Professional Documents
Culture Documents
Tringer Laszlo Gyogyito Beszelgetesek
Tringer Laszlo Gyogyito Beszelgetesek
A gyógyító beszélgetés
Budapest 1992
AJÁNLÁS
Az orvostudomány szédítő fejlődése sem feledtetheti legősibb gyógyító eszközünket, a segítő kommunikációt. Sőt,
napjainkban az orvoslás lélektani vetülete egyre fontosabbá válik. Egyrészt amiatt, hogy szaporodnak a lelki
betegségek, másrészről viszont egyre több adat szól amellett, hogy a betegségek pszichológiai úton is
befolyásolhatóak, beleértve még a daganatokat is.
Nem mindegy tehát, hogy az orvos miként bánik a pszichológiai folyamatokkal, miként tudja úgy alakítani az
orvos-beteg kapcsolatot, hogy az képes legyen a lelki erőket is mozgósítani a gyógyulás érdekében.
Első alkalommal adunk az orvostanhallgató kezébe pszichoterápiával foglalkozó jegyzetet, amely segít eligazodni
ezen a meglehetősen szerteágazó tudományterületen. A munka alapvető célkitűzése az, hogy a sokféle
pszichoterápiás iskola és módszer útvesztőjében egy olyan szemléletet alakítson ki, amely a gyakorló orvos
szempontjait követi, s a sokféleség mögött az egységet és általánosat próbálja megvilágítani. Ezért szerepel
nagyobb hangsúllyal a humanisztikus lélektan, ezen belül Carl Rogers megközelítési módja. Mindazok számára,
akik a tudományos megalapozottságú tényekhez ragaszkodnak, jegyzetünk kísérleti lélektani anyagot is tartalmaz.
Ennek megértése előzetes ismereteket tételez fel, amelyeket a hallgató az orvosi lélektan tárgyának keretében
elsajátíthatott.
A jegyzetben összefoglalt ismeretanyag mintegy két évtizede folytatott pszichoterápiás oktatás tapasztalatait is
magában foglalja. A "Neurózistan és pszichoterápia" című nem kötelező kollégium hagyománya Dr.Klimes Károly,
egyetemünk néhai nagynevű tanárának hasonló azonos című kurzusaira nyúlik vissza, akitől magam
is tanultam, s az iránta érzett tiszteletből adtam saját kollégiumomnak is ezt a címet.
A 80-as évektől a Pszichiátriai Klinikán posztgraduális oktatási programokat kezdeményeztünk, amelyek ma már a
hazai pszicho-terapeuta-képzés egyik bázisát alkotják.
Jó szívvel ajánlom e munkát azoknak, akik az orvosi hivatásban nem csupán tudományos technológiát látnak,
hanem a gyógyító tevékenységet humán gyakorlatként kívánják művelni.
Egyúttal köszönetet mondok munkatársaimnak, volt és jelen tanítványaimnak, akik érdeklődésükkel,
lelkesedésükkel, olykor bíráló megjegyzéseikkel segítették e munka létrejöttét.
Budapest, 1992. április 13.
Dr. Tringer László
1
A SZEMÉLYKÖZPONTÚ LÉLEKGYÓGYÁSZATI IRÁNYZAT RÖVID TÖRTÉNETE ÉS
CARL ROGERS ÉLETPÁLYÁJA
Az alábbi fejezet egy olyan tanulmány részben átdolgozott változata, amely 1985-ben a Vigília hasábjain jelent
meg. A lapot Rogersnek is megküldtem, aki kedves köszönő levélben válaszolt. 1986-os magyarországi útja során a
Vigília nevében interjút szerettem volna készíteni Vele, ettől eleinte húzódozott, mivel - mint levelében írta -
mindig óvakodott attól, hogy nézeteit valamelyik egyház "kisajátítsa". Amikor interjú kérdéseimet írásban is
megkapta, vállalkozott volna beszélgetésre, ekkor azonban én már elutaztam szabadságra. A beszélgetés így sajnos
nem jöhetett létre. A következő januárban (1987) Rogers meghalt. Az interjú örökre a megvalósulatlan lehetőségek
birodalmába tartozik.
Carl Ransom Rogers, korunk lélekgyógyászatának talán csak Freudhoz mérhető személyisége 1984 júliusában járt
először hazánkban. Látogatásának célja elsősorban az volt, hogy részt vegyen egy tudományos tanácskozáson,
amelyet a Magyar Pszichológiai Társaság és a szegedi Tanárképző Főiskola Pszichológiai Tanszéke szervezett a
"kultúrközi kommunikáció kreatív megközelítése" elnevezéssel. A tanácskozáson Rogers követői és az irányzata
iránt érdeklődők vettek elsősorban részt, mintegy 150 külföldi és ugyanannyi hazai résztvevő.
A 82 éves tudós mindvégig aktívan vett részt a fórum munkájában, s az egyhetes program egyik csúcspontja volt,
amikor a hallgatóság egésze előtt bemutató beszélgetést folytatott a fórum egyik résztvevőjével.
E látogatás, illetve előtte egy évvel tanítványainak hasonló rendezvénye a személyközpontú szemlélet iránti
érdeklődés nagy hullámát indította el. Addig csak az általam kezdeményezett tanfolyamok (1980-tól)
képviselték ezt az irányzatot hazánkban. Én magam a Humbold Egyetem pszichológiai tanszékén ismerkedtem meg
Rogers irányzatával. A Helm (1978) professzor vezette iskola a személyközpontú irányzat kísérleti ágát képviseli.
Rogers 1986-ban is részt vett a szegedi fórumon. 1987 januárjában hunyt el, 85 éves korában, combnyaktöréshez
társuló komplikációk következtében. Korábbi kérésének megfelelően orvosai nem törekedtek biológiai létének
minden áron való meghosszabbítására.
Mivel a könyvünk által képviselt nézetek leginkább Rogers irányzatára támaszkodnak, kissé részletesebben
áttekintjük életművét személyiségének és gondolatvilágának fejlődését, hatását a szűkebb szakterületen belül, s
azon kívül is.
Ma már szinte közhelyszámba megy, hogy a lélekgyógyászat nagy alakjainak elmélete és személyiségük fejlődése
elválaszthatatlanul összefonódik. Freud gyermekkorára az apai ház tekintélye, tradicionalizmusa nyomta rá
bélyegét. Elméletének középpontjában az Odipusz komplexum áll, amely magával vonja a fiúgyermeknek az
apával való rivalizálását, küzdelmét is. Rogers gyermekkorát elsősorban a meleg érzelmi kapcsolatok hiánya,
társtalanság jellemzi. A szülők gyanakvó, bizalmatlan emberek voltak. "Az a megközelítés, amit a terápiában
kifejtettem, pontosan az a fajta segítség, amit magam is szerettem volna" - írja egy helyütt (Huizinga 1981).
Érthető, hogy érdeklődése elsősorban a személyek közötti kapcsolatokra, ezek törvényszenűségeire, a segítő
kapcsolatok természetére irányult.
Az életpálya
Rogers apja mérnök, építési vállalkozó, akinek azonban Chicago mellett farmja is volt. A családi légkört
meghatározó két fő értékrend: a kemény munka és a protestáns vallás. Az 1902-ben született gyermeket korán
munkára fogták. Carl például az iskola mellett még 12 szarvasmarha gondozását látta el, csirkékkel foglalkozott, a
tojást magának kellett értékesítenie. Érthető, hogy ilyen kemény életvitel mellett kapcsolat alig jöhetett létre
szüleivel, testvéreivel. Rendkívül magányos, az iskolában is visszahúzódó, Fantáziájában szívesen elmerülő
gyermek volt. Soha nem látták játszani társaival. 4 éves korától olvas, s az iskolában mindig első tanuló volt. A
mezőgazdasággal való szoros kapcsolata érthetővé teszi, hogy egyetemi tanulmányait mezőgazdasági szakon
kezdte meg, ahol hamarosan megmutatkozott kutatói érdeklődése. Mégis, a gyermekkorát meghatározó másik
értékvilág, a teológia vonzásába került, s 1920-tól teológiai tanulmányokba kezd. Elsősorban teológiatörténettel
foglalkozik. Életére jelentős hatással van az a fél év, amit 1922-ben Kínában tölt, a Metodista Egyház
szervezésében.
1924-ben megházasodik, s New Yorkba költözik, ahol lelkésznek készül. Tanulmányai alatt kisegítő lelkészként
dolgozik és vallásoktatással is foglalkozik. 1926-tól kezdődően érdeklődésé a pszichológia irányába fordul, s
gyermeknevelési tanácsadóban kezd tevékenykedni. 1929-1939-ig e területen dolgozik, majd egy gyermek
tanulmányi központ igazgatója lesz.
1940-től Ohio állam egyetemének (Colombus) pszichológiai tanszékét vezeti. Itt kezdi kidolgozni a segítő
kapcsolat és tanácsadás lélektanára vonatkozó elméletét s maga is aktív tanácsadó tevékenységet folytat. 1945 és
1957 közé esik chicagói működése. Itt az egyetem tanácsadó szolgálatát szervezi meg, s elméletét tovább fejleszti.
Tudományos tevékenységére ekkor már felfigyel a szakmai világ, az Amerikai Pszichológiai Társaság díjjal tünteti
ki.
2
1957-63 között a wisconsini egyetem (Madison) pszichológiai és pszichiátriai tanszékét irányítja. Megkísérli a két
területet összebékíteni, azonban sok csalódás és kudarc éri. Egy kutatási programja nem hozta meg a kívánt
eredményt (szkizofrén betegek kezelése az ő "kliens-centrikus" módszerével). Végleg megválik az egyetemektől s
Kaliforniában telepedik le, ahol 1964-től egy kutatóintézet tagja lesz, majd 1969-től ebből kiválva saját intézetet
alapít (Center of the Study of the Person, La Jolla, California).
Időközben egyre több tanítvány csoportosul köréje, akik elméletét részben tovább finomítják, részben kísérleti
módszerekkel alapozzák meg.
1964-től csoportokkal kezd foglalkozni, az először általa megfogalmazott elvek alapján: ezek az úgynevezett
"találkozási" - encounter csoportok. Ekkor már 62 éves korában új vonalra állítja életét. Nem csupán az egyetemi
struktúrával szakít véglegesen.
Elméletét is új irányba bontakoztatja ki. A személy iránti érdeklődése a közösségek tanulmányozásában fejlődik
tovább. 1974-től csoportjai egyre nagyobbak, s az utóbbi négy évben un. mammut-csoportokkal foglalkozik,
amelyek nagysága 3-600 főt is kitesz. Ebbe a sorba illeszthetjük a szegedi találkozókat is. Az 50-es évektől
kezdődően nagy hatású művekkel jelentkezik, amelyek segítségével elméletének folyamatos továbbfejlődését
kísérhetjük nyomon
Rogers szemléletének középpontjában tehát nem maga a lelki zavar (vagy a betegség, kórkép) áll, hanem a
küszködő, szenvedő személy. Nem is a módszer, amelyet a terapeuta alkalmaz, hanem a személyéből fakadó sajátos
magatartás. Ezért is nevezi irányzatát és terápiáját kliens-centrikus terápiának, újabban pedig személyközpontú
megközelítésnek (SZKM) (Person-centered approach).
A terapeuta visszatükröző viselkedése még igazában módszernek is felfogható. Rogers azonban tovább kutatott,
elemezve a terapeutaviselkedés más összetevőit is. 1945-től kezdődően egyre inkább felismeri, hogy a
visszatükröző tevékenység csak akkor lehet eredményes, ha a terapeuta képes kliensét elfogadni, mégpedig feltétel
nélkül, s ezt a feltétel nélküli elfogadó beállítottságot képes vele érzékeltetni. Az az élmény, hogy elfogadnak, azaz
bárhogy viselkedem, bármit előhozhatok magamról, még a legszégyenletesebb, legfájdalmasabb dolgot is, mert
nem kell attól tartanom, hogy a másik meleg odafordulása ettől megváltozik - egyedülálló és biztonságot nyújtó
3
tapasztalat, amelyben a személy fejlődése, növekedése optimális feltételek között mehet végbe.
Áz 50-es évektől kezdődően fogalmazza meg Rogers azt a felismerést, hogy a terapeuta csak akkor képes a
hozzáfordulót hatékonyan segíteni a fejlődésben, az önismeret hitelesebbé tételében, ha önmaga is képes fejlődni,
ha önmagát is képes elfogadni, más szóval, ha közlései és érzései egymást fedik, hitelesek. A terapeutával szemben
támasztott hitelesség igényét a kongruencia fogalmával fejezi ki. A kongruens terapeuta tehát őszinte, spontán,
képes kifejezni azt, amit érez. Ugyanakkor semmi kényszert nem érez arra vonatkozóan, hogy kifejezzen, vagy
ellenkezőleg, visszatartson valamit. Ezzel együtt jár az is, hogy a terapeuta saját érzéseit el tudja választani mások
érzéseitől (Barrett-Lennard, 1962).
Az empátiás reflexió, a feltétel nélküli elfogadás, valamint a terapeuta kongruenciája - ez a három feltétel biztosítja
hatékony segítő kapcsolatot. Az első inkább bizonyos műveleti készségek birtoklását jelenti, a második már a
személy beállítódását érintő feltétel, a harmadik viszont magas követelményt fogalmaz meg a személy egésze iránt.
A mai pszichoterápiás gyakorlatban ezeket a követelményeket alapfeltételeknek, vagy pedig a terápia szükséges és
elégséges feltételeinek fogalmazzuk meg (Rogers, 1981).
Rogers tanítványai e feltételeket, mint mennyiségi változókat kísérleti vizsgálatnak is alávetették. Mérési
módszereket szerkesztettek, s tanulmányozták a változóknak a terápia eredményességével való kapcsolatát. Ebbe a
munkába már európai kutatók is bekapcsolódtak. Két nagy európai iskola alakult ki a személyközpontú irányzaton
belül, Hamburgban (Tausch) és Kelet-Berlinben (Helm). E kutatások megállapították, hogy a fenti feltételek esetén
a kliensben folyamat indul el, amelyet leginkább az önmagával való párbeszédnek nevezhetnénk. Ez a folyamat
terápiás értékű, mert a személy növekedését, gazdagodását eredményezi. A kutatók önexplorációnak nevezték el azt
a viselkedést, amikor a személy önmagából érzelmileg hangsúlyos tartalmakat hív elő, azokat szóban (esetleg
írásban is) megfogalmazza, vagyis nyelvi struktúrákba öltözteti. Magyarosan önfeltárásról (ÖF) beszélhetünk. A
homályos, diffúz tartalmak így többnyire a terapeuta segítségével - világos, nyelvi szerkezetet kapnak. Ma már az
ÖF mérésére is vannak módszereink. Megállapítható, hogy minél magasabb fokú az ÖF, annál nagyobb a
valószínűsége, hogy a terápia eredményes. A terapeuta magatartásával összefüggő - fent jellemzett - alapváltozók
pedig önexplorációt növelő hatásúak. Vagyis minél nagyobb mértékben birtokolja egy terapeuta a szükséges
tulajdonságokat, annál inkább képes kliensénél a gyógyulást előmozdító ÖF fokozására.
Az ÖF a segítő kapcsolatok sokféleségében egyaránt alapvető fontosságú (terápia, tanácsadás, lelkipásztorkodás,
pedagógia stb.) Sőt az úgynevezett természetes pszichoterápiás helyzetekben is számolnunk kell kedvező hatásával
(baráti beszélgetések, családi kapcsolatok, gyónás). Az imádság, elmélkedés, különösen ha szóban kifejeződik,
ugyancsak hordoz önfeltáró mozzanatokat.
Rogers nézetei erőteljes szálakkal kapcsolódnak a mélylélektani irányzatokhoz is. A pszichoanalízissel elsősorban a
Freud közvetlen köréhez tartozó Ottó Ránk és az ún. philadelphiai csoport segítségével került kapcsolatba. Ránk -
Freudtól eltérően - nagyobb hangsúlyt helyez a jelen élményekre, mint az elmúltakra, és kevésbé tekintélyelvű a
terápiás kapcsolatban. Rogers azonban soha nem volt pszichoanalitikus. Elmélete lényeges pontokban eltér Freud
nézeteitől. Maga is fontosnak tartotta, hogy elhatárolja magát a mélylélektantól. 1950-ben írt könyvében ezért
külön fejezetet szentel a pszichoanalízis egyes alapfogalmai bírálatának (Rogers, 1951).
Nem helyes tehát, ha Rogers szemléletét a mélylélektani iskolák valamely újabb válfajának tekintjük. A
személyközpontú megközelítés a modern pszichológia harmadik nagy áramlatának (a pszichoanalitikus és
behaviorista iskolák mellett), a humanisztikus pszichológiának legsikerültebb gyakorlati megvalósítása. A
humanisztikus pszichológia legnagyobb hatású személyisége Maslow (Maslow; 1971). Ez az irányzat, melynek
5
gyökeri az európai egzisztencialista filozófiáig nyúlnak vissza, a másik két iskola determinizmusával szemben az
embert úgy tekinti, mint aki saját sorsát képes önmagából kiindulva meghatározni, aki pozitív értékek hordozója, s
állandó növekedésre törekszik. Rogers számára az emberi kapcsolatoknak az "én-te" vonatkozása a döntő
fontosságú. Talán ebben fedezhető fel Buber (1970) hatása. Rogers alapító tagja és egyik vezetője az 1961-ben
létrejött Humanisztikus Pszichológiai Társulatnak.
Ma már mindkét irányzat sokat változott. A mélylélektani iskolák számos, nem időtálló elméleti megállapítása a
feledés homályába merült. Jelentős kísérleti kutató munka indult meg, amely a pszichoanalízis egyes
megállapításait igazolni tudta (pl. az elfojtás jelenségét). A viselkedéslélektani terápiák a 70-es évektől kezdődően
egyre többet foglalkoznak az egyén belső lelki folyamataival, "belső viselkedéssel" (gondolkodás, érzelmek,
fantázia stb.). Ez az un. kognitív fordulat, amely sok vonatkozásban ugyanazokra a megállapításokra vezetett, mint
a Rogers-féle irányzatra épülő kutatómunka. (Tringer 1987.)
A nagy pszichoterápiás iskolák korunkban egymás felé közelednek és egy egységes pszichoterápiás elmélet
körvonalai bontakoznak ki. Ez az integráció leginkább Rogers irányzatában ölt testet: egyesíti a mélylélektani
iskolák személyközpontú gondolkodását és a kísérleti lélektan szigorú pragmatizmusát. Az integráció további
fejlődése a kognitív pszichoterápiák felé halad.
Egy körkérdés alapján az amerikai pszichoterapeuták több mint fele Rogers követőjének vallotta magát. Egy újabb
felmérésből kiderül (Panetzky, Weis, 1989), hogy az NSZK-ban dolgozó magánpszichológusok tevékenységük
93%-ában pszichoterápiát folytatnak s ez az esetek 62%-ában személyközpontú terápia (Gesprch psychotherapie).
Rogers iskolájának népszerűsége elsősorban a nem orvosi területeken jelentős (tanácsadás, pedagógia,
lelkipásztorkodás). Mint általában, az orvosi intézmények és maguk az orvosok is konzervatívabbak, új gondolatok
iránt kevésbé fogékonyak. Viszonylag kevés olyan egyetemi intézmény található, ahol a személyközpontú
megközelítés alapján oktatnak vagy gyógyítanak.
A segítő kapcsolatok Rogers által leírt alapfeltételeit megfelelő oktató programok segítségével fejleszteni lehet. Az
oktatásban nagy súlyt helyeznek a gyakorlatokra, amelyek során a jelöltek egymás között hol terapeuta, hol kliens
szerepet vesznek fel, s egymáson gyakorolják a beszélgetés vezetését, az empátiás odafigyelést, elfogadást. E
módszereket sok helyen teológusok képzésében is alkalmazzák.
Carl Rogers személyének befolyása, tekintélye felbecsülhetetlen. Az a fiatal növény, amelyet elültetett, óriási fává
terebélyesedett és tetemes mennyiségű gyümölcsöt terem. A tanítványok serege, a "hívek" tömegei hajlanának arra,
hogy mesterüket szinte prófétai magasságokba emeljék. Sok tudós nem tudna ellenállni ilyen csábításnak. Rogers
azonban, mint gyermekkorában, visszahúzódott, szerényen háttérben maradt. Rogers gondolkodásának illusztrálása
céljából álljon itt egy idézet, amely az On becoming a person (személlyé válni) c. könyvéből való (Rogers, 1961).
Ilyen vagyok
Jelentős megismeréseim felsorolását mindjárt egy tagadással kezdeném. A másokkal való kapcsolataimban arra a
következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha
nyugodtan és kedvesen viselkedem, mikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha
tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges
vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, mikor éppen bizonytalan és rémült vagyok Azt tapasztalom,
6
hogy még a legnépszerűbb esetben is érvényes ez a tétel. Nem jó nekem, ha ügy csinálok, mint aki egészséges, ha
egyszer betegnek érzem magam.
Másképp azt akarom mondani, hogy a többi emberrel való kapcsolatomban álarc viselése nem volt célravezető és
hatásos, vagyis olyan látszat keltése, ami belül egyáltalán nem igaz. Úgy vettem észre, hogy így nem tudtam más
egyénekkel konstruktív kapcsolatot kialakítani. Szeretném azt is világosan megértetni, hogy miközben úgy érzem,
meggyőződtem a tétel igazságáról, mégsem sikerült kellőképpen hasznomra fordítani. Valójában azt hiszem, hogy a
legtöbb hiba, ami emberi kapcsolataimban előfordul, a legtöbb eset, amikor nem tudok másokon segíteni, éppen
annak tulajdonítható, hogy valamiféle védekezésből másképp viselkedem kifelé, mint ahogy belül érzek.
Egy második felismerés talán a következő lehetne - úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni
saját magam, és képes vagyok önmagamat adni. Úgy érzem, az évek során megtanultam jobban odafigyelni saját
magamra. Vagyis jobban tudom, mint azelőtt, mit érzek egy adott pillanatban - képes vagyok tudatosítani, hogy
igenis haragszom, hogy igenis elutasító vagyok valakivel szemben, vagy meleg érzések és szeretet tölt el valaki
iránt, vagy unott és közömbös számomra, ami történik; vagy nagyon szeretném megérteni ezt az embert, vagy
riaszt és félek a hozzá fűződő kapcsolattól. Ezek a különféle viszonyulások olyan érzések, amelyekre oda tudok
figyelni saját magamban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azt érzem, sikerül azzá lennem, ami vagyok. Könnyebb
elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogyan szeretne.
...Egy másik igen fontos felismeréshez tanácsadói munkám során jutottam el. Ez röviden így szólt: Nagyon
gyümölcsöző számomra, ha el tudok fogadni egy másik személyt. Rájöttem, hogy egy másik embert és érzéseit
elfogadni semmivel sem könnyebb, mint megérteni. Megengedhetem-e igazán egy másik embernek, hogy
ellenséges legyen velem? Elfogadhatom-e haragját, mint személyiségének valós és érvényes részét? Elfogadhatom-
e őt, amikor az életét és az élet problémáit annyira másként látja, mint én? Elfogadhatom-e, amikor jó érzéssel
viszonyul hozzám: csodál és rám akar hasonlítani? Mindez benne van az elfogadásban és ez nem megy könnyen.
Azt hiszem, mai kultúránkban egyre gyakoribb mindnyájunkban az a séma, hogy így gondolkozzunk: "Mindenki
másnak azt kell érezni, gondolni és hinni, amit én. . ." Nagyon nehezen engedjük meg gyermekeinknek vagy
szüleinknek vagy házastársunknak, hogy bizonyos dolgokról, problémákról tőlünk eltérő állásponton legyenek.
Nem tudjuk megengedni tanítványainknak, betegeinknek, hogy mások legyenek; mint mi, vagy hogy
tapasztalataikat a maguk módján hasznosítsák. Országok viszonylatában nem vagyunk képesek megengedni egy
másik nemzetnek, hogy másképpen gondolkozzék és érezzen, mint mi. Pedig úgy találom, hogy az élet egyik
legértékesebb lehetősége ez - az egyének elkülönülése, minden egyén joga, hogy saját tapasztalatait a maga módján
hasznosítsa és a maga értelmét találja meg bennük. Minden ember egy magában álló sziget, a szó valódi
értelmében, és csak akkor emelhet hidakat más szigetek felé, ha akar és tud is mindenekelőtt önmaga lenni. Ezért
úgy látom, hogyha el tudok fogadni egy másik embert, ami azt jelenti, hogy elfogadom érzéseit, viselkedéseit,
meggyőződését, ami mind személyiségének valós és eleven része, akkor segítek neki abban, hogy személlyé
váljon: s ebben óriási értéket látok.
...Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, mit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint
25 év érlelte meg bennem, amelynek során megpróbáltam segíteni a bajbajutott embereknek. Ez nagyjából a
következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív. Ezt a megállapítást érvényesnek tartom a
terápia során létrejött legmélyebb kapcsolatokban, még olyan egyéneknél is, akiknek különösen nehéz problémái
vannak, akik nagyon antiszociálisán viselkednek, kik látszólag abnornális érzelmeket produkálnak. Ha képes
vagyok érzékenyen fordulni érzéseik felé, el tudom őket fogadni mint öntörvényű egyéneket, akkor rájövök, hogy
mind hajlamosak bizonyos irányba fordulni. S hogy melyik irány az, ami felé fordulnak? A legközkeletűbb
kifejezések, amelyekkel ezt az irányt érzékeltetni tudom, azt hiszem, olyanok, mint pozitív, konstruktív növekedés,
önmegvalósítás, az rés, a szocializáció irányában. Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek s
elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amelyekkel az élet felé
ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba.
Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről.
Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmas, destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális,
bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és
legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba és közben felfedezem azt
az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot ami az ő és mindannyiunk legmélyebb rétegeiben él (Rogers, 1961).
A személyközpontú irányzaton belül két fő áramlat különíthető el, amelyeknek természetesen szélsőséges
változatai is vannak.
Az "ortodox" irányzatot elsősorban az angolszász országokban képviselik. A személyközpontú elvek "mozgalom"
jelleget öltenek, Rogers gondolatait az emberi kapcsolatok, sőt, csoportok, népek közötti kapcsolatok alapjának
tekintik. Nem egy esetben ez a mozgalom szinte "pszeudo-vallássá" növi ki magát egyes követői számára. A
mozgalom létrehozta a maga infrastruktúráját is, egyesületek, kiadványok formájában. Nemzetközi találkozókat
rendeznek, s levelező hálózatot (Network) is fenntartanak. A résztvevők közötti érzelmi-baráti kapcsolatok
fejlesztését is fontosnak tartják.
Az irányzatot, különösen egyes képviselőit, bizonyos tudományos kutatás ellenesség jellemzi. Magam is több ilyen
fórumon vettem részt, ahol ezt tapasztalhattam. A "mozgalomban" a legkülönfélébb hivatások képviselői vesznek
részt, orvos viszonylag kevés, pszichológusok, szociális munkások, pedagógusok stb. képezik a résztvevők zömét.
Ez az irányzat a képzésben a saját élményű tanulást helyezi előtérbe a rendszeresebb, lexikális ismeretek
viszonylag háttérbe szorulnak. A személyközpontú irányzat másik ágát az a törekvés jellemzi, hogy mind az
elméletet, mind a szakember képzést tudományos alapokra helyezze. A kísérleti irányzat elsősorban Európában,
német nyelvterületen bontakozott ki. Tausch az 1950-es években ismerkedett meg Rogersszel, majd a hamburgi
egyetemen nagy iskolát alapított. Ebből bontakozott ki a német nyelvterületen Gespráhspsychotherapie néven
ismert irányzat és módszer. A Deutsche Gesellschaft für Wissenschaftliche Gesp-rachspsychotherapie (DGWG) ma
már 5000 körüli taglétszámmal rendelkezik, kutató és képzési központokat tart fenn, lapot ad ki (GwG eitschrift).
Ezzel párhuzamosan az egykori NDK területén a Humbold Egyetem lélektani tanszékén, Helm professzor
vezetésével kezdődött el hasonló munka. Helm iskolája hatalmas kutatási anyagot halmozott fel. Az NDK-n belül is
létrejött egy szervezet, amely a "Gesprachspsychotherapie" kutatását és oktatását tekinti feladatának. A két német
iskola között, ismert okokból, a kontaktus nagyon szegényes volt 1989-ig.
Hazánkban a személyközpontú irányzat minden ága képviselve van. Klein Sándor főiskolai tanár aktivitásának
köszönhetően jött létre kapcsolat hazánk és Carl Rogers között. Klein kezdeményezte a szegedi találkozókat.
Rogers és tanítványainak 1983-as évet követő látogatásai, a szegedi rendezvények számos szakember érdeklődését
keltették fel. Többen Rogersnél is látogatást tettek, illetve a tanítványai által szervezett kiképzésen vettek részt, s
jelenleg a Magyar Pszichológiai Társaság, illetve a Humanisztikus Pszichológiai Egyesület keretében dolgoznak.
Magam Helm és iskolája révén ismerkedtem meg a személyközpontú irányzattal, az 1970-es évek közepén. Az
NDK-ban szerzett képzést követően a SOTE Pszichiátriai Klinikájának keretében 1981-ben szerveztem először
szűkebb körben, majd 1982-tól kezdődően tágabb körű tanfolyamot, ez utóbbit már a Magyar Pszichiátriai
Társaság keretében. E tanfolyamok azóta rendszeresek, és száznál több pszichiáter és klinikai pszichológus nyert
kiképzést. 1986-ban megalakult a Magyar Pszichiátriai Társaság Személyközpontú Munkacsoportja. Titkára,
munkatársam, Pintér Gábor Hamburgban, Tausch professzornál vett részt tanulmányúton.
A legfontosabb pszichoterápiás skálákat magyarra is átültettük, illetve Pintérrel eredeti becslőskálákat is
kidolgoztunk. Ezzel a tudományos kutatás, ha szerény mértékben is, de hazánkban is megindult.
Ez a rövid fejezet elsősorban azoknak szól, akik pszichológiai képzettséggel nem rendelkeznek. Olyan általános
törvényszerűségeket foglalunk össze, amelyek az emberi viselkedés kialakulását, szerveződését és változásait írják
le. E törvények nem csupán az emberre, hanem az állatvilágra is érvényesek. Sőt, a legalapvetőbb felismeréseket
éppen az állatok viselkedésének tanulmányozása alapján ismertük fel.
A viselkedés fogalma
A viselkedést a legáltalánosabb formában mint a környezethez való alkalmazkodást fogalmazhatjuk meg. Ebben az
értelemben a viselkedés az alkalmazkodási módok legösszetettebb, legfejlettebb formája, amelyet az idegrendszer
működése tesz lehetővé. A viselkedés, mint alkalmazkodási folyamat élesen nem választható el a szervezet fizikai
(pl. hőszabályozás), kémiai (pl. légzés), vagy biológiai (pl. immunológiai reakciók) alkalmazkodási folyamataitól.
Embernél a viselkedés elsősorban a társadalmi környezethez való alkalmazkodást teszi lehetővé. Általánosságban a
lelki és elmebetegségeket úgy írhatjuk le, mint a viselkedés zavarait. Az emberi viselkedés egyedi sajátosságainak
8
összességét nevezzük személyiségnek.
Embernél a viselkedésnek három tartományát elemezhetjük külön, amelyek azonban szorosan összefüggenek
egymással.
1. Mozgásos (motoros), külsőleg megfigyelhető és leírható viselkedés.
2. Belső, szubjektív (élményi) viselkedés. Ide tartozik a gondolkodás, fantázia, érzelem, döntési folyamatok.
Embernél a beszéd révén ez a belső viselkedés közvetlenül is feltárul, "külsővé" válik, mivel belső folyamataink
jelentős részét képesek vagyunk beszédben kifejezni. Ezért kommunikatív viselkedésről is beszélhetünk, s ide
értjük a közlés nem szóbeli formáit is (nem verbális csatornák, lásd a 3. fejezetben). 3. A viselkedést mindig
idegrendszeri folyamatok vezérlik, ezek számos esetben közvetlenül is megfigyelhető testi reakció formájában
jelennek meg (pl. kipirulás, fokozott légzés stb.). Máskor ezeket a vegetatív idegrendszeri reakciókat műszerek
segítségével lehet kimutatni. Az orvosi gyakorlatban a vegetatív reakcióknak igen nagy jelentősége van hiszen a
beteg panaszait és tüneteit sok esetben ezek a reakciók képezik.
A tanulás fogalma
A tanulás az idegrendszerrel bíró élőlények alapvető sajátossága, amelyet röviden így határozhatunk meg: a tanulás
tapasztalatokon alapuló tartós viselkedésváltozás. Vagyis arról van szó, hogy bizonyos tapasztalatok
eredményeképp az egyén (vagy élőlény) a jövőben másképp reagál, mint korábban.
A pszichoterápia ugyancsak tanulási folyamat, amelynek eredményeképp a nem kívánatos (inadaptív), "kóros"
viselkedés megváltozik, s az egyén és a környezete szempontjából kedvezőbb viselkedésnek adja át a helyét. A
pszichoterápia egy csoportba sorolható más, ugyancsak a viselkedésváltoztatására törekvő tevékenységekkel (pl.
nevelés, rehabilitáció stb.).
Mivel ezek pszichológiai alapelvei közösek, ma egyre gyakrabban "viselkedés-módosító eljárások" néven foglaljuk
őket össze (ismert angol" kifejezése: behaviour modification).
A kóros, inadaptív viselkedések kialakulását nagyon gyakran a tanulási folyamat zavaraként írhatjuk le. Az emberi
viselkedés bonyolult rendszerének kialakulása hosszú tanulási folyamat eredménye, amelyet szocializációnak
nevezünk (tekintettel arra, hogy ez a folyamat társas közegben zajlik le). A lelki- és személyiségzavarok nagy része
a szocializáció zavaraként is leírható. Természetes, hogy az ember szocializációjában a családnak döntő jelentősége
van (Bagdy, 1977).
Az emberi viselkedés kialakulásában is számolnunk kell az öröklés meghatározó szerepével. (Az állatvilágban ez a
döntő jelentőségű.) A kutatók álláspontja megoszlik az örökletes és tanulás útján kialakult viselkedésmódok arányát
illetően. Ugyanígy, egyesek a kóros viselkedés kialakulását is döntően örökletesen meghatározottnak tartják, mások
viszont hibás szocializáció eredményének. A múlt század végén, valamint a század elején az öröklődési elméletek
uralkodtak, majd a pszichológia fejlődésével a tanulás szerepe került előtérbe. Újabban ismét nagyobb szerepet
tulajdonítanak az öröklésnek.
Fiatal nőbetegem mintegy két éve tartó fokozódó depressziós panaszokkal keresett fel. A kórelőzmény felvétele
során kiderült, hogy a beteg anyja évtizedek óta szinte magatehetetlen, időnként pszichiátriai osztályon kezelik,
betegsége: idillt lefolyású depresszió. Egy ilyen helyzetben szinte eldönthetetlen, hogy a fiatal beteg
depressziójának hátterében milyen szerepet játszik anyja hajlamának átöröklése, és mennyi a szerepe annak a
ténynek, hogy születése pillanatától kezdődően egy depressziós anya légkörét "szívta magába".
A tanulás alapformái
A pszichoterápiával, vagy tanácsadással foglalkozó szakemberek számára nélkülözhetetlen, hogy tisztában
legyenek azokkal az elemi folyamatokkal, amelyekkel nap mint nap dolgoznak. Talán szokatlan, hogy lelki zavarok
és problémák megoldására való törekvésünk közben állatkísérletes adatokat sorolunk fel. (Bár csak röviden és
érintőlegesen). Könyvünkben mindenütt arra törekszünk, hogy segítő hivatásunk gyakorlatát lehetőség szerint
tudományos alapokra helyezzük. Ezért nélkülözhetetlen bizonyos alapfogalmak ismerete.
A klasszikus kondicionálás
Pavlov nevéhez fűződik a tanulás ezen elemi formájának felismerése és törvényszerűségeinek leírása (Pavlov,
1972). Ennek a tanulási formának alapja a tény, hogy a feltétlen ingerhez (pl. étel íze) többször társuló feltételes
inger (pl. edénycsörgés) maga is képes kiváltani a feltétlen reakciót (nyálelválasztás). Pavlov kutyákon végezte
kísérleteit, s megállapította, hogy a kondicionálás feltételeinek megfelelő módosításával az állatokon "neurózishoz"
hasonló viselkedést elő lehet idézni.
A kondicionálás létrejöttének alapfeltétele tehát a kellő számú ismétlés. Ha a kapcsolat kialakult, a reakció egy
ideig megmarad akkor is, ha megerősítés nem következik be. (Tehát az edénycsörgést nem követi étkezés.) Egy idő
után azonban megerősítés híján a kapcsolat kialszik. Ez a kioltás, extinkció jelensége.
A feltételes ingerhez hasonló ingerek is képesek a tanult reakció kiváltására (pl. edénycsörgéshez hasonló zajok).
Minél távolabb esik az inger az eredetitől, annál kevésbé valószínű, hogy ez bekövetkezik. Az inger-generalizáció
mértéke számos tényezőtől függ. A generalizációval ellentétes jelenség a diszkrimináció: a feltételes inger és ettől
eltérő ingerek megkülönböztetésének képessége.
9
Vitatott kérdés, milyen mértékben játszik szerepet a klasszikus kondicionálás az emberi viselkedés kialakulásában.
Valószínű, hogy szerepe viszonylag csekély, szemben más tanulási formákkal. Kóros állapotokban azonban megnő
a klasszikus kondicionálás szerepe. Pl. pánikállapotok kiváltásának valamely testi érzés lehet a feltételes ingere (pl.
erőteljesebb szívdobogás, kézzsibbadás stb.) (Kopp, 1985). Számos adat szól amellett, hogy neurotikus egyéneknél
feltételes kapcsolatok könnyebben kialakulnak és ezek nehezebben olthatok ki. Egyesek ezzel magyarázzák a
fóbiák kialakulását. A fóbiás viselkedés, ha létrejött, kioltással szemben rendkívül ellenálló. Gondoljunk pl. egy
baleset következtében létrejövő közlekedési fóbiára. Egyszeri társítás (amely természetesen rendkívül intenzív
"ingert" jelent) elég ahhoz, hogy tartós viselkedésváltozás jöjjön létre, amely megmarad, jóllehet további
"megerősítés" nem jön létre.
A generalizáció jelensége ugyancsak fontos szerepet játszik a kóros viselkedés kialakulásában. Ez azt jelenti, hogy
az ingerhelyzetek egyre szélesebb köre képes kiváltani ugyanazt a kóros reakciót (pl. fóbiás pánikrosszullétet).
Gondoljunk arra, hogy egy fóbiás beteg először például az autóbuszon lesz rosszul. Ettől kezdve nem száll buszra,
de villamosra még igen. Majd a villamoson is rosszullét fogja el, ezért a továbbiakban a villamost is elkerüli. Ez így
megy a többi járművel is, végül már elég, ha az utcára kimegy, máris rosszullét fogja el. Vagyis az inger (amely
kezdetben az autóbusz volt), generalizálódott. Nem csupán az inger, hanem a reakció is generalizálódhat: a
rosszullét eleinte múló rossz közérzet lehet, később pedig ájulásra vezető pánikállapot alakulhat ki.
A generalizálódásnak különös jelentősége van a verbális viselkedés területén. Erről részletesebben a Pszichoterápia
hatásmechanizmusa c. fejezetben beszélünk. Ez esetben a "kognitív térben" megvalósuló generalizációról van szó.
Ha a fogalmak közötti kapcsolatokat képletesen "térnek" fogjuk fel, e hálózatban vannak kitüntetett, "begyakorolt"
pályák, amelyek un. kognitív struktúrákat alkotnak. A generalizáció e pályák mentén valósulhat meg.
Kényszeres betegeknél gyakran figyelhetjük meg a nyelvi, szemantikai generalizáció jelenségét. Mosakodási
kényszerben szenvedő betegünk eleinte csak "tisztátalan" tárgyakkal való érintkezés után végezte rituális
mosakodását. Majd a "tisztátalan" fogalma a színesbőrű ember fogaiméval társult. (Ennek jól megfogható érzelmi
háttere volt: balul sikerült kapcsolat egy afrikai férfival.) Kézmosás következett minden színesbőrűvel való
kézfogás után. Később már egy színesbőrű meglátása is elég volt ehhez. Végül akkor is mosakodásba kezdett, ha
gondolataiban ötlött fel egy színesbőrű képe. . .
A generalizáció jelensége különösen fontos szerepet játszik a lelki zavarok hátterében. Részét képezi azoknak a
gondolkodási zavaroknak, amelyek eredményeképp un. patológiás, vagy diszfunkcionális kognitív sémák
aktiválódnak.
Pl. egy depressziós beteg ilyen kognitív sémája: "én egy ügyefogyott szerencsétlen vagyok". Ha most ez a személy
reggel leejti a kávéscsészét valami hasonlót mond magának: "íme milyen szerencsétlen vagyok, ez is csak velem
történhet." Vagyis számára egy egyszeri esemény általános törvényt jelent. A nyelvi, szemantikai generalizáció
lényegében jelentésváltozás, az egyén számára valamely esemény jelentéstartománya kibővül.
A terápiás folyamat a generalizációval ellentétes irányú. Az egyén diszkriminációs készségét próbálja fejleszteni. A
gyógyító beszélgetés (GYB) során a terapeuta visszajelzései a páciens által elmondottak árnyaltabb értelmezését
teszik lehetővé. A generalizáció következtében az egyén belső tartalmai, attitűdjei, "rárakódnak" a kívülről jövő
információra. A jel értelmezésében szétválaszthatatlanul összefonódik a külső "hír" és a belső beállítódás, így válik
lehetségessé, hogy a betegek - súlyos esetben – azt látnak bele a világba, amit "akarnak" (lásd a fenti példát). A
terápia során ismét különválik a külső jelzés és a belső tartalom.
Kivonat egy terápiás beszélgetésből:
Beteg: Nem sikerült a vizsgám. De hisz nekem semmi sem sikerül. Abbahagyom, felesleges.
Terapeuta: Nem sikerült a vizsgája, és most úgy érzi, önnek semmi sem sikerül, így arra gondol, nincs értelme
folytatni.
Beteg: Igen. El vagyok keseredve. Nem látok kiutat. Nagyon letört ez az esemény.
Terapeuta: A vizsgakudarc elkeseríti. Most az egész életét kudarcnak érzi. Sőt, jövőjét is sötéten látja.
Beteg: így valahogy. Pedig hát egy vizsga még nem olyan nagy ügy. Ha kudarc ér mindent sötétebben látok. A többi
vizsgám szerencsére sikerült. . .
A rövid kivonatból jól követhető, hogy a beszélgetés során diszkrimináló folyamat indul meg. A terapeuta az
általános törvényszerűség helyett az itt és most jelenségek felé irányítja a figyelmet.
A klasszikus kondicionálás törvényszerűségeit különösen a viselkedésterápiák területén alkalmazzák. Izolált, jól
körülírt viselkedészavarok (pl. szexuális devianciák) kezelésénél a feltételes reflexes társításoknak kiemelt
jelentősége van. Más esetben viselkedésdeficitek kezelésében alkalmazzuk a kondicionálás elveit. A szociális
készségek fejlesztésénél például a kívánt magatartást annyiszor gyakoroltatjuk, amíg az teljesen automatikussá
válik (mint a színészek szereptanulása).
Az instrumentális tanulás
10
A tanulásnak ez a módja az emberi viselkedés kialakulásában sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a Pavlov-féle
kondicionálás.
Instrumentális tanulás jön létre akkor, ha valamely viselkedés az egyén szempontjából célirányosnak bizonyul, azaz
eredményre vezet. Ez az eredmény (instrumentum) mint megerősítő, az előtte létrejövő viselkedést "megerősíti",
azaz annak jövőben valószínűségét növeli.
Thorndike (1913) klasszikus kísérlete jól megvilágítja ezt a törvényszerűséget. Az éhes macakának ketrece mellé
helyezünk egy halat. A ketrec egy billentyűvel belülről nyitható. A macska izgatottan mozog fel- és alá. Egyszer,
véletlenül megnyomja a billentyűt. Az ajtó kinyílik és a táplálékhoz jut. Ha a kísérletet többször megismételjük, azt
látjuk, hogy a macska rendezetlen mozgása egyre inkább a billentyű köré koncentrálódik, egyre hamarabb
következik be a megfelelő mozdulat. Végül, 18-20 ismétlés után az állat megtanulja, hogy mit kell tennie ahhoz,
hogy táplálékhoz jusson.
Az instrumentális tanulásnál tehát nem feltételes és feltétlen inger közötti kapcsolat, hanem valamely viselkedés és
a feltétlen inger (azaz jutalom, vagy megerősítés) közti kapcsolat alakul ki.
A "jutalom" értékű inger, általánosítva, bármely viselkedés lehet, amelynek valószínűsége nagyobb, mint az előtte
lévő viselkedés, így egy kevésbé valószínű viselkedést a rákövetkező valószínűbb megerősíteni, azaz megjelenési
valószínűségét fokozni képes. Ez a Premack-féle elv (Premack, 1971), amelynek viselkedésmódosító eljárásokban
nagy jelentősége van.
A pszichoterápia során a megerősítés elvét számtalan változatban alkalmazzuk. Mindenekelőtt le kell szögezni,
hogy ez a törvény a verbális viselkedésre is érvényes. Emberi viszonyok között az instrumentális kondicionálás
döntően a kommunkáció útján érvényesül. Anélkül, hogy itt részletekbe mennénk, megemlítjük, hogy a segítő
kapcsolatokban eleve érvényesül egy instrumentális szabály: a terapeutának valamely "ideális" elképzelése van
arról, hogy kliense számára mi lenne a megfelelő viselkedés. A kliensnek ez-irányba mutató megnyilvánulásait a
terapeuta ezen ideálkép értelmében öntudatlanul is megerősíti. A gyógyító beszélgetés során az instrumentális
kondicionálás számos formában érvényesül, s ezekről a későbbi fejezetekben még bőven lesz szó.
Egyes pszichoterápiás módszerek kifejezetten a pozitív megerősítésre épülnek. E módszereket itt részletesen nem
tárgyaljuk, mivel többségük a viselkedésterápiák csoportjába tartozik (könyvünkre utalunk, Tringer,
Mórotz, 1985). A programozott ön-jutalmazásnak jelentős szerepe van az ún. önkontroll módszerek alkalmazásánál
is. Ez esetben a kliens terapeutája segítségével -önmaga hajtja végre a terápiás programot, s egy-egy sikeres
részfeladatot követően ugyancsak program keretében önmagát jutalmazza, megerősíti (pl. valami étellel,
szórakozással stb.). Nem szükséges, hogy a kívánt viselkedést minden alkalommal megerősítés kövesse. Sőt, a
viselkedés erősebben rögzül akkor, ha a jutalom intermittáló jellegű. Ezt az elvet a pszichoterápiában is
alkalmazhatjuk.
Averzív kondicionálás
Lényegében az instrumentális tanulás egy alfajáról van szó: a kudarcra, negatív "megerősítésre" vezető cselekvés
gátlás alá kerül, jövőbe valószínűsége csökken. Az idegrendszerrel bíró élőlények viselkedésének egyik legfőbb
szervezője az a rendszer, amely a veszélyes, fájdalmas, ártalmas helyzetek elkerülésére készteti az adott egyedet. A
lét fenntartása szempontjából az ún. elkerülő-menekülő viselkedést szervező idegi struktúrák ezért gátlás alá
helyezik az előbbi, jutalomra érzékeny (úgynevezett appetens viselkedést szervező) struktúrákat. Érthető ennek a
jelentősége: a nyúlnak a kóbor kutya közeledtére akkor is menekülnie kell, ha éppen kedvenc káposztáját
fogyasztja.
Embernél az averzív kondicionálás a büntetés tanulmányozásában játszik szerepet. Averzív jellegű lehet valamely
inger, de ugyanígy hat a várt jutalom elmaradása is (frusztráció). Még ma sem lezárt kérdés, milyen jelentősége van
a büntetésnek a nevelés, a szocializáció során. Az nyilvánvaló, hogy a kizárólag büntetéssel történő nevelés súlyos
személyiségzavarokat eredményez. Neurotikus betegeink élettörténetében gyakran találunk olyan adatokat,
amelyek a büntető nevelés túlzó, következetlen alkalmazására utalnak. A kérdés részleteibe nem bocsátkozunk,
Ranschburg munkáira utalunk (Ranschburg, 1984). Az averzív kondicionálás során az állat megtanulja, milyen
ingerek jelzik előre a fájdalmas vagy ártalmas esemény bekövetkeztét, s pár társítás után már ezekre az előjelző
ingerekre reagál, és menekül, vagy az ártalmat elhárítja, mielőtt az bekövetkeznék. Ugyancsak megtanulja az állat,
melyek azok az ingerek, amelyek a veszély elmúltát, vagy távollétét jelzik. Ezek az ún. biztonsági szignálok.
Az averzív ingerre bekövetkező viselkedés két formája a menekülés vagy támadás. Valószínű, hogy ez a két
mechanizmus képezi az emberi szorongás illetve agresszió idegélettani alapját is.
Az averzív kondicionálás törvényszerűségeinek a kóros emberi megnyilvánulások kialakulásában is jelentős
szerepe van. A fóbiás viselkedés úgy értelmezhető, mint egy olyan rendszer, amelyet az averzív struktúrák
vezérelnek. A fóbiás egyén úgy viselkedik, mint aki ténylegesen veszélyben van, a veszély forrása azonban
irracionális mind a beteg, mind környezete számára. Mintha veszélyt jelző mechanizmusai túl érzékenyre lennének
beállítva. Többször utaltunk már arra, hogy egyes kóros emberi viselkedésminták sok szempontból hasonlítanak a
fejlettebb állatok egyik-másik megnyilvánulásához.
A fóbiások térben való mozgása az állatok territoriális viselkedésével analóg. Az állat saját területén belül
biztonságban van, azon kívül a félelem számos jelét mutatja. Ugyanaz az ellenfél, amelyet területén belül
11
megtámad, a területen kívül félelmet és menekülést vált ki. A saját territóriumot különféle "jelek" határolják körül.
Ezek jelentősége olyan, mint a biztonsági szignáloké (pl. egyes állatok vizeletükkel határolják körül területüket).
A fóbiás egyén "tere" természetesen részben szimbolikus, részben a modern társadalmi élet struktúráit követi (így
beszélünk közlekedési, magassági, zártsági fóbiákról). A biztonsági szignáloknak itt is nagy szerepe van. A fóbiás
anya pl. ki mer menni az utcára, 4-5 éves kisfia kíséretében. Nyilván nem a gyermek nyújtotta valódi biztonságról
van szó, hanem a gyermek "biztonsági szignál" szerepéről. A nagy, strukturálatlan tér szorongást kelt. Kísérletet
végeztek rókával: nagy rét közepére "ejtették le", ahol még egy bokor sem volt. A róka a pánik minden jelét
mutatva rohangált össze-vissza. Az a gyanúnk, hogy az ember számára a kevéssé strukturált "kognitív tér" is ilyen
félelemkeltő lehet. Védekezésül az egyén erősen rögzített, irracionális struktúrákat épít ki. így tesznek pl. a
kényszerneurotikusok, akik csak kijelölt asszociációs pályákon gondolkodnak, élesen elhatárolt, egymásba át nem
folyó gondolati és viselkedésbeli egységek szerint szervezik életüket. A lelki betegek nagy részénél az idegrendszer
averzív struktúráinak működése uralkodik el. Ez szubjektíve állandó, vagy gyakori szenvedés élményében ölt
testet. Mintha a modern embernek - minél távolabb van a természettől - annál több veszéllyel kellene
szembenéznie. Pedig éppen fordítva gondolnánk.
Az averzív - büntető kondicionálás elvét a terápiában csak ritkán alkalmazzuk. A viselkedésterápiák egyes
formáinál jön szóba büntető ingerek társítása a nemkívánt viselkedéshez (pl. alkoholizmus, szexuális devianciák).
A gyógyító beszélgetést olyan egyéneknél alkalmazzuk, akik éppen a "büntető idegrendszeri struktúrák" uralma
alatt állnak. így a terápiás megközelítésben negatív visszajelzést csak kivételesen alkalmazunk, ez esetben is csak
inkább csak olyan módon, hogy nem reagálunk megerősítő módon akkor, amikor a kliens ezt elvárná.
A modell-tanulás
Miller és Dollard (1971) írta le először a tanulásnak azt a formáját, amely a "tanuló" számára jelentős modell-
személyek viselkedésének átvételével, leutánzásával jár. A tanulásnak ez a módja külön megerősítő, jutalom nélkül
is létrejön, illetve az utánzott személlyel való "azonosulás" önmaga lehet a megerősítő. Az utánzott személy
cselekedeteinek sikere az utánzónál is megerősítő hatású (ún. vikariáló megerősítés). Valószínűleg az utánzásos
tanulás eredménye, hogy a gyermek szüleinek, tanárainak sokféle magatartásmintáját átveszi. A "tiszta apja", "tiszta
anyja" kifejezések nem elsősorban külső hasonlóságra utalnak, hanem a viselkedés, a beszéd egy-egy jellegzetes
fordulatára.
A lélekgyógyászati irodalom keveset foglalkozik az utánzásos tanulásnak a terápiában játszott, szerepével. Pedig
nyilvánvaló, hogy a terápiás helyzet számos lehetőséget nyújt arra, hogy a kliens magatartásmintákat vegyen át.
Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a viselkedés repertoár betegeink jelentős részénél hiányos.
Egy intelligens betegemnél feltűnt, hogy szobámból való távozáskor rendszeresen megáll az ajtóban, téblábol,
toporog, még belekezd valami témába, kinyitja az ajtót, majd visszacsukja, s csak hosszú bizonytalankodás után,
félszegen távozik. Egyszer aztán, kérdésemre válaszolva elmondta, hogy fogalma sincs arról, hogyan kell
valahonnan elbúcsúzni, miként kell elköszönni valakitől. Ez annyira megoldhatatlan probléma számra, hogy inkább
húzza-halasztja a búcsú pillanatát, hátha történik közben valami, ami zavarát feloldja. Könnyen elképzelhetjük,
hogy milyen viselkedésbeli "éhség" áll fönn ilyen helyzetben.
A terapeuta esetleg nem is gondol arra, hogy páciense megfigyeli, leutánozza, mint gyermek a tanárait. Betegemnél
ezt követően természetesen szituációgyakorlatokat végeztünk, s a különféle helyzetekben való elköszönést
gyakoroltuk. Valószínű, hogy az utánzásnak nagyobb jelentősége van a segítő kapcsolatokban, mint gondolnánk. A
terapeuta, tanácsadó akarva-akaratlan, modell-személlyé válik. Mindannyian hordozunk magunkban olyan,
másoktól átvett viselkedést, véleményt, gondolatot, amelyről tudjuk, hogy kitől származik (a "már apám is azt
mondta. . . " típusú mondatok utalnak pl. erre). Nyilvánvalóan jóval több az, amiről nincs közvetlen tudomásunk.
Kimutatott tény, hogy egy hosszabb terápiát követően a terapeuta és páciensének kifejezésmódjai egymáshoz
közelítenek. Ismert anekdotikus adat, hogy pszichoanalitikus kezelés során a beteg analitikus kifejezéseket kezd
használni. Ne felejtsük: a terápia is tanulási folyamat. E tanulás során arra törekszünk, hogy kliensünk új
látásmódra tegyen szert, képes legyen önmagát és világát az eddigiektől eltérő módon szemlélni.
A modell-tanulásról elmondottak rávilágítanak arra a szakmai-etikai felelősségre, amellyel a segítő hivatások
területén számolnunk kell. Bár sokan szkeptikusak a lélekgyógyászat és a pszichológia módszereinek
hatékonyságát illetően, tényként kell elfogadnunk, hogy az emberi viselkedés módosításában, alakításában
hatékony módszerekkel rendelkezünk. A változás iránya azonban olyan kérdés, amely nem nélkülözheti az ember
lényegére, erkölcsi mivoltára vonatkozó alapvető kérdések megválaszolását. A segítő hivatások képviselője nem
kerülheti el azt a feladatot, hogy önmagának választ adjon olyan kérdésekre, mint pl. mi értelme az életemnek,
miért kell erkölcsösnek lennem stb. Természetesen nem arról van szó, hogy klienseink nézeteit e téren
befolyásoljuk. Arról, hogy mi, esetenkénti "modellek" az élet ezen alapvető kérdéseire saját, egyéni választ adunk,
e kérdések megválaszolásának sokszor keserves feladatát elvégeztük.
A segítő kapcsolat igen intenzív koncentrált tanulási helyzet. Ivey és Simek-Downing (1980) erre mutatnak rá egy
helyen, a következő meggondolással: egy átlagnál hosszabb, intenzívebb pszichoterápia mondjuk 3 órából áll és ez
mondjuk fél évig tart. Egy fél év alatt azonban hány órát él meg a beteg? Mennyi más információ éri ezalatt? És
12
mégis, a csekély 3 órának nemegyszer életsorsot meghatározó jelentősége van!
A GYB elméleti megalapozásához a modern pszicholingvisztikai kutatások is sokat ígérő adatokat szolgáltatnak. E
kutatások gyakorlatba való átültetése még a jövő feladata.
A kommunikációról általában
A kommunikáció információk továbbítása és egységes jelrendszer szerinti dekódolása. Az emberi kommunikáció
egyik sajátossága, hogy a közölt és a dekódolt (felfogott) információk mennyisége között jelentős különbség van.
Egyesek szerint a közölt információnak csak mintegy tizedét fogjuk fel. Sőt, a közlő fél is így van: az általa közölt
információmennyiség nagyobb része számára sem tudatosul. A segítő kapcsolat lényegét ebben is
megfogalmazhatjuk: a szakember, képzettségénél fogva olyan információk dekódolására is képes, amelyek a
kommunikációs folyamat során általában rejtve maradnak. A terapeuta a fenti mintegy 1 %-nál jóval nagyobb
információmennyiség dekódolására képes, és azt kliensének visszajelezve, őt önismeretének magasabb szintjére
juttatja. A segítő kapcsolatra való képzés feladata ebben a megfogalmazásban tehát nem más, mint a rejtett közlések
olvasásában való jártasság megszerzése.
Kommunikáció, azaz információcsere gépek között is létrejöhet. Az emberi kommunikáció részben biológiai
örökletes adottságokon alapul, nagyobbrészt azonban a szocializáció során fejlődik ki. A biológiai alapok
tanulmányozásában az etológia ismeretei nélkülözhetetlenek. Közismert, hogy az állatok jelrendszere jelentős
szerepet játszik az egyed és a faj fenntartásában. Az állatok jelrendszere analógiás jellegű (mint az embernél a nem
verbális csatorna jelei). A majmok jelrendszere 5-6 féle elkülöníthető egységből áll, ezek az adott hang különféle
minőségeiből fakadnak (hangszín, hangerő). Az állatoknak az emberi szóképekhez hasonló jelrendszere nincs.
A kommunikációval kapcsolatban egy pár fogalmat meg kell ismernünk hisz ezek a gyógyító beszélgetésnek is
alapját képezik.
A kommunikáció szükségszerűsége, vagy kommunikációs kényszer eleve azt jelenti, hogy társas közegben nem
lehet nem kommunikálni. A kommunikációról való teljes lemondás is közlést jelent. Ugyancsak közlés értékű, ha
egy közlési csatornát torlaszolunk el (pl. teljesen merev arccal, tehát a mimikái csatorna gátlásával közlünk valamit
kollégánkkal: az illető ezt haragnak, vagy valamilyen más, különleges lelki állapotnak fogja tulajdonítani). A
látszólagos kommunikáció hiány, hosszabb szünet különös jelentőséggel bírhat a pszichoterápiás beszélgetés során.
Igazában tehát ez sem közlésnélküliség. Az adott helyzetben átlagosan elvárható kommunikatív viselkedést szigorú
szabályok írják elő, s az ettől való eltérés feszültséget, haragot vagy szorongást vált ki. Gondoljunk pl. arra, hogy
egy vasúti kupéban többen utaznak, de mindenki csendben van. Majd belép valaki, s erőltetetten próbál
beszélgetést beindítani. Vagy pl. elmegy a pszichológushoz valaki, hosszú perceken keresztül kínosan hallgatnak,
mert a szakember úgy véli, "nem szabad beavatkoznia". Különösen szigorú szabályok határozza meg a
tekintetváltás időtartamát és gyakoriság.
A freudi hagyományokat követő pszichoterápiás irányzatokban nagy hangsúlyt kapott a non-direktivitás elve. A
terapeuta tehát betegét semmilyen vonatkozásban nem irányítja, hanem teljesen az ő lelki folyamataira
hagyatkozik. Freud - mint tudjuk - a fekvő beteg feje mögé ült, s Így a tekintetváltást és a mimikai
megnyilvánulásokat is kikapcsolta (ún. klasszikus analitikus helyzet). Rogers és iskolája is hangsúlyozza, hogy a
terápiás kommunikáció a kliens belső törvényszerűségei szerint folyjék. A lélekgyógyászat gyakorlatában a non-
direktivitás eleve gyakran eltorzul és "non-kommunikáció" lesz belőle. Sok szakember úgy véli, leginkább akkor
kerülheti el a "direktivitás" veszélyét, ha összes közlési csatornáját leblokkolja. A terápiás csoport vezetője pl.
szótlanul, szemét lesütve, merev arccal ül a körben, s várja, hogy a növekvő feszültség valakit majd csak szólásra
bír. Serdülőkorú betegem azért hagyta ott előző orvosát, mert nem bírta tovább, hogy minden 45 percből fél óra
feszült hallgatással telt el. A tévesen nem kommunikációként értelmezett non-direktivitás mégiscsak közlés a beteg
számára. Jelentése azonban egészen más, mint a szakember számára. A hosszú hallgatást a betegek a
legkülönfélébb módon értelmezhetik. A terapeuta kommunikációjának visszafogásával keltett szorongás, amely a
dinamikusan vezetett csoportokban gyakorta alkalmazott eszköz, kétélű fegyver, s csak gyakorlott szakember
kezébe való.
A kommunikáció többcsatornás jellege azt jelenti, hogy közléseink egyszerre, párhuzamosan, több csatornán
13
valósulnak meg. Pl. beszélünk, közben gesztikulálunk, arckifejezésünk változik stb. Még az írott közlés is
többcsatornás jellegű, mivel a nyelvi anyagon túlmenően a szófűzés, a mondatszerkesztés, saját kifejezések, a
szövegkörnyezet további információkat hordoz. Kognitív lélektani megközelítésben hozzátehetjük, hogy a szöveg
mögött állandó jellegű beállítódások, ún. kognitív sémák is felismerhetők. Hangszalagra felvett szövegek már az
ún. vokális csatorna üzeneteit is hordozzák (hangszín, hangsúly stb.) Ugyanezzel a lehetőséggel rendelkezik a
telefon segélyszolgálatokban dolgozó szakember is.
A kommunikáció többszintű. Ezen azt értjük, hogy a közlés tartalmi és viszony-mozzanatokat hordoz. Nemcsak
közlünk valamit, hanem a partnerhez fűződő viszonyunkat is kifejezzük. (Másként a munkatársainkkal,
feletteseinkkel, családtagjainkkal, vagy egy kellemetlenkedő csavargóval). A viszonyközlések elsősorban a nem
verbális csatornákon jelennek meg, de a szóhasználatban is kifejezésre jutnak. A segítő kapcsolatban a viszony
folyamatos fejlődését a közlések jellege is követi. A terapeuta elősegítheti a bizalmas viszony alakulását azzal,
hogy gazdagon éli a bizalmat, melegséget, elfogadást kifejező jelzésekkel (tekintet, mosoly, hangsúly stb.).
A kommunikáció tagoltsága azt jelenti, hogy a közlés nem valami egyenletes, végtelen folyam, hanem kisebb-
nagyobb egységekre tagolódik. Ilyen egység a mondat, de ennél kisebb és nagyobb egységek is vannak. (Ezekkel a
kérdésekkel részletesen a pszicholingvisztika foglalkozik lélektani szempontból.) A beszéd tagoltságának a
kórlélektanban is nagy jelentősége van. Egyes betegek tagolatlanul árasztják magukból a közlendőket, mások
beszéde széttöredezett, logikátlan egységekre bomlik. Legsúlyosabb formája ennek a parafréniában szenvedő
betegek primer inkoherenciája, ahol a széttöredezett gondolati egységek között kapcsolat alig ismerhető fel. Ha a
beszéd lelki folyamatok tükre, akkor a jól strukturált beszéd jól strukturált lelket takar. Lelki szenvedéseik miatt
gyötrődő pácienseinknél gyakorta ennek a struktúrának kisebb-nagyobb mértékű hiányát észleljük. A szenvedés,
mint tengerár, elmossa a homokos part szél által épített finom szerkezetét. A beteg önti panaszait, áradnak a
jajszavak. Szenvedésében képtelen arra, hogy figyelmét partnerére irányítsa, a terapeuta megnyilatkozásai
elsuhannak mellette anélkül, a panaszáradatot megakasztanák. A nyelv és a lelki folyamatok zavarainak egyik
leggyakoribb jele, amikor az egyén képtelenné válik párbeszéd, dialógus folytatására, s a beszéde egyre inkább
monológ jelleget ölt. Mindannyian ismerünk embereket, akikkel csak addig lehet "beszélgetni", amíg ők beszélnek.
A lelki zavarok által monológgá torzult beszéd struktúrájának helyreállítása azt jelenti, hogy a szemelj' újra képessé
válik dialógusra. Hiszen a beszéd legtermészetesebb struktúráját a közlés-viszontközlés egységei adják. A terápiás
dialógus különlegessége abban áll, hogy a terapeuta viszont-közlése is a páciens saját megnyilvánulása, annak
visszatükröződése. A terápiás dialógus így a páciensnek önmagával folytatott, de most már strukturált dialógusa
lesz terapeuta: helyettes "információfeldolgozó".
Az a terapeuta, aki a tévesen értelmezett non-direktivitás miatt nem kommunikál, igazában magára hagyja
monologizáló páciensét. Aki persze megkönnyebbül egy 3/4 órás panaszáradat kiöntése után. De a párbeszédet,
főleg önmaga strukturálását nem tanulja meg. A terápiás dialógusról a későbbiekben még bőven lesz szó. A
dialógus kérdése a kommunikáció egy további alapelvéhez vezet bennünket, ez a recipcitás, viszonosság. Vagyis a
közlés megtörténte a partnert viszontközlésre készteti. A viszontközlés elmaradása is közlés, a szükségszerűség
törvénye alól nem lehet kibújni.
Pl. a vonatban egymás mellett ül két ember. Beszélgetés létrejön köztük, vagy sem. Kommunikációs csere azonban
mindenképpen lezajlik közöttük. Rejtett jelzések (tekintet, egymás felé fordulás, olvasmányba mélyedés stb.)
pontosan felmérik egymás készségét arra, hogy akarnak-e szóba elegyedni egymással, vagy sem.
A kommunikáció promotív jellege arra utal, hogy a közlés a másik felet valamilyen befolyás alá vonja. Ebből a
szempontból szimmetrikus és aszimmetrikus közlési helyzeteket különböztetünk meg. Az aszimmetrikus
helyzetben az egyik félnek nagyobb a befolyása a másikra, mint fordítva. A segítő kapcsolat természeténél fogva
aszimmetrikus helyzet.
A kommunikáció pszichológiai szükséglet. A közlés iránti igény természetesen nagy egyéni különbségeket mutat.
Különféle személyiségvonásokkal kapcsolatba hozható, pl. az Eysenck-féle extra-verzió-intraverzió
személyiségjegyekkel. Az egyén közlési szükségletétől nagyobb mértékű eltérés olyan késztetéseket szül, amelynek
a megbomlott egyensúly helyreállítását célozzák. Az igényeket meghaladó mennyiségű kommunikáció
túltelítettséghez vezet ami az egyént védekezésre készteti. Elkalandozik a figyelem, feszültség, ingerültség
következhet be. A modern élet általában magával vonja a közlési, információs túltelítettség állapotait. Amikor az
emberek térbeli okok miatt is gyakran érintkeznek egymással, ez többnyire kommunikációs kényszert is jelent. A
szociálpszichológusok crowdingnak ("tömegesedés") nevezik azt a jelenséget, amely állatokon figyelhető meg. Ha
a kísérleti patkányok száma a ketrecben egy bizonyos sűrűséget meghalad, viselkedésük megváltozik. Különféle
agresszív megnyilvánulásokat vesznek fel, szaporodásuk leáll. A kommunikációs túlkínálat az idegrendszeri
aktiváció szintjének megnövekedésével jár együtt, s ez az egyént elkerülő magatartásra készteti.
Az információs alulkínálat ezzel szemben nyilvánvalóan ingerkereső magatartást vált ki. Az egyének közötti
különbségekből konfliktusok fakadhatnak. Nem ritka például házastársak között, hogy egyiknek a közlési igénye
meghaladja a másikét, s közöttük konfliktusok kiindulópontja lehet.
A kommunikáció alapja tehát valamilyen viszony a másikkal. Ez a viszony az emberi létezés lehetőségi feltétele. A
14
dialogikus viszony teszi lehetővé a személy kifejlődését és létének fenntartását. Az Én csak a Te által nyilvánulhat
meg igazán, mert az Én a Másikban tárulkozik fel önmaga számára. Az én-te viszony elemzése képezi a Lacan-féle
pszichoterápiás iskola, valamint az ún. dialógus-filozófiák központi kérdését (Lacan 1966. Buber, 1970).
További szempont, amire kevés gondot fordítunk, a beszéd modulációja és a hangsúly. A hangerő széles skálán való
változtatása, a hangsúlyos elemek kiemelése közléseink értékét jelentősen megnöveli. Nagyon sok terapeuta
színtelen, monoton hangon beszél. A kliensnek kell elvégeznie (ha tudná!) azt a feladatot, amely a terapeutáé:
lényeges és kevésbé lényeges elemek elkülönítését.
Szép, tiszta, kellően erőteljes és árnyalatokban gazdag beszéd lehetővé teszi, hogy a páciens egyébként is hiányos
figyelmi kapacitását a lényegesebb dolgok kössék le.
E néhány formai követelmény mellett a terápiás beszélgetés egykét tartalmi kívánalmára is felhívom a figyelmet.
Mindenekelőtt hangsúlyozom: beszédünk legyen lehetőség szerint konkrét. Kerüljük az elvont, vagy homályos
megfogalmazásokat. Egy összehasonlító vizsgálat kimutatta, hogy (egyéb tulajdonságok egyenlősége mellett) az a
terapeuta hatékonyabb, aki konkrétabb módon fejezi ki magát.
Lehetőség szerint használjunk képes kifejezéseket, metaforákat, mondjunk egyszerű példákat. A magyar nyelv
egyébként is gazdag képes kifejezésekben, éljünk ezzel a lehetőséggel. Ebből is következik, hogy kerüljük az
idegen szavakat, és főképpen ne használjuk a szakmai zsargon fogalmait! Vegyük figyelembe, hogy egy-egy
szakkifejezés, még ha művelt pácienssel van is dolgunk, egészen más jelentés-tartománnyal rendelkezik a laikus
fejében, mint a mienkben.
Szakpszichológus-jelöltekkel folytatott gyakorlaton az egyik kolléga (a egyébként halkan beszélt és hadart is) a
következőt kérdezte az iskolázatlan betegtől: "...és akkor ön ezt hogyan fantáziálja?" A beteg is ismerhette a
"fantáziálás" kifejezést, mely számára azt jelenthette, hogy ül valaki tétlenül, elmélázik, ábrándozik stb. Mivel egy
dolgos parasztasszonyról volt szó, a kérdés még sértő is lehetett számára: 6 nem ér rá "fantáziálni".
Beszédünk konkrét-elvont dimenziója természetesen a partnerünk függvényében változhat. Mégis, inkább a
konkrét kifejezésekre törekedjünk, még magasan kvalifikált betegeinknél is. Minél elvontabb egy fogalom, annál
valószínűbb, hogy az emberek eltérően értelmezik ezt.
Külön gondot jelentenek beszédünkben az érzelmi életre vonatkozó kifejezések. Nyilvánvaló, hogy bármiféle
érzelmi állapot szavakba foglalása esetén jelentős információveszteség következik be, hiszen szókincsünk jóval
szűkösebb, mint az érzelmi állapotok gazdagsága. Ugyanakkor klienseink érzelmi zavarokban szenvednek! Ezért
különös gondot fordítsunk arra, hogy ezeket az állapotokat árnyaltan, sok oldalról megközelítve, minél több képes
kifejezéssel, hasonlattal körüljárva írjuk le (helyesebben erre bátorítsuk betegeinket, tanácskérőinket).
A gyógyító beszélgetéssel kapcsolatban még egy fontos tartalmi követelményt kell megfogalmaznunk: a terapeuta
nyelvezete idomuljon a kliens nyelvi adottságaihoz. Mindenekelőtt fel kell mérnünk az illető által használt
fogalmak, kifejezések színvonalát, egyéni sajátosságait és saját nyelvhasználatunkat ehhez "állítjuk be"! Egy idő
után megismerjük kliensünk sajátos fordulatait, s azok pontos egyéni jelentéseit. E kifejezések ezt követően közös
15
nyelvvé alakulnak, s mi is használhatjuk őket. A csak ebben a kontextusban és csak kettőnk által használt
kifejezések (amelyeket a kommunikáció-elmélet utalásoknak nevez) sajátos, bizalmi légkör gyors kialakítását
teszik lehetővé. Az utalás nem csak azt jelenti tehát, amit más is ért rajta, hanem ezen túlmenően azt is, hogy a
kettőnk közös nyelve, kettőnk együttes történetének "terméke". A kapcsolat intim jellege hangsúlyozódik ezáltal,
ahogy az intimitás magában foglalja mások kizárását a kapcsolatból.
A kliens nyelvéhez való idomulás természetesen ritkán vezet közös, utalásszerű kifejezések használatához. Inkább
arról van szó, hogy legyünk figyelemmel partnerünk ún. privát beszédére. Azokra a sajátos fordulatokra,
kifejezésekre, szavakra, amelyeket ő az átlagnál gyakrabban használ, amelyek rá jellemzőek. Egyszerűbb
emberekre talán még inkább jellemző a privát nyelv használata. A privát nyelv tükrözi azt a környezetet, csoportot
is, amelyhez az egyén tartozik. Gondoljunk pl. a serdülők csoportjaira. Előnyös, ha a terapeuta érti ezt a nyelvet, s
esetenként egy-egy fordulatát esetleg használja is. Ugyanakkor óvatosan kell eljárnunk: nyelvhasználatunknak meg
kell őriznie különállását. Aki "csövesekkel" foglalkozik, nem kell, sőt nem szabad, hogy "csöves" nyelven
beszéljen. Elég, ha jelzi, "értem, amit mondasz, bár én más vagyok". A nyelvi idomulás célja a kommunikáció
lehetőségeinek kiaknázása, a kölcsönös megértésre való törekvés azokkal a nyelvi eszközökkel, amelyek a kliens
rendelkezésére állnak.
Rogersről írják, hogy egy alkalommal egy iskolázatlan csőszerelő került hozzá. A terápiás beszélgetés után
megkérdezték az illetőt, hogy használt-e a foglalkozás. - Azt nem tudom, volt a válasz, de ez az ember biztosan
nagyon ért a csőszerelő mesterséghez.
A kliens nyelvezetéhez való idomulás a jó terápiás kapcsolat megteremtésében fontos szerepet játszik. Az idomulás
nem annyira tartalmi, mint formai kérdéseken múlik. Garfield (1980) a kliens által használt "nyelvi térképek"
figyelembevételére hívja fel a figyelmet. A nyelvi térkép egyén által használt érzékszervi modalitások iránti
fokozott érzékenység, amely vizuális, akusztikus, szomatoszenzoros csoportra osztható. A vizuális nyelvet használó
kliens állítmányai döntően vizuálisak, hallásos nyelvi térkép esetén akusztikusak. A terapeutának figyelembe kell
vennie, hogy partnere milyen "nyelvet" használt, és azon a nyelven kell válaszolnia. A kliens nehezen tud átállni
más reprezentációs térképre, s ilyenkor meg nem értés következhet be. A nyelvi térkép használata az adott
modalitásnak megfelelő állítmányok és jelzők használatát jelenti.
Nézzünk egy példát.
KI: A dolgok sötéten néznek ki mostanában. 1. Thta: . . .talán leírná részletesebben, hadd lássuk, miként mennek a
dolgok. . . (Mindkét fél vizuális térképet használ). 2. Thta: Úgy hangzik, mintha rosszul érezné magát (akusztikus és
szomatoszenzoros "térkép").
KI:.. .Tessék?
A kliens által preferált érzékszervi kódokat közvetve is figyelemmel kísérhetjük. Kimutatták, hogy a beszéd
tonalitása, illetve a spontán kereső szemmozgások iránya és az érzékszervi preferencia között kapcsolat van.
Erőteljes tonalitás - vizuális "térkép"
Közepes tonalitás - akusztikus "térkép"
Alacsony tonalitás - kinesztéziás "térkép" Beszéd közben a szemek általában vízszintes irányú, spontán, "tapogató"
mozgásokat végeznek. A szemek tapogató mozgása a függőleges síkhoz való viszonyában osztályozható.
Természetes, hogy a szemmozgások többségének helyzetéről és irányáról van szó. A tapogató mozgások sík és a
beszédben preferált érzékszervi kódrendszer között kapcsolat mutatható ki. Magas (horizont feletti) szemmozgások
- vizuális kódok Középsíkú szemmozgások - akusztikus kódok Alacsony fekvésű szemmozgások (balra) -
akusztikus kódok Alacsony fekvésű szemmozgások (jobbra) - kinesztéziás kódok
A szemmozgások megfigyelésének csak akkor van értelme, ha azok spontaneitása érvényesülhet. Ha a beszélgető
partnerek egymással úgy ülnek szemben, hogy a szagittális sík egybeesik, a Thta tekintete zavarja a kliens
szemmozgásait, kényszeríti szembenézésre, ugyanakkor "menekülő" oldalpillantásokra is. Ezért is fontos, hogy a
terápiás helyzetben a két fél nyílirányú testtengelye tompaszöget zárjon be, így a tekintetváltásnak nincs akadálya,
de kényszere sem, s a spontán szemmozgások érvényesülhetnek (ugyanakkor megfigyelhetőek, ami derékszögű
tengelyek esetén már nem lehetséges).
A kommunikáció csatornái
A"csatorna" kifejezést az információelméletből kölcsönözzünk. Csatornán a jeleknek valamely önálló rendszerét
értjük, amely információk továbbítósára alkalmas. Szó volt róla, hogy az emberi közlés többcsatornás jellegű.
Indokolt ezért, ha a kommunikáció csatornáit rendszerezetten is áttekintjük.
Hagyományosan két csatorna-típust különítünk el: verbális és nem verbális csatornákat. Mint említettük, a verbális
csatorna az emberi kommunikáció egyedülálló sajátossága, amely az állatvilágban nem található. A szavak által
közölt információegységek jól körülírt kategóriák, az információelméletből kölcsönözve "digitális" jelek. A nem
verbális csatornák ezzel szemben elsősorban "analógiás" jellegű információkat továbbítanak.
I. A verbális csatorna
16
A terapeuta beszéde iránt támasztott követelmények, amelyeket a fentiekben fogalmaztam meg, nagyobbrészt a
verbális csatornára vonatkoznak. (Másrészt viszont a nem verbális, elsősorban a vokális csatorna kiművelését
igénylik.)
Az összehasonlítás kedvéért azt mondtuk, hogy a verbális csatorna körülhatárolt információegységekkel,
fogalmakkal dolgozik. Ez azonban csak bizonyos megközelítéssel érvényes. A gyakorlatból is tudjuk, hogy az
emberek mást és mást érthetnek az egyes fogalmak alatt. Nem ugyanott jelölik meg a kategóriák határait. Sőt, e
határok a helyzetek függvényében módosulhatnak.
A pszichopatológia számos olyan állapotot ismer, amelyben a beteg fogalmainak rendszere felbomlik. Új, mások
számára érthetetlen kifejezések jelennek meg. (Gondoljunk pl. a schizophrenia egyes formáira, (neologismák, új
fogalomképzés), vagy a schizophasia állapotára, amikor a beteg beszéde teljesen új, érthető struktúra és fogalmak
nélküli formát vesz fel. Egyes személyiségzavarokra különösen jellemző, hogy a fogalmak határai elmosódottak, s
önkényesen változtathatlak. "Unklar", homályos gondolkodású, többnyire pszichopátiás személyiségszerkezetű
egyénekről van szó.
Ha a beszédet mint egységes folyamatot fogjuk fel, figyelemmel kell lennünk annak szabályos-szabálytalan
dimenziójára. Az átlagos, mindennapi beszéd bizonyos hibaszázalékkal dolgozik. A mondatok néha nem
szabályosak, a szavak néha rosszul sikerülnek stb. Túlzottan hibamentes, szabályos beszéd nemegyszer valamilyen
kóros állapotot tükröz. Mischler és Waxler (1968) ismerte fel, hogy szkizofrén gyermekek családjában a
kommunikáció stílusa túl szabályos. Kevés a variációs lehetőség, s ez a gyermek kognitív fejlődése szempontjából
hátrányos. Kényszeres betegeknél is gyakran tapasztaljuk, hogy mondataik teljesen lezártak, tökéletesek,
szabályosak.
A verbális közlés folyamatában jelentkező hibák, különösen bizonyos szint fölött, ugyancsak pszichológiai zavar
kifejlődései lehetnek. Érzelmileg feszült, szorongó állapotban több hibát vétünk.
Mahl (1967) tanulmányozta behatóbban e hibákat, amelyek számszerű összege egy adott beszédegységen belül a
mögötte húzódó érzelmi feszültség kifejezője. A gyakoribb zavarjelek a következők: hibás szó, elvetés (nem
megfelelő kifejezés), hosszú szünet, ismétlés, dadogás, hibás szórend, befejezetlen mondat.
A verbális csatornának ezek a felszínen megjelenő zavarai. A modern nyelvészet felismerte, hogy a nyelvi közlés
felszíne mögött egy mélyebb struktúra rejtőzik, amely jelentős mértékben meghatározza, mi jelenik meg a nyílt
közlésekben (ld.: Chomsky: Generatív grammatika (1985). Ezzel párhuzamosan a kognitív irányzatú lélektan és
pszichoterápia is felismerte, hogy gondolkodásunk mélyén eleve adott struktúrák léteznek, amelyek mentén
értelmezzük a világot és benne önmagunkat. E kognitív struktúrák tehát valóságalkotó-formáló lelki mozzanatok
(Neisser, 1984), amelyek az egyénre jellemzőek. A kognitív struktúrákat a nyelv mély rétegében ismerhetjük fel.
Speciálisan a kognitív terápiák foglalkoznak ezekkel a módszerekkel.
A gyógyító beszélgetés során is a nyelvi közlés mélyebb tartalmának felderítésével foglalkozunk. Egy adott
közlésben nem csak a konkrét tartalom tárul fel, hanem az egyénnek a dologhoz, a világhoz, önmagához való
beállítódása is. Hogy minden érthetőbb legyen, lássunk egy rövid kivonatot egy terápiás beszélgetésből.
KI.: Elbocsátások voltak, persze, hogy rám került a sor. Most sokkal rosszabb körülmények között dolgozom.
Thta,: Úgy tűnik, megint a rövidebbet húzta, 8 rosszabb helyzetbe került, mint volt.
KI.: Mindig ez történik. Velem végeztetik a nehezebb munkát, ha valami kényes dolog van, nekem szólnak. De
mégsem fogadnak be. Valahogy kivülmaradok.
Thta.: Ha szükség van magára, igénybeveszik, különben kirekesztik.
KI.: Igen. A családban is így vagyok. Barátok között is. A hétvégén, mikor odamentem hozzájuk, elhallgattak.
Thta: Úgy érzi tehát, hogy sehol sem fogadják be, sőt, szinte eltaszítják maguktól a emberek. Erre utal az is, hogy
elhallgatnak, mert megjelent közöttük.
- A terapeuta e beszélgetésben tehát felismeri, hogy a konkrét elbeszélés mögött a kliens beállítódásai jelennek
meg, s visszajelzéseivel ezeket a beállítódásokat "szólítja meg", /Kihasználnak - kirekesztenek. Az utolsó
megnyilatkozásban rejtetten ok -okozati összefüggést fejez ki a kliens, a terapeuta ezt a post hoc ergo propter hoc
típusú/ logikai műveletet emeli ki.
Amely struktúrák tehát állandó jellegű beállítódások, attitűdök, amelyek a verbális viselkedésben megjelennek és
abból kiemelhetők. Amikor a terapeuta empátiás visszajelzést ad, ezt a felismert mély struktúrát is visszatükrözi
(amennyiben a páciens képes annak befogadására). Tehát a nyelvi közléseink visszatükrözése által önmagáról
mélyebb szintű ismeretekre tesz szert.
A nem verbális közlések közé sorolják az emblémákat, amelyek segítségével az egyén valamely csoporthoz,
közösséghez, szervezethez való tartozását fejezi ki. (Tetoválás, öltözködés, jelvények, sajátos kifejezések
használata, pl. elvtárs). A terápiás gyakorlatban az emblémák nemegyszer eligazító szerepet hordoznak. A terapeuta
nyelvi készletét rugalmasan ennek megfelelően állíthatja be.
A nem verbális csatornák adaptáló funkciója segítségével a helyzethez való viszonyunkat fejezzük ki (pl. unalom,
érdektelenség, vagy ellenkezőleg, feszült érdeklődés, netalántán kényszerhelyzet).
Didaktikus és terápiás szempontból az egyes csatornákról külön-külön is fogalmazzunk meg néhány gondolatot.
1. Magához a beszédhez legszorosabban a vokális csatorna kapcsolódik. A következő főbb elemekből tevődik
össze: hangnem, hanghordozás, hangsúly, a beszéd üteme, szünetek, a beszéd intenzitása, lejtése stb. játszik
elsősorban szerepet. Állatok kommunikációjában a hangnem és hanghordozás variációi fejlettek.
A vokális csatorna magnófelvételek, vagy telefonon folytatott beszélgetések, rádióközvetítés alapján is
érvényesülhet. A magnóról való visszajátszásnak ezért is nagy szerepe van a segítő kapcsolatokra való
felkészítésben.
A hangsúly szerepéről már szó volt a szép beszéddel kapcsolatos fejtegetések során. Itt kell megjegyeznünk, hogy a
nyelvi pongyolaság a magyar nyelvtől idegen hangsúlyozási stílusok formájában is terjed: gyakran hallunk olyan
beszédet, ahol a szó vagy a mondat végén felviszik a hangsúlyt. Pedig a magyar beszéd elöl hangsúlyoz és
ereszkedő lejtésű. Inkább stiláris kérdésről van szó, de mivel a beszéd az eszközünk, igyekeznünk kell azt szépen és
jól használni.
Hangsúlyozás útján emeljük ki a lényeges mondanivalót, vagy elsimítjuk azt, amit nem tartunk fontosnak. A beszéd
dallama a verbális anyagot minősíti. Akár a tényleges tartalmával ellentettjében fordítja, amikor a dallammal
gúnyos, vagy humoros minősítést fejezünk ki.
A vokális csatornához tartozik a szünet is. Szünettel hangsúlyozhatunk valamit, de zavarunk kifejeződése is lehet,
feszültséget, gátlást, a beszéd elakadását jelzi. A tévesen értelmezett non-direktivitás esetén a szünetet a terapeuta
nem oldja fel, hagyja, hogy kliense(i) feszültsége növekedjék. A fentiekben már kifejtettem ezzel kapcsolatos
álláspontomat. A terápiás légkör kialakításában a szavaknál nagyobb jelentősége van a terapeuta nem verbális
közléseinek (a szorongó beteg figyelmi kapacitása egyébként is beszűkült, a nem verbális jelzéseket azonban
automatikusan felfogja). Fontosnak tartom ezért, hogy a terapeuta tudatosan használja a nem verbális, elsősorban a
vokális csatorna lehetőségeit. Beszéde legyen árnyalt, nyugalmat és határozottságot tükröző, jól hangsúlyozott. A
vokális csatornának kiemelt jelentősége van a szuggesztív pszichoterápiás módszerek esetében (hipnózis,
relaxációs módszerek). Nyilvánvaló, hogy ez esetben a vokális csatorna esetenként fontosabb szerepet játszik, mint
maga a verbális közlés.
2. A mimikai kód embernél ugyancsak rendkívüli szerepet játszik. A terápiás helyzetben különösen fontos, hogy az
arckifejezés olvasását a kommunikáció egészébe integráljuk. Kivételes esetektől eltekintve (klasszikus analízis,
telefonszolgálat) a segítő kommunikáció szemtől szembe helyzetben történik. Különösen kiemelt szerepe van a
tekintetnek. (Kutatásokban a tekintetváltást a szemek mozgását külön tornaként kezelik.)
1. ábra A kliens és a segítő térbeli elhelyezkedés a GYB
során
A terápiás helyiséget úgy rendezzük be, hogy a
beszélgető felek egymás arcát lássák, egyik se legyen
árnyékban vagy erős fénnyel szemben. A partnerek
között ne legyen semmi, legfeljebb alacsony
dohányzóasztal. (Semmiképpen ne íróasztal mögül
beszéljünk!) A két ülőalkalmatosság tengelye
egymással tompaszöget zárjon be, hogy a felek
kényelmesen egymásra nézhessenek, ha akarnak. Ne
legyen a két szék (fotel) egymással szembeállítva! így
ugyanis állandó tekintetváltási kényszer állna elő,
amely rendkívül zavaró. A tekintetváltás időtartamát,
szaporaságát szigorú szabályok uralják. Terápiás
18
helyzetben pontosan kliensünk igényei szerint kell igazodnunk. Nem helyes, ha tekintetünket állandóan magán érzi.
Ugyanakkor tekintetváltási kezdeményezéseit bátorítanunk kell. Betegeink nagyobb része félénk, szorongó,
kétségbeesett. Gátolt személyek tekintetváltása ritkább, és az egyes váltások időtartama rövidebb (elkapja
tekintetét). Súlyosabb állapotban lévők állandóan lesütik a szemüket, félrenéznek. Ritkán előfordul, hogy a
mimikai viselkedést, köztük a tekintetváltás szabályozását külön szerepjáték gyakorlatok keretében oktatjuk.
(Erősen gátolt, autisztikus betegek.)
Partnerünk szemének észlelése nem csupán a tekintetváltás miatt fontos. A szempillák mozgása sokat elárul az
egyén belső állapotáról. A pillacsapások átlagos gyakoriságát érzelmi tényező jelentősen befolyásolják.
Amennyiben a verbális közlés érzelmileg is hangsúlyos, ezt többnyire szapora pillacsapás sorozatok jelzik. Nem
egyszer csupán a pillamozgásokra vagyunk utalva, mert gátolt partnerünk a vokális csatornán érzelmeket nem tud
kifejezni.
Erősebb érzelmi hatásra a szemek könnybe lábadnak, vagy legalábbis csillogóvá válnak. A könnybelábadást
általában kompenzálni igyekeznek: van aki tartósan lecsukja szemét, mások szapora pislogással megoldják (a gyors
pillamozgás a felesleges könnyet el szivattyúzza a könnycsatornán át). Mások a szemüket dörzsölik stb. A
könnyelválasztás érzelmi szabályozás alatt is áll. A pillacsapás ezért összetettebb, több dolgot is kifejezni képes
élettani jelenség.
A mimikai csatorna másik fontos eleme a száj és arcizomzat mozgásával kapcsolatos. Közelebbről a nevetéssel és
mosollyal foglalkozunk.
A mosoly és nevetés olyan belső érzelmi állapotot tükröz, amely szorongással ellentétes (un. ellentett reakció, mint
pl. a relaxált állapot is) (1. Wolpe, 1958). A mosoly ezen túl közlést is jelent, ezt a belső állapotot közvetíti a másik
felé. Promotív ereje kifejezett: viszontmosolyra késztet, ha ránk mosolyognak, szinte lehetetlen vissza nem
mosolyogni. Éppen ezért van kiemelt jelentősége a mosolynak a nyugodt, bizalmas légkör megteremtésében.
Komor, merev arcú, mosolytalan tanácsadó, terapeuta elmulaszt egy nagy lehetőséget. A mosoly nem öncél.
Kliensünk állapota a döntő. Nyilván nem mosolygunk, ha éppen zokogva adja elő élete tragédiáját. A
mosolypromotív jellege miatt, esetenként mint "tesztvizsgálat" is alkalmazható. Különösen, ha kliensünket még
nem ismerjük kellően. Ha rámosolygunk, a viszontmosoly jellegéből érzelmi állapotára következtethetünk.
Háromféle viszontreakció lehetséges (azokról a súlyos betegekről nem beszélve, akik mosolyunkat esetleg
kinevetésnek, gúnyolódásnak értelmezik). A viszontmosoly megjelenik: érzelmileg viszonylag nyugodt állapot. A
viszonymosoly nem jelenik meg: feszültség, szorongás, lehangoltság súlyosabb foka. Torz viszontmosoly a kettő
közti állapot. A szájzugok ugyan széthúzódnak, /m.buccalis/, azonban nem felfelé görbülnek (m. risorius) hanem
egyenesvonalúak maradnak, sőt esetleg kissé lefelé hajlanak. Páciensünk tehát reflex-szerűen visszamosolyog, ez
azonban nem hiteles belső állapotot tükröz.
A három reakció közt természetesen sok átmenet lehetséges. Néha a viszontmosoly nem több, mint a szájzugok
(vagy csak egyik) enyhe megrezdülése. A belső fedezet nélküli viszontmosoly jellemzője még, hogy
villanásszerűen szűnik meg, szemben az átélt mosollyal, amely fokozatosan oldódik.
3. A mozgás
A gyűjtőnév alá számos elkülöníthető közlési csatorna tartozik. Ezek:
- a gesztus (fej- és kéz mozgásai, pantomímia)
- a testtartás és helyzet (ún. poszturális közlések)
- a proxemikai jelek (a térköz-szabályozás kérdése)
- a kinezika (mozgás stílusa)
- végül az érintés kérdései.
Kiterjedt kutatómunka folyik a kommunikációnak egyes mozgásos elemeivel kapcsolatban. Könyvünkben a
gyógyító beszélgetéssel foglalkozunk s nem érintjük azokat a módszereket, amelyeket nem verbális pszichoterápiák
néven foglalnak össze. így a mozgásos kommunikációval csak annyiban foglalkozunk, amennyiben témánk
szempontjából fontos.
Említettem, hogy a terápiás helyzetet úgy alakítjuk ki, hogy teljes egészében láthassuk egymást. A gesztikuláció és
testtartás jelei csak így érvényesülhetnek.
Gátolt betegeink beszédét gesztusok gyakran egyáltalán nem kísérik. Mások (pl. hisztériás, vagy mániás betegek)
széles gesztusokkal kísérik mondanivalójukat. A gesztus elsősorban hangsúlyt ad, kiemel, lehatárol valamit.
Hozzájárulhat a mondanivaló tagolásához.
Megkülönböztetünk nyitott és zárt gesztikulációt (pantomímiát). Nyitott gesztikuláció esetén a mozgások szélesek,
a karok egymástól távol kerülnek, a tenyerek fölfelé és kifelé irányulnak, a fej egyenes tartásban van, néha akár
kissé fölfelé is irányul. (Emellett a tekintetváltás többnyire hosszabb, gyakoribb.) Zárt pantomimika esetén a karok
alig, vagy kis amplitúdóval mozognak, a tenyerek lefelé irányulnak. A fej előrehajlik ("lehorgasztja fejét"). A két
szélsőség között az átmenet folyamatos.
Fontos, hogy a terápiás ülések során gesztusaink nyitottak legyenek. Természetesen vegyük figyelembe a kliens
állapotát is. Túlzottan gátolt betegnél a mi mozgásaink is valamivel zártabbak lehetnek. Sok terapeuta elfeledkezik
19
karjairól, amelyek pedig melegséget, elfogadást, érdeklődést, odafordulást fejeznek ki. Nemegyszer láttam már
terapeutát, amint karjait összefonva
beszélgetett.
Mivel a gyógyító beszélgetés többnyire ülő helyzetben történik, a testtartási és kinezikai jeleknek kevesebb szerepe
van. Bár a gyakorlott terapeuta már abból következtethet, hogyan jön be kliense a szobába, hogy tartja magát ülés
közben. Szorongó betegek gyakran mereven ülnek, nem mernek kényelmesen hátradőlni. Sikeres beszélgetés végén
a páciens testtartása oldottabbá válik. A mozgásos kommunikáció törvényszerűségeit részletesen Birdwhis-tell
(1970) tanulmányozta. Hall kutatásaiból ismert, hogy az emberek közötti téri távolságot ugyancsak szigorú
szabályok vezérlik. Hall (1966) 8 típusba sorolta az emberek közötti távolságokat. A terápiás szituáció a távolságot
többnyire előre rögzíti. Még az ülő helyzet is módot ad a közelség-távolság változtatására: feléfordulás, vagy
elfordulás, előrehajolás, vagy hátradőlés formájában. Jó, ha a terapeuta néha él ezzel a lehetőséggel, s fontosabb
helyzeteket közelebbhajolással is hangsúlyoz.
Rendelőmet úgy alakítottam ki, hogy többféle ülési rend is elképzelhető. Páciensemnek lehetőséget adok, hogy
ülőhelyét megválassza. Sokak számára a pszichoterápiás helyzetben használt széktávolság ugyanis túl közeli.
4. Kulturális jelek. A terápiás gyakorlat szempontjából viszonylag kevés szerepe van az öltözködés, kozmetikai
szerek használata stb. által nyújtott információknak. Ezek a jelek általában társadalmi réteghez való tartozást
fejeznek ki.
Itt kell megemlítenem, hogy a megfelelő légkör kialakítása szempontjából nem közömbös a terapeuta, vagy segítő
foglalkozású egyén öltözködése sem. Kerülnünk kell minden olyan öltözködési módot, amely kliensünknél
visszatetszést szülhet. A helyzet komolyságát is ki kell fejeznünk megjelenésünkkel (nem képzelhető el még nyári
kánikulában sem, hogy pl. a tanácsadó rövidnadrágban fogadja ügyfelét). Megjelenésünk feleljen meg annak az
átlagos elvárásnak is, amit státusunkkal szemben támasztanak. Orvosoknak, a testi vizsgálat idejét beszámítva, nem
javasolom, hogy fehér köpenyben végezzenek pszichoterápiát. A lelki problémák úgyis túlzottan orvosi síkra
tolódnak nem kell ezt szimbolikusan is hangsúlyozni.
A metakommunikáció
Ez a fogalom a palo-altoi (California) kommunikációelméleti iskola, elsősorban Bateson (Batson et al. 1956)
nevéhez fűződik. Megértéséhez ismét számítógépes analógiához folyamodunk. Mindenféle számítógépes
művelethez szükség van információra és szükség van egy műveleti utasításra is, hogy a gép mit csináljon az
informácóval. Tehát szükség van információra, és egy információra az információról.
A metakommunikáció közlés a közlésről. Ez a kommunikáció összes csatornáján megjelenhet, tehát a verbálison is.
Vagyis a metakommunikáció nem azonos a nem verbális csatornák összességével. Utóbbiak azonban döntően
metakommunikatív közléseket hordoznak. A metakommunikáció jelentőségére többek között maga a kaliforniai
iskola mutatott rá. Felismerték, hogy súlyosan kóros (skizofrén beteget hordozó) családokban az anya verbális és
metakommunikatív jelzései közti feloldhatatlan ellentmondás a gyermekeknél skizofrénia kialakulását mozdíthatja
elő (un. kettős kötés, double bind elmélet).
A metakommunikáció viszonyokat fejez ki: viszony a befogadóhoz, a tartalomhoz és a szituációhoz.
Már említettem, hogy a közlésben mindig kifejeződik a partnerhez fűződő viszony, s ennek alakulása a közlés
változásában is megjelenik. A terapeuta-páciens viszonyban különösen fontos, hogy kifejeződjék feltétel nélküli,
elfogadó magatartásunk, amely a gyógyító tevékenység alapfeltétele. Ennek részleteiről a Feltétel nélküli elfogadás
c. fejezetben lesz szó.
A metakommunikáció kifejezi a közölt tartalomhoz való viszonyunkat is. Igaz vagy nem, fontos vagy nem, amit
mondunk. Egy apró kis jel, hangsúly elég ahhoz, hogy a mondat állítását ellenkezőjére fordítsuk. "Igen, Kovács
derék ember" megfelelő hangsúllyal, vagy ajakbiggyesztéssel kiejtve épp az ellenkezőjét jelenti.
Kifejezzük viszonyunkat a szituációhoz is, amelyben a közlés történik. Utalunk szerepünkre, amelyet hordunk.
Lásd pl. a hadsereget, ahol az élesen elkülönült szerepek a kommunikáció megfelelő formájával járnak együtt.
Ugyanezt a közlést másképp adja elő a katona a felettesének, mint alárendeltjének. A közvetlen kontextusra való
utalás is megjelenik a metakommunikációban. Pl. kifejeződik a domináns, vagy alárendelt viszony, távolság vagy
közelség. A metakommunikáció kulturálisan is minősíti a közölt anyagot. Pl. játékossá, humorossá alakítja.
Nincsen közlés metakommunikáció nélkül. Verbális csatorna is - mint említettem - hordoz ilyen közlést, a
szóhasználat, a kontextus segítségével.
Végül még egy infomációelméleti analógiát érdemes felhozni. A metakommunikatív közlés is analógiás természetű,
mint a nem verbális csatornák jelei általában. Idegrendszerünk mind digitális, mind analóg természetű jelek
feldolgozására képes. Bármely, az idegrendszerbe befutó jel, a megfelelő érzékszervi reprezentációba befutva
digitális jellé alakul és érzékszervi észlelésként jelenik meg. Az érzékelő pályák azonban oldalágakat
(kollaterálisokat) adnak az un. limbikus lebenyhez is. Valószínűleg itt történik a jelek analóg leképezése, amely
azután különböző érzelmi állapotokban jut kifejezésre.
Amikor gyógyító beszélgetést folytatunk, figyelmünket a rejtett, érzelmi, analóg jellegű közlésekre irányítjuk, s
20
visszajelzéseinkkel arra bíztatjuk partnerünket, hogy ezeket a közléseket szavakba foglalja, fogalmakba öltöztesse.
Azaz "digitális” jelekké alakítsa át. Tehát "analóg-digitális" jelátalakítást végzünk. Azok a belső lelki tartalmak,
amelyek szenvedést okoznak, kevésbé kínzóak, ha szavakba öltöztetjük őket. Természetesen itt nagyfokú
leegyszerűsítésről van szó.
Ujabb ismeretek szerint az agy két féltekéje nem egyforma szerepetjátszik a lelki élet élettani alapjainak
szervezésében. A domináns (jobbkezeseknél a bal) félteke felelős elsősorban a logikai-fogalmi gondolkodás
szervezéséért, a nem domináns félteke pedig az érzelmi élet meghatározója. Amint ezt már többször kimutatták
(Kopp, 1990) a lelki zavarok esetén a két félteke egyensúlya megbomlik. Ebben az értelmezésben a gyógyító
beszélgetés az egyensúly helyreállítását szolgálja.
A tanuláselmélet értelmében vett operáns megerősítés embernél döntően a kommunikációs csatornákon keresztül
érvényesül. A mindennapi életben döntően metakommunikatív üzenetről van szó. A gyógyító beszélgetésben a
szelektív megerősítésnek fontos szerepe van (lásd a Gyógyító beszélgetés hatásmechanizmusa c. fejezetet).
Ismert kísérlet a következő. Egyetemi hallgatók megegyeznek abban, hogy a tanár valamely szokásos
beszédfordulatát befolyásolni fogják. Valahányszor a tanár ezt a fordulatot használja, a hallgatók fokozott
érdeklődést mutatnak: a tanárra emelik tekintetüket, helyeslően bólintanak, intenzíven jegyzetelni kezdenek stb.
Kimutatható, hogy az óra végén az tanár az adott beszédfordulatot gyakrabban használja.
Melyek azok a jelzések, amelyeknek pozitív megerősítő hatása van? Maga a kommunikáció egészében az!
Gondoljunk ismét a vasúti fülkére, ahol a két ismeretlen egymást kölcsönösen, apró lépésekkel bátorítva
bocsátkozik jóízű beszélgetésbe. Pozitív megerősítést szóbeli helyeslés, biztatás, egyetértés stb. is kifejezhet.
Számunkra sokkal fontosabbak azok a többnyire nem tudatosuló, de mégis ható jelzések, amelyek összefoglalóan a
metakommunikáció területére tartoznak, s döntően a nem verbális csatornákon keresztül érvényesülnek.
A segítő kapcsolatban ilyen hatást közvetít a tekintet. A mimika egésze ugyancsak biztatást fejezhet ki, ezen belül a
fejbólintás igenlést, helyeslést jelez. Kiemelt szerepe van a mosolynak. Természetes, hogy az erősítő közlés
többnyire nem egyetlen csatornán érvényesül.
(Emlékezzünk a kommunikáció többcsatornás jellegének törvényére.) Az egyes csatornák részvételi aránya
helyzetenként, egyénenként módosul, s ez végtelen sok árnyalat kifejezését teszi lehetővé.
A nyálkahártyák reakciói
Szorongás esetén megváltozik a nyálkahártyák nedvtermelése. Mennyiségileg csökken, minőségileg viszkózusabbá
válik, lúgossága csökken.
Ennek leggyakoribb következménye a száj kiszáradása. A szájszárazság mértéke, időbeli lefolyása a szorongás
egyik legjobb mutatója interjú helyzetben. Ne mulasszuk ezért ennek pontos megfigyelését.
A szájszárazságot a beteg is észreveszi többnyire, de nem mindig! Ha tudomásul veszi, hajlamos a gyógyszerek
szedését okolni miatta, még akkor is, ha a szájszárazság nyilvánvalóan csak az adott helyzetben mutatkozik,
gyógyszert pedig folyamatosan szed. A gyógyszer okozta szájszárazság neurotikusoknál könnyen elkülöníthető a
szorongásétól, mert náluk a szorongás erősebben szituáció-függő. Figyelembe kell venni természetesen a gyógyszer
mennyiségét és minőségét.
Enyhébb esetekben a szájszárazság olyan mérvű csupán, hogy maga az egyén nem veszi észre. A vizsgálónak
azonban nem kerülheti el a figyelmét. Melyek ezek a jelek?
A szájnyálkahártyák kiszáradása és a nyál viszkózussá válása megváltoztatja a hangképzést, a beszéd folyamán ez
többféle jellegzetességben tűnik fel. Az ajkak és a nyelv finom mozgásait a kevés és tapadó nyál akadályozza.
Ennek számos hangtani következménye van, mely elsősorban a mássalhangzók kiejtését, színezetét változtatja
meg. Kellő mennyiségű nyál híján a réshangok tompábbak, csengő jellegük elvész (az s kissé selypített jelleget ölt,
az sz éles sziszegő jellege megszűnik, ugyanez érvényes a zöngés párhangjaikra is: zs, z).
Az ajakkal képzett hangok is hasonlóképpen tompulnak, mivel az ajkak a fogakhoz és fogínyhez tapadnak. A
zárhangok csattanó jellege, éles magas frekvenciájú összetevői is megszűnnek, tompa jelleget vesznek fel (cs, t, p
stb.). Mindez a beszédnek sajátos jelleget kölcsönöz, letompított, színtelen, a hangok nehezebben differenciálhatók.
A beszéd sok egyéni hangképzési jellegzetességét elveszíti, a szorongó egyén beszéde uniformizáltabb (annál is
inkább, mert a beszéd emocionális modulációja is csökken, erről később). Súlyos esetben a nyelv mint száraz
"fadarab" mozog a szájüregben.
A beszéd mellékzörejei szorongás esetén két típusba sorolhatók. A hangképzéshez kapcsolódó zörejek azáltal
keletkeznek, hogy a tapadós, viszkózus nyál a nyelvet a kemény szájpadhoz és a fogínyhez tapasztja. Zárhangok
esetén, mikor a nyelv hirtelen elválik a fenti képletektől, az adott mássalhangzót csattogó, cuppanó zörejek kísérik.
A lágyszájpad és az uvula mozgásával kapcsolatos csengő-csattanó mellékzörej abból ered, hogy a lágyszájpad a
hátsó garatfalhoz tapad. Amikor zöngés hangok képzésénél a lágyszájpad az orrüreget megnyitja, csengő, az
orrüregben is rezonáló hang keletkezik, a lágyszájpadnak a garatfalról való "leszakadása" következtében. Hasonló
hang keletkezhet a k képzésekor is, amikor a lágyszájpad a nyelvgyöktől válik el.
A mellékzörejek másik típusa a hangképzéstől független:
Ide sorolhatók azok a hangok, amelyek azáltal keletkeznek, hogy a beteg az ajkak és nyelv szárazságát enyhíteni
igyekszik: nyelvével fogai és az ajkak közti rést "végigkeni", még gyakoribb, hogy nyelvével nedvesíti meg ajkait
(sok eredménnyel ez nem jár, mert a nyelv maga is száraz).
Mégis, a nyelv fokozott, nagy intenzitású mozgatása a nyelv alatt mirigyekből nyálat préselhet ki. Gyakran fordul
elő, hogy a beteg alsó-felső ajkát váltakozva beszívja a szájába, így igyekszik megnedvesíteni azokat.
Mindezek a mozgások esetenként olyan gyakoriak és mérvűek, hogy modorosságnak, mimikai zavarnak
22
véleményezhetjük, ezzel téves diagnózisra jutunk.
A nyálkahártyák kiszáradása a garatot és légcsövet is érintheti. A nyelés folyamata is megváltozik: a mozgássor
lelassul, a sűrű nyálat lenyelni nehezebb, ugyanakkor a szorongónak gyakran nyelési késztetése van, a száraz garat
nyelési ingert vált ki. A nyelési reflex és a nyelés nehezítettsége gyakran sajátos helyzetet teremt: a betegnek
nyelnie kell, de nem tud, beszéde leáll, nyeldeklő mozgásokat végez, ha lehet, vizet iszik. Más esetben köhögési,
kráko-gási inger lép fel. A köhögés jellegzetesen száraz. Többször inkább torokköszörülésről van szó.
Utóbbi nagyon mindennapos tapasztalat, nyilvánosság előtt gyakran szereplő egyéneknél inkább beszédbeli
modorosságnak kell tartanunk. Valószínű, hogy ennek eredete is szorongásra vezethető vissza.
A száj-garat-gége nyálkahártyáin észlelt jelenségek, illetve ezeknek a beszédbeli következményei szorongást
fokozó circulus vitiosust eredményezhetnek, ugyanúgy, mint az arcpírt.
Érthető ezek után, hogy a pszichiátriai explorációnál mennyire elengedhetetlen kellék a pohár víz, melyhez a beteg
bármikor hozzányúlhat.
Az izzadás
A bőr verejtékmirigyeinek és a hónalji, gáttájéki apokrin mirigyeknek viselkedése bizonyos mértékig eltérő.
Szorongás általában növeli a bőr verejtékmirigyeinek aktivitását. Ez az alapja a pszichogalván jelenségnek is.
A hónalj verejtékmirigyeinek fokozott működése sok esetben alkati jelenségnek látszik, különösebb stressz nélkül
is észlelhető. Nem kétséges azonban, hogy szorongásra különösen hajlamos, neurotikus személyiségű, vegetative
labilis beidegzésű egyénekről van szó. A hónalj izzadás (hideg időben is), vagy a végtagok hűvössége (meleg
időben is) azonos értékű tünetek. A hónalj izzadás a beteg ruházatán nemegyszer azonnal észlelhető foltot hagy,
mivel a ruhán (elsősorban a nőknél komoly kozmetikai problémát okozva).
A bőr egyéb részeinek az izzadása inkább az aktuális stresszhelyzettel kapcsolatos. Bizonyos megszorításokkal azt
mondhatjuk, hogy a hónaljizzadás a szorongásos hajlam, a bőr egyéb területeinek nyirkossága, izzadása pedig az
aktuális szorongás mutatója.
Leggyakrabban a tenyér izzadása okoz panaszt, elsősorban neurotikus diákoknál, írómunkát végzőknél. A beteggel
való kézfogás alapján már bizonyos fokig tájékozódhatunk. Interjú közben a beteg tenyerét ruhájába, vagy
zsebkendőjébe törüli. Olyan beteg, aki disszimulálni, elhárítani igyekszik, esetleg úgy segít magán, hogy a
textíliával bevont karosszék vagy fotel karfájára fekteti tenyerét, rejtetten "kéztörlőnek" használva.
Súlyosabb szorongás esetén a beteg láthatóan megizzad, homloka, arca gyöngyözik, arcát törülgeti. Nemegyszer
látható izzadság nélkül is homlokát törli: melege van, bőre kipirul.
Testi vizsgálat közben ne mulasszuk el a bőr nyirkosságának megfigyelését.
Az izzadás és szorongás kapcsolata egyébként annyira kézenfekvő és közismert, hogy a köznyelv is használ olyan
fordulatokat, melyekben a szorongás mértékét az izzadtság mértéke fejezi ki. A diák a vizsga után azt mondja: jól
megizzadtam stb.
2. A szorongás szemtünetei
Régi közismert tény, hogy a "szemek sok mindent elárulnak". Tudjuk azonban, hogy a szemek emocionális közlése
nem vonatkoztatható el az arc mimikájának egészétől. Jelenleg csupán azokat a jelenségeket vesszük szemügyre,
amelyek a szorongással, emocionális állapottal közvetlenül kapcsolatban vannak.
A szempillacsapás gyakorisága és jellege a szorongásos állapottal szoros kapcsolatban van, a stressz-hatás
növekedésével a pillacsapások száma nő. Exploráció közben ezt jól megfigyelhetjük és értékes támpontokat
kapunk.
Ritkán a szemhéjak állandó jelleggel félig-kétharmadig zárva vannak. Volt betegem, aki exploráció közben alig
nyitotta ki a szemét. Ezek inkább másodlagos tünetek, a fokozott könnyelválasztás kivédését, illetve elrejtését
célozzák. Úgy kell elképzelnünk tehát, hogy az organizmus stressz-állapotának lassú változásai a pillacsapás
szaporaságának lassú átlagváltozásaiban tükröződnek és ezekre a lassú hullámokra az aktuális emocionális
hullámzás szaporább frekvenciái rakódnak rá. A kettőt interjú helyzetben nehéz elkülöníteni. Előbbiről durva
23
tájékozódást szerezhetünk akkor, amikor az interjút megkezdjük. A későbbiek folyamán már csupán a gyakoribb
változásokat tudjuk regisztrálni műszeres megfigyelés híján.
A könnyelválasztás mértéke ugyancsak kapcsolatos az emocionális állapottal. Szorongó beteg szeme gyakran
könnyes, ennek mértéke a szemcsillogástól a könnybelábadáson át a sírásig terjed. Interjú helyzetben elsősorban a
finomabb változások értékesek. A szemek könnyessége az érzelmi változások tartósabb jelzője. Míg a pillarezgés
egyes szavaknak, kifejezéseknek az emocionális töltését is jelezheti, a könnyelválasztás mértéke inkább az
interjúban feltárulkozó élmények konfliktusok áruló jele. Míg előbbit a beteg nem veszi észre, utóbbit többnyire
maga is regisztrálja, s különböző védekező-elhárító manővereket vesz igénybe. Ide tartozhat maga a szemhéj
lezárása is, a könnybelábadás maga is gyors pillamozgásokat válthat ki, ezek tartósabbak, mint a fent említettek
(hogy a fölös mennyiségű könnyet a ductus nasolacrimalisok "elszívják"). Más esetben a beteg szemét dörzsöli,
különösen, ha szemüvege is van. Szemüvegeseknél hétköznapi dolog ugyanis, levenni a szemüveget és a szemeket,
az orrgyököt zsebkendővel megtörülgetni, "felfrissíteni". Szorongók e tevékenység mögé rejthetik szemük
könnybelábadását. Előfordul, hogy a beteg a fejét elfordítja, szemét eltakarja, enyhe esetben a belső szemzugát
dörzsöli, mintha viszketne (itt gyűlik meg a könny).
3. A szorongás légzéstünetei
A szorongás objektív-fiziológiai paraméterei között a légzésfrekvencia is gyakran szerepel a különböző kísérleti
vizsgálatokban. Még egy fejszámolási feladat is megváltoztatja a légzésgörbe jellegét. A vizsgálati helyzet is
lehetőséget ad számos olyan megfigyelésre, mely a légzéssel kapcsolatos. Ezek a jelenségek a beteg számára
többnyire nem tudatosak megfigyelésük annál inkább értékes. A légzésfrekvencia változásai általában nem olyan
mérvűek, hogy egyszerű megfigyeléssel észrevehetnénk. Kivéve, amikor a légzésfrekvencia nagymérvű
fokozódását látjuk szorongásos-hisztériás pánikállapotokban, nagyrohamok esetén, melyek sok esetben
hiperventillációs tetánia kialakulásra vezetnek. Annál inkább értékes jelek a légzés mélységének változásai, a
légvétel harmonikus voltának, a beszéd-levegő gazdálkodásának zavarai. Leggyakoribb jel az interjú helyzetben
jelentkező mély légvétel és sóhajtás. Tudjuk, hogy ez neurotikus panasznak is lehet alapja, a szorongás szubjektív
légszomjjal jár, ezt a beteg mély légvétellel, "átlégzéssel" kompenzálja. A sóhajtás is elég jól követi az emocionális
történéseket, erőteljesebb emocionális állapotban nemegyszer a beszéd folyamatosságát is megtöri.
Szorongó betegnél megváltozik a légvétel folytonossága, szaggatottá válhat. Ez különösen jól észlelhető akkor, ha
sóhajtásra rakódik rá, mert ekkor jól hallható. Általában hevesebb szorongás esetén figyelhetjük meg.
A beszédfunkció és a légvétel harmonikus együttese nemegyszer felbomlik szorongás esetén. Ilyenkor a beteg
mondat közben szokatlan szünetet tart, levegőt vesz, sóhajt, súlyos esetben a mondatokban gondolati egységek, sőt
szavak szakadnak ketté levegővétel vagy sóhajtás miatt. A légzés ezen súlyosabb zavarai többnyire az interjú
elején, a beteggel való első találkozások alkalmával észlelhetőek. A későbbiek folyamán többnyire csupán a
sóhajtást figyelhetjük meg. A sóhajtásnak szorongáscsökkentő hatása is van. A feszes légzésritmus megtörése, a
levegő erőteljes kifúvása szubjektíve megkönnyebbülés, ellazulás érzését kelti. Ezt különféle szuggesztív
kezelésekben, autogén tréning esetén tudatosan használjuk fel.
4. A szívritmus zavarai
Szorongás esetén három típusú szívválaszt írnak le: frekvencianövekedés, -csökkenés, vagy bifázisos válasz:
növekedés majd csökkenés.
A kutatók többségének véleménye szerint a pulzusszám jó mutatója az emocionális állapotnak. A testi vizsgálat
során a pulzust rutinszerűen ellenőrizzük, azonban ez többnyire nem az interjú kezdetén történik. Közben a pulzus
visszatérhet nyugalmi értékére. Ha a pulzusszámnak különösen nagy jelentősége van, ne mulasszuk el annak
vizsgálatát mindjárt az exploráció kezdetén. A szívritmust exploráció közben is folyamatosan figyelhetjük a
következő módon: úgy helyezkedjünk el, hogy betegünk és közöttünk ne legyen asztal. A beteg többnyire
keresztbevetett lábakkal ül. Az átvetett láb az artéria poplitea lüktetését átveszi, finom, de jól észrevehető mozgást
végez, amely szemmel is jól követhető. így a beteg pulzusát folyamatosan figyelhetjük. Ha erre nincs mód, esetleg
a carotisok lüktetése figyelhető meg, nyitott ruhájú betegnél. A pulzusszám a beteg aktuális feszültségi szintjéről ad
felvilágosítást. Ne mulasszuk el a vizsgálat során a légzési aritmia megfigyelését. Értéke ugyanaz, mint a
hónaljizzadásé stb.vagyis a vegetatív beidegzés labilitása és a szorongásos készség jelzője. Nem annyira az aktuális
állapot, mint a hajlam kifejezője.
2. A viselkedési megnyilvánulások másik csoportját azok a manőverek képezik, amelyek a szorongás csökkentését
célozzák. Ezek általánosságban valamely mozgási mimikai, vagy emocionális plusztünetek, szemben az előbbi,
inkább mínuszváltozásokkal. A szorongás - mozgásgátlás. A mozgás bármely formája ezért a szorongást enyhíti. A
szorongó beteg gyakrabban mozog, ha teheti fel-alá járkál, hogy kínlódását csökkentse. Egyik betegünk ezt
mondta, "amikor ez a különös érzés elfog, járkálnom kell, és akkor megnyugszom kissé'. Ha járkálásra nincs
lehetőség, ülőhelyében végez különböző mozgásokat. Kezével, ujjaival dobol, lábát sztereotip módon rázza,
túlzottan, modorosan igyekszik "lezser" lenni, a széken állandóan változtatja helyzetét, egymáson átvetett lábait
gyakran cseréli stb. Ebbe a szorongáselhárító mozgáscsoportba tartozik a dohányzás is, mely a maga rituáléjával
nyugodt, kellemes környezethez kondicionálódik, így nagyon intenzív szorongáscsökkentő hatása van. Számos
egyéni jellegzetességet is felsorolhatnánk, amelyek szinte mindenkinél mások.
Az 1. csoportban felsorolt viselkedési sztereotípiákat és a 2. csoportba tartozó szorongáselhárító manővereket nem
könnyű elkülöníteni egymástól. Előbbiek többnyire valamely problémahelyzetben tűnnek fel, az amúgy is szorongó
betegnél. Volt betegünk, aki pl. az exploráció közben, valahányszor a beszélgetést telefon vagy egy ajtónyitás
zavarta meg, felállt és készült kimenni.
Hasonló jelenség a szorongó kamaszok problémája kezükkel, lábukkal. Megfelelő viselkedésrepertoár híján
szorongásos helyzetben karjaikkal esetlen, suta, sztereotip mozgásokat végeznek. A kamasznál a
viselkedésrepertoár még hiányos, neurotikusnál pedig a szorongás következtében szűkül be. így egy adott helyzet
finom megoldására nem képes, mert csak kisszámú alternatíva közül választhat.
A viselkedési pluszként jelentkező megnyilvánulások nem csupán problémahelyzetben lépnek fel, hanem a
szorongás általános jelzőjeként annak csökkentését célozzák.
2. Plusztünetek. Minden olyan viselkedés, amely pozitív érzelmi állapotra utal, a szorongással inkompatibilis. Ilyen
állapotnak megfelelő viselkedési mozzanatok propriocepciója tehát szorongást csökkentő hatású. Ha a szorongónak
sikerül mosolyt erőltetnie magára, ha sikerül valami megjegyzésen egy jót kacagnia, jelentősen megkönnyebbülhet.
Ha talál valakit, akivel beszélhet - bármit is -, megkönnyebbül. Ha panaszait verbalizálhatja, sőt esetleg karikírozza,
szorongása csökken, mert a verbális közlés az érzelmi feszültséget csökkenti, a negatív érzelmi tónust pozitív
irányba tolja el. A kognitív folyamat pedig visszahat a fiziológiaira. Ez a mechanizmus a gyökere a szorongó
egyéneknél plusztünetként értékelhető érzelmi reakciónak.
A plusztünetek az általános érzelmi gátoltságon keresztül mintegy a felszínre törnek, s éppen azért, mivel
érzelmileg visszafogott egyénről van szó, sokszor groteszk, bizarr, inadekvát jellegük van, amely miatt ugyancsak
gyakran adhatnak alapot téves értelmezésre.
Viszonylag gyakori, amikor a pantomimikájában gátolt beteg félszeg, nem harmonikus, esetlen gesztikulációt
erőltet magára. Szinte úgy tűnik, mintha rosszul színészkedne, vagy mintha minden részmozdulatát tudatosan
kigondolná, a mozdulat sima automatizmusa hiányzik. Még gyakoribb, amikor a mosolytalan, merev arcon áttör
egy kényszeredett mosoly, vagy inkább vigyor, mert az ajkak ugyan széthúzódnak, de a szájzugok, melyek
normálisan felfelé ívelnek, itt vízszintesek maradnak, vagy esetleg lefelé görbülnek, a mosolynak vagy nevetésnek
kényszeredett jelleget kölcsönözve. Nemegyszer azt látjuk, hogy a nevetés elég jól sikerül, azonban a beteg
minduntalan nevet, akkor is, amikor a beszéd tartalma ezt nem indokolja. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a nevetés
propriocepciójára van szükség. Emocionális jellegű plusztünetként értékelhetjük egyes betegek fokozott
beszédkésztetését, a közlés, a más felé irányultság olyan ingermiliővel kapcsolódik össze melyek szorongással
össze nem egyeztethetők. A beszélgetés fonalát ugyanakkor a szorongó így kézben tarthatja, elkerülve azt a
bizonytalanságot, amely az előre nem kiszámítható kérdésekből adódik. A nevetés, a fokozott beszédkésztetés
szociális visszajelzés útján is csökkenti a szorongást, nem csupán propriocepció által. Mosolyra mosoly a válasz, a
közlékenységre többnyire érdeklődés. Az érzelmi odafordulás, érdeklődés szociális megerősítő, jutalom,
szorongással szemben antagonisztikusan hat.
Ugyancsak plusztünet az a jelenség, amikor a beteg beszédében előforduló pozitív emocionális jelzések
maximálisan fokban jelennek meg. "Ez a gyógyszer csodálatos volt... az orvos elragadó... nagyszerű hetem volt,...
ahogy magával beszélek, máris megnyugodtam... " A pozitív élmények verbális fokozása azok szorongáscsökkentő
hatását növeli. Különösen feltűnik ez akkor, amikor a beszéd egyébként a szorongásra jellemző fordulatokkal van
tele. Ilyenkor úgy tűnik, hogy a beteg mind a pozitív, mind a negatív élményeket csak extrém kifejezésekkel tudja
visszaadni. Elsősorban hisztériás egyénekre jellemző ez a sajátosság, mögötte, mint tudjuk, az emocionális élet
sokszor meglehetősen sekélyes.
Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy egyes emberekkel jó beszélgetni, jólesik a velük való együttlét, míg másokkal
kevésbé. Tételezzük fel, hogy valami személyes probléma kínoz bennünket, és jó lenne tanácsot, segítséget kérni
valakitől. Lelki szemeink előtt elvonulnak ismerőseink. Bizonyára lesznek közöttük olyanok, akikkel szívesen
beszélgetnénk, feltárnánk problémánkat, és lesznek olyanok, akik nem nyernék el bizalmunkat. Ismerünk
olyanokat, akikhez általában szívesen, bizalommal fordulnak az emberek, míg mások előtt inkább elzárkóznak.
Különbség van tehát az emberek között aszerint, hogy mennyire képesek mások bizalmát felkelteni, és másokat
belső problémáik feltárására késztetni.
Különösen fontos ez a kérdés akkor, ha olyan személyekről van szó, akik hivatásuknál fogva másokon próbálnak
segíteni, mint például az orvos, pszichológus, lelkész stb. Mindannyian tudjuk, hogy egyes orvosokhoz szívesebben
fordulunk, mint másokhoz. Nyilvánvaló, hogy azok a tulajdonságok, amelyek révén egyesek képesek bizalmat,
megnyílást, feltárulkozást kiváltani a másik személyben, az adott egyén személyiségéből fakadnak és nem valami
27
külsődleges tulajdonságból. Mivel a gyógyító beszélgetés is kommunikáció, nem kétséges, hogy e tulajdonságok
eredetét az egyén kommunikációs stílusában kell keresnünk. Már régi felismerés, hogy a segítő hivatásokban az
eredményes munka egyik legfontosabb feltétele maga a hivatást képviselő személy. Mégis, a tudományos
módszerekkel is ellenőrzött vizsgálatok viszonylag újkeletűek. Érthető ez, hiszen a probléma megközelítése
módszertanilag meglehetősen bonyolult.
A pszichoterápia hatékonyságára vonatkozó kutatások a 70-es évektől kezdődően szaporodóban vannak. (Ennek
oka részben az, hogy a biztosító társaságok egyre több pszichoterápiás tevékenységet vállalnak fel, és ezért tudni
akarják, hogy mit is finanszíroznak.)
A pszichoterápia hatékonyságára vonatkozó korai vizsgálatok meglehetősen lehangoló képet adnak. Eysenck
(1965) véleménye szerint a spontán gyógyulások aránya ugyanaz, mint a pszichoterápiás kezelések "eredménye".
Mások hasonló álláspontokat fogalmaztak meg. Truax és Mitchell (1971) meta-tanulmányában 15 összehasonlító
vizsgálatot elemzett utólag. Csupán háromban tudtak a szerzők olyan eredményeket felmutatni, amelyeket a
hagyományos pszichoterápiás módszerek javára lehetett írni. Gurin, Veroff és Féld (1960) a pszichoterápiára járók
és kezelésben nem részesülők csoportja között különbséget nem tudott kimutatni. Truax és Carkhuff (1967) ezért
arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pszichoterápia, mint globális folyamat, nem hatékony. Vannak azonban
hatásosan dolgozó terapeuták, de ugyanakkor olyanok is, akik inkább ártalmasak. Ha személyekre lebontva
elemezzük a terápiás folyamatot, jelentős különbségeket lehet kimutatni.
Ilyen és hasonló felismerések indították el azokat a kutatásokat, amelyek a hatékonyságban szerepet játszó
tényezők leírására, fogalmi körülhatárolására és kísérleti elemzésére vezettek. Ebben Rogers iskolájának jelentős
érdemei vannak. A vizsgálatok során az is kiderült, hogy a nem képzett terapeuták közt is voltak hatékony és nem
hatékony személyek. Vagyis a csoportok között azért nem mutatkozott különbség, mert az eredménytelenül
dolgozó terapeuták lerontották az átlagot. A hatékonyság tehát nem függvénye a hagyományos képzésnek
legalábbis ezek a vizsgálatok megkérdőjelezik a hagyományos képzési programok eredményességét. Ugyanakkor
megalapozottnak tűnik az az állítás, hogy a pszichoterápiában mutatott eredményesség jelentős fokban az adott
személyhez kötődő tényező. Könyvünk további fejezetei megvilágítják, melyek a személynek azon tulajdonságai,
amelyek itt szerepet játszanak, s amelyek megfelelő képzési programokkal fejleszthetőek.
Korábbi, egyes pszichoterápiás módszereket oktató programjaink után 1987-től olyan hároméves képzési rendszert
dolgoztunk ki, amely általános pszichoterapeuta képesítést nyújt. Az oktatási anyag a személyközpontú, a
viselkedésterápiás és kognitív terápiás iskolák nézőpontját integrálja, emellett magába foglalja a gyakorlatban
leginkább használható módszerek elsajátítását is (autogén tréning, hipnózis, a szociális készség fejlesztése),
valamint rövid dinamikus terápiák. Programunk az OTE képzési rendszeréhez illeszkedik.
A képzés során annak ellenőrzésére törekszünk, hogy a jelölt fejlődik-e és mennyit. Nyilvánvaló, hogy ez nem csak
az oktatók, de a hallgatók számára is rendkívül fontos. Az ellenőrzött és mért változók a leendő terapeuta számára
egyben szilárd támpontot jelentenek (pl. az empátia mérése). Ki ne élte volna át azt a kínos helyzetet, amikor ül
betegével szemben, és fogalma sincs arról, mit kellene tennie, mihez tartsa magát. Az empátiás reflexió elsajátítása
például ezt a helyzetet megoldhatóvá teszi. Nyilvánvaló, hogy a segítő kapcsolatok elmélete nem olyan egzakt
tudomány, mint a matematika. Annál azonban mégis egzaktabb, semhogy pusztán spontaneitásunkra, szubjektív
érzéseinkre, fantáziánkra támaszkodjunk. Nyilvánvaló, hogy a terápiás folyamatot más fogalmi rendszerben is
leírhatjuk, mint amelyet könyvünk bemutat és használ. Az itt használatos fogalmak azonban jól definiált
jelenségtartományt írnak le, s ugyanazt jelentik mindenki számára. Az operacionalizált fogalmak lehetnek
önkényesek (mint pl. a kongruencia skálával mért fogalmak), de legalább mindenki számára ugyanazt jelentik.
Kurzusainkon pszichológiai és orvosi előképzettségű hallgatók vesznek részt. Az eltérő képzettség kiegyenlítésére
programunk első három hónapjában a két csoportnak külön "felzárkóztató" foglalkozásokat tartunk. Ennek
keretében az orvosok viselkedéselméletet hallgatnak, a pszichológusoknak pedig pszichopatológiai és
pszichofarmakológiai alapismereteket nyújtunk.
Oktatási koncepciónkat a pszichoterápiás iskolák integrációjának szellemében fejlesztjük tovább. Arra törekszünk,
hogy az egyes felfogások mögött megtaláljuk a közös alapokat, amelyre a jövő tudományos lélekgyógyászata
felépülhet.
AZ EMPÁTIA ÉS A VERBALIZÁCIÓ
(EMP, VERB)
A segítő kapcsolatok elméletének alapvető kérdése, hogy olyan fogalmakat dolgozzunk ki, amelyek egyértelműek,
mindenki számára ugyanazt jelentik. E fogalmak segítségével méréseket kell végeznünk, a kapcsolat folyamatát
tudományos elemzésnek vethetjük alá. Egyszóval operacionalizált fogalmakkal kell dolgoznunk. Csak így
képzelhető el, hogy a terápiás és segítő kapcsolat bonyolult folyamatában meg tudjuk találni azokat a
hatótényezőket, amelyek végül is eredményesnek bizonyulnak. E hatótényezők tehát a terapeuta
kommunikációjában rejlenek, annak egy aspektusát, terápiás szempontból való hatékonyságát ragadják meg.
Rogers kiváló elemző készségének köszönhetjük ezeknek a fogalmaknak első kimunkálását. Ó terápiás és
tanácsadó tapasztalataiból indult ki, s hosszú évek munkájának eredményeképp alakúit ki az a három fogalom
amelyet később - Bastine (1973) nyomán a gyógyító beszélgetés alapváltozóinak nevezünk: az empátia, a feltétel
nélküli elfogadás és a kongruencia fogalma. Az érdeklődő olvasó magyar nyelven is nyomon követheti Rogers
gondolkodásának fejlődését a Buda szerkesztette Pszichoterápia c. kötetben föllelhető tanulmány alapján (Rogers,
1981).
30
A deduktív úton kidolgozott fogalmakat Rogers közvetlen munkatársai, s a nyomukban kibontakozó kutatási
központok kísérleti módszerekkel is vizsgálni kezdték. Módszereket szerkesztettek e fogalmak által fedett
kommunikációs aspektusok mérésére. A következő oldalakon röviden bemutatjuk e kutatások, köztük a hazánkban
folyó vizsgálatok főbb eredményeit is.
Ezért tehát elvileg, - nyugodtan lehetünk non-direktívek, s hagyhatjuk kliensünket szabadon beszélni. Az EMP-
VERB a beszélgetést természetesen - közvetett módon - mégis irányítja. A terapeuta reflexiója a közölt anyag
valamely aspektusát kiemeli, s a partnert arra ösztökéli, hogy a kiemelt "nyomvonalon" haladjon tovább. Ez a
nyomvonal pedig pontosan az érzelmi közlések irányába mutat.
Az empátiás magatartás fogalmát negatív oldalról is körüljárjuk. Mit nem tesz a megfelelően viselkedő terapeuta?
Nem szólít fel, nem utasít helyre, nem kér konkrét beszámolókat. Nem rendelkezik, nem ad tanácsokat, nem
kritizál, nem tesz szemrehányást stb. Az empátiás beszélgetés során kérdéseket ritkán teszünk fel. Nem
explorálunk, nem információkat gyűjtünk. Természetesen ezek a tanácsok inkább csak iránymutatásként
értékelendők. S nem is érvényesek minden fajta terápiás megközelítésben. Bár igaz, hogy a segítő kapcsolatban
kizárt dolog, hogy a terapeuta kritizálja a másikat. Ugyanakkor pl. a viselkedésterápia során a páciens konkrét
utasításokat kap.
Oktatási tapasztalataim azt mutatják, hogy a legnagyobb nehézségek az explorációs magatartás és az EMP ütközése
során lépnek fel. Az orvosokat és pszichológusokat arra képezik ki, hogy célirányos kikérdezéssel (anamnézis
felvétel) diagnózist állítsanak fel, s ennek alapján végezzék a terápiát. Ez így nagyon helyes alapelv. A terápiás
vagy segítő beszélgetés - hétköznapi esetben már feltételez bizonyos alapismereteket. Máskor nincs mód
"anamnézis felvételre", mert az illető ettől elzárkózik, vagy a helyzet ezt eleve nem teszi lehetővé. A terapeutának
arra az információra kell támaszkodnia, ami rendelkezésére áll, s abból kell kiindulnia. Kezdő terapeuták, amikor
gyakorlatokat folytatunk, állandóan kérdéseket tesznek fel, információkat gyűjtenek, explorálnak. Nagyon nehéz
31
magatartásukat átformálni, hogy ne újabb és újabb adatokat keressenek, hanem a közölt anyagra figyeljenek
jobban. Annak "mélységeit" próbálják kiaknázni.
Az exploratív magatartás leginkább a kérdező stílus formájában nyilvánul meg. Kérdést sokféle formában tehetünk
fel. Akárhogy is legyen, a kérdezés a felek közötti viszonyt eleve egyenlőtlenné teszi. A kérdező "hatalmi"
pozícióra tesz szert, a kérdezett kiszolgáltatottá válik, nemegyszer szinte megszégyenül. A kérdés többnyire
kényszerpályára állítja a kérdezettet. Különösen az eldöntendő kérdések, ahol csak igen-nem válasz lehetséges. A
kérdező fejében lévő előzetes elképzelést akár "rá lehet kérdezni" a másikra. Nem egyszer látjuk, hogy a válaszoló
már nem is azt mondja, amit gondol, hanem amit a kérdező elvár tőle. Gondoljunk csak arra, hányszor hangzik el
kórházi osztályok vizitjein a "köszönöm, jobban vagyok" válasz, közben ballag a beteg a sír felé. A bölcselők már
régen felismerték, hogy a kérdező fél uralmat szerez a kérdezett fölött. Az ember "animál qurens cur", "kérdező
állat". Az ismeretekre való törekvés motiválja ezt a magatartást, amelynek jelentőségére először Aristoteles
mutatott rá (Aristoteles, Metaphysik). A kérdezőt úgy írja le, mint a küzdelemben a támadó, meghatározó felet
(Topika).
Számos összehasonlító vizsgálat támasztja alá, hogy a kérdező stílusú terapeuta kevésbé hatékony. A kérdés, mint
terapeuta intervenció, ugyanúgy eredménytelen, min az interpretáció (Frank és Sweetland, 1962, Hill, 1974, Elliot
et al., 1982).
Más vizsgálatokból kiderül, hogy a tanácskérők a kérdéseket különösen akkor értékelik negatív módon, ha az igen-
nemmel válaszolandó, vagy ha kérdőszócskával kezdődik. Weisbach (1989) a kérdezésre vonatkozó tanulmányokat
áttekintve megállapítja, hogy a vizsgálatok a kérdező exploratív magatartás ellen szólnak. Kérdés és kérdés között
azonban nagy különbségek vannak. Az erőteljesen emelkedő hangsúlyú kérdés agresszívebb, követelőbb. Az
ereszkedő tónus inkább kutató, kereső jellegű, a kérdés legalább annyira szól a kérdezőnek magának is. Az ilyen
kérdés, amelyet tehát a terapeuta inkább magának tesz fel, de a kliens állapotából kiindulva, szervesen illeszkedik a
partnerek közötti dialógusba. Heinrich (1952) a lefordíthatatlan "Mitfragerschaft" szóval fejezi ki ezt a kereső-
kutató, meditáló kérdésformát.
Kezdő terapeuták számára - érthető módon - nagyon nehéz elviselni azt a bizonytalanságot, amely abból adódik,
hogy itt ül velem szemben valaki és segítséget kér, de fogalmam sincs, mit csináljak. Ezt a bizonytalanságot
szakmailag jól megalapozott, célirányos kérdésekkel könnyű eloszlatni. Nemegyszer a kérdések olyan olajozottan
követik egymást, hogy nyilvánvaló, a terapeuta a választ fel sem fogta, mert figyelme már a következő kérdés
megfogalmazására irányul. Az EMP tanulása tehát figyelmi tréning, a figyelem beállítódásának megváltoztatása.
Az exploráló, kikérdező terapeuta figyelme részben önmagára irányul, valamely összefüggő rendszert akar
kidolgozni páciense kapcsán. Ez a rendszer lehet valamely orvosi, diagnosztikai elképzelés, vagy valamilyen
egyéni teória a másik bajainak feltételezett eredetéről.
A személyközpontúság ezzel szemben azt jelenti, hogy a páciens saját törvényszerűségei szerint halad a
beszélgetés, mivel a terapeuta visszajelzéseibe semmilyen "idegen elemet" nem visz bele. Az empátiás terapeuta
figyelme tehát teljes egészében a másikra irányul. Csak így lehetséges, hogy a közléseknek rejtett tartalmait is
felfogjuk.
Az empátiás és exploratív kommunikáció szembeállítása a tapasztalatokból fakad. Nézzünk egy példát. Oktatási
gyakorlaton egy páciens megnyilatkozást olvastam fel, s kértem a kollégákat, reflektáljanak az elhangzottakra.
Beteg: Nos, már akkor is, ha csak a főnök ajtaja előtt állok, vagy ha fel kell őt hívnom - igen -, hát a legszívesebben
eltűnnék onnét, vagy szeretnék száz méterrel a föld alá süllyedni, - én mondom önnek, ez rettenetes, és tudom,
hogy ő semmi rosszat sem tesz nekem...
Exploratív típusú reflexiók:
- Igazában miért fél a főnökétől?
- Más tekintélyes személytől is ennyire retteg?
- Maga is úgy érzi, hogy ez a félelem túlzott, miért nem szedi össze magát!
- Biztos abban, hogy főnöke nem árthat önnek?
- Mióta érzi ezt a félelmet? stb.
Empátiás válaszok:
- Szóval rettenetesen fél a főnökétől, s ez annál érthetetlenebb, mivel ő semmi rosszat nem tesz önnek.
- Elviselhetetlen, hogy főnökének még a hangjától is retteg, s nem érti miért, hiszen ő nem árt önnek...
A példák jól megvilágítják a kétféle reagálás közti különbséget. A páciens nagy kínokat okozó szenvedéséről
számol be. Lehet, hogy önmagával is sokat küszködött, mire arra az elhatározásra jutott, hogy segítséget kér
valakitől. Az exploráló terapeutának mindez nem elég (pedig lehet, hogy kliense az adott pillanatban a föllelhető
maximumot nyújtja). Ő további információkat kér. A páciens oldaláról ez olyan érzéssel járhat, hogy "neki még ez
sem elég, pedig én a legrejtettebb kínokat adtam elő". Vagy, mint a 3. mondatban, a terapeuta kioktat, rámutat erre
az ellentmondásra, amely a beteg számára is érthetetlen. Visszadobja a labdát, szedd össze magad, oldd meg
magad.
32
Az exploráció eltereli a figyelmet a lényegről, amelyet a közlés tartalmaz: érthetetlen, elviselhetetlen félelem egy
nem rossz szándékú főnöktől.
Az érzelmi érzékenység a személy viszonylag stabil tulajdonsága, az affektus-figyelem pedig egy adott
kommunikációs helyzetben mutatott teljesítmény. Más megfogalmazásban az érzelmi érzékenység jelzi azt a
kapacitást, amellyel a személy rendelkezik, az affektus-figyelem pedig annak mértéke, hogy ezt a kapacitást
aktuálisan mennyire használjuk ki. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a segítő kapcsolat az affektus figyelem
maximális igénybevételét jelenti. Az egyének között stabil különbségek mutathatók ki az érzelmi érzékenység és az
affektus figyelem szempontjából. Ugyancsak különbségek vannak a tekintetben is, ki milyen csatornákat tud
elsősorban azonosítani, valamint abban, hogy melyek a standard hibái.
Nyilvánvaló, hogy a képzéssel elsősorban az affektus figyelem teljesítménye javul. A segítő kapcsolat területén
végzett folyamatos munka, tapasztalat az érzelmi érzékenységet önmagában is javítja. Tudatos képzéssel az
érzékenység jelentősen fejleszthető.
Egyelőre nem ismeretesek olyan adatok, amelyek az érzelmi érzékenységet valamilyen ismert személyiségvonással
hoznák kapcsolatba. (Az azonosítási hibák viszont személyiségfüggőek lehetnek.) A kognitív torzítások, amelyek
egyes kórállapotokban különösen feltűnőek (paranoid állapotok, depressziók), állandó jellegű azonosítási hibákkal
járnak együtt. (Pl. az "engem nem becsülnek eléggé" séma érvényesülése mellett, ha valaki rámnevet, egyenlő
azzal, hogy kinevet.)
A verbalizáció
Többször jeleztem már, hogy az EMP nem passzív figyelés, hallgatás, megértés, nem csupán appercepció. A
segítség éppen abban áll, hogy a felfogott, megértett anyagot saját magunk is feldolgozzuk, tisztázzuk, rendezzük,
strukturáljuk. E feldolgozás után "jelentjük" vissza partnerünknek. Vagyis "helyette" dolgozunk, ezáltal segítjük őt
ahhoz, hogy benne kavargó, szenvedést okozó, strukturálatlan élményeit "feldolgozza", rendezze, ezáltal azok
kezelhetővé és kevésbé zavaróvá váljanak számára. Ezért is mondjuk, hogy a terapeuta: helyettes információ
feldolgozó.
Ezt a nagy szellemi erőfeszítést igénylő folyamatot Helm módosított sémás ábrájával szemléltetjük (2. ábra).
A gyógyító beszélgetés elemi mozzanata valamely közlés, és ez elvileg bármi lehet. (V1) A terapeuta szelektív
figyelmi beállítottsága az első pillanattól kezdve működik. Az információ feldolgozás első lépése a személytelen,
külsődleges tartalmak és a személyes, érzelmi motivációs tartalmakat hordozó közlések különválasztása. (V2)
Utóbbit nevezzük önfeltárásnak (ld. később az Önfeltárás c. fejezetet). Elvileg még a látszólag legszemélytelenebb
közlésnek (pl. időjárással kapcsolatos megjegyzés) is van személyes vetülete.
Nézzük pl. a következő beszélgetést, amikor a beteg megérkezik az órára, s leül a megszokott helyére.
1. KI: Szörnyű, pocsék idő van ma.
1. Thta: Nem szereti az ilyen hideg, zimankós időt.
2. Beteg: Utálom. Egész nap a hatása alatt vagyok.
2. Thta: Úgy tűnik, közérzete nagymértékben függ az időjárástól.
3: Beteg: Persze, labilis vagyok, mint az időjárás.
Már az első terapeuta reakcó mutatja, hogy bennünket nem az időjárás érdekel. Nem azt mondjuk, hogy valóban,
pocsék az idő. Bennünket kliensünk viszonyulásai érdekelnek. Látjuk, mint halad a beszélgetés a külső dolgokról a
belsők felé, s a harmadik megnyilatkozás már az önképpel kapcsolatos, a beteg önmagáról alkotott véleményt
nyilvánít.
34
Az önexplorációs mozzanatok leválasztása tovább finomodik, amikor a terapeuta érzékeli az egyes közlési
csatornákat, illetve a metakommunikatív jelzések egészét. A blokkok sorában jobbra haladva egyre "mélyebb"
önexplorációs tartalmak tárulnak fel. Természetesen egy-egy konkrét közlés nem tartalmazhat mindig mélyen
személyes dolgokat.
A fenti beszélgetésben a 2. betegközlés már "rejtett" információt is tartalmaz. Sőt, a körülmények (kontextus)
esetleg általánosítást is megengednek. Ezért a terapeuta olyan reflexiót ad, amely belső, de egyúttal általános is.
Vagyis egy, a páciens személyére jellemző önkép mozzanat kerül elő: "labilis vagyok".A terapeuta természetesen
nem lehet abszolút biztos abban, hogy kontextust, és a rejtett közlést jól olvassa-e, és főleg, hogy képes-e páciens
ezt fogadni, feldolgozni. Ezért reflexiója nem az abszolút bizonyosság igényével fogalmazódik meg, hanem inkább
javaslat, megajánlás. "Úgy tűnik..." Ha a páciens nem tudja elfogadni ezt a látásmódot, a terapeuta minden további
nélkül visszavonulhat. A személyközpontú beszélgetés reflexiói ezért gyakran kezdődnek ilyen kifejezésekkel:
"Úgy vélem", "Azt hiszem", "Mintha... ", "Úgy tűnik... , "Nem gondolja, hogy...".
A páciens aktuális befogadóképességét meghaladó visszajelzés nem pozitív hatású, inkább frusztrációt eredményez.
Partnerünk visszavonul, közlései felszínesebbé válnak. Fontos tehát, hogy visszajelzéseink ne kategorikus ítéletek
legyenek, hanem "hipotézis megajánlások". Egy betegem mondta egyszer a terápia végén: számára az volt a
legfontosabb, hogy semmit sem mondtam megfellebbezhetetlen ítélet gyanánt, semmit sem akartam ráerőszakolni.
35
2. ábra
V1 Információ-felvétel V2 Információ-feldolgozás V3 Válasz-szervezés
Nézzük most kissé részletesebben az egyes blokkok jelentését.(V2)
Az első blokk a kliens pusztán verbálisan megjelenő közléseit tartalmazza. Azokat, amelyek már szabályos kognitív
struktúrát öltenek. A második blokk jelképezi a nem verbális csatornák üzeneteit, amelyek részben a szóbeli
megnyilatkozásokat kísérik, részben azonban önálló jelentéssel bírnak. A rejtett közlések - az előbbitől élesen el
nem választható módon -jelzik azt, ami a szavak "mögött" van. Itt jelennek meg a jellegzetes kognitív sémák,
beállítódások. A kontextus a szakember számára további jelzéseket hordoz. Pl. milyen szavakat használ, milyen a
környezet, amelybe mondandóját helyezi stb. Végül a fiziológiai szempontól is képzett terapeuta a vegetatív-tüneti
jelzéseket is "érti". Az orvosi pszichoterápiában nem egyszer a testi tünetek hordozzák a fő mondanivalót. E
jelentések "megfejtése" a gyógyítás szerves részét képezi. A szakirodalom régóta "szervbeszédnek" nevezi azokat a
közléseket, amelyek testi tünetek útján jutnak kifejezésre.
Összefoglalva az emocionális reakció mindhárom összetevője megjelenik a közlési csatornákon, s a képzett
terapeuta képes ezeket differenciáltan elemezni. A bal oldali blokk az érzelmi reakció kognitív-élményi oldala, a
jobb oldalon a fiziológiai-vegetatív összetevő jelenik meg. A közti egységek az emóció mimikai-mozgásos (azaz
motoros) összetevőjét tükrözik.
A terapeuta reakciói, azaz a VERB a feldolgozott információk struktúrába szerkesztése (V3). Ennek "mélysége" a
kliens önexplorációjával párhuzamba állítható. Természetes, hogy képtelenség az állandóan, minden kijelentés
legmélyebb összefüggéséig leásni. A terápia során a legkülönfélébb jelzéseket adhatjuk, természetesen arra
törekedve, hogy beszélgetésünk magához a személyhez minél közelebb jusson. A terapeuta-reagálás elemi szintje
nem több, mint aktív figyelés és ennek időnkénti visszajelzése, ("ühüm", "értem", "igen"), vagy csak egyszerű
fejbólintás, odafordulás, tekintetváltás. Háttércsatornának is nevezik ezt a jelzést, amely csak annyit jelent: "itt
vagyok, figyelek". Az aktív figyelés ezért bármilyen külsődleges kliens-megnyilvánuláshoz is kapcsolódhat.
Nagy gyakorlattal rendelkező, fáradt terapeuták a háttércsatorna jelzéseit (bólogatás, igen... stb.) akkor is képesek
produkálni, ha figyelmük ellankad, elkalandozik. Nagyon sokszor a páciens észre sem veszi, különösen a súlyosabb
állapotban lévő személyek. Fölösleges, hogy a terapeuta zavartan palástolja figyelmetlenségét, ha mégis kiderül. A
betegek, a tanácskérők nagyon megértőek, nyugodtan megmondhatjuk, hogy "elnézést, egy pillanatra kihagyott a
figyelmem" - vagy valami hasonlót.
A visszajelzés egy másik típusa nem más, mint a hallottak egyszerű újrafogalmazása, esetleg csak eltérő
szórenddel, vagy még ezzel sem. Nagyon értékes lehet, jelzi, hogy "figyelek, értem, sőt magamba szívom a
szavaidat". Saját szavaink visszahallása - erőteljes objektiváló élmény, hasonló, mint amikor magnóról halljuk
vissza mondatainkat. Már nem teljesen ugyanazok, távolibbak, a fájdalom nem fáj annyira, a szégyen kevésbé
mardosó stb. Ha a terapeutának más gondolata nincs, nyugodtan alkalmazhat parafrázist. (Természetesen nem a
beteg szavainak állandó visszaszajkózásáról van szó.)
A visszajelzések egy további típusa az elhangzott anyagnak csak valamely külső vonatkozásához kapcsolódik, vagy
ha érint is belső élményeket, azoknak csak valamely részét ragadja meg. Egy további, magasabb (vagy "mélyebb")
szintje a visszajelzéseknek, ha az elhangzottakat általános összefüggésbe állítjuk, az itt és mosttól elvonatkoztatva a
személyre idődimenziótól független megállapításokat teszünk. Végül, ha a terápia sikeresen halad, a vegetatív
tüneti közlések visszajelzésére is sor kerülhet.
Nézzünk most egy kivonatot egy terápiás beszélgetésből, ahol példákat találunk a fentiekre.
Kliens: "és még akkor ez is hozzájött. Az a férfi, akivel most kapcsolatban vagyok, az ... akarom mondani, még
érzékenyebb, mint én, és még őt is nekem kell támogatnom. Nem tudom, hogy megfelelően mondtam-e,
pillanatnyilag az az érzésem,... vagy ... valahol... á, egyszerűen elegem van az egészből.
(Az egyes terapeuta válaszokat egymástól független pontozók értékelték, l-l2-ig terjedő skálán. A zárójelben
szereplő értékek a becslések átlagai).
- Jobban össze kellene szednie magát, hogy ezt a helyzetet megoldja. (2,0)
- Milyen más helyzetekben fordult elő hasonló probléma? (2.0)
- A férfit lelkileg ön támogatja. (5,4)
- Most egy kis nyugalomra vágyik (5,1)
- Ez a férfi nagyon labilis, és ez megterhelő önre?! (7,2)
- Nem érzi magát elég érettnek a helyzet megoldásához. (7,5)
- Úgy érzi, hogy ezt a helyzetet, amelyben van, nem képes megoldani. (8,6)
- Ha minden így összejön, az egyszerűen sok önnek. (10,1)
- Úgy érzi, hogy ez így valamiképpen már nem mehet tovább, erre egyszerűen nem képes. ( 11,2)
- Most olyan nehéz lett az ön számára minden és úgy érzi most, hogy ezzel már nem tud megbirkózni. ( 11,2)
(Tausch, 1973)
A VEB soha nem képes átfogni a kliens közléseinek egészét. Végül is a szakembertől függ, hogy a hallottakból
mire reagál elsősorban. A terapeuta tehát szelektál, s ezáltal - közvetett módon -irányítja a másikat. A
36
beállítottságától függ, mi kelti fel figyelmét elsősorban. Kimutatták például, hogy maga Rogers az esetek 2/3-ában
a kliens közléseinek kognitív aspektusára reagált, és csak kb. 25%-ban ezek érzelmi oldalára. Más szakembereknél
ez akár fordított is lehet. (Tausch, 1989). Ez az arány feltehetően a terápiás hatékonyságban is szerepet játszik
Beckmann (1989) kimutatta, hogy a rövid dinamikus terápiában a kliens terapeuta viszony verbalizációja
szignifikánsan gyakoribb, mint a személyközpontú módszer esetén.
A verbalizáció mérése
Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy az EMP és VERB a gyógyító beszélgetés lényegi mozzanatát fogalmazza meg. A
terapeuta kommunikációjának egy aspektusáról, egy dimenziójáról van szó, amely, mint láttuk, egy képzeletbeli
tengely mentén variálhat. Vannak "felszínesebb" és "mélyebb" közlések, vagy, ha úgy tetszik, terápiás szempontból
erőteljes és kevésbé erőteljes közlések.
Rogers tanítványai szerkesztettek először olyan becslőskálákat, amelyek segítségével az EMP VERB mértéke
számokkal is kifejezhető (Truax, 1961).
Rogers-féle irányzat európai kutatóközpontjaiban ezeket a ská Iákat módosították. Magyarországi kutatásaink
kezdetén mi is alkalmaztuk a TruaTausch-féle skálát, amelyet az oktatásban is felhasználtunk. (Pintér, 1986,
Tringer-Pintér, 1989).
A Truax-Tausch-féle skála
Fokozat Jellemzés
2 A pszichoterapeuta nem reagál a beteg viselkedésének sem külsőleges, sem belső vonatkozására, hanem
kioktat, figyelmeztet vagy tanácsokat osztogat.
4 A pszichoterapeuta csupán a beteg által kifejezett tartalmak külsődleges vonatkozásaira reagál és nem
veszi tudomásul ezek belső vonatkozását
6 A pszichoterapeuta csupán mellékes belső tartalmakra reagál olyanokra, amelyek a beteg problémái
szempontjából csekély jelentőséggel bírnak.
8 A pszichoterapeuta a beteg által feltárt fontos belső tartalmak egy részére reagál.
10 A pszichoterapeuta a beteg által feltárt fontos belső tartalmak nagy részére reagál.
12 A pszichoterapeuta a beteg által feltárt belső tartalmakra minden esetben reagál.
A gyakorlatban a skála alkalmazása meglehetősen nehézkesnek bizonyult. Ezért Pintérrel egy eredeti becslőskálát
szerkesztettünk (Tringer, Pintér, 1989). Az új módszerrel kapcsolatosan számos vizsgálatot végeztünk ezeket itt
nem részletezem. Az alábbiakban saját becslóskálánkat mutatjuk be.
Megjegyzések
A közlés minden esetben = a páciens verbális és nem-verbális (akusztikus) csatornán érkező üzeneteinek összege.
A "verbalizáció" visszajelentést jelent és nem azt, hogy a terapeuta a beteg közlését hogyan vette, dekódolta. A
terapeuta ugyanis sokszor nem jelenthet vissza mindent, amit "meghall" azaz: szándékosan nem verbalizál
százszázalékosan. így az itt elért pontszámok nem vonatkoznak közvetlenül a terapeuta eredményességére, jóllehet
az esetek többségében magas korrelációt mutattak vele.
Számos tanfolyam résztvevővel végzett vizsgálataink arra utalnak, hogy az eredeti magyar skála egyes pontjait
könnyebb azonosítani. Hogyan történik a skálázás a gyakorlatban? Többnyire pszichoterápiás beszélgetések
magnófelvételeinek leírt változataiból indulunk ki. A gépírót figyelmeztetnünk kell, hogy ne csak a puszta szöveget
írja le, hanem a magnóban hallható egyéb jeleket is (nevetés, szünetek, sóhaj, egy-egy indulatszó stb.). A másik
lehetőség, hogy közvetlenül a magnófelvételt hallgatjuk vissza.
Két kliens-megnyilatkozás között elhelyezkedő terapeuta szöveget tekintünk egy egységnek (és fordítva). Az írásos
változatban megszámozzuk a közléseket, a könnyebb azonosíthatóság céljából. Egy kliens-közlés és a rákövetkező
terapeuta válasz azonos sorszámot kap. A közlési egység hossza az egyszavas megjegyzéstől hosszú monológokig
terjedhet. ("Ühüm", "igen" típusú közbeszólásokat, amennyiben a kliens beszédmenetét nem akasztja meg, nem
szoktuk külön egységként értékelni (de a leírásnál ezt is jelezzük). Esetenként nem könnyű eldönteni az egységek
határait. Mint látni fogjuk, ennek különösebb jelentősége nincs.
37
A megnyilvánulási egységeket globálisan értékeljük. Rövid egy-egy szavas verbalizációnál figyelembe vehetjük a
terapeuta előző és rákövetkező megnyilatkozásainak szintjét is (hiszen a kommunikáció egységes folyamat).
A verbalizációval kapcsolatos vizsgálatok számos értékes adatot tártak fel. Itt csak a leglényegesebbeket említjük.
Mindenekelőtt kimutatható hogy egy (mondjuk 45 perces) ülés folyamán a VERB szintje viszonylag stabil, és
gyakran emelkedő tendenciát mutat. Egy ülésről elégséges képet kapunk akkor, ha az ülés első, középső és utolsó
harmadából 6-6 terapeuta-közlést pontozunk (Helm, 1978). Kezdő terapeuták értékei nagyobb ingadozást
mutatnak, mint a gyakorlottaké.
A becslés természetesen nem mindig egyszerű. Tudományos vizsgálatok során egymástól függetlenül legalább
hárman értékelik ugyanazt, s a nagyobb eltéréseket megbeszélik. A becslők eredményeit csak akkor fogadjuk el, ha
előzetes gyakorlat során bizonyos egyöntetűséget (interrater megbízhatóság) már elértek.
Sokan bírálták ezeket a becslő módszereket. A terapeuta értékelésének egy másik megközelítése, ha a klienstől
nyerünk adatokat egy erre a célra szerkesztett kérdőív segítségével. Ilyen kérdőívet Barrett-Lennard (1962)
dolgozott ki először. A kétféle módszer a kutatásokban jól kiegészíti egymást. Munkatársam, Pintér olyan kérdőívet
szerkesztett a terapeuta hatékonyságának mérésére, amely a Barrett-Lennard-féle kérdőívre is támaszkodik. (Pintér,
Tinger, 1989.) Módszere nem csupán a verbalizációt, hanem a terapeuta elfogadó magatartását és kongruens
viselkedését is méri, a kliens szemüvegén keresztül.
Empátia, kongruencia, elfogadás (ÉKEL) kérdőív
1. Ko+ Valódi érzéseit fejezi ki irányomban
2. Ko- Úgy érzem, hogy reakciói gyakran mások, mint ahogy belül érez
3. E1+ Bármit mondhatok, vagy tehetek, érzései nem változnak irányomban
4. Ko- Zavarba jön, ha bizonyos dolgokról kérdezem vagy ha azokról beszélek
5. Em+ Általában megérzi vagy felismeri, mit érzek
6. Ko- Azt a látszatot kelti, hogy jobban megért, mint valójában
7. El- Viselkedésemtől függően egyszer jobb, másszor rosszabb véleménnyel van rólam
8. E1+ Barátságos, tele van melegséggel felém
9. Em- Szavaimat ugyan megérti, de a mögötte rejlő érzelmeket nem
10. Ko+ Velem kapcsolatos érzéseit nem rejtegeti
11. El- Elég unalmasnak, érdektelennek tart engem
12. El- Azt szeretné, hogy olyan legyek, mint amilyennek ő képzel
13. E1+ Velem kapcsolatos érzései nem attól függenek, hogy én miként érzek vele szemben
14. Em- Sokszor nem veszi észre, mennyire mélyen érint, amikről beszélünk
15. Em+ Arra törekszik, hogy az én nézőpontomból lássa a dolgokat
16. Ko+ Úgy érzem, hogy teljesen őszinte velem
17. Em+ Még akkor is megérti, mit akarok mondani, ha azt én magam sem tudom pontosan kifejezni
18. Ko- Úgy érzem, hogy szerepet játszik
19. Em+ Pontosan megérti, hogy az általam megélt dolgok mit jelentenek számomra
20. Em- Megnyilatkozásai sablonosak, emiatt nem tudok mélyebb kapcsolatba kerülni vele
21. E1+ Mély rokonszenvet mutat irányomban
A verbalizáció mérése olyan kutatási eredményekre vezetett, amelyek a gyógyító beszélgetés hatásának mélyebb
megértését teszik lehetővé. Ezeket a vizsgálatokat itt nem ismertetjük részletesen. Csak egy alapvető megállapítást
emelünk ki: a terapeuta verbalizációjának színvonala és a gyógyító folyamat eredményessége között szoros
kapcsolat áll fenn. Ez az összefüggés a becslőmód-szerekkel és kérdőíves módszerekkel egyaránt kimutatható. A
hatékonyság-verbalizáció kapcsolat a konkrét közlések szintjén is megmutatkozik. A terapeuta verbalizációja és a
rákövetkező páciens-közlés önexploráció szintje között 0,6 körüli korreláció mutatható ki. Mint később látni
fogjuk, éppen az önexploráció a hatékonyság legfontosabb mérőszáma Gd. az önfeltárás c. fejezetet).
A VERB fogalma a kommunikatív viselkedésnek széles tartományát fogja át. Újabb vizsgálatok szerint nem
egységes dimenzió. Eckert és Schwartz (1973) faktoranalízissel 8 dimenziót különítettek el a skálákkal mért
verbalizáción belül. A faktorokat a legjellemzőbb korrelációk alapján névvel is ellátták, ezzel gazdagítva a
hatékony terapeuta viselkedésről alkotott ismeretekét. A faktorok a következők:
1. A kliens megnyilvánulásaira való támaszkodás
2. Nyelvi hajlékonyság
3. A belső tartalmakra való irányultság
5. A terapeuta belső részvétele
6. A terapeuta nyitott, illetve zárkózott magatartásának mértéke
7. A megnyilatkozások konkrétsága
8. A megnyilatkozások világossága
A terápiás kommunikációnak ezek az elemi aspektusai tehát a VERB főfogalomban egyesülnek.
A személyközpontú irányzat egyes mai képviselői az EMP fogalmát különböző módon értelmezik. Az eltérések
részben abból adódnak egyes szerzőknél, hogy a modern filozófiai áramlatok (fenomenológia, hermeneutika) is
hangot kapnak. Másrészről egyes részletekben a pszichoanalízis hagyományai is kifejezésre
38
jutnak.
Az EMP fogalmában Schrödter (1988) a megértés és értelemadás folyamatát hangsúlyozza. Véleménye szerint
ebből a terapeuta személye nem maradhat ki olyan módon, ahogy azt Rogers vélte. A megértéshez elengedhetetlen
a megértő szociális énjének bevonódása. Ezáltal egy közös terápiás világ ("gemeinsame therapeutische Welt") jön
létre. A terápia nem csupán a terapeuta szellemi teljesítménye, hanem inkább interszubjektív kooperációban és
egyetértés kimunkálásában bontakozik ki. A közös munka során tipikus interakciós minták jönnek létre (Biermann-
Ratjen et al., 1981). Ezekben közös "ellenállás" is kifejezésre juthat. Az "interakciós minták" értelmezése nem
egyszer szimbolikus analógiás jellegű.
A terápiás kommunikációban Rogers szerint a jelentésadó folyamat olyan tartalmakra terjed ki, amelyek a tudatban
hozzáférhetőek, legfeljebb az empátiás megvilágítás" fényére van szükség. A megértés folyamatában Jaspers sem
megy túl azon a világon, amely a tudatban hozzáférhető. A hermeneutikai nézőpont is a pontosabb megértésre (és
nem a "jobb" megértésre) törekszik. (Gada-mer, 1976, Apel, 1976). A terápiás értelem-adás viszont Schrödter
szerint látens, a tudatban közvetlenül nem hozzáférhető tartalmakra is vonatkozik, tehát a hermeneutikai
megközelítésen túlmutat.
Az EMP és megértés Schrödter és mások általi értelmezése a fogalom kitágításához vezet. Azáltal, hogy a terapeuta
személyét és az "interakciós" mintákat is bevonja a megértés és értelmezés folyamatába, makroszintű
kommunikatív egységekre irányítja a figyelmet. Ezáltal a személyközpontú megközelítés egyik nagy vívmánya, a
mikrokészségek felfedezése, ismét háttérbe szorul. A makro-egységek értelmezésével ingoványos talajra lépünk.
Lényegében a pszichoanalitikus nézőpont "újraéledéséről" van szó. A terapeuta azonban nem értelmező, kívülálló
szakember, mint a klasszikus analízisben, hanem önmaga is az értelmezett folyamat része.
A tudományos kutatás természeténél fogva elemi folyamatokkal, operacionalizált fogalmakkal dolgozik. A
terapeuta magatartás számos elemi aspektusát különítették el és tették vizsgálat tárgyává. A fenti dimenziók közül a
nyelvi hajlékonyságról (kognitív flexibilitás), a konkrétségről, az önfeltáró magatartásról még lesz szó. Mégis
amellett vagyunk, hogy az EMP és VERB fogalma, nem csupán tudományos, de történeti és didaktikus okokból is
hasznos. Erre az álláspontra helyezkedik Shlien is, amikor az újabb terapeuta változók felől kérdezik (Meyer-
Cording, 1988), s azokról szkeptikusan nyilatkozik.
A gyógyító beszélgetés, mint az előző fejezetben láttuk, magas követelményeket támaszt a terapeuta
kommunikációjával szemben. A verbalizáció a beszélgetés vezetésének mintegy a "technikai" vezérfonala. A FNE
koncepciójában azokat a követelményeket foglaljuk egybe amelyek a terapeuta beállítódásait érintik, felfogását az
emberről, értékekről az életről általában. Egyszóval, ahogy Rogers is megfogalmazta, a terapeuta "filozófiájáról"
esik szó.
Maga a fogalom ugyancsak hosszú fejlődés során csiszolódott és formálódott. Rogers először "positive regard",
majd "unconditioned positive regard", megjelölést alkalmazott (pozitív tisztelet), nagyrabecsülés, illetve feltétlen
pozitív tisztelet). Felismerte, hogy segítő kapcsolat nem lehet eredményes, ha a terapeuta nem képes értéket látni a
másikban, ha nem rendelkezik azzal a mély és szilárd meggyőződéssel, hogy minden ember, még a
legnyomorultabb is, értékek hordozója. Ez az érték feltételek nélküli, azaz nem függ attól, hogy az illető mit tesz,
vagy mond, hogyan viselkedik itt és általában. Ez a felfogás csak akkor lehet terápiás értékű, ha közvetíteni is
tudjuk a másik felé, képesek vagyunk visszatükrözni a személy pozitív értékeit. A FNE kategóriáját általában
három összetevőre szokták bontani. Faktoranalitikai tanulmányok is megerősítik ezt a hármas tagolást:
1. Pozitív érzelmi odafordulás
2. Non-direktivitás
3. Feltétel nélküliség.
Az egyes szerzők a FNE más és más elemét hangsúlyozzák.
Tausch (1973) a pozitív értékelés és érzelmi melegség mozzanatát emeli ki, ezáltal azt a pozitív érzelmi légkört
amelyet az elfogadó magatartás és az elfogadottság élménye jelent. Barrett-Lennard (1962) a személyre adott
válaszreakció affektív elemeként fogalmazza meg, s a fogalomnak ugyancsak az érzelmi oldalát emeli ki.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a FNE, bár érzelmi mozzanatokat is tartalmaz, nem azonos a személyek
közötti vonzalom szociálpszichológiai fogalmával (Aronson, 1978). A vonzódást számos, a személyekben rejlő
tulajdonság képes kiváltani. Ezek lehetnek külső testi tulajdonságok, tekintély, tudás stb. Esetenként még a személy
hibái is vonzóak lehetnek (Kennedy elnök népszerűségi indexe meredeken megugrott a Disznó-öbölbeli kaland
kudarca után). A vonzalomnak ez a formája tehát nem feltétel nélküli, éppen hogy feltételes. Az elfogadó
magatartás nem függvénye a másik személy ilyen vagy olyan tulajdonságának, cselekedeteinek. Nem ennek vagy
annak a tulajdonságnak szól, hanem magának a személynek, aki önmagában érték.
Hogy megértsük ennek a jelentőségét, álljon itt egy rövid példa, amely megvilágítja, hogy betegeink, klienseink
problémáinak hátterében többnyire éppen ennek az ön-értéktudatnak a hiánya áll.
39
B. 1. Barátnőm megkérdezte, hidegen vagy melegen kérem-e a kakaót. Mindegy, mondtam. Erre ő dühös lett.
Thta 1. A kakaó mellé még valamit oda akart tenni.
B. 2. Igen, a szeretetét. De én ezt nem éreztem, csak azt, hogy nem akarok terhére lenni.
Thta 2. Mintha önmagában nem lenne érdemes barátnője szeretetére.
B. 3. Csak ha teszek is érte valamit.
Thta 3. Előbb tennie kell valamit, hogy szeressék.
B. 4. Igen. így, ahogy vagyok, ez semmi. Ez a nulla pont. Ha teszek valamit, akkor viszont el is várom, hogy
szeressenek...
A személyközi vonzalom az érzelmi adok-veszek kölcsönös egyensúlyán alapul, kommerciális jellegű. A feltétel
nélkül elfogadás lényege, hogy nem feltétele a viszonosság.
Az érzelmi melegség mozzanata a terapeuta sajátos figyelmi beállítódását jelenti a kliensben megnyilvánuló,
többnyire rejtett értékmozzanatokra, amelyeket adott esetben visszajelezni is képes. Fontos azonban
hangsúlyoznunk, hogy nem valami mechanikus megerősítő tevékenységről van szó. A terapeuta nem Skinner-féle
"jutalom-gép". (Skinner, 1953). A személy értékének tükrözése elsősorban a légkör egészében valósul meg. A FNE:
"a kliens verbalizációjának és viselkedésének pozitív aspektusai iránti szelektív figyelem" (Ivey és Simek-
Downing, 1980).
Az érzelmi melegséget főképpen a nem verbális közlési csatornák közvetítik. Mindenekelőtt a mosoly jelentőségét
emelem ki. Bayes (1972 ) igazolta, hogy a mosoly jellege, gyakorisága és intenzitása jelzi legpontosabban a
terapeuta klienssel kapcsolatos beállítódását. Ugyanilyen szerepet tölt be a tekintetváltás is, amely, ha az adott
helyzetben elvárt átlagnál kissé hosszabb ugyancsak érzelmi melegséget fejez ki. Nehéz persze eltalálni a többlet
tekintet mértékét. A túl hosszú tekintetváltás zavaró, tolakodó, agresszív. Az érzelmi melegség közvetítésében a
hangszín, a hanghordozás is jelentős. Ugyancsak fontos, hogy gesztusaink nyitottak, elfogadóak legyenek, s
elfogadásunkat a klienssel szemben elfoglalt helyzetünk is kifejezze (ld. a kommunikáció elméletű alapok c.
fejezetet). A légkör megteremtése a kézfogással kezdődik, amelyet soha ne mulasszunk el. A kézfogás is lehet
"meleg", vagy "hűvös", formális. A "feltétel nélküliség" koncepciójának viselkedéselméleti kritikusai arra
hivatkoznak, hogy a terapeuta szükségképpen "megerősítő" hatású, így igazában nem lehet feltétel nélküli. A
megerősítés, a terápiás változás szükségszerű "hatótényezője" (change agent). A terapeuta figyelme szelektív,
ezáltal a kliens viselkedésének és élményeinek egyes elemeit kiemeli.
Rogers és közvetlen követői sem tagadják, hogy ez a szelektivitás fennáll. A terapeuta élményekre figyel, nem
"adatokra". Az elvont közlés helyett a konkrétat részesíti előnyben. Bizonyos általános terápia-célokat is szem előtt
tart, mint az autonómia, kockázatvállalási készség ("fully functioning person, Rogers, 1963). A megerősítés tehát
nem tartalmi, hanem formai elemekre irányul.
Murray (1956) és Truax (1966) által végzett vizsgálatok igazolták először, hogy ez a hatás valóban létezik. Truax
pszichoterápiás ülések elemzéséből indult ki. Megállapította, hogy az empátia, az elfogadás és a non-direktivitás
mozzanatai külön-külön is megerősítő hatásúak. A kliensek viselkedésében a következő dimenziók váltak
gyakoribbakká érzések differenciálása, a belátás, problémaorientáltság, és közeledett egymáshoz a terapeuta és
kliens kifejezési stílusa is. Ugyanakkor a megerősítés két kliensmutatóra (szorongásszint és pozitív negatív
élmények aránya) nem volt kellően differenciált.
Murray (1956) azt is kimutatta, hogy maga Rogers is kiemel bizonyos élménytartalmakat (kívánságok, tervek,
függetlenségre utaló viselkedésmódok ugyanakkor kevésbé érzékeny az intellektuális védekezés iránt, vagy a
szexuális problematikával kapcsolatban. Nyilvánvaló azonban, hogy a tartalmi és formai elemek a konkrét
helyzetekben nem mindig választhatók külön.
Mindez nem mond ellent a feltétel nélküliség alapgondolatának, inkább azt fogalmilag pontosabbá teszi annál, mint
ahogy azt Rogers eredetileg definiálta. A koncepció lényege változatlan: a terapeuta "folyamatszakértő ugyan", de
nem kondicionáló "gép". Végső soron a "kliens dönt afelől, hogy milyen módon és mennyiben él a lehetőségekkel.
Rogers sem tagadta a terapeuta ilyen befolyását, de ellene volt minden hatalomnak és manipulációnak
A személyközpontú terápia, non-direktivitás többek között abban is megnyilvánul, hogy nem követ semmiféle
"stratégiát", vagy taktikát. Az egyes üléseket nem előzi meg semmiféle előre rögzített koncepció. Minden egyes
találkozás bizonyos fokig út az ismeretlenbe, "kaland", amely pillanatról pillanatra, a mikro-készségek
érvényesítése révén valósul meg. Nyilvánvaló, hogy a kliens központi problémái kerülnek előtérbe a látszólag
spontán beszélgetés során is. A terapeuta a kliensre hagyatkozik, az ő belső megismerő folyamataira, és nem
kívülről felépített rendszerre épít. Ezért a páciens belső élményvilágát igyekszik követni, s az önfeltárási folyamatot
előmozdítani. Ez az egyetlen "stratégiai irány", amelyre támaszkodik.
A feltétel nélküli elfogadás fogalmát érdemes negatív oldalról is körüljárni. A terapeuta
- nem értékeli (mint egy bíró), főleg nem értékeli le betegét, nem kritizálja
- saját egyéni nézeteit, problémáit nem viszi bele a beszélgetésbe
- nem beszéli túl kliensét
- nem irányít
- nem türelmetlen
40
- nem hűvösen távolságtartó
- nem gúnyolódik (a beteg háta mögött sem).
Oktatás közben gyakran felmerül a kérdés: "hogyan fogadjam el az illetőt, amikor ezzel és ezzel a
megnyilvánulásával egyszerűen nem tudok egyetérteni". Vagy "erkölcsi szempontból ez számomra
elfogadhatatlan".
Hangsúlyoznunk kell, hogy a feltétlen elfogadás a személynek szól, nem pedig egyik vagy másik tulajdonságának
vagy cselekedetének.
Reagálásunk struktúrája a következő lehet: "Én valószínűleg másként ítélném meg (járnék el), de értem (próbálom
megérteni), miért jutott erre az álláspontra (miért tette ezt és ezt).
Az elfogadásnak ez a módja tehát egy olyan meggyőződést tételez fel hogy az emberi személy önmagában érték. Itt
a tudáson túlmutató személyes meggyőződésről, hitről van szó, amely a terapeuta filozófiai állásfoglalásának része.
Ehhez tartozik a személy fejlődésébe, változásra való képességébe vetett hit is. A személy iránti elkötelezettség
nélkül terápia nem végezhető, csak valami szánalmas szerepjáték.
A személy értékként való elfogadása arra az ontológiai alapelvre vezethető vissza, amelyet a skolasztikusok így
fogalmaztak meg "ens et bonum convertuntur" (A létező és a jó felcserélhető fogalmak). Vagyis a létezés, főképpen
a személyként való létezés önmagában hordja értékmivoltát, szemben a nemléttel, a Semmivel. Ebben az
értelemben a rossz (amellyel betegeink annyit viaskodnak) nem önálló princípium, hanem léthiányként
fogalmazható meg. Erre már Szt. Ágoston rámutatott. (Augustinus, 1982).
Az elfogadó légkör jelentősége messze túlmutat a terápia keretein. A hiteles, fejlődést előmozdító szülő-gyerek,
tanár-diák kapcsolatok, barátság alapja a feltétel nélküli elfogadás. Ehhez hozzátartozik annak a jognak tisztelete és
elfogadása is, hogy a másik saját meggyőződése és értékei alapján irányítsa életét. A FNE, mint Lietaer (1988)
megfogalmazza, az a "táptalaj", a másik két alapfeltétellel együtt (empátia és kongruencia), amelyen a kliens
önmagára irányuló tapasztalatai újra mozgásba lendülnek. Olyan ez, mint egy "utazás önmagunkba" Gendlin,
1986). Ez a "táptalaj" nyitottságot jelent, a terapeuta részéről a kliens iránya (ez a FNE), mind önmaga iránt (ez a
konguencia). A FNE megtapasztalása hozzásegít ahhoz, hogy önmagunkat is el tudjuk fogadni. A terapeuta gyakran
abba a (ki nem mondott) hibába esik, hogy ő jobban tudja, mit kell a betegnek csinálnia, mihez kell magát tartania.
Saját értékrendje úgy jelenik meg, mint általános üdvözítő, mindenki számára elfogadható, kötelező iránymutatás.
Amennyiben kliensénél valami másnak az érvényesülését látja, óhatatlanul ellene dolgozik.
Gyakran felvetődik olyan kérdés is, hogy a terapeuta ezzel és ezzel a konkrét beteggel képtelen dolgozni. Egyik
szegedi találkozón Rogersnek is feltették a kérdést. Mit tenne, ha ezt tapasztalná egy kliensével kapcsolatban. -
Tanácsot kérnék - volt a válasz. Valóban, vannak a terápiás gyakorlatban olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen,
hogy tanácsért forduljunk valakihez. A FNE koncepcióját gyakran bírálták pedagógiai körök részéről. Ezt a
magatartást úgy tekintik, mint szélsőségesen anti-autoriter állásfoglalást, amely nem alkalmas arra, hogy a gyermek
számára követelményeket támasszon, normákat nyújtson, struktúrát adjon. Maga Rogers is tapasztalta a feltétel
nélküliség bizonyos korlátait súlyos pácienseivel kapcsolatban (súlyosan zavart gyermekek, később skizofrének
körében) (Rogers, et al. 1967) Ezek a betegek az FNE-t úgy élték meg, mint közömbösséget, érdektelenséget a
terapeuta részéről. Részben ilyen tapasztalatok indították Rogers követőinek egy részét arra, hogy személyének a
folyamatba való aktívabb bevonását hangsúlyozzák.
A FNE koncepcióját egy olyan ideálként kell felfognunk, amely a gyakorlatban bizonyos korlátok mellett, és csak
részlegesen valósul meg. Ugyanakkor szilárd világítótorony, amely felé törekvéseinket igazíthatjuk.
A FNE teljes megvalósulásának útjában álló gyakorlati akadályokat Lietaer (1988) három csoportba sorolja.
Mindenekelőtt számolnunk kell a terapeuta személyéből fakadó nehézségekkel. A kliens problémái a terapeuta
személyes, megoldatlan gondjait, "fehér foltjait" érinthetik. Ezen a területen az ő viselkedése is deffenzív, zárt
lehet, fenyegetve érezheti magát. E problémák megoldása elsősorban a megfelelő kiképző programok feladata.
Másrészt előadódhatnak olyan helyzetek, amikor a partnerek közt bizonyos "érdekkonfliktusok" állnak fenn. A
terapeuta fokozottan érzékeny lehet olyan problémák iránt, melyeket magánéletében sem tud megoldani (pl.
házastársi konfliktusok). Másrészt viszont a terápiás légkör a megértés olyan ideális modelljét kínálja fel, amelyet a
kliens hiába keres a mindennapi életben. Jó, ha a terapeuta ügyel, s elkerüli a valós élettel való "tisztességtelen
konkurrenciát".
Harmadrészt figyelembe kell venni, hogy a terapeuta szelektív megerősítő hatása érvényesül, és bár közvetetten, de
mégis ő vezeti a folyamatot, megadja annak általános vezérfonalát.
Összefoglalásul álljon itt egy idézet Carl Rogerstől, 1962-ből.
A leírásból nyilvánvaló, hogy ez az elfogadás teljes mértékben csak elméletileg létezik. A gyakorlatban a terapeuta
többnyire ezt érzi betegével szemben, mindez azonban nem zárja ki, hogy esetenként elfogadása feltételes, sőt,
esetleg negatív értékelés is előfordulhat, bár ez valószínűtlen egy hatékony terápiában. Tehát az elfogadás az egyes
kapcsolatokban különböző mértékben jelenik meg." (Rogers, 1962, fordította: Tringer László)
Az elfogadás közlése néha közvetlenül is terápiás értékű. Egy szorongásos depresszióban szenvedő idősebb
betegem a következőt mondta egy alkalommal:
- A múltkor hirtelen elmúlt ez a nyomasztó érzés a szívem táján. Ez akkor történt, amikor a doktor úr így fejezte ki
magát: "Most már értem, hogy fáj a szíve. Hasonló helyzetben valószínűleg én is így lennék."
- Abban a pillanatban valami megkönnyebbülést éreztem.
Az elfogadó magatartásra vonatkozóan álljon itt egy negatív és egy pozitív példa. A példákat - rövidítve - Tauschtól
(1973) vettem át.
A negatív példa.
B 1. Én nem tudom, miféle állást tudnának nekem felajánlani.
Thta. Ez biztosan nem a legjobb állás lesz.
B. 2. Én is biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz egészen jó.
Thta. 2. Azonban, ha ön nem tud dönteni, hogy ezeken a nem örvendetes dolgokon túl legyen, vagy ezeket
lenyelje, ... mégiscsak, túl kellene magát tennie ezeken, és biztosan sikerülni fog.
B. 3. Igen, igen, tudom, és ezt fogom csinálni.
Thta 3. Ön biztosan ki fog ebből mászni.
B. 4. Igen, igen, tudom, ki fogok ebből mászni és most már el is határoztam, már gondolatban foglalkozom vele,
hogy megtegyem, azonban ez borzasztó számomra, és inkább visszavonulok a csigaházamba, hogy ott átteleljek,
nem tudom összeszedni magam.
Thta. 4. Ez az ön hibája.
B. 5. Igen, ezt én is tudom, de amikor idáig eljutok, hogy valamilyen tervet csináljak, a jövőre, akkor ön mindig azt
mondja, hogy ez nem jó, ez nem magának való.
Thta. 5. Tehát ön most kritizál engem. Igen, a mi kis hölgyünk most visszavonul a csigaházába.
B. 6. Igen... hát...
Thta. 6. Azonban, ha ön ilyen nyilakat lövöldöz énrám, akkor én is visszavonulok a csigaházamba és nem jövök
onnan ki.
B. 7. Így bizony.
Thta. 7. És ez aztán éppoly rossz.
B. De miért nem hagyja, hogy valamilyen tervet csináljak magamnak, hogy hogyan képzelem el a dolgot!
Thta. Mert ön nagyon sok embert egyáltalán nem jól ismer. És mivel ezeket az embereket nem ismeri, arra is kell
gondolni, hogy az emberek nagyon ostobák...
A terapeuta tehát kritizál, megsértődik, saját elképzelései szerint vezeti a beszélgetést, nem engedi, hogy partnere
kibontakozzék. Amikor közvetlenül személyének szóló kijelentés hangzik el, azt elhárítja, általánosságokba megy
át. Mint látjuk, szó sincs arról, hogy a kliens pozitív vonásaira reagálna, sőt!
Pozitív példa:
B. 1. Nem, sajnos a legcsekélyebb remény sincs. Arra gondoltam, hogy senki sem törődik velem, és én sem törődöm
43
magammal. És egész komolyan gondoltam öngyilkosságra. Hogyha lett volna valami olyan mód, hogy másokat ne
terheljek ezzel, valóban meg is tettem volna, annyira mélyponton voltam. Nem akartam tovább élni. Most azonban
tényleg azt hiszem, hogy az a lehetőség, amelyet ön nekem adott, sokat segít, és ez olyan eszköz, ami valójában jót
tesz nekem.
Thta. 1. Azt mondja X úr, hogy ez idő alatt folyamatosan az volt az érzése, mintha senki sem törődne azzal, hogy mi
történik önnel...
B. 2. Igen, de sokkal inkább arról van szó, hogy annyira gyűlöltem magam, hogy arra gondoltam, nem érdemlem
meg, hogy bárkit is birtokoljak, bárki is legyen mellettem, aki velem törődik.
Thta. 2. Azt hiszem, most már valamit értek ebből. Mindig azt kérdeztem magamtól. Ön miért nem hagyja, hogy
mások közel kerüljenek magához. Most már értem, hogy ön ezt egyszerűen nem teszi nekik lehetővé...
Itt a terapeuta jut új felismerésre. Ezt azonnal visszajelzi. Figyeljük meg, hogy egy egyszerű, parafrázisszerű
reflexió (Thl.) azonnal egy síkkal mélyebbre visz az önfeltárást. A B. 1. közlés nem más, mint állapotleírás. A B. 2.
viszont az önmagával való viszony mély, drámai ábrázolása. A terapeuta teljesen a kliens belső pályái mentén
halad, aktívan fáradozik azon, hogy megértse és elfogadja annak belső világát.
Az elfogadás és az "indulatáttétel"
A pszichoanalitikus terápiák központi kérdése az indulatáttétel. Ezen a betegben keletkező érzéseket kell érteni,
amelyek a terapeutára vetülnek, eredetük azonban a betegek korai kapcsolataiban keresendő. Az indulatáttétel
elemzése és értelmezése az analitikus terápia igen fontos mozzanata. "Eine Analyse ohne Übertragung ist eine
Unmöglichkeit (Freud, G. W. Bd. XIV. S.67.f.)
A személyközpontú terápiával kapcsolatban egyik leggyakoribb ellenvetés az, hogy az indulatáttétel kérdését nem
kezeli megfelelően. Rogers maga röviden úgy válaszol erre az ellenvetésre, hogy "a személyközpontú terápiában az
indulatáttétel, mint probléma, nem jelentkezik" (Rogers, 1951).
Vizsgáljuk meg kissé részletesebben a kérdést, annál is inkább, mivel a magyar pszichoterapeuták jelentős része
pszichoanalitikus irányzatokat követ, következésképp ezt a nyelvezetet használja.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a személyközpontú terápiában is előfordul, hogy a páciensben különféle érzések
keletkeznek a terapeutával kapcsolatban (szorongás, függőség, vonzódás, tisztelet, szeretet stb.). A terapeuta
számára az ilyen jellegű megnyilvánulások lényegében nem különböznek más megnyilatkozásoktól.
Kommunikatív aktusokról van szó, amelyek elárulnak valamit a páciens belső világából. A terapeuta dolga, hogy
ezeket lehetőleg pontosan visszatükrözze. Ezek az érzések tehát nem mások, mint a páciens Énjének részei.
A mélylélektani terápiákban viszont kiemelt fontosságot tulajdonítunk az ilyen kijelentéseknek: ezek valamely régi
kapcsolat megoldatlan konfliktusaira utalnak, jelentésük tehát több, mint az "itt és mostból" következhetne. Ezáltal
a páciens számára - érthető módon - kiemelt fontosságúvá válik magának a terapeutának a személye. Hiszen azt
tapasztalja, hogy a terapeuta személyével kapcsolatos kijelentéseinek más, súlyosabb jelentősége van. Nyilvánvaló,
hogy itt szelektív tanulásról is szó van. Az "indulatáttétel" típusú kijelentések a terapeuta (analitikus képzettsége
folytán létrejövő beállítódása miatt fokozott megerősítést nyernek, ezáltal az ilyen kijelentések valószínűsége
megnő.
Igazat adunk tehát Rogersnek, aki azt mondja, hogy a kétféle terápia nem abban különbözik, hogy "indulatáttétel"
fellép-e, vagy sem, hanem inkább abban, ahogy ezeket a jelenségeket kezeli. Az "indulatáttétel" ebben az
értelemben a terápiás folyamat terméke, így történhet, mondja Rogers, hogy a szemem sarkában ellibbenő
szúnyogot távoli repülőgépnek vélem.
A terapeuta iránti érzések akkor is felerősödnek, ha a FNE alapelvei hiányosan érvényesülnek. A terapeuta értékelő,
tanácsadó, moralizáló, kritizáló, exploratív magatartása a betegben azt az érzést váltja ki, hogy "ez jobban tudja,
mint én, ez jobban ismer, mint én magam" stb. Egyszóval a FNE negatív tükörképéről van szó, ahogy azt a fenti
oldalakon vázoltuk. A feltételekhez kötött elfogadás a másikat óhatatlanul is abba az irányba befolyásolja, hogy
igyekezzék megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A páciens szemében a terapeuta lesz ezen elvárások
letéteményese, ezért irreális hatalmat is tulajdonít neki, függő viszonyba kerül tőle. A felelősség áttolódik a
terapeutára. Ha ő "jobban tudja", akkor "neki kell megoldania".
A személyközpontú terápiában a kliens megnyilatkozásait úgy kezeljük mint az adott személy énjének fejelés
megnyilvánulásait, beleértve azokat is, amelyek a terapeutával kapcsolatos esetleges érzelmi állásfoglalásokat
tartalmaznak.
Freud még 1935-ben is azt írta, hogy az indulatáttétel kialakulásáért az adott helyzet nem lehet felelős (hiszen
különben nem is volna értelme a fogalomnak) (Freud, 1935). Az indulatáttétel számtalan definíciójában ez az
egyetlen lényeges közös vonás: érzések fejeződnek ki, amelyek eredete nem az aktuális helyzet, s a páciens ennek
nincs tudatában. Freud egyben felmenti az orvost: "Ezért az érzelemért nem az orvos viselkedése a felelős, nem is a
kapcsolat, vagy a helyzet". (Freud, 1935.).
Shlien, Rogers tanítványainak egyik legjelentősebb alakja áttekinti az indulatáttétellel kapcsolatos irodalmat.
44
Felismeri, hogy a fogalom lényege, vagyis, hogy az érzelmi állapot egy korábbinak a kópiája, lényegében azon a
tévedésen alapul, hogy ami ismétlődik, az szükségképpen kópia. Pedig az érzelmi állapotokat kiváltó helyzetek az
életben gyakran ismétlődnek (Shlien, 1984).
Tegyük hozzá, az indulatáttétel fogalma a "post hoc ergo propter hoc" logikai hibáját implikálja (vagyis, ami ez
után van, az ennek következtében van. Az időbeli egymásutániság automatikusan ok-okozati viszonnyá alakul). Ez
a logikai hiba egyébként a pszichés zavarokban gyakori, az un. depressziós kognitív sémák egyike (Tringer, 1989).
Ebben a szellemben kell beszélnünk a viszont-indulatáttételről is, vagyis azokról az érzésekről, amelyek a
terapeutában keletkeznek a páciens iránt. A viszont-indulatáttétel két formáját különítik el általában (Kernberg,
1975). Szűkebb értelemben a beteg indulatáttételes reakcióira adott válaszról van szó. A viszont-indulatáttétel
tágabb értelemben a terapeuta összes, a beteg iránti érzését magába foglalja. Freud csak az előbbit, reflexes
érzéseket nevezi viszont-indulatáttételnek.
A korábbiakban azt állítottuk, hogy a feltétel nélküli elfogadás és a szeretet-fogalom lényegében azonos. Itt egy
olyan szeretet-fogalomról van szó, amely minden személynek kijár, kivétel nélkül. Nyilvánvaló ezen túlmenően,
hogy a terápiás helyzetben (mint bármely emberi találkozás alkalmával) érzések is keletkezhetnek. Ezek az érzések
egymást kölcsönösen befolyásolhatják. A gyógyító beszélgetés során az érzelmi kifejezések is részét képezik a
kommunikatív folyamatoknak, az itt és most helyzetnek megfelelően. Az érzelmi kifejezések értelmezése nem a
terapeuta elméleti előfeltevései szerint, hanem a kliens saját jelentéstartományai szerint történik.
A terapeuta saját személye, ilyen módon saját érzései is nem képezik a folyamat lényegi részét, háttérben
maradnak. Ez nem egyszer a terapeuta viselkedésének "személytelen" jelleget kölcsönöz. Nyilvánvaló azonban,
hogy csak "háttérbe szorulásról" és nem személytelenségről van szó. A kliens igényeinek megfelelően a terapeuta
"előléphet", önmagát, saját nézeteit is feltárhatja (Gelbsteinbringung, self disclosure, "énbevonás" l. később) Az
énbevonás mértéke azonban mindig a partner szükségletei szerint és nem a terapeuta feltárulkozási vágyai szerint
alakul.
Kezdő terapeutáknál gyakrabban észleljük, hogy a páciens vonzódása, érzelmi ragaszkodása valamiféle
sikerélményt vált ki. Mindennapos dolog, hogy az orvosoknak, pszichológusoknak "kedvenc" betegeik vannak.
Ilyen esetekben a páciens és a terapeuta többnyire különnemű. Nyilvánvaló tehát, hogy a vonzódásban a nemiség is
szerepet játszik. Az un. YAVIS betegek (young, attractive, verbal, intellectual, sexual) gyógyulási esélyei jobbak,
mivel a terapeuta fokozottabb érdeklődését váltják ki. A gyógyító kapcsolatban megjelenő szexuális elemek
különösen alkalmasak arra, hogy az indulatáttétel-viszont-indulatáttétel terminusai szerint értelmezzük őket. A
fogalom történeti kialakulásában is fontos szerepet játszottak azok az élmények, amelyeket Breuer és Freud fiatal
nőbetegekkel kapcsolatban átéltek. Be kell látnunk, hogy a terápiás kapcsolatban természetesen jelentkező
érzéseknek olyan értelmezése, miszerint ezek keletkezéséért nem az adott személyek és a különleges szituáció
felelős, hanem inkább ködbevesző múlt tapasztalatok felelősségelhárító jellegű is lehet, s inkább megnehezíti az
esetleges problémák kezelését. A személyközpontú szemléletben a felelősség teljes egészében két személy ügye.
Nyilvánvaló, hogy a terapeuta felelőssége különösen nagy, s elvárható tőle, hogy a szituációt ne saját személyének
érzelmi kielégülése céljából aknázza ki.
Példaként egy rövid kivonatot idézünk Rogerstől, amelyet könyvében közölt (Rogers, 1981. 199. old.)
A 9. ülés végén:
KI.: Még soha nem mondtam valakinek, hogy a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem, de önnek ezt
mondom. Ez nem csak szexuális dolog. Sokkal több annál. Thta: Ön valóban nagyon vonzódik irántam.
A 10. ülés végén:
KI.: Azt hiszem, érzelmileg, szexuálisan nagyon vágyom ön iránt, de egy lépést sem teszek ez irányban. . . Szeretnék
lefeküdni önnel. De nincs bátorságom, hogy erre kérjem, mert attól félek, nem ad direkt választ.
Thta. Nagy feszültséget érez és szeretne velem viszonyt létesíteni.
KI.:...Nem tehetünk ez ellen valamit? Ez a feszültség szörnyű. Feloldhatná a feszültséget, direkt választ adhatna, s
ez mindkettőnknek segítene.
Thta: (barátságosan) A válasz: nem. Tüdőm, milyen mély megrendülést érez. de mégsem tenném meg ezt.
KI.: (szünet, megkönnyebbült sóhaj): Azt hiszem, ez segít nekem. Én ilyen vagyok, ha nem érzem jól magam. Ön
erős, és ez nekem is erőt ad...
Szükség esetén tehát a terapeuta direkt állásfoglalása szükséges. Ugyanakkor azonnal megértést sugároz, s látjuk, a
páciens megnyugszik a határozott, bár elutasító választól.
A KONGRUENCIA
(KON)
Könyvünk 1. fejezetében (A személyközpontú irányzat rövid története és Carl Rogers életpályája) egy idézetet
mellékeltünk Rogersnek az Ilyen vagyok c. írásából. Ebben saját szakmai fejlődésén keresztül világítja meg a KON
fogalmának kialakulását. Viszonylag későn, a 50-es években ismerte fel, részben terápiás kudarcok elemzése során,
hogy a terapeuta őszinte, hiteles viselkedése az eredményes munka fontos feltétele.
Az empátia fogalma a terapeuta kommunikációs készségére vonatkozik. A feltétel nélküli elfogadás elsősorban az
attitűdökkel kapcsolatos. A kongruencia a terapeuta személyiségét mélyen érintő követelményeket fogalmaz meg.
Kommunikációelméleti fogalmakkal a kongruenciát úgy határozzuk meg, hogy a beszélő fél verbális és nem
verbális közlései egymással és a személy belső állapotával fedésben vannak. Hiteles viselkedésről is beszélhetünk.
Pontosabb megfogalmazással a KON az önkép és a tapasztalatok (élmények, saját gondolkodás, érzések, tettek)
szubjektív összhangját jelenti. A személyközpontú irányzat számára egyúttal ez jelenti a lelki egészséget is. A KON
hiánya, inkongruencia tehát akkor áll elő, ha az ön-tapasztalat nem esik egybe az önképpel. Ez egyben a lelki
szenvedés forrása, és pszichés vagy pszichoszomatikus tünetek kiindulópontja.
A terapeuta iránt megfogalmazott KON igény tehát a lelki egészség követelménye. A gyógyító tevékenység az
inkongruencia állapotából a KON irányába tett lépések sorozataként is leírható.
A kongruencia helyett mások a transzparencia kifejezést részesítik előnyben, utalva arra, hogy a terapeutában nincs
semmi rejtőzködés, álarc. További szinonimák a szakirodalomban: autenticitás, genuinitás.
Barett-Lennard a kongruencia fogalmát három összetevő (a tapasztalat, a tudatosság és ezek közlése) közötti
harmonikus viszonyként írja le (Barret-Lennard, 1962): "A kongruencia annak a mértéke, ahogy az egyén
integrálódik másokkal való viszonyának kontextusában, úgy, hogy sem konfliktus, sem egyenetlenség nem
mutatkozik össztapasztalata, tudatossága és nyílt kommunikációja között, ez az ő kongruenciája ebben a konkrét
kapcsolatban, A fogalmat elméletileg az ossz-tapasztalat és a tudatosság közötti megfelelésre alapozzuk, és ez a
meghatározója vagy feltétele a tudatosság és a kommunikáció közötti megfelelésnek.
46
Ez a fogalom nem tartalmazza az egyén tudatos percepciói nyílt közlésének feltételeit. Ezen a szinten a tudatosság
és kommunikáció között egyenetlenség hiánya a kongruencia elméleti kritériuma. Ha egy jelentős percepciót az
egyén nem közöl, aki egyébként kongruens módon viselkedik, ez azt jelenti, hogy nyílt közlése egyszerűen
semleges vagy nem informáló jellegű és nem tartalmaz valamely ellentétes percepciót. Más szavakkal, a
nagymértékben kongruens egyén becsületes, közvetlen, őszinte mindabban, amit közöl, de semmiféle kényszert
nem érez arra, hogy percepcióit közölje, sem arra, hogy visszatartsa azokat valamely önvédelmi célzattal.
A kongruencia nyilvánvaló hiánya áll fenn akkor, ha az egyén mást mond, mint amit kifejez a mimika, gesztusok,
hangszín által. Szorongás és feszültség jeleit ugyancsak a kongruencia hiány közvetett megnyilvánulásának
tarthatjuk. Ez azt jelenti, hogy az egyén az adott pillanatban nem tud teljesen nyitott lenni bizonyos tapasztalati
elemek tudatos elfogadása iránt, nem teljesen integrált és bizonyos fokban inkongruens.
Röviden: az optimális kongruencia az egyén organizmikus folyamainak (fiológiaitól a tudatos-szimbolikus szintig)
maximális egységét és integráltságát jelenti. Ez maga után vonja, hogy az egyén nem érzi magát fenyegetve, s
teljesen nyitott az iránt, amit a másik közölni akar. Azt is jelenti, hogy az egyén maximálisan szét tudja választani
saját érzéseit és attitűdjeit a másikétól.
A kongruencia szintje kapcsolatban van a többi terapeutaváltozóval is. Feltételezzük, hogy felső határt szab a másik
személy empátiás megértésének, bár az egyén érdeklődése és céljai is jelentősen befolyásolják az empátiás
megértés fokát. Hogy valaki mennyire képes feltétel nélkül reagálni egy másikra, annak a mértéke, hogy a köztük
lévő viszony mennyire nyújt biztonságot és egyöntetűséget a részére. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy egy
kevésbé kongruens személy kelti azt a látszatot, hogy feltételek nélküli elfogadásban tökéletesebb, mint a
kongruens személy, vagyis e két változó közötti kapcsolat bonyolult. Valószínű, hogy a feltétel nélküli elfogadás az
egyén kongruenciájától is függ, minthogy a kongruencia hiánya fenyegetettséget és védekező magatartást jelent,
ami csökkenti a másik személyértékelő elfogadásának képességét."
Barrett-Lennart értelmezésében a döntő mozzanat tehát a tapasztalatok és a tudatosság közötti megfelelés. Ez
egyben azt is jelenti, hogy a tudatosság mezejének tágítása egyben a kongruens viselkedés fejlődését is
eredményezi. Tehát pl. a pszichoterápiás képzés a személy kongruenciáját is fejleszti. Annál is inkább, mert a
képzés önismereti programja kifejezetten ezt a célt szolgálja.
A KON másik lényeges mozzanata a közlés teljes szabadsága és kényszermentessége. A terápiás kapcsolatban ez
azt jelenti, hogy a kliens aktuális állapotának függvényében a terapeuta szabadon dönt afelől, hogy valamit
közöljön-e, vagy sem. Minél nagyobb fokú a tudatosság (minél több jelzést képes a terapeuta "dekódolni"), annál
több választási lehetősége van a szakembernek. Természetes, hogy ez egyben a felelősségét is növeli.
Ismét hasznos lesz, ha a KON fogalmát a negatív oldalról körüljárva pontosítjuk. A szélsőséges inkongruencia
példájaként hozhatjuk fel a Bateson-féle kettős kötés helyzetét, amelyet az anya inkongruens közlései jellemeznek.
(Verbálisan szeretet, nem verbálisan elutasítás közlése.) Az inkongruencia enyhébb formáit nem mindig ismerjük
fel azonnal. Terápiás szituációban még könnyebb lehet a KON látszatát kelteni: lelki betegeink jelentős részénél a
szociális percepció szintje csökkent. Ennek ellenére abból kell kiindulnunk, hogy a nem hiteles viselkedés a másik
félre zavaró hatással van. Kongruens viselkedéssel nem egyeztethető össze, ha a terapeuta valamilyen szerepet
játszik. Nagyon sok orvos, pszichológus munkája közben valamilyen sablonszerű viselkedést produkál. Gondoljunk
csak a különféle "doktor bácsi" típusokra. A lélekgyógyászoknál sem ritka az ilyen személyidegen, sablonos
viselkedés. Az inkongruens viselkedés illusztrálására álljon itt egy rövid példa.
Beteg (1): Megint éreztem a nyakamon a csomót - elmentem, megvizsgáltak -persze nem azt, amit kellett volna - azt
mondták nincs semmi. . .
Orvos (1): Ugye mondtam önnek, hogy ez idegi eredetű. Az orvosok már csak jobban tudják, mit kell csinálni.
Beteg (2): Mégsem vagyok nyugodt. Én érzem, hogy itt valami van. ön biztos abban, hogy nincs itt daganat?
Orvos (2): Bár nem vagyok belgyógyász. . . már többször megmondták önnek, nyugodjon meg végre!
Nézzük, hogyan reagálna egy kongruens orvos. (A beteg-megnyilatkozások lényegében azonosak. Beteg (1): mint
fent.
Orvos (1): Annyira aggódom a nyaka miatt, hogy ismét orvoshoz ment, de végül is nem nyugodott meg. . .
Beteg (2): Igen, mégsem vagyok. . . (mint fent).
Orvos (2): Igen, biztos vagyok. Bízom abban is, hogy hamarosan ön is megnyugszik.
Itt kell megemlékeznünk a segítő hivatások gyakorlói körében észlelt "betegségről", amely Schmidbauer (1985)
tanulmányozott részletesen, és segítő-szerepnek (Helfer-Rolle) nevezett el.
A hosszú szakmai gyakorlat során a terapeuták annyira "megszokják", hogy segítő kapcsolatokat létesítsenek, hogy
ezt mindennapi életükben sem tudják levetkőzni, s baráti, szerelmi stb. kapcsolataikban is terapeutaként
viselkednek. Ezáltal a személyesség követelményei alól kibújnak. Kapcsolataik elromlanak magányosak maradnak.
"Hilflose Helfer", ahogy Schmidbauer (1985) a könyve címében megfogalmazza. A terapeuta szerep tehát a
47
mindennapi életben inkongruens viselkedést eredményez. A partner esetleg hosszú ideig nem veszi észre, hogy
terapeutánk szerepet játszik, hisz egy ideig mindenkinek jól esik, ha "terapizálják". A gyógyító álarc mögött
azonban a személy rejtve marad. A segítőszerep tehát hivatásunk egyik veszélye. A probléma nem csupán a segítő
kapcsolatokban merül fel. Egyes szociális szerepek maguk után vonják, hogy a partnerük megszűri közléseit: a
vezetővel, a tanárral (a terapeutával) kapcsolatban másként viselkedünk. Szélsőséges esetben a szerep hordozója
teljesen hamis visszajelzések hálójába kerül (pl. a történelem nagy zsarnokai, akiket ezek után nyilvánvalóan
paranoiásnak minősíthetünk). Azokat a szociális szerepeket, amelyek ilyen veszéllyel járnak, először Dumling
0968) írta le (pl. vezető, tanár, orvos stb.).
A kongruens terapeuta tehát mentes a hivatásbeli sablonoktól. Nem viselkedik védekező-elhárító módon (ld. a fenti
88. oldalon közölt példánkat). A személyközpontú terápiában nincsenek előre tervezett lépések, stratégiai és
taktikai megfontolások. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy más terápiás megközelítést ne alkalmazhatnánk
ugyanannál a személynél, amikor is konkrét tervek és eljárások megvalósítására kerülhet sor. Leggyakrabban a
személyközpontú megközelítésnek viselkedés vagy kognitív terápiás elemekkel való továbbvitelére kerülhet sor.
Minden terápiás irányzat egyetért abban, hogy a terapeuta önismerete a segítő hivatás fontos feltétele. Az egyes
irányzatok az önismeret fejlesztésének más és más hangsúlyt adnak. A mélylélektani iskolák a terapeuta terápiáját"
helyezik előtérbe. Újabban a pszichoterapeuták "képzésében az önismereti elem kissé háttérbe szorul, a gyakorlati
készségek fejlesztése nagyobb hangsúlyt kap. Barrett-Lennard fenti leírásából is nyilvánvaló, hogy az önismeret
fejlesztése, a tudatosság növekedése egyben a KON fokozódását eredményezi.
Tapasztalatink szerint a leendő pszichoterapeuták nagyobb arányban szenvednek lelki zavarokban, mint az átlag
lakosság. Nyilvánvaló, hogy a pályaválasztást személyes tényezők is meghatározzák. Enyhébb lelki zavarok
fennállása nem zárja ki, hogy valakiből jó terapeuta legyen. Az önismereti képzés ezeknél a személyeknél egyúttal
terápiás segítséget is jelent.
A KON mérése
A másik két változóhoz hasonlóan a kongruenciát is úgy fogjuk fel, mint a kommunikatív viselkedés egy
aspektusát, dimenzióját. Mérésére Truax (1962) szerkesztett becslőskálát, amelyet Tausch (1973) német
nyelvterületre dolgozott át. A becslőmódszer elsősorban a pszichoterápiás átiratok, illetve magnófelvételek
értékelésére alkalmas. Az alábbiakban a Tausch-féle módosított skála fordítását közöljük Helm rövidített
változatában, amely egyben a kongruencia fogalom további körülírására is alkalmas (Helm, 1978).
EGYÉB TERAPEUTAVÁLTOZÓK
Az énbevonás itt viszonylag általános, annyi, hogy a terapeuta első személyben beszél. Nem konkrét tapasztalatát
mondja el, de jelzi, hogy hasonló helyzet benne is hasonló érzéseket váltana ki. Többre itt nincs szükség, a
terapeuta személyes élményei nyilván távol esnének a kliens aktuális helyzetétől. A karizmatikus terapeuta ilyen
esetben elmesélné egy-egy saját, hasonló, de nyilván mégis egészen más élményét.
A személyközpontú irányzaton belüli fejlődést és szemléletváltozást nyomon követve megállapíthatjuk, hogy az
énbevonás, a terapeuta személye az utóbbi években nagyobb jelentőségre tett szert. Rogers eredeti felfogásában a
terapeuta az a személy, aki a kliens belső monológját igyekszik előmozdítani, fejleszteni, önmaga mintegy
kívülmarad. Ma a terápia dialogikus viszonyként való értelmezése került előtérbe. Ez részben az ún. dialógus-
filozófiák hatásaként értelmezhető (Buber, 1970, vagy a pszichoterapeuta La-can, 1966). Másrészt újra előtérbe
kerül a terápiás viszony elemzése, legalábbis a SZKM egyes képviselőinél (Schrödter, 1988). Ebbe az irányba
mutat a kognitív terápiák fejlődése is, amely a személyközpontú irányzatokra is hatnak. A kognitív eljárások a
terapeuta aktív részvételét tételezik fel.
A mai személyközpontú terapeuták többsége úgy vélekedik, hogy a kezelés folyamán keletkező, a klienssel
kapcsolatos érzéseik, benyomásaik az itt és most kontextusában hasznosak lehetnek, és ezek kifejezésétől nem
tartózkodnak. Lehetséges továbbá, hogy a SZKM mellett más módszereket is igénybeveszünk (pl.
viselkedésterápia, kognitív módszer stb. Ilyen módon a terapeuta magatartása rugalmasan aszcillál a klasszikus,
non-direktív attitűd és a határozott direktívákkal dolgozó megközelítések között.
A konkrétság
Korábban már szó esett arról, hogy konkrét nyelvet használó terapeuta több eredményre számíthat, mint az
önmagát elvontan és bonyolult módon kifejező kollégája. Gyakran tapasztaljuk, hogy betegeink elvont, pontatlanul
definiált fogalmakkal fejezik ki magukat. A fogalmak határai bizonytalanok, s önkényesen változtathatlak. Súlyos
betegek nyelvezete nem egyszer teljes homályos. Nyilvánvaló, hogy itt emocionális hatások is érvényesülnek. A
lelki zavarokban a gondolkodást elsősorban emocionális erők vezérlik.
KI.: Már az első pillanatban, amikor ezt a nőt megláttam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Az arckifejezése...
valamit sugárzott, ami nem tiszta. Meg a szeme... Furcsa volt.
Th.: Amint ezt a nőt megpillantotta, különös érzés fogta el. Aztán észrevette, hogy az arckifejezése különös, furcsa...
Próbába ezt részletesebben leírni!
KI.: Valamit sugárzott ez a nő. Kellemetlen volt. Légkör volt körülötte, zavaró.
Látjuk, hogy még direkt felszólításra sem képes a konkrétabb leírásra. Természetesen ez nem is lehetséges, hiszen a
páciens saját diffúz érzéseit vetíti a társnő arcára.
A konkrétság mérésére is szerkeszthetünk pontozóskálát. Ilyen módszerrel egyértelműen kimutatható, hogy a
konkrét terapeuta hatékonyabb, mint a kevésbé konkrét (ilyen összehasonlítások esetén a bázisváltozók azonosak).
A terapeuta képzésben a konkrétság követelményeit viszonylag könnyű elsajátítani. A terápia vezetése során arra
törekedjünk, hogy kliensünk nyelvezete is ebbe az irányba változzék. Felkérhetjük arra pl., hogy általános
megállapításaira hozzon gyakorlati példákat. A példák előadása már önmagában is konkrétabb nyelven történik.
Arra kérjük, hogy mindennapi helyzetekben, konkrét viselkedésekről beszéljen. Terápiás szituációban a
konkrétságnak a homályosság az ellentéte. Ezt azért kell kiemelnünk, mert egyesek túlzottan is elvesznek a
mindennapi részletekben. Konkrét helyzeteket, eseményeket adnak elő. Ilyen esetben a terapeuta arra törekszik,
hogy a kliens személyes állásfoglalásait "hallja ki" a konkrét történetekből. Ilyenkor tehát a terapeuta általánosít, "
de nem homályosít! A terapeuta által megfogalmazott törvények is konkrétak, abban az értelemben, hogy a személy
konkrét valóságának egy mozzanatát képviselik, nem pedig a külvilágét.
A pszichoterápia területén különösen is fennáll a veszélye annak, hogy homályos, bonyolult nyelvet használjunk. A
lelki jelenségeket természetüknél fogva nehezen tudjuk határozott kategóriákba kényszeríteni. A pszichoterápia
nagyon sok analógiás fogalmat, metaforát használ. A pszichiáterek és pszichológusok sajnos gyakran homályosan
fejezik ki magukat. A szakember nem egyszer tudáshiányát is ködösítéssel palástolja. Ilyenkor az illető nyelvezete
tele van homályosító szavakkal (vague modifiers), mint pl. talán, valószínű, egyfajta, valahol, úgy érzem,
lehetséges. Különösen gyakran tapasztaluk ezt a TV-ben, rádióban nyilatkozó kollegáknál, akik természetesen
minden feltett kérdésre "tudnak" válaszolni. Még soha nem hallottam, hogy valaki a riporter kérdésére azt mondta
volna "nem tudom". Olyan választ viszont igen, ahol az illető egy mondaton belül cáfolta meg egyik állítását a
másikkal. Mindezt azonban egy olyan bonyolult szerkezetben "egyfelől... másfelől..." kifejezésekkel álcázva, hogy
teljesen tudományosnak tűnt.
Amit egyszerűen is el lehet mondani, azt tehát ne bonyolítsuk.
50
A nyelvi kifejezés világosságának javítása, mint később részletesen látni fojuk, terápiás értékű. Hogy a terapeuta
ebben segíteni tudjon, saját beszédének is világosnak kell lennie.
Valójában minden módszernek egy célja lehet: a múlt és a jelennek a jövőre irányuló integrációja. Az egyes
irányzatok ezt különféle megközelítéssel próbálják elérni.
Úgy tűnik, hogy a közvetlen reagálás eredményesebb, mint a közvetett (Ivey-Simekt Downing, 1980). Ezért
képviseljük könyvünkben ezt a megközelítést, amely a terápiás kommunikáció elemi egységeinek analízisére épül.
Un. mikro-készségeket (micro-skills) oktatunk, s a lelki folyamatokat a maguk közvetlenségében szemléljük, úgy,
ahogy azok a beszédben feltárulkoznak. Ezáltal válik lehetővé, hogy a terapeuta kommunikációja mintegy
összefonódjék a kliensével, úgy illeszkedjenek egymáshoz a közlési egységek, mint a fogaskerekek fogai.
Amikor a közvetlenséget, az "itt és most" fontosságát hangsúlyozzuk, ne gondoljuk, hogy ez valami jelenidejű
nyelv használatát kell, hogy jelentse. A terápia jelene: az itt és most kommunikáló kliens. A közlés tartalma lehet a
múlt is, jövő is, mégis a jelenben vagyunk.
KI.: Az előadás előtt is úgy voltam, mint annak idején az egyetemen, a vizsgák előtt: úgy éreztem, nem tudok
semmit, meg fogok bukni... (múlt idejű közlés)
Thta. Kevesebbet tételez fel magáról, mint amire képes... (jelen idejű /időtlen/ attitűd).
Az "itt és most" reagálás elve nem abszolút parancs. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor a közvetettebb reagálás
helyénvaló. Pl. olyankor amikor az "itt és most" elviselhetetlen érzelmi terhet jelent.
KI. : (zokog) Pár napja ismét rettenetesen érzem magam, nem látok segítséget és kiutat, reménytelen a helyzet.
Th.: Most, ezekben a napokban nagyon rossz állapotban van. A múlt héten már jobban érezte magát.
KI.: Igen, akkor össze tudtam szedni magam, azt hiszem, de most az egész megint odavan.
Th.: Mi az, amiben a múlt héten jobban érezte magát?
A terapeuta tehát egyrészt eltávolít, másrészt a közelmúlt pozitív tapasztalatainak verbalizációját kéri, mert úgy ítéli
meg, hogy az aktuális állapot érzelmi feszültsége meghaladja a páciens erejét.
Az idődimenzió integrációja a lelki zavarok gyógyításának fontos eleme. Betegeink, klienseink jelentős része
megreked a múltban, s jövőképe, perspektívája alig van. A pszichoterápiának végső soron a jövőre kell irányulnia.
Harmonikus lelki élet a jövőnek a személyhez való szerves illeszkedését tételezi fel. A lelki beteg jövője
reménytelen. Ezért a pszichoterápia: az elveszett remény újraépítésének gyakorlata.
A konfrontáció
A terápiában akkor beszélünk konfrontációról, ha a beteg megnyilatkozásaiban mutatkozó ellentmondásokra,
inkongruenciákra mutatunk rá. Az inkongruencia lehet időbeli, egy korábbi közlés és a jelen közlés közötti
ellentmondás. Inkongruencia lehet a verbális és nem verbális közlések között, a "valóság" és az élmény között, az
önkép és az énideál egyes elemei között stb. Ezek az ellenmondások a lelki betegek zavarainak lényegéből
fakadnak, a zavarok szerves velejárói. Kérdés, hogy ezek kiemelése milyen terápiás értékkel bír. Ne feledjük hogy
a lelki betegek viselkedésében jelentkező következetlenségeket a környezet többnyire visszajelzi, nem egyszer
indulattal, ellenséges érzülettel. Betegeink tehát állandóan "konfrontálódnak" saját fogyatékosságaikkal.
Kezdő, illetve képzetlen terapeuták gyakran élnek ezzel a szakmai "fogással", s igazában a laikus környezet
51
reakcióit ismétlik meg a rendelő keretei között, szakmai nyelvezettel átfestve. A konfrontáció olyan tényeket hoz a
kliens tudtára, amelyektől maga is szenved (s amelyeket többnyire önmaga is tud, vagy homályosan sejt). Kétélű
fegyverről van szó, amellyel könnyen ártani is lehet. Kiválóan alkalmas arra, hogy a terapeuta negatív érzéseit,
kudarcát szakmai fogásba öltöztesse.
Egy munkatársam betegével való nézeteltérését ecsetelte indulatosan. "De aztán végül jól beértelmeztem neki" -
mondta a kolléga, s mint kiderült ezen valamilyen konfrontációt értett. A "beértelmeztem" úgy is érthető:
"behúztam neki egyet".
A konfrontáció óvatlan alkalmazása a kliens önértékelési zavarait csak súlyosbítja. Máskor morális kisebbrendűségi
érzéseket, aggályokat aktiválhat. A bajokért való felelősséget a konfrontáció a kliens vállára helyezi, anélkül, hogy
önmagában segítséget jelentene. A konfrontáció gyakori alkalmazása nyilvánvalóan árt az elfogadás
követelményeinek: "vagy egyik - vagy a másik viselkedésedet fogadom el, de a kettő együtt nem megy" - valahogy
ez érződik a háttérben. A konfrontáció árthat a közvetlen reagálás elvének is, hiszen ha időbeli ellentmondásról van
szó, a kliens olyan múltbéli dologgal szembesül, amellyel már nem tud mit kezdeni.
Tausch (1973) szkeptikus a konfrontáció hatékonyságát illetően. Kísérleti vizsgálatban nem tudta kimutatni, hogy a
terápia eredményei javulnának a konfrontáció hatására. Más vizsgálatok arra utalnak (Helm, 1978), hogy a
konfrontáció hatékony lehet olyan esetben, ha a bázisfeltételek magas szinten vannak. (Ez esetben a konfrontáció
negatív hatásai sem érvényesülhetnek.)
Újabban egyesek a konfrontáció fogalmát tágabban értelmezik. Ide sorolnak olyan helyzeteket is, amikor a
terapeuta saját érzéseit, látásmódját kínálja fel, hogy ezzel kliensének munkáját előrelendítse. A konfrontáció nem
jelent feltétlenül valami feszültséget, negatív érzést, amelyet a terapeuta szakmai fogásba burkoltan alkalmaz. Az
alapelv változatlan: a konfrontáció, mint más terapeuta-"fogás" is, csak akkor lehet eredményes, ha a kliens ezt
elfogadni képes és konstruktív módon tudja felhasználni. Az empátiás visszajelzés és a tág értelemben vett
konfrontáció között ilyen módon nincs éles határvonal (Lietaer, 1988). Az EMP-VERB során a kliens olyan
látásmóddal "szembesül", amely mint lehetőség, rejtetten eddig is megvolt, de élni nem tudott vele. Az új" és a
"régi" látásmód konfrontálódik.
A fókuszálás
Rogers tanítványa és az irányzat továbbfejlesztője, Gendlin dolgozta ki a fókuszálás (focusing) módszerét
(Gendlin, 1977, 1978, 1986). A módszer segítségével a "tudatelőttes" és "tudattalan" élménytartalmakat próbálja
megközelíteni. A fókuszálás alapfogalma az átérzett jelentés (felt sense), amely valamilyen, nyelv struktúrát még
nem öltött tartalom. Ennek a megfejtése a kliens és terapeuta közötti bizalmi viszonyt és érzelmi "együttrezgést"
igényel (Mitsch-wingen). Különösen fontos hogy a kliens ebben a légkörben teljesen szabadon, a terapeuta minden
befolyásától mentesen asszociáljon. Ugyanakkor a terapeuta mégis interveniál, a további kereséshez impulzusokat
ad. Gendlin elképzeléseiben sok új vonás nincs ahhoz képest, amit a GYB elméletéről eddig leírhatunk. Módszere
viszont átmenetet képez a pszichoanalízis felé, elsősorban a rövid-dinamikus terápiákkal mutat rokonságot (Maian,
1989).
Tematikus beszélgetések
Rogers eredeti elképzelése szerint a terapeuta közvetlenül nem irányít nem javasol témát. Az eddigiekből
nyilvánvaló, hogy a közvetlen irányításról való lemondás egyáltalán nem jelenti azt, hogy a terapeuta nem irányít.
Az empátiás válaszok szelektív megerősítés révén a kliens gondolkodását a kívánt (önexplorációs) irányba viszik.
Elvileg azt mondhatjuk, teljesen mindegy, miről beszél kliensünk. A beszéd közvetlen tartalma, a szavak, mondatok
csak vivőközeg, amelynek mély struktúráin keresztül személy megnyilvánul. Ha a beszélgetés semmiképp nem
akar beindulni, akár az MMPI teszt egyes mondataira adott válaszokat is meg lehet beszélni.
Mégis elkerülhetetlen, hogy tematikus beszélgetéseket is folytassunk. Nem volna helyes, ha valami rosszul
felfogott "ortodox" elképzelés alapján a terapeuta kitérne ilyen igények elől: "valamit szeretnék megbeszélni".
Vizsgálatokat is végeztek arra vonatkozóan, hogy melyek azok a témák, amelyek beszélgetésbe való bevonása
javítja a terápia hatékonyságát. Ilyen pl. a védekezési mechanizmusok verbalizációja amelynek hatékonyságát már
igazolták (Helm, 1978).
Ugyancsak javítja a beszélgetés hatékonyságát, ha a kliens a szorongásainak forrásáról beszél. Például, ha a fóbiás
egyén azokról a helyzetekről, tárgyakról, személyekről tudósít, amelyek benne kóros félelmet gerjesztenek. Ilyen
esetekben ugyanis deszenzitizálás jön létre (amit a viselkedésterápiákban célzottan alkalmazunk). A terapeuta által
nyújtott biztonságos, szorongásmentes légkörben a páciens a szorongásos helyzetekkel (személyekkel) szembesül.
Igaz, hogy csak szimbolikusan, szavakon keresztül. Mégis, a Wolpe-féle elvnek (ellenkondicionálás) megfelelően a
helyzetek szorongást kiváltó hatása csökken (Wolpe, 1958).
Mindezek ellenére nyugodtan vallhatjuk, hogy a gyógyító folyamatban a beszélgetés témája - amennyiben
önexplorációról van szó - másodlagos jelentőségű.
A beszédváltás
A lelki betegek gyakran monologizálnak. A terápiás ülések, ha hagyjuk, vég nélküli szóáradattá silányulnak. A
fáradt orvos akár el is bóbiskolhat a szózuhatag közepette, anélkül, hogy betege észrevenné. Ez a "szenvedő
monológ" csak átmenetileg könnyít a beteg helyzetén. Sőt, néha inkább fokozza szenvedését (kognitív
generalizáció révén). A monologizálásra hajlamos beteg rendkívül megterheli a környezetét is. A hozzátartozók
indulatos visszajelzései csak tovább fokozzák a bajt.
A párbeszédre való képtelenségnek, és a monologizálás előtérbe kerülésének alapja a figyelem sajátos zavara.
Mindaz, ami belső élmény (testi, érzelmi gondolati) a figyelmet hatalmas erővel vonja magára, míg a külső
élmények iránti érzékenység ugyanakkor hiányos. A figyelem befelé fordulása, introverziója nem jelenti feltétlenül
a személyiség introverzióját is. A figyelemnek ez a zavara tehát a dialóguskészség beszűkülését eredményezi. A
partner azt tapasztalja, hogy hiába próbál közbeszólni, a monologizáló személy nem, vagy alig figyel a másikra.
Nemegyszer félbe se lehet szakítani. Máskor úgy tesz, mintha figyelne megjegyzéseinkre, de hamar kiderül, hogy
igazában föl sem fogta azokat.
A monológ szerepe valószínűleg az, hogy átmeneti megkönnyebbülést eredményez ("jól kibeszéli magát"). Mivel
azonban visszajelzéseket nem fogad, így korrekcióra sincs mód. Nem önfeltárásról van szó! Az ÖF ugyanis
dialógikus közeget tételez fel. A monológ kialakulásának fokozatai vannak, amelyeket a következő módon
jellemezhetünk.
1. Az A személy csak önmagáról beszél, bár látszólag párbeszéd folyik, de A nem érdeklődik B iránt. A B-t esetleg
lekötheti A személye hosszabb távon azonban érdektelenné válik és elhúzódik tőle.
2. A-t nehéz félbeszakítani, csak saját magáról és dolgairól beszél. B megnyilatkozásait fogadja ugyan, de csak
röviden foglalkozik velük.
3. A-t nehéz félbeszakítani, a másik fél megnyilatkozásaira csak látszólag reagál, s ugyanott folytatja, ahol
félbeszakították.
4. A lényegében hozzáférhetetlen, B puszta hallgatóvá degradálódik.
5. Kóros beszédkésztetés (Rededrang), hallgatóra sincs feltétlenül szükség.
1 2 3 4 5
Váltás nincs,? Intenzív váltások
A kliens folyamatosan 1-2 kliens mondatra
beszél szünetekkel, 1-2 Thta mondat
vagy anélkül, aThta következik
hallgat
Az 5. fokozatú aktivitásra ritkán van szükség, csak akkor, ha az ÖF nem kellő mélységű. A monológ-dialógus
viszony a terápiás folyamatnak természetesen csak egy sajátos aspektusát ragadja meg. Ráadásul a váltások száma
nem feltétlenül jelzi azt, hogy valódi dialógusról van szó. A lényeg a párbeszéd tartalmi vonatkozásaiban rejlik,
amit az ÖF és az EMP. VER fogalmai jobban megközelítenek.
53
Az álom jelentősége
A személyközpontú irányzat az álmok kérdését hosszú ideig elhanyagolta. A terapeuta által képviselt alapfeltételek
mellett az álmokat ugyanúgy fogadjuk, mint a kliens minden más közlését, azaz empátiás válaszokat adunk. Ilyen
módon azonban nem tudjuk áthidalni azt a szakadékot, amelyet az álomképek mindennapi élményekről elütő
"érthetetlensége" jelent. Ugyanakkor a mélylélektani irányzatokban az álomnak központi jelentősége van. Freud és
tanítványai az álmokat a "tudattalanhoz vezető királyi útnak" tartják (Der Königsweg zum Unbewussten). A
pszichoanalízis nem csupán az álmok értelmét kívánja megfejteni, hanem ezen túlmenve az álomértelmezésnek
gyógyító szerepet tulajdonít (Freud, 1985).
A pszichoterápiás irányzatok közeledésének egyik jele az is, hogy az utóbbi években a személyközpontú irányzat
képviselői is többet foglalkoznak az álmokkal. A pszichoanalitikus az álmokat úgy értelmezi ahogy ő - elméleti
ismeretei alapján - a jelenségeknek értelmet ad. Ez tehát "idegen értelmezés" (Fremddeutung). Különböző
analitikusok ugyanazt az álmot másként értelmezhetik. A személyközpontú kutatók az álomnak azt az értelmét
keresik, amely a kliens saját világából kiindulva fejthető meg. Az eddigi gyakorlatban az álmokkal kapcsolatban
négy eltérő megközelítés érvényesül (Graessner, 1989).
Az "ortodox" vélemény szerint az álom olyan, mint egy projekciós felület, az a fontos, mit vetít bele a személy,
milyen reakciókat nyilvánít ezzel kapcsolatban. Maga a tartalom kevésbé fontos. Az álmokkal való foglalkozás
semmi különösebb "technikát" nem igényel, az alapfeltételeket kell itt is érvényesíteni.
Az ortodox álláspontot Finke finomította. Az álom feldolgozásában a klasszikus feltételeken túlmenően további
terapeuta akciókat javasol. (Konkretizálásra való felkérést, az álomtémák strukturálását, vezető téma megkeresését,
az álomfigurákkal való dialógus módszerét stb.) (Finke, 1988).
54
Mai szemléletünkben a Rogers-féle szempontok a pszichoterápiás tevékenység alapját képezik, amelyre azután a
zavar természetének megfelelő beavatkozási stratégia építhető. Ezért is nevezzük az alapfeltételeket a
pszichoterápia nem specifikus tényezőinek. A gyógyító kommunikáció alapelveit még a testi betegségek
orvoslásában is érvényesítenünk kell, hiszen a betegségekben testi és lelki folyamatok szétválaszthatatlanul
összefonódnak. Külön fejezetet érdemelne a pszichoszomatikus betegségek kérdése, ahol a gyógyító
beszélgetésnek "testi nyelvet" kell alkalmaznia, hiszen a beteg is testi tüneteivel fejezi ki magát.
Helm munkacsoportjában végeztek ilyen vizsgálatokat (Wyrwich, 1971). Húsz azonosítható terapeuta-
intervencióból indultak ki. A fentiekhez hasonlóan egy bázisváltozóra utaló és egy interpretációs faktor különíthető
el. Ebben a vizsgálatban ezen túlmenően még két faktor jelenik meg. Ezek leíró elnevezése:
- a nyelvi kifejezés világossága
- megerősítő viselkedés.
A kutatások segítségével is alátámaszthatjuk tehát azokat az elveket amelyeket a nyelvi világosság
követelményével kapcsolatban elmondtunk. A megerősítés faktora arra utal, hogy a terapeuta verbalizációja
valóban alkalmas a kliens egyes megnyilvánulásainak befolyásolására. (L. A gyógyító beszélgetés
hatásmechanizmusa c. fejezetet).
Az utóbbi években a személyközpontú irányzat kutatói a terapeuta gyógyító célzatú akcióit "feldolgozási
ajánlatként" (Bearbeitungsangebot) szemlélik (Sachse, Maus, 1987). Ide tartozik a három klasszikus alapfeltétel, és
azok a további terapeuta-változók is, amelyeket a fentiekben röviden ismertettem. Egyes helyzetekben (mint pl. az
álmok feldolgozása) a terapeuta további "ajánlatokkal" is élhet, amelyek hagyományostól eltérő módon nagyobb
mértékű irányítást vezetést tesznek szükségessé. A beteget felkérhetjük például, hogy a témákat csoportosítsa, a
fontosakat emelje ki, strukturáljon, példákat hozzon és ezáltal konkretizáljon stb. Más esetben otthoni feladatot is
adhatunk, pl. problémahelyzetek írásos rögzítését kérhetjük. A SZKM újabb tendenciái a kognitív terápiák irányába
55
mutatnak.
Részletesen körüljártuk a gyógyító beszélgetés egyes aspektusait, elemeztük a terapeuta viselkedése iránti
követelményeket. Megállapíthatjuk, hogy a Rogers-féle alapfeltételek kísérletileg egy egységes hatótényezőben
foglalhatóak össze. Ehhez további, ugyancsak általánosan érvényesülő elkülöníthető feltételek csatlakoznak,
amelyek a gyógyító beszélgetésben mindig szerepét játszanak (mint pl. az "interpretációs" faktor, a megerősítő
hatás). Ezek az általános hatótényezők tehát függetlenek a választott pszichoterápiás módszertől vagy a terapeuta
által képviselt iskolától. Személyközpontú "módszerről" tehát annyiban beszélhetünk, amennyiben a terapeuta
döntően az általános hatótényezőkre támaszkodik, és más külön "módszert" nem alkalmaz a terápia egy adott
szakaszában. A GYB mint alkalmazott "módszer" a terápiás kommunikációnak olyan formája, amely az általános
hatótényezők érvényesülését igyekszik előmozdítani. A SZKM tágabb értelemben a segítő kapcsolatoknak azt az
elméletét jelenti, amely a humanisztikus pszichológiai áramlatok része, s amelyet Carl Rogers munkássága indított
el.
Az utóbbi években fokozódik az érdeklődés a pszichoterápia általános hatótényezői iránt, ami részben a kutatások
eredményeire vezethető vissza. Másrészt azonban a gyakorlat kényszeríti ki a lélekgyógyászat közös
törvényszerűségei iránti érdeklődést.
Az utóbbi évtizedekben a lelki zavarok megjelenési formáinak átalakulását figyelhetjük meg. Magam közel három
évtizede vagyok a pályán, így ezt a változást saját tapasztalataimmal is alá tudom támasztani.?Miben áll a lelki
zavarok alakváltása?
Korábban a lelki zavarok, neurózisok leggyakrabban valamilyen testi tünet formájában jelentkeztek (mint pl. "szerv
neurózisok", hisztériás vagy hipochondriás tünetcsoportok). Ezeket az állapotokat többnyire orvosok kezelték, s ha
pszichoterápiára sor került is, az valamilyen specifikus beavatkozás volt (pl. szuggesztív eljárások, relaxációk,
rövid, vagy hosszú dinamikus terápiák stb.). Máskor a lelki zavar valamilyen feltűnő viselkedési anomáliában öltött
testet (pl. fóbia, kényszerneurózis stb.), amely ugyancsak specifikus, többnyire viselkedésterápiai kezelést igényelt.
Manapság a lelki zavarok egyre gyakrabban belső, élményi zavar formájában nyilvánulnak meg, anélkül, hogy
feltűnő viselkedési anomáliákkal találkoznánk. Az emberek "önmaguktól" szenvednek, elégedetlenek, szorongások
kínozzák őket, nem tudnak örülni semminek, s életük céltalan, értelmetlen. A lelki szenvedésnek ez a formája a
személy mélyreható zavarára utal, amely, mint korábban rámutattam (Tringer, 1989) a léttel kapcsolatos ontológiai
viszony zavaraként is megfogalmazható. Ezek a személyek a klinikumban többnyire a "depresszió", vagy
"szorongásos neurózis" diagnózisát kapják. Mivel a lelki zavar belső természetű, így nyilvánvaló, hogy a nyelvi
struktúrában is megjelenik. A személyközpontú "módszer", amely tehát az általános hatótényezők tudatos
felhasználásából áll, éppen azért alkalmas e "modern" zavarok kezelésére. Nagyon gyakran adódik olyan helyzet is
amikor valamilyen jól definiált viselkedési zavar (pl. fóbia) megoldását követően derül ki, hogy a háttérben
személyen belüli problémák rejlenek. Ez esetben a "specifikus" kezelést követően kerülhet sor a személyközpontú
terápiára.
A segítő szolgálatok fejlődésével, terjedésével párhuzamosan várható, hogy a lakosság egyre szélesebb rétegei
igényelnek segítséget. Watts (1966) írja, hogy az egészségügyi szolgálatok által felderített depressziók csak a
jéghegy csúcsát jelentik. Csak a legsúlyosabb zavarok jutnak el a hivatalos szakszolgálatokhoz. Ha a szolgálatok
elérhetősége javul, a lelki zavarok korábbi stádiumban kaphatnak segítséget. Ez esetben megint csak a
"nemspecikus terápia" iránti igények fognak növekedni. Nyilvánvaló, hogy ilyen tömeges segítségnyújtásra az
egészségügyi szolgálatok nem képesek. A GYB alapjait bárki elsajátíthatja, ha egy bizonyos alapműveltséggel
(érettségi) rendelkezik. Számos olyan hivatás van, ahol a tanultak alkalmazás szervezett, vagy spontán lehetőség
nyílik (pedagógia, lelkipásztorkodás, szociális szolgálatok). Nem arról van szó, hogy az ország egyik fele
terapizálja a másikat (bár majdnem ilyenek az arányok), hanem arról, hogy akik hivatásuknál fogva emberekkel
foglalkoznak, rendelkezzenek azzal a képzettséggel, amellyel másokon hatékonyan tudnak segíteni.
Egy délnémet rádió egyik éjszakai adásában a műsorvezető a hallgatókkal beszélgetett, akik problémákkal
telefonon fordulhattak hozzá (amolyan Szilágyi-féle műsor, de micsoda különbség!). A műsort hallgatva azonnal
érezhető volt, hogy a vezető személyközpontú módszerben képzett valaki (ezen kívül a beszélgetésbe néha egy-egy
szupervízor is bekapcsolódott). Nem felejtem el egyik beszélgetést egy gyermekeitől elhagyott anyával, akit a
műsorvezető rövid 3 perc alatt megoldáshoz, konstruktív döntéshez tudott vezetni, s a telefonáló asszony
érezhetően megkönnyebbült.
AZ ÖNFELTÁRÁS
Az eddigiekben részletesen elemeztük a terapeuta viselkedését a pszichoterápiás folyamaton belül. A beteg vagy
kliens viselkedése ugyanígy intenzív kutatások tárgya. Bár kísérletek történtek arra, hogy itt is több önálló
kategóriát különítsenek el, végül is a kliensnek a terápia eredményessége szempontjából lényeges
viselkedésdimenzióját egy fogalommal, az önfeltárással (a továbbiakban ÖF) foglaljuk egybe. Magyarul is
56
használhatjuk emellett az "önexploráció" kifejezést. A német megfelelő: Selbstexploration, Selbstentfaltung,
angolul: self disclosure. Az ÖF fogalma széles viselkedéstartományt ölel fel. ÖF-nak nevezzük a gyógyító
beszélgetés keretein belül a kliensnek azokat a megnyilvánulásait amikor személyes, belső élményeit fejezi ki, a
beszélgetésben ezekkel differenciált módon foglalkozik, s önmaga számára új következtetéseket von le. Melyek
ezek a "belső" élmények? Ide tartozhatnak érzések, hangulatok, indulatok, amelyek önmagára, másokra, a világ
dolgaira vonatkozhatnak. Érzelemmel telített állásfoglalások, beállítódások, célok, vágyak, remények
fejeződhetnek ki. A kliens beszélhet konfliktusairól, amelyekben a saját szerepét elemzi. Összefoglalóan azt
mondhatjuk, hogy az ÖF-ban a kliensnek önmagáról alkotott képe, az önképe (1. Az önkép c. fejezetet) jelenik
meg.
Az ÖF olyan anyagokat szolgáltat tehát, amelyeknek én-vonatkozásai vannak, nem pedig én-távoli, puszta
tényeket. Lelki zavarokban szenvedők ÖF-ában ezen kívül egy értéktételező mozzanat is megjelenik.
Az utóbbi években ismertük fel, hogy a lelki betegek szenvedéseinek hátterében egy olyan logikai működési zavar
rejtőzködik, amelynek eredményeképp a "van" típusú állítások könnyen "kell" típusú állításokká alakulnak át. Mint
ismeretes, a modern etika alap-problémája éppen ez: levezethető-e a "kell" (tehát etikai törvény) a "van"-ból. Az
etikusok többsége ezt nem tartja lehetségesnek, és Moore (1903) után naturalista hibának nevezi azt, amikor ezt a
levezetést mégis megteszi valaki (Naturalistic fallacy). A lelki zavarok többségében a "naturalista hiba"
mindennapos. A páciens értéktételező magatartása az egész valóságot (benne önmagát is) átfesti, a kell állítások
veszik át a vezér szerepet. Ebben az értelemben neveztem a lelki szenvedést (a tág értelemben vett "neurózisokat")
"hypermoralizált" állapotnak (Tringer, 1989).
Természetesen a morálról nem valamely normatív etika, hanem a filozófiai metaetika értelmében beszélünk.
A "kell", "nem szabad", "nekem jogom van", "elvárhatom" stb. típusú állítások tehát az ÖF fontos összetevői.
A fogalom körüljárása végett az ÖF alacsony és magas szintjeit külön is jellemezzük. Magas szintű ÖF esetén a
kliens spontán, védekező-elhárító magatartás nélkül beszél önmagáról, belső élményeivel árnyaltan foglalkozik, s
ezáltal új felismerésekre tesz szert, sőt, esetleg döntésre jut és cselekvési szándékot fogalmaz meg. Új tapasztalatra
tesz szert azáltal, hogy valamit újra fogalmaz, újra értékel, új vagy módosult beállítódás alakul ki önmagával,
másokkal és a világ dolgaival, köztük a jövővel kapcsolatban. Az ÖF folyamatának nagy pillanatai azok, amikor a
kliens hirtelen rádöbben valamire. "Aha" élményről beszélünk a pszichoterápiában amikor egy új felismerés nyíltan
vagy rejtetten megfogalmazódik. A nyíltan kimondott "aha" élmény ajándéka viszonylag ritkán örvendezteti meg a
sikerekkel egyébként sem nagyon kényeztetett terapeutákat. Mégis, ha ilyen tapasztalatunk van, nyugodtak
lehetünk, hogy eredményesen dolgozunk. Ne gondoljuk, hogy nyílt "aha" élmények nélkül a gyógyító beszélgetés
eredménytelen. Az a tanulási folyamat, amely a páciensben lezajlik, nem feltűnő lépéseken keresztül, hanem
csendben, észrevétlenül halad előre, s igazi mélységei előttünk rejtve maradnak.
Az "aha" élménnyel mindannyian találkoztunk már. Idézzünk fel egy esetet, amikor valamilyen nehéz problémát
(akár matematikai feladatot) megbeszéltünk egy barátunkkal. Elmondás közben egyszercsak olyan élményünk
támadt, hogy "jé, most már világos, hogy is van ez" "hoppá, most már értem" stb. Barátunk esetleg közbe sem
szólt, csak végighallgatta, ahogy a problémát előadjuk. A homályos, kavargó érzelmekkel telített belső tartalmak
szavakba foglalása "rendet teremt". A dolgok átláthatóvá, kezelhetővé válnak. Ha szorongás itatja át bensőnket,
ennek szavakban való kifejezése csökkenti a félelmet, hiszen azáltal hogy kimondom, már szembesülök a dologgal,
"legyőzöm". Azt a folyamatot, amely tehát az ÖF része, amikor belső tartalmakat szavakba, mondatokba
öltöztetünk, kognitív strukturálásnak nevezzük.
Az ÖF alacsony foka azt jelenti, hogy a kliens személyen nem vesz részt abban, amit előad, külső eseményekről,
személyekről beszél, de énvonatkozások nélkül. Saját viselkedéséről is beszélhet, de úgy, mint egy kívülálló
megfigyelő.
Frohburg és Helm (1976) az ÖF kognitív mozzanatait, pl. a kognitív strukturálást tartják döntőnek. Faktoranalízis
segítségével három csoportot különítettek el, s ez egyben az ÖF három különböző szintjét is jelenti, kognitív
oldalról megfogalmazva.
Legmagasabb szinten az önképpel kapcsolatos kognitív változtatásra való törekvés nyilvánul meg, a beállítódások,
az önértékelés módosulása fogalmazódik meg. Egy alacsonyabb szinten a kliens passzívan várja a változásokat a
világban, másokban, belső változásra való törekvés nem kap hangot. A legalacsonyabb szinten az egyén a
jelenségeket, problémákat általánosítva, globálisan tárgyalja, változás iránti igény egyáltalán nem jelenik meg,
vagy csak nagyon általános óhaj fogalmazódik meg.
Az egyes fokozatok megvilágítására lássunk egy példát, amikor a probléma ugyanaz, de a páciens reakciók a fenti
fokozatokat tükrözik.
KI. 1.: Nem bírom elviselni, ha később jön haza a férjem. Rögtön azon jár az agyam, hogy most kivel van. Pedig
tudom, hogy munkája nem mindig kiszámítható. Nekem kellene másképp, könnyebben venni a dolgot. Féltékeny
vagyok, pedig ő hűséges.
57
KI. 2.: Nem bírom elviselni, ha férjem később jön haza. Számtalanszor kértem, mondja meg pontosan, vagy
legalább telefonáljon. De nem képes megtenni. Ennyit csak elvárhat az ember. Állandóan munkájára hivatkozik.
KI. 3.: Nem bírom elviselni, ha férjem később jön haza. Tudja, manapság mennyi baj történik, házasságok
bomlanak fel. Nem olyan az élet, mint régen..
Az ÖF belső struktúrájának egyik komponense tehát kognitív jellegű. Újabban kognitív probléma-megoldásról
beszélünk. Helm munkacsoportja (Helm, Frohburg, 1987) az ÖF összetevőit vizsgálva arra az eredményre jutott,
hogy a kognitív problémamegoldás tekintetében egészségesek és betegek csoportjai között különbségek vannak.
Pszichoterápiás kezelés folyamán a betegek többségénél a kognitív problémamegoldás készsége növekvő jellegű.
Az ÖF egy másik komponensét intraperszonális kommunikációnak nevezzük (IPK, angol megfelelője: self-talk).
Lényegében belső monológról van szó, amelyben elsősorban az önmagunkról alkotott értékelő vélemények
szerepelnek, de ide tartoznak más személyekkel, eseményekkel kapcsolatos értékelések is, amennyiben belső
monológ tárgyát képezik. Fentebb már utaltam arra, milyen nagy szerepet játszanak a "moralizáló" jellegű
értékelések a lelki egyensúly szempontjából. Az IPK vizsgálatára szerkesztett kérdőíves módszerek alapján is
igazolható, hogy neurotikusok csoportja különbözik az egészségesektől, mégpedig a várt irányban, neurotikusok
monológja több negatív értékelést tartalmaz. (Tönnies, Tausch, Tausch, 1981). Számos vizsgálat igazolja, hogy
sikeres terápia során a pozitív értékelések aránya növekszik (hazánkban pl. Fodorné Pogány J., 1987.
Az ÖF két komponense egymással szoros kapcsolatban van. Az egyikben bekövetkező változások maguk után
vonják a másik összetevő változásait is. Ez a szoros kapcsolat nem véletlen: több pozitív értékelés több új
problémamegoldási módot jelent és fordítva.
Vannak már olyan speciális módszerek, amelyek az ÖF összetevőinek célzott fejlesztését szolgálják. Ilyen pl. a
pozitív önverbalizáció fejlesztésének módszere (Tringer, 1987), vagy olyan eljárások, amelyek a
problémahelyzetek kognitív megoldásának készségét javítják. Mivel ezek a módszerek már a kognitív terápiák
területére tartoznak, ebben a könyvben részletesen nem foglalkozunk velük
Az önfeltáró folyamat egy olyan közegben valósul meg, ahol kliens és terapeuta szoros kommunikációs egységet
képeznek. Egymásra vannak utalva, ahol is a kliens hozza a tartalmat, a terapeuta pedig a folyamatért felelős
(amennyiben erre felkészült szakember). Vagyis a terapeutától függ, mi történik a kliens által "szállított" személyes
anyaggal.
Az ÖF során a kliens saját nyelvi struktúrái jelennek meg. Ezek módosulása egyben az önismeret kibővülését, az
önkép gazdagodását jelenti. Ezek a nyelvi struktúrák azok a belső szabályokat tükrözik, amelyek sémája szerint a
kliens az információkat feldolgozza. A terapeuta azáltal, hogy ezeket a "szabályokat" "megszólítja", verbalizálja,
másfajta szabályok lehetőségét is felvillantja. Ezáltal a "másképp is lehet" lehetőségét kínálja fel. Nézzünk egy
példát:
KI.: Egész napom elromlott, mert reggel összetörtem a kávéscsészémet. Kétbalkezes vagyok.
Thta: Leesett a csésze, és mindjárt ügyefogyottnak érezte magát, s ez egész napját meghatározta.
A kliens itt, mint látjuk, generalizációt hajt végre, egyedi tapasztalatból általános törvényt alkot. A nyelvi kifejezés
alárendelt ok-határozó összetett mondat (Elromlott, mert...) A terapeuta mellérendelt összetett mondat formájába
adja vissza a közlést (leesett a csésze, és...).
A pszicholingvisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy a lelki zavarokban szenvedő személyek beszédében több az
alárendelő összetétel, szemben normál személyekkel, kik több mellérendelt összetételt használnak .
A terapeuta ezen túlmenően az "összetörtem" igét "leesett szóval tükrözi vissza. A kliens a történésbe ugyanis
bevonja személyét, magára von egy véletlen eseményt. A terapeuta visszajelzése az esemény és a személy
különválasztását teszi lehetővé.
Az ÖF során a kliens sajátos, egyéni információkezelési módját is figyelembe kell vennünk. Vizuális akusztikus
kinesztéziás (látási hallási, mozgásos) kezelési módot különböztethetünk meg. A döntően vizuális személy igényei,
jelzői, határozói vizuális jellegűek a hallási túlsúlyú személyé pedig akusztikusak. A terapeutának ezt figyelembe
kell vennie, és visszatükrözéseiben az adott nyelvi "térképet" kell használnia, különben nem biztos, hogy megértik
egymást.
A kliens akkor tud az ÖF folyamatában előrehaladni, ha mély megértést tapasztal. Ebben igen jelentős segítség, ha
a terapeuta ugyanazokat az érzékszervi reprezentációkat használja, mint páciens. (Példánkban vizuális és
akusztikus kifejezések fordulnak elő, melyeket kiemeltünk.)
Érthető, hogy az ÖF iránt nagy érdeklődés nyilvánul meg a kutatók körében, hiszen végső soron a terápiás
változások ebben a folyamatban valósulnak meg. Bár több részkomponensre bontható, az ÖF egységes
szemléletének fenntartása a gyakorlat szempontjából továbbra is indokolt. Annál is inkább, mivel - mint láttuk - a
terápia eredményességének egyik legjobb mutatója.
Az ÖF és a "tudattalan"
A mélylélektani irányzatoknak központi fogalma a tudattalan. A lelki működéseknek ez a tartománya az
elképzelések szerint viszonylag önálló "belső életet" él, s a tudatos lelki folyamatokra jelentős hatást gyakorol. A
tudat számára csak kivételes helyzetekben hozzáférhető (pl. álmok), illetve a benne zajló folyamatok szakszerű
feltárás útján válnak világossá (pszichoanalízis).
A személyközpontú irányzat a tudattalan fogalmát ebben az értelemben nem használja. A klasszikus szerzők nem
törekedtek arra, hogy a nem tudatos lelki folyamatokat megfelelő fogalmakkal írják le. Az ÖF során olyan mögöttes
közlések is felszínre kerülnek, amelyek a közlő számára nem, vagy csak részben tudatosak. Ez nem azonos a freudi
tudattalannal, legfeljebb a "tudatelőttes" fogalmával azonosítható, hisz nem tudatos, de a tudat számára
hozzáférhető. Az empátiás visszajelzés, a VERB éppen ezt a folyamatot mozdítja elő. A személyközpontú
irányzatot gyakran azzal vádolják, hogy elhanyagolja a "tudatalatti" folyamatok elemzését. A félreértés abból fakad,
hogy a mai szerzők a tudattalan freudi értelmezését általában nem fogadják el. A nem tudatos lelki működések
kialakulását fiziológiai modell segítségével értelmezik. Bense (1989) szerint a nem tudatos lelki jelenségek olyan
készségekből alakulnak ki, amelyek kezdetben a személyiség teljes részvételét igénylik. Az idegrendszer működése
azonban olyan, hogy a gyakorlás, ismétlés, és az idő függvényében bizonyos tevékenységi sorok automatizálódnak
(sztereotípiák) és alacsonyabb szintű pszichés folyamatok vezérlete alá kerülnek. Zavarok esetén e mozzanatok újra
a középpontba kerülhetnek (pl. ahogy az írás teljesen automatikus, de "írásgörcs" esetén - mogigráfia - újra
tudatossá válik.
Az ÖF mérése
Truax (1961) szerkesztett első között becslóskálát, amely az ÖF mérésére szolgált. Tausch (1973), majd Helm
(1978) ezt a skálát német nyelvre átdolgozva, módosították. Hasonló eljárást fejlesztett ki Eckert és Schwartz is
(1973).
Számos vizsgálat igyekszik feltárni az ÖF dimenzió belső struktúráját. Jülisch (1974) abból indult ki, hogy a "belső
tartalmak" megjelölés túl általános. Arra keresett választ, hogy nincsenek-e speciális "belső tartalmak", amelyek az
ÖF folyamatában lényeges szerepet játszanak.
Három faktort különített el:
ÖFl: Érzések és érzelmi állapotok megfogalmazása.
ÖF2: Az önképpel való foglalkozás
ÖF3: Saját célok és vágyak feltárása.
Az ÖFl és ÖF2 szignifikáns kapcsolatban van az ÖF egészével. ÖF3 azonban nem Az 1. és 2. alváltozó
interkorrelációja alacsony, vagyis viszonylag független részskálákról van szó.
Az ÖF3 tehát nem lényeges eleme a gyógyító beszélgetésnek. A terapeuta az ÖFl és ÖF2 típusú
megnyilatkozásokra koncentráljon, ezeket erősítse meg. Tematikus megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a kliens
beszédének lényeges eleme: saját viselkedése és tulajdonságai (ahogy ő látja). Sokkal kevésbé fontos, hogy a
hivatásával kapcsolatos problémáiról beszéljen. Eckert és Schwartz (1972) az ÖF fogalmát öt bipoláris fogalomra
bontja fel, s az adott személy ezekkel mint szemantikus differenciállal (Osgood) jellemezhető.
1. Saját élmények és attitűdök megjelennek-nem jelennek meg.
2. Érzelmi közelség-távolság.
3. Saját érzések elfogadása-elutasítása.
4. A beszéd belső-külső vonatkozása.
5. A belső tartalmak megnyilvánulása differenciált- globális.
Speierer (1986) az ÖF fogalmán belül hét faktort különített el, amelyek leíró megnevezése azok legfőbb tartalmára
utal.
60
1. Érzések és személyes tapasztalatok
2. Közvetlen, jelenidejű átélés és tapasztalatok
3. Tapasztalatok és az önkép inkongruenciája a viselkedésen belül
4. Az önképről szóló közlések
5. Tapasztalat-konstruktumok:
Értékelés
rigid
Felelősség:
változékony
Szimbolizáció
Áttekintjük a blokkséma egyes elemeinek kapcsolatát külön-külön, utalva a legfontosabb kísérleti adatokra.
61
1. Összefüggés: Már többször említettük, milyen szoros a kapcsolat a VERB és az ÖF között. Az összes kutatási
eredmény közül ez a legbiztosabb, stabil összefüggés, statisztikailag egyértelműen igazolható. Ha elemi szinten
vizsgáljuk a kapcsolatot, azaz egy terapeuta közlés és a rákövetkező kliens megnyilatkozás közötti korrelációt
elemezzük, általában 0,6-0,7 körüli érték adódik. Az összefüggés fordítva is érvényes: a kliens-közlés és a
rákövetkező terapeuta közlés közti kapcsolat is szignifikáns. Valószínű hogy itt nem csupán közlés közlés
kapcsolatokról van szó. Az egész folyamat VERB szintje van befolyással az ÖF mértékére, illetve fordítva. A két
változó közti kapcsolat a terápiás ülések egészére vonatkoztatva is fennáll. Az ÖF-sal kapcsolatos
folyamattanulmányok leggyakoribb módszere az, amikor sikerrel és eredménytelenül kezelt csoportokat
hasonlítanak össze. Sikeres csoportok esetén az ÖF szintje eleve magas vagy a kezelés előrehaladtával emelkedő
tendenciát mutat (Pfeiffer, 1975). Az eredménytelen csoportokban ezzel szemben az ÖF szintje inkább csökkenő
tendenciájú (Eckert, Schwarz, 1973, és más tanulmányok). Az ÖF érdekes módon sikeres csoportban is csökkenhet
a terápia utolsó ülésein (Ahnert és mtsai, 1974).
Truax és Carkhuff (1965) egy kísérletben a terapeutákat arra kérte, hogy egy adott jelre, meghatározott ideig,
tudatosan rontsák le verbalizációjukat. Kimutatható volt, hogy ezen időszakok alatt a kliensek ÖF értékei is
csökkentek. A kísérletet fordítva is elvégezték: klienseket arra oktattak ki hogy önfeltáró közléseiket egy adott jelre
szüntessék be és semleges dolgokról beszéljenek. Kiderült, hogy az alacsony szintű ÖF csak olyan terapeutáknál
csökkenti a VERB értékét, akiknél az eleve alacsony szintű volt. Jól verbalizáló szakember teljesítményét tehát a
"rosszul önfeltáró" kliens nem tudja lerontani.
A VERB-ÖF korreláció nem terápiás kapcsolatban is kimutatható. Fiatalkorú bűnelkövetők és nevelőik közötti
beszélgetésekben is érvényes az összefüggés (Glück, 1975).
Kimutatták, hogy az exploratív magatartás az ÖF mértékét (Frank, 1964) csökkenti. Ugyanilyen összefüggés áll
fenn a "tudattalan motívumok értelmezése" megjelölésű terapeuta-akciókkal kapcsolatosan is (Matarazzo, 1965).
Ha a terapeuta nyelvezete homályos, vagy ellenkezőleg, szélsőségesen egzakt, egyaránt csökken az ÖF színvonala
(Lazarus, 1967). Ha a terapeutaváltozók - faktoranalitikai tanulmányok alapján - egységesen szemléljük, úgy az
első faktor minden eleme szignifikáns kapcsolatban van az ÖF-sal. A 2. faktorban csak a "páciens verbális
megnyilatkozásaira való hagyatkozás" mutat összefüggést az ÖF változójával. Az "interpretáció" végponton ez a
faktor már nem hatékony. Valószínű, hogy a parafrázis nevű reagálás és lélektani elméleteket belevetítő intervenció
közt félúton van az optimális terapeuta magatartás.
Egy olyan összefüggés is kimutatható, hogy minél gyakoribb a VERB egy ülésen belül, az ÖF annál magasabb
szintű. Ez bizonyos fokig a terapeuta aktivitása mellett szól.
A ábrán 1-gyel jelzett összefüggésre vonatkozó kutatásokból a 70-es évektől kezdődően a következő főbb
megállapításokat szűrhetjük le (amelyek a gyógyító beszélgetés "alaptörvényei" is lehetnének) (Helm, 1978).
1. A három alapfeltétel a kliens ÖF-sának növekedését eredményezi.
62
2. Az alapfeltételek hatására a kliensnél viselkedés- és élménymód változás valamint tüneti javulás következik be.
Ez közvetett folyamat, az ÖF-on keresztül valósul meg.
3. Az alapfeltételek hiánya, vagy alacsony szintje az ÖF-t gátolja és negatív kihatással van a kliens állapotára.
4. Hogy a kezelés eredményes legyen, a három alapfeltétel közül legalább kettőnek magas szinten kell jelen lennie.
5. Az alapfeltételek hiánya, vagy alacsony szintje mellett jobb, ha terápiára vagy segítő beavatkozása nem kerül
sor. Az utóbbi tézist Truax és Mitchell (1971) tanulmánya is megerősíti: vagyis vannak ártalmas terapeuták! A
gyógyító beszélgetés két partnere közötti szoros kapcsolatra utal Fanner (1969) vizsgálata, aki kimutatta, hogy a
kliens érték-kijelentései a terápia folyamán közelítenek a terapeuta értékbeállítódásaihoz.
2. Összefüggés: A kliens ÖF-a és a terápia eredményessége közti kapcsolatra már többször utaltunk.
Eredményességi kritériumként az egyes tanulmányok a legkülönfélébb módszereket alkalmazzák.
Legmegbízhatóbbak a katamnesztikus vizsgálatok. Gyakran alkalmaznak tesztmódszereket is a klinikai állapot
javulásának objektiválása céljából. Nem szabad lekicsinyelnünk azokat a vizsgálatokat sem, ahol a páciens
véleményét egyszerűen megkérdezzük. Különösen megbízható sa ilyen adat ha a kezelés lezárta után bizonyos idő
már eltelt.
Az ÖF és az eredményesség kapcsolata olyan szoros, hogy előbbit az utóbbi mérőszámaként is használhatjuk a
gyógyító beszélgetésben. Az ÖF kezdeti értéke egyben prognosztikai jel is, a várható eredmény mindmág legjobb
mutatója.
Tehát, ha az ÖF már kezdetben is magas szintű, eredmény várható (megfelelő terapeutát feltételezve). Eedményes
kezelésekre többnyire az jellemző, hogy az ÖF érték emelkedő tendenciájú, egy ülésen belül és az egész terápia
folyamán is.
A Gendling-féle "experiencing" típusú magatartás gyakoribb olyan betegeknél, akiket sikeresen kezeltek.
Gyakran alkalmazott kísérleti elrendezés, amikor eredményesen s sikertelenül kezelt betegek csoportjait hasonlítják
össze. Ilyen vizsgálatokból a következő főbb megállapításokat szűrhetjük le:
- (sikeres betegek) közléseiben több a belső tartalom
- (sikeres betegek) már kezdetben magas ÖF-t mutamak
- (sikeres betegek) kevesebbet beszélnek tünetekről, többet a jövőjükről.
3. Összefüggés: A terapeuta kommunikációja és a hatékonyság közötti kapcsolat számos vizsgálat tárgya. Az eddig
ismertetett adatok mellé csak egy pár kísérleti adatot említünk.
Eckert és Schwartz (1973) közvetlen kapcsolatot igazolt a terapeuta elfogadó magatartása és a hatékonyság között.
Barrett-Len-nard egy 1962-es közleményében nem talál összefüggést a terapeuta önfeltáró készsége és a
hatékonyság között. Mint már említettük, ez csak magas szintű bázisváltozók mellett jelent hatékonysági többletet
(Helm, 1985). Sikeresen és eredménytelenül kezelt betegek terapeutáit összehasonlítva megállapítható, hogy az
előbbiek kevésbé autoriter módon viselkednek, kevésbé ragaszkodnak a páciens szóbeli megnyilvánulásaihoz (az
interpretáció faktor értelmében 117. old.).
A képes, szemléletes beszéd kimutathatóan javítja az eredményeket.
4. Összefüggés: A terapeuta "állapotváltozói" olyan személyi adottságok, amelyek a gyógyító tevékenység során a
hatékonyságot befolyásolhatják. Ezeket a tényezőket könnyű lenne a "személyiség" globális fogalma alá rendelni.
Kevés megbízható adattal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy valamely ismert és mérhető személyiségvonás a
terápiában lényeges szerepet játszana. Nyilvánvaló, hogy a személyiség kóros variációi már jelentős akadályt
jelentenek, hiszen még enyhébb (neurotikus) zavarok is inkongruens viselkedést eredményezhetnek. Nem egy
pszichoterápiás iskola a "személyiségnek" tulajdonít döntő szerepet a hatékonyság szempontjából anélkül, hogy
pontosabban meghatározná, miről van szó. Kachele (1988) méltán kritizálja ezt a szemléletet.
Nyilvánvaló, hogy azok a beállítódások, amelyekről az Elfogadás fejezetben szó esett, ugyancsak a személyiség
tartozékai, és szerepük rendkívül fontos. Az attitűdök formálása a képzés feladata. Az állapotváltozók
legfontosabbika: a képzettség, a gyógyító beszélgetésre vonatkozó rendszerezett lexikális ismeretek, és a megfelelő
vezetés mellett megszerzett gyakorlat
McNair és Lorr (1964) a terapeuták két csoportját különítette el. "A" terapeuták elsősorban társadalomtudományos
előképzettséggel és szemlélettel rendelkeztek, a "B" terapeuták pedig természettudományos szemlélettel. Azt
eltalálta, hogy a "B" terapeuták sikeresebbek. Véleménye szerint a "B" terapeuta észlelései pontosabbak, ítéleteiben
függetlenebb.
Helm igazolta, hogy az önmagukat elfogadó és értékelő terapeuták másokat is könnyebben elfogadnak. A sikeres
terapeuták nyitottabbak, önfeltárásra hajlamosabbak.
A blokkdiagramm a 4-es összefüggést két irányúnak jelzi. A szaggatott nyíllal azt kívánom kifejezni, hogy a
gyógyító tevékenység közben a terapeuta maga is változhat. Erre vonatkozó vizsgálatot ugyan nem ismerek, de
közel 3 éves tapasztalataim mégis emellett szólnak. Bár a terapeuta a kliens önkifejtésére reagál, tehát
személyében bizonyos fokig kívül marad a folyamaton.
63
Ugyanakkor mégis benne van. Tevékenysége során számos új felismerésre, akar esetenkénti "ahá" élményre tesz
szert, olyanokra, amelyek számára is újak. Ha valakin sikerül segíteni, hosszas, fáradságos munkával, ez olyan
élmény, mint mikor az építész örömmel és megkönnyebbüléssel rátekint művére. Mert ezután már az építész sem
egészen ugyanaz, mint előtte volt. A terapeuta intenzíven átél mások életét. Mások tapasztalatában résztvesz, ezáltal
ismeretei kibővülnek, a "másság" iránti toleranciája növekszik. Bár kételyeim is vannak, de elképzelhetőnek
tartom, hogy egyes személyek, akik saját lelki problémáik miatt választanak segítő hivatást, végül is megtalálják
saját egyensúlyukat is a gyógyító tevékenység során.
5. Összefüggés: A gyógyító beszélgetés javallatainál még részletesebben is szó lesz arról, milyen esetekben milyen
problémák megoldásában számíthatunk sikerre. Számos vizsgálat igazolja, hogy a személyközpontú módszer
eredményesebb olyan személyeknél, akiknél belső, élményi zavarok vannak előtérben (szorongás, depresszió,
önértékelési zavarok). Manifeszt viselkedési zavarok más típusú beavatkozást tesznek szükségessé (pl. kényszeres
betegség, vagy zavaró szokások esetén viselkedés terápiát kell alkalmazni). Természetes, hogy csak irányvonalakat
lehet megadni aszerint, hogy milyen típusú zavar uralja a képet.
Számos vizsgálat igazolja, hogy az életkor nem játszik szerepet az eredmények szempontjából (saját tapasztalataim
megerősítik ezt: egy 67 éves betegnél gyógyító beszélgetéssel nagyon szép eredményeket értem el). Közkeletű
felfogás, hogy fiatalabbak pszichoterápiára jobban reagálnak. Valószínű, hogy az ilyen tapasztalatok hátterében
inkább motivációs problémák rejlenek. Az életkor előrehaladásával a változás iránti igény talán csökken. Másrészt
viszont a terapeuták általánosságban nagyobb érdeklődéssel fordulnak a fiatalabb betegek felé. Nem arról van tehát
szó, hogy a változáshoz szükséges tanulási képesség az életkor előrehaladásával párhuzamosan csökkenne (kivéve
természetesen az időskori agybetegségekben szenvedőket).
Azok a próbálkozások, amelyek pszichológiai tesztek segítségével próbálják a terápia eredményességét megjósolni,
nem vezettek eredményre. Sem a projektív, sem metrikus tesztek alapján nem sikerült közvetlen hatékonysági
mutatót kidolgozni.
A személy pszichofiziológiai állapota és a terápia eredményessége között újabban bizonyos összefüggéseket
mutathattunk ki. Saját vizsgálataim arra utalnak, hogy azok, akik egy bizonyos figyelemtesztben a figyelemküszöb
szintjét növelik, jobb kilátásokkal rendelkeznek, mint azok, akik csökkentik (Tringer, 1980). Kopp és
munkacsoportja (Kopp, 1990) kimutatta, hogy pszichofiziológiailag "stabil" betegcsoport terápiára jobban reagál,
mint a labilis" csoport".
6. Összefüggés: Olyan típusú vizsgálatok, amelyek az ÖF készséget vetik össze valamely kliens állapotváltozóval,
az előbbiektől részben eltérő eredményre vezettek. Pszichometriai tesztek (MMPI, Szorongás skálák stb.)
között találtak olyan mutatókat, amelyek alacsony szintű ÖF-t jeleznek. Ilyenek: alacsony F skálaérték (MMPI)
alacsony Taylor skálaérték magasfokú rigiditás és agresszivitás mutatók. Az ÖF szempontjából kedvezőtlen jelek
tovább, ha a páciensben nincs kitartás, ugyanakkor önelégült. Az önelfogadás igen alacsony szintje ugyancsak
kedvezőtlen. Rontja a kilátásokat, ha a betegnek szomatikus-orvosi kezelések iránti igénye van előtérben.
A hatékonyságért felelős tényezőket közvetett módon világítják meg az olyan típusú vizsgálatok, amelyek negatív
kimenetelű pszichoterápiák elemzéséből indulnak ki. Bizonyos esetekben még magas szintű ÖF mellett is
eredménytelen kezelés. A kudarcok okait Mathies és mtsai (1985) a következő csoportokba sorolják:
A) Páciens-állapotváltozóira visszavezethető okok:
- a kezeléssel kapcsolatos irreális elvárások, a pszichoterápiás helyzet el nem fogadása
- motivációs problémák
- a kórállapot jellege (pl. súlyos depresszió, igen merev negatív önkép stb.)
B) A páciens folyamatváltozóira visszavezethető okok:
- alacsony szintű ÖF
- a terápiás segítség elfogadására való képtelenség
- erősen körülhatárolt problémakör
C) Terapeutaváltozók, melyek a kudarcért felelősek lehetnek:
- inkongruencia
- hibás indikáció
- merev hipotézisek
- a terápiás kapcsolat zavarai
- a farmakoterápia hiányos integrációja, amikor is az utóbbi valamiféle "idegen test" a terápiában.
A negatív kimenetelű kezeléseknél tehát nem kizárólag az alapfeltételek hiányaival kell számolnunk.
Az 5. és 6. csoportba sorolt vizsgálatok részben átfedik egymást, hiszen a terápia eredményességét közvetve, az ÖF
segítségével is jelezni lehet. Az ilyen típusú vizsgálatokat - némi szarkazmussal -úgy foglalhatjuk össze, hogy annál
jobban gyógyul a beteg, minél kisebb a baja (vagy: a terápia szempontjából legoptimálisabb beteg a
64
legegészségesebb). Azt hiszem, általános törvényről van szó: egy rendszer zavarának helyreállítása annál kisebb
energiát igényel, minél kisebb a zavar.
A gyógyító beszélgetés azonban nem egy homeosztatikus egyensúlyban lévő "emberrendszerrel" foglalkozik,
hanem egy állandó mozgásban, fejlődésben lévő személlyel. A személy mozgása valamilyen önmagán kívül lévő
önmagát meghaladó pont felé irányul (Ezt a "pontot", életcélt, az élet "értelmét", mindenki egyéni módon
válaszolja meg. Az is "válasz", ha elhárítja a választ.)
A személyközpontú terápiában arra törekszünk, hogy az embernek ezt az önmagát meghaladó, transzcendáló
mozgását támogassuk. Rogers maga növekedési potenciálról beszélt, amely a lelki zavarokban mintegy
"megreked", s a terapeuta feladata ennek 'beindítása".
Véleményem szerint a "növekedés" lényege az "önmagát meghaladás". A terápia ezért nem csupán egy rendszer
egyensúlyának helyreállítása, hanem nevelés, educatio, azaz vezetés, együtthaladás.
AZ ÖNKÉP
A személyközpontú pszichoterápia kulcsfogalmáról van szó, mivel a terápiát úgy is leírhatjuk, mint az önkép
befolyásolására való törekvést. A fogalom számos meghatározása forog közkézen. A magyar szakirodalomban
gyakran én-képről beszélnek (Pataki 1982). Zöld (1982) használja az önkép kifejezést, amely magyarul
szerencsésebben fejezi ki a fogalmat (a továbbiakban ÖK). Angol nyelvterületen a self fogalom terjedt el. Németül
Selbstbild, vagy Selbstkonzept elnevezés használatos, utóbbi már utal az önkép kognitív jellegére: önkoncepció-
önfelfogás.
A fogalmat több oldalról is körüljárjuk. Leíró definícióként egyelőre fogadjuk el, hogy az ÖK: önmagunkról
alkotott ismereteink összessége. Bár ezek az ismeretek változékonyak, az ÖK valami állandóságot is jelent. "Az
énfogalmat úgy kell értelmeznünk, mint egy tartós és viszonylag szilárd kognitív struktúrát, amely ama helyzetek
absztrakcióján nyugszik amelyekben az egyén képet alkot önnön személyiségéről" (Wiechardt, 1977).
A Freudi személyiségelmélet központi fogalma, az Ego (das Ich) még élesen nem választja külön az énnek a
szubjektumban átélt aspektusát. Lundholm (1940) már különbséget tesz szubjektív és objektív self között. Kelly
(1955) énpszichológiájában az ego-fogalom már csak az objektív selfre vonatkozik. A német szociálpszichológia a
Selbstbild-Freidbild megkülönböztetést használja. Selbstbild (önkép): ahogy én látom magam, Fremdbild: ahogy
mások látnak engem (Hiebsch-Vorwerg, 1980). Az én-pszichológia harmadik kulcsfogalma az ideálkép (Ideaibiid),
vagy én-ideál.
Lássunk egy szépirodalmi példát arra, miként torzítják a negatív elvárások a személypercepciót.
"Közvetlenül a szerkesztőségi szoba előtt álltam, egyszer csak kinyílott az ajtó, s váratlanul egy fekete ruhás,
szemüveges, paposképű emberrel találtam magam szemben. Osvát Ernő volt. Kissé meghajolt, és majdnem
alázatosan kérdezte: - Mit tetszik parancsolni?
Bemutatkoztam, eldadogtam valami gyatraságot, s átnyújtottam a verseimet.
- Ön az? - kérdezte Osvát egész teste kiegyenesedett, pillanatok alatt valósággal óriássá nőtt, s a magasságokból
nézett le rám elégedetlenül és kötekedőn. Úgy éreztem, átlát a ruhámon, a bőrömön, a húsomon, mint valami
bűnös, kivizsgált sötéten égő, beüvegezett szemeivel. Utánanyúlt az írásaimnak és azt mondta:
- Azt hittem, ön egy megtermett kovácslegény, fekete bajusszal és hatalmas izmokkal.
- Nem, kérem, ó, nem - dadogtam, és éreztem, el vagyok veszve. Határozottan éreztem, hogy a verseim sorsa már
65
el is van intézve, akárha csak a hátam mögé dobtam volna azokat. Előzőleg úgy gondoltam, hogy megkérem,
mindjárt olvassa el verseimet, most azonban szó sem lehet ilyesmiről. Nem mondhattam és nem kérdezhettem
semmit. Nyújtotta a kezét, s már éreztem, hogy ki vagyok téve az ajtó elé."
A negatív ÖK elvárásainak tükrében szemünk előtt torzul a percepció. Először megjelenik a szürke, papos, szerény
Osvát Ernő, majd ahogy Kassák egyre kisebb lesz, úgy lesz Osvátból óriás.
A történet igazságához tartozik, hogy Osvát nem közölte le Kassák verseit (Kassák, 1983).
A fenti függvényekből is következik, hogy az ÖK a reális én része (A' része A-nak). Az ÖK változás, vagy az
önismeret fejlődése azt jelenti, hogy A' közelít A-hoz. Az önkép saját viselkedésünk értelmezési rendszere,
önmagunkról alkotott hipotézis.
A terápiás gyakorlatban nem ritkán adódik olyan helyzet, amikor az "önkép = önhipotézis" gondolatot
felhasználjuk. A betegnek önmagára vonatkozó (többnyire negatív) értelmezéseit mint hipotézist kezeljük.
Amennyiben az illető ezt el tudja fogadni, megnyílik az út más értelmezések számára is. Az ÖK abszolutisztikus
merevsége egy adott ponton valamelyest oldódik. Vegyünk egy hétköznapi példát
Az ÖK stabil, az éntudat folytonosságának, azonosságának legfőbb biztosítéka. Éppen ezért ellenáll a változtatási
törekvéseknek. A változással szembeni ellenállás a klasszikus védekezési mechanizmusokon keresztül valósul meg
(Anna Freud, 1971). Ezeket ma kognitív folyamatokként írjuk le.
Az ÖK stabilitásának fenntartását a környezettel való interakciós körök biztosítják, amelyek úgy működnek, mint
egy negatív visszacsatolásos rendszer, amely tehát az egyensúly kilengése esetén annak helyreállítását biztosítja,
vagyis az önkép megerősödik. Az Eric Berne (1984) által leírt emberi "játszmák" is ilyen interakciós körök. Pl. ha
az ÖK a "gyermekes vagyok" (A') elemet tartalmazza, a következő történik.
66
5. ábra A fenti példa interakciós példája
Ugyanez a beteg (aki évek óta idült szorongásos állapotban szenved) a továbbiakban beszámolt arról, hogy a nyár
folyamán külföldön ismerőseinél töltött pár hetet, ahol ragyogóan érezte magát, bár, a nyelvet nem ismervén, velük
alig tudott kommunikálni. De ez egyáltalán nem zavarta őt. Sót, amikor egy rokon megjelent és tolmácsolni
kezdett, ez kifejezetten bosszantotta.
A fentiek értelmében érthető betegünk felszabadultsága az idegen környezetben. Nyelvi megértés híján a negatív
önképet fenntartó kommunikációs körök nem működhettek. Általánosságban az ÖK stabilizációs rendszer
működését a 6. ábra tünteti fel.
67
- a másokkal való kapcsolat lényeges meghatározója (Ök és ego fedése),
- végül értékek és célok hordozója (énideál, vagy ideális self).
Az ÖK a viselkedést alapvetően meghatározza. Az önélmény számos eleme sorolható az ÖK átfogó, felettes
fogalmába, ilyenek pl. a testészlelés, szükségletek, érzések, hangulatok, döntés-élmény, gondolati és
emlékezettartalmak. Mindezek a tárgyi tudattal szemben a szubjektum részei (Helm, 1978).
Az ÖK motivációs jellegű. Önmaga fenntartására, stabilizálására irányuló cselekvésre indít, s az önképpel
ellentétes infomációk elhárítására késztet. Az egyén az ÖK elvárásainak megfelelő akciók megerősítésére törekszik.
Ez az Aronson-féle centrális motívum (Aronson, 11978). Egyeseknél ez a törekvés annyira erős, hogy a környezeti
megerősítő visszajelzéseket szinte kiprovokálják.
Az önkép kialakulása
Az én fejlődése az adott szociális közeggel interaktív kapcsolatban valósul meg. A környezetnek az énre irányuló
értékelő jelzéseiből azok, amelyek állandó jellegűek, az énbe beépülve az ÖK részeivé válnak. így az egyénnek
önmagával kapcsolatos beállítódásait elsősorban azok az attitűdök formálják, amelyeket környezete iránta tanúsít.
Az énre irányuló, értékelő visszajelzések közvetítésre minden kommunikációs csatorna alkalmas. A beszéd
kialakulásával a gyermeknél a verbális visszajelzések is fontos szerepet játszanak. Az európai kultúrában a felnőtt
személyre irányuló verbális minősítés többnyire "tilos", illetve intenzitása a kor előrehaladtával egyre csökken. A
felnőttkori ÖK ezért nagymértékben eltérhet a környezet véleményétől (ÖK - idegenkép különbsége).
Egyes szociális szerepek hordozói felé az emberek még inkább megszűrik visszajelzéseiket és úgy reagálnak,
ahogy az illető elvárja. E szerepek hordozói abba a veszélyes helyzetbe kerülnek, hogy hiteles visszajelzéshez nem
jutnak, s egyre nagyobb szakadék jön létre világuk és a valóság között személyiségük eltorzul.
Sarbin (1952) az ÖK fejlődésének három szakaszát különíti el.
1. A testi ÖK kialakulása (szomatikus self) során a csecsemőnél elkülönül a saját test és a környezet élménye. Ez
nyilván a mozgás fejlődésével függ össze.
2. A mozgásos ÖK kialakulása (receptoreffektoros self) során a gyermek megtanul bánni a környezetében lévő
tárgyakkal. A mozgásos akciók sikeres vagy sikertelen kimenetele minősítő és megerősítő jellegű. Pl. amikor a
kisgyermek kanállal tanul enni, a siker vagy kudarc visszajelzése ritkán marad el.
3. A szociális ÖK (személy) kialakulása során olyan visszajelzések érkeznek a környezetből, amelyek nem csupán
egy-egy akcióra, hanem a személyre magára vonatkoznak. Pl. amikor az anya a kanállal való étkezés kapcsán
"ügyes vagy", "ügyes fiú a Pistike" stb. típusú, vagy ezzel ellenkező visszajelzéseket ad.
Ebből a példából érthető hogy a szülő negatív beállítása esetén "Pistike" általában negatív minősítést kap. Ez annál
is könnyebb, mert a kisgyermek kanállal való étkezését ritkán lehet egyértelmű sikernek, vagy kudarcnak
elkönyvelni. A rendszeres negatív visszajelzés során a gyermek megtanulja, hogy önindította akciói általában nem
sikerülnek, s személyében is elmarasztalják.
A felnőttkori negatív ÖK és ezzel járó kudarc-orientáció kialakulásának ez az egyik lehetséges mechanizmusa.
A környezeti minősítő akciónak a konkrét cselekedetről a személyre való általánosítása rendkívül gyakori jelenség
felnőttkorban is. Általában zavarok forrása akár az emberközi kapcsolatokban, akár a személyen belül. Globális,
nem differenciált személypercepció, illetve ÖK-zavar jelen lehet. A kognitív pszichológiában logikai hibák közé
soroljuk ezeket a korai következtetésről, vagy indokolatlan általánosításról beszélünk (Tringer 1987, 1989) (pl.
leejtettem egy poharat - lám milyen szerencsétlen vagyok. Vagy: x megcáfolt engem - igazában egy utálatos alak).
Amennyiben tehát a környezet a gyermekkel szemben negatív attitűdöt alakít ki, úgy ez a majdani felnőtt
önképének részévé válik. Máskor a családi struktúra olyan egyensúlyi állapotot hoz létre, amelyben a gyermek
mintegy feszültséglevezető, vagy stabilitást fenntartó szerepbe kényszerül nem ritkán klinikai tünetet "fejleszt ki" a
család-rendszer fennmaradása érdekében (pl. anorexia nervosa).
Az ilyen módon kialakuló személyiségzavarok mintegy állatkí-séreltes modellje a Seligman által leírt "tanult
kiúttalanság" flear-ned helplessness Seligman 1972). Ha az állatot hosszabb időn át kiszámíthatatlan, véletlen
eloszlású büntetés ér, egy idő után teljesen passzívvá válik, elveszíti azt a képességét, hogy aktívan védekezek a
veszélyekkel szemben. Súlyos depressziós személyiségzavarok esetén világosan látható egy ilyen mechanizmusnak
a működése.
68
indít be, amelyek az eredeti egyensúly helyreállítását célozzák.
A kognitív disszonancia tehát annak a függvénye, mennyire tér el az ÖK és az "idegenkép", vagyis mennyire látnak
engem másképp, mint én magamat.
A személy viselkedésének egészéről a környezet meglehetősen hiteles képet alkot, hisz az ember része nagyobb
rendszereknek, mint család, baráti társaság, munkahely stb. Az ÖK a személy egészének csak egy szűkebb
szektorát fogja át. (Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy vannak az önképnek olyan elemei, amelyek mások előtt rejtve
maradnak.) Mégis, egészében valószínű, hogy az ÖK a reális én egy szektora. Minél kisebb szektora, annál több
kommunikációs zavarra lehet számítani. Az önismeret fejlesztése - a terápia is - azáltal javítja a helyzetet, hogy az
ÖK a reális én egyre szélesebb területeit fogja át. Kognitív disszonancia csak olyan visszajelzésből adódik, amely
az önképpel nem esik egybe.
A pszichoanalízis jóval korábban felismerte a személy én-védő mechanizmusait, amelyeket Anna Freud írt le
először (1971) átfogó módon. Rendszere klasszikussá vált s a pszichológiai gondolkodás szerves részét képezi.
Elnevezéseit részben más iskolák is átvették.
Anyám is egy nézeten volt Jolánnal, de az én számomra ez nem jelentett semmit. Megbántottnak, lenézettnek
éreztem magam. Ilyen volt az én szocialistaságom. Se kegyelmet, se elnézést nem kérek senkitől. Ne
gyámolítsanak, hanem becsüljenek meg. Sohasem képzeltem el magamról, hogy zseni vagyok. Más fiatal költők
ezzel hencegnek, és ezzel mentegetik a hibáikat, én fütyülök az ilyesmire. És másképp látom a dolgokat, amit
csinálok, azt becsületesen megcsinálom, s vagy megérdemlem a megbecsülést, vagy dobjanak a fenébe." (Kassák,
1983).
Az információ-elhárító mechanizmusok többnyire nem tudatosak. Sőt a figyelem szelektív preferenciája már elemi
érzékszervi szinten is megvalósul.
A perceptuális elhárítás egyik ismert kísérleti igazolása a következő: tachisztoszkóppal a látómezőbe vetítenek
különféle szavakat, amelyek részben semlegesek, részben obszcén, szociálisan tilalmas kifejezések. Ahogy a
megvilágítási időt a küszöbalattitól kezdve fokozatosan növelik, kimutatható, hogy az obszcén kifejezések
felismerése csak hosszabb megvilágítási időre következik be. A kísérletet számtalan variációban elvégezték. A
freudi "elfojtás" mechanizmusának kísérleti bizonyítékát látják benne.
A disszonancia elmélet valamint a kognitív irányú pszichoterápiák az én védekező mechanizmusainak klasszikus
formáit egy más, kevésbé metaforikus fogalmi rendszerben írják le. (Lásd a vegetatív önkép c. fejezetet)
A személyközpontú megközelítés is "kognitív terápia", abban az értelemben, hogy az ÖK zavarait hiteles, az
elhárító mechanizmusokat "megkerülő" visszajelzésekkel próbálja korrigálni.
Az énideál
Freud a "felettes én" fogalmával írta le az énnek azt az összetevőjét, amely a társadalmi elvárásokat hordozza. Az
én-ideál tehát olyan elvárások rendszere, amelyek a környezetből származnak ugyan, de a személy részévé válnak.
Az elvárások értékelő, erkölcsi természetűek, tag értelemben véve. A viselkedés ezek után igazodik, s az
önjutalmazás a cselekvésnek az én ideállal való összemérésből fakad.
A morális fejlődés folyamatát elsősorban Piaget tárta fel (Piaget, 1932). Kohlberg (1974) a fejlődés három
fokozatát különítette el. A prekonvencionális szinten a morális tett valamilyen tekintélynek való engedelmesség.
(Azért teszem így, mert a szülők stb. így kívánják.) A konvencionális szinten a cselekvés a társadalmi elvárások,
szokások szerint igazodik. (Azért teszem, mert így szokás, mert mások is így tesznek.) A posztkonvencionális
szinten az egyén morális tette belsővé vált törvényből fakad. (Azért teszem ezt, mert így látom jónak.) A
szocializáció során az én-ideál kialakulása gyakran szenved zavart. A társadalom értékközvetítő intézményeinek
diszfunkciója a morális síkon jelentkező társadalmi beilleszkedési zavarok elszaporodásával jár, mint ahogy azt
napjainkban tapasztaljuk.
A morális értékekkel való azonosulás foka tehát különböző. Szentmártoni (1981) mutatta ki, hogy depressziósok
morális fejlettségi szintje (Kohlberg értelmében) alacsonyabb, mint normál kontroll csoporté. (Pedig az
ellenkezőjét várnánk.) Saját megfigyeléseim amellett szólnak, hogy a szenvedélybetegek egy részénél az én ideál
teljes vagy részleges hiányával kell számolnunk. Vagyis e személyeknek egyszerűen nincs viszonyítási pontjuk,
amihez mérjék magukat. Ezért is olyan esékenyek a szubkultúrák által felkínált értékek, vagy álértékek iránt.
Valamely morális elvárás rendszerrel való hiányos azonosulás tehát a konvencionális, vagy akár prekonvencionális
cselekvésformák előtérbe kerülését eredményezi. Ez a nyelvi struktúrákban is megjelenik. A lelki betegeknél a
"kell" típusú állítások eluralkodásával kell számolnunk. A modern filozófiai etika alapproblémája az, hogy miként
lesz a "van" típusú állításból "kell" állítás. Lélektanilag nyilvánvaló, hogy a "van"-ból a "kell" csak úgy vezethető
le, ha valamely személyen kívüli mozzanatot is feltételezünk, amelyet nevezzünk itt szocializációnak. A lelki
betegek "kell" állításai arra utalnak, hogy a személy továbbra is külső "elvárásként", nem pedig belső törvényként
éli meg a morális parancsot.
Nézzünk egy példát!
Az ÖK és énideál primer egybeesése vagy csekély távolsága az esetek többségében nem képez klinikai problémát.
71
Ettől el kell választanunk azt a helyzetet, amelyet az önképnek az énideállal való másodlagos azonosulása jellemez,
amit ezért másodlagos én idealizációnak nevezek. Elsődlegesen itt itt is negatív önképről van szó, azonban az
egyén önmaga negatívnak vélt tulajdonságait kivetíti másokra. Tehát a projekció mechanizmusa döntő szerepet
játszik. Vagyis a világ rossz, az emberek gonoszak, mindenki önző stb. Az ÖK helyett az énideál lép elő mindennek
az én a mércéje. "Én" képviselem a jót, az erkölcsösét a gonoszság tengerében. Alapjában azonban neurotikus
struktúráról van szó. Ezek az egyének nem boldogok, szenvednek, s környezetükkel viszonyuk feszült. Érthető,
hiszen mindenki lelkiismereteként lépnek fel. Klinikailag gyakran depressziósnak minősülnek (hosztilis, kritizáló,
sértődékeny viselkedésükkel a terapeutákat is nehéz feladat elé állítják). A "nárcisztikus személyiség" és a
másodlagos énidealizáció fogalma részben fedi egymást.
Az ÖK és énideál az énnek egymással dinamikus kapcsolatban lévő két pólusa. Minél reálisabb az ÖK (azaz A' és
A közelít egymáshoz), annál reálisabb az énideál is. Utóbbi azt jelenti, hogy az egyén nem vár el önmagától eleve
megvalósíthatatlan dolgokat. Minél nagyobb az eltérés A' és A között (ez gyakorlatilag negatív irányú ÖK-torzulást
jelent), annál "pozitívabb" az énideál, vagyis annál irreálisabb elvárásokat fogalmaz meg az egyén önmagával
szemben. Az énideál, mint az ÖK értelmezési kerete jelenik meg. Ebben az irreális elvárásrendszerben ami van,
messze esik a "kell"-től, tehát elmarasztaltatik, negatív minősítést nyer. Az egyén nem önképével, hanem
énideáljával hozakodik elő. Önmagát "kell", "nem volna szabad" típusú állításokkal jellemzi. Erre az állapotra
használom a "hipermoralizáció" kifejezést.
72
8. ábra A depressziós kognitív struktúra
A DCS piramis alakú, hierarchikus kategóriarenszerben írható le (8. ábra). A piramis csúcsán az általános,
mindenre kiterjedő negatív élménymód helyezkedik el. Más megfogalmazásban ez az örömképesség
megfogyatkozását jelenti. Neurofiziológiai terminusokban az ún. "örömközpontok" (pleasure center) működésének
alulvezéreltsége, illetve a negatív érzelmi struktúrák túlérzékenysége jellemzi ezt az állapotot. Snaith (1987) és
mások ezért a depresszió lényegét az anhedóniában látják. A negatív torzulás a nyelvi struktúrákban is megjelenik.
Leggyakrabban az "igen, de..." nyelvi fordulat árulja el az anhedónia jelenlétét. (A gyakorlatban úgy járunk el,
hogy a betegnek valamilyen, állapotára utaló pozitív visszajelzést adunk, amelyre ő általában az "igen, de..."
sémával válaszol. Vagyis pozitív információ feldolgozására nem képes, a "de" szócskával negatív csatornákra vált
át.)
A negatív élménymód eluralkodása az egyénnek a léthez való viszonyát általában is meghatározza, ezért a
piramisnak ezt a csúcsát ontológiai szintnek is nevezzük.
A DCS eggyel alacsonyabb szintjén helyezzük el azokat az általános kategóriákat, amelyekben a depressziós
információ-preferenciák összegyűjthetők. Beck (1976) három ilyen kategóriát állított fel, és ezt kognitív triádnak
nevezte el. Ezek: a világ, az önmaga, a jövő. A pszichoterápiás gyakorlat azt mutatja, hogy e kategóriák között a
nyelvi struktúrákban az "én és a másik" típusú válaszok a leggyakoribbak. E kategória különválasztása (az énnel
kapcsolatos, illetve a világgal kapcsolatos kategória terhére) ezért indokoltnak látszik. Javasoltam ezért, hogy
kognitív "tetrád" alapján osztályozzuk a legáltalánosabb kategóriákat. Ez a szint a létezés, a létben való részesedés
konkrét módjára utal, s ugyancsak az ontológiai síkhoz tartozik (Heidegger: "In-der-Welt-Sein").
A kognitív tetrád kategória-rendszere alatt azok az alapvető beállítódások helyezkednek el, amelyeket Beck és
munkatársai basic assumptionnak, alapfeltevéseknek nevezett el. Ezek általános attitűdök, amelyek a tetrád
valamely elemével kapcsolatos depressziós sémákat foglalják egybe, s jellegzetes információ torzító
mechanizmusokat hordoznak.
Az alapfeltevések másodlagos feltevésekre bonthatóak (secondary assumptions). A másodlagos feltevések már
nyelvi struktúrát öltenek és jellegzetes mondat-típusok formájában fogalmazhatjuk meg őket. E mondatokban az
információ torzítás még nyilvánvalóbb. A piramisnak a primer és szekunder feltevések területére eső részét
ismeretelméleti (epistemiológiai) síknak nevezzük, mivel a valóság megismerésének egyéni depressziós
mechanizmusát hordozza.
A másodlagos feltevések konkrét szituáció-viselkedés elemekre, illetve ezeknek megfelelő konkrét nyelvi
73
állításokra bonthatóak. Az elemzésnek ez a fenomenológiai síkja, s ezen a területen folyik a terapeuta és páciens
közötti kommunikáció.
A depressziós "tetrád" elemei tehát a következők:
A. Énnel kapcsolatos
B. "Én és a másik"
C. A valóság
D. A jövő
A pszichoterápia hatékonyságának kérdése az utóbbi években az érdeklődés előterébe került. Nagyrészt biztosítási
igények hatására nagyszabású kutató programokat kezdeményeztek, amelyek nagy általánosságban igazolták a
pszichoterápiák hatékonyságát. Ezzel egyes szkeptikus kutatók álláspontja megdőlt (pl. Eysencké, aki azt állította,
hogy az analitikus terápiák gyógyeredményei a spontán gyógyulások arányát nem múlják felül.) A
biztosítótársaságok egyes fejlettebb országokban a pszichoterápiás kezelés költségeit is megtérítik. Érthető, ha
tudni akarják, hogy az a pszichoterápia, amelyért nagy összegeket fizetnek, valóban hatékony eljárás-e.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú vizsgálatok során számtalan módszertani nehézséggel kell számolnunk. Ezért a
vizsgálatok eredményeit kellő kritikával kell értékelnünk. Az egyes pszichoterápiás iskolák képviselői
természetesen igazolni tudják saját módszerük hatékonyságát. Nem feltétlenül a tudományos egzaktságon múlik,
75
hogy a biztosítók milyen módszereket, és milyen képzettségű pszichoterapeutákat vesznek fel listájukra.
A pszichoterápia hatékonyságára vonatkozó tanulmányok közül különösen érdekesek azok, amelyek nagyszámú
vizsgálati beszámoló utólagos értékelésén alapulnak, ún. meta-analízisek. Smith és Glass 520 tanulmány elemzése
alapján az egyes módszerek hatékonysági mutatóit is kiszámítják (a szórást, mint egységet véve alapul). így pl. a
kognitív-viselkedésterápia mutatója 1,13, a pszichodinamikus terápiáké 0,69, a nem definiálható tanácsadásé 0,28
(Smith és Glass, 1980). Lönnquist hasonló munkájában egyértelműen állást foglal a pszichoterápia hatékonysága
mellett (Lönnquist, 1985).
A gyógyító beszélgetésnek az a szemlélete, amelyet itt képviselünk, önmagát nem szigorúan vett "módszerként"
definiálja. Inkább a gyógyító célzatú kommunikáció általános alapjairól van szó. Ezek az elvek mindenfajta
megközelítésre érvényesek. A hatásmechanizmus leírásánál is olyan törvényszerűségekre mutatunk rá, amelyek
módszerektől függetlenül minden pszichoterápiára érvényesek.
Beállítódások változása
egészében pozitív 32% 47%
egészében negatív 62% 45%
egészében ambivalens 5% 8%
kizárólag pozitív 31% 62%
76
kizárólag negatív 69% 38%
összes negatív beállítódás 66% 33%
összes pozitív beállítódás 33% 66%
A pozitív-negatív beállítódások arányának változása különösen jól szemlélteti a belső élménymód változását. Az
egyén gyakrabban éli át önmagát és világát pozitív értékként. A pozitív negatív élmények arányának
meghatározásával F. Pogány J. könnyen használható, egyszerű módszert fejlesztett ki a pszichoterápiás folyamat
követése céljából (F. Pogány, 1988).
A személyközpontú megközelítés terminológiája szerint a változások tendenciáit a következőképp foglalhatjuk
össze.
1. A terápia során az egyén önmagát egyre inkább képes elfogadni olyannak, aki értékek és lehetőségek hordozója.
2. A kliens egyre inkább képes lesz arra, hogy önmagával, és a világgal kapcsolatos tapasztalatait tudatába
integrálja, korábban elhárított tapasztalatait befogadja. Ennek eredményeképp reáli sabb látásmódra tesz szert.
3. Egyre inkább saját nézőpontja szerint viszonyul a dogokhoz. Felismeri hogy a dolgok többnyire azáltal lesznek
"jók", vagy "rosszak", hogy az egyén annak tartja őket.
4. Eredményes terápia során az egyén értékrendje szilárdabbá válik, ugyanakkor elfogadóbb, nyitottabb lesz más
értékek irányában is. Előfordulhat, hogy az egyén a terápia során ébred rá arra, hogy valamilyen személyen túli
értékrend elfogadása a "fully functioning person" egyik alapfeltétele. Rogers és követőinek szemléletében a
terápiás változás tehát nem más, mint önképváltozása (Rogers, 1951, Helm, 1978).
A személy zavarainak lényege ugyanis az, hogy bizonyos torz értékelések, amelyeket a személy környezetéből vesz
át, valóságos tapasztalatok tagadásához és torzulásához vezetnek. Ezáltal a személy önmagát ellentmondásosan éli
át (Festinger-féle kognitív disszonancia!) Ez a szorongás forrása, vagyis, hogy a tapasztalat és az önkép nem fedik
egymást. A terápiás hatás nem úgy valósul meg, hogy az egyén "belátja", tudatosan megérti ezeket az
összefüggéseket. A változási folyamat lassú, kis lépésekben valósul meg, a tapasztalatok mintegy "küszöbalatti",
észrevétlen változások során módosulnak. Ezt a "küszöbalatti" tapasztalatot nevezte Rogers subceptionnak. Tehát a
kezelés nem hangos "ahá" élmények sorozata. A subception fogalma nem azt jelenti, hogy itt a mélylélektan
értelmében vett "tudattalanról" lenne szó, hanem olyan új, önmagával kapcsolatos tapasztalatokról, amelyek a
terápiás munka során az önképhez illeszkednek és ezáltal annak változását eredményezik. A változás azonban nem
olyan nagyfokú, hogy szorongást és defenzív viselkedést kellene mobilizálnia.
77
látásmódját, de nem azonosul vele. (A pszichoanalízistől ez utóbbi lényegesen különbözik.) Nem arról van tehát
szó, hogy amikor a páciens szorong, akkor a terapeuta is szorongást érez, hanem arról, hogy olyan pontosan
érzékeli betegét, mintha maga is szorongana. Az "olyan pontosan értem, mintha én is érezném" meghatározás
nehezen értelmezhető. Nyilván nem arról van szó, hogy a terapeuta "kognitíve" maximálisan reagál kliensére,
emóciók viszont nem keletkeznek benne. Annál is inkább képtelenség lenne ezt állítani, mivel az emóciók és ezek
kognitív oldala nem választható el egymástól. Inkább arról lehet szó, hogy a terapeuta reakciói túlnyomóan
"kognitívak" és kevésbé emocionálisak") A kliens esetében a helyzet fordított, sőt ez képezi a zavarok lényegét,
intenzív érzelmeiben nem tud "kognitív struktúrát" teremteni. Véleményemet azok a kísérletek támasztják alá, ahol
színészpácienseket arra instruálták, hogy a terápia során meghatározott érzelmeket mutassanak. Igazolható
volt, hogy a terapeutában is hasonló érzelmek léptek fel. A terapeuta helyzete a teljes azonosulás és a kívülálló
megfigyelő objektivitás között helyezhető el valahol. Már Schultz (1963) is megfogalmazta a terápiás kapcsolatnak
ezt az "őskonfliktusát" (Urkonflikt): objektív, ugyanakkor a barátságnál is szorosabb. A két végpont közötti helyes
magatartás kialakítása nem könnyű. Sőt, rugalmasságot igényel a terapeuta részéről, mivel partnere igényei
szerint változhat a helyzet. A pszichoterápiának valóban ez az egyik sarkalatos pontja.
A verbalizáció közvetlen hatásairól még lesz szó. Példaként álljon itt egy megjegyzés, amelyet egy fiatalember tett,
az első terápiás ülés élményeiről beszámolva.
Az első beszélgetésünk után különösen jól éreztem magam. Gondolkodtam, mi is történt. Valami olyasmit éreztem,
mintha egy verset olvastam volna, amelyben a költő pontosan azt fejezi ki, amit én is érzek, csak nem tudok
megfogalmazni."
Nyilvánvaló, hogy hatékony, hiteles verbalizációra csak az önmagával kongruens terapeuta képes. Ilyen módon a
hitelesség is közvetlenül terápiás hatékonysággal bír. A gyógyító beszélgetés során a terapeutát számos kihívás éri.
Szorongató helyzetbe is kerülhet. Ha képes nem defenzív módon viselkedni, hitelessége -modellértékűvé válik.
A szelektív kondicionálásnak ez a formája a terapeuta nagy figyelmi erőfeszítését igényli. A figyelem ellankadása,
az ÖF szintjének csökkenését eredményezi. Az összefüggés, mint tudjuk, fordítva is fennáll. A kliens ÖF-a a
terapeuta számára megerősítő hatású.
A FNE is megerősítő hatású. Alacsony szint mellett a verbalizáció kondicionáló hatása sem érvényesül. Egy
vizsgálat (Reece 1964) kimutatta, a megfelelő légkörben folytatott verbalizáció négyszeresen hatékonyabb, mint a
nem elfogadó légkörben folytatott terápia.
A verbális kondicionálást nem korlátozzuk csupán a VERB-ÖF kapcsolatra. A kliens beszédének egyes elemei
terápiás szempontból különösen fontosak. Ezért egyes tartalmi mozzanatokra külön is figyeljünk, s ezeket
megfelelő módon emeljük ki.
Ilyen az önmegerősítés, vagy pozitív önértékelés. Jelentőségét nem kell hangsúlyozni. Köztudott, hogy a negatív
önkép többek között az önmegerősítő viselkedés hiányával jár együtt. Jó, ha a terapeuta észreveszi páciensénél
azokat a törekvéseket, amelyek a szociális kapcsolatok felvételére irányulnak, s ezeket is "jutalmazza" azáltal, hogy
reflektál rájuk.
Az ortodox rogersi koncepció, miszerint a terapeuta egyáltalán nem befolyásolja kliensét, hanem csak hitelesen
visszatükrözi, a mai szemléletünkben bizonyos fenntartásokkal érvényesíthető. Kétségtelen, hogy a jó terapeuta a
78
partnerére hagyatkozik, nem saját magát vetíti a folyamatba. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a kliens által
felkínált anyagot többféleképp is szelektálhatjuk, mást és mást emelhetünk ki belőle, és önmagában mindegyik
megfelelhet a visszatükrözés követelményeinek. Végül is nagyon sok múlik a terapeután. Nem meglepőek tehát
azok a kísérletes adatok, melyek szerint a pszichoterápia során még a partnerek nyelvhasználata, stílusa is
közeledik egymáshoz. Kimutatható az értékorientáció hasonulása is.)
2.) A pszichoterápia során a reciprok affektusok elve érvényesül (más néven ellenkondicionálás). Wolpe írta le
(Wolpe, 1985, Tringer, Mórotz, 1985) a deszenzitizáló kezelésnek ezt az alapelvét. Szorongás, mint komplex
pszicho-fiziológiai reakció nem jöhet létre akkor, ha a beteg olyan állapotban van, amely a szorongással
összeegyeztethetetlen (incompatibilis). Az ilyen, "ellentett reakciók" kiváltása a szorongás létrejöttét
megakadályozhatja. Szorongás mindig izomtónus növekedéssel jár együtt. Ha izomellazítást idézünk elő (pl.
relaxációs módszerekkel), a szorongás nem alakul ki, esetleg még akkor sem, ha a beteg a szorongáskeltő ingerrel
találkozik (pl. fóbiás egyén a közlekedési eszköz képével). Ezen alapszik a fóbiák deszenzitizáló kezelése.
Helm (1978) szerint a pozitív elfogadás légköre (azaz maximális biztonság élménye) a legerősebb szorongás-
ellenes állapot, sokkal inkább, mint az izomrelaxáció. (Érthető, hiszen a szorongás lényege: a biztonság hiánya.) Ha
ebben az állapotban a kliens ÖF-t folytat, önmagát (verbálisan) szorongást és félelmet keltő helyzeteknek teszik ki.
Pl. azáltal, hogy félelmeinek tárgyairól beszél, vagy saját személyének olyan rétegeit érinti, amelyek torz, negatív
önértékelés miatt erős elhárító viselkedés védőburka alatt rejtőznek. A biztonságos, elfogadó légkörben ezek
feltárása szorongásmentesen történik, ezáltal kognitív szinten deszenzibilizálás jön létre.
Hogy kognitív ingerek szorongást képesek kiváltani, az ma már tudományos tény. A pánikreakció kialakulásában
döntő szerepet játszanak azok a kognitív értékelések, amelyeket a beteg a testi szenzációkhoz fűz (pl. "szívdobogás
= infarktusom lesz") (Kopp, 1985). Ki ne hallott volna ilyen kijelentéseket: "jaj, hacsak rágondolok, máris rosszul
leszek".
3.) A diszkrimináns (megkülönböztető) tanulás a pszichoterápiában különösen fontos szerepet játszik. Ennek
lényegét akkor érthetjük meg igazán, ha az ellenkező folyamatból, az általánosításból indulunk ki (generalizáció).
Elemi szinten a generalizáció azt jelenti, hogy az inger reakció kapcsolat kialakulását követően az eredetihez
hasonló ingerek is képesek kiváltani a reakciót. Pl. a kutya nem csak a megszokott csengő hangjára kezd nyálat
termelni, ha-nem valamivel eltérő hangú csengőre is. A még reakciót kiváltó eltérés mértéke a generalizáció
nagyságát jelzi. Lelki betegségek létrejöttén a generalizáció alapvető szerepet játszik. Leglátványosabb példái
ennek fóbiás betegeknél láthatóak. Időbeli, térbeli, szemantikai generalizációt különíthetünk el. Más felosztásban
inger- és reakció genaralizációról beszélünk.
Egy orvos-beteg beszámolt arról, hogy munkahelyén egyszer ellátott egy fiatalembert, akinek valamilyen
tachikardiás rosszulléte volt. Orvosunk megijedt ugyan, de szakszerűen ellátta a beteget. Attól kezdve nyugtalanság
fogta el, ha találkozik ezzel a fiatalemberrel, sőt, már akkor is, ha tudja, hogy bent tartózkodik az intézetben, sőt
elég, ha csak rágondol, vagy nevét említik (itt már kognitív-szemantikus generalizációról is szó van).
A lelki zavarok többségében a szemantikai generalizáció játszik szerepet. A negatív önképhez társuló depresszív
kognitív struktúra szerves részét képezi a "túlzott általánosításnak" (Burns, 1985) nevezett logikai zavar (pl. X. nem
ért velem egyet, tehát X. nem szeret, vagy leejtettem a poharat kétbalkezes vagyok sth.). Kognitív síkon
leggyakrabban a generalizációnak az a formája érvényesül, amikor a beteg egyszeri tapasztalatokból általános
törvényre következtet. (A közértben becsaptak = az emberek gonoszak). Más megfogalmazásban a generalizáció
azt jelenti, hogy specifikus ingerek kognitív sémákat aktiválnak (pl. séma: "engem nem szeretnek". Ennek
aktiválódása: a főnök reggel barátságtalanul köszönt - tehát valami baj van velem.).
A terápia során a generalizációval ellentétes folyamatokat erősítjük. Diszkrimináns tanulás azt jelenti, hogy a
reakció csak az eredeti ingerre következik be, s a hasonló ingerekre nem (vagy kevésbé). Elemi állatkísérletes
formája az, amikor a kutyának meg kell különböztetnie az ellipszist és a kört (Pavlov, 1972).
A verbális pszichoterápia során számtalan lehetőség nyílik arra, hogy a diszkrimináns tanulás érvényre jusson. A
kliens a szenvedéseivel kapcsolatos élményeket többnyire diffúzán, kaotikus módon adja elő. A terapeuta a
szituáció egyes elemeit árnyaltan, elkülönítve, strukturáltan jelzi vissza.
4.) Többszörösen igazolt tény, hogy a pszichoterápiában modell-tanulás is érvényesül. Ennek során a kliens
magatartás-mintákat vehet át a partnerétől, még külön megerősítés nélkül is. Ez részben automatikusan,
észrevétlenül zajlik le. Máskor a terapeuta önbevonása erősíti a modellhatást. A terapeuta "aktív fáradozása"
(Gendlin, 1961) megoldási módjai jelentenek mintát a kliens számára.
Valószínűnek tartom, hogy a pszichoterápia során motívum-tanulás is megvalósul. Ebben is az utánzás játszik
szerepet. A kliens a pszichoterápia során nemritkán érdeklődési körét megváltoztatja, új életstílust alakít ki
magának. Fiatal betegek, akiknek jövője, életcéljaik még kialakulatlanok, ugyanúgy "elleshetnek" valamit a terápia
során, mint ahogy a jó pedagógus is mintaként szolgálhat akár hivatás-választáshoz is.
Hosszú távú csoportokban szerzett tapasztalataim is alátámasztják ezt a véleményt. Nem egy esetben láttam, hogy a
csoportpszichoterápia a résztvevők valamelyikében életreszóló elhatározásokat indított el. (Pl. többen a segítő
79
hivatások valamilyen formáját választották. Munkatársaim között szállóigévé vált a következő megegyezés: "a
beteg állapota ugyan még nem javul, de már pszichológus akar lenni".)
A modell-tanulás szerepe a pszichoterápiában tudományosan még feltáratlan terület. A tény maga nem kétséges.
Ismételten felhívja figyelmünket arra a hatalmas felelősségre, amelyet a pszichológiai befolyásolás gyakorlata ró a
szakemberekre.
5.)A kognitív strukturálás azt jelenti, hogy diffúz, emocionálisan telített tartalmak nyelvi megfogalmazás útján
rendezetté, strukturálttá válnak, s a személy számára ezáltal hozzáférhetőbbek lesznek. A folyamat megértéséhez
idézzünk fel egy közismert tapasztalatot. Valamilyen probléma foglalkoztat bennünket, amely bizonytalanságban
tart a megoldást még nem tudjuk. A problémát elmondjuk pl. egy barátunknak. Az elbeszélés közben döbbenünk rá,
hogy kivilágosodik az, ami eddig homályban volt, vagy esetleg rájövünk valami megoldásra. Amit szavakba
öltöztetek, azt már valamelyest birtokolom is. Érzések kimondása önmagunkkal folytatott értelmes párbeszéd (self-
talk), amelynek a modern kognitív terápiákban különösen nagy jelentősége van.
A vallások szakrális szövegei rögzített kognitív struktúrák, amelyeknek pszichológiai hatása nem kétséges. Az ima
egy transzcendens lénnyel folytatott párbeszéd, amely az önmagunkkal folytatott dialóguson keresztül valósul meg,
annak szakrális formája. így nem kétséges, hogy erőteljes lélektani hatása is van. Az ima modernebb, kötetlen
formáira ez különösen is vonatkozik.
Az ember tökéletesítésére irányuló vallási törekvések többek között az aszkézis gyakorlatában öltenek testet. A
tökéletesedés útja és a lelki terápia céljai között sok párhuzam fedezhető fel. Az aszketikus irodalom nagy alakjai
(pl. Szt. Benedek, vagy Johannes Cassianus) számos olyan módszert ajánlanak, amelyek a mai kognitív terápiák
szemléletében is fellelhetők (Tringer, Zapotoczky, 1989).
Az önverbalizáció jelentőségét már Lurija (1961) is felismerte, és gyermekeknél alkalmazta. Egyes viselkedés- és
kognitív terápiás eljárásokban (pl. önerősítő tréning) a kliensnek bizonyos formulákat kell ismételgetnie, vagy
hangos öninstrukciókat alkalmaznia. (Fontos, ezeket a formulákat szóban, orálisan is kimondjuk. Ha csak
gondolatban fogalmazzuk meg, nem ugyanolyan hatásos. A motoros elem, az akusztikus visszajelzés is fontos az
önverbalizáció során. A gondolkodás, a fantázia elnagyolt szimbólumokkal dolgozik, ha verbálisan is
megfogalmazzuk, akkor részletgazdag és árnyalt lesz minden.)
Egy orvos betegem, ha egyedül van otthon, szorongásain úgy segít, hogy írni kezd. Nem akusztikusán, hanem
motorikusán fejezi ki magát, az írott nyelv még a beszédnél is pontosabb, árnyaltabb.
Helm (1978) a kognitív strukturálásban két mozzanatot különít el. Az egyik a nyelvi szimbolizáció javítása.
Betegeinknél gyakran tapasztaljuk, milyen nehezen fejezik ki magukat. Máskor teljesen elnagyolt fogalmakkal
dolgoznak, tele van beszédük általánosságokkal, lényeges keveredik a lényegtelennel. Beszédüknek sokszor nincs
mélységi dimenziója: minden részlet egyformán fontos. Az empátiás visszajelzés a lényeget, a rejtett, mögöttes
tartalmat egyszerű, áttekinthető, árnyalt megfogalmazásban adja vissza. Ezzel mintegy példát adunk betegünknek
arra, hogy lehet nyelvileg pontosan, egyszerűen megfogalmazni azt, amit ő esetleg csak egy ötperces szóáradattal
tudott kifejezni. Nyilvánvaló, hogy itt valamelyes információveszteséggel kell számolnunk, de ez az ára az
áttekinthető struktúrának.
A kognitív strukturálás másik mozzanata az információ feldolgozás javítása. Az empátiás terapeuta a nyelvi közlés
jelentésének megfejtésén dolgozik. A lelki zavarokban a közléseknek csak egy-egy, előre rögzített értelmezési
lehetősége van. A terapeuta felmutatja a közlések egyéb jelentéseit is, ezáltal a kliens számára további
önértelmezési lehetőséget kínál fel. Igazi hermeneutikai folyamatról van tehát szó. A terapeuta un "átérzett
jelentéseket" . közöl vissza, vagyis olyanokat, amelyeket a kliens képes befogadni, mivel az adott értelmezés
érzelmi vetületére rá tud hangolódni. Tehát nem külső értelmezési keretet alkalmaz.
80
6.) A transzfer tanulás régóta vitatott kérdés a pszichoterápiában. A transzfer azt jelenti, hogy egy adott területen
elsajátított készség egy más területre is átvihető. A régi, filozófiai fogantatású pszichológia a transzfert igen
szélesen értelmezte. Az "akarat" fogalmában egy olyan lélektani erőt tételeztek fel, amely az élet minden
helyzetében érvényesül. Ezért bármely akaraterősítő gyakorlat (pl. önmegtagadás) azzal jár, hogy más területen is
nagyobb akarat-tal dolgozunk (pl. tanulás). Mai ismereteink birtokában úgy látjuk, hogy az emberi viselkedés
sokkal inkább szituácóhoz kötött, és kevésbé függ (hipotetikus) személyiségtényezőktől. A transzfer lehetőségei
tehát szűkebbek. Ha valakinek pl. járműveken is félelmei vannak, de tömegiszonya is van, a kezelés valószínűleg
nem lesz eredményes, ha csak egyik szituációra korlátozódunk. Megtaníthatjuk újra közlekedni, de moziba
továbbra sem fog elmenni.
Bizonyos mértékű átvihetőséggel mégis kell számolnunk, hiszen az élet minden konkrét helyzetét nem lehet
"átterapizálni". Pl. kimutatták, hogy az információ-kereső magatartás (érdeklődés, kíváncsiság), amennyiben
megerősítést nyer, a szituációk egész során át érvényesül. Ez annál inkább jelentős, mivel neurotikus betegeink
többsége információ-kerülő magatartást mutat.
Transzfer érvényesül akkor is, amikor a terápia során szerepjátékszerű helyzetgyakorlatokat végzünk. Ezeket a
készségeket a beteg azután a valós életben is gyakorolja. A klasszikus személyközpontú terápia ilyen módszereket
nem alkalmaz. Könyvünkben ezért itt csak utalunk rájuk (kognitív viselkedésterápiák, önkontrollmódszerek).
A megelőző tájékozódás
Mielőtt bármilyen segítő munkába kezdenénk, elengedhetetlen, hogy a probléma természetét tisztázzuk. Orvosi-
klinikai területen a diagnózis felállításáról beszélünk. Csak ezt követően dönthetünk afelől, hogy milyen
megközelítést alkalmazzunk.
Ez a klinikai gondolkodási séma nem lehet öncél. Ezért minden áron való alkalmazásának korlátai vannak. A
"diagnosztikai", problémafeltáró munka maga is hosszabb folyamat, amely egybefolyhat a segítő beavatkozással. A
diagnózis a terápia során módosulhat, ez esetben a tennivalók újrafogalmazására is sor kerülhet.
A klinikum területén a beteg hosszú pályát futhat be addig, amíg eljut a betegség lelki természetének felismerésére.
Sajnos, az esetek jelentős részében el sem jut idáig. Ezen a helyen nem részletezem az ebből fakadó problémákat.
Csupán arra utalok, hogy ne kezdjünk pszichoterápiaként definiált beszélgetésbe addig, amíg a beteg nem tudja
elfogadni, hogy neki ez hasznára válhat. A kliens álláspontjának módosulása maga is a terápia része. FNE elveivel
ellenkeznék, ha a beszélgetések "definícióját" erőltetnénk a betegre, aki ezt "még" nem tudja terápiaként elfogadni.
A segítő kapcsolatok más területein a kliens eleve lelki problémáival fordul a szakemberhez. "Diagnosztikai"
tájékozódásra ez esetben is szükség van. A SZKM alapelvei a tájékozódó beszélgetésre is érvényesek. A főbb
szempontok a következők:
1. Hagyjuk partnerünket szabadon beszélni és ritkán avatkozzunk közbe. Erre csak olyan esetben lehet szükség, ha
a kliens túlságosan is szétszórt, apró részletekben vész el. Vagy túlzottan gátolt, nem tud folyamatosan beszélni,
segítséget, bíztatást vár. Sok esetben látszólag időt veszítünk, ha kliensünket nem "tartjuk kézben". Látszólagos
veszteségről van szó. Nem annyira tényekre van szükségünk, mint inkább a tények mögött megbúvó
beállítódásokról, vélekedésekről, világlátásról, önértékelésekről stb. szeretnénk tájékozódni. Ezek a mi "tényeink",
és ezek megjelenhetnek bármilyen "vivőközegen" is. Némi túlzással tehát azt mondhatjuk, mindegy, miről beszél a
partnerünk.
2. A tájékozódó beszélgetés ne kikérdezés legyen. A kérdező magatartás szerepéről már volt szó. A partnerünket
inkább kommentáló megjegyzésekkel "irányítsuk", közvetett úton befolyásoljuk, hogy lényegesebb dolgokról (pl.
önmagáról) beszéljen. Természetesen nem arról van szó, hogy c ^y-egy kérdést ne tehetnénk fel. Inkább egy
magatartásról: a kliens által szabadon közölt anyagnak igyekezzünk a mélyére hatolni inkább, mint újabb és újabb
anyagokat gyűjteni.
3. Tartsuk tiszteletben kliensünk rejtőzködését. Ha úgy látjuk, hogy valamilyen témát kerül, ne erőltessük. Később
úgyis sort kerít rá. Éppen az a tény, hogy kerüli, mutatja, hogy számára problémás dologról van szó.
4. A tájékozódáshoz szervesen hozzátartozik a segítségkérés indítékainak feltárása. Az indítékok egy része belső
eredetű, szenvedés, fájdalom, döntésképtelenség stb. Más esetben a kliens körülményeinek alakulása esetleg
váratlan, súlyos életesemények késztetik arra, hogy segítségért folyamodjék. Különösen klinikai körülmények
között gyakori, hogy a segítségkérés hátterében a hozzátartozók, vagy a tágabb környezet kényszerítő ereje áll, s
maga az illető nem jelentkezett volna. Ilyen helyzetben különösen óvatosan kell eljárnunk, mivel belső motívumok
valószínűleg hiányoznak. (Pl. alkoholizáló személyt a főnöke kényszerít arra, hogy segítséget keressen, mert
különben...). Vagy a serdülőt, akinek magatartási problémái vannak, a szülei "viszik" pszichológushoz).
Külön figyelemmel kell lennünk arra, hogy miért éppen "most" jelentkeznek a problémával. Néha évek óta húzódó
81
bajokról van szó. Mi vezette tehát az illetőt arra, hogy most folyamodjék segítségért? (Pl. kontaktuszavarokkal
küzdő ifjú környezetében most bukkant fel egy neki tetsző lány stb.)
A tájékozódás 1-3 ülés alatt megtörténhet. Ezt követően fogalmazhatjuk meg magunknak a tennivalókat.
Amennyiben úgy döntünk, hogy a GYB módszerét alkalmazzuk, úgy a tájékozódó beszélgetés szinte észrevétlenül
terápiás ülésekkel folytatódik. Az általunk választott módszert, vagy megközelítést kliensünkkel is el kell
fogadtatnunk. Ez is hosszabb beszélgetéseket vehet igénybe, és ez már szorosabban véve is a segítő kapcsolat
terápiás szakaszához tartozik.
A GYB kezdetén meg kell beszélnünk azokat a kereteket is, amelyek között a folyamat lezajlik. Lehetőség szerint
ugyanazon a helyen történjenek a beszélgetések, amely e célból speciálisan berendezett helyiség legyen. Bár nem
alapvető fontosságú, mégis, ezáltal mindkét fél számára - külsőségek által is hangsúlyozzuk, hogy nem hétköznapi
társalgásról van szó.
Előre meg kell határoznunk az időkereteket is. Mai viszonyaink között (az emberek elfoglaltságát is figyelembe
véve) heti két ülés kezdetben elegendő, később hetente egy, vagy kéthetente egy találkozás formájában
folytathatjuk a kezelést. Súlyos helyzetekben természetesen gyakoribb találkozásokra is sor kerülhet.
Egy-egy óra 30-50 percig tartson. Hosszabb idő a figyelem óhatatlanul bekövetkező fáradása miatt már kevésbé
hatékony (mindkét fél szempontjából).
A GYB egészének időtartamát is meg kell határoznunk legalábbis hozzávetőleg).
Számos vizsgálat bizonyítja, hogy a hosszú távú (több éves) többnyire analitikus jellegű terápiák nem
hatékonyabbak, mint a 20-30 ülésből álló kezelések. (Garfield,1980). Shlien és mtsai 1962-ben számoltak be
hosszú távú követéses vizsgálatok alapján arról, hogy az időhatáros terápiák eredményei jobbak, mint az olyan
kezeléseké, amelyek időhatár nélküliek (az időhatáros kezelések 15-20 ülésből állottak). A terápia lezárását
követően ugyanis a páciens állapot mutatói tovább javulnak.
83
9. ábra Időhatáros és időhatár nélküli kezelések összehasonlítása
Célszerű tehát, ha előre meghatározzuk a találkozások számát. Természetesen vannak helyzetek, amikor ilyen
becslést előre nehéz megadni. A kliensnek azt is mondhatjuk hogy az ülések várható számát csak 3-7 találkozás
után tudjuk pontosan behatárolni.
Szót kell ejtenünk a GYB célkitűzéseiről is, figyelembe véve kliensünk elvárásait. A célokat mindig pozitív
terminusokban fogalmazzuk meg. Ne azt mondjuk, hogy célunk tüneteinek megszűnése, hanem az, hogy tüneteit
megtalálni” "kezelni", megszüntetni, feloldani stb. A célokat a "változás" terminusaiban fogalmazzuk meg, éspedig
nem a körülmények, hanem a nézetek, vélekedések, önértékelés stb. változásaira utaljunk. A változás a személyben
rejlő erőknek a kibontása, mint ahogy a bábból a pillangó kibontakozik. Szókratész is bábáskodásnak nevezte azt a
törekvést, amely a dialógus során kibontja a másikban szunnyadó ismeretet (Maineutiké techné).
Fizető pszichoterápia során az anyagiakban is meg kell állapodnunk. Ebben nem a terapeuta anyagi érdekei, hanem
az a szempont játszik szerepet, hogy a kliens számára mindenben világos helyzetet teremtsünk. Számos terapeuta
"szerződést" köt a beteggel, ezzel mintegy külső, jogi kontroll alá helyezi a gyógyító folyamatot. Amennyiben a
kliens a szerződést nem tartja be, úgy a felelősség is rá hárul.
A GYB-ben ilyen "jogi" formulákat nem alkalmazunk, még akkor sem, ha ezt pszichológiai érvek is indokolhatják.
A SZKM a felek közötti alapvető bizalomra épít. Ebbe az is belefér, ha a kliens nem tartja be a szóban
kinyilvánított ígéretét, vagy elkötelezettségét. A "szerződésszegés" a SZKM-ben nem jogi "bűntett", vagy erkölcsi
kisiklás, hanem a személy megnyilvánulása, amely többnyire alapvető problémáinak része. A "terápiás
szerződéshez" való merev ragaszkodás épp azokat zárja ki a GYB áldásaiból, akik talán leginkább rászorulnának
(pl. az ún. határeseti, "borderline" személyiségzavarokat.)
Sokat beszélünk arról, hogy, a Thtfr őrizze meg objektivitását. Látszólag ez ellentmond a FNE követelményeinek.
Ismételten hangsúlyozom, hogy a kliens látásmódjának elfogadása, tiszteletben tartása nem azt jelenti hogy én is az
ő látásmódját teszem magamévá. Ez a különbségtétel könnyű, ha súlyos betegekről van szó (pl. nyilvánvaló téves
eszméi vannak). Sokkal nehezebb objektivitásunk megőrzése akkor, ha pl. házastársi konfliktusokról van szó.
Hajlamosak vagyunk az egyik fél által előadottakat, mint puszta tényeket elfogadni, nem pedig olyan módon, hogy
azok a kliens látásmódja szerinti tények. Ezek a kérdések már a terápia kezdetén is lényeges szerepet játszanak.
Kutatási adatokból tudjuk, hogy a pszichoterápia első ülésein többnyire eldől, sikeres lesz-e a folyamat. A siker
egyik fontos tényezője, ha a Thta pozitív benyomásokat kelt a kliensben. Ehhez nem kell semmiféle különleges
fogáshoz folyamodnunk. Csak az alapfeltételek következetes érvényesítésére törekedjünk, és fontoljuk meg azokat,
amelyeket a tájékozódó beszélgetésről fentebb megfogalmaztam. A nem őszinte szimpátia-keltést a másik
egyébként is észreveszi és inkább negatív hatást vált ki benne.
Már az első ülések után tájékozódjunk afelől, hogy a terápiás kapcsolat miként alakul. Figyeljünk azokra a rejtett
közlésekre, amelyek a kliens elégedetlenségét tükrözik. Ilyen jel, ha lemond terminusokat, késik, pontatlan. Más
irányú elvárásait jelzi, ha gyógyszeres kezelést kér, vagy felveti, hogy más módszer nem lenne-e gyorsabb, vagy
hatásosabb. Elégedetlenségét gyakran azzal jelzi, hogy a terápiás ülések utáni rosszabb állapotról panaszkodik
84
(mint ahogy gyógyszeres kezelésnél a beteg "rosszabbul van" a gyógyszertől). Ilyenkor igyekezzünk a problémákat
nyílt megbeszélés tárgyává tenni.
Ha végképp úgy tűnik, hogy az elvárások és a lehetőségek nem találkoznak, magunk javasoljuk a kezelés
abbahagyását, azzal, hogy a kliens egy későbbi időpontban visszajöhet. Ha nem mi mondjuk ki hanem megvárjuk,
míg betegünk elmarad, akkor többnyire a visszautakat is elvágjuk.
A terápia kezdetén észlelt haladás, javulás az egész folyamat sikerének jele. Ezért a GYB kezdeti szakaszára
különös gondot kell fordítanunk.
A változásokat ne valami egyenletes folyamatként képzeljük el. A fizikai idő és a tanulási folyamat nem esik egybe.
Különösen jól tükröződik ez az "aha" élményekben (shift), amikor a szubjektív idő rohamléptekkel halad előre,
majd újra lassúbb ütemre vált.
A GYB szűkebb alkalmazási körén belül, amikor csak ezt a módszert alkalmazzuk, valami eredményt azért fel kell
mutatnunk.
Ha nincs eredmény, saját magunkat is vizsgálat tárgyává kell tennünk. A kudarcért elsősorban magunkat tegyük
felelőssé. Saját kommunikációnk is számos torzulásnak eshet áldozatul. Befolyásolhatnak bennünket olyan
tényezők, amelyeket a kliensben nem tudunk elfogadni, s szándékunk ellenére ez a személy elfogadását is
megnehezíti. Fáradtak terheltek lehetünk, amikor egyéni nehézségeink megnehezítik, hogy teljesen nyitottak
legyünk a másik irányában.
Ilyen esetekben célszerű, ha szupervizorunkhoz fordulunk, vagy, ha ilyen nincs, valamelyik kollégától kérünk
segítséget.
A GYB előrehaladtával, mint már említettem, specifikusabb módszer iránti igény is felmerülhet. A módszereket
rugalmasan vezessük át egymásba (1. a módszerkombinációk kérdését. Jó tapasztalataim vannak pl. a következő
váltásokkal? GYB - direktebb, kognitív módszerek, majd ismét non-direktív GYB, a kezelés lezárásaként.
A GYB vezetésében két alapelvet tartunk szem előtt: a következetességet és a rugalmasságot. Előbbi annyit jelent,
hogy a közösen kialakított tervet igyekszünk megvalósítani, a nagyjából előre behatárolt ülések számát betartjuk
stb. Ugyanakkor rugalmasak is vagyunk. Menet közben új szempontok vetődhetnek fel, amelyek hipotéziseink
módosítását teszik szükségessé.
A GYB befejezése
Vannak terapeuták, akik addig folytatják a kezeléseket, amíg a páciens egyszer csak elmarad. Emögött anyagi
motivációk is állhatnak. Többnyire azonban a kezelés tervezésének és vezetésének problémáiról van szó. Hosszú
távon a lelki kezelés hátrányai kerülnek előtérbe. A kliens függővé válik a segítőtől, s egyre nehezebb az elválás. A
befejezéssel kapcsolatos döntést nem háríthatjuk kizárólag a kliensre. Közös megbeszélésen határozzunk afelől,
mikor fejezzük be a kezelést. A kapcsolatot ezzel nem szakítjuk meg véglegesen. Egyrészt nyitva hagyjuk a
szükség szerinti későbbi visszatérés lehetőségét. Másrészt megállapodhatunk egy - egy kontroll-találkozásban.
A kezelés befejezését nem valami irreális "gyógyulástól" tegyük függővé. Ilyen ritkán adódik. Abból induljunk ki,
hogy bizonyos javulás, vagy változás következett be, s most már az illető magától is boldogulhat. Legalábbis
hosszabb ideig próbálkoznia kell azzal, miként kamatoztatja azokat a változásokat, amelyeket a terápia során elért.
A kezelés befejezését ne váratlanul közöljük. Pár üléssel korábban már meg lehet beszélni a lezárás időpontját és a
kapcsolat további lehetőségeit.
85
A GYB során bekövetkező változásokat az ÖF folyamatának változásán is lemérhetjük. Sikeres kezelés folyamán -
mint már említettük - az ÖF mértéke növekvő tendenciát mutat. Mivel koherens változásról van szó, jogos Rogers
elképzelése, hogy itt egységes folyamatról beszélhetünk. Az ún. processus-skálák (Rogers, 1958, Tbmlinson és
Hart, 1962) lényegében az ÖF színvonalát pontozzák.
Az alábbi táblázat áttekintést nyújt az önfeltáró folyamat változásairól. A táblázatot - jelentős egyszerűsítés után -
Speierer (1986) munkája alapján állítottam össze. Természetes, hogy a táblázat egy ideális terápia folyamatát
rögzíti, leíró fogalmak segítségével.
A segítő kapcsolatok területe ritkán kényeztet látványos sikerekkel. Számos esetben kudarcot vallunk, nemcsak a
szerény eredményeket, de a nem ritka csalódásokat is el kell viselnünk. Talán kárpótol az a tudat hogy
fáradozásaink nyomán valamivel kevesebb a szenvedés, több a szeretet és az öröm a Földön.
Különbséget kell tennünk a SZKM és a GYB között az elmélet és az ebből fakadó módszer között.
Az előbbi, mint már többször utaltunk rá, szemléletmódot jelent elsősorban, a segítő kapcsolatok átfogó elméletét.
Szorosan összefügg a humanisztikus pszichológia áramlataival, és annak fő vonulatát képezi. Ilyen értelemben
érvényességi köre még a segítő kapcsolatokon is túlterjed, s az emberi közösségek, sőt a társadalmak közti
problémák megoldásánál is használható alapállásnak bizonyul. Rogers életének utolsó szakaszában ezzel is
megpróbálkozott. A SZKM alkalmas arra hogy a segítő hivatások képviselőinek gyakorlati "filozófiájává"
váljék, amelyre a szakember felépítheti saját elképzeléseit, s amely mindennapi munkája során vezérfonalul
szolgálhat. Ennek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A SZKM, mint terápiás "ideológia", kiválóan
alkalmas arra, hogy modern közösségi pszichiátriai szolgálatok elméleti alapja legyen. Az ilyen szolgálatokban
dolgozó munkacsoport egységes elvi alapon való fellépése megkönnyíti a betegek mozgását a rendszeren belül (pl.
kórház, járóbetegellátás, betegklub stb.). A modern egészségügyi rendszerekben a beteg "eldologiasodik", humán
vonatkozásai háttérbe szorulnak. A SZKM a maga egészleges antropológiai igényű szemléletmódjával a pszichés
problémák és betegségek humán vonatkozásait állítja előtérbe.
Az SZKM lényeges szerepet játszik a pszichoterápiás iskolák között az utóbbi évtizedben kibontakozó integratív
mozgalomban is. A több százra tehető pszichoterápiás módszer képviselői - nyilvánvaló piaci érdekektől vezetve -
az egyes iskolák különbségeit hangsúlyozzák (Parloff, 1976). Az integráció hívei viszont a közösen elfogadható
alapelveket keresik, és megpróbálnak egy közös technológiát kialakítani (Beitman etal., 1989). ASZKM az
integrációhoz elsősorban azzal járul hozzá, hogy a terápiás közeg alapfeltételeit konceptualizálja, megfogalmazza a
kezelőtől elvárható magatartás elveit, valamint rávilágít az önképnek és az önfeltárásnak a viselkedésregulációban
játszott szerepére. A SZKM hozadéka a humanisztikus, antropológiai szemléletmód is.
A SZKM másodsorban a pszichoterápia nem-specifikus hatótényezőinek legátfogóbb elmélete. Azok a
törvényszerűségek, amelyeket leírtunk, módszerektől, eljárásmódoktól függetlenül is érvényesülnek. Természetes,
hogy az adott módszer a nem specifikus hatásokat jelentősen módosíthatja, növelheti, vagy csökkenheti. E
tekintetben tudásunk nagyon hiányos. Nem tudjuk pl., hogy a megváltozott tudatállapotokban végzett terápiák
során (hipnózis, imaginációk) a nem specifikus tényezők milyen módon érvényesülnek.
86
Minden segítő kapcsolatban arra kell törekednünk, hogy a nem specifikus hatások maximálisan érvényesüljenek.
Erre építhetjük azután az adott módszert. (Pl. a viselkedésterápia során is érvényesülnie kell az EMP, VERB, vagy
a FNE követelményeinek. A SZKM ezért minden pszichoterápiás képzés bevezetője, alapja lehet. A Pszichiátriai
Klinikán (Bp.) erre alapozzuk a három éves képzési programot. A nem pszichoterápiás segítő hivatások számára a
SZKM alkothatja a kiképzés törzsanyagát. Ezt a könyvet többek között azzal a céllal írtam, hogy a segédanyagot
adjak a tanuláshoz, és összefoglaljam a SZKM-el kapcsolatos ismereteket. A SZKM által megfogalmazott
alapfeltételek a pszichoterápiának szükséges és elégséges feltételei. Rogers utóbbi megjegyzését kevéssé szokták
hangsúlyozni. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nincs szükség más magyarázó elvre. A SZKM konzervatívabb hívei ezen
az alapon elvileg utasítanak el mindenféle módszerkombinációt, s csak a GYB módszerét alkalmazzák (Gutberlet,
1984).
A SZKM valóban átfogó, univerzális elmélet, amely a segítő kapcsolatok minden területén alkalmazható.
Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a lehetséges magyarázó elvek egyikéről van szó, amely - éppen univerzális
igénye miatt - a jelenségek tág körét csak globálisan tudja megragadni. Például olyan állapotokban, ahol biológiai
tényezők szerepét is fel kell vennünk, a kognitív szemléletmód alkalmasabb a valóság leírására.
A GYB mint módszer a SZKM "gyermeke", a nemspecifikus hatótényezők terápiás, vagy segítő kontextusban való
tudatos alkalmazása (úgy is mondhatnánk: a nem specifikus tényezők specifikus felhasználása). Mint módszernek,
megvannak a maga javallatai, relatív vagy abszolút ellenjavallatai. Alkalmazhatjuk önmagában, vagy kombináltan.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a GYB alkalmazási területe nagyon tág. Rogers még úgy gondolta, hogy
bármilyen probléma esetén használható eljárás, legalábbis bizonyos, hogy nem árt (Rogers, 1951). Mint tudjuk, a
60-as években még szkizofrén betegek kezelésével is próbálkozott, eredménytelenül.
A GYB alapelveit a klinikumon kívül bármilyen segítő hivatás területén sikerrel alkalmazhatjuk. Jelentős irodalma
van a lelki gondozás területén való felhasználásnak. A telefonsegélyszolgálatok, vagy tanácsadó rádióműsorok
területén különösen hasznos a GYB-en való jártasság hiszen itt a kommunikáció minden csatornája nem
érvényesülhet. A pedagógiai felhasználás iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Az Országos Pedagógiai Intézet már
1985-ben kért tőlem egy képzési programot (bár felhasználásáról azóta sem tudok).
Korlátozottak a GYB lehetőségei súlyos fokban deviáns személyeknél bűnözőknél, kábítószeres vagy alkoholista
egyéneknél. Nincs kizárva, hogy más módszerrel együtt mégis sikerrel alkalmazhatjuk, pl. narkomán fiatalok
kezelésének rehabilitációs szakaszában. Kedvező tapasztalatokról számol be Weise munkacsoportja (Ránk és
mtsai, 1986). Lipcse egy 110 ezer lakosú körzetét ellátó szolgálat keretében pszichotikus és neurotikus betegekből
álló vegyes csoportokat kezeltek a GYB elvei szerint. A pszichotikus betegek javulási mutatói nem térnek el a
neurotikusokétól. Alkoholbetegek csoportjait is ilyen módszerrel kezelik, s eredményeik kielégítőek.
Pszichózisok, szenvedélybetegségek esetében az énfejlődés súlyosfokú zavarával kell számolnunk. Az eriksoni
értelemben vett identitáskrízis nárcisztikus személyiségzavar (Kernber 1975, Ratkőcz 1988 az "énideál hiánya",
értéktudat fogyatékosságai tartoznak ide. Minden olyan állapot, amely súlyos fokú kognitív deficittel jár, a GYB
alkalmazását korlátozza, vagy teljesen kizárja.
Oligofréniák, súlyos szocializációs hiányok, vagy időskori mentális hanyatlás állapotai esetén GYB alkalmazása
nem jön szóba.
Iskolázottság, műveltség hiánya nem akadály. Maga Rogers ezt többször is hangsúlyozta, saját tapasztalataival
támasztotta alá, hogy egyszerű embereken is tudott segíteni. Nagyon iskolázatlan személyeknél mégis adódnak
nehézségek, többnyire abból, hogy a terapeuta nem képes kliensének nyelvi színvonalára "leszállni".
A GYB klinikai alkalmazását illetően is csak átfogó irányvonalakat lehet megszabni. A klinikai diagnosztikai
kategóriák kevés támpontot adnak mert az alkalmazhatóság nem annyira a diagnózisok, mint inkább személyiség
tényezők és egyéb járulékos adottságok függvénye.
A DSM-III. kategóriáit alapul véve a GYB elsősorban a szorongásos és disztímiás zavarok esetén alkalmazható. A
depressziók esetén nem a patomechanizmus, inkább a tünetek súlyossága a döntő. Az enyhe, de döntően biológiai
eredetű depressziók esetén is sikerrel folytathatunk pszichoterápiát (többnyire gyógyszeres kezeléssel
kombináltan), mivel a kognitív funkciók fejlődése, a depressziós sémák fellazulása megkönnyíti a depresszió
elviselését, s védelmet jelent a későbbi fázisok esetén is. Fontos, hogy a terapeuta a kognitív-pszichológiai és
biológiai tényezőket egyaránt figyelembe vegye, s az agyi struktúrák biokémiai diszfunkciójából eredő zavarokat
ne személyiségi deficitként jelezze vissza.
Rogers és mtsai (1967) próbálkozása óta általában az a vélemény uralkodik, hogy a személyközpontú beszélgetés
módszere nem alkalmazható szkizofrén betegeknél. Újabb kutatások amellett szólnak hogy a valós helyzet sokkal
árnyaltabb. Szkizofrének egyes csoportjainál a GYB sikerrel alkalmazható, elsősorban olyan betegeknél, akik
viszonylag kevésbé súlyos állapotban vannak. Rogers kudarca valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a GYB
módszerét olyan módon alkalmazta, ahogy azt a tanácsadó szolgálat keretében kidolgozta: a betegek önfeltárása
állott a kezelés előterében. Tusch és mtsai (1984) kontrollált vizsgálatok segítségével kimutattak, hogy 2-4 hónapos
program, heti két egyéni és naponkénti csoportos foglalkozás során jelentős javulást lehet elérni, közepes fokú és
87
enyhe szkizofrén zavarok esetén. A kezelés súlypontja azonban nem az ÖF, hanem a terápiás atmoszféra
megteremtése, bizalmi légkör kialakítása volt.
Külön kell szólnunk a szomatizációs zavarokról és a pszichoszomatikus tünetcsoportokról. Ezekben az
állapotokban a beteg gyakran elutasítja a pszichológiai kezelést, lévén, hogy testi betegségtudata van. Különösen
elutasító olyan "kezeléssel" szemben, amely "csak beszélgetésből" áll. Elvileg le kell szögeznünk, hogy a testi tünet
is közlés, "szervbeszéd". Ebben az értelemben a terapeuta feladata nem különbözik attól, amit a GYB gyakorlata
előír: A közlésre reflektálni kell, mégpedig azon a nyelven, amelyet a kliens használ. Ha ez szervbeszéd, akkor
azon.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Orvos-pszichoterapeuta számára az ilyen betegnél fel kell vállalni a megfelelő
szomatikus kezeléseket. A terápia lényege éppen abban rejlik, hogy a szomatikus kommunikációt fokozatosan
verbális kommunikációba vezesse át. Különösen nehéz ez a pszichoszomatikus betegeknél, akikre egyébként is
jellemző az emocionális élmények kognitív kifejezésének nehézsége (ún. alexithymia, Nemiah és Sifheos 1970).
Pszichológus terapeutának nincs jogosítványa a testi "nyelvhez". Ezért ne vállaljon olyan beteget, aki a verbális-
pszichés megközelítést nem fogadja el, vagy erre még nem érett.
Ez az elfogadtatás, amely tehát a terápiának szerves része, az orvos feladata. Többnyire csak lenne, mert az orvosok
hiányos pszichoterápiás képzettsége, és torzult, egyoldalú szomatikus szemlélete miatt erre nem kerül sor (figyeljük
meg: az orvosi szemléletben ugyanaz a hiba, mint a szomatizáló betegnél: "alexithymiás", az orvosok többsége
csak "testi nyelven" ért). Ilyen módon a beteg két szék között a pad alá esik: az orvos már nem kompetens
(képzettség híján), a pszichológus még nem. A beteg azonban az orvossal akar kommunikálni, aki kínjában
pszichológushoz küldi, de ezt a betegek többsége nem fogadja el. A GYB, mint módszer, kiválóan alkalmas arra,
hogy a beteget pszichoterápiára neveljük. Az orvosi (akár diagnosztikai) beszélgetés észrevétlenül átvezethető ÖF-
elemeket is tartalmazó, személyközeli beszélgetésbe, s a betegség-kép így lassan megváltozhat.
A GYB alkalmazása - legalábbis önállóan - nem jön szóba olyan esetben, amikor viszonylag izolált viselkedési
zavarok állanak fenn (pl. szexuális aberrációk, rögzült fóbiák stb.).
Ha az indikáció kérdését a személyiség oldaláról közelítjük meg, az élményzavar - viselkedészavar tengely szerint
gondolkozzunk. Minél inkább élményzavarokról van szó, annál valószínűbb, hogy a GYB sikerrel alkalmazható.
A belső és "külső" zavarok aránya tehát a döntő. Már 1948-ban kimutatta Haimowitz, hogy az "intrapunitív"
betegeknél jobb eredményeket lehet elérni. Olyan személyek, akik belső reflexióra képtelenek, akik minden
problémájukat kivetítik, externalizálják, GYB-be nehezebben vonhatók be. Különösen rigid kognitív struktúrával
rendelkező személyek (pl. paranoid vonások esetén) ugyancsak próbára tehetik a terapeutát. Idős kor, amennyiben
komolyabb mentális deficit nem áll fenn, nem akadálya a GYB-nek. Jelenleg is van 73 éves betegem akik a
terápiából komolyan profitál (enyhe depresszióban szenved).
A fiatal korra vonatkozóan a GYB-nek a korlátja lényegében a gyermek kognitív fejlettsége, illetve a terapeuta
azon készsége, hogy a kliens adott színvonalán legyen képes kommunikálni.
A GYB egyes változóinak kapcsolata c. fejezetben a kliens személyiségi adottságai és a terápia kimenetele közötti
összefüggéseket részletesebben érintettem, itt ezekre nem térek ki.
A GYB-nek abszolút ellenjavallata nincs, abban az értelemben, hogy ártana valakinek is. Ellenjavallt abban az
értelemben lehet, hogy nem használ, vagy ha más, hatékony terápia helyett alkalmazzák. Ha pszichoterápia nem
indokolt, vagy még nem érett rá mint fentebb a szomatizáló betegekkel kapcsolatban kifejtettem), természetesen
többnyire GYB sem jön szóba, hacsak nem arról van szó, hogy a beteget meg kell nyerni a pszichoterápiának,
szinte észrevétlenül.
GYB nem alkalmazható kognitív működések súlyos szétesése esetén (pszichózisok, organikus pszichoszindrómák).
Enyhe agykárosodással társult pszichés zavarok esetén megkísérelhető. Magam nem sok eredményt tapasztaltam
ilyen betegeknél. Nem láttam eredményt homoszexualitás, exhibicionizmus esetén sem.
A GYB - természeténél fogva - bármilyen más módszerrel kombinálható. Mivel a terápia nem más, mint intenzív
kommunikációs közegben lezajló tanulási folyamat, ezért minél többrétű ez a közeg, annál több lehetősége van az
egyénnek a változásra. A GYB nem zárja ki azt sem, hogy a kliens egyúttal más terápiás programban is résztvegyen
vagy párhuzamosan járjon egyéni és csoportos foglalkozásokra. Annak sincs semmi akadálya, hogy más terapeuták
is foglalkozzanak a klienssel. A SZKM nem sajátítja ki a beteget. Számos vizsgálat igazolja, hogy a GYB hatása
nem csökken ha a kezelés váltott terapeuták végzik. (Helm, 1978). (A gyakorlatban persze ez alig fordul elő.) A
GYB-nek az analitikus hosszú terápiákkal való kombinációja felesleges, hiszen mindegyik ugyanazt célozza, de
eltérő elméleti megközelítésből. Újabban a fókuszálás révén, illetve az álomtartalmak bevonásával a GYB és a
rövid dinamikus terápiák is közeledtek egymáshoz. A más módszerekkel való kombinációnak ezt a liberális
felfogását a SZKM hagyományos képviselői nem osztják. Abból indulnak ki, hogy a személyközpontú elmélet a
terápiának elégséges feltételeit fogalmazza meg, más elmélet bevonása a SZKM alapelveinek feladását jelentené
(Gutberlet, 1984).
88
Mások (s magam is erre az álláspontra helyezkedem) úgy vélik, hogy a SZKM csak gazdagodik azáltal, hogy alap-
értékeit megőrizve más megközelítések és új felismerések iránt is nyitott marad (Howe, 1982).
Összefoglalóan a GYB és más módszerek kombinációjának két típusa van, aszerint, hogy a GYB a többi eljárást
megelőzi-e, avagy inkább követi.
Előbbi eset akkor fordul elő, ha a személyiségzavar bármilyen formája a GYB-en túlmenően specifikusabb,
strukturáltabb kezelést igényel. Leggyakrabban kognitív terápiát alkalmazunk ilyen módon, amelyet a GYB
mintegy előkészít. Máskor a személyiségben rejlő konkrét lokális probléma teszi szükségessé, hogy a kezelést
rövid dinamikus módszerrel folytassuk. Szükség lehet arra is, hogy az egyéni foglalkozásokat család vagy
párterápia kövesse. Olyan esetekben, amikor az önképzavarokhoz a szociális viselkedés hiányosságai társulnak, a
GYB-t szociális készségfejlesztő módszerekkel kombinálhatjuk, akár párhuzamosan, akár egymást követően.
Utóbbi módszerek általában csoportban történnek.
A fordított helyzet is gyakori. Nem ritkán valamilyen konkrét viselkedés-probléma miatt kell pszichoterápiát
folytatnunk (pl. fóbia), vagy a tanácsadót valamilyen izolált kérdéscsoport miatt késik fel (pl. rendre rossz vizsga-
teljesítménye). Máskor a tesi tünetek vannak előtérben, amikor is tüneti jellegű kezelést folytatunk (pl. relaxációk,
hipnózis, test-terápiák). A kezelés közben azután alkalom nyílik a személyiség problémáinak feltárására is. Pl. a
relaxáció megoldja a beteg nyelvét, s kiderül, hogy a tünetek mögött komoly önértékelési zavarok vannak. Vagy a
fóbiás tünetek enyhülése során alakul hasonló módon a kezelés. A célzott terápiák során létrejön az a bizalom (a
nem-specifikus tényezők itt is hatnak!), amely alapján a kliens most már egész valóját viszi a terápiás kapcsolatba,
nem csupán egy-egy tünetét.
Szerencsés az a páciens, aki olyan kezelőre akadt, aki többféle módszerben is járatos. Ne habozzunk azonban
máshoz irányítani a rászorulót akkor, ha a probléma, vagy annak egy része meghaladja kompetenciánkat.
A gyakorlatban ezek a módszerkombinációk fordulnak elő leggyakrabban, és ezekre valóban szükség is lehet. Úgy
is mondhatjuk, hogy ezek a "kliens központú" módszerkombinációkkal, mert az ő érdekeit szolgálják. (Szemben a
"terapeutaközpontú" módszerkombinációkkal, amelyek azért történnek, mert a terapeuta ért az adott módszerhez,
vagy éppen azzal foglalkozik.)
A pszichoterápiás módszereknek se szeri, se száma. Harper 1959-ben még "csak" 36 féle elkülöníthető
pszichoterápiás rendszert tudott összegyűjteni. Parloff (1976) már 130 féle módszert talált a "piacon". 1986-ban
Karasu több, mint 400 féle pszichoterápiás iskoláról tudósít. A terapeuták képzettségüktől függően a
legkülönbözőbb módszereket alkalmazzák, különféle kombinációkban. Sok kezdő terapeuta elszörnyülködik, ha
látja azt a hatalmas oktatási kínálatot, amit az egyes módszerek hívei felmutatnak. Ezekről a kérdésekről külön
fejezetben szólunk.
A GYB hatásmechanizmusával kapcsolatban számos utalást tettünk a terápia követendő irányaira vonatkozóan is.
Sokféle módja lehet annak, ahogy a lelki egészséget meghatározzuk, amely minden segítő kapcsolat közvetlen
célja. Könnyű helyzetük van akkor is, ha a terápia célját negatív oldalról közelítjük meg, s azt mondjuk, hogy
tünetmentességre, vagy a tünetek enyhítésére törekszünk. Ha a GYB-t tágabban értelmezzük, nem csak a tünetek,
hanem problémák megoldásáról is beszélhetünk.
Valamivel átfogóbb megfogalmazását adhatjuk célkitűzésünknek, ha a terápiát a szenvedés oldaláról közelítjük
meg. A szenvedés legáltalánosabb értelmében annak a jele, hogy a személy "működésében" valami nincs rendben.
Végső soron a lelki szenvedés az ember személyi mivoltának zavara, helyesebben személyi mivoltának
hiányossága (minél súlyosabb a szenvedés, annál személytelenebb, sablonosabb "sematikusabb"). A szenvedés,
mint láttuk, sajátos ön- és világképpel jár együtt. A szenvedés logikus: ha olyan az illető, illetve világa, amilyennek
látja, ettől csak szenvedni lehet. Ezért írhatja Kelly (1955). "man can enslave himself with his own ideas and then
win his freedom again by reconstruing his life" (Az ember rabszolgává teheti magát saját nézetei által, de
visszanyerheti szabadságát, ha újraalkotja életét.) A szenvedés tehát világ- és önértelmezési problémaként is
megfogalmazható, s a terápia ennyiben ismeretelméleti és hermeneutikai kérdés. Véleményem szerint a lelki
szenvedés ezen túlmenően a személynek a léttel kapcsolatos viszonyában ragadható meg, s a létben való részesedés
szubjektív hiányaként jellemezhető. Elég, ha csak arra utalok, hogy a szenvedők negatív ön-definíciókat alkotnak,
azaz nem létmozzanatokból, hanem léthiányokból "rakják össze magukat". Ennyiben a lelki szenvedés és terápiája
tehát ontológiai kérdés is (Tringer, 1989). Ebben a nézőpontban az ember transzcendens dimenziójához jutunk
közel.
Próbáljuk most pozitív oldalról megközelíteni a terápia célkitűzéseit. Legkézenfekvőbb, ha azt mondjuk, a terápia
célja a teljes testi és lelki egészség helyreállítása, fenntartása, megőrzése. Az egészség fogalmát ma a WHO (az
ENSZ egészségügyi világszervezete) iránymutatásai szerint is tágan értelmezzük, s az egyén testi, lelki és szociális
jóllétét értjük alatta. Természetesen mindezek a fogalmak sokféleképpen értelmezhetőek sokszor ideologikus
89
tartalmakat hordoznak (az NDK hivatalos szakmai körei egészen napjainkig azt hangoztatták, hogy a
pszichoterápia célja az adott konkrét társadalmi közegbe való beilleszkedés előmozdítása és az egyén
produktivitásának helyreállítása).
Ha most az egészség-betegség fogalompártól eltekintünk, s a szenvedés ellentétes, pozitív pólusát keressük, számos
fogalom vetődik fel, mint harmónia, szabadság (lásd a fenti Kelly idézetet), belső béke, öröm, sőt, időről időre a
"boldogság" kérdése is. 1989-ben a Deutsche Gesellschaft für Wissenschaftliche Gespráchspsy-chotherapie évi
kongresszusának a címe így hangzott: Boldoggá tesz-e a terápia?
Az egyes iskolák saját rendszerüknek megfelelően fogalmazzák meg ideális elképzeléseiket az emberről, amelyhez
azután a terápia célját hozzámérhetik. Nyilvánvaló, hogy mindegyikben van részigazság. Egyes iskolák szabályos
"üdvtanokat" dolgoznak ki, amelyek a hagyományos vallások helyét próbálják elfoglalni. Messze vezetne
mindezek részletes taglalása.
A SZKM ideális emberképe a "fully functioning person" (FFP) (Rogers, 1951) "teljesen működő személy". Ez az
ideális állapot az ember önmegvalósító törekvésének eredménye. Az ÖF, mint ennek a törekvésnek egy gyakorlati
megnyilvánulása, a FFP elérésének eszköze lehet. Rogers (1959) az FFP fogalmát a következőképpen írja körül.
1. Nyitottság minden tapasztalat iránt.
2. Tapasztalatok elhárításától való mentesség.
3. Mindenfajta tapasztalat tudatosítható.
4. A szimbolizáció (megnevezés, értelmezés) olyan pontos, amennyire csak lehet.
5. Az önkép minden öntapasztalatot képes integrálni.
6. Az önkép folyamatosan változó struktúra, amely új tapasztalatokkal gazdagodik.
7. Az Én az értékelések és kontroll végső forrása, amely szabadságot jelent és meghatározza a szimbolikus és a
tényleges viselkedést.
8. A személyes és az organizmikus értékelések egybeesnek.
9. Külső, idegen értékelő mozzanatok (introjektumok) nincsenek.
10. Feltételek nélküli önbecsülés.
11. Az organizmikus értékelések képezik az örömök vezérfonalát.
12. Másokkal a lehető legnagyobb harmónia, amelynek a forrása a kölcsönös tisztelet és megbecsülés.
A fenti, néha kissé bonyolultan fogalmazott kritériumok egy olyan ideális állapotot tükröznek, amely a rogersi
emberkép teljes megvalósulása. Melyek az ember legfőbb tulajdonságai? (Rogers, 1959).
1. Önmegvalósító törekvés, amely szervesen egyesíti a biológiai, pszichológiai fejlődést, növekedést és
fennmaradást és ez az értékelések alapja.
2. Az egyén képes arra, hogy a tapasztalatokat pontosan tükrözze tudatában.
3. Az önkép és a tapasztalatok összhangban vannak.
4. Igénye van kapcsolatokra, pozitív értékelésre, másokkal való kölcsönös tiszteletre.
5. Igény pozitív önbecsülésre.
6. Értékrend birtoklása.
Ezekből az alapelvekből a terápia, a GYB konkrét céljait megfogalmazhatjuk (Speierer, 1986).
1. Az organizmikus szükségletek és értéke iránti érzékenység növelése.
2. Az elhárító magatartás helyett a pontos szimbolizáció fejlesztése.
3. Az önképpel kongruens tapasztalatok közvetítése.
4. Pozitív értékelő kapcsolat kialakítása, az elfogadottság élményének megteremtése.
5. Pozitív önbecsülés fejlesztése.
6. Énidegen, megbetegítő értékmozzanatok leépítése.
A SZKM mai képviselői az irányzat alapértékeit (a "növekedési potenciál", vagy a személy aktualizálódási
tendenciája stb.) megőrizve, keresik a kapcsolatokat a mai bölcseleti áramlatokkal. Az eredetileg előtérben álló
individualizmus egy ökológiai gondoldódásmódban oldódik fel, amely a személy szociális és egzisztenciális
dimenziója mellett a metafizikai vonatkozásokat is figyelembe veszi. A modern személyközpontú pszichoterapeuta
által képviselt főbb értékeket Speierer (1985) két csoportra osztja: posztmaterialista értékek (Oldemeyer, 1979) és
ökológiai értékek (Capra, 1983). Előbbiek pl.: a természetnek rendszerként való felfogása, a vallások, metafizikák
szerepének elismerése, a szolidaritás-elv stb. Az ökológiai értékek közé sorolhatjuk az egészség újszerű felfogását,
amelyben a szabadság jelentős szerepet játszik. A gyógyító folyamatban a beteg szerepe és aktív részvétele
felértékelődik.
A pszichoterápiákban a közös vonások kerülnek előtérbe. A terapeuta szerepe olyan, mint a katalizátoré, feladata
elsősorban a változás feltételeinek megteremtése, a kliens figyelmének megfelelő irányítása belső és
interperszonális kommunikációs folyamatok irányába.
A SZKM a gondolkodásnak rugalmas rendszere, amely élő kapcsolatban van a kor szellemi áramlataival. A
pszichoterápiák a 2. évezred végén egymás felé közelednek, és egy közös elméleti alap körvonalai bontakoznak ki.
A SZKM a közös alap kimunkálásában valószínűleg jelentős szerepet fog játszani. Tartós, jövőbemutató hozadéka,
hogy a terapeuta-attitűdöket rendszerbe foglalta, az empátiás kommunikáció és az önkép szerepét a terápia
középpontjába állította.
Az eddigi fejezetek során többször utaltam a különböző pszichoterápiás elméletekre. Bár ez a könyv a SZKM
jegyében íródott, az olvasó érezheti, hogy a szerző bizonyos távolságtartással kezeli az elmélet egyes
megállapításait. Különösen vonatkozik ez az SZKM emberképére, amely a 3. évezred küszöbén már elégtelennek
tűnik. A XX. század nagy kollektivista kísérlete szemünk előtt omlik össze. Bebizonyosodott, hogy a személynek
elsőbbséget kell tulajdonítanunk "a fejlődését biztosító anyagi szükségszerűségekkel és a kollektív berendezésekkel
szemben" (Mounier, (1949). Az új emberkép nem a klasszikus kapitalizmus individualizmusa, hanem a személynek
egy olyan értelmezése, amelyet századunk perszonalista filozófusai fogalmaztak meg (Stern, Mounier, Buber).
Ebben a felfogásban a személy alapvető sajátossága a vocation, elhivatottság, valami iránt, ami a személy téri és
idői határait meghaladja, transzcendálja. A személy elhivatottságra ébredése a "conversio", a saját erők átfordítása
személyen túli vonások irányába (Mounier). Ez az átalakulás, metanoia, képezheti a segítő kapcsolatok végső
célját.
91
Az alábbiakban olyan téziseket fogalmazok meg, amelyek ennek a végső célnak az előmozdítását szolgálják.
A SZKM klasszikus kereteit ezúttal átlépjük, nem megtagadva annak értékeit, hanem tovább építve azokat.
1. Minden segítő kapcsolatban arra törekszünk, hogy a segítendőt meggyőzzük: világ- és önképe az értelmezési
módoknak csupán egyik lehetséges változata. Ebből következik, hogy a segítség végül is új értelmezési keretek
kimunkálását jelenti. Ennek kapcsán a személy idői dimenziói is kitágulnak, hosszú távú célok fogalmazódnak meg
(jövő). Az egyén szorosabb egységet alkot saját egyéni történetével, és kultúrájának értékeivel (múlt).
2. A segítő kapcsolatban közös kreatív tevékenység folyik, amely a problémadefiníció - alternatívák - döntés
akcióláncok sorozatán át valósul meg. Ennek folyamán új nézeteket, jelentéseket, értékeket fogalmazunk meg,
figyelembe véve a személy élettörténetét és kulturális adottságait.
3. A GYB - nyelvi jelenség. Arra törekszünk, hogy a segítendő személy önmagáról minél több állítást fogalmazzon
meg. A terápia folyamán ezek az állítások módosulnak, s az egyén önmagáról új kijelentéseket alkot. A szakember
azáltal segít, hogy a kijelentések mélyebb rétegeire, a nem verbális közlésekre tudatosan képes reagálni (empátia), s
ezáltal a személy önképe és reális énje közelebb kerül egymáshoz. Ebből a szempontból másodlagos, hogy az
egyén kijelentéseinek mi a konkrét tartalma.
5. Az egyes iskolák eltérő nyelvezetet használnak, s a terápia során saját fogalmi rendszerüket hívják elő a
kliensből is. Az eltérő terminológia mögött azonos folyamatok zajlanak le. A szakember legyen tisztában azzal,
hogy saját nézetrendszere átfordítható más "nyelvre" is.
6. Ne kötelezzük el magunkat szorosan egy irányzathoz. Legyünk nyitottak más megközelítések iránt, sót,
alkalmasint éljünk különböző nézetek és szemléletek módszereivel. A kezdő terapeuta ugyanakkor először alaposan
sajátítsa el egy iskola fogalomrendszerét, s csak azután tegyen kirándulásokat más területekre. Az irányzatok feletti
nemes eklekticizmus nem azonos azzal, amikor innen-onnan felcsipegetett felszínes ismeretek alapján (inkább
ismeretek híján) nyilvánítjuk ki, hogy "eklektikusok" vagyunk.
7. A pszichoterápiás iskolák nézetrendszere nem üdvtan, vallás vagy világnézet-pótlék. A segítő hivatás
követelménye, hogy saját kialakult világnézetünkre, értékrendünkre támaszkodhassunk, amely a terápiás
elméleteken kívülről táplálkozik. A bajba jutott személy végső kérdései, mint láttuk, önmagán kívülre mutatnak.
Nehéz elképzelni, hogy ebben olyan valaki nyújtson segítséget, aki ilyen kérdésekkel még soha nem került
kapcsolatba (értékrend, világnézet, az élet értelméről vallott felfogás stb.).
8. Minden terápia tanulási folyamat - a terapeuta számára is. Közhely, hogy minden személy egyedi, minden
probléma más, egyik terápia sem hasonlít a másikhoz. A GYB során nem csak a kliens, de a terapeuta is számos
"aha" élményen megy keresztül. Sikeres terápia egy másik ember elfogadását, egyúttal a terapeuta nyitottságának
növekedését is jelentheti. A terápia ezzel szemben nem lehet a terapeuta rejtett öngyógyító törekvéseinek
megvalósulása (ilyen esetben a terápia eredménytelen, akár ártalmas is lehet). 9. A segítő hivatások gyakorlóit az a
veszély fenyegeti, hogy mindennapi életükben is segítő típusú kommunikációt folytatnak. (Nem egyszer ezzel
hárítják el az intim kapcsolatok "fenyegetését"). Ez elmagányosodáshoz, következésképp lelki zavarok
kialakulásához vezethet (Schmidbauer, 1985). Baráti kapcsolatok ápolása legalább olyan fontos, mint a rendszeres
szakmai továbbképzés. 10. A segítő hivatások gyakorlói alakítsák ki saját egyéni nézetrendszerüket, stílusukat, a
szakma ismeretei adta lehetőségeken belül. A segítő hivatás nem rögzült mesterfogások rendszere, hanem inkább
állandó mozgás, keresés, útonlevés. Az első "terapeuták" a II. században Alexandria környékén alkottak közösséget
(a szó maga istenkeresőt jelent). E közösségek úgy jöttek létre, hogy az adott társadalomban új kérdések merültek
fel, és válaszok iránti fokozott érdeklődés nyilvánult meg. A "terapeuták" útkeresése mások számára is vonzóvá
vált, s egyre többen fordultak tanácsért a sivatagban lakó atyákhoz. Az ember természeténél fogva úton lévő, homo
viator. A terapeuta az, akit az útelágazásnál néha, eligazítást kérve, megszólítanak.
RÖVIDÍTÉSEK
EMP empátia
FFP fully functioning person
FNE feltétel nélküli elfogadás
GYB gyógyító beszélgetés
KI kliens
KON kongruencia
ÖF önfeltárás (önexploráció)
SZKM személyközpontú megközelítés
Thta terapeuta
VERB verbalizáció
92