Harcba

száll, ha a kötelesség szólítja, de vajon a szerelemért is képes

megtenni?
Owen Kiskaddon rabként került a rémséges Severn király udvarába. Aztán,
miután elhitette vele, hogy a Forrás kegyeltje, sikerült a házsártos uralkodó
kegyeibe férkőznie. Kilenc év telt el azóta, és az egykor bátortalan Owen
mostanra magabiztos fiatalemberré cseperedett. Horwath herceg pártfogása
alatt sokat tanult harcról és politikáról, és időközben beleszeretett gyermekkori
barátjába, a herceg unokájába.
De az Owen és Elysabeth Mortimer által elképzelt boldog jövőt beárnyékolja a
király ármánykodása.
Egy trónkövetelő lépett színre, aki megesküdött, hogy addig nem nyugszik,
amíg meg nem kaparintja Királyforrás koronáját. Severn király szembeszáll a
veszéllyel, de Elysabethet használja fel ahhoz, hogy tőrbe csalja az imposztort –
Owen, aki csupán jelentéktelen szereplő e színjátékban, most arra kényszerül,
hogy válasszon kötelesség és szerelem között. A vidéket méregkeverők és kémek
járják, a háború a küszöbön áll, és Owennek szörnyű áldozatot kell hoznia, ha
távol akarja tartani a fenyegető árnyakat.
Vajon szíve a királyt követi, vagy hajlandó mindent kockára tenni a
szerelemért?
Ismerd meg sorsukat!
 JEFF WHEELER

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Írta: Jeff Wheeler
A mű eredeti címe: The ThiePs Daughter – Kingfoum.iin Book 2
Text copyright © 2016 Jeff Wheeler
This edition made possible under a license arrangement originaring
with Amazon Publishing, www.apub.com.

Fordította: Varga Tibor
A szöveget gondozta: Soponyai Alexandra Bianka

Cover design by Shasti O’Leary-Soudant/SOS CREATIVE LLC.

A művet eredetileg kiadta: 47North,
an imprint of Amazon Publishing

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 436 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,
illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Victoriának
 KIRÁLYSÁGOK ÉS SZEREPLŐK

MONARCHIÁK

Ceredigion: Severn (Argentine-ház): elbitorolta a trónt fivére fiaitól, akiknek

nyomuk veszett, és akiket vélhetően meggyilkoltak. Negyvenéves, és több mint
egy évtizede vezeti zűrzavaros királyságát.

Occitania: VIII. Chatriyon (Vertus-ház): tizenhárom évesen követte apját a

trónon, ám huszonegy éves koráig nővére régensként kormányozta az országot.
Amikor Chatriyon teljhatalmat kapott, csorbítani kezdte unokatestvére,
Brythonica hercegnőjének szuverén jogait, s céljául tűzte ki, hogy házasságra
kényszeríti, és ezáltal szövetségesévé teszi a nőt.

Atabyrion: IV. Jago (Llewellyn-ház): bátorságát és vitézségét messzi földön

ismerik. Apja (III. Jago) gyengekezű király volt, akit grófjai állandó lázongása és
a Ceredigionnal való örökös viszály sújtott. A legutóbbi összecsapásra Eredur
uralkodása alatt került sor, amely során Eredur fivére (Severn) és Horwath
herceg egy ütközet alkalmával elsöprő győzelmet arattak Atabyrion seregei
fölött. Az ezután kitörő forradalomban III. Jagót megölték, és tizenöt éves fia
követte őt a trónon. Az ifjú Jago azóta betöltötte tizenkilencedik életévét, és
mindmáig nőtlen.
 CEREDIGION FŐURAI

Owen Kiskaddon: Westmarch hercege

Stiev Horwath: Észak-Cumbria hercege

Jack Paulen: Kelet-Stowe hercege

Thomas Lovel: Southport hercege

Dominic Mancini: az Espion, a királyi kémszolgálat feje

Ceredigion történetének lejegyzése – becslésem szerint – mintegy tíz esztendőbe telik majd. Valósággal
rabul ejtett mindaz, amit eddig megtudtam, ezért a közeljövőben nem áll szándékomban visszatérni Pisanba.
A történetírást Severn Argentine uralkodásától kezdtem, innen haladok visszafelé, dokumentálva fivére,
Eredur Argentine uralkodását, majd elmélyülök az ország históriájának jelentős részét kitevő
polgárháborúkban. Időközben rokonlélekre leltem Észak-Cumbria hercegének unokája, lady Elysabeth
Victoria Mortimer személyében. Ez a leány hatalmas tudás birtokosa, és hozzám hasonlóan rajong a
történelemért, ráadásul tizenhét éves kora ellenére meglepő részletességgel ismeri a múltbéli eseményeket.
Úgy vélem, nem telik bele sok idő, és Severn király politikai érdekből feleségül adja.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 ELSŐ FEJEZET

Westmarch hercege

Owen Kiskaddon nem szívesen viselt teljes páncélzatot. Úgy érezte, hátráltatja
őt, mintha valaki más csizmáját öltötte volna magára. Éppen ezért ritkán viselt
többet egyszerű sodronyingnél. Most is ez volt rajta; keze a kardgombon pihent,
miközben szemlét tartott katonái táborában a csata előestéjén, amelyet először
készült parancsnokként megvívni. Az éj gyorsan közeledett – szinte alig kezdett
alkonyodni, máris néhány csillag hunyorgott rá az égről.
Hiányzott neki a hideg és gyönyörű észak, amely az elmúlt közel tíz évben
otthonaként szolgált. Hiányolta legkedvesebb barátját, Evie-t, Észak-Cumbria
hercegének unokáját. A lány bizonyára izgatottan várta a híreket Owen első
csatájáról, és Owen maga is izgatottsággal vegyes nyugtalansággal nézett a
hajnal elébe. Számított arra, hogy vérontás lesz, mégsem várta, hogy halálos
sebeket ejthessen. Jól ismerte a háború fortélyait, ám nem volt még alkalma
próbára tenni azokat. Éveken át gyakorolta a lovaglást, magabiztosan forgatta a
kardot, a szekercét, az íjat és a lándzsát is. De ennél is fontosabb, hogy különös
kedvvel olvasott csatákról – ismerte a modern és az ősi ütközetek történetét
egyaránt. Még azt is az eszébe véste, hány katona vonult hadba Azinkeep lápos
mezőin, és hogy a király kihegyezett karókkal, íjászokkal és a megfelelően
megválasztott csatatérrel hogyan volt képes legyőzni egy sokkal nagyobb
sereget. Ám míg legtöbben csupán tanulmányozzák a históriákat, Owen nem érte
be ennyivel. Szerette újragondolni azokat.
Mit tett volna Occitania parancsnoka helyében, hogy Azinkeepnél legyőzze
Ceredigion királyát? Csakúgy, mint amikor mágurt játszott, ilyenkor sem csupán
a saját nézőpontját vette figyelembe. Minden szereplő szemszögéből
megvizsgálta a helyzetet. Már régen rájött, hogy királyok és koronák
játszmáiban sosem csak két fél áll egymással szemben – mindig vannak figurák,
amelyek a háttérben megbújva várják a pillanatot, hogy maguk is a táblára
kerüljenek.
 – Jó estét, uram! – köszöntötte Owent az egyik katonája, amikor
gondolataiban elmerülve elhaladt egy tábortűz mellett.
Owen megállt, és lenézett a férfira, akinek a nevét nem tudta felidézni.
– Estét! Ki alatt szolgálsz? – kérdezte Owen. A férfi kétszer annyi idős
lehetett, mint ő, mégis hódolattal és tisztelettel nézett fel rá.
– Harkins alatt, uram. A nevem Will, és Harkins alatt szolgálok. Gondolja,
hogy az idő kitart a holnapi csatáig?
– Üdvözlet, Will. Kis szerencsével talán holnap is szép időnk lesz.
Owen fáradtan a férfira mosolygott, kedélyesen biccentett, majd folytatta
útját a parancsnoki sátrak felé. Nem hitte, hogy képes lesz elaludni. Vajon hány
katona szorong és aggódik most azért, mert egy ilyen fiatal fiúra kell bíznia az
életét? Severn király először tizennyolc éves korában vezetett hadba sereget.
Owen még ennél is fiatalabb volt egy évvel. A felelősség kősziklaként
nehezedett a vállára.
Valamelyest, sőt talán jobban is, nyomasztotta a tudat, hogy a katonák
vakon megbíznak benne. Csupán nagyon kevés embernek adatott meg, hogy
érezze a Forrás varázserejének rezdüléseit, de akik képesek voltak rá, olyan
hatalmat birtokoltak, amely képes volt felerősíteni valamely velük született
adottságukat. Ezen adottság oly ritka volt, hogy mindenki ismerte a történetet,
amely szerint Owen Forrás adta tehetségét már gyermekkorában felfedezték.
Amit viszont nem tudtak, hogy noha valóban a Forrás kegyeltje volt, a jövőbe
látás neki tulajdonított képessége voltaképpen hatalmas szemfényvesztés volt.
Ankarette Tryneowy, a királynő agyafúrt méregkeverője volt, aki segített a
szélhámosságban, hogy a király nélkülözhetetlennek higgye az ifjú Owent. Ők
ketten az egész királyságot lóvá tették. Ankarette halála után a hazugságot
Dominic Mancini, az Espion feje segített fenntartani. A legnagyobb politikai
fejleményeket először Owennel tudatta, még mielőtt azok köztudomásra jutottak
volna, így lassan egész Ceredigionban és még a határokon túl is elterjedt, hogy
Owen előre látja a jövőt. A király ugyan azt mondta, hogy Mancini kinevezése
csupán ideiglenes, a kémek feje rejtelmes ármánykodás révén képes volt elérni,
hogy Severn királynak hosszú évek múltán is érdekében álljon a közelében tudni
Mancinit. Owen és Mancini szövetsége mindkettőjük számára kölcsönösen
előnyösnek bizonyult.
Owennek különös érzéke volt az okok és okozatok átlátására, így néha már
azelőtt tudta, milyen hír érkezik, hogy azt az Espion meghozta volna. Mancini
például nem szólt arról, hogy Jago Llewellyn, Atabyrion királya szövetségre lép
az occitaniai Chatriyonnal, hogy együtt törjék át Ceredigion határait, Owen
mégsem volt meglepve, amikor erről tudomást szerzett. Nem azért, mert a Forrás
kegyeltje volt, hanem azért, mert vágott az esze.
 Amikor Owen a parancsnoki sátorhoz ért, a bejáratnál strázsáló őrök
félrehúzták az alabárdjukat. A fiú még növésben volt, ám tizenhét éves kora
ellenére a meglett férfiakkal vetekedett a testmagassága, és ott ragyogott rajta a
családi címer, az Aurum: három szarvasfej, mögöttük kék háttérrel.
Owen belépett a sátor bejáratán, és azonnal meglátta Horwath herceget, aki
harci vértbe öltözve szorongatott egy kupa édeskés illatú bort. A herceg sokat
őszült az elmúlt években, de nyugodt, rendíthetetlen kisugárzása, ami mindig is
lenyűgözte Owent, mit sem változott. Horwath ízig-vérig katona volt, számos
ütközetben részt vett az elmúlt ötven évben. Az elszánt férfi jelenléte
önbizalommal töltötte el a fiút.
– Estét, kölyök! – köszöntötte Horwath fejet hajtva, és szárazon
elmosolyodott.
– Nem tűnik idegesnek – mondta Owen, miközben egy mosolyt próbált
elfojtani.
Horwath megrántotta a vállát, kortyolt egyet, majd letette a kupát egy
szőrmeszőnyeg mellett álló kisasztalra.
– Van hír az unokájáról? – kérdezte Owen reményteli hangon.
– Azt üzente, hogy ő majd megvédi Északot, ha az atabyrioniak betörnek,
amíg mi Occitania seregeivel vagyunk elfoglalva. Szerintem azt reméli, hogy
erre csakugyan sor kerül. Irigy rád, amiért előbb vehetsz részt csatában, mint ő.
Owen elmosolyodott a gondolattól. Szinte látta maga előtt a lányt. Ilyenkor
mindig különös izgatottság fogta el, mintha pillangók hada járt volna táncot a
hasában. Maga sem tudta, hogy a harc miatti aggodalom, vagy az Evie utáni
vágyódás okozta. Nem akart búslakodni, de hiányzott neki a lány. Szépséges,
hosszú és sűrű barna haja volt, amelyet időnként befonva hordott, máskor
kiengedve. A szeme kékje valósággal megbabonázta az embert… de nem is kék
volt az, zöld… sőt inkább szürke. Mintha a színe a fényektől és Evie kedvétől
függően változott volna. Owennek hiányzott az örökös csacsogása, az éles esze
és az állandó tréfálkozásai. Elysabeth Victoria Mortimer, vagyis Evie, a legjobb
barátja volt a világon, és Mancinin kívül ő volt az egyetlen, aki tudta
legféltettebb titkát.
– Legyél eszednél, kölyök! – szólt rá a herceg, amikor elmerengett. – A
gondolataidat itt tartsd, Occitaniában! Itt a helyük. Nehogy aztán ábrándozás
közben valaki fejen suhintson egy karddal.
Owen csakugyan ábrándozott, ezért bűnbánóan elmosolyodott. A herceg jót
akart – az elmúlt években szinte nagyapjaként óvta. A deres hajú férfi
szövetséget remélt a két hercegség között. Bár Owen és Evie sosem maradhatott
kettesben, mert Evie cselédje mindenhová elkísérte őket, ők hárman arról voltak
híresek, hogy sziklákról ugrálnak bele a zuhatagok aljánál lévő tavacskákba, és
előszeretettel veszélyeztetik egyéb módokon a saját testi épségüket.
– Mikor hívjuk össze a kapitányokat? – érdeklődött Owen a kesztyűbe
bújtatott tenyerét dörzsölve. Türelmetlenül várta már a hajnalt.
– Az éjszakára készülnek elő a katonákkal. Hamarosan itt lesznek. De fel-
alá járkálsz! Hoznod kellett volna a mozaiklapjaidat.
Owen arcán hatalmas mosoly terült szét. Még gyermekkorából maradt meg
az a szokása, hogy mozaiklapokat rendezett tekervényes alakzatokba. Ahogy
idősödött, az alakzatok már-már nevetségesen bonyolulttá váltak, és a
gyűjteménye mostanra tetemes mennyiségű mozaiklapot számlált.
A bejáraton Owen hírnöke, egy Farnes nevű katonatiszt dugta be a fejét. A
negyvenes évei közepén járt, vöröses hajába itt-ott ősz szálak vegyültek.
Mindenkinél jobban ismerte az illemet, és számos csatában szolgált Owen
családja mellett.
– Uraim – szólalt meg egy kimért meghajlást követően. – Occitania hírnöke
az imént érkezett meg a táborba. Szólni kíván magukkal.
Owen a deres hajú Horwathra pillantott, aki kissé összevonta szemöldökét,
de tanács helyett csak annyit mondott: – A te sereged, kölyök.
– Nos, akkor küldd be, Farnes! – adta ki az utasítást Owen. Amint a férfi
elhagyta a sátrat, Owen összefonta a kezét a háta mögött, és ismét járkálni
kezdett.
– Szerintem azért küldték, hogy megvesztegessen vagy megfenyegessen. A
vesztegetés valószínűbb. Elvégre könnyedén kifizetnek minket azzal a pénzzel,
amit Brythonica hercegnőjének kincstárából rabolnak majd. – Az indulatokat
részben éppen az korbácsolta fel, hogy Occitania királya akarata ellenére nőül
kívánta venni a hercegnőt, aki elkeseredésében a szomszédos királyságokhoz
fordult. Severn – bízva abban, hogy ezzel szövetségest nyer magának –
Brythonica segítségére sietett. – Vajon mennyit ajánl, hogy harc nélkül elhordjuk
magunkat? – folytatta Owen.
Horwath herceg kuncogott egyet magában.
– Számít az egyáltalán?
– Természetesen nem. Nem érti, miért harcolunk… nem érti meg
Ceredigiont. Csak azt akarom tudni, hogy sértésnek szánják-e az ajánlatot. –
Amikor meghallotta a közeledő lépteket, elhallgatott. – Már jönnek is.
A hírnök bejelentette az Anjers nevű látogatót, az occitaniai pedig belépett a
sátorba. Mivel nem hajolt elég mélyre, a feje jókorát koppant a sátor lelógó
ponyváján. A haját is kissé összeborzolta, amitől Owen arcán csaknem előbújt
egy mosoly.
Volt valami az occitaniai divatban, amit Owen gyűlölt. A férfi
levendulaszínű, puffos bársonytunikáját liliomok ékesítették, a gallérja magas,
egyenes és merev volt, mintha valamiféle nyakbilincset viselt volna. A férfiak –
függetlenül attól, hogy kopaszodtak-e vagy sem – előrefésülve, csúcsosra
formázva viselték a hajukat. A divattól eltekintve Occitania népe csupa
szemrevaló emberből állt, és ez alól Anjers sem volt kivétel, habár legalább
kétszer olyan idős volt, mint Owen.
– Á, az ifjú herceg! – szólt Anjers, miközben a ponyvától összeborzolt haját
igazgatta. Noha hibátlanul beszélte Owen nyelvét, talán mégsem volt bölcs
dolog üdvözlés helyett máris a fiú korát firtatni.
– Üzenetet hozott az urától? – kérdezte unottan Owen. Karját összefonta, és
szeme sarkából Horwath hercegre pillantott.
– Igen. A nevem Anjers, és Chatriyon, Occitania királyának hírnöke
vagyok. A király újból kísérletet tesz arra, hogy békét kössön Ceredigionnal.
Engedjék, hogy Occitania és Brythonica maguk rendezzék ezt a konfliktust.
Tegyék meg ezt, és királyom barátként, szövetségesként tekint magukra, és
hadjáratuk minden költségét kifizeti. Ha pedig vérszomjas királyuk foga csatára
fáj, királyom megengedi, hogy levágják háromezer emberét. Ily módon tenne
Ceredigion Mészárosának kedvére. Uram ugyanakkor azt reméli, hogy maguk,
mint hercegek, fegyverszünetet köthetnek népeink között, megakadályozva ezzel
minden további vérontást. A király jogosan követeli lady Sinia – saját alattvalója
– kezét és a királyságok egyesítését. Milyen áron lennének hát hajlandók
garantálni, hogy nem avatkoznak bele királyom ügyébe?
Owen türelmesen hallgatta a beszédet, de belül fortyogott a hírnök szavai, a
Severn királyt célzó rágalmak és az összeesküvés ajánlata hallatán. Owen a
Forrás benne felgyülemlett hatalmának segítségével megtalálta a férfi gyengéjét
– diplomata volt, nem pedig katona. A puffos gúnya alatt nem viselt páncélt,
teljesen védtelenül érkezett. Az évek során Owent maga a király segítette
képességeinek felfedezésében, ő tanította meg neki, hogyan szívhatja magába a
Forrás varázserejét. Együtt azt is felfedezték, hogy a fiú adottsága még a
királyénál is hatalmasabb, ami talán annak volt köszönhető, hogy a király csak
idősebb korában fedezte fel önmagában az erőt.
Habár Mancini beszámolt arról, hogy Severn királyt Ceredigion határain túl
könyörtelen zsarnokként, gonoszként és gyermekgyilkosként tartották számon,
Owen tudta, hogy az efféle szóbeszéd annyira igaz, mint hogy játék karddal
katonákat lehet halomra ölni. A király unokaöccseinek valóban nyomuk veszett,
ám vérük nem a király kezéhez tapadt. Severn hibája csupán az volt, hogy a
gyermekeket rossz emberre bízta.
A hírnök jó ideje befejezte mondandóját, és a csönd kezdett egyre
kínosabbá válni a sátorban. Owen belenézett a férfi szemébe, és továbbra is
hallgatott; hagyta, hadd növekedjen a hírnök nyugtalansága. A férfiakat mindig
nyugtalansággal tölti el a csönd. Mindvégig Anjers szemébe nézett.
– Nem tudom, melyik a nagyobb sértés – kezdte monoton hangon –, hogy
az ura úgy gondolja, megvásárolhat minket egy csatatéri győzelemmel… vagy
hogy egyáltalán azt hiszi, meg lehet minket vásárolni. Különösen azok után,
hogy épp az apja bérelte fel a kémszolgálatunk korábbi vezetőjét a
meggyilkolásomra gyermekkoromban. – Elhallgatott, hogy szavai még nagyobb
hatást érhessenek el. Az állítólagos képességére, miszerint a jövőbe lát, a
birodalom ellenségei fenyegetésként tekintették, ezért próbálták meg megöletni
őt. – Tudtam, hogy ma idejön – folytatta sejtelmesen. – Vigye el az urának az
üzenetemet! Pirkadatkor majd megtudja, milyen fából faragták Ceredigion
férfijait. Nincs az az arany, amely eltántoríthat minket a célunktól. Királyom és
parancsolom esküt tett Brythonica hercegnőjének, hogy megvédi a birodalmát.
Az ura holnap meglátja, hogy tartjuk a szavunkat. Mondja el ezt neki! És ha jót
akar, többé be ne tegye a lábát e tábor területére. A királyom nem felejtette el,
hogy e földek egykor a mi országunkhoz tartoztak. Minden jogunk megvan
idejönni és megvédeni a saját alattvalóinkat.
A hírnök szemében harag és megvetés szikrázott.
– Engedelmével, ifjú herceg.
Azzal sarkon fordult, és kivonult a sátorból, ismét beverve a fejét a
ponyvába. Ezúttal a lendülettől kis híján a földre huppant, amitől Owennek
minden erejét össze kellett szednie, nehogy kitörjön belőle a nevetés. Alig várta,
hogy elmesélje Evie-nek.
Amikor Anjers távozott, Owen kérdőn odafordult az öreg herceghez.
– Azt hiszem, ezt az utolsó megjegyzést sértésnek szánta – jegyezte meg
Horwath.
Farnes kuncogott egyet, majd a fejét ingatta, konstatálva, hogy Anjers
milyen súlyos hibát vétett Owen alábecslésével.
– Farnes – szólt most Owen a hírnöke felé fordulva. – Kerítsd elő Clarkot!
Azt akarom, hogy az Espion hazáig kövesse Anjerst. Tudni akarom, hogyan
reagál a király.
– Ahogy kívánja – mondta Fames, majd távozott a sátorból anélkül, hogy a
ponyva haja egyetlen szálát is érintette volna.
– Mire készülsz, kölyök? – kérdezte Horwath a homlokát ráncolva.
Owen elvigyorodott.
– Arra, amire Occitania királya a legkevésbé számít. Még az éjjel
megtámadjuk őket.
Az idős herceg homlokán tovább mélyültek a barázdák.
– Az nagyon kockázatos volna.
– Elvégre én szóltam – tiltakozott Owen felemelt kézzel. – Emlékszik?
Pirkadatig megtudja, milyen fából faragták Ceredigion férfijait. Reggelre vége is
lesz a harcnak. A fejetlenségben a seregei talán egymást kezdik majd
lemészárolni. Hívjuk be máris a kapitányokat. Alig várom, hogy ledönthessem
az első mozaiklapot!
Gyakori tévhit, hogy a királyságok meghatározott területek szigorúan kijelölt határokkal. Egy királyság
lehet akár egy város is, de akár egy egész földrészre is kiterjedhet. Sok múlik a vezető képességein és
becsvágyán. A gyenge uralkodók elveszítik földjeiket, míg az erősek újakat foglalnak. A krónikás dolga
pedig megemlékezni a történelem nagyjairól. Hiszen a nagyok alakítják az események folyását – ők a
fogaskerekek a szerkezetben.

Severn Argentine-t saját emberei is rettegik, ám harcban tanúsított vitézségét mindenki elismeri. Egy
gúnyos, türelmetlen ember, akire nem hat a hízelgés, mert maga is tudja, hogy torz teste cseppet sem
szemrevaló. Tizenkét éve már, hogy a trónra lépett – azóta megszilárdította a hatalmát, a tartományai élére
megbízható hercegeket nevezett ki, és most tovább tágítaná birodalma határait. Occitania királya alig egy
éve töltötte be a huszonegyet, és csupán azóta uralkodik saját jogán. Fiatal és tapasztalatlan, riválisa pedig
kétszer annyi idős. Chatriyon kedveli a divatot, a zenét, a táncot, a solymászatot, és csupán most ismerkedik
a hadi tudományokkal. Alig várja, hogy bizonyíthassa rátermettségét, ami végül Severn király kezére
játszhat. Érdekes lesz látni, hogy a viszály végére hogyan rajzolódik át a térkép.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 MÁSODIK FEJEZET

Roux marsall

Az éjszakát sápadt holdfény világította be, de Owen szemének elég volt néhány
pillanat, hogy megszokja. A közelgő rajtaütés okozta izgatottságtól nyugtalanul
fészkelődött a nyeregben. Sisakját a karjában tartotta, mert nem akarta, hogy
bármi akadályozza a hallását. A lovak patái hatalmas lármát csaptak, de a terv
szerint az ellenséges táborhoz érve hátrahagyják majd őket, és gyalogszerrel
teszik meg az utolsó szakaszt, így csökkentve annak az esélyét, hogy idő előtt
felfedezik őket. Owen hadművelete veszélyes volt, de így nem veszélyeztette a
teljes seregét.
A terv egyszerű volt. Az első hadosztály, amit személyesen Owen vezetett,
száz főt számlált, közülük mindössze kéttucat volt íjász. Az íjászok először
nyílzáport zúdítanak az occitaniai csapatokra, ijedelmet és zűrzavart okozva,
majd a katonák kardjukat és pajzsukat zörgetve berontanak, és akkora zajt
csapnak, hogy az occitaniaiak elhiggyék, Owen egész serege rájuk rontott. Két
ötvenfős csapat másik úton kerül a tábor mögé, majd a csata hangjára ők is
ugyanígy oldalba támadják a sereget. Owen váratlan csapást akart mérni
Occitania királyára, és el akarta hitetni az ellenséggel, hogy a ceredigioniak
túlerőben vannak. Gyakorlatilag el akarták ijeszteni a sereget. A királyért persze
váltságdíjat is lehet követelni – már amennyiben fogságba esik –, Owen ez elől
sem zárkózott el.
Megvolt azonban annak a veszélye, hogy az emberei túlságosan nagy zajt
csapnak, és mire a táborhoz érnek, az ellenség felkészül a támadásra. Ezt mégis
valószínűtlennek tartotta, elvégre semmi olyan jelet nem adtak, ami alapján az
occitaniaiak számíthattak erre a lépésre. Ráadásul az Espiont is előreküldte,
nehogy egy arra tébláboló ember véletlenül mindent tönkretegyen. A kémek
gondoskodtak az ellenség éjjeli őrségéről is, így a csapat észrevétlenül
kerülhetett a tábor közelébe.
Owen mellett Horwath herceg ügetett a tőle megszokott, visszafogott
némasággal. Alaposan kivesézte Owen tervét, és gondosan rávilágított minden
olyan pontra, ahol a rajtaütés kudarcba fulladhatott. Ismeretlen terepen fognak
harcolni. A felderítők nem tudták pontosan megmondani, milyen messze van az
occitaniai sereg. Útközben folyók vagy patakok lassíthatják őket a haladásban.
Owen hálás volt az észrevételekért, de kitartott a saját érvei mellett. Csupán a
serege töredékét vitte magával, és a kilátásban lévő diadal megérte ezt a
kockázatot.
A baljukon lévő erdőben felrikoltott egy éjjeli madár. A hirtelen hangra
Owen felkapta a fejét. Ijedtében a szíve is kissé összerezzent, mint aznap,
amikor fiatal gyermekként Királyforrásba vitték, hogy Severn király foglyaként
ott raboskodjon. Akkoriban mindentől megrémült. Azóta bátrabb lett, de
mindmáig emlékezett a napra, amikor nem volt más, csak egy félszeg kisfiú
fehér folttal a mogyoróbarna hajában.
Mint a legtöbb emlék, ez is Evie-hez vezette a gondolatait. A fehér folt,
amiért a lány úgy odavolt, még mindig ott volt Owen fején, ám mostanra részben
eltakarták dús fürtjei. Evie gyakran megsimította az ősz foltot, amikor együtt
kóboroltak Észak-Cumbria hegyei közt, le-letekintve az eléjük táruló csodálatos
tájra. Együtt tervezték felfedezni a jégbarlangokat is, de nem jutott rá idő; a
halaszthatatlan állami ügyek miatt örökké kastélyról kastélyra költöztek. Néha
ünnepség szólította őket Királyforrásba, máskor Owennek kellett visszatérnie a
földjeire, hogy segítsen rendezni az alacsony rangú nemesek és parasztok között
támadt területi vitákat. Tartton Hallban mindig illendően és kellő szeretettel
fogadták, és télen rendre vissza is tért, amikor Észak-Cumbriát belepte a vastag
hótakaró. Lelki szemei előtt látta, ahogy Evie a lobogó kandalló előtt térdelve
olvasgatja egyik könyvét, és a haját rágja az izgalomtól. A királyokról, csatákról
és járványokról szóló történeteket aztán Owennek is mindig elmesélte.
Kiszámíthatatlan lány volt; élettel teli és szívszorítóan csinos. Néha rajtakapta
Owent, amint őt bámulja, és zavarában elvörösödött. Ilyenkor Owen különös,
majdhogynem megnyugtató szorítást érzett a szívében.
– Hamarosan szükség lesz a józanságra, kölyök – figyelmeztette Horwath
herceg, és olyan közel vezette a lovát Owenhez, hogy a lábaik szinte összeértek.
– Itt járjon az eszed!
Owen azon töprengett, mivel árulhatta el a gondolatait, de Horwath kiváló
megfigyelő volt; hallgatag, akár a rög, de mindig figyelt. Egyike volt azon
keveseknek, akin a király pengeéles nyelve sem ejthetett sebet.
– Uram – hangzott egy elfojtott hang a hátuk mögül. Owen visszafogta a
csődörét, és megvárta, hogy a férfi beérje. Az Espion egyik tagja volt, egy Clark
nevű, megbízható férfi. Vékony, szögletes arcú ember, borosta hosszúságúra
nyírt hajjal. Remekül kiismerte magát az erdőben, és a nyomolvasáshoz is
nagyszerűen értett.
 – Mi hír, Clark? – kérdezte Owen, miközben nyughatatlan hátasát
csillapította.
– Javaslom, itt hagyjuk hátra a lovakat – mondta a tőle megszokott, kimért
hangsúllyal. – A sereg széle egy mérföldnyire sincs már. Gyalogszerrel sem tart
soká odaérni, és ha a lovakkal közelebb merészkedünk, meghallhatják a
táborban.
Owen bólintott, feltette a sisakját, majd leszállt a lóról. Clark megfogta a
gyeplőt, és elvezette Owen lovát, hogy egy biztonságos helyen köthesse ki. A
többi katona is sorra lekászálódott. A lovak kaptak egy kis abrakot, hogy
nyugton legyenek, és néhány ember ottmaradt vigyázni rájuk. Az íjászok közben
felajzották íjaikat. Mindannyian háromtegeznyi nyilat hoztak magukkal. Most
külön csoportot alkotva cseverésztek.
– Clark, mennyi idő van még hajnalig? – kérdezte Owen a csillagokra
pillantva. Az égitestekben való olvasás soha nem volt az erőssége.
Clark a levegőben szimatolva az égre nézett.
– Még néhány óra, uram. Néhányan nemrég még ébren voltak és ittak, de a
legtöbben már nyugovóra tértek. Kivéve az őröket.
– Akkor hát ideje felébreszteni őket – vigyorgott Owen. Keze a hosszúkard
gombjára tévedt. Volt nála még egy rövidkard és egy tőr. A páncélingben
kényelmetlenül érezte magát, és habár a lélegzete apró felhőként szökött elő az
ajkai közül, melege volt.
A csapat az occitaniai tábor felé vette az irányt. Owen szíve egyre
hevesebben dobogott. Számtalan órán át gyakorolt a kastély udvarán, de most
eljött az igazság pillanata, amikor kiderül, menynyi haszna volt a sok
gyakorlásnak. A tény, hogy bár igazságtalanul, de náluk volt az előny,
magabiztossággal töltötte el. A Forrás varázserejét kihasználva képes volt
felfedni az ellenség gyengéjét, ráadásul ez a hatalom megvédte őt attól, hogy
mások felhasználhassák ellene a Forrás erejét. Gondolatban hálát adott Horwath
hercegnek is, akiről tudta, hogy szívesebben aludta volna át az éjjelt, mintsem
járatlan occitaniai utakon gyalogoljon, mégis ott masírozott az oldalán. Owen
egyszerre azon kapta magát, hogy összeszorítja a fogát. Clark szorosan a
nyomában haladt. A fiú úgy gondolta, az Espionnak bizonyára parancsba adták,
hogy vigyázzanak rá. De mivel egy vezér mégsem kulloghat mások nyomában, ő
haladt az élen.
Amikor kiléptek a fák nyújtotta takarásból, elővették a fegyvereiket.
Dombokkal tarkított mezőség terült el előttük, a távolban pedig felsejlettek az
ostromlott brythonicai vár, Pouance fényei. Owen alaposan tanulmányozta a
Brythonicáról birtokukban lévő térképeket, így pontosan tudta, hogy ez csupán a
hercegség külső védvonala volt, nem pedig Ploemeuré, a fővárosé.
 – Készítsétek a fáklyákat! – adta ki a parancsot az egyik kapitányának. –
Mindenkinél kettő legyen, hogy kétszer akkorának tűnjön a csapatunk. íjászok,
felkészülni!
Owen kezdett megnyugodni. Különös béke telepedett a lelkére. Azután
meghallotta a Forrás vízesésének moraját. Nem szólította magához a Forrást, az
mégis átjárta őt. Mintha eljött volna hozzá, hogy győzelemhez segítse.
– Fiúk, mutassuk meg ezeknek a barmoknak, hogy milyen fából faragtak
minket! – buzdította a katonákat határozott, tiszta hangon. Horwathra pillantott,
akinek a szája egyik sarka vigyorra görbült a sisak orrvédője alatt. A levegőt
magabiztos izgatottság járta át.
– Clark, adj egy fáklyát! – szólt hátra.
A kém bólintott, majd összeütött két követ az egymáshoz kötözött fáklyái
fölött. Az olaj szikrázva kelt életre, Clark pedig átnyújtotta az égő fáklyát
Owennek. A lángnyelvek sisteregve kaptak bele a sötét éjszakába. Owen
magasba emelte a tüzet, és nagyot kiáltott: – Ceredigion!
A támadás olyan volt, mint amikor a gát mögül előzúdul a víz. A katonák
üvöltése szinte elnyomta a pendülő íjakat, amelyek nyilakkal töltötték meg az
eget. Az íjászok mélyre guggoltak, és szinte az égbe szökelltek, amikor
eleresztették lövéseiket. Mire a nyilak első hulláma célba ért, már egy második is
úton volt a levegőben. A halálos lövedékek sorra zúdultak a táborra. A rémült
occitaniai seregből meglepett jajgatás zúgott fel.
Owen meglódult lefelé az úton, feje fölött körkörösen lóbálva a fáklyát, és
mögötte szorosan közeledett megannyi izzó fénypont. A táborból nézve úgy tűnt,
legalább ötszázan rontanak az occitaniai seregre, noha százan sem voltak. Owen
könnyedén suhant végig a domboldalon. A hegyekben tett hosszú túrák során
megedződött. Ankarette gyógyteája pedig teljesen kigyógyította gyermekkori
tüdőbetegségéből.
Az alattuk elterülő tábor hirtelen életre kelt. A katonák a fegyverükért és a
páncéljukért siettek, de nem volt már idejük felkészülni. A nyilak záporként
hullottak a fejükre, és az éjszaka sötétjébe halálsikolyok vegyültek. Owen elérte
az ellenség első sorait, ahol néhány lándzsás sorakozott fel, akiknek a kezében
reszketett a fegyver. Ahogy a ceredigioni csapat odaért, eldobták a lándzsájukat,
és fejvesztve menekültek.
Owen az első kardcsapás előtt tudta, hogy megnyerték a csatát.
A nyílzápor elapadt, amikor Owen emberei a pánikba esett védők közé
rontottak. Clark légies könnyedséggel vágta halomra két rövidkardjával a felé
rohanó katonákat. Fegyvereit olyan ábrázattal lengette, forgatta és döfte bele az
ellenségbe, mintha csak a munkáját végezné egy átlagos napon.
Owent körülvette és elárasztotta a Forrás ereje; úgy érezte, eggyé válik a
hömpölygő vízzel. Az ellenséges katonák menekülőre fogták, némelyik testéből
egy-egy nyílvessző meredt ki. A sátrak rendezetlen halmokká omlottak össze,
egy-egy kötél még ernyedten himbálózott rajtuk. A lovak nagyokat nyerítve
vágtattak előre. Owen úgy látta, mintha az egyik ló Occitania zászlajával az
oldalán vágtatott volna el lovasával a hátán.
A gyötrelmes sikolyok újult erővel törtek elő, amikor a másik két szárny is
csatlakozott a csatához. Owen legbelül már érezte a győzelmet.
Egy sátor mögül lándzsás katona ugrott elő, és fegyverét egyenesen Owen
mellének szegezve előrerontott. A fiú ösztönösen meglendítette a kardját, és a
pengével eltérítette a felé tartó lándzsát, másik kezével pedig a támadója arcába
dobta a fáklyát. A férfi erre fájdalmában elejtette a fegyverét, aztán maga is
csatlakozott a menekülőkhöz.
Most egy másik katona támadt Owenre, aki pajzsával előretörve igyekezett
ledönteni őt a lábáról. Owen elhajolt oldalra, egyik lábával pedig elbuktatta az
ellenséget, aki így arccal előre a saját pajzsára esett. A férfi az ütéstől ernyedten
elterült a földön, és nem kelt fel.
Owen emberei eközben úgy vágták magukat keresztül a táboron, akár a
kasza pengéje a búzán. Owennek nevethetnékje támadt.
– Lord Owen! – kiáltott az egyik kapitánya, egy Ashby nevű, miközben
futva közelített. – Elmenekülnek! Némelyik mezítláb! Megpróbáltuk elfogni a
királyt, de ő lóháton iszkol, és vele vannak a lovagjai. Ő volt az első, aki kereket
oldott. Működött a terve, uram!
A levegőt a tábor túloldalán felhangzó harsonák hangja töltötte meg. Éles,
jajveszékelésre emlékeztető hang volt. Owen megborzongott.
– Mi volt ez? – kiáltotta elképedve egy másik kapitány.
– Utánanézek – hangzott a szenvtelen válasz Clarktól, azzal a férfi berontott
a katonák kavalkádjába, akik mostanra a sátrak kifosztásával voltak elfoglalva.
Néhányan occitaniai zászlókat és jelvényeket zsákmányoltak, hogy hazavigyék
emlékbe.
Ismét felharsant a kísérteties hang.
– Hívd ide az embereket! – parancsolta Owen. – Jöjjenek elő a sátrakból,
nincs most itt az ideje a fosztogatásnak. Hívj össze mindenkit! Az íjászok
álljanak készenlétben.
A Forrás varázserejében különös zavar korbácsolt hullámokat, amitől Owen
rettegve szorította össze a fogát. Valami nem volt rendben. Kiverte a veríték, és a
fejét kapkodva kutatott valamiféle jel után a forgatagban, amiből megtudhatná,
mi a harsonaszó forrása.
Clark pillanatokon belül visszatért, az ábrázatán borús arckifejezés ült.
– Brythonicai lovagok – morogta. – Hátba támadták a tábort. Az occitaniai
sereg szétfutott.
Horwath kardjával a kezében Owenhez lépett.
– Ha azok a lovagok ellenünk fordulnak, nem tudom, mi lesz velünk.
– Én sem – értett egyet Owen. Érezte, hogy a Forráson ismét zavar hulláma
fut végig. – Megtettük, amiért jöttünk. Hívd vissza az embereket! Hozz ide
mindenkit!
Az éjjeli zűrzavar csak tovább erősödött, ahogy a szél a tábor túlsó végéből
feléjük sodorta a harc kísérteties zajait.
– Uram – súgta Clark Owen fülébe –, előkészítettünk önnek egy lovat.
Owen a kém felé fordult, és megrázta a fejét.
– Ha itt hagyom az embereimet, szemernyit sem vagyok jobb Chatriyonnál.
Clark erre összevont szemöldökkel nézett rá. Azt mérlegelhette, vajon
mennyire vívja ki Owen haragját azzal, ha újra felveti a menekülés ötletét.
– Jönnek! – szólt Horwath, és erősen rámarkolt a kardjára.
Owen hamarabb meglátta a zászlót, mint a férfit. A lobogó fehér volt, a
szélét fekete színű, negyed körcikk alakú fodrok szegélyezték. A fehér háttér
előtt horgas csőrű, fekete tollú madár, talán varjú vagy holló figyelt. Owennek
akkor tűnt fel, hogy Severn király zászlaja – fehér vaddisznó fekete háttéren –
mintha éppen ennek az ellentéte lett volna.
A lobogóval közelítő férfi középkorú volt, Severn korabeli lehetett. Bár
nem volt idős, az occitaniai divat szerint előrefésült haja már szürke volt, akár a
pala. Szigorú, sötét tekintettel közeledett Owen felé, akit valóságos falként
vettek körül az emberei. A lovas kezében nem volt fegyver, a válláról pedig
hosszú, fehér köpeny lógott egészen a lova hasáig.
– Roux marsall – jelentette ki rezzenéstelen arccal Horwath herceg.
A szigorú tekintetű férfi először Horwatht vette észre.
– Horwath herceg! – mondta enyhe akcentussal, majd kimérten biccentett.
Helyezkedett egy kicsit a nyeregben, majd folytatta: – Kissé messzire került
Észak-Cumbriától, jó uram! Nem fél, hogy elolvad itt lenn, délen? Maga vezeti
ezt a társaságot? Azt hittem, Kiskaddon.
– Úgy is van – szólt közbe Owen, miközben érezte, hogy a Forrás ereje
finom bizsergéssé csitul. Tudta, hogy a férfi mogorva modora ellenére nem
szándékozott támadni. A fiatal herceg azért a kardján tartotta a kezét. Nem bízta
a véletlenre.
A marsall erre a hang irányába fordult, mintha csak most vette volna észre
Owent.
– Ó, hát csakugyan itt van. A sötétben nem ismertem fel. Owen herceg,
üzenetet hoztam úrnőmtől, Brythonica hercegnőjétől. Köszöni, hogy ily
állhatatosan óvja az uralkodáshoz való jogát. A gyors beavatkozásnak
köszönhetően sikerült megfutamítani Chatriyon seregét. Innentől már magunk is
boldogulunk. Parancsot adtam a lovagjaimnak, hogy egész a határig űzzék őket.
Úrnőm arra kért, tolmácsoljam köszönetét önnek és királyának, amiért
közbeléptek a nevében. Őfelségére ettől fogva tekintsenek szövetségesként. Ha
Ceredigiont valaha háború fenyegeti, biztosak lehetnek benne, hogy az
úrnőmnek tett szívesség nem marad viszonzatlanul. Így üzent az úrnő. – Azzal
tiszteletteljesen meghajolt Owen előtt, majd kinyújtotta a kezét, és színpadias
mozdulattal intett. – Kérem, ossza szét a zsákmányt az emberei között.
Kiérdemelték a bátorságukkal. A nevem Brendon Roux, Brythonica marsallja és
védnöke. Engedelmével.
– Mondja meg az úrnőnek – szólt Owen, viszonozva a tiszteletteljes
bólintást –, hogy megtiszteltetés és kiváltság volt a segítségére sietni. Országaink
határosak egymással, érdemes hát szövetségben maradnunk.
A marsall vészjóslóan összehúzta a szemöldökét.
– Átadom neki az üzenetet – felelte kimértem Azután sarkon fordult és
visszalovagolt, át az összedőlt sátrakkal és haldoklókkal borított mezőn,
nyomában a lovagjaival.
Owen Horwathhoz fordult, aki bizalmatlanul figyelte az elhaladó marsallt.
Az ősz herceg az állát dörzsölgette.
– Milyen érdekes, hogy a lovagjai éppen akkor csaptak le Chatriyon
seregére, amikor a mi katonáink megérkeztek. Mintha…
– Számítottak volna ránk – fejezte be Owen a homlokát ráncolva.
 HARMADIK FEJEZET

Feltámadás

Aznap reggel Owen sátrában rengeteg ember gyűlt össze, alig tudta fékezni a
lelkesedésüket. VIII. Chatriyon király serege megfutamodott, és még reggel is
menekültek, nyomukban Brythonica lovagjaival. A király épségben hazajutott,
az egyik várban húzta meg magát, a győzelem híre pedig már Occitania keleti
falvait is elérte. Owen kapitányai egyetlen karcolás nélkül győztek, amiért
mérhetetlen hálát és tiszteletet éreztek vezérük iránt. A katonák egymás közt már
azt suttogták, hogy az ifjú Kiskaddont a Forrás nemcsak a jövőlátás
képességével, hanem páratlan harctudással is megáldotta.
– Uram – szólította meg Farnes, a hírnök két kapitány között
átnyomakodva. Amikor Owen elé jutott, beletúrt őszülő, vöröses hajába. A
mindig higgadt arcon mosoly sejlett fel – majd szét is terült rajta. – Uram,
Averanche polgármestere megérkezett kíséretével a városból. – A hírnök ajka
alig palástolt boldogságtól reszketett. – Eljöttek… nos, azért jöttek, hogy
megadják magukat, és a vár és a város nevében hűséget esküdjenek
Ceredigionnak.
Owen megdöbbent.
– Jól hallottam, Farnes? Egy város megadja magát, mielőtt megtámadnánk
őket? Hol van ez az Averanche? Kérek egy térképet!
– Itt van, uram! – mondta Ashby kapitány.
Owen hitetlenkedve pillantott Horwath hercegre, aki mosolyogva megvonta
a vállát. Ashby odavitte a térképet, amit többen körülállták.
Mindenki Averanche városát kereste.
Owen elzavarta a kíváncsiskodókat, majd magához intette Farnest és a
herceget, és együtt vették szemügyre a rajzot. Csak nagyon keveset tudtak
Occitaniáról, annak városairól és hercegségeiről. A part menti kikötőket
pontosan jelölte a térkép, de a belső várakról kevés információval rendelkeztek.
Severn királynak egész csapat térképésze volt, és az Espion készítette a
legpontosabb térképeket, de az olyan titkos tudás volt, amelybe csak a király
nyerhetett betekintést. Owen térképén nem volt rajta Averanche.
– Nos, Farnes, akkor hívd be őket, majd ők megmutatják – jelentette ki
Owen, és hátba veregette a hírnököt. Farnes jót derült, majd távozott a sátorból.
Owen végignézett a szűkös helyre összezsúfolódott kapitányok csapatán.
– Kezdjetek el tábort bontani! – parancsolta. – Váltsatok őrséget és
készüljetek az indulásra! Várjátok a parancsomat!
– Igen, uram – szólt Ashby kapitány. A többiek is kivonultak a sátorból, így
nem maradt más odabent, csak Owen és Horwath herceg.
– Nem bírom a tömeget – motyogta Owen. – Mindenkinek van valami
mondandója. Egy perc nyugtot sem hagynak az embernek. Mit gondol erről a
hírről?
Horwath összevont szemöldökkel fürkészte a térképet.
– A királyságaink időről időre háborúba kerülnek egymással. Ez egy olyan
erőd lenne, aminek később sok hasznát vehetjük. Évekkel ezelőtt Brugiában
elfoglaltuk Callait városát, és mindmáig stratégiai jelentőségű kikötőnk azon a
kontinensen. A polgármesternek bizonyára nincs elég embere, hogy megvédje a
várost, és az a kevés is elmenekült az éjjel. Olyan ez, mint a mágur. Olyat léptél,
amire az ellenfél nem számított. Sebezhetővé váltak, és ezt ők is tudják.
Farnes visszatért, mögötte Averanche polgármesterével, egy alacsony,
zömök, ősz szakállú emberrel, akinek verejtékkel borított fejtetőjén alig néhány
szál haj árválkodott. Rövid, illedelmes bemutatkozást követően Owen megtudta,
hogy Averanche a közelben van, a part mentén, és hogy vár is tartozik a
településhez. Éppen Brythonica határán terül el, azon a földön, amely egykor
Ceredigionhoz tartozott, és a polgármester most készségesen hajlandó volt
tárgyalni a megadás feltételeiről.

A délután közepén Owen a vár sáncait járta be Averanche polgármesterével, és

együtt figyelték, ahogy a szellőben táncol a kék háttérre festett három arany
szarvasbika a Kiskaddon család zászlaján. Hihetetlen élmény volt, annyi szent,
de Owen nem bízott a helyiek vendégszeretetében, így szigorúan megtiltotta az
embereinek, hogy ivásba vagy féktelen tivornyába kezdjenek. A katonái a város
utcáit járták, kiismerve a helyet, ha netán megtámadnák őket, és felkészültek arra
is, hogy pillanatok alatt elmeneküljenek, ha Occitania királya úgy döntene,
visszatér az embereivel. Az aznap érkező jelentések szerint erre igen csekély
esély mutatkozott – a király a becsületén esett sebeket nyalogatta, elvégre
vereséget szenvedett egy jóval fiatalabb hadvezértől.
Owen az erődítmény falait járva végignézett az alattuk elterülő üde
völgyeken és termőföldeken. A távolban felsejlett a tenger – a lapos, szürke
víztükör túl messze volt, hogy hallja a hullámok moraját. A part mellett volt egy
sziget is, ahol egy erőd magasodott.
– Az ott micsoda? – kérdezte séta közben Owen a város vezetőjét, és a
távoli vizek felé mutatott.
– Parancsol? Ó, az lady Toussan szentélye. Ősrégi építmény, Brythonica
legfőbb szentélye. Naponta egyszer jön az apály, olyankor gyalogszerrel meg
lehet közelíteni. Egyébként víz veszi körül. Ez szomszédunk, a hercegnő utolsó
menedéke. Megjegyzem, a toronyból még jobban látni. Óhajtja megnézni?
– Nem – vágta rá Owen elmerengve. A szentély szemmel láthatóan
nagyobb volt, mint Királyforrás Nagyasszonyának szentélye, amelyet szintén
szigetre – egy jóval kisebb szigetre – emeltek, egy folyó mellé. Ez a sziget
messze kiemelkedett a vízből. Nehéz volt megmondani, hol ér véget a szentély,
és hol kezdődik maga a szárazföld. A falak egész a tengerig értek, mellettük
hajók várakoztak. Owen azon törte a fejét, hogyan lehetne egy ilyen helyet
elfoglalni.
– Mit tud Brythonica hercegnőjéről? – kérdezte a háta mögött összekulcsolt
kézzel.
– Nagy múltú család leszármazottja, uram – mondta a polgármester. – A
Montfort-ház régóta uralkodik Brythonicában. Az édesapja hat éve halt meg,
amikor a hercegnő tizenegy éves volt. A népe csakis egy Montfortot fogad el
uralkodójaként, akár egy lányt is. Ők amolyan… különc lelkek, uram.
Csökönyös népség.
– Igen, de ez inkább a népet jellemzi. Mi a helyzet a hercegnővel?
A polgármester összevonta a szemöldökét.
– Csupán néhány alkalommal láttam őt, uram. Nem tudom, milyen ember.
Tizenkét éves volt csupán, amikor utoljára találkoztam vele, így nem lehetek
ennek a megmondója. De minden szempontból vonzó teremtés. Az úr talán
szeretné… jobban megismerni?
– A Forrás szerelmére, nem! – nevetett fel hangosan Owen. Az ő szívében
már egy északi vízi tündér lakozott, aki mellett nem jutott hely másnak.
– Bölcsen teszi – sóhajtott fel megkönnyebbülten a polgármester. –
Reméltem, hogy nem dédelget efféle vágyakat. Ugyan egykorú vele,
biztosíthatom afelől, hogy Brythonica hercegnője kizárólag királyi vérhez megy
feleségül. Tudja, eddig csupa balszerencse üldözte őt, ami a kérőket illeti. Első
jegyese egy csecsemő volt, Eredur király legidősebb fia. Ám az… rosszul
végződött. Remélem, nem sértem meg, hogy így fogalmazok. A második jegyese
Brugia egyik hercege volt. Annak sem lett jó vége. Occitania királya magának
akarja a hercegnő birodalmát. Most, hogy legyőzte a seregét, bizonyára hosszas
tárgyalások következnek a frigyet illetően. Valamit mondjon meg nekem, uram!
Igaz a hír, miszerint a királya annyi év után még mindig nőtlen?
– Ez nem titok – mondta Owen egykedvűen. Esze ágában sem volt udvari
pletykákkal kielégíteni a férfi kíváncsiságát.
– És királya szándékozik esetleg nőül venni lady Siniát?
A király jóval idősebb volt a lánynál, és Owennek már attól felfordult a
gyomra, hogy elképzelte őket egymás oldalán. A kérdésre azonban felelnie sem
kellett, mert a polgármester témát váltott: – Úgy látom, látogatója érkezett –
jelentette be apró köhögéssel. – Ha megbocsát.
Owen megfordulva látta, hogy Clark tisztes távolságban várakozik. Feszült
és merev testtartása rosszat sejtetett. Ugrásra kész volt, akár egy agár verseny
előtt.
Owen elküldte a polgármestert, és magához intette Clarkot. A férfi egy
napja nem borotválkozott, és borostája hossza mostanra a hajáéval vetekedett.
– Elnézését kérem, amiért félbeszakítottam, uram, de ez nem várhat.
– Mi történt, Clark? – kérdezte aggódva Owen. A kém az ábrázata alapján
valami szörnyű hírt hozott, és szeretett volna minél hamarabb túlesni a
bejelentésén.
– Az éjjeli portyánk alkalmával egy emberemnek parancsba adtam, hogy
kutassa át Chatriyon sátrát. Ez még azelőtt történt, hogy Roux marsall
megérkezett volna. Az embereim átolvasták a király hátrahagyott leveleit, hátha
értékes információt találnak benne. És olyasmire bukkantak, amit haladéktalanul
jelentenünk kell Severn királynak.
– Mintha aggódnál a hír miatt, Clark – szólt Owen nyugalmat erőltetve a
hangjára.
– Azon aggódom, hogy a király hogyan reagál majd – hebegte Clark. – Ön
is tudja, hogy nem a türelméről híres.
Owen közelebb lépett a kémhez, és lehalkította a hangját: – Mondd hát el,
mit találtatok! – Körülnézett, de senki nem volt ott, aki hallhatta volna a
beszélgetésüket. Az őket körülvevő nyugalom szinte bírókra kelt a férfiból
áramló feszültséggel. A fejük fölött tengeri madarak rikoltoztak, a víz felől a sós
víz illatát sodorta feléjük a lágy szellő.
– Uram – kezdte Clark halk, komoly hangon. – Chatriyon nemrégiben
levelet kapott egy férfitól Legault-ból. Egy Desmond nevű nemesember azt
állítja, hogy nála van Severn király ifjú unokaöccse, Ceredigion jogos
uralkodója. Tán maga is emlékszik rá, hogy a királynak volt két unokaöccse. A
levélben az áll, hogy bár az idősebbiket csakugyan meggyilkolták
Királyforrásban, a Forrás megkímélte a fiatalabbik életét, hogy egy napon
visszakövetelhesse a trónt. A levélben Chatriyon segítségét kérik, hogy támadást
indíthassanak Ceredigion ellen. A terv szerint Occitania nyugatról támad, azzal
az ürüggyel, hogy le akarják igázni Brythonicát, miközben Atabyrion seregei
keletről törnek be. Észak így védtelenül marad, és Legault szabadon bevonulhat
a trónkövetelővel. Egy ideje már tudjuk, hogy Occitania és Atabyrion
szövetséget kötöttek, de Legault teljesen váratlanul ért minket. Amint mondtam,
a levelet nemrégiben írták. Úgy hiszem, hogy a királyságunkat megszállás
fenyegeti. Ezt a támadást ugyan meghiúsítottuk, de a győzelmünk híre talán nem
terjed elég gyorsan ahhoz, hogy megakadályozza a másik két sereg támadását.
Owen szíve elszorult, amikor arra gondolt, hogy Evie egymaga védi
északot.
– Igazad van, Clark. A királynak erről azonnal tudomást kell szereznie.
Újabb trónkövetelővel állunk szemben.
Clark a fejét ingatta.
– Van még rosszabb is, uram. – A kém zavarában kényelmetlenül
fészkelődött. – A király nővére, Brugia özvegy királynéja is támogatja az
összeesküvést. Négy királyság lépett szövetségre ellenünk. Négy! –
Hitetlenkedve rázta a fejét. – Csak azt nem értem, hogyan képes a király tulajdon
nővére elhinni egy imposztor szavait. Amiből logikusan következik egy kérdés.
– Clark komoly tekintettel, suttogva folytatta: – Abban az időben nem voltam
még az Espion tagja. Csak később csatlakoztam. De mi van akkor, ha igaz a hír?
Ha Eredur egyik fiát nem sikerült meggyilkolni, és túlélte? Akkor még ifjú volt,
mára férfi lett. Húsz-huszonegy év körüli lehet, ha jól emlékszem. Ez… óriási
csapás volna a királynak!
Owen vállon veregette Clarkot, és egyenesen a szemébe nézett.
– Erről senkinek ne beszélj! Készítsd a lovainkat! Azonnal visszamegyünk
Királyforrásba.
Severn Argentine király nem nősült újra, miután első feleségét, lady Nanette-et, Warrewik hercegének lányát
elveszítette. Egy gyermekük született, akit Severn uralkodásának hajnalán elvitt a láz. Röviddel ezután a
felesége is meghalt. Egyesek szerint megmérgezték, de mindig erre gyanakszanak először. Aznap
napfogyatkozás volt. Úgy tartják, a Forrás küldött jelet, azt üzenve, hogy Severnnek nem lett volna szabad
trónra ülnie. Mások, akik jobban ismerik, azt mondják, a sötétséget Severn határtalan gyásza okozta, amit
neje elvesztése miatt érzett. Megint mások aljas módon azzal gyanúsítják, hogy titokban unokahúgáért, lady
Elyse-ért epekedik. De akik látták már őket együtt az udvarban, tudhatják, hogy egymás iránt érzett
szeretetük pusztán rokonságukból fakad. Van bennük ugyanis valami közös: mindketten mélységesen
szerették Eredur Argentine-t. Az egykori király szelleme még ennyi év után is beárnyékolja a hátrahagyottak
életét.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 NEGYEDIK FEJEZET

Severn

Owen elég ideje volt már Westmarch hercege ahhoz, hogy megszokja, milyen
küldöncöket kiküldeni és utasításokat adni. Voltak azonban olyan hírek,
amelyeket személyesen kellett kézbesíteni, különösen most, hogy megszállás
veszélye állt fenn.
Severn király iránt zavaros és gyakran változó érzésekkel viseltetett. Nehéz
feladat volt szolgálni a királyt, részben éles nyelve, szeszélyessége, hirtelen
haragja és türelmetlensége miatt. Severn király maga is a Forrás kegyeltje volt, a
varázserejével képes volt meggyőzni másokat az akaratáról. Ehhez a hatalomhoz
pedig úgy nyerte az erőt, hogy gúnnyal és sértő megjegyzésekkel alacsonyította
le az embereket. Érdekes párosítás volt ez. Owen azon is elgondolkodott, vajon
mi történne, ha mások nevetségessé tétele helyett dicsérő szavakkal próbálkozna.
Vajon úgy nagyobb lenne az ereje? Egy ilyen fagyos ember egyáltalán képes
lehet méltatni másokat?
Severn ennek ellenére a hűséget tartotta legtöbbre – bátyját szolgálva saját
jelmondata mindig „a hűség kötelez” volt –, és Owen mindig is nagyra becsülte
azért, hogy születési rendellenességein milyen méltósággal volt képes
felülemelkedni. Vállai ugyanis ferdék voltak, az egyik karja kissé görbe.
Gyakran bicegve járt, noha ezt igyekezett palástolni.
A király akkor ragadta magához a hatalmat, amikor megtudta, hogy Eredur
korábban már kötött házasságot, így utódjainak nem volt joga a trónra. A fiúknak
röviddel ezután veszett nyomuk, és hamar szárnyra kapott a pletyka, miszerint
Severn gyilkolta meg unokaöccseit, hogy biztosítsa magának a hatalmat. Ez a
sokak által ismert tévhit beárnyékolta a király életét. Noha nem ő rendelte el a
királyfik elpusztítását, az eset az ő uralkodása alatt történt, és felelősnek érezte
magát a két fiú haláláért. A gyilkosságról sosem adtak ki hivatalos
kinyilatkoztatást.
Ez pedig hiba volt.
Egyesek úgy sejtették, hogy a fiúk életben maradtak, és északon, a király
egyik kastélyában rejtőzködtek. Owen mindegyik északi kastélyban járt, így
pontosan tudta, hogy a két koronaherceg egyikben sincs. Titokban hordozott
gyász volt az egész; egy tíz esztendő után is tátongó seb. Owen el sem tudta
képzelni, milyen érzéseket kavar majd fel Severnben, ha megtudja, hogy valaki
az unokaöccse nevében a trónt követeli, vagy hogy a királyságok összefogtak, és
az imposztort segítik.
Owen és Clark vágtatva kelt útra Westmarchból. Útközben többször lovat
cseréltek, és csak annyit aludtak, hogy az erejük megmaradjon. Horwath herceg
Averanche-ban maradt, hogy biztosítsa Westmarchot, mielőtt csatlakozik
Owenhez Királyforrásban. Owen persze vele is megosztotta a hírt, és Horwath is
egyetértett abban, hogy erről mihamarabb értesíteni kell a királyt. Mindketten
aggódtak Evie-ért, és féltek attól, hogy északról megszállják az országot.
Eltelt néhány év azóta, hogy Owen utoljára Királyforrásban járt, és most
különös, vegyes érzelmek telepedtek a szívére, ahogy a városhoz közeledett.
Élénken élt még benne, amikor Horwath herceg mögött ülve először belovagolt
Királyforrásba. Most a saját emberei kísérték, akik magasan tartották címeres
lobogóját, hogy mindenki messziről lássa, ki közeledik. Az emberek szívélyesen
köszöntötték, néhányan kalapjukat a magasba emelve integettek. A nők közül
egyesek virágot dobtak felé, így próbálták felhívni magukra az ifjú herceg
figyelmét. Az Occitaniában aratott győzelem híre éppen megelőzte őt.
Amint átnyargalt a városon, át a Nagyasszony szentélyéhez is vezető hídon,
elmerengve figyelte az égbe törő tornyokat, és az járt az eszében, amikor
elszökött a palotából, hogy ott kérjen menedéket. Aznap találkozott először
Dominic Mancinivel, aki akkor még alacsony rangú kémje volt az Espionnak, és
ott ismerte meg az özvegy királynét is, aki mindmáig a szentélyben élt. Erre
újabb gondolata támadt – egy gondolat, amin azután tervezett elmélázni, hogy
találkozott a királlyal.
A palota dombjához érve megszaporázta a hosszú úton kimerült lova
lépteit. Három napja indultak útnak Occitania határától. Owen combját kikezdte
a nyereg, és éhes is volt. Eszébe jutott, hogy először beosonhatna a konyhára, és
kérhetne pár ostyát a szakácstól, Lionától, akitől annyi támogatást kapott
kisgyermekként.
Elküldte a kíséretét, és kezét kardja markolatán pihentetve belépett a palota
árnyas folyosóira. Szinte azonnal Mancinivel találta magát szemben.
– Meglep, hogy itt látlak – köszöntötte ravasz vigyorral az arcán a kövér
ember. – De bizonyára a Forrás akarta így, ugyanis híreim vannak. – Mancini
hajába ősz szálak vegyültek. Fogyott is az előléptetése óta, és bár nem volt olyan
méretes hasa, mint korábban, most is jókora ember volt. Díszes udvari gúnyát
viselt, tunikáján a fehér vadkant ábrázoló címerrel, nyakában pedig ott lógott a
hivatalát jelképező lánc. Tíz éve nevezték ki az Espion élére, azóta csak növelte
befolyását a királynál, kiváló tanácsainak és annak köszönhetően, hogy alaposan
ismerte a környező országokat. Sokat tudott például Genevarról, a kereskedő
népről, amely tudás igen jó szolgálatot tett a királyi kincstárnak. Severn az
elmúlt években több hajóparancsnokot is támogatott, és nem fukarkodott akkor
sem, ha új déli kereskedelmi útvonalak felfedezéséről volt szó. Néhány útvonal
igen jövedelmezőnek bizonyult.
– Kíváncsi vagyok, ugyanazt készülsz-e elmondani, amiért én is idejöttem –
felelte Owen, de nem lassított.
– A fiatalos, sietős lépteidet elnézve, meglehet. Nem láttál álmot
mostanában, jó uram? – érdeklődött Mancini nyájasan mosolyogva.
– Ami azt illeti, de – vágta rá Owen. Nagyra becsülte ugyan Mancini
képességeit, de mindig óvatos volt a kémek vezérével, mert tudta, hogy a
legtöbb információt inkább megtartja magának. – Legault országáról álmodtam.
Mancini összeszorította az ajkát.
– Akkor hallottál az imposztorról. Már értesítettem a királyt. Ne nézz rám
így, kölyök, az a dolgom, hogy szóljak neki az ilyesmikről, mielőtt mástól tudja
meg. Ha tudtam volna, hogy jössz, várok egy napot. De ezek a hírek nem
várhatnak.
– Megértelek, Mancini – nyugtatta Owen, de az eset tanulsága az volt, hogy
Mancini önmagát mindenki másnál előrébb valónak tartotta. – Hol a király?
– Ahol mindig, amikor dühös. Gyere velem!
Együtt mentek a palota tróntermébe. Owen bőre ragadt az izzadságtól, és
ideges volt a kevés alvás miatt. Mindennél jobban vágyott egy fürdőre és valami
ételre, de nagyon aggódott Evie miatt, és minél előbb északra akart menni, hogy
megvédhesse. Ha csak arra gondolt, hogy egy hamis herceg északról váratlanul
lecsaphat, máris görcsbe rándult a gyomra.
Mielőtt a trónterembe léphettek volna, harsonaszó közepette bejelentették
őket – olyan szokás volt ez, amit Owen gyűlölt, és tudta jól, hogy a király is. A
szeme azonnal megtalálta Severnt, amint Mancinivel beléptek az ajtón.
Owennek akaratlanul eszébe jutott, milyen sokat változott az a hely azóta,
hogy oly sok évvel ezelőtt először jelentették be az érkezését. Az idő vasfoga a
királyt sem kímélte. Sötét hajába mostanra ezüstös szálak vegyültek a füle körül,
de még mindig a ceredigioni divatnak megfelelően viselte. Örökké feketében
járt, noha a tunikái egyre díszesebbek lettek, ahogy a vagyona gyarapodott. Régi
szokása szerint most is a tőrével matatott – kissé kihúzta a hüvelyéből, majd
lendületből visszacsapta. Tudattalan mozdulat volt ez, ám a külső szemlélőben
azt a benyomást keltette, hogy a király kedvét leli mások ledöfésében. Állát
egyik öklén pihentetve ült a trónon, mert ez a testtartás elfedte háta torzságát.
 – Owen! – szólt meglepetten, és a tekintete kissé megenyhült, amikor a fiú
térdet hajtott a trón előtt. Türelmetlenül intett neki, hogy felállhat.
– Uram, jöttem, ahogy tudtam – kezdte Owen, és érezte, ahogy a verejték
kövér cseppekben gördül alá a hátán.
– Soha jobbkor – felelte a király komoly hangon. – Gratulálok a
győzelmedhez! Épp tegnap ért ide a hír. Nagyszerű munkát végeztél, kölyök.
Nem is vártam tőled mást. De bajban vagyunk. Viharfelhők közelednek a tenger
felől. – Tekintete ismét elkomorodott, és összevonta a szemöldökét.
– Tudom – szólt Owen, közelebb lépve a királyhoz. Mancini tisztes
távolságban várakozott. Megköszörülte a torkát, majd folytatta: – Bocsásson
meg, uram, de megviselt a hosszú út. Westmarchban álmot láttam. Olyat, ami
miatt azonnal lóra szálltam, és eljöttem ide.
– Valóban? – kérdezte a király. – Meséld el! – Izgatottan, tágra nyílt
szemekkel várta Owen beszámolóját az állítólagos álomról.
– Rövid álom volt – mondta Owen. – Egy kertben jártam. Elszáradt
rózsabokrot láttam, de ahogy elhaladtam mellette, észrevettem, hogy volt még
rajta egyetlen fehér rózsa. Letéptem a virágot és megszagoltam, de álmában az
ember nem érez illatokat. Nem tudtam megmondani, hogy él-e a virág, vagy
sem.
– Egy fehér rózsa – ismételte a király hunyorogva.
Owen bólintott. Szándékosan vette bele a történetbe a rózsát, mert a nap és
a rózsa szerepelt Eredur lobogóján. Benyúlt az ingébe, és előhúzta a levelet,
amire Chatriyon sátrában bukkantak rá.
– Ezután vívtunk csatát Occitania seregével, ahol az egyik emberem, Clark,
ezt találta a király sátrában. Miután elolvastam az üzenetet, az álmom egyszerre
értelmet nyert.
A király elkapta Owen kezéből a papírt, majd kihajtotta, és izgatottan
elolvasta a tartalmát. Az arca szinte izzott a haragtól, mire a végére ért.
– Átkozott legyen a Forrás! – mennydörögte, és földhöz vágta a levelet. Az
indulattól reszketve felemelkedett a trónjából. A szolgák közül többen óvatos
léptekkel elhagyták a tróntermet, mielőtt előtört volna a fékezhetetlen vihar.
Owen szívének rosszulesett a Forrás káromlása, de nem szólt. Megtanulta már,
hogy többet ér ilyenkor a hallgatás.
Amikor a király lelépett az emelvényről, csizmájával rátaposott a levélre.
– Muszáj engem örökké pocskondiázni? Muszáj szüntelenül rólam
suttogni? Hát egy perc nyugtot sem hagynak? Két ellenséggel állok szemben, két
kiéhezett farkas vicsorog a lábamnál. Erre most egy vadász is érkezik, aki
lándzsáját egyenest a szívemnek szegezi! És nem más támogatja ezt az egészet,
mint a nővérem. A tulajdon nővérem!
 Owen csendben figyelt. Tudta, hogy még nem jött el az ideje, hogy
megszólaljon. A király haragja még teljes lángjával tombolt.
Severn sötét átkokat szórva motyogott.
– Mindenhol gyűlölnek – fortyogott. – Gyűlölnek, félnek, megvetnek. A
kutyák megugatnak, ha elhaladok mellettük. Az Argentine-házat egykor tisztelet
és elkötelezettség övezte. Az országok népei soha nem vetemedtek volna arra,
hogy megsértsenek bennünket. Most nézz rájuk. Azon mesterkednek, hogyan
taszíthatnának le a trónról. Mintha csak egy vadkan befogását terveznék. – A
hangja morgássá mélyült. – De nem kapnak el. Nem fognak lándzsára hányni.
Egyszerre mintha Severn is érzékelte volna, hogy magában beszél.
Felegyenesedett, és Owenhez és Mancinihez fordult, akik némán figyelték.
– Nehéz ilyen helyzetben higgadtnak maradni – szólt komor hangon. –
Ezért van rátok szükségem. Nem látok át a haragom okozta ködön. Három
ellenség, négy, ha Brugiát is beleszámítjuk. Miért nem jön el mindjárt a Rettegett
Rém próféciája, és fog össze mind a hat királyság ellenem? – Ujjával
megérintette az ajkát, majd aggódva ingatta a fejét. – A Rettegett Rém
próféciája. Erre eddig nem is gondoltam. Mi van, ha ez valóban a jóslat
beteljesedése? Egy király visszatér a halálból, és egyesíti Ceredigiont. A fivérem
úgy gondolta, ő a Rém. Akkoriban magam is azt hittem. De mi van akkor, ha ez
a trón-követelő lesz az? Ha ez egy olyan küzdelem, amiből nem kerülhetek ki
győztesként?
– Uram – szólt közbe türelmesen Mancini. – Hasztalan a holtak badarságain
merengeni. Az élők közül is épp elegen fenyegetik. A hercegek mágurjátszmába
kezdtek, ahol a díj a királyság. A pártfogoltja épp most hozott súlyos vereséget
az occitaniai VIII. Chatriyon fejére. A király úgy akarta növelni a hatalmát, hogy
nőül veszi Brythonica hercegnőjét, de maga megakadályozta. Mégis mi másért
támogatná ezt a… ezt a… jöttment fiút Legault-ban, hogy Ceredigion trónjára
lépjen? Fél magától, uram, és fél attól, hogy alulmaradna a tisztes csatában. Egy
majomnak is hajlandó lenne odaadni a koronát! Egy hónap, talán egy év, és az
imposztornak híre sem lesz. Ez egy játszma. Cselszövés. Eljön az idő, amikor
megbüntetheti Occitaniát az árulásért.
– És mi a helyzet Legault-lal? – dühöngött a király.
– Legault-t is – mondta Mancini. – És Atabyriont is. Ezt a játszmát úgy
nyerheti meg, ha vakmerő és könyörtelen. Megmondtam már, önt sosem szereti
majd úgy a népe, ahogy a fivérét szerették. Ezt hiába reméli. Különben is, jobb,
ha az embert félik, mintha szeretik.
A király tekintete megenyhült.
– Bölcs szavak, Dominic. És biztosíthatlak, hogy bosszút állok azokon, akik
szembeszállnak velem. Ha túl irgalmas vagyok, azzal csak még több ellenlábast
szerzek.
– Legutóbb segített – jegyezte meg halkan Owen –, hogy az igazi
Dunsdworth itt volt a palotában. Azt egyszerű volt bizonyítani. Ez most
bonyolultabb lesz, de volna egy ötletem, amit talán fontolóra vehetne.
– Tudod, kölyök, hogy nagyra értékelem az ötleteidet – bólintott a király.
Owen körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, minden szolga távozott.
Mikor látta, hogy hárman maradtak a teremben, így folytatta: – Támadt egy
gondolatom, miközben Királyforrásba jövet elhaladtam Nagyasszony előtt. A
koronaherceg édesanyja még mindig ott lakik. Ahogy John Tunmore is. Talán ők
állnak e trónkövetelő mögött. Emlékszik még a hazugságokra, amiket Tunmore
hordott össze a könyvében? Megengedte, hogy az egész könyvet elolvassam,
mert rajtam valamiért nem fog más kegyeltek varázsereje. – Owen határozottan a
király szemébe nézett. Mindketten tudták, hogy nem jellemző, hogy egy kegyelt
ellenállna más kegyeltek hatalmának. Owent nehéz volt megtéveszteni, ezért is
volt olyan értékes. – Tunmore azt a képességet kapta a Forrástól, hogy bárkit
képes meggyőzni az írásával. – Owen lehajolt, és felvette az összegyűrt papírt. –
Az a sejtésem, hogy ő írta az eredeti levelet. A szentélyből nem tud ugyan
kijönni, de mi sem egyszerűbb, mint egy ilyen üzenetet kicsempészni onnan.
Talán ő próbál másokat meggyőzni, hogy támogassák azt a senkiházit.
A király elismeréssel nézett Owenre.
– Erre nem gondoltam.
– Magam sem – tette hozzá Mancini, és megbecsülése jeleként bólintott.
Owen arcára erre pír szökött.
– Felség, engedelmével ellátogatnék a szentélybe, hátha kiderítek valamit.
Ő talán többet tud a trónkövetelőről.
– Esetleg úgy is megoldhatjuk – kezdte buzgón Mancini –, hogy elhozatom
a szentélyből. Csak adja ki a parancsot, és vacsorára itt lesz.
Owen összevonta a szemöldökét.
Ezt a király is észrevette. – Látom, Owen, nem helyesled a felvetést. Még
úgy sem, hogy magad is tudod, a Forrás isteni oltalmáról szóló legenda csupán
szóbeszéd?
Owen a fejét rázta. Ajkát összeszorítva mérlegelte, érdemes-e bármit
szólnia.
– Ki vele – unszolta a király.
– Már nem vagyok gyerek – mondta Owen. – Igen, tudom, hogy a
szökőkútba dobott érméket a szentélyszolga gyűjti össze, és hogy a pénz a
kincstárba kerül. De még az is az éj leple alatt történik, nem az emberek szeme
láttára. Nem változtathatunk a mágur szabályain csak azért, mert egy bábuval
kettő helyett négyet lépnénk. Ha átírjuk a szabályokat, mások is megteszik. –
Owen a fejét rázta. – Annak pedig maga sem örülne. Ne vívja ki a dekoneus
haragját, mert a végén maga ellen fordítja a népet.
A király hunyorgott. Owenhez lépett, és kezét úgy tette a fiú vállára, ahogy
apa teszi a legkedvesebb fiáéra.
– Ilyen fiatalon milyen bölcsen beszélsz. Bízom benned, Owen. Menj,
beszélj Tunmore-ral! – Ajka gúnyos vigyorra húzódott. – Kezdem elveszíteni a
türelmemet, ami azt az embert illeti. És ha már ott vagy, próbáld meggyőzni a
királynét, hogy bújjon elő a szentélyből. Tizenkét év telt el. Mondd meg neki,
hogy nem fogok bosszút állni azokért az összeesküvésekért, amiket ellenem
szőtt.
– Úgy lesz, uram – mondta Owen. Örömmel látta, hogy a király megbízik
benne.
Severn azután kedvesen megpaskolta az arcát.
– Ám előbb menj, fürödj le! Rád fér. De igyekezz, mert holnap reggel
Északra küldelek! Kézre kell kerítened nekem egy trónkövetelőt!
Úgy tartják, hogy a legjobb méregkeverőket Pisanban tanítják ki. Bárki, akit királlyá koronáznak azon a
szigeten, ki van téve a nemesek kicsinyes szeszélyeinek. Azok tulajdon apjukat is elárulnák a hatalomért
cserébe. A mérgek diplomáciáját ott szinte vallásos áhítattal űzik. Még a legkörmönfontabb hercegnek is
szüksége van saját méregkeverőre. Legalább azért, hogy megvédje a méregkeverőktől, akik az életére
törnek.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 ÖTÖDIK FEJEZET

A méregkeverő tornya

Liona még mindig Ceredigion legkiválóbb szakácsa volt, aki ráadásul külön
ostyásdobozt tartott fenn azok számára, akik meglátogatták őt a konyhán.
Mindig is szörnyen elkényeztette Owent, de a fiú éppen ezért járt oda olyan
szívesen.
– Nézzenek oda, hogy megnőttél! – lelkendezett Liona, és összeborzolta
Owen frissen mosott haját, aki éppen ostyát majszolt egy hordón ülve. – Amikor
először itt jártál, nem kellett létrát kérnem, ha csókot akartam nyomni az
arcodra. Kész férfi lettél! – Kedvesen megdörzsölte a fiú karját.
A szakácsnő férje, Drew – akinek a haja mostanra inkább volt ezüst, mint
vörös – kedvesen mosolygott.
– Megvan még az a batyu, Owen? Azzal a sok mozaiklappal?
Owen széles mosoly kíséretében bólintott, majd letörölt egy morzsát a szája
széléről.
– Hát persze! Csak azóta még nagyobb a gyűjtemény. Evie-vel, ha a
nagyapja nincs otthon, néha az egészet levisszük a nagyterembe, és ott építjük
fel.
– A nagyterembe? – csodálkozott Liona. – Egek! Azt megnézném!
Amikor Owen befejezte az ostyát, Liona újabbal kínálta, amit örömest
elfogadott. A konyha mintha kisebb lett volna, mint amilyenre emlékezett.
Amikor a sarokba pillantott, ahol egykor egyedül játszott, szinte látta sok évvel
ezelőtti önmaga szellemét. Félénk volt, és szégyenlős, nem mert szólni senkihez.
Mostanra ritkán fordult elő, hogy belészorult volna a szó, mert megnyerő külseje
és magabiztossága kedélyessé tette. A magányos kisfiú persze még ott lakozott
benne, és most is szívesebben töltötte az idejét kevés emberrel, mint sokak
társaságában.
Jó érzés volt újra abban a konyhában lenni a barátaival, de a melegségbe
szomorúság is vegyült. A hely Ankarette emlékét is felidézte, és így az
elvesztéséért érzett fájdalom is visszatért.
A falra pillantott, amely titkos ajtót rejtett. Egy ajtót, amelyen át a palota
rejtett folyosóinak útvesztőjébe juthatott az ember. A konyha felső ablakán át
most is látszott a méregkeverő tornya, ahol egykor Ankarette lakott. A lány
abban a toronyban tanította meg Owennek a saját és az Espion fortélyait. Jól
emlékezett az ott tanultakra, de azóta nem merészkedett fel a toronyba.
Drew a vállára csapott.
– Van egy fa, amit ki kéne vágni. Megyek is, mielőtt Berwick sopánkodni
kezdene. Jó volt látni téged, Owen!
– Berwick még él? – kérdezte Owen kuncogva. A főinast már akkor is
ősöregnek látta, amikor kisgyermek volt.
Liona összeszorította az ajkát.
– Azóta köszvénye van, és totyog, akár a kacsa, de mindenáron dolgozni
akar. Gyere, fiam, hajolj ide, hadd csókollak meg. Ne kelljen székre állnom!
Owen engedelmesen lehajolt. Liona csókot nyomott a homlokára, majd
megpaskolta az arcát, mintha még mindig nyolcéves volna, azután folytatta
dolgát a konyhában. A fiú magába szívta a kemencében sülő kenyér és az élesztő
illatát, és egy kicsit még elidőzött ott, ám tekintete minduntalan visszatévedt a
rejtett ajtóra.
Hirtelen felállt a hordóról, és a régi sarkához lépett. Megannyi órát töltött
ott egyedül, de még annál is többet Elysabeth Victoria Mortimer társaságában.
Az arca elkomorodott, amikor eszébe jutott, milyen veszélyben van a lány. Ha
valami történik vele, sosem bocsátja meg magának, amiért nem volt mellette. A
gondolattól fájdalom nyilallt a mellébe, amely tompa, lüktető sajgásba fordult.
Összeszorította a fogát. Alig várta, hogy újra nyeregbe üljön, és útra keljen.
De előbb meg kellett látogatnia egy szellemet.
Körülnézett, hogy látja-e valaki, majd meglökte a titkos ajtó nyitókarját, és
belopózott a mögötte rejlő folyosóra. Odabent fürge léptekkel haladt. Már nem
tartott tőle, hogy az Espion rajtakapja, hiszen a kémszolgálat minden tagja jól
tudta, hogy Westmarch hercege maga is szinte tagnak számít. A folyosó szűkös
volt, és poros, és jobban össze kellett húznia magát, mint sok évvel azelőtt.
Hamarosan már felfelé masírozott a torony lépcsőin, és hallgatta, ahogy a
szél keresztülsóhajtott a lőréseken. A szíve egyre hevesebben vert, de nem a
lépcsőzéstől – félelem és nyugtalanság szorította el. Vajon készen állt ismét
szembenézni Ankarette emlékével? Oly sokkal tartozott a nőnek – ott volt
például a nyakában lógó lánc, amely a rangját jelezte, vagy a kapcsolata
Mancinivel, de azt is neki köszönhette, hogy egyáltalán életben volt. Minden,
amivé vált, Ankarette láthatatlan befolyásának és törődésének volt köszönhető.
Az utolsó lépcsőfokokon lelassított. Alig várta, hogy megpillanthassa a nő
holmiját – az aprólékos hímzéseket, a szépséges ruhákat –, de emlékeztette
magát, hogy odabent bizonyára mindent belepett a por.
Azután megacélozta a szívét, és a kilincsért nyúlt, megszorította a hideg
fémet. A tarkójára verejték szökött. Nagyot sóhajtott, lenyomta a kilincset, és
határozott mozdulattal belökte az ajtót.
Csaknem megvakult, ahogy belépett. A függönyök azelőtt mindig be voltak
húzva, mert Ankarette napközben aludt, de most utat engedtek a kinti
napsütésnek. Látta az ágy és néhány asztal körvonalát, de látott olyasmit is,
aminek nem kellett volna ott lennie. Fakeretről lelógó köntösöket, a szikrázó
napsütésben csillogó ékszeres dobozokat. Az ágy alatt papucsok sorakoztak, egy
mosdótálban víz nyugodott, és volt ott egy hajkefe, tele aranyló hajszálakkal. A
szobának nem volt rózsaillata. Valami enyhébb lengte be a levegőt… talán
levendula.
Owen egyik kezével a szemét árnyékolva nézett végig a megváltozott
berendezésen. A fehér-lila mágurkészletet leszámítva semmi sem úgy volt,
ahogy Ankarette hagyta. Valaki más lakott ott. Egy másik nő.
Halk csoszogást hallott. Valaki megpróbált közelebb kerülni hozzá. Owen
hallása mindig is kiváló volt, a legapróbb zajokat is észlelte. Volt valaki mögötte,
valaki, aki a nyitott ajtó mögé rejtőzött el.
Owen a mosdótálat és a kancsót tartó asztal felé ugrott, és azonnal
megfordult. Egy vékony kar felé suhintott egy tőrrel. Elkapta a nő csuklóját, és
épphogy volt ideje megpillantani a lila port a tőr hegyén – méreg-, mielőtt a
támadója a másik kezével a torkához kapott. Owen a szabad kezével kivédte az
ütést, és közben a nő csuklóját sem eresztette. Ösztönösen küzdött, és tudta, ha a
mérgezett tőr sebet ejt rajta, mindennek vége.
A nő papucsba bújtatott lábát Owen sarka mögé akasztotta, és megpróbálta
fellökni a fiút. Owen a szőke hajkoronába markolt, és elkiáltotta magát: – Elég!
Nem akarlak bántani!
De a szoba hirtelen forogni kezdett, és Owen olyan erővel zuhant hanyatt,
hogy a levegő is kiszökött a tüdejéből. Fájdalmasan felmordult, de a nő haját
nem eresztette – ekkor látta csak meg, hogy parókát szorongat.
A nő fölé lépett, és nekiszegezte a kést. Rövidre nyírt hajával úgy festett,
akár egy fiú, hiába a gyöngyszínű köntös és a nyaklánc, amelyet egykor
Ankarette viselt.
– Bántani?! – fakadt ki gúnyosan. – Ne nevettess, fiú! Maradj a földön,
vagy kivéreztetlek.
Owen nem akarta levenni a tekintetét a tőrről, de közben szerette volna
jobban szemügyre venni a lányt. A földön heverve megpróbálhatta volna kirúgni
a lábát, de erre bizonyára ő is számított. Sértőnek találta, hogy fiúnak szólították,
de talán éppen ez volt a cél. Felkönyökölt, de nem próbált felállni.
– Ne haragudj, hogy megijesztettelek – zihálta, miközben próbált
megnyugodni.
– Jókora zajt csaptál, de nem ijesztettél meg. És most add vissza a hajam,
mielőtt tönkreteszed! – A szabad kezét Owen felé nyújtotta, és a parókára
mutatott.
Owen egyébként is ostobán érezte magát a parókával a kezében, ezért
lassan előrehajolt, és átnyújtotta a hajat. A nő elvette és az asztalra tette.
Néhány évvel lehetett idősebb Owennél. Rövid haja ellenére gyönyörű volt,
megjelenésével mintha szándékosan vágyat akart volna ébreszteni minden
férfiban. Gőgös arckifejezését elnézve nem illetődött meg a helyzettől. Owent
szörnyen bosszantotta, hogy ez az idegen Ankarette ruháját és ékszerét viseli.
Megnyalta a száját; próbált higgadt maradni és koncentrálni.
– Felülhetek anélkül, hogy leszúrnál? Nem támadok rád. Szavamat adom.
– Fordítsd oldalra a fejed! – parancsolta. Owen engedelmeskedett, de nem
vette le róla a szemét. – Nem úgy! – türelmetlenkedett a lány. – A másik oldalra!
Ahogy Owen elfordította a fejét, az idegen tekintete azonnal megváltozott,
meglepetés ült ki az arcára.
– Nahát, hiszen te Westmarch hercege vagy! – mondta mosolyogva. –
Nézzenek oda, ki sétált be a hálómba!
– És te ki vagy? – kérdezte Owen. A gyomra összerándult idegességében.
– Természetesen a király méregkeverője – felelte, azután leeresztette a
fegyverét. – Kelj fel, uram! Szerencséd, hogy nem öltelek meg véletlenül. Ebbe
a toronyba senkinek nincs bejárása, még neked sem. És nem szorult beléd annyi
lovagiasság, hogy kopogj, mielőtt belépsz egy hölgy szobájába?
Owen orcája zavarában rózsaszínbe fordult.
– Biztosíthatlak, hogy úgy tudtam, senki nem lakik a toronyban.
– Kelj már fel! Nevetségesen nézel ki, ott a földön heverve. Nem foglak
bántani, már tudom, hogy ki vagy.
Owen óvatosan talpra állt, és hunyorogva a lila porral bekent pengére
pillantott, ami végre nem egyenesen felé mutatott. A nő körmeivel végigtúrt
rövid haján, aztán az Owen balján lévő fagerendába vágta a tőrt. A fegyver
hangos csattanással beleállt a fába, a markolata megremegett a dobás erejétől.
A lány a nyitott tenyerét Owen felé tartotta.
– Túl naiv vagy. Gyerekjáték lett volna megölni. Ezt vésd az eszedbe, hátha
egyszer valaki méregkeverőt küld ellened.
– Severn királyt szolgálod? – kérdezte Owen, igyekezett leplezni a dühét.
Az idegen dölyfösen bólintott.
– Ki vagy te? Hogy hívnak?
 – Ha akarnák, hogy tudd, már szóltak volna rólam. Most pedig, kérlek,
távozz a tornyomból!
Owen ekkor már képtelen volt féken tartani a haragját.
– Ez az ő tornya volt, mielőtt te megkaptad volna!
A lány szeme ismét elkerekedett.
– Tudtál Ankarette-ről? Ismerted Ankarette Tryneowyt?
– Megmentette az életemet – morogta Owen. Beleremegett az előtörő
érzelmekbe, de aztán maga is belátta, hogy inkább hallgatnia kellett volna. A
lány ugyanis nem tudott róla, hogy kapcsolatban állt Ankarette-tel. Átkozta
magát, amiért elárulta a titkot.
– Értem – mondta a nő közönyös hangon, de a szemében csillogó értelem
elárulta. A gőgössége legalább enyhült. – Szóval feljárkáltál, amikor még
fogolyként éltél itt?
Owen némán bólintott.
– Ez megmagyaráz néhány rejtélyt.
– Miről beszélsz? Milyen rejtélyt?
– Hagyott egy üzenetet. Azt hiszem, neked szánta. És az egyik hímzésen ott
a neved és a címered.
– Hagyott üzenetet? – kérdezett vissza lelkesen Owen.
– Mancininél van. Én csak egyszer olvastam, évekkel ezelőtt, amikor
idehoztak a… nem érdekes, honnan. Most pedig, uram, kérlek, távozz!
Összegyűrődött a ruhám, ezért át kell öltöznöm, mielőtt lemennék. – Újfent
fennhéjázó, dölyfös pillantást vetett rá, majd matatni kezdett a fűzőjével, ezzel is
sietségre ösztökélve Owent. A királyság egyik hercegeként minden téren a lány
fölött állt rangban. Nem a lánynak kellene elküldenie őt. Az is látszott, hogy esze
ágában sem volt elmondani, mi állt Ankarette üzenetében, ezért Owen nem is
vesztegette azzal az idejét, hogy rákérdezzen.
- Köszönöm, hogy nem szúrtál le – szólt visszafogottan, majd
körbepillantott a szobán. Úgy érezte, hogy nevetségessé tették és megsértették. –
Nem zavarlak többet.
Sarkon fordult, és kimasírozott a toronyból, bár legszívesebben gyerekes
módon becsapta volna maga mögött az ajtót. Zavarba hozták, elvörösödött, és
megrökönyödött a találkozástól. Miért nem szólt a király a méregkeverőről? És
miért nem szólt a kémek vezére?
Owen dühöngve szelte a fokokat. Mancini eltitkolt előle valamit, amit nem
lett volna szabad. Talán egy új méregkeverőt képeztek ki, arra az esetre, ha a
Forrás egyik kegyeltjét kellene eltenni láb alól.
Mondjuk valaki olyat, mint Owen.
 HATODIK FEJEZET

Ceredigion angolnája

Ha valaki el akarja magáról hitetni, hogy koronaherceg, annak úgy is kell

festenie. Miközben Owen Nagyasszony szentélye felé lovagolt néhány fős
kíséretével, rádöbbent, mennyire hozzászokott, hogy az éppen húsos pitéért és
kalácsért sorban állók hódolattal néznek fel rá. A tunikája nem volt hivalkodó, de
divatos ruhái kiemelték az egyszerű ember közül, és azt üzenték,
engedelmeskedni kell neki. Egy nő elhúzta kisfiát a lovak elől, és halkan a
fülébe súgva azt tanítgatta a gyermekének, hogyan kell utat adni egy
nemesembernek. A szarvasbikák fejét ábrázoló címert tisztelték és jól ismerték;
mindenki azonnal tudta, hogy birtoklója a Forrás kegyeltje, egyike e ritka
adottság élvezőinek.
A kapunál a szentélyben élők is szeretettel fogadták. A kapu nyitva volt, így
Owen leszállt, és átadta a gyeplőjét az egyik apródjának. Az udvaron
keresztüllépdelve felnézett a szentély míves boltíveire, és elismeréssel gondolt a
mesteremberekre, akik fáradságos munkával megépítették e gyönyörű épületet.
Sietős léptekkel megmászta a lépcsőt, majd belépett az ajtón, ahol a dekoneussal
találta magát szemben. A Kenilworth nevű férfi segédei társaságában jött elébe.
– Látogatása megtisztelő, herceg uram – üdvözölte nyájasan a dekoneus. –
A Forrást imádni érkezett?
Owen rá sem hederített, csak bement a főcsarnokba. A padlót borító fekete-
fehér lapokról mindig egy óriási mágurtábla jutott az eszébe, és a látogatása
valóban olyan volt, mint a következő lépés egy különösen hosszú és bonyolult
játszmában. A dekoneus igyekezett tartani a lépést.
– Ez esetben van valami különösebb oka, hogy megtisztel bennünket? –
sürgette a választ a dekoneus. – Minden rendben az urasággal?
– A legnagyobb rendben – vetette oda kurtán Owen. – Hol találom John
Tunmore-t, Golnia egykori dekoneusát?
A férfi lesápadt.
 – Uram, ugye tudja, hogy menedéket kért Nagyasszonyban?
– Mégis miért jöttem volna én hozzá, ha nem tudnám? Hívja ide!
– Máris! – engedelmeskedett a dekoneus mély hajlongás közepette.
Owen megállt a csarnok belső szökőkútjánál. A szentély összes szökőkútja
közül ez volt a legnagyobb. Három helyen nagy vízsugár tört elő belőle, a perem
körül pedig apró réseken folyt ki a víz. A forrás hangja megnyugtató volt, az
előbújó vízcseppek sokaságának éneke pedig elnyomta a hatalmas csarnokban
folytatott beszélgetéseket. Egyszerű polgárok, kereskedők, tengerészek és néha
még alacsonyabb rangú nemesek is megfordultak abban a teremben, és mind
magukban mormoltak valamit. Owen a vizet fürkészte, benne a kút mélyén
pihenő sötét érméket.
A szeme sarkából észrevette, hogy a dekoneus a szentély néhány
dolgozójával sugdolózik, amitől csak még türelmetlenebb lett. Mikor
kisgyermek volt, Ankarette egyszer arra kérte, hogy az egyik hamis látomásában
angolnaként írja le Golnia dekoneusát. Találó hasonlat. Owen alig várta, hogy
északra lovagolhasson, és elejét vegye a további bajnak, de tudta, hogy a
küldetése a szentélyben fontosabb volt. Még ha száz különféle módon lehetett is
bizonyítani, hogy az állítólagos koronaherceg csupán egyszerű imposztor, a
Forrás varázserejével mindig számolni kellett. Ha valóban Tunmore győzte meg
az embereket arról, hogy a herceg joggal követeli a trónt, arról tudnia kellett.
Ráadásul az is elképzelhető volt, hogy Tunmore értékes információkkal
szolgálhat az összeesküvéssel kapcsolatban.
Owen a gondolataiban elmerülve bámulta tovább a szökőkútban pihenő
pénzeket. Aztán az érmék sötét foltjai alatt meglátott valami nagyobbat. Volt ott
még valami a vízben.
Egy láda. Négy zömök vaslábbal, kerek fedéllel és fogantyúval.
A fogantyú csaknem kibújt a víz alól, de az egész ládát víz borította. Owen
olyan közel hajolt, hogy látta a fedél és a ládatest díszítését. Meg akarta érinteni,
ezért levette lovaglókesztyűjét, az övébe tűrte, majd feltűrte a tunikája ujját, és a
vízbe nyúlt. Valódi vasláda volt. A kezével megdörzsölte az anyagát, és érezte a
tetején pihenő fogantyút. Az egyik oldalán volt egy csat és egy zár, rajta egy
kulcslyuk. A kulcs nem volt sehol.
Érezte, ahogy átjárja a Forrás, és régmúlt emlékeket idéz fel benne. Látta
már ezt a ládát. A Forrás egyszer megmutatta neki, még a palota ciszternájában.
Az ott őrzött kincsek között volt drágakő, pajzsok, páncélok és minden, mit
ember kívánhat. Aznap, amikor Evie-vel csaknem megfulladtak, látta, hogy a
káprázatként előtűnő kincsek sokaságában nyom vezetett a ciszterna kivezető
nyílásához, mintha arrafelé vonszolták volna el a ládát. Az eset után annyi
minden történt, hogy Owen meg is feledkezett minderről. De most a víz
megnyugtató csobogásában minden emlék kristálytisztán jött elő.
Az elmúlt években minden fellelhető írást elolvasott, ami említést tett a
rejtélyes kincsekről. A hatalmas vagyont csupán a Forrás egyes kegyeltjei látták
a vízben, de ennél többet nem tudott meg. Egyes könyvek szerint a mélységben
látott kincs a halált jelezte előre. Mások szerint egyfajta ajándék vagy adomány
volt, amellyel a Forrás jutalmazott közönséges halandókat. A legismertebb
történetben Andrew király egy szent kardot húzott elő Nagyasszony
szökőkútjából. Egy kardot, amelyet magával vitt a hullámsírba, amikor a
tengeren odaveszett. Owen hitt benne, hogy a kincs valódi. A saját kezével is
megérintette a ciszternában. És most, abban a pillanatban is érezte a láda kemény
szegélyét, amikor a vízbe nyúlt.
– Istenkáromlásnak tartják, ha valaki kezet mos a szökőkútban. Már ha hisz
az ilyesmiben.
A hang váratlanul érte. Annyira elmerült az emlékeiben, hogy nem is
hallotta Tunmore közeledtét.
Felkelt a víz mellől, kihúzta magát, és a férfi felé fordult. John Tunmore
magas ember volt, beszéde északi tájszólást hordozott. Owen már látta őt
korábban néhány pillanatra, de sosem beszéltek személyesen. Tunmore az
ötvenes évei elején járt, a haját szinte a fejbőréig visszanyírva hordta, de így is
látszottak a sötétbarna szálak, köztük a szürke foltokkal. Testmérete már
önmagában is félelmet keltett, és csak úgy áradt belőle a rosszindulat – mintha
az egész világot megvetné, különösképpen Owent. A szeme csillogása
ugyanakkor furmányos észről árulkodott.
– Látni kívánt – emlékeztette Owent.
– Nem a kezemet mostam – válaszolta a fiú kimért hangon.
– Ahonnan én álltam, úgy tűnt. – A férfi hunyorgott, szája sarka alig
palástolt vigyorra görbült. – Tán egy érmét készült ellopni?
– Azt a feladatot meghagyom a szentélyszolgának – vágott vissza gúnyosan
Owen. – Nem, mintha láttam volna valamit a vízben. Nem számít.
– És mit, ha szabad kérdeznem? – faggatózott Tunmore.
– Egy ládát láttam.
– Mármint mintha egy ládát látott volna – helyesbített a férfi. – A
szökőkútban ugyanis bizonyosan nincsen láda.
– Ott volt, és éppen kihúztam volna, amikor megzavart.
– Minden bizonnyal – mondta Tunmore, de hangja nyugtalanságról
árulkodott. – Amint látja, már nincs ott. És mi járatban, uram?
Owen vetett egy pillantást a vízre. A láda csakugyan eltűnt. Csalódottan
mordult egyet.
– Beszédem van magával – mondta. – Nemrégiben tértem vissza
Westmarchból. Vagyis tulajdonképpen Occitaniából.
– Igen, hallottam, hogy tegnap érkezett. Mi hír a határvidékről? – Úgy
nézett ki, mint egy morzsáért ácsingózó éhező a gazdagok asztalánál. Igyekezett
egykedvűen szólni, de Owen érezte rajta, hogy feldúlt.
– Érdekelné, ha azt mondanám, hogy lord Horwath és én elzavartuk
Chatriyon királyt? A serege szétrebbent, akár egy madárraj.
Tunmore láthatóan elsápadt.
– Valóban? Micsoda meglepetés. Nagy szerencséjük volt. Megtisztelő, hogy
ekkora utat tett meg pusztán azért, hogy beszámoljon a hőstetteiről.
Owen a fejét rázta.
– Nem ez volt a szerencse, dekoneus. Találtunk valamit Chatriyon sátrában.
Egy levelet.
Tunmore összevonta a szemöldökét.
– Azt állítja, levelet írtam Occitania királyának?
– Nem állítom. Az érdekes inkább az, ami a levélben áll. – Owen előhúzta a
levelet az övéből. Az Espion egyik hamisítója még aznap éjjel másolatot
készített neki. Owen avatatlan szemének úgy tűnt, a levél szakasztott mása az
eredetinek. Átnyújtotta a férfinak.
Tunmore átvette a papírt, és összeszorította az ajkát. Kihajtogatta és
elolvasta. Owen figyelte, ahogy a férfi tekintete szóról szóra halad, és közben
megérezte a Forrás apró hullámait maga körül. Mintha valaki elfordított volna
egy kart, megnyitva ezzel egy zsilipet, és a Forrás vize most egyenesen a
dekoneus felé áramlott. A fiatal herceg azonnal megértette, hogy Tunmore így
volt képes táplálni a Forrástól kapott varázserejét. A hírek, a pletykák, az
ármánykodás, a felségárulás – az udvarok és politikusok mesterkedése éltette a
hatalmát, ez tartotta fenn benne az erőt. Azzal, hogy bezárkózott Nagyasszony
falai közé, megfosztotta magát a legtöbb információforrástól. Owen erőforrása
ennél jóval rugalmasabb volt. Ő a hatalmát mozaiklapok építgetésével,
mágurozással vagy bonyolult könyvek olvasásával táplálta – bármivel, ami
próbára tette az elméjét, amitől törnie kellett a fejét.
A fiú elragadta az angolna kezéből a levelet, és tisztán érezte, ahogy a zsilip
ajtaja bezárul.
A dekoneus szemében rémület villant, és csaknem ösztönösen a levélért
nyúlt. Étel volt, amit éhezőként oly nagyon áhított.
– Nem sikerült… végig elolvasnom – hebegte reszkető kézzel.
– Tudom, hogy maga is kegyelt – jegyezte meg halkan Owen.
A dekoneus izmai megfeszültek. Látszólag meglepték Owen szavai.
– Mégis mi alapján állít ilyesmit? Hivatásom által valóban közel állok a
Forráshoz, de biztosíthatom, hogy félreismer.
 – Én pedig biztosíthatom, hogy nem – vetette oda Owen. – Ahogy abban is
biztos vagyok, hogy tud a ládáról, ami eltűnt a vízben. Maga tette oda. Maga
vitte el a palota ciszternájából, nem igaz?
Tunmore arca fehér lett, akár a kréta.
– Ezt meg honnan tudja? – vicsorogta.
– Mert én is látom a kincset a ciszternában, és az a láda éppen azelőtt tűnt
el, hogy Nagyasszonyba menekült. És ezek a hazugságok, amiket papírra vetett –
folytatta, a férfi felé tartva a gyűrött papírlapot –, napvilágra kerülnek.
Tunmore arcát félelem és rettegés torzította el. Úgy festett, mint egy ember,
aki az összeomló hídon rekedt.
– Fogalmad sincs, mibe keveredtél, te suhanc! – suttogta élesen Tunmore. –
Nem látod az igazságot! Hogy mit teszel kockára azzal, hogy támogatod ezt a
szörnyeteget! Ez nem királyokról, udvarokról vagy az Espionról szól. Akkora a
tét, hogy fel sem foghatod. Úgy teszel, mint aki érti, mi folyik körülötte, pedig
vakon jársz!
Clark ebben a pillanatban lépett oda hozzájuk. Az arca rezzenéstelen volt,
vonásai kifejezéstelenek, de a szeme szinte ragyogott. Egy összehajtott levelet
tartott a kezében, amelyen a viaszpecsétet feltörték.
– Uram, megtaláltam – jelentette ki, és átnyújtotta a papírt.
– Azt meg honnan…? Az az enyém! – bömbölte Tunmore. A papirosért
nyúlt, de Clark elkapta a csuklóját, egy érzékeny ponton megszorította, amitől a
dekoneus azonnal eltántorodott, és az arca megfeszült a fájdalomtól.
Owen elvette az üzenetet és kihajtotta. Az első szavakat megpillantva
nyomban megérezte a Forrást, ám az ezúttal egy folyó erejével tört rá. De
mielőtt magával sodorhatta volna az áradat, megszilárdította az elméjét. Amikor
újra a szövegre nézett, úgy érezte magát, mint a folyónak útját álló hatalmas
kőszikla. Az erő két oldalról suhant el mellette, és kissé bele is szédült a dübörgő
hangba, de a varázslat nem fogott rajta.
– Ezt meg hogy csinálod?! – sziszegte Tunmore, aki most bámulattal
figyelte Owent.
– Bár a hatalmával képes másokat befolyásolni, engem nem tud rábírni arra,
hogy akaratomon kívül elhiggyek valamit – morogta Owen. – Tisztán látok.
Maga írta az eredetit, amit azóta másolnak. Amit a király sátrában találtunk, az
egy másolat másolata volt. Hazugságokat terjesztve próbálja gyengíteni Severn
király hatalmát, ugyanúgy, ahogy évekkel ezelőtt is megkísérelte azt. Ez az
emberek súlyos félrevezetése. Elhiheti, dekoneus, hogy ha kiteszi a lábát ebből a
szentélyből, nem fogják a folyóba vetni, hogy az ítélkezzen maga fölött.
Mindketten tudjuk, hogy a Forrás kegyeltjei túlélik azt a próbát. Magát ehelyett
hegytetőre viszik majd, és ott fagy halálra. Igen. Erről is tudok! – Tunmore arca
eltorzult a hitetlenkedéstől és a rettegéstől.
– Bűnös felségárulásban, ahogy mindenki, aki támogatta és aki üzenetet
küldött magának. Ha azt szeretné, hogy szóljak az érdekében Severn királynak,
akkor most azonnal elárul valamit. Hol köt ki a trónkövetelő hajója? Hol
csapnak le először? Tudok arról, hogy Atabyrion keletről, Occitania pedig
nyugatról támad. De északon hol ér partot a trónkövetelő hajója?
Tunmore arca sápadt volt, akár az olvadt viasz.
– Akármit gondolsz is, nem követtem el felségárulást. Nem az ugyanis, ha
valaki az igazi királyt támogatja.
– Lehet, hogy fiatal vagyok, de nem ostoba – csattant fel Owen. – Úgy
nézek ki, mint aki bedől ennek a sok badarságnak? – kérdezte, miközben a
dekoneus arca előtt lóbálta a papírlapokat.
Tunmore a fejét rázta.
– Az nem badarság, te senkiházi! Én vettem rá a király egykori kémvezérét,
azt a bájgúnár Bletchley-t, hogy tüntesse el a két királyfit! Mindig is az volt a
tervem, hogy aláásom Ceredigion trónját egészén addig, amíg a túlélő kölyök
elég idős nem lesz, hogy magához ragadja a koronát. Én rejtettem el Brugiában.
Én rejtegettem Legault-ban. A saját királyságán kívül mindenhol járt már. És
most visszatér! Eljön az igazi királyunk! Amikor erre a földre lép, az emberek
fellázadnak, és a folyóba vetik a zsarnokot. Nem állíthatod meg a Forrás által
kiszabott sorsot, kölyök! Nem irányíthatod a folyó sodrását!
– Hol ér partot? – követelte a választ Owen.
– Ha el is árulnám, nem érnél oda elég gyorsan – sziszegte Tunmore.
Blackpool.
Owen hallotta a suttogást az elméjében. Tunmore megfeszült, mintha ő is
hallotta volna a hangot. Blackpool az egyik part menti város volt Westmarchtól
északra, a kereskedővárosok közül a legnagyobb.
– Így már érthető, hogy az özvegy királyné miért időzik ily hosszasan a
szentélyben – vetette oda Owen. – A király megbízott, hogy mondjam meg,
kegyelmet kap, de most már látom, hogy ő is részese volt ennek a cselszövésnek.
– A királyné halálosan beteg – mordult fel Tunmore. A hangja alapján nem
hitt benne, hogy természetes módon betegedett meg. Owennek eszébe jutott a
toronyban tett látogatása, és arra gondolt, talán Mancini áll a háttérben.
Owen Clark felé biccentett, aki még mindig Tunmore csuklóját szorongatta.
Clark viszonozta a biccentést, elengedte a férfit, majd akkorát taszított rajta,
hogy az idős dekoneus átbukfencezett a szökőkút peremén, és nagyot csobbant a
vízben. Tunmore köpködve-fuldokolva mászott elő, csuromvizesen. A hajáról
apró cseppekben pergett a víz.
– Istenkáromlásnak tartják, ha valaki fürdik a szökőkútban – szólt Owen,
majd sarkon fordult, és kiviharzott a szentélyből.
Ceredigion története és a Forrással kapcsolatos regék csaknem ezer esztendőre nyúlnak vissza. Egyes
históriások bátorkodtak lejegyezni, hogy a Forrásról szóló mondák még ennél is ősibbek, egyidősek a világ
teremtésével. E történetek egy olyan földről szólnak, amely hamuból és fűzből született, és a Végtelen
Mélységnek nevezett háborgó tenger gyomrából jött elő. Az ősidők hatalmas mágurjai határokat emeltek,
hogy kordában tartsák a Végtelen Mélységet. A mondák szerint az ősi királyok a tengerből léptek elő, hogy
megtanulják uralni a szárazföldeket. Ám az egyik király meggyalázta a határokat, amit szörnyű özönvíz
követett.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása
 HETEDIK FEJEZET

A gróf lánya

A király serege úgy vágtatott észak felé, mintha a szél röpítette volna a lovaikat.
A hírvivők már korábban útra keltek, hogy figyelmeztessék Evie-t a veszélyre,
de Owen nem engedett, maguk is csakhamar lóra ültek. Amikor elmesélte
Severnnek, hogy mit tudott meg Tunmore-tól, nemhogy engedélyt kapott északra
utazni, de a király személyesen csatlakozott hozzá. Zúgott a sereg, akár a villám
és a mennydörgés – vihar volt az, amely fekete tengerként hömpölygött előre,
magasban lobogtatva a fehér vadkanos címert.
Owen újra és újra átgondolta a Tunmore-ral folytatott beszélgetését.
Félelmetes élmény volt egy másik kegyelttel szembenézni, de a fiatal herceg úgy
érezte, hogy a dekoneust még jobban megviselte a találkozás. Eszébe jutott,
hogy Tunmore egykor Ankarette tanítómestere volt. Ez az ember vezette be a nőt
a megtévesztés és az udvari intrikák világába, éppen úgy, ahogyan a király tette
Owennel, azután, hogy Ankarette meghalt. De Tunmore már nem volt akkora
ellenfél, mint egykoron lehetett; varázsereje fogytán volt, és azt táplálni sem volt
már lehetősége.
A csapat gyakorta lovat cserélt, hogy még sebesebben haladhassanak. A
király ötszáz katonát és lovas íjászt vitt magával. A királyságot megvédeni talán
kevés volt, de fontosabbnak tartotta mihamarabb biztosítani Blackpoolt, mintsem
a teljes sereg mozgósításával időzzenek. Owen kapitányai Occitaniából
Blackpoolba vették az irányt, de az ő érkezésükre még napokig nem
számíthattak. Owen ugyanakkor tudta, hogy a király legfőbb vára északon
hosszú ostromot is képes kiállni, és ha sikerül a falaknál csapdába csalni az
ellenséget, talán a végső győzelem is az övék lehet.
Egyre csak töprengett, és a helyzetet elemezte. Azon gondolkodott, hogyan
védhetnék meg magukat, ha a királyságot három irányból is támadás éri.
Harmadnap voltak úton, amikor délidőben egy lovas érkezett a hírrel,
miszerint egy flotta ért partot Blackpooltól északra, és velük van egy férfi, aki
azt állítja magáról, hogy ő Ceredigion jogos királya. A trónkövetelő Eyrie
Argentine királyként mutatkozott be, és kitűzte Eredur lobogóját – a napot és a
rózsát – a tengerparton.
Severn király tekintete elsötétedett a hír hallatán. Alkarjával megdörzsölte
az álián kiserkent borostát, és a szeme szinte villámokat szórt haragjában.
– A fivérem lobogóját? Meglátjuk, érdemes-e rá, hogy meg is tartsa.
A hírvivő szerint jó háromszáz ember szállt partra lovakkal, sátrakkal és
alabárdokkal.
Ezeket hallva Owen és Severn király egész éjjel szüntelenül vágtatott, hogy
a lehető leghamarabb Blackpoolba érjenek. Az ifjú herceg gyomrát aggodalom
marta. Nem sejtette, hogy első csatája után ily hamar újabba keveredik.

A hajnal első sugarai már Blackpool partjainál érték őket, egy véráztatta csatatér
kellős közepén.
A harc véget ért, mire ők odaértek.
Owen a nyeregben ülve nézett végig a holtakon. A partot nyaldosó
hullámokban fekvő testeket nyilak borították. A napot és a rózsát ábrázoló harci
lobogók elázva, széthasítva, összetörve hevertek a földön. A fiú alig hitt a
szemének.
Elysabeth Victoria Mortimer Dundrennanból Blackpoolba lovagolt, és
szétverte a trónkövetelő seregét.
A hadifoglyok Blackpool zárkáiban várták, hogy a király igazságot
szolgáltasson. Eyric, a trónkövetelő elmenekült a megmaradt flottával, de a
serege csúfos vereséget szenvedett egy tizenhét éves leánytól.
– Uram! – kiáltotta valaki a távolból. Owen a hang irányába fordította lovát,
és figyelte, ahogy a Horwath herceg címerét viselő hírnök felé siet. Evie
kamarása volt, egy Rigby nevű férfi, akit jól ismert.
– Rigby! – kiáltotta meglepődve, és jót mosolygott a férfi lelkes
igyekezetén.
– Uram! – szólt ismét Rigby, majd illedelmesen meghajolt. – Az úrnő már
várja magát és a királyt az Arthingtonban, a város egyik takaros fogadójában.
Gondoltam, úgy a legjobb, ha magát értesítem először. Az úrnő már nagyon
várja. Most pedig megyek a királyért. Induljon!
Owent nem kellett tovább győzködni.
A szíve egyre hevesebben vert, amikor a városba ért. Az utcákon hatalmas
zsivaj volt, az emberek mindenütt Horwath herceg lobogójával ünnepeltek,
mindenhol lengett a nyíllal átszúrt szájú oroszlán. Owen csakhamar megtalálta
az Arthingtont, ami egy vidám, kétszintes kvártély volt. Elgyötört lovát egy
inasra bízta, majd besietett az épületbe, amelyet a király fogadására kiüríttettek.
Az emberek odakint egymásnak kiáltozva híresztelték, hogy Severn érkezik, és
hatalmas tömegek indultak az uralkodó elé, mintha egy testekből álló folyó
árasztotta volna el az utcákat. A tömeg harsogva ünnepelt.
Mielőtt Owen a fogadóhoz ért, az épület ajtaja nagy lendülettel kivágódott,
és ott állt a lány a küszöbön – mintha csak egy álomból lépett volna elő. Úgy
festett, mint aki szemernyit sem aludt. Sötét haját kissé összeborzolta a szél, de a
hosszú fürtök frissen voltak befonva. Bal fülénél egy lúdtoll bújt meg a hajszálak
közt. Gyakran tréfálkozott ezzel – így utánozta a fehér foltot Owen hajában. A
szeme ma zöld volt, akár a ruhája, és buzgón kereste Owen tekintetét. Az övére
tőrt kötött – új fegyver volt –, lábán masszív bőrcsizmát, nyakában pedig sálat
viselt, amit akkor is mindig magára öltött, ha a vízeséseket járták közösen.
– Owen – sóhajtotta megkönnyebbülten, mintha mind ez idáig ő aggódott
volna a fiúért.
Odarohant, a karjába ugrott, és olyan erősen kapaszkodott belé, hogy a
lelket is majd kiszorította Owenből, aztán finoman ringatni kezdte. Az ifjú
herceg napokat töltött a nyeregben, a szabad ég alatt éjszakázott, és a katonák
szegényes fejadagját fogyasztotta – ezek után ez az ölelés káprázatnak tűnt
csupán. A lány bőre puha volt, és meleg, a hajának otthonillata volt.
– Jól vagy? – kérdezte Owen határozottan, és vállon ragadta a lányt, hogy a
szemébe nézhessen.
Szeme legelőször a szája sarkában előbújó apró gödörre tévedt. Néha arra
gondolt, milyen érzés lehet csókot lehelni arra a gödörre, de sosem merte
megtenni.
– Gyere be, annyi mesélnivalóm van! – mondta Evie, majd újra megölelte,
ezúttal még erősebben. – Azt hittem, csak holnap jössz. Nem is vagyok
szalonképes!
– Te nem vagy szalonképes? – gúnyolódott Owen. – Úgy bűzlök, akár az
istálló!
– Úgy! – helyeselt Evie az orrát ráncolva. – Később majd megfürdesz. A
királyt is érdekelni fogja, de neked akarom először elmesélni! Nem bánom, ha
kétszer kell elmondanom. Gyere velem!
Azzal karon ragadta Owent.
A herceg most vette észre Justine-t, Evie cselédjét. A fogadó küszöbéről
figyelte őket. Ő volt Evie állandó társa és gardedámja, aki soha nem hagyhatta,
hogy a két fiatal kettesben maradjon. A sötét hajú, komoly lány lord Camber
lánya volt, akinek az apja Horwatht szolgálta. Justine volt Evie erényének
őrzője, egy csaknem észrevétlen, mégis örökös emlékeztető, hogy bár Owen és
Evie gyermekkoruk óta barátok voltak, az ellentétes neműek között azért
fennálltak bizonyos megkötések.
Justine szokás szerint szégyenlős mosollyal és apró biccentéssel köszöntötte
Owent, akinek mindezt csak bólintással volt ideje viszonozni, mielőtt Evie
hatalmas lendülettel a fogadóba rángatta.
– Ülj le, amíg mesélek! – zihálta, miközben a fiút egy méretes díványhoz
tessékelte. A lány keze reszketett, mintha a teste képtelen lett volna tovább
leplezni az izgatottságát. Justine eközben csendben helyet foglalt egy közeli
széken, és a kezét az ölébe engedte.
Owennek majd kilyukadt a gyomra, de Evie története annyira felcsigázta,
hogy eszébe sem jutott az evés.
– Mi történt? – faggatta. – Amikor megláttam a harcmezőt, még jobban
aggódtam.
A lány a fejét rázta.
– Szükségtelen volt. A legtöbb halott legault-i zsoldos. Szívesebben
másztak volna vissza a hajóikra, mintsem szembenézzenek nagyapám marcona
embereivel. Szerencsétlenek szinte mind a vízbe fúltak. De inkább erről az
imposztorról akarok mesélni. Utálatos fickó. Tényleg ennyire ostobának néz
minket? Amikor meglátták a hajóit a partnál, kiadtam parancsot, hogy bárki, aki
arra jár, úgy köszöntse őket, mintha a korona törvényes várományosával
találkozna.
– Hogy mit csináltál? – csodálkozott Owen.
A lány ajka csintalan vigyorra húzódott.
– Owen, hát hányszor beszéltünk a történelemről? Hány herceget szedtek
rá? Ez az imposztor megpróbálja lóvá tenni a világot. El akarja hitetni
mindenkivel, hogy ő tényleg Eyric Argentine. De ahogy Mancini mindig
mondja, kockát mindig ketten vethetnek. Szóval, amikor kikötöttek, egy
megbízható emberemet a táborukba küldtem, hogy kérdezze meg, kié a napot és
a rózsát ábrázoló lobogó. Ők azt felelték, hogy Eyric Argentine királyé, aki az
egyik hajón tartózkodik. Az emberem megmondta nekik, hogy ha Eyric leszáll a
hajóról, és bejön a táborba, a városlakók királyukként üdvözlik majd. –
Összevonta a szemöldökét. – De túl óvatos volt. Nem volt hajlandó a partra
jönni. Szerintem nem hitt nekünk. Akkorra már vagy háromszáz embere volt a
parton, és óráról órára többen lettek. Tudtam, hogy ha várok, amíg mind partra
szállnak, akkor túlerőben lesznek.
– De miért nem vagy a nagyapád kastélyában? – kérte számon Owen. –
Evie, szörnyű veszélybe sodortad magad azzal, hogy idejöttél! És ha elfognak?
– Milyen édes, hogy így aggódsz értem! – mondta derűsen, és két tenyerébe
fogta a fiú arcát. – De nem bírtam magammal, kérdezd csak Justine-t! Ő már
csak tudja. Szörnyen izgultam, hogy szembeszállsz azzal a pökhendi
Chatriyonnal és a seregével. Ugye nem hagytad, hogy erőszakkal elvegye
Brythonica hercegnőjét?
– Hát persze hogy nem. Az éj leple alatt szétkergettük a seregét és
kifosztottuk a táborát. Akkor szereztem tudomást Eyricről, és hogy északot
fenyegetik.
A lány bólintott, és közelebb húzódott.
– Zseniális! Az éjszakai támadás nagyon veszélyes, de annál nagyobb a
siker! IV. Ulbert is ezzel próbálkozott Cecilynél, emlékszel?
– Elég! – nevetett Owen. – Azt mondd el, mi történt! Ne kalandozz el,
hanem a lényeget mondd! – Megfogta a lány kezét, és hüvelykujjával
megsimította a kézfejét.
– Nem tudom, hol tartottam – mosolygott zavarában Evie.
– Ott, hogy egyáltalán mit keresel Blackpoolban. Hogy miért nem maradtál
a várban, hogy ott készülj az ostromra.
Evie szemöldöke erre összeszaladt.
– Miért hagynám, hogy ellenállás nélkül olyan messzire betörjön? Minél
tovább van a szárazföldön, annál több gazember csatlakozik hozzá. Te mit tettél
volna, ha a várban vagy, és megtudod, hogy valaki megszállja Westmarchot?
– Összehívom a seregem, és megállítom – mondta Owen.
– És én is pontosan ezt tettem! – méltatlankodott a lány. – Egy percig is
komolyan gondoltad, hogy a nagyapám emberei hagynák, hogy akár egy hajam
szála is meggörbüljön? Mivel lány vagyok, csak még elszántabban rontottak
neki a betolakodóknak. A férfiak szívesen szolgálják az ember lányát, ha kapnak
néhány mosolyt és elismerő szót – mondta vigyorogva. – Kivéve téged, mert te
egy zsivány vagy, akit hízelgéssel nem lehet levenni a lábáról. – Megpróbálta
megcsiklandozni a fiú bordáit, de Owen a karjával védte magát.
– Úrnőm, megérkezett a király – emlékeztette Evie-t Justine suttogva.
Owen legszívesebben kihasználta volna az utolsó egyedül töltött pillanatot.
Meg akarta ölelni és meg akarta csókolni a lányt. És ahogy ült, ahogy a
szemében csillogott a lelkesedés, az alapján neki sem lett volna ellenére. De a fiú
elgyötört volt, és izzadt, az időzítés nem volt megfelelő. Nem, az első csóknak a
vízeséseknél kell történnie, a nagyapja kastélyánál. Talán a hídon, amikor a
hóval borított hegycsúcsok színe megváltozik a naplementében. Evie ilyesmit
érdemel.
Azzal feltápászkodott a kényelmes kanapéról, és odanyújtotta a karját Evie-
nek. A lány felnézett rá, majd szemérmes mosollyal elfogadta a lovagias
gesztust. Amikor Owen meglátta, zöld volt a szeme, de most inkább békés kék
színben pompázott. Talán tényleg vízi tündér volt, ahogy Mancini szokta
mondani tréfásan. Egy dolog biztos: olyan varázserővel bírt, amelytől Owen
egész teste megremegett.
– Örülök, hogy jól vagy – suttogta Evie óvó, aggódó tekintettel.
Owen a lány ajka felé nyúlt, de akkor egy katona ajtót nyitott, utat engedve
Severnnek. A király csizmáját sár borította, de boldog volt a Blackpoolnál aratott
győzelem miatt.
Owen kihasználta az utolsó pillanatot, és megszorította Evie ujjait, azután
kedvesen rámosolygott.
– Nagyszerű voltál – ismerte be egy kacsintás közepette.
A lány elpirult az elismerő szótól, majd pukedlivel köszöntötte Severn
királyt. Owen maga is meghajolt.
– Uram – szólalt meg Evie –, maga Ceredigion igazi uralkodója. A népe
bizonyította a hűségét. Szerettem volna személyesen átnyújtani a trónkövetelőt,
de túl gyáva volt ahhoz, hogy partra szálljon és megküzdjön velem. Igen kár,
mert szívesen elláttam volna a baját. Ahogy a mágurban szokás mondani, a
fenyegetést elhárítottuk.
A király elégedetten hallgatta a lányt, a szemében hála csillant.
– Elismerésem, lady Mortimer. Lady Elysabeth Victoria Mortimer, akarom
mondani – tette hozzá sietve, amikor látta, hogy a lány készül kijavítani őt. –
Éles észről, bátorságról és karakánságról tett tanúbizonyságot, amiért, ígérem,
jutalma nem marad el. Ráadásul a mágurból ismert kifejezéssel élt, bizonyítva,
hogy többre hivatott, mint egy egyszerű gyalog. Még jó hasznát vehetem. Most
pedig számoljon be a történtekről, és ne hagyjon ki egyetlen apró részletet sem!
Észak-Cumbria hercege hatalmas földek birtokosa Ceredigion északi részén. Olyan vidék ez, ahol a hegyek
az égig nyújtózkodnak, ahol mindent hó és jég borít. Az idők kezdete óta létező gleccserek húzódnak
mindenhol, gyomrukban az olvadástól keletkezett barlangok tekergőznek. A palota térképészétől tudom,
hogy a Királyforrás alatt dübörgő folyó is e vidék jegéből és havából táplálkozik. Észak-Cumbriában
zordak a telek, és ez időben kevesen is merészkednek ilyen messzi északra. A helyiek azonban már
megszokták a cudar hónapokat is. Szívós nép lakik itt, akik jellegzetes tájszólással beszélnek, ami nem
összekeverendő az atabyrioniak nyelvével. Úgy tartják, Atabyrion egykor Ceredigion része volt. A két földet
csupán egy keskeny folyó választja el egymástól. Az északi hercegek emberöltők óta hűen szolgálják az
Argentine-házat. Maga Severn király is itt nevelkedett, mert annak idején nagybátyja, Warrewik a hatalmas
északi erődjéből kormányozta az országot. A várat úgy hívják, Dundrennan.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása
 NYOLCADIK FEJEZET

Dundrennan

Owen hallgatta a kandallóban ropogó tüzet, és élvezte, ahogy a lángok

kellemesen melegítik a vállát. De a szemét nem vette le a mágurtábláról. Az a
gyönyörű, egyedileg faragott készlet volt, amelyet nyolcéves korában kapott
Severn királytól. És ezúttal magával a királlyal játszott.
Severn szeme viharszürke volt, ahogy a tábla fölé hajolt. Átható tekintettel,
összeszorított ajakkal figyelte a figurákat. Vesztésre állt. Megint. Owen tudta,
hogy a király nagyon nehezen viseli, hogy egy tizenhét éves a játszmák felét
megnyeri ellene. A fiú néha hagyta nyerni; Severn ilyenkor gyanakvóan
méregette, nem tudva biztosan, hogy győzelmét maga harcolta ki derekas
küzdelem árán, vagy csupán nagylelkűen megajándékozták vele.
– Ne fogd vissza magad! – buzdította Severn, miközben előretolt egy
lóháton ülő lovagot formáló bábut. A másik keze a tőrével babrált. – Ha nyerek,
arra rá akarok szolgálni.
Azzal elengedte a bábut.
Owen kényesen ügyelt rá, hogy az arca mágur közben mindvégig
kifejezéstelen maradjon. Evie-től már megtanulta, hogy mosollyal árulja el, ha
az ellenfele éppen hibázni készül. A lány Owen száját figyelte a játszma minden
pillanatában, amivel jó néhány értékes győzelmet sikerült bezsebelnie. De a fiú
azóta sokat gyakorolt, hogy ne árulja el magát.
Megfogott egy bábut, és nagyot lépett vele, keresztül a táblán.
– Fenyegetés és… vereség. – Most már mosolygott.
A király arca elkomorodott.
– A Forrás szerelmére! – morogta. – A mágur közben is a jövőbe nézel? Ki
tanított meg így játszani?
Owen a király szemébe nézett, de nem merte elárulni az igazat. Ugyanis
egy olyan nőtől tanult mágurozni, akitől Severn rettegett, mert attól tartott, meg
fogja mérgezni.
– Sokat töröm a fejem a máguron – felelte némi önhittséggel a hangjában. –
De az igazat megvallva, egyszerűen csak jól konyítok hozzá.
A király prüszkölve nevetett.
– Amikor azt mondtam, ne fogd vissza magad, nem gondoltam, hogy a saját
síromat ásom. Vág az eszed, Owen. Nem igaz, kedvesem? – szólt most Evie-hez.
– Megnéznék egy játszmát kettejük között.
Evie a kanapén kuporgott Oweh mellett, orra hegyéig beletemetkezve egy
könyvbe. Fel sem pillantott, csak lapozott egyet.
– Mit gondol, uram, miért olyan ügyes? Elvégre velem gyakorol!
A király jót derült az öntelt megjegyzésen, majd felemelkedett, de
felszisszent, ahogy talpra állt. A hatalmas ablakhoz bicegett, és onnan figyelte az
égből érkező bolyhos hópelyheket. A tekintete megenyhült, amikor végigsimított
az üvegen; a szürke égbolt mintha elüldözte volna a komorságot az arcáról. Nem
volt még tél, de a hegyekből bármikor váratlan hóvihar érkezhetett.
Owen összegyűjtötte a figurákat, és elrendezte őket a fadobozban. Azután
Evie-t figyelte, aki megérezhette magán a tekintetét, mert ránézett.
A lány a szemével mintha azt üzente volna, büszke vagyok rád, majd
kacsintott egyet, és folytatta az olvasást.
– Sok kedves emléket dédelgetek Dundrennanról – szólt halkan a király,
még mindig kifelé merengve az ablakon. Elfordult, karját összekulcsolta, és
vállát az ablak melletti mélyedésnek vetette. – Ugyanebben a szobában
máguroztam unokatestvéremmel, Nanette-tel. – A hangja elhalt, ahogy kimondta
a halott felesége nevét. – Gyermekként a hópelyheket próbáltuk elkapni a
nyelvünkkel. Azt hiszem, ezt minden gyerek kipróbálja. – Nevetett egyet
magában. Owen szinte látta maga előtt a király szívét a beforratlan sebekkel.
Evie letette a könyvet, és figyelmét a gyászoló királyra fordította. A szoba
fényében úgy tűnt, mintha Severn fekete haja csillogna. A gondolataiban
elmerülve bámulta a padlókövek közti réseket.
– Hány éves volt, amikor hozzáment Occitania hercegéhez? – érdeklődött
Evie. Kényes kérdést tett fel. Lady Nanette rövid első házassága bizonyára
keserű emlék volt Severn számára.
A király tekintete éles volt, akár a kardpenge. Az ajka megremegett, az
arckifejezése mosoly és grimasz egyvelege volt.
– Pontosan ismeri a történetet, kedvesem. Sokan elfeledték már azokat a
sötét éveket. A fivéremmel akkoriban hónapokat töltöttünk száműzetésben
Brugiában. És e rövid ideig ő annak a hercegecskének a felesége volt. –
Megvetéssel teli hangja arról árulkodott, hogy ez a seb sem gyógyult még be
teljesen. – Tizenhét éves volt.
Owen a lányra pillantott, aki éppen annyi idős volt, mint akkor Nanette.
Fortyogó düh árasztotta el már a gondolatától is, hogy elveszi őt egy másik férfi.
 – Ennek a házasságnak köszönhette, hogy Occitania királynője lett –
mondta Evie. – De kegyetlen frigy volt, amiért a maga nagybátyja az életével
fizetett.
– Mind sokat veszítettünk abban az évben – tette hozzá keserűen a király. –
És sokat is nyertünk. Ő elveszítette az apját és Occitania trónját. És megnyert
magának egy másik férjet és Ceredigion trónját. Egy időre legalábbis.
Annyi fájdalom volt a király hangjában, hogy Owen szerette volna kevésbé
gyötrő témákra terelni a beszélgetést. Evie oly együttérzéssel figyelte Severnt,
hogy már-már úgy tűnt, odamegy és megöleli a királyt.
– Felséged soha nem nősült újra – suttogta halkan. – Azért nem, mert
szívből szerette őt?
Owen szeme tágra nyílt a pimasz kérdés hallatán, pedig Evie akár egy
ciszternába is képes volt gondolkodás nélkül beleugrani. Owen-nek talán egy
ilyen kérdésen sem kellett volna meglepődnie.
A király úgy tűnt, megrökönyödött, de nem sértődött meg. Karba tett kézzel
elsétált az ablaktól.
– Igen, szerettem őt – mondta az északiakéra hajazó kiejtéssel, mintha csak
a felesége emléke előtt tisztelegne. Képzelheti, milyen kínosan éreztük
magunkat eleinte. Együtt nőttünk fel, éppen ezen a helyen, ebben az idilli
völgyben. Dundrennan. Harcoltam az apjával, és legyőztem. Megküzdöttem a
férjével, azzal a kis hercegecskével, és őt is legyőztem, nem messze Tatton
Halltól, ahol próbált visszaszökni Occitaniába. Iszkolt, akár Chatriyon. –
Kegyetlen kacajjal fordult Owenhez. – Esküdt ellenséget szereztél magadnak,
lord Kiskaddon. Egyetlen király sem szívesen marad alul mágurban. És egy
csatát elveszíteni még annál is dühítőbb. De már látom, hogyan játszol. Az a kis
süldő emberére akadt benned.
Evie nem volt az a fajta, akit könnyű bármitől eltántorítani.
– De felséged miért nem nősült újra? – faggatózott. – Tíz éve már, hogy a
lady meghalt. És nincs örökös. Nem volna itt az ideje félrelenni a gyászt? – A
tekintete szomorú volt, de őszinte és mélységesen együttérző.
A király egy pillanatig Evie-t bámulta.
– Maga aztán kimondja, amit gondol – nevetett. – És ragaszkodik a
mondandójához, akár kutya a csonthoz.
A lány arcán apró mosoly bújt elő.
– Bocsásson meg, ha túl szemtelen vagyok. De nem hiszem el, hogy a
tanácsosai ne említették volna ugyanezt.
– A tanács! – A király nevetése inkább hatott ugatásnak. – Azt akarták,
hogy kényszerítsem házassági szövetségbe Brythonica hercegnőjét. Aki annyi
idős, mint maga vagy Owen! – Undorodva ráncolta az orrát. – E hónapban
negyven éve lesz, hogy vízzel megáldottak és nevet adtak nekem. Hogyan is
tekinthetnék a hercegnőre… anélkül, hogy magát látnám, Elysabeth Victoria
Mortimer? – Összehúzott szemöldökkel a fejét rázta. – Nem, a tanácsosaimnak
nem sikerült még rábírniuk arra, hogy feleséget keressek. Szokás persze, hogy a
király egy másik birodalom hercegnőjét veszi nőül. A fivérem választását sokan
nem nézték jó szemmel, köztük a nagybátyám sem, aki emiatt végül
felségárulásra vetemedett.
Beszéd közben fel-alá járkált, a hangja meg-megremegett az előtörő
érzelmektől.
– Vegyük sorra a lehetőségeket. Nincs belőle sok. Brythonica hercegnőjét
leszámítva Occitaniában nincs más. Chatriyon maga is szemet vetett rá, Owen
már csak tudja. De a hercegnő félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy hallani
sem akar róla. Megértem, hogy nem akar olyannal összeállni, aki a földjéért
jobban áhítozik, mint a kezéért. De még ha Chatriyonnal meg is valósul a
házasság, néhány évig biztosan nem születnek utódaik, így nekem sincs onnan
mit remélnem. Nem is beszélve arról, hogy a hercegnő retteg tőlem, mert azt
hiszi, gyermekgyilkos és elfajzott démon vagyok. Így hát arrafelé nincs
keresnivalóm.
Lépett egyet, majd számolt tovább az ujján.
– Folytassuk a sort Atabyrionnal. Jago király tizenkilenc éves, és maga is
nőtlen. Ő aztán sok leány közül válogathat a királyságában. Ott van mindjárt
Huntley grófjának lánya, Kathryn, aki Mancini szerint a legszebb mind közül.
De Jago inkább növelné a birodalmát, mintsem még több hatalmat adjon az
egyik nemesének. Egyébként ő is szívesen keresné a hercegnő kegyeit, de az
országa még Occitaniánál is kisebb. Következik Brugia. Ott nem volt törvényes
örökös, így a birodalom hercegei most egymás lemészárlásával vannak
elfoglalva, míg valakinek végre sikerül egyesítenie a királyságot.
Beavatkozhatnék azzal, hogy nőül veszem az egyikük lányát, de akkor hosszú
háborút hoznék a fejemre egy olyan országgal, amelynek földjei mit sem
érdekelnek, ráadásul elesnék egy lehetséges szövetségestől is. Úgy vélem,
Maxwell herceg lesz a befutó. Az az ember agyafúrt, ravasz és végtelenül
kegyetlen. – Lelkesen összedörzsölte a tenyerét. – Pisan… túl kicsi. Maradt
Genevar, amely kereskedelem és felfedezések útján tölti meg a kincstárát. A
tanács egyszer arról győzködött, vegyem nőül unokahúgomat, lady Elyse-t, de
abból semmi előnyöm nem származna. Az alattvalóim nem is néznék jó
szemmel, ha elvenném azon fivérem lányát, akit megfosztottam örökségétől.
Őszintén szólva, kedvesem… igen kevés lehetőségem van, és azok egyike sincs
ínyemre. Kihagytam esetleg valakit? Kegyednek talán volna javaslata?
– Nincs, uram – felelte Evie lemondóan.
 – Akkor, ha jól sejtem, többé nem háborgat ezzel a kérdéssel – vetette oda
Severn kissé élesen. Mindig is szeszélyes ember volt, és Owen látta rajta, hogy
gyűlik benne a harag. Az országok gyakran kötöttek szövetséget házasságok
útján. Fájhatott a királynak, hogy őt senki nem próbálta vagy éppen merészelte
ilyen ajánlattal felkeresni.
Severn visszafordult az ablakhoz.
– Úgy látom, kegyes ma hozzám a Forrás – szólt, és a hangja egyszerre
megváltozott. – A nagyapja dacolt a viharral, és ideért.

Csaholó kutyák kórusától kísért rövid üdvözlést követően Horwath herceg

elfoglalta a helyét kedvenc karosszékében. A kandalló pattogó tüze előtt ült,
kezében egy korsó ízletes húslevest szorongatott. Köpenye a kandalló melletti
akasztón lógott, a ruhadarabról legördülő havas-jeges rögök sisteregve foszlottak
semmivé a meleg kőpadlón.
Evie a nagyapja széke mellett gubbasztott, az arcáról sugárzott a
megkönnyebbülés. Az idős herceg nyugtalannak és elgyötörtnek látszott, de
panasz nem hagyta el ajkát, és a kimerültség barázdái is lassan eltűntek az
arcáról.
Horwath kedvesen megpaskolta unokája karfán pihenő kezét.
– Hallom, mit műveltél Blackpoolnál, te gyerek – mondta melegséggel a
hangjában. Megint megveregette a lány kezét. – A nagyapádra ütöttél!
Evie arca felragyogott az elismerő szavak hallatán. Lesöpört egy porszemet
vagy egy szöszt a nagyapja zekéjéről.
– Rám bíztad a vidéket, nagyapa! Nem akartam csalódást okozni.
A férfi halkan nevetett egyet, majd megfogta unokája tarkóját, magához
húzta, és megcsókolta sötét haját. Oly gyengéden ért a lányhoz, hogy Owen
nagyot nyelt a látványtól. Azt kívánta, bárcsak maga is ilyen nyíltan
kimutathatná az érzéseit.
Horwath azután felemelte Evie fejét, és a szemébe nézett.
– Gyönyörű vagy. A király pedig büszke rád. – Azután Owenhez fordult. –
Mindkettőtökre büszke. Nem is kívánhatna hűségesebb fiatal alattvalókat
magának. Ti ketten különlegesek vagytok, ezt sose feledjétek. És ti ketten
erősebbé teszitek majd Ceredigiont. Biztosan tudom.
Owen szíve büszkeséggel telt meg. A herceg karosszékének másik oldalára
lépett, és lenézett Evie-re. Gyönyörű volt: a tűz csillogó fénye táncot járt a sötét
haján, szemében boldogság ragyogott. És Owen-ben megint ott volt az az
ismerős fájdalom, az egyre növekvő türelmetlenség.
 – A király csodálkozott, hogy a hóviharon is keresztüllovagoltál - mondta
pajkos mosollyal a lány. – Szerintem elfelejtette, hogy ő is északi.
Horwath mosolyogva simított végig szürke kecskeszakállán.
– Arról sosem fog megfeledkezni, lányom. Mindig az eszében lesz, amíg a
víz ott robog Királyforrás alatt. Jég van az ereiben, ahogy mondani szoktuk. De
azt hiszem, az ifjú Kiskaddont is megcsípte egy kicsit a fagy. Mit gondolsz erről,
kölyök?
Owen karba tette a kezét, de a tekintetét nem vette le Evie-ről.
– Szeretem Északot – motyogta.
Az arcát forróság öntötte el, és mosoly bújt elő rajta.
Az ősz herceg megfogta Evie kezét, aztán Owenét. Egy pillanatig úgy tűnt,
menten összefonja a két kezet.
– Legfőbb vágyam – kezdte mély hangon –, hogy családjainkat és
hercegségünket egyesítsem. Mielőtt a király visszatér a palotába, az áldását
szeretném kérni erre. De csakis akkor, ha mindketten így akarjátok. – Száraz
mosollyal nézett a fiúra. – Látom, ahogy egymásra néztek. Öreg vagyok, nem
vak. Owen, szeretnék szólni a nevedben a király előtt. Tőlem jobban fogadná.
De nem akartam, hogy váratlanul érjen, ha hirtelen az érzéseidről kérdez. – A
mosolya kedvesebbre változott. – A szíve olyan sebzett, hogy talán észre sem
vette a jeleket, amiket én megláttam.
Owen a lányra pillantott, aki minden erejével lelkesedését igyekezett
leplezni. Majd kirobbant belőle a válasz, de meg akarta várni, hogy először
Owen mondjon valamit.
– Szeretném inkább én magam megkérdezni – mondta Owen. Még mindig
Evie-t figyelte, és a szíve annyi érzelemmel telt meg, hogy már szólni is alig
tudott.
Evie felpattant és a nyakába ugrott. A boldogságtól egész teste reszketett.
Owen nedves cseppeket érzett a nyakán, és csak akkor döbbent rá, hogy a lány
sír.

A blackpooli győzelem, után Severn király hadihajókat küldött, hogy dúlják fel Legault partjait. A
trónkövetelő hajóját keresik. Az a parancs, hogy büntessék meg Legault népét, és ne hagyják, hogy bárki
bújtatni próbálja az imposztort. Busás jutalom üti a markát annak, ki kézre keríti a férfit, aki Eyric
Argentine-nek, Eredur király elveszett fiának adja ki magát. Én magam úgy vélem, a trónkövetelő valahol
máshol keresett menedéket. Már csak az a kérdés, a király melyik ellenségénél találhatott menedéket.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 KILENCEDIK FEJEZET

A hercegnő figyelmeztetése

Owen kikísérte Severnt az udvarra, ahol a király lova várakozott. A többi lovas
mind fehér vadkant ábrázoló címert viselt a ruháján, egyiküknél hosszú lándzsa
volt, rajta egy zászló, amely reszketve állta a hideg szelet. Csizmájuk alatt
ropogott a fagyos hó. A király teljesen felélénkült a hidegtől, és még a sántítása
is megszűnt.
– Uram – köszörülte meg a torkát Owen.
– Mi az? – kérdezte kurtán a király, miközben az északi hegyek köré
sereglett bolyhos felhőket fürkészte.
Egy istállófiú fellépőt tett a király lova elé, Severn pedig könnyed
mozdulattal nyeregbe szökkent. A ló apró morgással üdvözölte ismerős lovasát,
a király pedig kedvesen megsimította az állat nyakát.
Owen szorítást érzett a mellkasában. Olyan érzés volt ez, amely
gyermekkora óta csak ritkán tért vissza. A nyelve megdagadt a szájában, és nem
jött szó az ajkára.
– Szóval? – förmedt rá a homlokát ráncolva a király. Kesztyűbe bújtatott
keze erősen rámarkolt a gyeplőre.
– Apróságról volna szó – hebegte Owen, és érezte, ahogy elvörösödik. A
Forrás szerelmére, miért áll el még mindig a szava?
– Nem érdekelnek az apróságok – vágta oda a király. – Indulnunk kell.
Most, hogy Horwath megérkezett északra, azt akarom, hogy két héten belül
Királyforrásban légy. Egy nappal se késlekedj tovább. Kétlem, hogy ez a
trónkövetelő másodszor is megpróbál északról támadni, különösen most, hogy
így keresztülhúztuk a számításait. A tél is közeleg. – Újra felpillantott a felhőkre.
– Habár itt mindig tél van. Hiányzik is. – Szigorú tekintettel nézett le Owenre. –
Két hét. Nem több. Addigra ott legyél.
– Ott leszek, uram – szólt Owen, miközben magát korholta.
A király bólintással jelezte, hogy elmehet, majd nagyot rántott a gyeplőn. A
paták valósággal mennydörögtek, ahogy a király és az emberei kilovagoltak az
udvarról. Owen felpillantott a védőfalra, ahol ott állt Horwath herceg, hátán
medvebőr palástot viselt, a karját tekintélyt parancsolóan összefonta. Szigorú
tekintetéből ítélve a távolból is tudta, hogy a beszélgetés nem történt meg. Owen
a kínos helyzettől kimelegedett arccal hallgatta, hogyan változik a paták
kopogása, ahogy a lovasok a felvonóhídról a kikövezett útra érnek. Nem tartott a
királlyal, de a hang alapján ösztönösen tudta, hogy Severn száz emberrel kelt
útra.
A fiú sarkon fordult, és keresztülsétált az udvaron, ahol az istállófiúk
lapátot és talicskát ragadtak, hogy összeszedjék a gőzölgő lótrágyát. Owen
gyűlölte a hangot, amit a kőre és a trágyába csapódó lapát hallat, ezért
megszaporázta a lépteit.
A társalgóba érve megpillantotta az idegesen járkáló Evie-t. Owen
arckifejezése már azelőtt elárulta őt, hogy egy szót is szólhatott volna. Émelygett
a tudattól, hogy cserben hagyta a lányt.
Justine Owenre pillantott a kézimunkája fölött, fekete haja a vállára omlott.
Leolvasta Owen arcáról a kimondatlan híreket, és alig észrevehetően elhúzta a
száját.
– Tudtam, hogy nekem is mennem kellett volna! – mondta Evie komoran,
és a szeme színe hirtelen sötétzöldnek tetszett.
Owen tehetetlenül megvonta a vállát.

Délutánra elolvadt a hó, Evie pedig felvetette, hogy a fullasztóan meleg társalgó
helyett inkább sétáljanak egyet a hegyekben. Owen aznap délelőtt felállított jó
kétezer mozaiklapot, de még nem állt készen az építmény lerombolására, így
beleegyezett a tervbe. Nyughatatlan volt. Csak felkapták a köpenyüket,
összeszedték a gardedámot, és már úton is voltak a hegyek felé, ahonnan
csodálatos kilátás nyílt a völgy mélyére. Owen lába elfáradt, de szerette érezni a
talpa alatt a robusztus köveket és sziklákat. Az évek során a hegyi levegőhöz és
a hosszú túrákhoz is hozzászokott már. A levegő csípős volt, tele a természet
csodálatos illataival. Az ösvény egy része egyenetlen volt, és meredek, az arra
járó léptek pedig itt-ott apró mélyedéseket vájtak a kőbe az évszázadok során. A
távolban hallani lehetett a völgybe zúduló hatalmas vízesés robaját.
Owen és Evie egymás mellett haladtak, időnként egymásra pillantottak, és
élvezték a másik szemében csillogó boldogságot, miközben a hegyi virágok és
fenyők sokasága között lépdeltek. Egyszer félre kellett húzódniuk, hogy a
vállukat a sziklafalnak vetve adjanak utat egy pásztornak meg a bégető nyájának.
Owen válla akkor Evie-éhez ért, és az érintéstől szinte felizzott a bőre. Justine az
ösvény túloldalára húzódott, és ott várta türelmetlenül, hogy elhaladjanak a
gyapjas jószágok.
Owen megmozdult, és a keze megtalálta Evie ujjait. A lány felpillantott, és
a tekintetéből sugárzó gyengédség azt üzente, megbocsátott Owennek a korábbi
baklövésért. Sőt, egyik ujját Owené köré csavarta, amitől az ifjú herceg szíve
csaknem kiugrott a helyéről, és kiszáradt a szája.
Értette Evie jelzését, és máris megragadta a kezét. A lány puha bőre
meglepően meleg volt. Justine nem látta a titkos érintést, így Owennek volt ideje
kiélvezni, ahogy Evie ujjai a kezében pihennek. A lány szája elégedett mosolyra
fordult, amitől csak még gyönyörűbbnek tetszett. Egy termetes birka haladt el
mellettük, nagyot taszított rajtuk, mire Evie közelebb húzódott Owenhez, hogy a
teremtmény elférjen mellettük. A fiú újra Evie csókjáért epekedett, ahogy az
utóbbi időben egyre gyakrabban.
Amikor a birka elcammogott, folytatták a völgybe vezető útjukat. A két
fiatal keze össze-összeért. Evie persze szüntelenül beszélt.
– Emlékszel, amikor egyik éjjel Ratcliffe berontott egy párnacsatánk kellős
közepén? – kérdezte kacagva. – És hogy a pihék az izzadt, kopasz fejére
tapadtak?
– Aztán majdnem megfulladt egy tolitól, miközben lehordott bennünket –
tette hozzá nevetve Owen.
– A mai napig nevetek, ha eszembe jut – mondta Evie. – Milyen jó is lenne
újra gyereknek lenni. Táncolnék a szökőkút peremén, amíg a vízbe nem
pottyanok.
– Az rendkívül illetlen dolog lenne, úrnőm – vágott közbe Justine.
– Tudom! De amikor az ember fiatal, annyi mindent elnéznek neki. Még
csak tizenhét évesek vagyunk, máris úgy kell tennünk, mintha jóval idősebbek
volnánk. Elismerem, ennek a kornak is vannak kellemes részei – szívesen járok
például ünnepélyekre és tornákra. Alig várom, hogy részt vegyél az első lovagi
tornádon! – Közben szándékosan nekiütközött a fiú vállának. – Figyeltem, ahogy
gyakorolsz. Mindig eltalálod a karikákat a lándzsáddal, a kardvívómestered
pedig alig tudja tartani a lépést.
– Azért, mert fáj a térde – jegyezte meg Owen, majd lehajolt egy kőért, és
elhajította a völgy felé. Figyelte, ahogy az apró kő egy ideig ívesen repül, majd
alázuhan.
– Ugye tudod, hogy ezzel akár fejen is találhatsz egy parasztot? – korholta
Evie.
– Talán azt hiszi, hogy a Forrás jelet küldött, és jó útra tér – vágott vissza
Owen.
– Miből gondolod, hogy Cliffordnak fáj a térde? – kérdezte a lány. – Nem
láttam sántítani.
Owen megvonta a vállát.
– Csak úgy tudom.
Ez így nem volt egészen igaz.
A Forrástól kapott képességei többféleképp is megmutatkoztak. A hallása
kiváló volt, a szeme pedig bármilyen gyengeséget felfedezett. Akkor is
megtörtént, amikor mágurozott – egyszerűen csak ránézett a táblára, és meglátta
az ellenfél védelmének gyenge pontjait, és nem volt ez máshogy a
gyakorlópályán sem. Clifford jóval tapasztaltabb volt, Owennek mégis gyakran
sikerült felülkerekednie. Tudta, hogy az öreg bal térde sérült, ezért mindig azt az
oldalát támadta. De a Forrás azt is megmutatta neki, hová emelje a lándzsáját,
hogy elkapja a karikát. Mindenki tudta, milyen kiválóan forgatja a kardot és a
pajzsot. És bár nem akarta kiábrándítani az embereket, tudta, hogy nem szolgált
rá igazán az elismerésre. Csalásnak érezte, amit tesz.
Amint a kirándulás után visszatértek Dundrennanba, megjelent Owen
hírnöke, Farnes.
– Mi történt? – kérdezte Owen a férfit, amikor meglátta az aggodalmat az
arcán.
– Vendégeink vannak – jelentette be illedelmesen meghajolva. – Egy bíró
érkezett Averanche-ból, és látni kívánja önt. Brythonica hercegnőjének, az új
szomszédjának egyik lovagja kísérte el. Roux embere.
– Mikor érkeztek? – kérdezte Evie.
– Röviddel azután, hogy elmentek – mondta szipogva. – Néhány órája
várakoznak.
– Soha egy perc nyugtom sincs – panaszkodott Owen Evie-nek, majd vállat
vont. – Hadd öltözzek át, azután fogadom őket… mondjuk a társalgóban
– Rendben van, uram – mondta újabb meghajlás kíséretében Farnes.
– Furcsa, hogy eljöttek egészen ide – suttogta Evie. – Gondolod, hogy
kémkedik utánunk?
– Melyik? – kérdezte Owen. – A bíró vagy a lovag?
– Mindkettő.
Azzal elváltak egymástól, hogy átöltözhessenek. Owen magára öltötte az
egyik hercegibb ruháját. A hegyeket járva a kényelem és a melegség volt az
elsődleges szempont, de most díszes ujjú, divatos sötétkék bársonyzekét húzott.
Megnézte magát a tükörben, meghúzgálta az ingje gallérját, aztán magabiztosan
elmosolyodott. Elégedett volt a látvánnyal, így hát el is indult a társalgóba.
A bíró jóképű, fiatal fickó volt, alig lehetett több harmincnál. Nyugodt
viselkedése alapján hozzászokott a hosszú utakhoz. Lassú léptekkel járkált a
teremben, és egy tálról pirított magvakat kóstolgatott. A lovag ezzel szemben
robusztus volt, merev és legalább kétméteres. Idősebb lehetett a bírónál, haját az
occitaniai divatnak megfelelően előrefésülve hordta. Magas, kemény gallért
viselt, hozzá térdig érő tunikát, amely szintén szülőföldjéről árulkodott. Owen
lenézően mosolygott a lovagra – volt benne valami zsigeri ellenszenv a
királysággal és az ottani divattal szemben.
– Üdvözlet, uram! – szólt a bíró. – A nevem Julliard. Averanche
polgármesterét szolgálom, aki szívélyes üdvözletét küldi. Érzékeny ügyben
jöttem. A polgármestert ugyanis felségárulással vádolják, amiért megadta
Averanche-ot az úrnak. Chatriyon a palotába hívatta a polgármestert, hogy ott
feleljen a bűnéért.
Owen a homlokát ráncolta.
– Hiszen ez téves megállapítás – felelte némi gúnnyal a hangjában. –
Averanche egész földje és minden környező vidék egykor Ceredigion része volt.
Csakúgy, mint Brythonica, ha jól emlékszem a történelemóráimon tanultakra. –
Owen a lovagot figyelte, hogy reagál-e valamit a szurkálódásra.
A lovag nem szólt, és a higgadtságát sem veszítette el.
– Úgy bizony! – helyeselt Julliard. – Ezért küldött ide az uram.
Bizonyossággal tudni akarta, hogy az úr továbbra is… nos… igényt tart-e
Averanche-ra. Occitania hercege követet küldött hozzánk azzal az üzenettel,
hogy megkegyelmez a polgármesternek, amennyiben úgymond visszatér a
nyájhoz.
Evie belépett a társalgóba, nyomában Justine-nel. A lány érdeklődve
pillantott a két látogatóra.
Owen felé biccentett.
– Uraim, ő itt lady Elysabeth Victoria Mortimer, a herceg unokája. – Azután
sokatmondó tekintettel a lányra nézett. – Chatriyon felségárulással vádolja
Averanche polgármesterét, és most kegyelemmel próbálja lekenyerezni, hogy
visszatérjen hozzájuk.
Evie bólintott, és lassan sétálni kezdett a teremben, miközben Justine
visszatért kedvenc székéhez, és nekilátott hímezni.
– És ön mi járatban, jó lovag? – kérdezte Owen, miközben kezét
hátrakulcsolva figyelte a nagydarab férfit. Ahogy a lovagot bámulta, útjára
engedte varázsereje egy apró hullámát, hogy megtudja, mik a férfi gyengéi.
Ijesztő volt arra gondolni, hogy talán meg kell küzdenie egy ekkora emberrel.
Owen ereje olyan volt, akár a víz – a legapróbb réseket és hézagokat is
megtalálta. Azonnal felfedezte, hogy a tagbaszakadt lovag vak a jobb szemére.
Bozontos szemöldöke heget rejtett. A jobbról jövő támadásokkal szemben
teljesen védtelen volt. És ha még sisakot is húz, akkor alig lát valamit. Owen
elmosolyodott. Közben érezte, ahogy a varázsereje kissé lecsökken, de bőséges
készletet halmozott fel korábban a mozaiklapok rendezgetése közben.
– Roux marsall parancsára érkeztem – jelentette ki a lovag erős occitaniai
kiejtéssel. – A nevem Loudiac.
– Köszöntöm Észak-Cumbriában, sir Loudiac – biccentett Owen.
A lovag erre illedelmesen meghajolt.
– Az uram azért küldött, hogy értesítsem, vitatott területek vannak
Averanche és Brythonica között.
– Most akartam rátérni – csattant fel a bíró, de Loudiac olyan tekintettel
fordult felé, hogy menten beléfagyott a szó.
– Úgy vélem, fontos, hogy pontosan átlássam ezeket a vitákat – mondta
Owen, és biccentett a lovagnak, hogy folytassa.
– A hercegnőnek van néhány erdője, amelyeket vadászat céljára tart fenn.
Mivel sok orvvadász jár arra, a betolakodókra súlyos büntetést szabtak ki.
– A súlyos alatt azt érti, hogy halállal lakolnak, nem igaz? – vigyorgott
Owen.
Sir Loudiacot sértette Owen illetlen megjegyzése.
– A hercegnőnek hét ilyen erdeje van a birodalomban. Az egyikre
Averanche is igényt tart. Emiatt számos összetűzés történt már korábban.
Occitania királya szívesen vadászik. Maga is, uram?
Owen kíváncsian figyelte a bírót.
– Uram – szólt Julliard. – Occitania mindig is szerette volna tovább
bővíteni a határait.
– Ahogy a legtöbb herceg – helyeselt Owen.
– Igen. Sir Loudiac igazat szól. Többször előfordult már vita a királyi erdők
ügyében, mert Occitania királya jogtalanul vadászik a hercegnő erdejében,
viszályt szítva ezzel. Ezzel megkérdőjelezi a hercegnő fennhatóságát a saját
területein, és fenyegeti Brythonica határait. Emiatt pedig elkerülhetetlen volt,
hogy történjenek balesetek.
Owen összeszorította ajkát.
– Miféle balesetek?
– A hercegnő megvédi a területeit – jelentette ki szigorúan sir Loudiac. –
Engem azért küldtek, hogy figyelmeztessem, ne lépjen Chatriyon király
nyomdokaiba. Azzal csak szükségtelen konfliktust okozna.
– Értem – mondta Owen. – És ezzel a figyelmeztetéssel ura, Roux marsall
vagy a hercegnő küldte?
– Az ő véleményük egy és ugyanaz – mondta mogorván Loudiac. – A
marsall volt a hercegnő atyjának legkedvesebb főura, ezért Roux marsall az atyja
nevében is oltalmazza úrnőnket.
– Ám legyen – nyugtázta Owen, azzal Julliardhoz fordult. – Mondja meg a
polgármesternek, hogy készen állok megvédeni a területeimet. Bizonyította a
hűségét azzal, hogy beszélt nekem a kegyelem lehetőségéről. Ezért tolmácsolja
neki a hálámat. Elmehetnek.
A bíró szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Kö… köszönöm, uram, hogy máris döntést hozott. Engedelmével. És mit
mondhatok a polgármester úrnak, mikor szándékozik legközelebb látogatást
tenni Averanche-ban?
– Azt nem tudom – nevetett Owen. Azután bólintással jelezte, hogy
elmehet, mire a férfi távozott is.
Owen most a méretes lovaghoz fordult.
– Nem kívánok vitába keveredni az új szomszédommal – mondta mély
hangon.
– Egyelőre – tette hozzá a lovag már-már gúnyolódva.
Owen egy pillanatra megrökönyödött a válaszon.
– Nem szeretek vadászni. Jobban kedvelem a mágurt. Az ura szívesen
játszik?
A lovag lassan, óvatosan bólintott.
– Remek – mondta Owen. – A következő találkozásunk alkalmával
szeretném kihívni egy játszmára.
A lovag egy vigyort igyekezett leplezni.
– Átadom a kihívást.
– Akkor hát jó utat kívánok. Sajnálom, hogy ekkora utat kellett megtennie,
hogy átadja az üzenetét. Jobban mondva… a figyelmeztetését.
Sir Loudiac arcán halvány mosoly villant át.
– Az út nem volt hiábavaló.
– Sir Loudiac – szólt Evie kíváncsian hunyorogva.—Brythonicának sok
emberöltővel ezelőtt volt egy hercegnője. Úgy hívták, Constance.
– Ahogy mondja, lady. Jól ismeri a történelmünket.
– Az első Argentine-király harmadik fiához ment feleségül. Született egy
fiuk, és Constance azután neki követelte Ceredigion uralkodási jogát. Őfelsége
még mindig fenntartja ezt a követelést?
Sir Loudiac arcáról leolvadt a mosoly.
– Úrnőm, ez sok száz évvel ezelőtt történt. Brythonica népe azóta
megtanulta, hogy Ceredigion férfijai nem arról híresek, hogy megtartják a
szavukat.
– Merész kijelentés – motyogta Owen.
Sir Loudiac meghajolt, azután kimasírozott a teremből.
Amikor elment, Owen érdeklődve fordult Evie-hez.
– Te aztán mindent megjegyzel! Nekem eszembe sem jutott Constance és
Goff. Azt mondod, az még az Argentine-ház uralkodásának elején történt?
Evie komor arccal bólintott.
– Igen, a legelején. A mi királyságunkban ugyanazok a történetek
ismétlődnek újra és újra. Furcsa. Mintha a történelem egy vízimalom kereke
lenne, ami újra és újra visszatér ugyanoda.
– Miért mondod ezt? – faggatózott Owen, és Evie-hez lépett, amire Justine
is felkapta a fejét.
– Constance-nak és Goffnak volt egy Andrew nevű fia, ő volt a trónörökös,
de a nagybátyja elragadta tőle a koronát. És végül megölte a fiatal herceget.
Owen hátán felállt a szőr.
– És… hány éves volt Andrew?
A lány felpillantott rá, a szeme színe most zöld és szürke egyvelege volt.
– Annyi, mint mi.
 TIZEDIK FEJEZET

Atabyrion királya

A király két hetet hagyott Owennek, hogy Észak-Cumbriában maradjon, de az

események előrehaladtával ennyi sem jutott neki.
Éppen a gyakorlópályán küzdött Clarkkal, az egyik Espionnal. Szeretett
vele gyakorolni, mert Clarknak nem volt semmi egyértelmű gyenge pontja, így
ellene nem volt könnyen szerzett előnye. A húszas évei végén járó férfi erős volt,
szívós, és egész életében a kardot forgatta. Megvolt benne az ügyesség és a
tudás, így Owen is fejlődhetett általa. Ráadásul azt is megtanította neki, hogyan
bánjon a tőrrel, hogyan védekezzen alkarral és könyökkel, hogyan vigyen földre
valakit és hogyan küzdjön a földön fekve. Termetre nagyobb volt Owennél, így
rendre ő kerekedett felül.
A két férfi éppen szünetet tartott, és verejtéktől gyöngyöző homlokkal
igyekeztek kifújni magukat, amikor egy küldönc sétált be a gyakorlópályára.
Ahogy közelebb lépett, alig észrevehető kézjellel tudatta, hogy az Espion tagja.
Noha nem volt öreg, a haja idejekorán őszülni kezdett.
– Mi a helyzet, Kevan? – kérdezte Clark. Az Espion Owennek is biccentett.
– Hírek Mancinitől – szólt Kevan, amikor odalépett.
– Mindkettőnknek? – csodálkozott Clark.
– Igen. A király azonnal látni akarja önöket a palotájában. És lady
Mortimert is.
Owen nagyra nyílt szemmel nézett hol Clarkra, hol Kevanre.
– Evie-t?
– Személyesen – nevetett a hírnök. – Mancini azt mondta, mindenképpen
jönnie kell.
– De miért? Nem tudja?
– Történt valami – mondta Kevan. Figyelmesen körülnézett, hogy biztosan
nincs-e más, aki hallaná. – Horwath herceg nem tudhat róla, de engedélyt
kaptam, hogy maguknak elmondjam. Lady Mortimert Atabyrionba küldi a
király.
 Owen gyomra elszorult.
– Mégis miért?
– Diplomáciai küldetés – mondta Kevan. – A hölgy egy gróf lánya, és
éppen megfelelő korú. A királyt lenyűgözte éles eszével, bátorságával és
tudásával, ezért elküldi őt a fegyverszünetről tárgyalni Atabyrion királyához,
Jago Llewellynhez. Severn király már így is túl sok energiát fordított a
védekezésre való felkészülésre, aztán a támadás végül nem is keletről jött, ahogy
számítottunk rá. Legalábbis ezt kell mondanom a hercegnek. De elmondom az
igazat is. Mancini bizonyítékot talált arra, hogy a trónkövetelő egy brugiai halász
fia lehet. Egy Piers Urbick nevű fiú. – Kevan újra körülnézett, és még halkabban
folytatta: – Hercegem, a király azt akarja, hogy maga is Atabyrionba menjen.
Álruhában. Okunk van azt feltételezni, hogy ez az Urbick fiú Atabyrionban
húzta meg magát. Lady Mortimer elmegy a szövetségről tárgyalni. Maga meg
addig előkeríti a fiút. Horwath hercegnek azt mondjuk majd, azért megy
álruhában, hogy vigyázhasson az unokájára. A király bízik abban, hogy feltalálja
magát egy idegen helyen még akkor is, ha a király személyesen nem kísérheti el.
Ez a küldetése. Az enyém meg az volt, hogy értesítsem erről. A többit majd a
palotában. Önök ketten mostantól Horwath lovagjai, akik az úrnőt és cselédjét
kísérik Királyforrásba – mondta, miközben Clarkra és Owenre mutatott.

Owent furcsa érzéssel töltötte el, hogy Horwath herceg tunikáját viseli. Eddig
nem is gondolt rá, mennyire meghatározza a személyét a saját címere. Azért a
láncinge és a tunikája alatt még ott lapult az is. Mindamellett izgalmas élmény
volt álruhát ölteni, és a lovagi páncélban névtelen, arctalan, gyakorlatilag
láthatatlan katonaként járni a vidéket.
Evie persze határtalan lelkesedéssel fogadta a titkos atabyrioni küldetést.
Azelőtt sosem járt Ceredigion határain túl. Justine annál jobban aggódott, ám ez
mit sem befolyásolta Evie hangulatát. A lány kiosztotta az utasítást, hogy melyik
könyveket pakolják be, és hogy milyen ruhákban és ékszerekben kíván
megjelenni Jago Llewellyn udvarán. Ezeket a holmikat kocsi hozta utána, mert ő
inkább lóháton vágtatott el Királyforrásba, mintsem a csomagjaival zötyögje
végig az utat.
Evie-nek és Owennek nem voltak titkai egymás előtt, és a fiú az üzenet
minden részletét elmesélte, azt is, amit nem lett volna szabad. Az út
Dundrennanból Királyforrásba öt napig tartott, és bár Evie győzködte a
többieket, hogy legalább egy éjszakára verjenek tábort a szabad ég alatt, végül
mindennap kényelmes fogadókban szálltak meg, hogy ott pihenjék ki az utazás
fáradalmait.
Királyforrásban pont akkora felfordulás volt, amekkorára Owen számított.
A szíve meg-megremegett az érzelmektől és az izgatottságtól. Mindig is efféle
kalandra vágyott, ráadásul vele mehetett, és egyedül lehettek, távol az udvartól
és a ceredigioni életüktől. A gondolat édesebb volt, mint a nektár. Amikor
átügettek a palotához vezető hídon, a vízesés alatt meglátta az odalent
állomásozó hajókat, és azt találgatta, vajon melyik szeli majd át velük a tengert.
Pompa és harsonaszó közepette érkeztek meg a palotába, majd nyomban a
trónterembe, a király elé tessékelték őket, aki már kissé bicegő léptekkel fel-alá
járkálva várt rájuk. Vele volt az unokahúga, Elyse is – egy közeli padon ült kisírt
szemekkel. Owen szíve majd megszakadt, hogy így kell látnia a nőt, különösen
mivel hónapok óta nem találkoztak, de az álruhája megkövetelte, hogy semmit
se áruljon el az érzéseiből.
– Uram – szólt Evie, majd kecses, illedelmes pukedlivel üdvözölte a királyt.
– Parancsára eljöttem.
Justine is pukedlizett, de ő kerülte a király tekintetét.
Mancini vállát a kandallónak vetve állt. A testtartása nyugodtságról
árulkodott, de Owen észrevette, hogy egyet sem kortyol a kezében tartott
kehelyből.
– Hagyjatok minket magunkra! – parancsolta a király a szolgáinak, és
kiküldött minden kehelytartót, komornyikot és egyéb inast. Lady Elyse is felállt
volna, de a király kurtán biccentve jelezte neki, hogy maradjon.
A terem pillanatok alatt kiürült, és nem maradt benn más, csak a király, az
újonnan érkezők, Mancini és Elyse. A király nagyot sóhajtott, majd Owenhez
fordult.
– Vedd le a csuklyát, kölyök! – szólt nevetve. – Még én is alig ismerlek fel
ebben a gúnyában. És ha még engem is megtévesztesz, aki oly jól ismerlek… –
Reszkető ajakkal elhallgatott. Aggódva Elyse-re pillantott, ám a lány arcán
meleg mosoly terült szét, amikor meglátta Owen arcát.
– Őszinte leszek – folytatta. – Nehéz időket élünk. A blackpooli támadás
óta az emberek mindenfélét beszélnek. És találgatnak. – A földet bámulva
tovább lépdelt, majd fekete kesztyűs ujjával megérintette az ajkát. – Ambion Hill
óta nem voltam ilyen sebezhető helyzetben. – Megtörölte a száját, azután
folytatta: – Mancini és az Espion mindennap újabb árulókat talál. Az ő tanácsára
egyelőre nem tettem velük semmit.
– Felség, ha elhamarkodottan cselekszik – vágta rá Mancini –, a többiek
elbujdoshatnak. Én inkább óvatosan húzom meg a köteleket, nehogy egyetlen
hal is kicsúszhasson a hálóból.
– Kik azok? – kérdezte felháborodottan Owen.
 – A saját kincstárnokom – felelte keserűen a király. – Amikor megtudtam,
kis híján magam löktem bele a folyóba. Megjutalmaztam azt az embert.
Megbíztam benne. És ő hálából elárul. – A király szeme izzott a haragtól. – De
hallgatok magára, Mancini, elvégre a tanácsa józanságról árulkodik. Tudjuk
meg, kik az árulók, mielőtt cselekszünk. Ez az oka annak is, hogy nem mehetek
magam Atabyrionba. Ezért kell magában megbíznom. – A tekintete Evie-re
esett, és az arca büszke mosolyra derült. – Kedvesem, maga bizonyította a
bátorságát, ahogyan az értelmét is. Polidoro azt mondja, mindenkinél jobban
ismeri a királyság történelmét, még nála is. Tudja, mennyi vesződséget okozott
nekünk Jago Llewellyn apja. Utoljára a nagyapjával karöltve győztük le.
– Tudom – mondta Evie leplezetlen izgatottsággal. – Készen állok
szolgálni, felség. Azt kívánja, hogy fegyverszünetről tárgyaljak velük? Hogy
segítsek leküzdeni a felséged és Jago között fennálló ellentétet? Meggyőzzem
arról, hogy rúgja fel az Occitaniával kötött szövetségét?
– Ahogy mondja – bólogatott a király. – De van más is.
A lány szeme érdeklődve csillant fel.
– Egy mágurjátszma ez, amelyet meg akarok nyerni – folytatta a király. –
Egy Atabyrionnal kötött erős szövetséggel az előnyömre fordulna a helyzet. Jago
már több ízben kérte, hogy küldjek neki egy rangjának megfelelő feleséget. De
akire gondolt… nos, az nem lehetséges. – Bizonyára Elyse-re utalt. Érthető volt,
hogy Severn miért nem támogat egy efféle házasságot. Elvégre ha utódjuk
születik, az jogot formálhat Ceredigion trónjára.
– Az a kölyök könyörtelen és törtető – szólt a király. – Olyasvalaki kell
mellé, aki képes megzabolázni. Valaki, akiben bízhatok, aki távol tartja tőlem
Atabyrion seregeit. Elysabeth Victoria Mortimer, számíthatok a hűségére?
Evie ajka megremegett.
– Mi… mivel kapcsolatban, felség?
– Rejtett szándékom van azzal, hogy magát küldöm Jagóhoz tárgyalni.
Owen gyomra hatalmasat rándult, amikor rádöbbent, merre tart ez a
beszélgetés. Tudta, mi következik. Pontosan tudta, mégis ugyanolyan erőtlennek
érezte magát a királlyal szemben, ahogy északon is, mielőtt Severn visszatért
volna Királyforrásba. Közbe akart szólni, de nem tehette.
– Mit kíván tőlem? – kérdezte Evie értetlenül.
Owen Mancinire pillantott, aki rezzenéstelen arccal hallgatta a beszélgetést.
Szóval tudott róla. Tudott róla, és nem figyelmeztette Owent.
– Azt akarom – mondta a király –, hogy menjen feleségül Jagóhoz,
Atabyrion királyához.
Ceredigion királya a hűséget mindennél előbbre valónak tartja. És híres arról, hogy szívszorító módon
teszteli alattvalói hűségét.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Etayne

Owen megdöbbenve és fájdalommal hallgatta a király szavait. Evie úgy rezzent

össze, mint akit megütöttek. A fiú annyi mindent mondott volna, de azok közül
semmi sem volt illendő.
Evie lesápadt, és Owen eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, menynyi érzelem
kavarog benne. Végül mégis képes volt összeszedni magát, és egyszerűen
meghajolt a király előtt.
– Hálás vagyok felségednek – kezdte halkan –, hogy ilyen bizalommal
viseltet irántam. Parancsára Atabyrionba megyek. – Minden fájdalma és
lesújtottsága ellenére engedelmes maradt.
– Tudtam, hogy számíthatok önre – mondta a király. – Két héten belül
keljenek útra. Előtte azonban beszéljen a kancellárommal. Ő majd ismerteti a két
királyság közötti pontos helyzetet. Ha Atabyrionba utazik, készüljön fel, hogy
talán fenyegetnie kell Jagót. Mindenkor erőt sugározzon, sohase gyengeséget. A
kancellárom az anyagiakat is biztosítja, hogy méltóképpen képviselhessen
engem. Jago udvarában vannak bizonyos kapcsolataim is, erről bővebben
Mancini mester szól majd. Teljes diplomáciai kísérettel megy, akik között udvari
jogászok is lesznek, hogy tanácsokkal láthassák el önt. Mindenki számára
egyértelművé teszem majd, hogy engem képvisel, és joga van a nevemben
tárgyalni. Meg kell értetnie a királlyal, hogy az szolgálja az érdekeit, ha rám
barátként, Occitaniára pedig ellenségként tekint.
– Me… megtiszteltetés – hebegte a lány.
– Rászolgált. – A király intett, hogy távozhat. – Most szeretnék Owennel
szólni. Mint tudja, ő lesz az egyik védelmezője az úton. Távozhat.
Owen szíve gyászba borult, és szinte izzott benne a gyűlölet. Átkozta
magát, amiért nem beszélt az érzéseiről Dundrennanban. Attól félt, ha most szól,
azzal engesztelhetetlenül megsérti Severnt. Egyetlen reménye maradt:
Atabyrionba megy Evie-vel, így talán a puszta jelenlétével megakadályozhatja a
katasztrófát.
 Evie ismét meghajolt, és még mindig halálra sápadtan kilépett a
trónteremből. Utoljára még könyörgő tekintettel Owenre pillantott. A fiú
legszívesebben vele rohant volna, de nem tehetett mást, csupán fájdalmasan
visszanézett rá.
– Te is, unokahúgom – szólt kedvesen a király. Elyse a királyra pillantott, és
bár egy pillanatra elhúzta a száját, szó nélkül felállt és távozott. Vajon azért
gyötrődött így, mert tudta, mi van Owen és Evie között? Vagy a trónkövetelő
megjelenése zaklatta fel ennyire?
Amikor az ajtó becsukódott, Owen a királyhoz és Mancinihez fordult. Az
Espion feje biccentéssel jelezte Clarknak, hogy maradjon.
A király fájdalmas szisszenéssel felemelkedett a trónjáról, majd járkálni
kezdett. Mancinire pillantott.
– Hozza ide! – vetette oda kurtán.
Mancini bólintott, és távozott azon az ajtón, amelyen általában a király
érkezik a trónterembe. A király szenvtelen arccal fordult oda Owenhez.
– Valóban házasság útján kíván szövetséget kötni Atabyrionnal? – kérdezte
Owen semleges hangon, noha belül szörnyen szenvedett.
A király elmosolyodott.
– A szövetség a lényeg, ha van rá lehetőség. Ha Jagónak van sütnivalója,
ráharap a csalira. De a te feladatod Atabyrionban merőben más lesz, mint a gróf
lányáé. Bizonyára te is hallottad a pletykákat, hogy Piers Urbick feltűnése
felforgatta az udvart és összetörte unokahúgom szívét. – Az arcára fájdalom ült
ki. – Képzelheted, hogy számomra is legalább akkora fájdalmat jelentett. Hosszú
éveken át hittem, hogy unokaöccseimet meggyilkolták. Bletchley nem hagyott
nyomot arról, hogyan ölte meg őket vagy hová rejtette a testüket. A Brugiában
ténykedő kémeim azonban most olyan híreket küldtek, amelyek alapján a
helyzet nagyban meggyengítheti a hatalmamat. Ha a kölyök valóban az, akinek
Tunmore mondja, akkor van oka magáénak követelni a koronát. A dekoneus
ugyanakkor hírhedt hazudozó, és a képességét is felhasználja, hogy az
emberekben elültesse a fiú kitalált történetét. Noha az én kezemben van a
kincstár és az állam vezetése, szemmel láthatóan sokan szeretnék a változást.
Amiből persze ki-ki a maga módján hasznot húzna. Bizonyosan tudni akarom,
hogy a fiú valóban egy imposztor. Á, itt is van!
Owen mozgást látott a szeme sarkában, és a folyosóról máris belépett
Mancini, karján egy fiatal nőt vezetve. Owen azonnal felismerte a lányt: vele
küzdött a toronyban. Gyönyörű udvari ruhát viselt, hozzá elegáns hajkoronát –
nyilvánvalóan egy újabb paróka volt. Még mindig Ankarette ékszereit hordta, és
amikor meglátta Owent, a szája sarkában alattomos mosoly bújt elő. Semmi
mással nem árulta el, hogy ismerik egymást. Ezt a titkot megőrizte magának –
egyelőre.
Owen arca lángba borult.
– Owen, ő itt Etayne – szólt a király. – Ő a királyi méregkeverő. Etayne,
kedvesem, ő itt lord Owen Kiskaddon. Az atabyrioni küldetésen neki, és csakis
neki teszel jelentést. Megértetted?
– Igen, felség – felelte. A szeme játékosan csillogott a korábbi
találkozásukra utalva. – Megismertem… – szünetet tartott, épp elég hosszút
ahhoz, hogy Owen kissé kényelmetlenül érezze magát, majd hozzátette: – a
fehér foltról a hajában. – Kecsesen meghajolt Owen előtt.
A megjegyzést hallva a király egy pillanatig Etayne-t fürkészte, de aztán
levette róla a tekintetét.
– Ideje jobban megismernetek egymást. Mancini ötlete volt, hogy
méregkeverőt tartsunk. A fivéremet egy Ankarette Tryneowy nevű nő szolgálta.
Talán ismerősen cseng a neve, az Espion körein belül szokták emlegetni. – Owen
a név hallatán összerezzent, és bár az oldalán megindult néhány izzadságcsepp,
csendesen bólintott. A lány azt figyelte, vajon elárulja-e magát valamivel. –
Etayne az országunkból származik. Nem akarok belemenni a múltja részleteibe,
de Pisanban taníttattuk ki. Rendkívül meggyőző leány, az álcázás mestere, de ez
lesz az első… próbatétele. Etayne, Mancinitől úgy hallottam, készen állsz a
megmérettetésre. Elmondanád a feladatodat lord Owennek?
Owen szíve fájdalmasan összeszorult. Pontosan tudta, mi a terv, mielőtt a
lány egyetlen szót is szólt volna. Azért mégis meghallgatta, elvégre
faragatlanság lett volna félbeszakítani.
– Az a feladatom, lord Kiskaddon, hogy segítsem bejutni Jago Llewellyn
udvarába, és találkozót szervezzek önnek és a trónkövetelőnek, Piers Urbicknak
– avagy Eyric Argentine-nek, ha igaz, amit mond. Az álcám szerint lady
Mortimer egyik udvarhölgyeként utazom. Ha a fiú meséje igaz, meggyőzöm
arról, hogy utazzon Ceredigionba, és személyesen találkozzon a királlyal. Ha
viszont csupán hazugság… nos… akkor gondoskodom arról, hogy többé ne
jelentsen veszélyt számunkra.
Owen a fogát összeszorítva tartotta féken az érzelmeit. Úgy érezte, mintha
máris a hajó fedélzetén lenne, útban Atabyrion felé, és a hajó imbolygásától
elfogta volna az émelygés. Az öröm, amit afelett érzett, hogy egyedül utazhat
Evie-vel, mostanra elillant, akár apró lángnyelv a gyertya kanócáról.
– A fiú valószínűleg egyszerű imposztor – szólt halkan. – Nem számít, hány
embert győzött már meg.
– Nem csak egy fiú – felelt komoran a király. – Idősebb nálad, és valahogy
számos királyság vezetőjét sikerült meggyőznie arról, hogy a követelése jogos.
Kegyetlen játékot játszanak. Nem az unokahúgom az egyetlen, aki aggódik. Van
más is. Mancini… mondja el neki!
– Ahogy kívánja, uram – szólt engedelmesen a kémek vezére. Owen
gyűlölködve nézett rá, de érdeklődve hallgatta. – Láttam néhány másolatot
Urbick leveléből, olyanokat, amiket te is találtál Chatriyon sátrában. A jelentések
szerint még kisfiúként csempészték ki Ceredigionból, miután a fivérét
meggyilkolta Bletchley egyik embere, egy Tyrell nevű férfi. A fiúnak
megtiltották, hogy felfedje a kilétét, és őrök segítették a titok megtartását. Erre
bírák előtt megesküdött. Így meghagytam a Brugiában állomásozó Espionoknak,
hogy kutassák fel. Találtak egy folyó menti városkát, ahol az állítólagos szülei
élnek. Eskü alatt vallomást tettek. A fiú valószínűleg egy hatalmas hazugság
része, amelyet a király ellenségei eszeltek ki, de minél tovább védi őt Jago
Llewellyn és a többi vezető, annál több támogatót szereznek. Egy Jago
udvarában élő nemestől tudjuk, hogy Urbick valóban Atabyrionba menekült,
miután Blackpoolnál vereséget szenvedett. Te és Etayne először a nemessel
találkoztok, ő pedig megpróbál titeket a trónkövetelő közelébe juttatni anélkül,
hogy veszélybe sodorná önmagát.
A király Owenhez lépett. A felső ajkán verejték gyöngyözött. Megragadta
Owen vállát.
– Érted már, miért téged küldelek? Az a gyanúm, hogy imposztorral van
dolgunk. És vagy azért volt képes ennyi embert maga mellé állítani, mert a
Forrás kegyeltje, vagy mert Tunmore segíti a mesterkedéseivel. Tudnom kell az
igazságot, mielőtt bármit teszek. Elyse-nek tudnia kell. Nem akarom, hogy
másodszor is megvádoljanak az unokaöcsém megöletésével. Te tudni fogod, ha a
Forrás erejét használja, és bizonyára azt is érezni fogod, ha hazudik. A kezedbe
adom a trónkövetelő életét. Menj biztosra! Teljes bizalmamat élvezed az ügyben.

A királlyal és az új méregkeverővel való beszélgetést követően Owen-nek

sikerült kettesben találkoznia Mancinivel az Espion titkos alagútjában.
– Szólnod kellett volna erről! – dühöngött, amikor karon ragadva maga felé
fordította a nagydarab férfit. – Miért árultál el?
Mancini megállt és a szemébe nézett.
– Nem árultalak el, csupán túljártam az eszeden. Az pedig nem is olyan
egyszerű egy fiú esetében, aki a Forrás kegyeltje. És ráadásul még csaló is.
– Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt tenni! – morogta egyre dühösebben
Owen. – Tudtad, hogyan érzünk Evie-vel egymás iránt! Gyerekkorunk óta látsz
minket együtt!
Mancini prüszkölve nevetett egyet.
 – A vak is látja, hogy odavagy a lányért. De Horwath hiú ábrándokban
ringatta magát, ahogy te és lady Victoria is – mondta szikrázó tekintettel. – A
király soha nem hagyná, hogy két hercegséget egyetlen pár irányítson. Azzal
már a saját hatalmát veszélyeztetné. És ezt neki is számtalanszor megmondtam.
Egy ilyen szövetség csak nektek kettőtöknek lenne jó, de szöges ellentétben áll a
királyi érdekekkel.
– Hogy tehetted?! – Owen szinte üvöltött, és reszketett a haragtól.
Mancini összeszorította az ajkát.
– Dühös vagy. Majd megbeszéljük, ha lecsillapodtál.
– Most beszéljük meg! – erősködött Owen.
– A sebed most még friss és vérzik, de idővel begyógyul. Az igazat akarod
hallani? Te és a Mortimer lány vagytok a királyság két legnagyobb fegyvere.
Óriási vétek lenne hagyni, hogy ti ketten összeálljatok ahelyett, hogy külön-
külön növelnétek a király hatalmát. – Mancini fenyegetően előretolta az
állkapcsát. – Használd az eszed, kölyök! Gondold végig a király szemszögéből!
Ha Jago nőül veszi a lányt, akkor egyben hűséget esküszik Severnnek a
ceredigioni tartományáért cserébe. Atabyrion pedig a gyermekeik által az
uralmunk alá kerül. A te földjeid ezzel szemben Occitaniával határosak, és máris
növelted a területeidet Averanche elfoglalásával. Nem meglepő, hogy a király
szövetségest akar Brythonicában, elvégre akkor onnan lehet támadást indítani
Chatriyon királysága ellen. Az egész királyság a miénk volt, amíg a donremy
szűz el nem űzött minket, akár a kóbor kutyát. Ő a Forrás kegyeltje volt, de most
te vagy az! A királynak hatalmas tervei vannak veled, de azok között nem
szerepel Elysabeth Victoria Mortimer.
Owen szívében a tűz hamuvá foszlott, és a bensőjében mintha meghalt
volna valami. Ha lett volna a közelben egy vödör, fölé áll és beleokád. A folyosó
falának dőlt, és hitetlenkedve bámulta az Espion vezérét.
– De… de hát szeretem őt, Dominic! – nyögte, de a torkát egyre csak
szorította a kín.
A kémvezér szemében tőle szokatlan módon együttérzés villant. A kezével
Owen válláért nyúlt, de a fiú eltaszította magától.
– És mégis mi köze a szerelemnek a politikai házassághoz? – kérdezte
lehangolóan Mancini. – Már kezdtem attól tartani, hogy túl sok évet töltöttél
Északon. Horwath hercegnek nevelt téged. Egyenrangú vagy vele, és nem az
alárendeltje. Már utalt rá a királynál, hogy te és Evie mennyire kedvelitek
egymást, de a király soha nem támogatna egy ilyen házasságot. Jobb, ha minél
előbb elfogadod ezt a kiábrándító igazságot. Csak még több fájdalmat okozol
magadnak, ha tovább táplálod a reményt.
Owen dacosan a fejét rázta.
 – Megtalálom a módját – jelentette ki.
Mancini köhögésbe fojtott egy nevetést.
– Tedd azt, kölyök. De én a helyedben arra használnám ezt az utat, hogy
elbúcsúzzak tőle. Ő már házasulandó korban van. És nagyszerű királynő válik
majd belőle. Ezzel szemben te még nem érted el a lehetőségeid határát.
– Azt hittem, szövetségesek vagyunk! – mondta Owen a haragjával küzdve.
– Én sosem csaptalak be – szólt Mancini. – Te tetted azt saját magaddal. –
Azzal sarkon fordult, de aztán megtorpant és a válla fölött visszaszólt. – Etayne
szemmel tart majd titeket. – Halkan nevetett egyet. – Ő az árulás nagymestere. A
legjobbakkal taníttattam. Ne feledd, hogy ő egyedül hozzám hűséges.

Amikor Eredur királynak el kellett hagynia Ceredigiont, Brugiába ment, és Severnt, az öccsét is magával
vitte. Az egyik nagyváros hercege fogadta be őket. Eredur király nagy szoknyavadász hírében állt. Erről a
trónkövetelőről annyi szóbeszéd kapott szárnyra, hogy érdemes elgondolkodni minden lehetséges
magyarázaton. Talán azért győzött meg oly sok mindenkit a fiú, mert csakugyan Eredur fia, és örökölte a
vonásait. Ettől azonban még nem válik koronaherceggé.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ígéretek

Owen a hálótermében járkálva azon töprengett, hogyan húzhatná keresztül a

király számításait, nehogy Evie-t feleségül adja Jago Llewellyn atabyrioni
királyhoz. Beszélni akart vele, meg akarta tudni, hogyan viseli a szörnyű hírt.
Borzasztóan dühös volt, amiért az események ilyen kiábrándító és szerencsétlen
fordulatot vettek. Időközben a palota sürgés-forgása enyhült.
Meghúzta a szobája rejtett ajtaját nyitó kart, fogott egy gyertyát, és a titkos
folyosón elindult Evie hálóterméhez. Hálát adott azért, hogy gyermekként oly
sokat járta Ankarette-tel ezeket a folyosókat. Eszébe jutott a király
méregkeverője is, a toronyban lakozó Etayne, aki most egykori barátja ruháit és
ékszereit viselte. Kényelmetlenül érezte magát, amiért vele kellett Atabyrionba
utaznia. És még ennél is jobban aggasztotta, hogy neki kellett eldöntenie, a lány
mikor gyilkolhat. Harcban legyőzni valakit egy dolog, de az éj leple alatt
meggyilkolni egészen más. Nem volt boldog, amiért ilyesmiben kellett részt
vennie.
A kezét végigvezette a falakon, és minden elágazásnál megállt kitapogatni
az Espion által iránymutatásként otthagyott jeleket. Ősi katakombák voltak ezek,
amelyeket évszázadok óta használtak. Odabent dohos levegő szállt, a szél pedig
kísérteties hangon süvített be a lőréseken, ami egykor félelemmel töltötte meg a
szívét.
Evie hálóterméhez érve meglökte a kart, és finom mozdulattal betolta az
ajtót. A kandallóban közepes tűz égett, a lángok pattogása pedig vízcsobogással
vegyült. Owen azonnal rádöbbent, hogy Evie éppen fürdött.
Valaki méltatlankodó hangot hallatott, és mire Owen észbe kapott, Justine
egy törülközőt a magasba tartva rohant felé.
– Owen! Nem szabadna itt lennie! – szidta le a lány. – Legyen oly lovagias,
hogy kopog, mielőtt beoson egy hölgy szobájába! Kifelé!
– Justine! – szólt Evie. – Ne zavard el! Hadd szárítkozzam meg. Egy perc
az egész.
 – Úrnőm! – figyelmeztetett Justine. – Ez nem helyénvaló!
Owen hallotta a padlóra cseppenő víz hangját, és zavarában bíborvörösre
váltott az arca.
– Nem kell, már itt sem vagyok! Sajnálom!
– Várj már! – parancsolt rá Evie ellentmondást nem tűrően.
Justine fogcsikorgatva tartotta a törülközőt, arcára kiült a rosszallás.
Halkabban folytatta: – Nem lett volna szabad idejönnie, Owen. Ha rajtakapják,
annak mindkettőjükre nézve borzasztó következményei lesznek.
– Tudom, Justine – mondta Owen. Nem látta Evie-t, de hallotta, ahogy
villámgyors mozdulatokkal törülközik. Ettől annyira zavarban volt, hogy lassan
már azt is elfelejtette, miért jött.
– A paraván mögött vagyok – szólt Evie. – Justine, gyere, segíts! Hozd ide
a hálóingem!
Justine tekintete fenyegetőbb volt, mint egy lándzsahegy.
– Itt maradjon, uram! – parancsolt rá Owenre, majd a kezébe dobta a
törülközőt.
Owen addig hátrált, amíg a folyosó falába ütközött. Homlokát kiverte a
veríték, és miközben Justine odatrappolt a paravánhoz, már azt fontolgatta, hogy
fejvesztve elmenekül. A ponyva mögül elfojtott suttogás hallatszott, de még
Owen éles hallása sem volt elég ahhoz, hogy értse, mit beszélnek.
Elysabeth Victoria Mortimer néhány perccel később előlépett a paraván
mögül, miközben még az utolsó gombjával volt elfoglalva. Sötét haja még
nedves volt a víztől, és hevesen dörzsölte a törülközővel, hogy gyorsabban
száradjon. Elragadó és vonzó látvány volt. A kandallótűz fénye azt is
megmutatta, hogy az arca egy kissé kipirult.
– Nos, Owen Kiskaddon – suttogta játékosan –, ha azért jöttél, hogy elhívj
ciszternába ugrálni, akkor elkéstél. Én már vizes vagyok.
Justine szigorú tekintettel fordult úrnője felé, de Owen rá sem hederített –
nem tudta levenni a szemét Evie-ről. Némán figyelte, ahogy a tűz fénye táncot
jár a hálóingjén, és a fiúban a kínos zavartság lassan sokkal érdekesebb
érzelmeknek adott helyet.
– Ne legyél olyan szégyenlős! – noszogatta Evie. – Láttál már így
Dundrennanban is. Miért jöttél? Mindketten tudjuk, hogy veszélyes így
találkoznunk.
Owen nyelve nagyra dagadt a szájában, és a látványtól nem találta a
szavakat. Evie eközben megtörölte a haját, a törülközőt pedig odadobta Justine-
nek, aki erre mormogott valamit magában.
– Meg akartam nézni, hogy vagy – hebegte Owen. – Egész nap borzasztóan
éreztem magam.
 Evie a fejét rázta.
– Én nem. Neked sem kellene aggódnod.
A fiú szeme döbbenetében elkerekedett: – De a király azt mondta…
– Bánom is én, mit mondott! – Owenhez lépett, és megfogta a kezét. A teste
szappanillatot árasztott. Az ujjai ráncosak voltak a fürdővíztől, de keze bőre
meleg volt és puha. – Tudod, milyen Severn. Mindketten tudjuk, hogy szereti
próbára tenni az alattvalói hűségét. Szerintem most is pontosan erről van szó.
Próbára teszi a hűségünket. Tudni akarja, hogy hozzá vagyunk hűek vagy
egymáshoz.
Owen akaratlanul is a homlokát ráncolta. A gyomra is összerándult, ahogy
Evie kezét a kezében tartotta. Hívatlanul is előtört benne az ismerős érzés, hogy
le kell hajolnia és meg kell csókolnia, de nem volt hozzá bátorsága. A lány évek
óta az élete része volt, és annyira közel álltak egymáshoz, hogy elképzelhetetlen
és elviselhetetlen volt már a puszta gondolat is, hogy egy másik ember felesége
lesz. Mennyi órát töltöttek egymással szemben térdelve, hogy a térdük összeért,
miközben a mozaiklapokat állítgatták, és hány alkalommal kirándultak Észak-
Cumbria hegyei között, keresztültrappolva a friss havon. Mintha kimondatlanul
is ígéretet tettek volna egymásnak – ígéretet arra, hogy örökké együtt lesznek.
– És ha komolyan gondolja? – kérdezte mély hangon Owen, miközben
mélyen Evie szemébe nézett. A szemében most nyugalmat árasztó kék
keveredett zölddel.
Látta ugyan a tekintetében az aggodalmat, de Evie képes volt azt uralni.
– Bízom a nagyapámban – mondta a lány halkan és határozottan. – Sok éve
szolgálja a királyt. Ha kiderül az igazság, szólni fog. Te is tudod, hogy
egymásnak szán minket. – Egyik kezével Owen füle mögé simított egy
hajtincset. – Bosszantó egy helyzet, én mégis örülök neki, hogy felzaklat téged.
Egy kicsit legalábbis.
– Egy kicsit? – puffogott Owen. – Akkor sem aggódnék jobban, ha éppen
egy csónakhoz kötözve sodródnék a zuhatag felé!
A lány arcán kedves mosoly ragyogott fel.
– Ez édes tőled, Owen. Azt hiszem, én is nyugtalanabb vagyok, mint
mutatom. De nagyobb veszélyben is voltunk már. Csak próbára teszi a szívünket.
Azt hiszem, ha hűek maradunk hozzá, megjutalmaz minket. Hiszem, hogy így
van. – Újra megszorította a fiú kezét.
Owen felsóhajtott. Megnyugodott egy kissé. Ő is hinni akart benne.
– Van még valami, amit el akartam mondani. Megtudtam valamit.
Evie szeme lelkesen felcsillant.
– Gyere, ülj le! – Odavezette egy apró kanapéra, ahol helyet foglaltak.
Owen egy pillanatra azt hitte, Evie az ölébe ül, de ehelyett mellé ült, olyan közel,
hogy érezte a teste melegét. Az ujjaik egymásba fonódtak.
Justine fel-alá járkált, és időnként lopva az ajtóra pillantott, közben az ujját
tördelte. Korábban nem sok vizet zavart a jelenléte, de most maga is felismerte a
helyzet illetlenségét, hiszen az úrnőjét egy másik férfinak ígérték – méghozzá
egy királynak.
– Mit mondott a király, miután eljöttem? – A szeme a kandalló fényében
egyszerre szürkének tetszett; olyan varázslat volt ez, amelyre egyedül Evie volt
képes.
Owen gyorsan elmondott mindent. Megemlítette a király méregkeverőjét,
aki udvarhölgyként csatlakozik majd hozzájuk, és hogy Owen dolga lesz
megállapítani, hazudik-e a trónkövetelő. Arról nem beszélt, hogy a
méregkeverővel már találkozott korábban a toronyban, ahogy arról sem, hogy a
lány a földre vitte. A büszkesége azt követelte, hogy a történet e részét tartsa
meg magának, ugyanakkor késztetést érzett rá, hogy ezt is elmesélje Evie-nek.
Evie arca elkomorodott a hallottaktól. A kezét bámulva töprengett.
– Meg sem kellene lepődnöm azon, hogy a király a mérget is fontolóra
veszi. – Összeszorította az ajkát. – De szólhatott volna erről. – Owen szemébe
nézett. – Köszönöm, hogy elmondtad. Szóval Etayne-nek hívják. Ő is olyan
szép, mint Ankarette?
A fiú meglepetten pislogott.
– Hát ő… ő sokkal fiatalabb. Olyan idős lehet, mint Dunsdworth.
– De nagyon szép?
Owen feszengve törte a fejét, hogyan lehetne legjobban megválaszolni ezt a
kérdést.
– Hát… nem is tudom… nehéz megmondani… szerintem nem olyan szép,
mint te.
Evie arca felragyogott.
– Szóval csodaszép. Épp ettől tartottam. De ez egy kedves válasz volt. Én is
tudom, hogy szép vagyok, de nem vagyok gyönyörű. Nem úgy, mint az
occitaniai lányok, vagy Huntley grófjának lánya Atabyrionban. Róla ma már
hallottam. Lady Kathryn, a szépség. – A szemét forgatta. – Szerintem én
túlságosan hasonlítok az apámra ahhoz, hogy gyönyörűnek lehessen mondani.
Owen ritkán tapasztalta, hogy a lány bármilyen módon az önbizalom
hiányát mutatná. Arra gondolt, talán bókot próbál kiharcolni, bár nem értette,
egy ilyen magabiztos valaki hogyan vágyhat bókra éppen e tulajdonságával
kapcsolatban.
– Egész Ceredigion leggyönyörűbb lánya vagy – suttogta Owen, miközben
megszorította a lány ujjait. Olyan közel hajolt hozzá, hogy látta az elégedett
mosolytól előbújó apró gödröket az arcán. Felnézett rá, tekintete fátyolos volt az
érzelmektől, az ajkai reszkettek. És Owenben ismét feltámadt a vágy, hogy
megcsókolja őt. Evie is érezte. Még a fejét is oldalra billentette – épp csak egy
kicsit, hogy még könnyebben megtörténhessen.
Justine azonnal ott termett.
– Jobb, ha távozik! – sürgette Owent.
A csók ígéret volt. A csók olyasmi volt, amit a párok udvarláskor váltottak,
legtöbbször azután, hogy házassági ígéretet tettek egymásnak. És Evie
nagyapjában már megszületett ez a döntés – ő már egymásnak ígérte a két fiatalt.
De mégis hogyan vehette hozzá a bátorságot, ha a király nyíltan máshoz akarta
adni Evie-t?
A lány kidugta a nyelvét, hogy megnedvesítse az alsó ajkát, amitől
Owennek a vére is felforrt. Megköszörülte a torkát, de elméjében még ott
lebegett a rátörő érzelmektől leszálló köd.
– Örülök, hogy ezzel is együtt nézünk szembe, Elysabeth Victoria
Mortimer. – Azzal felemelte a lány kezét, és lágy csókot lehelt a kézfejére.
Evie szemében sötét árnyékot vetett a csalódottság, a hirtelen jött
változástól pedig Owennek a torka is kiszáradt – a lánynál a tüzes tekintetét
általában elhamarkodott cselekedetek követték. Evie meg akarta csókolni. És
Owen lényének nagy része akarta is a csókot.
– Úrnőm – könyörgött suttogva Justine, mintha maga is ugyanerre a
megállapításra jutott volna. – Ne!
Evie pislantott néhányat, azután nagy sóhaj hagyta el az ajkát.
– Jó éjt, Owen, lovagom és legkedvesebb barátom. – A szemében tűz égett,
szinte követelte a csókot, de a fiatal herceg kényelmetlenül érezte magát, és ez az
érzés visszatartotta. Az egész helyzet titkos volt, és szégyenletes. Nem így
akarta, hogy megtörténjen.
Lassan felkelt a kanapéról – a lába kis híján cserben hagyta –, és elhúzta a
kezét. Evie egyszerre visszaváltozott szemérmes hölggyé, és kezét az ölébe
ejtette. Olyan forróság volt a szobában, hogy Owen legszívesebben a gallérját
húzkodta volna.
– A lovagod leszek – szólt Owen, és meghajolt. – És a szívem a tiéd,
hölgyem.
Evie örömmel fogadta a szavakat, de még mindig láthatóan csalódott volt.
– Elmehet, jó lovag – mondta végül, mire Justine hatalmasat sóhajtott
megkönnyebbülésében.
Owen kilépett a titkos folyosóra, és bezárta maga mögött az ajtót. Egy
percre az ajtónak dőlt, és hallgatta a szívét, amely faltörő kosként vert a
mellében a soha nem látott erővel előtörő érzelmektől. Édes, veszélyes és
izgalmas érzések voltak. Most, hogy látta Evie-t, még elszántabb lett. Túl fog
járni Severn király eszén. Legyőzi őt ebben is, mintha csak egy mágurjátszma
lenne az egész. Le kellett győznie.
Már indulni készült, de arra gondolt, a kémlelőnyíláson keresztül még egy
utolsó pillantást vet a lányra. Amikor megfordult, akkor látta, hogy a nyílás már
nyitva van.
Nem emlékezett rá, hogy kinyitotta volna. Nem, a nyílás zárva volt,
különben nem csörtet be úgy, ahogy tette.
Egy pillanatra megtorpant, és a szívében tomboló érzelmek egyszerre
gyanakvásba fordultak.
– Nézz bele nyugodtan – suttogta Etayne a folyosó sötétjéből a háta mögött.
A lágy hangjával úgy szólt, mint aki mindenről tud. – Nem árulom el senkinek.
Owen szembefordult az árnyékban megbúvó alakkal.
– Te figyeltél bennünket? – hebegte halkan, és elborzadt, amikor rádöbbent,
hogy az Espion-lány titokban mindvégig őket figyelte.
Nem hallotta közelebb lépni, de egy haloványan pislákoló lámpás fényében
meglátta az ezüstös ruháját.
– Nem vagyok olyan szép, mint ő – ékelődött. – Nehezen bökted ki, de jó
válasz. Meg kellett volna csókolnod, uram. Ő is akarta. Tán szükséged van
valakire, aki megtanítja, hogyan kell?
Owen hálával gondolt a sötétségre, ami elrejtette elvörösödött arcát. El
akart menni onnan. Bárhol szívesebben lett volna, mint egy szűkös folyosón az
Espion-lánnyal, aki végignézte, hogyan csinál bolondot magából.
– Az utazás alatt is kémkedni fogsz utánunk? – kérte számon a lányt, de
már maga is tudta a választ.
– Mancini sejtette, hogy beszélsz rólam Evie-nek – mondta Etayne. – De
ma éjjel nem ő küldött. Én döntöttem így. Ahogy azt is eldöntöttem, nem szólok
neki arról, hogy már találkoztunk a toronyban. Tudom, uram, hogy a legjobb
titkokat megőrzi az ember. És én megőrzöm a tiédet.
Egy herceg életében mindig nehéz döntés, hogy mihez kezdjen a riválisaival. Mert bizonyos, hogy ha a
túlélők megházasodnak és gyermekük születik, azok később fenyegetést jelentenek majd. Az első Argentine-
ok idején az egyik túlélő fiút tulajdon nagybátyja a katakombákba zárta, és állítólag halálra éheztette. Az
udvarban nem szerepel hivatalos feljegyzés arról, hogy a fiút hogyan érte utol a végzet, de ez is egy
megoldása a problémának, még ha a kegyetlenebb fajtából való is. Severn király a maga módján
gondoskodott fivérei utódjairól. Közel tartja őket, Királyforrás udvarában. Köztük van fivére egyik fia,
Dunsdworth, aki mára húszesztendős is elmúlt. És bátyja lánya, Elyse, akit különösen közel tart magához.
Egyiket sem engedi megházasodni, és az Espion állandó megfigyelése alatt állnak. Külső szemlélő számára
úgy tűnhet, a leszármazottak szabadok, ám valójában ilyen fiatalon kegyetlen módon a királyhoz vannak
láncolva.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 TIZENHARMADIK FEJEZET

A hercegek sorsa

Az éjféli találkozót követő napok az utazás előkészületeivel teltek. Egy Vazallus

nevű hajó szállította őket Atabyrionba, kíséretként a király néhány hadihajójával
és katonájával arra az esetre, ha Jago valami ostobaságra. adná a fejét. Owen
nem tért vissza többet Evie szobájába, mert tudta, hogy az Espion-lány követi.
A fiú lovagi álruhájába bújva azzal töltötte az idejét, hogy a gyakorlópályán
fejlesztette a készségeit. Szerette a kardvívást, a verejtéket és a testi
igénybevételt, mert így el tudta terelni a figyelmét a gyötrő gondolatokról.
Épp egy kiélezett küzdelem kellős közepén volt a palota kardmesterével az
indulás napján, amikor két férfi lépett a pályára. Owen arra gondolt, ők is
gyakorolni érkeztek, de csak álltak ott és figyelték a párbajt. A harc után Owen a
hüvelyébe csúsztatta kardját, majd vizet mert magának egy odakészített
vödörből. A merőkanálból egyenesen a fejére zúdította a vizet, hogy az enyhítse
a forróságot és lemossa az arcáról csepegő verejtéket.
A két férfi hátulról közelített – hallotta a lépteiket a kavicson mire Owen
gyorsan megfordult, és felmérte, hogy veszélyben van-e. Nem sokan tudtak róla,
hogy lord Kiskaddon is az udvarban tartózkodott; legtöbben kérdés nélkül
elfogadták, hogy ő Horwath herceg egyik lovagja. Érdekes volt látni, hogy elég
csupán a ruházatát megváltoztatnia, és ezzel olyanokat is megtéveszthet, akiknek
egyébként fel kellene ismernie őt. Ha hercegnek festett, vagy királyként öltözött,
az emberek akként tisztelték.
– Te vagy az új lovag – szólt oda az egyik férfi. Owennek egyetlen
pillanatba tellett, mire felismerte Dunsdwortht, gyermekkora legnagyobb
ellenségét. Az arcot látva fájdalmas emlékek törtek elő elméjében.
Dunsdworth volt a kastély zsarnoka, de egyben Severn király gúnyos és
bántó megjegyzéseinek leggyakoribb célpontja is. Talán éppen ez a bánásmód
torzította így el a fiatalember lelkét. Owen ritkán találkozott vele azóta, hogy
kinevezték Westmarch hercegévé és Horwath gyámságába került Észak-
Cumbriába.
 De most ott állt előtte, és Dunsdworth még mindig jóval magasabb volt
nála. Felnőtt ember lett belőle, de nagydarab volt, akár egy marha. Az arca és a
nyaka vaskos, bal szeme kissé lejjebb ült a jobbnál. A szakálla zabolázatlan,
mintha kerülte volna a borbélyt, vastag barna haja a ceredigioni divat szerint
csak a nyaka fölé volt visszavágva. Savanyú bor szagát árasztotta.
Owen csodálkozással vegyes undorral bámulta. Sok év eltelt azóta, hogy
ilyen közel álltait egymással szemben. Dunsdworthön jól látszott, hogy már
nincs meg benne a harcosok fegyelme. A hasa az állandó habzsolástól és a
mozgás elhanyagolásától előredomborodott. Owen még halványan emlékezett
rá, hogy Dunsdworth fiúként minden idejét a gyakorlópályán töltötte. De
akkoriban látta utoljára arrafelé.
Egy percig csendben álltak egymással szemben, mialatt Owen ezen
igazságok keserű ízét ízlelgette.
– Északról jöttem – mondta Owen óvatos, mégis szigorú hangon, egy kis
északi tájszólással. Dunsdworth társa unottan és kedvtelenül állt ott, és Owent
egy pillantásra sem méltatta.
– Ügyesen bánsz a karddal – szólt Dunsdworth. – És esküdni mernék, hogy
ismerős vagy valahonnan. – Az ajka összeszorult, miközben az esze erősen
próbálta felidézni, honnan ismerheti. De a fiú elméje homályos volt, és nem
szokott hozzá a gondolkodáshoz, így végül nem tudta hová tenni Owent.
– Mennem kell – mondta gyorsan Owen, mert nem szeretett volna ott
ragadni abban a beszélgetésben. Már el is indult volna a vizesvödörtől, de
Dunsdworth elé nyúlt és visszalökte. Ezek szerint még nem végzett.
– Hercegi vér vagyok – morogta. – Akkor mész el, ha én azt mondom.
Dunsdworth társa erre a szemét forgatta, de nem szólt. Owen látta a fiú
arcán a megvetést. Felvigyázó lehetett, nem pedig barát.
Owen összevonta a szemöldökét, és egyik ujjával megérintette az ajkát.
– Nem te vagy lord Dundifej?
– Minek neveztél?! – dühöngött Dunsdworth eltorzult arccal.
– Dundormány? – találgatott tovább Owen. – Nem is, Dunsdtrotty!
Eszembe jutott! Tudtam, hogy ismerlek. Elnézést, uram, hogy nem ismertelek
meg hamarabb.
Dunsdworth kísérője óriási hahotában tört ki, és úgy nézett Owen-re, mint
aki megbolondult.
– Fogd be, Corden! – vicsorgott Dunsdworth, és bordán könyökölte a fiút,
hátha attól elhallgat. Dunsdworth arca vörösen izzott a dühtől és a
megalázottságtól.
Owen észrevette Clarkot, aki fürge léptekkel közeledett a gyakorlópálya
túlsó vége felől.
 – Örömmel csevegnék még, de mennem kell – mondta Owen, és otthagyta a
két fiút.
Még több lépés távolságból is jól hallotta Corden kacagását, és ahogy azt
motyogja, „Dunsdtrotty, hát ezt nem hiszem el”.
– Mancini küldött – szólalt meg Clark, amikor Owen mellé ért. – Azt
szeretné, ha megnézné vele a Vazallust, amíg berakodnak. A tengeren dúló
viharok már így is túl soká késleltették az indulásunkat. Alig várom, hogy
elinduljunk.
Owen bólintott, de a gondolatai még máshol jártak.
– Ki nem állhatom – mondta, és Dunsdworth felé biccentett. – Folyton
gyötört engem, amikor kisgyermek voltam. Majdnem felismert, de azt hiszem,
túl fafejű ahhoz, hogy emlékezzen.
Clark undorodva figyelte az egymással vitatkozó két fiatalembert.
– Szánom, akit mellé osztottak – jegyezte meg. – Nem egy Espionnak való
feladat.
– Corden is az Espion tagja? – kuncogott Owen. – Akkor én is szánom.
Borzasztó társat kapott.
Clark mindig komoly volt, de az arca most a szokásosnál is komorabbra
váltott.
– Néhány éve magam teljesítettem azt a szolgálatot.
– Büntetésből? – kérdezte döbbenten Owen.
Clark összevonta a szemöldökét.
– Nem. Kötelességből. Borzasztó kötelesség volt.
– El tudom képzelni. Te tanítottad kardot forgatni? Ezért választottak ki
mellé?
– Dunsdwortht jó ideje nem érdekli a bajvívás. Csakis egy dolgon jár az
esze, de a király megtagadja tőle. Az ő korában a legtöbb fiatalember már
megtapasztalta… a test gyönyöreit, hogy így mondjam. A király nem enged neki
semmi ilyesmit. Dunsdworth korábban a cselédlányokat zaklatta, ezért kíséri
most mindenhová az egyik Espion. Egy ujjal sem érhet nőhöz, mert a király attól
tart, még teherbe ejt valakit – mesélte Clark undorral az arcán.
– Sosem nősülhet meg, nem igaz? – kérdezte Owen kissé megenyhülve.
Szánakozva nézett vissza a nagydarab fiúra. El sem tudta képzelni, milyen lehet,
ha valakit örökre eltiltanak a női társaságtól. Inkább választotta volna azt, hogy
vízesésbe vessék.
– Nem. Nyomorult helyzetben van. Származása szerint herceg, mégis
rabként bánnak vele. Amikor vele teljesítettem szolgálatot, egy ágyban kellett
aludnom vele, nehogy éjszakára fogadjon valakit magánál. Utálatos egy munka,
uram. Minden haragját borba fojtja, és nincs már nap, hogy józan maradna.
 – Az ágyában kellett aludnod? – hitetlenkedett Owen. – Hogy bírtad azt a
szagot?
– Valakinek az árnyékszéket is ki kell takarítania – jegyezte meg sötét
pillantással Clark. – Ha lehetek őszinte, jobban kedvelem az ön társaságát.
Owen még egyszer utoljára visszanézett. Dunsdworth ezúttal őt bámulta, a
szeme tele volt gyűlölettel. Rosszul érezte magát, amiért kigúnyolta a fiút. Az
utódlási törvények szerint neki kellett volna követnie Severnt a trónon, de
láthatóan nem erre nevelték. A király nem hívta meg a tanács gyűléseire, és nem
kapott mást, csak gúnyt és megvetést. Az apja kétszer is elárulta a királyt,
megpecsételve ezzel saját sorsát. Hivatalosan azért végezték ki, mert úgy ítélte el
Ankarette Tryneowyt, hogy arról nem kérte a király engedélyét – noha a lány
túlélte a vízesésbe zuhanást. Ha bármi történne Severnnel… Owent már a
gondolattól is kirázta a hideg, hogy Dunsdworth akár Ceredigion királya is lehet.
Aztán Severn kapcsolatain gondolkodva akaratlanul is eszébe jutott valami más.
– Clark, azóta nem láttam lady Elyse-t, hogy megérkeztem. Indulás előtt
szeretnék találkozni vele. – Udvari lovagként nem mehetett csak úgy utána, hogy
beszélni akar vele. Azzal egy sor pletykát indított volna útjára. Hirtelen
borzalmas gondolata támadt. – Ővele is úgy bánnak, mint Dunsdworthszel?
Valaki őt is mindenhová követi? Ő is rab?
– Ó, dehogy! – ellenkezett hevesen Clark. – Nem, neki sokkal jobb dolga
van. A király tökéletesen megbízik benne. Oda megy, ahová csak kíván, még
betegeskedő édesanyját is bármikor meglátogathatja a szentélyben.
– Még mindig nincs jobban? – érdeklődött Owen.
Clark a fejét ingatta.
– A király saját orvosait küldte hozzá, de továbbra is gyengélkedik. Az
özvegy királyné állapota igencsak megviselte lady Elyse-t. Emiatt nincs is olyan
gyakran az udvarban. Az Espion köreiben azt suttogják, a király azért tartja
közel magához, mert őt akarja utódjának, ha őt megmérgeznék vagy
meggyilkolnák. Lady Elyse persze nem törvényes örökös, de az ilyesmit szükség
esetén felül lehet bírálni. Kettejük közt igen erős kötelék alakult ki. – Clark
aggódva nézett Owen szemébe, mintha attól félne, túl sokat árul el. Owen
bólintással biztatta a kémet, mire az még halkabban folytatta. – Sokáig mindenki
azt várta, hogy feleségül veszi. De nem fogja. A bátyja lányát soha.
– És engedi, hogy lady Elyse megházasodjon? – kíváncsiskodott Owen.
Clark a fejét rázta.
– Nem. Ugyanazért, amiért Dunsdwortht sem. Ha gyermeke születne, az
veszélyeztetné a hatalmát.
– Szóval azért kapott szabadságot, mert hűséges a királyhoz?
– Pontosan. Dunsdworth ostoba, erre nincs jobb szó. Atyja ugyanilyen
ostoba volt. Örökké mesterkedett valamiben, örökké a koronára fájt a foga.
Vannak olyanok a királyságban – alacsonyabb rangú emberek –, akik
szívesebben látnának egy gyenge királyt, mint Dunsdworth, mintsem egy
erőskezű uralkodót, mint Severn. De az mindannyiunk fejére rengeteg bajt
hozna. Severn talán kegyetlen és vasmarkú, de felvirágoztatta az országot.
Felhizlalta a királyi kincstárat és vele együtt néhány nemesembert is. Félelmetes
hatalma van, amit Atabyrion hamarosan a saját bőrén is megtapasztal.
Meglepetésére Owen azon kapta magát, hogy mire a gyakorlótérről a
kastély folyosójára értek, a Dunsdworth iránt érzett megvetése együttérzéssé
alakult. Már a gondolat is gyötrelmes volt, hogy nem veheti feleségül Evie-t, de
hogy még csak ne is házasodhasson? És mindennek tetejébe még egy kísérőt is
kap magához, aki éjjel-nappal árnyékként követi? Elképzelhetetlen sors.
De a királynak megvolt hozzá a hatalma. Képes volt egy ember egész életét
tönkretenni. Ha Dunsdworth valaha király lenne, egyetlen csettintéssel elvehetné
Owen hercegségét. Száműznék a királyságból, ahogy az édesapjával tették. Vagy
annál is rosszabb.
Owennek egyre zordabb gondolatai támadtak. Ha Severn nem veszi át a
hatalmat, mindent elveszít. Megölik, vagy talán száműzik. Eszébe jutott, amit
Evie mondott, a vízimalom körbe-körbe forgó kereke.
A kastélyból hosszú út vezetett a vízesés aljánál lévő kikötőhöz, így
Owennek jócskán jutott ideje a Mancinivel való találkozásról gondolkodni. Sok
mondanivalója lett volna a férfi számára, de arra jutott, óvatosnak kell lennie.
Etayne elmondta a toronyban, hogy Ankarette üzenetet hagyott neki. Azóta
sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az a levél Mancininél van. De ha elkéri
tőle, azzal felfedi a kémvezér előtt, hogy korábban már találkozott Etayne-nel.
Érdemes ezt felfedni? Ankarette legnagyobb fortélya az volt, hogy titokban
tartotta a titkokat.
Owen gondolatai a lányra terelődtek, akit az új méregkeverőnek
választottak. Hol találták? Még mindig átkozta magát, amiért elárulta, hogy
ismerte Ankarette-et, de máskülönben hogy került volna a toronyba? Már azzal
kiadta a titkát, hogy megjelent odafent. Vajon mennyire volt eszes a
méregkeverő? Képes lehet rájönni, hogy Owen jövőbe látása puszta
szemfényvesztés? És mihez kezdene, ha kitalálná az igazat? Mancini persze
tudott róla, de láthatóan nem árulta el a lánynak.
Mancini egyébként kiválóan manipulálta a királyt. Mindig gondoskodott
arról, hogy az Espion olyan híreket hozzon, amiket Severn érdekesnek talál,
amikre válaszként cselekedhet valamit. Míg Ratcliffe leginkább csupán követte
az eseményeket, Mancini az előnyére fordította azokat. Nélkülözhetetlenné tette
magát a király számára, és színlelt alázattal mindig tudtára hozta, hogy lelkesen
és örömmel szolgálja.
Owen a felnőttkor kapujába érve megtanulta, hogy a világ örökre veszélyes
és fenyegető hely marad. Egy hely, ahol a bizalom és a hűség még a drágakőnél
is ritkább és értékesebb kincsnek számít. Hűséges volt a királyhoz, és ennek
köszönhette, hogy megkapta az ország egyik tartományát. De a bizalom
törékeny, akár a tojáshéj. A király nem tudta, hogy összeesküdött Ankarette-tel
és Mancinivel, hogy félrevezesse. A bizalmuk egy sokéves hazugságra épült. Mi
lesz akkor, ha Etayne felfedi az igazságot, hogy így kerüljön még előnyösebb
helyzetbe?
Owen mindezek ellenére a fejébe vette, hogy a Forrástól kapott tehetségét
felhasználva meghiúsítja a király tervét Evie-vel. A király úgy tudta, hogy csak
látomásai vannak. Nem ismerte a valódi képességeit.
– Ott van – dünnyögte Clark, miközben lefelé lépdeltek a sziklákba vájt
lépcsőkön. – Ott a hajó.
Owen gyomra bizsergett az izgatottságtól. Sokat remélt az utazástól. Tenni
akart róla, hogy Elysabeth Victoria Mortimer senki más felesége ne lehessen,
csakis az övé.
Nem számít, mit akar Mancink
És nem számít, mit akar a király.
Az összes királyság közül Ceredigion és Occitania között a legtöbb a hasonlóság, már ami a
hagyományokat illeti. Más birodalmak népei is hisznek a Forrásban, de azokban sok egykori szokás már a
múlté. Ceredigionban és Occitaniában azonban mindmáig vízesésbe vetik az árulókat. Mindkét
királyságban imádják Nagyasszonyt; szobrokat emelnek neki, és azokat szökőkúttal veszik körbe. Sok helyi
históriát olvastam ezekről a tradíciókról, köztük olyan legendákat is, amelyek egészen Ceredigion első nagy
uralkodójáig, Andrew királyig nyúlnak vissza. Azért használom a „legenda” szót, mert nincs dokumentált
bizonyíték arra, hogy Andrew király valaha létezett, mégis az összes ország minden alattvalója szentül hiszi,
hogy volt egy személy a történelem során, aki apró hajóján elhagyta Ceredigiont, de megesküdött, hogy
visszatér és magához ragadja a hatalmat, ha a királyságot valaha komoly veszély fenyegeti. Ezt a történetet
emlegetik sokan a Rettegett Rém próféciájaként. Occitania népe retteg a naptól, amikor Andrew király
visszatér. A ceredigioniak pedig alig várják.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Vazallus

Mancini megpaskolta a kabin tetejét tartó gerendákat. Az orrát ráncolva bólintott

Owennek.
– Masszív hajó ez, de nem arra tervezték, hogy kiállja a ballistákat.
– Mi az a ballista? – kérdezte Owen, miközben a kényelmes ágyat figyelte,
ahol hamarosan Evie és Justine hajtja álomra a fejét. Egy-két láda már be is volt
pakolva a szobába, a többi holmit éppen akkor eresztették be kötélen a
hajófenékbe. A méretes gerendák nyikorgásától és billegésétől Owennek egy
oszlopba kellett kapaszkodnia, hogy megőrizze az egyensúlyát.
– Egy nagyra nőtt számszeríj – magyarázta Mancini. – Edonburickban két
erőd őrzi az öblöt, mindkettőben jó húsz ballistával. Nehéz megtölteni őket, de
halálos erővel vetik ki a lövedéket. Szerencsére van egy gyengéjük: a kötél,
ahová a lövedéket töltik. Az Edonburickban állomásozó Espionomnak
meghagytam, hogy jusson be az erődökbe, és vágja meg a köteleket. Képzeld,
milyen arcot vágnak majd, amikor betöltéskor elszakad. – Vállat vont. – Persze
ez csak akkor lesz fontos, ha sietősen kell távoznunk. Arra számítok – tette
hozzá komolyan –, hogy a tárgyalások sikeresek lesznek.
Nem, ha rajtam múlik – gondolta magában dacosan Owen, de aztán
egyetértőén bólogatott.
Mancini becsmérlően összefonta a karját.
– Nem úgy tűnik, mintha már beletörődtél volna a helyzetbe. De legalább
már nem sopánkodsz.
Owen érezte, hogy ez egyfajta próbatétel, és nem akarta magát heves
kirohanással elárulni.
– Ha azt várod, hogy máris örüljek, akkor rosszul ítélted meg a lány iránti
érzéseimet.
Mancini a fejét rázta.
– Nem várom, hogy örülj, de a házasság nem az örömről szól, hanem a
politikáról. Mondj egyetlen házasságot két nemes között, ahol mindketten
boldogok voltak, és ami nem tragédiával ért véget. A házasság hatalom, ami
vagy erősödik, vagy elgyengül.
Owen összeszorította az ajkait, és elgondolkodott ezen.
– De ugyanezen logika alapján azt is mondhatjuk, hogy éppen azért ér
mindegyik csúfos véget, mert az alapjuk pusztán politikai megfontolás. Ha egy
kút vizét megmérgezed, mindenki megbetegszik, aki iszik belőle.
Az Espion vezére erre ingerülten válaszolt:
– Legközelebb emlékeztess, hogy veled vitatkozni olyan, mintha mágurt
játszanánk. Mindig én veszítek.
– Ha erre még emlékeztetni kell… – vigyorgott Owen kihívóan.
– A te lakrészed ott van – folytatta a kém, és az Evie szobájával szomszédos
kabinhoz vezette a fiút. – Egy lovagnak őriznie kell az úrnőjét. Te és Clark
felváltva őrzitek a folyosót, ha a lány a szobájában van. Aki nem őrködik,
aludhat. Éjjelente Etayne odabentről fog őrködni, nehogy valami romantikus
ötleted támadjon. A méregkeverő oly mértékben beszéli az atabyrioni nyelvet, és
úgy képes álcázni magát, hogy azzal a helyieket is megtéveszti, és az Espion
térképeit is jól ismeri. Segít majd felkutatni és kézre keríteni az imposztort.
Owen bólintott, közben ujjával az ajkát dörzsölte.
– Szóval igazán úgy gondolod, hogy csak egy imposztor?
A kém cinikusan megvonta a vállát.
– Kifejezetten gyanús, ha egy fiatalember a kontinens összes nagy
udvarában egyszerre tűnik fel. Nem egy fiú, hanem egy felnőtt ember. Sokak
szerint úgy néz ki, akár Eredur, de legyünk őszinték. Eredur az élő királynőjéhez
sem volt annyira hűséges, mint amennyire Severn hű a sajátja emlékéhez. – Az
ujjait játékosan összeérintette. – Még mindig keresem neki az ideális feleséget.
Tíz éve. De hátha ez lesz a szerencseszámom.
A folyosó végi ajtón Etayne lépett be, a szoknyái minden lépésére meg-
meglibbentek. Udvarhölgynek öltözött; a ruhája egyértelműen jelezte, hogy
rangban Evie alatt áll. A parókája ezúttal barna volt, akár a gesztenye. Az
Ankarette-től megörökölt ékszereket egyszerű csecsebecse váltotta fel. Mindez
azonban mit sem csorbított a szépségén.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Owennel éppen rólad beszéltünk – felelte sejtelmesen Mancini.
A lány kissé elmosolyodott, de nem szólt semmit.
– Nézzenek oda! – mondta Mancini, majd megérintette Etayne állát, aztán
felemelte és körbefordította a fejét, mintha csak valamilyen jószágot állítottak
volna elé szemlére. A lány a szemében szikrázó sértettség ellenére sem
ellenkezett. – Az egyik legjobban sikerült teremtményem – suttogta halkan. – Te
leszel minden királyság egyik legjobb méregkeverője. Még az elődödet is
túlszárnyalod. A taníttatásakor nem spóroltam semmin – jegyezte meg Owennek,
majd visszafordult a lányhoz, és folytatta: – És majdnem olyan ártatlannak
látszol, mint a gróf lánya. Majdnem. – Azzal megveregette Etayne arcát, és úgy
csodálta, mint mester a legszebb munkáját. Bele is remegett. – Tegyél minket
büszkévé! A trónkövetelőnek pusztulnia kell.
– Ha hazudik – emlékeztette a lány, rövid pillantást vetve Owenre. – Akkor,
ha valóban csak hercegnek adja ki magát.
Mancini szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Olyan vagy, mint Owen. A fiú igenis imposztor. Semmi kétség. Te még
egy gróf lányának is beillenél. Vagy pásztorlánynak. Megtanítottalak arra,
hogyan bújhatsz bele bárki bőrébe. Ez az Urbick fiú ugyanúgy lehet akárki –
még képzett méregkeverő is. Légy körültekintő!
– Mindig az vagyok – szólt a lány engedelmesen, de Owen látta a szemében
a megvetést. Mancini azt hitte, csakis ő irányítja a lányt, de megvolt neki a saját
akarata.
Hangos kiáltás hallatszott a fedélzeten. A kapitány volt az, és Elysabeth
Victoria Mortimer, a gróf lánya érkezését jelentette be.
– Az úrnőnk megérkezett – mondta Mancini. – Ideje visszatérnem a
palotába. – Visszafordult Owenhez. – Evie vezeti a tárgyalásokat, de a te dolgod
megvédeni, és te parancsolsz a katonáknak. A király bízik benned, kölyök. Ha
hadat kell üzenni Atabyrionnak, megteheted. Severn mindenkinek meg akarja
mutatni a hatalmát, és engedélyt adott a lánynak, hogy kellemetlenkedjen. Ha
erre kerül a sor, gondoskodj róla, hogy emlékezetes legyen, méghozzá annyira,
hogy annak híre menjen a többi királyságban is.
– Úgy lesz – mondta Owen, miközben mélyen Mancini szemébe nézett. Azt
remélte, hogy a férfi kérés nélkül is rábízza a titkot, ha másért nem, azért
cserébe, hogy szabotálta Owen egész életét. De Mancini egy szót sem szólt
Ankarette leveléről, a fiú pedig nem akarta felfedni, hogy tud az üzenetről.
Egyelőre legalábbis.
Mancini még utoljára megpaskolta Etayne arcát, majd végigballagott a
folyosón, ki a hajóhídra. Owen egy pillanatig figyelte, majd a tekintetét újra
Etayne felé fordította. A lány undorral és megvetéssel nézett az Espion után.
– Nem kedveled túlzottan – állapította meg halkan Owen.
Etayne, mintha csak egy maszk volna, máris magára öltötte a szokásos
dölyfös tekintetét.
– Te örülnél, ha nem vennének emberszámba, hanem csupán fegyverként
gondolnának rád? – Azután kisimította a ruháját, és kedves mosoly kanyarította
felfelé a szája sarkát. – Bizonyítanom kell ezen az úton, uram. Nem vallhatok
kudarcot. Láthatóan semmiben sem – tette hozzá megtévesztően boldog hangon.
A tenyere a hasán pihent. – Azt hiszem, élvezet lesz veled dolgozni. Nem is
olyan nagy a korkülönbség köztünk. Elvégre legalább tizenhárom évesnek
kinézel – mondta, majd kacsintással jelezte, hogy csak tréfál.
Owen nem volt vevő az évődésre. Vajon Etayne egy álnok kígyó, akit
érdemes messzire elkerülni? Vagy meg lehet bízni benne? A toronyban történt
találkozásról nem szólt senkinek. Owen mintha egy-egy pillanatra belátott volna
az álarc mögé, de ennél többre volt szükség ahhoz, hogy eldöntse, megbízhat-e
benne.
A fedélzeten hatalmas felfordulás tört ki, a matrózok éljenezve köszöntötték
Evie-t, amikor megérkezett. Magabiztos léptekkel haladt, integetve viszonozta
az üdvözlést, és gyönyörű ruhája drágakövei és ezüstszálai tündökölve
pompáztak a napfényben.
Etayne ravasz mosollyal figyelte, Owen hogyan bámulja a lányt. Ezt Owen
is pontosan tudta, mégsem volt képes levenni a szemét a nőről, aki elrabolta a
szívét.
A méregkeverő a fiú vállára tette a kezét, és suttogva megszólalt: –
Szerintem kegyetlenség, amit veletek tesznek. Már ha számít a véleményem. –
Azzal megveregette Owen vállát, és nesztelen léptekkel besuhant a kabinba,
hogy Owen lehessen az első, aki köszönti Evie-t.

Owen azelőtt sosem hajózott a tengeren. A többiektől hallottak alapján aggódott,

hogy majd ő is tengeribeteg lesz, akár szegény Justine, aki a fedélzeten csaknem
minden percét egy vödör fölött görnyedve töltötte. Nyomorult kis teremtésnek
látszott, még a haját is összehányta. Evie-nek kutya baja sem volt; egész nap a
hajót járta, kérdezősködött, és a tengerész-kifejezéseket tanulta. Kíváncsiságával
és szakadatlan érdeklődésével csakhamar elvarázsolta a kapitányt és az egész
legénységet is. Owen szorosan a nyomában járt, és kezével a kardját szorongatva
állta, ahogy a sós szellő a haját borzolja. Szinte érezte az óceánt a csizmája alatt,
a ritmikus hullámzás pedig úgy hatott rá, akár az anyai altatódal.
Ceredigion partja mentén Kelet-Stowe-ig hajóztak, azután nekivágtak a két
királyságot elválasztó nyílt tengernek. A tengerészek mindig idegesek voltak, ha
ki kellett hajózniuk a nyílt vízre, de az út rövid volt. A szárazföldet a tervezett
időpontban pillantották meg, az idő pedig a kapitány szerint meglepően kegyes
volt hozzájuk, figyelembe véve az elmúlt két hét viharait. Amikor elérték a
partokat, keletnek fordultak, hogy így közelítsék meg a sziget másik oldalán
található Edonburickot. Lehetetlen volt egy ekkora flottával észrevétlenül
közelíteni, és Owen pontosan tudta, hogy az érkezésük híre hamarosan eléri Jago
Llewellyn udvarát. A navigátoruk a kereskedelmi flottától jött, és gond nélkül
képes volt megkülönböztetni a fjordokat és a sziklákat, így biztonságosan
átmanőverezte a hajót a veszélyes partszakaszon.
Alkonyatkor Owen a hajóorrban állt Evie-vel. A lány kihajolt a korláton, a
haja táncolt a szélben. Valósággal ragyogott, miközben ellágyult arccal az
égboltot fürkészte, amelyet lilára festett a hátuk mögött lenyugvó nap. A
legénység tagjai közül sokan a taton gyűltek össze, és onnan figyelték a
naplementét – megszokott rituálé volt ez a hajósok között, de Evie inkább előre
szeretett volna nézni, mert így láthatta az úti céljukat.
– Hová lett Justine? – kérdezte Owen, amikor odalépett a lányhoz, és
felkönyökölt mellé a korlátra.
– A kabinban van – mondta Evie, miközben a boldogságtól reszketve,
ragyogó szemmel Owenhez fordult. – Sosem láttam még a tengert. Meg tudnám
szokni. Szívesen elutaznék az összes királyságba, hogy mindegyiket
személyesen is megismerhessem. Persze a könyvek is csodásak, de már alig
várom, hogy saját szememmel lássam Atabyriont. Nézd, micsoda hegyek!
Káprázatos!
– Akkor itt maradsz? – kérdezte Owen némi rosszindulattal.
Evie erre sértetten nézett rá.
– Nem érted. Szeretek utazni és új helyekre eljutni. Nem azért jövök ide,
hogy itt maradjak. Látni akarom Occitaniát, Genevart, Pisant is. Látni akarom a
helyeket, amikről korábban csak olvastam. – Összekulcsolta a karját a melle
alatt, előredőlt, és nagyot szippantott a levegőből. Owenben nagy volt a kísértés,
hogy megragadja a lány derekát és tréfásan meglökje.
Körülnézett, és amikor látta, hogy senki nem figyeli őket, engedett a
kísértésnek.
A lány meglepetten és ijedten kapott levegőért, majd Owenhez fordult, és
karon ütötte.
– Ez nem volt szép! – mérgelődött. – Azt hittem, kiesek!
Owen képtelen volt visszatartani a nevetést, amitől Evie még dühösebb lett,
és újból megütötte.
– Hagyd abba! Ne legyél gyerekes! Már nem vagyunk nyolcévesek. És ha
kiesek?
A fiú a könnyeit törölgette.
– Mindig kíváncsi voltál, milyen lehet leugrani egy vízesés tetejéről. Most
nem is vagyunk olyan magasan.
– Szörnyű vagy! – korholta, de az arcán megint ott volt a mosoly, az a
kedves, meleg mosoly, amely úgy hatolt Owen szívéig, akár egy ballistából kilőtt
dárda. Evie a hátát a korlátnak vetette, a kezét hátra tette, és kissé oldalra
biccentette a fejét. A nap lenyugodott, és lassan körülölelte őket a sötétség, rájuk
telepedve, akár a vihart hozó felhők.
Owen megint a korlátra könyökölt, és mélyen belélegezte a sós levegőt.
– Owen Kiskaddon, miért nem vagy hajlandó megcsókolni? – kérdezte Evie
olyan halkan, hogy csakis ő hallhatta. Szinte suttogott. – Próbáltam egyértelmű
lenni, de vagy makacskodsz, vagy nem akarod.
Owen arca lángba borult, és a gyomra úgy fickándozott, akár egy fedélzet
deszkáján vergődő hal.
– El sem tudod képzelni, mennyire akarom – bukott ki belőle.
– Ez megnyugtató – mondta szárazon a lány. – Legalább nem arról van szó,
hogy nem akarod. De akkor eddig miért nem tetted?
– Miért kell ezt megbeszélnünk? – kérdezett vissza Owen.
– Mert lány vagyok, és a lányok szeretnek a csókolózásról beszélni –
vigyorgott pajkosan. – Évek óta várom, hogy megcsókolj, de sosem tetted. Már
vagy ezerszer kis híján megtettem helyetted, de azt akartam, hogy te
kezdeményezz. Justine épp egy vödörbe hány a szobámban. A legénység amott
nézi a naplementét. De neked még ilyenkor is csak az jut eszedbe, hogy
megijessz. – Bosszankodva felsóhajtott. – Néha nem értem, mi van a fejedben.
Owen alig tudott kiigazodni a rátörő érzelmeken. Volt köztük öröm,
szégyen, megalázottság, lelkesedés, óvatosság és megfontolatlanság.
Leszegett fejjel kuncogott. Evie a legkényesebb dolgokról is könnyedséggel
beszélt. Nyílt volt, tele önbizalommal. Owen irigyelte érte. Őt bezzeg egyre csak
aggályok és kételyek gyötörték.
– Néha én sem értem – mondta őszintén. – Tökéletes pillanat volt, én pedig
tönkretettem.
– Igen… tönkre. – A lány megérintette a karját. Amikor Owen a szemébe
nézett, gyengéd tekintettel találkozott, amitől egyszerre biztonságban érezte
magát.
Evie lemondóan csettintett a nyelvével.
– Na, itt jön a kapitány. Holnap kikötünk Atabyrionban, és onnantól
idegenekkel leszünk körülvéve, akik barbár szokásokat követnek. Az ottaniak
kézzel esznek, és étkezés közben kupával dobálják egymást és üvöltöznek. – Az
orrát ráncolva fintorgott. – Ráadásul hajlamosak hamar egymásnak esni. Mint az
egyik lovagom, rajtad áll, hogy megvédd a becsületem – tette hozzá huncuton
csillogó szemmel.
Owen felegyenesedett, és illedelmesen meghajolt.
– Az életem árán is megvédem, úrnőm.
Evie a gáláns válaszra összeszorította az ajkát, majd biccentéssel jelezte,
hogy távozhat, amikor megpillantotta a közeledő kapitányt.
 Aznap éjfél után Owen fel-alá járkált a folyosón, és közben átkozta magát,
amiért elszalasztottá a tökéletes alkalmat a csókra. A benne dúló, egymásnak
ellentmondó érzelmek egyszerűen nem engedték, hogy megtegye. Ki akarta
mutatni az érzéseit, a lány kezébe akarta adni a szívét, de azzal hűtlen lett volna
a királyhoz. Ez csak egy próbatétel – nyugtatta magát. Egy része el is hitte, de ott
motoszkált a fejében, hogy az Atabyrionnal készülő szövetség nagyon is valódi
volt. Úgy pedig csak még többet rontana a helyzetükön azzal, hogy megcsókolja.
Akár még a barátságukban is kárt tehet vele.
Megígérte Clarknak, hogy éjfél után felébreszti, de nem tudta, hogy
egyáltalán képes lenne-e szemhunyásnyit is aludni.
Evie ajtajánál ezüstfény csillant meg, amire Owen azonnal felfigyelt, és
máris a szoba felé fordult. Etayne állt ott, és maga felé intette a fiút.
– Mi az? Mi baj? – suttogta Owen.
Etayne a fejét rázta.
– Semmi – suttogta. – Altató főzetet adtam Justine-nek a
tengeribetegségére. Jó erőset. Reggelig biztosan nem tér magához – újságolta
büszkén az elkövetett csínyt. – Nem cserélünk helyet?
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Edonburick

Owen csak bámulta Etayne-t, és a benne feszülő ellentétek még jobban

felerősödtek. Arra gondolt, hogy végre igazán kettesben lehetne Evie-vel, és
olyan erővel rohanták meg az érzések, akár a leghatalmasabb zuhatag vize.
Másfelől viszont gyanakvó volt az Espion szándékait illetően.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– Őrzöm az ajtót. Bemehetsz.
A mágurban gyakran használt taktika volt, hogy egy bábut könnyű
célponttá tesz a gazdája. A másik erre azt hiszi, az ellenfele hibázott, de ilyenkor
valójában olyan lépést igyekszik kiprovokálni az ember, amelyet aztán
könyörtelenül kihasználhat. Ahogy ott állt a sötét folyosón, érezte, hogy
hatalmas hibát követne el, ha elfogadná az ajánlatot. Talán most a méregkeverő
tette próbára öt.
Owen megrázta a fejét.
– Köszönöm, de nem. Szolgálatot kell teljesítenem. Ahogy neked is.
Etayne kissé meglepődött. Egy percig figyelte Owent, majd elismerően
bólintott.
– Egyetlen húszéves férfi sem mondott volna nemet. Te valóban különleges
vagy. – Előlépett a folyosóra, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Ahogy
elhalt a szobából kiszűrődő fény, körülölelték őket az árnyak.
– Sosem tennék olyat, amivel megszégyenítem – mondta Owen a
sötétségnek. Nem örült, hogy a feketeség elrejti a lány arcát, mert így csak a
hangja alapján tudta megítélni.
– Akkor adj hálát a Forrásnak, amiért nem vagy olyan, mint Dunsdworth –
felelte Etayne némi haraggal a hangjában. – Ha az az ember valaha király lesz…
akkor őt mérgezem meg először.
– Semmiben nem vagyok olyan, mint ő. Kisgyermekként sokat kínzott.
– Mindenkit kínoz, akit csak tud – morogta a lány, amiből Owen arra
gyanakodott, hogy neki is volt dolga Dunsdworthszel. – Tisztellek. Sajnos én
eddig azt tapasztaltam, hogy a legtöbb férfi inkább őrá hasonlít. Amikor
megláttam, hogy a múltkor a szobájához osontál, azt gyanítottam, hogy történt
már köztetek egy s más.
Owen a falnak dőlt.
– Amikor odamentem, Justine is ott volt, ráadásul ébren. Nem volna…
ildomos gardedám nélkül találkoznom vele. Különösen nem éjszaka.
– Te még hiszel a jó öreg lovagiasságban? Milyen érdekes. Igazán számít az
erénye, és nem csak a saját igényeidet próbálod kielégíteni – vigyorgott Etayne.
– Evie a barátom is – jelentette ki Owen. – Persze hogy számít.
Egy kicsit csalódottan hallgatta a király méregkeverőjét. Talán csak
Ankarette-hez hasonlította. Talán fiatalon ő is ilyen világias és cinikus volt.
Owen megint arra gondolt, hogy vajon bízhat-e benne. Akkor döbbent rá, hogy
szeretne bízni.
– A mérgeken kívül mihez értesz még? – érdeklődött.
– Alapos kiképzést kaptam – hangzott a kitérő válasz. Nem árult el magáról
semmit. – Mesélj Ankarette-ről. Csak Mancini elmondásából ismertem. Ő volt a
mérce, a cél, amit túl kellett szárnyalni. Akkor még csak gyerek voltál, mire
emlékszel?
Owen szeme lassan megszokta a sötétet, és egyre többet látott a lányból – a
tekintetét fürkészte, ahogy a lány is Owenét.
– Nem szeretek beszélni róla – mondta semleges hangon. – Rég volt már.
– Hát jó. Majd mesélsz, ha készen állsz rá. Hálás lennék, ha mondanál róla
valamit. Nehéz egy szellemmel vetekedni.
– Képzelem – felelte Owen. Többet akart tudni a lányról. Kíváncsi volt a
gyengéire, és hogy mivel védi magát. Vajon mit fedne fel róla a varázsereje?
Átadta magát a Forrás hatalmának, és szabadjára engedte a megérzéseit. Az apró
hullámokban érkező energiát Etayne felé fordította, és feltárta vele a gyengéit.
Mindenkinek volt egy jellegzetes gyengéje – kivéve Clarkot. Őt megvizsgálni
olyan volt, mint rést keresni egy tömör gáton. De vajon Etayne lelkében voltak
rések?
Azonnal megtudta, hogy a lány balkezes, de ezt szégyenből mindenki előtt
titkolja. Keményen gyakorolt azért, hogy mindkét kezével ugyanolyan ügyes
lehessen, de a bal keze mindig domináns maradt, és ez sok nehézséget okozott
neki. Ahogy a varázserő megpróbált még mélyebbre hatolni, a lány hirtelen
összerezzent.
– Mit művelsz? – förmedt rá reszkető hangon. Owen megállította a
varázslatot. Megdöbbent azon, hogy a lány megérezte.
– Tessék? – kérdezett vissza némi bűntudattal, amiért rajtakapták.
A méregkeverő hátrált egy apró lépést.
 – Te… te most a Forrás erejét használtad rajtam?
Owen értetlenül állt a helyzet előtt. Kár lett volna tagadni.
– Igen. Érezted?
– Azelőtt sosem éreztem – suttogta félelemmel vegyes bámulattal.
– Te is kegyelt vagy? – kérdezte Owen.
– Nem tudom – mondta. – De éreztem valamit. Belőled jött, mint egy…
mint egy folyó. Hogy csináltad? És mit tettél velem? – kérte számon. A hangjába
bizalmatlanság vegyült.
– Mondjuk úgy, hogy a magam módján megvizsgáltalak.
A lány megint megremegett.
– Különös, mégis kellemes érzés volt. Először észre sem vettem a hajó
imbolygásától. Hány éves voltál, amikor kiderült, hogy kegyelt vagy?
Owen elfojtott egy mosolyt.
– Nagyon fiatal. Általában valami szokással kezdődik, egy
tevékenységgel… Olyasmivel, amibe bele tudsz feledkezni. Amit szeretsz, és
amit szenvedéllyel csinálsz. Mindenkinél más. De amikor azt csinálod, feltöltöd
magad a Forrás erejével. És ha megtanulod tárolni ezt az erőt, akkor valahogy fel
is tudod használni. Én megérzem, ha valaki más használja. Ha te is, akkor talán
most kezded felfedezni a képességedet.
Etayne hirtelen előrelépett, és a halovány fény megcsillant a szemében.
– Megtanítasz? – kérdezte olyan áhítattal, hogy Owennek a szava is elakadt.

A Vazallus elért Edonburickba, és minden rajta utazó a fedélzetre sietett, hogy

megnézzék, amint a hajót lassan bekormányozzák az öböl szájába. Kétoldalt
óriási szirtek magasodtak, a rönkpalánk védfalak kakastaréjként ültek rajtuk.
Owennek azonnal feltűnt, hogy a védelem legnagyobb részét fából építették. A
rönkök szinte feketék voltak, az oszlopokat kihegyezték, akár a karót. A vas
fáklyatartókban fáklyák ontották az ég felé fekete füstjüket.
Az öböl leginkább egy jókora tóra emlékeztette Owent. Eltörpült ugyan a
Királyforrásban lévő mellett, de így is minden ország hajója ott állomásozott
benne. Voltak ott más hajók is Királyforrásból, így a Vazallus nem is volt
különösen feltűnő jelenség. A mederből itt-ott hegyes sziklák meredtek az ég
felé, akár az ujjak. Az öbölbe egyik oldalon vízesés zúdult bele, a moraját Owen
a távolból is jól hallotta. Edonburick palotája egy kőszirten épült a zuhatag
közelében, és a hegy oldalában kialakított pallókon és lépcsőfokokon lehetett
megközelíteni. A sziklafalból csúcsos, egyszerű fakunyhók meredtek kifelé
körös-körül az öbölben, közülük alig néhány volt nagyobb egy szintnél.
 Owen magába szippantotta a sós, halszagú levegőt. Rádöbbent, hogy
egyetlen kőépületet sem lát. Egy árva kőépület sem volt a környéken. Még a
különleges képességére sem volt szükség, hogy ezt megállapítsa.
Tűz. Néhány tüzes nyíllal felszerelt íjász óriási pusztítást okozhatna egy
ilyen helyen.
A hajó ügyes manőverekkel kerülgette a víz alól előbukkanó kőoszlopokat,
Owen közben a korlátnak dőlve nézte a vizet. Ahogy a vízesés robaját hallgatta
és az apró hullámokat figyelte, valami megmozdult benne. Ismerős érzés volt,
olyasmi, mint egy anya megnyugtató suttogása. A vizet fürkészte, próbált a
habok mélyére nézni. Próbált még mélyebbre látni, mert érezte, hogy van ott
valami. A tünékeny kincs jutott eszébe, amit Királyforrás ciszternájában látott.
Az igazi Edonburickot megfojtotta a víz.
A gondolat olyan tisztán fogalmazódott meg benne, hogy elállt tőle a
lélegzete. Kéretlen látomások árasztották el az elméjét. A hajóik egy elveszett
királyság romjai fölött haladtak át. Még most is ott volt minden, mélyen a
hullámok alatt. Kőből emelt kastélyok, kunyhók, kutak és védőfalak. Az
épületek mind odalent voltak, mára belepte őket az alga és a mocsok.
– Mi baj, Owen? – kérdezte Evie aggódva. Megérintette Owen karját, és
abban a pillanatban minden látomás szertefoszlott.
Owen eltántorodott a korláttól; szaporán, nagyokat lélegzett. Az eredeti
település lakói mind megfulladtak. Csak a hegyeken élők maradtak életben. Nem
maradt meg más, csak a magasabb hegyek. Azért nem voltak kőépületek, mert a
pusztítás szegénységbe taszította Atabyriont. Owen nem tudta, milyen rég történt
mindez, de szinte hallotta az elkeseredett sikolyokat, amelyeket csapdába ejtett a
víz.
– Rosszul vagy? – faggatta Evie.
Rosszul volt. Felfogni sem tudta, mekkora víztömeg zúdulhatott be a
völgybe. Nem öböl volt ez, hanem temető.
– Nem tudom – mondta Owen, és megtörölte a száját az ingujjában. A
Forrás néha beszélt hozzá. Ritka eset volt, és jó ideje nem történt meg. De
amikor igen, a csontjaiig hatolt tőle a gyengeség. Nem akarta megijeszteni a
lányt, és nem is találta a szavakat, amikkel leírhatta volna, amit látott. – Le kell
ülnöm.
Megfordult, hátát a korlátnak vetette, és leült. Hányan haltak meg? Hányan
fulladtak meg? Olyan volt, mintha csak a vízesés robaja fojtaná el a holtak
sikolyát.
Justine melléguggolt, és együttérző pillantással odanyújtotta a vödrét, aztán
megveregette a vállát.
– Ne tartsa vissza – biztatta. – Attól csak rosszabb lesz. Én azonnal éreztem,
amint a fedélzetre léptem.
Owen nevetett volna, de a torka száraz volt, akár a homok. Nem
tengeribeteg volt, hanem rémült – mintha tömegsírra bukkant volna egy
hatalmas mészárlás után.
– Mindjárt Edonburickban vagyunk – nyugtatta Evie a vállát simogatva.
Egy idő után lassan elült benne a borzongás. Megköszönte Justine-nek a
vödröt, amire végül nem volt szüksége, majd feltápászkodott. A hajó a vízesés
jobbján lévő dokkokhoz közeledett. A szirtek csorbák, töredezettek voltak, a
vízből óriási kőtömbök meredtek kifelé. A hajóknak óvatosan kellett
manőverezniük – evezőkkel lavíroztak a támpontot nyújtó oszlopok között, mire
elérték az öböl biztonságos részét. A szirtek közelről elbűvölő zöld színben
pompáztak a rajtuk megtelepedett mohától. A hegytetőn bőséggel nőttek fenyők
és cédrusok, ami szintén magyarázta, hogy miért minden fából épült. A
sziklaperemet néhol különös alakzatokká formálta a természet, amit Owen
lenyűgözve szemlélt. Mintha karcsú oszlopok vagy kötelek lettek volna zsinórral
összefogva. A mintázatuk a csempézett falra emlékeztetett, alattuk halomban
álltak a letört kődarabok.
Mikor a hajóhidat felvonták, hogy az érkező hajóhoz csatlakoztassák, egy
nemesember lépett elő lovagi kíséretével. Páncél helyett tógaszerű köpenyt,
szoknyát, valamint bőrből készített csuklópántot és övét viseltek. Magas szárú
bőrcsizmájuk volt, amely elfedte gyapjúval borított, birkabőrből készült
nadrágjuk java részét. A hajuk hosszú volt, fonott, és mindegyikük szakállt
viselt. Úgy festettek, akár a vademberek. Ezt a hatást tovább erősítette, hogy
minden köpenyt és szoknyát különböző mintázattal díszítettek.
A küldöttséget vezető nemesember érett férfi volt, haja néhol rendezetlen,
szakálla és bajusza ápolt. Szemrevaló férfi volt, meglehetősen magas. Egyik
lábát a dokkra tette, a másikkal a hajóhídon támaszkodott, és kezét egy jókora
kardon pihentette, amelyet pántokkal rögzített a vállára, ahogy az íjászok a
hosszú íjat szokták.
– Szeredizson úrnője – kezdte erős akcentussal, majd meghajolt és intett.
Evie-t figyelte, aki a kapitány mellett állt. Owen és Clark közvetlenül mögötte
várakoztak. – Legyen üdvözölve Edonburickban. Érkezésének híre már elért
hozzánk. Legfelségesebb királyunk, negyedik Jago tiszteletteljes üdvözletét
küldi. Éppen időben érkeztek az ünnepségre.
Evie a homlokát ráncolta.
– Mégis miféle ünnepségről volna szó, jó uram? – kérdezte illedelmesen.
A férfi erre ismét mélyen meghajolt, karját szélesre tárta.
– Hát a menyegzőről, úrnőm! Szeredizson valódi királya egybekel Huntley
gróf lányával a mi királyságunkból. Remélem, a gyomra jól bírja a sört, ugyanis
temérdek itallal készültünk. Jöjjön, tegye tiszteletét új királya előtt! Már várja
magát.
– Ez érdekes lesz – motyogta Evie Owennek. Azután előkelően kihúzta
magát, és elindult lefelé a hídon.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Jago Llewellyn

Jago király udvarához hosszú sor falépcső vezetett, amelyet korlát szegélyezett.
A hajóval érkezők közül többen teljesen kimerültek, mire megmászták a fokokat,
de Owen és Evie hozzá voltak szokva a hosszú barangoláshoz. A teraszosan
elrendezett deszkákon lépdelve lassan megszokták a vízesés állandó robaját, de a
látványa még hosszú percek után is lenyűgöző volt. Egy folyó táplálta, amely
meredek szakadékon át bukott alá egy fákkal benőtt csúcsú hegyről. A vízesés
maga mintha a folyó mögött kezdődött volna, ahol széles, meredek, félhold
alakú ívben indult lefelé. Egy feketére csiszolt fa a szikláit közé ékelődött a
zuhatag tetején, ahová a sodrás ereje úgy beszorította, hogy nem tudott kibújni és
alábukni. Feljebb a folyón fából ácsolt tutajok pihentek a vízeséstől jól elhatárolt
dokitokban.
Az út egy széles fennsíkon ért véget, ahol a király kunyhója is állt. A
kunyhó szó írja le legjobban, ugyanis a Királyforrásban álló palota minden
magasztosságának híján volt. Az épület nagy volt, és a szimmetrikus tetőhöz
nyeregtetős oldalszárnyak csatlakoztak. Középen méretes kémény nyújtózkodott,
amely csak úgy okádta magából a kormot. Csak közelebb érve látszott, hogy az
oszlopokra és gerendákra aranyozott motívumokat faragtak. A gondos kézműves
munkáról Owennek a bőrszövés művészetéből ismert minták jutottak eszébe. A
kunyhó előtt jó két tucat fegyveres, bőrbe és szoknyába öltözött harcos strázsált,
kezükben vaskos lándzsával, fejükön bronzsisakkal, ami alól kilógott összefont
hajuk és hosszú szakálluk. Az arcuk egyik felét kékre festették.
Clark oldalba bökte Owent, és egy nemes felé biccentett, aki a bejárat
mellett várakozott néhány írnoki fejfedőt viselő szolga társaságában, akik a
kezükben pennát szorongattak. A nemesember erősen kopaszodott, megmaradt
sötét hajszálait elölről hátrafésülve hordta.
– Ő is Espion – suttogta Clark. – Az előbb a kézjelünkkel intett.
Owen biccentett, majd Evie nyomában fellépdelt a kunyhó falépcsőin. A
bejáratot őrző harcosok utat engedtek, egy-egy őr pedig méretes kezével kitárta a
vaskos faajtó két szárnyát.
Amint az ajtó kitárult, a vízesés robaját elnyomták a vidám ünnepség
hangjai. Furulya- és sípszó töltötte meg a csarnokot, a padlón gyors tánclépések
kopogtak. A teremben állt a füst, mert odabent mindben férfi íves pipából
dohányzott, középen pedig egy süllyesztett veremben tűz lobogott. A lángok
fölött hosszú nyársra húzott húsok sültek, a sistergő pecsenyéket a verem szélén
kuporgó néhány suhanc forgatta. A levegőben piruló zsír, mézsör és érlelt sajt
illata terjengett. Owen beleszédült a hatalmas zsivajba és a minden érzékszervét
megrohanó élménybe. Kezét a kardja markolatára tette, mert úgy érezte, minden
szegletből veszély leselkedik rájuk.
– Erre tessék! – kiáltotta a nemes, aki a dokkból felkísérte őket. Alig
sikerült túlkiabálnia a zajt. Evie bólintott, és elindultak a terem szélén, át a
roppant tetőt tartó fa boltívek és gerendák alatt. A terem közepén hatalmas nyílás
vezetett a kéményhez, hogy a tűz és a pipák füstje szabadon távozhasson. Owen
ennek ellenére érezte, hogy a füst máris beivódott a ruhájába és a bőrébe.
Hamarosan elérték a trónterem bejáratát, ahol széles emelvényen egy üres
fatrón magasodott. A trón mögött fáklyák lógtak a falon, felfedve a falakba
vésett, arannyal futtatott jeleket. A trón mellett apró piedesztál, azon bronzserleg,
amely úgy tűnt, menten lebukik az emelvény pereméről.
Owen tekintetével Jago királyt és a trónkövetelőt kereste, de a tapsoló-
trappoló emberek forgatagában lehetetlen volt bárkit felismerni. A tánclépések
lenyűgözően összetettek voltak, és távolról sem hasonlítottak a méltóságteljes,
ünnepi, lassú mozdulatokhoz, amelyeket Ceredigion udvarában megszokott. A
férfiak tánc közben egyik karjukat félholdat formálva tartották a magasban, míg
másik karjuk hasonló tartásban partnerük derekát fogta.
Hogyan is lehetne leírni a nőket? A hajuk színét lehetetlenség volt
megállapítani, mivel mindannyian divatos fejdíszt viseltek, amely minden szálat
elrejtett. A fejdíszek között ugyanakkor nem volt két ugyanolyan – Owennek
legalábbis így tűnt. Elképzelni sem tudta, hogyan marad a fejükön, különösen a
sebes tánc közepette. Az apró szolgálólányok étellel és itallal megrakott
tálcákkal a kezükben tüsténkedtek a tömegben; ők nem viseltek fejdíszt, de a
hajuk mértani pontosságú alakzatokba volt befonva, némelyikben még virág is
ékeskedett. A fejdísz minden bizonnyal a vagyon, a hatalom vagy a rang jelképe
volt. Ezzel szemben a hölgyek által viselt ruha jóval szerényebb volt, mint amit
Owen a saját királyságában megszokott.
Evie-t és kíséretét az üres trónhoz tessékelték, ahol aztán várakozniuk
kellett. Hamarosan egy magas, kövér ember – aki Owent leginkább Mancinire
emlékeztette – jókora kürtöt emelt az ajkához, majd olyat fújt bele, hogy a falak
is csaknem beleremegtek. A férfi azután leeresztette a kürtöt, és megtörölte a
száját az ingujjában.
A tánc azonnal félbeszakadt.
A nemesember, áld felkísérte őket a kikötőből, fennhangon így szólt: – Lord
Jago király, látogatója érkezett Ceredigion sötét királyságából. Lady Mortimer
eljött Chambliss nagytermébe, hogy tanácskozzék önnel.
A táncoló sokaságból nehéz lett volna megmondani, pontosan kihez beszél
a nemes. Owen az arcokat fürkészte, és megpróbálta megtalálni a királyt a
csőcselék között. Akkor látta meg, amikor minden tekintet őrá szegeződött, és az
emberek félrehúzódtak, hogy a királyuk szemügyre vehesse Evie-t és kíséretét.
Jago alacsony ember volt.
A látottak és a Mancini által elmondottak alapján úgy tudta, a fiatal király
hamarosan betölti huszadik életévét. Erősen verejtékezett, és fekete sörénye
zilált volt a heves tánctól. Öltözékében semmi olyasmi nem volt, ami
megkülönböztette volna bármelyik alattvalójától, leszámítva a homloka fölött
húzódó aranykarikát, amelyet Owen a tömegben észre sem vett. Egy fehér
selyemruhába öltözött, különösen gyönyörű nő kezét fogta. A ruha olyan fehér
volt, akár a hó, a derékkötője ezüstös, az ujja fodros. A díszes ezüst fejdísz
elrejtette a nő haját, de nem takarta el komoly, pirospozsgás arcát és
mogyoróbarna szemét. A király a hölggyel az oldalán elindult az emberek által
létrehozott folyosón, majd megállt egy fiatalembernél. A király a másik férfi
kinyújtott kezébe tette a nő kacsóját: átadta az arát hites férjének. Owen azonnal
rádöbbent, hogy éppen az ismeretlen férfi az, akiért jöttek.
A fiatalember volt a trónkövetelő, és külsőre csakugyan hasonlított az
Argentine-ház tagjaira.
A király a nőhöz hajolt, és az vaskos hangzású anyanyelvén mondott neki
valamit, majd lelkesen összedörzsölte tenyerét, és elragadó mosollyal a
küldöttség üdvözlésére sietett.
– A drága lady Mortimer! – mondta kiművelt akcentussal. – Éppen időben
érkezett a táncra. Engedje meg, hogy én legyek az első, aki megmutatja
kegyednek országom különös szokásait – kérte, és elegáns mozdulattal
meghajolt.
Evie szeme szikrákat szórt, és gőgösen viselkedett; nem volt alázatos, és
nem hagyta magát lenyűgözni.
– Uram, lady Mortimernek az édesanyámat hívják – kezdte kurtán. – Az én
nevem Elysabeth Victoria Mortimer, és Horwath herceg unokája vagyok, azé a
hercegé, aki tizenhárom évvel ezelőtt legyőzte Atabyrion seregeit a steene-i
csatában. Ma nem táncolni jöttem, hanem egy újabb háborút szeretnék
megakadályozni.
Hangja parancsoló volt, erélyes, és hatására nagyobb sugdolózás kerekedett
a teremben, mint amikor a nagydarab fickó belefújt a kürtjébe. A sugdolózást
hamarosan dühös és sértődött moraj követte. Owen attól félt, a lány máris túl
messzire ment.
A király hunyorogva fogadta a megjegyzést, és újabb verejtékcseppek
szaladtak lefelé a homlokáról. Owennek az a gondolata támadt, hogy a
nagyterem legtávolabbi végében, emberekkel körbevéve igencsak védtelen
helyzetben vannak.
– Nos… – kezdte feszülten a király, akinek tekintete a benne kavargó,
legkevésbé sem barátságos érzelmekről árulkodott –, igen vakmerő hangon szól
egy királyhoz, lady Mortimer.
– A lady Elysabeth is megteszi, ha képtelen kiejteni a teljes nevemet – szúrt
oda a lány. – Jog szerint ön ennek az országnak a királya. Ám ne feledje, uram,
hogy Észak-Cumbria hercegének önmagában is sokkalta nagyobb területei
vannak, mint ez az aprócska sziget.
A király a fogát csikorgatva hallgatta az arcátlanságot.
– Milyen szókimondó – jegyezte meg szenvtelen hangon. – Szóval az én
unokatestvérem, Severn egy kislányt küldött hozzám, hogy kioktasson
történelemből? Nem félek tőle, lady Mortimer, mivel udvaromban tartózkodik
Ceredigion valódi királya. – Felemelte a kezét, és csettintett az ujjával, mire
előlépett a fiatalember, akit Owen korábban a trónkövetelőként azonosított.
Owen aggódva figyelte, Evie hogyan kezeli a helyzetet. Egy gróf lánya
létére úgy beszélt, mintha egyenrangú lenne Atabyrion királyával. Magát úgy
állította be, mint egy olyan ország küldöttét, amely mellett eltörpül Atabyrion
királysága, és amely könnyedén képes leigázni az egész szigetországot.
Rendkívül támadóan lépett fel, Owen pedig csak remélte, hogy ezzel nem hozza
magát túl nehéz helyzetbe.
A trónkövetelő előlépett. Magas, izmos férfi volt, néhány évvel lehetett
idősebb Owennél és Evie-nél. Álla formája olyan, akár a többi Argentine-é, de
arca nem volt olyan zord, mint Severné. Nem, az ő haja arany volt, és egész
lénye vonzó, éppen úgy, ahogy Eredurról is hírlett. Karján ott állt a fehér ruhás
lány, aki az arckifejezése alapján értette a ceredigioni nyelvet.
– Kérem, üdvözöljék Eyric Argentine-t, Ceredigion igazi királyát, és
feleségét, lady Kathrynt, Huntley gróf lányát – szólt ellenséges hangon Jago. –
Ma reggel keltek egybe, és éppen az ő nászukat ünnepeltük, mielőtt sértő
megjegyzéseikkel oly faragatlan módon félbeszakítottak minket.
Eyric – vagy inkább Urbick? – nem úgy volt felöltözve, mint a teremben
lévő többi férfi. Az ő ruhája leheletnyit ünnepibb volt, de még ezzel is legfeljebb
egy alacsony rangú inasnak nézték volna Ceredigionban, noha bizonyára a
szigetország legelőkelőbb gúnyáját öltötte magára. Még a gróf lányának ruhája –
a fehér ruha – is kevésbé volt díszes és divatos, mint amit Etayne vagy Justine
viseltek. A királyság vagyona szemmel láthatóan nem heverte még ki az eredeti
város elvesztését és a rengeteg háborús konfliktust. Pénzügyileg nem voltak
abban a helyzetben, hogy támadást indítsanak Ceredigion ellen.
– Végre találkozunk! – szólt Evie színlelt örömmel, és szigorú tekintetét az
állítólagos koronahercegre emelte. – Noha alig néhány hete történt, hogy
elkergettem hajóit, és levágtam azt a csürhét, amit maga megszálló hadseregnek
csúfolt. Igen, álkirályom. Az én csapataimtól szállt inába a bátorsága. És még
ahhoz is nyúlszívű volt, hogy saját maga a partra tegye a lábát. – Amikor újra
Jago felé fordult, az arcát elöntötte a harag. – Ceredigion földjén senki nem
hiszi, hogy ez a fiatalember volna az igazi király. Van igazi királyunk, akit
felkentek és megkoronáztak. És ha ez a fiú valóban Eyric Argentine király volna
is, a bírák kimondták, hogy vérvonala törvénytelen, és erre kellő bizonyíték is
van a birtokukban. De mindezt bizonyíthatja „nővére”, lady Elyse is. Jago
herceg, ön mintha ki akarná vívni maga ellen a királyom haragját ezzel az
arcátlansággal. Tegye hát, de vállalja a következményeket is. Azért jöttem, hogy
fegyverszünetről tárgyaljak önnel. De talán csak az időmet vesztegetem itt.
Eyric a haragtól elvörösödött arccal lépett előre. Kibontakozott újdonsült
arája karjából, és Jago király mellé lépett, aki valósággal eltörpült mellette.
Owen szerette volna varázserejével próbára tenni a fiatalembert, de azzal felfedte
volna magát a Forrás más kegyeltjei előtt, ha voltak még a teremben.
– Hogy merészeli Ceredigion igazi királyaként emlegetni a nagybátyámat?
– hördült fel érzelmektől reszkető hangon Eyric. – Talán nem ismeri a történetét,
hogyan menekültem meg, amikor megpróbált megöletni?
Evie rideg, rezzenéstelen arccal hallgatta.
– Olvastam a történetet, sir. De ahogy már mondtam, azt senki sem hiszi el
Ceredigionban. – Azzal visszafordult Jagóhoz, ügyet sem vetve a fiatal
trónkövetelőre. – Uram, bizonyítékaink vannak e fiatalember valódi vérvonalát
illetően, és minderről írásos vallomásokkal rendelkezünk. Ez az ember csupán
imposztor, és felséged Severn király haragját hozza a saját fejére azzal, hogy itt
bújtatja. A legsúlyosabb sértés számunkra, hogy maga nem csupán támogatja
alaptalan követelésében, de házasságot szervez neki az egyik főnemese
leányával. Higgye el nekem, a király személyesen jön el érte, ha kell, és abba ez
az egész terem beleremeg majd.
Ahogy Evie beszélt, Owen alaposabban szemügyre vette lady Kathrynt, és
nagyon megsajnálta a nőt. Ez volt a menyegzője napja, és úgy hitte, nőül ment
Ceredigion igazi királyához. A termet belengő ellenséges érzelmekből úgy tűnt,
mindenki hiszi, hogy a fiú története igaz. Már csak az nem volt világos, hogy
vajon mindenkit Tunmore varázslattól meggyőző szavai befolyásoltak-e.
 Jago büszkén összefonta a karját.
– Egy percig sem kétlem, lady Mortimer, hogy az unokatestvérem
bármennyi embert képes rábírni, hogy azt vallja, Eyric egy közönséges kondás…
– Halászember fia, de hasonló – vágott közbe Evie.
Jago összeszorította a fogát.
– Ismerem e férfi szomorú történetét, és nem én vagyok az egyetlen
uralkodó, aki elhiszi. Trónbitorló Severn hamarosan kénytelen lesz belátni, hogy
ő az egyetlen uralkodó, aki nem hiszi. – Egyet előrelépett. – Úgy nézek ki, mint
aki megijed a fenyegetésektől? Ha Severn megtámad, négy másik ország serege
ront be az országába. Ebben biztos lehet. Mi mindannyian Eyricet fogadjuk el
királyként. És mi a helyzet a jogtalanságával? A király által terjesztett történettel,
amely szerint Eredur titkos házasságot kötött? – Prüszkölt egyet. – Az a
megtévesztés. Severn megfosztotta az unokahúgát az őt megillető jogoktól, még
úgy is, hogy eközben szívesen csábítaná ágyába a szerencsétlen nőt. Eyric azért
bujdosott, mert túl fiatal volt ahhoz, hogy szembeszálljon a nagybátyjával. De
mostanra felnőtt ember lett. Ha az emberek meglátják, megismerik benne az
igazi királyt, és hűségesen követik majd. És akkor Ceredigion népe a folyóba
veti azt a hajlott hátút, hogy a zuhatag zúzza darabokra!
– Bízd ezt rám, unokatestvérem – szólt közbe Eyric, és megragadta a király
vállát. Evie előtt állt, tartása délceg, acélos és fejedelmi volt.
– Az vagyok, akinek mondom magam. Én vagyok Eyric Argentine. A
fivéremet meggyilkolták Királyforrás palotájában, de az egyik szolgát gyötörte a
lelkiismerete, ezért Nagyasszony szentélyébe vitt, ahonnan Brugiába szöktettek.
Ideje visszakövetelnem, ami jogosan megillet. Jól figyelj szavamra, Elysabeth
Victoria Mortimer: egy napon térdre borulsz majd előttem, a királyod előtt.
Ő Eyric Argentine. De nem mond igazat.
Owen hallotta a Forrás suttogását az elméjében, és félelem markolt a
szívébe.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Lord Bothwell

Ahogy Jago palotája méretében elmaradt Királyforrástól, a szállások is

ugyanúgy apróbbak voltak. A királyi menyegzőre számos lord és lady érkezett
szerte Atabyrionból, így minden fogadó, taverna, de még az utolsó pajta is
megtelt. Evie és szolgálói a királyi lakrészen kaptak szobát. A hálóterem nagy
részét egyetlen baldachinos ágy töltötte ki, mellette kicsiny komód mosdótállal,
egy kancsó vízzel és tükörrel. A falakat díszes lambéria borította, a faragás itt is
hasonló volt, mint amit Owen a nagyteremben megfigyelt. A padlóra vastag
gyékényszőnyeget terítettek, és a küszöbön fenyőágak hevertek, amelyek
megroppantak, amikor ráléptek, és kellemes illatú nedvet eresztettek magukból.
A szerény hajlék alapján egyértelmű volt, hogy a kíséret legtöbb tagja a
földre terített szőnyegen tölti majd az éjszakát, és csak Evie és Justine alhat
ágyban.
Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Owen alaposan átnézte a szobát,
kilazult lapokat vagy bármi olyan rést keresve, amelyen át hallgatózni lehet.
Evie haragtól kivörösödve járkált.
– Ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna, hogy az
atabyrioniak ennyire ostobák.
– Úrnőm! – szólt rá Justine aggódva. A sarokban volt ugyan egy paraván,
de mögötte nem volt hely Evie ruháinak, így Justine most ezt a problémát
igyekezett megoldani.
– Borzasztóan érzem magam Huntley gróf lánya miatt – folytatta Evie, mit
sem törődve a figyelmeztetéssel. – Undorító, hogy micsoda játszmák zajlanak itt.
Szegény lány! Az apja tönkretette ezzel a házassággal. Hogyan lehet valaki
ennyire vak?
Owen hallgatta a kirohanást, de közben folytatta a szoba átvizsgálását.
Etayne a túlsó falnál ugyanezzel volt elfoglalva, míg Clark egy ládát vonszolt a
tetőablak alá, majd kihajolt és szétnézett. Ahogy az ablak kinyílt, a szobát friss
levegő és a vízesés robaja töltötte meg.
 – Az apja azt hiszi, a lánya így majd Ceredigion királynője lesz –
magyarázta Justine.
– Tudom, de máris hozzáadja? – hitetlenkedett Evie. – A fiú alig két hete
érkezhetett. Nemrég még Legault-ban szállt hajóra, hogy megtámadjon minket,
most meg máris megnősült Atabyrionban. Úgy ugrál, mint egy varangy.
Owen elnevette magát a hasonlattól, mire Evie nagyot toppantott.
– Nem vicces! Szegény lány! Mi tagadás, gyönyörű, és meg is értem a fiút,
hogy két kézzel kapott a vagyonos hölgyért, de mi lesz vele, ha kiderül, hogy a
férje csak egy imposztor? Úgy lekevertem volna neki egyet!
Owen tudta, hogy némiképp jogosak a férfi követelései, de mielőtt egy szót
is szólhatott volna, valaki halkan kopogtatott.
Clark még a ládán nyújtózkodott, így Owen megkerülte a csomagokat, és az
ajtóhoz lépett. Egy gyanús, középkorú alak várakozott az ajtó előtt, de Owen
már látta korábban – ő volt az, aki az Espion jelével köszöntötte.
– A nevem lord Bothwell – szólt a férfi apró meghajlással. – A király
küldött, hogy beszéljek Észak-Cumbria úrnőjével. Hajlandó most látogatót
fogadni? – Illedelmesen beszélt, és bár volt némi akcentusa, Owen látta rajta,
hogy alaposan kitanították az idegen nyelvekből.
– Jöjjön be – szólt oda Evie, és elhessegette magától Justine-t, aki éppen az
ékszerei csatjával bíbelődött.
Owen első benyomásra tenyérbemászó alaknak látta Bothwellt. A haja
nagyja már rég kihullott, azt a kevés maradékot pedig olajjal kente be, hogy
aztán az egészet hátrafésülhesse. Óvatosan körülnézett. A ruhája ugyan
atabyrioni volt, de a csizmáját egyértelműen Ceredigionban szerezte.
Ékkövekkel díszített kardot és tőrt viselt, amelyek inkább tűntek az ünnepi
öltözék részének, mintsem harci eszköznek.
Miután az ajtó bezárult mögötte, tekintetével villámgyorsan sorra vett
mindenkit, mintha csak a matematikát gyakorolná.
– Á – kezdte. – Barátaim, itt nem találnak csapdát vagy effélét. Ez Jago
palotájának legbiztonságosabb szobája. Magam választottam ki az önök
számára. Az embereim kint őrködnek a folyosón, nehogy kéretlen vendégük
érkezzen. – Nyájasan elmosolyodott. – Megtiszteltetés találkozni az én drága
ceredigioni kollégáimmal. Úrnőm, ma lenyűgöző volt – tette hozzá Evie felé
mutatva, azután ismét meghajolt. – Komoly benyomást tett Jagóra, márpedig
arra nem sokan képesek.
Evie a homlokát ráncolva karba tette a kezét.
– Azt a benyomást akartam rá tenni, hogy egy hatalmas bolond.
– Ó, valóban az – kuncogott Bothwell. – Ostoba, lobbanékony, túlságosan
nagyvonalú és az eddigiek alapján… alkalmatlan királynak. De még ifjú, emiatt
szabadságot kell neki hagyni. A jelenléte Edonburickban nagy port kavart a
nemesek között. Majd meglátja. Nem királyként, hanem egyenrangú félként bánt
vele. Még a hajó, a Vazallus is rejtett utalás. – Felnevetett. – Nagyszerűen
átgondolták! – Elégedetten összeérintette az ujjait. – De előreszaladtam. Először
a bemutatkozás.
Mélyen meghajolt.
– Severn kéme vagyok, akit Jago udvarába küldött. Én vagyok Jago legjobb
barátja és bizalmasa is. Valóban ennyire féleszű. Néhány nyájas szó, és az ember
tenyeréből eszik, akár egy evet. Tanácsadójaként bármikor idejöhetek, hogy
híreket hozzak és közöljem, hogy haladnak a tárgyalások. – Megvakarta az arcát.
– Ha bármire szükségük van, amíg a palotában tartózkodnak, szóljanak nekem,
és máris gondoskodom róla. Jago megbízásából én felelek az önök kényelméért,
és bőkezűen meg kell adnom mindent, noha az igazság az, hogy a fiú csaknem
nincstelen! A kincstár szinte üres, és a nemesek támogatása nélkül ez évben el
sem tudja indítani a támadást, amit tervez. Tudniuk kell róla, hogy Ceredigion
megszállását fontolgatja, de ilyen állapotok mellett jó, ha két hétig képes
pénzelni a támadást. Egyszerű roham lesz inkább, semmi nagyobb léptékű.
Evie először Owenre pillantott, majd vissza a mézesmázos alakra.
– Maga Jago tanácsadója? Egy bizalmasa? És ezeket elárulja nekünk?
Hiszen ez felségárulás!
Bothwell egy kicsit meglepődött.
– Hát persze hogy az, úrnőm. Egy szempillantás alatt bitófára jutnék, ha ez
kiderülne. De higgye el nekem, nem túl eszes ember. Mellesleg Mancini mester
busásan megjutalmaz az általam vállalt kockázatért, és munkát ajánlott nekem
Ceredigionban, ha itt netán kiderülne a titkom. Az igazság az, hogy minden téren
az önök szövetségese vagyok. Megtudhatom, kit tisztelhetek a kíséret többi
tagjában?
Clark lelépett a ládáról.
– Minél kevesebbet tud, annál jobb – mondta. – Az én nevem Clark.
– Ó igen, igen, hallottam már magáról – hajlongott Bothwell. Owenben
egyre erősödött az érzés, hogy nem kedveli ezt az alattomos embert. Volt benne
valami – nem is egyvalami –, amitől szinte undorral viseltetett iránta.
– Ő pedig Batyus Owen – tette hozzá félvállról Clark. – Horwath herceg
egyik udvari lovagja.
– Milyen fiatal, és máris lovag! – hízelgett Bothwell újabb hajbókolás
közepette. Ennyi elég is volt Owennek, hogy szabadon eressze a varázserejét, és
engedje, hogy gyengéden lord Bothwellre hulljanak a cseppjei. A férfi erősebb
volt, mint amilyennek tűnt, a mellénye alatt pedig pengét rejtegetett. Ez persze
egy kémtől nem volt meglepő. Bothwell látszólag nem érzékelte, hogy valaki a
hatalmát használja rajta.
– Ez a két lány pedig udvarhölgy, akik velünk maradnak. A többi szolga és
a bírók a hajón éjszakáznak, mivel minden fogadó megtelt.
– A nép hamarosan elhagyja Edonburickot – jelentette ki magabiztosan
Bothwell. – Amikor véget ér az ünneplés. Néhány nap, és a palota újra csendes
lesz, akkor pedig a szolgáknak is jut hely. A király ritkán tartózkodik a
nagyteremben, jobbára vadászik, solymászik vagy más módon szórakozik. Ha a
két lovag részt venne egy tornán, ezer örömmel rendez nekik egyet.
– Nem szükséges – csitította Clark.
Evie előrelépett.
– Beszéljen a halász fiáról, Urbickról! Mikor érkezett?
Bothwell szeme felcsillant.
– Ó, mindjárt gondoltam, hogy érdekelni fogja a hír! – Azután sejtelmes
hangon folytatta. – Két hete sincs, hogy megérkezett, de Jago már azelőtt
meghívta ide, hogy a fiú elhagyta Legault-t. Az igazat megvallva, az uralkodók
azért barátkoznak ezzel a fiatalemberrel, mert remélik, hogy fel tudják használni
Severn király ellen. A fiú már megjárta Occitaniát, Brugiát, Legault-t és immár
Atabyriont is.
Evie a fejét rázta.
– De kihallgatta valaki? Vallott olyanok előtt, akik képesek megerősíteni
vagy vitatni az állítását?
Bothwell a fejét rázta, és egyik ujjával ide-oda integetett.
– Ez nem olyan egyszerű – mondta mesterkélt mosollyal. – Először is, a fiú
úgy néz ki, akár egy Argentine, nem igaz? Ismertem Eredurt, és Severnt is évek
óta ismerem. Hasonlít. Úgy is öltözik. És az igazi Eyric brugiai nagynénje
szerint úgy is viselkedik. Kiválóan kitanították, úrnőm. Gondolkodás nélkül tudja
a neveket, a dátumokat, a fontos adatokat. És a legfontosabb, hogy amikor az
ember meghallgatja szomorú történetét, ahogy Jago is tette, amikor a fiú ideért,
nyomban rokonszenv ébred benne, és ezzel együtt ellenszenv Severn iránt. Az
emberek hozzá akarják segíteni a koronához ezt a fiatal herceget.
Evie gúnyosan nevetett.
– Még ha igaz is, amit mond, a törvény kimondta a jogtalanságát. Nem
örökölheti a trónt.
Bothwell ajka elé emelte az ujját.
– A törvények gyakran változnak, kedvesem. Még itt Edonburickban is azt
beszélik, hogy Severn változtatni fog a törvényen, hogy az unokahúga
követhesse a trónon. Azt rebesgetik, hogy utódjának vagy királynőjének szánja.
Ezért nem engedi férjhez menni. A királyok azt tehetnek, amit csak akarnak.
Ismét meghajolt.
 – Most mennem kell. Látogatásaim lehetőség szerint mindig rövidek
lesznek. Úrnőm, a király holnap reggelre solymászni hívta. Lenyűgözte a mai
viselkedésével! Van egy hely a folyón, úgy hívják, Mágurzuhatag. Azt szeretné
megmutatni, és reméli, több alkalmuk is lesz beszélni most, hogy Eyric távozott.
– Távozott? – csattant fel Evie.
A férfi legyintett.
– Az újdonsült arájával van, valahol a nő apjának egyik birtokán. Ne
aggódjon, engedély nélkül nem hagyhatja el Atabyriont. A király legtöbb ügyét a
falakon kívül intézi. Néhány percnél tovább képtelen egy helyben ülni. Mint
mondtam, lenyűgözte. Nincs hozzászokva, hogy valaki egyenlő félként kezeli,
különösen nem egy nő – mi több, egy fiatalabb nő. Magukat egymásnak
teremtették. Próbálja meggyőzni arról, hogy egy Ceredigion elleni támadás
katasztrófa lenne.
– A trónkövetelő herceg tehát nem csatlakozik hozzánk? – kérdezte Evie.
Bothwell a fejét rázta.
– Nem. Úgy hiszem, néhány hétig távol lesznek.
– Tudja, hogy pontosan hol vannak? – kérdezte Clark határozottan.
Bothwell elmosolyodott.
– Természetesen. És lovat és iránymutatást is adhatok, ha szükséges.
Higgye el, ha mondom, nincs olyan hely Atabyrionban, ahol elbújhatna előlem.
Szolgálatára. – Azzal meghajolt, és engedelmet kért távozni.
Amikor az ajtó becsukódott, Owen összefonta a karját. A beszélgetés alatt
nem érezte a Forrás erejét. Bothwell stílusa Mancinire emlékeztette. Nem bízott
benne túlságosan, de jól jön egy ilyen szövetséges.
– Nem tetszik nekem ez az ember – jelentette ki Evie az orrát ráncolva.
– Mit gondolsz, Clark? – kérdezte Owen.
A kém ábrázata mogorva volt.
– Évek óta Severn szolgálatában áll. Ő jelentette, hogy Piers Urbick itt van.
Több ízben járt Királyforrásban is, és Mancini elmondása alapján szívesebben
élne ott. Atabyrion nincs ínyére.
Owen a tarkóját dörzsölte a lánccsuklya alatt.
– Van ennél nagyobb gondunk is – mondta, majd egyenesen Evie szemébe
nézett. – Azt hiszem, Urbick igazat mond. Tényleg ő lehet Eyric Argentine.
A kijelentést döbbent némaság követte.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? – kérdezte aztán reszkető hangon Evie.
– Nem vagyok – mondta Owen. A homlokát ráncolta. – De éreztem
valamit, amikor beszélt. A Forrás szólt hozzám, de az üzenet nem volt világos.
Valamiről hazudott, de azt hiszem, nem a kilétéről.
– A Forrás szerelmére! – aggodalmaskodott Evie. – Megint elintéztem, nem
igaz?
Justine nyugtalanul pillantott rá.
– Mit?
Etayne mindvégig hallgatott, amíg Bothwell a szobában volt. A feladatát az
utasítás szerint titkolnia kellett Evie elől, noha Owen már mindent elmesélt a
lánynak.
– Dunsdworthszel egyszer már így jártam. Szándékosan megsértettem. És
most ugyanezt tettem a herceggel. – Keserűen sóhajtott. – De nem hiszed…
Owen, ugye nem hiszed, hogy Severn átadja a helyét a riválisnak? Ebből háború
lesz, nem igaz?
Owen felsóhajtott.
– Azt hiszem, a feladatunk mostantól megakadályozni ezt a háborút.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A Mágurzuhatag

Owen egy pej csődört kapott a király istállójából, hogy azzal mehessen a
solymászkirándulásra az edonburicki erdőkbe. A vidék vad volt, és a folyó menti
utat leszámítva érintetlen. A magas fák tetején fehérfejű sasok ültek
méltóságteljesen. Kevés préda volt a környéken, így bizonyára a lovak hangja
üldözte őket oly magasra.
A sor elején Evie lovagolt Jago mellett, aki egyre csak Atabyrion csodáiról
mesélt – a fenséges folyókról és gázlókról, a fakereskedelemről, hogy a sólymai
mennyivel sebesebbek ceredigioni fajtársaiknál. Owen kényelmesen léptetett a
lovával Evie mellett, ám kissé lemaradva, hogy még éppen hallja az
elhangzottak nagyját. Jago élettel teli volt, és szívesen beszélgetett, amivel Evie-
re emlékeztetett. Owent ez egy kicsit bosszantotta is.
A lovak megszokták már az egyenetlen talajt, így a hegyekben is
könnyedén haladtak felfelé. A vadászcsapat ceredigioni tagjai Evie, Justine,
Owen, Clark, Etayne és egy Sadger nevű bíró voltak, míg az atabyrioni
társaságban Jagót két lovagja, egy solymász, egy vadász és két bíró kísérte el,
valamint néhány szolga, akik szamárháton hozták utánuk az ennivalót.
Owen kínszenvedéssel hallgatta a beszélgetést, hiszen lovagi álruhában
nem szólhatott hozzá. Kezében lazán tartotta a gyeplőt, és a fákat fürkészte
bármilyen veszély vagy egy lehetséges támadás nyomait kutatva. Ehhez a
varázserejét is használta, és minden alkalommal érezte, hogy a felhalmozott
tartalékai egy kissé apadnak. Volt még ereje bőséggel, de az idegen föld a maga
sajátos veszélyeivel és bizonytalanságaival kezdte kimeríteni. Rádöbbent, hogy
ha nem bánik elég körültekintően a hatalmával, a varázsereje teljesen elapadhat
– olyan pedig még sosem történt vele.
A délelőttöt solymászással töltötték – az erős madarakkal kisebb állatokra
vadásztak. Jago elégedetten kiáltott fel, valahányszor az egyik madár lecsapott és
valamit a karmai közé ragadott. Vadászat közben nyájas volt, és jó kedélyű,
mintha Evie tegnapi szavai a legkevésbé sem izgatták volna.
 Kora délutánra elérkeztek a Mágurzuhataghoz.
Owen már azelőtt hallotta a vízesést, hogy az a szeme elé került volna. A
zuhatag megtévesztően hasonlított az Északon látottakhoz. Ez a vízesés
lépcsőzetesen zúdult alá, és a víz olyan erővel áramlott, hogy nem látszott belőle
más, csak tajték. A folyó éles kanyarokat vett, átvágva magát a hegyi úton is,
amelyen érkeztek. A környéket csipkézett vulkáni törmelék borította. Érdekes
látvány volt, különösen ahogyan a természet vékony oszlopokká formálta a
sziklákat, amelyek itt-ott elmorzsolódtak, akár a leejtett mozaiklapok széle. A
sziklaszirtek simák és meredekek voltak. Az ösvényre páfrányok és más
növények nyúltak be, így a lovasoknak libasorban kellett felkaptatni a meredek
úton.
A Mágurzuhatag lenyűgöző látvány volt, de az alázúduló víztömeg mindig
is elvarázsolta Owent. Amikor megálltak enni, maga tisztította le Evie lovát;
megpaskolta az állat nyakát, és lekefélte a szőrét, pontosan úgy, ahogy egy
szolgálatkész lovaghoz illik.
– Ezt a részt látnia kell! – lelkendezett Jago, és karon ragadta Evie-t, majd a
vízesés felé vezető keskeny útra mutatott.
Owen nem akarta szem elől téveszteni a lányt, és Clark is a homlokát
ráncolta. Kikötötték a lovakat, és a pár után siettek. Jago szinte a bokrok közé
vonszolta Evie-t.
– Több százszor, talán ezerszer is jártam már itt – mondta. – Látja a szirtről
lelógó sziklákat? Olyanok, akár a mágurfigurák, nem igaz?
– Látom – mondta Evie levegőért kapkodva. – Olyanok, mint az őrszemek.
Kifaragták?
– Csakis a folyó! – felelte Jago. – Mindig is ott voltak. Az egykori mágurok
hagyatéka. Bárcsak ma is léteznének. Maxwell herceget állítólag szolgálja egy
mágur. Persze ez csak szóbeszéd.
Owen erre azonnal felkapta a fejét.
– Szürke és unalmas napokat élünk. Ma minden csak a törvényekről meg az
egyezményekről szól. Régen, még Andrew király korában, amikor a királyságok
között viszály dúlt, inkább háborúztak. Kard ki kard! Úgy oldották meg a
problémákat. Hatalmas dicsőséget szereztem volna akkoriban. A múlt volt a
legszebb kor. A modern időkben nem maradt más, csak üres fecsegés.
– De a háború csak a legritkábban oldja meg a gondokat – vetette közbe
Evie. – Nem marad utána más, csak üres kincstár, gyászoló anyák és özvegyek.
– Ez igaz, de a pestis és más betegségek is ugyanezt okozzák. Mindig van
min keseregni. A háború ennél sokkal meghatározóbb. Az aztán próbára teszi a
férfiasságot. A háború az erő megnyilvánulása, akárcsak a dübörgő víz. Imádom,
ahogy a permet az arcomhoz ér!
 A szél megfordult, és most feléjük hordta a vízpermetet. Amikor Owen
odaért, a király és Evie már a szikla peremén álltak, alattuk a mélységben pedig
a folyó folytatta az útját a tengernyi törmelék között.
– Menjünk lejjebb! – vetette fel Jago, és karon ragadta a lányt.
Owen szíve ijedtében elszorult. A perem alatt nem sokkal sziklák
türemkedtek ki, éppen akkorák, amelyen elfért egy vagy talán két ember. Elég
egy rossz mozdulat és az ember máris a szakadékban végzi. A vízesés tőlük
jobbra szakadatlanul hozta a habokat.
Evie lepillantott a sziklákra.
– Ezt próbálta már korábban? – tudakolta.
– Valahányszor, amikor erre járok. A legjobban arról lehet látni – mondta
Jago a legtávolabbi kőtömbre mutatva, amely valósággal kilógott a sziklafalból.
Owen már a látványtól is megborzongott. – Elég bátor, lady Mortimer? –
incselkedett a király.
Owen legszívesebben lerohant volna, hogy maga taszítsa a mélybe a királyt.
Habozott – szólni akart, de már látta a lány szemében a csillogást, a lénye részét
képező lelkesedés és vakmerőség tanúbizonyságát.
Jago elengedte a karját, majd magabiztos, tapasztalt léptekkel elindult a
sziklákon, akár egy hegyi kecske. Lemászott egy alacsonyabban lévő sziklára,
majd ott illegette magát.
– A kő egy kicsit nedves, de strapabíró csizmája van, lady Mortimer. Jöjjön,
segítek.
Nem – morogta magában Owen. Clark megérintette a vállát, és ránézett. A
tekintete mintha azt mondta volna: Nem kéne közbelépnünk?
De mielőtt Owen bármit szólhatott volna, a lány már lefelé botorkált Jago
nyomában. Óriási vigyor terült szét az arcán, amiért ilyen veszélyes dolgot
próbálhatott ki. Biztos lábbal, félelem nélkül mászott le a királyhoz, egészen a
folyó fölé kinyúló szikláig. Jago kézen fogva segített neki az utolsó lépésekben,
Owen pedig azon kapta magát, hogy levegőt sem vesz.
– Elment az esze – suttogta Clark.
– Nem is tévedsz nagyot – nyugtázta Owen elkerekedett szemmel.
Jago felnézett Owenre és Clarkra.
– Ha már túl pipogyák ahhoz, hogy lejöjjenek, nem dobnának le valami
harapnivalót?
Owennek több sem kellett, már a torkában dobogó szívvel lépkedett a nehéz
köveken lefelé, fittyet hányva az elméjét háborgató gondolatra, hogy mi is
történne vele, ha leesne. Igazság szerint ő a Forrás kegyeltje. Nem volt benne
biztos, hogy meghal, ha lezuhan.
Amikor elért az egyik alacsonyabban álló sziklaperemhez, nem messze
attól, ahol Evie és Jago is álltak, akkor látta, hogy a király csodálattal figyeli,
ahogy lefelé ereszkedik. Clark is a nyomában volt – a szeme tágra nyílt a
szükségtelenül vállalt veszély okozta rettegéstől.
– Bátor lovagjai vannak, lady Mortimer – jegyezte meg a király, majd
elismerően biccentett Owen és Clark felé.
– A ceredigioni férfiak nem ismernek félelmet. A dundrennani vízesések
még ennél is hatalmasabbak – mondta kedvesen Evie, mintha ez a kis kaland
valami teljesen szokásos tevékenység lenne számára.
– Hallottam hírét! Hallottam ám! – lelkendezett a király.
– A nevem Elysabeth Victoria Mortimer – emlékeztette a lány. – Lady
Mortimernek az anyámat hívják.
– És az édesanyja szemét örökölte? Nehéz megmondani, milyen színű –
tapogatózott ravaszul a király, és közben elbűvölő mosolyt villantott Evie-re.
Alacsonyabb volt ugyan, mint Owen, de így éppen Evie-vel hasonló magasságú,
ezért könnyedén a szemébe tudott nézni. Owen szerette, hogy magasabb a
lánynál. Legszívesebben megütötte volna a királyt, amiért az megpróbált
közelebb kerülni Éviéhez.
Lady Mortimer szeme zöld, vágta volna oda legszívesebben, mivel egyszer-
egyszer már volt alkalma találkozni Evie édesanyjával. A nő ritkán hagyta el a
birtokát. A férje halála után rendkívül visszahúzódó lett, és látszólag Evie
túláradó lelkessége is fárasztotta. Benne nem volt meg az az energia, ami a
lányában. Ha nagy ritkán jobban érezte magát, akkor meglátogatta Horwath
herceget Dundrennanben, de ez is főleg jeles ünnepeken fordult elő.
– A maga baja, ha nem tudja megállapítani – mondta Evie, azután karba
fonta a kezét, és csodálattal bámulni kezdte a lezúduló vizet. – Gyönyörű ez a
vízesés – állapította meg.
Az egyik atabyrioni szolga egy nyeregtáskát dobott le a királynak, aki
ügyes mozdulattal el is kapta azt.
– Az étel, uram! – kiáltotta a szolga.
Jago törökülésben leült a sziklára, és mohón kinyitotta a zsákot, azután
elővette az ételt – volt ott kappanhús, szőlő, kenyér és sajt, egy kancsó mézsör –,
amit úgy terített ki Evie elé, mintha csak egy mágurtábla szereplőit sorakoztatná
fel.
Owen zajt hallott, ezért hátrafordult, és meglátta Justine-t, aki halálra
sápadtan figyelte Evie-t. Úgy tűnt, szívesen lemenne hozzá, de már az első lépés
megtétele is túlságosan megrémítette. Owen már indult volna segíteni, de
addigra Clark felpattant, és visszamászott a sziklákon. Justine hálásan elfogadta
az erős kezet, majd félelemtől remegő arccal elindult lefelé; kőről kőre haladt,
minden lépést a lehető legalaposabban megfontolva.
 – Köszönöm – suttogta Clarknak, és bár tekintetében hála gyúlt, szeme még
mindig tágra nyílt a rettegéstől. Owen mellé érve leült, és a hátát a kőnek vetette,
hogy a lehető legtávolabb kerüljön a peremtől. Clark kissé elpirulva biccentett a
nőnek, majd kiült a peremre, és lelógatta egyik lábát.
Justine még egyszer Clarkra pillantott, majd szemérmesen elkapta a
tekintetét.
Owen éppen meglátta.
Egy másik szolga újabb csomag ételt hajított közéjük. Owen elkapta, és
nekilátott szétosztani az ennivalót, miközben figyelmesen hallgatta az alattuk
folyó beszélgetést.
– Hölgyem, ezt muszáj megkérdeznem. Mégis, hogy az ördögbe képes egy
olyan embert szolgálni, mint Severn? – faggatózott Jago. – Nem undorodik attól,
hogy mit tett a trón megszerzéséért? Magam is fiatalon örököltem meg a
koronát, és a nemesek gyűlölték atyámat, de soha nem engedték volna, hogy a
nagybátyám kormányozzon.
– Ön nem érti a történelmünket – mondta Evie. – Nem szólt másról, csak
háborúkról és vérontásról. Felséged azt mondja, vágyik az ilyesmire, de ez
valójában szomorú örökség. A kérdésére válaszolva, úgy tűnik, teljességgel
félreismeri uramat. Tanulmányoztam a királyaink történelmét, és nem rosszabb
egyiknél sem, sőt legtöbbjüknél kifejezetten jobb. Engedjen meg néhány példát.
Clark közben beleharapott egy ropogós almába, amivel elvonta Owen
figyelmét. A fiú gyomra keservesen rándult össze, ahogy látta, hogy valaki más
hallgatja feszült figyelemmel Evie-t. Nem volt étvágya. Éppen a féltékenység
nevű érzelemmel ismerkedett. Olyan érzés volt, mintha a belső szerveit valaki
tompa késsel döfködné. De Jago nagyon közel ült a peremhez, így legalább
abban reménykedhetett, hogy véletlenül megcsúszik és lezuhan.
Egy darab kenyeret nyújtott Justine-nek, aki köszönettel elfogadta, noha az
ingatag ülőhely okozta félelemtől inkább csak a kenyérhéjat rágcsálta.
Evie nem titkolózott.
– Először is, a király kincstára zsúfolásig megtelt. Bölcs kereskedelmi
döntéseket hozott, igazságosan adóztatja a gazdagokat és a szegényeket, és
kevesebbet költ, mint amennyit kap. A királyságnak nagyon kevés adóssága van,
és ha mégis kölcsönhöz folyamodik, azt rendszerint visszafizeti, mire a kamat
esedékes volna. Főiskolákat alapított, és ügyel az emberek oktatására.
– Tehát ilyen módon veszi meg a támogatásukat – szúrt oda Jago.
– Ez nem igaz. Az emberek nem szeretik – jegyezte meg együttérzően Evie.
– És ezt ő is tudja. Mégis a legjobbat akarja nekik. A döntéseihez kikéri az
esküdtek véleményét, így gondoskodva a tisztességes tárgyalásokról. Sokan
kegyelmet kaptak azok közül, akiket felségárulásért ítéltek el.
 Owent gyakran felkérték esküdtnek. Az arcát kellemes melegség töltötte el
a rejtett bóktól.
Jago felemelte egyik ujját.
– De azt hallottam, hogy a kedélye irányíthatatlan. Időnként dühkitörései
vannak, még a szolgák előtt is. Azt mondják, szavai úgy sebeznek, akár a penge.
Tagadja, hogy így van?
– Ez igaz – ismerte be Evie. – Nehéz a természete, ami minden bizonnyal
az egyik gyengéje. De ha belegondol abba a sok hazugságba, amiket róla
terjesztenek, hogy örökké beleavatkoznak az országa ügyeibe, és hogy rendre
hűtlenek hozzá, akkor érthető az ingerültség. Elvégre ő is ember.
– Inkább egy szörnyeteg – prüszkölte Jago.
Evie a fejét fázta.
– Nem az. Csak félreértik az emberek. Nem gyilkolta meg az unokaöccseit.
Az egyik főnemese tette éppen azért, hogy Severn helyett mást juttasson a
trónra. Legalább azt el kell ismernie, hogy a csatában bebizonyította, hogy méltó
a koronára.
– Tisztelem is érte – mondta Jago. – De ahogy koronáját karddal szerezte
meg, ugyanígy el is veszítheti. Nekem sok előnyöm származna abból, ha Eyric
lenne Ceredigion királya – mondta kihívó kifejezéssel.
Evie állta a király tekintetét.
– És annál többet veszít, ha Eyric elbukik. Nem észszerűbb a hatalmon lévő
királyt támogatni? Gondoljon arra, mit jelentene ez a népének. Hogy milyen
előnyös lenne most szövetséget kötni Ceredigion-nal, nem pedig majd egyszer
valamikor.
– Gondolok rá! – bosszankodott Jago. – Akkor Eyric hódolna nekem, és
nem én Severnnek.
A lány a fejét rázta.
– Nem érti, mire gondolok. Némi előnye származik abból, ha Eyric győz,
de annál többet tesz kockára, ha elbukik.
Jago felmordult.
– Semmit nem teszek kockára. Csak nyerhetek ezen.
– Ez tévedés. Kockára teszi a tulajdon életét. És a koronát. Nincs sem
felesége, sem gyermeke. Ha Severn idejön harcolni, márpedig ide fog jönni, ha
tovább támogatja ezt a senkiházit, akkor meghódítja Atabyriont. Akkor nem
fogja elfogadni hűbéreséül, hanem elpusztítja, és valaki mást juttat a trónra.
– Kegyed fenyeget engem? – nevetett a király, szinte elégedetten.
– Nem, csak figyelmeztetem, felség. Egyszerűen nem érti a királyomat. Ő
és a nagyapám korábban már legyőzték Atabyriont. Megteszik újra.
– Az apám idejében volt – morgott dühösen Jago. – Nem az én
uralkodásom alatt!
– És maga bölcsebb és tapasztaltabb, mint az apja volt? Van elég pénze
háborút indítani Ceredigion ellen? Mindig gondolja végig, mit kockáztat.
Jago a lejét ingatta.
– Sosem szoktam. Ha úgy élnék, ki sem tenném a lábam a palotából. Azért
ülünk itt ezen a kövön, mert nem félek a folyóba zuhanni. Csakis arra gondolok,
mit nyerhetek, és nem pedig arra, mit veszíthetek. Korábban szövetséget
ajánlottam Ceredigionnak, de Severn elutasított. Így aztán valaki olyannal
kezdek, akivel lehet tárgyalni.
– Mit kért Severntől?
– Házassági szövetséget. Az a sorsok összekötésének legjobb módja. Elyse
hercegnőt kértem feleségül. Láthatja, én Eyricnek megadtam a nőt, akit áhított.
Az övé lett Kathryn, amint szemet vetett rá. Nem is csodálkozom! – tette hozzá
sötét nevetéssel. – Eyric majd nekem adja Elyse-t. Még kegyednek is el kell
ismernie, hogy ez előnyös megállapodás! Elvégre éles eszű lány. És azt is tudja,
hogy Severntől sosem kapom meg, amit akarok.
Evie kissé összeráncolta az orrát. Owen látta az arcán, hogy erősen
gondolkodik.
Ne mondd el! – gondolta magában. Ne mondd el!
Evie kihúzta magát.
– Severn király megérti a helyzetét. Éppen ezért hajlandó szövetségre lépni.
Házassági szövetségre.
Jago lelkesen előredőlt. A kezük csaknem összeért, amitől Owen dühösen
szorította össze a fogát.
– De nem a hercegnővel, igaz? Ó! Már értem. Ezért küldte magát. –
Hátradőlt, és elgondolkodott az új helyzeten. Új lehetőségek. Severn ezzel
bedobta a csalit.
– Nem érzem jól magam – motyogta Clark émelygő hangon.
Owen odapillantott. Akkor látta, hogy Clark homloka erősen verejtékezik.
Úgy festett, mint aki hányni készül.
– Talán jobb lenne visszamenni a lovakhoz – vetette fel Justine. – Én sem
érzem jól magam.
– Mit ettél? – faggatta Owen az Espiont, amikor hirtelen belényilallt a
felismerés.
Clark gyomra összerándult, és felpattant, amikor rádöbbent, hogy
veszélyben az élete. Owen látta, hogy a tekintete homályos, a léptei
bizonytalanok.
És akkor Clark lebillent a szikláról, Justine pedig hatalmasat sikoltott.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A tolvaj lánya

Owen még időben utánanyúlt, és elkapta Clark tunikáját, mielőtt a kém a folyóba
zuhanhatott volna. Az Espion krétafehér arccal kapálózott, mire Owen is
kibillent az egyensúlyából. Sarkát a sziklára szorítva igyekezett egy helyben
maradni. Aztán Justine megragadta Owen vállát, megmentve ezzel
mindkettőjüket.
Egy pillanatra mindenki szívverése kihagyott. És a veszély még korántsem
múlt el. Clark mindig stabil, magabiztos léptekkel közlekedett, de most lázas,
fájdalmas tekintettel nézett körül. Megmérgezték – Owen biztos volt benne, de a
tekintete alapján Clark is pontosan tudta.
– Mi történt? – kiáltott Evie, aki addigra már talpra is szökkent.
Clarkot közben visszahúzták a sziklára, de még mindig imbolygott. Minden
pórusából verejték bukkant elő.
– Én is rosszul vagyok – panaszkodott Justine, aki a hasát szorongatva,
ijedten pillantott körül.
Az Espion megragadta Owen vállát, az ujjai mélyen a fiú izmába fúródtak.
– Megmentette az életem – suttogta rekedten.
– Még nem – felelte aggódva Owen, miután rájött, mekkora veszélyben is
vannak. Ha Jago mérgezte meg őket, akkor az udvarában sem voltak
biztonságban. Clarkot olyan görcs rántotta össze, hogy a térdei nem tudták
tovább megtartani. Owen átkarolva tartotta meg, de közben nem merte levenni a
tekintetét Evie-ről, aki a sziklákon felfelé igyekezett feléjük.
Justine könnyek között, szenvedve figyelte Clark kínját. Ő maga is fehér
volt, akár a tej, és reszketett, mintha téli viharban állt volna.
– Kellene egy kis segítség! – kiáltott Owen a fentről bámuló szolgákra. Egy
kicsit hátradőlt, hogy jobban megtartsa Clark súlyát, és felsegítette a következő
sziklára. A folyó és a vízesés hangja szüntelenül emlékeztette őket, mi vár arra,
aki lezuhan. A fürgébb szolgák közül néhányan feléjük siettek, és elkapták Clark
karját, majd felhúzták a szirt peremére. Owen azután hátrafordult, és kezét
nyújtotta Justine-nek. A nő tenyere síkos volt az izzadságtól, ezért inkább a
csuklóját ragadta meg. A nő egyszerre összerogyott, a szeme fennakadt, de
Owen elkapta a derekát, mielőtt leeshetett volna.
– Justine! – üvöltött rémületében Evie, és rohant volna segíteni, de Jago
megragadta a kezét.
– Vigyázzon, mert lezuhan! A fiú már fogja – mondta a király, azután
felkiáltott: – Ne csak álljatok ott, ti bambák! Segítsetek neki!
Owen a vállára kapta Justine-t, majd fellépett a sziklára, ahol a szolgák már
várták, hogy elvegyék tőle a terhét. Clarkot közben kivitték az ösvényre, és
amikor Owen válláról levették Justine-t, ő is az Espionhoz sietett. A szolgált egy
bokorhoz tették le, Etayne pedig ott térdelt mellette, és a mellkasát hallgatta.
Pillanatokon belül Justine is ott hevert mellettük.
Owen mellkasában mintha méhkast zargattak volna fel. Az érzések
viharként kavarogtak benne.
– Megmérgezték őket – súgta Etayne fülébe. A tekintetével már a szolgákat
fürkészte, hátha valamelyik ábrázata bűntudatról árulkodik. A tettes ott volt
közöttük – erre jutott. Talán nem éppen az, amelyik ledobta a zsákot, de valaki,
akinél először ott volt az étel. Az egyik férfi megpróbálta megölni őket. De
melyik?
Jago közben kisegítette az útra Evie-t. A derekát fogva támogatta a lányt,
amitől Owen szívében tomboló harag gyűlt.
– Kék az ajka – suttogta aggódva Etayne. Ledugta az ujját a kém torkán,
majd oldalra fordította a férfi fejét, mire öklendezve kijött belőle minden, amit
evett.
– Hozd ide a zsákot, amiből evett – súgta Etayne, majd ő maga Justine-hez
lépett, és őt is meghánytatta. A szolgák undorodva elhátráltak. Evie félrelökte
Jagót, és a szolgálólányához sietett, a szemében aggodalom könnyei ültek. Owen
a kardjára tett kézzel indult meg a szírt pereméhez.
Jago észrevette, hogy felé közeledik, és a szeme tágra nyílt félelmében.
– Semmi közöm hozzá! A Forrásra esküszöm! Azt az ebédet ráadásul
nekünk szánták. – Arca félelemmel vegyes haragról árulkodott, amitől könnyebb
volt hinni neki. – Hívjátok ide az orvosomat! – kiáltotta oda az egyik lovagjának.
– Tudom, hogy átkozottul messze van, de lódulj!
– Hol a nyeregtáska? – kérdezte Owen, de aztán meglátta lent a sziklákon.
– Leküldök érte valakit. Toal! Menj le és hozd ide! Azonnal! – förmedt oda
Jago.
Ahogy Owen megfordult és az áldozatok köré gyűlőket figyelte, hirtelen
jeges érzés fogta el. Rádöbbent, hogy Jago akaratlanul is megmentette az életét.
Ha nem éppen bosszankodva figyeli őket, akkor maga is evett volna valamit. És
akkor most hárman feküdnének ott.
A király odalépett a fekvőkhöz, és Evie vállára tette a kezét.
– Nem tudom, ki tette – szólt halkan. – De megtalálom, és megbüntetem.
Ígérem. Senki nem gyalázhatja meg így a becsületemet. Maguk az én
felügyeletem alatt vannak itt. Ha megtalálom, ki tette, én megnyúzatom!
Owent hidegen hagyta a bosszú ígérete, de Jago éppen úgy reagált, mint
ahogy azt egy ártatlantól elvárta volna. Justine-t és Clarkot mostanra folyamatos
görcs rázta. Bőrük hamuszürkére váltott, ajkuk kék volt. A fiú elkeseredve
térdelt le Etayne mellé.
A lány erősen összpontosított, de a tekintete találkozott Owenével.
– Kell a felszerelésem – suttogta Owennek. – Vissza kell vinnünk őket
Edonburickba.
– Akkor indulás! – parancsolta Evie reszkető hangon.

Owen már úgy érezte, hogy sosem múlnak el azok a mély barázdák a
homlokáról. Egyre csak bámulta a betegágyon fekvő Justine-t. Az arca sápadt
volt, úgy festett, akár egy holttest, és ezt a hatást csak tovább erősítette a szeme
alatt lévő lila folt. Az ajka elfehéredett, résnyire kinyílt, és olyan ritkán vette a
levegőt, hogy a külső szemlélő számára halottnak tűnhetett. Clark a szomszédos
ágyon hevert, a teste reszketve viaskodott a halálos méreggel.
Etayne merev, elgyötört arccal roskadozott a két beteg közé letett széken.
Evie Justine mellett ült, és a kezét simogatta.
– Szerinted túlélik? – suttogta Etayne-nek. – Mondd meg az igazat!
Etayne széttárta a karját, és felsóhajtott.
– Nem tudom, úrnőm. Én mindent megtettem. Megkapták az ellenszert, de
a méreg túl sokáig dolgozott a szervezetükben. Justine-t ráadásul nem olyan
kemény fából faragták, mint Clarkot. Clark szerintem megmarad. – Az apró
komódon elhelyezett felszereléséért nyúlt, és elővett egy hideg rongyot. – Még
álmában is küzd – mondta, miközben megtörölte a férfi homlokát.
Owen a kezét Evie vállára téve igyekezett nyugtatni a lányt, aki erre a fiú
hasának dőlt, és kitört belőle a sírás. Owen elszorult torokkal simogatta a haját.
Justine évek óta hű társuk volt. Evie inkább tekintett rá testvéreként, mintsem
szolgálóként. Igazságtalanság volt, hogy szenvednie kell.
Az éjféli hold lassan felkelt. Jago orvosai és bábái minden tőlük telhetőt
megtettek, de Etayne gyors észjárásának és méregismeretének köszönhették,
hogy időben kiderült, mivel van dolguk. Csak ők voltak a szobában. Jago
időnként megjelent, biztosította őket haragjáról és együttérzéséről, de Evie
egyelőre nem akart beszélni vele, és nem állt készen a részvétnyilvánítását
fogadni.
Evie könnyei Owen simogatására lassan elapadtak, és hamarosan egy ásítás
is kiszökött belőle.
– Úrnőm, nincs most semmi, amit tehetne – mondta Etayne. – Esetleg
melléfekhetne és magához ölelhetné. Azzal segítene melegen tartani.
Evie lelkesen bólogatott, és már fel is feküdt az ágyra Justine mögé, majd
magához ölelte a sápadt, beteg lányt. Etayne felkelt a székből, és kinyitott egy
ablakot, azután kikönyökölt, és bámulni kezdte a csillagos égboltot. A távolban
zúgó vízesés hangja Owent az otthonára emlékeztette.
Evie Justine haját simogatta, és egyre nagyobbakat pislogott, majd
hamarosan megadta magát a kimerültségnek. Owen lassan Clarkhoz lépett, aki
még mindig reszketett a takarók alatt. Ő nem tervezett odafeküdni és a barátjával
összeölelkezni, ezért örömmel látta, hogy az Espion arcába visszatért egy kis
szín.
Owen azután a másik ágyhoz lépett, Evie fölé hajolt, és csak figyelte, ahogy
a mellkasa emelkedik és süllyed. Hálát adott azért, hogy neki nem esett baja. A
fejéhez hajolt, és csókot lehelt a lány homlokára, ajkával kissé megsimította
puha bőrét, majd felegyenesedett, és az ablakhoz ment. Etayne még mindig az
éjszakába bámult.
– Köszönöm – mondta őszinte hálával.
A lány oldalra pillantott, és egy kissé elpirult az elismeréstől.
– Nem biztos, hogy sikerült megmenteni őket – jegyezte meg. – Várjunk a
hálálkodással holnapig.
Owen a fejét rázta.
– Te mindent megtettél, Etayne. Tudtad, mi a teendő. Ezért vagyok hálás.
Ha nem lettél volna ott, a szemem láttára lehelik ki a lelküket a vízesésnél. Így
legalább kaptak egy esélyt.
Etayne megvonta a vállát, és visszafordult az éjszakai ég felé. A hold
vékony szegélye a fák lombjai fölött világított. A lány hamarosan visszafordult.
– Hosszú éjszakának nézünk elébe, lord Owen. Nem tanítanál egy keveset a
varázslatról? Megmutatod, hogyan lehet használni?
Owen fáradt volt, és nyúzott, de nem akarta, hogy a lány egyedül
virrasszon. Talán nem volt véletlen, hogy az éjszaka közepén került szóba ez a
téma. Elvégre Ankarette is éjjel tanította először a Forrás varázserejéről.
– Megpróbálom – mondta kimerültén. – De nem vagyok túl jó tanár. Talán
először rá kellene jönnünk, hogyan tudod feltölteni a kupádat. Anélkül nem is
tudod használni az erődet.
– Feltölteni a kupát. – Etayne bólogatva itta Owen szavait.
 – Nekem kisgyermekként kezdődött. Láttam, ahogy a bátyám
mozaiklapokat állítgat egymás mellé, majd az egész sort ledönti. Lenyűgözött a
dolog, és hamarosan utánozni kezdtem. Órákig képes voltam a csempéket
rendezgetni, akár mindennap is. Soha nem volt a terhemre, és sosem untam meg.
Egyszerűen imádtam. – Nevetett egyet. – A mai napig imádom. Aztán ahogy
teltek az évek, ugyanezt a lelkesedést kezdtem érezni a mágurozás és az olvasás
iránt is. Azt hiszem, a lényeg a stratégia. Hogy próbáljak előre gondolkodni. Ez
köt össze a Forrás erejével. Ha meg akarod ismerni az erődet, ahhoz meg kell
találnod a szenvedélyed. Van valami, amit mindig is szívesen csináltál? Valami,
ami nem kötelesség, ami nem esik nehezedre.
– Gondolkodtam már ezen azóta is, hogy a hajón beszéltünk róla, és azt
hiszem, rájöttem. – Olyan zavarban volt, mint aki ki sem meri mondani a
lényeget.
– És mi az? – puhatolózott Owen.
– Ki fogsz nevetni – mondta.
– Miért? Valami furcsa?
– Utálom, ha kinevetnek – mondta elkomolyodva a lány.
– Akkor nem nevetlek ki. Mondd el! – Owen megnyugtató hangon beszélt,
így próbálta enyhíteni Etayne félelmét.
– Mindig is szerettem ruhákat próbálgatni – bökte ki végül.
Owen összevonta a szemöldökét, és kíváncsian várta, hogy a lány folytassa.
– Nem nevettél ki – sóhajtott fel elégedetten. – Tudom, hogy nevetségesen
hangzik. Amikor kicsi voltam, mindig másoknak adtam ki magam. Imádtam
különféle ruhákat hordani. Egyszer azt játszottam, hogy a pék felesége vagyok.
Máskor a szatócs szeretője, vagy egy tanácsnok lánya voltam. Ahogy idősebb
lettem, egyre többet akartam. A legjobban egy gróf lányát szerettem eljátszani. –
Pironkodva sütötte le a szemét. – Mindig is különös élvezet volt másokat
megfigyelni. A járásukat, ahogy mozognak, vagy ahogy beszélnek. A húgom és
a barátaim előtt mindig előadtam a szerepemet, nekik pedig úgy kellett bánni
velem, mintha több volnék annál, ami valójában vagyok – egy tolvaj lánya.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, az álarca egyszerre lehullott, és felfedte
valódi önmagát. Owen látta rajta a hosszú évek keserűségét és fájdalmát, a
nyomokat, amiket az évekig tartó bántalmazás és aggodalom okozott. A lány sok
éve vágyott arra, hogy valaki fontos válhasson belőle, hogy elfedhesse a múltja
okozta szégyent. Az önbizalma szertefoszlott, és nem maradt más, csak az
önmaga iránt érzett megvetés és lenézés.
– És hogy kerültél az Espionba? – kérdezte halkan Owen.
A lány erősen összeszorította az ajkát.
– Az apám – kezdte mély, dühös hangon, majd nagyot sóhajtott. – Nem
hiszem el, hogy elmondom ezeket. Soha senki nem kíváncsi a történetemre.
Mindenki csak azt akarja, hogy megtegyek nekik valamit. – Belenézett a fiú
szemébe. – Kivéve téged. Az apám egyike a Nagyasszony szentélyében élőknek.
Az anyámmal és a húgommal nőttem fel egy kunyhóban a szentély mellett, de
apám a nappalokat mindig a falakon belül töltötte, mert félt attól, hogy a törvény
utoléri. Engem használt fel arra, hogy rászedje az embereket. Elegáns ruhákat
lopott, aztán azokba öltöztetett. Megtanította, hogyan figyeljem meg a
nemeseket, hogyan viselkedjek úgy, ahogy ők. Mindezt azért, hogy lophassak
tőlük. Még a szökőkútból is loptam érmét. Tizenkét éves voltam, amikor az
Espion elkapott, és Mancini elé vitt. – Összevonta a szemöldökét, ahogy eszébe
jutott az emlék. – Felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk. Egy fiatal tanítványt
keresett, akit kedvére alakíthat. Nem volt sok választásom – vagy igent mondok,
vagy ugorhatok a folyóba. Mancini az apámmal és mindenki mással is el akarta
hitetni, hogy meghaltam, ezért ledobott valaki mást a vízesésről. Aztán elküldött
Pisanba. – Az utolsó szót kimondva megborzongott, és szaporán pislogott.
Kellett néhány pillanat, mire újra összeszedte magát. – Látod, Owen mester, én
inkább vagyok imposztor, mint Eyric. – Szipogott egyet, majd belenézett a fiú
szemébe. – De azt gyanítom, te magad is színlelsz.
Owent hirtelen jött hidegség kerítette hatalmába. Tudta, mire gondol a lány,
de nem akarta helyette kimondani.
– Igazán?
Etayne határozottan bólintott.
– Azt gyanítom. Bár te is tudod, hogy Mancini sosem mesélt rólad. Beszélt
Ankarette-ről, a valaha élt legnagyobb kémről, és hogy hogyan segítette őt az
Espion élére. De téged sosem említett. Miután találkoztunk, elgondolkodtam
rajta, hogy miért nem. Szerintem azért, mert Ankarette téged is segített.
Hallottam rólad, amikor gyermekként Királyforrásba vittek. Egyszer mintha
láttalak is volna a szentélynél. Teljesen egyedül voltál. Aztán hallottam a kisfiú
hírét, aki álmában látja a jövőt. – Pislogott egyet. – Ez ugye nem igaz?
Owen nagy levegőt vett. Szörnyen veszélyes volt beszélnie ezzel a lánnyal.
Ugyanakkor neki is megvoltak a titkai, amiket most megosztott vele. Rábízta a
múltja történetét, olyasmit, amit talán soha senkinek nem árult el.
Az évek során Owennek nagyon hiányzott Ankarette és a vele való
kapcsolata – ők sosem hazudtak egymásnak; az a nő megértette a hatalmát, és
maga is ismerte a Forrás erejét. Mi lesz, ha elveszíti Evie-t? Ha megbízható társ
nélkül marad, nyomorúságos élet vár rá. Vágyott egy barátra, csakúgy, mint
Etayne, mégis ellentétes érzések kavarogtak benne. Tudta, hogy ez a lány oly
módon képes megérteni őt, ahogy Evie soha. Evie-vel kellene megosztania
mindent; azzal az Evie-vel, aki nem a Forrás kegyeltje.
 Az érzések kígyóként tekergőztek benne, és nem jött ki szó a torkán. De a
lány szinte esdekelve figyelte, elkeseredetten áhítva a barátság legapróbb
szikráját. Owen nem tudott ellenállni. Nemet intett a fejével.
Etayne nagyot sóhajtott. Amikor újra megszólalt, a hangja alig volt több
suttogásnál.
– Ezt nagyon nehéz lehetett bevallani. Köszönöm a bizalmadat. – Azután
érzelmekkel teli, kiszolgáltatott arccal nézett a fiú szemébe. – A Forrásra
esküszöm, hogy senkinek nem árulom el a titkodat. Esküszöm!
– Köszönöm – suttogta Owen. – Én sem árulom el a tiédet. A szavamat
adom.
Etayne kihúzta magát.
– Bármit megteszek, amire kérsz, lord Owen. Bármit. Csak taníts. Ha
valóban a Forrás kegyeltje vagyok, az olyan titok, amit senki előtt nem akarok
felfedni. Különösen Mancini előtt nem.
Owen bólintott.
A lányból erre megkönnyebbült sóhaj szaladt ki.
– És hogyan használod a hatalmadat? Hogyan hívod elő?
– Nehéz leírni – mondta elgondolkodva Owen. – Az egész olyan
természetes. Nem erőlködöm, de meg kell hozzá nyílnom. Olyankor érzem,
ahogy a Forrás körülvesz. Mintha egy örökké sodró folyó ölelne körbe. Ha
használni akarom az erőmet, csak átadom magamat a folyónak, és hagyom, hogy
elvigyen a sodrás. Megmutatom.
Owen sóhajtott egyet, aztán átadta magát a Forrás erejének, hagyta, hogy a
testéből Etayne-ébe áramoljon. Újra érezte, ahogy az ereje csökken, és nincs,
ami pótolja. Ezúttal nem a lány gyengéit kereste. Csak az érzésre figyelt. Etayne
behunyta a szemét, kissé felemelte az állát és sóhajtott.
– Érzem – motyogta. – Olyan, mint az eső.
– Jó – biztatta Owen. – Most próbáld meg használni. Nem tudom, az erő
milyen módon ölt testet benned, de engedd, hogy áramoljon, aztán… nem is
tudom… irányítsd vissza rám.
A lány behunyt szemmel szorította az ablakdeszkát. Összpontosított, vagy
talán inkább meditált. Mindezt különösebb erőfeszítés nélkül.
Owennek eszébe jutott, Ankarette milyen apró részleteket tanított neki a
Forrás hatalmáról, amikor még kisfiú volt. Mindig olyan türelmes és gyengéd
volt vele. Érezte, hogy Etayne-nek kevés gyengédség jutott az életben.
– Így nézett ki? – kérdezte a lány. – Egy nő arcát látom magam előtt.
Belőled árad. Ő Ankarette Tryneowy?
Owen szeme elkerekedett a döbbenettől. Etayne olvasott a gondolataiban?
– Igen, éppen őrá gondoltam.
 – Csinos volt – mondta Etayne, még mindig csukott szemmel. Owen érezte,
ahogy a Forrás erejének áramlata megváltozik, mint amikor hatalmas kő zuhan a
békés vízbe.
A hullám egy pillanatra elhomályosította a tekintetét, amitől szaporán
pislognia kellett.
De az ablak előtt már nem Etayne állt.
Ankarette volt az.
– A Forrás szerelmére! – A döbbenettől elakadt a lélegzete. Épp olyan volt,
mint Ankarette.
A káprázat szertefoszlott, amikor Etayne meglepetten kinyitotta a szemét.
– Mi az? Mi történt? Szédülök. – Megingott, és Owennek még épp volt
ideje elkapni, mielőtt összeesett.
Ceredigion és Occitania között mindig hatalmas volt a gyűlölködés. A századok
során számtalan háborúban próbálták eldönteni, ki uralja Occitaniát. Mind
közül a legnagyobb és legérdekesebb alig ötven évvel ezelőtt történt. Egy napon
egy Donremyben született fiatal nő jelent meg Occitania száműzött hercegének
udvarán, és azt állította, hogy a Forrás szólt hozzá. Állítólag azt az utasítást
kapta, hogy vigye a herceget Rannes szentélyébe, és ott koronázza királlyá. Így is
tett. Sosem szabad alábecsülni a Forrás kegyeltjeinek hatalmát, mert ők
mindannyian óriási dolgokra hivatottak.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 HUSZADIK FEJEZET

Evie szolgálata

Etayne rosszulléte nem tartott soká. Owen egy székbe segítette, majd levest
itatott vele, amit az egyik betegágy mellől vett el. A lány először kortyolt egyet,
pislogott néhányat, majd nagyot kortyolt a levesből.
– Csináltál már ilyesmit korábban? – kérdezte Owen mélyen a lány
szemébe nézve.
Etayne a fejét rázta.
– Ez volt az első alkalom. Meglepett, hogy milyen kimerítő. Mintha egy
folyóba vetettek volna, és én próbálnék a felszínen maradni. De gyakorlással
biztos meg lehet szokni.
Owen egyetértőén bólintott.
– Fárasztó, ha sokáig csinálja az ember, de igazad van. Gyakorlással egyre
könnyebb és könnyebb lesz. – Arra gondolt, hogy egy ilyen adottságot számtalan
módon fel lehet használni. Különösen, ha az ember az Espion tagja.
– Azt hiszem, ezt jobb lenne egyelőre titokban tartani – mondta Owen
komoly hangon. – Legalább addig, amíg visszatérünk Mancinihez.
A lány mosolyra húzta a szája szélét.
– Azt sem bánnám, ha soha nem tudná meg. Alig várná, hogy kihasználja
az adottságomat.
– Igaz – helyeselt Owen. – Akkor ez a mi titkunk marad. Egyelőre.
Megpróbálod még egyszer? Van hozzá elég erőd?
Etayne lelkes bólogatás közepette letette a korsót.
– Csak meglepődtem, ennyi az egész. Segíts érezni a varázserőt. Elő tudod
hívni újra?
Owen engedte, hogy a Forrás ereje apró hullámot keltsen benne. A lány
behunyta a szemét, és átadta magát az érzésnek. A szeme most úgy szorult össze,
mintha valami kellemetlen érzés gyötörné belülről. Azután az arca megremegett,
és megváltoztak a vonásai. Owen most valaki mást látott – egy sötét hajú, vonzó,
érett nőt, akinek szeme alatt és az orcáján ráncok húzódtak.
 – Most kivé váltál? – kíváncsiskodott egyre izgatottakban Owen. Egy másik
kegyelt csupán azt érezné, hogy Etayne használja a Forrás erejét, azt nem tudná,
pontosan mire. A lány hatalma igazán lenyűgöző volt. Egész életében azon
fáradozott, hogy álcázza magát, és ez az igyekezet még a varázserejében is
megmutatkozott. Owen sosem olvasott azelőtt ilyesmiről.
A kép megremegett, majd eltűnt. Etayne tekintete elkomorodott.
– Az anyámmá.

Másnap reggelre Clark magához tért a lázból. Gyenge volt, és sápadt, de a

görcsök elmúltak. Délelőtt már némi levest is evett, és megpróbált egyedül
felülni. Járni ugyan nem tudott, de kezdte visszanyerni az erejét.
A méreg sokkal súlyosabban hatott Justine-re, aki még mindig nem
mozdult. Owennek nézni is kínszenvedés volt Evie fájdalmas és elgyötört
tekintetét, aki egyre csak barátjáért aggódott. Justine fényes fekete haja mostanra
fakó lett, és hullani kezdett. Bőre megszokott sápadtságába zöldes árnyalat
vegyült. Az arca beesett, a szeme alá telepedő kék foltok ijesztő látványt
nyújtottak. Etayne minden tőle telhetőt megtett, már levest is leerőltetett a
torkán, hogy legalább egy kis tápanyaghoz jusson, de szegény Justine percről
percre rosszabbul festett.
Az Espion atabyrioni kapcsolata, lord Bothwell délelőtt érkezett szemügyre
venni a gyengélkedőket.
– Szörnyen aggaszt ez az eset – mondta mímelt aggodalommal. –
Gondoltam, bizonyára kíváncsiak a nyomozásom eredményére.
Az ágyon fekvő Clark Owenre pillantott, a tekintetében bizalmatlanság és
harag tükröződött.
– Mit tudott meg? – kérdezte Owen a tőle telhető legnagyobb türelemmel.
Egy szemhunyást sem aludt az éjjel; elgyötört volt, és fájt a szíve. Evie-re
pillantott, aki most is Justine ágyánál görnyedt, és a lány ernyedt kezét
szorongatta.
Lord Bothwell összevonta a szemöldökét.
– Csak nem gondolják, hogy én állok a mérgezés mögött?
– Tartózkodnék a sértő megjegyzésektől – vetette oda Owen. – Ezért azt
javaslom, térjen mindjárt a tárgyra, és hagyja ránk, hogy mit gondolunk. Úrnőm
szolgálója nagyon beteg, és a türelmünk fogytán.
– Értem – hebegte lord Bothwell verejtéktől gyöngyöző homlokkal. –
Biztosíthatom önöket, mindent megteszek, hogy az ügy végére járjak. Szerencse,
hogy hoztak magukkal egy képzett… bábát. A tudása most kincset ért. Mint
ahogy már mondtam, Jago nevében nyomozást végeztem. Mindenáron tudni
akarja, hogy valamelyik szolgája áll-e a támadás hátterében. Két embert
gyanúsítottunk, akik közül az egyik a tegnapi kirándulás óta nem jelentkezett. A
holléte ez ideáig ismeretlen, de gyanítom, hogy ő az emberünk. Most is
keressük, és ha kell, kínzással is kicsikarjuk belőle a vallomást.
Evie már az ötlettől is undorral kapta fel a fejét.
– Akit megkínoznak, az bármit bevall. Tudjanak meg róla mindent, de
kérem, derítsék ki az indítékát, mielőtt barbár eszközökhöz folyamodnának.
Bothwell bosszúsan felhúzta az orrát.
– Úgy tudtam, Ceredigionban ez a szokás. Elnézését kérem, úrnőm.
Evie a fejét rázta.
– Bizonyára olyan szóbeszédeket hallott a királyságról, amelyek egyszerűen
nem igazak.
Kopogtattak, majd egy szolga lépett be az ajtón.
– Őfelsége meg kívánja látogatni a betegeket – szólt a szolgálólány
ügyetlen pukedli kíséretében.
Lord Bothwell meglepődve meghajolt.
– Mint mondtam – folytatta merőben más hangnemben –, úgy látom, ma
reggel gyengélkednek, ezért a mai nap nem volna alkalmas újabb kirándulásra.
– Hát itt vagy, Bothwell! – szólt Jago, amikor könnyed léptekkel bevonult á
terembe, majd vállon veregette a tanácsadóját. – Nem arról volt szó, hogy
megtalálod és a színem elé állítod azt, aki megmérgezte a barátainkat?
– É-én… én csupán bátorkodtam értesíteni lady Elysabeth… M-Mortimert,
hogy felséged megbízott ezzel a feladattal…
– Akkor eredj a dolgodra – vágta rá türelmetlenül Jago –, és ne a hölgyet
fáraszd! Indulás!
A beszélgetés teljesen más fényben tüntette fel lord Bothwellt. Az
önmagáról alkotott véleménye és a királyra való befolyása szemmel láthatóan
túlzó volt. Jago talán nem is volt olyan együgyű, ahogy azt a kém feltételezte.
A király Justine ágyához lépett, és az arca elkomorodott a rátörő
érzelmektől.
– Reméltem, mára jobban lesz. De nem úgy fest. – Clarkra pillantott, aki
éppen felülni próbált. Etayne odasietett és segített neki. – Legalább a lovag kezd
erőre kapni. Hogy érzi magát, sir?
– Sokkal jobban, mint tegnap – felelte rekedten Clark.
Jago elismerően bólintott.
– A királysága büszke lehet magára. Kívánom, hogy mihamarabb
felépüljön.
– Köszönöm, uram.
 Jago azután Evie-hez fordult, és összeszorította az ajkát.
– Kegyed borzasztóan fest.
Evie azóta nem öltözött át és nem fésülködött, hogy előző nap sietve
megérkeztek a palotába.
– Mint látja, uram, a cselédem igen rossz bőrben van – vetette oda nyersen.
Jago legyintett.
– Tréfáltam csupán. Hallottam, hogy egész éjjel a szolgálólány mellett
virrasztott. Úgy is mondhatnám, a barátja mellett. Ezért pedig csakis elismerés
jár. Nem járna egyet velem? Egy kis friss levegő jót tenne.
Evie összevonta a szemöldökét.
– Attól tartok, vissza kell utasítanom. Justine állapota egyre rosszabb, és itt
akarok lenni arra az esetre, ha…
– Csak a palota körül gondoltam – mondta a király. – Biztosíthatom, nem
megyünk messzire, és azonnal értesíthetik, ha netán rosszabbul lenne. Jöjjön,
hölgyem. Sétáljunk egyet – kínálta fel a karját Evie-nek.
Érzékeny és figyelmes gesztus volt a részéről, amit – noha vonakodva –
még Owen is elismert magában. Evie bizonytalanul nézett fel a királyra, és egy
darabig tétovázott, ám végül komoran bólintott és felállt. Miután kisimított
néhány gyűrődést a ruháján, belekarolt Jagóba, majd biccentett Owennek, hogy
kövesse, noha a fiú már egyébként is éppen indult volna.
A tekintetét Etayne felé fordította, aki némán bólintott, jelezve, hogy addig
ott marad a két beteggel. A fiú azután követte Evie-t és Jagót. A király bemutatta
a palota építészeti jellegzetességeit; elmesélte például, hogy az aranyhímzéses
kialakítást Kiltec-szövésnek nevezik. Owen kevéssé figyelt a beszélgetésükre.
Tisztes távolságból követte őket, és úgy döntött, egyedül szemlélődik. A
levegőben a pipadohány savanyú szaga keveredett az örökzöldek nedvének friss
illatával. Odakint hatalmas volt a nyüzsgés: az erdészek tűzifát aprítottak, a
kovácsok köszörültek, és mindenütt szalagot röptető gyermekek és ugató kutyák
szaladoztak. Jago ruhája cseppet sem emelte ki őt a népe köréből, semmi sem
mutatta rajta, hogy ő e vidék királya.
– Valóban? – kérdezte meglepődve Evie, amire Owen is felkapta a fejét,
noha jócskán lemaradt a beszélgetés elejéről.
– Persze! – felelte Jago, aztán halkabban folytatta: – Gyakran járom a
hegyeket. Máskülönben hogyan ismerhetném meg a népem gondjait és
szükségleteit? Edonburickon kívül a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy
nézek ki, utazók viszont gyakran megfordulnak mindenfelé. Sok éjszakát
töltöttem már szénapadláson, és nemegyszer vacsoráztam zsellérekkel és
asszonyukkal.
– Mi az a zsellér? – kíváncsiskodott Evie.
 – Aki a termést gondozza. Miért, Ceredigionban hogy hívják őket?
– Parasztok, azt hiszem – felelte Evie. – Ezt a szót még sosem hallottam.
– A föld itt olyan kemény – kezdte Jago –, hogy minden ferdén nő ki belőle.
Nincs hely ökörnek vagy igáslónak. A zsellérek teszik rendbe a földet azáltal,
hogy hagymát, tököt meg olyan zöldségeket termesztenek, amik itt megélnek. A
hagymaleves az egyik kedvencem.
Evie erre elmosolyodott.
– És hall olyasmit magáról, amit nem esik jól egy zsellér szájából hallani?
– Örökké – mondta kedélyesen felnevetve. – De sosem árulom el, ki
vagyok. A Jago gyakori név Atabyrionban. Önöknél a James a megfelelője.
Senkiben nem kelt gyanút. Á, itt is vagyunk! – Egy fedett tornáchoz érkeztek,
ahol nem volt más, csak egy pad, egy asztal és egy mágurtábla. Kellemes
levegőjű, szabad téren volt, mellettük kőkerítéssel szegélyezett apró virágoskert.
– Azért hozott ide, hogy mágurozzunk? – kérdezte bizonytalanul Evie.
– Nem szereti? Megtanítsam?
Evie a füle mögé simított egy tincset.
– Nem vagyok túl ügyes – füllentette. – Örökké veszítek.
– Igyekszem nem kihasználni – ajánlkozott gálánsan a király, miközben a
pad felé tessékelte Evie-t. A lány leült és felkönyökölt, majd lopva Owenre
sandított, amíg Jago megkerülte az asztalt.
Owen legszívesebben színpadiasan felsóhajtott volna, de attól félt, Evie
elneveti magát. Inkább úgy döntött, színlelt érdeklődéssel szemügyre veszi a
virágokat, miközben mindvégig hallótávolságon belül marad.
– A figurákat fából és nem kőből faragták – állapította meg Evie.
– Ez a készlet bizonyára nem oly tetszetős, mint amilyenekhez szokott, de a
szabályok azért ugyanazok. A világost választja? Akkor én játszom a sötéttel.
Owennek a száját is el kellett takarnia, hogy leplezze a nevetését, amikor
Evie négy lépésből legyőzte a királyt.
– Ez esetben – szólt Jago félig kuncogva, félig felháborodva –, játszunk
még egyet?
– Ha szeretne – felelte alázatosan Evie.
A lány ezúttal hat lépéssel győzött. Egy olyan módszert használt, amit még
Owen tanított neki.
Owen Jagóra pillantott, akinek a tekintete mostanra elkomorodott.
– Úgy látom, kegyed szerénykedett.
– Nem, legtöbbször tényleg veszítek, amikor játszom – válaszolta a lány.
Jago hirtelen megértette.
– Á, már értem! El is felejtettem. Kegyed lord Kiskaddonnal, a Forrás
kegyeltjével nevelkedett. Próbáljuk meg még egyszer. És ne kíméljen! Ha
győzök, azt ki akarom érdemelni – mondta, miközben visszarendezte a bábukat.
A csata most nyolc lépésig tartott.
– Brr – morogta Jago, amikor a táblát fürkészve hátradőlt. – Ha ön ilyen
ügyes, megnéznék egy játszmát kegyed és lord Kiskaddon között.
Owen csaknem a ruhája ujjába köhögött. A biztonság kedvéért hátat is
fordított a párnak.
– Őszinte leszek – mondta Evie. – Ő tanított meg mágurozni. Meglehetősen
jó érzéke van a játékhoz.
– Képzelem – bólogatott Jago, majd komolyabb hangon folytatta:
– Kegyed említett tegnap valamit, még a zűrzavar előtt. Azt mondta,
békeszerződésről jött tárgyalni a királyságaink között. Hogy Severn kegyedet
ajánlotta a megállapodás egyik részeként. – Egy pillanatra elhallgatott. Alaposan
megválogatta a szavait. Owen gyomra elszorult.
– Én úgy hallottam, hogy, nos… de bizonyára merő szóbeszédről van szó…
szóval hogy kegyed és lord Kiskaddon jegyben járnak. Csupán azért van itt,
hogy királya kedvére tegyen, vagy igazán ez a vágya?
Owen legszívesebben egy rög földdel vágta volna nyakon a királyt. Mégis
mit felelhetne Evie, tudva, hogy Owen ott áll mellette? Valóságos kínzás volt ez.
Owen azért remélte, hogy a lányt legalább feleannyira gyötri a helyzet, mint őt.
Az ajkába harapott, nehogy átkozódni kezdjen, ám mégis képes volt
rezzenéstelenül várakozni.
– Kedves öntől, hogy érdeklődik – kezdte kitérő válaszát Evie, de a hangja
alapján egyre kényelmetlenebbül érezte magát –, de ilyen személyes kérdéseket
jobb szeretnék nem egy mágurjátszma közben megvitatni.
– Ezt igazán nem nevezheti játszmának – gúnyolódott Jago. – Minden
önbizalmamat és büszkeségemet porig rombolta. Bevallom, annyira nem is
kedvelem ezt a játékot. Szívesebben suhogtatom a kardom, mintsem fabábukat
tologassak egy táblán. Bár azt mondják, a mágur megmutatja, ki hogyan
gondolkodik, és ön most bebizonyította, hogy olyan eszes, amilyen én sosem
leszek. – Szipogott, aztán sóhajtott egyet. – Nos, lady Mortimer, ha önnön
érzéseiről nem szívesen beszél, legalább lord Kiskaddonról áruljon el ezt-azt.
Hozzám csak a kiszínezett legendák jutnak el arról, hogy rejtélyes képességekkel
bír.
– Valószínűleg mind igaz – jegyezte meg kedélyesen Evie.
– Hát nem hajlandó eloszlatni az illúzióimat? – kérdezte bosszúsan Jago.
Azután nyugodtabb hangon folytatta: – Már értem, miért nem engedné el önt
szívesen. Alig néhány napja érkezett, és máris elvarázsolt elevenségével, éles
eszével és bátorságával. Ezek olyan jellemvonások, amelyeket nagyra becsülök,
ám sosem hittem volna, hogy mindezt egy a… a… fagyos Északról érkezett
lányban találom meg.
– A bőrünk talán hozzászokott a hideghez, de a vérünk forr – jegyezte meg
Evie.
– Ezt már magam is tudom. Valamit azért mégiscsak áruljon el lord Owen
Kiskaddonról. Ragaszkodom hozzá. Nem titokra gondolok. Csak semmi túl
személyes. Hogy néz ki? Milyen a természete? Ő is olyan arcátlan, mint kegyed?
Evie nagyot nevetett a kérdésen.
– Ám legyen, felség, ha ezt kívánja. – Néhány pillanatig mintha csak a
gondolatait rendezte volna. Owen füle szinte lángolt, a lába földbe gyökerezett,
és borzasztóan érezte magát. – Owen bátyja Severn király foglya volt, és mivel a
szülei is bűnrészesek voltak a király elleni összeesküvésben, a fiút bevetették a
vízesésbe, miután a király Ambion Hillnél győzelmet aratott. Owen ezután került
Királyforrásba a bátyja helyére, amíg a király és a tanácsadói eldöntötték a
családja sorsát.
– Bizonyára rettegett – morfondírozott Jago.
– Igen – helyeselt Evie. – A nagyapám, Horwath herceg azért vitt
Királyforrásba, hogy a barátja legyek.
– És atyja, lord Mortimer maga is Ambion Hillnél vesztette életét.
Evie egy pillanatra elhallgatott.
– Felséged tud erről?
– Igen. Szörnyen fájdalmas lehetett elveszíteni az apját. Amikor az enyém
meghalt, nagyon megviselt. De kérem, folytassa!
A király sokkal érzékenyebb lélek volt, mint ahogy azt Owen gondolta.
Felrúgott egy fűcsomót a csizmájával, bízva abban, hogy valahol felröppen egy
csapat hápogó réce, félbeszakítva a beszélgetést.
– Nos, csak annyit mondok, hogy Owen és én jó barátok lettünk, és azóta is
közel állunk egymáshoz. – Elhallgatott, és Owen szinte hallotta a fájdalmat a
hangjában, amikor folytatta: – Azóta is nagyon kedves számomra.
Az ifjú herceg érezte a szemébe szökő párát, és egy könnycsepp útjára is
indult, mielőtt bármit tehetett volna ellene. A fogát összeszorítva próbált
ellenállni.
– Akkor ez az atabyrioni küldetés hatalmas áldozattal jár kegyed számára –
állapította meg Jago halk, együttérző hangon. – Egyfelől a király kötelezi,
másfelől a szíve. Annyi bizonyos, hogy Owen Kiskaddon szerencsés ember,
amiért ilyen barátja van. Nagyhatalmú lordnak számít a királyságban. Híre jött
Edonburickba, hogy legyőzte Occitania királyát egy váratlan éjjeli rohammal, és
szétkergette a seregét. Ez olyan, mintha valaki csupán két lépésből megnyerne
egy mágurjátszmát, ami elméletileg lehetetlen. Szívesen találkoznék vele
egyszer. Hogy néz ki?
 – Jóvágású férfi – kezdte Evie olyan hangnemben, mint aki szívesen beszél
Owenről. – Barna haja van, és van benne egy folt, ami… amit sosem fésül meg.
A haja meglehetősen rendezetlen. – Evie azután kevésbé egyértelmű jegyekkel
folytatta a sort: – Kedves, figyelmes és nagyon bátor. Kiáll a gyengék mellett, és
kegyelmet kér nekik a királytól. A király tudja, hogy hűen szolgálja, ezért hallgat
a tanácsára.
Owen látta rajta, hogy szívesen hozzátenné, és itt áll háromlépésnyire, és
mindent hall. De nem tette.
Owen lopva letörölte a könnyet az arcáról. A szíve szinte lángolt a lányért,
akit szeretett.
– Muszáj megkérdeznem – szólt halkan Jago. – Ha valakinek két
egymásnak ellentmondó szolgálata akad, előbb-utóbb választania kell.
Feltételezhetem, hogy nem jött volna Atabyrionba, ha nem állna készen eleget
tenni a király kívánságának?
– És ön kész átadni nekem azt a szélhámost, hogy Ceredigionba vihessem?
Jago fájdalmasan felsóhajtott.
– Pontosan megértem, milyen ellentétes felekhez hűnek lenni – mondta. –
Szavamat adtam Eyricnek, hogy segítem és védelmezem. Ha megszegném ezen
eskümet, mégis hogyan hihetné, hogy megtartom azt, amelyet önnek teszek?
– Elhamarkodott esküt tett – szúrt oda Evie.
– Valóban. Bárcsak korábban érkezett volna. De talán még így is
megoldható a helyzet. – Még komolyabb hangon folytatta. – Ha Severn nem
lenne Ceredigion királya, akkor kegyed sem tartozna többé hűséggel neki.
Owen szíve a szavak hallatán egyre hevesebben vert.
Hirtelen egy szolgálólány rohant eléjük.
– Felség, elnézését kérem! Úrnőm! A cselédje rosszabbul van. Már alig
lélegzik. Talán haldoklik. Az úrnőt hívatják.
Evie felpattant az asztaltól, és már rohant is a betegszobába. Owen szorosan
a nyomában követte.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Halk sóhaj

Owen szíve fájdalmasan elszorult, ahogy ott állt az ágy szélén, és Justine
lélegzetvételeit figyelte. Evie-ből is csaknem előtörtek a könnyek. Az ágy
mellett térdelt, és barátja, társa kezét szorongatta. Az atabyrioni orvos komor
tekintettel ingatta a fejét, és távozott a szobából. Vállrándítása a nyelvük
ismerete nélkül is elárulta: tehetetlen. Clark mostanra segítség nélkül is fel tudott
ülni, és borús, aggódó tekintettel figyelte a sápadt lányt. Az ágy mellett álló
Etayne-t teljesen elgyötörte már a kimerültség. Az apró ceredigioni küldöttség
némán hallgatta Justine csendes, nehézkes légzését.
A király nem tartott velük a szobába. Úgy döntött, hagyja Evie-t az
ismerősei körében gyászolni.
– Justine, kérlek! – esedezett Evie a bánattól eltorzult arccal. – Meg tudod
csinálni! Le tudod győzni! Kérlek, ne add fel! Annyi mindent terveztünk még
együtt! Kérlek, küzdj! Muszáj küzdened! Csak nyisd ki a szemed! Eszel egy
kicsit, és attól hamar erőre kapsz. – Egyik kezével a könnyeit törölgette, de a
másikkal egy pillanatra sem eresztette Justine fakó ujjait.
Owen nézni is alig bírta Evie szenvedését. Odalépett, és a lány vállára tette
a kezét. Evie vigasztalhatatlanul nézett fel rá, a lelkét mardosó bánattól egész
teste reszketett.
– Nem veszíthetem el! – suttogta. – Nem bírnám ki!
– Úrnőm, mindent megtettem – szólt elgyötörtén Etayne. – A méreg
különbözőképpen hat az emberekre. Clark teste erősebb volt.
– És még mindig gyenge vagyok, akár egy macskakölyök – mondta Clark.
Még egyszer a betegágyra pillantott, és az ajkát komoran összeszorította. –
Szegény leány.
– Nem adhatom fel! Nem adom fel a reményt! – dühöngött Evie. – Justine,
kérlek! Szükségem van rád! Szükségem van a biztatásodra és a társaságodra.
Annyira kedves vagy nekem. Kérlek!
A lélegzetvételek egyre nehézkesebbé váltak. Nézni is fájdalmas volt,
ahogy Justine mellkasa emelkedik és süllyed. A belégzést és a kilégzést hosszú
csönd választotta el.
Valaki finoman kopogtatott. Evie dühösen pillantott fel, amiért zavarják, így
Owen nyitott ajtót. A küszöb túloldalán lord Bothwell várakozott kipirult arccal.
– Mi van? – kérdezte Owen.
Lord Bothwell a szája elé emelte a kezét.
– A… khm… az illető, akit kerestünk. Mondja meg az úrnőjének… – A
nyakát nyújtogatva próbált belesni a szobába, de Owen szándékosan eltakart
mindent. – Mondja meg neki, hogy megtaláltuk. A vízesés alján. Egy halász
hálójába akadt. Volt egy kés is a hátában. Úgy tűnik, a méregkeverő még
szabadon van. Legyen óvatos, uram. Óvja az úrnőjét. Az élete mostantól a te
kezedben van.
– Úgy lesz – mondta Owen. – Köszönöm, Bothwell. – Már becsukta volna
az ajtót, de az atabyrioni nemes nem engedte.
– Volna bármi, amiben segíthetnék…?
– Az úrnő most jobb szeretne háborítatlanul gyászolni – vetette oda Owen,
majd becsukta az ajtót a férfi orra előtt.
Justine reszkető lélegzetvételei eközben elcsendesültek. Egy utolsó sóhaj
szökött ki ajkán, és azzal kilehelte a lelkét.
– Ne! Ne! – kiáltott keservesen Evie, és könnyei megállíthatatlanul törtek
elő a túláradó érzésektől. Felváltva szipogott és nyöszörgött, az arcát Justine
mellkasába temette.
Owen érezte, hogy a Forrás szinte bugyogni kezd benne. Nem hívta
magához az erőt, az mintha mégis életre kelt volna benne. Etayne felkapta a
fejét, és zavartan pillantott Owenre. Ő is érezte.
– Elment – jelentette ki keserű hangon Clark, kimondva ezzel a szörnyű
igazságot.
Owen szinte öntudatlanul cselekedett: behúzta az ajtó reteszét, majd követte
a Forrás áramlását egészen az ágyig. Érzett valamit a szobában. Justine némán,
mozdulatlanul hevert az ágyon, az élet szikrája elhagyta porhüvelyét.
De az igazi Justine még ott volt velük a szobában, és Owen érezte a
gondolatait, amelyekkel nyugtatni próbálta a gyászoló Evie-t, akit túlságosan
mardosott a kín, hogy észrevegye hű barátja és szolgálója jelenlétét.
Owen lassú, óvatos mozdulattal előrelépett, majd megállt Evie mögött, és a
szolgálólány élettelen testét figyelte. Valami mintha egyre csak gyülemlett volna
a testében. A Forrás vize kavargott benne, egyre nagyobb hullámokat vetve. A
lába megremegett félelmében.
Etayne a csodálattól elkerekedett szemmel figyelte a fiút. Úgy tűnt, egyedül
ő érzékeli, hogy valami történni fog.
 Owen varázsereje egy pillanatig hatalmasra nőtt, mintha egy hömpölygő
folyó vize töltötte volna meg.
Csak állt ott az ágynál, Justine feje mellett, és figyelte a rendezetlen fekete
tincseit. Tudta, mit kell tennie. Emlékei legmélyebb bugyraiból felsejlett egy
Tatton Hall-i betegágy. Hallotta gyászoló szülei hangját. Egy halva született
csecsemő volt a szobában, egy fiú puha fehér hajfolttal a fején. A véres
gyermeket egy bába tartotta a karjában. Ankarette Tryneowy – a királynő
méregkeverője. Minden tudását és gyógynövényismeretét latba vetette a fiú
megmentéséért, de ez sem volt elég. Volt azonban még egy képessége – de ennek
használatához lénye minden erőtartalékára szüksége volt.
Owen tudta, hogy nagyon le fog gyengülni. Tudta, hogy napokig, talán
hetekig nem lesz képes újra használni a varázserejét. Sokat kockáztatott, de a
szívéig hatoltak Evie keserves könnyei, és maga is nagyon szerette Justine-t.
Ráadásul érezte, hogy ez a Forrás akarata.
A félelmével és a nyugtalanságával dacolva közelebb lépett. Egyik kezét
Evie reszkető vállára tette, majd az ágyhoz hajolt. A másik kezével félresöpörte a
Justine arcába lógó hajszálakat.
Evie csöpögő orral, a gyásztól és gyötrelemtől eltorzult arccal, kissé
zavartan pillantott fel.
Owent sosem tanították erre. Egyszerűen csak tudta, mit kell tennie.
Ajkát Justine hideg ajka fölé emelte. Az élettelen testből már nem áradt hő,
de még érezte a lány jelenlétét a szobában, ugyanúgy, ahogy a Forrás áramlását
érezte magában. A lány szája fölé hajolva elsuttogta a szót, amelyet belül érzett.
Nesh-ama.
Lélegezz.
Owen finoman megcsókolta a lány ajkát, és amikor bőre a bőréhez ért, a
Forrás vize kiáramlott belőle, és megtöltötte Justine-t. Egy pillanatig teljesen
elmerült a varázserőben, a füle és az ujjai is elzsibbadtak.
Justine-ből hosszú, reszkető sóhaj szakadt ki, majd kinyitotta a szemét.
Owen felemelkedett. Még mindig érezte a benne tomboló erőt. A tekintete
találkozott Justine-ével. A lány tudta. Egy pillanattal azelőtt halott volt, de nem
jutott vissza a Végtelen Mélységbe. Owen visszahozta a peremről, épp mielőtt
alábukhatott volna.
– Justine! – sóhajtotta döbbenten Evie.
A Forrás minden ereje távozott Owenből, amitől a lába is megremegett.
Üres volt, teljesen kiürült, és úgy érezte, könnyebb, mint a tollpehely.
Tekintetére homály ereszkedett, és összeesett.
Amikor magához tért, fogalma sem volt, mennyi idő telt el.
Hallotta a kandallótűz pattogását. De nem erre ébredt fel, hanem egy
kinyíló ablak hangjára. Sóhajnyi levegő szökött be a szobába, magával hozva a
vízesés távoli moraját. Az ablak egyik zsanérja halkan nyikorgott egyet. Túl
halkan. A hangot hallva aggódni kezdett.
A szeme nehéz volt, akár a vaskapu. Próbálta nyitva tartani, de csupán
vékony fénycsíkot látott. A szobában sötétség honolt – éjszaka volt már. Mennyit
aludhatott? A betegszobában volt; a szagról azonnal felismerte a helyet.
Csizma csoszogott a padlón.
Megpróbálta oldalra fordítani a fejét, de nehéz volt, akár az üllő. Alig
néhány fokot volt képes mozdulni. Egy ágyon hevert vékony lepedők alatt, és
erősen izzadt. A páncélingét levették. Egy széken lógott az ágy mellett, meg-
megcsillanva a halvány fényben. Az ablak mellett volt egy sötét folt, sötétebb,
mint a szoba többi része. És az árny megmozdult.
Owent elöntötte a rémület. A Forrás ereje teljesen elhagyta. A kupája
kiürült, egyetlen csepp varázserő sem maradt benne. Soha nem tapasztalt érzés
volt ez, hiszen azóta nem hagyta kiürülni a kupát, hogy megtudta, ő is a Forrás
kegyeltje. De most egyetlen sóhajnyi ereje sem maradt. Olyan hiányt hagyott
maga után, mintha a karját veszítette volna el.
Hol van Evie? És hol van Clark és Etayne? A szomszédos ágyon még ott
feküdt Justine, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. A gyötrelmes légzés a
múlté volt, most nyugodtan aludt.
Emlékek törtek elő az elméjében. Justine meghalt, de ő megmentette. Ma
reggel történt? Vagy egy napnál is több eltelt? Nem tudhatta. Csak annyit érzett,
hogy a gyomra is legalább olyan üres, mint a képzeletbeli kupája, amelyben a
Forrás varázserejét tárolta.
Az árny lassan ellépett a kinyitott ablaktól, és az ágyához közelített. Ismét
csizma csoszogását hallotta, majd az alak megdermedt. Újabb emlékek törtek rá,
és pánikot hoztak magukkal. Bothwell itt járt, és elmondta, hogy a
gyanúsítottjukat megölték.
Ez azt jelentette, hogy aki megmérgezte az ételt, még élt.
Rémülten döbbent rá, hogy az orgyilkos most éppen felé lopakodott, hogy
kijavítsa a hibát, amelyet vétett.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Elárulva

A tehetetlenség érzése irtózatos volt. Owen kiutat keresett a szobából, de még ha

talált volna is, végtagjai ernyedtek és nehezek voltak, és az ereje úgy elhagyta,
hogy mozogni is alig bírt. Megpróbált hát beszélni, és azt tapasztalta, hogy
legalább a hangja nem hagyta cserben.
– Látom magát – szólt halkan.
Az árny ledermedt. A csendet csak a nyitott ablakon keresztül hallható
vízesés törte meg.
– Ahogy én is téged – szólt az ismerős hang a sötétből. Nem volt többé
mézes-mázos, de Owen így is felismerte. Lord Bothwell.
– Miért jött? – kérdezte Owen. Valahogy fel akarta tartani. Kiáltson
segítségért? Vajon milyen gyorsan érne oda valaki? Nem tudta megvédeni
magát, de az ellenfele vajon tudott erről?
– Hát nem egyértelmű? – sziszegte Bothwell. Újra elindult az ágy felé, a
kezében tőrt szorongatott. – Fizettek ugyan, hogy segítselek benneteket, de még
annál is többet fizettek, hogy el tegyelek titeket láb alól.
Owennek a hideg futkosott a hátán.
– Mindenkit?
– Elsősorban lady Mortimert. Ha a lányt meggyilkolják Atabyrionban,
Severn király azonnal lerohanja az országot. Az majd elvonja a figyelmét.
– Miről? – faggatta Owen egyre kétségbeesettebben. Teljesen tehetetlen
volt.
A sötétben rejtőző férfi csettintett a nyelvével.
– Semmi sem az, aminek látszik. Most pedig légy jó fiú, és maradj nyugton,
amíg megöllek. Gyors lesz, és fájdalommentes, a szavamat adom.
Ahogy egyre közelebb lépett, Owen meglátta az arca halvány körvonalát.
Az alázatos engedelmesség eltűnt. Semmi kétség nem fért hozzá, Bothwell azért
jött, hogy megölje.
– Maga nem volt velünk a vízesésnél. Ki próbált megmérgezni minket? –
förmedt rá Owen, miközben a verejték apró cseppekben ült ki a homlokára.
– Balesetnek kellett volna tűnnie. Egy éve felbéreltem Jago Llewellyn egyik
szolgáját, hogy várjon egy ilyen alkalomra. De te mindent tönkretettél, és
kénytelen voltam a folyóba vetni azt a szerencsétlent. De most végre
elhagyhatom ezt az elmaradott vidéket, és visszatérhetek egy civilizáltabb
királyságba. Szép álmokat.
Bothwell az ágy fölé hajolt, és közvetlen közelről bámult Owen arcába.
Abban a pillanatban egy tőr vágódott a férfi csípőjébe.
Owen látta, ahogy egy női kéz kihúzza a fegyvert. Megpróbált legurulni az
ágyról, de csak félig tudta megemelni magát. A szíve kalapált a mellében, az
ujjai és lábujjai bizseregni kezdtek, ahogy az ágyon tett mozdulat megindította a
vérkeringését.
Bothwell megfordult, és az ágy felé ugrott, ahol Justine mozdulatlanul
feküdt, kezében a tőrrel, harcra készen. De nem Justine volt az.
Owen látta ugyan a fekete hajat, de alatta megismerte Etayne arcát. A
szemében lángolt a szenvedély, miközben gyomron rúgta az orgyilkost, aki erre
hanyatt esett. Bothwell az esést hátrabukfencben folytatva próbált távolabb
kerülni a lánytól, de Etayne résen volt. Leugrott az ágyról, és kezében a tőrrel a
férfire rontott. Owen a lepedőt rugdalta. Ki akarta szabadítani a lábát, tenni akart
valamit. A levegőt morgások és szitkozódások töltötték meg, ahogy a két
méregkeverő egymásnak esett a sötétben. Egy magasba emelt tőr csillant meg a
halvány fényben, ám Etayne elkapta a férfi csuklóját. Vad káromkodás
következett, egy szék is felborult, de Etayne egyszerre talpon volt, és tőrét maga
előtt tartva hátrált. A fekete paróka egy-egy szála az arcára tapadt a verejtéktől.
Owen ágya elé állt, és pajzsként óvta a fiatal herceget.
Az ádáz férfi fájdalmas arccal felkászálódott.
– Túl fiatal vagy – morogta. – Túl éretlen. Hallottam rólad az iskolában.
Ahogy bizonyára te is hallottál Foulcartról. Jól álcázod magad, de én jobban
bánok a késsel, és ezt te is tudod.
– Ilyen biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan Etayne, aki most tőrét lefelé
tartva, karjait testéhez húzva védte magát.
Bothwell tett egy bizonytalan lépést, majd arccal a padlóra dőlt.
– Ezért mérgeztem meg a tőrömet, mielőtt beléd mártottam – vigyorgott
elégedetten Etayne.
Bothwell rángatózott és vonaglott.
Etayne rálépett a férfi csuklójára, majd kibontotta az ujjai közül a tőrt.
– Tudtál róla? – kérdezte Owen hálás sóhajok közepette. Etayne Justine-
éhoz hasonlóra sminkelte az arcát – még a ruháját is kölcsönvette.
– Ugyanabba az iskolába jártunk Pisanban. Akkoriban álnevet használt –
magyarázta a lány, miközben letörölte az izzadságot a homlokáról. – Úgy tűnik,
most Occitaniának dolgozik. Személyesen sosem találkoztam vele, különben
felismertem volna.
A lány felállította az elborult széket, majd ráültette a kábult férfit, és a
bútordarabhoz kötözte a csuklóját és a bokáját.
– Halálos mérget használtál? – kérdezte Owen.
– Nem, csak kábítót. A lábán szúrtam meg, hogy nehezebben tudjon
harcolni, és hogy a méreg közvetlenül a vérébe jusson. – Az övébe rejtett
hüvelybe csúsztatta a tőrét, majd segített Owennek felülni és az ágytámlának
támaszkodni.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – hálálkodott Owen,
miközben a lány az ingét igazgatta.
– El volt tervezve – mondta vállat vonva. – Clark még nem tud harcolni, te
meg olyan gyenge voltál, mint az újszülött kutyakölyök, miután a Forrás minden
erődet elvette. Így hát elterjesztettük a pletykát, hogy te is gyengélkedsz, Justine
pedig túl beteg ahhoz, hogy mozgatni lehessen. Magamra öltöttem a ruháit, és
átvettem a helyét. A gróf lánya is biztonságban van. Sejtettem, hogy a másik
méregkeverő kap az alkalmon, hogy egyszerre kettőtöket is megölje, és így is
történt. Bothwell belesétált a csapdámba.
– Sosem voltam még ilyen gyenge – mondta Owen. Maga sem tudta, mit
érez, amiért csalétekként használták egy csapda kedvéért.
– Ezen tudok segíteni – mondta Etayne. Először becsukta és bereteszelte az
ablakot, majd gyertyát gyújtott, hogy több fény legyen. Bothwell feje még
mindig le volt bukva, és mostanra elkezdett horkolni is. A méregkeverő fogott
néhány gyógynövényt a táskájából, és az egészet beletörte a kupa levesbe, amely
az apró komódon pihent. Egy kanállal összekeverte, azután Owenhez lépett.
Amikor a lány az ajkához nyomta a kupát, Owen érezte a zöldséges-csirkés
leves illatát, és látta a benne úszkáló apró lencseszemeket. A lány megemelte a
kupát, és Owen nagyot nyelt. A sós leves ízébe belekeveredett néhány
gyógynövényé, amelyeket még Ankarette-től ismert. A bábák használták ezeket
a növényeket, gyermekként hasonló keveréket ivott.
Nagyokat kortyolt a langyos levesből, és amikor Etayne tovább biztatta,
kiitta a maradékot is.
– Így – nyugtázta a lány, miközben ujjával megtörölte a fiatal herceg nedves
ajkát. – Ettől hamar erőre kapsz.
Owen kényelmetlenül érezte magát a lány közelségétől. Etayne átható
tekintettel figyelte; a lány pillantása a feje tetejéről a hajában megbúvó fehér
foltra siklott, majd elidőzött ott. Egy pillanatig úgy tűnt, megérinti az ősz foltot.
Azután elfordult, és visszatette a kupát a komódra.
 Etayne nekilátott átkutatni a betolakodó zsebeit. A nyakában zsinórra kötött
apró fiola lógott, amelyet parafával zártak le. A lány megszagolta, majd folytatta
a kutatást. Talált a férfinál egy másik tőrt, és összeszedte a gyűrűket is az ujjáról.
A mérgek új szerzemények lehettek, máskülönben Owen varázsereje korábban
már jelezte volna őket.
Etayne ezután üzenetekre bukkant nála a mellkasához szíjazott erszényben.
Bothwell egyszerre felkapta a fejét, és pislogva körülnézett.
– Aaaaa – nyögött fel rémült arccal. Mozdulni akart, akkora lendülettel,
hogy a lekötözött végtagjai a széket is megbillentették. Etayne a vállára tette a
kezét, nehogy felboruljon.
– Ha előreesel, betörik az orrod – figyelmeztette Etayne.
– Legyőztél? – hitetlenkedett Bothwell. Végtelen harag öntötte el.
A lány leereszkedően megpaskolta az arcát.
– Semmi sem az, aminek látszik. Most pedig légy jó fiú, és maradj nyugton,
amíg megöllek.
A lord szeme elkerekedett a sértésre.
– Szép volt, Etayne. És épp csak annyi méreg, hogy égessen, igaz? –
Megint megpróbált kiszabadulni a kötelekből, majd dühösen elvicsorodott. – Mit
használtál? Macskatalpat?
– Igazrozst – vágta rá a lány.
– Az lett volna a következő ötletem. Á, már értem is. Az első döfés –
morogta. – Megvártad, amíg háttal állok.
Etayne megvonta a vállát, és igyekezett leplezni az elégedettségét.
– Úgy látszik, még mindig Chatriyont szolgálod.
Bothwell megvetően nézett rá.
– Azt szolgálom, aki a legelőnyösebb feltételeket kínálja. Ahogy neked is
ezt kellene tenned – vetette oda szenvtelen hangon. – Bánom is én, mennyit fizet
Mancini, Chatriyon mindig fölé ajánl. Egy ilyen tehetséges lány sokra vinné
Occitaniában. De előbb öld meg a fiút, mert hallgatózik.
– Tudom – bólintott Etayne. – Egy kicsit csábít is az ajánlat. Jobban
mondva, egy kicsit sem. A hűség kötelez.
Bothwell nagyot káromkodott.
– Ne szórakozz velem, Etayne! Te csak saját magadhoz vagy hű. A saját
érdekeidhez. És én jobb ajánlatot tudok. Ha mégis Ceredigiont akarod szolgálni,
hát szolgáld, de csak azután, hogy a trónbitorló elbukott. Élhetnél a
királyságban, és kémkedhetnél nekünk, ahogy Mancini is teszi.
Etayne összevonta a szemöldökét.
– Találtam nálad néhány papírt. – Meglóbálta a lapokat a férfi szeme előtt. –
Vajon milyen rejtjelet használsz?
 – Add vissza! – förmedt rá rémülten Bothwell.
Etayne csettintett a nyelvével.
– Én győztem, Bothwell. Rémlik? – Azzal kibontotta az üzenetet. – A
formián rejtjel? – kérdezte erőltetett sóhajjal. – Most nagyot csalódtam benned.
A férfi tovább küzdött a béklyóival.
– Nem gondoltuk, hogy téged küldenek.
– Mi ez a királyi többes? – gúnyolódott Etayne. Owennek is feltűnt, hogy
Bothwell elárulta magát. Szerette volna a varázserejével próbára tenni, de
amikor a hatalmát hívta, mintha üres kupába nyúlt volna. Minden ereje elhagyta.
– Nem ismered – hunyorgott Bothwell.
– Ne legyél abban olyan biztos – felelte Etayne, miközben átfutotta a
titkosírással kódolt üzenetet. Közelebb tartotta a gyertyához. A fiatal lord közben
ujjait megfeszítve tette próbára a köteleket. Ezt Owen is látta, és mivel egy kicsit
erősebbnek érezte magát, előredőlt az ágytámlától, ám a mozdulatba menten bele
is szédült. Lelógatta a lábát az ágyról, de pontosan tudta, hogy ostobaság lenne
megpróbálni felállni.
Bothwell le sem vette a szemét Etayne-ról. A lány egyre komorodó
tekintettel olvasott.
– Ezt ki rendelte el? – kérdezte dühösen, amikor tenyerébe zárta a levelet. –
Chatriyon? Ennyire hülye még ő sem lehet.
Bothwell tekintete valósággal izzott.
– Mi áll benne? – kérdezte félve Owen. A méregkeverők ügyletei a halállal
olyanok voltak, akár egy mágurjátszma, amelyben valaki úgy is levehetett
bábukat, hogy nem is játszott.
Etayne aggódva fordult felé.
– Egy méregkeverőt küldtek Severn király ellen.
Owennek a lélegzete is elakadt.
– Kit? – követelte a választ Bothwelltől.
A férfi idegesen ráncolta a homlokát.
– Én csak a saját feladatomat végeztem! – csattant fel. – Nem lehet béke
Ceredigion és Atabyrion között. Az valóságos katasztrófa lenne!
– A kérdésre válaszolj! – förmedt rá Etayne.
Bothwell hol Owenre, hol a lányra kapta a tekintetét.
– Ha elengedtek… – próbálkozott.
– Majd a vízesés fölött elengedlek – fenyegette Etayne.
A férfi elsápadt.
– Nem kell mindjárt ilyen utálatosnak lenni!
Etayne a fejét rázta.
– Minden perc késlekedéssel nagyobb veszélybe kerül a királyom. Hűek
vagyunk hozzá, Bothwell, biztosíthatlak.
A méregkeverő prüszkölt egyet.
– Akkor meg fogtok lepődni, amikor kiderül, hogy már nem ő a király.
Owen legszívesebben megfojtotta volna a férfit.
– És akkor ki uralkodik Ceredigionban? Eyric? A nép nem is ismeri. Nem
bíznak benne. Még ha igaz is, amit mond, túl hosszú idő telt el azóta, hogy
eltűnt. Az emberek most jómódban élnek. Ki fognak állni Severn mellett.
Bothwell a fejét rázta.
– Talán igazad van, de nem látod, mi történik valójában. Nem látod á
permettől a vízesést. Lehet, hogy hallod, de nem látod.
– Ne beszélj rébuszokban! – figyelmeztette Etayne. – Talán egyszerűbbé is
tehetjük ezt a beszélgetést. Mit szólnál egy kis tyúkzsályához? Hmm? Vagy egy
kis… tiszta éjgyökérhez?
Bothwell kidülledt szemmel vergődött a székében.
– Inkább a halál! – sziszegte. – Ha elmondom, úgyis halott vagyok.
– De a legjobb az egészben – mondta a lány –, hogy nem is emlékszel majd,
hogy elmondtad.
– Te ostoba! – szitkozódott Bothwell, azután nagyot sóhajtott. – Elmondom.
Elmondom! – Legyőzötten megrázta a fejét. – Nekem talán már úgyis túl késő.
Chatriyon nem akarja, hogy Eyric uralkodjon. Ő csak egy bábu. Csak elterelés.
Chatriyon megalázottnak érzi magát, mert vereséget szenvedett attól az öntelt
Kiskaddon-kölyöktől. Becsvágyát Brythonicában akarta kielégíteni, de azóta
meggondolta magát. Nagyobb kincsre fáj a foga. Ceredigiont akarja.
Owen a fejét rázta.
– Ez nem becsvágy, hanem őrültség.
Bothwell nevetett.
– Talán így van, de a király hajthatatlan. Háborút akar szítani Severn és
Atabyrion között azzal, hogy megöleti a Mortimer-lányt. Azután megmérgezteti
Severnt, feleségül kényszeríti magához a hajlott hátú király unokahúgát,
megszerezve ezzel a koronát. Ez a terve, Etayne, ennyi az egész. A felesége által
ül fel Ceredigion trónjára. Tunmore-nak annyi a feladata, hogy meggyőzze a
lányt, ő is a Forrás kegyeltje, ha nem tudtad volna. Hetek óta mérgezzük az
anyját, hátha így lassan meggyűlöli a királyát. És így, Etayne, hogy te itt vagy
Atabyrionban – folytatta baljós nevetéssel –, Tyrell még könnyebben férkőzik
majd a királyhoz.

A Forrás kegyeltjei figyelemre méltó képesség birtoklói, néha nem is csak eggyé. Tanaikat titokban tartják a
világ előtt, csupán néhány általános elv ismeretes, amelyeket máris bemutatok. Két fő módon képesek
hatalmukat erősíteni, ezek egyike a „szigor”, míg a másik az „erély”. A „szigor” ez esetben keménységet és
tekintélyt jelent. Az illető abból nyeri az erejét, hogy a végletekig kitart valamilyen gondosan szervezett
szokás vagy rutin mellett. Az ilyen emberek vasakarattal és páratlan önfegyelemmel bírnak. Az „erély”
ezzel szemben erőfeszítést, energiát és lelkesedést foglal magában. Ők képesek elvégezni egy feladatot
pusztán azért, mert kedvüket lelik benne, még akkor is, ha közvetlen hasznuk nem is származik belőle. E két
módon szívhatja magába valaki a Forrás varázshatalmát. Az, hogy valaki miért az egyik vagy a másik utat
választja, illetve hogy a két módszer hatékonyság tekintetében jelent-e bármilyen különbséget, nekünk,
egyszerű embereknek, rejtély marad.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Az üvegfúvó

Bothwellt titokban kivitték Jago palotájából, és elzárták Evie hajójának egyik

zárkájában. Owennek az volt a szándéka, hogy visszaviszi Ceredigionba, ahol
előállítja Mancinit, hogy valljon színt valódi szándékairól. A Bothwelltől
megtudott hírek megrázták az ifjú herceget, és a Severn királyra leselkedő
veszély miatt szerette volna feladni atabyrioni küldetésüket, hogy mihamarabb
visszatérhessenek.
Owen és Etayne mindketten ismerték Tyrell nevét, de mindketten mást
hallottak róla. Owen arra emlékezett, hogy köze volt Severn unokaöccseinek
meggyilkolásához, míg Etayne Pisanban hallott róla ezt-azt. Legalább olyan idős
volt, mint Severn, álnok orgyilkos hírében állt. Szemrevaló arca volt, első fogai
között pedig egy rés éktelenkedett. Kis szerencsével talán ennyi is elég
megtalálni valakit.
Miután elfogták Bothwellt, Owen és Etayne a többieknek is beszélt az
összeesküvésről. Úgy döntöttek, hogy Clark azonnal Királyforrásba indul, hogy
figyelmeztesse a királyt, és hogy felkutassa Tyrellt. Owen, Evie és Etayne pedig
a lehető leghamarabb igyekeznek teljesíteni a rájuk bízott feladatot.
Etayne újabb adag levest készített Owennek, akibe lassan visszatért az erő,
ám a Forrás erejéhez továbbra sem fért hozzá. Ahhoz olvasnivalóra lett volna
szüksége, vagy egy kis mágurra, vagy bármi olyasmire, amivel feltöltheti a
kiürült kupát, de e tevékenységekhez időre volt szüksége – az idejük pedig
igencsak fogytán volt.
Hogy rendezze gondolatait, sétált egyet a királyi birtokon. Végre
kinyújtóztathatta a lábát és megmozgatta becsomósodott vállizmait. Gondolatai
egyre csak a rájuk leselkedő veszélyek körül forogtak, és séta közben
megpróbált kidolgozni egy stratégiát. Korábban mindig egy szempillantás alatt a
problémák mélyére látott, de most, a varázsereje nélkül, át sem látta az
occitaniaiak zavaros összeesküvését, nemhogy tervet eszeljen ki ellenük.
Dél körül egy szolga üzenetet hozott neki, miszerint lady Mortimer hívatja.
Owen engedelmesen el is indult Evie szobája felé. Úgy érezte, mintha a tagjai
külön életet éltek volna.
Amikor megérkezett a szobába, Clark éppen Etayne-nel tárgyalt a hátsó
sarokban, Justine pedig már kikelt az ágyból, és Evie ruháit rendezgette.
Megdöbbentő gyorsasággal gyógyult meg. Amikor a szolgálólány meglátta
Owent, elpirulva súgott Evie fülébe, aki erre azonnal megfordult.
– Úrnőm, hívatott – köszönt Owen illedelmesen.
Evie szinte ragyogott a boldogságtól.
– Justine túl szégyenlős, hogy kimondja, így én beszélek helyette. Owen, ő
is tudja, hogy tegnap meghalt, és hogy te voltál az, aki visszahoztad a lelkét.
Owen meglepetten fordult Justine-hez; a lány arca erre még tovább pirult,
ám végül együttérzően bólintott.
– Nem értem, miért nem tudod te megmondani – morgolódott Evie. –
Mintha nem beszéltetek volna már vagy százezerszer azelőtt.
– Úrnőm, ez most más – tiltakozott alázattal Justine. A szolgálólány
szemében rajongás csillogott.
– Megtettem, amit tudtam, Justine. – A lány egyre kényelmetlenebbül
érezte magát, és Owen számára is kezdett kínos lenni a helyzet, így gyorsan
témát váltott. – Clark, mikor hajózol ki?
Az Espion odapillantott.
– A dagállyal indulunk. Egy kereskedőhajó fát visz ki az öbölből, ők majd
kitesznek a partoknál állomásozó egyik hajónknál. Úgy remélem, éjfélre
Királyforrásban leszek. Meg akartam kérdezni, hogy magammal vigyem-e
Bothwellt.
Etayne a fejét rázta.
– Túl gyenge vagy még. Hagyd csak itt velünk. Talán sikerül megtudnom
tőle valamit. És Owen meg akarja beszélni a foglyunk ügyét Mancinivel.
Mellesleg hiába van rács mögött, így is veszélyes.
Clark összeszorította az ajkát.
– Szerintem mégis érdemes lenne elvinnem. Ha meg tudná mondani, merre
bujkál a méregkeverő, akkor gyorsabban elkapnánk.
Owen mindkét érvelésben látta a logikát. Ismét érezte varázsereje égető
hiányát.
– Szeretném a közelemben tudni. Biztos vagyok benne, hogy szökni próbál
majd. Etayne, tudd meg, hol bujkál Eyric. Bothwell mintha korábban azt mondta
volna, hogy Huntley valamelyik birtokán van.
– Megkérdezhetem Jagótól – vetette fel Evie.
Owen a fejét rázta.
– Neked erről nem is lenne szabad tudnod. Jago okosabb, mint amilyennek
tűnik. Ha rájön, hogy itt vagyok, hamar az egyik börtön mélyén találom magam.
– De nem kellene mondanunk neki valamit? – erősködött Evie. – Elvégre
Occitania azon fáradozik, hogy aláássa a szövetségünket. Arra számítanak, hogy
elbukik. Nem segítené a mi helyzetünket is, ha tudna erről?
– Értem, hogy mire akarsz kilyukadni – mondta Owen. – Ha elmondjuk
neki, mit tervez Occitania, azzal talán elfordul tőlük, de továbbra is támogatni
fogja Eyric hatalomátvételi tervét. Láttad, hogy Jago mennyire akarja ezt a
háborút. Szerintem többet ártunk, ha felmerül benne a gyanú, hogy te is tudtál
erről a tervről – érvelt Owen. – Bízom abban, hogy meggyőzzük Eyricet, és
hajlandó lesz velünk tartani. De ha ez nem sikerül, más módszerekhez kell
folyamodnunk. –Sokatmondó pillantást vetett Etyane-re.
– Ez esetben jobb, ha indulok a kikötőbe – mondta Clark, ám lopva még
Justine-re pillantott, aki erre elvörösödve lesütötte a szemét.
Evie észrevette a barátja reakcióját.
– Valamit a hajón felejtettem – mondta. – Justine, lennél oly jó, hogy
felhozod nekem azt a kék ruhát, amelyiknek ezüstös a szegélye? Szeretném
felvenni.
Clark szeme reményteljesen felcsillant.
– Úrnőm, ha szeretné, szívesen lekísérem a dokkokhoz.
Justine meglepetten kapta fel a fejét, és a szája szemérmes mosolyra
görbült.
– A kék selyemruha? Tudom, melyik az. Örömmel felhozom, ha lady
Etayne addig gardedámként itt marad az úrnővel.
Etayne erre mély, illedelmes pukedlivel válaszolt, de a szeme fagyosan
csillogott.
Clark a karját nyújtotta, Justine pedig készséggel elfogadta. Még utoljára
hálásan pillantott Evie-re, és kísérője oldalán távozott a szobából.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Evie felsóhajtott.
– Mindkettő olyan szófukar, hogy képesek lesznek a dokkig némaságban
sétálni. – Egy pillanatra elmélázott, majd Owenhez fordult. – Nem tudom eléggé
megköszönni, amit érte tettél – mondta elérzékenyülve. A szeme ma inkább volt
kék, mint ezüst vagy zöld. Megfogta és erősen megszorította a fiú kezét. – Majd
megszakadt a szívem. De te megmentetted. Köszönöm.
Owen zavarba jött a kedves szavaktól.
– Először azt sem tudtam, mit teszek, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy
képes lennék megismételni. De azért szívesen.
Evie megrángatta a fiatal herceg kezét.
– Még mindig nem férsz hozzá a varázserődhöz? Elég lehangoltnak tűnsz
ma. Mint valami elveszett lélek. Jól olvasom az arcod?
 Owen bólintott, fájdalmas szorítást érzett a mellkasában. Evie mindig is
kiválóan érzékelte, ha a hangulata megváltozott.
– Sejtettem. Ez esetben hoztam neked valamit, aminek hasznát veheted.
Reggelinél megkértem Jagót, ő pedig szólt az egyik üvegfúvójának. Ezért is
hívattalak. Gyere, nézd meg!
A komódhoz hívta Owent, ahol már ott várakozott egy faláda.
A szíve a torkában dobogott, ahogy kinyitotta. A néma zsanérok egy sor
négyzet alakú üvegcsempét rejtettek.
– Gondoltam, hogy ettől jobb kedved lesz – szólt megkönnyebbülten Evie,
amikor látta, hogy Owen elmosolyodik.
Owen szinte reszketve bámulta az üveglapokat. Úgy érezte magát, mint a
szomjazó, aki hatalmas kupa italt kapott a kezébe. Vagy mint a repedezett föld,
amikor megjelennek fölötte az esőfelhők. Zsigeri mohóság kerítette hatalmába,
gyermeki csodálkozás és izgalom.
Evie leemelte a ládát az asztalról, és a két fiatal némán a földre térdelt,
odébb hajtották a padlóra terített futókat és szőnyegeket, hogy sima felületet
teremtsenek az építgetéshez. Az üvegfúvó egész sor különböző színű és formájú
lapot küldött. Owen a földön térdelve végigsimította a csempéket, és egyszerre
ismét nyolcéves kisfiú volt, aki a konyhapadlón kuporgott. Szinte érezte a
kemencében sülő kenyér illatát Liona konyhájában, és hallotta a szolgák sürgés-
forgását. Amint élére állította az első üveglapot, máris érezte a Forrást, amint
átadja neki az erő első cseppjeit.
Evie diadalmas mosollyal adogatta a lapokat.
– Köszönöm – sóhajtotta Owen. Olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy
érezte a lány hajának illatát. Az illattól mintha még gyorsabban szívta volna
magába a Forrás erejét, és életében először rádöbbent, hogy valamilyen módon
Evie is segítette őt a hatalma fenntartásában. Mégis képtelen volt ezen
alaposabban elgondolkodni, mert elméjében egymást váltották a különféle
gondolatok, mialatt gondosan rendezgette a csempéit.
Amikor a doboz kiürült, Owen és Evie fellökték az első lapot. Az üveg más
hangot adott, amikor eldőlt – az élénk csilingelős érdeklődéssel és boldogsággal
töltötte meg Owen szívét.
Egy percig újra gyermek volt; a világ egyszerű hellyé vált, Éviével
pontosan tudták, mit jelentenek egymásnak, a napjaikat kézen fogva,
ciszternákba ugrálva, mézes ostyát majszolva és a napfényt élvezve töltötték.
A határtalan örömöt kopogtatás szakította félbe. Owen azonnal talpra
ugrott. Nem akarta, hogy a szolgák rajtakapják, amint csempékkel játszik.
Mindenki tudta ugyanis, hogy Owen Kiskaddon előszeretettel állítgat ilyen
lapokat, és szívesen mágurozik. Ha lelepleződne…
 A kopogás egyre erőteljesebbé vált.
– Én vagyok az, Justine! – szólt egy elfojtott hang.
Etayne kinyitotta az ajtót és beengedte a nőt, majd gyorsan visszafordította
a zárat mögötte.
Justine kipirult arccal, aggódva érkezett. Jó egy óráig távol lehetett, de
Owennek úgy tűnt, alig néhány pillanat telt el. A kék ruha ott volt a karján, de a
szemében rettegés ült.
– Mihamarabb el akartam mondani – zihálta. – Most érkezett egy hajó
Brythonicából. Nem sokkal előttük értem fel a kikötőből. Azt hiszem, a
hercegnő az! A nagyterembe tartanak.
Owen és Evie összenézett. Brythonica?

Owen gyorsan magára öltötte csuklyás sodronyingét és Horwath tunikáját. Evie

belebújt a kék selyemruhába, amely vonzó, egyben rejtelmes árnyalatot
kölcsönzött a szemének. Míg Justine gyorsan kifésülte úrnője haját, addig
Etayne visszapakolta a dobozba az üveglapokat.
Owen újra érezte a Forrás erejét. A kupája korántsem volt tele; olyan volt,
mint a palota ciszternája, amikor a víz az oszlopokra festett szintjelölések közül
a legalacsonyabbat nyaldosta. De legalább már nem volt üres.
Amíg Evie a ruhával bajlódott, csak úgy záporoztak belőle a kérdések a
látogatókról, de Justine azt sem tudta biztosan, ki érkezett. Csali azok vélelmét
ismételgette, akikkel találkozott. Valaki szerint a hercegnő érkezett, de Justine
nem látott nemes hölgyeket kiszállni a hajóból.
Amint elkészültek, Evie máris a nagyterembe indult. Amikor Atabyrionba
érkeztek, a teremben nyüzsögtek a menyegzőre összegyűlt népek. Azok a
vendégek jó ideje hazatértek, így most nem volt odabent más, csak szolgák, őrök
és az idegesen járkáló Jago Llewellyn. Meglepődve pillantott fel Evie-re, de
aztán örömmel sietett oda hozzá.
– Magam is csak most értesültem róla – szólt élénk hangon –, de küldöttség
érkezett Brythonicából. Ritka megtiszteltetés.
– Az udvarhölgyem már szólt róla – felelt Evie, miközben Justine felé
biccentett. – Felséged tudja, ki az?
A király a fejét ingatta.
– Fogalmam sincs. Teljesen váratlanul ért ez a látogatás. – Nyugtalan
hangon folytatta: – És nem találom lord Bothwellt. Színét sem látták egész nap.
Evie és Owen nem árulták el magukat. A fiúnak megnyugtató érzés volt,
hogy a varázsereje újra vele van. Így könnyedén kiigazodott a körülötte lévők
arckifejezésén és viselkedésén. Nem is tudta, milyen sokrétű képességet kapott a
Forrástól, amíg el nem veszítette. Kíváncsi volt, vajon Brythonica hercegnője
érkezett-e látogatóba, ugyanis még sosem találkozott vele, és szerette volna
megismerni.
Alig néhány perce lehettek a nagyteremben, amikor a küldöttség is
megérkezett. Egy kürtszó jelezte jelenlétüket.
– Lord marsall Brendon Roux, Brythonica hercegségéből! – kiáltotta a
nagydarab fickó.
Owen nem ezt az embert várta. Sőt, az is meglepő volt, hogy ilyen magas
rangú valaki érkezett – kivéve, ha hadüzenetet hozott. Ő volt a hercegség
védnöke és a hercegnő legfőbb oltalmazója.
Owen azonnal felismerte. Rövid, szürke haját az occitaniai szokásoknak
megfelelően fésülte, és a tekintete most is olyan szigorú és komor volt, mint
amikor utoljára találkoztak Chatriyon kiürített táborában. Határozott léptekkel
masírozott be, mint akinek fontos küldetése van, és összevonta a szemöldökét,
amikor meglátta Jagót és Evie-t az emelvény mellett. Owen eközben rémülten
döbbent rá, hogy a lord marsall könnyedén átláthat a lovagi álruháján. Úgy
döntött, inkább nem kerül a szeme elé.
De mintha a marsall a gondolatát is olvasta volna, nyomban felé fordult. A
szemöldökét kissé felhúzta, és a szemében felismerés csillant.
Üdvözlet, lord marsall, üzente Owen a Forrás erejével, közben a fogát
csikorgatta, amiért nem cselekedett hamarabb.
És egyre erősebb volt benne a gyanú, hogy Roux már megint túljárt az
eszén.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Lord marsall

Owen gyomra szinte csomóvá szorult össze, miközben azt találgatta, hogy a lord
marsall vajon elárulja-e a titkát Jagónak. A király bizonyára szégyenkezne, talán
dühbe is gurulna, ha megtudná, hogy Owen Kiskaddon Evie egyik
oltalmazójaként álruhában jár az udvarában. És még ennél is jobban aggasztotta,
hogy a marsall egyáltalán megjelent Atabyrionban. Mi végre hozta össze ismét a
sors Owent és Roux marsaik?
– Üdvözlet Edonburickban, jó uram – üdvözölte fennhéjázón Jago
Llewellyn a látogatót. – Bízom benne, hogy nem kellett viharral dacolnia.
– Az egyetlen vihar – kezdte Roux marsall szigorú, durva hangon – itt az,
amelyet felséged a saját fejére készül hozni. – Az emelvényhez érve mereven
meghajolt, azután apró biccentéssel Evie-t is üdvözölte.
– Ismeri lady Mortimert? – kérdezte Jago. – Vagy bemutassam?
– Lady Mortimer lányához még nem volt szerencsém – felelte a marsall,
utalva arra, hogy tudja a lány nevét. – Úrnőm, lady Sinia, Brythonica hercegnője
üdvözletét küldi. Tudtam, hogy az úrnő nem atabyrioni, elvégre nem visel
fejdíszt.
– Nem vagyok az – felelte óvatosan Evie. – Sokat hallottam magáról.
– Bizonyára lord Kiskaddontól – válaszolt Roux sanda pillantással. – Adja
át üdvözletemet a hercegnek. Úrnőm ezúttal azért küldött, hogy Jago királlyal
beszéljek.
– Beszéljen hát – mondta gondterhelt arccal Jago. – Éppen szeretném
meggyőzni lady Elysabethet, hogy tartson ma velem egy kis solymászatra. Volna
kedve csatlakozni?
– Mihamarabb vissza kell térnem Brythonicába – mondta Roux. – Nincs
időm efféle kedvtelésekre. A háború szélén állunk, uram. Azért jöttem, hogy
megkérjem, fontolja meg, kinek fogad hűséget.
Jago tekintete tovább komorodott.
– Ahogy lady Mortimer is – mondta aggódva. – Azt hiszem, uram, hogy
már éppen elégszer figyelmeztettek. Meglep, hogy pusztán ennyiért ilyen
messzire utazott.
Roux közelebb lépett, a hangja komoly volt, amikor megszólalt.
– Egy szunnyadó farkast kelteget – kezdte. – Ráadásul egy téli farkast.
Látott már talán farkast télen, uram. Könnyű bátornak lenni, amikor messze jár,
de ha az ember már látja a fülét és hallja morgását, hamar inába száll a
bátorsága.
Jago idegesen legyintett.
– Úgy tudom, Severn címerén vadkan áll, és nem farkas. A vadkan
zsákmányállat, amely retteg a vad ászkutyákról. És attól, hogy egy fenevad
vonyít, horkant és morog, még nem biztos, hogy kell tőle tartani.
Evie szeme mélyzöldre váltott.
– Ceredigion királya nem egy vadállat. Nem beszélhet így róla!
– Ez csak egy mondás – felelte Jago higgadtan.
Owen a marsallt figyelte, és azt, hogy van-e bármilyen rezdülés a Forrás
erejében. Egyelőre csak a teremben növekvő feszültséget érezte.
– Elnézését kérem, úrnőm – szabadkozott illedelmesen Roux. – Rosszul
válogattam meg a szavaimat. – Azzal újból Jagóhoz fordult.
– Ha támadást indít Ceredigion ellen, akkor Brythonicával is meggyűlik a
baja. A hercegnőt nemrégiben megszabadították Chatriyon fenyegetésétől, és ezt
a tettet nem feledi egyhamar. Készen állunk támogatni Severn királyt.
Owen hálát és tiszteletet érzett a marsall iránt, de továbbra is gyanakvó volt.
Jago dühösen hunyorgott.
– Gondolja meg, uram, kit kíván ellenségének. Mindketten tudjuk, hogy
nem hagyják védtelenül Brythonicát. Nem, amíg Chatriyon a sebeit nyalogatja.
Kiskaddon talán egyszer túljárt az occitaniaiak eszén, de ha Chatriyon a teljes
seregével felvonul, oda Westmarch hercegének apró trükkjei kevésnek
bizonyulnak majd.
Lord Roux erre őszintén elmosolyodott. Olyan mosoly volt ez, akár a
farkasé.
– Úgy vélem, felséged és Chatriyon alábecsülik a herceg fortélyosságát –
mondta. – Ahogy a képességeit is.
– Tudom, hogyan lehet megölni egy kegyeltet! – fenyegetőzött Jago, de
amikor meghallotta Evie rémült sóhaját, elszörnyedve fordult felé. – Úrnőm,
elhamarkodottan szóltam!
– Valóban – vágta rá a dühtől remegő hangon Evie. Az arca is kipirult. –
Hát a férfiak sosem változnak? Elég ebből az erőfitogtatásból! – folytatta a fejét
ingatva. – Majd én kimondom az igazságot, ha maguk nem képesek. Felség,
szerintem érthető, hogy lady Sinia miért lord Roux-t küldte tárgyalni. A marsall
egy harcedzett parancsnok, aki sokat látott a világból, és aki sikeresen megvédte
Brythonicát, noha erre kevés esély mutatkozott. Füleljen hát a tanácsára.
Felséged fiatal és forrófejű, de ezzel nem megsérteni akarom. Ön alig várja,
hogy rátermettségét harcban is bizonyíthassa. Occitania királya ugyanezt akarja.
A letűnt korok királyainak dicsőségét és megbecsülését óhajtják, azokét, kik a
harcmezőkön szereztek hírnevet maguknak. De gondoljon a kioltott életekre. A
szenvedő anyákra és gyermekekre, akik fiaikat és fivéreiket gyászolják majd.
Felséged úgy akar mágurjátszmát kezdeni, hogy a figurái fele máris hiányzik.
Így a vesztébe rohan.
Jago megrökönyödve hallgatta a lányt.
– Igazat szól, úrnőm – ismerte be kissé feldúlt hangon. Owen arra gondolt,
csupán mentegetőzni próbál. – Valóban forrófejű vagyok, de bátraké a szerencse!
Abban is igaza van, hogy Atabyrionnak nincs esélye Ceredigion teljes seregével
szemben. De úrnőm is tudja, hogy a játszmának akkor van vége, amikor a királyt
legyőzik, és nem számít, hány bábu maradt még a táblán. Ceredigion igazi
királya a barátom, a társam és a szövetségesem. Nem bűn trónra segíteni a méltó
uralkodót. Ha pedig ez megtörténik, a figurák mind őt követik.
Jago ajka reszketett a haragtól, amikor Roux-hoz fordulva folytatta.
– Sajnálom, lord marsall, hogy hiába utazott ilyen messzire. A hercegnőnek
pedig azt javaslom, ö fontolja meg, melyik oldalra áll. Visszautasította az
egyetlen embert, aki királynővé tehette volna. És ha Ceredigion elesik, nem lesz
már senki, aki megvédené Brythonicát. Mondja meg neki, hogy ő áll a
gyengébbik oldalon. Most pedig solymászni akarok. Elmehet.
Lord Roux közömbös arccal meghajolt, majd Evie-hez fordult.
– Köszönöm az őszinteségét, úrnőm. Volna rám egy perce, mielőtt
távozom?
– Igen, uram – felelte Evie.
Jago prüszkölve az egyik szolgájához fordult.
– Hozd a lovamat! Megfulladok ebben a teremben!
Az ezután következő forgatagban Owen megfigyelte, hogy az atabyrioniak
közül sokan szigorúan figyelik az idegeneket, tekintetükből düh és megvetés
látszik. Háborút akartak. Harcolni akartak. És ettől szavakkal nem lehetett
eltántorítani őket.
A marsall szándékosan halkan szólalt meg.
– Uram, nagy kockázatot vállalt azzal, hogy idejött – mondta, noha a
tekintetét le sem vette Evie-ről. – Bátorságban nem szűkölködik.
– Köszönöm – szólt Owen.
– Hálás vagyok, amiért segíteni próbált – mondta Evie. – Úgy tűnik, az
atabyrioniak esze máson sem jár, csak a harcon.
 – Mifelénk úgy tartják, attól, hogy valaki akarata ellenére fejet hajt, nem
változnak meg a szándékai – felelte Rome. – Ezt emberre és állatra egyaránt
igaznak találtam. Úrnőm, figyelmeztetnem kell. És ezzel együtt a királyát is.
Attól tartok, becstelen eszközökkel próbálják Severn királyt letaszítani a trónról.
Senki nem adja fejét a háború vesződségeire, ha nincs reménye a győzelemre. A
flottámmal porig égetném ezt a várost, és utána bőven lenne időm hazatérni és
megvédeni Brythonicát. Jago Llewellyn nem látja, milyen védtelen lesz az
országa, ha az események kedvezőtlen fordulatot vesznek, márpedig ez a
legvalószínűbb. Alábecsülik Severnt és az erőforrásait. Ne becsüljék alá az
elkeseredettséget, amellyel meg akarnak szabadulni a királytól.
Owen értette a szavak mögött elrejtett jelentést.
– Úgy hiszi, meg akarják gyilkolni a királyt.
Lord Roux lopva Owenre pillantott.
– Igen, noha nincs bizonyítékom.
– Szövetségesként bizonyította hűségét – mondta Evie. – Azt hiszem, ideje
elhagynunk Atabyriont. Az itteni küldetésünk kudarcba fulladt.
Lord Roux először Evie-re, aztán Owenre pillantott. Volt valami a
szemében. Valamit nem mondott el. Valamit nem akart elmondani.
– Engedelmükkel – mondta mogorva hangon, és távozott.
Owen tudni akarta, milyen gyengéje van a férfinak, de nem merte a Forrás
erejét egy ilyen nyílt helyen megidézni. Roux talán megérezné, ráadásul azzal
megint teljesen elapasztaná a tartalékait, amit nem akart megkockáztatni.
Mindenesetre úgy sejtette, hogy Brythonica nem pusztán hálából támogatja
Ceredigiont.
A küldetésüknek ugyanakkor volt egy másik befejezetlen része is. Ahogy
Chatriyon méregkeverővel akart megszabadulni Severntől, szabad utat adva
ezzel Eyricnek, Severn ugyanilyen módszerrel gondoskodott volna ellenfeléről.
Owen szája kiszáradt. Egyértelmű volt, hogy Eyric bábuját le kell venni a
mágurtábláról, de nem akarta megölni. Severn ráadásul úgy tűnt, a valódi
unokaöccsének nem kívánja a halálát. Ha sikerülne elrabolni és Ceredigionba
vinni Eyricet, az megváltoztatná az erőviszonyokat. Owen abban nem hitt, hogy
szép szóval képesek lesznek rábírni az utazásra.
És akkor, mint apró villanás, egy gondolata támadt.
– Úrnőm – szólt halkan Evie-hez. – Van egy ötletem.
– Alig várom, hogy halljam – felelte a lány.
Owen fejében lassan összeálltak a darabok. Látta maga előtt a dolgok
sorrendjét, mint ahogy tudta, hová kell leállítani a mozaiklapokat, hogy a terv
szerint dőljenek el.
– Kérjen engedélyt Jagótól, hogy találkozhasson Eyric Argentine-nel.
 – Miért? – kérdezte csodálkozva Evie.
– Mert szeretné próbára tenni. Mondja azt, hogy részleteket ismer a
gyermekkoráról. És hogy holnap találkozni óhajt vele. Azt hiszem, Jago engedi
majd, ha küldhet valakit kíséretként.
– És te mit csinálsz addig? – kérdezte Evie.
– Etayne-nel mi érünk oda előbb – felelte Owen mosolyogva.

Owen idegesen járkált. Azt kívánta, bárcsak vele lenne Clark. Nem szívesen
hagyta Evie-t őrizetlenül. A lány és Justine az udvaron sétáltak, és arra vártak,
hogy Jago visszatérjen a kirándulásáról. Owen és Etayne addig Evie szobájában
dolgozta ki a terv rájuk eső részét.
Lépdelés közben hallgatta a textil susogását a paraván mögött. Az
események kavalkádjában úgy érezte, mintha örvények vennék körül, és ha nem
figyel, az egyik azonnal elborítja. Alig várta, hogy teljesítse a feladatát az
imposztorral, hogy végre Owen Kiskaddonként cselekedhessen. Chatriyon Jagón
keresztül Eyricet használta fel arra, hogy letaszítsa a trónról Ceredigion királyát.
De Chatriyon magának akarta a trónt, amihez feleségül kellett vennie Elyse-t.
Owen látta maga előtt, ahogy a figurák elrendeződnek a táblán. Jago hiú és
büszke ember volt, aki nem vette észre a háttérben zajló mesterkedést. Owen
arra is rájött, hogy a táblán lévő darabok közül néhányat még ő sem lát.
– Mindjárt kész vagyok – szólt Etayne. Néhány pillanattal később előlépett
a paraván mögül Evie egyik ruhájában és a lány ékszereit viselve. Owen szíve a
ruhát látva vágyakozón megdobbant. Etayne ügyet sem vetett az őt bámuló
fiatalemberre, hanem az apró komódon lévő tükörhöz lépett. Az apró bútor
mellett volt egy bőrönd – Etayne bőröndje. A király méregkeverője lehajolt a
holmijához, kutakodott egy kicsit, majd előhúzott egy sötétbarna parókát. Már
nem volt rajta a hosszú szőke paróka, amelyet általában viselt, így fel is vette az
újat. A tükör előtt állva púderrel és széntussal nekilátott kisminkelni magát.
Owen lenyűgözve figyelte, ahogy a lány színt vitt az ajkára és az arcára, és a
szeme előtt átalakult. Érezte, hogy a Forrás apró cseppekben szivárog a lányba,
egyre gyorsabban, ahogy belefeledkezett a készülődésbe. A mozdulatok egyre
elvarázsoltabbá váltak, amikor már az Evie bőrén lévő apró pöttyöket és hibákat
vitte fel. Etayne hamarosan mintha öntudatlanul építette volna fel az álcáját.
Owen ugyanígy volt képes elmerülni a mozaiklapok felállítgatásában.
Lenyűgöző és – mi tagadás – vonzó látvány volt az átváltozás. Owen
elhessegette magától az elméjébe férkőző gondolatokat, és megpróbált csakis a
küldetésre összpontosítani.
 A lány az utolsó simításokat is elvégezte, majd nekilátott Evie gesztusait
utánozni. A szemében lelkesedés csillant, a kezét izgatottan rebegtette, mintha
szárnnyal csapdosna.
– Nagyon tetszik így a hajad, Justine! – mondta. A hangja kísértetiesen
emlékeztetett Evie-ére. – Szerintem az enyém túl unalmas. Lehetne benne egy
fehér folt, mint Owennek. De sajnos nem lehet mindenki olyan vonzó, mint ő. –
Huncut mosolyt eresztett meg, és a tükrön keresztül Owenre nézett. A fiatal
herceg addig bámulta, amíg rajtakapták.
– Felismerlek – hebegte Owen elismerően bólintva. – De távolról bedőlnék
az álcának. Magasabb vagy, mint Evie, de ez nem hiszem, hogy bárkinek szemet
szúrna.
– Néhány dolgon változtattam – vigyorgott Etayne. – De mindent
megtettem.
Owen a fejét rázta.
– Még nem. Még nem mindent. Azt akarom, hogy hívd magadhoz a Forrás
erejét. Itt, ebben a szobában. Hitesd el velem, hogy tényleg Evie-t látom. Mint
amikor megmutattad Ankarette képét, amit az elmémben láttál. Ki akarom
deríteni, hogy képes vagyok-e átlátni a varázslaton.
Owen egész testén izgatottság szaladt végig. Etayne hatalmát megannyi
módon ki lehetett használni. Tudni akarta, mi mindenre képes a lány. Veszélyes
szövetségessé válhat, ha megtanulja uralni a varázserejét.
Etayne kihúzta magát, és belenézett a tükörbe.
– Hogyan hívom magamhoz?
– Már csináltad – mondta Owen.
– Igen, de akkor nem az én kezemben volt. Akkor te kezdted, én csak arra
reagáltam.
Owen bólintott.
– Miután Ankarette meghalt, a király tanított tovább. Neki néha meg kell
érintenie valakit, hogy meginduljon az áramlás. Nekem erre nincs szükségem, de
ezt tőle tanultam. Gyere, állj ide elém!
A lány engedelmeskedett. Owen pislogva próbált a feladatra koncentrálni.
Az álruha könnyen elterelte a gondolatait.
– Ezt a gyakorlatot a király mutatta. Nyújtsd előre a karodat így! Ne olyan
feszesen. Jó. Most nyisd szét az ujjaidat! Csukd be a szemed, és képzeld el…
képzeld el, hogy van benned egy folyó, ami ki akar törni! A víz az ujjaidból fog
előjönni.
– Megérintselek? – kérdezte Etayne a homlokát ráncolva. Owen bőre
nyomban bizseregni kezdett a kérdéstől.
– Ne! Csak… maradj ott! Néha segít, ha behunyod a szemed. Képzeld el,
ahogy áramlik benned a víz! Engedd szabadon, érezd, ahogy elárasztja a
mellkasod, ahogy végighalad a karodon, egészen az ujjaidig! Én most nem
hívom elő az erőmet. Azt akarom, hogy egyedül csináld.
A lány közelségétől a verejték is kiserkent a tarkóján. Elfojtotta az érzéseit,
és próbált higgadtan gondolkodni. Hű volt Evie-hez. De volt egy olyan része,
amit sosem oszthatott meg vele. Így nem.
– Rendben – szólt Etayne. Behunyta a szemét, és Owen azonnal érezte a
varázserő jelenlétét.
– Érzed?
– Igen – mosolygott a lány.
– Remek. Akkor most használd! Változz Elysabeth Victoria Mortimerré!
Légy meggyőző!
Etayne mély lélegzetet vett, azután sóhajtott. És ahogy kifújta a levegőt,
Owen szeme láttára átváltozott. Mintha még termetre is kissé alacsonyabbá vált
volna. Ahogy a fiú figyelte, érezte a felé áramló varázserőt, hogy Etayne
próbálja meggyőzni arról, hogy ő Evie. És Owen hinni akarta. Vágyakozva
nézte a lányt, de a varázserő áramlása megtört rajta, a megtévesztés nem hatott
rá. Kiköpött Evie volt, Owen mégis tudta, hogy nem ő az. A szívét nem
csaphatta be.
– Nyisd ki a szemed! – szólt halkan, miközben megkönnyebbülve
nyugtázta, hogy Etayne varázsereje nem elég erős ahhoz, hogy őt is
megtévessze. Abban viszont biztos volt, hogy a Forrás más kegyeltjeit is képes
rászedni.
Etayne kinyitotta a szemét, mire a káprázat megremegett.
– Folytasd! – biztatta Owen.
A zavar eltűnt, és az illúzió visszatért. Owen vállon ragadta és a tükörhöz
kísérte, hogy szembenézhessen Evie-vel.
– A Forrásra! – sóhajtotta elképedve. – Bárkivé átváltozhatok!
– Most már biztos, hogy kegyelt vagy – mondta elismerően Owen. – És
érzed már az erőd határait? Mintha egy nagy edény lenne. Érzed, ahogy
zsugorodik? Mintha egyre jobban elgyengülnél.
Etayne megbabonázva bólintott.
– De nem vagyok még fáradt. Olyan, mintha… úsznék. Tudnám még
csinálni, de nem a végtelenségig.
– Jó – mondta Owen. – Legutóbb csak egyetlen pillanatig voltál képes
fenntartani az illúziót.
– Azt hiszem, segít – találgatott Etayne –, hogy a ruháját és az ékszereit
viselem. Mindent megtettem, hogy úgy nézzek ki, mint ő. Érzem, micsoda
különbséget jelent. Ráadásul lady Elysabethet jobban ismerem, hiszen sok időt
töltöttem vele mostanában. Tudok a hangján szólni, tudok úgy viselkedni. – A
tükrön keresztül Owenre pillantott. – Megtévesztettelek?
Owen a fejét rázta.
– Tudom, hogy nem valódi. De csakis azért, mert én is kegyelt vagyok.
Megérzem, ha valaki az erejét használja. Ahogy te is.
– Mint amikor rajtam használtad? – kérdezte ravasz mosollyal. – És, mi a
terved, lord Owen?
A fiatal herceg egy pillanatig még Etayne-t figyelte, és a kirakós utolsó
darabjai is a helyükre kerültek.
– Elmegyünk Eyrichez. Mi ketten. Máris indulunk.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Az Ardanays

A kocsi zötykölődésétől és rázkódásától Owennek felfordult a gyomra.

Szívesebben utazott volna lóháton, hiszen úgy hamarabb is az Ardanays birtokra
értek volna, de a kocsi is része volt a tervnek. Egyszerű, lefüggönyözött kocsi
volt, amelynek elöl-hátul nyitva hagyták a függönyét, hogy minden járókelő
láthassa az elbűvölően gyönyörű Elysabeth Victoria Mortimert – aki valójában
Etayne volt, a király méregkeverője. Owen a bakon ült, elég közel ahhoz, hogy
hallják egymást. Egy ostoros szolga ült az egyik vezető lovon, az ő feladata volt
tartani a sebességet a meredek domboldalakon. A vidéket szilárd talajú, sűrű
erdő borította, benne egy-egy keréknyom vezetett.
Etayne még nem használta a varázserejét, mert távolról önmagában is elég
meggyőző volt az álruhája. A kocsi két oldalán egy-egy szolga ügetett, akiket
Owen fizetett, hogy szegődjenek kíséretüknek és vigyázzanak a lovakra. Most
azon kapta magát, hogy irigykedve bámulja a hátasaikat. Türelmetlenül morgott,
miközben csapatuk egyre mélyebbre hatolt az erdőben, ahol az újonnan
egybekelt pár Huntley grófjának egyik birtokán töltötte első napjait.
Owen terve egyszerű volt, és lényegében a meglepetés erejére épült. Már
bizonyára értesültek róla, hogy Evie másnap meg akarja látogatni őket a királyi
kísérettel. A személyzet megdöbben majd, amikor egy nappal korábban beállít
egy kisebb társaság. Etayne négyszemközti találkozót kér lady Kathryntől, így
Owennek lesz alkalma egyedül maradni Eyrickel. Még mindig nem hitte, hogy
képes lesz érvekkel meggyőzni, de azért tenni akart egy próbát, hátha Eyric
mégis önszántából velük tart Ceredigionba. Etayne ezalatt magatehetetlenné
teszi Kathrynt, magára ölti az egyik ruháját, és az ő személyében tér vissza. Azt
remélték, hogy Etayne ezután meggyőzi Eyricet, ha már Owennek nem sikerült.
A kocsi a dokkokhoz viszi őket, ahol a fiatalembert felteszik Evie hajójára.
Ha Owennek sikerül meggyőznie a trónkövetelőt, akkor Kathryn is velük
tarthat.
Vakmerő és ál nők terv volt, és legalább egy tucat módon sülhetett el balul.
Minél közelebb értek Ardanayshez, Owen annál jobban aggódott.
– Emlékszel, hogy néz ki lady Kathryn? – súgta Owen a válla fölött.
– Halványan – felelte Etayne. – Tanulmányoznom kell, hogy kiismerjem az
arcát és a modorát. Mit gondolsz, meddig tudod lefoglalni Eyricet?
– Remélem, elég időre – vágta oda Owen.
A kocsit vezető szolga hátrafordult.
– Ott a birtok! – kiáltotta, és előremutatott az ostora végével.
Az örökzöld fák közül üde zöld tisztás bukkant elő, amelyet magasztos fák
és fű övezett. Az utat kerítés helyett egymástól kisebb-nagyobb távolságra
elhelyezett nagy kövek jelölték. Ahogy a kocsi kiért a fák közül, a ragyogó zöld
tájban egy festői kőház tűnt fel. A földutat hamarosan kavics váltotta fel, amely
aztán kör alakú kocsifelhajtóban végződött a kúria előtt.
A ház négyzet alakú kőtéglákból épült, a kövek színe változatos volt,
mintha az egészet csak úgy összefércelték volna. A tetők ferdék voltak, itt-ott
kémény meredt az ég felé. Az épület csupán kétszintes volt, de annál hosszabb, a
nyugati oldalán L alakban egy külön szárny nyúlt ki. A falakon a borostyántól az
akácig mindenféle növény kapaszkodott. A főbejárathoz vezető út fölé apró
tornyocska magasodott, a tetején szélkakas ült, az ajtó előtt pedig óriási
kőcserepekben illatoztak a virágok. A kúria legnyugatibb pontján emelkedő
épületet szinte teljesen benőtte a borostyán. Még a kémények is zöldellettek, a
burjánzásnak csupán az ablakok körül szabtak határt, hogy szabadon ki lehessen
látni. Az erdő mélyére rejtett elbűvölő kúria egy-egy kéményéből lusta
füstfelhők cammogtak az ég felé.
Amikor a kocsi végighaladt a köríven és megállt a főbejárat előtt, Owen
leszökkent a helyéről, és Etayne-hez sietett, hogy kinyissa neki az ajtót. A Forrás
erejének apró rezdüléséből érezte, hogy Etayne álcája immár teljes.
A kúria bejárata kinyílt, és egy őszes hajú, vékony inas csoszogott elő. A
hajában még bujkáltak sötét foltok, csakúgy, mint az aggódva összevont
szemöldökében, amely alatt vékony, hegyes orr meredt előre. Szeme sötét volt,
tekintete komoly.
Owen a kezét nyújtva kisegítette Etayne-t a kocsiból.
Az inas máris előttük termett.
– Lady Mortimer, csak holnap számítottunk az érkezésére – szólt zaklatott
hangon. Rövid pillantást vetett Owenre, de csakhamar vissza is fordult a
lányhoz.
– Holnap? – kérdezte kedélyesen Etayne. – Bizonyára félreértés történt.
Sokat utaztunk, hogy még ma ideérjünk. Ezt most értsem úgy, hogy nem látnak
szívesen?
Az inas elsápadt.
 – Dehogy, lady Mortimer! – mondta. – Csupán hangot adtam
csodálkozásomnak, amiért ilyen hamar itt látom. A nevem Lawson, szolgálatára.
– A nevem Elysabeth Victoria Mortimer – szólt kedves hangon Etayne. –
Lady Mortimer az édesanyám.
– Elnézését kérem! Köszöntőm az Ardanays birtokon! – A férfi mosolygott,
de összevont szemöldöke és komoly tekintete mit sem változott. Borzasztó
ideges volt, és Owen úgy sejtette, nem csupán azért, mert még nem készültek fel
vendéget fogadni.
– Kérem, kövessen! – mondta Lawson, majd mélyen meghajolt, és fürge
léptekkel elindult az ajtóhoz. Etayne Owenre pillantott, és gyanakvóan elhúzta a
száját.
Owen érezte a kavicsok pergését a csizmája alatt. A felbérelt két férfihoz
fordult, akik mostanra lekászálódtak lovaikról.
– Készítsétek elő a kocsit! – szólt halkan. – És maradjatok a közelben!
A két férfi bólintott, és olyan helyet kerestek a kocsinak, ahonnan
könnyedén elindulhattak, ha eljött az idő.
Owen Etayne és Lawson után indult.
A kúriát jóval fényűzőbben rendezték be, mint Jago Llewellyn palotáját.
Tisztán látszott, hogy Huntley grófja nagyobb vagyonnal büszkélkedhet, mint az
ura. A szolgák idegesen futkostak fel-alá, de nem lehettek többen egy tucatnál.
Az egész birtok kisebb volt, mint Tatton Hall, így bizonyára a személyzete is
kevesebb főt számlált.
– Milyen útja volt Edonburickból? – érdeklődött a válla fölött Lawson.
– Kellemes – felelte lényegre törően Etayne.
Az inas jobbra fordult velük, és hamarosan egy viaszolt faajtó előtt találták
magukat. Határozott mozdulattal kopogott, aztán benyitott.
Odabent egy gyönyörű fogadószoba tárult eléjük, pompás berendezéssel,
félkör alakú ablakfülkével; az innen nyíló kilátást részben eltakarta a lelógó
borostyán. A függönyöket elhúzták, így a szobát megtöltötte a fény. Eyric és
Kathryn már odabent várták őket.
Eyric egyszerű vadásztunikát viselt, a gallérja nem volt bekötve. Nem volt
nála fegyver, amiért Owen hálát adott. Rendezetlen hajjal lépdelt fel-alá. Amikor
beléptek, azonnal Etayne-re nézett, de a tekintete nem jelezte, hogy átlátna az
álcán.
– Lady Elysabeth – köszöntötte meghajolva. – Engedje meg, hogy
bemutassam a feleségemet, lady Kathrynt.
Etayne illedelmesen pukedlizett, amelyet lady Kathryn maga is viszonzott,
ám Kathryn fejet is hajtott, mintha rangján felülit köszöntene, noha mindketten
egy gróf lányai voltak.
 Kathryn ezúttal nem viselt fejdíszt. Egy gyönyörű, visszafogott, zöld ruha
volt rajta, és a jegygyűrűjén és egy egyszerű fülbevalón kívül nem viselt más
ékszert. Owen most látta először, hogy a haja gesztenyevörös. A fejdísz hiánya
szintén arra utalt, hogy a látogatás váratlanul érte a párt. A nő haja koszorúba
volt fonva a tarkóján, de egy-egy kósza hajtincs a homlokába lógott.
Kathryn kétségtelenül gyönyörű volt, viselkedésében azonban nyoma sem
volt gőgnek. Mogyoróbarna szemében ártatlanság tükröződött, és Owen a
hatalma nélkül is tudta, hogy a gróf lányát mind gyermekkorában, mind azt
követően a széltől is óvták. Telt ajkainak íve szinte szomorkás volt. A
vendégeket látva aggodalom suhant át az arcán.
– Részemről az öröm, lady Elysabeth – szólt Kathryn halk, lágy hangon. –
Megtisztel minket a látogatásával.
– Sajnálom, hogy félreértés történt – felelte könnyeden Etayne. – Nem
tudom, hogyan, de attól tartok, az ilyesmi előfordul.
– Hozhatok egy kis frissítőt? – érdeklődött Lawson, aki Kathryntől várta az
utasítást. Owen észrevette az inas gesztusát.
Kathryn bólintott, mire az inas kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Váratlan látogatása meglepő ugyan számunkra – kezdte Kathryn –, azért
mégis örömteli. A birtokot nászajándékként kaptuk atyámtól. Ez az új otthonunk.
– Szemérmesen Eyricre mosolygott, aki szinte csodálattal fordult újdonsült
arájához. A férfi közelebb lépett, és megcsókolta hitvese kezét.
– Úgy hiszem, azért jött, hogy megfenyegessen – szólt azután Eyric
komorabb tekintettel. – Ha ez így van, utazása hiábavaló volt.
Etayne szája apró mosolyra görbült.
– A legkevésbé sem. Ami azt illeti, sok megbeszélnivalónk van. De előtte
szólnék néhány szót lady Kathrynnel négyszemközt. – Halkabban folytatta: –
Idefelé váratlanul egy kifejezetten női problémába ütköztem. Ebben kérném a
segítségét, lady Kathryn.
Owen nehezen állta meg mosolygás nélkül.
Lady Kathryn együttérzően fordult Etayne felé.
– Szegény pára! Hát persze, jöjjön velem!
Eyric egy pillanatra a feleségére nézett, majd megértően elmosolyodott.
– Természetesen vannak bizonyos ügyek, amelyek mindennél előbbre
valóak. Itt várlak, szerelmem.
Kathryn és Etayne egymásba karolva libbentek ki az ajtón. Kathryn még
utoljára hátrafordult, és nyájas, gyengéd pillantást vetett férjére.
Amikor az ajtó becsukódott, Owen maga is meglepődött, hogy a tervük
milyen zökkenőmentesen halad. Vajon tényleg minden lap úgy dől majd el,
ahogy építés közben kitalálta?
 Eyric megrészegülve bámult hitvese után. Nagyot sóhajtott, és
összekulcsolta kezeit a háta mögött. Azután Owenre pillantott, de csak a lovagot,
a kíséret egy tagját látta benne. Senki olyat, akit csevegésre érdemesnek kellene
tekintenie.
– Gratulálok az esküvőjéhez, uram – vetette fel ártatlanul Owen.
Eyric újra járkálni kezdett, és a tekintetében a szerelem lassan
aggodalomnak adott helyet. Gondterhelt arca volt, olyan, mint akire egész
életében vadásztak, és örökké készen kellett állnia. Acélos férfi volt, fiatal és
vonzó. Owen nem is kételkedett abban, hogy Kathryn legalább annyira
szerelmes, mint a férje.
Eyric felpillantott rá.
– Köszönöm – felelte elgondolkodva.
Owen lassan az ablakhoz lépett, és körülnézett. A táj csodaszép volt, és az
idilli hatást még tovább fokozták a kövér bárányfelhők. A fák levelei
imbolyogtak a lágy szellőben. Az üveglapok közötti résen beszűrődött az akác
illata. Aztán észrevette az egyik embert, akit felbérelt. Odakint sétálgatott. A
tekintetük találkozott, és a férfi lopva odabiccentett. Owen mosolyogva
viszonozta a biccentést.
– Tudod, hogy mit akar lady Elysabeth? – kérdezte Eyric. – No, nem
mintha elmondanád, elvégre hű szolgája vagy.
– Nem vagyok a szolgája – jelentette ki Owen, miközben még mindig a fák
látványában gyönyörködött. Alig néhány év volt közte és Eyric között, Owen
mégis sokkal fiatalabbnak érezte magát. Noha mindkettejük sorsa sanyarú volt,
Eyric élete azért fájdalmasabb lehetett.
Eyric ijedten felkapta a fejét.
– Akkor ki vagy? Egy… méregkeverő? – A hangja szinte reszketett a
félelemtől, miután rádöbbent, hogy kettesben maradt egy felfegyverzett férfival,
ráadásul teljesen védtelenül.
Owen finoman szabadjára engedte az erejét. Tanulmányozta Eyricet, a
gyengéit kereste, amelyek nyitott könyvként tárultak fel. A trónfosztott királyfi
jólelkű ember volt. Ügyetlenül bánt a karddal, hiszen sosem kapott megfelelő
kiképzést. A lelkét félelem ölelte, amitől Owent önmagára emlékeztette. Eyric
örökké attól rettegett, hogy elfogják. Még Owentől, egy egyszerű lovagtól is félt.
Azon szorongott, hogy nem lesz képes megóvni a feleségét.
– Nem vagyok ellenség – szólt Owen a fejét rázva. Eszébe jutott valami,
amit még Ankarette-től tanult. Kockázatos lépés volt, de úgy döntött,
megpróbálja. Aki annyira fél, mint Eyric, az képtelen észszerű, higgadt
döntéseket hozni. Owennek el kellett oszlatnia a fiatalember félelmét, és el
kellett nyernie a bizalmát. Márpedig bizalmat építeni úgy a legkönnyebb, ha az
ember maga is sebezhetőnek mutatkozik.
– Ki vagy te?! – kérdezte Eyric némi rémülettel a hangjában. Az ajtóra
pillantott; azt fontolgatta, futásnak eredjen-e.
Owen levette a lánccsuklyát, szabadjára engedve a loboncos haját.
– Túl sokáig voltál távol az udvartól, hogy megismerj. Owen Kiskaddon
vagyok.
Eyric akkorát sóhajtott, mintha megütötték volna.
– Te… te egy kegyelt vagy! – zihálta.
– Igen – mondta Owen. – És te nem vagy az. Érzem.
– Jago tud erről? Nem hinném! Szólt volna!
– Ha Jago tudna róla, mostanra rács mögött ülnék – felelte őszintén Owen.
– Most rád bízom a titkomat. Cserébe én is szeretnék bízni benned. Mondd el, ki
vagy! És ne hazudj! Érezni fogom, ha hazudsz – tette hozzá jelentőségteljesen.
Biztos volt benne, hogy Eyric az, akinek mondja magát, de ez olyan fontos
kérdés volt, hogy a férfitól is hallani akarta.
A fiatalember meglepetten pillantott Owenre.
– Idejöttél. Az életedet kockáztattad, hogy idejöjj.
Owen bólintott.
– A nagybátyád biztos akar lenni benne, hogy a hír igaz. Nem hisz a
jelentésekben meg a szóbeszédben. Azok sokszor hazudnak.
– A nagybátyám?! – sziszegte dühödten Eyric. – Hát persze hogy tudni
akarja! Elvégre holtan akar!
Owen a fejét rázta.
– Nem. Biztosíthatlak. Mondd el, ki vagy!
– Eyric Argentine vagyok, Eredur fia. A Forrásra esküszöm.
Igaz.
– Hiszek neked – mondta Owen. – Az Espion azt jelentette, hogy talán csak
egy halász fia vagy, Piers Urbick.
Eyric bólintott.
– Ők védtek meg. Ők neveltek fel. Busásan megfizették őket, hogy a saját
fiuknak valljanak.
– Miért volt szükség a megtévesztésre? – faggatózott Owen, miközben
ellépett az ablaktól. – Miért fizettél nekik, hogy hazudjanak?
– Nem vagyok köteles elmondani – hunyorgott Eyric.
Owen a fejét ingatta.
– Miért nem? Miről van szó?
– Többről, mint hinnéd – hangzott a kitérő válasz. – Többről, mint Severn
hinné. Nem maradhat király. Nem lehet az övé a korona. Visszaveszem tőle!
– Nem hiszem, hogy vissza tudod – jegyezte meg egyszerűen Owen. – A
lord marsall Brythonicából nemrég járt Edonburickban, és figyelmeztette Jagót,
hogy nem támogatja a felkelésedet. Ahogy az emberek sem fognak mögéd állni.
Chatriyon arra használ téged, hogy provokálja a nagybátyádat. Erőszakkal
feleségül akarja venni a nővéredet, hogy maga szerezze meg a koronát.
Eyric tekintete elkomorodott.
– Nem hiszek neked.
– Mindkét oldal felhasznál – erősködött Owen. – Gondolkozz, ember!
Chatriyon csakis magának akarja a hatalmat, Jago pedig kihasznál, hogy
megdöntse Severn hatalmát, de csakis azért, mert a saját céljai így kívánják.
Bábként rángatnak. Engedd, hogy elvágjam a zsinórokat!
– Hogyan? – förmedt rá Eyric. A homlokát ráncolva járkált, és úgy festett,
mint aki menten felkap és földhöz vág egy vázát. – Ha Severn kezébe kerülök,
bevégzi, amit évekkel ezelőtt elmulasztott. Gyerek voltam!
Owen közelebb lépett.
– Megértem. Higgy nekem, pontosan tudom, miről beszélsz. Hónapokig
Királyforrásban éltem, rettegve attól, hogy a király meggyilkol, és a testemet
leveti a vízesésről. Atyám elárulta őt Ambion Hillnél.
– De rád szüksége van! – vetette oda Eyric. – Te kegyelt vagy! Nem csoda,
hogy megkíméli az életed. Én a vetélytársa vagyok. Azért küldött, hogy megölj.
Azt a parancsot kaptad, hogy ha nem megyek veled, ölj meg. Tagadod?
Owen nagyot sóhajtva próbálta megfékezni a rátörő érzelmeket.
– Csakis akkor, ha kiderül, hogy csaló vagy – mondta higgadtan. – Ha Piers
Urbick az igazi neved. De nem az. Te valóban Eyric Argentiné vagy. Amikor
idejöttünk, és először megláttalak Jago udvarában, akkor elmondtad, ki vagy, és
a Forrás megmutatta nekem, hogy igazat szólsz.
Eyric szeme elkerekedett.
– Akkor tudod, hogy a követelésem jogos! Tudod, hogy én vagyok a jogos
királyod! – A remény szikrája gyűlt a szemében. – Ha a trónra segítesz, előkelő
helyed lesz az udvaromban. Kérhetsz bármit, az a tiéd lesz, még ha a fele
királyságomat akarod is! Lord Owen, a te támogatásoddal sikerülni fog! –
Csillogott a szeme a lelkesedéstől. – Megjutalmazlak. Tiéd lesz, amit csak
kívánsz.
Owen fülsüketítő morajlást hallott. A becsvágy moraját, korábban is
hallotta, amikor Jago és Evie mágurt játszottak. Meglátta a lehetőséget, az esélyt,
hogy megszerezze magának Evie-t. Severn nem volt hajlandó egyesíteni a két
hercegséget, de Eyric készséggel áldását adta volna a frigyre. Owent még sosem
érte ekkora kísértés. Tisztán látta az utat maga előtt. De ahhoz el kellett volna
árulnia Severnt. Azt az embert, aki iránymutatást adott neki, és akitől a mostani
rangját is kapta. Az embert, aki Atabyrionba küldte, hogy segítsen Evie-nek
elnyerni egy másik férfi szívét. Fájdalmasan elszorult a szíve. Ezért lázadnak fel
a férfiak. Ezért buknak el.
– Én nem segítek trónra senkit – jelentette ki, és lassan a fejét ingatta. –
Elég könyvet olvastam ahhoz, hogy tudjam, milyen sors vár az olyanokra. Ha
király akarsz lenni, a magad erejéből kell azzá válnod. Én pedig kiállok majd
ellened. És nem tágítok.
Eyric az orrán át fújtatott.
– Tisztességed elismerésre méltó, uram.
– A hűség kötelez – vetette oda Owen. – Gondold át a követeléseidet.
Gondold végig, mit akarsz pontosan. Amikor koronaherceg voltál, te voltál
Yuork hercege.
– Azt a címet elvette tőlem a nagybátyám! – csattant fel Eyric.
Owen közelebb lépett.
– És ha visszaadná? A fivére gyermeke vagy. Jól tudom, mennyire sajnálja
azt, ami veled és a testvéreddel történt. Nem volt köze hozzá.
– Nem volt köze hozzá?! Elvette tőlünk a trónt!
Owen a fejét rázta.
– Az anyátok miatt. El akarta venni a királytól a régensi jogot – azt a jogot,
amit az apátok bízott Severnre. Ismerem a történetet, Eyric. És ami megtörtént,
azon nem tudunk változtatni. De ha velem jössz az udvarba, biztos vagyok
benne, hogy a király nemhogy megkíméli az életed, de a királyság egyik
főnemesévé is emel téged. Hiányzik belőled a tapasztalat és a képzettség. Egész
életedben menekültél. Gyere velem Királyforrásba. Szólni fogok az érdekedben,
és a szavamat adom, hogy Severn nem az a szörnyeteg, aminek a pletykákból
megismerted. Köss vele békét, és többet kapsz, mint amid most van. Ez egy
gyönyörű birtok, és van egy gyönyörű feleséged. Felejtsd el a koronát, és gyere
velem. Könyörgöm.
Eyric nagy levegőt vett, a szemében düh szikrázott. A homlokán verejték
gyöngyözött.
– Bárcsak tudnád… – motyogta.
– Mit? – kérdezett vissza Owen.
Eyric a szemébe nézett.
– Ez olyan titok, amit nem árulhatok el.
A társalgó ajtaja kivágódott, és az inas egy csapat őrt vezényelt a szobába.
– Fogják el! Azonnal!
Owen egy pillanatig nem tudta, kiért jönnek az őrök. Aztán meglátta Eyric
diadalittas tekintetét.
– Megvolt a lehetőséged, hogy csatlakozz hozzám! – mondta. – Severnnek
nélküled nincs esélye. És ha elbukik, te is mindent elveszítesz!
Ceredigion történelmének kutatása során volt alkalmam beleolvasni a donremy szűzről szóló írásokba is. A
Forrás kegyeltjei közül e vidéken csakugyan ö az elmúlt évszázadok legfigyelemreméltóbb esete.
Parasztlány volt, aki egy Brythonica és Occitania határán fekvő kisvárosban született. 0 volt az, aki
megfordította a ceredigioni régens és az occitaniai herceg közötti konfliktus kimenetelét. Érdekesség, hogy
csak azután kapott hatalmat, hogy találkozott a herceggel. Occitania hercege ugyanis bizonyítékot követelt
arra, hogy valóban a Forrás kegyeltje. A lány így Firebos Nagyasszonyába ment, hogy tanúbizonyságot
tegyen képességeiről. A szentélyben az egyik szökőkútba nyúlt, és előhúzott egy kardot. A fegyvert rozsda
borította, ám az néhány suhintástól mind lepergett. A pengét öt csillag ékesítette. Ez minden, mi a legendás
fegyverről ismeretes. Mikor a szűz végül fogságba esett, a kard már nem volt nála, és azóta sem tudja senki,
hová rejtette. Occitania népe úgy hiszi, ha királyságukat valaha újra megtámadják, akkor újabb szűz
érkezik, kezében a karddal, hogy elűzze a betolakodókat. Kutatásaim során rábukkantam egy szóbeszédre is.
Az egyik írás azt állítja, hogy a kardot nem Firebosban, hanem Brythonica szentélyszigetén találták.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Menekülés

Üvegszilánk és fatörmelék zápora kísérte Owen távozását. Szándékosan állt az

ablak mellett, ugyanis tudta, hogy így juthat ki leggyorsabban a kúriából. A
mögötte hangzó kiáltásokból tudta, hogy az üldözői sem vesztegetik az idejüket,
ő pedig máris kardot rántva rohant a birtok kijáratához, ahol abban bízott, hogy a
lovak a kocsi elé fogva várakoznak.
A Forrás erejét használva gondolatban üzent Etayne-nek. Indulnunk kell!
Most!
Befordult a sarkon, és látta, hogy a fogat mindkét lova szabad, a lovas
szolga kezében ostorral, nagyra kerekedett szemmel hallgatta a felfordulás
hangjait. Az épület bejárati ajtaja kivágódott, és két kardos férfi rontott elő, akik
máris üldözőbe vették Owent.
Az ostoros szolga elsápadt. Egyik lábát a kengyelbe akasztotta, felszökkent
a közelebbi hátasra, és már inait is el onnan, minél messzebbre. Így egyetlen ló
maradt Owen és Etayne számára.
Owen először a ló felé rohant, de aztán arra gondolt, hogy valószínűleg
lerántják a nyeregből, mielőtt megszökhetne, ezért taktikát váltott. Sarkon
fordult, és egyenesen a két támadónak rontott. A számtalan órányi kiképzés a
gyakorlópályán megtette a hatását. Nem lassított, egyenesen a közelebbi férfi
felé rohant, és suhintásra emelte a kardját. Csak az utolsó pillanatban gondolta
meg magát; meg akarta lepni a fickót, ezért inkább előreugrott, és páros lábbal
úgy gyomron rúgta az ellenfelét, hogy az kis híján szaltót vetett, és az arcára
zuhant.
A másik atabyrioni nem volt rest – támadásba lendült, és kettejük kardja
hangosan egymásnak csapódott. Owen két csapást kivédett, majd leguggolt, és
megvágta a férfi lábát a térde fölött. A vér zuhatagként spriccelt elő, noha a fiatal
herceg nem akarta levágni a végtagot, csak sebet akart ejteni, hogy szabadon
menekülhessen.
Kathrynt elkábítottam – érezte Etayne gondolatát. Mérget teszek Eyric
kesztyűjébe, hogy őt is ártalmatlanná tegyem.
Ne! – jelzett vissza Owen. Az épület távolabbi szárnyára pillantott, arra az
oldalra, ahol mindent benőttek a kúszónövények. Gyere ki! Ott találkozunk!
Tudta, hogy a lány látja, amit ő lát.
Lehet, hogy nem lesz több esélyünk! – érkezett a dühös gondolat Etayne-től.
Teljesítenem kell a küldetésemet!
Owen érezte az elszántságot a lányban. Pisan legjobb méregkeverőitől
kapott kiképzést, és nem akarta, hogy élete első nagy megbízásán máris szégyent
hozzon önmagára. Ugyanakkor az is valószínű volt, hogy ha ott hagyja, elkapják
és megölik. Ankarette-et mardosta a bűntudat, amiért tévedésből a kiszemelt
áldozat feleségét mérgezte meg. Az elhamarkodottság veszélyes tud lenni.
Idefigyelj, Etayne! – üzent vissza Owen. Visszament a lóhoz, és felugrott a
nyeregbe, mire az őrök felbukkantak a birtok végében. A pengéje lapjával
rávágott a ló farára, hogy futásra ösztökélje. Hallotta saját szívverése dübörgését.
Üldözői közel jártak. Gyere onnan! Visszamegyek érted.
Nem, uram. Elkötök egy lovat, és találkozunk Edonburickban. Elviszem
Eyricet. Tudom, hogy sikerülni fog. Hadd próbáljam meg!
A ló vágtára gyorsított, amire a fiú kénytelen volt térdét az állat oldalának
feszíteni, és erősen előredőlni. Az egyik őr utánarohant. Félelmetes sebességgel
haladt, de egy vágtázó lóval még ő sem vetekedhetett. Owen mosolyogva nézett
vissza, amikor a kettejük közötti távolság nőni kezdett. A férfi végül átkozódva
feladta.
Nincs értelme, Etayne. Tudják, ki vagyok. Elmegyünk innen, amint
Edonburickba érünk. De nem hagylak itt, úgyhogy elég a makacskodásból!
Gyere ki azonnal! Ne kelljen bemennem érted!
Owen sötét gondolatok kavalkádját érezte. Igen, uram.
A fiú a fák közé irányította a lovát. Arra gondolt, vajon helyesen
cselekedett-e azzal, hogy felfedte magát Eyric előtt. A fogát csikorgatta
mérgében, amiért a fiatalember túlságosan félt a nagybátyjától ahhoz, hogy
elfogadja Owen kérését. Dühös volt, de tudta, hogy erre a reakcióra is számítani
lehetett. Elvégre egész életében arra tanították, hogy rettegjen Severntől, és ne
bízzon benne. És most volt egy gyönyörű felesége, aki egyben Atabyrion
legvagyonosabb grófjának lánya is volt. Vajon milyen ígéret kötötte a nőhöz? És
milyen ígéretet tett másoknak? Naivság volt azt gondolni, hogy a leghalványabb
esélye is van eltéríteni Eyricet. De Owent nem vitte rá a lélek, hogy megölje,
különösen úgy nem, hogy a király maga sem akarta volna. Ceredigion ellensége
volt, de nem áruló. A trónt követelte, még ha követelése gyenge alapokon
nyugodott is. Etayne-hez hasonlóan Owent is nyomasztotta a gondolat, hogy
kudarcot vallott. Azért jött, hogy megakadályozza a háborút. Ám ahogy a dolgok
most festettek, inkább elősegítette azt.
Hol vagy? – kereste gondolatával Etayne-t.
A fák kísértetként magasodtak fölé, a hátas feszülten, idegesen prüszkölt
lovasára.
Csend.
Owen szíve nagyokat dobbant aggodalmában. A fák között még látta az
épület néhány részletét. A növényekkel benőtt szárnyhoz legközelebb bújt el az
erdőben. Nem mehetett közelebb, mert akkor észreveszik. Figyelmesen
hallgatózott. Csak férfiakat és lovakat hallott. A kúria előtt ott állt Eyric, és az
őrökkel beszélt valamit. Az istállófiúk sorra lovakat vezettek elő. Owen letörölte
a verejtéket a felső ajkáról. Eyric utánuk fog eredni. Hallotta, hogy beszélnek, de
abból a távolságból nem értette a szavukat.
Etayne! – kereste a lányt fogcsikorgatva.
Semmi válasz.
A lova hangosan prüszkölt, Owen pedig csak remélte, hogy a tisztásig nem
hallatszott el a zaj.
– Hol vagy? – motyogta magában, miközben a kemény nyeregben
fészkelődött.
És akkor végre meglátta, amint kioson egy ajtón a borostyánok alatt. Valaki
felkiáltott.
– Ott van! Ott az egyik! Hátul kiszökött! Siessetek!
A bejárat körül molyoló őrök nekiiramodtak. Egyikük lóháton ült, és
csakhamar ügetni kezdett.
Etayne fakó, fehér atabyrioni ruhában menekült a fák közé. Ellopta Kathryn
egyik ruháját. A fiú csettintett a nyelvével, mire a méregkeverő azonnal felkapta
a fejét. Megkönnyebbülten futott elé. Owen kézen fogta, és felrántotta maga
mögé a nyeregbe.
– Miért nem válaszoltál? – kérte számon a fiú.
Etayne komor arccal a fejét rázta.
– Nem hallottalak. A varázserőm… elhagyott. – Kimerült sóhaj szökött ki a
száján, és egy kicsit megbillent a nyeregben. Owen azonnal megértette. Túl
sokáig próbálta fenntartani az illúziót, míg végül teljesen elfogyott az ereje.
Idővel és gyakorlással egyre több erőt lesz képes magában tartani. Ha még egy
percig odabent marad, talán el is ájult volna.
– Örülök, hogy hallgattál rám – mondta Owen, kissé túlzó önelégültséggel.
– A fák között! Arrafelé!
– Látom őket!
A hangtól Owen és Etayne is összerezzent.
A fiú nagy levegőt vett.
 – Kapaszkodj erősen! Eyric előtt akarok Edonburickba érni.
Etayne bólintott, és szorosan átkarolta a fiú derekát.
– Köszönöm – sóhajtotta. Sebezhető volt, és kiszolgáltatott. Owen
rámosolygott, majd elfordult. Azt találgatta, vajon mire gondolhat a lány.
Igazság szerint megijedt a tekintetétől, mert nem tudta, mit jelenthet. Egy tolvaj
lánya, az apja szentélylakó. Ő viszont Westmarch hercege.
És a szíve egy gróf lányáért dobog.

– Nem értem, miért oly sietős a távozás – faggatózott Jago, miközben lefelé
igyekeztek a dokkokhoz vezető megannyi lépcsőn. Owen néhány lépésnyire
lemaradva figyelte őket. – Bizonyosan nem várhat holnapig? Nem úgy volt,
hogy kegyed is látni kívánja Eyricet és Kathrynt?
– De igen, uram – szólt a kitérő válasz. – De hírt kaptam, miszerint
haladéktalanul vissza kell térnem Királyforrásba. Máris útra kell kelnem.
Jago feldúltnak látszott.
– Mit jelentsen ez? Miért akarná Severn ilyen gyorsan visszarendelni?
Pedig úgy élveztem a mai sétánkat, és mintha közelebb is kerültünk volna
egymáshoz. Maga figyelemre méltó nő. Azt reméltem, tovább marad nálunk.
– Mennem kell – mondta Evie. Aggódva pillantott hátra Owen-re. Tudott a
katasztrófába torkollt akciójukról, ezért másra sem vágyott, mint eljutni a
menedéket jelentő Ceredigionba. Fogytán volt az idejük. Jago úgy nézett, akár
egy szomorú kutyakölyök. Owen legszívesebben elrugdalta volna onnan. Etayne
korábban már szólt a kapitánynak, hogy készüljön fel az indulásra.
Hamarosan elérték a dokkokat. A vízesés hangjától nehézkessé vált a
társalgás, így Jago felemelte a hangját.
– Mikor láthatom újra?
Evie-t zavarta a király hajthatatlansága.
– Nem tudom, uram – dadogta. Az egyik teraszos lépcsőpihenő felől zaj
hallatszott. Evie felpillantott és elsápadt. – Nos, úgy tűnik, az udvari ügyek
elszólítják. Köszönöm a vendéglátást.
Jago megfordult és felnézett. Messze fentről emberek integettek és
kiáltoztak, de a hangjukat elnyelte a vízesés robaja. Jago dühösen összevonta a
szemöldökét. Evie már éppen fellépett volna a hajóhídra, amikor Jago elkapta a
karját. A lány visszafordult, a szeme szinte izzott az attól való rettegéstől, hogy
elkapják.
– Csak azt akarom mondani… – kezdte Jago, és közelebb lépett.
Gyengéden megfogta a lány kezét. – …hogy komolyan elgondolkodtam Severn
ajánlatán. Azon, hogy a királyságaink békét köthetnének. Elmondhatatlan
kísértés fogott el.
Ezt hallva Owennek a gyomra is felfordult. Magában szitkozódva
csikorgatta a fogát, és már csak azt várta, hogy elmenjenek végre Atabyrionból,
messze a helyiek furcsa szokásaitól és a hülye divatjuktól. Haza akart térni, a
saját országába, a saját címerét akarta viselni. Jago ügyet sem vetett rá, de ő
gyűlölettel figyelte a királyt.
Evie nem szólt, csak némán elpirult.
– A becsületem arra kötelez, hogy segítsem Eyricet. Bárcsak azelőtt jött
volna, hogy esküt tettem. De esküszöm, lady Mortimer – hangsúlyozta játékos
mosollyal –, hogy a barátomként gondolok önre. Szólni fogok az érdekében,
amikor Eyric lesz Ceredigion ura. – Azzal ajkához emelte a lány kezét.
Egyszerre sebezhetőnek látszott. – Kegyedé a legelbűvölőbb szempár –
motyogta halkan, amire Owen majdnem lerúgta a hajóhídról, be a halszagú
tengerbe.
– Most már igazán indulnom kell – szólt Evie, és elhúzta a kezét.
Jago bólintott, és elengedte. Evie már elindult volna, de a király egy
hirtelen jött ötlettől vezérelve odalépett, vállon ragadta, magához húzta, és ott, a
dokkon, Owen és mindenki előtt szájon csókolta. Az a fajta heves csók volt,
amitől a lányok elalélnak, és amitől a többi lányt elfogja a sárga irigység.
Evie döbbenten tolta el magától a fiatalembert.
– Na de uram! – korholta vérvörösre pirult arccal. – Ez… hatalmas
szemtelenség volt! – mondta, miközben kezével az ajkát törölgette.
– Tudom! – vigyorgott bambán Jago. – Vakmerő vagyok. Vállalom a
kockázatot. És azt akartam, hogy ne felejtsen el. Jó utat, úrnőm! A
viszontlátásra! – Azzal kecses mozdulattal meghajolt.
A dokkon dolgozók füttyszóval és éljenzéssel értékelték a látottakat, amit –
Owen legnagyobb bosszúságára – Jago Llewellyn örömmel fogadott. Amikor
Evie-re pillantott, a lány még mindig a király után bámult.
A gróf lánya aztán nagyot sóhajtott, és a fejét ingatta, miközben Owennel
elindultak felfelé a rámpán. Szemrehányóan a fiúra nézett.
– Látod, így kell rendesen csinálni – morogta.
Owen szörnyen megalázva érezte magát. A szívében olyan érzések gyúltak
lángra, amelyeket szavak le sem írhatnak. A füle égett, az arca izzott, és tudta,
hogy ez a csók örök rémálomként kíséri el hátralévő életében. Ez volt Evie első
csókja. És nem vele történt.
Amikor a kapitány kiadta a parancsot az indulásra, Etayne aggódva bukkant
elő a hajó gyomrából. Egy köpenyt terített magára, hogy eltakarja a lady
Kathryntől lopott ruhát.
 – Mi van már megint? – kérdezte aggódva Owen, amikor meglátta az arcát.
Elváltak egymástól, amint Edonburickba értek, és azóta nem beszéltek.
– Lementem a zárkába, hogy megnézzem Bothwellt – súgta halkan a
fülébe. – Eltűnt. Helyette Clark feküdt ott megkötözve, eszméletlenül.
Owen szeme elkerekedett.
– Odalent van? Nem ért vissza Királyforrásba?
Etayne a fejét rázta.
– Azt hiszem, nem. Ami azt jelenti, hogy Severn talán már halott.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Évszakok

A Vazallus fedélzetén Owen idegesen járkált a lobogó vitorlák alatt, és Justine-t

nézte, aki Clark sebeit ápolta. Különös figyelmet fordított az Espion tarkóján
éktelenkedő nagy vágásra, amelytől az eszméletét veszítette, és visszaemlékezni
is csak homályosan tudott. Etayne szörnyen aggódott, amiért a fogoly
megszökött. A méregkeverők ádáz bosszúállók hírében álltak, ezért joggal félt a
szökevénytől.
Clark egy hordón ült a hajó rakterében, és fájdalmasan sziszegett. A lámpás
a hajó imbolygásának ritmusára táncolt. Evie gondterhelten figyelte, ahogy
Justine az Espion ápolásával foglalatoskodott.
– Semmi másra nem emlékszel? – faggatta Owen leplezett nyugtalansággal.
Olyan érzése volt, mintha minden körben keresztülhúznák a számítását,
márpedig nem szerette, ha bármilyen játékban túljárnak az eszén, nem is
beszélve a való életről, ahol ráadásul a király élete forgott kockán.
Clark végtelen türelemmel viselte Justine ügyködését, noha ujjával a hordó
peremét szorította, és a kezén minden izom megfeszült.
– Nem láttam, ki ütött le. Valaki kuporgott abban a ketrecben. – Az egyik
távoli cellára mutatott. – Odakiáltottam, hogy felkeltsem, és akkor valaki
hátulról megütött. Azután megkötözve, betömött szájjal és sajgó fejjel tértem
magamhoz. A hajót is lekéstem Ceredigionba. A kapitány bizonyára elindult,
amikor látta, hogy hiába vár. – Szomorúan összevonta a szemöldökét. – Ezután
majd vigyázhatok megint Dunsdworthre – kesergett. – Meg is érdemlem.
– Badarság – szólt rá Owen, miközben az állát dörzsölgette.
– A lényeg – vigasztalta Evie –, hogy nem öltek meg.
Justine rémülten pislogva kapta fel a fejét. Kissé elpirult, majd folytatta a
dolgát.
– Köszönöm – motyogta oda Clark.
– Szóra sem érdemes – pironkodott Justine.
– Valaki a bolondját járatja velünk – szólt Owen hosszas hallgatás után. –
Az a baj, hogy túl sokan akarnak ártani nekünk. A királynak túl sok az ellensége.
– Többek között a tulajdon unokaöccse – jegyezte meg komoran Etayne.
Evie a méregkeverőre pillantott.
– Mondjátok el, pontosan mi történt, amikor elmentetek érte.
Owen mérgében ököllel belevert az egyik oszlopba. Etayne-re pillantott, aki
lesütötte a szemét. A lány úgy érezte, kudarcot vallott. Bizonyára tartott tőle,
hogy milyen büntetést kap ezért Mancinitől. Owent jobban foglalkoztatta, hogy
az Espion vezére talán nem is Severnt szolgálja.
– Úgy hiszem, Eyric az, akinek mondja magát – jelentette ki Owen. – És
tudom, hogy Severn nem akarta volna, hogy megöljük. – Határozottan a fejét
rázta. – Eyric megmenekülése már önmagában a Forrás csodája. Fél életemben
ismertem a királyt, és tudom, hogy mindmáig gyötri őt a királyfik halála okozta
bűntudat. Lady Elyse pedig kiugrik majd a bőréből, ha megtudja, hogy az öccse
életben van. Helyesen cselekedtünk azzal, hogy megkíméltük az életét.
Etayne arca és tekintete más véleményről árulkodott.
– Most mégis megtámadja Ceredigiont és megszerzi a trónt. Efelől ne
legyenek kétségeid.
– Nincsenek – helyeselt Owen. – Mint ahogy Jago Llewellyn is
valószínűleg csatlakozik az invázióhoz. Megsértettük a büszkeségét, márpedig ő
egy büszke ember. – Az utolsó megjegyzést Evie-nek címezte.
– És legalább olyan kétségbeesett is – jegyezte meg Evie, figyelmen kívül
hagyva a szurkálódást. – A királysága gyakorlatilag nincstelen, a nemesei
áskálódnak. De Jago nem látja át az ellensége erejét. Olyan ember, aki kockán is
képes lenne mindenét feltenni. Nagy győzelem reményében nagyot kockáztat, de
nem érti, hogy a végeredmény nem szerencse kérdése. Itt a jellem dönt, amiben
szerintem nem fogható Severn királyhoz. De megértem, hogy miért dacol a
veszéllyel. Esélye van nagyot nyerni, ami által kiszabadulhatna a nemesek
markából.
Owen nem kedvelte Jagót, de egyetértett Evie értékelésével.
– Ahogy Mancini szokta mondani, a játékban kockát mindig ketten
vethetnek.
– De nem vetsz kockát, ha halott vagy – jegyezte meg elgondolkodva
Etayne, emlékeztetve a többieket, hogy Severnre nem csupán a harcmezőn
leselkedett veszély.
A hozzászólás mindenkit elkeserített.
– Megtettem, amit tudtam – jelentette ki Justine, miközben megtörölte a
kezét a törülközőben, amelyet használt.
– Köszönöm, hölgyem – hálálkodott Clark.
Az udvarhölgy meleg mosollyal fogadta a hálálkodást, majd úrnőjével
együtt visszavonult a kabinjukba. Evie intett Owennek, hogy kövesse őket. A
raktárból kivezető lépcső keskeny volt, és meredek, a fedélzetre pedig sötétség
borult. A csillagok szentjánosbogarakként ragyogtak be az ablakon. Találkoztak
az első tiszttel, aki közölte, hogy hátszelet kaptak, ezért az érkezés a tervezettnél
korábban várható. Reményei szerint másnap vacsoraidőre elérik Királyforrást.
Evie szobája szűkösnek tűnt Owen számára. A hajón minden össze volt
zsúfolva, akár a raktérben, de a fiút nem is a méret nyomasztotta. A lelke nem
talált nyugalmat. Úgy érezte, hogy az életében egyre több a szabály és a
korlátozás. Legszívesebben levetette volna a kötelesség és a szolgálat béklyóját.
Szabad akart lenni. De nem akart meggondolatlan lázadással kockára tenni
mindent, amit addig elért. A hűség kötelezte.
– Nyugtalan vagy – sóhajtotta Evie, miközben Justine lesegítette róla az
ékszereit.
– Nem mindennap nézi végig az ember, ahogy egy másik férfi megcsókolja
a szerelmét – felelte keserűen Owen.
Evie megint sóhajtott.
– Ez egy… szerencsétlen eset volt. Kérlek, ne hidd, hogy élveztem.
– Számomra nagyon kevés pillanat adódott ezen az úton, amit élveztem –
jegyezte meg Owen. Átkozta magát, amiért egy ilyen nehéz pillanatban így
kesereg. – Bocsásd meg, hogy ilyen mogorva vagyok.
– Megértelek – mondta halvány mosollyal az arcán Evie. – Végighallgattad,
ahogy Jago rólad beszél, miközben ott álltál mellette. Napokig hallgattad, ahogy
nekem hízeleg. Nem volt igazságos rád bízni ezt a feladatot.
– Ne tegyünk úgy, mintha neked könnyebb dolgod lett volna – vágott vissza
Owen, jelezve, hogy nem kér az együttérzésből. – Ez a küldetés mindenkit
próbára tett. És sajnálom, hogy nem voltam olyan figyelmes, mint Atabyrion
királya.
Evie a szemébe nézett, és a fejét rázta.
– Mindig te leszel a legjobb és legközelebbi barátom, Owen. A te fájdalmad
az enyém is. És nem akarom, hogy egyetlen pillanatig is úgy érezd, nem
törődöm szívből az érzéseiddel. – Sóhajtott, és az arca elkomorodott. –
Gondolod… gondolod, hogy Severn összeházasít vele? Ha megtámadja
Ceredigiont, kétlem, hogy Severn kitart a szövetség ötlete mellett.
Owen felnevetett.
– Akkor reménykedjünk benne, hogy megtámad minket!
– Ne légy komolytalan – korholta a lány. – Tudod, hogy nem győzhet. Túl
szemtelen és önhitt, hogy ezt belássa. Nem tudja, kivel húz ujjat. De gondolod,
hogy Severn mindezek ellenére Jagóhoz akar majd adni? Túlságosan mélyen
érint ez az egész, hogy higgadtan átlássam.
 – És szerinted engem nem? – kérdezett vissza hirtelen jött komolysággal
Owen. – A legnagyobb félelmem, hogy elveszítelek. Sajnálom, de szerintem
Jago nem érdemel meg. Szüksége van rád, és nem csak a kapcsolataid és az
örökséged miatt. Szüksége van a bölcsességedre és a megfontoltságodra. És nála
van az előny. Stabilitást hoznál neki, márpedig annál jobban semmire sem
vágyik. Biztos vagyok benne, hogy őszintén feleségül akar venni, még ha önző
okokból is.
Evie elpirult a méltatástól.
– Kedves tőled, hogy ilyeneket mondasz.
– Ez mind igaz – morogta Owen. Szíve fájdalma egyre csak nőtt, már
levegőt is nehezen vett. Megpróbálta könnyedebb téma felé terelni a
beszélgetést. – Nehezen tudom rajtad elképzelni azokat az atabyrioni fejdíszeket.
Hülyén festenének rajtad.
Evie nagyot nevetett, ami Owen szívét is felmelegítette.
Egy percig csak nézték egymást, élvezve az enyhülést, amit a fájdalmon
való osztozás nyújtott. Owen meg akarta ölelni. És látta a lányon, hogy ő is
akarja, de valami visszatartja attól, hogy cselekedjen. Több biztatásra nem is volt
szüksége, a fiú Justine legnagyobb meglepetésére megindult, Evie pedig a
karjaiba ugrott. Owen szorosan magához ölelte szerelmét, érezve a teste
reszketését. A haja édes illatú volt, a teste törékeny, arcát a fiú mellének és
nyakának szorította.
– Mi lesz velünk? – suttogta könnyes szemmel Evie.
– Nem tudom – felelte Owen, és majd megszakadt a szíve. Egyre csak
ölelte a lányt, élvezve a pillanatot – a hajó ringását, a megnyugtató érzést,
amelyet csakis a szerelme közelsége hozott. Meg akarta csókolni – csak
felemelni a fejét és megcsókolni –, de még gyötörte az érzés, hogy Jago ajkát
érintette először. Egyeden vigasza volt, hogy Jagóban beszennyezi majd a csók
emlékét a tudat, hogy lord Kiskaddon a birodalmában járt.
– Későre jár – jegyezte meg aggódva Justine.
Evie szégyenlősen elhátrált a fiútól, majd kisimította a ruháját. A szeme
most inkább kék volt.
– Mit gondolsz Eyricről és Kathrynről? – kíváncsiskodott Evie. – Milyenek
voltak, amikor találkoztál velük a birtokon?
Owen felidézte az emlékeket.
– Kétségkívül nagyon szeretik egymást – kezdte. – Volt valami különleges
abban, ahogy együtt voltak. Talán politikai okokból keltek egybe, de biztos
vagyok benne, hogy szívből törődnek egymással. És úgy láttam, Kathryn bízik
Eyricben és a történetében. Megható volt látni a szerelmüket.
Evie először boldogan hallgatta Owent, majd hirtelen aggodalom csillant a
szemében.
– Mi lesz, ha megszerzi a trónt? – suttogta.
– Ami mindig, amikor egy király elbukik – jelentette ki baljósan Owen. – A
pártfogói ritkán maradnak hatalmon. A nagyapád elveszíti a rangját, ahogy én is.
Sokat veszíthetünk, ha Severn elbukik.
– És nem gondolod, hogy Eyric kevesebbel is beérné, mint a korona?
Owen a fejét ingatta.
– Felajánlottam neki, de visszautasította. Nem bízik Severnben. Arra
nevelték, hogy ne bízzon benne. Fél tőle, és talán gyűlöli is. Azt hiszem, annyi
nem győzné meg, ha neki ígérnék a Yuork hercege címet. Vagy a korona, vagy
semmi.
Evie arcát harag torzította el.
– Akkor jó eséllyel mindent elveszít.
– Vagy mi veszítünk el mindent – tette hozzá Owen.
Evie gondterhelten szorította össze a száját. Ismerős volt az a tekintet. Az
elszántság tekintete – annak a jele, hogy Evie-vel nem érdemes szembeszállni.

Másnap az eget vastag, szürke felhők takarták el. Owen a nyakát nyújtogatva
állta a fagyos szelet. Hamarosan a köpenyét is elő kellett vennie. A matrózok
dörzsölték és lehelték a tenyerüket, mielőtt megfogták volna a köteleket.
Owen Evie és Justine keresésére indult. A fedélzeten talált rájuk, éppen a
kapitánnyal beszéltek.
– Milyen messze van még Királyforrás? – kérdezte Owen, miközben a
habzó tengert figyelte, amelyen a Vazallus keresztülszelte magát.
– Ott van – felelte gondterhelten a kapitány. A bal szemén volt egy apró
heg, amely egészen az orcájáig leért. Olyan halvány volt, hogy Owennek eddig
fel sem tűnt.
A fiú tenyerét a szeme fölé emelve nézett a távolba, de meglepődött, amikor
meglátta a szárazföldet.
– Szokatlan – jegyezte meg Evie a fejét ingatva. – Sosem láttam még havat
Királyforrásban az év e szakában. Még két hónap van télig.
Királyforrás palotája, a fák és a mezők mind frissen hullott hótakaró alatt
nyugodtak. Owen járt már itt télen, noha azt az időszakot leginkább
Westmarchban töltötte, ahol nem hűl le annyira a levegő, de tudta jól, hogy
szokatlanul korai hóvihar érkezett.
– Látott már ilyet? – kérdezte a kapitányt.
A férfi a fejét rázta.
 – Húsz éve járom a tengert, de még soha – mondta. – Királyforrás még
sosem volt ilyen korán ennyire fehér.
Owen elméjében egy emlék bukkant elő, amelyet a Forrás moraja kísért.
Egy beszélgetés emléke volt. Sok évvel ezelőtt egy reggeli alkalmával
Severn király mondott valamit Dickon Ratcliffe-nek. Owen a közelben állt, ezért
hallotta a beszélgetést. Az emlék azóta is gyakorta eszébe jutott.
– Emlékszik a napfogyatkozásra, ami a feleségem halála napján volt? Még
azért is engem okoltak. – A hangját lehalkítva, szinte suttogva folytatta. – Bár az
talán mégis az én művem volt. Aznap sötétbe borult a lelkem, és mégiscsak a
Forrás kegyeltje vagyok.
Igazat mondott, suttogta a Forrás.
Az első hópelyhek némán hullottak a fedélzet deszkáira.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Gaztett

Az inas elvette Owen hóborította köpenyét, és a küszöb fölött átnyújtva lerázta.

A palota belsejét szénserpenyők világították meg, a füstös levegőtől odabent
minden álomszerűnek hatott. Megkönnyebbülés volt visszatérni Ceredigionba,
de közben annyi sorsdöntő változás történt, hogy eleinte Királyforrás is idegen
helynek hatott, akár Atabyrion. A trónterem felé Owen összetalálkozott
Mancinivel. Már a kém látványára is elsavanyodott az arckifejezése.
– Nem is jöhettél volna jobbkor – jegyezte meg a kémek vezére.
Nyugtalannak és kialvatlannak tűnt. – A visszatérésed már önmagában cáfolja
legnagyobb félelmünket, miszerint tőrbe csaltak titeket Edonburickban.
– Tényleg tőrbe csaltak minket – fújtatott dühösen Owen, és mélyeket
lélegzett, hogy tüdejét melegséggel töltse meg a fagyos levegő után. – Justine-t
és Clarkot megmérgezték. Kis híján engem is, de én aznap nem ettem a nekünk
szánt ételből. A méregkeverőt elfogtuk, de megszökött. Jobb, ha tudod, lord
Bothwellnek hívják. A méregkeverők iskolájában a Foulcart nevet használta.
– Bothwell? – kérdezte Mancini. – Elárult minket? Miután annyit fizettem a
hűségéért?
Owent lenyűgözte, hogy Mancini milyen hihetően adja elő a meglepett
embert. De az Espion vezérével kapcsolatos fenntartásait egyelőre megtartotta
magának. Először a királlyal akarta megbeszélni.
– Hogy van a király? Előreküldtem Clarkot, hogy jelentse, az occitaniaiak
meg akarják mérgezni, és félre akarják vezetni lady Elyse-t, de aztán csapdába
csalták és leütötték. Kijutott nekünk a bajból, Dominic.
– Méregkeverőt küldtek? – csodálkozott Mancini. – Eddig nyomát sem
láttuk, és az Espion mindenkit megvizsgál, aki munkára jelentkezik a palotába. A
király egészséges, noha nincs jól. Hallottál az unokahúgáról? Honnan tudod,
hogy megszökött?
Owen grimasszal pillantott a nagydarab férfira.
– Mert a Forrás kegyeltje vagyok. – Megkönnyebbülten hallotta, hogy
Severn még élt.
– Akkor kérlek, állítsd meg a havazást! – gúnyolódott Mancini. – A pórnép
már attól fél, hogy befagy a folyó. Képzelheted, micsoda szörnyülködés támadt a
szentélyben.
– Mire fel? – tudakolta Owen.
– Ismered Nagyasszony legendáját. Hogy a szentély törvényei addig
tartanak, amíg a víz folyik. Mivel a folyam legalább ezer éve soha nem állt meg,
mindenki azt hitte, hogy a szentély törvényei örökké tartanak. De most a
szentélylakók attól félnek, hogy elveszítik az oltalmat. Babonás csürhe.
Owen lenézően rázta a fejét.
– Mikor ment el Elyse? És hogyan szökött meg? Elrabolták?
– Nem hiszem, hogy elrabolták, bár biztosan nem mondhatom. Az anyja
temetése másnapján veszett nyoma.
– Az özvegy királyné meghalt?! – kiáltott fel Owen. – Atabyrionban
megtudtam, hogy megmérgezték.
Mancini tehetetlenül vállat vont. Közben megérkeztek a trónterem
bejáratához. Az ajtó zárva volt, odakint két lándzsás őr strázsált. A kémek vezére
intett, mire a katonák tisztelegtek, és ajtót nyitottak.
– Nem sokkal azután halt meg, hogy elindultatok. Hónapok óta
betegeskedett. A halála szörnyű csapás volt lady Elyse-nek. Úgy hiszem,
Tunmore dekoneus arra használta a halált és a lány gyászát, hogy meggyőzze
Chatriyon házassági ajánlatáról. Gondolom, álruhában kicsempészték a
szentélyből, azután egy occitaniai kereskedőhajó fedélzetén másnap reggel
elutazott. Képzelheted, milyen dühös volt a király, hogy így elárulták. Én
mondtam neki, hogy tartsa rövidebb pórázon. Vagy akármilyen pórázon! De ő
bízott benne, azt hitte, a lány sosem hagyná cserben. Hát, mégis cserben hagyta,
és nem is csodálom, elvégre elvették a hatalmát, és Severn nőül venni sem volt
hajlandó. Kölyök, a király dühös, dühösebb, mint amilyennek valaha láttam. Jó,
hogy itt vagy, mert mi már hiába beszélünk neki.
Owen nagyot nyelt, mielőtt átlépte a küszöböt. A gyomra aggódva rándult
össze. Mancini a kandallónál várakozott, épp olyan közel, hogy még hallja a
beszélgetést. Severn a trónján ült, zavartnak és kimerültnek látszott. A haja
szürkébb lett, vagy legalábbis annak tűnt a komor ábrázatától. Elmerengve ült,
alsó ajkát kesztyűbe bújtatott ujjával kopogtatta. A fáklyák fénye a borotválatlan
arcát és a rendezetlen haját is megmutatta. A fején ott volt a korona – ez
ritkaságnak számított, ugyanis jobbára csak ünnepségeken tette fel. A homlokán
futó kör alakú fémpánt mintha arany helyett fakó vasból készült volna.
Owen az emelvényhez lépett, majd fél térdre ereszkedett. Amikor a király
szemébe nézett, látta, micsoda pokol tombol a korona alatt. Az is csoda volt,
hogy még ülve tudott maradni. A tekintetét a fiúra emelte, ám egy pillanatig úgy
tűnt, meg sem ismeri.
– Owen? – kérdezte aztán rekedt hangon.
– Visszatértem, uram – felelte. – De attól tartok, nem elég hamar ahhoz,
hogy megelőzzem a bajt. – Örült volna, ha Mancini magukra hagyja őket, hogy
megoszthassa Severnnel a kételyeit, de talán nem ez volt a legmegfelelőbb
pillanat.
– Hát hallottad? – kérdezte egykedvűen a király.
– Uram, már Atabyrionban tudomást szereztem az összeesküvésről –
felelte. – Üzenni akartam, de kudarcot vallottam.
A király arca megváltozott. Úgy kelt fel a trónról, mintha dróton rángatnák.
– Te? Kételyek és félelmek gyötörtek. Már attól tartottam, te is ellenem
fordultál. Vagy hogy elpusztítottak. De mégis itt vagy, és térdet hajtasz előttem.
Állj fel, barátom! Soha többé nem kell előttem térdelned.
Owen lassú mozdulattal felkelt, és csak figyelte a királyt, érezte a benne
kavargó érzelmek mélységét.
– Mi történt? – kérdezte halkan. Egyetlen szolga sem volt a teremben.
Mintha csak egy óriási mauzóleum lett volna.
A király lelépett az emelvényről, kezét Owen vállára tette, és a pokolként
izzó kandallóhoz vezette. Owent rövidesen kiverte a veríték, de a királyra mintha
nem hatott volna a forróság. Severn gyötrelmes kifejezéssel bámulta a lángokat.
– Ahogy az anyja egészsége romlásnak indult – kezdte a király –, egyre
ritkábban jött a palotába. De én nem gyanakodtam. Természetesnek tartottam,
hogy az anyja utolsó óráiban mellette szeretne lenni. Egyszer aztán odajött
hozzám. Késő éjszaka volt, és búsnak, fáradtnak látszott. Nehezen
vigasztalhattam, hiszen gyűlöltem az anyját, és ő is gyűlölt engem. Mégsem
szóltam egyetlen rossz szót sem, csak igyekeztem mellette lenni a
szomorúságában. Elyse – úgy összerezzent, mintha a név megperzselte volna a
nyelvét – azt kérdezte tőlem, házasságba kényszeríteném-e valaha. Réges-rég a
szavamat adtam neki, hogy sosem tennék ilyet, ezért megerősítettem a
fogadalmamat. Hallgatott, aztán egyszer megkérdezte, hogy valaha engedem-e
megházasodni. Azt mondta, tudja, hogy a gyermek, amely méhéből jön a világra,
egyesek szerint trónörökös lesz. – Elmerengve figyelte a lángokat, és a szájához
emelte az öklét.
– Mit mondott neki? – érdeklődött Owen, miközben az izzadságot
törölgette az arcáról.
A király szeme sötét volt, akár a vihar.
– Az igazat. Hogy nem hagyhatom férjhez menni. Még nem. De azt is
elmondtam neki, hogy ö a trónörökös. Megmondtam, hogy övé lesz a korona, ha
velem bármi történik. – Az ajka fintorba fordult. – Másnap reggel elment.
Severn szenvedélyes arccal kapta el tekintetét a tűzről.
– Elhagyott azért a kölyök Chatriyonért, mert megígérte neki, hogy
királynővé teszi. Az a büdös senkiházi, aki harisnyát meg harisnyakötőt visel, és
életében nem ölt még embert a saját kezével! Azt hiszi, a lányon keresztül majd
az övé lesz Ceredigion. Hogy én majd fejet hajtok, és engedem, hogy a sárba
tiporjanak. – A tekintete és a hangja félelmet keltő volt. – Nem leszek könnyű
falat a lakomájukon! Ennek a vadkannak agyara van, amellyel halálra döfi
mindegyiküket!
– Uram – vetette közbe óvatosan Mancini. – Lord Owennek még nem volt
alkalma beszámolni a hírekről, amelyeket magával hozott az útjáról. Mi a
helyzet a trónkövetelővel, Piers Urbickkal? Meghalt a király ellensége?
Owen a kémek vezéréről a királyra pillantott.
– Meg vagyok róla győződve, hogy igazat mond. Hallgasson meg, uram.
Tudom, hogy Mancini kémei megtalálták az állítólagos szüleit. Azt hiszem, előre
kigondolt félrevezetésről van szó. Találkoztam vele. Nem is egyszer. Nem a
Forrás kegyeltje. Senki más sem volt az, legalábbis senkit nem éreztem annak.
Amikor megérkeztünk, éppen a menyegzőt ünnepelték.
– Menyegzőt? – hüledezett Mancini.
– Igen. Jago Llewellyn összeadta a fiút Huntley gróf lányával, lady
Kathrynnel. Alig két hete keltek egybe. Az atabyrioni nemesek hisznek
Eyricnek, Argentine-nek tartják. Felséged unokaöccsének. És úgy hiszem,
igazuk van.
Severn döbbenten kapta fel a fejét.
– Hogyan élte túl? És miért nem próbált meg korábban hazatérni? El kell
ismerned, hogy a követelése erősen megkérdőjelezhető!
– Ha találkozna vele – folytatta Owen, miközben megfogta a király vállát –,
felséged is ugyanazt gondolná. Fél magától, uram. Hisz a szóbeszédekben.
Próbáltam rábírni, hogy jöjjön haza velem. El akartam rabolni, de Kathryn inasa
bizonyára meghallotta a beszélgetést, mert hívta az őrséget. Etayne-nel
elmenekültünk, és azonnal hazatértünk. Nem hiszem, hogy Jago boldog lesz, ha
megtudja, hogy ott jártam.
– Bánom is én, hogy érzi magát! – fakadt ki Severn. – Bölcsen tetted, hogy
elmenekültél, semmint fogságba ess. Bármekkora váltságdíjat hajlandó lettem
volna kifizetni érted, Owen. De így most azt az aranyat arra költhetem, hogy
meghódítsam Atabyriont és Occitaniát.
Owen a fejét ingatta.
– Edonburickot nem szükséges megtámadni. Jago ide fog jönni. Vakmerő,
és mindenáron bizonyítani akarja rátermettségét. Azt hiszem, elgondolkodott az
ajánlaton, ugyanis… megkedvelte Elysabethet. De szerintem úgy számít, hogy
akkor is megkapja magának, ha Eyric fejére kerül a korona. Meg fognak támadni
minket.
Severn összevonta a szemöldökét.
– Jöjjenek csak, jöjjenek! Meg tudom védeni a királyságomat. És ha ez a
sok birka vérbe akarja mártani a kardját, hát kapnak vért. Annyi vér lesz, hogy
nézni sem bírják! Levágom az embereiket és porig rombolom a házaikat! Az
anyjuk hamarosan értük rí majd!
– Van más is – szólt közbe hevesen Owen. Érezte, hogy a király haragja
egyre csak nő. Jobbnak látta egyszerre közölni az összes rossz hírt.
Severn hitetlenkedve húzta fel az egyik szemöldökét.
– Nem akarnak a harctéren szembenézni felségeddel – mondta Owen. –
Kiderült, hogy az Espion Jago udvarában, ez a lord Bothwell egy Pisanban
kiképzett méregkeverő, akit vélhetően Foulcart néven ismertek. Az volt a
küldetése, hogy megöljön minket, és háborút szítson Ceredigion és Atabyrion
között. Tőle tudtuk meg, hogy más összeesküvés is történt felséged ellen.
Chatriyon felbérelt egy méregkeverőt, aki most itt van a palotában, és meg
akarja ölni felségedet. Bothwell szerint Occitania királya nem akarja Eyricet a
trónra. Azt hiszem, igazat mondott. Figyelemelterelésnek használja Eyricet és
Jago királyt. Lord Roux Brythonicából szintén ezt a hírt erősítette meg.
Személyesen eljött Edonburickba, és figyelmeztette Jagót, hogy ne merészelje
megtámadni Ceredigiont.
– Roux ott volt? – hitetlenkedett Mancini. – Azt kétlem!
– Személyesen jött – erősítette meg Owen a királyra nézve, miközben a
kémvezér felé biccentett. – Felismertem, ahogy ő is felismert engem. Azt
hiszem, uram, ő is a Forrás kegyeltje. És azt mondta, hogy a hercegnő továbbra
is kitart a velünk kötött szövetség mellett.
Severn ámulattal hallgatta Owent, és a haragja is lassan csillapodni látszott.
Atyai módon Owen nyakára tette a kezét, majd vállon veregette.
– Nagyszerű munkát végeztél, fiam. Becsülettel szolgáltad a királyodat.
Ezért megjutalmazlak. Kockázatos volt felfedni magadat Eyric előtt, de
megértem, miért tetted. Meg akartad győzni, nem igaz? Azt akartad elérni, hogy
szabad akaratából jöjjön Ceredigionba.
Owen bólintott.
– Így történt. Hercegséget ígértem neki. Azt, amelyik gyermekként is őt
illette.
Severn elmosolyodott.
– Én pedig tiszteletben tartottam volna az ígéretedet. Így most hercegség
helyett mindent elveszít. Az apósa is bánhatja, mert saját vagyonával támogatja
ezeket a gyermekeket. Ó, milyen ironikus! Jogos örökösöm lehetett volna, ha
barátként és szövetségesként tér vissza, ehelyett olyasmit óhajt, ami nem lehet az
övé. Hisz még gyerek! – A fejét rázta. – Ráadásul engedetlen fajta. Napok óta
először jó a kedvem! Vadásznak rám és le akarnak igázni. A farkasok a
sarkamban csaholnak. De hű alattvalóim vannak, és hozzá hadihajóim és
seregem. Az ellenségeim megismerik a rettegett fenevad haragját, húsukban
érzik majd az agyart. Legyen hát háború! Állok elébe!
Átölelte Owen vállát, és visszavezette a fiút a trónhoz. Azután Mancini felé
biccentett.
– Hozd ide Horwath unokáját. Bájra és jókedvre van most szükség! A
Forrásra mondom, ha most azzal hozakodna elő, hogy halastavat kér a
nagyterembe, hát meg is építtetném! – A király talán hetek óta először nagyot
nevetett, azután megpaskolta Owen hátát.
– Jól csináltad, kölyök. Jól csináltad! – A tekintete komolyra fordult. – Ó,
és Mancini! Szólj fel Tunmore-nak a toronyba, hogy csatlakozzék hozzánk
vacsorára. Bizonyára éhes, elvégre két napja nem evett.
Owen arcán szertefoszlott a mosoly, amikor megértette, mire utalt a király.
Tunmore-t kihozták a szentélyből.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Borzalmas titkok

Owen és a kémvezér egymás mellett haladtak a palotában kígyózó kémfolyosók

mélyén, egyenesen a tornyok felé, ahol a rabokat tartották. A sötét folyosókon
hideg volt, Owen minden kilégzését apró ködfelhő kísérte. A rossz előérzet úgy
telepedett a vállára, akár a vastag hótakaró Királyforrásra.
– Végül csak meggyőzted – szólt Owen, miközben a haragját igyekezett
kendőzni. Nem bízott a férfiban, de most el kellett hitetnie vele, hogy egy
oldalon állnak.
– Kit és miről? – kérdezett vissza Mancink – Beszélj érthetően, fiatalember.
Naponta sokakat meggyőzök sok mindenről.
– Tudod, hogy miről beszélek – vágta oda Owen. – Elraboltátok Tunmore-t
a szentélyből.
– Évekkel ezelőtt meg kellett volna tenni – legyintett Mancink – Az a fickó
mindvégig Nagyasszonyból ármánykodott. Felségárulást követett el, mégis miért
kéne oltalmat kapnia?
– Hogy csináltad?
Mancini átvette a másik kezébe a lámpást, aztán magasabbra emelte.
– Élnek ott olyanok, akik pár tallérért akármire képesek. – Mint te, gondolta
magában Owen. – Valaki lefoglalta a szentélyszolgát, és addig vagy fél tucat
ember kivonszolta Tunmore-t. Ponyva alatt idehozták, megkötözve, betömött
szájjal. – Csettintett egyet. – Ilyen egyszerű.
– És hogy győzted meg róla Severnt?
Mancini szuszogott egyet.
– Nem kellett győzködni. Látnod kellett volna a haragját, amikor kiderült,
hogy mi történt Elyse-szel. Nem láttam még így dühöngeni. Még akkor sem,
amikor Ratcliffe-ről kiderült, hogy áruló. Ez az árulás különösen fájt neki, hiszen
nagyon megbízott benne. – Az Espion Owenhez fordult, és sokat sejtető
tekintettel a szemébe nézett. – Még a te árulásod híre sem rázná meg ennyire.
Bosszút szomjazott, és éppenséggel Tunmore volt az, aki Chatriyon karjaiba
terelte a nőt.
– Csodálkozom, hogy nem dobatta egyből a vízesésbe – motyogta Owen.
– Mindketten tudjuk, hogy az a módszer hatástalan a kegyeltekkel. A király
most meghagyta Polidorónak, hogy alaposan vizsgálja ki a donremy szűz
kivégzésének körülményeit. Biztosra akar menni.
Owenben egyre erősödött a rossz érzés. Nem érdekelte Tunmore sorsa, de
nem nézte jó szemmel, hogy erőszakkal kihozták a szentélyből. Ostobaság volt
semmibe venni egy ősi hiedelmet pusztán a bosszú kedvéért. Owen is tudta,
hogy az ilyesmi általában egyszerű szóbeszéden alapult, de a Forrás igenis
létezett, és belül érezte, hogy ezzel megsértették.
A folyosó végén Espion-őrök strázsáltak.
– Jó estét, Mancini mester! – köszönt az egyik.
Mancini odanyújtotta a lámpását, majd Owenre pillantott.
– Rendszeresen váltom az őröket, és a celláját is óránként átkutatjuk. A
fickó két napja nem evett és nem aludt.
Owen megszánta a rabot.
– Nincs nyugta. Épp ahogy a király meghagyta – vigyorogta az egyik őr.
– A király azt szeretné, ha Tunmore ma csatlakozna hozzá vacsorára.
– És mit kap enni? Patkánypörköltet? – nevetett a másik.
– Egy kis vesepitével – tromfolt rá Mancini. – Nyisd ki az ajtót!
Az őr kinyitotta a nehéz vasajtót, amely mögül hűvös szellő szökött elő.
Owen és Mancini elindultak felfelé a toronyba. A szél jajongva-nyögve kísérte
őket a fokokon. Mintha egy férfi nyöszörgött volna – a gondolattól Owen
megborzongott.
– Gondolod, hogy Severn elengedi? – kérdezte a fiú.
– Áh! Dehogy! Én sem tanácsolnám neki. Nem, a pasas itt fog megrohadni.
Ezt illetően Severn is hajthatatlan. A király megváltozott, fiú. Amikor Elyse
elárulta, valami elszabadult benne. Inkább úgy mondom, hogy a természete
hirtelen hatalmas fordulatot vett.
– Milyen fordulatot? – kíváncsiskodott Owen, miközben a lelkiismerete
egyre jobban nyomasztotta. Ő annak az embernek esküdött hűséget, aki Severn
eddig volt. Mi van akkor, ha Elyse árulása olyan mély sebet ejtett rajta, hogy az
így eltorzult lelkű embert már képtelen lesz szolgálni? De a vagyonát, a rangját
és mindenét annak köszönhette, hogy hűen szolgálja a királyt. Hajlandó lenne
mindent kockára tenni? Képes lenne elárulni a királyát?
– Sokat változott – mondta Mancini. – Első haragjában meg akarta
gyilkoltatni Chatriyont. Azóta persze csillapodott, most inkább személyesen
pusztítaná el. Le akarja rohanni Occitaniát, szét akarja verni a kölyök országát.
Néhány évig talán megszorításokra lenne szükség, hogy legyen pénze egy ilyen
háborúra, de nagyon elszánt. El akarja venni a koronát, Elyse pedig tehetetlenül
végignézi. Soha nem lesz képes újra megbízni Elyse-ben. Az sem biztos, hogy
bárkiben képes lesz valaha bízni. Ez most csak a szél, vagy Tunmore nyöszörög
ennyire?
Mostanra Mancininek is feltűnt a hang.
A torony tetejében két őr idegesen topogott az ajtó előtt.
– Úgy nyöszörög, mint aki megőrült – mondta aggódva az egyikük. –
Rászóltam, hogy kussoljon, de azóta is összevissza zagyvál. Megbolondult!
– Nyisd ki! – szólt szigorúan Mancini.
Az őr beledugott egy kulcsot a zárba, és elfordította.
A toronyszobában jéghideg volt. A cella minden ablaka ki volt tárva, a
földön vastag kupacokban állt a hó. Nem volt ágy, egy szénserpenyő felborítva
hevert a földön, és egy szalmazsákot leszámítva a zárka minden berendezése egy
bűzölgő ágytál volt.
Owen először nem is látta Tunmore-t. Csak a nyöszörgést hallva fordult
oda. Egy kitárt duplaszárnyú ablakban állt egy pad fölött, ujjaival a párkányt
szorította. Az arca kétségbeesett volt, állatias hangon nyöszörgött.
– Mit műve… jöjjön le onnan! Mit művel, ember?! – üvöltötte Mancini
bele a szélbe.
Tunmore arcához havas lé tapadt. Rövid haja az égnek meredt, a bőre
szürkés árnyalatú volt. Rettegés villant a szemében, ahogy Owenre nézett.
– Aaaaaarrrhhhh – nyögte, amikor felismerte a fiatalembert. – Még nem
késő! Még nem késő! A Forrásnak hála, még nem késő!
Owen nem értette, mit akar Tunmore.
– Mi van magával?
– Halott ember vagyok! Láttam a vizet. Láttam a Végtelen Mélységet, és
azt hittem, túl késő. De itt vagy! Te a Forrás kegyeltje vagy! A Rettegett Rém
eljő! Visszatér Ceredigionba! Övé lesz a korona! Az övé kell legyen!
– Mit makog? – kérdezte dühösen Mancini.
Owennek valami a szívéig hatolt. Egy hideg kéz, egy kés.
– Kicsoda? – kiáltotta oda. – Eyric Argentine?
Tunmore arca eltorzult a fájdalomtól.
– Nem ő a Rettegett Rém! Te tudni fogod. Te megismered! Te is a része
vagy! Te is őt szolgálod. Mindig is őt szolgáltad! Légy hű hozzá! Ő az igazi
király, Kiskaddon!
– Kiskaddon király! – kiáltott fel meglepetten Mancini, de Owen tudta,
hogy félreérti az üzenetet.
Tunmore tekintete zavart volt.
– Még nem késő! Még mindig nem késő! A láda! A láda! Hozd el, vagy
mindennek vége! Vidd Szt. Penryn szökőkútjába! Az majd megtöri az átkot!
Tedd meg, fiú, mielőtt minden elpusztul!
– Félrebeszél – suttogta Mancini.
– Ki a Rettegett Rém? – kérdezte Owen, miközben közelebb lépett
Tunmore-hoz. – Ismeri?
– Eljön! Visszatér! Ahogy volt, úgy is lesz! Te vagy az ő bajnoka! Az igaz
király…!
A mondatát nem tudta befejezni, mert hirtelen olyan szél kerekedett, amely
még a toronyba is besüvített. Owen az arcát védte a beáramló hódarától.
– Kapjátok el! – kiabált Mancini a katonáknak. – Fogjátok le, mielőtt
kiugrik!
De késő volt.
A széltől hunyorognia kellett, de Owen így is látta, ahogy Tunmore átbukik
az ablakpárkányon. Az ablakhoz sietett, a szíve a torkában kalapált. A szél apró
örvényekben hordta a tornyoknak a havat. Lepillantott a belső udvarba; egy
összezúzott test hevert kiterülve a kőlapokon.
– Megölte magát? – kiáltotta Mancini, és Owen vállába kapaszkodott.
A kémvezér lenézett a testre, csalódottan megrázta a fejét, majd parancsba
adta a katonáknak, hogy siessenek le, és rejtsék el a holttestet.
Owen szédült a magasságtól, és a dekoneus szavai a velejéig megrázták.
– Miről zagyvált? – kérdezte zavartan Mancini. – Nem hallottam a végét.
Azt mondta… azt mondta, hogy te vagy a király, kölyök? – Az Espion
önkéntelenül is megszorította Owen vállát. – Mintha azt mondta volna.
Dekoneus volt. Ez valami prófécia lehetett?
Owen tudta, hogy Mancini félreértette, de túl zavart és túl szomorú volt
ahhoz, hogy egy szót is szóljon.
– Félrebeszélt – felelte végül a fejét rázva. – Beleőrült abba, hogy
bezártátok ide.
De a fiú emlékezett a ládára, amit Nagyasszony szökőkútjában látott. A
ládára, amellyel először a ciszterna vizének mélyén találkozott. Zavart volt, és az
eset megrendítette, de valami azt súgta belül, hogy Tunmore nem értelmetlen
badarságokat beszélt.
– Akkor valami újabb gaztettre készült? – faggatta Mancini. – El akarta
benned hinteni a lázadás magvait? Nem lennék meglepve. Egy ravasz angolna
volt az a pasas. Mondott valamit Szt. Penrynről. Az nem egy szentély
Westmarchban?
Owen azt kívánta, bárcsak ne hallotta volna ezt a részt a kémvezér.
– De – felelte. Egy halászfaluban volt a parton, mélyen Owen
tartományában. Különös történeteket hallott arról a helyről. A halászok hálójába
rendszeresen akadtak furcsaságok – pajzsok, rozsdás sisakok, patkók.
Penrynnek megvolt a maga története, amiről Owen nem tudott sokat, mert
ideje nagy részét Északon töltötte. De tudott két emberről, akik jól ismerték a
történelmet. Meg kellett keresnie Evie-t, és az udvari krónikást, Polidoro
Urbinót.
De legelőször közölnie kellett a királlyal, hogy az ellensége nem
csatlakozik hozzá vacsorára, mert kizuhant a toronyból, és szörnyethalt.
Királyforrásban töltött időm során nem találtam mégoly illékony, mégis közismert legendát, mint amelyik
Ceredigion első királyáról szól. E legendát kutatni olyan, mintha kísértetet üldözne az ember. Nagyon kevés
feljegyzés készült róla, és az a kevés meglévő is mind évszázadokkal ezelőtti dokumentumok másolata. A
legenda a távoli múlt egy korszakáról szól, azokból az időkből, amikor még hatalmas mágurok járták a
világot. Amikor még a bátorság volt a legfőbb erény. Akkoriban a Forrás egyik kegyeltje, egy Andrew nevű
fiatal fiú képes volt egyesíteni egy széthullott királyságot, és megállította a vérontást, amely Ceredigion
földjét sújtotta. Ez a fiatalember erős és hatalmas királlyá, talán mind közül a leghatalmasabbá lett.
Tanácsadói mágurok voltak. Állítólag volt egy varázslatos mágurkészlete is. Egy készlet, amellyel, ha
játszott valaki, megjósolhatta a csaták kimenetelét és a nemzetek sorsát. Andrew király olyan bölcs volt,
hogy összesen egyetlen játszmát veszített el. Egyet, amelyet a fattyú fia ellen játszott. Andrew ezután
hamarosan legyőzetett, és a világra sötétség borult. De a nagy mágur, Myrddin megjósolta, hogy Andrew
egy napon visszatér. Ezt a jóslatot nevezik a Rettegett Rém próféciájának.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 HARMINCADIK FEJEZET

Leoneyis

Owen a földön térdelt, és egy hatalmas csempetorony utolsó lapjait illesztette a

helyére. Az építmény annyira instabil volt, hogy kissé imbolygott. Közben
érezte, ahogy a Forrás ereje lassan áramlik belé, pótolva a korábban elveszített
energiát. Justine a közelben ült, és hímzett valamit, de időnként fel-felpillantva
szemmel tartotta a fiút és Evie-t, akiknek a feje szinte összeért, miközben erősen
koncentrálva rakosgatták az utolsó lapokat.
Owen mindent elmesélt a Tunmore-ral való találkozásról a toronyban.
Ahogy hangosan kimondta a szavakat, maga is átgondolta őket, és összeszedte,
mit tud és mit nem. Abban biztos volt, hogy a rejtély megoldásához hiányzik
még néhány darab.
– Severn mit szólt Tunmore halálához? – kérdezte Evie, miközben
átnyújtotta az utolsó lapot.
Owen a fejét rázta.
– Meglepődött, de nem sajnálkozott. Azt mondanám, hogy inkább örült a
dekoneus halálának.
– De neki nem mondtad el, amit nekem, ugye? Mármint a ládáról.
– Nem, ahogy Mancininek sem. Biztos vagyok benne, hogy az Espion
figyelni fogja a szentélyt. De Mancini azt hiszi, hogy a Forrás csak babona. Ő
nem látja a kincset. Most, hogy Tunmore meghalt, talán csak én látom.
Szerintem Mancini azt hiszi, hogy Tunmore megbolondult, és összevissza
beszélt.
– De szerinted ennél többről van szó – suttogta Evie. A szeme éppen színt
váltott: ezüstös volt, majd kék, azután zöld. Erősen gondolkodott.
– Olyan idegesítő! – panaszkodott Owen. – Az őrületbe kerget ez a sok
utalás és titok. Eyricen látszott, hogy mondtak neki valamit. Egy legendát?
Titkot? Nem tudom, de nagyban befolyásolja a cselekedeteit. És azt akarta, hogy
csatlakozzak hozzá. De hogyan tehetném úgy, hogy semmit nem tudok az
egészről? Nem akarom, hogy valaki bolondot csináljon belőlem.
 – Tudom – helyeselt megértően Evie, majd megpaskolta a fiú kézfejét. –
Senki nem akarja. Okos dolog, hogy odafigyelsz arra, amit Tunmore mondott.
Közelgő veszélyre utalt, amit csakis te akadályozhatsz meg. Természetes, hogy
ez kíváncsivá tesz, de az is lehet, hogy csapda az egész.
Owen belenézett a lány szemébe.
– Az életével fizetett ezért az információért. Mintha valami súlyos teher lett
volna, amit nem bírt tovább cipelni. Elkezdett valamit, és most nekem kellene
folytatnom, de azt nem mondta el, miért. Ha hallgatok rá és elviszem a ládát Szt.
Penrynbe, azzal nem válok én is a részesévé valamiféle összeesküvésnek? De ha
elmondom a királynak, mit fog szólni? Ő is kegyelt. Vajon megpróbálja
megkeresni a kincset? – Owen a homlokát ráncolva próbált úrrá lenni a
zaklatottságán. – Emlékszem valamire, amit még Ankarette mondott.
Dunsdworth apja is látta a kincset a vízben, de nem tudta kihozni. Ebbe végül
annyira beleőrült, hogy megfojtotta magát.
– Te is majdnem megfulladtál, amikor megpróbáltad kihozni – emlékeztette
Evie.
– Ez nem igaz!
Evie bosszúsan rázta a fejét.
– Jól emlékszem, Owen. Nagyon aggódtam érted. Sokáig voltál a víz alatt.
Volt valami rossz abban, amit tettél. Éreztem.
Owen továbbra is a homlokát ráncolta, noha volt igazság a lány szavaiban.
– Nem tudom, mit tegyek, Evie. Össze vagyok zavarodva. A királyságunkat
egyszerre hárman fogják megtámadni. Eyric, Jago és Chatriyon harcolni fognak
velünk – aztán egymással – Severn koronájáért.
– Jagónak nem kell a korona, de folytasd – vetette közbe Evie.
Owent egyszerre elfogta a féltékenység.
– Azért valamit ő is akar. A lényeg, hogy meg fogják szállni az országot. De
közben valami más is történik. Valami, amit nem látunk. Egy másik játékos is
mozgatja a bábukat. Történt valami a múltban, aminek hatása van a jelenre. És
az egész középpontjában a Rettegett Rém áll. Meséltem már neked arról, amit a
Forrás súgott a Rémről. Még most is hallom. Valahogy én is a része vagyok a
próféciának.
Evie pislogott.
– Te vagy a Rettegett Rém? – kérdezte.
Owen a szemébe nézett.
– Ezt most miért kérdezed? Persze hogy nem én vagyok!
– De gondolj csak bele. Egyszer régen elmesélted a történetedet. Halva
születtél, aztán visszahoztak az életbe, ahogy te is tetted
Justine-nel Edonburickban. Benned megvan ez a hatalom, Owen. Ez
valóságos, nem valami babona. Láttam. Talán te teljesíted be azt a jóslatot.
Owen csak bámulta a lányt, miközben egyre hevesebben vert a szíve.
Érezte a Forrást maga körül, érezte magában. Aztán meghallotta a suttogást.
Nem te vagy a Rettegett Rém. De az elsők között leszel, akik megpillantják.
Owen megborzongott, amire Evie is felkapta a fejét.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Nem én vagyok az – felelte a fejét rázva. – De a Forrás azt mondja, hogy
eljön. Hogy az elsők között leszek, akik megpillantják.
A szobára csend telepedett. Még Justine kezében is megállt a tű. A tekintete
sötét volt, és komoly; komor, akár a palotában uralkodó általános hangulat.
– Nem szólhatok Severnnek – suttogta Owen. – Még nem. Először nekem is
többet kell tudnom.
Evie bólintott.
– Keressük meg Polidorót. Azóta Andrew király legendáját kutatja, hogy
megérkezett. Én már mondtam, hogy semmit sem tudok Szt. Penrynről, de ő
talán tud segíteni. – Elhallgatott, azután folytatta: – Talán jobb lenne, ha nem
említenéd neki a „látomásaidat”, ha lehet őket így nevezni. A végletekig hű
Severnhez. Szerintem nem érdemes mindent rábízni.
– Ez jó tanács. Gyere, keressük meg! Megtisztelnél? – kérdezte, és az első
mozaiklapra mutatott, amivel az összes többit le lehetett dönteni.
Evie mosolyogva tett eleget a kérésnek.

Polidoro Urbino egy lelkes, érdekes fickó volt. Magas volt, és nádszálvékony, a
bőrét megviselte az idő, gondosan hátrasimított barna haja kissé már őszült, a
szemében csillogott az értelem. Pisan udvari öltözékét viselte, amely vidámabb
színekben pompázott, mint a Severn által annyira kedvelt fekete, és a hangja
olyan vékony volt, hogy mindig úgy tűnt, menten elfogy a levegője. Ékesszóló
ember volt, rendkívül kíváncsi, és nyilvánvalóan odavolt Evie-ért. Owen
kedvesen Justine-re mosolygott, és felé biccentett, amikor a lány leült egy közeli
székre.
– Én mondom, lady Elysabeth Victoria Mortimer a legbölcsebb teremtés
szerte e királyságban – duruzsolta, miközben lázasan Owen kezét rázta, és arcán
elégedett mosoly terült szét. Evie-t színpadias meghajlással üdvözölte.
– Severn király igazi drágakővel büszkélkedhet, annyi bizonyos. Éppen az
udvari feljegyzéseket tanulmányoztam a donremy szűzről. Figyelemre méltó
történet. Biztosan maga is szívesen elolvasná, kedvesem. Úgy örülök, hogy időt
szakított meglátogatni egy egyszerű udvari krónikást. Ha bármiben a segítségére
lehetek, tudja, csupán kérnie kell.
Evie a bókok özönétől elmosolyodott, Justine csak a szemét forgatta.
– Urbino mester, szeretnék kérdezni valamit öntől. Úgy hiszem, a maga
tudása segíthet rendezni egy vitát Owen és köztem.
Polidoro újból meghajolt.
– Parancsára, úrnőm. Maguk ketten csodálatos párt alkotnak, ha szabad
megjegyeznem. – Kihúzta magát, és megérintette az ajkát. – Mindig is
lenyűgözve figyeltem magukat. Mondja hát, mégis miféle vita ütheti fel a fejét
két rokonlélek között?
– Egy földrajzi kérdés – mondta Evie. – Owen azt mondta, hogy a Szt.
Penryn szentély Westmarchban van, de én úgy emlékszem, hogy azt egyszer
magának követelte Occitania. Nem segítene rendezni ezt a kérdést?
Owen mosolyogva figyelte, hogy a lány milyen ravasz módon próbálja
kicsikarni a választ.
– Szt. Penryn, Szt. Penryn – motyogta elgondolkodva a krónikás. Aztán
csettintett a nyelvével. – Attól tartok, kedvesem, hogy a vitának nincs győztese.
Egyiküknek sincs igaza.
Owen csodálkozva hallgatta a krónikást.
– Uram, én láttam már a hercegségem térképét, és biztosan emlékszem,
hogy Szt. Penryn rajta volt.
Polidoro a fejét rázta, ráncos arca mosolyra derült.
– Kétségkívül látta a szentélyt, de a térkép vajon Leoneyist is mutatta?
Természetesen nem, hiszen az egész víz alatt van.
Owen szíve nagyot dobbant.
– Hogy mondja?
A históriás lelkesen bólogatott.
– A királyság odaveszett. Leoneyis története Andrew király legendájának
része. Ott ölte meg Andrew-t a fattyú fia. Jobban mondva nem megölte, csupán
halálosan megsebezte. A király testét egy csónakba tették, azután beleengedték a
vízesésbe. Leoneyist nemsokára özönvíz nyelte el. Alig néhányan élték túl. Szt.
Penryn szentélye magasabban fekszik, ezért azok maradtak életben, akik ott
kerestek menedéket. Ez az egyik oka, hogy a szentélyek ma oltalmat adnak. Hát
nem érdekes?
– Szóval azt mondja, hogy a Nagyasszony által nyújtott védelem innen
ered? – kérdezte Owen. A történet kísértetiesen hasonlított arra, amit a
látomásban ismert meg, amikor behajóztak Edonburick öblébe. Azon
gondolkodott, vajon hány olyan város létezhetett még, amit elnyelt a víz.
A krónikás a fejét rázta.
– Nem, ez a gyakorlat már korábban is létezett, de az árvíz túlélői tovább
erősítették a hiedelmet. Úgy hallottam, hogy Westmarch partjainál a halászok
mindmáig felhoznak időnként egy-egy darabot az elmerült város tárgyaiból.
Vannak kereskedők, akik kifejezetten ezzel foglalkoznak. Úgy tudom,
Brythonicában hatalmas összegeket kapnak érte.
– Brythonicában? – kérdezte Evie, mielőtt Owen szólhatott volna.
– Igen. A hercegnő nagy gyűjtője a régi ereklyéknek. Azt hittem, ezt
mindenki tudja róla. Azt tudták, hogy Andrew király egyik legnagyobb lovagja
Leoneyisből származott? Brythonicába száműzték, amiért viszonya volt a király
feleségével.
– Megkérdezhetem, erről melyik történelmi feljegyzésben olvasott? –
érdeklődött Evie.
– Ez nem történelem, lady Elysabeth. Noha sokan állítják, hogy Andrew
király története igaz, nincs rá bizonyíték, hogy valóban király lett volna. Az
ilyen legendák célja csupán a szórakoztatás. Semmi több. De ha érdekli magukat
a téma, tudok ajánlani egy occitaniai költőt. Mintha volna is egy fordításom
valahol. Ha megtalálom, elviszem magának.
– Köszönöm, Urbino mester – mosolygott elégedetten Evie.
– A válaszom tehát, hogy mindketten tévedtek. Noha Szt. Penryn
csakugyan Westmarch partjainál található, voltaképpen Leoneyis részének
tekintik. Ott lelte halálát Andrew király, és úgy tartják – tette hozzá kuncogva –,
hogy ott is tér majd vissza. Remélem, maguk is olyan mulatságosnak találják a
történetet, mint én.
– Igen – helyeselt Owen, miközben Evie-re sandított. A három fiatal
távozott a történész szobájából, de az öreg még akkor is kuncogva mormogott
magában.
Owen halkan szólalt meg.
– A kincs a ciszternában elég réginek tűnt.
Evie felhúzta a szemöldökét.
– Gondolod, hogy azután került oda, hogy Leoneyist elvitte az özönvíz?
– Azt hiszem, ideje utánajárni – mondta Owen. – Feltéve persze, hogy még
nem fagyott be a ciszterna.
– Szerintem nincs olyan hideg – mondta Evie.
– Hová megyünk? – érdeklődött aggódva Justine. – Rossz előérzetem van.
Owen Evie-re pillantott.
– Elmondtad neki?
Evie a fejét rázta.
– Az a mi titkunk volt, nem emlékszel?
Owen azután Justine-hez fordult.
– Ugye nincs tériszonyod?
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A ciszterna

A palota egyik elfalazott szegletében most lábnyomok mutatták a friss havon,

hogy merre van a ciszterna felső nyílása. A levegő hűvös volt, a vastag
hópelyhek őszi falevelekként libbentek lefelé. Owen a nyílás pereménél állt,
onnan nézett bele a sötétségbe. A víz most sokkal mélyebb volt, mint mikor
fiatalon jártak ott. A víztároló alaposan fel volt töltve.
– Hidegebbnek látszik, mint a Vairn folyó Dundrennannál – jegyezte meg
borzongva Evie.
– Maguknak elment az eszük, hogy ilyesmit fontolgatnak – korholta őket
Justine. – A víz borzasztóan hideg! Néhány perc, és máris megfáznak. Arról nem
is beszélve, hogy hogyan másznak ki?
Owen az egyik borostyánnal benőtt falra bökött.
– Van ott egy ajtó, lépcső vezet fel hozzá. – Nagyot sóhajtott, miközben
idegesen szemlélte a vizet. – Tényleg hidegnek látszik.
– Úrnőm – kezdte Justine a fejét rázva ez nevetséges. A nagyapja ellenezné.
Jöjjön el onnan!
Evie lázadó ábrázattal fordult felé.
– Légy jó, és hozz nekünk takarót! Szükség lesz rá.
– Ugye nem fog…
Evie megfogta Owen mindkét kezét.
– Együtt? Mint régen? Ratcliffe halott, úgyhogy remélem, most senki nem
nyitja ki a zsilipet.
Owen reszketve mély levegőt vett.
– De valaki igenis meg akarja ölni! – sápadozott Justine. – Úrnőm, kérem,
ne tegye!
– Gyerünk! – mondta Owen, és megszorította a lány kezét. Egymással
szemben álltak a nyílás két oldalán. Egyszerre közelebb léptek, és beleugrottak a
ciszternába.
A víz még a Vairnnál is hidegebb volt. Sokkal hidegebb. Owen csaknem
levegőért kapott, ahogy a dermesztő víz minden oldalról tőrként hasított belé, és
eláztatta a ruháit. Egy pillanatra minden elsötétült, és már attól félt, elájul a
fagyos víz okozta sokktól. Nem mozdult, csak engedte, hogy a zuhanás lendülete
levigye a víztározó fenekéig. Levegőre vágyott, a tüdeje szinte kiáltott érte, ám a
csizmája hamarabb padlót ért, mint hitte. Hát persze. Már nem volt kisgyermek,
azóta jóval magasabb lett. A mellkasába szorult levegő már vitte volna magával
a felszínre, így kieresztett néhány buborékot, majd pislogva megpróbált átlátni a
homályon.
A kincs most is ott volt.
Mindenütt nyitott ládák hevertek, amelyek csordultig voltak tallérokkal.
Voltak ismeretlen címerrel díszített, megviselt pajzsok is. Vajon ez a sok kincs
tényleg mind Leoneyisből származott? Evie meghúzta a karját, jelezve, hogy
emelkedjenek fel.
Valamit magával akart vinni. Valahogy meg akarta mutatni, hogy a kincs
létezik. Hogy ő tényleg látja, még akkor is, ha más nem.
Talált is egy hosszú, ütött-kopott ládát. Pántok és csatok tartották zárva,
méretre akkora lehetett, mint egy kard. A tetejére egy jelet véstek, ami
ismerősnek tűnt.
Vidd el! Szükséged lesz rá.
A hang a Forrásból jött. Owen újra emelkedni kezdett, ezért kifújt még egy
kis levegőt. Kiszabadította magát Evie kezéből, és úszni kezdett a láda felé. Az
izmai görcsbe rándultak a hidegtől, és a látása is kezdett elhomályosulni.
Összeszorította a fogát, nagyot rúgott, és elfagyott ujjaival megpróbálta
megragadni a dobozt. Már nem tudott fogni, az ujjai nem reagáltak. De nem adta
fel. Az alkarjával magához húzta a hosszú ládát, majd a hóna alá szorította. A
jobb kezével evezve elindult a felszínre. A láda súlya és a levegő hiánya
csaknem visszahúzta, néhány pillanat múlva mégis reszkető foggal kapkodott
levegőért odafent.
– I-i-t-t-t-t-t v-v-vagyok – dadogta Evie. A lány megragadta Owen ingét, és
nekiiramodtak a lépcsők felé.
– Jól vannak? – kiáltozott rémült hangon Justine odafentről. – Hívok
segítséget!
– Ne! – kiabált Evie. – Cs-csak ho-ho-hozz takarót!
– Mindjárt jövök! – kiáltotta Justine, és eltűnt.
– J-j-jó h-h-hideg – suttogta reszketve Evie.
– Legutóbb j-j-jobb… volt – mosolygott Owen. Kezdett visszatérni az
ujjaiba az élet. – Te is látod? Nem csak képzelem a dobozt?
– Nem, tényleg igazi – bólogatott lelkesen Evie. – D-de most m-menjünk
innen. Keressünk t-t-tüzet.
 Owen nem ellenkezett. A testéhez szorította a dobozt, másik kezével kézen
fogta Evie-t, és felsegítette a lépcsőn. A hidegtől eltompult ujjal nem volt
könnyű kinyitni az Espion-zárat, de végül az is sikerült. Az ajtó nehézkesen
nyílt, így Owen a vállával meglökte, de olyan lendülettel, hogy mindketten
átestek az ajtón, bele a hóba. Evie olyan sápatag volt, akár a felhők, az ajka
valósággal elkékült.
A foguk túlságosan vacogott ahhoz, hogy beszéljenek, és valahányszor
egymásra néztek, mindig nevetésben törtek ki. A gyermekkorukra emlékeztette
Owent, amikor addig kergette a lányt a szökőkút peremén, míg az beleesett a
vízbe. Talán neki és épp ugyanez jutott eszébe. A szemében most is ott csillogott
az a pajkosság, amit Owen annyira szeretett.
Amikor elértek a meleg folyosóra vezető ablaknyíláshoz, amelyen át
korábban kijutottak a ciszternához, felsegítette Evie-t. Justine már érkezett is a
takarókkal, és alaposan leszidta Evie-t, miközben becsavarta az egyikbe.
Owen átnyújtotta az ablakon a dobozt, azután maga is átmászott a
párkányon, noha reszkető végtagjai alaposan megnehezítették minden
mozdulatát. A túloldalon leomlott a padlóra, és kitört belőle a nevetés.
– Owen mester, keljen fel! – szólt rá Justine inkább csodálkozva, mintsem
dühösen. Ő is kapott egy takarót, és már indultak is vissza Evie szobájába.
Odabent egy szolgálólány éppen felszította a tüzet, így a két fiatal sietve a
kandalló elé kuporodott, magukba szívva az éltető meleget. A szolgálólány
rosszalló pillantást vetett rájuk, mire Evie nem bírta tovább, ismét kacagni
kezdett, Owen pedig csatlakozott hozzá.
Justine összefont karral lépdelt mögöttük.
– Úrnőm, muszáj lenne végre valami szárazat felvennie. Az a ruha teljesen
tönkrement. Jöjjön a paravánhoz. Owen úrfi, maga addig ül a vizes ruhában,
amíg akar!
– Nekem jó lesz így is – mondta Owen a nevetésével küzdve. Evie
mosolyogva megszorította a fiú vállát, aztán felkászálódott, és elvonult a
paraván mögé.
– Ha a nagyapja tudná – mérgelődött Justine.
– Inkább ne mondd el neki – mondta Evie. – Te vagy az egyetlen, aki tud
arról a titkos helyről. Titokban kell tartanod, Justine.
– Tudja, hogy bennem megbízhat.
– Még ne nyisd ki! – kiabált Evie a paraván mögül. – Hallom, hogy a
csatokkal babrálsz! Mindjárt kész vagyok!
Persze jól hallotta, így hát Owen abbahagyta, amit elkezdett, és megvárta,
amíg a lány elősiet a paraván mögül. Justine egy törülközővel üldözte, amit a
fejére akart teríteni, de Evie elhessegette magától, és a fiú mellett termett. Vizes
haja elbűvölő fürtökben lógott az arcába.
– Úgy nézel ki, mint egy ázott ürge – vigyorgott Owen.
– Te vagy az ázott ürge! – vágott vissza a lány. – Na, nyisd ki!
Az ajtón határozott kopogás hallatszott, és valaki belépett. Rémülten
pillantottak fel, amikor Mancini besietett a szobába. Nem volt idejük elrejteni a
ládát.
– Szóval itt vagytok! – dühöngött Mancini, miközben eléjük masírozott. –
Nézzetek magatokra! Úgy festetek, mintha beugrottatok… volna… a… – A
hangja elhalt, amikor a két fiatal szemében csillanó bűntudatból, Owen
csuromvizes ruhájából és Evie csapzott hajából rádöbbent, fején találta a szöget.
– Mit akarsz? – csattant fel Owen. Dühös volt, amiért a kémvezér rajtakapta
őket.
– Odakint farkasordító hideg van, ti meg megint a ciszternában
játszottatok? – Tátott szájjal bámulta őket, de a tekintete lassan az előttük heverő
dobozra tévedt. – Mit találtatok? Mi van a dobozban?
– Nem tudom – felelte Owen. – Még nem nyitottuk ki. Miért jöttél?
– Azért, mert te csontig elázva lófrálsz a palotában, míg én próbállak a
királyhoz hívatni! Jack Paulen híreket hozott Kelet-Stowe-ból a hóviharról. A
király látni akar. És nekem is van újságom. De mi van a dobozban? Elég nagy,
hogy egy kard is elférjen benne. Nyisd ki. Hol találtátok?
Owen nem bízott a kémek vezetőjében, de nem tudta, hogyan
szabadulhatna meg tőle.
– Gyerünk, Owen! Nyisd ki! Semmi rosszat nem tettünk. – Evie
határozottan Mancinire pillantott. Néha meglepően jó színész volt.
Owen előrehajolt, és egyre növekvő kíváncsisággal nekilátott kioldani a
dobozt zárva tartó bőrpántokat. A bőr meglepően kemény volt ahhoz képest,
hogy ki tudja, mióta ázott a víz alatt. A csatok rozsdásak voltak, de a rozsda
könnyedén lepergett, felfedve a csillogó fémet. Evie eközben a másik pánttal
volt elfoglalva, és hamarosan mindegyiket kioldották. Owen az ajkába harapva
tanulmányozta a dobozon lévő jelöléseket. Közelről szemügyre véve egy
hollófejnek tűnt. Az nem Brythonica jelképe?
Owen kinyitotta a bőrborítású dobozt. A zsanérok morogva, rozsdát köpve
mozdultak meg.
– Egy kardhüvely – szólt Mancini csalódottan. – Ennyi?
Valóban kardhüvely volt, kard nélkül.
De nem közönséges kardhüvely. A belső része fából készült, a borítása
bőrből, amihez széles övét varrtak. A hüvely szájára ugyanazt a hollófejes
pecsétet vésték, mint a dobozra. A különös tárgy viseltes volt, és vérfoltos.
Néhány bőrzsinórt tetszetős csomókba fontak össze rajta. Elsőrangú
mestermunka volt, és elég régi darabnak tűnt. A végét alaposan megmunkált
fémsapka zárta le.
Owen benyúlt a dobozba, és kiemelte a kardhüvelyt. A bőr meleg tapintású
volt – meg is lepődött, hiszen meglehetősen hideg helyen találta. A doboz
belsejében a víznek nyoma sem volt. Mintha be sem ázott volna, ami szintén
képtelenségnek tűnt.
– Csak egy hüvely – mondta Owen. Vajon milyen kardot tartottak benne
egykor?
A szűz kardját, hallotta magában a választ.
– Hol szerezted? – kérdezte szigorú hangon Mancini. – A ciszternában?
Justine ijedtében a szájához kapott. Evie csak a szemét forgatta.
– Ez mást is megmagyaráz – nevetett Mancini a lányra nézve. – Amikor
gyerekek voltatok, azt mondtátok, kincs van a vízben. Nem hittem nektek. Ott
voltam, amikor a ciszterna kiürült. Én hurcoltam ki a nyomorult testeteket a
vízből. Ezt sose felejtsétek. De kincs nem volt az alján. Egy árva florin sem.
– De igenis van kincs az alján – szólt Owen a kémvezér szemébe nézve. –
Csak te nem látod.
– De te igen.
Owen bólintott.
– Erről hadovált Tunmore is? Kincset hagyott Nagyasszony szökőkútjában?
Owen nem akart válaszolni, de tudta, hogy valamit mondania kell.
– Igen. Láttam a ládát. De nem tudom, mi van benne. Nem olyan hosszú,
mint ez. Talán ekkora. – A két tenyerét vállszélességűre tárva maga elé nyújtotta.
Mancini a száját dörzsölte.
– Ez mind nagyon érdekes és figyelemre méltó. De tudod, hogy én nem
hiszek a babonákban. Hallottam viszont legendákról, amiben kardok és
szökőkutak vannak. – Evie-re pillantott. – Tudod, hogy mikre gondolok.
Evie bólintott.
– A leghíresebb Andrew király legendája. Egy herceg törvénytelen
gyermeke volt, aki egy szökőkútban talált karddal szerezte meg Ceredigion
trónját.
Mancini kurtán bólintott.
– És a másik?
– A másik nem olyan régi. A donremy szűz kardot talált az egyik
szökőkútban Occitaniában, és azzal győzte le Ceredigiont. Senki sem tudja, hogy
mi lett ezekkel a kardokkal… vagy hogy a két kard egy és ugyanaz-e.
A kémvezér csücsörített.
– Nagyon érdekes. Nos, kölyök, legjobb lesz, ha megszárítkozol és
megkeresed a királyt. Ahogy már mondtam, Paulen is itt van, a király pedig meg
akarja beszélni veled az ország védelmi stratégiáját. Nekem van még egy kis
dolgom, azután csatlakozom. Nem tart soká.
Owennek nem tetszett a nagydarab férfi hanghordozása.
– Hová mész, Mancini?
Az Espion feje sejtelmes pillantást vetett rá.
– Nem a te dolgod. Neked is megvannak a magad titkai. Találkozunk a
trónteremben. Mondd meg Severnnek, hogy híreim vannak Tyrellről. Etayne a
nyomára bukkant. Úgy tűnik, hogy öt napja érkezett Brugiából egy hajón. A
többit majd később. Ne keltsünk benne hiú reményeket.
Mancini az üres kardhüvelyre pillantott, és fújtatott egyet.
– Milyen kár, hogy a kard nem volt benne. A királynak kapóra jönne most
egy legenda. Nem is beszélve egy csodáról.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Az Espion bukása

Mielőtt Owen a trónterembe ment volna, száraz ruhát öltött magára. Magára
csatolta az új kardhüvelyt, és belecsúsztatta a kardját. Abban bízott, hogy ha így
tesz, a Forrás valamiképp megnyilatkozik, de nem történt semmi. Azt azért
továbbra is képtelenségnek tartotta, hogy a bőr ilyen tökéletes állapotban
maradjon azután, hogy ennyi időt töltött a vízben.
Nedves és rendezetlen hajjal indult a trónterembe. Jack Paulen még ott volt,
a király pedig feldúltan járkált.
Owen többek között azt nem szerette Kelet-Stowe hercegében, hogy jóval
magasabb volt nála. Még a királynál is magasabb volt kissé. Jóvágású férfi volt,
sötétbarna haja hosszú, hullámos. Kétszer annyi nyarat látott már, mint Owen, és
volt egy fiatal felesége és két gyermeke. A címere egy oszlopnak támaszkodó
medvét ábrázolt. Ezt a jelképet még az őseitől örökölte. A medve pofáját vas
szorította össze, és egy lánc kötötte egy hosszú fatörzshöz, amelyről az ágakat
tövüknél levágták. A medve két lábon ágaskodott, mellső mancsaival tartotta
egyenesen az oszlopot. Az erő és a hatalom jelképe volt ez, amely azt üzente,
hogy birtoklója egy olyan roppant erejű vadállatot is képes megzabolázni, mint a
medve. Jacknek minden oka megvolt arra, hogy barátságos legyen – elvégre
délceg férfi volt, és a birodalom kevés hercegének egyike –, mégis inkább
Severn gúnyos modora volt jellemző rá.
A király megtorpant, amikor meglátta Owent, de még mindig tombolt benne
az indulat.
– Hát itt vagy végre, kölyök. Nem sietted el.
Owen elengedte a füle mellett a megjegyzést, és üdvözlésképp fejet hajtott.
– Mancini üzent, hogy hír érkezett.
– Úgy bizony. De hála a viharnak és az utaknak, késett. Jack idelovagolt
Kelet-Stowe-ból. Majd ő elmondja.
– Üdv, Jack – bólintott Owen.
Kelet-Stowe hercege dühösen hunyorgott a fiúra. Sosem álltak közel
egymáshoz, mert Owent inkább Északhoz és Horwath herceghez kötötte a hűség,
de semmi nem indokolta a nyílt ellenségeskedést.
– Az utak rossz állapotban vannak, uram – mondta inkább a királynak,
mintsem Owennek. – Alig járhatók, és szörnyű hideg van. De tudtam, hogy
mihamarabb hallani kívánja a híreket.
– A lényeget! – szólt rá haragosan a király. – Érdekel Owen véleménye.
Jack egy kissé hunyorgott a megjegyzésen.
– Ha úgy kívánja, felség. – Gyűlölködve pillantott Owenre. – Hír jött
Atabyrionból. Úgy tűnik, hogy te és a Mortimer lány heves indulatokat
kavartatok a látogatásotokkal. A királytól értesültem, hogy te is velük tartottál.
Erről nem tudtam. – Owen érezte a megvetést a hangján. – Az egyik
kereskedőhajónk azzal a hírrel tért haza, hogy Jago Llewellyn az udvarába
hívatta nemeseit, és elkezdtek berakodni a hajóikba. A harcosaiknak mind
meghagyták, hogy gyülekezzenek Edonburickban. Huntley grófja az egyik
vezetőjük. Úgy tudom, tönkretetted az egyik kúriáját.
Owen felhorkant.
– Csak egy ablakot. Mi van még?
A herceg elmosolyodott.
– A külhonból érkezett hírek mindig túlzóak. Én megpróbálok nem beleesni
ebbe a hibába. Megpróbálták megállítani a hajóinkat az öbölben, de az egyiknek
sikerült megszöknie. Az öböl védelme tüzelni kezdett rájuk, és súlyos károkat
szenvedtek, de megmenekültek. Jago bizonyára nem akarta, hogy
figyelmeztessen bennünket, de elért hozzánk, én pedig már jöttem is a királyhoz
a hírrel, hogy Atabyrion azonnal támadni készül.
Owen a királyra pillantott, aki helyeslően bólogatott.
– Én is így gondolom, Owen. Te hogyan értelmezed a hallottakat?
Owen karba tette a kezét, és nagyot sóhajtott.
– Egyetértek – mondta szigorúan. – Figyelmeztettük őket, hogy ne tegyék.
– Te? Vagy lady Elysabeth? – vonta kérdőre Jack.
– Természetesen ő. De Eyrickel személyesen beszéltem. Atabyrion királya
túl sokat fektetett már a szövetségbe. Eyric feleségül vette Huntley grófjának
lányát. Ő a királyság leggazdagabb főnemese. Nem hiszem, hogy elkerülhetjük a
háborút.
Jack fújtatott egyet.
– Magam is így gondolom. Uram, a hajóim Kelet-Stowe partjainál
őrjáratoznak. Rátermett kapitányaink vannak, és erős védelmi vonalat tudunk
kialakítani. Azt mondom, ne is engedjük partra szállni Atabyrion seregét.
Harcoljunk velük a tengeren!
Severn meghallgatta a tanácsot, de aztán Owenhez fordult, amitől Jack
mogorván összevonta a szemöldökét.
– Stiev Horwatht értesítetted? – kérdezte Owen a másik hercegtől. –
Északról is lecsaphatnak.
Jack meglepetten pislogott.
– De Kelet-Stowe hercegsége van a legközelebb Atabyrionhoz. Én… úgy
gondoltam…
– A válasz tehát nem – morgott Severn. – Hanyatt-homlok rohant hozzám,
hogy maga hozhassa a hírt, hátha megjutalmazom érte, ám a királyság helyett
csupán saját tartománya érdekeit nézte.
Jack arca elsápadt a haragtól és a megalázottságtól. Borzasztóan zavarba
jött.
Owen közbeszólt: – Helyesen cselekedett, hogy egyenesen idejött. Abban a
pillanatban nekem sem jutott volna eszembe.
– Azt kétlem – horkant fel Severn, Owen pedig azt kívánta, bárcsak féken
tartaná a nyelvét.
– A lényeg – folytatta Owen, hátha sikerül elterelnie a beszélgetés témáját
–, hogy Horwath herceget azonnal értesíteni kell.
– Egyetértek. Elküldöm az unokáját. Ő nem ijed meg egy kis hótól.
Hallanotok kellene, mit összepanaszkodik a pórnép. Undorító. Én örülök, hogy
végre fehér lepel hullott a palotára.
Owen észrevette, hogy Jack még mindig dühösen mered a királyra.
– Egyetértek. Jó ötlet Evie-t küldeni.
– Én sem ülök itt ölbe tett kézzel – mondta Severn, és újra járkálni kezdett.
– Ha Eyricnek a koronámra fáj a foga, azt csakis a véráztatta hullám fejéről
kaparinthatja meg. Jobban járt volna, ha hallgat rád. Azt hiszem, Északra
megyek. Ők hűen szolgálnak, és az emberek tömegével sietnek a segítségemre,
ha megtámadnak.
Owen a fejét ingatta.
– Nem értesz egyet?
– Nem tudjuk, merről támad Atabyrion. És én sem láttam álmot, ami
segíthetne. Ha hallgat a tanácsomra, más stratégiát választ.
A király arca felragyogott.
– Ezért hívattalak, kölyök! Meg akartam tervezni a védelmünket.
– De a hajóim megvédenek minket! – vetette közbe sértődötten Jack.
A király csak odasandított, válaszra sem méltatta.
Owen sem próbálta már megvédeni a herceget önmagától.
– A hajók valószínűleg túlságosan szét vannak szórva ahhoz, hogy
kommunikálhassanak egymással. Jago egy egész flottával érkezik, és egyszerűen
áttöri a védelmi vonalat. Az emberei képzett tengerészek és harcosok.
Könyörtelenül támadnak majd. Eyric biztos benne, hogy mire ideér, felséged
már halott lesz. Ehhez Occitania küldött egy méregkeverőt. Jobban tenné, ha
nem várná egy helyben. Menjen Beestone-ba. Az a királyság szívében van.
– És jó közel Westmarchhoz – morogta Jack.
– Örülök, uram, hogy ilyen jól ismered a térképet – vágott vissza Owen. –
Mivel nem tudjuk, honnan támad, gyorsan kell majd reagálnunk. Engedjük
Jagónak, hogy kikössön és az egyik várost ostrom alá vegye. Hadd tudja meg, mi
történik akkor.
A király sötéten elmosolyodott.
– Akkor minden oldalról megtámadjuk.
– Először elvágjuk a menekülés útját – tette hozzá Owen. – Csapdába ejtjük
a saját terepünkön. Aztán megtanítjuk, mi az ára annak, ha valaki ostobán
kockáztat.
A király mosolya hatalmas vigyorrá szélesedett.
– Tetszik az ötlet, kölyök. A terved tehát az, hogy visszatérsz Westmarchba,
összegyűjtöd a katonáidat és vársz. A többi herceg is tegye ugyanezt. Várjuk
meg, míg Jago partot ér, aztán… – Hangosan összecsapta a tenyerét, amire Jack
összerezzent. – Mint a két tenyér között rekedt légy.
Owent émelyítő érzés fogta el. Egy villanásnyi ideig látta maga előtt, ahogy
Jago megcsókolja Evie-t. Ha Jago meghal, nem lesz többé riválisa. Ám mégis…
tisztességtelen volt Jagót Ceredigion ellen a biztos kudarcba küldeni pusztán
azért, hogy más ebből előnyt kovácsolhasson. Atabyrion királyát
megtévesztették.
– Mi nyugtalanít? – kérdezte a király a homlokát ráncolva.
Owen a fejét rázta.
– Nem tudom megmondani – mondta a szavakat keresve. – Hadd
gondolkodjak rajta egy percet.
– Tégy úgy – mondta a király. A fiúhoz lépett, és lelkesen megveregette a
vállát, majd a herceghez fordult. – Hajóval térjen vissza Kelet-Stowe-ba, uram.
Ha a hóvihar nem csillapodik, az utakon még nehezebb lesz közlekedni. Hívjon
össze mindenkit, aki hűen szolgálja, és készüljenek a háborúra. Induljon!
A határozott jelzésre Jack Paulen mereven meghajolt, de az arcán még
irigység és megvetés kavargott. Színtiszta gyűlölettel bámulta a királyt, amin
Owen meg is lepődött. Ez már nem a megaláztatásról szólt; a férfi úgy nézett,
mint aki gyilkolni készül.
– Beszélni szeretnék Manciniről – szólt a király, és már hátat is fordított a
hercegnek. De Owen nem tudta levenni a szemét Jackről, akiben forrtak az
indulatok. Hirtelen apró rezdülést érzett a Forrás erejében. Akkor figyelt fel rá,
hogy a Forrás mintha beszivárgott volna a terembe.
 A király is megérezte. Felkapta a fejét, és kezével máris a tőréért nyúlt.
Owen megkerülte a királyt, fürge léptekkel Jackhez sietett, és megragadta a
vállát.
– Mit művelsz? – kérdezte halkan.
Amint a férfi vállához ért, úgy érezte, mintha a Forrás sodrását eltérítette
volna valami – mint amikor egy folyó kettéválik egy hatalmas kősziklán. Jack
pislogott, és a harag elillant a szeméből.
– N… nem érzem jól magam – hebegte gyöngyöző homlokkal. A Forrás
ereje a trónterem bejárata felől áradt, és egyenesen oda tartott, ahol Jack és
Owen álltak, de a varázslat megtört, amint Owen is odaállt. A fiúnak eszébe
jutott, hogy Tyrell is a Forrás kegyeltje.
– Onnan jön… – kezdte Owen.
– …az ajtó felől – vágta rá Severn.
Mindketten fegyvert rántottak, és az ajtóhoz siettek.
– Nyissák ki az ajtót! – parancsolta a király az őröknek.
A Forrás áramlása egyszerre szertefoszlott.
Az őrök kinyitották az ajtót. Odakintről hatalmas zűrzavar hallatszott.
Zavarodott szolgák és katonák futkostak fel-alá a folyosókon. Hatalmas tömeg
gyűlt össze. Annyian voltak, hogy lehetetlenség lett volna megállapítani,
melyikük használta a Forrás erejét, de ahogy Owen a bejárathoz ért, még az
ajtókereten is érezte a varázserő halvány jelenlétét.
Clark átverekedte magát a tömegen. Elborzadt arcot vágott, a homlokáról
verejték csörgött.
– Mi történt? – kiabálta túl Owen a felfordulást, miközben az Espion a
trónterembe lépett, és bezárta maga mögött az ajtót, kiszorítva ezzel a zaj egy
részét.
Clark háttal az ajtónak dőlt.
– Uram – kezdte a királynak –, az emberek lázonganak az utcákon. A palota
ajtóit lezártuk, mindent elbarikádoztunk, és az őrség is úton van.
– Miért van erre szükség? – förmedt rá Severn. – Hozzátok a kardomat! Mi
történt?
Clark még mindig az ajtónak dőlve zihált.
– Uram. Mancini halott. Nagyasszony szentélyébe ment néhány Espion
kíséretében. Amikor odaért, a dekoneus megvádolta. Azt állította, hogy
megszegte a szentély oltalmát, és elrabolta Tunmore-t. Azt mondta… azt
mondta, hogy felséged maga vetette le Tunmore-t a toronyból!
– Ez hazugság! – kiáltotta Owen.
– Ezt mondd a csőcseléknek! – biccentett hátra az Espion. – Elkapták
Mancinit, és a folyóba vetették.
 Severn elsápadt a döbbenettől. Némán tátogta: nem!
Clark csak bólogatott, Owen pedig érezte, hogy a borzalomtól elszorul a
gyomra.
– A tömeg a folyóba vetette, uram! A víz lesodorta a zuhatagon. Egy
barátom látta, ahogy alábukik. És most a palota ellen fordultak. Ki kell jutnunk a
városból. A csőcselék felségedért jön!
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Megtorlás

Owen a királyra pillantott. Severn a hajthatatlanságtól szinte kővé meredt, a

Forrás vizének apró rezdüléseit árasztotta magából. A szeme szikrát szórt, a
száját összeszorította.
– Ha feladom a koronát egy csürhe miatt – kezdte feszes, alig türtőztetett
hangon, amely a mondat végére üvöltésbe fordult –, akkor meg sem érdemlem,
hogy viseljem! A Forrásra mondom, térdre kényszerítem ezt a söpredéket! –
Megragadta Jack Paulen tunikáját, és nagyot taszított a férfin. – Járd végig a
palotát, és szedj össze mindenkit, akinek van mersze harcolni! Minden
komornyikot, az utolsó csirkefogót, de még az erdészt, Drew-t is! Az udvaron
gyülekezünk, aztán kinyitjuk a kaput. – Owenhez fordult. – Kell a páncélom és a
lovam! Nem fogok önként távozni ebből a palotából. Kitartasz mellettem,
kölyök?
Owen csodálta a király vakmerőségét és bátorságát. Nem tudta, mi vár
rájuk, de az ösztöne azt súgta, hogy Severnnek igaza van. Ha elmenekül a
csőcselék elől, akkor sosem térhet vissza. Így viszont vérontás várt rá. A
feldühödött tömeg az erőből ért, nem a szép szóból.
– A hűség kötelez – jelentette ki komoran Owen, és megszorította kardja
markolatát.
– Most bizonyíthatod. – A király Jackre pillantott, akinek félelmében földbe
gyökerezett a lába. – Mit ácsorogsz még ott?! – kiáltott rá, mire a herceg az
ajtóhoz sietett.
Owen Clarkhoz fordult.
– Hívj ide minden Espiont, és adj nekik fegyvert! Kitartunk a király mellett,
vagy az utolsó kémig a folyóba veszünk. Senki nem menekülhet el a dokkok
felé. Egyetlen hajó sem bonthat vitorlát. Zárjátok le az öblöt. Indulj!
– Úgy lesz! – vetette oda komoran Clark, és elrohant.
A bátrabb szolgák közül hamarosan megjelent néhány, kezükben a király és
Owen páncéljával. Severn türelmetlenül kiabált az inasaival, de azok minden
szitkozódás ellenére felsegítették rá a sodronyingét és a páncéljait. Ezalatt Owen
is magára öltött egy láncinget és egy csuklyát, ezúttal olyat, amelyen a saját
címere állt. Amíg a király készülődött, Owen az ajtóhoz lépett, és alaposan
szemügyre vette az ajtófélfa gerendáit. Volt ott egy folt, amelyet nem látott
korábban; mintha valamilyen véres keveréket mázoltak volna oda. Feltűnő volt,
és a fiúnak rossz érzése támadt tőle, ezért az egyik szolgát azonnal szappanért
küldte, hogy mossa le.
Evie rohanva, kipirult arccal bukkant fel a folyosón, nyomában Justine-nel.
– Fellázadt a város – mondta hevesen. A küszöbhöz érve a királyra
pillantott, és megtorpant. – Szembeszáll velük?
– Mert maga mégis mit tenne, drága hölgyem? – gúnyolódott Severn,
akinek minden mozdulatát fémes csörgés kísérte. – Adjam meg magam, hogy a
söpredék igazságot szolgáltathasson? Elvégre, ha a vízesésben nem zúznak
darabokra a sziklák, még mindig megfulladhatok.
Evie a szemébe nézett.
– Uram, az emberek félnek. Babonásak, és aggódnak a hó miatt. Azt hiszik,
felséged okozta azzal, hogy elrabolta Tunmore-t a szentélyből.
– Csupa értelmetlen és ostoba dolgot hisznek – vágott vissza Severn. –
Egyedül az erőszakból értenek. Eljött az idő, Owen.
Evie karon ragadta Owent, de a szemét nem vette le a királyról.
– Ne mészárolja le őket, uram. Csak rettegnek a korán jött hóvihartól.
Legalább próbálja csitítani őket először!
Severn arca dühös fintorba torzult.
– Azt hiszik, mészáros vagyok – szólt megvetően. – De a bárány is fél a
farkastól.
– De maga nem farkas! – erősködött Evie. – Maga ember. Egy félreértett
ember. Ne táplálja a félelmüket olyan tettel, ami csak megerősíti azt. Hadd
szóljon felséged nevében Owen, ha elvakítja a harag. Ő ott volt a toronyban,
amikor Tunmore meghalt! Ő tanúsíthatja, mi történt!
– Nem fognak hinni nekünk – mondta a király a fejét rázva. – Az ember azt
hiszi el, amit hinni akar. De nem félek tőlük. Nem félek a haláltól. – Fújtatott, a
tekintete lángolt. – Keblemre ölelem. – Egy pillanatra elhallgatott, és fontolóra
vette Evie szavait. – Ha nem hallgatnak ránk, hát majd kikényszeríteni az
engedelmességüket.
– Tegyen úgy, uram – szólt Evie, és elengedte Owen kezét. Az arca kipirult.
– Csak azt gyűlöljük, amit nem értünk egészen. Felséged nagyon meggyőző tud
lenni. Próbálkozzon először azzal. Használja adottságát a szavak erejével!
A király felsóhajtott.
– A képességem egyszerre csak egy emberen működik. Ennyit sosem
győznék meg.
– Legalább megpróbálhatná – kérlelte Evie.
A király lesajnálóan nézett a lányra, mintha túl naivnak tartaná. Azután
Owenre pillantott, hátha mond valami hasznosat.
– Én bízom az ötletében – jelentette ki Owen. – A legrosszabb, ami
történhet, hogy lerángatják a lováról és a folyóba vetik. Bármi más már a mi
győzelmünk. De ha magát a folyóba vetik, akkor engem is. Még az is lehet, hogy
túléljük.
A király erre elmosolyodott, de aztán szigorúvá váltak a vonásai.
– Jól mondod, kölyök. – Azzal megragadta a kardját, és kimasírozott a
teremből.

Az udvaron nyüzsögtek a fehér vadkanos címert viselő katonák. Néhány Owen

jelképét hordta magán, páran pedig Kelet-Stowe címerét. Amikor a harcosok
megtudták, hogy a király személyesen száll szembe a felkeléssel, mind
felsorakoztak mögötte. A kőlapokat sáros hó borította, amelyet az istállófiúk
gereblyével igyekeztek eltakarítani. A friss hó lágy hullámokban hullott, és
rátapadt a fekete tunikákra, ezüstös színt kölcsönözve nekik.
Owen lova idegesen toporgott, és nagyokat fújtatott a hideg levegőbe. A
kapurács túloldalán zúgó tömeg már a vízesés robaját is elnyomta. Severn
elszánt, rendíthetetlen arccal ült harci ménjén. A sisakját úgy tervezték, hogy a
koronát is viselni lehessen rajta – ugyanaz a kopott sisak volt, amit Ambion
Hillnél is a fején hordott. Azon a napon Owen édesapja másként döntött, de a fiú
most kitartott a király oldalán.
Hiába minden szava, Evie is ott állt mellette, körülötte a nagyapja címerét
viselő katonákkal. Esze ágában sem volt kimaradni egy ekkora eseményből, és
azzal érvelt, hogy egy hölgy jelenléte segíthet megakadályozni az erőszakot.
– Nyissátok ki a kaput! – üvöltötte a király. – De ne húzzátok fel a rácsot!
Addig ne, amíg nem szólok. – Először balra, azután jobbra pillantott. – Ha
parancsot adok, indulhat a roham. A pengétek éles, a bátorságotokról pedig már
tanúbizonyságot tettetek. Azok ott a saját népünk, de vagy engedelmeskednek,
vagy meghalnak. A döntés az ő kezükben van!
– Igen, felség! – üvöltötte a kapuőr. A két oldalon négy-négy ember nyitotta
ki a kaput, megmutatva ezzel a mögötte hömpölygő tömeget. Amikor meglátták
a lován ülő Severn királyt, morgásuk hangos sikollyá erősödött. Egyesek
köveket dobáltak be az udvarra, mások botokkal ütötték a rácsot.
A király odaüvöltött a dühödt arcok közé, de azok válaszul csak még
hangosabban átkozódtak. Néhányan nekifeszültek a rácsnak, és puszta kézzel
próbálták felemelni.
– Meg sem hallgatnak – morogta lenézően a király. Owen már látta a kezén,
hogy emelkedik, hogy meg akarja adni a jelet a rohamra. A gyomra is
összerándult az elkerülhetetlen mészárlástól. A nép valóban megvadult, de
hányan voltak közülük hadviseltek? Hányan tapasztalták már, hogy a
felfegyverzett katonák micsoda pusztítást képesek okozni?
Evie lova akkor előrevágtatott a rácshoz, és Owen elborzadva nézte, ahogy
a lány a király elé áll. A tette mindenkit megdöbbentett, még a háborgó tömeget
is; az első sorokban állók el is halkultak, amikor meglátták.
– Ostoba lány! – motyogta Severn, és Owenhez hasonlóan előreléptette a
lovát.
– Elég ebből! – szólt Evie tiszta, erős hangon. – Elég legyen! Térjetek haza
otthonaitokba, mielőtt elszabadul a pokol. Gondoljatok a családotokra!
Gondoljatok gyermekeitekre, nővéreitekre! Vonuljatok vissza azonnal, és
senkinek nem esik bántódása!
– A király megszegte a szentély oltalmát! – kiáltotta valaki, és az érthetetlen
üvöltözés máris folytatódott. A kiáltások és káromkodások elnyelték Evie
minden további próbálkozását. Owen egyszerre érzett büszkeséget és félelmet. A
lány fikarcnyit sem félt… ugyanakkor teljesen védtelen volt.
Valaki behajított egy bunkót a rácson, ami eltalálta Evie lovának mellső
lábát. A csődör ijedtében hátrahőkölt. Evie a gyeplőért kapott, de az állat
megcsúszott a fagyos kövön, és a lánnyal együtt az oldalára zuhant. Owen
rémülten kapkodott levegőért. Nem volt ideje segíteni, így az egészet
tehetetlenül végignézte. Leugrott a nyeregből, és a lányhoz sietett.
Evie mozdulatlanul feküdt a kövön, az arca rettentően sápadt volt. Owen
fájó szívvel, elborzadva letérdelt mellé, és a kezébe vette a fejét.
A kapurács csörlői nyikorogva emelték fel a nehéz vasat, amire a tömeg
azonnal megfordult, és egymást taposva menekültek hanyatt-homlok a rájuk
váró támadás elől. A falakról íjak pendülése hallatszott, és egyszerre nyílzápor
zúdult a népre. Owen kétségbeesetten fogta Evie fejét.
A tomboló király volt az első, aki kirontott a kapun, nyomában harcedzett
katonáival. A fehér vadkanos lobogó táncolt a havas szellőben. Owen elszoruló
szívvel simogatta Evie haját. Meghalt? Fülét a lány szájához emelte, hogy
meghallgassa, lélegzik-e egyáltalán.
Az utolsó csepp varázserejét is odaadta volna, hogy megmentse. Magához
hívta a Forrást, összegyűjtötte minden erejét. Eltört a koponyája? Vagy a nyaka?
Nem látott vért, de dudort tapintott a lány tarkóján.
De akkor a lány ajka megmozdult, és belecsókolt a fülébe.
 – Jól vagyok, te buta. Estem már le lóról.
Owen felkapta a fejét, és lenézett a lányra, akinek a szeme most szürkés
színben csillogott. Szaporán pislogott, és a szája mosolyra húzódott, miközben
lassan magához tért Owen karjaiban.
A fiú azon is csodálkozott, hogy beszélni hallja, annyira sápadt volt az
orcája. De Evie belekapaszkodott a vállába, felült, aztán maga alá húzta a lábát,
nehogy az előrerontó lovak valamelyike összetapossa. Az íjak pengése újból
felzúgott, és a katonák ujjongva jelezték, hogy a feldühödött nép menekülőre
fogta.
Evie megsimította a fiú arcát.
– Menj a királyhoz! Indulj!
Owen a fejét rázta. Valaki a vállára tette a kezét, de oda sem fordult
megnézni, ki az.
– Nem hagylak itt – mondta tántoríthatatlanul.
Evie tekintete azt üzente Owennek, hogy bután viselkedik. Végigsimított a
fiú arcán.
– Leestem egy lóról, Owen. Nem ez az első alkalom. Megmaradok. Neked
viszont a király után kell menned. Meg kell fékezned, mielőtt mindenkit
lemészárol. – Mélyen a szemébe nézett. – Most nagyon dühös. Állítsd meg,
mielőtt elveti a sulykot. – A hüvelykujjával megérintette Owen alsó ajkát. –
Etayne majd segít. Nem lesz bajom.
Owen hátrapillantott, és akkor látta, hogy Etayne érintette meg a vállát. A
lány azután odatérdelt, és kötést tett Evie fejére, hogy csillapítsa a vérzést.
– Visszaviszem a palotába – mondta.
Owen szíve majd kettészakadt, de tudta, hogy Evie-nek igaza van. Mindig
igaza van. A közbelépésével a lázongókat is sikerült megzavarnia. Baleset volt
ugyan, de a nép szégyenében máris menekülni kezdett.
Sajgó szívvel nézett Evie-re.
– Szeretlek – suttogta.
Evie behunyta a szemét, és úgy mosolygott, mintha nektár édes ízét
élvezné. Azután kinyitotta a szemét, és megpaskolta a fiú arcát.
– Na, végre – sóhajtotta elégedetten.
Nem számítottam arra, hogy a palotában töltött napjaim során ily jelentős esemény tanúja lehetek. A város
babonás lakóit véleményem szerint felbujtották a szentélyben menedéket kérő bűnözök, és együtt
megpróbálták a folyóba dobni Severnt, hogy így vessenek véget uralkodásának. Próbálkozásuk csúfos
kudarcot vallott, forradalmukat ugyanis elsöpörte a hóvihar és Severn lovagjainak acélos bátorsága. A rend
visszaállta városban, az emberek az otthonaikban tartózkodnak. Nagyasszony szentélyében nem maradt
senki, csak a szentélyszolga és a dekoneus. A törvényen kívüli emberek, akik korábban a szentély oltalmába
menekültek, most fogadókban és sötét lyukakban húzzák meg magukat. A király e percben is a szentélyben
van Kiskaddon herceg kíséretében. Az esemény híre bizonyára gyorsan elterjed majd, és nem tudni, milyen
hatása lesz.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Nagyasszony

Az erőszak elmúlt, a lázadás elcsitult. Az utcákról eltűntek az emberek, a

letaposott havat pedig vörös foltok tarkították, amitől Owen-nek felfordult a
gyomra. Nem tudta, hányan haltak meg, de a megfagyott tetemek látványa
örökre kísérteni fogja a rémálmaiban.
Nagyasszonyt még sosem látta ilyen üresen. A főterem fekete-fehér kövén –
amiről mindig egy óriási mágurtábla jutott az eszébe – most a több száz lakó
által hátrahagyott szemét hevert mindenütt. Az emberek fogták a holmijukat, és
elmenekültek, számos tárgyat elejtve a nagy sietségben. A csizmája orrával egy
törött gerincű könyvet piszkált, amely a padlón hevert. A látvány csak még
jobban aggasztotta és lehangolta.
– Felséges királyom – szólt reszkető hangon a dekoneus. – Hogyan
folytassuk ezután az imádságot Nagyasszonyban? A szentélyt kifosztották. Az
emberek… beletrappoltak a szökőkutakba, hogy annyi érmét összegyűjtsenek,
amennyit csak tudnak, mielőtt elmenekülnek. – A fájdalomtól nehéz hangon
beszélt.
Owen odébb rúgta az összeroncsolt könyvet, és a király mellé lépett. A
dekoneus és a szentélyszolga két csuhát viselő, agg férfi volt, és megtörve,
megsemmisülve keseregtek.
– Elég a károgásból, uraim – gúnyolódott Severn. – És ne tegyenek úgy,
mintha nem tudnám, mi történik itt valójában. – Körbemutatott a hatalmas, üres
téren. – A szentély mindig is illúzió volt csupán. Egy álom.
A dekoneus fájdalmas arca elkomorodott.
– Olyasmit háborgat, amit nem ért, uram.
– Igazán? – mordult vissza Severn. – Maguk arra használják az emberek
félelmét, hogy irányítsák őket. Én nem romboltam le a szentélyt, dekoneus. Az
itt bújtatott gonosztevők saját belátásuk szerint elmenekültek, mert nem hitték,
hogy a Forrás megóvja őket tőlem.
– Azért nem hitték, mert az Espionjával elraboltatta Golnia dekoneusát! –
emelte fel a hangját a szentélyszolga.
Severn végignézett a férfin, mire Owen közelebb lépett. Nem hitte, hogy a
király képes lenne vért ontani a szentélyben, mégsem volt benne teljesen biztos.
Vakmerőség volt a szentélyszolga részéről ilyen hangnemben beszélni.
– A dekoneus bizonyítottan elárulta Ceredigiont – sziszegte a király. – És
maguk éveken át itt rejtegették, míg ő kedvére ármánykodott occitaniai
ellenségünkkel. Mióta tudtak róla, hogy el akarja csalni az unokahúgomat? Nem
gondolhatták, hogy az ilyesfajta árulást büntetlenül megússzák!
A dekoneus félelmében elsápadt.
– Erről nem tudtam semmit! – mondta elképedve.
– Azt kötve hiszem – vakkantotta oda Severn. – Tudtommal maga is részese
ennek az összeesküvésnek. Arra várt, hogy kudarcot vallják, hogy elbukjak. Ó,
ne is próbálják letagadni! – ripakodott rájuk, amikor látta, hogy
magyarázkodnának. – Éppen elégszer hunytam szemet a felségárulás fölött. Túl
könyörületes voltam.
A szentélyszolgát az ájulás kerülgette.
– És mi lesz most velünk? – kérdezte rekedt hangon a dekoneus.
Severn hunyorogva nézett végig rajtuk.
– Azzal megvárjuk az esküdtszék döntését. Sajnálatos módon az
ármánykodásuk háborúba taszította az országomat. Atabyrion támadásra készül,
és biztos vagyok benne, hogy Chatriyon kihasználja majd az alkalmat, hogy
visszavegye a földet, amit lord Kiskaddon elhódított tőle. Ha az ellenségeim azt
hiszik, képtelen vagyok egyszerre két fronton harcolni, hát csúnyán
alábecsülnek. Mancini az én parancsomra rabolta el Tunmore-t, de nem én
taszítottam le a toronyból. Ennyire ostobának néznek? Az az ember
badarságokat beszélve a halálába ugrott. Lord Kiskaddon rá a tanúm, aki saját
szemével látta. Hála maguknak, Mancini halott, amikor hatalmas szükség volna
rá. Ezt nem felejtem el, arra mérget vehetnek. – Felpillantott a boltíves
mennyezetre, és a festett üvegű ablakokon beszűrődő ezüstös fényt fürkészte. –
Katonákat állítok a szentély bejáratához. Ez egy imahely, de maguk rablók és
gyilkosok tanyájává tették. Egyelőre hagyom, hogy az emberek ide járjanak
imádkozni. Hadd enyhítsenek a lelkiismeretükön azzal, hogy bűneikért érmét
dobnak a szökőkútba. De éjszakára minden látogatót elküldenek. A szentély
minden éjjel üres legyen, vagy az életükkel fizetnek. Az embereim zárják majd a
kapukat. – Szigorú, haragos tekintettel végignézett mindkettőn. – Megértették,
uraim?
– Igen, felség – válaszolta fojtott hangon a szentélyszolga, és alázatosan
meghajolt.
– Ahogy mondja – helyeselt a dekoneus.
 – Hagyjanak magunkra! – parancsolta Severn, a két öreg pedig
elcsoszogott.
Severn a fő szökőkút pereméhez lépett, és belenézett a vízbe. Owen is
csatlakozott hozzá. Látta a sarat és a szemetet, amit az érmékért a vízbe gázoló
emberek hagytak maguk után. A szíve is elszorult. A ládát kereste, amit
korábban ott talált. Pontosan tudta, hogy hol volt. Két csík jelezte a sárban, hol
vonszolták ki a kút pereméhez.
Elvitték. Egy másik kegyelt lehetett.
Dühösen összeszorította a fogát. Kezét a korlátra tette, és undorral az arcán
fürkészte a beszennyezett vizet.
– Túl kemény voltam, kölyök? – kérdezte Severn, és egyik kezét a fiú
vállára tette. – Dühös voltam, nagyon dühös. Legszívesebben ledobtam volna
őket a hídról. De nem tettem, mert itt voltál velem. Megnyugtat a jelenléted.
Sokan közülük rég megszegték a törvényeimet, aztán a szentély menedékében
húzták meg magukat. – Felpillantott a bölcsesség szobrára, amely a szökőkút
közepén magasodott. – Nem hiszem, hogy ez lett volna a szándék, amikor
felszentelték ezt a helyet.
– Mit fog tenni a dekoneussal? – kérdezte Owen. A szentélyszolgát szóra
sem méltatta.
A király gondolatban messze járt. Aztán az ajka egyszer csak megremegett
a dühtől.
– Attól függ, kölyök. Attól függ, hogy túlélem-e ezt az egészet. Jago és
Eyric azt akarják, hogy ellenük vonuljak, de Chatriyon mozgatja a szálakat.
Occitania ősi ellenségünk. Ellopta tőlem az unokahúgomat, és ezt sosem
felejtem el neki. Soha. Az a lány megérdemli, hogy királynő legyen. – A királyt
gyötörték a benne kavargó érzések. Nyilvánvalóan hiányzott neki Elyse.
Ugyanakkor fájt neki a lány árulása, és a seb mostanra kezdett elfertőződni
benne.
– Nem árulta el, uram – suttogta Owen. – Ebben biztos vagyok.
A király dühösen fordult Owenhez.
– Tunmore hibája – folytatta a fiú. – Maga is ismeri a képességét. A Forrás
az írás erejével áldotta meg. Az unokahúga kivételes ember. Én is nagyra
értékeltem. Elyse volt az első, aki barátsággal fordult felém, amikor a palotába
kerültem. Ám maga lehetetlen helyzetbe került a lánnyal. Nem vehette feleségül,
mert az nem lett volna helyénvaló, de megérdemli, hogy ne csupán a maga
bátyja fattyú gyermekeként emlékezzenek rá. A helyzete egyre kilátástalanabbá
vált. És aztán az anyja is meghalt, valószínűleg méreg által. Ez a sok esemény
együtt sebezhetővé tette, és valaki megtalálta az ármánykodásával. Valaki,
akinek hatalma van, aki elkeseredett.
 Owen látta a könnyet Severn pilláin, de a király akarata olyan erős volt,
hogy egyetlen csepp sem hullott le onnan.
– Hozzám kellett volna jönnie! – mondta elszoruló torokkal. – Engem
kellett volna keresnie! Jobban bíztam benne, mint bárkiben. Jobban, mint benned
– tette hozzá remegő szájjal. – Ha képes volt elárulni, akkor már senkiben nem
bízhatok. A fivérem, Eredur tudta, hogy sosem rendülök meg. Tudta, hogy a
hűség köt engem. – Az arca olyan fájdalmas volt, hogy Owent is elszomorította.
– Nekem nincs senkim, aki ilyen. Többé már nincs. Így hát sok boldogságot
kívánok Elyse-nek az új férjével. Nem élvezheti soká a társaságát, mert porig
rombolom és tartományommá teszem Occitaniát. Aztán Atabyrionnal is
ugyanezt teszem. Ha már most szörnyetegnek hisznek, nem fognak örülni annak,
akivé tettek.
Owen megborzongott a szavakat hallva.
– Maga nem szörnyeteg! – erősködött, de ő látta, mi történik a királlyal.
Kezdett azzá válni, aminek tartották. Hátborzongató, hogy Ankarette milyen
pontosan átlátta Severn jellemét. A király visszafordíthatatlan változásokon ment
keresztül. Mint egy fonákjára fordított mozaiklap. Csak ezt nem volt egyszerű
visszaforgatni.
– Ide figyelj! – kezdte Severn könyörtelen elszántsággal a szemében. –
Beestone-ba megyek, és előkészítem a védelmi stratégiánkat. Elfogadom a
tanácsodat, mert tudom, hogy rendkívüli stratéga vagy. Engedem, hogy Jago
támadjon, de miután megízlelte a győzelem édes ízét, szétzúzom a seregeit, és
térdelni fog előttem. Kivéve, ha éppen olyan kedvem lesz, hogy megölöm. Te
menj Westmarchba, és őrizd a területet, amit Occitaniától elhódítottál. Vidd
magaddal Etayne-t is.
– És mi lesz a méregkeverővel, aki magára vadászik? – dadogott
meglepetten Owen.
A királynak a szeme sem rebbent. Titkon talán azt remélte, hogy megölik.
– Évekig éltem ilyen veszélyben. Meghiúsítottuk a tervet. Az Espion azt
jelentette, hogy a méregkeverő a zűrzavarban elmenekült a városból. Talán
szalad vissza Occitaniába. Ha Chatriyon személyesen jön, add ki a parancsot a
merényletre. Egyedül kell megvédened Westmarchot. Nem küldhetem az
embereimet a segítségedre. Ha sikerrel jársz, bebizonyítod, hogy érdemes vagy a
bizalmamra. Ha kudarcot vallasz, a Forrás irgalmazzon a lelkednek.
Érezte a király könyörtelenségét, ahogy az ujjai a vállába mélyedtek. Tudta,
hogy komolyan beszél. És gyermekkora óta először fennállt a veszélye, hogy a
király megöli.
Nagyot nyelt, kezét a kardja markolatára tette, és bátran kihúzta magát.
– Nem vallok kudarcot, uram – mondta komoly hangon.
 – Akkor indulj! Egy percet se vesztegess! Igyekezz Westmarchba!
Owen nem tudta, mitévő legyen. Látni akarta, hogy Evie jól van-e, de
Severn szeme elárulta, hogy próbatétel elé állította. Horwath herceg elvesztette
fiát, Evie apját az Ambion Hill-i csatában. Ám ahelyett, hogy hazament volna az
unokáját vigasztalni, elhozta Owent Tatton Hallból. Tudta, hogy a király ezt
várja tőle, még ha nem is mondta ki.
– Üzenjen Etayne-nek, hogy csatlakozzon hozzám – szólt határozottan,
lenyelve az egyre hatalmasodó nyugtalanságát. – Máris indulok.
A király büszkén rámosolygott.
– Áldjon meg a Forrás, kölyök!
A király nem eresztette a vállát, miközben végigsétáltak a szentély fekete-
fehér csempéin. Ahogy kiléptek a küszöbön, Owen észrevette, hogy a felhők
mind elmentek, és nem maradt más mögöttük, csak a tiszta, kék égbolt. A hó és a
jégcsapok máris olvadni kezdtek.
– Elvonult a vihar – szólt a király némi iróniával a hangjában. – Ennyi volt.
Csak egy vihar.
De Owennek az volt a benyomása, hogy valami mástól állt el a havazás. És
hogy az egésznek köze volt a ládához, amely varázslatos módon eltűnt
Nagyasszony szökőkútjából. És azt is gyanította, hol találja meg, hogy ki vitte
magával. Nyugatra készült, de a célja nem Tatton Hall volt, és nem is Averanche
polgármesterét kívánta látni az újonnan meghódított földjén.
Nem, Owen egyenesen Szt. Penryn szentélyébe igyekezett.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Szt. Penryn

A levegőben már ott bujkált a téli hideg. Hajnalban Owen a kardjára tett kézzel
vonult végig a katonái táborában. A kard abban a díszes bőrhüvelyben pihent,
amit még Királyforrás ciszternájában talált. Az a különös tárgy békével töltötte
el. Az ég szürke volt, a földön már fehérlett a hó. A távolban hallotta a
szikláknak csapódó hullámokat.
Kilépett a sátrából, hátrahagyva a meleg szénserpenyőt, és a víz felé lépdelt,
végig a bozóttal benőtt homokos ösvényen. Az elméjében aggályok,
szövevényes összeesküvések és láthatatlan ármánykodás kavargóit. Az egész
olyan volt, akár egy mágurjátszma, ahol nem látta az összes bábut, és amit igen,
azt is árnyak között megbújó kezek irányították.
Az ösvény hirtelen meredeken emelkedni kezdett, majd váratlanul véget ért,
és alatta már csak a pusztító erejű hullámok voltak. A habzó tenger lenyűgöző
látvány volt; a víz az algával és moszattal borított sziklákat csapkodta. Észak
felé ott állt nem messze Szt. Penryn szentélye. Egy szirtre építették; magas,
robusztus építmény volt, amelyet minden oldalán boltívek ékesítettek. Vastag
kőkorláttal kerítették körbe, a homlokzat két oldalán ikertornyok magasodtak,
rajtuk háromszög alakú tető.
Owen egyik lábával egy nagy kőre támaszkodott, és onnan fürkészte az
építményt. Különféle kövekből hordták össze, így szinte pettyesnek tűnt. Ősi
szentély volt, amely már azelőtt létezett, hogy Ceredigion királysággá lett volna.
És Owen most itt készült csapdát állítani.
Gondolatai Evie-re tévedtek, ahogy oly sokszor. Amikor utoljára beszéltek,
szerelmet vallott neki. A szavak most is a szívében izzottak, de mardosta a
félelem, hogy Severn továbbra is közéjük áll. Egy része azt remélte, hogy Jago
Llewellyn halálát leli a közelgő ütközetben. Alantas gondolat volt, de nem bánta.
Minél többet töprengett azon, hogy Jago miatt elveszítheti Evie-t, annál jobban
megkeseredett.
Megannyi mozaiklapot felsorakoztattak, de most valaki más állítgatta őket.
Valaki olyan, aki tudta, milyen alakzatot szeretne kirakni, és tudta, mi a célja.
Minél többet morfondírozott rajta, annál inkább azt gyanította, hogy az összes
cselszövés mögött a brythonicai Roux marsall állt. Régóta sejtette, hogy a férfi a
Forrás kegyeltje. Elvégre Brythonica hercegnője bizonyára a legrátermettebb,
legértelmesebb emberre bízta az életét, olyanra, aki nagy tettekre képes. Roux ott
volt aznap éjjel, amikor megtámadta Chatriyon seregét. Aztán éppen akkor vitt
fenyegető üzenetet Edonburickba, amikor rajtakaphatta Owent és a többieket. De
nem lehetett más oka is a látogatásának? Hiszen Bothwell is azután szökött meg.
Azt sem zárta ki, hogy Tunmore szövetségese volt a marsallnak. Vajon a
kardhüvelyre azért véstek egy hollót, mert a kincs valamilyen módon
Brythonicához kötődött? Ez esetben nem meglepő, hogy Roux tudott róla, és
hogy meg akarta szerezni magának. De amennyire Owen tudta, a marsall sehová
nem utazott titokban, és nem is volt kapcsolat közte és a többiek között. Tyrell
ugyanakkor képzett méregkeverő volt, akiről Bothwell elárulta, hogy most a
királyra vadászik. Ő nagyobb eséllyel lehetett a tolvaj, de ez mégsem jelentette,
hogy valóban ő a tettes.
A fiú a homlokát ráncolva bámulta a szentélyt. Biztos volt benne, hogy a
láda, amit Tunmore Nagyasszony szentélyében rejtett el, Szt. Benrynbe került.
Az épület falára és a táboruk sátraira telepedő vastag hóréteg is erről árulkodott.
A vihar átvonult ide. Határozottan úgy gondolta, hogy a láda okozza a különös
időjárást. A palotában ugyan évekig elrejtve szunnyadt, most történt valami, ami
működésbe hozta a láda tartalmát. Olyan erő lakozott benne, amely még az
időjárásra is képes volt hatni.
Léptek zaja hallatszott, és Owen a hang irányába fordult. A hírnöke, Farnes
közeledett a ködben. Lassan hajnalodott. Egy sirály rikoltása rázta meg az ég
csendjét.
– Hát itt van, uram – szipogta Farnes, majd összedörzsölte a tenyerét. –
Mondták, hogy erre indult. Azt hiszem, érdemes az emberei közelében maradnia.
Ezek a sziklák veszélyesek lehetnek.
Owen ellökte magát a sziklától, aminek eddig támaszkodott, és lejjebb ment
néhány lépést Farnes felé.
– Mi hír, Farnes?
– Tudni akart róla, ha megjön az Espion-lány. Az ön sátrában várakozik.
– Köszönöm – biccentett Owen. Alig várta, hogy lássa Etayne-t. Abban
bízott, hogy hírt hozott Evie egészségéről.
– És üzenetet kaptunk Averanche-ból – folytatta csillogó szemmel Farnes. –
Igaza volt, uram. Occitaniai seregek tartanak a város felé.
Néhány száz ember védi a várat. Kitartanak, amíg a seregünk többi része
odaér.
 Owen a fejét ingatta.
– Nem megyünk Averanche-ba, Farnes. Pontosan erre számítanak. A sereg
marad Szt. Penryn mellett.
Farnes összevonta a szemöldökét.
– Mégis mi az ördögnek? – értetlenkedett. – Itt nincs ellenség. Ahogy erőd
sincs!
– Még nincs – mosolygott Owen.
Farnes ettől csak még jobban összezavarodott.
– Csak nem… álmot látott, uram?
Owen megdörzsölte a száját.
– Úgy is mondhatjuk. Maradunk. Chatriyon hadd időzzön csak Averanche-
nál egy kicsit. Óvatos lesz. És nem is hiszem, hogy Averanche az igazi célja.
A fiatal herceg elindult a sátrához, nyomában Farnesszal. Az emberek a
sátraikban beszélgetve ütötték el az időt. A közelben nem volt fogadó vagy
kocsma. A körülmények meglehetősen siralmasak voltak, de minden katona
westmarchi volt. Látta a szemükben a tiszteletet és az elszántságot, ahogy
elhaladt közöttük a táborban.
Az ujjai és a lábujjai érzéketlenné váltak a hidegben, ezért kesztyűs kezét
ökölbe szorította, majd kinyitotta, és megmozgatta az ujjait. Meghagyta
Farnesnak, hogy odakint várjon, majd belépett a kellemesen meleg sátorba.
Etayne két méretes szalmazsák előtt térdelt, és éppen a holmiját pakolta elő.
Amikor Owen belépett, és a tekintetük találkozott, a lány elpirult, majd apró
mosollyal üdvözölte.
– Már jobban van – mondta Etayne, elébe menve az első kérdésnek, amit
Owen hálás mosollyal meg is köszönt.
– A Forrásnak hála – sóhajtotta a fiatal herceg, miközben a homlokát
dörzsölgette. – Ezek szerint súlyosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
– Magam varrtam össze – mondta Etayne. – Egy apró heg marad majd a
szemöldökénél, de csak az látja, aki keresi. Amikor eljöttem Királyforrásból,
már készült Északra.
Owen aggódva járkálni kezdett.
– A király elmondta, mi a parancs? – kérdezte nyersen.
Etayne oldalra billentette a fejét. Az arca halálosan komoly volt, de
bólintott.
– Azt hittem, még Tatton Hallban talállak, de ott mondták, hogy Szt.
Penrynbe jöttél. – Felállt, és kisimította a ruháját. – Kissé elhagyatott egy hely
ahhoz, hogy valaki éppen itt verjen tábort. Miért jöttél ide?
Owen Evie-vel szerette volna megbeszélni a terveit, de ő nem volt vele.
Etayne eddig hűségéről tett tanúbizonyságot – úgy hitte, a lány megmondaná, ha
hibát látna a tervben.
– Bízhatok benned? – kérdezte halkan.
Etayne arca megváltozott, és előrelépett.
– Bármit megtennék, amit kérsz tőlem – felelte őszintén. A mondat egyben
felhívás is volt, de Owen nem reagált rá.
– Hogy haladsz a Forrás erejével? – kérdezte. – Összeszedted magad
Atabyrion óta?
Etayne határozottan bólintott.
– Napról napra erősebb leszek.
Owen elmosolyodott, aztán megérintette az ajkát. Úgy döntött, megosztja a
lánnyal a teljes tervét. Ankarette azt mondta, hogy a legnagyobb erény a jó
ítélőképesség, ha valaki meg tudja állapítani mások szándékát és indítékait. Az
Etayne-nel töltött ideje során megtudta, hogy a tolvaj lányával annyira rosszul
bántak, hogy elkeseredetten vágyott az elismerésre és a figyelemre. Owen ezt
megadta neki azzal, hogy emberként, és nem eszközként bánt vele. Észrevette,
hogy cserébe ragaszkodást és hűséget kapott. Mancini halálával Etayne már
senkitől nem függött. Abban is biztos volt, hogy hozzá hűségesebb lesz, mint a
kémvezérhez valaha is volt.
Mélyen a lány szemébe nézett.
– Azt hiszem, Jago hamarosan támad. Nem itt, hanem északon vagy
keleten. Szerintem Kelet-Stowe a legvalószínűbb, mert nem akar közvetlenül
Evie-re vagy a nagyapjára támadni. A támadását egy hercegség is visszaveri,
kettő már egészen biztosan. Szóval a fenyegetés nem Atabyrion felől jön majd.
Hanem innen.
Etayne elgondolkodott.
– Hogyhogy?
– Jago támadása csak elterelés – magyarázta Owen. – Elvonja az erőinket,
hogy Westmarch védtelen maradjon. Azt hiszem, Eyric itt fog kikötni. Itt fogja
magának követelni Ceredigion trónját. Itt halt meg Andrew király. – Szt. Penryn
irányába mutatott. – Ez a vidék egykor szárazföld volt, és állt itt egy másik
királyság. Úgy hívták, Leoneyis. Mostanra elnyelte a tenger.
Etayne ajka a meglepetéstől és a borzalomtól megrezzent.
– Mind megfulladtak?
– Igen – felelte Owen, és tovább járkált. – Van egy prófécia arról, hogy
Andrew király visszatér. Itt kellene visszatérnie, hogy megmentse a királyságot.
A prófécia a Rettegett Rém próféciája. Nem Eyricről szól, de sokan úgy hiszik,
hogy igen. Valamilyen varázshatalmú ereklyét adnak neki, hogy előnyükre
fordítsák a háborút. Talán tényleg van ilyesmi a birtokukban. Occitania is része a
cselszövésnek, de azt hiszem, Chatriyonnak saját tervei vannak. És szerintem
Brythonica is belekeveredett. Nem bízom Roux marsallban. Történik itt valami,
amit nem értek. Valami, amit senki sem hajlandó elmagyarázni. Ezért úgy
döntöttem, kiszámíthatatlan leszek. Csapdát állítok, és belecsalom Roux-t, hogy
felfedje az igazi szándékait. Ha az ösztöneim nem csalnak, most éppen nem
Brythonicában van, hanem errefelé tart hajóval. – Az utolsó mondatot azzal
nyomatékosította, hogy mutatóujjával a tenyerébe döfött. – És én itt fogok várni
rá.
Etayne csodálkozva hallgatta.
– Owen, azt mondod, hogy a hercegség képes egyedül visszaverni
Atabyrion támadását. De amikor utoljára szembenéztél Chatriyonnal, nem
egyedül voltál. Veled volt Horwath herceg. Te most egyedül akarsz szembenézni
Occitaniával és az egyik legerősebb hercegségével.
Owen bólintott.
– Tudom. Csábító célpont leszek, nem igaz?
– Eltipornak! – mondta Etayne aggódva.
A fiú elmosolyodott.
– Nem, ha azt hiszik, hogy az ő oldalukon állok – felelte halkan. –
Ankarette mesélt egyszer egy történetet Ceredigion egyik korábbi királyáról. A
nemesei fellázadtak ellene. Sereget toboroztak, hogy legyőzzék, de a király fia, a
koronaherceg békét kötött velük. Olyan meggyőzően tárgyalt, hogy a lázadók
seregét fel is oszlatták. Azután elpusztított mindenkit. Valószínűleg ők is
hasonlóval próbálkoznak majd nálam. Nem áll szándékomban megbízni
Chatriyonban vagy Eyricben, de elhitetem velük, hogy igen. Eyric hatalmat
ajánlott nekem. El fogom fogadni.
Etayne csillogó szemmel elmosolyodott.
– Ravasz vagy.
Owen fejet hajtott.
– De szükségem van a segítségedre. A tervem csakis akkor működhet, ha te
valaki más leszel. Belenézhetek a szalmazsákjaidba? Abban bízom, hogy
elhoztál valamit. Tudom, hogy mi a küldetésed, ezért számítok rá, hogy nálad
van.
Etayne felhúzta a szemöldökét, és a kedves mosolya elárulta, hogy érti a
fiút.
– Azt hiszem, tudom, kivé kell változnom. És igen, uram. Elhoztam a ruhát.
Az ember manapság nemigen hihet abban, amit hall. De ha a szóbeszéd igaz, akkor Jago Llewellyn király
csakugyan megszállta Ceredigiont. A seregei Aberthwistnél szálltak partra, és Királyforrás felé tartanak,
útjukban minden falut felégetve. A menekültek szinte özönlenek Kelet-Stowe felöl. Egyesek délnek,
Királyforrás felé vették útjukat, ám legtöbben északra tartanak, mert a király serege is ott állomásozik. Ha
ez mind nem lengne elég, Westmarchból azt jelentették, hogy Occitania királya megtámadta az ottani
földjeinket, ráadásul Owen hercegről kiderült, hogy áruló, és mindvégig egy követ fújt Occitaniával. De,
ahogy már említettem, az ilyesmi híreszteléseknek ritkán lehet hinni.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 HARMINCHATODIK FEJEZET

Kétszínűség

Owen fáradt szemét dörzsölgette, miközben Farnest hallgatta, aki elhadarta az

Averanche-ból hozott híreket. A jelentések rossz és egyre romló helyzetről
számoltak be, Owen serege ráadásul kezdett nyughatatlanná válni a tétlenségtől.
Harcolni akartak, támadni – bármit, csak ne kelljen Szt. Penryn fagyos
pusztaságában vesztegelniük.
Farnes haja rendezetlen volt, ujjaival beletúrva igyekezett megzabolázni a
tincseket.
– Averanche néhány napig, talán két hétig kibír egy ostromot, de ha nem
látnak reményt a támogatásra, tárgyalni fognak Chatriyonnal.
– Vissza fogjuk verni az ostromot – jelentette ki határozottan Owen,
miközben egyenesen a hírnöke szemébe nézett. – De ki kell tartaniuk, amíg csak
lehet. Mennyi élelem van náluk?
Farnes a fejét rázta.
– A készleteik legalább két hétig kitartanak. Ashby kapitány nem aggódik
miatta, jól beosztja, amijük van. Annál jobban aggasztja viszont, hogy a helyiek
talán elárulnak minket. Például a polgármester.
Owen megdörzsölte az ajkát.
– Bízom Ashbyben. Követi a parancsokat. Hajóval küldjétek nekik
utánpótlást, hogy kitartsanak az ostrom alatt.
– Úgy lesz, de csak idő kérdése, hogy az occitaniai hajók blokád alá vegyék
a várost – erősködött Farnes. – Mit üzenjek, mikor megy a megmentésükre?
– Nem tudom megmondani, Farnes. Az itteni helyzet kockázatos. Tudom,
hogy Chatriyon Averanche-ba akar csalni, de nem fogok ráharapni a csalira, mint
egy ostoba tőkehal. Innen akar elvonni. Eyric itt fog partot érni. Tudom. Várni
fogok, mint egy türelmes vadász.
– De mikor jön, uram? – faggatta kétségbeesetten Farnes. – Ha a várvédők
elveszítik a reményt, hogy megmenti őket, megadják magukat. Occitania
hatalmas sereget vitt a vár alá. Visszafoglalják a várost, és ha sikerül, Westmarch
ellen vonulnak. Nem volna bölcsebb hajóba tenni a sereget és odamenni? A saját
földünkön küzdhetnénk meg Chatriyonnal.
Etayne közbeszólt:
– Lord Owen nem hagyja cserben azokat, akik hűen szolgálják – szúrta oda
megvetően. – Chatriyon nem kegyelmezne sem a polgármesternek, sem
azoknak, akik megadják magukat.
Owen meglepődött a megjegyzésen, még fel is pillantott a lányra, de átlátott
az álcáján. Még a hanglejtése és a kiejtése is meggyőző volt.
Farnes elvörösödött.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, úrnőm – mondta zavartan. – Csak úgy
értettem, hogy kifutunk az időből. A katonák nyugtalanok. A harc nyugaton van,
nem itt. Minél tovább vár, annál többet kockáztat.
– Nem hagyom veszni Averanche-ot – jelentette ki Owen. – Üzenj
Ashbynek! Tartsa a várost az utolsó emberig. Nem hagyom cserben.
Farnes összeszorította az ajkát.
– Úgy lesz, uram. – Bólintott, meghajolt, azután távozott a sátorból.
Owen járkálni kezdett. Szinte tapintható volt a feszültség a sátorban.
Ceredigion sorsa forgott kockán. A király seregétől érkező jelentések alapján
Severn engedte Jagónak, hogy mélyen betörjön az országba, és elhiggye, hogy
nincs ellenállás, hátha így túl mélyre vonul. Ha így lesz, Horwath akkor elvágja
a menekülés útját, Severn serege pedig csapdába ejti őket. Owen biztos volt
benne, hogy Severn győz.
Az asztalán kiterített térképhez lépett, és ujjával végigsimította a
Westmarch és Occitania között húzódó partszakaszt. A szárazföldben volt egy V
alakú bemélyedés a két királyság között. Ott állt egykor Leoneyis királysága.
Owen Brythonicára pillantott, és a fejét rázta. Hol van Roux marsall? És mit
csinál? Mintha a sötétben várta volna, hogy Owen lépjen először. A fiú a
gondolatra dühösen szorította össze a fogát.
– Mintha aggódnál – szólt halkan Etayne, és közelebb lépett. Még a
parfümje is őrá emlékeztette.
– Nem maradhatunk itt soká – sóhajtotta Owen, és ujjával a térképre bökött.
– Ha Eyric nem érkezik meg hamarosan, meg kell mentenem Averanche-ot. Úgy
van, ahogy mondtad… nem hagyom cserben őket. De úgy érzem,
kényszerítenek, hogy odamenjek. Valami nincs rendben. És az egész mögött
Brythonica áll, és a hercegnő valódi szándéka.
Etayne elmosolyodott.
– De nem akarsz tévedni. Nincs ember, aki szívesen beismerné, hogy
rosszul döntött.
Owen elvigyorodott.
 – Így van. De tudom, hogy igazam van. Szt. Penryn valamiért fontos. Nem
tudom, miért, de érzem a levegőben. – Elismerően végignézett a lány álcáján. –
Nem is használod az erődet, mégis olyan vagy, mint ő.
Etayne szeme felcsillant a dicséretre, és bájosan bólintott.
Owen fogott egy flaskát, és kortyolt egyet az állott borból. Az íztől
elfintorodott, és gyorsan visszatette az italt.
– Mesélj még erről a méregkeverőről. Arról, amelyik a lázadás alatt
elmenekült Királyforrásból.
– Tyrell – mondta Etayne. – Brugiából hajózott oda szentélyszolgának
öltözve, és úgy ment Nagyasszonyba. Az egyik matróz megjegyezést tett a
hézagra a foga között, innen tudom, hogy ő volt. Egy fogadóban szállt meg a
hídon Nagyasszony és a palota között. Mire megtaláltam, hol húzta meg magát,
már bejutott a palotába. Ő szította a lázadást, és ő terjesztette el, hogy a király
kivetette Tunmore-t a toronyból. Tudom, hogy a Forrás kegyeltje. Éreztem,
amikor használta az erejét.
Owen a homlokát ráncolva bólintott.
– És mit gondolsz, mire képes a hatalmával?
A lány undorodva felhúzta az orrát.
– Gyűlöletet kelt. Egy főzetet használ. Állítólag valamilyen kenőcs van
nála, amit az ajtófélfára ken. Aki átlép azon az ajtón, gyűlöletet érez mindenki
iránt, akit meglát. Tyrell úgy gyilkol, hogy megfertőzi mások elméjét, hogy azok
végezzenek a célpontjával. Egyértelműen Severnt akarta megölni, ahogy azt
gyanítottuk is. Az emberek nem csak a vihartól forrongtak annyira. A kenőcsét a
szentély kapuira is felkente.
Owen csak bámult a lányra.
– Szegény Jackre is hatott. Úgy nézett, mint aki meg akarja ölni a királyt,
még ha képtelenségnek tűnt is.
Etayne furfangos pillantást vetett a fiúra.
– Szerencsére rád nem hat a Forrás varázsereje, különben te akartad volna
megölni a királyt.
Owen halkan felnevetett.
– Szóval majdnem elkaptad Királyforrásban, amikor kitört a lázadás. Lehet,
hogy ő vitte el a ládát a szentélyből, hogy idehozza Szt. Penrynbe.
– Legalábbis azt hiszed – jegyezte meg Etayne. – És mi a helyzet Roux
marsallal?
– Mindkettő nem tehette, nem igaz? Az a gyanúm, hogy Tyrell volt, és most
Eyricnek akarja adni a ládát, akin ez majd segít valahogy. Valamiért fontos, csak
nem tudom, miért.
– És miért nem mész egyszerűen a szentélybe, hogy elhozd? – kérdezte
Etayne.
Owen a fejét ingatta.
– Mert először meg akarom érteni. Elegem van abból, hogy nem értem, mit
terveltek ki az ellenségeink. Ha az oldalukra állok, talán mindent elárulnak.
Sietős léptek zaja hallatszott, és Farnes berontott a sátorba.
– Uram!
– Mi az? – csattant fel Owen.
– Eyric hajója most kötött ki a szentélynél! Négy halászhajó. Már a
szentélynél van! Igaza volt!
Owen szívében a remény szikrája lángra gyűlt.
– Üzenjen Ashbynek – mondta. – Mondja meg neki, hogy máris indulunk.

Owen egy fáklyával világította meg a Szt. Penryn szentélyébe vezető utat. Az
úton mindenütt Espionok rejtőztek, csakúgy mint a szentély közvetlen
környékén. Ők üzentek Farnesnak Eyric érkezéséről is. Owennek hiányzott
Clark, de ő azt a küldetést kapta, hogy kísérje vissza Evie-t és Justine-t Északra.
Clark nem ellenkezett, elvégre így közel lehetett a nőhöz, akit kedvelt.
A félhomályból egy Victor nevű Espion lépett elő. Koldusgúnyát viselt, és
egy kupát rázott. Owen megállt, és az erszényéből egy érmét túrt elő.
– Hányan vannak? – suttogta. Etayne vastag ezüstköpennyel takarta el
ruháját és haját. A szentély felé fordult, hogy a férfi csak oldalról láthassa. A
ködben úgy festett, akár egy lidérc.
– Százan lehetnek – lihegte az Espion, miközben az érmeit rázogatta a
kupájában. – Kitűzték a lobogójukat a szentély tornyára. A nap és a rózsa. Az
embereket mintha mindenfelől idevonzaná. Egy hajó menekülésre készen várja,
kivont kardú katonák őrzik. Ó, és a felesége is vele van.
– Kathryn? – csodálkozott Owen. – És Huntley grófja?
A rongyos Espion vállat vont.
– A grófnak nyoma sincs.
– Köszönöm – mondta Owen, majd belekarolt Etayne-ba, és elindultak a
szentély irányába. Közben megérezte a lány körül a Forrás rezdüléseit.
– Még ne! – figyelmeztette. – És maradj mellettem! Ha Tyrell itt van, hadd
higgye, hogy én csinálom. Azt mindenki tudja, hogy én kegyelt vagyok.
Az ösvény lépcsősorban folytatódott, ami a bejárathoz vezetett.
A szentélyt kőkerítés ölelte körül, a bejáratot rozsdafoltos kapu őrizte.
Beléptek, és Owen magához hívta a varázserejét, miközben a lépteik a kövön
visszhangoztak. A szentély kertjében mások is álltak fáklyával, a szél pedig
olyan erősen fújt a tenger felől, hogy csaknem leröpítette Etayne csuklyáját. A
lány egyik kezével Owent szorította, a másikkal fejfedőjét igyekezett a helyén
tartani.
A szentélyszolga a főbejáratnál várta őket.
– Lord Kiskaddon, lady Elyse – köszöntötte őket nyájasan, ám a hangja
idegesen remegett. – Már várják önöket. Kövessenek a szökőkúthoz.
A küszöbön belépve Etayne levette a fejéről a csuklyát. Owen érezte az
erőt, ami lágy szellőként áramlott belőle. Pontosan úgy nézett ki, ahogy lady
Elyse. Az ő egyik ruhájában érkezett, és a haját is a király unokahúga által
kedvelt módon viselte. Owen feldúltnak és idegesnek mutatta magát; hátra-
hátrapillantott a válla fölött, mint aki árulásra számít. Etayne álcája tökéletes
volt.
A szökőkút peremét fény világította meg, a víz csobogása pedig elfedte a
hangokat. Owen azonnal felismerte Eyricet, aki ezúttal páncélt, oldalán kardot
viselt. A kardgombja csillogott, a páncél tökéletesen illeszkedett a testére.
Oldalán ott állt lady Kathryn. Gyönyörű volt, ám éber és ideges tekintettel
figyelte őket, ahogy közeledtek.
Néhány férfi állta körül őket, köztük a dekoneus és néhány fonott hajú,
marcona katona Atabyrionból. Kendőzetlen ellenszenvvel figyelték Owent. A
dekoneus mellett állt egy másik férfi is. Szentélyszolgai ruhát viselt, az elülső
fogai között jókora hézag éktelenkedett. Magas volt, a haja vörösbarna, bőre
szeplős. Köpenyben is jól látszott az izmos testalkata. Úgy festett, mint aki
Legault-ból érkezett, és Owen érezte, hogy árad belőle a Forrás ereje.
Fondorlattól csillogó szemmel figyelte őket, a száját gondterhelten
összeszorította.
A szökőkút mellé tetszetős asztalt hoztak, rajta ott hevert kinyitva a láda.
Owen szíve megdobbant a kíváncsiságtól. Mind a doboz körül gyűltek össze, de
feléjük fordultak, ahogy közeledtek.
– Nővérem! – sóhajtotta őszinte örömmel Eyric. Kathryn elengedte a férjét,
aki már rohant is, és magához ölelte Etayne-t olyan szenvedéllyel, amilyennel
egy férfi teszi, aki hosszú ideje nem láthatta nővérét. Etayne-nek nem esett
nehezére eljátszani a boldog testvér szerepét, még néhány könnyet is hullajtott,
miközben magához ölelte rég elvesztett „fivérét”. Owent már-már a bűntudat
kerülgette a megtévesztés miatt, de tudta jól, hogy a varázslat nem fog működni
a méregkeverő Tyrellen.
Owen előrelépett, és kézen fogta Kathrynt, majd udvariasan meghajolt.
– Lady Kathryn, elnézését kérem, amiért távozásomkor összetörtem birtoka
ablakát. Remélem, megbocsát.
A lány átható tekintettel nézte a fiatal herceget, ám a szeme zaklatottságon
kívül mást nem árult el.
– A körülményeket tekintve nem ítélem el a tettét. Maga félrevezetett
minket, lord Kiskaddon. Remélem, ezúttal nem ugyanilyen célból érkezett.
A szavak Owen szívébe martak, különösen azért, mert lady Kathryn
szörnyen sebezhetőnek látszott.
Eyric felkapta és körbeforgatta Etayne-t.
– Drága, drága nővérem! – búgta a fejét rázva. – Akkor is felismernélek, ha
ötven év telt volna el! Ő az, szerelmem! – szólt Kathrynhez fordulva. – Bárhol
felismerném!
Lady Kathryn szája sarka legörbült.
– Ha te mondod, kedves férjem – jegyezte meg gyanakvóan.
– Mi szél hozott Szt. Penrynbe? – lelkendezett Eyric, amikor megfogta
Etayne kezét. – Nem gondoltam, hogy itt találkozunk. De annál kellemesebb a
meglepetés!
Owen megütögette Kathryn kezét, és a tekintete találkozott Tyrellével. A
méregkeverő borzasztó kényelmetlenül érezte magát, szinte tekergőzött
nyugtalanságában. Owen végre megengedett magának egy lopott pillantást a
kinyitott ládába.
Egy mágurkészlet volt benne, roppant különös fajta. Elég volt ránéznie,
hogy érezze rajta a Forrás varázserejének jelenlétét.
A tábla apró volt, talán akkora, mint Owen két keze széttárt ujjakkal.
Szürkésbarna kőből készült, a fekete mezők márványból, a fehérek valamilyen
más csiszolt kőből voltak. A figurák szokványosak, azt leszámítva, hogy
mindegyik mintha ábrázolt volna valakit. A király például trónon ült – éppúgy,
mint Owen készletében –, de volt arca, saját arckifejezése. Az egyik király
előredőlt, állát az öklén támasztotta. A bábuk rendkívüli részletességgel ki voltak
dolgozva, és több száz évesnek tűntek, itt-ott megkoptak, megrepedtek. A táblát
már el is rendezték, és mintha egy játszma közepén tartottak volna. A levett
figuráit a tábla oldalára erősített apró zsebekben pihentek.
Tyrell arca eltorzult a haragtól, amikor meglátta, hogy Owen a figurákat
fürkészi.
– Uram – szólalt meg aggodalmaskodó hangon. – Lesz még ideje csevegni
a nővérével. De most lépnie kell. Be kell fejezni a játszmát!
Owen gyomra összerándult.
Eyric egyre csak Etayne-t bámulta, mit sem törődve a körülötte gomolygó
feszültséggel. Megcsókolta a lány kezét, aztán kedvesen elnevette magát.
– Nővérem, mondd, Chatriyon ezek után is támogatni fog? – kérdezte. –
Amikor hallottam, hogy összeházasodtatok, már attól tartottam, magának akarja
Ceredigion trónját. Lord Owen is ugyanezt állította korábban.
 – Uram, a játszma – köhögött Tyrell.
Eyric csak legyintett.
– Tyrell, egy évtizede nem láttam a nővéremet. Adj már egy percet!
Owenből csaknem előbújt egy mosoly. Büszkeséggel figyelte Etayne-t, aki
mesterien játszotta Elyse szerepét. Még a hangjuk is egy forma volt.
– Drága férjuram – szólalt meg Kathryn kérlelő hangon.
A szavai megtették a hatásukat. Eyric a feleségéhez fordult, majd
engedelmesen bólintott. Az asztalhoz lépett, és végignézett a figurákon. Owen
nem talált rendszert a figurák elrendezésében, de annyit látott, hogy a játszma
kiegyenlített volt, és mindkét oldal védekező játékot folytatott. Gyorsan az
eszébe véste a bábuk helyzetét, és megpróbált összefüggést keresni a korábbi
játszmáival.
– Maga jön – ismételte Tyrell idegesen.
– Nem konyítok jól ehhez a játékhoz – feszengett Eyric, miközben a táblát
bámulta, és kezével a bábuk felé nyúlt.
– Miféle játék ez? – kérdezte Owen, amikor Eyric mellé lépett, és maga is
lenézett a különös tárgyra.
– Majd meglátja – sziszegte utálatos hangon Tyrell. – Uram, nem számít,
melyik bábut választja. Egyelőre azt kell megtudnunk, egyáltalán képes-e
megmozdítani őket.
Owen érezte a Forrás rezdülését.
Nem képes. De a felesége igen. Az ő méhében fejlődik a Rettegett Rém.
Védelmezd az örököst!
Owen meglepetten pislogott, és most először feltűnt neki, hogy Kathryn a
hasát fogja.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Hűség

Etayne idegesen pillantott Owenre, aki nem tudta, hogy a lány is hallotta-e a
Forrás hangját. A fiatal herceg egyelőre azt próbálta megemészteni, hogy a
Rettegett Rém egy meg nem született gyermek, Eyric Argentine fia. Azonnal
érezte, mekkora nyomás nehezedik a vállára. Meg kellett óvnia a gyermeket,
ahogy Ankarette óvta őt egykor.
Eyric a láda felé nyúlt, és megragadta az egyik figurát. De az apró kőtárgy
makacsul ragaszkodott a helyéhez, Eyric arcát pedig egyre eltorzította az
erőlködés.
– Nem mozdul – szólt aggódva.
Tyrell összevonta a szemöldökét. A sikertelenség láthatóan jelzett valamit.
– Azért lehet, mert nem ismerik el királynak – mondta. – Magának
követelte nagybátyja trónját, de még nem nyerte el. Ha a maga fejére kerül a
megüresedett korona, képes lesz mozgatni a bábukat. Addig nem. – Tyrell fogta
a ládát, és egy gyors mozdulattal lezárta a tetejét.
Lady Kathryn karon ragadta férjét, és nyugtalanul a szemébe nézett.
– Akkor hát igaz. Karddal kell megszerezned az uralkodáshoz való jogot.
Féltelek, drága uram.
Eyric gyengéden a feleségére pillantott, majd elsimított egy tincset a
homlokáról.
– A Forrás megsegít, Kate. Nézd, máris mennyi szövetségest küldött
hozzám. – Újra Elyse-re és Owenre pillantott, és a tekintete elidőzött rajtuk. –
Most azért jöttél, hogy csatlakozz? – kérdezte. – Legutóbb elutasítottad az
ajánlatomat. Örülnék a támogatásodnak, hercegem. Talán a nővérem győzött
meg?
Owen tudta, hogy még az arckifejezése sem árulhatja el. Nehéz volt ilyen
apróságokra figyelni, amikor annyi minden történt éppen körülötte. Komor
hangon próbált szólni.
– A király megváltozott, amikor lady Elyse elhagyta. Más ember lett.
Felrúgta Nagyasszony szentélyének oltalmát, és a nép majdnem a folyóba
vetette. – Owen lopva Tyrellre pillantott, hátha a tekintete elárul valamit.
– Meggyőztem lord Owent – szólt közbe Etayne, tökéletesen utánozva
Elyse hangját –, hogy csatlakozzon hozzánk. Tudtam, hogy csakis akkor bízol a
szavában, ha azt valaki megerősíti. Üdvözöllek újra itthon, testvérem. A korona
téged illet.
Eyric úgy elérzékenyült, hogy az ajka megremegett.
– Visszaveszem, ami a miénk, nővérem. Severn nagybátyánk bemocskolta a
nevünket, a családunkat és az örökségünket. Az Espiont küldte, hogy
meggyilkoljanak minket. Lord Bletchley a Forrás kegyeltjét, Tyrellt bízta meg a
feladat elvégzésével. De a Forrás nem engedte, hogy megöljön. Ezért hát
Brugiába csempészett. Ideje eltüntetni azt a szörnyeteget a trónról, mielőtt
esztelenségével az egész királyságot megfertőzi. Sosem lett volna szabad a
trónra engedni.
Etayne megsimította Owen karját.
– Egyedül lord Owen volt képes csillapítani a haragját. Oly sokat változott,
hogy a lelkiismeretem már nem engedte, hogy mellette maradjak. Testvér, vissza
kell térnem férjemhez Occitaniába.
– Úrnőm, mielőtt elmegy! – szólt rá Tyrell, hangjában csupa gyanakvással
és bizalmatlansággal. – Hercegem, javaslom, tegye próbára nővérét egy
kérdéssel. Valami olyasmivel, amit csak önök ketten tudhatnak.
– Tyrell, ő a nővérem – förmedt rá Eyric. – Felismerem, mintha mindig is
együtt éltünk volna.
Owen tudta, hogy Tyrell érzi a Forrás erejét, de bizonyára nem tudta
megmondani, kiből árad.
– Én is jól ismerem Elyse hercegnőt – tette hozzá Owen. – Királyforrás
udvarában nevelkedtem. Higgyen nekem, Tyrell mester. Tudnék róla, ha
imposztor volna.
– Abban biztos vagyok – vetette oda dühösen Tyrell. Owen érezte, hogy az
erő szinte forr a férfiban.
Lady Kathryn aggódva ráncolta a homlokát, mire Eyric megveregette a
kezét.
– Szerelmem, nincs mitől tartanod! A veszély ugyan valós, de azt hiszem,
az emberek engem támogatnak majd most, hogy Severn megsértette a szentély
oltalmát. Nyájakban érkeznek majd hozzám, mint a bárány, amelyik türelmes
pásztort keres magának. És te vagy az én királynőm.
Owen rá akarta tenni a kezét a ládára. Ott pihent az asztalon, megkísértve
az akaraterejét. Egy rejtély volt az a játék, és ő meg akarta fejteni. De biztos volt
benne, hogy Tyrell sosem hagyná.
 Kathryn egyre gondterheltebbé vált.
– Drága férjem, a nagybátyád ravasz és agyafúrt ember. Egyszer már
elküldte hozzánk lord Owent, hogy félrevezessen minket. Miért ne tenné meg
újra? Úgy érzem – elhallgatott, és a kezét a hasára szorította –, bízhatunk benne,
de aggódom, mi lesz akkor, ha netán elfognak téged. Belehalnék, ha
elveszítenélek. – A tekintetében annyi gyengédség és szeretet volt, hogy Owen
előre megbánta, amit tenni készült.
– Ha engem elfognak – szólt Eyric halkan. – Megbeszéltük, mit tennék és
mit mondanék. Légy bátor, drágám. Ideje elvetni a kockát. Jago Llewellyn talán
egyszersmind megszabadít minket ettől a szörnyetegtől. Elindulunk ellene, amíg
itt a dagály. Nem lesz több esélyünk.
Igaza volt.
Eyric azután Owenhez fordult.
– Hol a nagybátyám serege?
– Északon.
Eyric szigorúan bólintott.
– Mindig is onnan kapta a legnagyobb támogatást. De egykor én voltam
Yuork hercege. Azok az emberek is hátat fordítanak neki, ahogy mindenki más.
Sosem lett volna szabad uralkodnia. Ideje kiköszörülni ezt a csorbát.
– Ölelj meg! – motyogta hirtelen Kathryn, és a férje karjaiba omlott. A pár
csak állt ott ölelkezve, és Owen szíve szinte megszakadt. Elkapta a tekintetét
róluk, ám ekkor meglátta Tyrellt. A férfi arcát harag torzította el. Az okát sem
volt nehéz kitalálni: nem sikerült viszályt szítania, mert Owen ereje képes volt
másokét kioltani. A fiatal herceg jelenlétében tehetetlen volt, és ezt pontosan
tudta.
– Jöjjön, uram! – kérlelt Tyrell szinte esedezve. – Hívjuk össze a katonákat.
Eddig kétszáz ember érkezett, és mindennap egyre többet várunk. Minél előbb
útra kelünk, az emberek annál hamarabb állnak be a nappal és rózsával díszített
lobogó alá.
– Tökéletesen egyetértek – szólt Owen, és előrelépett. – Van egy sátram a
közelben. Engedjék meg, hogy megvendégeljem önöket.
Eyric a fejét rázta.
– A nejem nem hagyja el a szentélyt, amíg érte nem jövök, hogy együtt
mehessünk a koronázási ceremóniámra. Távollétemben a Forrás vigyáz majd
rád. – Magához húzta a felesége arcát, és szenvedélyes csókot lehelt az ajkára.
Lady Kathryn a könnyeivel küszködött.
– Visszatérek hozzád, szerelmem. Esküszöm. – Owenhez és Etayne-hez
fordult. – Találkozzunk a táborodnál. Beszélni akarok az embereiddel. Remélem,
megértik majd, hogy a helyes célt támogatják.
 – Uram, ez nem tűnik bölcs ötletnek – ellenkezett Tyrell.
– Jöjj, Tyrell! Éppen eleget bujdostam a sötétségben. Ideje előlépni a
fénybe! – Egy utolsó pillantást vetett Kathrynre, majd a dekoneushoz fordult. –
Kegyelmes uram, az ön kezébe adom legféltettebb kincsemet. Oltalmazza
mindenáron!
– Úgy lesz, felség – mosolygott kedvesen a dekoneus.
Lady Kathryn esdeklően nézett Owenre. A fiú nem bírt a szemébe nézni;
már éppen el akart fordulni, amikor elkapta a karját.
– Köszönöm – suttogta a lány szaporán pislogva. – Tudom, hogy sokat
kockáztat, lord Owen, de nem felejtem el a kedvességét. Huntley gróf lánya
hálával tartozik önnek. Atyám busásan megjutalmazza ezért.
Owennek kiszáradt a szája.
– Köszönöm, lady Kathryn, de nem a jutalomért teszem. – A nő szemébe
nézett, és tudta, örökké kísérteni fogja az a bizalom, amivel lady Kathryn
visszanézett rá. De nem számított; teljesítenie kellett a kötelességét. A Forrás azt
üzente neki, hogy védelmezze Eyric fiát. Arról nem beszélt, hogy Eyricet is
védenie kellene. Azért mégis szörnyű kettősséget érzett magában.
Tyrell a hóna alá vette a ládát, és együtt indultak el kifelé a szentélyből.
Owen érezte, hogy a férfi egy tőrt rejteget a láda mögött. A méregkeverő
ugyanakkor nem viselt páncélt, így maga is sebezhető volt a támadásokkal
szemben. Az éj hűvös volt, és ködös. Fáklyás emberek érkeztek sietve, és egy
csapat atabyrioni katona védte őket. Néhányan Eyric nevét kiáltozták, mások a
nap és a rózsa lobogóját emelték a magasba. Eyric felemelte az öklét, és
mosolygott. Megnyerő ember volt, és úgy festett, akár egy igazi királyfi.
A távolban éjjeli madár rikoltott.
A kapuhoz érve Tyrell aggódva nézett körül a sötétségen. Kimerültnek és
idegesnek látszott.
– Uram, hol a többi őr? Nem kellene idehívni őket?
– Csak enni megyünk, Tyrell – mordult rá Eyric. – Estére visszajövök a
feleségemhez. Ha a katonák is hallották a beszédemet, gyorsabban terjed majd a
hír. Bízz bennem, öreg barátom!
Tyrell lassan beleőrült a kétségbeesésébe. Tudta, hogy veszélyes lenne
kilépni a kapun, de érezte, hogy egyre rosszabbul állt a szénája. Owen eközben
Eyricet bámulta, és próbálta rábírni, hogy induljanak.
– Hűvös van – szólt reszketve Etayne, és magára húzta a csuklyát. Owen
arra gondolt, talán elfogyott az ereje, és nem képes fenntartani az álcáját.
– Hát persze – helyeselt Eyric, és belekarolt a lányba. – Visszaviszünk a
meleg tűzhöz. Gyere, Tyrell! Fejezd be a károgást, és indulj!
– Uram – nyöszörgött Tyrell. – Baljós előérzetem van…
 Eyric csak prüszkölt egyet, és a fejét rázta a férfi ostobaságán. Etayne
oldalán kiléptek a kapun. Tyrell a melléhez szorította a ládát, és megállt a
kapuban. Gyűlölettel nézett Owenre, de a fiú éppen csak rápillantott, megvonta a
vállát, és elindult Eyric nyomában. Tyrell a fogát csikorgatva hagyta el a
szentélyt.
Az ösvényre szórt kavics ropogott a csizmájuk alatt, miközben útra keltek
Owen táborába. A fiú szívében remény szikrája gyúlt. A terve működött. Egy
kicsit, csak még egy kicsit!
Az útszéli koldus a kupáját rázva eléjük lépett.
– Alamizsnát, uraim! Egy kis alamizsnát!
Eyric elővett egy koronát az erszényéből.
– Tessék, jóember! Az életed hamarosan megváltozik!
Az érme koppanva érkezett a kupába.
– Köszönöm, uram! A magáé is!
Az atabyrioni katonák lassan leeresztették a fáklyáikat, és letépték
magukról a tunikát, felfedve az alatta lapuló címert – Owen címerét, a
szarvasfejeket a kék háttér előtt.
Owen rideg hangon szólt a címétől megfosztott koronaherceghez.
– Eyric Argentine, ezennel letartóztatlak.
A herceg arcára kiülő döbbenet és borzalom is olyasmi volt, amit Owen
egyhamar nem felejt el.
– Ho… hogyan! – sóhajtotta Eyric reszkető szájjal.
A láda tompán puffant a földön. Owen mozgást látott a szeme sarkából, és
Tyrell tőre már száguldott is a szíve felé.
Etayne elkapta a méregkeverő kezét, majd kéztővel torkon vágta a férfit.
Azután kicsavarta a csuklóját, és Tyrell hamarosan arccal a földön hevert, és
néhány Espion is segített lefogni. Végtelen haraggal kapkodott levegőért, és
minden erejével szabadulni próbált.
Két Espion – közülük az egyik, aki a koldusruhába öltözött – elfogta
Eyricet.
Etayne egy fiolát húzott elő a ruhája ujjából, lecsavarta a dugót, és a
levegőért kapkodó Tyrell szájába öntötte a folyadékot. Owen meredten figyelte
őket. Ő adta ki a parancsot. Nem akarta megkockáztatni, hogy ismét megszökjön
tőle egy méregkeverő, különösen, ha az egy olyan tehetséges és vérszomjas
valaki, mint Tyrell.
– Mit művelsz! Mit tettél! – üvöltötte Eyric, miközben egyre csak az őt
fogva tartók ellen viaskodott. Amikor rádöbbent, hogy tőrbe csalták, hisztérikus
sírás tört ki belőle. Nem lesz polgárháború. A remény lángját, amely néhány
pillanattal ezelőtt még oly fényesen ragyogott, sárba tiporták.
 Tyrell görcsös öklendezése egyre hevesebbé vált, amikor rádöbbent, milyen
mérget kapott. Etayne elhátrált tőle; az álcája lehullott ugyan, de a rideg,
megvető tekintetét leszámítva még mindig hasonlított Elyse-re.
Tyrell perceken belül ernyedten terült el. A Forrás szuszogó-sóhajtó
hanggal búcsúztatta a férfit.
Owen az elejtett ládához lépett, és felvette. Meglepte, milyen nehéz a
doboz, noha elfért a hóna alatt. Etayne ránézett. A szeme csillogott a fáklyák
fényében.
– Mi… mit akarsz… tenni velem? – hebegte sápadtan Eyric.
– Elviszlek a nagybátyádhoz – felelte szenvtelen hangon Owen. – Miután
végeztünk Chatriyonnal. És ne hidd, sir, hogy egy percre is szem elől
tévesztelek.
Eyric ajka remegett a dühtől.
– Épp olyan vagy, mint ő!
Owen elhessegette magától a szavakban rejlő igazságot. Nem akart
meginogni, különösen az utolsó pillanatban. Túl késő volt változtatni az úton,
amit választott.
– Hallgatnod kellett volna rám Atabyrionban. Így most sokkal kevesebb jut,
mint amennyi juthatott volna.
– Én vagyok Ceredigion törvényes királya! – rebegte Eyric.
– Nem – vetette oda Owen. – Te csak egy gyalog voltál.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Mágur

Owen a meleg sátorig a hóna alatt cipelte a ládát. Érezte a győzelem édes ízét, és
maga is meglepődött azon, mennyire a terv szerint alakult minden. Attól félt,
hogy Tyrell próbálkozik valamivel, amikor rájött, hogy az ereje hatástalan Owen
jelenlétében.
– Kitűnő munka, uram! – vigyorgott boldogan a koldusnak öltözött Espion.
Őket az elgyötört és rémült Eyric követte a sátorba, mögötte Etayne
érkezett, aki még mindig lady Elyse ruháját viselte.
– Ezzel még nem ért véget a feladatotok – szólt Owen. – Azt akarom, hogy
az Espion maradjon Szt. Penryn környékén. Ha bárki csatlakozni próbál a
csőcselékhez, tartóztassátok le és küldjétek Beestone várába.
– Odaviszi a trónkövetelőt is? – kérdezte az Espion, majd gúnyos pillantást
vetett Eyricre, amitől a fiatalember haragjában megremegett.
– Ó, dehogy – kuncogott Owen. – Ő velem jön. Személyesen adom át
Severn királynak, miután visszavertük a támadást Averanche ellen. Mi a helyzet
a hajókkal?
Az Espion lelkesen bólogatott.
– Úgy tettünk, ahogy parancsolta, uram. Az atabyrioni hajók utazásra
alkalmatlanok. Reggelre a hajóink elzárják az utat Szt. Penryn felé. Engedély
nélkül senki sem jöhet vagy mehet a szentélyből.
– És mi lesz a feleségemmel? – fakadt ki dühösen Eyric.
Owen odafordult.
– Mi lenne vele?
– Ő is velünk jön? – kérdezte feszengve Eyric.
Owen összevonta a szemöldökét.
– Nem hinném, hogy előjön a szentélyből. Te igen?
Eyric a fejét rázta.
– Nem tudtam, hogy még tiszteletben tartod az ilyesmit. Nem fogod
odabent bántani? – kérdezte élesen.
 Owen a kérdéssel mit sem törődve odafordult a kapitányához.
– Üzenjetek Ashbynek, hogy úton vagyunk! Pirkadat előtt indulunk.
Hagyjatok elég embert Szt. Penryn védelmére! És értesítsétek a királyt, hogy az
unokaöccse nálunk van!
– Igenis, uram.
– Elmehettek – mondta Owen, és az egyik összecsukható asztalra tette a
ládát. Csak Eyric és Etayne maradtak a sátorban.
A címétől megfosztott koronaherceg megsemmisülve ült le az egyik tábori
székre, majd keserűen a szemét dörzsölte.
– Miért gyilkoltad meg Tyrellt? – kérdezte lehangoltan.
– Túlzás lenne gyilkosságnak nevezni – szúrta oda Etayne. – Elvégre
mérgezett tőrt készült Owenbe mártani.
– Csak meg akart védeni – sóhajtotta Eyric. – Meg akart védeni a saját
balgaságomtól. – Felemelte a fejét, és hunyorogva a lányra nézett. – Jól végzed a
dolgod, méregkeverő. Megesküdtem volna, hogy a nővéremet látom. Még most
is hasonlítasz, noha látom a különbséget. A szentélyben teljesen megtévesztettél.
Hálát adhatok a Forrásnak, hogy nem döftél le, amikor megöleltelek.
Etayne hűvös, diadalittas mosolyt villantott, majd elegánsan meghajolt.
– Szóval Tyrell mentett meg Bletchley-től? – kérdezte Owen.
Eyric komor arccal bólintott.
– A hatalmával rábírt egy embert, hogy fojtson meg minket. De Tyrell
valamilyen port szórt a párnára. Olyat, amitől elájultunk. – A földet bámulta, és
megborzongott. – Sosem felejtem el az érzést, amikor az a férfi az arcomra
szorította a párnát. Nem kaptam levegőt, de éreztem valamit, egy furcsa szagot.
Elájultam. Aztán bedobtak minket a palota ciszternájába. – A fejét rázta. – Alig
tudtam úszni. Az öcsém nem is tudott. Elmerült, és ott fulladt meg. – A hangja
elhalt.
Owen csak figyelt. Erezte, hogy igazat beszél.
– Mi történt azután? – faggatta.
Eyric vérben forgó szemmel nézett fel rá.
– Tyrell eljött értem. Nagyon megrázta, hogy az öcsém meghalt. Volt egy
csónak a ciszternában. Kicsempészett Nagyasszony szentélyéhez, aztán onnan
hajóval vitt Brugiába. Nem voltam többé herceg. De megígérte, hogy egy napon
visszatérhetek. Ahogy a Rettegett Rém próféciája is megjósolta. A halott király
visszatér.
Owen az állát dörzsölgette.
– De nem te vagy a Rettegett Rém.
Eyric lemondóan vállat vont.
– Nem. Én már csak egy halott ember vagyok.
 Arcát a tenyerébe temette, és a vállát elfojtott sírás rázta meg.
– A nagybátyád nem fog megölni – mondta Owen. – De ha Atabyrionból
velem jöttél volna, sokkal jobban jársz. Idővel talán megtanul bízni benned. Még
az is lehet, hogy az örökösévé tesz.
Eyric könnyes szemmel nézett fel.
– Gondolod, hogy hiszek neked? Hallottam, mit tett az unokatestvéremmel,
Dunsdworthszel. Inkább vessenek a vízesésbe, mintsem így
megbecstelenítsenek.
Owen nagyot sóhajtott.
– A nagybátyád visszaadta volna Yuork hercegségét. De te másodszor is
megtámadtad a királyságát, és megpróbáltad letaszítani a trónról. Nem éppen
bizalomépítő.
– Semmi okom bízni a szavában! – csattant fel Eyric. – Ahogy a tiédben
sem, ha már itt tartunk. Eljöttél Atabyrionba, hogy becsapj. Hát végül sikerült.
Remek munkát végeztél, uram – tette hozzá megvetően. – De a feleségem
bölcsebb, mint én. Szt. Penrynben marad. Kitart majd a szentélyben, ahogy
édesanyám is kitartott. Ott marad, amíg a… – Elhallgatott, amikor rájött, hogy
kis híján elárulta magát. De Owen már tudta a titkát. A Forrás elmondta neki.
– Amíg micsoda? – faggatózott.
– Semmi – förmedt rá Eyric.
– Amíg a gyermek megszületik? – kérdezte halkan, mire Eyric elképedve
fordult felé.
– Miféle mágur vagy te?! – kérdezte a férfi.
Owen elfojtott egy mosolyt. Etayne is meglepődve figyelte, de nem szólt.
– Én a Forrás kegyeltje vagyok – mondta egyszerűen. Fogott egy kupát, de
aztán gyanakvóan belenézett. Arra gondolt, vajon meg akarják-e mérgezni.
Eszébe jutott a király, aki évekig élt ettől rettegve. Lerakta a kupát, és a ládához
lépett. Eyric rémülten figyelte, ahogy kioldotta a pántokat, és felnyitotta a tetejét.
A mágurkészletre nézve érezte a belőle áradó energiát. Elég volt egy
pillantás, és máris bizalmatlanság és sebezhetőség érzése kerítette hatalmába.
Minden bábu ugyanúgy állt, mint a szentélyben. Az apró figurákra faragott arcok
tele voltak érzelemmel.
– Ez micsoda? – kérdezte Owen, miközben a bábuk elrendezésének
logikáját igyekezett megfejteni. Az első, ami feltűnt, a gyalogok, amelyek
elállták egymás útját, mintha a két játékos lelkiismeretesen védte volna őket, és
egyet sem akart volna feláldozni. Maga a mágur hiányzott a sötétnél, ami
általában gyors vereséghez vezet. De a sötét olyan védelmi állást épített ki,
amitől a világos mágurja nem tudott szabadon mozogni a táblán. Miközben az
állást tanulmányozta, megérezte a Forrás moraját.
 Valaki megérintette a karját, mire pislogva elkapta a tekintetét a tábláról.
Etayne aggódva nézett rá.
Owen megborzongott – volt ott egy nála jóval nagyobb hatalom. Bezárta a
dobozt.
Etayne nem akarta levenni róla a szemét.
– Te vagy a Rettegett Rém? – kérdezte.
Owen meglepődve pislogott.
– Ezt honnan veszed?
– Onnan, ahogy a táblát figyelted. Mintha beszélt volna hozzád. – Owen
megrázta a fejét, de Etayne folytatta. – Hátborzongató volt. De mindenki ismeri
a történeted. Hogy újszülöttként visszahoztak a halálból. Hogy te voltál a
legfiatalabb Ceredigionban, akiben megmutatkozott a Forrás hatalma. Te vagy a
király, akit mindenki vár?
Owen elképedt az érvelést hallgatva.
– Nem – felelte őszintén. A Forrás elárulta neki, hogy Eyric fia az. Ez a
tudás belülről mardosta, ahogy az utasítás is, hogy meg kell védenie az örököst.
A ládára mutatott.
– Mi ez?
Eyric lemondóan sóhajtott.
– Nem tudom.
– Nem tudod, vagy nem akarod megmondani?
Eyric szája apró mosolyra húzódott.
– Ha visszaengedsz a szentélybe, ha visszaengedsz a feleségemhez,
elmondom. Ne válassz el minket egymástól.
Owen a fejét rázta.
– Lehetetlen.
Eyric jelentőségteljesen megvonta a vállát.
– Akkor nem segítek. Annak a játéknak hatalma van. Bárcsak igazán
érthetnéd.
Owen rájött, hogy Eyric provokálni próbálja, ezért stratégiát váltott.
– Mit tudsz a nővéredről? Önszántából ment Chatriyonhoz, vagy
elhurcolták?
A férfi felemelte a kezét.
– Nem tudom. Lord marsall Roux figyelmeztette Jagót, hogy a szövetség
Occitania és Atabyrion között semmivé lesz. Az az ember agyafúrt és bölcs. Ha
hallgatunk rá, ez mind nem történik meg.
– Ha hallgatsz rám – vágta rá dühösen Owen –, sokkal jobban jártál volna.
Eyric összevonta a szemöldökét.
– Nem beszéltem a nővéremmel. Fogalmam sincs, miért tette, amit tett. De
úgy hiszem, önként vállalta. Csakis így menekülhetett meg a börtönből, amit a
nagybátyám épített neki. Mert az börtön volt, uram. Nem számít, milyen
díszesek a rácsok. Ha a nővérem nem lett volna olyan hű anyánkhoz, talán
sokkal régebben elmenekül. De nem akarta magára hagyni, ahogy oly sokan
tették. – Viharként tömbök tak benne az érzések. – El sem tudod képzelni,
mennyit szenvedett a családom.
– Nekem úgy tűnik, hogy ezt a sok szenvedést mind rossz döntések okozták
– felelte Owen. – Anyád meg akarta akadályozni Severnt, hogy teljesítse a
kötelességét. Bizonyára rádöbbent, hogy Severn az apátokhoz volt hű. És hogy a
hűségről neki más elképzelése volt.
Eyric a homlokát ráncolta.
– Nem, nem hiszem, hogy ezt átlátta. Ahogy azt sem, Severn mire képes
azért, hogy a saját érdekeit védje. A királyod nem ártatlan, Owen. Ahogy te sem
vagy az, amiért támogatod. A kis ölebe vagy. A Forrás kis kegyelt kutyakölyke.
Csak várj, amíg úgy rúg beléd, ahogy a kutyába szoktak.
Etayne úgy lendült előre, mint aki menten megpofozza Eyricet.
– Etayne – szólt rá még éppen időben Owen. – Azt hiszem, a vendégünk
fáradt. Hozz neki egy italt!
Eyric szeme elkerekedett a rettegéstől.

A megviselt rab hamarosan egy kupac szőrmetakarón horkolt. Owen egy széken
ült, és a homlokát támasztva elmélkedett a rejtélyeken, amelyeket eddig nem
sikerült megfejtenie. Etayne közben átöltözött, és most saját ruhái egyikét, egy
egyszerűbb darabot viselt. Owen mögé lépett, kezét a vállára tette, és a
hüvelykujjával erősen megnyomkodta a feszült izmokat.
– Mit gondolsz róla? – kérdezte Owen, miközben hátrasandított a válla
fölött.
A lány nem is leplezte a mosolyát.
– Ő csak egy báb, Owen. Lehet, hogy királyi vér, de valaki más irányította.
– De kicsoda? – kérdezte Owen. – Tunmore állítólag megmentette, és
először Brugiában, azután Legault-ban rejtegette. De kit szolgált Tunmore?
Mindenki hiszi, hogy Eyric Eredur fia. Mégis, mintha azért akarnák a trónra,
mert egy barom.
Etayne halkan elnevette magát.
– Nem mindenki olyan okos, mint te, uram. Még a mi királyunk sem.
Volt valami a hangjában. Owen odafordult, és meglátta az arckifejezését. A
szeméből az látszott, hogy teljességgel átadta magát Owennek. A tekintete azt
mondta, te is lehetnél Ceredigion királya. Én segíthetnék.
Kísértés volt ez; olyan, amely elárasztotta a lelkét, és apró repedéseket
keresve próbált beszivárogni az elméje legmélyébe. De tudta, hogy ha enged a
kísértésnek, sosem lesz képes Evie szemébe nézni. Az a tekintet, az ajánlkozás, a
vállát simogató ujjak – annyira kényelmetlenül érezte magát, hogy inkább felállt
a székből, és járkálni kezdett. A lány még egy pillanatig a levegőben tartotta a
kezét, majd leejtette. A fiú gondolatait elárasztották az árulással kapcsolatos
gondolatok, de megrázta a fejét, és mindet elhessegette magától.
– Szerinted kit tesz a király Mancini helyére? – kérdezte halkan Etayne.
Owen majdnem el is felejtette.
– Szegény Dominic – mondta. – Amikor először hallottam, hogy a folyóba
vetették, azt hittem, hazugság. De te láttad?
A lány bólintott.
– Nem tudtam megmenteni – mondta. – Annyira gyorsan történt. Mancini a
szentélybe ment, azt hiszem, keresett valamit. De amikor odaért, a dekoneus
gyűlölködve, dühösen szidalmazni kezdte. Utólag belegondolva Tyrell műve
lehetett. Egybevág azzal, amit Eyric mondott. – Közelebb lépett a fiúhoz. – De
nem bánom, hogy Mancini nincs többé. Úgy tűnik, valamilyen kibogozhatatlan
módon ő is részese volt ennek az összeesküvésnek. – Etayne jelentőségteljes
tekintetéből Owen arra következtetett, hogy valami sötét dolog történt a lány és
Mancini között. – Uram, gondolod, hogy a király téged választ? – A szemében
most remény csillogott.
– Nem tudom – sóhajtott fel Owen. – Az attól is függ, hogy túléljük-e a
következő néhány hetet. – Komoly arccal fordult a lányhoz. – Úgy szolgálom a
királyt, ahogy kéri. Én más vagyok, mint Mancini – jelentette ki határozottan.
Etayne bólintott.
– Tényleg más vagy. Ő nagyon… önző volt. – Elhallgatott. Megfordult, és
csak azután szólt újra, amikor már háttal állt Owennek. – Nem hiszem, hogy a
király megengedi, hogy feleségül vedd lady Elysabethet – szólt a válla fölött. –
Mancini lebeszélte róla. A király arra akar felhasználni, hogy az országát
bővítse. Még akkor is, ha ezzel összetöri a szívedet.
Owen úgy érezte magát, mint a várkapu, amelyiknek nekivágódik a faltörő
kos. Megütközött a lány szavain. Nem akarta, hogy igaz legyen, amit mond, de
belül attól félt, hogy mégis az. A lelke legmélyéig megrázta. Mégis tehetetlen
volt, hiszen Evie csak úgy lehetett volna az övé, ha elpusztítja a királyt.
– Honnan tudod? – suttogta rekedten.
A lány újra felé pillantott, szinte félénken. Idegességében a ruháját
simítgatta.
– Hallottam, amikor erről beszéltek.
 – És nem tudták, hogy ott vagy – mondta Owen, sután leplezett, szomorkás
mosollyal.
Etayne vállat vont.
– Amikor Eredur uralkodott Ceredigionban, fájdalmas dolgokra
kényszerítette az öccsét. Olyasmikre, amikre adott körülmények között szükség
volt. Amikkel próbára tette Severn hűségét. – Megfordult, és belenézett a fiú
szemébe. – Severn is ezt teszi veled, uram. A végsőkig próbára teszi a hűségedet.
Owen összeszorította a fogát. Érezte, hogy az arcát elönti a forróság.
Etayne hűvösen összevonta a szemöldökét. A hangja halk sóhaj volt csupán.
– De ne feledd, Owen. Én hozzád vagyok hű.


Aggódva várjuk a híreket. A király serege egy Taunton nevű falunál nézett szembe Jago LLewellyn
embereivel. Hóvihar közepette harcoltak. Nincs hír arról, hogy ki győzött. Egyesek azt beszélik, a királyt
elárulták, és elbukott. Ambion Hill óta nem övezte ekkora bizonytalanság a királyságot. Vajon hogyan
alakul a csata, ha Westmarch hercege is Tauntonnál van? De a herceg csatlakozott Occitania seregéhez.
Owen Kiskaddon aljas árulását a király sosem feledi.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Ceredigion királynője

Owen a térképet bámulta, és érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul, a gyomra

összerándul a félelemtől. Megviselte ugyan az út, amely során visszatért a
seregéhez, de az ott kapott hír sújtotta le igazán. Ismét a térképre pillantott; azt
kívánta, bárcsak álom volna ez a helyzet. Mint azok a rémálmok, amikből
zihálva riad fel az ember.
– Mennyi van Chatriyonnak? – kérdezte újra, és nagyot nyelt.
– Legalább húszezer – felelte Stoker kapitány. – Nekünk négy… majdnem
ötezer emberünk van. Továbbra is Averanche előtt rostokolnak, de az occitaniai
seregnek harcra fáj a foga. A táboruk fegyelmezett, és éjjel-nappal őrzik.
Owen a térképet bámulta. Chatriyon semmit sem bízott a véletlenre. Az
elszenvedett vereség után ezúttal a teljes seregét felvonultatta. Ez már nem holmi
határ menti összeütközés volt, hanem igazi háború.
Owen ujjával megkopogtatta a térképet, amelyen apró fémjelzések mutatták
a különböző erők nagyságát és helyzetét.
– És azt mondod, Brythonica csapatai elzárták az öbölt, és katonákkal
táboroznak itt… és itt?
– Igen, uram. Roux marsall vezeti őket.
– És a katonái éppen itt vannak, köztünk és Chatriyon csapatai között? Ezek
alapján bármelyik oldalon állhat – állapította meg komoran. – Üzent már
valamit?
– Csak egyszer. A lord marsall hírnököt küldött azzal az üzenettel, hogy
Brythonica kitart maga mellett. Uram, ha megtámadja az occitaniai vonalakat,
Roux könnyedén az oldalunkba kerülhet.
– Azt én is látom – morogta Owen. – Hány embere van?
– Kétezer. Talán három. És még több katona rejtőzhet a hajókon az öbölben.
Owen összeszorította az állkapcsát.
– És ezt nem tudhatjuk pontosabban?
Az ott állomásozó Espion vezetője, egy Kevan nevű férfi a fejét rázta.
 – Nem tudunk elég közel kerülni. Roux flottája nem enged segítséget
küldeni Averanche-ba, és ha vannak is katonák a fedélzeten, azok egymást
váltják a legénységgel, hogy ne lehessen megállapítani, hányán vannak. Uram,
ez bizonyára kelepce. Ashby embereit bekerítették Averanche-ban. Azt
javaslom, vonuljunk vissza Westmarchba, és keressünk egy jól védhető állást.
Inkább veszítsünk most ötszáz embert, mint később az egész sereget.
Owen hunyorogva fordult Kevanhez.
– Nem hagyom itt Ashby kapitányt.
Stoker kapitány dühösen összevonta a szemöldökét.
– Én sem javaslom a maradást, uram. Ha a király seregei itt lennének a
nyomunkban, talán volna esélyünk, de így semmi.
– A király éppen egy hóvihar közepén száll szembe Jago Llewellynnel –
vágta rá Owen, miközben az ajkát dörzsölgette. A bejáratnál valaki felhajtotta a
ponyvát, és Farnes lépett be olyan arccal, mint aki halálhírt kapott.
– Mi történt, Farnes? – kérdezte Owen.
– Itt van az occitaniai hírnök. Emlékszik rá, Anjers.
Amikor legutóbb találkoztak, Anjers zsarolással próbálta rábírni Owent,
hogy hagyjon fel a támadással. A sátorban lévő katonák gondterhelten néztek
össze. A fiatal herceg örült volna, ha Etayne vele van, de ő egy másik sátorban
őrizte Eyricet, nehogy valamilyen módon keresztülhúzza a számításukat.
– Küldje be! – vetette oda.
Anjers néhány pillanaton belül a sátorban volt. Ezúttal elég mélyre hajolt,
hogy a fejét ne üsse be a ponyvába, mint legutóbb. Cirádás occitaniai ruhában,
hunyorogva lépett Owen elé.
– Máris visszajött? – gúnyolódott Owen.
Anjers dühösen vágott vissza: – Még mindig így fenn hordja az orrát, lord
Kiskaddon? – csipkelődött. – Akkor bizonyára nem hallotta még a hírt, hogy a
királya meghalt Tauntonnál. – Összedörzsölte a tenyerét, és fölényesen Owenre
nézett. – Ceredigion törvényes uralkodója mostantól őfelsége Elyse királynő.
Fővesztés terhe mellett követeli, hogy csatlakozzék a seregeihez, hogy együtt
foglalhassák el Királyforrást.
Owen látta a zavartságot a katonái tekintetében. Ő maga igyekezett
kifejezéstelen arcot vágni.
– Képtelenségnek tartom, jó uram, hogy maga hamarabb értesülne a hírről,
mint én. Honnan értesült e szomorú történésről?
– A méregkeverőnk hozta a hírt – mondta lenézően. – Biztosan emlékszik
még rá, ő volt az, aki csúnyán rászedte magát Atabyrionban. A madarak
gyorsabban szállnak, mint ahogy a lovak futnak, uram – tette hozzá
leereszkedően. – Magával vagy magán keresztül megyünk tovább. Ha
ragaszkodik a rangjához és a földjeihez, akkor most azonnal megadja magát
Elyse királynőnek. Minden más cselekedet felség-árulásnak minősül.
– És a királynő csakugyan itt van a sereggel, Anjers? – kérdezte Owen. –
Talán meggyőzőbb volna ez a lebilincselő mese, ha a saját szememmel látnám,
és beszélhetnék vele.
– Természetesen! Tartson velem, és elvezetem hozzá – felelte Anjers. – De
ne nézzen minket olyan ostobának, hogy idehozzuk azok közé, akik a vesztét
kívánják. Vagy azok közé, akik a királynőnek adják ki magukat – tette hozzá,
alaposan kihangsúlyozva a szavakat. – Mit felel hát, jó uram? Ne vesztegessük
tovább az időt bájcsevegéssel. Behódol jogos királynője előtt?
– Örömmel behódolok a jogos királynőm előtt – válaszolt Owen
meghajolva. – Ha majd lesz olyan. Köszönöm, hogy idefáradt ezzel az üzenettel.
Hamarosan megkapja a választ is.
Anjers szipogott egyet, összeütötte a sarkát, majd fejet hajtott Owen előtt,
mielőtt távozott a sátorból. Amint kilépett, Owen nagyot sóhajtott a benne gyűlő
feszültségtől.
– Csakugyan halott volna a király? – kérdezte óvatos suttogással Stoker. –
Képtelenség, hogy legyőzze az az atabyrioni paraszt!
Owen öklével a térképre támaszkodott. Gyermekkora óta tanulta a
hadviselést. Az elmúlt néhány század minden háborús jelentését olvasta. Az
ösztönei azt súgták, hogy csupán cselről volt szó. Ha Severn meghalt volna, az
Espion már elhozta volna a hírt. Noha Mancini halott volt, így előfordulhatott,
hogy káosz és fejetlenség dúlt a soraik között, ami az üzenetek átadását is
lassította.
A térképre helyezett fémjelölőket fürkészte, először a sajátjait, majd a
félelmetes occitaniai sereget jelzőket. Nyílt ütközetben hátrányban lettek volna.
Nem ő választotta a csatateret, az utánpótlás útja egyre hosszabbra nyúlt, ahogy
Tatton Halltól távolodtak. Elfintorodott – érezte a döntés súlyát, amely a vállára
nehezedett. Ha Severn meghalt, akkor a további harc felségárulásnak minősül.
Elyse ráadásul jobb uralkodó lenne, mint Eyric, aki már nem is ismerte a saját
népét. Hajlandó behódolni Elyse-nek, de csak azután, hogy saját szemével látta a
király holttestét.
– Mit tegyünk, uram? – faggatta Stoker gondterhelten.
– Kifelé! – csattant fel Owen. – Adjatok egy percet gondolkodni.
Mindenki… kifelé!
A kapitányok távoztak a sátorból, és odabent nem maradt más, csak Owen
és a nyomasztó csend. A térképre pillantott, és átadta magát a Forrás
varázserejének. Hogyan fordíthatná előnyére ezt a helyzetet? Az éjjeli rajtaütésre
már számítanak, az nem sikerülhet. Chatriyon nem dől be kétszer ugyanannak a
cselnek. Elküldhetné Etayne-t, hogy megölje a királyt, de bizonyára arra is
készülnek. Megdörzsölte a lüktető halántékát. Érezte magában a Forrás
hullámait. Azután a brythonicai csapatokat jelölő pálcákat figyelte. Ha
Brythonica tényleg támogatja őket, akkor Roux marsall még segíthet is. De nem
bízhatott abban, hogy a lord marsall hű szövetséges. Elvégre mindvégig részese
volt a cselszövésnek, és már azóta a maga ismeretlen céljaiért dolgozott, hogy
Owen először találkozott vele az occitaniai sereg fölött aratott győzelme után. És
ott volt az a hátborzongató tulajdonsága, hogy mindig tudta, hol kell
felbukkannia… Nem, nem bízhatott benne. Viszont próbára tehette.
A Forrás megtöltötte az elméjét. Mintha egy mágurtáblát látott volna maga
előtt. Egyszerre mintha Ankarette is vele lett volna a sátorban, mintha a Végtelen
Mélységből segítette volna. Owennek elszorult a torka a könnyektől. Az a nő
tanította meg mágurozni, ő mutatta meg, hogyan lehet gyorsan és véglegesen
legyőzni egy ellenséget.
De mást is tanított. Ha az ellenség fenyeget, a legjobb nem arra reagálni,
hanem megfordítani a játékot, és egy másik fenyegetést indítani.
A mágurban a játszmának akkor van vége, ha elesik a király.
A stratégia úgy bontakozott ki Owen fejében, akár a rózsabimbó, amelyre
csókot lehelt a nap első sugara.

Owen feszülten figyelte Etayne arcát, miközben elmagyarázta neki a tervét.

Amikor a lány megértette a taktikát, felhúzta a szemöldökét.
– Megtámadod Occitania fővárosát, Preet?
Owen bólintott.
– Nem kell utánpótlás, mert elfogjuk a szekereket, amik Chatriyon seregét
táplálnák. De a lényeg, hogy utánunk kell jönnie, el Királyforrástól. Így időt
nyerünk Severnnek.
– És ha Severn tényleg meghalt? – kérdezte Etayne még mindig döbbent
hangon.
– Azt nem hiszem – jelentette ki Owen a fejét rázva. – Hallottunk volna
róla. Időt kell nyernünk a királynak, hogy utánunk tudjon jönni a seregével.
Akkor Occitania kettőnk közé szorul – folytatta Owen a térképre mutatva. – A
seregüket így köztünk és Roux emberei között tartjuk, és akkor a marsall sem
tud oldalba támadni minket. Ha pedig a mi oldalunkon áll, akkor az occitaniaiak
beszorulnak közénk. Erre biztosan nem számítanak.
– De csak néhány ezer emberünk van – ellenkezett Etayne. – Owen, ez a
terv csupa kockázat.
 – Occitaniát évekkel ezelőtt egy apró sereg győzte le Azinkeepnél. Ezt
biztosan nem felejtették el. Hátrahagyok egy csapatot, hogy elzárják az utat, a
többiek pedig a seregüket megkerülve jönnek majd utánunk, hogy úgy tűnjön,
folyamatosan erősítést kapunk. A háború a megtévesztésről szól. Ha harcolnunk
kell, olyan helyen akarok, amit mi választottunk. A mi feltételeinkkel harcolunk,
és nem az övéikkel.
– Te vagy őrült vagy, vagy egy zseni – ingatta a fejét Etayne. – Mikor
kezdesz hozzá?
– Most – mondta Owen. – Roux mintha mindig egy lépéssel előttem járna.
Remélem, végre sikerül meglepnem. Hívd be a kapitányokat. Azonnal indulunk.
A sátrakat és a tábort meghagyjuk itt, hogy ne tudják, mire készülünk. Még
napnyugta előtt el akarok indulni.
A kapitányok elképedtek Owen vakmerő tervén, de biztosították róla, hogy
hamarosan indulásra kész lesz a sereg. A tenger felől kövér felhők érkeztek egy
hatalmas vihar előfutáraként. Owen a derekára csatolta a kardját, magára öltötte
páncélingét, és bólintott a zászlóvivőnek. Farnest közben előreküldték, hogy
vigye hírül az occitaniai táborba, Owen nem csatlakozik hozzájuk. De a tervet
titokban tartotta.
A fiú gyomra összerándult az idegességtől, amikor a serege sűrű
oszlopokban masírozni kezdett. Az occitaniai sereg is mozgolódott – a katonák
felsorakoztak, az előőrs alakzatba rendeződött. A szél megélénkült, lelkesen
lobogtatta a zászlókat. A levegőben sár és kosz szaga terjengett. Owen maga sem
tudta, mikor fürdött utoljára.
Az oszlopot ő vezette a kapitányaival, előttük lovas íjászok biztosították az
utat. Az Espion egy fákkal övezett kis utat választott, amelyen át a sereg
Averanche-ot elkerülve a Pree felé vezető főútra léphetett.
Néhány csepp eső koppant Owenen és a lován. Fölöttük sötét felhők
kavarogtak az égen. Hamarosan leszakadt az ég. Owen szigorú tekintettel
masírozott előre, és nem hagyta, hogy az időjárás kedvét szegje. Az út
hamarosan sárossá és járhatatlanná vált, a katonák pedig zúgolódni kezdtek.
Az eget villám ragyogta be, amelyet nemsokára távoli mennydörgés
követett.
Elérték a Preebe vezető utat, ahol végre sokkal szélesebb oszlopban
haladhatott a sereg. Ezzel az occitaniai csapatok oldalába kerültek, elvágva az
utánpótlásukat és elállva az útjukat a főváros felé. Owen úgy érezte, mintha egy
gigantikus kéz nyúlna fölé, ami lerak mellé egy mágurfigurát, majd földöntúli
hangon azt mondja: fenyegetés.
Pillanatokkal később egy bőrig ázott, csapzott Espion vágtatott elé, és
elkiáltotta magát.
 – Uram! – üvöltötte túl a vihart. Az arcát sár borította.
– Mi hír, ember? – kiáltott vissza Owen.
– Az utánpótlást hozó szekerek amott beszorultak a sárba! – felelte, és
végigmutatott az úton, abba az irányba, amelybe tartottak. – Annyi élelem van
rajtuk, hogy jó ideig ellátna bennünket. De baj is van, uram. Néhány ezer katona
Averanche felől útnak indult, hogy megállítson minket. Egy órán belül a
nyomunkban lesznek!
Owen érezte, hogy a következő lépéssel az ő bábuját támadják.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Az averanche-i ütközet

Owen első csatáját egy völgyben vívta meg Averanche környékén egy nagy
vihar közepette. Az occitaniai sereg nem várta ölbe tett kézzel, míg Owen
emberei megkerülik őket. A mozaiklapok elkezdtek leborulni, és már nem
lehetett megállítani a sort. Owen az íjászaival zárta le az utat, akik egymás után
zúdították nyilaikat a közeledő katonákra. Az eső zavarta őket a látásban, de
annyi katona masírozott feléjük, hogy lehetetlen volt célt téveszteni. Az íjászok
mögött a lándzsások sorakoztak rohamra készen.
Amikor a csata elkezdődött, lehetetlenség volt megjósolni a kimenetelét.
Owen megízlelte a harc gyomorforgató valóságát, hogy minden dicsőség
elillan, és nem marad más, csak feldühödött emberek, akik egymás koponyáját
igyekeznek szétzúzni. Az occitaniai katonák özöne végtelennek tűnt, egyik
hullám érkezett a másik után, újra és újra megrázva a rendíthetetlen sziklákat.
Nem volt visszaút, nem volt hová menekülni. A sáros út vérvörösbe fordult a
csata nyomán. A harcot nem emberek vívták; megátalkodott haramiák voltak
ezek, akik őrjöngve vágták magukat keresztül a pajzsokon és lándzsákon. Owen
számolatlanul vágta le az ellenséget, kardja mintha a részévé vált volna. Az a
sok év kiképzés, a számtalan gyakorlópályán töltött óra végre meghozta
gyümölcsét. Érezte magában a kimerültséget, de könyörtelenül haladt előre,
üvöltve buzdította az embereit, hogy ne adják fel, hogy tartsanak ki minden
nehézség ellenére, amelyet eső és acél gördített elébük. Torka égve követelt egy
korty italt, de nem volt rá idő. Mindenhol jelen kellett lennie egyszerre.
Valahányszor egy ember nekirontott, varázserejével egyetlen szempillantás alatt
kiolvasta a férfi gyengéjét, azután blokkolta a támadást, és villámgyors
mozdulattal végzett a támadóval. Erezte magában a tomboló hatalmat, és mintha
minden sújtása elképzelhetetlen erőt hordozott volna.
Letörölte az arcáról a sarat és az esővizet, és végigpillantott a mészárláson,
amely az út teljes hosszában folytatódott. Az emberei rettenthetetlenül tartották a
helyzetüket az ösvényen, amelyen mindenütt hullák és sebesültek hevertek.
 – Uram! – kiáltotta valaki a háta mögül. Stoker kapitány volt az. A
kardjáról csurgott a vér.
– Hányan vannak? – kérdezte Owen, amikor a következő falanx elindult
feléjük. A lova megijedt egy halálhörgéstől, mire a fiúnak erősen a gyeplőbe
kellett kapaszkodnia, nehogy lezuhanjon a hőkölő hátasról.
– Uram! – kiáltozott Stoker szinte ünnepelve. – Brythonica! Hátba
támadják az occitaniaiakat! Chatriyon kettőnk közé szorult! Azért nyomulnak
ennyire! Mi állunk a menekülésük útjában!
Owen meglepetten köhögött. Roux marsall támadásba lendült? Megtámadta
Chatriyon seregét?
– Ez biztos, Stoker? – hitetlenkedett Owen. Akarta, hogy a hír igaz legyen,
de nem hitt a fülének.
– Az ő címere a holló! – bólintott Stoker. – Az emberei a csatamezén
harcolnak! Azonnal lecsaptak, amint Chatriyon ellenünk fordult. Így egyenlő
esélyekkel harcolhatunk, uram! Ebben a viharban nehéz megmondani, ki a barát,
és ki ellenség.
Hatalmas villám ragyogta be az égboltot, és az azt követő robaj eget s földet
megrázott. Owen kezét a szeméhez emelve védte magát a vakító fénytől, és
abban a pillanatban nyílvessző fúródott a karjába. Óriási fájdalom hasított végig
a könyökén, le egészen a csuklójáig. Az egész karja menten elzsibbadt, első
gondolata mégis a döbbenet volt: ha nem emeli fel a kezét éppen akkor, az a nyíl
a nyakát éri… vagy még rosszabb.
– Uram! – kiáltott fel Stoker.
A nyíl forró piszkavasnak érződött a karjában, fájdalmában átkozódni
kezdett. Eltört a karja? Hálát adott, amiért nem a kardforgató karját érte a lövés.
Egy íjász egyeden lövéssel ártalmatlanná tette. Egyszerre különös tompaság
futott végig a karjában, majd elindult fel a vállához. A teste lassan
megmerevedett.
Méreg. A vérében van.
Hevesen pislogva fordult Stokerhez.
– Etayne! Vigyél oda hozzá!
Hamarosan sötét lepel borult a szemére, de még érezte, ahogy kibukik a
nyeregből. Lezuhant. Arccal a sáros földre érkezett, és fulladozni kezdett.

Mintha méhkasba került volna. A szemhéján fényt érzett, valaki húzkodta-

lökdöste. Hirtelen az összes méh lecsapott a bal karjára. Volt valami a szájában;
erősen ráharapott, amikor a karjába fúródó fullánkok óriási fájdalommal
árasztották el.
A fejét rázta. Szabadulni próbált, majd kinyitotta a szemét. Etayne fölötte
guggolt. Egy sátorban voltak, az eső kopogott a ponyván. A méhkas érzése
lassan elcsitult, ahogy magához tért.
– Ne mozogj! – szólt rá Etayne, miközben lázas igyekezettel dolgozott a
karján. Owen lenézett, és akkor látta, hogy a képzeletbeli fullánkok valójában
tűk voltak – a lány éppen a sebet varrta össze bélhúrral, és egy tűvel, ami
kinézetre annyira volt hegyes, mint egy bot.
Owen ép kezével kihúzta a szájából a megrágott nyílvesszőt.
– Fáj! – szólt Owen elgyötört, reszelős hangon.
Etayne aggódva pillantott rá.
– Holdvirág volt – mondta. – Abba mártották a nyíl hegyét. Épp elég, hogy
megöljön… ráadásul gyorsan. Szerencséd, hogy ismerem az ellenszerét.
– Mi történt? – kérdezte Owen. Megpróbált felülni, de a lány menten
visszalökte.
– Vége a csatának – mondta apró mosollyal az arcán. – Győztél.
– Hogyan győzhettem, amikor ott sem voltam? – értetlenkedett Owen a
fejét rázva. Megint megpróbált felülni, de Etayne most sem hagyta.
– Pihenj, Owen! Ha megpróbálsz felállni, jó eséllyel azonnal idehánysz.
Maradj nyugton, amíg összevarrlak!
Owen megadta magát, és fintorogva-sziszegve tűrte, hogy a méregkeverő
folytassa a dolgát. Amikor végzett, kenőcsöt kent a seb köré, majd a karja köré
tekert egy vászoncsíkot, és apró csomót kötött rá. A fiú tekintete az asztalon
pihenő, véráztatta nyílvégre tévedt, és a méretét látva megborzongott.
– Eltört a karom? – kérdezte.
– Nem, de a nyíl mélyen belefúródott – felelte a lány. – Adok valamit a
fájdalomra.
Owen ellenkezett.
– Kibírom. Inkább maradjon tiszta a fejem. Hol van Stoker kapitány?
– Roux marsallal tárgyal a sátradban.
– Az hol van? – kérdezte a fiú, miközben körülnézett. – És hol van Eyric?
– Ebben a sátorban bújtattam el. Most a te sátradban van Stokerrel és Roux-
val. Győztél, Owen. Legyőzted az occitaniai sereget. El tudod képzelni, mennyi
váltságdíjat zsebelsz majd be ezért? – Boldogság csillogott a szemében.
Megrázta a fejét. – El tudod képzelni, milyen gazdag leszel ez után a csata után?
Hogy mennyi földet kapsz?
– Hol van Chatriyon? – tudakolta Owen.
A lány a fejét rázta.
– Itt sem volt. Csak a marsalljait és a kapitányait küldte ellened. Féltette az
életét. Mindvégig Preeből várta a híreket.
Owen ismét megpróbált felülni, ám a lány ezúttal segített neki.
A karjában lüktetett a fájdalom, és kezdte megbánni, hogy nem kért
fájdalomcsillapítót. Pislogva körbenézett. Lassan felfogta. A csata véget ért.
Győzött.
– Megkeresem azt az inget, amit itt hagytak neked – mondta Etayne. Owen
csak akkor döbbent rá, hogy derékig levetkőztették. A koszos-kopott láncinge a
földön hevert. Körülöttük sáros rongyok voltak szétdobálva, és ott pihent egy
edény tele koszos vízzel. Ahogy magára nézett, rájött, hogy megmosdatták.
Etayne meglátta, mit néz, mire elpirult kissé, és gyorsan nekilátott megkeresni az
inget.
Felsegítette rá a tiszta ruhadarabot. Különösen óvatos volt, amikor a sérült
karjára kellett felhúzni az ingujjat.
– Köszönöm – szólt Owen, amikor a lány megkötötte az ingkötőt. Azután
ráadott egy párnázott mellényt is, és talpra segítette. A fiú lába reszketett, és egy
pillanatra megszédült, egy kissé el is billent, de Etayne segített neki állva
maradni.
Amikor végre visszanyerte az egyensúlyát, a méregkeverő végignézett rajta,
és megigazgatta a ruháját, hogy az egy főnemeshez méltó módon álljon rajta.
Azután fürge, ügyes mozdulatokkal ráadta a kardhüvelyt és a kardját. Owen
kényelmetlenül érezte magát, amiért Etayne olyan közel állt hozzá, és amiért ő
öltöztette.
– Szóval meg akartam köszönni, hogy megmentetted az életemet – szólt
Owen, és megpróbált a lány szemébe nézni, de az kerülte a pillantását.
Etayne csak megrázta a fejét.
– Még mindig esik. Kell egy köpeny.
A fiú újra érezte, hogy a méregkeverő nem pusztán barátként és hálával
tekintett rá. Arra gondolt, meg kell mondania neki, hogy hiú ábrándokat kerget,
mert ők ketten sosem lehetnek egymáséi. De könyörtelenség lett volna ott
megtenni, azután, hogy megmentette az életét. Ekkor fájdalom hasított Owen
könyökébe, amitől felmordult.
Etayne fogott egy köpenyt, a vállára terítette, és a fejére húzta a csuklyát.
Azután maga is felöltözött az eső ellen, és átkísérte Owent az esőáztatta táboron,
egészen a parancsnoki sátorig. A bejárat előtt ott pihent két lobogó – az Aurum
és a holló. Mindkettő csuromvizes volt.
Owen mélyre hajolt, miközben belépett a sátorba. Alkonyat volt már, és a
sátor tele volt emberrel, mégis azonnal észrevette Ashby kapitányt és Averanche
polgármesterét. Ott volt Roux marsall is, aki még mindig sáros tunikát viselt a
páncélján. A marsall szemrehányóan nézett rá, mintha dühös volna, amiért Owen
elkésett a találkozóról.
– Jó látni, hogy egyben van, uram – szólt Roux kedvesen, noha a tekintete
bizalmatlanságról árulkodott.
– Köszönöm, lord marsall – mondta Owen. – A támadása már megint nem
is jöhetett volna jobbkor. – Roux akciója ugyan a malmukra hajtotta a vizet, de
volt valami abban az emberben, ami nem hagyta nyugodni Owent. Észrevette
közben, hogy Eyric a sarokban ül, és csendben hallgatja a beszélgetést.
A marsall meghajolt.
– A hercegnő megtartja, amit ígért – mondta.
Ashby kapitány előrelépett.
– Uram, a lord marsall napok óta utánpótlással látta el Averanche-ot. A
hajói hordószámra hordták az élelmet, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt.
Ostrom alatt álltunk, mégis úgy lakomáztunk, akár a királyok! Üzenni akartam,
hogy így még tovább kitartunk, de a hírnökeink nem jutottak át a kapuknál
állomásozó katonákon.
Owent elfogta a bűntudat, amiért nem bízott a brythonicaiakban, ám a
nagylelkű támogatásuk hallatán sem nyugodott meg teljesen.
A polgármester különösen megkönnyebbültnek látszott.
– Hálásak vagyunk, lord Kiskaddon, amiért tartotta a szavát, és nem hagyott
minket magunkra. Averanche népe alig várja, hogy a város falain belül
üdvözölhesse. Javasolhatom, hogy a tábora helyett a kastélyban húzza meg
magát a vihar elől?
Owen elmosolyodott, amikor újabb mennydörgés rázta meg a környéket, és
a polgármester meglepetésében összerezzent.
– Köszönöm, uram, de vissza kell utasítanom – felelte Owen a fejét rázva. –
Szívesen elrejtőznék az eső elől, de haza kell térnünk, hogy hírt vigyünk Severn
királynak a győzelemről. Biztosíthatom, hogy az ünneplésnek is eljön az ideje.
Vajon a hercegnő is megtisztel majd minket a jelenlétével? – Owen komoly
arccal fordult Roux-hoz.
A marsall tekintete nem árult el érzelmeket.
– A hercegnő ritkán hagyja el Brythonica földjét, lord Kiskaddon. Maga is
tudja, hogy micsoda veszély leselkedik rá. Félő, hogy elrabolják. Engem bízott
meg azzal, hogy vezessem a béketárgyalásokat és gondoskodjak a váltságdíjak
elosztásáról, de szokásához hűen nagylelkűen kíván bánni Westmarchból
érkezett szövetségeseivel. Bizonyára meg tudunk egyezni.
– Magam is úgy gondolom – helyeselt Owen, de egyre türelmetlenebbül
várta, hogy végre találkozhasson a hercegnővel. A bal karjába éles fájdalom
nyilallt, és érezte, hogy a homlokát elborítja a verejték. Igyekezett rövidre zárni
a beszélgetést.
 Roux marsall egy darabig még nézte Owen rezzenéstelen arcát.
– Ez esetben mi elindulunk, és meghúzzuk magunkat a polgármester
vendégeként. Már ha megengedi.
– Meg – bólintott Owen.
– A legnagyobb örömmel látjuk önöket vendégül, uram – vigyorgott
lelkesen a polgármester. Olyasfajta embernek tűnt, aki élvezi, ha nagyhatalmú
vendégeket fogadhat.
– Ashby kapitány! – szólt Owen. – Hagyjon itt egy helyőrséget! Stoker
kapitány, üzenjen Farnesnak, hogy szedje össze az értékesebb foglyokat! Ha
végzett, értesítsen Királyforrásban! A király unokaöccse és én – mondta Eyricre
pillantva – elmegyünk a királyhoz.
Roux marsall biccentett, és már távozni készült.
Owen egy intéssel megállította.
– Uram, van híre az országomban dúló harcokról? Anjers azt állította, hogy
Severn meghalt, de úgy vélem, megpróbált megtéveszteni.
A marsall kissé összevonta a szemöldökét.
– Imádkozom a Forráshoz, hogy a királya jó egészségben legyen – mondta
titokzatosan. – Nincsenek kémeim az országában, uram. És nagyra becsülnénk,
ha ez fordítva is így volna – tette hozzá kissé szemrehányóan.
– Adja át üdvözletemet a hercegnőnek! – mondta Owen.
A lord marsall bólintott. A tekintete azután az ősi mágurtáblát rejtő ládára
tévedt. Összeszorította az ajkát.
– Uram – kezdte halkan –, bizonyos értékeket jobb olyan helyen tartani,
ahonnan nem kél lábuk könnyedén.
Azután lehajolt, és kibújt a ponyva alatt. Owen a szóválasztásán
gondolkodott. Míg a kapitányok a köpenyüket öltötték magukra, és a sátor
elhagyására készültek, közelebb lépett a ládához. Óvatos mozdulattal levette a
doboz fedelét. Már attól tartott, hogy a mágurkészlet nem lesz benne. De a tábla
ott volt, minden bábu a helyén.
Egyet kivéve.
A szája is kiszáradt, amikor rádöbbent, hogy valaki lépett egyet. A sötét
mágur leütött egy világos gyalogot. A fiú szíve hevesen vert a mellében,
miközben némán bámulta a csillogó figurát. A tábla bal oldalán volt, és a gyalog
nem volt a leütött bábuknak kialakított zsebben.
Valaki beosont a sátorba, és elmozdított egy bábut? Vagy magától mozdult
el?
Severn király hazatért Királyforrásba a diadalmas, ám fagytól megviselt seregével. Semmi kétség, a Forrás
megkímélte az életét, és ő Ceredigion igazi királya. Hű barátja, Horwath herceg segítségével legyőzte Jago
Llewellyn seregeit. A herceg elvágta a menekülés útját, így Jago és legfőbb nemesei fogságba estek. Köztük
volt a leggazdagabb is, Huntley grófja. A rabokat a királyi palotában tartják fogva, amíg előkészítik Jago és
Lady Elysabeth Victoria Mortimer menyegzőjét, aki Atabyrion királynője lesz, új szövetséget teremtve ezzel
a két királyság között. Olyan szövetség ez, amelyet sok kiontott vér pecsétel meg. Most Kiskaddon herceg
érkezését várjuk, aki felülkerekedett Occitania roppant seregén. Sikere az egyik legnagyobb, legváratlanabb
győzelem azóta, hogy az occitaniai sereg Azinkeepnél vereséget szenvedett. A herceg árulásával kapcsolatos
szóbeszédek mind hamisnak bizonyultak.

– Polidoro Urbino, Királyforrás udvari krónikása

 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Atabyrion királynője

Friss, őszi nap volt, amikor Owen fáradt csődöre hátán átlovagolt a kapurács
alatt Királyforrás palotájában. A városiak éljenzése még a fölében csengett,
amikor az udvaron leszállt a hátasáról. Eyric a félelemtől bénultan ült a lován, és
nosztalgiával vegyes rettegéssel figyelte a palota tornyait. Owen bal karján még
sajgott a seb. Etayne rendszeresen cserélte rajta a kötést, és egy bőrpánttal a fiú
testéhez szíjazta a karját. A köpenye elfedte a hajlott testtartását, mégis
megfordult a fejében, hogy lassan mintha Severn árnyékává változna.
Az egyik inas a kezét nyújtotta Eyricnek, aki először zavartan pillantott le,
majd elfogadta a segítséget. Etayne is hamarosan felbukkant mögöttük; élénk
szemmel méregette a bámészkodókat, keresve a lehetséges veszélyforrást. Owen
biccentéssel jelezte, hogy figyeljen Eyricre, a lány pedig apró kézjellel tudatta,
hogy értette a parancsot.
Owen gyomra frissítőt áhított leginkább, ám közben annyira émelygett,
hogy nem tudott enni. Eljutott hozzá a hír, hogy a király szövetségre lépett Jago
Llewellynnel – ahogy az is, milyen áron. Képtelen volt szabadulni a gondolattól,
hogy örökre elveszíti Evie-t. Eddig abban reménykedett, hogy az Occitania ellen
aratott győzelme elég lesz ahhoz, hogy a király figyelembe vegye a kívánságát.
De minden megtett mérfölddel egyre csak nőtt benne a kétségbeesés, hogy
legnagyobb félelme lassan eljön.
– Uram – szólt rá a válla mellől Justine. Észre sem vette a lányt, ami nem
csoda, hiszen mélyen elmerült a gondolataiban. A szolgálólány arca gyászos
volt, ami csak tovább súlyosbította Owen fájdalmát.
– Itt van? – kérdezte rekedt hangon. – Már szervezik az esküvőt? –
Kétségbeesetten vágyott rá, hogy valaki nemet mondjon a kérdésére.
Justine elvörösödött.
– Igen, uram. Arra kért… beszélni óhajt magával. Még mielőtt a királyhoz
menne. A titkos helyükön várja. – Justine úgy állt ott, mint akiből még
kikívánkozott valami. A szemébe pára szökött, majd megérintette a fiú vállát,
mire ő fájdalmában felszisszent.
– Fájdalmat okoztam! – sóhajtott fel. – Sajnálom! Ez a sebesült karja, én…
– Nem a te hibád – mondta Owen a fejét rázva, miközben a fájdalomtól
igyekezett szabadulni. – Máris megyek.
Owen tudta, hogy Severn már a trónteremben várja. Legelőször oda kellett
volna mennie, hogy személyesen tegyen jelentést a történtekről. De látnia kellett
Evie-t. Hallania kellett, mit mond. Miközben végigsétált az udvaron, meglátta
Etayne-t.
– Várj meg a trónterem előtt – mondta.
A lány bólintott, majd Eyricbe karolt, aki a félelemtől reszketve lépte át
gyermekkori palotájának küszöbét.
Owennek eszébe jutott valami, és elkapta a méregkeverő karját.
– Először Lionához vidd! – suttogta. – Hadd lásson egy barátságos arcot is.
Azután hátrafordult, és kibámult a kitárt kapun. Mikor utoljára itt járt,
feldühödött csőcselék sorakozott a rács túloldalán, és Severnt akarták, hogy a
folyóba vethessék. Fájdalmas emlék volt: Evie kiállt eléjük, és megpróbálta
megadásra bírni őket. Aztán lezuhant a lováról. Owen az ölében tartotta, látta,
ahogy a homlokából kiserken a vér. Akkor látta és akkor érintette utoljára. A
városon átkelve számtalan katonát látott, akik mind a fehér vadkant viselték
magukon. Az utcákon néhol kijárási tilalmat rendeltek el. Arra az esetre, ha a
nép megint fellázadna.
A fiú torka fájdalmasan elszorult, de nagyot nyelt, és belépett a palotába.
Amikor befordult a ciszternához vezető folyosóra, az utolsó ajtót nyitva találta.
Igyekezett lassítani a légzését, de úgy érezte magát, mint aki fejest készül ugrani
egy vízesésbe. Óvatos mozdulattal betolta az ajtót, és benézett a helyre, ahol
annyi mindent éltek át együtt.
Evie a ciszterna szája körül járkált. Egy ezüstszállal kivarrt, sötétzöld ruhát
viselt. Owen bárhol felismerte volna bőrcsizmája lépteinek hangját. A haja
hosszú volt, a tincseit szövevényes formában összefonták. Amikor az ajtó
megnyikordult, felkapta a fejét.
A szemében tükröződő aggodalomból Owen tudta, hogy a közös életüknek
vége.
– Owen – suttogta, és könnyes szemmel rohant a fiú felé.
A fiatal herceg a karjaiba fogta, magához szorította, és érezte, ahogy a saját
könnyei végigperzselik az arcát. A szívében vihar tombolt, de ez most más volt,
mint amikor Ankarette meghalt. Ez másfajta halál volt. Olyan, amiről nem tudta,
hogyan fogja elviselni.
A lány hátát rázta a sírás, Owen tunikáját markolta, a fiú pedig némán
átkarolta az ép karjával. A bal karját fájdalom gyötörte, ám az eltörpült a szívét
tépő kín mellett.
Megsimította a haját, élvezte, emlékezetébe véste annak puhaságát.
– Egy szavadba kerül, és elviszlek innen. Egy szavadba kerül, szerelmem,
és messze-messze viszlek. Nem tudom elviselni, Evie! Fáj. Annyira fáj.
– Tudom – hebegte a lány. – Hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem. –
Kissé elhúzódott, haját a füle mögé simította, csöpögő orrát a ruhája ujjába
törölte. – De így kell lennie, Owen. Így kell lennie. Meg kell tanulnunk, hogy az
élet nem igazságos. Hogy nem minden álom válik valóra. És néha olyanoktól is
el kell válnunk, akik nélkül nem tudunk élni. – Az arcát szenvedés torzította.
Próbált erős maradni, de patakokban folyt a könnye. Nagy levegőt vett. – Ez az
én döntésem, Owen. Nem az akaratom ellenére történik. Kedvelem… kedvelem
Jagót. Ő pedig tudom, hogy őszintén szeret. Azt hiszem, boldoggá tudom tenni.
– Egy pillanatra lesütötte a szemét. – Azt hiszem, jobb emberré tudom tenni…
jobb királlyá. De úgy nem lehetek boldog, ha te így gyászolsz. Nekem is szörnyű
lesz Owen, de megpróbálom kibírni. Neked is meg kell… kérlek… meg kell
próbálnod! Találnod kell valaki mást.
Owen lehorgasztotta a fejét. Szégyellte, hogy a lány jobban féken tudja
tartani az érzéseit. Ő is próbálta engedelmességre bírni a szívét.
– Hogyan színlelhetném? – suttogta elszoruló torokkal. – Hogyan
színlelhetném, hogy ez nem fog örökké fájni?
Evie a fejét rázta, és megsimította Owen ép karját.
– Örökké fájni fog – mondta halkan. – Egy nap sem múlik el, hogy ne
hiányozna a papám. De idővel enyhül. Ez is enyhülni fog. Még fiatalok vagyunk,
Owen. Nem azért teszem ezt, hogy királynő lehessek. Szívesebben lettem
volna… hercegné. – Megszorította a fiú karját. – Azért teszem, mert ez a
kötelességem. Ez a kötelességünk. A hűség kötelez. Nem ezt tanították nekünk
annyi éven át? Amikor hallottam a szóbeszédet, hogy elárultad a királyt, nem
hittem el. Tudtam, hogy csak csel, hogy megtévesztés. Tudtam, hogy nem tennéd
ezt vele. – Elismerően nézett Owen szemébe. – Az én Owenem soha. Az én
Owenem soha. – A fejét rázta. – De már nem vagy az enyém. Elysabeth Victoria
Mortimer Llewellyn leszek. Képesek vagyunk rá, Owen. Muszáj. Szüksége van
rád. Menj a királyodhoz. És tégy akarata szerint, ahogy én tettem.
Owen megfogta a lány kezét. Az ujjai puhák voltak, és melegek. Azt a
kezet fogta, ami bátorságot adott neki a ciszterna vizébe ugrani. Tőle tanult
mindent a bátorságról, a hűségről. És a szerelemről.
– Ahogy parancsolod, úrnőm – suttogta mély hangon. Az ajkához szorította
a lány kezét. Ha Evie képes kitartani, ő is ki fog. Amikor megfordult, akkor látta,
hogy Justine ott zokog az ajtóban.
Odalépett hozzá, megveregette a vállát, majd Evie felé tolta. Nem akarta,
hogy Evie ott legyen, amikor Severn színe elé áll.

Etayne és Eyric a trónterem zárt ajtaja előtt várakoztak. A fiatalembert az ájulás

kerülgette. A méregkeverő meglátta Owen lesújtott ábrázatát, és az ő szeme is
megtelt fájdalommal.
– Rátok vár – súgta a fülébe. – Mindenki mást kiküldtek.
Owen bólintott, és karon ragadta Eyricet. Az őrök megfogták a hatalmas
kilincset, és kinyitották az ajtót. Valami azt súgta neki, hogy Severn fel-alá járkál
odabent, és valóban, ő volt az első dolog, amit meglátott a trónteremben. A
király láthatóan türelmetlen és nyugtalan volt.
Eyric egy pillanatra ledermedt, Owennek kellett berángatnia. Severn
azonnal felkapta a fejét, arckifejezésében izgatottság, aggodalom és diadal
keveredett. Fekete öltözéke elütött Eyric díszes gúnyájától. A király oldalán ott
lógott a kardja és a tőre. Eyric legyőzött, lefegyverzett lázadóként érkezett.
– Uram, királyom – szólt Owen határozott, fegyelmezett hangon. – A
lázadó Eyric Argentine-t elfogtuk, és színe elé hoztam, hogy igazságot tegyen.
Severn karba tette a kezét, és higgadtan végignézett Eyricen.
A király arca némileg megenyhült, a szokásos komor kifejezését vette föl.
– Köszöntelek újra a királyságban, unokaöcsém – vetette oda.
Eyric összeszedte a bátorságát. Reszketett a félelemtől.
– Nem vagyok az unokaöccse – hebegte. – Uram, bevallom az igazságot. A
nevem Piers Urbick. Brugiában születtem.
Owen úgy érezte, elönti a sötétség. Mintha elviselhetetlen súlyt tettek volna
a vállára.
Ne szólj semmit, suttogta a Forrás.
Severn először zavartan nézett rá, majd a harag első szikrái megcsillantak a
szemében.
– Piers Urbick? – kérdezte kihívó hangon.
– Így igaz, uram – szólt alázattal a fiatalember. – Egy csaló vagyok, akit a
nővére udvarában tanítottak ki, hogy megtévessze felségedet és az egész
királyságot. Hosszú ideje szerettem volna már levenni magamról e leplet. Azért
választottak, mert hasonlítok az Argentine-ház tagjaira. Anyámnak talán
viszonya volt az ön bátyjával, amikor az Brugiában töltötte száműzetését.
Alaposan megtanítottak, tudom, mire mit kell felelnem. Királyságot ígértek.
Felséged királyságát. – Reszkető térddel meghajolt.
Owen tudta, hogy Eyric nem mond igazat. Minden szava hazugság volt.
Ne szólj semmit.
 Severn mélységesen felháborodott, a harag szinte izzott a szemében.
– Kölyök, azt akarod mondani, hogy mindvégig a bolondját járattad velem?
A nővérem győzött meg arról, hogy jogtalanul a trónomat követeld? És
hazugságokkal, megtévesztéssel elérted, hogy a király hozzád adja az egyik
leggazdagabb nemese lányát? – A hangja lassan üvöltéssé erősödött. – Az egész
ócska csalás volt?! Persze még az is lehet, hogy az unokaöcsém vagy, a fattyú
unokaöcsém! És képes voltál idejönni Királyforrásba, és bocsánatot kérni ezért a
förtelmes hazugságért? – A király lángoló tekintettel fordult el. – Saját
kezemmel kellene a folyóba vetnem téged – morogta olyan indulattal, hogy
Owen azon sem lepődött volna meg, ha meg is teszi.
Eyric összehúzta magát a szavak hallatán, igyekezett elhátrálni a királytól.
Owen érezte a Forrás rezdüléseit, érezte az apró cseppeket, amik a király felé
tartottak, miközben az unokaöccsét szidta.
Miért hazudna Eyric? Owen nem értette, milyen félelem vagy logika
irányítja a fiatalembert, miért hazudik így, de aztán eszébe jutott lady Kathryn
tekintete, és ahogy kezét a hasára tette.
Az a kötelességed, hogy megvédd az örököst, szólt a Forrás. A Rettegett Rém
visszatér. Ha most elárulod a királynak, a gyermek meghal. El kell rejtened.
Mindenáron meg kell védened.
Eyric térdre rogyva, gyötrelmek között kérlelte a királyt.
– Irgalmazzon! – esedezett. – Rettegett király! Könyörgöm! Becsvágyó
emberek eszköze voltam. Nem akartam én megtéveszteni senkit, de magával
sodort az események sora. Az irgalmáért esedezem!
Severn undorral nézett a megtört férfira.
– Vidd a szemem elől – parancsolta Owennek. – Ha ilyen hazugságok árán
keltél egybe azzal a fiatal nővel, akkor a frigy érvénytelen – sziszegte gúnyosan.
– Azért ment hozzád, mert azt hitte, egy herceg felesége lesz. De hálásan
köszönöm, hogy Ceredigionba hoztad Huntley gróf lányát. Az apja őrjöngve
követelte, hogy adjunk neki hírt róla. Most megmondhatom neki, hogy a veje
nem más, mint egy gyáva patkány és egy csaló. De ha a lánya Ceredigion
királynéja óhajt lenni, arra tudok más módot is.
Eyric elképedt.
– Maga egy szörnyeteg! – lehelte. Owen még mindig érezte a Forrást, és
nem tudott szólni Eyric érdekében. Szótlanul nézte végig, ahogy a király
gondolatai változásnak indulnak, meginognak, majd újaknak adják át a helyüket.
Severn elvigyorodott.
– Mindenki ezt várja tőlem, és én nem akarok többé csalódást okozni. Nincs
már családom. Nincs unokahúgom. Nincsen unokaöcsém. Sem nővérem. – A
szemében izzott a gyűlölet. – Nem öllek meg, kölyök. De azt kívánod majd,
bárcsak megtettem volna. A rabom maradsz. – A király Owenhez fordult. –
Hercegem, rád bízom az Espion vezetését. Az ifjú Urbickot add Dunsdworth
mellé. Mindkettőt őrizzék éjjel-nappal. Nem hálhat a nővel, akit elcsábított és
becsapott. Hozasd lady Kathrynt a palotába. Szeretném látni azt a szépséges
atabyrionit, aki királynővé akart válni. A kölyök pedig a füle hallatára tesz
vallomást a csalásról, amelynek részese volt!
– Uram, könyörgöm! – kezdte Eyric, de Severn kezét felemelve intette
hallgatásra.
– Vidd innen!
Owen szíve fájdalmasan elszorult. Csak bámult a királyra, és érezte
magában a növekvő ellenszenvet. Ezt érezte Stiev Horwath is? Ezért volt mindig
olyan hallgatag?
Megragadta Eyric karját, és talpra rántotta. Eyric arca elfehéredett a
kétségbeeséstől, a keze reszketett. Az ajtóhoz érve Etayne-re bízta a fiatalembert.
Azután megtorpant, és visszafordult, miközben bezárult mögötte az ajtó.
Severn a kandallónál állt, és különös arckifejezéssel a fejét ingatta. Úgy
tűnt, mint aki megbolondult.
– Felség, beszélhetnék önnel? – kérdezte Owen.
A király hátrapillantott a válla fölött. Meglepődött, hogy Owen még a
teremben volt.
– Láttad a lányt, nem igaz? Lady Kathrynt. Lord Bothwell szerint
gyönyörű. Szerény, illedelmes. Azt nem tudta megmondani, milyen színű a haja,
mert az atabyrioni divat szerint fejdíszt viselnek. – Severn elmerült a
gondolataiban. – Amikor idehozod, ne atabyrioni viselet legyen rajta. Csináltass
neki egy ruhát. Etayne majd segít. Feketét viseljen, mintha gyászolna. Fekete
legyen, de a szabása finom, amely méltó a legszebb hercegnőhöz. Igen,
mindenképpen fekete legyen. Elvégre az illik az alkalomhoz.
A király szavait hallva Owen egyre jobban elborzadt. Már nem volt
önmaga. Valami megváltoztatta. Talán az, hogy a folyóba akarták vetni? Vagy
hogy újra kellett élnie az Ambion Hill-i eseményeket? Az unokahúga árulása?
Talán csak most tudatosult benne, milyen nyomorúságos terhet vett magára
azzal, hogy hosszú éveken át hűen szolgálta a bátyját.
Owen elszörnyedt a gondolattól is.
– Mit akartál? – sürgette a király.
– Csak tudatni akartam – kezdte, és különös érzés fogta el a gyomrát. Nem
akarta elmondani, hogy lady Kathryn gyermeket vár. Érezte a vállára nehezedő
hatalmas terhet, de tudta, meg kell őriznie a titkot, ahogy már oly sok minden
mást is titokban tartott a király előtt.
– Mit akartál tudatni? Bökd már ki végre! Rengeteg a dolgod. Nem vagy
hálás az új tisztségért, amire kineveztelek? Hogy micsoda bizalmat fektettem
beléd?
A legkevésbé sem, gondolta magában.
– Uram, csak azt akartam, hogy tudja. Hogy az én számból hallja.
Szerettem őt. Igazán, szívből szerettem őt.
Severn összevonta a szemöldökét.
– A Mortimer lányt. Igen, tudom.
Owen érezte, ahogy a gyűlölet átjárja a szívét.
– Tudta?
A király bólintott és összefonta a karját.
– Mancini figyelt fel rá először, de azután magam is észrevettem. Igen,
láttam, hogy rajongsz azért a lányért. De még szinte gyerek vagy, Owen. Még
sokat kell tanulnod.
Owen alig tudta féken tartani az indulatát.
– Maga tudta… mégis hagyta, hogy Jagóé legyen? Az ellenségének adta?
A király a fejét ingatta, azután kegyetlen hangon megszólalt.
– Szerinted nem tudom, mit érzel? Végre valaki megérti, hogy én min
mentem keresztül! Hogy nekem mit kellett kiállnom! Ott volt az én Nanette-em,
Warrewik hercegének lánya. Olyanok voltunk, mint te és a Mortimer lány.
Szívből szerettem, és Warrewik is csak biztatott! Aztán eladta, hogy így lépjen
szövetségre Occitania hercegével. Hogy az ő királynőjük legyen! – Gyűlölködő,
dühös tekintettel nézett Owen szemébe. – Hozzáadták az ellenséghez. Aztán,
amikor egy sereggel tértek vissza Ceredigionba azzal a reménnyel, hogy elveszik
a bátyám koronáját, én megöltem az apját és a férjét. Akkor tudtam meg, hogy a
Forrás kegyeltje vagyok. Mert mindazok ellenére, amit tettem, képes voltam
rábírni, hogy szeressen. – A király előrelépett, és Owen érezte, ahogy magához
hívja a Forrás hatalmát. Megragadta és megszorította Owen vállát, amitől a
fájdalom az egész karját elzsibbasztotta. A Forrás varázsereje elárasztotta, de
nem hatolhatott át rajta. Rendíthetetlenül állta a király támadását.
– Meg fogod érteni, min mentem keresztül a hűségért, ifjú Owen –
vicsorogta a király. – Megérted, milyen érzés, amikor gyűlölnek. Amikor
megvetnek. A saját bőrödön tanulod meg a hűség árát, ahogy én is tettem. Aztán
meglátjuk, hogy tudsz-e még ilyen gőgösen beszélni a szerelemről, mintha nem
létezne fontosabb dolog a világon, mintha a királyoknak és a sorsnak csakis ezt
kellene figyelembe vennie. Az emberek most szeretnek. De gyűlölni fognak. És
akkor majd meglátjuk, nem válsz-e olyanná, amilyen én vagyok! – cMár nem is
Owent figyelte. Mintha valami mást nézett volna, valahol a messzeségben. –
Igen, szörnyeteget akartak, hát most megkapják. És az egész világ megkeserüli!
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Tél

A hópelyhek őszi falevélként hullottak alá, eltakarva a társalgó ablakain át nyíló

kilátást. Owen az egyik ablak előtt állt, és azt kívánta, bárcsak jégből volna a
szíve. Az ajtó nyikorgása jelezte, hogy Horwath herceg belépett a terembe.
Lassú léptekkel közeledett. Talán mindig is ilyen lassan járt, de egyszerre
nagyon öregnek tűnt Owen számára. Öregnek és elgyötörtnek.
A fiú tekintete kellően sötét lehetett, miért Horwath arca együttérzően
elkomorodott. Az ablakhoz lépett, és karját Owen vállára tette.
– Mindkettőnknek hiányozni fog, kölyök – morogta fájdalomtól átitatott
hangon. – Örülnék, ha időként ellátogatnál Dundrennanba. Mindig szívesen
látott vendég vagy. Talán egy öreg katona segíthet.
Owenben a hála szikrája gyúlt, de a lelke nyomorúsága nyomban ki is
oltotta azt.
– A ceremóniának vége. Kihajóztak. Maga szerint visszajön?
A herceg hosszú, szomorú sóhajt eresztett ki az ajkai között.
– Kétlem. Csak akkor, ha a király visszahívja.
Owen megacélozta a lelkét.
– Nem vagyok biztos benne, hogy valaha visszajön. Mindig is megmondta
neki a véleményét. Nem hiszem, hogy a király ezek után erre vágyna.
Horwath megfontoltan bólintott.
– Megváltozott. Valami végleg összetört benne. Ahogy mondtam, mindig
szívesen látunk. – Óvatosan megveregette a fiú vállát, ügyelve a sérült karjára,
majd az ajtóhoz indult.
– Holnap máris útra kel Dundrennanba? A vihar kellős közepén?
Az öreg herceg bólintott.
– Ez nem vihar. Utaztam már rosszabban is. Sokan odavesztek a csatában.
Meg kell látogatnom az özvegyeiket, le kell rónom a tiszteletemet. – Őszintén
Owenre mosolygott. – Talán lesz ott egy fiú is, akit vigasztalni kell.
Owen nem gondolta, hogy valaha mosolyog még az életben.
 – Jó utat, uram. Van esetleg valami tanácsa az Espion vezetésével
kapcsolatban?
Horwath megsimította a kecskeszakállát.
– Azt hiszem, Ratcliffe-től és Mancinitől volt alkalmad megtanulni, hogy
mit ne tegyél. A király hangulatát látva félő, hogy elveti a sulykot. – Bölcsen
hunyorgott. – Légy óvatos! És tanulmányozd a szűz történetét! Abból
megtanulhatod, mi történik, ha egy királlyal elszalad a ló.
Owen keserű mosollyal biccentett Horwathnak, és némán figyelte, ahogy az
öreg herceg távozik. A könyökét tompa fájdalom gyötörte, de már gyógyult a
seb, és már nem is kellett felkötni a karját. A hópelyhek kavalkádja egyre
sűrűsödött, így lassan azt sem lehetett látni, mi történik odalent az udvarban.
Lady Kathrynre gondolt, és arra, mit fog neki mondani, ha találkoznak. Tudta,
mit kell tennie, ám ahhoz lady Kathryn együttműködésére is szükség volt, és a
nő bizonyára nem szívesen bízott meg abban, aki tőrbe csalta a férjét.
Kisétált a társalgóból, és elindult lefelé a lépcsőkön. A palotában mindenütt
szolgák tüsténkedtek – a Jago és Evie esküvőjére felrakott díszeket vették le.
Owen megtorpant. Jago és Elysabeth. Már nem becézhette. Túlságosan
fájdalmas volt.
Kikerülte a szolgálólányokat, akik a nagyteremből összegyűjtött díszes
füzéreket cipelték, és visszatért az Espion parancsnoki termébe, amelyet
Csillagteremnek neveztek. A király hálótermének közelében lévő terem elég
nagy volt ahhoz, hogy néhány szék elférjen benne. Odabent asztalok sorakoztak
toliakkal, tintával, a vesztegetéshez szükséges érmékkel, az egyik falon pedig ott
lógtak a palota legfontosabb zárainak kulcsai. A plüssel bevont szék nagyobb
volt, mint amire Owennek szüksége volt, mégis azon foglalt helyet, és csak
bámulta a halom levelet és jelentést, amelyek naponta érkeztek a hajókról és a
hírnököktől, szerte az egész királyságból. Olyan munka volt ez, akár a
hólapátolás. A Csillagterem falai vastagok voltak, Owen pedig elreteszelte az
ajtót, jelezve ezzel mindenkinek, hogy nyugalomra vágyik.
Az asztalra könyökölt, arcát a tenyerébe temette, és azt kérdezte magától,
helyesen cselekedett-e. Vajon más sors várt volna a királyágra, ha segít Eyricnek
legyőzni Severnt? A lelkiismerete nem gyötörte volna élete végéig? Máshogy
döntött volna, ha tudja, mivé válik a király?
Evie-re gondolt, és a hajóra, amely Atabyrion felé vitte. Látta maga előtt
Jagót, aki magához öleli, és a száját csókolja. A gondolattól irtózatos fájdalom
hasított a szívébe. Nem, erre nem is gondolhatott! Ha ilyesmiken mereng, abba
beleőrül. A válla megremegett, ahogy sóhajtozva igyekezett összeszedni magát.
Gyerekük fog születni. Minek nevezik majd? Vajon a híres király előtt
tiszteleg, és az Andrew nevet választja, ahogy oly sokan? Vagy annál kedvesebb
nevet választ?
Meg sem hallotta, amikor a titkos ajtó kinyílt. A kandallóban ropogó tűz
túlságosan hangos volt. De megérezte, hogy van valaki a teremben. Hallotta a
ruha zizegését, a szoknya susogását.
Aztán megérezte a Forrás megnyugtató hullámait.
Owen lassan hátrafordult. Ott állt előtte. Ankarette Tryneowy. Persze nem ő
volt az. Etayne volt, de úgy nézett ki, mint Ankarette. Ugyanaz a kedves mosoly,
az a bölcs, mégis szomorú tekintet; még az illata is olyan volt.
– Nem tudtam, hogyan nyújthatnék vigaszt – szólt halkan Etayne, miközben
közeledett, és a szoknyája halkan susogott a szőnyegen. – Jöhettem volna úgy is,
mint ö. – Megrázta a fejét. – Más férfiak bizonyára azt kérnék tőlem. De te nem
vagy olyan, mint a többi férfi. Sosem tudnám elhitetni veled, hogy ő vagyok.
Megvetnél érte, én pedig nem akarom, hogy valaha megvetéssel fordulj felém.
Akkor mégis ki hozhatna enyhülést a szívedbe? – A lány arcán együttérzés és
bánat tükröződött. Puha kezét Owen vállára tette. – Hadd vigasztaljalak meg,
Owen. Ahogy ő tenné. Megtaláltam a levelet, amit írt neked. Minden zugot
átkutattam, de végül megtaláltam.
Egy apró, összehajtott papírdarabot nyújtott át.
Owen döbbenten nézett a lányra. Elárasztották az érzések.
Reszkető kézzel vette át a lapot.
Lassan kihajtotta.

Drága Owen!

Mielőtt meghalok, meg akartam írni ezt neked. Szomorú vagyok,
amiért örökre hátrahagyom Királyforrás palotáját. Olyan sok évig volt
menedékem ez a torony. Szomorú emlékek kötnek ide, de vannak
szépek is. Az élet már csak ilyen, idővel te is megtapasztalod. A
Végtelen Mélységben szunnyadva örömmel gondolok majd rád.
Bárcsak láthatnám, ahogy felnősz, hogy micsoda férfi lesz belőled.
Egyszer eljöhet a nap, amikor olyan dolgot kell tenned, amit ellenez a
lelkiismereted. Íme, az utolsó tanácsom. Ha az urad hűséget követel
tőled, becsületességet adj neki. De ha becsületességet akar, hűséges
légy. Szeretlek, drága fiú. Önként adom az életemet, hogy megmentsem
a tiédet. Egy napon talán neked is ezt kell majd tenned valaki másért.

Barátod, Ankarette

Az utolsó szavak láttán Owen szeme elhomályosult. A szívébe markoló gyász
elviselhetetlen volt.
– Már értem, Mancini miért nem akarta, hogy elolvasd – jegyezte meg
Etayne. Megsimította a fiú tincseit, majd leült mellé a párnázott székbe, a
vállához húzta Owen fejét, és simogatni kezdte a haját.
Owen érezte, ahogy körülveszi a varázslat illúziója. De most az egyszer
megadta magát, és úgy tett, mintha a királynő méregkeve-rője lenne vele.
 EPILÓGUS

Owen azelőtt sosem látott nőt szülni. Nem volt hozzászokva az ilyesmihez –
undorodott a látványtól, és felkavarodott a gyomra. Az ajtóhoz készített vödörbe
már kiadta a gyomra tartalmát, de Kathryn fájdalmas nyögéseitől csak még
borzasztóbban érezte magát. A világ legnagyobb bolondja volt, amiért elhitte,
hogy képes lesz ilyesmit elrejteni a király elől. Arra várt, hogy a feketébe
öltözött, fehér vadkanos címert viselő katonák bármelyik pillanatban
beronthatnak Szt. Penryn szentélyébe, hogy magukkal vigyék a gyermeket.
Amikor léptek zajára lett figyelmes, a legrosszabbra gondolt. Valaki
kopogtatott, mire kardot rántott, és remegő kézzel lenyomta a kilincset. A
dekoneus volt az.
– Hol tart a vajúdással? – kérdezte a férfi idegesen.
Owen a válla fölött Etayne-re pillantott, aki az ágy mellett térdelt, és apró
kortyokban levest és főzeteket itatott Kathrynnel, hogy a nő ne veszítse el az
erejét.
– Fogalmam sincs – felelt őszintén Owen.
A dekoneus észrevehette a kardot, mert hátrálni kezdett.
– Elnézést, hogy zavartam, uram. Esküszöm a Forrásra, és arra a ládára,
amit elrejtett nálunk, hogy nem árulom el a titkát. Nincs most senki a
szentélyben. Egy árva lélek sem. – Az ég felé pillantott. – De a tenger felől zord
szelek fújnak. Biztosan kockáztatni akarja a gyermek életét azzal, hogy viharban
viszi el innen? Elvégre ő lesz a királyunk.
– Csak tartsa meg az esküt – mondta Owen, és bezárta az ajtót, amikor
Kathryn fájdalmasan felnyögött.
Hátát az ajtónak vetette, és hevesen pislogott. Az Espion minden embere
kísérteiét hajszolt szerte a királyságban. Még egy nem létező fenyegetést is
kieszelt azért, hogy oka legyen eljönni a palotából, és hogy elterelje Severn
figyelmét. A király alig várta, hogy lássa lady Kathrynt, hogy megismerje és
nőül vegye. Owen megtörölte a száját, amikor eszébe jutott a sok csel és
hazugság, amellyel az elkerülhetetlent igyekezett halogatni.
Lady Kathryn öt hónapot töltött a szentélyben. Owen először azt állította,
túlságosan fél Severn királytól, ezért nem mer előjönni, majd elnyúló betegségre
hivatkozott. Kathrynnél aztán hamarabb – hónapokkal hamarabb – megindult a
szülés, és a fiúnak már csak arra volt ideje, hogy Etayne-nel az Espion háta
mögött eljussanak a szentélybe. A méregkeverő időközben bábává képezte
magát, és hónapok óta készült a szülésre.
Owen feladata az volt, hogy biztonságba vigye a királyt – olyan helyre, ahol
álnéven felnevelhetik. Horwath herceg is segített, noha neki sem mondták el az
igazat. A fiú kitalált egy történetet egy fiatal özvegyről, aki elveszítette a férjét
az averanche-i ütközetben. A nő szíve alatt hordta férje gyermekét, de az ura
nélkül nem volt pénze felnevelni. Owen ígéretet tett, hogy keres valakit, aki
felneveli a gyermeket, hogy ő is katona lehessen, akár az apja – megígérte, hogy
megtanítják neki, mi a becsület, a kötelesség és a hűség.
Owen összevonta a szemöldökét.
Kathryn nem mozdult. Baljós csönd telepedett a szobára.
Etayne pólyába tekerte a véres újszülöttet. Az újszülöttet, aki némán feküdt.
Kathryn zihálni kezdett.
– Ne… nem… hallom. Nem… hallom. Fiú? Tényleg… fiú?
– Igen – szólt Etayne. A hangjába komorság és félelem vegyült. Owen
ránézett, és tudta, mi történt. Látta a szemében.
A gyermek halva született.
Owen szíve összeszorult a fájdalomtól. A hüvelyébe csúsztatta a kardját, és
az ágyhoz lépett. Annyira szédült, hogy attól félt, menten összeesik.
– Hadd… lássam – sóhajtotta Kathryn.
Etayne gyászos tekintettel nézett rá. Letörölte a véres-ragacsos foltokat a
gyermek arcáról. Olyan gyengéden tartotta az újszülöttet, akár egy anya tenné.
Szomorúan figyelte a hideg, ernyedt kis arcot. A méregkeverő szeme megtelt
könnyel, és apró csókot lehelt a baba homlokára.
– Add… ide – könyörgött Kathryn.
Etayne átadta a gyermeket az édesanyjának. A verejtéktől tincsekben tapadt
a homlokára a gesztenyeszínű haja. Elgyötört volt, teljesen kimerült a hosszú
vajúdásban. A fekete ruhája egy széken lógott, fehér ingét izzadság és vér
áztatta. Az arca eltorzult az érzelmektől, amikor lepillantott a gyermekére.
– Nem… nem! – nyögte. – Az nem lehet! – A mellét zokogás rázta meg.
Owen egy darabig csak bámulta a gyermeket, ám egyszerre tudta, mit kell
tennie. Minden kételyét félresöpörve odalépett, és elvette a gyermeket gyászoló
anyjától. Etayne szeme elkerekedett, amikor megértette, mire készül.
A kisfiú… halva született.
Éppen úgy, ahogyan Owen is.
A Rettegett Rém próféciája egy halott királyról szólt, aki visszatért az
életbe. Owen érezte, ahogy a Forrás ereje elárasztja őt. Érezte a hatalmat a
szentély alatt zúgó hullámokban, érezte az eget eltakaró viharfelhőkben.
Karjába vette az apró újszülöttet, és az élettelen arcra pillantott. Érezte az
édesanyából áradó szeretetet. Eszébe jutott a Királyforrásban sínylődő Eyric, aki
a rabságot, a Dunsdworth melletti keserű sorsot és a hazudozást választotta,
csakis azért, hogy az utódja biztonságban lehessen. Az apró teremtésre pillantva
Owen reményt érzett – reményt arra, hogy az ország hamarosan jobb uralkodót
kaphat.
Az ajkához emelte a kisbabát. Nem emlékezett a szóra, mégis ki tudta
mondani egy olyan nyelven, amelyen életében egyszer szólt. A Forrás hatalmas
erővel áradt ki belőle, amikor megszólalt:
Nesh-ama.
Lélegezz.
És az élettelen király apró szeme egyszerre kinyílt.
 UTÓSZÓ

A könyveim általában valóságos eseményeken alapulnak, és ez most sincs

másképp. Amikor a középkori Angliát, azon belül is a rózsák háborúját
tanulmányoztam, megtudtam, hogy élt egy Perkin Warbeck nevű férfi, aki azt
állította, hogy ő az egyik eltűnt herceg, akit III. Richárd meggyilkolt. Mivel az
én történetem egy alternatív valóságban játszódik, ahol a csatát III. Richárd, és
nem VII. Henrik nyerte meg, gondoltam, érdekes lenne megvizsgálni, hogyan
reagált volna Warbeck követelésére a nagybátyja, aki állítólag a fiú
meggyilkolását elrendelte. Ez az egész remek feszültséget biztosított a
történethez, és annak kitalálásában is segített, hogy miként alakuljanak a
cselekményszálak. Aki szeretne ezzel kapcsolatban többet megtudni, annak
ajánlom Ann Wroe könyvét: The Perfect Prince: The Mystery of Perkin Warbeck
and His Quest for the Throne of England. Sokat foglalkoztatott az is, hogy mi
lett Perkin és lady Katherine, Huntley grófja lányának közös gyerekével. A
történészek sem tudják pontosan. Miért van az, hogy az írókat vonzzák az efféle
rejtélyek?
Sokszor említettem már, mennyire odavagyok a sorozatok középső
kötetéért. Nem tudom, hogy ez most is így lesz-e, mert íróként még sosem sírtam
annyit, mint amikor ennek a kötetnek az utolsó fejezetein dolgoztam. Azt
hiszem, igazi kínzás volt, amit műveltem veletek, de én is mélységesen átérzem.
Nagyon a szívemen viselem a karaktereim sorsát.
Van egy történet Michelangelóról, a szobrászról. Miközben a Dávid-szobrot
egyetlen márványtömbből kifaragta, egy kisfiú odament hozzá, és azt kérdezte:
Honnan tudtad, hogy ez az ember ott volt a kőben? Számomra a könyvírás
hasonló folyamat. Néha mintha olyan történetet keltenék életre, ami mindig is
létezett. És ez is egy ilyen történet része volt – egyszerűen el kellett mesélnem.
Az életben nem mindig azt kapjuk, amit érdemiünk, vagy amit akarunk. De a
jellemünk az által formálódik, hogy mit kezdünk az ilyen csapásokkal.
A harmadik könyvben a másodikhoz hasonlóan előreugrunk az időben,
hogy megtudjuk, az itt meghozott döntéseknek milyen következményei lesznek.
Fény derül a rejtélyekre is, amiket Owennek eddig nem sikerült megfejtenie. A
király árulója csupa meglepetést tartogat majd.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretnék hatalmas köszönetét mondani mindenkinek, akik egyengették e

könyvsorozat útját. Mindenekelőtt köszönöm a kedves olvasóimnak, akik olyan
higgadtan tűrték ezt a sok érzelmi megrázkódtatást. Köszönöm nektek, Robin,
Shannon, Karen és Sunil. A feleségemnek és a legidősebb lányomnak, akik
meghallgatták, hogyan akarom folytatni a sorozatot, és miféle kínokat kell
átélnie Owennek. Nagyon hálás vagyok a szerkesztői csapatomnak is, amiért
olyan lelkesen támogatták ezt a sorozatot. Név szerint Jason Kirk, Courtney
Miller és Angela Polidoro (aki nem véletlenül került be egy kicsit a könyvbe, a
vezetékneve ugyanis megegyezik egy valós tizenhatodik századi történész,
Polydore Vergil nevével, és az ő írásait használtam fel forrásként a
szakdolgozatomhoz és ehhez a kötethez is).
 Table of Contents
Title page
ELSŐ FEJEZET
Westmarch hercege
MÁSODIK FEJEZET
Roux marsall
HARMADIK FEJEZET
Feltámadás
NEGYEDIK FEJEZET
Severn
ÖTÖDIK FEJEZET
A méregkeverő tornya
HATODIK FEJEZET
Ceredigion angolnája
HETEDIK FEJEZET
A gróf lánya
NYOLCADIK FEJEZET
Dundrennan
KILENCEDIK FEJEZET
A hercegnő figyelmeztetése
TIZEDIK FEJEZET
Atabyrion királya
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Etayne
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Ígéretek
TIZENHARMADIK FEJEZET
A hercegek sorsa
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A Vazallus
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Edonburick
TIZENHATODIK FEJEZET
Jago Llewellyn
TIZENHETEDIK FEJEZET
Lord Bothwell
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A Mágurzuhatag
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A tolvaj lánya
HUSZADIK FEJEZET
Evie szolgálata
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Halk sóhaj
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Elárulva
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Az üvegfúvó
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Lord marsall
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Az Ardanays
HUSZONHATODIK FEJEZET
Menekülés
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Évszakok
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Gaztett
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Borzalmas titkok
HARMINCADIK FEJEZET
Leoneyis
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
A ciszterna
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Az Espion bukása
HARMINCHARMADIK FEJEZET
Megtorlás
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Nagyasszony
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Szt. Penryn
HARMINCHATODIK FEJEZET
Kétszínűség
HARMINCHETEDIK FEJEZET
 Hűség
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Mágur
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
Ceredigion királynője
NEGYVENEDIK FEJEZET
Az averanche-i ütközet
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
Atabyrion királynője
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
Tél
EPILÓGUS
UTÓSZÓ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS