egyet tudott elfogadni, a Magna Charta feltételeinek szigorú betartását. Nincs többé
nemzeti vagyon, birtokok és örökösnők elherdálása idegeneknek vagy külhoni királyi
rokonoknak. Nem lesz több illegális adószedés.
Csak akkor fordította meg a lovát, mikor már a csípős délután utolsó fényei is elszürkültek.
Nem fázott, ahogy a huzatos gyalogúton átvágtatott, mégis szorosabbra húzta maga körül a
vörös gyapjúköpönyeget. Kenilworth barátságos fényei hívogatóan integettek felé, a szívében
uralkodó jeges félelem azonban kiűzte belőle a megnyugtató meleg otthon gondolatát.
Eleanor szolgálóitól körülvéve az erkélyen tartózkodott, de mikor megpillantotta a férfit,
emlékeztette a komornákat, hogy itt az ideje megetetni a gyerekeket. A cselédek tapintatosan
visszavonultak, s kettesben hagyták grófnőjüket a gróffal.
Simon nagyot nyelt, és egy székre mutatott a tűz előtt. -Eleanor, beszélnünk kell.

275
 Az asszony leült, közben egy pillanatra sem vette le a szemét a férfi sötét, zord arcáról.
Páni félelem lett úrrá rajta, borsódzott a háta. Eszébe villant, hogy életének minden válságos
pillanatában megjelent Rickard de Burgh.
Simon rájött, hogy nem tud szépíteni a dolgon. Most nem köntörfalazhat. Megpróbált úrrá
lenni félelmén, hisz pontosan ő mondogatta mindig, hogy az életben az válik valóra, amitől az
ember retteg. - Eleanor, mindketten nagyon erős személyiségek vagyunk, s mióta úgy
döntöttünk, hogy semmibe vesszük a konvenciókat és megházasodunk, isten tudja, hányszor
zördültünk össze. Mindketten szakértői vagyunk a férfi-női civódásnak, te élvezettel hánysz
fittyet a tekintélyemnek, én pedig igyekszem a fejedbe verni, hol az asszony helye. Azt
hiszem, elég bölcs vagy hozzá, hogy tudd, ez csak játék. Mindketten tudjuk, hogy egyenrangú
társam vagy.
Eleanor nagyot nézett. A lelke mélyén tudta ezt, s már rádöbbent, hogy Simon is tudja, de
azt álmodni sem merte volna, hogy egyszer be is vallja neki.
A férfi közelebb lépett és türelmetlenül ledobta széles válláról a skarlátvörös köpönyeget. -
Testileg egyek vagyunk. A tested mindig engedelmeskedett nekem. Most többet akarok. Ma
eldől a sorsunk. Teljes bizalmat akarok. Hűséget, barátságot és tiszteletet kérek tőled.
Tökéletes elkötelezettséget az iránt, amit tenni fogok.
A férfi szavai szinte lehengerelték a lányt. Napnál világosabb volt számára, hogy bár ennek
a csodálatos férfinak nincs szüksége az ő engedélyére ahhoz, hogy megtegye, amit helyesnek
tart, de mint Plantagenettől és hercegnőtől, s úgy is mint a feleségétől, a házastársától és az
egyenlő partnerétől beleegyezést kér hozzá, elkötelezettséget az ügy mellett. Ha nem együtt
állnak ki érte, egy test és egy lélekként, Simon nehéz szívvel teszi majd a kötelességét. De
megteszi.
Eleanor felállt. Milyen jellemző volt Simonra, hogy úgy kéri a bizalmát, hogy közben nem
akar kérdéseket, és nem akarja elmagyarázni, mire készül. Eleanor most olyannak látta a
férjét, amilyen valójában volt, becsvágyónak. Az elmúlt évben Eleanor nyitott szemmel és
füllel járt, tudta, mi történik. Tudta, hogy Simon vezeti a bárókat a korona elleni harcban.
Tudta, hogy összeesküvést sző a Plantagenetek ellen.
Itt volt az idő, hogy őszinte legyen Henrikkel kapcsolatban, és elismerje, hogy a király
gyenge és éretlen. Belátta, hogy ő a gócpontja minden rossznak Angliában. Simon válaszút
elé állította, de igazából nem volt választási lehetősége. Soha nincs választási lehetőség fekete
és fehér, jó és rossz, igazság és igazságtalanság között. Anglia számára Simon de Montfort
jelkép volt, a bárók számára eszköz, az ő számára pedig minden: a levegő, a vér, az erő, az
élet, a szerelem... az örök szerelem. A férfinem nagyszerű bálványa, akit, remélte, fiai majd a
példaképüknek fognak tekinteni. Ez a férfi tanította meg, mit jelent asszonyként szeretni, nem
pedig gyerekként, s most lehetőséget ad rá, hogy ő is szabad akaratából fogadjon hűséget
neki, ahogy a harcosai. Megtisztelve érezte magát. Kiváltságnak tekintette, hogy hűséget
fogadhat az urának, és követheti őt a világ végére.
Közelebb lépett, és felemelte a kezét. Egy szörnyű pillanatig Simon azt hitte, Eleanor meg
akarja ütni, de aztán a lány letérdelt előtte, és a kezét nyújtotta. - Az asszonyod vagyok, gróf
uram.
Simon fekete szeme könnybe lábadt, miközben felsegítette hitvesét. Magához szorította. -
Attól tartok, háború lesz, drágám, de esküszöm, hogy Henriket semmi bántó-dás nem fogja
érni. írásos ígéretem van a báróktól, hogy Edward herceg kerül a trónra. Gondoskodni fogunk
róla, hogy Anglia legkiválóbb királya váljék belőle. Eleanor, hála az égnek, hogy belátod, az
én célom nem a korona megszerzése, hanem Anglia megmentése.
Eleanor csodálkozott, hogy Simon egy pillanatra sem kételkedett a végeredményben. A
kudarc fel sem merült benne. Elmosolyodott és megsimogatta hitvese arcát. A férfi borostája
sercegett ujjai alatt. - Egyszer azt mondtad: „Soha ne nézz hátra, a múltnak vége. Mindig
előrenézz, a jövőbe!"
276
 Simon a szája elé húzta a lány tenyerét, és ajkát végighúzta az összefutó élet- és
szíwonalon. - Te vagy az egyetlen Plantagenet, aki méltó lenne az uralkodásra.
A férfi arcáról eltűnt a feszült kifejezés, és gyengédség telepedett vonásaira. Tekintetét a
lány zafírkék szemébe fúrta. Eleanor többet jelentett neki az életénél. Többet jelentett neki,
mint Anglia megmentése, de hála Eleanor nagylelkűségének, nem kellett választani köztük. -
Megígérem, hogy ez a kettőnk közötti új kötelék soha nem fog elszakadni. Egyenlő szavad
lesz mindenben, amit teszek. Felajánlom neked a védelmemet, a szerelmemet, az életemet. -
Simon úgy érezte magát, mint egy isten. Mindig arra vágyott, hogy Eleanor ezt megadja neki.
Hogy bízzék benne. Ez a kötelék erősebb volt bármi más ígéretnél. Teljesen megrendült ettől
a mély, misztikus érzéstől, mely furcsamód mintha letörte volna önteltségét. Gyorsan
megpecsételte esküjüket egy csókkal, aztán visszanyerve tekintélyét, elhagyta a szobát.

Rickard de Burgh felsietett az erkélyre. Eleanor az ablak mellett állt a sötétben. - Nincs
más megoldás? - kérdezte suttogva.
A férfi megrázta a fejét. - A háború elkerülhetetlen. Gyanítom, hogy Simon nem mondta el
önnek, de Henrik vég nélküli vádlistát állított össze ellene, és kérte Rómát, hogy oldozzák fel
esküje alól.
Eleanor meggyújtotta a gyertyát. - Ó, Rickard, Simon nem ismeri a félelmet. Annyira
magabiztos.
- Magabiztos, de tudja, mi a félelem... nem volt biztos benne, hogy ön melléje áll.
Eleanor a férfira mosolygott. - Az igazságszolgáltatás a szenvedélye... az enyém pedig ő.
- Ne féljen, Eleanor. A bárók soraiban igen sok a fiatal. A fiatalok pedig
ellenállhatatlannak tartják Simont. Mágnesként vonzza őket, mert idealisták.
Eleanor szeme megtelt szerelemmel és megértéssel. -Egy csillogó páncélt viselő lovag és
egy gyenge király között nem nehéz választani.
- Emlékszik arra a napra, amikor Henrik felesége megérkezett? Aznap megjósoltam,
hogy a londoni csőcselék majd kővel dobálja meg a királynőt csónakjában, és mindenféle
ocsmány jelzővel illeti. Néhány nappal ezelőtt a jóslat valóra vált. Sokkal jobban gyűlölik,
mint a történelem bármelyik más királynőjét.
Eleanor megborzongott. Soha nem örült más nő szenvedésének, de ez az asszony magának
kereste a bajt. Már sokkal régebben gyűlölte a londoniakat, mint azok őt.
- Hány napom van még, mielőtt Simon elmegy?
Talán kettő. Tudja, milyen alapos a férje. Már minden elő van készítve.
Akkor menjünk vacsorázni. Mellette akarom tölteni azt a kis időt, amit lehet.

277
 48.

Simon de Montfort gyorsan, megszálottként dolgozott. Emberei és a bárók csapatai

megrohanták Oxfordot, aztán nyugat felé vették útjukat, hogy biztosítsák fennhatóságukat a
Severn folyón és a walesi határőrgrófságokban. Bristol és Gloucester azonnal kaput nyitott
nekik. Herefordot, mely köztudottan királypárti vár volt, megostromolták, mágnásait
bebörtönözték. Annak, aki a királyt támogatta, felégették a földjét, állatállományát pedig
elkobozták, hogy Simon de Montfort seregét táplálja.
A gróf késlekedés nélkül vette be a várakat, Tudta, hogy meg kell szereznie Londont, aztán
az Öt Kikötőt, mely a tengeri uralmat jelentette. Henrik kétségbeesetten akart békét kötni és
Richárd fivéréért küldött, aki már római király volt, hogy vezesse a tárgyalásokat. Richárd
Plantagenet mint az őrült, úgy vágtatott embereivel Oxfordba, de már elkésett. Simon de
Montfort szusszanásnyi pihenőt sem engedélyezett a báróknak. Richárd ezután Readingbe
lovagolt, de onnan is elkésett. Már csak porfelhő maradt a bárók menete után.
Simon de Montfort elkerülte Londont, és inkább Kentet vette célba, mely állítólag a király
fellegvára volt. A gróf jól számított, Kent ugyanis tárt karokkal fogadta seregét, az Öt Kikötő
bárói pedig csatlakoztak hozzá, ahogy Hubert de Burgh ígérte. Simon gyakorolta ezáltal a
Csatorna feletti fennhatóságot.
A király támogatói közül sokan Franciaországba és a kontinensre szöktek. A londoni
csőcselék most már nyíltan szembeszegült a királlyal, s a királyi család még a lábát sem merte
kitenni a Towerból. A ravasz és határozott Simon de Montfort három nap alatt ideiglenes
kormányt állí-tott fel. Új ítélőbírót nevezett ki, és magához vette megőrzésre a királyi
pecsétet. A külföldi tulajdonosoknak megparancsolták, hogy hagyják el váraikat.
A pápa azonnal elítélte Simon de Montfort-t. Követséget küldött Rómából, hogy
kiközösítse Leicester grófját és megvádolja a bárókat. Simon Dovernél találkozott a
küldöttséggel, s a pápai bullát a vízbe hajította.
Végül Lajos király ajánlotta magát a döntőbíró szerepére Henrik és a nép között. Hosszas
gondolkodás után Simon beleegyezett, mert észrevette, hogy néhány fiatal kivált a seregéből,
és Henrik fia, Edward támogatására szövetkezett.

Simon de Montfort kihasználta a pillanatnyi nyugalmat, hogy gyors látogatást tegyen

Kenilworthben. Fikarcnyit sem törődött azzal, milyen döntést fog hozni Lajos. Ha az ő és a
bárók javára dönt, akkor pont kerül a dolog végére, ha Henrik javára, azzal háborút robbant
ki.
Mikor a döntés megszületett, Anglia s különösen a londoniak megdöbbentek. Lajos minden
pontban Henriket támogatta. Semmisnek és érvénytelennek nyilvánította az Oxfordi Províziót,
s kijelentette, Anglia királya úgy kormányoz, ahogy neki tetszik, s azt nevez ki
tanácsadójának, akit jónak lát.
Simon de Montfort-nak esze ágában sem volt elfogadni a határozatot. Tudta, hogy a bárók
diplomáciai veresége újra egyesíteni fogja erőiket. Londonnak nem diktálhat Franciaország, s
az Öt Kikötő harcosai fegyvert fogtak.
Mikor Simon belovagolt Kenilworthbe, Eleanort figyelmeztették, hogy a gróf lába
megsebesült. A hadvezér gyakorlott katona volt, vajmi kevesett törődött ezzel az általa kis
hor-zsolásnak nevezett sérüléssel. Eleanor kissé megnyugodott, látván, hogy a seb nem
okozott maradandó károsodást, mikor azonban a férfi azonnal vetkőztetni kezdte, határozottan
visszautasította, közölvén, hogy most nincs helye ilyen kimerítő tevékenységnek.
Az isten szerelmére, Eleanor, szerelmeskedni még tudok! - kiabálta Simon.

278
 Miután megfürödtél és bekötöztem a sebed, majd én eldöntöm, végezhetsz-e efféle
testgyakorlatokat - jelentette ki Eleanor keményen.
Simon szétvetett, biztos lábbal állt, míg a dézsát megtöltötték, és minden szolga távozott.
Aztán megingott, s Eleanor azonnal odarohant, hogy megtámogassa. - Csak hősködtél a
többiek előtt - korholta. - Ülj le, amíg levetkőztetlek.
Simon magában jól mulatott. Eleanornak úgy tűnt, halvány fogalma sincs róla, milyen
nevetséges, hogy egy 198 centiméter magas óriás egy lábujjhegyen is csak 152 centiméteres
nőre támaszkodjék.
Fegyvernökei már levették róla páncélját, így a lány könnyedén megszabadíthatta Simont
bélelt gyapjútunikájától. Megvizsgálta a férfi mellkasát további sebeket kutatva, aztán a
biztonság kedvéért végigfésülte Simon sűrű, fekete szőrzetét.
- Ez olyan jó - mormolta rekedten a férfi, s Eleanor úgy hallotta, mintha Simon
elviselhetetlen fájdalmat leplezne hangjában.
A tekintetét kereste. - Pihenned kell, Simon. Megígéred?
- Holnap egész nap ágyban maradok - ajánlotta erőtlenül a férfi. Huncutságát gondos
álarc mögé bújtatta. A lába valóban elgyöngült, de a lány közelségétől. Valahányszor Eleanor
lehajolt, hogy a segítségére legyen, Simon gyötrelmes pillantásokat vetett dekoltázsába, s ujjai
bizseregtek a vágytól, hogy eljátszadozhassanak az asszony érzéki keblével. Megrészegedett
Eleanor illatától. Meg sem próbált rájönni, mihez hasonlít; egyet jelentett számára, magát a
nőiességet. Eleanor íze és illata mindig valamiféle egzotikus paradicsomi teremtményre
emlékeztette. Néha azt hitte, az istenek áldották meg ezzel az asszonnyal. Sikerült fájdalmas
arcrándulások közepette lecsatolnia kardját, aztán visszarogyott, hogy Eleanor lehúzhassa a
csizmáját, kioldja az övét és lesegítse a nadrágját. Leeresztett szempillái alól árgus szemmel
figyelte a lány reakcióját. Eleanor már elfelejtette, hogy Simon mindig fekete bőrtokot viselt
az egész álló napi lovagláshoz, hogy védje hatalmas nemi szervét.
Látta, ahogy a lány szeme elkerekedik, s arca elsápad a vágytól, amikor ezt megpillantja
rajta. Eleanor kidugta rózsaszín nyelvét, hogy megnyalja az ajkát, Simonnak pedig uralkodnia
kellett magán, nehogy ott helyben lerohanja kedvesét. - Sajnálom, drágám, tényleg azt hittem,
hogy elég erős vagyok a szeretkezéshez - ugratta.
Eleanor kényszerítette magát, hogy elfordítsa tekintetét a fekete bőrtokról, és felnézett a
férfira. Simon látta, hogy szembogara kitágult a vágytól.
- Ugye nem is akartál szerelmeskedni? - kérdezte a férfi.
- Nem, persze hogy nem - bizonygatta Eleanor. Simon hátravetette a fejét, és harsányan
felkacagott. -Hazudsz! Még egy pillantást sem vetettél a sebemre. Le sem tudod venni a
szemed ácsingózó kakasomról - kurjongatott Simon.
- Te gonosz!
Simon felkapta, és beledobta a dézsába.
- Te gazember! Te... francia!
- Ennél gyorsabb módját nem ismerem a vetkőztetés-nek - felelte a férfi, és rákacsintott.
Eleanor úgy tett, mintha fel lenne háborodva, de megköny-nyebbült, hogy Simon sebe csak
karcolás, és izgalommal töltötte el, hogy az éjszakát szerelmeskedéssel múlathatják a széles
ágyban.
Helyet cseréltek, és Simon megfürdött, amíg a lány levetette nedves ruháit és
megtörülközött.
Nem kellett volna megtörülköznöd. Szeretem, amikor mindenhol nedves és sikamlós vagy.
Szereted, ha felmelegít a tűz, szereted, ha alul vagyok, ha fölül vagyok... valld be, akkor is
szeretnéd, ha fejen állnék - nevetett Eleanor.
Simon megmosdott, és gyorsan kilépett a dézsából. Nem engedte, hogy hitvese ellássa a
sebét, mert nem akarta tovább húzni az időt. Töltött neki egy nagy serleg bort, a karjába vette,

279
felállította az ágyra, s az ajkához emelte a kupát. - Igyál jó sokat a sárkányvérből, drágám! -
parancsolta.
- Remélem, tudod, mire számíts, ha mindet kiiszom -figyelmeztette Eleanor.
- Kielégíthetetlenségre? - suttogta Simon reményteljesen. Eleanor szeme úgy csillogott
a serleg pereme fölött, mint
a zafír, s olyan volt, mintha ördögök táncoltak volna benne. Mikor kiitta a bort, Simon a
serleget a válla fölött hátradobta, Eleanor pedig a férfi kitárt karjába vetette magát. Ajkuk
egymáshoz tapadt, a lány átkulcsolta lábával Simon derekát, az ágyra zuhantak, s el sem
váltak a következő tizenkét órában. Mindketten tudták, hogy Simon de Montfort-nak
hamarosan indulnia kell. A bárók egyértelműen a háború mellett döntöttek, s Eleanor nem
kételkedett benne, hogy Simonnak sok csatát kell még vívnia.

A sötét hajú, gyönyörű hercegnő megborzongott áttét-sző hálóköntösében, mikor belépett

hálószobájuk rejtekébe. Elállt a lélegzete, ahogy szerelmese meztelen testére pillantott a
hatalmas ágyban. Még egy lépés, s ruhája suho-gása felébreszti Simont, akit kemény
katonaként úgy neveltek, ha álmából keltik fel, akkor is azonnal szembe tudjon nézni
bármilyen kihívással.
Eleanor megállt a boltíves bejáratban, s mohó tekintetével a gyönyörű férfitestet pásztázta.
Simon hanyatt feküdt, egyik karját a feje fölé nyújtotta. Széles válla majdnem az egész ágyat
elfoglalta. Erőteljes nyakán kidagadtak az izomoszlopok, állát a borosta kék árnya borította,
noha aznap borotválkozott. Bronzbarna bőrén ott ragyogott a tűz fénye, kiemelve minden
izmot acélos felsőtestén.
Eleanor elmosolyodott. A tűz az ő kedvéért égett; Simon nem fázott, de elviselte a meleget,
csak hogy Eleanor ilyen áttetsző hálóruhában járkálhasson előtte. A férfi fehér párnán
szétterült borzas haja olyan fekete volt, mint a boszorkány macskája, sötétebb még fekete,
bűvös tekinteténél is, mellyel bűnre tudott csábítani minden asszonyt.
Sokkal több volt, mint a szerelme, Simon volt az ereje és a gyengéje, a bölcsessége és a
könnyelműsége. A hőse... az istene, gondolta Eleanor. Persze soha nem fogja bevallani neki,
még fejébe szállna a dicsőség. Elmosolyodott szóválasztásán, és zafírkék szeme
továbbvándorolt a férfi keménykötésű lábszárára és arra, ami a két combja között fészkelt.
Milyen ártatlannak és ártalmatlannak látszott most, amikor pihent, de tévedés ne essék,
fegyver ez, amellyel
Simon rendkívüli módon tud bánni. Eleanor megborzongott, de nem a hidegtől.
Simon egy volt a milliókból, de férfitársai fölé tornyosult, s nemcsak magasságával. Szinte
egész Anglia, a nép és a bárók isteni hősnek tartották. Egy rövid pillanatra Eleanorba
beléhasított a félelem. Holnap újabb csata lesz. De Simon csak győztesként kerülhet ki belőle.
A félelme elszállt; nem kételkedett a győzelemben. Vigyáznia kell, hogy fel ne ébressze a
férjét, mert ha Simon meglátja, hogy karnyújtásnyira van tőle, enyelegni akar majd.
Nevetne, mikor ő tiltakozna, hogy tartogassa az erejét a csatába. Simon hadvezér volt...
hadisten. Azóta nevetett tiltakozásán, mióta találkoztak. Pedig akkor ő hogy tiltakozott!
Simon magával a Sorssal szövetkezett, hogy meghódítsa. Mikor is kezdődött? Eleanor
behunyta a szemét, és gondolatai szárnyra kaptak.
- Gyere, feküdj ide mellém!
Eleanor kinyitotta a szemét. Vajon mióta van ébren Simon és figyeli, ahogy álmodozik? -
Sim, nem. Együtt voltunk egész éjjel. Nem azért mondok nemet, hogy feltüzeljelek.
- Kathe, kérlek, szeress, gyere feküdj ide mellém.
Eleanor megtanulta, hogy mindenben engedelmeskedjék Simonnak. Leheveredett a férfi
mellé, Simon pedig a haját simogatta. - Egy óra, és el kell mennem - mondta lágyan. - Ezúttal

280
addig harcolunk, amíg foglyul nem ejtem őket. Teljes megadást fogok követelni. Letépem a
királyi lobogót.
- Tudom, Sim. Melletted állok.
- Azt akarom, hogy minden állami okiraton rajta legyen a neved.
Eleanor behunyta a szemét, és felemelte ajkát a férfiéhoz. Simon csókja olyan gyengéd
volt, hogy a lány megijedt. - Amikor visszatérsz, minden tekintetben király leszel.
Simon magához szorította. - S te örökre a Király Drága Kincse maradsz.

Vége

281
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A lewesi csata után Simon de Montfort több mint két évig uralkodott Angliában.
Megvalósította álmát, és egyszerű embereket ültetett a Parlamentbe. Minden városból és
törvényhatóságból kettő-négy becsületes és hűséges embert választott a főnemesek, a bárók, a
püspökök és a lovagok mellé, hogy megvitassa velük a birodalom dolgait.
Simon és Eleanor története a XIII. század egyik legszebb szerelmi története. Öt fiuk és egy
lányuk született.
A lewe-i csata után Simon de Montfort-t dicsőítő költemények születtek.

Hős Simon gróf békét hozott egész Angliára, Leverte a lázadókat, s hitet öntött a gyávákba.
Mindig tudta, mint harcoljon igazságért, Hogy fizessen árulóknak a gazságért. Mindig igaz
ügyet szolgált erős karja, És mind tudtuk, a mi javunkat akarja. Dalolj, dalolj, angol a lewesi
csatáról, Ott vívták meg békéd, s így lett szabadságod!

282