NNCL481-363v2.

Joyce Carol Oates

Napforduló
 ÁRKÁDIA, BUDAPEST 1989 FORDÍTOTTA
PREKOP GABRIELLA
ÁRKÁDIA, BUDAPEST
A KIADÁSÉRT AZ ÁRKÁDIA KÖNYVKLUB
IGAZGATÓJA FELEI.
SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (888284/10)
NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA
FELELŐS VEZETŐ BENKŐ ISTVÁN VEZÉRIGAZGATÓ
KÉSZÜLTDEBRECENBEN, 1989-BEN
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 1026.66-14-2
FELELŐS SZERKESZTŐ PÁSZTOR PÉTER
A FEDÉLTERV MACZÓ PÉTER MUNKÁJA
TIPOGRÁFIA: MACZÓ ZSUZSANNA
MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 15,2 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN,
BASKERVILLE BETŰVEL
ISBN 963 307 125 9 JOYCE CAROL OATES: SOLSTICE
E. P. BUTTON INC., NEW YORK, 1985
COPYRIGHT (C) 1985 BY THE ONTARIO REVIEW, INC.
ALL RIGHTS RESERVED.
HUNGARIAN TRANSLATION (C) PREKOP GABRIELLA, 1989
ALAPKIADÁSEURÓPAKÖNYVKIADÓ, 1989
ÁRKÁDIA,
BUDAPEST
Nagy kín után csak üres héj marad –
A kövült idegek mint sírkövek –
A merev szív kérdi, ő szenvedett,
És tegnap vagy évszázadok előtt?

A gépies láb körbejár

A földből, légből, semmiből
Merev, közönyös
Út kinő,
Kvarcmegnyugvás, akár a kő

Az ólom-óra ez,
Ha túlélt, emlegetett,
Mint fagysérültnek hóra gondolas
Elébb fagy, kábulat, majd megadás

Emily Dickinson, 1862*

*
Károlyi Amy fordítása
 I
A SEBHELY
 l
Monica Jensent egy enyhe és illatos késő szeptemberi estén, az igazgató
házában tartott zsúfolt fogadáson mutatták be Sheila Trasknak, hetekkel
azután, hogy Monica a pennsylvaniai Glenkillbe költözött, és megkezdte a
tanítást a Glenkilli Kollégiumban. A találkozás során Monica félszeg volt, nem
mondott semmi feltűnően okosat, így aztán eszébe sem jutott, hogy Sheila
Trask majd emlékszik rá, vagy hogy egyáltalán találkoznak még.
Monica már akkor megtudta, amikor az elmúlt tavasszal meghallgatásra
utazott Glenkillbe (némi nyugtalansággal vette tudomásul, hogy rajta kívül
még féltucat “kitűnő képesítésű" tanár pályázik az állásra), hogy Sheila Trask,
a festőművész, az év nagy részét Glenkill mellett tölti. A régi, Bucks megyei
birtokot és a tizenkilencedik század elején épült, Edgemont nevű házat a férje,
Morton Flaxman, a szobrász hagyta rá. Monica úgy tudta, Sheila Trask
országosan nem különösebben ismert, de a környéken mégis mint hírességet
tartották számon – bár lehet, hogy csak hírhedettsége miatt.
Kiderült, hogy Bucks megyében sok művész él. Közülük a legismertebb
Andrew Wyeth, aki kicsivel távolabb, dél felé, Chadds Fordban lakott, de a
többiek nevét is szoba-szóba hozták, mintegy véletlenül: meg annyi társalgási
kavics, amelyet az ember hajlandósága szerint fölemelhet, megvizsgálhat,
eltűnődhet felette, vagy elejthet. Az urak, akik Monicát ebédelni vitték egy
fogadóba a Delaware partján, és két óra hosszat kérdezgették szakmai
tapasztalatairól, olyan diszkréten és fesztelenül, hogy akár azt is hihette volna,
pusztán társasági alkalomról van szó, szintén megemlítették Sheila Trask és
néhai férje, Flaxman nevét. Szerencsére Monica ismerte Flaxman műveit, így
mondhatott róla néhány intelligens és elismerő mondatot, bár nem túlozta el a
lelkesedést. A súlyos fehér tömegek, a töretlen vonalak, alaktalan
domborulatok, primitív formák, amelyek az életnek pusztán csak a látszatát
keltették, mindig bizonytalan, szorongó érzéssel töltötték el, és nyomasztották,
miközben a Modern Művészet Múzeumának szoborkertjében üldögélt egy
csésze tea mellett – egyik csésze teát a másik után hagyta kihűlni –, és azon
töprengett, hogyan találjon kiutat az élete zsákutcájából, így aztán most,
amikor Flaxman neve elhangzott, legalább volt mit elképzelnie, de amikor
Sheila Traskot említették, semmi nem jutott eszébe. Amikor Mr. Greene-ről,
az iskola igazgatójáról Mr. Farlcyra, az angol tanszék vezetőjére nézett,
Monica nem tudta eldönteni, hogy készségesen beismert tudatlansága vajon
mellette vagy ellene szól-e. – Azt hiszem, mondhatjuk, hogy Miss Trask
festészete kísérleti jellegű – jegyezte meg Mr. Greene mosolyogva. –
Erőteljes... és absztraktelég nehéz volna leírni, hogy milyen. – Nem sokat tud
a kortárs művészetről, sem az amerikairól, sem az európairól, mormolta nem
egészen bocsánatkérően Monica; sajnos többnyire üresnek, embertelennek és
furcsa módon fantáziátlannak találja a modern alkotásokat. – Igen, pontosan –
válaszolta Mr. Greene. Aztán a nyár elején, miközben különböző bérelhető
házakat mutatott meg Monicának, az ingatlanügynök ejtette el, mintegy
véletlenül, hogy Sheila Trask gyakorlatilag a szomszédja lesz, ha egy bizonyos
házat vesz ki – éppen arról az öt hálószobás tanyaházról beszélt, ami a
legjobban tetszett Monicának. Persze, mondta a nő, nem valószínű, hogy
valaha is találkozik majd Sheila Traskkal, hiszen sokat utazik. És nagyon sok
időt New Yorkban tölt. Meg aztán zárkózott, egy kicsit talán különc is,
kiismerhetetlen, nehéz a kedvében járni – legalábbis ezt mondják a helybeli
kereskedők; szóval nem örvend túlzott népszerűségnek. Monica habozott, nem
akart kíváncsiskodni – szerette volna, ha itt, Glenkillben egészen más
embernek ismerik meg –, de Betty Connor olyan nyílt és őszintén barátságos
nő benyomását keltette, hogy nem tudott ellenállni, és megkérdezte, miben
nyilvánul meg Sheila Trask különcsége. – Különböző módokon – visszakozott
azonnal Mrs. Connor. – Természetesen nem ismerem személyesen...
Bizonyára találkozik majd vele. – Talán a modora szándékosan bántó? –
érdeklődött Monica. – Hát – felelte Mrs. Connor –, azt nem lehet mondani,
hogy bántó, sőt a legtöbbször bájos, igazán bájos, és egy bizonyos típusú
férfinak nagyon tetszik is – meg azt hiszem, egy bizonyos típusú nőnek is. De
talán majd személyesen is megismeri. És akkor véleményt formálhat róla.
Hónapok múltán, Greene-ék partijának idején Monica már egészen
megfeledkezett Sheila Traskról. Az első tanítási hetek feszültségének,
kimerültségének és gyakori eufóriájának hatására nagyon sok mindenről
megfeledkezett; míg egyik helyről a másikra sietett, és vidáman próbált száz
vagy még több új nevet az emlékezetébe vésni, Monica olyan lett, mint aki
amnéziás: előző életére, előző elfoglaltságaira csodával határos módon
homály borult. Sok évvel ezelőtt népszerű, aranylány volt, és most úgy érezte,
hogy életének talán újabb árnyékmentes korszaka következik el. Ha óvatosan
halad. Ha nagyon, nagyon okosan viselkedik.
– Egyáltalán nem emlékeztetek önmagámramormolta hangosan és
jókedvűen Monica. – Olyan boldognak látszom.
Mindenki meglepődött, de legfőképpen a volt férje, amikor úgy döntött,
hogy egy vidéki fiúiskolában fog tanítani Pennsylvaniában. Ennél biztosan
találhatott volna jobbat is. Miért nem várt, amíg valami kellemesebb lehetőség
nem kínálkozik? De életének ebben a szakaszában Monica már leszámolt
azzal, hogy valami megérdemelt jobbra, a jó sorsra számítson; alig várta, hogy
viszonylag kevéssel beérhesse. Alig várta, hogy végre felejthessen. így aztán,
amikor Greene-ék zajos partiján meglátta a szobába lépő magas, fekete hajú,
lomposan öltözött nőt, Monicának csak annyi jutott eszébe, hogy különös és
meghökkentő alak; “karakter", bár hogy miért, azt nehéz volna megmondani.
Talán harmincöt-harminchat éves lehetett, öt-hat évvel idősebb Monicánál,
egész csinos, sőt, majdnem szép: fekete szeme gúnyos, szemöldöke sűrű és
fekete, szája széles, mosolytalan és csúfondáros. Alakja szinte fájdalmasan
szögletes volt, rosszul tartotta magát, a válla előregörnyedt. Nem úgy, mint
Greene-ék többi vendége, ő nem vette komolyan az alkalmat, és nem öltözött
ki: formátlan, cupfos, lábszárközépig érő fekete szoknyát viselt, olcsó,
agyonmosott ingblúzt, és szövetblézert, amely valószínűleg férfizakó volt;
begombolatlanul lógott le sovány válláról. Mint egy furcsa ragadozó madár,
gondolta Monica, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy jobban megfigyelhesse.
Egyszerű lapos sarkú cipő volt rajta, sáros vagy festékes, és sápadt, áttetsző
bőrű, kicsit inas lábán nem viselt harisnyát. Ruganyosán járt, egy kicsit úgy,
mint egy ló – az biztos, hogy lovagol vagy sportol –, amikor kezet fogott,
előrehajolt, és furcsán, nőietlenül (akármit jelent is pontosan a nőies, gondolta
Monica) leszorította a könyökét. A mozdulat férfias sem volt, leginkább egy
gátlásos, kicsit morcos kamaszra emlékeztetett. Volt ebben a nőben valami
félszeg, valami örömtelen és mégis jókedvű, valami rögtönzött és szétszórt,
kócos hajába fehér kaméliát tűzött, romantikus (vagy gúnyos-romantikus)
gesztussal, de a virág most hervadtán, elfeledve lógott, mintha le akarna
hullani. Míg Harry és Ruth Greene élénk figyelemmel vették körül, a nő
őszinte érdeklődéssel, a sarkán hintázva, kezét hanyagul zsebre vágva,
szemügyre vette a szobát. A csevegő, mosolygó tömegben egyedül ő nem
mosolygott, és mintha fél szavakkal válaszolt volna Greene-ék kérdéseire.
Monica az igazgató és felesége viselkedéséből ítélve úgy vélte, nem lehet
jelentéktelen vendég ; most a lelkész és a felesége és több más fontos
személyiség is odament hozzá. Talán valamelyik felügyelő bizottsági tag
felesége, vagy éppenséggel alapítványi tag, gondolta Monica, bár ehhez fiatal.
Nem kétséges, hogy valamelyik környékbeli csodálatos birtokon él, és az sem
kétséges, hogy telivéreket lovagol: a tartásában, ahogyan kicsit, alig
észrevehetően megroggyantja a térdét, van valami arrogáns... Nyilvánvaló,
hogy gazdag és magabiztos ; az a fajta nő, akit Monica általában került.
És mégis volt benne valami ismerős is – fekete cigányszemében, széles
ajkában, nyugtalan modorában. Abban, ahogyan a tekintete ide-oda cikázott a
tömegben, látszólag céltalanul, találomra, lecsapásra készen. Monica egy
rövid pillanatig izgatottan tűnődött, vajon találkozhattak-e már valahol. Ha
bárhol, akkor valószínűleg New Yorkban. Bár ő és a férje meglepően kevés
barátot szereztek a két év alatt, amíg ott éltek, mégis nagyon sok embert
ismertek; örökké változó számú, sokfele embert, “ismerős" arcú idegeneket,
akik a partikon egész barátságosan viselkedtek, sőt, nagyon barátságosan, de
egyébként névtelenek maradtak... A fekete hajú nő a lovashoz illő tartása
ellenére is igazi New York-inak tűnt, de amikor ide-oda vándorló tekintete
Monicához érkezett, sem felismerésnek, sem érdeklődésnek nem mutatta jelét.
– Az a nő ott, akinek olyan bámulatos szemöldöke van – szólalt meg
halkan Monica egyik férfikollégája –, aki úgy néz ki, mintha csak úgy
betévedt volna, és már menni készül, az Sheila Trask, a festőnő; hasonlít a
fényképeihez?
– Soha nem láttam róla fényképet – felelte Monica. Néhány perc múlva
Mrs. Greene odavezette Monicát, és olyan szívélyes hangon mutatta be őket
egymásnak, mintha “Miss Traskot" csakugyan érdekelhetné “Miss Jensen", a
Glenkilli Kollégium ígéretes új tanereje. Láthatóan megsértette Sheila Traskot,
amikor közölte vele, hogy Monica és ő szomszédok lettek, mert Monica éppen
most költözött be egy tanyaházba az Olcottsville úton, ahonnan Edgemont,
Sheila háza a Szegény Tanya úton mindössze két mérföld észak felé. – Nekem
sajnos szinte nincsenek szomszédaim. Edgemont nagyon elszigetelt –
mormolta Sheila Traks. A hangja egyszerre volt bocsánatkérő és dühös. Azért
készségesen kezet fogott Monicával a maga merev, gúnyosan szertartásos
modorában.
Sovány, hűvös és meglepően erős ujjai voltak. Nem viselt gyűrűt, és bár
rövidre vágta a körmét, még így is halvány piszok vagy festékcsík bújt meg
alatta. Dohány, terpentin, tisztításra szoruló gyapjú és a hervadt kamélia
halvány, édeskés szaga lengett körülötte. Monica megfigyelte, hogy közelről
még soványabb, mint amilyennek távolabbról látta, de izmos és inas. Inkább
negyven-egynéhány éves. A bőre forró égövi, piszkos benyomást keltett,
furcsa olaj barna árnyalata rossz táplálkozásra utalt. A legszebb vonása mélyen
ülő, sűrű szempillákkal árnyékolt, csillogó fekete szeme volt; tekintetéből
gyanakvás sugárzott. Fekete szemöldöke majdnem összeért az orra nyergén,
bosszús, fordított V alakban.
Udvariasságból feltett egy-két kérdést Monica bérelt házáról; Monica
röviden, félszegen, nem éppen szellemesen válaszolt. Ruth Greene anyáskodó
mosollyal most egy másik új tanárt vezetett oda, újabb elmormolt kérdések és
válaszok következtek, mosolyok, kézfogások, néhány kínos, bár jó szándékú
megjegyzés Sheila Trask munkájáról. (Ezeket a szigorú tekintetű nő teljes
némasággal fogadta – mintha semmit sem hallott volna.) Azért a fiatalember
tovább igyekezett, megköszörülte a torkát, és kijelentette, hogy “lelkes híve"
Morton Flaxman munkájának is. – Megtisztelőnek tartaná – válaszolta Sheila
Trask hirtelen rosszmájú vidámsággal –, ha még életben volna, és hallaná.
Amikor félóra múlva Monica eljött a fogadásról, Sheila Trask már elment;
legfeljebb húsz percig maradhatott. Különös, gondolta Monica, vajon minek
jött el egyáltalán? Hiszen olyan nyilvánvaló, hogy kényelmetlenül érzi magát,
amiért a középpontba került, és róla beszélnek. És az is, hogy felsőbbrendűnek
tartja magát a glenkillieknél.
A ház előtti feljárón hervadt, tépett virág hevert – egy kamélia. Monica alig
tudta leküzdeni az ösztönös mozdulatot, hogy felemelje.

– Majd férjhez mész újra – mondták a barátai; nem tudták, milyen bántóak
ezek a szavak. Monica minden erejét összeszedte, és igyekezett méltósággal
válaszolni: – Igen... sokféle házasság létezik.
Monica nem a lelke üdvösségéért – már nem hitt sem a “lélekben", sem az
“üdvösségben" –, hanem egyszerűen a túlélés végett jött el tanítani a Glenkilli
Kollégiumba (jó hírű, drága, konzervatív, Alapította 1847-ben a Barátok
Társasága, hirdette büszkén a tábla), és hogy végre maga mögött hagyja a
múltat. A túlélés tiszta, őszinte, egyszerű igény, primitív szükséglet; Monica
azt remélte, kemény munkával és idealizmussal majd sikerül olyasmivé
alakítani, ami már hasonlít az élethez.
Ő, aki mindig fiatal volt, néhány hónap múlva harmincéves lesz.
Megsebesítette – igen, szó szerint, és nem pusztán átvitt értelemben – a
dicstelen közelmúlt. Gyakran azon kapta magát, hogy a már alig látható, nyolc
centiméteres sebet simogatja, elnyert díját, keserű vigaszát. “Nézd, mit tettél
velem, nézd, mit tettél", kiáltotta diadalmasan, mert azonnal és ösztönösen
vádolni és kárörvendeni akart, viszonzásul olyan sebet ejteni, amely
remélhetőleg halálos. De az ő vére csordult ki.
Egész pontosan nem fedte a valóságot, hogy Monica Jensen valamikor az
aranyifjak és – lányok közé tartozott, bár a kifejezés tetszett neki, Shakespeare
szomorkás soraira emlékeztette. “Koldus, arany ifjú, lány: Egyként por lesz
mindahány".*
Csodálatosan hamis demokráciát sugall: a Végtelenben minden emberi lény
egyenlő lesz, és akkor mire való az irigység, rosszindulat, bánat, fájdalom és
boldogtalanság most? Sovány vigasz a koldusoknak, akik fiatalon halnak meg,
és nemcsak porrá válnak, hanem abban is élnek; de megnyugtató kép az arany
ifjaknak és lányoknak, akiknek így nem kell bűntudatot érezniük önző
kiváltságukért. Monica nem volt érzelgős, tudta, hogy valamikor olyan lány
volt, akinek egy időre sikerült – és hogy honnan származott ez a képessége,
arról fogalma sem volt – meggyőzni másokat arról, hogy ő is arany és
különleges. És ebből logikusan következik, hogy mások szeretik.
Huszonegy éves korában férjhez ment, és huszonkilenc éves korában
elvált. Nagyjából nyolc évről kellett számot adnia. (Hét vagy nyolc hónappal a
házasságuk előtt már együtt élt a vőlegényével, de a dacos gesztusra sem a
vőlegénye családja, sem az övé nem reagált.) Kezdett felejteni. Már nagyon
*
Cymbeline, IV/2. (Lator László fordítása.)
sok mindent elfelejtett. Mindennapi életük – amelyben nem voltak nagyon
gyakorlottak – gyorsan feledésbe merült, csak néhány mereven elszigetelt
esemény maradt vissza. Ezeknek a pusztán incidensnek tekinthető
történéseknek csak annyi volt a szerepük, hogy megvilágítsák a bennük
résztvevőket: az esküvő, a rosszul időzített terhesség, az abortusz, a gyász, a
csend... és a többi. Ha egy élmény különleges, mondta magának szigorúan
Monica, akkor gonoszság volna elfelejteni; de nem volt különleges, hiszen az
ő nemzedékéből túlságosan is sokan megélték ugyanezt.
A házasságot és felbomlását két egymással ellentétes – mégsem igazán
különböző – szertartás tette zárójelbe. Ezek is személytelen eseménnyé váltak.
Az idő, amely azelőtt mindig bonyodalommentesen mozgott előre, és
valamiképpen a “javulás"-hoz vagy “haladás"-hoz kapcsolódott, most
kegyetlenül összetorlódott: Monica alig szokta meg, hogy mint férjes
asszonyra gondoljon önmagára, máris férj nélkül maradt. Belökték egy
alagútba, és mielőtt még hozzászokott volna a szeme a sötétséghez, megint
kikényszerítették belőle: kábultan, megrendültén, és sokkal öregebben. Nyolc
év múltán ismét “önmaga" lett – Jensen és nem Bell –, akármit jelent is ez.
Ahelyett, hogy egy háromszobás lakáson osztozna a Hatodik sugárút
környékén egy férfival, akiről azt mondták, hogy a férje, most egy öt
hálószobás, zsindelyes, gerendás tanyaházban lakik egyedül, Glenkilltől egy
mérföldre, Pennsylvania államban. Előző tavasszal még nem tudott ennek a
vidéknek a létezéséről; a dimbes-dombos szántóföldek, erdők, földutak,
ösvények falinaptárra illő komoly szépsége és tökéletessége titokzatos,
meghatározhatatlan módon a valóságérzetét fenyegette. Pontosabban azt az
érzetet, hogy mi az, amit megérdemel. (“Azt hiszed, csak úgy kiléphetsz ebből
az egészből?" kérdezte a férje gyűlölettől remegő hangon; és Monica nem
merte kimondani, amit válaszolni akart.)
De a válás mégis megtörtént. És mind a ketten szabadok lettek. (Közös
ismerősöktől tudta meg, hogy a férje a nyugati partra költözött, és most valami
kulturális alapítványnak dolgozik San Franciscóban. A nevét is mondták – az
alapítványt bizonyára valamelyik olajnagyvállalat tette –, de Monica nem
emlékezett rá pontosan.) Glenkillben egyedül élt, és ha furcsán, lépetten is, de
visszanyerte szűziességét. Milyen érzés, ha az ember huszonkilenc éves,
kérdezte magától, és senki vágyának, senki szerelmének, senki különleges
érdeklődésének nem tárgya? Milyen érzés, hogy átalhatja az éjszakát? Hogy
eredményesen dolgozhat napi tizenkét vagy még több órát? Amióta a Munka
Ünnepe előtti napon beköltözött a tanyaházba, Monicára többször is
rohamszerűen rátört a szorongás: nem érdemelte meg a szerencséjét, előbb-
utóbb úgyis megkapja a büntetését. Aztán kárörvendve gondolta: “Nem igaz,
nem lesz megbüntetve! – Igenis kiléptem az egészből, s nem szúrtak hátba
sem."

Micsoda érzés, kérkedett Monica a tükörképének, olyan kimerültnek lenni,

hogy az ember még sírni sem tudna, ha volna miért.
A tanszékvezető beosztotta óráit, még szombat reggel nyolcra is kapott egy
harmadikos fogalmazásórát, kinevezte több különböző bizottságba, és az
egyik diákszervezet angolos tanácsadójának is. Varázslatos módon “Miss
Jensen" lett a tanítványainak, az új kollégáinak “Monica" ; ő is megtanulta két
hét alatt az új neveket, és erre nagyon büszke volt. Egyáltalán nem bánta, hogy
több mint száz diákja van (ami többek között azzal jár, hogy minden héten
több mint száz dolgozatot kell kijavítania), sőt, hálás volt, amiért most
megmutathatja, milyen keményen tud dolgozni, anélkül, hogy akár csak
tréfából is panaszkodna. Olyan élvezetet lelt a kimerültségben, mint valami
kábítószerben; éppen úgy, mint annak idején, amikor hosszú-hosszú órákig
gyalogolt Manhattanben, a 11. utcától a Central Parkig, részeg, cikcakkos
útvonalon, nem törődve a levegőtlenséggel, a kánikulával, a mindenütt
jelenlévő buszokból áradó bűzzel. Élvezte, ahogy elszivárog minden ereje, és
mire eljön az éjfél, éppen csak annyi marad, hogy beállítsa az ébresztőórát
másnap reggel fél hétre, és belezuhanjon az ágyba. (Ahol kusza, rohanó,
szédítő álmokat látott: bizarr képek villantak fel gyors egymásutánban
szemhéja alatt.) így aztán nem volt rá módja, hogy a múlt felett töprengjen,
ami végül is elmúlt. Nem volt rá módja, hogy belesüppedjen az önsajnálatba,
és szemrehányásokat tegyen magának. Nem gyűlölte meg önmagát, mint sok
nőismerőse, akinek a házassága “szintén" rosszul végződött. Hol rontottam el,
kérdezték maguktól ezek a döbbent nők, mit csináltam rosszul, hogyan
kerülhettem volna el...? Én, én, én... Monica megvetette őket.
Az első tanítási hét végén Monica annyira kimerült, hogy nem tudta
befejezni a vásárlást Olcottsville-ben: a félig megtöltött kocsit az
élelmiszeráruház egyik gondolája mellett hagyta, és pislogva, szédelegve
botorkált ki a kocsijához.
Szabad óráiban, főleg a hétvégeken, a házban dolgozott, felsúrolta a
rétegekben lerakódott piszkot, ablakot mosott, fafelületeket csiszolt le,
tapétákat hántolt le, és beosztotta, hogy melyik szobát fesse ki, melyiket zárja
le. Igyekezett eldönteni, vajon kölcsönözzön-e pénzt a javításokra és
bútorvásárlásra, vagy hónapról hónapra költsön a házra, ahogy megkeresi.
Utoljára a házassága első hónapjaiban érzett így: háztulajdonos lett, és otthont
akart teremteni. Akkoriban a megfelelő, a tökéletes díszlet az ő és a férje
szenvedélye számára szinte már fontosabbá vált, mint maga a szenvedély.
 A kémények, figyelmeztette Mrs. Connor, valószínűleg repedtek, ha sok
eső esik, a pincét valószínűleg elárasztja a víz. Egyik-másik ablak
megvetemedett, néhány zsindely egészen elkorhadt, és a két megmaradt fészer
– őszintén szólva – életveszélyes; semmiképpen ne menjen oda felfedezni és
kotorászni, főleg ne a szénapadlásra; a ház tulajdonosa külön záradékban
hárított el minden felelősséget a fészereket illetően. Monica ennek ellenére
arról álmodozott, hogy egy napon megveszi a tanyát. A ma pár holdas birtok
valamikor több száz hold szántóból, legelőből és erdőből állt, és Monica arról
ábrándozott, egyszer visszavásárolja az egészet. Három oldalról
szántóföldekre és nyílt mezőkre látott, a negyedik oldalon saját viharvert
fészereire; más emberlakta hely nem volt a közelben, és a keskeny és
burkolatlan Olcottsville úton alig volt forgalom... Visszaemlékezett Sheila
Trask bosszúságára, amikor azt mondták neki, hogy szomszédok lettek; most
már megértette. Nem őt akarta megsérteni – csak a nyilvánvaló igazságot
mondta ki.
Néha, amikor porszívózott, vagy vizet engedett, úgy képzelte, hogy szól a
telefon. De amikor kikapcsolta a porszívót, és figyelni kezdett, semmit sem
hallott – csak a csendet. Ritkán hívták fel, ő is ritkán telefonált, és kevés
levelet kapott. Ha nem örült is neki, mindez megnyugtatta. A házat a kor és a
por meghatározhatatlan szaga töltötte be, és néha, főleg éjszaka, mintha
ismeretlen életektől és történetektől visszhangzottak volna a falak, de Monica
azt mondta magában, itt, vidéken, biztonságban van, nem úgy mint
Manhattanben. Senkivel sem kell megosztania a házát. Itt nem fordulhat elő,
hogy egy másik személy nagy zajjal kinyisson egy ajtót, amit ő becsukott, és a
nevét kiabálja... Bár egyszer-kétszer úgy képzelte, hogy valaki szólítja:
Monica, halkan, könnyedén: Monica! De nem a volt férje hanghordozásával.
Nem ismerte ezt a hangot.
Voltak tervei és stratégiai elképzelései, hiszen végtére is van hivatása, és
nem ostoba, hervadó leánysága és halk szavú modora ellenére sem. Az
elkövetkező tíz hónapban belefeledkezik munkája apró részleteibe: órákra
készül, dolgozatokat javít (olyan kényes alapossággal, hogy mindenki csodálni
fogja elszántságát), legjobb képességei szerint tanít, értekezletekrejár, és
barátságos lesz – bár nem túlzottana kollégáival. Jutalmul minden szabad
percét a házának szenteli. Mosogatót és kádat súrol, meszel, lakkoz, fest,
függönyöket vesz, vidám, csíkos sötétítőket, díszpárnákat... Bár a férje
megvető gesztussal minden bútort neki adott, Monica így is csak a ház néhány
szobáját tudta berendezni. Még hónapokig élvezheti a bútorkeresés örömeit,
bejárhatja a környékbeli üzleteket, olcsó és jó vételre vadászva. Régi
lámpákat, régi órákat vesz majd, esernyőtartókat, régi könyveket... Párnákkal
felpolcolva ül az ágyban, és olyan írókat olvas majd, akiknek már a nevét is
rég elfelejtették: a Brandy wine és Delaware völgyének szerelmes históriáit,
levált borítójú és megsárgult lapu könyveket... Mint egy második házasság,
gondolta Monica. Igen, valami olyasmi.
Az idő furcsa módon összetorlódott, és elnyelt nyolc évet az életéből. De
most majd kiterjeszkedik. Többé nem ketyegnek olyan sürgetően az órák.
Soha többé nem fog arra gondolni, hogy önmagának ártson, önmagát okolja,
önmagát vesse meg. Soha többé nem fekszik majd gyűrött lepedők között,
tulajdon izzadtságát és nyomorúságát szagolva, azon tűnődve, hogy hol
rontotta el, mit csinált rosszul, mik a jellemhibái...
– De miért gondolok a múltra? Hát hol a múlt? – szólalt meg hangosan,
hirtelen haragra gerjedve Monica. Amikor haragos volt, élvezte saját hangját.
Amikor senki más nem hallotta.
 2
Egy október eleji délután Monica a ház hátsó ajtajának támaszkodva
pihent, amikor némi távolságra, az erdő szélén, egyszer csak megjelent egy
lovas. Férfi vagy nő? Monica hunyorított, de nem tudta kivenni. Meleg volt, a
nap tűzött. A levegő rovaroktól zümmögött. Monica várta, hogy az első
mögött a második lovas is megjelenjen – ezen az ösvényen már öt vagy hat
lovast is látott –, de amikor senki sem jött, és a lovas a ház felé fordult,
megijedt.
Pontosabban szólva nem is félelem fogta el. Hanem egyszerű éberség,
rossz előérzet. Nem akarta, hogy megzavarják a magányát.
Mégsem húzódott be a házba. A napfényben hunyorogva, egészen magába
feledkezve bámulta a közeledő lovast, aki hol lépésben, hol élénken,
jókedvűen ügetve tartott feléje. Monica nagyon keveset tudott a lovakról, de
úgy vélte, hogy ez a hatalmas, magasra tartott fejű, fehér foltos pej gyönyörű
állat, és lovasa, aki kicsit előrehajolt a nyeregben, csodaszépen üli meg. Ó az,
gondolta Monica.
Zavarában néhány pillanatig nem emlékezett a nő nevére, aztán eszébe
jutott: Sheila Trask. Kimondani nem merte volna, mert nem tudta, hogyan
illenék megszólítania. Az biztos, hogy nem hívhatja egyszerűen “Sheilá"-nak.
De a “Miss Trask" is képtelenség.
Sheila Trask Monica mosolyára gyorsan és nem egészen érthetően
elmormolt mentegetőzéssel válaszolt, amiért hívatlanul állított be. De
véletlenül erre lovagolt. És kíváncsi, vajon mit csinált Monica a Dorr-házzal?
A ház néhány évvel ezelőtt egy Dorr nevű házaspáré volt, akit Sheila és a férje
ismert. Úgy emlékezett, hogy a ház bizonyos vonatkozásokban kellemes, de
más tekintetben kényelmetlen. És szívesen inna egy pohár jeges vizet...
– Természetesen, jöjjön be, kérem, jöjjön bemondta Monica. Elpirult, és
kicsit idegesen hozzátette: – Néztem, ahogy közeledik, olyan gyönyörűen
lovagol, hogy azt reméltem, olyasvalaki lesz, akit ismerek... Bár persze
egyáltalán nem értek a lovakhoz... a lovagláshoz...
Monica hangjában lehetett valami bizonytalan és habozó, alighanem az
arcán is átvillant a vonakodás, mert Sheila Trask egy hosszú, feszült pillanatig
mereven, kezét összekulcsolva ült a lován, és tágra nyílt szemmel fürkészte.
Nagyon csinos volt a maga durva, rendetlen módján. Fekete szeme gúnyosan
és egyben cinkosán csillogott, mintha gyerek módjára ajánlkozna, legyenek
barátok, ismerjék meg egymást. De az is látszott rajta, hogy fél a
visszautasítástól, a kelletlen fogadtatástól. Olyan gyorsan és olyan halkan
beszélt, hogy Monica alig hallotta: – ...ha zavarom a munkájában, ha dolga
van... esetleg vendége...
 – Nem, nem, dehogy – mondta Monica.
– De hívatlanul jöttem...
– Nagyon kérem, igyon valamit – mondta Monica –, vizet, vagy amit csak
kíván... úgy értem, ami csak van itthon... azt hiszem, van grapefruitlé és kóla...
egy kis bor... bár persze – tette hozzá gyorsan Monica – nem első osztályú bor,
biztos nem ízlene...
– Egész biztos? – kérdezte Sheila Trask, és csak bámult rá.
Monica egészen biztos volt benne; már hogyne lenne biztos.
Nevetségesnek érezte magát az esetlen régi ruháiban, amiért ott áll az ajtóban,
mint aki látogatókat vár; alig tudta, mit beszél, vagy mit érez. – Kora reggeltől
dolgozom... szívesen abbahagynám egy időre... Úgy értem, nagyon örülnék,
ha...
– Hát... nem akarom háborgatni – mondta lassan Sheila. Leszállt a lóról,
megveregette a nyakát, a kantárt egy kerítésoszlopra dobta, gyorsan
megkötötte, és közben beszélt: – ... tudom, milyen az, amikor valaki csak úgy
beállít. Azt hinné az ember, vidéken biztonságban van, mégis hányszor jönnek
váratlan látogatók, talán mert egyedül érzik magukat, és az ember kínos
helyzetbe kerül... Ugye emlékszik rám? Greene-éktől. Sheila?
Monica tiltakozott. Hogyne tudná, hogy kicsoda, csak nem tudta, hogyan
szólítsa.
– Például Sheilának – felelte nevetve a nő.
Sheila Trask erősen izzadt, és kicsit ki volt fulladva. Barna lovaglónadrágja
piszkos volt, ingét átizzadta a hóna aljánál, piszkos és trágyafoltos volt a
csizmája is. A haja nagyon sűrű volt, fénytelen és göndör, úgy rezgett a feje
körül, mintha a belső feszültsége így törne ki belőle. A ragyogó októberi
napfényben egyszerre látszott rosszul tápláltnak és furcsán virulónak,
túltengőnek.
– Én is emlékszem a nevére... Monica, ugye? De a vezetéknevét nem jól
hallottam...
Monica megmondta a nevét, és kezet fogtak. Amikor Sheila erős, száraz
keze megszorította az övét, Monicát érthetetlen pánik fogta el, bár alig tartott
tovább egy másodpercnél: valami megrebbent a mellkasában, és a torka
kellemetlenül elszorult. Később arra a következtetésre jutott, hogy azért
rémült meg annyira, mert majdnem a férje nevén mutatkozott be Sheilának. És
ez utálatos baklövés lett volna.
Monica természetesen tervezte, hogy később majd vendégeket hív,
elsősorban a kollégáit és a diákokat az iskolából, és minden barátját, aki
vállalkozik az utazásra. De most még nem, most még nem készült fel lelkileg,
még néhány hétig várni akart. Bántotta a büszkeségét, hogy valaki más
szemén át lássa a saját élete szegényességét; nem akart sem szánalmat, sem
felesleges együttérzést ébreszteni. És most éppen Sheila Trask lép be a házba,
és úgy megy a konyhába, mint aki már sokszor járt itt, és ismeri az utat!
Fennhéjázó, erőszakos, kellemetlen nőszemély, gondolta Monica; az arca még
erősebben égett, mint korábban, bár közben csevegett, mint szívélyes baráthoz
vagy szomszédhoz illik, bizonygatta Sheilának, hogy valóban szívesen látja,
sőt, ő az első látogatója, és talán még tanácsot is adhatna, mert neki bizony
arra nagy szüksége van... Még soha nem bérelt házat vidéken, sőt, házat sem
bérelt még soha. És ez olyan különleges, olyan nagy... Nyilván nagyon sok
gondja lesz vele...
Sheila Trask egyszerűen ráhagyta, pedig ilyen helyzetben ezt senki más
nem tette volna: – Igen, az biztos.
Egy kicsit még kapkodva lélegzett, és a konyha szűkebb terében, mi
tagadás, érezni lehetett az izzadságszagát. És a ló szagát is, legalábbis Monica
úgy gondolta, hogy valószínűleg a lóé; valami állati, áporodott és bőrszerű –
tulajdonképpen nem kellemetlen, de átható.
Monica éles pillantása Sheila csizmájára esett: az is biztos, hogy jó sok
piszkot hord be. Persze észre sem veszi.
Megbeszélték, hogy mindketten jeges teát isznak; Monica szerencsére
aznap reggel csinált egy kancsóval. Sheila kijelentette, hogy majd meghal a
szomjúságtól. A nap melegebben tűz, mint várta. Gátlástalanul, akár egy
gyerek, letépett egy csomó papírtörülközőt a gurigáról, ami Monica
konyhaasztalán hevert, és megtörülte izzadt arcát.
Monica megmutatta a szőnyegtelen ebédlőt, majd a nappalit, beszélt a
házról és a problémáiról, így legalább megteremtette a beszélgetés látszatát,
miközben Sheila szótlanul, kíváncsian nézett körül. Kicsivel magasabb volt
Monicánál, és félszcgen mozgott – hol gyors, hol lassú, oldalazó lépésekkel. A
szája széles, vastag és mozgékony volt, a mosolya leginkább ideges rángáshoz
hasonlított. Néhányszor úgy tűnt, hogy válaszolni akar Monica egy-egy
megjegyzésére, de aztán mégsem szólalt meg. Furcsa nő, gondolta Monica, de
van benne valami különös báj, és egész vonzó: főleg a gyorsan cikázó szeme
szép. És az erős arccsontja. A hosszú, egyenes orra.
Sheila elmesélte, hogy ő és a férje ismerték a házaspárt, akiké a ház volt
néhány évvel ezelőtt. Sőt, egy darabig még ők is a tulajdonosai voltak, de
hogy miért, azt maga sem értette egészen világosan, talán az adó miatt? De
most egy philadelphiai férfié, aki nem törődik vele; kár, hiszen olyan szép,
olyan elszigetelt. Háborítatlan. – Manhattanből költözött ide, ugye?... Valaki
említette – mondta Sheila. – Az a szörnyű nő, a lelkész felesége. Ő beszélt
magáról.
Monica meglepetten nevetett. Nagyon jólesett neki Sheila bizalmas
hangvétele, de nem tudta, mit válaszoljon erre; a lelkész felesége, Jill Starkie,
rettentően kedves volt hozzá, amióta csak megérkezett Glenkillbe, és
nyilvánvaló, hogy melegszívű, nagylelkű, jó szándékú nő, akárcsak a férje,
James; aligha illett volna, hogy Monica rosszat mondjon rá. Bár igaz, hogy
Mrs. Starkie elég túláradó személyiség, az a típus, aki mindig megragadja az
ember kezét, megöleli, és mindenért lelkesedik, ami néha nagyon fárasztó, de
Monica hálás volt a meleg fogadtatásért, így aztán óvatosan válaszolt Sheila
megjegyzésére, és csak nagyon keveset árult el magáról, igen, most költözött
el New Yorkból, évek óta tanít, de eddig csak félállásban, és még soha nem
tanított magániskolában, mindez vadonatúj; elmerülni egy iskola életében,
intenzíven dolgozni... csodálatos érzés... Nagy szüksége volt rá, hogy
megváltozzon az élete...
Sheila, ez a rugalmas, karcsú figura maszatos lovaglónadrágban és fehér
ingben, ide-oda mászkált a nappaliban, és gyermeki kíváncsisággal vizsgálta a
fonott bútort, az össze nem illő asztalokat és székeket, a nyersfa
könyvespolcokat, a világoszöld szőnyeget, amit Monica kiárusításon vásárolt
Edgarsville-ben, harmincöt dollárért. Bár Sheila nem szólt semmit, Monica
titokban mégis reménykedett, hogy talán tetszik neki a berendezés, az
anyagok, stílusok és színek összevisszasága, az egy-két szép darab a sok
“alkalmi vétel" között. Annyi biztos, hogy nem jelent meg gúnyos mosoly az
arcán.
Sheila megitta a jeges teát, a poharat letette egy halom dolgozatfüzetre.
Szórakozottan mondta: – Nagy szüksége volt a változásra? Egy férfi miatt?
Látom az arcán azt a kábult, bizonytalan kifejezést, az ilyesminek ez az egyik
látható tünete, a maga módján egészen vonzó... mintha tojásokból rakott
gúlában hordozná az életét... – Felfelé fordított tenyérrel, szétterpesztett
ujjakkal mutatta. – Bár elég valószerűtlen kép. De ugye érti, mire gondolok?
Valaki mondta, hogy nemrégiben vált el, és hogy Glenkill nem szívesen látja
az egyedülálló nőket. Mindezt egy szuszra. Pedig itt igenis szívesen látják az
egyedülálló nőket, ne hagyja, hogy megtévesszék. Ne engedje, hogy
bebeszéljék magának, hogy magányos.
Monicát meghökkentette a szóáradat, elképzelni se tudta, mit
válaszolhatna. Sheila elgondolkozva folytatta: – Ne engedje, hogy bármit is
beszéljenek magának. Harry Greene híres, mondhatnám hírhedt arról, hogy
rabszolgaként dolgoztatja a fiatal kollégákat.
Monicának sikerült kellő lelkesedéssel és meggyőződéssel kijelentenie,
hogy egyelőre nem érzi magát magányosnak Glenkillben, az iskolai munkát
sem találja elviselhetetlenül soknak, és különben is ő szeret dolgozni, szereti,
ha a kimerültségig hajszolhatja magát, kezdi azt hinni, hogy talán született
pedagógus... Meg aztán Greene-ék, Starkie-ék és még sokan mások rendkívül
segítőkésznek mutatkoztak... És beszélt, beszélt. Kicsit megdöbbent a nő
őszinte, bizalmas és furcsa módon mégis nemtörődöm szavain, meg ahogyan
ránézett, kicsit mosolyogva, kökényszínű szemét összehúzva. És a fekete
szemöldöke, ami majdnem összeért az orra felett... Szóval ez Sheila Trask?
Akiről mindenki olyan bizonytalanul beszélt, értetlenül, kicsit helytelenítően,
de nyilvánvaló tisztelettel? – pedig biztos, hogy valamennyiüknek idegen.
Míg Monica védelmezte helyzetét, Sheila odament a könyvespolchoz, és
leguggolt, hogy megnézze az alsó polcokat is. Válasz helyett bizonytalanul
mormolt valamit, ami bárki más részéről gorombaságnak minősült volna, de
Sheila Trask esetében valószínűleg egészen természetes, sőt ártatlan
megnyilvánulás volt. Monica szavai a semmibe vesztek, érezte, hogy olyan
fájdalmasan ég az arca, mint még soha, arra gondolt, hogy éppen ilyen
semmitmondó választ érdemelt, hiszen idegességében csak fecsegett
összevissza, maga sem tudta, hogy komolyan gondolja-e vagy sem, csak azt
tudta, hogy komolyan kellene gondolnia... Sheila néhány pillanatig szinte
megfeledkezett róla, puha fedelü könyveket vett le a polcról, és hirtelen
támadt érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte őket. Göndör, fekete haja
összekunkorodott a párás melegben, és fiús bájt kölcsönzött az arcának. Az
izzadságtól átnedvesedett vékony pamutinge, most megfeszült a hátán, a
csontos csigolyáin, a karja alatt göndör pihék csillantak meg. Akár húsz évvel
is fiatalabb lehetett volna koránál, nem látszott híres személyiségnek, és
semmiképpen sem Morton Flaxman özvegyének.
Monica bámulta, és nem tudta eldönteni, hogy mély utálatot érez-e Sheila
Trask iránt, vagy éppen ellenkezőleg, erőteljesen vonzódik hozzá.
Sheila, mint aki hangosan gondolkodik, azt mondta, irigyli Monicától a
könyveit, főleg ezeket (a Brontëk, Dickens, George Eliot, Trollope
narancsszínű Penguin kiadásait), mert olyan szamárfülesek és megviseltek,
tele vannak aláhúzásokkal és megjegyzésekkel, nyilvánvaló, hogy nem
egyszerűen elolvasták, hanem át is élték őket. És mit ér egy regény, kérdezte
Sheila, ha az ember nem élheti bele magát? Ha csak ügyesen elrendezett
szavakból áll? Ő maga is belefeledkezik a munkájába, ha nem is éppen rabja,
azért nagyon elfoglalja és leköti, évek óta rögeszmésen igyekszik, hogy
“bizonyos problémákat képileg megoldjon"; ma már szinte sohasem olvas, és
végleg lemondott arról, hogy ezeket a komótos, terjedelmes, világot átfogó
viktoriánus regényeket valaha is elolvassa. Pedig magát a műfajt irigyli.
Irigyel minden olyan foglalkozást, amelynek könyvekhez, lapokhoz,
nyomtatáshoz van köze. A nyomtatott sor rendezett és világos, kronológiailag
meghatározott: kényszeríti az olvasót, hogy sort sor után, oldalt oldal után
olvasson, az adott sorrendben; egészen más, mint a kép, amely voltaképpen a
semmiből ugrik elő, és támad a szemre felkészítés nélkül, nincs hatalma a
nézője fölött, nem követelhet tőle többet egy pillanatnyi felületes vizsgálatnál.
Egészen rosszul van, egészen megvadul, amikor látja a lassan járkáló,
imbolygó alakokat a galériákban, amint mesterműveken siklik át a tekintetük,
éppen csak ránéznek egy-egy Vermeer-, Monet- vagy Mondrian-fest ményre...
Az emberi szem olyan unintelligens, olyan tájékozatlan... És természetesen
ugyanezt végignézni, amikor a saját képei kerülnek kiállításra, valóságos
kínszenvedés...
Monica félénken helyeselt. El tudja képzelni, micsoda megpróbáltatás
lehet; nem hiszi, hogy ő valaha is vállalni merné, neki nem volna bátorsága
ahhoz, hogy így közszemlére kerüljön. Még ha hinne is a saját tehetségében,
tette hozzá. Vagyis – ha volna tehetsége.
Sheila talán meg sem hallotta ezt a különös megjegyzést. Tovább tűnődött,
hangosan gondolkozott: – ...Morton mindig mondta, hogy egy könyv
tökéletesen ésszerű... mert végleges. A könyv, a terjedelmétől függetlenül, egy
teljes világot zár magába. Pedig gyakorlatilag nem foglal el valós helyet a
világban. Gondoljunk csak a nagyságára, a súlyára... ha egy nagyméretű
szoborral vagy festménnyel hasonlítjuk össze. Úristen, hogy irigylem ezért. A
tömörségéért, a szerénységéért... a józanságáért...
Kicsit bizonytalanul felállt, és megtapogatta lovaglónadrágja zsebét –
valószínűleg cigarettát keresett, de nem talált. Csalódottan, dolguk
végezetlenül bújtak elő az ujjai. Mennie kell, mondta hirtelen, estére
szállóvendéget vár Edgemontba, még semmit sem készített elő, és különben
is, éppen elég sokáig zavarta Monicát....Monica természetesen tiltakozott,
egyáltalán nem zavarta. Hiszen csak most jött, nem akar néhány percre leülni
és pihenni?... Nem kér még egy pohár jeges teát?
Látszott, hogy Sheilának jólesik a meghívás, de visszautasította. Csak
hirtelen szeszélyből lovagolt át, mert arra gondolt... de már nem emlékszik rá,
hogy mire. Szereti Monica a lovakat? Úgy emlékszik, biztosan téved, de...
mintha mondta volna valaki...
Monica habozva felelte, hogy szereti a lovakat, és szívesen megtanulna
lovagolni. De még soha nem vett órákat. Egyelőre nem rendezkedett be, és
biztos nincs jó kondícióban...
Sheila hirtelen elmosolyodott, olyan volt ez a mosoly, mint egy ideges
rángás, aztán nem éppen tapintatosan kijelentette, hogy Monica már nincs
abban a korban, hogy lovaglóleckéket vegyen, vagy komolyan foglalkozzék a
lovaglás gondolatával. – Tizenegy-tizenkét évesnek kellene lennie. Akkor
kezdődik. Akkor jön az inger. Rádöbben, hogy lovat akar a combja közé
szorítani, mert ez szenvedély, hirtelen támadt tiszta, kifinomult, szinte vallásos
szenvedély. Minden ló csődör – még a kancák is. Képes volna egész nap
lovagolni, és éjszaka a lovaglásról álmodik, a lóról, a saját lováról. Néhány év
múltán ez a szenvedély elhalványul. A legtöbb lányban fokozatosan elhal. De
néhányunknak, például nekem, egy életen át tartó szenvedéllyé válik. Maga,
azt hiszem, az a fajta lány, akiben ez a szenvedély már régen elhalványult
volna.
Monica kicsit megrökönyödött és nevetett vendége szókimondásán: a
gorombaság és segítőkészség furcsa keverékén. – Értem. Értem – felelte. –
Nem tudtam.
Sheila megint ide-oda mászkált a szobában, kezét csípőre téve, oldalazó,
fiús lépésekkel. Megnézte a falikarokat, amelyeket, mondta, Dorrék
szereltettek fel: sajnos egyiküknek se volt jó ízlése. Megnézte a díszes
gipszrozettákat, a márvány kandallópárkányt (két helyen is meg volt repedve),
és a felette lógó alumíniumkeretes nyomatot a Modern Művészet
Múzeumából, egy tarka, levegős, árnyéktalan Bonnard-t, amiért Monica
hirtelen, érthetetlen módon elszégyellte magát. Biztosan rosszul választott. De
hát mit ajánlott volna Sheila Trask?
Monica elbúvölten, magában mulatva figyelte. Összepiszkolta a szőnyeget,
de észre sem vette, a kihúzgált puha fedelű könyveket otthagyta rendetlenül.
És mégsem lehet megsértődni a szemtelenségén: mert itt van, mert egyszerűen
és dacosan önmaga. Alaposan megkavárta a levegőt maga körül.
Szerénységnek nyoma sincs benne. Piszkos lovaglónadrág, borotválatlan
hónalj, lószag, a szégyentelenül kíváncsi, kökényszínű szeme... Az egyik
magas ablakból rézsűt ráeső fényben, amelyet rózsaszínűvé lágyított a
damasztfüggöny – Monica éppen az előző nap akasztotta fel őket –, Sheila
mégis egészen szép volt, sőt, komolyan, nyugtalanítóan szép.
De csak egy pillanatig. Megfordult, tovább járkált és beszélt minden
összefüggés nélkül.
(Csakugyan, mint Monica később visszaemlékezett, Sheila társalgása egyre
céltalanabb és mulatságosabb lett.)
Bizonytalanul és sietve kifejezte azon reményét, hogy Monica hamarosan
meglátogatja Edgemontban. Talán vacsorára.
Megjegyezte, hogy Monica valószínűleg szokatlanul nagy érdeklődést kelt
Glenkillben, hiszen egyike a mindössze fél tucat tanárnőnek, aki a tiszta
fiúiskolában tanít, ráadásul a legfiatalabb és legcsinosabb.
Bocsánatot kért, amiért olyan elutasítóan beszélt a lovaglóleckékről,
természetes, hogy a Monica korú nők, sőt idősebbek is megtanulnak
lovagolni, és nagyon élvezik is. Tehát, ha Monica komolyan érdeklődik,
megadhatja néhány megbízható lovaglóiskola címét a környéken...
Talán még lovagolni is elmehetnek egyszer együtt, mondta. (De a
bizonytalanul elhalkuló szavakból nagyon kevés meggyőződés sugárzott.)
Megint visszakanyarodott Dorrékra, a ház régi tulajdonosaira. Ő és a férje
csak felületesen ismerték és nem igazán kedvelték őket – Dorrék nyaranként
laktak itt, kapcsolatban álltak az olcottsville-i színházzal, ripacskodó, iszákos
dilettánsok voltak, harsányak és lármásak, híresek a kegyetlen, de rendkívül
mulatságos történetekről, amelyeket az ismerőseikről meséltek a hátuk
mögött. De semmi fontosat nem mondhat róluk Monicának. Kíméletlen,
gondatlan, felületes emberek voltak – csupa felszín mind a kettő. Az egyetlen
“esemény", amely itteni tartózkodásukhoz fűződik – ha Sheila jól emlékszik –,
egy baleset volt. Mrs. Dorr revolverrel több lövést adott le egy madárra –
valószínűleg egy seregélyre –, amely valahogy berepült a kéményen át, és
rémülten repkedett a házban. Persze a golyók nem találták el a madarat,
hanem súrolták a férje fülét, betörtek egy ablakot, mert az ostoba teremtés
természetesen részeg volt, mindketten részegek voltak, mint később kiderült. –
Éppen olyan rosszindulatú történet, mint amilyet ők terjesztettek másokról –
mondta Sheila. Az ajtó felé oldalazott, nyilván úgy vélte, itt az ideje, hogy
elmenjen. A szemét – ragyogó, most hirtelen mosolygó szemét – Monicára
emelte. – Az ő szellemük legalább nem kísérthet – mondta. – Nem voltak sem
gonoszak, sem bonyolult lelkűek. És úgy tudom, most is élnek, azt hiszem,
Európában.
Kifelé menet Monica tréfásan megjegyezte, milyen kár, hogy ilyen
emberek laktak a házban. Neki mindenféle romantikus elképzelései voltak...
bár pontosabban nem tudná megfogalmazni... De a ház, a düledező magtárak,
a vidék...
Sheila megnyugtatta; Dorrék nagyon új keletű, szinte említésre sem méltó
lakók voltak, hiszen a házat valószínűleg közvetlenül a polgárháború után
építették, és azóta nagyon sok ember lakhatta már. Ha Monica abban
reménykednék, hogy kísértet járja...
Monica tiltakozott, dehogy akarja ő, hogy kísértet járjon itt, ő nem az a
fajta. De egy romantikus történet talán inspirálná egy kicsit. Eltávolítaná
önmagától, saját korától. Saját történetétől.
Sheila megjegyezte, hogy Monica különben sem úgy néz ki, mint aki
babonás. Szőke, egészséges, nyílt. Nappali személyiség.
– Úgy érti, nappali, és nem éjszakai? – kérdezte Monica. Igyekezett
mosolyogni, hogy leplezze a belenyilalló furcsa sértődöttséget és bosszúságot;
egész belefájdult a szája sarka. – De hát ilyen könnyű másokat megítélni? A
látszatból?
Sheila szája megfeszült, és különös vigyorra húzódott; kivillant a fogsora.
– Elfelejti, kivel beszél – mondta.
– Tessék? – kérdezte rémülten Monica. – Nem értem.
 – Művésszel beszél, festővel – felelte Sheila. Gúnyosan ropogtatta hosszú,
formás ujjait. – Én csak abban hiszek, ami látható. A festékben. A vásznon.
Két dimenzióban.

Amint Sheila elment, Monica sietve töltött magának egy pohár vörösbort,
és felment az emeletre, a hátsó szobába, amelyet hálószobának használt. A
magas mennyezet alatt visszhangzottak gyorsan kopogó lépései, meg-
megreccsentek a padlódeszkák. Monica tudta, Sheila számít rá, hogy ő majd
nézi, amint gyorsan ügetve a szomszédos búzaföld mellett visszalovagol az
erdei ösvényre. Tudta, hogy akár nézi, akár nem, Sheila úgyis azt hiszi, hogy
igen.
Egész elgyengült a kimerültségtől. A látogatás alig fel óráig tartott, ő
igazán keveset beszélt, mégis úgy kimerült, mintha egész nap tanított volna.
Milyen különös, milyen riasztó, lehet, hogy a végén még elájul...?
Elgyengülve támaszkodott az ablakpárkánynak, forró homlokát az üvegre
hajtotta; nézte a lovat és lovasát, irigykedve figyelte, milyen természetesen és
kecsesen tartja magát Sheila Trask, minden mozdulata milyen tökéletes
összhangban van az állatéval. Könnyedség, önbizalom, merészség, és némi
öngúny is, amiért semmi erőfeszítésbe nem kerül a mutatvány... – Tudja, hogy
figyelik – gondolta Monica. – Ez az élete.
Nézte, amint a pej kiüget a látóköréből. Ha belegondol, ez nem kis dolog –
egy ember, egy asszony, megül egy ekkora állatot, uralma alá vonja a
szellemét, az állat hatalmas izmait alárendeli az emberi akaratnak. Az ember
vagy uralja a lovat, vagy a ló uralja őt, mondták egyszer Monicának. Egyik
lehetőség sem vonzotta különösebben.
Kiitta a bort, a feje lüktetett. Sheila Trask elment, és a ház most szokatlanul
csendes volt. Monica olyan kimerültnek érezte magát, hogy legszívesebben
ruhástul lefeküdt volna az ágyra, és átadta volna magát az álomnak, kábult
délutáni szunyókálásnak. Ehelyett bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapot,
és hideg vízzel gyorsan leöblítette az arcát. Míg felhevült arcát paskolta,
haragudott magára, amiért így kifáradt.
Az ócska tükörben homályosnak és színtelennek látta az arcát.
Természetellenesen csillogó, de felismerhetetlen színű szempár, kipirult arc,
aggodalmas kicsi ráncoktól redőzött homlok. A nyolccentis sebhely az állán,
amelyről egyszer azt hitte, hogy az életét fogja megváltoztatni, a hónapok
során megfakult, és most már majdnem láthatatlanná vált. Gyakran rajtakapta
magát, hogy öntudatlanul simogatja, pedig gyűlölt hozzáérni. Kíváncsi volt,
vajon megérintette-e, amíg Sheila Trask itt volt. És vajon észrevette-e Sheila
Trask. Olyan figyelmesen nézett meg mindent.
Valószínűleg nem találkoznak többé, gondolta Monica.
 A következő hét elején Monica véletlenül találkozott Sheilával
Glenkillben; az egyikük éppen kilépett, a másik belépett a postahivatalba.
Sheila régi, öves pulóvert és festékfoltos farmernadrágot viselt; összehúzott
szemmel egy darab papírt vizsgálgatott a kezében. Amikor felnézett Monicára,
fekete szemének tekintete szúrós és kérlelhetetlen volt, aztán elmosolyodott. A
két nő váratlanul azon kapta magát, hogy a barátnők boldog lelkesedésével
üdvözlik egymást, mintha a távollét idején kölcsönös vonzalom fejlődött volna
ki bennük egymás iránt. – Mit csinál itt, Monica? – kérdezte Sheila, mintha
valami isten háta mögötti helyen találkoztak volna, és Monica nevetve
válaszolt: – Maga mit csinál itt?
Kábító, zavarba ejtő érzés volt, a lehető legkülönösebb fejlemény – egy
barátság, amely titokban gyökeret eresztett, és ki is hajtott, anélkül, hogy
tudatosan irányították volna. Monicának még soha nem volt ilyen különleges
élményben része. Örömest fogadta hát Sheila meghívását másnap vacsorára –
ha megtalálja Edgemontot. – Meg fogja találni – mondta Sheila. Aztán
hozzátette: – Hétkor elmegyek magáért.
 3
Így kezdődött.
Az elkövetkező hetekben a két nő gyakran találkozott, kivéve, amikor
Sheila, legalább egyszer egy héten, de gyakran háromszor, négyszer is,
elutazott. (New Yorkba? Philadelphiába? Máshová?) Csak nagyon ritkán
beszéltek telefonon, mert Sheila gyűlölte a telefont: úgy érzi magát, mint egy
nyomorék, mint egy afáziás – magyarázta –, ha beszéd közben nem
gesztikulálhat, így aztán hosszú és igen elmélyült beszélgetéseket folytattak
hol egyikük, hol másikuk otthonában, vagy Sheila műtermében. Olyan sok
mindent kellett elmondani, olyan sok mindent kellett végre szavakba önteni...
Monica most döbbent rá, milyen kétségbeejtően magányos volt, és még csak
nem is tudta. Sheila Trask érdeklődése kicsit megszédítette, és nagyon
hízelgett neki.
– Nahát! – mondta Sheila, Monicára bámulva. – Milyen különös! Milyen
fantasztikus! Magyarázd meg...!
Lehet, hogy ő valóban fantasztikus? – tűnődött Monica.
A beszélgetések mindig mélyrehatóak és kimerítőék voltak, még hétköznap
is csak jóval éjfél után fejeződtek be. Egy-egy ilyen beszélgetés után Monica
fizikailag teljesen kimerült, de lelkileg úgy felfrissült, mintha a szabadban
sportolt volna. Minden érzéke éber volt, a magatartása kissé harcias... Amikor
másnap reggel álomittasan, kábultan, erejét nem egészen visszanyerve
felébredt, tisztán emlékezett Sheila Trask villogó sötét szemére, gyakran
változó arckifejezésére, nevetésére, kissé harsány hangjára; tisztán emlékezett
Sheila szörnyen rendetlen műtermére, vagy Sheila konyhájára, a finom, kék-
fehér mintás, általa felrakott francia csempére.
Minderre tisztán emlékezett, de azt, hogy mi mindenről beszéltek hosszú
órákon át, már nemigen tudta felidézni. Sheila kérdéseket tett fel, és ő
válaszolt, Sheila részletesen kikérdezte valamiről, néha Sheila beszélt
szenvedélyesen... Mintha a beszélgetések elmélyültsége és az időnkénti
nézeteltérések felemésztették volna a tulajdonképpeni szavakat; mintha ezek
az álomszerű viták nappal szükségszerűen semmivé foszlanának.
Arra azonban emlékezett Monica, hogy egy este tiltakozott a
barátságukban kialakult képlet miatt: míg ő nyíltan beszélt, és olyan bizalmas
dolgokat mondott el Sheilának, amit még senki másnak, Sheila mindig
zárkózottá vált, ha Monica magáról kérdezte, a házasságáról, gyerekkoráról,
családjáról. Ilyenkor Sheila jó erősen megdörgölte az arcát, és valami olyasmit
motyogott, hogy Monicát ez úgysem érdekelné, az ő élete nem különösebben
érdekes, mert mindent, aminek jelentősége van, megfestett a képeiben, azon
felül semmi nem maradt meg. Amúgy sem igen emlékszik semmire. – Olyan
vagyok, mint egy földön guruló kerék – mondta játékos, széles gesztussal –, a
jelenben élek... Csak érinteni a földet... mindig csak érintem... mindig
mozgásban vagyok. – Ha becsípett, éneklő hangon beszélt, gyerekesen és
harciasán.
– Szóval nem úgy, mint mi, többiek? – kérdezte élesen Monica.
– Tinektek nem muszáj – felelte Sheila. Monica ebben a pillanatban értette
meg Sheila természetes felsőbbrendűségét: olyan könnyedén fejezte ki, mintha
egy pénzérmét dobott volna az asztalra kettőjük közé. De válaszolni nem
tudott, önnön felsőbbrendűségét nem tudta megfogalmazni, csak ült némán, és
bámult rá.
Sheilát érdekelte, Monica nem tűnődik-e el időnként azon, hogy nincs-e
valami... szóval fonák a helyzetében: fiatal és nagyon csinos tanárnő egy
fiúiskolában? Természetesen a glenkilli diákok mind tanulnivágyók és
céltudatosak – ilyen korú fiúkhoz képest szokatlanul jó magaviseletűnck
tartják őket –, de akkor is kamaszok, aligha uralkodhatnak a gondolataikon,
álmaikon és képzelőerejükön. És biztos, hogy álmodozásukban Monica fontos
szerepet tölt be, jegyezte meg Sheila, és ravaszul figyelte.
Monica elpirult bosszúságában. De nem kérdezte meg, miféle álmodozásra
gondol Sheila.
A témát ezzel lezárhatták volna, de a következő pillanatban Sheila
kijelentette: – Persze talán nem is bánod. Végtére ez is a szerelem egyik
fajtája.

A glenkilli ismerősöktől Monica megtudta, hogy a Flaxman házaspár,

ahogyan a környéken emlegették őket, “szokatlan" pár volt, akik amolyan
“kísérleti jellegű" házasságban éltek. Sokat utaztak, nemcsak Európában,
hanem a világ távoli, egzotikus részeiben is – Afganisztánban, Új-Guineában,
Patagóniában. Néha hónapokra eltűntek, és senki nem tudta, hová. Néha csak
az egyikük tűnt el, és a másik – nos, a másik úgy viselkedett, mintha semmi
sem történt volna. Vagy nyíltan, szégyenkezés nélkül megvigasztalódott
valakivel. “Különös" vendégek laktak náluk, néha hónapokig: a pletyka
szerint ilyenkor vad bulikat tartottak, ittak, kábítóztak, verekedtek, és más igen
bizarr dolgok is történtek. Egyszer megjelent Morton Flaxman egyik elhagyott
szeretője Edgemontban, puskával a kezében... Máskor Sheila Trask jamaicai
szeretője vadult meg, és vert szét mindent piszkavassal... (Persze,
figyelmeztették Monicát, mindez csak pletyka, másod-, harmadkézből
hallották, nem biztos, hogy igaz.)
Morton Flaxman huszonhárom évvel volt idősebb Sheila Trasknál; amikor
elvette a tizenkilenc éves Sheilát, negyvenkét éves volt, és már országos hírű
szobrász. Közel százkilencven centi magas volt, és vagy száz kiló. A neve
mellett gyakran jelentek meg nyomtatásban ilyesfajta jelzők: “Gargantua-
termetű" – “Rabelais-i", “falstaffi" – ami nagyon tetszett Monicának, bár örült,
hogy személyesen nem kellett megismerkednie vele. (Flaxmanról, mint sok
szobrászról, az a hír járta, hogy nagy nőcsábász, bár közel sem volt olyan sok
kalandja, mint a legendák állították. Sőt, néhányan “rendkívül hűséges"
férjként emlegették... végül is, a házasság tizenhét évig tartott.)
Monica látta Flaxman egy fényképét, amely a halála előtt egy-két évvel
készült, és meglepődött: hatalmas méretei ellenére is joviális és kedves
embernek látszott. Korosodó, de még nem öreg, szakállas, majdnem kopasz
férfi, az arcán töprengő, atyai kifejezés. A válla széles és izmos, a csuklója
vastag, de a félig összekulcsolt kezét kecsesen tartotta, volt benne valami
keletiesen finom és habozó. Monicába belenyilallt az irigység: megértette,
hogy egy fiatal nő, mint Sheila Trask, hogyan szerethetett bele – legalábbis
életének egy bizonyos szakaszában – egy ilyen férfiba.
Monica glenkilli értesülése szerint Flaxman agyvérzésben halt meg egy
távoli városban – Tokióban vagy talán Calcuttában –, “tisztázatlan
körülmények között". (Talán egy kuplerájban? Monica akarata ellenére
eltűnődött a lehetőségen. Vagy talán olyasvalakivel utazott, akiről Sheila nem
tudott?) Végrendelet nélkül halt meg, de mert két előző házasságából nem
voltak germekei, sem más közeli rokonai, Sheila örökölte az egész vagyonát:
ingatlanokat Bucks megyében és másutt, műtárgyakat, részvényeket. A
környéken Sheila Traskot többszörös milliomosnak tartották, bár rosszul
öltözött (egyesek szerint természettől lompos, mások szerint művészhez illően
lezser), ütött-kopott Honda furgonon járt, és állítólag fösvényen élt
Edgemontban. (Azt suttogták, Sheila bűnösen hanyag lett a férje halála óta,
engedi, hogy a régi ház tönkremenjen, mert nincs kedve a tatarozással
bajlódni.) A méltóságteljes, ha nem is szép, hússzobás stukkós kőházat egy
glenkilli földbirtokos építtette 1830-ban, és nagyon sokan, így a Bucks
Megyei Történelmi Társaság is, szívesen megvásárolták volna, de Sheila Trask
semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy eladja. Makacs volt, közönyös,
vagy csak egyszerűen ravasz, és nagyon magas árajánlatra várt?... bár talán
érzelmileg kötődik a birtokához, azért nem képes megválni tőle. Állítólag
megsértett egy glenkilli nőt, mert az megkérdezte, mik a “tervei" a jövőre és a
házra nézve. “Tervek? Mit ért azon, hogy «tervek»? Miért kellene bármit is
terveznem? És magának mi köze hozzá...? " Pedig egészen ártatlan kérdés
volt.
Monica tudta, hogy Sheila válaszát szó szerint kellett volna érteni, pusztán
szó szerint. Nem voltak tervei sem a jövőre, sem Edgemontra, sem önmagára
nézve; Sheila agya másképp működött. Másképp és sokkal lebilincselőbb
módon.
 Lehet, hogy gyakorlatilag milliomos volt, Sheila mégis folyton
aggodalmaskodott a pénz miatt: azok szoronganak így tehetetlenül,
kétségbeesetten, rémülten, mindenfajta cselekvésre és elhatározásra
képtelenül, akiknek a közgazdaságról és a Sorsról primitív elképzelésük van.
Ráadásul babonás volt: a lehető legkomolyabban magyarázta el Monicának,
hogy a “jó" év a festészetben mindig “rossz" év a magánéletében, és fordítva;
ha a festményeit egy bizonyos évben megveszik, az mindössze annyit jelent,
hogy a következő évben a hatóság adóellenőrzést rendel el. (Gyűlölték a
férjemet és gyűlölnek engem – mondta Monicának a szenvedélytől elfehérült
ajakkal. – Tönkre akarják tenni a művészeket, mert gyűlölik a művészetet:
valamennyiünket ki akarnak zsigerelni.) Morton hat évvel azelőtt halt meg –
amikor Sheila harminchat éves volt –, és a pénzügyei csak mostanra
rendeződtek. Olyan volt, mint egy iszonyú, pokoli káosz, csak az mentette
meg Sheilát az őrülettől, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen belökött egy
fiókba, bizonyos borítékokat, amelyeken bizonyos feladók szerepeltek, fel
sem bontott, hanem évente kétszer-háromszor elküldte őket a könyvelőinek
Philadelphiába. (De a könyvelőiben sem bízott. Mortontól örökölte őket, ő
sem bízott bennük, csak belenyugodott, hogy becsapják.) Ami Edgemontot
illeti – a ház százötven, több melléképület százéves, mindent mindig javíttatni
kell, és nem elég csak javíttatni, előre kell látni, hogy legközelebb mi szorul
javításra, és neki nincs arra ideje, hogy ilyen kicsinyes dolgokkal
foglalkozzon, nincs hozzá energiája, kedve, és különben sem bízik a helyi
vállalkozókban, akik arról híresek, hogy becsapják az özvegyeket. Egyébként
Morton szinte minden vállalkozóval összeveszett a környéken, így ha ő mégis
el akar végeztetni valami munkát – ha csak költségvetést akar csináltatni –,
kénytelen messziről mesterembert hozatni. És az idegenekben ugyanúgy nem
bízik meg... (Monica nevetve kérdezte: – Akkor kiben bízol, Sheila? – És
Sheila nem mosolyodott el, mert semmi tréfásat nem látott a kérdésben: – Ezt
tényleg nem tudom.)
És ami a művészvilágot illeti... Sheila egy este berúgott a Moët
Chandontól, amit ő hozott Monicának a vacsorához, és dühödt monológot
tartott arról, hogy a férjét azért csapták be egész életében, mert közömbös volt,
sőt, olimposzi megvetést érzett a műkereskedők, újságírók, kritikusok és
gyűjtők iránt; és most, hogy meghalt, és a szobrai nagyon sokat érnek, még
jobban összekuszálódott minden, ő képtelen kibogozni Morton ügyeit, és
ugyanakkor a saját munkájával is foglalkozni. – Régen őt csapták be, ma
engem, hát miért betegedjek bele az aggodalomba? – kérdezte. – És mégis
aggódom, nem tehetek róla, aztán hirtelen azon kapom magam, hogy tojók az
egészre... hetek múlnak el, és még csak nem is gondolok rá... mintha soha nem
ismertem volna Morton Flaxmant, nemhogy vele aludtam volna tizenhét évig.
– Elhallgatott, megdörgölte már amúgy is kivörösödött szemét. – Azt hiszem,
végső soron csakugyan nem érdekel. Akár holnap elköltözhetnék, és ha
valahol másutt dolgozhatnék tovább, Edgemont eszembe se jutna. Nem érzem
magam híres ember özvegyének. Senki özvegyének nem érzem magam...
ehhez én túlságosan önző vagyok.
Monica felajánlotta, hogy segít Sheilának a könyvelésben, vagy utánanéz,
mit kell megjavíttatni a házon... esetleg katalogizálhatja, felcímkézheti a
műveket is... Sheila úgy bámult rá, mintha Monica megőrült volna. – Hiszen
olyan sok órád van, és annyi más dolgod, honnan lenne erre időd? Ne légy
nevetséges – mondta. – Felajánlkozol, hogy kizsákmányoljanak? Morton
elfogadta volna, azonnal igent mondott volna, hogyne szívem, segíts, de én
csak annyit mondok, köszönöm, nem. – És mintha nem tudna ellenállni annak,
hogy hangsúlyozza különállását, és elhatárolja magát Monica
figyelmességétől, hozzátette: – Meg aztán, nekem fontos, hogy egyedül
legyek.
Egy másik nap azonban váratlanul azzal állt elő, hogy pénzt ad kölcsön
Monicának, hogy Monica rendbe hozathassa a saját házát, esetleg annyit ad,
hogy Monica letehesse a foglalót a házra. – Vagy megveszem én – mondta
bizonytalanul, izgatottan –, és bérbe adom neked havi száz dollárért. Vagy az
sok?
Ragaszkodott hozzá, hogy ha együtt mennek valahová, a saját
hitelkártyájával fizessen. (Néha együtt ebédeltek az elegáns Olcottsville
fogadóban, ahol Sheilát Mrs. Flaxmannak szólították, és roppant ünnepélyesen
bántak vele, ami nagyon mulattatta; máskor, farmerban és pulóverben,
kocsival kimentek valamelyik vendéglőbe a 29-es országút mentén. Már a
barátságuk elején kialakult a szokás, hogy szerda esténként Glenkill egyetlen
kínai éttermében vacsorázzanak; a szerda volt Monica legnehezebb napja az
iskolában: háromnegyed nyolckor kezdett, és a sokféle tanítás utáni
elfoglaltsága miatt csak este hatkor végzett.) Sheila minden megfontolás
nélkül ajándékokat vett Monicának, egy gyönyörű Shetland pulóvert, kézzel
varrott bőrcsizmát, egy másfél méteres narancsfát hordóban. (– Olyan szép
lesz abban az alkóvban az ebédlőben!) Monicát zavarba hozták az ajándékok,
de visszautasítani nem merte őket. Egyszerűen képtelen volt megértetni
Sheilával, hogy az ilyesfajta nagylelkűség leereszkedő. – Hát nem érted –
kérdezte Monica habozva, kínlódva –, milyen tapintatlanság felhívni rá a
figyelmemet, hogy sokkal szegényebb vagyok nálad?
– Nem tudom, miért volna akár “tapintatos", akár “tapintatlan" – mondta
mereven Sheila –, ha egyszer ez az igazság.
 De ha Monica mégis vett valamit viszonzásul Sheilának, mindig rosszul
választott: kézzel kötött kesztyű Törökországból, amit úgy elszabtak, hogy
Sheila nem tudta felhúzni; egy Scarlatti-lemez, ami egyáltalán nem érdekelte,
szinte rá sem nézett, és otthagyta volna Monica konyhájában, ha Monica nem
viszi utána. Legbecsvágyóbb és legdrágább ajándéka, egy Eliot Porter-
fotóalbum az Antarktiszról, hasonlóképpen nem aratott tetszést; Monica látta,
hogy hétről hétre érintetlenül hever ugyanott Sheila műtermében.

Néha, amikor Sheila meghívta Monicát Edgemontba vacsorára, egyszerűen

képtelen volt abbahagyni a munkát – csak még egy órára, még két órára van
szüksége... Könyörgött Monicának, hogy maradjon: szörnyen magányos
lenne, ha most elmenne, miért nem néz körül a házban vagy a kertben, vagy
miért nem keres magának egy csendes sarkot, ahol olvashat, vagy akár
dolgozhat is egy kicsit...? Sheila ilyenkor majd szétrobbant a feszültségtől, és
erősen ki volt pirulva; a kérés nemhogy sértette, inkább hízelgett Monicának ;
rendkívülinek találta, hogy ez a csodálatos nő érdeklődést érez őiránta.
Sheila állította, hogy még azt is Monicának köszönheti, hogy az egyik
vászna tónusa világosabbá vált; egy tematikus sorozat utolsó darabja, amelyet
egy kiállításra készített. – A te hatásod... a te szőke aurád – mondta Sheila. – A
különbség valóban jelentős.
Az első műterem-látogatás előtt, még október elején, Monica félt. Attól
tartott, hogy esetleg kénytelen lesz hazudni Sheila munkájáról, mert a férjétől
tudta, milyen “sértően átlátszóan" hazudik. De a festmények nagyon
szokatlanok, nagyon hatásosak voltak. Összesen kilenc kép volt, hat
nagyméretű triptichon és három kisebb vászon, a stílusukat ő absztraktnak
nevezte volna, bár nagyon keveset tudott a kortárs művészetelméletről.
Előítéletei, amelyeket még azelőtt formált, hogy megismerkedett volna Sheila
Traskkal – önelégült, affektált és szenteskedő előítéletek – már rég
szétfoszlottak ; most már szégyellte magát, amiért valaha azt képzelte, hogy
tud valamit. (– De hát azt csak tudod, hogy mi tetszik? – kérdezte Sheila, és
kacsintott. – Vagy mi az, amiről úgy gondolod, hogy tetszhet?)
Sheila egy sorozaton dolgozott, amely február végén került volna
kiállításra. Bőven van ideje, mondta, most nem fogja elszenvedni az utolsó
hetek szokásos őrületét és szorongását, most nem követi el ugyanazt a taktikai
hibát, mint legutóbb. (– Hogy érted azt, hogy “legutóbb"? Mi történt? –
kérdezte Monica. – Nem akarok beszélni róla – felelte kurtán Sheila.) Ezt a
festménysorozatot három esztendővel ezelőtt, még Morton halála előtt kezdte
el, aztán félretette, és más, kevésbé nagyszabású képeken dolgozott tovább,
fontos volt, hogy elfoglalja magát, nehogy elapadjon, vagy ellene forduljon
saját ideges energiája. (– Ha nem dolgozom, megbetegszem, és ha beteg
vagyok, nem tudok dolgozni... Sose tudtam, melyik következik be először –
mondta Sheila.)
A tetőablakon beáradó napfény úgy elvakította Monicát, hogy kénytelen
volt a szeme elé emelni a kezét. Nézte a vásznakat, érezte Sheila közelségét, a
szagát, látta ragyogó, fekete, kicsit gúnyos tekintetű szemét, a szájából lógó
cigarettát, az önmagát gúnyoló, félszeg, aggodalmas tartását. Monica egyik
vászonról a másikra nézett. Egy másodpercre rémület fogta el... egész
beleszédült. Csakugyan olyan jók a képek, mint ő hiszi?... Olyan szépek?...
Vagy csak a kivételes bánásmód zavarta meg a tisztánlátását?... Sheila Trask
iránta tanúsított vonzalma, Sheila Trask mély és kitartó érdeklődése őiránta?
Sheila megszólalt: – Ha most arra próbálod rábeszélni magadat, hogy
tetszenek neked, Monica... ha megfelelő jelzőket keresel... akkor ne fáradj,
nem ezért hoztalak fel ide.
A sorozat címe Ariadné fonala volt. A labirintus ideáját vagy emlékét
festette meg, magyarázta Sheila, nem a valóságos labirintust, amelyben –
mondta rejtélyesen Sheila – nem mindig hiszünk. – A kilenc vászonból csak
három készült el, ezeket a hátsó falnak támasztotta. Sheila a többit vaktában
állította fel a műterem különböző pontjain, volt, amelyik az eléggé piszkos
padlón feküdt. Tompa és árnyalt színeket használt: a szürkék mályvaszínűvé
szelídültek, a mályvaszínek pedig fátyolos fehérré: felhőket, az idegek
hálózatát, az agy titkos tekervényeit sugalmazták. Valamiféle nem egészen
szabályos rács alkotta a kép szerkezetét, bár a durván felhordott festékrétegek
alól csak egy-egy része látszott ki. Monica csak bámulta, már fájt, annyira
feszülten figyelte, úgy vélte, valóban felfedezhető valamiféle haladás a
legkorábbi vászontól a legutolsóig, amely csakugyan a legvilágosabb és
legderűlátóbb volt a kilenc között. Ezen látta a legkevesebb tekervényt is, ez
azt jelentené, hogy a labirintust legyőzték?
Monica mormolt néhány mondatot: nagyon tetszenek neki a képek, vagy
legalábbis nagyon elgondolkodtatónak, nyugtalanítónak tartja őket... szerinte
rendkívüliek... persze nem tudná megmagyarázni, hogy miért... olyan
szerencsétlennek érzi magát... nem talál szavakat, hogy kifejezze, amit érez...
– Dehogy – mondta Sheila, és a karjára tette a kezét. – Nem te vagy a
szerencsétlen.
Sheila elnyomta a cigarettáját egy kávéscsészében, de majdnem azonnal
rágyújtott a következőre. Szinte mellékesen megemlítette, hogy Morton halála
óta, és valami más óta, ami nagyjából ugyanakkor történt vele... a testével...
elveszítette a vágyat, és valószínűleg a képességet is, hogy egy témát
közvetlenül fessen meg. Valószínűleg a hitét veszítette el abban, hogy a tárgy
létezik, hogy az ő érzékelése is létezik a tárgyról valamiféle abszolút módon,
és hogy a tárgy belső (szellemi, szerkezeti) lényege valóban megfelel a
küllemének. – Mindnyájan a testünkben, a testünk csapdájában élünk... ha
jobban belegondolunk – mondta izgatottan Sheila. Ő nem érez megvetést
művésztársai iránt, akik realistának tartják magukat, folytatta, sőt, irigyli őket,
mert olyan fiatalok, olyan ártatlanok, a művészetükben van valami gyermekes
és harcias. De ő már nem tud így festeni, mert már nem tud így gondolkozni.
Még a szeme is másképp “gondolkozik", vagyis “lát".
És akkor különös dolgot mondott: – Én most úgy látom, hogy mindent
eltorzít az ész.
– Az “ész"? De miért mondod, hogy az “ész"? – kérdezte Monica. – Miért
általánosítasz, amikor nyilván úgy gondolod, hogy a te saját...?
Úgy látszott, Sheilát meglepi és kicsit bosszantja a kérdés. – Nem, dehogy
gondolom úgy – mondta türelmetlenül –, csak nem képzeled, hogy az én kis
eszem engem egy cseppet is érdekel?

Sheila sokkal magabiztosabb volt, amikor Morton Flaxman müveiről

mutatott fényképeket Monicának – az ország szinte minden galériájában és
jelentősebb gyűjteményében akadtak művei –, vagy amikor más művészek
festményeiről, akik közül sokan a férje barátai voltak, és az ötvenes években
lettek híresek, mint Milton Avery, Adolph Gottlieb, Hans Hofmann, Franz
Kline. Sheila nappalijában ott lógott de Kooning egyik Asszony-festménye,
amely azonnal magára vonta a tehetetlen tekintetet: olyan barbár, olyan
dühödt, olyan esztelen benyomást keltettek az örvénylő festékkötegek. Amikor
Monica először látta, tiszta idegességében felnevetett: – Úristen, hogy lehet
ezzel élni...? – kérdezte. Ez az egyik legszebb festmény, amit valaha festettek,
felelte hidegen Sheila.
Egy délután levitte Monicát a műterem alatti raktárba, és megmutatta neki
néhány korábbi munkáját, rajzokat, akvarelleket, olajfestményeket. Monica
szomorúan látta, hogy egyik sincs bekeretezve, és sok megrongálódott. Egyik-
másik kép még Sheila növendékkorából származott, amikor a New York-i
Művészeti Akadémián tanult; sokat a házassága első éveiben festett. Monica
meghökkent, amikor Sheila ügyetlenül guggolva átlapozott egy nagy halom
szamárfüles rajzpapírt; ezeket a rajzokat olyan régen készítette, hogy már
egyetlenegyre sem emlékszik: lovak, fák, sziklaormok, befejezetlen
csendéletek, sok-sok emberi alak, női és férfiaktok (több a férjéről, gondolta
Monica, bár lehet, hogy téved, Sheilát annyira nem érdekelték a rajzok). A
karját durva mozdulattal végighúzta izzadó homlokán, elképzelni sem tudja,
minek őrizgeti ezt a sok szemetet, mondta, ha volna benne egy csöpp
szégyenérzet – ha volna felesleges energiája –, egymásra hányná ezt a sok
kacatot, és elégetné.
 Monica megdöbbent. – De hát ezek borzasztóan érdekes dolgok... szerinted
nem értékesek?
–... Geológiai rétegek, régi halott napok, sőt, hetek és évek – mondta
kipirult arccal Sheila. – Mennyi remény és várakozás... és merő szorgalom...
És most, hogy arra kényszerültem, hogy a te szemeddel lássam őket, az agyam
teljesen üres. Mintha egy vízsugárral kimosták volna. Nem tudom, mit
gondoljak... még azt sem tudom, hogy mit látok.
– Ezt nem mondhatod komolyan – mondta lelkesen Monica. – Minden,
amit csinálsz, Sheila... minden, amit valaha csináltál... értékes. És egyik-másik
ezek között nagyon jó.
Sheila bizonytalanul mosolygott, és hunyorogva nézett fel rá. Összehúzott
szemöldöke majdnem összeért az orra felett, s ettől gúnyos, kérdő kifejezés ült
az arcára. Monica nagyon nem szerette ezt az arckifejezését, egyenesen
elcsúnyította a barátnőjét.
– Csakugyan? – kérdezte Sheila. – De miért? Mert valaki, aki jó szándékú,
azt mondja? Mert te mondod?
Monica tudta, hogy ezt Sheila nem sértésnek szánta, sőt Sheilától egy ilyen
kérdés még csak nem is tapintatlan. Lehet, hogy Sheila a lehető
legkomolyabban tette fel a kérdést, de ő mit válaszoljon rá...?
 4
Monica maga sem tudta, hogyan, de a Glenkilli Kollégiumban lassan
mindenki tudomást szerzett Sheila Traskkal való barátságáról. Sheila Trask, a
festő, Sheila Trask, a Morton Flaxman özvegye, Sheila Trask, akié –
Edgemont, ugye? – az a hatalmas, régi ház a Szegény Tanya úton. Ha
eltűnődtek is azon, hogy Sheila Trask hogyan és miért barátkozott össze
Monica Jensennel (Talán Monica is művész? Valami köze van a
művészetekhez?), nem kérdezték meg, legalábbis nem Monicától: kérdéseket
kizárólag Sheila Traskról tettek fel.
Milyen, igazából milyen? Csakugyan olyan különc, mint a híre? És
Edgemont milyen belülről?
És miért jár azon az ütött-kopott furgonon?
És miért, az isten szerelmére, miért öltözik úgy?
Monica meg sem próbálta leplezni ingerültségét, még idősebb kollégáival
szemben sem. Elmagyarázta, hogy Sheila Trask “bonyolult" személyiség. És
nagyon “magának való". Méltóságteljes kis beszédet fogalmazott, amelyet egy
napon a tanári étkezőben magának Brian Farleynek mondott el, dühtől
remegve: – Sheilát rettenetesen bántja, hogy itt olyan emberek pletykáinak
róla, akik nem is ismerik, akik még a lábukat sem tették be Edgemontba.
Monica nemhogy nem bánta, de örült volna a kihívásnak, ha Sheila
művészetéről kérdezik: min dolgozik most, követ-e valamilyen “iskolát" vagy
“stílust", hogy tetszik Monicának amit csinál – ? De Jill Starkie-t kivéve (aki
“Teremtője iránt érzett vallásos tiszteletét" istállókról és hidacskákról készített
vízfestményekkel fejezte ki) senki sem hozta szóba Sheila munkáját. Ha mégis
szóba került a hivatása, az csakis Morton Flaxmannal kapcsolatban történt, aki
évekig a környék “híressége" volt. Munkáit az egész világon megvették a
múzeumok és galériák, országos lapokban írtak róla, díjakat nyert, díjakat
utasított vissza, megbízásokat fogadott el, megbízásokat utasított vissza,
Moore-ral, Calderrel, Lipschitzcel, Dávid Smithszel együtt emlegették a
nevét... Ellentmondásos figura volt a maga idejében: szókimondó ember
hírében állt. Egy korai művét, egy kőből, alumíniumból és bronzból készült
alakzatot nagy büszkén az iskolai könyvtár előtt állítottak fel; a szobor a
rejtélyes Napforduló címet viselte.
Flaxmant elfogadták, mert bizonyítottan híres ember volt, de a felesége, az
özvegye, bár sokan mondták, hogy a művészvilágban egészen jó neve van,
ismeretlen tényezőnek számított.
Beszélték, hogy talán csődöt kell jelentenie, és az egész birtokát lefoglalják
adó fejében.
 Beszélték, hogy egy vagyont keres – nem is kis vagyont – azzal, hogy
eladja a férje munkáit.
Beszélték, hogy újra férjhez megy egy nála sokkal fiatalabb férfihoz.
(Sőt – talán a férje egyik tanítványához? Akivel együtt utaztak Keleten,
amikor Flaxman meghalt?)
Beszélték –
De egy biztos: Sheila Trask önpusztító életet él. Viszonyt folytat – és ezt
mindenki tudta – más művészekkel, “magafajta emberekkel".
Sheila műterme egy átalakított kocsiszín emeletén helyezkedett el, némi
távolságra a ház mögött. Tágas, levegős, kellemes helyiség volt, a
mennyezetén tetőablakkal, az egyik fal helyén táblaüveggel. Monica
rettentően rendetlennek és mocskosnak találta. Festőeszközök, régi vásznak,
piszkos csészék, tányérok és evőeszközök hevertek mindenütt, a földön
újságpapír, napokig kiürítetlen hamutartók, hetekig kiürítetlen, szeméttel teli
kartondobozok, a székek támláján piszkos ruhadarabok, festékfoltos
törülközők... A helyiség átható festék-, terpentin-, cigarettafüst- és
izzadságszagtól bűzlött – Sheila őszinte, leplezetlen izzadságszagától –, érezni
lehetett a frissen főtt kávé illatát, és még valami másét, egy édeskés, kicsit
avas szagot, amit Monica nem tudott azonosítani. Amikor először járt a
műteremben, eléggé megdöbbentette, de hamarosan nagyon megszerette. A
mocsok, a szagok, meg ahogy Sheila Trask áll vagy guggol egy-egy vászna
előtt... Sheila Trask megengedte neki, hogy belépjen, felruházta a tanú
kiváltságaival...
Még a barátnője hangulatai is érdekelték. (Sheila néha izgatott volt, szinte
vadul feldobott; néha haragudott magára, bosszús volt és megvető, amiért csak
ennyit “haladt".) Még az is vonzotta Monicát, bár eleinte bántotta, hogy Sheila
képes megfeledkezni róla, átnéz rajta, néha percekig nem is tudja, hogy ott
van. Mintha régi, bizalmas társak volnának, talán testvérek... Házassága
utolsó, nyomorúságos évében Monica és a férje úgy éltek, akár az alvajárók,
udvariasan, óvatosan, módszeresen nem vettek tudomást egymásról, örökös
szorongás kínozta őket. Osztoztak a közös téren és a pontosan kimért időn.
Monica nem létezett a férje számára, és a férje sem létezett az ő számára:
Monica fokozatosan belesüppedt a gyűlölet majdnem állandó révületébe: tudta
magáról, hogy láthatatlanná lett, kitöröltetett, hogy nincs többé... Ez viszont
Sheila Traskkal egészen más volt. De mennyire más. Sőt, Monica már-már
meg nem érdemelt kiváltságnak érezte, jutalomnak, hogy bár fizikailag jelen
van, fizikailag megfeledkeznek róla.
De ha néha suttogva szólt, hogy elmegy, majd később telefonál, Sheila
gyakran megfordult, és azt mondta: – Ne! Várj. Mindjárt készen vagyok. –
Hol metsző, parancsoló, hol már-már bocsánatkérő, könyörgő hangon. –
Várj... mindjárt készen vagyok.

Monica Sheilára gondolt, Monica “Sheila Traskra" gondolt.

Őszinte akart lenni – mindig büszke volt rá, hogy ha másokkal nem is,
önmagával őszinte, sőt kíméletlen. Amit Sheila Trask iránt érzett, több volt
egyszerű vonzalomnál: keveredett bele csodálat, tisztelet, sőt – talán – irigység
is. (Bár ez nem éppen nemes érzelem. Mennyivel készségesebben bevallja az
ember, hogy gyűlöl valakit, mint azt, hogy irigyli, töprengett Monica.) De
belátta, hogy Sheila Trask jelentős mértékben különbözik tőle, és mindenki
mástól, akivel valaha is közelebbi kapcsolatba került.
Sheila gyakran beszélt arról, hogy reggelenként fogcsikorgatva lép be a
műterembe. Pokolian szenved, és ez egyre rosszabb lesz. Gyűlöli a reggelt,
reggelenként gyűlöli önmagát, amiért olyan feszült, minden ízében remeg, a
szívdobogása természetellenesen felgyorsul, mintha még gyermek volna,
mintha még soha semmiben nem bizonyított volna!... minden mozdulata,
minden ecsetvonása, minden döntése kérdésessé válik. Monica megkérdezte,
hogy Morton Flaxman együttérzett-e vele, segítette-e jó tanáccsal, mire Sheila
nevetve és bosszúsan felelte: – Hiszen ő éppen így kínlódott... gyakran még
sokkal jobban.
Csúfondárosan összehúzott szemmel, vigyorogva mondta: – A legtöbbször
úgy viselkedett, mint egy őrült, és nekem volt annyi eszem, hogy ne kerüljek a
szeme elé.
Irigyelte, hát igen, egy kicsit féltékeny volt rá, bár nem tudta volna
megmondani, hogy miért; vajon tudta egyáltalán, hogy miért? Egyszer
majdnem összeveszett Sheilával, és utána órákig zaklatott volt; egy esős,
novemberi vasárnap ott találta a huzatos, hideg műteremben, dolgozott, pedig
influenzás volt, és szemmel láthatóan lázas. (Monica nagyon megdöbbent,
amikor meglátta; már napok óta nem találkoztak. A szeme gyulladt volt, a
szája fehér és cserepes, a melle lógott a vékony pamuttrikó alatt. És a
tönkrement bőre... És a szaga... a betegség áporodott szaga.)
Feküdj le, tanácsolta neki Monica, hívj orvost, vagy még jobb lesz, ha
elviszlek az orvoshoz... vigyáznod kell az egészségedre.
Sheila megvetően felelte: – Amit “egészségnek" neveznek, engem a
legkevésbé sem érdekel, ha nem értem el valamit.
Saját erélyes válasza Monicát is meglepte: – Elég gyerekes álláspont. És
önző is.

Egy kicsit féltékeny volt. De sikerült eltitkolnia. Lassanként megértette,

hogy az ő életében semmi nincs, ami hasonlít Sheila munkájához, és
munkájába vetett monomániás hitéhez ; még ha valószínűleg viharosabb volt
is Sheila házassága Monicáénál, sokkal sikeresebb és jelentősebb házasság
volt. (Majdnem megvonaglott szégyenében, amikor “Harold Bell"-t “Morton
Flaxman" mellé állította. Úristen, ha Sheila valaha ismerte volna Haroldot!
Egyetemista korában nagyképű volt, szorgalmas, okos, gyors eszű, néha
egészen “zseniális", mondták a tanárai Bloomingtonban, de a képzelete, sőt
még az ambíciói is konvencionálisak maradtak. Monica emlékezett rá, amint
borotválkozás közben összehúzott szemmel méricskéli arcát a tükörben,
mintha komolyan aggasztaná, amit lát: mindennapos, szabályos arc, ritkuló
haj, pedig még csak huszonhét éves, túlságosan közel ülő szempár. – Nem
gondolod, hogy túlságosan közel ülő a szemem? – kérdezte egyszer Monicától
egy furcsa, sebezhető hangulatában, és Monica magában mulatva felelte: –
Ugyan, dehogy, hogy jut eszedbe!)
Sheila szenvedélyessége, Sheila szeszélyes hangulatai... Ehhez sem
hasonlított semmi Monica életében: semmi, ami Jensen volt, nem
dicsekedhetett semmi rendkívülivel. Sheila mégis kikérdezte, valósággal
kihallgatta a gyermekkoráról, vallásos volt-e a családja, milyen volt
Wrightsville-ben, Indiana államban felnőni, mi volt az első élménye a
halálról?... a szexről? És honnan tudta, hogy “szerelmes" a férfiba, akihez
végül hozzáment? (Monica öntudatlanul végighúzta ujját az állán,
végigsimította a sebhelyet, és gondolkozott, nagyon erősen gondolkozott ;
közben érezte, hogy ég az arca, amiért annyira nem illik össze barátnője
érdeklődése és az ő sovány élményanyaga. Hallotta saját magát, amint olyan
dolgokat mesél el, amelyek talán nem is voltak egészen igazak: igen,
csúnyának tartotta a testét kamaszlány korában, igen, megrémült és
megalázottnak érezte magát, amikor először menstruált, igen, félt attól, hogy
talán elvérzik... Igen, néha gondolt rá, hogy milyen megőrülni, ahogyan
mindenki, vagy nem? Es a halálra is. Megőrülni, meghalni. Nem gondol erre
mindenki?)
Monica titokban tudta, hogy képessége a szerelemre – a szerelemre, és amit
“szenvedélyen" értenek – korlátozott, ha összehasonlítja Sheila Traskéval.
Tudta, hogy Sheila eltúlozza az ő melegszívűségét, jó természetét, “szőke
optimizmusát" – ezeket a titokzatos és kissé lenézett tulajdonságokat,
amelyeket benne felfedezni vélt. Vajon hízelgő, vagy fonákul komikus, hogy
annyi ember közül éppen Sheila Trask tekint rá tisztelettel, egyszerűen azért,
mert túljutott egy napon – egy meglehetősen egyszerű napon: órákat tartott,
bizottsági ülésen vett részt, megbeszélést tartott a diákjaival, elment a kötelező
kávéra az igazgató villájába, miközben Sheila ugyanezt a napot a műtermében
töltötte, bámulta egyik vásznát a másik után, és semmi kapcsolatot nem tudott
felfedezni közöttük, semmiféle logikus kapcsolatot; nem fogta el az inger,
hogy dolgozzon, hanem engedte, hogy a mélabú s a bénultság legyűrje.
Ilyenkor, mondta Sheila, úgy érzi magát, mintha a Jupiter bolygón volna, ott
lehet ilyen erős és gyilkos a gravitáció.
– Ne felejtsd el, hogy engem megfizetnek a munkámért – mondta Monica.
– Élvezem... valóban nehéz munka... de a nap szinte az akaratomtól
függetlenül önmagát falja fel... meg aztán, nem csinálnám, ha nem fizetnének
érte.
– Nem gondolod, hogy végül engem is megfizetnek? – kérdezte bosszúsan
Sheila. – Akármit csinálok is a “pályámnak" ebben a szakaszában, azt Sheila
Trask csinálta... Bár ettől csak még szörnyűbb a helyzet. A gravitáció.
– Nem értem – mondta Monica, talán túl könnyedén.
– Persze hogy nem – felelte Sheila, és másról kezdett beszélni.

Monica azt mondta magának, hogy nem irigylilegföljebb egy kicsit –

Sheila Trask tehetségét.
És a hírnevét.
(Monica titokban eltöltött néhány órát a könyvtárban, és igyekezett “Sheila
Trask", a megfoghatatlan művész nyomára bukkanni. Átnézte a Művészeti
Hírek, a Művészet Amerikában, az Amerikai Művész régi példányait. Míg a
fényes papírra nyomott képes újságokban lapozgatott, az illusztrációkat és
hirdetéseket nézegette, Monica érezte, ahogy a régi előítéletei enyhe undor
formájában visszaáradnak. Talán nem is maga a művészet sértette, hanem az,
hogy olyan komolyan írnak róla, és olyan értékesnek tartják, természetesen
anyagi szempontból. Kötéltekercs egy képtár padlóján, csúf fehér “humanoid"
gipszfigurák, fatáblára festett fekete csíkok, törött cserepek, festékbe mártott
amerikai zászlók, egy hatalmas göngyöleg kerítésdrót; “Akció Festészet",
“Assemblage Szobrászat", “Pop Art". Megbámulta egy középkorú festő
fényképeit, aki módszeresen felsebezte magát égő cigarettával, és késsel
különös kis rovátkákat hasított a bőrén; a férfi igen ünnepélyes és büszke arcot
vágott, az “új és forradalmi művészet" előhírnökének szerepében tetszelgett.
Valaki mást azért ünnepelt a sajtó, mert több miami szigetet fluoreszkáló-
rózsaszín műanyagba “csomagolt", és egy másik művészt ugyanígy
ünnepeltek, amiért nyilvánosságra hozta az ötletét – pusztán az ötletét –, hogy
az egész földgolyót csomagolják be hasonló anyagba... Ebben a
szövegkörnyezetben Monicát nem lepte meg, amikor azt olvasta, hogy Sheila
Traskot a nonfiguratív, de rendkívül részletező vásznai miatt “konzervatív"-
nak, sőt “hagyományos"-nak tartják. Stílusát egyfajta “absztrakt
expresszionizmusként" határozták meg, “lírikus" szakaszában, amely
rokonságot tart a minimalizmussal, sőt, a kezdeti strukturalizmussal is –
akármit jelent is ez utóbbi, Monica úgy vélte a szobrászathoz lehet valami
köze. Trask munkái “aszketikusak"... “hedonisztikusak"... “intellektuálisak"...
és “impulzívak". Művészete bevallottan a kubizmusból ered, de azért van
benne egy kevés az akciófestészetből, sőt néhány felhang a német
expresszionizmusra utal. Egyik elődje Hans Hofmann volt – hacsak nem de
Kooning –, és természetesen Morton Flaxman hatását sem szabad alábecsülni.
Az Amerikai Művész-ben egy hosszadalmas cikk fényképet is közölt Trask
műterméről. A komor, földre sütött szemű, nagyon fiatal és nagyon sovány
Sheila két hatalmas, falnak támasztott festmény között állt kezeslábasban,
zsebre vágott kézzel; Monicának az a benyomása támadt, hogy maga Sheila
Trask sokkal érdekesebb, mint a munkái. Hatalmas vásznak, furcsa,
nyugtalanító festéknyalábokkal és hurkokkal, színes és üresen hagyott
foltokkal – mit lehet kezdeni velük? Milyen szavakkal lehetne leírni őket?)
Természetesen Monica büszke volt a munkájára. Mégsem akarta
képmutatón azzal ámítani magát, hogy a Glenkilli Kollégiumban tanítani
olyan, mintha például a Bronx déli részébe került volna, ahol egy tanár
találékonyságát, energiáját és erkölcsi bátorságát valóban próbára teszik a
körülmények. Mindazonáltal hétről hétre nőtt az önbizalma, és úgy érezte –
talán hamarosan mondják is majd –, hogy Miss Jensen egyike a “népszerű"
tanároknak. A diákjai eleinte nem nagyon bíztak benne (mert nő? – nagyon
remélte, hogy csak ezért), de most már felengedtek, és barátságosak voltak,
nevettek humoros megjegyzésein, minden jel szerint tisztelték, komolyan
vették a feladataikat, és egészen nyilvánvaló volt, hogy tanulnak is valamit.
Ami a glenkilli közösséget, a felnőtteket illeti, úgy látszott, ők is becsülik
Monicát. Egy kicsit talán még meg is kedvelték.
(Szabad-e megengedni, hogy a népszerűség ilyen sokat számítson, még
felnőttkorban is? – aggódott Monica. De hát végül is, az állásáról van szó.)
Sheilának az volt a meggyőződése, hogy az emberek csalók, álszentek,
felületesek és jelentéktelenek. A lelkük – mondogatta szívesen – nem mélyebb
egy pléhkanálnál. (Amikor ezt a különös hasonlatot már harmadszor vagy
negyedszer hallotta, Monica szerette volna megkérdezni, hogy vajon az
ezüstkanál “mélyebb"-e a pléhkanálnál.) Az emberek, mondta Sheila, egyik
felületes élményt élik meg a másik után, és közben “tapasztalatról" fecsegnek,
és hogy az nekik mit jelent; váltogatják az érdeklődésüket, a foglalkozásukat
vagy elfoglaltságukat. De valójában semmi sem érinti meg őket – az
embereket nem lehet megbántani. – Lehet szeretetet érezni irántuk – mondta
Sheila –, de az igazi barátságra, az igazán mély kapcsolatra alkalmatlanok.
Valahogy nehéz hinni a létezésükben. Felcserélhetőek. Nem fontosak.
Monica rémülten gondolta: Rólam beszél. De vajon tudja-e?
 Egy nagyon sötét éjszaka, amikor Sheila hazavitte Monicát, és az
Olcottsville úton hajtottak, Monica hirtelen megszólalt: – Gondolod, hogy a
sebezhetőség lelki mélységre vall? Ha valakit el lehet árulni, meg lehet
bántani, az komoly ember?
Sheila elég gyorsan hajtott ahhoz képest, hogy az út milyen keskeny és
kanyargós volt, és a kocsi fékje sem működött valami jól, gyakran
panaszkodott is miatta. Bizonytalanul, szórakozottan kérdezte:Milyen ember?
Mi?... Nem hallottam.
 5
Egy délután, miután önként ajánlkozott, hogy átnézi az évek alatt
összegyűlt holmit (képet és kacatot, mondta Sheila) a műterem hatalmas
szekrényében, Monica talált egy gyönyörüszép, téli tájat ábrázoló,
bekeretezetlen, kis akvarellt. “Realista" téli táj volt, még a helyet is felismerte:
néhány mérfölddel odébb álltak a régi “szegény tanya" romjai egy kis
törpefenyves közepén. Milyen gyönyörű festmény! Milyen finom! Kicsit
remegő kézzel, diadalmasan vitte oda Sheilához, hogy megmutassa neki.
– Ez? Mi a fene ez? – kérdezte hunyorítva Sheila. A képen nem volt sem
dátum, sem aláírás, sem kézjegy, de biztos, hogy ő festette, és ha Monicának
annyira tetszik, akár meg is kaphatja, csak ne mondja el úton-útfélen
mindenkinek, hogy ki festette. – Igazán ügyes kis tájkép – mondta gúnyosan
Sheila –, de azért télies és komor is; látod ezeket a sziklákat? Majdnem olyan
jó, mint egy Andrew vagy egy Jamie Wyeth.
Szerinte a kép igenis szép, válaszolta Monica védekezőén. És bizonyára
nagyon sok pénzt ér, tehát nem fogadhatja el ajándékba. Azt remélte, hogy
Sheila talán eladja neki...
– Az isten szerelmére – horkantott fel Sheila, olyan nevetségesnek találta a
helyzetet –, velem ne beszélj ilyen hangon. Kérlek. Ne. Ha tetszik, és ha van
hová tenned, vidd el; vidd el, és fogd be a szádat, de előbb nézz körül, nincs-e
valahol egy tisztességes keret, hogy bekeretezhessem. Az egész tranzakció
négy és fél percig fog tartani, azzal kész. Hidd el nekem, nem ér annyit, hogy
vitatkozzunk rajta.
Monica megismételte, hogy meg akarja venni a képet. Eszébe sem volt
elkunyerálni, ő is dolgozó nő, akárcsak Sheila. És hisz abban, hogy...
– Megkértelek, hogy ne beszélj ezen a hangon – mondta Sheila, most már
elkomolyodva. – Bántó, nagyképű és értelmetlen. Te találtad, a tiéd.
– De Sheila...
– Különben összetépem, azt akarod, hogy összetépjem?
– Nincs igazad. Én csak...
– Nézd, felesleges vitatkozni. Nem vagyok hajlandó vitatkozni. Nekem
most dolgom van, nincs időm vitatkozni, és ami a legfontosabb: voltaképpen
nagyon boldog lennék, ha a kép hozzád kerülne, ha csakugyan tetszik, ha
csakugyan szépnek találodmondta Sheila. – Itt nem létezik. Nincs értéke. De
lehet, hogy nálad, a házadban talán valamiféle életre kel.
Monicának felborzolódott az érzékenysége, a pulzusa felgyorsult, izgatott
volt, és harcias. Milyen erőszakos ez a Sheila! Milyen kibírhatatlanul
nagyképű! De Monica meghátrált. Elbizonytalanodva mondta: – De... biztos
vagy benne? Úgy értem... Nem állt szándékomban... De tényleg olyan szép...
 Sheila hirtelen megenyhült. Pár méterről megvizsgálta a kicsit megviselt
akvarellt; fejét félrehajtotta, mintha arra azért nem tudná rákényszeríteni
magát, hogy egyenesen ránézzen. – Nos... szóval te azt mondod, “szép"? A te
szemedben ez “szép"? – Bámulta a képet, fintorgott, a nyelve hegyét
végighúzta a fogsorán. – Jézusom, bárcsak ma is érdekelne az ilyesmi. Ez a
fajta szépség. Ez a finomság. Bár meglátnám.
Monica gyorsan eltette a vízfestményt, mint aki attól fél, hogy a barátnője
puszta jelenléte kárt tehet benne. Néhány percet azzal töltött, hogy megfelelő
keretet keresett neki ; és közben csodálatos, diadalittas érzés töltötte el, szinte
ujjongott. Lehet, hogy végül mégiscsak elkunyerálta a képet? Lehet, hogy ez
az egész csak játék volt, ő megjátszottá az erkölcsi felháborodást, Sheila pedig
a megvetést? De nem – Sheila kis híján kikapta a kezéből, és majdnem
kettétépte az akvarellt. De igen – ez is, ez az erőszakoskodás is része lett
volna a játéknak. És Monica sikoltó tiltakozása is.
– De Sheila, ez nem igazságos... – mondta később. – Mit adhatnék neked
cserébe? Nekem semmim nincs, ami értékes... semmim nincs, ami kellhetne
neked.
A megjegyzéstől kínos csend támadt. Monica gondolkodás nélkül,
melegen, lobbanékonyan, rá nem jellemzően beszélt – és Sheila nem tudott
mit válaszolni. És mégsem hallgathatott, hiszen a hallgatása sértő lehetett
volna. Végül zavartan mormolta: – A barátság nem cserebere dolga... nem
igaz?
 6
– Az egyetlen különcsége – mondta mereven Monica, amikor a
legközelebb kérdezték Sheila Traskról – az, hogy nagylelkű. Én még soha nem
ismertem hozzá hasonló embert.
 7
Ariadné fonala: a labirintus mint lelkiállapot, a lélek egy régiója, hősies
erőfeszítés, amelynek középpontjában nincs Hős. (– Csak Ariadné fonaláról
van szó, semmi köze Thészeuszhoz – mondta dühösen Sheila.)
Monica bámult, nagyon erősen, de az elmozdított szögeket és síkokat, a
szerkezetrácshoz alkalmazkodó színek finom fokozatait nem tudta egészen
megérteni. A logikáját érezte – a belső értelmét. Vagyis azt mondta magának,
hogy érzi.
De egy nap hibát követett el. Komoly baklövést. Jókedvűen, bőbeszédűen
locsogott, mint korábban, a barátságuk kezdetén – úgy vélte, Sheila szívesen
hallgatja –, és véletlenül kicsúszott a száján: – Mi lenne, ha most
abbahagynád, és többé nem nyúlnál hozzá? – kérdezte, és a triptichonra
mutatott, amin Sheila néhány napja dolgozott. Sheila elfehéredett a méregtől.
Alig tudott megszólalni.
Monica belátta, hogy tapintatlan volt, és mi tagadás, ostoba: azonnal
visszakozott. Természetesen Sheila tudja, hogy mit csinál, és mit akar. Monica
nem tud semmit. Monicának csak nagy a szája, buta, és rettentően sajnálja.
Utána félénken megkérdezte Sheilát, hogy csakugyan olyan dühös volt-e,
amilyennek látszott.
Sheila azt felelte: – Soha ne tégy próbára. Soha. Soha.

Monica egyre szívesebben járt a barátnője műtermébe, ahol minden csupa

feszültség, idegesség, kemény küzdelem... Hirtelen kitörő nevetések, friss
kávé, mohón elfogyasztott sütemények – Sheila keze remeg, mert már nagyon
régóta nem evett, és Monica az ő “irgalmas angyala". (– De hogyan bírod ki
ilyen hosszú ideig evés nélkül? – kérdezte elképedten Monica. – Egyszerűen
elfelejted? A tested engedi, hogy elfelejtsd?)
Sheila Trask műterme: kitörő jókedv és titkos menedék... Shcilának volt
telefonja, de szinte mindig ki volt húzva. (Bár néha, késő éjszaka bekapcsolta,
és felhívta a pontos időt!... A műteremben nem tűrt meg órát.) A házat Sheila
házvezetőnője, meg az az egy-két takarítónő, akik hetenként egyszer jöttek,
nagyjából tisztán tartották. Időről időre felfogadott egy-egy embert a ház
körüli munkára, kertészkedésre, és egy tizenéves fiú járt át egy szomszédos
tanyáról, ő segített ellátni Sheila három lovát. De ezek közül az emberek közül
soha senki nem jött a kocsiszín közelébe. Még olyankor is, amikor tudta, hogy
várják, Monicát gyakran elfogta a félelem, hogy tilosban jár, hogy veszély
fenyegeti, amikor megy fel a lépcsőn.
Mi lesz, ha zárva találja az ajtót? És Sheila, bár odabent van, nem nyitja ki?
 Monica megkedvelte a festék és a terpentin fanyar, erős szagát, úgy
képzelte, kitisztítja a fejét, ha könnyeket csal is a szemébe, élesedik tőle a
látása. Már nem törődött a mocskos szőnyegekkel, a szakadt újságpapírral, a
cserepekkel, Sheila régi pulóverével, ami hetek óta ott hevert egy szék mellett
a piszoktól mereven. Elbűvölték a tetőablakból áradó, állandóan változó –
kiszámíthatatlanul változó – fényfokozatok. Ügy képzelte, hogy a szerelem
nem más, mint fény – lágyan halványuló, nyersen intenzív fény. Sheila Trask a
téli nap delelő kíméletlen fehér fényében nem volt szép – az arcán, még
fénytelen szétálló göndör haján is döbbenetesen megmutatkozott a kor. De egy
borús délután lassan kihunyó fényében Sheila Traskból olyan ünnepélyes,
aszketikus szépség áradt, amely valósággal megigézte Monicát. (És milyen
váratlanul vált széppé! Ő maga még csak nem is sejtette.)
Ariadné fonalába áhítatosan megkapaszkodnak az ujjak. A labirintus, mint
lelkiállapot; mint a lélek állandó állapota. Monica ide-oda vándorolt benne;
tökéletesen elégedett volt.

De minden titok Sheiláé maradt. Sheila keményen tartotta magát, és

semmit sem árult el. Kéretlenül mosolygott, nevetni is váratlanul nevetett, és
néha kicsit harsányan, Monicát mindig kizárva. Sheila azzal dicsekedett, hogy
az élete – akárcsak a teste – bizonyos távolságra van tőle. Az övé, de nem ő.
Monica kényszeredetten nevetett, és úgy tett, mintha értené. (– Mire
gondoltál, Sheila, amikor azt mondtad, hogy valami történt veled – a testeddel
– a férjed halála idején? És hogy utána megváltozott a viszonyod a
festészetedhez? – kérdezte. Sheila kifejezéstelen arccal, óvatosan válaszolt: –
Ugyan, mikor mondtam neked ilyet? – Majd a következő pillanatban
hozzátette: – Hülyeség.)
De érzéketlen, sőt kegyetlen volt, amikor Monica magánéletéről esett szó.
Ahogy telt az idő, Sheila szinte kisajátította Monica múltját, úgy viselkedett,
mint akinek joga van hozzá, hogy kedvére boncolgassa és elemezze. Főleg
késő éjszaka. Főleg, ha aznap rosszul ment a munka. Vagy ha Monicánál
üldögéltek a nappaliban, ahol a kandallóban ropogott a tűz, amit Sheila rakott
almafából, vagy Sheilánál beszélgettek, a fehérre meszelt, kék-fehér csempés,
a gerendákról lógó rézedényekkel díszített, rusztikus konyhában, ahol kettőjük
között, az asztalon majdnem üres vörösboros üveg állt. Talán húsz perccel
éjfél után, talán már öt perccel egy óra előtt; Sheila nyugtalan és türelmetlen,
és mert túl sokat ivott, provokálja Monicát; Monica is be van csípve kicsit, és
nagyon idegenül cseng neki a saját hangja. Ezeknek a látogatásoknak egyik
furcsasága volt – ez nagyon emlékezetébe vésődött –, hogy Sheila ír szetterje,
Siegmund, lassan átaraszolt a konyhakövön, és végül nehéz fejét Monica
lábára hajtva szuszogva megpihent.) – Biztos, hogy nem zavar? – kérdezte
kétkedve Sheila. – Majdnem tizenkét éves... magányos, csupa szeretet...
nagyon aranyos... de néha kicsit idegesítő. Látod a szemét? Emberibb, mint az
enyém.)
Sheila kérdéseket tett fel, de (mondta magának Monica) nem vájkált benne.
A barátnője, és Monica nagyon érdekli. Igazán hízelgő, ha valaki ennyire
érdeklődik az ember iránt... amikor az élet egyébként olyan kényelmes és
egyhangú.
Beszélj a házasságodról, sürgette Sheila, cigarettára gyújtott, és erősen,
szánakozás nélkül figyelte; magyarázd meg, miért akarod egy legyintéssel
elintézni, mondván, hogy “tévedés" volt. Miért nem akarod vállalni érte a
felelősséget. Miért képzeled, hogy egyszerűen kiléptél belőle, és most szabad
vagy.
Monica nevetett, keze fejét arcához szorította. Vajon részeg? Olyan melege
van, és kábult a bortól. Nem volt veszélyérzete. Nos, talán volt némi kis
veszélyérzete. Úgy beszélt a házasságáról, mintha másvalakivel történt volna
meg, egy ostoba áldozattal, aki éppen ezt érdemelte, egy nagyon fiatal nővel.
Pedig tudnia kellett volna előre: Harold egészen nevetséges módon megvetette
a csúnya nőket, az ápolatlan nőket, azokat, akik túl erősen festették magukat,
vagy akiknek a hónalja vagy a lába nem volt elég simára borotválva. Haroldot
ez sértette. Igen, pontosan: minden férfi számára sértő, ha véletlenül egy ilyen
nőre pillant.
– De most szabad vagy – mondta Sheila. A hangjában gunyoros nógatás
bujkált, de fekete szeméből szeretet áradt.
– Szabad vagyok – mondta könnyedén Monica. – Most Pennsylvaniában
lakom, pedig egy évvel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy ez a hely létezik.
– És boldog vagy? – kérdezte Sheila.
– Boldog vagyok – mondta ugyanolyan könnyedén Monica. – Nagyon
boldog vagyok.
– Tudod, miért? – kérdezte Sheila, és nagyon erősen figyelte.
Monica kiürítette a poharát. A hangja bátor volt, bár remegett egy kicsit. –
Mert itt vagyok – felelte.
– Glenkillben. A saját életemben. A nevem megint Jensen; mindig is Jensen
volt. Nem kell azzal törődnöm, hogy van-e “férjem"... hogy vajon hűséges-e,
vagy hűtlen... hogy túlságosan szeret-e... ahogy egyszer ő maga hitte... vagy
egyáltalán nem szeret...
Sheila félbeszakította. Megkérdezte, hogy Monica férje hűtlen volt-e
hozzá, és ha igen, miért tartotta ezt fontosnak? – Így vagy úgy, a férfiak
mindig hűtlenek a nőkhöz – mondta Sheila.
– Így ereztél, amikor a férjed hűtlen volt hozzád? – kérdezte élesen
Monica.
 Sheila vállat vont. Mosolygott; kivillant nedves, ragadozó fogsora. – Nem
emlékszem – felelte.
El kellene mennie, ideje hazamenni, mondta magában Monica, már rég
haza kellett volna mennie, reggel nagyon nyomorultul fogja érezni magát. De
maradt. Olyan meleg, olyan megnyugtató volt a kutya álla a lábán; már
majdnem kellemesnek érezte, ahogyan fájt a feje: távoli tompa lüktetés a
tarkóban. Kettőig maradt, kettő tízig, kettő húszig. Odakint megeredt a fagyos
eső, csapkodta az ablakokat. Azon kapta magát, hogy hadarva, kicsit eszelősen
beszél a házasságáról. Igen, így volt, igen, úgy volt, de nem, hazudik; igen,
Monica hazudik; a titkok olyan ügyetlenek, olyan nyilvánvalóak; miért sír?...
Miért teszi magát nevetségessé?... Részeg és érzelgős, az ilyen nőket mindig
utálta a férje; és persze a lelke éppen olyan sekélyes, mint egy pléhkanál.
Sheila azonnal átlátott rajta, Sheilát nem lehet becsapni... Hallotta, amint
elmagyarázza, hogy a házassága azért volt kudarcra ítélve, mert nem volt
megáldva – mert van “áldott" házasság –, bár megmagyarázni nem tudja, és
már nem is vallásos, de hiszi – Sheila nem? –, hogy bizonyos kapcsolatok
áldottak, míg más kapcsolatok áldatlanok. És az ember mindig tudja, mondta
Monica, és a szavai összefolytak, az ember mindig tudja.
Aztán az áldásról és az átokról beszélt. Az erőfeszítésről, amikor
ragaszkodunk egy téves eszméhez:Minden erődet elszívja, olyan, mint a
terhesség első tizenkét hete, az új élet, ami a tiédből táplálkozik... – Aztán
megint sírt. Vagy abba se hagyta, öklével dörgölte szemét, ahogy Sheilától
látta, ahogy gyerekkorában sírt. Folyt az orra, arca forró volt és nedves, torka
fájdalmasan összeszorult. Harold kényszerítette, hogy vetesse el a gyereket.
Nem, Harold csak akarta, ez volt a kívánsága. Elképzelni sem tudja, hogyan
hibáztathatta érte őt, Monicát, mégis őt hibáztatta. Persze, az ő hibája volt,
Monicáé. Harold tudta. Harold rájött. Monica taktikázott, így akart kifogni
Haroldon. Úgy gondolta, hogy ha teherbe esik, megváltozik az életük,
kikényszeríti a változást. Majd én kikényszeríteni, gondolta mániás
izgalommal. És utána a bűntudat... lubickolni a bűntudatban, megbánásban...
hisztérikusan zokogni Harold karjában, hogy gyilkosok, hogy együtt estek
csapdába egy rendkívüli jelentőségű cselekedetben; az egész csak fortély volt;
Monica szerepet játszott, Monica kezdettől nem szerette Haroldot. Monica
nem képes a szerelemre, de azt persze szereti, ha őt szeretik. – Csak az én
hibám volt – mondta –, mégis engem sajnáltak. Ő “kényszerített" az
abortuszra, aztán “többé nem szeretett".
Szégyenkező arccal sírt és nevetett; a meglepetéstől csuklóit és nyelt: eddig
a pillanatig maga sem tudta, hogy ez így történt. Sheila meg csak nézte, Sheila
előrehajolt és nézte Monicát, hogy micsoda hazug egy nő Monica, és milyen
okos volt a férje, hogy észrevette. Még akkor is hazudott, amikor sírt. Amikor
vonaglott, és meg akart halni. Végül azt mondta, mégis szereti a férjét, mire a
férje azt felelte: – Akkor ez tévedés, ne szeress. – És röviddel ezután azt
mondta: – Nem, most megint hazudsz. – És ő azt hitte, kitépik a szívét a
testéből. Olyan volt, mintha az embrió-életet – az ő életét – másodszor is
kiszívták volna a testéből.
Magába roskadva zokogott, fájt a melle. A hasa, az ágyéka. Egy pillanat
múlva Sheila kinyújtotta a kezét, és megérintette a sebet Monica állán;
mutatóujja a sebre nyomódott, nem különösebben gyengéden: – Ehhez volt
valami köze? Mindig meg akartam kérdezni.
Monica azonnal elhúzódott.
Nem, ez véletlen volt.
A nyakától forró vérhullám emelkedett az arcába: baleset volt.
... Veszekedtek, és Harold megtaszította... Harold is majdnem sírt, dühös
volt, kimerült... megtaszította, és Monica megbotlott, az állat beverte egy éles,
kiálló perembe... nem, nem volt szándékos... nem igazán szándékos... nagyon
fájt... a fájdalom úgy hasított bele, mint a villámcsapás... és Harold ugyanúgy
megrémült, mint Monica: vér csurgott le a nyakán és mellérn, beleivódott a
ruhájába. Nem olyan emberek voltak, akik szándékosan tesznek ilyet.
Nem tudta abbahagyni a sírást. Sheila felállt, szó nélkül lehajolt, magához
húzta Monica fejét, kicsit ringatta, vigasztalta. Monica tökéletesen
tehetetlenné vált, nem tudta volna megmondani, hol van, csak sírt,
belekapaszkodott valakibe, egy jelenlétbe, egy erőbe, amely magasabbrendű
az övénél. Az erős, a meleg Sheila dohány-, bor- és izzadságszaga Monicában
összekeveredett a rémület és vér régi bűzével, az állába hasító fájdalommal, a
testébe vájt emlékezettel.
Utána arra gondolt – és nem tudta, hogy szégyellje-e magát: természetesen
Sheila mindvégig tudott a sebhelyről.
 II
A TÜKÖR-SZÖRNY
 1
– És kik a barátai, Monica? Úgy értem, rajtad kívül
– kérdezte egy este Jill Starkie, amikor Monica vacsorára volt hivatalos
Starkie-ékhoz, az iskola parkjában álló házukba. Jill japán kimonót viselt,
amely kicsit szétnyílt, amikor előrehajolt; édes, komoly gyöngyvirágillatot
árasztott. Mint háziasszony már jó ideje egyfolytában csak mosolygott, és
időközben rózsaszín rúzsos száján a mosoly kísértetiesen megfagyott. Monica
nem tudta, mit válaszoljon, maga elé bámult, és ide-oda huzigálta villáját az ír
damasztabroszon. Jill még jobban előrehajolt, nem tágított;
– De ugye vannak barátai? Ügy értem, rajtad kívül.
– Persze hogy vannak barátai – mondta Monica. De a feje kiürült, eszébe
jutott az a vagy féltucat ember, akivel futólag, minden ceremónia nélkül
találkozott Edgemontban; emlékezett rá, hogy Sheila említette barátaik nevét
New Yorkban, Mexikóban, Costa del Solon és Marokkóban; beszélt elhunyt
férje barátairól, művésztársairól, ismerőseiről. De most, amikor Jill Starkie és
az asztalnál ülők várakozva néztek rá, Monicának egyetlen név sem jutott
eszébe.
– Furcsa történetek keringtek róla, a szeretőiről, akik a legrosszabb
pillanatban bukkantak fel – szólalt meg egy másik vendég az asztalnál –, ha
ugyanarról a nőről beszélünk, Morton Flaxman özvegyéről?
– Sheila Trask – javította ki kicsit szemrehányóan Jill Starkie. – Ismernie
kell a nevét, David, majdnem olyan tehetséges, mint a férje, sőt, én jobban
szeretem a munkáját... ne fintorogjon, Brian, mert így van – úgy értem, már
amennyit láttam belőle, úgy értem... Flaxman szobrai olyan lehengerlőek és
monolitikusak, ha szabad ilyet mondani... olyan agresszíven
monumentálisak... és szerintem túlbecsültek is...
Ekkor James Starkie segítőkészen, kicsit túlzottan is szívélyes hangon
közölte az asztalnál ülőkkel, hogy Monica Sheila Trask barátnője.
– Igen, Monica összebarátkozott Sheila Traskkal – ismételte meg Jill, kicsit
kifulladva. Idegesen babrált a nyakán, a jobb kezén hatalmas
drágakőgyémánt? hegyi kristály? – csillogott-villogott. – így arra
gondoltunk... vagyis én arra gondoltam... éppen a minap... még nem volt rá
időm, hogy megbeszéljem veled, Monica... arra gondoltam, hogy ez kiváló
alkalom lehetne... úgy értem, Glenkill számára... az iskola számára... hogy
meghívjuk, tartson előadást a fiúknak, azoknak a fiúknak, akiket érdekel a
művészet... aztán valamennyien együtt vacsorázhatnánk... itt vagy Greene-
éknél... tudom, hogy Harry és Ruth nagyon örülnének. – Egy másodpercig
szünetet tartott, de csak azért, hogy levegőt vegyen. –...Néhányan talán még
emlékeztek rá, amikor Morton Flaxman járt itt? Persze régen volt... James és
én akkoriban kerültünk ide... Mr. Flaxman csodálatos előadást tartott...
amolyan szabad asszociációs fejtegetést... remek humora volt... fanyar és
mély... persze ivott egy kicsit... de valóban zseni volt, ezt mindenki tudja...
Csupa energia, lelkesedés, hozzáértés... bár, mint mondtam, szerintem a
munkáit kicsit túlbecsülik... és persze anyagilag is túlértékelik. Néhányan
egyszerűen nem akartuk elhinni, mit fizetett a kuratórium azért a szoborért ott
a könyvtár előtt!... Természetesen megrendelésre készült... és gondolom,
nagyon különleges mű... de azért... a művészvilágban persze csillagászati árak
vannak. Kíváncsi vagyok, vajon Sheila Trask is ekkora tiszteletdíjat kér-e.
Biztos nem... hiszen fiatalabb és... és nő. Fantasztikusan érdekes lenne
megismerkedni vele, és meghallgatni... Azt hiszem, azon az estén nem jött el a
férjével – mondta Jill, és homlokát ráncolva a férjére pillantott –, nem, biztos,
hogy nem. Greene-ék természetesen meghívták, de valamilyen oknál fogva
nem jött el.
Monica érezte, hogy meg kellene szólalnia, és meg kellene védenie a
barátnőjét. De ki tudja, miérttalán egy csepp rosszindulat? –, hallgatott. A
desszertvillával kereszteket rajzolt az abroszra.
– A művészek, akiket mi ismertünk, kicsit mind zárkózottak – mondta
James Starkie. – Még azok is, akik tanítottak itt. Ezt tiszteletben kell tartani...
a természetükhöz tartozik. Én ezt tiszteletben tartom.
– Én is tiszteletben tartom, James – mondta gyorsan Jill –, de Sheila Trask
olyan közel lakik, és ezt kár volna nem kihasználni. Ha találkozna a
diákjainkkal, és látná, milyen okosak, milyen tehetségesek és aranyosak – hát
nem aranyos egyik-másik? – tudom, hogy megtetszenének neki. Mit gondolsz,
Monica? Megbeszéled vele? Valamikor a karácsonyi szünidő után?
– Sheilának kiállítása lesz februárban – mondta Monica. – Biztos nem lesz
rá ideje, hogy meglátogasson bennünket.
– Akkor természetesen február után – mondta Jill, és úgy mosolygott
Monicára, mintha Monica valami nagy butaságot mondott volna. – Bőségesen
van időnk, és tudom, hogy Harry és Ruth is nagyon örülnének...
Monica érezte a burkolt célzást, érezte, hogy kényszeríteni akarják. De
csak bizonytalan, semleges, alig hallható választ mormolt.
James tréfás mosollyal megjegyezte, hogy a művészek, akikkel Jill meg ő
találkoztak – és találkoztak jó néhánnyal, már az egyetemen, az Ohió-beli
Columbusban is, ahol megismerkedtek –, szóval a művészek, akiket ismertek,
valóban színes és különleges egyéniségek voltak – kiszámíthatatlanok –, sőt,
eléggé gyermetegek is. Nehéz kijönni velük, de néha nagyon rokonszenvesek.
Szeretetreméltóak. – Engem sosem lepett meg – ömlengett tovább James –,
bármit hallottunk is időnként Flaxmanékról, és eszembe se jutott, hogy emiatt
ők... erkölcstelenek volnának. Egész egyszerűen más mértékrendszerhez
igazodnak, mint mi, többiek, és Isten országában minden embernek csak
önmagáról kell számot adnia – akármit prédikálnak is a farizeusok.
James Starkie nagydarab, jó kedélyü, negyvenes férfi volt, külsőre is,
viselkedésre is akár egy huszonéves. Ohióban futballsztár volt – mint
Monicának sokszor elmondták –, és Glenkillben igen büszkék voltak rá, hogy
rajongva szeretett lelkésztanáruk sportember, aki így igazi társává lehet a fiatal
versenyzőknek, a neve is mindig visszatér az évkönyvekben. A fiúk imádták,
legalábbis majdnem mind; kötetlen jó kedélye és az örök mosolytól villogó
fogsora csak a “problematikusabb" fiúkat nem bűvölte el.
Monica szerette. Szeretni akarta. Világosan látta, hogy mind James Starkie,
mind a felesége igaz keresztény, becsületes, derűs, cseppet sem álszent;
bizakodó, hisz az üdvözülésben... régimódi, a kétkedést nem ismeri, őszinte.
Biztos, hogy jót akarnak. Jót. És ha nem lett volna Sheila Trask, Monica hálás
lett volna a gyakori vacsorameghívásokért, és amiért olyan gondoskodóan
bánnak vele. (Ősz elején Jill meghívta ebédre, megnyugtatta, ne féljen attól,
hogy Glenkillben magányos lesz, Glenkillben senki nem lehet magányos – a
glenkilli tanári kar és a diákok úgy élnek, mint egy nagy család. – Mert
csakugyan egy család vagyunk – mondta Jill. – Csak persze az új tanárok
kicsit kívülállónak érzik magukat... egyszerűen azért, mert újak a családban,
és aggódnak, érti ugye, aggódnak... – Egy pillanatig habozott, és kicsit
zavarba jött. – Nyugtalankodnak, hogy meghosszabbítják-e a szerződésüket,
meg ilyesmi. De csak azért, mert még újak. – Impulzív mozdulattal
megszorította Monica kezét, és olyan közel hajolt hozzá, olyan boldogan
mosolygott, hogy Monicát elfogta az ijedtség, mi lesz, ha hirtelen megöleli?
De csak annyit mondott: – Tudom, hogy magával nem így lesz, Maura, úgy
értem, Monica, mert maga alapvetően nem ez a típus, úgy értem, aki
mindenből kimarad és magányos, félrehúzódik, és onnan kritizál, maga olyan,
mint én – az első percben láttam, hogy maga olyan, mint én.)
Monica azt remélte, hogy nem beszélnek többet Sheila Traskról, de most
Brian Farley, az angol tanszék vezetője vette át a szót. Bikanyakú, nagy testű
férfi volt, jó ötvenes, a maga kicsit ragyás és megviselt módján jóképű, az
iskolában a szellemességéről, “a rendkívüli műveltségéről" és Evelyn Waugh
iránti rajongásáról volt nevezetes. Néha affektáltan angolos hanglejtéssel
beszélt, és az arca, főleg a szeme körül, már valóban kezdett hasonlítani
Waugh-hoz. Csípősen megkérdezte Monicától, milyen Edgemont belülről,
Sheila Trask vajon gondoskodik-e a házról, vagy pusztulni hagyja, ahogy a
pletyka járja? Végül is, bizonyos felelősséggel jár, ha valaki egy ilyen ház
“úrnője".
Monica csendesen válaszolt; bár ő nem ért az ilyesmihez, de legjobb
tudomása szerint Edgemont kitűnő állapotban van. Természetesen Sheilának
megvan a maga munkája, minden energiáját szinte kizárólag erre fordítja,
“végül is nem egy múzeum gondnoka, sem egy szentély papnője".
Farley látszólag barátságosan elmondta, hogy mindig is csodálta Morton
Flaxman munkáját: erőteljes, nem szentimentális, nem modoros. Ami Sheila
Trask “munkáját" illeti: olvasott róla egy képekkel illusztrált cikket
valamelyik lapban, a Time-ban vagy a Newsweek-ben, nem emlékszik, mert
legalább öt éve már, de ő bizony nem tudta, szörnyülködjön-e vagy nevessen,
amiért egyáltalán figyelemre méltatják ezt a szemetet. Csupa vad tekervény,
önkényes szín, összefüggéstelen folt ; csak a publikumból űznek gúnyt, mint
már annyiszor – “a kielégíthetetlenül ostoba publikumból" –, és éppen olyan
komikus, mint a többi, hogy is hívják őket, Jasper – Johns? – Pollock? – meg
az a francia, aki a szeméttárolókból kikotort holmiból csinált kollázsokat –
hogy is hívják...?
Starkie-ék vendégei nevettek, bár Monica miatt kicsit zavarban voltak. Jill
az ujjával fenyegette meg Farleyt, és azt mondta, Farley egyszerűen nem érti,
és nem is próbálja megérteni – ugye?
Farley ugyanazon az álnokul barátságos hangon most Monicához intézte a
szavait. Elég érdekes dolgokat hallott a barátnőjéről, mondta. Köztudott, hogy
kábítószeres, ajzószereket használ, erősen iszik, valószínűleg alkoholista.
Kíséret nélkül látták távoli vidéki kocsmákban, messze, Edgarsville-ben,
Bethanyben. “Szenvedélyes viszonyt" folytat mind nőkkel, mind férfiakkal,
festőkkel, és mindenféle furcsa dolgok történnek körülötte... Meg aztán a híres
Dorr-eset, mesélt tovább Farley, most már szélesen mosolyogva; a férfinak
viszonya volt Sheila Traskkal, de lehet, hogy a nőnek, a feleségnek, annak a
vörös hajú színésznőnek volt viszonya Flaxmannal, és egy éjszaka a házaspár
megpróbált végezni egymással. Nem tudja egész pontosan a részleteket, de
arra emlékszik, hogy az asszony a férje revolverével eltalálta a férje fülét,
aztán megpróbálták rákenni az egészet egy betörőre – ugye, így szólt a
történet?
Úgy tűnt, Farley Monicának teszi fel a kérdést; Monica mereven válaszolt,
alig tudott uralkodni a gyűlöleten, amely elfogta Farley iránt: – Én igazán nem
tudhatom. Csak szeptember óta lakom abban a házban.
Farley a homlokára csapott, mint aki őszintén meglepődik, sőt szégyelli
magát. – Elfelejtettem, hogy maga a volt Dorr-házban lakik – mondta
bocsánatkérően. Hirtelen úgy látszott, hogy valóban kínosan érzi magát. –
Hát... ez csak szóbeszéd – mondta, és pillantása végigsiklott az asztal körül
ülőkön –, amolyan helyi mendemonda, én bizony nem esküdnék meg rá, hogy
akár egy szó is igaz belőle. Még arra sem – mondta hirtelen kópésan,
vigyorogva –, hogy az úr fülét lőtték-e meg. Hátha csak eufemizmus volt egy
szalonképtelenebb testrészre?
 Ezen az éjszakán, amikor a hideg hálószobában, egyetlen lámpa fényénél
levetkőzött, Monica megpillantotta imbolygó alakját a fiókosszekrény feletti
tükörben, és eltűnődött, mennyire megváltozott. Fakuló “aranyhajából" mintha
minden színt kiszívtak volna, a szeme természetellenesen csillogott, az arca
kipirult, ragyogott – ugyanolyan szép volt, mint valaha. És senki nem látja.
Azért pirult ki ennyire, azért csillog úgy a szeme, gondolta, mert még
mindig remeg a haragtól. Szerette volna felhívni és figyelmeztetni Sheilát,
szerette volna megóvni, együtt sajnálkozni vele; gyűlöli az ilyen embereket, az
ilyen kicsinyes, önelégült, irigy embereket! Farleyt az elégedett
buldogképével, az angolos affektálásával... Farleyt, aki ismeretségük során
most mutatkozott először ellenségnek, az ő és Sheila ellenségének...
Feküdt az ágyban, álomtalanul kínlódva, és megint hallotta a fecsegést a
vacsoraasztalnál, Farley gúnyos hangját, a saját hűvös válaszát. Vajon elárulta
Sheilát, amiért olyan nyugodtan beszélt? – olyan szenvedélytelenül? Amiért
nem mondta meg nekik, milyen megvetésre méltóak valamennyien... milyen
végtelenül sekélyesek egy olyan nővel összehasonlítva, mint Sheila Trask?
Azon kapta magát, hogy a láthatatlan sebhelyet simogatja az állán. Talán
vigasztalódni akart. Vigasztalódni a haragban. Melegen, forrón lüktetve simult
az ujja alá a sebhely; a testébe vájt emlékezet, gyönyörteljes titok. Bár, jutott
eszébe, ha szigorúan vesszük, már nem titok.
 2
Aztán december első hetében váratlan és titokzatos dolog történt az
életében, amolyan kisebbfajta rejtély, ami inkább érthetetlen, mintsem ijesztő:
valaki “érdeklődött" utána Glenkillben. Egy meghatározhatatlan korú és arcú
férfi, halkan és hangsúlytalanul, diszkrét kérdéseket tett fel, anélkül, hogy a
kérdezősködés okát elárulta volna. Járt a patikában, a fűszeresnél, a
vegyeskereskedésben, még az ingatlanügynökségen is – sőt! még a Glenkilli
Kollégiumba is ellátogatott, és információkat kért Miss Monica Jensenről.
– De hát miféle kérdéseket tett fel? – idegeskedett Monica. – Ki lehetett?
Hogy nézett ki? Mit mondtak neki?
Monicát mindenki megnyugtatta, talán túl nyomatékosan is, hogy
természetesen a világon semmit sem mondtak annak a férfinak.
A kábult és émelygő Monica előtt vízióként jelent meg a volt férje:
összeroppant, hirtelen őellene fordult, kémkedik utána, azt reméli, hogy
tönkreteheti az új életét. Hihetetlen, de ki másnak lehetne fontos, hogy ő
Glenkillbe költözött...? Ki más akarhat tudakozódni felőle? Pedig ő azt hitte,
Karóidnak nincsenek érzelmei vele kapcsolatban, ahogyan a vége felé már ő
sem érzett semmit Harold iránt. Amikor néhány hónappal ezelőtt utoljára
beszéltek telefonon, a beszélgetés rövid, felületes, sőt, sietős volt, egy cseppet
sem keserű. – Viszlát – mondta Harold, és Monica ugyanígy válaszolt; ennyi
volt az egész: lezártak nyolc évet.
Az igazgató titkára, egy kifogástalanul öltözött, igen jól ápolt, nagyjából
Monicával egykorú fiatalember, négyszemközt beszélt vele az ismeretlen
érdeklődőről. – Magánnyomozó volt, Miss Jensen, én azonnal rájöttem –
mondta zavartan. – De kérem, higgye el, senki semmit nem mondott neki. Mi
soha nem működünk együtt az ilyen emberekkel.
Magánnyomozó...? Magándetektív? Monica csak bámult, és sokáig nem
jutott szóhoz.
– Azt mondta – vagyis inkább célzott rá, éppen csak célzott rá –, hogy
valamiféle állami ügynök, talán adóügyi, de nem tudta igazolni magát, még
egy jelvény sem volt nála, nyilván hazudott – mondta az igazgató titkára.
Látszott rajta, hogy sajnálja Monicát, de az sem kerüli el a figyelmét, hogy ez
bizony undorító helyzet. – Akárhogyan is, Miss Jensen, mi nem adtunk
felvilágosítást. Amikor ilyesmi történik, mert előfordul néha, hogy egy fiú
apja válás esetén, amikor még vitás a gyermek elhelyezése, nyomoztat –
szóval amikor ilyesmi történik, mi soha nem adunk felvilágosítást. Mr. Greene
mindig ehhez tartja magát.
De Monica továbbra is szótlanul bámult rá.
 Aztán mentegetőzött. Nem érti, mondta, miért érdeklődik, miért nyomoztat
bárki is utána, de sajnálja, nagyon sajnálja, és reméli, hogy ezt elmondja Mr.
Greene-nek is, ha Mr. Greene aggódna emiatt...
– Szó sincs róla – mondta a fiatalember egy kicsit mereven, befejezve a
beszélgetést. – Semmi szükség rá, hogy ön mentegetőzzék. Mint mondtam,
amikor ilyesmi történik, sem az iskola, sem a közösség nem szolgál
felvilágosítással, Glenkillben ez a szokás. – Szokás? – kérdezte elhaló hangon
Monica.

Monica szerette volna felhívni Sheilát, hogy elmondja neki ezt a

megdöbbentő, hihetetlen és undorító dolgot, de Sheila Washingtonba utazott,
“Flaxman-ügyben", mint ő mondta, (szobrokat adott el? kiállítást szervezett
néhai férje munkáiból egy múzeumban? Sheila mindig rejtélyeskedett), és
amikor visszatért, Monica úgy döntött, mégsem meséli el neki. Gusztustalan,
mocskos ügy. És volt valami egészségtelen Monica reakciójában is; egész
izgatott lett attól a gondolattól, hogy ő ilyen fontos.
Végül is, mint mindenki biztosította, a “nyomozó" nem tudott meg róla
semmit.

Éppen azon a napon, amikor Sheila visszatért Washingtonból, Monica

levelet kapott a férjétől az iskola címén.
Ott volt a postaládájában – egy egészen közönséges, ártatlan levél,
egyszerű fehér borítékban, takarosán rágépelve a feladó, Harold Bell, és a
cím; minden nagyon nyilvánvaló, nincs benne semmi titokzatos. Egy ilyen
levél csak nem tartalmazhat esztelen vádakat és fenyegetéseket...? De amikor
Monica meglátta, mégis megrémült, gyorsan a retiküljébe dugta, mintha attól
félne, hogy valaki figyeli. Ettől az embertől levelet kapni már majdnem
bűnrészesség.
Majd később elolvassa, gondolta, amikor kicsit erősebbnek érzi magát.
Végül Monicának még felbontania sem kellett a levelet, Sheila tette meg
helyette.
Monica odaadta neki, és elmagyarázta, hogy nem érez magában elég erőt
ahhoz, hogy most Haroldról halljon; most nem tudná elviselni. – Nem akarom
megtudni, mi mondanivalója van a számomra, de eldobni sem akarom –
mondta remegő hangon Monica. Furcsa, halvány, reménykedő mosollyal
nézett Sheilára. Egymással szemben ültek a megszokott helyükön a kínai
étteremben, Sheila éppen a teát töltötte ki. – Nem merem eldobni – mondta
Monica.
– De ha én bontom fel, úgy érzem majd magam, mintha leskelődnék –
mondta a homlokát ráncolva Sheila.
 Monica hűvös kezét az arcára szorította, és igyekezett megnyugodni. A tea
finom virágillata jólesett neki, és izgatta is. – Az a probléma, hogy nem
akarom elolvasni, de eldobni sem akarom anélkül, hogy elolvasnám...
Sheila megforgatta a borítékot. – Különös... írni akartam neked
Washingtonból. Abból az ocsmány, fertőtlenítőszagú, méregdrága washingtoni
szállodából. Egy jó hosszú levelet... de féltem, hogyha elkezdem, nem tudom
majd abbahagyni... meg aztán nem írok jól, a természetem túl nyers, túl
kíméletlen a szavakhoz. Látod, én nem írtam neked Monica, és helyettem írt
valaki más.
– Mit akartál írni nekem? – kérdezte meglepetten Monica.
– Honnan tudjam? Ha írtam volna – mondta Sheila, és idegesen megnyalta
az ajkát –, akkor tudnám. Ha az ember megtett már valamit, csak akkor tudja,
nem igaz? – Megint megforgatta a borítékot, mintha méricskélné, aztán
gyorsan feltépte, és átfutotta a tartalmát; a szeme elkeskenyedett, és az arcán
átsuhant valami, talán utálat, talán undor. – Semmi – mondta semleges
hangon. Mielőtt Monica még szóhoz jutóit volna (valóban meg volt rémülve,
kapkodva lélegzett), Sheila gyorsan hozzátette: – De semmi értelme, hogy
elolvasd, Monica. Bizonyos szavak, ha egyszer hallottuk vagy olvastuk őket,
örökre belevésődnek az emlékezetünkbe; többé nem lehet őket kitörülni.
Óvatosan, feltűnés nélkül, mintha kis, titkos szertartást végezne, Sheila
apró darabokra tépte Harold levelét. És amint Monica figyelte, furcsa módon
egyszerre érzett megkönnyebbülést és fájdalmat – sőt még jókedvet is: mintha
a szakadó papír hangja közvetlen kapcsolatban állna az idegrendszerével, a
leikével.
A vacsora hátralevő részét nevetgéléssel és locsogással töltötték. Sheila
elképesztő, félig komoly, félig vicces történeteket mesélt Washingtonról.
Monica gyakran félbeszakította a gyerekes megjegyzéseivel és izgatott
nevetésével. Bárcsak örökké tartana ez az este, és sose lenne vége, gondolta
Monica.
 3
Monica sokat töprengett, vajon mi állt Harold levelében. De arra még
kíváncsibb volt, mit írt volna Sheila, ha valóban levelet ír neki.
Megfigyelte, hogy Sheila kevesebb időt tölt a műtermében, a munkája most
sokkal kevésbé érdekli, és nem szívesen beszél róla. Legföljebb zavaros
célzást tesz rá. Egy nap megvetően kijelentette, hogy a pénz pénzt fiadzik; “a
kerekek forognak tovább, a halálod után csak még őrültebben", de másnap
már anyagi gondokról beszélt, hogy megkétszereződtek régi aggodalmai.
Bizonyára (következtetett Monica) újabb adóellenőrzés fenyeget. Vagy egy
galériatulajdonosra gyanakszik, hátha becsapja. Vagy egy barát, egy volt barát
akar megint pénzt kölcsönkérni, de nem mondja meg, mennyi kamatot
hajlandó fizetni.
– Rendszeresen kérnek tőled kölcsön pénzt? – kérdezte Monica.
– Nem rendszeresen – nevetett Sheila. – Végül is nem vagyok én bank.
De igen, vannak barátok, volt barátok, művésztársak a régi időkből, a korai
évekből, akiket Morton hol kisegített (“Elképesztően nagylelkű volt, így
juttatta kifejezésre a megvetését"), hol a pokolba küldött; és persze Sheila
valamennyiüket örökölte.
– Egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani jelentette ki Sheila. – És
egész belebetegszem, amiért folyton igent mondok.
De ha Monica tovább faggatta, vagy felajánlotta, hogy Sheila helyett majd
ő beszél valamelyik ilyen “baráttal", Sheila gyorsan másra terelte a szót.
Nyugtalan, ingerlékeny, rosszkedvű? – állandó fejfájás kínozza? Semmi
köze a munkájához, sem a magánéletéhez, mondta védekezőén Sheila;
december van, közeledik a napforduló: ez a kíméletlenül sötétülő nappalok és
kíméletlenül hosszabbodó éjszakák betegsége. Az acélszürke égbolt lyukat fúr
a koponyájába.
Monica szinte túl élénken mondta: – “Van valami ferde fény / Téli
délután, / Ránk nehezül mint a hang / Templom-orgonán." *
– Igen – mondta Sheila összehúzott szemmel, és a keze fejével megtörölte
az orrát – Jól mondod, barátom.

Sheila most ráért, sőt nagyon sok szabad ideje volt, amit Monicával
tölthetett.
Volt ideje rá, hogy váratlanul hívja meg Monicát ebédre a parányi, elegáns
Soup du Jourba, vagy a glenkilli önkiszolgáló étterembe, ahova a munkások
jártak, pedig Monicának sokszor éppen csak egy szabad órája akadt, de mégis

*
Emily Dickinson: Van valami ferde fény... (Károlyi Amy fordítása.)
lázasan izgatott, boldog és végtelenül hálás volt (ó, nem is tagadhatta volna! ),
amiért ilyen meghitten, ilyen magától értetődően látják a városban Sheila
Traskkal. A tanári klubban többé nem találkoztak, mert Monica féltékeny volt
rá, nem akarta, hogy a barátnője másokra figyeljen, nem akarta, hogy a
kollégák odamenjenek hozzájuk, vagy kihallgassák és továbbadják a
beszélgetésüket. És Sheila többnyire ócska, festékfoltos ruhát viselt. És túl
hangosan nevetett, ha valamit mulatságosnak tartott. És persze Monica soha
nem tudta előre, milyen hangulatban lesz majd Sheila.
Nyomasztóvá vált az idő... Sheila nem tudott mit kezdeni az idejével;
szokásává vált, hogy a legváratlanabb pillanatban hívja fel Monicát. Csak
éppen hogy üdvözölje. Csak éppen, hogy hallja a hangját. (Magányos volt,
vallotta be, “mohón vágyott" már egy emberi hangra.) Néha üzleti ügyben
kocsival New Yorkba ment... de még aznap, késő éjszaka visszatért. A város
kikészíti az idegeit, mondta, egyszerűen nem tudja elviselni az izgalmakat, és
arra nem hajlandó, arra semmi esetre sem hajlandó, hogy úgy nyugtassa meg
magát, mint a barátai. Aztán azt tervezte, hogy néhány napot egy régi kedves
barátjával Puerto Rico-ban tölt, de valahogy sosem jutott el odáig, hogy
repülőjegyet foglaltasson. Bizonytalanul, de mégis kellemetlenül csökönyösen
hajtogatta, hogy elviszi Monicát hat hétre Marokkóba, Tangerbe. Azt a helyet
látnia kell, mondta Sheila. És micsoda embereket ismer ott! Nem olyanok,
mint akikkel Monica tölti a napjait az iskolában.
– Marokkó? – kérdezte Monica. – Tanger? De hát én nem mehetek el,
Sheila. A tavaszi szünet csak egy hét, nem hat.
Sheila talán meg sem hallotta. – Ha a pénz miatt aggódsz – mondta
könnyedén –, én fizetem a repülőjegyet, és állom a költségeket. Minden
költséget. Különben is, egy barátomnál fogunk lakni, és nem szállodában.
Imádni fogod azt a villát, a víz mellett – primitív, de gyönyörű.
– Nem a pénzről van szó – mondta megbántva Monica. – Tudod, hogy nem
a pénzről van szó.
Sheila erőszakos volt; Sheila szorongott. Nyugtalanul járkált ide-oda
Monica társaságában, tréfálkozott, hosszú, bonyolult anekdotákat mesélt,
olyan élénken, olyan mulatságosán – gyakran rendkívül mulatságosán –, hogy
könnyű volt nem észrevenni a tréfás hang mögött meghúzódó kétségbeesést.
Mi a baj? Vajon miért nem dolgozik? Mert ugye nem dolgozik?
Talán meg sem hallotta Monica kérdéseit.
Megjelent Monicánál, meglepetésként hozott valami finomságot, valami
ínyencséget egy olcottsville-i csemegeüzletből: kaviárt, egy nagy darab
Stilton-sajtot, francia májpástétomot – ami olyan drága volt, mint az arany –,
két üveg algériai bort (nagy engedménnyel vette, dicsekedett Sheila); nem vett
tudomást Monica mosolygó tiltakozásáról, hogy nagyon sok a készülnivalója
másnapra, és szeretne korán lefeküdni.
Nem számít, nem számít: Sheila magányos, Sheila nyugtalan, Sheila
iszonyúan mulatságos; túlárad benne a jókedv.
Szinte mindenről képes volt tréfálkozni, még az öngyilkosságról is: a
témáról, az elméletről. (“Amint Nietzsche mondja, az öngyilkosságon való
tűnődés sok hosszú éjszakán átsegíti az embert – ugye így van?") A férfiakról
is nagyon mulatságosán beszélt. “Ha egy férfi nem csal meg, valószínűleg
csak azért nem teszi, mert nem képes rá." Rengeteget cigarettázott, és ettől
görcsösen köhögött, túl sokat ivott, és valószínűleg (Monica rájött, de
megkérdezni nem merte) ajzószereket is szedett. Fekete szeme
természetellenesen csillogott, sápadt bőre tüzelt. És csak mondta, hadarva
mondta a magáét – ez Monicának már végképp nem tetszett –, s közben
idegesen a hajába túrt, és szélesen gesztikulált. Még nézni is fárasztó, gondolta
Monica, és szerette volna lefogni Sheila kezét.
Sheila egyik új témája az öregedés jelensége volt.
Fordított csoda, mondta.
Igen, banális, és igen, tragikus – azért tragikus, mert olyan banális.
Egy bizonyos kor után, mondta Sheila, és igyekezett tréfás hangon
beszélni, megjelenik a tükör-én – a “tükör-szörny". – Az ember ilyenkor
döbben rá, milyen hiú volt azelőtt. Olyan rendkívül hiú, hogy soha nem nézett
tükörbe! Most bezzeg belenéz a tükörbe, méghozzá egyre gyakrabban. Mert
természetesen elképzelni sem tudja előre, mit fog látni. Hogy mennyire
tönkrement az arca. Hogy milyen idegen, hogy milyen rémisztő.
De Sheila nem úgy beszélt, mint aki valóban meg van rémülve, ő csak
fecsegett, keresztbe rakta és szétvetette hosszú lábát, megette az ennivaló nagy
részét, amit Monicának hozott, egyik pohár bort itta a másik után. Monica
gyanította, hogy Sheila otthon már nem is eszik, csak nála, vagy amikor együtt
ülnek egy vendéglőben. Az evés furcsa kis rítussá vált Sheila számára;
gyorsan és mohón evett, de kicsit szégyenkezve, mintha bántaná, hogy
Monica csak nézi, és nem eszik vele. (– Te nem vagy éhes? Ebből vegyél –
mondta Sheila, és Monica zavartan válaszolt:Sheila, én már vacsoráztam. –
Mire Sheila, mintha meg sem hallotta volna: – Olyan rohadt drága ez a szar,
valakinek csak meg kell ennie, egyél már.)
Arról beszélt, hogy öregszik, egyre jobban öregszik.
Az óra csak egy irányban mozog, ez az órák nagy fortélya.
A szeme fekete volt, könnyesen fekete; halántékán kidagadtak a halványlila
erek: milyen furcsa lett, – gondolta Monica, és csak nézte meredten: milyen
gyönyörű!
Az anyja haláláról kezdett beszélni – aztán elhallgatott.
 És Monica nem mert kérdezősködni, tapasztalatból tudta, hogy Sheilát nem
lehet kikérdezni.
–...Ő is halálra rémült a szörnytől a tükörbenmondta Sheila, és gúnyos
köszöntőre emelte poharát. – “Nem tudom, ki az a nő", mondta nekünk, “nem
tudom, miféle lény, de eszemben sincs még egyszer megnézni." Pedig tudta.
Tudta.
Monica megnyalta a szája szélét; sajnálom, mondta halkan.
– Mit sajnálsz? – kérdezte ingerülten Sheila. – Terád is vár a tükör-szörny,
még akkor is, ha te arany lány vagy.

Sheila eltűnt, Philadelphiában töltötte a napot, Bostonba repült, San

Franciscóba repült... aztán váratlanul megjelent Monicánál, még csak nem is
telefonált... vagy cédulákat tűzött Monica ajtajára (a kézírása majdhogynem
olvashatatlan volt, Monica mennyit idegeskedett, míg kibetűzte, hátha fontos
az üzenet). Minduntalan szóba hozta Marokkót, és nyaggatta Monicát, hogy
menjen vele hat hétre Marokkóba; a tengerparti villába, talán Egyiptomba is
átmehetnének, Monica még soha nem járt Egyiptomban? (– Persze hogy nem
– mondta nevetve Monica –, tudod, hogy sehol sem voltam. – Akkor keresünk
neked egy muzulmán szeretőt – mondta lelkesen Sheila –, és talán soha többé
nem akarsz majd visszajönni Pennsylvaniába.)
Egy napon, amikor Monica hazaért, Sheila a kocsijában ült, cigarettázott,
és éppen a barátnője postáját nézte át. Egy levelet sem bontott fel – és
amennyire Monica látta, egyet sem vágott zsebre –, de amikor észrevette őt,
elég bűntudatosan viselkedett.
– Hátha a férjed, a volt férjed zaklat – mondta Sheila. – Gondoltam,
megnézem a leveleket. Nem akarom, hogy felizgasson, Monica... tudod,
milyen könnyen felizgatod magad.
Egy szeles vasárnap délután Sheila heréit pejlován, Parsifalon (“Hát illene
rá más név?") átlovagolt Edgemontból, rendetlenül és kipirulva érkezett meg
Monica házába, sajnos a lehető legalkalmatlanabb órában. Monicának
dolgozatokat kellett javítania, órákra készülnie, leveleket írnia (– Csakugyan?
Leveleket? Kinek? – kérdezte gyanakodva Sheila), és bár habozott, hogy
elmondja-e Sheilának, estére vacsorára hívta meg egy férfi a városból, az
iskola egyik jogásza, akit Jill Starkie mutatott be neki.

– Olyan nagyon kedves ember- mondta Jill –, olyan nagyon, nagyon

kellemes, magányos, civilizált férfi! Á, tudom én, hogy tetszeni fog. – És
Monicának tetszett is, bizonyos mértékig.)
Megmagyarázta a barátnőjének, hogy most sok dolga van, borzasztóan
szorítja az idő, mire Sheila azonnal megsértődött. – Igazság szerint nekem is
sok dolgom van – mondta Sheila. – Csak azért lovagoltam át, mert már egy
pár napja nem beszéltünk. Tudni akartam, hogy vagy. Nem áll szándékomban
itt maradni.
– Iszol valamit legalább? – kérdezte bűntudatosan Monica.
Sheila nem válaszolt azonnal, talán meg akarta büntetni Monicát. Igen,
iszik egy csésze kávét, feketén. Nem, inkább egy pohár fehér bort kér – ha van
még abból az algériaiból.
Leült, keresztbe vetette lábát, rágyújtott, és megint, szinte már szokásból,
Marokkóról kezdett beszélni, Tangerről, egy nílusi
hajókirándulásrólMortonnal egyszer elmentek egy ilyen nílusi kirándulásra,
még a házasságuk elején, nagyszerű élmény volt, Monica biztos nagyon
élvezné. Ha Sheila átvészelte a kiállítás megpróbáltatásait, neki is nagy
szüksége lesz egy kis változatosságra.
– Bizonyára – mondta Monica kényelmetlenül. – De én nem mehetek
veled.
Sheila alig húsz percig maradt, és csak egy pohár bort ivott. Fáradt volt és
zavart; meglátszott rajta a kora. Kifelé menet, miután már felhúzta a cipzárt
piszkos steppelt dzsekijén, és nyakára tekerte piros mohairsálját (Monica
egyetlen ajándékát, amelyet használni is hajlandó volt), váratlanul
megkérdezte, tudja-e Monica, hogy az iskola kizsákmányolja. Tudja? Vagy
nem is akarja tudni? – A világ teli van emberekkel, akik alig várják, hogy
kiszívják a véredet, ha hagyod – mondta rejtélyesen Sheila. – És te az a fajta
nő vagy, aki hagyja, Monica, ezt én kezdettől láttam. Te nem tudod megvédeni
magadat.
Monica kicsit bosszúsan, kicsit magában mulatva válaszolt.
Ő igenis képes rá, hogy megvédje magát, felelte.
Sheila kiment a lovához, a szép, rozsdabarna Parsifalhoz, felült rá, és
hirtelen büszkeségében vagy közönyében vissza sem nézett Monicára. Monica
dideregve állt az ajtóban, de megmakacsolta magát, és nem kiabált utána.
(Pedig semmi gondot nem okozna, sőt, öröm volna lemondani az estét
Keithszel, vacsorát készíteni Sheilának és magának, egytálételt vagy talán
chilit – Sheila rettentően szerette a chilit-, aztán beállítani az ébresztőórát
reggel hatra, hogy még legyen ideje befejezni a munkáját. Nem okozna
gondot, sőt, milyen szívesen tenné...)
De nem szólt. Állt az ajtóban, didergett, és nézte, ahogy a néma csendben
hullanak a lágy, nedves, virág nagyságú hópelyhek. Hogy ló és lovas mikor
tűnt el a hulló hóban – az erdő menti ösvényen –, nem tudta volna
megmondani.
 Néhány óra múlva az Olcottsville fogadó női toalettjében Monica pénzt
dobott a telefonautomatába, és Sheila számát tárcsázta. Türelmetlenül
hallgatta, amíg a telefon csak berregett és berregett Sheila üres konyhájában, a
hosszú, huzatos nappaliban, a beüvegezett teraszon, ami teli van könyvekkel
és képeslapokkal, az emeleti szobákban (amelyeket Monica soha nem látott),
és a műteremben: csengett és csengett, de makacsul nem vette fel senki. (Ha
Sheila a műteremben van, márpedig biztosan ott van, a telefon ki van húzva.
És senki, a világon senki nem tud vele kapcsolatot teremteni.)
Monica visszaakasztotta a kagylót, az automata visszaadta a pénzt, Monica
újra próbálkozott. Idegességében talán rossz számot tárcsázott.
És megint a csengetés. Elhagyatott, kicsit haragos hangon.
Az Olcottsville fogadó női mosdója húsrózsaszín volt, mint egy
cukorkásdoboz vagy az anyaméh benseje; fodros organdifüggönyök,
süppedős, ciklámenszínű szőnyeg; a fertőtlenítő nem éppen romantikus szagát
gyöngyvirágillatú légfrissítővel akarták leplezni. Két, egymással szemben álló,
hamis óarany keretes tükörben egy rézcsillár tükröződött végtelenségig. –
Édes istenem, a versailles-i effektus! – mondta egyszer Sheila, és horkantott
jókedvében –, éppen itt, idehaza!
Monica hallgatta és hallgatta.
És a telefon csak csöngött tovább. Senki nem fogja felvenni.
Amikor végre visszament hozzá (“ma esti partneréhez" – hiába is tagadná,
hiszen az), Keith úriemberhez méltó buzgalommal és kellemes mosollyal
üdvözölte, igen, természetesen feláll, amikor Monica az asztalhoz ér, mert
valóban úriember, és nagyon kedves, amint Jill ígérte, nagyon civilizált, és
láthatóan magányos; nem az a fajta férfi, aki bosszús, vagy kimutatja
bosszúságát, amiért a “partnere" olyan sokáig volt távol, és telefonált.
“Keith" és “Monica" szerencsére még nem tartottak ott, hogy Keith
megkérdezhesse: valami aggaszt, Monica? Valami bánt? Mire gondolsz
Monica, ha nem rám? Ránk?
 4
Kinek ír Monica, kérdezte Sheila.
Természetesen nem akart tapintatlan lenni, Sheila szándékosan soha nem
volt tapintatlan.
(Sheila bevallotta, hogy ő nagyon rossz levélíró. Talán a vérmérsékletéből
fakad, hogy képtelen olyan emberek létezésében, ontologikus létezésében
hinni, akik testileg nincsenek jelen; akik, hogy úgy mondja, nincsenek vele
egy szobában. – Akkor te nagyon könnyen felejtesz, ugye? – kérdezte
könnyedén Monica. – Hát... igyekszem – felelte Sheila.)
De Monica nem kímélte magát, Monica valóban igyekezett.
A szerelem elillan, de a barátság megmaradhat – Monica ezt a
középiskolában és az egyetemen tanulta meg, ahol, és ezt felesleges volna
tagadni, rendkívül népszerű lány volt... vagy legalábbis, rendkívül népszerű
személyiség. Monica már annak idején is tudta, hogy a barátnők később
esetleg fontosabbak lesznek, mint a fiúbarátok, meg aztán egy lelkiismeretes
nagynéni is figyelmeztette, hogy ha a kamaszkor elmúlik, többé nem lesz
alkalma komoly barátságok kötésére, így aztán Monica leveleket írt,
kötelességtudóan és lelkesen, és nagyon bántotta, ha egy barátnője a második,
sőt a harmadik levelére sem válaszolt... Harold úgy tett, mintha csodálná
Monica hűségét, holott igazság szerint nagyon gyerekesnek tartotta roppant
igyekezetét. Ő senkivel sem folytatott baráti levelezést, egyszerűen nem volt
rá ideje, és persze barátai sem voltak (ha már erről van szó), akikkel
levelezhetett volna.
– Azt hiszem, a nők mások – mondta kétkedve Monica.
És írta tovább a leveleit. Kézzel. Maga alá húzott lábbal ült a kanapén,
vagy az ágytámlának támaszkodott, és lassan, szándékosan lassan rótta a
betűket, hallgatta saját belső hangját, a néma, egyoldalú beszélgetést; még
mindig jobb, mint a semmi, gondolta Monica.
Nagy bánatára egyszer visszakapott egy levelet, amit a barátnőjének írt
Bostonba; Rebecca elköltözött, és nem hagyta meg az új címét. Monica
csalódottan bontotta fel saját levelét, és amikor elolvasta, meglepődött: ez a
hang, ez az önelégült, dicsckvő hang, ez tényleg az övé...? Nem elég, hogy a
levélbeli Monica hamis lelkesedéssel beszélt a munkájáról és a “baráti
hangulatban" lezajlott válásról, de nem egyszer, hanem többször is beszúrta
Sheila Trask nevét. És olyan könnyedén, mintha nem is szándékosan tenné.
Sheila Trask, a jól ismert festő... Sheila Trask, a szomszédom... Sheila Trask, a
híres Morton Flaxman özvegye...
Monica émelyegve dobta el a levelet; sokáig ült magába roskadva, fejét
karjára hajtva.
 Sheila Trask, a szomszédom, Sheila Trask, a legjobb barátnőm, Sheila
Trask, akivel majdnem mindennap találkozom, aki (alighanem) nagyon
megkedvelt engem.
 5
Monica megtanulta, hogy Sheila munkája felől soha ne kérdezősködjék,
még barátilag sem.
Monica megtanulta, hogy soha semmiről ne kérdezősködjék.
– Nem érdekes – mondta hidegen Sheila –, unalmas.
Vagy Monicára villantva féloldalas, gúnyos mosolyát: – Nem igazán
érdekel, úgyhogy beszéljünk másról.
Egészen nyilvánvaló volt, hogy Sheila életében nincs minden rendben;
talán a közeledő kiállítás nyomasztotta. Egy-egy telefonhívástól is
elkeseredett, néha megrendült, de sosem magyarázta meg, hogy miért. Jó
hangulatban viszont ugyanolyan ellenállhatatlanul mulatságos volt, mint
azelőtt. Tréfás történeteket mesélt önmagáról, elképesztő, komikusjeleneteket
írt le, amelyek régen estek meg, vagy a minap, New Yorkban: – Egy férfi,
pedig nem is látszott csavargónak, a Houston Streeten, néhány méterre a
járdától pisilt, egy cseppet sem szégyellte magát, és egyáltalán nern volt
zavarban! – Amikor úgy látta, hogy Monica, félénk, egyszemélyes közönsége
nevetni fog, ő is vele nevetett. Monica mindig nagyon igyekezett felismerni
barátnője pillanatnyi hangulatát, és néhány perc múlva már igazodott is hozzá:
ő is szeles lett, és tágra nyílt szemmel, pléhpofával bohóckodott.
Mortonnak, mesélte Sheila, nagyon különös humora volt: néha óriási
hahotára fakadt, máskor viszont csak bámult megvetően. – Sose számíthattam
rá – jegyezte meg mellékesen.
Nagyjából ebben az időben Sheila addig piszkálta, addig kunyerált neki,
míg rá nem vette Monicát, hogy menjen vele “kocsmázni", amint ezeket az
útjait emlegette; járják végig az országút melletti helyeket Edgarsville-ben és
Swedesboróban. Csupa jobbnál jobb hely, állította Sheila, persze Glenkill
előkelő lakói a lábukat be nem tennék egy ilyen krimóba, van itt tekecsarnok,
falusi ivó, táncterem, kamionos pihenő meg hasonlók; Monicának éppen erre
van szüksége, és Sheilának is szüksége van most egy kis változásra. – Olyan
vagy már, mint egy prűd aggszűz – mondta Sheila, – “Jensen kisasszony" a
Glenkilli Kollégiumból.
Monica arca megrándult, aztán nevetett, mintha a megjegyzés csak vicc lett
volna, hiszen persze hogy az volt.
Smiley krimója, Határőr fogadó, Rabló-Hús-Tanya, Hedy kávéháza,
Swedesboro söröző, Mulató az Öreg Mitch-hez, Buddy-Bár, Fekete Billy
ivója... Ezeken a helyeken nem találkozhatnak ismerőssel, mondta Sheila, és
soha senkivel nem futhatnak össze, aki őket ismeri. Így aztán feltűnően szűk,
fényes fekete nadrágban és zöld szaténblúzban Sheilából “Sherrill Ann" lett,
jókedvű elvált asszony Edgarsville környékéről, a telefontársaságnál
dolgozott, vagy titkárnő volt, esetleg kisebb kozmetikaszalon tulajdonosa.
Monica, a csinos, szőke “Mary Beth", szintén elvált asszony Edgarsville-ből,
ő piros magas nyakú pulóvert viselt és farmernadrágot, a nyakában vékony
aranyláncot és medált, és Sherrill Ann kolléganője volt, vagy talán a
kozmetikaszalonjában dolgozott... Barátságos, szókimondó, minden
bonyodalomtól mentes lányok voltak, akik szerették a csapolt sört, a tekét,
szívesen fecsegtek a férfiakkal a bárpultnál, de ragaszkodtak hozzá – és ez alól
nem volt kivétel –, hogy az italukért maguk fizessenek, és együtt menjenek
haza, ahogy jöttek.
Az életüknek ezen a pontján, árulta el Sherrill Ann, nincs szükségük még
ártatlan férfikísérőre sem, nem akarnak férfiakkal vigasztalódni, abból
egyelőre éppen elegük van: a kettőjüknek van összesen öt gyereke.
Szeretnének kicsit kikapcsolódni, és hazaérni, mielőtt a gyereklány
türelmetlenkedni kezd.
Ez azt jelenti, hogy nem adják meg a telefonszámukat, nem mondják meg a
vezetéknevüket, nem kezdenek ki senkivel, nem játsszák meg magukat, és
fizetik a saját italukat. Mindig.
Ez azt jelenti: szeretnek szórakozni, és nem veszik túl komolyan magukat.
Sherrill Ann szaténblúzt visel a nadrágjába tűrve, kifényesedett
antilopmellényt, karika fülbevalót, széles bőrövet, magas sarkú nappabőr
csizmát; egyik cigarettáról a másikra gyújt, és harsányan nevet, míg a
férfiakkal viccelődik, Sherrill Ann-nek déli akcentusa van (vagy nem?), de a
családjáról ritkán beszél, hát, tudják, a férje sokat utazott, nyugtalan fajta volt,
az ilyenben nem lehet megbízni, amint az események később igazolták is.
Mary Beth csendes, Mary Beth szőke, pisze és aranyos, könnyen elpirul, míg
Sherrill Ann a férfiakkal viccelődik, és barátságosan vitatkozik lovakról, ír
szetterekről, gazdálkodásról, vadászatról és horgászásról, a helyi
politikusokról, autókról, furgonokról, traktorokról... melyik a jó vétel, melyik
nem. Sheila, aki két vagy három korsó csapolt sörtől becsípett, gondtalanul
nevetett még a durva megjegyzéseken is – Mary Beth ilyenkor úgy tett,
mintha ő meg sem értené ezeket, és néha valóban nem értette –, de azért
Sherrill Ann nem olyan lány, akivel bármit meg lehet etetni, Sherrill Ann nem
tűri, hogy bárki túllépje a határt.
(Hazafelé Monica hangosan tűnődött, félig csodálóan, félig helytelenítően,
hogyan képes Sheila ilyeneket mondani idegeneknek! Sheila megmagyarázta,
hogy éppen ez,a lényeg: valóban idegenek, tehát nem számítanak. – “Mary
Beth" különben is túl komolyan vesz mindent – mondta.)
Ezeken a vad, mulatságos estéken Sheila kibontva viselte vállig érő haját,
vagy régimódi lófarokban: – Elveszített ártatlanságom hajviselete – mondta
Monicának. Száját vörösre rúzsozta, mint egy ruhatároslány, szemét rikító
színekre pingálta, mindig sápadt arcát csábos-pirosra festette. Es a kölnije –
nos, a kölnije orrfacsaróan erős volt. Amikor levegőt vett, a blúzanyag
megfeszült kicsi, hegyes mellén; és hasonlóképpen a feszes kis feneke is jól
kidomborodott a szűk nadrágban, amikor a bár mellett állt jellegzetes
lovaglótartásával. Sheila nagyon jól kiismeri magát – vagyis Sherrill Ann –, a
pillantása villogó, egyenes, gúnyos és kacér, ugyanakkor a lehető
legközönyösebb.
Monica nem szerette a csapolt sört, Monica nem szerette a füstös levegőt,
de hát egy-két korsó után a Határőr fogadóban, aztán még egy-két korsó után a
Buddy-Bárban (ahol hétvégeken egy kültelki együttes, a Delaware Gap
játszott) és egy utolsó korsó után, már hazafelé, a 30-as országút mellett,
Flahertynél... nos, ezután Monica már nemigen törődött vele, mi ízlik, és mi
nem, az egész csodálatos, jó móka volt, Sherrill Ann igazi “karakter", és már
Mary Beth sem ünneprontó, ő is kezd felengedni.
A pasasokat Gradynek, Buzznak, Billynek, Orrinnek, Masonnak, Ryannak
hívták. A Massey-Ferguson gyárban dolgoztak Bethanyben, vagy a General
Motors üzemében Edgarsville-ben ; teherautót vezettek, vagy gazdálkodtak
egy kis tanyán, talán autót szereltek, vagy éppen “két állás közt" tengődtek. A
többségük házasember volt – már amennyire. Hacsak nem elvált. Sokat ittak,
de nem rúgtak be mindig, csak néha, de ettől még nem (vagy nem mindig)
kellemetlenkedtek vagy durváskodtak, nem érzelegtek vagy reménykedtek. A
legtöbbször megkérdezték Sherrill Annt és Mary Betht, hogy isznak-e még
egy pohárral, hogy nincs-e kedvük megvacsorázni valahol, vagy táncolni...?
– Hogyne – mondta Sherrill Ann a csípőjét riszálva –, én benne vagyok.
(– Hogy lehet, hogy maga nem akar táncolni? – kérdezte ilyenkor
valamelyik férfi Monicától, és Monica zavartan, gyorsan felelt: – Nem tudom
ezeket a táncokat. – Mire a férfi: – A csudába is, könnyű, majd én megtanítom.
– Mire Monica: – Sajnos én nem szeretek táncolni, nekem két bal lábam van.
– Mire a férfi mosolyogva, elképedten mondta, talán úgy, hogy közben
végigmérte a lábát: – Az biztos, hogy nem látszik meg magán. Na jöjjön, majd
én megmutatom. – Mire Monica, most már mosolytalanul: – Köszönöm, de
inkább nem. – Mire a férfi: – De a barátnője táncol, odanézzen csak, az
istenit! – Mire Monica, hogy véget vessen a vitának, élesen azt felelte: – Igen,
de én nem a barátnőm vagyok, ugyebár, én valaki más vagyok.)
Ha a férfiakat kezdetben inkább Mary Beth hullámos, világosszőke haja és
megnyugtatóan csinos arca vonzotta – kicsi, pisze orra, finom vonásai –,
lassanként mégis átpártoltak Sherrill Annhez, a furcsa, izgatott, bőbeszédű
Sherrill Annhez. Lehet, Mary Beth akár huszonegy éves, Sherrill Ann pedig
lehet, hogy már megvan harmincöt, de hiába, Sherrill Annben van élet,
Sherrill Ann a belevaló lány.
 Monica, aki Mary Beth, és Mary Beth, aki Monica... most egy kicsit
részeg, kicsit kóvályog a fejében zümmögő érzéstől... azért tartja magát...
tökéletesen uralkodik magán... Monica szintén csinosan kifestette a szemhéját,
ezüstzöldre, a pilláját feketére, Monicának hullámos a haja, a pillantása
óvatos, csupa figyelem... és kezdi megtanulni, hogyan oldódjék fel, hogyan
engedje el magát, hogy ő is jól mulasson. Már hogy volna ő prűd, nézzék
csak: nevet a vicceken, együtt dúdol a zenével, karját Sherrill Ann derekára
csúsztatja, amikor Sherrill Ann nevetve, imbolyogva átöleli a derekát.
Nem volt részeg, de hangosan nevetett, haja az arcába hullt.
Nem volt részeg, de mulattatta, hogy milyen komolyan veszik a férfiak őt
meg Sherrill Annt a szaténblúzában és ugráló lófarkával.
Minden olyan mulatságos volt... még az is, hogy évekkel a halála után
mindmáig Elvis Presley a zenegép királya nyolc dallal; Sherrill Ann
kijelentette, hogy neki az “Amcsika" a kedvence. (Mary Beth kedvence az
“Ölellek" volt Billy Joetól. És egy rock-and-roll szám, amit egy Forced Entry
nevű zenekar játszott, meg a Jump-in-the-Saddle gitárszáma, de a szomorkás,
susogó szerelmi dal a Pindee Sisiers-től is – csupa zenegép-csillag.)
És mulatságos volt a karácsonyi dekoráció is a Buddy-Bárban (pislogó
piros és fehér fények, ezüst girland a falakon, akár egy ünnepi pókháló; a
bárpult felett zöld, műanyag fenyőfák álltak, és pirospozsgás télapók
reklámozták a Pabst, Schlitz, Miller High Life, Miller “Lite" és Coors
söröket). Fekete Billnél egy majdnem életnagyságú furnér télapót erősítettek a
tetőre, szánkóval és rénszarvassal: Hedynél jégvirágot és piros gyertyát
festettek az ablaküvegre, Waltnál, a tizenkét tekepályán, közvetlenül a bábuk
fölött, ezüstgirlandok lógtak.
Meg aztán Sherrill Ann, aki úgy táncol és vonaglik, mint egy tizenhat éves
lány; Sherrill Ann, aki tekézés közben is csak bohóckodik (szabadfogású
csupa láb és könyök technikájával hol az árokba futtatja a golyót, hol,
mindenki mulatságára, látványos eredményt produkál). Sherrill Ann, aki úgy
tesz, mintha mélyen elmerülne a szerencsejátékban; a hajában kamélia
kókadozik. Büszke rá, hogy lépést tart Gradyvel, Bennel, Buzz-zal és
Orrinnal, és ugyanannyit iszik, mint ők – vagy majdnem annyit, vitatkozik
velük a lótenyésztés kényes problémáiról, együtt érez velük, amikor
panaszkodnak az “igazságtalanul sok" nőtartásról és gyerektartásról, és hogy
milyen láthatással kell beérniök. A bíróság – az ügyvédek – a szociális
gondozók – mind elfogultak a férfiak rovására, akik apák, de már nem férjek:
ez tény! Ezt nem lehet tagadni! Arra megy ki a játék, hogy mennyit tudnak
kiszipolyozni az emberből, panaszkodott Grady vagy Buzz Sherrill Ann-nek –
miután eldöntötték, hogy már nem kell nekik az ember; és Sherrill Ann, aki
ezen az estén csendesebb volt, mint máskor, azt mondta: – Talán az volna a
jobb, ha az emberek egyáltalán nem házasodnának össze. Tessék: elég ha
engem megnéznek.
Monica egy este a Swedesboro sörözőben azon kapta magát, hogy erősen
figyeli Sheilát a légypiszokkal borított tükörben a bárpult fölött, és arra
gondol: Mit csinál? Miért csinálja? Sheila egy Mick vagy Mike nevű
teherautó-sofőrrel táncolt, aki azelőtt rendőr volt (senki se tudta, hogy most
miért nem az), Sheila bal karja a férfi vállán, jobb karja behajlítva, a férfi karja
– húsos, vastag, szőrös karja – Sheila derekán. A zene nyávogott, lüktetett, a
megszokott country és western bömbölt a zenegépből, a levegő áporodott volt
a füsttől, mindkét táncos kicsit be volt csípve, összeért az arcuk, a hasuk, a
combjuk, a lábuk alig mozdult. Monica akaratlanul is erősen figyelte őket,
szeme égett a dohányfüsttől. Nem aggódik, nem érzi kínosan magát, nem
bosszankodik a barátnője miatt, hajtogatta magában: Sheila csak tréfál, játszik,
úgy viselkedik, mint egy bakfis az első fiújával... vagy mint egy tinédzser
kurva. Monica látta, hogy a férfi hirtelen meginog, látta, hogy Sheila jó erősen
megragadja, nehogy elessen, és hallotta Sheila harsány nevetését. A férfi
megcsókolta, vagyis félig bohóckodva, de azért komolyan megpróbálta
megcsókolni, de Sheila egyszerűen ellökte. Jól mulatnak. Szórakoznak. Hiszen
ezért visel Sherrill Ann bőr cowboykalapot helykén a homlokába húzva, és
nagyon szűk fiúfarmert, amit állítólag Edgemontban talált valahol, talán egy
elfelejtett vendég hagyta ott?
Sheila visszament Monicához, félbeszakította a férfit, aki éppen
Monicához beszélt (a szemtelenségről, hogy a Swedesboro Megyei Bíróság
letiltotta a fizetését a nőtartás miatt), és nevetve mondta: – Oké, Mary Beth,
idd ki, látom, nagyon berendezkedtetek itt ti ketten, de a gyereklány kivágja a
huppot, ha nem kotródunk haza most rögtön.
Hazafelé Sheila néha rábeszélte Monicát, hogy álljanak meg egy pizzára
(“flancos pizzára", amin van minden), vagy egy tejszínhabos amerikai
palacsintára, a Palacsintaházban. Monica ilyenkor legfeljebb csak egypár
falatot tudott lenyomni, és Sheila még a felét is ritkán ette meg annak, amit
rendelt. Végül is csak az ötlet számít. A pizzeria és a palacsintás hangulata.
Teljesen ártalmatlan, gondolta Monica. És mókás.
Ha egy kicsit durva is.
...De az biztos, hogy ártatlan. És olyan más, mint az igazi élete (a tanári
élete, a fejében szüntelenül zajgó élete), meg aztán egészséges, fiatalít, és jót
tesz a léleknek, ahogy Sheila állítja. (– Azt hiszem, túl beszűkültek vagyunk,
túl óvatosak – töprengett Sheila. – Felszedhetnénk két pasast, és elhozhatnánk
őket hozzám... vagy elmehetnénk egy motelba... mit gondolsz? Szerinted
megérné? Vagy csak bajjal járna? Unalmas volna? – Meg sem várta Monica
válaszát, hanem beszélt tovább, mint aki hangosan gondolkozik: – A fenébe is,
úgyis csak trippert kapnánk tőlük, vagy kivernék pár fogunkat. Az az igazi
mulatság, amit most csinálunk – és nem csinálunk.)

Néha, amikor Monica nem változott át igazán Mary Bethszé – vagyis

amikor nem csípett be eléggé –, kénytelen volt beismerni, hogy ezek a
kiruccanások egyre kimerítőbbek és egyre kiszámíthatóbbak. A dohányfüsttől
mindig émelygett egy kicsit, a bömbölő zenétől zúgott a feje, gyűlölt bizonyos
meghatározhatatlan szagokat, és persze elkerülhetetlen volt, hogy gyakran
használja a női vécét... A tülekedés az ivóban, a zsúfoltság, a hangos, jó
szándékú viccelődés, ami néha erőszakossá vált, a nyílt ajánlatok, amelyeket
mint “viccet" sütöttek el (Menjünk el most rögtön valahová, és basszunk,
mondta egy férfi Sheilának, mire Sheila csak annyit mondott, hogy Nem) ; a
vetélytárs nők, az alighanem titkos szórakozást kereső feleségek, elvált
asszonyok vagy éppen félprofi utcalányok egyszerre alattomosan és
megvetően figyelték Sherrill Annt és Mary Betht. És szegény Sherrill Ann,
néha megpróbált lépést tartani a fiúkkal, túl sokat ivott, és ilyenkor hányt a
mocskos mosdóban vagy a parkolóban... vagy az út mellett, hazafelé. (Sheila
rossz éjszakáin Monica vezetett.) Egyszer Sheila megfogta a karját, jól
megszorította, és lelkesen felkiáltott: – Jó fej vagy te, Mary Beth, szivi... sose
hittem volna rólad!
És Monicát akarata ellenére, azonnal gyermeki hála öntötte el.

Na és hogy van Sheila a férfiakkal? – tűnődött Monica. Igazából mit

gondol, mit érez a férfiakkal kapcsolatban...?
Nehéz őket komolyan venni, mondta Sheila. Aztán ravaszul hunyorogva
hozzátette: – Senkit sem könnyű komolyan venni.
Ha Monica megpróbálta kifaggatni, Sheila tartózkodóvá vált, talán
szégyellte magát, és a kérdéseket tréfával, egy-egy könnyed bon mot-val ütötte
el, megvonva sovány vállát. Amikor kicsit berúgott, azzal dicsekedett, hogy ő
olyan nő, aki szereti a férfiakat, néha kívánja a férfiakat, de igazság szerint
“nagyon jól megvan velük is, nélkülük is, hiszen ha meggondoljuk, olyan
köznapi az egész."
Természetesen Mortont kivéve.
Mortont kivéve, akit szeretett – nem igaz?
– Úgy is mondhatnánk, hogy bolondultam érte... “bolondultam érte" –
mondta Sheila, és megdörgölte a szemét. – De ez nagyon régen volt, Monica.
Nyilvánvaló, hogy most nincsenek férfiak az életében, legfeljebb barátok –
művészbarátok, két vagy három környékbeli birtokos, ismerősök New
Yorkban, Key Westben, Mexikóban, Észak-Afrikában. És Párizsban. Sheila
megmutatta Monicának egy Párizsban élő jamaicai fényképét; izmos,
majdnem kopasz, nagyon jóképű, fekete férfi volt, festékfoltos pulóvert és
farmert viselt, villogott a csodálatos fogsora, és roppant magabiztosnak
látszott. Na, mit szólsz Henrihoz, kérdezte Sheila, és úgy bökte meg Monicát,
ahogyan a férfiak szokták, amikor egy csinos nő fényképét nézik együtt.
Monica mosolyogva mondta, bár nem tudta, hogy szabad-e mosolyognia: –
Hát... az biztos, hogy szokatlan jelenség. A szeretőd volt? Most is...?
De Sheila csak horkantott egyet, megvetően nevetett, és eltette a fényképet.
– Henri...! – mondta.
Amikor Sherrill Ann és Mary Beth szórakozni mentek, Sheila feladata volt
– és ezt szívvel-lélekkel teljesítette is –, hogy lerázza, a tolakodó, erőszakos
vagy éppen érzelmes húrokat pengető férfiakat. Jake-nél, Hedynél, Walt
Tekebirodalmában vagy másutt Sheila egyszerűen bejelentette, hogy kíséret
nélkül jöttek, kíséret nélkül szándékoznak elmenni, és kész.
Sheila szívesen fecsegett Mackkel, Mike-kal, Budd-dal és a többiekkel,
amíg a beszélgetés mulattatta, és a szócsata személytelen és könnyed maradt.
Ha valamelyik kérdezősködni kezdett, Sheila azonnal felhúzta az orrát (“Hány
gyerek? Hát nem azt mondta, hogy három van?"), és azt sem tűrte, ha zavarba
hozták az aranyos kis Mary Betht. Ilyenkor azzal dühítette a férfiakat, hogy
összekeverte a nevüket (“Buzz? – ja persze, Bud- hogyne, persze hogy Bud"),
mintha nem sokat számítana, hogy melyik másik. Reggelenként felhívta
Monicát, megkérdezte “hogy van a feje", és megbeszélte vele előző esti
kalandjaikat; ilyenkor kiderült, hogy tényleg nem tudja őket megkülönböztetni
egymástól – Fitchet, Gradyt, Maxot, Johnnyt, Steve-et, Jeb O.-t, Ryant.
Sajnálja őket, mondta. Annyi gondjuk van, állás, házasság, az adósságok, a
régimódi, megrendült férfi-felsőbbrendűségük, aminek nem tudnak hol
érvényt szerezni.
– Ha ennyire megveted őket – mondta egy reggel bosszúsan Monica, mert
fájt a feje, és tudta, hogy egész nap csak kóvályogni fog –, minek jársz
közéjük? Miért járunk szórakozni?
– Egyáltalában nem vetem meg őket – mondta Sheila. Monica kérdése
egész megdöbbentette, egy kicsit meg is bántódott. – ... Én szeretem őket, és
szeretem, hogy ők is szeretnek engem.

Monica sokszor az iskolában, az osztályban, a tanári ebédlőben egész nap

magával hordozta egyik-másik névtelen férfi képét; a fülében ott dobolt a
zenegép ostoba ricsaja, és teljesen irracionális, de ellenállhatatlan érzés
kerítette hatalmába: ő valaki más, nem egészen saját maga, hanem fiatal lány,
megint fiatal arany lány, aki előtt még ott van az egész felnőtt élete.
Amit Sheila és ő csinálnak, az ugye ártalmatlan... és ártatlan? És persze
nagyon mulatságos. Idegenek megnézik és megcsodálják őket; ha névtelenül
és eredménytelenül is, de vágyat ébresztenek férfiakban ; rejtélyesnek
látszanak, még akkor is, ha Monica tudja, hogy ő cseppet sem rejtélyes. Még
előttem az egész élet, gondolta Monica, és ironikusan elhúzta a száját.
Roppant ostoba gondolat, és mégis jólesett.
(Amikor a házassága felbomlott, azt mondta magának, hogy a sebe nem
igazán mély, hiszen nem volt olyan fontos, nem volt olyan jelentős; akárcsak a
házassága, a válása is “mindennapos", “átlagos", “tipikus", tehát nem okozhat
szenvedést. Ne vedd magadat túl komolyan, Monica! Természetesen az évek
során Harold szexuális érdeklődése fokozatosan csökkent iránta. Kilenc évig
tartott a “kapcsolatuk". Hevesen kezdődött, mohó, szinte kíméletlen
szenvedélyességgel, ha akarja, akár romantikusnak is nevezheti, és persze
hízelgett neki, hiszen kinek ne hízelegne, ha hevesen kívánják...? Aztán egy
napon, pontosabban egy éjszaka, Harold már nem nézett Monicára, már nem
volt fontos neki, hogy rá nézzen, bár egy testre továbbra is szüksége volt –
egy törvényes női testre –, csak így lehetett a szexuális élete “normális". Csak
az volt a kérdés, hogy Monica és a teste összetartoznak-e; magvas kis kérdés,
roppant kínos is, így aztán Monica nem merte feltenni. Mert szavak már nem
voltak. Nem-banális, nem-elkoptatott, nem-megáporodott szavak. Végül is
Monica azért igazán nem tehetett szemrehányást a férjének, hogy megcsalja a
saját testével, hogy azzal a testtel szeretkezik – ha volt ebben “szeretet" –,
amellyel egy ágyon és egy vezetéknéven osztozik, bár a maga külön
gondolatait gondolja, álmodja. Talán, gondolta Monica, az egyik fantomkép,
akivel megcsalja, egy korábbi, fiatalabb Monica, titokzatos és illékony, még
nem az övé...? )

De az újdonság varázsa kezdett megkopni. A nagy örömből lassan üröm

lett.
...Péntek este a Buddy bárban nagy mulatságot okozott, amikor egy bogár
Mary Beth hajába esett (a mennyezetről?). Mary Beth szörnyen kétségbeesett,
amikor a hólyagja megdagadt a sörtől, vécére kellett mennie (mocskos kis
helyiség, egyetlen fülkével), de valaki elfoglalta, nem jött ki, nem és nem...
Végül Buddy védelme alatt, még Sherrill Ann is őrt állt, a férfivécét kellett
használnia. (– Iszonyúan mocskos – mondta utána Monica, szégyenkezve – ;
émelyítő. – Sheila közömbösen nevetve válaszolta: – Voltam én már rosszabb
helyen is, és még örültem is neki. El vagy kényeztetve. – ) Csütörtök este Walt
Tekebirodalmában Swedesboro mellett, nagy zaj és vidámság közepette – a
vidámság főleg a hatalmas zajból állt – Sherrill Ann, az elvált asszony, két
gyerek anyja (vagy háromé?) új, fényes bőr kezeslábasban (mókás, hatalmas
cipzárral, a nadrágon bokacsiptetővel) páváskodott és bohóckodott, így
sikerült magára vonnia néhány férfi figyelmét, akikkel még nem találkoztak,
ebből aztán nemsokára kellemetlen szóváltás kerekedett, és ebben már semmi
romantikus, rejtélyes vagy érdekes nem volt, Sheilát és Monicát “faszállító
szukának" nevezték, és végül azzal eresztették útnak, hogy “Melegségben
szenvednek?! Egy kis pucapirin kéne nekik", s ezt Sherrill Ann nagyon
mulatságosnak tartotta.
(– Nem gondolod, hogy veszélyessé válhat, most, hogy kezdenek ismerni
bennünket? – kérdezte Monica. – Bennünket egyáltalán nem ismernek –
felelte kurtán Sheila. – Éppen ez a lényeg: – minket nem ismernek. – )
Aztán megtörtént, egy éjszaka, decemberben... Edgarsville-ben egy kocsma
előtt Sheila és Monica éppen a kocsijuk felé siettek, amikor egy férfiakkal tele
kocsi állt meg mellettük, és az egyik férfi, Fitch, odakiabált nekik. Fitchnek
már pár hete megtetszett Sherrill Ann, de valamin összevesztek, bár nem volt
egészen világos, hogy min: Fitch talán összetévesztette egy másik nővel, bár
Fitch ezt tagadta. Fitch most azt akarta, hogy mindketten szállj anak be a
kocsijába, mert Sherrill Ann megígérte neki, hogy megnézi a gyerekeit, igen,
Sherrill Ann mondta, hogy látni akarja őket, Fitch fényképeket mutatott neki,
mire Sherrill Ann azt mondta, szeretné megnézni őket, akkor meg miért tesz
most úgy, mintha fogalma se volna róla, hogy ő ki a fene, mit képzel Sherrill
Ann meg a barátnője, miféle vicc ez...? Fitch barátai is odamentek, kicsit mind
be voltak rúgva, és jókedvük volt, bár nem lesz soká jókedvük, ha Sherrill Ann
nem hajlandó tudomást venni róluk, és Mary Beth is úgy viselkedik, mintha
leprásak volnának, vagy mi, meg hogy le se szarják őket... Sherrill Ann meg ő
tetszettek egymásnak, folytatta Fitch, és most Sherrill Ann mégis úgy tesz,
mintha meg sem ismerné. – Ezt meg kell beszélnünk – mondta Fitch.
– Megígérte, hát nem emlékszik rá, hogy megígérte?
– De Sherrill Ann azt válaszolta, hagyja békén őket, haza kell menniök,
már így is elkéstek, ha negyed órán belül nincsenek otthon, a gyereklány
felhívja a rendőrséget, de Fitch csak annyit mondott: – Gyertek csak velünk
mind a ketten, ezt őszintén meg kell beszélni –, mire Sherrill Ann szólt Mary
Bethnek, hogy azonnal szálljon be a kocsiba, és zárja be az ajtót, és Mary Beth
engedelmeskedett, Fitch pedig megpróbálta megakadályozni, hogy Sherrill
Ann beszálljon melléje. – Én nem szeretem, ha egy kurva hazudik nekem,
nem tűröm, hogy egy kurva hazudjon nekem – jelentette ki Fitch, mire Sherrill
Ann csak annyit mondott, márpedig ők nem szállnak be Fitch kocsijába,
hanem hazamennek, és kész. – Máskülönben a gyereklány telefonál a
rendőrségre – mondta dühösen, emelt, talán egy kicsit remegő hangon Sherrill
Ann –, tudja, mikorra kell hazaérnünk, és azt is tudja, hogy itt voltunk.
Erre a férfiak elengedték őket.
De utánuk mentek, dudáltak, a kocsijuk gumija csikorgóit a murván.
Iszonyatos, tizenkét mérföldön át tartó hajsza következett Edgarsville-ből
Glenkillig: Sheila a rémülettől sápadtan, kénytelen volt hol negyvennel, hol
nyolcvanöttel hajtani, hogy meneküljenek, és Monica, attól a biztos tudattól,
hogy mind a ketten meg fognak halni, bénultan magába roskadva ült mellette,
csendesen szipákolt, és azt suttogta: Miért jaj miért, mi a fenének, miért...
Fitch túl részeg volt, így az egyik haverja vezetett, Sheila mellé húzott, egyre
közelebb, mintha le akarná szorítani az útról, aztán gyorsított, mintha azzal
fenyegetne, hogy eléje vág, közben Fitch kihajolt a jobb oldali ülésről,
disznóságokat kiabált és gesztikulált, beintett nekik, és az öklét rázta. A két
kocsi néha olyan közel volt, hogy Fitch majdnem betörte Sheila ablakát,
mindezt részeg jókedvében, mulatságból, csak ugratta a lányokat, csak
marháskodott, de a lányok igenis kikezdték velük, igenis faszállítók, és
megérdemlik, és jobb lesz, ha többé nem tolják ide a seggüket Edgarsville-be...
Az üldözésnek Glenkill határában vége lett, a férfiak lemaradtak, de Sheila
száguldott tovább.
Monica házánál Sheila Monica karjára tette a kezét, és azt mondta: –
Nézd... nincs semmi baj, nem kerültünk igazán veszélybe, de ha felizgattad
magad, ha valóban felizgattad magad, itt maradhatok éjszakára, vagy... – itt
elbizonytalanodott a hangja, hiszen ő is meg volt rémülve; – és hazajöhetsz
velem te is... Ezért én vagyok a felelős... pokolion érzem magam...
Igen, gondolta dühösen Monica, te vagy a felelős, te…!
De mondani azt mondta, semmi baj, örül, hogy él, az a fő, hogy megúszták
ezt az estét.
– Nem haragszol...? – kérdezte Sheila.
– Nagyon kimerült vagyok ahhoz, hogy haragudjak – válaszolta Monica, és
kinyitotta az ajtót, mert egyedül akart maradni, elmenni, szabadulni Sheilától.
 6
Sheila könnyedén kijelentette, hogy az öngyilkosságnak az ő családjában
nincs különösebb “jelentősége".
– Azon az alapon, hogy ha az embernek egyszer elege van, akkor valóban
elege van – mondta Monicának.
Lassan már szokásává vált, hogy esténként, hét óra körül, amikor Monica
már biztosan hazaért az iskolából, felhívja telefonon. (Hacsak nem ment el
valahova este, amit előre meg kellett volna mondania Sheilának.) Csak azért
hívta fel, hogy üdvözölje, hogy megkérdezze Monicától, hogy van. Ami őt
illeti, nos, a dolgok jól mennek, persze nem jobban, mint várni lehet, talán
jobb nem firtatni... Néha, amikor Monica kinyitotta az ajtót, hallotta, hogy
odabent szól a telefon; ilyenkor belenyilallt a félelem. Kimerítette az egész
napi munka az iskolában, kimerítették a fejében kavargó gondolatok, kimerült
volt... De muszáj fölvennie, ha nem veszi fel a telefont, Sheila talán megérzi,
Sheila talán megérti.
Talán azért, mert akadozott a munkájában – Monica legalábbis erre
következtetett-, Sheila túlzottan érzékennyé vált, és a legapróbb dolog miatt is
megsértődött. Ha Sheila udvariasan megkérdezte Monicától, nem fáradt-e
ahhoz, hogy beszélgessen, nem volt szabad igennel válaszolnia, kénytelen volt
megnyugtatni, hogy egyáltalán, cseppet sem fáradt, sőt, nagyon örül, hogy
Sheila felhívta, ő is fel akarta hívni Sheilát úgy tíz perc múlva.
– Biztos? – kérdezte kétkedve Sheila. – Ha akarod, visszahívhatlak később
is. Vagy holnap.
– Dehogy – felelte Monica –, beszélgessünk csak most. – Fejét a hűvös
szekrénynek támasztotta, lehunyta a szemét, és érezte, ahogyan újra megfájdul
a feje. Az ismerős, tompa fájdalom majdhogynem megnyugtató volt.
Sheila energikus volt és jókedvű, Sheila rosszkedvű volt, depressziós,
“önmaga alatt". Hírt kapott egyik barátjától, de rossz hírt, vagy talán jót –
mindenesetre elképzelhető, hogy megváltozik tőle az élete. (– De csak azután,
hogy megvolt a kiállításom – tette hozzá titokzatosan.) Hogy megy a
munkája? – nos, hogy megy Monica munkája? (Kérdezte ártatlan
rosszindulattal.) Monica aggodalmát többnyire könnyedén elhárította, de néha
fakó, csendes hangon közölte, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy
remélte, egyáltalán nem úgy mennek, ahogy remélte; kora reggel, hajnalban,
sokszor bénultan fekszik az ágyában, annyira retteg attól, hogy felkeljen, és
átmenjen a műterembe, elébe nézzen egy újabb napnak. – Persze az
öngyilkossághoz nemeslelkűnek kell lenni, nem gondolod? – kérdezte.
Kinyújtotta a kezét, az ujjait, nézegette őket, majd Monicára pillantott.
 – Nem hiszem, hogy én képes volnék nemeslelkű cselekedetre. Neked mi a
véleményed, drága kis Mary Beth?
– Erre nem tudok felelni – mondta Monica, és hirtelen elfogta a
tehetetlenség érzése –, nem ismerlek olyan jól.
– “Ismerni" valakit...! – szólalt meg Sheila. – Azt hiszem, mi valamennyien
túl jól “ismerjük" egymást.

“Sherrill Ann" és “Mary Beth" többé nem kelt életre, és mintha csak
kölcsönösen megállapodtak volna benne, az edgarsville-i eset után jó ideig
még a neveket sem említették. Aztán Sheila váratlanul célozgatni kezdett az
országutakra, a “kocsmázásokra", és hogy milyen magányos lesz Sherrill Ann
Mary Beth nélkül...
Monica csak bámult rá, majd megkérdezte, hogy ezt hogy érti. Éppenhogy
megmenekültek, csak nem akarja folytatni?
– Edgarsville-be természetesen nem mennénk vissza – mondta Sheila. –
Van más hely éppen elég... Nézd, ilyesmi soha többé nem fordulhat elő.
Megígérem.
– Én is megígérem – mondta ironikusan Monica. Sheila nevetett, és másról
kezdett beszélni, de időnként újra szóba hozta a dolgot, mintha csak piszkálni
akarná Monicát. Célzott rá, hogy “Mary Beth" túl félénk és prűd, és újabban
mániásán foglalkoztatja a tanári becsülete.
Monica mereven azt felelte, nem érzi kötelességének, hogy most
védekezzék.
Nem is kell védekeznie, mondta Sheila, ugyanis senki nem támadja.
Monica közölte, hogy elment a kedve a vidéki kocsmáktól, a kuglitól és a
csapolt sörtől – még a szagától is hányinger fogja el –, és különben is, ő csak
Sheila kedvéért ment el, hogy Sheila ne legyen egyedül. “Mary Beth" igazából
sohasem létezett.
Gyorsan, kicsit dacosan beszélt, majd zavartan elhallgatott; Sheila le nem
vette róla ragyogó fekete szemét, és láthatóan jól mulatott rajta. – ... Azt
mondod, “Mary Beth" sosem létezett? – mormolta. – Én azért ezt nem hiszem
el. Egyszerűen elcsomagoltad valahová.
Sheila többé nem kérte meg Monicát, hogy kísérje el, bár néha – mindig
odavetőleg – célzott rá, hogy Sherrill Ann “magányos", és “kicsit unatkozik" a
barátnője nélkül. De Monica, aki számított valami ilyesmire, nem reagált.
Ezen, gondolta ujjongva, ezen ő már túl van.
 7
Amikor kinyitja az ajtót, hallja, hogy szól a telefon, csöng, berreg
elhagyatottan, szemrehányóan, csörömpölése visszhangzik az üres házban.
Keith azt mormolja, reméli – tekintve, hogy késő van, éjfél –, nem valami
rossz hír, de Monica még csak nem is válaszol neki. Érzi, hogy a szíve lassan
és elszántan nagyokat dobban, nem, a keze nem remeg, és még csak nem is
ingerült, amikor felkapja a kagylót, és azt mondja, halló, aztán megismétli,
halló, halló, igen? Kiderül, hogy senki nincs a vonalban, hogy a hívó (talán)
egyszerűen csak tárcsázott, és a készülék mellé tette a kagylót, elment, és
megfeledkezett arról, hogy valakit felhívott.
Újabban Sheila különös, szeszélyes órákban telefonált.
Igazság szerint nemigen tudta, hány óra, egész nap és éjjel dolgozott, vagy
ivott.
– Remélem, nincs...? – kérdezi Keith. Tapintatos férfi, úriember, tartja a
távolságot, áll az ajtóban, nem akarja háborgatni Monicát.
– Téves kapcsolás. Semmi – feleli Monica. Lenyomja a villát, tárcsázza
Sheila Trask számát, foglalt, a vonal valóban foglalt, Edgemontban
mellétették a kagylót, amint gyanította...
– Semmi – mondja könnyedén Monica. – Vicc.
Másnap reggel, korán, hét előtt, Monica felhívja Sheilát.
A kagylót azonnal, az első csengetésre felveszik, de Sheila gyorsan, elég
hűvösen mondja, hogy most nem beszélhet, baj van, szegény Siegmund egész
éjjel kint csavargóit, és most beteg, hány, valószínűleg megmérgezték, Morton
valamelyik régi, környékbeli ellensége, állatorvoshoz kell vinnie.
– Később felhívlak – mondja Monicának, de mielőtt letenné, hozzáteszi: –
Remélem, semmi életbevágó?
 8
– Ariadné fonala elszakadt, és a szegény teremtés most a labirintusban
vándorol – mondta Sheila; nyújtózkodott és ásított. – De majd kitalál.
Nemsokára. A múltban is mindig kitalált. Mert ha nem, akkor éhenhal,
megfullad, a pokolba vele.
– Szívesen segítenék... – mondta habozva Monica.
Sheila nevetett. Aztán kijózanodva mondta: – Te olyan kedves vagy,
Monica. De köszönöm, nem, nem hiszem, hogy bármiben is segíthetnél. Elég,
ha vagy.

Sheila hol kirobbanóan jókedvű volt, hol kábult és kimerült, ilyenkor a

tekintete elhomályosult, arcbőre pórusai kitágultak, és nem volt éppen vonzó.
Hol azzal töltötte a délelőttöt, hogy ide-oda autózott mellékutakon, hol egész
délelőtt telefonált. Váratlanul vendéget fogadott Edgemontban (rokont? az
unokatestvérét?), sokszor betoppant Monicához egy nagy zacskó finomsággal:
kecskesajttal, norvég rozskenyérrel, falusi májpástétommal, amit annyira
szeretett, és egy tucat valódi német dobozos sörrel. Úristen, de éhes! – ki van
éhezve!
Meg aztán, ahogy a napok telnek, múlnak, felkel a nap, felkel a hold, és
megint a nap, hess, és vége máris: az ember végül már csak ül, és
hipnotizáltán bámulja az órát, akármilyen szaros órát, nézi, ahogy másznak
előre a mutatók, és lélegezni is elfelejt.
Érti Monica?
Meg a tükörszörny, a tükörpióca.
Voltaképpen “testvérünk". Az ember nem ismeri fel őt, de ő megismer
minket.
Érti Monica?
Vagy ez is csak rejtőzködés, mint “Mary Beth"?

Monica úgy tervezte, hogy a karácsony utáni hetet Indianában tölti, a

családjánál, de most aggódott, félt egyedül hagyni Sheilát.
Nem mintha Sheila vele akarta volna ünnepelni a karácsonyt, vagy
ajándékokat váltani: kijelentette, hogy utálja a karácsonyt, utálja a szertartásos
ajándékozást.
Utálja az évnek ezt a szakaszát... a levegő ízét, a fény szövetét. A régi, régi
lélekfogyatkozást...
Az ő korában, mondta komor vidámsággal Sheila, az évszakok egymást
követik, az embernek nincs szüksége rá, hogy fölhívják a figyelmét az “új"
évre, és kénytelen legyen rádöbbenni, hogy megint csak az “óév" kezdődött el
újra.
Boldog ünnepeket! Aki mértékkel iszik, az nem karambolozik!
Azért Sheila gyanította, hogy Monica olyasfajta ember, aki titokban imádja
az ünnepeket. Titokban nagyon is jól ért a háztartáshoz, tudja, hogy kell
fűszeres almabort, osztrigás pulykasültet készíteni; és jól ért az érzelgős
apróságokhoz is, nem? igen? – És a barátod, Keith? – kérdezte óvatosan
Sheila.
– Mi van vele?
– Mik a tervei karácsonyra? Itt marad, vagy elutazik?
Monica megpróbált gondolkozni.
– Nem tudom – mondta végül. – Talán nincsenek tervei.
Sheila erősen bámulta, mosolyogva, kritikusan. – Az évnek ebben a
szakaszában – mondta – mindenkinek vannak tervei. Kivéve... azokat, akiknek
nincsenek.
– Nekem nincsenek terveim – felelte Monica.
Sheila cigarettára gyújtott, megint ásított, élvezettel nyújtózkodott, mint
egy macska, majd szándékosan másról kezdett beszélni... minden kéményt,
minden szaros kéményt át kell építeni Edgemontban... a vandálok, a
környékbeli kölykök, áthajtanak a kerítéseken az aeroszánjukkal... és a
cobolyszőr ecsetek, már tizennégy éves kora óta használja őket, és mintha az
áruk növekedésével egyenes arányban válnának egyre silányabbá. Ami
Siegmundot illeti, a szegény kutyát valóban megmérgezték, Sheila erről meg
van győződve, bár az állatorvos gyáva, nem meri kimondani, nem akarja,
hogy Sheila a rendőrséghez forduljon, és őt is belekeverje. Szegény
Siegmund! Megváltás volt neki, amikor végre elaltatták, de a megváltás nem
jött elég gyorsan, megszenvedett előtte.
Monica szemét csípte a könny. – Nagyon sajnálom – mondta. – Nagyon
szerettem Siegmundot.
– Hát – mondta Sheila, beleszívott a cigarettába, és úgy ráncolta a
homlokát, mintha undorítaná az íze –, Siegmund is nagyon szeretett téged.

Monica meghívta Sheilát és Keitht vacsorára, hogy végre

megismerkedjenek; Keith készségesen, boldogan elfogadta a meghívást –
tényleg magányos, gondolta Monica –, de Sheila udvarias, homályos
kifogásokkal hozakodott elő. Azt hiszi, ő már ismeri Keitht. Vagyis évekkel
ezelőtt bemutatták őket egy másnak. Keith Renwicknek hívják, nem igaz? Őrá
nem emlékszik tisztán, de a nevét nem felejtette el.
Monica megbántódott, és bosszús lett.
 Sheila azt mondta, mintha ezzel akarná megelőzni Monica tiltakozását: –
Én csak akkor érzem jól magam ügyvédekkel, ha én fizetem őket.

Mintha csak viszonozni akarná Monica meghívását, Sheila néhány nap

múlva felhívta telefonon, és meghívta koktélra Edgemontba – hogy
megismerkedjen Jake Halleronnal, a szobrásszal. – Biztos hallottál róla,
mindenütt látni a munkáit. Morton régi barátja, baráti riválisa. – Halleron a
maga módján ugyanolyan feltűnő figura volt, mint Morton Flaxman: nagyon
magas volt, vagy százkilencven centi, az arca beesett, a szeme mélyen ülő,
fényes, kopasz fejét acélszürke hajkoszorú övezte, hosszú karja és lába volt,
hosszú és tompa végű ujj ai, szokatlanul nagy, négyszögletes körmökkel.
Udvariasan csapta nekik a szelet, gunyoros volt, de mégis kedves, szépen
beszélt; néha különös, kicsit rosszmájú pillantásokat vetett a háziasszonyára,
mintha sok mindenben osztoznának, mintha közös múltjuk volna, amelyről
nem illik beszélni; hajlott az angolos szarkazmussal tele hóbortosságra.
Velencében lakik – vagy nem? Nem, Monica félreértette, Vence-ben. De van
egy háza és műterme Montaukban is, Long Islanden, Monica talán ismeri a
környéket? Ott lakik a menazsával – vagy menazséria? –, a szellemes célzások
gyorsan, ravaszul, egymásba folyva áradtak, és mire Monicának eszébe jutott,
hogy mosolyogjon, már el is tűntek. A férfi megfélemlítette, és eszébe jutott,
hogy Sheila talán éppen ezért hívta át őt is.
Idősebb, majdhogynem idős ember létére – hiszen legalább hatvannyolc-
hetven éves lehetett –, Halleron a lehető legfiatalosabban viselkedett. Fehér
hímzett szegélyes, világospiros selyeminget viselt, fehér horgolt
nyakkendővel. Vadnyugati öltönyt, amely egészen nyilvánvalóan jelmez volt,
bár Monica nem tudta eldönteni, azért visel-e jelmezt, hogy mulattassa vagy
hogy lenyűgözze őket ezen a havas délutánon Pennsylvaniában. Sheila
megmosta a haját, és éppen úgy öltözködött, ahogyan egy vidéki birtokos
feleségéhez illik: lábszárközépig érő tweedszoknya, fekete kötött harisnya,
homokszínű kasmírpulóver, amelyet Monica még sosem látott rajta, a
nyakában piros sál. Halleronnal kihívó volt, harcias, de furcsa módon mégis
tisztelettudó, mert persze, gondolta Monica, Halleron mégiscsak Morton
Flaxman nemzedékéhez tartozik, és nincs kizárva, hogy ő és Sheila szeretők.
Sheila igyekezett őt is bevonni a társalgásba, bár elég ügyetlenül, gondolta
Monica, és felkelteni Halleron érdeklődését iránta – őiránta, mint dolgozó,
imflligens és jó ízlésű nő iránt, de nyilvánvaló, hogy az érdeklődés
középpontja Sheila Trask és Jake Halleron maradt: a közös – de biztosan nem
mindennapi – múltjuk; az emberek (élők, halottak, haldoklók, “eltűntek"),
akiket ismertek; a műalkotások, komoly-komikus vagy tragikus kalandok,
anekdotikus esetek, amelyek velük történtek meg. A dohányzóasztalon
fényképek hevertek szétszórva, ezeket nézegették, mielőtt Monica
megérkezett; korábban Sheila megmutatta Halleronnak új festményeit, és most
Halleron véleményének utóhatásában sütkérezett vagy fortyogott.
Valószínűleg ezért volt ilyen élénk, szókimondó, ideges és mégis emelkedett
hangulatban, ez volt a lányos kokettálás, a harsány nevetés és a váratlanul
melankolikus arckifejezés magyarázata. Monicára vetett pillantásai – nedves,
sötéten csillogó, árnyékos szeméből – megfejthetetlenek és nagyon zavaróak
voltak.
Hát szeretők? – gondolta hirtelen rémülettel Monica; vagy szeretők
voltak?
Aztán nyugodtabban: Nekem ehhez semmi közöm.
A látogatás nem tartott tovább egy óránál, mégis különös,
meghatározhatatlan élmény lesz belőle – élmény-légzsák vagy vákuum –,
amely minden életben előfordul; megmagyarázhatatlan, nyugtalanító, mert
megmagyarázhatatlan; túlságosan idegesítő ahhoz, hogy el lehessen felejteni.
Sheila sokat ivott egy óra alatt, de alighanem sokkal jobban uralkodott magán,
mint máskor; Halleron bizonyára nem is sejti, milyen feszültségben él, milyen
vadul váltakozó a hangulata és kedélye. Monicát meglepte, hogy olyan
kíméletlenül aprólékosan pletykálkodnak; nem a művészetről beszéltek,
hanem művészekről és galériákról (Halleron a mulatságos kis anekdoták
valóságos kincsesbányája volt, egyik-másik sztorija elég ocsmány volt, de
roppant mulatságos: megtiltotta mind Sheilának, mind Monicának, hogy
továbbadjanak egy kínos történetet Philip Guston utolsó napjairól; neki is a
legszigorúbb titoktartás mellett mondták el). Sheila munkájával kapcsolatban
kizárólag a technikáról, “utalásokról", “célzásokról" és “fogásokról" esett szó,
amelyeket Halleron nagy vonalakban elfogadhatónak tartott. Ahol Monica
egyfajta meghatározhatatlan, kísértő, elillanó szépséget látott, vagy értelmet
fedezett fel, ott Halleron a vászonról beszélt, a vászon szövéséről, arról, hogy
hogyan kell oldott festéket áztatni a vászonba, foltot hagyni, lucskosan festeni,
beledörgölni, pacát ejteni, ecsettel kenni; hogy kell a terpentint használni,
lemosni; beszélt beszáradt területekről, “hamis tér"-ről, Hans Hofmann
(elégikus, bár talán túl hangsúlyos) hatásáról, meg egy-két másik fogásról és
fortélyról, amelyet véleménye szerint Sheila nem tudott még kezelni. És
Flaxman keze nyoma – az ő súlyos keze nyoma –, ő még most is látja, őt még
most is zavarja, bár talán másokat nem.
Monicára nézett, és kacsintott.
Azt akarja, hogy erősítse meg, amit mond – vagy azt, hogy vitatkozzon
vele?
Sheila hallgatta, nagyon figyelt, mosolygott, kivillant a fogsora, hadd lássa
Halleron, hogy ő azért nem veszi túl komolyan a szavait; nincs megbántva,
nem ideges, nem zavarta meg, nem haragszik – ez egyszerűen nem Sheila
Trask stílusa.
Mindenesetre, mondta Halleron kedvesebben, Sheilának érdekes
problémákat kell megoldania.
– Igen – mondta Sheila halkan, és a kezében lévő pohárra bámult –, igen,
így is lehet mondani.
Amikor Monica felállt, hogy elbúcsúzzon, Sheila azt mondta, maradjon ott
vacsorára, ha akar, de zavartan beszélt, nem éppen meggyőzően. Amikor jó
éjszakát kívánt neki – Halleron is ott állt mellettük –, Sheila impulzív, rá nem
jellemző gesztussal arcon csókolta, hideg ajkával megérintette Monica arcát –
egy háziasszony búcsúzik ilyen felületesen, megszorította a kezét, és azt
mondta, hamarosan felhívja.

Monica érezte arcán a kísérteties csók lenyomatát, a hideg, rögtönzött

búcsúét, és egész úton hazafelé azon tűnődött, mi lehet a jelentősége.
Bár talán nincs is semmi jelentősége, azon kívül, hogy Halleron ott állt, és
figyelte őket.
 9
Sheila nem telefonált, hanem hívatlanul beállított Monicához másnap este.
Láthatóan fel volt dobva – alkoholtól, tablettáktól? – Halleron látogatásának
feszültségétől?
Hozott magával egy féltucat dobozos sört, modortalanul nem vett tudomást
Monica aggodalmáról (mert Monicának komolyan dolgoznia kellett volna;
Monicának nagyon sok munkát kellett még elvégeznie), hanem kényelembe
helyezkedett a kanapén, és egy óra hosszat, másfél óra hosszat beszélt,
csevegett, ásított, tréfált, panaszkodott bánatosan és leverten, vadul
elkeseredett humorral. Monica igyekezett megnyugtatni, és kideríteni, hogy
mi a baj. Ez a váratlan és nem egészen kívánatos látogatás Monicát Sheila
legelső meglepő látogatására emlékeztette (amely mintha nagyon régen,
évekkel ezelőtt történt volna), amikor Monica annyira összezavarodott, hogy
még azt sem tudta eldönteni, tetszik-e neki Sheila Trask, vonzódik-e hozzá,
vagy éppen ellenkezőleg, undorodik tőle. Olyan tapintatlan! – olyan harsány!
– úgy el van telve önmagával, még olyankor is, amikor a lehető
legelmarasztalóbb dolgokat mondja saját magáról, mintha csak azt akarná
kierőszakolni Monicától, hogy egyetértsen vele.
Igen, részeg volt. És bár Monicának most már nem maradt más választása,
mint hogy “szeresse" – már túl messzire mentek –, mégis azt kívánta, bár
tűnne el erre az estére, erre az éjszakára. Az év hátralévő részére.
Sheila most nem úgy nézett ki, mint egy vidéki birtokos felesége. A haja
kócos volt, piszkos trikót és trágyafoltos lovaglónadrágot viselt. Nyilván
aligha számít, hogy néz ki és mit visel Monica házában, ahogyan az sem
számít, hogy miféle hóbortos, bizarr, értelmetlen dolgokat hord össze. Itt nem
kell megjátszania magát. Keserűen panaszkodott az ellenségekre,
becsmérlőkre, a galériatulajdonosokra, akik becsapták őket, őt és Mortont, a
“barátok"-ra, akik még most is félrevezetik, a művész-paraziták világára, a
kritikusokra, ügynökökre, műkereskedőkre, gyűjtőkre,
“művészettörténészek"-re: csupa élősködő, mégis megbecsülik, gazdagon
megfizetik és csodálják őket, keresik a társaságukat, hízclegnek nekik.
Úristen, hogy gyűlöli őket! Bár fordulna föl valamennyi!
Kiivott egy doboz sört, kinyitott egy másikat, a nyitógyűrűt Monica
dohányzóasztalára hajította. Monica Halleronról kérdezte, nős-e, dolgozik-e
még, de Sheila talán meg sem hallotta. Mondta a magáét: – De hát nincs is
miről beszélni a halandóságot kivéve. Mindig és örökké: a halandóság.
Semmi más nem köt le, semmi más nem rémit meg, de valahogy nem tudom
kifejezni a munkámban, versenyt fut az agyam, forog körbe-körbe, és én nem
tudok belőle kilépni, minden kiejtett hang puszta önsajnálat, pedig nem ezt
akarom – és az ecsetjeim csakugyan pocsékok. Szaros, nyamvadt ecsetek, nem
csoda, hogy nem tudok dolgozni, hallottál már ennél szánalmasabbat?
Persze nagyon mulatságos volt, ügyes és mulatságos, a fintorai, a gesztusai,
a szavak időzítése: nagyon ügyesen csinálta. De Monica nem volt hajlandó
nevetni. Monica mosolytalanul bámult rá, és azt mondta: – Sheila, kérlek. Ne.
Ne folytasd. Ha a segítségedre lehetek, segítek, de...
Sheila szerető megvetéssel nézett Monicára. Szándékosan bcleszürcsölt a
sörbe, megtörölte a száját, és bizonytalan méltósággal felállt: – “De", mondja
Mary Beth csendesen, “de" mondja az aranyos kis Mary Beth, és ez annyit
jelent, hogy “tűnj el a házamból, én nem tudok véget vetni a
nyomorúságodnak, és nem tudlak megvigasztalni, ha neked ez kell, keríts egy
hivatásosat, barátom". – Letette a sörösdobozt, felkapta steppelt dzsekijét, és
indulni készült. – Nem lett volna szabad átjönnöm. Csak kihasználom a
jóságodat. A te túl jó, túl édes, szőke jóságodat. Jó éjszakát.
Monica kiment a konyhába Sheila után, és tiltakozott. Nem akarja, hogy
Sheila elmenjen. Igyon még valamit, maradjon itt vacsorára... Miért nem
mondja el, mi a baj...?
– Az ünnepek – mondta vidáman Sheila. – Ilyenkor egyikünk se felelős
azért, amit mond vagy tesz. Vagy gondol.
– De mi a baj? Sheila? – kérdezte Monica. – Miért nem tudsz dolgozni?
Miért vagy olyan boldogtalan? Megyáltoztál...
– Én soha nem változom meg, csak még inkább önmagámmá válok –
mondta Sheila, és komikus kisfiúarcot vágott, miközben felhúzta a dzsekije
cipzárját, és nyakára tekerte mohairsálját. Felfigyelt kettőjük tükörképére az
egyik konyhaablakban, és közelebb húzta magához Monicát, hogy mind a
ketten szemben álljanak az ablakkal. – ...egy halálfej, meg egy szőke szépség.
Biztosan a gének, az arccsontok. A lélek furakodik ki a bőrön át. Vagy maga a
bőr a lélek? Minden csak felület, minden két dimenzió, ahogyan lennie kell. Jó
éjszakát és boldog karácsonyt!
Monica megdöbbent, és hirtelen rémület fogta el, kiment Sheila után a
tornácra. Szúrták a hópelyhek, ahogyan az arcába vágta őket a szél.
Megpróbálta visszatartani Sheilát – megpróbálta megfogni a kezét –, de a nő
vékony, erős ujjai kicsúsztak a kezéből. Sheila élesen mondta: – Nem
szeretem, ha lekezelnek, Monica. És mindenek felett nem szeretem, ha
hozzám nyúlnak.
Monica nézte, ahogyan elhajt, és rémülten gondolta: Soha többé nem
látom. Valami szörnyű fog történni.
 És újra és újra és újra: kényszerítenem kellett volna, hogy maradjon. Át
kellett volna ölelnem. Hogy értette azt, hogy véget vetni a nyomorúságának,
megvigasztalni...
 10
A telefon szól, de soha nem Sheila az.
Most, hirtelen, soha nem Sheila Trask beszél, és Monica nem meri felhívni.
Vacsorára hívja Brian Farley felesége. Vacsorára hívja Jill Starkie
(“Karácsony estére, Monica, ha egyedül leszel"); Keith is hízelgő
gyakorisággal telefonál; van néhány téves kapcsolás is: hadd fogja el az
izgalom, hadd dobogjon a szíve. Hazamegy Indianába – nincs oka rá, hogy ne
menjen –, hiányzik a családja, vagy legalábbis a család, az otthon képzete.
December 24-én a nap nagy részét azzal tölti, hogy eredménytelenül
igyekszik kapcsolatba lépni Sheilával.
Újra és újra tárcsázza a számot, hallgatja a csengetést a túloldalon, a szája
megmerevedik a haragtól. Valami savanyút ízlel – savanyút és fémeset –,
bámul a formátlan égre, a szürke, redőzött tájra. Ez a téli napforduló, micsoda
nyomorúság, de az égnek végül engednie kell a fénynek és melegnek, az új
esztendőnek, az életnek; vagy legalábbis ezt ígérik a legendák.
Amikor Sheila Trask végre felveszi a kagylót, Monica csak annyit fog
mondani csendesen: “Gyűlöllek, miért nem halsz meg", de szerencsére Sheila
Trask sosem veszi fel a telefont. Talán már valóban halott.
Karácsony reggel Monica kocsival átmegy Edgemontba, pedig
megfogadta, hogy nem megy oda.
Látja, hogy Sheila furgonja ott parkol a kocsiszín előtt, puderszerű vékony
rétegben borítja be a hó. Más kocsi nem áll mellette.
Felmegy a műterembe vezető lépcsőn – a lépései hangosan csattognak –,
azt akarja, hogy Sheila tudja, hogy itt van – ő van itt –, és ő most nagyon
dühös.
Kiabál: – Sheila? Én vagyok az, Monica. Engedj be!
Kopogtat az ajtón. Lenyomja a kilincset.
– Sheila? Bent vagy? Tudom, hogy bent vagy, engedj be.
Az ajtó kulcsra van zárva, senki sem válaszol. Monica lélekerősítőnek ivott
egy pohár whiskyt, mielőtt elindult volna, és most úgy érzi, a whisky
mégiscsak jót tett, az idegei bizseregnek az izgalomtól, az életkedvtől, a
hangja nem remeg, nagyon is uralkodik magán.
– Sheila? Kérlek... Én vagyok, Monica. Megint megpróbálja lenyomni a
kilincset. Lihegve áll, lehajtott fejjel hallgatózik, néhány méterrel odébb
megreccsennek a deszkapallók. Sheila az? Sheila hallgatózik a másik oldalon?
Szinte látja sápadt, feszült, ravasz arcát – rajta a beteges lelke ragyogását –
sötét szemében a rosszindulatot, kárörömöt, a diadal villogását – Monica
gyűlöli, igen, Monica Jensen őszintén gyűlöli Sheila Traskot, de ehhez már túl
messzire mentek, ehhez már késő, azt kívánja, bár meghalna, igen, de közben
majdnem elájul a rémülettől, hogy talán valóban meghalt, és ő elkésett, már
nem segíthet.
– Sheila, kérlek – mondja halkan, a fejét az ajtónak támasztva – ,...az Isten
verjen meg, kérlek.
Érzi, hogy Sheila odajött, ott áll az ajtó túloldalán. Fél méterre tőle. Vagy
annyira sem. Lábujjhegyen odalopakodott, kárörvendve és diadalmasan; az
idegei ugyanúgy megfeszülnek, mint Monicáé, a bőre ugyanúgy ég, a szemét
összehúzza. Nem, nem fogja kinyitni az ajtót. De igen, kinyitja – muszáj
kinyitnia.
De nem. Persze hogy nem nyitja ki.
Forró arcát az ajtóhoz szorítja, közel, egészen közel Monicáéhoz, a bőre
fénytelen, betegesen sápadt, Monica érzi a teste melegét, titkos remegését.
Monica halkan mondja: – Sheila... tudom, hogy ott vagy. Azt akarom, hogy
nyisd ki az ajtót. Hallod? Tudni akarom, hogy nincs semmi bajod. Utána
elmegyek – megígérem. De tudni akarom, az isten verjen meg, tudni akarom,
hogy jól vagy-e... nem tettél-e kárt magadban... nem vagy-e beteg. Hallod?
Hallja a lélegzését – igen, tévedés kizárva! –, gyors, erős, forró lihegés.
Egy állat ravaszsága, egy állat rémülete. Az az áporodott testszag.
Amikor lenyomja a kilincset, érzi, hogy Sheila fogja, hogy Sheila nem
engedi.
Monica halkabban, mézédesen elnyújtva a szavakat mondja: – Sherrill
Ann, tudom, hogy ott vagy, gyere ki. Sherrill Ann? Szivi? Itt Mary Beth –
tudod ki van itt.
De a próbálkozás ügyetlen, nem meggyőző, kínos.
Monica még jobban fogja gyűlölni Sheilát, amiért így megszégyenítette.
Feje lüktet, szemét égetik a könnyek. Dühös. Megnézi a régi ajtó deszkáit-
tömör tölgyfaajtó-, és azon töpreng, mekkora erő kellene hozzá, micsoda
kétségbeesést kellene ahhoz magába szívnia, hogy képes legyen az öklével
betörni. Saját magát is meglepi, milyen nyugodtan mondja: – Sheila. Tudod,
milyen nap van ma? Karácsony. Csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e, csak
látni akarlak, és utána elmegyek. Megígérem.
De Sheila nem akar, nem hajlandó válaszolni.
És micsoda megaláztatás, hogy Monica így kiadja magát! Ő, Monica, aki
olyan óvatosan tartózkodó volt!
– Vagy mondd, hogy menjek el. Mondd, hogy menjek a fenébe. Ha tudom,
hogy jól vagy, hogy nem vagy beteg... nem tettél kárt magadban...
Megérzi, hogy odabent az ajtó mögött, alig pár centire tőle valaki mozog.
Hallja, hogy Sheila levegőt vesz, meg akar szólalni.
De nem szól.
 Semmi.
Monica csendesen mondja: – Elmegyek. Persze hogy jól vagy – tudsz te
vigyázni magadra. – Szünetet tart, hátralép. – Nem zavarlak tovább, Sheila.
Egyébként hányok ettől az egésztől, tőled, mindentől... sajnálom, hogy valaha
találkoztunk... nem is értem, miért találkoztunk. Soha nem zavarok ott, ahol
nem látnak szívesen, úgyhogy most elmegyek, és kérlek, többé ne jelentkezz.
A hangja megremeg a diadaltól, élvezi tulajdon rosszindulatát. Tudja, hogy
nyert, most már csak el kell menni, méltósággal lemenni a lépcsőn, kecsesen,
de mégis gyorsan, nehogy elveszítse helyzeti előnyét.
Ha lezuhanok, ha bajom esik, az ő hibája, ő bánhatja, gondolta Monica.
Feje hevesen lüktet, arca csupa könny, bár nem vette észre, hogy sír. De
minden baj nélkül leér a lépcső aljára. Senki sem hívja vissza. Semmiféle
hangot nem hall, csak a saját, rekedt zihálását és a szívverését. Képtelenség,
képtelenség, hogy így dobogjon! Ezt még megbánod – suttogja.
 III
“VAKÁCIÓ”
 1
Pihentető lesz hazamenni egy hétre, gondolta Monica. Lábadozás titokban.
Gyógyító stratégia: elmenni valahova, ahol senki nem ismeri.
Természetesen több meghívást is le kellett mondania Glenkillben, sőt,
udvariasságból úgy kellett tennie, mintha ez nagyon bántaná. Valóban
szomorú volt – ezekben a napokban az élete minden zugába magával cipelte a
bánatát –, így nem volt nehéz elhitetnie az emberekkel, hogy a bánatának
hozzájuk van köze.
Akárhogyan is, senkit sem akart megsérteni.
Nem akart itt is kudarcot vallani.
Ezekben az utolsó hetekben eszébe jutott, miért érezte annak idején,
kamasz lány korában olyan fontosnak, olyan kulcsfontosságúnak, hogy
“szeressék", hogy “népszerű", sőt, “nagyon népszerű" legyen. Nagyon
amerikai és nagyon ártatlan volt ez a népszerűségbe vetett ifjúkori hite. A
mosolygó, rajongó arcok gyűrűje nagyon jó gyógyír a személyes bánatra, a
figyelem még akkor is jóleső, ha az embert voltaképpen nem a valódi énjéért
kedvelik. Monicának most eszébe jutott, hogy tizenöt éves korában, amikor
titokban boldogtalan volt, sőt, nyomorultul érezte magát, mennyi mindenen
átsegítette, hogy az osztálytársnői irigylik.
És Keith Renwick érdeklődése mégis nyomasztotta: úgy érezte, csal. Nem
érdemelte meg, nem akarta, mégis jólesett. Persze nem árt vele senkinek.
Keith agglegény volt, de – amint olyan óvatosan megfogalmazta – több évig
tartó “kapcsolat fűzte" egy nőhöz, így aztán a szerelem neki is éppen olyan
kínos volt, mint Monicának. (Monica nagyon keveset mondott el Keithnek a
házassága és a válása történetéből; szokásává vált úgy célozni a múltjára, mint
tipikus statisztikai adatra, amelynek nincs különösebb személyes jelentősége.)
A szerelem, csakúgy, mint a barátság, a létezés kategóriája. De egy
kapcsolat kezdeti szakasza meghatározhatatlan – legalábbis az ő kapcsolatuk
kezdeti szakasza az volt. Ha ő és Keith lefeküdtek volna, gondolta Monica,
akkor most azt mondhatná, szeretője van, és ez valószínűleg jelentene valamit.
Szeretőm van. Megint van szeretőm. De nem feküdtek le, nem szerettek
egymásba, és amennyire Monica meg tudta állapítani, barátok sem voltak.
– Felhív majd, amikor visszajön Indianából? – kérdezte Keith, és Monica
az ezekben a napokban rá jellemző hamis lelkesedés meleg hangján
válaszolta: – Hát persze!

Monica már postán hazaküldte karácsonyi ajándékait – bűntudatos

pontossággal emlékezett meg mindig az ünnepekről és évfordulókról –, de az
utolsó pillanatban mégis elment kocsival Philadelphiába, és újabb ajándékokat
vett. Szédült, megrészegült kis vásárlási roham vett erőt rajta. Legalább egy
évtizede nem csinált ilyet. Miből telik rá, kérdezte magától vidáman, míg a
hitelkártyájával fizetett, vagy papír pénzt vett ki a tárcájából; hirtelen jómódú
lettem? Megkezdődött a vakáció. Végre. Később talán megbánja, amikor majd
januárban megjönnek a számlák, de az csak később lesz, már az “Új Évben".

Indianában, Jensenék régi, tágas, stukkós téglaházában az Arlington

Boulevardon, Wrightsville-ben, volt sok ölelkezés, csókolózás és örömteli
meglepett kiáltozás: Milyen csinos Monica! Milyen nagyszerű, hogy újra
láthatják! A hosszú-hosszú idő, majdnem két év utáni újratalálkozás
kényszeredettségét feloldotta a már-már hisztérikus ünnepi hangulat. Nincs
abban semmi különös, ha Monica hirtelen sírva fakad, ha feltűnik valakinek,
azt is hihetik, hogy az ünnepi hangulat hatotta meg, és kimerítette a hosszú
repülőút Philadelphiából.
Monicának az a dolga, hogy jól érezze magát Wrightsville-ben, elengedje
magát, figyelje a többieket, másoktól lesse el a végszót. Ez a felfüggesztettség
ideje, a meghosszabbított ártatlanságé. Wrightsvilleben mindig “Monica
Jensen" volt, leány és unoka, nővér és unokahug, már jóval azelőtt, hogy
“Monica Bell" néven eltűnt valahol Keleten. Ez volt az egyetlen hely a
világon, ahol Monica soha nem volt más, mint “Monica Jensen". És ez nagyon
megnyugtató. Itt még most is fiatal lány, akit frissen konfirmáltak az anglikán
szertartás szerint. Egy leány, akit az apja és anyja is kényeztet. Nagyon jó
tanuló, pedig rendkívül csinos, és gyakran elhanyagolja az iskolai munkát.
Minden szombat délelőtt zongoraórát adott neki egy Mrs. Martin nevű, kövér,
izzadó idős nő, aki fényes ruhákat viselt, több sor gyöngyöt, nagy
gombfülbevalót. A legszívesebben ő foglalta el Monica helyét a
zongoraszéken, ilyenkor eltökélten bemutatta, hogyan kellene játszania: “És
most figyelj! Nem ismétlem meg." Az iskolában Monicának voltak barátnői és
barátai, mindig volt legjobb barátnője, és egy fiú, akivel “járt", bár ezeknek a
lányoknak és fiúknak a személye elég gyakran cserélődött. Most, ha eszébe
jutott egy név, már fogalma sem volt róla, hová helyezze az évek
egymásutánjában, amelyből az iskolai “élete" állott.
Mégis, Wrightsville volt az aranyifjúság, a kicsi, aprócska, szívdobogtató
diadalok helyszíne.
Milyen csinos Monica! – mondták, és alaposan megnézték.
Milyen csodálatos újra látni Monicát, mikor is volt itt utoljára? – szóltak
mindenfelől.
A szép ajándékot, amelyet Monica eredetileg Sheila Trasknak szánt, most
nagy lelkesedéssel Monica sógornője vette át. (- Nahát, hiszen ez gyönyörű,
Monica – mondta halkan Esther, amikor kibontotta a türkizkék perui kendőt a
papírból. – Hol találtál ilyen gyönyörű holmit? – kérdezte, mintha megsejtené
a kendő értékét, és hogy milyen valószerűtlen, hogy neki szánták.)
Monica második ajándékhullámát egészében véve jól fogadták. Bár a
család nem egészen értette, miért lett Monica hirtelen ilyen bőkezű, ilyen
pazarló, miért akar ilyen izgatottan és mohón örömet szerezni.
Milyen boldog, milyen nagyon boldog, amiért otthon lehet, és milyen
nagyon boldogok, amiért láthatják; bár a második napon Monica anyja
megkockáztatott egy megjegyzést, mely szerint “egy egész kicsit fáradtnak"
látszik, “kicsit sápadtnak", és vajon nem dolgozik-e túl sokat, mire Monica
sértetten, bosszúsan azt válaszolta, hogy egyáltalán nem fáradt, remekül érzi
magát, és nagyon boldog, amiért otthon lehet, az egyszerűen kizárt, hogy
fáradtnak lássék!
– Csak a szemed körül, szívem – felelte Monica anyja. Hat napra jött, és
még öt hátra van.

Izzadt, nyugtalan éjszaka, egy test nehezedik rá, az érzés az ágyékában

olyan éles, mintha valóban férfival volna.
Mintha egy merev hímtag rontana bele a testébe.
De nem Monica lánykori szobájában voltak, az ágyában, hanem (hirtelen)
táncoltak: a testüket egymáshoz dörgölték, és vicsorogva csókolózni
próbáltak.
Dühösen. Mohón.
És micsoda szégyen: nézték őket, nyilvános hely volt, idegenek vették
körül, és bámulták őket.
Monica felébredt, és az érzés az ágyékában azonnal eltűnt.
Sírni tudott volna; szerette volna, ha megmarad; szerette volna, ha valami
még áthatóbb, még hatalmasabb érzéssé növekszik. A szíve kellemetlenül vert,
az oldalán kis patakban izzadság folyt végig. Nem, nem akar szexuális
izgalmat, még csak gondolni se akar rá; most nem. Nem akarja, hogy a férje
vagy bármilyen más férfi emléke bemocsolja most.

Tudod, itt boldog vagyok, gondolta Monica, ezen a helyen, ahol te sohasem
jártál, és ahol a nevedet sem ismeri senki.

Akár az alvajáró, úgy ment végig a régi életén, a régi élete szobáin,
lélegezni is alig mert, érezte, hogy a szíve ellágyul... a szeretettől?... biztosan a
szeretettől... a szülei iránt érzett szeretettől, és a bizonytalanságtól, a vég
sejtelmétől. Mély barázdák ültek az apja arcán, szemmel láthatóan
megöregedett, amióta Monica utoljára látta; Monica úgy gondolta, ezért
részben ő a felelős. (Házasságának kudarca, a válás, “jelenlegi helyzetének"
titokzatossága, a “jövőjének" problémája. Hogy lehet ez, kérdezte Monica
apja, hogy egy magániskolában tanít Glenkillben, Pennsylvaniában? Miért?
Miért nem kap nőtartást Haroldtól? És ha Monica hivatásszerűen tanítani akar,
akkor biztosan taníthatna másutt is, Indianában, talán Indianapolisban, és
miért nem itt Wrightsville-ben, ahol nem kellene egyedül élnie...? ) Évekkel
ezelőtt Monica anyját súlyos hólyagfertőzéssel kórházba vitték, azóta sem
gyógyult ki belőle egészen. Amikor közölték a diagnózist, Monica mindjárt
azt gondolta: Rák. Azt gondolta: Most valamennyien elnyerjük a
büntetésünket. De nem rák volt. Monica anyja nem halt meg. (És mert nem
halt meg, Monicának az volt a rögeszméje, hogy valami hibádzik a
világmindenségben, a szerencséjüket nem érdemelték ki, ő most adósa
Istennek, akiben tizennégy éves kora óta nem tud hinni... és ezért az anyja
élete még most is veszélyben van. Amikor ezt a furcsa érvelést bevallotta
Sheilának, Monica eltöprengett, hogy lélekben nem maradt-e gyermek,
várakozásaiban infantilis. Sheila azt felelte, dehogynem, hát nem így vagyunk
ezzel valamennyien...?) Hat nap otthon, a lutheránus temetőre néző régi
házban az Arlington Boulevardon. Hat nap kegyelem. Örömet szerzett az
anyjának, mert segített neki a konyhában, és jó étvággyal evett, örömet
szerzett az apjának, mert csinos volt, élénk és bonyodalommentes, amilyennek
az apja emlékezett rá. Még néhány régi darabot is elzongorázott nekik, a
szamárfüles “Zongora-klasszikusok"-ból: egy Mozartmenüettet, több rövid
Chopin-preludöt, Schumann Álmodozás-át; a rég elfeledett hangjegyek szinte
előugrottak az ujjaiból. Habozva, mereven játszott, de mégis emlékezett a
darabokra; különös volt, hogy milyen jól emlékszik, pedig annyi mindent
elfelejtett.

Röviddel azelőtt, hogy Monica felszállt a repülőre az indianapolisi

repülőtéren, az anyja váratlanul erősen magához ölelte, aztán hátrahajolva a
szemébe nézett, és halkan azt mondta, jól tartja magát, sokkal jobban, mint ő
tartotta volna magát hasonló körülmények között. – Erős nő vagy – mondta
Mrs. Jensen, és bíráló tekintettel nézte –, bár nem annak látszol.
Monica nevetett, bár érthetetlen módon sértve érezte magát. – Miért
kellene olyan nagy jelentőséget tulajdonítani neki? – kérdezte óvatlanul, és
ellépett az anyja mellől. – Végül is csak barátság volt.
 2
És csakugyan vége lett, egyszerűen és visszavonhatatlanul. Kiégett. Ennyi
az egész.
Ámen, gondolta Monica.
Szabad, kereshet más barátokat; szabad, nem kell más barátokat keresnie:
azt tehet, amit akar.
Wrightsville-ben Estherrel, a sógornőjével fodrászhoz ment, és levágatta a
haját. Miután beszárították, levegősen felemelkedett a homlokán, a szeme így
nagyobbnak és egzotikusabbnak látszott. Wrightsville-ben, a régi szobájába
zárkózva, sok részegítő (és kimerítő) órát töltött azzal, hogy átlapozta a régi,
középiskolás albumait; megkereste az aranylány Monicát, a gólyabál-királynő
Monicát (ez lett volna társadalmi emelkedésének szédítő csúcsa?). Szeretett
volna bátorságot meríteni ezekből a korai sikerekből. Akkor még tudta,
hogyan kell mosolyogni, ez látszott a fényképeken; akkor még tudta, hogyan
kell boldogságtól sugározni, még akkor is, ha éppen nem boldog. Igen,
gondolta lelkesen Monica, újra megpróbálom: újra ilyen lány leszek.
Persze csak bizonyos mértékig. Végtére is néhány hónap múlva
harmincéves lesz.

Addig halogatta, míg végül nem hívta fel Keith Renwicket, amint
megígérte neki. Aztán egy nap meglátta Olcottsville főutcáján egy nővel – egy
csinos fiatal nővel, aki bundát viselt, és túlméretezett, divatos szemüveget –,
és úgy okoskodott, hogy most talán már nincs is értelme telefonálni.
Ha beszélni akar velem, majd felhív, gondolta Monica. Ha nem, nem.
És mégis belenyilallt az alantas vágyakozás: akar valakit, akit eddig nem
akart, csak azért, mertlegalábbis úgy látszik – az illetőt most valaki más is
akarja.

És nincs-e mindig valami alantas és lealacsonyító a vágyakozásban? –

gondolta Monica. Akár irigységből, akár másból fakad.

Sheila Trask akvarellje bambuszkeretben, tojáshéjszínű paszpartuval: a kis

remekmű, amelyről Sheila azt állította, hogy ő már képtelen “látni".
Az a bizonyos kép, amelyet Monica legszívesebben visszaküldött volna a
művésznek (erre ösztönözte bosszúálló büszkesége), de nyugodtabb
pillanataiban tudta, hogy meg kell tartania. Ha visszaküldi, az azt jelenti, hogy
Sheila azonnal – minden érzelgés nélkül – megsemmisíti. És Monica, noha
már semmit nem érzett Sheila Trask iránt (nem gyűlöli, egyáltalán nem), az
akvarellhez különös módon mégis ragaszkodott.
 Állt a kép előtt, és nézte. Az akvarellfestésnek nagyon nehéz a technikája:
gyorsan, percek alatt kell elkészíteni, néhány helyesen választott
ecsctvonással, mert tévedésre, fontolgatásra nincs lehetőség, kitörölni és
újrakezdeni nem lehet. Ebben az esetben a művész téli tájat örökített meg (á,
megörökített! – hogy kigúnyolná Sheila ezt a kifejezést!) – kora téli tájat; a
föld sápadt színei a hó piszkosfehér árnyalataival keveredtek, lombtalan fák
(még csak nem is szépek), kiugró sziklák; egy régi kőépület, talán egy magtár
romjai: és mégis, ami a festményben titokzatos volt, ami a képet azzá tette,
ami, annak gyakorlatilag nem volt köze a témájához – csak a festő
érzelmeinek mélységéhez, a szemhez és a kézhez, amely olyan mesterien
“örökítette meg" a táját, a hangulatot, a múló pillanatot, így nézte Monica, így
töprengett Monica. Kár, gondolta végül, hogy soha nem ismerte a nőt, aki az
akvarellt festette – ő csak a jelenbeli Sheila Traskot ismeri, aki nemcsak utálja
az ilyen falinaptárra illő művészetet, ahogy ő nevezi, hanem még arra is
képtelen, hogy lássa.
Tehát a művészetet meg kell szűrnie az észnek – akármit jelent is ez –, a
torzító értelemnek.

Egy januári szombaton, a kimerítő félévkezdés után, Jill Starkie és a

tízéves kislánya betoppant Monicához. Jill a lányát vitte haza Olcottsville-ből,
balettóráról, és nem tudta megállni, hogy ne ugorjon be váratlanul – “előre
megfontolatlanul" – Monicához. Remélte, hogy Monica nem haragszik: –
Nem szeretek megzavarni senkit, aki annyira elfoglalt, mint te – mondta Jill
afféle örömteli ódzkodással, és közben ide-oda cikázott a tekintete, mintha
Monica különleges elfoglaltságának bizonyítékait keresné. – De Molly és én
csak egy percig maradunk. Megígérjük. Ugye, Molly?
Monica mosolygott, erősen mosolygott; megnyugtatta az anyát és a lányát,
hogy nagyon szívesen látja őket. Jöjjenek be, vegyék le a kabátjukat, és
innának-e valami meleget...? Olyan hideg van odakint.
Az éles szemű Jill pillanatokon belül felfedezte az akvarellt a
kandallópárkányon.
– Milyen gyönyörű... milyen csodálatosan gyönyörü – mondta, és megállt
előtte, gyűrűs kezét összekulcsolva. – Mennyire hasonlít egy kínai tájképhez,
és mégis olyan összetéveszthetetlenül amerikai. A régi Szegény Tanya romjai,
ugye? Néhány mérföldre ide? A művész bizonyára idevalósi – mondta Jill, és
hunyorogva nézte a képet. – De nem ismerős a stílusa. Nincs rajta szignó?
– Olcottsville-ben vettem – mondta Monica. – Azt hiszem, nincs rajta
szignó.
– A hátoldalán biztos van valami? – Nincs.
– Megnézted?
 – Igen, persze hogy megnéztem.
Jill felnézett rá, mert megérzett valamit Monica hangjában. Mosolygott, a
festmény elbűvölte és meglepte, beszélni akart még róla. – A művész
bizonyára idevalósi, mert a Szegény Tanya mindössze pár mérföldre van ide.
Nem szívesen vallom be, de tudod, én is megpróbáltam már lefesteni ezeket a
romokat, nem is egyszer! Mert olyan szívszaggató, olyan nyomasztó látvány.
Láttam litográfiákat a Szegény Tanyáról, az 1800-as évek elején épült, és egy
híres angol elmegyógyintézetről mintázták, a nevét már elfelejtettem. Olyan
csúnya! Ormótlan, de a maga módján méltóságteljes – nem tudom
megmagyarázni. Ez az akvarell valóban megmutatja, milyen – olyan sokat
megmutat belőle. És mégis, az embernek az az érzése, mint mindig, ha igazi
művészről van szó, hogy nem is próbálkozott. Egyszerűen bekövetkezett! –
mondta Jill lemondóan, de mégis könnyedén. – És ez jelöli meg a művészt, ez
választja el az olyan emberektől, mint mi: nekünk próbálkoznunk kell.
Próbálkozni és újra próbálkozni...
– Egész olcsón vettem – mondta Monica. – Azt mondták, már évek óta
náluk van.
– De hát a művészet nem megy tönkre a korral – mondta összeráncolt
homlokkal Jill. – Kik lehetnek ezek az emberek? Micsoda tudatlanság! Melyik
galériában találtad? Vagy valamelyik régiségkereskedésben?
Nem tudja, már elfelejtette, mormolta Monica.
– Bár én láttam volna meg először – mondta Jill. Amikor rádöbbent, mit
mondott, bűntudatosan tette hozzá: – Persze ez a lényeg, hogy nem én láttam
meg, hanem te.
Igen, mormolta Monica.
Molly nyilvánvalóan nyugtalan volt, így aztán Jill sóhajtott, letette a
kávésbögrét, és felállt. Reméli, hogy Monica hamarosan meglátogatja őket,
bármikor. Ő és James annyira sajnálják, hogy Monica nem tudott elmenni
vacsorára karácsony este – de hát megértik, ilyenkor mindenkinek annyi a
dolga.
Az ajtóban, miközben fejére tekerte a gyapjúsálat, Jill hirtelen visszatért az
akvarellre. A Szegény Tanya körüli földet nem müvelik, mondta, mert
Flaxmanéké, vagyis Sheila Traské. – Errefelé mindenki más bérbe adja a
földjét megművelésre, de ő, tudod, nem akar ezzel bajlódni – mondta Jill, és
fürkésző pillantást vetett Monicára. – Nyilván annyira elmerül a munkájában,
hogy nem marad ideje ilyen gyakorlatias dolgokra... pénzügyekre... ő nem
olyan, mint mi. Hát nem szerencsés? És olyan tehetséges...
– Igen? – kérdezte Monica.
Miután elmentek, Monica felvitte a hálószobájába az akvarellt. Nyilván
jobb helye lesz egy kisebb térben. Itt majd senkinek sem szúr szemet.
 3
Sheila Trask várta vagy nem várta, hogy Monica felhívja telefonon.
Akárhogyan is, ez nem változtatott Monica életén.
Most már volt saját élete, megint volt saját, teljes élete- a tanítás, amelyben
mélyen elmerült, tanszéki és bizottsági értekezletek, az ebédek kollégákkal
vagy új ismerősökkel a városban, néha egy-egy vacsorameghívás, sőt még egy
ambiciózus tudományos vitakörbe is belépett. A glenkilli iskola fiatalabb
tanárai szervezték, minden második csütörtökön találkoztak, és
“ellentmondásos" új elméleteket vitattak meg kötetlenül (a dekonstrukciós
irodalomelmélet, a radikális francia feminizmus, a nukleáris fegyverkezés a
leszerelés etikája, a “biológiai forradalom" bonyodalmai, az amerikai
külpolitika Dél-Amerikában és így tovább: élvezték ekletikusságukat, ha más
hasznuk nem is volt belőle). Monica környékbeli kamarakoncertekre is eljárt,
kényszerítette magát, hogy figyeljen, valóban hallgassa, ne csak hallja a zenét,
míg a gondolatai – akár melankolikusak, akár nem – szabadon vándorolnak.
Egy ragyogó, napfényes napon egyedül bement kocsival Philadelphiába, és
megnézte a múzeumot. Az lett a vége, hogy kicsit túlságosan is egyedül érezte
magát, és túlságosan is kiürültnek, így a kísérteties Duchamp-szárnyban a
korszak tekintélyromboló képei egyáltalán nem hatottak rá. Az a kor rég
letűnt, és Monica véleménye szerint igazán soha nem is létezett. (“Mit kellene
ereznem? – kellene ereznem valamit?" tűnődött Monica, és egy tökéletesen
érthetetlen műalkotásra bámult: A menyasszonyt levetkőztetik ifjú lovagjai
[Nagy Üveg] 1915-1923. Ahogyan a finoman repedezett üveget a teremben
elhelyezték, jelezte titokzatos értékét – szent, talizmánszerű értékét –, amely a
profán szemlélőnek nyilván érthetetlen. Az sem sokat segített, amikor Monica,
akár egy kötelességtudó iskoláslány, elolvasta a katalógusban, hogy a Nagy
Üveg, amely tökéletes egyensúlyban tartja a “racionális és nem racionális
elemeket", a 20. század egyik nagy műve; és az sem segített igazán, amikor
maga Duchamp szólt hozzá a falra erősített rejtélyes idézetben: “Nincs
megoldás, mert nincs probléma".)
Amikor visszatért Philadelphiából, Monica néhány mérföldes kitérőt tett,
és elhajtott Fekete Billy ivója előtt a 29-es úton. Nyomasztó egy helynek
látszott így nappal, az ember aligha nézte volna meg kétszer. Monica
megvetően pillantott a parkolóra, ahol máris vagy féltucat kocsi állt, a fal
közelében, pedig még csak délután volt. Most látta csak, hogy a Fekete
Billynek nincsenek ablakai; az ablakokat fóliaszerű anyaggal vonták be.
Igazán nem érdemes rá, hogy az ember alaposabban megnézze. Vagy
egyáltalán gondoljon rá.
 Monica rendszeres úszást is előírt magának, fél óra minden másnap, késő
délután vagy kora reggel az Olcottsville-i Keresztyén Ifjúsági Egyesület
uszodájában. Tanulási és olvasási rendet is készített, újra akarta olvasni az
amerikai klasszikusokat, amelyeket a felső osztályos angolórán tanított, A
skarlát betű-t, a Walden-t, a Tamás bátya kunyhójá-t, a Fűszálak-at, a
Huckleberry Finn-t. Péntek délutánonként felolvasásokat szervezett,
amelyeken a diákok váltakozó lelkesedéssel saját műveikből, verseikből és
naplójegyzeteikből olvastak fel. Mindez nagyon hasznos volt neki, és
nagyon... kimerítő. De nagyon hasznos.

Most nem beszélhetek, mondja majd Monica udvariasan Sheila Trasknak,

amikor Sheila felhívja.
Köszönöm, hogy hívtál, már kíváncsi voltam, mi van veled, mondja majd
óvatosan Monica, de e pillanatban nem tudok beszélni, talán ha holnap
visszahívhatnálak? Otthon leszel?

Kíváncsiságból, pusztán csak kíváncsiságból, Monica felhívta a galériát

Manhattanben – a Laurence James-Galériát az 57. utcában –, és érdeklődött a
tervezett Trask-kiállítás felől. Olvasott róla, mondta bizonytalanul, valamikor
februárban nyitják meg, igaz?
Nem, mondta a titkárnő, a kiállítást április végére tervezik.
– Azt hittem, februárban lesz – ismételte Monica. Úgy volt, hogy
februárban lesz, igen, de most áprilisra halasztották – április 27-én lesz a
megnyitó. Ha Monica meghagyja a nevét és címét, a galéria nagyon szívesen
küld neki értesítést.
Monica megkérdezte, miért halasztották el a kiállítást. Egy pillanatnyi
szünet után azt a választ kapta, hogy a művész külföldre utazott.
– Külföldre!... Az nem lehet – mondta Monica. Engem nem
manipulálhatsz, gondolta Monica.
Az isten verjen meg.
Néhány nap múlva Monica véletlenül tudta meg, hogy Sheila Trask
csakugyan elutazott Marokkóba. Festeni? Barátokhoz? Nyaralni?
Amint Betty Connor csevegve elmagyarázta az élelmiszer-áruházban, ahol
összefutottak, Sheila Trasknál egyáltalán nem szokatlan, hogy hirtelen, egyik
percről a másikra “összecsomagol és megy", a legtöbbször valami egzotikus
helyre. Flaxman is ilyen volt. Új-Guinea, Kenya, Zimbabwe, Dél-Afrika –
egyszer Afganisztánba mentek, emlékezett Betty (mintha megírta volna a helyi
újság? – Morton Flaxman ugyanis fertőző májgyulladást kapott). Flaxman
utolsó éveiben köztudottan elég bogaras lett, az utazásaira mindig egész
udvartartás kísérte el, akik már Edgemontba is beköltöztek; bohém figurák,
művészek vagy leendő művészek. Bár Betty Connor most úgy tudta, Sheila
Trask egyedül utazott Marokkóba, és azt mondta a házvezetőjének, hogy
sokáig nem jön haza – talán őszig sem.
– Őszig! – mondta halkan Monica. – De hát nem lesz kiállítása tavasszal?...
New Yorkban?
– Igen? – kérdezte Betty Connor, és Monicára nézett. – Persze én úgyse
tudnám.
– Azt hittem, nagyszabású kiállítása lesz...
A hangvételéből ítélve, Betty Connor nem tudott Sheila Trask és Monica
barátságáról, amiért Monica egyszerre érzett megkönnyebbülést és oktalan
haragot, bár inkább megkönnyebbülést, így aztán fontos volt, hogy a kérdései
könnyedek maradjanak.
– Igen, nagyszabású kiállítása lesz. Én úgy hallottam...
– Hát – mondta Betty Connor, és eloldalazott Monica mellett –, én úgysem
tudnék róla. Sosem mozogtam annak a nőnek a köreiben.
Monica tovább tolta a kocsit, Monica feje lüktetett, ez nem igazság, ez
gonoszság, anélkül, hogy szólt volna neki, anélkül, hogy elbúcsúzott volna
tőle, ez nem igazság, nem; bár persze éppen erre kellett volna számítania, ez
olyan jellemző Sheila Traskra, a mérhetetlen önzésére.
– Én soha nem zavarnék ott, ahol nem látnak szívesen – suttogta Monica.
De ahogy múltak a percek, úgy érezte, fázik, sőt, kiveri a hideg veríték.
Izzadt, és mégis fázott. Az influenza kezdődik így – a legrosszabb fajta
influenza, a bélfertőzéses. A betegség lassan elborítja az egész testet, és végül
megbetegíti a lelket is. El kell mennie innen, mert komolyan rosszul lesz.
Csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült továbbmennie. Vásárolni: tolni a
kocsit az élelmiszer-áruház gondolái között; végezni az élet rutinszerű
mozdulatait, az ő életéét: béna ujjakkal ismerős formák után nyúlni –
konzervek, üvegek, rikító színű dobozokholmi, amely valami egészen
titokzatos és felfoghatatlan módon kapcsolatban áll az ő jólétével. Ezeket a
formákat, ezeket a márkaneveket, ezeket a dolgokat nem lehetne úgy látni,
mint valami megnyugtatót és biztatót? Mint annak a bizonyítékát, hogy
Monica igenis tudja magáról, hogy kicsoda, mi a dolga, és hogyan végezheti
el a legeredményesebben.
Végül mégsem lett rosszul az élelmiszer-áruházban. A hányinger és
ájulásos gyengeség később érte utol, amikor már otthon volt.
 4
Egy február eleji estén, Keith társaságában Monica egyszerre csak
észrevette – különösebb megrázkódtatás nélkül –, hogy a világ anyagai
finoman megváltoztak. Aminek ragyogónak, csillámlónak, titokzatosnak
kellett volna lennie, az most egyszerűen felület volt.
Persze mint felület azért szép.
De mégiscsak felület: két dimenzió.
Az olcottsville-i új Hyatt Regency átriuméttermében ültek; jól öltözött, jó
modorú, láthatóan jól összeillő fiatal vagy fiatalos pár. Ültek a szökőkutak és
piros, rózsaszínű és krémfehér virágok között, az igen ízlésesen és
visszafogottan berendezett teremben. Egy szmokingos zongorista – szintén
visszafogottan – érzelgős dalokat játszott – például a Füst száll a szemedbe
kezdetűt –, halkan, alig zavarva a szökőkutak csobogását és a beszélgetés
zümmögését.
Monica martinit ivott, amit voltaképpen szeretett, hallgatta Keitht, aki
értelmes dolgokat mondott a jelenlegi politikai, pénzügyi és erkölcsi
krízisekről, amelyek szerinte “kölcsönösen összefüggenek". (Egyik kedvenc
szava a “krízis" volt, a másik a “holtpont".) Keith olyan úriemberhez illően,
olyan árnyaltan volt ironikus, hogy Monica nem mindig értette meg a
célzásait: vajon a jelenlegi washingtoni kormányzatot veti meg, vagy azokat,
akik a kormányzatot bírálják?
A hosszadalmas vacsora egy pillanatában Monica hallotta saját magát,
amint szellemesen, bár talán nem egészen helytállóan kijelenti: “Talán azért
nincs megoldás, mert nincs probléma." Keith ránézett és értetlenül
mosolygott.
Keith Renwick, ügyvéd, a virginiai egyetem egykori hallgatója; sűrű
göndör haja őszül, a szeme meleg, nedves és intelligens; szokása, hogy beszéd
közben alig észrevehetően bólogat; nem kimondottan agresszív, de láthatóan
igen önálló ember. Monicának sokkal jobban tetszett, amikor nem voltak
együtt, mint amikor együtt voltak, de ez talán nem lesz probléma; Harolddal
kapcsolatban ugyanígy érzett a barátságuk kezdetén.
Hosszú idő múltán Keith azt felelte: – Mindig van megoldás, ha az ember
tudja, hogy kihez forduljon.

Nem voltak szeretők, és némiképp kétséges volt, hogy valaha lesznek-e –

melyikük vállalja a kockázatot, melyikük tegye meg a visszavonhatatlan,
jóvátehetetlen lépést? Még a barátságuk is kétséges volt, nagyon kétséges, de
jól érezték magukat egymás társaságában, és szépen mutattak együtt.
 És Keith még arra is képes volt, hogy meglepetést okozzon Monicának;
Monica nem érezhette úgy, hogy leereszkedik Keith-hez.
Mert mint kiderült, Keitht rendkívül érdekelte a túlélés – a
túlélőmozgalom. Hogyan lehet túlélni a nukleáris világégést, az amerikai
civilizáció összeomlását és így tovább.
Monica, aki nagyon keveset tudott a mozgalomról, meglepődött, amikor
jókora könyvtárat fedezett fel Keith lakásán, folyóiratokból és kézikönyvekből
– A Túlélés hírei; Ami egy hátizsákban elfér; Megélni a Jóidból; Te és a
tieid; Puskák és kézifegyverek kézikönyve; Túlélni! Amikor erről kérdezgette,
Keith eleinte kitérő válaszokat adott, de aztán egyre növekvő lelkesedéssel és
hozzáértéssel beszélt. Természetesen ő nem veszi túl komolyan a mozgalom
félkatonai jellegét (– Félkatonai? – csodálkozott Monica), és nem lett
rögeszméje a táborozás, a gyalogtúrák hátizsákkal, nehéz körülmények között,
legföljebb nyaranként, pár hétre. Mégis, mondta, amikor látta Monica
meghökkent érdeklődését, senki sem tagadhatja, hogy az Egyesült Államokat
rendkívüli módon veszélyezteti egy nukleáris támadás, de a legpesszimistább
elméletekkel ellentétben a lakosság nagy hányada igenis túlélhet egy ilyen
támadást. – Természetesen a lakosoknak tudniok kell, hogy mit tegyenek –
mondta halvány mosollyal Keith. – Ami a világégés után jön, az nem a
műkedvelők világa lesz.
Monica átlapozott egy vászonkötésű könyvet; Élet az ítélet napja után volt
a címe. Listákat tartalmazott az “elsődleges", “másodlagos" és “harmadlagos"
célpontokról az Egyesült Államok területén, “a várhatóan szennyezett
zónákról", a “viszonylag szennyezésmentes, «menedék»-övezetek"-ről (a
floridai Everglades, az észak-karolinai fennsík, a Sangre de Cristo-hegység
Új-Mexikóban, Wisconsin homokos síkságai), ahol a túlélőmozgalom tagjai
megbújhatnának.
Monica akarata ellenére odavetően mondta: – A legtöbben úgyis
magunkkal vinnénk a szennyezettséget –, és Keith, mintha készült volna erre a
megjegyzésre, sőt, mintha ő és a társai már nagyon is sokszor hallották volna,
azt felelte: – A legtöbben igen... de nem mi.
 5
Tél dereka. Télutó. Hófoltos földek, ragyogó, harsány, rézsútosan
napsugaras napok váltakoztak olyan napokkal, amikor a nap nem bukkant elő,
egyetlen pillanatra sem bukkant elő. Monica egy ideig beteg volt, de mások
még betegebbek voltak; kitört a szokásos évi influenzajárvány; a
hosszadalmas, lázas betegséget kiszámíthatatlanul adta át egyik ember a
másiknak a tanári karban vagy a diákok között. Monica nem tudott észérveket
felhozni a betegség ellen, hiszen a betegség azt jelenti, hogy a boldogság soha
nem lehetséges, tehát érvelni sem lehet ellene.
Nagy, formás betűkkel írta fel a táblára az osztályában: A természetet nehéz
legyőzni, de le kell győzni. Henry David Thoreau, akit sokszor, tévesen,
kritikátlan természetszeretőnek tartottak, vajon mit értett ezen a rejtélyes
kijelentésen...?
(Szereti a Természetet, érveltek az okosabb fiúk, de gyűlöli az emberi
természetet. Nem: valójában gyűlöli a Természetet, hiába ír róla oly költőien.
Vagy: valami másra gondol, mint amit a szavak látszólag jelentenek.)
Valószínűleg a láz, az idegfeszültség miatt Monica olyan szenvedéllyel
vetette bele magát a tanításba, hogy szinte érezni vélte a zuhanás szédületét...
a merülést... és ahogyan a nap végén, nagyon kimerültén, ismét a felszínre
bukkan. Nem habarodott bele a tanítványaiba, még a két vagy három
legvonzóbb fiúba sem, de valóban voltak órák, amikor annyira elkábította a
tulajdon hangja és tulajdon elképzelt képe a szemükben, hogy érezte a
szerelem lüktetését, a már-már testi szerelemét; amikor az ember nem akar
elszakadni, nem akarja, hogy a pillanatnak valaha is vége legyen.

Egy nap Monica levelet kapott Haroldtól, és gyorsan, óvatlanul felbontotta.

Nem talált benne sem fenyegetést, sem vádaskodást, sem alattomos, idegesítő
célzásokat. Harold egy tucatnyi szépen legépelt sorban érdeklődött Monica
hogyléte felől, és beszámolt saját egészségéről, általános hogylétéről. És
szakmai “kilátásairól". A levél felületes volt, tökéletesen személytelen,
Monica egyszerűen nem értette, egyáltalán miért írta meg. Harold így akarta
jelezni, hogy még létezik? így akarta megpiszkálni és felébreszteni a
féltékenységét? Hihetetlen, hogy ez ugyanaz az ember, aki mindössze pár
hónappal ezelőtt magándetektívvel nyomoztatott utána... A februárközép
szürke, opálos fényében ez tökéletesen valószerűtlennek hatott, bár igaz, hogy
ebben a fényben semmi sem látszott valószerűnek.
Nem kell törődni vele, gondolta Monica,
 Úgy esett, hogy Monica, Miss Jensen, több fiúnak (Mitchell, Alen, Jeremy,
néha Sean) bizalmasává vált ; ezek a fiúk mind, valami titokzatos oknál fogva,
boldogtalanok voltak otthoni problémák miatt. (- Á, családi problémák! –
kiáltott fel Jill Starkie, majd sóhajtott. – “Családi problémák" mindig, mindig
vannak. – ) Monicának az volt a dolga, hogy figyelmesen és együttérzően
meghallgassa őket, próbáljon megfontolt tanácsot adni, és kerülje a kegyetlen
általánosításokat (“A kamaszkor mindig nagyon nehéz időszak"), hiszen a
tanítványai egyéniségek, dacos és tehetetlen személyiségek, akik a maguk
módján büszkék a gondjaikra. Időnként egy-egy fiú még sírt is Monica
irodájának magányában, de Monica ellenállt a szinte kinetikus ingernek, hogy
megérintse (nemhogy átölelje, magához szorítsa), mert ezt nem szabad, ez
valóban ostobaság volna. Nem azt sugallta annak idején a durva gondolkodású
Sheila Trask, hogy Monica talán szerepel tanítványai erotikus képzelgéseiben?
És milyen szörnyű volna, ha a magánytól meghibbant Monica kezdene a
tanítványairól képzelegni...

Keith Renwick soha többé nem hozta szóba a túlélés tanát, és Monica sem
akart többé beszélni róla.
És a múltjukat sem beszélték meg részletesebben, Keith biztosan kíváncsi
volt Monica rosszul sikerült házasságának a történetére, de körültekintően és
tapintatosan viselkedett. Nagyon is gondos jogi képzésben részesült, sosem
tett volna fel bizalmas kérdéseket egyenesen.
Tudomásul vették, hogy mind a ketten csalódtak a szerelemben, mind a
ketten többé-kevésbé boldogtalanok, sőt, most kicsit depressziósak is.
Egyébként – mi közös még bennük?
Monica úgy számította, hogy Keith legkevesebb harminchét, legföljebb
negyvenhárom éves lehet. (Utóbb megtudta, hogy harmincöt éves.) Bár a
homloka megmagasodott, homokszínű őszülő haja a feje tetején sűrűn
göndörödött, az orra erős volt, telt, a hegye széles; a szeme intelligens és
óvatos. Enyhén érezni lehetett a közép-déli akcentusát; és tudott szívből
lelkesen nevetni. Teniszezett és golfozott, minden áldott reggel hatkor kelt, és
az Olcottsville-i Atlétikai Klubban háromezer métert úszott; talán néhány
kilóval több volt rajta, mint kellett volna, főleg a derekán, de nem állt rosszul
neki. Átlagos magasságú, átlagos felépítésű férfi volt. És egész jóképű, vélte
Monica. Kétdimenziós tárgy, nyájas felületek összessége, egész jóképű.
Ha érzett is Monica iránt szexuális vágyat, nyilván erősen uralkodott rajta.
Sőt, Monicának az volt az érzése, hogy kicsit úgy bánik vele, mint egy
lábadozó beteggel. (Talán Jill Starkie a maga enyhén hisztérikus modorában
célzott rá, hogy Monica még nem épült fel a válása okozta sérülésből, és hogy
a férje bántalmazta – megverte? – ) Ha megcsókolta, udvariasan tette, a
simogatása gyengéd volt. Mindig közéjük férkőzött valami bocsánatkérő
hangulat: a kicsit kínos érzés, hogy ők már öregek az ilyesmihez, de ahhoz
mégis fiatalok, hogy lemondjanak róla.
Egy este, amikor Monicánál kávéztak, Monica csak úgy vaktában az
öngyilkosságról kezdett beszélni. – Voltak valaha, öngyilkos barátai? –
kérdezte Keithtől. A hangja elég semleges volt, nehogy megijessze vagy
megbántsa; ha akar, adhat kitérő választ.
Keith csak némi idő múltán válaszolt. – Igen – mondta végül, az állat
simogatva –, egy jó barátom. A szobatársam az egyetemen. De már évek óta
nem gondoltam rá.
– Miért nem? – kérdezte Monica. Több pohár fehér bort megivott a
vacsorához, és szokatlanul merésznek érezte magát. – Tényleg, miért nem?
– Steven és én a legbizalmasabb barátok voltunk évekig – mondta Keith. –
Együtt jártunk a Choatera, aztán egy szobában laktunk Virginiában, első éves
korunktól fogva. Miután végeztünk, valami történt Stevennel, és végül
megölte magát. A hegyekben vadászott, és “baleset" történt... – Keith halkan,
színtelen hangon beszélt, mintha a szavainak sűrűsége, súlya lett volna. –
Persze mindenki tudta, hogy Steven évek óta boldogtalan, de nehéz volt
komolyan venni, mert... mert évek óta tartott, olyan lett ez nála, mint valami
állandó ideges rángatózás. Morbid volt, de elviccelte. Sőt, mindig viccelt. Ha
az ember szaván akarta fogni, mindig gúnyolódni kezdett. Meg aztán
iszonyatosan nyomasztó volt, hogy az ember olyan tehetetlennek érzi magát...
Keith hangjában bosszúság bujkált. – Milyen szomorú – mondta Monica,
és nagyon ostobának érezte magát, miközben a kávéscsészéjébe bámult. De
nem tudott ellenállni – miért kellene ellenállnia? –, és megkérdezte Keitht,
miért lett öngyilkos a barátja.
– Hogy “miért"?! – mondta türelmetlenül Keith. – Azt hiszi, ők tudják?
olyan ez, mint valami bohóctréfa... ripacskodnak...
– Ripacskodnak?
– Bárgyú önmarcangolás. Akármilyen ok megteszi: szakmai kudarc, egy
rossz hétvége, egy sikertelen szerelmi ügy, nem túl kellemes gyerekkori
emlékek. Ha valaki meg akarja ölni magát, nincs mit tenni. Ezek az emberek
hihetetlenül makacsok és ravaszak. Meg akarnak halni, eltökélték, hogy
meghalnak, és ennek voltaképpen semmi köze más emberekhez, sőt, még a
saját életükhöz se, a szerencséjükhöz, a szerencsétlenségükhöz – semmihez. A
lelkűkben van valami nyomorék és csökevényes. – Keith elhallgatott; talán
észrevette, hogy elég drámaian beszélt. Mosolyogni próbált, aztán folytatta: –
Az az igazság, hogy egyáltalán nem törődnek másokkal. És mi ezért nem
szeretjük őket – mert mi vagyunk a mások.
– Értem – mondta Monica.
 Mélyen meghatották Keith szavai, érezte, hogy a szemébe könnyek
szöknek. De kiért? Az elveszett Stevenért? Keithért, aki a sértettségtől és
csalódástól még most is remeg...?
A következő pillanatban azonban megdöbbentette Monicát, mert olyan
gépies hangon mondta, mintha jogi tanácsot adna: – Ha ismer valakit, aki
hajlamos az öngyilkosságra, Monica, remélem, egyszerűen elkerüli az illetőt.
Ilyen emberrel barátkozni olyan, mint zsákutcába vagy labirintusba tévedni.
Az erő az egészségesből az egészségtelenbe áramlik, de közben elillan:
hiábavaló, minden szempontból kilátástalan a helyzet. – Elhallgatott; elővett
egy frissen mosott és vasalt zsebkendőt, és könnyedén megnyomogatta vele a
száját. – Remélem, nem valaki a családjában? Nem hiszem, hogy errefelé
lenne valaki.
– Nem tudom – mondta kényelmetlenül Monica. Aztán rájött, hogy ez
milyen kétértelműén hangzik.
– Nem, a személy, akire gondolok, Észak-Afrikában van. Azt hiszem. Több
ezer mérföldre. És nem tartjuk a kapcsolatot.
Keith erősen figyelte. – Helyes – mondta. – Legyen okos, kerülje el azt a
férfit vagy nőt – akármelyik is. És tartsa szerencsésnek magát.
– Ó, igen – felelte Monica. – Igen. Szerencsésnek tartom magamat.
És ha a világ titkos ajtajai bezáródnak? és minden sima, árnyéktalan
felületté válik? és nem marad sem mélység, sem ellenállás? és még gyászolni
sem lesz képes? és az élete már csak annyi, hogy élni tovább – és tovább – és
tovább?
 6
A ház, amelyben lakott, nem volt az övé, soha nem is lesz az övé, Monica
mégis nagyon sokat dolgozott a ház körül, mintha legalább látszólag a sajátja
volna. Mohón vágyott a tulajdonra, a tulajdon fizikai tenyéré, az “ingatlan"
vagyonra. Súrolt, csiszolt, levakarta a tapétát, befestette a padlót, a falakat,
még a mennyezetet is. (– Nem segíthetnék? – ajánlotta félénken Keith, de
Monica valami kifogást mormolt. Monica nem akarta, hogy akár egy ujját is
mozdítsa a házért, félt, hogy ha bármi módon rajta hagyja a keze nyomát,
akkor majd meg akarja venni, és hozzá akar költözni. Azt akarja majd, hogy
menjen hozzá feleségül; nem ez lenne a természetes következő lépés?)
Minthogy a haza írt leveleiben be kellett bizonyítania a szüleinek, hogy
igenis boldog, igenis elmerült az új életben, Monica hosszasan írt a tanításról
és a munkájáról – a fizikai munkáról a házban. (Azzal, hogy szigorúan véve
nem az ő háza, nem foglalkozott.) Kis vázlatokat, alaprajzokat is készített, és
vidám kis beszámolókat írt arról, hogy miként halad. Mindez Wrightsville-ben
persze nem jelentett semmit. Egyszer Monica anyja a telefonban kimondta a
szörnvű szavakat: – Hát, Monica... csakugyan fontos, hogy elfoglald magad. –
Monica úgy érezte, magát, mint akit szíven szúrtak.
Persze az anyjának igaza volt. Elfoglalta magát.

Monica órákat töltött a pince takarításával. Mocskos, régi dzsekit és

kesztyűt viselt, a haját kendővel kötötte be, nehogy pókhálós legyen. Ahogy
halomba söpörte a bűzös szemetet, úgy ismételte magában, mint akit
megbabonáztak: Milyen jó, milyen egészséges, ez a. igazi, ez a teljesség. Párás
volt a lehelete, a mozdulatlan, hideg levegőben. Úgy képzelte, hallja, hogy
szól a telefon... cseng és cseng. Ügy képzelte, hallja, hogy a hátsó ajtót (amit
mindig zárva tartott) valaki felfeszíti. Úgy képzelte, lépéseket hall,
közvetlenül a feje fölött...
A férfiaké a világ, mondta az egyik ápolónő a klinikán, ahol az abortuszt
csinálták, évekkel ezelőtt. A férfiaké a világ, mondta sóhajtva, mintha az
időjárásról beszélne. A férfiaké a világ: a fluoreszkáló fényű, a
fertőtlenítőszagú klinika, amit kizárólag nők népesítenek be.
De miért jutott eszébe ez most, amikor ilyen biztonságban van a föld alatt?
És miért jut eszébe, hogy Sheila egyik barátja betör a házába, Eddy, Buzz,
Grady vagy Fitch, hiszen rég elfelejtették már Mary Betht. Soha nem is
ismerték Mary Betht. Nem, ha valaki betörne a házába, az idegen lenne,
tűnődött Monica: egy férfi, akit még soha nem látott, akire soha nem
gondolhatott volna.
 Monica a pincében talált egy tábla festett üveget, a falnak támasztva állt
egy sarokban, egy halom szemét között. A több helyütt vékonyán
megrepedezett, egy méterszer félméteres üvegtábla önálló művészi alkotás
volt: karmazsinpiros, zöld és türkiz üveglapok vettek körül egy stilizált,
századvégi liliomot, olyasfajta liliomot, amilyet Klimt vagy Beardsley is
alkothatott volna. Miután tisztára mosta, Monicát megdöbbentette a szépsége,
és a ritka szerencse, hogy rátalált: Ez is teljesség, gondolta diadalmasan, bár
nem tudta pontosan, hogyan érti ezt.
Az üveget óvatosan a konyhaablakba állította, déli irányba, hogy reggel
fényt kapjon. Ösztönösen arra gondolt, hogy telefonál Sheilának: jöjjön át, és
nézze meg.
 7
Olyan fáradhatatlanul jók voltak, olyan fárasztóan önzetlenek, hogy nem
lehetett nem csodálni őket, James és Jill Starkie-t, a glenkilli lelkészt és
odaadó feleségét: Jamest a magas nyakú, hangaszürke skót pulóverjében, Jillt
a narancsszínű, hímzett hosszú ruhájában, a drámaian vállára vetett mexikói
kendővel. Jamesből pipadohány dús illata áradt, Jillből szédítő, talán
túlságosan is erős Chanel No. 5. James magas volt, testes: jó egészség és
keresztényi jó kedély sugárzott belőle, Jill izgatott volt és vidám, szinte
remegett az anyai féltéstől, nagylelkűségtől, túlcsorduló vidámságtól. Minden
üdvözlése egy felkiáltás volt, lihegő, mohó kiáltás: Mennyire örülök, hogy
látom! Milyen csodálatosan néz ki! Milyen kedves tőled, hogy eljöttél!
James Starkie széles, fehér fogsorú mosolya olyan volt, mint egy
fénycsóva, szinte szédítően ragyogó. És a hatalmas keze, amikor megszorította
Monicáét, ha nagyon rövid pillanatra is, de valódi fájdalmat okozott. Jill
üdvözlése gyengédebb volt, de intezitásában ijesztőbb: megölelte, majdnem
magához szorította Monicát, arcon csókolta (biztos otthagyta a kárminpiros
rúzsa nyomát), és enyhe szemrehányással mondta: – Mostanában soha nem
látlak, Monica!
Starkie-ék szinte minden este megnyitották az iskola parkjában álló
házukat – a “megnyitották" valóban pontos kifejezés volt – egy összevissza
csapat embernek, diákoknak, tanároknak, glenkilli barátoknak és
ismerősöknek, városon kívüli látogatóknak, kollégáknak. Jill Starkie nem
találta megerőltetőnek, hogy harminc vagy negyven embernek spagettit
főzzön; hogy az egész napját azzal töltse, hogy büfévacsorát készítsen hatvan
embernek; hogy száz embernek küldjön szét meghívókat sherry- és
fonduepartikra egy-egy futball- vagy kosárlabdameccs megünneplésére.
Imádta a rögtönzött estéket, amelyeken a lehető legkevésbé összeillő
vendégek jelentek meg (egy átutazóban lévő teológus, a fiúk úszóedzője,
hallgatók, az angol tanszék titkárnője és a férje, egy vízvezetékszerelő). Ültek
a ropogó tűz körül, kakaót ittak és ügyetlenkedve mályvacukrot pirítottak.
Úgy alakult – vajon miért? –, hogy Monica Jensen, aki új volt Glenkillben, aki
hajadon, és ezért bizonyára magányos, gyakran szerepelt a meghívottak
között, sokszor az utolsó pillanatban hívták fel, és kikönyörögték vagy
kierőszakolták, hogy elmenjen. Jill néha úgy viselkedett, mintha komoly
kegyet gyakorolna azzal, hogy meghívja Monicát, máskor viszont, éppen
ellenkezőleg, azt sugallta a modora, hogy Monica részesíti őt óriási
megtiszteltetésben, amiért a meghívását elfogadja. Ott aztán hatalmas zűrzavar
volt mindig: a nevek, bemutatkozások, kézfogások, ölelések szédítő forgataga.
(Jill gyakran eltévesztette Monica nevét – Myrának, Maurának, Monának
hívta –, amikor nagyobb csoport embernek mutatta be. James minden
alkalommal kijavította kis éllel a hangjában, de közben úgy emelte fel a
mutatóujját, mintha valamelyik gyerekét kapta volna haszontalanságon. Jill
ilyenkor elpirult, Monica kezét szorongatva könyörgött, hogy bocsásson meg
neki; nagyon mulatságos volt, és egészen megható:
– Úgy összezavarodom, folyton összekeverem a neveket, nemcsak a ticdet,
Monica – mondta Jill –, hiszen éppen olyan jól tudom, hogy téged hogy
hívnak, mint saját magamat!)
Glenkillben mindenki szerette Starkie-ékat. Azt beszélték, a fiúk
rajonganak Jamesért, hiszen csakugyan rendkívüli egy ilyen lelkész egy
iskolában: olyan tökéletesen, olyan céltudatosan férfi. És Jillt is dicsérték soha
nem lankadó melegszívűségéért, a nagylelkűségéért, a kicsit bizarr
megjelenéséért. A neveletlenebb glenkilli fiúk kigúnyolták ugyan a háta
mögött, elmondták a szokásos kamaszvicceket, de a legtöbben nagyon is
szerették, és sütkéreztek a mindenkire áradó anyai szeretetében. Olyan
egyértelműen, olyan szégyenkezés nélkül keresztény volt – Monica sohasem
találkozott még hozzá hasonló emberrel. Jill a lehető legtermészetesebb
hangon említette meg társalgás közben Istent vagy Jézust, mintha Isten
jelenléte az ő otthonában egészen természetes volna. – Ugye ti is értitek, hogy
Jézus ma itt ül velünk? Éppen olyan emberek gyűltek össze, akikkel remekül
megértené magát! – kiáltott fel váratlanul Jill, vagy ha komolyabb
hangulatban volt: – Érzem Isten jelenlétét, ti nem? Amikor James elkezdte
mondani az áldást, megéreztem őt... – És Starkie-ék hirtelen nyugtalanul
egymásra pillantó vendégei alighanem úgy érezték, hogy természetfeletti lény
van közöttük: Starkie-ék legbecsesebb vendége.
Jill az első félév kezdete óta fáradhatatlanul üldözte Monicát. Feltétlenül le
kell ülniök, és beszélgetniük
– Monica talán eljöhetne hozzájuk ebédre vagy uzsonnára, vagy
bemehetnének együtt Philadelphiába, és eltölthetnének egy délutánt a
Szépművészeti Múzeumban, vagy a Rodin-múzeumban, azt feltétlenül látnia
kell. De a meghívásból valahogy soha semmi nem lett. És Monica nem
erőltette – annyira azért nem magányos, hogy Jill Starkie társaságára vágyjon.
Jill a harmincas évei végén járt, de úgy öltözött és úgy viselkedett, mintha a
lányai nővére volna. Feltűnő répaszínűre festette és divatos göndörre
daueroltatta a haját, szemöldökét drámaian feketére húzta, szája
gyöngyházszínű ajakfénytől csillogott. Mindig egzotikus ruhákat viselt,
kaftánt, szárit, lábszárközépig felfűzhető sarut, hosszú, színes parasztszoknyát,
kámzsás izlandigyapjú kötött kabátot, meghökkentően átlátszó indiai
muszlinruhát. Jill valóban pompás jelenség volt, de cseppet sem csinos, az
arca a színpadi festék és dauerolt, narancssárga haj alatt kicsit kemény és
csúnya volt. Monicát a legjobban Jill hatalmas önbizalma bűvölte el –
önmagát kiváltságos, bőkezű nőnek tartotta, aki két kézzel szórja az áldást
másokra, mint Krisztus vagy az újszövetségi “örömüzenet" hírnöke. – Ha arra
gondolok, hogy ezeket a fiúkat, ezeket a csodálatos fiúkat, ezeket a sebezhető,
vágyakozó fiatal lelkeket miránk bízták, tőlünk várják, hogy a lépéseiket
irányítsuk... – mondta egyszer Jill, összekulcsolta a kezét, és Monicára meredt.
– Gondolj csak bele: gondolj csak bele, mekkora kiváltság... mekkora
lehetőség... lelkeket menthetünk meg, életeket változtathatunk meg, jót
tehetünk. James és én minden áldott nap, életünk minden percében hálát
adunk istennek, amiért ekkora áldásban részesített bennünket, és itt lehetünk a
Glenkilli Kollégiumban.
És bár Monica visszahőkölt Jill modorától, és a szavakban rejlő
öntömjénezéstől, be kellett ismernie, hogy van igazság abban, amit Jill mond.
Csakugyan kiváltság egy ilyen kitűnő iskolában tanítani, ilyen kitűnő
tanítványokat; sőt voltaképpen bármilyen tanítványt tanítani csodálatos
lehetőség.
– Hát nem olyan, mint egy csoda, Monica? Hogy itt lehetünk? Velük? –
kérdezte könyörögve Jill, és Monica zavartan válaszolta: – De igen, azt
hiszem, igen.
Sheila utálta Jill Starkie-t, egyszerűen mint a papnét emlegette. Monica
egyszer azzal szórakoztatta el Sheilát, hogy mocskos magánéletet talált ki
Jillnek: hiszen éppen az a sztereotipikus “boldog", “elégedett" asszony, aki,
amint az ember közelebbről megismeri, egyre több rémes titkot árul el
magáról... Mindenfélét kitalált: Jillnek abortuszai voltak, mániás depressziós
rohamai, a gyerekei kábítószeresek, a férje hűtlen, vagy ami még jobb,
titokban homoszexuális: Jill nyugtatókkal él, vagy délutánonként iszik. De
sajnos semmi ilyesmire nem derült fény: Jill továbbra is rendkívül derűs és
rendkívül boldog maradt, mindenkor, a nap bármely órájában, soha nem ingott
meg, soha a legcsekélyebb jelét sem mutatta kimerültségnek, kétségnek vagy
cinizmusnak, íme, egy ember, gondolta elítélően Monica, aki valóban olyan,
amilyen a külseje.
– Nem kétséges, nagyon sokat tanulhatnék tőle – gondolta Monica –, de
mit...?

Egy február végi estén, kicsivel azután, hogy tudomást szerzett Sheila
utazásáról, Monica elfogadott egy utolsó pillanatban érkezett
vacsorameghívást Starkie-ékhoz. Kicsit szórakozott volt ugyan – de azért az
este jól sikerült, egész jól. Vacsora után azonban meglepő dolog történt, egy
sajátos incidens, amelyre Monica soha nem talál majd megfelelő
magyarázatot. Monica segített leszedni az asztalt, majd egyedül találta magát
James Starkie-val a konyhában, egymásba botlottak, nevettek, kicsit be voltak
csípve, és James Starkie hatalmas ujjaival váratlanul megragadta Monica
vállát túláradó örömében és jókedvében, lehajolt, és megcsókolta: a bortól
édes száját keményen az övére szorította, aztán felegyenesedett, és gyorsan
elfordult, mintha mi sem történt volna; éppen ekkor rontott be Jill a konyhába
a narancsszínű, hosszú ruhájában, a haja kicsit összekócolódott, az arca
ragyogott az örömtől. Persze semmit sem látott, nem is gyanakodott, Monica
pedig később arra a következtetésre jutott, hogy a csók semmit sem jelentett:
James nem akart többet vele, mint a csontropogtató kézfogásaival vagy
alkalmi áldásaival.
Vajon megpróbál majd később kapcsolatba lépni vele? tűnődött Monica, és
kínosan érezte magát.
És ő vajon örülne, ha jelentkezne? Legalább arra jó lenne, hogy elterelje a
gondolatait.
Nem. Dehogy. Hiszen az a csók egy fiú csókja volt, és nem egy férfié –
gyors, ügyetlen, jó szándékú, feledhető.
 8
Monica nem szívesen ismerte volna be, de szokásává vált hazamenet a
Szegény Tanya mellett vezető út felé kerülni. Az út erre négy mérfölddel
hosszabb volt, de a táj érdekesebb és változatosabb (így áltatta magát). A
dimbes-dombos szántókat elválasztó erdősávok elérnek egészen az útig, és a
fák közé hajtva az embernek furcsa, kellemes érzése támad, mintha egy
alagútba robogna be, és elvesztené az irányt. A magasabb fák többsége fenyő
volt, így a tél közepén éppen olyan sötét volt az erdő, mint nyáron. Gyakran,
egy-egy nagyobb havazás után még sötétebb lett.
Kísérteties érzés volt ezekbe a sávokba belerohanni. Érezni, hogy a
pupillája azonnal tágulni kezd, alkalmazkodik a hirtelen fényváltozáshoz.
Érezni, hogy... hogy talán az ország egy másik vidékén bukkan majd elő...
nem Bucks megyében, nem a Szegény Tanyához vezető úton, amely Sheila
Trask háza előtt halad el, hanem talán valamelyik elszigetelt területen, a
túlélők gyülekezőhelyén... Észak-Karolinában, Montanában, Új-Mexikóban...
Wisconsin homokvidékein. Vad vidékek, távoli, hófödte hegycsúcsok,
holdbéli táj, amely nem ismer szánalmat rideg szépségében; talán fodros patak
folyik majd az út mentén. “És ha eltűnnék, senki sem tudná, hogy hol vagyok"
– gondolta Monica, és ettől kellemesen megborzongott. “Ő sem tudná meg
soha."
De az út egyszerűen csak folytatódott, kibukkant az erdőből, visszatért az
ismerős tájba, és ennek meg kellett volna nyugtatnia Monicát. Természetesen
nem volt rá oka, hogy a Szegény Tanya felé kerüljön, vajon nem tilosban
jár?... nem kockázatos ez? Ez nem az ő útja, hanem Sheiláé. Titokzatos,
megbűvölt rettegés fogta el, amint meglehetős gyorsan hajtott valamelyik
kanyar felé, a kátyúk és lyukak, a keskeny, omladozó betonhidak felé. Hóvihar
után az út egyetlen sávra szűkült, napokig nem takarították el a havat...
Sheila Traskot mindenütt vakmerő vezetőként tartották számon, de főleg
ezen az úton, az “ő" útján. Túl nagy sebességgel vette a kanyarokat,
szórakozottan átcsúszott a másik sávba, ijesztő módon rángatta a kormányt,
mert egy doboz cigarettát igyekezett kihalászni valamelyik zsebéből, aztán
gyufát keresett, rágyújtott... Néha olyankor is vezetett, amikor nem volt
egészen józan...
Monica ellenállt az ingernek, nem gyorsított. Nem utánozza Sheilát.
Ismerős földek, erdők, néhány elszórt tanya, a régi szegényház romjai mellett
haladt el, aztán hirtelen Edgemont következett: a késő délutáni fényben
komoran, viharverten állt a hosszú, behavazott kocsifeljáró végében. Milyen
képtelenség, micsoda nagyképűség nevet adni egy háznak, mintha Sheila
Trask vagy Morton Flaxman nemesi származású volna. A mesterkélt stílusú
ház – valamikor egy vidéki földbirtokos rezidenciája – mészkőből és téglából
épült stukkóval, sok csúcsos tetővel, hatalmas kéményekkel. Az idilli
környezetbe nem illett ez a komor tekintélyt sugalló építmény. Sheilának el
kellene adnia a birtokot, és elköltöznie, gondolta Monica. Fölösleges pazarlás,
hogy egy egyedülálló, ilyen temperamentumu nő egy ekkora ház úrnője
legyen, mint Edgemont; egyedül éljen vidéken, miközben a szomszédai
titokban figyelik és elítélik.
Ahogy múltak a napok, Edgemont körül nagyon kevés változott. Valaki
bevitte a postát, használta a kocsifeljárót, de Monica soha senkit nem látott.
Amikor elhajtott előtte, nem tudta megállni, hogy ne lassítson... és kíváncsian,
keserűen be ne nézzen a hosszú kocsifeljáróra. Természetesn innen nem látta a
kocsiszínt, de feltételezte, hogy Sheila ócska furgonja ott parkol a szokásos
helyén. A kocsiszínt pedig bizonyára lezárták, és a hó érintetlen az ajtó előtt.
 9
És akkor, egy március végi napon egyszer csak ott volt a furgon – Sheiláé
és nem másé –, ott parkolt Monica háza előtt.
És ott volt maga Sheila is, zsebre vágott kézzel sétált a szomszédos réten, a
szájában cigaretta lógott.
Monica felhajtott a házához vezető útra, fékezett, a kocsi zökkenve
megállt. Ülve maradt a kocsiban, remegett, és Sheilát bámulta. Sheila
üdvözlésképpen udvariasan felemelte a kezét, és lassan elindult feléje... lassan,
mintha ő is meg volna rémülve.
A két nő üdvözölte egymást, kezet fogtak, kínosan mosolyogtak, szóltak
néhány szót, elhallgattak. Monica feje lüktetett, és Sheila is láthatóan ideges
volt.
– Látom, nem repesel az örömtől, amiért újra látsz – szólalt meg végül
Sheila halkan, gyorsan.
Monica idegesen nevetett. – Gondolod – ?
Sheila ravasz és bátortalan félmosollyal nézte, a fejét félrehajtotta, mintha
nem tudná rávenni magát, hogy egyenesen Monicára nézzen. Majd vádlón
felemelte hangját: – Pedig sokáig távol voltam. Nem is hiányoztam neked?
Monica nevetve tiltakozott. Az arca furcsán felforrósodott, a szeme égett,
és majdnem engedett az ösztönös vágynak, hogy beleöklözzön Sheilába –
gyerekesen, játékosan, de azért elég keményen ahhoz, hogy fájjon. Igen,
játékból, de elég keményen ahhoz, hogy fájjon.
– Nem hibáztatlak – mondta Sheila, és nehéz sóhajjal nagy füstfelhőt fújt. –
Visszajöttem volna hamarabb is, tudod... csak... féltem a haragodtól... az
ítéletedtől. És mégsem hibáztatlak – mondta töprengő hangon.
Monica már egyáltalán nem volt biztos benne, miről beszélnek. Kicsit túl
pattogósán felelte: – Hát... örülök, hogy látlak. Hogy visszajöttél. Milyen volt
Marokkóban? Ugye...
De Monica elakadt, mintha elveszítette volna szavai fonalát, és úgy
látszott, Sheila amúgy sem hallja: körmével lecsípett egy szál dohányt a
nyelvéről, és eldobta. Bizonytalanul mondta: – És te hogy éltél? Gondolom,
dolgoztál... tanítottál... embereikkel találkoztál...
– Igen – felelte Monica. – Sok emberrel. Sheila feltűnő öltözéket viselt,
lovaglónadrágot, csizmát, és hetyke, bokáig érő szövetpelerint. Sűrű haját laza
kontyba tekerte, egy-egy elszabadult szál a homlokán, a szeme előtt lebegett.
Feltűnő jelenség volt még ebben a rideg téli verőfényben is, amely felfelé veti
kékes fényét, árnyékba borítja a szemet, hangsúlyozza a mélyedéseket, a
ráncokat a száj körül, és kiszívja a színt a bőrből. Sovány volt, szikár és
türelmetlen, volt benne valami metsző élességű; különös módon keveredett
benne a szemtelenség, az alázat és az önbecsmérlés: Sheila Trask a fekete
ragadozószemével, a túl vastag szemöldökével, a bizonytalanul mosolygó
széles szájával. Monica emlékezett rá, hogy egyszer azt gondolta Sheila
műtermében, a tetőablakon beáradó, kegyetlen fényben, hogy a szépség végül
csak a fény függvénye, a fény és a látás fokozatainak függvénye. De most,
míg Sheilát bámulta, és egészen elmerült a Sheiláról való elmélkedésben,
rádöbbent, hogy Sheila szépségének semmi köze a véletlen fényhez, a látás
fokozataihoz, vagy ahhoz, hogy ő, Monica elragadtatottságában milyennek
látja. Itt van Sheila, itt van, és tökéletesen önmaga.
Bár látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, és nyugtalan. Akadozva
megszólalt: – Biztos még a képemet is utálod. – Monica természetesen
azonnal rávágta: – Ne légy nevetséges. – Aztán élesebb hangon hozzátette: –
Miért utálnálak? Túl komolyan veszed magadat.
 IV.
A LABIRINTUS
 1
Sheila ajándékai Marokkóból: egy pár míves ezüst fülbevaló, amely
gyönyörű hurkokban és spirálokban majdnem Monica válláig csüngött; egy
halványzöld, aranyszállal hímzett arab betűumintás kendő; egy nyaklánc
szabálytalan alakú ametisztekből, topázokból és különböző méretű
díszkagylókból. Sheila meredten figyelte, amint Monica átcsúsztatja fején a
nehéz nyakláncot, megtapogatja a köveket és kagylókat, és homlokát ráncolja
a csodálattól. A nyaklánc valóban egzotikus volt; elég volt a nyakába
akasztani, és máris úgy érezte, hogy megváltozott... A kagylók inkább
csigahéjra hasonlítottak, de finoman barázdáltak és csípős szagúak voltak, ami
egyáltalán nem volt kellemetlen, Monicának a sós tengervizet juttatták eszébe.
Homályosan az is átvillant az agyán – késő volt, több pohár vörösbort
megivott –, hogy a kagylókat talán nem tisztították ki rendesen, belül
oszladozó húscafatok bújnak meg, névtelen tengeri lények maradványai,
amelyek talán mérgezőek is, és a láncot nem volna szabad ilyen közel viselni
az arcához.
– Gyönyörű – mondta Sheila, és Monicára bámult.
Semmi nem változott, mondta magában Monica. Aztán, diadallal: Minden
megváltozott. Most óvatos lesz – most ő lesz a helyzet ura.

Monica figyelmesen hallgatta Sheilát, amikor Marokkóról beszélt; figyelt,

mert szerette volna pontosan megtudni, mi történt ott, miféle titkos kalandjai
voltak Sheilának, ha voltak egyáltalán. (De hát bizonyára ezért tűnt el? –
kalandot keresett, titkosat vagy nem titkosat? Hogy beszélhessen róluk,
célozzon rájuk, amikor hazatér?)
Észak-Afrika az elemi tények színhelye, mondta Sheila.
Az amerikaiak primitívnek, ijesztőnek tartják. Nem kétséges, hogy az:
akármit jelent is a “primitív" szó. A levegő rendkívül száraz, a nap
akadálytalanul, iszonyú erővel süt, fehéren izzik és éget... Az ember folyton az
eget figyeli, és az a különös érzés kerülgeti, hogy bármelyik pillanatban
történhet ott valami. És bármi történik is itt a földön, még ha velünk
magunkkal is, annak nincs jelentősége. Csak a közösségi álom.
Természetesen, mondta nyersen Sheila, az észak-afrikaiak, akármilyen
odaadóan vallásosak is, aligha misztikusak. Lehet, hogy Allah titokzatos
istenség, aki az égben lakik, de ők maguk nagyon is cselekvőképesek,
ravaszak, testiek... rendkívül testiek.
Legalábbis a férfiak.
Ami a nőket illeti: Sheila tulajdonképpen egyetlen muzulmán nővel sem
ismerkedett meg. (Sheila keserű élvezettel ismételt el egy mondást: Egy nő
csak háromszor megy el egész életében: először, amikor megszületik, és
elhagyja anyja mehet, másodszor, amikor férjhez megy, és elhagyja apja házát,
és harmadszor, amikor meghal és elhagyja ezt a világot.)
És a férfiak, kérdezte Monica.
Sheila nem vett tudomást a kérdésről; Monica valóban nagyon halkan tette
fel, könnyen lehet, hogy meg sem hallotta. Tovább beszélt Tanger
építészetéről, a muzulmán festészetről (“egyfajta absztrakt expresszionizmus,
egészen hatásos"), a mediterrán világ szépségéről, a ciprusokról, a szoroson
túli Spanyolországról, a Szaharáról (“Tudtad, hogy Hasszán háborúzik a
Szaharában? azt mondja, valami lázadást kell levernie, de igazából
nyerészkedésből") ; a muzulmánokról, akik úgy élik le az életüket, hogy
állandóan Allahot emlegetik, minden dolog előidézőjét és mértékét (“egy
másik ember ellen elkövetett bűn csak akkor bűn, ha Allahot is sérti – és
semminek sincs jelentősége, ami neki nem számít"); beszélt az
elszigeteltségről és a szívet tépő magányról, amely mindenütt jelenvaló, még a
legzsúfoltabb utcákban és bazárokban is.
– Mégis megszerettem. Rájöttem, hogy ezért mentem oda: nem azért, hogy
magammal legyek egyedül, hanem hogy egyedül legyek – mondta Sheila.
Monica fürkészve nézte, és parányi bosszúságot, talán féltékenységet
érzett.
És vajon igazat mond Sheila? Beszél valaha is őszintén, vagy csak ha
rögtönöz? Kicsit korábban gyerekesen eldicsekedctt vele, hogy Marokkóban
visszahízta a négy vagy öt kilót, amit karácsony előtt lefogyott; visszahíztam
az izmaimat, mondta, és játékosan megtapogatta a bicepszét és a combizmait.
De Monica semmiféle jelentős változást nem vett észre Sheilán, leszámítva,
hogy aranybarnára sült, aranyos árnyalatú olajbarnára, de máris kopni kezdett.
– De hát nem tartoztál valamilyen körhöz? – kérdezte kétkedve Monica. –
Ott élő amerikaiakhoz, párizsiakhoz? Művészekhez? Nem egy barátod
villájában laktál a tengerparton?
Sheila türelmetlen, elhárító mozdulatot tett, mintha az olyan tényező, mint
az ember, nem számítana. – Egy ideig, igen – mondta. – És egész
megkedveltem őket... többnyire. Én szeretem az embereket, tudod. De a
második hét után már járkáltam egyedül is. Figyelmeztettek, hogy veszélyes...
egy nő egyedül... egy “keresztény" nő... egy hitetlen... de én voltaképpen nem
nőként utaztam, és soha semmi komoly baj nem történt.
Monica bámult rá. – Semmi komoly...? De hát mi történt?
– Majd egyszer elmesélem – mondta Sheila. – Különben tényleg nem
fontos. Nekem csak az számított, hogy egyedül vagyok, hogy ott vagyok,
hogy látok valamit a tájban, a fényben, amit még soha azelőtt nem láttam. –
Lassan, eltöprengve beszélt: – Igen, új volt. Azt hiszem, nem áltatom
magamat. Egy bizonyos látásmód, egy bizonyos szemszög, talán úgy is
mondhatnánk, hogy a látás valamiféle ritmusa; éppen úgy, ahogyan egy idegen
országban az emberi hallás ritmusa is idomul az új környezethez. És most,
hogy idehaza vagyok, nem áll szándékomban ezt elveszíteni.
 2
Sheila újra dolgozott, keményen dolgozott, és úgy határozott, hogy amíg be
nem fejezi a képeket, remeteként él.
Azért napjában legalább egyszer felhívta Monicát, általában estefelé, és
megkérdezte, mi van vele. (Sheilával semmi sem történt – nincs miről
beszámolnia.) így Monica kénytelen volt mesélni a bizottsági ülésekről, a
kollégákkal elfogyasztott ebédekről, az óráiról, amelyek szokatlanul jól
sikerültek, vagy csalódást okoztak (“A fejükbe vették, hogy Mark Twain
fajgyűlölő volt"), egy hosszú és kínos beszélgetésről az egyik szegényebb
tanítványának szüleivel. Csupa olyan dolog, amely különben senki mást nem
érdekelne, de ilyenkor roppant fontossá vált, sőt, jelképessé, mert úgy látszott,
hogy mindaz, amit Monica tesz és mond, Sheila képzeletében rendkívülivé,
titokzatossá és jelentőssé növekszik. – Miért kérdezed ezt tőlem...? – hallgatott
el zavartan egy este Monica, és Sheila úgy meglepődött, hogy először
válaszolni sem tudott, majd azt mondta: – Azt hiszem, azért... mert ha nem
kérdeznélek... nem mondanád cl.
Semmi sem változott, gondolta Monica, kivéve azt, hogy most én vagyok a
helyzet ura.
Mert ezúttal ő marad a helyzet ura.
Hiszen máris így van, nem igaz? – ő a helyzet ura.
Igen, ő.
A helyzet ura.
Nagyon tetszett neki a kifejezés; van benne valami elegáns. A helyzet ura.
Ura.
– Ezúttal – mondta – én vagyok a helyzet ura.
 3
Aztán mintegy véletlenszerűen, odavetőleg, Sheila megemlítette, hogy
talán ismét elhalasztja a kiállítást.
Nem tudja elviselni a kényszert, mondta.
Gyűlöli, amit eddig csinált. És már nincs ideje arra, hogy helyrehozza.
– Holtpontra jutottam – mondta könnyed gúnnyal. (Monica elmesélte neki,
mennyire szereti ezt a szót Keith Renwick.) – “Krízishez" közeledem.
– Menj szépen dolgozni – mondta ilyenkor könnyedén Monica, és
igyekezett leplezni az aggodalmát. Vagy: – Tarts egypár óra szünetet, az isten
szerelmére... lovagolj egyet, Parsifalon... vagy gyere át, és iszunk valamit.
Sheila megint emlegette Sherrill Annt és Mary Betht, bár nem a régi
lelkesedéssel? a haverok a Swedesboro sörözőben meg Waltnál biztos
kíváncsiak rá, hová tűntek. És tényleg, hová tűntek?
Monicának eszébe jutott, amikor a piszkos ülőke felett guggolt, és
szégyenében forró és elakadó sugarakban pisilt, miközben a kocsmáros és
“Sherrill Ann" pár lépéssel odébb, a bezárhatatlan ajtó túloldalán őrködött. A
csapolt sör, az avas sült krumpli, a pizza szaga és íze... a zenegépből áradó
country és western zene... a cigarettafüst és hajolaj szaga. És
Fitch arcából merő gyűlölet árad: olyan érzelem, amit Monica akkoriban
nagyon jól megértett.
– “Mary Beth" volt a nevem? – kérdezte hirtelen Monica. – Nem... “Marie
Beth"... “Merrill Beth"? Nem emlékszem.
– Úristen – mondta elképedve Sheila. – Nem tudom. Azt hiszem, “Mary
Beth"... vagy nem?
– A te nevedre emlékszem: “Sherrill Ann", de a sajátomra nem – felelte
Monica.
– Azt hiszem, “Mary Beth" volt.
– “Mary Beth"?... ha te mondod.

Nem volt hajlandó elmenni Sheilával, még a legártalmatlanabb kocsmába

sem, az ilyesmivel ő egyszer s mindenkorra végzett, mondta. – Akkor
kénytelen leszek egyedül menni – mondta Sheila.
– Nem – felelte Monica.
De Sheila nyilván elment egyszer-kétszer egyedül, talán többször is, és
másnap célzott rá, hogy micsoda kalandja volt... egész érdekes kalandja, és
félig tréfásan panaszkodott, hogy másnapos. Egy éjszaka mély álomból verte
fel Monicát, Hedy kávéházából telefonált hajnali kettőkor, ahol, mondta,
megismerkedett egy nagyon érdekes férfival, akinek van egy nagyon érdekes
haverja, mindkettő rendőr (most nincsenek szolgálatban), és mindkettő jóképű
a maga módján. Nincs kedve Mary Bethnek csatlakozni hozzájuk? – Részeg
vagy – mondta dühösen Monica, és letette a kagylót.
 4
Másnap, amikor Monica hazatért Glenkillből, a postaládájában talált egy
ügyes kis ceruza- és szénrajzot, Sheila nyilván így akart bocsánatot kérni. Igen
stilizált portré volt Monicáról, csupa jellegzetes folt, elkenődés és titokzatos
árnyék: egy valóban mosolytalan portré. La Belle Dame Sans... így szólt az
ajánlás. Mintha semmi sem változott volna, Sheila újra megmeglátogatta
Monicát, mindig azzal az egyszerű kifogással, hogy éppen arra járt; talán
valami elintéznivalója miatt be kellett mennie Glenkillbe. Egyszer-kétszer
még az iskolában is megjelent, hátha Monica ráér, és ebédelhetnek együtt –
igen? nem? Április elején egy fogadáson Greene-éknél, amelyet egy
látogatóba érkező öregdiák, egy gazdag bostoni gyáros tiszteletére adtak,
Sheila későn érkezett, de a látogatása emlékezetes maradt, ugyanis nem
kegyelmezett a díszvendégnek, aki jószándékúan elutasította a modern
művészetet. (Mert természetesen kiderült, hogy az úr semmit sem ismer,
néhány nevet leszámítva – Pollock, Rothko, Warhol? – Mondrian?) Egy másik
este, amikor többen összegyűltek vacsorára a kínai étteremben, Sheila vitte a
szót, a látás módjairól beszélt, azokról, amelyeket politikai megfontolások
befolyásolnak csupán. – Ha valaki nem gondolkodik jól, nem is lát jól: ez
ilyen egyszerű – mondta Sheila. A társaság férfitagjainak, Monica kollégáinak,
Sheila láthatóan tetszett, bár egyikük sem tudta, hogyan bánjon vele. Szabad-e
szemből nekitámadni? Vagy figyelmesen meg kell hallgatni, és egyetérteni
vele? Hogy lehetne elnyerni a kizárólagos figyelmet? Hogyan lehetne
tiszteletet ébreszteni benne?
Az egyik fiatalember másnap megkérdezte Monicától, hogy Sheila Trask
vajon mindig ilyen?
– Mindig milyen? – kérdezte hidegen Monica. Sheilának azt mondta,
szerinte nem okos, nem megfontolt dolog, hogy ilyeneket mond, ráadásul
ilyen hevesen és vadul, olyan emberek előtt, akik nem művészek, még csak
nem is értelmiségiek; az lesz a vége, hogy elferdítve adják tovább a
megjegyzéseit, sőt, kigúnyolják. – Úristen – mondta Sheila, és úgy pislogott,
mint aki szédül –, mit mondtam? Nern emlékszem. – A hajába túrt, és
hunyorogva bámult Monicára. – Morton volt ilyen... ritkán beszélt, de akkor
túl sokat... bár többnyire nem vette a fáradságot, csak ült. Tudom, hogy
rengeteg hülyeséget hordok össze, ha egy kicsit becsípek... miért nem rúgtál
belém az asztal alatt, akkor elhallgattam volna... piszkosul sajnálom, nem
akartalak kínos helyzetbe hozni.
Monica meghatódott. Megenyhülve mondta: – Engem sosem hozol kínos
helyzetbe, Sheila. Tudod te is. De mások nem értenek meg, csak azért lesik a
szavaidat, hogy mindenkinek elmeséljék, miket mondtál. Fel akarnak vágni
vele, hogy ismernek.
– Igen. Értem. Legközelebb rúgj bokán az asztal alatt – felelte Sheila –, ha
megint előfordulna.

És Sheila hirtelen megint inni kezdett, és megint túl sokat dohányzott.

És ajzószert szedett – vagy legalábbis Monica úgy gondolta.
(Tangerben, mesélte Sheila, szerzett egy kevés elsőrangú hasist. Nagyon jót
tett a fejének. De ahhoz már gyáva volt, hogy hazacsempésszen belőle,
márpedig ilyen minőséget sehol sem kap, hacsak nem utazik érte New
Yorkba.)
Részegen, és kicsit repülve, szellemesen, élénken, gúnyosan fecsegett a
végkimerülésig, és olykor bejelentette, hogy ő művész, igazi művész, és néha
azt is hozzátette, hogy “valószínűleg vége van". Ilyenkor fakó, gyászos
hangon beszélt. A pályája véget ért; befejeződött. Kiégett, meghalt. Monica az
ilyesmit azonnal elvetette, igyekezett tréfával, nevetéssel elűzni a rossz
hangulatát, de Sheila tántoríthatatlan maradt. – Egy pályafutás ugyanúgy
meghal, mint egy ember – mondta. – De a kerekek forognak tovább. Az
összeakaszkodott és csikorgó fogaskerekek a helyükön maradva forognak
tovább. A jó öreg szív szuszog tovább.
Monica tiltakozott, de Sheila makacsul nem válaszolt.

Féltek attól, hogy megérintsék egymást, még attól is, hogy véletlenül
egymáshoz érjenek. Monica nem felejtette el, hogyan rótta meg Sheila
sziszegve: nem szeretem, ha hozzám nyúlnak, és ő maga is megmerevedett, ha
Sheila egy túláradóbb hangulatában közelebb lépett hozzá. Érezte Sheila
meleg leheletét, Sheila szagát. Sheiláét, aki valahogy sokkal több helyet
foglalt el, mint vékony alkatából következett volna.
Hetek múltak el, mire Sheila szóba hozta a karácsonyt, és Monica
látogatását otthon. – Milyen volt a családod? – kérdezte óvatosan.
– Jól vannak – mondta Monica. – Nagyon jól.
– Gondoltam, hogy odamész... Indianába.
– Igen – felelte Monica.
Várta, hogy Sheila bocsánatot kérjen (dühödten vert a szíve, amint
visszaemlékezett, hogyan könyörgött Sheilának az ajtón át; milyen
szánalmasan próbált viccelődni, hogy szóra bírja). Várta, pedig már várakozás
közben is tudta, hogy Sheila soha egy szót sem fog szólni. Az a Sheila, aki az
ajtó túloldalán rejtőzködött, kicsit összegörnyedve, lehajtott fejjel, és rekedten
sípolva vette a levegőt. Az a Sheila, aki hallotta őt, és mégsem szólt egy szót
sem.
 – Igen – mondta Monica –, nagyon jól sikerült a látogatásom. Leszámítva,
hogy nagyon rá akartak beszélni, hogy menjek vissza, és tanítsak Indianában.
– Nem hibáztatom őket – mondta semleges hangon Sheila. – Szeretnek,
persze hogy azt akarják, hogy közelebb légy hozzájuk. Végül is most nagyon
messze vagy tőlük.
Monica nem szólt semmit, és nem is nézett Sheilára.
– És ha meghaltál volna... – mondta hirtelen, suttogva. – Ha későn
érkeztem volna, és te már...
Sheila elfordult, Sheila elbizonytalanodva mondta: – Igen, gondoltam,
hogy odamész, haza a családodhoz. Végül is karácsony volt...
– Igen – mondta dühösen Monica. – Karácsony.
Es a témát soha többé nem hozták szóba.
 5
Monicának jól ment a tanítás, Monica első éve egészen jól sikerült, vagyis
bizonyára sikerülni fog a félév végére, és ő mégis aggódott, töprengett,
számítgatott. Miféle jövője lehet itt, Glenkillben? Miért nem ajánlottak neki
hároméves szerződést, az egyéves, megújítható helyett (ahogy ők nevezték)?...
Hallotta, hogy az egyik fiatalabb férfikollégájának ilyen hároméves szerződést
ajánlottak, és ő hálásan aláírta.
Vajon ellene szól-e, hogy elvált asszony, tűnődött.
Talán nem éppen bölcs, nem okos, hanem naiv dolog, hogy olyan lelkesen
tanít? Emlékezett Haroldra, aki egyszer azt mondta, a kollégák nem szeretik a
túlzott lelkesedést, mert őket tünteti fel rossz színben.
Sheila azt állította, hogy a Glenkilli Kollégium, Greene és a bandája,
kizsákmányolják Monicát. Greene hírhedt erről, mondta Sheila. A fiatalabb
tanárokat a végsőkig nyúzza, elvárja, hogy gyakorlatilag ingyen dolgozzanak,
pénz helyett barátsággal, vacsorameghívásokkal és ingyen kosárlabda-
jegyekkel fizeti meg őket. A glenkilli tanári kar egy nagy, boldog család. Egy
nagy, boldog család, Papával az élen.
– Majdnem ugyanennyire jönne ki az órabéred, ha egy bárpult mögött
szolgálnál föl – mondta Sheila nem éppen tapintatosan.
– De hol zsákmányolnának ki ilyen kellemes körülmények között? – felelte
könnyedén Monica. – Ilyen vonzó, művelt emberek?

Egy másik alkalommal Sheila azt mondta, Monica tartozik magának azzal,
hogy egyszer-egyszer beteget jelentsen. Mint mindenki más. Ostobaság tőle,
hogy hétszámra, megszakítás nélkül csak tanít, mintha ez dicséretére válna,
mintha sztoikus belenyugvását bizonyítaná így. Meg aztán Sheilának üzleti
ügyben New Yorkba kellett mennie, és irtózott a gondolattól, hogy egyedül
ennyit vezessen, Monicának vele kell mennie.
– Köszönöm, nem – mondta Monica.
Aztán meggondolta magát. – Miért nem vársz szombatig? Fél tízkor
elindulhatnánk. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha karamboloznál,
amiért ilyen hosszú útra mentél egyedül.
– Nem áll szándékomban karambolozni – mondta kimérten Sheila. – De
természetesen nagyon örülnék, ha velem tartanál.
– Hosszú az út – mondta Monica.
– Hosszú, unalmas út – felelte Sheila – egyedül.
 A kocsiban Sheila a tangeri kalandjairól mesélt, a “két vagy három" arab
szeretőjéről, a találkozásról régi barátjával, Henrival. – Á, “Henri"! – mondta
semlegesen Monica.
– Henrinak az a titka, bár persze nem előttem, hogy homokos, bár
megjátssza, hogy nem az, és úgy tesz, mintha a nők kizárólag azért léteznének,
hogy bebizonyítsák az ő normális hajlamait, holott – amint Henri nagyon jól
tudja – a hajlamai nem normálisak. – Sheila Monicára pillantott, talán azt
szerette volna, ha Monica vele nevet, de Monica maga elé bámult, a forgalmas
útra. – Azért mindig próbálkozik, és mindig elbolondít, mert olyan komolyan
csinálja. És olyan jóképű. Mert jóképű a nyavalyás, ugye? Láttad a képét. De
nagy csalódást okozott, cseppet sem volt jó... és utána mutatott nekem egy
képet a kisbabájáról – az ő kisbabájáról! –, egy olajbarna bőrű, de nagyon
világos hajú és szemű kisbabáról. Henri kisbabája! De az benne a vicc,
Monica – Sheila most már gyorsan és izgatottan beszélt, alig figyelt a kocsira
–, nem fogod elhinni, de az benne a vicc, hogy Henri senkivel nem feküdt le,
semmiféle nőhöz nem volt köze, az anya egy francia leszbikus költőnő,
valószínűleg ismert, bár én sose hallottam róla, akit egy meleg “bába" – ezeket
így hívják – termékenyített meg Henri spermájávalmagvával –, hát nem
őrületes? Hát nem eszelős? Büszkén elmesélte nekem, hogy belemaszturbált
egy üvegbe, odaadta az üveget a bábának, az csinált belőle egy spray- vagy
fecskendőoldatot, vagy mit – addigra már úgy kellett nevetnem, hogy alig
hallottam –, hát nem muris? Henri mint apa! – és azt belespriccelik saját
magukba, és ha sikerül, ha megfogan, akkor férfi nélkül lesz kisbabájuk, és
közben ezek – ezek a leszbikusok – “férjnél vannak". Azt mondják, nagyon jó
anyák. Hát lehet ezt elhinni? Hát nem őrület? Hihetetlen!
Monica az utat figyelte; Monicának belecsikordult a foga.
– Jézusom, ez egyszerűen hihetetlen! – mondta Sheila, és a kormányt
püfölte. Hangtalanul, görcsösen nevetett. – És szegény Henri olyan büszke
volt, folyton dicsekedett. “A fiam, nézd", én meg arra gondoltam, ahogyan
abba az üvegbe maszturbált, és nem tudtam abbahagyni a nevetést...
– Figyelj, hova mész! – mondta élesen Monica.
Sheila megrántotta a kormányt, és az autó visszakanyarodott a megfelelő
sávba, már egészen átsodródott balra. – Figyelek – mondta. De csak nem tudta
abbahagyni a nevetést, patakzott a könnye, fájdalmasan eltorzult az arca.
Végül Monica a kormányt követelte. – Jól vagyok, tökéletesen jól vagyok –
mondta Sheila, csuklott és zokogott, a szemét törülgette, de majdhogynem
készségesen adta át a kormányt Monicának.
Később Monica azt mondta: – Nem tudom, mi olyan mulatságos benne.
Szerintem inkább megható. Ha persze a gyerek nem tudja meg...
 Mire Sheilából újra csak kitört a nevetés. A térdét csapkodta, sikoltozva,
fuldokolva nevetett. Egy idő után Monica sem bírta tovább, és vele nevetett.
Olyan mulatságos volt, valahogy.
 6
Most én vagyok a helyzet ura, gondolta óvatosan Monica.
Most pontosan tudom, mit csinálok, pontosan tudom, meddig terjedhet a
barátság.
Monica azon kapta magát, hogy mégis egyre több időt tölt Edgemontban.
Egy darabig Sheila azt akarta, hogy minden délután menjen el a műterembe,
nem azért, hogy dicsérjen, vagy tanácsot adjon, hanem egyszerűen azért, hogy
csendben nézelődjék. (– Nekem óriási különbség – vallotta be Sheila –, ha
tudom, hogy később benézel. Benézel, tudomásul veszed, hogy létezem, és a
festmények is léteznek. – ) Monica gyakran egyenesen az iskolából odament,
Sheilával vacsorázott, aztán hazament, és elvégezte munkáját. Szombatonként
a délután nagy részét Sheilánál töltötte. A vasárnapot pedig nem hivatalosan
úgy tekintették, mint együtt töltendő napot; Monicának magyarázkodnia
kellett Keithnek, hogy miért nem ér rá soha vasárnap.
De az éjszakát soha nem töltötte Edgemontban. Akármilyen későn jutott is
haza, soha nem engedett Sheila unszolásának, hogy maradjon ott éjszakára. (-
Van otthonom, Sheila – mondta, és Sheila azt felelte tréfásan: – Miért ne
lehetne két otthonod? – )

Monicát egészen kihozta a sodrából, hogy Sheila milyen felelőtlen a

gyakorlati élet dolgaiban. Az íróasztalfiókok, szekrényfiókok, még a
konyhafiókok is számlákkal voltak teletömve (kifizetett, kifizetetlen, rég
elfeledett számlákkal); felbontatlan levelekkel (az adóhivataltól, Merryl
Lynchtől, Sheila egyik-másik bankjától, könyvelőktől, ügyvédektől),
különböző kérésekkel (érdekelné-e Sheila Traskot egy egyetemi tanári állás,
beleegyezik-e, hogy interjút készítsenek vele a televíziónak, a rádiónak, egy
országos művészeti folyóiratnak), amelyekre Sheila soha nem válaszolt. –
Hogyan élhetsz így! – kiáltott fel Monica őszinte megbotránkozással. És
Sheila döbbent, gyerekes mozdulattal a fülére szorította a kezét: – Ne mondj
ilyet. Ne ijessz rám – könyörgött.
Nem volt mit tenni, Monica Jensennek közbe kellett lépnie. Már amennyire
az idejéből futotta.
Pedig a problémák, a kellemetlenségek olyan kézenfekvőek voltak, Sheila
takarítónője ügyetlen volt, trehány, vagy szándékosan tisztességtelen; a
Parsifalt gondozó fiú olyan rosszul dolgozott, hogy – mint Monica nagy
elképedésére megtudta – a munka nagy részét Sheila végezte el, és nem akart
vagy nem mert szólni a fiúnak; a derítőtisztító férfi (akármilyen valószerűtlen,
Roman Valentinónak hívták), négyszázötven dollárt számolt fel Sheilának,
legalább háromszoros árat. (Monica ezt nagyon egyszerűen néhány
telefonhívással nyomozta ki.) Az edgarsville-i tetőfedők képtelenül magas
költségvetést készítettek a háztető javítására, ezért Sheila nem akarta
elvégeztetni a munkát, de odáig sem jutott el, hogy más vállalkozóktól kérjen
költségvetést. Megőrjíti, amikor rájön, hogy becsapják, mégis, mondta,
kénytelen belenyugodni. Mortont mindig becsapták, így egész természetes,
hogy őt is becsapják, mit tehetne ellene...
Monicát dühítette, hogy Sheila ilyen sorsszerűén fogja fel ezeket a
dolgokat, és a két nő összeveszett.
– Az egész olyan kicsinyes, olyan lélekölően kicsinyes – mondta Sheila –,
hadd csapjanak be a nyomorultak, ha ez kell nekik. – Mire Monica
kétségbeesetten mondta: – – Ne légy nevetséges, éppen erre számítanak! Ne
légy ostoba. – Így aztán Monica átnézte a számlákat, nyugtákat, leveleket,
Monica ellenőrizte Sheila folyószámláit (mint kiderült, három folyószámlája
volt), Monica telefonált, keményen és nyomatékosan beszélt, ahogyan soha
nem beszélt volna, ha saját magáról van szó. (Mert kicsoda Monica Jensen
“Sheila Trask"-hoz képest?) Őszinte örömet szerzett neki, hogy felháborító
vétségeket tehet jóvá, hogy közölheti a helybeli kereskedőkkel, a számlájuk
mérhetetlenül magas, és legyenek szívesek szabályos számlát küldeni,
különben elveszítik a vevőjüket.
Meg aztán közeledett Sheila kiállítása, ami mindennél sokkal fontosabb
volt. (Május 17-re halasztották, a szezonban ez a lehető legutolsó dátum.) A
galériából naponta telefonált vagy az igazgató, vagy a tulajdonos, és
megkérdezte, készen lesz-e idejében Sheila? Jól van Sheila? Miért nem jön a
telefonhoz? Számtalan dolgot kellett elintézni: szétküldeni a meghívókat,
elolvasni a katalógus kefelevonatát, megállapodni a festmények árában,
kapcsolatot teremteni az utolsó pillanatban a sajtóval, televízióval.
Természetesen pezsgős megnyitót terveznek, és Sheilának muszáj ott lennie.
(– Megígérem, hogy ott lesz – felelte Monica nagyobb bizonyossággal, mint
ahogyan érzett.)
Miután Monica sok időt töltött Edgemontban, megkímélte Sheilát a
telefonálás rettegett megpróbáltatásától. Újabban, amióta visszatért Észak-
Afrikából, egyre jobban undorodott a telefontól, már szinte betegesen
gyűlölte. – Olyan hálás vagyok neked, Monica – mondta, és Monica
türelmetlenül válaszolt: – Voltaképpen nem is a te kedvedért csinálom, hanem
a képeid miatt, és mert nem tudom elviselni a gondolatot, hogy olyan sok
ember kihasznál. Azt akarom, hogy tudják – folytatta –, hogy van itt valaki,
aki a helyzet ura.
 7
Sheilának voltak jó napjai a műteremben, de ezeket szükségszerűen rossz
napok ellensúlyozták, az ő sajátos, külön kozmológiája szerint. A
magasságokat mélységek követik: az életvidámságot depresszió. Pedig
bizonygatta, orvosi szempontból nem beteg:Én ezen már nemegyszer átestem
– mondta titokzatosan.
Monica feladata, Monica előjoga volt segíteni Sheilának abban, hogy
megőrizze érzelmi egyensúlyát: a feladat sok idejét elrabolta, de nagyon
lelkesítő volt. Mint kötélen járni, jó magasan a föld felett. Elszántan
előreszegezett tekintettel, kiterjesztett karral egyensúlyozva. Az a lényege,
hogy nem szabad lenézni, sohasem szabad lenézni.
Monica kimaradt a csütörtök esti vitacsoportból, bizonytalan, őszintén
bocsánatkérő, büntudatos kifogásokat hozott fel Keithnek; természetesen nem
maradt ideje arra, hogy úszni menjen Olcotsville-be; mindent lemondott, csak
a tanítás maradt, az iskolai értekezletek, amelyekről semmiféle ürüggyel nem
menthette ki magát, és kapcsolata Sheila Traskkal. Rendkívül fontos, hogy a
festmények elkészüljenek, és a kiállítás a tervezett időben megnyíljon. És az
intéznivalók, a számtalan intéznivaló, ami még hátra van...!

És mert a jó napjain Sheila sokkal szívesebben festett, mint evett,

Monicának erre is nagyon kellett figyelnie. Órákon át – nyolc, tíz, tizenkét
órán át képes volt feketekávén és ajzószereken élni; türelmetlenül magyarázta,
arra neki nincsen ideje, hogy leüljön, és egyen, és különben sincs étvágya,
hacsak – hacsak Monica nem tart vele, hacsak Monica nem csinál valami
finomat, mert abban valóban van valami különleges, ahogy Monica főz. (És
csakugyan, Monica kitűnő érzékkel kotyvasztott különlegességeket a
turmixgépben: egzotikus leveseket, amelyek Sheilának mindig, amint
mondogatta, nagyon ízlettek: joghurtot rákkal és kaporral, almapürét curryvel,
karfiolt hagymával és sárgarépával, erőlevest kakukkfűvel és frissen őrölt
borssal.) Ennie úgyis kell, gondolta Monica, vacsorát főzni otthon is kell,
akkor miért ne csinálhatná Sheila szép konyhájában Edgemontban? A kék-
fehér csempés konyhában, a rézedények között, ahonnan a nagy ablakokból
olyan gyönyörű kilátás nyílik a dombos tájra.
Néha azonban Monica minden fáradozása hiábavalónak bizonyult, és
Sheila képtelen volt enni: görnyedten ült az asztalnál, igyekezett, a homlokán
veritékcseppek gyöngyöztek, megpróbálta, megpróbálta felemelni a kanalat
vagy a villát. Kérlek, egyél, könyörgött Monica, enned kell, mondta szigorúan
Monica; volt leves, omlett, többféle sajt, francia kenyér, bőséges zöld saláta
csupa olyasmivel, amit Sheila szeretett, és máskor szívesen, mohón megevett.
Enned kell, mondta Monica, és ült az asztalnál, szemben a barátnőjével, és
nézte; megszakad a szívem, ha nem eszel! – mondta tréfásan. De Sheila nem
tudott enni. A gyomra összehúzódott, a torka összeszorult, úgy érezte, mintha
papírgombócokat kéne lenyelnie, semminek nincs íze, attól fél, hogy ha lenyel
is pár falatot, kihányja; nagyon kéri Monicát, értse meg.
– Igen – mondta lassan Monica, és Sheilára bámult –, megértem. De akkor
is megszakad a szívem!

Viccelődött, ha kellett, piszkálta Sheilát, hízelgett neki, aztán megbántva,

dühösen, értetlenül, aggódva hazament. (Vajon nem kellene felhívnia Sheila
orvosát Philadelphiában? Nem kellene rávennie Sheilát, hogy menjen el
hozzá? Mintha Sheilát bármi ilyesmire rá lehetne beszélni.)

Monica egy napon Sheila egyik fiókjában, egy halom számla és nyugta
között megdöbbentő dokumentumra bukkant: egy számlára a manhattani
Árgus Nyomozószolgálattól, ezerkétszáz dollárról, előző év decemberében
dátumozva, rábélyegezve, hogy FIZETVE.
Monica néhány percig csak ült és bámult.
Árgus Nyomozószolgálat.
Előző év decembere...
Aztán felkapta a számlát, átszaladt a kocsiszínbe, fel a lépcsőn Sheila
műtermébe, zokogott haragjában, hogy merészelted, hogy merészelted, te
kurva, motyogta maga elé, berontott a műterembe, ahol Sheila ecsettel a
kezében az egyik vászna előtt guggolt, a papírt Sheila döbbent arca elé dugta,
és sikítani kezdett, ordítozott és zokogott. – Hogy merted, hogy lehettél ilyen
aljas, ilyen közönséges... közönséges...! – Sheila furcsa, üres tekintettel nézett
rá, és meg sem próbált védekezni, amikor Monica hirtelen, vadul rátámadt,
pofon ütötte és megtaszította, úgy, hogy Sheila elveszítette az egyensúlyát. –
Sheila, az isten szerelmére, hogy tehetted!... hogy tehetted!
Bár Sheila nem tudhatta, mi a baj, mégis bűntudatosan kuporgott a padlón,
és a karjával óvta a fejét; úgy összehúzta magát, mint egy rémült kisgyerek.
– Hogy tehetted! – sikította utoljára Monica.
A dühroham ugyanolyan gyorsan múlt el, ahogy feltámadt. Monica állt
Sheila felett, lihegett és zokogott, úgy érezte, mindjárt megőrül, és talán
valami jóvátehetetlent tesz...
De a roham elmúlt. A műteremben csend honolt, csak a két nő rémült
zihálása hallatszott.
 (És ezt az epizódot soha többé, egyikük sem hozta szóba. Monica
haragjában összegyűrte a sárga nyugtát, és ledobta a földre; Sheila később
biztosan felvette és megnézte, de soha nem beszélt az Árgus
Nyomozószolgálatról Monicának, és soha nem kért bocsánatot.
Nagyon valószínű, hogy Sheila egyszerűen elfelejtette, mert minden eljárás
közül ez a legbölcsebb és legpraktikusabb.)
 8
Monica fortyogott haragjában – és sértettségében, és pár napig nem ment el
Edgemontba; hiszen neki megvan a saját élete (mondta magának), de amikor
újra látta Sheilát, megrémült, mert nagyon megváltozott... és azon töprengett,
vajon az ő hibájából-e.
Sheila valóban betegnek látszott; bizonytalan volt, kábult, és kimerült.
A bőre fakó volt, halottfehér, mégis szemcsés, mintha kamaszkori
pattanásai volnának; a szeme körüli lágy hús megpuffadt. Felgyorsult
állapotában (a “felgyorsult" Sheila saját kifejezése volt) idegesítő forróság
sugárzott belőle, tiszta hőenergia, de ebben a mostani állapotában (amelyre
nem volt megfelelő kifejezés) a hangja elmosódott, a testmozgása
szervezetlenné vált.
Megöli magát, gondolta Monica, és csak bámult rá.
Aztán: Nem öli meg magát.
Sheila nagyon jól látta a helyzet komikumát, Sheila nem akarta, hogy
szánakozzanak rajta, már csak büszkeségből sem, pedig ha csakugyan jobbá
akarná tenni a világot, mondta, fel kellene vágnia az ereit. Csakhogy erre már
igazán nincs ideje.
– Szerinted ez mulatságos? – kérdezte Monica. – Mert szerintem nem.
Sheila védekezett, de közben elkerülte Monica pillantását: – Nézd, az én
családomban az öngyilkosságnak nincs olyan nagy jelentősége. Az anyám
lehet, hogy nem egészen “természetes" módon halt meg, mégsem volt az
semmiféle szempontból érzelgős gesztus, sőt, véletlen balesetnek minősítették,
ami valamennyiünknek nagyon sok bosszúságot megtakarított. Nem hagyott
búcsúlevelet sem. Az egyik nagybátyám negyvenkilenc éves korában
egyszerűen kiloccsantotta az agyát, és két unokatestvérem is öngyilkos lett,
nem, kérlek, ne vágj ilyen kétségbeesett arcot, amint látod, ennek nincs
különösebb jelentősége, csupán arról van szó, hogy a kellő pillanatban az
ember érvényesíti az akaratát. Ha az ember mindent megélt, amit megélhetett,
ha tökéletesen kiégett, és a puszta gondolat, hogy tovább éljen az új
évszakokban és az új években, ó édes Jézus... Ha az ember megtorpan,
megsemmisül, mattot kap, akkor ez cseppet sem jelentős, cseppet sem
érzelgős gesztus, hanem valami, amit egyszerűen csak csinál. És akkor vége.
– Csak éppen nincs vége – mondta Monica halk, remegő hangon.
Sheila bosszúsan legyintett.
Sheila kioldalgott a szobából, és többé nem volt hajlandó a témáról
vitatkozni.
 Még csak nem is válaszolt, amikor Monica utánakiabált: – Csak éppen
nincs vége... nagyon jól tudod, hogy nincs!

– Ha kevesebbet dohányoznál – mondta szigorúan Monica. – És nem innál.

Meg azok az istenverte tablettáid.
– Igen – mondta Sheila.
– Figyelsz?... megpróbálod?
– Hogyne – mondta Sheila, és a kezébe temette az arcát.

Aztán egy napon Monica egy rettentően zsúfolt hetének pénteki napján,
Sheilának az a képtelen ötlete támadt, hogy csatlakozik egy női csoporthoz –
művészek, írók, tanárok csoportjához –, és május elején elutazik velük
Kínába. Bármit, mondta, csak szabaduljon Edgemonttól, a műteremtől, a saját
f éjétől.
Sheila Trask a Külügyminisztériumon át kapta a meghívást Kínába
hónapokkal korábban, és természetesen gondolkodás nélkül visszautasította.
(Illetve a levelet egy fiókba dobta, és nem válaszolt rá.) Nagyon finom kínai
ételeket kapunk itt, Glenkillben is – mondta Monicának –, mi a fenének
utaznánk olyan messzire? Most többször telefonált Washingtonba, felhívta az
egyik szervezőt New Yorkban, hátha mégis el tudják intézni, hogy ő is
elmehessen. Neki ez fontos! Szeretne belemerülni a kínai kultúrába, mondta.
Az a zord pekingi klíma, amelyről már olvasott – hosszú hideg tél, rövid
tavasz, porviharok, szárazság és nyomor mindenütt – egy hely, ahol az
individualizmus nem létezik (legfeljebb patologikus esetként), ahol az Állam
mindenkit elnyel, és ahol nincs helye (hogyan is lehetne?) a személyes
szorongásnak és a személyes vágynak.
Szorongás és vágy – érvelt Sheila –, hát nem ugyanaz a kettő?
Esetleg talál majd egy kínai alteregót, egy lelki testvért, egy “Sheila
Trask"-ot abban a világban, valakit, aki Sheila ugyan, de teljesen átalakult,
megtisztult a gyarlóságaitól, a bűneitől.
– Nagyon sokat tanulhatnék tőle – mondta szertelenül Sheila. – Ha még
nem késő. Egy nővér – ott – ott – a világ másik felében – ha még nem késő...
Szerencsére semmi sem lett Sheila hirtelen támadt érdeklődéséből Kína
iránt.
Amikor a washingtoni kulturális cserebizottságtól visszahívták, Sheila már
meggondolta magát. Lehetetlen, kétségbeesett ötlet volt, magyarázta. És éppen
most gondolja újra a festményeit, rettentően feszült, most ne zavarják;
beszélne velük Monica? Megmagyarázná nekik Monica?
És Monica beszélt velük, és Monica megmagyarázta nekik.
 9
Május elején Sheila váratlanul elhatározta, hogy vacsorát ad.
Belefáradt a faragatlan kamionosokba – még rendes vezetéknevük sincs,
mondta tréfásan. Társasági életre vágyik, olyan kalandra, amilyenben neki
meg Mortonnak gyakran volt része a helybeli előkelőségek körében.
– Ne légy nevetséges – mondta Monica.
– Ezt nem mondhatod komolyan – mondta Monica.
Sheila nevetett, Sheila beletúrt a hajába.
– De te vagy az első számú vendégem – mondta, és kinyújtotta a kezét,
mintha meg akarná bökni Monicát, vagy bele akarna csípni, bár egyiket sem
tette –, hacsak persze nem utasítod vissza. Ugye eljössz?
Egy józanabb pillanatban elmondta Monicának, hogy már évek óta nem
adott estélyt, nem hívott vendégeket igazi vacsorára. Pedig Morton, ha
megfelelő hangulatban volt, élvezte az ilyen összejöveteleket: azt mondta,
olyanok, mint az élet fonákja, mint a fényképek negatívja. A társaság ilyenkor
a helybeli birtokosokból áll, egyetlen művész sincs közöttük, vagyis komoly
művész, és bár birtokosok, mégsem igazi gazdálkodók, csak úri farmerek, akik
a vidéki földesúr szerepét játsszák, és csak szórakozásból élnek itt; tartanak
ugyan néhány tehenet a látszat kedvéért, de a legelőikből szívesebben
csinálnak golfpályát. Természetesen Sheila egész álló nap főzni fog. Hosszú
ruhát vesz fel, és háziasszony lesz.
Monicának arra az estére már randevúja volt Keithszel, és bár Sheila
közömbösen azt mondta, “jó, hozd el magaddal", Monica mégsem tette.
Kíváncsi volt Sheilára, mint Edgemont úrnőjére, szerette volna zavartalanul
szemügyre venni ezt a másik Sheilát.

Az est első meglepetése az volt, hogy Sheilának partnere volt az estére, egy
Hen – azaz Hennessey – nevű férfi, egy szomszéd, akiről Monica még
sohasem hallott. A modorából, könnyed viselkedéséből, általános jókedvéből
ítélve gyakorlatilag a házigazda szerepét játszotta Sheila mellett. – Monica
szívem, ez itt Hen – mondta Sheila élénk, hamis hangon, és úgy húzta előre
Monicát, mint egy csökönyös gyereket. – Hen régi, régi szomszédunk... úgy
értem, régi barátunk, régi és kedves barátom, igaz, Hen? Hosszú évek óta
ismerjük egymást, bár ritkán találkozunk, hát nem gyalázat? Hen, ez itt
Monica Jensen, Monica az új barátnőm... nagyon kedves, új barátnőm, azt a
házat bérli, amelyik valamikor Mortoné meg az enyém volt, tudod, az
Olcotsville úton, igen, amelyikben Dorrék laktak, és Monica a kollégiumban
tanít, hát nem érdekes? Az a rengeteg kamasz…
 Hennessey magas volt, széles vállú és jóképű, bár az arca kicsit a kelleténél
vörösebb, vagy ötvenegynéhány éves lehetett. A kézfogása erőteljes, a
mosolya meleg. Néhány másodperc múlva már eltévesztette a nevét (“Mona?
– ja igen, Monica") és összekeverte a Glenkilli Kollégiumot egy másik
környékbeli iskolával, a New Hope-i Kvéker Iskolával (“Szintén kitűnő hely, a
fiam, Josh járt oda"), de igen lovagiasan bánt Monicával, mint Sheila
barátnőjével, ez megnyugtatta Monicát, és így legalább egy darabig nem
érezte, hogy hibát követett el, amiért eljött.
És a többi vendég, “a lovas" társaság, a vidéki birtokosok a nejükkel: ők
szintén rendkívül érdekesek voltak, és valóban jó modorúak. Éppen úgy, mint
Hen, roppant barátságosak voltak, és valamennyien ugyanazokat a kérdéseket
tették fel Monicának (“Hogy érzi magát itt?" “Mióta van itt?" “Igazából
milyen hely a kollégium? Annyi ellentmondásos hírt hall az ember") ;
hízelgőén figyelmesek voltak vele, bár (Monica nagyon jól tudta) ez nem lehet
őszinte.
Hen erős italt kevert Monicának, Monica hálásan elfogadta, és míg
idegesen, eltöprengve megitta, rájött, milyen naivitás volt tőle, amiért
meglepte, hogy Sheila ilyen jó viszonyban van egy férfival, akiről soha nem
beszélt neki. Hen, Hennessey, egy régi, kedves barátja és szomszédja, akinek
háromszáz hektárnyi földje van a New Egypt-i dombon túl; igazán vonzó férfi,
aki nyilvánvalóan gazdag is. Talán szeretők, vagy valamikor szeretők voltak,
na és?
Kétségtelen, hogy nagyon sok férfi él még szcrteszéjjel a világban – a
szeretői, a korábbi szeretői, a bizalmasai, a régi kedves barátai: egy egész
hálózat – akikben az a közös, hogy kapcsolatban állnak Sheila Traskkal
törvényes vagy egyéb módon.
Vajon irigy vagyok, tűnődött Monica.
Vajon megkeseredtem, tűnődött Monica.
Később, miután jobban megfigyelte Sheilát és Hent együtt, észrevette,
milyen magas, erőszakoltan vidám hangon beszél Sheila, és milyen
modorosan lovagias Hen, mennyire túlzásba viszi a nyájasságot és flörtölést.
Monica ebből arra következtetett, hogy a kapcsolatuk csak felületes.
Hen és Sheila: felületes kapcsolat.
Felületes akkor is, ha szeretők, akkor is, ha “régi, kedves barátok".
Mégis, Sheila nagy hatással volt Monicára a háziasszonynak, Edgemont
úrnőjének a szerepében.
Természetesen Sheila roppant feszült volt, nyilván már előre feltöltekezett
terápiás italokkal, de a fellépése mégis mérsékelt és kifinomult volt; semmi
jelét nem mutatta, hogy kényelmetlenül erezné magát; végül is, valóban ő
Edgemont úrnője, és a megjelenése is illett a szerepéhez.
 Monica ezen az estén rendkívül szépnek látta Sheilát, szebbnek, mint
valaha. Bíborszínű, hosszú bársonyruhát viselt, a szabása szárira
emlékeztetett, és finoman, nagyon finoman, de kellőképpen látszott a melle
áttetsző, sápadt bőre; a nyakában több súlyos, pompás aranylánc lógott, és az
arany fülbevalója – amely kicsit hasonlított Monica marokkói ezüst
fülbevalójához – kecses karikáival, szinte a vállát súrolta. Új arcot festeni az
ember saját arcára, mondta egyszer Sheila, ha az ember nem veszi túl
komolyan, mulatságos, sőt élvezetes feladat, ő még a művészi érzékét is
felhasználja a stílusos szemfényvesztéshez: a megfakult és megtágult pórusú
bőrből porcelánsima felületet varázsol, élénkre színezi az ajkát, egy pici
kefével több különböző árnyalatú festéket ken a szemhéjára (mályva, krém,
sötétbarna), kicsit kihúzza a szemöldökét, hogy ne legyen olyan vad, de
egzotikus maradjon. Az ilyen szépség színtiszta csalás, mondta Sheila, de
éppen ez a játék lényege: az ember legalább néhány kábult órára azzá válik,
aminek látszik, hiszen az ember valóban szép, ha szépnek látszik. És ez olyan
ártatlan, hát nem?
Bár sovány volt, csaknem ösztövér, Sheilának sikerült valamiféle
ünnepélyes látszatot keltenie drótszőrű fekete hajával, nyomott
bársonyruhájával, a fülbevalókkal, az aranyláncokkal, az ujján csillogó-villogó
gyűrűkkel. (Aznap reggel terpentinnel tisztára súrolta a kezét, és Monica
meglepetésére egészen jó munkát végzett.) Ugyanakkor sikerült gyerekes
vidámságot és szűzies tisztaságot árasztania, annak ellenére, hogy Hen és ő
tovább folytatták a flörtölést és viccelődést, és ha néha Sheila egy részeget
utánozva megingott (mert természetesen részeg volt), Hen nyaka köré fonta a
karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
Amikor Sheila és Monica tekintete találkozott, Monica úgy vélte, hogy a
barátnője kicsit zavarban van, hiszen ez az egész olyan hamis – maszkabál,
csalás –, de a következő pillanatban Sheila már mosolygott, a fogsorát
villogtatta, és agresszíven kiáltotta, hogy minden vendége meghallja: – Milyen
gyönyörű vagy ma, Monica!

– Kérem, ne mondja, hogy maga is művész, mint Sheila – mondta

Monicának a mellette ülő férfi, és jól megnézte. – Maga inkább egy művész
modellje lehetne.
– Komolyan? – kérdezte Monica, remekül mulatva. – Miféle művészé?
Tudta, hogy szokatlanul csinos, és az sem ártott, hogy Sheila Trask
asztalánál ő a legfiatalabb nő.
A férfi, Winnek hívták, Winthropnak, úgy mosolygott rá, mintha Monica
valami szellemeset mondott volna, és lehet, hogy tényleg szellemes volt.
 Monica hosszú ujjú, fekete fodros muszlinruhát viselt, és selyemövvel
szorosra kötötte, hogy hangsúlyozza karcsú derekát; a fülében arany fülbevaló
függött, a nyakában a nehéz marokkói lánc. Így aztán sokkal nagyvilágibbnak
látszott, mint maga Sheila Trask, és majdnem ugyanolyan szabadosán
viselkedett. Nem volt részeg, de egy kicsit becsípett; na és? Sheila vendégei
nagyon megcsodálták a szokatlan nyakláncot, és Monica Sheilára hárította a
bókokat: (“Sheilának mondják, tőle kaptam."). Fényesre kefélte a haját, csattal
összefogta, és játékos, ihletett kedvében kicsi, fehér, margaréta nagyságú
orchideát tűzött a bal füle mögé, a virágot aznap délután vette Olcotsville-ben.
Jót tesz a lelkének, gondolta Monica, amikor kritikus pillantással megnézte
magát a hálószobai tükörben, ha egyszeregyszer ilyen feltűnően csinos:
aranylány, mint régen, mielőtt még a szerencséje és kilátásai olyan titokzatos
módon elapadtak.
Win most komolyabban megismételte a kérdést, hogy művész-e Monica?
Hogyan ismerkedtek meg Sheilával? És Monica hallotta, amint bizonytalan,
selymesen lágy hangon válaszol Winnek; hirtelen ő is flörtöl egy férfival.
Winnek láthatóan tetszett Monica, egyedül jött el a vacsorára (nőtlen? elvált?);
és különben is, Monicának kellemesen fejébe szállt a bor. (Sőt, minden
testrészébe eljutott, melegítette és megnyugtatta. Élvezetes, titkos érzés volt.)
Win olyan figyelmesen, olyan hízelgő érdeklődéssel nézte, hogy nem
számított, Monica mit mond, csak az volt a fontos, hogyan mondja: a
hanghordozása, a mosolya, a tekintete: a csábítás régi trükkjei, amelyeket már
elfelejtett. (Vagy csak kijött a gyakorlatból, tűnődött magában mulatva
Monica.) A többiek az asztalnál lovakról beszélgettek – úristen, milyen
hosszan tudtak lovakról beszélni! És persze nagy hűhót csaptak a paella miatt,
amit Sheila készített (Hen tálalta fel kedvesen, bár túl ünnepélyesen, és míg a
tányérokat megrakta, felsorolta, mi minden van benne: csirke, rák, kolbász,
tintahal; és mintha valami ostoba viccet is elsütöttek volna a tintahallal
kapcsolatban, mert az egyik nő azt mondta, fél tőle); így aztán Monica és Win
hosszan, félbeszakítás nélkül beszélgethettek – de miről is, töprengett utólag
Monica –, és megállapíthatták, hogy tetszenek egymásnak, hogy nagyon
tetszenek egymásnak.
A férfit Jackson Winthropnak hívták, a barátainak Win (– Maguk mind
“Win"-ek és “Hen“-ek, igaz? – kérdezte Monica. – Ez valami kód? – ) Winnek
Olcottsville másik oldalán volt a farmja, jó negyvenes lehetett, három éve vált
el. Dicsekedve, ironikusan mondta, hogy úri farmer, bár már nem gazdálkodik,
és ha úr is, biztosan nem azért, mert ő akarta. – Csak a génektől, öröklődéstől,
az anglikán iskoláktól van – mondta. Nagy sóhajjal, Monicához hajolva
kijelentette: – Átlagos elvált férfi, megkeseredett, elszegényedett, de még
bizakodó.
 Monica úgy döntött, nem mondja meg neki, hogy ő is elvált.
Nappal, a józanság tárgyilagos fényében, Monica a beszélgetésüket
komolytalannak, sőt, veszélyesnek találta volna. De Sheila elegáns
ebédlőjében, a magas gyertyák villódzó fényében, a talpas velencei
kristálypoharak között, amikor Monica nagyon is tudatában volt önmagának –
látta képmását, az áttetsző és gyönyörű szőke kísértet-szépséget, amint ott
lebeg a tükörben, Sheila antik, spanyol tálalója felett –, ebben a környezetben
Win szavait nagyon is jelentőségteljesnek, nagyon is izgatónak érezte. És
főleg hízelgőnek.
Win csakugyan vonzó, gondolta Monica, bár kicsit túl magabiztos, a
mosolya agresszív, a modora bizalmaskodó. Bort töltött Monica poharába,
feléje hajolt, a keze fejével – biztosan véletlenül – végigsúrolta a mellét; a
szeme élénk volt és vidám, pedig szinte alig volt szempillája. Milyen kevéssé
hasonlít szegény Keith Renwickhez, gondolta Monica. (Belehasított a
bűntudat, és egy kis félelem is. Amikor felhívta Keitht, hogy lemondja a
randevújukat – a lehető leggyengébb kifogással: Sheila Trasknak a segítségére
van szüksége Edgemontban, a közeledő kiállítás stb. –, Keith csak kurtán
válaszolt, és nem kérdezte meg, mikor találkoznak legközelebb. Sajnálom,
mondta neki Monica, és hirtelen valóban sajnálta, de talán máris késő, talán
utoljára sértette meg, és többé nem hall felőle.)
– Nagyon megkönnyebbültem, hogy maga nem művész, mint Sheila –
mondta halkan Win. – Olyan nehéz eldönteni, hogyan bánjon vele az ember,
nem igaz? Azt mondják, nagyon, nagyon jó... azt mondják, nagyon sok pénzt
érnek a képei... de én egyszerűen nem látom... úgy értem, megpróbáltam, mi
itt valamennyien megpróbáltuk, de egyszerűen nem látjuk. Azt hiszem,
Flaxman munkái érthetőbbek voltak – az ember legalább annyit látott, hogy
sokat dolgozott a szobrain –, de Sheila dolgai, Sheila művészete olyan
titokzatos. Nem gondolja? Maga mit gondol? Egy este, ennél az asztalnál,
Flaxman vitatkozni kezdett valakivel Jackson Pollockról, maga persze tudja,
ki az – az a sok tekergő, vastag festékcsík, nyers festék –, Flaxman azt
mondta, Pollock a huszadik század egyik legnagyobb művésze, mire az egyik
vendég, nem tudom ki, de nem én, azt mondta, baromság, “baromság, és ezt
be is tudom bizonyítani", minekutána egy időre igencsak felforrósodott a
levegő. Képzelheti.
Monica felnézett Sheilára, aki mélyen elmerült az asztali gyorsfőző
kezelésében (Hen segített neki – a desszert ugyanis nagyon finom soufflé au
rhum volt), és nem figyelt oda Monica beszélgetésére.
– Nos? Hogy bizonyította be? – kérdezte Monica.
– Mit? – kérdezte Win.
 – Azt mondta, “baromság, és ezt be is tudom bizonyítani". Kíváncsi
vagyok, hogy bizonyította be? – kérdezte Monica.
Win rámosolygott, az arca meggyűrődött, és gödröcskés lett. Biztos azt
hitte, Monica valami különösen szellemeset mondott, mert egyáltalán nem
válaszolt.

Éjfélkor Monica csalódást okozott Winnek, és Sheilának is, mert azt

mondta, mennie kell.
Win azonnal felajánlotta, hogy hazaviszi, de Monica, aki számított erre,
mondta, hogy kocsival van, egyedül jött Edgemontba, és egyedül akar
hazamenni. – Ez becsületbeli ügy – mondta, és kacsintott.
– Kérlek, maradj – mondta Sheila. – Nem mondhatod komolyan, hogy
most elmész.
De Monica hajthatatlan volt, Monica már indult.
Sheila és Win kikísérték a kocsijához. Win kezet fogott vele, Sheila pedig
azzal lepte meg, hogy elég durván megölelte, és szájon csókolta – a csók is
durva volt, sietős, aligha szeretetteljes.
– Hát, ha mindenáron menni akarsz, akkor jó éjszakát! – mondta Sheila
játékos haraggal, és megigazította a kis orchideát Monica füle mögött.

Míg kényelmesen hazahajtott, Monica szándékosan semmire sem gondolt.

Mintha erotikus melegség ömlött volna végig rajta, lüktető, erotikus melegség,
amely az ágyékában összpontosult, de kisugárzott, csodálatosan kisugárzott a
teste minden részébe. Ezen az éjszakán egy rendkívüli festményről álmodott:
cseppfolyós volt, háromdimenziós, és élettől lüktetett: talán Sheila festménye
volt, részben képzeletbeli, részben kész. Monica nézte a festményt, és
ugyanakkor benne volt, úszott az édes, kisugárzó melegében, a test édes,
erotikus melegében; lélegezni is alig mert, olyan csodálatos érzés volt, olyan
törékeny, olyan fenyegető.
És jaj! – ha valaki keményen, türelmetlenül szájon csókolná – akkor mi
lenne?
 10
– Nagyszerűen sikerült az estélyed! – kiáltott fel Monica, amikor másnap
felhívta Sheilát.
– Igen? – kérdezte közömbösen Sheila.
A vacsora nyilván nem érdekelte, nem akarta szóba hozni, úgy tetszett,
máris megfeledkezett róla.
Mielőtt befejezték volna a beszélgetést, Sheila váratlanul megkérdezte,
hogy Jack Winthrop felhívta-e már. – Nem – felelte Monica. – Fel fog hívni –
mondta Sheila. – A helyedben nem találkoznék vele.
 11
Ariadné fonala, a labirintus rejtelmei, az emberi agy tekervényei...
A vásznaknak tizenkét napon belül el kell készülniük, és akkor teherautóval
elviszik őket. Monica egyetlen délelőtt legalább hatszor telefonált és
intézkedett, végül egészen berekedt.
Egy vasárnap Edgemontba érkezett valaki a Laurence James-galériától,
hogy beszéljen Sheilával; Sheila ragaszkodott hozzá, hogy Monica is jelen
legyen; egyedül nem bírna elviselni most egy látogatót, mondta. (A
fiatalember sovány volt, szőke, jóképű és nyugtalan, egyik cigarettáról
gyújtott a másikra, akár Sheila, és csak maradt és maradt és maradt... nincs mit
tenni, gondolta Monica, meg kell hívni vacsorára: majd ő készít valamit
hármójuknak Sheila konyhájában.) Az estély óta Sheila nagyon sokat veszített
a kedvéből és energiájából. Monica rábeszélésére már nem szedett
gyógyszereket – lassan, letargikusan mozgott, mintha gúnyolódna, s ez
kihozta a sodrából Monicát.
(Nem igazán beteg, mondta magában óvatosan Monica. Ez valamiféle
stratégia, így készül a művészet.)
És ami magukat a festményeket illeti – Monica olyan gyakran látta őket,
olyan gyötrően gyakran, hogy még álmában is megjelentek, így végül már
egyáltalán nem is “látta" őket. A sorozatban belső logika volt, amit Monica
megérzett, bár beszélni nem tudott volna róla. Valami olyasmit mormolni,
hogy a festmények szépek, erőteljesek, megragadóak, líraiak vagy “líraian
erőszakosak" (amint a fiatalember mondta a Laurence James-galériából), csak
mellébeszélés lett volna. Mindaz, ami a képekben jelentőségteljes, az belső,
titkos és meghatározhatatlan; önmagukban teljesek: vannak. Monica kezdte
megérteni barátnője szinte már fanatikus elmerülését a technikában, hiszen az
“idea" kizárólag a technika révén ölthet testet; Sheila a művészet fogalmakkal
való megragadásának még a gondolatától is irtózott: a szavakat a kudarc
beismerésének tartotta, így a műteremben teljes csendben múltak az órák.
Ezen a helyen nem a nyelv határozta meg a cselekvést. Ez olyan hely,
gondolta néha Monica, amely megelőzi a nyelvet. Ide belépni – ide
bemerészkedni – azt jelenti, hogy le kell mondani a szavak hatalmáról, és
egészen másfajta hatalomnak kell önmagunkat alárendelni.
A festmények sikerültek. Valóban szépek voltak a maguk rejtelmesen
következetes módján. Ebben Monica egészen biztos volt.

– Igen, jó, de az a kérdés – mondta a szőke fiatalember, és Monicára

szegezve tekintetét, újabb cigarettára gyújtott; bizalmasan, kicsit
szemrehányóan nézett rá, ami Monicának egyáltalán nem tetszett –, vajon
idejében elvihetjük-e őket? Készen vannak, de neki ezt persze nem lehet
megmondani... ennek a nőnek semmit nem mer megmondani az ember.
Őszintén szólva, Monica, nem tudom, mióta nem láttam ilyen rossz állapotban
Sheilát. Mi valamennyien azt hittük a magával folytatott telefonbeszélgetések
után, hogy maga ura a helyzetnek... úgy értem, kedvesem, egy kicsit jobban
ura a helyzetnek.
 12
Monica úgy érezte, lassan megbetegszik; néha különös gondolat lepte meg,
úgy megtaszította, hogy egészen beleszédült; mi van, ha mindez nem
valóságos?... Nem a körülötte lévő világot (falakat, mennyezetet, padlót,
ablakokat, a diákok figyelmes arcát) érezte valótlannak, hanem önmagát, aki
bizonytalanul mozog ebben a világban.
Tavasszal mulasztott néhány órát. Semmi rendkívüli – mulasztott pár órát.
Nem tudott elmenni néhány értekezletre; egy általános tantestületi
értekezletre, és az angol tanterv megbeszélésére. Halaszthatatlan dolga volt.
Természetesen elmondta a mentségeit, és őszintén sajnálta, nagyon sajnálta.
És ha délután eltűnt az irodájából – 4-től 5-ig volt fogadóórája-, és az
ajtajára ragasztott cédulán mondta le az aznapi megbeszéléseit –, ha átsietett a
dús, már zöldellő fíivön (amelyet tulipánok, sárga és fehér nárciszok
szegélyeztek rendben), beszállt a kocsijába, és elmenekült a szabadságba –
mert szükség volt rá, nagy szükség volt rá Edgemontban: szinte állandóan ez a
tudat gyötörte –, és ha ezzel néhány fiúnak csalódást okozott, biztosan nem
fognak bosszút állni rajta, és nem panaszolják be a tanszékvezetőnél...
Hiszen mindenki szereti, csodálja, ebben majdnem egészen biztos volt.
– Majd jóváteszem a kiállítás megnyitása után – gondolta Monica. – Ha
majd megnyílik a kiállítás. Akkor...

Sheila halkan, erőtlenül bejelentette, hogy nem engedi elvinni a vásznakat

a műteremből. Dehogy akarja ő elpusztítani őket, csak most már világosan
látja, hogy több havi munka áll még előtte: a kiállítás korai lenne még;
kiszolgáltatná magát, s az az ő végét jelentené.
– Elszámítottam magam – mondta Sheila –, nem lett volna szabad
elmennem Észak-Afrikába. – Elhallgatott, keményen, gyűlölködve meredt
Monicára. – Nem lett volna szabad elmennem Észak-Afrikába miattad. Majd
szétszakadt a fejem a sok fénytől – külső fénytől. Szaros külső fény, és annak
itt semmihez semmi köze sincs.
Monicát bántották a szavak, de nem lepődött meg igazán. Egyre inkább
kiveszett belőle a meglepődésre való képesség: úgy elapadt az ereje, mint
Sheila Traské, de ő közel sem volt olyan erős.
Nyugodtan, szinte szigorúan felelte, hogy már mindenben megállapodtak a
galériával. Minden megvan, a teherautó, a sofőr, a meghívók; már
megszervezték a pezsgős fogadást, utána a vacsorát, a sajtótájékoztatót. (– Ne
aggódj, ott leszek veledmondta Monica. – Megígértem; ott leszek.)
 Látszott, hogy Sheila megértette, de egy perc múlva mégis elismételte,
hogy a festmények még nincsenek készen, még nem lehet őket kiakasztani. Ha
Morton itt volna, ő tudná: ő rögtön felmérné a helyzetet, és kész. Ő soha nem
próbált a kedvében járni, mondta Sheila. Magába roskadtan ült az
ablakpárkányon, a meleg, párás napfénnyaláb előnytelenül világította meg
sárgás bőrét, táskás szemét. Lassan elhúzta kezét a szája előtt. Morton soha
nem zsákmányolta ki, soha nem manipulálta, mondta. Megint keményen
Monicára meredt, és a szája megrándult, mint aki mindjárt sírva fakad, vagy
káromkodik egy nagyot.
– Senki nem zsákmányol ki, és senki nem manipulál – mondta óvatosan
Monica. – Tudod te is.
– Tudom? Tudom? Mit tudok én? Csak azt, amit ti, szarháziak mondtok
nekem!
– Sheila, ezt nem mondod komolyan. – Monica könnyedén Sheila vállára
tette a kezét. Majd ő megnyugtatja, gondolta Monica, addig simogatja, míg
meg nem adja magát. Ijedt állatot vagy gyereket szokás így simogatni.
De Sheila elütötte a kezét. – Ne nyúlj hozzám!

Monica még sokáig fog emlékezni rá:

A Glenkilli Kollégium, az Alapítók Terme: hatalmas terméskő kandalló,
ólomüveges kiugró ablakok, a falon diófa burkolat, otthonosan kopott keleti
szőnyegek, hasonlóan kopott barna bőrkanapék, összehajtható székek, tavaszi
virágok kerámiavázákban. Késő délután egy esős májusi napon, Monica egyik
hosszú, végeérhetetlen, tekervényes napján, amikor kábult kimerültségében
már azt sem tudta volna megmondani, mikor kezdődött a nap, hogyan vagy
miért. Itt ül (de miért van ő itt?), Monica itt ül, és hallgatja a tizenöt-tizenhét
éves fiúkat, akik legújabb “munkájukból" (költészet, próza, egyéb) olvasnak
fel. A hallgatóság harminchat fiúból áll (Monica megszámolta), és néhány
tanárból (először nyolcan voltak, de közben ketten vagy hárman elmaradtak),
és természetesen itt van a lelkész felesége, Jill Starkie: Jill élénk kék
bársonykazakot visel farmernadrággal, a földön ül a kandalló előtt, kezét a
térdére kulcsolja, és a fejét félrehajtja, mint aki mélyen elragadtatva figyel.
Egy fiú a halálról olvas fel egy verset, az eső fürge hullámokban veri az
ablakokat, és Monica figyel, Miss Jensen igenis figyel, az arca csupa éberség,
csupa figyelem, a szeme megüvegesedik a tanáros együttérzéstől. (A legtöbb
fiú, aki ma délután felolvas, az ő osztályából való.) Szórakozottan simogatja a
sebhelyet az állán, a titkos bordazatot a testén, az ő testén, őrajta. Koncentrál
a fiúra és a versre, de nem hallja a szavakat, mert más szavakat hall, gyűlöllek,
meg akarok halni, utállak és megvetlek, meg akarok halni; a saját hangját
hallja, amely felerősödik, rikácsol a kimerültségtől és kétségbeeséstől, de
milyen szavakat mondott? Arra már nem emlékezett. Talán nem mondott
semmit, talán csak képzelte az egészet.
Amikor vége a felolvasásnak, siet, hogy felhívja telefonon Sheilát.
Talán – mert valószínű, hogy a telefon úgyis csak cseng és cseng és cseng –
az volna a legbölcsebb, ha kocsiba ülne, és elmenne Edgemontba.
Most egy fiú, Monica egyik legkomolyabb tanítványa, prózaverset olvas
fel, amelyet “kubista kollázs"-nak nevez. A vers hallucinált
dialógustöredékből és leírásokból áll ; Monica figyelni próbál, Monica nagyon
szeretne együttérzést mutatni. Megkedvelte az elmúlt félévben ezt a fiút, aki
nyilvánvalóan rajong érte; ha arra kerül a sor (vajon igen?), talán éppen az
ilyen fiúkon múlik majd a karrierje itt Glenkillben. Mert Monica már nem
tanít olyan jól, mint azelőtt, és Monicát már nem... nem érdekli annyira az
iskola és az iskolai munka. – Meg voltam sértve, igen, komolyan meg voltam
sértve, és úgy érzem, el kell neked mondanom! Megsértődtem – mondta neki
Jill Starkie néhány nappal korábban, miután sarokba szorította Monicát a
könyvtárban.
– Kifejezetten megígérted, hogy eljössz, és James is sietett vissza
Philadelphiából, külön erre az alkalomra... – De amikor jelen van, mint most
(ezen a hosszú napon, délután 5.40-kor), akkor valóban azt a látszatot kelti,
hogy mélyen érdeklődik, hogy csupa figyelem és odaadás tanítványai iránt.
Monica felfigyel egy különös jelenségre, amikor a nárciszok kezdenek
elvirágozni, a szirmuk papírvékonnyá lesz. A színes közepük ép marad (sárga
vagy narancssárga), de a külső szirmok áttetszővé válnak.
Monica felfigyel arra, hogy a fiúk többsége, akik az Alapítók Termében a
kanapékon, az összecsukható székeken és szőnyegen ülnek, a legújabb
diákdivat szerint vannak öltözve: persze viselik az iskola nyakkendőjét, és a
fehér inget, itt-ott még egy-egy blézert is látni, de a cipőt (mokaszint vagy
tornacipőt) zokni nélkül hordják, és így hordták egész télen – függetlenül a
hidegtől.
(– Nem törik fel a sarkatok zokni nélkül? – kérdezte tőlük Monica,
magában mulatva, de őszinte kíváncsisággal. – Nem töredezik meg a bőr, nem
vérzik? – A fiúk megmagyarázták, hogy ezek a megfontolások nekik
egyáltalán nem számítanak; hogy Miss Jensen ezt egyszerűen nem érti, nem
értheti. Ha a cipőt zokni nélkül kell viselni, akkor a cipőt zokni nélkül viselik,
és nem számít, hogy mennyire kényelmetlen.)
Monica magához tér a kábulatból, és felfigyel a hirtelen támadt
nyugtalanságra a teremben: sustorgás és elfojtott nevetés hallatszik. A fiú, aki
ünnepélyesen szavalja a kubista kollázst, hibát követett el... ízlésbeli vagy
ítéletbeli hibát... majdnem érthetetlen szavalatát olyan zavaró szavakkal
fűszerezi, mint hányás, belek, sperma, szerelem... és úgy látszik (lehetséges?),
hogy a prózavers homoszexuális fantázia, egy vers, amely a homoszexualitást
ünnepli líraian... Monica megijed, szeretne odahajolni a fiúhoz,
megparancsolni, hogy hagyja abba; nem szabad így kiszolgáltatnia magát egy
ilyen intoleráns társaságban; tudnia kell, hogy a többi fiú, aki most nagyon
figyel, később ki fogja gúnyolni, meg fogja bámulni, vigyorogni fog rajta,
kételkedve, megvetően...
Persze nem tudja elhallgattatni, és különben is, a fiú néhány perc múlva
befejezi. Gyengén megtapsolják – nagyon gyengén, amit ő dacos mosollyal
mégis megköszön.

Brian Farley megállítja Monicát, amint Monica számított is rá, és megrója,

amiért nem ellenőrizte, mit akarnak felolvasni a tanítványai. – Leonard nem
éppen kiegyensúlyozott személyiség, mint bizonyára tudja – mondta Farley –,
és ez a ma délutáni felolvasás nem fog jót tenni neki.
Monica tudja, hogy Farleynak igaza van, de a vérkeringése mégis
felgyorsul, és indulatba jön. Makacsul kijelenti, hogy nem ellenőrizheti a
tanítványai írásait, nincs joga hozzá, hogy cenzúrázza őket.
És hirtelen ott vitatkoznak az Alapítók Terme előtt a folyosón.
– A kollégái szakítottak időt rá, hogy megnézzék a tanítványaik anyagát, és
senki nem “cenzúrázott" semmit – mondja Farley. – Ez csak jó ízlés és
ítélőképesség kérdése.
– A mi diákjaink nem gyerekek – mondja Monica –, mi nem utasíthatjuk
őket. Leonard írónak tartja magát, nagyon komoly fiú, és nem tudom, hogy én
hogyan...
– Hagyjuk Leonardot! – mondja dühösen Farley. – Az a lényeg, hogy bár a
hallgatók nem gyerekek, még nem is felnőttek. Kamaszok, egyik-másik
rendkívül éretlen, és tőlünk várják, hogy irányítsuk őket. Ez a lényeg, igaz? –
mondja, miközben Monica elhúzódik, az arca megmerevedik az ellenkezéstől
–, ez az iskola lényege, nem? Ezért vannak tanárok, ezért vagyunk mi, nemde?

Monicát jó messzire, mérföldekre elviszi a méreg, aztán hirtelen lefékezi a

kocsit a Szegény Tanyához vezető úton, mert szédül... kábultságában úgy érzi,
hogy a világ túl élénk, túl tömör és túl kemény peremű ahhoz, hogy őt magába
foglalja.
A pánikszerű roham mintegy tíz percig tart.
És amikor végül – lassan – elmúlik, észreveszi, hogy csuromvíz, fázik és
didereg. Először nem emlékszik rá, honnan jön, és hová tart: hová tartott olyan
kétségbeesett sietséggel.
 13
Órák múltán Sheila telefonált, és bocsánatot kért. Azt mondta, elment az
esze, nem tudta, mit beszél, mit akar, reméli, Monica megbocsát neki.
(De mit mondott? Nem emlékezett rá.)
Nyomorultul érzi magát, és magányos, mondta.
Azt mondta, tartja magát a megbeszélt tervekhez, ha Monica is így véli
helyesnek.
Azt mondta, hamar túlesnek rajta.
Azt mondta, leghőbb kívánsága, hogy egyszerűen meghaljon, és az egész
ügynek vége legyen, de (ezt a vidámságtól remegő hangon közölte) megrémíti
a gondolat, hogy az ünnepélyes “gyászolók" esetleg emlékszertartást tartanak
a tiszteletére, érzelgős semmiségeket mondanak róla, és ezeket talán ki is
nyomtatják.
Végül, kis szünet után, Monica szólalt meg.
Erősen megszorította a hallgatót, és azt mondta, ő nagyon kétli, hogy
Sheila meg akarna halni. – Gondold csak el, milyen unalmas lenne – tette
hozzá.
Sheila egyetértett. De az a probléma, hogyan jusson túl a következő órán,
félórán, a következő öt percen. – Ha ez sikerül, bármi sikerül – mondta lassan.
– Egyik lélegzet, aztán a következő, és megint a következő...
– Igen – mondta Monica. – Egyik lélegzet a másik után.
– És ha majd megvolt a kiállítás...
– Igen.
– Akkor, akkor...
– Igen.
– Akkor szabad leszek – mondta Sheila. – És akkor majd meghálálom
neked mindazt, amit a kedvemért elviseltél. – Elhallgatott, Monica hallotta
rekedt, gyors zihálását. – Akkor majd képes leszek rá, hogy szeresselek –
mondta. – Most senkit nem tudok szeretni. De akkor... Ha nem árulsz el...
 14
Monica kivett egy szabadnapot, egy egész napot, azzal a kifogással – és ez
igaz volt –, hogy megbetegedett egy barátnője; egy barátnője, akinek szüksége
van a segítségére, és kocsival bevitte Sheilát Philadelphiába, az orvosához, de
amikor Monica leparkolt, Sheila váratlanul kijelentette, hogy nem tud
bemenni az orvoshoz, nem akar bemenni hozzá. Az orvos csak kitalálna róla
dolgokat, azt állítaná, betegebb, mint amilyen, és különben is, ő nem beteg, jól
érzi magát. így aztán ültek a kocsiban, és veszekedtek.
Tíz perc. Tizenöt. Monica hangja remegett, Monica sírva fakadt, Monica
kiabált, miért nem gondolta meg előbb Sheila, még otthon.
–...örömet akartam szerezni neked, Monica – mondta halkan Sheila. –
Tudom, hogy haragszol rám, örömet akartam szerezni neked. Csak a te
kedvedért jöttem el...

Monica megbeszélt egy időpontot egy fiatal orvossal Edgarsville-ben, akit

valaki melegen ajánlott az iskolában, de ezúttal ravasz volt, nem mondta meg
előre Sheilának. Pontosan kilenc órakor megérkezett Sheila műtermébe, és
közölte vele, hogy tíz órakor várja egy orvos, legyen szíves, készüljön el, mert
azonnal indulnak. Sheila gyengén tiltakozott, végül engedett. És ezúttal
valóban bement az orvoshoz, Monica jó háromnegyed órát várt, amíg
megvizsgálták, és amikor végül kijött, mosolygott; szemrehányóan és
diadalmasan közölte Monicával, hogy éppen az történt, amit ő mindvégig
tudott: példás egészségnek örvend.
– Nem kell bemenned a kórházba kivizsgálásra? Legalább egy
vérvizsgálatra? – kérdezte kétkedve Monica.
– Szó sincs róla – mondta Sheila. – Semmi baj a véremmel.
– Biztos...?
– Semmi baj, se a véremmel, se velem – mondta Sheila.

Míg sebesen hajtott a kanyargó vidéki utakon, a füle csengett, és a szeme

üveges volt a fáradtságtól, Monica hirtelen arra gondolt: Mindketten
meghalhatunk.
Hiszen logikus (napnál is vakítóbban világos): ha az egyikük meghal, a
másik túléli, és minden kibillen az egyensúlyából. De ha mindketten
meghalnak, helyreáll az egyensúly.
 15
Monica később úgy gondolta, figyelmeztetés nélkül következett be – ezt a
sablonos kifejezést használta –, pedig nem kétséges, hogy voltak
figyelmeztető jelek. Csak ő nem vett tudomást róluk.
Az arca hatalmas gyűrött hold, a szeme a gyűlölettől ragyog.
Az erek kidagadnak a homlokán.
Mint a dühödt vörös giliszták, az erek lüktetnek, forróságot árasztanak.
–...Hát akkor mi a fenének jöttél fel ide? – kérdezte, és a tenyere peremével
Monica meztelen vállára ütött, a hangjában kétely volt és gúny, talán így akart
könnyednek látszani. – ...egy ilyen nagy lány. Egy ilyen felnőtt, nagy lány.
Később, fölé hajolva azt mondta: – Tudom, hogy elítélsz, hogyan lennék
képes bármire is, ha elítélsz...
Monica ajka annyira kicserepesedett, annyira elzsibbadt, hogy nem tudott
válaszolni. Kérhetett volna bocsánatot, de nem tudott válaszolni.
A kivörösödött, rücskös arca, a remegő hájhurkák a derekán, combján és
hasán. Monica elfelejtette a nevét, becenév volt, kedves, aranyos, barátságos
név. És mintha ő is elfelejtette volna Monica nevét, míg kimerültén
küszködött: – Jaj, szivi... Jézusom... szivi... te drága kis kurva... te drága...
Az ágy mellett gyorsan, hangosan ketyegett egy óra.
Monica arra gondolt: Nem fog megfojtani, nem az a típus.
Monica arra gondolt: A neve Win vagy Hen, ez egy titkos kód.
Igyekezett nem felkiáltani fájdalmában, de végül felkiáltott, egyszerűen
nem tudta megállni: hirtelen rémület fogta el, hogy a belső részei nem
gyógyultak be (az abortusz, a kaparás, a tíz-tizenegy napig tartó
menstruációk), és hogy el fog vérezni. Win most a szájához dörgölte az övét, a
csupasz foga úgy verődött az övéhez, mintha mindketten vigyorognának, és
azt mondta: – ...minek jöttél fel ide, ha... Te kurva... – Szétfeszítette, felsértette
a száját. Monica vért ízlelt a szájában, de (talán) csak képzelte. Annyi mindent
csak képzel az ember, annyi minden csak hisztéria. Hen, Win, Win, Hen. Bár
az ostoba, részeg aranylány mindenben engedett, nem ellenkezett, a szeretője
mégis türelmetlen volt, mégis csalódott volt, és mindenáron meg akarta
büntetni. Böködi az óriásira duzzadt nyelvével. A hatalmas nyelvével. És a
nem egészen merev péniszével próbál beléje hatolni.
Az óra ketyegett, Monica elernyedt; régi taktika, feleségmódszer. Ariadné
fonalára gondolt. Az ember a kezébe fogja, bízik benne, aztán elszakad az
ujjai között... Valami álomszerűre és folyékonyra gondolt, egy közegre, amin
az embernek nagy erőfeszítéssel kell átverekednie magát. A fulladás veszélye;
és, hogy a szív egy dobbanás közben megáll...
 Tehetetlenül, szégyenkezés nélkül zokogott. Vége volt, de nem tudta
abbahagyni a sírást.
Nem akart (mondta) durva lenni, nem akarta elveszíteni a fejét, Monica
miért nem szólt, hogy fáj neki.
– Jézusom – mondta, és Monicára bámult –, egy ilyen nagy, felnőtt lány,
Sheila Trask barátnője...
 16
Sheila magához szorította a fejét, ringatta, és megkérdezte, vigye-e el
orvoshoz. Akarja-e, hogy feljelentse azt a gazembert a rendőrségen.
Mert végül is, kényszerítette. Gyakorlatilag és a törvény értelmében ez
nemi erőszak.
Monica nevetni kezdett, aztán megint sírt, összekuporodva Sheila karjában.
Nem, nem akar orvoshoz menni, és nem akarja, hogy Wint feljelentsék a
rendőrségen, elsősorban az ő hibája, hagyni kell az egészet.
Sheila ringatta, cigarettára gyújtott, a füstöt elfújta Monica feje felett,
simogatta a haját, soha nem lett volna szabad találkoznia Jack Winthroppal,
mormolta, az ő hibája, soha nem lett volna szabad bemutatnia őket
egymásnak, az egész egy szörnyű tévedés volt. Bárcsak Monica...
Monica elhúzódott; megmerevedett az ellenkezéstől. Azt suttogta, hogy
Sheila hazamehet, ha akar, a krízis, ha az volt, elmúlt, ő már nem akar semmit,
csak aludni.
– Ha biztos vagy benne, hogy jól vagy – mondta bizonytalanul Sheila. – Ha
nem akarsz orvost...
– Köszönöm, nem, Sheila – felelte Monica. – Azt hiszem, éppen eleget
fáradtál.
 17
Sheila Trask kiállítását egy szerdai napon nyitották meg, a pezsgős fogadás
fél hétkor kezdődött, de Monica kimentette magát, és nem ment el, Monicának
órái voltak.
Utána bent maradt az üres tanteremben, ült, és a semmibe bámult.
Tudta, hogy beteg, de nem tudta, mennyire komoly: vajon tavaszi
influenza-e, a szokásos fertőzés, ami egyik diáktól a másikig, egyik tanártól a
másikig terjed. Mi itt Glenkillben egy nagy, boldog család vagyunk,
tréfálkozott James Starkie hónapokkal ezelőtt, és ez azt jelenti, tette hozzá
kacsintva, hogy a betegségeinket is körbeadogatjuk, mire Monica és egy
másik vendég (az arcát és nevét Monica rég elfelejtette) meglepett, derűs
pillantást váltottak. James Starkie nem szellemesnek szánt megjegyzésére
egyébként senki sem figyelt fel ; lármás, ünnepi este volt a lelkész házában,
Jill Starkie Chanel No. 5-jétől és túl édes sherrytől illatos. New York államból
való bor, mondta James Starkie, mintha ennek valami jelentősége lett volna.
Monica emlékezett rá, hogyan csókolta meg James, milyen váratlanul, milyen
impulzívan, jószándékúan és barátian, egy ilyen csók semmivel sem fenyeget,
és nem okoz fájdalmat. Most Starkie-ék nem szeretik. A mosolyuk erőltetett,
az üdvözlésük visszafogott. Csalódást okozott nekik, mert nem tett meg
valamit, aztán másodszor sem tett meg valamit, és ezzel megbántotta Jillt,
talán jóvátehetetlenül megsértette Jillt, de vajon szabad egy keresztény nőnek
ilyen könnyen megsértődnie...
Monica száraz szemmel felnézett, és látta, hogy az egyik ötödikes
tanítványa áll az ajtóban. A fiú láthatóan zavarban volt, a hangja kicsit
remegett, amikor megkérdezte, hogy nincs-e valami baja. – Észrevettük,
hogy... szóval, hogy nem ment ki óra után, és már elég késő van, és arra
gondoltunk... hogy esetleg baj van – mondta a fiú. Monicának nem a legjobb
diákja volt, de megbízható, jó és jeles tanuló, segítőkész az osztályban, jó
kedélyű, csinos. Azt akarja, hogy előtte omoljak össze, gondolta Monica,
valamennyien erre várnak, így aztán csendesen válaszolta: – Nem. Nincs
semmi baj. Kérlek, csukd be az ajtót, amikor kimész.
 18
A telefon csengett, csengett, és Monica végül felvette, a szájának áporodott
íze volt az alvástól. Sheila beszélt, Sheila beszélt izgatottan, és Monica
igyekezett megérteni a szavait; micsoda rumli, micsoda felhajtás! – és
micsoda rongyrázás! (– Monica, hogy a fenébe lehet az, hogy nem vagy itt,
nem értem! – ) ; aztán egy idő után, sok-sok perc után Monica félbeszakította,
azt mondta, nem beszélhet tovább, visszamegy lefeküdni.
Sheila most már higgadtabban megköszönte a virágokat, egy tucat hosszú
szárú, piros rózsát; de Krisztusom, hogy hiányzik Monica! A megnyitó
voltaképpen egész jól sikerült. Sheila voltaképpen egész jól tartotta magát.
Volt ott néhány remek ember, régi barátok, szerette volna, ha Monica
megismerkedik velük, meg néhány fiatal művész, az egyik, egy Peck nevű
kölyök, óriási tehetség.
Monica elismételte, hogy visszamegy lefeküdni. Amikor Sheila nem
válaszolt, egyszerűen letette a kagylót. Az éjszaka hátralévő része zavartalanul
telt el.
 19
Most kezdődik a büntetésem, gondolta Monica.
Feküdt az ágyában, didergett és izzadt. Képtelen volt aludni, a feje fájt, a
gyomra görcsölt, és hirtelen mégis úgy érezte, hogy álmából veri fel a heves,
télies szél és az ablakoknak csapódó eső lármája. Reggel, amikor kivonszolta
magát az ágyból, látta, hogy a vadalmafákról – négy szép kis fa, gyönyörű
rózsaszín virágokkal – az éjszaka leszaggatta a virágszirmokat a szél.
Felhívták az iskolából, együttérzően, kíváncsiskodva.
Nyugodt, határozott hangon mondta, hogy pillanatnyilag nem érzi jól
magát. De másnap biztosan bemegy, az a szándéka, hogy reggel nyolckor
ugyanúgy megtartja az óráját, mint máskor. Igazán nem vádolhatják bűnös
hanyagsággal.
Visszafeküdt, és érezte Win szívdobogását – hirtelen eszébe jutott a dühödt
lüktetés, amelyet átvett tőle a teste. Mintha Win szíve abban a döntő
pillanatban az övé lett volna; Monica mellüregébe került, ahol az ő saját
szívének kellett volna lennie.

Egy dolog bántotta Monicát; amióta a Glenkilli Kollégiumban tanít, még

nem volt annyi ideje, hogy felfedezze a bukszuslabirintust az igazgató villája
mögött.
Ha a kert az ő épülete és a parkoló között lett volna, bizonyára sétált volna
benne egyszer-egyszer, de kicsit kiesett az útból, és ő valahogy mindig sietett,
a haja lobogott a szélben. Most kellemesen meglepte, hogy a kertben találja
magát, egyedül, senki nem figyeli, oda sétálhat, ahova csak akar, és maga
diktálja a tempót; pedig most is ott feküdt a nyirkos lepedők közt, összeragadt
szemmel.
A labirintust bukszusból, repkényből és szép, fényes levelű borostyánból
nevelték. Monica bámult, Monica vándorolt. Még nem tévedt el. Mindig tudta,
hogy a nyesett, formázott alakzatok, az illattalan virágok, a keskeny, apró,
rózsaszín kaviccsal és osztrigatörmelékkel felszórt sétányok az iskola
gazdagságát és jó ízlését, az anglofil hagyományt dicsérik. A labirintus
közepén, a kicsiny szökőkúton két karcsú kőfigura, egy faun és egy nimfa
hancúrozott mindörökre a ragyogó, csillámló vízben.
Monica meggyorsította a lépéseit. Félt, izgatott volt. Nem tévedhet el,
igazán, hiszen ez csak (nem igaz?) az igazgató kertje, egy kicsi, zárt terület. És
biztos figyelik. A glenkilli tanári kar, a glenkilli diákok. A tanítványai, akiket
nagyon megszeretett a maga melegszívű, szórakozott módján. Nem fogják
megengedni, hogy ártson magának, nem fogják gúnyosan kinevetni, nem
fognak félreállni, és sorsára hagyni. Szegény Monica, szegény Miss Jensen,
fel se öltözött rendesen, bűzlik az ágytól, izzadságtól és hányástól, zokogva
járkál, eltévedt a bukszuslabirintusban...
Hagyjatok békén, suttogta Monica. Hagyjatok meghalni.
 20
Miután Sheila kiállítása megnyílt a Laurence Jamesgalériában, sok minden
történt, és gyorsan.
Először is, a kiállítást sikeresnek ítélték. Sőt (a galéria egyik munkatársa
szerint, akivel Monica telefonon beszélt) “nagyon sikeresnek".
Egy jómódú gyűjtő, aki annak idején megvette Flaxman jó pár munkáját,
most komoly érdeklődést mutatott Sheila iránt, és meg akart venni néhány
nagyobb vásznat. Ezt persze nem tartották egészen titokban, ami azzal a
kellemes eredménnyel járt, hogy más gyűjtők kíváncsiságát is felkeltette. Meg
aztán jelentkeztek más galériák, a Modern Művészetek Múzeuma, a Whitney,
a Guggenheim, a...
De Sheilát mindez szinte alig érdekelte. Azt mondta Monicának, hogy a
kiállítás csak azért sikeres, mert a képeket olcsón adják, ha magasabb árat
kérnek, talán egyet sem adnak el.
Sheila beleegyezett, hogy interjút ad, aztán az utolsó pillanatban mindig
lemondta. Négy óráig tartott, amíg sikerült lefényképezni egy Vogue-cikk
számára; izgett-mozgott, eufóriás volt, egyszerűen nem tudott nyugton
maradni. Szinte még a haja is pattog a felgyülemlett feszültségtől, de nem a
kiállítására gondolt, a sikerére, a hirtelen figyelemre, amellyel körülvették,
hanem egy új tervre, a következő tervére.
A nappal és éjszaka csodálatosan összefolyt, ötletek, benyomások és képek
bombázták. Nyitott szemmel álmodik, mondta, lehet ennél bármi
csodálatosabb? Ezek a képi ötletek, tartalom nélküli formák, mozognak és
hullámzanak, mint a hajszálvékony repedések (például) egy nagy jégtömbön,
amelyek egyszerre több irányba, talán még több dimenzióba is
szétsugárzanak. (Az idő dimenzió? kérdezte Sheila.) Persze nem tudja ő ezt
szavakkal megmagyarázni! Ennek így semmi értelme.
Váratlanul bejelentette, hogy néhány hét múlva Dél-Amerikába repül.
Onnan hajóval elmegy a Déli-sarkra. Egyedül akar utazni.

Nos, mint később kiderült – talán mégsem egészen egyedül.

Mert hirtelen ott volt Peck.
A huszonöt éves Peck, aki eljött Edgemontba néhány napra, Peck magas
volt és ösztövér, csendes és komor, bár (állította Sheila) egész barátságos, ha
az ember jobban megismeri. Peck véletlenül osztozott Sheila érdeklődésében a
Déli-sark iránt. Pecknél ez már majdhogynem rögeszme volt: jégtáblákat,
jéghegyeket, fagytól csillogó levegőt akart festeni, mindig csak festeni; tudta,
mit akar, de (mint Sheila mondta) egyelőre nincs abban az anyagi helyzetben,
hogy amit akar, meg is szerezze. Több csoportos kiállításon vett már részt, és
volt két önálló kiállítása, egész jó kritikákat kapott, bár nem sok helyen írtak
róla; egy rendkívüli karrier legelején tart, ebben Sheila biztos volt, sőt egészen
meglepte, milyen jó szemű, milyen szellemes és tisztánlátó festő... Peck valódi
tehetség, mondta Sheila; a szemét furcsán összehúzta, egyszerre volt
elragadtatott és elutasító; kölyök még, de valódi tehetség. A nyavalyás!
Sheila meghívta Monicát Edgemontba, hogy találkozzék a csodagyerekkel,
de Monica kimentette magát: nincs egészen jól, sok a dolga. (Meg aztán – de
ezt nem akarta megmondani Sheilának – valóban betegnek látszik, és nem
akarja, hogy bárki, főleg Sheila, ilyen állapotban lássa.) Sheila hosszasan
beszélt még fiatal művészbarátjáról, aki, mint kiderült, nagy csodálója a Sheila
munkájának... alkatánál fogva vonzódik a munkájához... bár (furcsa, nem?)
Flaxman dolgai általában hidegen hagyták. Társaságban, mesélte Sheila, Peck
képes órák hosszat haragos arccal, némán ülni, de amikor kettesben maradnak,
gyönyörűen beszél, pedig fiatal, nem járt rendes iskolába, mégis sokat tud,
sokkal többet tud, mint Sheila tudott ebben a korban. Monicának feltétlenül
meg kell ismernie. (– Kell? – kérdezte Monica ironikusan.) Bár Sheila elvben
ellenezte a valóságábrázoló művészetet, mégis lenyűgözte Peck előző télen
készült festménysorozata, sőt kettőt meg is vett, felakasztja a műtermében,
Monica megnézheti; persze a képek szigorúan véve nem realisták – nincs
bennük semmi otrombaság, semmi fényképszerű, talán álomállapotokat
sugallanak: nagy, meghatározatlan terek, amelyekben ajtók állnak nyitva,
különböző fokozatokban, úgy, hogy az egyik ajtón át belátni egy árnyékos
belsőbe, ahol egy másik ajtó áll nyitva rézsútosan és így tovább. Vannak
ablakok is, furcsa, érthetetlen szögekben nyílnak, de szavakkal nem lehet ezt
leírni, a képek hatása egészen másPecket persze a tér problémájának
megoldása érdekli, a nyitott és zárt terek viszonya... Majd meglátod, Monica,
majd meglátod, amikor átjössz.
Végül Sheila hívatlanul áthozta Pecket Monicához, csak pár percig
maradhatnak, mondta, útban vannak valahová. Sheila szokatlanul jó
hangulatban volt, nagyon csinos, hangos, izgatottságában leülni sem tudott,
miközben Peck, aki alig köszönt, alig vette észre Monicát, lustán elterült a
kanapén, hosszú lábát szétvetette, kezét ernyedten pihentette a párnákon.
Pontosan annyi idősnek látszott, amennyi volt: huszonöt évesnek. Borostás
volt, rosszkedvű, láthatóan unatkozott, mégis bosszantóan figyelmesen bánt
Sheila Traskkal, aki ide-oda mászkált, túl élénken beszélt, nagyokat kortyolt,
és elmesélte Monicának, hogy ő és Peck a lehető legnagyszerűbb élményben
osztoznak... Álmukban mindketten óriási jégszigeteket látnak, kihunyt
vulkánokat, száraz, vulkáni hamuval borított völgyeket... tűhegynyi, intenzív
fénypontokkal pettyezett éjszakai égboltokat... a havon ragyogó napsütést... és
amikor ezekről az álmokról beszélnek, mindegyikük azonnal tudja, hogy a
másik mire gondol... mintha csak azonos időben azonos álmot láttak volna.
Magány és csend; odalent a Déli-sarkon még nem kezdődött el a
“történelem".
Mikor mentek már, akarta kérdezni Monica.
 21
Aztán megbetegedett, komolyan megbetegedett, de nem volt mit tenni,
csak várni, amíg elmúlik.
Az idő megugrott, összetorlódott. Hol elkábították a rikító, élénk
napfénycsíkok a falon, hol alkonyodott, hol éjszaka volt, és valaki mászkált
odalent. Hallotta a ló patájának csattogását. A hallban? Az ő házában? Sheila
nem merne ilyet tenni, még tréfából sem...!
Látta Peckel, amint elterül a kanapén, a homlokát ráncolja, és erősen,
féltékenyen figyeli Sheila Traskot; érezte a fiú szemgolyóinak ideges
mozgását, amelyek a saját szemgolyói voltak. Kifelé menet úgy mentek át
Monica konyháján, hogy észre sem vették a festett üvegliliomot az ablakba
támasztva, de Monica nem sértődött meg, Monicát nem érdekelte, ő csak
remegett a félelemtől, hogy Peck elítéli, és utána mond róla valamit, ha
egyáltalán eszébe jut Monica.
Egy csúf sebhely, amely tapintásra olyan érzékeny, mint egy nyílt seb, és
látványra is éppen olyan visszataszító. Mintha Monica lába volna széttárva.
Mintha az a seb volna ott közszemlére téve. Viszlát! viszlát! kiabálta Sheila az
ő nagy, kiáltó örömében, és távolodott. Viszlát!

Monica arra gondolt: Az én hibám.

Monica arra gondolt: az én hibám, tehát úgy helyes, hogy szenvedjek, és
bemocskoljam a lepedőket.
Sztoikus lesz ezzel a megalázó betegséggel kapcsolatban (virulens
bélinfluenza, fejfájás, láz, “valótlanság"), hiszen tudja, hogy nem hal bele. Az
ember nem hal meg egy apróság miatt. Az ember nem hal meg csak azért,
mert megérdemli, hogy meghaljon.
Alomnak, ágynak esni: zuhanás.
Beleszeretni valakibe: zuhanás.
Egyszer vagy kétszer, amikor Monica lement a földszintre, majdnem
lezuhant a kimerültségtől, mert a szíve túl kevés (vagy túl sok) oxigént
pumpált az agyába. Ez is zuhanás, gondolta. Ebbe is bele kell nyugodni.
Belekapaszkodott a széktámlákba, az asztalba, lassan, imbolyogva ment,
nem emlékezett rá pontosan, hova készül – frizsider? – ennivaló? –, de édes
istenem, még a gondolattól is rosszul van! Kihányna mindent a mosogatóba,
még a vécéig se jutna el.
Ágyba zuhanni, álomba zuhanni.
Zuhanni.
 Kicsit eltűnődött, vajon nem zuhan-e majd túl messzire–elkábította a
zuhanás gondolata –, és akkor nem tér vissza soha.
Belezuhanhat-e az ember a saját teste mélységeibe, visszajuthat-e abba a
kicsi, kuckószerű, jól megvilágított helyre, mélyen az agyban,
összekuporodhat-e ott, szorosan, mégis ernyedten, ha tetszik, bénultan, de
egészen ernyedten? – Ernyedt, halálos álomba merülve, amely minden álom
legélvezetesebbike?

Amit el kell kerülni, gondolta Monica, amikor kinyitotta a szemét, mert

szólt a telefon, az az önsajnálat.
Ezért nem merte felvenni a telefont. Még akkor sem merte volna, ha sikerül
eljutnia a telefonig. Ugyanis a jelenlegi állapotában képtelen lett volna
kiiktatni az önsajnálatot a hangjából. Mert ebben az állapotban csak egyetlen
telefonhívás érdekelte, egyetlen hang, amelyet természetesen – mert nem volt
ostoba, még harminckilenc fokos lázzal sem – tudta, hogy úgysem hall majd.
Észrevette, hogy a haja piszkos, elzsírosodott. Az arany haja, amit annyira
csodáltak! Amikor megmosta, amikor utoljára megmosta – mikor is volt? –,
megrémült, hogy milyen erősen hullik, a hajszálak a mellére, a hasára, a lábára
tapadtak, megakadtak a zuhanyozó lefolyójában. Émelyítő látvány volt. Lehet,
hogy kinyilatkoztatás, de neki most nincs szüksége kinyilatkoztatásokra; a
láza felszökkent, már a plafonon játszott, káprázott tőle a csukott szeme; elege
van a kinyilatkoztatásokból. Haj a zuhanyban és a mosdóban; Haroldé, amit
véletlenül vett észre, ügyesen kiszedte, és nem nagyon törődött vele,
egyszerűen megtette, végül is mindig csinál éppen valamit, az év minden
órájának minden percében, miért ne szedhetné ki a férje haját a mosdóból, a
házasság nem tart örökké.
Ha lett volna ereje, talán a fal felé fordította volna Sheila vízfestményét,
vagy belökte volna a szekrénybe, vagy az ágy alá. Ha lett volna rá ereje, talán
a fal felé fordította volna a tükreit, hogy az ő kinyilatkoztatásuktól is
megkímélje magát. Riasztó volt szembenézni önmagával a fürdőszobai
szekrényke tükrében: fakó, megviselt arc, bedagadt szem, tompa és üveges
tekintet – ő, az aranylány! – most imbolyog és hány, és rohadtul hálás, hogy
van egy hely, egy titkos hely, ahol kiokádhatja a belét, mert ez a lényeg, ez az
egyetlen lényeg, nem igaz?
 22
Abban a fürdőszobában, a gyógyszeres szekrénykében, a legalsó polcon,
egy használt fogkefe, egy szemöldökcsipesz és egy körömolló között ott van
Monica borotvája: ott hever egy gyűrött papír zsebkendőn.
A borotva láttán mindig kicsordult a könnye, bár nem tudta volna
megmondani, hogy miért.
A borotva láttán mindig felgyorsul a pulzusa, elfogja a megkönnyebbülés
és várakozás delíriumos érzése.
 23
A harmincadik születésnapján Monica ravaszul megelőzte a szüleit, és
hazatelefonált, mielőtt ők hívták volna; egész vidáman beszélt, ha
hellyelközzel elég gyenge hangon is; ezt tehát elintézte. Igen, hallotta saját
magát, ó igen, hogyne, igen, persze, igen, igen, már csak néhány hét van hátra,
valamikor június közepén szabadul, igen, a vizsgák meg az évzáró, igen,
hogyne, nagyon jól, nagyon jól, igazán nagy szerencséje volt. Ezt elintézte,
nem omlott össze, nem fakadt sírva, a könnyekhez már úgyis késő, csak
megdöbbentené és zavarba hozná őket.
A hálóingei bűzlöttek, de mit tehetne? – ahhoz nem volt ereje, hogy
kimossa őket.
A fehérneműjében aludt vagy meztelenül.
Milyen különös, meztelen, és az ingatlanügynök, Mrs. Connor, mintha
észre se venné. Betty Connor, mutatkozott be, és erősen megrázta a kezét; így
bánik egy dolgozó nő a másikkal, kiteríti a kártyáit, nyílt és őszinte; Monica
mégis megértette, hogy Betty Connor bolondnak tartja, amiért vállalja a
felelősséget, amely egy ekkora házzal jár. Egyedül lakik majd itt? kérdezte
Betty Connor. Egyedül? Az egyik szemöldökét értetlenül felhúzta, a szája
sarka felfelé kunkorodott.
Meztelen volt akkor is, amikor az iskolában könyörgött egy férfinak.
Farleynak. Farley volt az, bár finoman megváltozott. Megvetően beszélt
Monicához, és nem nézett rá. (Miféle szexuális érdeklődést kelthet egy
csontváznő, akinek a szeme belesüppedt a koponyájába...?) Monica úgy
könyörgött neki álmában, ahogyan az életben soha; engedje meg, hogy
visszamenjen dolgozni, de Farley túl jól ismerte, tudta a szívébe zárt titkot, az
alattomos, szörnyű igazságot, hogy őt nem érdekli Farley, nem érdekli a
munkája, őt csak egyetlen dolog érdekli, egyetlen személy, és ha ezt elveszíti,
akkor őt már az élet nem érdekli... élni: egyik lélegzetet venni a másik után.

Néhány nappal azelőtt, hogy komolyan megbetegedett, valóban megpróbált

beszélni Farley-val. De sohasem találta az irodájában, mindig valamelyik
adminisztrátorhoz kapcsolták, és a hideg, önelégült kis hang megőrjítette.
Miss Jensen így, Miss Jensen úgy, alig észrevehető lenézéssel, gúnnyal,
megvetéssel. Szerette volna megmagyarázni, hogy aznap nem megy be
tanítani, de másnap biztosan bemegy. De a beszélgetés nehezen ment, Monica
végül lecsapta a kagylót.
Egy másik alkalommal, amikor az iskolába telefonált, azt mondták, hogy
az óráit a félév végéig átveszi egy kollégája. Igen, már mindent elrendeztek.
Igen, a döntés visszavonhatatlan. Monica megkérdezte, ki a kolléga,
megmondták, hogy... Monica felismerte a nevet, de azonnal elfelejtette,
mintha álmában beszélgetne, és az álomból semmit nem őrizhetne meg.
Megnyalta kiszáradt ajkát, nyelt, megpróbálta összeszedni magát, és hallotta
saját hangját, amint bocsánatot kér... hallotta a saját hangját, amint Farley t
csalással, előítélettel vádolja... még egy lehetőségért könyörög. Bemegy,
ígérte, a délutáni óráira bemegy. De a másnap délelőtti óráit biztos megtartja.
Legalább a születésnapja kellemetlenség nélkül múlt el; belépett a
harmincegyedik életévébe, és biztosan életben marad.
Monica jó fej, hallotta, bár a háta mögött mondták.
Hálás volt a pokoli fejfájásokért és a beleibe hasító, éles görcsért, ami egy
újabb hasmenésroham előjele volt; végül is ez annak a jele, hogy él; még él;
még nem olvadt bele a környező levegőbe. (És a levegő fájt, felhorzsolta
érzékeny bőrét. Olyan volt a levegő, mint egy ragadozó: mintha mohón fel
akarná falni, belé akarna hatolni, és magával akarná hurcolni.) Az abortusz
utáni napokat – talán heteket, hónapokat? – borongós állapotban töltötte,
nagyon keveset érzett, nagyon kevés dologgal törődött, úgy nézte meg a véres
egészségügyi betéteket, mintha valaki más ostobaságát és nem az övét
bizonyítanák. Meg aztán elkábították a gyógyszerek és az öncsalás, de most
utolérte a büntetés, elfoglalta a teste minden porcikáját, bátran el kell viselnie.

Azt pletykálták, híresztelték, hogy Sheila Trask megint elutazik, és nem

egyedül.
És mégis Monica vezette Sheila zörgős furgonját, és vitte Sheilát a Szegény
Tanya felé vezető úton, és látszólag nem volt semmi baj. Vakítóan ragyogott a
nap. A hó magasra tornyosult az árokban. Monica nem mert az ég felé
pillantani, de érezte a kemény, hideg, porcelánkék nyomását: kék, akár a
csempe Sheila konyhájában. A nők halkan beszélgettek... nevettek... Monica
nem hallotta, mit mondanak, de értette a hangulatukat... és tudta, hogy Sheila
csak tréfált, amikor kinyúlt, megfogta a kormányt, és megrántotta. Monica
végül is ura volt a helyzetnek; Monica tökéletesen ura volt a helyzetnek;
semmi baj nem lehet belőle, ha Sheila ugratja.
A nehéz kocsi megcsúszott, és ide-oda csapódott az úton. Monica
megpróbálta kitépni a kormányt Sheila erős fogásából, beletaposott a gázba, és
azt suttogta, mi van, ha elfogadom a kihívásodat, Sheila, de mindkét nő
nevetett, mindketten rettentően jól mulattak, mi veszély rejtőzhet egy
kisjátékban? Gyerekesjátékban? Monica erősen fogta a kormányt, Sheila
tovább rángatta, az út vakító fényfallá oldódott, és mindkét nő nevetett, torka
szakadtából nevetett.
 24
Tíz nap, két hét, és Monica kezdett gyógyulni. Május vége volt, csalóka
meleg, főleg délutánonként. Az ember valóságos kísértést érez, hogy
kimenjen. Keresgéljen a régi pajtákban, elfeküdjön a nedves, dús fűben,
mászkáljon a földeken. Párás lenne a tavasz, balzsamos, orgonaillatú tavasz ;
az öngyilkosság évszaka; mint elrohadt leveleket a televényből, ilyenkor lehet
előkotorni a régi sérelmeket és megaláztatásokat.
A hasmenés idültté vált, de mivel nagyon keveset evett és ivott, kevesebbet
szenvedett. A gyomra (talán) dió nagyságúra zsugorodott. A feje üresen zúgott,
de a fájdalom alábbhagyott: most már csak várnia kell.
Még akkor is tudta, amikor a legbetegebb volt, milyen fontos, hogy senki
se tudja meg, mi történt. Hogy hirtelen így elgyengült, ilyen kiszolgáltatott
lett. A seb, a női seb, a remegő idegvégződések – még elgondolni is undorító.
Türelmes lesz, nem adja meg magát a rémület szégyenének. (Mint például
amikor a svábbogár a hajába esett. És mindenki, Sheila is, visítva nevetett.)
Visszafeküdt, még túl gyenge volt; órákig, még órákig nem tudta újra
felemelni a fejét. Mégis! – az áldott béke, a nyugalom. Remegve állt
egyenesen, kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, és meglátta a legalsó polcon a
borotvát, a csomag borotvapengét, ezt az izgató vigaszt. (Mit mondott neki
Sheila egyszer...? Elment egy halottasházba, egy boncterembe, és
kényszerítette magát, hogy nézze a tetemeket, kényszerítette magát, hogy
hallgassa a tréfálkozó medikusokat, csak az első vágás nehéz, mondták
Sheilának, utána már szakma, mint bármi más, utána az ember már teljesen
elmerül a technikában, de az első vágás valóban nehéz, ezt jobb ha elhiszi,
akarja nézni...? )
Monica elbóbiskolt, de felrázta magát, Monica arra gondolt, hogy újra
kimegy, kimerészkedik a friss levegőre. Ha már ilyen kedve van, inkább egy
valódi trágyadombon kotorászik ; az sokkal biztosabb út az egészség felé!
De hirtelen megint elgyengült. Lehet, hogy végül mégsem sikerül.
 25
Monica tévedett, nem lábadozott, hanem lázas gyorsasággal egyre
betegebb lett. Nyugtalanul gondolt rá, hogy a csontjai hamarosan
átlyukasztják a bőrét: a medencecsont, a kulccsont, a bordák. Nyugtalanította,
amikor arra gondolt, hogy ez a védelmező bőrréteg, az ő bőre, hamarosan
elolvad, és akkor az egész világ beáramlik rajta.
Most már talán telefonált volna segítségért, de túlságosan legyengült.
Felhívhatta volna Jensenéket az indianai Wrightsville-ben, de túlságosan
legyengült.
Gyenge volt ahhoz is, hogy megvédje magát Sheila Trask ellen: Sheila
föléje tornyosul, Sheila megsérti Monica magányát, pedig Monicának semmi
szüksége rá.
Mert Sheila hirtelen itt volt, és még a levegő is beleremegett.
Mert Sheila szaladt fel hirtelen a lépcsőn, rémülten, dühösen kiabálta
Monica nevét, és berontott a szobába. – Monica, Monica, az isten szerelmére!
Mit tettél! – lezökkent az ágy peremére, csapás volt a súlya is, és félelmetesen
hideg kezét Monica homlokára tette. – Tényleg beteg vagy? – kiabálta Sheila.
– Az vagy hát, az hát! Úristen! – bámult hitetlenül Monicára. – Hogy tehettél
ilyet magaddal!
Sheila keze hűvös volt, száraz és erős, de Monica visszarettent a vádló,
erős hangtól.
– Hogy miket hallottam... New Yorkban voltam... Miért nem vetted fel
soha a telefont, az isten verjen meg! – kiabált Sheila. – Valóságos csontváz
vagy, égsz a láztól, biztosan kiszáradtál – mondta lihegve, míg Monica
álomtól ragacsos szemmel nézte; túl kimerült volt, nem tudott védekezni.
Sheila arca sötétvörös volt, a szeme haragtól, undortól villogott; Monica fölé
hajolt, és azt mondta: – Miért nem vetted fel azt a szaros telefont, nem tudod,
hányszor hívtalak és hívtalak, és most... most, amikor nem érek rá...
Monica gyenge, elbocsátó mozdulatot tett, de Sheila megragadta sovány
csuklóját, és nagyon erősen megszorította. Hogy szerette volna felpofozni
Monicát, hogy égett a vágytól, hogy jó erősen ráüssön az égő arcára!
 26
Monica szeretne tiltakozni, Monica szeretné megparancsolni Sheilának,
hogy menjen el, és hagyja békén, de túl gyenge, és különben is, Sheila nagyon
izgatott, úgyse hallgatna rá.
Mert Sheila Trask azt csinálja, amit ő akar, nem számít, mekkora bánatot és
szégyent okoz vele Monicának.
Micsoda színház, micsoda melodráma: mentőautó rohan az álmos vidéki
utakon, villog a vörös lámpa, visít a sziréna, Monica fehérbe bugyolálva,
biztonságban leszíjazva, az arcát könnyek perzselik. Meg fog halni, nem fog
meghalni; ha Sheila eléri, amit akar, nem hal meg, és Sheila Trasknak muszáj
elérnie, amit akar.
Akkor már a mentőautóban vannak, és elindulnak, Sheila lassan
megnyugszik, a lihegése alábbhagy, cigaretta után kotorászik a zsebében, de
(persze) dohányozni tilos. Motyogva káromkodik, ül Monica mellett, kicsit
hintázik a helyzete miatti haragjában. – Nem lett volna szabad ilyet tenned...
nem lett volna szabad kételkedned bennem... hosszú, hosszú ideig barátok
leszünk – mondja –, hacsak az egyikünk meg nem hal.