Tízparancsolat

Az első kőtábla
Bevezetés
És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki
kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.

Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben,
vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne
tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem
az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De
irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én
parancsolatimat megtartják.

Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés
nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.

Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és

végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi
dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se
barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. mert hat napon teremté az Úr az eget
és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék.
Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.

A Tízparancsolat első kőtáblájával, vagyis az első négy parancsolattal szeretnék foglalkozni,

amelyek az Istennel szembeni kötelességeinket tartalmazzák. De mielőtt erre rátérnénk, hadd
utaljak röviden az Egyiptom és Izrael közötti szellemi, kulturális ellentétre. Izrael
megszabadítása az egyiptomi fogságból azért volt elengedhetetlenül szükséges, mert Ábrahám
magvának megtestesülése számára így valósulhatott meg a történelmi, nemzeti, vallási színtér,
szellemi miliő. Ehhez fontos volt, hogy Isten Izraelt, Ábrahám ígéretének örököseit elkülönítse a
többi nemzettől. Az Ő világra vonatkozó terve és a kor civilizációja között, amelynek
legnagyobb szuperhatalma Egyiptom volt, ekkorra már kibékíthetetlen ellentét alakult ki. Izrael,
aki e terv megvalósításában a legfőbb szerepet kapta a történelem Urától, Egyiptom kultúrájával
legalább három lényeges ponton ellentétben állt.

V
Az élet népe a halál országában
Az első, hogy Izrael fiai egy Istenben hittek, a monoteizmus alapján álltak – ezzel szemben
Egyiptomban nagyon sokféle istent alkottak és tiszteltek az emberek a naptól fogva a rovarokig.
Az okkult hatalom forrását képező politeizmussal nem lehetett összeegyeztetni Izrael istenképét.
A kettőt el kellett választani és különíteni egymástól.

A másik nagy különbség a két kultúra között az volt, hogy Egyiptomban az emberi létnek, az
egyénnek nem volt értéke, míg az izraeliták minden embert Isten képére teremtett lényként
tiszteltek. Előbbire a példát láthatjuk a fáraó rendeletéből is, mely szerint az Izrael fiai között
született fiúgyermekeket be kellett dobni a folyóba. De más történelmi források is igazolják,
hogy Egyiptomban az egyénnek nem volt értéke. Hérodotosz följegyzi, hogy amikor az i. e. 7.
században az egyiptomi fáraó csatornát építtetett, hogy öszszekösse a Nílust a Vörös-tengerrel, a
csatornaépítés alatt 120 ezer ember halt meg, de ez nem okozott problémát. Az uralmi
rendszernek volt csak értéke, az egyént ennek feltétlen szolgálatába állították.

A piramisokat ma csodálók között sokan elfeledkeznek arról a kegyetlen, embertelen

rendszerről, amely a „mindenki egyért” elv alapján állt, amelyben az egyént megfosztották
emberi méltóságától, rabszolgasorsra és -munkára kényszerítették. A rabszolgák élete nem ért
többet az állatokénál. Ezzel szemben Izrael társadalmi felfogása az emberi méltóságra épült. A
Noéval és Ábrahámmal kötött szövetségek meghatározták Jákob leszármazottai történelmi
útjának fő irányát, s ebben az értékrendben a legfőbb földi érték maga az egyén.

Izrael fiai tehát abban hittek, hogy az embernek mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett
lénynek elidegeníthetetlen jogai vannak. A később született Törvény is világossá teszi azt, hogy
az Isten szeretete után az erkölcsi élet legfontosabb alapelve az emberi élet szentsége, védelme.

A harmadik nagyon fontos ellentét a két vallási-kulturális rendszer között az, hogy Egyiptom
vallásának és filozófiájának középpontjában a halál állt. Az emberek már földi életükben is a
túlvilági sorsukra készültek: tisztelték a halált. A fáraók hatalomra kerülésük után nyomban
elkezdték síremlékeiket építeni, hogy így biztosítsák a földi életből való elköltözésük után
túlvilági boldogságukat.

Izrael felfogása ezzel szögesen ellentétes volt. A zsidók nem a halálra készültek, hanem az
életre. Az Ábrahámmal kötött szövetség fő célja is az életadás volt: Isten ebben a szerződésben
elkötelezte magát, hogy az embert megszabadítja a haláltól. Ábrahám hite pontosan azért
bizonyult Isten előtt elfogadhatónak, igazságnak, mert Ábrahám abban hitt, hogy Isten a
halottakat feltámasztja, és a nemlétezőket létbe szólítja. Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak az
Istene tehát a halottakat feltámasztó, a nemlétezőket létbe szólító Isten: a zsidó hit világában az
élet áll a középpontban.

Egyébként ez az egész Bibliára jellemző. A kereszténységnek is ezen az úton kell haladnia.

Például Jézus Krisztus is életszerűen közelítette meg a szombattal kapcsolatos vitákat. Felhívta a
figyelmet arra, hogy ez az ünnep elidegenedett az eredeti rendeltetésétől, holott az embereket az
élet felé kellett volna vezetnie.

A kereszténység fő célja is az élet megtalálása. A Názáreti Jézus Krisztusban – mondja János

apostol – megjelent az élet, és mi láttuk, hallottuk, megtapintottuk. Az evangélium egyik
legfőbb üzenete az, hogy aki hisz a Názáretiben, az „általment a halálból az életre” (Jn 5:24).
Ezt úgy is mondhatjuk, hogy átment Egyiptomból az életre, hiszen a fáraó birodalma az

VI
elnyomás, a rabszolgaság, a halál és az okkult hatalom szimbóluma lett egyszerre – annak
ellenére, hogy Isten irgalmas az egyiptomi emberekhez is. A Biblia több helyen is hangsúlyozza,
és emlékezteti Izrael fiait, hogy az emberekkel kapcsolatban irgalmasak és megbocsátók
legyenek.

Az egyiptomi rendszer azonban nem volt összeegyeztethető Istennek az ember földi

berendezkedésére vonatkozó elképzelésével. Mózes olyan rendszert kívánt kialakítani Izrael
számára, amely biztosítja az egy Isten tiszteletét, amelyben a emberi kapcsolatok a „szeresd
felebarátodat, mint önmagadat” elve alapján állnak, s amelyben az egész társadalmat az élet
szeretete és a bűn gyűlölete hatja át. Már Izrael ószövetségi hitéletében is a halhatatlan,
romolhatatlan életet keresték Istenben. A zsidó emberek számára nagyon fontos volt a földi élet,
azt önmegvalósításuk olyan színtereként fogták föl, amely meghatározza örökkévaló állapotukat
is. Ezzel szemben az egyiptomiak a túlvilági életben, a megfoghatatlan, sejtelmes misztikumban
próbálták elérni önmegvalósításukat. Jákob fiai abban hittek, hogy Isten természetfölötti
beavatkozása már itt és most megvalósulhat. Ádám bűnbeesése következtében ugyanis az
emberiség kényszerpályára került: a fejlődés útja helyett a megváltás útján kell járnia. A
megváltás útján pedig akkor járhat az ember, ha a természetfölötti lejön a természetesbe, az
örökkévaló az időbe, az isteni az emberbe, hogy a bukott embert megszabadítsa a halál, a
kárhozat elnyomása alól, és megajándékozza olyan teljes élettel, amely az egész ember
személyiségének boldogságot, üdvösséget ad.

A szövetségkötéseknek is mindig az életadás volt a céljuk, nem pedig az, hogy valamiféle
kényszerzubbonyt húzzanak az emberi természetre, és azt eltiltsák valami jótól. A
törvényadásnak például az volt az egyik konkrét célja, hogy az élet és halál között levő, objektív
válaszvonalat parancsolatok formájában ismertté tegye Izrael előtt, hogy ennek alapján minden
egyes polgára választani tudjon az élet és a halál, az áldás és az átok között. Az Ábrahámmal
kötött szövetség lehetőséget ad a megigazulásra, de ezt a szövetséget Istennek ki kellett
egészítenie, mert szükséges volt az ember Istennel való kapcsolatát szabályozni is. Világossá
kellett tenni azokat a kereteket, amelyek között az ember megtarthatja az isteni életet, a
kegyelmet, hogy Ábrahámhoz hasonlóan a hívők beteljesedhessenek isteni élettel.

Isten megjelenése

Még egy megjegyzést hadd tegyek, mielőtt rátérnék az első parancsolatra. A szövetségkötéseket
Ábrahám óta teofániák előzik meg. Teofániának (Isten megjelenése) azokat a természetfölötti
eseményeket nevezzük, amikor Isten láthatóvá teszi magát az anyagi világban. Isten láthatóvá
válása azt jelenti, hogy a láthatatlan Isten valamiféleképpen meglátogatja a Földet, és konkrét
földrajzi helyen, tehát térben és időben megtapasztalhatóvá teszi magát.

A Biblia szerint Istent nem látta soha senki. Az Ő lénye az emberi érzékszervek fölött áll,
érzékszerveink útján nem tudunk információkat szerezni Istenről, mert a Mindenható a világ
fölött álló szellemi lény, személy, ezért érzéki megtapasztalásunk tárgyává csak epifániák
(megjelenés) által válhat. A Biblia szerint Isten valóságáról kinyilatkoztatás által lehet ismeretet
szerezni, amelyben az Isten tárja föl, mutatja meg önmagát, ad ismeretet személyéről,
tulajdonságairól, tervéről, s ez általában a Szent Szellem közvetítésével jut el az Isten által
kiválasztott emberhez. Ezek képezik a Földön az Isten országának a dolgait, melyek a látható
világ feletti valóságot, a természetfölötti, transzcendens világot fejezik ki. A kinyilatkoztatásból
nem csupán olyan ismeret származik, amelynek eredményeképpen az ember felfogja a
kinyilatkoztató létezését, hanem az ilyen megismerés az embert Isten jelenlétéből, természetéből
részesíti, s ennek nyomán állapotában radikális változás áll be. A szellemében az istenismeret
meggyőződést alakít ki, s erre épül a szoros, személyes viszony, közösség Isten és az általa

VII
megvilágított ember között. Tehát a kinyilatkoztatásból származó ismeret közösséget teremt
ember és Isten között.

A közösség, egység a kinyilatkoztatás általános célja, melynek sokféle formája fordul elő a
Bibliában. A legnyíltabb kinyilatkoztatási forma a teofánia, illetve a krisztofánia (Krisztus
megjelenése) , amikor közvetlenül maga a természetfölötti lény, tehát Isten vagy Krisztus teszi
magát megtapasztalhatóvá az ember számára. A jelenéseknek (epifániáknak) ez a fő jellemzője.

Ilyenkor nem közvetlenül a Szentlélek által szól az ember szelleméhez, hanem maga Isten
leplezi le a titkot, személyét az emberi érzéki megtapasztalás számára. Vagyis ezekben a
természetfölötti eseményekben Isten az embert érzékszervein keresztül szólítja meg. A jelenést,
epifániát megtapasztaló emberek saját szemükkel látják, fülükkel hallják a kinyilatkoztatót.
Például Mózes, amikor látta, hogy a csipkebokor ég, de nem ég el – hiszen 40-50 fokos
melegben nem olyan nagy csoda, hogy az ember lát egy égő csipkebokrot, de Mózes olyan
csipkebokrot látott, amelynek ágai, levelei az égés ellenére nem váltak hamuvá –, azt mondta:
„Odamegyek, hogy lássam e nagy csodát, miért nem ég el a csipkebokor.” (2Móz 3:3) És
amikor közelített a csipkebokorhoz, a tűz lángjában az Úr fizikai hangon megszólította. Ez is
teofánia.

Ebben a történetben is látjuk, hogy a jelenés elsősorban a szemet érintette meg, és ezen keresztül
vonta be Mózes érzékszerveit a természetfölötti eseménybe, majd végül Isten jelenlétének az
ereje a szívét is megragadta: Mózes leborult a földre, imádta az Urat, és hallgatta
kinyilatkoztatásait. A törvényadás előtt is leszállt Isten a Sínai-hegyre, s bár az alakját nem
látták Izrael fiai, de látták a tüzet, a füstöt a hegy tetején, sófár (kürt) zengésének a hangját
hallották, valamint a teofániát földrengés is kísérte. Izrael fiai érzékszerveik által tapasztalták
meg, hogy Isten elhagyta mennyei trónszékét, belépett a látható világba, és leszállt a Sínai-hegy
tetejére. Arcát és alakját ugyan nem tárta fel nyíltan a nép előtt, a törvényadást megelőző
természetfölötti események mégis teofániának minősülnek. A teofánia nem feltétlenül jelenti
Isten teljes, nyílt feltárulkozását az ember előtt. Az Úr általában személyiségének egy
attribútumát, tulajdonságát mutatja be, mint például Izrael számára hatalmát és
dicsőségét, mielőtt kijelentette volna a népnek a „tíz igét” (dekalogosz) .

A teofániára azért is szükség volt, hogy az Istennel való szerződésre meghívást kapott nép
megismerje a szövetséget adó valóságát, hatalmát, dicsőségét, hogy e megtapasztalás
révén bizalmát, életét Istennek adja, és szövetségi formában elkötelezze magát mellette.
Úgy is mondhatnánk, hogy Isten először átadta a névjegyét Izraelnek. Ezt a gesztusát
nyomatékosította az első kijelentésével: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak
téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” (2Móz 20:2)

Az első ige
Nagyon fontos igazság, amit nem szabad elfelejtenünk, különösen nekünk, európaiaknak,
hogy Isten úgy mutatkozott be először: „Én”. Tehát önálló személyként mutatkozott be,
nem a világmindenség részeként, nem is egy elvont abszolútumként jelent meg, hanem
„én”-ként: olyan szellemi lényként, aki személyiségjegyekkel bír. Egy személyiségjegyekkel
bíró lénynek identitása, akarata, érzelmei, önmagát kifejező, kommunikációs képessége és
más, személyes tulajdonságai vannak. Tehát az első dolog, amit Isten közöl magáról, hogy
Ő személy: különálló, az Univerzumtól független, önálló személy, „én” – ebből fakadóan
tehát személyes közösségbe lehet vele kerülni.

A másik nagyon fontos ismeret, amelyet ad önmagáról, hogy Ő: „Úr”. Ez először is azt
jelenti, hogy mindenek fölött áll, minden alá van neki rendelve. Másodszor: birtokos,
tulajdonos, az egész világmindenség tulajdonosa. A harmadik jelentése az „Úr” szónak,
hogy parancsoló, vagyis abszolút tekintéllyel adhat utasításokat, törvényeket a

VIII
világmindenségben. Ebből fakadóan a természet törvényeit is Ő határozta meg, és az
emberi berendezkedésnek is Ő adta meg az alapnormáit, szabályait. Ugyanakkor tévedés
lenne azt gondolnunk, hogy Isten pusztán a szabályok, a törvények Istene. Ő az élet Istene
– a normák, a törvények az anyagi világban, az emberi életben az élet védelmét és az
élettel való beteljesedést szolgálják, különösen az ember számára, akit a saját képére és
hasonlatosságára teremtett.

A harmadik nagyon fontos kijelentése Istennek önmagáról: „a te Istened” . E közlésben a

szövetség Isteneként határozza meg önmagát, aki már elkötelezte magát szövetséges népe
számára („a te Istened”). Figyelemre méltó a sorrend: először „Én”, majd „Úr”, és végül: „a
te Istened”. Tehát már az első ige, kijelentés az én–te viszonyt tételezi fel és hangsúlyozza:
az ember ugyanis élhet személyes közösségben Istennel. A szövetségnek pontosan az a
célja, hogy egy nemzetet (Izraelt), a néphez tartozó egyéneket vagy csoportokat
szövetségi formába vonja be, amelyen belül Isten és a nép között személyes közösség,
koinonia jöhet létre. Isten az ószövetségi Izrael számára is személyként jelenik meg. „A te
Istened” szókapcsolat birtokviszonyt fejez ki. A nép birtokolja Istent, örökségét, hatalmát,
erejét, életét, vagyis mindazt, amije van, mert a szövetségben a Mindenható elkötelezte
magát Izrael számára. Ennek fejében a nép is átadja életét, és Isten rendelkezésére áll,
hogy az Ő akaratát, tervét megvalósítsa a földön. A személyes viszony eredményeképpen a
két fél szeretet és igazság alapján kölcsönösen birtokolja egymást, és kölcsönösen
részesedik egymás természetfölötti és természetes javaiból.

A következő kinyilatkoztatás az első igében, hogy Isten Szabadítóként nevezi meg magát.
Nem azt mondja: „én vagyok a Teremtő”, hanem azt: én vagyok az, „aki kivezettelek
téged Egyiptomból, a szolgaság házából” . Ebben már a Megváltónak egy nagyon fontos
feladatkörét határozza meg: a szabadítást. „Szabadító” annyit jelent, hogy valaki
kötöttségek alól szabadon bocsát valakit. Ebben az esetben a kötöttségeket maga az
egyiptomi rendszer jelentette, amely politikai, nemzeti, vallási elnyomás volt egyszerre.

Nagyon fontos, hogy az Új- és az Ószövetség közötti látszólagos ellentétet a szabadítást

illetően megértsük: az Ószövetségben Isten elsősorban politikai és nemzeti szabadítóként
jelent meg; ezzel szemben az Újszövetségben a Názáreti Jézus Krisztus első eljövetelekor
szellemi, személyes szabadítóként, és nem nemzeti megváltóként érkezett el. Az
Újszövetség azonban azt is hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus második eljövetelének egyik
fő célja Izrael nemzeti szintű megszabadítása lesz, amikor is az Új Szövetség eléri a
tetőpontját, és a Messiás egyszerre lesz szellemi-személyes és nemzeti-politikai szabadító
is mindenki számára.

Az Újszövetség az egyiptomi rendszert a Sátán királysága jelképeként fogja fel, ezért

analógia áll fönn Izrael egyiptomi fogságból való szabadulása és a Jézus vére által a Sátán
hatalmából való megváltás között. A jelenlegi üdvtörténeti korban mindenki csak személyes
döntés alapján kerülhet kapcsolatba Jézus Krisztussal: a szabad, személyes döntés
előfeltétele annak, hogy az ember a Názáreti megváltásának javaiból, áldásaiból
részesülhessen. A parúzia után a megváltást és a kegyelmet politikai, nemzeti szisztémák,
közösségek is hordozni és közvetíteni fogják.

A szellemi elnyomás
A Tízparancsolatban Isten egyszerre nemzeti, politikai és vallási szabadítóként
nyilatkoztatta ki magát. Izrael Egyiptomban nagyon kemény szellemi elnyomás alatt állt,
aminek súlyosabb következményei voltak, mint a politikai, nemzeti elnyomásnak. A
szellemi elnyomás az ember szellemében okoz jóvátehetetlen kárt, megbénítja, kioltja
benne az Isten iránti vágyat és szomjúságot, így megfosztja az embert az Isten
keresésének a képességétől, és azoktól a kepességektől is, amelyek által az ember
létezésének a válságát, problémáinak a lényegét, gyökerét föl tudja fogni. Az elnyomott és
megnyomorított emberi szív nem képes megérteni, hogy krízisének fő oka az Istentől való
távolsága és szembenállása az Úrral.

IX
Ha az ember pusztán bűnös állapotban lenne a földi pályafutása alatt, akkor föl tudná
ismerni, hogy válsága, balsorsa, frusztrációja az Istennel való kapcsolat hiányából fakad. A
természetfölötti, szellemi elnyomás alatt álló embert sötét, okkult, intelligens hatalmak
tartják a tudatlanság állapotában és szervezik benne az Isten Igéjével szembeni negatív
magatartást.

Az emberi természet, szív okkult elnyomás nélkül rádöbben Istenre utaltságára, és ennek
nyomán éhség, vágyakozás alakulhat ki benne az Örökkévaló után, ahogy Dávid is mondja:

„Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, oh Isten!” (Zsolt
42:2)

Az emberi szív kívánkozik az élő Istenhez, különösen amikor érzi, hogy elszakadt tőle, és
magára hagyatott, elhagyatott állapotban van. A bűn önmagában nem tudná úgy
megsebesíteni az Isten utáni vágyakozást, szomjúságot az emberben, de az az okkult
elnyomás, amelynek Izrael fiai Egyiptomban az áldozatai voltak, képes kiirtani a szívből az
Isten személyére irányuló szükségeket.

Izrael fiainak a szellemi-erkölcsi problémáit, amelyek megmutatkoztak a negyvenéves

pusztai vándorlás során, ennek a fényében kell vizsgálni. Az újszövetségi megváltásban a
szabadítás első körébe az ember szelleme tartozik, s ez majdan a test föltámadásában és
politikai-nemzeti szabadulásban teljesedik be. Az újszövetségi kegyelmi korban az emberek
szellemi szinten szabadulnak meg a halál és a pokol erőitől.

Ennek megértése azért is fontos, mert Jézus kortársai közül számosan azt várták a
Messiástól, hogy már első eljövetelekor nemzeti-politikai szinten is megszabadítja Izraelt.
De az sem igaz, hogy az Ószövetség pusztán csak a politikai-nemzeti szabadulás
kérdéseivel foglalkozik. Az exodus és az azután kialakított ünneprendszer célja szellemi-
erkölcsi fölszabadítás is volt. Az ószövetségi karizmatikus mozgalmakban (például Dávid
királyságában) Izrael a nemzeti-politikai szabadulás mellett egy relatív szellemi-erkölcsi
felszabadulást is elért. Sőt a Bírák könyve tanúsága szerint, amikor Izrael elveszítette
szellemi-erkölcsi szabadságát, akkor rendszeresen más népek politikai-nemzeti
elnyomásának áldozata is lett. A nemzet szabadsága akkor állt helyre, ha szellemi és
erkölcsi szabadsággal rendelkező vezetőt követtek. Az Új Szövetség kegyelmi
világkorszakában a szellemi és a nemzeti szabadítást legalább kétezer év választja el
egymástól. A keresztény menetrend szerint először a szellemi, majd utána a természetes
szabadítás következik Krisztus második visszajövetelekor, amely a földön megalapozza a
messiási világkorszakot.

Cserebogár a kertben
Visszatérve tehát a Tízparancsolatra: Isten Megváltoként mutatkozott be Izraelnek, aki
megszabadította őket Egyiptom földjéről, a szolgálat házából. Nemcsak a történelmi tényt
szögezi le ez az állítás, hanem a jövőre vonatkozóan is reménységet ad Izrael számára.
Reménységet ad, hogy az Úr szabadító Isten, és ahogy Egyiptomtól meg tudta szabadítani
Izraelt, ugyanúgy meg tudja szabadítani sötét szellemi hatalmaktól, a Sátán uralma, a világ
elnyomása alól is.

Térjünk át a második igére:

„Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20:3)

Itt hadd jegyezzem meg, hogy a Tízparancsolatot különböző módon számozzák. Az Igét
emberek számozták be, eredetileg Isten szájából csak a mondatok jöttek ki. Ő nem mondta
azt, hogy egy, kettő, három, négy stb. pontban adom nektek a parancsolatokat, hanem „tíz
igéről” beszél Isten.

X
A Tízparancsolat a mózesi törvénynek csak a summája, nem pedig a teljes törvény. A teljes
törvénynek legalább három része van: az úgynevezett szellemi-erkölcsi törvények,
amelyekről most beszélünk; azután az istentiszteleti törvények; és harmadikként a polgári
törvények.

Tehát Isten a második igében azzal foglalkozik, hogy az embernek az Urat egyedüli, igaz
Istenként kell tisztelnie és imádnia. Ugyanis a Biblia fő alapelve és állítása Istenről, hogy Ő
egységes: természetén, lényegén kívül álló más dolog vagy lény nem Isten. Ha azt
állítanák egy rovarról, egy cserebogárról a kertedben, hogy olyan, mint te, vagy hogy te
vagy az a rovar, akkor nyilván ki kell, hogy jelentsd: te nem vagy cserebogár. Ha téged
tisztelni akarnak, akkor ne a cserebogarakat tiszteljék!

Ugyanilyen abszurd dolog az idegen istenek imádása, bármennyire nevetségesnek tűnik is.
Az „idegen isten” kifejezés azt jelenti, hogy az illető lény, „isten” az Isten természetétől
különböző. Pál apostol a Galatákhoz írt levélben azt mondja, emlékeztetve őket a régi
életükre: „Azoknak szolgáltatok, amik természet szerint nem istenek.” (Gal 4:8) Tehát az
idegen istenek rövid definícióját adja meg Pál: a természetük ellentétben áll az Isten
természetével.

Az ember nem találhat ki, nem alkothat magának isteneket, hiszen Isten alkotta az embert.
Ő az egyedüli egy igaz Isten, és az Ő természetével és lényegével ellentétben álló, vagy a
természetétől különböző dolog vagy lény mind idegen isten. Márpedig amihez imádkozik,
amit tisztel, amit imád, az az embernek az istene. Ezért nagyon fontos, hogy imádásod és
tiszteleted az Ábrahám Istenének személyére irányuljon, arra a Mindenhatóra, aki
teremtette, megváltotta és megváltja a világmindenséget.

A második parancsolatban lévő pozitív állítás tehát az, hogy az Urat egyedüli, egy Istenként
tiszteld és imádd, Őhozzá imádkozzál! Bárki vagy bármi máshoz való közeledés nem
célravezető. Nem azért, mert Isten valami emberi, testi hiúságtól vezéreltetve igyekszik ezt
szankcionálni, hanem azért, mert az idegen istenek mögött nincs valóság. Ha viszont
valaminek nincs valóságos alapja, az csak az ember képzeletében, szubjektumában létezik
mint téves fogalom. Az emberiség szemében Isten leginkább azért vált üres fogalommá,
mert idegen isteneknek a képzetei társulnak és vegyülnek az igaz Istenről alkotott
képzeteikhez. Idegen isten imádásáról akkor beszélünk, amikor az igaz Isten helyére vagy
mellé az Ő természetével ellentétes létezőt, dolgot állít valaki, hogy azt vallásos
hódolatban, tiszteletben vagy imádásban részesítse. Az igaz Isten a tényleges valóság, és
az imádás kizárólag erre a tényleges valóságra, személyre irányulhat, csak Ő lehet minden
ember imádásának, tiszteletének a célja, mert ez felel meg a valóságnak, a tényeknek. Ez
az Isten nyilatkoztatta ki magát a Bibliában. Istenen kívül vannak más természetfölötti
lények is, akik adhatnak magukról, a természetfölötti világról, Istenről kinyilatkoztatásokat,
de ha ezek ellentétben állnak Ábrahám Istenének a kinyilatkoztatásával, akkor
nyilvánvalóan nem Tőle származnak. Isten nem hazudik, nem mond önmagával, önmaga
természetével, lényegével ellentétes, ellenséges, szemben álló állításokat, és senkit sem
ösztönöz a Vele szemben álló magatartásra.

XI
Mi közvetíti Isten jelenlétét?
A harmadik ige:

„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben,
vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne
tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem
az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De
irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én
parancsolatimat megtartják.” (2Móz 20:4–6)

A harmadik kérdés tehát arra irányul, hogy ki vagy mi közvetíti Isten jelenlétét az ember
számára. A harmadik ige kategorikusan leszögezi, hogy mi nem közvetíti Isten jelenlétét: a
fából, kőből, fémből formált istenképek. Amikor ezt mégis megteszik, azt nevezi a Biblia
bálványtiszteletnek, bálványimádásnak. Isten nemcsak egy konkrét történelmi eseményre,
az egyiptomi szellemi elnyomásra reagált, amikor ezt kijelentette, hanem ez a törvénye is
az egész világmindenség fölött áll.

Tehát nemcsak arról volt itt szó, hogy Izraelt elkülönítse Egyiptomtól, elszakítsa a
keselyűknek és más különböző állatoknak az imádásától. A Biblia sorba veszi: „fent az
égben”, aztán „lent a földön” stb., mert Babilónban kezdődött a bálványimádás „fentről”, ők
a Napot imádták, de Egyiptomban már a rovarokat is imádták, tehát egyre alacsonyabb
szintre süllyedt le a vallás, míg végül férgek, állatok imádásába és tiszteletébe torkollott.

Ennek az egyik legmegrázóbb példája, amikor már a szövetségkötés ideje alatt Izrael fiai
aranyborjút kezdtek imádni. Természetesen nem azt gondolták, hogy az aranyborjúk
istenek, hanem azt, hogy ezek a saját kezük által készített tárgyak közvetíthetik számukra
ugyanazt, mint Mózes. Az volt ugyanis a gondjuk, hogy Mózest már negyven napja nem
látták. Nem is biztos, hogy viszsza fog jönni, gondolták, mert negyven napot nem bír ki az
ember étlen-szomjan, Mózes pedig már negyven napja Istennél volt. Ezért ők maguk
szerették volna megoldani az Isten jelenlétének a közvetítését, és tárgyakat készítettek,
hogy ezeket vallásos tiszteletben részesítsék.

A Biblia szerint a látható világban egyetlen olyan lény van, amely Isten képmására
teremtetett: az ember. Az Isten teheti képessé az embert arra, hogy a földön Isten
jelenlétét hordozza és közvetítse. Földi lények és tárgyak erre nem képesek. Éppen emiatt,
ha az emberek tárgyakat készítenek, hogy azokat tiszteljék, akkor a vallásgyakorlatuk nem
éri el a célját, hanem a szándékaikkal ellentétes állapotot hoznak létre magukban: a
bálványimádás az embert lényegétől idegeníti el, és szembefordítja azzal, ráadásul még
átok alá is kerül a tevékenysége és személyisége.

A Tízparancsolat számozásában a katólikus egyház elmúlt századaiban ez a parancsolat

nagyon meglepő módon eltűnt, és helyette a tizedikből alkottak kettőt. Az apostolok és a
korai egyház, valamint hosszú évszázadokon át a keresztények a Mózes 2. könyvének 20.
fejezetében található Tízparancsolatot fogadták el. A hiteles Tízparancsolat az, amelyik a
Bibliában található.

Önkényesek és bigottak

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben fejti ki, hogy az istenismeret és istentisztelet
tekintetében az emberiség magatartása szélsőségekbe került: „Mert bár az Istent

XII
megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az
ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magukat
bölcseknek vallván balgatagokká lettek, és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a
mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak
képmásával.” (Róm 1:21–23) A Noéval kötött szövetségben egy család, akiktől minden
nemzet származott, rendelkezett istenismerettel. De leszármazottaik nem őrizték meg az
Isten ismeretét a szellemükben, mégpedig azért nem, mert saját, emberi elképzeléseket
alkottak Istenről, és ezeket formálták meg képekben, szobrokban, fémekben. A bálvány az
ember által alkotott istenkép ábrázolása anyagban: fémben, fában stb. Ez a bálványimádás
alapja.

Ez a fajta úgymond „istenkép” nem a valóságos Istent tükrözi, ez az ismeret nem a

kinyilatkoztatásból származik, hanem emberek reflexióiból, elképzeléseiből jött létre, tehát
az emberek csináltak maguknak istenképeket. Pál apostol szerint a nemzetek vallásai
értéktelenségének a fő oka az, hogy nem tartalmazzák az igaz Isten ismeretét, hanem
ehelyett emberek által öntörvényű módon kreált istenképeket hordoznak, és ezek adják
vallási gyakorlatuk alapját.

Az öntörvényű, maga csinálta vallásgyakorlat legfontosabb bibliai szimbóluma Babilón. A

vallásos tévelygésnek nem a kinyilatkoztatás hiánya volt az oka, ugyanis a nemzetek őseiül
szolgáló családok számára az egy Istenről való ismeret megadatott, a baj forrása az volt,
hogy önkényes módon képzelték el Isten jelenlétének közvetítését a földön. Ez lett aztán a
vallásos csalások, tévedések egyik fő gyökere az emberiség történetében.

Egy másik szélsőségről a Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetében beszél Pál. Ezekből a
részekből jól látható, hogy Pál apostol valláskritikával is foglalkozott, szükségesnek érezte a
vallásos állítások, gyakorlatok értelmezését és azok szembeállítását a bibliai igazságokkal.
„Mert bizonyságot teszek felőlük [a zsidók felől], hogy Isten iránt való buzgóság van bennük, de
nem megismerés szerint. Mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat
igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek.” (Róm 10:2–3) A fenti
versben Pál olyan helytelen vallásos gyakorlatra mutat rá, amely helyes istentiszteleten
alapul, de a vallás követői nem rendelkeznek kinyilatkoztatásból származó igaz ismerettel
az Úrról. Ha nincs kijelentésből származó ismeret Istenről, ha az ember nem kap
személyesen, a Szentlélek által ismeretet az Atyáról, Jézus Krisztusról, és ennek az
ismeretnek a hiányában kezdi az Istent tisztelni, imádni, vagy próbál akár kereszténnyé
lenni – mint ahogy ezt sokan meg is teszik –, akkor ennek az erőfeszítésnek a
következménye az Istennel való megbékélés helyett gyakran bigottság, intolerancia lesz: a
vallásos emberek buzgósága, lelkesedése nem istenismereten alapul, hanem a saját
fölfokozott érzelmi, szubjektív állapotukon. Ezért ezt a vallásosságot a vakság, más
világnézetek, vallások iránti intolerancia és erőszakos érvényesülési vágy jellemzi. Pál erről
a vallásosságról állítja, hogy megvan benne a vakbuzgóság, követői az igaz Isten tiszteletét
tűzik ki céljuknak, de mégsem tudnak önmagukon kívül lépni, Isten jelenlétébe, mert nincs
meg benne a kijelentésből származó helyes istenismeret.

A fent felvázolt két szélsőséges magatartás jellemzi a nemzetek Istenhez való ambivalens
viszonyulását. Az egyik vallásos szélsőség oka az, hogy elvetették az Isten tiszteletét, s
ennek következtében az Isten ismerete is kiveszett. A másik szélsőség fő oka, hogy
istentiszteletük nem a kijelentésből származó ismeretre épül. Ezek a hamis vallási
gyakorlatok úgy állítják szembe követőiket Isten akaratával, hogy nem ismerik föl
lázadásukat az Úrral szemben. Pál úgy jellemzi őket, hogy a maguk igazságát
érvényesítették Isten igazságával szemben, mert az Isten igazságát nem ismerték, vagyis
az Isten igazságát nem a Szentlélek kijelentése által ismerték meg.

A Tízparancsolat sorrendjének üzenetét is fontos megérteni: az embernek először Istent

kell megismernie. Amint már mondtuk, az istenismeret leggyakrabban a Szentlélek
kijelentéséből származik, amely az ember szellemében gyújt világosságot, és szellemi
képességet hoz benne létre Isten megértésére, ismeretére. A teofánia – mint fentebb

XIII
elemeztük –, az emberek érzékszerveinek ad kinyilatkoztatást, nem közvetlenül a
szellemüknek. Itt fontos megjegyeznünk, hogy az Új Szövetségben Jézus Krisztus ismerete
általában a Szentlélek kijelentéséből származik. Az ilyen típusú szellemi megismerés
elsősorban az ember személyiségének a lényegét, a szívét célozza meg, amely nem csupán
információt kap az Örökkévalóról, hanem annak életéből, természetéből, sőt erejéből is
részesül. Ennek következtében a kijelentést kapó ember szíve, élete radikálisan
megváltozik, a Megváltóval kerül tartós kapcsolatba, s az életében kiépülő isteni jelenlét
ösztönzi arra, hogy Isten erkölcsi-szellemi normáit betöltve, valamint a Szentlélek
hordozójaként éljen. Ha az embernek csupán pszichikai ismerete van (racionális felismerés,
érzelmi tapasztalat, pusztán a hit akarása), akkor ez a biblikus változás, mely az egész
személyiségét magával ragadja, nem következik be.

Az európai emberek vallásosságának ma talán ez a legfontosabb dilemmája. Az

eszkatológiai időkben a Biblia szerint a hívőknek a Szentlélek kijelentéséből származó
megtapasztalásuk lesz az Úrról, s erre a karizmatikus ismeretre, élményre épül az
istentiszteletük és az Úr követése.

A bálványimádás tilalmának okai

Visszatérve a bálványimádás kérdésére, Mózes 5. könyve 4. fejezetében a következőket

olvassuk: „Őrizzétek meg azért jól a ti lelketeket, mert semmi alakot nem láttatok akkor, amikor
a tűznek közepéből szólott hozzátok az Úr a Hóreben. Hogy el ne vetemedjetek, és faragott
képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak, férfi vagy asszony képére…”
(5Móz 4:15–16) Tehát Isten nem engedélyezte, hogy az emberek képet csináljanak
vallásos tisztelet és imádás céljából. Mik ennek a tilalomnak az okai? Az első: Isten
láthatatlan Isten, senki sem látta a külsejét és formáját. A teofániák során is elrejtette az
arcát, alakját mindig felhő, emésztő tűz vette körül, amelybe mint egy öltözetbe
burkolózott, így ember nem láthatta a formáját, sem az arcát, ezért senki nem képes
Istenről képet alkotni.

De ha látta volna Istent az ember, s ha képes is lenne élményének hű és pontos formát

adni, akkor is mi lenne alkotásának jelentősége? Csak egy mozzanatot tudna kiemelni
Istennek a cselekvéséből, öröklétéből. És ez a mozzanat, pillanat, amikor kimerevül, olyan
lenne, mint amikor egy filmet megállítunk, és egy filmkockát kimerevítünk. Az nem a film,
és egy bizonyos idő eltelte után már nem élvezhető, az ember nem nézi tovább, mert nem
azért foglalt helyet a moziban, hogy egy kimerevített képet nézzen egy játékfilmből.
Ugyanígy van Istennel: Ő élő és cselekvő Isten. Ezért minden ábrázolás, még ha hiteles
lenne is, akkor is csak Isten életének, cselekedeteinek egy mozzanatát tudná kimerevíteni,
amiből hiányzik az isteni élet és dinamika.

Egy másik fontos szempont: semmiféle ember által készített kép vagy szobor nem alkalmas
arra, hogy az igaz Isten jelenlétét és kegyelmét a földön közvetítse. A látható világban
ugyanis csak egyetlenegy olyan létező van, amely Isten képére és hasonlatosságára
teremtetett: az ember. Ezzel Istennek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy az ember a
látható világban Isten jelenlétét hordozza és közvetítse. De miután az ember életébe
behatolt a bűn, alkalmatlanná vált erre a feladatra.

Ezért jelent meg az utolsó időkben a Názáreti Jézus, akiről a Koloszszeiekhez írt levélben
azt állítja Pál apostol, hogy Ő az Isten képe. Ez azt jelenti, hogy az Isten jelenlétét
hordozta, hozta be a látható világba, és aki Isten jelenlétébe akar kerülni, az a képen,
vagyis a Názáreti Jézus Krisztuson keresztül tudja ezt megtenni. Ezért mondja Ő magáról,
hogy „senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam” (Jn 14:6b), mert Isten valóságát,
erejét, dicsőségét, életét csak Isten képe tudja hordozni és közvetíteni. És mivel a Názáreti
Jézus Krisztus nemcsak Isten képe, hanem Megváltó is, ezért akik befogadták, azokat
képessé teszi arra, hogy újból hordozzák és közvetítsék Isten jelenlétét.

XIV
Tehát emberekből árad ki Isten Szelleme, embereken keresztül lép be a látható világba
Isten jelenléte. Ezért tiltotta meg Isten a képek, szobrok vallási célú gyártását, mert ez
megfosztja az embert a méltóságától. Nemcsak Istennel kapcsolatosan megtévesztő a
bálványok imádása, hanem az embert is elidegeníti attól a feladattól, amit Isten adott neki.
Az ember legnemesebb feladata, hogy a földön Isten jelenlétét hordozhatja, utána pedig,
az örökkévalóságban, Isten jelenlétében élhet.

A Bibliának ez az egyik legfontosabb üzenete, a bűnbeesés után erre a kérdésre adja meg a
választ. Éppen ezért szabályozza, hogy az emberek ne helyettesítsék tárgyakkal az ember
feladatát és szerepét, amit be kell töltenie. Nem műalkotásoknak kell közvetíteniük Krisztus
jelenlétét, életét a társadalom számára, hanem az újjászületett hívőknek. Nekünk kell
Istentől Szentlelket és tüzet kérnünk, mert ha betöltekezünk Szentlélekkel, akkor mi fogjuk
képviselni, hordozni itt a földön Isten jelenlétét. Jézus Krisztus, Isten igazi képe tette
lehetővé, hogy ma is sokan képesek Isten jelenlétét hordozni.

A második ok, amely miatt a Tízparancsolat tiltja a bálványimádást, az Újszövetségben

található, István beszédében, az Apostolok cselekedetei 7. fejezetében: „Ez az, aki ott volt
a gyülekezetben a pusztában a Sínai hegyen vele beszélő angyallal és a mi atyáinkkal: ki élő
igéket vőn, hogy nékünk adja, akinek nem akartak engedni a mi atyáink, hanem eltaszíták
maguktól, és szívükben Egyiptom felé fordulának, ezt mondván Áronnak: Csinálj nékünk
isteneket, kik előttünk járjanak: mert ez a Mózes, ki minket Egyiptom földéből kihozott, nem
tudjuk, mi történt ő vele. És borjúképet csinálának azokban a napokban, és áldozatot vivének a
bálványnak, és gyönyörködének az ő kezeik csinálmányaiban.” (Csel 7:38–41)

István állítása szerint a bálványimádás egyik következménye, hogy az embert elidegeníti az

élő Igétől. Beszédében utalást tesz arra, hogy amikor Mózes negyven napig Isten
jelenlétében tartózkodott, Izrael fiai elkezdtek aggódni Mózesért: ki fogja közvetíteni Isten
jelenlétét nemzetükben? Tudták, hogy a borjúkép nem Isten, de azt gondolták, hogy
helyettesíteni lehet vele Mózest. Így került a borjú képe a fölkent ember helyére. Izrael fiai
tudták azt is, hogy Isten szabadította meg őket Egyiptomból, de azt hitték, hogy emberi
kéz által készített dolgokkal közvetíteni lehet Szabadítójuk jelenlétét. Tragikus tévedésük
ebben állt – kiderült, hogy nem lehet. Az élő Istent egyedül a fölkent ember képes
közvetíteni embertársai és a látható világ felé.

A vallást azóta két nagy kategóriára lehet felosztani: a „borjúképekkel” történő

közvetítésen alapuló vallási rendszerekre és az isteni jelenlétet úgymond „Mózesek” által
közvetítő rendszerekre. István rámutatott, hogy az emberek türelmetlenségük miatt nem
várták meg Mózes visszaérkezését a Sínai-hegy tetejéről, hanem egy illegitim közvetítőt
állítottak a helyére. Ennek következtében nemcsak Mózestől, hanem az élő Igétől is
elszakadtak, és magatartásuk lázadásnak minősült Isten ellen. A bálványimádás azóta is
azt ígéri az embereknek, hogy Isten jelenlétébe vezeti őket, de ehelyett valójában lázadást
hoz létre az emberben a valóságos Isten ellen. A Biblia szerint elengedhetetlenül fontos,
hogy Isten tisztelete az élő Igén, az Úr beszédén alapuljon.

A harmadik ok, ami miatt Isten tiltotta a bálványimádást, az az, hogy ez a gyakorlat
válaszfalat húz fel az ember és Isten között, és ezért az ember számára nem áldást, hanem
átkot közvetít. Az apák szerepét itt külön is említi a Biblia, mert a családban és a
társadalomban mindig az apák határozzák meg a szellemi szintet, állapotot. Ha az apák
szeretik Istent, akkor megtartják a parancsolatait, azaz Isten Igéjének megfelelően követik
Őt. Ha az apák nem szeretik Istent, és elhagyják az Igéjét, akkor az utódaikat is bajba
sodorják. A bálványimádás következménye az átok legsúlyosabb formája, a generációs
átok, amely harmad- és negyedízig kihat az utódokra.

XV
Hová lett a második parancsolat?

A keresztény világban gyakran hallható, hogy az Újszövetség megváltoztatta a

bálványimádás tilalmára vonatkozó ószövetségi rendelkezéseket. A bálványimádás az
Evangéliumokban valóban nem szerepel központi problémaként, ennek az oka az, hogy a
babilóni fogság után a zsidóság fölszámolta a pogány bálványimádás gyakorlatát
közösségeiben. Az Apostolok cselekedeteiben viszont az apostolok a népek
evangelizálásának kezdete után szinte lépten-nyomon a kultikus bálványimádással
ütköztek.

Az okkultizmuson alapuló vallásosság és bálványimádás világméretű térhódítása elsősorban

a Júdeából vagy Galileából származó zsidókeresztényeket lepte meg. Jézus korában az
erecen élő zsidóság lényegében mentes volt a bálványimádás kultikus formáitól. Az exodus
egyik fő szellemi célja pontosan ez volt, hogy Isten elkülönítse Izraelt a nemzetek
politeizmusától, bálványimádásától, és valóságos istenismeretre és -tiszteletre építsen fel
egy nemzetet, sőt egy társadalmi berendezkedést; hogy azután ebben a társadalmi
keretben, szellemi-erkölcsi miliőben Isten Fia, a Krisztus bűn nélküli emberi természetet és
testet kaphasson egy zsidó asszonytól, ami előfeltétele volt annak, hogy ártatlan és szent
engesztelő áldozatot tudjon adni Istennek az egész világért.

Az Apostolok cselekedetei 17. fejezetében, athéni beszédében Pál apostol a következőket

mondja: „Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek
és földnek Ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Sem embereknek kezeitől nem
tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott ő ád mindeneknek életet, leheletet és
mindent…” (Csel 17:24–25)

Tehát ha nincs istenismeret, akkor nincs valóságos istentisztelet. Van ugyan valamiféle
istentisztelet, de az nem elfogadható Isten előtt. Ábel istentiszteletét elfogadta Isten,
Káinét pedig nem, pontosan azért, mert Káin úgy gondolta, hogy „az ember kezeitől
tiszteltetik” Isten. Ezzel szemben „hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain,
ami által bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, bizonyságot tévén az ő ajándékairól Isten, és
azáltal még holta után is beszél” (Zsid 11:4). Ábel legitim istentiszteletének az egyik
alapigazsága az ember bukásának, a bűn világba való bejövetelének, térhódításának és
következményeinek: a halálnak, a kárhozatnak a tudomásul vétele volt. A másik
alapigazsága, hogy Isten szent, nincs benne semmi bűn, és csak szent és igaz áldozat és
ajándék fogadható el számára. Az ábeli istentisztelet harmadik alapigazsága az volt, hogy
az ember nem képes sem önmaga által, sem földi dolgokkal, ajándékokkal Istentől
engesztelést, kegyelmet nyerni. A negyedik, hogy csak Isten tud engesztelést adni az
emberért az általa kiválasztott, kijelölt áldozat és áldozati forma által. Ábel istenismerete
ezeket az igazságokat foglalta magában, és Istenhez való közeledése és Őrá irányuló
tisztelete ezeknek a bibliai tényeknek a pontos figyelembe vételén és követésén alapult.

Térjünk vissza Pál apostol athéni beszédéhez, melyben a következőket mondta:

„Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz,
vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség.
E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek,
mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17:29–30)

Az apostol állítása szerint az emberiség Istentől származik, ebből fakadóan minden ember
Istenhez hasonlít (ez nem azonosságot jelent). Viszont az emberek által létrehozott dolgok,
arany-, ezüst-, kőszobrok, képek nem hasonlítanak Istenhez, ezért alkalmatlanok az Isten
jelenlétének a közvetítésére. Pál apostol azt mondja, hogy az embereknek meg kell térniük
saját alkotásaik kultuszából az élő Istenhez. Az Újszövetség tehát nem azt tanítja, hogy
elhagyhatjuk a második parancsolatot, hanem azt, hogy a második parancsolat áthágásából

XVI
mindenkinek mindenütt meg kell térnie. Megtérni pedig akkor tud az ember, ha Isten
igazságának elsőbbséget ad a saját vallásos, felekezeti, nemzeti igazságával szemben is.

A fentiekben már említettem, hogy a római katolikus Tízparancsolatból az évszázadok során

tudatosan kihagyták a bálványimádást tiltó második parancsot. Általában azzal indokolják
ezt a lépésüket, hogy Jézus, amikor arról kérdezték, hogy melyik a „nagy parancsolat” a
törvényben, azzal válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből
és teljes elmédből!” (Mt 22:35–38). Ennek figyelembevételével a (katolikus) első
parancsolat a következőképpen van „tömörítve”: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki
szolgálj!” – mint mondják, ez a fogalmazás magában foglalja az összes egyéb hódolatot,
így a bálványimádás tilalmát is, ezért fölösleges tovább részletezni.

Az első ige azt jelenti ki, hogy Isten egy. A második azt tartalmazza pozitívan, hogy Istent
mint egy Istent kell tisztelni és imádni. Minden másfajta istenség, tehát az idegen istenek
sértik Isten szuverenitását.

A harmadik ige Isten jelenlétének a közvetítésével foglalkozik. Ki közvetíti, vagy mi

közvetíti Isten jelenlétét a földön? Hiszen Isten a mennyben, az emberi érzékek fölött van:
az emberi tapasztalatok fölött álló, láthatatlan Isten. Mi viszont itt vagyunk a világban, és
részei vagyunk a természetnek, a testünk révén be vagyunk ágyazva a természet
törvényeibe, ennek következtében valamiféleképpen – Isten szemszögéből nézve –
börtönben élünk.

A kérdés az, hogy ki és hogyan közvetíti Istennek a jelenlétét, életét, kegyelmét felénk?
Erre a harmadik ige azt a választ adja, hogy emberek kezeinek a csinálmányai, tehát olyan
dolgok, amelyek istenképet ábrázolnak, akár fémben, fában, aranyban, ezüstben, nem
közvetítik. Sőt, ez a parancsolat egyértelműen azt állítja, hogy ez bálványimádás, ezért
ezzel kapcsolatban tiltást fogalmaz meg.

Igen, a Názáreti Jézus Krisztus a Tízparancsolatot két igében foglalta össze. Az első valóban
Isten kizárólagos imádására szólít fel, a második pedig a felebaráti szeretetre vonatkozik.
Ezzel a két mondattal tényleg össze lehet foglalni a Tízparancsolatot. És ez a
Tízparancsolatnak a lényege, pozitív üzenete. De ne felejtsük el, hogy a törvénynek az a
szerepe, hogy szabályozza az Istennel való közösséget. A szabályozás pedig mindig tiltást
is kell hogy tartalmazzon.

Jézus nyilván ugyanazt mondja, mint a Tízparancsolat, mivel az az Istennel való

kapcsolattartásnak, az istenkeresésnek a rendjét szabályozta, és ezek normáit állapította
meg – hogy milyen normákon belül találhatja meg az ember Istenét, illetve osztja meg
Isten az emberrel a jelenlétét –, ezért konkrét tiltásokat is tartalmaz. Ezek az Izraellel
kötött szövetséget szabályozó tiltások természetesen érvényben vannak az Újszövetségben
is, mert Jézus azt mondta, hogy az ég és a föld elmúlik, de a Törvényből egyetlenegy ióta
el nem múlik. Tehát ezek a tilalmak, a bálványimádás tilalma és más tiltások is érvényben
vannak az Újszövetségben. Pontosan ezeknek a normáknak a megtartásán belül valósulhat
meg az emberben Isten szeretete és a felebaráti szeretet.

Éppen emiatt nem elégséges csak pozitívan összefoglalni a két kőtáblának a tanítását, az
üzenetének a lényegét, hanem nagyon fontos ismerni a tilalmakat is, mert pontosan ezzel
kapcsolatban van a legnagyobb probléma, hogy az emberek igyekszenek pozitívak lenni, de
figyelmen kívül hagyják azt, hogy az Istennel való kapcsolatnak megvan az Isten által
meghatározott rendje. Csak ezen belül tud megvalósulni a megigazulás, az Úrban való
megmaradás, az üdvösségét az ember csak ezen belül tudja munkálni, megőrizni. Nem a
Törvény teljesítése adja az embernek az üdvösséget, de a Törvény betartása szükséges
ahhoz, hogy az ember az üdvösséget megőrizze az életében, mert a bűn zsoldja a halál.

Igazából a Törvény egyik legfontosabb célja az volt, hogy az embert, az Istent kereső
embereket bűnismeretre tanítsa. Ugyanis, ha nincs bűnismeret, akkor az ember eltékozolja

XVII
az Istentől nyert kegyelmet, az örök életet. Ahogy már utaltam rá: Ábrahámon keresztül
Isten behozta az emberiség történelmébe a hit általi megigazulás igazságát, de fontosnak
tartotta, hogy a megigazulást a törvényadással kiegészítse.

Isten törvényt adott – érvényességét tudomásul kell venni! Az Újszövetség a Törvényt nem
helyezte hatályon kívül. Bizonyos pontokon – mint egyes polgári törvények, illetve az
istentiszteleti törvények esetében – persze tartalmaz korrekciót, de ez nem jelenti a
Törvény érvénytelenítését. Éppen ezért senkinek sincs joga a Tízparancsolatot
megváltoztatni, mert a kinyilatkoztatásra vonatkozó objektív szabály, hogy „semmit ne tégy
ahhoz, és el se ne végy abból” (5Móz 12:32b). A parancsolatokhoz való hozzátevés és az
azokból való elvétel egyaránt súlyos válságba sodorja az egyéneket, illetve közösségeket.

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a Tízparancsolat, vagy „tíz ige” nagyon fontos, lényeges
eleme a szövetségkötésnek, de annak más elemei is vannak. A Tízparancsolat ismerete
azért is fontos, mert a Názáreti Jézus egyik próféciája szerint az utolsó időket az erkölcsi-
szellemi értékek széthullása fogja jellemezni: „És mivelhogy a gonoszság [törvénytelenség]
megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24:12)

Az eredeti szöveg az utolsó időkben az emberi magatartás egyik fő jellemzőjeként a

törvénytelenséget jelöli meg. A Törvényre az ógörög a nomosz kifejezést használja, és az
eredetiben itt az szerepel, hogy anomia, vagyis a törvénytől megfosztott állapot az, ami
miatt a szeretet meghidegül. A szeretet az eredetiben az agapé szóval van kifejezve, ami
az isteni szeretet jelöli. Ez tehát föltételezi az újjászületést, vagyis azt, hogy a
törvénytelenség (anomia) újjászületett keresztény közösségekben is tért hódít. E negatív
folyamat ellensúlyozása végett fontos pontosan ismernünk Isten törvényét, normáit,
amelyeken belül az Úrral való személyes közösségünk fenn tud maradni, és azt építeni
tudjuk.

Isten, mondd meg a nevedet!

Ezek után vizsgáljuk meg a harmadik parancsolatot: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába
fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.” (2Móz
20:7)

E passzusban Isten nevének a degradálása ellen intézkedik a Törvény. Az Úr nevét nem

lehet alacsonyabbrendű, értéktelen dolgokkal összhangba hozni, lezülleszteni,
lealacsonyítani. A történelem során folyamatosan, rendszeresen visszaéltek Isten nevével.
A mai napig jellemzője ez a vallásos gyakorlatnak. Például az iszlám terroristák is Isten
nevében követik el gaztetteiket, és ontják ki ártatlan emberek, idősek, gyermekek vérét,
mint például a moszkvai színházban lejátszódott túszdrámában. A terroristák
kulcsmondatában Isten nevére hivatkoznak. Ez mélységesen szemben áll Isten
törvényével.

Az Úr nevét nem szabad gonosz dolgokkal, gyilkosságokkal, vallásos emberölésekkel

összhangba hozni, sőt a Nevet nem szabad degradálni sem, értéktelen, hiábavaló dolgok
szintjére lesüllyeszteni. A Név degradálásának a következménye az, hogy az emberek előtt
Isten személye gonosznak, értéktelennek, megvetendőnek tűnik fel, s ez az Istenből való
kiábrándulást és a Tőle való elfordulást eredményezi világméretekben. A vallásos világban
a legnagyobb, abszolút tekintély az Isten neve. De mi történik akkor, ha az emberek
Istenre hivatkozva ölnek embereket? Ez súlyos visszaélés Isten nevének tekintélyével,
elfogadhatóvá akarja tenni az elfogadhatatlant, a jó helyére a rosszat ülteti. A vallásos
visszaélésnek ez a formája jelentős zavarokat idézhet elő, különösen vallásos emberekben,
és eltorzíthatja bennük az erkölcsi értékítéletre való képességet. Nem csoda, hogy Isten a
leghatározottabban tiltja a tekintélyével, nevével való visszaélést.

A következőkben megvizsgáljuk, hogy mi igazából Isten nevének a tartalma. Az Izraellel

kötött szövetségig az emberiség előtt ismeretlen volt a Név. Ez természetesen nem azt

XVIII
jelenti, hogy maga a szó hangállománya lett volna ismeretlen. Mózes 2. könyvének 3.
fejezetében a következőt találhatjuk: „Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az
Izrael fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok; ha azt
mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik? És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI
VAGYOK. És monda: Így szólj az Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok.” (2Móz
3:13–14)

Mózes kérdésének az értelme ez volt: „Isten, mondd meg a nevedet!” Már utaltam arra,
hogy Mózes előtt is ismert volt az a szó, amely Isten személyét jelölte. De valójában Mózes
itt többre kérdezett rá.

Az eredeti szó, amit használt (sém) nemcsak a nevet jelenti, hanem a dicsőséget, a
tekintélyt és a hírnevet is. Másrészt pedig tudni kell, hogy az ókorban a név nem csupán
egy személyt jelölt, nemcsak egy szó volt, hanem a névben benne volt bizonyos mértékig
maga a személy is, és tükrözte, megidézte annak lényegét. A név jelölte is a személyt, de
tartalmazta az illető személyes tulajdonságait, hatalmát, erejét is. Ennek következtében,
amikor valaki megismerte és használta egy személynek a nevét, akkor bizonyos mértékig
részesedett a név tulajdonosának jelenlétéből.

Mózes tehát arra kérdezett rá: „Valójában mi a te hírneved, mi a te nagyságod, mi a te

dicsőséged?” Nem magára az üres fogalomra, a szóra utalt, ugyanis a korábban köttetett
szövetségekben – az Ádámmal, Noéval, Ábrahámmal kötött szövetségre gondolok –
hiányzott a kijelentésből származó ismeret az Isten nevéről.

Közismert, hogy Isten létét fel lehet fogni, tudomásul lehet venni racionális gondolkodás
által is. De ezek a pszichikai szinten álló ismeretek nem hozzák kapcsolatba az embert
Istennel. Erre csak a kijelentésből származó ismeretek képesek. A kijelentésből származó
ismeret Isten életét, erejét, hatalmát teszi jelenvalóvá az Őt megismerő emberben.

Az istenfélő embereknek az Isten nevéről való kijelentésre is alapvető szükségük van.

Mózes felismerte, hogy a Név akkor fogja tükrözni tulajdonosának erejét, hatalmát az ő
számára, ha erről magától Istentől közvetlenül kap ismeretet. Mózesnek azért volt
szüksége a Név tartalmára vonatkozó szellemi ismeretre, mert népe előtt hitelesen
hivatkozni Istenre, valamint a küldetését igazolni csak abban az esetben volt képes, ha az
életében a Név hangállománya elválaszthatatlan egységben áll birtokosának a
személyiségével, tulajdonságaival. Ez tette őt képessé arra, hogy Isten nevét úgy jelentse
ki népe számára, hogy beszéde által azonnal kiáradjon a Szent jelenléte.

Az Isten nevéről szerzett karizmatikus ismeret, megtapasztalás egyben az Izraellel kötött

szövetségnek is a kezdete volt. Előtte az Úr választottjai számára elsősorban tulajdonságait
mutatta meg, a világra vonatkozó tervéből adott ismereteket különböző karizmatikus
élmények (például jelenések, látomások) által, de még senkire nem helyezte úgy a nevét,
senki nem hordozta úgy a Nevet karizmatikus erővel, mint Mózes. Ő Isten nevének a
tartalmával is felkent ember volt.

Az Izraellel kötött szövetség egyik újdonsága, hogy az Úr ráhelyezte a nevét egy emberre,
sőt később egy konkrét földrajzi helyet is kiválasztott, Jeruzsálemet, hogy oda helyezze a
nevét. Izraelnek mint nemzetnek egyik feladata az Isten nevének hordozása, képviselete
volt. Ez különleges szellemi jelentőséggel ruházta föl ezt a szövetségkötést. Ezzel a
keresztényeknek különösen tisztában kell lenniük, mert az Új Szövetségnek a Név szellemi
ismerete, megszentelése központi része és feladata is egyben: az Istentől való újjászületés
által a hívő felveszi Jézus Krisztus nevét, amely a Megváltó jelenlétét hordozza az életében,
és a tulajdonostól jogot kap arra, hogy a Nevet az igazság alapján használja saját és mások
áldására.

Isten jelenléte a Névben

XIX
Mózes kérdésére: „Mi a neved?”, Isten a „lenni” ige héber megfelelőjének egy alakjával, a
létezés igéjével válaszolt, amit nehezen lehet magyarul visszaadni. Ezzel kapcsolatban a
szakemberek a mai napig is sokféle álláspontot fogalmaznak meg, amelyekben
mindegyikben van igazság. Le lehet fordítani úgy is, hogy „leszek, aki leszek”, de úgy is,
hogy „az leszek, aki voltam”. Tehát mindenféleképpen egy olyan folyamatosságra
vonatkozik az itt használt létige, amely azt jelzi, hogy valami a múltban kezdődött el, a
jelenben is tart, és a jövőben is fog folytatódni.

Ez nem csupán Istennek a létezésére utal, nem csupán azt jelenti, hogy Ő az örök Vagyok,
hanem azt is kifejezi, hogy e név által Isten hatékonyan van jelen annak az embernek,
népnek az életében, akit vagy akiket felruházott a nevével, akinek átadta a
névjegykártyáját. Akit felken Isten a nevével, azzal vele lesz, abban jelenvalóvá lesz, és
ereje, hatalma együttműködik a Név használatában. Ez azért nagyon fontos, mert az ember
csak Isten jelenlétében (nevében) tud a Teremtőjének tiszteletet adni, illetve igaz ismeretre
szert tenni.

Az égő csipkebokor megtapasztalásától fogva Mózes életében, cselekedeteiben Isten

nevének ereje és hatalma nyilvánult meg. Isten védelmezi szent nevét. Az Ő személyével
való, szövetségi formában megvalósuló közösség jogosítja fel az embert arra, hogy ezt a
nevet használja. A Név jogos használata által a hívő előtt fantasztikus lehetőségek nyílnak
meg: Isten mellette áll, és a Név emberi hordozója érdekében elvégzi azokat a dolgokat,
amelyekre az a maga erejéből soha nem lenne képes. A Biblia szerint Izrael különlegessége
a nemzetek között a Névre való isteni jogosultságából származott. Ahová Isten a nevét
helyezte, ott állították föl Izrael fiai az Úr sátrát, s ott őrizték a frigyládát.

Az Ószövetség beszámolója szerint Salamon épített házat Isten nevének. Ha alaposabban

megvizsgáljuk a Királyok 1. könyvének 8. fejezetét, felismerhetjük, hogy Izrael királya
többször is utal arra: ő a Mindenható nevének épített Templomot, ez volt az igazi,
elsődleges célja annak, hogy felépítették ezt az épületet, melynek az epicentrumában a
frigyláda volt elhelyezve, amely fölött Isten sekinája, dicsősége nyugodott. Ez a körülmény
azt igazolja, hogy akikkel Isten a nevét megosztja, azokkal dicsősége, ereje, hatalma
hatékonyan van jelen.

Jeruzsálem több mint három évezredes titka ezzel az igazsággal áll összefüggésben. Dávid
városa ettől más, mint a többi város. A látható világban egyetlenegy olyan földrajzi hely
van, amelynek egy pontját, a Templom-hegyet Isten azért választotta ki önmaga számára,
hogy Isten nevét örökre oda helyezze. Amikor Dávid a frigyládát felvitte Jeruzsálembe,
majd később is, a Templom felszentelésekor, az Isten sekinája leszállt a kiválasztott helyre
és a szent tárgyakra. A dicsőség kiáradása tette nyilvánvalóvá Izrael előtt, hogy a neve a
Szentek Szentjében lakozik.

Azóta bárhol a világon Izrael fiainak ima közben Jeruzsálem felé kell fordulniuk. Az
Ószövetség ideje alatt pedig évente legalább háromszor föl kellett menniük a zsidóknak
Jeruzsálembe, hogy a Név által közölt áldásokból, javakból részesülhessenek. Amikor Isten
nevének a jelenlétében fogalmazták meg kéréseiket az Úrhoz, a Mindenható meghallgatta
őket, és megosztotta javait, áldásait Izrael fiaival.

A Név védelmezése és megszentelése

Az Ószövetség följogosította Izraelt Isten nevének a használatára, de egyúttal a törvény

által szabályozta is azt: megtiltotta a nevével való visszaélést. Erre azért került sor, mert a
Név garantálta Izrael számára Isten csodatevő erejének működését. A Név és a hatalom
szinonim fogalmak lettek előttük.

XX
Ezt tükrözi Mózes 2. könyvének 9. fejezetében a 16. versszak, amely így szól: „Ámde azért
tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én
nevemet az egész földön.” A kijelentés egyértelművé teszi, hogy szorosan öszszekapcsolódik
a Név és a hatalom, a Név és a tekintély, a Név és az erő: az a természetfölötti erő, amely
a Név használata által lép működésbe, és töri át a természet törvényszerűségeit, olyan
változásokat hoz létre a természetben, amelyek ellentmondanak az általános érzéki
tapasztalatoknak: vagyis a Név csodákat cselekszik.

Az idézetből azt is megérthetjük, hogy a csodakorszak azért jött el, mert Isten megosztotta
a nevét Mózesen keresztül Izraellel. Az Isten és Izrael között kötött szövetség története
tehát azzal kezdődött, hogy az Örökkévaló ismeretet adott kijelentés által hírnevéről (sém),
nevének nagyságáról Mózesnek, majd ezt az egész néppel megosztotta azáltal, hogy sátrat
állíttatott fel mennyei minta alapján. Az Úr sátra, majd később a Templom Isten hírnevének
a jelenlététől lett dicsőséggel, energiával, erővel teli hely. A Névvel való visszaélés tilalma
ezt a természetfölötti valóságot, Isten országát védelmezte Izraelen belül.

Ezenkívül az Ószövetség ideje alatt Isten
fölkent nevének kenetével is. Ezek a
szóljanak. Ők voltak a Szellem emberei,
szintén alá kellett magukat rendelni
használatakor is.
közvetlenül kiválasztott embereket, akiket szintén
személyek kaptak jogot, hogy Isten nevében
a próféták (náví) , a látók. Természetesen nekik
a törvény által adott szabályozásnak a Név

Amikor az ember visszaél Isten nevével, akkor szembeállítja Isten személyét, valóságos,
természetfölötti erejét, hatalmát az azt jelölő szóval. Isten rendelkezésének az volt a célja,
hogy az ember a nevét mindig a mögötte álló, valóságos fedezettel használja: a név és a
tartalom egymással szoros, elválaszthatatlan egységben álljanak, hogy amikor valaki az Úr
nevét segítségül hívja, akkor azonnal mozgásba lendüljön, beavatkozzon a természetfölötti,
az Isten hatalma, ereje népének érdekében annak természetes életrendjébe.

Erre számos példát látunk az Ószövetségben: amikor a frigyládát kivitték a sátorból

bizonyos háborús konfliktusokban, akkor Isten neve vonult ki Izraellel együtt, és a Névben
lévő természetfölötti hatalom és erő is hadakozott az ellenség ellen. Izrael fiai
fenyegetettség idején gyakran a Név erejébe, hatalmába hatoltak be, ezért mondja
Salamon egy helyen: „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos
lészen.” (Péld 18:10) Izrael híres királya Isten nevét olyan várrendszerhez hasonlítja, ahol
menedéket talál az igaz a háború, a konfliktus idején. Az ószövetségi Izrael számára is
ismert volt, hogy a Név természetfölötti jelenléte erőt, védelmet, győzelmet biztosít a nép
számára.

A modern emberek keveset tudnak a Név titkáról. Ebből fakadóan lépten-nyomon hallható
az Isten nevével való visszaélés, sőt káromlása, szitokszóként való használata is. Miután
Izrael elveszítette a sekinát, a nép tanítói nem engedték kimondani Isten nevét. Ha nem
tartalmaz erőt, hatalmat a Név, akkor ne mondd ki hiábavalóságra, értéktelen dolgokra
Isten nevét! Ne élj vissza azzal a közbeszédben, a konyhai beszédben, de a vallásos
tevékenységben, a prófétálásban, a prédikálásban sem! Csak olyan állapotban, esetben
használd Isten nevét, amely megfelel az igazságosságnak, van mögötte isteni kijelentés,
valóság, hogy a Név és a lényeg, a Név és a személy, a Név és a személy hatalma, ereje
egységben maradjon meg benned és előtted!

A Törvény nagyon szigorúan szabályozta azt is, hogy például eskü formájában se használja
fel az ember önkényesen Isten nevét. Az Új Szövetség legvégső célját a „Miatyánk” néven
ismert imának az egyik kérése tartalmazza, amely így szól: „Szenteltessék meg a Te neved!”
(Mt 6:9b) A Név megszentelése végső soron az Atya nevére vonatkozik. Az Atya neve
hordozza az Isten teljességét.

Jézus neve

XXI
Az Újszövetség egy másik alapigazsága a Névvel (Sém) kapcsolatosan az, hogy bár Jézus
kijelentette az Atya nevét, a hívők az újjászületésben közvetlenül a Názáreti Jézus Krisztus
nevét veszik föl. Az Apostolok cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy pünkösd napján
háromezren újjászülettek, alámerítkeztek vízben „Jézus Krisztus nevében”. Más esetben
pedig „Jézus Krisztus nevére” merítettek be embereket. A beszámoló szerint a korai
keresztények az újjászületéskor, a vízkeresztségkor olyan kapcsolatba léptek a Názáreti
Jézussal, mint amikor egy férfi házasságot köt egy nővel, és átadja a nevét a felesége
számára, az pedig jogszerűen használhatja a nevét. Az Újszövetség szerint a hívőknek
először a Messiás nevét kell felvenniük ahhoz, hogy az életükben az Atya neve meg tudjon
szentelődni.

A Názáreti Jézus neve is több, mint puszta szó. Nemcsak a Megváltó személyét jelképezi,
hanem hatalmat is hordoz, jogszerű tulajdonosait felhatalmazza arra, hogy a Megváltás
áldásaiból részesülhessenek. Jézus nevében a hívők számára üdvösség, szabadulás,
gyógyulás van. Ezért az Újszövetségben az apostolok mindent a Názáreti Jézus Krisztus
nevében mondtak és cselekedtek.

Az Apostolok cselekedetei 4. fejezetében található híres imában, amely akkor hangzott el,
miután megparancsolták a tanítványoknak, hogy „teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak
Jézus nevében” (Csel 4:18), a jeruzsálemi gyülekezet így kiáltott Istenhez: „…a Te kezedet
kinyújtván gyógyításra, és hogy jelek és csodák történjenek a Te szent Fiadnak, Jézusnak a neve
által.” (30. vers)

Mit is kértek valójában? Azt, hogy a Messiás neve Isten természetfeletti szabadító és
gyógyító erejével egységben legyen jelen és nyilvánuljon meg életükben és szolgálatukban,
hogy Jézus Krisztus neve szabadító és gyógyító erőt, hatalmat közvetítsen, s amikor azt
kiejtik – például: „Távozz, Sátán, Jézus nevében!”, vagy „Jézus nevében gyógyulj meg!” –,
akkor a szavak, mondatok által Isten csodatevő ereje, szabadító és gyógyító ereje
nyilvánuljon meg, és hozzon létre változást az emberek életében, testében.

A hívő élet egyik legfontosabb célja ma is az, hogy a Név használata és a mögötte lévő
természetfölötti valóság egységben álljon egymással. A kettő elszakadása egymástól,
súlyosabb esetben szembefordulása egymással a hívő életet értéktelenné, hatástalanná
teszi, sőt kifejezetten károkat okoz.

A Filippiekhez írt levélben Pál apostol a Názáreti Jézus megaláztatásáról, majd

felmagasztaltatásáról ír. Megdicsőülésének egyik csúcspontja pedig az, hogy Isten
megajándékozta Őt olyan névvel, amely név mindenek fölött való, hogy az Ő nevére
meghajoljon minden térd a mennyben, a földön és a föld alatt is.

A Név használatában, illetve a Név felmagasztalásában tehát az a kijelentés rejlik, hogy az

Úr Jézus Krisztus neve a legfontosabb eszköz az Atya nevének a megszentelésében.

A Názáreti Jézus Krisztus neve a leghatékonyabb szellemi fegyver is a Sátán királysága

ellen. Nevét használnunk kell arra is, hogy a gonoszság, a sötétség erőit megkötözzük,
megtörjük az emberek élete felett. A Názáreti Jézus nevébe belehelyezett Isten minden
hatalmat, ezért jelentette be Jézus a föltámadás után, hogy neki adatott minden hatalom
(exuszia) az égben és földön. Ebből a hatalomból és erőből való részesedést adja az
újszövetségi formán belül megvalósuló közösség Isten és ember között.

Amikor tehát újjászülettünk, megkeresztelkedtünk, akkor nemcsak egy személyt jelölő

nevet kaptunk, hanem részesedtünk abból a természetfölötti valóságból, hatalomból, amely
a Név mögött áll. Ettől a természetfölötti valóságtól soha sem szabad elidegenítenünk a
Nevet, mert ha ezt tennénk, akkor az Úr nevét hatástalanul használnánk. Ennél még
súlyosabb tévedésbe esnek azok, akik emberi, természetes dolgok szintjére süllyesztik le
Jézus Krisztus nevét. Krisztus nevével – régtől fogva és a mai napig is – egyházi és egyéni
szinten egyaránt visszaéltek a keresztény világban, civilizációnkban. Például akkor, amikor

XXII
azt mondják: „európai keresztény kultúra”. Jézus Krisztus nevének a tartalma és Európa
története, valamint jelenlegi állapota között alapvető ellentétek álltak és állnak fenn.
Például Krisztus nevében gettókat állítottak fel, évszázadokon keresztül megfosztották a
zsidókat emberi jogaiktól és méltóságuktól, Krisztus nevében hódító rablóháborúkat
indítottak nemzetek egymás ellen, Krisztus nevében hívő embereket égettek el, Krisztus
nevében halált osztó fegyvereket szenteltek fel, stb. Ezek mind a Névvel való visszaélések
kiáltó példái, melyekkel áthágták azokat az isteni normákat, követelményeket, amelyeket
Isten támasztott minden emberrel szemben.

Senki nem használhatja büntetlenül érdekeinek, kényének-kedvének megfelelően Isten

nevét. Ezt teszi világossá a harmadik parancsolat: aki jogtalanul és értéktelen dolgokra
használja fel Isten nevét, nem marad büntetlenül, bárki legyen is az.

Mint már utaltam rá, a muszlim terroristák gyilkosságokra is fölhasználják Isten nevét. Ez
azért is istenkáromlás, mert mélyen sérti Isten tulajdonságait, tervét, ugyanis a terroristák
gonoszságukkal azt a látszatot keltik az emberek előtt, mintha maga Isten akarná gyilkolni,
öldösni az embereket. A terroristák Isten személyét démonizálják az emberek előtt. Ezzel
szemben Isten a világnak életet akar adni, és azt akarja, hogy minden ember részesedjen
az örök életből. Az evangélium a Sátánról állítja, hogy kezdettől fogva az emberölés a fő
tevékenysége. A terroristák a Sátánt állítják be Istenként önmaguk és az emberek előtt.
Egyetlen olyan ideológia sem hozható összhangba Istennel, amely az ember
megsemmisítése által akar bizonyos célokat érvényesíteni, megvalósítani. Efféle
ideológiákra – legyenek bár politikai avagy vallási jellegűek – Isten nevét jogtalanul és
törvénytelenül használják föl az emberek. Ezek nem kerülhetik el Isten büntetését, mert az
egyik legsúlyosabb gaztett a Mindenható ellen az, amikor az ember vad, barbár indulatait,
„ordas eszméit” Isten nevébe csomagolja be.

Isten nevének a degradálása súlyos bűn. Senki sem használhatja Isten nevét büntetlenül
visszaélésekre, korrupcióra, káromlásra, gyilkosságra, kizsákmányolásra,
igazságtalanságokra.

Az idő és az örökkévalóság küszöbe

A negyedik parancsolat a szombat törvénye: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy
megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az
Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se
szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat
napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindent, ami azokban van, a hetedik
napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Móz
20:8–11)

Tehát ez a szombat vagy sabbat törvénye, ami a megpihenés, a nyugalom ünnepe. Az eredeti
kifejezés jelentése szerint ez a munkától való megszűnés, a nyugalom napja. Pihenőnap.
Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ebben a parancsolatban nemcsak a munkától való
megszűnésnek a napjáról beszél Isten, hanem említ még további hat napot: hat napon keresztül
kell az embernek dolgozni, akkor kell az akaratát, a gondolatait, az érzéseit, a fizikai erejét
mozgósítania, a hetedik napon ettől meg kell szűnnie, és azt a napot meg kell szentelnie.

XXIII
A Szentírás szerint a hetedik nap nem a vasárnap, hanem a szombat. Szeretném aláhúzni, hogy
ez a parancsolat úgy kezdődik: „Megemlékezzél…” A kifejezés arra utal, hogy már az Izraellel
megkötött szövetség előtt megvolt a szombat törvénye. Tehát nem az Izraellel való
szövetségkötés hozta létre a sabbatot, a szombatot, nem csupán egy zsidó ünnepről van itt szó,
hanem ez a látható világnak egy tartópillére, amit Isten a Teremtéskor határozott meg, és ami a
Teremtés történetében van leírva: „Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját,
amelyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala; s
megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt…” (1Móz 2:2–3a)

Mit jelent az, hogy megáldotta? Azt, hogy Isten megosztja a javait a szombati nap által. Azt
jelenti, hogy a hét napból egyetlenegy van olyan, amelyet Isten természetfölötti módon
megérintett. Hat napon keresztül az ember a munkájával, a feladataival, vagyis a világban, földi
dolgokkal foglalkozik. A hetedik nap viszont kilép az anyag hatalma alól, a látható világ fölé
emelkedik, Isten jelenlétébe. Szombaton az ember közvetlenül Isten képmásaként, Isten
hasonlatosságára teremtett lényként létezik. Nem munkálkodik, pihen, és Isten ebben az
állapotában is megáldja, ahogyan ezt a 127. zsoltár tartalmazza: „Hiába néktek korán
fölkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek: szerelmesének álmában ád
eleget.” (Zsolt 127:2)

Az áldás nem csupán egy ünnepi, például karácsonyi jókívánság. A Bibliában, ha Isten valakit
megáldott, az azt jelentette, hogy megosztotta vele mennyei és földi javait. Tehát a szombat
ilyen módon találkozási pont a látható és a láthatatlan világ között az ember számára.

A szombat az idő és az örökkévalóság küszöbe. Ha ilyenkor az ember úgy cselekszik, ahogy

Isten mondja, akkor az időbeliségében képes megtapasztalni az örökkévalóságot, ami sokkal
nagyobb áldásból részesíti őt, mint más napokon a munkája által megszerzett javak.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a hét minden napját szombattá kellene tennie. A Biblia
szerint az embernek hat napon át dolgoznia kell, a hetedik napon pedig tevékenységétől meg
kell szűnnie, hogy az istenképűség belső tartalmát megélje ezen a napon.

A második dolog a szombattal kapcsolatban a Szentírás szerint: Isten megszentelte, vagyis

elkülönítette a többi naptól. A sabbat nem olyan profán nap, mint a többi. A szombat 24 órája
más, több, mint a hét többi napjának 144 órája. A szombat transzferencia-képességgel van
felruházva Istentől. Ez azt jelenti, hogy közvetíti mindazt az isteni áldást, amely az emberi
szükséget képes betölteni. A sabbat órái Isten természetfölötti jelenlétére vannak rendelve,
amely az ember számára életet közvetít.

XXIV
Ezen a napon az ember élete, ereje, egészsége, képességei képesek megújulni. A szombat
törvényének a legfontosabb célja az élet, a Krisztus. Ezért mondta a Názáreti, hogy „a szombat
lőn az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2:27). Vagy más helyen: „A szombatnak is
ura az Embernek Fia.” (Mt 12:8) Tehát a szombat a Teremtéstől fogva a Krisztus uralma alá
rendeltetett, hogy az e napra vonatkozó isteni törvényeket betartó ember az ószövetségi
korszakokban is Krisztus áldásából, kegyelméből részesülhessen.

A szombat az egész emberiség számára rendelt ünnep – minden ember számára, akik betartják e
nap törvényét, áldást közvetít. Az Új Szövetségben a szombat jelentősége azért módosult –
pontosabban: teljesedett be –, mert a szombat végcélja, Krisztus emberi természetet, hús-vér
testet öltött fel magára, és ezáltal minden emberhez közel hozta a sabbat igazi célját, az örök
életet. Pál apostol a Kolosszeiekhez írt levélben a szombatot az eljövendő dolgok jelképeként
értelmezi, aminek jelentéstartalma természetfölötti valóságot jelöl és közvetít: a Krisztust. A
Krisztussal való életközösség miatt hangsúlyozza azt a keresztényeknek, hogy „senki azért
titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért, avagy ünnep vagy újhold, vagy szombat dolgában,
melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé” (Kol 2:16–17) Az Új
Szövetség nem eltörölte, hanem beteljesítette a sabbat természetfölötti jelentését, tartalmát,
ahogyan ezt a Zsidókhoz írt levél tartalmazza: „Annakokáért megvan a szombatja az Isten
népének, mert aki bement az Ő nyugodalmába, maga is megnyugodott cselekedeteitől, miképpen
Isten is a magáéitól.” (Zsid 4:9–10) Ugyanebben a fejezetben pedig azt olvashatjuk: „Mert mi,
hívők, bemegyünk a nyugodalomba…” (4:3a)

Tehát a sabbat szellemi tartalmának a megvalósulása az Új Szövetségben, az Atyával, a Fiúval,

a Szent Szellemmel való közösség a hívőknek választási lehetőséget ad a szombattal kapcsolatos
ószövetségi törvény formális betartását illetően. A Názáreti Jézus és a farizeusok közötti,
szombattal kapcsolatos konfliktus hátterében ez a kérdés állt. Ugyanakkor a szombattal
szembeni történelmi keresztény magatartásnak antijudaista gyökerei vannak: a 2. század közepe
táján terjedt el a keresztény világon belül a szombat felcserélése a vasárnapra, főként az
úgynevezett Barnabás-levél hatására, de ez a felfogás Izrael kegyelemből való végleges
elvettetésének a teológiáján alapult. Az apokrif levél szerint Isten nem csupán Izraelt, hanem a
szombatot is elvetette. Ezt a hamis interpretációt az Ézsaiás 1:13-mal támasztották alá, amely
szerint: „Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel utálat előttem; újhold, szombat, s
ünnepre-felhívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek…”

Ezzel szemben az igazság az, hogy a próféta a szombat megünneplésének a módját, és nem
magát a szombatot utasította el. Pál apostol szerint a szombat az Új Szövetségben is

XXV
megtartható: „Aki ügyel a napra, az Úrért ügyel; és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem
ügyel.” (Róm 14:6a) Majd így folytatja: „Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? Avagy te is
miért veted meg a te atyádfiát? Hiszen mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélőszéke elé.”
(Róm 14:10)

(Ez a tanulmány a Magyar ATV Vidám Vasárnap című műsorában élőszóban elhangzott
prédikációk szövegének szerkesztett változata.)

XXVI