ARNOLD SCHWARZENEGGER

LEGNAGYOBB FILMSIKERE
A TÖKÉLETES GYILKOLÓGÉP

A TERMINÁTOR I.
JAMES CAMERON ÉS GALE ANNE HURD
FORGATÓKÖNYVE ALAPJÁN ÍRTA:
RANDALL FRAKES ÉS BILL WISHER

A mű eredeti címe: The Terminator

Copyright © Randall Frakes & W. H. Wisher, 1985
All rights reserved!
A fordítás a Bantam Books 1985. évi kiadása alapján készült
Hungarian translation © 1992 by

Kiadja: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ

ISBN: 963 7767 07 x

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában, 1992. évben

Felelős vezető: Illyés Sándor
Felelős kiadó: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ
 A gyűlölet és a pusztítás démona a távoli jövőből.

Egy ártatlan nő, aki önmagánál hatalmasabb erők csapdájába esett.

Egy ember az igazság nyomában, az időhatárain keresztül.

És egy hideg, gonosz, embertelen teremtmény, amit úgy hívnak...

A TERMINÁTOR

James Cameronnak, aki először látta a Terminátort kijönni a tűzből.

Köszönet Fred Klemnek és Dave Sternnek, a Bántam kiadótól,

béketűrésükért és jó ízlésükért.
 ELSŐ NAP

LOS ANGELES, KALIFORNIA,

GRIFFITH PARK-I OBSZERVATÓRIUM,
1984. MÁRCIUS 9.
PÉNTEK REGGEL, 3 ÓRA 48 PERC

“A történelem halott" – ez állt a holdfényes obszervatóriumot körülvevő

műmárvány fal egyikén. Talán egy egyetemista írta fel hirtelen rosszkedvében,
vagy valamelyik galeri tagja fújta oda festékszóróval, szokásos területjelző
rituáléját irodalmi ötlettel kiegészítve. Vagy esetleg olyasvalaki írta oda, aki
tudta, hogy ez az igazság.
A háromkupolás épületben csend honolt. Csupán a rézből és üvegből
készült bejárat feletti halvány sárga lámpa világított. A környék aránylag tiszta
volt, ugyanis ezt a részt a városi park kertészei tartották rendben. A hatalmas
parkolón azonban kis szemétcsomók örvénylettek keresztül, de csak addig,
amíg a márciusi szél az elcsúfított falhoz nem lapította őket.
Az obszervatórium valaha egy kozmoszra nyíló ablak volt. Mikor először
megépítették, csillagászok mérték az égen – magasan a hegyek fölött – a
kozmikus óra évszázados ketyegését. Ez mostanra már szinte teljesen
lehetetlenné vált, egyrészt a város csillogó pókhálója miatt, amely éjjelente
bevilágította a Los Angeles-i medencét és kioltotta a csillagok fényét,
másrészt az üzemek és az autópálya forgalmának füstje miatt, amely szinte
átlátszatlan és állandó felhősapkát hozott létre, ami még tovább nehezítette a
mostanra inkább szunyókáló teleszkópok használatát.
Az évek során a csillagvizsgálóból planetárium lett. A kupolák
mennyezetén gépből vetített “csillagok" tükröződtek, mintha már csak az
emlékezne mintájukra. Valaha kutatóintézet volt, mostanra azonban már olyan
lett, mint Disneyland. Egy hely, ahová szívesen betérnek a turisták;
tulajdonképpen a középiskolai tanulmányi kirándulások Mekkája. Amióta
hozzácsapták a “Laserium"-ot is, az iskolás gyerekek kedvenc
szórakozóhelyévé vált, ugyanis itt a dübörgő rockzene ritmusára még
bonyolult formájú lézersugarak is tarkították a homorú mennyezetet. Itt, a
dübörgő rockzene ritmusára, a lézersugarak bonyolult formákkal tarkították a
homorú mennyezetet. Némi választék az autósmozi és a rockkoncertek mellé.
A másik attrakció a parkolóból Los Angelesre nyíló kilátás volt. Az év
harmincnegyven napján tiszta volt a levegő – néha annyira tiszta, szinte
borotvaéles, mint a hegytetőn. Ilyenkor, az utolsó lézerszínházi előadás után,
itt maradt néhány pár, hogy megcsodálja a kevésbé mozgalmas, de nem
kevésbé látványos fényjátékot. Egészen addig, amíg a kocsiablakok be nem
párásodtak, és egyéb érzékszervek fontosabbakká nem váltak a látásnál.
Mégha nem is volt randevúja valakinek, a látvány akkor is megérte a
hosszú hegymászást. Vagyis csak akkor, ha az út száraz volt, és nem esett a
város fölött. Ilyenkor ugyanis alacsonyan úszó fekete esőfelhők érkeztek Santa
Monica felől, valamint távolabbról, a Csendes-óceán termékeny sötétzöld
nyúlványa felől. Ezek letompították az utcai lámpák és a neonreklámok
sokszínű hálózatát. Ilyenkor nem volt értelme végigzötykölődni a kanyargós,
hepehupás úton. Épp ezért pl. most, a közelgő vihar előtt, az egyetlen mozgó
jármű a Vermont Canyon Roadon egy sárga-narancs színű behemót volt. Egy
kukásautó.
Del Ray Goines tapogatózva kereste vastag matrózkabátja jobb oldali
zsebében walkmanje aprócska hangerőszabályzóját. B. B. King ujjai pont egy
dögös blues akkordot szorítottak ki a húrokból. Del szerette ezt a részt, de
mivel a kocsija éppen ekkor csúszott meg, kénytelen volt gázt adni az üvöltő
dízelmotornak, s így a zajban eltűnt B. B. King. A kis fülhallgató, amit a
magnóval adtak, túl sok hangot engedett be a külvilágból. Az eszébe véste,
hogy kell vennie egy régebbi típusút, ami teljesen befedi a fület. Törvénytelen
volt ugyan fejhallgatót használni vezetés közben, kétszeresen az
olyasvalakinek, aki a város alkalmazásában állt, de a fenébe is, az embernek
meg kell tartania a fontossági sorrendet. A zene megelőzi a szemetet, vélte
Del. Ha rájönnének, hogy a walkmant magával hozta a munkába, biztosan az
utcára kerülne. Nem mintha rajongott volna a munkáért. Sőt. De akárhogy is,
ennie csak kellett, azonkívül ott volt még Leanna tartásdíja, valamint a
taknyos háziúr, meg a kutyája, Boner. Rájuk is költenie kellett.
Persze most tisztességes fizetést kapott, azonban a dán dognak, meg kell
hagyni, rendkívül jó étvágya volt. Aztán meg Delt sem lehetett azzal vádolni,
hogy könnyűsúlyú lett volna. A legínségesebb időkben is a 100-as fölé ugrott a
mérleg ha ráállt. Mégis, szemetet hurcolászni a park egyik végéből a másikba
nem volt épp az az elfoglaltság, amiről álmodozott. Huszonkét évvel ezelőtt
azt csinálta, amire vágyott – hátvéd volt a Huston Oilersben. Két jó év
nagyjából ez volt az Oilersnek is az összes jó éve. Azután merő pechből
nekiment egy téglafalnak. Térdsérülés. Válás. Kirakták a csapatból.
Fizetésének java egy tőle jobb pókerjátékos zsebébe vándorolt át. Azóta
tisztára mintha hullámvasúton ülne. Néha ment felfelé is, de leginkább lefelé
vitte a rohadék. Most pedig szemetes. Bocs'... városi tanács, köztisztasági
osztály, tereptechnikus. Nyavalyás szennyfuvaros! Egy régi csapattársa
ajánlotta be, úgy vették fel.
 Ébresztő hajnali rohadt kettőkor. Betámolyogni ebbe a fémdögbe,
felküzdeni vele magát a szűk, kavicsos utakon. Begyűjteni mások piknikjének
félig megevett maradékait. Szagolni a vele utazó szemét rohadt narancshéj
szagát. Mindig. Mint egy ocsmány állat.
Barna lapátkezével megragadta a csúszós sebességváltót, és kétszer
erőteljesen kuplungolt. Az utolsó emelkedőn kapaszkodott fel, amikor is
vissza kellett kapcsolnia, hogy felérjen. A nekifeszülő dízel berezegtette a
motor felfüggesztéseit, és a bélrázó remegés végigfutott a vázon, fel a
kormányon Del vaskos karjáig. Befordulva az obszervatórium parkolójába,
nagyot nézett, amikor meglátta a metálszürke 68-as Chevy Malibut. A kocsi,
mint valami blokád állt pontosan az ő útjában. Azalatt a két másodperc alatt,
amíg agya tökéletesen tudatosította a megdöbbenést, a félelmet, majd a
sértődést, hogy valaki még veszélyesebbé teszi munkáját, megpillantott egy
fehér kölyköt, aki épp a Chevy hűtőrácsánál vizeit. A fiún láncokkal borított
fekete bőrdzseki volt, lila haja tüskékben meredezett, amiről Délnek
Buckwheat jutott eszébe a Kis Gézengúzokból. Szürke nadrágjának szárát
katonai bakancsába tűrte. Egy punk – így hívják az ilyeneket. Del keményen
beletaposott a fékbe, és megforgatta a nagy kormánykereket. A srác – tizenhét
vagy tizennyolc éves lehetett – egy fikarcnyit sem moccant, mikor Del kocsija
eldübörgött mellette. Del belenézett a visszapillantóba, vajon hátraugrik-e a
fiú. Az azonban nyugodtan utánanézett az elhaladó kukásautónak, és folytatta
a hugyozást. Vizelete befröcskölte a hátsó kereket.
Del félelmét szűrős haragtüskék váltották fel, és tenyerével a kormány
közepére csapott. A vezetőfülke feletti kürt üvöltése a halottat is felijesztette
volna. Ettől aztán tényleg égnek áll majd a haja! Del belepillantott a tükörbe,
de csak azt látta, amint a punk egyre kisebbedé" alakja beint neki.
Punk, a fenébe! Seggfej! Ha újra ilyet mutat, mikor visszafelé jön, majd ad
ő neki behugyoznivalót.
Kocsija hátsó lökhárítóján volt egy matrica, amin ez állt: “Ezt a tulajdont a
Smith & Wesson biztosítja". Del be is pakolt- igaz, csupán egy hétdolláros,
HR 22-es pisztolyt. Néhány éve vette a sógorától. Lehet, hogy az egyetlen
dolog, amit valaha is kinyírt vele csupán egy sörösdoboz volt, de attól még tud
célozni, és a ravaszt is meg tudja húzni.
Ahogy a kukák felé hajtott a hatalmas kocsival, keresztül az aszfalton, B.
B. King újra visszatért a tudatába.
Del Ray próbált megnyugodni, de ekkor hirtelen visszaemlékezett, miért is
kezdte el magával hordani a pisztolyt. Nem a tucatnyi késelés és bandaháború
miatt, amelyek beszennyezték a park történetét. Nem. Ennél sokkal
személyesebb oka volt rá. Már a harmadik hete vezette a kukásautót azon az
éjszakán. A park egy másik részében történt, nagyjából ugyanebben az időben.
Épp egy kukát emelt át a kabin fölött, hogy a tartályba ürítse, amikor valami
puffant a vezetőfülke tetején és legurult a motorháztetőre.
A rendőrség azt mondta, ez egy kábítószeres gyilkosság volt. Del viszont
látta, hogy a tizennyolc éves fiú ki volt belezve, ugyanis a szélvédőre kiömlött
egy csomó abból, amit előtte evett. Ettől fogva Del fegyverrel járt. Mindenki
tudja, hogy Los Angeles tele van dilinyósokkal. És a fehér srácok kezdenek
furcsák lenni manapság. Del újra belenézett a visszapillantóba, de túl messze
volt már ahhoz, hogy lásson is valamit. Körbement a fal mellett, és beállt egy
zsákutcába, ahol akkora nagy összevisszaságban várták a kukák, mintha valaki
direkt, kitolásból összegórta volna őket. Olyan szögbe állította a kocsit, hogy
fel tudja emelni az első kukát, és lazított egy kicsit. Igazi öreg hölgy kezdesz
lenni, Del, gondolta. De most valahogy lassabban ment a munka, mint
általában, mert folyton a visszapillantóra tévedt a tekintete – sose lehet tudni.

Mark Warfield épp a hugyozás közepén járt, mikor a parkolóba

bedübörgött az a szörnyeteg. Mint a vadász fényszórójától megdermedt
kengurunak, teljesen földbe gyökerezett a lába. A végzet érkezett, hogy
próbára tegye a bátorságát. A végzet, hátul félig telve szeméttel, könyörtelenül
robogott felé. Le van a végzet szarva. Meg le is van pisálva.
Ahogy elment mellette, meg is tette.
Egy másodperccel később, pont mikor visszatelepítette lövegét a nadrágba,
összerezzent a kürt hangjára, és fájdalmasan becsípte magát a cipzár fogai
közé.
Azután egy ősi megvilágosodás téves kapcsolása villant át szedett-vedett
agysejtjein. Rájött, hogy a végzet szarakodik vele. Szétrobbantja a fülét, és
marcangolja a húsát. Felemelte az öklét, és középső ujjával a levegőbe
mutatott. Káli ő akár a végzet ellen is! Kiáll ő még rosszabbal is. Olyannal is
pl., mint ez a föld. Az is szarakodott vele. Vonaglik itt a lába alatt, mint egy
konnektorba dugott kígyó.
Bár meglovagolta, mint egy szörföző, egy igazi profi, mégis érezte minden
moccanását. Harcolt vele az uralomért. De a föld győzött. Látott egy fehér
villanást, hallotta saját távoli nyögését, aztán érezte a dudort a fején, ahol a
parkoló megütötte. Röhögött. Hallotta, amint a haverjai is röhögnek,
valószínűleg rajta. Johnny, a kisebbik, fürge, és piszkosul aljas. Általában
Kotexnek hívják. És Rick, a magasabbik, csontos, mint egy kísértet szakadt,
átmeneti kabátban. A barátai. Szerette Őket. Utálta ókét. Seggfejek. Lehet,
hogy meg kéne késelni valamelyiket ma éjjel. Látott egy pár bontatlan
sörösüveget a pénzbedobós távcső alatt, amit Kotex és Rick épp körbetáncolt.
A kilátó teraszán álltak, a parkoló szélén, millió mérföld messzeségben, mégis
úgy hallotta őket, mintha csak tíz méternyire lettek volna. Hordozható
magnójukon a “Háborúzzunk" bömbölt, a Feartől.
A trió a Cathay bárban kezdte. Csapoltak a színpadnál, a karok
örvénylettek, s felkurblizták a dinamót. Az adrenalin energiája kiömlött az
utcára, mikor kimentek a parkolóba. Néhány seggfej rocker kikezdett velük.
Kotex átnyomta az egyik fazon fejét a járgánya ablakán, erre a többiek
lekoptak. A dinamó begyorsított. Az adrenalin és a kóla összevegyült a
vérükben, és fagyos-forró jókedvrohamot hozott rájuk.
Bepréselődtek Rick Malibujába, és cirkálni kezdtek. Éhesen, céltalanul,
mint a cápák, amíg a hegyek között nem találták magukat.
Mark öklendezett, vágy talán röhögött. A kettő néha teljesen egyformának
tűnt. Kotex és Rick már bunyóztak. Vagy lehet, hogy csak húzták az időt,
mielőtt egymásnak esnek. Össze fogják törni az üvegeket. Ő pedig szomjas
volt. Ez a sértés kést kívánt. Mark kúszni kezdett.

Az obszervatórium felé tartó esőfelhők hatalmas takarója alatt villám

villant. Del nem akart elázni lefelémenet a Vermont Canyonon, ezért gyorsított
a tempón, miközben az emelőt vezérlő hidraulikával dolgozott. Az aszfalthoz
csapta az utolsó kukát, majd visszatolatott egy kicsit, hogy szabaddá tegye az
emelővillát, amikor egy újabb villám csattant a feje fölött. Ez már közel volt,
pont a kukáskocsi felett. Del maga előtt látta a főcímet: “Villám végzett egy
köztisztasági dolgozóval". Nem volt ínyére a dolog. Inkább egyesbe csapta a
sebváltót. Ahogy rálépett a gázpedálra, a motor felköhögött, majd lefulladt.
Ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban a fényszórók kihunytak, és B. B. King
elhallgatott.
Ó, csak ezt ne!, gondolta. Lerohadni East Jesusban, hat és fél kilométernyi
kapaszkodóra a legközelebbi telefontól.
Kipróbálta a gyújtást. Semmi.
– Rohadt dög!
Újra megpróbálta, de hiába, még egy kattanás sem hallatszott a
gyújtómotor felől.
Tarkóját szurkálni kezdték a durva szőrszálak attól a furcsa, fülsértő, egyre
halkuló hangocskától, amit a walkmanje kiadott. A magnónak nem kellett
volna leállnia csak azért, mert a kocsi bedöglött. Lehet, hogy a levegő furcsa,
feltöltött érzete okozta. Ököllel a műszerfalra csapott.
– Istenverte rohadt kocsi! Egy vacak fityinget sem ér...
Tőle ez a mondat egy alig hallható nyögésnek számított csupán, ugyanis
Del éppcsak hogy elkezdte felhúzni magát. Ekkor olyasmi történt, ami túltett a
gépállomány hanyag karbantartásának határain. A kocsi mellett és felett
fények villantak, mintha ezernyi vakut villantottak volna az arcába.
Elfordította a slusszkulcsot. Teljes képtelenség. Áram egy szál se. Hirtelen egy
hatalmas energiakisülés hasított keresztül a légkörön, és körbekígyózott az
egyik kuka peremén. Akármi is volt ez, egyre rosszabbodott. Del ösztönösen
elengedte a fémkulcsokat, letépte magáról a fém fejhallgatót, és elrántotta
könyökét a fém kartámaszról. Gumicsizma volt rajta. Vajon jól szigetel?
Megállítják a szigetelők a villamosságot, vagy átengedik? Jaj, anyám, ne
hagyd, hogy itt süljek meg! A levegő úgy recsegett és sivított, mintha a rádió
keresőgombja két állomás között megakadt volna, s a rádióból kiáramló zene
egy disszonáns sikolyba torzult volna. A recsegés felgyorsult, mint egy lassan
induló 78-as fordulatszámú lemezjátszó korongja, majd erős zúgásba csapott
át a kocsi melletti borzongató levegőben, mint egy nagyenergiájú
transzformátor félelmetes, baljós zúgása.
Del ki akart szállni és elrohanni, de ha megmoccant volna, biztos, hogy
meghal. Ez nem hétköznapi villám volt. Az íves, lilás-fehér energiapászmák
kaotikus összevisszaságban nyalogatták a kukásautót. Úgy csapkodtak tüzes
nyelvükkel, mint ahogy a gyíkok szoktak, s közben a vezetőfülke fémrészeit
simogatták.
Nézte az erő eszeveszett táncát. A csapkodó fény hirtelen kövér gombóccá
tekeredett fel. A fénygolyó egyre ragyogóbb lett, mintha az energianyalábok
összenőttek volna. Del haja susogni kezdett, mintha szél kapott volna bele,
pedig az ablakok fel voltak tekerve. Aztán égnek meredt a haja úgy, mint
annak a punknak. De nem a rémülettől – bár fél perce még attól sikított,
mostarira azonban már kezdett úrrá lenni a rettegésén –, hanem a mindenütt
jelenlévő statikus elektromosságtól, ami a fülkét az ionizált levegő ősi,
bizsergető illatával töltötte be.
Azután, ahogy erősödött a ránehezedő nyomás, Del füle eldugult. A
fénygolyó lila fénycsóvákká robbant szét, és valami betüremkedett a létbe.
Olyan hang kísérte, mintha egy óriási King-Kong zuhant volna a Sziklás-
hegységre.
Del gyorsan behúzta a nyakát, mikor a légnyomás hirtelen magasra
szökkent, és az ablakra csapott. Del hátát ellepték a porrá tört üveg csilingelő
szilánkjai. A robbanás utóhatása egy csattanással kiszippantotta a levegőt a
frissen szellőztetett fülkéből. Aztán úgy tűnt, lecsillapodnak a dolgok.
Del lassan felült, s óvatosan tapogatózva vágásokat keresett magán. Jól
volt, azt leszámítva, hogy valami volt a fülében. A nyomáskülönbség.
Az sem segített, ha tenyérrel próbálta ütögetni. Elszorult a torka, de
képtelen volt nyelni. Aztán már nem foglalkozott tovább a süketséggel sem,
mert a robbanás helyét bámulta. A párafelhő olyan gyorsan oszlott szét a
csípős szélben, mint a gőz. És valami volt benne. Ott, ahol előtte még semmi
sem volt. Del nem akarta nézni.
 De tudta, látnia kell azt a valamit, ami meg fogja ölni. Szemernyi kétség
sem maradt Del Ray Goines elméjében afelől, hogy ez a természetfeletti
valami miatta jött ide. Mivel alapjában véve egy rohadt dög volt, az a dolog
csak a halálát hozhatta. Az ember pedig mindig nézzen a hóhéra szemébe, így
hát Del elfordította a fejét és az oszladozó párában meglátta a formátlan fehér
rakást.
A semmiből jött, és most ott volt.
Látta, hogy lélegzik. Majd azt is, amint lassan és kecsesen felegyenesedett.
Egy meztelen férfi. Katonásan rövidre nyírt haja füstölgött. Testét fehér hamu
borította, ami finom lisztként pergett le róla, láthatóvá téve az alatta lévő
babarózsaszín bőrt. Azonban ez a valami nem egy gyerek volt.
Del, mikor még az Oilersben rögbizett, látott már magánál nagyobb
embereket. Talán még néhány erősebbet is. De ilyen tökéleteset még soha.
Izmai sima, könnyed mozgással feszültek meg és ernyedtek el a gyönyörűen
formált felsőtesten. Karja az erőteljes szimmetria tanulmánya volt. A bicepsz
dühös íve precízen keskenyedett el a könyöknél, hogy azután félelmetes
matematikai egyensúllyal szélesedjen ki a vaskos alkaron, amely szinte
kecsesen folyt bele a vékony csuklóba. Az erős kéz ujjai kinyúltak és
megfeszültek.
Ha egy rögbipályára küldik ezt az embert, oda megy, ahova csak akar. Még
ha három Del Ray csimpaszkodna is rá teljes súlyával, akkor sem tudnák
leteperni. Del arra is rájött, miért nem. Nem a teste miatt. Az arca volt az oka.
Kérlelhetetlen. Élő, mégis halott. Bevesz, de ki nem ad. Azonban még az
arcánál is félelmetesebb volt a szeme. Abban a kobaltkék szemben a halál
lakott. Elképzelhetetlen. Irgalmatlan. Engesztelhetetlen. Ilyen halálról
sohasem álmodnak az emberek, mert ez túlontúl valóságos, őszinte,
érzésnélküli, következésképp könyörtelen. Del tisztán látta, hogy a férfi őt
bámulja. Tudta, ha elég közel van ahhoz, hogy lássa a férfi szemét, akkor
ahhoz is elég közel van, hogy az végezzen vele.
Ami a pályán Del egyik legnagyobb problémája volt, most az lett egyetlen
reménye. A lába. Szíve hevesen vert.
Vállával az ajtónak csapódott és kicsusszant a hideg aszfaltra. Lábai
rosszul viselték ezt a megrázkódtatást, s a jól ismert fájdalmat küldték
keresztül sérült térdén. Mozgás!
Del nekiiramodott. Elrohant a kukásautó mellett. El attól az embertől,
akinek szemei úgy fordultak utána, akár egy romboló lövegei. Követték a
kövér férfit, aki tiszteletre méltó sprintet vágott ki.
Del nem törődött azzal a szúró fájdalommal, amely fel üvöltött a lábában, s
visszaverődve gyenge térdéről, a combjaiban lüktetett. Az a félelmetes alak ott
volt a nyakán, tudta jól, hátra sem kellett néznie – nem mintha szándékában
állt volna. Hasa zsákként ugrált. Lecsapódott az övére, aztán meg
visszagyűrődött fel a mellkasára, de azért végül is sikerült megőriznie az
egyensúlyát.
Nem a belei fogják ledönteni a lábáról.
A parkoló felénél járt, amikor meglátta a punkokat a kilátó teraszán.
Figyelmeztetnie kell őket. Aztán eszébe jutott, hogyan hugyozta le az egyikük
a kocsiját és inkább kirekesztette őket az életéből. Vigyázzanak ők magukra.
Másrészt lehet, hogy lelassítják azt a fickót. A Szívélyes Embert. Aki mindig
kész, hogy celofánba csomagolja a lelkedet. És lefagyassza későbbre.
Veszettül rohant.
Élete nagy futása.
Elhagyta a metálszürke Chevy Malibut.
Elhagyta a punkokat.
Le a kanyargós úton.
Azután lezúdult a Vermont Canyon Road őrült lejtőjén. Már akkor sem
tudott volna megállni, ha akart volna. A lendület felkapta, mintha egy óriás
keze sodorta volna, egészen addig, amíg térde össze nem csuklott, és fenékre
nem esett. Lecsúszott az útról, le a meredek lejtőn. Magatehetetlenül gurult.
Agóniájában belenyugodott, hogy a gravitáció és a tehetetlenség addig vigyék,
amíg nekik tetszik.
Egy olajtócsában állt meg, jó méternyire egy lánckerítéstől, hátára
fordulva, erőtlen testtel. Azután valaki felcsavarta a hangerőt a világon.
Hallható lett ziháló lélegzete, és felzokogott. Isten hozott B. B.
Del lassan felült, imbolygott körülötte a világ. Az út üres volt felette. Nem
hallatszottak lépések. Sehol semmiféle démoni Szívélyes Fickó. Sima
leszállás. Gól. Elméje eldadogott minden egyes hálaimát, amit valaha erőnek
erejével tanítottak meg vele. Ahogy ott ült, valami belenyomódott a csípőjébe.
Lenyúlt, és megérezte a 22-es pisztoly testmeleg fémét.
Legmélyebb és legátszellemültebb imája annak szólt, hogy elfelejtette
használni. Maga sem tudta miért, de érezte, a fegyver nem állította volna meg
azt a férfit. Nem is törődött volna vele. A nedves földről nagy nehezen
felküzdötte magát a lábára, és továbbsántikált a kerítés mentén, el az
obszervatóriumtól. Kezdte egyre kellemesebbnek érezni a munkanélküliséget.
Azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a Terminátorral való találkozást.
A Terminátor egy mikroszekundumnyira kiesett a ritmusból. Valami elemi
erő okozhatta a kihagyást. Azonban ébersége sebesen helyreállt. Elméjében
csökkent az elektrosztatikus recsegés-ropogás, és a képek beúsztak a
fókuszba. Homályos köd vette körül, de ő képes volt keresztüllátni rajta. A
kronoportáció sikerült. Lélegzetet vett, és kielemezte. Ugyanaz volt itt, mint
ott, eltekintve néhány olyan kisebb eltéréstói, mint pl. a nitrogén- és a
szennyeződéstartalom. Össze volt gömbölyödve, mint egy embrió, hogy
növelje a diszkontinuitási védőburok hatását. Lassan felemelkedett, tökéletes
egyensúlyban tartva magát, ahogy testrészei hozzáidomultak az új helyzethez.
A széntartalmú vezetőzselé sikeresen megóvta bőrének külső rétegét az égési
sebektől. A fehér hamuréteg miatt fehérmárványból vagy alabástromból
faragott klasszikus szoborra emlékeztetett. Félelmetesen gyönyörű volt, mint
bármelyik Bernini vagy Rodin.
A Terminátor aktivitás nyomait keresve körbepásztázta a terepet. Egy nagy
fémtárgy állt az aszfalton, négy méterre tőle. A körvonalakra pillantva azonnal
felismerte, hogy GMC dízel szemeteskocsi, nagyjából 1975-ös modell. Fél
másodperccel később azonosította a mögötte lévő épületet is. A Griffith Park-i
Obszervatórium. Egy újabb másodpercen belül – amint minden érzéke
optimálisan kezdett működni – észlelte a talajt, az időjárást, s a tartózkodási
helyének földrajzi koordinátáit a memóriájában őrzött térképpel egybevetve.
Célba érkezett.
Figyelmét az autóban ülő emberre fordította. Negroid, megközelítőleg
ötvenéves, tömege közei százötven kiló. Arckifejezése félelemről,
zavarodottságról és átmeneti sokkról árulkodott. Az időáthelyezés betörte a
jármű ablakát, és kiégette a gyújtási rendszert. A Terminátor a férfira
koncentrált. A legapróbb, elszigetelt mozdulatait is megfigyelve képes volt
megbecsülni a személy várható viselkedését, így azonnal felmérte, hogy a
támadás valószínűsége igen alacsony. Még mielőtt a férfi kiugrott volna a
vezetőfülkéből, a Terminátor megjósolta ezt a lehetőséget a felsőtest izom-
összehúzódásainak elemzése alapján.
Amíg elméjének maradéka és teste felgyorsult, a Terminátor észlelte, hogy
a férfi keresztülrohan a parkolón. Könnyen utolérhette volna, de a személy
sem céltárgy nem volt, sem ellenséges. A mezítelen férfi próbaképpen tett egy
lépést, és úgy találta, teljesen ura minden motoros funkciójának.
Elsétált a parkoló széléhez, és lenézett az alatta elterülő városra. A lenti
látványra ráterült egy térkép a memóriájából. Los Angeles. Gyorsan rögzítette
magában az utcákat és azok elnevezéseit, s elkezdte felhalmozni a választási
lehetőségeket. Azután a legapróbb részletekig visszajátszotta az érkezése óta
történt eseményeket, és felfedezett egy hibát. Meztelen volt. A néger férfi
ruhát viselt. El kellett volna vennie tőle. Választási lehetőségek árasztották el
az agyát. Rájött, hogy a város tele van emberekkel. Majd talál egy méretre és
termetre megfelelőt, és kijavítja a hibát. Visszafordult a város látképéhez. Egy
erőteljes felépítésű férfi, szinte tökéletes fizikummal, meztelenül az öt és fél
fokos szélben, Los Angeles domborzati térképét tanulmányozta, száz és száz
stratégiát terveit ki, ezernyi útvonalat térképezett fel, és érdekes környezeti
adatokat gyűjtött, mielőtt belevágott volna küldetésének végrehajtásába.
 Mark lábra állt, s mint egy kábítószerrel telített hidraulikus báb, Kotex és
Rick felé lépkedett. Meg akarta ragadni a világ golyóit, és teljes erőből
megtépni. Mikor odaért Kotexhez, megmarkolta kabátja mindkét láncos
vállpántját, és őrült ívben meglendítve a kilátót szegélyező acélkorlátnak
csapta. Keze és lába meglódult a visszacsapástól, ahogy Kotex lepattant a
korlátról. Testvéri őrületben zuhantak egymásra.
Együtt forogtak az izzadt ölelésben, amíg a pénzbedobós távcsőnek nem
vágódtak, amely teljesen lekötötte Rick figyelmét. Rick Mark tarkójára sújtott
a már félig üres sörösüvegével, így Mark hab és üvegszilánkok permetébe
burkoltan esett össze. Majd egy szakértő módon alkalmazott katonai bakancs
kidöntötte egyensúlyából Kotexet is, aki ettől egyensúlyát vesztve a magnóra
perdült. Az reccsent egyet, és hirtelen elhallgatott. A Fear utolsó akkordjainak
visszhangjai visszaverődtek a csillagvizsgáló épületéről, majd elhaltak a
csendben.
Rick felpillantott az üres parkoló felé fordított távcső lencséjéről. Döbbent
arckifejezését gonosz jókedv vigyora váltotta fel.
– Hé! – vonta magára kedélyesen a másik kettő figyelmét, mintha az előző
percben nem is ő tört volna szét egyikőjük fejéri egy sörösüveget. – Hé! Mi
nem stimmel az ábrában?
Kezeivel keretet rajzolt a levegőbe, mint a selyemnyakkendős és
puhakalapos filmrendezők szokták a tévében. Mark odanézett, hogy lássa, mit
keretezett be.
Az ő álla is leesett a döbbenettől.
Kotex hosszú ideig meredten bámult előre, mintha nem tudná élesre állítani
a képet, majd hirtelen felkuncogott.
A fazon olyan volt, mint azok a hihetetlen testű, napolajjal leöntött,
tenyérnyi Speedo fürdőgatyát hordó alakok lent Venicében, a Muscle
Beachen. Azzal a kivétellel, hogy ennek nem volt Speedója, valamint azzal,
hogy jelenleg éjszaka közepe volt, öt és fél fok, és esett.
– Pont belénk sétál, haver – mondta Kotex, felzárkózva a másik kettőhöz.
Rick ellépett a távcsőtől, hagyva, hogy katonai bakancsának sarkai rövid,
tompa hanggal csoszogjanak utána. – Mindig ezt csinálta, ha rájött a dili.
– Piszkáljuk fel egy kicsit! – suttogta hátra a válla fölött.
Mark látta a vigyort, és tudta, most nagy balhé lesz.
A pucér férfi rezzenéstelen tekintettel egyenesen feléjük lépdelt. Markba
jeges rémület hasított, szemmel láthatólag Kotexbe is, mert így szólt:
– Hé, Rick, szállj le a gázról! Ez a pasi rohadt nagy darab.
Rick lekezelően fordult felé:
 – Buzeránsok az ilyenek. Csak a tükörnek pumpálják magukat. Nem
tudnak bunyózni. Hidd el! Nézd csak meg!
Kotex bevette, és elvigyorodott. Mark viszont érzett valamit az idegen
határozott lépteiben és arckifejezésében, ami elbizonytalanította.
Rick keze eltűnt a művészien megtépett kabátja zsebében.
Ez volt a jel. Mark és Kotex lopva megragadták késeiket. Mark keze izzadt,
agya pedig egyszerre zúgott a félelemtől és a felvillanyzó örömtől. Ha most
meghátrál, soha többé nem mehet velük. Kizárnák.
Nem akarta, hogy kizárják.
Előrelépett.
A meztelen idegen pucér talpai a vizes aszfalton csapódtak.
A lepergő esőcseppek a fák erezetéhez hasonló bonyolult mintában mosták
le róla a fehér hamut. Megjelenése most inkább az elemek pusztításának
évszázadokon át kitett reneszánsz szobrokéra emlékeztetett.
Leengedett karral megállt a három punk előtt. Menet állj!
Azok hárman elléptek egymástól, s mintegy fenyegetésképpen körbevették.
Felvillant Rick halálfej-vigyora.
– Kellemes sétaidőnk van ma éjjel – fűzte hozzá magyarázatul.
Az idegen nyugodtan nézett végig rajtuk. Csak bevett, ki nem adott
semmit. Azután egyenesen Rickre nézett, és azt mondta:
– Kellemes sétaidőnk van ma éjjel.
Mark teljesen összezavarodott, mert egészen úgy hangzott, mintha Rick
mondta volna. Csak éppen Rick most nem beszélt. Az idegen volt az.
Ez a baj a drogokkal. Sohasem lehetsz biztos benne, hogy valami szokatlan
dolog tényleg megtörténik-e, avagy sem. Ez a nyavalya eddig magasan vezet a
furcsasági listán.
Rick fesztelenül témát változtatott.
– Megvan! – mondta, hirtelen megvilágosodva. – Ma volt a nagymosás,
mi? Semmi tiszta éjszakára, igaz?
Markból kitört a röhögés, annak ellenére, hogy valaki mintha egy jéghideg
kígyót dobott volna az ingébe. Rick túlzásba viszi a dolgot.
– Semmi tiszta éjszakára, igaz? – visszhangozta a nagydarab fickó.
Ez most csak szarakodik velünk? – gondolta Mark komoran.
Mi van, ha ez is egy olyan harcművészetbuzi, és úgy képzeli el a
szórakozást, hogy levetkőzik pucérra, és jól szétrúgja valakinek a seggét?
Mark erősen megmarkolta a gyöngyházberakásos bicskanyelet. Nálam van
a te aranykapud, haver.
Kotex előrenyúlt, és egy nyálas grimasz kíséretében csettintett egy párat az
idegen arca előtt.
Az átható tekintet rezzenéstelen maradt. Nem is pislantott.
 – Hé! – bátorodott fel Kotex, ahogy elkapta a jókedv. – Azt hiszem túl van
ez már egy jó pár üvegen.
– A ruhádat – mondta az idegen tompán. – Add ide a ruhádat!
Ez annyira váratlan volt, hogy még Rick is meglepődött. Vigyora
elhalványult, majd visszatért, és körbeszaladt a képén.
– Most – parancsolta az idegen, egyetlen mozdulat nélkül.
Rick arcáról úgy tűnt el a vigyor, mint mikor a hideg szél bevágja az ajtót.
– Baszd meg, te seggfej!
Kezdődik, a francba is, gondolta Mark.
Rick pengéje előpattant, s a nagydarab fickó álla alá tükrözte a neonfényt,
még mielőtt Mark keze megmoccant volna.
Ezután Mark és Kotex húzták elő a rugóskésüket. A csapatmunka
összehangoltságával egyszerre csattintották ki és forgatták meg a pengéket.
Nagyon tiszta. Nagyon rémisztő. Garantált.
Azonban ezen a súlyemelőn nem lehetett a remélt fokú, leesett állú
félelmet észlelni.
Tényszerűbben: kifejezéstelen arccal bámult végig rajtuk.
Mark úgy érezte, valami nagyon nincs rendben.
Aztán arcba találta egy baseballütő, és körbefordult vele a világ. Rájött,
hogy ez az idegen hihetetlenül gyorsan mozgó ökle volt.
Nekiesett a korlátnak, és összecsuklott, de még idejében pillantott fel
ahhoz, hogy végignézhesse, miként katapultálta hátra Kotexet az idegen
második, cölöpverő csapása. Kotex a földre puffant, teljesen mozdulatlanul.
Összetört, gondolta Mark. Halott.
Rick cselezett és döfött, egész súlyát beleadva. A penge tövig merült a férfi
hasába, de úgy tűnt, mintha valami keménybe ütközött volna, talán egy
bordába. De, hogyan került a bordája a köldöke alá?
Rick kezében a véres késsel hátraugrott, hogy újra próbálkozzon; ekkor
kenődött bele a Terminátor ökle.
Bele. Mark látta, miként tűnik el a meztelen kar egészen könyékig, alig
valamivel Rick szegycsontja alatt.
Rick szemei kidülledtek, s elakadt a lélegzete, de inkább a döbbenettől,
semmint a fájdalomtól.
A Terminátor úgy emelte fel a karját, mint egy hidraulikus emelő.
Rick bakancsai himbálózva szakadtak el a földtől. Egy hosszúra nyúlt
pillanatig úgy lengtek a levegőben, mint egy akasztott ember lábai. Aztán
tompa csontropogás hallatszott, és a Terminátor hátrarántotta a karját.
Rick a földre zuhant. Meghalt, még mielőtt arca a betonhoz csapódott
volna. Csak kinyúlt, és kitépte a gerincét!, visított egy hang Mark agyában.
 Azután az idegen szúrós nézését felé fordította. Olyan volt azokba a
szemekbe nézni, mintha egy puska csövébe nézett volna bele az ember.
Mark botladozva hátrált, ahogy az idegen egyre csak közeledett felé.
Képtelen volt levenni a tekintetét a férfi karjáról. Könyékig vér borította –
Rick vére. Átlyukasztotta és...
Vakon addig hátrált, míg bele nem ütközött egy lánckerítésbe. Megfordult,
hogy a másik irányba menjen, de szerencsétlenségére a kilátóterasz távolabbi
sarkába szorult. A férfi hozzálépett.
Marknak maradt annyi esze, hogy elkezdje leszaggatni magáról a ruháit.
Kabátját, mint egy áldozati ajándékot tartotta maga elé. Mint egy pajzsot, mint
egy kétségbeesett fohászt, hogy kapjon még egy kis időt... egy kis időt, hogy
szabaduljon... eltűnjön a hegyről... lefeküdjön az ágyikóba... a fejére húzza a
takarót, és fölébredjen. Igaza volt. Az áldozatért cserébe időt kapott. Majdnem
tizenöt másodpercet.

LOS ANGELES BELVÁROSA,

REGGEL 4 ÓRA 12 PERC

Huszonkét perccel később, az időnek aszerint az egyenes folyása szerint,

ahogyan mi ismerjük, mintegy nyolc kilométerrel távolabb, a levegő ismét
megtelt azzal a bizonyos feltöltöttséggel.
Egy mocskos mellékutcában történt, amelyik párhuzamosan futott a
Hetedik utcával. Az utca lakói közül a patkányok vették elsőnek észre. Rögtön
megszakították szüntelen őrjáratukat a kukák és a szeméthalmok körül, hogy
bizonytalanul beleszimatoljanak a levegőbe. Éreztek valamit, alig túl az
észlelhetőség küszöbén, valami feszültséget, valami sürgetőt. Vonakodva
otthagyták élelmüket, és rejtekhelyeikre siettek, mihelyt a halvány, földöntúli
fény bevilágította az utcát, mint a holdfény a tenger fenekét.
A menekülés közbeni kavarodásában az egyik rágcsáló zajosan
keresztülszaladt azon a nedves hullámpapír lemezen, mely alatt alkoholos
mámorába süllyedve Benjámin Schantz kuporgott. Káromkodva, ügyetlenül a
patkány felé csapott, majd átölelte magát és visszazuhant összefüggéstelen
motyogásába.
Az épületek közötti résen Schantz megpillantotta a Bonaventura Hotel
légies krómhengereit. Egy mesebeli világból és korból való látomásnak
tűntek, elképzelhetetlenül messzire az övétől. Bár a távolság valójában négy
háztömbnyi sem volt.
Ritka józan pillanataiban Ben elelmélkedett a sorsjátékautomatájának
működésén, amely óta csavargók ösvényén ennek a lepusztult városrésznek a
purgatóriumába vezette, míg a legjobb gimnáziumi barátja egy nagy
filmtársaság igazgatója lett.
Ez a mostani azonban nem egy józan pillanat volt. Sőt az eredet nélküli
szél és a nyomasztó, zúgó hang már egy jó ideje egyre jobban fokozódott,
mire végül is eljutott a tudatáig. A lilás izzás egy fényszóró ragyogásáig
erősödött. Ezalatt a szél papírszeleteket és valaha egészben lévő dolgok
darabjait emelte a levegőbe. A zúgásból egy hatalmas, dühödten adó után
kutató tranzisztoros rádió légköri zöreje lett. A papírdarabok, a dobozok és a
szemét vihara fergeteggé fokozódott.
Elragadta Schantz hullámpapír fedezékét is. Ő meggörnyedve, összehúzott
szemekkel nézte a ragyogást, s közben eltakarta a fülét. Sorozatos villámlás
lila ujjai kezdtek táncba a nyirkos kőfal körül. Sziszegtek, sercegtek, amint
valami fémdolog után kutattak, amire aztán úgy kúsztak föl, mintha élnének…
A villám körbenyalogatta a rozsdás tűzlétrákat, fel-le rohangált a
csatornákon, miközben úgy hullámzott, mint Szent Elmo tüze. A statikus zörej
egyre magasabb hangon szólt, míg végül is fültépő vinnyogás nem lett belőle.
A festett sötétítőablakok berobbantak, és üvegesőt zúdítottak a kivilágítatlan
épületek belsejébe. Egy betörésjelző szirénázása is belefolyt a lármába.
Ben látott már egypár meglehetősen furcsa dolgot, de ehhez hasonlóhoz
még nem volt szerencséje. Azután a levegő kellős közepén hang és fény
robbant szét – egy vaku villanása és egy mennydörgés, amit a szétszakadt
levegő visszatódulása követett.
Mikor Kyle Reese nagy robbanások kíséretében “átjött", magasan és
féloldalán fekve találta magát. Teste ebben az idősíkban jó két méterrel a föld
felett stabilizálódott. Csupán a másodperc egy töredékéig függött ott, azután
megragadta a gravitáció és egy hangos, színtelen puffanással az utca
kövezetéhez csapta.
Ott feküdt, reszketve és meztelenül, miközben az éles fénytől össze szőri
tóttá a szemeit, kezeit melle előtt ökölbe zárta, s térdét felhúzta, mint egy
nagyranőtt magzat. Testének minden izma görcsbe rándult. A robbanás után
elült a lárma, s csak a zörgés maradt, amint a papírdarabkák visszaereszkedtek
a földre.
A megpörkölt haj bántó szaga fojtogatón töltötte be Reese orrát. Minden
porcikáján fájdalom lövellt keresztül. Nem mondták, hogy ilyen lesz, futott át
az agyán. Lehet, hogy nem is tudták. Jaj, a rohadt... ez fájt!
Lassan, erejével takarékoskodva, szippantott néhányat az ózonnal telt
levegőből, míg végül képes nem lett igazi lélegzetet is venni. Az az érzés,
hogy valaki felrúgta a mogyoróit a mellkasába, lassan alábbhagyott. Egy
kissé. Kinyitotta a szemét, de kísérteteket látott. Rémképek voltak, amik
tengeri hínárként tapadtak elméjének épségére.
 A hallucinációk egyre halványultak. Az emlékezet nem bírta megtartani ezt
a fajta telítettséget – a nagy kromát. Mihez is hasonlított? Olyan volt, mintha
egy liftaknába zuhant volna, egy, a golyóira kötött nagyfeszültségű vezetékkel,
amelytől aztán úgy ragyogott, mint egy 1000 W-os égő. Eközben mintha
valaki napalmot pumpált volna a torkába és a tüdejébe.
Reese hagyta, hogy a testén lecsorgó eső érzete segítsen a koncentrációban.
Mindkét térdét maga alá húzta, mindkét kezével a földre támaszkodott, és így
maradt, mint egy alázatosan hajlongó kérelmező, amíg a járda szédült forgása
meg nem szűnt. Érezte az éles köveket a tenyere és az aszfalt között. Akárhol
is volt, valóságos volt. Szilárd. Nem úgy, mint az a szirénázó örvény, amin épp
most utazott.
Reese gyorsan felnézett, és egy szempárt pillantott meg, ami őt bámulta
egy halom hullámpapír törmelék alól. Koromfekete arcával és mocskos
szakállával Schantz beleolvadt az utca szövetébe, szemei kivételével,
melyekkel értetlenül pislogott Reese felé.
Reese nem nézett ki közvetlen fenyegetést a férfiből, mert ösztönösen
megérezte, mi is a másik – csupán egy veszélytelen csavargó. Jelen
pillanatban elhanyagolható.
Oké, mozdulj Reese!, biztatta magát. Emeld meg a segged és állj lábra,
katona! Az akaraterő legnagyszerűbb megnyilvánulása volt, ahogy
feltápászkodott és szédelegve egy lépcsőkorlát felé tántorgott, hogy
beleolvadhasson az árnyék biztonságába. Csak másodpercek teltek el érkezése
óta, mégis átkozta magát, amiért olyan sokáig maradt fekve, védtelenül és
kiszolgáltatottan. Szemügyre vette a környéket. Épületek. Tégla vagy beton.
Üvegablakok. Épek. Elektromos utcai világítás. Mozgás az utca végén,
tovahaladó vörös és fehér fények – gépkocsik. Kimondottan háború előttiek.
Remek.
Öntudatlanul megdörzsölte a karját – egy nyavalyás zúzódás ott, ahol
ráesett. A műszakiak hozták fel ilyen magasra. Amilyen kevés idejük volt
megbarátkozni az áthelyező mezőt előállító felszereléssel és
beszabályozásával, nyilvánvaló volt, hogy a biztonság rovására fognak
tévedni. De még mindig jobb, mint térdig az aszfaltban materializálódni.
Rendben.
Lenézett, és észrevette, hogy finom, fehér hamu borítja, bár valamennyit
lemosott már belőle az eső. Leseperte magáról, miközben rájött, hogy ez az a
megszenesedett vezető zselé, amit a műszakiak rákentek.
Nem kérdezett semmit. Azt mondták, vetkőzzön; és ő vetkőzött. Azt
mondták, egyedül megy. Rendben. Semmi fegyver? Semmi. Beszarás!
Fémeket nem lehet áthelyezni. Bassza meg! Oké, ő nem műszaki. Csak egy
egyszerű katona. Bárcsak mégis áthozhatott volna valamit. Ujjai öntudatlanul
is felvették a Westinghouse M-25-ös plazmapuska markolatának jól ismert
formáját.
Felnézett. A magas épületek felett nem látott mást, csak az eget. Hát persze,
itt nincsenek Fejvadászok. A háború előtt nincsenek. De a felpillantás már
reflexszévé vált. Ez a reflex pedig már többször is megmentette az életét. Nem
volt ezeknek valami olyanjuk, mint pl. a Mark-7-es repülő? Vagy esetleg
helikopterük? Gondolom, igen. De nem volt biztos benne. A történelem
mindig annyira homályos volt a számára. Mit mikor fedeztek fel? Ki tudja azt
észben tartani? A háború előtti kor egy padlóra borult kirakósjáték volt, és ő az
egész életét a darabok között élte le. Az elszenesedett darabok között.
Rádöbbent, milyen bódult lehetett, mert már percek óta állt álmodozva egy
helyen. Kényszerítette magát, hogy világosan gondolkozzon. Katona módjára.
Először is a ruházat. A hideg ellen, valamint álcázásképpen.
Másodszor fegyverek. Harmadszor...
– Mondd csak, testvér... – a szavak károgásba folytak össze, de Reese
megfordult, mert eszébe jutott a csavargó.
– Pokoli vihar vót itt egy perce – próbálkozott Schantz. Reese azonosította
a szavakat. Angol, valószínűleg amerikai, bár a hanghordozás idegennek
hatott. Jó hír.
Odament az emberroncshoz, és terpeszállásban megállt a kapualjban.
– Vedd le a ruhád! – mondta, és már rángatta is le az öreg kabátját.
– Miii...?
– Csak csináld! – sziszegte Reese. – Most azonnal!
Egyik öklét hátrahúzta, hogy készségesebbé tegye az együttműködést, de
az öreg megérezte hangjában a sürgetést, és engedelmeskedni kezdett.
– Ne üss... ne üss meg! – nyafogta Schantz visszazuhanva a kábulatba,
mikor kormos ujjai hiába babrálták kibogozhatatlan cipzárját.
Reese gyorsan lehúzta a mocskos nadrágot Schantz nyurga lábairól. Az
bűzlött a vizelettől és a rárakódott kosztól. Reese szinte észre sem vette, és
nem is törődött vele.
Schantz szemei előtt Reese alakja időről időre elhomályosult. Fiatalnak
látszott, talán húszévesnek, de volt valami benne, amitől sokkal öregebbnek
tűnt. A szeme – igen. Egy öregember szemei. Túl sok mindent láttak már, pont
úgy mint én, mondta egy különösen éles meglátás Schantz bensőjében.
Habár nem éppen olyan, mint Schantzé. Volt valami Reese tekintetében,
amitől a hideg futkározott az öreg hátán. Csendben maradt, és remélte, hogy
túléli a találkozást.
Reese felvette a nadrágot, és épp a kabátért nyúlt, mikor tudata peremén
bajt érzett. Érzékeit finomra hangolta a sokévi rejtőzés, hallgatás, várakozás és
figyelés. Az, hogy beszippantott minden kis hangot és képet, ami arról
árulkodott, hogy a halál ott jár a közelben, és abban reménykedik, talán
beboríthatja hideg, nedves búcsúcsókjával. Reese megperdült a sarkán és
lekuporodott, szemei ösztönösen az utca végét kutatták.
Ragyogó fehér fény vágott felé, végigsepert a falakon, majd elkapta
sugarával, mint valami rovart. Egy mikroszekundumig belebámult, majd
keresztülbámult rajta; megpróbált a forrását keresve mögé bámulni. Fekete-
fehér Los Angeles-i rendőrautó, a fényszórót az ablakkeretre szerelték, ketten
ültek benne. Reese azonnal tudta, kik azok. Rendőrség. Ellenség. Ha több
ideje lett volna, átkozta volna magát lassúsága miatt. Ahonnan jött, ott már
biztosan rég halott lenne.
Reese automatikusan cselekedett, a döntések késlekedés nélkül villantak
tudatába. Pontosan arra volt szüksége, ami a rendőröknek volt: járműre,
fegyverekre. Csakhogy Ők fel vannak fegyverezve, ő pedig nincs. A harc
elkerülhetetlen volt.
Kiürítés. Kifordult a fénysugárból, és beleolvadt az árnyékba.
Kiürít. Kiürít. A szó sürgetően visszhangzóit Reese elméjében. Hányszor
hallotta már? Talán ezerszer? És hány különböző hangon? Ugyanis, ahogy a
vállával fedezi az ember a sebesülteket, azután futásnak ered, a szót mindig
újabb hangok követik a háta mögött. Gyilkolásra felzárkózó hangok. Most
kerékcsikorgást hallott, ahogy a fekete-fehér járőrkocsi megállt. Reese már
félúton járt az utca másik végétől, mire a hang elhalt.
Michael Nydefer őrmester hiába pásztázta végig az utcát a fényszóróval,
hogy megpróbálja újra elkapni a fiatalembert, akit az előbb szúrt ki. Az
istenit!, fürge a kölyök, gondolta.
– Még olajra lép! – mondta Nydefer. – Fordulj meg a kocsival! Ez az utca a
Hetedikre lyukad ki.
Újonc társa, Lewis, bólintott és hátramenetbe rakta a fekete-fehér
járőrkocsit. Mihelyt Nydefer kiugrott, és előhúzta 38-asát, a kocsi már el is
zúgott, szirénaüvöltés és vörös-kék fényattrakció kíséretében.
Nydefer megpillantotta Reese-t, amint egy fényfolton átvágva a
kereszteződés felé tartott, ahol az utca egy másik úttal találkozott. Nydefer
mélyet lélegzett és utána sietett.
Reese egyaránt hallotta az elmenő járőrkocsit, és a magányos lépteket is a
háta mögött, s tudta mire készülnek. Szerencséje volt, csak egyikük volt
mögötte. Jobb is, hogy csak egy. Hidegre teszi, és lesz fegyvere. Erre az
egyszerű célra összpontosított, minden mást figyelmen kívül hagyott. Törött
üveg borította az utcát. Fájdalmat érzett, mikor némelyik megvágta meztelen
lábát. De elfojtotta a fájdalmat, s kitolta tudatából. Az erőfeszítés segített
kitisztítani a fejét.
 Egy rakás egymásra dobált üres sörösdoboz tűnt fel, elzárva előtte az utat.
Reese szétrúgta a halmot, és lassítás nélkül tovább rohant, akár egy “forró
drótot vivő" patkány a város útvesztőjében.
Befordult egy sarkon, és eltűnt.
Nydefer ösztönösen lassított az iramon. Tizenöt év rossz kávéi, pizzái, és az
elszívott cigaretták töméntelen mennyisége miatt sípolt a tüdeje. De most nem
emiatt lassított. A félelem sugallta a döntést.
Elmormolt egy káromkodást. Hagyta, hogy eltűnjön a szeme elől. Így még
veszélyesebb lesz. Nyavalyás. A gyomrában mintha keselyűk köröztek volna.
Nem fizetik ezt meg neked. Nem bizony. Felhúzta a revolvere ravaszát, kilépett
az utca közepére, és lassan besétált a kereszteződésbe.
Nydefer bepillantott a mellékutcába, egyik kezében – mint egy pajzsot – a
pisztolyt tartotta, a másikkal öntudatlanul a hasát takarta. Senkit sem látott.
Óvatosan haladt előre a szinte koromsötét sikátorban. Ahogy a két, hatalmas,
kilapított hullámpapír és fadobozokkal színültig telt Dempsey-kuka mellé ért,
megállt. Nincs bennük hely. Azonban volt elég szabad hely köztük. Elég hely
egy embernek.
Nydefer újra két kézbe fogta fegyverét, és mellmagasságba emelte.
Kitartóan bámult a résbe. Semmi. Csupán néhány rendetlenül egymásra dobott
léc.
Azonban ott volt Reese is, és várt. Nydefer egyenesen felé nézett, de nem
látott semmit. Csak a falat és a deszkákat. Reese úgy meredt Nydefer
revolverére, mint ahogy egy kiéhezett ember az ételre. Régi modell volt, de
kiváló állapotban, valószínűleg még új. Reese azonnal felismerte: szuper, 38-
as kaliberű Smith & Wesson police special. Már lőtt egy ilyennel néhányszor.
Kicsit rúgott, de pontos volt. Nem volt olyan komoly fegyver, mint a 44-es
magnum, de kellett már ennél rosszabb fegyvert is használnia.
Reese ezután az előtte álló férfit vette szemügyre. Középkorú volt,
pocakos, zihált, és meg volt rémülve. Reese nem is kívánhatott volna ennél
többet.
Mint egy nagysebességű hussanás, úgy repült elő a sötétből. Teste szilárd
anyagának minden grammjával egyetlen pontra, a másik vállcsúcsára
koncentrált. El is találta azt a pontot Nydefer válla közepén, és úgy csapódott
bele, mint egy tehervonat. Reese jobb keze megragadta a revolvert tartó
csuklót, de mikor Nydefer kezdett összecsuklani, fülsiketítő dörrenéssel és
villanással kicsapott belőle a torkolattűz. Egy erőteljes csavarintással Reese
megszerezte a fegyvert. Másik kezével pedig úrrá lett a guruláson, és lábra
állt.
Felrántotta a megdermedt rendőrt, és a falhoz lódította. Hátralépett,
felemelte a pisztolyt, felhúzta a kakast, és egyenesen a rendőr arcába célzott.
 Nydefer szolgálati revolverének csöve mögé nézett, a legöregebb kölyök
szemébe, akit valaha is látott. A szemek kifejezéstelenek voltak. Nem igazán
dühösek. Inkább fürkészők. Kísértetiesek.
Reese-nek ezernyi megválaszolandó kérdése volt: pontos helye, a célpont
helye, a környéken található járművek száma és állapota. És így tovább, vég
nélkül. Látta Nydefer jelvényén a “Los Angeles-i Rendőrség" feliratot, így
tudta, hogy jó városban van. De volt még egy kérdés, amihez képest az összes
többi lényegtelennek tűnt. És Reese tudta, nincs sok ideje, mert a másik
rendőr, fékcsikorgás kíséretében, hamarosan befordul a sarkon.
– Hány óra? – vakkantotta Reese.
– Úgy fél öt, izé... reggel.
– Milyen nap van?
– Péntek – válaszolta Nydefer, remélve, hogy ez majd valamennyire
megnyugtatja ezt az őrültet. Reese türelmetlenül förmedt rá:
– A dátumot!
Nydefer egy kicsit bizonytalan volt.
– Kilencedike... – hebegte. – Izé, március kilencedike. Reese mérgesen
meredt rá, és feltette az egymillió dolláros kérdést:'
– Melyik év?
Nydefer érezte, hogyan kúszik elő gyomrából a vakrémület, és hogyan
kapaszkodik fel elméje peremén. Arra kíváncsi, melyik évben vagyunk? Ezt
fogom látni az örökkévalóságban, gondolta. Ennek a dilis kölyöknek a képét.
Az Isten verje meg! Nydefer becsukta a szemét, és várta a golyót.
A házfalak között, a nedves aszfalton felüvöltő fékek hangja visszhangzóit.
Reese megfordult, és meglátta a járőrkocsi villogó vörös-kék fényét, amint
éppen megállt az utca egyik végénél. Lewis ugrott ki belőle, fegyverrel
kezében. Reese megperdült, és épp az utca másik vége felé kezdett rohanni,
mikor is meglátta, hogy egy másik villogó járőrkocsi gördül elé.
Oldalba támadták. Bekerítették. Elkapták.
Reese villámgyors precizitással pásztázta körbe a terepet. A lelakatolt
acélajtó csak pár méterre volt tőle. Nekivetődött, mint egy faltörő kos, egész
valóját egyetlen pontba koncentrálta, közvetlenül a lakat mögé. Az ütközés
ereje majdnem leverte a lábáról, de végül is az ajtó engedett, és hívogatóan
lódult a benti feketeségbe.
Reese megerőltette szemét, hogy megszokja az újabb sötétséget. Meztelen
talpa alatt csempeborítású padló hűvös simaságát érezte. Előrepattant, fordult,
kanyargóit. Ahogy átvágott az útvesztőszerű előcsarnokon, s felrúgott egy
magasra tornyozott dobozrakást, megpillantotta maga előtt az ajtót jelző
halvány, vízszintes fénycsíkot. Teljes sebességgel belerohant, és betörte.
 Egy hatalmas, fény és árnyék csíkozta térben találta magát. Asztalok és
polcok szigetei között lévő folyosók hálózatán szaladt keresztül. Próbálta
felmérni a terepet, erőltette a pupilláját, hogy táguljon, és végezze a dolgát.
A levegőnek ismerős szaga volt. Fertőtlenítő szagú, s szűrt, mint az a
levegő, amit a föld alatti bunkerekben lélegzett be, egy pillanattal azelőtt,
hogy utászszakasza felgyújtotta. Egyáltalán nem szerette ezt a szagot. Fülei
elcsípték a légkondicionáló vezeték távoli, elmosódott zúgását, hallotta, ahogy
keringetik a levegőt az épületben. Aztán mogulé, az ajtó közeléből, trappoló
lábak rövid, semmivel össze nem téveszthető visszhangja hallatszott. Ez
elárulta, hogy már nincs egyedül a sötét teremben.
Reese egyre gyorsabban ment tovább. Szinte repült a körülötte lévő fekete
térben, ösztönei irányították. Saját mozgásának zaja visszaverődött hozzá.
Végül újra látni kezdett. Többsornyi fantasztikus kincs hevert előtte.
Ruhaneműk, bútorok, szerszámok. Még így, a sötétben alig kivehetően is
fantasztikusnak tűntek. Sokszínű, csillogó áruk hatalmas tömege.
Reese egy áruházban volt.
Eltűnt a nyílt keresztfolyosóról egy fogasnyi hosszúkabát árnyékába,
visszafojtotta lélegzetét, és körbehallgatózott. A fülén keresztüláramló vér
mennydörgő robaján túlra, a fenyegető zajokra összpontosított. Hárman
vannak. Külön-külön. Lassan fésülik át a termet, úgy közelednek.
Körnegyedenként pásztázta körbe a termet, menekülési útvonalat kutatva.
Síküveg északnyugati fal. Ép. Az utcára néz. Túloldalán épp egy fekete-fehér
járőrautó tűnt fel, amint lassan felderítő útját rótta.
Álca. Csendben felnyúlt a felette lévő fogasra, és leemelt egy esőkabátot.
Belebújt, s csak akkor vette észre, mennyire fázik. A lépések lassan
közeledtek. Egy őt kereső zseblámpa szikrázó fénye villant fel a szomszédos
polcsor csempepadlóján. Mozgás, mozgás, mozgás.
Halkan, mint egy füstpamacs, elhagyta a fogas árnyékát, és rák módjára,
lekuporodva rohant a kirakat üvegtáblája felé. Jól öltözött, üres tekintettel az
utcát bámuló bábuk kompozíciójával volt tele a kirakat. Reese közöttük
haladva, néha kipillantott az utcára. Kijáratra vadászva, felnézett. A kirakat
tetején papírszalag függött. “84 DIVATJA". Tökéletes. Pont a célba érkezett.
Hirtelen egy rendőrautó fényszórójának perzselő sugara sepert keresztül az
üvegen. Reese megdermedt. Nem jó, gondolta, és visszahátrált az épület
közepe felé. Fojtott hangokat, és óvatos lépéseket hallott maga körül. Már
félig elhagyott egy vászon- és bőrcipőkkel teli asztalt, mikor hirtelen megállt.
Pásztázás. Mozgás? Semmi. Üres. Hol vagytok, ti szemetek?, kérdezte
magában. Csend. Jól van. Felkapott egy pár cipőt, és hozzámérte a talpához.
Túl kicsi. Másik pár. Már majdnem jó.
 Reese a földre vetette magát. Előtte újabb zseblámpák villantak, méghozzá
egyre közelebb. Felmérte a közvetlen környezetét. Hova menjen? Egy
félrehúzott függönyű fémbódé állt egy pár méterre tőle. Az oldalára az
“Igazolványkép" felirat volt festve. Reese beugrott, s elhúzta a függönyt, majd
letelepedve a kis ülőkére, gyorsan belebújt a cipőbe.
A történelem kezdete óta jól tudja minden gyalogos katona, hogy egy pár jó
lábbeli legalább olyan fontos a túlélés szempontjából, mint a legjobb fegyver.
Reese bekötötte a cipőt, és megvizsgálta, milyen érzés hordani. Könnyűnek,
szinte anyagtalannak tűnt. Vékony sarka ugyan nehéz terep esetén hátrányos
lehet, de egész jó munka volt, és aránylag illett is a lábára. Az oldalára a
“Nike" szót hímezték. Egy régi típusú ballisztikus rakéta, gondolta Reese.
A függöny alatt bevillant egy fénycsóva, körbejárt, majd visszahúzódott.
Aztán szünet volt, majd újabb mormogás. Reese megfeszült. Egy kis idő
múlva a hangok lassan elhalkultak. Reese kiengedte tüdejéből a levegőt, és
nyugodtan előbújt a bódéból.
Egy mozgólépcső állt dermedten a sötétben. Már órákkal korábban
kikapcsolták, így most nem volt több egy emeletnyi puszta fémlépcsőnél.
Háztartási cikkek és női fehérnemű.
A délnyugati falon megtalálta, amit keresett. Egy vészkijárat. Azonban a
sima fémajtó be volt zárva, és az ajtó függőleges éle mentén egy drót futott le,
primitív riasztóberendezést képezve. Az ajtón keresztbenyújtózó rúdon egy
festett felirat, ami arra figyelmeztetett, hogy kinyitni csak vészhelyzetben
szabad. Nem hülyéskedsz? Reese megnyomta a rudat, és az ajtó kitárult.
Semmi zaj. A riasztó biztos kiégett az időáthelyező okozta túlterheléstől.
Reese csendben leült a tűzlétra rácsára, és felmérte maga alatt az utcát. Egy
fekete-fehér járőrautó állt közvetlenül alatta, villogó fényekkel, üresen.
Reese macska módra huppant le az aszfaltra, majd gyorsan lekuporodott a
jármű ajtajánál. Üres utca. Mozgás a saroknál. Próbát tett az ajtóval. Nincs
bezárva. Csodálatos. Biztos iszonyatosan siettek, gondolta. Kinyitotta, és
felnyúlt a gyújtáshoz. Nincs benne kulcs. Neki viszont járműre van szüksége.
Arra gondolt, hogy egy dróttal rövidre zárja. Bassza meg! Túl körülményes.
Hanyagolta magát a kocsit, és arra összpontosított, ami benne volt.
Fészkében, a műszerfalnak dőlve, egy gyári, új Remington 870-es
vadászpuska. Reese megrökönyödött. Látott, sőt hordott is már ilyen fegyvert,
de azok mind viharvert múzeumi darabok voltak. Ez itt, mint a legtöbb csoda
körös-körül újnak látszott.
Kiemelte, és az esőkabátjába rejtette. Ha ott tartja, a karja alatt, nem is
látszik, és be sem nedvesedhet. Ez lesz a barátja.
Azután megfordult, és gyorsan ellépett az autótól. Miután megkerülte a
sarkot, minden sietség nélkül tovább ballagott a járdán. Három és fél perce
még meztelen volt, mint egy újszülött. Most van fegyvere és ruhája, így már ő
is beleolvad a környezetbe. Szüksége lesz még pénzre, ételre és járműre. De
erre még bőven van ideje.
Az istenit, itt van! Megcsinálta! Hirtelen egy adag adrenalin hullámzott
keresztül rajta. Reese majdnem megszédült az örömtől, hogy életben van, na
és attól, hogy sikerült. Felnézett, és pislogva a szemébe hulló esőtől,
végigpillantott a körülötte fekvő csodálatos látványon. A 6. utca és az Olive
sarkán állt. Az utca túloldalán ott volt a Pershing Square. Ráeszmélt, hogy itt
született alig egy kilométerre innen. Gyerekkorában még játszott is itt. De
akkor nem így nézett ki. Négy- és ötemeletes házak vették körül a kis parkot.
És a fény. Mindenhonnan fény áradt rá. Reese egy kapu árnyékában álldogált,
megdöbbentette a hihetetlen látvány.
Milyen rég volt; csodálkozott el Reese. Mikor utászszakaszával
végigrohant azon az acélfolyosón, akkor, abból a nézőpontból csak percekkel
korábban.
Fülsiketítő robbanások visszhangzottak mögöttük, széttépve a folyosót és
az ott található berendezéseket. Az emberei lecsaptak arra a helyre. Felégették.
Legyilkolták. A szakasz tagjain villanyáramként zúgott át a győzelem érzése.
És most ez.
Úgy tűnt, nem zavarja Johnt. Semmi sem zavarta. Részben ettől lett az,
ami. Reese mellett rohant, s kezeit megnyugtatólag a fiatalember vállára tette,
miközben tömör utasításokat üvöltött a fülébe. John döntött úgy, hogy Reese
legyen a kiválasztott.
Azután ott állt egy csoport műszaki között, akik épp az utolsó beállításokat
végezték a hatalmas készüléken. Reese sietősen levette egyenruháját,
plazmapuskáját pedig egyik csapattársának nyújtotta. A műszakiak
körülrajzották, mint a hangyák, mérték az egészségi állapotát, s telepumpálták
vegyszerekkel a szervezetét. John hátralépett, tekintetét Reese-en nyugtatta.
Az események kezdtek felgyorsulni. A műszakiak tetőtől talpig befújták
egy sűrű, kékes szupravezető zselével. Visszataszító szaga fojtogatta Reese-t.
Azután a műszakiak egy kis kabinba vezették, majd hátrább álltak. Reese és
John tekintete egymásba fonódott. Valami szokatlan volt John arcában. Ezt az
arckifejezést Reese csak egyszer látta eddig, néhány évvel korábban, mikor
John kiemelte őt a 132-esektől, és saját, személyes felderítő és biztonsági
csoportjába tette át.
Reese visszanézett az őt bámuló emberekre. Az ő népe. Aztán jött a
végnélküli fényvillanás és a fájdalom. És azután az a mocskos kis utca.
Reese soha életében nem érezte még magát ilyen magányosnak, mint most,
ahogy a Pershing Square-t bámulta az esőben. De ilyen lelkesnek sem érezte
még magát soha. Ez az a hely. Ugyanaz a hely volt, mégis óriási a különbség.
Tudta, hogy így fog kinézni. De azt nem tudta, hogy ilyen is lesz.
Ne gondolkodj!, parancsolta az agya. Ne érezz semmit ezzel a hellyel
kapcsolatban!
Reese kizárt mindent – betette egy kis szobába, és elreteszelte az ajtót.
A küldetés volt minden. A küldetés számított egyedül.
Reese egyenesen egy másfél saroknyira álló telefonfülkéhez sétált, és a
keskeny fémpolcra emelte a nehéz telefonkönyvet. Kinyitotta a C betűnél, és
elkezdte lapozgatni az odalakat. Néhány másodperc múlva ujja megállt egy
név mellett: Sarah J. Connor.

PALMS DISTRICT, LOS ANGELES,

JASMINE STREET 656.
REGGEL 8 ÓRA 28 PERC

Sarah Jeanette Connor lesétált a bejárathoz első emeleti lakásából. Előző

délután elfelejtette megnézni a postát, és ebben a dologban végképp nem
számíthatott lakótársára. A posta nem állt Ginger fontossági listájának élén,
míg ezenkívül bármi más esetleg igen. Sarah azonban szinte kötelességének
érezte. Ritkán kapott levelet, igaz ő sem írt senkinek, így nem volt meglepő a
dolog. De ott voltak a számlák. Számlák, amiket vallásos tisztelettel fizetett ki
minden hónap elején, megcsapolva ezzel szűkös bankszámláját. A hátralévő
hetekben azután filléreken tengődött, elégedetten és biztonságban attól a
tudattól, hogy minden adósságát pontosan kifizette.
Lakótársa viszont pont a másik végletet képviselte. De szerencsére Sarah-
nak és Gingernek – az elmúlt nyolc hónapban, mióta együtt éltek – több
közöset sikerült találniuk egymásban, mint különbözőt. Ilyen közös volt
bennük például, hogy mindketten szerették és halmozták az egyszerű,
áttekinthető szórakozásokat. Habár Sarah-nak be kellett vallania, néha egy
kicsit konzervatívabb volt Gingernél – hát, lehet, hogy nem is kicsit. Ginger
már betöltötte huszonnegyedik életévét, míg Sarah még csak a
tizenkilencediket, de néha mégis nehéz lett volna megmondani, melyikük a
fiatalabb.
Sarah megállt a belső ajtónál. Valaki kitámasztotta egy kővel. Sarah-ban
némi gyenge düh mocorgott. Valaki nem akart vacakolni a kulccsal.
Mikor kiért az előtérbe, a postaládákig, lerohanta a ragyogó napfény, és a
reggeli melegben fövő nedves fű illata. Elmúlt a vihar. Remeknek ígérkezett a
nap, pont megfelelőnek arra, hogy Hondájával motorozzon egyet. Az ég arra a
türkizgyűrűre emlékeztette, amit az első fiúja ajándékozott neki, még a
középiskolában. Mi is volt a neve? Charlie... valaki. A gyűrűt még mindig
őrizte valahol az ékszeres dobozában, más emlékekkel együtt abból a néhány
kapcsolatból, amelyekre szívesen gondolt vissza.
A Palms nyugodt környék volt, tele bér- és öröklakásokkal. Egészséges
arányban keveredtek itt a fiatalok és az öregek, a feketék és a fehérek, a zsidók
és a protestánsok. Minden oldalról valódi Los Angelesszel, Beverly Hillsszel,
Santa Monicával volt körülvéve, így nem hivatalos középpontja volt a
legvalószínűtlenebb népcsoportokból álló “rongyszőnyegnek", ami folyton
fejfájást okozott a közvéleménykutatóknak. Mivel annyi többlakásos ház volt
itt, a járdákon mindig ütközőtől ütközőig parkoltak az autók. Az egyik érv,
amiért Sarah pont ezt a házat választotta, éppen a földalatti garázs volt,
valamint az a tény, hogy a lépcsőház is zárható.
Mikor kinyitotta a postaládát, átvizsgálta a kezébe csúszó, vastag, kötegnyi
borítékot – két számla, egy levél anyjától, a többi Gingeré.
Egyetlen bánattal teli szerelmes levél sem jött azoktól a szenvedélyes és
gazdag férfiaktól, akiket kikosarazott. Nem számít. Kit érdekel? Mára ez is
megteszi, ugyanis ma este randija lesz. Erre a napra várt egész héten. Erre a
napra egész életében emlékezni fog. Nana, kuncogott magában, csak ne
ragadtasd el magad! Hát, nem épp ő volt az ifjú herceg, még csak nem is
valami különlegesen csodálatos férfi, viszont voltak jegyei a Bowlba, a Julian
Lennon koncertre.
Sarah épp egy nagy szenvedélyről ábrándozott, egy nagy szenvedélyről,
amely romantikus lehetőségként kezdődött, majd az extázis crescedójáig
fokozódott, mikor...
Ginger Ventura szaladt fel a járdára, és beleütközött Sarah álmaiba,
miközben úgy mosolygott, mintha a valóság éppenséggel sokkal
szórakoztatóbb lenne.
A magas, barna lánynak ugyan el-elakadt a lélegzete, de nem úgy az
energiája. Miközben beszélgettek, helyben futott. Míg egyik lábáról a másikra
szökkent, vállig érő, sötét fürtjei úgy pattogtak, mint a felvillanyozott, ánizsos
gumicukorcsíkok. A fülhallgatóból Bruce Springsteen üvöltött Ginger fülébe,
akkora hangerővel, hogy Sarah is hallotta. A fejhallgatót izzadtsággal átitatott
hajpánt szorította le. Sarah szélesen rámosolygott a lakótársnőjére. Ha
Gingerben lettek volna színészi képességek, és éppen főszereplőt kerestek
volna a Szupernőhöz, Sarah már biztosan egy filmsztárral lakott volna együtt.
Ginger egy százhetven centis amazon volt, egyetlen gramm háj és egyetlen
centi petyhüdt bőr nélkül. Sohasem tudott nyugton maradni, még akkor sem,
ha egyhelyben állt, ugyanis még akkor is forgatta a fejét. Olyan volt, mint egy
áram alatt lévő vezeték, ami össze-vissza kígyózik és tekereg, tele a derűlátó
lelkesedés kimeríthetetlen energiájával.
 – Nekem jött valami? – fújtatta Ginger.
Sarah átadta Gingernek a nagy halom borítékot. A lány szeme elkerekedett,
mikor az egyiken elolvasta a feladót.
– Ó, Istenem, ez az a nap!
Ginger megragadta Sarah karját, és visszavezette a lakásba. Közben, oda
sem figyelve, kirúgta a követ az ajtó alól.
– Mi az? – kérdezte Sarah.
– A vizsgálati eredményeim. Huhh!
– Vizsgálati eredmények? Miért?
– Terhesség, te buta. Nem mondtam?
Sarah megállította Gingert a lakás ajtaja előtt.
– Ginger! Persze, hogy nem!
– Biztos kiment a fejemből – mondta Ginger szemtelenül, miközben
bement a nagyszobába. Sarah egy pillanatra megdermedt, majd vakon
tapogatózva a bezárt ajtón, követte Gingert a szobájukba.
– De hát használsz fogamzásgátlót, Ginger – nyögte. – Hogy lehetnél
terhes?
Ginger kicsit habozva kezdte el kibontani a klinika levelét.
– Ismered a szervezetem. Utálom a tablettát. A zselé pedig csak
nyolcvanszázalékos biztonságot ad. A múlt hónapban pedig nem jött meg.
Úgyhogy...
Sarah a levélre meredt.
– Na és, izé, mi az ítélet?
Ginger szégyenlős mosolyba rejtette aggodalmát.
– Fogadjunk egy ötösbe, hogy negatív!
– Ginger, nyisd ki!
Ginger a papírra nézett.
– Jól van – mondta bátor, férfias, remegés nélküli, de mégis halálra rémült
hangon. Kinyitotta a levelet. Sarah figyelte a szemét, amint sietősen átfutotta a
tartalmát. Aztán látta, amint barátnője gyászos belenyugvással néz fel rá.
– Neked melyik név tetszik? Vagy legyen egyszerűen csak Picur, hm?
Sarah magába roskadt.
– Ó, nem... Ginger. Istenem... mit csi... Úgy értem... el fogod... Ginger!
Ginger először egy grimaszt vágott, aztán összegyűrte a levelet, és a
dohányzóasztalra dobta.
– Tudod mit csinálok? Iszom egyet.
Úgy állt fel, mint az utolsó útjára induló elítélt, és bevánszorgott a
konyhába.
 Sarah döbbenten nézte. Micsoda zűr! Ginger nem szokott ilyen zűrökbe
keveredni. Ginger mindig tudta, hogy a világ melyik fogantyúja mire való.
Ginger varázslatos életet élt. Ginger...
Sarah szemei összeszűkültek a hirtelen támadt gyanakvástól. Odasétált a
dohányzóasztalhoz, kisimította a levelet, és elolvasta az eredményeket.
...igazi mókás lány volt.
Sarah megrázta a fejét. Egyszerre égett benne a zavarodottság és a harag.
Magában dohogva ment be a konyhába.
– Oké, Ginger, marha vicces...
Ginger előugrott a hűtő mögül, és lefröcskölte egy üveg felrázott Perrierrel.
Sarah felvisított, és vakon csapkodott maga előtt a levegőben.
– Te dög! – kiáltotta Sarah, de akaratlanul is elnevette magát. – Hogy
tehetted ezt velem?
Ginger rákacsintott.
– Komolyan kérdezed?
Sarah bólintott.
– Jó, akkor komolyan válaszolok. Imádni fogod, picinyem!
– Menj a fenébe! – mosolygott Sarah. – Végig tudtad, hogy csak a
méhrákvizsgálat eredménye, ugye, te, szemét?!
– Halál biztos voltam benne, hogy nem vagyok terhes. Egyszer se maradt
ki tizenhárom éves korom óta.
– Oké, akkor miért szórakoztál velem?
– Olyan könnyen fel lehet téged húzni.
– Esetleg én is megleplek majd a napokban.
– Kedves tőled.
Ginger ugratása kezdte felvenni az ismerős “csak hülyülök kinn a téren"
hangot. Sarah bosszúsan rázta meg a fejét. Ginger azt hiszi karmájából eredő
kötelessége, hogy átvezesse Sarah-t a napi nehézségeken. Amit sem Ginger,
sem Sarah anyja nem vett észre, az az volt, hogy a kis Sarah megállt a saját
lábán. Dolgozott, iskolába járt, sőt még a takarékba is sikerült néhány dollárt
félreraknia.
Voltak persze problémái, de egyik sem volt óriási vagy erejét meghaladó
mértékű. Mind olyan, ami másnak is kijutott. Kivéve Gingert. Ő mintha úgy
pattant volna vissza a nehézségekről, hogy közben lendületet vett, hogy aztán
annál gyorsabban vesse bele magát a jóba. Sarah-ban felmerült egy kósza
gondolat. Dobták-e már valaha Gingert mélyvízbe?
– Hé, Ginger! – kezdte Sarah, bár még nem volt biztos benne, mivel is fog
előrukkolni, de elkapta a lendület.
– Mit csináltál volna, ha tényleg teherbe esel?
 – Jót röhögtem volna Matt arcán, amikor elmondtam volna neki –
horkantott Ginger.
Mikor néha komolyan végiggondolta, milyen is lehet anyának lenni, Sarah
mindig beleborzongott. Azok az évek jutottak az eszébe, mikor apja halála
után anyjának rögtönöznie kellett a szabályokat: irányíts, de ne uralkodj;
szeress, de ne fojtogass a szereteteddel. Olyan lehetett, mint egy részeg kecske
hátán átkelni a Himaláján. Emellett Sarah nem túlságosan rajongott
sajátmagáért. Megfelelt, mint ahogy a legtöbb ember megfelel, de biztos, hogy
nem abból az anyagból volt, amiből a nagy embereket formálják.
De Gingernek csak ennyit mondott:
– Hát igen, én majd meglátogatom a tieidet. Ginger a térdére csapott:
– Ne verd át magad! Neked is vannak anyai ösztöneid.
– De el is tudom fojtani Őket, azt elhiheted.
Igen, gondolta Sarah, tudok szeretni. Csak adna rá valaki egy kis esélyt. Ha
tudnám, hogy viszontszeretnek.
De olyan férfit találni, aki ebben is megbízható, arra annyi az esély, mint
arra, hogy vanílialikőrt talál az ember a Mojave sivatagban. És mostanra a
barátok meghitt köre, akikkel együtt nőtt fel, mind átmentek más iskolába,
vagy megházasodtak. A saját lábára kellett állnia. Randevúk vaktában.
Véletlen találkozások az egyetemen. Valahogy azok, akiket szeretett volna,
már vagy foglaltak voltak, vagy egyszerűen nem is törődtek vele.
Ginger egy kis-grimasszal az arcán nézte, miként merül el lakótársnője
bensője állóvizében. Sarah kedves lány volt, kívánni sem lehetne kedvesebbet.
Talán egy kicsit túl kedves is. Néha úgy viselte ártatlanságát, mint valami
pajzsot a valósággal szemben. Ezért szerette néha-néha felcukkolni,
felébreszteni az álomból, amibe a legtöbb ember hajlamos beleposhadni. A
“mi lenne, ha" ábrándja, szemben a “mi van"-nal. Ilyenkor ahelyett, hogy
átölelte volna Sarah-t, ahogy legszívesebben tette volna, és ahogy tudta –
Sarah is szerette volna, inkább szokásos sokkterápiáját alkalmazta, mint pl.
most is a klinika levelével.
Ginger tűnődve vizsgálgatta futócipője talpát.
– Azt hiszem, ráléptem Pugslyra.
Sarah gyorsan a szoba másik sarkába pillantott. Pugsly úgy ült a műanyag
terrénumában, mint egy kitömött bőrdinoszaurusz. Rezzenéstelen tekintettel
bámult vissza, az alacsony sebességbe kapcsolt hüllők hideg öntudatával.
Egyméteres, zöld iguana volt, Sarah a legutolsó fiújától örökölte. Ő és Pugsly
tartós kapcsolatot teremtettek, a kölcsönös megbecsülés és szerelem alapján.
Ez a viszony messze maga mögött hagyta azt a szeretetet, amit Sarah Pugsly
előző gazdájával folytatott.
 Sarah csípőre tette a kezét és összeráncolt szemöldökkel nézett le Gingerre,
aki közönséges vigyor kíséretében kacsintott vissza.
– Felment a pumpa, mi?
– Elég! Meghalsz, Ventura! – ugrott rá, és könyörtelenül célba vette Ginger
legérzékenyebb pontját: a köldökét.
A kaputelefon mindkettőjüket megriasztotta éles sipításával.
Ginger felpattant, és rátenyerelt a gombra.
– Jó hír vagy pénz? – kérdezte lelkesen.
A válasz úgy hallatszott a picinyke hangszóróból, mint egy tű fokán
átszaladó egéré – némileg elvékonyodva:
– És a szexhez mit szólnál?
Ginger vágott egy pofát Sarah felé, s kacsintott. Aztán újra beleszólt a
kaputelefonba:
– Tuti dolog, haver! Gyere fel! A ruhádat akár kint is hagyhatod az ajtó
előtt!
És benyomta a kaput nyitó gombot.
Matt Buchanan mégsem vetkőzött le az ajtó előtt. Egyébként sem volt rajta
túl sok ruha, csak egy erősen kivágott trikó, amiben jól láthatóan mutogathatta
kisportolt testét. De nem volt különösebben beképzelt, sem erős fizikuma, sem
más miatt. Sarah nem tudta túltenni magát a tényen, habár a fickó úgy nézett
ki, mint aki simán lenyomja Winnetou-t szkanderben, mégis az összes
férfiismerősei közül neki volt a legaranyosabb, legkevésbé izompacsirta
jelleme.
Sarah épp a tankönyveit szedte össze hálószobájában, mikor hallotta, hogy
azok ketten rázuhannak a díványra. Felkapta pénztárcáját, és besétált a
felfordulásba.
– Ötből háromnak nem sikerül, haver! – sikoltotta Ginger, miközben
megpróbált előtekergőzni Matt alól. Hátrafeszítette a fiú mutatóujját, és hátára
fordította.
– Sarah, védj meg ettől a vadállattól!
– Bocs, de ma reggelre elegem volt – mondta Sarah, és leült a díványra.
Átkefélte világosbarna, vállig érő haját, és egy gumiszalaggal lófarokba
kötötte.
Ginger és Matt most átölelték egymást, s közben futólag egymásra
mosolyogtak, méghozzá olyan bensőségesen, ahogy a szerelmesek szokták.
Annyi hűséges, kölyökkutyás imádat volt Matt pillantásában, hogy Sarah-n az
irigység hulláma szaladt keresztül. Nem volt túl sok fiúja, de úgy vélte
közülük néhány tényleg szerette. Azonban neki sohasem sikerült felgyújtania
bennük azt a fajta szenvedélyt, amiről Matt szeme árulkodott. De Sarah tudta,
hogy egyszer majd neki is összejön. Lehet, hogy pont ma este.
 Ahogy lesétáltak a pincegarázsba, Matt Ginger és Sarah dereka köré
csúsztatta a karját és mindkettőjüket átölelte.
Sarah letérdelt a Honda Elit robogójánál, megigazította a láncot, és a
szobatársához fordult:
– Érted menjek munka után?
Ginger bólintott.
– Utána pedig átmehetnénk a Stoker's-be egy pizzára.
Sarah-nak csak részben sikerült elnyomni hangjában az izgatott várakozást:
– Ne haragudj, de randim van ma este. – Matt tréfásan megbokszolta a
karját:
– Mindent bele, Sarah!
– Nem nagy szám, Matt. Csak egy arc, akivel a munkahelyen találkoztam.
– A porschés fickó az? – kíváncsiskodott Ginger.
Sarah bólintott, majd grimaszt vágott:
– Ó, nem is tudom. Biztos “A Hónap Balekja Klub" tagja.
Matt Sarah nyaka köré fonta a karját, és pár lépésnyire félrehúzta.
– Nincs szükséged semmire, Sarah? Sarah őszintén meglepődött.
– Például mire?
– Te tudod. Vész esetére egy kis pénz. Arra az esetre, ha a fickóra rájön a
viszketegség, még mielőtt elugranátok vacsorázni. Úgy értem, mit tudunk mi
erről a tagról? Akár elkezdhet fojtogatni is valami isten háta mögötti helyen,
mint mondjuk pl. az Anaheim. Nem?
Sarah kényszeredetten rámosolygott, és kiszabadította vállát a karjai közül.
– Kösz, apu, nem kell semmi. Mentem már randira ezelőtt is.
Sarah viccesen “kicsi Sarah"-nak nevezte az értelem e halk és mélyre
temetett hangjait magában, mert pontosan ilyennek hangzottak. Mintha saját
kicsinyített mása üldögélt volna ott bent, és figyelt volna minden, körülötte
zajló dologra. Amikor pedig belemelegedett egy érzésbe, ami gyaníthatólag
nem volt helyénvaló, egyből mintha rosszallóan cüncögni kezdett volna. Néha
megbízott “kicsi Sarah"-ban, néha pedig kedve lett volna megfojtani. Most az
juttatta eszébe, hogy Matt és Ginger törődnek vele, így felengedett a mosolya:
– Tudok magamra vigyázni. Matt odahajolt hozzá, és finoman megharapta
az orra hegyét.
– Persze, persze. De mégis, mit csinálnál, ha megpróbálná?
Sarah habozás nélkül bevágott egyet Matt kemény hasába. Nem is fájhatott
neki, mégis hátratántorodott, s levegő után kapkodva, Gingerbe kapaszkodott.
Miközben színpadiasán vonaglott, Ginger rá se hederítve, megpuszilta
Sarah-t.
– Viszlát, ma este!
 Sarah felpattant a robogóra, s benyomta az indítógombot. A százhuszonöt
köbcentis motor tiltakozva felvisított. Sarah hátranézett, hogy integessen, így
meglátta Mattét, aki éppen akkor ugrott egyet, mint valami balett-táncos.
– Viszlát, Sarah! – mondta a fiú vigyorogva.
Micsoda egy bohóc! Sarah imádta. És Gingert is. Búcsúzóul még intett
egyet, majd a betonrámpán kilőtt a Hondával a meleg napfénybe.
Semmi szokatlant nem vett észre, semmi sem utalt arra, hogy ez lesz élete
utolsó megszokott, normális napja.

MIRACLE MILE DISTRICT, LOS ANGELES,

REGGEL 8 ÓRA 31 PERC

Miközben a hajnalt megelőző órákban Reese átsietett Los Angeles

belvárosának labirintusszerű, elfelejtett sikátorain és sötét mellékutcáin, néha
már nem is volt biztos abban, hogy tényleg a háború előtti időben jár. Néhány
ilyen összevizelt és a hulláknak tartogatott hely még az ő idejében is állt. Néha
elszaladt egy-egy kereszteződésig, felhúzta a puskát, körbekémlelt egy-egy
sarkon, csak hogy megbizonyosodjon. És ekkor mindig ott volt egy
szemkápráztató, ünnepi, háború előtti sugárút, éppen olyan hihetetlenül és
különlegesen, mint egy álom.
Ilyen volt az egész reggel.
Nem tudott egészen szabadulni attól a kísérteties érzéstől, hogy két helyen
van egyszerre. Tudta, hogy akár le is horgonyozhatott volna, mikor megállt
egy utca közepén, de ez taktikai hiba lett volna. Az utca üres volt. Így nehéz
lett volna elvegyülnie a tömegben, ugyanis a tömeg még az ágyban volt.
Hirtelen az ötlött Reese eszébe, mi van, ha agya megbomlott az átkelésnél.
Vagy az amphetaminok, amiket a műszakiak pumpáltak bele, valami végzetes
mellékhatást okoztak. Ha bármi is meghiúsítja a küldetést, akkor kihirdethetik
az össznépi zárórát. Nem is akart a kudarcra gondolni. Egy kisebb pánikroham
támadta meg elméjét, de merő megszokásból és túlélési ösztönből elfojtotta.
Még sok ideje volt, rengeteg ideje. John eligazította, hogy a célpont elérése
20 óra 19 perckor történik majd meg, Palmsban, a Jasmine Street 656-os
számú háznál. Akkor fogja ugyanis Sarah J. Connor elhagyni azt a helyet.
Reese meg sem próbálta kitalálni, hogy mindezt John honnan tudja. De ha
John mondta, akkor az úgy is van. A nyakad teheted rá.
Úgy döntött, gyalog megy továbbra is, azért, hogy megismerje a helyet, és
ellenőrizze a fő- és tartalék útvonalakat. Átfutotta az agyában lévő listát. Ha
ezt a tárat kilövi, szüksége lesz még lőszerre. Ez egy dolog. Van még egy
csomó más is. A kudarctól való félelem ez alkalommal teljesen elnyomta a
halálfélelmét, amit gyakran érzett harc előtt. Az ő halála jelentéktelen
semmiség lenne. Sarah J. Connor azonban egész más ügy volt. Az ő halála
nagyon nagy jelentőséggel bírna.
Reese éppen egy utcácska különösen mocskos részén járt, a fal mellett
haladva, a Gajewski-féle Külföldi Autók Szervize mögött – “Garantáltan
tönkretesszük a hibát!" –, mikor a háta mögött feldübörgött egy motor.
Fedezékbe! Fedezékbe! Fedezékbe! Reese teste már mozdult is, még azelőtt,
mielőtt az agya kapcsolt volna. A málló téglafalnak támasztott
szemétládarakás távolabbi végéhez ugrott, azután a kukákhoz gurult, és beásta
magát közéjük. Egy teherautó rontott be az utcába, egy kicsit talán túl
gyorsan, ugyanis a kerekei fel visítottak a nedves úton, ahogy a félig még alvó
sofőr rátaposott a fékre, nehogy nekirohanjon a falnak. Reese benyomott egy
tárat a puskába. Idegei úgy rezegtek, mint a nagyfeszültségű légvezetékek. A
fegyvert ráfogta a teherautóra, de mikor az bömbölve és nyögve elment
mellette, lassan elengedte a ravaszt, és leengedte a puskát. Az álmos sofőr
észre sem vette Reese-t, és sohasem tudta meg, hogy a feleségét voltaképp
csak egy hajszál választotta el attól, hogy egyedül kelljen felnevelnie a
gyerekeket.
Reese szíve hangosan dobogott. A körülötte lévő épületek pereme mögött
az égre pillantott. Világosodott.
Nem lesz jó ezek után a mellékutcában maradni, gondolta Reese. Menj, és
olvadj bele a tömegbe! Eddig a hosszú vadászpuskát esőkabátja alatt vitte,
karja és oldala közt tartva, de ez nem lesz megfelelő hely fényes nappal, a
helybeliek között. Itt az ideje, hogy utcai harcra alakítsa át a fegyvert.
Átkutatta a szemetet maga körül – rossz autóalkatrészek, csődarabok, és zsíros
fémszilánkok. Aztán megtalálta, amit keresett, egy rozsdás, de még
használható vasfűrész lapot. Reese nem értette, miért dobtak el itt annyi
tökéletesen jó anyagot. Akár egy harckocsit is lehetett volna építeni abból,
amit itt egyetlen kukában talált.
Reese a puska markolatához illesztette a fűrészlapot, közvetlenül a ravasz
háza mögé. Épp csak annyi fát hagyott, ami megtette hevenyészett
pisztolymarkolatként. Mélyebbre ásott a szemétben, de úgy látszik elhagyta a
szerencse, mert nem talált semmit, amit vállszíjként használhatott volna.
Csak a negyedik próbálkozásra, egy távolabb álló kukában akadt rá egy kis
darab rojtos kötélre. Egyik végét rákötötte a fegyver megkurtított markolatára,
és állítható vállszíjat fabrikált belőle. Ha eljön az ideje, simán és gyorsan elő
tudja majd húzni a fegyvert, valamint így az álcázás is tökéletes lett. Motozás
nélkül senki sem vehette észre, hogy fel van fegyverezve. De mire itt lesz az
idő, már tudni fogják.
 Reese nyakig begombolta az esőkabátot, bár az ég derült volt, és az idő
ragyogó; legalábbis márciushoz képest szokatlanul meleg.
Soha életében nem volt még ilyen magányos. Kulcsfigurája egy
hadseregnek, amely még meg sem született. Óvatosan elosont az utca végéig,
s miután néhány vad pillantást vetett a Wilshire Boulevardra, olyan
mellékesen, amennyire csak lehetett kilépett rá. Idegei teljes
riadókészültségben vibráltak, mikor elkezdte maga körül felderíteni a
kábítószeresek környékét.
Néhány ember már fel is tűnt az utcán. Egy páran közülük valószínűleg
sikátorlakók, de többségük inkább munkás. Buszra vártak a sarkon, vagy
céltudatos sietséggel a léptükben igyekeztek valahová, kezükben egy pohár
hamarosan kihűlő kávéval.
Reese képtelen volt még csak belefogni is, hogy megértse a háború előtti
városi élet ritmusát. Ő az éberségnek teljesen más fokára volt behangolva.
Csak úgy ballagni a napfényben nem volt az életbenmaradás legegyszerűbb
módja az ő világában. Azok ellenőrizték a nappalokat. Neki és társainak csak
az éjszaka kínált lehetőséget. Bár elméjének racionális része azt mondta, hogy
biztonságban van, azonban ösztönei folyton rákiabáltak. Kényszerítenie kellett
magát, hogy kilépjen az épületek biztonságos árnyékából az utcán zajló,
sokszínű tevékenység forgatagába.
Mivel rajta volt az esőkabát, és ez elrejtette a lézerimpulzusok okozta
ráncos sebeket, melyek egész testét bepöttyözték, Reese nem sokban
különbözött a Wilshire-on járkálóktól. De valahogy mégsem volt odaülő. Túl
vadnak, és túl komolynak tűnt, még a város lepusztult részében is. Mint egy
megszelídítetlen párduc, amit egy fényes, cifra és rideg állatkert közepébe
pottyantottak.
Elővigyázatosan haladt a járdán, és alaposan megnézett minden egyes
arcot, ami felbukkant és felé kanyarodott. Valami olyan minőség volt itt,
amivel még sohasem találkozott. Egyfajta szüzesség vagy ártatlanság, amitől
még az öregek is fiatalabbnak tűntek. Egy fiú, kifakult vászonnadrágban, egy
hetvencentis, kerekeken guruló deszka tetején kuporgott, és kecsesen
kígyózott keresztül a gyalogosok akadozó folyamán. Teste Bruce Sprinsteen
“Born in the USA"-jének ütemére mozgott, a zenét egy hatalmas magnó
bömbölte szét, amit a fiú a vállán vitt.
Az utca mindkét járdája kirakatok bábele volt, mindegyik hihetetlen
lencsékben bővelkedett. Rádiók, lámpák, sztereó magnók, tévék – több sorban
hármasával-négyesével egymásra halmozva. Az egyik ablakban nem volt más,
csak tévé, azonban mind ugyanarra a csatornára voltak állítva. Bryant Gumbel
és Jane Pauley egyszerre negyven képernyőn csevegtek egymással. Reese-t
átjárta a látvány nyers otrombasága.
 Bármerre nézett, szemét túlterhelés veszélye fenyegette. A sárga-rózsaszín
Cicababa Színháznál egy groteszk, krampuszra emlékeztető bohóc bandzsított
át az úton. Óriási, férfi és női arcokkal telefestett hirdetőtáblák mosolyogtak le
rá, a Cesar's Palace és a Golden Nugget csodáit magasztalva. Egy szakadt
kinézetű, tizenöt méter magas, bőrkabátos férfi hívta Reese-t Marlboro
országba, ahol az összes íz lakik. Reese még sohasem hallott erről a helyről,
de a hirdetés eszébe juttatta az evést. Rájött, hogy megéhezett.
Lent az utcán volt egy koszos kis lyuk a falban, amelyen keresztül kiadták
az ételt az utcára. Egy megfakult felirat azzal nagyzolt, hogy ott napi
huszonnégy órán át kapható pizza, méghozzá(!) szeletenként. Reese nem tudta
mi az a pizza, de az illatából megállapította, hogy ehető. Elidőzött ennél a
helynél, hogy kifürkéssze. Megpróbált észrevétlen maradni és rájönni, miként
működik a rendszer. Reese megfigyelte, ahogy egy túlsúlyos férfi, rikító,
kockás ingben odalép az ablakhoz. “Aggyon egy szelet mindenfélét! Csak a
szardellát ne" – mondta a férfi. Erre egy másik, az ablak mögött, átadott egy
gőzölgő háromszöget a kockásingesnek. A kockásinges ezután néhány zöld
papírdarabot lökött oda az ablak mögött ülőnek, és továbbsétált. Reese
feszülten figyelte a műveletet.
Ismerte a pénzt, de neki nem volt. Gyorsan átkutatta Schantz nadrágjának a
zsebeit. Semmi. A pizza illata beindíthatott néhány dolgot a gyomrában, mert
korogni kezdett. Bassza meg!, gondolta Reese, és az ablakhoz lépett. A
mögötte ülő férfi lassan, bosszús arccal nézett fel az újságjából.
– Egen? – kérdezte az árus közömbösen. Reese elismételte a litániát:
– Aggyon egy szelet mindenfélét. Csak a szardellát ne.
A férfi letette a forró, gőzölgő szelet valamit pár centire Reese orrától, és a
pénztárgép felé fordult.
– Ez egy hatvan lesz – mondta a válla fölött.
Mire visszafordult, Reese már eltűnt. A feldühödött árus félig kiugrott az
ablakon, a szeme fel-lejárt az utcán, de Reese nem volt sehol.
– Te rohadék! – üvöltötte a pizzás senkinek és mindenkinek.
Reese elrohant, és bevetette magát az első mellékutcába, azután
lekuporodott egy halom üres doboz mögé, hogy meg ne lássák. Úgy tekerte
maga köré az árnyékot, mint egy védelmező takarót.
A gőzölgő pizzát még mindig a kabátja alatt rejtegetve, lopva
körbepillantott. Különös, fűszeres illata teljesen a hatalmába kerítette, mint
ahogy a friss vér szaga szokta megőrjíteni a vadon élő állatokat. Mikor
megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, előhúzta a pizzát és falni kezdte.
Élvezte az ízét; szinte észre sem vette, hogy a sajt égeti a szájpadlását.
 Még nyelni sem volt ideje, mikor egy kutya mély morgását hallotta meg a
háta mögül. Reese megperdült. A rossz kinézetű korcs egy kapualj árnyékában
lapult, és vágyakozón meredt a kezében tartott morzsákra.
Reese már épp ajkaihoz emelte az utolsó morzsákat, de megállt. Az istenit!,
gondolta, és leengedte a kezét. Bűn elkergetni egy éhes kutyát. Társak a
túlélésben. Reese lassan kinyújtotta a kezét az állat felé. A korcs óvatosan
előügetett a kapualjból, s szemét körültekintően az emberen tartva, elragadta a
maradékot.
Reese gyengéden addig simogatta a kutya fülei között a szőrt, míg végül is
az állat elkezdte előre-hátra csóválni a farkát, és letelepedett lábaihoz az
aszfaltra.
Reese elsétált az utca végére, egyedül hagyva az éhes korcsot a
reggelijével. Mardosó éhsége is alábbhagyott, és a nap is magasan járt már a
reggeli égen. Megállt a falnál az utca végén, és elnézte az elhúzó kocsik
parádéját. Hamarosan szüksége lesz egyre. És sok egyébre is.
Ideje, hogy odébb állj!, mondta magának.

SILVER LAKE DISTRICT, LOS ANGELES,

PANAMA HOTEL,
DÉLELŐTT 10 ÓRA 20 PERC

A szoba egy harmadik emeleti egérlyuk volt. Bűzlőtt a fertőtlenítőtől és az

eldugult vécéktől. Télen olyan volt, mint egy hűtőszekrény, nyáron pedig,
mint egy kemence. Könyörtelenül kihűtötte és megsütötte az ott lakókat.
Viszont olcsó volt, és távol esett a főutcától. A tűzlétrán kimászhat egy
mellékutcára, és vissza is mászhat, anélkül, hogy a portás észrevenné.
Ezért is választotta. Nem volt hajlandó aláírni a vendégkönyvet, csupán
egy köteg bankjegyet dobott a pultra. Az acélkék szemek úgy meredtek a
nagyfülű, sovány, ötven év körüli portásra, mint egy bogárra az asztalon. A
portás makogott valamit arról, hogy majd beírja helyette a könyvbe, hogy Mr.
Smith, azután átadta a kis emeleti szoba kulcsait.
A legapróbb részletekig felmérte a belső teret, miközben céltudatosan
lépkedett fel a lépcsőn, majd keresztülment a keskeny előszobán. Rohadó fa
falborítás. Rücskös falak, ott, ahol a sietősen felkent harmadik festékréteg
hámlásnak indult.
A zajok. Hangok a sötét hálófülkékből. Elfojtott düh. Magányos sírás.
Szeretkezés nyögései. Csend. Sok szoba üres. Jól van.
Besétált a szobájába és megállt. Egyetlen körbesöprő pillantással magába
szippantotta az egészet. Ablak, ami a tűzlétrára nyílik. Egy kis asztal. Egy
polc. Egy rozsdás rugójú ágy. Egy beugró mosdóval és vécével. Egy
konnektor. 110 Volt, váltóáram. Jól van.
Elkezdte előszedni a szerszámait.

Még sötétben lejött a Vermont Canyon Roadon, nem látott sem kocsikat,
sem embereket. Gyalogolnia kellett, mert az időutazás százméteres körzetben
minden elektromos áramkört kiégetett. Így hát legyalogolt a hegyről, mint
ahogy egy engesztelhetetlen isten ereszkedik le az Olimposzról. A halott punk
nehéz bakancsát díszítő láncok minden lépésnél megcsörrentek. Kutatás.
Meghatározatlan ideje volt arra, hogy megtalálja és megsemmisítse a célt,
így alapos lehetett a megfelelő felszerelés beszerzésében. Ruhái nem illettek
rá, de ha szüksége lesz másikra, később szerez még egyet. Első a tájékozódás.
Mikor a napfény felrepesztette a látóhatár ajkát, a Terminátor megpillantott
egy negyvenes évei vége felé járó asszonyt, aki a háza kapujától négyajtós
BMW-jéhez sétált. A nő egyik kezében a kulcscsomóját lóbálta, míg a
másikban egy nagy bőrtáskát vitt magával. A Terminátor a kocsifelhajtó
végén, egy bokor mögé rejtőzve állt, és életjelek után kutatott a hatalmas
házban, ahonnan a nő kijött. Se zajok, se fény, se mozgás. Rendben.
Fontolóra vette a választási lehetőségeket, s várakozott. És figyelt. '
A nő az egyik kulccsal kinyitotta a jármű ajtaját, és becsúszott a
kormánykerék mögé. Egy másik kulcsot bedugott a kormány alatti résbe, és
bekapcsolta a gyújtást. Az indítómotor addig vinnyogott és berregett, amíg
üzemanyag nem került a motor tűzterébe és be nem robbant. A nő ekkor
meghúzott egy kart, s az áttétel kattanva hátramenetbe állt be. Meghúzott egy
másik kart, mire egy fény kialudt a műszerfalon. Azután felengedte lábát a
padlón lévő pedálról, és kihátrált a kocsifelhajtón. Egyszerű.
A Terminátor a lehetséges választásokat számolgatta, miközben folytatta a
gyaloglást a város felé. Tíz perccel később talált egy megfelelő járművet. Egy
kombi. Ford Kingswood Estate. Körülbelül 1978-as. Senki sem volt a
közelben. A külvárosi utca még mindig a kora reggel szürkés rózsaszín
pírjában aludt. A Terminátor odasétált a sárga kocsihoz, és öklét keresztültolta
az oldalablakon. Az üveg kristályaira hullott az ütés erejétől. A Terminátor
benyúlt, és kinyitotta az ajtót, figyelemre sem méltatva az ülésen szétszóródott
éles szilánkokat, beült a kormány mögé, és felmérte a kocsi belsejét. A
műszerfal. Eltartott egy pillanatig, míg előhívta az adatokat erről a modellről,
de a pillanat elmúltával már látta is memóriájában a legapróbb részletekkel
együtt.
Lehajolt, és csuklójával rácsapott a kormányoszlopon lévő
gyújtásszerelvényre, mire az érett gyümölcsként nyílt fel. Egy mozdulattal
letépte a kormányoszlop műanyag borítását, majd a következő lépésként
kitépte a házából a gyújtóreteszt. Ujjait csipeszként használva benyúlt, és
kézzel elfordította az apró méretű kiálló nyelvet. A motor kétszer átfordult, és
beindult. A Terminátor felidézte a BMW-s asszonyt, és annak mozdulatait
saját járművéhez igazítva kihátrált a kocsival az utcára. Egy rövid időre
megállt, újra megvizsgálta a sebességváltót, azután sebességbe kapcsolta a
kocsit, és gyorsan végighajtott az utcán. A felhasznált idő tizenegy másodperc
volt.
Megfigyelte a város szerkezetét. Az utcák megfeleltek a térképen lévőnek,
melyet tökéletes és majdnem határtalan memóriájában tárolt. Minden egyes
utcanév, s útjelzés gondosan, kitörülhetetlenül volt benne lejegyezve.
A Los Feliz Boulevard-on haladt, amíg az bele nem torkollt a Sunset
Boulevard-ba, majd északkeletnek fordult. Néhány háztömbre onnan
megtalálta amit keresett. Egy vaskereskedőt, aki éppen akkor nyitotta ki a
boltot.
A Terminátor volt aznap az első vevője. És egyben az utolsó is. Ezt követő
fegyverbeszerző útja során rátalált hadműveletének bázisára. Szobát bérelt a
Panama Hotelben.
A Terminátor lenézett az ágyon heverő zsákmányolt szerszámokra.
X-Acto pengék. Fogók. Csipeszek. Zseblámpa. Mérőléc. Csavarhúzó. Jó
pár reszelő. És más apróságok. Elvett még egy halom munkaruhát, és a
tulajdonos fekete bőrdzsekijét is, tartalékul a rajta lévő mellé. A pénztárgépben
nem volt túl sok pénz, de a Terminátornak nem is volt szüksége sokra. Ez egy
rövid feladat lesz.
A tűzlétrán távozott, hogy ellenőrizze megfelel-e tartalék útvonalként.
Senki sem látta elmenni.

GARRETT FEGYVERBOLTJA,
REGGEL 10 ÓRA 23 PERC

Az üvegpult mögül Rob Garrett felnézett a vásárló acélkék szemébe.

Úgy nézett ki, mint agy súlyemelő, de úgy volt öltözve, mint azok az őrült
kölykök a Melrose-on. Valószínűleg egy dilinyós. Tele volt velük a város.
Minden méretben kaphatók voltak.
Rob tizennégy évvel ezelőtt először vegyeskereskedő volt a Maine
állambeli Bangorban.
Azonban úgy gondolta, ő inkább kalandra vágyó típus, ezért szedte a
sátorfáját, és nyugatra jött. Mivel ő maga is nagy fegyvergyűjtő volt, így
átvette ezt a boltot a Sunset Boulevard-on. Eleinte még tartott a hosszú
priuszos nehézfiúkkal való üzleteléstől, akik gyakran megfordultak az
üzletben, de az utóbbi néhány évben megtanulta, hogyan szúrja ki a veszélyes
eseteket, így többnyire elkerülte a bajt. Ez a mai fickó nem nézett ki
különösebben veszélyesnek. Tekintete üres, kifejezéstelen volt, kivéve, amikor
a pult mögötti fegyverállványokat nézte. Ilyenkor arca a koncentráció hegyes
kúpjába húzódott össze. Szeme elidőzött minden egyes fegyveren, mintha
mindet megismerné.
Rob figyelme felszökkent. Lehet, hogy egy gyűjtőtárs. Figyelmen kívül
hagyta a férfi furcsa öltözékét, és ránézett. Annyira vágyott már arra, hogy egy
rokon lélekkel kapcsolatot teremthessen, s a pokolba is, fegyvergyűjtők
minden csomagolásban kaphatók.
– Segíthetek, uram? – kérdezte reménykedve. A fegyvergyűjtők ugyanis
sok pénzt költenek.
A férfi végül is Robra vetette rezzenéstelen tekintetét, mintha csak most
vett volna tudomást létezéséről.
Elkezdett a nehéztüzérségről kérdezősködni, majd a félautomata fegyverek,
s a katonai cuccok után érdeklődött, amiben Garrett nem szívesen utazott, de
mégis megtette, mert kezdtek nagyon kelendők lenni.
Mind teljesen törvényes fegyver volt, hacsak nem tudta valaki, hogyan kell
lereszelni a peckeket a félautomatákról, hogy folyamatos tüzelésre is lehessen
őket használni.
A francba!, gondolta Rob, jó ízlése van a fickónak.
Térült-fordult, és félelmetes arzenált szedett le az állványokról.
Olyan hangon, mintha csak borotvapengét venne, a férfi így szólt:
– Szeretném megnézni a SPAS-12-es automata adagolós puskát.
– Az kézzel és automatán is tölthető, gondolom, tudja – szakította félbe
Rob. A férfi le sem vette szemét a fegyverekről.
– Az Armalite AR-180-as félautomata rohampuskát – kérte.
Miközben Rob levette az állványról, a vevő sorolta tovább:
– A Desert Eagle 357-es Magnum félautomata, gázzal hajtott pisztolyt, tíz
dobtárral. Az AR-15 5,56-os karabélyt, kihajtható markolattal.
Rob egy kicsit zihált, ahogy próbált lépést tartani.
A férfi színtelen hangon folytatta:
– Szakaszolt plazmaimpulzus-lézerpuskát, negyven wattos tűzerővel.
Rob megdermedt zavarodottságában, és megpróbálta egyeztetni a rendelést
a raktárkészletével. Aztán összeszűkült szemekkel a vevőre nézett. Szakaszolt
plazma. Nagyon mókás.
~ Hé, haver, csak amit látsz! Még valamit?
Rob arra gondolt, hogy a fickó biztosan katona. Az, ahogy kiválasztotta a
fegyvereket, valamint az egész modora is, a haditengerészetre vallott. Vagy ki
tudja. Lehet, hogy egy valódi zsoldos. A vásárló felvett egy Colt 45-ös,
ötcentis automata hátrasiklású pisztolyt, és belenézett a tetején lévő lézeres
célzóberendezésbe. Olyan volt, mint egy távcső, pedig valójában egy kis
lézergenerátor volt, beépített áramforrással. Ha valaki enyhén meghúzta a
ravaszt, egy ragyogó, hajszálvékony, vörös fénysugár lőtt ki a készülékből.
– Nagyon jó pisztoly – mondta Rob. – Csak most jött ki. Ha odacéloz a
ponttal, ahová a golyót szeretné küldeni, nem tudja elhibázni.
A vevő a falakra célzott a sugárral. A bemutató állványra, Rob mögött.
Majd Robra. Bármilyen felületre esett a sugár, ott azonnal felragyogott egy
apró fény golyó.
Kész gyönyörűség volt nézni a vevőt. Előre-hátra tolta a reteszt, újra meg
újra, mintha összenőtt volna a fegyverrel. Káprázatos.
A férfi figyelmesen újra végignézett a polcokon, s közben végigcsinálta az
egész mutatványt az egyre növekvő fegyverrakáson, és mintha azonnal
tisztába is jött volna működtetésükkel. Azután ismét a tulajdonosra fordította
merev tekintetét.
– Kilenc milliméteres UZI-t. Mialatt érte indult, Rob azt mondta:
– Maga aztán ismeri a fegyvereket. Ezek közül bármelyik tökéletesen
megfelel az önvédelemre.
És várta a mosolyt, de az nem jött. Hagyjuk a vicceket. Jobb lesz, ha az
üzlettel törődünk.
– Melyiket kéri?
– Mindet – mondta a hallgatag férfi hangsúlytalanul és magabiztosan. Rob
felhúzta a szemöldökét.
– Legalább hamarabb zárhatok ma. A pisztolyokra tizenöt napot várnia
kell, de a puskákat most rögtön elviheti. – Rob már elkezdte összecsomagolni
az árut, de mikor meghallotta a védőburkolat zörgését az üvegen, megfordult.
A férfi halálos nyugalommal feltépett egy doboz tizenkét töltényes tárat, és
gyakorlott mozdulattal becsúsztatta az automata töltőbe.
– Hé! Ezt nem szabad...
A férfi Rob szemébe nézett, s miközben ráfogta a lövészpuskát, azt
mondta:
– Téves.
Rob egy pillanatig azt gondolta, ez megint valami hülye vicc. Aztán, egy
másodperccel a puska eldördülése előtt, még belevillant a csendes
megvilágosodás, hogy Maine-ban kellett volna maradnia.
A Terminátor kivitte a fegyvereket és a lőszeres zacskókat a kombihoz, és
mindet bepakolta. Primitív gyilkoló készülékek voltak ugyan, de becslése
szerint tűzereje még így is kényelmesen fölötte volt a feladat által megkívánt
minimumnak.
 A kocsi ellopása után körülbelül tizenhat percre volt szüksége, hogy
megszokja a városi közlekedés véletlenszerűségét. Ezalatt két autót
felkényszerített a járdára, egyszer pedig átrohant a kereszteződésen, és
meghúzta egy busz oldalát. Azután rájött, hogyan számíthatja ki a járművek
árapályát, és részben emlékezve a történtekre, részben elemezve a járművek
mozgásának összefüggéseit, darabonként összerakta a közlekedési
szabályokat. Kezdte megtanulni, hogyan igazodjon el maga körül.

PANAMA HOTEL,
DÉLELŐTT 11 ÓRA 19 PERC

A Terminátor egy asztalkánál ült, és gondosan lereszelte azt a hegesztett

lemezt, ami meggátolta az UZI-val való folyamatos tüzelést. Harminc perc
alatt befejezte az összes többi fegyver átalakítását, és betöltését is.
Fáradhatatlan, egyenletes ritmusban dolgozott. A lemez halk csendüléssel esett
le. Ezentúl egyetlen ravasznyomás percenként nyolcszázas ütemben bocsátja
majd útjára a kilenc milliméteres lövedékeket. Csupán ennyi az UZI legendás
tűzerejének titka.
Egy teli tárat töltött a géppisztolyba, majd lerakta az ágyra, a többi fegyver
mellé.
A tűzlétra melletti ablakon hozta be őket. Ez volt a főhadiszállása. Biztos
helynek kellett lennie, ezért nem hívhatta fel rá a figyelmet semmilyen nyíltan
agresszív viselkedéssel, mint amilyen például a közvetlen életellenes
fenyegetés. Eleget tudott erről a társadalomról ahhoz, hogy elkerüljön minden
olyan cselekedetet, amely veszélyeztetné ezt a semleges területet. Ezért
fizetett a portásnak a szobáért. Ezért volt szüksége hátsó kijáratra is. De a
szobán kívül azt tehetett, amit akart, különösebb óvatosság nélkül, hiszen
úgyis állandóan mozgásban lesz, állandó előrehaladásban, amíg el nem éri és
meg nem semmisíti a kijelölt célpontot. Azután meg már úgysem számít
semmi.
A Terminátor felállt, összegyűjtötte a tartalék tárakat, megtöltötte a zsebeit,
és kiválasztotta az UZI-t, a lézerkeresős 45-öst, és a nikkelezett 38-as
pisztolyt. Az első kört még világosban akarta lefutni. Ha szükség lenne
másodikra is, még bőségesen marad tartalék tűzereje.
Majd kibújt az ablakon, s könnyedén lemászott a tűzlétrán a mellékutcába,
a kocsihoz. Itt volt az idő, hogy megközelítse a célt.

SILVER LAKE DISTRICT, LOS ANGELES,

SUNSET BOULEVARD, A FOUNTAIN BOULEVARD KÖZELÉBEN,
DÉLELŐTT 11 ÓRA 42 PERC

A kanadai sohasem tudta meg, végül is kivel akadt össze. Medveszerű

ember volt, ebéd előtt száztíz kilót nyomott. Széles, kövér arcát szakáll
keretezte. Carlyle Leidle karbidacél szerszámokat és préseket gyártott;
keményen dolgozott a letelepedési engedélyért, sőt még állampolgári
ismereteket is tanult. Húsz perccel ezelőtt felpattant 900-as Harley-jára, hogy
elintézzen valamit a főnökének. Két perccel később egy rozsdamarta, 1968-as
Dodge teherautó kipufogója eléje zuhant le pont az útra. Megpróbált kitérni,
de megcsúszott a kipufogón és felborult, még mielőtt lábával
megtámaszkodhatott volna. Könnyű sérülései voltak csak – egy kis vágás a
csuklóján, valamint kissé megrándult az egyik térdkalácsa. A Harley viszont
totálkáros lett. Így hát leállította a motort a járdán, és enyhén fortyogó
csalódottsággal a félsaroknyira lévő telefonfülke felé bicegett. Magában
káromkodva a türelmetlenségtől addig várt, míg a telefon tizenkétszer ki nem
csöngött a hívottnál. Az biztos, hogy az asszony átkozottul mélyen tud aludni.
Végül is felvette, és nagyon elcsodálkozott azon, ugyan kinek lehetett elég
vér a pucájában ahhoz, hogy felébressze egy hosszú, fárasztó éjszaka után.
Ekkor történt, hogy egy erős fogással valaki felemelte Carlyle-t a földről, és
mint egy rongybabát behajította az egyik közelben parkoló autóba.
Csontropogtató puffanással esett méretes hátsófelére. Arra készült, hogy
dühében ordít egyet, és nekiugrik a betolakodónak, mikor meglátta a szemét.
Semmi sem volt benne. Sem harag, sem gonoszság. Semmi más, csak
koncentrált erő. Felkapta a telefonkönyvet és lapozni kezdte, mintha Carlyle
megszűnt volna létezni. Nagydarab férfi volt. Carlyle viszont még nagyobb.
Lábra állt, és azt mondta a másik hátának:
– Komoly viselkedési zavaraid vannak, hapsikám.
De semmi szemmel látható hatást nem váltott ki a fülkében álló férfiból. A
kagyló ide-oda lengett a vezeték végén. Ez már túl sok volt. Carlyle elindult a
férfi felé, s látta, amint annak háta megfeszül. Azt is észrevette, hogy a férfi
ujja, amely addig sebesen szaladt le a nevek oszlopa mellett, dermedten
megállt az egyik névnél. Azután átugrott a következőre. Azután megint a
következőre. Ezt követően a férfi hirtelen mozdulattal megfordult és elindult.
Carlyle azon tűnődött, hogy elé áll – egész addig, amíg ismét meg nem látta a
szemét. Egyenesen felé néztek, de valami egész mást láttak – valamit a közeli
jövőben, ami igen érdekes dolog lehetett, csak nem pont ott és nem pont
akkor. A férfi elment Carlyle mellett és beugrott egy kombiba, majd elhúzott.
Carlyle nyelt egyet. Csak most tudatosodott benne, hogy a férfi
megrémisztetté. Sohasem látott még hozzá hasonlót. És az igazat megvallva
nem is kívánt soha többé. Sóhajtott, és belépett a fülkébe, hogy újra tárcsázza
az otthoni számot. Szeme a nyitva felejtett telefonkönyvre tévedt. Három név
mellett bemélyedés látszott, ott ahol a férfi ujja benyomódott a papírba. A
három név: Sarah Anne Connor, Sarah Helen Connor és Sarah Jeanette
Connor. Carlyle a nevekre meredt, míg otthon kicsöngött a telefon. Egy
pillanat töredékéig arra gondolt, felhívja a három nőt, és figyelmezteti őket,
hogy egy nagyon kísérteties valaki nyomoz utánuk. De az ötlet nagyon
törékeny volt, és a feledékenység könnyen összeroppantotta, mihelyt felesége
belépett a vonalba, és Carlyle saját baját kezdte neki ecsetelni.
Ekkor még nem gondolta, hogy tizenegy órával később, mikor majd a tévé
előtt fog ülni recsegős foteljében, és a késő esti híreket nézi – felesége pedig
megfog lepődni rémült tekintetén, ami vadidegenné varázsolja az arcát – egy
kis ideig minden, amit képes lesz majd kinyögni, ennyi lesz:
– Fel kellett volna hívnom... fel kellett volna hívnom...

LOS ANGELES-I FŐISKOLA,

DÉLELŐTT 11 ÓRA 53 PERC

A defekt volt az utolsó csepp a pohárban. Sarah odament a Hondához, és a

végzetbe vetett hittel bólogatott a lapos hátsó kerék látványára. Ez még csak
megközelítőleg sem volt igazságos. Semmi valós ok nem volt rá, hogy ez
történjen vele. Hát igen, ma nagyon összejött neki minden. De miért pont ma?
Miért nem holnap? Vagy tegnap? Mindkét nap laza menetrendű volt,
könnyedén tudott volna alkalmazkodni egy ilyen sorscsapáshoz. De ma?
Miért?
Pedig elég jól indultak a dolgok. Miután elment otthonról, eseménytelen,
álmodozó útja volt az iskoláig. A forgalom meglepően kicsi volt, az autósok
pedig szokatlanul éberek és udvariasak, így megengedhetett magának egy
nagyon öngyilkos luxust, miközben kétkerekűjén utazott Los Angeles
nagyvárosi forgatagában: ábrándozott.
Stan Morskyról, és az aznap esti találkájukról ábrándozott. Nem így
tervezte, de fantáziájának képei elfátyolozták előle az út látványát. Egyszerűen
elsodorták a valóságot. Sarah-nak eszébe jutott a fiú sötétkék szeme, és
mosolya. Nem volt túl komoly, azonban egész lénye gyengédséget sugárzott
és a lány úgy érezte, ezt ó" váltotta ki. Jó, azért be kellett ismernie, ezt össze
sem lehetett hasonlítani azzal a tekintettel, amit Ginger Mattból tudott
kicsalni, de egy olyan mosolyra emlékeztette, amivel két évvel ezelőtt a
középiskola utolsó évében ajándékozták meg. Iskola után a folyosón álltak
Rich Welkerrel. Egy szuperédes mosoly, amit csak enyhén zavart meg egy
csorba fog, amiről a fiú azonnal közölte mindenkivel, hogy a futballiga volt
bajnokaival vívott ökölharc közben szerezte. Mit is lehet mondani róla? Tárt
kapuk várták az egyetemen, osztályelnökké választották, és egy teljes osztály
felléphetett volna a ruhatárával egy divatbemutatón. A szülei természetesen
gazdagok voltak. Sarah kijárta, hogy bejuthasson a majorettek közé, s így a
közelében lehessen. A fiú több hónapon keresztül udvarias és közvetlen volt
mindenkihez, csak hozzá nem. Aztán végre egy nap, a folyosón, észrevette,
mégpedig az öltözőszekrénye keretében. Senki sem volt a közelben. A fiú
megcsókolta, aztán rámosolygott.
Három randi után aztán közölte, hogy az iskolai szépségkirálynőt fogja
elvenni.
Sarah sietősen elfricskázta ezt a gondolatot, s visszatért Stanhez. Ő is
sokban hasonlított Richhez. Előkelő, csinos, Porschéval járt, álmodozó
tekintetű és káprázatos mosolyú. Szórakoztató és udvarias. Mikor találkára
hívta, Sarah meglepődött. Semmi előzetes figyelmeztetés vagy jel nem utalt
erre. A lány felszolgálta neki a rendelést, ő pedig közben vicces
kommentárokat sütött el, ráadásul Sarah biztos volt benne, hogy van valakije.
Mikor egy másik vendég – a szomszéd boxban – rászállt, a fiú mentette meg
egy viccel, ami végül is élét vette a helyzetnek. Mikor megköszönte, a fiú
megkérte, menjen el vele a koncertre. Az egyetlen komoly probléma amivel
szembe kellett néznie, mit is vegyen fel. Ez a fickó igazán nagymenőnek
hatott. Talán Ginger tud majd segíteni a döntésben.
Ekkor a motor köhögni és akadozni kezdett. Haldoklott alatta. Aztán csak
erőtlenül gurult, és megállt a középső sávban. Az autók mindenfelől dudálni
kezdtek. A sofőrök hirtelen rosszindulatúvá váltak. A türelem vékony máza
alól előtört legmélyebb gyűlöletük, mihelyt védtelen áldozatra leltek.
Valamilyen oknál fogva Sarah ezen még meg sem lepődött – s ez lepte meg
leginkább – mialatt a döglött motort feltolta a padkára. Aztán rájött, miért nem
lepődött meg. Eszébe jutott, hogy elfelejtett tankolni az előző este, mikor
hazafelé tartott a könyvtárból. Ciki.
Oké, eddig az egész csak egy pár perces lemaradás – nem olyan nagy
dolog. Megsétáltatta a robogót egy saroknyira, a benzinkútig. El van intézve.
Pénteki első órája egy igazi “kaland" volt. Nyelvészet. Miller professzor ott
tartotta az óra végén, és megfeddte egyre gyakoribb késései miatt.
A következő nagy csapás a pszichológiaórán érte Sarah-t.
Rod Smith az egyike volt azon ritka férfiaknak az iskolában, aki észrevette,
hogy a legszebb lányok vették fel a pszichológiát. Mindenkinél próbálkozott
már ez a kéjenc, kivéve Sarah-t. Úgy látszik ma jött el Sarah “szerencsenapja".
A férfi kétszéknyire ült tőle, és Sarah meztelen lábát nézegette. Sarah
átkozta magát, amiért nem vett hosszú nadrágot, de olyan szép nap volt, és
szerette a bőrén érezni a szelet motorozás közben. Ezért hordott
rövidnadrágot.
Rod, tudat alatt természetesen, eszébe juttatta a civilizált dzsungel íratlan
törvényét. Ha bármi szexiset hordasz, a férfiaknak joguk van bámulni. Úgy
döntött, nem törődik Roddal, bár egészen nem sikerült elkergetnie
gondolataiból, apró kellemetlenséggé zsugorodott, míg az órának vége nem
lett.
A férfi azonban utána ment, és vele együtt sétált át a belső udvaron,
barátságos beszélgetést kezdeményezve. Sarah nem is figyelt a szavaira.
Hallotta a hangsúlyt, az pedig sürgető volt és kiéhezett. Valószínűleg Rod sem
figyelt saját magára. Azzal búcsúzott, hogy: “Nem beszélgettünk túl sokat.
Szerintem kellene. Sok mindent tudnánk tanulni egymástól."
Sarah megállt, és szembefordult vele. Semmi jelét nem adta, hogy
megkülönböztette volna bármelyik más lánytól a főiskolán. Sarah nem Sarah
volt, egyszerűen csak egy romantikus célpont. Az lett volna a legszebb, ha a
férfi eltűnik, így Sarah azt mondta: “Az egyetlen dolog, amit szívesen
megtanulnék magától, Rod, az az, hogyan is néz ki távozás közben"…
Sarah megdöbbent a hatástól, amit kiváltott. A férfi hirtelen alázatos lett,
arca elvörösödött, és nagy zavarában eloldalgott. Ez nagy tett volt, gondolta
Sarah. Ugye? Istenkém, nem akart ő ilyen kemény lenni hozzá. Lehet, hogy ez
a szegény fickó mégis érzett valamit iránta.
Aztán odaért a Hondájához, és meglátta a defektet.
Visszahívta Rodot, tudva, hogy megszenvedi majd még ezt az ötletet.
Felöltötte legszebb mosolyát, és Rod kivirult. Pár perc múlva a lábainál
morgott, foltozta és javította a kereket.
Sarah rájött, hogy megfizet még a férfi nagylelkűségéért. Rájött az is.
Mikor befejezte, beletörölte kezét farmerjába, és egyik karját Sarah dereka
köré csúsztatta. Magához húzta a lányt és azt mondta: “Tudtam, hogy még
találkozunk".
Ezután a Tekintet következett, ami olyanná torzította az arcát, amiről
Sarah-nak hirtelen a pofaszaggató kéjvágy tankönyvi példája jutott eszébe.
Nem tehetett mást, elnevette magát.
Amíg a dühösen elballagó Rodot nézte, megértette, hogy szerzett magának
egy ellenséget. Csodálatos!, gondolta, mialatt felszállt a motorra. Eddig nem
is olyan rossz ez a nap. A munkahelyre igyekezve, engedélyezte magának azt
a halovány reményt, hogy talán nem is késik pár percnél többet. Ez a reggel,
amin már ott díszelgett a szégyenbélyeg, elég kellett volna, hogy legyen az
istenek lecsillapításához.
De az isteneknek néha semmi sem elég.
STUDIO CITY,
HATTERASS STREET 12856.,
DÉLUTÁN 12 ÓRA 2 PERC

Mike és Linda a járdán álltak, és egy játék-teherautón veszekedtek. Mike

ragaszkodott véleményéhez, miszerint a játék az övé. A teherautót viszont
Linda szorongatta a kezében. Linda kilencéves volt, két évvel idősebb
öccsénél. A teherautó egy dömper műanyag modellje volt, valósághű
részletekkel. – Ezzel ásta fel Mike Mrs. Connor virágoskertjét.
– Mama azt mondta, hogy többet nem játszhatsz itt.
– De te nem a mama vagy, seggfej!
– Azt mondta én vagyok a főnök, amíg a boltban van – felelte Linda
gőgösen. Erre Mike előre vetette magát, és kiütötte a játékot a kislány kezéből.
Mikor az leesett a földre, érte vetődött. A dömper az útra gurult és megállt.
– Gyönyörű mozdulat, Mikey!
Mike vállat vont, és elindult a dömperért.
Egy autó közeledett az úton. A vezető módszeresen a házszámokat figyelte.
Linda amint észrevette, Mike után rohant, és visszarángatta.
– Várd meg a kocsit, te hülye! Mike türelmetlenül fészkelődött, alig bírta
kivárni, hogy a kombi közelebb jöjjön.
– Gyerünk, gyerünk! – vezényelt a sofőrnek. Mike és Linda ott álltak a
járdán, s végignézték, amint a kocsi hirtelen lassít, feléjük fordul, és farolva
megáll, miközben műanyag palacsintává lapítja a dömpert.
A gyerekek megdermedtek; Linda nyugtalanul hátralépett, Mike pedig a
kellemetlen meglepetéstől és a dagadozó dühtől pislogott.
Mike és Linda felnéztek, mikor az óriás férfi előbújt a kocsiból, és feléjük
lépkedett. Jó nagy paszulykaró, gondolta Mike. Linda rémülten ölelte át Mike
nyakát.
A férfi úgy sétált el mellettük, mintha észre sem vette volna őket.
– Hé! – kiáltott utána Mike, még mielőtt Linda a szájára szorította volna a
kezét.
A Terminátor tudomást sem vett a gyerekekről, csak ment tovább a Connor
házhoz. Bekopogott az ajtón. Egy kis spicc hatástalanul csaholt a sarkában.
Semmit sem jelentett a számára. Ő Sarah Connorra várt.
A nő az ajtóhoz ért, és kinyitotta, amíg a biztonsági lánc engedte.
– Tessék – mondta óvatosan, a résen keresztül a hatalmas, bizarr kinézetű
férfit bámulva.
– Sarah Connor? – kérdezte a Terminátor színtelenül.
– Igen.
 A Terminátor az ajtóra csapott, amitől aztán a lánc elpattant, s az ajtó
bevágódott, akkora erővel billentve meg a nőt, hogy az sikoltva hanyatt esett.
A Terminátor egy pillanat alatt előrántotta a 45-öst, és bekapcsolta a lézeres
célzóberendezést. A fénycsík keresztülvágott a szobán és megállt a nő
homlokán, ahová a Terminátor célzott. A nőt egy másodpercre elvakította a
vörös ragyogás. Aztán, mikor a pisztolyból előrobbant egy lövedék, és
eltalálta két centiméterrel a jobb szemöldöke felett, látása darabokra hullott.
A nő a szőnyegre roskadt. A Terminátor lejjebb engedte a fénysugarat, le a
mellére. Addig tüzelt, míg a fegyver ki nem ürült. A szaggatott durranások
elnyomták a spicc magas vakkantásait a verandán.
A Terminátor lehajolt, és az X-Acto késsel a bokától a térdig egy metszést
vágott.
Mike a férfi után rohant, mikor az bement a házba, s most ott állt a
folyosón, és a nyitott ajtón keresztül végignézte a benti gyilkosságot. Nem is
bírta felfogni, mi történik. Szerette a rajzfilmeket. Különösen a Tom és Jerryt.
Nevetett, mikor Jerry rádöntött valamit Tomra, és a macska kilapult, mint a
dömpere, majd újra rendes méretűre ugrott vissza. Mrs. Connor azonban nem
ugrott fel, sőt egyre pirosabbra festette maga alatt a szőnyeget. Mike még soha
senkit sem látott ilyen mozdulatlanul feküdni. Linda éppen akkor ért oda,
mikor a Terminátor olyan nyugalommal kezdte felvágni Mrs. Connort, mintha
sütni való húst szeletelne.
Linda megragadta Mike kezét, és visszahúzta a szomszédba, a saját
lakásukba. Bevágta maga mögött az ajtót, és bezárta.
A Terminátor felemelkedett a halott nő teste mellől. Nem találta meg azt,
amit keresett. A célpont azonosítása negatív. Egy villanásnyi ideig átgondolta
a lehetőségeket, aztán zsebre vágta a fegyvert, és az ajtóhoz ment.
A gyerekek az ablakból nézték, ahogy a férfi visszasétál a kocsihoz, és
beszáll. Mikor elment, Linda elsírta magát.
Mike csak arra tudott gondolni, milyen lapos ott kint az aszfalton a
dömpere, s csendesen azt mormolta:
– Elrontotta.
Az egész talán két-három percet vett igénybe. Már ettől is teljesen
irreálisnak tűnt. Semmi dráma. Csak halál. Hirtelen, minden látható ok nélkül.
De az eseményeknek nagyon is mély oka volt. Olyan oka, amit nagyon
kevesen fognak valaha is megérteni. És minden bizonnyal ez az ok sokkal
mélyebb, és szomorúbb annál, semhogy az ablakra tapadó gyerekek
megérthették volna.
Az elkövetkező években Mike és Linda szülei többezer dollárt fognak majd
pszichoterápiára költeni.
De nem fog használni semmit.
BIG JEFF CSALÁDI ÉTTERME,
DÉLUTÁN 12 ÓRA 17 PERC

Sarah zümmögve haladt az egyre sűrűbb ködben. A felmelegedett

szmogban a látóhatár szélén délibábként csillámlottak a rikító színű
közlekedési táblák és hirdetések. A lány bemanőverezett a Big Jeff
parkolójába. Sietve odaláncolta a motort egy lámpaoszlophoz, a neonreklám
mellé. A neon magát Big Jeffet ábrázolta, tornyos szakácssapkában, arcán
obszcénül vidám grimasszal. A szeplős szörny örökké egy faragott hamburgert
emelt, miközben mustár csöpögött le a szezámmagos zsemléjéről. (Mindig
csak egyetlen pillanat választotta el attól, hogy a földre ne cseppenjen.)
Bármely istenség tiszteletére, aki a kövér gyerekeket pártfogolja.
A Big Jeff családias légkörének illata az orrába csapott. Az állott
cigarettafüst, a félig megevett, iszaphideg hamburgerek és a melaszként nyúló
“szószkülönlegesség" émelyítő, édeskés kigőzölgése beburkolta Sarah-t.
Az ebédidő csúcsforgalma kezdett káoszba torkollni. A takarítófiúk
héjaszerű türelemmel ácsorogtak, hogy a felfordulás elkövetőinek távozása
után, pillanatokon belül megtisztíthassák az asztalokat a konyhaművészet földi
maradványaitól. A pincérnők szaladgáltak, a vendégek faltak, még a
törzsközönség is sietve ment a mellékhelyiségbe.
A “Csak Személyzet" feliratú ajtó felett egy videokamera méregette az
éttermet. Sarah épp egy grimaszt vágott, miközben elment alatta, így nem
vette észre Nancy Dizont, és neki is ment a nagy testű, sötét bőrű, félig
filippínó, félig ír pincérnőnek.
– Bocs' – szuszogta Sarah.
– Az én hibám volt. Sietek, mert elkéstem – legyintett Nancy.
– Én is – mondta Sarah Nancy gyorsan eltűnő hátának.
A személyzeti folyosón Sarah lelassított, hogy előássa tárcájából a
munkaidőkártyáját. Turkálás közben azonban leejtette a könyveit, s ahogy
letérdelt, hogy összeszedje őket, egy vékonyka hang a nevén szólította.
A mennyezeten lévő kamerára nézett, a “Chuck Breen, üzletvezető" feliratú
ajtó felett.
– Sarah, lennél szíves bejönni az irodába?
Sarah beleharapott a szája szélébe, és becsúsztatta kártyáját az ellenőrző
órába. Összerezzent a hangos, vádló kattanástól, amely feljegyezte és
halhatatlanná tette késését. Gyorsan hóna alá dobálta a könyvrakást, és
benyitott az ajtón.
 Chuck Breen egy monitorokkal teli műszerfal mögött ült. Csak az
egyenruha hiányzott róla, és akkor pont úgy nézett volna ki, mint egy
biztonsági őr. Nem viselt névkártyát – legfeljebb talán a szíve mélyén.
Sarah próbát tett legragyogóbb, legbátrabb mosolyával:
– Szia, Chuck! Képzeld, elkéstem!
Egyetlen szuszra mondta, de előtte szétszedte, és elemezte.
Chuck előredőlt az egyik monitor visszfényébe. Himlőhelyes,
holdtájképhez hasonló arca megmerevedett, mint egy féldombormű. Elbűvölő.
– Ez itt – mutatott Chuck az asztalán álló komputerre – egy 128 K-s Apple
Macintosh, többcélú táblázatkezelő programmal. Ez az én
menedzserkalkulátorom. Feljegyzem a béreket, a borravalókat, a
munkabeosztást és... a legfontosabbat: az ellenőrző órát. Pontosan tizennyolc
percet késett, Connor. Mentség?
– Durrdefektem volt.
– Miért van az, Connor, hogy oly sok ember autójának a kereke, úgy tűnik,
képtelen megtartani a levegőt, holott nekem például tíz éve nem volt
defektem?
– Mert az elmúlt tíz évben busszal jártál – felelte Sarah nyugodtan.
– Mint ahogyan másnak is így kellene, egyéb megbízható közlekedési
eszköz híján.
– A motorom általában megbízható. Nem volt defek...
– Bocsásson meg, Connor, de nem kívánom végighallgatni a mopedje
történetét.
– Robogó, Chuck.
Mit csinálsz?!, szidta a “Kicsi Sarah". Szükséged van erre a munkára.
Sarah egy pillanatig megpróbálta elkergetni az óvatos hangot, de aztán végül
is megadta magát.
– Nézd, Chuck... Elnézést kérek. Nem fog még egyszer előfordulni.
Egyszerűen, alázatosan, magabiztosan. A legtöbb embernek ennyi elég is.
De nem ennek.
– Hallgass ide, Sarah! Egyszer muszáj lesz megtanulnod, hogy mint felnőtt
embernek, fel kell vállalnod néhány alapvető felelősséget. Gondoskodnod kell
magadról, a családodról, és tiszteletben kell tartanod a kötelességeidet
másokkal szemben. Például a munkaadóddal szemben. Többször nem késhetsz
el!
Miért kell néhány embernek így megjátszania magát?, gondolta magában a
lány. Az inger, hogy tudassa Chuckkal, mennyire jelentősek a kozmikus
nézetei pont most és pont neki, tetőpontjára hágott. De “Kicsi Sarah"
visszaverte, és azt tanácsolta, tartsa meg az állást. Míg Sarah egy másik
részének úgy tűnt, sokkal többet is mondhatott volna annál, amit tényleg
kimondott. De nem tette. És ez egy kicsit szomorú dolog volt. De végül is így
döntött, és Sarah nem akart a kezén ülni, s közben üvölteni a fájdalomtól.
– Levonok egy fél egységnyit! – mondta Chuck.
Áthívta Sarah-t az asztal másik felére, s a nevére mutatott az egyik
monitoron. Az a pár betű úgy villogott, mint egy kicsinyített hirdetés valami
kísérteties elektronikus lomtárban.
– Látod? Betápláltam.
Ezek után Chuck visszatért a fekete-fehér komputereihez. Két szeme
külön-külön pásztázta azt. Sarah-nak Pugsly jutott róla eszébe, amint egy
salátatorzsa felett elmélkedik.
– Édes élet – morogta magában, mialatt kiment az ajtón.
Kint úgy érezte, felrobban a méregtől. Megkerült egy sarkot, majd az
öltöző előtt megpördült, és szamárfület mutatott a főnök szobája felé.
Az egyik hangszóróban megszólalt Chuck hangja:
– Helytelen hozzáállás, Connor. Ilyen dolgot nem szoktak a Jeff-lányok
csinálni. Ne felejtsd el, te Jeff-lány vagy, legalábbis egyelőre.
Sarah megfeledkezett a kameráról a folyosó végén.
– Ne felejtsd el, hogy minél több Jeff-salátát kell ma rájuk sózni, oké?
Nancy közeledett felé a folyosón.
– Gyerünk – mondta –, a Nagy Jeff figyel. Az öltözőben Sarah fáradtan
dobta be könyveit a szekrényébe.
– Fogadjunk, hogy itt is van egy a rejtett kameráiból.
– Gondolod? – mormogta Nancy. Felemelte Jeff-szoknyáját, lehúzta
bugyiját és körbeforgott a szobában.
– Ez a tiéd, kráterarc!
Sarah nevetett, és kiengedte mérge utolsó maradékait is, majd elkezdett
vetkőzni.
– Óvatosan! – figyelmeztette Nancy, miközben pukkantott egyet örökös
ötadagos rágócsomójával.
Sarah üldözési mániát tettetett. A fal felé fordult, s elbújt a szekrény ajtaja
mögé, míg átöltözött a lila és rózsaszín szoknyába és blúzba.
Nancy addig is piszmogott, lógott, azt várta, hogy Sarah végezzen. Ezt az
időt kedvenc elfoglaltságának szentelte – pletykálkodott a többi pincérnőről.
Ma boldogan fecsegett Sue Ellenről, az új tanulóról, akinek az a ,jó" szokása
volt, hogy mindig – még mielőtt felszolgálta volna – nedveset tüsszent az
ételre.
Sarah sietve kozmetikázta magát. Kihúzta a szemöldökét, és feltett egy
leheletnyi pirosítót, hogy feltámadjon halottaiból. Behajtja a vámot ez a nap is,
az már biztos.
 Mikor kicsi volt, anyja mindig azt mondta, olyan szeme van, hogy egy nap
majd megőrjíti a férfiakat. Most alaposan megnézte. Az alsó szemhéjai egy
kicsit lógtak. Az anyja még azt is mondta, hogy a nők irigyelni fogják a szexis
nézését. De Sarah azt gondolta, pont úgy néz ki, mintha éppen most ébredt
volna egy hosszú éjszaka után. És a színe. Anyja azért is lelkesedett.
Mahagóni, hogy jól menjen a gesztenyebarna hajához. Sarah mosolygott
magában. Aztán felvetette a fejét, megkeményítette az arcát, és a pár pöttynyi
szemfesték hatását tanulmányozta. A szokásos. Sarah csak sötétbarna szemet
és világosbarna hajat látott. Azért köszi a próbálkozást, anya.
Egy pillanattal később már az állótükör előtt nézegette magát, miközben
haját az előírt Big Jeff hálóba szorította.
– Hello! – mondta Sarah egy üres mosoly kíséretében. – A nevem Sarah, én
leszek most az önök pincére. – Ráadásul még megcsipkedte az arcát is.
Eperfagyi.
– Olyan rohadt jól nézek ki!
Ez már végképp két vállra fektette Nancyt.

BIG JEFF CSALÁDI ÉTTERME,

DÉLUTÁN 4 ÓRA 34 PERC

Sarah kitartóan állta a dühöngő vendégek kálváriáját. Úgy kígyózott az

asztalok között, mint egy vándor színtársulat balerinája. Kinyújtott karjain
ügyesen egyensúlyozott három teljes ebédet, valamint, egyik kezével erősen
markolva, egy Jeff-salátát. Egy középkorú, testes, szakállas férfi – arcán
rosszalló kifejezéssel –, megrángatta a kötényét. Sarah gyakorlott
magabiztossággal helyezte át súlypontját, hogy elkerülje az azonnali
katasztrófát, és a férfi felé fordult. Az feldúltan mutogatott sült krumplis
tányérjára:
– Mi lenne, ha kapnék egy üveg ketchupot is, he?
Sarah semmitmondó arcot öltött, s ártatlan hangon mormogta:
– Úgy érti, még egyet ráadásnak amellé, amelyik már ott van az asztalán?
A férfi követte pillantását a menütartó mögé dugott ketchupos üveg felé.
Sarah tovább menetelt, és lerakta ínycsiklandó terhét egy türelmetlen
férfiakkal teli boxnál. Amint elkezdte szétválogatni, kinek mi jár, néhány
asztallal távolabbról egy öregember kiabált, hogy ő most kéri a kávéját. Sarah
dobott neki egy “rögtön ott vagyok"-ot a válla felett, aztán a jelenleg
megoldásra váró problémával nézett farkasszemet.
– Oké, kié lesz a mamut marha?
Az egyikük erre így válaszolt:
 – Én roston sült marhát rendeltem.
Egy másik közbevágott:
– Azt hiszem az enyém, de nem rendeltem hozzá krumplit.
Megint másik, velük egyszerre:
– Az enyém a deluxe sajtos chili.
Sarah-nak kezdett elege lenni. Lába már félúton járt a fájdalom, s a halálos
kínok között, és sebesen közeledett a bokasüllyedés felé. Általában könnyen
megbirkózott a munkával, de ez a mai nap nem tartozott a legjobb napjai közé.
A szokásosnál több személyes kudarc, és a gyötrő kis összetűzések csak
halmozódtak, hívatlanul tornyosulva egyik a másikra, egészen addig, míg
Sarah kezdte elveszíteni a türelmét. És most, a jelen pillanatban, az egész
világ egyetlen végzetesen egyszerű, s tömör kérdéssé szűkült össze:
– Oké, akkor kié lesz a mamut marha?
Egy kövér, szőke – két hiperaktív kislányt a szomszédos boxba terelgető –
nő sürgetőleg érintette meg Sarah ingujját.
– Kisasszony – mondta, mintha Sarah-nak egyéb dolga sem lett volna, mint
csüngeni minden egyes szaván –, szeretnénk már rendelni.
– Rendben, asszonyom, rögtön ott vagyok, ha lenne szíves addig... – Sarah
átkapcsolt a robotpilótára, és letette az asztalra az utolsó tálcát is. Amint
felegyenesedett, karja feldöntött egy vizespoharat. Az nekiperdült a box
végében ülő férfinak, és eláztatta a kabátját. A férfi kétségbeesetten tárta szét
karját.
Sarah kapkodva törölgette a kabátot, és oda sem figyelve egy szalvétát
nyomogatott a férfi ölébe. Közben pedig azt habogta:
– Elnézést, uram. Ez nem valódi bőr, ugye?
Természetesen az volt, és a férfi arckifejezése efelől semmi kétséget sem
hagyott.
Ezalatt a szomszédos boxban az egyik kislány kikanalazott egy kevés
fagyit, és rosszindulatúan Sarah borravalós zsebébe pottyantotta. Sarah
elfojtott egy döbbent kiáltást. A kislány győzelemittasan vihogott. Sarah
gyilkos pillantást vetett a gyerekre. “Kis Sarah" megrángatta a zablát, de alig
sikerült uralkodnia az ingerültségén.
A férfi, akinek átáztatta a kabátját azt motyogta:
– Szép volt, kislány. Neked kéne adni a borravalót.
Sarah csak állt, és egyre erősebben érezte, hogy rosszindulatú erők
örvénylenek körülötte. Nancy, miközben elment mellette, megveregette a
vállát, s huncut pofát vágva oldalra billentette a fejét:
– Próbáld más oldalról nézni a dolgot, Connor! Kit fog ez érdekelni száz év
múlva?
CENTURY CITY, LOS ANGELES,
DÉLUTÁN 5 ÓRA 41 PERC

Reese idegrendszeréből dőlni kezdett az izzadtság, ugyanis a Pico és a

Doheny sarkán lévő járdán, a zöld jelzésre várva kezdett köré gyűlni a tömeg.
Csikorgóan tiszta nők és férfiak, ruhájuk folttalan és ránctalan.
Úgy néztek ki, mintha egy más fajból származtak volna. Reese nem
számított ilyesmire. Ráterült a félelem, csápjai kinyúltak, és a széle élesedni
kezdett. Már eltelt hat óra, s még mindig nem szokta meg őket. Kifelé Reese
előadta a szobormutatványt, nyugalmat erőltetve magára, mint valami Buddha
a Csóró utcából. Egyik kezével egy barna bolti papírzacskóba kapaszkodott, a
másikkal a kabátzsebében lévő 38-as megnyugtató markolatát szorongatta.
Körülötte minden szem a húsz méterre lévő piros lámpára tapadt.
Reese elfintorodott attól az illattól, amellyel körülötte megfertőzték a
levegőt – újra az a szörnyű szag, a parfümök édes-savanyú kémiai hazugsága.
A nap folyamán még egyetlenegyszer sem érezte az emberi lények
megnyugtató, átható illatát.
Időközben a lámpa az út túloldalán zöldre váltott. A forgalom irányt váltóit
és a gyalogosok csoportja, Calvin Kleinnek álcázva, előrelendült a zebrán.
Reese hátramaradt, hagyta őket elmenni. Arra azonban ügyelt, hogy előtte
maradjanak, mégpedig hátszéllel, amely elfújja a fojtó “illatokat".
Elért a Doheny délnyugati sarkáig – most már egyedül –, és szemügyre
vette az utcán parkoló kocsikat. Egész nap egy olyanra vadászott, ami illik a
küldetéséhez. A teljesítményére figyelt, s nem a kinézetére. – Nehéz jármű
kellett, nagy karosszériával, amely képes elnyelni a becsapódó lövedékeket,
mindehhez pedig méretes motor, hogy nagy tárgyakat is tudjon szállítani,
méghozzá viszonylag gyorsan. Továbbá rendkívül fontos szempont, hogy nem
szabad feltűnőnek lennie.
Kutatása mellékutcákra és parkolókra szorítkozott. Az autókereskedések
semmit sem értek neki, ugyanis ő ruhafogassal szándékozott kocsit “venni".
Egy párszor már majdnem sikerült. Minden adott volt: megfelelő típusú jármű,
biztonságos terepen, s egy civil sincs a láthatáron.
Már félig benn volt egy sárfoltos Cadillacben a Spauldingon, mikor a
tulajdonos kölyke hazaért az iskolából. Egy órával később, egy csupa üveg
irodaépület alatti garázs betonbendőjében, újra sikerült behatolnia egy
világoskék Chryslerbe. Éppen a műszerfalhoz nyúlt, a huzalozás borításához,
mikor a riasztó, maximális idegtépésre állítva, elkezdett üvölteni. Hat
másodpercet arra vesztegetett, hogy megkeresse. Nem találta, ezért úgy
döntött inkább meglép. Kibaszott gépek. Gyűlölt vereséget szenvedni tőlük.
 A nap már majdnem lement, mire Reese végzett a Picótól az Alcottig tartó
háztömbbel. A műszakiak élénkítőinek hatása már órákkal azelőtt elmúlt,
nyomukban csak a kimerültség csorba, üres pereme maradt.
Mozgás, katona!, parancsolta magának. Derítsd fel a terepet!, ne lustulj!
Szemei az égtájakat követve, körcikkekben szondáztak, mégpedig a háta
mögül kezdve. Kelet – aszfaltozott utca, nincs mozgó jármű... Délkelet-
délnyugat – egyemeletes építmények, feltehetőleg lakások, sem kívül, sem
belül nincs észlelhető mozgás... Észak – újabb utca, semmi mozgás...
Északnyugat-északkelet – építési terület, talán húszezer négyzetméter, lánccal
elkerítve. Két traktor, egy daru, hatfőnyi személyzet hetvenötnyolcvan
méterre, nyílt terepen...
Reese-nek hirtelen minden szőrszála az égnek állt, és mintha tűvé változott
volna. Megdermedt. Verejték gyöngyözött a tenyerén – rossz emlék ébredt a
memóriájában. Néma vészcsengők szólaltak meg az agyában. Valami van
ezzel a hellyel. De vajon micsoda? Félelem volt itt... és... igen, és még valami.
A francba. Mi volt az? Testek darabjainak és őrült éjszakai tűznek a
túlvilági képe villant fel a szeme előtt, s próbált beilleszkedni az előtte lévő
látványba, majd hirtelen újra eltűnt. Reese mély lélegzetet vett, és utasította
elméjét, hogy nyugodjon meg. Gondolkodj! Nem ugrik be. Lehet, hogy Echo
Deltára megyek, gondolta.
Aztán már emlékezett.
Reese egy másodpercig mozdulatlan maradt. Azután nyugodtan
megigazította a géppuska vállszíját a kabátja alatt, átrakta a papírzacskót a
másik kezébe, és folytatta sétáját a járdán. Közben azt kívánta, bárcsak az
egész extrém érzékcsalódás lenne, rácsapta az ajtót emlékezetére, és
megpróbálta lelakatolni. A kocsikat figyelte, melyek mellett elment. Meglátott
egy LTD-t, és körbejárta. A kerekekre nézett – futófelület rendben; ellenőrizte
a karosszéria sérüléseit – elhanyagolható; a festés – kopott, nem
fényvisszaverő. – Az összhatás remek.
Körbepillantott az utcán, azután, szinte mellékesen, rákoppantott a,
motorháztetőre, és felemelte, hagyva, hogy az utcalámpák fénye beömöljön a
motortérbe. Egy rakás környezetvédelmi vacak alatt, amit legszívesebben
kidobott volna, ott volt az ötezer-hétszázötven köbcentis motor a négydobos
porlasztóval. Rengeteg erő. Jó kis motor. Átment a sofőr oldalára, és elővette
az összehajtott ruhaakasztót a zsebéből. Miközben állandóan fürkészte a
környéket, kiegyenesítette a fogas egyik végét, és becsúsztatta az ajtó résébe, a
kilincs fölött. Tapogatva kereste a zár nyelvét. Eddig még senki sem zavarta
meg. Egy kattanás, és az ajtó kinyílt. Becsusszant a kocsiba, a lábához tette a
papírzacskót, és csendben behúzta az ajtót.
 A vezetékszerelvény a kormányoszlop alatt volt. Ujjai rutinból rögtön
rátaláltak a gyújtás drótjára. Kitépte, és az áram alatt lévő vezetéket a földelés
rézdrótjához érintette. A motor berregve életre kelt. Még csak két perc telt el,
mióta megközelítette a kocsit.
Lenyomta a gázpedált, hogy egy kicsit feljebb vigye a fordulatszámot. A
motor hangja egyenletesen emelkedett. Nincs kopogás vagy utógyújtás. Jól
van beállítva. Remek.
Alapjáratban hagyta a motort, hogy bemelegedjen, közben kikötötte a
puska vállszíját, s kicsúsztatva a fegyvert kabátja alól maga mellé fektette az
ülésre. Szemében tiszteletteljes fény villant, amint végignézett a kocsi fényűző
belsején. A padlót vastag szőnyeg borította. A beépített rádió megszólalt,
mikor elindította a motort. Addig forgatta az állomáskeresőt, amíg el nem
hallgatott az adás. Jim Morrison alvajáró hangja (“Take the highway to the
end of the night...") kiúszott a hangszóróból, és betöltötte a plüssel borított
fülkét. Egy másik állomáson egy jámbor bariton mennydörgőit bűnös nyájára,
amiért nem küldtek neki elég pénzt, hogy tovább mennydöröghessen az ő
“bűnös nyájának". Reese úgy kószált a hangológombbal, mint egy bankett
vendége, aki hetek óta nem evett. Talált egy hírállomást, és ott maradt egy
ideig. Nem volt sok esemény. Csupán tizenegy helyi háború szerte a világon,
és három gyilkosság a városban. Legvégül aztán a KFWB rádióállomás
pontos idejével egyeztette lopott kvarcóráját. Egyezik.
Mély lélegzetet vett, és élvezte a gyenge, gyári, friss illatot, ami még
mindig áradt a kocsi kárpitjából. Hát ilyen volt valaha, gondolta, s kinyúlt,
hogy továbbtekerje a rádiót. Csodálkozva hallgatta a dal semmitmondó
szövegét egy lány összetört szívéről.
Reese belesüppedt az ülésbe, és hátrahajtotta a fejét. Érezte, ahogy izmai, a
feszültségtől és a fáradtságtól összecsomósodva lazításért könyörögtek.
Tudatossága partjaira felgördült egy hullám, és felajánlotta, hogy elviszi
egy meleg, békés helyre néhány órát aludni.
Nem lehet. Reese felült, s kiürítette zsebeit. Három doboz lőszer a szuper
38-ashoz, és négy másik, 00-ás őzsörét. Ez egyelőre megteszi. 9:15-kor betört
egy vadászboltba, 9:16-ra tele voltak a zsebei, és ráadásul még az őrkutya is
sajnálta, hogy elmegy.
Reese lenyúlt, és a lábához húzta a bolti papírzacskót. A benne lévő holmik
egy apró italboltból származtak, a Crenshawról. A boltot egy öreg koreai
asszony vezette, akinek szeme a pénztárgép mögötti tizenhat centis
tévéképernyőre tapadt.
Reese felemelte a zacskó végét, és az ülésre borította a tartalmát. Egy
Cosmopolitan példány, két üveg Perrier és tizennégy Snickers társaságában.
Csokoládé. Gyerekkorában neki is volt egy kevés, amit aztán addig őrizgetett,
míg az utolsó, apró, értékes morzsa is el nem olvadt és el nem tűnt a nyelve
hegyén, mint egy álom. Most marokszám van neki. Egyet beletömött a
szájába, “egészben", és szétrágta. Hagyta, hogy szétáradjon szájában az íz, s
közben arra a vacakra gondolt, amit régebben evett. Maga elé képzelte Willyt
– azt, a már rég halott, magas, hadműveleti-híradóst, aki annak idején az ő
tűzszerész szakaszában szolgált –, amint ránéz, miközben szemei nagyobbra
kerekednek, mint a feje többi része együttvéve, és azt mondja: “Ó, haver, ó, a
francba, őrmester! Tényleg tizennégy volt belőle?" Reese nyelt, és kibontott
egy másikat, Willyért.
Felvette az újságot, s átlapozta. Néhány cikk. Őket átugorva a
hirdetésekhez ért. Istenem, micsoda kirakat! Lebilincselte, elvarázsolta. A nők
– akiket aznap az utcán látott –, hihetetlenül gyönyörűnek tűntek, annyira
tiszták és finomak voltak. Nehéz dolog volt egy nevezőre hozni Őket
bármivel, amit azelőtt ismert.
De ez egy teljesen más világ. Ezek a nők fantáziából voltak. Karcsúk,
hibátlanok – olyan nem is igaziak –, ragyogó, kifejezéstelen arcokkal, kivéve
egy kiszámított ajakbiggyesztést vagy egy csábító mosolyt, amit a
kozmetikus-művész pontos ecsete festett nekik. Hosszú nyakuk és vékony
karjuk gyengének hatott, körmeik pedig annyira haszontalannak és
dekadensnek, mint egy kínai mandariné. Emlékeztette magát, hogy ezek a
divathölgyek egy percig sem élnének meg az ő idejében, s ez egy kicsit
enyhítette a kínját. Azonban később mégis azon kapta bőrkeményedéses és
heges ujjait, hogy a porcelánbabaszerű szépségük körvonalait követik. Ezt a
szépséget még fájdalmasabbá tette a belőlük áradó törékenység. Ez a
törékenység nem élné túl az ő szürkületi világát, ahol a túlélésnek borotvaéles
törvényei vannak.
Fejét az ajtóhoz támasztotta. A párnás ülés alatta egy csábító nővé
változott, amely egyre mélyebbre húzta puha testébe, pihenésre biztatta, ha
csak egy percre is. Mindazokra a dolgokra gondolt, amije sohasem volt. És
arra az egyre, amit leginkább kívánt, és ami most olyan közel volt, de mégsem
lehetett az övé.
Szomorúan kinézett a szélvédőn, a lánckerítésen túlra, egy hernyótalpas
talajgyalura, ami lassan, módszeresen rágta át magát a feltúrt talajon.
Hernyótalpainak dübörgése és zörgése hangosan visszhangzóit Reese fejében,
és szeme...

...a negyven méterre lévő, és egyre közelítő óriási, fényes lánctalppárra

meredt. Az éhesen őrölte keresztül magát a holdsütötte vasbeton mezőn, s
közben elpusztult gerendákat, szilánkokká tört fadarabokat, ruhafoszlányokat,
és csontokat köpködött.
 Ezernyi csontot. Egy egész hegynyit.
A csontok olyan tüzekben feketedtek meg és szenesedtek el, melyek már
akkor is csak emlékek voltak, mikor Reese megszületett. Gyászos halmokban
feküdtek körös-körül. Annyira mindennaposak voltak ezek a halmok, hogy
senki sem állt meg átgondolni: a táj körvonalai helyenként emberi
maradványokból voltak.
Reese hűvösen figyelte, amint a koponyák a Fejvadász lánctalpai alá
kerültek, de semmit sem tudott kiolvasni a húsavesztett arcokból, amelyek
pörögve a fémfogak közé gurultak. Aztán egy másodpercre az egyik koponya
üres szemgödrei rávillantottak egy pillantást, ami úgy tűnt, mintha azt mondta
volna: Te is.
Többet inkább nem nézett oda.
Reese arca ekkor még nem viselt hegeket, majd az elkövetkező években
fogja összegyűjteni őket. Még csak most töltötte be a tizenhatot.
A lánctalpak gyorsan közeledtek. És hangosan. Hangosabban a
fülsiketítőnél. Minden határon túl. A hang szilárd valamivé vált, karmolta
Reese agyát, rázta, szaggatta, és beletépett.
Reese látta, amint a robbanások szivárványszínű, folyton változó óceánja
villog a látóhatáron. A villanástól a durranásig csak egy mikroszekundum telt
el. Közel voltak. Egyre közelebb. A peremsávot nagyerejű robbanóanyagok
özönével zárták le, amely összetörte, átforgatta, és a felhők közé dobálta a
földet. És a földet nem lehetett megkülönböztetni az égtől.
A megtépett tájon fényszórók sepertek keresztül, kikutatva az emberi
fájdalom szétszórt zsebeit. Vadásztak, nyomoztak, kerestek.
Reese a hasán feküdt egy felrobbantott lakóépület romjai között. Orrát
betöltötte az égő hús csípős illata és a nedves kosz. Leküzdötte azt a
bensőjében mocorgó sürgető érzést, amely arra biztatta, hogy elfusson, s
megpróbált mélyebbre süllyedni az alatta bűzlő hamuba.
Ha pánikba esel, meghalsz, mondta magának Reese. Semmi pánik! A
sisakjában lévő katódsugárcsöves képernyőn semmi sem látszott. Próbált
állítani rajta. Kimúlt. Nincs képkapcsolat a parancsnoksággal. De legalább a
fejhallgató és a gégemikrofon működött. Hallotta az egymást átfedő harctéri
kéréseket, férfiak és nők hangjait. Néhányan halálos sebeik miatt üvöltöttek,
mások lőszert kértek, tűzfedezetet, kötszert, vagy azt, hogy kivonják őket a
harcból.
Válla fölött a tizenkét főből álló szakasza egyetlen túlélőjére pillantott:
Ferro utász tizedes, egy kíméletlen, szikár nő. Múlt kedden volt a tizenötödik
születésnapja, s most itt van, állig felfegyverkezve. Reese közelében állt,
mintha hozzá lett volna kötve a szakaszparancsnokához, mintha az árnyéka
lenne.
 Reese felpillantott az összedőlt épület letarolt csúcsaira, és meglátott az
éjszakai ég hátterében egy magas, sötét alakot. A Fejvadász tornya. Fényszórói
a romokat pásztázták. Reese ellenőrizte a “Felhasználható Impulzus" szintet
Westinghouse M-25-ösén. A puskában már csak egyetlen plazmalöket maradt.
Lőj! Vakítsd meg a nyavalyást! Reese a Fejvadász szemére célzott – az
infravörös, hőérzékelő lencsékre a géppuskaágyazaton.
Reese felcsapta a puska lehajtható keresőjét. A francba, siess, siess!
Belenézett az elektronikus távcsőbe – Mozdulj, az isten verje meg, mozdulj! –
és kipréselt egy nagyenergiájú plazmanyalábot.
A Fejvadász ultraérzékenységű lencséi üveg- és olvadt mikroáramkörök
esőjévé robbant szét.
Válaszképpen a csillogó, fekete szörnyeteg tüzelni kezdett.
Reese és Ferro ki vetődtek az épületből, még mi előtt a Fejvadász
elpárologtatta volna azt, ami még megmaradt belőle. Még szerencse, hogy
Reese-nek sikerült egyik oldalon megvakítania. Remek. És most kinyírlak,
gondolta.
Reese villámgyorsan mozgott, akár egy macska, nagysebességű-öles
üzemmódra kapcsolva. Képek árasztották el, csaknem túl gyorsan ahhoz, hogy
tisztán megjegyezhesse Őket. Szemei átvillantak egy gyerek teteme felett.
Tízévesforma fiú volt, teste közepébe füstölgő lyukat ütöttek. Kezében egy
ütött-kopott, ósdi M-16-ost szorongatott, arca a semmibe bámult. Egyre több
tetem. Néhány egyenruhában. Néhány rongyokban. Nők, öregek, gyermekek.
Halottak.
Újabb robbanások. Valószínűleg egy erre elhaladó szórótűzbe keveredtek.
Keletről, Rexfordtól gördültek Sherbornig, és a kettő között mindent
letaroltak.
Reese berontott egy sötét bunkerbe. Egy patkánylyuk. Tele sárlepte,
fegyvereket szorongató emberekkel, akik ide zsúfolódtak a kint tomboló halál
elől. Néhányuk zokogott, vagy üvöltött. Egy robbanás fénye megvilágította az
arcukat. Némelyikük még gyerek volt.
Katonák egy rémálom-háborúban.
Mi a fenét kerestek ezek itt még mindig? Az övezetet állítólag kiürítették
az utászcsapat részére. Reese ki akarta nyírni azt a Fejvadászt.
– Hol a csoportvezetőtök? – kiáltotta Reese. A válasz az arcukra volt írva. –
Ott kint valahol. Megsülve.
– Gyerünk! Visszavonulni! – üvöltötte Reese. Azok nem mozdultak.
Megdermedtek. A félelem felemésztette gondolkodási képességüket. Reese
talpra rángatta őket, majd vonszolta, s szinte kilökte őket a bunkerből.
 – Mozgás! Most! – kiabálta. – A csoport újra egyesül a Tizenkettes
Bunkernél! – Azok bólintottak, s félelmet és vért izzadva, elrohantak, bele az
éjszakába. Néhányan jó irányba.
Reese a bunker árnyékában állt, és gyors felderítést végzett. Hová ment az
a kibaszott Fejvadász? Arra eszmélt fel, hogy Ferro a földre vetette magát.
A Fejvadász plazmasugara eltalálta a bunkert. Fa, tégla és vászoncafatok
darabjai gomolyogtak, majd szétszóródva eltűntek a földön. A légnyomás és a
törmelék felkapta Reese-t és egy betonoszlopnak lódította. Hátára zuhant, egy
füstölgő kráterbe. Itt van.
Reese kinyitotta a szemét. Egyenruhája füstölgött. Teste remegett a
rázkódástól. Sikított. Nem a félelemtől, hanem a dühtől.
Ferro felette térdelt, és valamit kiabált, de Reese nem értette, hogy mit.
– Mi? – kiáltott vissza. – Micsoda? – Fülei még mindig csengtek.
Mereven felállt. Ferro a sisakjára mutatott. Összetört. Letépte, de a
fejhallgatót visszatolta összecsomósodott hajára, s megigazította – a sisakot
pedig elhajította. Most kapd el azt a szemetet! Futás! Mozgás, mozgás,
mozgás!
Reese és Ferro, miután oldalbakapták a jókora Fejvadászt, megállt egy
kiégett fal mögött. A gép lámpáinak kékes fénye felvillant a falak között,
fényszórói keresztüldöfték a törmeléket.
Aztán teljes egészében láthatóvá vált – robbanásoktól heges, lánctalpas,
króm Leviathán. A hatalmas, alsó felfüggesztésű torony gépágyúi
körbefordultak, és lapos törmelékké lőtték szét a közeli romokat.
Reese lecsatolt egy zsákot Ferro hátáról. Gyorsan előhúzott belőle egy
hengeres páncéltörő aknát, és a térdére fektette. Ferro követte a példáját.
Hallották, ahogy a Fejvadász megfordult a tengelye körül, és közeledik.
Vedd le a porvédőt! Reese megpróbált egyenletesen lélegezni. Ellenőrizd
az áramkört! A hatalmas szörnyeteg kezdett lőtávolságba érni. Oldd ki a
biztosító gombot! Reese verejtéktől nedves keze meg-megcsúszott a
rozsdamentes acélból készült borításon. Fogd meg a kapcsolókart, és csavard
el, az óramutató járásával megegyező irányba, a “Bebiztosított"-tól az
“Élesített"-ig! Az akna felső felét körülvevő gyűrű felizzott. Éhes volt.
Reese átkukucskált a fal pereme fölött. A Fejvadász eleje csak pár méterre
volt, motorjainak zúgása már fülsüketítő magasságig emelkedett. Reese a
lánctalpakra bámult, szemét rájuk szegezte.
Most meghalsz, te rohadék!
Felpattant, és kinyújtott karral a Leviathán útjába rakta az aknát. Az egyik
lánctalp pontosan az aknára gördült. A szörny megtorpant. A fényszórók és a
géppuskák összezavarodva köröztek. A fej habozva megfordult.
 Reese visszabukott a fal mögé, és látta, amint Ferro erőlködve igyekszik
megtartani az egyensúlyát. A fal árnyékában, egy laza vasbeton törmeléken
csúszkált. Az aknát még mindig a kezében tartotta, pedig az időzítés már
majdnem lejárt.
– Hajítsd! – ordított Reese. De a másik nem tudott dobni, csak akkor, ha
felugrik a falra, és így fedezék nélkül marad. A Fejvadász pedig már
megfordult.
Megszívta. Reese és Ferro egymásra nézett. Aztán a lány ugrott, és dobott.
Már félúton járt visszafelé, mikor egy pásztázó energiavillám elkapta a
felsőtestét. Nem sikoltott. Eltűnt egy rózsaszín párafelhőben. Maradékának
egy része Reese-en landolt. Azonban ő még arra sem vette a fáradságot, hogy
leseperje.
Később majd gondol a lányra.
Elsőnek Reese töltete robbant, közvetlenül a hátsó láncgörgő tengelye alatt,
a gép páncélzatának egyik ritka sebezhető pontjánál. A lökés magasra
felhajította az alváz darabjait, darabokra törve ezzel az egyik géppuskatornyot.
A toronyban feltekert többtonnányi lőszerszalagon együttérző detonációk
söpörtek végig. Végül az üzemanyagtartályok is felrobbantak, és a tizenöt
méter magas démon eltűnt egy óriási tűzlabdában. Ferro aknája lepattant a
titániumpáncélról, és habár hatástalanul robbant a közelben, azért egész jól
beleillett a pokoli látványosságba.
Az egész égbolt fényben úszott, mikor a Fejvadász egy vakítóan fehér
csóvaként szétesett, és mint egy születő naprendszer, beborította darabjaival a
füstölgő harcmezőt. Reese lenézett a kráter széléről, és szenvedélyes, mély
kielégüléssel bámulta a forró fényzuhatagot.
Aztán megindult vissza a Dohenyn lévő gyülekezési helyre. Tüdejét
fojtogatta az égő anyagok bűze. Fém. Beton. Emberek. Minden lángolt.
Reese berángatta a páncélozott személyszállítóba a másik két túlélőt, ő
pedig beugrott a kormány mögé. Felpörgette a motort, s egyesbe tette a
Camarót. Ekkor egy harci repülő bedőlt, és feléjük tartott, befogva őket a
lövésszögébe. De aztán, a felrobbanó csatatér hirtelen változó villanásainak és
elsötétedéseinek zűrzavarában, elveszítette őket.
A romokból egy lázálom ködös képei lettek, mialatt Reese megszállottként
vezetett. Át, fel és keresztül. Hajtotta a PSZH-t a halott, kiégett terepen. Az
egyik srác beugrott a lövegtoronyba, s szemét a nagy plazmaimpulzus-
géppuska lézeres irányzékára tapasztva, fürgén kutatott az égen a gép után.
Ezalatt azonban az már megtalálta őket, s negyvenfokos szögben pörögve
repült rájuk. Fényszórói ragyogtak, turbinái csúcsteljesítménnyel üvöltöttek,
miközben mennydörgő plazma-össztüzet zúdított rájuk.
 A lövés feltépte a Camaro oldalát, és összegyűrte, mint egy sörösdobozt. A
kormány kiszakadt Reese kezéből. Egy újabb kisülés úgy találta el a PSZH-t,
hogy az fejreállt.

Reese bennragadt a roncsban, homlokából vér folyt a szemébe. A mellette

ülő férfi deréktól felfelé eltűnt. Reese látni sem akarta ezt a látványt, ezért
inkább megpróbált mozogni, de hirtelen metsző fájdalom nyilallt a bal vállába.
Látta a motorházat nyaldosó, egyre növekvő lángnyelveket, majd érezte, amint
a hőség belemar az arcába és a kezébe. Becsukott szemmel, elkeseredetten
kapaszkodott, hogy kiszabadítsa magát. Égő haj szagát érezte – a sajátját.
Hallotta, amint valaki felsikít, olyan hangon, amely a harag és a fájdalom
kezdődő üvöltése. A hang ismerősnek tűnt. Az is a sajátja volt...
Reese szeme felpattant. A puska az ülésről a kezébe került, és a tár alatti fa
retesz hátracsapódott, jelezve, hogy az első töltény becsúszott a töltényűrbe.
Izzadt és zihált, amint, az ébredés utáni állandó kérdés a lényébe markolt: Hol
vagyok?
Szinte azonnal tudatosította az LTD plüss belsejét, az újságot, a Perriert, és
a csokikat az ülésen, valamint a különös várost a kocsi ablakai mögött. A
küldetés! Felrántotta kabátja ujját, és órája vörösen izzó kijelzőjére meredt.
Alig három percet aludt.
Reese lassan lazítani kezdett, hagyta, hogy kiáradjon belőle a túlterhelési
feszültség. A feltört térségen előre-hátra dübörgő ártalmatlan hernyótalpas
traktorra pillantott. Az építési területen nem volt más csak giliszta és fűcsomó.
Egyelőre. Reese kizárta tudatából a koponyák és a füstölgő holttestek képét.

BIG JEFF CSALÁDI ÉTTERME,

DÉLUTÁN 5 ÓRA 58 PERC

A személyzeti folyosón Sarah-t Chuck megszégyenítő szózata állította

meg, pont, mielőtt lebélyegeztethette volna kártyáját az ellenőrző órán.
– Hová, hová, Connor? Már egy órával ezelőtt is szünetet tartott.
Sarah-t elhagyta a lendület, vállai meggörnyedtek, anélkül, hogy észrevette
volna. Egyenruhája összegyűrődött, és bekoszolódott a rákenődött ételtől.
Tarkójában kővé meredtek az izmok, így moccantani sem tudta a fejét anélkül
a szúró fájdalom nélkül, amely miután belenyilallt megdagadt lábaiba, újra
visszatért a koponyájába.
Fenyegető pillantással nézett fel a vörösszemű kamerába.
– Talált, Chuck. Igazán jó megfigyelő vagy.
– Szóval, mit csinálsz?
 – Magadra hagylak.
– Hétig tart a munkaidőd.
– Talált, Chuck. Mindennap, kivéve a pénteket, amikor Denise egy órával
hamarabb levált.
Sarah tüskés türelmetlensége, még az erősítő hússzázalékos torzítása
ellenére is eljutott Chuck hangszórójáig.
– Izé, rendben, Connor. Hol a váltás? Addig nem hagyhatod el az éttermet,
amíg a váltótársad meg nem...
Denise, ez a bögyös, óvatlanul a harminc felé száguldó szőkeség ekkor
bevonult a folyosóra, és Sarahra kacsintott. Aztán belenézett a kamerába, majd
megnyugtató hangon megkérdezte:
– Mi baj, Chuck? Megint kínoz a székrekedés?
Sarah nagy nehezen elfojtotta kitörni készülő nevetését, és gyorsan
kiblokkolt. Magában boldogan mosolygott, hogy ilyen barátai vannak, mint
Denise. Így legalább a “Kicsi Sarah"-nak is ad valaki néhány békés és nyugodt
pillanatot.
Aztán Nancy kapaszkodott akkora izgalommal a karjába, mintha épp akkor
kezdett volna lecsúszni a világ peremén, és csak az utolsó pillanatban
rántották volna vissza a biztonságba.
– Gyere, rólad beszélnek! Vagy valami ilyesmi – mondta. Hangja rekedten
szólt a szája sarkában fityegő cigarettától. Úgy csócsálta rágóját, mint egy
fűnyíró, mialatt a meghökkent Sarah-t átkormányozta Claudiához. Claudia egy
harminchárom centis képátmérőjű fekete-fehér Motorola tévé előtt üldögélt,
fájós lábát egy összekarcolt asztalkán nyugtatva. Felmosolygott Sarah-ra, akit
Nancy épp akkor nyomott bele egy fém kempingszékbe, hogy figyeljen:
– Figyeld csak, Sarah! Ez igazán kísérteties!
Claudia döbbenetéből szinte szikrázott a rettegés, és ez végképp
megdermesztette Sarah habozó mosolyát.
Sarah igyekezett elkapni a csinos kis kosztümbe öltözött, lakkozott haja,
kissé affektáló bemondónő szóáradatát, mert hirtelen úgy tűnt, mintha róla
beszélt volna. Épp ott tartott, hogy:
– ...de a rendőrség helyszínen tartózkodó szóvivője nem kívánt
találgatásokba bocsátkozni a Stúdió City-beli háziasszony kivégzés-stílusú
meggyilkolásának indítékairól. Annyit azért elmondott, hogy számos tanú
segítségével összeállították a gyanúsított pontos személyleírását. Még egyszer,
összefoglalva: Sarah Connort ma délután brutális módon lelőtték otthonában.
Az áldozat harmincöt éves volt, két gyermek anyja.
A hírolvasó hölgy lapozott, és megvárta, míg a súgógépen megjelenik a
következő hír a teherfuvarozók sztrájkfelhívásáról. Ezt Sarah már nem is
hallotta. Istenem, milyen szörnyű! Az a szegény nő az én nevemmel. Hát, lehet,
hogy nagyon primitív kérdéseim vannak, de vajon mi miatt dilizik be valaki
annyira, hogy úgy pusztít el egy életet, mintha csak egy üres hasábkrumplis
zacskó volna, amit összegyűr az ember és eldob a szeme elől... És Sarah
Connornak hívták.
– Halott vagy, kedvesem! – kuncogott Nancy, Sarah vállát veregetve, s
közben remekül szórakozott, mintha ez lett volna a nap legjobb vicce.

HANCOCK PARK DISTRICT, LOS ANGELES,

DÉLUTÁN 6 ÓRA 12 PERC

A Terminátor lenyomta a tárkioldó pecket a lézerkeresős automata

fegyveren, s miközben hagyta a földre esni az üres tárat, azonnal egy frisset
tett a helyére. Sarah Helene Connor vonagló, bíborszínű vérben úszó teste fölé
állt, s a töltényűrbe húzva az első golyót, a nő homlokának közepére célzott a
lézerfolttal, arra az esetre, ha szükség lenne még egy lövésre.
Nem volt.
A zsúfolt lakás szűk előszobájában rátérdelt a nőre, és előhúzta
kabátzsebéből az X-Acto kést. Gondosan, pontosan, és habozás nélkül
metszést ejtett Sarah bokájánál, és felhasította a sípcsont körüli izmokat. A
térdkalácsnál megállt. Szétválasztotta a kétfelé ágazó izmot, és ujjaival
kitapintotta a csillogó, fehér csontot.
Nem találta meg, amit keresett. Újabb gyilkosság a célpont elfogadható
azonosítása nélkül. Azonosítás negatív. Eltette az X-Actót, és felállt. Fontolóra
vette a lehetőségeket. A telefonkönyv három Sarah Connorja közül kettőt
megsemmisített. Egy maradt, Sarah Jeanette Connor. A logika azt diktálta,
hogy ő az igazi.
A Terminátor stratégiát választott. – Visszamenni a harcálláspontra. Újra
felfegyverkezni. És megtenni a döntő kört –, majd céltudatosan kilépett a már
besötétedő utcára.

SANTA MONICA,
JÓ EGÉSZSÉG GYÓGYFÜRDŐ,
DÉLUTÁN 6 ÓRA 18 PERC

Sarah befordult a Jó Egészség parkolójába, lepattant a Hondáról, és

beballagott a nagy, egyemeletes épületbe. Mint a legtöbb tornateremnek,
ennek is kevés ablaka volt. Hiába keretezték a bejáratot faoszlopok, valamint a
pasztellsárga stukkó, a hely inkább börtönre emlékeztette, mint gyógyfürdőre.
 Intett a pultnál ülő lánynak, aki az ajtón túlra, az aerobik terem felé bökött.
Éppen keresztülvágott egy csoport izzadt fiatalemberen, mikor Ginger
kedvenc rockszámának dobhártyaszaggató zaja hasított a fülébe. Belökte az
ajtót, mire – a légkondicionálás dacára is – állott és testmeleg huzat üdvözölte.
A hibás hidraulika miatt becsapódó ajtó csattanása elveszett Deniece
Williams végeérhetetlenül visszhangzó hangzavarában, mely egy szedett-
vedett tömegre való lihegő nőnemű átlátszóan “tánc"-nak álcázott poroszos
csuklógyakorlatait ihlette. Tornaruhába bújtatott zsírpárnák rezegtek,
csomósodtak meg, és lazultak el aszerint, ahogy Ginger – aki mintha frissen
szabadult volna egy újonckiképző táborból – vezényelt.
Néhány nő, úgy tűnt, mintha egész jól erezné magát, amint Ginger
fáradhatatlan és pontos mozdulatait figyelte, szinte erőt merítve belőlük. A
többiek viszont úgy néztek ki, mintha épp most végeztek volna Big Jeff egyik
Villámburgerével, és az elkerülhetetlen emésztési következményektől
szenvednének. A heti harminchat óra, amit az étteremben lehúzott, épp elég
testedzés volt Sarah-nak.
– Két, há’, négy, Nyúújt! – kiabálta Ginger, teljesen elemében érezve
magát. De három perc múlva már Deniece Williams is kezdett kimerülni, és
lejárt a szalag.
Az erősítő sistergésével beállt hirtelen csendet a nyögések kórusa törte
meg. Az épp csak szuszogó Ginger egy bűnügyi nyomozó grimaszával
végigmérte csapatát, majd megkérdezte:
– Hát nem csodás érzés?
Félig elnyelt trágárságok lelkes mormogása lebegett vissza válaszképpen.
– Gyerünk, jobb ha pozitívan álltok a dologhoz, különben legközelebb a
hosszabb változatot játszom le!
A tükörrel borított falakról elfúló nevetés moraja verődött bicegve vissza.
Az öltözőben Sarah leült Ginger mellé, s míg barátnője végzett a testhez
tapadó nadrágjába és pulóverébe való belebújással, elmesélte amit a tv-ben
bemondtak.
– Ugyanaz a neve, mi? Mondo bizarro! – mondta együttérzőn.
– Igen, pont ugyanaz – válaszolta Sarah, miközben szeme az előtte álló
szürke szekrénykéken vándorolt, ujjai pedig akaratlanul is a – Ginger
walkmanjét a pehelykönnyű fülhallgatóval összekötővezetéket tekergették.
Ginger valami Élőhalottak éjszakája-szerű tekintettel nézett Sarah
szemébe, aztán megeresztett egy elég jól sikerült marcona pofát, miközben
torka mélyéből kísérteties futamokat lebegtetett elő. Dúúúúúú-vmííííí-dú-
vááááááá.
Sürgető hangon, kimért precizitással suttogta Sarah fülébe:
– Egy útjelző állt előtte...
 Sarah-nak erőlködnie kellett, hogy el ne nevesse magát. Azonban Ginger
nem ismert könyörületet; olyan idétlenül bandzsított néhány centire Sarah
arcától, mint egy háborodott tetem:
– Sarah Connor azt hitte, hazafelé tart egy hosszú, fárasztó nap után, de
meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan átkel a...
– Oké, oké!
– Mindig tudtam, hogy egyszer bekerülsz a hírekbe, Connor. – mondta
Ginger, majd még mielőtt Sarah-nak sikerült volna megcsomóznia a zsinórt,
megmentette a magnót és a fülhallgatót.
Sarah elkapta Ginger tekintetét, és azt mondta:
– Olyan hülyén éreztem magam, mintha... szóval, mintha meghaltam volna.
– És milyen érzés? Úgy értem, elég meleg van-e ahhoz, hogy bikinit
hordhasson az ember?
– Azon gondolkodtam...
– Az nálad mindig veszélyes.
– Hagyd már, Ginger!
– Bocs'! Szóval...
– Szóval, eltűnődtem, ha én lennék az, aki meghalt, számítana-e egyáltalán
valamit mindaz, amit eddig csináltam. Már mint, nem mindegy-e, hogy élek-e
vagy sem?
Ginger Sarah-ra nézve összeráncolta a szemöldökét:
– Komoly a kérdés?
Sarah bólintott. Ginger elgondolkodott.
– Hát... sikerült a te feledet a lakbérből rendszeresen befizetned. Ez nagy
eredmény. Sarah visszavágott:
– Finom a lelked, akár egy tűzcsapé.
Gingernek muszáj volt megadnia magát, átölelte Sarah vállát, és teljesen
behódolva azt mondta:
– Sikerült jó barátom lenned – aztán Sarah-ra mosolygott, majd
csipkelődve folytatta:
– Gyerünk, húzzuk el a csíkot, mert még összetöröd a szívemet!
A lányok megálltak a konditeremnél, hogy beköszönjenek Mattnek. Ginger
odasétált hozzá, s nyíltan szemezett azzal a fiatalemberrel, akinek Matt a
nyomópadnál vezényelt:
– Rosszul veszed a levegőt, és úgy váltasz fogást, mint... Jé, szia, Ginger...
Na, hadd mutassam meg!
Matt helyet cserélt a hordómellű ifjúval és könnyedén emelgetni kezdte a
súlyokat, fel-le, fel-le.
 Ginger, sértődötten – a bőséges figyelemtől, amit Matt rápazarolt – a
súlyok mögé nyúlt, kivárta amíg Matt két nyomás között leengedi őket, aztán
gyorsan átrakta a szabályzó pecket még harminc kilóra.
Matt erőt gyűjtött a következő emeléshez, és nekikezdett. Szemei majd
kidagadtak gödrükből, de végül csak kinyomta a súlyt. Aztán, kieresztve egy
mély lélegzetet, és leengedte.
– Kösz, Ginger.
De Ginger még nem ért a végére. Karját a fiatal srác dereka köré fonta, és
mélyen a szemébe nézett.
– Mit tanít neked ez a giliszta? Alvókúrát? Nézd meg ezt a srácot, Matt!
Neked kéne tőle órákat venned.
Ginger Matt felé fordult, és eredménytelenül behúzott egyet a kőkemény
hasába.
– Gondoltam. Puha, mint a spagetti. Aztán belecsípett, vagyis inkább
megpróbált belecsípni Matt duzzadó karizmába.
– Töpörödött bicepszek. Szégyentelenül puha has. Undorító.
Visszafordult a fiatalemberhez, akin már a zavar jelei kezdtek mutatkozni,
és akinek teste kevésbé volt kiformált, mint Matté.
– Ez a fickó legalább dolgozik rajta. Ugye érted, mire gondolok?
Ez már túl sok volt a jóból, legalábbis ami Mattét illeti. Felmordult, és
Gingerre vetette magát. Aztán még mielőtt a lány félrefordulhatott volna,
felemelte a feje fölé, akár egy kis kézisúlyzót.
– Hello Ginger! Nehéz napod volt? – kérdezte vidáman.
– Csókolj meg! – felelte Ginger kedvesen. Matt azonnal leengedte, és
engedelmeskedett.
Ginger megcsipkedte kivörösödött arcát, és sipító fejhangon így szólt:
– Annyira imádni való vagy, Butuskám! Néhány közelben álló súlyemelő
kórusban felröhögött:
– Butuskám? Sarah is odalépett.
– Szia, Matt!
Matt bólintott. Ginger ekkor egy nedves, cuppanós csókot adott a nyakára,
ami rikító vörös nyomot hagyott.
Mialatt Ginger Mattel foglalkozott, Sarah átment inni a szoba túlsó
sarkában lévő ivókúthoz. Egy magas, göndör, fekete hajú súlyemelő, arcán
azzal a bizonyos tekintettel, felemelte fejét a csőről, és felé biccentett.
– Hello! Már láttalak erre. Jó vagy. Erre kimondottan jól emlékszem. A
nevem Marco.
Ginger hátralépett, és rosszallóan megrázta a fejét. Sarah-t figyelte, aki
egész gyorsan átesett a döbbeneten, a zavarodottságon, és a hirtelen
érdeklődésen.
 – Izé, szia. Sarah vagyok.
Kezet nyújtott, Marco pedig lehajolt, és megcsókolta. Erre nem számított.
Gyorsan visszahúzta a kezét, és félig tudatosan beletörölte sortja hátuljába.
De Marco még nem végzett. Közelebb hajolt, és a fülébe dünnyögte:
– Ha szabad vagy ma este, mutatnék neked valami finomat.
Mielőtt Sarah előrukkolhatott volna valami szellemes megjegyzéssel,
Ginger Marcóhoz lépett, és észrevétlenül beakasztotta ujját tornanadrágja
korcába, aztán meghúzta, s megvetően belepillantott a lenti sötétségbe.
Csalódottan rázta meg a fejét, s végül Sarah-ra nézve csak ennyit mondott:
– Csak az időt vesztegeted. Menjünk!
Még mielőtt barátnője bármit is csinálhatott volna, megragadta Sarah
karját, és kihúzta az ajtón. Mikor az ajtó már majdnem becsukódott, még
egyszer visszapillantott a szótlanul álló Marcóra.
Ginger győzelemittasan vigyorgott, meg volt magával elégedve, hiszen
egyszerre sikerült két, kizárólag női játszmát győzelemre vinnie: a területi
követelést és az általános megdöbbenést.
Sarah Gingerhez fordult:
– Ó, kösz! Még tíz másodperc, és én is kezelni tudtam volna.
Gingernek nem tűnt fel a félig ironikus árnyalat Sarah hangjában, így
szívből kacagott, és azt felelte:
– El is hiszem. De te csak kíméld meg magad Mr. Porschének ma estére!

RAMPART DISTRICT,
LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG,
DÉLUTÁN 6 ÓRA 31 PERC

Edward Theodore Traxler óvatosan lépett ki a büféből a Los Angeles-i

Rendőrség rablás- és emberölési csoportjának főfolyosóján nyüzsgő lázas
gyalogosforgalomba.
A negyvenes éveit taposó, nagydarab, fekete hajú, monolitkemény férfi
egyik kezében forró, műanyag poharat egyensúlyozva, úgy kígyózott keresztül
az akadálypályán, mint egy görkorcsolyázó medve. Nekiütközött egy
vicsorgó, megbilincselt fogolynak, és gyorsan a jobb oldali fal biztonságába
igyekezett. Csináld meg, gondolta, anélkül, hogy egy cseppet is kilötyögtetnél!
Csodaszámba menő “kényszerneurózisos" hőstettét vitte ebben a
pillanatban végbe: ragozott, cigarettázott, és kávét ivott egyszerre.
– Hé, Ed! – hallotta meg Hal Vukovich őrmester kiáltását. Megfordult, és
megvárta, míg sovány, agyonhajszolt társa utoléri.
 Vukovich egy kissé kapkodva szedte a levegőt, ugyanis már az egész
rendőrőrsöt becserkészte a főnöke után. Most gyorsan Traxlerhez ügetett, és
megajándékozta egy sajnálkozó vállveregetéssel. Traxler összerezzent,
ugyanis az égetően forró kávé a csuklójára löttyent. Vukovich a kezében
tartott két dossziéra villantotta a szemét, mintha azt mondaná: “Várj csak, még
ezt nem is láttad. Olyan durva, hogy el sem lehet mondani." Átadta az egyik
mappát Traxlernek, és kinyitotta a szobájuk ajtaját.
Traxler, magában még mindig morogva, letette az immár félig üres poharát
– a java az ingujján volt – és egy bifokális szemüveget csúsztatott az
orrnyergére. A barna dosszié a szakértői csoport 20x25-ös színes fényképét
rejtette egy nőről, aki lakása padlóján feküdt, rajta mindaz a vér, aminek benne
kellett volna lennie.
– Mit hoztál? – kérdezte Traxler, türelmetlenül kopogtatva a fényképen.
Vukovich felült Traxler kávéfoltos asztalának peremére.
– Egy halott lányt – mondta, akaratlanul is mosolyogva azzal az ideges,
reflexszerű mosollyal, ami akkor tűnik fel, ha semmi vicces sincs a dologban.
– Azt én is látom.
A mosoly elhalt. Traxler várt, és a halott lányt nézte. Egy nagy rakás
hasonló képet látott már. Mindig csúfak voltak, bár nem különösebben
szokatlanok.
Vukovich rágyújtott egy mezítlábas Camelre, és belekezdett.
– Sarah Helene Connor. Harmincöt éves. Hatszor lőttek rá, méghozzá tíz
méternél közelebbről. Nagy kaliberű fegyver...
– Tudod, ez még működik – bökött a szemüvegére Traxler.
Vukovich csendben átnyújtotta neki a másik barna mappát is.
– Ez mi?
– A kettes számú halott lány – mondta Vukovich, mintha ez mindent
megmagyarázna. – Ma délután küldték át a Valley-i részlegtől.
Traxler a másik nő szitává lőtt, véres holttestét nézte. Nos, kétségkívül
halott volt. Azonban ez nem tűnt túl bőséges magyarázatnak.
– Biztos vagyok benne, hogy valami oka van mindennek – tettetett
végtelen türelmet Traxler.
Vukovich ünnepélyesen felkelt az asztalról, és kihúzta a fotó alól az áldozat
adatlapját, és Traxler szemüvege elé emelte.
– Nézd meg a nevét, Ed!
Traxler türelmetlenül odapillantott, aztán megdermedt. Mi? Majd megint a
papírra nézett, és újra elolvasta, most azonban jóval lassabban.
– Sarah Anne Connor. Ez igaz? – kérdezte Traxler. Vukovich bólintott.
Traxler még mindig habozott. Lehet, hogy ez társa bizarr humorérzékének
valamelyik túlkomplikált megnyilvánulása. Várta a kacsintást, és a mosolyt,
ami elárulja, hogy vége a mókának.
De Vukovich nem mosolygott.
– Most hülyéskedsz? – hitetlenkedett Traxler. Társa azonban csendben
megrázta a fejét. Ez még neki sem volt vicces.
– Van még más is, Ed – mondta nyugodtan.
Mélyebbre ásott a dossziéban, és két másik fényképet húzott elő. –
Közelképeket az áldozatok bal lábáról. Az áttetsző, fehér bőrt valaki
egyenletesen hátrahúzta, mint valami ocsmány cukrospapírt, így láthatóvá
váltak a benti mocskos titkok. Volt valami iszonyatosan zavaró ezekben a
metszésekben. Teljesen egyenesek és egyenletesek. Ráadásul mindkét nőn
tökéletesen egyformák. Tökéletesen. Mintha futószalagon gyártották volna le.
Traxler érezte, felébred benne a harag és előbújik, hogy vele együtt nézze meg
ezt a mészárlást. Ki az aki ilyen szarságot tesz egy másik emberrel?
A két nyomozó úgy állt ott – összedugott fejjel a redőnycsíkozta fényben –,
akár az érzékelés fontos voltáról fojtott hangon vitázó szerzetesek.
– Mindkettőt felvágta, bokától térdig. Ugyanaz a metszés, és csak a bal
lábon. Ugyanaz a bűnelkövetés módja is – mondta teljesen szükségtelenül
Vukovich. Aztán ismét felvillant, majd elhalt az az ideges mosoly.
– Rohadt furcsa – tette még hozzá.
Traxler elképedve bámulta a képeket, majd visszacsúsztatva Őket a barna
mappákba, a dossziékat az asztalára lökte. Hosszúnak ígérkezett az éjszaka.
Vukovichnak eszébe ötlött még valami, és undorodva megrázta a fejét.
– Erre aztán lecsap majd a sajtó – mondta. Traxler bólintott, és egy friss
Wrigley's-t dobott a szájába.
– A mániás gyilkos napja – mondta, és már látta is maga előtt a főcímeket.
Kihúzta a fiókját, de hasztalan kutatott aszpirin után. Megpróbált már előre
védekezni a fejfájás ellen, mert tudta, hogy már úton van. De nem találta a
gyógyszert. A francba!
Vukovich felállt, és lassan keresztülsétált a szobán. Felkapta Traxler
iratszekrényéről a majdnem üres Tylanolos üvegcsét, és odadobta főnökének.
– Rühellem a furcsaságokat – morogta.

PALMS DISTRICT, LOS ANGELES,

JASMINE STREET 656.,
DÉLUTÁN 6 ÓRA 57 PERC

Felkészülve az ágyékukkal a harcra, összepréselődtek a lakás egyetlen kicsi

fürdőszobájában, miután a zuhany alatt már ide-oda taszigálták egymást.
Ginger, csípőig érő nejlon fürdőköpenyben, keményen küzdött a tükör
birtoklásáért a vászonsortba és egy hét számmal nagyobb Jetsons pólóba
öltözött Sarah-val. Tükörképük alig volt kivehető a dezodor és a hajfixáló
felhőjétől. Felsorakoztatták fegyverzetüket a mosdókagyló szélére: pirosító,
szempillafesték, szemspirál. Ginger csillogó rózsaszín rúzzsal húzta ki a
száját.
Ginger észrevette, amint Sarah a szemceruzával küszködik, és lovagiasan a
segítségére sietett. A hatás döbbenetes volt. Nem is nézett ki olyan rosszul.
Egyáltalán nem.
Eme jótett után Ginger visszatért saját ténykedéséhez. Feltette walkmanje
fejhallgatóját, s az álla alá fordította, hogy hozzáférjen a hajához. Addig adta
rá a hangerőt, míg végül egy százhúsz decibeles rockkoncert nem ostromolta
dobhártyáit.
Sarah minden hangot hallott, még onnan is, ahol ő állt, és azt mondta:
– Ginger, bele fogsz süketülni.
– Mi van? – üvöltötte Ginger, miközben lábával verni kezdte a taktust.
Sarah hajsütővasának zsinórja belegubancolódott Ginger fejhallgatójának
drótjába, és véletlenül letépte a nyakáról.
– Bocs' – mondta Sarah. Mialatt kiszabadították a készülékeket a
felfordulásból, Ginger megkérte Sarah-t:
– Mesélj nekem erről a titokzatos idegenről!
– Stan Morskynak hívják. Az étteremben találkoztam vele. Filmes szakra
jár a Kaliforniai Állami Egyetemre, az apja pedig producer a tévénél. Ja, és új,
fekete Porschéval jár.
Ginger úgy tett, mintha csorogna a nyála, és azt is tudni akarta, hogy néz ki
a fiú.
– Szokatlan egy kicsit. Mintha Tom Cruise és... Pee Wee Herman keveréke
lenne. Ezen Ginger szívből nevetett.
– De a Porsche jól néz ki, mi? – cukkolta.
– Ginger, Hitlernek is Porschéja volt.
– Tényleg? Fogadni mernék, hogy nem volt tetőablaka.
Ekkor megszólalt a telefon, és Sarah indult, hogy felvegye. Ginger újra
felvette a fejhallgatót, s a fájdalomküszöbig hangosította fel, miközben az
egyenletes négynegyedes ütemre ringatózott.
Sarah felkapta a kagylót:
– Halló!
Mély torokhangon, mintha asztmás volna, egy férfi zihált bele.
– Először is egyenként le fogom tépni a gombokat a blúzodról. Azután
lemeztelenítem a válladat, és végigfuttatom a nyelvemet a nyakadon...
 Sarah kővé meredt. Ez volt az első fajtalankodó telefonhívása. Ahhoz
képest egész normális volt. Hallgatta, miként folytatja a férfi, miközben azon
erőlködött, hogy hangja mély maradjon.
– Aztán nyalogatni fogom azokat a pucér, fénylő melleidet...
Ekkor Sarah-t ráadásként az eddigiekhez, újabb csalódás érte. Az obszcén
telefont nem is neki szánták, erre azonnal rájött, amint felismerte a hívó
hangját. Tulajdonképpen Gingernek szólt.
Letakarta a mikrofont, és odakiáltott lakótársának:
– Ginger! Matt az!
Matt még mindig mondta a magáét, nem lévén tudatában annak, hogy nem
a megfelelő lányhoz beszél. Sarah úgy döntött, legalább alaposan kiélvezi a
helyzetet. Még egy kicsit hallgatott.
– És aztán, mikor már a padlón fekszel, lassan, centiről centire lehúzom a
farmered, és körbenyalogatom a hasadat, egyre lejjebb és lejjebb. Azután a
fogaimmal lehúzom rólad a bugyit...
Sarah torka dagadozott az elfojtott nevetéstől. Megköszörülte, és próbált
ingerülten beleszólni a kagylóba:
– Ki beszél?
Egy gyönyörű pillanatig tartó döbbent csend után Matt újra megszólalt.
– Sarah? Ó... Bocs'... Jézusom, én...
Sarah-ból kitört a nevetés.
– ... bocsáss meg! Azt hittem... ööö, beszélhetnék Gingerrel?
– Persze, Butuskám – felelt Sarah vidáman.
Mialatt Ginger és Matt azzal cukkolták egymást, hogy mi mindent
terveznek egymás ellen aznap éjszakára, Sarah blúzokat mutatott, Ginger
jóváhagyására várva.
Azonban az mindegyikre beleegyezően bólintott.
– Igazán nagyon sokat segítettél!
Ginger letakarta a mikrofont, s míg fél füllel Matt elmormogott ígéreteit
hallgatta – amiket nem valószínű, hogy képes lesz majd teljesíteni –, addig
maradék figyelmével Sarah esedékes mini-válságára koncentrált.
– Oké, a bézs színűt.
– Utálom a bézs színűt.
– Akkor ne vedd fel a bézst! Sarah ingerülten összeszedte a blúzokat, és
kifakadt.
– Nem is tudom, miért izgatom magam ennyire. Nem éri meg a
veszekedést ez a fazon. Ő is csak ember. Ugyanúgy jár vécére, mint bárki más.
Különben is, valószínűleg semmi közös nem lesz bennünk. Biztos Barry
Manilow-t vagy a Twisted Sisterst szereti, vagy valami hasonlót.
Ginger döbbenten nézte, hogy viharzik ki Sarah a szobából.
 Egy másodperc múlva azonban Sarah újra bedugta a fejét.
– Azt mondod, a bézst?
Nem sokkal később a lányok fel-alá lézengtek a nagyszobában, mindkettő a
fiúját várta. Sarah Pugsly keresésére indult, aki orrával félrelökte
terráriumának műanyag tetejét, és engedély nélküli bogárkutató útra indult.
Ginger a kanapén ült, és miközben folytatta különbejáratú rockkoncertjét,
eltörte a körömreszelőt. Azért azt észrevette, hogy pislog az üzenetrögzítő
kijelzője, ugyanis miután Matt letette a telefont, bekapcsolta a rögzítőt, hogy
be tudják fejezni az öltözködést Sarah-val.
– Valószínűleg az anyád – mondta Ginger, miközben lehajolt, hogy
benyomja a lejátszó gombot.
Az volt.
Sarah fél füllel figyelte anyja motyogását arról, hogy elfelejtette megkérni,
hozza magával a virslis lasagna receptjét, amikor vasárnap meglátogatja.
Nyilvánvalóan nem hallotta a híreket Sarah Anne Connor meggyilkolásáról.
Sarah hálás volt, hogy nem kell visszahívnia, és magyarázkodnia. Most inkább
Pugslyt szerette volna visszaköltöztetni a terráriumba, még azelőtt, mielőtt
elmegy otthonról. Végül is az ablak melletti könyvespolc legtetején talált rá.
Mikor karjába vette, és megnyugtatóan duruzsolt neki, mintha macska vagy
kiskutya lett volna, Ginger fájdalmas arcot vágott, és azt mondta:
– Undorító! Reptofília. Tényleg émelyítő.
A rögzítő egy másik üzenetre kapcsolt.
– Szia Sarah! – szólalt meg a gép vidáman, mint egy rövidhullámú adó
lemezlovasa. – Stan Morsky beszél! Nézd, izé, valami közbejött, és úgy néz
ki, hogy ma nem tudok ott lenni. Egyszerűen nem tudok elszabadulni. Nézd,
igazán sajnálom! ígérem, hogy majd kárpótollak. Talán valamikor a jövő
héten, jó? Nemsokára újra hívlak. Viszlát!
Sarah csak állt, és ringatta a gyíkot.
Ginger dühbe gurult.
– A szemét! Szétrúgom a térdkalácsait! Na és ha Porschéja van? Akkor sem
teheti ezt veled! Az isten szerelmére, péntek este!
Sarah-nak úgy tűnt, mintha titokban pont erre számított volna. Nem csak
azért, mert mintha ezt a napot valamilyen hatalmas, láthatatlan kezek úgy
formálták volna, hogy ezzel a kis katasztrófával végződjék, hanem azért is,
mert Stan tényleg nagyon mellékesen hívta találkára. Amennyire rajongott az
egészért, lehet, hogy egyszerűen kiment a fejéből. Aztán, mikor közeledett a
nyolc óra, előrángatta ezt a szívhez szóló alig-mentséget a... a Porschéjából. A
visszautasítottság fájdalmas érzése még így is keményen érte. Automatikusan
megpróbálta elrejteni, ahogy Ginger tenné.
 – Hát, majd csak túlélem valahogy – mondta. De inkább sóhajnak hangzott,
mint gúnynak.
Belenézett Pugsly vizenyős, hártyás szemeibe.
– Legalább Pugsly még szeret.
Lehajolt, hogy egy gyengéd csókot nyomjon a teremtmény pofájára. A gyík
válaszképpen pislogott, s türelmesen viselte az emberi szeretetet.
Sarah gyorsan levetette a szoknyáját és a blúzát. Már épp azon volt, hogy
leszedi a magára kent festékeket is, mikor növekvő dühvel és daccal úgy
döntött, hogy nem fogja elpocsékolni. Farmerbe, csizmába és pulóverbe bújt,
majd felkapta a dzsekijét. Miután sietve leellenőrizte pénztárcájában, miként
is áll anyagilag, bejelentette Gingernek, hogy moziba megy, mégpedig egy
olyan filmre, amit már régóta meg akar nézni, és el kell kapnia, mielőtt
leveszik a műsorról. Címek után kutatott az emlékezetében, aztán előrukkolt
eggyel, de látta Ginger arcán a hitetlenkedést. A lényeg az volt, hogy Sarah
semmiképp sem akart otthon ücsörögni, tévét nézni, és megpróbálni nem
meghallani a hangokat, amiket Matt és Ginger fog a szomszéd szobában
vacsora után produkálni.
– Na, majd találkozunk. Mulassatok jól Mattel!
Sarah a kulcsait keresgélte a tárcájában, épp lefelé nézett, így nem vette
észre az előtte feltűnő erőteljes alakot. A férfi, mint egy beárnyékolt acéltömb,
egyenesen hozzá sétált és felé nyúlt.
Sarah felnézett, és összerezzent, mikor a férfi a karjaiba zárta, és lihegve
felnyögött:
– Gyere, kislány!
Sarah hatástalanul bokszolta vállon a férfit.
– Menj a fenébe, Matt!
A fiú buja, mégis valahogy testvéri grimaszt vágott felé. Sarah indult volna
már tovább, de Matt megfogta, és egy hatalmas, nedves puszit cuppantott az
arcára, s csak ezután hagyta elmenni. Erre már Sarah szájának szögletében is
kiverekedte magát egy mosoly.
A pincegarázs sötét volt, csak egy-egy hideg fénytócsa világította meg a
mennyezeten lévő csupasz villanykörtékből. A Hondája felett persze kiégett a
lámpa. Jellemző, gondolta. Léptei fenyegetően visszhangzottak. A parkoló
majdnem üres volt. A legtöbb lakó már elment bulizni.
Sarah letérdelt a-robogó mellé, és babrálni kezdte a kombinációs zárat.
Aztán hirtelen abbahagyta. Mintha valami zajt hallott volna. Körülnézett. Hat
kocsi, és egy motor. Az egyik autót, azt amelyik a bejárat mellett az árnyékban
állt, alig látta. Biztos csak visszhang.
A meggyilkolt Theresa Saldanára és Sal Mineóra gondolt, s a hideg
végigfutott a hátán, majd megült a nyakában. Sietősen levette a láncot, és
felpattant a Hondára. Nagyon ostoba halál lenne ha épp most, és épp itt, a saját
parkolójában ölnék meg. De ha végiggondolja a mai napot... Remegni kezdett,
ezért gyorsan felhúzta dzsekijén a cipzárat, aztán beindította a motort. A motor
megnyugtatóan felberregett.
Sarah lazított, és megmarkolta a kormányt. A délutáni hír arra késztette,
hogy elgondolkodjon saját halandóságán. Milyen jelentéktelen lenne a halála.
“Sarah Jeanette Connor, pincérnő, tizenkilenc éves korában elhunyt." Csak
egy újabb név a sorban, minden hatás vagy jelentés nélkül bárki számára, aki
őt nem ismeri. Mire az egyetemi kosárlabdameccsek eredményeire kerülne a
sor, már rég el is felejtenék. Tudta, hogy a gondolat már egész este ott
ólálkodott körülötte, táplálta szokásos félelmét az üres parkolótól, s
megmagyarázhatatlan rettegéssé fokozta azt. Egyre erősödött benne az az
érzés, hogy valaki figyeli, hogy valami rosszindulatú jelenlét nem akarja
elveszíteni a szeme elől.
Kihajtott a kerékpárállásból, és lassan az autók felé gurult. Mikor elment a
porszürke szedán mellett, benézett, és úgy látta, teljesen üres. Elért a
kihajtóhoz, ott megállt, megnézte nincs-e keresztforgalom. Ha hátranézett
volna, láthatta volna azt is, hogy valaki mégiscsak ül a kocsi első ülésén, s
forradásokkal borított kezét épp akkor csúsztatja a kormányra.
Kyle Reese.
Mikor Sarah pontosan 20:19-kor a biztonsági ajtón keresztül belépett a
parkolóba, rászegezte szemét és egyeztette a célpontot. Sarah Jeanette Connor.
Pont mint a képen. Pont a megadott időben. Ő az. Tudta. De mégsem hitte el
teljesen. Ellentmondásos érzelmek égtek benne, s kényszerítenie kellett magát,
hogy levegye róla a szemét, és még azelőtt lebukjon, mielőtt a lány meglátná.
Hallotta, ahogy a robogó elindul, és elmegy a kocsi mellett, és úgy érezte, a
lány is hallja az ő szívverését, amely szinte pörölycsapásként, hangosan
dörgött a fülében.
Mikor újra felült, Sarah éppen jobbra készült fordulni. Gyors mozdulattal
illesztette össze a drótokat, hogy minél előbb beindíthassa a kocsi motorját.
Amint hagyta, hogy a kötelesség magával ragadja, remegő kezei egyből
megnyugodtak. Egyre szűkülő spirálban csak arra összpontosított, ami
küldetésének sikeres teljesítéséhez feltétlenül szükséges volt. Cél. Követni.
Feltartóztatni. Mikor Sarah kihajtott az utcára, nem túl messziről követni
kezdte.

LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG,

RAMPART-I RÉSZLEG,
DÉLUTÁN 7 ÓRA 44 PERC
 Mihelyt Traxler kinyitotta a tanácsterem ajtaját, az előtérből riporterek
tömege csapott le rá hadaró hangok és videolámpák viharának kíséretében.
Lehettek vagy húszan, javarészük helyi firkász. Még a Szemtanú ministábja is
ott volt, és agresszíven tolakodott a képért.
Traxler undorodva nézett végig rajtuk, majd felkészült a két és félméternyi
vesszőfutásra, míg szobájának biztonságába nem ér.
Belevetette magát a riporterek sűrűjébe, és még mielőtt feltették volna az
első kérdést elkiáltotta magát:
– Nincs kommentár!
Ezeknek semmi közük nem volt ahhoz a munkához, amire őt kiképezték,
kivéve, hogy általában még nehezebbé tették. Az előtte felbukkanó arcokat
nézte. Nincs bennük semmi méltóság. Ki nem állhatta a riportereket.
A Szemtanú riportere, aki tulajdonképpen egy férfi manöken volt, Traxler
elé lépett, és elállta az útját. A kézi kamera már forgott. Traxler megállt, és a
kis rohadékra szegezte a tekintetét. Felismerte a tévéből. Egy seggfej. A
riporter egy pillanatra rámosolygott, aztán rákezdett a nehézsúlyú újságíróhős
szövegére.
– Hadnagy úr, tisztában vannak azzal, hogy a két gyilkosság ugyanabban a
sorrendben történt, mint ahogyan az áldozatok nevei a telefonkönyvben
követik egymást? – kérdezte olyan hangon, amely azt látszott sugallni, hogy
Traxler az utolsó emberi lény a földön, aki ezt még nem tudja. Naná, hogy
tudom, te idióta szarzsák.
– Nincs kommentár – ismételte Traxler kifejezéstelen hangon, s
félrelökdösve a riportert, tovább indult.
A hangzavar megint felerősödött, egyik sem törődött a másikkal, de mind
megpróbálta túlkiabálni a többit. Végül, mint mindig, a sokaság zűrzavara
behódolt egyvalaki pillanatnyi győzelmének.
– Gyerünk, hadnagy, játszunk tisztességesen! Valamiből nekünk is élnünk
kell! – kiáltotta egy hang, testvérei érzelmeit visszhangozva.
Egy ilyen pillanatot Traxler sohasem hagyott volna ki. Megfogta a
kilincset, és szembefordult a csürhével. Rájuk nézett, és mély lélegzetet vett,
mintha az imént elhangzottak támadhatatlan logikája lenyűgözte volna. A
gyülekezet hirtelen elcsendesedett. Szemeiket mind rátapasztották. Most jön a
sztori.
– Látják ezt itt? – mondta Traxler, és az ajtóra mutatott. – Ez a szobám. Itt
lakom. Kukkantsanak be bármikor!
Biztonságban bejutott, még mielőtt az újságírók egy utolsó, hiábavaló
erőfeszítést tehettek volna, hogy magukra vonják a figyelmét.
 A hangok eltűntek, amint Traxler becsapta az ajtót. Undorodva megrázta
fejét. Jó kis ajtó, gondolta. Majdnem hangszigetelő.
Vukovich felnézve az asztalán kiterített dossziéból, együttérzően
mosolygott. Ott táboroztak kint egész délután. Még pisálni menni is felért egy
sorscsapással.
Traxler kiköpte a régi rágóját, és kibontott egy újat. Társára pillantott, akit
láthatólag lefoglaltak az ujjai között tartott 20x24-es fényképen lévő csillogó
vértócsa részletei. Nem beszéltek. Mint az öreg házaspárok, ők is kellemesen
érezték magukat a másik jelenlétében, és nem érezték szükségét, hogy a
kettejük közt lévő űrt szavakkal töltsék ki, esetleg csak akkor, ha fontos
megvitatnivalójuk volt.
Vagy hogyha unatkoztak.
Traxler rágyújtott, és kihúzta a fiókját. Addig keresgélt a rendetlenségben,
míg aszpirinra nem talált, amiből aztán egy maréknyit a tenyerébe borított.
Szívott egy mély slukkot Pall Malljéből, és a kávéjáért nyúlt. Megkeverte.
Felszínén olajos hártya gyűlt össze. Traxler egy másodpercig elgondolkozott:
A friss kávé ott volt a folyosó végén, ami azt jelenti, hogy újra ki kellene
mennie. Bassza meg!, gondolta szájába dobva az aszpirineket, és felemelte a
poharat.
A harmadik Sarah Connorra gondolt. Nagyon megfoghatatlan. Egész este
próbálták elérni. Nem volt sehol. Traxler attól tartott, hogy ebben a pillanatban
már ő is ott fekszik valahol egy padlón, lába felnyitva, feje szétlőve. Megkapta
a közlekedésrendészettől jogosítványképének a másolatát, és néhány
órahosszáig azt nézegette, próbált meglátni benne valamit, avagy kiolvasni
belőle valamit. De nem talált semmi olyat az arcában, ami bármi apróságról
árulkodott volna. Például arról, hogy miféle helyeken szórakozhat, s milyen
társaságot kedvel. Semmi.
– Utolérted már?
– Connort?
– Aha.
– Nem. Folyton az üzenetrögzítő válaszol.
Traxler letette a kávéspoharat, és járkálni kezdett, közben végigment elölről
mindenen, amit tudott. Gyűlölte ezt az impotens érzést, amit ilyenkor el kellett
viselnie.
– Küldj ki egy kocsit!
Vukovich lerakta a dossziét, és felegyenesedett. Elég jól ismerte Traxlert,
tudta, mi következik. Mindent megtettek eddig, amit lehetett. Azt kívánta,
bárcsak rászokna Ed a fűre, a meditációra, vagy akár a maszturbációra.
Mindegy mire, csak az a valami megnyugtassa egy kicsit.
 – Már küldtem – felelte. – Senki sem nyitott ajtót, még a házmester sem
volt otthon. De Traxler nem is figyelt rá.
– Hívd fel!
– Most hívtam.
– Akkor hívd fel újra! – parancsolta Traxler.
Vukovich elcsigázottan emelte fel a kagylót, és tárcsázott. Traxler kibontott
egy újabb Wrigley's lapocskát, és hozzácsapta az előzőhöz, aztán a
cigarettásdobozáért nyúlt. Üres. A francba.
– Adj egy cigit!
– Újabban egyszerre kettesével szívod? – kérdezte
Vukovich, és a Pall Mallre mutatott, ami Traxler másik kezében égett.
Traxler elképedve nézett le rá, aztán vállat vont, és beleszívott.
– Megint az a szarság – mondta Vukovich, miközben letette a telefont.
Ginger felvett hangjának csicsergését mintha elvágták volna, mikor lecsapta a
kagylót. Vukovich főnökére nézett, aki a szoba másik felében az asztal szélén
ült, és elgondolkodva masszírozta halántékát. Valamit motyogott.
– Mi van? – kérdezte Vukovich. Traxler felemelte fáradt, véreres szemét.
– Tudom, hogy fogják hívni. Már hallom is. Valami előérzettől vezetve
meglátta maga előtt a reggeli újságcímeket. Undorodva ledobta, majd egy
fintor kíséretében eltaposta csikkjét a padlón.
– Ez lesz az istenverte “Telefonkönyves Gyilkos" mondta
megváltoztathatatlanul, majd újra elmerült gondolataiban.
Most már Vukovich is látta.
– Rühellem a szenzációs ügyeket – mondta. – Különösen a nem
mindennapi szenzációs ügyeket.
Újra a dossziéra nézett, és ikszedjére is átlapozta. Azt remélte, talán
elsiklott valami felett, de tudta jól, hogy nem.
Traxler hirtelen felállt.
– Hova mégy?
– Kiadok egy közleményt, hátha rá tudjuk venni ezeket a seggfejeket, hogy
a változatosság kedvéért segítsenek. Traxler újra összpontosított energiává
alakult, megigazította nyakkendőjét, és leseperte zakójáról a hamut. Még
mosolygott is.
– Jó lenne, ha tizenegyig be tudnák tenni a műsorba, lehet hogy a lány is
előkerül akkorára.
Levette a szemüvegét, és zsebre tette.
– Hogy nézek ki? – kérdezte. Vukovich a hadnagyra pillantott, és megvonta
a vállát.
– Mint egy darab szar, főnököm.
 – Anyucikád – vágott vissza mosolyogva Traxler. Azután kinyitotta az
ajtót, és belépett a Rendőrök Poklába.

PALMS DISTRICT, LOS ANGELES,

JASMINE STREET 656.,
ESTE 8 ÓRA 05 PERC

Az emeleten Matt azzal szórakoztatta Gingert, hogy le-fel húzogatta a

walkman hangerőszabályzóját. Ginger pedig ütemesen hullámzott alatta, az
elválaszthatatlan fejhallgatóján át a fülébe lüktető zene ritmusára.
A fiúnak egyszerűen csak meg kellett tartania magát, a többit elvégezte
Ginger és a zene. Kellemes. Annyira kellemes, hogy Matt semmi pénzért nem
kelt volna fel ajtót nyitni. Ráadásul Ginger mozdulatai épp ekkor kezdtek
atomrobbanásokat kiváltani az egész testében. Vére, mint a Niagara dübörgött
füleiben, így nem hallotta, hogy a nappaliban, az üzenetrögzítőn felhangzik
Vukovich nyomozó őrmester rövid üzenete. Igen komoly, bár megbocsátható
figyelmetlenség volt.

LOS ANGELES BELVÁROSA,

STOKER PIZZA SZALONJA,
ESTE 10 ÓRA 08 PERC

Sarah figyelte, ahogy a pincérnő az asztala felé tart, bizonytalanul kelve át

a hangosan nevetgélő, fortyogó embertömegen. Tudta milyen érzés. A
pincérnő alacsony, félénk lány volt, és ha az este hátralévő része
következetesen olyannak bizonyul, mint az egész nap, akkor arra ítéltetett,
hogy leejtse a Sarah-nak szánt pizzát. Megdöbbenésére az ingerült lány
egyszerűen félrelökött egy rakás, lármás tinit, megcsörömpöltetve heavy
metalos öltözéküket, majd egyensúlyát visszanyerve, megérkezett Sarah-hoz,
arcán egy megviselt, de őszinte mosollyal.
A pizzéria dugig volt olyan emberekkel, akik keményen belevetették
magukat az életbe, és ezen láthatólag meglehetősen jól szórakoztak. Sarah-t a
megszokás hozta ide, s remélte, hogy esetleg Ginger és Matt is felbukkan itt.
De Ők valószínűleg otthon, az ágyban vannak, s rohadt jól érzik magukat.
Sarah tudatosan viszonozta a pincérnő mosolyát, és küldött felé egy “én is
tudom, milyen érzés" tekintetet.
Időközben a pizzára nézett, és rájött, hogy szardellást hoztak ki, pedig ő
gombásat kért. Sarah felsóhajtott. Itt egy kicsit nagyobb biztonságban érezte
magát. Ismerte a környéket, és már sokszor járt itt, a Stoker's-ben, Mattel és
Gingerrel.
Előtte idegen területre kószált – a Picwood filmszínházba. Egyszerűen
azért ment oda, mert az volt az útjába eső első mozi. Egy Burt Reynolds filmet
játszottak. Abból a fajtából, amiben parókát hord. Régi jó vígjáték,
autósüldözéssel, s komoly befejezéssel. Sajnos nem az az igazi, meleg és
vicces, romantikus fajta, amelyikben nem hordott parókát. Sarah végigülte a
filmet, de oda sem figyelt.
Nem vette észre a két sorral mögötte ülő, ápolatlan, vad tekintetű férfit
sem. Valamint azt sem, hogy követi őt a parkolóba, s megvárja míg felül a
motorjára, mielőtt elindítaná a kocsiját, és utána ólálkodna.
Volt elég gondolkodnivalója.
Hirtelen úgy hallotta, mintha valaki a nevén szólítaná. Körülnézett, vajon
honnan jön a hang, remélte, hogy Matt az. De a tévé volt, a bárpult vége fölött.
Egy hírolvasó mondta ki a nevét, azon a fontoskodó, sztentori hangon, amit
csak a hasonfajtájúak szoktak használni.
Ó, ne, gondolta Sarah, biztos a meggyilkolt nőről beszél. Sarah Connor.
Két gyermek anyja. Aztán valami sötét, bizonytalan rettegés hömpölygött elő a
“Kis Sarah"-tól, aki tudta, hogy jobb lesz, ha közelebb tolja a képét.
Sarah így is tett, megfeledkezett a híg sörről, meg a hideg, halszagú
pizzáról, és addig furakodott előre a tömegben, míg két, egyetemi dzsekis
fickó széke mellé nem ért. Azok elismerően bámulni kezdték, nem véve észre
a félelmet a szemében. Félelmet, mert a tévébeli hang a következőket mondta:
– A rendőrség nem akar találgatásokba bocsátkozni a nyilvánvaló
hasonlóságot illetően a ma délután Stúdió Cityben lelőtt nő, és a két órával
ezelőtt, szinte teljesen ugyanolyan módon meggyilkolt Hancock Park-i lakos
halálával kapcsolatban. Az újabb áldozat neve gyakorlatilag ugyanaz, mint az
előzőé. Sarah Helene Connor, huszonnégy éves bírósági titkárnő, a közlések
szerint a helyszínen, a lakásában halt meg...
A bárpultnál valaki át akart kapcsolni egy másik csatornára, de Sarah amint
meglátta a közeledő csapost, kezét a kapcsolóra tette:
– Hagyja itt! – kiabálta, megrémítve a mellette ülő férfiakat. Egyikük italát
ráadásul még ki is borította. A csapos reflexszerűen elhúzta a kezét, s zavart
arccal ránézett. Sarah csak most vette észre, hogy teli torokból üvöltött,
aminek aztán meg is lett az eredménye. És ha megint megpróbálná
átkapcsolni, újra sikítana, bár a bemondó lassan már a hír végéhez közeledett:
– A két áldozat között, az eddigi nyomozás eredményei alapján, semmiféle
kapcsolat nem volt. Kevésbé véres témára váltva; volt ok az ünneplésre ma a
Los Angeles-i állatkertben, hiszen...
 Most már minden közelben ülő úgy nézett rá, mintha meg lett volna
buggyanva. Sarah a megdöbbenéstől pislogva hátrébb húzódott, és feszülten
figyelte a halk, belső hangot, ami riadót kiabált.
Keresett egy nyilvános telefont, és lecsapott a telefonkönyvre. Néhány lap
hiányzott ugyan belőle, de szerencsére azt, amelyiken az ő neve állt,
megtalálta. Ott volt Sarah Anne Connor. Aztán Sarah Helene Connor. Aztán az
ő neve.
Aztán senki más. Nem pont így jöttek?
Három csinos Sarah, szépen sorba mind. Igaz, Connor?
Igaz.
Gyomrában kavarogni kezdett a sör. Előrebukfencezett, aztán csinált két
hátraszaltót, és Sarah-nak sürgősen vécéközelbe kellett jutnia.
Odaért a klotyóhoz. Foglalt. Kétségbeesésében legszívesebben röhögött
volna. Végül is, ehelyett inkább hideg csapvizet fröcskölt az arcába, és
ledörzsölte egy papírtörülközővel.
Én következem, gondolta. Igen. Én. Mert az ilyen napok már csak így
végződnek, nem? Egy fegyveres őrült rohangál a városban, és őt keresi.
Hát ilyen érzés pánikba esni.
Sarah már sokszor félt. Félt a zuhanástól. A tűztől. A visszautasítástól. Az
egyedülléttől. Valamint attól, hogy kiégnek az érzései. Igen, tényleg nagyon
rémisztő dolgoktól. Ezek igazán fontos dolgok, de mikor valaki túl van már
két gyilkosságon, és akinek feltehetően ő lesz a harmadik áldozata, annak
egészen biztosan kicsinyesnek tűnnek.
Egy hangos kattanás a rémület megrázó hullámát küldte végig a hátán, fel,
egészen a koponyájáig, mint egy villámcsapást. Ziháló tüdővel megpördült, de
csak egy öreg nénit pillantott meg, aki éppen a vécéajtóval küszködött.
Óvatosan ment el Sarah mellett, valószínűleg azt gondolta, hogy a szegény
lány kokós rémálomban utazik. Mikor a néni elment, úgy hallotta, mintha a
plafonon lévő neoncsövek zúgása egyre jobban felerősödne.
Újra a telefonhoz rohant, és bedobott két tízcentest. Semmi. Csak azután
vette észre a fülke oldalára ragasztott, macskakaparással írt cédulát. “Üzemen
kívül".
A csapos úgy nézett rá, mintha legalábbis PCP-t szedett volna, mikor
megkérdezte tőle, hol a francban van egy működő telefon. Azt mégsem
árulhatta el neki, hogy meg fogja ölni egy őrült, aki személyes gyűlöletet
táplál mindenki iránt, aki az ő nevét viseli. Nem kérhetett segítséget tőle.
Egynél több védelmezőre lett volna szüksége. Egy hadsereget akart. A
rendőrséget.
– Van egy fülke a Tech Noirban, egy pár háztömbnyire innen.
– Kint az utcán?
 Sarah keresztülvágott a nyüzsgő vendégeken, de az ajtónál habozni kezdett.
Az akárhol lehetett. Vár. Ó, istenem. Tudja a címét. Akár követhette is. Akár
pont ott lehet a szembenlévő...
Megállt a járdán, és a Tech Noirt kereste. Bármi is történjen, látni akarta.
Az elhaladó emberek szemét leste. Egyik sem látszott gyilkosnak. De
voltaképp hogy is néz ki egy gyilkos?
Úgy, mint az.
Ott, az a férfi. Az utca túloldalán, az árnyékban, hosszú esőkabátban. Egy
kapualjban áll, és... engem figyel.
Mocskosnak és szakadtnak látszott, mint egy kültelki csavargó, csakhogy
még ekkora távolságból is fiatalnak tűnt. Fiatal, de durva, mint a csiszolópapír,
mint a borotvaszíj, mint...
Nem.
Sarah akcióba lendült, és gyors léptekkel elindult. Kíváncsi volt, vajon
követi-e? Mit is jelentene ez tulajdonképpen? Véletlen egybeesést? Üldözési
mániát? Vagy a halált?
Visszanézett. A férfi eltűnt. De vajon hová?
Megállt, hogy mindkét irányba körülnézzen, amikor két magas, néger
tizenéves sétált el mellette. Az egyik, miközben a magnót úgy vitte a vállán,
mint egy vizeskorsót, a magnóból szóló rapre szökdécselt. Mikor a zene elhalt,
Sarah rádöbbent, hogy egy elhagyott zugban jár. Többméteres körzetben senki
sem volt a közelében. Meztelennek, idétlennek és védtelennek érezte magát.
Aztán a koszos, vad tekintetű férfi átjött az utcán. Nem sietett. Egyenesen
felé tartott.
Sarah hirtelen megindult, de valami megakadályozta, hogy teljes erejéből
rohanni kezdjen.
Hirtelen egy neonfelirat izzó, vörös ragyogása hullott rá, melyek, amikor
felnézett a Tech Noir feliratát adták ki.
Egy diszkó. Bent villogó fények, mennydörgő zaj, káosz. Sarah benézett a
hatalmas, remegő üvegfalon. Kemény, fémes, szögletes vonalak és síkok, az
Új Hullám geometriája. Kaliforniai stílus. Tech Noir. Sötét technológia. A hely
rászolgált a nevére.
Sarah hátrapillantott az őt követő férfira, és elakadt a lélegzete. Csupán tíz
méterre állt tőle és egy sötét boltelőtérbe bámult, mintha meg akarná venni,
amit ott lát. Várj egy percet, Sarah! Nyugi. Lehet, hogy ez a fazon csak épp
arra jár, amerre ő, lehet, hogy csak ártatlan áldozata az ő rémálmainak. Talán...
De ebben a pillanatban jeges rémület rázta meg, ugyanis a férfi ránézett, és
Sarah meglátta a tekintetét. Olyan kemény, és mindent felégető volt, hogy
Sarah hirtelen megbizonyosodott róla, ő az.
 Ekkor, egymást majd eltaposva emberek özönlöttek ki a Tech Noirból.
Megfordult, és berohant az ajtón, még mielőtt az bezáródott volna.
A férfi merev arccal sétált el mellette. Sarah úgy vélte, talán épp a
kudarctól.
Sarah addig nézte a távolodó férfit, amíg el nem veszítette a szeme elől.
Reese elcsodálkozott. Csak egy kislány. Mint bármelyik, jól táplált,
múltbeli teremtmény. Úgy tűnt neki, mintha a lány saját gyártmányú álmában
járkált volna, megfeledkezve az ezernyi élesre fent fenyegetésről, ami
körülvette. Ez lenne Sarah Connor? Az emlékezetében őrzött kép
alátámasztotta a személyazonosságot. Ösztönei azonban kétségbe vonták. De
nem azért küldték, hogy gondolkozzon. Tudta, hogy közeledik az idő, mikor
végrehajthatja a legfontosabbat, és már nagyon vágyott rá.
Semmi sem fogja megakadályozni.
Ezerszer megesküdött Johnnak.
Aztán olyan erős félelmet érzett a lányban, ami átitatta a levegőt kettőjük
között, mint valami elektromos töltés. El fog futni. Gyorsan félkörívben
felmérte az utcát, és átvágott a túloldalra. Kezeit a kabátzsebén keresztül a
géppuskára tette.
A lány már őt fürkészte, most már nem volt mit tenni, felzárkózott. Mikor
beszaladt az épületbe, habozott, felnézett a neonfeliratra az ajtó felett, és
pontról pontra összevetette az emlékezetében tárolt parancsokkal. Minden
rendben. Menj tovább! Mindjárt itt lesz. De most legszívesebben odament
volna a lányhoz.
Állj! Tartsd be a Tervet, katona!
Menj tovább!
Aztán... fordulj vissza!

PALMS DISTRICT, LOS ANGELES,

JASMINE STREET 656.,
ESTE 10 ÓRA 11 PERC

A ház bejáratának megfigyelésére kijelölt rendőrök éppen a Lakers meccset

vitatták meg, mikor a diszpécser véget vetett a beszélgetésüknek, ugyanis
riasztás jött a Venice Boulevard-ról, amelyhez az ő kocsijuk volt a
legközelebbi egység. Bemelegítették a fekete-fehér járőrkocsit, és elzúgtak.
Az utcán alig járt valaki. Csak nagyritkán húzott el egy-egy autó. Egyszer
csak egy férfi lépett elő az utca túloldalán álló eukaliptuszfa árnyékából,
pontosan a Jasmine Street 656-os számmal szemközt.
 Számba vette a lehetőségeket, és már majdnem megtámadta a védelmi
erőket, mikor azok sietve elhajtottak. Ez nagyban csökkentette a célellenállás
valószínűségét.
A Terminátor keresztülsétált az utcán, és a postaládákhoz lépett. Szemei
megpihentek a “G. Ventura / S. Connor" feliratún. ,
A biztonsági ajtót egycentis, erős, kovácsoltvas rudakból készítették.
Leküzdhető, de a zaj nem ajánlott ilyen közelségben a feltehetően gyanakvó
célponttól.
Felnézve láthatta Sarah Connor lakását az első emeleten. Odébb ment, és
körözni kezdett az épület körül.

TECH NOIR,
ESTE 10 ÓRA 12 PERC

Sarah elborzadt a gondolattól, hogy valamikor ki kell mennie innen.

Hondája onnan jó pár forgalmas saroknyira parkolt. Az a férfi pedig ott volt
kinn. Sarah a dróthálós pénztárbódé felé fordult, és megpróbálta túlkiabálni a
kizúduló zajfalat, de nem sikerült neki. Újra megpróbálta.
– Használnom kell a telefonjukat!
A bódéban ülő nő a rácshoz hajolt. Szelíd arcának punkos és gonosz
kifejezést kölcsönzött a tüskékként meredező kék haja. Ez alkalommal már
hallotta Sarah-t, s a táncterem távolabbi végébe, egy oszlopon elhelyezett
telefonra mutatott. Sarah megindult a forgóajtón keresztül, de ekkor a
kidobóember feltápászkodott, és elállta az útját. A jegyárus nő felüvöltött:
– Négy ötven!
Sarah elkeseredetten turkált a pénztárcájában, majd belökte a pénzt a
bódéba.
Sarah a táncparkettet szegélyező szabad sávra lépett. A dróthálós stílust itt
bent az asztalok és a székek testesítették meg. A hosszú, acélos csillogású, fém
bárpult is hozzájárult a dekoráció motívumainak ipari bájához, csakúgy, mint a
szabadon hagyott gerendázat a mennyezeten, amely a konstrukciós játékok
légkörét idézte.
Sarah gyomorszáját kemény gitárakkordok masszírozták, ahogy
keresztültörte magát a vonagló tömegen. Egy izzadt, kopaszra borotvált fejű
huszonvalahány éves vágódott ki az árnyékból, s beleakaszkodva a karjába,
megpróbálta a táncparkettre húzni. A szivárványszínű, villódzó
fénypászmákban Sarahnak úgy tűnt, a fiú arca megvonaglik és átalakul egy
már rég halott és a férgek által már rég tisztára nyalt koponya hajmeresztő
utánzatává, olyan mélyen ülő tekintettel, hogy a szemgödrök szinte üresnek
tűntek. Fél másodpercre előkígyózott egy nyelv, amely Sarah-t leginkább a
Pugslyéra emlékeztette és megszurkálta az arcát, majd nyersbőrszerű
csattanással visszahúzódott a fiú szájába. Sarah kitépte magát az ölelésből és
nekitámolygott egy asztalnak, megtaszítva a rajta álló félig már üres üvegeket.
Aztán visszanézett a huszonvalahány évesre, akinek arca kikerekedett, mihelyt
jobb megvilágításba került. Sarah-nak ismét a torkában dobogott a szíve, de
azért folytatta útját a telefon felé.

PALMS DISTRICT, LOS ANGELES,

JASMINE STREET 656.,
ESTE 10 ÓRA 14 PERC

Matt kábultan nyúlt el az összegyűrődött lepedőkön, testét szárítgatva a

hűvös szellőben, amely Ginger hálószobájának távolabbi végéből, a résnyire
felhúzott ablakon át érkezett. A függönyöket csendes fuvallat csapkodta.
Ginger felült, és oldalba lökte, a fiú kiterült.
Ginger lecsusszant az ágyról és belebújt a köntösébe. Megkereste
walkmanjét és a fejhallgatóját, majd belepattintott egy új kazettát.
Míg a magnó visszatekerte a szalagot, a lány mezítláb átcaplatott az
előszobán, de felszisszent, amint sarkai a konyha hideg csempéjével
érintkeztek, ezért jobbnak látta, ha inkább erős lábujjaira áll, majd egy kecses
balettmozdulattal a hűtő elé szökkent, hogy kinyithassa. A halvány
ragyogásban a konyhaasztalra sorakoztatta a salátát, a paradicsomokat, a
kovászos uborkát, a majonézt, a csirkepástétomot és a gyöngyhagymát. Éppen
kenyérért nyúlt a szekrénybe, mikor zajt hallott. Úgy tűnt, mintha mindenfelől
szólna – halk kaparászás nem túl messziről. Ginger körülnézett a halvány
fényben, de semmit sem látott. Lenyúlt a legalsó polcra, és megtalálta az olasz
kenyeret. Most jön a tej...
Újra felhangzott, de most már közelebbről. Éles kaparászás. Aztán megint,
még közelebbről.
Gingernek titániumból voltak az idegei. Semmi sem tudta megijeszteni.
Egyszerűen csak kíváncsi volt, mi az a zaj. De aztán egy hangos csattanás úgy
felzavarta a tüdejét és a szívét, végig a gerincén, hogy csak a torkában
pihentek meg. Aztán rájött, hogy a szalag tekeredett vissza, és a walkman
magától kikapcsolt, felküldve a kattanást a fejhallgatóba. Titánium, na ja.
Most meg hová lett a mustár? Aha, a legfelső...
A sötétben valami nekirohant, és Ginger akaratlanul is felsikoltott. A
fűszeres üvegek megcsörrentek, ahogy Pugsly előszaladt a hűtőből, jobban
megriadva a váratlan találkozástól, mint Ginger. Az iguana végigiszkolt a
konyhaasztalon, és a csempepadlóra puffant. Ott aztán addig kaparászott és
csúszkált, amíg be nem lökdöste magát az előszoba szőnyegére, és azon át be
a nagyszobába, ahol ismét bárhol felbukkanhatott az árnyékban.
– Jobb ha vigyázol, Pugsly – szólt oda Ginger –, vagy övet csináltatok
belőled. Hülye gyík.
Ginger egyik kezét a torkára tette. Hű! Újra futkározik a régi jó pulzus.
Nem kell más csak egy jó kis adrenalinlöket, hogy feltüzelje az étvágyát.
Szaggatottan kilélegzett, és szemügyre vette a kaját. Rájött, hogy az
ementáliról megfeledkezett. Míg jó mélyre hajolt, hogy elérje a hűtő
hátuljában, a megfagyott lekvár és a kőkemény mogyoróvaj mögött, eszébe
jutott a zene, és bekapcsolta a walkmant. Prince és a Revolution mennydörgött
a fülébe, szoros, gyors energiájával megmozgatva testét.
Matt szemhéján szaggatott mintázatban játszadozott a fény. A függönyök
felpuffadtak egy hirtelen erősebb széllökéstől. Kinyitotta a szemét, ugyanis
gyenge csilingelés hangzott fel valahol a szoba másik végében. Először semmi
mást nem látott, csak a plafont: aztán egy emberi alak hajolt be a képbe,
hatalmas ütésre emelt ököllel. Valami megvillant a kezében. Matt szeme tágra
nyílt, lenyúlt, és lerántotta magát az ágyról, épp egy pillanattal azelőtt, hogy az
ököl belecsapott a párnába, ahol az előbb még a feje volt. Ahogy Matt
hátratámolygott, próbálva összerakni a képet, látta, amint a betolakodó
visszahúzza kezét a szétszakadt párnából, amelynek nyomán aztán toll
szóródik szanaszét. Valamit tartott a kezében. Egy borotvapengét, vagy egy
kis kést, vagy... Túl sok volt a lassított felvételben, száraz hőként lehulló toll.
A férfi egy kicsit nagyobb volt Mattnél, és csendes, mint egy kígyó. Csak a
bakancsát díszítő láncok csörrenése árulta el.
Biztos az erkélyajtón jött be, gondolta Matt, miközben megfordult, és
ösztönösen felkapott egy nehéz rézlámpát az éjjeliszekrényből. Lelökte róla a
burát, és kitépte a zsinórt a konnektorból. A vezeték korbácsként süvített át a
levegőn. Matt úgy lóbálta a lámpát, mintha csatabárd lett volna, suhogó
ívekben lengetve az aljzatot.
– Ne akard, haver, hogy kicsináljalak! – ordította. A félelem visszafogta
hangjának harciasságát, bár ezt a harciasságot egyébként is inkább
felháborodás és az adrenalin okozta, semmint a bátorság. Matt a csillogó
késről a kifejezéstelen szemekbe pillantott, majd újra vissza a késre. Mikor a
betolakodó egy lépést tett felé, Matt mind a száznégy kilóját beleadta egy
Raggie Jackson-féle profi felszabadító ütésbe a rézlámpával. A lámpa talpa
halántékon találta az árnyékba burkolt alakot, olyan erővel, hogy a becsapódás
ereje majdnem kitépte a lámpát Matt kezéből. De a másik csupán hátra
lendült, mintha csak egy játékos pofont kapott volna, és újra közeledett.
 Matt újra suhintott egy hatalmasat, de a Terminátor egyszerűen csak
kinyújtotta a karját, és medvecsapda erejű szorításával, elkapta Matt csuklóját.
Matt addigi képe a szobáról hirtelen kifordult a sarkaiból, ahogy a Terminátor
csuklójánál fogva felemelte, és az ágy túloldalára, a padlóra hajította. Úgy
gurult neki a fa öltözőasztalkának, mint egy zsák beton. Görnyedten
tántorogva felállt, és a vegytiszta dühöngés üvöltésével támadt a betolakodóra.
Ginger megtalálta az ementálit, és egy darab zellert rágcsált, miközben a
“snacket" a szénhidrát Bábel-tornyává rakta össze. Mikor Prince belekezdett a
“Let's Go Crazy" harmadik versszakába, feltartotta a zellert, mint egy
mikrofont, és együtt üvöltött vele.
A férfi arca alig volt kivehető. A szeme üres és élettelen, mint egy babáé, az
álla mozdulatlan, a szája keskeny, egyenes vonalú, akár egy halott EKG-
görbéje.
Matt mindkét kezével megragadta a betolakodó alkarját, és nézte, miként
ereszkedik egyre közelebb a torkához a kés. Egy szabályozható pengéjű kés
volt, letörhető vágóéllel, hogy újat lehessen használni, ha az előző eltompult.
Most teljes hosszában ki volt tolva, mint egy egyenes borotvapenge. Matt
izmai kidagadtak és ugráltak a bőre alatt, ahogy teljes erejével küzdött a másik
ellen, de a kar egyre lejjebb ereszkedett, mintha egy hidraulikus szerkezet
része lett volna. Matt még sohasem találkozott ekkora erővel. Felüvöltött és
végigdübörgött benne a félelem.
Félrelendítette ellenfelét, s a falnak csapta a kést, de csak annyit ért el,
hogy most a nyakát kezdték szorongatni a hihetetlen erejű kezek.
Hulla... hulla leszel. Meg kell törni ezt a fogást...
Matt katapultként rántotta fel térdkalácsát, beletemetve a betolakodó
hasába. A térd megnyugtató puffanással merült a hasba, de aztán
megmagyarázhatatlanul olyan kemény izomfalnak ütközött, hogy Matt
térdkalácsa majdnem széttört. Aztán valaki felemelte, mint egy kisgyereket, és
keresztülhajította az üveges tolóajtón. A hátára puffant, és miközben belepték
a csilingelő üvegszilánkok, teljes hosszában elterült.
Mint egy köhögő", de még járó motor, Matt talpra rángatta magát. Sérült
térde megroggyant, így átcsúsztatta testsúlyát a másikra. Összevert teste
fénylett az izzadságtól és a tucatnyi zúzott sebből szivárgó meleg vértől.
A Terminátor várt, és figyelte, ahogy a férfi átlép a törött üvegen, olyan
lassan, hogy már-már arra gondolt, elhagyja a szobát, és megkeresi az eredeti
célpontot. Még mielőtt megvalósíthatta volna ezt a lehetőséget, Matt
összeszedte akaraterejét, s egyetlen ököllé formálva egész testét, előrelendült.
A Terminátor nyolc centiméternyit igazított helyzetén, és könnyedén
hárította el a csapást. Matt lepattant a Terminátor válláról, bele a szekrényajtó
egészalakos tükrébe. Üveg robbant az arcába, és úgy érezte, ezernyi kés hasít
a testébe. Halálosan megsebezve a padlóra zuhant, tüdeje megdermedt két
lélegzetvétel között, lebénította az ütés, és ellenfelének nyilvánvaló –
erőfölénye.
A padló kiszaladt alóla, és eltűnt valami színtelen űrben. Egy kifordított
fekete lyukhoz hasonló, hatalmas súly egyre növekedett a mellkasában. Matt
tudta, hogyha sikerül túltennie magát ezen az óriási fájdalomcsomón, minden
rendbe jön. Mert már halott lesz.
Ginger nevetésének jól ismert hangja visszhangzott elhomályosodó
tudatában, mint valami egyre lassuló, meggyűrődött magnószalagon, és ekkor
már alig érezte az acélujjakat, amelyek kiszorították belőle az életet.

Ginger felkapta a pohár tejet és a háromemeletes szendvicset, majd állított

a hangerőn, mielőtt kilépett volna a konyhából. Miközben besétált az
előszobába, úgy rémlett, hall egy hirtelen, éles roppanást, mintha valami
összetört volna. Pugsly? Egyre biztosabb, hogy az a gyík kezd elmebajos
lenni.
De mikor benézett a nagyszobába, látta, hogy Pugsly épp szobrot játszik a
terráriumban. Odabent minden normálisnak látszott. Lehet, hogy megint a
szomszédok verekednek.
Aztán újra hallatszott egy hangos puffanás, utána pedig egy... Ginger
hirtelen megrázta a fejét, és a fejhallgató lecsúszott a vállaira. Most csend volt.
De mégsem. Valaki... hörög? Ginger növekvő izgalommal mosolyodott el.
Megint mire készül ez a Matt? Az az imádnivaló ördögfióka!
Ginger a hálószoba ajtaja előtt állt, és hogy legyen szabad keze, amivel
kinyithatja, a karján próbálta egyensúlyozni a tálcát. Rá akart törni Mattre,
miközben az remélhetőleg valami buja foglalatosságba merül. De még mielőtt
véghez vihette volna ezt az attrakciót, az ajtó kirobbant, szilánkokat és vért
záporoztatva a lábára. Mint egy faltörő kost, Mattét hajította keresztül rajta
valaki. Ginger elejtette a tálcát és a poharat, a hideg tej a lábára fröccsent.
Összevissza kígyózó kezekkel az arca előtt tapogatózott, szétterpesztett ujjai a
levegőt szabdalták szeme és Matt teljesen összezúzott teste között. Matt halott
volt. Az ő Mattje meghalt.
Valami abban a szobában most ölte meg.
Leejtette kezeit, s elakadt a lélegzete. Egy alak lépdelt az ajtóhoz, és
legyőzött ellenfele teste felett a lányra nézett. A Terminátor megállt, hogy
bevésse agyába a lány vonásait. Beleillett a célpont körvonalaiba. Keze a
kabátjába nyúlt a 45-ösért. Lökött egyet az ajtón, de Matt teste ránehezedett,
beborítva azt, ami még az ajtóból megmaradt.
Ginger megfordult, és rohanni kezdett, sarkait összevagdalta a törött pohár,
mikor minden súlyát beleadta ebbe az elkeseredett végső fordulóba. Nem is
érezte, hogy mikor megemelte a jobb lábát, és megindult az előszobán át, a
vágásokból forró vér spriccelt elő.
A Terminátor kicsavarta az ajtót, letépte a sarokvasakról, és ő is kilépett az
előszobába.
Ginger úgy sprintelt, mint egy teljes gőzzel vágtató bajnok, tüdeje hatalmas
csomókban szívta be a levegőt, és égette el, hogy energiát termeljen.
Megragadta a nagyszoba ajtófélfáját, és kifordult az előszobából, pont amikor
a Terminátor megcélozta a hátát, és addig engedte le a lézerkereső vörös
foltját, míg az nem keresztezte a lány vállát. Addigra azonban ő már a másik
szobában volt.
Ginger mellében szánalmas rettegés vulkánja tört fel. Az ajtó. Az az ő
megmentője. Nem Isten, nem a sors, senki és semmi más, csak az ajtó, a
kijárat ebből az aljas és gonosz őrületből, ami itt vigyorog a háta mögött, és
céloz a pisztollyal, és meghúzza a ravaszt. Baszd meg, már majdnem elértem!
Aztán Ginger hátát átlyukasztotta egy fénysebességgel haladó űrhajó, és
elpárologtatta a fél bal tüdejét, ahogy áthaladt a testén.
Miközben összeesett – úgy érezte, sohasem fogja elérni a padlót –
meghallotta a lövést, ami eltalálta. Aztán belecsapódott egy újabb lövedék, ez
alkalommal a veséjébe. A vastag hús foglyul ejtette a golyót, és addig tartotta,
míg végül győzött a lendület, és egy utolsó, ördögi rugaszkodással
előrelendítette, hogy a hasában szállásolja el magát. Aztán a lány a padlóra
zuhant, azonban a dolgok egyre csak rosszabbodtak.
A Terminátor úgy közeledett felé, mint a halál emlékműve.
Ginger kezei a hideg linóleumot kaparták. Nedvesnek érezte maga alatt,
miközben előre csúszott. Bár arca a bárgyú csempemintázathoz nyomódott,
mégis elemi erejű zuhanásérzetet élt át. Hallotta, amint nehéz csizmák
dobbannak mögötte a linóleumpadlón, és megállnak mellette. Nem volt képes
megfordulni, de az alak felderengett elméjében, olyan feketén és rejtélyesen,
mint maga a halál. Félelme eltűnt, és helyére egy óriási, dühös kérdőjel került.
Miért? Lehet, hogy csak a Túloldalon lesz a válasz.
Végül már csak azt remélte, hogy nem Sarah lesz az, aki majd megtalálja...
A Terminátor ujja megszorította a ravaszt. A kakas a gyutacs kupakjához
csapta az ütőszeget, az belobbantotta a puskaport. A kiterjedő gázok
végiglökték a réz- és ólomlövedéket a fegyver csövén, ezzel egyidejűleg
behelyezték a következőt a töltényűrbe. A ravaszt újra megrántották, és a
ciklus megismétlődött.
Újra.
Meg újra. És még egyszer, amíg a pisztoly ki nem ürült.
TECH NOIR
ESTE 10 ÓRA 14 PERC

Sarah feltárcsázta a rendőrség segélykérő számát. Egy megnyugtató, atyai

hangra számított, amely tele van tetterővel és törődéssel, ezért azonnal útnak
indít a megmentésére száz száguldó rendőrautót. Vagy legalábbis
végighallgatja a történetét, gondjaiba veszi, és elmondja neki, hogy pontosan
mi is a teendő. Amit ehelyett kapott, egy felvett üzenet volt.
– Ön a Los Angeles-i Rendőrség segélykérő számát hívta. Jelenleg az
összes vonalunk foglalt. Ha igényli, hogy rendőrautót küldjünk ki önért,
kérjük tartsa a vonalat, és a legelső szabad...
Sarah tartotta a vonalat. Fogalma sem volt, mi mást tehetne. Füléhez
szorítva tartotta a telefont, és idegesen körülnézett a zsúfolt teremben.
Legalább itt egy csomó ember van, gondolta. Ha valaki megpróbálná
megragadni, az itt lévő ötven fickó közül valamelyik csak csinálna valamit,
nem? Sarah a nyakát nyújtogatta. Eddig nyoma sem volt annak az esőkabátos
férfinak, akinek olyan kísérteties szemei voltak. Ó, kérlek, gondolta, kérlek,
vegye már fel valaki azt az átkozott telefont!
De nem vették fel. A vonal megszakadt. Sarah hitetlenkedve tartotta el
fülétől a kagylót, aztán sietősen újra feltárcsázta a számot, de foglalt jelzést
kapott. Ilyen nincs.
Ginger, úgy bukkant fel a láthatáron, mint a nap. Hívd fel Gingert! És
Mattét. Ők majd érted jönnek, és elvisznek a rendőrségre.
A telefon egyszer kicsengett, aztán bejött Ginger hangja. Az a hülye
üzenetrögzítő. Biztos még mindig Mattel van. Csak annyit tehetett, hogy
megvárta az üzenet végén a sípolást, és reménykedhetett, hogy Ginger
bekapcsolta a kihangosítást, és kikapcsolta a fejhallgatót.

PALMS DISTRICT, LOS ANGELES,

JASMINE STREET 656.,
ESTE 10 ÓRA 15 PERC

A Terminátor ledobta az üres tárat, és újratöltött. Hogy a célpontot

megsemmisítette az azonnal nyilvánvalóvá vált. Leengedte a fegyvert, és áttért
a művelet következő részére. Ginger lába fölé hajolt, és a késsel nyílegyenes
metszést vágott a bokától a térdig. Nem találta, amit keresett. Azonosítás
negatív.
A Terminátor újra átgondolta a választási lehetőségeket. A telefon
felcsörgött. Egyetlen gyors, pontos ívben körbevitte a lézerkeresőt és
megállította a készüléken. Mikor Ginger hangja megszólalt az
üzenetrögzítőben, felfelé söpört a vörös folttal, és mereven az új célponton
tartotta. Majdnem azonnal le is eresztette a fegyvert, mihelyt kielemezte a
hang forrását.
– Szia! – áradozott Ginger. – Ha-ha. Átvágtalak! Csak egy géppel beszélsz,
de azért ne szégyenlősködj, a gépeknek is szükségük van szeretetre! Beszélj
csak nyugodtan hozzá, és Ginger, ez vagyok én, vagy Sarah majd visszahív!
Várd meg a sípoló hangot!
A Terminátor már majdnem az ajtón kívül volt, mikor Sarah hangja
megszólalt a hangszóróból. Hangja magas és sürgető volt, kiérződött belőle a
félelem, amely olyan volt a Terminátornak, mint valami csali. A Terminátor
elég sokáig habozott ahhoz, hogy meghallja:
– Ginger, itt Sarah. Vedd fel, ha ott vagy!
A Terminátor visszament a nagyszobába.
– Itt vagyok a Pico Boulevard-on, egy Tech Noir nevű helyen. Tényleg
meg vagyok rémülve. Valaki követ. Izé, remélem hamarosan meghallgatjátok
ezt. Nagyon szeretném, ha te és Matt értem jönnétek... kérlek!
Aztán a gép elhallgatott.
A Terminátor áttekintette a lehetőségeket, és e szerint, rövid és logikus
pásztázással, kezdte el átkutatni a lakást.
Harminchét másodperc múlva megtalálta, amit keresett. – Az öltözőasztal
fiókját, és abban a Nyugat Los Angeles-i diákigazolványt. Az előlapján ott állt
a fénykép, és alatta a név: Sarah Connor. A Terminátor a képre fókuszált, hogy
a vonásokat bevésse memóriájába. Mostantól arcról is képes lesz felismerni.
A távolban szirénák kezdtek visítani. A Terminátor félrelökte az
igazolványt, és felkapott valamit, ami alatta volt: egy telefon- és címjegyzéket.
A szirénák megsokszorozódva visszhangoztak az éjszakában, egyre
hangosabban, s egyre közelebbről.
A Terminátornak arra már nem jutott ideje, hogy még ott átnézze a
könyvet, ezért gyorsan zsebre tette, kiment az erkélyre, és lemászott az utcára,
hogy folytassa a munkáját.
Egyedül egy cserepes szobanövény és Pugsly maradt életben a lakásban.
Az iguana a könyvespolc tetején lapult, és amikor a férfialak eltűnt a kinti
sötétségben kikukucskált a függönyök hasadékán.

TECH NOIR,
ESTE 10 ÓRA 24 PERC
 Sarah-nak végül is sikerült megkapnia egy emberi lényt. Megmagyarázták
neki, hogy Ed Traxler hadnaggyal kell kapcsolatba lépnie, és megadták a
csoport számát, amit fel kellett hívnia. Már szinte könnyezve, de azért
makacsul mégis tartotta a kagylót. Bedobált még néhány érmét, és tárcsázta a
számot. Aztán őrülten magyarázni kezdett egy újabb telefonkezelőnek, aki
ismét várakozásra kapcsolta. A pillanat a meddő lét végtelen haláltáncává
dagadt.

LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG,

RAMPARTI CSOPORT,
ESTE 10 ÓRA 28 PERC

Tizenhárom kilométernyire onnan Ed Traxler éppen belépett az ajtón a

huszonhetedik pohár kávéjával, mikor a székében görnyedő Vukovich kinyúlt,
és felvette a csörgő telefont.
– Gyilkossági – jelentkezett be színtelen hangon a sovány őrmester. Aztán
felegyenesedett, és izgatottan főnöke felé fordult.
– Ő az, Ed.
Traxler kikapta kezéből a telefont.
– Sarah Connor? Itt Traxler hadnagy!
Sarah majdnem sírva fakadt. A félelem, ami az utóbbi néhány pillanatban
fojtogatta, és a csalódottság, hogy pont azok az emberek állítják félre és
néznek el felette, akiknek elméletileg meg kellene őt védeniük, kezdte
éreztetni hatását. Kétségbeesetten üvöltött a kagylóba.
– Nézze... hadnagy, ne tegyen várakozásra, és ne kapcsoljon át egy másik
osztályra!
A férfi hangja azonnal megnyugtató színt vett fel.
– Ne aggódjon, nem teszem – mondta. – Csak nyugalom! Meg tudja
mondani, hol van?
Egész este első alkalommal érezte Sarah, hogy valaki törődik azzal, mi is
történik vele. Traxler megnyugtató hangja olyan volt, mint egy takaró, amit
felhúzhatott a válla fölé a rémálom ellen, amiben benne volt.
– Hol van? – kérdezte a férfi.
– Egy klubban – felelte. – Úgy hívják, öö... Tech Noir...
– Ismerem – válaszolta gyorsan Traxler –, a Picón.
– Igen, de nem akarok eljönni innen – szakadt ki Sarah-ból. – Azt hiszem,
követ valaki.
 – Rendben van, figyeljen, Ms. Connor! – mondta Traxler, nyugalmat
erőltetve hangszálaira. – Erősen figyeljen! Nyilvános helyen van.
Biztonságban lesz, amíg oda nem érünk.
– Mikor jönnek? – kérdezte Sarah izgatottan.
– Most rögtön. Már úton is vagyunk – válaszolta Traxler sietve. –
Maradjon szem előtt! Ne hagyja el a termet, még a mellékhelyiségbe se
menjen ki! Egyetlen röpke perc alatt ott lesz a kocsi.
– Oké – felelte Sarah. Aztán Traxler letette.

TECH NOIR,
ESTE 10 ÓRA 31 PERC

A klub előterében a mozgolódás enyhe hulláma futott végig,

eredményképpen annak, hogy a közelben lévő fejek közül néhány feléfordult.
De a fejek – megfélemlített nemtörődömséggel – gyorsan el is fordultak.
Az ajtón egy férfi sétált keresztül. Nagydarab ember, egy számmal kisebb,
szoros, szürke dzsekiben, és motoros csizmában. Egyenletesen haladt, s az ajtó
körül gyülekezők arcába nézett, épp csak egy pillanatra villantva rá
mindegyikre a tekintetét, aztán rögtön tovább a következőre. Az arc, amit
keresett nem volt köztük.
Elvonult a jegyárus bódé előtt, mire a bent ülő nő kihajolt, és az elhaladó
szenvtelen vállát bámulta.
– Hé! – kiáltott oda a kidobóembernek. – Az a fickó nem fizetett!
– Hé, hapsikám! – mondta a gorilla, húsos kezét a nagydarab férfi vállára
csapva.
A Terminátor meg sem fordult. Bal kezét vállának ahhoz a részéhez
vezette, ahol a markoló nyomást észlelte, s megragadva a másik férfi kezét,
összepréselte. A csontok ropogva törtek össze. A Terminátor elengedte a
pempős rakást, és ment tovább. Senki sem hallotta a kidobóember gurgulázó
sikoltását, vagy ha igen, akkor úgy tettek, mintha nem hallották volna.
A táncparkettre lépett, s pásztázva keresett, úgy tolva odébb az embereket,
ahogy a vadcsapás fölé lógó ágakat sepri félre a vadász. A villódzó fények
nem zavarták meg a hatalmas férfi látását. Egyszerűen nem véve róluk
tudomást, módszeres keresésbe fogott – egyetlen arc után.
Sarah visszatette a kagylót az akasztóra, és megfordult. Máris megérezte
Traxler megnyugtató hangjának hiányát. De már nemsokára vége lesz. “Egy
röpke pillanaton belül itt lesz a kocsi." Megérkezik a “hatóság". Érte.
Biztonságban lesz. Úgy kapaszkodott most ebbe a gondolatba, mint egy
mentőövbe, mikor ellépett a telefontól.
 Visszament a táncparkett mellé, az asztalához. Az emberi állatkert
álomszerűén áramlott körülötte. Nevetéstől eltorzult arcok. A tánc
orgazmusában lebegő testek. Egy magas, szőke, testhezálló trikóban,
barátnőivel vadul csevegve, részegen az asztal felé tántorgott. Vidám emberek.
Emberek, akik a közvetlen közelében állnak, mégis egy másik világban. De az
esőkabátos férfi nem volt köztük. Lehet, hogy megijedt, gondolta Sarah.
Lehet, nem akarta, hogy ez a sok ember meglássa. Lehet, hogy arra vár, mikor
megyek el. Lehet. Próbált nem gondolni erre.
Minden rendben lesz, biztatta magát. Csak öt perc. Ennyi az egész. Csak öt
perc. Már kezdte is elhinni. Aztán amikor a bárpult felé pillantott, már nem
hitt benne többet. Ott ült a férfi, s az előtte lévő tükörbe bámult. Közvetlenül
Sarah mellett.
Reese olyan esetlegesen nézett félre, amennyire csak lehetett, de fejében
majdnem fénysebességgel száguldoztak a gondolatok. Már megint kiszúrta.
Rájött, hogy tényleg nagyon megrémítette a célpontot, észrevette a
tekintetéből. El kellene hagynia a leshelyét. Oda akart menni a lányhoz. Fék!
Tartsd a tervet, katona. Várni fog.
Mikor Reese látta, hogy Sarah belép a klubba, addig ment tovább, amíg
meg nem bizonyosodott, hogy a lány már mélyen bent jár. Akkor hátraarcot
csinált, és kifürkészte a bejáratot, az egyik Új Hullámos együttes vibráló
basszusakkordjai kiszivárogtak az épület elé. Reese hallott már ilyen
helyekről. Úgy hívták őket, hogy szórakozóhelyek. Az emlékezet homályos
mélységeiből egy név került elé: Sinatra.
Mihelyt kinyitotta az ajtót, megérezte a lüktető, ritmusos zene teljes erejét.
Mennydörgő hang volt. Színes villanófények tették inkább érzékelhetővé,
semmint láthatóvá a rózsaszín bőrű férfiak és nők tomboló mozdulatait.
Elment egy unatkozó fiatal nő mellett, aki egy drótablak mögött ült, egy
kalitkában, az ajtó mellett, mikor is a nő kinyúlt, és megmarkolta a kabátja
ujját. Reese megpördült, szemei harcra készen villantak, keze a zsebébe
csúszott, a 38-asra.
– Négy ötven, űrlakó! – mondta hadarva a nő.
Reese hitetlenkedő tekintettel meredt rá. Kék haj – ez új volt neki. Végül a
nő feléhajolt a leereszkedés operába illő kifejezésével.
– Négy dollár és ötven cent – ismételte lassan, elnyújtott, leereszkedő
hangon. Reese a zsebébe nyúlt, és találomra előhúzott egy nagy kupac
összegyűrt bankjegyet, s odalökte a nőnek. Nem várta meg a visszajárót.
Gyorsan felmérte a benti vad terepet – Üvegezett bejárat, hátul acél
kijárati ajtó, két ablaktábla a bal falon, egy a jobb oldalin. – Figyelemre sem
méltatta az álmélkodást, amit a klub bámészkodó lakóiból váltott ki, viszont
minden arcot ellenőrzött. Majdnem azonnal megtalálta Sarah-t, a terem túlsó
végében, a telefonhoz húzódva. Reese elhúzódott, mikor a lány megfordult, és
idegesen átnézett a válla fölött. ' A tükrös bárpult előtti székek hosszú sora
kínálta a legelőnyösebb helyzetet az észrevétlen megfigyeléshez. Középen ült
le, és a tükörbe nézve tartotta szemmel maga mögött a termet. Tökéletes.
Mindenki benne van a pusztítási zónában.
Mikor Sarah leült az asztalához, Reese csak rá összpontosított. A lány úgy
nézelődött körbe, mint a levegőben veszélyt szimatoló, megrémült állat.
Azután szemük egymásba kapcsolódott a tükörben.
Egy másodpercig Sarah mozdulni sem tudott. Őrült riadó csilingelt az
agyában. Ez ő. És itt van. Pont most. És őt figyeli. Ahogy a felkavaró
szempárba nézett, már nem hitt abban, hogy bárki is, a teremben lévő ötven
fickóból, tenne valamit, hogy megsegítse. Hirtelen és tökéletesen magányos
lett újra. Csapdába esett.
A kísérteties, esőkabátos férfi hűvösen félrenézett. Sarah próbálta
nyugtatgatni magát. Jön Traxler hadnagy. Már úton van. Csak egy pár perc –
ezt mondta, nem? Csak egy pár perc, édesem, mondta magának. Semmi sem
történik. Minden rendben lesz. Kérlek, add, hogy siessen!
A hullámzó testek tovább cserélődtek és mozogtak előtte, eltakarva a
bárnál ülő férfit. Az nem mozdult. Csak ült ott, mint egy szikla. Sarah
idegesen az órájára pillantott, miközben a zene a kirojtosodott idegeit püfölte.
A Terminátor lassan, módszeresen gázolt keresztül a táncolókon, szemét
folyamatosan körbejáratva a tömegen. Először jobbra, aztán balra, fel és le
igazítva, ahogy a céltárgy megkívánta. Katalogizált és memóriájával
egybevetett minden egyes arcot.
Sarah idegesen az előtte lévő kóláért nyúlt, még azt sem vette észre, hogy
azt másvalaki hagyta az asztalon. Szemei a bárpultnál ülő esőkabát hátára
tapadtak. Ujjai megfricskázták a kólásdoboz tetejét, úgy, hogy az leesett az
asztalról. Sarah ösztönösen lehajolt, hogy felvegye, éppen abban a pillanatban,
amikor a hatalmas, szürke dzsekis férfi az asztala felé tartott.
A Terminátor szeme az üres asztalra és székre villant. Nem észlelt semmi
jelentőset. Otthagyta mindkét tárgyat, és továbbhaladt.
Mihelyt elfordult. Sarah ismét felült a székbe, és az asztalra tette a dobozt.
A Terminátor elért a terem másik végébe, és még nem fedezte fel a
célpontot. Pedig a megfelelő helyen volt, s a kapott információ, saját
megítélése alapján, igen megbízható volt. Logikus, hogy a lánynak itt kell
lennie. Talán nem vette észre. Körbefordult, hogy újra szemügyre vegye a
termet. És meglátta a lányt.
Reese szája kiszáradt, mint a sivatagi homok. Gépiesen ajkához emelte a
söröspoharat, hogy benedvesítse. Szeme sarkából látta, amint egy hatalmas
férfi elindul a faltól, nyílegyenes útvonalon Sarah felé, úgy tolva szét maga
előtt az embereket, mintha csak magasra nőtt fűben járna, s közben jobb keze
eltűnik dzsekije mélyén. Ő az. Reese tudta. Lassan lerakta a sört, és hagyta,
hogy keze mintegy véletlenszerűen kabátja legfelső gombjához vándoroljon,
és kigombolja azt. Ujjai a Remington 870-es sima fémjére csúsztak, és egy
pöccintessél kibiztosították azt.
Megtörténik. Most. A cselekvés előtti mikroszekundumban, mikor
megfeszülnek az izmok, a következő mikroszekundumra várva, és a feltörő
adrenalin százas pulzusra serkenti a szívet, túlfeszítve az egész szervezetet.
Reese bal kezét a króm bárpult peremére támasztotta, hogy lendületet vegyen,
jobb kezét pedig a Remington 870-es markolatára. Aztán egy gyors
mozdulattal eltolta magát, és a bárszék megpördült.
Sarah belekortyolt a kólába, és az órájára pillantott. Három perc telt el,
mióta befejezte a beszélgetést Traxler hadnaggyal. Mikor felnézett, látta,
amint valaki közeledik felé. Egy hatalmas, félelmetes kinézetű fickó, szürke
dzsekiben, amint éppen a dzsekijébe nyúlt a tárcájáért. Közvetlenül előtte
megállt, s fölétornyosult, mint egy hegylánc, ami épp most költözött a
szomszédba.
Traxler? Sarah csodálkozott. Egyáltalán nem ilyennek képzelte. Nem ilyen
szeműnek. Ez egyáltalán nem egy barátságos valakinek tűnt. Aztán ösztönösen
megérezte, hogy valami szörnyűség van készülőben.
A Terminátor megállt, s a pillanat egy töredékéig mozdulatlanul és
feszülten bámult le a lányra, kezét még mindig a dzsekijében tartva. Az arcot
összevetette a memóriájában tarolttal, és pozitív azonosságot állapított meg.
Kiszámolta a lehetséges változatokat, aztán, szinte azonnal előkerült a 45-ös,
felhúzva, ívben megvillanva, amelynek végén a lézerkereső vörös foltja
pontosan a lány homlokának a közepére szegeződött.
Sarah értetlen rémülettel nézett bele a világ valaha látott legnagyobb és
legfeketébb lyukába. Eltűnni látszott az egész terem, és vele együtt minden.
A Terminátor szabad kezével hátrahúzta a 45-ös acélzávárját, majd hagyta
előre csapódni. Az első lövedék már a töltényűrben volt. A dübörgő hangzavar
ellenére, valami módon a fegyver csattanása tűnt az egyetlen hangnak Sarah
számára.
Egy mikromásodperc alatt ezernyi gondolat száguldott keresztül rajta.
Éden Intenem, ez nem vicc. Ez valóság. Itt fogok meghalni, mindenki szeme
láttára. Nem is a másik fickó volt az. Ez volt az. Miért van ez? Miért, miért,
miért?
Reese a bárszékkel együtt megpördült, kabátja hátracsapódott. Két kézbe
fogta a Remingtont, mikor a Terminátor előhúzta a 45-ös automatát. Gyors
volt. Nagyon gyors. Gyorsabb, mint amire Reese számított. 700-as vagy 800-
as? Reese remélte, hogy hetes. Éppen ellépett a bártól, mikor egy férfi és egy
nő sodródott az útjába. Szemük olyan tágra nyílt, mint a kibomló virágok,
amikor meglátták a géppuska csövét a levegőben. Túl sokan vannak az
útjában. Az isten verje meg! Nem is hitte, hogy meg tudja csinálni. Reese
dühösen tolta félre a férfit, s szétlökdösve maga előtt az embereket előre
nyomult. Felemelte a Remingtont, és célzott. Az előtte álló nézelődők már
fészkelődtek, nem értettek semmit, de elpucoltak, szabad utat engedve, bármi
legyen is ennek a férfinak a célja. Reese, mikor elvetődő emberekkel
keretezett ablak nyílt előtte, felugrott a levegőbe. Megszorította a ravaszt, és a
Remington eldördült.
A százharminchét különálló kis világegyetem hirtelen dermedt csendbe
merevedett, mikor a vendégek reagáltak a robbanásszerű hangra.
Reese egyetlen századmásodperccel azelőtt tüzelt, mielőtt a Terminátor
meghúzta a ravaszt. A vadászpuska lövése elvitte volna egy hétköznapi ember
karját, de ellenfelének csak annyi kárt okozott, hogy az elvétette a célt. A
Remington 00-ás sörétjének hétcentis szórása átlyuggatta a Terminátor
könyökét, és nagyjából húszfokos szögben elfordította.
Reese közelebb ment, hátrarántotta a zavart, aztán dühösen, előre
csattantotta, új töltényt juttatva így a fegyverbe. A Terminátor korrigálta a
fontossági sorrendet, és az új fenyegetés felé fordult. Reese újra tüzelt, ezúttal
pontosan mellbe találta célpontját. A Terminátor mérete és ereje ellenére is
megtántorodott a becsapódástól.
Aztán mindenki sikoltozni kezdett.
Majd megint a hátracsúszó závár hussanása hallatszott, aztán a csattanás,
mikor előre csapódott, és egy újabb lövés robbanása, ahogy Reese folytatta,
elszántan, mint egy démon. A világ egyetlen tiszta, megingathatatlan célra
szűkült – hogy hatalmas ellenfele felé küldje a halált.
A Terminátor megpróbálta hátrálás közben felemelni a 45-ös automatát, de
Reese újra tüzelt, és ezzel kibillentette egyensúlyából. Látta, ahogy a
Terminátor elesik, és a 45-ös veszélytelenül céloz a mennyezetre.
Reese, Sarah asztala mellé ért. A lány sikított, és lekuporodott a székébe, el
sem hitte, hogy mindez a szeme előtt történik. Reese-nek maradt még egy
tölténye a puskában, amit aztán a tántorgó Terminátor rá lőtt ki.
A Terminátor úgy zuhant a padlóra, akár egy utcára dőlő épület. Teljesen
elnyúlva feküdt a fényes csempén. Mozdulatlanul. Meg sem rezdült. Dzsekije
elején a kis lyukak mindegyikéből – melyek tökéletes mintát alkottak –
bíborszín folyadék szivárgott, ami aztán gyorsan átáztatta a dzsekit. Nagyon is
halottnak nézett ki.
Biztos 700-as volt, gondolta magában Reese. Egy szívdobbanásnyi időre
megállt, ennek ellenére azonban az adrenalin még mindig vágtatott benne.
Minden lassúbbnak tűnt, ő azonban érezte a rohanást, mintha legalábbis egy
hullám tetején lovagolna. Az eltelt hat és fél másodpercben, mióta az első
lövés eldördült, senki sem mozdult a teremben. Most is csak hitetlenkedve
bámultak az előttük fekvő szokatlan látványra. A számnak vége lett. Csak a
körbeforgó lemez felerősített, ritmikus reszelése visszhangzott gügyén a
teremben.
Sarah sokkosán bámult a padlón elterülő véres testre, amely alig három
méterre feküdt tőle. Majd az esőkabátos férfira nézett, aki oda juttatta. A férfi
a lány felé fordult. Sarah csak a szemeit látta, és a kezében csillogó
vadászpuskát. Reese már épp egy lépést tett felé, mikor valami megragadta a
figyelmét.
És egyben mindenki másét is. A Terminátor felnyitotta a szemét. Testén
apró rándulás szaladt végig, majd mintha mi sem történt volna, feltérdelt, és a
De Santo-féle válltokjából, a dzsekije alól, előhúzott egy UZI géppisztolyt.
Megperdítette a fegyvert, így húzva fel a zavart, és Reese-re célzott vele.
Reese úgy gördült el – olyan finoman és gyorsan –, akár egy macska, és
kicsusszant abból a térből, amit egy másodperccel azelőtt még elfoglalt. Az
UZI első lövedékei becsapódtak a recézett, rozsdamentes acél bárpultba,
fémdarabkákat hajítva maguk mögött a levegőbe.
A Tech Noir szinte robbant az erőszak és az egymásnak ütköző testek
orgiájától. Mindenki kizökkent a bénító sokkból, és kétségbeesetten, hanyatt-
homlok menekülve, rohanni kezdett az ajtók és az ablakok felé. Sokuk nem
mozgott elég gyorsan. Egy fiatal lány, akinek elejétől fogva rossz estéje volt,
pont akkor haladt el Reese előtt, mikor az mögötte az ellenkező irányba
keresztbe vágott. Az UZI kilenc milliméteres lövedéke erejét vesztve
lyukasztotta át a nő mellkasát.
Sarah felugrott a székéről, és a klub kijárata felé rohanó, csapkodó karok és
lábak folyamába vetette magát. Csak most reagált, és mint egy vadállat
ösztönösen távol akarta magát tartani a haláltól.
A Terminátor nyugodtan állt a terem közepén. Látta, amint Sarah a
többiekkel együtt a klub kijárata felé szalad. Már éppen egy újabb sorozatot
akart leadni az UZI-ból, mikor a bárpult felé tartó Reese magára vonta a
figyelmét.
Reese pont abban a pillanatban vetődött át a bárpult lapja felett, mikor az
UZI végigsepert a fényezett fémbarikádon, leniről felfelé vándorolva. Csak
pár centivel hibázta eV Reese repülő lábszárát, azonban a mögötte lévő tükröt
darabokra törte. Az üvegszilánkok ezernyi különböző irányba repültek, majd
szilánkesőként a bár mögötti falhoz kuporodó Reese hátára hulltak.
Sarah már félúton volt a bejárati ajtótól, mikor a Terminátor törölte Reese-t
az agyából és visszafordult az elsődleges célpont felé. Látta, amint fel-
felbukkan a lány feje búbja a rémült tömeg megvadult rohanásában.
 Nyújtott kézzel emelte fel az UZI-t, és a cső mentén célzott, úgy mintha
csupán csak egy pisztoly lenne. Várt, míg feltűnik a lány feje, aztán meghúzta
a ravaszt.
A kilenc milliméteres lövedékek sivítva tartottak Sarah hullámos hajának
közepébe, éppen akkor, amikor a mögötte lévő lány önző módon megpróbálta
félrelökni az útból, így Sarah helyett ő kapta a golyókat, melyek őrült erővel
téptek bele a hátába. Az előrezuhanó lány elgáncsolta Sarah-t, így mindketten
a földre kerültek.
A bár mögött Reese a zsebébe nyúlt, és olyan gyorsan csapkodta a
Remingtonba a töltényeket, ahogy csak bírta. Gyorsabban, gyorsabban!
Repültek a kezei.
Sarah beszorult a nehéz, élettelen test alá. Rettegve nézett hátra a hatalmas,
vérengző alakra, aki egyenletesen, nyugodtan, szinte hanyagul közeledett felé.
Sarah megpróbálta kiszabadítani magát, azonban a ránehezedő lány teste túl
súlyos volt. Sarah kétségbeesett. Teljes erejéből tolta és rángatta magát, de
már túl késő volt.
A Terminátor felkészült a gyilkolásra. Eldobta a kiürült tárat, de már nyúlt
is a másikért, hogy véres kezével az UZI-ba lökje – precíz és nyugodt
mozdulatokkal a zűrzavar és a pánik közepén. Aztán egyenesen Sarah-hoz
lépett, fölé állt, és közvetlen lőtávolságból célzott.
Sarah tehetetlenül nézett hideg, üres szemébe, amiben nem volt más, csak a
halál. És az mind rá összpontosult.
Hirtelen újra robbant a Remington. Vállon találta a Terminátort, és
megperdítette. Reese a levegőből tüzelt, mialatt az egyik vinilborítású box
mögül a másik mögé ugrott. Ügyesen landolt, majd egyből, megállás nélkül
tüzelve felegyenesedett. Újra lőtt – Dögölj meg, te rohadék! – majd felcsapott
a puskába egy újabb töltényt. A Remington továbbdörgött, egyik lövés a másik
után, vadul, brutálisan, könyörtelenül, egyre hátrébb lökve a Terminátort,
egyenesen az üvegablak felé. Az ötödik lövés felkapta, és keresztülhajította az
ablakon. Olvadt üvegzuhatagban robbant ki az utcára.
Sarah idejében fordult meg ahhoz, hogy még lássa, amint az ablak csillogó
kapuként kitárul, és befogadja a keresztül vágódó, megpörkölt testet.
A Terminátor úgy csapódott a járdának, mint egy lezuhanó lökhajtásos
repülő, csúszott egy darabot az aszfalton, mielőtt megállt. Szakadt ruházatának
minden látható centiméterét vér borította.
Reese felkapta az UZI-t a padlóról, és megvizsgálta. Használhatatlan. Az ő
egyik lövése feltépte a felső gázelvezető csövet. Elhajította, és lenézett
Sarahra. Lehet, hogy sokkos állapotban van, gondolta. Ideje menni.
Félrehúzta a halott lányt, és megfogta Sarah kezét. A lány úgy húzódott el
tőle, mint egy rémült állat. Reese kipillantott az utcai ablakon, és rájött, hogy a
dolgok még a rossznál is rosszabbak – a Terminátor nem 700-as volt. Gyorsan
letérdelt Sarah mellé, és megragadta a karját. Hangja tele volt sürgetéssel.
– Gyere velem, ha élni akarsz! – mondta.
Sarah, ellenállása jeleként megrázta a fejét. Aztán meglátta azt, amit Reese
már tudott. Az ablak túloldalán a Terminátor ugyan bizonytalan
mozdulatokkal, de felállt. Vízcseppként peregtek le róla az üvegszilánkok.
Sarah eddig még sohasem látott halottat, azt azonban tudta, hogy azok nem
szoktak felállni.
A félelem villáma lüktetett keresztül rajta, nagyobb volt bárminél, amit
valaha is el tudott képzelni. Egy pillanatig elképedten bámult a halál füstölgő,
vérző, szeme előtt felemelkedő tornyára, amely úgy meresztette rá hideg
szemeit, hogy szinte megbénult.
– Ó, Istenem! – suttogta.
– Gyerünk! – rángatta talpra Sarah-t Reese, megragadta a kezét, és erősen
megszorította. A lány nem ellenkezett tovább. Nem számított, hogy a férfi
valószínűleg egy őrült megszállott, sem az, hogy öt perccel ezelőtt még
reszketett a gondolattól, hogy egy helyiségben legyen vele. Most olyasvalaki
volt, aki el akarja vinni őt az ablakban álló dologtól, és mikor Reese
megrángatta Sarah kezét, a lány kész volt vele menni.
Reese vezetésével úgy rohantak a klub hátsó részébe, mint az őrültek.
Keresztülbotorkáltak két táncos kinyúlt testén – ők nem mozogtak elég
gyorsan. A hatalmas ember lába össze nem téveszthető, ritmikus csattogással
dobogott mögöttük.
Reese teljes gőzzel nekiszáguldott a konyhaajtónak, mely egy reccsenéssel
kivágódott. Keresztülhúzta rajta Sarah-t anélkül, hogy lassított volna. Az ajtó a
zsúfolt konyha túlsó végén tárva-nyitva állt. A koreai szakács hagyta így, aki
akkor használta, mikor meghallotta a legelső puskalövést. Reese ezen is
átvonszolta Sarah-t, majd megfordulva bevágta, és helyére lökte a reteszt.
Aztán Sarah-hoz fordult megint, és vadul tovább húzta.
Egy pillanattal később a Terminátor csapódott az ajtónak. A fémlemez
begörbült, a sarokvasak pedig félig kiugrottak a keretből, de a retesz tartott. A
hatalmas férfi hátrált egy lépést, és újból nekiugrott. Ez alkalommal az
egycentis acélretesz olyan könnyedén hajlott meg, mint egy hajcsat, és a
Terminátor kilépett a folyosóra.
Reese és Sarah ekkorra már a folyosó túlsó végén jártak, s a mellékutcára
nyíló ajtó felé rohantak. Sarah megcsúszott, de Reese dühösen felrántotta, és
ment tovább.
Az ajtó kinyílt előttük, ők pedig kifordultak a nedves aszfaltra. Sarah
levegő után kapkodva lassított, de Reese nyitott tenyérrel keményen hátba
vágta, és előre taszította.
 – Menj tovább! – kiáltotta.
Hallották, ahogy a Terminátor lábainak dobogása követi okét az üveggel
borított talajon.
Halálos vágtában érték el az első kereszteződést. Sarah kifulladt, és
elkeseredetten Reese-be kapaszkodott. Úgy fordultak be a sarkon, hogy szinte
ráfutottak a szembenlévő falra.
Miközben teljes iramban futott, Reese kimarkolt egy töltényt a zsebéből, és
megpróbálta belegyömöszölni a Remingtonba. Sarah kezét kénytelen volt
elengedni, így a lány kissé lemaradt. Reese durván előre lendítette.
– Mozogj már, a rohadt életbe! – kiáltotta, miközben egy újabb töltényt
dugott a tárba.
Mögöttük a Terminátor már befordult a sarkon, s utánuk eredve,
valamennyit már le is dolgozott a hátrányából. Mikor Sarah meghallotta
közelgő lépteit, valahol mégis csak talált még két deka tartalékenergiát
magában, amit aztán a lábaiba küldött. Az aszfalton szétszóródtak a
vadászpuska töltényei, mikor Reese lemondott a rohanás közbeni újratöltésről.
Amint Sarah egy szürke LTD mellé ért, amely a kocsisor legvégén állt, Reese
rácsapott a lány hátára, s arccal előre a durva kőzúzalékra lökte. Aztán
megperdült, s feltépte az LTD ajtaját, majd lekuporodott mögötte, és egy
távolabb álló 67-es Impala benzintartályát vette célba. Mikor a Terminátor már
majdnem elérte a Chevyt, Reese tüzelt.
A lövés a benzintank mellé talált, a kocsi hátulja alá, szikrákat pattintva ki
a hátsó felfüggesztésről. A francba! Egy töltény maradt. Hűlj le! A Terminátor
a kocsi mellé ért, erőteljes lépteivel falta a közöttük lévő távolságot. A szög
rossz volt. Reese áthelyezte a puskát, az agyát szinte a földig leeresztette. Ha
ez sem sikerül, a Terminátor két másodpercen belül lenyomja a torkán az üres
fegyvert. Reese meghúzta a ravaszt. A 00-ás vörösen izzó sörétei feltépték a
hideg tankot. A hirtelen kiterjedő gáz mennydörgő hangon vetette szét a
benzintartályt. A tűzgolyó azonnal betöltötte a két házfal közti teret, majd
pillanatokon belül felkapaszkodott az éjszakai égboltra. A Terminátor csúszva
állt meg a hőség és a ragyogás fénylő fala előtt. Tudta, hogy zsákmánya
biztonságban van a túloldalon, s ezért gyorsan kell cselekednie. Egy
mikroszekundumig fontolóra vette lehetőségeit.
Reese szintén nem vesztegetett el egy pillanatot sem. Begyömöszölte
Sarah-t a szürke LTD első ülésébe, aztán rajta keresztül átmászott a
vezetőülésbe, és becsapta az ajtót. A tűzlabda még mindig lezárta az utcát,
mikor is Reese a gyújtás drótjaiért nyúlt, és életre szikráztatta a szedán
motorját.
Hirtelen egy körvonal emelkedett ki a lángokból, s átszökkent az égő autó
teteje felett. A Terminátor, lángoló hajjal és ruhával, mennydörgő robajjal
csapódott be Reese LTD-jének motorháztetejébe. Reese hátramenetbe tette a
kocsit, és szinte a padlóhoz szegezte a gázpedált. A kerekek füstölögtek és
sivítottak, amint az LTD elkezdett hátrafelé tolatva végigmenni az utcán.
Sarah álla leesett a rémülettől. A motorháztetőn utazó férfi a szélvédőn
keresztül egyenesen az ő szemébe meredt, és ütésre emelte az öklét.
Reese a forduló autó kormányával viaskodott, mikor a Terminátor vadul a
szélvédőre sújtott. A kocsi belsejébe törött üvegszilánkok szóródtak. Sarah
kinyitotta a szemét, és meglátta az ablakon át benyúló véres kezet, mely a
torka felé araszolt. Felsikoltott, mikor a Terminátor ujjai megmarkolták a
blúza elejét, és húzni kezdték. A kéz már majdnem áthúzta a műszerfal felett,
keresztül az ablakon, de szerencsére ekkor az LTD a mellékutca végére ért, és
farral előre kilőtt a Pico Boulevard-ra.
Reese keményen megtekerte a kormányt, mire a nagy szedán oldalra
fordult, s mind a négy kereke füstölni kezdett. Azután keresztülvágott az
utcán, a távolabbi járdaszegély felé.
Nick Delaney közrendőr éppen elhagyta Crescent Heights-t, és keletre
tartott a Picón, amikor hívást kapott, hogy nézzen utána egy lövöldözésnek a
Tech Noirnál. Éppen a járőrkocsi CB-jének mikrofonjáért nyúlt, amikor
észrevette a mellékutcából kiszáguldó LTD-t. Valami seggfej a motorháztetőn
guggolt, szörfdeszkának használva azt, ami már önmagában is meglehetősen
szokatlan volt, de ráadásul ez a seggfej még lángolt is. A rendőr döbbenten
figyelte, ahogy a szedán végigszántja egy parkoló autó oldalát, s a füstölgő
szörfös átrepül a teteje felett, majd keményen a járdára puffan. “A helyszínen
életét vesztette", gondolta Delaney ösztönösen. Blokkolva lefékezte a fekete-
fehér járőrautót, és orral előre a járdaszegélyhez csúszva megállt. Az LTD
motorja felbőgött, a kocsi hátraarcot csinált az úton, aztán elsüvített a Picón,
az óceán irányába.
Delaney egy szempillantás alatt kint termett a kocsiból, s miközben a
járdán fekvő, mozdulatlan testre meredt, beleüvöltött a mikrofonba.
– Itt az egyes-L-tizenkilences. Van egy cserbenhagyásos gázolásom. –
Mialatt megpróbálta leírni a gyorsan eltűnő szedánt, levette a szemét a
tehetetlen, füstölgő testről, így nem látta, amint az megremeg, majd lassan
lábra áll, és körülnéz. Mikor a rendőr Reese kocsijának leírásával végül
befejezte a hívást, megfordult. Az eléje táruló látvány jó néhány évvel
rövidítette meg az életét. A nagydarab férfi egyenesen felé tartott. Delaney
elengedte a mikrofont, és szolgálati revolveréért nyúlt. Azonban még csak elő
sem tudta venni a tokjából, mert a Terminátor brutálisan bevágta a kocsiajtót,
ami mögött Delaney állt. A rendőr érezte és hallotta, amint jobb karja reccsen
egyet, most már tudta, hogy valami igazán rossz fog történni vele. A
helyszínen életét vesztette, mondta magának ösztönösen. A következő
másodpercben a Terminátor az ablakhoz csapta a rendőr fejét, és az élettelen
testet hanyagul az utcára dobta. Aztán becsúszott a kormány mögé és kihajtott
az útra.
Előtte, a Picón, miközben a La Cienege mellett tűztek el, Sarah kővé
meredten ült az LTD-ben. Arcából kifutott a vér. Reszketett és képtelen volt
megérteni az elmúlt néhány perc eseményeit, valamint az ablak túloldalán az
elhomályosult, zúgó világot. A szedán éjjeli démonként, kivilágítatlanul
haladt, és Reese addig nyomta a gázt, míg százötvennel nem száguldottak az
árnyakon keresztül.
Reese szeme a tükörre villant, aztán vissza az útra, majd a válla fölött
hátra, és megint vissza. Anélkül, hogy ránézett volna, odakiáltotta Sarah-nak:
– Kapaszkodj!
Egy szakértő módon végrehajtott farolással befordult az Oakhurst Avenue
sarkán. Elszáguldott a Whitworth-ig, majd balra kanyarodott. Az LTD
átcsusszant egy lassan haladó Toyota és egy szembejövő teherautó között,
aztán besurrant a Rexfordra, ahol a kanyart egy motoros rásegítésű farolással
vette. Az utcán végig csigalassúságú volt a forgalom, ezért Reese a habozás
vagy a leghalványabb aggodalom jele nélkül felugratott az útpadkára, és
százzal végigszáguldott a járdán.
Amin szerencsére ekkor egyetlen gyalogos sem járt.
Mielőtt bárki bármit is tehetett volna, egyetlen kecses, lélegzetelállító és
abszolút hátborzongató manőverrel a járdáról egyenesen az Olimpic
Boulevard belső sávjába lőtt át.
Most úgy tűnt, senki sem követi őket. Habár valószínűleg senki sem lett
volna képes rá, még h a meg is próbálta volna, akkor sem. Reese Sarah-ra
pillantott, és észrevette, hogy a lány fokozatosan sokkos állapotba kerül.
– Megsérültél? – kiáltotta száraz, katonás hangon. – Eltaláltak?
Semmi válasz. Sarah üresen bámult maga elé. Reese odahajolt és
végigfuttatta kezét a karján, a lábán, és a testén. Közvetlen és személytelen
volt, mint akármelyik felcser a harctéren. Módszeresen sebek után kutatott.
Úgy tűnt, a lány nem sebesült meg.
Sarah megrezzent. A tapogatás által keltett, kezdetben határozatlan érzet
egyre tisztábbá vált számára. Egyszerre csak rájött, hogy Reese keze a testét
fogdossa és a durva erőszak elleni tiltakozás végül is erőt öntött bele.
Lesöpörte magáról Reese kezét, és vakrémületében az ajtókilincshez nyúlt. Az
ajtó a zúgó homályra nyílt.
Reese berántotta az ajtót, és a lányt visszalökte az ülésre. Aztán anélkül,
hogy a szemét levette volna az útról, visszakézből pofon vágta. Erősen. Sarah,
amint agya visszazökkent az értelmes öntudatba, ismét mozdulatlanul ült.
Ekkor Reese beszélni kezdett.
 – Pontosan azt teszed, amit mondok! Pontosan! Nem mozdulsz, csak ha azt
mondom! Egy hangot ki nem adsz, csak ha azt mondom! – parancsolta. –
Megértetted? – Miközben a sebességmérő 135 kilométeren állt, Reese
higgadtan áthajolt, és lenyomta az ajtón a zárat, aztán bekapcsolta a lány
biztonsági övét, és jó szorosra húzta, ugyanazokkal az alapos mozdulatokkal,
amelyekkel az előbb végigvizsgálta a lány testét. Sarah nem válaszolt, nem
bólintott, meg se moccant.
– Megértetted? – ismételte kiabálva.
– Igen – felelte Sarah, hangja recsegett. – Kérlek, ne bánts!
– Azért vagyok itt, hogy segítsek neked – világosította fel a férfi. Hangja
kevésbé volt fenyegető, de még mindig szárazon és céltudatosan csengett. –
Reese vagyok. Műszaki őrmester, hivatásos, azonosítási számom DN38416. –
Egy másodpercnyi nehézkes csend következett. Azután Reese azt az egyetlen
dolgot tette, ami abban a pillanatban épp az eszébe jutott. Sarah fásultan nézte
a felé nyújtott kezet, majd a legcsekélyebb lelkesedés nélkül gépiesen
megrázta.
– Az a feladatom, hogy megvédjelek – mondta Reese. – Tervbe vették a
megsemmisítésedet.
Tizennégy háztömbbel mögöttük, feltűnés nélkül, a késő éjszakai
forgalomban cirkált a Los Angeles-i Rendőrség 1-L-19-es egysége. A
Terminátor tökéletesen szimmetrikus mozdulatok egyenletes sorozatával
pásztázta végig az utcát. Közben a rádió fecsegését hallgatta, melyből kiszűrve
a jelentéktelen adásokat, csak az ellopott szürke szedánról szóló híreket
figyelte. Végül meghallotta, amire várt.
– A gyanúsított járművet látták a Motornál a Picón, déli irányban – mondta
a diszpécser. – Egyes-A-húszas és egyes-A-hetes egységek próbálják meg
utolérni! Egyes-L-tizenkilences, jelentkezz!
Mivel a Terminátor memóriája feljegyezte az egységszámot, amit a kocsi
előző tulajdonosa használt, megértette, hogy meg kell válaszolnia a hívást.
Visszajátszotta azt a néhány szótagot, amit az előbb felvett és tárolt, majd
digitálisan előállította a választ. Olyan hangon, amivel még Dealey rendőr
anyját is megtévesztette volna, a Terminátor nyugodtan azt mondta:
– Itt egyes-L-tizenkilences. Nyugat felé tartok az Olimpicón, Overland
irányába.
Valójában nem ott volt. Éppen a Picón száguldott a Motor felé. És Sarah
felé.
– Ilyen nincs – mondta Sarah, és megpróbálta válságossá tenni, azáltal,
hogy kimondja. – Ez valami tévedés. Én nem csináltam semmit.
– Nem. Még nem – válaszolta Reese. – De majd fogsz! – Szeme
megállapodott Sarah-n. – Nagyon fontos, hogy életben maradj!
 Sarah elfordult, és mindent megtett, hogy megfeledkezzen az egészről, de
akárhányszor kinyitotta a szemét, még mindig az LTD-ben ült.
– Ez nem létezik. Az a férfi halott volt. Hogy állhatott fel azután, hogy...
– Nem ember – vágott közbe Reese. – Egy gép. Egy Terminátor.
Cyberdyne Systems. Nyolcszázas széria. Egy-nulla-egyes modell.
– Gép? – ismételte meg Sarah hitetlenül. – Mint egy robot?
– Nem robot. Kiborg – Reese egymás után többször is hátranézett, két pár
apró fényszórót figyelve, jóval mögöttük az úton. – Kibernetikus organizmus.
– Az nem lehet! – kiáltott fel Sarah. – Vérzett!
– Egy pillanat – mondta Reese. – Hajtsd le a fejed!
A fényszórópár megugrott az úton, és felzárkózott. Az elöl lévő járőrkocsi
4nelléjük húzott, s felvillantva a reflektorát megvilágította az ütött-kopott
szedánt, átvizsgálta, szinte beletúrva Reese és Sarah arcába.
Reese nekikoccant a járőrautó ajtajának. A rendőr megpróbált kitérni, de
száz kilométeres sebességnél az autók nem mindig úgy viselkednek, ahogy
illene. A járőr megcsúszott, aztán kifarolt, és egy újságosbódén keresztül
belezúgott egy parkoló taxiba. Itt a vége, fuss el véle!
Sarah a döglött rendőrautóra meredt, majd összekuporodott az ülésen,
szinte megpróbált eltűnni.
Reese bevágott egy keskeny mellékutcába a Glendon mellett. A másik
járőrkocsi ekkor utána vetette magát, s néhány centire megközelítve az LTD
lökhárítóját, a két autó együtt rohant a szűk, sötét folyosón. Szikrák tűzijátéka
villant, ahogy súrolták a falakat, és szlalomoztak a kiugró kukák között. Mikor
Reese levette a lábát a gázról, és a fékre lépett, a rendőr is rátaposott a
járőrkocsi fékjére, de mialatt ezt tette megrezzent, és elfordította a kormányt.
Csak egy centiméter tört részével, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a kocsi első
ütközője elkapja a téglafalat. Az autó azonnal megpördült, és nekivágódott a
falnak.
Reese ekkor csikorogva megállt, hátramenetbe kapcsolta az LTD-t,
felpörgette a motort, és megindult a viharvert szedánnal a fekete-fehér
járőrkocsi felé. Hatvannal rohant bele a rendőrautóba, s ezzel a mellékutca
szerves részévé tette. Aztán visszavágtatott a Picóra.
Sarah felült, körbepillantott, majd Reese-re nézett. Még mindig az utolsó
tőle kapott információt emésztette. Egy “kiborg" elől menekülnek, mi?
Sarah alaposan végignézett a férfin. Borotválatlan és piszkos. Átható és
veszedelmes a tekintete – több mint valószínű, hogy őrült.
Reese kicsusszant az utcáról, rá egy háromemeletes parkolóház felhajtójára
a Colbyn. Az LTD hűtőrácsa átszakította a bejáratot elzáró festett farudat, és a
szedán felkapaszkodott az első szintre. Teljesen csendes volt minden. Sarah,
amint levette a szemét Reese-ről, megijedt a körülöttük lévő hirtelen
nyugalomtól, és attól, mit is tehetne itt vele a férfi. Ekkor a másik, hatalmas
férfi képe villant fel előtte, akinek halottnak kellett volna lennie, mégis felkelt,
és utánuk eredt, ezzel örökre beégetve magát a szemhéja mögé. Nem számít
milyen hibbant a mellette ülő fickó, ő legalább nem az az ember volt.
Reese, még mindig ultra-éberen, nagyon óvatosan cirkált a parkoló kocsik
közti folyosókon. A távolban szirénák harsogása hallatszott, ahogy a
rendőrautók tucatjai száguldoztak körös-körül, és rá vadásztak.
El kell vinnie a lányt a városból valami biztonságos helyre. Jobb lenne, ha
segítene. Ha megértené. Képes lenne megvédeni akarata ellenére is, ha
szükséges lenne, de jobb lenne, ha ő is így akarná.
Reese ránézett Sarah-ra. Felkavarta, hogy ennyire közel volt hozzá, és
minden berendezés csikorogva megállt a belsejében. Egy pillanatig meg sem
tudott szólalni. Megdöbbentette, hogy a lány jelenléte, közvetlenül a
szomszédos ülésen, számára ennyire mellékes tény. Ott volt. És olyan
természetesen. És ijedten. Reese valahogy sohasem gondolta volna, hogy meg
lesz rémülve.
Befordult egy másik folyosóra, még mindig az alsó emeleten maradva, és
tovább araszolt a parkolóban, újabb veszélyek jeleit keresve, de egyet sem
talált.
– Rendben, figyelj! – mondta nyugodtan, miközben még mindig jobbra-
balra kémlelt a szemével. –A Terminátor egy beszivárgó egység. Részben
ember. Részben gép. – Hangjának intenzitása azt sugallta, hogy sajnos, a teljes
igazságot mondja. Sarah a férfi felé fordult, és figyelt.
– Belsejében speciális ötvözetből készültharci váz van, mikroprocesszoros
vezérléssel és teljes páncélzattal. Nagyon kemény. De kívül mindenütt emberi
szövet borítja. Hús, bőr, szőr... vér. Mindezeket külön a kiborgok számára
tenyésztik... – Egyre gyorsabban beszélt. A lány hallotta a szavakat; de nem
értette. A magyarázat csak tovább rontott a dolgokon.
– Nézd, Reese, tudom, hogy segíteni akarsz, de... – mondta Sarah.
Igyekezett, hogy hangja megnyugtatóan csengjen, nehogy feldühítse a férfit,
de nem sikerült.
– Most rám figyelj! – kiáltotta a másik, és hirtelen felé fordította a fejét.
– A hatszázas sorozatnak gumiból volt a bőre. Könnyen kiszúrták őket. De
a nyolcszázasok újabbak. Embernek látszanak. Izzadnak, büdös a leheletük,
meg minden. Érintsd meg, és érezni fogod a testmeleget, de addigra már halott
vagy. Mint azok az emberek, ott... – Reese habozott, megragadta valami
mellékes érzelem. – Meg kellett várnom a támadását, mielőtt semlegesítettem.
Én sem tudtam, hogy is néz ki.
Sarah most eszmélt rá, Reese tulajdonképpen azokra gondol, akik
meghaltak vagy megsebesültek a Tech Noirban. A férfi elbizonytalanodott,
ahogy szóba hozta őket. Aztán, mikor tudatosodott benne, hogy fennhangon
beszél, megkeményedett.
– Egyébként is meghaltak volna a háborúban.
Most már végképp semmi értelme nem volt annak amit mondott, és a lány
azt gondolta, lehet, hogy pont most, itt a szeme előtt tör ki rajta a dühöngő
elmebaj. Háború? Milyen háború? Meg izzadó kiborgok?
Sarah megrázta a fejét.
– Azért, tudod, hülye nem vagyok. Senki sem tenne ilyet.
Reese bólintott.
– Nem. Még nem. Úgy negyven évig még nem.
Ne sikíts!, mondta “Kis Sarah" a nagy Sarah elgyötört elméjében.
– Túl kell adnom ezen a kocsin – mondta Reese zaklatott hangon, mikor
befordult az LTD-vel egy üres parkolóba.
Tagadhatatlan, hogy valami igazán rossz folyik itt. A városban kószál egy
két lábon járó rémregény, aminek az a mániája, hogy elteszi őt láb alól. Mégha
Reese-nek nincs is ki mind a négy kereke, akkor is megmentette az életét. A
lány szeretett volna hinni neki, de ez már túl sok volt.
– Azt mondod, a jövőből jött? – kérdezte végül Sarah. Csaknem képtelen
volt kimondani ezt a szót.
– A te nézőpontodból az egyik lehetséges jövőből mondta Reese akadozva,
mintha olyan fogalommal birkózna, amelyre neki sincsenek megfelelő szavai.
– Nem értek a technikai dolgokhoz – tette hozzá, egy kicsit védekező
hangon.
– És te is a jövőből jöttél?
– Így van.
– Aha – felelte Sarah. Eldöntötte, nem csak hogy nincs ki mind a négy
kereke, de még csak tengelye sincs, amin a kerekek foroghatnának. Egy
másodpercre rá felhúzta az ajtózárat, és kinyitotta az ajtót. Mielőtt Reese
közbeléphetett volna, már félig kint is volt a kocsiból. A férfi utána vetette
magát, elkapta a karját, és addig szorította, amíg el nem fehéredéit. Majd
bármennyire is rúgkapált Sarah, visszahúzta az LTD-be.
A pánik visszahozta Sarah állati ösztöneit. Teljes erőből belesüllyesztette
fogait a férfi csuklójába. Keményen harapott, olyan keményen, ahogy csak
bírt, de Reese szorítása nem enyhült.
Viszont lassan átnyúlt a lány fölött, és behúzta az ajtót. Sarah felnézett
Reese arcába, de még mindig összezárt fogakkal. Semmi reakciót nem látott.
Semmi fájdalmat. Semmi dühöt. Semmit. Lassan visszahúzódott. Vért érzett a
nyelvén. Lenézett a férfi csuklójára. Kis patakocska csörgedezett a félhold
alakú lyukacskákból, melyek a lány harapása nyomán maradtak.
 – A kiborgok nem éreznek fájdalmat – mondta Reese hidegen. – Azonban
én igen. Még egyszer... ne csinálj... ilyet!
– Kérlek – esedezett Sarah csendesen –, engedj el engem!
Reese megrázta a fejét. Nem jól alakulnak a dolgok. Egyáltalán nem jól.
– Figyelj ide! – próbálkozott újra lassú, határozott, feszült hangon. –
...Értsd meg! Az a Terminátor ott van kint. Azzal nem lehet beszélni. Vele nem
lehet alkudozni. Nem érez sem könyörületet, sem megbánást, sem félelmet.
Nagyon közel hajolt az arcához annyira, hogy a lány érezte meleg leheletét
a bőrén. Szavai pedig kalapácsütésekként visszhangoztak Sarah fejében.
– És semmi sem késztetheti megállásra. Soha. Amíg csak halott nem vagy.
Sarah tudta, hogy mindaz, amit Reese mondott, négycsillagos marhaság.
De akkor hová tegye azt az irtózatos vérfürdőt, ahonnan épp az imént léptek
ki? Hová tegye azt a férfit, aki keresztülvetette magát a tűzön? Azt a férfit, aki
rászegezte démoni, halott tekintetét, miközben lángoló hajjal felényúlt, s
betörve a szélvédőt, megpróbálta kirángatni őt az autóból? Őt, a Kis Sarah
Connort. És hová tegye a többi Sarah Connort, akiket valaki a mai nap
folyamán megölt? Kell, hogy legyen egy logikus, csodálatosan érthető
magyarázat minderre az őrültségre. De a logika és az értelem az ablakon kívül
járt, messze, házon kívül, és magára hagyta őt. Hiszen...
...Halott volt, aztán nyugodtan lábra állt...
Gondolkodj, Sarah! Találj valami megoldást!
...a golyó ütötte lyukakból vér szivárgott
Mert ha nem sikerül;
...és elindult...
te magad is megőrülsz...!
...utánad, Sarah.
Hogy lett volna képes ilyet megtenni, hacsak... hacsak... Lehet, hogy Reese
nem is olyan lökött, mint amilyennek látszik.
Sarah visszazuhant az ülésbe. Egy percnyi hallgatás után nagyon halkan, de
végül is megszólalt.
– Képes vagy megállítani?
– Talán – mondta Reese. – Ezekkel a fegyverekkel azonban biztos, hogy
nem tudom.

WESTWOOD,
ESTE 11 ÓRA 03 PERC

Az 1-L-19-es egység lassan végigcirkált a Sepulvedán és jobbra fordult a

Massachusettsre. A Terminátor mozdulatlanul ült a kormány mögött,
infravörös tartományban is látó szemeit a szinte kihalt utca árnyaira
fókuszálva. A kiborg gyorsan átvizsgált minden egyes autót, mely a
járdaszegély mellett parkolt, mindegyikre rávillantotta érzékelőit,
módszeresen kutatott a célpont után.
Az autórádió absztrakt statikus zörejét hirtelen a rendőrségi diszpécser
nyugodt, női hangja törte meg.
– Minden egységnek! Minden egységnek! A gyanúsított járművet
megtalálták a Colby és a La Grange sarkán, egy parkolóházban...
A Terminátor az utca kellős közepén, azonnal megfordította a járőrkocsit,
szűken kikerülve egy piros bogárhátú Volkswagent, telve öt, Van Halén
koncertről hazatérő tökrészeg tinédzserrel.
A VW felugrott a járdára, és feltekerekedett egy öreg tölgyfára, ami úgy
gyűrte össze a VW elejét, mintha alufóliából lett volna.
– Anyád! – kiáltott fel a bogárhátú ifjú sofőrje. Látva az elhúzó
rendőrautót, tehetetlen dühében üvöltött még egyet, és a műszerfalat püfölte. A
zsaruk folyton szívatják az embert, most meg ráadásul kinyújtóztatták az ő
drágalátos kis bogarát.

NYUGAT LOS ANGELES,

ESTE 11 ÓRA 06 PERC

Reese megemelte a Remington 870-esének tusát, és az Eldorádo

kormányoszlopán lévő gyújtáskapcsolóra csapott vele. A zár csak a harmadik
ütéstől tört szét. Azután Reese két ujjal kihúzta a szerkezetet, és megvizsgálta.
Egyszerű. Többször csinált már effélét. Reese a padlóra dobta a kulccsal
működő kormányzárat, és visszahelyezte az üregbe a gyújtáskapcsolót. Az
óramutató járásával megegyező irányba félfordulattal elcsavarta. Ezt a
mozdulatot az indítómotor monoton zúgással jutalmazta. Mikor a motor is
beindult, Reese felpörgette a Cadillac Eldorado hatalmas motorját. Először
hagyta üresben járni, majd leállította, s Sarah felé fordult. A lány a műszerfal
szintje alatt kuporgott, s így a nagyméretű ülés előtt kuporodva még
törékenyebbnek tűnt. Otthagyták az LTD-t, és együtt ólálkodtak a parkoló
autók között, míg Reese rá nem bukkant erre.
Egy emelettel alattuk féltucatnyi járőrkocsi, mint egy felbolydult méhraj,
rajzotta körül a magára hagyott LTD-t. Két fekete-fehér kocsi felhajtott a
másodikra, lassan poroszkáltak, s körbevillantva reflektoraikkal, módszeresen
megvizsgáltak minden járművet, miközben egyenletesen a parkolóház teteje
felé haladtak.
 Senkinek sem tűnt fel, mikor az 1–L–19-es egység, melyet egy civil
vezetett, becsusszant az épületbe, és csatlakozott a többi keresgélő
járőrkocsihoz.
Reese intett Sarah-nak, hogy maradjon a műszerfal takarásában, mikor a
mellettük lévő autósoron végigsepert két fényszóró.
Az Eldorado szélvédőjén egy reflektor erős fénye vágott be. Ahogy Reese
és Sarah lejjebb húzódtak, helyzetük közelebb hozta őket egymáshoz, olyan
erőltetett meghittségbe, melyre egyikük sem számított. A lány érezte a férfi
arcának melegét, sőt még borostájának kellemetlen szúrását is. A járőrkocsi
motorjának mély zúgása olyan közelről hallatszott, mintha a hátsó ülésről jött
volna. Szorosan összebújtak, teljesen mozdulatlanul. Aztán a reflektor fénye
tőlük távolabb villant fel újra és a motor hangja is elhalkult.
– Miért pont én? – kérdezte Sarah halkan. – Miért rám vadászik?
Reese majdnem belepréselte ajkait a lány fülébe, mikor érdes, suttogó
hangon megszólalt. Az a kérdés, hol kezdje. Ott van negyvenévnyi, még le
nem játszódott történelem.
– Annyira hosszú – mondta.
– Mondd el!
Reese néhány centivel hátrább húzódott – a lány hajának illata felkavarta.
– Volt egy háború, néhány évvel ezután. Egy atomháború. – Kezével
körbemutatott, a kocsira, a városra, a világra. – Ez mind eltűnt. Minden... csak
úgy eltűnt.
Sarah látta a szeme csillogásából, hogy igazat mond. Megtörtént. Vagy meg
fog. Az “eltűnt" szó tiszta véglegessége Reese lemondó vállrándításával együtt
salaktömbként zuhant rá.
Sarah nem mozdult. Reese kimért hangon, metsző, katonás éllel folytatta.
– Voltak túlélőit. Itt is. Ott is. Senki sem tudta, ki kezdte. – Reese a lányra
nézett. – Valójában a gépek.
– Nem értem.
– Védelmi Komputer Hálózat. Új. Nagyteljesítményű. Rákötöttek mindent
– a rakétákat, a védelmi iparágakat, a fegyvertervezést, a gyárakat, sőt rábízták
mindezek működtetését is. Azt mondták, nagyon okos. Egy újfajta
intelligencia. Végül aztán már minden embert ellenségnek vélt, nem csak
azokat, akik a túloldalon éltek. Egy mikroszekundum alatt eldöntötte a
sorsunkat: Minden emberi lény kiirtandó.
Reese megint szünetet tartott. Sarah-ra pillantott. A szemébe. Mikor újra
megszólalt, hangja elvesztette eddigi élét. Nagyszerű váltás történt, a
szenvedélymentes eligazítástól eljutott a személyes emlékig.
– Én nem láttam a háborút. Utána születtem. A romok között. Ott is nőttem
fel. Éhezve. A Fejvadászok elől rejtőzve.
 – A micsodák elől? – kérdezte Sarah fojtott suttogással.
– Fejvadászok. Járőrgépek. Automata gyárakban építik őket. Legtöbbünket
bekerítettek a gépek – vagy azok, akik együttműködtek velük –, és táborokba
vittek, szabályozott megsemmisítésre.
Reese egészen könyékig felhúzta a zakója ujját, és Sarah szeme elé tartotta
az alkarját. A lányt megdöbbentette az, amit meglátott – a bőrbe egy tízjegyű
számot marattak. A számjegyek alatt pedig vonalak mintázata látszott,
olyanoké mint amilyenek az áruházi vonalkódok. Finoman felényúlt, és
megérintette az ujjával.
– Lézerrel égették bele – mondta Reese színtelen hangon. Ez a férfi, itt
mellette, valami elképzelhetetlen purgatóriumban élt és járt. Egy rémálomba
illő helyen, ahol a gépek mindenkit megjelöltek az egyszerűbb azonosítás
végett, mint egy doboz chilit, a homo sapiens kérdés Végleges Megoldása
érdekében.
– Néhányunkat életben hagytak, hogy... dolgozzunk. Holttesteket kellett
rakodnunk. A megsemmisítő egységek éjjel-nappal üzemeltek. Ilyen közel
voltunk a végleges megsemmisítéshez – feltartotta hüvelyk- és mutatóujját, és
csak a legapróbb rést hagyta közöttük.
Aztán lehajtotta zakója ujját, és töltényeket kezdett el pakolni a
Remingtonba.
– Aztán jött egy ember... egy nagy ember – tette hozzá tisztelettel –, aki
életben tartott minket. Rongyosan az éhhalál küszöbén, de életben.
Megerősödtünk, és ő megtanított minket harcolni. – Lerohanni a táborok
drótkerítését, s szemétté verni azokat a bádogrohadékokat. Fordított a dolgok
menetén, és visszahozott minket a szakadék pereméről.
Hangja érdes suttogásra váltott, és szinte recsegett az érzelmektől. A lány
figyelte, amint erőlködve formálta a szavakat.
– Azt az embert Connornak hívják. John Connor. A te fiad, Sarah. A még
meg nem született fiad.
Sarah elméjében becsapódott egy kapu, és a férfi utolsó mondata úgy
visszhangzóit az agyában, mint valami robbanás. Ez nem igaz! Nem lehet
igaz. Észrevette, amint a másik kezei lassan a vállára vándoroltak, és egy
darabig nagyon szorosan tartották. Mikor a lány kinyitotta a szemét, látta,
hogy a férfi még mindig őt bámulja. Annyi fájdalom marta magát abba az
arcba, szemében az érzelem annyira valódi volt, hogy Sarah úgy érezte,
menthetetlenül afelé sodródik, hogy higgyen neki. De ez az utolsó mondat!
Számára ez már végképp nem volt érthető vagy megfogható. Hogy hirtelen
anyja lett egy fiúnak, aki egy másik időben és helyen létezik, ebben semmi
valóságos sincs. Emellett még az apokaliptikus képek árja, a lerombolt
civilizáció, az olvadt beton folyóiba omló varosok, valahogy még az is
meggyőzőbbnek tűnt.
Agya egyszerűen lelassult, átfordult és lezuhant. Kifejezéstelen tekintettel
bámult a férfira.
– Nem – mondta végül Sarah. – Ez nem igaz. Ez nem lehet...
Az Eldorado hátsó szélvédője novaként felragyogott.
Reese megfordult, és egy mikroszekundumig a reflektor fényébe bámult.
Egy rendőrkocsi volt. De a kormány mögött ülő alak nem tartozott a Los
Angeles-i Rendőrség kötelékébe. Reese lenyomta Sarah-t, szinte bepréselte a
műszerfal alatti szűkös térbe, mikor a Terminátor SPAS-12-esének borzasztó
dörrenése berobbantotta a hátsó üveget.
Reese sietve beindította a Cadillacet. Ugyanabban a pillanatban, mikor a
hatalmas motor életre kelt, a hátsó szélvédőn újabb puskalövés roppant
keresztül, megnyirbálva a még megmaradt szilánkokat. A kocsi belsején kóbor
sörétek fütyültek át, s pattantak le erőtlenül a szélvédőről.
Sarah átkulcsolta karjaival a fejét, becsukta a szemét, és sikított. Reese
sebességbe tette az Eldorádót és a kocsi kifordult a parkolóból.
A Terminátor majdnem olyan gyorsan tudta előrejelezni a célpont
mozgását, mint ahogy Reese kigondolta azokat. Épp ezért, a fekete-fehér
járőrkocsi, a Reese autójáéval párhuzamos folyosón, már előre is zúgott.
Mindketten a kijárat felé száguldottak, szinte egyvonalban, csak éppen
külön-külön sávban. Csupán a parkoló kocsik sora választotta el őket
egymástól. Reese, fejét az ablak szintje alá hajtva, vakon vezetett. Már
hetvennel hajtott, de még mindig gyorsított. A lehajtó egyre fenyegetőbben
közeledett. A betonfalak között vadul visszhangzóit a nyolc kerék sivítása és a
csúcsfordulaton járó motorok zúgása.
Reese tudta, hogy a lehajtó már csak másodpercekre lehet. Gyorsan
átpillantott az ajtó pereme felett, és látta, hogy a Terminátor megelőzte, már
elhagyta a parkoló kocsik sorát, és átlósan feléjük közeledik.
A Terminátor puskájának csöve megcsillant a rendőrautó nyitott ablakában,
és Reese látta, amint pontosan rá irányul. Azonnal lekuporodott. Feje fölött az
üveg darabokra tört. Reese felpattant, és úgy tartva, mint egy pisztolyt
keresztüllökte a 870es csövét a Sarah melletti ablakkereten. A hatalmas
fegyver hét centire a fülétől durrant, s a lövések középpontja kilyukasztotta a
Terminátor kocsijának hátsó ajtaját. Ekkor Reese meglátta, amint a kiborg újra
felhúzza a fegyverét, ezért hirtelen elrántotta a kormányt, és a nagy kocsi
visszhangzó csikorgással a járőrautó felé fordult.
Reese belerohant a Terminátor autójába a nehéz Eldoradóval, és a két
kocsi, most már egymáshoz kötve, együtt száguldott a kijárati rámpa felé.
 A rendőrségi cirkáló beleakadt egy Chevy kisteherautó hátsó lökhárítójába,
majd elszakadva a Cadillactől, egy helyben pörögni kezdett.
Az épületben tartózkodó összes zsaru hallotta a puskalövéseket. Néhányan
látták, ahogy Reese átsuhant a rámpán, és leugratott a Colby Avenue-ra. De a
következő pillanatban enyhe megkönnyebbülést és büszkeséget éreztek,
ugyanis meglátták, hogy az l-L-19-es, az ő csapatukból, ott volt közvetlenül a
nyomában.
Mind a tizenhat rendőrautó sietve a kijárat felé tartott.
Mikor az Eldorado az úttestre ért, Reese már hatvannál is többel hajtott.
Egy háztömbbel később már százharminc felé közeledett.
Sarah előbújt a műszerfal alól, és kibámult azon az üres lyukon, ami valaha
a hátsó szélvédő volt. Látta, amint a Terminátor, egy üstököscsóványi szikrát
hátralövellve kifarol az épületből, s hallotta amint a kiborg mögött
felüvöltenek az igazi rendőrautók szirénái.
A Terminátor hamarosan felgyorsult, és felzárkózott Sarah-ék mellé. A
száguldó páros körül civil kocsik dülöngéltek és faroltak, próbáltak eltűnni az
útból, ez elől a mind a négy sávban cikázó ikerdémon elől.
A Terminátor cirkálójából újabb puskalövés tépett az Eldorado oldalába.
Reese minden tőle telhetőt megtett a K&K, a Kiürítés és a Kikerülés
érdekében, de a Terminátor egyre csak robbantgatta a lyukakat a páncélszerű
ajtó- és karosszériaelemekbe.
Végül is Reese megunta, hogy csak úgy lődöznek rájuk. Felkapta a
Remingtont a padlóról, és Sarahra kiáltott:
– Vezess! – mondta, mikor levette a kezét a kormányról, és elfordult.
Kidugta a puskát a nyitott ablakon, majd ráhelyezte a Cadillac tetejére,
átpréselte magát a nyíláson. Sarah egy mikroszekundumig bénultan nézte a
kormányt, mialatt a kocsi százharminc fölötti sebességgel száguldott, aztán
reflexszerűen, két kézzel megragadta. Reese beállította az automata
sebességszabályozót, így neki – mivel nem találta a kapcsolót –, nem volt más
választása, mint kormányozni, és remélni a legjobbakat.
Miközben Sarah a vágtató gépezet irányításával küszködött, addig Reese,
félig kihajolva az ablakon, a szorosan az Eldorádóra tapadva cikázó
Terminátorra célzott.
Reese-t meglökte a szél, mikor felegyenesedett, de azért ő egyre csak
tüzelt. Első lövése lyukat robbantott a rendőrjárőr szélvédőjébe.
A második a motorházba talált. A Terminátor azonban még csak nem is
lassított. A következő lövés már pontosan a vezetőülés előtti ablakot találta el.
A kiborg lebukott, a cirkáló pedig felszaladt az autópályát szegélyező
betonkerítésre. Úgy csúszott végig rajta, forró fémszikrákat szórva maga
mögött, mint egy nyeregvasút.
 Sarah rémülten döbbent rá, hogy már nem a főutcán, hanem egy városi
szervizúton haladtak, mely egy óriási betonfalban végződik. Üvöltött Reese-
nek, pedig mindössze csak deréktól lefelé látta, de a szél elvitte a hangját, még
mielőtt az a másik füléhez eljutott volna. A fal egyre csak robogott feléjük.
Sarah később sem tudott visszaemlékezni rá, hogy mit is csinált
tulajdonképpen. – Megragadta a sebességváltó karját, és olyan erővel nyomta
hátramenetbe, hogy majdnem beletört a csuklója. Pont akkor, amikor az áttétel
– egy sivító füstfelhőt hagyva maga után –, sikerült, Reese tüzelt.
Lövése összetörte a szélvédőt, és vállon találta a Terminátort, visszalökve
azt az ülésbe. A kiborg a másodperc tört részéig lebénult, de még időben
kitisztult a látása ahhoz, hogy megláthassa maga előtt a falat.
Sarah visszahúzta Reese-t a kocsi belsejébe, és jobbra csavarta a kormányt,
ami egy éles, kerékfüstölögtető csúszásba vitte a kocsit. Az Eldorado
csikorogva, harminc centire a faltól, megállt.
A Terminátor százharminckét kilométeres óránkénti sebességgel csapódott
a falnak. A járőrkocsi úgy gyúródott fel a kiborg körül, mint egy olcsó
tangóharmonika. Először a Terminátor látása esett szét, majd, az edzett alvázat
ért szörnyűséges ütés következményeként, mikroprocesszorának minden
rendszere leállt.
Sarah átkukucskált az ajtókereten, és meglátta a mögöttük félkörben
felsorakozott közel húsz rendőrautót. A rendőrök a nyitott kocsiajtók
takarásában guggoltak, egy egész arzenálra való pisztolyt és puskát szegezve
rájuk.
Reese a Remingtonért vetődött, de Sarah visszalökte, és megragadta a
karját.
– Ne! Reese, ne! Ne csináld! – kiabálta sürgető hangon. – Megölnek!
Reese a lány mögé nézett, több fegyver csövébe, mint amennyinek
elnémítását remélhette volna. Minden ösztöne mozgásra biztatta. Harcra. Most
legkevésbé a hatóságnak akarta átadni Sarah-t. Kíváncsi volt, vajon meghalt-e
a Terminátor – ahol most volt, onnan nem látta a roncsot.
Visszanézett Sarah-ra. A lány szeme tele volt félelemmel és aggodalommal.
A férfi meglepődött, mikor rájött, hogy a másik voltaképp érte aggódik.
– Kérlek! – esedezett Sarah.
Reese lassan elengedte a puskát, Sarah pedig gyorsan kilökte a fegyvert az
ablakon. Az nagyot csattant a földön, majd mozdulatlanul fekve maradt.
– Oké, ti, ott a Cadillacben! – kiáltott egy rendőr. – Szeretném látni a
kezeteket. Most azonnal!
Kyle Reese őrmester lemondóan emelte fel a kezét. Egy pillanattal később
durván már ki is rángatták őket a kocsiból. Miután megbilincselték, és
elvezették őket, két rendőr megközelítette az 1-L-19-es egység maradványait.
 – Hihetetlen – mondta az egyikük. – Üres.
Ez meg mit jelent?, kérdezte magában Sarah. Látta, amint Reese hirtelen
ellenáll fogvatartóinak, és megperdül, hogy egy pillantást vethessen a roncsra
– csak azért, hogy a saját szemével láthassa.
Arcában ott volt a válasz Sarah kérdésére – a zordan összepréselt ajkak
elárulták neki, hogy még mindig nincs vége.
 MÁSODIK NAP

LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG,

RAMPART-I CSOPORT,
ÉJJEL 1 ÓRA 06 PERC

Sarah, fürkészőn meredve a karfa szövetborítására, Traxler irodájában ült

egy díványon. Halványan hallotta az őrszoba többi részében folyó
gyalogosforgalom átszűrődő zaját, és a telefonok csiripelését. A szobában lévő
tárgyak remegni kezdtek, amint újabb adag könny tört fel a lányból, majd
csordult túl a szempilláin.
Gondolni sem akart arra, amit Traxler hadnagy egy órával azelőtt mondott
neki. De titokban tudta, hogy élete hátralévő részében úgysem fog másra
gondolni.
Traxler, két pohár kávét tartva a kezében, óvatosan belépett. Mögötte jött
még valaki. Egy kövér, kopaszodó, rózsaszín bőrű férfi, akinek szeme
nyugtalanító, szenvtelen csillogással fürkészett mindent.
Traxler lassan odasétált Sarah-hoz. Már a szoba másik feléből is észrevette
a lány véreres szemeit, és a még mindig tartó sokkos állapotát.
– Hogy van, Sarah?
Sarah egyet biccentett, és megpróbált nem nézni senkire.
– Tessék, igyon ebből! – mondta Traxler. A lány kötelességtudóan
kortyintott a kávéból, aztán elnézett a levegőbe.
– Hadnagy – kérdezte üres hangon –, biztos benne, hogy ők azok?
Most Traxleren volt a néma biccentés sora. Sarah, a kétely jeleit kutatva,
nézett bele a szemébe.
– Talán meg kellene néznem a... a testeket. Tudja... lehet, hogy nem is...
– Már azonosították őket. – Traxler nem szerette ezt a részt. Ki nem
állhatta. – Semmi kétség – tette hozzá, mint mindig.
Szempillái mögött, a képzelet vetítővásznán, Sarah megpillantotta egyetlen
barátai, Ginger és Matt elcsúfított testét, ahogy a “családja" egy óceánnyi
vérben a nagyszoba padlóján fekszik. Meghaltak. Iszonyatos. Örökre
elragadták tőle őket. Végül teljes súlyával rátelepedett ez az érzés, és már
szinte fizikai fájdalmat érzett.
– Ó, Istenem... Ginger... kölyök... – saját hangja nagyon távolinak hatott. –
Elnézést.
Traxler kikapta Sarah kezéből a kávét, amint a lány karja megrezzent, azzal
fenyegetve, hogy térdére önti a pohár gőzölgő tartalmát.
 – Sarah – mondta kedvesen, miközben az ajtó mellett álló testes férfira
mutatott –, ez itt dr. Silberman.
– Üdvözlöm, Sarah! – mondta Silberman barátságos hangon, ami olyan
üresen csengett, mint egy olcsó kolomp. Sarah fátyolos szemekkel meredt rá.
– Szeretném, ha elmondana neki mindent, amit Reese-től hallott – folytatta
Traxler. – Megtenné a kedvemért?
– Gondolom – a lány hangját alig lehetett hallani –, maga orvos?
– Bűnügyi pszichológus – felelte amaz. Sarah figyelte, ahogy ott
fészkelődött az ajtónál, és eldöntötte, hogy egyáltalán nem tetszik neki ez a
férfi. De lehet, hogy tudja, mit beszél, gondolta. És neki most válaszokra volt
a leginkább szüksége. Tudni akarta, miért fordult ki sarkaiból az ő nyugodt,
hétköznapi élete? Miért fekszik Ginger és Matt holtan a nappali padlóján?
Miért akarja valaki meggyilkolni? Tudni akarta, hogy igaza lehetett-e Reese-
nek, vagy csak az őrület véletlen rohama jött-e rá? Mindezek nagyon fontosak
voltak. Elsősorban saját maga számára.
– Őrült Reese? – kérdezte Sarah, miközben szemei kutatva fürkészték
Silberman kifejezéstelen arcát.
– Nos – felelte az vontatott, közönyös hangon –, erre szeretnénk rájönni mi
is.

Reese karjait durván hátracsavarva hozzábilincselték a szék hátsó lábaihoz.

Előtte egy egyszerű faasztal állt, azon egy fekete, műanyag hamutartó. Az
asztal mögül egy nagy, féligáteresztő tükör nézett vissza rá a falról.
A fájdalom érzése már egy ideje egyre jobban erősödött a lapockái között.
Ő azonban nem törődött vele. Sőt inkább örömmel fogadta. Ez a fájdalom nem
volt számára igazán kínzó, sőt segítette, hogy elterelje figyelmét azokról a
kérdésekről, melyeket a fel-alá járkáló magas, hórihorgas férfi tett fel neki.
Vukovich megállt, közvetlenül a fogoly háta mögött, s Reese nyakára
meredt. Tudta, hogy mostanra már bizonyára fájdalmat érez, mégsem látta a
megfeszülő nyakizmokat, melyek elárulták volna a szenvedését. Kemény a
nyavalyás, gondolta Vukovich. Lassan megkerülte az asztalt, míg szembe nem
ért a mogorva fiatalemberrel. Foglya arcán érzelemnek nyoma sem látszott.
Semmi. Becipzározta magát. Ez egy kissé szokatlan volt. Uram, én igazán
rühelleni a különcöket.
– Oké, kölyök – mondta –, vegyük sorba! Mióta ismered Sarah Jeanette
Connort?
Reese a Vukovich feje mögötti falat bámulva az egyik csempén lévő apró
lyukakat számolta. Eddig 138-nál járt.
– Reese, Kyle A. – ismételte egyhangú staccatóban –, híradó-műszaki
őrmester, azonosítási szám: DN38...
 – ...416-fejeztebe Vukovich vele együtt. – Rendben, haver, már kívülről
fújom a nyavalyás számodat. Lerogyott a székre Reese-zel szemben, és
áthajolt az asztalon, míg csak pár centire nem volt a fiatalember arcától.
– Hagyjuk ezt az ócska trükköt! Tudjuk, hogy nem vagy katona, nincs
szolgálati lapod egyik fegyvernemnél sem. Sehol sincs rólad semmi...
legalábbis eddig.
Vukovich rágyújtott egy Camelre.
– Nem szeretem ezt. Egyáltalán nem. Mert ez azt jelenti, hogy még egy
csomó időt el kell töltenünk ebben a szobában, és mikor ilyesmi történik,
mindig begurulok.
Reese csak félfüllel figyelt Vukovich hantájára. Az esze máshol járt. A
küldetésén. Sarah-n. Látta, hogy ezek a faszik addig vacakolnak, míg már nem
marad más dolguk, mint eltemetni a lányt. Ebbe képtelen volt belenyugodni.
– Hol van Sarah Connor? – kérdezte Reese hirtelen. Ez volt az első
alkalom, hogy mondott valamit a személyazonosságán kívül.
– Ne miatta aggódj! Magaddal törődj! – mondta Vukovich legmenőbb
kemény-gyerek hangján. De mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy a
legkeményebb gyerek a szobában a székhez volt bilincselve.
– H-o-1... v-a-n? – mordult fel Reese.
– Biztonságban.
– Haláli biztonságban – mondta színtelenül Reese, s visszafordulva újra a
Vukovich feje mögötti csempére meredt. Vukovich megérezte, hogy valamiről
lemaradt, de nem tudta, mi volt az. Elöntötte a düh.
– Na idefigyelj, te seggfej... – kezdte, de gyorsan abbahagyta, mikor kinyílt
az ajtó.
Silberman volt az. A pszichológus a szobában tartózkodó két férfira
pillantott, érzékelte az ellenségeskedést, de mosolyt ragasztott az arcára.
– Jól mulatnak az urak? – kérdezte, majd Vukovichra pillantott. –
Mostantól felváltom, őrmester.
– Mindenestől az öné – mondta utálkozva Vukovich, és kiballagott a
szobából. Traxler a folyosón várta.
– Hogy ment? – érdeklődött.
– Kibaszott nehéz eset.
– Igen? – válaszolta Traxler megdöbbenés nélkül. Egy újabb ragot dobott a
szájába, és meggyújtott egy Pall Mallt. – Lássuk, mi folyik odabenn!
Beléptek a szomszédos szobába, mely olyan kicsi és sötét volt, mint egy
vécé. A sarokban, egy kerekes asztalon, régi videomagnó állt, a hozzákapcsolt
kamera pedig a féligáteresztő tükrön át Reese-re és Silbermanre nézett.
Áltálában arra használták, hogy rögzítsék az elhangzó vallomásokat, bár ennél
a Reese gyereknél ez valószínűleg csak a szalag pocsékolása lesz. A két
nyomozó megállt a tükör előtt, és elkezdte nézni a műsort.
Reese látszólag alig figyelt oda a kövér férfira. Biztosan ez a főnök,
gondolta, tudván, hogy sohasem a hierarchia legfontosabb embere jelenik meg
először.
Silberman nehézkesen lezökkent a szobában lévő másik székre. Elővett egy
csomag Marlborót, s háromszor hangosan az asztalhoz ütögette a dobozt. Ez
volt a jel, hogy odaát kezdhetik a felvételt. Vukovich elindította a videót.
– Reese, Kyle A. – tűnődött hangosan. – Hívhatlak Kyle-nak?
Reese nem szólt semmit.
– Én dr. Péter Silberman vagyok – szünetet tartott, és együttérzőn
elmosolyodott. – Nehéz éjszakád volt. Hozhatok neked valamit?
Az orra alá tartva a dobozt, cigarettával kínálta Reese-t. Semmi. Még egy
pislantás sem. Érdekes, gondolta Silberman. Tekintete visszasiklott a
jegyzőkönyvre.
– Látom, katona vagy. Híradó-műszaki őrmester, a számod DN38416...
– Ne nézzen gyereknek, maga seggfej! – vakkantotta Reese.
Silberman gyorsan felnézett. A kölyök szeme tele volt dühvel. Lehet, hogy
ez lesz a módja.
– Oké, kezdjük elölről. Úgy tűnik, a környéken mindenki azt hiszi, rohadtul
be vagy dilizve.
– Az ő bajuk.
– Nem, te vadbarom. Ez a te bajod. Reese egy kis utálat-labdát lökött
Silberman felé. Jól van, gondolta a másik.
– Mégis mire számítasz? – kérdezte. – Képzeld magad az ő helyzetükbe!
– Én nem az ő helyzetükben vagyok – felelte Reese nyugodtan. – Én a
magaméban vagyok.
– Rendben van – mondta Silberman tárgyalásra készen –, győzz meg arról,
hogy tévednek!
Reese elfordult, és megint elkezdte számolni a lyukakat a csempén.
Silberman újra próbálkozott. Megpróbált annak a mesének a darabjaival
dolgozni, amit a Connor lánytól hallott. Talán így szóra bírhatja a fickót.
– Oké – folytatta –, beszéljünk a küldetésedről. Szerintem elszúrtad.
Néhány perc múlva a lány kisétál innen. Te pedig nem. Te itt maradsz.
Kiszállsz a játszmából.
Szünetet tartott, és felnézett a mögé bámuló, zord arcra.
– Jobb lenne, ha erre is gondolnál.
– Mire akar kilyukadni? – kérdezte Reese hűvösen.
– A lényeg, barátom, hogy nemigen tudsz segíteni neki, míg egy székhez
vagy kötözve.
 Silberman tudta, hogy halad előre. A kulcs az, hogy a kölyök téveszméjén
belül dolgozzon. Reese-hez hajolt, és atyai, együttérző tekintetet villantott rá.
– Beszélj! – mondta. – Talán rá tudom venni őket, hogy tegyék meg a
megfelelő óvintézkedéseket. Ha segítesz nekem, én is segíthetek neked.
– Maguk nem tudják megvédeni – jelentette ki tompa hangon Reese.
– És te igen?
Reese elvörösödött, s pillantása visszavándorolt a kövér pszichológusra. A
haragot lassan felváltotta a bűntudat. Reese rájött, hogy a másiknak igaza van.
Tényleg rohadtul elszúrta. Silberman tovább üldözte zsákmányát, akár egy jól
idomított sólyom.
– Csak egyetlen tényt tarts vissza, és lehet, hogy a lány utolsó esélyét
teszed kockára. Segíts nekünk!
Reese lassan – bólintott. Logikus, hogy bele kell egyeznie. Ha képes volna
meggyőzni őket, talán segítenének neki megállítani a Terminátort.
– Elmondom, amit tudok – felelte lemondóan.
– Tehát, katona vagy – mondta a győzelem mosolyával Silberman. – Kikkel
harcoltál?
– A harminckettesekkel, Perry alatt. '21-től '27-ig. Silberman közbevágott.
Kezdett izgalomba jönni. Ez jobb, mint remélte.
– 2027? – kérdezte.
A tükör másik oldalán, a megfigyelőszobában, Traxler mélyen a
gondolataiba merült, megpróbálva a kirakós darabjait valamiféle rendbe
összerakni. Vukovich remekül szórakozott, ez pont olyan volt, mint a lányok
zuhanyzójába kukucskálni. – “2027?" – hallotta a hangszóróban a
pszichológus kérdését.
Traxler abbahagyta a ragozást, és a tükörhöz hajolt.
– Kurva jó! – prüszkölte Vukovich. Reese a tükör felé pillantott, ahonnan,
tudta, figyelik. Azután vissza Silbermanre.
– Igen – felelte. – Végig az oregoni és a New Mexico-i offenzívában. Az
utolsó két évben pedig áthelyeztek a felderítő-biztonságiakhoz, John Connor
parancsnoksága alá.
– És ki volt az ellenség? – érdeklődött Silberman.
– A Skynet. A számítógépes védelmi rendszer. A Cyberdyne System
építette az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság Hadászati Légiereje
számára.
– Értem – bólintott megfontoltan Silberman, miközben jegyzeteket irkáit.
Ez több mint jó, gondolta. Ez valódi arany.
– Skynet visszaküldött egy beszivárgó egységet, a Terminátort, hogy
meggátolja John Connort – magyarázta Reese.
– Miben? – kérdezte Silberman.
 – Hogy megszülessen.
Silberman elgondolkodva dörzsölgette az arcát. Lenézett a jelentésre, és
átnézte a Sarah-tól kapott töredékes mesét. – És ez a... a komputer azt hiszi,
győzhet, ha megöli az ellensége anyját. Gyakorlatilag megöli az ellenfelét,
még mielőtt az megszületett volna. Egyfajta retroaktív abortusz?
– Igen.
A tükör mögött Vukovich csendesen röhögött. – Kikészít ez a Silberman –
rázta meg csodálkozva a fejét, majd elmélázó főnökéhez fordult.
– Itt volt az a fazon a múlt héten, aki felgyújtotta az afgán agárját. Először
megdugta, aztán meg fel gyú...
– Fogd be! – morogta Traxler, és kibontott egy friss rágót. A másik
szobában Reese folytatta a történetet.
– Nem volt más választása – mondta –, ugyanis védelmi rendszere
összeomlott. A fő elemeket felrobbantottuk. Győztünk volna. Ha akkor teszi el
láb alól Connort, már nem számított volna semmit. A Skynetnek teljes
egészében ki kellett irtania a létből.
Reese megállt. Silberman riadtan nézett fel jegyzeteiből. Ne hagyd abba!,
könyörgött magában. De kifelé mosolygott, és kedvesen azt mondta:
– Folytasd!
– Elfoglaltuk a laboratóriumi komplexumot – folytatta Reese fáradt hangon
a győzelem röpke pillanataira való emlékezést –, és megtaláltuk a, hogy is
hívják, idő-áthelyező készüléket. A Terminátor ekkor már átjött. Engem
küldtek, hogy közbelépjek, aztán megsemmisítették az egész komplexumot.
– Akkor hogyan fogsz visszamenni?
– Sehogy – adta meg Reese a választ, nyugodt bizonyossággal. – Senki
sem megy haza. És senki más nem jön át. Csak ő meg én.

PANAMA HOTEL,
ÉJJEL 1 ÓRA 09 PERC

Mint egy árnyék az árnyak közt, a Terminátor lassú, türelmes léptekkel

kapaszkodott fel a tűzlétrán, kerülve a rosszul működő jobb csuklójának
használatát, legalábbis addig, amíg meg nem határozza a meghibásodás teljes
mértékét, melyet az előkészítő összecsapás során szerzett.
A kiborgnak majdnem egy órájába került, amíg a baleset helyszínéről
visszakerült a hotelszobájába.
Az első néhány kilométert gyalog tette meg, időt hagyva alrendszereinek a
teljes visszakapcsolódásra, valamint azért is, hogy fel tudja mérni az
állapotukat. A csuklón kívül még a bal szem látóképessége is kiesett. Maga a
szem, úgy tűnt, megfelelően funkcionál, csak a környező szövet gátolta a
működésben.
A Terminátor feltolta a hotelszoba ablakát, és beugrott rajta.
Sebesen átfésülte a majdnem fekete helyiséget. Semmihez sem nyúltak.
Nem járt nála betolakodó. Egyetlen lépéssel átvágott a parányi cellán, és
felfricskázta a magányos, csupasz villanykörtét a koszos mosdókagyló felett.
Most teljes megvilágításban is megnézhette magát.
A szemöldökei eltűntek, teljesen leperzselődtek. Ami a szőrzetéből
megmaradt, nem volt több, mint elszenesedett borosta. A bal szemüreg
véletlenszerűen összetapasztott húscafatok pépes, vörös masszája lett.
Körülötte üvegdarabok ágyazódtak a szövetbe. A vállait, a mellkasát és a
karjait hét, puskalövésből eredő seb és zúzódás borította; kásás kráterek, tele
alvadt vérrel és tizenkettes söréttel. A belső állapotról kapott adatok azt
jelezték, hogy a páncélozott váz csak csekély mértékben károsodott.
Az egyetlen komoly probléma a csuklója volt. Az egyik puskalövés
átszakította a külső bőrréteget, és az alatta lévő szervóvezérlésű
irányítórendszerbe csapódott.
A kiborg óvatosan kirakta a szerszámait a mosdókagyló melletti,
összecsukható asztalra. Gyorsan leszaggatta magáról a dzseki elszenesedett
maradványait, és a sarokba hajította. Majd leült, és óvatosan az asztal lapjára
fektette sérült karját.
Rosszul nézett ki. Sokkal rosszabbul, mint amennyire ténylegesen
megrongálódott. A sebet borító bőr ementáliszerű maradványait alvadt vér
vette körül.
De ez a Terminátort egyáltalán nem zavarta. A fájdalom számára ismeretlen
érzés volt. Itt csak a harci hatékonyság funkciós károsodása számított. Enyhe
koncentrációval az arcán kiválasztotta az X-Acto kést, és érzéketlenül tizenöt
centis metszést ejtett az alkar belső oldalán. A bőrlebenyeket széthajtotta, s
miután a ragadós vérrögökkel rögzítette, belenézett a feltárt üregbe.
Megmozgatva az ujjait, azonnal és világosan látta a problémát. A tokba
burkolt mechanika és hidraulika bonyolult törzsében elszakadt egy kábel.
A kiborg letörölte a vért, és működő szemét használva elkezdte türelmesen
szétszerelni a sérült részt egy óráscsavarhúzóval. Ha a Terminátort
dudorászásra is beprogramozták volna, tökéletes lett volna az összhatás.
Pár perc múlva, miután a sérült kábelt megjavította, a funkciót átkapcsolta
egy redundáns hidraulikus rendszerre. A metszést is bevarrva, hogy
megakadályozza az alkar bőrének durva leffegését. Amit ugyanis ha nem tesz
meg, idő előtti szövetelhaláshoz, üszkösödéshez, és elfogadhatatlan mértékű
figyelemfelkeltéshez vezetett volna.
 A Terminátor ezután odaállt a büdös mosdóhoz és megvizsgálta az
összeroncsolt szemet. A lencse ép volt. A látáscsökkenést a körülötte lévő
cafatokban lógó bőr okozta, ezért nem sokat használna, ha egyszerűen csak
megtisztítaná.
Az X-Acto penge belemerült a véres szemüregbe, és néhány sima vágással
kimetszette a roncsolt szemfehérjét és a szaruhártyát, mire az halk
loccsanással beleesett a kagylóba, és lassan, rózsaszín nyomot hagyva maga
után keresztüllebegett a vízen, le teljesen az aljára.
Ezt követően a Terminátor a szemüregében felitatta a felesleges vért. Most
már tisztán látszott a krómszerű ötvözetből készült félgömb, melyet parányi
szervók rögzítettek a fémfoglalatba. A törhetetlen lencsék mögött pedig egy
nagy képfelbontású videokamera izzott. Megfelelően működött. A Terminátor
semmilyen kézenfekvő magyarázatot nem fűzött ehhez a megdöbbentő
látványhoz. De a Terminátor egyébként sem volt túl beszédes.
Előhalászott egy napszemüveget az összegyűjtött kisebb rakásnyi ruházat
és felszerelés közül, majd feltette. Az erős árnyékolás mögött alig volt látható
a gépi szem, sőt a szemüveg oldalról a sebet is takarta.
A Terminátor a mellkasi és a hasi sebesülésekkel folytatta. Széthúzta a
hiperötvözetből készült váztorzójának behorpadt héjára tapadt, kissé szellőssé
vált szövetet, majd varrócérnával durván rögzítette. Egy kicsit vájkálnia kellett
a vállberendezés hézagaiban, az axiális vezérlőmotor háza és a kulccsonti
tengelykapcsoló között, ugyanis ott érte a legtöbb sörét, és ez akadályozta a
mozgásban. Az izomszövet szétszakadt, s levált, de mivel ez pusztán felületes
álcázás volt, és valójában nem szolgált mozgatásra, a Terminátor csak
visszagyömöszölte a sebbe, aztán bevarrta, nem sokat törődve a sebészi
precizitással.
Egy új pólóban, egy pár bőrkesztyűben, és egy felhajtott gallérú fekete
bőrdzsekiben a kiborg majdnem elfogadhatóan nézett ki, csak az arca volt egy
kissé sápadt és komor.
Az A-tól kezdve gyorsan feltárcsázta az összes Los Angeles-i rendőrőrsöt
egészen a rampartiig.
Itt volt az ideje, hogy elinduljon. Várta a célpont. A Terminátor a padlóra
lökte a koszfoltos matracot, s összegyűjtötte a küldetés teljesítéséhez
szükséges eszközöket: az SPAS-12-es automata puskát, az 5,65 mm-es AR-
180-as rohampuskát a folyamatos tüzelésre lereszelt závárzattal, és a 38-as
Specialt. Csak a legszükségesebbeket.
A szervomotoros precizitás kecsességével felemelte a fegyvereket, majd az
ablakon át eltűnt a Los Angeles-i éjszakában.
LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG,
RAMPARTI CSOPORT,
ÉJJEL 2 ÓRA 10 PERC

Sarah előredőlve egy forgó irodai szék szélén ült, és az előtte lévő
videomonitoron megjelenő képet bámulta.
Traxler mellette állt, s folyamatosan figyelte a lány reakcióit. Azt akarta,
hogy végignézze a felvételt. Talán eszébe juttathat valamit, amit eddig
elfelejtett elmondani.
Silberman előrenyúlt, és felcsavarta a hangerőt a fekete-fehér képernyőn.
– Csak ő meg én – mondta Reese a monitoron.
– Miért nem hoztál magaddal valamilyen fegyvert? – kérdezte a fel vételen
Silberman. – Valamilyen fejlettebb fajtát. Nincsenek sugárpisztolyaitok?
– Sugárpisztolyok! – ismételte Vukovich kuncogva. A képernyőn azonban
Reese egyáltalán nem mulatott ilyen jól. Dacosan nézett vissza. Silberman
szünetet tartott.
– Gyerünk – mondtál-, mutass csak egyetlen dolgot a jövő
technológiájából, és már le is zárhatjuk az egész ügyet!
– Meztelenül kellett átjönni... valami köze van az élő szervezetek által
létrehozott mezőhöz. Semmi szervetlent nem lehetett áthozni.
– Miért?
– Nem én építettem azt a nyavalyát! – vágott vissza Reese. Kezdte
elveszíteni az önuralmát.
– Oké, oké. De az az izé... – Silberman lepillantott a jegyzeteibe. – ...ez a
kiborg... Ha fémből van, hogyan...
– Elő szövet veszi körül.
– Persze! – bólintott Silberman megértéssel a videoképernyőn. A valódi
Silberman ekkor felkelt Traxler asztaláról, és lenyomta a pillanatállj gombot.
Sarah-hoz és Traxlerhez fordult, s a teljes megelégedés hangján szólalt meg:
– Ez nagy szám! – motyogta. – Ezzel a fickóval karriert csinálhatnék.
Látják, milyen ügyes ez a rész? Egy morzsányi bizonyíték sem kell hozzá.
Sarah még mindig bizonytalanul nézett fel rá. Teljesen tanácstalanul.
– A legtöbb paranoid téveszme igen szövevényes – folytatta a férfi –, de ez
ragyogó! – Pont, mint én, gondolta magában, miközben újraindította a
szalagot.
– Miért kellett megölni a másik két nőt? – kérdezte a fekete-fehér
Silberman.
– A háborúban a legtöbb nyilvántartás megsérült vagy elveszett – mondta
Reese. – A Skynet szinte semmit sem tudott Connor anyjáról, mert csak
hiányos adatai voltak róla. Csak a nevét tudta, és azt, hogy hol lakott. Csak a
várost, de a címet nem. A Terminátor pusztán csak módszeresen haladt.
– És mi a helyzet a lábon ejtett metszésekkel?
– Ez volt az egyetlen azonosítási lehetőség, amely megmaradt a
feljegyzéseikben. Sarah-nak egy műtéti úton beültetett fémszegecs volt a
lábában. A Skynet nem tudta, és így a Terminátor sem, hogy az csak később
került oda.
– Te honnan tudod?
– John mondta el.
– John Connor?
– Igen, ő.
Silberman elmélázva kopogtatta ceruzájával a jegyzettömbjét, ajkain
akaratlanul is egy halvány mosoly jelent meg.
– Tudatában vagy, hogy erre sincs tárgyi bizonyíték?
– Eleget hallott – mondta Reese, dühös hangon. – Döntsön! Méghozzá
most rögtön! Elengednek végre?
– Attól tartok, ez nem tőlem függ – felelte Silberman, megőrizve a
barátságos és méltányos hangját.
– Akkor miért magával beszélek? – kezdett Reese felállni, annak ellenére,
hogy még mindig a székhez volt bilincselve. – Ki itt a döntéshozó?
– De azért segíthetek neked – próbálta Silberman irányítása alatt tartani a
helyzetet, de veszített.
Reese már állt, egyenesen a kamerába bámult, pont Sarah-ra, és üvöltött.
– Még mindig nem fogta fel? Meg fogja találni a lányt! Ezt kell tennie. Ez
minden, amit csinál...
Sarah szeme elkerekedett. Traxler intett a monitorhoz közelebb álló
Silbermannek, hogy kapcsolja ki. De Silberman a képernyőre figyelt,
lenyűgözte az ott zajló előadás.
– Nem tudják megállítani! Át fog gázolni magukon, lenyúl a lány torkán,
4s kitépi a szívét!
Reese éppen megpróbált felmászni a monitorra, mikor Silberman kizökkent
az ábrándozásból, a pillanatálljra csapott, és megállította.
Sarah-t kővé dermesztette a Reese elektronikusan megfagyasztott arcára
vésődött kétségbeesett akarat. A lány el sápadt. Annyi sok kérdés vágtatott
keresztül az agyán, hogy nem volt képes rendbeszedni őket.
– Nincs is szegecs a lábamban – mondta.
– Persze, hogy nincs – felelte Traxler. – Reese nagyon zavaros ember.
Sarah szerette volna elhinni. A pszichológushoz fordult, szakszerűbb
véleményért, amiben hihetett volna.
– Reese őrült? – kérdezte.
 – Szakmai kifejezéssel élve – válaszolta Silberman mosolyogva –, inkább
elmebajos.
– De hát... – kezdett tiltakozni Sarah, mikor is Traxler közbevágott, és
odaadott neki valamit, ami leginkább egy hokibíró védőöltözetére hasonlított.
– Sarah, ez itt egy golyóálló mellény. A terroristaellenes srácok hordanak
ilyet. Megállít egy 12-es lövedéket is. Az a másik is ilyet hordhatott a kabátja
alatt.
A lány szerette volna elhinni ezt a magyarázatot, de valahogy mégsem tűnt
kielégítőnek.
– És hogy tudta keresztülütni a szélvédőt csakúgy, puszta kézzel? Vukovich
vállat vont.
– Biztos PCP volt benne. Akár az összes csontját is összetörheti a kezében,
és még órák múlva sem érzi. Volt itt egyszer egy fazon...
Traxler úgy szakította félbe, hogy a kezébe nyomta a golyóálló mellényt.
Vukovich kötelességtudóan befogta a száját és elballagott.
PCP? Sarah olvasott már arról, hogy megvakult dühükben hihetetlen
dolgokra képesek a kábítószeresek. Talán, gondolta. Biztosan így van. Nem
túlságosan hitt benne, de valamit el kellett fogadnia. Hirtelen baleknak érezte
magát, forró zavar árasztotta el saját ostobasága miatt – hogy is hagyhatta
magát megetetni Reese elmebeteg meséjével. De annyira meggyőzőnek tűnt,
és olyan részletes volt a beszámolója a jövőről. Még a tetoválás is a karján.
Bár nem kétséges, hogy saját maga csinálta. Mindenfele vannak ötcsillagos
hibbantak, gondolta, én pedig egyszerre kettőt is találtam. Bár nem akart
odafigyelni, a ki nem mondott kételyek gyötrő háttérzaja mégis megmaradt.
Traxler Sarah vállára tette a kezét.
– Rendben lesz minden – mondta, és Sarah a fáradtság okozta nyersesség
ellenére is megérezte a hangjában a valódi aggodalmat.
– Felhívtam az anyját, és elmagyaráztam neki a helyzetét. Ez még nem
került a sajtóba, úgyhogy eddig egy szót sem hallott róla.
– Milyen volt a hangja?
– Elég jó. Csak annyit mondott, hogy már úton is van, és letette.
Hát igen, anya már csak ilyen, gondolta Sarah. A válságkezelési szakértő.
Ezt teszi az emberrel a tizenhét évnyi nővérkedés. Sarah azt kívánta, bárcsak
egy kicsivel több lenne benne is ebből a gyakorlatias keménységből. Hírét
veszed, hogy a lányodat elrabolta egy őrült fegyveres, majd belekeveredett
egy tűzharcba, és hogy a legjobb barátját tévedésből megölték helyette? Nem
probléma. Csak kapd fel a kocsikulcsokat!
– Legalább másfél órájába kerül, míg ideér San Bernadinóból. Nyújtózzon
el itt az irodában, és aludjon egy keveset!
 Az ajtón keresztül átmutatott a másik irodába, a fal mellett lévő, lehajtható
oldalú kanapéra.
– Nem tudok aludni – mondta a lány.
Bár a testi és a lelki kimerültség majdnem levette a lábáról, Sarah mégis
tudta, hogy nagyon távol áll most tőle az alvás. A pusztulás félig megformált
képei örvénylettek az agyában. Évek kellenek, míg elhomályosulnak. És
emlékek, melyeket Ginger és Matt elvesztése tett világossá és keserűvé.
Mint egy alvajáró, odacsoszogott, és leült a kanapéra. Traxler letérdelt-
mellé.
– Lehet, hogy nem látszik, de ez egy elég kényelmes fekvőhely. Magam
már jó pár éjszakát eltöltöttem itt. Csak nyújtózkodjon el, és ne aggódjon!
Sarah le is feküdt, de szemei nyitva maradtak, mert nem voltak hajlandók
kizárni az iroda fényes biztonságát.
– Tökéletes biztonságban van – mondta Traxler megnyugtatásul. – Ebben
az épületben harminc zsaru dolgozik. Ennél nagyobb biztonságot sehol sem
talál.
Elmosolyodott, s megveregette a lány karját, majd lassan feltápászkodott.
Sarah hallotta a válltok reccsenését, ahogy felállt, és látta, amint megcsillant
benne a szolgálati revolver kékes acélja. A férfinak finom kezei ellenére izmos
karjai és széles vállai voltak. Sarah megnyugvást merített a részletekből: a
357-es a férfi karja alatt, a jelvény az övére kapcsolva, lábán az a vastag talpú
zsarucipő, amit ő mindig olyan ostobának és elavultnak tartott, amely most
nem is látszott annyira ostobának.
Lassan kiengedte a levegőt, és úgy tűnt, vele együtt kiengedte az erejét is.
Szeme lecsukódott.
Traxler kihátrált az ajtón, és csendben behajtotta, de a világítást nem
kapcsolta le.
Az ajtó túloldalán megállt, és megmasszírozta az állat. Szeme, mely a
semmibe révedt, nagynak és üresnek látszott a bifokális szemüveg mögött.
Vukovich már ismerte ezt a tekintetet.
– Mi van? – kérdezte.
– Valami folyik itt.
– Lószart – vágta rá Vukovich. – Csak egy pár dilinyós, ennyi az egész.
– Persze. Ugyanaz a téveszme mindkettőjüknél. Milyen gyakran szokott ez
előfordulni? Vukovich csalódottan sóhajtott.
– A végén még te is belehülyülsz. Igyál még egy kávét! Vagy igyál még
egy gyümölcslevet, haver! Ed, ez a kölyök ütődött...
– Neki is jobb lenne – mondta Traxler, még mindig a távolba bámulva. A
srác eszes volt és kemény, mintha pöröllyel kovácsolták és edzették volna.
Nem hasonlított azokhoz az utcai punkokhoz, akiket eddig látott. Néhány
Vietnámot megjárt speciális egységbeli fickóhoz hasonlított. De ő még túl
fiatal volt Vietnamhoz. Tizenkilenc. Húsz. A Tét hadművelet idején talán
négyéves ha lehetett. Nem állt össze a dolog, valami kikerülte a radarját.
– Ütődött – mondta Vukovich, és megkínálta egy cigivel. Traxler elkapta a
másik pillantását.
– Gondolj csak végig valamit egy pillanatra! Mondjuk játékból, csak úgy!
– Micsodát?
Traxler rágyújtott egy cigarettára.
– És mi van, ha mégsem az.

EMBERÖLÉSI CSOPORT
ÉJJEL 2 ÓRA 33 PERC

Sarah az álom partján sodródott. Lelebegett az öntudatlanság meleg

ígéretébe, majd vissza. Túl éber volt a nyugtalanságtól ahhoz, hogy megadja
magát a kimerültségnek.
Olyan sok halál vette körül. – Ginger és Matt. Az összes ártatlan ember, aki
aznap reggel még járkált és lélegzett, most pedig nincs többé, mintha vádlón
az ő jövőjére mutatott volna. Más életébe talán beleillett volna, de az övébe
nem.
Miért gyilkoltak meg két nőt, akinek ugyanaz volt a neve, mint az övé?
Őhelyette? Miért lopakodik utána egy őrült keresztül a városon? Miért
védelmezi egy másik, aki most éppen le van tartóztatva? És a kérdés, amelyik
az összes többit túlkiabálta. Miért én? Miért Sarah Connor? Miért nem
Mertyle Cornwaithe? Vagy John Smith?
Elgondolkodott Reese különös meséjén is. A harmadik világháborút
elindító komputerekről. A leselejtezett emberiségről. A hatalmas gépek lábai
között futkározó emberek forradalmáról. És egy férfiról, aki elkeseredetten
győzelemre vezeti őket. Az ő fiáról.
Remegés futott végig rajta, majd hirtelen a büszkeség érzése töltötte el. Az
ő kisbabája. Egy csecsemő, akit majd ő fog arra nevelni, hogy a világot
megváltó harcot vezesse. Na nem! Röhej. Néhány órával ezelőtt éppen saját
halandóságára gondolt, és arra, milyen jelentéktelen is lenne a halála. Erre egy
elmebeteg férfi azt állítja, hogy az ő életétől vagy halálától függ az emberiség
sorsa. Túl sok... túl sok. De miért pont őt pécézné ki egy őrült, hogy
összekotyvassza ezt a bizarr és naiv mesét?
Majd egy csecsemő töredékes képe jelent meg előtte, a karjában gőgicsélő
kerek, rózsaszín kupacé. Akinek tényleg mahagóni színű szeme volt, és a
majdnem kopasz koponyáján az új hajfürtjei valóban gesztenyeszínűeknek
látszottak. Szinte érezte a baba bőrének az illatát. Furcsa érzés suhant
keresztül rajta, olyasmi, mint a vágyakozás, de túl távoli volt ahhoz, hogy
közvetlenül is átélhesse. Csupán szertefoszló visszhangja ért el hozzá, de az is
csak egyre tünékenyebben. Tudta, hogy a forró könnyeket nem csak a
meggyilkolt barátaiért ejtette. Részben valami megmagyarázhatatlan
érzelemből is fakadtak, melyet nem tudott meghatározni egyelőre.
Még csak közelebb jutni sem volt képes a válaszhoz. Arra volt szüksége,
hogy egy darabig ne gondolkodjék. Se Reese-ről, se az elmebeteg vízióiról. Se
Gingerről, se Mattról. Még arról sem, milyen érzés is lehet anyának lenni.
Tudatában volt, hogy ez az utolsó gondolata amolyan félig kimondott ima
volt. – Azért, hogy Reese valóban őrült legyen.
Azonban ez az imádsága nem talált meghallgatásra.
Silberman bekopogott a plexiüveg válaszfalon az éjszakai ügyeletes
őrmester golyóálló üvegből készült bódéja mellett. Eddie Rothman, az
ügyeletes, odapillantott a pszichológusra, aztán a pult teteje alatt megnyomott
egy kis, piros gombot. Idegesítő berregés és kattanás hallatszott, ahogy a
rozsdamentes acél biztonsági ajtó elektromágneses reteszei hátrahúzódtak.
Silberman kilépett az előtérbe, és szórakozottan motyogva jó éjszakát kívánt
az őrmesternek. Már szinte ajtón kívül volt, mikor személyi hívójának
szaggatott csipogása megzavarta az álmodozásában. A digitális kijelzőn
megnézte a számot. Ez az otthoni telefonszáma. Ez Douglas lesz. Biztos azért
hívja, mert szeretné megtudni, mikor ér haza. Silberman teljesen éberen és
némileg agresszívan remélte, hogy Douglas még ébren lesz, mire odaér.
Ha nem néz le, és nem kapcsolja ki a csipogót, megláthatta volna azt a
nagydarab férfit, aki bejött az ajtón. Aztán azt is megfigyelhette volna, hogy
az illető napszemüveget visel éjjel kettőkor. Talán azt is észrevehette volna,
hogy a napszemüveg mögött számos sérülés rejtőzik. És talán meglátta volna a
pupillák egészen halvány, vöröses izzását is, olyasvalamit, amit az ember elvár
egy jövőből érkezett kiborgtól. Silberman egy nagycsomó életet
megmenthetett volna, ha felnéz, mielőtt kilép az őrsről.
De nem tette. Egyszerűen csak kilépett az ajtón.
A Terminátor céltudatosan az ügyeleteshez sétált, és türelmesen várakozott,
míg az felnézett az előtte felhalmozott papírmunkából.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Rothman őrmester nagyon unott
hangon. Feltűnt neki a férfi csúnya sápadtsága. Rothman biztos volt benne,
hogy a napszemüveg mögött nagyon kitágult pupillájú szemek bújnak meg.
Megint egy narkós, gondolta magában cinikusan.
– Sarah Connor barátja vagyok – mondta színtelen hangon a Terminátor. –
Azt mondták itt van. Beszélhetnék vele, kérem?
– Nem. Éppen vallomást tesz.
 – Hol van? – kérdezte a Terminátor lassan, mintha a másiknak – az üveg
túloldalán – nehézségei lennének a kérdés megértésével kapcsolatban.
Rothman őrmester ledobta a ceruzát, és rövid ideig a hatalmas férfira
bámult. Miért mindig az én szolgálatom alatt tévednek ide ezek? , tűnődött.
– Nézd, haver – kezdte Rothman, mint egy türelmetlen tanár –, ez el fog
tartani egy darabig. Ha meg akarod várni, ott van egy pad.
Megigazította orrán a vastag szemüveget, és visszatért a papírmunkájához.
A Terminátort legkisebb mértékben sem zavarta az őrmester kioktatása, sőt
egyáltalán nem.
A Terminátor tett egy lépést hátra; így jobban végignézhetett a fülkén, és
tüzetesebben szemügyre vette a vastag, valószínűleg golyóálló üveget. Oldalt
nehéz acélajtó volt; ez a bejárat. Mögötte különböző szobák és hivatalok. És
valahol belül ott volt Sarah Connor is.
A Terminátor visszalépett a fülkéhez, és udvariasan megkocogtatta az
üveget.
– Majd visszajövök – mondta.
Ezzel megfordult, és sietség nélküli, kimért léptekkel kiballagott a bejárati
ajtón.
Az előtér mögött, a hivatalok és a folyosók labirintusának mélyén
Vukovich és egy másik civilruhás nyomozó Reese-t az őrizetesek cellájába
kísérte. Elvileg ott kellene megvárnia, míg átviszik a Megyei Kórház
elmeosztályára további kivizsgálás végett.
Legvadabb félelmei kezdtek valóra válni. Mindent kiadott, és semmit sem
kapott cserébe. Taktikai hülyeség. Az ára pedig Sarah élete lesz, és a még meg
nem született millióké.
Johnnak igaza volt – ne bízz senkiben, és ne számíts senkire! Ideje, hogy
elvigye innen a lányt.
Rothman őrmester a következő néhány pillanatban teljesen elmerült a
szolgálati jelentések kitöltésének aprólékos feladatában. Ha éberebb lett volna,
talán felfigyelt volna a rendőrőrs felé sebesen közeledő fényszórópárra.
Csakúgy, mint Silberman, ő is hagyta, hogy jelentéktelen gondjai eltereljék a
figyelmét a létfontosságú dolgokról. Silbermannel ellentétben azonban ő nem
élte túl, hogy később megbánhassa.
Mikor a Terminátor lopott Chevy Impalájának fényszórói az üvegajtó felé
száguldottak, belebandzsított a szemkápráztató ragyogásba. Utolsó tettének az
“Ó, a kurva életbe!" szavak kimondását választotta. – Statisztikai számítások
szerint ezek a legnépszerűbb utolsó szavak erőszakos halál esetén.
Háromszáz kiló síküveg robbant szét az áttetsző viharban, mikor a
négykerekű démon berontott az előtérbe, a törött oszlopokat és az egyéb
romokat úgy tolva maga előtt, mint egy hullámot.
 A kocsi Rothman bódéja felé vágtatott, majd nyolcvannal keresztül
robogott rajta. A bódét is és az őrmestert is alaktalan tömeggé sajtolva,
keresztülhajtott a mögöttük lévő falon.
Az épület másik végében, Traxler irodájában, a kanapén fekvő Sarah-t
felverte a távoli robaj. Zavaros szemekkel pislogott, miközben megpróbálta
felderíteni a zaj forrását.,
A Terminátor Chevyje maga mögött vonszolta a fél előteret, majd
hatméternyire a rendőrőrs belsejében – kissé csúszva – megállt.
A kiborg egy villanásnyi idő alatt kirúgta a megrepedt szélvédőt és az
Impala motorháztetejére szökkent. Egyik kezében az AR-180-ast, a másikban
az SPAS-12-est fogta, majd mindkettőt pisztolyként tartva leugrott a folyosó
padlójára, és megkezdte a vadászatot.
Első két áldozata két, hat éve szolgáló veterán volt, akik kiléptek a
folyosóra, hogy megnézzék, vajon mi a fene folyik ott. Egyikük még a
kezében tartotta azt a pohár kávét, amit épp kortyolgatott.
A Terminátor közönyösen kieresztett egy pár lövedéket az AR
rohampuskából, gipsz- és vérzivatarban vetve véget a páros életének.
Sarah meghallotta a puskaropogás halk, de semmivel össze nem
téveszthető visszhangját. Az aggodalom magvacskája, melyet felébredésekor
érzett, teljes éberségbe csapott át.
A Terminátor átlépett a két halott rendőr fölött és anélkül, hogy kiesett
volna a ritmusból, továbbhaladt. Bepillantott abba a szobába, ahonnan azok
ketten előjöttek – üres volt.
Mikor a következő ajtó mellé ért, a kilinccsel próbálkozott. Be volt zárva.
Ekkor a nagydarab kiborg egy lépést tett hátra, és berúgta.
Az asztal mögött ülő férfi kétségbeesetten pattant fel a székéből, rögtön a
revolvere után nyúlva, mikor irodája ajtaja bevágódott.
Kilencven centire tőle volt egy másik ajtó. Egy nyitott ajtó. Bárcsak el
tudnám érni, gondolta a rendőr. Míg keresztülvetődött az ajtón, látta, hogy a
Terminátor felemeli az AR-180-ast.
Biztonságban... gondolta.
A Terminátor komputerrel támogatott látása még akkor is követte a zsarut,
amikor az megkerülte a falat. Infralátású szemei mögött lévő
mikroprocesszorai még mindig látták a célpont mozgó körvonalait –
röppályája és sebessége alapján, valószínűségi alapon, kikövetkeztette a
rendőr mozgását.
Az AR-180-as csövét az ajtótól mintegy kétméternyire lévő pontra
igazította, és tüzelt. Az 5,65-ös töltények áthatoltak a száraz falon, és hatalmas
lyukakat ütöttek a zsaru mellkasába és tüdejébe. Nagyon megdöbbent
fiatalemberként halt meg.
 A lövések még mindig visszhangzottak, mikor Traxler kinyitotta az iroda
ajtaját, majd a frászt hozva ezzel Sarah-ra. A lány ösztönösen hátraugrott, még
mielőtt felismerte volna a hadnagyot.
Traxler és Sarah egy pillanatig egymásra meredtek. A férfi úgy nézett rá,
mintha csak azt mondaná: Tudom, mire gondolsz, de tévedsz. Bár Sarah
arckifejezése elárulta, most egyáltalán nincs olyan hangulatban, hogy higgyen
neki. Így csak annyit mondott a lánynak:
– Maradjon itt!
Belülről bezárta az ajtót, majd magára hagyva Sarah-t, bevágta maga után.
Az egész épületben fegyveres zsaruk rohangáltak, akik rémült pillantásokat
vetve egymásra, kérdéseket kiabáltak.
Ellenőrzött pánik ragadta el őket. Az automata fegyverek hangja okozta
minden rendőr legrosszabb rémálmait. Most pedig hirtelen mindnyájan
ugyanazt a rossz álmot élték át.
A Terminátor úgy haladt a folyosó végéig, mint az arató halál, majd
hirtelen balra fordult. Egyenletes, szabályos ritmusban tépte fel az ajtókat, és
lőtte ki a zsarukat a létezésből.
A folyosó közepén a kiborg megtalálta a rendőrőrs fő biztosítéktábláját, és
letépte sarkaiból a fedőlapot.
Gyorsan átvizsgálta a belsejét. Észrevette a gumicsőhöz hasonlító-
négyszáznegyven voltos bejövő vezetéket, amit aztán vadul kiszaggatott.
Ennek következményeként, a folyosóra visszaugró kiborgot szikrák és az áram
minirobbanása burkolta be.
Hanyagul rácsapott egy kisebb csatlakozó dobozra, kinyitotta, s mind a
négyszáznegyven voltot rákötötte a világítás áramkörére. Az épületben
minden világítótest, mind a százharmincnégy mennyezeti neoncső, egyszerre
robbant szét, és a már eddig is kaotikus állapotot átélő őrs sötétségbe borult.
Sarah éppen egy neon alatt állt Traxler irodájában, mikor az vérfagyasztó
durranással megsemmisült. A szoba elsötétedett, ami aztán már végképp nem
sokat segített a magára nyugalmat erőltetni próbáló Sarah-nak. A
fegyverropogás számban és hangerőben is megnövekedett. Teljes
pontossággal nyomon tudta követni a csata mozgását – felé tartott.
Az őrizetesek cellájában Reese még mindig meg volt bilincselve, mikor az
első lövések felhangzottak. Katonaként azonnal megértette a szituációt. Meg
sem lepődött. Tudta jól ki érkezett.
Vukovich talpra ugrott, s előrántva a pisztolyát, az ajtóhoz szaladt. A másik
civilruhás nyomozóhoz fordulva sietősen még azt mondta:
– Vigyázz rá!
Azután eltűnt a folyosón.
 A másik bólintott és felkelt, hogy bezárja az ajtót. Ezalatt hátat fordított
Reese-nek. Nagy ostobaság volt a részéről.
Suhogást hallott a háta mögül és éppen megperdült, amikor Reese
belerohant. A detektív feje az ajtónak csapódott, majd érezte, amint Reese
térde a mellkasába ront, s a falhoz klopfolja. Majd, mikor ellenfele elkaszálta
a lábát, és a kulcsot keresve zsebeiben kutatott, zihálva a padlóra rogyott.
Reese levette magáról a bilincset, és magához vette a rendőr revolverét.
Traxler már a fegyverszobában volt, mire Vukovich odaért. Zord pillantást
váltottak egymással. Titokban mindketten ugyanarra gondoltak: megjött Reese
játszópajtása. De egyikük sem volt hajlandó beismerni, hogy ez az egész
felfordulás egyetlen ember műve lehet.
Traxler némán felkapott egy M-16-os rohampuskát, egy másikat pedig
odahajított Vukovichnak. Szótlanul rohantak végig a folyosón a sikolyok és a
puskalövések felé.
A Terminátor szobáról szobára haladó kutatása egy új folyosóra tevődött át.
Az SPAS-12-essel szétlőtte az első nyitott ajtót. A gépember fürgén
körülnézett belül, de mivel nem talált célpontot, így továbbment.
Következő ajtó. Szétlőni a zárat. Pásztázás. Semmi. Tovább. A minta
határozott volt, de elég rugalmas ahhoz, hogy reagálni tudjon bármilyen előre
nem látható akadályra vagy fenyegetésre.
Egyenruhás rendőrök egy csoportja botorkált ki a folyosóra, és célba vette
az álhatatosan közeledő alakot. Egyszerre hat pisztoly dördült el, s ütött lyukat
a Terminátor mellébe, karjába és a lábába. A Terminátor felpillantott, majd
hanyagul felemelve az AR-180-ast, precíz, diszkrét sorozatokkal szétlőtte a
rendőröket.
Sarah kiképzetlen fülének úgy tűnt, mintha a lövések közvetlenül az ajtó
előtt dörrennének. Nem is tévedett nagyot.
Búvóhelyet keresve nézett körül az aprócska szobában. Semmi pánik!,
parancsolt magára. Csinálj valamit! Egy gyermekkori emlék villant a
tudatába. Mikor el akart rejtőzni apja dühös hangja elől, mindig beszaladt a
szobájába, és lekuporodott. Elrejtette a kis fehér...
Asztal! Az asztal mögé. Sarah a hatalmas fémasztalhoz rohant, s
begyömöszölte magát a szék szűkös helyére.
A Terminátor gyorsan újratöltette az AR-180-ast. Szigetelőszalaggal már jó
előre összeragasztotta a banán alakú tárakat, méghozzá talppal egymás felé
fordítva, dzsungel stílusban. Most egyszerűen csak megfordította, és
visszahelyezte a fegyverbe. A falakon lángok táncoltak, a folyosón pedig sárga
fényű, ugráló tűzujjak égtek.
A szomszédos irodából Traxler meghallotta az újratöltés jellegzetes, fémes
kattanását. Megdermedve figyelt a léptekre. Egy súlyos férfi ment el az ajtó
előtt, bakancsának sarkai visszhangzottak a hosszú folyosón. Traxler feltépte
az iroda ajtaját, és M-16-osával a bőrdzseki széles hátára célzott. Gondosan
beigazította a fegyver csövén lévő keresőt a férfi lapockái között egy pontra,
és meghúzta a ravaszt.
Az M-16-os hangosan felugatott, mikor a tár fele kivitorlázott a csőből.
Traxler látta, miként rágják szét a dzsekit a golyók, s miként csapódnak be, és
megdöbbent.
Az döbbentette meg, hogy a férfi mintha mi sem történt volna, egyszerűen
csak megfordult. Meg sem rezzenve, hanyagul fordult meg, úgy tartva
kezében a nehéz AR-180-ast, mint egy játékpuskát. Pedig nem volt játékszer.
A golyók vállon, gyomron és mellkason találták Traxlert, és az ajtófélfához
kenték. Látta, amint saját vére a szemközti falra fröcsköl.
Lassan lecsúszott a padlóra. A robbanások ereje lassan kezdett csökkenni a
mellkasában, majd egyszerre csak ezt a hangot fülsüketítő zúgás váltotta fel.
Az utolsó dolog, amire Traxler még életében rádöbbent, az az volt, hogy
Reese egyáltalán nem őrült.
Vukovich lehajolt, és hitetlenkedve meredt főnöke összezúzott
maradványaira. Fellobbanó dühvel, gondolkodás nélkül ugrott ki a folyosóra,
puskáját Traxler gyilkosának távozó alakjára emelve.
– Hé, te! – ordította magából kikelve.
A férfi megállt és megfordult, úgy fogadta Vukovich lövéseit, mintha csak
“kösz’ szépen"-ek lettek volna.
Majd Vukovich legnagyobb ámulatára a hatalmas férfi félkézzel megemelte
az egyik puskát, és átrobbantotta őt a másvilágra.
A Terminátor tovább ment.
Sarah felpattant az újonnan beállt csendet megtörő hangos zörgésre. A
kilincs. Valaki megpróbált bejönni.
Fogai vacogtak a félelemtől, mikor átkukucskált az asztal teteje felett. A
tejüveg ajtó mögött hatalmas alak körvonalai látszottak. Ő volt az. Sarah tudta.
Újra lebukott az asztal alá. Nyers rettegés kúszott végig rajta. Most jönnek
élete utolsó pillanatai.
Hangos csörömpölés hallatszott. Valaki betörte az ajtó üvegét, és lenyúlt a
kilincshez.
Az ajtó kinyílt, és beszaladt egy pár láb. Sarah lehunyta a szemét. Nem
történt semmi.
– Sarah? – kiáltott fel egy hang.
Reese volt az.
Sarah egyetlen másodpercnyi habozás nélkül kikászálódott az asztal alól,
és odaszaladt hozzá.
 Reese talán még jobban megkönnyebbült, mint Sarah. A lány életben van, a
küldetésnek így van még értelme. Megragadta a kezét, és kirohantak a
folyosóra.
Az épület utcai frontján lévő szobában keletkezett tűz elnyeléssel
fenyegette az egész rendőrőrsöt.
Azon a folyosón is füstfelhők terjengtek mindenfelé, melyen Reese és
Sarah rohantak a haldokló emberek sikolyaitól kísérve.
Reese vasmarokkal Szorította Sarah kezét, miközben átrobogott a
golyószaggatta szobákon. A nyitott folyosókat elkerülte – azokon feküdt
minden holttest.
És ott cirkált a Terminátor is.
Reese megszokta a szobáról szobára, kis, patkány kotorta alagutakban
vívott harcokat. – Hazai pályán volt.
A tűz felcsapott, és már az egész épületet falta. Reese tudta, hogy néhány
másodpercen belül már maga a hőség is megöli azokat, akik még bent
maradtak az épületben.
Egy lelakatolt ajtón keresztül bejutott egy raktárba, s annak az ablakán át
meglátta a parkolót. Feltépte az ablakot, majd felkapta a füsttől alig lélegző
Sarah-t, és átgyömöszölte rajta.
A Terminátor érzékelte a hőmérséklet emelkedését. Bőre nemsokára
hólyagosodra kezd és elpusztul, de miután álcázása már úgyis feleslegessé
vált, ez nem sokat számított.
A fegyverropogás alábbhagyott. Nem maradt több elpusztítható dolog, és
mindeddig még nem sikerült megtalálnia az elsődleges célpontot.
A kiborg épp elkezdte számításba venni a lány menekülésének feltehető
módozatait, mikor a lángok dübörgésén keresztül egy automobil
indítómotorjának halk vinnyogása hallatszott.
A Terminátor azonnal rájött, hol tartózkodik a célpont. Ledobta a kiürült
puskát, és a hátsó kijárathoz rohant.
Mire a Terminátor a parkolóba ért, Reese már beindította a vörös Pintót, és
a kijárat felé hajtott. A nyitott kapubejáraton át a tűz hátulról világította meg
őket.
– Bukj le! – ordított Sarán-rá.
A Terminátor gondosan célzott az ÁR rohampuskával, számításba véve a
kocsi sebességét és érintőirányú pályáját is. Három gyors lövést adott le,
azután a puska kiürült, és a cél az épület sarkát megkerülve kiért a
látómezejéből.
Reese-nek és Sarah-nak szerencséje volt. Az első golyó a bal oldali
lökhárítót találta el, közvetlenül a lámpa alatt. A második a motor felett haladt
át; ha két centivel lejjebb találja el, a Pintónak vége. A harmadik töltény a
vezetőülés felőli ajtóba csapódott, és miután keresztülhasított valami puhán,
ártatlanul beágyazódott a padlószőnyegbe.
A következő órát Reese teljes koncentrációval vezette végig. Csak rövid
időre szakította meg az út szemmel tartását, hogy megnézze, milyen
állapotban van Sár ah.
A lányon már majdnem kitört a hisztériás roham, mikor a parkoló
elhagyása után végigszáguldottak az Alamedán, a 10-es államközi autópálya
felé.
Reese ki akart jutni a városból. Azért, hogy időt nyerjen, s azért is, hogy
visszaszerezze a helyzet feletti uralmát.
Kelet felé tartottak a 10-esen, távolodva az óceántól. El a füstölgő
hulláktól, és a két lábon járó rémálomtól, ami, Reese tudta jól, követni fogja
őket.
Reese minden cél nélkül vezetett egyenesen bele a vakvilágba, egyszerűen
csak azért, hogy minél messzebb kerüljön a rendőrségen történt mészárlástól.
De az első pár perc után lelassított, felkapcsolta a világítást, és egész tűrhetően
utánozni kezdte az úton közlekedő többi vezetőt. Sarah, aki megint egy újabb
járdán előadott roncsderbire számított, és úgy markolta a műszerfalat, hogy
még az ujjpercei is belefehéredtek, most engedélyezett magának egy kis
lazítást. Azonban még mindig túl kábult volt a beszédhez, így csak csendben
utazott, mialatt Reese a kikerülésre és kiürítésre összpontosított.
– Örülök, hogy élsz – mondta Reese, oda sem fordulva. Őszintén csengett a
hangja. A lányhoz is elért ez az őszinteség. Magában egyetértett vele. Egyre
inkább megnyugodott, ahogy a sokk és az adrenalin hatása kezdett elmúlni.
– Hová megyünk? – sikerült kinyögnie.
Reese csak ekkor döbbent rá, hogy eddig nem is volt úticélja, így a
visszapillantóba nézett, s leellenőrizte, nincs-e gyanús mozgás mögöttük, majd
leállt az útpadka mellé, és kinyitotta a kesztyűtartót. A tartalék biztosítékok és
a tucatnyi gyorséttermi ketchupos és mustáros zacskó mögött talált egy
Thomas Brothers térképet. Régi volt, szinte teljesen sárgult, több mint
valószínűleg elavult már, de mégis jobb, mint a semmi. Nyílt vidéket keresett.
És meg is találta.
– Dél a legjobb. Talán éppen Mexikó.
Csendben haladtak, mindketten saját gondolataikba merültek. Sarah
megpróbálta magában eltemetni Mattét és Gingert. Hosszú idő kell azonban
még ehhez.
Délkeletre fordultak, a Ponoma Freeway-re, húsz perccel később pedig már
egyenesen délnek tartottak az 57-es úton.
A benzin kezdett kifogyni, s ráadásul ilyen korán hajnalban még semmi
sem tartott nyitva; az összes benzinkút sötét volt, amit az autópályáról láttak.
 Épp a Brea-tól északra lévő hegyeken keltek át, – ott, ahol az autópálya
ezüst szalagként vágott keresztül a zöld lejtökön –, mikor a Pinto motorja
köhögni kezdett.
Reese az első kijárat, a Brea Canyon Road felé tartott, afelé az út felé, amit
már előzőleg kiszúrt a térképen. Azon sodródtak, míg rá nem gurultak a
kivilágítatlan hegyi út puha kezdetére.
Mindketten kimásztak a kocsiból, Sarah enyhe tiltakozása ellenére is. A
lány nem látta értelmét a szabadban alvásnak mikor itt volt a kezük ügyében
ez a tökéletesen megfelelő autó is.
Azonban Reese ezt jobban tudta. És Sarah legalább annyit tudott, hogy ne
vitatkozzon vele.
A férfi kivette a csomagtartóból az elsősegély-csomagot és a zseblámpát.
Aztán a lány segítségével betolta a járművet az enyhe lejtőt tarkító egyik
facsoport szélére. Egy lökéssel begurították a Pintót a sötétbe, ahol az útról
nem vehette észre senki.

BREA CANYON ROAD,

HAJNALI 3 ÓRA 31 PERC

Sarah alaposan megfigyelte Reese-t, ahogy le-lehajolt előtte, miközben

egyensúlyozva, rongyos ruháiban átkígyózott a bozóton. Szeme majdnem úgy
pásztázott körbe, mint egy biztonsági kamera. Pislogás nélkül, rövid
ugrásokkal, inkább a tárgyak körvonalára, semmint egyenesen rájuk nézve itta
magába a kusza terepet.
Olyan volt, mint egy lopakodó macska, kecses mozgású; elgyötört teste
kemény, ám de mégis hajlékony: zúzódásokat szenvedett izmai pedig
láthatóan minden mozdulatra meg-megfeszültek a bőre alatt.
Tényleg katona, most már Sarah is látta. Olyan gyakran csinálhatott efféle
dolgokat, hogy szinte beleivódott egész lényébe. Elég hétköznapi
megvilágosodás volt ez, de a lány most már elhitte az egész történetet.
Minden, ami eddig történt – a mészárszék a rendőrségen, az utcák őrült
forgataga, a valóság teljesen érthetetlen kirobbanása a Tech Noirban –
túlságosan is valóságos volt. A rendőrségen azonban gondolkodása
valahogyan különvált a testétől, és most nem állt másból, mint Reese harctéri
profizmusának egyszerű, nyugodt megfigyeléséből. Ennek hatására végül is
visszatalált az igazsághoz, és el is fogadta azt.
Egy jövőből menesztett robot megpróbálja megölni őt. Bocs, egy kiborg,
javította ki magát gondolatban, mintha ennek most bármi jelentősége lett
volna. Az emberi alakba bújtatott gyilkológép úgy vágott keresztül harminc
felfegyverzett rendőrön, mint a búzaföldeken rendet vágó kombájnok. Számos
golyó érte, mégis ment tovább. És mindaz ami közte és eközött a szörnyűség
között állt, nem más, mint ez a katona, aki nagyon fiatalnak látszott. S bár jól,
begyakorolt precizitással mozog, mégis úgy tűnik legalább annyira fél, mint ő.
Elértek egy szennyvízcsatornát, ami az 57-es út alatt vezetett át. A sötét,
sima felületű barlang pont megfelelt arra, hogy meghúzódjanak benne.
Reese a kocsiból elhozott zseblámpával bevilágított az üregbe. A talajt
koszos, zöldbőrű víz borította. Sarah elfintorodott az áporodott szagtól, de
azért kimerültén lecsúszott a Reese-zel szemközti falon. Reese lekuporodva
követte szemével a zseblámpa fénysugarát, még mindig a hevenyészett
menedéket vizsgálgatta, és közben lassan kiengedte a lázas éjszaka
feszültségét, s végül szinte meglepően meleg tekintettel nézett rá a lányra.
Hangja katonás határozottsággal, érdes suttogásként vágott a súlyos csendbe,
de valódi aggodalom is hangzott belőle.
– Megsérültél?
Sarah élesen felnevetett, majd rögtön megkomolyodott, mikor rádöbbent,
hogy akár könnyedén meg is lőhettek volna. Végignézett magán. Nem vérzik.
Nem fáj semmije.
– Jól vagyok – felelte, és valami arra késztette, hogy hozzátegye: – Reese...
ez igaz. Úgy értem, a háború... meg minden, amit mondtál.
Ez beleegyezés volt, nem kérdés, így Reese nem válaszolt. Ugyanazzal az
összpontosítással nézett a lányra, amellyel az előbb a környéket vizsgálta.
Most azt várja, mikor roppanok össze?, kérdezte magában Sarah. Mikor tör ki
rajtam a hisztéria? Márpedig ez nem fog megtörténni. Ő maga is csodálkozott
ezen, de nem, nem fog rajta kitörni, bár még mindig ott lebegett a hisztéria a
feje fölött. Már csak egyetlen kérdés meredt rá, de ez igazi rejtély volt. Nem
tudott sírni. Pedig úgy tűnt, kellene, hiszen nemsokára megbolondul a világ, és
milliók fognak meghalni iszonyú szenvedések közepette egy Apple
számítógép torzszülött utódjának mindent eltaposó sarkai alatt. Olyané alatt,
mint Chuck kedvenc kis “menedzserkalkulátora". Mégsem tudott sírni, mert
eddig még nem történt meg. De akkor honnan jött ez a vele szemben ülő férfi?
És az... a valami, ami annyira eltökélten el akarja őt pusztítani, és ami már
több tucat ártatlan embert megölt? Míg a beton hidege beszivárgott a hátába,
belülről egy még fagyosabb hidegség áradt ki belőle, hogy találkozzon a
másikkal. Ha Reese nem jött volna át az időáthelyezővel, hogy megvédje, már
rég halott lenne. És senki sem tudná, miért. Ebben az ügyben teljesen egyedül
volt, még a rendőrségi védelem biztonságos érzésének luxusát sem engedhette
meg magának. Egyedül és reszketve egy nyirkos lyukban, az éjszaka közepén,
egy idegennel, egy elmebeteg kinézetű, szakadt rongyokban járó utcai
vagánnyal, egy sebhelyes tinédzserrel, akit koravénné tett kapcsolata a
halállal. Ő mentette meg.
Sarah elkapta pillantását, és reszketeg mosollyal próbálkozott.
– Reese... öö, mi is a keresztneved?
– Kyle.
– Kyle – folytatta remegő hangon –, ha te nem jössz, már nem élnék.
Szeretném... megköszönni.
Reese engedélyezte magának, hogy belenézzen a szemébe. Csak egy
kislány, ismételgette folyton magában. A célpontot álcázni kell, tette hozzá.
Aztán, hogy segítsen hidegvérét megőrizni, hangosan azt mondta:
– Csak a dolgomat teszem.
Sarah bólintott, egyelőre beérte ennyivel. Reese továbbra is csak hallgatott.
Egy kocsi közeledett, talán száz méterre tőlük. Ellenséges? Nem valószínű.
Várakozott, feszültség és nyugalom közt egyensúlyozva, közben meghallott
egy újabb hangot. Odakint olyan lágyan és szélesen fújt a szél, hogy úgy tűnt,
mintha az egész világ lélegzetét hallaná. És ez alázatossá tette. Állatok szagát
érezte a szélben, talán kutyákét, de nem volt biztos benne.
Fejük felett zörgő hussanással húzott el az autó. Reese keze megfeszült a
derekán hordott rendőrségi szolgálati revolveren, majd ellazult, mikor a kocsi
lassítás nélkül továbbrobogott.
Sarah karjaival átölelte magát, és leküzdhetetlenül remegett az átélt sokk és
a hűvös levegő együtt érvényesülő következményeként. Reese egyetlen jól
kiszámított mozdulattal átment az alagút másik oldalára és a lány válla köré
csúsztatta karját. Sarah először hátrahőkölt. A férfi ruhái ősi izzadtságtól
bűzlöttek. Azonban a teste forrón lángolt. A lány még az esőkabáton keresztül
is megérezte, és azonnal elkezdett felmelegedni. Hálásan felnézett, de Reese
most is csak kifelé bámult az éjszakába, egy feszülten összpontosított,
valahogy mégis a távolba meredő tekintettel. Tettében nem volt más érzelem,
mint a kötelességtudat. Ennek ellenére, és a visszataszító szaggal sem törődve,
Sarah a férfi teste köré fonta karjait, és hozzábújt. Érezte, miként húzódik
össze a másik teste, ahogy kimérten lélegzik. Izmai fém fűtőszálnak tűntek a
bőre alatt. Lehet, hogy ő is egy kiborg.
Egy kiborg a fájdalom és a rettegés elképzelhetetlen jövőjéből.
– Kyle, milyen érzés átkelni az időn?
A férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, miközben úgy elgondolkozott ezen
a kérdésen, mintha csak akkor tette volna először.
– Fehér fény. Fájdalom. Egyfajta átvergődés... valamin. Nem is tudom.
Talán olyan, mint amilyen a születés lehet.
 Ekkor a lány úgy érezte, hogy valami sűrű, forró, kávéhoz hasonlító valami
csorog végig a karján. Elhúzódott, elvette Reese-től a lámpát, és a kezére
világított. Vér.
– Ó, Istenem!
Reese úgy nézett a karjából szivárgó vérre, mintha csak egy rossz álomra
emlékezne.
– Kaptam egyet az előbb. Sarah nem értette meg azonnal
– Kaptál egyet? Úgy érted, meglőttek?
A másik bólintott.
– Nem veszélyes. Ne aggódj!
Sarah Reese karjára világított. Az esőkabáton csupán egy apró lyuk látszott
csak, olyan mintha cigarettával égették volna ki, de Reese egész felkarja
véresen csillogott.
– Megőrültél? Ezzel orvoshoz kell menned!
– Felejtsd el!
Sarah vigyázva kigombolta az esőkabátot, és lehúzta a férfi válláról.
– Tessék, vedd le!
Reese óvatosan levette a kabátot, és titkos megkönnyebbüléssel nézett a
sebre. Azt gondolta, hogy súlyos, ezért látni sem akarta.
– Nézd csak – mondta –, pont a húson ment keresztül.
Sarah a tricepszbe ütött kis lyukra meredt. Az esőkabát béléséből a sebbe
ragadt egy tengerészkék szövetdarab, és emiatt körülötte még mindig
szivárgott a vér. Reese finoman megmozdította az izmot, és az imbolygó
zseblámpafényben Sarah meglátta a nagyobb és tépettebb szélű kimeneti
nyílást. Az elmúlt órák minden erőszakja ellenére most látta először, mit is
tesz egy golyó az emberi hússal. Egyszerre volt visszataszító és lenyűgöző,
bár javarészt inkább visszataszító.
A sebet be kellett kötözni, s erre ő lett most a kiválasztott. Ezért adta oda
neki Reese az elsősegélycsomagot. Dolgozz, és próbálj nem gondolni rá!,
mondta magának. Először ki kell tisztítani. Ez azt jelenti, hogy meg is kell
érintenie. Jézusom, ez egyre valódibbá válik.
Sarah kinyitotta a csomagot. Kötszerek. Kenőcs. Tabletták. Géz.
Fertőtlenítő. Vatta. Ez a cucc lehorzsolt térdekhez készült, nem pedig lőtt
sebekhez. Felkapott egy vattatampont, s közelebb hajolt a férfihoz, aki
lenyűgözve és jókat derülve figyelte.
– Jézusom... rögtön elhányom magam. Beszélj valamiről, jó? Bármiről,
nekem mindegy.
– Miről?
Sarah majdnem elröhögte magát. Milliárdnyi kérdésre szeretett volna
választ kapni. Mint például... a fia. Reese azt mondta, volt egy gyermeke.
Vagy lesz. Lenni fog. Vagyis lett. Ilyen helyzetre nem találtak ki megfelelő
igeidőket.
– Beszélj a fiamról! Magas?
– Akkora, mint én. A te szemedet örökölte.
A lány felitatta a vért a sebből, mire Reese összerezzent egy pillanatra,
majd intett, hogy folytassa. Amilyen óvatosan csak tudta Sarah újra munkához
látott. Harapdálta a szája szélét, és a férfi szavaira koncentrált, nehogy
leokádja a karját.
– Nehéz mesélni róla. Ő olyan, hogy... megbízik benne az ember. Van
benne akaraterő. Bármit megcsinál, ha egyszer úgy döntött, hogy azt meg kell
tenni. Az apám... nem emlékszem rá. De mindig olyannak képzeltem, mint
amilyen John. Ő tudja, hogyan kell vezetni az embereket. Bárhová követnék
őt. Meghalnék John Connorért.
Az utolsó szavakat mély, szenvedélyes hangon mondta, és Sarah most már
tudta, hogy képes az érzelmekre, az ifjúság tiszta, kemény, érintetlen
fanatizmusára, olyan érzelemre, melyet ő maga még sohasem érzett senki és
semmi iránt.
– Így legalább nem lesz gondom a névadással – kuncogott Sarah. Ez aztán
a jó vicc, mi? Reese el sem mosolyodott, és Sarah rádöbbent, hogy nem is volt
annyira jó. A férfi szemében túl sok fájdalom tükröződött.
Sarah újra próbálkozott.
– Te ugye tudod, ki az apja? Így ha találkozunk, véletlenül sem fogom majd
azt mondani neki, hogy kopjon le.
Reese vállat vont.
– Nem tudom. John nem sokat beszélt róla. Annyit tudok, hogy még a
háború előtt meghalt, és...
– Állj! – szakította félbe Sarah. – Nem akarom tudni. – Visszatért a
hevenyészett kötéshez. Reese csendben maradt, és figyelte, hogyan válnak
munka közben egyre biztosabbá a lány ujjai. Aztán Sarah azt kérdezte:
– John küldött?
Reese elfordult, és újra zordan magába zárkózott.
– Önként jelentkeztem.
– Önként jelentkeztél?
Reese a lányra nézett.
– Persze. Kaptam egy esélyt, hogy találkozzak John Connor anyjával. Te
egy legenda vagy. A hős mögött álló hős.
Megrezzent, mikor a másik elkötötte a gézt.
– Folytasd, kösd jó szorosra! – mondta, aztán folytatta. – Te tanítottad meg,
hogyan kell harcolni, rejtőzni, szervezni... gyerekkorától kezdve, mikor még
rejtőztetek a háború előtt.
 Sarah széttárta karjait, és zavarodott pillantás költözött a szemébe.
– Olyan dolgokról beszélsz múlt időben, amiket még nem tettem meg. Bele
fogok dilizni.
Megfeledkezett magáról, s egy gyors mozdulattal csomóba rántotta a géz
két végét. Reese elfojtott egy nyögést, s a lány ezután már finomabb
mozdulatokkal, de végül is befejezte a kötözést.
– Ne haragudj, de biztos vagy benne, hogy a megfelelő személlyel van
dolgod?
Reese szeme belemerült az övébe. Sarah újra meglátta azt a tekintetet,
amelyiknek semmi köze sem volt a feladatához. Ez a férfi volt, saját maga, és
egyenesen őbelé nézett, a testében rejtőző Sarah-re “Kis Sarah" megrezzent a
férfi leplezetlen nézésétől.
– Biztos – mondta Reese. És az is volt..., már ami a lány fizikai valóját
illeti. Inkább más téren voltak kétségei.
– Ugyan már! Úgy nézek én ki, mint a jövő anyja? Kemény vagyok? Jó
szervező? Hiszen még a csekkszámlámat sem tudom adósság nélkül
fenntartani! – egyenesedett fel Sarah elkeseredetten.
Reese inkább a hangszínére figyelt, semmint a szavaira. Ugyanaz a
vinnyogó, megvert hang, amelyet jónéhány asszony akkor hallatott, mikor
John arra kérte őket, kockáztassanak az ügyért. Gyűlölte ezt a hangot, mert
egyet jelentett azzal a hozzáállással, mely meggátolta, hogy az emberek
évekkel korábban legyőzzék a gépeket. Vak, mekegő elfogadása bárminek,
amit a “sors" tartogat számukra. Nagy vallások, és kifinomult filozófiai
rendszerek fejlődtek ki csak azért, hogy alátámasszák ezt az undorító, gyenge
hangszínt. Egészen addig, amíg John fel nem szállt a hamuból egy RPG-vel,
és fel nem robbantotta egy Fejvadász lánctalpait. Egészen addig, amíg John
kockára nem tette az életét, amikor a lángoló roncsban állva átszivattyúzta az
üzemanyagot saját páncélkocsijába.
Példája nyomán sokan jelentkeztek John hívására. Férfiak gyűltek, és egyre
gyűlnek köré. És mikor Reese elég idős lett a katonáskodáshoz, szakított az
utcakölykök falkájával, ő is csatlakozott hozzá. Örült, hogy otthagyhatta a
patetikus “Miért pont én?" mekegést, amit annyira utált.
Reese tisztelet és ellenszenv között ingadozott, amióta először meglátta a
lányt, pár órával ezelőtt.
Visszaemlékezett az eligazításra. Sarah Connor egyszerű, tizenkilenc éves
lány, félállásban pincérnő, mellette még tovább tanul. Élete mindezideig nem
tanúskodott semmilyen különleges képességről, vagy tehetségről. Pontosan
ugyanolyan, mint a többi nyájbeli nőstény, akik gyökereket keresgélnek a
kövek között. Nincs tudatában az erejének, az amely képessé teszi őt hogy
ellenálljon és megváltoztassa a sorsát. Reese sok ilyen asszonyt ismert. De
mihelyt egyszer valaki utat mutatott nekik, jó katonákká váltak. Talán így lesz
ez Sarah-val is. De Reese nem toborzótiszt. Ő csak a túléléshez értett. Önként
jelentkezett erre a küldetésre, és közben végig arra számított, hogy egy
idősebb, tapasztaltabb harcost választanak majd helyette. Mikor John
személyesen hívatta, hízelgett neki a ráháruló, hirtelen felismert hatalmas
felelősség. Sikere vagy sikertelensége alapvető hatással lesz az egész emberi
történelemre, így mondta neki John.
Mielőtt elvállalta volna, Reese csak annyit gondolt a küldetésről, hogy az
nem több, mint véghez vinni John valaha kiadott legfontosabb parancsát,
ráadásul még elnyeri azt a fényes kitüntetést is, hogy szemtől szemben
találkozhat John gyönyörű anyjával. A küldetés legtöbb kihatása elkerülte.
Hiszen minden annyira gyorsan történt..., annyira gyorsan. Mihelyt John
csapatai elfoglalták az időáthelyező laboratóriumot, értesítették a különleges
megbízatásról, és a neve azonnal bekerült a jelentkezők közé. Percekkel
később aztán jelentkeznie kellett John parancsnoki bunkerében, ahol rövid
eligazítást kapott. Most jutott eszébe, mit is emelt ki legjobban John – a
sikeres küldetés iszonyatos fontosságát, és a csodálatos bizonyosságot,
miszerint Reese sikerrel fog járni. Inkább John bizalmas pillantása tette harcra
késszé, semmint az ajzószerek, amiket az egészségügyiek pumpáltak a
vénájába. És azután, mikor Reese tisztelgett, John átölelte. Ez teljesen
váratlanul érte. John Connort nem olyannak ismerték, mint akihez könnyű
közel kerülni. Anyja halála után töprengő, magába zárkózó emberré vált, aki
senki előtt sem tárulkozott ki. Követői csodálták, mert senkitől sem kért olyat,
amit ő maga meg nem tett volna, és mert mindig tudta, mit kell tenni. De soha
senkihez sem került igazán közel. Akkor mégis azt mondta, hogy Reese a sors
tengelye, és úgy ölelte át, mintha régi barátok lettek volna. És amikor John
elfordult, hogy egyéb technikai dolgokkal törődjön, mély szomorúság ült ki az
arcára. Reese tudta, John nem akarta, hogy ezt ó is észrevegye. Talán John
csak tettette a bizalmat, hogy bátorságot öntsön Reese-be. Ez a másik pillantás
zavarta Reese-t. Most, ahogy arra gondolt mit kell tenniük a túléléshez Sarah-
val, visszaemlékezett John mindkét arckifejezésére, és arra is, mennyire rövid
volt az eligazítás, mielőtt belökték az időutazás végtelen pillanatába.
Amennyire Reese tudta, ő volt az első élő ember, akit áthelyeztek az időben. A
Skynet telhetetlen kutatási és fejlesztési étvágyának részeként fejlesztette ki
ezt a berendezést, mint a többi, mértani haladvány szerint szaporodó,
számítógép-teremtette új technológiát.
Az emberi támadók elfoglalták az épségben maradt laboratóriumot. A
műszakiak sietve lemásolták és kielemezték a rendszer iratait. Mikor
rádöbbentek, mit tett a Skynet hűvösen ésszerű elkeseredésében John úgy
döntött, hogy saját technológiáját fogja ellencsapásként használni. De amikor
Reese belépett a mezőgenerátor kettős tengelyű csomópontjába, igazából még
senki sem tudta, hogy az időutazás túlélhető-e. Egy zsákravaló, kihűlőfélben
lévő húsként is megérkezhetett volna 1984-be, ha a felmérhetetlen nagyságú
energia megállítja a szívét.
– Nézd, Reese – mondta Sarah –, én nem erre voltam kíváncsi. Egyetlen
részletét sem akarom hallani.
Sarah majdnem elsírta magát. Haja csapzott volt a rászáradt izzadtságtól, s
szakadt ruhája bűzlött a kosztól. Nem így néz ki egy legenda. Nem volt ő más,
csak egy vinnyogó nőcske, aki rögtön elbőgi magát. Reese-nek kell óvnia az
életét, ráadásul vigyáznia az erejére és az ép eszére is. Mikor még azt sem
tudta, a sajátját hogyan védi meg.
Azután eszébe jutott az utolsó dolog, amire John kérte. Hangos és nyugodt
hangon szólalt meg:
– Sarah!
A lány eddig úgy járkált, mint egy sarokba szorított állat, de most megállt,
és ránézett.
– A fiad rám bízott egy neked szóló üzenetet. Szóról szóra megtanultatta
velem.
A lány mozdulatlanná dermedt, és csak pislogott, nem tudva most mire
számíthat. Reese folytatta, lágyabb hangon, mintegy utalva a feladó
szeretetére a gépies felmondás mögött.
– “Sohasem volt rá alkalmam, hogy illőképpen megköszönjem a nehéz
évek során tanúsított szeretetedet és bátorságodat. Nem segíthetek neked
mással a rád váró nehézségekben, legfeljebb azzal, hogy elmondom: a jövő
nincs kőbe vésve. Láttam felkelni a megvert emberiséget, és az a
megtiszteltetés ért, hogy a vezetője lettem. Neked kell megőrizned a mi
győzelmünket. Erősebbnek kell lenned, mint képzeled magadról. Élned kell,
különben én sem élhetek majd."
Reese látta, hogyan nyugszik meg Sarah. Ezek a szavak szinte átmosták. A
férfi nem akarta, hogy saját érzései ennyire átitassák a szöveget, de mégis
helyénvaló volt így, mert úgy tűnt hatással van a lányra.
Reese ökölbe szorította a kezét. Már nem fájt annyira – egyébként is ő
mindent elviselt volna –, és úgy érezte kezének mozgékonysága még mindig
meghaladja a hetvenöt százalékot.
Esetleg, de tényleg csak esetleg, arra is van esélyük, hogy sikerrel járjanak.
Ha a szabadban tudnak úgy maradni, hogy nem hagynak maguk mögött
követhető nyomot, a végtelenségig rejtőzködhetnek. Hogy felbátorítsa, Reese
így szólt Sarah-hoz:
– Remek alkalmi kötés!
– Tetszik? – mosolygott Sarah fáradtan. – Most csináltam először.
 Sarah is érezte szavaiban a gúnyt. Még mindig úgy érezte, ezzel a hirte len
felelősséggel ráhúzták a vizes lepedőt. Legalábbis érzelmileg. De valami
mélyen benső, következetesen gondolkodó része elfogadta, hogy egy nap
majd megteszi mindezeket, éppúgy, mint ahogy elfogadta a civilizáció
küszöbönálló, néhány éven belüli pusztulását is, és az azt követő világ minden
rettenetét.
Sok seb lesz, és sok kötés. Elképzelhetetlen tragédiák és veszteségek. Sarah
megremegett, mikor lelki szemei előtt elnyújtózott a végtelen, sötét tájkép.
Hirtelen egy szó ötlött az eszébe. Végzet.
Olyan érzés volt, mintha egy színdarabban szerepelt volna. A játékán
változtathat az ember, de a befejezésen nem. Eszébe jutott egy darab, amit
még a középiskolában adtak elő, kedvelte az egyik szereplőt, de az a
forgatókönyv szerint a harmadik felvonásban éjszakáról éjszakára folyton csak
haldoklott. Arra is emlékezett, mennyire elkeseredett emiatt. Egyszer például
azt kívánta, bárcsak ne lenne halálos beteg az a figura. Később már nem
szerette annyira a színjátszást, és a végzet fogalmát sem.
Fejük felett megint eldübörgött egy jármű. Egy hosszú alvázas kamion,
dízelmotorja mennydörgő ritmusban kalapált. Reese látta, hogy Sarah alig áll
már a lábán.
– Aludj egy kicsit! Nemsokára világos lesz.
A lány átült mellé, hátát a hideg betonnak támasztotta. A kettejük közti
feszültség még mindig a levegőben lógott. Reese mégis átölelte.
Egy pillanatig arra gondolt, még mindig az időáthelyezés utóhatásától
szenved, mert úgy tűnt, mintha egész életében ott kuporgott volna a
csatornában, és a lány mindig is vele lett volna.
Sarah teljesen kimerült. Szüksége volt az alvásra, és már félig el is
szunnyadt, amikor Reese hirtelen megfeszült, amint felhangzott a tücskök
ciripelése. A lány ettől csak nagyobb biztonságban érezte magát. Ráeszmélt,
hogy bár Kyle is dögfáradt, mégis azonnal felébredne, ha bárki vagy bármi
közeledne. Furcsa, riadt fiú volt. Sarah arra is rádöbbent, hogy Reese talán
sohasem hallott még tücsökciripelést. Az, hogy mellette lehet ebben a
kényszerű meghittségben, a nemrég átélt, őrült rémálom ellenére is, derűsség
tette. Mikor a fiú lágy hangon szólt hozzá, nyugodtnak és védettnek érezte
magát. Szerette volna minél többet hallani.
– Mesélj még arról a helyről ahonnan jöttél! Bármit, amit akarsz, így
könnyebben elalszom.
– Rendben – mondta Reese. – Nappal elbújunk, de éjszaka mozoghatunk.
Igaz, a Fejvadászok hőérzékelőt használnak, ezért akkor is vigyáznunk kell.
Különösen azokra, amelyek repülésre is alkalmasak. Bár azoknak nincs túl sok
eszük. John megtanította nekünk miként lehet elbánni velük. A dolgok akkor
fordultak igazán rosszba, mikor megjelentek a beszivárgók. A Terminátorok
voltak a legújabbak. És a legrosszabbak.
A lány úgy érezte, együtt sodródik Reese-zel. Szinte beleolvad, miközben ő
a zaj, a lángok, a fehér hamu és a tűz által elemésztett romok világáról beszél,
ahol holdfényben csillogó, járőröző repülőgépek gyilkos sugarakat és
plazmarobbanásokat lőnek ki a rongyokba burkolt csavargókra, akik el nem
égett konzervek után kutatnak az összedőlt városokban. És megfeketedett
csontokról mesélt; meg emberekre vadászó, fényes gépekről, melyek úgy
tépázzák vérfoltos krómtestükkel a vándorló hordákat, mint ahogyan a cápák
szokták széttépni áldozatukat mohó étvágyukban.
Reese még beszélt, mikor Sarah szeme remegve lecsukódott. Feje a férfi
vállára hajlott, aki csak a haját látta, s így nem tudta alszik-e vagy sem. Ezért
folytatta beszámolóját, melynek semmilyen elbeszélés jellegű szerkezete nem
volt. Nem állt másból, mint személyes időrend szerint egymásra dobált kopár
képekből – harcászati tankok darabkáiból, túlélési tanácsokból, anekdotákból
és a huszonegyedik századi élet egyéb szeleteiből.
Sarah utolsó éber gondolata nagyon furcsa volt, felidéznie is csak később
sikerült. Arra gondolt, mennyire költői Reese, akár egy utcai verselő, aki
képes tisztán átadni képeket véletlenül egymás mellé helyezett nyers
szavakkal is. Ha más korba és más életre születik, talán költő vagy dalszerző
vált volna belőle. A túlélést akadályozó ihlet azonban gyakorlatilag kihalt
belőle, és halvány nyomai csak meséjének életteli kopárságában tűntek elő.
Ez a gondolata, mely szerint Reese katona volt, egy költő szívével, később
fog csak újra felbukkanni elméje felszínén, de akkorra azonban már keserű
szomorúság is keveredik majd bele.
Már elaludt, de Reese szavai még mindig elértek hozzá; megdöbbentő és
természetfeletti képeket váltva ki álmainak sötét katakombáiban.

Fény támadt. Ragyogó fény, perzselő, mint a napé. Feltépte az éjszakai táj
sötétjét, végignyalta a romos betonalakokat, és borotvaéles árnyékot vetett.
Üvöltött a szél is, és valami visító hang is hallatszott. Egy vagy több
sugárhajtómű, ismerte fel a lány.
A légörvény felkavarta a hamuréteget, és láthatóvá vált az egymásra dobált
csontok kupaca. A koponyák szemüregeiből hamu tört elő. A pásztázó
reflektorok fénye és árnyai pedig az élet látszatával töltötték meg az üres
szemgödröket. A gépezet úgy nézett ki, mint egy óriási fémszúnyog,
leszámítva azt, hogy torának közepén, a szárnyak helyén két sugárhajtómű
látszott, mindkettő függőlegesen lefelé állítva. Ez a valami lebegett a
levegőben, pásztázott a látható és az infravörös frekvenciákon. Majd hirtelen
bedőlt, előrebukott, és felgyorsult, akár egy Aircobra helikopter. Az aljára
függesztett gépágyúja egyszer csak tüzet nyitott egy kiégett épületre, majd
visszahúzódott a burkolatba a gép hasán, s tovább folytatta az őrjáratát.
Egy kilométerrel odébb a felperzselt tájon egy másik gép éppen akkor
ereszkedett le rovarszerű lábaival a földre, valamibe, ami hangárra vagy
összpontosítási körletre emlékeztetett. Jó néhány tankszerű, földi Fejvadász
parkolt az infravörös fényszórók alatt. Az elkeskenyedő betonoszlopokon húsz
méter hosszú, automata ágyúk álltak őrt, alattuk kisebb, élő erő elleni
gépágyúk forogtak. Reflektorok fénye söpört körbe a sötétben.
Amikor aztán elment a repülő Fejvadász, elő lehetett bújni a
rejtekhelyekről. A harcosok tökéletesen beleolvadtak környezetükbe, a szürke
két különböző árnyalatára festett, foltos álcaruháikban. Szürke alapon szürke.
Fekete állapon fekete.
A parancsnok hason feküdt egy ferde betonlap alatt, és a puskájára kapcsolt
távcsőbe nézett, egy képerősítős videoképernyőbe, melyen a táj olyan ragyogó
volt, mint nappal. A zöld fény megvilágította az arcát. Reese volt az. Arcán
izzadság gyöngyözött le, és tiszta csíkokat hagyott maga mögött a
hamurétegben. Koszos volt, és nemigen borotválkozott az utóbbi időben, de
egyik katonája sem nézett ki sokkal jobban. Mindnyájan fejhallgatót viseltek,
melyben megszakítás nélkül hallatszott a környéken lévő többi csapat
beszélgetéseinek halk mormogása.
– Jenki egy-hármas felderítő járőr Visszhang kilences bázisnak.
– Vétel, Jenki egy-három. Mi az ábra?
– A háromezer méteres vonalig befejeztük a söprögetést. Nem sok mindent
láttunk. A bevásárló központnál összefutottunk néhány csavargóval.
Nincsenek nyilvántartva, de van árujuk.
– Milyen áru?
– Konzervek, néhány szerszám és benzin. Fedezékre és némi kettő-
huszonhármas lőszerre van szükségük.
– Rendben, egy-hármas, küldjétek le őket!
– Mi is visszamegyünk. A figyelőnket csúnyán elkapták, lerövidítem az
őrjáratot.
– Rendben, egy-hármas.
A hangok szünet nélkül duruzsoltak. A járőrök jelentése az összes
szomszédos szektorból, utászosztagoktól, akik elpusztítható Fejvadászok után
kutattak, hogy részegységeket zsákmányolhassanak. Pl. egy mélységi
felderítőjárőrraj, akik egy új típusú Mark 8-as repülő Fejvadász elől
menekültek éppen. A gép cikcakkban követte őket, mikor a zegzugos
útvonalon megpróbálták lerázni, de a hallottak alapján ez a művelet nem sok
sikerrel kecsegtetett. Egy egység, fent a hegyek között, az egykori Mulholland
Drive-nál lévő huszonhármas bunker közelében, kért egy csapat műszakit,
hogy segítsenek kiszerelni az ágyút egy sérült Fejvadászból. Valakik lenn a
tengerparton összeakaszkodtak egy pár emberi álcaruhás, 600-as sorozatú
Terminátorral. Az eredmény: három halott, három sebesült és két lángoló
Terminátorváz. A csapat nyomkeresője, egy vadászkopó is odalett, úgyhogy a
parancsnok vigasztalhatatlan volt.
És így tovább.
Reese intésére az egység leereszkedett a törmelék közt rejtőző
csatornanyíláson át egy függőleges aknába. Sarah lelki szemeivel követte
Őket, amint fáradtan meneteltek lefelé a föld alá, szintről szintre, egy
zseblámpa fényénél. Négy emelettel a felszín alatt Reese puskájának tusával
megdöngetett egy durván összehegesztett acélajtót. Egyszer, még kétszer,
majd megint egyszer. Megcsikordult egy félrecsúsztatott acéllemez, és a
keskeny nyílásban megjelent az őr szeme.
– Reese, Kyle. DN...
Az ajtó döngve kitárult, még mielőtt befejezte volna, s meleg, füst és
émelyítő testszag keveréke csapta meg. Bent három őr állt, felemelt
fegyverekkel. Reese kinyújtotta a kezét, hogy a két őrkutya, egy juhász és egy
dobberman megszagolhassa. Valószínűleg ők voltak a bázis legjobban táplált
teremtményei. Megcsóválták a farkukat, és beeresztették Reese-t. Még mindig
ember.
Az őrök hátraléptek, és lazítottak a Westinghouse M-25-ös fogásán. Reese
osztaga bevonult, s bejelentkeztek az ügyeletespultnál, amit egy régi
kártyaasztalból alakítottak ki, aztán ki-ki a maga útjára indult a labirintusban.
Echo 9-es harcálláspont. Valaha a Century Citybeli ABC Szórakoztató
Központ parkolójának D szintje volt. Mostanra tönkrement, részben összedőlt:
katonák, gyermekek, csavargók, valamint a betegek és a haldoklók otthona
lett. Na és egy csomó patkányé.
Sarah-nak úgy tűnt, Reese-zel tart mindenhová, mintha vezetője lenne a
férfi. Űzött, beesett arcú, villogó szemű, jöttüket szinte észre sem vevő
emberek mellett haladtak el. Szemétből összeszedett rongyokba, nem rájuk
illő, több mérettel nagyobb vagy kisebb ruhadarabok különböző rétegeibe
voltak öltözve. Bolyhos szőnyegből, zsákvászonból, fekete műanyag
darabokból készült köpenyekbe és ruhákba, melyeket színes drótdarabkák
tartottak egyben. Arcuk sápadt, elgyötört volt, szemeikben a kifejezéstelenség
tükröződött. Mintha csak a gyerekekben lett volna élet, akik az árnyékban
rohangáltak, és a fazékba szánt patkányokra vadásztak.
A katakombában tűzhelyek lángocskái villództak, és mindenfelől
szellemszerű arcok bámultak ki a sötétből. Férfiak és nők arcai, akikből rég
kihalt a lélek. Autó roncsokban, oldalukra döntött acél szeméttárolókban vagy
csak drótra függesztett szakadozott pokrócok mögött laktak. Néhány idősebb
arcon látszottak a háborúban szerzett égési sebek hegei, arcuk megolvadt, és
felhólyagosodott, mint a tűzhelyen felejtett sajt. Valahonnan a sötétből vékony
hangú sírás sodródott elő, egy közeli falmélyedésből pedig egy eszelősen újra
és újra feltörő zokogás hallatszott. Pokoljárás volt ez a javából, és Sarah szinte
kettészakadt az elemi erejű meneküléskényszer és a között az erős vágy
között, hogy ahogyan csak tud, próbáljon meg enyhíteni ezen a kétségbeesett
szenvedésen. Ahogy elsétált az emberek közt, feléjük nyúlt, mintha elég lett
volna magához szorítania őket, hogy jobban legyenek. Az összes szegény
atomháborús gyereket. De mintha csak ő is kísértet lett volna, mert azok észre
sem vették, keresztülnéztek rajta. Nem is volt ott. Most még nem.
Reese és Sarah odaért egy csoporthoz, amely a ragyogó neonfényben egy
rádióállomás körül tolongott. Reese tisztelgett, mikor elment mellettük. Jó pár
fejes volt ott. Volt olyan akit ismert közülük, volt akit nem. Jó néhány
százados, két őrnagy és egy alak, aki – két oldalán testőrökkel –, háttal ült
nekik. Fekete baszksapkát viselt, amire tábornoki csillagot tűztek. Az egész
földön szétszóródott, sokszínű gerillahadseregben csak egyetlenegy ember
viselt ilyen fekete barettet.
John előző éjjel érkezett a harcálláspontra, hogy megszervezzen egy
támadást a közeli automatizált gyárak ellen. Tudták, hogy ezekben gyártja a
Skynet a gyorstüzelő plazmaágyúkat, melyeket a Mark 7-esekben és 8-
asokban használnak. Nagy rajtaütés lesz, amit három nappal későbbre
tervezték. Reese már alig várta. Egy hadnagy említette meg neki, lehet hogy
felhelyezik a Connor közvetlen parancsnoksága alá tartozó egységbe. És
valóban így történt. Sőt még maga John is váltott vele pár szót, közvetlenül a
megérkezése után. Furcsa találkozás volt. Reese félig-meddig úgy érezte,
mintha Connor lassan, tüzetesen átvizsgálta volna. Mintha valamivel nagyobb
alapossággal, mint ahogy ez általában a tisztek értékelésekor szokásos. Hogy
szüksége volt-e Reese-re, az nem derült ki Connor tekintetéből. “Leléphet,
őrmester" – mondta a tábornok, és elfordult.
Johnnál mindig így mentek a dolgok, s habár Reese már többször szolgált
mellette harci helyzetekben is, a másik mégis rejtély maradt számára.
Most – törzskarától körülvéve –, a mozgó híradós egységén keresztül, John
egy tucat nagyszabású hadműveletet irányított éppen, szerte a világon.
Reese azt is hallotta, hogy tulajdonképpen a Skynet műholdas rendszeréből
is kisajátítottak néhány csatornát. Hiszen tudták, hogy az ellenség úgyis
megsemmisítene mindent, amit az emberek küldenek fel az űrbe, de azt nem
engedhette meg magának, hogy saját, egész Földre kiterjedő reléhálózatát
elpusztítsa. Reese-nek fogalma sem volt, miként csinálták ezt, de egyébként
sem tartozott rá.
 Sarah a fénycsóvában tolongó férfiakat nézte. Aztán mikor két
szárnysegédje oldalra lépett meglátta a fekete sapkás alakot. Háttal ült neki.
Széles vállai fáradtan előregörnyedtek, azonban kezei biztos mozdulatokkal
jelezték az akciókat a hadműveleti térképen. A lány hallotta a hangját, de a
szavait nem értette. Azt kívánta, bárcsak megfordulna a férfi. A szárnysegédek
azonban újra összehajoltak, és így elzárták előle a kilátást. Oda akart menni a
férfihez, de úgy érezte nem képes rá. Nem volt szabad szemtől szembe látnia.
Reese továbbment, míg talált egy helyet, ahová ledőlhetett néhány órára: egy
félig összeégett, bőrhuzatú kanapét. Kicsatolta az övét, levette válláról a
puskáját és térdére fektette, de a biztonság kedvéért kezét rajta tartotta.
“Kedvesem és legjobb barátom" – mondta a lánynak, miközben megveregette
az M-15-ös tusát. “Mindig együtt alszunk."
Sarah leült mellé a kanapéra. A férfi kimerültén hátradőlt. Egyik zsebén
lehúzta a cipzárt, és elővett egy kis, lapos műanyag téglalapot. Egy összegyűrt
polaroid kép volt, de a lány nem látta, mit ábrázolt. Reese pillantása
megenyhült, és merengővé vált. Hosszú ideig mozdulatlanul tartotta a
fényképet.
Reese felpillantott, mikor a biztonsági ajtó kinyílt. Újabb járőr érkezett, és
lépett be a hordozható fénycsövek halvány derengésébe. Két felderítő. A
kutyák megszagolták a kezüket. Aztán egy másik férfi tolakodott be, még
mielőtt az őrök bezárhatták volna az ajtót. Egy fejjel magasabb volt a
többieknél, és valami terjedelmes tárgyat rejtegetett a tépett, szürke poncsója
alatt.
A kutyák vadul megugatták az utoljára érkezőt. Miközben az őrök
fegyverük után kaptak az egyikük felordított: “Terminátor! Terminátor!"
Reese egy fél másodpercre megdermedt, mikor a Terminátor hátralökte a
poncsóját, és célzásra emelte a General Dynamics RBS-28-asát. A fegyver
eldördült, és fény hasított az óvóhely sötétjébe.
Reese fogai között tartotta az értékes fényképet, hogy szabaddá tegye
mindkét kezét, majd gyorsan felpattanva az események felé rohant.
Vakító impulzusok félelmetes sorozata világította be a bunkert, a
Terminátor halálos tűzpermete nyomán. A visszaverődő dörrenéseket sikolyok
tették még félelmetesebbé, egy sziréna pedig mániákus visításba kezdett. A
Terminátor rémisztő precizitással tartott a parancsnoki központ felé a pokoli
füst és ricsaj közepette. Connor rövid utasításokat adott, és a Terminátort
pillanatokon belül ellentűz vette körül. Valahonnan lőszer robbanása
hallatszott. A terepet átláthatatlanná tette az alacsony mennyezeten
végigszaladó tűzgolyó.
Reese a földre zuhant a lángoló törmelékesőben. Fájdalomból bénultan
néhány métert gurult, de közben a puskája után kapott. A fénykép amelyet a
robbanáskor kiejtett fogai közül nem messze a földre esett, és lobogva égett a
romok között. Sarah látta, amint Reese a polaroid képre meredt, és szemébe
kiült a döbbenet, mikor a fotó összezsugorodott a lángok közt.
Azután csak benyomások következtek. Kiáltások. Rohanó lábak dübögése.
A füstben vakuként felvillanó energiakisülések. A káosz közepén egy hat év
körüli kislány zokogott. A nyüszítő és üvöltő kutyák. Az egyik, a juhász,
acsarogva harapdálta saját hátát, ahol lángra lobbant a szőre.
És mindennek a közepén egy kérlelhetetlenül a célja felé haladó, vörösen
izzó szemű árnyalak, halált okádó puskával a kezében. Az RBS-80-as
körbefordult, és széles torkolata pontosan rá irányult. Sarah érezte a zsigereibe
markoló félelmet, mikor rájött, hogy nem fog tudni elég gyorsan oldalra
vetődni. Egy évszázadnak tűnő pillanatig bénultan bámult, mielőtt a gép tüzet
nyitott volna. A vörös szemek rászegeződtek. Aztán a fehér ragyogás párává
oszlatta létét. Az álom nem tudott hogyan folytatódni, így olyan hirtelen lett
vége, mint a vetítőből kiszaladó filmnek.

Sarah ekkor félálmában felnyögött, és Reese-be csimpaszkodva testének

melege felé fordult. Aztán újra mélyen elaludt. Ez alkalommal álmok nélkül.
Reese megérezte Sarah mocorgását, és hirtelen éberré vált. Rájött, hogy
majdnem ő is elaludt, ezért végigcsinált néhány gyors mentális gyakorlatot,
melyeket hosszú járőrözésekkor szokott csinálni az ébren maradása
érdekében. A csatornán kívül már kezdett pirkadni. Jó sokáig beszélt.
Rádöbbent, hogy az elmúlt óra alatt valószínűleg több szót mondott ki, mint
életének két ezt megelőző" évében. Nem tudta azonnal miért részletezte
ennyire az óvóhely elleni támadást, ugyanis ez számára eléggé megszokott
esemény volt, s katonai szempontból sem számított különlegesnek.
Megpróbált átfogó képet adni a lánynak saját világáról, így ez is megtette,
mint a hétköznapok egy darabkája 2029-ből. Az is lehet, hogy a fényképnek is
volt valami köze hozzá. A Terminátor, a kép és John ottléte – mindezek az
elemek együtt – valahogy életet vittek az elbeszélésbe.
A képet John adta neki, egy évvel a támadás előtt, amikor együtt
kuporogtak a mostanihoz nagyon hasonló, zuhogó esőben. Plazmabombák
tépázták a földet, időről időre szinte nappali világosságba borítva őket. John
egy bőrtokot húzott elő gyakorlóruhája zsebéből, egy régi, háború előtti
pénztárcát, és abból vette ki a polaroid képet. Hogy mit jelentett mindez, és
miért csak Reese-nek volt szabad magánál hordania később azt a képet, arról
sohasem beszélt, így mind a mai napig titok maradt. Reese természetesen
azonnal felismerte az arcot, hiszen nagyon sok kép maradt fenn Sarah
Connorról. Néhány katona még a harcba is magával vitte ezeket, mert úgy
tartották, szerencsét hoznak. De egy eredeti kép, az sokkal de sokkal többet
jelentett.
Ezután mindenhová magával vitte, még olyan csúf feladatok elvégzésekor
is, melyek során csontig átnedvesedett, sőt még annál rosszabbakra is.
Ebből kifolyólag a kép teljesen bevésődött emlékezetébe, bár eléggé
talányos volt. A lány mintha valamiféle járműben ült volna: nem fért elég a
fényképre ahhoz, hogy azonosítható legyen. Bár nagyjából ugyanannyi idős
lehetett, mint most, vagy talán valamivel egy kicsit idősebb, haját mégis más
hogy hordta. Rövidebbre volt vágva, és hajpánt szorította le. Arcvonásai
enyhén fáradtnak tűntek, de álla erőt, szemei pedig belső nyugalmat
sugároztak. Ajkai igen halvány mosolyra húzódtak. Talán az emlékezés
mosolyára. De az összhatás inkább komor volt. Ezt még tovább erősítette a
háttérben látható beborult ég is. A lány mögött valami elmosódott dolog állt.
Hosszú időbe telt, míg Reese rájött, hogy egy kutya válla és oldala az. Színe
és mérete alapján valószínűleg egy németjuhászé.
Mikor ahhoz a részhez ért az elbeszélésében, hogy épp a fényképet
nézegette, amint a Terminátor bejutott az óvóhelyre, azt nem említette, hogy a
lány fényképéről van szó. Hirtelen zavarral küszködött, mintha valami
szokatlan kukkolást vallott volna be, ha ezt is elmondja. Még gyakorlatias
őszintesége sem volt képes megbirkózni ezzel az érzéssel.
A dermesztő robbanásra gondolt, és arra, hogy a legelső visszatérő kép,
mikor szeme újra tisztán látott, a lány mellette lángoló képe volt. Az égő
polaroid fényképek összezsugorodnak, meggyűrődnek, alakjukat vesztik, s bár
a rajtuk lévő kép még mindig látható – megolvad és eltorzul.
Lepillantott az igazi Sarah-ra, aki zavaros álmába merülve ölében feküdt.
Hirtelen a “déja vu" érzésének furcsa téren kívülisége, és kettőslátása fogta el,
ahogy a lány vonásait nézegette. Mint mikor az ember bemagolja egy terület
térképét, aztán, amikor éppen a kérdéses terepen kúszik át, olyan érzése
támad, mintha az elvont kép ráterülne a valósra. Egy eseményre való
készülődés maga is eseménnyé válik.
Beleszippantott a hideg hajnali levegőbe. A szennycsatorna falát napfény
meszelte vakító fehérre.
Sarah mormogott, mocorgott. Az ártatlan álomban kinyílt arcát Reese felé
fordította. A férfi szemével követte Sarah arcának egyszerű vonalait. A félig
nyitott száj, az alvástól duzzadt, féloldalt az ingéhez szorított arc és a
nemességtől most igazán távol álló vonások ellenére is a lány gyönyörű volt.
Ujja hegyével végigkövette orrának vonalát, és gyengéden végigsimított a telt
ajkain, melyek engedtek érintésének. Szánalmas életében Reese sohasem
találkozott még ennyire puha dologgal. Úgy érezte, egy lekicsinyített
helikopter légcsavar kezd forogni a mellében, lélegzete felgyorsult, s keze
megremegett.
Reese egész teste egy rakás fájdalom volt, most azonban nem törődött vele.
Bal lábszárába fájdalmas görcs állt, de tudomást sem vett róla. Sarah-t tartó
karja teljesen elzsibbadt. Gyűlölte ezt az érzéketlenséget. Ott volt a karjaiban,
mégis csak félig-meddig érzi.
Finoman félresepert egy hajfürtöt a lány arcából. Sarah fintorgott, és
felsóhajtott. Reese érezte lélegzetének melegét, édes illatát... összeszedte
magát, és egész énjét arra kényszerítette, hogy józan maradjon.
Sarah kinyitotta a szemét, és Reese-re nézett.
– Kutyákról álmodtam... – mondta meglepett hangon. Az álom félelmetes
árnyak homályos, kavargó elegye volt.
– Meséltem róluk neked az éjszaka – magyarázta Reese. – Arra használjuk
őket, hogy kiszúrjuk a Terminátorokat.
A Terminátorok említésére Sarah azonnal a tudatosság higgadt felszínére
emelkedett, és emlékezetébe idézte a távoli, zavaros felfordulást, melyet az
elmúlt éjszaka élt át.
– Istenem! – mondta. Nem imádságnak szánta.

BREA CANYON ROAD,

DÉLELŐTT 9 ÓRA 02 PERC

Reese és Sarah felkapaszkodott a töltésen a kétsávos útra. Madarak szálltak

el a fejük felett, aztán lebuktak a mögöttük lévő vízmosás alján a bozótosba.
A mezőt, a töltés túloldalán; kísérteties, fátyolszerű köd borította. A levegő
nehéz volt a nyirkos levelek és a növényi nedvek aromájától.
Reese kézen fogta Sarah-t, és elindultak dél felé a salakos útpadkán. A
bokrok pöttyözte hegyek, melyek alig néhány méterre emelkedtek az úttól,
biztonságérzetet nyújtottak nekik. A túloldalon a töltés az autópályával
párhuzamosan futó 57-es útig emelkedett. Néha-néha megütötte fülüket az
elhúzó autók alig hallható zúgása. A Diamond Bar és Brea közti lakatlan
sűrűben jártak. Előrébb másik, daruk és forgó olajkutak himlőhelyeivel
elcsúfított dombvonulat látszott. Egy felhajtó aljánál Reese megállt.
– Szükségünk van egy kocsira – mondta – mozgásban kell maradnunk. A
felettük haladó útra mutatott. – Ez merre visz?
Sarah a térképet vizsgálgatta. Lapról lapra haladt, így követte végig a
leágazásokat, majd azt felelte:
– Rátérhetünk az 5-ösre, és ezen tovább mehetünk délnek.
 Reese-nek fogalma sem volt, hol lehetnek, de nem is érdekelte
különösebben. Csak minél messzebb akart lenni a 800-astól. Mikor a
kanyarban feltűnt egy sötétkék Toyota, előhúzta a rendőrségi revolvert. Még
mielőtt kilépett volna az úttestre. Sarah rászisszent:
– Tedd el! – két kézzel lehúzta a férfi karját, aztán megfordult, és
egyenesen kinyújtotta egyik karját, felemelt hüvelykujjal.
Az autó lassított, azután rákanyarodott a felhajtóra, és felgyorsult. Az
utasok – két tinédzser – disznóságokat ordítoztak, a sofőr pedig – egy rossz
kinézetű, keménykalapos férfi –, dudált.
Reese megint fel akarta emelni a pisztolyt, de Sarah megnyugtatta:
– Menni fog ez!
Reese nem értette a szertartást a kinyújtott hüvelykkel, de megadta a
lánynak a cselekvés jogát. Végtére is ő volt Sarah Connor.
Három perccel később egy jókora, nyersszürke Chevy kisteherautó fordult
a kanyarba. Vezetője lassított, majd a felhajtó alján megállt. Sarah és Reese
közelebb ment a várakozó járműhöz.
– Felvenne minket? – kérdezte legbehízelgőbb hangján. Az ablakon
kihajolt egy hosszú, kusza hajzat, a hozzá tartozó körszakállal és szemekkel
együtt.
– Naná, de csak ide megyek, Irvine-ba, tuggyák.
– Remek lesz – mondta hálásan Sarah. Reese segített neki felmászni a
kocsi platójára, két csupasz pótkerék, egy zsák koszos ruha és egy rozzant, fa
szerszámosláda közé. Örül, hogy a lány próbálkozása bejött, mert utána az ő
módszerével kellett volna próbálkozniuk.

PANAMA HOTEL,
DÉLELŐTT 9 ÓRA 22 PERC

A Terminátor rendszerellenőrzést futtatott végig a belső monitorán. Az

eredmények hosszú oszlopa a szemüregében lévő mikrolencséken látott képre
íródott fel. A belső károsodás elhanyagolható volt. A váz forrasztásai épen
maradtak, a beépített hidraulika is tökéletesen működött. Csak a szerves
anyagból álló külső bőrréteg állapota nem felelt meg az előírt értékeknek.
Egy sávban, mintha megskalpolták volna, előtűnt a krómozott fémkoponya,
s a rászáradt vér vékony rétege. Arcán leffegett a bőr, és a halvány fényben
megcsillant az állkapcsot mozgató huzalozás.
A kiborg testét zúzódások és horzsolások borították, az utóbbiak közül
néhány gennyesen, büdösen üszkösödött. A keringési rendszer, ami a
vérnyomást eddig fenntartotta most kikapcsolt, ugyanis egy lövedék
szétroncsolta. A Terminátor már felvarrta, vagy pillanatragasztóval rögzítette a
legkomolyabb tépett sebeket, melyek himlőhelyekként ékesedtek a testén. De
az élő szövet nem gyógyult. A szobát bomlás émelyítő bűze töltötte be. A
mellékutca nyitott kukáiból jó néhány légy körözött fel, és repült be a nyitott
ablakon.
A Terminátor csak elmosódottan észlelte a szüntelen “légitámadást". Csak
akkor söpört félre egy-egy legyet, ha valamelyik bemászott vagy belerepült
szemüregébe, és ezzel megzavarta a látását.
A státusellenőrzés az energiaellátás adataival zárult. A fogyasztási érték
alacsony volt, 0,013 alatt. Kevesebb, mint a rendelkezésre álló energia egy
ezreléke.
Ahol az emberek szíve van, a Terminátor hiperötvözet testében ott foglalt
helyet a nukleáris energiacella, merevházas alrendszerben. Ez látta el
energiával a valaha kitalált legbonyolultabb hidraulikus vezérlésből és
szervomotorokból álló szerkezetet. Teljesítménye elegendő lett volna egy
kisebb város egynapos energiaigényének fedezésére. Azonban úgy tervezték,
hogy ennél hosszabb ideig szolgálja a Terminátort, különösen akkor, ha az az
élénk tevékenységet feltöltési időszakokkal is váltogatja.
Mikor a Terminátor takarékos üzemmódra kapcsolt át, akkor a zárt telepek
összegyűjtötték és tárolták a felesleget. Ha rést ütne valaki a törzsén, és
megrongálná ezeket a létfontosságú telepeket, a Terminátor azonnal megállna.
De a felsőtestet a valaha is kovácsolt legkeményebb ötvözet háromszoros
páncélja védte.
A Terminátor teljes teljesítménnyel, napi huszonnégy órában, 1095 napig
volt képes működni. Ezalatt az idő alatt biztos kínálkozott számára lehetőség a
takarékos üzemmódra, mint például most is. Ilyenkor fogyasztása a névleges
negyven százalékra csökkent. Optikai rendszere csak az infravörös
tartományban működött. A mozgatóegységekben a hidraulikus nyomás szintén
negyven százalékra esett vissza, hiszen a szivattyúk lelassultak. A telepek
összegyűjtötték és tárolták az energiát. Olyan körülmények között, melyekkel
eddig találkozott, a Terminátor meghatározatlan ideig képes volt üzemelni,
átvágni magát bármilyen ellenálláson, és végrehajtani a céltárgy
megsemmisítését. Hogy azután programtalanul kószáljon keresztül a Skynet
által okozott atomháború pusztításán, és visszatérjen gépi uraihoz,
újraprogramozásra.
A Terminátor még hosszú, hosszú ideig itt marad.
A kiborg pusztuló húsán hízó legyek legnagyobb örömére.

5-ÖS FŐÚT,
DÉLELŐTT 9 ÓRA 57 PERC

A teherautó kifordult az 5-ös útra, és lelassult a sűrűsödő reggeli

forgalomban. A nyergesvontatók monoton zúgása éberré tette Reese-t.
Ameddig a szem ellátott kocsik, teherautók és kamionok vették őket körül.
Tustinbe értek, ahol a nyolcsávos út mindkét oldalán nemrég felhúzott két-
és ötemeletes csupaüveg épületek álltak, többnyire bankok vagy
takarékpénztárak. Orange County virágzó, konzervatívok és vállalkozók lakta
megye volt. Bár a városok olyan hangzatos neveket viseltek, mint Villa Park,
Orange, Placentia vagy Yorba Linda, alapjában véve egyformák voltak.
Reese értetlenül szemlélte mindezeket. Egyszerűen túl sok volt neki... túl
sok.
Továbbhajtva egyre inkább enyhült a forgalom, és a platós kocsi elhagyta
Tustint. Az épületek átadták helyüket Orange County még meglévő' néhány
narancsültetvényének. Mikor Sarah hátranézett és meglátta az egyre közeledő
eukaliptuszfák sorát, hirtelen eszébe jutott, hogy a fák mögött az El Törő
Maríné medence fekszik. Ha máskor nem is, de most nagyon nagy szüksége
lenne egy tengerészszázadra, gondolta. Aztán visszaemlékezett a rendőrőrsre.
Lopva Reese-re pillantott. Hiszen ő csak egy magányos harcos volt,
valójában semmivel sem idősebb nála, bár szemei ősöregnek tűntek. Mégis, ő
egyedül kimentette a biztos halálból. Újra és újra. Kemény legény, pokolian
kötelességtudó.
Mégis most, ahogy összekuporodott a platón, kicsi, anyagtalan, ijedt és
sebezhető árnynak látszott csupán.
A jármű lassított, és a szélső sávba húzódott. Sarah megfordult, és látta,
amint a Sand Canyon Roadnál letértek a főútról.
A kocsi beállt a lehajtó aljánál lévő benzinkúthoz.
– Végállomás! – mondta vidáman a sofőr.

PANAMA HOTEL,
DÉLELŐTT 10 ÓRA 05 PERC

Rodney kitolta a nyikorgó tisztítószeres kocsit a folyosó végén lévő

vécéből. Mélyen lehajolt, hogy felemelje az ajtóról leesett “Nem üzemel"
feliratot, és felnyögött mikor terjedelmes gyomra összepréselődött, mint
valami együttműködésre nem hajlandó harmonika. A táblát a kocsira lökte,
amely aztán becsúszott a fertőtlenítős és a tisztítószeres üvegek közé. Rodney
újra meggyújtott egy félig elszívott szivart, majd vadul kifújta a füstöt kopasz
feje köré, hogy elfojtsa a takarító löttyök csípős szagát.
 Hanyagul kopogott, és benyitott a 102-es szoba ajtaján. Mikor belépett,
Jázmin elmosolyodott, és felnézett vörösre lakkozott, száradó körmeiről.
“Jázmin" valódi neve Bob Hertel volt, Rodney mégsem tudta túltenni magát a
lábai látványán, ahogy a másik megsétáltatta azokat a Panama előtti járdán. A
magas sarkak igazán jó formát adtak vádlijainak. Rodney nem törődött vele,
hogy fizetik a bért az ilyenek, egész addig, míg fizetik. Jázmin hosszú
kombinéban ült összes földi vagyona között a két és félszer három és feles
szobában, és érzelmesen nyöszörgött Rodney-nak. Húzta, mint mindig.
Rodney már megszokta; nyugodtan összesöprögetett, aztán kiment.
A 103-ashoz érve rossz szag fogadta. Gyenge volt ugyan, de semmivel
össze nem téveszthető. Mindössze ennyit gondolt csak: “ó, a francba, megint
egy döglött piás. Ez lesz a második ebben a hónapban, rohadt zsaruk lesznek
megint mindenfele. Az összes lány szitkozódik majd, és hozzám vágja a
szemöldökcsipeszét."
Úgy vélte, jobb ha mielőbb túlesik a dolgon, úgyhogy bekopogott az ajtón.
Hallotta a recsegő padlódeszkákat, de senki sem szólt ki. Újra kopogtatott,
aztán azt mondta:
– Hé, haver, mit tartasz odabent, döglött macskát? – reménykedett, hogy
csak ennyi az egész.
A Terminátor éppen a Sarah lakásából elhozott holmikat rendezte el a
poloskamenhelyszerű ágyon, mikor a kopogás hirtelen visszabillentette a
teljes harckészültségi üzemmódba. 1,7 másodperc alatt a kezében volt a 357-
es magnum, felhúzva és az ajtó túloldalán álló személyre irányítva.
A kibocsátott gyenge hőnyomok, egy férfi körvonalait adták ki. Mivel az
egyén hanglejtéséből, fizikai állapotából és passzív viselkedéséből – nem
próbálkozott behatolással – arra következtetett, hogy a férfi nem jelent
fenyegetést. A Terminátor nem lőtt rá az ajtón keresztül. Ez a cselekedet
ugyanis veszélybe sodorhatta volna harcálláspontjának biztonságát, s ezért
nem volt ésszerű választási lehetőség. Belső képernyőjén a számításba vehető
szóbeli válaszok jelentek meg.

NEM
IGEN
NEM TUDOM
KÉREM JÖJJÖN VISSZA KÉSŐBB!
TÁVOZZON!
KOPJ LE!
KOPJ LE, SEGGFEJ!
 A legutolsó feltűnően villogott, és a Terminátor kimondta, elég hangosan
ahhoz, hogy az ajtó túloldalán is hallható legyen.
– Kopj le, seggfej!
– Kopj le te, haver! – felelte Rodney, aztán tovább tolta a kocsit a mocskos
folyosó vége felé. Egy élő rohadt piás még mindig jobb, mint egy halott.
A büdös szobában a Terminátor elhessentett néhány legyet, melyek éppen
petét raktak le a szemüregében. A gép egy ronggyal megtisztította a lencsét,
majd felvette Sarah telefonregiszterét, és gyorsan lapozva módszeres
átnézésébe fogott.
Az előzetes valószínűség-elemzés arra utalt, hogy ebben található a nyom,
melyen tovább követheti a zsákmányát. Lehet, hogy hosszú időt vesz igénybe,
de az idő semmit sem jelentett a gépembernek.

SAND CANYON ROAD,

DÉLELŐTT 10 ÓRA 48 PERC

Miután feltankolt, az ütött-kopott kisteherautó tovább zörgött a Sand

Canyon Roadon, otthagyva Sarah-t meg Reese-t a kipufogófüstben. Sarah
körülnézett. Egy Mobil benzinkút. A túloldalon egy kamionos pihenő és
parkoló. Amellett egy kis tisztás, ahol két család és a gyerekek hancúroztak a
barnás fűben.
Sarah látta, amint Reese a tisztással szomszédos, párás eperföldet
vizsgálgatta. Annyira furcsa volt, ahogyan ott állt. Egy ember, akit
kiszakítottak egy másik korból, és nem képes beilleszkedni a mostaniba.
Reese megérezte, hogy figyeli, és fáradt, józan pillantással a lány felé fordult.
Arca koszos volt, haja pedig úgy nézett ki, mintha patkányok tanyáztak volna
benne. Sarah küldött felé egy bátorító kis mosolyt, és a benzinkút sarkán túl
lévő mellékhelyiségek felé intett.
– Jó lenne rendbe szedni magunkat, amíg lehet!
Reese bólintott, és csendben elindult a lány után. Mikor elértek az
ajtókhoz, akkor is tovább követte, be a női vécébe.
Sarah félkezével megállította, és kuncogott, mikor észrevette szemében a
meghökkenést. A másik ajtóra mutatott, és azt mondta:
– Az a tiéd. Attól félek, egyedül kell boldogulnod!
Reese a “Női" feliratú ajtóról a másikra nézett, melyen az állt: “Férfi".
Felismerte, hogy hibázott, s zavartan vállat vonva belépett a megfelelő
helyiségbe.
Sarah, miután megkönnyebbülve végzett dolgával, vizsgálgatni kezdte a
lepusztult látványt, amit a tükör tárt elé. A felhígított folyékony szappan nem
mosott le mindent az arcáról, de elbánt a feltűnő kosszal. A haja viszont már
egészen más lapra tartozott. Még egy kefe sem volt nála. Összeszorította a
száját, mikor az ujjaival próbálta kifésülni a gubancokat. Aztán rosszallóan
bámulta az eredményt. Azért jobb, mint a szélfújta frizura. Remélhetőleg azt
hiszik majd, ez az új divat. Emiatt aztán egy pillanatig kinevette magát. Mi a
fenét számít most, ki mit gondol?
Mikor előjött a vécéből, sehol sem látta Reese-t. Bekopogott a férfiak
ajtaján – semmi.
Buzogányként csapott le rá a félelem. Megkerülte az épületet, de ott csak
egy csapat gyereket látott, akik egy zöld labdát rugdostak egy hatalmas, ziháló
ír szetter feje fölött. A kutya ugatott, és lusta körökben szökdécselt az egyik
sráctól a másikig suhanó zöld “lövedék" után. Az egyik kútnál benzint nyakalt
egy Lincoln Continental. Reese eltűnt.
Sarah növekvő kétségbeeséssel kutatott. Hirtelen ráébredt, mennyire nagy
szüksége van a férfi védelmére. Életének minden egyéb részétől gyökerestül
elszakították. Az anyját kivéve. Egyszeriben kínzó fájdalommal tudatosodott
benne, hogy anyja valószínűleg halottnak hiszi, úgyhogy a parkoló sarkában
álló telefonhoz rohant.
Pénz ugyan nem volt nála, de emlékezett hitelkártyájának kódszámára.
Feltárcsázta a kis, San Bernardino-i házat. Szinte el sem hangzott az első
csengetés, és már vonalban is volt az anyja ideges hangja.
Több mint egy percbe került megnyugtatnia, hogy lánya még mindig él és
jól van. A ramparti rendőrség kereste, mert azt feltételezték, ő is gyanúsítható
az ottani mészárlásban való részvétellel. Sarah épp azon volt, hogy
elmagyarázza mamájának a helyzetet, és megkérje, jöjjön érte, mikor meglátta
az eperföldön álló Reese-t.
A megkönnyebbülés hirtelen rohama elmosta félelmét. Sarah megszorította
a kagylót, s lehunyta a szemét. Alsó ajka remegett. Anyja épp azt kérte árul ja
el hol van, hogy érte mehessen. Sarah ekkor azonban rádöbbent, egyelőre
Reese-zel jár a legjobban. Senki más nem lenne képes segíteni rajta kívül,
mivel senki sem hinne neki, és senki sem tenné meg mindazokat az
óvintézkedéseket, melyekről csak Reese tudta, hogy meg kell őket tenni.
Sarah átment a falra szerelt telefon túloldalára, és magával vitte a kagylót.
Reese világosan az értésére adta, hogy nem léphet kapcsolatba senkivel.
Igazából a lány nem tudta, mit tenne Reese, ha rajtakapná a telefonáláson, de
azért tartott tőle.
Kezével eltakarta a száját, így hangja nem hallatszott olyan messzire.
Annyira gyorsan és parancsoló sürgetéssel beszélt, ami bizonyára őt magát is
meglepte volna, ha valaki felvette és lejátszotta volna neki.
– Mama, jól figyelj! Nincs túl sok időm beszélni...
 – Mi az, kicsikém? Mi van veled?
– Csak figyelj! Szeretném, ha néhány dolgot összecsomagolnál nekem!
Gyorsan pakolj össze, és menj a víkendházhoz! Senkinek, még a barátaidnak
se mondd el, hová mész! Még Luise-nak se! Csak menj, amilyen gyorsan csak
tudsz! Most nem tudom elmagyarázni, de bízz bennem!
– Tudnom kell, mi...
– Csak csináld! Ha nem teszed, nem tudok újra kapcsolatba lépni veled.
– Istenem, Sarah... rendben. Jól van.
Sarah Reese-re pillantott, aki még mindig furcsán, mozdulatlanul állt, és
másfelé nézett. Mihelyt megfordul, neki el kell engednie a telefont, és úgy kell
tennie, mintha csak sétálgatna. Ez aztán tényleg kiborítaná az anyját.
– Oké, mama! Ott majd felhívlak később. Miattam ne aggódj! Velem
minden rendben lesz!
– Sarah, idefigyelj! Valahogy értesítened kell a rendőrséget.
– Nem érted az egészet. Nem tudnak segíteni nekem. Senki sem tud.
Mozgásban kell maradnom...
– Sarah!
– Szia, mama! – tette le a kagylót, félbeszakítva a halk hangot. Reese már
térdelt, háttal Sarah-nak, és letépett egy földiepret. Lesepergette, és
beleharapott. Ilyen távolságból a lány nem tudott érzelmeket leolvasni az
arcáról, mégis úgy tűnt, korábbi merev és gondosan uralt gesztusai mintha
valamiképp szétfolytak volna.
Lassan felállt, ujjait nyalogatta, és mélyen elmerült a gondolataiban. Aztán
a zöld labda átívelt a levegőn, és egyenesen a háta felé tartott. Éppen mielőtt
eltalálta volna. Reese lekuporodott, és a földhöz csapta.
A gyerekek egy pillanatra megdermedtek, majd összedugták a fejüket, s
rövid megbeszélés után a legfiatalabbat, egy alig hatéves kislányt, küldtek el
Reese-hez, hogy szerezze vissza a labdát.
Sarah-t megriasztotta az a feszült póz, amelyben Reese állt, mintha azt
gondolta volna, a kölykök szándékosan próbálták eltalálni. Sarah sietős
léptekkel vágott át az utcán, az eperföld felé. Ám a kislány már Reese lábainál
állt, és azzal a józan oldalpillantással bandzsított fel, mellyel akkor néznek a
gyerekek, ha hirtelen megpillantanak egy felnőttet.
Mire Sarah Reese mögé ért, a kislány már mondta is a magáét:
– Nem akartunk megijeszteni. Visszakaphatjuk a labdánkat?
Reese lassan, mint egy fémszalag, kiegyenesedett, és a labdára vetette a
tekintetét. Lenyelte a torkában felgyűlt feszültséget, és lehajolt a játékszerért, s
ugyanazzal a finom mozdulattal, amit Sarah már hajnalban is észrevett a
gyerek felé nyújtotta a labdát. A kislány habozott, ahogy belenézett azokba a
más korból származó vad szemekbe. Talán megérezte bennük a rémületet és a
kétségbeesést, de aztán valami mást is észrevett, valami sokkal erősebb és
jóindulatúbb dolgot. Elmosolyodott, mikor kikapta Reese kezéből a labdát.
Azon nyomban megpördült, s a magasba tartva a küldetése célját, diadalmasan
felkiáltott:
– Megvan! Megvan!
Pontosan ekkor fejezte be nagyívű, eredetileg a gyerek kezében tartott
labdára célzott, de a kívántnál alacsonyabbra sikeredett ugrását a szetter. A
kislányt Reese lábának döntötte, és a lepottyant cél után kapott. Egy perc
múlva a gyereksereghez cammogott, majd odaérve ledobta az összenyálazott
labdát.
A döbbent kislányt Reese segítette talpra. Arcán valami halvány mosolyféle
látszott, de túlságosan új arckifejezés volt ez számára ahhoz, hogy tökéletes
legyen a hatás. A kislány kényeskedve megigazította a ruháját, és ünnepélyes
undorral elfintorodott.
– Rossz a szagod! – jelentette ki, majd peckesen a barátaihoz lépdelt.
– Jól vagy, Kyle?
A férfi homlokán barázdák formálódtak, olyanok, mint amilyenek a földön
voltak. Meg akart szólalni, de valami hatalmas belső erő visszatartotta. Végül
mégis megmozdult a szája és szavakat formált, amelyekről bármit lehetett
állítani, csak azt nem, hogy hallhatóak.
– Nem érdemlem meg, hogy ezt itt láthatom – mondta egyszerűen. Mikor
újra kinyitotta a szemét, Sarah megdöbbent messzire kalandozó tekintetén.
Pont olyan volt, mintha most rögtön el akarná sírni magát.
– Eligazítottak. Láttam fényképeket, térképeket. Hallottam a történeteket.
De ilyenre nem számítottam...
Ismét gondjai támadtak a beszéddel. Sarah közelebb ment hozzá.
– Folyton csak hibázok itt. Nem bírom... megállni, hogy ne akarjak része
lenni mindennek... – nem volt szava arra, ami felölelte volna a lány világát.
Sarah megérintette a vállát. Reese azonban észre sem véve az érintést,
egyre csak a lány arcát nézte. Az pedig igyekezett saját szavaival
megnyugtatni.
– De hát te is része vagy ennek, Kyle. Most már ez a te világod is.
A férfi olyan vadul rázta a fejét, hogy Sarah visszahőkölt.
– Nem, nem, nem – motyogta Reese. – Hát nem látod? Nem állhatok meg
csak úgy. Nem lehetek semmi más, csak egy katona, akinek... – és megint
botladozni kezdett, de inkább a feltörő érzelmek, semmint a szavak hiánya
miatt.
– Kyle, én...
 – ...kötelessége van! – folytatta a férfi félbeszakítva Sarah-t. Reese rájött,
hogy nem beszél túl értelmesen. Megragadta a lány vállát, és megpróbálta
belerázni a helyzet valóságát.
– Nem veszed észre, Sarah, hogy ennek itt mind vége? Ahonnan én jöttem,
ez egy pusztaság, és olyan emberek csontjai borítják, mint azok ott – mutatott
a piknikelő családok asztalaira.
Sarah körülnézett, és megpróbált a másik szemével látni. Gyerekek, kutya,
mezők – mind annyira megszokottnak tűntek a számára. Nem volt jobban
tudatában jelenlétüknek, mint egy hal a víznek, amiben él. De a férfi számára
ez valami idilli álom lehetett, az elveszett paradicsom, melyről az ő idejében
már csak keserű, csorba emlékek maradtak fenn. Most, hogy hirtelen sikerült
bepillantania a férfi világába, már képes volt megérteni mennyi fájdalmat és
tanácstalanságot okozhatott neki amikor csak úgy egyszerűen végigsétált az
utcán.
Reese hirtelen abbahagyta, mert rádöbbent, hogy a gyerekek a félelem és a
kíváncsiság keverékével bámulják.
A szülök is feléjük fordultak. Feltűnést keltett, s ezzel elhibázta
legfontosabb feladatát. Csalódást okozott Johnnak. Megbukott. Nem volt
képes uralkodni saját érzelmein, és ezáltal veszélybe sodorta Sarah drága
életét. Összeszedte magát, minden ajtót rácsapott az érzéseire, és karonfogta a
lányt.
– Mennünk kell – mondta, és a felhajtón az út felé vonszolta Sarah-t.

PANAMA HOTEL,
DÉLELŐTT 11 ÓRA 52 PERC

Az ágyon üldögélő, és a lehetőségeket számba vevő Terminátor hátán

késpengeként hasított keresztbe a meleg napfény. A saját magával eszmecserét
folytató gépezet automatikus hővisszaverői semlegesítették a felesleges
termikus energiát. A cél megtalálási valószínűsége azon a címen, melyet a
kiborg Sarah Connor anyjaként elemzett, elég magas volt ahhoz, hogy
támadást kezdeményezzen.
A Terminátor módszeresen összegyűjtötte a szükséges eszközöket. Nem
maradt túl sok. E támadási kísérlet befejeztével, amennyiben sikertelen lesz, a
kiborgnak át kell telepítenie harcálláspontját.

OCEANSIDE,
DÉLUTÁN 1 ÓRA 23 PERC
 Sarah és Reese kiszálltak a kamion fülkéjéből, miután köszönetet mondtak
a tagbaszakadt sofőrnek. A teherautó eldübörgött, és Sarah az utca túloldalára,
a Tikki Motel felé lökdöste Reese-t. A motel olyan gyengének látszott, mintha
papírból lenne, lapos tetejét törött neonok szegélyezték, az egész építmény
szinte féloldalra dőlt, viszont voltak benne ágyak. És zuhanyzók. Míg
közeledtek Reese egy csapat, az utcán ballagó, egyenruhás tengerészt bámult,
akik kimenőn voltak, a várostól északra fekvő Pendleton Campból. Reese-t
irigység fogta el a valódi egyenruhák láttán, a fiatal arcok lágysága viszont
megdöbbentette. Olyanok a harcosaik, mint a civilek, gondolta. Hanyagul és
óvatlanul sétálnak fényes nappal. Ez még mindig hihetetlennek tűnt számára.
– Gyere, Kyle! – nógatta Sarah.
A motel recepcióját biztonsági okokból befalazták, emiatt úgy nézett ki,
mint egy mozi pénztárfülkéje. Oceanside-ban gyönyörű kilátás nyílt a
Csendes-óceánra, tömérdek volt a napsütés, és magas a bűnözési arány. A
rongyos pár odalépett az egyik rácshoz, melyen résnyi nyílás ékeskedett.
Reese kutatott a zsebében, majd előhúzott egy csomó gyűrött papírpénzt.
– Ennyi elég lesz? – kérdezte a lánytól.
– Igen – felelte Saráéi. – És nem érdekel honnan szerezted. – Elvette az egy
éjszakára elegendő összeget, s beszólt a rácson:
– Szükségünk lenne egy szobára.
– Konyhával – tette hozzá Reese.
Amíg Sarah az unott főnökkel foglalkozott, Reese figyelme a hatalmas,
poros németjuhász felé fordult, melyet a recepció melletti viharvert
kutyaólhoz láncoltak. A kutya éppen végzett a tálkájában lévő víz
hörpölésével. Reese elkapta a pillantását. Öreg állat volt, talán tízéves. De a
mostanra már megtört, barna szemekben Reese észrevette a tompa, harcias
szikrákat. Reese lassan közelebb ment, s kezét a kutya felé nyújtotta. A kutya
nem sokáig habozott, farkcsóválva elindult, s így félúton találkozott Reese-zel.
Rajongással nyalogatta a férfi kezét. Megint átment egy szimatellenőrzésen.
Megrögzött szokás. Egy kicsit lazított, tudat alatt nagyobb biztonságban érezte
magát így, hogy egy kutya is van a közelben.
Néhány perc múlva beléptek a nekik kijelölt spártai ridegségű szobába.
Egy ágy, egy öltözőasztal, konyha egy kis falifülkében, és egy fürdőszoba.
Sarah az ajtón át látta a zuhany rozsdafoltos csempéit. Hát nem a Grand Hotel.
Mégis maga a mennyország.
Reese körbejárt, és gyakorlott hatékonysággal mindent aprólékosan
ellenőrzött. Számára a kényelmi tényező a legkevésbé sem volt fontos, annál
inkább az ablakok elhelyezése, ami befolyásolta a kilátást és a lövésszöget,
vagy a falak vastagsága. Betonpanelek. Remek. Nehezen átjárható. A reteszt,
és vas keresztrudat fitogtató hátsó ajtó is megnyerte a tetszését.
Az ajtón lévő “Ne használja ezt a kijáratot" felirat semmit sem jelentett a
katonának. Habár a legutolsó festéskor egy réteget végigmázoltak a küszöbön
is. Reese azt is fellazítja, ha szükséges.
Sarah az ágyra rogyott.
– Majd meghalok egy jó zuhanyért! Reese úgy pillantott a lányra, mintha
az ő fontossági listáján ez lenne a legeslegutolsó tétel.
– Be kell szereznem az ellátásunkat – jelentette be, és az ajtó felé indult.
– Kyle, várj! – ült fel Sarah. Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy
egyedül maradjon. – Ö..., ki kéne cserélnünk a kötésedet.
– Majd ha megjöttem.
Aztán rájött, mi aggasztja a lányt. Odament, és mellédobta az ágyra a 38-
ast.
– Nem leszek oda sokáig – fordult meg, és gyorsan az ajtóhoz lépett. Minél
hamarabb munkához lát, annál hamarabb jöhet vissza.
Sarah figyelte, ahogy elment, aztán a rolókon át behatoló fénycsíkok
sugarába ült, és a forgalom tompa moraját hallgatta. Lenézett a fitos orrú
fegyverre. Rémisztőnek és vadnak látszott, bár Sarah tapasztalatból tudta,
hogy a kiborgot nem állítja meg. Talán azért hagyta itt Reese, hogy ha a gép
rátalál, míg ő oda van, önmaga ellen használhassa. De nem, Reese nem
akarhat ilyesmit. Egész lénye az ó" túlélése körül forog. Azt akarja, mindaddig
éljen, míg ettől a jogától erőszakkal meg nem fosztják. Akkor miért hagyta itt?
Ettől aztán nem érzi jobban magát. A lány óvatosan meglökte a fegyvert, aztán
kézbe vette. A pisztolynak éles, agresszív, olajos fém szaga volt, amitől Sarah
kicsinek és gyengének érezte magát. Valahogy mégis jól ráállt a keze. Persze,
hiszen úgy tervezték, hogy kézreálló legyen. De nem, volt itt még valami más
is, döbbent rá Sarah. Aztán kiötölt még egy elméletet arról, miért adta neki
Reese a pisztolyt.
Azt akarta, hogy megszokja. Elszoruló szívvel kezdte megsejteni valami
olyannyira nagy dolog körvonalait, ami felülmúlta a hétköznapi gondolatok
arányait. Valószínűleg ehhez hasonló fegyvereket kell majd használnia egész
hátralevő életében.

Reese gyorsan elvesztette előrevivő lendületét. Minden tartaléka kiürült.

De még ébernek kellett maradnia egy kis ideig. Egy óriási áruház felé sétált,
az emberekkel és új, fényes kocsikkal teli parkolón keresztül. Majd kicsordult
a nyála a fényűző belső terek és a bonyolult kinézetű műszerfalak láttán.
A küldetés, katona. A küldetés, a küldetés... Egyensúlyt kell teremteni...
megerősíteni a védelmet... olyan falat kell építeni a tűzerőből, hogy még a
800-as se tudja áttörni. Reese fáradtan megrázta a fejét, és elkínzott,
zúzódásokkal borított lábán besétált az ennivaló Eldorádójába. Csak semmi
nyálcsorgatás!, gondolta. Megint egy lehetetlen feladat.

A zuhany szinte elmosta az összes vért és kínt, amit Sarah az elmúlt jó pár
óra óta magával cipelt. Durván ledörzsölte magát az egyszerű, fehér
szappannal, és kiáztatta testét a forró vízben. Később, amikor törülközőbe
csavarva az ágyon üldögélt, és immár zsírtalan hajából még mindig
nedvességgömböcskék gurultak végig a hátán, már majdnem tisztának érezte
magát. Már majdnem.
Elnyújtózott az ágyon egy pillanatra, csak hogy mozdulatlan maradjon, és
átmenetileg csökkentse a gravitáció makacs vonzását, de azonnal mély, sötét
álomba zuhant.

Sarah aggódott. A Terminátor hatalmas alakja kísérteties, mohó vigyorral

tört keresztül az ajtón, szinte kéjes vággyal, és rászegezte a pisztolyt. Sarah
látta, ahogy a lézer piciny piros pontja végiggördül a testén, és a bal mellén
dermedten megáll. Még mielőtt képes lett volna levetni magát az ágyról, olyan
robbanás hallatszott, mintha az egész világ kifordult volna sarkaiból, és egy
ólomgolyó süvített felé, sebészkés pontosságával hasítva a levegőt. Mikor
testébe csapódott, érezte a bordák tompa reccsenését, majd valami hátradobta
és felemelte, mintha egy óriás lökött volna rajta egyet. Nem érezte, amint
forrón tovalüktet belőle az élet, és derűsen azt gondolta, talán túl távoli a
fájdalom ahhoz, hogy kárt tegyen benne. Aztán a Terminátor megállt fölötte,
és egymás után küldte a golyókat a valaha szép testébe. Mindegyik apró
faltörő kos volt, lyukat ütöttek a húsába, meggyűrték és taszítottak rajta. Aztán
visított, mert ami itt történt, az nem csupán halál volt, hanem értelmetlen,
esztelen és tisztességtelen gyalázat, ezért felült és nagyot szippantott a
levegőből, hogy újra sikoltson. De aztán rájött, itt ahol most van minden
csendes, úgyhogy nem is sikíthatott, ez pedig azt jelenti, hogy nem is sikított,
az pedig azt jelenti, hogy...
Álmodott.
Mikor teljesen kitisztult az agya, egyszerre két dologra is rádöbbent.
Besötétedett, és Reese még nem ért vissza. Az éjjeli asztalon álló piszkos
kvarcóra 6.03-at mutatott. Felült, de rögtön meg is bánta. Izmai olyanok
voltak, mint a kiklopfolt marhahús, elgyötörte őket az elmúlt tizenként óra
minden egyes kegyetlen pörölycsapása. Még annyit sem aludt, hogy legalább
jól érezze magát.
A pisztoly az öltözőasztalkán pihent, a fal felé fordítva, és szinte magára
kényszerítette a pillantását, mintha a Legfelsőbb Bíróság idézése lenne. Nem
tetszik a kinézetem? úgy tűnt, mintha ezt mondaná. Túl rideg? Mostantól
élettársak vagyunk. Aludj csak nélkülem, ha mersz! Sarah megborzongott, és
felkapta a telefont. Néhány másodperc múlva már az anyjával beszélt…
– Hidd el, mama! – mondta –, semmiben sem tudsz segíteni. Csak maradj a
víkendházban, ott biztonságban vagy! Nem árulhatom el, hol vagyok. Túl
veszélyes lenne.
De anyja ez alkalommal nagyon makacs volt. Legalább a telefonszámot
tudni akarta, ahol felhívhatja a lányát, arra az esetre, ha el kellene mennie, és
Sarah nem tudna érintkezésbe lépni vele. Ez eléggé meggyőzőnek tűnt.
– Mama, megadom a számot, ha megígéred, hogy nem árulod el sem a
rendőrségnek, se másnak. Komolyan mondom. Egyébként valószínűleg csak
egy kis ideig maradunk itt. Oké, oké, mondom már.
Megadta anyjának a motel telefonjára írt számot, aztán azt mondta, szereti.
Egy kis habozás után megérkezett a várt meleg válasz. Miután letette a
kagylót. Sarah a készülékre meredt. Ez az egész titokzatoskodás biztos
kikészíti az anyját.
De neki védelem alatt kell maradnia. Egy kósza gondolat pottyant az
agyába, mint valami tóba csobbanó kő. De sajnos ez a gondolat nem maradt
egy helyben elég ideig ahhoz, hogy Sarah bármilyen jelentőséget is
tulajdonítson neki. Mégis, valahogy az anyja hangjából hiányzott az a
jellegzetes kis lebegés.

BIG BEAR,
DÉLUTÁN 6 ÓRA 04 PERC

Nem volt valami nagy hely, más víkendházakhoz képest. Alapjában véve
három szobából állt: a tetőtérben egy hálószoba, ahonnan meredek lépcső
vezetett le a tágas konyhára és nagyszobára osztott földszintre.
Az ajtó megereszkedve lógott a sarokvasakon, mint valami elszaggatott
kötelék. A padlón, egy felfordított szék alatt Sarah anyja hevert. Testének
hőmérséklete az elmúlt percben lecsökkent a kinti egy fok közelébe. Mrs.
Connor fején megalvadt a vér. Élettelen szemei üresen meredtek arra a
valamire, ami az íróasztalnál ült, és épp az imént gyilkolta meg. Az a valami
füléhez tartotta a telefonkagylót, és figyelt.
– Szeretlek, mama – mondta a hang a vonal másik végén.
A Terminátor egy töredék pillanatig habozott, áttekintve választási
lehetőségeit. Számos szóbeli választ átugrott, mígnem kiválasztott egyet. A
kiborg úgy vélte, ez tartalmazza a legkevesebb hibalehetőséget, mely révén
fény derülhetne arra, hogy a hang csak digitális utánzata a lábánál fekvő, össze
roncsolt asszonyának. – Én is szeretlek – mondta, s megszakította a vonalat.
Nem mosolygott, mialatt egy másik számot tárcsázott. Le sem nézett
legutóbbi áldozatára. Halálos nyugalommal kivárta, míg valaki felvette a
telefont.
– Tikki Motel – szólalt meg egy hang, a vonal végén!
A gép ismét beszélni kezdett, immár saját pontos, tiszta, lélektelen, valami
módon bármiféle emberszerűséget nélkülöző hangján.
– Adja meg a címet! – kérte nyugodtan.

TIKKI MOTEL,
DÉLUTÁN 6 ÓRA 27 PERC

Mikor a férfi az ajtóhoz lépett, Sarah-nak elállt a szívverése. Kopogott.

Aztán még kétszer. Majd egyet megint. Sarah megkönnyebbülten sóhajtott, és
kinyitotta az ajtót.
Legszívesebben átölelte és megcsókolta volna Reese-t, de az elment
melette, be a konyhácskába, még mielőtt a gondolat szárba szökkenhetett
volna.
A lány újra bezárta az ajtót, és szembefordult Reese-zel, de addigra már
lecsillapult az érzelmeinek e hirtelen feltörő rohama. Szerette volna elmondani
neki, mennyire örül, hogy visszajött, s azt is, hogy nagyon boldog. De ekkor a
férfi két zacskót tett a konyhaasztalra, és hanyagul feltépte őket. Pár üveg
szétgurult a csempén. Sarah zavartan odanézett, és elolvasta a címkéket.
– Mit hoztál? Kukoricaszirup, ammónia, molyirtó. Hmm. Mi lesz
vacsorára?
Reese nem reagált a gyenge vicckezdeményre. Éppen egy másik zsákot
pakolt ki, amely tele volt 38as lőszerrel, fényvisszaverővel, ragasztószalaggal,
ollóval, egy szűrővel ellátott kislábassal, és gyufával.
– Plasztik – felelte, oda sem figyelve.
– Plasztik? Az mi?
– Olyan, mint a nitroglicerin. Csak kicsit stabilabb. Gyerekkoromban
tanultam meg, hogyan kell csinálni.
Sarah lenézett a bűzlő üvegekre és felsóhajtott.

SAN BERNADINO,
ESTE 8 ÓRA 12 PERC
 Úgy jött le a hegyről, mint egy bősz aratómunkás, a kilencszáz köbcentis
Kawasaki motorbiciklin. Egész úton azzal a lehető legnagyobb sebességgel
hajtott, amelynél még nem csúszott meg. Igen gyakran alig valamivel kerülte
el, hogy a meredek és kanyargós útról le ne faroljon a lenti mély szurdokba.
Mindez az erőfeszítés azt a célt szolgálta, hogy beleavatkozzon egy fiatal
lány életének törékeny biológiai folyamatába. Ezeket a puha, meleg, nyirkos
gépeket olyan könnyű elpusztítani, hiszen annyira sebezhetőek a rendszereik.
Itt-ott megszűnik a szövetek folytonossága, vagy kimarad egyetlen szívverés –
és már végük is. Ha érzelmekre vagy szakmai büszkeségre tervezik, a
Terminátor bizonyára szégyenkezett volna, hogy most ilyen hosszú ideig
bajlódik ezzel a gyenge nővel. De természetesen ilyesmit nem programoztak
bele. Nem érzett semmit, egyszerűen csak tört és zúzott mindaddig, míg
feladatát végre nem hajtotta vagy nukleáris energiatelepe ki nem merült –
mindegy, melyik következik be előbb. Jelenlegi energiafelhasználása mellett
azonban a telep még legalább húsz évig működni fog.
A Terminátor egész úton, folyamatosan gázt adott a motornak, és dél felé
kanyargóit a 215-ös út gyér forgalmában. Szerencsére a közúti rendőrség
egyetlen tisztjének sem szúrt szemet az óránként 160-nal száguldó kiborg.
Egyik haláltól a másikig haladt, átvágott az álmos sivatagon a végső
gyilkosság felé, az egyetlen felé, amely számított. A halál felé, amelyért
megalkották.

TIKKI MOTEL,
ESTE 8 ÓRA 42 PERC

Ha valaki résnyire húzott szemmel pillantott volna a szívderítő, otthonias

látványra, a részletekre nem ügyelve, az akár közösen vacsorát főző ifjú
párnak is vélhette volna Reese-t és Sarah-t. Ők azonban éppen a régi, jól
bevált partizán receptet készítették – csőbombákat.
A konyhában dolgoztak, egymás mellett, a kis furnérasztalon, melyet most
szerszámok és alkatrészek leptek el.
Reese felemelt egy huszonöt centis lefolyócsődarabot, s az imént
összeállított nagyerejű robbanópaszta utolsó adagját nyomkodta bele egy
műanyag kanállal.
– Hagyj benne egy kis helyet, így ni! És győződj meg arról, nem maradt-e
anyag a zsinóron!?
Sarah figyelte a férfit, amint az óvatosan lehúzza a felesleget, majd lekötözi
a zárókupakot.
– Ezt tekerd rá... óvatosan!
 Segített a lánynak elkezdeni, majd mikor megbizonyosodott, hogy a másik
segítség nélkül is be tudja fejezni a bombákat, a hátsó ajtóhoz ment, és azon
dolgozott tovább.
Kis idő múlva, miután sikerült használhatóvá tennie, visszament a
konyhába, hogy segítsen Sarahnak a kanóckészítésben.
A vékony sötétítőfüggönyre vetődő utcai világítás mintázata enyhén
hullámzott. Sarah a sötét szoba árnyait figyelte, és azt remélte, az imbolygó
fények majd elaltatják. De nem tudott aludni, egyre csak a plafont bámulta.
Reese mozdulatlan sziluettje az ablaknál guggolt, úgy, hogy kilásson a
függöny és a fal közti résen. Akár az “őrző" című szobor is lehetett volna.
Derékig levetkőzött, teste szikárnak és keménynek tűnt az éles fényben. A
hegek jelvényekként domborodtak ki rajta.
Sarah az asztalra pillantott. A kész bombák takarosán sorakoztak egy
nejlonszatyor mellett, amibe már összekészítettek egy öngyújtót, néhány
csomag élelmiszert és a túlélés más egyéb kellékeit. Reese a túloldalon, egy
széken kuporgott az ablak mellett.
A lány felkelt, és odasétált hozzá. A férfi egy futó pillantást vetett rá mikor
leült mellé a szék karfájára, majd folytatta a kukucskáló őrködést, térdén a 38-
assal.
Sarah megingathatatlan makacsságának köszönhetően Reese megfürdött.
Arcáról eltűnt a borosta, és láthatóvá vált rózsaszín bőre. Haja tiszta volt és
még nedves. A már korábban vásárolt új farmert és teniszcipőt vette fel.
Meztelen hátán érdes sebhelyek vésődtek a megfeszített izmok sima
felületébe. Olyan volt, mint a szenvedés térképe, és Sarah-t elöntötte a végzet
elkerülhetetlenségének érzése. Az élő hús nem képes szembeszállni egy
géppel.
– Gondolod, megtalál? – kérdezte.
– Valószínű – felelte Reese.
– Nézz csak rám! Reszketek. Ilyen egy legenda? Biztos nagyon csalódott
vagy.
Reese magára hagyta a sötétet, és ránézett. A lány haja gubancos volt. Alsó
ajka remegett.
– Nem vagyok csalódott – mondta a tőle telhető legsemlegesebb hangon.
Sarah a szemébe nézett. Majd gyorsan félrekapta a tekintetét. Tudta,
mennyire nem hasonlít arra a képre, ami a másikban élt róla. Az ő világának
legnyomorultabb nőstény csavargói is életrevalóbbak voltak, mint ő.
– Kyle, a nők a te idődben... milyenek voltak?
– Jó harcosok – vont vállat Reese.
– Kyle... – kezdte újra Sarah, aztán habozott, mert ráébredt, hogy egy
igazán aranyos, vonzó, fiatal arcot lát, még a forradások ellenére is. Bár a férfi
védelmezte őt, a lány mégis úgy érezte, a másiknak szüksége van rá valami
módon. Amit kérdezni akart, valami egészen új dolog volt, és semmi köze
nem volt sem Reese megbízatásához, sem az ő félelméhez, de még csak
kettejük közös rémálmához sem.
– Volt valaki a te idődben...
– Valaki? – kérdezte Reese zavartan.
– Egy lány. Valaki aki különleges volt a számodra. Tudod...
– Nem – vágta rá túlságosan is gyorsan a másik, ahogy visszaemlékezett az
összes nőre, akiket ismert, és főleg azokra akik meghaltak. Úgy tűnt, mintha
mind meghaltak volna, legalábbis azok, akiket név szerint ismert.
– Soha – tette hozzá, mint valami megkésett gondolatot.
Sarah döbbenten hallgatott.
– Szóval te még sohasem... Reese hátat fordított az ablaknak, és keze
akarata ellenére szorosabban markolta a fegyvert.
– Nem sok idő volt arra. Háborúban álltunk. Ha már elég idősek voltak...
ahhoz, akkor elég idősek voltak a harchoz is. Katonák voltak ők is, semmi
több.
A lányt megérintette Reese életének szürke és végtelen magányossága. A
“Kis Sarah" megérezte a keserűség és a düh perzselő szelét. Azután valami
mást is, valami sokkal fájdalmasabb, mégis sokkal csodálatosabb dolgot.
Valamit, ami körbefonta, és arra késztette Sarah-t, hogy saját valójának egy új
részével nézzen szembe. Sarah is és “Kis Sarah" is felzokogott, majd
egymásba kapaszkodtak.
– Bocsáss meg! – mondta Sarah és hirtelen megérintett egy csúnyán beforrt
heget a fiú lapockája alatt.
– Mennyi fájdalom... – szakadtak ki belőle a könnyek, és forrón gurultak le
az arcán, mialatt a másik mereven ült, látszólag meg sem érezve, hogy a lány
egyik régi sebét cirógatja.
– A fájdalmon lehet uralkodni – szólt tompa hangon Reese. – A fájdalom
eszköz. Néha, mikor nincs semmi jelentősége, egyszerűen csak kikapcsolja az
ember.
– De akkor semmit sem érzel.
Reese John Connor szavaiba kapaszkodott. Újra és újra visszapergette
emlékezetében az eligazítást, és elfojtotta az érzelmeit, melyek belsejében
forrtak. Próbálta megfékezni őket, próbálta foltozgatni a repedéseket, de az
érzések iszonyú nyomással törtek fel. És Sarah ujjai annyira jóságosak és
puhák voltak.
Sarah észrevette, hogy Reese izmai megrándulnak az ujjai alatt, és hogy
torkán akad a lélegzete. Aztán a férfi nagyon halkan beszélni kezdett, mintha
Sarah pap lenne, akihez gyónni jött.
 – Valaha kaptam rólad egy fényképet John Connortól. Sohasem tudtam,
miért. Nagyon régi kép volt. Szakadt. Annyi idős lehettél rajta, mint most.
Szemed elrévedt a messzeségbe, és mosolyogtál, épp csak egy kicsit, de
valahogy mégis szomorúan. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mire
gondoltál éppen. És emlékezetembe véstem a kép minden egyes vonalát,
minden egyes ívét.
Alig bírta kinyögni az utolsó mondatot. Semmi pénzért sem folytatta volna,
de már abbahagyni sem tudta, mert most őszintén kitárulkozhatott végre.
Minden, amit eddig magában tartott, kiömlött a tátongó résen. Szája szinte
külön akarattal mondta tovább, és hangja felerősödött a meggyőződéstől.
– Sarah, csak miattad jöttem át az időn. Szeretlek. Mindig is szerettelek.
Íme. Kimondva minden. Most pedig takarodj vissza, falazd el hasadékot, és
rendben lesz minden! De nem találta meg a visszafelé vezető utat, mert Sarah
fénylő szemébe bámult. A lány döbbenten nézett rá, nedves szemekkel, és
Reese már a világon semmiben sem volt biztos. A kiképzésben sem, amit
kapott, a kötelességében sem, és legkevésbé a lány iránta való érzéseiben. Egy
dolgot azonban biztosan tudott: szerelmes Sarah-ba, és nem hagyja, hogy
bármi is megölje a lányt. Sem ember, sem gép, sem bármi más, még csak meg
sem sértheti, mert Reese kész volt akár egy világot is lerombolni, azért hogy
megmentse. Kétfelé vágná saját magát, ha kell. Megszűnne létezni, csakhogy
a lány életben maradjon, most már nem csak az emberiségért, hanem őérte is.
Sarah mindezt látta az arcán és a szemében – és inkább ezeknek hitt, mint a
szavainak. Az a felismerés döbbentette meg, hogy végül is sikerült kiváltania
valakiből a Tekintetet. Sokkal mélyebbet és fájdalmasabbat annál, mint amit
valaha is el tudott volna képzelni. Reese rávetette a Tekintetet, olyan erővel,
hogy az szinte égette a lányt, ő azonban mégsem akart máshová nézni. Azt
akarta, hogy örökké így nézzen rá. Mialatt ő ezt kívánta, az idő kezdett
lelassulni, és mélységes csönd burkolta be az apró szobát.
Sarah megérintette a fiú arcát. Olyan finom volt az arcán a bőr...
Reese-nek hirtelen eszébe jutott a visszaút. Sötét, hideg és kegyetlen út, de
muszáj nekivágnia, ha igazán szereti a lányt. Nagy nehezen felállt, és odébb
ment.
– Nem kellett volna elmondanom – sziszegte összeszorított fogain
keresztül. Megállt az asztalnál, és nekilátott, hogy módszeresen berakosgassa
a csőbombákat a szatyorba. Sarah-t egy pillanatra elgyengítette a
tanácstalanság. Reese úgy mozgott, mint valami gép, mint egy kiborg. Egy
gép álarcába bújt előle.
Ezt nem volt képes elviselni. Odalépett a másikhoz, körbefogta, átölelte, s
csókolgatni kezdte a nyakát, az arcát, a száját. Úgy tűnt, áradó érzelmei
keresztülfolynak a karján és az ajkain, elöntik a másikat, és megolvasztják a
ridegségét. Reese tudta, hogy a visszaút örökre elveszett.
Halkan felnyögött, hiszen egy rész meghalt benne, viszont egy másik
megerősödött. Szorosabban magához ölelte Sarah-t, hozzápréselte a
mellkasához, és itta ajkáról a csókokat.
Valahogyan a padlóra kerültek, az asztal mellé. Reese nem is vette észre.
Semmi más nem létezett körülötte, csak Sarah, őt kívánta, és egyre közelebb
és közelebb húzta magához.
Sarah Reese sebhelyeit csókolgatta. Elvette a fiú fájdalmát, és
megváltoztatta élete célját. Tolvaj volt, Reese pedig szolgálatkész áldozat. A
lány a férfi fölé került, lebegett, mint a repülő Fejvadászok gyöngéd cáfolata,
és Reese egyre csak nyúlt érte, pedig máris annyira szorosan tartotta a lányt,
amennyire halálra préselés nélkül csak lehetett.
Sarah érezte, hogy a férfi vágya végigtombol a testén, és rezonál sajátjával,
majd végül ő is kiéhezetten falni kezdte a másikat. Egy időtlen pillanatig csak
ennyi volt minden; őrült kapaszkodás egymásba, elakadó lélegzet, terv nélkül.
Mindketten fuldoklottak szerelmük első, hatalmas hullámában.
Azután Sarah felemelkedett és látta, amint a másik eltévedt, tanácstalan, s
zavarodott vágyban forgolódik. Az ágyhoz vezette Reese-t.
Mihelyt odaértek, kisegítette Reese-t a nadrágjából, azután saját teste fölé
irányította, miközben megérintette rajta azokat a helyeket, melyek aludni
látszottak. Mert még sohasem ébresztette fel ókét igazán senki. De most
felriadtak a lány érintése nyomán, és szabadságért kiáltottak. Hamarosan
mindketten meztelenek voltak, megteremtették az együvé tartozás újfajta
körülményeit, melyek eddig sohasem léteztek, és nem is fognak többé. És
akkor megállt az idő.
Ok maguk mérték ki az idő ütemes lökéseit, ahogy testük találkozott a
kíméletlen világmindenség gyöngéden lüktető középpontjában.

TIKKI MOTEL,
ÉJJEL HÓRA 28 PERC

Sarah kinyitotta a szemét, és a falon vibráló fénymintákat figyelte.

Reese mellette aludt, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt.
Álmában nagyon kedves volt az arca. Sarah visszaemlékezett a történtekre, és
rádöbbent, mennyire gyerekesnek tűnt a férfi, és hogy milyen sokat
változtatott mindkettőjükön ez az élmény. Mielőtt egymásra találtak, ő csak
egy pincérnő volt, saját bizonytalanságaiba zárva. Reese pedig csupán egy
gyerekkatona, akinek a háború töltötte be az egész életét. De most, hogy
egymásba rohantak és eggyé váltak, mindketten új emberré lettek.
A gondolat ünnepélyessége majdnem elállította a szívverését. Reese felé
fordult, és szorosan a karjaiba zárta. Az mocorogni kezdett, de nem ébredt föl.
Ez a valódi győzelem. Reese biztonságban érezte magát a lány ölelésében.
Áthatolhatatlan burok vette körül őket, melyen semmi sem képes áthatolni,
még egy Terminátor sem.
Sarah könnyű csókot nyomott a férfi arcára, mire az felnyögött. Reese távol
tartotta tőle a halált, Sarah pedig életet adott cserébe. Mindketten tanárok
lettek. Mindkettejük tudása egyformán fontos volt a túléléshez. Szerelem és
háború. Gyönyör és kín. Élet és halál. És kitartás. Igen...
De nem voltak egyedül a világegyetemben. Sarah-ban tudatosult az
ajtajukon kívüli civilizáció zaja. Autók. Mormogás a szomszéd szobából. Az
égen elhúzó lökhajtásos harci repülő éles sivítása. Egy ugató kutya. A
kitartásra nagy szüksége van az embernek, ha egy megállíthatatlan gépezet jár
a sarkában, és eltökélten el akarja pusztítani. Hát ilyen élet vár rájuk.
Menekülni valami elől, ami sohasem adja fel a keresést, folyton követi őket,
amíg mindketten meg nem halnak. A szó ettől könyörtelenül szinte anyagi
dimenziót nyert. A Terminátor dimenzióját.
Sarah tudta, hogy változtatniuk kell a stratégián. Reese nyilván azért jött,
hogy megakadályozza a Terminátort az ő meggyilkolásában, jól elrejtse Sarah-
t a háborúig, és segítsen neki felnevelni a fiát, aki majd életre kelti az
ellenállási mozgalmat, és fordít a helyzeten. De hogyan lesznek képesek a
túlélésre, amíg a Terminátor a világon van? Reese megpróbálta elpusztítani a
Tech Noirban. A rendőrök szitává lőtték. Mégis egyre a nyomukban volt.
Most viszont már vannak csőbombáik. És van valamilyük, ami több az
egyszerű vadállati ravaszságnál. Erős érzelem költözött beléjük, ami feltüzeli
akaratukat, és talán még azt is lehetővé teszi, hogy megforduljanak, és
bevárják a Terminátort. Hogy felkészüljenek a szívélyes fogadtatásra, és
eltöröljék a föld színéről azt a nyavalyást. Biztos van rá mód. Reese tudni
fogja.
– Hallgasd csak a kutyákat! – mondta a férfi, és hangja színétől a lány
reszketni kezdett, mintha jégcsapok lepték volna el. Az ablak felé fordult, és a
kutyák távoli ugatását figyelte. Két kutya, majd egy harmadik. Aztán egy
újabb üvöltött fel. Csak pár háztömbnyire tőlük, legföljebb fél kilométerre.
Hátsó kertekben és verandákon fújták a riadójukat, testük kémiai
laboratóriumát feldühítette a szélsodorta szag. Egy kutya, mivel a világból
olyasmit is érzékel, amit mi nem, képes arra, hogy belenézzen valakinek a
szemébe, és észrevegye, vajon az a valaki, aki visszanéz rá emberi lény-e vagy
sem. A szálló mellett leláncolt németjuhász is átvette a vészjelzést.
 Bármi is volt, megbukott a szimatellenőrzésen, és feléjük tartott. Egyszerre
ugrottak a ruháikért, s ettől kezdve az idő hirtelen felgyorsult.
A Terminátor elment a recepció mellett, a cél irányába. Tudomást sem vett
az acsarkodó állatról, amit csak a rezgő lánc tartott vissza attól, hogy neki ne
ugorjon. Minden egyes lépéssel egyre szilárdabb lett a növekvő
energiaadagoktól, ahogy mikroprocesszoros áramkörei harci sebességre
kapcsoltak. Környezete legapróbb részleteit is kristálytisztán látta, adatok
akkora tömegével megpakolva, amit emberi agy nem lett volna képes fejben
tartani. A gravitációs vonzás ereje. A járda anyaga és hőmérséklete. A szél
sebessége. Az érzékelőibe eljutó hangtenger. A stukkófalak mögött tartózkodó
meleg testek mozgása. A Terminátor közvetlen környezetében minden egyes
tárgy mérete és minősége lemérve, hitelesítve és folytonosan felülvizsgálva
bekerült a mozgás- és tömegegyenletekbe.
Nem volt esélyük.

A Terminátor megállt az ajtó előtt, és felemelte az AR-180-ast. Egyetlen

rúgás, és az ajtó engedett, három szálkás deszkává robbanva szét.
A gép belépett a szobába, és hatásos, automata sorozattal fröcskölte tele.
Golyók csapódtak az üres asztalba, amely egy nagy puffanással feldőlt.
Átlyuggatták a karosszéket, melyből vattacsomók spricceltek fel egészen a
plafonig. Végül meglelték az ágyat is, és addig dúlták, míg a fémkeretben és a
matrac füstölgő tetemében szikrányi ép felület sem maradt.
A Terminátor újratöltött, és körülnézett.
Hiba történt. A Terminátor digitalizált látása minden tárgyat világosan
érzékelt a szobában. Mindet, csak a célt nem. Szobaszám? Kétszer is
ellenőrizte. Lehetőség? Téves útvonal. Negatív. Folytatni a keresést!
A kiborg gyorsan beljebb ment, és újra körülnézett. Ugyanabban a
pillanatban látta meg a nyitott hátsó ajtót, és hallotta meg a távolodó lépteket.
Herb Rossmore fékezett Broncójával, és álmosan felnézett a Tikki Motel
izzó fényreklámjára. Szüksége volt egy kis alvásra, mielőtt elhúz az
autópályán, mint a golyó, hogy drótkerítést vegyen magának. Tévedésből egy
járdaszigettel hamarabb fordult be a kelleténél, így a hátsó parkolóba állt be.
Fojtottan elkáromkodta magát, hátramenetbe csapta a sebességváltót, és éppen
fel akarta engedni a kuplungot, amikor olyan látvány tárult a szeme elé, amitől
döbbenetében lefullasztotta a motort.
Az egyik szoba hátsó ajtaján kilépett egy pár, és csendben, de sietve osont a
fal mellett. Mindkettő cipő nélkül, ráadásul a férfi menetközben bújt bele egy
esőkabátba, ami alá nem vett inget. A lányon kifordítva volt a trikó, és
nehéznek látszó nejlonzacskót cipelt a kezében.
 A fickó felkapta fejét, kiszúrta Herböt, és mezítláb a Broncótól jobbra lévő
parkoló felé rohant. Herb rájött, mi következik, és gyorsan reagált. Lenyomta
az ajtózárat, és viaskodni kezdett az ablakkal, kétségbeesetten próbálta
felhúzni, csakhogy legyen valami közte és e között az őrült között. De Reese
közben odaért, keze bevágódott a kocsi ajtaja és ablaka közti résen, és
vasmarokként szorult Herb torkára. Herb eredménytelenül harcolt Reese karja
ellen, és amikor meglátta a pisztolyt a másik kezében, megadta magát,
kinyitotta az ajtót.
Az épület távolabbi végéből hangos reccsenés hallatszott, amit gyorsan
követett a Terminátor AR-180-asának szaggatott ropogása.
– Sarah! – kiáltotta Reese, mialatt kipenderítette Herböt a járdára. A lány a
Bronco túloldalára ért, és már szállt is be. Arcát eltorzította a rettegés. Reese
éppen akkor fordította el a slusszkulcsot, mikor a Terminátor kilépett az ajtón.
Herbnek épp csak annyi ideje maradt, hogy elguruljon az útból, ugyanis a
kocsijában ülő őrült addig nyomta a gázt, míg a V-8-as motor élesen fel nem
sivított, és csak azután engedte fel a kuplungot.
Herb zavart undorral hallotta a fémcsikorgást, amint a Bronco elgázolt
valamit, és a motel épületének falához kente.
Egy embert.
Herb rémülten lapult a földön. Broncójának kerekei füstölögve
felvisítottak, és a kocsi hátramenetben kivágódott, a parkolóból. Aztán
megpördült, és hallatszott a mechanikus nyögés, ahogy egyesbe váltott, majd
elzúgott az éjszakába. “Elég baj ez" gondolta Herb, de valami, ami még ennél
is rosszabb volt éppen felállt a közelben.
A nagydarab férfi, akit csak az imént lapítottak a falhoz, és akinek illett
volna halottnak lennie, sietve felkapta elejtett fegyverét, megjegyezte az
irányt, amerre a Bronco haladt, aztán megfordult, és eltűnt a hátsó ajtón át.
Egy pillanattal később Herb meghallotta a magas fordulatszámra
felpörgetett motorbiciklit. Két másodperccel ezután pedig már meg is
pillantotta, amint végiggurult a járdán, a motel oldalánál. Aztán az ellopott
Bronco után iramodott. Herb csak állt remegő lábbal és gondolatainak kusza
örvényéből egyetlen épeszű következtetés emelkedett ki – nem fogja
visszakapni a Broncóját. És igaza volt.

Majdnem meghaltak.
Sarah a Bronco műszerfalát szorongatta, szíve a kocsi ablakában felvillanó
utcalámpák ritmusára kalapált, és lelkébe markolt a “déja vu" érzése.
Majdnem meghaltak, meztelenül, egymás karjaiban. Az a gép megpróbálta
kioltani az életüket, vakon és ostobán, ok nélkül, már ami őt magát illeti,
leszámítva más gépektől kapott programját. Most pedig itt jött mögöttük, vette
észre a lány. Egyetlen, egyre nagyobbodó fényszóró a visszapillantóban,
mintha terjeszkedő daganat lenne, ami be akar robbanni a Bronco utasterébe.
Sarah gyűlölte.
Reese gépiesen szabályos ritmusban lélegzett ki és be, hogy uralkodni
tudjon teste fölött. Félrerántotta a kormányt, mire Sarah az ajtónak csapódott,
ugyanis a Bronco elszakadt az úttesttől, és éles szögben a főút felhajtójára
fordult. Aztán amikor Reese a padlóig nyomta a gázpedált a lány az ellenkező
irányba vágódott.
A hajsza egész más volt ez alkalommal. Most a büszkeség és a féltés
keverékével figyelte a manőverező Reese-t, aki azonnal a belső sávba
irányította a Bronco t.
Ilyen későn, és ilyen közel a tengerparthoz már nem volt nagy a forgalom.
Mindössze néhány dübörgő tizennyolc kerekű, és még annál is kevesebb
személykocsi tartott délnek, San Diego felé. Reese mesterien kanyargóit
köztük, mintha azok csak egy helyben álltak volna.
Üldözőjük azonban ugyanígy tett. Sőt a Terminátor egyre inkább
felzárkózott, halálosan apró távolságokkal ugyan, de közeledett, szabályosan
és megállíthatatlanul, mint valami óramutató. Sarah lopva hátrapillantott, és
megriadt. A Terminátor már közvetlenül mögöttük járt, és most, mivel a tükör
nem nagyította fel mesterségesen a távolságot, sokkal közelebbről derengett
fel az alakja. A gépezet egészen a kormány fölé hajolt, és miközben teljes gázt
adott, levette a válláról a rohampuskát, s fél kezében tartva felemelte a
fegyvert, méghozzá úgy, hogy a széllökések dacára a cső mozdulatlanul és
egyenesen a lányra meredt.
– Le! – ordította Reese, mihelyt meglátta az emelkedő fegyvert, de Sarah
már magától is lekuporodott. Egy másodperccel később a Bronco hátsó
ablakát szilánkokká törték a becsapódó lövedékek. Egy gellert kapott, kósza
golyó a műszerfalban kötött ki Sarah felett. Közel volt.
Reese elfordult a Broncóval, egy nyergesvontató mögött.
A Terminátor meredeken bedőlt, közvetlenül a hátuk mögött, és
könyörtelenül benyomult a résbe, milliméterekkel kerülve csak el a vontató
hátulját.
Reese úgy kígyózott a lassú forgalmon keresztül, mint egy kísértet, a
kerekek néha el is szakadtak az úttól.
Az úton lévőknek észrevenni is alig volt idejük a köztük elvillanó
járműveket. Színtiszta őrület volt. És ez csak egyre rosszabbodott.
Előtűnt egy teherautó hátulja, s felsikoltottak a kerekek. Mesterséges
szövet- és fémtérd súrlódott az úttesthez, hogy megtartsa az egyensúlyt a
harmincfokos dőlésben.
 Reese jobbra-balra cselezett, aztán négy keréken egy Greyhound busz felé
csúszott.
A Terminátor megint elsütötte a rohampuskát. Ez alkalommal a golyók a
védőkorlátot érték, ott ahol a Bronco még az előző pillanatban volt. Ezt jól
elhibázta!
A Bronco megkerült két, egymás mellett haladó teherautót, és felgyorsított
azon a szűk helyen, melyet a sávelválasztó kerítésen az éjszakai műszakban
dolgozó munkások hagytak. A Terminátor érezte, hogy vissza kell vennie a
sebességből, és sávot kell váltania ahhoz, hogy mögöttük maradhasson.
Lassítani viszont nem akart, épp ellenkezőleg, ezért úgy döntött inkább másik
utat választ.
Egy Winnebago mögött lekanyarodott a következő lehajtón, és lassítás
nélkül keresztülhajtott a piroson, majd újra felkapaszkodott a felhajtón.
Néhány roncs maradt a kiborg nyomában, azoké az autóké, amik egymásnak
ütköztek, mert megpróbálták kikerülni az ámokfutó motorost. Azonban
mindez nem számított semmit. Ami számított az a Terminátor volt és Sarah.
Reese látta, amint a Terminátor felzúgott a főútra, látta a Kawasaki
egyetlen reflektorának ragyogását, ami küklopszként közelített a Bronco felé,
szoros, ide-oda szökellő fénypontként.
– Cseréljünk helyet! – üvöltötte túl Reese a V-8as dugattyúinak dübörgését.
A lány átcsúszott alatta, míg ő a padlóhoz tapasztva tartotta a gázpedált. Aztán
Sarah megragadta a kormányt, és a gázra csúsztatta a lábát.
– Ne lassíts! – mondta Reese.
– Eszem ágában sincs – felelte meggyőződéssel a lány, olyan hangon, ami
még neki is új volt, de valahogy mégis megnyugtató. Egy pillanatra
összekapcsolódott a tekintetük, és megdermedt az idő.
A Bronco azonban súrolt egy Datsun 240-Z-t, lesodorva róla a tükröt, és az
idő zajos cserepekre robbant szét. Sarah acélosan megkeményítette a karját, s
megpróbálta úgy forgatni a kormányt, ahogy Ginger tette volna a helyében, és
visszavezette a Broncót a sávba. Reese kotorászni kezdett a nejlonszatyorban
a fegyverek után. A lányra bízta a vezetést. Életük szó szerint egymás kezében
volt.
A Terminátor átvágott egy résen az autók között, és leadott a Broncóra egy
rövid, fegyelmezett sorozatot. Golyók csapódtak a karosszéria hátuljába. Az
egyik ki is tépett egy darab gumit a hátsó kerékből, de az acél felfüggesztés
kitartott. Szikrák villantak fel, majd haltak el. A Terminátor hirtelen kilőtt a
motorral.
Reese elővette az első csőbombát és a gyújtózsinórhoz tartott egy Bic
öngyújtót.
 Sarah az elválasztó kerítés felé faroltatta a kocsit, pár centinyire a korláttól.
Eltorzult arccal küzdött, hogy egyenesben tartsa a Broncót, úgy mint ahogy
Matt tenné. Életében először irányította saját sorsát – óránként százötvenhat
kilométeres sebesség mellett.
Reese meggyújtotta a gyutacsot, és kihajolt az ablakon. Nézte a szélben
füstölgő és szikrákat köpködő kanócot, míg az rohamos gyorsasággal le nem
égett a zárókupakig, azután az útra hajította.
Egyenesen a Terminátor elé.
Az út felrobbant, hirtelen füst és láng fröcskölt fel. Egy másodpercig nem
történt semmi. Aztán, egyszer csak a légnyomás hátrafújta Reese haját, a
Terminátor pedig sértetlenül zúgott elő a szétoszló felhőből. Túlságosan
elsiette.
Reese elővett egy újabb bombát.
Az AR-180-as ismét felkerepelt, és belehasított a Broncóba.
Sarah kitért jobbra, majd balra. Gyomra minden egyes hirtelen mozdulatra
tiltakozni kezdett.
Reese kihajolt, megvárta, míg a gyutacs le nem ég a zárókupak feletti
utolsó centiig. Aztán hagyta, hadd menjen.
A bomba csattant az úttesten, azután megbolondult kuglibábuként elgurult
– el a kiborg mellett. Újabb robbanás, jóval a Terminátor mögött, melynek
sikerült megrettentenie a rögtönzött utcai harc nyomában haladó autósokat.
Egy fekete Corvett megpördült, keresztbe állt sávjában, csak azért, hogy egy
faroló teherautó üvegszál-szilánkokká zúzza.
Előrébb egyre gyérült a forgalom. Ez rossz hír volt. Kevesebb lesz a
fedezék.
A Terminátor hátára vetette az AR-180-ast, szabad kezével az utolsó tárért
nyúlt, becsattintotta a rohampuskába, majd ismét tüzelőállásba emelte a
fegyvert.
Közben Reese előhalászott egy újabb bombát.
A Bronco megelőzött egy krómozott tejszállítót, és felgyorsulva behajtott
egy hosszú, csempézett aluljáróba. Amint beértek a kivilágított alagútba,
Reese elhajította a bombát. Az megint csattant, majd felpattant a levegőbe,
rohamosan veszítve sebességéből. A robbanás mennydörgésnek tűnt a zárt
térben. Mögöttük füstfal formálódott. Hallották, amint a tejeskocsi kürtje
felüvölt, mint egy rémült dinoszaurusz, majd csikorgó kerekek kórusa
következett, végül egy motorbicikli átlyukasztotta a füstöt. A Terminátor tüzet
nyitott. A kocsi oldalán darabokra pattant a visszapillantó. A Broncót golyók
hasogatták fel. Kettő Reese-t is eltalálta.
Döbbenten nyögött fel, ahogy a két fájdalombuzogány egyszerre csapott le
mellére és karjára. A bomba, meggyújtatlan kanóccal, haszontalanul, kiesett a
kezéből. Útja végén gúnyosan felpattant a Terminátor lábára, és kiszakított
egy darab húst a lábszárából. Reese az ajtóra rogyott, félig kívül, félig belül a
kocsin.
– Kyle! Ó, nem, Istenem... – vetődött érte Sarah, és visszarángatta az
ülésre. Közben hagyta, hogy a Bronco nekivágódjon az alagút átellenes
falának. Lábát ösztönösen levette a gázról, és a féket kereste, de ehelyett –
miután félkerékkel a falon haladt egy pillanatig – inkább a kormánnyal kezdett
birkózni. A szikrák özönében az alapozásig ledörzsölte a festést. Majd, az új
hangra hallgatva, mely a Reese-zel való egységből született, újra a gázpedálra
taposott. A V-8-as nagyot szívott a benzinből, Sarah pedig hátrazökkent, mikor
a Bronco kivágódott az útra, hamarosan újra százötvenre gyorsulva. De már
túl késő volt.
A Terminátor nem lassított, így már csak tizenegy méterrel maradt le
mögöttük. Közvetlenül Sarah tarkójára célzott az AR-180-assal, és meghúzta a
ravaszt.
A golyók mégsem tépték le Sarah fejét a nyakáról, mert a tár kiürült.
A Terminátor habozás nélkül eldobta a rohampuskát. Még mielőtt földetért
volna, a kiborg előhúzta dzsekijéből a kis, nikkelezett 38-ast, és újból célba
vette Sarah tarkóját, majd tüzelt.
Sarah azonban pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy kitérjen balra. A
golyó széttörte a belső visszapillantót, és üvegszilánkokkal árasztotta el a
lányt. Sarah összerezzent, és elveszítette uralmát a kocsi fölött. A Bronco
jobbra-balra imbolyogva farolni kezdett; végül is Sarah-nak sikerült
egyenesbe hoznia az ellenőrzött pánik rohamában. A Terminátor viszont mellé
ért, és sötét napszemüvege mögül ránézve ráfogta a hatalmas pisztolyt.
Lecsupaszított szemei vörösen lüktettek a lencsék alatt. Újra lőtt. A golyó
átcsattant az utastéren, darabokra törve a szélvédőt.
A Terminátor az ellensége volt. Megsebesítette a szerelmét. Neki pedig a
halálát akarta. Sarah félelmét hirtelen elfújta a feltörő harag, mely aztán a
karjaiba vándorolt át. A gyilkos indulat egy mélyen emberi grimasza torzította
el Sarah arcát, mikor levette lábát a gázról, a fékbe taposott, és megtekerte a
kormányt.
A Bronco egy korlátnak csapta a motorbiciklit. Az azonnal felborult, az
úttestnek csapódott, felpattant, majd egyik oldaláról a másikra bukfencezve
csúszni kezdett. Eközben valamikor a kiborg elengedte.
A Bronco és a motor 130-cal lőtt ki az alagútból. Valami sokkal lassabban
követte okét, eleinte magatehetetlenül gurulva, majd széttárt karokkal küzdve
az egyensúlyáért. A Terminátor. Sarah próbálta megpillantani, hol lehet, s
közben nekifarolt a korlátnak, rossz irányba fordította el a kormányt, és
nekiment egy teherautónak.
 A világ a feje tetejére állt, cigánykereket hányt a kocsi körül, miközben
Sarah és Reese egymáshoz és az utastér tetejéhez préselődött. Sarah félelme
visszatért, de sikoltását elnyomta a betonra zuhanó és fejreálló Bronco zaja.
A Terminátor nekicsapódott a korlát egyik tartóoszlopának. S átbukott az
elválasztón. Nekiütődött a túloldalon is, majd gurulva megállt egy felüljáró
árnyékában. Dzsekije füstölgött, és bőre sávokban ledörzsölődött, mintha
valaki végighúzta volna egy sajtreszelőn. Mégis megmozdult, majd felült.
Egy duda démoni üvöltésére fordult meg. Azután elgázolta egy száztízzel
érkező Kenworth tartálykocsi. Úgy ütközött neki, mint egy óriási vasaló. A
kiborg eltűnt a jármű alatt, bár a légfékek fel visítottak. A vontató kerekei
füstölögve blokkoltak. A Terminátor pedig gellert kapott, és vadul
hánykolódott a felette derengő alváz és az alatta lévő úttest között.
A sofőr nem látott semmit a sávjában. A felüljáró koromsötét árnyéka
mindaddig elrejtette az emberformájú tömeget, míg rá nem esett a fényszórók
sugara. Addigra pedig már túl késő volt. Azonnal fékezett, amint belement a
fickóba, és pumpált a pedálon, nehogy összecsukódjon az utánfutó, s a
szállítmánya a kétszázharminc hektoliter ólommentes szuper, fél
négyzetkilométeren beterítse az utat. Társa előrebukott, s csúnya zökkenésre
ébredt.
– Kurva anyád! – üvöltöttek fel, nem igazán összehangolva.
A vontatók megfaroltak, az utánfutó csapkodni kezdett, mint egy kisiklani
készülő vonat.
A francba! Nem megy!, gondolta a sofőr.
A test egy émelygős pillanatra felvillant, a/után visszaesett az úttestre.
Hallották, ahogy puffan, ide-oda csapódik, és érezték a tompa dobbanásokat,
mikor az, amit ők csontnak hittek, nekivágódott az alváznak. Hallották és
érezték, az aszfalton blokkoló kerekek éles csikorgásán keresztül is, a csúszva
megálló teherautó remegő zörgésén keresztül is.
A két férfi felsóhajtott, merték remélni, hogy sikerült megállítani a
megvadult járművet. Egymásra néztek, és kifutott a vér az arcukból.
Kétszázharminc hektó ólommentes szuper – a rohadt életbe!
– Maradj itt! – mondta a sofőr, és kiugrott a fülkéből. Társa csak meredt
maga elé, és a műszerfalba kapaszkodott.
A vezető ugyan nem akarta megnézni. De sohasem lehet tudni, gondolta.
Lehet, hogy még mindig életben van az a fazon. Istenem, az még rettenetesebb
lenne – egy haldokló, kosárra való por, amit ő okozott. Mikor odaért az
utánfutóhoz, lelassított. Ott volt előtte az úton. Egy vérfolt. És az vajon egy
darab ruha volt vagy emberi hús?
A lendület túlvitte az utánfutó végén, egyenesen a kiborg kezei közé.
 Mikor a tartálykocsi elütötte a Terminátort, az felpattant a vezetőfülke alá,
és félkézzel gyorsan felnyúlt az alacsonyan függő kipufogócsőért, aztán azon
függött egy pillanatig, majd eleresztette. Helyesen választotta meg a
testhelyzetét, és pontosan becsülte meg a szöget. Ahogy az autó alatt pattogott,
megragadta a főtengely házát, és egyik kezével a másik elé fogva
kapaszkodott az utánfutó rögzítőtárcsája felé, a vezetőfülke mögé. A teherautó
azonban hirtelen lefékezett, és a lendület hibát okozott a következő fogás
kiszámításában. A Terminátort az erő letépte fogózkodójáról, hátrazuhant,
nekivágódva az első tartály aljának, majd gurulva megállt az utánfutó
kerekeinél.
Azonnal előmászott, és felmérte a járművet. Számításba vette a
lehetőségeit, és úgy döntött, hogy átveszi a parancsnokságot a tartálykocsi
felett, hogy azzal folytathassa a hajszát. Amint elindult, belső monitorán
kárjelentések kezdtek sorjázni. A sérült hidraulikákat felváltották a tartalékok,
de nem lehetett mit kezdeni a bal boka ízületében megrongálódott
forgócsappal. Ez főelemben esett kár volt, melynek javítása teljes figyelmet
fog igényelni később. Ha egyáltalán szükség lesz a javításra. Ezentúl nem tud
majd 35 kilométeres sebességgel sprintelni. De járni még igen. Mikor a vezető
megkerülte az utánfutót, beleütközött a Terminátorba, aki azonnal végzett
vele. Erős ujjai kitépték a férfi gégéjét. Azután a kiborg elindult a vezetőfülke
felé, az elengedett, tehetetlen test pedig úgy omlott az aszfaltra, mint egy
kupac narancszselé és törött ropi.
A sofőr társa az anyósülésben ült és remegett az átélt sokktól. Az előbb
történtek rettenete éppen kezdett feloldódni benne, amikor egy szürke jelenés
kinyitotta a túlsó ajtót, és beült a kormány mögé.
A férfi megdermedt a látványtól: az arcot felnyitotta az úttest, véres
cafatokban lógott róla a hús, a felszaggatott szemüregekben valami
földönkívüli, démoni tekintet izzott, az izmos karon pedig véresen lüktető
hasadék tátongott.
Ez a valami lebámult a műszerekre, és úgy tűnt, mintha meditálna róluk.
Majd felnézett Wayne szemébe, és megszólalt:
– Szállj ki!
Nem kellett kétszer mondania. A férfi feltépte az ajtót, és kiugrott az útra,
úgy hogy a sípcsontja belereccsent. Aztán rohant, sántikálva, olyan gyorsan,
ahogyan csak tudott, el attól a halott dologtól, amit ólt gázoltak el, és utána
mégis belebámult az arcába.
A Terminátor megvizsgálta a műszerek elhelyezkedését a nagyméretű
vezetőfülkében, előhívta memóriájából a kocsi típusát, a sebességváltás
módját, az erőátvitel felépítését és a motor adatait. Mikor véres ujjai
rákulcsolódtak a sebváltó gombjára, úgy érezte, a masszív szállítóeszköz saját
meghosszabbításává válik.
A Terminátor megforgatta a kormányt, és felbőgette a dízelmotort. A
tartálykocsi lassan, széles ívben megfordult Sarah-hoz visszatérnek a gépek.
Sarán magához tért klausztrofóbiás félönkívületéből. Levegőért kapkodott,
és végre újra érzékelte maga körül a dolgokat. A világ fénypászmák és a
valóság töredezett szeleteinek formájában érkezett el hozzá. Fejjel lefelé, a
kocsi tetejéhez nyomulva, és a pedálokra bámultak. Reese a lány alá szorult,
magatehetetlenül és mozdulatlanul. Sarah megpróbált lemászni róla, de lábaik
összegabalyodtak. Végül sikerült kiszabadulnia, s ekkor visszanézett Reese-re.
Annak karját és mellét friss vér borította. Arca falfehér volt, szemei alatt sötét
karikákkal. Sápadtságába halvány kékes árnyalat vegyült, és Sarah rémülten
döbbent rá, hogy bizonyára nem kap levegőt. Megragadta társa gallérját, és
megrázta.
– Reese!
Fekete űr tárult fel előtte, mikor látta, hogyan szakad ki lassan életéből a
férfi. Megpróbálta visszahúzni a szakadék széléről, visszavonszolni élettelen
lényét a létezésbe. Arcon csókolta. Zokogott, babusgatta, kedvesen sürgette.
Végül, egyéb lehetőség híján, gyakorlatias viselkedésbe fogott, és levegőt fújt
a férfi tüdejébe. Látta, hogy a lélegzet vörös tajtékként bugyborékol elő a
másik mellkasán lévő lyukon. Ösztönösen rácsapta tenyerét a sebre, és
folytatta a lélegeztetést. Reese felköhögött, és kinyitotta a szemét. Véres kezét
felemelte, és megpróbálta hátratolni Sarah-t, majd megpróbált felállni.
Próbálta védelmezni a lányt. Folytatni a küldetését. Minden rendben lenne, ha
sikerülne... ha sikerülne... Zihálva visszazuhant.
Aztán Sarah felpillantott, és látta elpusztulni a Terminátort. Figyelte, hogy
áll meg csúszva a tartálykocsi, úgy hetven méternyire tőlük az úton.
Összevonta a szemét, mikor a vezető kiszállt, és a kocsi hátulja felé sétált.
Aztán elakadt a lélegzete, mivel az utcalámpák fénycsóvájába bebicegett egy
sötét alak, és végzett a sofőrrel. Aztán értetlenül pislogott, mikor az a valami
nyugodtan felé nézett, majd beszállt a vezetőfülkébe, és belefogott a lassú,
hosszú, felé tartó halálos ívbe.
A teherautó csikorogva hármasba kapcsolt, döcögve nyolcvanra gyorsult,
aztán az elválasztó korlátnak fordult, kilapította, és átdübörgött az út Sarah
felé eső részére. A rémálomnak még mindig nincs vége. Sőt a rémálom
tartálykocsi méretűvé dagadt, kinyújtotta a fényszóróit, és végignyalt velük a
fejtetőre állt Broncón. Bevilágította az utasteret, ami másodpercről
másodpercre egyre ragyogóbb lett. Motorja zúgott az éjszakában.
 Sarah akcióba lendült. Kirúgta az ajtót, megrántotta Reese testét, s próbálta
mindkettejüket kimenekíteni a kocsiból, még mielőtt a monstrum
összelapítaná őket.
De Reese még mindig az élet peremén csüngött, és minden erejére
szüksége volt, hogy le ne zuhanjon onnan. Semmit sem tudott segíteni a
lánynak.
Sarah felnyögött, és előbújt a Broncóból. Karjait Reese hónalja alá
csúsztatta. Olyan nehéz!
A reflektorok fénye beléfúrt, és a motorok a halandóságról üvöltöztek. A
lányt elvakította a ragyogás, és csengett a füle. Reese-t sem látta. Saját
sikoltását sem hallotta. Csak a férfi súlyát érezte a karjaiban. Rántott rajta
egyet.
Reese lába beleakadt valamibe. Ez volt a baj. Az utastérben valahová
beszorult a lába. Sarah egy kissé elfordult, mire a férfi lába végre kiszabadult,
de addigra a tartálykocsi olyan közel ért hozzájuk, hogy Sarah szinte a bőrén
érezte a dübörgését. Félrenézett, így a teherautó egyetlen jele, ami elért a
tudatába, a páros nap ragyogása volt mögötte az úttesten. Sarah kifulladt, és
elhagyta minden ereje. Az utolsó mozdulatot helyette megtette a gravitáció.
Pont mikor a tartálykocsi belerohant a Broncóba, hanyatt esett az aszfaltra.
Fém csapódott fémnek, a merev acél azonnal felhasadt és új formába
hajlott. Robbanás nem volt, csak zajok – égzengésszerű robaj és csikorgás,
ahogy a Bronco felgyűrődött a tartálykocsi hűtőrácsára. Csak annyi ideig
habozott, ameddig az energiamegmaradás törvényei engedték, azután a
levegőbe emelkedett, épp mikor Sarah hátrazuhant – és Reese lába is
kiszabadult.
Egy pillanattal később a Terminátor a fékre taposott, és a vontató elkezdte
saját magát tolni. A teljes szállítmány benzin a tartályok elülső részének
nyomódott, és a fém kipúposodott. A Bronco magas ívben felcsapódott, majd
mikor újra visszatért a földre még négyszer átfordult, s végül, még mielőtt
megállt volna, néhányszor az oldalán himbálózott. Egy pillanat alatt előlépett
járműből modern szoborrá.
Sarah akkor pillantott hátra, mikor a hatalmas teherautó megállt, és lomhán
kanyarodni kezdett. A fényszórók körbepásztáztak a környéken, őt keresték.
Egyetlen kimerítő rántással talpra állította Reese-t. Az valamit mormogott a
fülébe.
– Menj tovább egyedül! Menj tovább...
Sarah adott neki egy nagy pofont. Reflexből. Már mindent reflexszerűen
csinált, hiszen lényének nagyobb része tartalékra volt kapcsolva. “Kis Sarah"-
nak nem volt mondanivalója, mert már letépték róla és eldobták valahová. A
nagy Sarah újból megütötte Reese-t. A férfi szemhéja felpattant. Az éles
fájdalom keresztülhasított mellkasának és karjának tompa lüktetésein, melyek
öttonnás súlyokként nehezedtek testére, úgy hogy alig tudott mozdulni tőlük.
Mikor azonban Sarah felpofozta, egyszerre mindent a helyes szögből pillantott
meg, és a lány arcára összpontosított. Látta, amint szemében a reflektorok
visszfényével együtt félelem is csillan, és tudta, a lány meg fog halni, ha nem
megy vele. Mivel Reese nem akarta, hogy meghaljon, tett egy lépést előre.
Nagyszerű győzelem, azonban ez mégsem állt arányban a feléjük tartó démon
sebességével. Egyetlen lépés, ami csupán egyetlen csepp volt a tengerben.
Futniuk kellett.
Sarah átölelte a férfi vállát, és megindultak.
A tartálykocsi dübörögve gyorsított.
Reese erőtartalék után kutatott, hogy mozgásba hozza lábait. Egy vérző,
halott Sarah-ra gondolt, és ekkor megtalálta.
Futottak.
Lassú, szabálytalan léptekkel, de ez mégis jobb volt, mint a sétálás, és
sokkal jobb volt, mint a cammogás. A tartálykocsi sofőrje ekkor négyesbe
kapcsolt, a motor felbőgött, és megint elérte az óránkénti nyolcvan
kilométeres sebességet.
A vezetőfülkében a Terminátor nyolc másodperccel későbbre becsülte a
harcérintkezési pontot.
Sarah viszont az úttest széle felé húzta Reese-t, a korlát irányába. A
Terminátor gyorsan módosított a becsapódás becslésén. Félrerántotta a
kormányt, csikorogva újabb ívbe fordult, és immár kilenc másodpercre tette a
találkozást.
Sarah látta az út peremén átdöccenő kocsit, amint épp feléjük dübörög a
borostyánnal befutott lejtőn. Átlökte Reese-t a korláton, s behajította a
túloldali bokrok közé. A fényszórók gúnyosan bevilágították előttük az utat, és
egyre közelebb érve tantaluszi kínokat okoztak a párosnak: De ekkor Sarah is
átugrott a kerítésen, és talpra rángatta Reese-t.
A Terminátor elveszítette uralmát a kormány felett, és a kocsi megcsúszott
a nedves borostyánon. Alig másfél méterre Sarah-tól és Reese-től áttörte a
korlátot.
A tartálykocsi átszakította a lánckerítést is, és keresztülgázolt a bokrokon,
majd kigurult egy házakkal szegélyezett utcára. Addigra a Terminátor újra
egyesbe váltott, és körbefordult a kocsival. Sarah és Reese negyven méterrel
előtte jártak és egy parkoló felé rohantak.
A Terminátor rátaposott a tartálykocsi gázpedáljára, félresöpörve egy sor
parkoló kocsit.
Sarah és Reese tántorogva futottak végig az utcán, az egyetlen hely felé,
ami a közelben fedezékként szolgálhatott a számukra – egy gyártelep
irányába. Mikor lefutottak a kocsifelhajtó betonján, meghallották a
benzinszállító motorjainak üvöltését, nem messzire maguk mögött.
Reese tudta, hogy lábai hamarosan felmondják a szolgálatot. Egész teste
készülődött a közelítő télre, a hosszú, hideg télre, de mielőtt még az
beköszöntene...
– Fuss előre! – kiáltotta Sarah-nak. A lány megrázta a fejét, de ekkor
meglátta a férfi kezében a csőbombát, majd érezte, amint Reese durván tovább
lökte.
Sarah megértette mit akar és eszerint cselekedett. Futott tovább a középső
sávban, a parkoló autók között, de sokkal lassabban, mint addig. A tartálykocsi
mögötte zörgött. Látta, ahogy Reese beleveti magát a mély árnyékba,
négykézláb mászik előre, és a mellette elhúzó tanker kipufogójába hajítja a
bombát.
A Terminátor sebességet váltott, és teljes gőzzel átgázolt egy parkoló
kocsin, alig harmincöt méternyire Sarah mögött, gyorsan csökkentve a
távolságot. Sarah hirtelen megkerült egy fát, és nyaktörő iramú futásba
kezdett. Minden erejét beleadva, hátraszegett fejjel vágtatott ki a halál tátott
állkapcsai közül, de a benzineskocsi tovább folytatta az üldözést. Szilánkokká
hasította a fát, és a dugattyúk a véréért üvöltöttek.
Sarah gyorsabban rohant – huszonöt méter.
Sarah még gyorsabban rohant – húsz méter.
Lábai sajogtak. Tüdeje haldoklott. Tizenöt méter – és ekkor fény és hőség
lángolt fel a háta mögött. A földre vetette magát, és egy biztonságot nyújtó
hely felé gurult. Hátranézett, és a valaha elképzelt leggyönyörűbb pusztítást
látta meg: a kipufogócsőtől a vezetőfülkéig dagadó tűzgolyót, amely
hullámokban görgette maga előtt a hirtelen elégő benzint. A folyadék dühösen
engedte szabadjára energiáját. Tűztenger borította el az egész tartálykocsit,
felcsapott a levegőbe, és dühödten, nagy sebességgel pusztította önmagát.
Sarah visszafeküdt az épület sarka mögé, mikor a lökéshullám ostorcsapásként
sújtott le rá, kiszorítva a levegőt a tüdejéből. Hallotta a kettéhasadó fém zaját,
mikor a halálra sebzett tartálykocsi maradványai a földre zuhantak, és gurulva
megálltak. Látnia kellett, ahogy az az izé megsül a roncsban, tudni akarta,
hogy egyszer és mindenkorra vége. Kihajolt az épület mögül.
A kocsit lángok vették körül, amelyek szikrázó nyelveket lövelltek fel az
ég felé, s vastag, zavaros füstjükkel kioltották a csillagokat. Az eltorzult
tartálykocsiban valami mozgott: a Terminátor. Félretolta az elhajlott, kormos,
formátlan törmelékeket, és leugrott az útra. Elesett, és a hátára gördült, mint
egy mozgó fáklya. Vajon érez fájdalmat? Sarah eltakarta arcát a hőség elől, s
az ujjai közül kukucskált ki. Még ilyen távolságból is olyan volt, mintha
kohóba bámult volna. Az aszfalt megolvadt, és bugyborékolt az égő roncs
körül, majd meggyulladt. A Terminátor látható fájdalom nélkül folytatta a
kúszást. Belegabalyodott a meggörbült maradványokba, ruhája és haja eltűnt,
megmaradt húsa pedig úgy sistergett felhevült belső vázán, mint szalonna a
rostélyon.
Ekkor lassan, vonakodva, az a dolog a lángok között megállt, s csak a feje
fordult, de az is csak addig, míg olyan helyzetbe nem került, melyből pontosan
szembenézett Sarah-val. Még a halálban is őt figyelte. Sarah tudta, hogy most
már megéri a hátralévő napjait. Túlélte. De annak az arcnak a megfeketedett
koponyája minden éjszaka üldözni fogja. Sokáig nézte, amint lángolt, míg
végül az összeroskadó roncs maga alá nem temette. Homályos diadalérzés
gomolygott benne, de gyorsan tovatűnt, mihelyt eszébe jutott Reese.
Talpra küzdötte magát, és elfeledkezett a törmelék között égő
Terminátorról. A perzselő hőségben tántorogva megkerülte a tartálykocsit és
szemeivel a kukát kereste a lángok túloldalán. De a tűz útját állta. És a
forróság szinte átjárhatatlan falként meredt elé. Arcbőre szorosan megfeszült,
ahogy a nedvesség kiégett belőle.
– Reese!
Aztán a kihunyó lángokon keresztül megpillantotta a kukát. Az égő benzin
egyik tűzujja bevilágította a szemetest, majd újra füstbe borította. Kiszabadult
már Reese? Saját életvágyánál is erősebben akarta tudni, él-e még a férfi.
Elindult a lángok közé, s ekkor Reese a nevén szólította.
Ott állt, majd átvetődött egy futó résen a lángok között, melyek, ugyanúgy,
mint a lányt, őt is visszatartották. Egymás karjába borultak. Reese ruhájából
dőlt a füst. Vére rászáradt a bőrére. Erőtlenül felnyögött, mikor Sarah átölelte,
de a lány most nem volt képes a tapintatra. Teste mintha önálló akarattal
rendelkezett volna. Csókolgatta Reese arcát, és azt mormogta neki, hogy
mennyire szereti.
A tartálykocsi és a kiborg dühöngő pokla előtt ölelkezve térdre estek.
– Elkaptuk! – mondta Sarah, miközben ringatta Reese-t, lelassítva az időt.
Testével zárta el előle a hőséget, védte őt a lángoktól, és saját halandóságától,
hogy ha csak egy mód van rá viszonozza a férfi szerelmét és gondoskodását. A
szerelmesek egymásba kapaszkodtak, és így nem látták, amint megmozdul a
törmelék. És nem vették észre a megcsendülő fémet, ahogy valami félretolt az
útból egy hajlott acéldarabot. Nem látták, mikor a Terminátor, mint egy főnix,
kiemelkedett a tűzből.
A gép kikapcsolt, így átmenetileg lehetővé tette a legnagyobb hőelvezetést.
Ahogy leégett róla a hús, és a vörösizzásig hevült hiperötvözet váz ismét
lehűlt, a rohamosan növekvő belső energiákkal újra működni kezdett. Arra
használta fel a tüzet, hogy megerősítse energiatartalékait. Megvárta, amíg az
élő szövet roncsai letisztulnak róla, hogy így sokkal nagyobb
mozgásszabadsággal folytathassa küldetését.
Azután felállt, füstölögve, bőrtakarójától megszabadulva. Tisztán látszott,
mi is valójában – egy króm csontváz, hidraulikus izmokkal, és
kábelízületekkel.
Sarah Reese válla felett meglátta a kiborgot. Felemelte a férfit, és maga
után húzta az épület felé. A Terminátor sérült lábbal is követte őket. Ha bal
bokája nem károsodott volna a tartálykocsi alatt, már könnyedén utolérte
volna a párost.
Sarah elért az ajtóhoz. Zárva. A földön tapogatva kutatott valami
használható eszköz után, és kezébe akadt egy forró fémdarab. A Terminátor
könyörtelenül közeledett, már csak húszlépésnyi hátránya volt. Sarah az ajtóra
sújtott és elkeseredett, mikor a fém kongva visszapattant, de nem törte be a
biztonsági üveget. Újra ütött, mind a negyvenhét kilóját beleadva az ütésbe, és
ekkor az üveg beszakadt.
Átléptek a szilánkokon, és egy folyosón találták magukat. A Terminátor
egyre jobban felzárkózott, csengő, csikorgó, fémes sántikálásának tempója
felgyorsult.
Sarah becsapta maga mögött a folyosó ajtaját, és keresztülvezette Reese-t
az egymástól elválasztott, apró helyiségeken. A Terminátor az ajtóra csapott,
kifordítva azt a sarok vasaiból, majd utánuk bicegett. Látta, ahogy Sarah egy
hosszú üvegfal mögé húzza Reese-t. Ez választotta el az irodákat az inkább
üzemnek tűnő csarnoktól.
A terem túlsó végén hatalmas vasajtó állt. A többi szobának vagy
egyáltalán nem, vagy csak fából készült, gyenge ajtaja volt, melyek nem
jelentettek akadályt üldözőjüknek, Sarah a fémajtó felé tartott. A Terminátor a
nyomában csörömpölt, egyre sebesebben, akár a pusztítás megállíthatatlan
motorja.
Sarah elérte a vészkijáratot, és kinyitotta. Reese tehetetlenül a karjai közé
omlott, mikor áthúzta rajta.
A lány küszködött a vasajtó súlyával, sehogysem sikerült elég gyorsan
becsuknia maga mögött. A gép Sarah után kapott. Reese az ajtónak zuhant, s
meglökte, mire az nagyot csattanva becsukódott mögöttük. A férfi rátolta a
reteszt, csupán egyetlen pillanattal előzve meg a túloldalon rohamozó
kiborgot.
Sarah és Reese hátratántorodott. Egy gyárban voltak. Az ipari robotok
homályos, ormótlan alakjai mozdulatlanul pihentek, mert a szerelőszalagot
éjszakára leállították. Majdnem teljesen automatizáltnak tűnt minden. A hátuk
mögött a Terminátor ismét az ajtónak csapódott, ami belerezgett az ütközésbe.
Reese a vezérlőtáblához botorkált, és felfeszegette.
 – Mit csinálsz? – sikoltott fel Sarah.
– Fedezéket – szólt vissza a férfi, és felcsapta az összes kapcsolót. Ekkorra
Sarah is megértette. Ha a kiborg átjut az ajtón, márpedig át fog jutni, akkor
szuperérzékeny hallásával könnyen felfedezheti őket a sötét labirintusban.
A gépek egymás után keltek életre. A szalag nyüszítve megmozdult.
Görgők csikorogtak, robotkarok markolták az üres levegőt, mechanikus fogók
forogtak, mintha ők vezényelnék a számítógép irányította vadállatok fülsértő,
kakofonikus kórusát.
– A Terminátor nem talál ránk! – ordította a lány.
Reese bólintott, megragadta Sarah kezét, és beljebb mentek a beugrókkal
teli terembe. Lebuktak egy forgásban lévő acélkar elől, és végigrohantak a
kísérteties, életre kelt gépek között vezető ösvényen.
Mögöttük ismét megdöndült az ajtó, mikor a túloldalán lévő dolog faltörő
kosnak használta saját magát. Aztán még egyszer, és az ajtó megremegett, a
fémlap pedig behajlott az iszonyatos erő alatt.
Reese botladozott, majd összecsuklott. Sarah fölé hajolt.
– Kelj fel, Reese!
A férfi teste azonban nem engedelmeskedett. Agya azt üvöltötte, menjen a
lánnyal, de izmait megbénította a kín. Sarah egyetlen esélye az volt, ha
egyedül megy tovább, őt pedig itthagyja, hadd csináljon valami elterelő
hadicselt.
Elkínzott fémcsikorgás kíséretében a Terminátor lyukat ütött az ajtóba.
Fény tűzött be a gyárba, és a fejük fölött lévő gépre esett. Sarah felnézett az
eredetére, s látta, amint a Terminátor benyúl a résen, és a retesz után
tapogatózik.
Sarah újra megpróbálta felemelni Reese-t, de az ernyedt és súlyos volt, a
közelében ólálkodó halál már szinte minden erejét kiszívta. A kiborg feltépte a
reteszt, és belépett. Sarah Reese füléhez szorította ajkait, és felordított:
– Felállni, katona! Mozgás! Mozdítsd a segged! Mozdulj már, Reese!
Valami csoda folytán a férfi megindult, szinte csak a parancs hangjára és
szavai által kiváltott puszta reflextől. Lelökte magáról a nehézkességet,
visszaszorította a sokk kábulatát, s belekapaszkodott Sarah kinyújtott karjába.
Tovább mentek a gépek között.
A Terminátor éppen félrelökte a vészkijárat romjait, és beljebb lépve a
terembe, körülnézett. A tűzben teljesen túlterhelt infravörös optikája nem
működött, úgyhogy lassú panorámapásztázást használt, felerősített élességgel.
Mozgást látott minden irányban, de egyik sem illett a céltárgyra. Elsétált a
szerelőszalag mellett. Tökéletesen beleolvadt, a gyár sziszegő, csillogó
anyagába, testvére voltba körülötte lévő vak gépezeteknek, de nem
tudatosodott benne ez a visszásság, hogy ezek az értelem nélküli robotok az ő
primitív ősei.
Örökkévalóságig tartó türelemmel módszeresen pásztázott körbe.
Sarah és Reese görnyedve haladtak egy enyhén megemelt pallón, eltűntek a
csövek és a kapcsolótáblák zűrzavarában. Reese felkapott egy rövid, vastag
csövet az egyik munkapadról. Pillanatokkal később Sarah éppen egy
légelvezető csövön kapaszkodott át, és térdével véletlenül megnyomott egy
piros gombot a mellette lévő kis, fekete kapcsolótáblán. Hirtelen támadt
zúgással egy hidraulikus prés nyomólapja csattant, alig két centire a fejétől.
Megrettent, és visszatántorodott a pallóra.
A Terminátor hangérzékelői minden nem ritmikus zajt kiszűrtek, és
azonosították a gépek között, a feje fölött lévő mozgó célt, akár egy féreg,
amelyik a rosszul szigetelt csövekből kicsöpögő vizet keres. Feje elfordult a
precíziós csapágyakon, és a hang irányába mozdult.
Reese és Sarah a palló végéhez rohant, ahol egy bezárt ajtó fogadta őket.
Reese káromkodva hátraarcot csinált, visszaindult oda, ahonnan jöttek. Sarah
sietve követte.
A Terminátor megkerült egy kompresszort, és elállta az útjukat.
Csontvázszerű sziluett a dübörgő sötétben. Sarah visszahőkölt. Reese
felemelte a csődarabot, két kézbe fogta, mint egy baseballütőt, bár bal karja
majdnem használhatatlan volt.
– Rohanj! – taszította hátba a lányt.
– Nem! – sikította hisztérikusan Sarah. Képtelen volt belenyugodni abba,
ami történni fog.
A Terminátor közeledett. Reese pedig csak egy ép karral és csupán egy
negyven centis csődarabbal tudott védekezni. A gépember kihasználta az
alkalmat, nekilendült, és egy alattomos csapással összetörte Reese állkapcsát.
Reese az ütés erejétől a védőrácsnak esett, de onnan már a rudat lóbálva
pattant vissza. Az eltalálta a Terminátor krómhalántékát. A kiborg feje
hátrabillent, majd érzéketlenül Reese felé vágott. Habár úgy tűnt, mintha a
koponya fémfogai a gyűlölet állandó grimaszával csillognának.
Villámgyorsan előrevágódva Reese sebesült karjába mélyesztette az öklét.
Ettől Reese-t olyan tiszta éberség járta át, amilyet még sohasem tapasztalt.
Ehhez a haláltusához képest egész élete csak álomnak tűnt. Üvöltve zuhant
hátra. A Terminátor előrelépett, hogy végezzen vele, aztán pedig a védtelen
elsődleges célponttal, akinek alakját végig figyelemmel kísérte. A lány
nekidőlt a palló korlátjának, úgy százhúsz centire a föld felett. Innen már nem
volt hová mennie, csak a másvilágra. Reese beleremegett élete utolsó
energiáinak iszonyatos belső kitörésébe. Kabátjában az utolsó csődbombával
vacakolt, gondosan takarva azt a kiborg szeme elől. A Bic öngyújtó síkos lett a
kezében, de azonnal belobbant, mihelyt a tűzkőre ütött. Egy lélegzetelállító
pillanattal később már égett a gyújtózsinór is, és Reese a hátára fordult, felélve
minden erejét, amikor a kiborg fölé hajolt.
– Sarah! – ordította – Ugorj le!
A lány látta kezében a meggyújtott bombát, és egyetlen, a valóságtól
elrugaszkodott másodperc alatt rádöbbent, hogy a férfi nem szándékozik
eldobni a robbanószert. Sarah felüvöltött vak, vadállati kínjában, majd
megfordult, és rohanni kezdett.
A Terminátor felemelte az öklét, hogy bezúzza Reese koponyáját, mikor
komputeragya érzékelte a mellpáncélja alá dugott robbanótöltetet. Benyúlt
érte, de már túl késő volt. Ekkor Sarah a korlátnak rohant, átfordult felette; és
épp a beton felé vetődött, mikor a Terminátor felrobbant.
A lány a földre zuhant, és gurulni kezdett. Izzó anyagcsomók szálltak, el
mellette, volt köztük kemény is, és puha is. A légnyomás ránehezedett, és egy
végtelen pillanatra elveszítette az eszméletét. Mikor kétségbeesetten
visszaszerezte öntudatát, látta, hogy a Terminátor darabokban hever körülötte.
Itt egy lábszár, ott egy hidraulikus dugattyú, amott pedig egy lábfej.
Elszenesedett vezetékek gőzölgő darabkái, és a fémötvözetek olajos törmeléke
padlón, akár a szétszóródott bors. Fémhulladék.
Végre vége!
Felült, és felsikoltott. Fájdalom nyilallt a lábába, mire reflexszerűen
odakapott. Maga alá csavarodott, átlyukasztott lábszárából sűrű vér szivárgott.
Valami belevájta magát a lábába. Kihúzta maga alól a sérült végtagot, és
meglátta benne a Terminátor egy szilánkját, ami egyenesen a vádlijába
fúródott, félúton bokája és térde közé. A kiborg még halálában is végezni akart
vele. Most benne volt, behatolt a húsába, egyfajta hideg erőszakkal. Kint
akarta tudni azt a szilánkot, úgyhogy megrántotta, így még jobban fájt, de
azért kétszeres erővel esett neki. Végül egy hirtelen cuppanó hanggal kijött a
fémdarab. Sarah messzire eldobta, majd megkönnyebbülten levegő után
kapkodott. Mikor enyhült kissé a fájdalom, kinyitotta a szemét, és meglátta
Reese-t.
Még mielőtt bármilyen érzés a hatalmába kerítette volna, már tudta, hogy
halott. A robbanás a falnak repítette, majd a padlóra zuhant. Szemei a lányra
meredtek, de már nem látták. Furcsa kifejezés ült az arcán. Amilyen életében
egyszer sem volt, mivel még álmában sem látszott ennyire békésnek. A katona
teljesítette a feladatát.
Sarah a férfi felé vonszolta magát a padlón. Elment egy nagyobb fémdarab
mellett. Ekkor valami hirtelen kinyúlt és megragadta a bokáját. Mire Sarah
sikítva visszanézett az a valami – voltaképp a Terminátor, vagyis inkább csak
ami megmaradt belőle – már függőleges helyzetbe tornázta fel magát. A gerinc
alján tátongó lyukon, ahol valaha a csípőízület volt, most vezetékeket vonszolt
maga után. De két karja, felsőteste és a feje megmaradt. Szemei a céltárgyra
tapadtak, és elkezdett a lány felé araszolni. Sarah szabad, ép lábával
belerúgott, mire az megvonaglott, és ő kiszabadult. Az azonban nem adta fel,
továbbra is utána mászott.
Sarah mozdítani sem bírta törött lábát, így ő is a padlón vonszolta magát.
De bármennyire is akarta nem tudott elmenekülni előle, mert most egyenlőek
voltak, két egyforma nyomorék, akik együtt kúsztak a törmeléken keresztül,
egymástól különböző céljaik felé. Az üldöző és az üldözött, eljátszották
szerepüket.
Sarah felhúzódzkodott egy mozgó futószalagra. A gép követte, az is a
szalagra gurult, három méterrel mögötte. Mindketten pihentek, stratégiai
előnyt kerestek, miközben a szállítószalag vitte őket előre.
Aztán Sarah legördült a padlóra, de a roncs most lassabban követte a
szokásosnál, úgy három és fél méterrel lemaradva mögötte. Most a lány volt
előnyösebb helyzetben, és saját célja felé igyekezett, egy újonnan eszébe
ötlött cél felé.
A Terminátor kiszámította a lány pályáját, és kissé kitért, hogy elébe
vágjon. Nem tudta, hová igyekszik, de nem is érdekelte.
Sarah ekkor rádöbbent, csaknem egyidőben érik majd el a pallóra vezető
lépcsőket. Megfordulhatott volna, hogy más utat keressen. Talán még le is
előzhette volna, és kikúszhatott volna a külvilág biztonságába. Esetleg. De
végezni akart vele. Méghozzá ő maga, s ne pedig valaki, vagy valami más.
Hallotta a fém ritmikus, állandó kaparászását az acélhídon, ahogy a
Terminátor követte. Lemászott a pallóról a gépek sötét dzsungelébe. Alig
tudott mozogni, beszorult – két hatalmas fémlap közé. Bőrét izzadság
borította, ezért folyton elcsúszott, és veszített előnyéből. A Terminátor
egyenletes iramban mászott utána.
Sarah meglátta a célt a feje fölött, s ebből újra erőt merítve előrelökte
magát. A csattogás, csikorgás és suhogás felgyorsult a háta mögött. Erezte,
amint a fémujjak megkarmolták a lábát. Ettől iszonyodva húzta össze magát.
Már nagyon közel járhatott, de a lánynak arra nem volt már ideje, hogy
hátranézzen. Csak előre.
Sarah elért a szűk tér másik végébe és a pallóra vetette magát. Lábai
lassabban követték a felsőtestét, mintha lassított felvételbe olvadtak volna,
mikor megmarkolta őket egy fémkar. A lány egy acél tolóajtó felé nyúlt,
miközben a Terminátor kimászott a fémlap peremére, és Sarah után kapott. Az
ajtó lecsapódott, és egy kattanással bezárult. A kiborg ügy csapódott a
védőrácsnak, mintha egy kalapács kondította volna meg a nagyharangot.
 Sarah hátrazuhant, zihált, és a kettejüket elválasztó korlátnak nyomódó
gépre meredt. Az áttuszkolta karját a rudak közti szűk helyen. A Terminátor
tekintete Sarah-ra tapadt, megcélozta lüktető nyakát, azután beindította
karjának hidraulikáját. A fém sikítva tiltakozott, ahogy a kar előrevágódott a
lány torka felé, kinyújtott, majd begörbülő ujjakkal, mohón keresve a fogást.
Sarah olyan messzire hátrált gép börtönétől, amennyire csak tudott. A
Terminátor a rácsnak feszítette a vállát, és ujjai belevájtak a lány
kulcscsontjába.
Sarah felnyúlt a korábban látott kapcsolótáblához, a lehető legmagasabbra
nyújtva a karját. Ujjai a levegőben imbolyogtak, fél centire a nyomógombtól.
A Terminátor előrevetődött, és még erősebben szorította a lányt. Sarah
egyszerre sikoltott dühében, tehetetlenségében és halálos rettegésében, aztán
hirtelen fellendült, s a gombra csapta a tenyerét. A piros gombra.
Az idő megállt.
A hirtelen beálló csendben Sarah tisztán látta a rámeredő Terminátort, és
érezte, hogy a jeges ujjak pontosan akkor zárultak légcsövére, mikor a
hidraulikus prés negyven tonna nyomással lecsapott, és a fémlapok között
zúzni kezdte a kiborgot. Nagy elégedettséggel figyelte, hogyan szűkíti a prés
lassan a teret, melybe a Terminátort zárta.
A kiborg nyújtózkodott, az összes rendelkezésre álló energiáját a Sarah-t
markoló karba és kézbe irányította. Szemei szinte beleégették magukat a
lányéba, amikor a vázban lévő érzékelők hirtelen nagymérvű alakváltozást
jeleztek. Még a hiperkemény ötvözet sem volt képes ellenállni a sivítva
gőzölgő és erőlködő prés teljes nyomásának, ami ugyanolyan értelmetlen és
könyörtelen volt, mint egy Terminátor.
A torzó lassan kilapult, és a jól védett áramkörök kezdtek szilikonporrá
morzsolódni. Egyre több helyen szűnt meg az energiaáramlás, egyre több
helyen kényszerült tartalékútvonalakra, amelyek aztán szintén megszakadtak.
A mikroprocesszoros agy túlterhelődött, és eltorzította a Terminátor éberségét.
Az utolsó dolog, amit még látott, mielőtt a prés kilapította egyik lencséjét és a
cél nyaka köré záródott ujjait, az a látvány volt, ahogy a lány haldokló, rémült
arckifejezése átadja helyét a nyílt, vad, és nagyon is emberi diadalnak.
Mikor a prés az előre beállított távolságnál csak egy hajszálnyival nagyobb
rést hagyva, csikorogva megállt, a kiborg megmaradt szeme felvillant, majd
örökre kialudt.
– Véged van, te rohadék! – mondta Sarah minden gyűlöletét beleadva.
 HARMADIK NAP

LEUCADIA,
REGGEL 7 ÓRA 45 PERC

Sarah előtt elsötétült a világ. Mikor magához tért, bár a gépeket leállították az
üzemben, zajt hallott. Szirénák, kerékcsikorgás. Izgatott mormogás. Sarah-t
óvatosan egy hordágyra emelték, és leszíjazták. Érezte a fájdalmat, de csak
tompán, távolról, mintha nem is hozzá tartozna. Arcok úsztak be a látóterébe,
majd tűntek el újra. Ápolók. Rendőrök. Szájtátók. Mikor a mentőautóhoz
vitték, egy fekete furgont látott a közelben. A kocsi oldalán a “Coroner" felirat
állt, és éppen egy testet pakoltak bele, mintha csak egy zsák liszt lett volna.
Sarah tudta, Reese az. Mielőtt ideje lett volna tudatosan megsiratni, egy
csattanással bezáródott a mentőautó ajtaja, visszaküldve a lányt az enyhítő
sötétségbe.
Miután a mentő elhúzott, Greg Simmons felhajtotta sportos öltönyének
gallérját, és megfordult, hogy bemenjen az irodájába. Ez a nap is jól kezdődik!
Azonban utolérte asszisztense, Jack Kroll, egy tömzsi, hiperaktív srác,
zseniális IQ-val és egy cocker spániel dörzsöltségével.
– Ezt nézd meg, Greg! – kiáltozta lelkesen, és Greg markába nyomott egy
apró elektronikus chipet, amilyet az még sohasem látott. Úgy harmincöt
milliméter lehetett az átmérője, s a szélét nyomtatott áramkörök csipkézték.
Az egésznek abszolút semmi értelme sem volt, bár nagyon hatékony
kapcsolásnak látszott. Vajon mire jó ez?
– Hol szerezted?
Jack az épület hátsó részében lévő szerelőszalag felé mutatott.
– Nem lett volna szabad, de átcsúsztam a rendőrkordonon, mert ez az izé
olyan...
Greg átfogta Jack vállát, és erősen belecsípett a karjába. Jack felüvöltött, és
megpróbált szabadulni, de ekkor Greg egy kétméternyire álldogáló rendőr felé
intett a fejével. Kisétáltak a parkolóba, messzire a tisztviselők és tudományos
munkatársak csoportjától.
Jack elmondta, hogy a padlón találta a chipet, egy rakás furcsának látszó
törmelék között. Greg csak forgatta a kezében, értetlenül, de egyre
izgatottabban.
– A főnök látta már?
Ez megsebezte a hűséges Jacket.
 – Dehogy, Greg. Egyenesen idehoztam neked. Senki sem tudja, hogy nálam
van.
Greg boldogan bólogatott.
– Maradjon is így!
– Mi? – mondta Jack összezavarodva. – Nem akarod levinni a kutatási és
fejlesztésire?
– Minek? Hogy az öreg Kleinhausé legyen a dicsőség? Mi itt fizetésből
élünk, haver. Bérelt tervezőmérnökök vagyunk. Le se szarnak minket. Miért
tegyük Őket gazdaggá?
– Akkor mit csinálunk?
Greg bolondos barátja arcába nézett. Jack az ő kincsesbányája, az
elektronikus tervezés felfedezetlen művésze. Mindenki más csak a
csomagolást vette észre. Greg látta a tartalmat is. Ez volt a szerencséje. Külön
boltot nyitnak majd Jackkel. Egy kis irodát, kevés bútorral. Éppen csak egy
előszobát a laborhoz. Jelzálogkölcsönt vesz fel a házára, a kocsijára, a
feleségére és a gyerekeire, és ebbe a tervbe fektetik Jack összes spórolt pénzét
is. Ha majd rájönnek, miként lehet hasznot húzni ebből a bizonyára vadonatúj
mikroprocesszorból, ki fogják találni azt is, mire lehet felhasználni.
Több időbe telt, mint azt eredetileg Greg elgondolta. Tizenhat hónapba és
négy napba, a pontosság kedvéért. A hazárdírozás bejött. Megkapták a
bankkölcsönt, szabadalmaztatták az áramkört, és várták, hogy valaki perbe
fogja őket. Nem tették. Senki sem tudta, mi a franc ez. Mintha csak egy idegen
bolygóról pottyant volna az ölükbe. És akkor még csak épp hogy elkezdte őket
olyan gazdagsághoz segíteni, amire legmerészebb álmukban sem számítottak.
Újabb két év elteltével már saját cégük volt, nagyobb, mint amit otthagytak a
chip megtalálása után. Azokban az években az egyik legnehezebb feladatnak
az bizonyult, hogy milyen nevet adjanak induló vállalkozásuknak. A többi
tervezőiroda már rég felhasználta a műszakinak csengő szótagok összes
lehetséges kombinációját. Egyik reggel Jack széles, szarrágó vigyorral sétált
be az irodába, és bejelentette, hogy kitalálta a legjobb nevet. Greg egyetértett,
és napokon belül törvényesen társultak a Cyberdyne Systems név alatt.
Visszagondolva a jószerencséjükhöz vezető események hihetetlen és
titokzatos sorára, Gregnek be kellett vallania... hogy ebben a végzet keze is
benne volt.
 SZÁZHUSZONHATODIK NAP

BUENAVENTURA, MEXICO,
REGGEL 7 ÓRA 46 PERC

A bozóttal benőtt síkság már kezdett előmelegedni a déli kánikulához,

mikor a nap felhágott a távoli hegyek csipkés gerincére, s a levegő
nedvességgel lett tele. Az idő zavaros volt. Mexikóban gyakran szokott ilyen
lenni. Sarah szinte észre sem vette, pedig egy nyitott dzsipben hajtott, azon a
valamin, amit errefelé autópályának csúfoltak. Szélfújta haja úgy lobogott
mögötte, mint egy gesztenyeszínű zászló. Napszemüveget hordott, s már első
ránézésre is látszott rajta, hogy terhes. A még kicsi, kedves domborulat alatt,
amiből egy napon majd John Connor lesz, egy 357-es Colt Python revolver
pihent, biztonságosan befészkelve magát az ölébe. Meg volt töltve. És a lány
már megtanulta, hogyan kell vele bánni. Nagyon jól megtanulta.
Mellette ült és ásítozott Pugsly Junior, egy harminchét kilós németjuhász.
Arra képezték ki, hogy bárkit megtámadjon – aki nem hasonlít Sarah-ra –, ha
ellenséges mozdulatot tesz. Tudott kedves is lenni, azonban Sarah mégsem
gondolt rá soha úgy, mint valami háziállatra. Fegyvernek tekintette.
Egész éjszaka vezetett a holdvilág viszonylagos biztonságában, ahogy
ezekben a napokban már szokásává vált. Bár tudta, ha az időn át újabb
Terminátor jönne – s ezt a lehetőséget nem hagyhatta számításon kívül –, az
éjszaka nem nyújtana védelmet számára. Ő maga volt saját magának a legjobb
védelmezője.
Inkább amiatt a mániája miatt kerülte a feltűnést, mely szerint egy véletlen
baleset esetleg elpusztít mindent, amiért Reese-zel együtt harcoltak. Most már
nem veszítheti életét sem egy értelmetlen közlekedési balesetben, sem egy
ostobán lezuhanó repülőben, sem pedig véletlen erőszak következtében.
Életbevágó volt, hogy életben maradjon.
Megváltozott.
Nem csak a terhesség tette, bár az is változtatott rajta, csípőjére és
mellkasára nem is olyan kellemetlen elnehezülést rakva, amelytől valahogy
gazdagabbnak érezte a megjelenését. A legfontosabb változás azonban a
bensőjében történt, a tekintetében. Képes volt felmérni a távolságot aközött,
amivé vált, és aközött a szakadék közt, amibe a kórházban zuhant, mikor
elmondták neki, hogy anyját megölték. Úgy érezte, a kirakós darabjai, melyek
az alatt a rettenetes három nap alatt szanaszét robbantak, újra a helyükre
kerültek. Ezzel együtt megérkezett a gyász, amit az összes többi megrázó
tragédia táplált, de sikerült úgy irányítania, hogy ne nyelje el. Azután
begyömöszölte egy fémdobozba, és leforrasztotta.
Később, ha majd megerősödik, időről időre elő fogja venni, és hagyja hadd
mossa át. És azután, kivetítve, már előre megsirathatja a teljes pusztulás felé
igyekvő világot. Saját valóságos és fájdalmas élményeit sokszorosan
felnagyítva bele tudott pillantani a jövőbe, amikor a veszteségek majd olyan
hatalmasak lesznek, hogy a legelvontabb elmék kivételével senki sem lesz
majd képes felfogni őket. Ez azonban csak még erősebbé tette. Hiszen a
gyűlölet is hatalmas érzés, és nagyon-nagyon hatékony. Így vágott bele a
Tervbe. Mikor kiengedték a kórházból gyorsan kiürítette szűkös
bankszámláját, és begyűjtötte anyja életbiztosítását. Ebből vette meg aztán az
őrkutyát, a 357-est, és a dzsipet, majd útra kelt. Délnek. Talán le egészen Dél-
Amerika csücskéig, hogy biztonságban megszülje, és felnevelje John Connort,
és felkészítse a háborúra. Ott, ahol nem fenyegette az atomcsapás pusztítása.
Ahol minden derűs, és gyönyörű és szélsodorta, és...
Kevés benzinje maradt. Tankolnia kellene, mielőtt elindul a hegyek közé.
Lekanyarodott az autópálya melletti, poros fóldteknőben lévő düledező
benzinkúthoz.
Kikapcsolta a műszerfalra tett magnót. Ebbe diktálta a Könyvet, a fiának
szánt túlélési kalauzt. Megpróbált mindent feljegyezni, és mágneses szalagon
rögzíteni – még mielőtt elfelejtené a részleteket –, arra az esetre, ha valami
történne vele, és nem tudná felnevelni a fiát. Már így is sok minden
elhalványult, ugyanis teljesen visszautasította az emlékezést, mert csak
felidézték volna az egykori Sarah-t. A halottakat pedig nem lehet visszahozni.
Bizonyos értelemben a Terminátor tényleg megölte őt.
Mielőtt beállt volna a kúthoz, épp azt mondta:
– Meséljek-e neked az apádról? Nehéz kérdés. Vajon megváltoztatja-e ez
azt a döntésedet, hogy elküldd ide, a halálba? Viszont, ha nem küldöd el Kyle-
t, akkor te sem leszel.
Mikor nagy ritkán szembe találta magát ezzel a paradoxonnal, elhagyta az
erő, és megszédült az időörvénytől. Aki erre gondol, könnyen megzavarodhat
egy kissé.
Sarah leállította a dzsip motorját, becsúsztatta a pisztolyt az ülés alá, és
kiszállt, hogy kinyújtóztassa a lábait. Azok teltebbek lettek, talán egy kicsivel
még szebbek is, mint voltak. A Terminátor roncsa által összetört csontot
egybetartó szegecs is a helyére került. Ugyanaz a szegecs, amelyet a
Terminátor eredménytelenül keresett a többi Sarah Connor lábában. Szegény
asszonyok. Sarah néha irracionális bűntudatot érzett, mintha azok
olyasvalamiért haltak volna meg, teljesen ártatlanul, amit ő tett, személyesen.
Bizonyos értelemben így is volt. Csak egyelőre még nem követte el azt a
dolgot.
Gyakran gondolt arra, hogy milyen különös dolog ez: történelmet csinál,
úgy, hogy végig tud róla, és tudja a következményeit is. Ettől egyszerre érezte
magát fontosnak is, és jelentéktelennek is. Majdnem úgy, mintha a sors bábja
lenne, egy csavar, egy puszta szem az okság láncában.
Persze tudta, ennél sokkal többről volt itt szó. Az ő túlélési mániája, ahogy
kényszeríti magát a túlélésre, ez dönti el a végkifejletet. És ez a jellemvonása
végül csak egy újabb eleme lesz a képnek. A kígyó saját farkába harap,
mindörökké.
Pugsly halkan felmordult, és előre csapta a fülét, mikor Sarah szemügyre
vette a benzinkutat. A szél felzavarta a tyúkokat, mire azok kotkodácsolva
rohangáltak a dzsip jókora kerekei körül. A benzinkút a szemét oázisa volt a
pusztaságban, úgy két kilométerre egy várostól, mely alig volt több, mint az
autópálya átmeneti kitüremkedése.
A fáradt kis épület egy roncstelepre hasonlító valami közepén állt, s
voltaképp nem sok minden vette körül a jukkákon kívül. Rozsdálló teherautók
pihentek a kőtömbökön, kereküket vesztetten, betört szélvédőkkel. A
legváltozatosabb típusú, koszfoltos és horpadt jármű mindenfelé, s szemmel
láthatólag csak arra vártak, hogy saját fajtájukból többen is meghaljanak, és
így a javításukhoz szükséges darabok megszerezhetők legyenek. Néhány
szakadt ajándékdoboz, pinata, himbálódzott és sodródott a szélben. Elénk
színükkel mintha a hely nyilvánvaló ürességén csúfolódtak volna.
Végre egy alak tűnt fel az ajtóban. Görnyedt, viharvert öregember lépett ki
az árnyékból, és Sarah felé tartott. Lehet, hogy tisztavérű Yaqui indián volt,
szemei azonban mégis a túl sokat fogyasztott, olcsó, helyi agávépálinkától, a
mescaltól vöröslöttek. Sarah meglátta a szemét, és borzongás futott végig
rajta. Hirtelen az az abszurd érzése támadt, hogy az öreg belelát a jövőbbe. Az
érzés ugyanolyan gyorsan tűnt tova, ahogy érkezett, és egy, még különösebb
gondolat váltotta fel. Ő a látnok. Ő volt az, aki messzebb látott a horizontnál,
és mint a történelem során mindenki, akit látomások érintettek meg, ő is azt
kívánta, bárcsak ne így lenne.
A kutas udvariasan bólintott. Sarah próbálta kimondani, hogy Llena el
tanque, de a napszítta arcú tulajdonos félbeszakította. Tudott egy kicsit
angolul, és hihetetlenül büszke is volt erre, ilyen messze délre a határtól.
Megnyugtatta Sarah-t, hogy ő természetesen:
– Tele tölteni, sí.
 A szél hirtelen erőre kapott, és forró homokot csapott az arcába, úgyhogy
Sarah jobbnak látta, ha visszaül a dzsipbe. Ekkor egy gondolat hasított belé, és
lenyomta a magnó felvevő gombját.
– Azt hiszem, mesélek neked az apádról. Tartozom neki ennyivel. És talán
annyi elég is lesz, ha tudod, hogy az alatt a néhány óra alatt, amit együtt
töltöttünk, egy teljes életet kitöltő szerelmet éltünk meg.
De aztán rádöbbent, mennyire semmitmondók ezek a szavak. Nem képesek
átadni érzelmeik erejét és tisztaságát.
Sarah-t egy csattanás, és az azt követő zúgás riasztotta meg. Pugsly
riadókészültséget jelezve felült, de csak egy fiatal mexikói fiú volt az, még
tízéves sem lehetett. Egy öreg, horpadt polaroid kamerát tartott a kezében,
biztosan valamelyik átutazó turistától “mentette" meg. Alul, a résen,
kicsúszott a fénykép.
A fiú túl gyorsan magyarázott, így Sarah nem értette, mit mond. Mikor
felbukkant a benzinkutas, megkérte, hogy fordítson.
– Azt mondja, nagyon gyönyörű vagy, señora, és ő nagyon szégyelli,
amiért öt amerikai dollárt kell kérnie ezért a képért, de ha nem teszi, azt
mondja, meg fogja verni az apja.
Sarah a girhes, vigyorgó, lyukas pólót hordó gyerek szemébe nézett, majd
így szólt:
– Jó a dumád, kisöreg. Négy. Quatro.
A fiú odaadta a képet, kikapta kezéből a pénzt, és boldogan eltáncolt.
Megint balekot fogott a nem túl gyakori turisták között.
Sarah a kirajzolódó képet figyelte, és úgy érezte, mintha saját jövőjét látná
alakulni. A polaroid kép üres, fehér felületén megszilárduló szemek az övéi.
Nézte, miként sötétedik be egyre jobban arca többi része, lassan beúsztatva az
a Sarah-t, akivé mostanra lett. Öregebb, gondolta. De a változás nem élettani
jellegű volt, inkább csak a régi, gyengéd vonások új elrendezése. Szeme a
távolba nézett, és mosolygott, de igen haloványan, valahogy egy kissé
szomorú mosollyal.
Sarah félretéve a képet, hanyagul a másik ülésre lökte, naplója kézzel
felcímkézett kazettái közé. Mikor a slusszkulcsért nyúlt, már majdnem el is
feledkezett a képről. Pugsly egyszer megszagolta, nedves orrnyomot hagyva
rajta. Ez volt az első a sok ártalom közül, mely meg fogja öregíteni a kis
műanyag téglalapot, mielőtt az megpihen majd egy katona tenyerén, aki a
mennydörgő sötétség közepén kuporog, feje felett a Gépbirodalom
pokoltüzével. Sarah Johnnak adja majd a képet, ő pedig Reese-nek. Itt
kezdődik a kör. Bár, természetesen egy körnek nincs sem kezdete, sem vége.
 Sarah, miután fizetett a benzinkutasnak a tankolásért, beindította a dzsipet.
Ekkor rátört a szél, és bogáncsot sodort keresztül az autópályán. Hátul
fecsegni kezdett a fiú, és a hegyek felé mutatott.
– Mit mondott? – kérdezte Sarah az öregtől.
– Azt mondta, közeledik a vihar. Sarah felnézett az égen gyülekező
felhőkre. Hátuk mögött, mint óriási vakuk, villámok csattantak.
– Tudom – mondta a lány csendesen, és egyesbe tette a dzsippet.
Kint az úton Reese-re gondolt. És az időre. És a történelemre. És,
mindenekelőtt, a végzetre.