Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

 Írta: Swati Avasthi
A mű eredeti címe: Split

Fordította: Ácsai Roland

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A művet eredetileg kiadta:

Alfred A. Knopf an imprint of Random House Childrens Books,
a division of Random House, Inc., New York

Copyright © 2010 by Swati Avasthi

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 245 701 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo. hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széll Katalin,

Szécsényi Tibor
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem
a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
- nem sokszorosítható.
 Szüleimnek ajánlom ezt a könyvet,
Pushpa és Pratap S. Avasthinak, akiknek magjából sarjadtam,
akik öntöztek, napfényt adtak nekem, és türelmesen kivárták,
mi lesz belőlem.
 1. fejezet

K ezdhetem a hazudozást. .
Miközben a szélvédőn át azt az épületet nézem, amiben a bá-
tyám lakik, megpróbálok kitalálni valami hihetőnek tűnő hazugságot.
De semmi nem jut az eszembe. Esetleg az „Itt voltam a szom-
szédban, gondoltam, beugrom..." Na, persze. Chicagótól Albu-
querqueig tizenkilenc órányi az út. Ha egész éjjel vezetsz. És csak
Mountain Dew-ért meg extracsípős KFC-ért állsz meg. Jut eszembe,
sajnos a KFC-k felháborítóan korán zárnak Oklahomában.
Mi lenne, ha azt mondanám: „Kaphatnék egy kanál cukrot, szom-
széd?" Vicces. Vagy: „A tökéletes burrito örök keresésének egyik ál-
lomása vagy.” Hacsak Christian nem vakult meg az elmúlt öt évben,
ilyen hazugságokkal nem fogom megetetni. Széthasadt ajkam min-
dent elárul Mr. Nagyokosnak. Nyelvemmel megérintem a sebet, és
kiszívom belőle a vért.
A sztori egyik fele leolvasható az arcomról. Ami a másik részét
illeti, tartani fogom a szám, vagy ha beszélek is, homályban hagyok
bizonyos részleteket. Egy nap majd mindent elmondok neki.
az egész ügyet, akkor aztán lobotómiát csinálhat, vagy amit akar.
De most csak arra vágyom, hogy Christian kinyissa az ajtót, tárja
szélesre, és engedjen be.
Amikor kinyitom a kocsiajtót, valami sípolni kezd. A műszerfalra
nézek, és rájövök. Hát persze, a fényszórók. Nem szoktam hozzá az
éjszakai vezetéshez. A jogsim pár hónapja van meg. De most, hogy
eljutottam idáig az idegbajos missouri vezetők, a fáradt oklahomaiak,
a középső ujjukkal integető texasiak és az agyatlan új-mexikóiak
között, tapasztalt, vén rókának érezhetem magam.
A bejárat az utcai lámpa fényében dereng. Az előcsarnok lepuk-
kant, az egykor fehér falak koszcsíkosak. Végignézem a neveket a
kaputelefonon.
Nem találok Witherspoont. Nem látom a családnevünket.
Az ujjamat is végighúzom rajta, és minden név után megállok,
nehogy kimaradjon valamelyik. Gonzales, kék golyóstollal a gombra
firkálva. MARSHALL, fekete alkoholos filccel. Ngu, kerek betűk
pirossal. És még egy név, ami engem egy korhatár nélkül használható
káromkodásra emlékeztet: SZA#!%.
Leveszem a vállamról a fényképezőgép-táskát, aztán a földre te-
szem, és lekuporodom mellé. Elhúzom a cipzárt, kiveszem belőle a
kamerát meg a vakut, és keresni kezdem az anyámtól kapott borí-
tékot. Megnézem a feladót. Jó helyen járok, semmi kétség. De csak
most veszem észre, hogy a levelet egy hónapja adták fel.
Fémes ízt érzek a számban. Ha Christian elköltözött, hogyan ta-
lálom meg? A boríték szerint 4B, de a 4B-ben MARSHALL lakik.
Megnyomom a gombot, a zúgás visszhangzik a kis előtérben. Vedd
fel! Legyél otthon és vedd fel!
Egy FedEx furgon érkezik zúgó motorral, leáll, majd újra felberreg.
A fehér jármű elhúz, csak a szürke kipufogógáz marad utána.
Egy töpörödött férfi kinyitja töpörödött felesége előtt az ajtót. Még
át sem léptek a küszöbön, észrevesznek, és megállnak.
Szép látvány lehetek. Az apám ökle nem csak a számat szabta át. Az
állkapcsomból bíbor hegy áll ki, és a homlokomon vörös kanyon
tátong.
Rám bámulnak. Beszívom az ajkam, próbálom elrejteni, amit lehet.
Abban a pillanatban recsegő hangot hallok a kaputelefonból.
- Ki az?
Tényleg kaputelefonon kell ezt megbeszélnünk? Emlékszel rám? A
testvéredre, akit elhagytál? Na, megjöttem! Inkább nem is folytatom, még
képzeletben sem. Fedje homály a folytatást.
- Őőő... FedEx.
A pár megmoccan. A férfi megragadja a neje könyökét, kirángatja
az épületből, behúzzák maguk mögött az ajtót, és elbicegnek. Szépen
bemutatkoztam az albuquerqueieknek. Halálra rémisztettem őket.
 Az ajtó berregni kezd. Lenyomom a kilincset, és elindulok felfele a
lépcsőn. A második emeleten meg kell állnom. A vörös színű, hosszú
szálú szőnyeg a hetvenes évek óta szívhatja magába a bűzöket, és
kell egy kis idő, hogy megszokjam. Befogom az orrom, mint- ha a
vízbe ugranék, és a számon át veszem a levegőt. Így még rosz-
szabb. Hasis és macskahúgy kigőzölgésének íze a számban. Remé-
lem, hogy tényleg csak macskahúgy. Becsukom a szám, és kettesével
szedve a fokokat, lélegzetvétel nélkül indulok tovább a negyedikre.
Arany számok egy sötétre pácolt faajtón. Megpaskolom az ajtót,
mintha barátságot akarnék kötni vele, hogy magam mellé állítsam.
Kopogok és várok. Tudom, hogy néhány emberből „őz-a-
reflektorfényben” lesz, ha pánikba esik. A lélegzete elakad, izmai
megmerevednek, az agya leblokkol. Én inkább a gázpedálra teszem a
lábam, hogy a térképem lebegjen a szélben. Agyam gyors egymás-
utánban gyártani kezdi a forgatókönyveket:

Kivágja az ajtót, és szorongatni kezd, hogy levegőt sem kapok. Az asztalon

négy szelet pizza vastagon pepperónival és ananásszal (jó, ezt a részét
tízórás éhezésem ihlette). Átkarolja a vállam, és ezt mondja: „Kerestelek,
még innen is. ”
Vagy orrba vág a fű édeskés szaga, a haja zselével lesz felpunkosítva, és
eltarhálja az utolsó 3,84 dolláromat.
Vagy meg sem ismer.

Fokhagyma és gyömbér szaga csap meg, és elnyomja a hasis/macs-

kahúgy elegyet. A gyomrom akkorát rándul, mintha előttem akarna
bemenni.
Az ajtóban egy húszas évei végén járó, ázsiai nő áll rövid, fekete
ruhában és feltűzött hajjal. Alaposan végigmér, aztán becsapja az
ajtót. Bang!
Bentről férfihangot hallok. Christian összetéveszthetetlen tenorja.
Feláll a tarkómon a szőr.
- Ki volt az, Mirriam?
- Nem a futár.
Becsúsztatom az ajtó alatt a borítékot.
- Te jó ég! - hallom bentről a bátyámat.
 A kilincs elindul lefelé.
- Ne nyisd ki - mondja Mirriam. - Nekem valami nem tetszik ebben
a srácban.
Felhorkanok. Még a nevemet se tudja, de egy szempillantás alatt
leírt.
- Christian? - kiáltok be. A hangom megremeg.
A szőnyegen egyre nő a fény háromszög, ahogy lassan nyílik az
ajtó.
A bátyám. Még mindig magasabb nálam. Jó tíz centivel. Az arca
megnyúlt és elkeskenyedett. Látom a nyakán feszülő ínból, hogy
még mindig jár futni. Hirtelen azon kezdek tűnődni, hogy vajon mi a
helyzet a Boston Maratonnal. Még csak huszonkét éves, de szeme
körül már halvány szarkalábak látszanak. Fekete öltönyt visel.
Nyakkendője meglazítva lóg a mellkasán, az inge felső gombja ki-
gombolva.
Mirriam mögötte áll, használatra kész baseballütővel.
- Jace - leheli a bátyám.
Nem mér végig, nem néz rám rossz szemmel, de meg sem ölel. A
szája sarka elindul felfelé, de ezt túlzás lenne mosolynak nevezni. A
nyakát nyújtogatva szétnéz, anyát keresi.
- Csak én vagyok - mondom.
Behajtja az ajtót. De nem teljesen. Félig nyitva hagyja, amíg ma-
gához vesz pár dolgot a padlóról és az akasztóról. Mirriam még min-
dig készenlétben áll a baseballütővel, várja, hogy mit dobok. Amikor
a bátyám újra kinyitja az ajtót, egy dzsekit tart a kezében, és egy pár
fekete magas sarkút. A nőnek nyújtja.
- Ó... nekem... biztos, hogy...? - A nő belebújtatja harisnyás lábfejét
a magas sarkúba.
A bátyám megpuszilja.
- Kárpótollak. Ígérem.
A hangja annyira halk, annyira lágy, hogy vissza kell tartanom a
lélegzetem, ha hallani akarom.
- Semmi baj - mondja. - Ez az ügy sokkal fontosabbnak tűnik.
- Legalábbis sürgősebb - javítja ki Christian.
Ez fájt.
- Átjöjjek később? - kérdezi.
 Igennel válaszol, de csak sokára néz rá, mintha nem tudná, mit
mondjon.
A nő elmosolyodik, aztán lábujjhegyre áll, és megpuszilja Chris-
tiant.
- Sokáig fent leszek. Bármilyen későn áthívhatsz! - Még egyszer
végigmér. - És olyan sokáig maradok, ameddig akarod.
A bátyám bólint, de nem mutat be a nőnek, aki elindul a folyosón,
és eltűnik a 4C-ben.
Christian belebújik a dzsekijébe. Odakint egyre hűvösebb van, és a
kabátomat Chicagóban hagytam. Olyan sokáig bámulom a kabátot,
amíg kölcsön nem ad egy széldzsekit. Beledugom a kezem, de túl
hosszú az ujja.
- Ha maradsz, szerzünk neked egy kabátot. - A zsebébe nyúl, és
kihalássza belőle a kulcsát. - Még mindig szeretsz vacsorára reggelit
enni? Mit szólnál egy palacsintához?
Benne vagyok. Valamit kérdezni akar, de csak tátog, nem jön ki
hang a száján. A lépcső alján megfordul, és rám néz. Várom, hogy
előhozakodjon a kérdéseivel, de nem szól semmit. Átvág az előcsar-
nokon, és kinyitja az ajtót.
Hirtelen megfordul:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Megölte őt?
- Még nem.
 2. fejezet

K ilöki az ajtót, elég erősen ahhoz, hogy én is kisurranjak rajta.

Az ég csillagszeplős. A szél porszemeket vág a kabátomhoz.
- Ott a kocsim - mondja.
Követem egy vörös Pontiac Firebirdhöz. (Az anyósülés ajtaja fe-
hér.) A kerékvédő csatát vesztett a kátyúk ellen, és a rozsda is győze-
lemre áll a fényezéssel szemben.
- Menjünk az enyémmel - mondom, mert elfelejtem, mekkora kupi
van benne. Véres zsebkendők, összeroppantott Mountain
Dew-s dobozok és üres, starbucksos műanyag poharak. Lauren, a
barátnőm, vagyis az exbarátnőm, csípőre tett kézzel várta mindig,
hogy kitakarítsam. Elég baj az, hogy egy autóban kell csinálnunk,
mondta. De egy kétajtós Golfnak álcázott szemeteskukában nem volt
hajlandó összebújni velem. Visszahőkölök az emléktől. Ami volt -
hogy is nevezzem, vigasznak? izgalomnak? szerelemnek? vagy ezek
keverékének? -, úgy pukkadt ki, mint egy vízhólyag az agyamon, és
észre sem vettem.
Miközben kinyitja az autót, Christian így szól:
- Eleget vezettél mára.
Felveszek néhány újságot a padlóról, és hátradobom, mielőtt be-
szállok. Becsukja az ajtót, rám néz, és csóválni kezdi a fejét.
- Mi az? - Most vette észre, hogy mekkora szemét vagyok?
- Ez el-ké-pesz-tő.
- Mi?
- Hogy mennyire hasonlítasz apára. Mindig tudtam, hogy erős a
kötés kettőtök között.
 Dobolni kezdek a lábammal a padlón, és azt kívánom, bárcsak
bekapcsolná a rádiót.
- Mi lenne, ha abbahagynád a bámulást? - kérdezem.
- Ja, bocs.
Elkapja a tekintetét, és indít. Amíg kigurulunk a parkolóból, a
tükörképemet nézem az ablaküvegen, és próbálom azonosítani apa
vonásait. A szőke haj, az egyenes orr, a gyorsan dühtől égő szempár
mind apámé. Amikor kicsi voltam, a felnőttek csodálkoztak: „Kikö-
pött apja!” Nem bántam. Sőt, tetszett! Kire akartam volna hasonlí-
tani? Anyámra, aki még az árnyékától is retteg?
Talán be kellene festenem a hajam. Feketére, mint Christiané. Zöld
kontaktlencse, és máris olyan lennék, mint ő. Lehúzom az ablakot,
hogy arcomba vágjon a hideg esti levegő. Az egyszintes üzletekből
különböző szagok áradnak: a BP ártalmas benzinszaga a McDonald’s
sültkrumpli-szagával keveredik, és egy cukrászdából süteményillat
száll.
Christian az útra mered, most már nem néz rám, és nem is beszél
hozzám.
- Szóval... - kezdem, de többet nem tudok kinyögni. Öt évet kellene
elmesélni. A szavak úgy sodródnak az agyamban, mint farönkök a
folyón. - Bocs, hogy nem szóltam előbb, hogy jövök...
- Semmi baj.
- Tényleg? Mert nem úgy néz ki, mintha... vagyis, jó újra látni
téged.
Felsóhajt és a hajába túr.
- Ó, Jace! Bocs! Én is örülök, hogy látlak. Hogy jól vagy. Leg-
alábbis a körülményekhez képest. Tudod, mire célzok.
Tudom. A verés megszokott dolog a családunkban. Nem olyan,
amitől a föld megremeg vagy az idő megáll. Másnap felkelsz, és szé-
pen elmész a suliba. Talán egy kicsit többet kell dolgoznod azért,
hogy fenntartsd a semmi-gond-nagyszerűen-vagyok képet, de végül
is sodródsz előre az élettel.
- Csak meglepődtem... ennyi az egész - mondja.
A tekintetét az útra szegezi, nem faggat, nem kérdezget. Én meg
mit mondhatnék? Abban sem vagyok biztos, hogy akarja-e hallani.
Vajon mennyit gondolt rám, mióta egy éjjel megszökött? Otthagyva
a sulit és az otthonát. Apámnak hagyott egy üzenetet a postaládában
a szokásos gyöngybetűivel: „Ha megpróbálsz megtalálni, feljelen-
telek.”
Megpróbálok kinyögni valamit. Az évek során annyi kérdés gyűlt
fel bennem, és most egyet sem találok. Különben sem állunk még
rájuk készen. Kezdjük valami egyszerűbbel.
- Mirriam a barátnőd? - kérdeztem. - Mióta jártok?
- Egy éve - lazítja tovább a nyakkendőjét, aztán áthúzza a fején, és
az ölébe dobja. - Ma volt az évfordulónk.
- Vagy úgy - jut eszembe Mirriam térd fölé érő, fekete, egyrészes
ruhája. - Szóval éppen ünnepeltetek.
- Nem gond.
- Mérges lesz?
Megvonja a vállát, aztán a visszapillantóba néz. Ez a mozdulatsor
a vállvonás meg a pillantás - hazugságról árulkodik.
- Meg fogja érteni.
- Te egy éve randizgatsz a szomszéd lánnyal? - kérdezem. Mirriam
nem lopta be magát a szívembe. Talán a baseballütő miatt.
Felkacag, és elmondja, hogy egy hónapja költözött a lány melletti
lakásba. Eszembe jut a boríték, amit anyám adott. Hogyan tépte fel,
és szorította a mellkasához a levelet. Most már tudom, miért olvasta
el többször is a címzést.
Christian folytatja:
- Gondoltunk arra is, hogy összeköltözünk... de így... mindenkinek
megvan a saját lakása, és akármikor találkozhatunk.
- Egyedül laksz? - kérdezem.
Amikor bólint, megkérdezem, hogy miért MARSHALL van kiírva
a kaputelefonra.
- Tudod... most már így hívnak. Megváltoztattam a nevem az
egyetem alatt.
Egy fél másodpercre elvigyorodik. Értem a viccet. Az apám bíró,
ami már magában is ironikus szerintem. A példaképe John Marshall
Harlan, a legfelsőbb bíróság bírája. Bekeretezett fényképe ott áll az
életrajzi könyvekkel teli polcon a dolgozószobájában. Vacsora köz-
ben arról olvasott fel nekünk, hogy miben különbözik Harlan véle-
ménye a Warren-bíróságétól, mi meg azon tűnődtünk, hogy megéri-e
végighallgatni egy csokoládétorta kedvéért.
- Ez tényleg vicces - mondom.
Összehúzza a szemöldökét.
- A névváltoztatásra célzok, arra, hogy...
- Anya megmutatta a leveleimet neked is?
- Igen - hazudok, mert akarok belőle én is valamit.
Anyának levelek jutottak, Mirriamnek tizenkét egész hónap, nekem
meg - húsz perc.
- Tényleg?! - A hangja megváltozott, hirtelen távolságtartóvá vált.
Ez nem jött be.
- A leveleket nem mutatta meg! Csak a borítékot.
Hallgat, kibámulok a szélvédőn.
- Soha nem írtál nekem, ugye? - kérdezem.
- Mit írtam volna? Csak tizenegy éves voltál.
- Igazad van - mondom, mintha elfogadnám a válaszát. Ameny-
nyire én tudom, a tizenegy évesek tudnak olvasni, arról nem is be-
szélve, hogy idővel felnőnek.
Soha nem volt kíváncsi rám, nem keresett a nevemre a Google-
ban, és nem dugott gyertyát egy sütibe a szülinapomon. Csak nézek
kifelé az üvegen, és számolom a szembejövő kocsikat.
A fejemben összetorlódott szavak nyom nélkül eltűnnek.

Az étterem nem-vagy-éhes? pirosra van festve. Valaki egyszer írt

arról egy tanulmányt, hogy a vöröstől megéheznek az emberek, és
hirtelen minden étterem fala, boksza vagy berendezése vörös lett (az
igazán olcsó helyeken, mint amilyen ez is, mind a három). Nem
mintha nekem stimulálnom kellene az éhséget. A hely üres, leszá-
mítva azt a négyszemélyes asztalánál ülő hölgyet, aki a jégkockákat
stíröli az italában.
Megfogom a villát, és kopogni kezdek vele az asztalon. A falon
egy vörös neonnal keretezett óra. Figyelem a másodpercmutatót. Fél
órája egyetlen fontos dolgot sem mondtunk egymásnak. Megtudom
tőle, hogy rezidens orvos, ami azt jelenti, hogy furcsa az időbeosz-
tása, és betegeket is gyógyít. („Rezidensként?” - kérdezem. „Ez így
megy" - feleli.) És azért jött Albuquerquebe orvosi egyetemre, mert
az UNM-nek jó klinikai programja van. Mindössze ennyi.
 A pincérnővel több szót váltunk, mint egymással - rendelünk, aztán
Christian egy zacskó jeget kér a képemre. Az ötvenes pincérnő az
asztalra dobja a jeget, és elém teszi a forró csokit. Amikor kifröcs-
csen, Christian segít feltörölni. Aztán letép egy kis darabot a szal-
vétából, és pörgetni kezdi mutató- és hüvelykujja között. Papírga-
lacsinná sodorja. Aztán újra tép, újra sodor. Újra tép, újra sodor.
Megfogom a jéggel teli zacskót, hallom, hogy csörögnek benne a
jégkockák, és az arcomhoz teszem. Éppen csak hozzáérintem, az
arcom így is hamarosan elzsibbad.
- Jace - szólal meg váratlanul -, sajnálom, hogy leléptem, és nem
vittelek magammal.
Tovább folytatja a szalvétamészárlást.
- Hová mentél?
- Emlékszel Paul Costacosra?
Ő volt Christian legjobb barátja a gimiben, és mindent tudott az
állatvilágról. Volt egy akváriuma, amiben remeterákok éltek, és
kagylóik színe az NFL-sisakokra emlékeztetett. De én a tengericsil-
lagokat szerettem leginkább, a Cowboys miatt.
- Éppen náluk voltam, amikor elkezdtem vért köhögni. A szülei
nem értesítették a rendőrséget. Kórházba vittek. Nem kérdeztek
egyetlen szót sem. Talán azért mondtam el nekik mindent.
Volt egy „aha!” pillanatom. Azt hiszi, nem kell megkérdeznie,
miért vagyok itt.
Tépés, sodrás. Kezdem sajnálni azt a szegény szalvétát. Amikor
észreveszi, hogy nézem, abbahagyja, és őszinte hangon folytatja.
Nem homályosítják el érzelmek a tényeket, mégsem úgy beszél róla,
mintha más élte volna át. Ez az ő története. Én az enyémet meg sem
tudom fogalmazni. Közelebb hajolok, hogy jobban halljam.
A következő hetek azzal teltek, hogy előkészítettük a szökésemet.
A Hyde Park közelében laktam, Paul testvérénél. Paul anyja a
gyakorlóiskola titkárságán dolgozott. Segített benne, hogy át-
menjek, és ott fejezzem be a gimit. A szülei kölcsönt vettek fel
nekem, hogy fizetni tudjam a tandíjat. Munkát is találtak nekem
Greektownban. Mosogatófiú lettem. Amennyit csak tudtam, félre-
raktam, hogy New Yorkba repülhessek, és ösztöndíjat kaphassak a
New York-i Egyetemen.
 Egyszerre magyarázott meg mindent, és közben nem mondott
semmit.
- Ha mindezt képes voltál megtervezni, miért nem találtál rá módot,
hogy találkozz velem, és elmondd nekem? - kérdezem. - Téged soha
nem ütött meg. Azt hittem, téged nem bánt.
A saját szalvétáját már szétszaggatta, most az enyémért nyúl. Ad-
dig nyomom a jeget az arcomra, amíg fájni nem kezd.
A pincérnő kihozza a rendelést. Megragadom a juharszirupot,
meglocsolom vele a palacsintát, csak azután esek neki. Utálom az
ilyen papírízű palacsintákat, de túl éhes vagyok, hogy válogassak.
Nem beszélek. Csak tömöm a fejem, és gondolkozom.
A családom két táborra szakadt: Christianre és anyára, valamint
apára és rám. Tudom, hogy Christian ezért hitte, hogy apa engem
nem üt meg. Mivel én voltam apuci kedvence, rajtam soha sem
csattant akkorát az ostor, Christian rendszeres látogatója volt a
balesetinek. Bevitték törött ujjal, szépen sorban el volt törve
mindegyik (egy kocsmai verekedésre kenték, pedig csak tizenhat
éves volt); eszméletvesztést követő sorozatos hányással (arra fogták,
hogy leesett a lépcsőn); és égési sérüléssel, amikor apa a rezsó fölé
tette a kezét (nem emlékszem, mit találtak ki rá).
Három palacsinta és egy egész sonkasteak után az éhségem is el-
csitul. A karomból és a lábamból az összes vér a gyomromba száll.
Lassan feltápászkodom, rátenyerelek a zsíros műbőrrel borított ülés-
re, hogy valahogy kiküzdjem magam a bokszból.
Visszafelé elmosódnak előttem a hirdetőtáblák, behunyt szemmel
hallgatom az autó zümmögését és Christian nyugodt légzését.
Félálomban lebegek, amikor begurulunk a parkolóba, és még akkor
sem moccanok, amikor Christian kiszáll. Azt mondom magamnak,
hogy csak még egy másodperc. Úgy kell kirángatnia a kocsiból.
Amikor elérünk a lakása kopár ajtaja elé, nem tudom biztosan, hogy
az ajtónak melyik felén látna szívesebben.
- Szóval itt maradhatok? - bököm ki.
- Szeretnél?
Bólintok.
- Olcsóbb, mint egy hotel - mosolyog.
Túl kába vagyok a válaszhoz. Ő csak egy éjszakára gondol, de én
örökre itt akarok maradni. Mielőtt kitalálnám, hogyan adjam ezt be
neki, megszólal:
- Mirriam nem tud apáról. Szóval örülnék, ha...
- Persze - felelem. - Nem fogok...
- Ott a kanapé. Holtfáradtnak látszol.
Bólintok. Annyira fáradt vagyok, hogy úgy érzem, mintha a fejem
elvált volna a testemről, és felette lebegne, mint egy lufi.
A nő ajtaja felé sandít.
- Holnap reggel találkozunk, oké?
- Persze, rendben.
Beenged a lakásába, átlépem a küszöböt, de ő nem jön utánam.
Mirriam ajtaját bámulja, feszültnek tűnik.
- Mit fogsz neki mondani? - kérdem.
- Nem tudom, de azzal fog kezdődni, hogy „tudod, van egy
öcsém...”
Leesik az állam. A számról lehervad a mosoly, a szemöldököm fel-
szalad. Azt sem tudja, hogy létezem?
Továbbra is Mirriam ajtaját bámulva a hajába túr. Nem ismerem
Mirriamet, de azt tudom, hogy ekkora hazugság már „válóok” lehet.
Talán ezért viselkedik olyan nem christianesen. Azelőtt ő volt a
védelmezőm; magára vállalta a hibákat, amiket elkövettem, vagy
szembeszállt apával, aki a végén rajta töltötte ki haragját.
- Christian, hidd el, nem akarom felfordítani az életed.
- Tudom. De ha apa... attól függ, meddig... Annak, hogy te mit
akarsz, nem sok köze van a dologhoz.
Becsukja az ajtót, ott állok a lakásában, és az ajtó belső felét bá-
mulom. A jobbik oldalát. A szó szoros értelmében.
 3. fejezet

M ásnap reggel Christian kanapéján fekszem az alvás utáni, de

még a koffein előtti köztes állapotban. Nem álmodom,
egyáltalán nem. Emlékezem, egészen pontosan.
Nyolcéves vagyok, és fényes, sárga focimezben állok az alacsony,
szürke ég alatt. Nézem a gólvonalat jelző két narancssárga kúpot.
Egy-nullra vesztésre állunk a barna mezes Medvékkel szemben. Po-
lansky edző a kapuba parancsol. Az apám mögöttem áll, és hozzám
beszél.
- Tartsd szemmel az egész pályát! Most átpasszolja Jimmynek.
Figyeld, hova lő!
És Jimmy lövése elszáguld mellettem. Apám leveszi a labdát mel-
lel, és visszarúgja a játékvezetőnek. Jimmy második lövésébe bele-
nyúlok, de kicsúszik a kezemből. A harmadik lövést teljesen elvé-
tem. Az ellenkező oldalra vetődöm. A játék végére utálom az edzőt,
rühellem a focit, Jimmy Tuttle-nek pedig egy rakás hisztérikát kí-
vánok. Az biztos, hogy nem jövök jövő héten. Megfázást színlelek,
vagy maláriát vagy mit tudom én.
A meccs véget ér, és az apám Petersonba visz, egy banánsplitre.
Egy ideje már ott vagyunk, és a nyelvem már ég a túl sok fagyitól,
amikor megszólal:
- Ez igen, kölyök! Igazi futballtehetség vagy! - És nem viccel. Be-
lenyal a Rocky Roadjába. Láttad a lövéseket.
A rózsaszín és barna levesre nézek, amiből maraschino cseresznyék
kandikálnak ki.
- Akkor miért vesztettem?
 - Az ember néha túlerővel kerül szembe. Kikaptál, semmi kétség,
de kitől?! A liga legjobb csapatának legjobb játékosától. Legyél
nyugodt, Jimmy mindenkit földbe döngöl idén. De meglásd, a többi
kapushoz képest, akiknek beakaszt néhány gólt, te egy hős leszel!
Néhány hónappal később Jimmy Tuttle 5-0-s győzelemre viszi a
csapatát a bajnoki meccsen. Amikor megkapták azokat a bóvli, ara-
nyozott érmeket, még tapsoltam is neki.
Furcsa, hogy az apám tanított meg rá, milyen egy jó sportember.
Tegnap éjjel én voltam túlerőben? Kíváncsi vagyok, hogy néz ki ma
apám képe.
Az oldalamra fordulok, lehunyom a szemem, és elmerülök egy
másik emlékben.
Bekanyarodok a kocsifelhajtóra a házunk előtt. A kerekek meg-
döccennek a betonon, a focilabda az anyósülésről a padlóra gurul.
Lekapcsolom a világítást, vakon kanyarodok a ház mögé, és megál-
lok a garázskapu előtt.
A kék sötétítők nincsenek behúzva. Mi az, ma nem áll a bál?
A konyhaablakon keresztül anyámat látom, deréktól felfelé, mintha
lebegne. A konyhapultot tisztogatja, de akkora vehemenciával dörgöl
egy foltot, hogy abból kitalálom, nagyot kaphatott. A konyharuhát a
mosogatóba dobja, megtorpan, odamegy érte, és a helyére akasztja.
Kinyitja a hűtőajtót, és előveszi a jégakkut. A jégakku elindul lefelé,
és eltűnik a látómezőmből. Nem látom, mit jegel vele.
A pulton álló kamillateájáért nyúl - ezzel kúrálja házilag az álmat-
lanságát. Megint eltűnik a látóteremből, de tudom, hogy a mézes
mackóért megy. Fejjel lefelé fordítja, és elszámol hatig. Megfogom a
fényképezőgépem táskáját, kiszállok a kocsiból, és becsukom az
ajtaját. Észrevétlenül szeretnék bejutni.
Átvágok a hátsó udvaron a kövezett járdán. A virágzó jezsámen
illata betölti a levegőt. Amikor neki megyek a virágokkal teli ágnak,
sziromzuhany hullik a nyakamba. Az ablakon át benézek a kony-
hába. Üres.
Anyám tökéletesen kitakarította. Ujjaim alatt a konyhapult ma-
kulátlanul tiszta. Banánosgyümölcskenyér-illatot érzek. Kinyitom a
kenyeresdobozt, és meglátom a kékes színű folpakba becsomagolt
süteményt. Lerakom a táskám, szelek egy vastag szeletet, és enni
kezdem. Néhány harapás után veszem csak észre a fültisztító pálci-
kákkal teli üveget. Megdermedek. A légcsövem annyira összeszorul,
hogy fájni kezd.
Amikor megüti, takarít. Amikor fellöki, és úgy megrugdossa, hogy
a derekán látszanak a cipőnyomok, felvikszolja a padlót. Amikor
megerőszakolja, a fültisztítóval kifehéríti a fugákat.
Lesodrom az üveget, és nézem, ahogy szilánkokra törik. A fül-
tisztító pálcikák szétgurulnak a padlón. Hallom, hogy apám elindul
lefelé. Gyere csak, seggfej! Van egy kis mondanivalóm a számodra!
Felkapcsolja a villanyt. Lehunyom a szemem, lilás derengést látok.
- Te meg mit művelsz, Jace?
- Te mit művelsz, apa - ügyelek rá, hogy kis „a”-val mondjam.
- Ne beszélj vissza! Nehéz napom volt.
- És anyának, neki nem volt nehéz napja? - mutatok a fültisztító
pálcikákra, és a szilánkokra.
A gyomrom görcsbe rándul, mert tudom, mire készülök, és lám-
palázam van. Először az arcába. Aztán a gyomrába. Nekem is rossz
napom volt. Hát nem ezt kell tennünk? Megütni valamit vagy valakit,
hogy levezessük a mérgünk? Abban a percben, amikor az öklünk
célba ér, máris jobban érezzük magunkat, ugye, apa? Engedjük ki a
gőzt. Büntessük meg anyát, hogy ne merészelje újra megtenni. Igaz,
apa? Így kell ezt, nem?
Meg tudom csinálni. Elég közel állok. Jobbhorog. Most itt az idő,
hogy ő magyarázkodjon egy monokli miatt. Mint én tettem eddig.
Foci, mondtam. Boksz, mondtam. Hoki, baseball, krokett.
Ha most beviszem ezt az ütést, repülök. Nem fog egyetlen má-
sodpercig sem eltűrni a házban, és keresni sem fog úgy, mint Chris-
tiant, miután elszökött. Túl leszek rajta, csak meg kell ütnöm.
Ökölbe szorítom a kezem, hátralendülök, és betalálok a szem-
gödrébe.
Ez aztán jólesett. Mintha egy hullámvasúton siklottam volna lefelé.
Istenem, segíts!
De az arckifejezését látni talán még ennél is jobb érzés volt. Mielőtt
pengevékonyságúvá húzódott volna szét, egy meglepett ó-ba ugrott a
szája. Látom rajta, hogy soha nem hitte volna, hogy valamelyikünk
visszaüt.
 Elkapja a csuklóm, az első ütést a szám sarkára kapom. Nekiesek a
hűtőszekrénynek, és bevágom a fejem a fémajtóba. Feketeség
ereszkedik a szemem elé, csak annyit hallok, hogy elhúzza a sötétí-
tőt, és biztos vagyok benne, hogy megöl. Kihozza a garázsból a kala-
pácsot, vagy egyszerűen megfojt.
Megpróbálok eszméletemnél maradni, és fókuszálásra kénysze-
rítem a szemem. Minden homályos, de még időben elhajolok az ütés
elől, és apám ökle a krómozott hűtőajtóba csapódik. Felkiált, én
kihasználom az alkalmat. Elkapom a kezét, és hátracsavarom,
miközben a térdemmel és az öklömmel a veséjén dolgozom. Igen,
bassza meg az öreg! Azt akarom, hogy az anyám is idejöjjön, és be-
mosson neki egyet, de ő csak áll ott szájára tapasztott kézzel. Apám
már nyög, de én még többet akarok; megütni, megütni és megütni.
Nem láttam, hogy behúzott volna. Nem tudom, hogyan, de sajgó
állkapoccsal hátratántorodom. Amikor a tűzhelynek esem, a fejem
hátracsuklik, és az jut eszembe, hogy a szagelszívó belső falára is
ráférne egy takarítás. De apám már rajtam van, és kapok még egyet a
képembe, amikor felemelem a kezem, hogy védekezzem, újabb ütés
érkezik, ezúttal a gyomromba. Ez szétver, haver. Csinálj valamit, csinálj
valamit! Az ujját a vállamba mélyeszti, és előreránt. Ez az a pillanat,
amikor beverem a homlokom a konyhasziget sarkába, és elterülök.
Amikor magamhoz térek, a hátamon fekszem, és a szüleim lábát
bámulom. Az asztalnál ülnek. Látom apám barna pizsamájának fel-
hajtott szárát, és anyám hálóing alól kivillanó vádliját. Csupasz, lábát
keresztbe teszi.
Anyám könyörög, hogy kérlek, hadd maradjon, mégis a fiad, a
húsod és a véred. Meg hasonlók. De már tudom, hogy repülök.
Megtettem azt, amit senki nem gondolt volna. Visszavágtam. És ki
tudja? Lehet, hogy legközelebb én győzök.
A homlokomhoz nyúlok, érzem, hogy vérzik. El akarom fojtani, de
kiszakad belőlem egy nyögés.
- Elmegyek - a hangom tiszta és érthető.
Megragadja a könyökömet, és felránt. A mennyezetlámpák fénye
lesiklik a falon, és visszaverődik az asztalról. Hol a padló? Megmar-
kolom a konyhapultot, és várom, hogy a gyomrom is utolérjen. Va-
lamit a kezembe nyom - a fényképezőgépem táskáját.
 - Walter, ne! Alig tud járni.
Megint elkapja a könyökömet, és a bejárati ajtó felé rángat, ke-
resztül az ebédlőn. Az ebédlőből még egy utolsó pillantás az üveg-
asztalra; a nappaliból még egy utolsó pillantás a nagy kanapéra, ahol
szunyókálni szoktam; aztán az előszobában elenged, hogy a saját
erőmből kisántikáljak.
- Szükségem van a kulcsomra - mondom.
- Takarodj.
- A kulcsomat, apa, a kulcsomat.
Meg akar ragadni, de magamtól is átlépem a küszöböt. A szep-
temberi levegőtől libabőrös leszek.
- Anya! A kulcsomat! - kiáltom, mielőtt becsukja mögöttem az
ajtót.
A homloksebeim, akár a gejzírek. A hajamba csorgó vérből jutott
jócskán a szemöldökömre is, amíg a padlón feküdtem. Most vakar-
gathatom. A kocsimhoz sétálok.
Összefonom a karom magam előtt, és megdörzsölöm a hideg mi-
att, aztán csak állok, amíg eszembe nem jut a táskámban lapuló
pótkulcs. Az anyám ötlete volt, hogy ott tartsam. Ez majdnem visz-
szatántorít, ez az apró gesztus. Legszívesebben a fejemet a kezembe
fogva leülnék, hogy bömbölni kezdjek, de az apámnak elege van be-
lőlem. Kiveszem a kulcsot, és beindítom az autót.
A műszerfal ugyanúgy kékesen világít, mintha mi sem történt
volna, és holnap is ebben a házban ébrednék fel, hogy Laurennel su-
liba menjek, ahol Edwarddal rúgjuk a bőrt. Ajtócsapódás, az anyám
szalad felém. A kocsi túlsó oldalán, a lámpa fénykörében megáll. A
mai verés nem hagyott rajta nyomot. Apám már csak ilyen figyel-
mes.
Lehúzom az ablakot, ő behajol, egy borítékot nyújt felém, meg a
kulcsaimat.
A kulcsokat az ülésre teszem, a borítékban pénz találok - kis cím-
letek.
- Apa küldi? - kérdezem.
- Nem. Én gyűjtögettem a fürdőszobában, a tamponos dobozban.
Kis összegeket dugott el, aminek a hiánya nem tűnik fel. Tanult a
hibájából. Legutóbb, amikor megpróbáltunk elszökni, akkora pénzt
vett le a számláról, hogy apám előbb hazajött, mintsem leléphettünk
volna.
- Menj! Ő majd segíteni fog!
Egy röpke másodpercig azt hiszem, a teremtőre céloz, de észreve-
szem, hogy a borítékra néz. A fény alá teszem. Egy cím, név nélkül.
Kérdőn fordulok felé.
- Christian címe - mondja.
Elakad a lélegzetem.
- Honnan szedted ezt?
- Ő küldte - mondja, és elpirul. - Keresd meg!
- Gyere velem! - kérlelem. - Szállj be, és menjünk el együtt!
Átnyúlok az ülés felett, és kinyitom a felé eső ajtót. Anyám az aj-
tónak dől, és visszanyomja. Könnyes a szeme. Kipislogja, és a csep-
pek végiggurulnak az arcán.
- Menj! Majd utánad megyek!
Meg akarom kérdezni, hogy mikor - mielőtt elviszi koncertre?
Mielőtt elköltenek egy vacsorát kettesben a Russian Tea Time-ban,
vagy hétvégén a Drake-ben? Vagy rögtön a következő verés után,
mielőtt az egész mókuskerék újraindul? Tudom, hogy apám legké-
sőbb két hónap múlva újra robbanni fog. Éppen azt akarom kér-
dezni, hogy „egy hónapon belül?”, amikor apám kilép a házból szo-
rosan megkötött köntösben. Becsapja az ajtót, aztán a válla fölött a
szomszédban lakó Coe professzor dolgozószobája felé pillant. Ég
nála a villany. Az örök paranoid Coe professzor az ablakhoz megy,
és kinéz. Minden egy csapásra lelassul, és megváltozik: apám nem
viharzik felénk, csak sétál. Eltorzult arcára kedélyes mosoly telepszik.
A csípőjével eltolja anyámat, és behajol a kocsiba.
- Ha megint visszadugod ide az orrod, megölöm anyádat. - Mindezt
higgadtan mondja - kicsit fojtott, de nyugodt hangon. Ha nem
markolná az ajtót olyan erősen, azt is mondhatta volna, hogy „jó utat,
fiam!”
Az arcomra vér csorog, légzésem felgyorsul, és az anyámra nézek.
A szeme elkerekedik a rémülettől. Az apám ilyenkor a legveszélye-
sebb. Egyszer láttam ilyen állapotban, amikor anyám megpróbált
elszökni tőle.
Ahhoz sem vagy elég bátor, hogy megöld. Akkor ki lenne a bokszzsákod
életed hátralévő részében? Túl gyenge vagy hozzá.
Felriadok Christian ágyán, és kimegy szememből az álom, Te jó ég,
tényleg ezt feleltem volna neki? Egy életnyi óvatos jégenjárás után,
képes voltam léket vágni, és hagyni, hogy belefulladjon? Egy ilyen
megjegyzés, és apám újra és újra előveszi anyámat, hogy
bebizonyítsa az ellenkezőjét.
Felülök.
Nem, nem, nem mondtam semmi ilyesmit. Csak gondoltam. Megmarko-
lom a plédet, amit Christian boríthatott rám, és összehúzom magam
körül. Minden oké, mantrázom magamban, amíg újra meg tudok
moccanni. Az ujjaim először vörösek, aztán lilák, majd kékek
lesznek Kitakarózom.
Felemelem az állam, kinyújtom a nyakam, és körbeforgatom a fe-
jem Christian lakásában: fehér mennyezet; egy asztal szigorúan
helyükre rakott gemkapcsokkal; egy számítógép-monitor képernyő-
pihentető programja folyton változó mintákkal. Mályvaszínű szőnyeg
(ez aztán a jó ízlés, a főbérlőé?); préseltfa kávézóasztal, ami olyan
könnyűnek tűnik, hogy zsonglőrködni lehetne vele; az ebédlő
berendezése négy fémvázas, aranycsillámos fehér ülőkés székből
(egyenesen az ötvenes évek ebédlőiből), valamint egy fehér, laminált
asztalból áll, aminek háromszög alakú, fém szegélye van. Egy lepuk-
kant szoba lomtalanított bútorokkal. A kanapé ki gödrösödött, és az
egyik párnája nagyobb, mint a másik. Ez aztán az élet.
Komolyan mondom, nekem a szobám nagyobb volt otthon, mint ez
az egész lakás.
Christian az ebédlőasztalnál ül zöld műtősruhában, kiszorult a túl
kicsi konyhából. Engem néz. Az asztalon egy teáskanna, egy
majdnem üres müzlis üveg, és egy bögre.
Kérdezi, éhes vagyok-e. Kérek-e teát. Mert oolong.
- Persze, megkóstolom - megyek az asztalhoz, és a bögréjéért nyú-
lok.
A kinyújtott kezemre néz, aztán elkapja előlem a teáját.
- Majd én csinálok neked.
Az anyám azt szokta mondani, hogy a családban minden közös,
mindent megosztunk egymással: baktériumot, pénzt, vért s a többi.
Talán egy nap, amikor Christiannel a világbajnokságot nézve a tévé
előtt sörözünk majd, és a poharaink összekeverednek, nem fogja ér-
dekelni. Nyugodtan iszik belőle.
- Oké, nekem úgy is jó - mondom, és leülök.
- Szóval... - fonja össze a lábát, és a teájába kortyol. - Hová tartasz?
Itt ül, úgy forgatja a teáját a levegőben, mintha konyak lenne, és
beszélgetünk - de úgy, mintha az időjárás lenne a téma.
Nagy levegőt veszek.
- Ide. Ide jöttem.
Abbahagyja a tealötyögtetést, és elkerekedik a szeme.
- Még Dél-Franciaországra gondoltam, építenék egy szép kis villát
magamnak, és néha benéznék a Sorbonne-ra - javítom ki magam.
Felállok, és a lábammal rúgom vissza a széket. A szeparálódáshoz
két szoba közül választhatok; vagy a háló, vagy a fürdő. A fürdőre
szavazok.
Megnyitom a csapot, és átfolyatom a vizet az ujjaim között. Se
borotvám, se szappanom, se fogkefém. Chicagóban egy elektromos
Oral-B fogkefém volt, de nem hiszem, hogy a három és fél dollá-
romból kifutná. A fogaim kirohadnak, és tizenkilenc éves koromra
majd az ínyemmel kell elnyámmognom az ételt. Az egyszemélyes
fürdőszobaszekrénybe nézek, az egyszemélyes lakás egyszemélyes
fürdőszobájában. Nekem megfelel a kanapé. Semmi bajom vele,
tényleg. Pisilek, kezet mosok, és vizet lögybölök az arcomra. Jó és
hideg, mint egy nagyon megérdemelt pofon. A homlokomon égni
kezd tőle a seb. Az egyetlen akasztón egy szál törülköző lóg, azzal
törlöm meg az arcom, de szigorúan csak az egyik sarkát használom.
Mire visszatérek a szobába, Christian már kabátban van.
- Nem szerzünk nekem is egy dzsekit? - fonom össze a karom a
mellkasom előtt.
Úgy nézek ki, mint egy ötvenes évekbeli háziasszony, aki duzzog,
mert a férje aznap későn jön haza. Hogy a hasonlóságot csökkent-
sem, a hónom alá dugom a kezem.
- Ha visszajöttem a munkából, majd beszélünk róla. És arról is,
hogy mit kell tenned, ha velem akarsz maradni.
Kösz. Megvan az egész napos rágódnivalóm.
- Rendben - felelem.
- A mobilszámomat a hűtőszekrényen hagytam, ha valamit kérdezni
akarsz. Van egy kis leves a konyhaszekrényben. És a fenébe, azt sem
tudom, melyik iskolához tartozunk kerületileg. Végzős vagy?
A nagylábujjamat tanulmányozom, amin befeketült a köröm a
múltkori meccs után. Annak örülne, ha végzős lennék.
- Nem, harmadikos vagyok.
Bólint.
- Bocs, Jace, de ez olyasmi, amihez hozzá kell szoknom, oké?
Már majdnem teljesen kint van a folyosón, amikor visszalép, és
becsukja maga előtt. Fellélegzem. Végre vette az adást. Kivesz egy
szabadnapot, itthon marad, hogy megbeszéljük, hogyan tovább.
- Csak azt hittem, vannak terveid. Amikor én leléptem otthonról,
nekem...
- Hajnali háromkor dobott ki a házból. Most kopogtattam volna
sorra az ajtókat, vagy mi?! - Azt most felejtsük el, hogy ide is be-
kopogtattam.
- Mit csinált?! Ki-do-bott?
Rájövök, hogy ez az ütőkártyám.
- Egyenesen ide vezettem.
- Oh.
- Mit gondoltál, amikor múlt éjjel beengedtél? Hogy csak beug-
rottam hozzád útközben a napfényes Kalifornia felé, ahol a vakáci-
ómat fogom tölteni?
Talán, ha kedvesebb vagyok, megengedi, hogy maradjak. Meg-
próbálok mosolyogni a szám használható oldalával, de csak egy gri-
maszra futja.
- Jézus, Jace, mielőtt átszeled az országot, nem kellett volna fel-
hívnod, vagy...
- Szerinted megvolt a számod?!
Elhallgat, és a földet bámulja. Nézem, ahogy a mellkasa süllyed és
emelkedik.
Végül megszólal:
- Egyre visszajövök, és kigondolunk valamit. Ne aggódj! Akár-
hová esel is, gondoskodom róla, hogy a talpadra ess, oké? Ígérem.
Annyira azért nem nyugtatott meg az ígérete.
 4. fejezet

A mikor bekopogtattam Mirriamhez hónom alatt egy focival,

hogy megkérdezzem tőle, hol edzhetek, a helyi gimnáziumba
fuvaroz, ahol ő is tanít (angolt, mint kiderült). A pályák klasszak.
Kettő van egymás mellett, és egy árok választja el őket. Megállítja az
elgurult labdákat, és elvezeti az esővizet. A fehér festés arról
árulkodik, hogy a pályák újak. Nincsenek gödrök, hogy kificamítsák
a bokádat, de az egyik kapun már ott feszül a háló. Mirriam a fűben
könyököl, és puha kötésű könyvet olvas. A retikülje és a
fényképezőgép-táskám mellette fekszik. Túl ideges voltam ahhoz,
hogy kibírjam a négy fal között, ezért megkérdeztem Mirriamtől az
irányt, de a vége az lett, hogy elhozott kocsival.
A pólóm annyira átizzadt, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a
testem hatvanöt százaléka még mindig víz. Lehúzom magamról, a
fűbe dobom, és szellőért fohászkodom. Ki gondolta volna, hogy a
szeptember ilyen forró lesz? Szerencsére a kocsiban volt a futball-
mezem, és a farmert is sortra tudtam cserélni.
A vezetés, a várakozás, az ücsörgés és a stressz végtelennek tűnő
percei után végre - mozgás. Lábaim táncolnak, és a karom egyensúlyt
keresve lendül. Felcsippentem a labdát, aztán felrúgom, és fejelek. A
szívem pumpál: a vérem kering; minden mozog, csak az agyam fixált
Christian mondatára. Majd később megbeszéljük, mit kell tenned, ha velem
akarsz maradni.
Leteszem a focit a kapu elé, hogy a tizenegyeseket gyakoroljam.
látszólag meggondoltan hátralépek néhányat, de egészen másra
koncentrálok. Arra gondolok, hogy mégis mit? Az sem fog segíteni, ha
elmondom neki, hogy nincs pénzem. Ellövöm a labdát. Lepattan a
kapu felső fájáról, a kapusok legjobb barátjáról. Utánaeredek. Vajon
mik lesznek a kikötései? Hogy takarítsam ki a szobámat? Talán. De
várjunk csak, milyen szobát?!
Nem, nem, mondom magamnak. Nem akarok ezen agyalni. Váltsunk
csatornát.

Egy agyoncigarettázott, karcos hang szólal meg: Azoknak, akik csak most
kapcsolódtak be a közvetítésbe, elmondom, hogy kettő-kettő az állás a
Németország-Egyesült Államok-meccsen, egy nagyon szoros mérkőzés és két
hosszabbítás után. Most a tizenegyeseknél tartunk. Nigel?
Igen, Dick. Ez aztán a futball! Németország négyszer talált a hálóba
az ötből. Egyet kihagytak. Az amerikaiak négyet már berúgtak, és most
készülődnek az utolsó tizenegyeshez.
(Fogadjunk, hogy kitaláltátok, ki fogja rúgni.)
A kapus a mi Paul Bunyanunk német kiadása.
Amikor berúgtam a majdnem berúghatatlan büntetőt, a szurkolók
ujjongva felugrottak a tribünön, egyedül Christian maradt ülve, aki a
következőt darálta: Söprögetned kell, sikálnod, és leszedned a kaktusz
elszáradt leveleit. A továbbtanulást felejtsd el. Ha velem akarsz maradni,
annyi tennivalód lesz, hogy úgysem lesz rá időd.
- De neked is a továbbtanulás volt a jegy, amivel elhúzhattál.
- Igaz, de te túlságosan csóró vagy, hogy megvedd azt a jegyet.

Rendben. Találnom kell valami más módot, amivel elhallgattat-

hatom az agyamat. Éppen pályaköröket futok, amikor dudálást hal-
lok. Lelassítok, látom, hogy Mirriam feláll, leporolja a fenekét, és
tenyerével beárnyékolja a szemét. Egy nyitható tetejű kocsi áll meg
az út közepén, a volánnál egy nagydarab fiú ül, oldalán egy vörös
plázacica. Hátul egy szőke cigarettázik megpróbálja elrejteni a csik-
ket, és végül kidobja a kocsiból.
- Te tényleg bajba akarsz kerülni? Nem elég, hogy cigizel, még
szemetelsz is? - kérdezi Mirriam.
- Én nem, én csak...
- Mit keres itt vasárnap délután, Ms. Ngu? - kérdezi a srác.
- Eric, mi lenne, ha nem tartanád fel a forgalmat? - kérdezi Mir-
riam.
- Ez kicsoda? - kiáltja megint Eric. - És melyik csapatban van? -
kérdezi Eric.
- Nem ez, hanem ő - bújik elő Mirriamből az angoltanár.
- Hé, haver! Melyik csapatban vagy?
Fekete-fehér rendőrségi autó érkezik, és felharsan a szirénája.
- Holnap találkozunk! - búcsúzik Mirriam. - Rád fér egy kis nyelv-
tanozás!
Eric a gázra tapos és kilő, aztán gyorsan lefékez, mert eszébe jut,
hogy egy rendőrautóval a fenekében az ember nem indul tőgázzal.
Amikor elgurul mellettem, hallom, hogy az egyik lány megjegyzi:
- Nagyon szexi.
- Fúj. Össze van verve a képe.
- Ki beszélt az arcáról?!
Nevetésük túlharsogja a motor zaját.
- Diákok - mondja Mirriam.
- Erre én is rájöttem.
Megint a pályára koncentrálok, mielőtt az agyam elkezdi kisded
játékait. Úgy döntök, sprintelni fogok a pálya szélén. A lábam jár,
mint a motolla, és a horizontot figyelem. A horizontra koncentrálok.
Ho-ri-zont.
Még félig sem futom körbe a pályát, már alig kapok levegőt. Egy
elefánt ül a mellkasomra. Felbukom, hanyatt vágom magam a fű-
ben, és megpróbálok lélegezni. Ki és be. Lassítok a ziháláson.
Belégzés után elszámolok háromig, és csak azután engedem ki, aztán
megint elszámolok háromig. Mi a fene ez? Most jön ki az asztmám?
Amikor felemelem a fejem, látom, hogy Mirriam engem figyel.
- Alacsony oxigéntartalom - magyarázza. - A magasság miatt.
Bólintok. Nincs hozzá elég levegőm, hogy megszólaljak. Úgy lát-
szik, még akklimatizálódnom kell.

Visszafelé megállunk egy könyvesboltnál, „beugrok ide”, mondja,

mintha csak egy hirtelen ötlet lenne, de én biztos vagyok benne, hogy
direkt hozott ide. Amikor belépünk, megcsap a légkondicionáló szele,
és lengetni kezdi átizzadt pólómat. Megállok, lecsúsztatom a
vállamról a táskámat, és hagyom, hogy a hűs levegő minden
porcikámat érje.
A puccos Barnes & Noble boltban búzasárga szőnyeg fut a kasszá-
ig, és ágazik szét a bolt többi része felé. Olyan, mint a Hollywood
Boulevard, csak ezt kéznyomok helyett idézetek díszítik. Harper Lee
után William Faulknerre lépek.
Mirriam és én szétválunk - ő iszik egy kávét, én meg elindulok a
művészeti könyvek felé abban reménykedve, hogy találok egy al-
bumot kedvenc fotóművészemtől, Cindy Shermantől. Otthon két
bekeretezett fotója lóg a falamon, és máris hiányoznak.
Mielőtt odaérnék, egy kristály sakk-készlet vonja el a figyelmem.
Tizennyolc hónapja gyűjtöm a királynőket. A belvárosban voltam,
átmentem a Chicago River túloldalára, ahol egy játéküzletbe
ütköztem. A kirakat túloldalán egy sakktáblát vettem észre, láthatóan
meccsközi állapotban, mintha csak arra várna, hogy valaki be-
nyúljon, és lépjen egyet. A királynő védtelenül állt. Az arca szigorú
volt, és megalkuvást nem ismerő, egyik szemöldökét felvonta. Olyan
arcot vágott, mintha megvetné az őt fenyegető huszárt.
Amikor kinyitottam az ajtót, csilingelni kezdtek az ajtó fölé akasz-
tott harangok. Felvettem a királynőt, és tanulmányozni kezdtem ne-
csessz-ki-velem száját. Meg kellene tanulni sakkozni - gondoltam. Ta-
nuljon a fene., nekem csak ő kell. És hogy: igen. Markomban a király-
nővel elsétáltam a lopásjelzők között, amik most hiába álltak őrt.
Alabástrom, vagy más néven Alaba, a gyűjteményem első darabja
volt. Alabán kívül még hat királynőt hagytam Chicagóban. Egy
fekete műanyagot, egy szantálfából készültet, egy zöld márványt és a
nővérét, egy fehér márványt, és az ón Guinevere-t egy Camelot-
készletből. Egy térdzokniba dugva tartottam őket a matrac alatt, de
bárcsak a kocsiban tartottam volna őket.
Ennek a királynőnek nincsen arca, a feje csak egy kristálygömb, de
megismerem a táblán elfoglalt helyéről. A testét úgy csiszolták, mint
a drágaköveket szokás, csupa él és sarok. Átsüt rajta a nap, és
miniszivárványt vetít a kockákra. Egy igazi szépség.
Megfogom - nehéz és hideg. Megsimítom a fazettáit, és közben azt
nézem, hol vannak a biztonsági kamerák.
Ez a kristálykirálynő alapító tagja lehetne az Albuquerque-gyűj-
teményemnek.
 A kasszánál senki, Mirriam távolabb áll, kamerát nem látok. A
Hanes alsónadrágomba dugom. Nem vagyok perverz, semmi ilyesmi,
egyszerűen tudom, hogy így nem kapnak el. Kinek jutna eszébe
meztelenre vetkőztetni egy sakkbábu miatt? A királynőnek
köszönhetően, ami kidudorodik az alsómból, úgy nézek ki, mintha az
isten különösen kegyes lett volna hozzám.
Éppen kihúzom a kezem a nadrágomból, amikor egy körülbelül
tizenhat éves lány elém áll. Fekete Kleopátra-frizurája van, a tincsei
kerek arcát csiklandozzák. Farmere jobb combján egy Lady Godiva
csücsül, és olyan helyekre csábítja a szememet, hová nem lenne
szabad. Feltolja hegy-völgyes inge ujját, és a szétvert képembe
bámul.
- Jézus, el sem akarom képzelni, hogy néz ki a másik srác - mondja
alig mozgatva a száját, mintha hasbeszélőnek készülne.
- Autóbaleset - mondom.
Nem a legjobb hazugság, de ez jutott eszembe.
- Jól vagy? - kérdezi.
Megvonom a vállam.
A sakktáblára mutat:
- Jó, mi?
Bólintok.
- Tudsz sakkozni?
- Nem. Én könyvmoly vagyok. Keresel valami konkrétat, vagy csak
nézelődsz?
- Te itt dolgozol? - kérdezem kicsit hitetlenkedve.
Túl fiatal hozzá. Legutóbb, amikor könyvesboltban akartam munkát
kapni, három állásinterjú után egy doktori iskolás kapta meg az
állást. Vagy egy egyetemista. Vagy más hasonló.
- Aha. Az apám ismeri a tulajdonost. Szeretsz olvasni? Akkor ez
tetszeni fog - nyúl az egyik könyvért, és mozdulat közben feldönt
egy lovat. Miután felállítja, a táblára mered: - Hol van a királynő?!
Elé tolom az üres tenyerem. Megcsóválja a fejét, és tudom, hogy
most hibáztam el. Úgy reagáltam, mintha engem vádolna. Előrehajol,
megcsap fahéj- és esőillata. Négykézláb tapogatózik, mintha vak
lenne, végigfuttatja a tenyerét a világos, durva szőnyegen. Csat-
lakozom a hiábavaló kereséshez. Néhány perc múlva rám néz a válla
fölött:
- Tudsz róla valamit?
A fejemet rázom:
- Lehet, hogy csak elgurult, amikor te...
- Nem hallottam, hogy koppant volna, pedig van súlya.
Nekem mondod? Majd szétlapítja a golyóimat, és le akarja szakítani a
gatyámat. Bizonytalanul felállok, megpróbálom kényelmesebb
pozícióba állítani a királynőt. A lány a sarkára ül, aztán a következő
pillanatban felpattan.
- Uram - kezdi, és közben távolságtartón néz rám. Még soha nem
szólítottak uramnak. Máskor tetszett volna a dolog, de most, ha jól
sejtem, bajban vagyok.
- Meg kell kérnem, hogy ürítse ki a zsebeit.
Nagyszerű! Egy gestapós csajt kaptam a seggembe. De nem hiába
bíró az apám, ragadt rám is valami.
- Ezt nem kérheti tőlem. Először is: amíg nem látta, hogy eltu-
lajdonítottam valamit, és nem tudja annak pontos helyét, nincs miről
beszélgetnünk. Addig ezt úgy hívják, hogy zaklatás. Másodszor; még
nem hagytam el az üzletet. Nem vádolhat lopással, még akkor sem,
ha nálam van az említett tárgy.
- Mi vagy te, egy kicseszett Atticus Finch?
- Egy kitalált szereplőhöz akarsz hasonlítani?
Mirriam újra feltűnik. Egyik kezében könyvtornyot egyensúlyoz, a
másikkal újabb zsákmányok után kutat. Kávéspoharát a fogai közt
tartja.
- Azt hiszem, Christiannek ez tetszeni fog... - motyogja a pohárba,
aztán felnéz, és meglátja, mi a nagy helyzet. Kiveszi szájából a
poharat.
- Mi a probléma? - kérdezi a gestapós csajt.
- Semmi. Nem loptam el semmit - felelem.
- Jace - mondja Mirriam. - Ez nem a legjobb bemutatkozás.
- Hülyének nézel? - kérdezem.
- Ezt nem mondtam - mondja eltúlzott türelmességgel. - De nem
örülnék, ha ez lenne rólad az első benyomásunk.
- Felőlem mondhatsz, amit akarsz! De a bátyámtól nem fogsz juta-
lompontot kapni azért, hogy megvádolod az öccsét.
 - Nincs szükségem jutalompontokra.
Elvörösödöm. Neki tényleg nincs. Nem úgy, mint nekem, a legkö-
zelebbi rokonának, akinek be kell tartania bizonyos szabályokat, ha
maradni akar.
A gestapós csaj felém hajol, de közben Mirriamre néz.
- Mutasd meg, hogy nincs rejtegetnivalód, aztán menjünk innen -
javasolja Mirriam.
- Persze csak akkor, ha ezzel nem sérülnek a személyiségi jogai,
uram. - mondja a gestapós csaj.
Megmondom a nevem, hogy ne kelljen tovább uraznia, és
kifordítom a zsebem. Két üres, fehér elefántfül.
- A táskádat is! - mondja Mirriam.
Leveszem a vállamról a táskámat, és a földre teszem. Elhúzom a
cipzárt, kiveszem a kamerát, a vakut meg a szűrőket, és sorban az
írós-idézetes szőnyegre pakolom. Felállok, megfordítom a táskát, és
kirázom. Ben Johnsonra ezüst rágópapír hullik.
- Akkor hol van? - köti az ebet a karóhoz Miss Gestapo.
- Látod? - fordulok Mirriam felé.
- Ennyi volt az egész, tisztára mostad magad. Nem kell mindjárt
veszekedni - sétál Mirriam a kasszához.
- Ez meg ki? A nevelőanyád? - folytatja a csaj.
- Szerencsére nem.
Éppen magyarázni kezdeném, kicsoda, amikor észreveszem, hogy a
csaj végigszkennel a szemével, és tekintete megáll a lágyékomnál:
- Oh... - lepődik meg.
A fülemben dobolni kezd a vér. Ez a lány el fog kapni, aztán ott
állhatok Christian előtt a vádaskodó Mirriammel az oldalamon, és
hiába könyörgök majd. Ítéletem száműzetés.
Az övem felé nyúl, hátrálni kezdek. Én még nem láttam - hogy
stílusosan fogalmazzak - ennyire tökös lányt.
- Hé! Hé! - tiltakozom a kezemet feltartva.
Segítségkérőn Mirriamre nézek. Leteszi a könyveket a pultra, és a
kávéjába szürcsöl. Aztán megfordul, és lássuk-mekkora-seggfej-vagy
módon csípőre teszi a kezét, és szegény-Christian-hülye-öccse-aki-
tönkreteszi-az-életét tekintettel rám mered. Összehúzott szemmel
nézek vissza rá. Miss Gestapo észreveszi a pillantásom, és Mirriam
felé fordul.
Mirriam megszólal a pult mellől:
- Befejeztétek a szórakozást, gyerekek? Szeretnék menni.
Gestapo visszafordul felém. A kezem még mindig a levegőben, és
egyszerre fohászkodom magamban Istenhez, Krisnához, Zeuszhoz
segítségért. Leereszti a kezét, mintha soha sem akart volna a
gatyámba nyúlni. Vág egy pofát, és felém tátog: blablabla. Végre van
egy közös ellenségünk: a főnökösködő felnőttboszorkány.
Felsóhajtok, és feljebb húzom magamon az alsónadrágot.
- Úgy látom, a királynő jobb helyet talált magának az uralkodáshoz
- pukkadozik a visszafojtott nevetéstől. - Azért hadd ajánljak neked
egy könyvet! Tudod, a következő alkalomra.
Lekap egy könyvet a hátam mögül, és a kezembe nyomja. A bo-
rítóján egy ujj látható, amint éppen megpöcköl egy sor dominót. A
címe: A könyvtolvaj.
Meg kellene sértődnöm, de csak felnevetek. Mi értelme van to-
vább tettetni? Nem fog bemártani.
- A könyveim otthon maradtak. Hirtelen költöztem el. Ha nem
bánod...
- Dakota.
- Ha nem bánod, Dakota, inkább a Virágot Algernonnak-kal kez-
deném a pótlásukat.
- Arra gondoltam, hogy hasonlítasz rá - fintorog az orrával, és
visszateszi A könyvtolvajt.
- Inkább Algernonra hasonlítok.
- A laboratóriumi egérre, amin kísérleteznek?
Mirriamra pillantok, aztán a szám elé teszem az ujjam, és a legjobb
Elmer Fudd-hangomon suttogni kezdek:
- Majadj nagyon, nagyon cse-csendben! Kíséjleteznek ja-jaj-tam.
Miiriam a pultra hajol, közben a cipőjével dobol. Hangosan
felsóhajt.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattam - kiált oda Dakota. - Sajnos,
nincs elég munkaerő. Ránk férne egy kis segítség. - Közel hajol
hozzám, és megint megcsap az eső- és fahéjillat, amíg suttog: - Ígérd
meg, hogy visszajössz. Nem szeretném, ha egy ilyen szép sakk-kész-
let széthullana.
 Nem? Miért, minden széthullik Ezt úgy hívják, hogy entrópia.
Dakota a kasszához megy, és elkezdi lehúzogatni a vonalkódokat
Nézem, ahogy dolgozik. Felemeli a könyvet, meghajlítja, és lehúzza
a sima pulton. A munkájára koncentrál.
Visszapakolok a táskámba. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg
csinos, vagy csak most látom annak, hogy megmentette a bőrömet.
Ráérek később eldönteni. A szememhez emelem a kamerát, beállítom
az élességet. A képet unalmasnak érzem, várom, hogy csináljon
valamit, emelje fel a tekintetét, forduljon felém - bármit. Lehajol egy
szatyorért, és amikor felegyenesedik, a haja az arcába hullik, és a
szájával csücsörít beszéd közben. Akkor lövöm el.
 5. fejezet

M iután visszaérünk, lezuhanyozom, és bemegyek Christian

szobájába. Remélem, nem veszi zokon, ha kölcsönveszek
néhány tiszta cuccot. A farmeremet négy állam pora lepi, a sortomat
annyira átizzadtam, mintha minimum a világbajnokság utolsó
mérkőzésén játszottam volna.
Az ágy mellett, az éjjeli szekrényt helyettesítő fakockán a New
England Orvostudományi Magazin számai. A szobája kopár. Sehol egy
bekeretezett fotó, vagy képeslap a tükör keretébe dugva, semmi.
Az asztalon egy pénzcsipesz, egy üveg teli apróval, és egy bicska.
Ki él így?
Találok egy farmert, meg egy fekete pólót. Az elején hőlégballon,
és alatta a felirat: „DUKE CITY MARATON”. A farmer túl nagy Átte-
szem bele az övem, és összehúzom a derekát. A koszos ruháim úgy
hevernek a szőnyegén, mint egy elgázolt test. A szennyestartót ke-
resve kinyitom a beépített szekrényt. Valami nekikoppan belülről az
ajtónak. Megfordulok. A bekeretezett, és kiakasztott diplomái.
Megállok. Ez az első dolog, amiben ráismerek: a szerénységgel
palástolt büszkeség. Igen, kirakta őket, de olyan helyre, ahol senki
sem látja. Lefogadom, hogy reggelente rájuk néz, hogy emlékeztesse,
milyen messze van Chicago, de rajta kívül senki sem sejti, hogy itt
vannak.
Amikor kilencedikes volt, elhozta az egyik lányt, aki tetszett neki.
A lány kinevette, amikor meglátta, hogy minden díját és elismerését
bekeretezve kirakta a szobája falára - gyerekkora emlékeit. Leszedte
mindet, és egy dobozban elrejtette a szekrény mélyére. De reggelente
hallottam, hogy előveszi a kartondobozt, ilyenkor tudtam, hogy
nézegeti őket.
Bedobom a szennyestartóba a ruhámat, és leakasztom az érettségi-
jét. Végighúzom az ujjam az üvegen a név fölött: Christian Emerson
Witherspoon. A Chicagói Egyetem Gyakorlóiskolája. A New York-i
diplomáján már más név szerepel: Christian Emerson Marshall.
Vagy a Northwesternre, vagy a Chicagói Egyetemre akart jelent-
kezni. A New York-i Egyetem a harmadik opció volt. Én sem hagy-
tam ki az amerikai öccsök szokásos húzását, és csak napokkal később
adtam oda neki a felvételi értesítőt. De amikor átnyújtottam, csak az
asztalra dobta. Már felvették a Northwesternre.
- Felvettek, ugye? - kérdezte, amikor újra felé nyújtottam a levelet.
- Igen - néztem rá.
- Nem árt, ha van egy másik lehetőség is, nem igaz?
Tudtam, hogy Chicagóban akar maradni, hogy négy évig a kö-
zelünkben lehessen. Akkoriban azt hittem, miattam. Nem gondol-
koztam el rajta, mi lesz, ha lediplomázik.
A New York-i Egyetemen szerzett diplomájának dátumára nézek.
Huszonnyolc hónappal ezelőtt. Több mint két éve végzett. Két év.
Mit csináltam én két éve? A gimnázium előtti nyár volt, még nem
ismerkedtem meg Laurennel, de az apám már velem is elkezdte. Az
agyamon lévő hólyagok fenyegetően lötyögni kezdenek.
Legszívesebben megpörgetném a diplomát az ujjam hegyén, mint
egy pincér a tálcát, aztán az asztal sarkához vágnám, hogy üvege da-
rabokra törjön. A mellkasom feszül a dühtől, de nem engedem sza-
badon. Nem törünk össze emlékeket. Túlságosan az apámra hason-
lítanék. Óvatosan visszaakasztom a szögre.
Amikor meghallom Christian hangját, megpördülök. Aztán rá-
jövök , hogy nem itt van, hanem Mirriam lakásában, csak a papírvé-
lony falak miatt hallom ilyen élesen.
Alig bírom megállni, hogy ne tapasszam a fülem a falhoz, de nem
akarom a gyorsan növekvő bűnlajstromomat a hallgatózó rohadék
tétellel is megtoldani. Hátrálni kezdek, bízom benne, hogy a nyi-
korgó padló nem árul el. De ekkor meghallom Mirriam hangját: -
Gondolkozz rajta. Folytatnia kell a sulit, és én segíthetek.
- Nem akarok terveket szőni. Azt sem tudom, marad-e.
 Ez megállít. Félretolok néhány inget, és a falhoz hajolok. A vál-
lam a hideg gipszhez ér. Egy pantalló és egy kék ing szendvicsébe
kerülök. Eltolom az ing ujját a képem elöl.
- Várj... talán nem a... - egy másodperc szünet - ...testvéred,
Christian? Ő a te családod.
- És ez az a dolog, ami nekem teljesen mást jelent, mint neked.
Újabb szünet. Szinte látom magam előtt, ahogy Mirriam csípőre
teszi a kezét, mint a könyvesboltban. Bár nem látom őket, tudom,
hogy most egy darabig mindketten sértetten hallgatnak. A falhoz
nyomom a fülem, és várok.
Várok.
Várok
Végül Christian feladja.
- Neked nagyszerű családod van, ti mindig számíthattok egymásra.
- És mi a helyzet a tiéddel?
Hallom, hogy megnyikordul az ágyrugó. Amikor Mirriam újra
megszólal, a hangja távolabbról hallatszik, ebből tudom, hogy ő volt,
aki leült.
- Mondj valamit a fiúról, bármit!
Christian hangját most közelebbről hallom.
- Tipikus öcs volt. Idegesítő, lerázhatatlan, és... Rendben, em-
lékszem valamire. Az egyik halloweenen.
A családi legendárium ideje. Az egyik halloweenre lovagnak öl-
töztem, és Christian a saját zsebpénzéből vett nekem egy kardot, mert
anyám hallani sem akart róla, hogy egy ilyen erőszakos fegyver
legyen a kezemben. Vicces, nem? Szerintem valahol igen.
Elmeséli neki, hogy a szomszédunkban egy szellemház állt, ahol
egy boszorkány lakott (valójában csak egy magányos özvegy, mint
később kiderült). Halloweenre pókhálókat aggatott a kerítésére, hu-
hogó szellemeket rakott a fákra, és az ajtaja mellé egy koporsót he-
lyezett gépesített csontvázzal a belsejében. De ami a lényeg, hatal-
mas Mr. Goodbarokat osztogatott, és nem csak abból az apróbb faj-
tából. Ezt a sztorit sokszor elmeséltük már, és egyre színesebb lett.
- Szóval - vette fel újra a fonalat Christian. - Elég ijesztő volt, ezért
mindig vele mentem. Ám az egyik évben...
Én hat voltam, ő tizenegy - teszem hozzá magamban.
 - ...Paul, az egyik barátom, csontváznak öltözött. Kivette az özvegy
csontvázát, és belefeküdt a koporsóba. Szóval, amikor az ajtóhoz
értünk, a koporsóból hirtelen kinyúlt egy kéz, megragadta a
csuklómat, és húzni kezdett befelé.
Közben azt hajtogatta, hogy: „ Ütött az utolsó órád, halandó!”
- Halálra rémültem, elhiheted, nem csak egyszerűen megijedtem.
Jace, aki szintén meg volt rémülve, a koporsó felé ugrott...
A villogó kardommal.
- ...a villogó műanyag kardjával - visszhangozza, én meg büszke
vagyok új keletű telepatikus képességeimre. - Aztán elkezdte a csont-
vázat a kardjával csépelni, közben azt sikította: „Véged, véged,
véged!"
A tenyerem a számra tapasztva csendben nevetni kezdek. Hallom,
hogy velem nevet. Gipszfal ide vagy oda, együtt vagyunk. Mirriam is
felkacag, furcsa, magas hangon, máshogy, mint mi.
Aztán mindhárman elrohantunk, mert a boszorkány-özvegy ri-
kácsolva kirohant, hogy mit műveltünk a gépesített csontvázával.
Christian megfogta a kezem, és elvonszolt. Volt idő, amikor nem
hagyott még magamra.
- Egyértelműen istenített téged - mondja Mirriam.
Megfogom a kék inget, és babrálni kezdem a mandzsettáját,
miközben arra az okróberre gondolok. Akkoriban már futott, és a
Bostonra edzett, én nem bírtam a tempót, ezért aztán biciklin követ-
tem minden reggel hosszú kilométereken át.
Christian motyog valamit, amiből csak néhány szót kapok el, de
felismerek. Anyám mondogatta neki, amikor azt akarta, hogy jó pél-
dát mutasson nekem.
Minden kistestvér a bátyjára akar hasonlítani.
- Mit mondtál, Christian? - Mirriam vár néhány másodpercet.
- Christian?
- Igen?
- Hová kalandoztál el?
- Ja, semmi, csak a csontvázon gondolkoztam - mondja halkan, az-
tán lélegzetvétel nélkül, hangosan így folytatja: - Mit gondolsz az
öcsémről?
Ismerem ezt. A gyors témaváltás tipikus verbális aktus volt nála.
Akkor csinálta ezt, ha valaki megkérdezte, hogy van anyánk, miután
egy jó nagyot kapott apánktól. Halkan és sietve, hogy minél előbb
letudja a dolgot, ennyit mondott: „köszönöm, jól”, aztán gyorsan
előhozakodott valami „látványos” témával, mint például: „tudtad,
hogy ez vagy az az üstökös hamarosan megjelenik az égen?”
Mirriam megszólal:
- Aggódom érte, attól tartok, ha nem maradhat, hamarosan valami
komoly bajba keveredik.
- Mire gondolsz?
A könyvesbolti stikli után ennyit mond:
- Szüksége van a segítségedre.
Csönd.
Mirriam folytatja:
- Ez nem olyan, mint... Miért nem engeded, hogy maradjon?
Újabb csend.
Mirriam tovább kérdez:
- Az apád akkor kezdte el verni, miután elszöktél, vagy már előtte is
verte?
Elmondta neki?!
- Elmondta neked?
- Azt hiszed, nem láttam elég bántalmazott gyereket ahhoz, hogy
kitaláljam?! Felbukkan összevert képpel, és veled akar maradni.
- Akármi történt vele, az ő dolga. Ha elmondta volna nekem, akkor
sem adtam volna tovább.
Ez aztán az egyenesség. Milyen összetartók lettünk hirtelen, ugye,
hölgyem?
- Rendben, engeded, hogy meghúzza nálad magát, vagy sem? -
kérdezi Mirriam.
Másodszor is megnyikordul az ágyrugó. Christian is mellétele-
pedett.
- Tudom, hogy a testvéremről van szó, és hogy felelősséggel tar-
tozom érte, csak azt nem tudom, hogyan éljek együtt vele úgy, hogy
nem...
- Nem mit?
- Leléptem. Ugye? Leléptem. Nem akarom, hogy előbukkanjanak a
mélyre ásott dolgok, mert csúnya látványt fognak nyújtani.
 - El tudom képzelni. Miért szöktél el?
Témánál vagyunk. A falnak préselődöm, a vállam lyukat üt a
gipszben. Veszekedés szakos hallgató vagyok.
- Már mondtam. Nem jöttem ki az apámmal - feleli.
- Mi lenne, ha ezúttal elmondanád az egészet. Azért szöktél el, mert
az apád vert, ugye?
Veszekedésóra első lecke: kezdjük egy rávezető kérdéssel.
Egy kis szünet után hozzáteszi:
- Tudod, hogy miről beszélek. Azt hiszem, ez olyasmi, amiről be-
szélni kell.
- Nem mindegy most már? Vagy azt hiszed, annyira meghatároz?
Jobban, mint New York, a futás, az orvosi egyetem?
Rángatni kezdem a kék ing ujját.
- Pontosan erről beszélek, Christian. Most már tudom, hogy miért
éppen orvos akartál lenni. És azt is kezdem érteni, miért nem akarsz
összeköltözni velem.
- Na, ezért nem akartam elmondani! Most már mindent erre fogsz
visszavezetni, mintha csak ennyi lennék! - emeli fel Christian a
hangját.
Veszekedésóra, második lecke: ne legyél az első, aki kiabálni kezd,
mert akkor beismered a bűnösséged.
- Nem azt mondtam, hogy csak ennyi vagy! De egy fontos szelete a
személyiségednek, sőt alapvető - kiabálja Mirriam.
- Egyáltalán nem annyira fontos - kiáltja vissza Christian. - Nem az!
De te ezt soha nem értheted meg...
- Most hirtelen túl egyszerű vagyok ahhoz, hogy megért...
- Csak akkor fontos, ha engedem, hogy fontossá legyen. De nem
gondolok többet rá. Túl vagyok rajta, és kész.
- Helyes, ismételgesd csak, miközben az öcsédet kihajítod az út
szélére!
Veszekedésóra, harmadik lecke: a veszekedésnek saját ritmusa van.
A szavak csak gyűlnek, gyűlnek, aztán egyszercsak kiömlenek -
gyorsan és hangosan. Arra számítok, hogy Christian káromkodni és
gyalázkodni kezd, de arra várhatok. Nagy csend. Mi a fenét jelent ez
a hallgatás?
- Rendben, elismerem, beszélnem kellett volna róla - szólal meg
Christian halkan.
- Nem kellett volna hazudnod.
Erősebben rángatom az inget, kijön belőle egy cérna, és húzgál- ni
kezdem.
- Nem hazudtam. Csak nem mondtam el.
- Ne lovagoljunk most a szavakon, rendben? Mindent megtettél,
hogy ne derüljön ki. Dolgoztál rajta. Egy mulasztást el lehet intézni
annyival, hogy „hoppá, sajnos kiment a fejemből”; de a hazugság
módszeresen elhiteti a másik emberrel egy hamis dolog igaz voltát.
Őszinte leszek veled. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok
olyan ember mellett maradni, aki hazudik nekem.
Hosszú-hosszú csend. Az ágy újra megnyikordul, és Christian
hangját közelebbről hallom.
- Ahogy akarod válaszol.
- Hé, várjunk csak, ugye nem akarod kettőnk dolgát ennyivel el-
intézni?! - kérdezi Mirriam.
- Te döntöttél így, Mirriam, nem fogok neked térden állva kö-
nyörögni. Nem az a típus vagyok, aki ráerőszakolja magát arra, aki el
akarja hagyni.
Elfelejtek levegőt venni. Ez az első közös bennünk. Tagadhatatlanul
közös.
- Te még... te nem fogsz... egy bocsánatkérést sem kapok? - dadog
Mirriam.
Ah, már értem. Csak egy kis szünet volt, egy mellékvágány a vesze-
kedésben; de most már újra sínen vannak.
- Bocsánat, nem gondoltam, hogy ennyire megbántalak azzal, ha
nem mondom el... - kezdi Christian.
- Kösz. Ez igazán nagylelkű volt.
Be kell ismernem, hogy csodálom a szarkazmusát.
- Amikor találkoztunk, épp le akartál lépni egy helyről, ahol szo-
ciális munkát végeztél. Emlékszem, az első estén, amikor együtt
aludtunk, azt mondtad az ágyban: „Nem hiszem, hogy el tudnék
viselni ennyi szomorúságot nap mint nap.”
- Ezt mondtam volna? - Rövid szünet. - De azoknak a gyerekek-
nek nem volt jövőjük, a helyzetük reménytelen volt. Sérültek voltak.
- Ez igaz. Nem akartam egy lapra kerülni azokkal, akiktől me-
nekülni szeretnél.
Mirriam felsóhajtott:
- Látod, ez egy elfogadható magyarázat.
Megfordulok, és hátamat a falnak támasztom.
- Jól vagy? - kérdezi Mirriamet Christian.
- Jól -.. én csak... tudom, hogy nehéz róla beszélned... tudom, hogy
a gyerekek úgy védekeznek, hogy begubóznak... minél rosszabb,
annál kevesebbet beszélnek róla... Fáj, ami történt. Azt hittem, ennél
közelebb állunk egymáshoz.
- Ha ez segít, ez a legtöbb, amit Chicago óta mondtam a dologról.
- Ó, drágám! Tudod, hogy nem fojthatod magadba! Beszélned kell
róla.
- De nem most, oké? És nincs több veszekedés.
- Hagyjuk abba mára.
Azon gondolkozom, hogy sérült gyerek vagyok-e. Christian sérült
gyerek volt? Az anyám azt felelné, nem, ő sokkal erősebb annál, és
elégedett mosollyal nézné összefűzött ujjait.
- És mi a helyzet velem, anya? - kérdezném.
És a mosoly szépen leolvadna az arcáról.
Igaza lenne.
Lépteket hallok, Christian elindul Mirriam felé. Látom magam előtt,
ahogy letérdel mellé, és fejét az ölébe hajtja. Mirriam megsimogatja
a haját, aztán gyengéden felemeli a fejét, és szájon csókolja.
A falon keresztül hallom, hogy Mirriam halkan felnyög.
Oké, ha tovább dekkolok a beépített szekrényben, hamarosan be-
szerzek egy újabb pszichés problémát. A meglévő mellé. Minden
normális pár így szokott veszekedni? Az emberek ezt hívják
kibékülésnek? Emlékszem az első és második szakításunkat követő
kibékülésünkre Laurennel. Legalább olyan hangos volt, mint a
veszekedésünk. Teljesen be voltunk gőzölve. A küzdelemben
összeütődtek a fogaink, és a falhoz nyomtam. Addig szorítottam,
amíg a fogai nem vájtak bele a vállamba, és nem buggyant ki belőle a
vér. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy még akkor is veszeked-
tünk.
Ellököm magam a faltól, átvágok a ruhákon, és kilépek a szek-
rényből. A nappaliba megyek, lábamat csiklandozzák a mályvaszínű
szőnyeg hosszú szőrei. Hirtelen nagyon szűknek érzem a lakást.
Megpróbálok körözni a kanapé, az asztal és a konyha útvonalán, de
ez is csak hat lépés.
Chicagóban mindent ismertem. Ha felnéztem az égre, tudtam,
hogyan öltözzem fel. Tudtam, hová vezetnek az utcák és a verekedé-
sek. Elég volt az apámra pillantanom, és tudtam, mikor kell csendbon
maradnom, és mikor kell vele szemtelenkednem, hogy átvegyem
anyám püfölésadagját, és azt is tudtam, amikor csak az anyámat
fogadta el bokszzsáknak. Tudtam, mikor jön el a veszekedés, mikor
vonul el és mi lesz a végeredménye, mindent. A veszekedéseknek
ritmusa van, az tuti. Erre esküszöm. És nem végződnek így, mint ez.
Legalábbis ott nem, ahonnan én jöttem.
Mi a fenét keresek itt? Még lélegezni sem tudok itt rendesen, olyan
ritka a levegő.
Vezessek vissza tizenkilenc órát, és kérjek tőle bocsánatot, hátha
visszafogad?
Eszembe jut az az éjszaka. Az apám azt mondja, ha visszatolod a
képed, megölöm.
Christian telefonjára nézek. Nem mehetsz vissza, nem mehetsz vissza.
De anyámat azért felhívhatom. Legalább hallanék valamit, amit
ismerek, ami ismerős. Apám nem mondta, hogy fel sem hívhatom, és
nem hiszem, hogy érdekelné, hol vagyok.
Megmarkolom a telefont, és beütöm az otthoni számunkat. Ki-
nézek az ablakon az udvari medencére. Nem láttam, hogy használta
volna valaki, pedig vasárnap van. Talán a fenekén terjengő zöld
foltok miatt.
Kicseng. Kicseng Kicseng.
Talán nincs otthon. Az órámra nézek, itteni idő szerint 14:08, akkor
Chicagóban 15:08, vasárnap. Hol lehet?
Tuúú - mondja a telefon.
Dö-döm - mondja a vérem.
Hagyjak üzenetet?
Kicseng.
Nem mintha apám visszahívna, hogy azonnal menjek haza.
Milyen üzenetet hagyjak a rögzítőn? „Mikor, mikor, mikor?” Igen,
ez jó lenne. Persze csak akkor, ha az lenne a célom, hogy apám
eltörje anyám karját, vagy még ennél is rosszabbat műveljen vele.
Kicseng. Kattanás. „Ön Witherspoon bírót és családját hívta, kérem,
hagyjon üzenetet, hogy visszahívhassuk” - hallatszik apám géphang-
ja. Amikor meghallom a sípszót, leteszem.
Christian számítógépéhez megyek, és megmozdítom az egeret.
Mielőtt a kezdőlapja megnyílna, az ujjam átmegy automatavezér-
lésbe, és letölti az e-mailjeimet.
Új üzenet! - jelzi. Ráklikkelek, négy új levelet találok. Két junk-
mailt. Egyet Edwardtól (RE: hétfőn, suli után a pályán). És egyet
Laurentől (RE: Faszfej).
Szép.
Megnyissam Lauren levelét, és válaszoljak neki? Habozom. Az a
hólyag még mindig túlságosan sajog. Nem akarom elolvasni, nem
akarok a veszekedéseinkre gondolni, sem a béküléseinkre. Egyikre
sem.
Lehet, hogy nem is kell. Nézd meg, hogy él Christian! Soha nem
néz vissza Nekem is ezt kell tennem. Elfeledkezni Laurenről, el a
Starbucksról, elfeledkezni mindenről. Ha a vízhólyagot nem há-
borgatod, szépen lassan magától eltűnik. Nyom nélkül felszívódik.
Most itt vagyok. És csak ez számít. Igen, egy új élet. A régihez sem-
mi köze. Törlöm a leveleket. És elkezdek írni egyet anyámnak.

Épségben megérkeztem hozzá. Jól néz ki, kicsit megváltozott. Idősebb lett.
Te is meglátogatod? Mikor? Innen nem tudlak megvédeni. Válaszolj
gyorsan, mert ha nem, akkor visszamegyek és elhozlak. .

J. W.

Újra és újra átolvasom. Nem vagyok biztos ebben az elhozás do-

logban. Christian vajon visszajönne-e velem? Már elég idősek va-
gyunk. Ketten képesek lennénk megvédeni. Ketten el tudnánk
szöktetni.
Nem küldöm el a levelet. Hogyan autózhatnék vissza, ha nincs
pénzem üzemanyagra? Honnan tudjam, mit akar Christian? A po-
kolba, abban sem vagyok biztos, hogy engem itt akar látni!
Hátradőlök a székében, és észreveszem, hogy forog. A szőnyegnek
feszítem a lábam, és ellököm magam. Majdnem teljes fordulatot te-
szek. Újabb lökés, újabb forgás. Megjelenik a képernyőkímélő, né-
zem a megjósolhatatlanul változó mintákat.
Miért nem ráncigáltam be a kocsiba? Miért nem ragadtam meg a
csuklóját, és húztam be azon az átkozott ablakon? Vagy miért nem
szállt be önszántából? Megtehette volna.
Lökés, forgás, közben ezen gondolkozom. Addig forgok, amíg fel
nem kavarodik a gyomrom, és nem önt el a forróság. Túlságosan
szédülök. Ellököm magam a géptől, és megfogom a fejem, amíg a
szoba padlója abba nem hagyja a forgást.
Azt hittem, azért marad apámmal, mert nincs hová mennünk. De
tegnap este, amikor a kocsiban ültem, és a nullát mutató se-
bességmérőt bámulva azon gondolkoztam, ki fogadna be, kijött, és
odaadta azt a borítékot. Christian címével.
A borítékból hiányzó levélben vajon mi állt? Christian könyörgött
neki, hogy szökjön el? Vagy éppen ellenkezőleg? Arra kérte, hogy
maradjon otthon, mert nem tud neki segíteni? Nem. Amikor
megérkeztem, kinézett a folyosóra, hogy anya velem jött-e. Várja őt?
Évről évre?
Az e-mailre néztem.

Mikor?

Ha elküldöm, lehet, hogy nemet mond. Lehet, hogy bevallja, hogy

soha nem tudja elhagyni. Kitörlöm a fenyegetést, hogy visszamegyek
érte. Helyette a következőt írom:

Jelentkezz sürgősen, mert ha nem, odaküldöm a rendőrséget. Bejelentem,

hogy eltűntél, akármi legyen a következménye. .

Így már jó.

 6. fejezet

G yakorolni kezdek a miért-kell-itt-maradnom-Christian vitára.

A „kétségbe vagyok esve” nem túl hatásos. A családi kö-
telékekre kell koncentrálnom. Mert valamennyi biztos maradt be-
lőlük, nem? Christian tanított meg biciklizni négyéves koromban, Ő
tanított olvasni hatévesen, és ő mutatta meg, hogyan kell bemosni
valakinek, amikor hétéves lettem. Ezeket nem lehet meg nem tör-
téntté tenni. Legalábbis én biztosan nem vagyok erre képes. Még
mindig reménykedem benne, hogy egyszer úgy fog örülni nekem,
ahogyan én neki.
Amikor Christian megérkezik, végignéz rajtam, és kuncogni kezd.
Eszembe jut, hogy lógnak rajtam a ruhái.
- Kölcsönvettem néhány cuccot, ha nem probléma - szólalok meg.
- Azt látom - feleli, és egy barna papírzacskót dob az ölembe.
Egy süti van benne krémsajttal, hosszú, zöld takonycsíkokkal a
tetején.
- Kapd be, aztán mehetünk vásárolni.
Veszek egy nagy levegőt, és bevallom:
- Nincs pénzem.
- Értem.
A szeme üveges lesz, amíg az agya problémamegoldó módra kap-
csol. A süteménybe harapok, és azt kívánom, bárcsak lespórolták
volna a spenótot a tetejéről, amíg Christiant figyelem. Hirtelen fel-
lélegzik. Ping! Megoldva.
Az asztalához lép, és kivesz a fiókból egy zöld American Express
kártyát. Lefejti a hátoldalán lévő fóliát, fog egy tollat, és a fehér csík-
ra ráírja a nevét. Habozás nélkül. Christian Marshall.
Jace Marshall. Kicsit furcsa lesz. Akár maradok, akár megyek,
mától Jace Marshall leszek. Felejtsük el ezt az egész Witherspoon
baromságot.
- Előbb a ruhák, aztán a munka, oké?
- Persze, rendben - de nem mozdulok akkor sem, amikor fogja a
kulcsát és a kabátját.
Azt akarom mondani, hogy „figyelj, itt szenvedek ebben a sivatagban,
kiizzadom magamból az utolsó csepp vizet is, hogy megpróbáljak ne
gondolni a beszélgetésre, amit beharangoztál. Nem lehetnénk túl rajta?" De
már eleget követelőztem. Ez a hátránya annak, ha az ember
alamizsnából él. Vagy pontosabban, ha az ember adósságokba veri az
adományozót.
- Mi van? - kérdezi.
- Semmi.
Lecsapja a kártyát a kávézóasztalra, leül a kanapéra, és felhúzza a
szemöldökét.
- Csak azt akarom tudni, hogy maradhatok-e? - szólalok meg. -
Akkor úgy vásárolnék.
- Maradhatsz, Ha akarsz...
- És ha akarok?
- Meg kell egyeznünk néhány alapszabályban. Ha nem felelnek
meg, akkor kitaláljuk, hogyan tovább, rendben? - mondja nyugodt
hangon Christian.
Leülök a kétszemélyes kanapéra, és felé fordulok. A tárgyalás köz-
ben maradj ülve, ítélethirdetéskor állj fel.
- Első számú szabály: ne kérdezősködj, és én sem faggatlak.
- Persze, rendben.
Rám néz egy pillanatig, felemeli az állát, és összehúzza a szemét:
- Biztos?
- Igen.
- Mert valahányszor, azt mondod, „persze, rendben”, az ellenke-
zőjéről erősítesz meg.
Mégis mi a fenét akar hallani? Adja a kezembe a szövegkönyvet, és én
felmondom.
- Akkor azt mondom majd, hogy nem probléma.
 - Kettes számú szabály: nem hívhatod fel anyát a telefonomról,
Erre a telefonra gondolok.
Nyelek egyet. Eszembe jut, hogy az otthoni telefonunk kiírja a hívó
fél számát. Erősen fontolgatom, hogy bevallom, de érzem, hogy nem
használna az ügyemnek.
- Apának esze ágában sincs keresni téged. Már régen leszállt az
ügyről.
- Amikor a legutóbbi verés elévülési ideje letelt, megtalált New
Yorkban. Akkor változtattam meg a nevem, és egy szemesztert Spa-
nyolországban tanultam.
- Mi csinált, amikor New Yorkban rád talált? - kérdeztem Chris-
tiant.
- Testi sértés - ugrik csomóba az állkapcsán az izom.
Most döbbenek rá, hogy már csak a jelenlétemmel is mennyire
veszélyeztetem a világot, amit szökése óta felépített. Értelmetlenné
tehetek mindent, a bujkálását Costacoséknál, a család nélküli életét
New Yorkban, az átkelését az Atlanti-óceánon, és vissza. Most értem
meg, miért zárt rövidre magában minden családi érzést, miért
fagyasztotta be őket, hogy leléphessen. A családi érzelmekre való
apellálást már el is felejtettem.
- Engem biztos nem fog keresni - folytatom.
- Én nem lennék ebben olyan biztos.
- Nem, nem fog keresni! Ez más eset. Úgy értem, hogy te otthagy-
tad. Ezen nehezebb túltennie magát az embernek, nem? De engem
elzavart.
Elhallgat, szinte hallom a fel nem tett kérdést: mit műveltél? De az
első számú szabályhoz tartva magát, nem kérdezhet rá, én meg nem
mondom el. Ha elárulnám, hogy megütöttem az apámat, sőt, hogy én
ütöttem először, Christian vajon vállon veregetne, vagy azt gondolná
rólam, hogy túl erőszakos vagyok, vagyis túl nagy kockázatot
jelentek a számára, és kidobna?
Hátradől, behunyja a szemét, és most már megértem, miért volt
velem olyan hideg. Azt hitte, apa a nyomomban van, és ezzel tönk-
revágom a meneküléssel eltöltött öt évét.
- Figyelj, ha tényleg így van, ahogy te mondod, akkor ez óriási. De
továbbra sem akarom, hogy megtudja, hol vagyok. Szóval nincsen
hazatelefonálás anyának. És ne add meg neki a telefonszámot.
- De mi van, ha beszélnie kell velem?
Úgy érzem magam, mintha a markomba nyomna egy ásót, hogy
kezdjem ásni a sírját. Látom magam előtt a sírkövét:

ITT NYUGSZIK
JENNIFER WITHERSPOON
AZ ÖSSZEVERT FELESÉG
ÉS CSERBENHAGYOTT ANYA

„Menj” - mondta anélkül, hogy megfogta volna a kezem. „Majd

utánad megyek”.
Christian kék szemébe nézek. Előrehajol, összeteszi a kezét, engem
figyel. Ezen áll vagy bukik minden.
- Persze, rendben. - Az első ásónyi földet most fordítom ki a sírjából, és
oldalra dobom. Zutty.
- A pénz nagy részét, amit anyának küldtem...
- Álljálljállj! Te pénzt küldtél anyának?
- Örülnék, ha betartanád a szabályokat legalább egy beszélgetés
erejéig.
- Bocs - mondom.
- Azért küldtem pénzt, hogy el tudja hagyni...
De már nem figyelek. Tudja Christian címét, pénzt is kapott tőle,
mégis ott maradt? Nem értem. Miért nem ült be mellém a kocsiba?
- Tessék? - próbálom felvenni újra a fonalat.
- Rendszeresen küldök neki valamennyi pénzt, mert tudom, hogy
apa figyeli a bankszámlát. Egy postafiókon keresztül küldöm cím
nélkül. És rossz nevet írok rá, hogy azt lehessen hinni, eltévesztettem
a címet. Szóval, ha levelet akarsz írni anyának, megoldható.
Nyelek egy nagyot, azon gondolkozom, vajon kiürítette-e a ked-
vemért az egész tartalékát, vagy csak az utolsó havit adta oda belőle?
- Készpénzt küldesz neki?
Christian bólint.
- Várj egy pillanatot! De akkor hogyan... adott egy borítékot a te
címeddel.
- Amelyiket becsúsztattál az ajtó alatt? Igen, megkockáztattam,
hogy egy levelet küldjek neki. Egy állevél volt benne, és az álneve-
met használtam, ami, ha már itt tartunk, Henry Higgins.
Az arcán bennfentes mosoly jelenik meg, és rájövök, hogy a név is
valami vicc lehet, amit én nem érthetek.
- Azt akartam, hogy tudja, hová költözöm, hogy utánam jöhessen,
ha elhagyja.
- E-mail?
- Jace, ugyan már!
Felveszem az Amex kártyát, és megszorítom az ujjaimmal.
- Nincs e-mail. - A gyomrom összeszorul. - De ha...
Felemelt szemöldökkel bámul. Nem is rossz módja, hogy kitalál-
jam, elárulhatom-e neki a telefont.
- De ha... már megtettem?
- Jace! A francba!
Szorongatom a bankkártyát, és nézem, hogyan fut ki ujjaimból a
vér, ahogy belevágódik.
Felsóhajt.
- Légy szíves, gondolkozz, mielőtt cselekedsz, oké? Nem vagyok
felkészülve egy tinédzser nevelésére. És nem leszek apád helyett
apád, még jobb kiadásban sem!
- Nekem nem apára van szükségem - felelem. Hanem rád.
De ez sem fog számítani, ha elmondom neki a telefonhívást. So-
hasem számított. Ugyanolyan gyorsan kidob - ha nem gyorsabban -,
mint az apám. Miért is hittem mást?
Segíteni fog - ígérte anyám.
Na, persze.
Ökölbe szorul a kezem. Elképzelem, hogy fojtogatni kezdem
Christiant. Megmarkolom a nyakát, érzem, ahogy az ujjaim a húsába
vágódnak. Meg fogom ütni. Az utolsó pillanatban sikerül úrrá lenni
magamon. Az öklöm elindul, de az asztalt választom Christian arca
helyett. Felugrik.
- A fenébe! - Kétszer egymás után a hajába túr. - Bocs! Nem tud-
hattad, hogy nem írhatsz neki.
- Az isten szerelmére, ne esedezz nekem bocsánatért! Inkább ne-
kem kellene bocsánatot kérnem az asztal miatt. - Annyira összeszo-
rítom a fogam, hogy megcsikordul.
 Csak tudnám, miért csinálják ezt mindig? Én török ki, és ők kérnek
bocsánatot.
- Az asztal túléli. - Szünetet tart. - Neked viszont nem kellene ezt
csinálnod. Elég ijesztő. Olyan vagy ilyenkor, mint apa.
Na, ez meg olyan volt, mintha ő mosott volna be nekem. De úgy,
hogy lélegezni sem tudok. A beszédet nem is említve. Óvatosan le-
teszem az asztalra a bankkártyát. Lassan belélegezni. Lassan kifújni.
Végül kinyögöm.
- Csak azt mond meg, mit kell tennem.
- Igen, rendben. Az e-mail talán nem olyan vészes.
- Apa nem is tudja, hogy anyának van e-mail címe. A suliban
kaptam, aztán átpasszoltam neki, hogy használja.
- Nagyszerű, akkor legalább nem jut eszedbe felhívni.
Elmondjam, vagy ne mondjam,? Ez lesz a mantrám, amíg vele élek?
Elmondjam, ne mondjam'' Nem említettem, hogy anya talán már úton
van idefelé, nem beszéltem neki a távozásom éjszakájáról, sem a
Starbucksról, most meg erről sem.
Úgy döntök, nem mondom el. Tekintve, mennyire paranoiás, úgyis
titkos száma van.
A többi szabály egyszerű: ne csináljak semmi olyasmit, amivel
bevonnám a gyámügyet, és járjak suliba. Aztán elmondja, hogy az
elmúlt évek tapasztalataiból megtanulta, hogy a szobatársaknak mi-
nimum kettő, de inkább három téren támogatniuk kell egymást: az
érzelmek, az anyagiak és a háztartási munkák terén.
Miközben azt gondolom, hogy nem probléma, tudok takarítani, és meg
tudok főzni, ennyi elég is lesz, így folytatja:
- Szóval, amíg nem találunk neked valami melót, segíthetsz a
háztartásban.
És akkor az ajtó, az a fizikai akadályt képező faajtó, amin tegnap
éjjel bepréseltem magam, most kitárult előttem. De minden más
bezáródott.
A kezét nyújtja.
- Rendben?
- Persze, rendben - felelem.
Összehúzza a szemöldökét.
- Azt akartam mondani, hogy nem probléma.
 Kezet fogunk. Hálát kellene éreznem, hogy van egy hely, ahol
meghúzhatom magam. Ehelyett azt érzem, hogy most vesztettem el a
testvéremet másodszor.
 7. fejezet

Ü dvözöllek ez új életemben! Első rész.

Sokkal nehezebb új helyre költözni, mint hinnéd. A szüleim
azon ritka alkalmakkor, amikor költöztünk - megkönnyítették ezt
.

nekem. Emlékszem, azután hogy Christian lelécelt, ismét költöztünk.

Szinte észre sem vettem, hogyan találtak nekem új sulit, hogyan
gereblyézték össze a bizonyítványokat, az átíratási engedélyeket, a
kurzusok akkreditációját, az anyakönyvi kivonatokat, és előte-
remtettek mindent, amit csak megköveteltek. Helyettem is, hiszen ha
nem vagy még tizennyolc, semmit nem írhatsz alá egyedül, csak
szülői, illetve a törvényes gyám felügyeletével. És ez csak az iskola.
Az autó regisztrációjáról, a rendszámokról és a biztosításról még szó
sem volt (ezek pedig igen drágák, ha tizenéves srác vagy, még akkor
is, ha a tanulmányi eredménnyel elérhető kedvezményt is beleszá-
molom).
Három egész napomba került a szükséges papírok összeszedése, és
akkor még a kitöltésükről nem is beszéltem. Amint itt ülök az alá-
írásra váró papírokkal körülvéve, és azon tűnődöm, mit hazudjak a
kérdésekre, hallom, hogy a zár kattan, és Christian belép. Meg aka-
rom kérdezni tőle, hogy Mirriam a tanári presztízsét felhasználva
nem tudna-e néhány jó szót szólni az érdekemben az új suliban, de
még nem tudom, milyen kedve van.
A szétszórt papírokra néz, aztán szó nélkül el tűnik a hálószobában.
Hallom, hogy a kulcscsomót a komódra dobja, és átöltözik futósze-
relésbe. Amikor visszatér, napszemüvegben, hálós, dörzsölésmentes
pólóban, és egy annyira-passzos-hogy-rossz-ránézni futónadrágban
feszít. Kivesz egy lapot a nyomtató tálcájából, és az asztalra teszi.
Ráír valamit, áthúzza, megint ráír, megint áthúzza, aztán a harma-
dik változatot elém tolja:

Az apám aláírása.
- Kijöttem a gyakorlatból. Talán ez? - kérdezi Christian.
- Szerintem az első.
- Valóban? - húzza össze a szemöldökét. - Motoros tanulás, azt
hiszem.
Újból felírja a lapra az említett változatot, mielőtt elkezdene aláírni.
Felállok, és körülötte keringve adogatni kezdem neki a nyom-
tatványokat. Amikor elkészül, visszaadja a paksamétát.
- Az aláírás-hamisítást a törvény öt évig terjedő szabadságvesztés-
sel bünteti - mondom.
- Ezt miért nekem mondod? Nem te írtad alá őket? - Egyik kezével
tölcsért csinál a szája elé, és hangosan suttogja: - Te viszed el a
balhét, Breki.
Kábultan mosolyogok, mint egy hatéves az első bringájára, mert a
családban használt becenevemen szólított.
Aztán így folytatja:
- Fiatalkorú vagy, nem emlékszel? Legfeljebb egy körmöst kapsz
érte.
Másnap reggel a nyomtatványokkal felszerelkezve ülök a kocsim-
ban, és az embereket figyelem. Három srác, akik mintha az Aber-
crombie & Fitch egyik hirdetéséből léptek volna ki, néhány hosszú
hajú lúzer, akik erősen emlékeztetnek Bozontra a Scooby-Dooból,
egy rakás beképzelt liba, egy vörössel az élen, aki bizonyára az
iskola szépe.
Az első nap mindig szívás. A többiek megpróbálnak kategorizálni.
Előző kategóriáim: vagány kölyök, kemény srác, okos gyerek. Ak-
kor nőttem nagyot a többiek szemében, amikor Laurennel kezdtem
járni. Vele való kapcsolatom az első év végére az iskolabusz közepé-
ről a feltörekvők üléssorain át a legesleghátsó díszpáholyba repített,
ami után már csak a hátsó ablak következett.
Új státusz: ?
Azelőtt is váltottam már sulit, de ez más helyzet, most teljesen
tiszta lappal kezdek. Vajon ki leszek, kit teremtek magamból? Egy
darabig tűnődöm rajta, aztán rájövök: a továbbiakban nem leszek
szemétláda.
Nem tudom még, hogyan csinálom, de legalább van egy célom.
A Varázslat Birodalma Iskola, más néven VABI, egy háromeme-
letes vályogtéglából emelt épület, ami a négy bejárati ajtó kivételével
beleolvad a körülötte álló házak barna masszájába. A lépcsőket
szúrós kaktuszok övezik. Bent megtalálom az irodát, ahol letudjuk a
bürokratikus dolgokat. Megtudom, hogy lesz egy „cimborám”. Nem
ám vezetőm vagy mentorom - egy cimborám. Egy pillanatig azt
hiszem, hogy véletlenül rossz helyre iratkoztam be, de amikor ta-
lálkozom a cimborámmal, megnyugszom, hogy mégis gimnázium-
ban vagyok. A cimborám nem más, mint a nyitott tetősből a vörös
hajú. Úgy hívják Caitlyn. A topja észbontóan szűk, és a haját lófa-
rokba kötve hordja, mintha az ötvenes években lennénk.
Megfordul, és a fenekére mutat. A melegítőalsója hátsó felén egy
felirat: „Üdvözöllek!” Ez aztán lényegre törő.
- Csak azt akartam, hogy... „otthonosan” érezd magad - mondja, és
nevet. - Nem akarsz focizni?
- Miért, talán pomponlány vagy?
A karomba bokszol, mintha régen ismernénk egymást.
A VABI-ban nincsenek pomponlányok, mi ahhoz túl komolyak
vagyunk - mondja, és viccből összehúzza a szemöldökét.
Rendben, két gimnáziumi év után az ember néhány dolgot egyből
levesz. Van egy bandája, akiket már láttam. Gyengéi a focisták. A
VABI túl kicsi egy focicsapatnak, így a focisták az egész sulit ural-
ják. Társasági szempontból ez a hely kész felüdülés lesz számomra,
ameddig ezzel a lánnyal maradok.
Amíg a terem felé sétálunk, megtudom, hogy a VABI egy kis
Montessori-iskola. 120 tanuló négy, vegyes csoportra osztva. A cso-
portos tanítás helyett itt az órákat személyre szabva tartják a tanárok,
akik osztályról osztályra, diákról diákra járnak.
- Szokatlan, de klassz - mondja Caitlyn.
És igaza van. A terem is nagyon furcsa. Mintha egy családi házban
lennék, a konyhában egy lány áll a sütő mellett, és kenyeret pirít a rá-
cson. Mellette egy fiatalabb srác mosogat. A túlsó falnál egy műhely
kalapácsokkal, asztali fűrésszel, fűrészbakkal és egy rakás más szer-
számmal. A boltíven túl egy másik szoba, amiben két számítógép
árválkodik.
Caitlyn elmondja, hogy itt így megy a munka - önállóan. Se tábla,
se ülésrend. Ha akarom, ledobhatom magam a padlóra. Viszlát
előadások, pad alatti levelezgetések, buktatások, nincs többé „Száll-
jon le a földre, Mr. Witherspoon!”
Amikor a tanár, Mr. Ortiz megkéri, hogy mutasson be, megfogja a
tricepszemet, mintha az övé lennék, és körbevezet. De az arcok
összemosódnak. Csak annyit érzékelek, hogy Dakota nem ide jár,
Eric viszont igen. Meg is kérdezi: „Nem téged láttunk a focipályán
múlt vasárnap?”
- De.
Végigmérem. Farmere feszül a combján (csak a focistáknak, és
talán a tornászoknak probléma akkora farmert venni, hogy elférjen
benne a négyfejű combizmuk), haja rövid és katonás, elképzelem,
milyen lehet a pályán. Tisztességes.
- Focizol? - kérdezi. A szája megrándul, és összefonja a karját -
Csak mert én vagyok a kapitány.
Oké, megértettem. Kapitány. Ne kezdjünk konkurenciaharcba. Nem
akarok hencegni, de simán át tudnám venni a kapitányságot.
- Hol játszottál? - faggatózik.
Amikor megmondom, azt kérdezi:
- Jók?
Mivel eszembe jut a nem-leszek-többé-szemétláda fogadalmam,
nem vágom a szemébe, hogy a csapatom benne volt a legjobb há-
romban az elmúlt három évben, és hogy idén a legjobb játékosok
közé választottak, és a becenevem „Ágyúgolyó'’. Vagyis sokkal jobb
vagyok nálad, te kis szaros seggű mitugrász. Ezért csak bólintok.
- Be is bizonyítod? - kérdezi.
 - Megpróbálom.

Suli után a VABI trénere, Davis edző a pályán van. Mellékállásban

történelemtanár. Vagy inkább fordítva, történelemtanár, aki mel-
lékállásban edző. Legalábbis ez derül ki a csapata 0-2-es állásából.
- A válogatott csapatom nagyon jó, de a junior válogatottba egy
csapatvezetőt keresünk, szóval mutasd meg, mi tudsz! - mondja.
- Igenis, uram!
Minden sportban alaptörvény, hogy soha ne nézd le az edzőt, ha
nem akarsz felesleges pályaköröket futni vagy a hideg padon csü-
csülni.
Elmosolyodik az „uram”-on.
- Ez nem a hadsereg, mi azért vagyunk itt, hogy jól érezzük ma-
gunkat, nem emlékszel? - kérdezi.
Hogy jól érezzük magunkat?! Hogy versenyezzünk, hogy harcoljunk, hogy
nyerjünk?! Felfogta?! Uram.
Megveregeti a hátam:
- Mire vársz, fiam?
Melyik srác szereti, ha „fiamnak” hívják? Lenyelek egy gúnyos
megjegyzést, és futni kezdek. A csapat éppen bekanyarodik a pálya
végén, nekiiramodom, hogy beérjem őket, de a második körre az
elefánt megint csak ott csücsül a mellkasomon. Nem, nem hagyom,
hogy megállítson.
A gyakorlatok után két csapatra oszlunk, a szokott helyemre ke-
rülök, jobb oldali támadó leszek. A jobb oldali középpályás nekem
passzolja a labdát, pontosabban csak szeretné, mert a söpörgetőhöz
pattan. Felemeli a lábát. Rákapcsolok, megkaparintom a labdát a lába
elől, és elindulok a pálya közepe felé. Keresni kezdem a három-
szögalakzatot, amit minden futballcsapat alkotni szokott a passzol-
gatáshoz, a labda szöktetéséhez. De nincs ilyen. Még egy futó-
négyszög sincs. Ericre nézek, aki a kapust helyettesíti, ó, Kapitány!
Kapitányom!
Olyan mozdulatot teszek, mintha a labdát a bal sarokba akarnám
bombázni. Amikor balra vetődik, én berúgom a jobba, és kacsintok.
A nem-leszek-szemétláda fogadalom egyelőre elfelejtve.
A cserejátékosok 3-2-re verik a kezdőcsapatban lévőket, és hopp,
már benne is vagyok a válogatottban.
 8. fejezet

Ü dvözöllek ez új életemben! Második rész. .

Megrántom az ajtót, belépek a légkondicionált könyvesboltba,
és zsebemben a királynővel Dakotát keresem.
A sakktábla új királynőt kapott. Felemelem. Bár nagyon szeretném
az Albuquerque-gyűjteményemet rögtön ikerkirálynőkkel meg-
alapozni, visszateszem a helyére.
Elindulok a pult felé, de meglátom Dakotát a Sci-fi/Fantasy rész-
legnél, amint egy dobozból könyveket pakol ki. Elolvassa a gerincü-
ket, mielőtt a polcra teszi őket. Szoknyája elterül körülötte a padlón,
a lábai ki sem látszanak alóla.
Amikor észrevesz, felém fordul, és feláll. Szoknyája függönyként
emelkedik fel, és elővillan sima bőre. Hasbeszélő szájának csak a
sarkai emelkednek fel egy fél pillanatig.
- Uram?
- Jobban szeretem a Jace-t.
- Majd ha visszakaptam a királynőt.
- Hmmm - félrehajtom a fejem, mintha tűnődnék az ajánlatán.
- Nem, nem. Én nem vagyok ennyire egyszerű eset.
- Azért jöttél ide, hogy alkudozz? - kérdezi a hitetlenkedéstől el-
vékonyodó hangon.
- Eltaláltad.
- Nem elég, hogy megmentettelek a rácsoktól? Te aztán tökös
gyerek vagy.
Eszembe jut a mozdulat, ahogy kezével kihúzza a nadrágom de-
rekát, és belepillant.
 - Neked meg van vér a pucádban - mondom. - Hasonlítunk.
Megenged magának egy félmosolyt:
- Az arcod jobban néz ki.
- Kösz.
A hegy felszívódott, és a homlokomon ásító vörös kanyon karco-
lássá húzódott össze. Egészen normálisnak tűnök.
A kis csevejünk dióhéjban: Nem a VABI-ba jársz? Nem, a La
Cuevába. Megtudom még, hogy a város túlsó felén lakik, egy jobb
környéken, és suli után elautózik ide, mert egy könyvesboltban akar
dolgozni - jobb, mint egy pizzázóban és ebben a boltban lehetősége
van rá.
- Hol van a gardedámod? - kérdezi.
- Szerinted elkelne egy mellénk?
Felhúzza a szemöldökét és hátrateszi a kezét.
- Szóval, mit akarsz a királynőért cserébe?
- Reméltem, hogy segíteni fogsz valamiben, mert mintha elkezdtél
volna bízni bennem.
Kiveszem a királynőt a zsebemből, búcsúzásul megmarkolom,
aztán legurítom a tenyeremről. Dakota elkapta esés közben.
- Azt mondtad, szükséged lenne egy kisegítőre - kezdtem.
- Itt akarsz dolgozni?
- Igen.
Végigsimít a szoknyáján, gondolkozik rajta, és amikor látom, hogy
egy határozott „nem” kezd formálódni az ajkain, a Meggyőzés
Királya közbelép:
- Először is, visszajöttem, pedig nem kellett volna; másodszor, nem
fog többet ilyesmi történni. Neked szükséged van egy kisegítőre, és
én már dolgoztam a kereskedelemben. A múlt nyáron egy
cipőboltban melóztam, azelőtt egy...
- Kezdjük azzal, hogy nem kellett volna ellopnod - vág közbe.
- Tudom - szünetet tartok. - Az egész olyan gyorsan történt, csak
egy hülye ötlet volt. De beláttam, hogy hibáztam, és visszajöttem.
Ugyan már, neked is előnyöd származna a morális rehabilitációmból.
A szája nem-mosolygok mosolyra húzódik.
- Értesz te a könyvekhez?
Bólintok.
 - Rendben... akkor ki írta a Brooklynban nő egy fát?
- Betty Smith. Ez könnyű, valami nehezebbet.
- Mondj három spanyol ajkú írót!
- Isabel Allende, Sandra Cisneros és Pam Muñoz Ryan. Mondtam,
hogy nehezebbet!
- Mi a kedvenc Shakespeare-idézeted?
- „Úgy is már a vért / Oly mélyen gázlom: hogy talán bajosb / Az
átkelésnél - megfordulni most.”
Ez volt az a sor, amit a tizenkilenc órás úton ismételgettem ma-
gamban.
- Macbeth - veregeti meg a vállam, és elindul velem. - Gyerünk,
szerezzük meg neked ezt az állást!
 9. fejezet

C hristian és én végre elmentünk vásárolni, és most szatyrok

vesznek körül. Két műanyag a használtruha-boltból, egy
másik a Wallgreenből, és két vörös körökkel díszített a Targetből.
Fehérnemű, fogkefe, pulóverek, atlétatrikók, pólók, ingek, farmerek
és egy dzseki.
Christian „otthonra” is vásárolt: néhány törülközőt, és egy ágyne-
műt a kanapéra, amit ki lehet húzni (ezt én fedeztem fel). Még egy
hátizsákot is vett nekem, amiről azt mondta, hogy megkésett szüle-
tésnapi ajándék, értsd: engesztelő ajándék. Ahányszor fizetésre került
a sor, elfordítottam a fejem, úgy tettem, mintha lekötné a figyelmem
egy paprikalánc, amiről kiderült, hogy mezei csilipaprikákból fűzték,
de ahhoz még így is eleget láttam, hogy tudjam, megsínyli az Amex
kártyája. Fogalmam sem volt, hogy csengetem neki vissza.
Christian kijön a hálószobából:
- Kiürítettem a komód két alsó fiókját. Szeretnél helyet magadnak a
beépített szekrényben is?
Nemmel felelek, és megállapodunk, hogy a tisztálkodó-szereimet a
fürdőszobai szekrény alsó polcán tárolom majd.
- Kérsz levest vacsorára? - kérdezi.
Amire vágynék, az Edwardo töltött pizzája.
- Persze, rendben.
Összegyűjtöm a szatyrokat, a füleiket a csuklómra fűzöm. Elin-
dulok a szoba felé. Így felmálházva alig férek át az ajtón. Oldalazva
átpréselem magam. A gravitáció lehúzza karomról a szatyrokat, és
nekilátok a rendszerezésnek. Zoknik, alsónadrágok, atléták balra.
Rövid ujjú pólók, hossz ujjú ingek jobbra. Farmerek és pulóverek az
alsó fiókba. A ruháim szépen, rendezetten fekszenek a fiókban.
Mintha idetartoznának. Kisimítok egy gyűrődést a pulóveren.
A konyhába visszatérve megállapítom, hogy Christian főző-
tudománya semmit sem fejlődött. A paradicsomleves kifut, és
sisteregve fröccsen a tűzhelyre. Ő meg csak ül a kanapén ölében a
tankönyvével. Lejjebb veszem a gázt, aztán megfogom a pulton
heverő és paradicsomtól csöpögő kanalat, és kavargatni kezdem.
Kinyitom a hűtőt, és belebámulok az ürességbe.
Tej és joghurt, az üvegen keresztül észreveszem, hogy valami
sötétlik az egyik alsó tárolóban. Kihúzom. Gombát, paradicsomot,
spárgát, és még több gombát találok benne.
- Gondoltam, párolok egy kis gombát - mondja Christian.
Oké, az rendben, hogy csóró vagyok, de hogy gombát egyek?! Pu-
ha és ragacsos. Amikor megcsap a szaga, legszívesebben eltüntetném
az egészet a szemetesben. Gombát?! Ennyi erővel penészt is ehetnék,
az is gomba. Hagyjanak békén, pizzát akarok!
- Persze, rendben - felelem.
- Nem erőltetem - mondja, mert valószínűleg észrevette az arcomra
kiülő undort.
Áttúrom a szekrényt valami ehető után. Teljes kiőrlésű tészta,
barna rizs és egy egész polcnyi tonhal. Van néhány csökkentett
zsírtartalmú süti a bioboltból. Csökkentett zsírtartalmú süti.
Mekkora oximoron. A fűszerkészlete kimerül a sóban és a
paprikában, de ha esetleg mégis meg szeretné valamivel bolondítani
a kaját, van egy kis hagymapor is. Nincsenek ízlelőbimbói, és
hamarosan nekem is elhalnak.
Otthon, a szekrényben mindig volt egy kis nasi: kukoricachips,
vagy egy doboz jégkrémszelet. Anya nekem rejtette el őket. Kíváncsi
vagyok, mihez kezd most a fagyasztott pizzákkal.
Apám mindig rossz szemmel nézte az édességeket, és korholta
anyámat, hogy elrontja az ízlésem. Túlságosan alsó osztálybeli volt a
számára; anyám iparvárosi múltjára emlékeztette. Újabb ürügy, hogy
gúnyos megjegyzéssel illethesse anyámat, amiért beházasodott a
pénzbe, egy világba, ahol nem ételjegyekre kapják az ennivalót, és
becsmérelje anyám családját, ahol anyám volt az egyetlen, aki tovább
tanulhatott, míg apám harmadik generációs Yale-hallgató volt.
Lassan behajtom a szekrényt.
- Kész a leves? - kérdezi Christian.
Azt felelem, hogy még hűlnie kell, és megnézem az e-mailem.
Anyám válaszolt. Rákattintok. Amíg várom, hogy megnyíljon, a
letöltési sebességen átkozódom magamban. A válaszért gyorsan
átfutom a levelet.

örülök, hogy sikerült - hiányzol... mondd meg neki, hogy szeretem...

Megtalálom, amit kerestem:

Hálaadás napja.

Újból végigolvasom az egész mondatot:

Hálaadás napján érkezem. Addigra meglesz rá a pénz.

Készülődik; hamarosan megszökik. Kitörlöm az e-mailt, meg-

nyitom a naptárt, és számolok. Alig tizenegy hét az egész. Hetvenhat
nap.
Visszamegyek a konyhába, és a végre-már-nem-lobogva-fortyogó
leves gőzölgését figyelem. Hogy mondjam meg Christiannek, hogy
anya is jön? Egy családtag befogadása sem ment könnyen. Eszembe
jutnak a fiók mélyén lapuló ruháim. És úgy döntök, várok a hírrel .
Benézek az ebédlőbe/nappaliba/dolgozószobába, ami mindezek
mellett a hálómul is szolgál. Hol fog aludni? Christian engem néz,
amíg anyámnak gondolatban helyet keresek.
- A leves?
Útbaigazít, hol találom a tányérokat. Megterítek. Christian feláll, és
kivesz egy sárga szövegkiemelőt az asztalfiókból.
- Christian?
- Pillanat - mondja, miközben kihúz néhány sort a könyvében. A
filctoll csikorog a papíron.
- Anya válaszolt.
A filctoll elhallgat.
- Azt üzeni, szeret.
 - Rendben - mondja.
Rendben? Semmi „ írd meg neki., hogy én is szeretem "? Még egy „hogy
van?”-ra sem futja?
Pedig olyan közel álltak egymáshoz valamikor, hogy apám félig
viccesen, félig komolyan Ödipusznak hívta Christiant. Szerette látni,
hogyan kezdenek el mindketten feszengeni. Akkoriban még fo-
galmam sem volt róla, mire céloz, de miután elolvastam a drámát, a
hideg kirázott.
- Úgy tűnik, jól van - mondom.
- Oh.
- Milyen volt a kapcsolatotok az utóbbi időben? - kérdezem.
- Nem szokványos - feleli.
- Kivételes eset.
Régebben jogi szlengben beszéltünk egymással, és meg voltam
döbbenve, hogy a legtöbb kilencéves gyereknek fogalma sincs arról,
hogy a „res ipsa loquitur” latinul azt jelenti, „a dolog önmagáért be-
szél’', ez a jogi kifejezés arra az esetre, ha biztosnak tekintik a vádlott
bűnösségét. Most is belesodródunk a családi zsargonba.
- Egy szükséges kivétel. Tudnom kell a válaszomhoz.
- Kösz, jól. Soha nem válaszolt a leveleimre.
Túlságosan meglepett vagyok, hogy válaszoljak. Amikor csak
apám kitette a lábát, anyám egyből rákezdte: „Emlékszel rá, amikor
Christian megnyerte a maratont?”, „Vajon mit csinálhat manapság?”
Gondolod, hogy még fut, még eszik, még lélegzik? Addig kérdezgetett,
amíg legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy észrevette-e, hogy
én még focizok, eszem és lélegzem.
Lassan leteszem a kanalat.
- Én kértem meg rá, hogy ne írjon - folytatta Christian.
- Hogyhogy?
- Írd meg neki, hogy jól vagyok, rendben?
Visszamegy a kanapéhoz, becsukja a könyvet, és az asztal sarkára
teszi. Amikor visszarakja a szövegkiemelőt, kopognak. Egyetlen
őrült pillanatig elfog a pánik, és azt hiszem, anya áll az ajtó előtt. De
csak Mirriam az, vacsorát hozott.
Miután üdvözlésképpen szájon csókolják egymást, átveszem a tálat
Christiantől, és leteszem. Igazi kaja. Csirke héjas borsóval és
bambuszrüggyel. Csorogni kezd a nyálam. Széket kerítünk neki.
Christian a levesre szavaz, Mirriam és én a csirkére. Teleszedem a
tányérom rizzsel, aztán szedek rá Mirriam kajájából. Evőpálcika is
kéne. Kínait villával enni barbárság.
Amikor az első falatot bekapom, ízek robbannak szét a nyelvemen.
- Ez - mondom teli szájjal - nagyon finom!
Mirriam mosolyog, ő is enni kezd.
- Jace, mesélj egy kicsit Christianről, még nem találkoztam senkivel
a családjából! ...akarom mondani a családotokból. Minél cikisebb
sztori, annál jobb. - Nagy mosoly. Gyanúsan nagy.
Christian oldalba könyököl, és rémülten mered rám. Leteszem a
szalvétám, megtörlöm a számat, és belekezdek:
- Lássuk csak, egyszer azt csinálta, hogy... várjunk csak, az én
voltam. Ööö... mit szólnátok ahhoz, amikor...? Hmmm... Nem, az
megint én vagyok. Mindig csak én, én, én. Christian legcikibb
sztorija az, hogy nincsenek róla cikis sztorik. Ez elég ciki, nem?
Christian kiveszi a könyökét az oldalamból. Ez a pasi annyira be
van zárulva, hogy feszítővasra lesz szükségem.
Diadalmas pillantással néz Mirriamre, aztán felém fordul, és kapok
egyet én is azokból a szinte észrevétlen „köszönöm” bólintásokból.
Visszabólintok, „szívesen”. Mirriam összehúzott szemöldökkel
hátraveti magát a székében, villáját a csirkéjébe szúrja.
- Eszembe jutott valami! - folytatom. - Egyszer elfelejtette rátenni a
turmixgépre a tetejét.
Christian elmosolyodik. Elmesélem Mirriamnek, hogyan próbáltuk
meg a maradék fehér festékkel eltüntetni a fekete áfonyafoltokat a
plafonról. De kiderült, hogy nem ugyanaz az árnyalat, és az egész
mennyezetet át kellett festenünk, mire a szüleink hazaérnek. Nem
tudták elképzelni, mitől bűzlik az egész ház.
Aztán átesünk az est „milyen napod volt?” részén. Gyorsan beszá-
molok az első napomról. Nem, még nincs szekrényem. Nem, eddig
még nem találtam semmilyen szakkört. Az osztályokkal semmi gond.
Kedvenc tantárgyam az angol, ettől Mirriam elmosolyodik, én meg
örülök neki, hogy nem ő lett a tanárom. Miután leszállunk rólam,
Christiant kérdezem: „Mi újság a maratonnal? Még mindig a
Bostonra hajtasz?"
 - Egész jól megy.
- Szerénykedik - világosít fel Mirriam. - A legutóbbi maratonon
három órán belüli időt futott.
- Boston, reszkess!
- Nem is tudom - mondja Christian.
- Miért nem?
Vállat von, és elfordul. Vigyázat, hazugságveszély!
- Sokba kerül.
- Christian említette, hogy munkát keresel - mondja Mirriam.
- Már találtam.
Elmesélem nekik a könyvesboltot.
- Ez nagyszerű, Jace! Gratu... - kezdi Christian, de Mirriam a
szavába vág:
- Nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés. Úgy értem, mi lesz a
házi feladatokkal, mert a követelmények magasak...
- Menni fog! - mondom.
- Vagyis azt akartam mondani, hogy... ha valamit abba kell
hagynia, az a munka legyen. Mert a foci nagyszerű módja annak,
hogy távol maradj... - folytatja Mirriam.
Christian hangos csörömpöléssel a tányérba dobja kanalát.
Mirriam kijavítja magát.
- Hogy emberekkel találkozz. De úgy látom, hogy... túl sok súly
nehezedik rád. Mi lesz, ha nem bírod el? Ha pénzt is kell keresned...
abból csak baj lehet.
- Szerintem nem lesz gond. A leckék könnyűek. Sokkal köny-
nyebbek, mint a régi sulimban - mondom.
Christian szája mosolyra húzódik, bekap egy kanál levest, hogy
elrejtse.
- De lehet, hogy az osztályozás szigorúbb lesz - folytatja Mirriam.
- És te jó jegyeket akarsz, nem?
- Jó jegyeket fog kapni - szólal meg Christian. - Nem igaz?
- De.
- Elég jókat ahhoz, hogy felvegyék az egyetemre? - kérdezi
Mirriam.
- E-gye-tem? - kérdezem, mintha most hallanám először ezt a szót.
Christian a fejét csóválja, hangnemet váltok: - Jövőre a Stanfordra
szeretnék jelentkezni.
Mirriam az ételt piszkálja.
- Az jó iskola. Kiváló jegyekre lesz szükséged. Azoknak, akik a
VABI-ban jól akarnak teljesíteni, napi három órát kell foglalkozniuk
a házi feladattal, és hétvégén még ennél is többet.
- Lesz, aki a körmömre nézzen - mondom.
Ha nem vetted volna észre, Christiannel közös szobában vagyunk.
Mirriam ellenkezni akar, de folytatom:
- Figyelj, ha a jegyeim romlanának, Christiannel majd eldöntjük,
hogyan tovább, rendben? - Ez az én életem, hölgyem. Az meg ott az ajtó,
ha nem tudná, hol találja. - Addig semmi okunk nincs rá, hogy akár a
focit, akár a munkát abbahagyjam. Különben is, alig van hátra valami
ebből a félévből. Néhány hónap az egész.
Mirriam összehúzott szemmel előrehajol.
A szünetben beleásom magam a hagymás csirkébe.
- Jace? Te sakkozol?
A villám megáll a levegőben. Nem tudom eldönteni, hogy a dühtől
vagy a szégyentől pirulok el. Most már tudom, miért meredt rá
Christian az előbb. Megbélyegeztek: Veszélyeztetett Gyerek. Lopás-
ból tartom el magam, és ha megszorulok, drogárusításba kezdek.
- Mirriam - szól rá Christian figyelmeztető hangon.
- Most mi van? Úgy láttam, hogy érdeklődik a sakk iránt, ennyi.
Amikor a suliban az egyik srác bekattant, és egy lacrosse-bottal
szétverte az osztálytársát, minden tanulónak el kellett mennie egy
dühkezelő foglalkozásra. És hogy mit mondott a szőke, huszonéves,
lófogú dühguru? Számolj el tízig, és vizualizálj. Egy, kettő, három...
az apám már ráborította volna az asztalt... négy, öt, hat...
hátracsavarta volna a karját. Csak egy felszakadt száj, és vége min-
den problémámnak. Hét, nyolc, kilenc... a számolás nem használ. És
azt hiszem, ezek nem a megfelelő vizualizációk. Valami más kell.
Mélyeket lélegezni. Ez az! Miss Lófog nem említette a légzést?
Mirriam folytatja:
- Különben is, Christian, úgy csinálsz, mintha te nem akartad volna
megtudni, hogy szeret-e sakkozni. Nem te mondtad, hogy...
Akkora lendülettel pattanok fel, hogy felborítom a széket, és akkor
a guru kiabálva elém áll: „Sétálj el! SÉTÁLJ EL!”
 Oké. Elsétálok.
- Köszönöm a vacsorát, Mirriam, nagyon finom volt - mondom.
- Életemben nem sakkoztam még, csak a tények kedvéért.
A tányérom remeg a kezemben, amikor visszakaparom a maradé-
kot, aztán a konyhába megyek. Nem akarok visszamenni hozzájuk,
de mit csináljak a konyhában a remegésen és lélegezésen kívül? Ér-
zem a hátamban a tekintetüket. Körbenézek, hátha találok valami
tennivalót. Én... mosogatni fogok. Ez az!
Megnyitom a csapot, a víz hangosan zubogni kezd a mosogatóba.
Hallom a hangjukat, de ahhoz nem eléggé, hogy értsem is. Nem
mintha kíváncsi lennék rá, örülök, hogy otthagytam őket. Próbáld
nem eltörni! Leöblítem, és a csöpögtetőre állítom. Elmosom a
levesestálat meg a villámat, aztán hirtelen elfogy a mosogatnivaló.
A fenébe, hogy nincs egy szobám, a francba, hogy nincs egy ajtó,
amit magamra zárhatnék!
Hirtelen megkívánom a kávét.
Amikor elzárom a vizet, hallom, hogy Mirriam azt mondja: „Már
lopott is, csak a hecc kedvéért...” Aztán észreveszi, hogy csönd lett,
és elhallgat.
Megtörlöm a kezem, és kimegyek.
- Innék egy kávét, hozzak valakinek?
Mindketten a fejüket rázzák. Szótlanul figyelik, ahogy felállítom a
széket, megkeresem a slusszkulcsot, és felveszem az új dzsekimet.
Elmenekülök, mielőtt robbannék.
Az autóban jut eszembe, hogy nincs pénzem kávéra. Az egyetlen
utat választom, amit ismerek. Elmegyek az iskoláig, meg vissza. Ne-
hogy eltévedjek.
Beslisszolok egy lakó után a lépcsőházba. Christian ajtaját nem
zártam be magam után.
Christian a kanapén fekszik feltett lábbal, a mellkasán nyitott
könyv hever. Mirriam sehol. Álmos szemmel pislog rám.
- Szia, nem akartalak felébreszteni.
Becsukja a könyvet, és feláll. A könyvespolchoz sétál, majd vissza.
Úgy húzza le a kanapéról a párnákat, mintha ólomból volnának.
Mélyen alhatott. Csodálkozom, hogy nem megy zombiként rögtön az
ágyba. Megfogom a kanapé fogantyúját, és kihúzom. Hosszú, fémes
sóhajtással kinyílik. Leveszi a lepedőt az asztalról, és az egyik sarkát
nekem adja. Közösen kihajtjuk, és a matrac alá dugjuk a széleit. Ez
nem szobatárs-szokás. Ez testvér-szokás.
- Bocs Mirriamért. Meg az egész estéért. Nem kellett volna
belerángatni téged a problémáinkba.
Aha, értem. Megint bűntudata van.
- Mirriam rángatott bele, nem te. Nem értem, mit látsz benne a
szakácsnőn kívül. Vagy ez olyan anyafigura-ügy?
- Jace! - dorgál meg csendesen.
- Mi az? Csak kíváncsiskodni meg veszekedni tud.
- Igazad van. Nem a legjobb oldalát ismerted meg. De ez az én
hibám. Miattam került olyan helyzetbe, amiben kénytelen
kíváncsiskodni. És ez nem megy jól neki. - Vállat von.
- És?
Ő harcos típus.
- Ja, azt látom - felelem.
- Nem úgy értem! Egyszerűen csak nem nyugszik bele minden
marhaságba. És el kell ismerned, hogy elég okos.
Leveszem a felső plédet az asztalról, és az egyik sarkát
Christiannek nyújtom.
- Aha - mondom. De nem vagyok meggyőzve.
- Szóval, hol kötöttél ki? Van egy Satellite Coffe a környéken,
megtaláltad?
Kiterítjük. Előrehajol, és nekikezd elsimítani a gyűrődéseket. Ad-
dig simítgatja, amíg teljesen sima nem lesz. Aztán folytatja. Simít, si-
mít. Félrehajtott fejjel figyelem, megpróbálom kitalálni, miért akarja
tükörsimára igazgatni az ágyat, amibe én csak bele szeretnék dőlni.
- Azt hitted, hogy nem jövők vissza?
Az asztalon fekvő takaróért nyúl, és kirázza. A padlóról veszem fel
a sarkait, de még mindig nem szól. Az arca sápadt, az állkapcsa meg-
feszítve. Amíg összehajtva az ágy végébe rakjuk a takarót, gondol-
kozni kezdek. Idekint aludt, várta, hogy visszajövök-e, várta, hogy
zúgni kezdjen a kaputelefon. Talán abban reménykedett, hogy
visszajövök. Talán abban, hogy mégsem.
Végül így szól:
- Nem nagyon biztattunk, hogy maradj.
 Túlságosan össze vagyok zavarodva a válaszhoz. Mégis szüksége
van egy testvérre? Szinte biztos vagyok benne, hogy az éjszaka kö-
zepén felébredek, és tudni fogom, mit kellett volna válaszolnom.
Leül az ágyra.
- Már el is felejtettem, hogyan festettük ki a plafont.
A fal felé fordul, de valahová a távolba néz. Visszatekint. Talán
bennünket lát. Engem, ahogy a létrán állok, és saját magát a kony-
hapulton.
- Apa, meg minden ilyesmi ellenére, azért voltak jó perceink - ülök
le mellé.
Végignéz rajtam. Nyugodtan ülök, kihúzott gerinccel. Miután
kiértékelt, megveregeti a lábamat amolyan rendes-gyerek-vagy-te-
végül-is mozdulattal. Feláll, és elindul a hálószobája felé.
- Jó éjt! - mondja a válla fölött.
Lerúgom a cipőm, eszembe jut, hogy elfelejtettünk pizsamát venni.
Leveszem a farmeromat és az ingemet. Bemászom a takaró alá.
Sokkal jobb, mint egy gödrös kanapé - egy gödrös matrac.
Ahogy ott fekszem, beugrik, mit kellett volna válaszolnom erre a
mondatra: „Nem nagyon biztattunk, hogy maradj."
- Te magad vagy a biztatás.
 10. fejezet

E bédszünetben a médiateremben vagyok, és a képeimet

szerkesztem, amikor kinyílik az ajtó. Mirriam kopog oda hoz-
zám, a hosszan-álldogálós, alacsony, tanári sarkain. Végignéz a szé-
keken, mintha regisztrálni akarná magányomat, aztán leül mellém. A
szendvicsemet pöttyöző magokra nézek.
- Mit csinálsz? - forgatja a kék kávésbögrét a kezében. Ráismerek a
bögrére a Christiannel közös, reggeli teaszertartásaikról: akinél a kék
bögre, az főzi a teát, és viszi át a másiknak. Ez is része a mi-külön-
lakásban-is-együtt-élünk bemutatónak.
- Kicsinosítok egy fotót.
Mosolyog.
- Mindennap itt eszel?
Vállat vonok.
- Ahogy te is mondtad, nem sok időm van, és itt senki sem zavar.
Csak én - csendül fel egy hang.
Odafordulunk. Caitlyn lép be, és megkérdezi, leülhet-e.
- Persze, már úgyis menni akartam - kopog el Mirriam. Mielőtt
kilépne a médiateremből, visszapillant, és apró mosoly jelenik meg
az ajkán, így már nem nyújtok olyan szánalmas látványt.
Segíts, Mr. Dumás, mert nem jut eszembe semmi.
- Fotózol? - nyit ki egy humuszos dobozt Caitlyn, és kicsomagolja
a pitáját. Előrehajol, hogy lássa, min dolgozom.
- Ki ez a lány? A barátnőd?
- A munkatársam.
- Értem. Hol dolgozol? - kérdezi.
 És ez az a perc, amikor Mr. Dumás átveszi a szót:
Blablabla egy könyvesboltban. Blablabla Dakota. Oda sem figye-
lek, mit mondok. Valaki másnak beszélek. Aki figyel rám.
Amikor a csengő megszólal, és a többi srác is beszivárog, Eric
észrevesz bennünket. Megfeszíti az állkapcsát, és elrángatja Caitlynt
a közös projektjükhöz, valami bio-marhasághoz. Aztán egész délután
felém pillantgat. Kapisgálni kezdem, miért.

Az edzésen bejelentik hangos beszélőn, hogy Davis edző feladatát

ma Eric Beise látja el, mivel az edző szerdánként tanári értekezleten
tartózkodik. Eric vezeti a bemelegítést és a gyakorlatokat.
Eric utasítására összegyűlünk, de a srác valahová rajtunk túlra
pillantgat, a hátam mögé. Caitlynt nézi. Egy lány áll mellette,
Heather, a segédje, aki megpróbálja utánozni Caitlyn lófarkát, de
ahelyett, hogy a copfja rendezett hullámokban omlana alá, úgy áll,
mint a seprűvég. Caitlyn mond neki valamit, Heather bólint.
Amikor Caitlyn észreveszi, hogy nézem, odakiált:
- Eddig nem is tudtam, hogy a futballsort ennyire szexi.
Visszavigyorgok.
Amikor elkezdődnek a pályakörök, Tom, a jobb szélső támadó, akit
a padra kényszerítettem, megelőz. Mivel tizenöt centivel magasabb
nálam, nem látom tőle a sort. Az elefánt mintha könnyebb lenne a
mellkasomon, de még így is leghátul kullogok, és várom, hogy a dög
leszálljon végre a tüdőmről, és oxigénhez jussak.
- Utolsókból az elsők! - kiáltja Eric valahonnan elölről. A játékosok
kórusban felnyögnek, aztán nyavalyogni kezdenek: „Ah, Eric,
öregem, ne csináld már! Most minek kezded ezt?”
Mivel fogalmam sincs, miről van szó, inkább csendben maradok, és
ügyelek a lépteimre.
- Utolsókból az elsők! - kiáltja újra. - Marshall! Gyerünk már!
Kilépek a sorból, hogy kilássak Tom, az óriás mögül, és ellessem
Marshalltól, akárki is az, mit kell csinálni.
- Marshall, a fenébe! - senki sem reagál. - MARSHALL!
Ja, tényleg, az én vagyok.
- Tessék? - szólalok meg végül.
- Fuss előre! Igyekezz! - Eric kikanyarodik a sorból, és várja, hogy
odaérjek, - Mi az, méltóságon alulinak tartod?
Tom közbevág:
- Eric, nyugi. Még nem ismeri a rendszert. Gyere, Jace.
Tom kiválik a sorból, és sprintelni kezd, hosszú lábai a gyepet
kapálják. Gyorsítok a karmozgásomon, és a lábam automatikusan
követi. (Ezt a trükköt annak idején Christiantől tanultam.) Addig
észre sem veszem, hogy elfáradtam, és hogy nem kapok levegőt,
amíg Tom be nem áll a sor elejére. Kinyújtja a karját, és jelez, hogy
soroljak be elé. Levegőt akarok. Olyan gyorsak a belégzéseim, hogy
a kilégzéseim nem tudják követni. Erősebben lököm el magam a
talajtól, és meg előzöm. A sor elejéről a horizont előtt magasodó
hegyeket nézem.
De az egész nem tart tovább fél másodpercnél. El sem hiszem, de
az egész csapat megint előttem van. Mind megelőztek, egyenként.
És megint én jövök. Utolsóból az első.
Újabb kör, de amikor mind összezsúfolódunk, látom, hogy Eric
kifut oldalra, hogy Caitlyn lássa. Felteszi a karját, és azok mögül
kukucskál. A lányokra nézek. Amikor Heather elővesz egy szál
Virginia Slimset, Caitlyn elhúzza a száját. Megkínálja őt is, de
Caitlyn kiüti a kezéből, és a fehér cigaretta a zöld fűre hull. Caitlyn
felcsattan, tisztán hallom, mit mond:
- Te jó ég, Heather, mondtam, hogy most próbálok leszokni?!
- Bocs, kiment a fejemből - feleli a lány, de látom, hogy titokban
elmosolyodik, amíg visszarakja az öngyújtóját a retiküljébe.
- Hé, Marshall! - kiált oda Eric. - Most focizunk, nem? A perverz
bámulást hagyd későbbre! Próbáld tartani a tempót!
A csapat felnevet, én meg elvörösödöm. Eric Caitlyn felé pillant.
Ennek semmi köze sincs a focihoz, ennek csak ahhoz van köze, hogy
villogjon Caitlyn előtt. Eszembe jut, hogy azt hittem, járnak, amikor
először megláttam őket a nyitható tetejű autóban.
- Amit csak parancsolsz, ó, Kapitány, Kapitányom!
- De nagy lett a szád, akarod, hogy betapasszam? - lép felém.
Említettem, hogy az edzőkkel ajánlott jóban lenni, igaz? Nos, ez a
csapattársakra nem vonatkozik.
Hangosan és hosszan nevetek, hogy magamra vonjam Caitlyn
figyelmét. Odapislantok. Rendben, Heather és Caitlyn elcsende-
sedett, és szemtanú módra kapcsoltak.
- Biztos, hogy most akarsz seggfejet csinálni magadból, amikor ő is
lát? - kérdezem.
Tom megfogja a kezem.
- Hé, álljatok le! Fejezzétek be a marháskodást!
Egyikőnk sem hallgat rá. Erickel egymásra meredünk.
- Itt az ideje, hogy valaki megmutassa neked, hol a helyed.
Csikorgatni kezdem a fogam. Aztán meglendítem a karom. Az én
helyem, ha Eric tudni akarja, ott van a mellkasán, ordítva a földbe
akarom passzírozni.
Tom megragadja a kezem. Lerázom, aztán megfordulok, mindkét
kezem a mellkasára teszem, és meglököm. Meg sem próbál egyen-
súlyban maradni. Egyszerűen dőlni kezd. A szeme elkerekedik, és
mielőtt felfognám, mit csinálok, utánanyúlok, és elkapom a mezét.
Jézus, mi van velem, most már a nézőket sem kímélem?
Tom ellöki a kezem.
- Csak magadra számíthatsz - mondja.
- Bocs - kezdek mentegetőzni, amikor Eric meglök hátulról.
Megpördülök.
Ericre bámulok. Tíz kilóval nehezebb nálam, de valamivel ala-
csonyabb. Én vagyok az esélyesebb, és valljuk be, a tapasztaltabb is.
Ö is felméri az erőviszonyokat.
- Eric! - kiált valaki éles hangon.
Caitlyn az, átvág a pályán, és anélkül, hogy rám nézne, hintázó
copffal elmegy mellettem. Látod, ilyen is van, eldöntöd hogy egy lány
ilyen vagy olyan, erre valami egészen meglepő és rendes dolgot tesz.
Megakadályoz egy verekedést azzal, hogy bemegy a pályára, és úgy
oldja meg a miatta támadt rivalizálást, hogy rám sem néz.
- Eric - szólítja meg olyan lágy hangon, amilyet eddig nem hal-
lottam tőle. Mintha nem állná körbe egy csapat srác, és mintha csak
Eric hallaná, ezt mondja: - Heather egy kis... kurva. Hazaviszel edzés
után?
- Hát persze - néz rám Eric, és amikor felemeli a szemöldökét,
legszívesebben nekimennék.
- Jó - lehel egy csókot az ujjára, és megérinti vele Eric mellkasát.
Megvillan vörös körme. - Te olyan jó barát vagy! - Enyhén
megnyomja a barát szót, elsiklik Eric mellett, és az oldalvonal
mentén távozik.
Meglepődöm, hogy nem vájta a körmét a mellkasába, hogy kivájja
a szívét. De az túl gyors lett volna. Egyszerre csak egy kis hús-
darabot. Hogy tovább tartson a mulatság.
Amikor elmegy mellettem, rám kacsint. A legrosszabb a dolog-
ban, hogy vagyok olyan rohadék, hogy megvárjam, amíg Eric megint
rám néz, és akkor kacsintok vissza. Hiába a fogadalom, úgy látszik,
nem tudok kibújni a bőrömből.
Az az igazság, hogy hiányzik Lauren.
 11. fejezet

M iután lehúztam egy extra műszakot Dakota nélkül a

könyvesboltban, leparkolok Christian háza előtt, és
lekapcsolom a fényszórót. Kapcsolgatás közben döbbenek rá, hogy
már fél tizenkettő, és én nem hívtam fel Christiant. Francba. A főnök
megkért, hogy ugorjak be esti műszakra, én meg igent mondtam neki
anélkül, hogy Christianre gondoltam volna.
Megmarkolom a kormányt. Vállalnom kell a következményeket.
Megnyomom a kapucsengőt. Bárcsak lenne kulcsom, hogy be-
surranjak. A főbérlő elutazott egy hétre, és Christian nem kapott még
pótkulcsot. Rohadt főbérlő. Nem fogja fel a feladatköre fontosságát?
Hogy emberek függnek tőle?
Meghallom Christian hangját:
- Jace?
Idegesnek tűnik. Ezt. Én. Elszúrtam.
Felbaktatok a lépcsőn, két lépcsőfordulón át azon tűnődőm, vajon
mennyire van kiakadva rám, és a torkom összeszorul a rám váró jele-
nettől. A harmadik pihenőnél eszembe jutnak az átkozott szabályai.
Mire a negyedikre érek, már égek a vágytól, hogy veszekedhessek.
Kinyitom az ajtót. Christian a számítógép előtt ül, a székét felém
fordítja. A lába összefonva, a keze a mellkasa előtt.
Veszekedésóra, negyedik lecke: ne támadj rögtön, Hogy legyen
időd felfegyverkezni.
Ki is hasonlít apára?
Mirriam mögötte áll, keze a vállán. Ujjaival masszírozza az izmait,
aztán abbahagyja.
 - Hol voltál? - kérdezi Christian fojtott hangon.
- Dolgoztam.
- Hétfő este nem szoktál sokáig dolgozni - jegyzi meg Mirriam
gúnyosan, mintha hazugságon kapott volna.
Csípőre teszi a kezét Ránézek.
Christian is ránéz:
- Köszönöm, édesem, most már boldogulok egyedül is.
Felvonja a szemöldökét, és homloka hullámozni kezd.
- Rendben. De magyarázd el neki, mi a probléma a viselkedésével.
Már a rendőrséget akartam hívni, Tudnia kell, hogy...
- Mirriam - Christian hangjában nyoma sincs az ingerültségnek,
amit én érzek. - Kösz, hogy megvártad velem, amíg hazaér. -
Mirriam felsóhajt, és egy puszit nyom Christian arcára. Rám néz,
aztán megrázza a fejét, és elmegy. Lenyelek egy beszólást. Amikor
távozik, távozik vele a forróság is, és visszahullok a hideg, görcs-a-
gyomorban állapotba.
- Bocs, Christian, nem akartam, hogy aggódj miattam, de nem
tudtam a telefonszámod, egyszerűen kiment a fejemből, ami vicces,
tekintve, hogy mennyiszer írtam rá azokra a nyomtatványokra. De
nem jutott eszembe, és aztán... - Nem hiszem el, hogy ezt csinálom.
Úgy beszélek, mint egy megszeppent kisiskolás. Ahelyett, hogy
némán állnék, mindenféle magyarázat nélkül, tudva, hogy amit
mondok, úgyis felhasználható lesz ellenem, és ha dühbe gurul, fel is
fogja használni.
- Nyugi, Jace. Hol voltál?
- A könyvesboltban. Elvállaltam egy másik műszakot.
- Tényleg? - A hangja távolinak tűnik. - Másik műszakot.
- Tényleg.
- És amikor elfelejtetted a számot, eszedbe sem jutott utánanézni? -
továbbra sem hisz nekem.
- Miért, szerinted hol voltam? Drogot árultam? Mirriam szerint arra
is képes lennék? Vagy elloptam néhány tévét, és megpróbáltam
eladni az utcán?
- Hé, nehogy neked álljon feljebb! Négy órát késtél.
- Az alapszabályaid között nem szerepelt a takarodó. - Amikor az
alapszabály szót kimondom, macskakörmöket mutatok hozzá az
ujjaimmal.
Felugrik. Egyetlen lépést sem teszek hátra, csak a légzésem lesz
gyorsabb. Amikor felemeli a kezét, csak azt figyelem, ökölben van-e.
Ellazítom az izmaimat, így nem fog annyira fájni, ha megüt. De ő
csak tenyérrel felém felemeli mindkét kezét.
- Tudod, mit? Nem kell, hogy felhívj! Tőlem akkor jössz és akkor
mész, amikor csak akarsz! - A hálószobájához megy. - Ott a kulcsod
az asztalon - mondja, mielőtt becsapná az ajtót.
Hallom a zár kattanását.
Aztán csend lesz.
Az asztalhoz megyek, és észreveszem a kulcsot a kihűlt étel
mellett.
Vacsorát készített. Nem túl étvágygerjesztő. Futókaja. Brokkoli és
gomba hallal a tetején. De a Swanson fagyasztott vacsoránál biztosan
több munkába került elkészíteni.
Az egészet a pokolba kívánom. Marha, marha. Ellököm a széket az
asztaltól, és ledobom rá magam. Nem ő mondta, hogy csak
szobatársak leszünk, és elég, ha a rezsibe meg a házimunkába szállok
be? Akkor meg mit várt?
Úgy döntök, nem veszek róla tudomást, hogy várt engem.
Piszkálgatom a hideg halat. Akkor sem megy le a torkomon. Az
éhség elpárolgott a gyomromból.
Hallom, hogy kattan a zár a hálószoba ajtaján, és hátrafordulok
a székben. Elmegy mellettem anélkül, hogy rám nézne, felvesz egy
csomag tankönyvet az asztaláról, és elindul vissza a szobájába.
- Christian - szólítom meg, amikor újra elmegy mellettem.
- Mi az? - kérdezi, de le sem veszi a szemét a tankönyvről.
- Köszönöm a kulcsot.
- Szívesen.
Elindul, de én még egyszer megállítom:
- De tényleg. És megígérem, hogy legközelebb felhívlak, ha kések.
Felsóhajt, kihúz egy széket, és leül velem szemben.
- Én nem vagyok olyan, mint apa. Ezt remélem, tudod, ugye?
Nyelek egyet, és azon gondolkozom, észrevette-e, hogy megrándult a
szemem, amikor felemelte a kezét.
Folytatja:
 - Itt nem kell szemtelenkedned, hogy minél előbb túl legyünk rajta,
itt nem kell magadra irányítani a haragom. Nincs itt anya, akit meg
kell védened.
- Tudom, bocs!
- Semmi baj. Megértem, tényleg. De most már kikerültél, és itt
biztonságban vagy, ígérem. Csak próbálj meg lazítani, oké? Eltart
majd egy darabig, amíg megszokod, és abbahagyod az
árnyékbokszot.
Furcsa, amikor valaki a lelkedbe lát, és megérti azt is, amit be nem
vallanál, még magadnak sem. Annyira furcsa, hogy megint elszorul a
torkom. Amikor újra megszólalok, a hangom egészen vékony.
- Menny ideig tartott? Mármint, hogy abbahagyd az árnyékbok-
szot?
- Nem tudok határozott időt mondani. Észrevétlenül ment végbe.
De arra nem számítottam, hogy püfölni fogod az asztalt. Ha abból
indulok ki, öt évet saccolok.
Bólintok.
- Christian? Kösz.
Feláll, megfogja a könyvét.
- Mirriamtől is bocsánatot kérsz, ugye?
- Muszáj? - fintorgok.
Megfordítja a könyvet, és a borítóképet nézi.
- Szeretném, ha megpróbálnál kijönni vele.
Nagyszerű. Ahhoz, hogy beilleszkedjek az életébe, még a Boszor-
kány Barátnővel is jóban kell lennem. Mi jöhet még?
- Megpróbálom, de nem ígérek semmit.
- Nekem ennyi is elég. Most már hetente négy estét fogsz dolgozni?
- Nem. Csak valaki megbetegedett.
- Jó - szünetet tart. - Mármint nem az jó, hogy valaki megbe-
tegedett.
- Igen, tudom, hogy értetted.
Megfogom a kulcsot, és a kanapé elé dobott hátizsákomra mutatok.
Lehajol, és odadobja nekem. Kiveszem belőle a kulcsaimat, szét
feszítem a karikát, és bepréselem az új kulcsot a két fémszál közé,
amíg a helyére nem ugrik. Könnyű megkülönböztetni a többitől, az
aranyszínű kulcs.
 - Hamarabb jött vissza a főbérlő? - tudakolom.
- Mirriam adta neked. Bocsánatot akar kérni a múltkori miatt.
Felsóhajtok, tenyerem az asztallapra nyomom, és felállok. Elindulok
az ajtó felé, Christian megveregeti a hátam.
- Nem kell mindent magadra venni, oké?
- Oké!

Két perccel később Mirriam konyhájában állok, és csípi a szemem

a hagyma, amit darabol. A konyhapultot a kövér fazék, a mély lábas
és a serpenyő szinte teljesen elfoglalja. A tűzhely bekapcsolva, a
főzés kellős közepébe csöppentem. Már várom a kéz-a-csípőn
pozitúrát és a kioktató hangot, de csak ennyit mond:
- Christian küldött át?
Bólintok, és megköszönöm a kulcsot.
- Nincs mit. Ez már a te otthonod is. Tartozom neked egy
bocsánatkéréssel a mai miatt. Csak Christiant akarom megvédeni.
Tőlem akarja megvédeni? Azt hiszi, rossz vagyok? A pokolba,
talán tényleg az vagyok.
Folytatja:
- Annyira zárkózott. Azt is csak most tudtam meg, hogy családon
belüli erőszak áldozata volt.
Nem szólok semmit. Azon tűnődöm, mivel magyarázta meg a
bőrátültetést. Vagy már nem olyan feltűnő?
Leteszi a kést, és a kezét a kötényébe törli. Elindul a hűtő felé,
kinyitom neki az ajtaját. Belehajol, és paradicsommal meg valami
zöld fűszernövénnyel a kezében bukkan ki belőle. Gyanakodva fi-
gyelem.
Úgy látom, nem vagy oda a paradicsomért.
- Attól függ. Nyersen, meg más hasonló módokon nem eszem meg.
A kezében tartott paradicsomot szeletelni kezdi. Többször meg-
forgatja, aztán a felkockázott paradicsomot a serpenyőbe dobja, mire
sisteregni kezd.
- Mit szeretsz?
- Enni?
Bólint.
Egyelőre nem válaszolok. Azon gondolkozom, mit akar hallani.
Valljam be, hogy két kategória van, amit szeretek: a gyorskaja vagy a
csúcsminőség. Áruljam el, hogy Twinkie-buzi vagyok, és hogy a Ho
Hos a legjobb barátom? Vagy maradjak a kolduló-adakozó mo-
dellnél?
Amikor kinyitja a szekrényt, meglátok benne egy zacskó chipset, és
a gyomrom korogva életre kel.
- Vehetsz belőle - mondja.
- Igen? - Kiveszek a zacskóból egy maréknyit. - Vacsorát készí-
tesz? Most? - nézek az órára.
Nem említi, hogy nekem készítené, azt feleli, még nem evett sem-
mit. Tovább szorgoskodik a tésztával meg az edényekkel. Alig tu-
dom követni, mit csinál. Az egyik pillanatban még a tűzhelynél áll, a
másikban a hozzávalókat készíti elő. Emlékszem, amikor anyámat
néztem főzés közben. Azon kevés percek közé tartozott, amikor vég-
re figyelt rám. Már csak hatvanöt nap, és itt lesz, aztán lehet, hogy
süt nekünk egy pásztorpitét.
- Anyám is szeret főzni - mondom.
- Talán Christian ezért nem tanult meg, és halt majdnem éhen -
találgat.
Nevetek.
- Nincsenek ízlelőbimbói.
- Tessék! - nyom a kezembe egy kést. Felvágnád nekem a ba-
zsalikomot?
- Oké - elkezdem letépdesni a leveleket.
Megpróbálom ügyesebben fogni a kést. Az az igazság, hogy nem
vagyok egy konyhatündér. Mirriam közelebb lép hozzám:
- Majd én megmutatom. - Letép egy marék levelet, aztán egymásra
rakja őket, úgy hogy a legnagyobb legyen alul, majd szorosan
összesodorja. - Most próbáld meg.
Amikor átvágom, zöld csíkok maradnak a deszkán.
- Ez az! Született tehetség vagy! - Tudom, hogy erről szó sincs, de
azzal is tisztában vagyok, hogy tanár, és a tanárok így beszélnek-
- Figyelj, Jace! Ne balhézz Christiannel! Tudom, hogy nem látszik,
de nagyon erősen próbálkozik.
Talán jobb lenne, ha hallgatnék, de végre találkozom valakivel, aki
jól ismeri.
 - Soha nem tudom, mit fog tenni a következő percben. Az egyik
pillanatban még távolságtartó, a másikban meg...
- Talán ő sem tudja. Legyél vele türelmes. Megpróbálja kitalálni,
mi a család, de csak két szerepet ismer, az egyik a védelmező bátyé,
a másik a... - Úgy tűnik, mintha szavak után keresgélne.
- Másik a legmagasabb készültség állapota?
Mosolyog.
- Azt akartam mondani, hogy az önvédelemé. Aztán sokszor a két
szék közé esik, tudod. Neki nem voltak... vagyis nektek nem voltak
jó élményeitek a családot illetően.
- De voltak.
- Tudom, hogy az apád vert benneteket.
- Ez még nem jelenti azt, hogy bármit tudnál a családunkról.
Megragadja a sajtot, és a reszelésre koncentrál. Aztán megáll.
- Talán igazad van. Milyen az apád?
- Állítólag Chicago egyik legjobb bírója. És nem korrupt. Semmi
ilyesmi.
- Mert ott a korruptság általános?
- Te még nem voltál Chicagóban, ugye?
Mosolyog, és megrázza a fejét.
- Nem, de hallottam sztorikat a korrupcióról.
- Emlékszem, amikor bejött, hogy segítsen nekem a matematika-
tanárommal, Mr. Phillipsszel szemben, és...
- És mi történt?
- Semmi - kavarok egyet a paradicsomon. - Inkább nem mondom
el, mert kikiáltanál szuper veszélyeztetett gyereknek.
- Azért nem vagyok ilyen nehéz eset, vagy igen?
Hallgatom, hogyan sistereg a paradicsom.
- Rendben, megígérem, hogy nem fogok többé ítélkezni feletted.
Kicsit szkeptikus vagyok, de értékelem, hogy nem kérdezi meg, hol
jártam, és a kioktatás meg a többi ilyesmi is elmarad. Ráadásul
Christian is megkért, hogy próbáljak meg kijönni vele.
Szóval elmesélem neki az esetet Phillipsszel, a matektanárral, aki
ragaszkodott hozzá, hogy csaltam, mert A osztályzatot kaptam, míg a
többiek mind D-t. Az apám kiharcolta, hogy írassanak velem egy új,
összehasonlító resztet. Megint A-t kaptam.
 - De az egészből az a legfontosabb, hogy apám nem kérdezte meg
tőlem, hogy csaltam-e. Fel sem merült benne. A legtöbb apa hajlana
rá, hogy a tanárnak adjon igazat.
Szerettem volna mesélni neki a meccsek utáni beszélgeté-seinkről,
de az nem egy önmagában megálló sztori. Ez csak egy olyan dolog,
amit egykor csináltunk. Bementünk a dolgozószobájába, anyám két
pohár limonádét hozott nekünk, amit előzetesen betett a hűtőbe, hogy
már a kinézete is fagyos legyen. A bőrfotel karfájára egy törülközőt
készített, direkt nekem. Az apám csipkelődve megkérdezte,
hallottam-e, mekkorát sikoltott Lauren, amikor gólt lőttem. Vagy
Lauren ingatag természetéről beszélgettünk. Tudta, hogy megcsalt.
Anyám úgy hitte, tizennyolc hónapja járunk együtt megszakítás nél-
kül, hogy nem voltak közben mosolyszünetek. Sohasem kérdezte
meg, mi a helyzet velünk, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy mi
dühíti fel vagy mi örvendezteti meg apámat.
- Kész van? - kérdezi Mirriam.
- Micsoda?
Gyors, szakácsos mozdulatokkal fűszereket kezd méricskélni. Az
egyik üvegből a fazékba önt egy kicsit, a másikból a serpenyőbe, az-
tán szimatolás közben sót kér tőlem és paprikát - nem, nem az édeset.
Amikor végre elégedett az eredménnyel, az egészet összekeveri a
tisztával. Beleönti a tésztás tálba, és megkérdezi:
- Eszel velem?
Fogok egy villát meg egy leveseskanalat. Leülök, a villát a tésztába
nyomom, melléteszem a kanalat, és tekerni kezdem. Megkóstolom,
és behunyom a szemem egy pillanatra. A tészta dióízű, és hihetetlen,
de még a paradicsom is ízlik. Amikor újra kinyitom a szemem,
észreveszem, hogy ajkán halvány mosollyal engem néz.
- Mi az?
A kanálra mutat. Abbahagyom a tekerést.
- Jól neveltebb vagy az átlag tizenéveseknél, tudod-e?
Újabb falatot teszek a számba.
- Ez olyan nagyvárosi dolog.
Biztos vagyok benne, hogy a szüleid mindent megtettek, hogy a
nagyváros előnyeit kihasználják.
Legalábbis az apám. Anyám nem annyira. Luxuséttermekbe vitt, és
havonta egy vasárnap délutánt a Művészeti Központban töltöttünk,
ahol megnéztük az új kiállításokat és a fotókat. - Úgy beszélek, mint
egy áldozat. - Nem akarom védeni, vagy ilyesmi. Egyszerűen nem
akarom, hogy csak úgy gondolj rá.
- Hogy úgy?
- Nem voltak szarvai, meg ilyenek.
- Jace - a hangja lágy és együtt érző.
Megsajnált. Már csak ez hiányzott.
- Megértem, normális, ha hiányzik – mondja.
- Igen, azt elhiszem. De mi hiányozna? A szidások vagy a kemény
verések?
- Azok az idők, amikor nem őrjöngött.
Felszúrok egy bazsalikomot a villámra, és összeszorítom a fogam.
Vagyis mégsem normális, nem? Mert kinek hiányozna az a rohadék?
Nem csak egyszerűen gyűlölnöm kellene? Miért nem írok neki egy
köszönőlevelet, hogy kidobott, és nem akar többé otthon látni?

Drága apa!

Te nem az az apa vagy, akire vágytam. Kösz, hogy kirúgtál

Exfiad.

Jace Witherspoon

- Nem a te hibád – mondja.

Azt hiszi, hölgyem? Tudom én, nagyon jól. Akaratlanul beugrik egy kép,
ahogy megragadom a nyakát, és az ujjaim közül kibuggyan a húsa.
- Gondolod, hogy az ilyen emberek képesek arra, hogy megváltoz-
zanak? Én egy kicsit hiszek benne. - Sokkal pontosabb lett volna, ha
azt mondom, nagyon remélem, hogy így van.
- Te nem tudod megváltoztatni. Csak ő hozhatja meg ezt a döntést.
- Tudom, de - megköszörülöm a torkom, hogy természetes marad-
jon a hangom, és ne higgye azt, hogy a válaszától felgyorsult a
szívverésem - az emberek képesek a változásra. Nem gondolod?
- Nem hiszem. - Feláll, és elkezdi egymásra rakni a koszos tálakat.
Megint elment az étvágyam. Eltolom magamtól az ételt. Letesz egy
tányért, és megtorpan, mintha meggondolta volna magát.
 - Néha. De csak akkor, ha nagyon erősen küzd érte.
Ha várost és nevet változtatnak, és megesküsznek rá, hogy nem
lesznek többé szemétládák? Ennyi elég hozzá? Jó lenne ezt megkér-
dezni tőle. De csak megköszönöm a vacsorát, és távozom.
 12. fejezet

-H é, Dakota, van egy perced?

Megnéztem a munkabeosztását, és tudom, hogy van.
A pult mögül átsétálunk a bolt hátsó részében található kávézóba.
.

A haja kékesfeketéről feketére változik, ahogy a fénycsövek alól a

gyengébb fényű szpotlámpák alá érünk. Miután megkapjuk az itala-
inkat, leülünk, és a poharainkat a mozaikos asztalra tesszük.
- Mindezt milyen alkalomból... uram?
- Ha szemtelenkedsz, nem kapod meg az ajándékodat.
- A mimet? - az italába kortyol, egy apró rúzsnyom ott marad a
szívószálon.
Kicipzárazom a táskám, és kiveszek belőle egy kis tasakot. Felkö-
nyökölök, és előrehajolok, hogy jól lássam, milyen arccal fogadja.
- Mi ez?
Kibontja a masnit, és a tasak szája szétnyílik. Kiveszi belőle az
összetekert fotót. Amikor megnézi, kapok egy hú-de-meglepődtem
pillantást.
A fotó, amit az első nap készítettem róla, összeszerkesztettem egy
másik képpel, amit még a művészeti vásáron lőttem: egy boksz előtt
lógó selyemfüggönyről készült. Akkor fényképeztem le, amikor be-
lekapott a szellő. Dakota arcát Photoshoppal kivágtam, és felna-
gyítottam. Csücsörítő szája elé szellőt rajzoltam, amitől úgy tűnik,
mintha ő fújná el a függönyt. Az egyik legjobb képem lett.
- Ez elképesztő! Hogy csináltad?
- Csak meg akartam köszönni, hogy munkát szereztél nekem.
Füle mögé simítja a haját.
 - Nem is tudom, mit mondjak.
Rámosolygok.
- Pontosan ezt. Már ezért megérte.
Majdnem elneveti magát, de csak ennyit mond:
- Te ma az ujjad koré akarsz csavarni?
Amikor megszorítja a kezem, tudom, hogy eljött a pillanat, hogy
randira hívjam. De csak egy Christian-féle haltátogásra futja. Ki-
nyitom a szám, aztán becsukom. Mielőtt elmegy, újra megköszöni,
És megpuszil. Belélegzem az illatát, lehunyom a szemem, és a kicse-
szett számat csukva tartom. Nem járhatok olyan lánnyal, akit tényleg
kedvelek.
Hazaérek, de a kísértések nem szűnnek. A postafiókomban három
e-mail vár Laurentől. Félkövér betűk. Várakozás.

RE: Hol a fenében vagy, te gyáva?

RE: Gyűlöllek. Hívj fel.
RE: Tartozol nekem, rohadék.

Törölnöm kellene őket, ahogy az elsőt is, hogy Lauren leveleit el-
nyelje a feledés. Ehelyett újra átfutom a tárgymezőbe írt szavakat.
Egyetlen kattintás, és megnézhetném a levelek tartalmát is, át-
gondolnám a választ, megírnám, és elküldeném. Lauren nem szeret
e-mailt írni, ha teheti, szemtől szembe mondja el, amit akar, vagy
telefonon. Edward szerint azért nem akar nyomot hagyni, mert úgy
nehezebben tudna tagadni. Hogy megpróbáljam elterelni a figyel-
memet a levelekről, kiszámolom, hány nap van hátra hálaadásig.
Mindössze három másodpercet vesz igénybe, hogy kijöjjön az ered-
mény, amit úgyis tudtam: hatvankettő.
Egyezkedni kezdek magammal: ha megfogadom, hogy nem hívom
el Dakotát randizni, elolvashatom Lauren leveleit? Ha sohasem
válaszolok rájuk, elhívhatom randizni Dakotát?
Hátratolom a széket. Nem is olyan könnyű, ha a kerekek a vastag
szőnyegbe süppednek. A konyhába megyek, és kinyitom a hűtő-
szekrény ajtaját. Megcsap a hideg levegő. Nincs semmi kaja, hacsak
a gombát nem tekintem annak. A konyhából kikukucskálok a képer-
nyőre. Úgy hívogatnak a tárgymezők, mint valami kicseszett
szirének.
El tudnám nyomni a hangjukat, ha valamivel lekötném a figyel-
mem. De Christian dolgozik; Dakotát már próbáltam hívni az előbb;
a lakásban nincsen tévé (istenem, ments meg!); és nem tudom
rávenni magam, hogy letöltsek egy filmet vagy valami zenét. Még
céltalanul autózni sem tudok, mióta Christian kocsija lerobbant (nem
meglepő), és kölcsönadtam neki az enyémet.
A tetőn kopogó eső fehér zaját hallgatom, és közben idegesen
bámulom az utolsó levél tárgyát.

Tartozol nekem, rohadék.

Tartozom neki, de mégis mivel? Egy válasszal, vagy azzal, hogy

olyan messzire elkerülöm, amennyire csak tudom?
Talán Mirriam otthon van. Átsétálok a folyosón, és bekopogok, de
egy évszázadnyi várakozás után be kell látnom, hogy nincs. El-
indulok lefelé a lépcsőn. A földszinten megfordulok, és felkaptatok.
Laurennek nem tetszene a nem-leszek-többé-szemétláda fogadalom.
„A szemétség a legszexibb benned” - mondaná, és megcsókolna, és
minden eltökéltségem a múlté lenne.
Felfelé: egyik láb, másik láb, egyik fok, másik fok.
Lehet, hogy Lauren most Edwarddal randizik. A hálószobájában
együtt néznek valami filmet a hatalmas képernyőjű tévéjén, meg hallgatják a
térhangzást, és olyan közel bújik Edwardhoz, hogy neki kell tartani a házi
készítésű, sajtos pattogatott kukoricát.
Hívatlan képek lepik el az agyam. Fülpiszkáló pálcikákkal teli
tégely, magas sarkúban elbotló láb, összeszorított ujjaim közül
kitüremkedő hús.
Visszatérek a lakásba, rákattintok a küldés/fogadásra, és ding, egy
újabb e-mail ugrik elő Laurentől.

RE: Letartóztatási parancs?

Elolvasom néhányszor, aztán kilépek, és a képernyő elsötétül.

Eltüntettem. Az ablakhoz lépek. Amikor észreveszem a
tükörképemet, lekapcsolom a lámpát, és visszamegyek az ablak elé.
A szobát villámfény ragyogja be. Számolni kezdek: egy, kettő,
három. Ne gondolj a chicagói Starbucksban eltöltött utolsó estétekre.
Mennydörög, az üveg remegni kezd az ujjaim alatt. Ne gondolj
Laurenre.
A hideg üveghez nyomom az ujjam, és követem egy esőcsepp
nyomát. Nem gondolni semmire.
Lehunyom a szemem, hogy megállítsam az emlékek áradatát,
mintha megszökhetnék előlük; mintha megtalálhatnám az agyam
stopgombját - vagy ilyesmit. De valahol a szürkeállományomban már
megnyomódott a lejátszásgomb, és az emlékek elindultak..
A Starbucksban ülünk, Shakespeare összes müvei mellett egy óriás
koffeinmentes kávé. A leszálló sötétség áltükrökké változtatja a ki-
rakatüveget. Nézem a tükröződéseket, és azon tűnődöm, hogy le-
hetne fotóvá komponálni: a háttérben egy dolgozó az asztalt
törölgeti, én meg itt ülök a kép előterében a barátaim között - Edward
hátrahajol, kopott tornacsukájával Lauren üres székét foglalja, ami
kettőnk között áll; Marisa az asztal túloldalán ülve herbateát kor-
tyolgat, levette róla a tetőt, és a gőz szellemként száll fel belőle.
Azon gondolkozom, hogy a dupla tükröződés művészinek látszana-e
a képen, vagy csak egy nagy homálynak, amikor Marisa megszólít.
Kisöpri hosszú, fekete haját a szeméből, csontos könyökére támasz-
kodva előrehajol, és festett, seprűs szempillái alól rám néz:
- Készen állok.
Tényleg flörtöl velem? - tűnődöm. Lauren visszatér az asztalhoz
egy újabb kávéval. Elkapom a kezét, és az ölembe rántom. Fel kell
rajzolnom a határokat.
Marisa kihúzza magát, és hátradől. Lauren kinyit két sárga édesí-
tőszeres zacskót. A tartalma a kávéjába ömlik, ahogy a két cukor is,
amiket már beletett.
Edward a pohárra, aztán Laurenre néz:
- Nem zavar, hogy ez olyan, mintha hat cukrot tettél volna bele?
- Cukor, csoki, kávé - ezek az én egészséges rossz szokásaim - vá-
laszol Lauren határozottan. Begyakorolta már az alkoholizmussal
küzdő - és általában alulmaradó - anyjával.
- Mi ebben az egészséges? - kérdezi Edward.
Lauren feszült lesz. Érzem, hogy a farizmai nyomni kezdik a
combom. AZ anyja problémáit igyekszik titokban tartani. Én is
csak most szereztem róla tudomást, miután harmadszor is összejöt-
tünk.
- Hogy mi az egészséges ezekben, meg sem kell kérdezni - mon-
dom.
A farizma elernyed, és megpuszilja a fejem.
- Téged is hozzáadlak a listához.
Megszorítom a kezét.
- Te jó ég! Elég a turbékolásból! - mondja Marisa. - Inkább kérdezz
ki!
Megpróbálom elengedni Lauren kezét, de ő tovább szorítja az
enyémet.
Kitalálok egy jó idézetet: „Úgy is már a vért / Oly mélyen gázlom:
hogy talán bajosb / Az átkelésnél - megfordulni most.”
- Hamlet - feleli Marisa, és mellkasán összefont karral hátradől.
- Macbeth.
- Hamlet - hajol előre Marisa újra.
Megrázom a fejem, és megkavarom Lauren kávéját.
- Kizárt dolog. Jace a legszexibb okostojás, akit ismerünk. Neki
mindig igaza van.
Ránézek, és tétován elmosolyodom. Mindketten tudjuk, hogy
Lauren nem egy kiköpött könyvmoly. Ö az élet más területein okos.
Ismeri az embereket, tudja, mikor lehet húzni őket, és mikor kell
ereszteni. Észreveszi az emberek rejtett hibáit és erényeit, azokat,
amiket mások meg sem látnának, és a kapcsolatot egészen váratlan és
szexi meglátásokkal képes gazdagítani. Mióta rájöttem, hogy a
legtöbb dologban igaza van, ő volt az egyetlen, akinek elfogadtam a
véleményét, és ő ugyanígy volt velem. Ami eredményezett néhány
vicces beszélgetést.
- Most akkor is téved - mondja Marisa. - Tudom! Én játszottam
Opheliát!
- Te egyetlen színben játszottál, az is száz éve volt! - szólal meg
Lauren.
Edward forgatni kezdi a szemét. Láttuk már a két lányt összecsap-
ni. Lassan melegednek bele, de annál tovább tart.
- Elment az időérzéked? Csak két éve volt! - vág vissza Marisa.
 - Ha te mondod...
Zörögnek a könyv hártyavékony lapjai, miközben a Macbeth
idézetet keresem.
Lauren ugrálni kezd az ölemben:
- Gyerünk, Jace, gyerünk!
- Lauren, azt hiszem, visszavehetnél a koffeinadagból - javasolja
Marisa.
- Én immúnis vagyok a koffeinre.
Mindig azzal hencegett, hogy semmi sem befolyásolhatja az al-
vásidejét, de amikor a szülei elmentek, és én náluk maradtam éjsza-
kára, rájöttem, mi az igazság. Ez a lány sohasem aludt. Bármikor éb-
redtem fel (ami elég sokszor előfordult az egyszemélyes ágyon nyo-
morogva), láttam, hogy nyitott szemeiben csillognak az utcai lámpa
fényei. Éjszakai macskaszemek.
Éppen meg akarom említeni ezt, de lehajol, és megcsókol. Me-
legség terjed szét a törzsemben.
A kirakatüveg tükröződésében látom, hogy Edward féltékeny-
ségtől előreugró állal figyeli a jelenetet, amíg Lauren fel nem áll, és
vissza nem ül a helyére.
Furcsa.
Visszateszem az ujjam a lapra, és megtalálom az idézetet, azután
Marisa felé tolom.
- És miben mondják ezt...
- A Macbethben - ismeri be, és Edwardra néz a szokásos vigasz-
talásért.
De a srác észre sem veszi, Laurent nézi inkább.
Még furcsább.
Lauren boldogan felsikít, és újra a számra tapasztja a száját. De
most nyitva hagyom a szemem, és Edwardot figyelem. Kizárt, hogy
éppen vele, vele biztos, hogy nem; nem is kedvelik egymást. De Edward
szeme megrebben, amikor csókolózni kezdünk.
A csók végén Lauren hátradől a székében, és oldalra fordul. Azt
hiszi, nem látom. De a tükröződésben leolvasom a szájáról, amit
Edward felé tátog: „Bocs”.
Veszekedésóra ötödik lecke. A düh a legkülönfélébb formákban
jelentkezhet: lassú égés képében; nyugtalan, csapongó lángokkal;
vagy forró, váratlan helyeken felbukkanó villanások formájában.
Csak meglapul, és várakozik, és amikor már azt hitted, megbo-
csátottál, hogy eloltotta a bizalom, elég egy széllökés és - belobban.
Elkapom Lauren csuklóját, és lerántom a székről.
- Óóó! - próbál meg talpon maradni. - Ennyire jó volt a csók?
Kirángatom az ajtón. A szeptemberi levegő beszivárog a tüdőmbe,
hidege a torkomat marja. Lauren kitépi a csuklóját, és az ablakon
keresztül Marisa felé int.
- Nem csinálhatnánk ezt máshol? - sziszegi összeszorított fogai
között, amíg mosolyt erőltet az arcára.
Megragadja a kezem, és behúz a mellékutcába. Megnézi, üres-e.
Üres. Aztán rám néz, arcán a kifejezéstelenség álarca.
Megvonja a vállát.
- Most mi van?
Csak ennyit tudsz mondani? Semmi „bocsánat”?! Legalább
megpróbálnád tagadni. Legutoljára jobban csináltad. Pontosítok: a
legutóbbi két alkalommal.
Egy kocsi kanyarodik be az utcába, és fényszórója végigsöpör rajta.
Amikor a szemébe világít, aranyszínűvé változtatja őket. Megint
azok az éjszakai macskaszemek.
Miután a kocsi elmegy, felhúzza a szemöldökér:
- Fogalmam sincs, mire célzol. Túl gyanakvó lettél mostanában.
Hol marad a bizalom?
- Az ágyban, amiben összebújtál Edwarddal.
A mellkasára néz, és kuncogni kezd. Csak a beavatottak érhetik ezt
a viccet.
Robbanok.

Christian lakásában ülök, és megpróbálom megállítani az emléke-

ket, mintha meg tudnám állítani az agyamon lévő vízhólyag sajgását,
amit kiszúrtam.
Megpróbálom elképzelni, hogy nem kurváztam le, mire ő nem jött
azzal, hogy „én meg hagylak flörtölni Marisával!" Megpróbálom
elképzelni, hogy az apám káromkodásai nem ömlöttek olyan
könnyedén a számból, mint egy unásig ismert dal refrénje. Meg-
próbálom elképzelni, hogy nem üvölti vissza: „Fogd be! Ne próbálj
úgy tenni, mintha valami különleges történt volna velünk! Azt hi-
szem, egyikünk sem találta meg az igazit. A kapcsolatunk köszönő
viszonyban sincs az igaz szerelemmel.”
De nem tudom máshogy elképzelni. Egyszer még az én
képzeletem, az én atombiztos képzeletem is csődöt mondhat. Nem
küzdök tovább az emlékek ellen, hagyom, hogy magukkal
ragadjanak, mint Dorothyt a forgószél...

Megint az utcán vagyok, ökölbe szorítom a kezem, és az arcába vá-

gok. Az öklöm az arccsontjának ütközik, és hallom, ahogy feje
nekikoppan a falnak. Felnyög. A magas sarkúja kicsúszik alóla, és el-
veszti az egyensúlyát. Elkapom az ádámcsutkáját, az egész testét a
nyakánál fogva tartom, amíg meg nem támasztja magát a lábával. A
kezembe karmol.
Erősebben szorítom.
Amikor észhez térek, látom, ahogy a húsa kitüremlik az ujjaim
közül.
A gerincemen villámként fut végig a hideg.
Istenem, mit művelek?!
Ledermedek. Érzem, hogy a körme a bőrömbe váj. Elengedem.
Ziháló kupacként a járdára rogy.
Leguggolok mellé. Egyik tenyerem a hideg járdára, a másikat a
hátára teszem
- Lauren, Lauren! Istenem! - szakadnak ki belőlem a szavak. Valaki
megnyitott egy csapot, és a szégyen tócsává gyűlik a betonon.
- Nem akartalak bántani! Soha nem bántanálak!
Mégis megtörtént.
Levegő után kapkod. A kezére támaszkodik, a háta meggörbül.
Haja eltakarja az arcát. Arra számítok, hogy felpofoz, vagy kiharap
belőlem egy darabot, de csak rázkódik a válla, és zokogni kezd. Ez
nem normális Laurennél - Lauren Elizabeth Silver soha nem sír.
Kisimítom a haját az arcából.
- Istenem, kérlek, bocsáss meg...
Hallom magam. Hallom a hangom, amivel ezeket a szavakat for-
málom, és látom a jövőnket:
 Az ajtaja előtt egy kosarat hagyok a kedvenc kávéjával, csokijával és nyers
nádcukrával Mellette egy üzenet: „Neked ez, nekem pedig te vagy a rossz
szokásom. " Kémiaórán meglepem a saját laboratóriumi eredményemmel,
hogy megkapja az apja által annyira áhított A-t. Addig ragaszthatom a Kit
Kateket az, öltözőszekrényére, amíg végül nem hajítja ki. Letépi a zörgő
csomagolást és megadja magát a szenvedélyének. Suli után azzal a fotóval
várom a kocsijánál, amit a múlt évben készítettem róla a tónál. A fényképen
rám nevet, amíg a hullámok a betonfalat csapdossák. Ez az a fotó, amire
annyira vágyott. Amikor elfogadja, megesküszöm, hogy nem fogom még
egyszer bántani, ő pedig megfogadja, hogy elhagy, ha még egyszer
megtörténik.
Persze nem fog. Akkor sem, amikor megesketem, hogy nem szól többé
Edwardhoz, és akkor sem, amikor nyíltan flörtölök Marisával, csak hogy
Laurent teszteljem. És akkor sem, amikor rövidre nyírom a haját, mert
néhány szót váltott Edwarddal, akivel az. öltözőszekrényeknél futott össze. Az
olló a hajába vág, és a végén még ő lesz hálás, hogy nem állítottam a
hátába. Nem fog elhagyni, még a következő robbanásom után sem. És az azt
követő, meg az azt követő után sem.

Mintha az egész már megtörtént volna. Meg is történt - csak nem

velünk.
Lauren ránt vissza az elképzelt jövőből, átkarol, és magához húz. A
karja a gerincemen, az arcát a vállamra fekteti. Megpróbálok
elhúzódni, de nem enged, óvatosan le akarom fejteni magamról a
kezét, hogy a vállaink összeérjenek. De nem vagyok képes
megérinteni.
- Jace - suttogja. Nagy levegőt vesz, és amikor kiengedi, érzem,
hogy forróság csapja meg a fülem. - Nem lett volna szabad. Ed-
warddal nem.
Kiszabadulok a szorításából, megfordulok, és leülök a járdára. A
hátamat a hideg téglának nyomom. Az ingen keresztül is szúrja a
hátam az egyenetlen malterozás. A könyökömet a térdemre teszem,
aztán hidat csinálok az alkaromból, és ráhajtom a fejem.
- Bocsáss meg!
De ezt nem én, hanem ő mondja.
Szeretném letépni a bőrömet, és kiszakítani a DNS-emet, és neki
adni engesztelő áldozatként. De elég lenne ennyi? Van egyáltalán
valami, amivel ezt jóvátehetem? Nem fogok bocsánatot kérni tőle,
mert azzal csak átruháznám rá a megbocsátás terhét. Ki a franc va-
gyok én, hogy a bocsánatát kérjem? Ki az ördög vagyok én, hogy
rávegyem, hogy megbocsássa a megbocsáthatatlant? Sajnos nagyon
jól tudom, mivé változtathatom.
- Kérlek - érinti meg a kezem.
Felnézek.
Az egyik kezét az arcára szorítja.
- Kérlek, vigyél haza! Nincs kedvem vonatozni. Nem akarok vo-
natra szállni.
Az arca eltorzul, és összepréselt szemhéjai alól könnyek
szivárognak.
Felállok, és a kezemet nyújtom. A kocsiban nem szólunk egy-
máshoz, csak a zokogását hallani. Chicago fényei elsuhannak mel-
lettünk.

Christian lakásában állok, és hallom, ahogy egy újabb villám szét-

hasítja az eget, aztán még jobban rázendít az eső. Az ablak teljesen
bepárásodott, a kis lakást még szűkebbnek érezni. Ha van kocsi, ha
nincs, nem bírok ki itt még egy másodpercet. Az ajtóhoz sietek, és
lerohanok a lépcsőn.
Odakint a nyakamba zúdul az eső. A kövér cseppek átszivárognak
a gyapjúingemen, és a bőrömbe szívódnak. A medencéhez megyek,
és nézem a vihar erejétől hullámzó vizet. Az eső átváltozik jégesővé,
és kis jéggolyók húznak el mellettem. Némelyik az arcomnak vagy a
koponyámnak csapódik. A jégdarabok körömnyi nagyságúból
golflabdányira növekednek. Nézem, ahogy gellert kapnak a betonon,
és a medencébe pattannak. Feltámad a szél, és a hajamat a szemembe
söpri. Jég veri a vállamat, a kezemet és a karomat. Az egyik a nya-
kamba csapódik, és nekiütközik a gerincemnek. Összerándul az ar-
com a hidegtől.
Állok a jégverésben, hadd püföljön. Aztán enyhülni kezd, és végül
eláll. Abban reménykedem, hogy szereztem néhány maradandó
sérülést ebben a veréspótlékban, de kétlem. Mivel tartozom
Laurennek?
 Elindulok visszafelé, fel a lépcsőn, be a lakásba, a számítógép elé.
Visszakapcsolom a monitort. Zúg és kattan egyet, mielőtt megjelenne
a fehér képernyő. Megnyitom Lauren utolsó levelét. RE:
Letartóztatási parancs?

Marisa azt mondja, örüljek neki, hogy elmentél. Edward pedig - bocs,
hogy vele jövök elő neked - azt mondja, jelentselek fel, hogy
letartóztassanak. De én csak beszélni szeretnék veled, Kérlek, hívj fel.

Semmi fennhéjázás, semmi szemétkedés, csak a száz százalék sé-

rülékenység. Már sikerült tönkretennem.
Ázott kezemről vízcseppek csöpögnek az asztalra. Megpróbálom
megtörölni a farmeremben, de túlságosan vizes. Marad a kanapé.
Megtöröm a saját magam által vállalt némasági fogadalmat, a bil-
lentyűzet fölé rakom a kezem, és írni kezdek.

Ha megteszed a feljelentést, csak még jobban foglak szeretni. Több

önbecsülést, kislány!

Megragadom az egeret, a küldésgombra csúsztatom, és elkezdek

fölötte körözni. Többször elolvasom a levelet, és megakad a szemem
a „szeretni” szón. Nincs véletlenül áthidalhatatlan szakadék aközött,
hogy szeretsz, vagy hogy megütsz valakit?
Meg sem kérdeztem, hogy nem lett-e baja. Azóta nem is beszéltem
vele.
Mielőtt kiszállt, azt mondta:
- Holnap beszélünk.
Nem válaszoltam, csak bámultam kifelé a szélvédőn.
A kurzor megvillan, és megnyomom a „töröl” gombot. Az üze-
netem szépen, karakterről karakterre kitörlődik. Mielőtt meggon-
dolhatnám magam, gyorsan két szót írok, aztán elküldöm a levelet.

Jelents fel!

Amikor Christian hazajön, a hátamon fekszem a kihúzott kanapén,

és érzem, hogy bámul. Biztosan azt hiszi, a tapétázott mennyezet
pöttyeit számolom. Leveszi a cipőjét, és tovább bámul. Aztán
bemegy a hálószobába, kulcsa koppan a komódon. Amikor visszatér,
folytatja a virrasztást fölöttem.
- Hé! - szólít meg.
A szemem sarkából látom, hogy közelebb lép, és közben engem
tanulmányoz.
Tekintete megakad a cipőmön, ami még mindig a lábamon van.
- Szeretnél beszélgetni?
- ...
Minden vágyam, nem látod?
Letérdel a kanapé mellé, kiköti a cipőmet, és leveszi a lábamról.
- Köszi - nyögöm ki végül.
Leül mellém, de egy fél másodperc múlva felpattan.
- Ez vizes! Te vizes vagy!
Hosszú szünet. Megpróbálom kitalálni, mit mondjak.
- Bocs.
- Ha gondolod... aludhatsz az ágyon ma este.
- Nem.
Azt akarom mondani, hogy nem kell a kanapén aludnia, amit én
változtattam mocsárrá, de csak ennyit tudok kipréselni magamból.
Most minden hatalmas erőfeszítésnek tűnik.
- Nincs semmi baj - mondom.
- Hazudsz.
Hasra fordulok, és az arcomat a matracba préselem, amíg a szemem
könnyezni kezd.
Visszaül a kanapéra, és a vállamra teszi a kezét. Addig ott marad
velem, amíg abba nem hagyom a sírást. Sokáig tart, de türelmesen
vár. Nem próbálja meg rövidre zárni kérdésekkel vagy banális vi-
gasztalásokkal. A keze végig a vállamon marad.
 13. fejezet

E bédidőben kicsalom Tomot, hogy gyakoroljuk a lövéseket a

jövő hétre. Csak marháskodunk, vicces mozdulatokat teszünk,
amikor Eric, Caitlyn és Heather feltűnik. Caitlyn int egyet felém,
Eric odajön hozzánk. Csatlakozik a játékhoz, passzol, felrúgja a lab-
dát a levegőbe. A magas labdái egy hangyányit túl magasak, és a
barátságos passzai túl alattomosak, nehéz a lövéseit levenni. Meg-
próbál rosszabb játékosnak feltüntetni a vendégeink előtt. Az egyik
lövését majdnem el ügyetlenkedem, Eric nevetni kezd, de sikerül
továbbpasszolnom Tomnak, csak nem olyan pontosan, ahogy
szerettem volna. Tom természetesen elvéti, és a labda végül Caitlyn
kezében köt ki.
Caitlyn és Heather gúnyosan vigyorog:
- Ez aztán a lövés! - mondja Heather.
- Ugyan már! Csak megpróbálnak bennünket is bevonni a játékba
mondja Caitlyn. - Ugye, Tommy? Most, hogy másodosztályú
játékossá avanzsáltál, keresel valakit, aki egy szinten van veled. -
Caitlyn és Heather nevet. Eric is. Azért nevetik ki Tomot, mert én
rángattam ide, és én voltam az is, aki kitúrtam a helyéről. Megpró-
bálom megállni. Hogy ne vágjam szájon. Caitlyn rám néz, és észre-
veszi a hideg tekintetem.
- Tom! - folytatja - Nem veszed észre, hogy csak ugratlak? Egy kis
flörtölés senkinek sem árthat.
Lauren és Caitlyn hasonlít egymásra. Csípős megjegyzéseiket
mosolygással próbálják tompítani. Olyan voltam én is, mint Eric.
Nevettem az összes beszólásán. Nem mintha Tom a leglassúbb fel-
fogású fickók közé tartozna, de Caitlynnel nehéz felvenni a versenyt
szópárbajban. Nekem annyi előnyöm van, hogy Laurennel sokat
gyakoroltam.
- Tom nem flörtöl másodosztályú lányokkal - szólalok meg. Tom
álla még jobban leesik - Ő nem éri be olyan gimis csajokkal, akik
„Üdvözöllek” feliratot ragasztgatnak a hátsójukra, és azt hiszik, sze-
xisek.
Tom rám mosolyog, én meg visszakacsintok. Eric és Caitlyn alul
marad. Caitlyn odasétál hozzám, és felemeli a napszemüvegét. Meg-
áll előttem, és kihúzza magát. A mellkasán feszülő póló apró
hullámokat vet a cicijei között.
- Ezek szerint még most sem felejtetted el a nadrágomat. Szeretnél
valahogy belemászni, mi?
Úgy látszik, feltűnt neki, hogy túl sokat bámulom, mióta itt vagyok.
Szexi és népszerű, az biztos, de a csaj ennél jóval több is: ha valami
szarral akarod megetetni, biztos lehetsz benne, hogy visszakapod a
képedbe. És ez olyasmi, aminek képtelen vagyok ellenállni a
rendíthetetlen, megzabolázhatatlan lányoknak.
- Emiatt nem tudsz aludni, és emiatt van izomláz másnap reggel a
jobb kezedben, mi? - folytatja Caitlyn.
Minden kapcsolatban eljön az a pont, amikor döntened kell: vagy
tovább mélyíted a lövészárkokat, vagy átváltasz valami egészen
másra, valami sokkal izgalmasabbra.
- Akár bekerülök a bugyidba, akár nem, ha randizunk, nem úszom
meg „szárazon”, ugye?
A szem pillája sem rebben, csípőből válaszol:
- Hívj el randizni, aztán meglátod.
- Hé! - kiált fel Eric. - Most dumálunk vagy focizunk?
Eric arca krétafehér, és elfelejt levegőt venni. Odalövöm neki a
labdát, aztán Caitlynnel kettesben átvágunk a pályán.

Caitlyn mozis pattogatott kukorica szagú kocsijával felmegyünk a

hegyekbe, és keresünk egy parkolót. Caitlyn az anyja terepjárójával
jár, és biztos vagyok benne, hogy hátradönthetők az ülések. Megáll a
parkolóban, kikapcsolja a motort, és hagyja, hogy a rádió az ak-
kumulátorról menjen. Eszembe jut Lauren, és az, hogy nem tudtam
úgy átmászni a sebességváltón, hogy az elég gyors legyen neki.
Caitlyn kikapcsolja a biztonsági övét, és előrehajol. Megcsókol, az
ajka csúszós a rengeteg szájfénytől. Valami ismeretlen, barackos ízt
érzek, és visszahőkölök. Elég ránéznem a vörös hajára, hogy minden
elromoljon.
Hol vannak az éjszakai macskaszemek? Hol van Lauren hangja,
ami az egyik percben még lágyan doromboló volt, a másikban féme-
sen hideg. Hol vannak a sztorik anyja részegességéről? Hallani
akarom újra a történetet, amikor a nyolcéves Laurent matt részeg
anyja egy élelmiszerboltban felejtette; hallani akarom, hogyan
olvasta az összes konzerv nevét, és hogy a Bush Beanre azóta nem
bír ránézni. Azt akarom, hogy vegye ki a retiküljéből a testre kenhető
csokikrémet, ahogy tette azon az éjjelen is, és meneküljünk mind-
ketten a másik testébe.
De csak ülök a kocsiban, Caitlynre bámulok, és balféknek érzem
magam. Senki sem akar pótlék lenni. És senki sem érdemli meg.
Még Caitlyn sem.
A nyakamba hajol, és harapdálni kezdi a fülem.
- Valamit tisztázni szeretnék... amit akkor mondtam, tudod... hogy
nem állunk meg félúton... csak a hallgatóknak szólt. Szóval nem
szeretném, hogy azt hidd, bármit megkaphatsz... vagyis mindent.
Nem állunk meg félúton? Ki mond ilyet. Csakis egy... szűz. Te. Jó.
Isten.
Caitlyn egy Lauren-koppintás. Lauren szemét megjegyzései -
amikhez Caitlyn soha nem érne fel - nem voltak népszerűek; de ő
maga valahogy mégis népszerű volt, mert kiharcolta, és mert szerette
áldozataiban megforgatni a kést. Szerettem benne, hogy amit akart,
azért a végsőkig elment, és nem kért engedélyt senkitől; szerettem
benne, hogy soha nem adta fel, és hogy nem nyelt le semmi szart.
Legalábbis addig, amíg nem találkozott velem. Caitlyn lenne a má-
sodik lány, akinek leordítanám a fejét.
Caitlyn hiába olyan kemény, mint Lauren, és hiába járnánk anélkül,
hogy valamelyikünk elhagyná a másikat, attól mégnem törlöm ki az
agyamból Laurent.
- Tudod mit? - húzódom el tőle. - Mi lenne, ha nem próbálnánk fel
egymást? Úgysem én vagyok az, akivel itt szeretnél lenni. Ez sokkal
inkább Ericről szól, mint rólam.
Cuppanva kinyílik a szája a meglepetéstől. Átláttam rajta, kitalál-
tam a tervét. Arcát eltakarja a tenyerével, de még a sötétben is látom,
hogy a nyaka elvörösödik.
- Semmi baj. Én is másra gondolok. Nem kell zavarban lenned -
mondom.
Az ölébe ejti a kezét:
- Szóval nem akarsz még... smárolni sem, meg ilyenek?
- Egyszerűen csak lazítsunk. Eric már ettől is halálosan féltékeny
lesz.
- Oké, de csak akkor, ha elmondod, kit helyettesítettem volna?
- A volt barátnőmet - felelem. - Valakit, akivel szakítottam.
- Ahhoz képest, hogy vége, még nem nagyon tetted túl magad rajta
- kuncog.
Azon tűnődöm, mekkora pofátlanság lenne, ha stoppolnék
visszafelé.
 14. fejezet

- Í gy? - kérdezem Mirriamet, miközben a tojásfehérjét verem. A

tálat a könyökömmel a csípőmnek szorítom, ahogy Samantha
csinálta a Földreszállt boszorkány felújításában.
- Úgy is csinálhatod.
- Miért, hogy kell?
- Tedd le! - Átveszi a habverőt, és máshogy kezdi verni: inkább
körözve, mint pumpálva. Aztán a másik kezével megfordítja a pulton
a tálat. - Így hatékonyabb.
A suliról kérdez. Azt felelem, hogy Tom rendes gyerek, most tanít
sakkozni. Ezen mindketten nevetünk.
Az órára pillantok.
- Christian haza fog érni, mielőtt végzünk - mondom.
- Nem baj.
Átveszi a munkát. Minden szükséges alapanyagot összekever, az-
tán a palacsintatésztát a tepsibe önti.
- Nem kellene házi feladatot csinálnod?
Azt felelem, hogy nem szívesen hagyom pácban, de meg kell írnom
egy dolgozatot. Amikor megkérdezi, miről, gyorsan összefoglalom:
interdiszcliplináris dolog, a történelmet összekombinálom Tim
O'Brian A súlyok, amiket magukkal cipelnek című könyvével, ő az
interdiszciplináris oktatás előnyeiről beszél, én meg az A osztályzat
előnyeire gondolok.
Folytatja a munkát, és egy merőkanállal vajat mér ki a tepsibe.
Nézem, milyen gépiesen csinálja.
- Mirriam?
 - Tessék?
- A hálaadás napi vacsorán gondolkozom - kezdem habozva. -
Christian azt mondta, közeli a kapcsolatod a családoddal. Talán
meglátogatod őket hálaadás napján, vagy...
- A szüleim külföldön vannak, karácsonykor lesz a nagy család-
újraegyesítő buli. Hálaadás napján itt leszek. Miért?
- Meg szeretném adni a módját. Hosszú évek óta ez lesz az első
közös ünnepünk Christiannel. Azon gondolkodtam, nem tudnál-e
megtanítani pulykát sütni?
- Hogyne, Jace, szívesen! - Úgy néz rám, mint a tanárok szoktak,
ha határidő előtt adod le a dolgozatodat, elérzékenyült és büszke
tekintettel.
Összevont szemöldökkel a számítógéphez lépek. Eltekintve azoktól
a pillanatoktól, amikor Mirriam tanár módra, vagy ami még
rosszabb, gyerekmentő módra kapcsol, otthonosabban érzem magam
vele, mint Christiannel valaha is fogom.
Mielőtt elkezdeném a dolgozatot, megnézem, jött-e e-mail
anyámtól, és remélem, hogy Lauren nem válaszolt.
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Csak egy levél érkezett: anyámtól.
Kinyitom, és elkezdem olvasni. Az alatt a négy és fél hét alatt, mióta
itt vagyok, anyám hatalmas lépéseket tett a mind tömörebb
fogalmazás terén.
Így kezdte:

Itt minden rendben. Félrerakom a pénzt, amit ti küldtök. Mit szól hozzá
Christian, hogy én is menni készülök? Mondd meg neki. hogy írjon!
Milyen az új iskolád? Jól megy a foci?

Aztán így folytatta:

Alig várom, hogy láthassalak benneteket! Mi újság Christiannel? Talál-

kozgat valakivel? Várom a hálaadás napját.

És idáig fejlődött:

Jól vagyok. Ne aggódjatok!

 A Nagy Verés közeledtével mindig csendesebb lett. Soha nem
beszélt róla, de amikor érezni kezdte, hogy apám kitörésre készül, a
párbeszédeink az én monológjaimmá változtak. Beszéltem, hogy ne
legyünk csendben, és hogy lássam, ki tudok-e csikarni belőle egy
halvány mosolyt.
Az e-mailjére nézek. Ne aggódjatok. Tudom, hogy az idő fogytán.
Az apámba rejtett dinamit-gyújtózsinórja mindennap egy kicsit
tovább ég. Szűkszavúságát megpróbálom az e-mail forma sze-
mélytelenségére kenni. Miért, az én leveleim talán nem lettek egyre
rövidebbek? Elmaradtak a leírások azokról az emberekről, akikkel
találkoztam, nem ecsetelem már neki, milyen jó itt, és hogy
Christiannel milyen nagyszerűen kijövünk az első naptól kezdve.
Hazudtam, mert nem akartam, hogy aggódjon.
Az ajtó kattan, a zár nyelve visszaugrik.
- Szia, Christian! - köszönök, de le sem veszem a szemem a kép
ernyőről, mintha a tekintetemmel megsokszorozhatnám anyám
szavait. Mirriam kijön a konyhából, és megcsókolják egymást,
azon tűnődöm, hogy megírjam-e anyámnak életem leghosszabb e-
mailjét, csak hogy teszteljem az e-mail személytelenségéről szóló
teóriámat.
- Jól vagy, drágám? - kérdezi Mirriam.
Megfordulok. Mirriam még mindig öleli. Christian arca sápadt
és feszült.
- Persze - mondja szokatlanul erőtlen hangon, és megköszörüli a
torkát.
- A sürgősségire voltál beosztva? Rossz napod volt?
Megpróbálja eltolni magától Mirriamet, de a nő nem engedi.
Rám pillant.
- Semmi különös.
- Mirriam! Nem ég oda a palacsinta? - kérdezem.
- Igazad van! - végre elengedi Christiant, és visszarohan a kony-
hába.
Christian leveszi a kabátját, és felakasztja. Aztán odasétál hozzám.
Meg szeretném kérdezni, mi történt, de érzem, hogy anyám néhány
szavas válaszát olvassa.
- Minden rendben? - kérdezem.
 - Anya levele? Elég rövid.
Megállom, hogy ne nézzek rá.
- Milyen gyakran e-maileztek? - kérdezi.
- Mindennap. Mindennap hallani akarok róla.
Az állkapcsa megfeszül, hangja kemény és gúnyos lesz.
- Még mindig megfigyelés alatt tartod?
- Igen? Miért, valami kifogásod van ellene?
- A te életed. Úgy pazarolod el, ahogy neked tetszik. Palacsintát
eszünk?
Bezárom a levelezőt, és rácsapok a monitor gombjára. A sötét kép-
ernyőt nézem. Belégzés, kilégzés. Te irányísd a dühödet, ne hagyd, hogy
a dühöd irányítson téged - mondta a lófogú, szőke nő.
- Nyugodtan írd elő, hogy mit tegyek, és mit ne! - mondom végül.
Kimegy a konyhába, a tányérokkal tér vissza, és óvatosan lerakja
őket az asztalra. Itt még a tányérokat sem bántalmazzák.
Rám néz.
- Nem a te hibád. Volt ma egy betegem, egy lány. Befelé forduló
volt, alig tudtam szóra bírni.
Mirriam belép a palacsintás tállal. Lelassít és hallgatózik.
- Hívtam a rendőrséget és egy szociális munkást, de az anyja ha-
zavitte - mondja Christian.
- Sajnálom, drágám - fogja meg Mirriam a kezét. Christian ujjai
nem viszonozzák a szorítást.
Christian hallgat. Mirriam hallgat. Én hallgatok. Javasolnám, hogy
gyújtsunk gyertyát, de elég hülyén hangzana, és tényleg nem akarok
viccet csinálni az ügyből.
- Meg fog gyógyulni? Úgy értem, fizikálisan? - kérdezte Mirriam.
- Meg.
- Akkor mindent megtettél érte, amit tudtál.
Christian felmordul:
- Persze, rendben - veszi át a stílusomat.
Némán leülünk, és Mirriam telerakja palacsintával a tányérjainkat.
De Christian nem marad sokáig velünk. A palacsintákra bámul,
piszkálgatni kezdi őket a villájával. Mindegyiken négy lyukat csinál.
Aztán azt mondja, hogy sajnálja, hogy ilyen sokat fáradtunk, de ő
nem éhes. Sok dolga van, és tanulnia kell.
 - Christian? Akarod, hogy csatlakozzam hozzád? Meg kell írnom
egy esszét - mondom.
- Nem, köszi.
Mirriam rám pillant, aztán még egyszer nekigyürkőzik:
- Christian - kezdi egy félkacajjal. - Nem emlékszel, mennyit
hajtogattad, hogy tartsak szakmai távolságot? Te sem menthetsz meg
mindenkit.
Christian a fejét rázza.
- Talán elég, ha egyet megmentettél - szólalok meg.
Értetlenül néz rám.
- Szóval, tudod, mire gondolok... - mutogatok magamra, és vállat
vonok.
Mióta hazajött, most néz először a szemembe.
- Igen? - kérdezi érdes hangon.
Belegondolok, milyen lenne az utcán.
- Igen - felelem.
Aprót bólint, látom a vállán, hogy már kevésbé feszült. A szemei
már nem olyan kétségbeesettek. Előrehajol, és megpuszilja Mirri-
amet.
Mirriam megfogja a kezét, és Christian így szól:
- Köszönöm, srácok.
Hangosan nyel egyet, aztán könnyedén folytatja:
- Mesélt már Breki, vagyis Jace a szokásáról?
- Hogy ki? Breki?
- Ez a beceneve. De csak a családban.
- Honnan kapta?
Vállat vonok, és Christianre nézek:
- Te emlékszel?
A fejét rázza.
- Én sem tudom. Meséld el neki a palacsintásat!
Christian kimegy a konyhába, én meg elmondom Mirriam-nek,
hogyan tanított meg Christian palacsintát dobálni. Kezében a szi-
ruppal tér vissza, körbejárja az asztalt, és a szirupot a palacsintákra
csorgatja.
 15. fejezet

Ö t perc szünet a könyvesboltban, és én a kávézóban extraszéles

szívószállal kortyolgatom a gyümölcs-turmixomat, előttem A
főzés öröme című könyv.
Miután megnézem a Sztroganoff hozzávalóit, úgy döntök, valami
könnyebbel próbálkozom. Eddig csak rántottát és tésztát csináltam.
Mi lenne, ha egy jó hamburger vagy egy sajtos makaróni mellett
döntenék? Mit szólna anya, ha megérkezne (negyvenhat nap múlva),
és látná, hogy tudok főzni? Miután néhányszor visszalapozok a
tartalomjegyzékhez, észreveszem, hogy két láb áll az asztalom mel-
lettem. Felnézek. Christian az. Orvosi ruhában, a kezében egy puha
fedelű könyv, a vállán oldaltáska (a férfiak retikülje).
- Te meg hogy kerülsz ide?
- Gondoltam, hozok neked enni valamit. Reggeli nélkül mentél el,
nem? - Banánt és egy müzliszeletet rak le az asztalra.
- Köszi! - hátrahajlítom a banán szárát, amíg meg nem törik, és
lehúzom a héját. - Mint egy tízórai szünet.
- Igen.
Ott áll mellettem, nézem. Ahogy a csend egyre kényelmetlenebbé
válik, sejteni kezdem, hogy a banán csak ürügy. Leteszem az asztalra
a gyümölcsöt, és megint ránézek.
Végre megszólal:
- Ja, ezt majdnem elfelejtettem. Ez neked jött. - A táskájából egy
levelet vesz elő.
Egyből megismerem a kézírást. Anyáé.
- Kösz - mondom, és elveszem.
 Nézi, ahogy az asztalra teszem. Majd meghalok a vágytól, hogy
kinyissam, de mielőtt elmondanám neki, mit írt, talán be kellene
vallanom Christiannek, hogy anya is jönni készül.
- Érdekes, nem? - néz rám.
- Micsoda? - kérdezem teli szájjal.
- Hogy levelet küld neked.
- Milyen sajtot szeretsz? Mármint a makarónin?
Megfogja a borítékot, és az asztalhoz veregeti.
- Jó vastag.
A receptre mutogatok:
- Egyszer megkóstoltam Gruyére-rel. Mennyei volt.
- Micsoda?
- A sajtos makaróni.
Értetlenül néz rám. Felemelem a könyvet, hogy láthassa a borítót.
- Vagy úgy! - mondja. - Oké, nekem vissza kell mennem a kór-
házba.
- Köszi a reggelit! - Újból beleharapok a banánba.
Elindul, de váratlanul visszafordul:
- Nem kaptál még tőle levelet, vagy igen?
Leteszem a banánt:
- Biztos vagyok benne, hogy jól van.
- Igen, én is. Még mindig e-maileztek?
Tudja, hogy igen. A lakása túl kicsi a titkokhoz. Legalábbis az
ilyen titkokhoz. A levél leragasztva, nem olvasta el. És kétlem, hogy
anya e-mailt írt volna neki. Lehet, hogy Christiannel egy másik le-
vélben tudatta, mit tervez, és Christian most arra vár, mikor vallom
be.
- Biztos vagyok benne, hogy megint a bal karja fáj. Talán nehezére
esik a gépelés.
- Tényleg? Még mindig fáj neki?
- Néha. De azért tartja a kapcsolatot. Vagyis jól van - próbálok
magabiztosnak hangzani.
A szemem sarkából látom, hogy Dakota bejön - Felém int, és én
viszonzom a köszönést. Christian ránéz, aztán visszafordul.
- Ez a lány szerezte neked a munkát? - méri végig, és elmosolyo-
dik. - Csinos.
 Tudom, hogy nem kellene törődnöm a bátyám elismerő meg-
jegyzésével, nekem mégis számít.
Dakotára nézek, aki éppen Douglasszal beszél a pultnál, rendel
valamit magának. Christian folytatja a boríték bámulását. Megfogom
a sarkát, és magam felé húzom.
- Rendben, később találkozunk - mondja, és távozik, és én arra
gondolok, hogy ez egyszerre volt furcsa, és egy kicsit klassz. Először is:
Christian már nem ódzkodik annyira a kapcsolattartástól, de nem is
kezdeményez. Másodszor: alig két óra múlva találkozunk. Nagyon
furcsa. Talán mégis tudja. Talán meg akarta adni az esélyt, hogy
elmondjam, anya jön.
Kinyitnám a borítékot, de Dakota odaér az asztalomhoz. Gyorsan a
táskámba dobom.
- Szia, Jace!
Beljebb csúszom, és mellém huppan. Leteszi az asztalra az ásvány-
vizét, és feltépi a szívószál csomagolását.
- A bátyád volt? - kérdezi.
- Igen - felelem, és megpróbálok visszaemlékezni, hogy említet-
tem-e neki Christiant.
- Tudtam! Hasonlítotok egymásra.
- Vicces.
- Nem a haj- vagy a szemszínre, vagy a vonásaitokra gondolok.
- Kösz. Most már sokkal érthetőbb - leveszem a gyümölcs-turmi-
xom tetejét, és megdöntöm, hogy a maradékot kiszívhassam.
- Fogd be! Ugyanúgy mozogtok, ugyanúgy beszéltek, és ugyan-
olyan a hangotok. Bár te sokkal hangosabb vagy.
Abbahagyom a szívást. A szám tele. Két dolog jut el az agyamig:
1.) hasonlóságot vesz észre köztem és a bátyám között, és 2.) megfi-
gyelte, hogyan mozgok. Mind a kettő jó dolog.
Felvonja a szemöldökét:
- Lenyeled még ma?
Lenyelem.
- Kösz. Köszi. Mindenesetre. - Szünetet tartok, utána megkérde-
zem: - Hallottad, miről beszéltünk?
- Nem. Engem kérdezett meg, hogy hol vagy. Mondtam neki, hogy
szüneten. - Megfogja a hulahoppkarika nagyságú fülbevalóját, és
húzgálni kezdi. - Lehet, hogy megbánom, amit kérdezni akarok, de...
ettél már valaha sült indiánkenyeret?
Megrázom a fejem.
- Mert Jemeznél... tudok egy helyet, ahol... persze, csak ha van
kedved.
Mosolygok. Jólesik a hebegése. De előjönnek a képek: Lauren
összeesik a járdán, lába kificamodva, a válla rázkódik a sírástól.
- De ez - kezdem lassan -, nem randi, vagy ilyesmi, ugye?
- Ööö... nem. Nem. Semmi ilyesmi. Vagy te szeretnéd, hogy az
legyen?
- Tudod, még mindig valaki más arca kísért.
Laurent nem tudtam kiverni a fejemből. Mióta a vízhólyag ki-
durrant, a tartalma lassan szivárog kifelé.
- Oh.
- De később biztosan. Szeretném. Mikor végzel? - kérdezem,
mintha nem tudnám - Megpróbáltam a beosztásomat az övéhez
igazítani.
Miért csinálom ezt, amikor most kosaraztam ki. Valaki más arca
kísért. Honnan szedtem ezt?!
Megbeszélünk egy találkozót, aztán kisétál a kávézóból, de mielőtt
bekanyarodna a sarkon, hátrapillant, hogy nézem-e.
Amikor eltűnik, kihúzom a hátizsákból a borítékot. Rápillantok.
Naponta megnyitom anyám e-malijeit, és gyorsan elolvasom őket.
Aztán újra. Most, hogy egy tiszta, fehér papírlap vár rám, habozom.
Christiannek igaza van. Hogyhogy levelet írt?
Megütögettem a borítékot, hogy a levél az aljára csússzon, aztán
feltépem, és kirázom az ujjaim közé.

Jace!

Csak arról szeretnélek biztosítani, hogy hamarosan megérkezem, és hogy

ez az "ügy" nem változtat semmin. De beszélnünk kell róla, ha megérkezem.
Sajnálom. Semmisítsd meg a másolatot, hogy azt mondhasd, nem tudtál
róla.

Szeretettel,
Anya
 Oké. Fogalmam sincs, miről beszél.
Kihajtom a papírokat. A letartóztatási parancsom fénymásolata. A
feljelentés alatt Lauren artisztikus aláírása.
Jó neked, Lauren. Minden elismerésem.
 16. fejezet

A leheletem látszik a tiszta, hideg reggeli levegőben. El sem

hiszem, hogy Christian rá tudott venni egy hajnali túrára. Be-
szálltunk egy „lanovkába”, ami olyan, mintha egy kis metrókocsit
felkötöttek volna egy kábelre. A kábelek hatalmas tornyok között
feszülnek, és a lanovka ezen emelkedik egye feljebb, a hegyek kopár
sziklacsúcsai felé. Megkönnyebbülök, amikor kiszállunk belőle.
Felmászunk a csúcsra, és elképesztő látvány tárul elém. Még soha-
sem jártam hegytetőn. A talaj száraz és egyenetlen. Eddig azt hittem,
a hegyek is olyanok, mint a dombok. Lágyak és egyenletesen
emelkednek. De ez inkább egy hatalmas, félbevágott dómra hasonlít.
Sziklacsúcsok szöknek a magasba, és mély hasadékok ásítanak.
Olyan korán van, hogy alattunk minden sötét még, és mivel nem
hoztam állványt, vakut meg nem akarok használni, elő sem veszem a
fényképezőgépem. Azon gondolkozom, miért kellett ilyen korán
felkelnünk.
Amikor világosodni kezd, Christian előremutat, én is arra nézek, és
meglepődöm- Hőlégballonok pöttyözik a levegőt. Vörös, sárga, kék.
Csíkos és egyszínű. Pányvák nélkül, súlytanul lebegnek a levegőben.
- A Hőlégballon Ünnep - magyarázza Christian. - Mirriammel
jöttünk ki ide tavaly. Ennél jobb helyről nem is nézhetnénk, nem
igaz?
Kióvakodunk a szirt szélére. Előveszem a fényképezőgépet, és
megpróbálok fotózni. De amikor a keresőbe nézek, valami elveszik a
képből. Próbálkozom egy darabig, aztán rájövök, hogy a bátyámnak
már elege lehet belőlem. Csak ülünk, és lógatjuk a lábunkat a
feneketlen mélység felett, és figyeljük az eget, amíg megtelik apró
pöttyökkel.
Kiskoromban idegesített, hogy Christian az összes születésnapi
lufit a csuklómra kötötte. Kicsomóztam a szalagokat, és elengedtem
őket, hadd szálljanak az ég felé, valami új felé.
- Hogy működnek?
Beszél a levegővel kevert gázról, ami melegítés hatására felemeli a
ballont, beszél a gondoláról, amiben a pilóták ülnek, és úgy érzem
magam, mint a régi napokban, amikor mindenről többet tudott
nálam.
Leveszi a hátizsákját, és a földre teszi. Kicipzárazom, és kiveszem
belőle az aszaltgyümölcs-mixet, ami a reggelink lesz. Christian a ter-
moszért nyúl, lecsavarja a kupakját, és önt belőle. A barna folyadék a
fémkupakba löttyen.
- Tea? - kérdezem.
- Nem. Az olyan reggelekhez, mint ez, forró csoki dukál.
Belélegzem az illatát.
Az ajkához emeli, és belekortyol. Bekapok néhány aszalt gyümöl-
csöt, és rágni kezdem. Most már közel sem találom annyira
papírízűnek. Úgy látszik, kezdem megbecsülni az ízetlen ételeket.
A horizontot nézem. Több száz ballon az ég kárpitjára tűzve. A
mozdulatlan csendéletet megtöri egy kaktusz alakú ballon, ami a
mellette álló narancs és sárga csíkos alá süllyed. Eltűnik a szirt mö-
gött, és nem látjuk többé.
- Mirriammel jöttél ide tavaly?
Hümmög valami igenfélét, aztán hirtelen nagyon érdekesnek találja
a sziklát, amin ülünk.
- Jól megvagytok egymással? Te és Mirriam?
- Hát - előrehajol, és lesöpör néhány kavicsot a mélybe. Eltűnnek a
szemünk elől, mintha soha nem is léteztek volna.
- Látod, hogy vagyunk. Nem szoktunk veszekedni. Emlékszel arra
az éjszakára, amikor betoppantál? Egyszerűen csak átment a
lakásába, egyetlen kérdés nélkül. Én ehhez vagyok hozzászokva. Az
ilyen szintű bizalomhoz.
Várok. Tudom, hogy egy újabb kérdés elnémítaná. De a hallga-
tásomtól beszélni fog.
 - Most meg... azt akarja, hogy beszéljek - folytatja.
- Chicagóról? Arról, mielőtt elszöktél?
- Hogyan beszélhetnék róla? Hogyan foglalhatnám össze, ami
történt? „Szörnyű volt. Vége van.”
- Miért? Nem szereti a tényközlő, mégsem érzelemmentes vála-
szokat?
- Okostóni! - lök oldalba a könyökével. - Szerinte az a tény, hogy
nem akarok beszélni róla, annak a jele, hogy beszélnem kellene.
- Nagyon ravasz.
A forró csokijába kortyol.
- Talán van benne valami.
Ismét a távolba néz, de most már nem a ballonokat figyeli.
Várok, hagyom, hogy a csend lebontsa benne a falat.
Folytatja:
- Nem is tudom, szerintem joga van tudni róla, nem? Talán nem
hazugság, amit csinálok, csak a tények elhallgatása. De akárminek is
hívjuk, az őszinteség szöges ellentéte.
Hallottam a veszekedésüket Mirriammel, és feltűnik, hogy a nő
szavait ismétli. Amikor kihallgattam őket, Christian megígérte neki,
hogy beszélni fog róla - majd máskor. Fogadom, hogy azóta sem
tette meg.
Felvesz egy apró kavicsot, és eldobja. Azután összegyűjt egy ma-
roknyi követ, és egymás után elhajigálja.
- Akkor meséld el neki a kalapácsos esetet! - mondom.
A szája lefelé görbül.
- Vagy azt, amikor levágta anya haját, csak azért, mert a Történelmi
Társaságból az egyik ürge megdicsérte.
- Hogy mi?
- Ja, bocs! Akkor te már nem laktál otthon.
Lenéz a szikláról, és újabb kavicsot dob a mélybe.
Újabb kísérletet teszek.
- És mit szólnál ahhoz, amikor apa...
- Jace.
- Mi van?
Feláll, ledobja a kavicsot, és utánanéz.
- Voltaképpen egész jól lehet vele beszélgetni - mondom. - Nem
olyan ítélkező, ahogy hittem.
Felhorkan. Most én gyűjtök egy tenyérnyi kavicsot. Kikaparom a
mélyedésben összegyűlt törmeléket. Mellé lépek, és a ballonokat
figyelem.
- Hány ballon lehet?
- Több száz.
Nagy levegőt veszek, aztán folytatom. Tesztelem az alapszabálya-
inkat.
- Miért nem mondtad el neki, mi történt, amikor megtalált New
Yorkban?
Rám pillant.
- Mondta már valaki neked, hogy a tapintat nem az erősséged? -
Kirántja a pólóját a szíj alól, és felhúzza. A hátán vékony forradás.
- Azt mondtam neki, megtámadtak.
- De ez a sebhely... tökéletes - nézem a finom vonalat.
- Baleseti sebészet. Otthagytam, és tudod, milyen apa. Tudod,
milyen rosszul dolgozza fel az ilyesmit. Azt mondta, megöl, és tény-
leg megpróbálta. Nem tudom, melyik ütés törte el a bordámat. Az
egyik bordám átszúrta a tüdőmet, meg kellett operálni.
Hallgatok, és figyelem, ahogy a nap felkúszik a hegyre, és maga
előtt tolja a reggel kékjét.
- Várt rám, amikor beléptem. A szobatársam engedte be. Csak ült
ott, azon a lepukkant kanapén, azon a kihúzhatóson, amin most te
alszol. Azt mondta, az egyik ügyvédjének az unokatestvére is indult a
New York Maratonon, és a hölgy kíváncsi volt az eredményre. Az
unokatestvér és én egymás után futottunk át a célvonalon.
Levonom a következtetést: nem indul a Boston Maratonon, mert
fél, hogy apám megtalálja. Mindannyian tudjuk, hogy Christian
indulni szeretne. Ha jobban belegondolok, az apám minden évben
megnézi a közvetítést. Eddig azt hittem, hogy ez hódolat Christian
előtt, nem pedig kísérlet a felkutatására.
Folytatta:
- Tudta, hogy felvettek a New York-i Egyetemre, de az ösztöndíjról
szóló levél azután érkezett, miután leléptem, és nem gondolta, hogy
sikerül talpon maradnom. A szobámat az iskolai nyilvántartásban
találta meg. Ne felejtsd el, hogy csak tizenhét voltam, amikor egye-
temre mentem, még mindig fiatalkorú. A lényeg az, hogy elkezdte
mondani, hogy menjek haza, és hogy mennyire összetörtem anyám
szívét, meg hogy mennyire aggódik értem, meg a többi marhaság.
Téged nem említett, és én... nem kérdeztem rólad. Nagyon sajnálom,
Jace, tényleg.
A sziklára pillantok, és hirtelen szeretnék a részévé válni - simává
és egyszerűvé, beleolvadni a földbe. Talán valami olyasmit kellene
mondanom, hogy semmi baj, megértem, hogy nem vihetett az
egyetemre magával.
- Megkértem Costacosékat, hogy tartsanak titeket szemmel, de
elköltöztetek, és téged akkoriban még nem ütött meg... Anyáról nem
beszéltem nekik, csak azt figyelték, hogy téged fog-e bántalmazni...
de attól tartok, nem vették észre a jeleket...
- Megoldottam a dolgot.
- Valóban? - hajítja el a maroknyi kavicsot. A mellkasa gyorsan
süllyed és emelkedik. A könyökét az oldalához szorítja.
- Miért, mit gondolsz, mi történt, miután elmentél? - kérdezem.
- Pontosan tudom, mi történt, Breki. A pokolba is, én tanítottalak
meg, hogyan csináld, nem?!
- Mit?!
- Hogy hogyan haragítsd magadra, hogy a dühét ne anyán vezesse
le, hanem rajtunk!
Azon tűnődöm, ő is arra az estére gondol-e, amire én, az első éj-
szakára, amikor apa megütötte.
- Minden kistestvér olyan akar lenni, mint a bátyja, nem? Anya
mindig ezt hajtogatta! És én megmutattam neked, milyen legyél.
Miért hittem volna abban, hogy te nem veszed át a helyem?
- Mi mást tehettél volna? - kérdezem, és valamiféle értelmes vá-
laszban reménykedem.
- Megölhettem volna a rohadékot.
Figyelem zihálásának elúszó felhőfoszlányait. Úgy beszélek vele,
mint egy öngyilkosjelölttel, aki le akarja vetni magát az emeletről.
Óvatosan.
- Akkor börtönben ülnél.
- Igen, és akkor anya megmenekült volna, te megmenekültél volna,
én meg azzal töltenem az életem egyik felét, hogy anyát gyűlölöm, a
másikat meg azzal, hogy téged, mert még mindig e-mailezgetsz vele.
Összepréselem a fogaimat, mert nem akarom megkérdezni, miért
nem ír többé neki. Lenézek, és megpróbálom a cipőmet a sziklába
préselni.
- Mindig rólad beszél, Christian. Szeretné tudni, hogy vagy.
- Akkor hagyja ott - feleli.
Felkapom a fejem, amikor felfogom, miről beszél:
- Ultimátumot adtál neki? Azt mondtad, csak akkor állsz szóba
vele, ha elhagyja apát?
- Igen, ezt írtam neki. Kétségbeesésemben nem tudtam, mit
mondjak neki, hogy utánam jöjjön.
- És akkor sem jött? - Eddig azt hittem, mindent megtenne
Christianért, az arany kisfiáért.
Tenyerével beárnyékolja a szemét, és úgy tesz, mintha anyát ke-
resné.
- Azt gondolhatnád, feladtam, abbahagytam a pénzküldözgetést.
Azt hajtogatta, hogy elhagyja, aztán... semmi. Ha el akarná hagyni,
már megtette volna.
- Christian - veszek egy nagy levegőt -, anya harminckilenc nap
múlva itt lesz velünk. Megígérte. Hálaadás napjára.
- Megígérte?
Bólintok.
Christian arcán olyan gyorsan suhannak át az érzelmek, mintha egy
vonat robogna el előtte villogó ablakokkal. Lassan leül. Én is leülök
mellé, lábam a mélység fölött kalimpál. A ballonokat bámuljuk,
csendben, amíg átrendezi bűntudatra épülő világát.
- Utána fog jönni - mondja.
- Ha megtalálja. Itt nem jut eszébe keresni. Ha sikerül észrevétlenül
megszöknie, nem akad a nyomára.
Bólint.
Napfény pikkelyezi a szirtet, és látom, ahogy alattunk a kék szikla
fehérré változik, ahogy a napfény végre minket is elér. A rézsútos
napsugarak melengetik a lábam.
Végül megszólal:
- Mirriam lassan megismeri az egész családomat.
- Ettől még nem lesz újra sínen a kapcsolatotok.
 A fejét rázza:
- Tudom. Beszélni fogok neki New Yorkról. Nem lehet olyan
nehéz.
- Majd szólj, ha egy másik történethez érsz. Segítek felkészülni, jól
ismerem őket.
- Istenem, te tényleg egy okostóni vagy!
Vigyorgok. A levegőbe bokszol.
- Azt mondod, harminckilenc nap? Számolod?
- A perceket és az órákat azért nem.
Mosolyog.
- De csak azért, mert nem tudod, mikor indul.
- Ki is az okostóni? - kérdezem. Lenézek, és észreveszem, hogy
valami mozog alattunk.
- Christian, az egy medve?
- Bizony.
Christian megfogja a könyököm, amikor a felsőtestemmel
kihajolok a mélység fölé, és figyelem, ahogy a hatalmas test orrát a
földnek szegezve elüget.
- Nem Chicagóban vagy, Breki. Gyere vissza! - Visszahúz a pe-
remről beljebb, a sima, széles sziklára.
Megfogja a termoszt, újabb adag csokit önt a bögrébe, és felém
nyújtja. Minden habozás nélkül. Nincs már én bögrém, te bögréd. Az
ujjaim ráfonódnak a meleg fémre, megdöntöm, és engedem, hogy a
csoki a számba csorogjon.
 17. fejezet

Újabb elvesztett focimeccs. Az állás 5-0. Nagy szükségünk lenne

egy új kapusra. A szóbeli seggberúgások után éppen
kukoricachipsből álló vacsorámat majszolom, és közben megpróbá-
lom felturbózni a Hamlet-dolgozatomat a zuhanyozás és a
könyvesboltozás közötti bő huszonegy perces „szabad-időmben”.
Éppen azt gépelem be, hogy: „a nem ismert tartomány /... le nem /
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a / Jelen gonoszt, mint
ismeretlenek / Felé sietni?”, amikor a postafiókom pittyen egyet. Új
levél! Kinyitom, azt hiszem, hogy anyám írt az érkezéséről, de csak
Lauren válaszolt. Ami azt jelenti, hogy ebben a percben ő is a
számítógépénél ül. A végzet - mondja agyam ravaszabbik része. Egy
lehetőség - teszi hozzá a Főravasz - Bocsánatkérés, segíts neki, hogy
elfelejtsen, beszélj neki az új életedről. Úgysem bánthatod már ilyen
messziről. Húszezer kilométer távolság választ el tőle. A rózsaszín
szobácskájábán ül, a soha be nem vetett ágyán, törökülésben, és arra vár,
hogy halljon rólad. Felidézem, ahogy a teste a járdára esik, és a
Főravasz eltakarodik. A „Letartóztatási parancs?” tárgyú levélre
klikkelek.
Az üzenetem alatt („jelents fel!”) az ő üzenete.

Megtettem.

Napokig tartott, amíg le tudta írni ezt az egy szót. Napokig tartott,
amíg megtette a feljelentést, amíg feldogozták és iktatták, napokig
tartott, amíg anyám lefénymásolta és elküldte nekem. Tudta, hogy a
fülesével segített kibújni a felelősségrevonás alól?
Rákattintok a szótárra, hogy megnézzem az „ambivalens" szó
jelentését: kettős vagy vegyes érzelmek valamilyen dologgal
szemben. Am-bi-valens melléknév. Ambivalensen határozószó. Példa:
Jace ambivalens érzelmeket táplál a feljelentéssel kapcsolatosan.
Biztos benne, hogy ez a feljelentés visszaállítaná Lauren
önértékelését, mintha soha össze sem törte volna. És ettől Jace lelke
jelentősen megkönnyebbülne. Jace ugyanakkor örül neki, hogy Új-
Mexikóban van, ahol nem fogják megtalálni, és még kevésbé
letartóztatni. És végül Jace azt gondolja, rossz jel, ha már harmadik
személyben beszél magáról.
Az ajtó kinyílik, és gyorsan kilépek az e-mailemből, csak azután
fordulok meg. Caitlyn jön felém.
Az órára pillantok.
- Te meg mit keresel itt ilyenkor?
- Téged kereslek - felel.
Azt mondja, mindenki elmegy pizzázni (értsd: az udvarhölgyek
meg a focisták), és hogy én nem megyek-e velük. Ja, és Eric sajnos
nem lesz ott.
- Akkor is kinyomoztad volna, hol vagyok, ha megy?
- Persze - mondja, de addig nem hiszem el neki, míg nem folytatja:
- Ha meglát veled, talán elhív randizni.
- Caitlyn, mi lenne, ha ahelyett, hogy furábbnál furább dolgokat
csinálsz, fognád magad, és te hívnád el randizni. Velem is így tettél.
- De te nem szakítottál velem.
- Ó.
Eddig azt hittem, ő mozgatja a szálakat, de most rájövök, hogy csak
az egóját ért sérüléseket próbálja gyógyítani.
- Érted már? - vesz el egy chipset, aztán elkacagja magát. - Mi az,
meglepődtél?
- Ami azt illeti, igen. Eddig dróton rángattad.
- De lepattant, amikor kimondtam azt a szót. Ha vissza akar kapni,
neki is ki kell mondania. - Elhallgat, aztán a monitorra néz. -
Mindegy, gyere velünk!
Szívesebben hagynék mindent a csudába, és lógnék inkább a ban-
dával. Korábban is ebédeltem már velük, és Heather még néhány
cédét is másolt nekem, hogy ne kelljen a huszonkét éves bátyám
cédégyűjteményére hagyatkoznom.
Vállat vonok, eszembe jut, mennyit lógtam Edwarddal és a
focicsapatunkkal. Most ez a csapat is pizzázni fog, viccelődni,
egyszóval tenni a semmit. Rám férne egy kis semmittevés.
- Nem mehetek.
- A dolgozat miatt...
- Nem, dolgoznom kell.
- Erre való a betegszabadság. Nem érzed magad rosszul?
Dakota úgysem dolgozik ma. Az esszét meg befejezhetem később,
miután hazaértem.
Rámosolygok, és elindulunk az ajtó felé. Felhívom a könyvesbolt
mobilszámát, és elmondom Robynnak, hogy nem érzem jól magam,
és legalább egy estére azt érezhetem, hogy a világ megint egy kicsit
rendben van, és mintha lenne egy hely, ahová tartozom.
Amikor Eric belép, Caitlyn meglepődik. Ideje sincs leplezni. Végül
is csak sikerült a srácnak. Nagyszerű. Caitlyn felém csúszik, hogy
helyet csináljon neki. Eric alig ül le mellé, Caitlyn máris kezdi a
színjátékot: „Ó, hoznál nekem egy kólát?” Mire visszaér a kólával,
Caitlyn már felém fordulva az asztalon könyököl. Az univerzális
testnyelven ez azt jelenti, „kizártalak!” Engem sem kell félteni,
gőzerővel flörtölni kezdek, amíg Eric lehuppan a másik oldalra, és
enni kezdi a hideg pizzáját. Megint szemétláda vagyok, de most a jó
cél érdekében.

Néhány nappal később Dakota konyhájában ülök egy széken, fél-

meztelenül. A vállam és a nyakam légmentes, kék műanyag fólia
alatt párásodik. A padlón újságpapírok hevernek körülöttem.
- Biztos vagy benne, hogy be akarod festetni a hajad? - kérdezi
Dakota harmadszorra.
- Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni?
- Douglasét is befestettem.
- Tényleg! Akkor ügyes vagy.
Meghajol.
- Szerinted, jól fog állni? - kérdezem.
Vállat von.
 - Nekem így is tetszik.
Eszembe jut apám és anyám szőke haja:
- Ess neki, van Gogh!
Megkérdezi, hol van a hajfesték, miután megmondom, kiveszi a
táskámból.
Dakota és én elkezdtünk együtt lógni munka után. A szombati
műszak után kimentünk egy sivatag szépségű helyre. (Minden jó
helyet ismer.) Kiderült, hogy szeret rajzolni, a nadrágja Lady Go-
diváját is ő rajzolta. Ő hozza a rajzeszközeit, én meg a kamerámat. Ö
ül, és rajzolgat. Én meg sétálgatok, és fotózok. Bár néhányszor
hazadobott, és feljött a lakásunkba, ez az első alkalom, hogy náluk
vagyok. A ház földszintes és nagy, az a fajta nincs-díszléc-az-ajtón-
és-az-ablakon, emlékezzünk-a-spanyol-időkre típus.
Az egyik fotómmal és a hajfestékkel tér vissza.
- Szeretem ezt a képet. De még jobban szerettem a Photoshop előtt.
Sóhajtok. Az első naptól kezdve különbözik erről a véleményünk.
Szerinte a természetfotókat nem szabad képszerkesztő programmal
manipulálni, mert akkor hamis képet adnak a világunkról. Én azzal
érvelek, hogy már a fotó témájánál is megtörténik a választás, vala-
mit kihagyok, valamit felmutatok; minden fénykép, természetfotó
vagy sem, eleve szerkesztett.
A Photoshop a világ legjobb dolga. Egyszer részt vettem egy ezüst-
alapú filmnyersanyag tanfolyamon. Utáltam. A számító-gépen a fotót
úgy alakíthatom, ahogy csak akarom. Nem a fotózás a folyamat
legjobb része, hanem a szerkesztés. Képeket komponálok, kiradíro-
zom a hibákat, megváltoztatom a színeket. Egy kicsit olyan, mintha
istent játszanék.
Folytatja:
- De tudom, hogy te imádod a Photoshopot. Kiélheted a benned
lakó irányításmániást.
Mivel nem jut eszembe semmi, hátradőlök a székben, mintha egy
fodrászműhelyben lennék A nyakam áthajol a fémen, a fejem a
mosogatóba lóg. Leül mellém, letekeri a hajfesték tetejét, és a fejem-
re önti - finoman birizgál, miközben megváltoztatja a kinézetem.
A festéknek szúrós szaga van, mint a sósavnak. De nem akarom el-
vonni a figyelmét, csendben maradok, csak akkor szólalok meg, mi
után gyorsabban kezdi mozgatni a tubust, nagyobb magabiztosság-
gal: - Douglas mondta, hogy azaz idős nő visszajött. Az az idegesítő
szipirtyó, a fülbevalóval.
A napokban bejött az üzletbe egy mély hangú, hangosan és erős
szláv akcentussal beszélő asszony, és nagy ribilliót csapott, amikor
Dakota nem találta meg a polcon azt a könyvet, ami nem szerepelt a
rendszerben sem. Olyasmit ordibált Dakotának, hogy jobban tenné,
ha férjet fogna magának, mert az ilyen dolgokhoz a hozzá hasonló
csinos lányoknak nincsen elég eszük. Dakota csak állt, és nem szólt
semmit. Amikor odaléptem hozzájuk, az asszony mézesmázosan
kezdett beszélni velem.
- Igen, visszajött.
- Megint lehordott?
- Csak egy vén szatyor, akinek retró nézetei vannak a világról.
- Nem szabadna hagynod, hogy rugdossanak. Miért nem mondtad
neki, hogy fogja be.
- Nem mondhatom. Meg akarom tartani az állásom. Tudod, hogy
az apám szerezte nekem.
- Robyn nem foglalkozik ilyesmivel!
A fejét rázza.
- De. Foglalkozik Mondta nekem, amikor munkába álltam.
- Az akkor volt. Most már téged tart az eladók gyöngy-szemének.
Legalábbis nekem ezt mondta, amikor felvett. Különben is, ha Robyn
leszidna, megvédenélek.
Leteszi a tubust. A szemem sarkából rápillantok, óvatosan, hogy el
ne mozdítsam a fejem.
- Ez igazán rendes tőled, de meg tudom vívni a saját csatáimat -
mondja.
- Szemmel láthatóan nem.
- Hé! Értékelem, hogy kiálltál mellettem a múltkor, de ne próbáld
megmondani, hogyan éljem az élerem.
Eszembe jut, mi lenne, ha mérgében itt hagyna félig olyan fejjel,
mint az apámé, félig, mint a bátyámé. Nem csípem a jin-jang stílust.
- Oké, bocs! Csak megpróbáltam segíteni.
Felveszi a hajfestéket, és folytatja:
- Miért... téged sohasem próbált meg senki rugdosni?
 - Nem igazán.
Csípőből, gondolkodás nélkül hazudok neki. Aztán elgondolko-
zom, hogy kit próbálok megvédeni. Hogy kit védtem eddig? Ha-
zudtam, mert eddig is azt tettem. De az eddig is így tettem többé már
nem kényszerít semmire. A pokolba is, magamra vontam apám ha-
ragját és átvettem anyám verésrészét, mert így szoktam.
- Vagy... mégis... az apám. - A kezem remegni kezd.
- Az más. A szülőkkel sohasem könnyű. Vagy az öltözködéseddel
van bajuk, vagy a jegyeiddel. Fázol?
- Így félmeztelenül... - Vajon mikor hagyom abba a hazudozást?
- Várj egy kicsit. Hol van az apád? Abban a kis lakásban nem lát-
tam sem az anyukádat, sem az apukádat.
- Chicagóban.
Amikor tovább faggat, azt mondom, nem, nem üzleti ügyben, ott
lakik.
A hajfestékes tubus megint lelassul:
- A szüleid elváltak? Ezért költöztél el?
- Nem, még nem váltak el.
- Az anyukád Chicagóból ideköltözött, de nem akart válást?
Érzem, hogy a hazugságaim hamarosan lelepleződnek. Azt akarom,
hogy lelepleződjenek. Miért is ne rántsam meg én a lepel madzagját?
Eszembe jut, amit a szűkszavú bátyám mondott tegnap este. És én
vetem Christian szemére, hogy titkolózik, pedig az új életemben
senki sem tud még Laurenről. Vajon jó úton haladok, hogy
változtassak ezen?
- Csak én meg a bátyám lakunk itt. De az anyám is hamarosan
csatlakozik hozzánk, egészen pontosan... - de beugrik, hogy milyen
idegbajosan hangzana, ha hozzátenném, hogy harmincnégy nap múlva.
- Szóval hálaadásra itt lesz. Még nem hagyta el apámat. Eddig.
- Ő küldött a bátyádhoz, hogy vele élj? - kérdezte.
Hallgatok. Ő is hallgat. Mintha a világ megállt volna egy pillanatra.
Szeretnék megfordulni és ránézni, de nem mozdíthatom meg a fejem.
- Jace - nyögi ki végül -, emlékszel az első napra, amikor talál-
koztunk?
- Persze.
- Azt mondtad, autóbaleseted volt.
 - Igen.
- De valójában... Te szó szerint értetted? Azt, hogy az apád rug-
dosott?
Megnyugtatom magam, hogy képes leszek kezelni, bármilyen
reakciót váltok ki belőle. Lehet, hogy leteszi a hajfestéket, összefűzi
a karját, és felteszi azokat a kérdéseket, amiket én tettem fel ma-
gamnak.

Hogyan hagyhattad ott az anyukád, miért nem vitted magaddal? Miért

nem hívtad a zsarukat, és jelentetted fel? - kérdezhetné.
Erre én ezt felelném: „Ismered te a bírósági rendszert? Én mondtam, ő
mondta alapon Chicagóban senkit sem állítanak bíróság elé. De még ha
találnánk egy merész, tévéhős ügyvédet, akkor sem találnék bírót, aki elítélne
egy másikat!
Talán az igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságáról kezdene beszélni,
és hogy bíznom kellene a bíróságban, de én már túl sokszor láttam ezt a
rendszert rosszul működni, és túl sokat hallottam apámtól a korlátozott
védelemről, arról, hogyan lehet a jogot kicsavarni, meg a bizonyítéknak nem
minősülő bizonyítékokról. Túl sok a rossz forgatókönyv. Apám túl sok
verzióban sétálhat el szabadon.
És ha újra kint lesz, anyám halott ember - mondanám neki. - A személyes
védelem csak egy darab papír.

Szóval bármivel jön, megvannak a válaszaim.

Nézem a remegő kezem. Biztatom magam, hogy csak ki mondani
nehéz, aztán minden könnyebb lesz, az arcom nem fog égni, a
torkom összeszorulni, hogy a hazugság fecsegés, de az igazság csak
egy szó.
- Dehogy! - nyögöm ki fedőnevetéssel. - Az apám nem szörnyeteg!
Hirtelen rájövök, miért védem ennyire. Amint elmondom, hogy
vert bennünket, Dakota az apámból csak a bántalmazót fogja látni. És
ugyanez igaz rám is - ha valakinek elárulnám, mit tettem Laurennel,
utána már csak az öklömet látná belőlem.
- Biztos?
Tovább falazok neki: az apám maximalista, nem fogad el keve-
sebbet a tökéletesnél. Egyszer egy meccsen kihagytam egy lövést, és
három hétig járt a nyakamra. Amikor azt mondtam, „rugdosott”, csak
képletesen érettem, pont az ilyen esetekre. Az anyám tényleg nem
vált el tőle, egyelőre, de el fogja hagyni. Amikor úgy tűnt, Dakota
végre hinni kezd nekem, így szólok:
- Hadd, lássam, milyen munkát végeztél!
- Még nem - mondja. - Egy darabig állnia kell rajta.
A hajamra műanyag zacskó kerül, és végre levehetem magamról az
izzasztó fóliát. Felveszem az ingem, aztán begombolom, majd el-
indulunk a nappali felé, ahol a szülei és a kishúga, Missy, szombat
esti filmet néznek. Amikor nevetnek, egyforma a hangjuk. Mintha
Dakotát hallanám térhatású hangrendszerben. Hátamat a párnának
döntöm, Missy az ölembe hajtja a fejét, és onnan nézi a filmet. Ami-
kor Dakota észreveszi, nem kezd el mentegetőzni a túlzott közvet-
lensége miatt, és ennek örülök.
Itt minden hangos, de a felszín alatt mégis ott a nyugalom, mint egy
ígéret, hogy a holnapi nap ugyanolyan lesz, mint a mai.
Körülbelül fél óra múlva Dakota szól, hogy le kell öblíteni a hajam.
Miután ezzel megvagyunk, a fürdőszobatükörhöz vezet. Nagyszerű
munkát végzett. A hajam sötét lett, jól kiemeli a világoskék
szememet. Kétség sem férhet hozzá, ennyire még nem hasonlítottam
Christianhez, de valljuk be, hogy még így sem hasonlítok eléggé.
Dakota lesüti a szemét, és piszkálni kezdi a körme mellett a bőrt.
- Mit szólsz? Tetszik? - kérdezem.
- Nem.
- Nem tetszik?
- Nem.
- Te aztán nem kertelsz.
- Hiszek a gyermeki őszinteségben - feleli.
- Akkor, gondolom, nincs túl sok barátod...
Felnevet, és azt mondja, hogy de igen, sok van. Én meg a hazug-
ságokra gondolok, amit összehordtam neki.
 18. fejezet

-G in! - mondja Christian, és kiteríti a lapjait.

Egy született ginrömi-zseni. Próbáltam rávenni a sakkra,
miután Tommal játszottunk pár partit. Sőt, egy ötdolláros sakk-
.

készletet is vásároltam, amit Tom talált nekem a bolhapiacon. De

Christian nincs sakkozós hangulatában. Most nyerni akar. A ke-
zemben alig férnek el a kártyák, amiket összehalmoztam. Utálom
csonkán hagyni a soraimat és a szettjeimet. A homlokom ráncolom.
- Akarsz egy pulykás szendvicset? - kérdezem.
- Hogyne! És te akarsz egy visszavágót?
- Megegyeztünk.
A konyhába megyek, és fogom a sokmagos, teljes kiőrlésű ke-
nyeret, meg a pulyka maradékát, amit Mirriammel sütöttünk tegnap.
Mivel még soha nem sütött pulykát vacsorára, úgy döntöttünk, nem
árt, ha gyakoroljuk. A második próbálkozásunk most olvad ki a
konyhapulton. Szendvicskészítés közben átkiabálok a szobába:
- Hé, te vagy ennyire jó ginben, vagy én vagyok ennyire béna?
- Létezik erre udvarias válasz?
- Igen.
Tányérra teszem a szendvicseket, és kiviszem neki. Engem figyel.
- Tetszik a hajad - szólal meg.
Mindig meglepődöm, ahányszor a tükörbe nézek, de jobb, mint a
másik.
Amikor a szendvicsébe harap, megszólal a telefon. Felveszi, és be-
leszól, amíg én a kártyákat nézem, amiket osztott nekem,
- Halló?
 Sorra veszem a lapjaimat. Ász, négy kör, két káró, bubik... Rossz
lapok.
- Tessék? Kit keres?
Hangja megkeményedik, aztán a megszokott decibelre emelkedik.
Felém fordul, száját összeszorítva felém biccent. Kezdem kapisgálni,
miről lehet szó.
Folytatja:
- Rossz számot hívott. Itt nem lakik semmiféle Witherspoon.
Kiszalad a vér az arcomból. Lehet, hogy Edward vagy Lauren
megszerezte a számomat? Nem, az túl szép lenne. Ezt a hívást
annak köszönhetjük, hogy első este felhívtam a szüleim házát.
Amikor Christian megfordul, apám hangját hallom foszlányokban a
mobilból. Talpra ugrom.
- Kivel beszélek? - kérdezi az apám.
Christian kinyomja a telefont, aztán lassan leteszi a kávézóasztalra.
Megmarkolja az asztal szélét, és összehúzza a szemét.
- Te rohadék!
- Nem tudtam.
A szeme felpattan, és még jobban szorítja az asztalt.
- Mit? Most azt akarod mondani, hogy...
- Azelőtt hívtam, hogy megtiltottad volna.
Végre elengedi az asztalt. Annyira összeszorítja az állkapcsát, hogy
a szája csak résnyire nyílik ki, amikor azt mondja:
- Ülj le!
A kanapéra mutat.
Kutyaként engedelmeskedem. Valamilyen indok kell neki, hogy
seggre ültethessen.
- Magyarázatot! - Most biztos vagyok benne, hogy a fogait sem
nyitotta szét.
- Csak el akartam mondani anyának, hogy megérkeztem, és be-
kapcsolt a rögzítő.
- Nem erről beszélek emeli fel a hangját. Szünetet tart, és normális
hangerővel folytatja tovább. - Miért nem mondtad el, hogy már
felhívtad, amikor megtudtad, hogy nem lett volna szabad? Ha
elmondod, megváltoztathattam volna a telefonszámot!
- Nincs meg neki a címed!
 - Jace, ezt úgy hívják, „telefonszám-kereső”. Megszerezheti.
- De nem fogja. Vagyis, azt hiszi, rossz számot hívott. Különben
is... nem Marshall néven van bejegyezve?
- Biztos vagyok benne, hogy felismerte a hangom. Én felépítettem
itt egy életet. Egy karriert. Van egy barátnőm. Nem szedhetem a
motyóm, és... Most hová fog menni anya?
Megdöbbenek. Elvágtam a menekülési útvonalát.
Megint lehunyja a szemét, és hátrasimítja a haját. Nézem, ahogy a
mellkasa emelkedik, bent tartja a levegőt, aztán kiengedi. Azon
tűnődöm, vajon elszámolt-e közben tízig. Amikor újra kinyitja, a
szemei már nem forognak vérben.
- Beszéljünk róla később, oké? - mondja. - Elmegyek futni.
Eltűnik a hálószobában, és halkan behúzza maga után az ajtót. Nem
akarom elhinni, hogy ezt is elrontottam. Hány embert akarok még
tönkretenni?
A telefon ismét megszólal. Az ajtó kattanva kinyílik, és kirohan
rajta.
- Hagyd, majd én! - mondom.
- Viccelsz?
Csörrr.
- Azt fogja hinni, hogy az előbb is én voltam. Dakota szerint ha-
sonlít a hangunk. - Dakota Christian hangjáról jött rá, hogy a test-
vérem. - Bízz bennem!
- Te viccelsz?
A telefonért nyúl, mielőtt a hangposta mindent elárulna, de én
gyorsabb vagyok.
- Apa? - szólok bele.
Christian szeme elkerekedik a rémülettől. Letakarom a mikrofont
és Christian felé suttogok:
- Egyforma a hangunk.
- Jace? - hallatszik magas hangja a telefonból. - Tudtam, hogy te
vagy. Te nyavalyás hazudozó! Mi a fenét akartál azzal, hogy „itt nem
lakik semmiféle Witherspoon”?
- Pánikba estem. Bocs.
- Pánikba estél? Ugyan miért? Csak én vagyok.
Tényleg, vajon miért?
 - Hosszú történet - felelem, és gyorsabb működésre serkentem az
agyamat.
- Beszélj, de most igazat mondj! Nem akarok több hazugságot
hallani a kis szádból, megértetted? - Benne van az a „vagy
különben...” fenyegetés a hangjában. Vagy különben mi lesz?
Kétezer kilométeres távolságból átnyúl, és lekever egyet?
- Tudod... kaptam egy letartóztatási parancsot - mondom, mire
Christian összehúzza szemöldökét és megrázza a fejét:
- Kezdek pakolni - suttogja.
Csendre intem, és elfordulok tőle. Remélem, az apám nem hallotta
meg. Fogalmam sincs, hogyan fogom megmagyarázni a letartóztatási
parancsot Christiannek. Christian pár métert hátrál.
- Ó, igen - mondja éppen-említeni-akartam hangon. - Az egyik
seriff hívta fel rá a figyelmem, még szerencse, hogy nem a bíróság
előtt. Megalázó volt, Jace. Megalázó.
- Bocs, apa. Abban a pillanatban nem tudtam a szakmai reputáci-
ódra gondolni. Tudod, hogy van ez. - Miért ne térnénk a lényegre?
- Nem csinálhatsz ilyesmit, Jace, az a lány nem a feleséged.
- Miért, a házasság szentesítené?
- Ne feleselj. Inkább mondj köszönetét.
- Miért?
Legszívesebben azt mondanám, hogy a hasznos példamutatásért? De
Christian tesz egy lépést felém, és eszembe jut, miért beszélek vele.
Távolabb intem, aztán az íróasztal és a kanapé közti sarokhoz
megyek, és bedugom a fülembe az ujjam.
- Hogy visszavonta a feljelentést - mondja pökhendi hangon.
- Hogyan? Mit csináltál?
- Beszéltem Laurennel.
Nem is tudom, melyik a rosszabb: az a jéghideg villám, ami vé-
gigcikáz a gerincemen, vagy a hirtelen rám törő hányinger, ami miatt
ellököm Christiant az útból, berohanok a fürdőszobába, és fel-
készülök rá, hogy akármikor elhányhatom magam.
- Mit mondtál neki? - Próbálok nyugodtnak tűnni, de a hangom
remeg.
- Emlékeztettem rá, hogy a testi sértés nagyon komoly vád. Em-
lékeztettem rá, hogy az egész életedre kihatással lehet, nem vesznek
fel egyetemre, romba döntheti a jövődet. Ne felejtsd el, hogy valaha
ügyvéd voltam. Nagyon meggyőző tudok lenni.
Istenem. Édes jó istenem.
- A szeretetről beszéltünk, és a második esélyről.
Elveszem a fülemtől a telefont, és a plafont bámulom. Az epe
visszaszivárog a nyelőcsövembe. Égő érzés kíséri útját. Christian a
fürdőszoba előtt álldogálj és hallom apám hangját a telefonból:
- Halló, Jace, ott vagy még?
Minden rendben - tátogom Christian felé. Aztán beleszólok a te-
lefonba:
- Igen, itt vagyok. Miért tetted ezt?
- Érted tettem.
Így akartál lekötelezni, mi?
- Lehet, hogy nem kellett volna, de a feljelentéseket semmissé tenni
még mindig könnyebb, mint bíróság előtt válaszolni rájuk.
Ja, persze. A reputációja. Meg kell védeni.
- Ha köszönetet akarsz, gyere ide, és verd ki belőlem! - felelem.
- Jace! - szól rám Christian hangosan suttogva.
Az apám ordibálni kezd, de csak a „hálátlan kis szar-t fogom fel.
Elképzelem, ahogy Lauren kinyitja az ajtót, és a küszöbön ott látja
az öregebb kiadásomat fekete öltönyben. Behívja, és leülnek a
konyhaasztal mellé, ahol apám emlékezteti arra, hogy milyen hibákat vétett.
Christian megérinti a karom.
- Elég lesz! Tedd le a telefont!
- Hallod te egyáltalán, amit mondok?! - kiabálja az apám.
- Persze, hogy hallom. Bocsánat. Igazad van.
Nyekk egyet, és megpróbálom kinyögni a szót, amire vár, de csak a
feltételes módra futja.
- Igazad van, meg kellene köszönnöm.
- Szívesen - szünetet tart. - Nem ismerem fel a körzetszámot a
telefonomon. Hol vagy?
- Tessék? - Időt próbálok nyerni, amíg az agyam visszavált ha-
zugság üzemmódra.
- Hol vagy?
- Taosban, Új-Mexikó. - Tesztelem, Hogy tudja-e, hol vagyunk. Ha
igen, akkor mindjárt a szememre hányja, hogy már megint hazudok.
 - Mit csinálsz ott?
Felsóhajtok. Még nem tudja a címünket.
Christian felé bólintok. Christian egy kicsikét lejjebb ereszti a
vállát.
- Elfogyott a pénzem. Kaliforniába akartam eljutni.
Még egy fokkal lejjebb Christian válla. Integet, hogy tegyem le.
- Miért hívtál a múlt hónapban? Beszéltél anyáddal?
- Nem, nem beszéltem vele. Senki sem volt otthon. Miért hívtál
vissza?
- Van pénzed?
Mi van? Csak nem aggódik?
- Egy étteremben dolgozom.
- Hol laksz?
- Az egyik pincérnél.
- C. Marshallnál?
Visszatartom a lélegzetem. Mindent tud. Játszik velem -
- Kinél?
- A telefonszám valami Marshallé.
- Ja, igen. De csak azért, mert a telefonszám az anyja nevén van.
Charlotte Marshallnak hívják. Gyermekorvos.
Christian elhúzza az ujját a nyaka előtt, és én egy szót sem ejtek
többet dr. Charlotte Marshallról.
- Miért hívtál, apa?
- Azért, mert... - Apám valami hihető indokot keres. Nem szokott
hozzá a spontán, mentsd-az-irhád hazugságokhoz. Ő fel szokott
készülni. - Mert anyád nagyon aggódik érted.
- Hogy mi?!
- Csak... szerette volna tudni, hogy jól vagy-e. Majd tudatom vele.
Leteszi.
A kezemben tartott telefonra bámulok Ez nagyon furcsa volt.
- Hitt neked? - kérdezi Christian.
- Igen - felelem, és azon gondolkozom, miért hazudott nekem. Nem
a feljelentés miatt hívott, ennek ahhoz semmi köze sem volt.
- Jace, ez nem csak rólam szól, tudod jól. Aggódom miattad és
anya miatt is.
Anya miatt is - visszhangzik a fülembe, amíg az agyam egymáshoz
illeszti a részleteket.
Miért hazudott nekem anyáról? Reggel kaptam tőle egy e-mailt. Az
élet a megszokott mederben csörgedezik. Tegnap este moziba
mentek. Vagyis jól van. Nem szökött el. Még nem.
Istenem.
A számítógéphez ugrok. Megnyitom az e-mailem, és belekezdek
egy levélbe:

Anya!
Apa gyanakszik. Azonnal szökj el!
Jace

Az arcom ég, és a gyomrom megint forogni kezd. Meg fogja ölni.

Azzal, hogy idehívtam, megöltem.
Christian elolvassa a vállára fölött. Elkapja a kezem, mielőtt a
küldést megnyomnám.
- Nem tudja. Csak anyát ellenőrzi. Nincs baj. Minden hónap végén
ezt csinálja - leellenőrzi az ismeretlen számokat. Ennyi az egész.
Rábámulok. Próbálom felfogni, amit mond.
- Nyugodj le, Jace, és gondolkozz. Ha tudná, anya már halott lenne,
és apa nem hívott volna fel. November harmadika van, tudod, a
hónap eleje.
- Anya akkor sem jöhet most ide!
- Bevette Taost, ugye?
Elgondolkozva bólintok, megpróbálom kitalálni, hová menjen anya
ezután. Megfogja a vállam, és finoman megráz, megint itt vagyok, a
lakásban, vele.
- Jace, biztos vagy benne?
- Gondolod, hogy eltűrne bármilyen hazugságot?
- Gondoskodom róla, hogy mától lenyomozhatatlanok legyünk,
rendben?
Leül a számítógép elé, én meg eltűnök a fürdőszobában. A gyom-
rom háborog.
A WC fölé hajolok. Majdnem megöltem az anyám. Ha nem veszem
fel másodszor a telefont, végez vele. Csak ennyin múlt. Vallatni
kezdte volna, hogy ki hívta őt Új Mexikóból. Új pasit keres? Le akar
lépni? Mindannyian tudjuk, mi történik, ha szökni próbál.
 A WC elé térdelek, úgy érzem, hánynom kell. Nézem, ahogy a
homlokomról a WC-kagylóba hull egy izzadságcsepp, és a víz gyű-
rűzni kezd. A csempe hűvössége annyira jólesik a térdemnek, hogy
amikor a hányingerem mérséklődik, lefekszem, és hozzányomom az
arcom, és megpróbálok visszatérő mintákat felfedezni a hatszögletű,
fekete-fehér járólapokon.
- Jace - kiabál utánam Christian -, jól vagy?
Nem, ennél szarabbul már nem is lehetnék, - Igen. Mindjárt megyek. -
felelem.
- Sikerült mindent elintéznem, hallod? Megvan az új számunk.
Nincs a telefonkönyvben, és nincs cím rendelve hozzá sem az inter-
neten, sem a tudakozóban.
- Hogyan oldottad meg ilyen gyorsan?
- Megmondtam nekik az igazat.
- Mit csináltál?
- Tudom, hogy hihetetlen, de néha igazat is szoktam mondani.
Nevetek. Az arcom finoman ugrál a padlón. Szívesen maradnék
tovább ebben a helyzetben, de tudom, hogy aggódik. Feltápász-
kodom. Bár nincs mit leöblíteni, lehúzom a vécét.
Az ajtó előtt vár rám.
- Ez volt ám a gyors reakció! Milyen feljelentésről beszéltetek?
- Öőő... én... semmi az egész... Közlekedési büntetések, amiket
elfelejtettem befizetni... gyorshajtásért, meg ilyesmi. - Elég átlátszó.
Bevetem Christian hazugság-elterelő technikáját. - Bocs, hogy nem
szóltam neked a telefonhívásról. Be kellett volna vallanom.
Az arca újra feszült lesz.
- Többet ne csinálj ilyet! Jogom van tudni.
Egy fél másodpercig arra gondolok, hogy beszélek neki Lauren-ről.
De kizárt, hogy örülne neki.
- Oké.
Megint beletúr a hajába, és a következő pillanatban az állkapcsa
ellazul, résnyire húzott szeme kinyílik.
- Hogy csináltad ezt? - kérdezem.
- Mit?
- Hogy egyik pillanatról a másikra... megnyugodtál.
- Szerinted nyugodt vagyok?
 - Nekem ez nem megy. Ha ideges leszek, robbanok.
- Nem tudom, Jace. Talán a melletted eltöltött éveknek köszön-
hetem. Volt időm gyakorolni. Ennyi előnye van, hogy idősebb va-
gyok. - Mosolyog.
Hogyan tud ilyen helyzetben mosolyogni? Én is próbálok mosolyt
erőltetni az arcomra, de érzem, hogy rángatózik a szám.
- Jól vagy? - kérdezi.
- Igen.
- Biztos? Akkor jó. Elmegyek futni.
Azt mondom, hogy rendben, de nekem valódi válaszra lenne
szükségem. Hogy tudott ilyen gyorsan megnyugodni?
Miután távozik, visszamegyek a fürdőszobába, leveszem a pólóm,
és lefekszem a padlóra. Gerincemet a hideg járólaphoz préselem,
hogy elnyomjam a maradék hányingeremet. Elképzelem apámat
Laurenék konyhaasztalánál, ahogy bocsánatot kér miattam, ment-
ségeket talál a viselkedésemre, és azt kéri tőle, hogy bocsásson meg
nekem.
A szeretetről beszéltünk, és a második esélyről.
Második esély. Különben is, ki érdemel meg egy második esélyt?
 19. fejezet

H ogy milyen Új-Mexikó meg a szirtjei? Itt állok az egyiken, és

bámulok lefelé a pereméről. Szerencse, hogy nincs tériszo-
nyom. Csak amennyi egészséges. Beljebb húzom a lábam a szélétől.
Dakota mellettem áll, és az alattunk lezúduló vizet nézi. A víz furcsa,
kénes szagot áraszt, amit nem tudok pontosan azonosítani.
Dakota nekem akarja adni a sült indiánkenyér utolsó falatját, de
meghagyom neki.
Néhány méterre két fiú kiabálva lökdösi egymást.
A szokásos ügy:
- Gyáva nyúl vagy! - Hallom.
- Megcsinálom, de csak akkor, ha te is - mondja a kövérkés srác.
- Háromra?
A szirt szélére állnak, hármat számolnak, és ugranak. Megragadom
a kamerát, és kattogtatni kezdek, miközben a fiúk zuhanni kezdenek,
aztán belecsobbannak a vízbe. Visszatartott lélegzettel várom, hogy
felszínre bukkanjanak.
- Mi a fene?!
- Ki akarod próbálni?
- Megőrültél? - nézek a lezúduló vízre. - Csak tudnám, miért hívják
gátnak!
- Ne terelj!
- Szóda-gát? Ugye nem gondolod komolyan, hogy...
- Én leugrom - mondja, és felmászik a vízesés fölötti természetes
hídra, a festőfelszerelését a sziklán hagyja.
- A fényképezőgépem?
 Körbenéz. Csak mi vagyunk itt, meg a fiúk.
- Itt hagyhatod.
A szűk farmeren át látni, hogyan dolgoznak az izmai mászás köz-
ben. Lerakom a gépem, és követem.
- Innen? - kérdezem.
- Figyelj, az a trükk, hogy egyetlen ponton elég mély, és neked
tudnod kell, hogy az hol van. Ha elhibázod, lehet, hogy nem jössz fel
többé, érted? Tehát hagyd, hogy én irányítsak, oké?
Nagy levegőt veszek, a szívverésem túldübörgi a vízesés robaját.
- Várj egy kicsit, miért innen ugrunk?
- Mert ez magasabban van - válaszolja.
Meghátrálok.
- Ne csináld már! Még sohasem ugrottál magasugró toronyból? -
kérdezi.
- Egyszer. De azt is csak azért, mert amikor elkezdtem visszafelé
mászni a létrán, a többiek dobálni kezdtek.
Lenéz a szikláról, és elkezd számolni: Egy!
- Dinnyével dobáltak... meg ilyenekkel.
A szemét forgatja:
- Kettő!
- Halt itt már meg valaki?
- Három!
Állunk a biztonságos sziklán, és fogom a kezét. Hirtelen leveti
magát a mélybe, keze kisiklik az enyémből. Egyenes, megfeszített
testtel zuhan. Feje eltűnik a vízben. Várok. Nem bukkan fel. Nézem
az örvénylő vizet, de sehol sem látom.
A víz vadul száguld. Talán beütötte a fejét, és most süllyed a fene-
kére. Talán odalent fulladozik, amíg én idefent állok.
Leugrom a szikláról, de a gyomrom odafent marad. A levegő
hangja. A gravitáció ereje. A sziklafal homályos folttá mosódik össze
előttem zuhanás közben.
Te jó ég, erre mondják azt, hogy meggondolatlanul ne ugorj bele sem-
mibe. De mást is mondanak. Carpe diem. Még a közhelyek is ellent-
mondanak egymásnak, öregem, ez a világ leghosszabb zuhanása, van időm
arra, hogy mindezt végiggondoljam.
Lenézek az alattam robogó vízre. A következő pillanatban már
benne vagyok. A világ szétpukkan, mint egy buborék, és a farmerem
szára felcsúszik a térdemig. Arról inkább nem is beszélek, mi
történik a hátsómmal, meg az alsónadrágommal. A víz meleg. Ki-
nyitom benne a szemem, és elviselem, hogy csíp, Dakotát keresem a
víz alatt. Aztán felmegyek levegőért.
- Jace! - Dakota a tó partján mászik kifelé.
Oké, én egy kapitális barom vagyok, ő meg egy boszorkány - egy
élő, lélegző boszorkány, akit legszívesebben szájon csókolnék.
Odaúszom hozzá, a kezét nyújtja. Megfogom, és kimászom a
partra.
Nevet. Vizesen még sötétebb a haja. A fejére lapul, víz csöpög
belőle a sziklára. A ruhája is csupa víz, a teste körvonalait is látom,
anélkül, hogy akarnám. A képzeletem alulmaradt a valósággal
szemben.
- Ugye, mekkora flash volt?! - kérdezi.
- Halálra ijesztettél.
- Tényleg?
- Nem jöttél fel levegőért.
- De, feljöttem. Amikor már zuhantál. Azt hittem, együtt ugrunk. -
Megveregeti a hátam. - Kösz, hogy megpróbáltál megmenteni!
Ugrunk még egyet?
- Nem!
Megint nevet.
- Bocs, tényleg. Ne haragudj! - Egyik lábára helyezi a testsúlyát,
csípője látványosan kidomborodik.
- Ez a látvány mindent megért.
Átkarol, aztán az arcomhoz hajol, és megcsókol. Nedves szája az
enyémre csúszik, érzem a meleg folyó ízét. Kezem a csípőjéről a há-
tára csúszik. Torkában sóhaj remeg.
Lauren torka elég vékony volt ahhoz, hogy egy kézzel átérjem, amikor
fojtogattam.
Óvatosan eltolom magamtól.
- Nem megy. Nem vagyok rá képes.
- Bocs. - A cipőjét kezdi nézni, vizes haja előrebukik, és eltakarja
az arcát.
- Azért mert... - kezdem.
 - Mert mással jársz.
Nem akarok hazudni többé neki; az egész csak átkozottul zavaros
lesz. Nem akarom megsérteni az érzelmeit sem. De hogyan legyek
ebben a helyzetben jófiú? Christian mit tenne a helyemben?
- Nem. Nem járok mással. Hazudtam.
Rám bámul, az álla leesik, aztán megpördül, és vizes lábnyomot
hagyva maga után a sziklán elindul visszafelé.
- Várj, Dakota! Várj! - Utánaszaladok, hogy mellette mehessek,
még ha nem is akar rám nézni. - Chicagóban tényleg jártam vala-
kivel. Laurennel. Szakítottunk, csak...
- Még most sem tudtad kiverni a fejedből?
- Fogalmazzunk úgy, hogy a viharos szakításunk nagyon megviselt.
Jobban, mint hogy el tudjam magam képzelni valaki mással.
Legalábbis egyelőre...
Vagy örök időkre. Megállok. Hogyan fogok én járni valakivel? Az
sem működik, ha olyannal randizom, akit nem szeretek, mint
mondjuk Caitlyn. De ha olyannal sem tudok, akivel szeretnék, akkor...
Vége. Az. Életemnek.
- Miért hazudtál? - áll meg, amikor visszaérünk a cuccainkhoz.
- Könnyebb volt azt mondani, hogy járok valakivel, mint bevallani,
hogy egy szerencsétlen marha vagyok, aki még most sem tudta
feldolgozni, hogy... Jobb képet akartam festeni magamról. Bocs. De
most az igazat mondom. - Nagy kutyaszemekkel nézek rá. -
Dolgozom rajta, hogy ne hazudjak többé. Rám fér néhány őszin-
teségóra.
- Furcsa fiú vagy te, Jace. Lopsz, utána megbánod, visszahozod a
szajrét, aztán beédelged magad az állásba. Hazudsz, megbánod,
bocsánatot kérsz, aztán visszaédelged magad a barátságba. Te még a
pokolból is kidumálnád magad, ugye?
Mi is volt az a mondás, amit anyám ismételgetett: Még a holló cső-
réből is kiénekelné a sajtot. Vagy valami ilyesmi.
Dakota folytatja:
- Lassan összeáll a kép. Meg akar változni, igaz, uram?
Marokba szorítom a kezem, hogy át ne öleljem, és a számba ha-
rapok, nehogy megcsókoljam. Nem sokáig fogom tudni magam
visszatartani. Kiengedem a kezem, de Dakota összeszedi a
cuccunkat, és odaadja a kamerát.
- Vészhelyzet esetére vannak törülközőim a kocsiban - mondja.
- Menjünk, mert megfagyok.
Összekulcsolom a kezem, és követem.
 20. fejezet

M irriam kikiabál a konyhából:

- Meghámoznád a krumplit?
:

Eddig csak a pulykával voltunk elfoglalva, ezért visszakérdezek,

hogy miért, krumpli is lesz? Elmagyarázza, hogy egy olyan vacsora
elkészítése esetében, mint ez is, mindennek megvan a maga ideje.
Észreveszem, hogy ideges anyám érkezése miatt, amiről eszembe jut,
hogy...
- Beszéltél Christiannel?
- Szeretnék egy macskát - mondja mosogatás közben.
Megáll, megtörli a kezét, előrehajol, hosszú haját megpróbálja
hajgumi nélkül felkötni. Amikor újra felegyenesedik, éppen olyan,
mint amikor először láttam. Felkötött, fekete haj.
- Tessék?
- Egy macskát. Tudod, nyaú-nyaú.
Mivel semmilyen összefüggést nem látok a kérdésem és a macska
között, úgy döntök, nem hallotta szavaimat a zubogó víztől.
- Igen, tudom, mi az a macska. Volt már macskád?
- Nem.
- Nincs velük sok baj. Lauren imádta a macskáját. Kálit.
- Ki az a Lauren?
Egy ezredmásodpercre lefagyok. Kezemben megáll a krumpli-
hámozó, de bízom benne, hogy nem vette észre.
- Senki.
-A barátnőd?
Bólintok.
 - Még együtt vagytok? - kérdezi.
A fejemet rázom.
- Hmm. Te legalább olyan beszédes vagy, mint a bátyád, tudod?
- Mit mondhatnék? Szerettem a macskáját. Hajrá, szerezz egy
macskát! Olyan... szőrösek.
- A suliban azt csiripelik a verebek, hogy van egy lány a munka-
helyeden... - mondja Mirriam.
- Ez egy rohadt kicsi iskola.
Mosolyogva bólint:
- Egy pletykaparadicsom.
Emlékeztetem Dakotára és a találkozásukra. Azt mondja, szégyelli
magát a viselkedése miatt, és reméli, ez nem árnyékolja majd be a
kapcsolatukat, és nem lesz kínos újra találkozni vele.
- Miről beszélsz? Nem hívtam meg a hálaadás napi vacsorára. Az
családi ügy.
Mirriam ajka felhold alakúra görbül, de nem tűnik boldognak. Az
órára pillant, és megkérdezi, mikorra várható Christian. Amikor
megmondom neki, hogy tizenöt perc, sietni kezd a főzéssel.
- Furán viselkedsz - jegyzem meg.
- Én... én nem... vagy mégis? Csak sok a dolgom. Hátravan még
egy tanár-szülő beszélgetés... telefonon. Lauren az egyetlen lány,
akivel randiztál? - kérdezi.
- Nem, de Lauren volt az egyetlen, akibe szerelmes lettem.
Megint elmosolyodik, a szám megfeszül.
- Azt hiszed, hogy még csak tizenhat éves vagyok, és fogalmam
sincs róla, mi a szerelem, ugye?
Megrázza a fejét, és megint szomorúan mosolyog.
- Inkább arra gondolok, hogy az az egyetlen időszak, amikor ké-
pesek vagyunk igazán szeretni. Félelem nélkül. Az első nagy szakítás
után már jobban vigyázunk, jobban rejtegetjük magunkat.
Elmereng.
- Kiről is beszélünk most? Rólad? - kérdezem.
- Nem, Laurenről. Milyen volt?
Gondolkozom egy másodpercet. Hogyan írjam le Laurent?
- A gerince acélból volt. Néha szemét is tudott lenni, de csak azért,
mert voltak céljai, és nem félt elérni őket.
 - Óóó! - mondja, mintha kigyulladt volna fejében egy villanykörte.
- Mi az?
- Most esett le, mit szerettél benne. Egy olyan lányban, mint ő.
- Mit?
- Azt, hogy nem olyan, mint az anyád.
Lecsapom a krumplihámozót az asztalra. Az sem segít, hogy tu-
dom, Mirriamnek igaza van. Eddig még nem gondoltam erre, de
most, hála Miss Amatőr Pszichológusnak, belátom, hogy valóban így
volt. Minden együtt töltött percet leértékelt kissé a szükség.
- Ez nem az Analizáljuk Jace-t! című műsor, ugye? Arra gondolok,
hogy én mondok valamit, te meg... pszichologizálni kezdesz. Nem
voltak működési zavaraink, és nem voltunk kétségbeesve.
- Rendben.
- Összeillettünk - folytatom. A feje a téglának csapódik, és megpróbál
állva maradni a magas sarkújában. - Néha.
- Miért szakítottatok?
- Miért beszélünk erről? - veszem fel a krumplihámozót, és egy
yukoni arany héjába vájom.
- Hogy beszélgessünk valamiről.
- Jó, akkor beszélgessünk a te volt barátodról, miért mentetek szét?
- kérdezem.
- Rendben, értem. De nem kérek bocsánatot azért, mert aggódom
érted. El kell ismerned, hogy kemény helyről jöttél. Biztos vagyok
benne, hogy bármi miatt is jöttél el, nem lehetett könnyű. Vagyis
akármi volt is...
- Kidobott. Szóval ne gyere ezzel a megtört-lélek dumával, oké?
Nem volt utolsó, nagy verés, sem halálos fenyegetés, sem hollywoo-
di szökésterv.
- Értem. Egyáltalán semmi dráma.
Ránézek. Mellkasa előtt összefont karral mosolyog rám.
- Jace, én megértem, hogy nehezedre esik, de beszélned kell róla,
lehetőleg egy felnőttel. Ami engem illet, egy pszichológust javasol-
nék. ..
Rámeredek Felteszi a kezét, és folytatja:
- De sejtem, hogy végződne. Talán beszélj róla Tommal, vagy
Dakotával.
 Eszembe jut Dakotáék kacagástól zengő háza, ahol úgy éreztem,
hogy a háttérben mégis valami nyugodt, néma és megtörhetetlen
dolog áll.
- Christian sem beszél soha, és jól elboldogul. Nálam mindenesetre
jobban.
- Ebben nem értek egyet vele. Komoly problémái vannak, és neki...
- Hé - bökök felé a krumplihámozóval. - Állj le, rendben? Ha
elfelejtetted volna, az öccse vagyok.
Az a szomorú kis félhold ismét megjelenik az arcán.
- Mirriam, minden rendben?
- Igen, csak úgy beszélsz, mint ő.
- Én? Köszönöm.
Megint az órára néz, segít berakni a pulykát a sütőbe, aztán
tanácsokkal lát el, hogyan nyomjam szét a krumplit.
Az instrukciók közepén váratlanul megkérdezi:
- Tényleg Kálinak nevezte a macskáját?
Látom, hogy arra készül, hogy kioktasson, ezért sietve megelőzöm:
- Tudom, hogy gáz egy istennő után elnevezni a macskát, de nem
az én állatom, nem én neveztem el.
Rám villantja büszke tanármosolyát. Amikor forgatni kezdem a
szemem, elneveti magát. Gyorsan elmondja, hogyan készítsem el a
krumplit. De mielőtt kilépne az ajtón, visszafordul:
- Édesanyád biztosan örülni fog. A hosszú út után a családja egy
pulykavacsorával várja. Nagyszerű lesz!
A konyhába nézek, és felsóhajtok. Nagyszerű lesz. Feltéve, ha ide-
ér valaha.
 21. fejezet

M ég húsz nap van hátra anyám érkezéséig, és én otthon

felejtem a stoplis cipőmet. Hülye vagyok? Az. De miért is
ne? Mintha a nap többi része annyira tökéletes lett volna: összetörtem
egy kémcsövet kémiaórán, és a lecsöppenő sav kiégette a cipőmet a
lábujjam felett. Bele sem merek gondolni, mennyibe kerül egy új
cipő. Ráadásul ebédem sincs, mert elfelejtettem csomagolni
magamnak. Hogy valamivel eltereljem a figyelmem, bemegyek a
médiaterembe, hogy megnézem az e-mailemet. Anyám egy „OK”-
val járult hozzá a napomhoz. Két betűvel is tud hazudni. Terveztem
neki egy csípős válaszlevelet, hogy védjük tovább apámat a hallga-
tással, de csak ennyit írtam:
Örülök, hogy hallottam rólad. Vigyázz magadra!
Aztán ott volt még Lauren levele, amitől tartottam. Visszajött a
feljelentéses levél. Az előbbiben azt írta, „megtettem”, ebben pedig:

Visszavontam.
Apád néhány nappal ezelőtt eljött hozzánk. Most nagyobb szükségem van
rá. hogy beszéljek veled, mint valaha. Mit tegyek, hogy felhívj? Hogy írj?
Teljesen össze vagyok zavarodva, és még mindig szeretlek.

Lauren

És most, közvetlenül a meccs előtt, rájövök, hogy nincs nálam a

csukám, visszarohanok a lakáshoz, fel a lépcsőn, be az ajtón. Ez a
nap már csak jobb lehet, nem igaz? Rám férne egy kis szerencse.
Elvégre statisztikailag nem törvényszerű, hogy a szezon minden
meccsét el kell vesztenünk. Bombasztikusan kezdünk a magunk 0-8-
ával.
A padlón, az ajtó alatt becsúsztatva egy boríték hever az én ne-
vemmel. Hmm. Kinyitom, kihúzok belőle három fehér papírt, és
széthajtogatom őket. Az első lap tetején egy rózsaszínű Post-it.

J.!

Ezt találtam a régi cuccaim között pakolás közben. Gondoltam, ez talán

segíthet..

M.

Letépem a Post-itet, és átlapozom a papírokat:

„Párkapcsolati és házastársi erőszakkal kapcsolatos statisztikák”,
„támogatás a családon belüli erőszak áldozatai számára”, és „Családi
Erőszak Központ”. Átolvasom az első oldalt.
Eddig nem is tudtam, hogy ennyire gyűlölöm a statisztikákat.
Milyen kellemes, milyen megerősítő, milyen hasznos tudni, hogy a
családom nem egy anomália; hogy minden egyes apámtól kapott
verést kövér, fekete számokká redukálhatok egy papírlapon.
Ó, szuper, amit Laurennel tettem külön kiemelt táblázatot kapott:
„Tinédzserkori erőszak”.
Én is kaptam egy számot. A családi hátterem miatt négyszer na-
gyobb gyakorisággal verem szét a csajom fejét. Milyen kellemes ma-
gamat ebben a szemét társaságban látni. Talán alapíthatnánk egy
klubot. Erre gondolt Mirriam, amikor azt írta, ez talán segíthet?
Emlékeztetem magam, hogy nem tud róla, hogy megvertem Laurent,
és nem szemérségből csúsztatta be ezeket a papírokat. Ez is csak egy
statisztika a többi között. Tudatosítani akarja bennem, hogy nem
vagyok egyedül, és hogy van „segítség”.
Addig szorítom össze a fogamat, amíg bele nem fájdul a fejem. A
stoplis cipőmet Christian átkozott ágya alatt találom meg. (Csak
tudnám, minek tettem oda?) Legalább százötvennel visszahajtok a
suliba. De így is elkések, és az edző az első félidőre a padra ültet.
Nézem, hogyan hagyja ki Tom sorra a lehetőségeket. Amikor újra
pályán vagyok, alig érek a labdához az utolsó két percig, és addigra
már 2:1-re vesztésre állunk. Mindenki a pálya végében van, és a
hátvédek fúrni kezdenek. Végre az egyik középpályásnak sikerül
Ericnek passzolnia.
Üresen vagyok. Előreszöktethetném a labdát, aztán vissza-
passzolhatnám neki a kapu elé. Tomon rajta vannak a hátvédek és a
középpályások.
Eric körbenéz a pályán, és észrevesz. Egy másodpercre találkozik a
tekintetünk. Felemelem a kezem. Megfordul, és megpróbálja Tom-
nak lőni. Sikertelenül. Az egész átkozott szezonban ezt csinálja. Az
ellenfél megszerzi a labdát.
Elegem van belőle, hogy mindig kikapunk, és elegem van a
szarakodásából is.
Megpördülök, és elrugaszkodom. Látom, mire készül a védő.
Olyan gyorsan rohanok, ahogy csak tudok. Leveszem a labdát a
mellkasommal, elindulok vele a pálya közepe felé, és meglátom
Ericet.
Neki passzolhatnám. Tudom. De semmi kedvem. Megtartom a lab-
dát. A kapust be akarom ugratni egy színlelt bombával. Lövésre
emelem a lábam, de észreveszem, hogy nem ugrott be. A labda el-
száll, simán kivédi.
Meccs után az öltözőbe megyünk, én kerülöm Ericet, ő kerül en-
gem, pedig csak három öltözőszekrénnyire vagyunk egymástól (ez is
egy újabb jele annak, hogy isten elátkozta a középiskolát). Davis
edző kivágja az ajtót, és mindannyian megdermedünk.
- Kifelé! Mindenki! Kivéve Ericet és Jace-t! - kiabálja.
Tom felugrik, és útban az ajtó felé megpróbálja felvenni a cipőjét.
A hirtelen csendben minden szavunknak visszhangja lesz.
- Nem mentek ki innen addig, amíg ezt el nem intézitek egymás
között! - mondja az edző, és kimegy.
Ericre bámulok.
Ő visszabámul.
Egyszerre kezdünk bele, megpróbáljuk túlkiabálni egymást:
- Szarok az egészre! - kiabálom, kiabálja.
- Miért nem passzoltad nekem? - kérdezi.
- A te magánszámod a meccsünkbe került! - vágok vissza.
- Te rohadt primadonna!
 - Nem unod még a vereséget?
Már én sem hallom, mit mondok. Elhallgatok. Amikor ő is el-
hallgat, azt mondom:
- Tőlem vidd Caitlynt, vágd gerincre, és adjál neki, amíg keresztbe
nem állnak a szemeid! Nem érdekel. Csak ne keverd bele a játékba!
Becsapom az öltözőszekrényemet, és elindulok kifelé.
Amikor az edző elém áll, azt mondom:
- Melózni megyek, hogy kiszúrhassák a szemem néhány dollárral.
Lassabb nálam, ezért ki kell kerülnöm.
- Gyere vissza, és tisztázzátok!
A robbanás előtt, ha figyelsz, mindig észlelsz egy kis füstszivár-
gást. Most ezt érzem meg, és így folytatom:
- Nem késhetek, mert kirúgnak. Vagy ezt akarja?! - Ekkor veszem
észre, hogy ordítok. - Mennem kell.
Mennem kell mielőtt szétverem a fejét.
Megadja a végső döfést: a hétfő reggelt pályakörökkel kell kezde-
nem, vagy kihajít a csapatból.
Beérek a könyvesboltba de Dakota nincs bent, beteget jelentett,
helyette van egy vevő, aki azt akarja, hogy ezerféle dolgot csináljak
egyszerre, de nagyon gyorsan. Ja, és a legjobbat majdnem kihagytam:
Douglas észrevette, hogy rávágok a pénztárgépre, és a raktárba
küldött lehiggadni. Tudom, hogy igaza van, de mielőtt kimegyek,
elmondom pár dolognak.
Hazafelé megpróbálom kitalálni, hogyan csinálja Christian, hogyan
képes megnyugodni. Csak a hajába túrt, és a dühe máris elszállt.
Képes leszek erre valaha? Fülembe cseng Mirriam hangja: Azok sérült
gyerekek voltak.
Lehet újra ép, ami megsérült? Negyedannyira valószínű az el-
kerülhetetlenhez viszonyítva? Könnyű lenne azt mondani, igen, és
kész. De ott van Christian, aki soha életében nem ütötte meg egy
barátnőjét sem.
Visszavontam, írta Lauren.
Mire hazaérek, a bátyám úgy dönt, hogy meglep bennünket... már
csak ez hiányzott... egy kis gomba és leves! Nem vehetnénk mást?
Eszembe jut a szánalmas fizetésem, inkább hallgatok, és eszem.
Családias vacsorabeszélgetést akar.
 - Milyen napod volt?
Szar. Tudod, én gimibe járok.
- Jó. Neked?
- Tudod, mit, Jace! Ez így nem fog menni.
Egyetértettem az összes szabályoddal, melózom, zokszó nélkül nyelem a
gombalevest, takarítok, a cuccaimat a kanapé, az asztal és a szekrény alatt
tárolom. Össze kellene zsugorodnom, és eltűnnöm egy repedésben? Az
tetszene?
Tőle kölcsönzött nyugalommal leteszem a kanalat, pedig a dühtől
alig látok.
- Rendben, mit csináljak máshogy?
Úgy néz rám, mintha valami viccet mondtam volna.
- Nem veled van a baj, hanem ezzel a lakással. Ha anya ideköl-
tözik, nagyobbra lesz szükségünk. Nem kell több pénzt küldenem
neki, elgondolkozhatunk a költözésen.
Azt hihetnéd, hogy ez megnyugtat, az hogy anya hamarosan itt
lesz, és hogy mindketten várjuk. De a fehér izzáson kívül nem látok
mást. Nem akarok most erre gondolni. Félretolom.
- Mi lesz Mirriammel? - kérdezem.
- Szakítottunk.
- Mit csináltál? Miért? - kérdezem.
- Nem volt boldog velem.
- Ugyan miért nem?
Christian megkavarja a levesét, figyelem, hogy mozog nyelés köz-
ben az ádámcsutkája. Az a kurva. Eszembe jut, hogy a múltkor
mennyire sietett, hogy ne találkozzon vele, és hogy minden alka-
lommal ugyanaz a szomorú mosoly jelent meg az ajkán, ha Christian
szóba került, és hogy az üzenetet is az ajtó alatt dugta be, ahelyett,
hogy áthozta volna személyesen. Hátralököm a széket, és kimegyek a
lakásból.
- Jace!
Verni kezdem Mirriam ajtaját. Éppen akkor nyitja ki, amikor
Christian odaér.
- Mi a fenét képzelsz?! - kérdezem.
Pillantása Christianre siklik. Christian magyarázkodni kezd,
Mirriam behív bennünket, hogy megbeszéljük.
 Eszemben sincs betenni a lábam egy áruló lakásába.
- Te mondtad nekem, hogy legyek türelmes, hogy nehéz neki
megnyílni, és tessék, most kidobtad! Milyen képmutató vagy te,
Mirriam! Mi nem teszik? Az, hogy ő is egy „sérült gyerek”? Ez már
túl sok neked, nem vagy képes kezelni?
- Jace - szólal meg mögöttem Christian a folyosón. - Állj le!
- A te nyavalyás szabályaid szerint játszott, mégis lapátra tetted. Te
rohadt kurva!
Mirriam arcáról lehullik a rezzenéstelen tanári álarc. Tesz egy lé-
pést hátrafelé, utánalépek, de Christian benyúl az ajtón, és megfogja
a karomat. Izmaim, mint az összenyomott rugók. Amikor megpró-
bálom lerázni, lefogja a csuklómat.
- Jace! - A hangja épp olyan kemény, mint a szorítása. - Menj
vissza a lakásba! - Úgy fogja a karomat, hogy mozdulni sem tudok,
aztán amikor ránézek, így szól: - Most. Rögtön.
Elernyesztem az izmaim, és Christian elenged. Visszarohanok a
lakásba, és becsapom az ajtót.
Alig látom, hová lépek, csak körözök a lakásban; megragadom a
széket, és földhöz vágom. Fém háttámlája döngve csapódik a parket-
tának. Egy, kettő, három szék a padlón. Nem engedhetjük el
Mirriamet, ő tanít engem főzni. Azzal bajlódik, hogy idegesítő
statisztikákat dugdosson be az ajtó alatt, és kérdéseket tesz fel, még
akkor is, ha nem vagyok kíváncsi azokra a nyomorúságos
számoszlopokra, és nem akarok neki válaszolni. Ö volt az, aki rávette
Christiant, hogy maradhassak.
Belerúgok a kanapéba, a csupasz lábammal éppen a fémvázat ta-
lálom el.
- A rohadt életbe! - Az előző áldozatomhoz bicegek, és leülök rá.
Érzem, hogy a párna alám szorult.
A papírvékony ajtón keresztül hallom Mirriam hangját:
- Erről beszéltem, Christian. Valami rágja belülről.
- Miattunk ne aggódj, megleszünk, ami pedig téged illet... neked
már semmi közöd hozzánk.
- Gondolod? Akkor mit keresett itt az előbb?
- Nem fog többé zavarni téged, ígérem. Majd én elintézem - feleli
Christian.
 - Tudod, hogy nem erre gondoltam. Beszélt neked valaha
Chicagóról? Az estéről, amikor eljött otthonról? - kérdezi.
- Nem szükséges beszélnie. Tudom, mi történt.
- Nem, nem tudod. Egyikünk sem tudja, milyen volt az élete az
utóbbi öt évben. Neked így kényelmesebb. Elhiteted magaddal, hogy
tudod, mi történt, hogy ne kelljen szembenézned a történtekkel.
- Nem. Csak időt adok neki. Ha felkészült rá, és egy perccel sem
előbb, beszélni fog. Nem lenne igazságos vele szemben, ha megpró-
bálnám sürgetni.
Felállok, de a lábam lüktetve ellenkezik. Kisétálok Mirriam aj-
tajához:
- Miattam szakítottatok? - kiáltok be.
Christian egy másodperc alatt a küszöbön terem, és elállja az utam
a testével.
- Nem - mondják egyszerre.
- Menj vissza! - javasolja Chrisrian.
Christian válla fölött Mimamre nézek.
- Ez sehogy sincs rendben. Hogy teheted ezt vele, amikor kezdeti
megnyílni? - kérdezem.
Christian megfogja a vállam, megfordít, és elkezd maga előtt tolni.
Mielőtt becsukná az ajtót maga mögött, még visszaszól Mirriamnek:
- Bocs.
- Ezt ne csináld még egyszer! Ami köztem és Mirriam közt történt,
az a mi ügyünk. Az övé és az enyém. Maradj ki belőle! Értetted?
- De ő nem...
Elengedi a vállam, és az ujját az orom elé teszi. Megvárja, amíg
lenézek. Aztán elindul a hálószobája felé. Megpróbálok mást is látni
a fehérségen kívül. Ott az ajtó előttem, tudom. Valami puha csapódik
a fejemnek, és a földre esik. Futóruha.
- Vedd fel - mondja.
- Christian, a lábam...
- Tudni akartad, hogyan csinálom, nem? Hogyan vagyok képes
nyugodt maradni akkor is, amikor legszívesebben ököllel gyomor
szájon vágnálak.
Meglepetten pislogok. Ököllel gyomorszájon?! Ki beszél így? Az
biztos, hogy nem az én bátyám. Az én rendíthetetlen bátyám.
 Visszamegy a szobájába, felveszem a sortot és a pólót. Dagadó
lábamat a futócipőbe préselem.
Visszatér. Szintén futószerelésben.
- Te már futottál ma, nem? - kérdezem.
- Gyerünk!
Két háztömbnyire vagyunk a házunktól, egy repedezett ösvényen
állunk az elkerített golfpálya mellett. Az alkony zöld tóvá változtatja
a gyepet, a fűszálak egyetlen sötét folttá olvadnak össze. Az éjszakai
levegő csípi a csupasz karomat, és azon tűnődöm, hogy vajon
büntetésből kaptam-e rövid ujjú pólót, ő hosszú ujjú pólót vett fel.
- Gyerünk! - mondja, és megtaszít a vállával.
Kocogni kezdek, tiltakozó lábam ellenére. Christian mellettem fut.
Figyelem, ahogy felveszi a saját ritmusát, tudom, hogy le kell
rövidítenie a lépteit, hogy az enyémhez igazítsa őket. Kinyitom a
számat, hogy magyarázkodni kezdjek, de leállít:
- Nincs duma. Csak figyelj.
Ő sem mond semmit. Csak bámul előre, nem is néz rám. Gyorsítok,
és lehagyom, Christian a saját ritmusában fut tovább. Amikor
megállok, némán elfut mellettem. Megint beérem, és felveszem az ő
egyenletes tempóját, ki tudja, mennyit fogunk futni. A pokolba is, ez
a srác lefut negyvenkét kilométert puszta szórakozásból, és ahogy
elnézem, egyetlen szó nélkül.
Ugyan mire kéne figyelnem?
Két kilométer után hallani kezdem: a lábam állandó ritmusát, a
lélegzésem és a szél hangját a fülemben. Christianre nézek. Mintha
megbabonázta volna a horizont. Én is az ég aljára koncentrálok. Fi-
gyelem, ahogy egyre sötétebbre vált.
Minden kimegy a fejemből: az elfelejtett stoplis cipőm, a statisz-
tikák, a veszekedésem Erickel, Mirriam arca, ahogy lefoszlik róla a
nyugodt-tanár álarc. Az anyám keze, amivel nem érintette meg az
enyémet, amikor azt ígérte, utánam jön, Lauren földre zuhanó teste...
minden kifakul... csak a lépteimet hallom, a lélegzetemet, a szelet...
Nem látok mást csak a változó fényviszonyokat, ahogy elfutunk a
lámpák alatt, egyik fénytócsából a másikba...

Világos... sötét... világos... sötét...

 Lépés... lélegzés... szél...
Végre sikerül elcsendesíteni az agyam...

Öt kilométer után zihálni kezdek. Nem akarok megállni, de a tes-

tem más véleményen van. A lábam feladta, a lábujjam lüktet. Akkora
lehet, mint Afrika. Christian kocogva megfordul, és elindul
visszafelé.
- Csak egy visszafelé vezető út van - mondja, ahogy elfut mel-
lettem.
Megfordulok, és sétálni kezdek - pontosabban sántikálni. A hátát
lassan elnyeli a sötétség. Látom fölötte az alacsonyan úszó teliholdat.
Nagy és krémszínű. Utána akarok futni, de visszafordul. Felém
kocog, de mielőtt mellém érne, sétára vált.
- Rendben. Úgy látom, felkészültél a beszélgetésre. Az én hibám,
hogy Mirriam szakított velem. Tovább folytattam a hallgatást.
- Miért?
- Mert nem szeretem, ha kényszerítenek. Ez az alapja az egésznek.
- Marha - mondom.
Tiltakozni kezd, de nem hagyom magam:
- Akartál róla beszélni, csak nem mertél. Mit csinálhatna veled?
Elhagy? - kérdezem, és Christian mosolyogni kezd. - Ennél ezerszer
keményebb dolgokkal is szembenéztél már.
- Ezzel még nem is néztem szembe, Breki.
- Akkor itt az ideje.
- Én is azt hiszem - mondja.
Minifelhőket ereget a levegőbe, ahogy lélegzik. Eszembe jut, hogy
még mindig hideg van. A karomon vigyázzban állnak a szőrszálak a
széltől. Nincs rá logikus magyarázat, de sétálni rosszabb fájós láb-
ujjal, mint futni. Nekilódulok. Harminc lépés után beér.
- Mi a helyzet veled? - kérdezi. - Neked mivel kellene szembe-
nézned?
Megrázom a fejem, és nem veszem le a szemem a horizontról.
- Nincs duma. Nem kérdezősködünk. Ezek a te szabályaid.
Kicsit lemarad, hallom, hogy a lépteink szinkronba kerülnek.
Amikor visszaérünk, belekapaszkodom a vállába, és felugrálok a
lépcsőn, mert a bokám is lüktetni kezd.
 A második fordulónál a lépcsőre mutat.
- Ülj le! Hadd nézzem meg!
Leülök, ő visszamegy pár lépcsőfokot, és letérdel, óvatosan leveszi
a cipőmet. Végigcsinálja az egész doktorosdit. Hol erre, hol arra
hajlítja a lábamat, és közben az arcomat figyeli. Ha nem fájna
ennyire, még szórakoztató is lenne.
- Mit csináltál vele? - kérdezi.
- Én csak... én... aú... belerúgtam a kanapé sarkába.
- Nem tudtál volna jobb helyet találni?
A szemem forgatom.
Folytatja:
- Az biztos, hogy a kanapé még mindig jobb választás volt, mint
egy ember. Nem lett volna szabad így viselkedned Mirriammel, oké?
Nem szabad így viselkedni a nőkkel. Sőt, senkivel. Ugye, tudod?
Nagyot nyelek, aztán bólintok, megpróbálok normálisnak tűnni.
Újra bevetem az elterelő technikát:
- Persze, hogyne tudnám. Szerinted eltört?
- Most futottál le tíz kilométert. Kétlem. De sokat kell pihenned,
rendben?
Rendben, Davis edző is erre készül.
- Tudod, NYUGELÉS. Nyugalom és jegelés...
- Kössem be és polcoljam fel - fejezem be helyette. - Doktorit is
írhatnék elsősegélyből.
- Azt elhiszem.
Megfogja a csuklóm, és felhúz. Előreengedem, hogy rátehessem a
kezem a vállára. A legfelső fordulónál megkérdezi:
- Biztos, hogy jól vagy? - Amikor bólintok, azt mondja: - Mert
akkor én átmennék... - fejével Mirriam ajtaja felé bök.
- Rendben.
Amíg átbicegek a küszöbön, hallom, hogy bekopogtat Mirriamhez.
- Van néhány dolog, amit szeretnék elmondani neked, bemehetek?
Az ajtó nyikorogva kinyílik, és én becsukom magam mögött a
miénket. Leülök a kanapéra, várakozom, és a kilincset nézem. Nem
nyomódik le. Leveszem a cipőmet. A nagylábujjam vörös és dagadt.
Alvadt vér borítja, még a köröm alatt is.
Kiveszek egy csomag fagyasztott borsót. A lábamra teszem, és to-
vább bámulom a kilincset. Még mindig nem mozdul. Még akkor
sem, amikor hosszú éjszakai álom után sóvárgó testtel és párnákkal
felpolcolt lábbal végre elalszom. Nem mozdul egészen másnap
reggelig, amikor Mirriam átjön, hogy a zuhany alatt ázó Christiannek
tiszta ruhát vigyen át.
- Kösz, Jace. Jó testvér vagy. És jó barát. Christian mondta, hogy te
vetted rá, hogy beszéljen.
Nem, én egy sérült gyerek vagyok. Ha néha segítek ebben-abban, még nem
jelenti azt, hogy meggyógyultam.
- Bocs, Hogy rád ijesztettem.
Elfordítja a fejét, nem mondja, hogy semmi baj, mert mindketten
tudjuk, hogy hazugság lenne. Amikor visszanéz, így szól:
- Ha feleannyira vigyáznál magadra, mint a bátyádra, gyorsan
helyrejönnél.
 22. fejezet

H étfő reggel van, és öt kilométer vár rám. Öt kilométer, ami

ellen a bokám hevesen tiltakozik. Nem veszem a fáradságot,
hogy megmutassam az edzőnek. Szorosan átkötöm, és nekivágok.
Legalább kapok néhány nap pihenőt.
Hideg a reggel, pedig állítólag forró napnak nézünk elébe. Az új
mexikói időjáráson soha nem fogok kiigazodni. Ki gondolta volna,
hogy hideg lesz a sivatagban? A focipályának különös fű-és porszaga
van. A pályán túl leálltak a locsolóberendezések, és a talaj vissza-
kapcsol a hagyományos túlélő módra.
- Egymás mellett - kiabálja az edző.
Nem változtatok a tempón.
- Marshall, igyekezz! - kiált vissza Eric.
- Mindketten a kispadról nézitek végig az utolsó meccset, ha nem
futtok egymás mellett! Nem mintha ez bármit változtatna az
eredményen.
Nem gyorsítok, ez engem lep meg a legjobban. A szezon utolsó
meccse általában fontos dolog számomra. Különösen ebben a
szezonban, amikor nem tettek be télire egy teremfocicsapatba. Va-
lahogy kevésbé érdekel a foci, mint amikor idekerültem. Az sem
biztos, hogy jövőre be akarok kerülni a csapatba. Eric felbámul az
égre, káromkodik egyet, aztán egy helyben fut, amíg be nem érem.
- Te ma átmentél nagymamába, primadonna! - mondja Eric.
- A lábujjaim akkorára dagadtak, mint egy kolbász.
A cipőmre néz, és még jobban lelassít.
- Mi történt?
 - Semmi.
- Valami biztosan történt.
Elmesélem, hogy belerúgtam a kanapéba.
- Miért?
- Mert begurultam, érted? Talán ahhoz is az engedélyedre van
szükségem, hogy elszálljon az agyam, ó, Kapitány! Kapitányom!
- Az is baj, ha rendes akarok lenni?
Legyél rendes a micsodámmal!
Összeszorítom az állkapcsom, és némán futunk tovább. Eszembe
jut a múlt éjszakai séta, és megpróbálok visszajutni abba az állapot-
ba, amikor eltűnt körülöttem a világ, de Eric lihegésével a fülemben
nem megy. Ránézek. A kör végéig összehúzott szemmel sandít rám.
Némán elfutunk Davis edző mellett.
- Egek, azt akarod, hogy én kezdjem, mi? Ki akarod mondatni
velem, a fene egyen meg.
- Hé, mi lenne, ha csak akkor szólnál hozzám, ha elkerülhetetlen?
- Nem! Elcsesztük az egészet, mert nem beszéltünk egymással.
Ezért... - Olyan képet vág, mint egy gyerek, akinek le kell nyelnie a
keserű pirulát. - Igazad volt. Én hibáztam. Minden rivalizálást kívül
kell hagyni a pályán.
- Én nem rivalizálok. Caitlyn már a radarernyőmön sincs. Miért
nem hívod el randizni?
Az egész tegyük-féltékennyé-Ericet ügy egyszerre untat és idegesít.
A karitatív tevékenységem eddig tartott.
- Ti nem vagytok... együtt?
- NEM! Jézusom, hívd már el randizni! Az emberek ki szoktak
békülni!

Péntek, az utolsó meccsünk. Eric nem játssza a féltékeny

szerelmest a pályán. Végre csapatként mozgunk; Eric nekem
passzolja a labdát. Az eredményjelző táblán ez nem látszik meg (0:0,
és már csak a büntetők vannak hátra), de kiporoltuk a seggüket.
Végig az ő térfelükön voltunk, és ha be tudtunk volna egyet akasztani
a kapusuknak, nyerünk. A csapat nyomul, nyomul, én meg energiát
nyerek belőle.
Rávettem Dakotát, hogy jöjjön ki. Megpróbálok nem gondolni arra,
hogy figyel, és azon gondolkozni, jól nézek-e ki, vagy csak
erőlködöm, hogy jól nézzek ki.
Bedobásnál belerohanok a söprögetőbe, akire pillanat-ragasztóval
ráragadok, és nem tud levakarni magáról. A labda magasan száll, a
levegőben kell megküzdenünk érte, egyszerre ugrunk fel. Elfejelem
az Eric-régió felé. Zuhanás közben a söprögető nekem csapódik, és
egyszerre esünk a földre. A számban föld és fű keveréke. A fejemen
támaszkodik meg, miközben feláll, és beletérdel a hátamba. A roha-
dék. Felemelem a fejem a fűből, és kinyújtom a lábam, amikor elin-
dul. Itt az ideje, hogy te is legelj kicsit! Amikor utánakapok, a tömeg
kiabálni és fütyülni kezd. Eric feltartott karral elrohan mellettem, és a
labda a hálóban. Háromszor olyan hangos füttykoncert, és a játék
véget ért. Mi nyertünk.
A srác elkeseredetten legyint egyet, de én még mindig érzem a
számban a föld és a düh ízét. Mielőtt elérném a fiút, a fél csapat mel-
lettem terem, és táncolni kezd a pályán. Mosolyt erőltetek az ar-
comra.
Megígérem Tomnak, hogy elmegyek a vége-a-fociszezonnak bu-
lijára a jövő héten, de a csapatot most kikosarazom. Inkább eszem
egy olívabogyós és kolbászos pizzát Dakotával. Dakota megpróbál
velem a meccsről beszélni, de én témát váltok.
- Nem tűnsz túl boldognak - mondja.
Pedig annak kellene lennem. Általában teljesen mániákussá válok a
szezon végére, különösen akkor, ha mi vezetünk. Tavaly Lauren azt
mondta, hogy ha a téli fociszezon nem kezdődik el hamarosan,
kénytelen lesz pszichiáterhez vinni.
- Nem vagyok benne biztos, hogy játszani akarok a következő év-
ben - Ahogy kimondom, rádöbbenek, hogy néhány hétre biztosan
szüneteltetni fogom a dolgot.
Nem volt olyan meccs az évben, amit élvezni tudtam volna. Azt
hittem, hogy Eric miatt, vagy amiatt, hogy mindig vesztünk, de talán
más oka volt.
- Valóban? Azt hittem, odavagy a fociért. Hogy az életedet adnád
érte - lepődik meg Dakota.
Arra a srácra gondoltam, akit felvágtam a pályán, és az önuralomra,
ami ahhoz kellett, hogy ne tapossam meg. Eddig azt hittem, hogy
minden dühöm az Erickel való konfliktusomból ered, meg abból,
hogy mindig felmossák velünk a pályát, de nem erről volt szó. A foci
mindig az adrenalinról szólt.
- Inkább futni szeretnék.
- Látlak magam előtt a pályán.
Én is elképzelem. Lábam a rajtgépnek feszítem, adrenalin árad szét
az ereimben, miközben feszülő izmokkal arra várok, hogy eldör-
düljön a startpisztoly,
- Á, nem! Csak egyszerűen kocogni.
A futás magányos nyugalmát nem akarom a versengéssel tönkre-
tenni. Azt a monoton dobogást akarom, és nem a foci őrjítő iramát.
Mit szólna hozzá apa? Most jut először eszembe, hogy legtöbbször
azért mentem ki a pályára, hogy apámmal legyen miről beszélnem.

Tíz nap van hálaadásig. Mirriam bejön a boltba, hogy elintézze a

karácsonyi bevásárlást. Az ünnepek miatt a sorok egyre hosszabbak,
így nem tudok neki segíteni, még akkor sem, amikor megkérdezi,
milyen könyv tetszene Christiannek. Azt mondja, megvár a kávé-
zóban.
Amikor odaérek, Dakota és Mirriam ugyanannál az asztalnál ülnek,
egy-egy csészével maguk előtt.
Óvatosan közeledem. Miután köszönünk egymásnak, megkérde-
zem, miről beszélgetnek.
- Attól fél, hogy kibeszélem a titkait. Gyere vissza tíz perc múlva! -
mondja Mirriam.
Újra egymás felé fordulnak, mintha ott sem lennék.
- Szóval nem tetszik, hogy befestette a haját? - kérdezi Mirriam.
- Így nem hasonlít saját magára.
- Igen, tudtam, hogy ez az oka.
Mirriam emlékeztet rá, hogy tíz percet kért, és gyakorlatilag kidob
a kávézóból. Azokat az időket juttatja eszembe, amikor a fogadóórán
lévő szüleim re vártam a terem előtt.
Mire visszaérnek a kávézóból, a sor lerövidült, és felajánlom
Mirriamnek, hogy kikísérem a kocsihoz.
Hideg van kint, de a levegő túl száraz a havazáshoz. Bárcsak ma-
gammal hoztam volna a dzsekimet. Amikor feltámad a szél, átfúj a
ruhámon, és csípni kezdi a bőröm.
- Dakota nagyon kedves lány. Miért nem hívod el randizni?
- Nem akarok járni senkivel.
Elhaladunk egy terepjáró, egy játék autó és egy nyitott Mercedes
előtt. A látványától egyből jobb kocsi után kezdek ácsingózni.
- És... - próbálom kerülő úton feltenni a kérdést, de feladom. -
Mondott valamit rólam?
- Igen, de hogy mit, azt nem kötöm az orrodra. Azt javaslom, hívd
el randizni.
- Neeem! Kizárt dolog. Annál jobban szeretem, hogy járjak vele.
- Ennek semmi értelme.
- Jace-i értelemben véve teljesen logikus - felelem.
- Vagyis teljesen hülyeség - feleli. - Családi vonás?
- Észrevetted?
- Tudhatnád, hogy a „nem akarok új kapcsolatot” a „rossz szakítás”
szinonimája.
A levegőbe dobom a kezem.
- Ugye, nem kértem tőled, hogy „Mirriam, vallass már ki hetente
egyszer, légyszi”?
Odaérünk a kocsijához, beszáll, az ajtót nyitva hagyja, amíg indít,
és elköszönünk egymástól. Mielőtt becsukná, és elhajtana, még
kiszól:
- Én a helyedben nem játszanám tovább a magányos farkast. Fo-
gadd el ezt a tanácsot olyantól, aki tudja, mit beszél. Nem könnyű
türelmesnek lenni.
Mielőtt hazamennék, megkeresem Dakotát.
- Szia, idegen - köszön.
- Miért, elidegenültem tőled az utóbbi időben? - kérdezem, és
leveszem a kezében tartott könyvoszlop felét, aztán elindulunk a
fantasyk felé.
- Nem, akárhányszor látlak, mindig ugyanolyan idegen maradsz.
- Jó vicc. Egy gabonapelyhes dobozról szedted? - kérdezem, de
nem tudok nevetni.
Dakotának megvan az a furcsa szokása, hogy élvezi, ha nem igazán
vicces vicceket mond.
Megállunk egy üres polc előtt, Dakota úgy vonz, mint a mágnes.
Szeretném ledobni a könyveket, a polchoz szorítani, és megkóstolni
nyaka fahéj-zápor ízét. Ehelyett beteszem a könyveket rézsútosan a
polcra.
- Meséltem már neked a meccsről? - Hirtelen dadogó, tizenhárom
éves fiú vagyok, aki életében először hív lányt randira.
- A múlt hetiről? Amit megnyertetek? Amelyiken én is kint vol-
tam?
- Említettem már a szezonzáró bulit? - kérdezem, pedig tudom,
hogy még nem. - Nem lesznek szülők, annál több pia, meg ilyesmi.
Gyere el velem!
- Mikor lesz?
- Pénteken. Nincs munkanapod.
Elmosolyodik.
- Már megint megnézted a beosztásomat?
- Gyere el!
- Rendben.
Forróság önt el, az agyam túlműködik a pániktól. Néhány hónap
múlva Dakota egy kék folttal az arcán jön be dolgozni, és azt a mesét
találja ki, hogy túrázás közben átesett egy faágon. Addigra már
gyakorlata lesz a hazudozásban.
- Várj - habogom. - De ez nem egy...
- Randi, vagy hasonló - fejezi be helyettem. - Igen, tudom.
 23. fejezet

C hristian kocsija megint szervizben, amikor felveszem a kórház

előtt, megtudom tőle, hogy néhány napot ott is marad. Holnap
is el tudnék ugrani érte?
- Persze. Tudod, mit? Egy kocsi is elég kettőnknek. Spórolnánk
vele. Talán legjobb lenne, ha a Pontiacot a kereskedőnél hagynád.
- Nem tudom, könnyebb lesz-e, vagy nehezebb, ha anya is itt lesz.
Kocsival jön?
- Fogalmam sincs.
Elhallgat, én egyre szorosabban markolom a kormányt. Ránk te-
lepszik a csend, mintha már itt lenne, mintha anya, Christian és én
megpróbálnánk újra egy család lenni, trió a duó helyett. Mindent
meg fog változtatni.
- Tudod, hogy kockázatos lesz a szökés? Mirriam azt mondja, a
statisztikák ezt mutatják. Ez a legveszélyesebb időszak - mondja.
- És ezt te Mirriam nélkül nem tudtad?
Elhallgat, rájövök, hogy túlságosan gúnyos voltam, de nincs erőm
tapintatosnak lenni.
- Jace - kezdi halkan.
- Igen?
- Megígérte, hogy eljön, ugye? Ő mondta?
- Azt mondta, „utánad megyek”.
- Aha. Kérdezhetek valamit? - Szegi meg végre a szabályt, amit én
egész idő alatt lábbal tiportam.
- Most az egyszer - mosolygok, de nem mosolyog velem.
- Próbálta elhagyni azóta?
 Megrázom a fejem.
- Én könyörögtem neki, hogy ne próbálkozzon többet a szökéssel.
Erről tudsz?
- Mennyi is lehettél, hat?
- Öt. De most okosabb lesz, ugye? Vagyis sokkal óvatosabb, nem?
- Már csak hat nap van hátra - jegyzi meg Christian.
Hazáig hallgatunk. Bekapcsolom a rádiót, hogy természetesebb
legyen, mintha nem arra a napra gondolnánk mindketten, amikor
megpróbáltunk elszökni egy menhelyre, mert belátta, hogy a szegé-
nyek élete is jobb a jómódban, de folyamatos ütlegek mellett eltöltött
életnél.
Azon az éjszakán hiába próbáltam elaludni. Az apám hol dühös,
hol hűvös hangját hallottam. Láttam, ahogy Christian tizenegy éve-
sen apa és anya közé veti magát.
Anyám azt mondja, ha egy hajszálunk is meggörbül, elköltözik.
Nem tudom; talán ezért csinálta Christian, ezért vette rá, hogy vigyen
el bennünket. De azt hiszem, Christian egyszerűen csak túlságosan
szerette ahhoz, hogy szó nélkül nézze végig ezt az egészet.
Christian és én a bátyám szobájában ültünk, amíg apa odalent
ordibált. Már nem emlékszem rá, hogy miket mondott. Megpróbál-
tunk svindlizni, de minden alkalommal egyre halkabban mondtuk,
hogy „svindli!”, apámat hallgattuk, akiből fröcsögött a méreg. Aztán
valami csattant anya bőrén teli tenyérrel. Egy pofon. Hová ütött? Az
arcára? A karjára? Christian felállt, és feltekerte a magnót.
- Kapcsold le azt a szart! - hallottuk.
Odahajolt, és lehalkította a zenét. Megpróbáltam inkább az éne-
kesnő jajgatására figyelni, a gitár sikítására. Christian és én a lapja-
inkat néztük, amikor valami robajt hallottunk. Egymásra néztünk a
lapok felett, aztán Christian lassan letette a kártyát. Kiterítve. Láttam
a kárókat, a pikkeket, a köröket, a treffeket a szőnyegen.
A szemében valami furcsa fény villant. Olyan, amilyet eddig még
nem láttam. Egészen addig a pillanatig mindig tudtam, mit kell
tennem, ha ránéztem: áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra, és
én tudtam, hogy hátra kell lépnem; megrándult a szája, és tudtam,
hogy nevethetek. De ez a pillantása értelmezhetetlen volt számomra.
Ez volt az első jele annak, hogy külön világban élünk: ő a testével
fogja fel az ütéseket, rám még mindig vigyáznak, figyelnek.
Felállt, és az ajtóhoz ment. Láttam, hogy habozik, mielőtt kinyitja.
Lehet, hogy rám várt. Felálltam, és lementem vele, minden egyes
lépésem lassabb volt, mint az előző, amíg végül szinte megálltam.
Jobb láb... szünet... bal láb... szünet.
Amikor a földszintre értünk, felém intett, azt mutatta, maradjak ott,
ahol vagyok. De amikor eltűnt, végigszaladtam a folyosón, és
kikukucskáltam a boltív mögül.
Apámat láttam, ahogy anyámat a gallérjánál fogva a vitrinhez szo-
rítja. Anya feje az üveghez nyomódott. Christian közéjük ugrott, és
félrelökte apám kezét.
- Te rohadék! - mondta Christian.
- Christian, drágám...
- Ne beszélj így velem! - mondta apa.
- Te nem mondod meg nekem, mit csináljak! - vágott vissza Christi-
an, aki alig ért apám válláig.
Előrelopakodtam. Christian kihúzta magát, mintha megsejtette
volna, hogy ott vagyok. Megrázta a fejét, és tudtam, hogy ki kell
maradnom ebből. A falhoz lapulva figyeltem.
- Én vagyok az apád, én mondom meg, mit csinálsz, és te pedig
engedelmeskedsz!
- Addig nem, amíg anyát bántod, te seggfej!
- Christian, elég legyen! - mondta anyám. Megfogta Christian kar-
ját, és megpróbálta eltolni apám útjából.
- Mi az? Meg akarsz ütni? - folytatta Christian. - Meg akarsz ütni,
csak nem mersz, mert anya megzsarolt, mi?
Christian nem látta az ütést. A feje hátracsapódott, amikor apa ökle
eltalálta. Mivel akkor még nem volt hozzászokva, összeesett, és
bevágta a fejét a padlóba.
Veszekedésóra, hatodik lecke: ha meg akarod úszni az eszmélet-
vesztést, szorítsd az állad a mellkasodhoz zuhanás közben.
Felsikoltottam. Akkoriban még nem voltam hozzászokva a látvány-
hoz.
Másnap anya összepakolt, amíg apa munkában volt. Csokis chipset
ettem zacskóból ebédre, amikor meghallottuk hogy dudál a taxi.
Christian megragadta a kezemet. Amikor átmentünk a garázson,
megláttam a biciklimet. Megfogtam a kormányát, és húzni kezdtem
magam után.
- Nem, kicsim - mondta anyám. - Ezt nem hozhatod magaddal.
- Akkor nem megyek feleltem - A biciklimet akarom. - Aztán
felködlött előttem egy új bicikli képe. - Vagy kérek egy újat a
rnenhelyen.
- Majd meglátjuk, ha odaértünk.
- Nem - mondta Christian. - Nem fogsz kapni. Jesszus, anya, lega-
lább a kicsivel legyél őszinte.
Christian visszajött értem, és megfogta a karom. Belekapaszkodtam
a nyitott garázsajtóba.
- De apa nem fog megtalálni bennünket.
- Éppen ez a cél, te kis hü...
- Christian! - szólt rá anyám.
Christian felsóhajtott, és a hajába túrt. Lefeszíthette volna az
ujjaimat az ajtóról. Elrángathatott volna. De csak elengedte a kezem
és elsétált.
- Igyekeznünk kell, ha meg akarunk szökni. Én nem akarok itt
maradni.
Elengedtem az ajtót, és utánaszaladtam. Hátranéztem, hogy egy
utolsó pillantást vessek a biciklimre.
Amikor megfordultam, apám bukkant elő a semmiből, és a kocsijá-
val a taxi elé állt. Anyám arca leeresztett, mint egy kilyukadt lufi. Az
álla leesett, a bőre megereszkedett. Kifizette a taxist, azután apám
autójához ment, és intett nekünk, hogy álljunk hátrább.
- Taxival, Jennifer? Ennél okosabbnak gondoltalak.
Anyám az ajkába harapott, kerülte a pillantásomat. Christian és én
tudtuk, hogy a taxi nem az ő ötlete volt, hanem a menhelyé.
- Te kémkedsz utánunk? Nem hiszem el, hogy figyelsz bennünket!
- Nem kell kémkednem utánad, hogy tudjam, mit forgatsz abban a
tyúkagyadban.
Évekkel később rájöttem, hogy ennek a homályos megjegyzésnek
semmi köze sem volt apám telepatikus képességeihez. Tudta, mire
készül, mert anyám nagy összeget vett le a számláról, és erről e-mail
értesítést kapott. A történtek után törölte anyát a számlatulajdonosok
közül, így anyának minden egyes vásárláshoz készpénzt kellett kér-
nie tőle, ami sok kínos percet eredményezett.
Visszamentünk a garázsba, forró bőröm egyetlen másodperc alatt
jéghidegre hűlt. Ahogy a garázsajtó lassan becsukódott, úgy lett egy-
re sötétebb odabent.
És most jön, ami leginkább megrémisztett: apám teljesen nyugodt
volt, megfontoltan nyúlt a kalapácsért. Láttam, ahogy kinyújtja a
kezét, és kiválaszt egy szöget a kék szerszámos ládából. A veréseket
általában kiabálás és káromkodás előzte meg. De most némán indult
anyám felé a szöggel és a kalapáccsal a kezében. Anyám hátrálni
kezdett; hátrább, hátrább, hátrább, amíg a lába a falnak nem ütközött.
- Walter.
- Megmondtam, mi lesz, ha megpróbálod elvenni tőlem a gyerekei-
met.
- Megmondtam, mi lesz, ha megütöd a gyerekeimet.
Felemelte a kalapácsot, és meglengette. Behunytam a szemem, és
éreztem, hogy Christian szorosan átkarol. Kicsúszott alólam a lábam,
de ő megtartott, az arcomat az oldalába fúrtam. Hallottam, ahogy a
kalapács becsapódik. Christian kifújta az összes levegőt, a hasa az
arcomnak préselődött, innen tudtam, hogy felnézhetek.
Az apám éppen kihúzta a kalapácsot a falból, néhány centiméter-
nyire anyám fejétől. Amikor másodszor is felemelte, Christian elen-
gedett, és az apámra rontott. A kalapács csörömpölve a földre hullt.
Apa megfogta Christiant, és a betonpadlóra hajította.
Veszekedésóra, hetedik lecke: néha gyorsabban kell pörögnöd egy
cipőnél.
Azon gondolkozom, hogy miért nem tettem semmit. Miért nem
rohantam a földön fekvő bátyámhoz, nyitottam ki a garázsajtót,
vettem el a kalapácsot, vagy csináltam bármi mást? Nem, én csak
álltam, és bámultam, ahogy apám hasba rúgja Christiant. Megcélozta
a cipője orrával, aztán a háta, majd a feje következett. Christian
koponyája olyan hangos koppanással ütődött a betonnak, hogy biztos
voltam benne, hogy agyrázkódást kapott. Összehúzta magát, és az
oldalára fordult. Az arca a fagyálló folyadék zöldeskék tócsájában
feküdt. Egy vicsorgó koponya jelent meg a szemem előtt:
„VIGYÁZAT! MÉREG!”
Apám az elegáns cipője orrára tapadt vérre nézett. Káromkodott.
Aztán felvette a kalapácsot a padlóról, és anyámhoz ment. Megra-
gadta a csuklóját. Anyám karja petyhüdté vált, mert ismerte a nyol-
cadik veszekedésleckét: ernyeszd el az izmaid, ha közeledik az ütést,
mert úgy kevésbé fáj. Felemelte anyám kezét, aztán szétfeszítette a
mutató- és hüvelykujját, megcsípte a közte lévő húst. A vékony bőr-
darabot a falnak préselte, és ráhelyezte a szöget.
- El ne mozdítsd! - mondta. - Nem szeretném elhibázni.
- Walter, várj! Nem fogok megszökni többé! Soha! Ígérem. - Zo-
kogni kezdett.
De apám felemelte a kalapácsot. Anyám behunyta a szemét. Teste
megfeszült.
Veszekedésóra, kilencedik lecke: néha még a szabályok sem vé-
denek meg.
Három csapással a falnak szögezte anyám tenyerét.
Bang. Sikítás. Bang. Sikítás. Bang.
- Csak akkor távozhatsz innen, ha engedélyt adok rá. - Apám hangja
jéghideg volt, és én arra gondoltam, hogy ez nem lehet az apám. Az
apám hangja olyan puha, mint egy takaró.
- Csak, ha engedélyt adsz rá - mondta anyám. - Bocsáss meg!
- Soha többé nem fogsz elhagyni - mondta apám fagyos hangon.
- Soha nem foglak elhagyni.
Megint belerúgott Christianbe, a bátyám felnyögött.
Amikor visszahúzta a lábát, szótlan kiáltás szakadt fel belőlem.
Hagyd abba, hagyd abba, kérlek, hagyd abba! Olyan hirtelen fordult
felém, mintha elfelejtette volna, hogy ott vagyok. Félrehajtotta a
fejét.
- Jace? - A hangja most megint olyan volt, mint az apámé. - Menj
szépen a házba! - mondta lágyan. - Menj!
A hirtelen támadt csendben Christianre néztem. Négykézláb állt,
arcáról egyszerre csöpögött a vér és a fagyálló. Felemelte a kezét, és
az ajtóra mutatott. Még akkor is engem védett.
- Csukd be magad mögött az ajtót! - mondta apám. - És menj a
szobádba, rendben?
Bementem a házba. A konyhánk üres és tiszta volt. Becsuktam az
ajtót, de nem mentem a szobámba. Az ajtópántokat néztem. A ré-
sekből rozsda szivárgott. A térdemet szorongatva leguggoltam.
 - Nézd meg, mit csináltál! - kiabálta az apám. - Láttad az arcát?
Hogyan fogom neki ezt megmagyarázni? Ő maradni akart. Tudja, mi
a hűség. - Távoli hangot hallottam, Christianét. - Mi? - kérdezte
apám.
- Majd én beszélek vele - ismételte Christian.
- Te? - megvetést hallottam ki a hangjából. - Te semmivel sem
vagy jobb anyádnál!
Hallom a lépteit, felém tart. Fel kellene állnom, gondoltam. A szo-
bámba kellene mennem, ahogy mondta.
- Apa? - szólt utána Christian. Apám megállt.
- Kivehetem... levehetem a kezét a falról?
- Nem. Mert még nem akar hazajönni.
- Akarok, Walter. Bocsáss meg!
- Nem, nem akarom, hogy elkapkodd a döntést, Jennifer. Gondold
át alaposan.
Felálltam, és felvánszorogtam a lépcsőn a szobámba. Sehol sem
éreztem magam biztonságban. Az ágy alá másztam, de nem segített.
Átmentem Christian szobájába. Az ablakában egy prizma lógott, és a
falra vetülő szivárványt figyeltem.
Amikor anyám újra felsikoltott, tudtam, hogy most húzta ki a
kezéből a szöget.
Apám hamarosan megtalált, miközben visszavitt a szobámba,
belekapaszkodtam. Alig emlékszem valamire abból, amit mondott,
csak erre: „Nem engedhettem, hogy elvegyen tőlem. Mit tehettem
volna? Az apáddal akarsz maradni, nem?”
És én vele akartam. Még akkor is, vele.
Milyen lenne egy élet nélküle? Ő volt a mi összetartónk. Ő állt az
életünk középpontjában, ő mondta meg, mit eszünk vacsorára, hová
megyünk nyaralni, és melyik iskolába járunk. Nem térne-e le a
családunk a röppályájáról, és tűnne el az űrben, ha nem forognánk
körülötte?
Apám este kiborította a szemeteskukát, és átlapozta a Chicago
Ttibune-öket, amíg meg nem találta, amit keresett. A cikk egy férfiról
szólt, akit felmentettek a feleséggyilkosság vádja alól. Néztem,
ahogy gondosan kivágja az ollóval, és közben mosolyog. Kiment a
garázsba egy elemlámpával, és felolvasta anyámnak. Hallottam,
ahogy azt mondja, már megtervezte a védelmét, és tudja, hogyan
ússza meg.
Estére már majdnem kilyukadt a gyomrom az éhségtől, ebédre csak
a csokis chipset ettem, és eszembe jutott, hogy mit csinálhatnak most
odakint, és milyen éhes lehet anya és Christian. Apa nem volt
hajlandó ételt vinni nekik, ezért megkérdeztem, hogy én vihetek-e.
Gondolkozott a dolgon, aztán azt mondta, büszke rám, Hogy
segíteni akarok rajtuk. Mogyoróvajat és dzsemet kentem a
kenyerekre, aztán két pohárba tejet töltöttem. Répát hámoztam,
lepucoltam róla a vékony, törékeny bőrt, amíg fel nem tűnt az élénk
narancssárga hús. A két pohár tejet és a szendvicseket egy tálcára
raktam, aztán kezemben a tálcát egyensúlyozva kinyitottam az ajtót.
Az ablaktalan garázsba léptem. A sötét ellenére is ki tudtam venni
anyám körvonalait. A padlón kuporgott, de Christiannek még a
körvonalait sem láttam. Az ajtóban maradtam, amíg a szemem hozzá
nem szokott a sötéthez.
Amikor elindultam, Christian egyszer csak felbukkant előttem,
elugrottam, ahogy a szendvics felé nyúlt. A szemébe bámultam, ide-
gennek tűnt, és kiismerhetetlennek. Tegnap, még a kártyázás előtt, az
összes arckifejezését ismertem. De amit akkor láttam, új volt. Az
éhség, a düh és a kétségbeesés keveréke. Újra előrelendült a karja,
ezúttal engem akart elkapni, de megint elugrottam, és elejtettem a
tálcát. Nagy zajjal ért földet, hallottam az összetört üveg csöröm-
pölését, miközben visszarohantam a házba. Az apám a másik szo-
bában volt, de kijött, amikor beléptem. Odaszaladtam hozzá, és a
hideg övcsatjához nyomtam az arcom. Amikor átkarolt, éreztem a
Bay Rum illatát.
- Ne hagyd, hogy rád ijesszenek - mondta. - Ez gyengeség, de te
erős vagy, ugye? Igen, az vagy. Erős vagy.
Bólintottam. Reméltem, hogy az vagyok. Bíztam benne, hogy nem
így végzem, éhséggel, pánikkal és szükséggel a szememben. Apám
megölelt, és én feloldódtam az ölelésében.
Másnap reggel visszaengedte őket a házba, és néhány nappal ké-
sőbb megjelent egy ingatlanértékesítő. Azt mondták neki, hogy az
anyám csirkebontás közben vágta el a kezét. Nem tudom, mennyi idő
múlva költöztünk el. De az új házban töltött első estin átmentem a
hálószobájukba. Az anyám egy hintaszékben ült, és apám az ölébe
hajtotta a fejét.
Az anyámra nézett:
- Kérlek, ne hagyj el! Ne kényszeríts rá, hogy újra ezt kelljen ten-
nem.
Anyám megsimogatta apám haját.
Amikor anyám lefektetett aznap este, azt mondtam neki:
- Maradjunk itt! Ez egy szép ház. Szeretem a szobámat. Maradjunk!
- Ne aggódj! - mondta az anyám. - Itt maradunk.
Anyám kinézett az ablakon. Akkor azt hittem, hogy az új szom-
szédokat veszi szemügyre, de most már tudom, hogy az a távolba
révedő tekintet mindazt jelentette, amit elveszített. Most már tudom,
hogy akkor zsugorodott össze az élete, és zárult be egy
száznyolcvanöt négyzetméteres házba.
Amikor újra visszanézett rám, így szólt:
- Ígérem.
Összeráncolta az orrán a bőrt, megvárta, hogy kisimítsam, aztán
megpuszilt.
Most, hogy itt fekszem az ágyban, azon gondolkozom, mit mű-
veltem vele. Rosszul teszem, hogy annyira reménykedem a hálaadás
napjában? Egy biztos, százszor inkább a veszélyes szökés, mint egy
ilyen csapda.
Az ég derengeni kezd, lassan itt a napfelkelte. Elmegyek futni.
Nézem a horizontot, és hallgatom a szívverésem. Lábdobogásomat a
mantrámhoz igazítom: nem soká itt lesz... nem soká itt lesz...
 24. fejezet

T om buliján olyan hangos a zene, hogy beleremegnek a falak.

Dakota így szól:
- Te hoztál ide, akkor táncolj velem!
Aznap este már megfogtam a derekát, amikor bekísértem, és a felső
karját, amikor italt szereztünk neki.
Kisétálunk az alkalmi táncparkettre (Tom a bútorokat a falnak
tologatta). Egy másodpercig csak állunk egymással szemben, egyi-
künk sem mozdul. Aztán felém lép, átfogja a vállam, és a csípőjét
ringatva elindul lefelé. Ó, így táncolunk. Ez megy nekem. Amikor már
felfelé jön, megérintem a haját, és végigsimítok a hátán, egészen a
fenekéig. Érzem az ujjaimmal, hogyan mozognak a hátizmai, hogyan
tartják ringásban a csípőjét. Magam felé húzom, mire gyors
mozdulattal a lába közé veszi a lábam. A ritmus közelebb húz egy-
máshoz bennünket, lehelete a vállamat súrolja.
Hátrahajol, megtartom a súlyát a kezemmel, látom, ahogy a hasa
megfeszül, és a farmerja lejjebb csúszik. Fölé hajolok, a szám a
kulcscsontjánál, mindent betölt a fahéj- és záporillat. Amikor
felegyenesedik, még közelebb hajolok hozzá, a szája majdnem a
számhoz ér. Amikor lehunyja a szemét, elhúzódom.
- Nem kérsz inni valamit? - kérdezem.
Tom, aki bennünket figyel, felajánlkozik:
- Menj csak, addig én szórakoztatom!
Dakota sört kér. Elindulok a repkedő karok és dobogó lábak között
a konyha felé. Az asztalon egy hűtőláda. Kiveszem belőle a sörét,
aztán az üvegek és a jég közé túrok, hogy találjak valami alko-
holmenteset (kocsival vagyok). Kiveszek egy Limonatát, és nézem a
Tommal táncoló Dakotát. Dakota tartja a távolságot. Legalább egy
lépésre áll tőle. A mocskos tánc csak nekem jár.
- Ki az a csaj? - kérdezi valaki mellettem.
Megfordulok. Caitlyn az, és Dakotát nézi.
- Gyere! mondom, mert a zenétől a saját szavam sem hallom.
Elkapom Dakota pillantását, és az ajtó felé mutogatok. Bólint, én
meg követem Caitlynt a tornácra. Felül a korlátra, felrakom mellé
Dakota sörét. Caitlyn rám zúdítja a kérdéseit: mi a neve? Hol talál-
koztatok? Milyen lány? De olyan szűkszavúan válaszolgatok, hogy
témát vált.
Az állát leengedi szinte a mellkasára, és gúnyosan felkacag:
- Nem is tudtam, hogy Tom egy rongylábbajnok! Még ehhez sincs
érzéke, nem hogy a focihoz!
Tom nem rossz srác. Olyan, akire rábízhatod a barátnődet. Nem
olyan, mint Edward. Tom nem a hátadon akar feljebb mászni a
társadalmi ranglétrán, őt ez sohasem érdekelte.
- Tommal nincs semmi baj. Szállj le róla!
- Milyen jó, hogy van valaki, aki megvédi.
- Azt még megértettem, hogy szükséged volt valakire, akit kijátszol
Eric ellen, és én éppen megfeleltem erre a célra, de most... Kit akarsz
víz alá nyomni, hogy te fent maradj?
Felvonja a szemöldökét, és összefonja maga előtt a karját. Kikerül-
tem a szívkosárból. Ebben biztos vagyok. Talán nem ebben a perc-
ben, talán nem is ebben a hónapban, de szép lassan kívül vagyok az
udvartartásán. Talán ott is a helyem, hogy hű lehessek a nem-leszek-
többé-szemétláda fogadalmamhoz.
Eric jön ki a házból, és becsapja a szúnyoghálós ajtót maga mögött.
- Hé - szólít meg bennünket, egy kicsit máris imbolyog.
Átkarolja Caitlynt, aki a vállához dugja a fejét. Szájuk egy pil-
lanatra találkozik. Most már tudom, miért lett belőle hirtelen Mr.
Barátságos srác.
- Na, kit szedtél fel?
- Úgy hívják, hogy... de nem szedtem fel.
- Ja, persze.
- Miért nem hiszed el, amit mondok?
 Mindketten felnevetnek, én csatlakozom egy haha erejéig.
- Ha így táncolsz valakivel, aki nem a csajod, mit csinálsz azzal,
akivel jársz? - kérdezi Caitlyn.
Elvörösödöm, megint felnevetnek.
Valami a vállamhoz ér. Hátranézek. Dakota pihentette meg rajta az
állát. Amikor bemutatom őket, Dakota és Caitlyn alaposan vé-
gigmérik egymást.
Odaadom Dakotának a sörét. Megkínál belőle. Egyszerre keserű és
telt. Eric átkarolja Caitlynt, és csókolózni kezdenek. Amikor nem
akarják abbahagyni, Dakotára pillantok
- Hé - mondom végül. - Miért nem mentek fel?
Szétválnak, aztán elindulnak befelé.
- Okés. Sétálunk? - kérdezem.
Belekapaszkodik a tornácoszlopba, és kihajol a bokrok fölé, hogy
felnézzen az égre.
- Rendben.
Ahogy sétálunk a járdán nem jut eszembe semmi, amit mond-
hatnék. Torkomban túl sok forróság maradt a tánctól. Attól, hogy az
ajkam olyan közel volt a csupasz bőréhez, és attól, ahogy a com-
bomon lovagolt.
- Hogy van a bátyád? - kérdezi. - Vicces. Biztos voltam benne,
hogy öcséd van.
- Igen? Miért?
Nem is tudom. Nem olyannak látszol, mint akit pátyolgatni kell.
Inkább irányító típus vagy.
- A bátyámra sokáig nem számíthattam. Egyetemre ment. Az
anyámat meg lekötötték a saját problémái, nem maradt ideje az
enyéimre. Az apám volt az... - Azt akarom mondani, hogy „aki a
gondomat viselte”. De ez azért túlzás lenne, nem?
- Aki?
- Figyelj csak, miért nem hiszi el senki, hogy nem járunk?
Vállat von.
- Mert járni akarunk egymással.
Nem válaszolok, ő sem szól, csak megáll és megfogja a kezem. A
háta mögé húzza, aztán megint átkarolja a nyakam. Csodálkozom,
hogy nem perzseli meg a leheletem.
 - Itt akarsz táncolni?
Itt is hallani a házból kiszűrődő zenét.
- Nem. Azt szeretném, hogy te is elindulj felém. És találkozzunk
félúton.
- Nem lehet.
- Jace, tényleg nem értelek. Tudom, hogy járni akarsz velem.
A fenébe, mindenki tudja. Akkor mi a probléma?
- Igen, így van. Tényleg ez az igazság.
Egy kutya ugatni kezd valahol. Megvárom, amíg abbahagyja, nem
akarom, hogy beleugasson a mondanivalómba.
- Nem lehetett ennyire rossz a kapcsolatotok a régi barátnőddel!
- Nem ő.. - hidd el, nem vele volt baj. Egyszerűen nem vagyok jó
társ, és nem akarom, hogy szenvedj miattam.
- Ó, valóban? És mitől vagy olyan kibírhatatlan?
Összeragasztom a szám.
Vár.
A szám még mindig összeragasztva.
Még mindig vár.
Szupererősen összeragasztva.
Megadja magát.
- Tisztázzuk a dolgot. Tetszem neked. Szeretnél velem járni, de azt
gondolod, jobban teszem, ha nem jövök össze veled? Nem nekem
kellene ezt eldöntenem? Van egy kis különbség a lovagiasság és a
diktatúra között.
Megvonom a vállam:
- Az emberek néha rosszul döntenek. De ha segítek, te nem fogsz.
- Jace, ez olyan megalázó. Mintha te jobban tudnád nálam.
- Jobban tudom. Mert jobban ismerem magam.
- Megoldjuk.
Az ujjpercével egy vonalat húz a halántékomtól az államig. Hát-
ralépek, hogy ne érjen el.
- Nem megy, oké? Nem tudok.
- Mit nem tudsz? - kérdezi Dakota. - És nem oké. Keresek valakit,
aki hazavisz.
Megpördül, és nézem, ahogy elmegy.
 25. fejezet

N em lesz az sok? - kérdezi Christian, miközben lemérek egy

zacskó zöldbabot a boltban.
Ez az első alkalom, hogy együtt megyünk bevásárolni. Kedden,
hálaadás napja előtt, mert mindketten megkaptuk az egész hetet
szünetnek (a bátyám a hosszú hálaadás napi szünetét tölti, nekem
pedig aznap a suli csak félnapos volt). Bíztunk benne, hogy így el-
kerülhetjük a tömeget, de nem jött össze.
Nézem, ahogy a vörös mutató kileng, aztán megállapodik.
- A recept fél kilót ír.
- Csak négyen leszünk, Jace. Annyit főzöl, hogy jótékonysági
ebédet csaphatunk belőle a hajléktalanoknak.
Megpörgetem a zacskót, és összekötöm száját.
- Krumplipüré, mártás, vörös áfonya, zöldbab és pulyka. Szerintem
nem sok.
- De hatkilós a pulyka!
- Az nem számít nagynak - felelem.
- Aztán ott van még Mirriam, hány pitét is süt? Négyet?
- Dehogy! - Aztán sorra veszem őket gondolatban: sütőtököset,
almásat, pekándiósat, barackosat. Lesütött szemmel nézek rá: -
Tényleg négyet.
- Mit gondolsz, mennyit lesz képes anya enni? - kérdezi. Lenéz a
bevásárlókocsira, aztán végigsimít a zöld fogantyúján. Először oda,
aztán vissza. Oda, vissza. - Mindenáron organikusat kell vennünk?
- Aggódsz a pénz miatt? - teszem be a kocsiba a babot.
- Aggódom, hogy kárba megy.
 Tolni kezdi a kocsit. Elhaladunk a gombák mellett, lelassít, de nem
áll meg.
- Nem tetszik a menü?
- Nem, Jace, nem erről van szó. - Felvesz egy citromot, és egyik
kezéből a másikba dobja.
- Két citrom kell.
Nem nyúl másikért.
- Mi van, ha mégsem jön?
- Jönni fog!
- Jace, még el sem indult. Legalább egy nap az út Chicagótól idáig,
nem?
Vállat vonok, és kitolom a kocsit a zöldséges részlegből.
- A hagymát elfelejtetted - kiált utánam Christian.
Leparkolom a kocsit a csirkemellek előtt, és visszamegyek hagy-
máért. A fehéret választom. Kiveszek egy fejet. A papírszerű héj le-
pereg az érintésemtől, és hosszú, zöld erek bukkannak elő alóla, mint
a hosszúsági körök Christian kinyit egy műanyag zacskót. Beledobok
hármat.
- Néha azt gondoltam, utánam jön New Yorkba.
Ment volna. Végig biztosra vettem, hogy csak miattam marad.
Most már semmi sem tartja ott. Azon az éjszakán, amikor eljöttem
otthonról, azt mondta, követni fog.
Elveszem Christiantől a zacskót. Talán csak azért mondta, hogy én
eljöjjek? Elindultam volna az ígérete nélkül? Csak azért mondta a
hálaadás napját, hogy távol tartson? Tudta, hogy ha beköltözöm
Christianhez, már nem akarok visszatérni? Túl gyorsan forgatom
meg a zacskót. Kiesik a kezemből, és Christian lába előtt landol.
Christian felveszi, és beköti a száját. Amikor visszaadja, a homlokán
szánalom-aggodalom ráncok jelennek meg, de gyorsan elsimulnak.
Felsóhajt, és megkérdezi:
- Szereti még a cseresznyét? Talán tehetnénk friss gyümölcsöt is az
asztalra.
Úgy ítélem meg, hogy sikerült meggyőznöm, és nem csak a ked-
vemben akar járni.
Amint hazaérünk, ledobom a négy zacskót az asztalra, és a számí-
tógéphez megyek. Két nap múlva itt kellene lennie. Christiannek
igaza van. Ha nem vezeti le megállás nélkül az utat, már el kellett
volna indulnia. De kapok tőle egy kétszavas e-mailt.

Jól vagyok.

Leülök. Megnézem a Google-on az útvonalát, és négyóránként

találok egy hotelt. Beillesztem a linket az e-mailbe, és ezt írom:

Talán hasznos lehet. Mikor indulsz?

Christian figyeli, ahogy előveszem a méregdrága téli cseresznyét.

Kipakolja a zöldbabot, és a cseresznye mellé teszi az asztalra.
Christian nem egyszerűen kipakol, ő rendszerez: a száraz és ropogós
ételek az egyik székre, a tisztasági szerek/zsebkendő/tisztítószerek a
másikra, a hűtőbe való vagy a fagyasztott dolgok maradnak az
asztalon. Ez aztán a szervezettség. Nagyon hasonlít anyámra. Tudom,
ha jön, előre kinézi, melyik hotelben fog megszállni. Felállok, hogy
segítsek Christiannek.
- Valami hír? - kérdezi.
- Még nem indult el.
Mindketten hallgatunk. Mindkettőnket kísérteni kezd a mondatom.
A szavaim követnek, amikor letérdelek, hogy kivegyem a fűszereket
a páchoz. A fülemben csengenek, amikor az asztalra teszem a
fűszeres üvegcséket. Elhatározom, hogy kiverem őket a fejemből.
- De hamarosan el fog - mondom, amíg Christian folytatja a fa-
gyasztott és a friss áruk szelektálását.
- Tessék?
- Jönni fog!
Újra csönd támad. Nekilátok, hogy elkészítsem a húsnak a sós
vizet. Egy lábas vízbe sót öntök. Miután kimérem, bele-dobálom a
fűszereket: kis, száraz zsályaleveleket, hegyes, dacos rozmaringokat.
Christian bejön, kinyitja a hűtő ajtaját, és elkezdi bepakolni a frissen
vásárolt élelmiszereket.
- Te nem így gondolod?
- Talán fel kellene hívnunk.
- Előbb ezt befejezem. Ha már felvásároltuk a boltot. Csak a sós
vizes pácolás huszonnégy óra!
 Inkább arra gondolok, hogy már elindult.
Fogok egy kést, és elkezdem levágni a pulykáról a hússzínű fóliát,
de lefogja a kezem.
- Hívd fel most - mondja.
Tárcsázok, és hallgatom, ahogy kicseng. Nehogy felvedd, kérlek! Ne
legyél otthon. Legyél úton. Legyél egy hotelben. Azt akarom, hogy apám
vegye fel, és kétségbeesve azt kérdezze, „Jennifer?!” Hallani akarom
a kétségbeesést a hangjából.
Kicseng.
- Witherspoon bíró - hallom apám mogorva és dühös hangját.
- Én vagyok.
Furcsa zaj szűrődik be hátulról, mintha egy vonatperonon állna,
vagy ilyesmi.
- Minek hívogatsz? Pénz kell?
Miért van az, hogy a szavak képesek megsebezni az embere?
- Mi ez a zaj? - kérdezem.
Amikor a zaj abbamarad, tisztábban hallom apám hangját.
- A porszívó - feleli, és a gyomrom összerándul.
- Anya takarít?
- Persze.
- Beszélhetek vele?
- Sok dolga van - mondja. - Úgy döntött reggel, hogy saját kezével
pucolja fel a padlót, ahelyett, hogy a takarítónőre hagyná. Mindent
maga akar csinálni az összejövetelre.
- Mire?
A hálaadás napi összejövetelre. Meghívtuk a bírókat.
Hallgatok, és próbálom felfogni, amit hallottam. Nem fog lelépni
tőle egy vacsora előtt, amire apám meghívta a kollégáit.
- Beszélhetek vele?
- Ki az? - hallom anyám hangját a háttérből.
- Jace.
Hosszú szünet. Tudom, mi történik. A szokásos bántalmazás utáni
táncukat járják. Az apám mérlegel: mennyi ideig hagyjam a fiával
beszélni, hogy megbocsásson? Milyen közel álljak? Ha a telefonhoz
engedi, akkor tudom, hogy visszakapcsolt behízelgő módra. Tudom,
hogy valamit jóvá kell tennie.
 - Jace? - szól anyám a kagylóba, de a hangja remeg, és az sz-t túl
hosszan kitartja. - Hogy vagy?
Összeszorul a torkom.
- Jól vagy?
Megszorítom a telefont. Normális beszélgetésre nem számíthatok,
mert apám ott lebzsel a közelben. Mégis azt szeretném, hogy ezt
válaszolja: Soha jobban. Holnap indulok, alig várom már, hogy lássalak
téged és a bátyádat. Bárcsak ezt mondaná: Most már minden rendben
lesz.
- Jól vagyok, drágám. Ne aggódj miattam, rendben?
A magánhangzói tompák; fáj kinyitni a száját.
- Mikor indulsz? - kérdezem.
- Nem, ő is jól van. Tegnap este azt hitte, megpróbállak megtalálni.
Milyen különös egybeesés, hogy épp most hívtál. Hol vagy?
- Kérdezd azt, hogy „olyan messze?” - mondom a telefonba.
- Olyan messze? - kérdezi.
- Tudja, hogy szökni készülsz?
- Nem egészen. Ne hívj egy darabig, drágám, rendben? Ne ringasd
magad abba a hitbe, hogy újra egy család lehetünk. Csak fájdalmat
okozol magadnak.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Jennifer! - hallom apám hangját.
- Mennem kell - mondja anyám.
- Nem tud az e-mail címedről, ugye? Vagy rájött?
- Nem, nem. Mennem kell. Szia, drágám!
- Ugye, jössz?
Katt.
Christian a konyhaajtóban áll. Szokás szerint semmit sem kérdez,
csak mellém lép.
Hátrálok.
- Baj van.
- Miért?
- Bajban van, Christian. Nagy bajban. Tegnap kapott tőle, de
apának ez még nem volt elég. Gyanakszik, csak nem talált még bi-
zonyítékot. Csak rontottam a dolgon azzal, hogy... felhívtam.
Megfogom a homlokom, és a hüvelykujjamat a halántékomnak
nyomom. Tudom, mit kell csinálnom. Veszélynek tettem ki, amikor
otthagytam egyedül. Veszélynek tettem ki, amikor megütöttem az
apám, hiszen tudtam, hogy nem tűr meg többé a házban. Nem
hagyhatom ott védtelenül. Vissza kell mennem érte. Christiannek ez
nem fog tetszeni. Veszekednem kell majd vele.
Azt fogom mondani, hogy „el kell mennem érte”.
Ő erre azt fogja válaszolni, hogy... A képzeletem itt felmondja a
szolgálatot.
Mindegy. Akármit mond, ugyanazt fogom válaszolni: „mennem kell”.
Nagy levegőt veszek, leengedem a kezem, és megfordulok.
Amikor meglátja az arcom, felsóhajt.
- Rendben - mondja fojtott hangon és az oldalához ragasztott
könyökkel. - Menjünk.
Észre sem vettem, hogy bent tartottam a lélegzetem, csak amikor
kifújom. Eljön velem? A szemem csípni kezd.
- Tényleg? - kérdezem.
- Tényleg.
 26. fejezet

C hristian vezeti a kocsimat, Oklahomában járunk. Ahogy sorra

hagyjuk magunk mögött az államhatárokat, Christian könyöke
úgy közeledik egyre inkább az oldalához. Egészen addig, amíg a
karja be nem áll a stabil „két óra lesz tíz perc múlva” pozícióba.
Talán fel kellett volna ajánlanom, hogy elmegyek egyedül anyáért.
Megpróbálok beszélgetni vele.
- Mirriam mit szólt hozzá?
- Azt üzeni, elkészíti a pulykát, mire hazaérünk - feleli Christian
eltűnődve. - Ismered még anya menetrendjét?
- Apáét ismerem, ha erre gondolsz. Most semmi pakolászás, rend-
ben? Fogjuk anyát, és elvisszük. Azt akarom, hogy úgy surranjon ki,
mint egy szellem.
Elhúzom a szám. Bárcsak más szót választottam volna.
Hallgat.
- Milyen gyorskaját szeretsz? - kérdezem, hogy eltereljem a fi-
gyelmét.
- Mi lesz, ha nem jön velünk?
- KFC jó lesz? Van itt egy a közelben, de a srác elég prosztó, sze-
rintem válasszuk az Arby’st!
- Álljak félre, hogy ezt megbeszéljük? - kérdezi. - Kérdeztem va-
lamit, ha nem hallottad volna.
- Ne! Menj tovább! - Szünetet tartok. - Jönni fog.
Megint hallgat.
- Rendben - mondom -, te megmondtad, hogy nem lesz ott a
hálaadás napi vacsorán.
 - Ez nem „én megmondtam” dolog. Csak fel akartalak készíteni rá.
- Össze van zavarodva, ennyi az egész. Nem akar újra lecsúszni az
alsó osztály közé.
- Ez nem a pénzről szól, Jace. Anya teljesen odaadta magát neki, és
nem vagyok benne biztos, hogy ezen még képes lenne változtatni.
Húszévesen ment hozzá, és ebben az évben ünneplik a huszonötödik
házassági évfordulójukat. Gondolod, hogy ez megkönnyíti a
távozást? Szóval csak azt akarom mondani, hogy ha anyán múlna, mi
most nem ülnénk itt, tudod?
- Jönni fog. Mik azok a semmiségek, amiket apám nyújtani tud
neki a két fiához képest? De azért ne említsük, milyen kicsi a lakás...
Mosolyog.
Folytatom:
- Ha nem vagy benne biztos, hogy eljön velünk, miért vagy itt
egyáltalán?
Az oldalsó visszapillantóba néz:
- Szerinted, Breki? Azt hiszed, engedném, hogy egyedül vissza-
sétálj abba a házba?
A torkom elszorul. Nem tudom, hogyan mondhatnám el neki,
mennyire szükségem van rá, milyen sokat jelent a támogatása, az,
hogy ezen az egyszemélyes lakatlan szigeten más is van rajtam kívül.
Szóval inkább hagyom az egészet.
- Gondolkozzunk pozitívan, oké? - mondom végül.
- Nem, inkább legyünk realisták. Ha nem akar velünk jönni, el kell
fogadnod a döntését. Nem fogsz kiállni a tűzvonalba, oké? Eleget
álltam már ki érte - mindketten eleget álltunk már ki érte.
- A te anyád is, Christian.
Állkapcsán csomóba ugrik egy izom, és a hajába túr.
- Nem úgy értettem - javítom ki magam. - Te is bejössz velem,
ugye?
- Igen.
- Akkor te is kiállsz a tűzvonalba.
- Nem, én nem. Csak akkor tesszük be a lábunkat a házba, ha
meggyőződtünk róla, hogy apa nincs a környéken sem, értetted?
- Értettem.
- Nem kockáztatunk.
 - Nem kockáztatunk.

Bár oda is, vissza is tizenkilenc órányi az út, visszafelé mégis

hosszabbnak érzem. Az órára nézek. Százhússzal Texasban, százhar-
minccal Oklahomában, száznegyvennel Missouriban, és százötvennel
az Államközi 55-öson. Biztos begyűjtöttem néhány büntetést, de kit
érdekel? Amíg Christian aludt, százhatvanig is kihúzattam. Miután
felébredt, visszaálltam százötvenre. A kilométerórára pislant, de nem
tesz megjegyzést. Inkább Albuquerqueről beszélünk, hogy
könnyebben teljen az idő - hogy jobb legyen a hangulatunk. Egy idő
után azt veszem észre, hogy egyre előrébb hajol, mintha így akarna
egyre közelebb kerülni anyához. Látod, hogy törődik vele.
Mondom magamnak. Ha nem törődne anyával, ha tényleg simán képes
lenne kidobni az életéből, akkor mit csinálna velem?
Ahogy közeledünk, úgy lesz egyre csendesebb, csak bámul ki az
ablakon. Amikor megjelenik a város a horizonton, elmosolyodik. Jó
jel.
Letérek a megszokott útról, hamarabb kanyarodok a Lake Shore
Drive-ra, hogy láthassa a vizet, és hogy lelassíthassunk. Elszámoltam
magam. Biztos akarok benne lenni, hogy apa már nem lesz a házban,
amikor odaérünk, még akkor sem, ha késve indul el. Holnap hálaadás
napja, az utakon kisebb a forgalom, sokan máris szabadságon
vannak.
Amikor elhaladunk a Hyde Park és a Chicagói Egyetem mellett,
Christian az ajtónak dől, és nézi a hullámtörőknek rohanó vizet. A
Tudomány és Ipar Múzeumánál kimutat az ablakon:
- Ott! Látod azt a magas, fehér épületet?
Bólintok.
- Amellett laktam, egy kis téglaházban. - Szünetet tart - 5649. -
mondja halkan, szinte csak magának.
- Tessék?
- A házszám.
- Hol dolgoztál?
- Greektownban. A Görög-szigetek étteremben.
- Tényleg? - Eszembe jutnak a műmárvány falak és a kék kötényes
pincérek. - Finom ott a bárány.
 Rám néz, és elmosolyodik - furcsa egy közös emléken osztozkodni,
amit nem együtt éltünk át.
- Eddig nem is tudtam, hogy ennyire szeretném újra látni - mondja.
Bólintok. Talán ugyanígy fog érezni, ha meglátja anyát.
- Most már River Forestben laktok! - dörzsöli össze a hüvelykujját
és a mutatóujját a pénzre utalva. Apám Christian távozását vetően
nyerte el a bírói címet. A Hetes Számú Körzeti Fellebbviteli Bíróság
jó munkahely volt.
- A szobám szégyentelenül nagy. Lehet, hogy nagyobb, mint most
az egész lakásunk.
Elcsendesedünk, amikor a belvárosba érünk, és átállítom magam
városi közlekedésre. Fék, gáz. Fék, gáz, aztán amikor szabad lesz az
út gáz, gáz, gáz.
- Costacosék Berwynben laknak - mondja, és dél felé néz, amikor
közeledni kezdünk.
Megérkezünk a házunkhoz. Megkerülöm a háztömböt, és remélem,
hogy senki sem ismeri fel a kocsimat. A házak előtti gyepen a hó
vékonyszövetű, konfekcióruhája.
- Melyik az?
- Az - bökök az állammal előre. - Az a tégla.
Nézem az arcát. Nincs ugráló állkapocs, nem csapja meg a nosz-
talgia. Ezt csak én érzem.
- Nem látok előtte autót - mondja, amikor elhúzok mellette.
- Azért nem árt szétnézni. Tudod, csak a biztonság kedvéért.
A házhoz érve bekukkantok. A tölgyfaágak kupolája fel nyársalja a
szürke eget. Leparkolok. A kerék megcsúszik a hó alatt lapuló leve-
leken. Leállítom a motort, és a kétszintes házra meredek. Nem értem,
hogy a keserű hogyan válhat édessé, ha hosszú idő után visszatérsz
valahová. Miért érzem úgy a hintaágy láttán (életemben egyszer
ültem rajta), hogy legszívesebben kicsapnám az ajtót, és felkiáltanék,
hogy visszajöttem.
Christian engem figyel.
- Jól vagy?
- Igen. Készen állsz?
- Igen - de mindketten ülve maradunk, és bámuljuk a házat.
Egy autó közeledik. Lecsúszom az ülésben, biztos, ami biztos. Fi-
gyelem, ahogy egy ismeretlen kék autó elhúz mellettünk. Kezemet az
ajtónyitóra teszem, de nem húzom meg.
- Ha akarod, visszafordulhatunk. Tőled függ - mondja.
Mi van akkor, ha apám megsejtette, hogy el akarja hagyni? Mi van,
ha valamelyik falnak szegezte? Mi van, ha nem lélegzik? Kinyitom
az ajtót.
- Várj! - kapja el Christian a karomat. - Biztos vagy benne, teljesen
biztos vagy benne, hogy nincs otthon?
- Igen. Száz százalék. - Újra az órámra nézek, meggyőződöm róla,
hogy átállítottam helyi időszámításra. - Hét harminckor indul
munkába. Öt harmincra ér haza. Rengeteg időnk van.
- Mi van, ha beteget jelentett?
- Nézzük meg először a garázst.
Bólint, aztán követni kezd, ahogy megkerülöm a házat, elmegyek a
csupasz jezsámenbokor mellett, és elérem a garázst. Bekukucskálunk
az ablakon. Csak az üres betont látjuk. Anyám kocsija sem áll bent.
- Gyere!
Christian néhány méterrel lemaradva visszajön velem a főbejárat-
hoz, és felsétálunk a hat lépcsőn. Bedugom a kulcsot a zárba, hallom,
ahogy kattan a retesz. Visszaemlékszem arra, amikor utoljára jártam
itt, és ordítva követeltem apámtól a kulcsaimat. Most a hajánál fogva
fogom elvonszolni anyámat, ha máshogy nem megy.
Gyanúsan nagy csönd fogad. Bekukkantok az előszobába. A
cuccaim - dzseki, kesztyű, sapka - eltűntek a fogasról. Csak anyám
kék kabátját látom, megérintem a gyapjút.
Amikor Christian behúzná az ajtót, megrázom a fejem, erre újra
kinyitja. Szükségünk van egy akadálymentes menekülési útvonalra
ha mégis itthon találnánk apámat, és csak a kocsiját hagyta volna a
szervizben, vagy máshol.
Beljebb lépek. Átnézek a nappalin át az ebédlőbe. Christian súlya
alatt megnyikordul a tölgyfapadló. Egyre szaporábban kapkodom a
levegőt, és szinte érzem, ahogy az adrenalin kezd szétáradni bennem.
Kettéválunk - ő balra, a nappaliba, én meg jobbra. Megszokásból
bekopogtatok apám dolgozószobájába. Üres. Az asztalán irathalmok.
Az egyik nyitva, rajta hever a tolla. A sarokban álló bőrfotelre
pillantok, amelyikben ülve a házi feladataimat készítettem el, amikor
még itt laktam.
Leülök, és megnyikordul alattam a bőr. Az ujjam a párna és a karfa
közé csúszik, és hozzáérek valamihez. Apám régi pénzcsipesze.
Üres. Zsebre vágom. Ez nem számít lopásnak, úgyis nekem akarta
adni tizenhatodik születésnapomra, de elvesztette. Olyan nagy baj, ha
meg akarok tartani apámból egy darabot?
Tovább folytatom a keresést. A konyhából nyíló földszinti für-
dőszobában észreveszek egy érintetlen fültisztító pálcikás üveget.
Ugyanolyat, amilyet távozásom estéjén eltörtem. Addig bámulom,
amíg Christian be nem jelenti:
- Nincs itthon.
Felugrok.
- Tudod, hol lehet? - kérdezi.
- Remélem, hogy úton Albuquerque felé.
Végül arra gondolok, hogy felhívom a bíróságot: Tudná adni
Witherspoon bírót? A másik vonalon beszél. Kívánja tartani, vagy
inkább üzenetet hagy neki? A hangüzenet mellett döntök, és lerakom.
- Miénk a lakás! - sütök el egy Dakota-féle rossz viccet. A könyöke
kevésbé merev.
- Gyere! - Elindulok a lépcsők felé.
Christian a lépcső közepén megtorpan, és elkezdi nézni a falra
akasztott fényképeket: anyám az esküvőjük napján (hihetetlen, hogy
ilyen fiatalok is voltak); apám hétéves korában egy pónin lovagol
cowboycsizmában; én, ahogy belefejelek a labdába, szőke hajam
lobog ugrás közben; egy portré anyámról a tengerparton. Minél
feljebb kaptatunk, annál távolabb kerülünk az időben. Egy kép
rólam, ahogy (visszafiatalodva) a Soldier Field Stadionban apám
mellett állok, és már a válláig érek; egy másik anyámmal a tónál.
Vézna vagyok még, de próbálkozom, hogy a bicepszem nagyobbnak
tűnjön. Nyolcadikos ballagásomon lila sapkámmal a kezemben
szájzáras mosollyal próbálom elrejteni a fogszabályzóm, és itt a még
szabályozatlan vigyorom is ötödikből. Egy alsós koromban készült
fotónál Christian megáll. Kezét a keretre teszi.
- Ezt én fényképeztem - mondja.
Egyetlen kép sincs róla a falra kitéve.
- Anya egy egész doboz fotót őriz rólad a pincében.
 - Semmi baj - feleli.
Felérünk a lépcsőn, és a szüleim hálószobája felé fordulok. Minden
élére állítva. Az ágy kisimítva, apám papucsa rendben, egymás
mellett. A beépített szekrényhez megyek, és kinyitom. A ruhái a
vállfákon lógnak. A barna csizmáján kívül az összes cipője itt sora-
kozik.
A fürdőszobában letérdelek az öltözőasztal elé, kihúzom, és meg-
látom benne a tamponos dobozt. Kinyitom. Pénzzel tömött boríték a
belsejébe ragasztva.
- Még nem szökött meg - kiáltok fel.
Christiannek igaza volt; mekkora marha voltam, hogy hittem neki.
Az arcom égni kezd. Tudhattam volna, hogy segítségre van szüksége
a szökéshez. Leülök az ágyra, és kinézek az ablakon.
- Megnézhetem a szobádat? - kérdezi Christian.
- Persze. Azt hiszem, itt még nem voltál körbevezetve.
Lesétálunk a folyosón, és kinyitom a szobám ajtaját. Megtorpanok.
Üres.
A matrac csupaszra vetkőztetve. A falak kopárak. Nem maradt
más, csak a bútoraim. Eltűntek az érmeim, a Beckham-posztereim, és
a közös fotóink Laurennel, amik a Brookfield Állatkertben készültek.
Még a Cindy Sherman-poszteremet is levették. Megpróbálok találni
valami ismerős tárgyat.
Miért hatott rám ez az üresség úgy, mint egy pofon, amikor eszem
ágában sincs visszajönni ide? Mintha nem is léteznék többé.
- Jace - teszi Christian a vállamra a kezét.
De lerázom magamról, mert eszembe jut valami. Bedugom a ke-
zem a matrac alá. Az ujjam valami puhához ér. Megmarkolom és
kihúzom - a királynőim. Leülök az ágy szélére, és kiöntöm őket a
szövetzsákból a kezembe. Alaba, Guinevere, az egész csapat. Fara-
gott arcuk soha nem változik, mozdulatlan és fagyott. Legalább ma-
gammal vihetem őket.
- Jace? - szólít meg Christian.
- Igen?
Christian leül mellém.
- Ezeket mind loptad?
A szemébe nézek.
 - Igen, de ez már a múlt.
- Akkor miért nem hagyod itt őket?
- Nem - veszem el őket tőle. - Most ők is velem jönnek.
Felsóhajt, és körbenéz:
- Sajnálom, ami a szobáddal történt.
Nagyot sóhajtok. Szégyellem, hogy ilyen remegősre sikeredik.
- Nem nagy dolog. Különben sem az én szobám már.
A szobán rövid, szivárványos sávok úsznak át.
- Mi ez? Ez nem az én...? - kérdezi Christian.
- De, a te prizmád. - Felállok, és leveszem az ablakról, a tapadó-
korongok nagyot cuppannak.
- El sem hiszem, hogy megőrizted? Hányszor is költöztetek azóta?
- kérdezi.
- Csak kétszer. Anyának rá kellett jönnie, hogy ahányszor barátokat
szerez, apa elköltözik. Apa ravasz volt. Minél több munka, minél
kevesebb barát - ez volt a jelszava. Hogy hármasban könnyebb...
- Kétszer - mered még mindig a kezemre Christian. - És te meg-
őrizted a prizmát?
Elhallgatok, és a kezemben tartott csiszolt üvegre nézek.
- Igen. Megtartottam.
Gyerekes dolog volt, ami azt illeti. Miután Christian lelépett, és mi
elköltöztünk, kikészültem, hogy nem fog többé megtalálni ben-
nünket. Kitettem a prizmát az ablakra, hogy ha arra jár, meglássa, és
rájöjjön, hogy ott lakunk. Most visszaadom neki.
- Nem. Hagyd ott, ahol volt. Nem akarom, hogy megtudják, hogy
itt voltunk.
Habozok. De azt hiszem, nekem sincs már rá szükségem. Visz-
szateszem az ablakra. Megpróbálom pontosan visszailleszteni a por-
mentes foltra.
- Mi legyen? - kérdem.
- Várjunk?
- Azt hiszem.
Némán ülünk néhány pillanatig.
- Éhes vagy? - kérdezem. - Gyere!
A konyhába megyünk. Christian csak áll, nem tudja, mit hol talál,
amíg én a hűtőhöz megyek Az ajtón észreveszem az üzenőtáblát.
Kék tintával ez áll rajta:

10:00 Bevásárlás a vacsorára

12:00 A torta elkészült, elmenni érte 13:00-ra
14:00 Pulykát fűszerezni, krumplit főzni

Megmutatom Christiannek.
- Kettőig nem ér vissza - mondja.
A mikrohullámú sütő órája 10:15-öt mutat.
- Akkor most... mi legyen? - kérdezem.
Bekopogtatunk Costacosék barna homokkőből épült miniházába.
Látom, hogy a zöld üveg mögött egy alak imbolyog félénk.
Christianre nézek, aki már a küszöbön toporog. Én kicsit távolabb, a
lábtörlő mögött állok.
Egy alacsony, ősz hajú férfi nyit ajtót, és Christian átöleli. Lassú
mozdulattal viszonozza Christian ölelését, és behunyja a szemét.
- John - mondja Christian, miután szétváltak -, ez itt az öcsém,
Jace.
John előrelép, és kezet fog velem:
- Jó újra látni bennetek ilyen hosszú idő után. - Megfordul, és
bekiált a házba. - Effie!
Hátralépek, amikor görögül kezd el kiabálni. Az egyetlen szó, amit
értek belőle a „Christian”.
Egy kövérkés asszony gurul az ajtóhoz, és majdnem ledönti a lá-
báról Christiant. Nevetgél, az arcát puszilgatja. Elindulnak befelé a
házba. Követem őket, de a konyha bejáratánál megtorpanok. Chris-
tian leül az asztal mellé, amíg az asszony kinyitja a hűtőszekrényt, és
egy tál töltikét és három kebabot vesz ki belőle.
- Mit adhatok neked... mivel kínáljalak benneteket? Jó lesz a
maradék is? A hűtőben minden a holnapi vacsorához lesz, de a ma-
radék meg olyan, hááát... - pironkodik az asszony.
- A maradék tökéletes lesz!
- Tényleg? Szereted a görög konyhát? - fordul felém az asszony.
- Gyere, gyere! Ülj le!
Christian boldogságtól sugárzó arccal néz körbe a konyhában. Nem
láttam így bazsalyogni a három hónap alatt, mióta Albuquerqeben
vagyok. Rájövök, hogy ez az a szakadék, ami elválasztja az általam
egykor ismert Christiant a mostanitól.
- Lecseréltétek a függönyöket - mondja Christian.
Effie Christianhez lép. Megfogja az állát, és hátradönti a fejét, mint
egy anya, aki azt nézi, milyen szurtos a fia képe.
- Megvagyok. Jól vagyok.
- Elmegy - állapítja meg az asszony, és már tudom, honnan szedte
Christian ezt a szófordulatot.
Fejét Christian felé fordítja, és sárga rizst szed a tányérjába. Egy
másodperc alatt visszafogadták, és nem kérdeztek tőle semmit. Már
értem, miért érzi itt magát otthon Christian.
John kihúz egy széket:
- Áthívjam Pault és Henryt vacsorára? Meddig maradtok?
Effie szó szerint ugrálni kezd örömében:
- Milyen csodás lenne, ha csaphatnánk egy igazi családi vacsorát,
most hogy újra együtt vagyunk mindannyian!
- Nem sokáig maradunk - pillant rám Christian.
Az asszony mellém lép, megfogja a ruhám ujját, és áthúz a
küszöbön a linóleumra. - Jace, olyan jó újra látni benneteket! Mond,
mit szeretnél?
- Köszönöm, semmit - szabadítom ki magam az ujjai közül.
-Sajnos, nem tudok maradni.
Christian hirtelen rám néz, szemöldöke összehúzva.
- Nekem is meg kell látogatnom valakit.
Megpróbálnak marasztalni, de végül Christian kikísér az ajtóig
mintha ő lenne a házigazda.
Emlékeztetem rá, hogy apa fél ötkor végez a bíróságon, és fél hatra
szokott hazaérni. Megállapodunk, hogy fél kettőre visszamegyünk a
házhoz. Amikor megérintem az ajtógombot, még egyszer próbál-
kozik:
- Maradj! Jó lenne ha megismernéd őket!
- Ugyan, rengeteg megbeszélnivalótok lesz.
- Nem zavarsz, hidd el!
- Ez nem az ötödik kerék eset - Tényleg tartozom valakinek egy
látogatással.
A lépcsőre néz. A kanapéra. A mennyezetre. Nem kérdez semmit.
Látom az arcán abban a házban, ahol az emberek soha nem
kérdezősködtek, hogyan kérdezhetné meg, kit kell meglátogatnom, és
miért? Ez a „megelőlegezett bizalom” tipikus esete, de most hasz-
nomra van.
A padlóra néz. Gyorsan kisurranok az ajtón, mielőtt meggondolja
magát, és elkezd tartóztatni.
 27. fejezet

L auren vörös Celicája keresztben áll a garázs előtt, és mindkét

helyet elfoglalja. Az anyja bizonyára a szomját oltja valahol.
Holnap hálaadás napja, jó ürügy a dorbézolásra.
A szobalányuk nyit ajtót, és szó nélkül beenged. Megtudom tőle,
hogy Lauren odafent van.
Felmegyek az emeletre. A szobájából zene dübörög. Eminem néha
átvált U2-ra, és tudom, hogy azt a mixet hallgatja, amit tőlem kapott.
Az ajtórésen át bekukkantok. A hasán fekszik, és behajlított térddel
egy magazint lapozgat. A vádlija a mennyezet felé ível, és csillogó
zöldre festett lábkörmei a zene ritmusára táncolnak a levegőben.
Valami a lábamhoz ér. Káli dörgölőzik a farmeremhez. Rám nyá-
vog. Felveszem, és kitárom az ajtót. Lauren meglát, és megdöbben.
Keze megáll lapozás közben, és a lábujjai abbahagyják a táncot.
Semmit sem változott, mióta nem találkoztunk.
Káli ficánkolni kezd. Óvatosan az ágyra dobom. Mancsai bele-
süppednek a paplanba, ahogy Laurenhez sétál.
Lauren szobája a legismerősebb hely, amit visszatértem óta látom.
Ráismerek a rózsaszínű fal mellett álló jávorfa bútorokra.
Megismerem az ajtótól az ablakig futó, majd az ajtóhoz visszatérő
képtartósínt, és a fekete betűkkel kiragasztott imát:
„URAM, ADJ TÜRELMET, HOGY ELFOGADJAM, AMIN NEM TUDOK
VÁLTOZTATNI, ADJ BÁTORSÁGOT, HOGY MEGVÁLTOZTASSAM, AMIT
LEHET, ÉS ADJ BÖLCSESSÉGET, HOGY A KETTŐ KÖZÖTT KÜLÖNBSÉGET
TUDJAK TENNI!”
Sokszor jártam már itt, mindig ugyanilyen váratlanul megjelenve,
miután végignéztem egy verést, vagy épp én kaptam a képemre. Csak
álltam az ajtóban zordan és összetörve, amit a szokásos mo-
solyommal próbáltam leplezni. Mindig beengedett, még akkor is, ha
éppen mosolyszünetet tartottunk. Az ágyába is. Most itt akarok
maradni az ismerős szobában az ismerős Laurennel. Lauren feláll,
mellém somfordál, behúz a szobába, becsukja az ajtót mögöttem, és
felém hajol. Nem tudom, ki csókolt meg kit, de amikor összeérnek az
ajkaink, újra a régi vagyok. Magamhoz rántom, Lauren rám ugrik, és
összekulcsolja a lábát a hátam mögött. Megfogom a fenekét, és egy
újabb csókot követel.
Minden eltűnik. A nyelvem a száját kutatja.
A nyakamba kapaszkodik, visszaviszem az ágyhoz. Lefektetem, a
haja szétterül a párnán. Lejjebb csúszik, és kisöpri a haját a nyakából,
hogy megcsókolhassam, de amikor meglátom a torkát, közbeszólnak
az emlékek, összeszorítom a markom a gégéjén.
- Lauren - húzódom hátra. - Nekem ez nem megy többé.
- Értem.
Megfogja a kezem, és magához húz. Szorosan egymáshoz bújunk.
Ott fekszem mellette az egyszemélyes ágyon. Testeink lágy halommá
olvadnak Egy idő után azt érzem, hogy máshogy lélegzik a karom
alatt. Beszívja a levegőt, bent tartja, csak aztán enged ki. Magamhoz
húzom, belém kapaszkodik.
Megint feltolja magát, felém fordul, és láthatom az arcát. Nincs
rajta festék, csak a tiszta, természetes Lauren. Hüvelykujjammal
megsimítom az arcát, és felülünk.
- Te kérted, hogy jöjjek el. Talán nem kellett volna.
A számra teszi az ujját, hogy hallgassak. Te jó isten, legszíveseb-
ben elkapnám a csuklóját, és megcsókolnám a két kék véna közötti
helyet.
- Amit a múltkor csináltál... - érinti meg az arcát és a torkát. - Már
elmúlt. Semmi probléma.
- De, nagyon is probléma.
Szünetet tart, mintha azon gondolkozna, elmondjon-e nekem
valamit. Végül így szól:
- Tudok az apádról.
Kezemet a térdemre teszem, és lehajtom a fejem. Levegőt veszek.
Végig tudta. Tudta, hogy egyik verést kapom a másik után, anélkül,
hogy megvédeném magam, hogy ellenszegülnék Ránézek.
- Honnan jöttél rá? - kérdezem.
- Emlékszel arra, amikor eltörted az orrod?
- Jó ég, az egy éve volt!
- Mindenkinek azt mondtad, a meccsen történt. De én kínt voltam,
és láttam, hogy senki sem vágott orrba.
A tenyerembe temetem az arcom. A fejét a vállamra dönti, és né-
hányszor gyorsan megpuszil.
Tudhattam volna, hogy rájön. Lauren addig gyűjtögeti az infor-
mációkat, amíg...
- Edward is tud róla? Meg a többiek?! - kérdezem.
- Fogalma sincs róla. El akartam neki mondani, hogy meg-
magyarázzam a...
- Semmi magyarázkodás, Lauren - mondom a combomnak, a
tenyeremet a szemhéjamhoz nyomom. - Semmi mentegetőzés.
Megértetted? Rendben? Kérlek, értsd meg!
Elveszi a kezem az arcom elől, és kiegyenesítem a gerincem.
- De ez mindent más színben tüntet fel. Mindent. A fenébe! Azt
jelenti, hogy... nem az én hibám volt - mondja.
- Persze, hogy nem a te hibád volt!
- Azt jelenti, hogy nem voltam, és nem vagyok hülye, hogy még
mindig járni akarok veled.
- Nem tudtam, hogy képes vagyok rá. - Nagyot nyelek, és foly-
tatom: - Nem tudtam, hogy képes vagyok megütni téged. Te nem
tettél semmi rosszat.
- Csak elcsábítottam a legjobb barátodat.
Felsóhajtok. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg azt az estét
neki. Még magamnak sem tudom.
- Figyelj, amikor megtetted azt a feljelentést, büszke voltam rád.
Bocs az apám miatt.
- Az apád miatt? És mi van azzal, amit te csináltál?
- Lauren én annyira, de annyira... sajnálom. Amit veled tettem,
megbocsáthatatlan.
- Én mégis megbocsátok, Jace.
Meg akar érinteni, de felugrom az ágyról.
 - De én nem akarom, hogy megbocsáss nekem, megértetted? Nem
szabad megbocsátanod! Ha megbocsátasz, attól az egész csak még
undorítóbb lesz. Nem tudom, mit papolt neked az apám a szeretetről
meg a második esélyről...
- Azt mondta, hogy a megbocsátás olyasvalami, amit akkor kell
cselekednie az embernek, ha a másik valami gyűlöleteset tesz.
- Nem hallgathatsz rá, ez tiszta ügy, nem? Gondolj bele, mit mű-
velt. Egy állat.
- Az biztos, és akkor? Attól még lehet igaza.
Káli visszaugrik az ágyra, Lauren az ölébe veszi. Végighúzza az uj-
ját Káli hátán.
- Elegem van a témából, Jace. Én csak azt akarom, hogy olyan le-
gyen minden, mint régen, vissza akarlak kapni téged, megint együtt
akarok lenni veled. Unom már, hogy utálnom kellene téged. Ha nem
bocsátok meg neked, beleragadok ebbe az egészbe. - A hangja hideg
lesz és kemény. - Nem. Akarok. Bele. Ragadni.
- Én nem próbálok... Nem pergethetjük vissza az időt.
Úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna:
- Nézd csak meg a szüleimet, vagy a te szüleidet. Sem elválni nem
tudnak, sem megbocsátani. Ők aztán beleragadtak ebbe az egészbe.
De én nem fogok! - Megragadja a csuklómat, és lehúz. Letérdelek
elé. Két kezébe fogja az arcom. Érzem a forró tenyerét. - Én megbo-
csátottam neked, Jace, ha akarod, ha nem. De ha te nem bocsátasz
meg magadnak, akkor elrohanhatsz a világvégére, valójában örökre
abban a Starbucks melletti kis utcában ragadsz.
A torkom összeszorul, megint nyelnem kell. Elhúzódok tőle, és fel-
állok. Nem túl kényelmes megoldás megbocsátani magamnak? Kibújni a
felelősség alól? Mi fog akkor megakadályozni abban, hogy újra
megtegyem?
- Jace, én szeretlek - felnéz rám, és várja a válaszomat, de nem
mondom ki, hogy „én is”. Végül megkérdezi: - Te már nem szeretsz?
- Nem szeretem ezt a rohadt helyzetet, amibe kerültünk. És azt sem,
ami azon az éjszakán történt a Starbucks mellett. Ez valami sokkal
sötétebb dolog, ez már megszállottság.
- Ez tetszik. Úgy hangzik, mintha nem tudnál nélkülem élni.
- Nem, ez úgy hangzik, mint valami függés. - Most már úgy
beszélek, mint Mirriam. Csak ez hiányzott.
Hozzám akar érni, de elhúzódom. A függés szó még mindig a
fülemben cseng, amikor eszembe jut valami.
- Mindig azt mondogattad, hogy az a különbség anyád és közted,
hogy a te függőségeid nem károsak. Az a helyzet, hogy én káros
vagyok. Gyűlölsz vagy nem. Megbocsátasz vagy sem. Mindegy, De
ne fogadj vissza, és ne kérd, hogy visszajöjjek.
Elindulok. Megragadja a csuklóm. Megszorít, aztán elenged.
Megszorít, elenged.
- Jace - hangja visszavált madárhangra. - Nekem kellene szakí-
tanom veled, nem gondolod?
Könyörgök!
Feláll, látom, ahogy hátrakapja a kezét. Látom, ahogy közeledik az
ütés; könnyű lenne kivédeni, de Lauren megszűnik Laurennek lenni a
büszkesége nélkül. Inkább kapjak még egyet, csak lássam, hogy
Lauren ismét önmaga lesz. Hagyom, hogy pofon vágjon. Égni kezd a
bőröm. Annyira jó volt ez a verésmentes két hónap. Csikorgatom a
fogam, amíg a közvetlen fájdalom elmúlik.
- Egy-egy. Most pedig kifelé! - Szeretném azt hinni, hogy vékony
hangja a dühtől remeg.
Annyi mindent kívánok, amíg megyek lefelé a lépcsőn: azt, hogy
bárcsak soha ne találkoztunk volna, azt, hogy bárcsak ne fogadtam
volna vissza, amikor félrekefélt; de mindenekfölött azt, hogy bárcsak
igaza lenne abban, amit mondott - és a pofonnal kiegyenlítettük
volna a számlát.
Örökös szemétláda.
 28. fejezet

A délelőtt fennmaradó részét azzal töltöm, hogy végigjárom a

törzshelyeimet. Megállok a régi iskolám előtt, futok a
hóborította focipályán, otthagyom a lábnyomaimat. Elmegyek Ed-
ward háza előtt. Eljátszom a gondolattal, hogy beugrom hozzá, és
megmagyarázom a dolgot. De mit mondhatnék neki? Hazudhatnék,
az igaz. De hazudni túl könnyű. Talán ő is bemoshatna nekem egyet.
De a mi barátságunk azon az éjszakán véget ért, amikor úgy gondol-
ta, jó ötlet, ha Laurennel alszik. A többi már csak kínlódás volt.
Végül a kedvenc pizzázómban kötök ki, de a pizza alig megy le a
torkomon, és megüli a gyomrom. Talán csak ideges vagyok attól,
ami rám vár.
Amikor visszatérek Costacosékhoz, Effie jön ki a tornácra. Azt
mondja, Christian felhívta a házunkat, és anyám hamarabb visszajött.
Elugrottak vele, és kitették.
Rálépek a gázra, és meg sem állok hazáig. Csikorogva fékezek a
kocsifelhajtón. Amikor belépek, egy férfihang üti meg a fülem.
Hangos és dühös. Megfagy az ereimben a vér, de aztán rájövök, hogy
Christiané.
- Van fogalmad arról, mennyire készült, miután megígérted neki,
mert megígérted, hogy eljössz? Egymás után sütötte a pulykákat. Már
lassan skorbutom van tőlük, ha még egyet meg kell ennem, ki fordul
a gyomrom! Ezt nem teheted vele.
A boltívhez rohanok, és meglátom anyát. Két copfja lelóg a füle
mellett. Mint egy iskolás lány. Nagytakarítások alkalmával mindig
így hordja a haját. Farmert visel, és egy pulóvert, amit apámtól kapott
tavaly karácsonyra. Az arca annyira feldagadt, mintha szilvákat
szopogatna. Apám eddig nem ütötte meg az arcát; annál ravaszabb
volt. Most aztán magyarázkodhat a vendégek előtt, az biztos. Minden
rosszabb lett; miattam lett rosszabb.
- Mi a baj? - kérdezem.
- Jace! - lép hozzám anyám, és megölel.
Megint hétéves vagyok, és Christianre nézek tanácsért Megrázza a
fejét. Nem viszonzom anyám ölelését, megcsap a samponja eperil-
lata. Szeretném a vállára hajtani a fejem, de nem teszem.
- Jaj, fiam, úgy megváltoztál! A hajad!
Megfogok egy tincset. Elég viccesen nézek ki, mióta elkezdett le-
nőni, és a fekete festék kifakult.
- Hadd nézzelek meg!
- Anya - mondom neki, és megfogom a vállát. - Velünk kell
jönnöd.
- Sajnálom, hogy hálaadás napjára ígértem. Most nem mehetek.
Tegnap megírtam e-mailben, de addigra már biztos elindultatok.
Olyan kedvesek vagytok, hogy annyit vezettetek...
- Anya, velünk kell jönnöd!
- De apátok vacsorát ad a kollégáinak! Minden munkatársa itt lesz,
és nagyon kínos lenne számára, ha...
- Nem érdekelnek a kollégái. Velünk kell jönnöd.
Elhúzódik tőlem.
- Jace - az arcán ugyanaz a könyörgő kifejezés jelenik meg, amivel
apámra szokott nézni a verés előtt. - Ne kérj tőlem olyat, amit nem
adhatok meg neked!
- Amit nem adhatsz meg nekem? - Fellángol bennem a düh. Most
futni szeretnék. Hogy csak a szívverésem halljam, semmi mást. -
Miért, mit kellene kérnem tőled? Azt kellene mondanom, hogy
„nyugodtan tedd tönkre az életed”? Vagy, hogy „kösz, hogy azt a
rohadékot választod helyettem”? Vagy, hogy „hálás vagyok, hogy
átvágtál”? Mi az, amit meg tudsz nekem adni? Mi az, amit valaha is
adtál nekem?
Anyám meg akar érinteni, de elhúzódom.
- Ez az én problémám, Jace. Hagyd, hogy én oldjam meg!
- De te nem vagy képes megoldani, és miattad mi sem tudunk ki-
szállni ebből az ördögi körből! Van neked fogalmad arról, min ment
át Christian? Tudod, hogy Mirriam majdnem elhagyta a hallgatása
miatt, amire te tanítottad? Gyakorlatilag bevarrtad a száját. Tudod,
hogy Lauren most éppen a szobájában ül, és vissza akar kapni en-
gem? Tudod, hogy máris megtörtem őt, és beszállt a „megütöttelek-
bocsáss meg” körbe? Gondolod, hogy megérdemelte? Ez nem csak a
te problémád.
Már sír, de nem érdekel. Nem bírom ki itt tovább. Még egy pilla-
nat, még egy szippantásnyi oxigén, és tudom, mi lesz a vége.
Sarkon fordulok, és az ajtóhoz rohanok. Belélegzem a novemberi
levegőt, és megpróbálok a pulzusomra koncentrálni, mint futás
közben. Két ujjamat a csuklóm belsejére tapasztom, hogy érezzem a
szaporán pumpáló vért.
Arcom az ég felé fordítom. Megcsináltam. Elsétáltam, amikor meg
akartam ütni; inkább kijöttem ide. Szeretném azt hinni, hogy
átmentem valamiféle vizsgán, ami azt jelenti, hogy nem leszek olyan
mint az apám. De ennél azért okosabb vagyok. Tudom. hogy nem
elég egyszer meghoznom ezt a döntést.
Az ajtó kivágódik, anyám és Christian kijön utánam.
- Anya, hagyd, hadd szellőztesse ki a fejét egy kicsit! Csak egy
percet - kéri Christian.
Megfordulok, és anyám arcába nézek.
Ö Coe professzor háza felé pillant:
- Gyere be, hideg van kint!
Nagyszerű. Szóval csak ez érdekel.
Visszamegyek a konyhába, a kellemes meleg megnyugtat. Chris-
tian megáll mellettem, mindketten anyára nézünk. Fél kézzel a pultra
támaszkodik, a másikkal int, hogy mondjam tovább:
- Meg fog ölni. Nem látod, hogy egyre rosszabb lesz? Hálaadás
napi vacsorát adtok, és előtte arcon üt. Velem kell jönnöd! - mon-
dom.
Összekulcsolja a kezét. Hüvelykujjával a heget vakargatja a te-
nyerén.
- És mi lesz, ha megpróbálom elhagyni, Jace? Christiant talán nem
találta meg New Yorkban? Engem is meg fog. És ha ti velem lesztek,
benneteket is megtalál. Itt nagyobb biztonságban vagyok.
 - Megvédünk - folytatom.
Megrázza a fejét, és látom az arcán: nem hisz benne, hogy képesek
vagyunk rá. Miért hinne? Soha nem állítottuk meg apámat, ha meg
akarta verni. Valójában soha nem védtük meg. Nem csináltunk mást,
csak késleltettük a dolgot.
- Jace, nagyon sajnálom, de nem hagyhatom el őt. Nem tudom,
mihez kezdenék egyedül. Egyszerűen nem tudom elképzelni többé
nélküle az életem.
- Anya, kérlek!
Megragadom a csuklóját, és húzni kezdem, de Christian gyengéden
megfogja a karom. Megfordulok. Megrázza a fejét, és elengedem
anyámat.
- Jace, ez így nem fog menni. Ha erőnek erejével magaddal von-
szolod, egyszerűen vissza fog jönni. A saját elhatározásából kell ve-
lünk jönnie, máskülönben még nagyobb veszélynek tesszük ki, ha
visszatér - mondja Christian.
- Apátok ma hamarabb jön. A bíróság korábban zár - szólal meg
anya.
- Jace - mondja Christian, a pániktól elvékonyodik a hangja -, nem
kockáztathatunk!
A karomra rakja a kezét, de lerázom, és nem veszem le a szemem
anyámról.
- Cseszd meg! Menj vissza Costacosékhoz! Tudom, hogy neked ez
már nem fér bele.
Nem mozdul.
- Te és én... együtt fogunk kisétálni azon az ajtón. Még egyszer
nem hagylak itt.
- Christian, kérlek, menj! - mondom. - Ha meglát... nem akarom
megint végignézni.
- Nem kell, ha nem akarod.
Fémes zajt hallok, olyat, mint amikor az ásó a földbe vág. Meg-
fordulok, és észreveszem, hogy Christian egy kést tart a kezében. A
könyökét már nem préseli az oldalához. A szája nem vékonyodik
pengévé. Christian megnyugodott, készen áll.
Anyám levegő után kap.
Lehunyom a szemem.
 Christian narancssárga rabruhában kegyelmet kér, de nem hajlandó
megbánni tettét; Christiant az én makacsságom miatt halálra ítélik egy
államban, ahol a halálbüntetést engedélyezik.
Megfogom a kést markoló kezét, és visszatolom a konyhapult fölé.
Elengedi a kést, és rám néz.
- Menjünk. Ennél többet nem tehetünk.
Anyámra nézünk, a copfjaira és a könyörgő arcára. Nem vagyok
képes kinyögni, hogy „remélem, hamarosan találkozunk”, mert tu-
dom, hogy többé nem látom.
Elindulunk kifelé, Christiannek a könyökömnél fogva kell terel-
getnie, mert gyakorlatilag semmit sem látok. Amikor kiérünk, bőgni
kezdek, levegő után kapkodva zokogok. Christian elveszi tőlem a
kulcsokat, és az anyósüléshez vezet.
- Sajnálom, Jace - mondja -, de nem maradhatunk.
Még egyszer a házra nézek, aztán elhajtunk.

Egész Illinois-on át zokogok. Christian egyik kezét a vállamon tart-

ja, és csak akkor veszi el, amikor sebességet vált, vagy zsebkendőt
keres. Missouri határában végre elfogynak a könnyeim, és csak az a
bizonyos sírás utáni csuklás marad, amit kilencéves korom óta nem
éreztem. Csukott szemmel hátrahajtom a fejem, de érzem, hogy
Christian másod-percenként rám néz.
- Jól vagyok - mondom.
- Biztos?
- Jól leszek. Ez biztos, - Kinyitom a szemem, és ránézek. - És te?
Könyöke a teste mellett, keze a kormányt markolja, rosszabb
állapotban van, mint idefelé jövet.
- Én... nem is tudom.
- Mi a baj? - kérdezem.
Christian megállítja az autót az út szélén. Várok, de nem mozdul.
Aztán lassan felém fordul. Kinyújtja a kezét, mintha kezet akarna
fogni velem.
- Üdvözöllek, Christian Marshall vagyok. Tizenhét éves koromban
megszöktem az anyámat és engem rendszeresen bántalmazó apám
elöl, és hátrahagytam az öcsémet, hogy ő viselje el azt a terhet, amit
én nem voltam képes. Nem tudom, hogy te kivé változtál azóta.
Bemutatkoznál?
Félrelököm Christian kezét, és megpróbálok mosolyogni a bizarr
viccén, amire nem igazán vagyok vevő.
- Ki az a Lauren?
Felhúzom a térdemet az államig, átkulcsolom a lábam, a cipőmet az
ülésre teszem.
- Egy lány, akivel jártam.
- Miért szakítottatok?
Ösztönösen hazudozni kezdenék, féligazságokat mondanék, és
Lauren hűtlenségére hivatkoznék, ha nem jutna eszembe, hogy a
konyhában megfogta azt a kést, mert nem akart cserbenhagyni még
egyszer.
- Szakítottunk, mert ököllel arcon vágtam, nekilöktem a tégla-
falnak, aztán fojtogatni kezdtem.
Christian arckifejezése változatlan marad. Egyetlen arcizma sem
rezdül. Elfordítja a fejét, egyesbe rakja a kocsit, aztán visszasorol a
forgalomba.
Az út mellett elsuhanó fákat nézem. Elhajtunk egy kék tábla
mellett, ami a következő lejáratnál található McDonald'sot, Burger
Kinget és motelt hirdeti. Egy zöld tábla következik: „St. Louis 407
kilométer”. Elmegyünk a Burger King mellett. Aztán a Texaco
benzinkút buborékként lebegő szélzsákját is elhagyjuk.
- Christian, sajnálom, amit tettem. Hogy hazudtam neked, meg
minden.
Bólint, de nem néz rám.
Elhaladunk egy kilométerkő mellett, aztán behajtunk egy híd alá.
Amikor újra kibukkanunk a fénybe, az arca még mindig ugyan olyan.
Még csak nem is pislog.
- Mondj már valamit - nyögöm ki végül.
- Azt akarom, hogy költözz ki a lakásból.
 29. fejezet

T izenkilenc óra hallgatás. Nem szólunk egymáshoz, amikor

lehúzódunk az útról, hogy váltsuk egymást a volánnál. Nem
szólunk egymáshoz, amikor bekapunk valamit az Arby'sban. (Az is
meglep, hogy hajlandó egy asztalhoz ülni velem. Ha nem az én
kocsimmal lennénk, biztos vagyok benne, hogy otthagy az út szélén.)
Nem szólunk, amikor megállunk tankolni, még akkor sem szól
hozzám, amikor szüksége lenne a nálam lévő vécékulcsra. Ahelyett,
hogy elkérné tőlem, megvárja, amíg visszaviszem a pulthoz, és a
pénztárostól kéri el.
Valami megroppant bennem, úgy, mint egy instant jégtasakban.
Megroppant, és egyre hidegebb leszek.
Rohadjon meg Christian!
Amikor a lakáshoz érünk, megköszörüli a torkát:
- Hagyd a kulcsot az asztalon. - Aztán bekopog Mirriam ajtaján.
A folyosón állok, amikor Mirriam kinyitja.
- Ó, Christian, miért nem hívtál, hogy már közel vagytok?! Még
neki sem kezdtem a pulykának. - Meglát engem az ajtó előtt. - Jace,
hol van édesanyád?
Bemegyek a mi, vagyis Christian lakásába, és becsukom az ajtót.
A kis lakásban mintha mindenhol az én dolgaim lennének. Fogom
a hátizsákom, és Christian hálószobájába megyek. Kihúzom az alsó
fiókot, és a farmeremre nézek, a ruháim gondosan összehajtva
fekszenek az alján. A szemem kiszáradt.
Amikor a hátizsákom megtelik, keresek egy szemeteszsákot, és
abba kezdem pakolni a cuccaimat és a könyveimet. Az oldalát majd-
nem kiszakítom az egyik tankönyvemmel.
Végül felmegyek a netre, és megnézem, hol vannak hajléktalan
szállók. Hazudnom kell majd a koromról, de bekerülök a rendszerbe.
A nyomtató működni kezd, és kiad néhány tájékoztatót. Szétfeszítem
a kulcskarikámat, és leveszem róla az arany kulcsot. Az asztalon
hagyom. Így tűnök el erről a helyről is örökre.
Már éppen indulnék, amikor eszembe jut valami, amit még sze-
retnék megtenni. Kinyitom a beépített szekrény ajtaját, és kiveszem
belőle a bekeretezett egyetemi diplomáját. Elhajítom, mint egy fríz-
bit. A kerete kihasít egy kis darabot a falból. Ott hagyom a padlón,
összetörve.
Már félúton vagyok lefelé a lépcsőn, amikor meghallom Mirriam
hangját:
- Jace! - szalad utánam. - Hová mész?
Éppen a tájékoztatókat mutatom neki, amikor újabb ajtó csapódik
odafent. A mi ajtónk. Christiané.
- Ez meg mi? - kérdezi.
- Más hely nem jutott az eszembe - felelem.
- Gyere be! Gyere velem! Majd kitalálunk valamit.
- Mirriam, én végeztem vele. Végeztem ezzel a hellyel, és min-
dennel.
- Velem is? - kérdezi.
Sóhajtok.
- Nem.
Vállamra akasztom a hátizsákot, Mirriam fogja a szemeteszsákot,
és elindulunk a lakása felé.
A hátizsákot lerakom a küszöb mögé, de nem csukom be magam
után az ajtót.
- Nem kéne itt lennem. Christian nem akar látni a környéken sem.
- Ez az én dolgom.
Megfogja a kezem, és behúz a lakásba. Tojás- és zöldpaprika-illat
csap meg. Megpróbálok úgy tenni, mintha egy újabb főzőleckére
jönnék, Talán mexikóit csinál.
- Beszélt róla neked? - kérdezem.
- Igen, beszélt neki Laurenről. Van még más is? Tudni szeretné. El-
mondom, hogy megütöttem az apámat.
 - Az egy kicsit más eset, nem gondolod? Most ülj le, oké? -
mondja.
Amikor leülök a kanapéra, végigmér.
- Hosszú utad volt, ugye?
Vállat vonok.
- Még ennél is hosszabb lesz.
- Jace, próbáld megérteni. Christian teljesen meghasadt ettől a
dologtól.
Felállok, és felveszem a táskámat. Másra sincs szükségem, csak hogy
valaki most védeni kezdje.
- Rendben, bocs. Most nem róla van szó. Légy szíves, ülj le, és
mondd el, miben segíthetek!
- Tényleg segíteni akarsz? Találnom kell egy helyet, ahol meg-
húzhatom magam. Talán kivehetnék egy szobát az egyetem körül.
- Albuquerqueben akarsz maradni?
- Igen. El akarom végezni a középiskolát, ha tudom. Talán sikerül
GED oklevelet szereznem, és felvesznek egyetemre.
Rám mosolyog:
- Te sohasem adod fel.
Tényleg? Akkor miért hagytam ott a bátyámat. Megint.
Veszekedésóra, tizedik lecke: másnap fáj igazán.
- Jace - kezdi Mirriam -, miért nem maradsz itt? Azok a hajlék-
talanszállók... kemény helyek egy magányos fiú számára. Meg nem
is a te világod.
- De... Christian?
- Látni sem fogod, ígérem. Csak addig kell itt maradnod, amíg
találunk neked egy kiadó szobát.
Talán nemet kellene mondanom, de legalább annyira elegem van
Christian védelmezéséből, mint a látásából. Már majdnem igent
mondok, amikor összehúzott szemmel ránézek: - Miért segítesz ne-
kem? Most, hogy már te is tudod?
- Nem fog tetszeni a válaszom.
Összefonom a karom a mellkasomon.
- Rendben - mondja -, azért mert te egy veszélyeztetett gyerek vagy.
De van esélyed. Még. És azért, mert biztos vagyok benne, hogy
Christian megbánja, hogy eltűntél az életéből. - Kinyitom a szám,
hogy ellenkezzek, de folytatja: - Meg azért is, mert megérdemelsz
egy kis nyugalmat. Christiantől tudom, hogy most mondtál le
anyádról. Ez pedig az első lépés a helyes irányba.
- Valóban? Kinek?
- Neked, Jace. Neked. - Sóhajt egyet. - Maradj itt, szedd össze
magad, és hozz olyan döntést, ami neked leginkább megfelel. Ha
megtehetem, miért ne segítenék?
- Mert ez sokba kerülhet neked - nézek a falra, ami Christian
szobáját elválasztja tőlünk.
- Nem fogok elveszíteni semmit.
- Bízol benne, hogy nem fogsz elveszteni semmit - javítom ki.
- Ha Christian emiatt szakít velem, akkor bánom, hogy megis-
mertem. Semmit sem veszíthetek.
Ki gondolta volna, hogy választóvíz leszek?
- Kösz. Igyekszem nem láb alatt lenni.
- Rendben. Én most átmegyek, de te maradj itt. Ígérd meg, hogy
nem mész sehova!
- Ígérem - teszem le a hátizsákom a padlóra.
- A tévé a hálószobában van.
Hónapok óta dekkolok itt, és csak most derül ki, hogy egyfalnyira
tőlem van egy tévé. Ez annyira szomorú.
Lerúgom a cipőmet, és bemegyek a hálóba. Rendetlenség fogad, a
ruhák kifolynak a szennyeskosárból, soha ennyi szépítkezőszert és
pipereeszközt nem láttam egy helyen, mint itt, ezen a fésülködő-
asztalon. Ecsetek, egy teljes hajfestő készlet, a nyitva hagyott púde-
res dobozból kikandikál a szivacs. Bekapcsolom a tévét, és hagyom,
hogy az agyamat elködösítsék a reklámok, és a fekete-fehér Szeretlek,
Lucyk.
A falon átszűrődik Christian és Mirriam hangja.
Blablabla, Jace! BLABLABLA!
És így tovább. A tévé tetején találok egy fülhallgatót. A fejemre
teszem, és felcsavarom a hangerőt.
Nem sokkal később Mirriam jelenik meg az ajtóban.
- Nem kellett volna veszekedni vele miattam - mondom.
Válaszol valamit, de nem hallom. Kiveszem a fülhallgatót.
- Tessék?
 - Ugye, nem hallottad, miről beszéltünk?
Meglengetem a fülhallgatót.
- Kösz, hogy nem hallgatóztál. Igazából nem is veszekedtünk
Felvonom az egyik szemöldökömet.
- Szóval nem szakítottunk miattad.
Fogalmam sincs, miért akar Christiannel maradni, de kétlem, hogy
valaha is érteni fogom a nőket.
- Ha ezt szeretnéd, akkor örülök neki - mondom.
Visszaveszem a fülhallgatót. Lucy éppen szirénázik, mert Ricky
Ricardo megint egy szerencsétlen idiótát csinált belőle, aztán
felharsan a konzervnevetés.
 30. fejezet

A mikor másnap felébredek, azt sem tudom, hol vagyok.

De a citrusillatból rájövök, hogy nem Christiannél, mert már
megint kitették a szűröm. Az a legrosszabb az egészben, hogy az az
ember mutatott nekem ajtót, akiről azt hittem, befogad. Visszaút
nincs, csak előremenekülhetek. És ha csak előrenézek, akkor
Christianre sem gondolhatok többet.
Felkelek a matracról, és összehajtom a takarót, amit Mirriam adott
tegnap este. Miután áttúrom a cuccaimmal teli szemeteszsákot,
rájövök, hogy a fényképezőgépemet Christiannél felejtettem. Már
csak ez hiányzott. Két másodpercig arra gondolok, hogy egyszerűen
átmegyek érte.
Aztán mégis Mirriam mellett döntök.
Felveszem a focimezemet. Hideg lesz a futáshoz, de legalább sza-
bad levegőn leszek. A lakás kicsit túlfűtött, akárcsak a fejem. Be-
kukkantok Mirriam szobájába, de ő most megszűnt létezni a világ
számára. Hagyok neki egy cetlit, felkapom a kulcsot, és elindulok.
Futás közben megpróbálom száműzni a fejemből anyámat és a
házunkat. De a kezem annyira fázik, hogy vissza kell fordulnom
mielőtt jégszoborrá fagyok. Egy napon - biztatom magam - nekem is
lesz egy saját lakásom, ahová mindennap hazajárhatok. Senki sem dobhat ki
onnan, és nem kell más szabályai szerint élnem.
Mirriam éppen akkor lép ki a hálószobájából, amikor visszatérek.
A szemei még nem pislognak szinkronban. Nem hiszi el, hogy eddig
aludt, és amikor megtudja, hogy én már futás után vagyok,
megcsóválja a fejét. Megkérdezi, hogy vagyok. Nem válaszolok,
mert nem akarok hazudni, és az igazságba sem akarom beavatni.
- Jace, nem kell ma válaszolnod, oké? Elég lesz holnap.
Annyira előre nem tudok gondolni. Nem tudok most mással fog-
lalkozni, csak azzal, hogy hogyan birkózzam meg azzal a fájdalom-
mal, ami most rám tört.
Zuhanyozás után felajánlom Mirriamnek, hogy főzök kávét, és
összedobok egy omlettet, amíg a fürdőszobában van. Ha kéregető
lennék, azt írhatnám ki a kartontáblámra, hogy „Szállásért cserébe
főzést vállalok”. Éppen koriandert török az omletthez, amikor
kopogtatást hallok. Ez Christian lesz. A mintha-nem-lenne-itthon
senki stratégiára váltok.
Megint kopogtat.
- Mirriam! - kiáltja kétségbeesetten. Biztos azt hiszi, hogy meg-
öltem a barátnőjét, vagy ilyesmi.
- A fürdőben van - kiabálok ki.
- Nyisd ki az ajtót, Jace! Hoztam valamit neked!
- Csúsztasd be az ajtó alatt!
- A fényképezőgéped!
- Hagyd az ajtó előtti Majd kimegyek érte! Most reggelit készítek.
- Én csak... - és hallom, hogy a kulcs a zárba csúszik. Hát persze,
hogy van kulcsa. Hogy erre miért nem gondoltam?
Felsóhajtok, leteszem a koriandert, és kinyitom, mielőtt ő kinyitná.
Forróság áramlik be a folyosóról. Megfogom a kamerát, de nem
engedi el a szíját.
- Azt szeretném mondani, hogy sajnálom. Tudod... azt, hogy így
végződött.
- Ez van.
- Még ez is a tiéd. A zsebéből egy csekket húz elő. - Ennyivel
tartozom neked a legutóbbi fizetésedből.
A fizetésemet az ő számlájára utalják. Fogalmam sincs, hogyan
tartotta számon, mennyi az enyém, és mennyi az övé.
- Add oda Mirriamnek a szállásért!
- Ez annál jóval több... Vagy meddig is akarsz maradni? - ku-
kucskál be mellettem a lakásba.
- Amíg nem találok egy másik helyet.
- Bemehetek?
 - Szólok Mirriamnek, hogy itt vagy.
- Legalább tedd el a csekket, jó lesz biztonsági tartaléknak!
Megpróbálnám becsukni az ajtót, de nekinyomja a tenyerét.
- Tedd el! - mondja. - A tiéd.
Persze, pénzelj le, add ide anya pénzét is, próbáld megvásárolni a lelki
nyugalmad, aztán a végén még csődbe mész. Kikapom a kezéből a
csekket, széttépem, aztán a padlóra ejtem. Mirriamnek lesz egy kis
takarítani valója. Felkapom a hátizsákom, és megpróbálok kijutni az
ajtón, de Christian elállja az utam.
- Kiengednél? - sziszegem összeszorított foggal.
- Hová mész?
- Thaiföldre.
- Mi lenne, Jace, ha a változatosság kedvéért igazat mondanál!
- Rendben. Fogalmam sincs. Keresek egy szobát itt Albuquer-
queben; megtartom a munkám, és befejezem a sulit. Boldog vagy?
Most pedig engedj ki!
Kisterpeszbe áll, mindenre készen.
- Christian, engedj ki!
Még mindig nem mozdul, csak előreugrik az álla. Visszamegyek,
és leülök a matracra. Becsukja maga mögött az ajtót. Eszembe jut
apám mozdulata, ahogy elhúzza a sötétítőket, de most senki sem
fogja szétrúgni a seggem.
- Mit akarsz? - kérdezem.
- Magyarázatot.
- Arra várhatsz.
- Kinek a száját is varrták be? Mi? Van még több is a listádon? Egy
egész exbarátnőhad?
- Nincs.
- Ez volt az első alkalom?
- Igen. Vége a kihallgatásnak?
- Kihallgatás? - Leejti a vállát, és a cipőjét tanulmányozza. Még
mindig hű a „ne kérdezősködj” politikájához. Érthető. Még a végén
kénytelen lenne segíteni valakinek.
Aztán a szemembe néz, és ezt mondja:
- Ami volt, elmúlt.
Összeszorítom a fogam, és rábámulok. Jó lesz majd odakint a
szélbe tartani az arcom. Odakint majd kocsiba szállok, és elhajtok.
Még a visszapillantó tükörbe se nézek.
- Mi akarsz? - kérdezem.
Csak áll.
- Na? Kinyitnád a kicseszett szádat?!
- Még te vagy rám berágva? Miért nem mondtad el őszintén, hogy
hiába menekültem el otthonról, újra egy bántalmazóval kell élnem?!
Hogy egy bántalmazóval ültem le römizni néhány szendvics
társaságában? Összeverted a barátnődet, aztán hazudtál, hogy
besündöröghess az ajtómon. Hogy jössz te ahhoz, hogy berágj rám?!
Tényleg, a fenébe, nem is tudom! Talán azért, mert mindig olyan
megbízható testvér voltál, akire számíthattam? Vagy esetleg, de
tényleg csak esetleg, azért, mert egyszer-kétszer pácban hagytál már,
ha nem tetszett valami?
Érzem, hogy robbanni készülök, de most sokkal nagyobb erővel,
mint apám vagy anyám esetében, és még annál is nagyobb detoná-
cióra lehet számítani, mint Laurennel. Mennyi időt fecséreltem el
arra, hogy megpróbáljak a bátyámra hasonlítani! Időpazarlás volt.
Felállok, Christian olyan közel lép hozzám, hogy érzem az oolong
teát, amit reggelire ivott. A kezem ökölbe szorul, és a tenyerembe
vájom a körmöm.
- Ki kell jutnom innen! - Oldalra lépek, de megint elém áll. -
Jesszus! Engedj már ki!
- Mert? Máskülönben megütsz?
Úgy hergel, ahogy apát hergelte annak idején. Gyerünk, essünk túl
rajta, irányítsuk a robbanást, ahogy tudjuk. Elég közel állok hozzá,
hogy kétszer bemoshassak neki, mielőtt a hosszú karja egyáltalán
megmozdulna. Kihasználhatnám az előnyöm, seggre esne, és kiver-
ném belőle a szart is.
A fejem füstölni kezd
A pulzusomra teszem az ujjam, behunyom a szemem, és megpró-
bálok mélyeket lélegezni. De még a pulzusomat sem érzem. Nem
tudok másra gondolni, csak arra a kristályra az ablakomban. Egyik
kezemmel lefogom a másik kezemet. Én nem az apám vagyok.
- Gyerünk, áruld el, mitől vagy ennyire kiakadva, mert amióta itt
vagy, végig robbanásközeli állapotban vagy! - folytatja Christian. -
Levakartam a hátadról Mirriamet, majdnem ráment a kapcsolatunk,
csak hogy ne kelljen róla beszélned! Te jó ég, Jace, ez az egész...
Miattad megint egy bántalmazónak kellett falaznom! Én marha meg,
bíztam benned, nem faggattalak. Azt hiszem, valamivel többet
érdemelnék tőled ezek után.
Berobbanok.
A süvítő hang még engem is megsüketít, azt is alig hallom, hogy
mit ordibálok, pedig szavak robbannak ki a számból.
- Te érdemelsz jobbat tőlem? Két év, Christian! Két kicseszett év!
Az a New York-i diploma két évvel ezelőtti. Hol voltál azóta? És
most ne akard nekem beadni az „apa nem bántott, azt hittem, semmi
bajod sem lesz” lószart! Megkérdezted? Te jóságos ég, nem lett
volna annyira bonyolult. Talán észrevetted, hogy benne vagyunk a
telefonkönyvben. Amikor téged majdnem megölt New Yorkban, én
eszedbe sem jutottam. Én legalább tizenhétezerszer kerestem rá a
Google-ban a nevedre, és a whitepages.com-on minden államot
átkutattam utánad. Kidobtál az életedből, és hagytál süllyedni minden
lelkiismeret-furdalás nélkül. Megfordult-e a fejedben, gondolkoztál-e
azon, mennyire más lett volna minden, ha visszajössz értem? Még
meg sem ismertem Laurent, amikor te lediplomáztál.
És abban a pillanatban rádöbbenek, hogy tényleg nagyon
hasonlítok apámra; mást okolok azért, amit én tettem. De a szavak
tovább ömlenek.
- És most megint megteszed? Most is olyan szabályokat diktálsz,
amiket képtelenség betartani. Szóval tényleg Baszd Meg! De azt még
tudnod kell, Christian, hogy én ezt sohasem tettem volna veled. Ha
gyilkosságot követnél el, igazolnám az alibidet. Tennék egy kibaszott
vallomást.
Felemelem a kezem, és látom a nyitott tenyerem. Már nincs ökölbe
szorítva. Vége. Ennyi volt a robbanás.
Visszamegyek a kanapéhoz, és leülök. Tenyerembe hajtom a fejem,
és érzem, ahogy a pulzusom lüktet a halántékomon. Számolom a
lüktetéseket. Egy. Kettő. Három... Miután lelassul, veszek egy nagy
levegőt, és felnézek.
- Na, ne fogd vissza magad a kedvemért! Mondd el, mi fáj!
Rövid, ugatásszerű nevetés bukik ki belőlem.
 - Nem tudtam visszamenni, még érted sem. Gondolni sem tudtam
apára, anyára vagy a házra. Egyikre sem. Eltemettem az egészet, és
igen, téged is. Igazad van, Jace. Pedig minden más lett volna.
Megfogom a matracon fekvő vörös díszpárnát, és magamhoz szo-
rítom.
Apámnak mindig voltak mentségei: anyám provokálta ki belőle;
kemény napja volt; nem is tudjuk, mekkora a nyomás rajta - a szo-
kásos gyenge kifogások. Erre jövök én a magam nehéz-életem-volt
dumájával.
Végül ennyit mondok:
- Nem. Az, hogy megvertem Laurent... csak az én hibám volt.
Christian élesen beszívja a levegőt, és bent tartja. Odajön, és mel-
lém ül. Amikor újra megszólal, halkabban és nyugodtabban beszél.
- Számtalanszor hallottam apát bocsánatot kérni, megígérni, hogy
nem tesz ilyet többet, de azt sohasem hallottam tőle, hogy az ő hibája
volt.
Felsóhajtok, és behunyom a szemem. Könnyek buggyannak ki
belőle.
- Tényleg?
- Nem is hasonlítasz annyira apára, Nem kened másokra amit tettél,
nem üldözöd Laurent, hogy jöjjön vissza hozzád. És nem vagy
annyira charme-os sem. Röviden ennyi.
Egyszerre nevetek és sírok.
Folytatja:
- Nem mentelek fel az alól, amit Laurennel tettél...
- Nincs is rá mentség...
- Pontosan, nincs rá mentség. De... ha valaki képes meglátni a
különbséget közted és apa között, az én vagyok, nem igaz? Arra
gondolok, hogy ha te valamit elcseszel, megpróbálod jóvátenni. Apa
nem csinál mást, csak a bűntudat, a személyes vonzerő meg ilyesmik
bevetésével megpróbálja visszacsalogatni anyát, hogy újra meg-
tehesse.
A mellemhez szorítom a párnát. Igaza van; ez az egyetlen jó dolog,
amit tettem. Hogy soha nem Laurent hibáztattam, nem vádoltam,
nem próbáltam meg a saját hibám csapdájába ejteni.
- De az hogy lehet, hogy te ugyanazon mentél át, amin én, és
mégsem ütöttél meg soha egyetlen nőt sem? - kérdezem.
- Látod, ezen én is gondolkoztam. Hogy ugyanazon mentünk
keresztül. De ez valójában nem így van. Kezdjük azzal, hogy te és
apa közel álltatok egymáshoz, mindenki azt hajtogatta, mennyire
hasonlítotok. Felnéztél rá, olyan akartál lenni, mint ő. Én mindig
anyaközpontú voltam.
- De ennyi nem...
- Tegnap este egyfolytában arra gondoltam, amit akkor mondtál,
amikor megragadtam azt a kést. Azt mondtad, nem tudnád végig-
nézni, hogy újra megüssön.
Visszatérek ahhoz a pillanathoz, és lassítva lejátszom. Mire gon-
dolhattam, amikor ezt mondtam? A bátyám arccal a fagyálló folya-
dékban fekszik, elejtem a szendvicses tálcát a garázsban, apámhoz
rohanok, és a hasához nyomom a fejem.
Elkezdem tépkedni a párna rojtjait, összevont szemöldökkel néz
rám, és elveszi a párnát.
- És? - kérdezem.
- Én soha nem láttam azt, amikor megütött téged. És valljuk be,
hogy sokkal könnyebb állni az ütést, mint végignézni, mint amikor
anya kap. Ezért álltunk közéjük mindketten.
- Ez nem egészen igaz rám. Én nagyon szerettem volna, ha anya
egyszer az életben megvéd.
- Megvédett, Jace, hosszú évekig. De miután apám ellenem fordult
- és miután megszöktem -, neked nem volt több esélyed. -
Felkunkorítja a nyelvét. Régen nem láttam már ezt a mozdulatot tőle,
de tudom, mit jelent. Megpróbálja visszatartani a sírást. Nem néz
rám, de amikor újra megszólal, a hangja olyan halk és annyira remeg,
hogy közelebb kell hajolnom, ha hallani akarom. - Azért nem
kérdeztem rá, hogy vagy, mert tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy
rajtad is elkezdje. De addig, amíg nem voltak róla információim,
azzal áltathattam magam, hogy rendben vagy.
Sóhajtok. Nem gondoltam volna, hogy a bocsánatkérés segíthet; azt
hittem, hogy csak a bűntudat enyhítésére jó, hogy a bocsánatkérés a
szájnak fontos, nem a fülnek. Lassan bólintok.
A zuhanycsobogás abbamarad, és a csend még hangosabb lesz.
- És... most mi lesz? - kérdezem.
 - Hm. - Bólogatni kezd. - Annyit megállapíthatunk, hogy mind-
ketten elég elcseszettek vagyunk.
- Úgy bizony - kezdek kórusban bólogatni vele.
- De testvérek is, ugye?
Megállok, ő tovább bólogat.
- Mindig testvérek maradunk, a vér összeköt - válaszolom.
A térdeit bámulja, aztán a párnát maga mellé téve feláll.
- Rendben. - Az ajtóból visszafordul - Majd tudasd velem, hogy hol
szálltál meg.
- Persze, rendben.
A nyelve megint a felkunkorodik, és az ádámcsutkája nagyot ugrik
a torkában.
- Vagyis megígérem!
Megrántja a kilincset, aztán megáll.
- Jace, nem tudnék még egyszer egy bántalmazóval élni. Túl sokat
dolgoztam azért, hogy minél távolabb kerüljek attól az egytől.
- Igen, tudom.
- De tekintve, hogy te nem fogod még egyszer megtenni ... hogy
egy exbántalmazó vagy... hibát követtem el, amikor elküldtelek.
Ugyanazzal az ecsettel festettelek le, mint apát. Azt akarom
kinyögni, hogy lakhatsz velem. - Vár, mintha egy kérdést tett volna
fel, de nem válaszolok. - Szóval, ha gondolod, engem itt megtalálsz,
rendben?
Bólintok, de mielőtt távozna, megállítom,
- Christian! Mit szólnál, ha hálaadás napján átjönnék, és sütnék
neked valami finomat?
- Jace - válaszolja -, hálaadás napja tegnap volt.
Érzem, hogy a torkom összeszorul, de megpróbálok nem tudomást
venni róla.
- Akkor a saját, külön bejáratú hálaadás napunkra. A Hálaadás Az
Elcseszetteknek alkalmából. Talán a jövő héten?
- Mi lesz a menü?
- Minden, csak pulyka nem - válaszolom.
Felragyog az arca:
- Mit szólnál a pizzához? Az menne neked? Imádom a pizzát!
- Nem is tudtam - válaszolom.
Annyi minden van, amit nem tudunk egymásról.
 31.fejezet

M irriam átment Christianhez, én meg végre egyedül maradok.

A szünet három hosszú napja. Unom már a tévénézést, meg
hárítani Mirriam itt-vagyok-ha-szükséged-lenne-rám közeledéseit.
Minden reggel megkérdezi, hogy vagyok, akarok-e beszélgetni, és
amikor nem válaszolok, azt mondja, hogy ráér holnap is felelnem.
Miután elmegy, kinyújtózom az ágyán, és filmeket nézek a tévén.
A második film közepén kimegyek a konyhába, és kukoricát pattog-
tatok. Amikor a mikrohullámú sütő sípolni kezd, Mirriam visszatér.
- Azt hittem, egész éjjel odaát maradsz - mondom neki. - Nem
mintha zavarna, vagy ilyesmi.
- Nem, Christiannek dolga van. - Felém nyújt egy levelet. - Arra
kért, adjam ezt oda neked.
Itt lakik a szomszéd lakásban, és leveleket írogat nekem? Ez nem sok jót
jelent. A levélért nyúlok.
- Édesanyád küldte - teszi hozzá Mirriam.
A kezem megáll a levegőben, habozom egy pillanatig.
- Kettőtöknek címezték. Christian már elolvasta.
Elveszem tőle, a pultra teszem, és addig bámulom Mirriamet, amíg
el nem megy. Megint visszakerültem a „Jól van anya? Öngyilkos
akar lenni? El akar szökni?” hullámvasútjára.
De nem nyitom ki a levelet, mert tudom a választ a kérdéseimre.
Nem akarom elolvasni anyám mentegetőzését, Hogy miért nem segít
magán, és miért választja apát helyettünk. Nincs több kifogás. A
levelet a mosogató alatti kukába hajítom, de aztán eszembe jut, hogy
Christiané is, és kiveszem belőle.
 Mirriam néhány perc múlva visszatér a konyhába. Köntösben van,
a haja hátrafogva, arcán látszik, hogy most mosakodott: furcsán
sápadt, csak az arccsontjain piros a bőr. Kezében két üveg kö-
römlakkal - egy fehér és egy színtelen - leül az asztalhoz. A levél hűlt
helyére pillant.
- Nem akarok róla beszélni.
Az egyik körömvégére félholdat fest, aztán jön a következő.
- Jace, tudom, hogy hallani sem akarsz róla, de mi lenne, ha be-
szélnél egy szakemberrel?
- Menjek agyturkászhoz? Van is nekem arra pénzem!
Rám bámul, amikor meghallja, milyen hangszínnel mondom.
Furcsa, de ezt már-már egy kisebb győzelemnek érzem.
- Én az iskolapszichológusra gondoltam.
- És mit mondjak neki? Hogy az anyám a férjével maradt, aki veri?
Hogy nem szökött meg a gyerekeivel, akik megverették magukat
miatta? Mi változna, Mirriam? De tényleg. Ha beszélek egy
iskolapszichológussal, akkor anyám valami csodálatos módon majd
meggondolja magát? - Lassítok. Veszek egy mély lélegzetet, aztán
egy másikat, addig, amíg végül már nemcsak kiabálni, beszélni is tu-
dok. Nincs értelme róla beszélni, ahogy nincs értelme beszélni vele
sem. Így döntött, és én nem tehetek ellene semmit.
Visszatér az átkozott körmeihez, és befejezi a bal kezét. Végül így
szól:
- Nem vagyok benne biztos, hogy fel tudod fogni, milyen nehéz
neki elhagyni őt.
- Tényleg? Christian elhagyta És én is elhagytam.
- Anyád helyzete teljesen más, és ezt te is tudod. - Visszadugja az
ecsetet a körömlakkba. - Biztos vagyok benne, hogy többször
értésére adta, hogy megöli, ha elhagyja, és minden alkalommal,
amikor megveri, megerősíti a fenyegetőzését. Csapdában van, Jace.
- Ilyen dolgokról naponta hall az ember. Mások sokkal kevesebbért
lelépnek, mint amennyit ő kapott.
- Retteg, Jace.
- Inkább gyáva. Nekem ez a véleményem.
- Ez nem ilyen egyszerű - rázza meg a fejét.
- Nem azt mondom, hogy egyszerű, sem azt, hogy könnyű. Hanem
azt, hogy szükséges. - Elhallgatok egy pillanatig, tudom, hogy most
igazságtalan voltam az anyámmal. Tudom, hogy a szükséges nem
egyenlő a lehetségessel. - Azt is tudom, hogy a jog nem segíthet. Nem
vagyok teljesen naiv.
- Ezt apád beszélte be nektek. Beadta neked, Christiannek és
anyádnak, hogy a jog nem segíthet rajtatok, pedig az egészet erre ta-
lálták ki. A rendőröket, az ügyvédeket, még a bírókat is... Akármit is
mond az apád, ez a dolguk.
Eszembe jut apám, ahogy az újságból kiollózott cikket olvassa fel
anyámnak az elemlámpa fényénél a garázsban. Lehet abban valami,
amit Mirriam mond. Ha minden feleséggyilkos megmenekülne, nem
írtak volna újságcikket belőle. A tévében nem látsz híreket arról,
hogy egy menhelyen segítenek az embereknek, vagy hogy egy távol-
tartási végzés embereket óv meg, mert nincs hírértéke; minden áldott
nap megtörténik. Azon gondolkozom, megtudnám-e erről anyámat is
győzni, de apámnak több előnye is van velem szemben: a jogi is-
meretei és az anyámon véghezvitt, évekig tartó totális agymosás.
Mintha Mirriam is újragondolná, amit mondott. Visszatér az
üvegeihez. Megfogja a színtelen körömlakkot, és rázogatni kezdi,
fel-le. Az üveg belsejében egy kis, fekete golyó pingpongozik.
- Igazad van, Jace. Más nő már régen megtette volna. Évek óta el
kellett volna hagynia. Már csak a fiai miatt is. Egy jó anya ezt tette
volna. Azt hiszem, tényleg gyenge - fejezi be Mirriam.
- Te jó ég, Mirriam, anya nem gyenge. Olyan veréseket kiáll,
amiket te el sem tudsz képzelni, és utána úgy viselkedik, mintha
semmi sem történt volna. Ráadásul képes megbocsátani neki. Ez nem
gyengeség, ez csak egyfajta...
De nem fejezem be. Beleesetem Mirriam csapdájába: az egyik
pillanatban támadom, a másikban védem anyámat. Erre mondják,
hogy össze van zavarodva, ugye?
- Jace, nincs abban semmi, ha mérges vagy rá, az is belefér, hogy
egy kicsit gyűlöld.
- Kösz, hogy megengeded.
- Szívesen, mert szükséged van valakire, és úgy látom, hogy
Christian ebben nem tud segíteni.
A vér olyan gyorsan fut ki az arcomból, hogy elzsibbad. Fogalmam
sincs róla, honnan tud erről Mirriam. A fenébe, még én sem tudtam.
Folytatja:
- Haragudhatsz rá, amiért nem gondoskodott úgy rólad, ahogy egy
anyának illett volna. Neked kellett rá vigyáznod. De ez a 22-es
csapdája, mert igazából nem okolhatod őt. Ahhoz túl okos vagy,
hogy azt gondold, az ő hibája, hogy nem szökik meg.
Tudom, hogy anyám választása valójában nem nevezhető
döntésnek. Nehéz úgy dönteni, ha valaki pisztolyt fog a fejedhez.
Nekem kellett volna elhoznom. Eszembe jutnak a copfjai, meg a
bedagadt arca. Apám szép lassan öli meg.
- Ó, Jace! Bocsánat!
- Miért?
- Mert meg akarom mondani neked, hogyan érezz. Nem kellene
ennyire belemásznom az ügybe... - A körmére pillant, jó erősen
visszacsavarja a kupakot a lakkra. Aztán rám néz. A száját
lebiggyeszti a szégyenkező bocsánatkéréshez.
Mellé ülök.
- Bárcsak megszöktethettem volna onnan.
- Nem a te hibád. Ez sem.
- Nem? Akkor kié?
- Tudod a választ.
Hanyatt dőlök a széken, érzem a puha párnát a hátam mögött.
Mindig azt hittem, hogy az a feladatom, hogy megvédjem apám
ütlegeitől. És minden alkalommal, amikor apám megverte, úgy
éreztem, elbuktam.
De nem egyedül ásom a sírját. Nem én fordítottam ki az első ásónyi
földet azzal, hogy eljöttem otthonról, sem azzal, hogy nem tudtam
rávenni, hogy jöjjön velünk. Az apám évek óta ásta; aztán a félelem
és a verések erejével rávette, hogy feküdjön bele és maradjon ott.
Amikor megpróbált kimászni belőle, visszarúgta. Huszonöt éve
fekszik benne. Az izmai elsorvadtak, az ízületei beragadtak, és nem
képes már semmi mást látni, csak apámat, és azt a kis lyukat, amit
otthonnak nevez. Fogalmam sincs, hogyan menekülhetne meg; hiába
rángatom, húzom és vonom, nem változik semmi. Igaza volt
anyámnak. Ezt a problémát neki kell megoldania.
Hallottam olyan krónikus fájdalomban szenvedő emberekről, akik
egészen addig nem tudták, milyen rossz nekik, amíg meg nem
gyógyultak. Hirtelen olyan izmaim lazulnak el, amiknek létezéséről
nem is tudtam. Hagyom őket elernyedni.
Mirriam folytatja:
- Egész idő alatt azon gondolkoztál, miért nem hagyja el őt az
anyád, ugye? De a kérdés rossz volt.
Lassan bólintok. Tudom a helyes kérdést. Az első kérdés az, hogy
apám miért veri? Nem innen kellene elindulnom? Vele kell kezde-
nem, magammal.
- Megpróbálom a helyes kérdést feltenni - mondom.
A de-büszke-vagyok-rád tanármosollyal néz rám.
- El fogod olvasni a levelét? - kérdezi.
Nem is olyan rossz dolog, hogy átlát rajtam.
- Még nem tudom.
- Érthető.
Mindketten bólintunk, aztán kimegyek a nappaliba. Odakint
szokatlanul kevés a fény. Az ég szürke, és nem élénk kék, mint
egyébként szokott. Észreveszek két - várjunk csak, három -
hópelyhet, lassú táncuk a tél ígéretét hozza. Azon tűnődöm, hogy a
nagy havazások után itt is csöndesebb lesz-e minden, mint
Chicagóban, mintha a föld megnyugodna. Azt hiszem, érzem, hogy
közeledik.
 32. fejezet

S zombaton albérletet nézek. Mrs. Ortiz, akivel telefonon be-

széltem, kinyitja a kiadó szoba ajtaját. A kanárisárga falak
érdekes kontrasztban állnak a rózsaszín takaróval. Lehetne rosszabb
is. Elég kicsi. De tiszta és bútorozott. Mrs. Ortiz azt mondja, mivel a
bátyja jótáll értem, biztos benne, hogy tudok majd viselkedni.
- Hogy érti azt, hogy „viselkedni”? - kérdezem.
Azt mondja, van néhány szabály, és én megijedek. Nem akarok
más szabályai szerint élni soha többé. Ez lett mostantól az én szabá-
lyom. De Mrs. Ortiz szabályai egyszerűnek tűnnek. Csak azt akarja,
hogy időben fizessek, ne csináljak rendetlenséget, és ne zajongjak
éjszaka.
Kimegy, és én körbenézhetek.
Kicsi, de minden van benne, ami kell. Szekrény, ágy, éjjeliszek-
rény, lámpa (igaz, egy mókus ücsörög a talpán). A vízszintesen
nyíló, kis ablakhoz megyek. A „kert” egy kanyargó ösvény, ami
fölött egy magányos kaktusz őrködik. Bár őshonos növény, mégis
valahogy kilóg a kertből.
Leülök az ágyra, és rugózom rajta egy kicsit, mintha a matracot
próbálnám ki. A fényképezőgépem táskája elférne az ágy alatt, a
könyveimet feltehetném az éjjeliszekrény tetejére. A cipőimet pedig
betehetném a szekrénybe.
Használható szobának tűnik.
A kopár, sárga falakra nézek; csupa lehetőség. Christian falai is
kopárak.
Visszarohanok Mirriamhez, hogy elkészítsük a pizzatésztát, és rá-
tegyük a feltétet. Miután minden készen áll a sütéshez, Mirriam
beenged Christian lakásába (neki jobb sütője van), és azt mondja, a
bátyám is hamarosan hazaér, de még nem tudott elszabadulni a
munkahelyéről. Anya levelét az asztalára teszem, berakom a pizzát a
sütőbe, és amíg haza nem jön, szétnézek az interneten.
Amikor belép, csak biccent egyet, aztán elneveti magát.
- El is felejtettem, hogy elköltöztél!
- Mirriam azt mondta, átjöhetek - állok fel a székből.
- Persze hogy átjöhetsz. Hülye vagy? - mondja könnyed és termé-
szetes hangon. Szünetet tart. - Vagyis, kösz, hogy benéztél!
- A „hülye” jelző mindent elmond.
Leül a kanapéra, és hátradől. Lerúgja a cipőjét, amíg én kihúzom a
pizzát a sütőből. Amikor észreveszi, hogy a pizza egyik fele gombás
(ez az övé), a másik pedig ananászos és pepperónis, azt mondja:
- Jó választás.
Hogy helyet csináljon, odébb tolja anyám levelét. Lerakom a tepsit,
és nézem anya kézírását a borítékon.
- Nem nagyon érdekelt, mi van benne... az az igazság, hogy el sem
olvastam. El kellene? Változtatna az valamin?
- Nem.
- Jól van? - kérdezem.
- Igen.
- Mi van a levélben?
- Mégiscsak szeretnéd elolvasni?
Habozom.
- A pizzának még úgyis hűlnie kell, és ha már úgyis itt vagyok -
felelem.
Összerándul a gyomrom, amikor kihúzom a borítékból a levelet, de
gyakorlatilag semmi sincs benne. Csak a szokásos rizsa: a vacsora jól
sikerült, mindenkinek ízlett a töltelék, és úgy döntöttek, idén
elutaznak karácsonykor. Egyetlenegy sor sincs arról, hogy ott
jártunk.
- Ez meg mi?! - fordítom meg a levelet, hátha kihagytam valamit.
- Elkezdtem vele e-mailezni. Nem baj?
Az ösztönöm azt súgja, hogy hazudjak, egy „persze, rendben”-t. De
ehelyett eszembe jut a nyugalomóra első leckéje: fuss minden nap;
aztán a második: csak akkor beszélj, ha van valami mondanivalód; és
a harmadik: amin lehet változtatni, változtasd meg, amin nem lehet,
fogadd el.
A második leckét alkalmazva ezt felelem:
- Nézd, én nem mondhatom meg neked, mit csinálj... Ami engem
illet, én képtelen vagyok neki írni.
- Nem azért levelezek vele, hogy szökjön meg otthonról. Egyál-
talán nem akarok erről beszélni. Pénzt sem küldök többet neki. Ha el
akarja hagyni, meg tudja oldani valahogy.
- Akkor... miért?
- Nem kell egyetértenem vele ahhoz, hogy szeressem.
A cipőmet a bolyhos szőnyegbe mélyesztem, és egy kis völgy ma-
rad utána. Én is írhatnék neki anélkül, hogy megkérdezném, hogy
van, mikor szökik már meg. De nem most. Lehet, hogy soha, de ki
tudja.
- Én ebbe nem tudok beszállni - felelem.
- Nem is kértelek rá. Sőt, nem is akartam.
- Tényleg?
- Tényleg.
Tányérokat vesz ki, és az asztalra rakja. Rám néz, aztán elfordul.
Megint kezdi a kérdezni-akarok-valamit-de-nem-fogok tátogást. Ám
most kibukik belőle:
- Mirriam azt mondta a telefonban, hogy el fogsz költözni. Aláírtál
már valamit?
- Még nem. Hétfőn kell tudatnom a főbérlővel. El akartam neked
mondani, de tényleg. - Sajtot veszek ki a hűtőből. - Kérsz parmezánt?
Milyen, hogy újra tiéd a lakás?
Megfogja a sajtos dobozt, és rázni kezdi a pizza fölött. A parmezán
havazni kezd.
- Lehet, hogy nem hosszabbítom meg a bérletet. Arra gondoltam, a
földszinten van egy kétszobás. Tudod, ha szeretnéd. Egy egyszobás
lakás felszabadul a harmadikon.
Leteszi a parmezánt, és felhúzott szemöldökkel rám néz.
Végül csak ennyit mondok:
- Nem tudom, Christian. Mindkettőnknek tovább kell lépnie. Nem
vagyok benne biztos, hogy így a legjobb.
 - Én azt hiszem, már így is túl sokat voltunk külön.
Kettészeli a pizzát. A lakása sterilnek tűnik, mióta a holmim nem
tornyozódik az asztalán és folyik ki a kanapé alól. A pizza párolgó
gőze felszáll, és amikor elém teszi, megcsap az illata. Előrehajolok,
és mélyen belélegzem.
- Mióta szereted te a pizzát?
- Mindig szerettem. Mégis merre jártál az utóbbi időben?
- Itt voltam. De mióta megjöttem, egyetlen szelet pizzát sem ettél -
felelem.
- Ez igaz. Túlságosan válogatós vagyok ahhoz, hogy itt rendeljek.
Azt hiszem, hozzászoktam a New York-i és a chicagói pizzákhoz.
Beleharapok a pizzába. A tésztája, mint a gumi. Van még mit
tanulnom a sütésről. De az alapanyagok minősége (és sokat fizettem
azokért az alapanyagokért) megmenti.
- Szóval... ha benne vagy, és szeretnéd a kisebb hálószobát, akkor
kibérelhetnénk közösen. Nincsenek többé szabályok. Sem
kioktatások, hogy hogyan kell együttműködni valakivel. Mint
testvérek.
A kopár falakra nézek. Én tudom, mit akarok, de mi van, ha
Christian megint száznyolcvan fokos fordulatot vesz, mert hajlamos
rá, különösen - döbbenek rá -, ha pánikba esik. Én tudom, mit csi-
náljak a pánikkal. Tudom kezelni. Legjobb lesz, ha lebeszélem róla,
elviccelem, vagy ráijesztek. Képes vagyok rá.
- Különben is - folytatja. - Szükségem van valakire, akit megverek
gin römiben.
Legutóbb akkor láttam ezt az agyalágyult mosolyt az arcán, amikor
Costacoséknál volt, családi körben.
- Vajon az Üdvhadseregnél lehet ágyakat kapni? - töprengek.
- Bízd rám!
A holmim már úgyis össze van pakolva.
- Oké. Rád bízom.
- Rendben.
 33. fejezet

H árom nappal később Dakota a pultnál áll, és valamit ütöget a

számítógépbe. Amikor meglát, megáll. Nem beszéltünk a buli
óta. Hétfőn, amikor bejöttem, hálaadás napja után, azt hittem,
találkozunk, de megváltoztatta a beosztását. Biztos azért, hogy elke-
rüljön. Vártam még egy hetet, és most bejövök a munkaidejében.
Megkerülöm a karácsonyi könyveket, és megállok előtte
- Szia - köszön.
A pult mögé megyek, a derekára teszem a kezem, és magam felé
fordítom. Előrehajolok, és megcsókolom. Hosszan és lágyan. Átka-
rolja a nyakamat, és a fogaim közé csúsztatja a nyelvét. A csók kö-
zepén lefejti a karját rólam, és eltol magától.
- Nem mintha nem lett volna jó, de most dolgozom. Egy óra múlva
végzek. Megvársz?
Igennel felelek, aztán elvonulok a kávézóba egy fotósmagazinnal a
kezemben. Leülök, és miközben lapozgatom, azon tűnődöm, Dakota
hogy fogja fogadni. Hamarosan megérkezik, és a hajamba túr.
- A hajad teljesen visszafakult.
- Jó ez így. Nem igazán tetszett az a se ilyen, se olyan frizura.
- Most is elég rosszul néz ki - mondja.
- Ezt imádom benned! A kendőzetlen őszinteséget. Nyugi. Rövidre
nyírom, és az egész szőke lesz.
- Na.. ? - mondja, amikor leül.
Körbenézek. Az egyik oldalunkon egy fiú ül az apjával, előttük
nyitott könyv, a srác az ujjaival követi a sorokat, és megpróbálja a
hangokat szavakká alakítani. A másik oldalon két fekete ruhás
asszony pletykálkodik, és anélkül, hogy kíváncsi lennék rá, megtu-
dom, miért vált el a „barátjuk”.
- Ne itt - döntök.
Dakota utánam jön a raktárba. A dobozok között egy poros asz-
talhoz megyünk, ami mellett székek állnak. Nyáron ki szokták tenni
őket a bolt elé.
- Járni akarok veled - mondom.
- Igen - érinti a szájához az ujjait. - Ennyi nekem is lejött.
- Bocs az előzményekért. Igazad volt. Neked kell eldöntened,
akarsz-e velem járni, de nem hozhatsz felelős döntést anélkül, hogy
nem ismernéd a tényeket.
- Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd.
- Az biztos. Tudod, miért? Mert az apám bíró.
Leporolom az egyik széket az ingujjammal. Rámutatok, és Dakota
leül.
Amikor kinyitom a szám, szinte érzem, ahogy kitépődik belőle a
cérna, amivel eddig szorosan össze volt varrva. Vajon mikor érzem
meg a fémes ízű vért? Leülök a másik székre, és belekezdek a törté-
netbe.
Azzal az estével kezdem, amikor Christian először kapott anya he-
lyett. Beszélek neki a kalapácsról meg a fagyállóról, és arról, milyen
más lett minden Christian szökése után; mennyire ragaszkodtam
ahhoz a prizmához, és mennyit imádkoztam, hogy visszajöjjön, és
hogy eközben annyi verést vállaltam át anyámtól, amennyit csak
tudtam.
Szünetet tartok. Izzadt tenyerem a farmerembe törlöm. Tovább
akarom mondani, mert tudom, hogy az vagyok, amit teszek, és nem
az, amit tettek velem.
Ezért beszélek neki Laurenről is.
Dakota álla leesik, és biztos vagyok benne, hogy kisétál a raktárból.
Miért ne tenné? A padlót nézem, hogy ne kelljen látnom, ahogy
elmegy. De amikor felemelem a fejem, még mindig ott ül.
- Nem azért beszéltem neked az apámról, mert mentséget keresek
arra, amit elkövettem. Azért beszéltem róla, mert ott, ahonnan jöttem,
így mentek a dolgok. De nem ott, ahová tartok. Így döntöttem.
- Vége? - kérdezi.
 Nagy levegőt veszek, és folytatom a fültisztító pálcikákkal; azzal,
hogy apámra támadtam; a tizenkilenc órányi autózással; a találko-
zással Christiannel. Mindent elmondok neki: a pulykákat; Lauren
feljelentését; az utat Chicagóba, a búcsúzást a múltamtól; még a ki-
rálynőkről is beszélek, amiket elvesztettem valahol.
Végül kifogyok a szóból. A ruhája ujját babrálja, és nem néz rám.
A csend egyre feszélyezőbb. Csak túl udvarias ahhoz, hogy felálljon
és kisétáljon. Talán menekülni akar.
Aztán így szól:
- Nem tudom, mit mondjak. Nem is számítottam...
- Igen, tudom.
- Ez egy egészen más helyzet. Eddig azt hittem, a volt barátnőd
miatt bánkódsz, és hogy meg vagy ijedve.
- Tudom. Nem akartalak becsapni. Csak nem tudtam rávenni
magam, hogy beszéljek, és nem bíztam magamban eléggé, hogy járni
merjek veled.
- És most?
- Most egy új ember áll előtted.
Ujjával hurkokat rajzol a porba.
- Igazad volt, Dakota. Tényleg te döntöd el, hogy akarsz-e velem
járni. De csak azután dönthetsz, hogy ezt elmondtam. Ezért...
- Amit elmondtál, az mélységesen őszinte volt - mondja.
- Arra fogok törekedni, hogy még őszintébb legyek.
- Nem csak az őszinteségen kell dolgoznod. Most mindent
bevallottál, ugye? Lopás, hazudozás, és most ez. Van még valami?
Megrázom a fejem.
- Mindig azt gondoltam, hogy addig, amíg valaki őszinte velem,
addig... De ez egy...
- Nyugodtan mondj nemet, Dakota. Nem vagyok benne biztos,
hogy...
- Tényleg nem tudom, mit válaszoljak, Jace. Azt hiszem, át kell
gondolnom a dolgot, rendben?
- Rendben.
- De azt tudnod kell, hogy én nem vagyok olyan, mint Lauren. Én
nem bocsátanék meg neked; én lecsapnék rád a törvény minden
eszközével, és nem lenne kegyelem.
 Laurennek is ezzel kellett volna kezdenie.
- Rendben.
Sóhajtok egy nagyot, mert szinte levegőt sem vettem, mióta be
sétáltunk ide.
- Egész jól fogadtad - ismerem el.
- Ja, persze.
Összevonja a szemöldökét, mintha meglepődött volna magától, de
azért aggódna is kicsit.
- Akkor - gyűröm le a késztetést, hogy megfogjam a kezét -, tudod,
mit szeretnék, és azt is, hol találsz.
- Adsz egy kis időt?
- Igen.
- Jó - bólint.
- Rendben. De ugye kileshetem a beosztásod?
- Igen. - Szünetet tart, és azért-se-mosolygok ábrázattal rám néz. -
Uram.
Bár a levegő gyakorlatilag serceg a feszültségtől, kijutottam a Star-
bucks mellékutcájából. Csak az itt és a most van.

Hazamegyek, és besétálok az új lakásunkba. Christian dobozai még

mindig egymáson állnak. Miközben átmegyek a kartondoboz-la-
birintuson, a címkéket nézem: KÖNYVEK /C/, KÖNYVEK /J/,
RUHÁK /C/. Egy üres doboz mögött kidobásra ítélt dolgok kupaca.
A hálószobám felé pillantok, látom az érintetlen és ránctalan takarót.
Az ajtómon egy sárga Post-it, rajta Christian egyáltalán-nem-
doktoros gyöngybetűi:
Találkozunk a tetőn.
Felmászom az utolsó fokokon, és megnyomom a hosszú fémrudat,
hogy kinyissam az ajtót. A hűvös éjszakai levegő a bőrömre telep-
szik. Eszembe jut, amikor Christiannel felmentünk a hegyre, és le-
táboroztunk a csúcson.
Christian és Mirriam székeket hozott fel a lakásból. Háttal ülnek
nekem, és Albuquerque fényeit nézik. Mirriam Christianhez hajol, és
hosszú, sötét haja a bátyám vállára omlik. Amikor az ajtó kinyílik,
megfordulnak.
- Szia, Jace! - emel felém Christian egy műanyag martinis poharat,
amiben valami buborékos, borostyán sárga folyadék lötyög.
Belekortyol, aztán feláll.
- Gyere ide. Ma a postást ünnepeljük!
- Miért? Ma nem hozott számlát?
Eléggé becsiccsentettek már ahhoz, hogy kacagni kezdjenek a
megjegyzésemen, és én is beszállok a nevetésbe.
- Annál is jobb dolog történt - mondja Mirriam.
Az üres székről Christian egy borítékot emel fel, és leönti róla a
nehezékül szolgáló kavicsokat. Odaadja, és kinyitom.
Phoenixből érkezett. A Phoenix Maratontól. Kihúzom belőle a
levelet.

JÖVŐ OKTÓBERBEN INDULHAT A MARATONON.

- Ha ez sikerül, mehetek Bostonba - mondja Christian.

Mirriam nekem is ad egy műanyag martinis poharat, és teletölti egy
zöld üvegből. Belekortyolok, és meglep az édessége. Nem pezs-
gőznek, buborékos almás cidert isznak. Tudhattam volna, hogy nem
kínálnak alkohollal. Pezseg, buborékok pattannak fel a nyelvemről,
és szétpukkannak a szájpadlásomon.
- És mi van apával? Mindig megnézi a Boston Maraton közvetítését
- mondom.
Habozik, aztán Mirriamre néz.
- Valóban? Kicsi a valószínűsége, hogy épp engem vesz majd a
kamera. - A hangja határozott, de a könyökét megint az oldalához
szorítja, ebből látom, hogy fél, de megpróbálja legyőzni a félelmét.
- Talán megtalál bennünket, talán nem. De többé nem hagyhatom,
hogy ő mondja meg, mit tegyünk. Nem baj, hogy kockáztatunk?
Christianre gondolok, ahogy befut a célvonalba.
- Egyáltalán nem - felelem.
Miközben visszaadom a levelet, az ujjaink összeütköznek. Nézem
Albuquerque fényeit. Rendezetten és szépen csillognak odalent.
- Komoly edzésbe kezdek - mondja Christian. - A maraton miatt.
- Igen?
- Holnap reggel kezdhetnénk is, nem gondolod? - kérdezi.
- De holnap korán kell munkába menned.
Habozik.
 - És?
- Hatra bent kell lenned a kórházban, ugye?
- Ööö... igen.
Elképzelem magunkat, ahogy futunk a sötétben.
- Ha ilyen korán kell kimásznom az ágyból, akkor legalább én
zuhanyozhassak először.
Laposan néz rám:
- Persze, rendben.
Ránézek, és tudom, hogy versenyeznem kell majd vele a fürdő-
szobáért.
 34. fejezet

E gy hét múlva a testem hozzászokik Christian hajnali mű-

szakjához. Még sötét van, amikor felkelek, hallom, hogy
Christian már a két háló közötti fürdőszobában van. A dobozok
kipakolatlanul tornyosulnak az egyik sarokban.
Amikor a földszintre költöztünk, a shaggy szőnyegünk rózsaszí-
nűről zöldre változott. A konyhasziget miatt kidobhattuk az ebéd-
lőasztalt és a székeket, és csak a kanapé meg a dolgozóasztal került a
nappaliba. A bútoraink olyanok, mint egy szigetvilág a bozontos
szőnyeg zöld tengerén. A kanapé fölötti falra kiraktam egy képet,
amit én fotóztam a hegyen. Még sokat kell rajta dolgoznunk, de úgy
érzem, ez a lakás jó lesz nekünk.
Amikor belebújok a rövidnadrágomba, Christian feje jelenik meg
az ajtóban. Bedob nekem egy mosásban összement, tapadós futó-
nadrágot, és egy pár vadiúj futókesztyűt.
- Kösz!
Leszedem róla az árát, és elszakítom a műanyag zsinórt, ami
összeköti a két felét. Könnyű és meleg.
Miután mindketten elkészültünk, a csuklónkra csatoltuk az órá-
inkat, felhúztuk a kesztyűinket és zsebre dugtuk a kulcsainkat, el-
indulunk kocogni.
Gyorsan felvesszük a ritmust. Alig van autó az úton, ezért a simább
aszfaltot választjuk.
Kezdetben még lázasan kavarognak a gondolataim: milyen lesz a
könyvesboltban a karácsonyi őrület? Hogyan írom meg azt a három
dolgozatot, amit le kell adnom a héten? Mi van, ha apám észreveszi
Christiant a tévében, leolvassa a számát a futómezéről, és kideríti az
új nevét az interneten?
De a lélegzésre koncentrálok, a kis aggodalmaim elcsitulnak, és
helyet adnak a fontosabb dolgoknak. Lefelé futunk, az út eltűnik a
kanyarban. Az ég változni kezd a horizonton. A nap még nincs fent,
de az ég már kezd megszínesedni, és fehér-arany árnyalatot ölt. Az út
mögött látni a kisebb, nyugati hegycsúcsokat. Még nem tudom a
nevüket.
Talán megkérem Dakotát, hogy menjünk ki együtt. Ő rajzolhatna,
én meg fényképeznék. Mindig koncentrált csendben rajzol,
ráhangolódik a ceruza zizegésére. Azon gondolkozom, hogy vissza
tudnám-e adni ezt az összpontosítást fotón. Remélem, megengedi,
hogy megpróbáljam.
A futás zajai lassan eloszlatják minden gondolatomat, és tudom,
hogy hamarosan elérem a lábdobogás-lélegzés-szélfütyülés harmó-
niájának azt a fokát, ami teljesen lecsendesíti az elmém. De még
előttem van az a szakasz, amikor a gondolataim összefüggéstelenül
csapongni kezdenek.
Jobb láb... bal láb... jobb láb... bal láb...
Eszembe jutnak a régi októberi reggelek, amikor Christiannal
együtt vágtunk neki, én biciklivel, ő futva. Még nem tudtam, hogy
azok a reggelek milyen sokat fognak jelenteni nekem, miután
Christian lelép.

Jobb láb... bal láb... jobb láb... bal láb...

Tegnap este Christian megint bocsánatot kért azért, hogy nem jött
vissza értem. Miután befejezte saját korholását, azt mondtam neki,
hogy rendben. Elcseszettek vagyunk. Mindannyian azt kívánjuk,
bárcsak erősebbek lennénk, mint amilyenek vagyunk, és
egyikünknek sem sikerül úgy végigélni az életet, hogy ne bánna meg
valamit.

Jobb láb... légzés...

Mire visszaérünk, Mirriam a lakásunkban lesz. Újabban minden

reggel átjön, és együtt reggelizünk. Teát fog főzni, aztán a bárszéken
ülve olvasni fog, vagy dolgozatokat javítani. Le fogunk ülni, és
együtt reggelizünk, mielőtt szétszóródnánk külön világainkba, hogy
ott töltsük a napot, és estére újra hazatérhessünk.

Bal láb... légzés... szél...

Jobb láb... légzés... szél...

Az utcai lámpák fénykörében hópelyhek szállingóznak. A légzésem

egyenletessé és szabályossá szelídül, a mellemre telepedő elefánt
soha többé nem bukkan fel. A levegő akadálymentesen áramlik a
tüdőmbe homok-, zsálya- és fagyszagot hozva.
Mi meg csak futunk, futunk, futunk tovább, amíg már semmi sem
marad, csak néhány hang, és mellettem a bátyám. Nem tudom,
melyikünk igazodik a másikhoz, de amikor már elég messzire
vagyunk, egyszer csak megfordulunk, és elindulunk a hosszú emel-
kedőn hazafelé.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Azt szokták mondani, hogy az írás magányos mesterség, de ennek a

könyvnek a létrejöttéhez egy kisebb városnyi ember kellett. Hálával
tartozom a bölcs és éleslátó Mary Logue-nek, aki az első szótól az
utolsóig végigkövette ezt a könyvet, és mindig tudta, mit mondjon,
hogy a tollam a papíron maradjon. Julie Schumacher segített látni,
miről szól ez a könyv, és ami még ennél is fontosabb, hogy miről
nem. Pete Hautman abban segített, hogy írónak érezzem magam, és
mindig úgy kezelt, mint egy profit.
H. M. Bouwman, Brian Farrey, Heather E. Goodman, Charlotte
Sullivan és Scott Wrobel többször is átolvasta a kéziratot, fontos
észrevételeket fűzött hozzá; és segített, hogy higgyek az írásaimban.
Nicholas Kaufmann biztosított, hogy meg tudom állni a helyem a
szakmában.
Rosemary Stimola gyors és türelmes válaszainak köszönhetően a
könyv határtalan öröm lett, és máshoz is eljuthatott. A szerkesztőm,
Nancy Siscoe elegánsan vezetett végig a publikálás hosszú útvesz-
tőjén. Éles szemének és eszének köszönhetően a szereplőim olyan
befejezést kaphattak, amilyet megérdemeltek. Köszönöm a Knopf
Kiadó munkatársainak - a marketingeseknek, az újságíróknak és a
tervezőknek -, akik támogatták a könyv létrejöttét.
A Loft Literary Centernek - melynek tagja lehetek, és amely oda
ítélte nekem a Mentor Series-díjat - tartalmas élményeket
köszönhetek, és a Hamilton Egyetemmel együtt ez határozta meg azt
az íróközösséget, melyhez tartozhatok. A Minnesotai Egyetem
kreatív írás szakán remek előadásokat hallgathattam nyelvről és
szerkezetről, és az angol szaknak köszönhetően - ahol beválasztottak
a Végzős Kutatók Programjába - be tudtam fejezni a könyvem.
A Családon Belüli Erőszak Jogi Klinikájának bátor kliensei és el-
hivatott munkatársai abban segítettek, hogy megformálódjanak a
könyv kérdései.
Deepa Dharmadhikari, Patrick Hueller, Amber Vangen, Lois és
John H. Yopp együtt örült velem a jó híreknek, és együtt
szomorkodott a rosszakon.
 A gyermekeim türelmét nem lehet eléggé megköszönni. Nemcsak
azt viselték türelemmel, hogy az édesanyjuk konferenciákra,
prezentációkra és órákra jár, hanem azt is, amikor nap mint nap be-
lefeledkezett a könyve világába.
Férjem, John Yopp, az ideális olvasó, a két lábon járó szótár és
lexikon, három évig minden regényírás közben felmerült gondola-
tomat érdeklődve hallgatta, vonatkozzon az a könyv koncepciójára,
vagy egy vesszőproblémára.
Tudta, hogy mikor van szükségem egy bólintásra, és mikor többre.
Jace hangját olyan tisztán képes megszólaltatni, hogy néha gya-
nakodva pislogok rá, és nem értem, hogyan állhat közvetlen össze-
köttetésben a tudatalattimmal.

Köszönöm mindenkinek!