Professional Documents
Culture Documents
Vonnegut Utópia 14 PDF
Vonnegut Utópia 14 PDF
Utópia 14
A SOROZATOT SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
A MŰ EREDETI CÍME: UTOPIA 14
BANTAM BOOKS, NEW YORK
FORDÍTOTTA: VAJDA GÁBOR
AZ UTÓSZÓT ÍRTA: KUCZKA PÉTER
KOSSUTH KÖNYVKIADÓ, 1972
Előszó
Vegyétek eszetekbe a mező liliomait,
mi módon növekednek;
Nem arról szól ez a könyv, ami van, hanem arról, ami lehetne. Szereplői még meg se
születtek, vagy talán e sorok írása idején élik gyerekkorukat.
Ez a könyv azonban a történelem egy másik szakaszában játszódik, amikor nincs többé
háború, és...
1
Ilium városa (New York állam) három részre oszlik.
A háború alatt Amerika-szerte száz meg száz Iliumban tanulták meg igazgatók és mérnökök,
hogyan boldogulhatnak a hadba vonult férfiak és nők nélkül. Ez a csoda nyerte meg a háborút
– a szinte munkaerő nélkül folytatott termelés. A szakértelem nyerte meg a háborút.
Tíz esztendővel a háború után – azt követően, hogy hazatértek a férfiak és a nők, leverték a
zavargásokat, és ezreket vetettek börtönbe a szabotázsellenes törvények alapján –, Paul
Proteus doktor egy cicával játszott az irodájában. Ő volt a legfontosabb, legkiemelkedőbb
személy egész Iliumban, az Ilium Művek igazgatója, mindössze harmincöt éves korában.
Magas, karcsú, ideges, barna férfi, kedves tekintet sugárzott sötétkeretes szemüvegtől
eltorzított hosszúkás arcából.
E pillanatban – és egy idő óta – nem érezte magát sem fontosnak, sem kiemelkedőnek.
Pillanatnyilag éppen az volt legfőbb gondja, hogy a fekete macska jól érezze magát új
környezetében.
Akik elég öregek voltak ahhoz, hogy emlékezzenek és összehasonlítást tegyenek, szeretettel
mondogatták, hogy Proteus doktor éppen olyan, mint apja volt ifjúkorában, és mindenki
egyetértett abban, igaz, némelyek sajnálkozva, hogy Paul egy napon éppen olyan magasra
emelkedik majd a szervezetben, mint apja. Az apa, George Proteus doktor ugyanis halálakor
az ország vezető ipari, kereskedelmi, távközlési, élelmiszerés energiaellátási igazgatója volt,
ezt a pozíciót pedig fontosságban csak az Egyesült Államok elnökének tiszte közelítette meg.
Arra gyakorlatilag semmilyen esély se volt, hogy a Proteus-gének még egy nemzedékre
átöröklődjenek, mert Paul felesége, Anita, aki a férfi mellett titkárnősködött a háború alatt,
meddő volt. Paul nevetséges módon azért vette feleségül, mert a lány kijelentette, hogy
teherbe esett tőle, amikor olyan gátlástalanul ünnepelték a győzelmet az irodájában.
– Hát ehhez mit szólsz, cicuka? – A fiatal Proteus óvatosan simogatta a macska
felgömbölyödő hátát egy irattekerccsel, és élvezte az állat örömét.
– Jólesik, ugye? – Reggel látta meg a golfpálya közelében, és magával hozta egérfogónak a
gyárba. Éppen az előző éjszaka rágta szét egy egér egy szabályozó vezeték szigetelését, és
rövid időre megbénította a 17., 18. és 21. épületet.
Paul karjára vette a macskát, és a szobája egyik falát pótló hatalmas ablakhoz lépett vele.
Paul a hatalmas háromszög tetői fölé emelte tekintetét, a napsütötte Iroquois folyót nézte meg
a túlsó partot, a Telepet, ahol sokan viselték még az úttörők nevét: van Zandt, Cooper,
Cortland, Stokes...
– Tessék, Katharine?
– Megint zűrözik.
– Ne álljon fel, ne álljon fel – szólt oda Budnak, aki a heverőn nyújtózkodott.
– Hm, hm, már megint: a hármas az 58. épületben selejtet gyárt. No jó. – Végignézett a
műszerfalakon, azután megjegyezte: – Azt hiszem, ennyi az egész, ugye?
– Jó, hogy kérdi. Van egy tervem magával, Bud. Szükségem lenne egy jelzőkészülékre, amely
megmondaná ennek a macskának, hol találhat egeret.
– Elektronikus kell?
– Jó lenne.
Miközben kocsijához sétált az enyhe márciusi napsütésben, Paul arra gondolt, hogy amíg
visszatér az irodájába, Bud Calhoun képes megtervezni egy olyan egérjelző berendezést,
amelyet egy macska is megért. Néha eltűnődött azon, nem lenne-e elégedettebb ez a mérnök,
ha más történelmi korszakba születik, ám kétségkívül helyénvalónak találta, hogy Bud éppen
most él. Olyan az észjárása, amilyet a nemzet születése óta jellegzetesen amerikainak tartanak
– nyugtalan, csapongó, kutató, nagy képzelőerejű, újító elme. A Bud Calhounok nemzedéke
most ért el a csúcsra vagy annak közelébe, amikor majdnem az egész amerikai ipart egyetlen,
elképesztő Rube Goldberg-berendezés fogja össze.
Paul megállt Bud autójánál, amely az övé mellett parkolt. Gazdája több ízben megmutatta
neki a kocsi különleges tulajdonságait, és Paul most szórakozásként kipróbálta.
– Menjünk – mondta a kocsinak.
– Csüccs be – szólalt meg egy magnetofon a műszertábla alatt. Az indító felpördült, a motor
beindult üresjáratba, és megszólalt a rádió.
Paul óvatosan lenyomott egy gombot a kormányboton. Felmordult egy motor, valamilyen
szerkezet halkan zümmögött, és a két első ülés, álmos szerelmesek módján, egymás oldalán
hátradőlt. Paulra olyan meghökkentően hatott a látvány, mint egy lovak számára készített
műtőasztalé – látta valamikor egy állatkórházban, amint a lovat odavezették egy asztalhoz,
azután rákötözték, elkábították, majd a műtéthez megfelelő helyzetbe döntötték a motorral
mozgatható asztallapot. Szinte látta, hogyan dől hátra Katharine Finch, hátra, egyre hátra,
miközben Bud a gombot nyomva dudorászik.
Paul egy másik doktort, és kérdezze meg, gomb segítségével felemelte az ülések támláját,
azután elköszönt a kocsitól:
– Viszontlátásra.
– Ne fogadj el hamis pénzt! – szólt utána az autó, miközben Paul beült a sajátjába. – Ne
fogadj el hamis pénzt, ne fogadj el hamis pénzt, ne fogadj el...
Paul végighajtott a széles, tiszta úton, az üzem közepén, és figyelte az épületek tovarebbenő
számait. Egy kis busz, játékos cikcakkban, dudálva száguldott szemben vele az elhagyott
úton, a főkapu felé, a benne ülők integettek. Paul az órájára nézett. A második műszak jött
munkából. Bosszantotta, hogy ilyen éretlenül kedélyeskednek azok a fiatalemberek, akik a
gyárat üzemben tartják. Arra gondolt, hogy amikor tizenhárom évvel korábban ő, Finnerty
meg Shepherd az Ilium Művekbe jöttek dolgozni, sokkal érettebbek voltak, kevésbé
elbizakodottak, és kétségkívül nem vallott arra a modoruk, hogy az elithez tartoznak.
Akadtak emberek – Paul hírneves apja is közéjük tartozott –, akik úgy vélekedtek a múltban,
hogy a mérnökök, igazgatók és tudósok elitet alkotnak. És amikor egyre inkább fenyegetett a
háború, fölismerték, hogy a leendő ellenség nagy számára csak az amerikai szakértelem lehet
az egyetlen válasz. Ezért aztán mélyebb, vastagabb falú óvóhelyeket építettek a szakértelem
birtokosainak, és a lakosság e színe-javát távol tartották az első vonalban vívott harctól. De
nem sokan vették komolyan az elithez tartozás gondolatát. A háború kezdetén, amikor Paul,
Finnerty és Shepherd befejezte a főiskolát, mindhármukat feszélyezte, hogy nem mentek
harcolni, és úgy érezték, szégyenkezniük kell azok előtt, akik bevonultak.. Most azonban ezt
az elit-tudatot, a felsőbbrendűség biztonságát, az igazgatóknál és mérnököknél tetőződő
hierarchia jogosult voltát beoltották minden –főiskolát végző fiatalemberbe, és senki se
berzenkedett ellene.
Paul jobb kedvre derült, amikor belépett a négy tömbnyi hosszúságú, keskeny 58. épületbe.
Ez volt a kedvence. Mondták már neki, hogy bontassa le és építtesse újjá az északi végét, de ő
lebeszélte róla a Vezérkart. Az északi szárny volt az üzem legrégibb épülete, és Paul
megvédte, mert történelmi érdekesség a látogatók számára – így magyarázta a Vezérkarnak.
A látogatókat azonban nem szerette és el is tanácsolta innen. Tulajdonképpen saját kedvéért
mentette meg az 58. épület északi szárnyát. Ez volt az eredeti gépműhely, még Edison hozta
létre 1886-ban, ugyanabban az évben, amikor egy másikat is megnyitott Schenectadyben, s
valahányszor Paul idelátogatott, megszabadult időnkénti nyomasztó hangulatától. Itt igazolta
a múlt a jelent, gondolta, itt szemlélteti a múlt, milyen szerény és alacsonyrendű volt a kezdet,
s ha innen, a régiből nézte az ember az újat, meggyőződhetett róla, hogy az emberiség
valóban nagy utat tett meg. Időről időre szükségét érezte Paul ennek a megnyugtató
bizonyosságnak.
Igyekezett megmagyarázni magának, hogy a dolgok objektíve igazán jobban állnak, mint
bármikor azelőtt. A háború nagy vérfürdője után például csakugyan megtisztították a világot a
természetellenes rémülettől – a tömeges éhezéstől, a tömeges bebörtönzéstől, a tömegek
kínzásától, a tömegmészárlástól. Objektíve, a szakértelem és a világtörvény megkapta rég várt
esélyét arra, hogy olyan kellemes és kényelmes hellyé tegye a földet, amelyen ki lehet húzni
az ítélet napjáig.
Paul sajnálta, hogy nem járta meg a frontot, nem került az értelmetlen forgatag és
mennydörgés közepébe, nem látott sebesülteket és halottakat, nem kapott aknaszilánkot a
lábába. Akkor talán összehasonlítást tehetne, és megértené, milyen jól megy minden; ő is
olyan tisztán látná, mint mások, hogy amit igazgatóként és mérnökként tett, tesz és tenni fog,
létfontosságú, támadhatatlan, és valóban elhozza az aranykort. Mert az utóbbi időben
szakadatlanul untatta, bosszantotta és émelyítette a munkája, a rendszer meg az egész
szervezet.
Ott állt az 58. épület ódon részében, amelyet most hegesztőgépek és szigetelőhuzalok töltöttek
meg. Ellágyulva nézett fel a fagerendákra, a pattogzó festék alól előbukkanó egyenetlen
fejszenyomokra és a komor téglafalra, amely elég puha volt ahhoz, hogy az emberek – ki
tudja, milyen régen – belékarcolják nevük kezdőbetűit: K. T. M., D. G., G. P., B. D. H., H. B.,
N. N. S. Paul egy pillanatra – gyakran megesett vele, valahányszor az 58. épületbe látogatott –
Edisonnak képzelte magát, amint ott áll az Iroquois partján egy magányos téglaépület
küszöbén, és északról éles téli szél vág a hátába a ciroksövényen keresztül. A gerendák még
magukon viselték az Edison magányos téglaépületében működő üzem nyomait: szögletes
lyukak mutatták, hol szállították hajdanán a felsővezetékek az energiát a transzmissziós szíjak
erdejéhez, a farönkökből összerakott padlón még látszottak az olajfoltok és a szíjak mozgatta
nehéz gépek talpazatáról vájt sebek.
Paul irodájának falán ott lógott, egy kép, amely a kezdet kezdetén ábrázolta az üzemet. Az
alkalmazottak, akiknek zömét a környék gazdaságaiból toborozták, összetömörülve álltak a
nehéz gépek közt, a fényképész masinája előtt, büszke és méltóságteljes tartással, nevetséges
keménygallérjukkal és keménykalapjukkal. A fényképész nyilván tornászcsapatokat és
bajtársi szervezeteket szokott megörökíteni, mert a kép – a kor divatja szerint – éppen ezt a
kettős jelleget mutatta. Minden arc fölényes fizikai erőt sugárzott, s egyúttal valamilyen
titokzatos rendhez való tartozásról vallott, arról, hogy az egybegyűltek a társadalom fölött és
azon kívül állnak, fontos és megindító szertartás résztvevői, amelynek lényegét a laikus csak
találgathatja, de nem találhatja ki. Az erő és fontosság titokzatos büszkesége egyaránt
sugárzott a takarítók, a gépkezelők, a felügyelők és a művezető szeméből. Egyébként csak az
utóbbi állt ott ételdoboz nélkül.
Paul szúró fájdalmat érzett a szemében, és most vette csak észre, hogy védőüveg nélkül bámul
a sercegve izzó hegesztőlángba. Fekete üveget csíptetett szemüvegére, és az antiszeptikus
ózonillatfelhőn keresztül átballagott az új szárnyba, az épület közepére, a hármas számú
esztergacsoporthoz.
Megállt egy pillanatra az utolsó hegesztőgépnél, és arra gondolt, bár itt lehetne most mellette
Edison és láthatná. Biztos, hogy nagyon tetszene az öregnek. A berendezés két acéllemezt
húzott ki egy halomból, és csörögve továbbította a csúszdára, ennek a végén karok ragadták
meg, s a hegesztőgépbe helyezték. A hegesztőfejek ráhajoltak, sercegtek, azután
fölemelkedtek. Villamos szemek ütege komoran vizsgálta a varratot, s Katharine irodájában a
műszer jelezte, hogy az 58. épület ötös számú hegesztőgép-csoportja teljesen kifogástalanul
működik, azután az összehegesztett lemezek egy másik csúszdán lesiklottak az alagsorban
levő lyukasztó-sajtoló gépcsoport fogai közé. A csoport tizenkét gépe tizenhét
másodpercenként fejezett be egy-egy munkafolyamatot.
Ahogy végignézett az 58. épület hosszában, Paul úgy érezte, hatalmas tornateremben jár, ahol
számtalan csoport végez különböző szabadgyakorlatokat: hajladozik, forog, szökell, előrelép,
kart lendít... Ezt még szerette Paul az új korszakban: maguk a gépek szórakoztatóak voltak,
élvezetet okoztak.
Shepherd, Paul és Edward Finnerty fiatal korukban együtt érkeztek Iliumba. Finnerty azóta
fontosabb beosztásba került Washingtonba, Paul kapta meg a legmagasabb állást Iliumban, a
kötekedő, mogorva, de a dolgát értő Shepherd pedig Paul helyettese lett, amit megalázónak
érzett. Az áthelyezéseket magasabb szinteken intézték, és Paul remélte, hogy Shepherdnek
sikerül elérnie célját.
Öt sorban egyenként tíz gép állt, a kések egyazon ütemben söpörtek végig az acélrudakon, a
kész darabokat futószalagra lökték, azután megragadták a nyers rudakat, a kések
végigsöpörtek az acélon, a kész darabokat futószalagra...
Paul fölnyitotta a műveletet vezérlő szalag dobozát. Kis hurok volt a szalag, folyamatosan
futott a mágneses fejek között. Erre rögzítették egy tapasztalt esztergályos mozdulatait. Paul
számolt: tizenegy, tizenkét, tizenhárom éve lehetett, ő is részt vett a munkában, amikor ennek
a szalagnak az eredetijét készítették...
Alig száradt meg diplomájukon az aláírás, amikor őt, Finnertyt és Shepherdet az egyik
gépműhelybe küldték a felvétel elkészítésére. A művezető a legjobb emberét jelölte ki – hogy
is hívták? – és a három vidám fiatalember az izgatott esztergályossal tréfálkozva, rákapcsolta
a felvevőberendezést az eszterga vezérlőkészülékére. Hertz! Így hívták az esztergályost, Rudy
Hertz volt a már nyugdíj előtt álló öreg munkás neve. Most már emlékezett rá Paul, és arra is
emlékezett, milyen tisztelettel fogadta az idős férfi a három vidám fiatalembert.
És most itt ez a kis hurok a dobozban Paul szeme előtt – Rudy volt. Úgy bánt a géppel,
ahogyan Rudy akkor délután. Rudy, amint bekapcsolta a villamos energiát, beállította a
sebességet, irányította a kést. Ez volt Rudy lényege – a gép, a nemzetgazdaság, a háborús
erőfeszítés vonatkozásában. Ez a magnószalag volt a leszűrt lényege a nagy kezű, fekete
körmű, udvarias kis embernek, aki úgy gondolta, hogy a világ megmenthető, ha esténként
mindenki elolvas egy verset a Bibliából, és aki egy juhászkutyát dédelgetett, mert nem voltak
gyermekei, és... Miket is mondott még Rudy akkor délután? Alighanem meghalt már az öreg,
vagy második gyerekkorát éli a Telepen – gondolta Paul.
Lecsukta a doboz fedelét. Úgy látta, hogy a szalag és a mágneses fejek jó állapotban vannak.
Figyelembe véve a gépek korát, minden olyan működőképes volt, amennyire csak elvárható.
Csak éppen kezdett selejtesen dolgozni, ennyi az egész. Múzeumba való már ez az egész
gépcsoport, nem termelőüzembe. Még a vezérlődoboz is régészeti ereklye – padlóhoz
rögzített, acélfedelű, acélzárú, süveg alakú tákolmány. Közvetlenül a háború után, a
zavargások idején így zártak el minden vezérlőszalagot. Most, amikor már szigorúan érvényt
szereztek a szabotázsellenes törvényeknek, csak a por, a svábbogarak és egerek ellen kellett
védelmezni a vezérlőberendezéseket.
A kapuban, az épület régi szakaszán Paul még megállt, fülelt az 58. épület muzsikájára. Évek
óta ott bujkált a gondolat agyában, hogy felkér egy zeneszerzőt. Az 58. épület című szvit
megkomponálására. Vad, latinos muzsika ez, lüktető ritmusú, elhalkuló bevezető és
zárószakaszokkal, kaleidoszkópszerű hangzatokkal.
Megpróbálta különválasztani és rögzíteni a témákat. Íme! Az
esztergagép-csoportok adták a tenort: "Furrazz-au-au-au-au-
au-ek! ting! Furrazz-au-au..." A hegesztőgépek bariton
szólama: "Vaaaaaaaa-zurip! Vaaaaaaaa-zurip!" A
sajtolóprések, a pincét használva rezonáló szekrényként,
basszus hangon dörmögtek: "Au-grömpl tonka-tonka.
Augrömp! tonka-tonka..." Paul, ködös aggályait feledve,
kipirultan engedte át magát az izgató zenének.
A macska megint felgömbölyítette hátát, és belemart Paul öltönyébe. Ismét feléjük szuszogott
a csarnok végéből a söprögetőgép. Felzendült a figyelmeztető csöngetés, és Paul oldalra
lépett. A macska sziszegett és köpött, hirtelen belekarmolt Paul kezébe és leugrott. Tántorgó,
merev lábbal menekült a söprögetőgép elől. A csattogó, villogó, recsegő gépek a csarnok
közepére szorították, alig néhány méternyire a közeledő keféktől. Paul rémülten kereste a
kapcsolót, amellyel megállíthatná a gépet, de mielőtt megtalálta volna, a macska lába földbe
gyökerezett. Szembenézett a közelgő söprögetőgéppel, tűszerű fogai villogtak, farka ide-oda
csapkodott. Egy hegesztőgép szikrája a szemétől egy hüvelyknyire csapódott le.
Negyedmérföldes futás után Paul éppen akkor érte utol a gépet az épület végében, amikor az a
csúszdához érkezett. Ott kiürítette tartályát, és a csúszdán keresztül a kint álló teherautóra
dobta a macskát. Amikor Paul kirohant, a macska éppen felkapaszkodott az autó oldalán, a
földre huppant, és kétségbeesetten rugaszkodott neki a kerítésnek.
Idegesen forgatva körbe gépfegyveres tornyát, páncélautó állt meg zúgva a kis tetemnél.
Felnyílt a toronytető, és óvatosan kidugta fejér egy üzemi őr.
– Tessék, uram?
– Megdöglött, uram.
– Hallotta?
– Igen, uram.
Paul elkeseredetten ült be kocsijába az 58. épület előtt. Nem volt, ami elvonta volna
figyelmét: aszfalt tárult a szeme elé, a sivár, számozott épületek homlokzata meg néhány
fodros felhőfürt az ég kék csíkján. Csak az 57. és az 59. épület közötti szűk közön át
pillantotta meg az élet egyetlen jelét, a folyó túlsó partján a Telep szürke tornácsorát. A szélső
tornácon egy ütegember üldögélt a napfényben, egy gyerek a korlát fölé hajolt, és papírlapot
dobott le, amely szabálytalanul, libegve hullott a folyóba. A fiú felemelte fejét, tekintete
találkozott Pauléval. Az öreg is abbahagyta a hintázást, és kíváncsian nézte a ritka látványt:
élőlény az Ilium Művekben.
Amikor Paul szobájába tartva elment Katharine Finch asztala mellett, a lány odanyújtotta a
legépelt beszédet.
– Én nagyon is újnak találtam. Különösen azt a részt, amelyben arról beszél, hogy az első
ipari forradalom fölöslegessé tette az izmok munkáját, a második pedig a rutinszerű szellemi
munkát. Nagyon tetszett.
– Norbert Wiener, a matematikus, mindezt már a negyvenes években elmondotta. Maga azért
találja annyira újnak, mert túl fiatal ahhoz, hogy mást is ismerjen, mint a dolgok mai állását.
– Hát nem hihetetlen, hogy valaha más volt a helyzet? Nevetséges, hogy emberek naphosszat
egy helyben álltak, csak az érzékszerveiket használták, aztán tettek egy reflexmozdulatot, és
egyáltalán nem gondolkoztak.
– Költséges volt – jegyezte meg Paul –, és nem megbízhatóbb egy ócska vonalzónál.
Képzelheti, mekkora halomban állt a selejt, és milyen gyötrelmes dolga lehetett egy
személyzeti igazgatónak abban az időben. Ittasság, családi viszály, gyűlölködés a főnök ellen,
adósság, háború – az emberek minden baja tükröződött valamilyen módon a gyártmányban. –
Elmosolyodott. – És persze, az emberek öröme is. Emlékszem, amikor szabadnapokat kellett
kiadni, különösen karácsony táján. Bele kellett törődni. December ötödike körül emelkedni
kezdett a selejtszázalék, és karácsonyig egyre emelkedett. Azután elérkezett az ünnep, utána
pedig elképesztő mennyiségű selejt; Újév napja után még borzalmasabb volt a selejtszint.
Azután, nagyjából január tizenötödike körül, lassacskán helyreállt a normális helyzet, ami
ugyancsak elég rossz volt. Az ilyesmit bele kellett számítani a termék árába.
– Remélem, nem érem meg ezt a végső lépést. Egyébként, ha már ipari forradalmakról
beszélünk, hol van Bud?
– Beérkezett egy tartályhajó, vissza kellett mennie a munkájához. Ezt magának hagyta itt. –
Átadott egy összegyűrt mosodai számlát, amelyen Bud neve állt.
Paul megfordította a papírt, és azt találta rajta, amit várt egy egérfelderítő és -riasztó rendszer
áramkörének vázlatát.
Paul betette maga mögött, aztán kulcsra zárta az ajtót, és elővett egy palackot az alsó fiókban
levő papírok alól. Egy korty whisky csodálatos, hevítő hatása alatt kikapcsolódott egy
pillanatra. Megnedvesedett a szeme, amikor újra elrejtette a palackot.
– Felkészültél a mai kellemes estére? – Kiszámítottan szenvedélyes alt hang búgott: Ilium első
hölgyéé.
– Akkor biztos ragyogó lesz, drágám. Mégis elvisznek Pittsburghbe. Semmi kétségem felőle,
Paul, semmi kétségem. Csak hallgassa meg ma este Kroner és Baer az előadásodat.
– Hát ha ez nem tetszik, van olyan hírem is, aminek örülni fogsz. Még egy különleges
vendégünk lesz.
– Hűha!
– Finnerty! Ed Finnerty!
– Igen, Finnerty. Délután telefonált, és kikötötte, hogy szerezz neki ír whiskyt. Washingtonból
Chicagóba megy, és megáll nálunk.
Anita lelkendezve közölte Finnerty látogatását, s ez bosszantotta Pault, mert jól tudta, hogy az
asszony nem kedveli Finnertyt. Nem is azért ujjongott, mert örült Finnertynek, hanem azért,
mert élvezte a baráti kapcsolatok szertartását, hiszen neki nem volt ilyenekben része. Meg
azután Finnerty fontos ember lett, mióta elment Iliumból, az Országos Ipari Tervező Testület
tagja, s ez a tény kétségkívül elhomályosította Anitában múltbeli összetűzéseik emlékét.
– Megígérem.
– Jól van, úgyis megmondanám. Amy Halporn mesélte ma reggel, hogy hallott valamit
Pittsburghről veled kapcsolatban. Kronernál járt a férje, és Kronernak az a benyomása, hogy
te nem akarsz Pittsburghbe menni.
– Hát mit akar, hogyan mondjam meg neki – eszperantóul? Tucatnyi különböző módon
közöltem már vele angolul, hogy akarok.
– Úgy látszik, Kroner nem hiszi, hogy komolyan gondolod. Túlságosan finom és szerény
voltál, drágám.
– Azt hiszem.
– Jól van.
– Szeretlek, Paul.
Fel se emelte fejét, oda se nézett, amikor kikapcsolta a telefont. Azután kinyitotta szemét, és
megpillantotta a döglött macskát a kosárban.
– Katharine!
– Igen.
– Szóljon valakinek, hogy temesse el ezt a macskát.
– Nem lehet segíteni rajta – mondta. – A maga idejében jó volt ez a hármas esztergacsoport az
58. épületben, de elkopott már, selejtté vált a simán működő, összehangolt gépparkban, amely
nem tűrte a szeszélyes viselkedést. Voltaképpen nem is erre a munkára készült, amelyet most
végez. Figyelem majd a csengőt, bármelyik nap megszólalhat, és ez lesz a vég.
2
A bratpuhri sah, a kolhouri szekta hatmillió tagjának vallási vezetője, aranybrokátba és
csilingelő ékszerekbe burkolt, aszott, bölcs, kakaóbarna férfi, belesüppedt a fekete autó
királykék párnái közé, akár egy felbecsülhetetlen értékű brosstű az ékszerdobozba.
Mellette a kocsi hátsó ülésén Ewing J. Halyard doktor ült, az Egyesült Államok
külügyminisztériumának munkatársa; pirospozsgás, testes, finom modorú, negyvenes
úriember. Homokszínű, lengő bajusza volt, színes inget viselt, gomblyukában virág, mellénye
kivilágított sötét öltönyéből. Mindezt olyan tekintéllyel hordta, hogy aki ránézett, biztos
lehetett benne: mindenki így öltözködik abban az előkelő társaságban, amelyben ő forog.
Valójában csak Halyard doktor öltözött így. De nagyon jól mutatott.
Halyard már harmadik napja járt a sahhal, és Khashdrahr segítsége nélkül is megértette a sah
öt kifejezését. Khabu azt jelentette: hol vagyunk?, Siki = mi ez?, Akka sahn = miért? Brabous
brabouna, houna saki az áldás és a köszönetnyilvánítás szavait tartalmazta, végül Skumlish
volt a neve a kolhouriak szent italának, amit Khashdrahr lapos üvegben mindig magánál
tartott a sah részére.
A sah azért hagyta el hegyektől övezett katonai és vallási erődjét, hogy megnézze, mit
tanulhat saját népe javára a világ leghatalmasabb országában. Halyard doktor töltötte be
mellette az idegenvezető és a házigazda szerepét.
– Khabus? – kérdezte ismét a sah a várost fürkészve a kocsiból.
– A sah tudni szeretné, kérem, hogy hol járunk most – magyarázta Kashdrahr.
– Értem – mosolygott Halyard fáradtan. Félig belebolondult már, annyiszor hallotta, hogy
khabu, siki és akka sabn. – Ez Ilium, felség, New York államban – hajolt előre. – Most éppen
a várost kettészelő Iroquois folyón fogunk áthaladni. A túlsó parton állnak az Ilium Művek.
A kocsi megállt a híd végén, ahol népes munkacsapat foglalatoskodott egy gödör
betömésével. Utat nyitottak egy törött lámpájú, ócska Plymouthnak, amely a folyó északi
partjáról közeledett. A nagy, fekete kocsi megvárta, amíg elmegy a Plymouth, azután elindult.
– Aha!
– És aki nem tudja magát a gép által végzett munkánál magasabb rendű tevékenységgel
eltartani, azt alkalmazza a kormány a hadseregben vagy a Helyreállítási és Javítási
Hadtestben.
– Tessék?
– Ó hát a gépekre meg a személyi jövedelmekre kivetett adókból. Aztán meg a hadsereg és a
Helyreállítási és Javítási Hadtest tagjai visszaömlesztik a pénzüket a rendszerbe a több
termék, jobb lakás fejében.
– Aha.
– Hát tudja – magyarázta Halyard –, az egyszerű ember, nos akárki, mindenki, azok, akik ott
dolgoztak a hídon vagy az, aki elhajtott mellettünk abban az ócska kocsiban. A kisember, aki
nem kiemelkedő, de jószívű, rendes, egyszerű, hétköznapi ember.
Khashdrahr fordított.
– Mit mond?
– Pol-gár! – mondta megvetően a sah, szerény mosollyal mutatva, milyen büszke frissen
szerzett nyelvtudására.
– Köszönöm! Épp ideje volt! – mondta Halyard, amikor az autó elhaladt a férfi mellett.
– A sah azt mondja – tolmácsolta Khashdrahr komoran –, hogy a háború óta mindenütt ilyen a
takaru.
3
Paul Proteus doktor, Ilium legnagyobb jövedelmű embere, a hídon át a Telep felé vezette
olcsó, ócska Plymouthját. Még a zavargások idejéből való volt a kocsi, és a kesztyűtartóban a
jogosítvány, a gyufák, a zseblámpa és a papírzsebkendők között ott hevert a már rozsdás
pisztoly is, amit annak idején kapott. Nagyon súlyos törvényszegésnek számított olyan helyen
pisztolyt tartani, ahol illetéktelen személy hozzájuthat. Még a hatalmas létszámú állandó
hadsereg katonái is fegyver nélkül teljesítettek szolgálatot, amíg be nem hajózták őket
tengeren túli feladatok végrehajtására. Csak a rendőrök és az üzemőrök viseltek fegyvert.
Nem kellett Paulnak a pisztoly, de mindig elfelejtette beszolgáltatni. Miután éveken át egyre
jobban belepte a rozsda, megszokta, hogy ártalmatlan régiségnek tekintse. A kesztyűtartón
nem volt zár, ezért Paul a papírzsebkendők alá rejtette a pisztolyt.
A motor már nem működött hibátlanul, olykor-olykor elakadt, nekilendült, hirtelen lelassult,
majd megint rákapott. Többi autóját otthon tartotta, Anita rendelkezésére. A jó kocsik közül
egyikkel sem járt még a Telepen, és Anita se járt ott már sok-sok év óta. Anita sohase vetette
szemére, miért ragaszkodik annyira a régi autóhoz, de láthatóan úgy vélte, hogy tartozik
valamiféle magyarázattal másoknak. Paul hallotta, amint az asszony arról beszél látogatóinak,
hogy férje újjáépítette a kocsit, és az mechanikailag sokkal jobb, mint a detroiti futószalagok
termékei – de ebből egy szó se volt igaz. Mint ahogy az se logikus, hogy egy ilyen különleges
autó tulajdonosa egyre halogassa a törött reflektor kicserélését. Paul eltűnődött rajta, miképp
magyarázná meg Anita, ha tudná, hogy egy bőrzekét visz magával a csomagtartóban, s ezt ölti
fel a zakója helyett, sőt még a nyakkendőjét is leveti, mielőtt áthajt az Iroquois másik partjára.
Egyébként csak olyankor tette meg ezt az utat, amikor rákényszerült, például egy palack ír
whiskyért, ha kevés barátjának egyikét látta vendégül.
A hídnak a Telep felőli végén meg kellett állnia. Mintegy negyven férfi állta el az utat.
Feszítővasra, csákányra, lapátra támaszkodva cigarettáztak, beszélgettek, figyeltek valamit az
útburkolat közepén. Jámbor tekintettel néztek hátra Paulra, s mintha időmilliomosok
lennének, úgy ballagtak félre a híd két szélére, keskeny sávot nyitva, amelyen éppen elfért az
autó. Amikor szétváltak, Paul is meglátta; mit álltak körül. Alacsony férfi térdelt egy
körülbelül hatvan centiméter átmérőjű gödörnél, és lapátjával simította el a friss kátrányt és
sódert.
A férfi méltóságteljesen intett Paulnak, hogy ne a friss folton keresztül hajtson, hanem kerülje
ki. A többiek némán figyelték, valóban kikerüli-e.
– Hé, fiú, eltört a lámpád! – kiáltott rá az egyik. A többi csatlakozott hozzá, és kórusban
ismételte a figyelmeztetést.
Paul fejbólintással köszönte meg. Viszketett a bőre, mintha hirtelen bepiszkolódott volna. A
Helyreállítási és Javítási Hadtest emberei voltak ezek, ahogy magukat nevezték, a
"Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok". Aki nem állta a versenyt a gépekkel, biztos
jövedelemforrás híján csak a hadsereg és a Helyreállítási és Javítási Hadtest között
választhatott. Az életük tartalmatlanságát villogó gombok és csatok, világos zsávolyszövet és
csillogó bőrszíjak mögé rejtő katonák látványa korántsem nyomasztotta annyira Pault, mint a
Helyreállíthatatlanoké és Javíthatatlanoké.
A híd közelében állt egy kocsma. Fél háztömbnyivel odébb kellett leállnia, mert egy másik
munkacsapat a csatornát tisztította egy tűzcsap vízével. Úgy tapasztalta, hogy ez a kedvelt
munkák közé tartozik. Valahányszor fagypont fölött volt a hőmérséklet, mindig ömlött a víz
valamelyik tűzcsapból.
– Uh! – sóhajtott fel egy férfi Paul közelében olyan megkönnyebbülten, mintha a hajó
fedélzetén élte volna át az eseményt.
Idős férfiak álltak a söntés körül, nyugdíjasok, akik már kiöregedtek abból, hogy a
hadseregben vagy a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok között szolgáljanak. Mindegyik
előtt hab nélkül állt a sör a korsóban, amelynek szegélye elhomályosodott az órák óta tartó
lassú, megfontolt kortyolgatástól. A söntés mögé állított televízió képernyőjén terebélyes
családanya mosolygott, sebesen mozgatta száját – a hangot levették –, közben tojásokat tört
fel és habart az előtte levő tálban. Az idős férfiak figyelték, és olykor csettintettek vagy
megnyalták a szájuk szélét.
Egy idős férfi bárszéke alatt gubbasztó kövér skót juhászkutya állta útját, dühösen morgott rá,
fogatlan ínyét mutatva. Paul hiába nyújtogatta a kezét, hogy magára vonja a csapos figyelmét.
Várakozás közben eszébe jutott, milyen teljesen gépesített kocsmát terveztek annak idején
játékos kedvű fiatal mérnökkorukban Finnertyvel és Shepherddel. Meglepetésükre egy
vendéglőhálózat tulajdonosát érdekelte annyira az ötlet, hogy kipróbálja. Alig öt házzal odébb
állították fel a kísérleti egységet attól a kocsmától, amelyben most álldogált. Automatákkal,
végtelen kiszolgálószalagokkal, a levegőt fertőtlenítő, csíraölő lámpákkal, egészséges
világítással, folyamatosan halk zenét adó magnetofonkészülékkel, antropológus által
tudományosan tervezett ülőhelyekkel gondoskodtak az átlagember maximális kényelméről.
Szenzációs volt az első nap, több háztömbnyire nyúlt a várakozók sora. Egy héttel a
megnyitás után azonban, miután kielégült az emberek kíváncsisága, az számított
szenzációnak, ha napjában öt vendéget számolhattak össze. Azután, szinte csak egy ajtóval
odébb, megnyitották ezt a csupa por és bacilus, viktoriánus típusú kocsmát, gyér világítással,
rossz szellőzéssel, a piszkos, körülményes és alighanem csaló csapossal. Tüstént elsöprő
sikert aratott.
Végre Paulra tévedt a csapos tekintete. Ekkor lefoszlott róla a fennhéjázó erkölcsfelügyelő és
viszályt eldöntő békebíró modora, s ugyanolyan alázatos vendéglátó lett, mint a klubbeli
csapos. Paul meg is ijedt egy pillanatra, hogy mégis felismerték. Amikor azonban a csapos
nem szólította nevén, úgy vélte, hogy talán csak azt ismerte fel, milyen osztályhoz tartozik.
Nos, a csapos megérezte, hogy Paul személyiség, s ennek megfelelően kimutatta, hogy amíg
kiszolgálja, addig mindenki más mehet a fenébe. Észre is vették a többiek, és bámulni kezdték
a kiváltságos vendéget.
– Nem bánt az senkit – jegyezte meg az öreg védekezően. – Csak éppen zavarja, hogy öreg és
vak, s nem tudja, mi történik körülötte, ennyi az egész. – Végigsimította lapáttenyerével a
kutya kövér hátát. – Jó öreg kutya ez. – Elgondolkozva mérte végig Pault. – Fogadni mernék,
hogy ismerem magát.
– Nem, nem innen – mondta az öreg fennhangon. – Az üzemből, az üzemből. Maga a fiatal
Proteus doktor.
– Nem ismeri meg az arcomat, doktor? – kérdezte. Nem gúnyolódott, egyszerűen csodálkozott
és láthatóan büszke volt rá, hogy szót válthat ezzel a jelentékeny férfival.
Paul elpirult.
– Annyira megváltoztam öregségemre, hogy még a legjobb barátom se ismer meg – mondta
kedélyesen. Előrenyújtotta a tenyerét. – De nézze a kezemet, doktor. Olyan jó, mint volt, és
nem találni hasonlót. Maga mondta.
– Magam is ezt mondom. És tudom, hogy ha ilyen nagy fejek is ezt mondják Rudyról, mint
maga, akkor ez így igaz. Tudja-e, doktor, hogy ez minden, amim, maradt? Ez, meg a kutya. –
Rudy megrázta a mellette álló alacsony, testes, elpuhultnak látszó, nyájas, kerek képű férfi
karját. A középkorú férfi szemét többszörösére nagyította és elhomályosította a rendkívül
vastag szemüveg. – Hallod, mit mond rólam Proteus doktor? – Paulra mutatott. – A
legnagyobb fej Iliumban, aki ezt mondja Rudyról. Talán az egész országban ő a legnagyobb
fej.
Paul azért fohászkodott, hogy mielőbb visszajöjjön a csapos. A férfi, akit Rudy megrázott,
most némán figyelte Pault. Paul gyorsan körülnézett a teremben, és úgy látta, hogy mindenki
ellenségesen bámulja.
Ez a tökkelütött Rudy Hertz úgy gondolta, örömet szerez Paulnak, ha bemutatja a tömegnek.
Szenilis volt már Rudy, csak saját virágkorára emlékezett, de azt elfelejtette vagy nem tudta
megemészteni, mi történt a nyugdíjba menése után...
A többiek azonban, ezek a harmincas, negyvenes, ötvenes éveikben járó emberek, ezek
tudták. A boxban ülő fiatalok, a két katona meg a három lány, olyanok voltak, mint Katharine
Finch. Nem emlékezhettek arra az időre, amikor másképp mentek a dolgok, alig leltetett
fogalmuk róla, bár nem föltétlenül tetszett volna nekik, ami akkor volt. De a többiek, akik
most őt bámulták, emlékeztek. Ők voltak a lázadók, a géprombolók. Nem látszott fenyegetés
a tekintetükben, de ellenszenv sugárzott belőle, tudatni akarták vele, hogy nem kívánatos itt,
ahová betolakodott.
És a csapos még mindig nem jött. Paul csak Rudyra nézett, a többit igyekezett figyelmen
kívül hagyni. A vastag szemüvegű férfi, akit Rudy felszólított, hogy csodálja Pault, még
mindig rámeresztette szemét.
– Igyunk a regi időkre! – mondta Rudy, felemelve poharát. Úgy látszott, nem veszi észre,
milyen néma csend fogadja javaslatát, és hogy csak egymaga iszik. Csettintett nyelvével,
kacsintással emlékeztetett a régi szép időkre, és élvezettel ürítette ki poharát. Azután lecsapta
a söntéspultra.
Paul fagyosan mosolygott, úgy döntött, hogy egy szót se szól már, mert csak ronthat
helyzetén. Összefonta karját, és a nyitott villanyzongorának támaszkodott. A kocsma csendjét
megtörte a zongorából felszálló halk hang, azután elült.
– Igyunk a fiainkra – szólalt meg váratlanul a vastag szemüvegű férfi. Testességéhez képest
meglepően magas volt a hangja. Ezúttal többen is felemelték poharukat. Miután ittak, a férfi a
lehető legbarátságosabb mosollyal fordult Paulhoz, és így szólt. – Éppen most lett tizennyolc
éves a fiam, doktor.
– Gratulálok.
– Előtte van az egész élet. Csodálatos kor a tizennyolc év. – Szünetet tartott, mintha választ
várna megjegyzésére.
– Jó fiú az, doktor. Nem az a fajta, hogy igazán éles eszűnek mondanák. Akár az apjának,
helyén van a szíve, és ki akar tenni magáért, amennyire telik tőle.
Várakozástele szünet.
– Nos, ha már itt van egy ilyen fejes, mint maga, talán adhat valamilyen tanácsot a fiamra
vonatkozóan. Éppen most fejeződtek be az Országos Általános Képesítési Vizsgák. Halálra
dolgozta magát, hogy felkészüljön, de hiába. Meg se közelítette a főiskolai felvételi szintet.
Csak huszonhét hely volt, és hatszáz gyerek próbálkozott. – Vállat vont. – Nem engedhetem
meg magamnak, hogy magániskolába járassam, így hát most el kell döntenie, mit kezdjen az
életével. Hová menjen, doktor: a hadseregbe vagy a Helyreállíthatatlanokhoz és
Javíthatatlanakhoz?
– Azt hiszem, sok szól mindkettő mellett – mondta Paul feszengve. – Igazában egyikről se
tudok sokat. Valaki más, talán Matheson megmondhatná... – Abbahagyta a mondatot.
Matheson volt a vizsga- és elhelyezési ügyek igazgatója Iliumban. Paul alig ismerte, és nem
nagyon kedvelte. Nagyhatalmú bürokrata volt, egyenesen főpapi modorban látta el munkáját.
– Felhívhatom Mathesont, ha kívánja, megkérdezem, és közlöm magával a választ.
– Doktor – folytatta most már kétségbeesetten a férfi a ravaszkodás minden jele nélkül –, nem
csinálhatna valamit a fiú a gyárban? Nagyon ügyes a keze. Ösztönös érzéke van a gépekhez.
Adjon a kezére egyet, amilyet még sohase látott, tíz percen belül szétszedi és újra összerakja.
Szereti ezt a fajta munkát. Nem lenne hely számára valahol az üzemben?
– Javítóműhelyt, azt mondja, javítóműhelyt. Mit gondol, hány javítóműhelyt tarthat el Ilium?
Persze, én is javítóműhelyt próbáltam nyitni, amikor kitettek. Joe is, Sam is, Alf is.
Mindannyiunknak ügyes a keze, így hát mind javítóműhelyt akartunk nyitni. Minden törött
alkatrészre jut egy javító szakember Iliumban. Az asszonyaink pedig varrónőnek készültek.
Minden asszonyra egy varrónő jut a városban.
Rudy Hertz láthatóan elvesztette a társalgás fonalát, és magában meg mindig a boldog
találkozást ünnepelte nagy barátjával, Paul Proteus doktorral.
Paul megfordult, hogy távozzék, de egy erős kéz szorította meg felső karját. Lelkes
vendéglátója, Rudy tartotta vissza.
– A maga tiszteletére játszottam ezt a dalt, doktor – harsogta túl a zsivajt. – Várja ki a végét. –
Ruby úgy viselkedett, mintha az ócska zenegép a legújabb műszaki csoda lenne, és izgatottan
mutatta a mozgó billentyűkön tükröződő dallamot, a trillákat, a látványos futamokat, és a
basszus-kíséretben lassan, módszeresen emelkedő, süllyedő billentyűket. – Nézze, doktor,
hogyan emelkednek és süllyednek!
4
– Olyan vagy, drágám, mintha kísértetet láttál volna – mondta Anita. Az asszony már
felöltözött az estélyre, és máris úgy viselkedett, mint annak a társaságnak a központja, amely
ben még meg se jelent.
Amikor koktéllal kínálta Pault, a férfi valahogy méltatlan felkapaszkodónak érezte magát az
asszony magabiztos szépségének fényében. Csak olyasmire tudott gondolni, ami elnyerhette
Anita tetszését vagy érdeklődését, minden mást elfelejtett. Nem tudatos reagálás volt ez,
inkább csak reflex, Anita jelenlétének természetes visszatükrözése. Bosszantotta, hogy ilyen
automatikusan jelentkezett ez az érzés, mert apja helyébe képzelte magát, apja pedig teljesen
ura maradt volna a helyzetnek, megtartva magának az első és az utolsó szót.
– Átküldtem a klubba. Kroner és Baer korán érkezett, átküldtem hát Finnertyt, tartsa szóval
őket, amíg átöltözöl.
– Hogy fest?
– Ahogy szokott. Szörnyen. Esküdni mernék rá, hogy ugyanazt a kopott öltönyt viseli, mint
hét évvel ezelőtt, amikor elment innen. Még arra is megesküdnék, hogy ki se tisztíttatta azóta.
Próbáltam rábeszélni, hogy vegye fel a régi szmokingodat, de hallani se akart róla. Úgy ment
át, ahogy volt. Azt hiszem, még rosszat is tett volna egy fehér ingmell. Csak még jobban
kimutatná, milyen koszos a nyaka.
Lejjebb húzta ruhájának dekoltázsát, megnézte magát a tükörben, kicsit feljebb igazította a
kivágást, némi kompromisszumként, azután folytatta. Paul tükörképéhez beszélt.
– Igazán megőrjít ez az ember, tudod, hogy megőrjít. Mindig olyan visszataszító a külseje.
Úgy értem, hogy egy ilyen ember, ebben a pozícióban még csak nem is tisztálkodik.
A magas, szikár ír olykor mindenkit meglepett, amikor – különösen hosszan tartó, kimerítő
munkák idején – pirospozsgás, kiborotvált arccal, új cipőt, zoknit, inget, nyakkendőt, sőt új
öltönyt és feltehetően tiszta alsóneműt öltve jelent meg. A mérnök- és igazgatófeleségek
ilyenkor nagy hűhót csaptak körülötte, hogy meggyőzzék: fontos törődnie magával és
érdemes is. Bizonygatták neki, hogy ő a legcsinosabb férfi az egész iliumi ipartelepen. És
alighanem az is volt a maga nyers, viharvert módján: olyan groteszk módon jóképű, mint Abe
Lincoln, de Lincoln keserű tekintete helyett inkább ragadozó, megvető tekintet sugárzott a
szeméből. Időnkénti tisztálkodási és öltözködési kicsapongásai után az asszonyok fokozódó
elkeseredéssel figyelték, amint napról napra ugyanazt az ünnepi öltözéket viselte mindaddig,
amíg minden öltést és pórust be nem lepett a por, a korom és az olaj.
Kocsija – legalábbis a régi időkben – még siralmasabb állapotban volt, mint most Paulé.
Ebben a tekintetben – ami társadalmilag a legártalmatlanabbnak számított – Paul utánozta a
barátját. Finnerty azt állította, a könyvek, hanglemezek és a jó whisky iránti vonzalma
túlságosan költséges ahhoz, hogy az életben betöltött pozíciójához méltó kocsit és ruhákat
vásároljon. Paul felbecsülte Finnerty könyveinek, hanglemezeinek és whiskys palackjainak
értékét, s úgy látta, hogy az írnek akár két új kocsira is bőven telt volna még. Ekkor kezdte
gyanítani, hogy Finnerty életmódja nem olyan értelmetlen, amilyennek látszik, hanem
valójában megfontolt, szándékos kihívás az iliumi igazgatók, mérnökök és makulátlan
asszonyaik ellen.
Paul sohasem jött rá, miért akarja Finnerty megsérteni ezeket a finom embereket, de
föltételezte, hogy minden agresszivitás valamilyen gyerekkori bonyodalomból ered. Az
egyetlen adatot arról, milyen lehetett a gyerekkora, nem is Finnertytől magától hallotta,
hanem Kronertől, aki a tenyésztő érdeklődésével vizsgálta mérnökeinek előéletét. Kroner
jegyezte meg egy ízben bizalmasan, némi együttérzéssel, hogy Finnerty szegény és buta
szülőktől származik. Finnerty csak egyetlenegyszer nyílt meg Paul előtt, amikor elkeseredett
hangulatban, másnapos levertségben sóhajtva kijelentette: sohase érezte, hogy tartoznék
valahová.
Paul eltűnődött azon, miért szerez neki olyan kéjt az emlékezés Finnerty társadalmilag
romboló, fegyelmezetlen bolondozásaira. Azzal a reményteljes érzéssel vigasztalta magát,
hogy ő maga is elégedett lehetne, ha... – de itt abbahagyta, mintha homályosan sejtené, mi a
folytatás. Pedig nem sejtette.
Irigyelte Finnerty eszét, mert Finnerty mindent meg tudott csinálni, amit akart, méghozzá
ragyogóan. Bármit kívánna a kor, Finnerty ott lenne a legjobbak között. Ha a zene kora lenne
ez, Finnerty kiváló zongorista lenne – az is volt –, vagy építész, orvos, író. Nemcsak a
mérnöki, hanem szinte minden emberi munka alapelveit és indítékait képes volt megérezni
emberfölötti ösztönével.
Ő maga viszont – gondolta Paul – csak az lehetett, ami lett. Miközben újra megtöltötte
poharát, úgy gyanította, hogy csak ehhez a perchez, ebbe a szobába, Anitához juthatott el.
– Valahogy azt kívánom, bár máskor állított volna be Finnerty – szólalt meg Anita. –
Mindenféle problémákat okoz. Úgy képzeltem, hogy Baer ül majd a baloldalamon és Kroner
lesz a jobboldali szomszédom, de most, hogy váratlanul betoppant az Országos Ipari Tervező
Testület egyik tagja, nem tudom, kinek hol a helye. Ed Finnerty magasabb rangú lenne, mint
Kroner és Baer? – kérdezte töprengve.
– Nézd meg a Szervezési Útmutatót, ha akarod – felelt Paul. – Azt hiszem, az OITT-t a
regionális vezetők fölé helyezik, de az inkább agytröszt, mint rang. Finnerty nem törődik az
ilyesmivel. Talán szívesebben eszik a segédszemélyzettel.
– Ha beteszi a lábát a konyhába, börtönbe veti az Egészségügyi Hatóság. – Anita kelletlenül
nevetett. Láthatóan nehezére esett kedélyesen beszélni Finnertyről, és tettetni, hogy
szórakoztatják különcségei. Témát változtatott. – Inkább beszélj arról, mi volt ma.
– Megszerezted a whiskyt?
– Olyan szörnyű megpróbáltatás volt? – gúnyolta Anita. Nem tudta megérteni, a férje miért
utált annyira átmenni a Telepre, és mindig ugratta emiatt. – Igazán olyan szörnyűséges volt? –
kérdezte ismét, most már gügyögve, mintha lusta kisfiúhoz beszélne, akinek hízelegni kell,
hogy megtegyen valami kis szívességet az anyjának.
– Az, ugye? Rudy Hertz a neve. – Saját érzéseit elhallgatva mesélte a történteket. Közben
észrevette, hogy a kísérletező éberségével figyeli feleségét.
– És ettől borultál ki? – Az asszony nevetett. – Túl érzékeny vagy, drágám, igaz? Azt
mondod, hogy lidércnyomás alól szabadultál, pedig semmi se történt.
– Gyűlölnek.
– A vastag szemüvegű férfi egyenesen azt mondta, hogy miattam nincs értelme a fia életének.
– Te mondod ezt, nem ő mondta. És nem akarom, hogy ilyen nevetséges dolgokat beszélj.
Talán szereted úgy beállítani a dolgokat, hogy, bűntudatot érezhess? A te hibád talán, ha csak
annyi esze van a fiának, hogy a Helyreállíthatatlanoknál és Javíthatatlanoknál vagy a
hadseregben szolgáljon?
– Nem, de ha nem lettek volna olyan emberek, mint én, ma gépnél dolgozhatna az üzemben.
– Éhezik?
– És van lakása meg ruhája. Mindene megvan, nem kell a buta géppel bajlódnia,
verejtékeznie, hibáznia, minden évben sztrájkolni, veszekedni a művezetővel, és másnaposan
betántorogni.
– Igazad van, igazad van. – Paul megadóan emelte fel a karját. – Persze, hogy igazad van.
Csak hát pokoli egy korban élünk, átkozottul nehéz hozzászoktatni az embereket az új
eszmékhez. Egyszerűn nem akarják megszokni, ennyi az egész. Bár száz évvel később élnénk,
amikor már mindenki megszokta a változást.
– Előkészítetted a holmimat?
– Az ágyadon van – felelte Anita kimérten. Megsértődött. – Ott van a szmoking, az ing, a
zokni, az inggomb, a mandzsettagomb meg egy új nyakkendő.
– Új nyakkendő?
– Fekete-fehér.
– Hát most jössz? Azt hittem, ez te vagy. – A Paul ágyára terített szmokingra mutatott. – Már
fél órája beszélek hozzá.
Paul becsukta.
– Otthagytam.
– Hol?
– Utálom – mondta Finnerty halkan. – Fantasztikusan sokat fizettek, nevetségesen sokat, még
egy százas mellbőségű tévé-pacsirta se kap annyit. De amikor megkaptam az idei meghívást a
Rétre, közbejött valami, Paul. Éreztem, hogy nem bírnék ki ott még egy összecsődülést.
Azután körülnéztem, és úgy találtam, hogy egyáltalán nem bírom tovább a rendszert.
Eljöttem, és most itt vagyok.
Paulnak a Rétre szóló meghívóját Anita gondosan elhelyezte az előcsarnokban a tükör alatt,
hogy mindenki észrevegye. A Rét sík, füves sziget volt a Szent Lőrinc folyón, a Chippewa-
öbölben. Itt gyűltek össze nyaranta két hétre a Keleti- és a Közép-Nyugati Régió legfontosabb
emberei meg a legígéretesebbek (ahogy a Kézikönyvben állt: "azok, akiknek fejlődése a
szervezet keretében még nem teljes"). Közszellem-fejlesztési orgiát rendeztek csapatsporttal,
együttes énekléssel, tűzijátékkal, féktelen szórakozással, korlátlan whisky- és
szivarfogyasztással. Színpadi játékokat is rendeztek hivatásos művészekkel, annak kellemes,
de félreérthetetlen szemléltetésére, milyen a helyes magatartás a rendszer keretein belül, és
milyen szilárd elhatározásokkal kell nekivágni az előttük álló esztendőnek.
Az ország egész gyártási kapacitásának egyesítése egyetlen tanács alatt nem sokkal azután
történt, hogy Finnerty, Paul és Shepherd Iliumba jött dolgozni. A háború volt az átszervezés
oka. Hasonló tanácsokat hoztak létre a szállítás, a nyersanyagkitermelés, az élelmiszerellátás
és távközlés területén is, és Paul apja állt az egésznek az élén. A rendszer olyan sikerrel
küszöbölte ki a fölösleges és párhuzamos munkákat, hogy a háború után is fenntartották, és
gyakran emlegették, mint a háború kevés konkrét jótéteményének egyikét.
– Mindenesetre némi fenntartással. Kezdem tényként elfogadni. Persze nem hasonlít Kroner
evangéliumához.
– Furcsa – szólalt meg végül. – Azt hittem, közel lehetsz már a kiboruláshoz. Ezért is jöttem.
– Nos, nem tévedtél nagyot. Éppen szó van róla, hogy elmegyek ideggyógyászhoz.
– Tehát valóban rossz bőrben vagy. Pompás! Hagyjuk a fenébe ezt az átkozott estélyt. Akad
megbeszélni valónk.
– Együtt megyünk és most, Ed. Máris tíz percet késtünk. Nem fogsz letorkolni. Ellenállok –
mondta az asszony határozatlanul mosolyogva.
– Anita, ha nem tanúsítasz több tiszteletet a férfiak magánügyei iránt – közölte Finnerty –,
tervezek egy gépet, amely mindenben pótol téged, de ezen felül még tisztelettudó is.
Az asszony elvörösödött.
– Én meg sárral teli vászonzsákból csinálnék olyan férfit, mint te – vágott vissza Anita. – Aki
csak megpróbál hozzád érni, bepiszkolódik. – Becsapta maga mögött az ajtót, és Paul figyelte,
hogyan kopog cipője sarka a lépcsőn.
– Hát ezt meg mi a fenének csináltad? – kérdezte Paul. – Meg tudnád mondani?
– Mik a terveid?
– Menj már! – Úgy mordult rá, mintha Paul éppen akkor zavarta volna meg, amikor egy
fontos, bonyolult gondolatot próbált formába önteni.
– Az előtérben találsz magadnak ír whiskyt egy barna szatyorban – mondta Paul, és magára
hagyta Finnertyt.
5
Paul a garázsban érte utol Anitát, aki éppen beindította a nagy kocsit. Az asszony rá se nézett,
úgy várta, hogy beüljön mellé. Szótlanul hajtottak a klubhoz. Pault letörte Finnerty
valószerűtlen, durva jelenvalósága. Azon elmélkedett, hogy éveken át egy bölcs és
melegszívű Finnerty élt a képzeletében, s ennek a képnek édeskevés köze volt a valóságos
Finnertyhez.
A klub bejáratánál Anita megigazította Paul nyakkendőjét. Keppjét meztelen vállára borította,
mosolyt öltött, és benyomult a fényárban úszó előcsarnokba.
A csarnok végében bárpult állt, ott csoportosult az ötvenes éveinek közepén járó két férfi
körül az Ilium Művek két tucat fiatal munkatársa. Az egyforma hajviselet és egyforma
szabású szmoking miatt nehéz volt őket megkülönböztetni. Az egyik idősebb férfi, a magas,
testes és lassú mozgású Kroner, tekintélyt sugárzó szeretettel hallgatta a fiatalokat. A másik,
az alacsony, sovány, ideges, zajos és mesterkélten közvetlen Baer szüntelenül nevetett, sorra
oldalba bökte és vállon veregette őket, miközben minden szavukat ilyen megjegyzésekkel
nyugtázta: – Pompás, pompás, igaz, persze, persze, csodálatos, igen, igen, így van, pompás,
nagyon jó.
Ilium továbbképző területnek számított, ide küldték a főiskoláról frissen kikerült fiatalokat
ismerkedni az iparral, és azután vezényelték őket nagyobb feladatokra. Fiatal volt tehát a
személyzet, és szakadatlanul megújult. Paul és helyettese, Lawson Shepherd volt a
legidősebb. Shepherd, az agglegény a többiektől kissé elhúzódva állt a bárpultnál, bölcs
tekintettel szemlélte a fiatalokat, és láthatóan szórakozott némelyikük naiv megjegyzésén.
A feleségek két közeli páholyban gyűltek össze, csendesen, feszengve beszélgettek, és mindig
hátrafordultak, valahányszor magasabbra csapott a férfiak hangja vagy kihallatszott a
jellegtelen beszédáradatból a basszus hangon dünnyögő Kroner csodálatosan tartalmas három-
négy bölcs szava.
Baer integetve kiáltott feléjük magas hangján, Kroner alig észrevehetően biccentett, és
mozdulatlanul állt, nem is nézett egyenesen rájuk, várta, hogy oda jöjjenek, s nyugodtan,
méltósággal köszöntsék egymást.
Kroner hatalmas, szőrös keze megszorította Paul kezét, és Paul akarata ellenére szerető
gyereknek és tanítványnak érezte magát. Mintha ismét apjának lenyűgöző, erőtlenítő
jelenlétét érezte volna. Kronernak, apja legjobb barátjának társaságában mindig ezt érezte, és
Kroner láthatóan el is várta. Paul ezerszer megfogadta, hogy legközelebbi találkozásukkor
nem veszti el a fejét. De nem birt magával, és minden találkozáskor, akárcsak most, az
idősebb férfi nagy kezében maradt a döntés és az erő.
Jóllehet Paul különösen érezte a Kronerből sugárzó atyai légkört, a nagy ember igyekezett
még jobban elmélyíteni ezt az érzést. Úgy beszélt magáról, mint aki egyúttal minden
beosztottjának apja, sőt, kissé átvittebb értelemben asszonyaiknak is, és ez nem volt puszta
pózolás. Olyan érzelmi töltéssel igazgatta a Keleti Régiót, hogy valószínűtlennek látszott,
lehetne-e másképpen is igazgatni. Tudott minden gyerek születéséről, minden nagyobb
betegségről, és önmagát hibáztatta ama ritka esetekben, amikor nem vált be valamelyik
embere. Szigorú is tudott lenni, de ezt is atyaian csinálta.
– Hogy vagy, Paul? – kérdezte melegen. Vastag szemöldökeinek fürkésző rándulása aláhúzta,
hogy nem üdvözlésnek, hanem kérdésnek szánta szavait. Olyankor használt ilyen hangsúlyt,
amikor tüdőgyulladás vagy még súlyosabb betegség után tudakozódott valakinek az állapota
felől.
– Jól vagy, mi? Szóval jól érzed magad? Remek! – mondta Baer, és Paul vállát veregette. –
Remek! – Baer, a Keleti Régió főmérnöke ezután Anitához fordult. – És maga, ó! Jaj, de
csinos. Istenemre! Mit is mondjak, milyen csinos – vigyorgott. Baer tisztára hülyét csinált
magából, és láthatóan nem is sejtette, hogy a legkevésbé se hat talpraesettnek és csillogónak
társaságban, éppen ellenkezőleg. Valaki egyszer emlékeztette rá, milyen megjegyzéseket tett
beszélgetés közben, és fogalma sem volt róla, miről beszéltek akkor. Műszaki szempontból,
Finnertyt is beleértve, nem akadt nála jobb mérnök Keleten. Alig volt valami a Régióban, ami
ne Baer elméjét dicsérte volna, itt pedig úgy szerepelt Kroner mellett, mint egy foxi a
bernáthegyi oldalán. Paul gyakran elmélkedett azon, milyen különös ez a Kroner–Baer-
kombináció, és pótolni tudja-e majd őket a felső vezetés. Baer képviselte az ipar tudományát
és technikáját, Kroner személyesítette meg a hitet, a bonyolult vállalkozás szinte szentként
tisztelt szellemét. Kroner valójában rossz mérnök volt, Pault időnként meglepte, mennyire
hiányosak vagy hibásak a műszaki ismeretei, de felbecsülhetetlenül értékessé tette, hogy hitt a
rendszerben, másokat is rá tudott vezetni, hogy higgyenek benne, és azt tegyék, amit
mondanak nekik.
Elválaszthatatlan volt ez a két férfi, jóllehet úgyszólván semmi közös vonás nem akadt
bennük. Ketten együtt majdnem tökéletes egész embert alkottak.
– Talán azt mondta valaki, hogy Paul beteg volt? – kérdezte Anita nevetve.
Kroner mosolygott.
– Örömmel hallom, Paul. Te vagy az egyik legjobb emberünk. – Gyengéden nézett rá. – Az
apád nyomdokain haladsz, Paul.
– Shepherd doktor említette – szólt közbe Baer élénken. – Ott voltam akkor reggel. Nem
emlékszel? Shepherd volt.
– Persze, persze, igazad van, valami másról beszélt, egészen másról – erősködött Baer
zavartan. Aztán ismét Paul vállát veregette. – Szóval már jobban érzed magad? Nos, csak ez
számít. Pompás, pompás.
– Egyébként – érdeklődött Kroner szívélyesen –, hol van Finnerty barátod? Milyen most Ed?
Azt hiszem, a washingtoni életet az itteninél kissé kevésbé – kereste a megfelelő szót – kissé
kevésbé kötetlennek találja.
– Erre gondoltam – mondta Kroner. – De hát egyikünk se tökéletes, és átkozottul kevés ember
tökéletes, annyira, hogy az Országos Ipari Tervező Testületbe kerüljön. Hol van most?
– Később talán átjön – közölte Paul. – Kifárasztotta egy kicsit az utazás.
– De hol van Mami? – kérdezte Anita, hogy elterelje a beszélgetést Finnertyről. Mami Kroner
felesége volt, Kroner mindig magával vitte a társadalmi eseményekre, lerakta a többi asszony
közé, és megfeledkezett róla, amíg el nem érkezett a pillanat, hogy szeretettel újra felfedezze
és hazaszállítsa a kilencvenkilós asszonyt.
– Megint baja van a beleivel – mondta Kroner komoran. Mindenki, aki csak hallóközelben
volt, együttérzően ingatta a fejét.
– Tálalva van – jelentette egy fülöp-szigeti pincér. Egyszer már indítványozta valaki, hogy
gépesítsék a felszolgálást, de túlnyomó többséggel leszavazták.
Amikor Paul, Kroner, Baer és Anita a többiektől követve a gyertyafénnyel világított ebédlőbe
indult, elszáguldott mellettük negy fiatal mérnök a legutolsó eresztésből, és útjukat állta.
Kroner és Baer élvezte a jelenetet. Mindig pártolták a csapatjátékokat, mint hatásos módszert
a közösségi szellem erősítésére a Keleti Régió családjában.
– Csak maga vagy mind a négyen? – kérdezte Paul. Valóban ő volt a klub dámabajnoka,
jóllehet sohase rendeztek hivatalos bajnokságot. Senki se tudta legyőzni, és – bár legalább
annyiszor unta, mint ahányszor nem – mindig be kellett bizonyítania verhetetlenségét az
újonnan belépő mérnökök csoportjának, akárcsak most ennek a négynek. Szokássá vált ez, és
a folyó északi partján a kis zárt társadalom szükségét érezte az ilyen szokásoknak, kiváltságos
tréfáknak, a társaság külön jellegzetességeinek, hogy saját szemében megkülönböztesse magát
a társadalom többi részétől. A fiatal mérnökök Paullal folytatott dámajátéka immár hetedik
éve az egyik legnagyobb tiszteletben tartott hagyománynak számított.
A négy fiatal utat nyitott, az asztalhoz engedte Pault, Anitát meg a két díszvendéget.
– Ó – szólalt meg Anita az asztalfőn elhelyezett névkártyákat vizsgálva. – Egy kis hiba
történt. – Felemelte a terítékétől balra levő névjegyet, összegyűrte és odaadta Paulnak. Másik
kártyát tett a megüresedett helyre, és leült Kroner és Baer közé. Pincért hívott, hogy elvitesse
a fölöslegessé vált terítéket. Paul megnézte a kártyát, Finnerty nevét látta rajta.
Praktikus, földi lakoma készült, a jó ízek kedvéért élvezték a ráksalátát, a húslevest, a tejfeles
csirkét, a zöldbabot és a tört krumplit. Kevés szóval, sok némajátékkal, mosollyal és
hajlongással mutatták a háziasszonynak, hogy minden étel elsőrangúan élvezetes.
Kroner időnként megjegyzést tett valamelyik fogásra, Baer szorgosan visszhangozta, az asztal
körül ülők bólogatva helyeseltek. Egy ízben az asztal végén hevesen suttogva vitába kezdett a
Pault viadalra kihívó négy fiatal mérnök. Amikor mindenki feléjük nézett, elhallgattak.
Berringer elkomorodott, felvázolt valamit egy szalvétára, és megmutatta a másik háromnak.
Egyikük javított a rajzon, azután visszaadta. Berringer arcán megértés, majd elismerés
tükröződött. Bólintott, azután tovább evett.
Paul szemlét tartott az asztal fölött: huszonhét igazgató és mérnök volt itt feleségestül – az
Ilium Művek egész személyzete, az esti műszak kivételével. Két hely maradt üresen:
Finnertyé meg Shepherdé, aki nem tért vissza azóta, hogy olyan hirtelen kisietett a
golfpályára.
Finnerty alighanem még mindig ott hevert a hálószobában, a mennyezetet bámulta, és talán
beszélt magában. Az is lehet, hogy távozásuk után nem sokkal ő is útnak indult a Telepre,
ivászatra vagy kurvát fogni. Paul remélte, hogy ismét évekre eltűnik. A ragyogó szellemű,
törvényeknek fittyet hányó szabadgondolkodót, akit annyira csodált fiatal korában, már csak
betegnek, visszataszítónak találta. Eltűnése, Anita elleni oktalan támadása, a beteg idegállapot
dicsőítése ijesztően hatott. Kiábrándító csalódás volt. Azt várta Paul, hogy kap valamit
Finnertytől, nem is tudta mit, talán gyógyírt a megnevezhetetlen, kínzó hiányérzetre, amely
már szinte – ahogy Shepherd mondhatta Kronernak – az őrületbe kergeti.
Shepherd iránt egyenesen könyörületet érzett, zavarta, hogy annyira megrázta, amikor
besúgóként lelepleződött. Felállt.
– Megkeresem Shepherdet.
– Nem, Paul, igazán nem mondott ilyet. Ha akarod, elmegyek, megkeresem én. Én vagyok a
hibás, hogy szóba hoztam ezt a témát. Nem Shepherd volt, és most a szegény fiú...
Paul gyors léptekkel indult a bár felé, és hallotta maga mögött felesége lépteit.
– Nincs mit elmulasztanod – mondta Paul. – Egyszerűen megmondom neki, hogy minden
rendben van, megértem őt. És valóban megértem.
– Azt a pittsburghi állást akarja. Ezért mondta Kronernak, hogy idegösszeomlásod volt. Most
oda van a félelemtől, hogy elveszti a munkáját. Nem is rossz!
A golfpálya gyepén álltak már, az újhold gyenge fénye alig hatolt be a fekete és a kék sötét
árnyalataiba burkolózott világba. Az első pálya homokkupacúnál levő padon ült Shepherd
szétvetett lábakkal, három whiskyspohár sorakozott mellette.
– Rajta hát – súgta Anita. Ott állt Paul mellett, és ökölbe szorította kezét.
– Kihűl a leves – mondta Paul, amilyen kedvesen csak tudta. Leült mellé a padra, a három
pohár közöttük állt: – Csöppet se törődöm vele, mondtad-e neki, hogy szétesem. – Anita vagy
tíz méterre állt tőlük, árnyéka az üvegajtóra vetődött.
– Inkább annak örülnék, ha pokolian dühítene – bökte ki Shepherd. – Igenis mondtam. Rajta,
küldj el!
Paul sose tudta, mit kezdjen Shepherddel, nem tudta elhinni, hogy bárki igazán úgy
gondolkozhat, mint ez az ember. Amikor Shepherd annak idején elsőnek érkezett Iliumba,
közölte újdonsült társaival, Paullal és Finnertyvel, hogy versenyezni akar velük. Kihívóan,
nevetségesen szavalt a versengésről, és mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, vég
nélkül emlegette a különböző válságos eseteket, amelyekben összemérte képességeit
másokéval. Olyan esetek voltak ezek, amelyeket a többiek rutinszerűnek, figyelemre
méltatlannak és jelentéktelennek találtak. Shepherd szemében azonban, úgy látszik, golfpálya
az élet, indítások, kockázatok, célba érések sorozata, és végül a pontok összegezése –
összevetve mások eredményével – minden lyukbatalálás után. Dühöngött vagy lelkendezett
olyan kudarcok vagy diadalok után, amelyeket más szinte észre se vett, de mindig sztoikus
maradt a játékot szabályozó törvények iránt. Nem kért és nem adott kegyelmet, édeskeveset
törődött Paullal, Finnertyvel vagy más munkatársaival. Jó mérnök volt, de rossz kolléga,
eltökélten kovácsolta saját sorsát, és meggyőződéssel vallotta, hogy nem őrizője fivérének.
Paul némán fészkelődött a padon, próbálta Shepherd helyébe képzelni magát. Shepherd
elvesztett egy játszmát, és most dühösen tiszteletben tartva a versenyrendszer mechanizmusát,
kész volt megfizetni a veszteségit, s új játszmát kezdeni, amelyet megint csak, mint mindig,
meg akart nyerni. Rideg világban élt, de nem akart másképp élni. Az ég tudja, miért.
– Úgy gondolom, én vagyok a megfelelőbb – mondta Shepherd. – De hát nem mindegy most
már? Vesztettem.
– Vesztettél.
– Nem is tudom – jegyezte meg Paul. – Azt hiszem, megfelelő lennél Pittsburghba. Ha
kívánod, írhatok egy ajánlólevelet.
– Menj be, Anita – mondta Paul. – Egy perc múlva utánad megyünk. – Anitát csábította, hogy
adják meg Shepherdnek, amire vágyott, a vérre menő harcot, a kiindulási pontot egy új
játszmához.
– Rendben van. Tudod, hogy ez nem rám tartozik. De menjünk be már, jó? – Amikor
Shepherd felállt, kezet nyújtott neki. Shepherd nem fogadta el, elsietett mellette.
Anita megállította.
– Ha véleményt akarsz formálni a férjem egészségi állapotáról, talán előbb őt magát vagy az
orvosát kellene megkérdezned.
– A férjed meg az orvosa már hónapok óta tudják, amit Kronernak és Baernek mondtam.
Olyan állapotban van, hogy még egy lábhajtású varrógépet se lehetne rábízni, nemhogy a
pittsburghi üzemet. – Belemelegedett, visszanyerte bátorságát, és talán azt mérlegelte, hogy
szavait az ebédlőben is meghallják.
Paul mindkettőjüket karon ragadta, s a bárba majd a vacsorázó társaság felé irányította őket.
Mindenki kérdő tekintettel bámult rájuk. Paul, Anita és Shepherd kart karba öltve,
mosolyogva vonult be a báron keresztül az ebédlőbe.
– Ugye kaphat a fiú tejet és pirítóst? – Kroner mindig kész volt a családi béke érdekében
egérutat biztosítani szorult helyzetbe került embereinek. Paul gyanította, hogy Kroner az est
hátralevő részében – ahogy most tette a diéta elrendelésével – elevenen tartja a Shepherd
betegségéről kitalált kegyes hazugságot.
Kávé és likőr után Paul rövid beszédben méltatta a tizenhárom év előtti eseményt, az Ilium
Művek és a többi üzem összevonását az Országos Gyáripari Tanács alá. Ezt követően áttért a
Második Ipari Forradalom nagy témájára. Olvasta a beszédet, rendszeres időközönként
nehézkesen felnézett a kéziratból. Régi mese volt ez, ahogy Katharine Finchnek mondta
délután az irodában, beszámoló a fejlődésről, bizonygatása, hogy hisznek abban, amit
csinálnak és csináltak az iparban. A gépek sokkal jobban végzik Amerika dolgát, mint
ahogyan maguk az amerikaiak valaha is végezték. Jobb árut gyártottak, több embernek,
olcsóbban, s ki tagadhatná, hogy ez nagyszerű és örvendetes? Mindenki ezt mondta, ha
beszédet kellett tartania.
– Csak azért, hogy hangsúlyozzam, amit mondasz, Paul, szeretnék mondani valamit, amit
meglehetősen érdekesnek tartok. Egy lóerő körülbelül huszonkét ember erejével, huszonkét
erős ember erejével egyenlő. Ha valamelyik nagyobb acélhengerművünk motorjainak lóerejét
átszámítjuk emberi erőre, megállapíthatjuk, hogy a motor többet végez, mint amennyit az
Egyesült Államok egész rabszolganépessége végezhetett a polgárháború idején, és mindezt
napi huszonnégy órán át végzi. – Elégedetten mosolygott. Kőszikla volt Kroner, a hit és
büszkeség forrása mindenki számára a Keleti Régióban.
– Érdekes szám ez – mondta Paul, miközben kereste, hol is tart a kéziratban. – És ez,
természetesen, az Első Ipari Forradalomra vonatkozik, amelyben a gépek fölöslegessé tették
az emberi izmok munkáját. A második forradalmat, amelyet most fejezünk be, kissé nehezebb
a megtakarított emberi fizikai munka számaiban kifejezni. A lóerőhöz hasonló mértékegység
kellene a rutinszerű munkáknál érzett bosszúság és unalom kifejezésére, de nincs ilyen
mértékegység.
– Piszkos vicceket mesél valaki a nyulak szaporodásáról? – kérdezte Finnerty, aki ebben a
pillanatban jelent meg az ajtóban. Kissé tántorgott, és nehezen lélegzett. Nyilván megtalálta a
whiskyt. – Melyik viccnél tartottatok? Talán annál, hogy a kis nyuszilány bemegy a nyuszi-
vasüzletbe, és a boltos...
– Ni csak, Finnerty! Hogy vagy, fiam? – Odahívta a pincért. – Éppen időben érkeztél a
kávéhoz, fiam. Kérek egy nagy adag feketét. – Átölelte Finnertyt hatalmas karjával, és
odakormányozta az asztalhoz, ahonnan Anita leszedette a terítéket. Finnerty felkapta a
mellette ülő mérnök asztalkártyáját, rápillantott, azután a szomszédjára.
Paul elővette a zsebéből, kisimította és Finnerty elé tette. Finnerty bólintott, és mogorva
némaságba süllyedt.
– Szóval nem a kis nyuszilányról meg a nyuszi-vaskereskedésről volt szó – morogta Finnerty.
Kroner mosolygott.
– Ahogy mondod, akár a nyulak. Érdekes egyébként, Paul, talán beszélt róla neked is az apád,
hogy milyen sokáig nem figyeltek föl az emberek arra, amit Második Ipari Forradalom néven
emlegetsz. Öles címbetűket kapott az atomenergia az újságokban, és mindenki arról beszélt,
hogy az atomenergia békés felhasználása átalakítja a világot. Az Atomkorszak, ez volt a
jövőbe mutató jelszó. Emlékszel, Baer? És közben a vákuumcsövek szaporodtak, akár a
nyulak.
– A háború tette – mondta Kroner higgadtan. – Mindig így van háború után.
– Ugyan, Ed – szakította félbe Paul –, nem tudsz logikai összefüggést kimutatni ezek között.
– Biztos vagyok benne, nincs köztük akkora összefüggés, hogy érdemes lenne itt, most
törődnünk vele – szögezte le Kroner, komoran.
Megkönnyebbült sóhajtások és hálás pillantások válaszoltak végig az asztal mentén. Paul nem
nagy sajnálkozással tette le.beszédének még hátralevő lapjait. Finnerty kivételével a társaság a
klub játéktermébe özönlött, ahol már előkészítették a játéktáblát, és reflektorok fényében
ragyogott az asztal.
A négy kihívó előresietett, gyors megbeszélést tartott, aztán három eltűnt a ruhatárban. A
negyedik, Fred Berringer, leült az asztalhoz, és titokzatosan mosolygott.
– Néha-néha.
– Pedig veszteni fogsz, veszteni fogsz – mondta Baer. – Mindenki vesztett eddig, mindenki
vesztett, igaz, Paul? Veled szemben mindenki veszít.
– Szerénységem tiltja, hogy válaszoljak – mondta Paul. – Eredményeim beszélnek helyettem.
– Legyőzhetetlenségének tudatában megengedett magának egy kis fennhéjázást. A ruhatári
mozgásból ítélve, a ma esti játéknak lehet valamilyen különlegessége, de ez nem zavarta.
– Utat Dáma Dénesnek! Utat Dáma Dénesnek! – kiáltozott Berringer helyettese a hallból.
A játékterem közönsége utat nyitott, és a három fiatal mérnök lepedőbe burkolt, kerekekre
szerelt ember magasságú dobozt gördített be.
– Hiszen ismered: Dave Berringer; Dave Berringer fia ez – magyarázta meg Kroner.
– Ó! – Baer csodálattal bámulta Dáma Dénest. – A mindenit, hiszen akkor nem csoda. Nem
csoda. – Fred apja volt az ország egyik legkiválóbb számítógép szakembere.
Paul rezignáltan ült a székén, és várta a komédia kezdetét. A fiatal Berringer buta, öntelt
arcába meredt, és bizonyos volt benne, hogy ez a kölyök csak annyit tud a gépről, hogy
melyik gombot kell megnyomni.
Finnerty beballagott az ebédlőből, tányért tartott az álla előtt, abból falatozott. Egy szekrény
tetejére tette a tányért, azután Baer mellé furakodva belenézett a gépbe.
– Bármilyen tétet tartok, fiúk, bármilyen tétet – mondta Berringer, és az asztalra tette vastag
pénztárcáját.
A másik három fiú bekapcsolta Dáma Dénest a hálózatba. Amikor a kapcsolókat próbálgatták,
a doboz zümmögött és kattogott, mellső lapján pedig felgyulladtak és kialudtak a fények.
– Megadom magam – állt fel Paul, és megveregette a dobozt. – Gratulálok, Dénes, jobb vagy
nálam. Hölgyeim és uraim, bemutatom a klub új bajnokát. – Azzal elindult a bár felé.
– Csak rajta, Paul – bíztatta Finnerty. – Átvizsgáltam Dénest, és egyáltalán nem találom olyan
tökéletesnek. Ötven dollárba fogadok rád, és minden tétet tartok Dáma Dénes ellenében.
– Akárha abba fogadnál, hogy holnap nem kel fel a nap – mondta Paul.
Paul visszaült. Elkeseredetten lépett egyik bábujával. Valamelyik fiatalember kapcsolt, fény
jelezte Dáma Dénes mellén Paul lépését, azután újabb fény gyulladt ki, ez mutatta
Berringernek a legjobb ellenlépést.
Berringer mosolygott, és azt tette, amire a gép utasította. Cigarettára gyújtott, és az asztalon
halmozódó pénzt paskolta.
Paul újra lépett. Ismét fények villantak. Így ment ez még néhány lépésen át.
Egyszerre csak Paul – legnagyobb meglepetésére – kiüthette Berringer egyik bábuját, anélkül,
hogy a legkisebb veszélynek tette volna ki magát. Aztán még egyet kiütött, majd megint
egyet. Meglepetten és elismerően rázta a fejét. A gép nyilvánvalóan hosszú távra játszott, s ő
még nem ismerhette fel a stratégiáját. Mintha csak meg akarná erősíteni ebben a feltevésében,
Dáma Dénes vészjóslóan sziszegő hangot hallatott, s ez a hang egyre erősödött, ahogy
folytatták a játékot.
– Most már három-egy arányban tartok minden tétet Dáma Dénes ellen – jelentette be
Finnerty. Berringer és Shepherd fejenként további húsz dollárt tett le.
– Maga meg Dáma Dénes kikap, ennyi az egész. Valakinek mindig nyerni kell, valakinek meg
veszteni – mondta Finnerty. – Ilyen a játék.
– Hát nem látja? – kiáltott őrjöngve Berringer. – Nem működik jól. – Segítségért könyörögve
nézett körül a teremben.
– Vigyázzatok, Dáma Dénes bármelyik pillanatban elkezdhet igazán játszani, és akkor fuccs a
bajnokságnak! – gúnyolódott Finnerty. – Hopp, hopp, hoppla hopp. Függönyt le!
– Csodálatos dolog a matematika – mondta Paul. Szimatolt. Égő festék szagát érezte, s szeme
könnyezni kezdett.
Berringer egyik segédje felrántotta a gép hátlapját, és méregzöldre színezett füst áradt a
terembe.
Dénes acélmellén most őrjöngve villogtak a játéktábla fényei, démonian gyors játszmát adtak
elő, olyan szabályok szerint, amelyeket legfeljebb maga a gép érthetett. Végül egyszerre
kigyulladt minden fény, egyre hangosabbá vált a zümmögés, már mennydörgésszerű
orgonahangnak hallatszott, azután hirtelen elhalt. A kis lámpák egyenként kialudtak, mint
amikor egy egész falu aludni tér.
– Ó, ó, a mindenit, a mindenit – motyogta Baer.
Berringer az ajkába harapott, bólintott, csak azután jött rá, ki mondta ezeket a szavakat.
Gonosz, fenyegető kifejezés rajzolódott ki buta, kerek arcán.
– Áá – szólalt meg a szája szélét nyalva –, az okos fickó. Magáról majdnem megfeledkeztem.
– Ugyan, Finnerty – mondta Kroner békítő hangon –, spongyát rá. Jó? Végtere is azt hiszem,
van oka a fiúnak, hogy kiboruljon, és...
– Még hogy spongyát rá? – méltatlankodott Finnerty. – Paul becsületes és szabályos játékban
győzte le Dáma Dénest.
– Kérdezze meg Baert. Ő is ott kukucskált mellettem. Baer, csináltam valamit Dáma
Dénessel?
– Hogyan? Hogy csináltál-e valamit? Úgy érted, hogy elrontottad volna? Nem, nem, dehogy.
– Hát akkor üljön le, és fejezze be a játszmát, dagadt fickó – folytatta Finnerty. – Vagy adja
fel. De akár így, akár úgy, ragaszkodom a pénzemhez.
– Ha nem rontotta el Dénest, honnan tudta olyan biztosan, hogy veszteni fog?
– Mert mindig az emberrel rokonszenvezem a géppel szemben, különösen, ha a gép magafajta
tökfejnek segít, olyan ember ellen, mint Paul. Egyébként Dénesnek hibás volt az egyik
forrasztása.
– Akkor szólnia kellett volna! – mondta Berringer. A gép roncsaira mutatott. z Nézze, nézze
csak! Látja, mit okozott azzal, hogy nem szólt a hibás forrasztásról? A mocskos pofájával
kellene feltörölnöm a padlót.
– Nono, lassabban – szólalt meg Kroner, és kettőjük közé lépett. – Szólhattál volna arról a
forrasztásról, Ed. Szégyen, igazán szégyen.
– Ha Dáma Dénes túl tud járni az emberek eszén, akkor igazán ügyelhet a saját forrasztásaira
is. Paul maga tartja rendben a vezetékeit. Csinálja meg ugyanezt Dénes is. Aki elektronikával
él, elektronika által is hal meg. Sic semper tyrannis. – Felszedte a bankjegyeket az asztalról. –
Jó éjt.
– Kérlek, add vissza a pénzét – mondta Anita. – Nem volt rendben a gép. Légy tisztességes.
Nem így helyes, Paul?
– Ilyen a játék szelleme, bajnok – mondta Finnerty. – Most hazamegyek, mielőtt találnának
egy kötelet számomra ezek a sportkedvelő úriemberek.
– Persze, persze.
6
– Milyen volt az arca, amikor ezt mondta? – kérdezte Anita.
Paul fejére húzta a paplant és aludni próbált, összegömbölyödve a sötét, meleg anyaméhben,
amivé minden este változtatta ágyát.
– Szomorúnak látszott – morogta. – De hát mindig szomorúnak látszik. Kedvesnek és
szomorúnak.
Három óra hosszat tárgyalták a klubbeli eseményeket, és újra meg újra visszatértek arra, mit
is mondott Kroner búcsúzáskor.
– És Pittsburghről semmit?
– Semmit – felelt Paul türelmesen. – Mondom, egy szót se. – Még szorosabban feje köré
tekerte a paplant, és még jobban felhúzta térdeit. – Semmit.
– Örülök, hogy törődsz velük – felelte Paul ásítva. – Igazán örülök, köszönöm. –
Lidércnyomásszerű félálomban látomásként jelent meg előtte az a tétel, hogy a férj és feleség
egy test: különös, tehetetlen sziámi ikerpárra emlékeztető szörny-képződményt látott.
– A nők megéreznek olyat is, amit a férfiak észre se vesznek – folytatta Anita. – Felfigyelünk
fontos dolgokra, amelyek mellett elmennek a férfiak. Kroner ma este meg akarta törni a jeget
a pittsburghi állás ügyében, te meg...
– Majd megtudjuk, mit akar Kroner, amikor meglátogatom. Most pedig aludjunk.
– Finnerty! – kezdte újra Anita. – Ő rontotta el az egészet. Ami sok, az sok! Egyáltalán
meddig akar itt maradni?
– Hogy hagyhat neki az Országos Ipari Tervező Testület ennyi időt csavargásra meg arra,
hogy sértegesse a régi barátait?
Anita felült.
– Ő lépett ki. Fizetésemelést ígértek, hogy maradjon. – Ez a téma fölébresztette. Amíg Anita
egyre csak a pittsburghi álláson kérődzött, Paul mindinkább összehúzta magát. Most úgy
érezte, felélénkül, nyújtózkodik, embernek érzi magát. Finnerty neve ismét bűvösen hatott,
teljes fordulat állt be Paul érzéseiben. Az esprit de corps, a közös vállalkozás szelleme, amit
évek óta egyszer sem érzett, összekötötte kettőjüket, amikor olyan mulatságosan megalázták
Dáma Dénest. Ezenfelül – már olyan elevenek lettek Paul gondolatai, mintha friss szél
korbácsolta volna fel őket – volt valami elragadó abban, amit Finnerty csinált, éppolyan
felfoghatatlan és egyszerűen szép, mint az öngyilkosság: kilépett.
– Paul...
– Hmm?
– Apád úgy gondolta, hogy egy napon te leszel az igazgató Pittsburghben. Semmi se tenné
boldogabbá, ha élne, mint az, hogy megkapod ezt az állást.
– Umm hmmmm. – Eszébe jutott, hogy nem sokkal esküvőjük után Anita előkotorta
valamelyik ládából apja egyik fényképét, megnagyíttatta, bekereteztette, s ezt ajándékozta
férjének születésnapjára. A kép most odaát van az irodájában, Anita helyezte el ott, ezt
láthatta elsőnek reggel és utoljára este. Anita sohase találkozott Paul apjával, s Paul se sokat
beszélt róla neki, ő azonban olyan legendát szőtt az öreg Proteus személye köré, hogy órákig
tudott beszélni róla. A legenda lényege az volt, hogy Paul apja ifjú korában éppen olyan
könnyedén fogta fel az életet, mint a fia most, s azt az erőt, amely a gazdasági élet csúcsára
segítette, élete derekán szerezte meg, éppen azokban az éveiben, amelyek Paul életében most
kezdődnek.
Kroner szintén melegen tartotta azt a gondolatot, hogy Paultól elvárható: lépjen apja
nyomdokaiba. Kronernak ez a hite nagy szerepet játszott abban, hogy Paul lett az Ilium
Művek igazgatója, most pedig ugyanez segítheti a pittsburghi igazgatói állás elnyeréséhez.
Amikor Paul arra gondolt, milyen kevés erőfeszítéssel emelkedett föl a ranglétrán, olykor
mint most is – megijedt, sarlatánnak érezte magát. Jól ellátta feladatát, de hiányzott belőle,
ami megvolt az apjában, Kronerban, Shepherdben és sok másban: munkája fontosságának
tudata, az a képesség, hogy szinte a szerelem erejével, érzelmileg áthassa a kollektív
személyiség mindenütt jelen levő és mindentudó gigászi kísértete. Röviden: Paulból hiányzott
az, ami apját naggyá és támadóvá tette, az a képesség, hogy gátlástalan legyen.
– Ha nem akad, aki megnyirbálja a szárnyait, egy napon mindenkinek a fejére tapos.
– Hmm?
– Mindig felfigyeltem rá, hogy ha Shepherd egy bizonyos szögben fordítja el az arcát, nagyon
hasonlít valakire. Csak ma éjszaka jöttem rá, hogy kire.
– Mmmm.
7
Ifj. Elmo C. Hacketts őrvezető menetelt. Közeledett ahhoz a helyhez, ahol a bratpuhri sah,
Ewing J. Halyard doktor külügyminisztériumi tisztviselő, Khashdrahr Miasma, a tolmácsuk,
Milford S. Bromley hadseregtábornok, William K. Corbett tábornok, táborparancsnok és Earl
Pruitt vezérőrnagy hadosztályparancsnok állt a segédtisztekkel.
Hacketts őrvezető a 12. hadsereg 9. hadtestéhez tartozó 427. ezred 1. zászlóalja B századának
második szakaszában, az első raj közepén menetelt, és pontosan akkor csapta földhöz a bal
lábát, amikor a dobos megzendítette a nagydobot.
– Állj !
Hacketts szabályszerűen jobbra rántotta a fejét. És egyenesen a bratpuhri sahnak, az isten háta
mögött élő hatmillió ember szellemi vezérének apró, fürge szemébe meredt.
Hacketts nem viszonozta meghajlással, mert nem kapott rá parancsot, és majd bolond lesz
olyasmivel törni magát, amire nem kap parancsot, különben is huszonhárom évig kell még
haptákban állnia, de aztán végzett a hadsereggel, a fene egye meg, és ha huszonhárom év
múlva odalép hozzá valamelyik ezredes, hadnagy, tábornok vagy más ilyen kurafi, és azt
mondja: "Tisztelegj", "Szedd fel azt a csikket", "Tisztítsd ki a cipődet" vagy valami hasonlót,
akkor azt válaszolja: "Csókold meg a fenekem, fiacskám", és képen törli a vén mihasznát meg
szembe köpi, azután röhögve odébbsétál, mert letöltötte a huszonöt évét, és nincs már más
dolga, mint a régi bandával lődörögni Evansville-ben, Hooker kocsmájában, és várni a
nyugdíjutalványt, pusztulj hát a pokolba, pajtás, mert senki se parancsolhat többé nekem,
letudtam az egészet, és...
A sah gyönyörködve tapsolt, és tovább bámult a szép szál, egészséges férfi, Hacketts őrvezető
szemébe.
– Azt kérdi a sah, ha ezek nem rabszolgák, akkor mi bírja rá őket, hogy ezt csinálják?
Közben Hacketts arra gondolt, hogy a hét végén egyedül marad a körletben, amikor mindenki
más kimenőt kap, mert reggel az ellenőrzésnél, miután feltörölte és gumihengerrel
végigdörzsölte a padlót, lemosta az ablakot a priccsénél, elsimította a takarót, és
meggyőződött róla, hogy a fogpasztatubusát a borotvakrém tubusától balra helyezte el, és
mindkét tubus kupakja a faltól kifelé mutat, és az összehajtott zoknik szára a ládájában felfelé
néz, és a kincstári csajkája meg a kincstári bögréje meg a kincstári kanala meg a kincstári
villája meg a kincstári kése ragyog, a fapuskáját kiviaszolta, a fémszerkezeteket utánzó
részeket kisuvickolta, a cipőjét kifényesítette, a priccs alá tett kimenőcipőjét végig befűzte és
bekötötte, ruhadarabjai – két olajbarna ing, két olajbarna nadrág, három khaki ing, három
khaki nadrág, két halszálkás ing, két halszálkás nadrág, tábori zubbony, olajbarna
ünneplőzubbony, olajbarna esőköpeny – az előírt sorrendben lógnak a vállfákon, továbbá
minden zsebet kiürített és begombolt, akkor a szemlét tartó tiszt odajött hozzá, és azt mondta:
– Hé, katona, nyitva van a slicce, nem kap kimenőt!
– Át!
– Előre...
Hacketts azon tűnődött, hová a pokolba mehet a következő huszonhárom év alatt, és úgy
gondolta, megváltás lenne akárhová kerülni az Államokból egy időre, meghódítani
valamilyen vidéket, és talán valakivé lenni valamelyik országban, ahelyett, hogy pénztelen
csavargóként keres, de nem talál itthon könnyű munkát vagy egyáltalán nem talál jó munkát,
de mégis jobbat a semminél, de hát az élet nemcsak munkából áll, amindenit, egy kis
dicsőséget is szeretne, és a tengeren túl jó helyet és dicsőséget is találhat, talán nem is kell
lövöldözni, valószínűleg hosszabb ideig nem kell, de ha mégis, akkor igazi puskát és töltényt
kap, azzal pedig már lehet dicsőséget szerezni, és holtbiztos, hogy ez felnőttebb dolog, mint
fapuskával fel és alá menetelni, és egy kis előlépést is szeretne, de hát tudja, mi áll a személyi
lapján, mindenki más is tudja, különösen a gépek, így azután nem számíthat előlépésre a
következő huszonhárom évben, hacsak ki nem ég egy cső az egyik gépben, és a gép tévesen
értékeli a lapját, mert akkor tisztiiskolára küldhetik, megtörténik hébe-hóba ilyesmi, ott az
öreg Mulcahy, aki megszerezte a lapját, és mesterkedett valamit a lyukkártyán, hogy a gépek
nagy előléptetésre alkalmasnak találják, ehelyett azonban bezárták a körletbe, mert a gép azt
mutatta ki, hogy huszonhatszor volt trippere, azután meg harsonásnak osztották be a
zenekarba, pedig egyetlen dallamot se tudott elfütyülni, és mégiscsak jobb itt, mint naponta
vacakolni a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok között, hiszen nincsenek nagyobb
bonyodalmak, csinos a ruhája, bár jobb lenne, ha cipzáras nadrágot adnának, és már csak
huszonhárom év van hátra, amíg odaléphet bármelyik tábornokhoz, ezredeshez vagy más
kurafihoz, és odavághatja: – Csókold meg a...
– Iiin-dulj!
– Bummm! – szólalt meg a nagydob, Hacketts pedig bal lábával dobbantva elindult a
hatalmas, szervezett emberlavina közepén.
– Takaru.
– Amerikka vagga bouna, ni houri manko Salim da vagga dinko – mondta a sah.
8
Paul egyedül reggelizett, mert Anita és Finnerty sokáig aludt az eseménydús estély után.
A Plymouthja nem akart elindulni, végre rájött, hogy kiürült az üzemanyagtartály. Délután
még majdnem félig volt. Úgy látszik, Finnerty hosszú utat tehetett vele, miután otthagyták az
ágyon, és nélküle indultak a klubba.
A kesztyűtartóba nyúlt egy gumicsőért, meg is találta, de úgy érezte, hiányzik valami.
Visszadugta a kezét, és körbe tapogatott. Nem volt ott a régi pisztoly. A padlót fürkészte, az
ülés alá is benyúlt, de hiába. Talán akkor lopta ki egy csavargó, amikor a Telepen járt
whiskyért. Azonnal szólni kellene a rendőrségnek, de akkor mindenféle nyomtatványt
töltetnek ki vele. Próbált valamilyen hazugságot kitalálni, amely felmentené a hanyagság
vádja alól, és másokat se keverne bajba.
Beillesztette a csövet a lakókocsi tartályába, megszívta, kiköpött, azután a cső másik végét a
Plymouth üres tartályába dugta. Amíg lassacskán átfolyt a benzin, kilépett a garázsból a
simogató napfényre.
A feje fölött csattanva kinyílt a fürdőszoba ablaka, és meglátta Finnertyt, amint önmagát
bámulja a gyógyszeres szekrény tükrében. Finnerty nem vette észre Pault. Gyűrött cigaretta
lógott a szája szélén, addig se tette le, amíg felületes és szeszélyes mozdulatokkal megmosta
az arcát. Egyre hosszabbra nőtt a cigaretta hamuja, szinte hihetetlenül hosszúra, már szinte
Finnerty ajkát égette a parázs. Ekkor kivette szájából a csikket, és a hamu lehullott. Finnerty a
vécé felé hajította a csikket, másik cigarettára gyújtott, és borotválkozni kezdett. Megint nőtt
és nőtt a hamu. Amikor közel hajolt a tükörhöz, a hamu az üvegbe ütközött és lehullott.
Finnerty ki akart nyomni egy pattanást, de láthatóan nem sikerült. A kivörösödött pontot
szemlélve a tükörben, fél kezével törülközőért nyúlt, oda se nézve megragadott egyet, s
közben a szárítóról a fürdőkádba söpörte Anita harisnyáit. Végül, elkészülve toalettjével,
morgott valamit tükörképének, egy fintort vágott és kiment.
Paul mosolyogva intett köszönetet. A kocsi megrázkódott, azután megállt, éppen a dombtető
előtt. Paul kicsatolta a biztonsági övet és kiszállt. Felemelte a motorház tetejét, és az
érintkezéseket vizsgálta. A kocsi körül nagy zajjal csapták le a szerszámokat, és fél tucat
Helyreállíthatatlan és Javíthatatlan dugta be a fejét a motorházba.
– Ááááááá, fittyfenét a gyertyák – szólt közbe egy magas, pirospozsgás, a csoport legidősebb
tagja. – Megmutatom én, hol a hiba. Itt ni, ez a vacak okozza a bajt. – Megragadta az
üzemanyagszivattyút, s leszedte a kupakját. Az alatta levő tömítésre mutatott. – Íme – mondta
szakszerűen, akár egy sebésztanár. – Ez a baja. Beszívja a levegőt. Már akkor tudtam, amikor
egy mérföldről hallottam a motor hangját.
– Hát – jegyezte meg Paul –, azt hiszem, legjobb lesz hívni valakit és elvitetni. Egy hét is
beletelik, amíg megcsinálnak egy új tömítést.
– Egy éppen elég lesz – mondta az. Gondosan összehajtogatta, és kék munkazubbonyának
mellzsebébe tette. Keserűen mosolygott. – Öt év óta az első pénz, amit kerestem. Be kéne
kereteztetni, ugye? – Összevont szemmel nézett Paulra, most látta meg először a motor után
az embert is. – Mintha ismerném valahonnan. Mit csinál?
– Tessék, itt a nevem. Ha vannak gépei, rám bízhatja őket. Nyolc évig voltam
szerszámkészítő a gyárban a háború előtt, és amit nem tudok, azt is gyorsan megtanulom. –
Átadta Paulnak a cédulát. – Hová teszi?
Paul a tárcájának átlátszó fedőlapja alá csúsztatta, a jogosítvány fölé. – Ide, legfelülre –
mondta. Kezet szorított a férfival, és bólintott a többieknek. – Kösz.
Katharine alig nézett fel, amikor belépett. Búskomornak látszott. A szoba másik oldalán, a
tulajdonképpen Paulnak szánt heverőn Bud Calhoun meredt maga elé.
– Budnak állás? Hiszen övé a negyedik legjobban fizetett munka Iliumban. Nem tudnék
annyit fizetni, amennyit most kap az üzemanyagraktár vezetéséért. Megbolondultál? Én a felét
se kerestem meg a te korodban.
Paul elképedt.
Paul szinte látta, amint a személyzeti igazgató betáplálja a gépbe Bud munkájának kódszámát,
a gép pedig néhány másodperc múlva hetvenkét kártyát vet ki azok nevével, akik eddig
ugyanazt csinálták, mint Bud, s amit Bud gépe most jobban elvégez. Országszerte átállítják a
személyzeti gépeket, és többé nem ismerik el ember által végzendő munkának ezt a feladatot.
Nem fogadható el többé az a lyukkártyakombináció, amely eddig Budot képviselte a
személyzeti gépek számára. Ha betáplálnák egy gépbe, azonnal kivetné.
– Más kódszámoknak nem felelsz meg, Bud? – kérdezte Paul. – A nálunk elfogadható P-
számok...
– Igaz – állapította meg Paul. Bud elképesztő helyzetbe került, és Paulnak fogalma se volt
róla, hogyan segíthetne. A gépek tudják, hogy az Ilium Művekben betöltötték az egyetlen
engedélyezett kenőanyag-szakmérnöki állást, és nem tűrnének még egy embert ebben a
beosztásban. Ha Budot felvennék kenőanyag-mérnökként, és betáplálnák kártyáját a gépekbe,
megint csak visszadobnák.
Kroner mondogatta, hogy a hatékonyság ára a szakadatlan éberség. És a gépek fáradhatatlanul
újra meg újra felülvizsgálták a lyukkártyákat, keresték a lógósokat, a fölöslegeseket és a
kudarcot vallókat.
– Tudod, hogy nem rajtam múlik, Bud – mondta Paul. – Nincs beleszólásom abba, kit vesznek
fel.
– Tudja – szólt közbe Katharine. – De hát el kell kezdenie valahol, és azt gondoltuk, maga
talán tud valamilyen lehetőséget, vagy megmondaná, kivel kellene beszélni.
Hát ez is rajta van az átkozott lyukkártyán. Minden képességpróba eredménye rajta van –
visszavonhatatlanul, megváltoztathatatlanul, és a lyukkártya csalhatatlan
– Talán segíthetne az egyetemed – mondta még Paul. – Lehet, hogy már csövet kellett volna
cserélni a gépben, amikor a minősítésedet készítette. – Meggyőződés nélkül beszélt. Nem
lehetett Budon segíteni. Ahogy egy régi vicc mondta, minden kártya a gépek kezében volt.
– Írtam nekik, kértem, vizsgálják felül a minősítésemet. Bármit mondok, ugyanazt kapom. –
Diagramot vetett Katharine asztalára. – Ezt ni. Három levelet írtam, és mindháromra ezt
kaptam.
– Hát, mindenesetre kösz – mondta Bud váratlanul, és gyorsan összeszedte papírjait, mintha
szégyellné, hogy gyengeségében másokat zavart a saját bajával.
– Majd csak akad valami – vigasztalta Paul. Megállt a szobája ajtajában. – Hogy állsz
pénzzel?
– Itt tartanak még néhány hónapig, amíg mindenütt üzembe helyezik az új berendezéseket. És
jutalmat is adtak az új jelzőrendszerért.
– Nem azt mondom, hanem a kis háromszöget mellette. Katharine telefonja csengett.
– Tessék? – Paulhoz fordult. – Valami Finnerty doktor van a kapunál, és be akar jönni.
– Kevesen vannak a kapunál – közölte Katharine. – A egyik őrt elkapta az influenza. Hogy
adnak mellé kísérőt?
Az Ilium Művekbe bebocsátott néhány látogatót kísérők vezették végig, s ezek ritkán
mutatták meg a hely igazi csodáit. A kísérők fegyvert viseltek, és az volt a fő feladatuk, hogy
senkit se engedjenek a létfontosságú szabályozó-berendezések közelébe, nehogy valaki kárt
tegyen bennük. A háború és a háború utáni zavargások idejéből maradt fenn ez a rendszer, de
még mindig nem vesztette értelmét. A szabotázst törvény tiltotta, olykor-olykor mégis a
fejébe vette valaki, hogy elront egy berendezést. Iliumban évek óta nem fordult elő, de Paul
hallott beszámolókat más üzemekből: egy látogató Syracuseban bombát vitt magával az
aktatáskájában, egy öreg hölgy Buffalóban kilépett a látogatók csoportjából, és esernyőjével
próbált szétverni egy fontos óraművet... Megtörtént ilyesmi, és Kroner ragaszkodott hozzá,
hogy egyetlen másodpercre se hagyják magukra az üzemlátogatókat. Minden rétegben
akadhat szabotőr, egy agyonhallgatott esetben még fejesek közül is került. Sose lehet tudni, ki
próbálkozik legközelebb – mondogatta Kroner.
– A fenébe is, engedjék be Finnertyt kísérő nélkül – mondta. Paul. – Ez különleges eset, ő régi
iliumi ember.
– Az utasítás nem ismer kivételt – figyelmeztette Katharine. Betéve tudott minden utasítást,
pedig több ezer volt belőlük.
– Hadd barangoljon.
– Igen, uram.
Bud Calhoun feltűnő érdeklődéssel figyelte a párbeszédet, állapította meg Paul. Mintha
izgalmas színdarabot adtak volna elő. Amikor Katharine letette a telefont, Bud feszülten
rámeredő tekintetét a hódolat jelének véve melegen viszonozta.
– Hat perc semmiségekre – magyarázta Bud. – Ennyi időt vett igénybe, amíg beengedtek egy
embert a kapun.
– És?
– Három ember foglalkozott ezzel hat percig, ti ketten meg az őr. Összesen tizennyolc perc
időfecsérlés. A fenébe is, több mint két dollárba került egy ember bebocsátása. Hányan
jönnek a kapuhoz évente?
– És minddel ti foglalkoztok?
– Ahány látogató, annyi dollár, ez kétezerhétszáz dollár egy év alatt – mondta Bud
szemrehányón. Katharine-re mutatott. – Nevetséges! Ha félreérthetetlen az utasítás, miért nem
bízzák gépre a döntést? Az utasításon nem kell gondolkozni, reflexszerűen végre kell hajtani.
Még olyan szerkentyűt készíthetnek, amelybe betáplálják, hogy Finnerty kivétel, akkor is
kevesebbe kerülne száz dollárnál.
– A látogató vagy jelentéktelen, vagy barát, vagy alkalmazott, vagy alacsony rangú vezető,
vagy nagy fejes. Az őr egyszerűen megnyomja a felső sorban levő öt gomb közül az egyiket.
Látod? Mármost a vendég vagy nézelődő turista, vagy ellenőrizni jön, vagy meg akar
látogatni valakit, vagy pedig üzleti ügye van. Az őr megnyomja a következő sorban levő négy
gomb egyikét. Két lámpája lesz a gépnek, a vörös azt jelenti: nem, a zöld azt jelenti: igen.
Ennyi az egész! A fényjelzés az utasítás szerint megmondja, mi a teendő.
Bud elképedt.
– Iii-gen – mondta kimérten. – Hát éppen azt is meg lehet csinálni. – Nyilvánvalóan arra
gondolt, hogy meglehetősen fantáziátlan ember, aki ilyen megoldást választ.
– Megőrjítesz – mondta Katharine rémült hangon. – Nincs jogod azt terjeszteni, hogy egy gép
is elvégezheti a munkámat.
Katharine-nek már ömlöttek a könnyei, amikor Paul beosont az irodájába, és betette maga
mögött az ajtót.
– Kapcsolja. Anita?
– Valahol az üzemben.
– Négy cigarettára gyújtott rá, és mindet égve hagyta. Az egyiket a gyógyszeres szekrény
tetején, a másikat az ablakpárkányon, a harmadikat a vécén, a negyediket a fogkefetartón.
Elvette az étvágyamat a reggelitől. Itt az ideje, hogy elmenjen.
– Tegyük fel, hogy én vagyok Kroner, és csak úgy könnyedén megemlíteném: "Nos, Paul, a
pittsburghi állás még betöltetlen." Mit válaszolnál?
Sose unta el ezt a játékot, pedig Paulnak az idegeire ment. Szüntelenül játszotta a fontos
személyiség szerepét, és beszélgetésre kényszeríttette Pault. A színjátékot műbírálat követte,
elemezte férje válaszait, újra szerkesztette, csiszolta szavait. A valóságos beszélgetések
sohase hasonlítottak Anita elképzeléseihez, amelyek csak azt mutatták, milyen primitívek az
ismeretei az üzletemberekről és a hivatalos ügyek intézéséről.
– Majd visszahívlak.
– Shepherd doktor van a telefonnál – jelentette Katharine. Paul ismét felemelte a hallgatót,
amelyen még meg se száradt kezének verejtéke.
– Mi van, Shep?
– Igen, de ez nem számít. Mindegy, mi a neve. Kíséret nélkül csavarog, és tudod, hogyan
vélekedik erről Kroner.
– Nem értem.
– Ezekért az épületekért én vagyok felelős, és most azt mondod, hogy hányjak fittyet Kroner
szigorú utasításainak. Azt akarod, hogy én tartsam a hátam, ha kiszivárog?
– Berringer?
– Rajzol?
– Vázlatokat készít.
Paul érezte, hogy az érzelmi indítékok kezdik háttérbe szorítani józan ítélőképességét, de úgy
látta, késő már visszavonulni.
A falon túl Bud Calhoun még mindig Katharine-t békítgette. Átható, hízelgő hangon beszélt.
Paul megértett néhány foszlányt.
– Ami azt illeti – mondta Bud –, őt se lenne nehéz egy szerkentyűvel helyettesíteni. – Paul el
tudta képzelni, merre mutat Bud göcsös mutatóujja.
9
Finnerty szemlátomást bőven talált érdekességet az Ilium Művekben. Csak késő délután lépett
be Paul irodájába. Katharine Finch meglepett kiáltással fogadta. Finnerty ugyanis saját
kulcsával nyitott ki két lezárt ajtót, nyilván nem adta le a kulcsokat, amikor évekkel ezelőtt
áthelyezték Washingtonba.
– Mi oka sírásra? Nézze: egyetlen vörös fény se gyulladt ki, egyetlen csengő se jelez, tehát
minden rendben van a világon.
– Jó. Csak felhívom Anitát, és megmondom, hogy későn megyünk haza vacsorázni.
– Kigondoltad, mit felelsz Kornernak, ha azt mondja, hogy még üres a pittsburghi állás?
– No jó. Szeretlek.
Összeesküvőnek érezte magát, és mintha szárnyakat adott volna ez az érzés. Gyakran volt rá
ilyen hatással Finnerty. Titokzatosság légköre vette körül, mintha mások számára nem is
sejtett világokat ismerne, megmagyarázhatatlan eltűnések és homályban maradó barátok
kapcsolódtak személyéhez. Finnerty valójában nagyon kevés meglepetéssel szolgált Paulnak,
csupán azt az illúziót keltette benne, hogy megosztja vele titkait, ha egyáltalán voltak ilyenek.
De az illúzió maga elég volt. Hiányt pótolt Paul életében, ezért ment el szívesen iszogatni a
különös férfival.
– Attól tartok, nem – mondta Paul. Arra gondolt, hogy a sportklubba mennek, ahol elég
könnyen eléehető, de valamilyen sugallatra titokzatosság után vágyott.
Finnerty Paul nagykocsijában jött át. Most otthagyták az üzemben, és Paul régi autójába ültek.
– De hiszen csütörtök van, nem? Még mindig ott tartják a közüzemi igazgatók a nagy
összejövetelüket csütörtökönként.
– Ilium nem sokat változott – mondta Paul. – Biztosan ott lesznek a közüzemi igazgatók. De
ha ilyen korán megyünk át, kapunk egy páholyt a bárban.
– Jó. Átmegyünk a hídon. Csak hadd húzzak fel valami kényelmesebb holmit. – Paul
leállította a kocsit a híd előtt, és kicserélte zakóját a csomagtartóban levő zubbonyra.
– Kíváncsi voltam rá, tartod-e még a szokásodat? Ez talán még ugyanaz a zubbony?
– Megszoktam.
– Honnan tudhatnám, milyen volt az öreg? A Ki kicsoda? szerkesztője legalább annyit tud
róla, mint én. Alig volt otthon az öreg fiú.
Már a Telepen jártak. Paul hirtelen pattintott ujjával, mert eszébe jutott valami, és
bekanyarodott egy mellékutcába.
– Mi a baj?
– Én vettem el.
– Te? Minek?
– Valahol a folyó fenekén. – Megnyalta a szája szélét. – Az alatt a vacsora alatt végig az olaj
és a fém ízét éreztem. Kanyarodj balra.
Paul megszokta, hogy higgadtságot mutasson, amikor Finnerty morbid pillanatairól beszélt.
Szeretett úgy tenni, amikor vele volt, mintha osztaná Finnerty fantasztikus, hol ragyogó, hol
komor gondolatait, így fejezte ki saját viszonylagos nyugodtságával szembeni
elégedetlenségét. Finnerty gyakran beszélt öngyilkosságról, és mindig szenvtelenül, nyilván
azért, mert élvezettel ízlelgette a gondolatot. Rég halott lenne már, ha úgy érezte volna, hogy
meg kell ölnie magát.
– Azt hiszed, őrült vagyok? z kérdezte Finnerty. Láthatóan élénkebb reagálást várt Paultól,
mint amilyet kiváltott.
– Parányit...
– Visszakényszerítene a központba, én meg annyira a szélen szeretnék lenni, hogy éppen csak
ki ne essem. A szélről mindenfélét lát az ember, amit a dolgok közepén észre sem vehet. –
Bólogatott. – A nagy, soha meg nem álmodott dolgokat mindig az útszélre vetett emberek
látják meg elsőnek. – Paul vállára tette a kezét, Paul pedig igyekezett leküzdeni egy reflexet,
amely azt súgta, hogy húzódjék el barátjától, amennyire csak tud. Ez nekünk való hely –
mondta Finnerty. – Itt parkolj.
Megkerültek néhány háztömböt, azután visszakanyarodtak a hídfőhöz, ugyanahhoz a
kocsmához, amelyben Paul whiskyért járt. Kellemetlen emlékei miatt máshová szeretett volna
menni, de Finnerty már kiszállt és indult befelé.
Paul örömmel látta, hogy majdnem üres az utca, és a kocsma, s így van esélye rá, hogy
senkivel se találkozik azok közül, akik tanúi voltak előző napi zavarának. A szivattyúk se
működtek, de távolról, az Edison Park felől zenekar hangjai hallatszottak, tehát ott lehet a
tömeg.
– Hé, törött a lámpája – szólt rá egy férfi, aki a kocsma ajtajából kandikált kifelé.
– Kösz.
Csak akkor nézett vissza, amikor utolérte Finnertyt a félhomályos helyiségben. A rövid, széles
hátú, vastag vörös nyakú férfi fülén acél szemüvegkeret szárai villogtak. Ez volt az, Paul
fölismerte. Ez ült Rudy Hertzcel, az a férfi, akinek éppen tizennyolc éves lett a fia. Ennek
ígérte meg pillanatnyi szorongatottságában, hogy beszél Mathesonnal, az elhelyezési
igazgatóval a fiú ügyében. Talán nem ismerte fel. Paul a terem legsötétebb sarkában levő
boxba húzódott Finnertyvel.
– Isten hozta, Proteus doktor – mondta fennhangon. – Nem gyakran járhat kedvében az ember
olyan magas állásúaknak, mint maga.
Paul úgy tett, mintha nem hallaná, és Finnerty felé fordult, aki körbe-körbe kavarta a cukrot a
nyitott tartóban. Amikor a cukorkristályok az asztalra hullottak, Finnerty ujja hegyével
szórakozottan rajzolta ki bennük a végtelen matematikai jelét.
– Nem is tudom, mit vártam ettől az együttléttől, azt hiszem, mindenki ilyesmit vár egy baráti
találkozástól. Úgy gondoltam, ha összejövök veled, valahogy tisztázódik mindenféle
probléma, és helyre zökkenek – kezdte Finnerty. Pault zavarta, hogy olyan nyíltan beszélt az
érzelmeiről. Ő maga sohase használt volna egy barátjához fűződő érzelmeinek leírására ilyen
szavakat: szeretet, érzelem és hasonlók, amelyek általában ifjú és tapasztalatlan szerelmesek
szótárába illettek. Nem homoszexuális hajlam volt ez, csupán egy fegyelmet nem ismerő
ember baráti érzelmeinek kifejezése olyan korban, amelyben a férfiak zöme láthatóan
szörnyen félt attól, hogy akárcsak egy másodperc töredékéig is buzinak tartsák.
– De elég gyorsan rájöttél, hogy a régi barátok csak régi barátok, semmi több. Nem
bölcsebbek, nem képesek több segítséget nyújtani, mint más. De hát, a fenébe is, ez nem
jelenti azt, hogy ne örülnék átkozottul a találkozásnak.
– Már eredetileg is épp elég volt benne. – Finnerty a tenyerével lesöpörte a kiömlött cukrot az
asztalról. – A magányosság a baj – mondta, mintha egy félbeszakadt beszélgetést folytatna. –
A magányosság, a sehová se tartozás. Majd beleőrültem itt annak idején a magányosságba, azt
hittem, Washingtonban jobb lesz, mert találok egy csomó embert, akire felnézhetek és akihez
tartozhatom. De Washington még rosszabb, Paul, Ilium a tizedik hatványon. Buta, pimasz,
öntelt, fantáziátlan, humor nélküli férfiak. És az asszonyok, Paul, ostoba feleségek, akik
férjük hatalmát és dicsőségét élvezik.
– Ki nem az? Például én, azt hiszem. A fölényük dühít, az az átkozott rangkórság, amely
embereket gépekkel vet össze. Nagyon rossz fajta emberek jutnak fel a csúcsra.
– Jönnek már! – kiáltott az ajtóban a vastag szemüveges férfi. Menetelők zaja és nagydob
dübörgése hallatszott távolról. Azután közeledett a zaj, füttyszó harsant, és rázendített a
rezesbanda.
A menet élén négy arabnak öltözött trombitás vett körül egy turbános-pantallós, pirospozsgás
öregembert, aki titokzatos jelekkel telekarcolt elefántagyarat ringatott a karjában. Hatalmas,
négyszögletes zászló közeledett mögötte, tántorgó léptű óriás emelte a magasba, és
májusfához hasonlóan színes kötelekkel tucatnyi arab tartotta egyenesen a szélben. A
zászlóra, amely távolból mindenre magyarázatot ígért, négy sort hímeztek rég elfelejtett –
vagy talán legújabban kitalált – írással, és négy zöld bagoly volt látható rajta baracksárga
mezőben. Ezután következett a zenekar. Arab dallamot játszott. Baglyos zászlócskák lógtak a
rézfúvósokról, és ha valaki nem vette volna észre a feliratot a négy zászlón, láthatta egy
három és fél méter átmérőjű rézdobon, amit kordélyon vontattak.
– Nem gondolja, hogy elvárják? Főleg Luke Lubbocknak szól az ünneplés. Ő az ott, az
agyarral.
– Az agyar után.
A menet befordult a sarkon, ismét sípszó hallatszott, elhallgatott a zene. Odébb újra felharsant
a sípszó, és elölről kezdődött a felhajtás, amikor skótszoknyás dudások tűntek föl.
– Parádéverseny van a parkban – mondta a szemüveges. – Órákig eltart még. Menjünk be,
igyunk egyet.
– Hát persze.
Éppen egy autó jött át a folyó északi partjáról, vezetője idegesen dudált a felvonulókra, akik
elzárták az utat. Addig feleselt az autó kürtje a skót dudákkal, amíg be nem kanyarodott a
mellékutcába a felvonulók utolsó sora. Paul túl későn ismerte föl a vezetőt ahhoz, hogy
eltűnjék a szeme elől. Shepherd bámult rá kíváncsi és enyhén megrovó tekintettel, azután
tétován intett és tovább hajtott. A hátsó ablakon Fred Berringer apró szemei kandikáltak ki.
Paul nem akart jelentőséget tulajdonítani az esetnek. Leült a boxba az alacsony, testes férfival,
Finnerty pedig italért ment.
– A fiam, doktor? Ja, persze, a fiam. Maga azt mondta, beszél majd róla Mathesonnal, igaz?
Mit válaszolt a jóságos Matheson?
A férfi bólintott.
– Matheson, Matheson: hideg külseje alatt a szíve is jégből van. No de így is rendben van a
dolog. Nem kell már beszélnie vele. A fiam ügye el van intézve.
– Szent egek!
– Igen, elmondtam neki, amit tegnap magától hallottam, és annyira elvesztette a bátorságát,
hogy feladta a küzdelmet. Így a legjobb. Túl sokan vagyunk. Vigyázzon! Feldönti a poharát!
– Éppen arról beszéltem a doktornak, hogy a fiam nem látta értelmét az életnek, így hát ma
reggel befejezte... egy szárítókötélen.
Paul behunyta a szemét.
– A fenébe is, minek mondtam ezt? Igyék, doktor, és szedje össze magát. Nincs is fiam, sose
volt. – Megrázta Paul karját. – Hall engem? Csak fecsegtem.
– Akkor miért nem verem szét azt a hülye fejét? – Paul már félig felállt.
– Mert nagyon szűk a hely – mondta Finnerty, és visszanyomta a padra. Azután letette elébük
a poharakat.
– Sajnálom – mondta a férfi Paulnak. – Csak kíváncsi voltam, hogyan működik egy ilyen
szuperkoponya. Mi a maga minősítése, doktor?
– Benne van a nyilvántartásban. Miért nem nézi meg? – Mindenkinek a minősítését – ahogy
az Általános Képesítési Vizsgák Országos Szabványa szerint meghatározták – nyilvánosan
kezelték Iliumban, a rendőrkapitányságon. – Csak rajta – mondta marón –, kísérletezzen még
velem. Igazán jólesik.
– Rossz alanyt választott, ha azt akarja megállapítani, milyen az emberek zöme a folyón túl –
mondta Finnerty. – Ez a fickó furcsa példány.
– Maga is mérnök?
– Nahát, ez igazán izgalmas, ha ugyan nem ugrat. Akadnak elégedetlenek is, mi?
– Hát, ami azt illeti, bár ne találkoztam volna magukkal. Sokkal kényelmesebb szép,
egyöntetű masszának képzelni az ellenfelet. A kivételek megzavarják a gondolkozásomat.
– Az első szám protestáns lelkészt jelent – állapította meg Finnerty. – Mi a második, az a TT?
– Finnerty a nevem, Edward Francis Finnerty, a filozófia doktora, EC-002 volt a besorolásom.
– Ez aztán ritka példány, két nulla és kettes! – kiáltott Lasher. – Több egynullás emberrel
találkoztam már, de kétnullással még soha. Gondolom, maga a legmagasabb képesítésű azok
közül, akikkel valaha is barátságos szavakat válthattam. Ha a pápa ebben az országban ütné
fel a tanyáját, még ő is csak egy fokozattal kerülne magasabbra, persze az L kategóriába. L-
001 lenne. Hallottam valahol, hogy neki tartották fenn ezt a számot, a protestáns püspökökkel
szembeszállva, ők ugyanis maguknak követelték az L-001-et. Kényes ügy.
– Mit beszélt arról, hogy a folyón túl élők ellenfelek? – kérdezte Paul. – Úgy véli, hogy az
ördögnek dolgoznak?
– Ez erős egy kicsit. Azt tartom, hogy maguk kimutatták, milyen hitvány áruval házalt a
lelkészek zöme. A háború előtt, amikor volt gyülekezetem, ezt magyaráztam az embereknek;
életük legfőbb értelme, hogy lelkükben rendben legyenek Istennel, ehhez képest semmit sem
jelent, milyen a szerepük a gazdasági életben. Most, hogy maguk a mérnöki tudásukkal
kitették őket az utcára, rájönnek – legalábbis a zömük –, hogy semmijük se maradt.
Legalábbis jóval kevesebb az elegendőnél. Üres a poharam.
Lasher sóhajtott.
– Mit várt? – folytatta. – Nemzedékeken át arra nevelték őket, hogy imádják a versenyt és a
piacot, a termelékenységet és a gazdasági hasznosságot, törekedjenek arra, hogy irigyeljék
őket a társaik, és most – bumm! mindezt kihúzták alóluk Nem vehetnek részt semmiben, nem
lehetnek többé hasznosak. Az ördögé lett, amire az életük épült. Üres a poharam.
– Ha annyira szerették a régi rendszert, miért elégedetlenkedtek annyit, amikor még volt
munkájuk? – kérdezte Paul.
– Ó sokkal régebben tart már ez a mai helyzet, nemcsak a legutóbbi háború óta. Azelőtt talán
nem űzték el az állásukból az embereket, de megfosztották őket a beleszólás jogától, saját
fontosságuk érzésétől. Menjen el egyszer egy könyvtárba, lapozgasson képeslapokat,
újságokat a második világháború idejéből. Már akkor is sokat beszéltek arról, hogy a
szaktudás nyerte meg a háborút a termelés frontján, a szaktudás és nem az emberek, nem a
gépek zömét kezelő átlagember. És az a pokoli benne, hogy nagyrészt így is volt. Az emberek
fele vagy még nagyobb része már akkor sem sokat értett a gépekhez, amelyeket kezelt, vagy a
gyártmányokhoz, amelyeket előállított. Igaz, részt vettek a gazdasági életben, de nem úgy,
hogy kielégítette volna a személyiségüket. Aztán meg itt volt az a nagy hirdetési hadjárat.
– Hiszen tudja, azokról a hirdetésekről, amelyek dicsőítették az amerikai rendszert, vagyis azt,
hogy a menedzserek és a mérnökök tették naggyá Amerikát. Ha elolvasta őket, az maradt a
fejében, hogy a menedzserek és a mérnökök adtak mindent Amerikának: az erdőket, a
folyókat, az ásványi kincseket, a hegyeket, az olajat – mindent.
– No de – vágott közbe Paul – el kell ismernie, hogy azért igazán csodálatos dolgokat vittek
végbe a háború alatt.
– Hát persze! – mondta Lasher. – Amit a háborús erőfeszítés érdekében tettek, valóban szép
volt, de hát mindenki kivette a részét a háborús erőfeszítésből. – Vállat vont. – Mindenki
csodálatosan viselkedett. Még én is.
– Egyre csak az igazgatókat és a mérnököket kárhoztatja – jegyezte meg Paul. – Hogy állunk
a tudósokkal? Én úgy látom...
– Messiás?
– És akkor mi lesz? – kérdezte Paul, majd fölemelte poharát. Fogához verődtek a jégkockák.
Kiürítette a második poharat, és még egyet kívánt.
– Nos, azt hiszem, súlyos hiba nyilvánosan kezelni mindenkinek a minősítési lapját. Azt
hiszem, a forradalmárok először is agyon akarnak majd verni mindenkit, akinek a minősítési
száma, mondjuk, magasabb mint 110. Ha a folyó túlsó partján lennék, mint maguk,
elzáratnám a minősítési lapokat, és aláaknáztatnám a hidakat.
– De a 110 után a 100-as, azután a 90-es minősítésűek következnek – jegyezte meg Finnerty.
– Körülbelül olyan szoros ez a besorolás, amilyen csak lehet – jegyezte meg Finnerty. –
Hogyan emelheti valaki a minősítését?
– Igaza van – helyeselt Lasher. – És nem egyszerűen szellemi képességekre épül. Különleges
szellemi képességeket követel. Nem elég, ha valaki eszes: meghatározott, jóváhagyott,
hasznos irányban kell eszesnek lennie, alapvetően igazgatási vagy mérnöki vonatkozásban.
– Vagy olyannal kell házasságot kötnie, akinek ilyen esze van – tette hozzá Finnerty.
– Igaza van, a szex még mindig legyőz mindenféle társadalmi struktúrát – helyeselt Lasher.
– Hát nem vigasztaló, hogy akad valami, ami évszázadok óta sem változott? – kérdezte
Lasher mosolyogva.
Egy kis tülekedés zaja hallatszott a söntéspult felől, és Lasher kihajolt a boxból, megnézni, mi
az.
Paul örült, hogy közelebbről szemügyre veheti Luke pompás jelmezét. Akár a színpadi
jelmezeket, úgy tervezték, hogy távolról hasson. Közelről szemlélve kiderült, hogy olcsó
szövet, színes üveg és sugárzó festék teremtette a ragyogást. A derekára kötött,
bagolymarkolatú ékköves tőr fából készült. Levendulaszínű zubbonyán szétszórva
kakukktojás nagyságú hamis rubinok fityegtek aranyló napkorongok közepén. Zubbonyának
kézelőjén és olajzöld nadrágján parányi csengők lógtak körbe, és aranyozott papucsának orrán
is két miniatűr bagoly ült.
Luke szeme elégedetten villant, de túlságosan fontos és elfoglalt személy volt ahhoz, hogy
válaszra érdemesítse a bókot.
– Sok ez nekem, túl sok – panaszolta. – Most át kell öltöznöm, hogy a parmezánokkal
menetelhessek. Kint várnak az utcán, át kell öltöznöm, de egy hülye bezárkózott a vécébe, így
hát nem tudok hol átöltözni. – Gyorsan körülnézett. – Beengednének a boxba, és spanyolfalat
állnának nekem?
A box mélyére engedték, és Paul a játékot élvezve elállta a kilátást a női szemek elől.
Luke motyogva vetkőzni kezdett. Szíja és tőre súlyos dobbanással hullott az asztalra. Azután
egyre nőtt a csillogó halom, végül messziről már feloldódó szivárványra hasonlított.
Füttyszó harsant, a parmezánok mögéje sorakoztak, és ő dicső tettekre vezette őket egy
álomvilágba, amelyről a járdán álló bámészkodók legfeljebb csak találgathattak.
– Dehogy, maguk lesznek azok, akikbe a fogukat mélyesztik. – Lasher Paul vállára tette a
kezét. – Még valamit: szeretném, ha megértené, hogy az embereket igazán aggasztja, mi
értelmet találnak a fiaik az életben, és némelyik fiú igazán felakasztja magát.
– És persze, hogy rosszul van ez így. Elhiheti, hogy nem örülök neki.
– Néha szeretnék az lenni, már csak önvédelemből is. No meg könnyű módja lenne a
meggazdagodásnak. Az a baj, hogy engem túlságosan könnyű bevonni valamibe vagy
kihagyni valamiből. Örülök, ha rábeszélnek valamire. Meglehetősen rossz tulajdonság egy
Messiás esetében. Különben is ki hallott már alacsony, kövér, középkorú, rövidlátó
Messiásról? Meg aztán nem vagyok a nép embere. Az igazat megvallva, nem állhatom a
tömeget, és azt hiszem, ez meg, is látszik rajtam. – Csettintett a nyelvével. – Szerzek majd
egyenruhát magamnak, akkor legalább tudni fogom, mit gondolok és hová tartozom.
– Rendben van, kettőt. De ez már a maximum, amit egy önmagát tisztelő emberi lény
megengedhet magának. – Kortyintott Paul whiskyjéből. – Nos, jó éjszakát.
– Pompás volt, igaz? – kérdezte Finnerty elragadtatottan. Sajnálkozva fordult vissza Paulhoz.
Paul látta, hogy visszaköltözik szemébe az unalom, a letörtség, és tudta, hogy Finnerty olyan
új barátra talált, aki mellett ő igazán elhalványul.
– Parancsolnak, urak? – feszes, karcsú, alacsony, fekete pincérnő állt meg előttük. Míg
válaszukat várta, a televíziót nézte. Úgy látszott, sohase kapcsolják be a hangot, csak a képet
bámulják. Hosszú sportzakós fiatalember vonaglott és szaxofont fújt.
Kezdett megtelni a kocsma, sok színes és talányos jelmezű felvonuló tért be poharazni, s a
helyiségen eluralkodott a nyüzsgés és intrika légköre.
Egy civilbe öltözött, feltűnően okos és nagy szemű, alacsony fiatalember Paul és Ed
asztalához dőlve bámulta a képernyőt, a szokásosnál jóval nagyobb figyelemmel. Fesztelenül
megkérdezte Pault:
– Tessék?
– Nem hallom.
Paul a képernyőre meredt, próbált úgy vonaglani, ahogy a szaxofonos, és kereste a ritmusnak
megfelelő dalt. Hirtelen kapcsolt az agya, és már úgy áradt a hang képzeletében, mintha
bekapcsolták volna a hangot a televízión. – Rózsabimbó – mondta. – A Rózsabimbót játssza.
– Szóval a Rózsabimbót? Csak a vicc kedvéért nem tenne rá egy kis pénzt? Én azt mondom,
no, mi is legyen? Talán a Paradicsom.
– Mennyi a tét?
A fiatalember előbb Paul zubbonyát nézte, aztán némi meglepetéssel vette észre finom
nadrágját és cipőjét. – Tíz?
– Gratulálok.
Alfy meghívást sem várva beült a boxba. A képernyőt nézte, orrán át fújta ki a kék
cigarettafüstöt, majd elmélkedve lehunyta a szemét.
– Tízet rá.
– Trükk az egész – magyarázta Alfy szerényen. – Mindennel így van az ember. Ha elég
sokáig csinálja, saját magát is meglepi vele. Nem tudnám megmondani, legalábbis eléggé
megmagyarázni, hogyan csinálom. Érzék dolga lehet, valahogy megérzi az ember.
– Persze, vannak trükkök – folytatta Alfy. – A nagydobot figyelje, ne a fickó száját. Így kapja
el az alapritmust. Sokan csak a szájmozgást figyelik, pedig a fickó eltérhet a fő dallamtól. Az
ilyesmit meg lehet tanulni. És ismerni kell a hangszereket, hogyan csalnak elő belőlük magas
hangot és hogyan mélyet. De ez sem elég. – Tisztelettel, szinte áhítatos hangon folytatta: –
Ami ezen kívül szükséges, az valami kísérteties képesség.
– Jók a maguk területén, többnyire a gyors sikereknél – magyarázta Alfy. – Tudja, mihelyt
kijön egy új szám, lecsapnak rá és lefölözik, amíg más még nem látta. De egyik sem é1 meg
belőle, nekem elhiheti. Nincs repertoárjuk, pedig ez az, ami egész embert kíván.
– Ebből él? – kérdezte Paul. Nem sikerült elfojtania a megvető hangsúlyt, és nyomban érezte,
hogy ellenszenv veszi körül.
– Igen – válaszolt Alfy hűvösen –, ebből élek. Egy dolcsi itt, tíz cent ott...
– Húsz dolcsi emitt – tette hozzá Paul. Úgy érezte, kissé megenyhültek a tekintetek.
– Igaz. De túl zsúfolt a pálya. Jó, ha tíznek van hely, mégis húsz fickó próbálja csinálni. Több
százan is megpróbálkoztunk vele. De már a sarkamban járt a hadsereg meg a HJH, siettem hát
valami más után nézni. Furcsa, anélkül, hogy valaha gondoltam volna rá, gyerekkoromtól
játszottam ezt a játékot.. Mindjárt ezzel kellett volna kezdenem. A Helyreállíthatatlanok és a
Javíthatatlanok! – mondta megvetően. Láthatóan arra gondolt, milyen közel járt hozzá, hogy
behívják a HJH-ba. – No, és a hadsereg! – kiköpött.
Néhány katona meg egy csomó HJH-s hallotta, hogyan szidja a szervezetüket, de a kisujjukat
se mozdították, csak egyetértően bólogattak.
– Hmmm? – mordult Paul, akit még mindig lenyűgözött Alfy. – Ó! Bourbon whiskyt vízzel. –
A játékot gyakorolta, de úgy találta, nem valami jó a szeme.
– Ír whiskyt vízzel – mondta Finnerty. – Nem vagy éhes?
– Igaz. Adjon néhány kemény tojást, kérem. – Paul remekül érezte magát, együtt élt a
kocsmával, és ezen túl az egész emberiséggel, a világegyetemmel. Felderítette a ragyogó
felfedezés. Aztán hirtelen visszazökkent. – Te jó ég! Anita!
– Hol van?
– Otthon. Ránk vár. – Tétova léptekkel, vidám üdvözlő szavakat motyogva mindenkinek, aki
az útjába akadt, eljutott a telefonfülkéhez, amelyben vastagon kavargott az előző vendég
szivarjának füstje. A lakását hívta.
– Anita, kedves... nem megyek haza vacsorára. Leültünk beszélgetni Finnertyvel, és...
– Shepherd?
– Igen. Látott téged odalent, és mondta, hogy nem úgy néztél ki, mint aki hazafelé igyekszik.
– Most is itt van. Eljött bocsánatot kérni a tegnapi este miatt. Most már mindent elsimítottunk,
és nagyon jól érezzük magunkat.
– Ó! Elfogadtad a bocsánatkérését?
– Mondjuk úgy, hogy egyetértésre jutottunk. Aggasztja, hogy rossz jellemzést adsz róla
Kronernak, és én mindent megtettem, amit tehetett, hadd higgye, hogy valóban ezt
fontolgatod.
– Ő az, aki ilyen szabályok szerint játszik. Szemet szemért. Rábírtam, hogy ne terjessze többé
rossz híredet. Nem vagy büszke rám?
– Dehogynem.
– Uh-uh.
– De ne zavartasd magad, csak szórakozz. Jót tesz időnként egy kis kiruccanás.
– Hm, igen.
– Hm, igen.
– Azt gondolod, hogy zsémbes vagyok?
– Hm, dehogy.
– Hm, dehogyis.
– No jó. Csak folytasd, és idd le magad. Jót fog tenni neked. Azért egyél is valamit. Szeretlek.
Amikor visszatért a boxba, már két fiatal nő ült ott Finnertyvel, és Paul őket is nyomban
megszerette.
– Maga is bolond, mint a barátja? – kérdezte a barna gyanakodva. – Ha igen, akkor én már
megyek is.
– Négy dollár a hölgyek itala – közölte a pincérnő. Paul odaadott egy ötdollárost.
– A fenébe is – szólalt meg végül Martha. – Miről akarnak beszélgetni? Tanultam algebrát a
középiskolában.
– Erre gondol.
Paul újra fizetett. Nem tudta, mit mondjon Barbarának. Nem akart lefeküdni vele. Csak arra
vágyott, hogy barátságos legyen hozzá a lány, vele maradjon, és elhiggye, hogy egyáltalán
nem nagyképű alak. Cseppet sem az.
– Ne félj, nem herélik ki az embert, amikor mérnöki diplomát adnak neki – mondta Finnerty
Marthának.
– Pedig már azt hittem – mondta Martha. – A folyón túlról jövő némelyik kölyök úgy
viselkedik, mintha kiherélték volna.
– Azok későbbi eresztésből valók – mondta Finnerty. – Úgy értettem, hogy a mi időnkben
még nem csinálták.
Paul közvetlenebb légkört akart teremteni, ezért felemelte a Barbara előtt álló egyik poharat,
és ivott belőle egy kortyot. Ekkor jött rá, hogy a fényűzően felszolgált drága skót whisky csak
színes víz. – Gyenge – jegyezte meg.
– Azt szeretném, ha jól érezné magát. Ha pénzre van szüksége, szívesen segítek. – Ezt
komolyan gondolta.
– Úgy játszik, ahogy akar – mondta Barbara. Nyugtalanul nézett körül a helyiségben.
Miközben Paul azon törte a fejét, milyen szavakkal dönthetné le a falat önmaga és Barbara
között, érezte, hogy egyre nehezebb a szemhéja. Összefonta karját az asztal lapján, és
pillanatnyi pihenést keresve lehajtotta a fejét.
Amikor újra kinyitotta a szemét, Finnerty ébresztgette, Barbara és Martha pedig már elment.
Finnerty kitámogatta a járdára, levegőzni.
Lidérces fény és zaj árasztotta el az utcát, és valamiféle fáklyás felvonulás tárult Paul szeme
elé. Kacagásra fakadt, amikor felismerte Luke Lubbockot, akit most autón hordoztak körül.
Amikor Finnerty visszatámogatta a boxba, az este ködös benyomásait összegező beszéd öltött
formát Paul fejében, és minden tudatos erőfeszítés nélkül csiszolódott ihletett mondatokba.
Már csak el kellett mondania, hogy ő legyen az új Messiás, és Ilium az új édenkert. Már a
száján volt az első mondat, és utat követelt magának.
Felkapaszkodott a padra, onnan pedig tántorogva az asztalra lépett. Figyelmet kérve magasba
emelte a kezét.
Paul felült és nyögött. Kiszáradt a szája, fájt a feje. Az asztal eltűnt, csak gipsztörmelék és
néhány csavar mutatta, hol erősítették valamikor a box falához.
A kocsma elhagyottnak látszott, de kínzó hangáradat töltötte be. Paul kikandikált a boxból, és
egy férfit látott, aki a padlót mosta. Finnerty a villanyzongoránál ült, és vadul rögtönzött a
repedtfazék hangú ócskaságon.
– Menjünk haza.
Finnerty tovább verte a billentyűket.
Ekkor látta meg Lashert, aki a falnak támaszkodva ült, egy széken az árnyékban. Lasher
széles mellére ütött, és kijelentette: – Nálam.
Kitántorgott az utcára, és megkereste a kocsiját. Megállt még egy percig hallgatni Finnerty
pokoli zenéjét, amint visszaverődött az alvó város házfalairól. A csapos tiszteletteljes
távolságban állt az őrjöngő zongoristától, nem merte félbeszakítani.
10
Finnertyvel és Lasherrel, a derék kisemberekkel, Alfyval, Lubbockkal, Marthával és
Barbarával töltött éjszakája után Paul Proteus doktor késő délutánig aludt. Anita már elment
otthonról, amikor ő felébredt, kiszáradt szájjal, égő szemmel és olyan, nehéz gyomorral,
mintha macskaszőrrel tömték volna ki. Munkába indult.
Felelős posztján, az Ilium Művekben, titkárnője, Katharine Finch doktor vörös és dagadt
szemekkel fogadta. Igaz, erre más oka volt, mint főnökének, de olyan mindent háttérbe szorító
oka, hogy észre se vette Paul különös állapotát.
– A rendőrség...
– Jó. – Derűsen melegnek és álmosítónak látszott a világ. Leült Katharine asztalának szélére
pihenni. – Hívja föl azt a kutyaütőt.
Shepherd ott ült Paul asztalánál, és jelentések aláírásába merült. Fel se nézett. Egy iratot
fürkészve lenyomta a főnöktitkári telefon gombját. – Miss Finch...
– Igen, uram.
– A havi biztonsági jelentés van előttem. Megmondta magának Proteus doktor, hogyan
kívánja kezelni Finnerty tegnapi kísérő nélküli bebocsátását?
– Nicsak, fesd az ördögöt a falra... – De nem mozdult, hogy átadja Paulnak a székét. – Pajtás
– mondta túláradó szívélyességgel –, azt hiszem, meglehetősen másnapos vagy, igaz?
Szabadnapot kellett volna kivenned. Eléggé kiismerem magam itt ahhoz, hogy beugorjak
helyetted.
– Kösz.
– Ó, persze. Csütörtök helyett ma este szeretne találkozni veled. Holnap estére Washingtonba
kell mennie, és ott marad a hét végéig.
Shepherd nevetett.
– Valami hülyeség. Azért izgulnak, mert találtak egy pisztolyt a folyónál. Azt állítják, hogy a
sorozatszáma szerint a tiéd. Mondtam nekik, hogy ellenőrizzék még egyszer, mert ha valaki
elég eszes ahhoz, hogy az Ilium Művek igazgatója legyen, nem lehet olyan hülye, hogy
elveszítsen egy pisztolyt.
– Az idegeiddel.
– Proteus doktor Iliumból szeretne beszélni Kroner doktorral. Kroner doktor hívását
viszonozza – mondta Katharine a telefonba.
Nem olyan napja volt Paulnak, hogy mérlegelhette volna a dolgok jelentőségét. Szinte
közönyösen vette tudomásul Króoner, Shepherd és a rendőrség zavaró jelentkezését. Most
mégis dühítette a hivatalos telefon-etikett szertartásossága, ez a hivalkodó időfecsérlés, amit
olyan szeretettel ápoltak a hatékonyság rangkórságban szenvedő bajnokai.
– A vonalban van Proteus doktor? – kérdezte Kroner titkárnője. – Kroner doktor bent van.
– Pillanat – felelt Katharine. – Proteus doktor, Kroner doktor bent van, és beszélni akar
magával.
– Egy csomó úszkál körülöttünk. Nos, elég jól érzed magad ahhoz, hogy átgyere hozzám ma
este?
– Dehogyis, csak baráti meghívás, Paul, csak a kellemes csevegés kedvéért. Nagyon régen
nem beszélgettünk már úgy igazán, barátilag. Mami meg én csak baráti látogatásra hívunk.
Paul gondolkozott. Legalább egy éve nem hívták Kronerék baráti látogatásra, a legutóbbi
fizetésemelés óta.
– Anitával együtt? – Mire meggondolatlanul kimondta, már érezte, hogy hiba volt.
– Azt mondta, hogy ne merd aláírni helyettem azokat az átkozott jelentéseket. És azt mondta,
hogy Katharine Finch azonnal tüntesse el a nevedet tintaradírral.
Paul most vette észre, hogy Shepherd az íróasztal minden fiókját kihúzta. A legalsóban jól
látszott az üres whiskysüveg nyaka. Paul gyors egymásutánban betolta az összes fiókot.
Amikor a legalsóhoz jutott, kivette a palackot, és odanyújtotta Shepherdnek.
– Mégiscsak ki akarsz rúgni? – firtatta Shepherd. – Erről akarsz beszélni Kronerral? Rajta. Én
fölkészültem. Lássuk, ki tudsz-e tolni velem.
– Menj innét a helyedre. Indulj. Kotródj ebből az irodából, és vissza ne gyere, amíg nem
hívlak. Katharine!
– Igen?
Bizonyos értelemben a konyha jelképezte azt, amit Anita adott a világnak. Amikor tervezte,
átélte az alkotás minden szorongását és gyönyörét, megszenvedte kétségeit, átkozta korlátait,
egyszerre kívánta és rettegte mások véleményét. Mióta elkészült vele, csodálták, és a társaság
ítélete úgy hangzott, hogy Anita művészlélek.
Levegős, nagy helyiség volt, tágasabb a lakószobák zöménél. Egy ódon csűrből való, durván
gyalult szarufa szelte át a mennyezetet, rejtett csavarokkal rögzítették a ház acélvázához. A
falakat homokdörzsöléssel antikká tett fenyőburkolat borította, s lenmagolaj kölcsönzött neki
halványsárga patinát.
Hatalmas kandalló és holland cseréptűzhely állt az egyik fal mentén. Fölöttük hosszú csövű,
elöltöltős puska, lőporszaru és golyózacskó függött. A kandalló párkányán
gyertyaöntőformák, köztük kávédaráló, vasaló, vaslábazat meg egy rozsdás bogrács. A
kandallóban hosszú rúd végén akkora katlan lógott, hogy egy misszionáriust is megfőzhettek
volna benne, alatta pedig, mint kotlós alatt a csibéi, egy csomó kis kormos edény. Az ajtót
fából készült vajköpülő támasztotta ki, a párkányról ízléses elrendezésben kukoricacsövek
lógtak alá. Az egyik sarokba gyarmati stílusú kaszát támasztattak, a hideg kandalló elé pedig,
amelyet sohase fűtöttek be, két hintaszéket tettek egy durva csomózású szőnyegre.
Paul összevonta a szemét, a gyarmati berendezésen kívül mindent kizárt látószögéből, és arra
gondolt, hogy az északi vadonban él Anitával, huszonnyolc mérföldnyire a legközelebbi
szomszédtól. Az asszony szappant főz, gyertyát önt, vastag, gyapjúruhákat sző a tél hidege
ellen, ő maga pedig golyókat önt, és medvére vadászik, nehogy éhen haljanak. Erre az
illúzióra koncentrálva Paul igazán örült Anitának, hálát adott istennek az asszonyért, akit
mellé állított segítségül a puszta életbenmaradáshoz szükséges irtózatos munka elvégzésére.
Azt képzelte, hogy elejtett egy medvét, hazahozta Anitának, az asszony kibelezte és besózta, s
ő határtalan megkönnyebbülést érzett, hiszen ésszel és erővel hatalmas vörös húshegyet
hódított el az ellenséges világtól. És most újabb golyókat önt majd, Anita pedig gyertyát és
szappant főz a medve zsírjából, késő éjszaka együtt dőlnek le fáradtan és verejtékesen a
sarokba vetett szalmára, szeretkeznek, aztán meg mélyen alszanak, amíg rájuk nem virrad a
hideg hajnal...
Paul szomorúan vette tudomásul, hogy ott van a helyiség másik fele is. Anita létrás hátú
széken ült a cseresznyefa-burkolat előtt, amely a mosókonyha berendezéseit fedte el. A tört
vonalú cseresznyefa-burkolat fiókjaival és ajtóival a kisebb garázshoz hasonló méretű
mosókonyhát rejtette. A sarokban nyitva állt egy szekrény, ebben volt a televízió, és Anita
elmélyülten meredt a képernyőre, amelyen egy orvos éppen azt magyarázta egy idős
hölgynek, hogy unokája deréktől lefelé valószínűleg egész életére megbénult.
Anita intett, hogy maradjon csendben, amíg be nem fejeződik a műsor, a hirdetést is
beleértve.
– Honnan tudod?
– Átkozottul kedves.
– Kedves, hogy szól valaki, mihez tartsam magam, ha már te nem mondod meg.
– Abból, ahogyan délután beállítottál az irodába, azt gyanítja, hogy pompásan szórakoztál
Finnertyvel.
Anita cigarettára gyújtott, nagy lendülettel oltotta el a gyufát, és orrán át fújva ki a füstöt,
hunyorítva nézett férjére.
– Kié?
Anita előrehajolt a székén, komoran kinézett az ablakon, gyors egymásutánban fújta a kis
füstfelhőket, amelyek könnyesre marták a szemét.
– Nem is beszélek, mert nem emlékszem. – Elnevette magát. – Az egyiket Barbarának hívták,
a másikat Marthának, ezen túl pedig, ahogy mondani szokták, elfeketedett a világ.
Ernyedten mosolygott.
– Úgy értem, hogy valóban sötétbe borult a világ, és semmi sem történhetett. Összeroskadtam
egy kocsmai boxban.
– Emlékszem egy Alfy nevű emberre, aki tévé-nézésből él, egy Luke Lubbock nevűre, aki
annyiféle, ahányszor ruhát vált, egy lelkészre, aki annak örül, hogy pokolra jut a világ, és...
– És még ott volt Barbara meg Martha.
– Megkönnyebbültél?
– Nem. De neked van rá okod, mert azt hiszem, Finnerty talált egy új lakást meg egy új
barátot.
– Tudom, Paul, azt fogod gondolni, hogy hülyeség, de megér egy kis fáradságot, ha helyesen
akarunk viselkedni.
– Szeretlek, Paul.
– Azt hiszem, igen, de csak olyanok, akik nem számítanak. Shepherd semmi esetre sem.
– Ha valaha eljutna a hír Kronerhoz, nem tudom, mit teszünk. Az ivászaton talán csak
nevetne, de a nőkön...
– Lefeküdtem Barbarával – mondta Paul váratlanul.
– Paul!
– Csak tréfáltam.
– Ó hálistennek.
– Micsoda?
A zenekart dúdolással kísérve ment fel Paul a hálószobába, s a lépcsőn ezt az útmutatást
olvasta:
"IV. A., 1. Ha Kroner megkérdi, miért akarsz Pittsburghbe menni, azt mondod, azért, mert így
nagyobb szolgálatot tehetsz... a. Mellékesen: nagyobb lakás, fizetés és tekintély..."
Paul ködösen kezdte felismerni, hogy a folyó mindkét oldalán élők szemében bolondot csinált
magából. Visszaemlékezett az éjszakai szavaira: "Találkoznunk kell a híd közepén!" Úgy
érezte, ő az egyetlen, akit igazán érdekelne egy ilyen vállalkozás, ő az egyetlen, aki nem érzi
szilárdan ahhoz a parthoz tartozónak magát, amelyiken él.
Ha sikerült volna új Messiássá válnia, ha az északi és a déli part lakói találkoztak volna a híd
közepén, Paulnak halvány fogalma se lett volna arról, mi a legközelebbi teendő. Egész
szívével érezte: az emberiség rettenetes kátyúba jutott, de olyan logikusan jutott oda, hogy
Paul elképzelni se tudta, vezethetett volna-e máshová a történelem.
Bonyolult fejszámolást végzett: mennyi a megtakarított pénze, mit érnek a kötvényei, a háza,
a kocsik, és azon tűnődött, elegendő-e mindez ahhoz, hogy egyszerűen kilépjen, és ne legyen
többé semmilyen hitrendszer vagy történelmi szeszély eszköze, ami pokollá teszi az ember
életét. Csendesen élni egy útszéli házban...
11
A bratpuhri sah, aki olyan kicsi és díszes volt, mint egy burnótszelence, a hatalmas barlang
végében visszaadta a Skumlisht tartalmazó palackot Khashdrahr Miasmának. Egy pillanattal
előbb még kint volt a nyári hőségben, most hirtelen tüsszentett, és zaj visszaverődött a
falakról, majd elült a barlang mélyén.
Gumikerekű villanyautó állt meg a liftnél, ahol a sah állt kíséretével, egy pisztollyal
felfegyverzett őrnagy szállt ki belőle, és lassan, alaposan felülvizsgálta a látogatási
engedélyeket.
– Nem lehetne kicsit gyorsabban, őrnagy? – kérdezte Halyard. – Nem szeretnénk lekésni a
szertartásról.
– Lehetne éppen – felelt az őrnagy –, de mint ügyeletes tiszt, kilencmilliárd dollár értékű
állami vagyonért felelek, és ha történik valami, valaki nagyon dühös lenne rám. Különben is
később kezdjük a szertartást, nem mulasztanak semmit. Még nem érkezett meg az elnök.
Khashdrahr fordított.
– Azt mondja a sah – tolmácsolta Khashdrahr –, hogy az ő országában csinos nőkkel hálnak
az emberek, és olcsón gyártanak jó agyakat. Csak éppen nincs annyi huzaluk, hogy ezerszer is
kifeszíthetnék a hold és a föld között.
A számítógép legrégibb részénél jártak, ez volt valamikor az EPICAC I, de ma már alig több,
mint az EPICAC XIV parányi függeléke. Igaz, az EPICAC I is elég intelligens, tárgyilagos és
emlékezőképes volt ahhoz, hogy annak idején meggyőzze az embereket: alkalmasabb náluk a
bénító bizonyossággal közeledő háború megtervezésére. A bizottságok által meghallgatott
tábornokok régi jelszava: "mindent megfontoltunk", elfogadhatóbbá vált, miután az EPICAC
I is megfontolta, s még megnyugtatóbb lett, amikor az EPICAC II is megerősítette, és így
tovább. Az EPICAC mérlegelni tudta a nagy robbanóerejű bombák hatékonyságát a taktikai
atomfegyverekkel szemben, s egyidejűleg emlékezetében tartotta a robbanóanyagok
beszerezhetőségét a hasadóanyagok hozzáférhetőségéhez viszonyítva, nyilvántartotta az
ellenség kilövőhelyeit, a hadiiparágak munkaerőhelyzetét, az ellenség légvédelmi
technológiájának figyelembevételével a várható repülőgép veszteséget és így tovább, és így
tovább, s ha fontosnak találták, meghatározta a légierő erkölcsi szilárdságának fenntartásához
szükséges cigaretták, csokoládérudak és kitüntetések mennyiségét is. Ha az emberi lények
közlik az adatokat, a háborúban született EPICAC-sorozatok képesek megadni a legteljesebb
tájékoztatást, amit az értelmes, igazságszerető, ragyogó és magas képzettségű amerikai elme
még ihletett vezetés és kimeríthetetlen erőforrások birtokában is csak kétezer esztendő alatt
tudna rendelkezésre bocsátani.
Bár még nem avatták föl, az EPICAC XIV már működött, döntött arról, hogy hány hűtőgépet,
lámpát, turbógenerátort, kerékagytárcsát, tányért, ajtókilincset, gumisarkot, televíziós
vevőkészüléket, játékkártyacsomagot és más egyebet kapjon Amerika és vásárlóközönsége, s
mennyibe kerül mindez. Az EPICAC XIV döntött arról is, hány mérnököt, igazgatót, kutatót,
közhivatalnokot, és milyen szakképzettségűt igényel ezeknek a javaknak az előállítása,
milyen személyi minősítés és alkalmassági szint különbözteti meg a hasznos embereket a
fölöslegesektől, mekkora legyen a Helyreállítási és Javítási Hadtest meg a katonák létszáma,
milyen fizetést kapjanak, hová helyezzék őket, és...
Villanyautó gördült be, és ott állt előttük az elnök, Jonathan Lynn (eredeti nevén Alfred
Planck), villogott fehér fogsora, ragyogott nyílt, szürke szeme, széles vállát kihúzta,
napbarnította, erős kezével a haját gereblyézte. A tévé-kamerák különös, de barátságos
dinosaurusokként vették körül, szimatolták és fürkészték. Kisfiús mosolyú, magas, jóképű
férfi volt Lynn, közvetlenül egy háromórás tévé-műsor főszerepéből került a Fehér Házba –
gondolta kesernyésen Halyard.
Halyard ásított, és bosszúsan gondolt arra, hogy Lynn, aki "rendet teremteni a káoszból"
helyett éppen azt olvasta, hogy "rendet teremteni a koászból", háromszor annyit keres, mint ő.
Lynn, vagy ahogy Halyard magában emlegette, Planck, még a középiskolát se végezte el, és
Halyard egy ír vizslát is többre becsült. De hát ezt a kurafit választották meg egy évi több
mint százezer dolláros állásra!
– Úgy érti, hogy ez az ember a nép lelki szükségleteinek figyelembevétele nélkül kormányoz?
– kérdezte suttogva Khashdrahr.
Lynn elnök éppen azt fejtegette, mit tehet az EPICAC XIV az egyszerű emberek millióiért, és
Khashdrahr tolmácsolta szavait a sahnak. Lynn kijelentette, hogy az EPICAC XIV
voltaképpen a legnagyobb történelmi személyiség, és a világ legbölcsebb embere az EPICAC
XIV-hez képest csak annyit ér, mint egy féreg ehhez a bölcshöz viszonyítva.
A bratpuhri sah arcán most látszott első ízben meglepetés, sőt meghökkenés. Az EPICAC
XIV méretei nem nagy benyomást tettek rá, a féreg és a bölcs ember összevetése azonban
fejbe kólintotta. Aggódva nézett végig magán, mint aki attól tart, hogy a csövek és
mérőműszerek minden mozdulatát figyelik.
A beszéd véget ért, a taps elült, és Halyard doktor odavezette a sahot az elnökhöz. A tévé-
kamerák rájuk irányultak.
– Az elnök most kezet ráz a bratpuhri sahhal – jelentette a tévé-riporter. – Talán közli velünk
a sah a világ egy másik részéből érkezett, más életformában élő látogató friss benyomásait.
A sah váratlanul hátat fordított az elnöknek, és lassú léptekkel az emelvény egy elhagyatott
részére sétált.
– Pszt – intette le Khashdrahr szigorúan, és védőfalként állt a sah és az izgatott tömeg közé.
A sah térdre ereszkedett az emelvényen, és karját a feje fölé emelte. Úgy látszott, hogy a kis,
barna férfi a maga titokzatos, sugárzó méltóságával hirtelen betölti az egész csarnokot, és
távol a többiektől olyan lénnyel lép kapcsolatba, akinek jelenlétét rajta kívül senki sem érzi.
A sah az EPICAC csöveinek izzó sora felé fordult, és magas, daloló hangon megszólalt:
– Egy ősi találós kérdést – felelt Khashdrahr, és látszott rajta, hogy nem akarja folytatni, mert
valami szent dologról van szó. De hát udvarias ember volt, s a tömeg kérdő tekintete további
magyarázatot követelt. – A mi népünk azt tartja – mondta zavartan –, hogy egy napon eljön
egy mindentudó, nagy isten, és arról ismerjük meg, hogy válaszol a találós kérdésre, amire az
EPICAC nem tudott válaszolni. Ha eljön – fejezte be Khashdrahr egyszerűen –, nem lesz
többé szenvedés a földön.
Khashdrahr elszavalta:
– Hm. Ezüstharangok, mi? – Fejét rázta. – Furfangos egy ügy, igaz? Csakugyan furfangos.
Feladom.
– Nem lep meg – mondta Khashdrahr. – Nem lep meg. Számítottam rá, hogy föladja.
– Baku! – mondta.
– Ez új szó nekem – fordult Halyard Khashdrahrhoz. Tetszett neki a kis tolmács, aki úgy,
megleckéztette Jonathan Lynnt. – Mit jelent az, hogy baku?
– Agyagból és szalmából gyúrt kis bábokat. Egy kis hitetlen törzs, a szurraszi készített
ilyeneket a sah országában.
– Azt hiszem, tágabb értelemben használta, úgy értette, hogy hamis isten.
12.
Kroner Albany határában lakott, egy viktoriánus házban, amelyet, beleértve az eresz
kovácsolt vas díszeit és a tető gerincének vasdárdáit is, tökéletesen helyreállítottak és
karbantartottak. A hatékonyság prófétája jobban kedvelte ezt a környezetet, mint az olyan
kecses, egyszerűen lemosható acélüvegszerkezeteket, amelyekben a többi mérnök és igazgató
lakott. Noha Kroner sohasem indokolta, miért éppen ezt a házat vásárolta meg – legfeljebb
annyit mondott, hogy szereti a sokszobás lakást –, annyira illett hozzá, hogy a látogatók csak
futólag gondoltak az anakronizmusra.
Egy portréfestő mindössze Kroner arcából ráhibázott a berendezésre. Azzal bízták meg, hogy
készítse el valamennyi körzeti igazgató arcképét. Fényképek alapján kellett dolgoznia, mert az
igazgatók túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy modellt üljenek, vagy legalábbis ezt
állították. A festő ösztönére hallgatva, vörös plüssfotelben, tüntetően viselt vastag
jegygyűrűvel, nehéz bársonyfüggöny előtt ülve ábrázolta Kronert.
A ház önmagában bizonyította Kroner hitét az értékek változatlanságában, abban, hogy ami
egykor igaz volt, mindörökre igaz, hogy az igazságok egyszerűek és kisszámúak, s az
embernek nincs szüksége másra, csak e néhány alapigazság ismeretére ahhoz, hogy minden
problémát bölcsen és helyesen oldjon meg.
– Befelé – harsogta Kroner nyájasan. Ő maga nyitott ajtót. Úgy látszott, az egész házat betölti
lassú ereje és kősziklanyugalma. Olyan közvetlen volt, amilyen csak lehetett, kétsoros sötét
zakóját bőrrel foltozott könyökű, világosabb árnyalatú egysorossal cserélte föl. Évekkel
ezelőtt kapta ezt a zakót a feleségétől – magyarázta a vendégeinek –, de csak legújabban
szánta rá magát, hogy fölvegye.
– Janice-nak mondd ezt. – Janice, Kroner felesége, édesdeden mosolyogva várta őket a
nappali szoba ajtajában. Sarkigazságok, példabeszédek és erkölcsprédikációk két lábon járó
kövér gyűjteménye volt, a fiatal mérnökök és igazgatók rendszerint Maminak szólítatták.
Paul emlékezett rá, hogy Mami nem szerette azt a Finnerty-gyereket, aki sohasem szólította
Maminak, és nem is tárulkozott előtte. Amikor egy ízben Mrs. Kroner ösztökélte, hogy
valljon neki magáról és könnyebbüljön meg, meglehetősen kihívóan azt felelte, hogy egy
anyától már megszökött. Pault kedvelte Mami, mert fiatalabb korában olykor-olykor beavatta
gondjaiba. Soha többé nem tenné, de Mami úgy ítélte meg, hogy a feltárulkozások
elmaradásának nem lázadás, hanem a problémák hiánya az oka.
Kroner nagy feje előrebukott, mintha odaadóan figyelne a jelentéktelen csevegésre, de Paul
arra gondolt, inkább a másodperceket számolja, amelyek multával, házi szokás szerint,
udvariatlanul szétválaszthatja a társaság férfi- és nőtagjait.
Mihelyt Anita lélegzetvételnyi szünetet tartott, Kroner fölállt, s mosolyogva azt ajánlotta
Paulnak, hogy jöjjön át vele a dolgozószobájába, nézze meg a fegyvereit. Mindig ez volt a
csel: a férfiak jöjjenek át megnézni a fegyvereket. Évekkel ezelőtt Anita elkövette azt a hibát,
hogy kijelentette: őt is érdeklik a fegyverek. Kroner erre udvariasan közölte, hogy az ő
fegyverei nem olyasfélék, amilyeneket az asszonyok kedvelnének.
– Ó, a fegyverek! Gyűlölöm őket. Nem tudom megérteni, mi élvezetet találnak a férfiak édes
kis állatok lelövésében.
Kroner valójában sohasem használta a fegyvereit. Úgy látszott, abban talál élvezetet, hogy
birtokolja és karbantartja őket. Arra is jó ürügyet kínáltak, hogy kötetlenné tegyék férfiak
egymás közti beszélgetését. Fizetésemeléseket és előléptetéseket, leváltásokat és
elbocsátásokat közölt, dicsért és figyelmeztetett, látszólag csak úgy mellékesen, miközben egy
puskacsövet törölgetett.
– Nem merném modern töltéssel használni – jegyezte meg. – Ripityára menne. De nézd ezt az
intarziát, Paul.
– Szép. Felbecsülhetetlen.
– Talán két évet is rászánt, aki készítette. Abban a korban nem számított az idő. Az ipar sötét
középkora volt.
– Igen, uram.
– Igen, uram. – Cigarettára akart gyújtani, aztán eszébe jutott Anita írásba foglalt
figyelmeztetése.
– A rendőrség keresi.
– Igazán?
Kronernak szokása volt azt állítani, hogy már tud arról, amit éppen akkor mondtak el neki.
Paul bizonyos volt benne, hogy az öregnek valójában fogalma se volt az éjszaka történtekről.
– El se tudom képzelni. – Senkit se akart bajba keverni. Találja ki a rendőrség, ha tudja, hogy
Finnerty Lasherrel ment el.
– Hm, hmmm. Látod ezt a kimaródást? – Paul szeme elé tartotta a cső torkolatát, és egy
parányi foltra mutatott. – Ez történik, ha csak egy hónapig nem gondozza az ember.
– Igen, uram.
– Nem lehet bízni benne többé, Paul. Nincs rendben a feje, nem szabad kockázatot vállalni
miatta, igaz?
– Igaz, uram.
– Föltételeztem, hogy így látod. Ezért nem értem, miért hagytad kíséret nélkül barangolni az
üzemben.
– Meg hogy miért engedted, hogy elvegye a pisztolyodat. Nincs már joga fegyverhez,
tudhatod. És most azt jelenti, hogy megtalálták a pisztolyodat, és tele van az ujjlenyomataival.
Mielőtt még Paul rendezhette volna gondolatait, Kroner a térdére csapott, és úgy nevetett,
akár egy jóságos Mikulás.
– Biztos vagyok benne, hogy jó magyarázatod van. Nem is akarom hallani. Nagyon bízom
benned, fiú. Nem szeretném, ha bármilyen bajba kerülnél. Mióta elment az apád, valahogy
úgy érzem, vigyáznom kell rád.
Kroner hátat fordított Paulnak, lövésre emelte a vadászfegyvert, és célba vett egy képzeletbeli
madarat, amely az íróasztala mögül röppent föl. – Most! – kiáltotta, és képzeletben tüzelt. –
Veszélyes idők ezek, veszélyesebbek, mint a felületen látszik. Tűz! De egyúttal ez az
Aranykor, igaz, Paul?
Paul bólintott.
– Ugye, ez az Aranykor?
– Igen, uram.
– Bumm. Akadnak emberek, akik megpróbálják semmibe venni, amit csinálunk, amit olyan
emberek csináltak, mint az apád. Azt mondogatják, hogy ez csak vacakolás, foltozgatás. Pedig
több ennél, Paul.
Paul előrehajolt, sóváran figyelt. Hallani akarta, mi lehet a magasztos cél. Egy idő óta úgy
érezte, rajta kívül mindenki látja a rendszer értelmét. Talán most megérti, talán most kapja el
őt is az a magával ragadó lendület, amely apját hevítette.
– Igen, uram?
– Paul, Pittsburgh még betöltetlen, már csak két jekölt jön számításba.
Meghökkentő volt, hogy éppen úgy mondta, ahogy Anita jósolta. Paul azon gondolkozott, mit
írhatott elő Anita válaszul. Eszébe se jutott, hogy így alakulhat, és el se olvasta az útmutatást.
– Nehéz választani közted és Fred Garth között. – Garth, a Buffalo Művek igazgatója, jóval
idősebb Paulnál, majdnem egykorú Kronerral. – Az igazat megvallva, Garthnak nincs akkora
műszaki fantáziája, mint neked, Paul. Kitűnő igazgató, de ha nem sarkallnánk, ma is úgy állna
a Buffalo Művek, mint öt évvel ezelőtt, amikor odakerült. De állhatatos és megbízható, Paul,
és soha nem volt kérdéses, hogy hozzánk tartozik saját érdekei fölé helyezi a haladást és a
rendszert.
– Garth remek ember – mondta Paul. Garth valóban megbízható, töri magát, hogy elnyerje a
fölöttesek kegyét, és eleven bálványként imádja a testületi vezetést. Szerelmes módjára
viszonyul hozzá. Paul olykor eltűnődött azon, nem igényelné-e ez a kapcsolat a
szexuálpszichológusok vizsgálatát. Hátsó gondolata az volt, hogy egy ilyen szerelem a
láthatatlan iránt az apácák és Krisztus jelképes frigyére emlékeztet. Paul látta Garth
szerelmének különböző fokozatait: képtelen volt enni az aggodalomtól, mániákusan habzott a
szája, majdnem könnyekig meghatódott, amikor az ügy zsenge kezdeteire emlékezett.
Röviden szólva, Garth végigszenvedte az örökös szeret – nem szeret játék minden érzelmi
hullámzását. Felülről kapott utasítások végrehajtása – ami Pault mindig idegesítette –
Garthnak olyan örömet jelentett, mint amikor valaki szívességet tehet egy hölgynek, akinek
tetszeni akar. – Örülnék, ha ő kapná meg az állást.
– Én meg azt szeretném, ha te kapnád meg, Paul. – Kroner tekintete kifejezésre juttatta, hogy
Garthot csak azért említette, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. – Neked van fantáziád, eszed
és tehetséged...
– Köszönöm, uram.
– Hadd fejezzem be. Van fantáziád, eszed, tehetséged, és amennyire tudom, teljesen alaptalan
lenne, ha kétségbe vonnám az odaadásodat.
– Az odaadásomat?
Kroner félretette a vadászpuskát, és odahúzta székét Paullal szembe. Nagy kezeit Paul térdeire
tette, sűrű szemöldökét lebocsátotta. Szellemidézésre hasonlított a helyzet, Kroner volt a
médium. Akárcsak, amikor a sportklubban kézen fogta, Paul most is úgy érezte, hogy az
öregemberrel szemben elszáll az ereje és az akarata. – Azt akarom, Paul, hogy elmondd, mi
nyomja a lelked.
Kroner kezei összeszorultak a térdén. Paul még küzdött az ellen a vágy ellen, hogy kiöntse
szívét az irgalmas, bölcs, gyengéd atya előtt. De megtört az ellenállása. Beszélni kezdett.
Úgy érezte, most alakot ölt egy hét előtti formátlan rossz előérzete és nyugtalansága. Nyers
elégedetlenségét átömleszthette egy másik emberbe. Elismételte, mit mondott Lasher az
éjszaka, beszélt a folyón túli szellemi válságról, a forradalom veszélyéről, a hierarchiáról,
amelyet odaát lidércnyomásnak érez az emberek zöme. Nem úgy adta elő, mint aki elítél
valamit, hanem úgy, mint aki cáfolatért könyörög.
Kroner még mindig Paul térdén tartotta kezét, fejét pedig egyre jobban lehorgasztotta.
Amikor Paul befejezte, Kroner felállt, hátat fordított, s kibámult az ablakon. Még tartott a
bűvölet, és Paul várakozással nézte széles hátát, várta a bölcs kinyilatkoztatást.
– Maradj a folyónak azon a partján, Paul, ahová tartozol! Az igazgatói és mérnöki munka a
tiéd. Én nem ismerem a választ Lasher kérdéseire. De azt tudom, hogy sokkal könnyebb
kérdéseket föltenni, mint válaszolni rájuk. Tudom, hogy mindig voltak kérdések, és olyan
emberek, mint Lasher, akik készek bajt keverni a kérdéseikkel.
– Igen, egy idő óta tudok róla. És ma dél óta azt is tudom, mit beszéltetek az éjszaka, te,
Lasher és Finnerty. – Szomorúnak látszott. – Kevés dolog van, Paul, amiről a körzet
biztonsági főnökeként ne tudnék. Néha, mint most is, azt kívánom, bár ne tudnék olyan sokat.
– És Pittsburgh?
– Még mindig úgy gondolom, hogy te vagy a megfelelő arra az állásra. Úgy teszek majd,
mintha nem csináltad volna azt, amit az éjszaka csináltál, és nem mondtad volna, amit éppen
most elmondtál. Nem hiszem, hogy a szívedből jött.
Paul álmélkodott. Úgy látszik, valamilyen különös körülménynél fogva megkapja az állást,
pedig azzal a határozatlan szándékkal jött ide, hogy alkalmatlanná tegye magát rá.
– Attól tartok, egy kicsit többre van szükség. Nagyon rövid idő alatt meglehetősen vaskos
iratcsomó gyűlt össze rólad a rendőrségen: a pisztoly, Finnerty bebocsátása az üzembe, a múlt
éjszaka, minderre elfogadható magyarázatot kell adnom a Vezérkarnak. Tudod, hogy
börtönbe juthatsz?
– Valami apróság közbejött. – Kroner Paulra hunyorított. – De nem nagyon komoly, ugye,
Paul? Egy kis zökkenő.
Pault meghökkentette és felkavarta a beszélgetés, bárgyú mosoly mögé próbálta rejteni, hogy
nem ura önmagának. Vajon Baer rendezői előírásra lépett be? – tűnődött.
– Hát lehet rossz a haladás? Hm-hmm, jó kérdés. – Felnézett. – Nem tudom, nem tudom.
Talán rossz lenne a haladás, hm?
– Hiszen jól tudod, a fenébe is, és a történelem ezerszeresen megfelelt erre a kérdésre.
– Igen? Megfelelt? Te tudod, én meg nem mondhatom. Ezerszeresen megfelelt? Akkor jó.
Nagyon jó. Én csak annyit tudok, hogy azt kell tenni, amit teszünk, vagy bedobhatja az ember
a törülközőt. Nem tudom, fiam. Talán tudnom kellene, de nem tudom. Csak végzem a
munkámat. Lehet, hogy ez nem jól van így.
– Semmi.
– Csak azt akarom tisztázni mindenki előtt, hogy mi nem hívtuk meg – mondta Anita. – Azt
se tudtuk, hogyan szabaduljunk tőle.
– Hát ti, férfiak, jól szórakoztatok azokkal az utálatos fegyverekkel? – kérdezte Mami az orrát
ráncolva.
– Persze, itt is van. Már azt hittem, valami mást tettek fel, mióta utoljára hallgattam.
– Ezt neked játszom, Paul. Amikor azt mondtam, hogy dobjuk fel magunkat, nem is a borra
gondoltam elsősorban, hanem erre. Ez az igazi lelki táplálék. El se tudom képzelni, mi
rázhatna fel jobban.
– A múlt hónapban kapta tőlem ajándékba. Nem is emlékszem rá, akadt-e valami, aminek
ennyire örült volna – tette hozzá Mami.
Kroner a lemezre helyezte a tűt, a székéhez sietett, és lehunyt szemmel, hátradőlve várta a
zenét.
13
A kemény szívű férfiak estje után, Kroneréktól hazatérve, Paul Proteus doktor, egy sikeres
férfinak a gazdagodás minden kilátásával megáldott fia, ágyában heverve anyagi javait vette
számba. Úgy találta, kitűnő a helyzet ahhoz, hogy fittyet hányjon a világnak. Majdnem
háromnegyed millió dollárja van.
Ezúttal különösen indokolt volt elégedetlensége az életével. Olyasmin dühödött fel, ami szinte
bárkit, bármely történelmi korszakban kihozott volna a sodrából. Arra szólították föl, hogy
barátja, Ed Finnerty ellen spicliskedjék. Ez az elképzelhető legalapvetőbb támadás a jelleme
ellen, és Paul hasonló megkönnyebbüléssel fogadta a megrázkódtatást, mint az utolsó háború
első lövéseinek eldördülését a feszültségben telt évtizedek után.
Anita aludt, teljesen kielégülten, nem annyira Paul jóvoltából, mint inkább a társadalmi
gyönyörtől, hiszen a rendszerrel folytatott sokévi szerelmi előjáték után, végre megkapta
Pittsburghöt.
Albanyból hazafelé jövet olyan monológot adott elő, amely akár Shepherd szájába is illett
volna. Áttekintette Paul pályafutását házasságkötésüktől kezdve, és Paul meglepetten értesült
róla, hogy útja tetemeken keresztül vezetett; olyan embereken gázolt át, akik mind
megpróbálták megelőzni, de mind tönkrementek, elhullottak.
Anita olyan hévvel ecsetelte a hadjáratot, hogy Paul kénytelen volt elszakadni saját
gondolataitól, és mérlegelni, akad-e egyáltalán parányi igazság felesége szavaiban. Egyenként
sorra vette az Anita által összeszámolt skalpokat – az embereket, akik ezért vagy azért az
állásért versengtek vele –, és úgy találta, hogy valamennyi megállta a helyét, s anyagilag,
szellemileg egyaránt töretlenül érvényesült. Anita szemében azonban mindnyájan hullának
számítottak, golyó ütötte lyuk tátongott a két szemük között, és joggal kerültek a
szemétdombra.
Paul nem mondta el Anitának, milyen föltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy megkapja
Pittsburghöt. És azt is eltitkolta előle, hogy bármit inkább megtesz, mint hogy büszkén és
örömmel elfoglalja ezt az állást.
Most, felesége mellett heverve, gratulált magának higgadtságához, ravaszságához, amire
valójában ezúttal volt képes életében először. Sokáig elhallgatja Anita előtt, hogy le akar
lépni, nem mondja meg addig, amíg az asszony föl nem készül rá, hogy elfogadja. Finoman
átneveli majd az új értékrend befogadására, és azután lépnek majd le. Enélkül tragikussá
válhat a megrázkódtatás, hogy egy senkinek a felesége lett. Eddig férjének a rangja volt az
egyedüli alap, amelyről szembe nézett a világgal. Ha elveszti ezt a rangot, az a veszély
fenyeget, hogy Anita teljesen elveszti kapcsolatát a világgal vagy – ami még rosszabb
Paulnak – elhagyja őt.
És Paul egyiket sem akarta. Ezt az asszonyt adta neki a sors, hogy szeresse, és ő minden tőle
telhetőt megtett ennek érdekében. Túl jól ismerte beképzeltségét, tudta, hogy nem szabad
támadnia, csak érzelmesen közeledhet hozzá.
No meg az asszony sokkal inkább a bátorság forrása volt számára, mintsem be merte vallani
magának.
Anita szexuális tehetsége okozta Paul életében az egyetlen maradéktalan örömöt. És a dolgok
részletei iránti figyelmével Anita tette lehetővé számára a különállás, elvonatkozás vagy
cinizmus életszemléletének fényűzését.
Ködös, fagyasztó pánik kúszott fel mellébe, elűzte álmosságát, éppen, amikor leginkább
kívánt volna aludni. Érezte, hogy őt magát is megrázkódtatásnak teszi ki a változás. Furcsa
módon azt érezte, hogy elveszti testét, tartalmatlan rongycsomóvá válik, semmiséggé,
megszűnik embernek lenni. Hirtelen megértette, hogy akárcsak Anita, ő maga is alig több,
mint az életben betöltött helyzete. Átölelte alvó feleségét, és jövendő megsemmisülésbeli
társának mellére hajtotta fejét.
– Anita...
– Mmm?
– Szeretlek, Anita. – Kényszert érzett, hogy mindent elmondjon neki, meg akarta osztani vele
lelkének terhét. De amikor egy pillanatra fölemelte a fejét az asszony meleg, puha melléről, az
Adirondaok lejtőiről betörő friss, hideg levegő csapott arcába, és visszatért a megfontoltsága.
Nem mondott többet.
14
Paul Proteus doktor titkot hordozott. Többnyire erőt adott ez a titok, élvezte, amikor munkája
közben a rendszerben helyet foglaló kollégáival tárgyalt. Minden üzleti ügy elején és végén
ezt gondolta: "Menjetek a fenébe."
Sohasem volt olvasó ember, most azonban kedve támadt olyan regényekhez, amelyeknek
hőse bátran élt, birkózott a természettel, ravaszsággal és fizikái erővel küzdött az életéért mint
favágó, tengerész, pásztor...
Félmosollyal az ajkán olvasott ezekről a hősökről. Tudta, hogy bizonyos fokig gyermeteg
módon csodálja őket, kételkedett abban, hogy az élet valaha is olyan tiszta és kielégítő lehet,
mint ezekben a könyvekben. Mégis akadt valami alapigazság a mese mögött, egy primitív
eszménykép, ami vonzotta. Nem a társadalommal akart egyezkedni, hanem csak a világgal
úgy, ahogyan isten az embernek adta.
– Jó a könyv, Proteus doktor? – kérdezte Katharine Finch doktor, a titkárnője. Nagy, szürke
kartondobozt hozott be a szobájába.
– Ó, Katharine, helló. – Mosolyogva tette félre a könyvet. – Nem nagy irodalom, csak
kellemes szórakozás. A régi Erie-csatorna hajósairól szól. – A borítólapon látható főhős
széles, meztelen mellére mutatott. – Ma már nincsenek ilyen férfiak. No, mi van a dobozban?
Nekem küldték?
– Miféle ingek?
– Úgy? Shepherd is kapitány? – Paul összevonta szemöldökét. Olyan ember bosszús reagálása
volt ez, aki jó néhány évet töltött a rendszer keretei között. Megtiszteltetés elnyerni a négy
csapat közül valamelyiknek a kapitányi tisztségét, ha az ember ad valamit az ilyesmire. Ez
volt az elöljárók egyik módja kegyeik kimutatására, és politikailag meghökkentő húzás, hogy
Shepherdet kapitánnyá jelölték. Mindig semmibe vették a Réten, legfeljebb közepes
baseballjátékosként szerzett némi hírnevet. És most egyszerre kapitány lett. – Melyik csapaté?
– A Zöldeket vezeti. Ott vannak az ingei az asztalomon. Zöld színűek, narancs betűkkel.
Nagyon élénk színek.
– Szóval zöld? – Hát ha már törődik valaki az ilyesmivel, a zöld az utolsó a csapatok nem
hivatalos rangsorában. Mindenki tudta ezt, anélkül, hogy egyszer is kimondták volna. Ami ezt
a piszlicsáré ügyet illette, Paul gratulálhatott magának, hogy a Kékek kapitányává nevezték
ki, mert ezt a csapatot viszont rangelsőnek ítélte a közfelfogás. Nem, mintha számítana még
valamit a szemében. Semmit se számít. Hülyeség. A fenébe vele.
– Igazán elég inget küldtek – jegyezte meg Katharine számolás közben. – Kilenc, tíz,
tizenegy, tizenkettő.
– Dehogy elég. Két héten át iszik és izzad, iszik és izzad, iszik és izzad az ember, a végén már
olyan, mint egy vízbe dobott szivacs. Ez csak egynapi készletnek számít.
– Itt van a Zöld Csapat dala. Shepherd doktoré. A Tell Vilmos nyitány dallamára.
– Az egész nyitány?
– Itt az áll.
Mindegyiknél hatalmasabb!
– Ugyan! Pompás szórakozás lesz! Maga is tudja, hogy öröme telik majd benne, amikor
csinálja.
Paul kinyitotta a szemét, és látta, hogy Katharine már egy másik dalt olvas. Ragyogott a
szeme az izgalomtól, és ütemre himbálta a fejét.
– Az én dalomat?
Katharine néhány ütemet fütyült az Indiana dallamából, aztán énekelni kezdett, ezúttal teljes
szívéből:
– Ejha!
– Ott is elég közel lesz, nekem elhiheti. Mondja csak, Bud Calhoun is ott lesz?
– Tudok róla, hogy kapott meghívót, de azt még azelőtt küldték. – Letörten vállat vont. –
Tudja, mit ír elő a Kézikönyv.
– Ki sem állhatják már a gépek – jegyezte meg Paul komoran. – Miért nem táplálnak be egy
engedélyt ingyen italra a kivégzés előtt? Nem tudja, mi van most vele?
– Biztos vagyok benne, hogy kitesz magáért – szólt utána Paul. – Fogadni mernék, egy év
múlva rá sem ismerünk a városunkra, ha ő agyalja ki, milyen munkát végeztessenek a
Helyreállíthatatlanokkal és Javíthatatlanokkal.
Katharine jelentette Paulnak, hogy Edward Finnerty doktor kér bebocsátást a kapunál.
– Kötözzék meg kezét-lábát, húzzanak zsákot a fejére, és négy őr kísérje ide. Természetesen
feltűzött szuronnyal. És biztonság okából fényképezzék le így Shepherd részére.
– Az ég szerelmére, mi történt veled? – kiáltott fel Paul. Finnerty lenyíratta a haját, rendesen
fésülködött, borotválkozott, pirospozsgás volt az arca, s bár kopott és nem rászabott, de vasalt
és tiszta, csíkos vászonruhát viselt.
– Persze, gondolom, a pisztoly-ügy miatt vagy dühös. Sajnálom. Igazári a folyóba akartam
dobni.
– Persze, és arról is, hogy Shepherd jelentette, hogy beengedtél kísérő nélkül az üzembe.
Rohadt dolog. – Egy hete sem élt még Finnerty a Telepen, de máris fölvett egy átlátszóan
mesterkélt, nyers, fennhéjázó modort. Láthatóan nagyon élvezte, hogy minden tiszteletre
méltó személyre veszélyes lehet a társasága.
Akárcsak Kroneréknál, Paul most is csak ámuldozott, milyen sokat tudnak másak az ő
dolgairól.
– Azok az eltompult fattyúk odaát, a folyón túl, ők a nekem való emberek, Paul. Igaziak,
valóságosak!
Paul sohasem kételkedett ebben, s ezért nem is érezte szükségét, hogy valamilyen
megjegyzéssel vagy érzelmi kitöméssel feleljen Finnerty fontos közlésére.
– Nos, örülök, hogy annyi év után végre magadra találtál – mondta. Finnerty mindig újra
magára talált, amióta csak Paul ismerte. Néhány hét múlva aztán újra elhagyta, gazfickónak
bélyegezte ezt a megtalált önmagát, és másikat fedezett fel. – Ez pompás, Ed.
– Megkérdezhetem, minek?
– Ez fehér fuvar. Csak a holmimat akarom összeszedne nálatok, hogy átvigyem Lasherhez.
– Lashernél laksz?
Finnerty bólintott.
– Meglepő, milyen jól összeférünk az első perctől. – Hangjából kiérződött megvetése Paul
sekélyes életformája iránt. – Ideadod a kulcsokat?
Paul odalökte.
– Ez az élet sója.
– Nos hát Thoreau börtönbe került, mert nem volt hajlandó adót fizetni a mexikói háború
költségeire. Nem értett egyet a háborúval. És Emerson meglátogatta a börtönben. "Henry –
kérdezte tőle –, miért vagy itt?" És Thoreau így felelt: "Ralph, te miért nem vagy itt?"
– Akarnom kellene, hogy börtönbe kerüljek? – kérdezte Paul, aki valamilyen útmutatást várt
az anekdotától.
– Nem kellene hagynod, hogy a félelem a börtöntől visszatartson attól, amiben hiszel.
– Nos, nem tart vissza. – Paul arra gondolt, hogy a legnehezebb találni valamit, amiben hinni
tudna.
– Akkor jó, ha így van. – Unott hitetlenség érződött Finnerty hangjából. Láthatóan elege volt
már a folyó északi partján élő egykori barátjából, aki a konvenciók rabja maradt. – Kösz a
kocsit.
– Nem kell félnie. Egész energiáját saját magára pazarolja. Szól a telefonja.
– Kroner doktor – jelentette Katharine. – Igen – szólt a telefonba. – Proteus doktor bent van.
– Egy pillanat. Kroner doktor beszélni akar vele. Kroner doktor, Proteus doktor Iliumból a
vonalban van.
– Helló, Paul.
– Jó napot, uram.
– Köszönöm, uram.
Kroner elnémult egy pillanatra. Azután olyat ordított a telefonba, hogy Paulnak majdnem
beszakadt a dobhártyája.
– Tessék, uram? – Olyan erős volt a hang, hogy csak fájdalmat érzett a füle, a szavak értelmét
nem fogta föl.
– Győzni?
– Az életedet teheted rá, hogy mi győzünk! – üvöltött vissza Kroner. – A Kékek mögötted
állnak, kapitány! – Kroner tehát maga is a Kékeknek szurkolt. Basszus hangján már bele is
kezdett a dalba.
– A Fehérek győznek! Hajrá, Fehérek! – Baer hangja volt, ő kiáltott közbe. – Szóval azt
hiszed, hogy a Kékek győznek, mi? Méghogy győznek? Hogy a Kékek győznek? A Fehér
Csapat puhára ver benneteket, hahaha, kiveri a lelket a Kék Csapatból.
Hahotázás, ugratás, dulakodás hallatszott, aztán Kroner folytatta a Kék Csapat dalát, ott, ahol
az imént abbahagyta:
Mert a...
Baer magas hangja keresztezte Kroner basszusát a Fehér Csapat dalával, a Hajrá, hajrá, hajrá
dallamára:
A Fehérek rohamától
A dulakodás zajosabbá vált, az éneklés ziháló hahotázásba veszett. Paul telefonjában kattanás
hallatszott, azután felbúgott a szabad vonalat jelző hang.
Paul elernyedt keze visszaejtette a hallgatót a készülékre. Nem lehet lelépni a Rét előtt,
mondta magának komoran, Anitát sem lehet átnevelni ebben a néhány napban. El kell viselnie
a Rétet, s ami még rosszabb, a Kék Csapat kapitányaként kell elviselnie.
A könyv borítóján látható férfi szőrös, barna mellére, tiszta, szürke szemére és hatalmas
karizmaira pillantott, s gondolatai azonnal átsiklottak az előtte álló új, szép élet vonzó képeire.
Valahol a társadalmon kívül akad egy hely az ember – egy férfi és egy nő – számára, ahol
boldogan és bűntelenül, természetesen élhet ereje és esze jóvoltából.
Azután saját hosszú, puha kezére nézett. Csak jobb kezének középső ujján talált egy kis
bütyköt. Évek során kemény kéreg fejlődött ki rajta a tollak és a ceruzák szorításától, s a
nikotin megbarnította. A regények hőseinek keze ügyes, mindenhez értő. Paul keze eddig csak
tollat, ceruzát, fogkefét, hajkefét, borotvát, kést, villát, kanalat, poharat, vízcsapot, kilincset,
villanykapcsolót, zsebkendőt, törülközőt, cippzárat, gombot, kapcsot, szappant, könyvet,
fésűt, asszonyt vagy kormánykereket érintett.
Diákéveire gondolt, és úgy emlékezett, hogy annak idején el kellett sajátítania némi
kézügyességet. Megtanulta például a műszaki rajzolást. Akkor kezdett nőni az a bütyök az
ujján. Mit tanult még? Az ellenfelek nagy meghökkenésére ügyesen bánt a labdával. Annyira,
hogy a főiskolák körzeti versenyén két egymást követő esztendőben is bejutott a
negyeddöntőbe. Erre tudta annak idején használni a kezét.
Mire még?
Gazdálkodni – ez a bűvös szó. Sok más szóhoz hasonlóan, amelyhez még tapadt egy kis
varázserő a múltból, a "gazdálkodás" arra emlékeztette, milyen szívós fajtól származott a
jelenlegi nemzedék, milyen keményen helyt tudott állni az emberi lény, ha rászorította a sors.
Ma már keveset jelent ez a szó. Nem éltek már gazdák, csak mezőgazdasági mérnökök. Ilium
megyében, az Iroquois gazdag völgyében ezer meg ezer telepes élt egykor a földből. Most
vagy száz ember és néhány millió dollár értékű gép segítségével Ormand van Curler doktor
vezette az egész megye mezőgazdaságát.
Gazdálkodás. Szaporább lett a pulzusa, ébren álmodott arról, hogy egy évszázaddal előbb él
az egyik parasztházban, amely annyiadmagával roskadozik most a völgyben. Képzeletében
kiválasztott egyet. Ott állt a város szélén, gyakran megbámulta. Hirtelen arra gondolt, hogy ez
a gazdaság, a múlt e kicsiny maradványa nem tartozik van Curler doktor rendszeréhez. Szinte
bizonyos volt ebben.
– Ilium, ingatlaniroda, Pond doktor beszél – hallotta Pond nőies, selypítő hangját.
– Hmmm. Egy pillanat. – Paul hallotta egy kartonokat válogató gép moraját, azután a
csengőjelzést, hogy megvan a keresett kartoték. – Igen, a Gottwald-tanya. Itt van előttem a
kartotékja.
– Jó kérdés! Mit lehet azzal kezdeni? Bár tudnám. Tudja, Gottwaldnak az volt a hobbyja,
hogy fenntartsa eredeti állapotában az ódivatú tanyaházat. Amikor meghalt, az örökösei át
akarták adni van Curler doktornak, ő azonban azt mondta, nem éri meg a vesződséget. Száz
hektár sincs a terület, és ki kellene pusztítani a szélvédő sövényeket, hogy összeolvaszthassa a
többi földdel, másképp nem lehet rajta hatékonyan gazdálkodni. Azután meg rájöttek az
örökösök, hogy különben sem adhatnák el a Mezőgazdasági Hálózatnak. Benne van a
végrendeletben, hogy fenn kell tartani eredeti formájában. – Pond kesernyésen nevetett. – Így
hát Gottwald nem hagyott mást az örököseire, csak egy fehér elefántot, jó adag gondot.
– Mibe kerül?
– Komolyan kérdi? Múzeumi darab ez, doktor. Úgy értem, szinte semmilyen gép se tartozik
hozzá. Még ha meg tudná is kerülni a végrendelet előírásait, akkor is sok ezer dollárba
kerülne a helyrehozása.
– Tizennyolc ezer áll a kártyán. – Mielőtt még Paul megköthette volna az üzletet, Pond
hozzátette: – De biztos vagyok benne, tizenötért is megkaphatja. Mit szólna tizenkét ezerhez?
– A kutyát se érdekli már majdnem tizennégy év óta. Menjen ki, nézze meg, ha igazán úgy
érzi, hogy meg akarja venni. Ha mégsem nyeri meg a tetszését, akad néhány igazán helyes
telek, amit szívesen megmutatnék magának. – Újra hallatszott a kartotékválogató gép
neszezése. – Itt van például egy csinos György-kori ház a Griffin Boulevardon. Elektronikus
ajtónyitás, hőszabályozással működő ablakok, radarsütő, elektrosztatikus porülepítő, beépített
ultrahangmosógép, nagyképernyős televízió a hálószobában, vendégszoba, nappali, konyha,
játékszobák, kis képernyős tévé a cselédszobában s a gyerekszobákban...
– Ó, a tanya. Hát hogy meglássa, mihez ragaszkodik, megmondom, nincs is zárja. Csak egy
madzag.
– Madzag.
– Igen, madzag. Én is kimentem megnézni, mi az. Az ajtókon belül van egy kallantyú, ehhez
kötötték a madzagot. Ha be akarnak engedni valakit, az ajtóba fúrt lyukon át kidugják a
madzagot, és az kint lóg. Meghúzzák, és kinyílik az ajtó. Ha nem akarnak beengedni senkit,
behúzzák a madzagot. Szörnyű, nem?
15
A Gottwald-ház ajtaján kidugták a madzagot Paul Proteus doktor számára.
Meghúzta, örömmel fülelt az elmozduló kallantyú zajára, és besétált. A nappali szobát alig
világították meg az apró mozaikokból összerakott, poros ablakok, és a behatoló kevés fény is
visszaverődés nélkül halt el a homályos, sötét, ódon bútorfelületeken. A padló úgy hajladozott
a lába alatt, akár egy ugródeszka.
– Ez a ház együtt lélegzik az emberrel, akár a jó fehérnemű – hallatszott egy selypítő hang a
sötétből. Paul odanézett. A férfi szívott egyet a cigarettáján, rózsaszín fény világította meg
holdvilágképét. – Proteus doktor?
– Igen.
– Köszönöm, nem.
– Mert ha akar, talál egy szivattyút a hátsó udvarban, a budi pedig kint van a tyúkól mellett.
Akarja még látni a termeszeket, a trágyadombot, a sertéskifutót és a trágyaszórót, vagy
mehetünk a Griffin Boulevard-ra a György-stílusú házhoz? – Közelebb jött, most láthatták
egymást. Pond doktor nagyon fiatal és komoly ember volt, őszintén elkeserítette ez a
környezet.
– Maga aztán igazán buzgólkodik, hogy eladja nekem ezt a házat – mondta Paul nevetve. A
hely annál jobban vonzotta, minél több kényelmetlenséget fedezett föl. Teljesen elzárt, isten
háta mögötti, elvágva a történelem, a társadalom és a gazdaság bugyborékoló áradatától.
Időtlen.
– Tényleg? – kérdezte Paul oda se figyelve. A hátsó ablakon át a gazdasági udvart kémlelte,
az istálló nyitott ajtaján keresztül pedig láthatta egy tehén vaskos hátsó felét.
– Igen – mondta Pond doktor. – Kormány nélküli hajó. A Kézikönyv például nem írja elő,
mégis ügyelek rá, hogy mindenki a ranglétrán elfoglalt helyéhez illő házat kapjon. Az ember
életmódja csökkentheti vagy növelheti munkájának értékét, gyengítheti vagy fokozhatja az
egész rendszer szilárdságát és presztizsét.
– Minden benne van. Ez Gottwald akarata, így áll a végrendeletben. Mindent úgy kell hagyni,
ahogy van, és folytatni kell a gazdálkodást. Látja, milyen képtelenség ez? Nos, indulhatunk a
Griffin Boulevard-ra, ahhoz a házhoz, amely éppen az Ilium Művek igazgatójának való.
– Én ezt akarom.
– Ha kényszeríteni próbál, már itt se vagyok. – Pond doktor elvörösödött. – Lehet, hogy csak
fele olyan jó a minősítési számom, mint a magáé, de én is adok az emberi méltóságomra.
Paul először nevetségesnek találta Pond szavait, és mosolygott. Azután észrevette, milyen
ideges az ingatlanigazgató, és megértette, hogy Pond emberi méltóságról beszél. Ez a semmi
kis ember, semmi kis munkájában, semmi kis szabványokat dolgozott ki önmagának, és
ezekre tette föl a semmi kis életét. Paul most hatalmas, hibás gátnak látta az egész civilizációt,
Pond doktorhoz hasonló ezer meg ezer kisemberrel, amint valamennyi – a látóhatárig húzódó
sorban – görcsösen igyekszik betömni egy-egy lyukat az ujjával.
– Ó, hála az égnek! Nem is tudja, mennyivel jobban érzem magam. – Idegesen nevetett a
megkönnyebbüléstől. – Persze, persze, persze. És megtartja Mr. Haycoxot?
– Ki az a Mr. Haycox?
– Szeretném megismerni.
– Ő is régiség. – Feje fölé emelte a karját. – Micsoda hely. Azt hiszem, maga megőrült,
egyszerűen megőrült. De hát aki fizet, az rendeli a muzsikát.
– Pontosan így igaz. Akár fel is vésetheti a kandalló párkányára, de kétlem, hogy a
végrendelet megengedné.
– Hm? – Pond doktor próbálta megfejteni az idézet értelmét, végül arra a következtetésre
juthatott, hogy valamilyen archaikus, kedves érzést fejez ki a költészet kedvelői számára, és
elmosolyodott. – Ez is szépen hangzik. – A "vízözön" szó megragadt a fejében. – Ami a
pincét illeti, földpadlójú és valóban vizes. – Kinyitotta a hátsó ajtót, elfintorodott, amikor
megérezte a napon száradó trágya émelyítő szagát, és kiüvöltött: – Mr. Haycox! Hé, Mr.
Haycox!
Kétségkívül ez volt a völgy egyik legrégibb háza. Csak néhány centiméternyire a feje fölött
húzódtak a gerendák, koromtól feketéllett a kandalló, és egyetlen sarok sem volt szabályos
derékszögű. Úgy látszott, mintha a ház addig hajladozott és nyújtózkodott volna a telken,
amíg – akár egy alvó kutya – meg nem találta minden tagjának a legkényelmesebb helyzetet.
Teljesen kielégítette Paul különleges – hogy azt ne mondjuk: különc – igényeit. Itt volt hát a
hely, ahol keze munkájával veheti el a természettől, ami az élethez kell, és egyetlen emberi
lény sem fogja zavarni, csak a felesége él majd vele. S ráadásul Anita, aki annyira szereti a
gyarmati stílust, el lesz ragadtatva a múlt e teljesen hiteles mikrovilágától.
– Ó – szólalt meg Pond doktor –, itt van végre Mr. Haycox. Sose felel, ha kiabálnak neki.
Csak elindul, de nagyon ráérősen.
Paul figyelte, hogyan közeledik a nehéz járású Mr. Haycox a gazdasági udvar keményre
döngölt földjén. Rövidre nyírt, fehér hajú, cserzett bőrű öregember volt a gondnok, feltűnően
nagy kezű, akárcsak Rudy Hertz. De Rudyval ellentétben szikár, kemény, izmos, egészséges
színű volt. Úgy látszott, csak egy valamin fogott az idő, a fogain, mert nagy részük már
hiányzott. Felléphetett volna a régi paraszti életet bemutató színdarabban. Régi divatú cájg
kezeslábast viselt, széles karimájú szalmakalapot, és nehéz, kérges munkacipőt.
Mintha csak szemléltetni akarná Paul előtt Mr. Haycox és a Gottwald-tanya anakronisztikus
voltát, a szélvédő sövény túlsó oldalán feltűnt Ormand van Curler doktor egyik embere.
Hófehér köpenyben, vörös baseball-sapkában, szellős szandálban, amely szinte sohasem érte a
földet, és fehér kesztyűben traktort vezetett. Keze, akárcsak Paulé, ritkán fogott mást, mint
kormánykereket, emelőkart vagy kapcsolókat.
– Hát maga mit akar? – kérdezte Mr. Haycox. – Mi a baja már megint? – Erőteljes hangon
beszélt. Nyoma sem volt rajta a Helyreállíthatatlanoknál és Javíthatatlanoknál oly gyakran
tapasztalható félénkségnek és alázatosságnak. Mr. Haycox úgy viselkedett, mintha ő lenne a
tulajdonos, elvárta, hogy a lehető legrövidebben beszéljenek vele, s eleve kételkedett benne,
hogy akarhatnak tőle fontosabbat, mint amit éppen csinál.
– Az olyat én nem tartom doktornak. Csak három fajtát: az orvost, a fogorvost meg az
állatorvost. Maga ezek közé tartozik?
– Sajnálom, nem.
– De bizony doktor – mondta Pond komolyan. – Ért hozzá, hogyan kell vigyázni a gépek
egészségére. – Próbálta megértetni ezzel a tuskóval az egyetemi fokozatok fontosságát.
– Hát – magyarázta Pond doktor – a főiskolán sok mindent tanulhat az ember, nemcsak az
állatok és emberek gyógyítását. Tönkremenne a modern világ, ha nem lennének eléggé
képzett emberek a civilizáció bonyolult alkotórészeinek zökkenőmentes működtetésére.
– Azt hiszem, nem fér hozzá kétség, hogy kiérdemeltem ezt a minősítést – felelte Pond doktor
hűvösen. – Abban az évben az egész országban az enyém volt a harmadik leghosszabb
dolgozat ezen a szakon: nyolcszázkilencvenhat oldal.
– Ingatlanügynök – állapította meg Mr. Haycox. Felváltva Paulra és Pond doktorra nézett,
várta, mondanak-e valamit, amire érdemes odafigyelni. Miután húsz másodpercig hiába várt,
megfordult, hogy elmenjen. – Én meg a tehénszar, a disznószar és a tyúkszar doktora vagyok
– mondta. – Ha maguk, két doktor együtt, kitalálják, mit akarnak, megtalálnak az istállóban,
ott lapátolom az én dolgozatomat.
– Mr. Haycox! – kiáltott dühösen Pond doktor. – Itt marad, amíg dolgunk van magával.
– A Gottwald-hagyaték tanyáját!
– Az egy ember?
– Én meg ember vagyok. Ha pedig emberekkel van dolguk, ez a tanya sokkal inkább az
enyém, mint bárki másé. Én vagyok az egyetlen ember, aki törődött vele, aki csinált itt
valamit. – Komoly tekintettel Paulhoz fordult. – Tudja, hogy a végakarat szerint úgy kell
hagynia, ahogy áll?
– Úgy tervezem.
– Hát, ezt még nem tudom biztosan – mondta Paul. Ez előre nem látott bonyodalom volt. Úgy
gondolta, hogy maga végez minden munkát. Ebben látta az egész vállalkozás értelmét.
– Ez nem szerepel a végrendeletben – szólalt meg Pond doktor, aki örült neki, hogy talál
valamit, ami meghökkenti Mr. Haycoxot.
– Mindegy, akkor is itt kell tartania – mondta Mr. Haycox. – Ez a munkám. – Az udvarra és
az épületekre mutatott. – Itt mindent én csináltam.
– Gottwald ezt a telket Mr. Haycox apjától vette meg – magyarázta Pond doktor. – Volt
valami íratlan megállapodás arról, azt hiszem, hogy Mr. Haycox élete végéig itt maradhat
gondnoknak.
– Megígérte Gottwald, megígérte – kiáltotta Mr. Haycox. – A mi családunké volt itt minden
több száz évig. Én vagyok az utolsó a családból, és Gottwald megígérte, istenemre, megígérte,
hogy olyan lesz, mintha az enyém lenne, amíg el nem jön az idő, hogy el kell mennem.
– Ha meghalok... Gottwald úgy értette, ha meghalok. Mögöttem már kétszer annyi esztendő
van, fiacskám, mint maga mögött, és kétszer annyi van előttem. – Közelebb lépett Pond
doktorhoz, és rákacsintott. – Annyi nagy trágyadombot elhordtam már életemben, azt hiszem,
egy ilyen kis pacnit, mint maga, könnyen át tudok hajítani az istálló tetején.
– Nézze csak – szólt közbe Paul sietve –, biztos vagyok benne, hogy megegyezünk. Mihelyt
megkötöm az üzletet, Mr. Haycox, nálam fog dolgozni.
– Mikor?
– Talán ha még tíz vagy húsz esztendeig járt volna főiskolára – jegyezte meg Mr. Haycox
elmenőben –, akadt volna valaki, aki megmutatja, hogyan kell, "doktor".
16
Anita, úgy látszik, félreértette Paul csendes, örömteli álmodozását, azt hitte, a Réten töltendő
boldog órákra gondol, amelyektől már mindössze két hét választotta el.
Fogalma sem volt róla, hogy gazdálkodni készül, és azt fontolgatja, hogyan tanítsa meg őt
arra, milyen legyen egy parasztfeleség.
Egy forró szombati napon Paul azzal az ürüggyel, hogy baseball-kesztyűt kell vásárolnia,
kiszökött a tanyára – a maga és Mr. Haycox tanyájára. Mr. Haycox leereszkedőn és
türelmetlenül közölt vele néhány részletet a gazdaság vezetésének tudományáról, és bíztatta
Pault, hogy idővel beletanulhat.
Este a vacsoránál Paul elégedetten szuszogott a Mr. Haycoxszal töltött kimerítő órák után, és
megkérdezte feleségét, tudja-e, mi lesz a következő szerdán.
Anita felnézett a listából, amelyen az állt, hogy mit akar magával vinni a Partra, és – ami még
fontosabb – mit kell becsomagolnia Paul részére a Rétre.
– Tudom.
– Mit jelenthet ez? Meglepő, első ízben vagy kapitány és ő is az.
– Talán fizetett Szent Antalnak. Honnan az ördögből tudod, hány pár zoknit vett?
– Hát nincs felesége, aki segítsen, ezért átjött délután és engem kért meg. Összeállítottam neki
egy listát a szükséges holmiról. A férfiak olyan tehetetlenek.
– Csak a pisztolyodról meg azokról az alvilági emberekről szóló rendőri jelentést említette,
akikkel azt a ronda éjszakát töltötted a Telepen. – Összegyűrte az asztalkendőjét, aztán
zsémbesen ledobta. – Paul, miért nem beszélsz nekem ezekről a dolgokról? Miért kell
mindent másoktól megtudnom?
– Mert ezek piszlicsáré dolgok. Meg attól tartok, hogy felizgatod magad, mint ahogy most is
felizgattad magad. Minden rendben van. Kroner eligazította.
– Shepherd azt mondja, hogy csak a pisztoly miatt tíz évet kaphatsz.
– Ha legközelebb átjön, kérdezd meg, azért mennyit kaphatok, ha beverem azt a hosszú orrát.
Paul izmai feszültek a délutáni szokatlan megerőltetéstől, és az állatok szaga primitív erő
érzésével töltötte el. Az ötlet, hogy Shepherd arcába vágjon – bizarr gondolat egy pacifista
világban – a nap váratlan csattanójaként hatott rá. – No de hagyjuk a fenébe a Zöld Csapat
kapitányát. Még egyszer megkérdem, mi lesz jövő szerdán?
– Az eljegyzésünk évfordulója.
Mindkettőjük számára nyugtalanító gondolatokat ébresztő évforduló volt ez, egyszer sem
emlékeztek meg róla, amióta házasok. Az a nap volt ez, amelyen Anita közölte Paullal, hogy
gyereket vár, kettőjük gyerekét, és Paul válaszul felajánlotta nevét stb... Most, a többé-
kevésbé jól sikerült házasság évei után Paul úgy vélte, kedves emlékké tehetik azt, ami nem
volt az. Az évforduló kedvező időpontra esett Anita átnevelésének megkezdése
szempontjából.
– Egészen különleges estét terveztem, drágám – mondta. – Olyat, amilyen esténk még
sohasem volt.
– Furcsa, teljesen elfelejtettem ezt a dátumot. Igazán? Jövő szerdán? – Furcsa, megrovó
pillantást vetett férjére, mintha eljegyzésük előzményei jutottak volna eszébe, és azt gondolná,
hogy Paul szándékosan emlékezteti egy ma már jelentéktelen csalására. – Hát ez kedves –
mondta. – Kedves, hogy emlékszel rá. De most, hogy olyan közel vagyunk a Rét
ünnepségeihez... – Módszerességénél fogva az élet minden más vetülete jelentéktelenné vált
számára, ha valami fontosra készült. Szinte illetlennek tartotta, hogy bármi másra figyeljenek,
mint a legfontosabbra, a Rétre.
– A fenébe a Réttel.
– Én vagyok a kapitány.
17
Edgar R. B. Hagstrohm, harminchét éves, a HJH 131 313 számú tagja, elsőosztályú alapozó-
mázoló, a Helyreállítási és Javítási Hadtest 110. Építési és Alapozási Hadosztálya 58.
Karbantartó Ezredének 22. Felületvédelmi Zászlóaljából, apja kedvenc írójának, a Tarzan
szerzőjének nevét kapta keresztnevéül. Tarzan távol élt Hagstrohm szülővárosának,
Chicagónak kormos és dermesztő telétől, oroszlánokkal, elefántokkal és majmokkal
barátkozott, indákon lendült fáról fára, olyan tökéletes volt, mint egy reluxa-redőnyökkel
felszerelt, kerekekre állított pompás lakókocsi, a lombok között tette magáévá a civilizált
világ szépasszonyait, és minden mást hagyott a fenébe a civilizált világból. E. R. B.
Hagstrohm éppúgy szerette Tarzant, mint az apja, utálta, hogy ő maga kisember maradt, és
tízszer ennyire utálta, hogy Chicagóban kell élnie.
Edgar éppen Tarzanról olvasott a hálószobában, amikor kövér felesége, Wanda átkiabált neki
a chicagói Proteus Parkban levő előregyártott lakásuk utcai szobájából, ahol az ablaknál
helyezkedett el: – Kelj fel, Edgar, jön! – A Proteus Parkot a háború után építették háromezer
álomházzal, háromezer családnak, amelyekről föltételezték, hogy azonosak az álmaik.
– Jó, jó, jó – felelt Edgar. – Szóval jön. Na és akkor mit csináljak, a földhöz vágjam magam,
kezet csókoljak neki, elájuljak a megtiszteltetéstől? – Ráérősen kelt föl az ágyról, és el sem
simította maga után. Könyvét kinyitva tette le az ágy melletti kisasztalra, hadd lássák a
látogatók, hogy olvas, és átment a nappali szobába. – Mondd, Wan, milyen?
– Látnod kell, Ed! Mint egy kínai madárketrec vagy ahhoz hasonló, csupa arany és cicoma.
A bratpuhri sah megkérte kísérőjét, Ewing J. Halyard doktort, mutassák meg neki, ha lehet,
egy tipikus Takaru – szabadon fordítva egyik kultúra nyelvéről a másikra, egy "átlagember" –
otthonát. Akkor közölte kérését, amikor a Carlsbad-barlangokból jövet Chicagón, hajtottak
keresztül, és Halyard bement a helyi személyzeti irodába, hogy elkérje egy helybeli
reprezentatív amerikai nevét.
És a gépek még arról is felvilágosítást adhattak volna, hogy ha már Hagstrohm ennyire
átlagember, valószínűleg legalább egy ízben letartóztatták, öt lánnyal volt (csak mérsékelten
kielégítő) szexuális kapcsolata Wandával kötött házassága előtt, azóta pedig két házasságon
kívüli kalandja volt (egy futólagos és bolondos, egy meglehetősen tartós és zavart okozó), és
76,2 éves korában fog meghalni szívrohamban.
Azt azonban nem találhatták ki a gépek, hogy Edgar második házasságon kívüli kapcsolata (a
tartós), mely egy Marion Frascati nevű özveggyel fűzte össze, még mindig tartott, és Marion
elhunyt férje, Lou Frascati elsőosztályú utómázoló, Edgar legjobb barátja volt. Alig egy
hónappal a szegény Lou halála után legnagyobb.meghökkenésükre Edgar és Marion egymás
karjában találták magukat. És ez újra meg újra megismétlődött, pedig becsületükre legyen
mondva, próbáltak szakítani. De olyan volt ez a viszony életük szürkeségében, mint egy
mosolygó, édes cseresznye. Azzal vigasztalták magukat, hogy talán nem is baj, amíg senkinek
sem ártanak vele, sem a gyerekeknek, sem a kedves, hűséges Wandának. És Lounak sem lehet
más kívánsága most, hogy másféle boldogságot élvez, mint az, hogy a jó öreg Edgar és a jó
öreg Marion találjon annyi örömet az életben, amennyit csak testük enged.
De nem hittek ebben. A gyerekek észrevették, hogy valami nincs rendjén, Wanda gyakran sírt
az utóbbi időben, és nem mondta meg Edgarnak, miért, s talán Lou szomorú ott, ahol van...
Edgar mégis tovább járt Marionhoz, de elhatározta, hogy megmondja Wandának, az ég legyen
irgalmas hozzá és segítse elviselni, megmondja neki... És most meg ki kopogtat Hagstrohmék
ajtaján, az az átkozott bratpuhri sah, a krisztusát.
– Lépjen be, lépjen be – mondta Edgar, és egy szuszra hozzátette: – felséged, nagyságod, a
világegyetem és a tengeren járó hajók császára, te kurafi.
Amikor Halyard telefonon bejelentette a látogatást, Hagstrohm föltette magában, hogy nem
hatódik meg a sah címétől, sem Halyard rangjától. Ritkán nyílt alkalma kimutatni, mit gondol
a rangokról – az ember elsősorban is ember. Egészen természetesen akart viselkedni, mintha
csak cimborái látogatnák meg a Helyreállíthatatlanoktól és Javíthatatlanaktól. Wanda
másképp fogta fel a dolgot, lázas igyekezettel nagytakarításba fogott, limonádét készített, és el
akarta küldeni az ifjabb Edgart aprósüteményért, idősebb Edgar azonban mindezt leállította.
Elküldte otthonról a gyerekeket, csak a takarítást tartotta szükségesnek.
Kinyílt az ajtó, és belépett a sah, Khashdrahr, Halyard és Ned Dodge doktor, a Proteus Park
igazgatója.
– Ááá! – mondta a sah, kíváncsian megtapogatva a nappali szoba zománc bevonatú acélfalát.
– Mmmmm.
– Hallhatta.
– Ugyan, mi baja?
– A magáéban szokás?
– Mit mond?
– Most pedig kövessenek a konyhába – szólalt meg Dodge doktor, faképnél hagyva Wandát
és Edgart –, meglátják a radarrendszert. Nagyfrekvenciával süt. Másodpercek alatt megsül
minden, tökéletes a szabályozása. Ha kell, héj nélküli kenyeret is süt.
– Berakja az edényeket ebbe a szárítóba, ez másodpercek alatt megszárítja őket. Itt van egy
ügyes kis szerkezet ezzel a kis ózonlámpával, olyan ragyogó tisztává tesz mindent, mintha
kint a napfényen száradt volna.
– És aztán?
– Behelyezi a ruhákat ebbe a vasalógépbe, ez egy órai vasalást három perc alatt elvégezi
– És mit csinál?
– Ugrat?
– Nem – mondta Khashdrahr. – A sah azt szeretné tudni, hogy ennek a Takaru-asszonynak
miért...
– Igen – helyeselt Khashdrahr fura mosollyal –, polgár. A sah azt szeretné tudni, miért kell
olyan gyorsan elvégeznie: ezt is néhány másodperc alatt, azt is néhány másodperc alatt? Miért
siet annyira? Mi a dolga, hogy nem fordíthat több időt ezekre a munkákra?
– Értem – mondta hűvösen a tolmács, aztán Wandához fordult: – És hogyan él, hogyan élvezi
az életet?
– Ó, hát a televízió – mormogta. – Sokat nézzük, igaz, Edgar? És sok időt töltök a
gyerekekkel, a kis Doloresszel és az ifjabb Edgarral. Gondolhatja. Akad mindenféle.
– Akarja látni, hogyan dolgozik az ultrahanggal működő mosógép? – kérdezte Dodge doktor.
– Egy pillanat alatt eltüntet minden foltot...
– Megint rossz a transzduktor – jegyezte meg Edgar –, nem működik a mosógép. Már egy
hónapja teknőben mos Wanda, várjuk az új transzduktort.
– Ne is törődjék vele – szólt közbe Wanda. – Igazán szeretem így csinálni. Egyenesen felüdít.
Kell a változatosság. Nem is bánom. Legalább van mit csinálni.
A bejelentést követő csendnek Halyard vetett véget. Harsányan javasolta, hogy hagyják
magukra ezeket a derék embereket, és vessenek egy pillantást a központi művelődési házra.
Halyard távozóban azt fejtegette a társaságnak, hogy a ház, a berendezés és a kocsi árát
szabályos részletekben vonják le Edgar HJH-fizetéséből az öregségi, betegségi és
életbiztosítási járulékokkal együtt, s a berendezést időről időre újabb modellekkel cserélik ki,
amint Edgar – vagy inkább a fizetését számfejtő gépek – kiegyenlítették a régi darabok
ellenértékét.
– Azt hiszem, tetszett nekik a lakás – mondta. Mindig ezt mondta, amikor a vendégek –
bárkik voltak, Amy Glock, Gladys Plerine, a bratpuhri sah vagy más – elmentek.
– Persze – morogta Edgar. Gonosznak és átkozottnak érezte magát, amikor Wandára, erre a
drága lélekre nézett, aki soha semmivel se bántotta meg, s aki őt a világon a legjobban
szerette. A három tízdolláros bankjegyet markolászta a zsebében, ennyi fizetést kapott kézhez,
ennyit hagytak neki a gépek cigarettára, szórakozásra, apró fényűzésekre. És a gazdasági
életnek ezt a rendelkezésére bocsátott parányi atomját nem magára, Wandára vagy a
gyerekekre költi, hanem Marionra. A háborgó lelkű Edgar irigyelte a Halyard említette
őrültet, azt a fickót, aki elektromos orgonát vásárolt. Költséges, haszontalan, csakis egy
személynek szóló holmit – az átkozott biztosítás helyett.
Az asszony tudta, miről beszél. Nagyon jól tudta. Egy csöpp meglepetést sem érzett.
– Mariont is?
– Igen. Nagyon szép és bájos. És én nem vagyok már kimondottan fiatal lány, meg azt
hiszem, elég buta is vagyok. – Sírni kezdett, de amilyen jó lélek volt, megpróbálta eltitkolni.
Kiszaladt a konyhába, elővett négy adag vacsorát a mélyhűtőből, és a radarsütőbe tette.
– Figyelj rám, Wan, nem a te hibád. Az ég tudja, nem te tehetsz róla. – Hátulról átölelte, de az
asszony elhúzódott, úgy tett, mintha a kapcsolókkal bajlódna, pedig nem volt mit kapcsolni.
Óraműre működött az egész.
– Jönnek már. – Edgar újra megpróbálta átölelni, és Wanda most nem húzódott el. – Hallgass
rám – mondta a férfi szenvedélyesen –, a világ a hibás, Wan, én meg a világ. Semmire se
vagyok jó, senkihez se vagyok jó ebben a világban. Csak egy Helyreállíthatatlan és
Javíthatatlan vagyok, és a gyerekeim is azok lesznek... Kell az öröm az embernek, különben
nincs kedve élni, az ilyen hülye fattyúnak pedig, amilyen én vagyok, csak rossz örömök
jutnak. Nem vagyok én jó, Wan, semmire se vagyok jó!
– Én nem vagyok jó semmire – mondta Wanda letörten. – Senkinek sincs rám szüksége. Te
magad vagy akár a kis Dolores is rendben tudná tartani a házat, olyan könnyű. És most már
úgy elhíztam, hogy senkinek se kellek, legfeljebb a gyerekek szeretnek. Az anyám is elhízott,
a nagyanyám is elhízott, azt hiszem, a vérünkben van; de azért valakink szüksége volt rájuk,
még mindig jók voltak valamire. De én nem kellek neked, Ed, és nem tehetsz róla, hogy már
nem szeretsz. Ilyenek a férfiak, és te nem tehetsz arról, hogy olyan vagy, amilyennek az isten
teremtett. – Szeretettel, sajnálkozva nézett rá. – Szegény ember.
Dolores és ifjabb Edgar berobbant a lakásba, Edgar és Wanda összeszedték magukat. Mindent
elmeséltek a gyerekeknek a sahról.
– Joe Prince-nek?
– Dehogy mondta! – vágott közbe ifjabb Edgar keményen. – Csak hallgass. Azt se tudod, mit
beszélsz. Egyáltalán nem mondta.
– Így van – bólogatott ifjabb Edgar. – Emlékszem már, azt mondta, hogy kuglizni megy a
papával. Ez mindent félreért. – Remegett a keze, és ügyetlen mozdulattal feldöntötte a
tejesbögrét. Apjával egyszerre ugrott, hogy elkapja, mielőtt kiömlik. Ő kapta el, s amikor a
szeme találkozott az apjáéval, gyűlölet sütött belőle. – Tulajdonképpen fáradt is vagyok
ahhoz, hogy elmenjek a meccsre – mondta. – Inkább itthon maradok, és televíziót nézek
mamival.
Paul mogorván tudtára adta, hogy vagy elvégzi a munkát, vagy szedi a sátorfáját. Nagyon
fontosnak találta, hogy minden tökéletesen elő legyen készítve Anita átnevelésének kényes
feladatához.
– Mivel?
– Szívességből megteszem, most az egyszer – egyezett bele Mr. Haycox. – Nem vagyok
szobalány, de megpróbálok jó barát lenni.
– Kösz.
– Régi rongyokat.
– Szüreti mulatsághoz?
– Paul, olyan kevés idő van már hátra a Rétig. Gondolod, hogy helyes most éjszaka
csatangolni?
– Hát nem is tudom. Igazán nem akarlak nyaggatni, de úgy látom, ügyet sem vetsz a Rétre
meg a Kék Csapatra.
– Nem lenne jó tréningezni? Vagy többet aludni, ésszerűen táplálkozni, és munka után futni
egy kicsit? Meg talán kevesebbet cigarettázni?
– Minek?
Paul nevetett.
– Hallgass rám, Paul, ne nevess. Shepherd azt mondja, látott már példát rá, hogyan csinálták
meg és hogyan tették tönkre emberek karrierjüket mint csapatkapitányok a Réten. Shepherd
teljesen abbahagyta a dohányzást.
– Szeretlek, Anita.
– Én szeretlek, Paul.
Mire férje hazatért, nem Ilium fagyasszonya, hanem egy takaros, játékos kislány fogadta,
térdig felgyűrt cájgnadrágban. Paul egyik ingét húzta magára, melle alatt csomóra kötötte,
fehér tornacipőt viselt, nyakába vörös selyemkendőt kötött.
– Így jó lesz?
– Tökéletes.
– Paul, nem értem, mire készülünk. Felhívtam a sportklubot, semmilyen szüreti mulatságról
se tudnak. És a többi klubban se tudnak róla, Albanyban, Troyban vagy Schenectadyben. –
Anita gyűlölte a meglepetéseket, nem tudta elviselni, ha nem volt mindenről jól értesült.
– Ne nevettesd ki magad! Ott mindenki halálra issza magát két héten át.
Paul Martinit töltött, a szokottnál nagyobb adagot ivott, azután merev, recsegő cájg
kezeslábasba öltözött. Délután vette a Telepen. Bántotta, hogy Anita nem élvezi az
előkészületeket. A boldog előérzet helyett csak gyanakvás látszott rajta.
Az asszony beszállt, de egészen az ülés szélére húzódott, hogy minél kisebb felületen
érintkezzék a kocsival. – Igazán! Ez már több a soknál!
Mozdulatlanul ültek egymás mellett, mint két idegen. A golfpálya melletti nagy emelkedőn
azonban Anita egy kissé előrehajolt. A kocsi lámpáinak fényében feltűnt egy sápadt, szőrös
férfi, zöld rövidnadrágot, zöld zoknit és zöld inget viselt, ezzel a felirattal: Kapitány. Az út
közepén futott, időnként körbe forgott, árnyékbokszolásba kezdett, azután tovább futott.
Paul rádudált, és élvezettel figyelte, amint átugrik az árkon, hogy kikerüljön az autó útjából.
Anita egyre nyugtalanabb lett, s hirtelen úgy tett, mintha meg akarná ragadni a
kormánykereket.
Paul leállt. Három ember festett, egy tucat a forgalmat terelte el, egy másik tucat pihent.
Lassan utat nyitottak.
Paul türelmesen mosolygott, és behajtott a Telepre. A híd végénél, a kocsma előtt, most is
működött a szivattyú, le kellett állnia a háztömb előtt. Ugyanaz a koszos kisfiú gyártotta a
papírhajókat a tömeg szórakozására. Ismerősnek tűnő, kopott öregember támaszkodott egy
ház falához, és idegesen szívta a cigarettáját. Paul fölismerte benne Luke Lubbockot, a
fáradhatatlan mozgalmárt, de mivel civil ruha volt rajta, senki se figyelt rá. Paul vegyes
érzésekkel nézett körül, Lashert és Finnertyt kereste, de nyomukat sem látta. Alighanem bent
ülnek a kocsma leghátsó, sötét boxában, és mindenben egyetértenek.
– Csak azért, mert a világnak ugyanazon a táján születtek, ahol én, még nem kell ide jönnöm,
és a pocsolyában fetrengenem velük.
Paul számított erre a reagálásra, és türelemmel fogadta. Az északi parton élő emberek közül
Anita volt az egyetlen, aki nemcsak megvetette, hanem gyűlölte is a Telep lakóit. Egyúttal ő
volt az egyetlen az északi part asszonyai közül, aki sohase járt főiskolára. A sportklub
közönségében általános volt a megvetés a Telepiek iránt, de valamilyen érzelmes és
szórakoztató aláfestéssel, mintha csak az erdők-mezők más teremtményeiről lenne szó. Anita
viszont gyűlölte a Telepieket.
Ha Paul egyszer nagyon kegyetlen akarna lenni Anitához, csak annyit kellene mondania: azért
gyűlölködik annyira, mert ha ő el nem veszi, most Anita is itt élne, ő is ilyen lenne.
– Nem szállunk ki – mondta Paul. – Csak itt ülünk néhány percig, és figyelünk. Azután
megyünk tovább.
– Mit figyelünk?
Paul sejtette, mire gondolhat: arra, hogy a férje valamilyen érthetetlen okból meg akarja
alázni, eszébe akarja juttatni alacsony származását. Ha ez lett volna Paul célja, teljes sikert ért
el, mert Anita ádáz gyűlölete szertefoszlott. Elnémult és összetöpörödött.
– Azért hoztalak ide, Anita, mert úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy egészen új módon
nézzük ne csak önmagunkat, hanem az egész társadalmat.
Nem tetszett neki, amit mondott, érzelgősnek és fellengzősnek érezte. Nem hatott Anitára.
Újra kezdte.
Ez se volt jó. Anita most sem értette meg, még mindig arra gondolt, hogy Paul valamiért
büntetni akarja. Még egyszer megpróbálta.
– Ha azt látom, drágám, hogy mit szereztünk mi, és mi jutott ezeknek az embereknek,
csirkefogónak érzem magam.
– Nem tudom. Arra gondoltam, hogy talán túl sokat zsörtölődtem, vagy talán azt hitted, hogy
van valami köztem és Shepherd között.
Az a feltevés, hogy valaha is féltékeny lehetne Shepherdre, teljesen kizökkentette Pault az
átnevelési programból. Olyan nevetséges, olyan értetlenséget tükröző volt az a megjegyzés,
hogy féltékeny lehet a Zöld Csapat kapitányára, hogy erre már igazán oda kellett figyelnie.
– Mit?
Anita még mindig védekezett, láthatóan nem fogta fel a párhuzam negatív értelmét. Éppen
ezért támadóan vágott vissza.
– Nem erről vitatkozom – mondta Paul kétségbeesetten. – Egyáltalán nem akarok erről
vitatkozni. Semmi sincs köztem és Katharine között, és semmi sincs közted és Shepherd
között. Egyszerűen csak azt akartam hangsúlyozni, hogy milyen képtelenség, ha
bármelyikünk gyanakszik a másikra.
– Tudod, hogy ellenállhatatlannak tartalak. – Fel se figyelt rá, hogy fennhangon beszél, csak
amikor kipillantott az utcára, akkor vette észre, hogy ő meg Anita, akik megfigyelők akartak
lenni, maguk váltak megfigyelés tárgyává. Már a papírhajók is észrevétlenül száguldottak a
lefolyó felé. – Nem azért hoztalak ide, hogy házasságtöréssel vádoljuk egymást – suttogta
rekedten.
– Megmondtam: hogy egészében érzékeljük a világot, ne csak a folyó túlsó partját. Hogy
meglássuk, hogyan hat a többiek életére a mi életformánk.
Anita most már nyeregben érezte magát. Sikerült az ellentámadás, kizökkentette Pault, s arra
is rájött, hogy nem akarják kínozni és büntetni.
– De kiölték belőlük a szellemi tartást az olyan emberek, mint az apám, Kroner, Baer,
Shepherd meg mi.
– Már eredetileg se lehetett olyan sok szellemi tartásuk, különben nem itt lennének.
Paul megdühödött, széttört a finom gépezet, amely eddig visszatartotta attól, hogy bántsa a
feleségét.
– Menj a fe-...
– Paul! – Anita sírva fakadt. – Ez nem volt szép tőled – zokogta megtörten. – Igazán nem volt
szép. Miért kellett ezt mondanod?
– Kegyetlen vagy, igen, egyszerűen gonosz vagy. Ha bántani akartál, most gratulálhatsz
magadnak. Sikerült. Kellett, hogy legyen valami bennem, ami hiányzik ezekből az
emberekből, különben nem vettél volna feleségül.
Anita hunyorgott.
– Micsoda?
– Oligomenorrhea. Ez volt neked, ami ezeknek nem volt. Azt jelenti, hogy késleltetett
menstruációs periódus.
– Ó. – Anita elvörösödött. – Most már eleget beszéltél, éppen eleget – mondta keserűen. – Ha
nem viszel haza, elindulok gyalog.
Paul elindította a kocsit, vadul nyomta a gázpedált, és. a hídon át visszahajtott a folyó északi
partjára.
Amikor a híd közepére értek, még mindig verejtékezett az Anitával vívott váratlan küzdelemi
izgalmától. Az Ilium Művek mentén azonban már úrrá lett rajta a megfontolás és a
lelkiismeret-furdalás.
Nagyon meglepte az összecsapás. Sose támadtak egymásra ilyen dühödten. S ami még
meglepőbb, Paul volt a gonosz, Anita pedig alig több, mint áldozat. Zavartan próbált
visszaemlékezni, milyen előzmények vezettek el az összecsapáshoz. De a memóriája nem
sietett segítségére.
– Anita, figyelj rám. Jobban szeretlek, mint bárkit a világon. Szörnyen bánt, amit egymásnak
mondtunk.
– Borzalmas volt.
– Nem is akartam. Van egy meglepetésem számodra. Abból megláthatod, mennyire szeretlek,
és milyen jelentéktelen volt az a hülye veszekedés.
– Ez a meglepetés nyolcezerbe került, Anita. Még mindig azt akarod, hogy visszaforduljak?
– Nem, nem. Van benned valami, amit vizsgákkal és gépekkel sohase lehetne megmérni:
művészi érzék. Korunk egyik tragédiája, hogy sohasem szerkesztettek gépet ennek a
tulajdonságnak a felismerésére, értékelésére, ápolására.
– Szeretlek, Anita.
– Én szeretlek, Paul.
– Nézd! Egy szarvas! – Paul minden lámpát bekapcsolt, hogy megvilágítsa az állatot, és a
Zöld Csapat kapitányát ismerte fel, aki még mindig futott, de most már közel járt a teljes
kimerültséghez. Shepherd ernyedten, aritmikusan vonszolta magát, tompa dobbanással
verődött a földhöz a lába. Ezúttal már meg sem ismerte őket, vakon botorkált.
– Minden lépésével újabb szöget ver a koporsómba! – jegyezte meg Paul, miközben egyik
cigarettáról a másikra gyújtott.
Tíz perc múlva leállította a kocsit, kiszállt, átment a másik oldalra, kinyitotta Anita előtt az
ajtót, és szeretettel nyújtotta felé a karját.
– Kint lóg a madzag, drágám, új, boldog élet nyílt meg előttünk.
– Óóóó! Paul!
Paul sietve ellenőrizte a rájuk váró ígéretes órák előkészítését, és el volt ragadtatva. Mr.
Haycox, talán önkínzásban tobzódva, minden talpalatnyi felületet fölsúrolt. Eltűnt a korom és
a por, csak az idő tiszta, ragyogó patinája maradt meg a kandalló ónötvözetű párkányán, az
állóóra cseresznyefa-burkolatán, a tűzhely fekete vasedényein, a falon függő hosszú csövű
puska diófából készült agyán és ezüst intarziáin, a petróleumlámpák hasas ónfoglalatán, a
juharfából faragott, kopott székeken... És a szoba közepén álló asztalon, a puha félhomályban
korhűnek látszott a két pohár, a kancsó, a gint és az ürmöst tartalmazó palack meg a
jegesvödör is. És mellettük friss tejjel színültig teli két pohár, frissen főtt keménytojások a
tanyáról, friss zöldborsó a tanyáról és friss sült csirke a tanyáról.
Amíg Paul italt kevert, Anita boldogan sóhajtozva járta körbe a szobát, és szeretettel
végigsimogatott mindent.
– Igazán a miénk?
– Tegnap óta. Akkor írtam alá az okmányokat. Igazán otthon érzed itt magad?
Anita a kandalló előtt az egyik székbe süppedt, és elvette a felé nyújtott poharat.
– Nem látod? Nem sugárzik rólam, mit érzek? – Megbékélten nevetett. – Hogy tetszik-e itt
nekem? Felbecsülhetetlen, drágaságom, és mindössze nyolcezer dollárért szerezted! Milyen
ügyes vagy!
Paul rendkívül elégedett volt. Fantasztikus, hogy ilyen jól alakult a dolog. Anita őszintén
elégedett volt a tanyával, és úgy látszott, néhány csodálatos perc alatt szinte teljesen sikerült
átcsábítani egyik házból a másikba, egyik életformából a másikba.
– Megfigyelted, hogy az órának fából van a szerkezete? Mit szólsz ehhez? Minden alkatrésze
fából készült.
– Látod, ha eltávolítjuk az ingát, éppen helye lesz egy elektrosztatikus porülepítőnek a rekesz
alsó részében.
Paul körülnézett a szobában, de nem látott az óra számára a jelenleginél alkalmasabb helyet.
– A mi előszobánkba, butuska.
– De, Anita...
– Kedves.
– Mit mondtál?
– Anita...
– Persze, drágám.
– Olyan sötét van, nem látom az arcodon, hogy komolyan beszélsz-e vagy tréfálsz. Gyújts
villanyt.
– Nincs.
– Nincs áram?
– Nincs kazán.
– És a kályha?
– Tűzifával. A hűtőszekrényt pedig a hideg tavasz pótolja.
– Teljesen elviselhetetlen!
– Játékos kedvedben vagy ma este, ugye? Ilyen komoly képpel tudod végigjátszani a tréfádat.
Gyere ide, csókolj meg, édes kis bohócom.
– Jó öreg, kövér háziasszony leszek majd, reggelit készítek tűzhelyen, kávét, saját
baromfiudvarunkból való tojást, saját tejszínt, házi sütésű kétszersültre kenjük a házilag
köpült vajat meg az itthon főzött lekvárt.
– Megtennéd?
A keserű csalódás hatására megint feltámadt Paul haragja, akárcsak egy órával előbb a
Telepen. És megint egy kurta szót keresett, amit Anita arcába vághatna, amivel
meghökkentené és megalázná. Régen megfogalmazta már ezt a mondatot. Most kimondta,
nem azért, mert itt volt az ideje, hanem azért, mert lecsaphatott vele.
– Nem számít, mit gondolsz – mondta kimérten. – Eldöntöttem, hogy otthagyom a munkámat,
és itt fogok élni. Érted? Lelépek.
Anita összefonta karját a mellén, mintha hideg ellen védekezne, és néhány percig szótlanul
hintázott a széken.
– Nem. Azt mondta, hogy olyan típus vagy, aki lelép. – Nagyot sóhajtott. – Nyilvánvalóan
jobban ismer, mint én.
– Egy szót se hallottál abból, amit a Telepen mondtam? Azért vittelek oda, hogy megérezzed.
– Micsoda ötlet!
– Köztünk?
– Minden! Az egész világ! – Elképesztően rövidlátó tudott lenni ez a nő. Ha csak tehette,
minden általános problémát leszűkített magára és legközelebbi ismerőseire. – Például a Telep.
– Ez az! Azt mondod, amit hallani akartam. Azt mondtad, mit adhatnánk mi nekik, mintha a
világon minden a miénk lenne, és tőlünk függne, hogy odaadjuk vagy ne.
– Éppen ez az: nem mindig mentek így a dolgok. új ez a rendszer, és a hozzánk hasonló
emberek tették ilyenné. A fenébe is, mindenkinek volt valamilyen egyéni tehetsége vagy
munkája, amit szeretett, valami, amiben kedvét lelte. Most, hogy a gépek végeznek mindent,
sokan vannak, akik nem tudnak mihez kezdeni. A legtöbb ember csak abban reménykedhet,
hogy kap valamit.
– És szemellenző. – Nem vágott már a hangja, kábultnak, álmosnak érezte magát a kelleténél
kicsivel több italtól, az érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek megrázkódtatásától a teljes
kudarctól.
Anita elkapta kezeslábasának övét, és magához húzta, hogy megcsókolja. Paul ernyedten
engedte.
– Óóóóóóó – becézgette az asszony. – Olyan fura kisfiú vagy néha. – Újra magához húzta, és
most ügyelt rá, hogy szájon csókolja a férfi. – Most már abbahagyod a nyűgösködést, érted? –
suttogta a fülébe.
– Szeretlek, Paul – mormogta Anita. – Nem akarom, hogy nyűgös legyen az én kisfiam. Nem
fogsz te lelépni, szívem. Csak szörnyűségesen fáradt vagy.
– Mmmm.
– Mmmm.
– Mmmm.
– Mmmm.
– Paul...
– Mmmm?
– I-iiigen.
19
Paul Proteus doktor, mivel nem sújtotta elég kemény csapás ahhoz, hogy kizökkenjen a
születése és neveltetése által megszabott pályáról, fölkészületlenül érte meg azt a napot,
amelyen a társadalmilag még fejlődőképes férfiaknak meg kellett jelenniük a Réten.
Tudta, hogy közeledik a válságos pillanat, amikor vagy lelép, vagy besúgóvá lesz, de nem
érezte valóságosnak a közeledését, s minthogy nem volt határozott terve arra, miképp nézzen
szembe vele, hamis nyugalmat erőltetett magára, abban bizakodott, hogy végül minden
rendben lesz, akárcsak eddig.
Egyórás repülés után a nagy személyszállító gép kört írt le a part fölött, ott, ahol a fenyőerdő
találkozik a vízzel a Szent Lőrinc folyó forrásvidékén. A gép lejjebb ereszkedett, már látták a
leszállópályát az erdőben, aztán föltűntek a szálfákból ácsolt szállások, az ebédlőcsarnok, a
koronglökő-pályák, a teniszpályák, a tollaslabda-pályák, a baseball-pályák, no meg a hinták,
csúszdák és játékpavilonok a Parton, az asszonyok és gyerekek táboriban. A folyóba nyúló
hosszú kikötőgátnál három fehér jachtot is látnak, itt szálltak hajóra a Rétnek nevezett szigetre
induló férfiak.
– Azt hiszem, éppen csak búcsúzásra van időnk – mondta Paul Anitának, amikor a gép
megállt.
– Szeretlek, Paul.
– Rajta – mondta Shepherd, aki ugyanazon a gépen érkezett –, menjünk! Alig várom, hogy
lássam, milyen tüzes a Kék Csapat.
– A Kék Csapat érdekel? – kérdezte Baer. – A Kék Csapattól félsz? Ugyan! A Fehérre ügyelj.
A Fehértől kell tartanod, fiú. – Fehér ingét mutatta. – Látjátok? Látjátok? Erre a színre
figyeljetek. Látjátok? Ez az!
– Még tegnap eljött – felelt Paul. – Tagja a hivatalos fogadó bizottságnak, kint van a szigeten.
– Még egyszer integetett Anitának, aki a kavicsos ösvényen egy tucatnyi más nő – köztük
Katharine Finch és Mami – társaságában, egy csapat gyerekkel ment a Part épületei felé.
Egész álló nap hozzák majd a repülőgépek a többieket.
– Nullától százig terjedő minősítésű, férfiak szíveskedjenek a Rét Királynője nevű hajóra
szállni, száztól kétszázötvenig a Rét Pacsirtájára, a kétszázötven fölöttiek hajója a Rét
Szelleme.
Mindenki üvöltözött és énekelt, a hajómotorok zúgtak. A három jacht V alakban vágott neki a
víznek.
A felfröccsenő víztől hunyorogva figyelte Paul, hogyan jutnak egyre közelebb a Réthez,
amely forró, fehér menedékként várta őket. A sziget hosszában végignyúló szerpentinen fehér
kockák sora tűnt elő: a szigetelt betonalapok a Rét szájhagyománya szerint az egykori
primitív sátraknak kijelölt helyek. A sziget legészakibb csücskén mély tányérnak látszott az
amfiteátrum, körülötte pedig a legváltozatosabb mértani idomokban gyűrűztek a sportpályák.
Mindenfelé fehérre meszelt sziklák szegélyezték az ösvényeket, és...
Éles, kínzó reccsenés hasított át a levegőn. Aztán még egy. És még egy. Bumm!
A szigetről fellőtt rakéták robbantak a fejük fölött. A következő percben a három jacht
fröcskölve siklott a stég mellé, a zenekar pedig rázendített a Csillagos-sávos lobogóra.
A bombák robbannak,
Rakéták lobbannak...
A himnusz után vidám egyveleg következett: Csomagold el a gondokat, Egy lányt kívánok,
Vigyél ki a meccsre, De jó a vasúton és így tovább.
Az újonnan érkezettek a fedélzetről nyúltak a rakparton álló idősebb, többnyire kövér, ősz és
kopaszodó férfiak feléjük nyújtott keze után. A Nagy Öregek álltak ott, körzeti igazgatók,
regionális igazgatók, alelnökök és helyettes alelnökök, a Keleti és Közép-nyugati Övezetek
alelnökei.
Paul látta, hogy Kroner feléje nyújtogatja nagy kezét, neki szánja az üdvözlő szavakat. Utat
tört magának hozzá, s amikor elérte, megfogta kezét, és kilépett a rakpartra.
– Köszönöm, uram. Jó fent lenni a fedélzeten. – Az idősebb férfiak egész sora abbahagyta a
fogadási szertartást, és barátságos tekintettel üdvözölte elhunyt vezetőjük reményteljes, fiatal
fiát.
Az épület bejárata fölött kifeszített transzparens ezt hirdette: "A Kék Csapat köszönti a Rétre
érkezőket."
Amikor beléptek az ajtón, nagy zöld plakátba ütköztek: "Ha nem zöld inget viselsz, hagyj fel
minden reménnyel!"
Shepherd örömmel kurjantott, feje fölött lóbálta a plakátot, a következő pillanatban azonban
földre terítette a Kékek, Fehérek és Vörösök áradata.
Paul még ismeretlen társa előtt ért a sátorhoz. A Daloskönyv előszava szerint testvéri
közösséget kell kialakítani kettőjüknek, miközben annyi szépségben, izgalomban és mély
érzelmi élményben osztoznak.
Aztán a társa párnáján levő jelvény szövegét olvasta el Paul: "Frederick Garth doktor,
üzemigazgató, Buffalo, New York állam. Szólíts Frednek, vagy fizess öt dollárt."
Paul leült az ágya szélére, és próbálta leküzdeni a kellemetlen zavart, amit Garth jelvényének
megpillantása okozott. Sok embert ismert – Shepherd is közéjük tartozott –, aki mindenben
intő jelt látott, egy fölöttes kézszorításában, egy hivatalos okmányban szereplő név hibás
kiejtésében, egy bankettasztal ülésrendjében, abban, hogy milyen hangon kért vagy kínált
cigarettát valamelyik fölöttese... és mindezen hosszan tűnődött. Paul pályája a legutóbbi
hetekig könnyen, egyenesen vezetett fölfelé, és buta, haszontalan dolognak tartotta az intő
jelek elemzését. Számára minden jel jónak bizonyult, legalábbis eddig. Most ő is egyre inkább
úgy érezte, hogy létezhetnek rosszindulatú szellemek, és rejtélyes módokon jelentkeznek.
Véletlen, tájékozatlanság vagy valamilyen ravasz terv tette, hogy egy sátorba került Garthtal,
a pittsburghi állás másik jelöltjével? És miért lett kapitány Shepherd, amikor ezt a
megtiszteltetést azoknak tartották fenn, akiket valóban magasabbra akarnak emelni? És
miért... Paul férfias elhatározással más mederbe terelte gondolatait, és még egy nevetést is
sikerült kierőszakolnia magából, bizonygatva, hogy fittyet hány az egész rendszerre.
Fáradtan, sápadtan és kedves mosollyal besétált a sátorba ősz halántékú lakótársa. Fred Garth
kétségbeesetten igyekezett mindenkivel megszerettetni magát, és úgy foglalt helyet a
társadalomban, hogy senkit se vonzott vagy taszított különösebben. Ez a tulajdonság inkább
segítette, mint gátolta előrehaladását. Előfordult időnként, hogy befolyásos csoportok
támogatta két markáns egyéniség versengett ugyanazért az állásért. És ilyenkor a legfelső
főnökök – elkerülendő a szakadást, amit az egyik csoport emberének kinevezése okozhatna –
Garthot választották, mint senkit sem sértő, kompromisszumos jelöltet. Ez senkiben sem
hagyott keserűséget, mert eléggé általános volt az az érzés, hogy Garth tetőtől talpig csak a
kinevezési kompromisszumok nagypolitikájának terméke. Most, ötvenes éveinek elején
szörnyen öregnek, készségesnek, jószívűnek, de sajnálatra méltóan gyengének, elnyűttnek
látszott.
– Proteus doktor! Bocsánat, Paul – üdvözölte Garth. A fejét rázta, nevetett, mintha
nevetségesen viselkedett volna, és átnyújtott egy ötdollárost.
– Felejtse el, Garth doktor – montda Paul, és visszaadta a pénzt. – Bocsánat, Fred. Hogy van?
Garth elvörösödött.
– Ó, bocsánat, sajnálom.
– Ugyan, mit?
– Lehet, lehet. Persze, nagy megpróbáltatás figyelni, hogy nőnek fel a kölykök, megkapják-e,
amit kell, végignézni gyilkos küzdelmüket az Általános Minősítési Vizsgákon, aztán várni az
osztályzatokra... – A mondat sóhajban végződött. – Éppen most szenvedtem végig ezt az
ÁMV-ügyet Buddal, a legidősebbel, és még kétszer át kell esnem ezen a lidércnyomáson,
amikor Alice meg a kis Ewing kerül sorra.
– Mmm? Ó, hogy ment neki? Helyén van a szíve. Jól akar végezni és keményebben készült a
vizsgákra, mint bármelyik gyerek a környéken. Megteszi, ami tőle telik.
– Ó, értem.
– Nos, éppen most nyílik előtte egy újabb vizsgalehetőség. Pechje volt, amikor először
nekivágott, éppen elkapta valamilyen vírus. De alig maradt alul a mércén, ezért a Fellebbviteli
Bizottság külön döntést hozott. Holnap vizsgázhat másodszor, és vacsoratájban tudjuk meg az
eredményt.
– Azt hiszed, segítik a gyereket a próbálkozásban, azt hiszed? Látnod kellene, hogyan gürcöl
szegény fickó.
– Mit?
– Persze. – Gelhorne doktor annyi emlékezetes dolgot mondott, hogy nehéz volt mindent
elraktározni az ember emlékeinek kincsesházában.
Amikor a tömeg átsodorta Pault és társát a lengőajtón, Kroner elkapta a karját, és félrehúzta.
Garth, ahogy jó társhoz illőnek tartotta, kilépett a sorból, és várt.
– Holnap este – mondta Kroner –, holnap este tartják a nagy összejövetelt. A vezéreszmét
magában foglaló színjáték és tűzijáték után.
– Remek.
– Mondtam neked, hogy a Nagy Öreg is eljön. Ennyire fontos. Te leszel a főszereplő. Nem
tudom még pontosan, miről van szó, de úgy sejtem, ez lesz a legnagyobb esemény a
pályafutásodban.
– A mindenit!
– Ne aggódj. Olyan vér folyik az ereidben, hogy többre is képes vagy, mint erre a munkára.
– Kösz.
– Apám régi barátja. Azt mondta, örül, hogy itt vagyok a fedélzeten.
– Ó – Garth kissé zavartnak látszott. Paul merész hazugsága volt az első célzás arra, hogy
vetélytársak. De elengedte a füle mellett ezt a hazugságot. Shepherd azonnal faggatni kezdte
volna Pault, de Kroner se nyugodott volna, amíg ki nem szed belőle minden elhangzott szót.
Úgy látszott, Berringer tudja, mire gondol Paul, és kihívó mosollyal nézett vissza rá.
– Kroner hozatta fel. Az utolsó percben. Úgy gondolta Kroner, megszakad a szíve az apjának,
ha nem hívják meg a fiát azután, ami Dáma Dénessel történt.
– Persze, így. Így van rendben. – Vállat vont. – Sebaj, spongyát rá.
Paul arra gondolt, hogy alighanem Baer a legigazságosabb, legjózanabb és legtisztább férfi,
akit valaha ismert, de teljesen gépszerű abban a tekintetben, hogy csak az a probléma érdekli,
amit rábíznak, de azzal aztán egyforma energiával és érdeklődéssel foglalkozik, akármilyen
értékű és méretű.
Paul még egy pillantást vetett Berringerre, látta, hogy zöld az inge és Shepherd a szomszédja,
aztán nem törődött vele tovább.
Végre sikerült Garthtal együtt két nagyon fiatal ismeretlent találnia, s mivel két üres szék
választotta el őket egymástól, leültek közéjük.
– Nem doktor, Paul a nevem. Köszönöm, remekül. És hogy van maga – rápillantott asztaltársa
jelvényére –, Edmund L. Harrison doktor, az Ithaca Művekből?
– Azért van itt, hogy új ismerősöket szerezzen, hogy bővítse látókörét – figyelmeztetett a
hangszóró.
– Nem, uram, vőle...
– Minél több kapcsolatot teremt itt a Réten – folytatta a hangszóró –, annál simábban megy
majd a kooperáció az iparban.
– Ithacai a lány?
– A túlsó oldalon még van két üres hely, uraim, ott a sarokban. Éppen szemben. Foglalják el
gyorsan, mert sűrű a program, és mindenki meg akar ismerkedni mindenkivel – közölte a
hangszóró.
– Nem, uram – felelt Harrison doktor. – Atlantai. – Ismét Paul jelvényére nézett. – Nem a fia
ön...
– Most, hogy mindenki leült és megismerte a szomszédját, mit szólnának egy kis
összemelegítő együttes énekléshez?
– Várd meg, Nellie, míg kisüt a nap! – ez a dal címe – üvöltötte a hangszóró. – Megvan?
Huszonnyolcadik oldal. Rajta, kezdjük!
– Tessék?
– Ne mondják nekem, hogy a Kék Csapat kapitánya gyáván megfutamodott az utolsó percben
– gúnyolódott a hangszóró. – Rajta! Hol a Kékek kapitánya?
Kezek ragadták meg, a levegőbe emelték, és kék inges férfiak sebtében kialakított sorfala
között a zenekar felé vitték. Felállították a pódiumra, és kordont vontak köréje. A kövér, öreg,
vörös képű szertartásmester, akinek olyan mellei voltak, mint egy nőnek, odalépett hozzá
átizzadt atlétatrikójában, és a kezébe nyomott egy Daloskönyvet. A zenekar rázendített a Kék
Csapat harci indulójára.
– Ó, Kék Csapat, próbált csapat – kezdte el Paul. Idegennek és ijesztőnek érezte a hangját.
Elektronikusan fölerősítették, hogy merész kihívást és harcos elszántságot sugározzon. –
Nincs több olyan jó, mint te vagy!
Dulakodás közben Paul le akarta ütni a féktelen zsivajtól megőrült Berringert, de elvétette, és
Berringer ütötte le őt. Harcképtelenné válva zuhant a zenekar dobogójáról egyenest a
konyhába.
– Ejnye, ejnye – intett a hangszóró –, még egy ilyen durva jelenet, és kénytelenek leszünk
véget vetni a szórakozásnak. És most, hol van a Fehér Csapat kapitánya?
Amikor véget ért a móka, Paul és az ithacai Harrison doktor együtt sétált ki a szabadba.
Egy feldúltnak látszó fényképész rohant a csoport elé, féltérdre ereszkedett, villantott, azután
elfutott.
Felröppent egy rakéta: a lövedékről ejtőernyőre erősített amerikai zászló ereszkedett alá a
folyóra.
Mielőtt Kroner újra megszólalt volna, a rövid szünetben Paul körülnézett. Shepherdet és
Berringert pillantotta meg, és látta, hogy meghittség fűzi össze őket. Csodálatos módon
összefolyó masszává vált a tömeg. Nem lehetett megállapítani, hol végződik az egyik
személyiség és hol kezdődik a másik.
Már megfeledkezett a tömegről, csak a kék égen száguldó kövér gomolyfelhőkhöz beszélt.
– Mióta utoljára találkoztunk itt, Ernest S. Bassett doktor elhagyta világunkat, hogy egy szebb
világban élvezze élete jutalmát. Ernie, mindannyian tudjuk...
Ismét kiszáguldott a fényképész, Kroner arcába világított a. vakuval, majd újra eltűnt.
– Ernie öt évig volt a Philadelphia Művek igazgatója, hét évig a Pittsburgh Műveké. Barátom
volt, mindannyiunk barátja, nagy amerikai mérnök, nagy szervező, a civilizáció nagy úttörője,
új, soha nem álmodott ajtókat nyitott ahhoz, hogy több embernek olcsóbban adhassunk jobb
dolgokat, jobb életet.
Kroner, miközben olykor megtört a hangja, Ernie Bassett fiatalkoráról beszélt, nyomon
követte pályáját egyik üzemből a másikba.
Kilépett egy férfi a tömegből, és hosszú, fehér dobozt nyújtott át Kronernak. Kroner lassú
mozdulattal kinyitotta, és elgondolkozva szemlélte, mielőtt megmutatta volna, mi van benne.
Végre belenyúlt, és kiemelt egy kék-fehér szalagot, a Fegyveres Erők Érdemrendjét, amit
Bassett a Philadelphia Művek igazgatójaként kapott a háború alatt.
A bozótban elrejtett férfikar a lehető leglágyabb hangon kezdett énekelni az Édes szerelmi
ének dallamára.
Bajtársam a Réten,
Emeld a serleged,
érje el az eget.
Óriás ez itt,
Nőjön szakadatlan,
A csillagokig!
Örökre a miéééénk.
Az egyperces némaság alatt Paul szipogást hallott a háta mögül. A szertartás hatására
valakiben átszakadt az önfegyelem gátja, valakiben, aki nagyon közel állhatott Bassetthez.
Sok szem lábadt könnybe, itt-ott remegő ajkakba mélyedtek a fogak, de zokogni senkit se
látott Paul. Hirtelen észrevette a sírót, de nem a tömegben, hanem az ebédlőépület ajtajában.
Luke Lubbockot, aki egy halom piszkos edényt tartott a karján, egészen magával ragadta a
szertartás. Őszinte, nagy könnyekkel siratta a Pittsburgh Művek igazgatóját. A főpincér
meglehetősen durván ráncigálta el az ajtóból.
Paul vágyódva nézett a bár felé. Ezt egy különálló fehér épületben rendezték be.
Végigpróbálgatta az ajtókat, valóban zárva vannak-e, és természetesen mindet zárva találta. A
bárt mindig csak a mérkőzések befejeztével, a cocktail-órában nyitották ki.
– Fél hatkor cocktail, fél hétkor vacsora. Figyelem, figyelem! Programváltozást jelentek be: A
vezéreszmét tolmácsoló színdarab és a tüzijáték ma este elmarad. Holnap este kerül sorra. Ma
este pedig csoportos éneklés lesz az amfiteátrumban. Takarodó éjfélkor.
Paul fogyó reménnyel rázta a bár ajtajait, arra gondolt, talán beszélhet egy takarítóval, és
kaphat egy korty italt.
– Most hallom – harsant fel megint a hangszóró –, most hallom, hogy a Kék Csapat kapitánya
nincs a sátránál. Paul Proteus doktor, Paul Proteus...
20
Bratpuhr sahjának arany turbánja úgy lógott a Miami Beach-i kalaptartóról, mint egy
összevarrt végű törülköző.
– Puku pala koko, puku ebo koko, nibo aki koko – mondta a sah.
– Azt kéri, hogy egy kicsit vágjon le kétoldalt, egy kicsit hátul, fent pedig hagyja úgy a haját,
ahogy van – morogta Khashdrahr Miasma a szomszéd székből egy gőzölgő törülköző alól.
Ewing J. Halyard doktor a körmét rágta, s várakozott az egyik széken, miközben a gondjaira
bízott vendégek az első amerikai hajvágást élvezték. Bármit mondtak, mosolyogva bólintott,
de semmit se hallott, csak a belső zsebében levő levél halk zizegését. Idegesen fészkelődött,
nem volt olyan szék a világon, amelyet kényelmesnek talált volna. A Külügyminisztérium
személyzeti főnökének levele követte New Yorkba, Uticába, a Niagara-vízeséshez, Camp
Drumba, Indianapolisba, St. Louisba, Fort Rileybe, Houstonba, Hollywoodba, a Grand
Canyonhoz, a Carlsbad-barlangokba, Hanfordba, Chicagóba és Miami Beachbe, ahol végre
elég hosszú ideig tartózkodott ahhoz, hogy a levél utolérje és beledöfjön, akár egy dárda, lelki
bordái közé. A homokon töltött naptól olyan volt, mint a főtt rák, de a jó egészség és jó kedély
máza alatt kihűlt és halottfehérre sápadt a félelemtől. "Kedves Mr. Halyard" – így kezdődött.
"Kedves Mr..."
Amíg Halyard ezen a Mr.-en fortyogott, Homer Bigley a borbélyszakmában töltött élet
reflexeinek engedelmeskedve kiválasztotta a megfelelő ollókat, csattogtatta őket a szent fej
fölött, és mintha jobb kezét ugyanaz az ideg mozgatná, mint rekeszizmát és hangdobozát,
egyszerre kezdett hajat vágni és beszélni. Úgy beszélt az egyetlen szavát sem értő sahhoz,
ahogyan egy extrovertált balzsama cseveghet a hullával.
– Hát uram, jó időt választott a látogatásra. Azt mondják, ez már utószezon, de nekem az a
véleményem, hogy ez az év legszebb része. Meg a legolcsóbb. De nem is erre gondolok. Itt
most tizenöt fokkal hűvösebb van, mint New Yorkban, és fogadni mernék, hogy északon
ötven ember közül egy se tudja ezt. Csak azért, mert nem hirdetik. A hirdetés minden.
Gondolkozott már ezen? Amit csak gondol, mindent azért gondol, mert valaki hirdette azt az
eszmét. A nevelés se más, csak hirdetés.
– Van jó hirdetés és rossz hirdetés. A borbélyok például kénytelenek sok rossz hirdetést
elszenvedni a karikaturisták meg a televíziós komédiások jóvoltából. Ha felütök egy
képeslapot vagy kinyitom a televíziót, sose hiányzik belőle egy borbély, aki megvág valakit.
Biztos, hogy ez elég egy kis nevetéshez, és tudj' isten, talán jót is tesz a világnak egy kis
nevetés, de nem hiszem, hogy igazságos lenne megbántani valakit, és így mások rovására
megnevettetni az embereket. Úgy értem, minden kiegyenlíti egymást, és senki se jár jól.
Vajon azok a színészek és karikaturisták gondolnak-e néha a borbélyok ezreire akik éveken át
egyetlen vendéget sem vágnak meg, s ha igen, miért házalnak azzal, hogy a borbélyok annyi
ütőeret vágnak át, hogy csoda, ha a sebészek egyáltalán győzik összevarrni. Hiába, úgy
látszik, senki se törődik már azzal, ami talán szent dolog a másiknak.
– Persze volt idő, amikor a borbélyok megvágták az embereket, és meg is fizették őket érte.
Ez az egyik legősibb mesterség a földön, de senki se gondol erre. Az orvosok dolgát látták el
hajdanán, vért vettek az emberektől, csontokat raktak helyre, meg minden, de aztán a
doktorok megirigyelték, magukhoz ragadták az egészet, és a borbélyoknak csak a hajvágást
meg a borotválást hagyták meg. Nagyon érdekes történet. De az apám azt mondta, mielőtt
meghalt, hogy már rég eltemetik az utolsó doktort, amikor a borbélyok még mindig itt
lesznek, és ő tudta, mit beszél. Érdemes volt odafigyelni arra, amit mondott.
– Több idő és ügyesség kell manapság a hajvágáshoz, mint ahhoz, amit a doktorok csinálnak.
Ha szifiliszt kap vagy trippert, vörhenyt, sárgalázt, tüdőgyulladást, rákot vagy bármit, annyi
idő alatt meggyógyíthatom, amíg vizet merítek a samponhoz. Csak felkapok egy vacak kis tűt,
egy szúrás, és kész a csoda! Már adhatom is a számlát a meggyógyításáról a visszajáró
aprópénzzel együtt. Minden borbély képes arra, amit ma a doktorok csinálnak. De ötven
dollárt fizetek magának, ha mutat egy doktort, aki tud hajat vágni.
– Azt mondják most, hogy a borbélyság nem mesterség, de nézze csak a többi mesterséget,
hogy felfújták őket a középkor óta, és hogy lenézik a miénket. Nézze csak az orvoslást, a
jogot. Gépesítették!
– A doktor nem használja a fejét vagy a képzettségét, ha meg akarja állapítani, mi az ön baja.
Gépek vizsgálják az embert, ezt mérik, azt mérik. A doktor meg előszedi a megfelelő
csodaszert, de csak úgy, hogy a gépek megmondják neki. És az ügyvédek! Persze, az a
véleményem, hogy helyes, ami velük történt, mert komisz munkát végeztek, ami senki
másnak se válhatott javára. Nem én mondom ezt. Az apám mondta. Ezek az ő szavai. De most
a törvény, törvény, és nem egy csomó ember tusakodása, akit megfizetnek, hogy úgy
vigyorogjon és hazudjon és üvöltözzön és csaljon, ahogy valaki a pénzéért megkívánja a
vigyorgást, a hazugságot, az üvöltözést és a csalást. A hazugságvizsgálógépek biz' isten
tudják, ki hazudik és ki mond igazat, és azok a vén lyukkártyagépek minden esetben tudják,
hogyan szól a törvény, és még ki sem mondja az ember, hogy ártatlan vagyok, ők már meg is
találták a döntést, amin azelőtt annyit vesződtek a bírák. És ez így van rendjén. Nincs többé
futkosás. A pokolba is, ha lenne egy hazugságvizsgáló gépem meg lyukkártyagépem,
nyithatnék itt egy jogi üzletet, s az alatt, amíg bedugja a lábát meg a tízcentest abba a
cipőtisztító automatába, elintézhetném a válóperét, megnyerhetnék magának egymillió
dolláros kártérítési pert vagy amit csak akar.
– De hát tudja, akármilyen szörnyű felfordulás volt is, nemcsak Wheeler esete, hanem az
egész háború, mégis az hozta ki az amerikai nép igazi nagyságát. Van valami a háborúban,
ami kihozza az emberből a nagyságot. Utálok ilyet mondani, de igaz. Lehet, persze, hogy
azért van ez így, mert olyan gyorsan naggyá lehet az ember a háborúban. Csak néhány
másodpercig csinál valami átkozott, hülye dolgot, és máris nagy ember lett belőle. A
legnagyobb borbély lehetnék a világon, talán az is vagyok, de hiába bizonyítom egész
életemben remek hajvágással, senki se figyel föl rám. Mert békeidőben már csak így mennek
a dolgok, igaz?
– De Elm Wheeler, őt aztán figyelni kellett, amikor nekivadult, mert levelet írt neki a
felesége, hogy gyereke született, pedig ő már két éve nem járt otthon. Miután elolvasta,
nekirohant egy géppuskaállásnak, kézigránáttal meg géppisztollyal mindenkit kiirtott, azután
egy másikra vetette magát, ott meg puskatussal vert ripityára mindenkit, és amikor ezzel is
végzett, egy aknavetőállás felé indult. Ekkor eltalálta egy repeszgránát. Ha ezer dollárt fizet
egy sebésznek, az se végez tisztább munkát. Nos, Elm Wheeler megkapta a Kongresszusi
Érdemérmet, odatették a koporsójába. Csak úgy egyszerűen odatették. A nyakába nem
akaszthatták, ha meg a mellére akarták volna tűzni, azt hiszem oda kellett volna forrasztani,
annyira tele volt ólommal és vasszilánkkal.
– De ő nagy volt, senki sem vitathatja. Gondolja, hogy ma is ilyen nagy lehetne, ebben a
modern korban? Tudja, mi lenne ma belőle? Csak egy Helyreállíthatatlan és Javíthatatlan. A
háború tette naggyá, ez az élet viszont megölné.
– És még valami szép van a háborúban, nem mintha egyáltalán lehetne valami szép a
háborúban, de azért az igaz, hogy amíg tart és benne van az ember, sose kell azon
töprengenie, helyesen cselekszik-e. Érti? Ott, ahol harcolni kell, csak igaza lehet az embernek.
Odahaza ördög lehet, buta, aljas kurafi, pokollá teheti egy csomó embernek az életét, de ott
király, mindenkinek a királya, különösen önmagáé.
– Ma ezeket a kölyköket csak azért viszik le a hadseregbe, hogy ne hagyják őket az utcákon
csavarogni, és ne okozzanak bajt, mert nem tudnak mit kezdeni velük. A háború az egyetlen
esélyük, hogy legyen belőlük valami. Ez az egyetlen esélyük, hogy megmutassák, valamiért
élnek és meghalnak, az istenit.
– Valamikor bármelyik buta fattyú csinálhatott egy csomó hülyeséget, és naggyá lehetett, de a
gépek véget vetettek ennek. Tudja, régen elmehetett az ember a tengerre egy nagy vitorláson
vagy halászhajón, és hős lehetett a viharban. Elmehetett nyugatra, elűzhette az indiánokat,
meg minden. Cowboynak is beállhatott vagy vállalkozhatott mindenféle veszélyes dologra.
– Most a gépek végeznek minden veszélyes munkát, a buta fattyúkat pedig berakják a nagy,
előregyártott hodályokba vagy barakkokba, és semmit se csinálhatnak, legfeljebb abban
reménykedhetnek, hagy nagy tűz ütött ki, és mindenki mást megelőzve rohanhatnak be az égő
házba, hogy egy csecsemőt kiragadjanak a tűzből. Vagy talán, de ezt nem mondhatják nagyon
hangosan, mert a legutóbbi olyan szörnyű volt, reménykedhetnek egy másik háborúban.
Persze, hogy nem lesz másik.
– Persze, gondolom, hogy a gépek sokkal jobbá tették a helyzetet. Nem vagyok bolond, hogy
tagadjam, bár sokan tagadják, és meg is értem, hogyan gondolják. Úgy látszik, a gépek
minden jó munkát elvettek, mindent, amiben az ember becsületes maradhat önmagához, és
nem kell becsapnia senkit. Csak a hülye munkákat hagyták meg az embereknek. És azt
hiszem, ahogy itt állok a két lábamon, egy kihaló fajta utolsó példánya vagyok.
– Remélem, még vagy két évig nem hozzák ide azokat a borbélygépeket, mert akkor már
nyugalomba vonulhatok, és felőlem megeheti a fene az egészet. Valamelyik este mutatták a
televízión azt az embert, aki kitalálta őket, és kiderült, hogy ő maga is borbély. Elmondta,
hogy egyre az aggasztotta, mikor talál ki valaki hajvágógépet, amely őt is munkanélkülivé
teszi. Lidércnyomásos álmai voltak miatta, és amikor felébredt, felsorolta magának az okokat,
miért nem lehet soha gépre bízni ezt a munkát, a bonyolult kézmozdulatokat, amelyeket a
borbély végez. És aztán a következő éjszakán olyan gépről álmodott, amely elvégzi az egyik
munkát, mondjuk a fésülést, és látta, hogy hibátlanul működik. Mintha bűvös körbe került
volna. Egyre csak álmodott. Aztán megint olyasmire gondolt, amit gép nem lépes
megcsinálni. És álmában látott egy gépet, és látta, hogy azt is meg tudja csinálni, amiről ő azt
hitte, hogy lehetetlen. És így tovább, egészen addig, amíg megálmodott egy egész gépet,
amely úgy végezte a hajvágást, mint a karikacsapás. Aztán eladta a terveit százezer dollárért
meg további tiszteletdíjakért, és nem hiszem, hogy retteg a munkanélküliségtől.
– Gondolkodott már azon, milyen fura is az emberi elme? Nos, készen vagyunk, uram, hogy
tetszik?
– Sumklish – szólalt meg a sah, és nagyot húzott a palackból, amelyet Khashdrahr odanyújtott.
Alaposan szemügyre vette magát a Bigley kezében levő tükörben. – Nibo bakula ni provo –
mondta végül.
– Azt mondja, a turbán mindent eltakar – közölte Khashdrahr, aki szintén végzett a
hajvágással. Halyarhoz fordult. – Maga következik, doktor.
Mivel, mint tudja, szigorú büntetés terhe alatt tilos hamis információkat tudatosan bekódolni
a személyi kártyákra, kötelesek vagyunk közölni önnel, hogy hivatalosan jelenleg semmiféle
főiskolai fokozattal sem rendelkezik, és a személyi keretből
nyolchetes időtartamra áthelyeztük a próbaidősök közé. Ezen
időszak alatt keresse fel Cornellt, és pótolja ezt a hiányt.
21
Telihold világította meg az Ezer-szigeteket, és legalább az
egyik szigeten volt is ezer szempár, hogy lássa Kelet és
Közép-Nyugat mérnök- és igazgató-elitjét együtt a Rét
amfiteátrumában. Ez volt a második este, a vezéreszmét
szemléltető: színdarab és a tűzijáték estéje. A körbefutó kőülésektől körülvett színpadot két
acél gömbszelet rejtette, s ezek a gömbszeletek úgy nyílnak majd föl, mint főzés közben a
gőztől a quahog-kagylók.
– Igen, uram.
– Igen, uram. Jónak látszik. – Egynapi versenyzés után jónak látszott a Kék Csapat, noha sok
magas rangú – s ennélfogva fáradt és idős – férfi volt tagja. Délután a Kékek három ütés után
kiverték Shepherdet, a Zöldek kapitányát.. Shepherdet egészen kiborította az elkeseredett
győzniakarás és a vereségtől való rémület.
Paul ezzel szemben minden erőlködés nélkül, nevetve, jellemétől teljesen elütő módon játszott,
és egész délután vezetett. Amikor a cocktail-órában elemezte a délután csodálatos
eredményét, felismerte, mi történt: mióta elhatározta, hogy lelép, fütyült az egészre, nem
törődött a Réttel, a kulisszák mögötti politizálással. Azelőtt is megpróbált fütyülni az egészre,
de nem nagy sikerrel. Most, mint a délután mutatta, váratlanul magára talált.
Paul félig-meddig mámoros volt, és igen elégedett önmagával. Mindennek remekül kell
sikerülnie.
– Az Öreg azt kívánja, hogy tüstént kezdjük meg az ülést, mihelyt leszáll a gépe – mondta
Kroner –, itt kell hát hagynunk a műsort.
– Oké – mondta Paul. – Pompás. – Pompás éjszaka, friss, csípős levegő, álmosító
ártalmatlanság. Lehet, hogy ma este megmondja a magáét, ha kedve tartja. Csak semmi
sietség. – Remek.
Mindenki szót fogadott. A fehér szmokingos zenekar a Rét kedvenc dalaiból játszott
egyveleget. Azután elhalkult a zene, gömbszeletek kissé szétnyíltak, s a cigaretták füstjében
fénysugár szárnyalt a mélykék ég felé. A zene elhallgatott, gépmoraj hallatszott, a
gömbszeletek eltűntek, feltárult a szín:
Derékig érő fehér szakállú öregember, hosszú, fehér köntösben, arany szandálban és arany
csillagokkal díszített csúcsos fövegben ül egy rendkívül magas állólétra tetején. Bölcsnek,
igazságosnak és a felelősség terhétől fáradtnak látszik. Nagy porrongyot tart fél kezében. A
létra mellett karcsú pózna emelkedik vele egy magasságba. Hasonló áll a színpad túlsó
szélén. A két pózna között ruhaszárító kötélhez hasonló, csigákkal fölerősített huzal feszül. A
huzalon mintegy fél méter átmérőjű csillagok ragyognak. Fluoreszkáló festékkel vonták be
őket, s amikor láthatatlan infravörös fénysugár vetődik sorban egymás után a csillagokra,
vakító fénnyel ragyognak fel.
ÖREGEMBER
Én vagyok az Égi Igazgató. Én vigyázok arra, hogy az éjszakai ég vidáman ragyogjon. Nekem
kell leszednem a mennyboltról azt a csillagot, amelyiknek fénye helyrehozhatatlanul
elhomályosult. Minden száz esztendőben egyszer felmászom a létrán, hogy gondoskodjam az
ég derűs ragyogásáról. És most ismét eljött az én időm.
(Megrántja a huzalt, hogy közelebb húzzon egy másik csillagot. Leemeli és vizsgálja.)
Ez itt különös csillaga a modern menyországnak. Pedig száz esztendeje, amikor utoljára
felülvizsgáltam, új és büszke volt, csak néhány meteor fénylett szebben nála. (Felemeli a
csillagot, amely fényesen felizzik az infravörös sugártól, és olvashatóvá válik rajta a felirat:
"Szakszervezeti mozgalom". Felületesen megtörli, aztán vállat vont és leejti.)
Nem könnyű munka, nem mindig kellemes. De Valaki, aki bölcsebb nálam, és végtelenül
jóságos, úgy döntött, hogy el kell végezni (sóhajt), és elfogultság nélkül kell elvégezni.
(Ismét megrántja a huzalt, újabb csillagot húz közelebb, mind közül a legnagyobbat.
Rávetődik az infravörös fény, ragyogva felizzik, és feltűnik rajta a Tölgy, a szervezet jelképe.)
Hát ez is fiatal szépség. De máris akadnak, akik utálják látni, akik követelik, hogy taszítsuk le
az égboltról. (Rápaskol a porronggyal, megrázza, kartávolságra tartja, és már készül leejteni.
A nézők közül a színre lép egy jóvágású, csinos, fiatal mérnök.)
Dobja le.
FIATAL MÉRNÖK
RADIKÁLIS
Hm. Készek vagytok indulatok helyett érvekkel tárgyalni ennek a csillagnak a sorsáról?
Kötelességem, hogy esküdt ellensége legyek minden indulatnak.
FIATAL MÉRNÖK
Kész vagyok!
RADIKÁLIS
A GÖMBSZELETEK BEZARULNAK
A GÖMBSZELETEK SZÉTNYILNAK
Most magas bírói emelvény veszi körül az öregember létráját. Az öreg bíró parókát és talárt
visel. A radikális és a fiatal mérnök is talárt és parókát öltött, ahogy az angol ügyvédek
szokták.
Méltóságod, esküdt hölgyeim és uraim, a vizsgálati eljárás ki fogja mutatni, hogy a kérdéses
csillag homályosabb, mit mondjak: sötétebb, mint bármelyik, amely valaha függött az égen.
Csak egy tanút fogok megidézni, de ez a tanú egymillió tanút képvisel, valamennyiről
elmondható ugyanaz a gyalázatos mese, ugyanazokkal a szívből jövő szavakkal elmondható a
kendőzetlen igazság. Kérem Átlag Jánost a tanúk helyére.
(Átlag János belép a színpadra nyíló ajtón. Kövérkés, félénk, középkorú, rokonszenves. Olcsó
ruhát visel, majdnem komikus jelenség. Megilletődötten áll a bíróság előtt, és talán ivott is
néhány pohárral, hogy bátorságot merítsen.)
Ünnepélyesen megesküszik, hogy az igazat mondja, a teljes igazságot, és semmi mást, csak az
igazságot, Isten úgy segélje?
Esküdjem?
RADIKÁLIS
Esküdjön.
JANOS
Elmondana a bíróságnak, János, mit csinált a háború előtt, amikor még nem kelt fel ez az új
csillag, hogy bemocskolja az eget?
JÁNOS
RADIKÁLIS
És most?
JÁNOS
RADIKÁLIS
Nos, uram, amikor a háború előtt megkezdődtek a honvédelmi munkák, úgy tűnik, több mint
egy százast kerestem túlórákkal együtt. A legjobb hetem, azt hiszem, körülbelül,
száznegyvenöt dollárt hozott. Most harmincat kapok egy hétre.
RADIKÁLIS
Á-á. Tehát, amikor feljött a csillag, visszaesett a jövedelme. Hogy pontosak legyünk, János,
körülbelül nyolcvan százalékkal csökkent a jövedelme.
Méltóságod...
ÖREGEMBER
FIATAL MÉRNÖK
RADIKÁLIS
Úgy vélem, megfelelően tisztáztuk, hogy az amerikai életszínvonal nyolcvan százalékkal esett
vissza. (Bosszantóan jámbor arckifejezéssel folytatja.) De elég a pusztán materiális
megfontolásokból. Mit jelentett ennek a csillagnak a föltűnése Átlag János lelki életében?
János, mondja el a bíróságnak, amit nekem elmondott. Emlékszik? A mérnökökről és az
igazgatókról...
JÁNOS
Igen, uram. (Tétovázva néz a fiatal mérnökre.) Nem sértésként mondom, uram...
RADIKÁLIS (Nógatja.)
JÁNOS
Nos, uram, bántja az embert, ha elfelejtik. Tudja, ha a felelős fickók, a mérnökök meg az
igazgatók, csak úgy keresztülnéznek rajta, mintha meg se látnák. Szereti az ember, ha tudja,
hogy számon tartja az, aki gondoskodik róla.
Méltóságod...
ÖREGEMBER (Szigorúan)
RADIKÁLIS
Folytassa, János.
JÁNOS
Hát ez az, uram. Hogy összegezzem, úgy látszik, manapság a mérnök meg az igazgató
minden, az átlagember pedig már semmi.
RADIKÁLIS (Úgy tesz, mintha lesújtaná János tragikus tanúságtétele. Látszólag keresi a
szavakat, és küzd az érzelmeivel harminc másodpercig, el-elfulladva, haraggal megszólal.)
Csodálatos csillag, hatalmas csillag, csodás szépség ragyogó csillaga. Dobják le. (Öklét
rázza.) Dobják le! (Jánosra mutogat.) Hallottuk a nép hangját. Igen, a népéti Azt mondja:
"Dobják lel"
Ki mondja azt: "Hagyja fent?" Kicsoda? Nem János, nem a nép. Kicsoda? (Színpadias
mozdulattal füzetet ránt elő a kabátzsebéből.) Méltóságod, esküdtek, hölgyeim és uraim!
(Felolvas a füzetből.) A háború kezdetén a mi nagy országunkban nyolcezer
négyszáznegyvenkilenc dollár huszonhét cent volt a mérnökök és igazgatók átlagos
jövedelme. Most, ezen a mérgezett éjszakán, amikor a sötét csillag a zenitjére ér, Átlag
Jánostól elvették keresetének nyolcvan százalékát. És azt kérdik, mennyi a mérnökök és
igazgatók átlagos fizetése? (Ismét a füzetből olvas, keserűen hangsúlyorva minden szótagot.)
Ötven-hét-ezer-nyalcszáz-kilenc-ven-hat dollár és negyvenegy cent! (Lendületesen) Öné a
tanú!
(Radikális hátrahúzódik a mellvédhez, rákönyököl, és megvető tekintettel figyel.)
János.
JÁNOS (Gyanakodva.)
Igen, uram.
FIATAL MÉRNÖK
Mondja meg nekem, János... Amikor olyan nagy jövedelme volt, mielőtt feltűnt a csillag, volt
akkor hetvencentiméteres képernyőjű televíziós-készüléke?
JÁNOS (Zavartan)
Nem, uram.
FIATAL MÉRNÖK
JÁNOS
FIATAL MÉRNÖK
És mondja meg nekem, János, amikor olyan sok pénzt keresett, volt-e társadalombiztosítási
kötvénye, amely fedezte az összes orvosi és fogorvosi számlát, az élelmet, a lakást, a
ruházkodást és a zsebpénzt öreg korára?
JÁNOS
FIATAL MÉRNÖK
De most van, most, hogy a (gúnyosan) sötét csillag felkelt, ugye, most van?
JÁNOS
FIATAL MÉRNÖK
János, hallott már Julius Caesarról? Jól van, hallott és mit gondol, János, hogy amikor az
egész világ Caesar lába elnőtt hevert, megvolt-e neki, az, ami megvan magának, Mr. Átlag?
JÁNOS (Meglepetten.)
Hát gondolom, hogy nem volt meg neki. Huh! De mit tudja azt maga?
RADIKÁLIS (Dühösen.)
FIATAL MÉRNÖK
Engedelmével, azt próbáltam tisztázni, hogy ez a János a kérdéses csillag feljövetele óta
sokkal gazdagabb lett, mint Caesar, Napóleon vagy VIII. Henrik a maga legmerészebb
álmaiban! Vagy bármelyik császár a történelemben! Harminc dollár, János... igen, ennyi
pénzt visz haza. De Nagy Károly összes aranyával és egész hadseregével sem tudott volna
megszerezni egyetlen izzólámpát vagy vákuumcsövet! És mindent odaadott volna, hogy
megszerezhesse azt a biztosítási és egészségügyi kötvényt, amely magának megvan, János. De
hát megszerezhette? Nem!
JÁNOS
JÁNOS
FIATAL MÉRNÖK
Tudja, János, hogy minden igazgató vagy mérnök munkanélküli lenne, ha nem magáért
dolgozna? Hogyan felejthetnénk el magát csak egy percre is, amikor életünk minden percét
azzal töltjük, hogy megpróbáljuk magának megadni, amit kíván? Tudja, ki az én főnököm,
János?
JÁNOS
Ó, azt hiszem, talán mégis. Maga az, János! Ha nem tudom megadni magának, amit kíván,
megbuktam. Mind megbuktunk, és lehullik a csillag.
JANOS (Elvörösödik.)
A mindenit, sose néztem még a dolgot ebből a szempontból, uram. (Szerényen nevet.)
Alighanem igaz, vagy nem? Honnan tudja ezt maga? De...
FIATAL MÉRNÖK
JÁNOS
FIATAL MÉRNÖK
Mielőtt ez a csillag feljött, János, annak a költsége, amit most én termelek, amit magának, a
főnökömnek, Mr. Átlagnak termelek, többre rúgott heti ötvenhét ezer dollárnál. Jól figyeljen,
nem évi, hanem heti! Én úgy látom, János, hogy maga, a fogyasztó a nagy nyertes, és nem én.
FIATAL MÉRNÖK
Mindenre válaszolunk, János, amit ő mondott. És szeretnék még hozzátenni egy kis
gondolatot. Ö a maga hiszékenységét szeretné kihasználni. Hatalmat akar, semmi mással nem
törődik. Szeretné megetetni magával a féligazságait, János, rá akarja venni magát, hogy
segítsen neki letépni a csillagot, és önmagát juttatva hatalomra visszavetné a világot a
Sötétség Korába!
JÁNOS (Komoran)
Igen, ilyenek azok, akik a mi csillagunk ellen ordítoznak. Néhányan elhitték, hogy valóban
elhomályosult. És ha ez a csillag lehullott volna, részben mi lennénk a hibásak. Igen, mi! A
nap minden percében hangsúlyoznunk kell, milyen szép és miért szép. Túl sokra tartjuk a
nyugalmunkat.
A GÖMBSZELETEK ÖSSZEZARULNAK
A GÖMBSZELETEK SZÉTNYILNAK
A fiatal mérnök eltűnt, a bírósági díszletek szintén. Az öregember létrája tetején ül, egyedül a
csillagaival, mint az első jelenetben.
Magasra emeli a Tölgy képét viselő csillagot, mosolyog, visszahelyezi a huzalra és elengedi.
Az infravörös fény a csillagra vetődik.
ÖREGEMBER
Igen, itt van megint, ragyogóbb, mint a többi. (Köntöse alá nyúl" nagyerejű zseblámpát vesz
elő, és fénysugarát egyenesen fölfelé irányítja.) Ha feljövök majd a következő évszázadban,
hogy megvizsgáljam, elhomályosultak-e a csillagok, fog-e még így ragyogni, mint most?
Vagy? (Jelentőségteljesen pillant le a létra aljára.) Nos, mi dönti el, elhomályosul-e vagy
sem? (A közönségre néz.) Ki dönti el... (Váratlanul a közönségre irányítja zseblámpáját, és a
fénysugár végigpásztázza az arcokat.) Te! És Te! És Te!...
A GÖMBSZELETEK ÖSSZEZÁRULNAK
(Kigyúlnak az amfiteátrum reflektorai.)
– Tyűha! Ilyen jó darabunk még sose volt! Minden benne van, Paul, az egész történet
dióhéjban!
A közönség tombolt.
– Tudtam, hogy közülünk valónak kellett írnia! – kiáltott Kroner. – Egyenesen a szívünkbe
markolt.
Holdermann, egy kopott, elnyűtt senki az Indianapolis Művekből, néhány sorral Paul előtt
állt, elvörösödve mosolygott, könnyek ültek a szemében. Élete alkonyán végre beérkezett.
Talán eljut ennek a tetszésnyilvánításnak egy halk foszlánya a vízen át a Partra, a
feleségéhez, aki bízott benne akkor is, amikor már senki más nem bízott.
– Öt perc múlva tűzijáték – jelentette a hangszóró. – Öt perc új kapcsolatok teremtésére,
azután kezdődik a tűzijáték.
– Nagy Károly összes aranyával és egész hadseregével sem tudott volna megszerezni egyetlen
izzólámpát vagy vákuumcsövet – idézte a darabot, és tűnődve, elragadtatva rázta fejét. –
Senki se mondja nekem, hogy kihalóban van a művészet.
A darab voltaképpen ugyanolyan volt, amilyet minden program kezdetén előadtak a Réten,
már a háború előtt is, amikor még egy acélgyáré volt a sziget. Húsz évvel ezelőtt Pault
elhozta ide az apja, s a darabnak akkor is ugyanez volt a mondanivalója: a közönséges
emberek korántsem olyan hálásak, amilyeneknek lenniük kellene azért, amit a mérnököktől és
igazgatóktól kapnak, és a radikálisok az okai hálátlanságuknak.
Amikor Paul, még tizenévesként, először látta a jelképes játékot, mélyen meghatódott.
Teljesen lenyűgözte a darab fennkölt világossága és egyszerűsége. Dióhéjban tartalmazta az
egész történetet, olyan szemléletesen vetítette az ifjú szeme elé a hálátlanság ellen vívott hősi
harcot, hogy igaz bajnokként, modern Oroszlánszívű Richardként imádta apját.
– Nos, Paul – kérdezte az apja sok évvel ezelőtt, amikor először látta a darabot –, mire
gondolsz?
– Fogalmam sem volt róla... fogalmam sem volt róla, hogy erről van szó.
Most egyedül állt Paul a sötét ösvényen, dühítette a kép, amelyet Kroner festett a civilizáció
haladásának élén járó emberekről, a soha nem álmodott új világok ajtait nyitogatókról. Úgy
látszik, ez a hülye darabocska teljesen kielégítette őket azzal, amit arról mondott, hogy mit
csinálnak, miért csinálják, ki az ellenségük, és néhány ember miért van ellenük. Szépségesen
egyszerű képet alkottak maguknak a haladás vezérei. Mintha egy hajós úgy akarna
megszabadulni gondjaitól, hogy kiradírozza térképéről a zátonyokat.
Hirtelen fény villant Paul szemébe, de nem olyan éles, mint az Égi Igazgató zseblámpájáé.
Saját arcát látta egy fluoreszkáló lámpákkal körülvett tükörben. A tükör fölött szöveg A
VILÁG LEGJOBB EMBERÉT A VILAG LEGJOBB ÁLLASÁBA. Tele volt a sziget hasonló
együgyű csapdákkal. Ócskák voltak már a tükör lámpái, reszkető fényük zöldbe és vörösbe
játszott. Rozsdás rézszínűnek mutatták az arcbőrét, lilának az ajkát és a szeme szegélyét.
Megállapította, hogy semmi nyugtalanítót sem talál benne, ha halottnak látja magát. Az új
bölcsességgel párosuló ébredő lelkiismeret annyira magányossá tette, hogy nem is bánta
volna már, ha meghal. Kezdett elmúlni a cocktail-óra kellemes hatása.
Keleti felől dübörgés hallatszott az égen, valószínűleg Francis Eldgrin Gelhorne doktor
száztizenhárom kilós testét és felbecsülhetetlen tudását hozta a hidroplán.
Paul rálépett egy deszkalapra, a lámpák kialudtak, és a sötétben a tüzijáték színhelye felé
indult. Száz méter magasra csaptak a szikrák és a lángok, verejtékes rózsaszínbe vonták az
arcokat.
Bronzszínűre festett, sastolldíszes harci sisakot és hosszú huzalra fűzött gyöngyöt viselő
hivatásos színész emelte magasba kezét, és fejét büszkén hátravetette. A tömeg elnémult.
– Hau! – kiáltott a színész, és komoly tekintettel nézett végig az arcokon. – Hau! Sok-sok
holdkeltével ezelőtt az én népem ütött tanyát ezen a szigeten.
– Itt az Öreg – súgta Kroner Paul fülébe. – De hát nem tenne jó hatást, ha itt hagynánk a
szertartást. Ki kell tartanunk.
Amióta Paul eljárt a Rétre, minden évben ugyanazt a színészt szerződtették az indián
szerepére. Eredetileg mély hangja és dagadó izmai miatt fogadták fel. Most már – észlelte
Paul – árnyékot vetett a pocakja a hosszú gyöngysorra, visszeres volt a lábikrája, és a festék
nem tudta elrejteni a szeme alatti táskákat. Olyan rendszeres vendégévé vált a Rétnek, olyan
létfontosságú jelképpé – e tekintetben csak Gelhorne doktor és a Tölgy múlta felül –, hogy
kiemelkedett a fizetett segédszemélyzetből, tegeződött a fejesekkel, és a meghívottakkal azonos
italfogyasztási jogokkal rendelkezett.
– Elmentek a mi derék eleink, elmentek a mi erős ifjaink. Elmentek erről a szigetről, amely a
népemé volt sok-sok holdkeltével ezelőtt – mondta az indián. – Más fiatal férfiak jönnek most
ide. De népem szelleme él, é1 a Rét szelleme. Ott van mindenütt: a fenyők közt fúvó szélben, a
nagy kék víz tükrén, a sas szárnyának csapásában, a nyári vihar mennydörgésében. Senki sem
mondhatja magáénak ezt a szigetet, senki sem lehet boldog itt, ha nem hallgat erre a
Szellemre, ha nem tesz esküt erre a Szellemre.
Recsegve kapcsolták be a hangszórót. – Lépjenek ki a Réten most első ízben megjelent derék
ifjak. – Ezúttal papos hang hallatszott, nem a megszokott hadarás.
Az Öreg hidroplánja a part felé siklott a vízen a sziget másik oldalán, és zúgtak a motorjai,
amikor a parthoz simult.
– A nyári vihar mennydörgésére – folytatta az indián.
– A Rét Szelleme elégedett – mondta azután. – Ezeké a bátor szívű, derék embereké a Rét,
legyen büszke, boldog hely, olyan, amilyen sok-sok holdkeltével ezelőtt volt.
Paul azt vette észre, hogy az ebédnél megismert kellemes ifjú lépdel mellette, Edmund
Harrison doktor az Ithaca Művekből. Shepherd és Berringer mögöttük jöttek Kronerral, és a
lelküket kitették a nagy hízelgésben.
Harrison fürkészve nézett rá, elmosolyodott, de úgy látszott, nem találja helyénvalónak a
mosolygást.
– Te hülye fattyú – kiáltott Berringer. – Hát süket vagy, néma és vak? Mit gondolsz, mit
próbáltak megértetni veled a legutóbbi fél órában?
22
Paul Proteus, Anthony Kroner, Lou MacCleary, az Országos Ipari Biztonság ügyvezető
igazgatója és Francis Eldgrin Gelhorne, az Országos Ipari, Kereskedelmi, Távközlési,
Élelmezési és Energiaipari igazgató összejövetelének színhelyéül a Rét úgynevezett
Tanácsházát jelölték ki. A Tanácsház a többitől külön álló, favázas épület volt, a régi, vadabb
időkben építették kórházul a közveszélyes részegeknek. A háború óta óvatosabban – ahogy
Kroner mondta, érettebben – ittak a Réten, így kihasználhatatlanná vált ez a pestisfészek, és
végül is átalakították a legfőbb fejesek gyűlésező helyévé.
A bárból a pázsiton át feléjük hullámzó ének és kurjongatás sipító hangként érkezett hozzájuk.
Nyoma sem volt az igazi nagy mulatozás utánozhatatlan vadságának. Elképzelhetetlen, hogy
egyetlen férfi is akad a bárban, akinek ne pohár lenne a kezében, de valószínűtlen, hogy
sokan innának két pohárnál többet. Nem ittak már úgy a Réten, mint hajdanán, amikor
Finnerty, Shepherd és Paul csatlakozott a szervezethez. Akkor még azért jöttek el a Rétre,
hogy kikapcsolódjanak, és jócskán a gallér mögé öntsenek, megkönnyebbülésül a
haditermelés rettenetesen kemény munkája után. Most az a szokás járta, hogy tettették a
részegséget, de józanok maradtak, s csak azokat a gátlásokat és beidegzettségeket vetették le,
amelyeket kockázat nélkül elhagyhattak.
Paul föltételezte, hogy akad néhány ember, aki nem érti meg, miről van szó, és komolyan
igyekszik olyan részeg lenni, amilyennek a többi mutatja magát. Borzalmasan magányosak és
elhagyatottak lesznek, amikor a társaság fölszedi a sátorfáját. És akad egy-két olyan
magányos részeg, akinek amúgy sincs vesztenivalója, mert valamilyen okból kegyvesztett már,
és tudja, hogy most kapott meghívást utoljára. Akkor pedig, a fenébe is, élvezzük az ingyen
italt.
Hang hallatszott a Tanácsház fedett előteréből. Gelhorne doktor állt az ajtó túlsó oldalán,
megállt még egy szóra a külső világban.
– Nézze azokat az ifjoncokat odaát – hallotta Paul a Nagy Öreg hangját –, és merje mondani,
hogy nincs isten az égben.
Kinyílt az ajtó.
Fajtája utolsó példánya, gondolta Paul. Még elképzelni is nehéz, hogy ha Gelhorne elmegy,
akad még egy ilyen csodálatosan öreg, eszes és rettenthetetlen férfi.
– Azért vagyunk itt, mert valaki meg akar ölni bennünket, tönkre akarja tenni az üzemeket, és
meg akarja kaparintani az országot. Világos?
Mindenki bólintott.
– Igen, uram – mondta Lou. – Szellemtársaság. És úgy gondoljuk, hogy Iliumban van a
főhadiszállás.
– Igen, uram.
Gelhorne fészkelődött egy pillanatig, majd körülnézett a szobában. Paulon akadt meg a
szeme. – Hogy van, Proteus doktor?
– Hm-hm. Jó. Ez jó. – Lou MacClearyhez fordult. – Lássuk a jelentését, amely mindent
elmond, amit nem tudunk a Szellemtársaságról.
Gelhorne, szemét összehúzva, ajkait mozgatva beleolvasott. Senki se szólt, nem is mosolygott,
nem is nézett a másikra.
Paul azt fontolgatta, hegy Gelhorne doktor valóban egy fajta utolsó példánya-e, és úgy látta,
ez az igazság. Olyan szabálytalan úton jutott fel a csúcsra, amilyet a személyzeti gépek
sohasem engedélyeztek volna. Ha már akkor gépek intézik az ügyeket, amikor Gelhorne
kezdett a csúcs felé kapaszkodni, úgy repül ki a minősítési lapja a kartotékok közül, mintha
csak ócska makarónis doboz fedele lenne.
Semmiféle főiskolai végzettséget sem szerzett, csak egy csomó díszdoktori címet ötvenes
éveinek végén és hatvanadik születésnapját követően.
Harmincéves koráig voltaképpen semmi köze sem volt az iparhoz. Ezt megelőzően kirántott a
csődből egy postai rendelésre dolgozó állatkitömő vállalatot, aztán eladta ebben vállalt
érdekeltségét, és vásárolt egy pótkocsis teherautót. Már öt teherautóból állt a flottája, amikor
kapott egy jó üzleti tippet, eladta a cégét, befektette a pénzt, és megháromszorozta a
vagyonát. Ebből megvásárolta Indianapolis legnagyobb, bár sorvadó fagylaltüzemét, és egy
éven belül nyereségessé tette azáltal, hogy az összes indianapolisi gyárban bevezette étkezési
szünetben a mozgó fagylaltárusítást. A következő évben a fagylalton kívül már szendvicset és
kávét is szállítottak teherautói. Egy év múlva kávézókat nyitott szerte a városban, és a
fagylaltüzlet a Gelhorne Vállalatok szerény alosztályává degradálódott.
Megállapította, hogy sok gyár tulajdonosa harmadik vagy negyedik nemzedékbeli örökös,
akinek valamiféle hanyatlási törvény érvényesülése folytán már nem olyan erős az
idegrendszere és az érdeklődése, mint az üzem alapítójának. Gelhorne, először félig tréfásan
Felajánlotta, hogy tanáccsal segíti az örökösöket, és úgy találta, hogy meglepő örömmel
hárítják át rá a felelősséget. Betársult, figyelt és tanult, majd felfedezve, hogy az idegek éppen
olyan értékesek, mint a szaktudás, tucatnyi kis üzem szervező igazgatója és résztulajdonosa
lett.
Itt figyelt föl rá Paul apja, és amikor az egész gazdaságot egyetlen testté szervezték át,
általános ügyvezető igazgatóként maga mellé vette Washingtonba. Paul apjának halála után
az ő tisztét Gelhorne vette át.
Paul visszaemlékezett egy régi-régi hétvégére, amikor Gelhorne meglátogatta őket. Magas,
csontos, előzékeny és kissé feszélyezett fiú volt még. Gelhorne váratlanul utána nyúlt, amikor
Paul elment a széke mellett, és megfogta a karját.
– Paul, fiam.
– Tessék, uram.
– Nem, uram.
– Nem, uram.
– Senki se tanult annyit, hogy hat hét alatt meg ne tudnád tanulni a kilencven százalékát
annak, amit tud. A többi tíz százalék csak cafrang.
– Igen, uram.
– Igen, uram.
– Szinte senki sem ért semmihez, Paul. Sírva fakad az ember, ha elnézi, hogyan végzi a
munkáját az emberek zöme. Ha csak félig szarul megcsinálsz valamit, már te vagy a félszemű
a vakok országában.
– Igen, uram.
– Nagyon helyes. Én gazdag lettem, és most kilencven százalékban elmondtam, hogy mitől. A
többi cafrang. Érted?
– Igen, uram.
Most, sok évvel később, szembenézett egymással Paul és Francis ELdgrin Gelhorne doktor a
Rét Tanácsházának hosszú asztalánál. Nem fűzte őket barátság egymáshoz, és Gelhorne-ban
nyoma sem volt Kroner ízes atyáskodásának. Most vérre ment a dolog.
– Csak a Finnertyről szóló rész – jegyezte meg Lou MacCleary. – Lassan haladunk.
– Ez már igaz – mondta Gelhorne doktor. – Nos, Proteus doktor és Kroner doktor, az a
helyzet, hogy ez a Szellem-hülyeség valami igen nagyszabású dolognak bizonyulhat. És ez a
Lou egyetlen ügynököt sem tudott beépíteni, hogy megtudja, mit akarnak vagy ki a vezér.
– Talpraesett banda – mondta Lou. – Nagyon megválogatják, kit vesznek be.
– De mi úgy gondoljuk, tudjuk, hogyan juttassunk be egy embert – mondta Gelhorne. – Azt
hisszük, nagyon csábítaná őket, ha megnyerhetnének egy elégedetlen igazgatót és mérnököt.
Úgy gondoljuk, már meg is nyertek legalább egyet.
– Ha kirúgunk. Ezen a termen kívül már mindenki úgy tudja, hogy lebuktál. Terjed a hír a
bárban, ugye, Lou?
– Pittsburghöt, uram – szólt közbe Kroner zavartan –, megígértem Paulnak, hogy megkapja,
mihelyt túl leszünk a vizsgálaton.
– Ez rendben van. Közben majd Garth vezeti azt az üzemet. – Gelhorne frissen felállt. –
Rendben van, Paul? Minden világos? Ma este itthagyod a szigetet, és visszamégy Iliumba. –
Mosolygott. – Ez a te nagy esélyed, Paul. Lehetőséged nyílik rá, hogy megtisztítsad a lapodat.
– A lapomat, uram?
– Hát arra, az esetre gondotok, amikor Finnertyt kíséret nélkül engedted be az üzembe, meg a
pisztoly-ügyre.
– Attól tartok, hogy nem – mondta Lou. – Szeretnénk, ha senki se tudna róla rajtunk kívül.
– Tudom, hogy nehéz lesz – mondta Gelhorne együttérzőn. – De emlékszem egy kisfiúra, aki
azt mondta nekem, hogy nem mérnök akar lenni, ha felnő, hanem katona. Tudod, Paul, ki volt
az a kisfiú?
– Te. Nos, most a front első vonalába mégy, és mi büszkék vagyunk rád.
– Lelépek.
– Csodálatos – mondta a Nagy Öreg. – Ez aztán az erős lélek. Maradj ilyen, és mindent
kiszedsz belőlük.
– Adj nekünk két perc előnyt, hogy már a bárbán legyünk, amikor elmégy – mondta
MacCleary. – Nem használna, ha most együtt látnának bennünket. A csomagolásra ne legyen
gondod. Már pakolják a holmidat, és lent lesz a kikötőben, amikor az utolsó hajó indul.
Becsukta az ajtót saját maga, Gelhorne és Kroner mögött. Paul visszaroskadt székébe.
– Én nem is akarom megtudni – mondta Kroner. – Így akarok emlékezni erre a jelenetre, és
úgy gondolok majd rá, mintha egy kicsit mindannyiunk helyett állt volna ott.
23
Ha Paul Proteus doktor, az Ilium Művek volt igazgatója, nem érzi minden tekintetben
nyugtalanítónak az életet, a Partra vivő utolsó hajó indulása előtt be sem megy a bárba. De
amikor a kavicsos ösvényen a bár zsongásához és fényeihez közeledett, tűhegynyi pontra
szűkült a világ lelki szemei előtt, s ezt a horizontot teljesen betöltötte egy csillogó
whiskyspohár.
Elnémult a tömeg, amikor belépett, aztán még féktelenebb, boldog zsivajba csapott. Paul
gyors pillantással körülnézett, s egyetlen rámeredő tekintetet sem látott, egyetlen arcot sem
ismert föl e régi barátok között.
– Sajnálom, uram.
– Mit sajnálkozik?
– Ugyan miért?
– Azt mondták, hogy ön már nem a Rét vendége, uram. – Rejtett elégedettség bújkált a csapos
hangjában.
Néhány ember figyelte a jelenetet, Kroner is köztük volt, de senkinek sem jutott eszébe
felülbírálni a csapos döntését.
Kegyetlen pillanat volt, Paul körül felizzott a levegő. Odavágott egy vaskos gorombaságot a
csaposnak, azután megfordult, hogy méltóságteljesen távozzék.
De most meg kellett tanulnia, hogy rangjától megfosztva, vendégjog híján ki van téve a
legprimitívebb társadalmi igazságszolgáltatásnak. Váratlanul érte, hogy a csapos átugrott a
bárpulton és megragadta.
A gépromboló fogalma a szabotőr szó kicsiny töredékévé vált, akárcsak a jéghegynek a vízből
kiemelkedő csúcsa. Tömegének túlnyomó része, amely annyi gyűlölködő indulatot ébresztett,
meghatározatlan maradt: rossz hajlamok, szenny, betegség, árulások sorozata ötvöződött
benne, csupa olyan fogalom, amelyből egy is elég, hogy undort keltő kiközösítetté tegyen
bárkit. A szabotőr az az ember, akitől csak akkor lehet nyugta a világnak, ha már nem él.
– Akarja még egyszer hallani? – mondta a csapos. – Maga szabotőr. Átkozott szabotőr.
Izzó pillanat volt, robbanékony helyzet. Egy erős férfi a legsúlyosabb sértést vágta oda egy
másik erős férfinak. Senkin sem látszott, hogy végkifejletig akarná vinni a drámát, vagy
végkifejletig tudná vinni. Ahhoz hasonlított a jelenet, mint amikor elkap egy embert a
cséplőgép, és menthetetlenül széttépi. Amíg isten véget nem vet a tragédiának, a bámészkodók
csak figyelhetik, mi lesz egy emberből, ha elkapja a cséplőgép.
Paul másodéves egyetemista kora óta nem verekedett senkivel. Hiányzott belőle az elszántság,
amit a közelharc-oktatók igyekeznek tanítványaikba oltani, hogy tapadjanak rá az ellenségre.
Értelmetlennek találta ezt a fajta elszántságot. Az idegek és izmok rejtélyes törvényének
engedelmeskedve mégis ökölbe szorult a keze, és úgy vetette szét a lábát, hogy szilárd alapról
tudjon előrelendülni.
Ahogy nem újrázzák az 1812 Nyitányt, vagy a Csillagos-sávos lobogót, Paulnak sem volt már
lehetősége visszalépni.
A csapos nyögve összeesett. Paul úgy sétált ki az éjszakába, mint a mesebeli Erős János vagy
a filmbeli cowboy, a Vadnyugat Hőse, a könyv borítóján feszítő izomkolosszus... Váratlanul
megint megragadta valaki. Egy másodperc töredékére megvillant előtte a csapos vörös orra,
fehér arca, fehér köténye és fehér ökle. Mintha villám csapott volna a fejébe, aztán minden
elsötétedett.
Paul kinyitotta szemét, és a Nagy Göncölt bámulta. Hűvös szellő simogatta sajgó fejét, és nem
látta, honnan beszélnek hozzá. Valaki lefektette a kikötő betonszegélyére. Nyilván itt rakják be
a postával és a zenekarral együtt a Partra induló utolsó hajóra.
– Proteus doktor...
Paul felült. Alsó ajka felrepedt és megduzzadt, nyelve vért érzett a száján.
– Paul... uram...
A fiatal Edmund Harrison doktor lopakodott elő a bozótból, egy pohár szódás whiskyt tartott
a kezében.
– Ez aztán keresztyéni cselekedet, Harrison doktor. Remélem, fel tudok már ülni, hogy
magamhoz vegyem a táplálékot.
– Ó! És üzent valamit?
– Igen... de nem hiszem, hogy szüksége lenne rá. Nekem nem kellene az ön helyében.
– Mondja csak.
– Arra kért, mondjam meg, hogy mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka, és minden
felhőnek ezüst a szegélye.
– Hm.
– Csodálatos. – Paul kezdte jobban érezni magát. – Nézze, jobb, ha kereket old, mielőtt
meglátja valaki velem, és elpártol magától a szerencse.
– Sejtem. Hát igen, az ember egyik nap király, a másikon koldus. Mihez kezd?
Miközben halkan beszélgettek a sötétben, Paul kezdte fölismerni, milyen figyelemre méltó
fiatalember mellé ült le előző nap az ebédlőben. Ez az Ed Harrison láthatóan megkedvelte őt,
s mivel nem volt rá személyes oka, hogy ellene forduljon, barátként kitartott mellette.
Befolyásolhatatlan, megvesztegethetetlen jellem. Ritka eset, hiszen – mint most is – könnyen
tönkreteheti a karrierjét.
– Igen. Ne álljon fél lábbal a munkájában, a másikkal pedig az álmai világában, Ed. Rajta,
lépjen le vagy nyugodjék bele, hogy így é1. Túlságosan nagy kísértése a sorsnak, ha
kettéhasítja magát az ember, mielőtt eldöntötte volna, melyik úton járjon.
– Magával ez történt?
– Ilyesmi. – Visszaadta Harrisonnak az üres poharat. – Kösz, de most jobb, ha kereket old.
Mondja meg Kroner doktornak, hogy a baj nem jár egyedül.
Paul komoran, letörten integetett. Búcsúzott egész eddigi életből, apja egész életművétől. Nem
vigasztalhatta magát azzal, hogy megmondta: lelép, mert nem hitték el a szavát.
Óriás ez itt,
Nőjön szakadatlan
A csillagokig!
Örökre a miééénk.
– Mi baj?
– Szentséges ég!
– Kicsoda?
– Mit gondolsz, ki lehetett? – szólt megint Berringer. – Az az átkozott szabotőr. Hol van?
– Jaj! – kiáltott egy rémült, magányos hang az éjszakában. – Jaj, valaki megölte a Tölgyet!
24
Miami Beachből a New York állambeli Ithaca, a Cornell Egyetem székhelye felé vezető úton
Bratpuhr sahja csúnyán megfázott. Miután hét prakhouls (ennyi folyadék tölthető egy kifejlett
bratpuhri hím mormota bőrébe) Sumklish elfogyasztása csak a sah kedélyállapotát javítatta,
de mit sem használt a légzőszerveinek, úgy határoztak, hogy a gép leszáll a pennsylvaniai
Harrisburgben, ahol a sah kipihenheti magát, és kipróbálhatja a csodatévő amerikai
orvostudományt.
Az orvosi rendelőbe tartva a sah a hét prakhouls Sumklish hatása alatt vidáman integetett a
csinos Takaru nőknek.
– Pitty fit-fit, sibi Takaru? Niki fit-fit. Akka sabn nibo fit-fit, simi Takaru?
– Fit-fit, pu sibi bonanza? – szólt oda a sah egy kis szőkének, aki éppen az utcasarki
manikűrözőgépbe dugta kezét.
A nő elpirult, kirántotta kezét a gépből, és elindult, otthagyta az üresen járó gépet. Egy
utcakölyök gyorsan a nyílásba dugta mocskos mancsait, és lángoló vörös lakk borítatta a
körmeit, amikor kihúzta.
– Örülök, hogy kedvére való az időjárás – morogta dühösen Halyard. Több hete utazgattak
már, és egyszer sem került szóba a téma. Halyard már abban reménykedett, hogy a sah ebben
a tekintetben csakugyan különbözik más vendégeitől, a franciáktól, bolíviaiaktól, csehektől,
panamaiaktól, japánoktól... De nem. A sah is kezdett érdeklődni az amerikai nők iránt.
Halyardnak, méltósága szörnyű sérelmére, ismét el kellett látnia a tökéletes vendéglátó –
vagy kurvafelhajtó – tisztét.
– Nézze – mondta Halyard szemrehányón Khashdrahrnak –, mondja meg neki, hogy nem
mehet csak úgy oda bármelyik amerikai lányhoz, és nem hívhatja meg az ágyába. Megteszem,
amit lehet, de nem lesz könnyű.
– Kérem – fordult Halyard a lányhoz –, bocsásson meg a barátomnak. Kissé nyomás alatt
van.
– Attól tartok, szörnyű félreértés történt, ifjú hölgyem – mondta Halyard. – Nem is tudom,
hogyan magyarázzam meg. Én... ő... azaz... Azt akarom mondani, hogy nem kocsikázni hívta.
– Igen.
– Akkor nincs semmi félreértés.
– Nos, várjon a kocsiban, fiatalasszony – mondta Halyard –, amíg a sah bemegy egy kis
náthakezelésre.
– Hajtson tovább – mondta Halyard a sofőrnek. Látott már hasonló csodálatos gyógyulást
egy ecuadori dandártábornok csalánkiütése esetében.
– Oh, nibo souri, sibi Takaru. Akka sahn souri? Ohhh. Tipi Takaru. Ahhhb.
– Nem mindennap fordul elő velem ilyesmi – mondta a lány az orrát fújva. – Bocsásson meg.
Igyekszem jobban csinálni.
– Természetesen. Megértjük – mondta Halyard. – Nagyon kínos félreértés az egész. Hol akar
kiszállni?
– Mert ír.
– Drága kislány – dorgálta Halyard atyaian –, ezen az alapon mindannyian írók vagyunk.
– Igen – bólintott a lány –, ezt adták neki a regénye befejezéséig. Azután vagy I-440...
– Tizenkettő van belőlük – szólt közbe Halyard. – Mindegyik más-más olvasórétegnek válogat
könyveket.
– Szó van róla, hogy legyen tizenharmadik és tizennegyedik fajta is – felelt Halyard. –
Valahol persze határt kell vonni, ezt követeli a gazdaságosság. Ahhoz, hogy kifizetődő legyen
a fenntartása, legalább félmillió tagnak kell lennie egy-egy könyvklubban, különben nem
érdemes létrehozni a gépezetet, az elektronikus számlázókat, az elektronikus címezőket, az
elektronikus könyvkötőgégéket, az elektronikus nyomdaberendezéseket meg az
elosztókomputereket.
– Mi az a HKT?
– Nos, az ilyen teljesen automatikus berendezés nagyon olcsóvá teszi a kultúrát. Kevesebbe
kerül egy könyv, mint hét csomag rágógumi. És képklubok is vannak, képeket adnak a
lakószobák falára, elképesztően olcsón. Valóban olyan olcsó a kultúra, hogy valaki állítólag
már ki is számította, hogy olcsóbb a lakás hangszigetelése könyvekkel és reprodukciókkal,
mint üveggyapottal. Nem hiszem, hogy igaz, de találó anekdota.
– Hogy jól élnek-e? Meghiszem azt! – felelt Halyard. – Ez a művészet aranykora, dollárok
millióit költik évente Rembrandt, Whistler, Goya, Renoir, Greco, Degas, da Vinci,
Michelangelo meg a többiek reprodukcióira...
– Gutenberg?
– Persze, aki kitalálta a mozgatható betűt. Az első ember, aki tömegesen termelt Bibliát.
– Ez az! Remélem is, hogy nem nyomtatják ki! Mi a fenét gondol, mit engedhet meg
magának? Te jó ég! Még örülhet, hogy nem került a rács mögé, amikor szabotázsra uszít.
Nem is gondolhatta komolyan, hogy akad, aki kinyomatja.
– Nagyon rossz beállítottságú lehet – jegyezte meg Halyard undorral. – Ha tudni akarja a
véleményemet, a férjének hozzáértő ideggyógyászra lenne szüksége. Csodálatos eredményeket
ér el manapság az ideggyógyászat. Egészen reménytelen esetekből elsőosztályú
állampolgárok válnak. Nem hisz a férje a pszichiátriában?
– Végtelenül boldog. De a férjem azt mondja, kell valakinek rossz beállítottságúnak is lenni,
kell lennie valakinek, akit nyugtalanít, mire jutottak az emberek, hová tartanak, miért
tartanak abba az irányba. Ez volt a baj a könyvével is. Ilyen kérdéseket vetett föl, ezért
vetették el. Tömegtájékoztatási szolgálatra vezényelték.
– Aligha. Visszautasította.
– Csak nem?!
– Büszkén mondhatom – jelentette ki a lány –, hogy az én férjem ama kevés ember egyike,
akiben még maradt egy kis önbecsülés.
Khashdrahr lefordította az utolsó mondatot, és a sah szomorúan rázta a fejét. Azután lehúzott
az ujjáról egy rubingyűrűt, és a lány kezébe nyomta.
– Ti, sibi Takaru. Dido. Brahous brabouna, bouna saki. Ippi goura Brahouna ta tippo a
mismit. – És kinyitotta előtte a kocsi ajtaját.
– Azt mondta, hogy vegye el a gyűrűt, helyes kis polgártársnő – magyarázta Khashdrahr
gyengéden. – Búcsúzik magától, és sok szerencsét kíván, meg azt mondja, hogy néha még a
legnagyobb prófétáknak is csak annyi az eszük, mint a poloskának.
– Köszönöm, uram – mondta a lány. Kikászálódott az autóból, és újra sírni kezdett. – Áldja
meg az isten.
– Dibo, sibi Takaru – mondta, és újra elkapta a tüsszentési roham. Kifújta orrát, azután
megszólalt: – Sumklish!
25
Amikor a Rét Szelleme tajtékot verve a Parthoz ért, a tájékoztató rendszer lehalkított
hangszórói a Jó éjt, Szívem! édeskés dallamát susogták a fenyők zúgása, a nagy, kék víz tükre
és a sas szárnyának csapdosása fölött.
Egyetlen lámpa sem égett az asszonyok és gyerekek szálláshelyén. Csak a Központi Igazgatási
Épületben világította meg egyetlen halvány fényforrás az alvó portás körvonalait.
Paul oda indult, hogy megkérdezze a portást, hol találhatja meg Anitát. Hirtelen fény csapott
a szemébe. Amikor pupillái alkalmazkodtak a fénysugárhoz, ismét saját arcát látta egy
tükörben a felirat alatt: A LEGJOBB FELESÉGET A VILÁG LEGJOBB ÁLLÁSÁRA
LEGALKALMASABB FÉRFINAK.
Futva hagyta maga mögött a tükröt, s közben arra gondolt, ugyan hányszor szemlélhette
önmagát és ezt a szöveget Anita ebben a tükörben, és vajon hogyan fogadja a hírt, hogy az ő
legalkalmasabb férfija már csak egyszerűen férfi, mindennemű állás nélkül.
Felébresztette a portást, az pedig telefonon hívta Anita szállásának gondnoknőjét.
– Mi van odaát a mai estélyen? – tudakolta álmosan a portás, miközben várta, hogy a
gondnoknő fölvegye a telefont. – Maga a tizedik fickó, aki ma éjszaka átjön. Rendszerint csak
a negyedik napon kezdenek átszállingózni. De mi a fene van ezzel a gondnoknővel? Hiszen ott
áll a telefon a fekhelye mellett. – Az órára nézett. – Tudja, hány óra? Már egy kis fogdosásra
sincs ideje. Három perc múlva indul vissza a szigetre az utolsó hajó.
– Ha itt akarja tölteni az éjszakát, legalább előttem ne mondja. Huszonhét szabály tiltja.
– Csengessen csak.
– Ennyiért akár egy hétig is láthatatlanná teheti magát. Milyen a gusztusa? Szőke, barna,
vörös? Ááá! Felel végre! Hol a pokolban volt? – kérdezte a gondnoknőt. – Van ott valami
Mrs. Paul Proteus? – Bólintott. – Ühüm, ühüm. No jó. Tegyen egy cédulát az ágyára. –
Paulhoz fordult. – Kiment, doktor.
– Kiment?
Paul számára újdonság volt, hogy Anita nagy sétáló. Még az utca túlsó oldalára is autón
ment át a házukból, és a leghatározottabban tagadta a testgyakorlás összes előnyeit, bár
közben úgy evett, mint egy béres, mégis fiatal és bájos maradt, akár egy hercegkisasszony.
Paul leült egy nádszékbe az Igazgatási Épület fedett előterében, és lábát a fahasábokból vert
kerítés lehámlott kéregdarabjain nyugtatta.
Fények villantak a sétányok mentén, és halk jelhang tudatta, hogy az utolsó hajó indulni
készül a szigetre.
Nevetés hallatszott, kavicsok pattogtak az ösvényen, és egy emberpár futva indult az erdőből
a kikötő felé. Mivel futás közben is átfogták egymás derekát, olyan esetlennek látszott a
mozgásuk, mint a zsákbanfutóké. Ez bosszantotta Paul szépérzékét. Kínos volt otromba
ölelkezést figyelnie, amikor az ügyes Anitával szerzett hosszú tapasztalat megtanította rá,
hogy ha helyesen csinálják, inkább táncra hasonlít.
Paul egyre inkább azonosította magát a férfival, miközben figyelte őket. Mindig szerette
kilesni mások nagy pillanatait, most pedig különösen vágyott ilyen pillanatra. Régi élete véget
ért, az új pedig, bármilyen lesz is, még nem kezdődött meg; sóvárgott a szerelemre, Anita
szerelmére.
A nő már visszafelé jött, lassan, elgondolkodva, elégedetten. Csodálatosan.
– Anita!
Az asszony felszökött, és védekező mozdulattal keresztbe fonta karját a mellén. Aztán lassan
lebocsátotta a karját, kihúzta magát, mint akinek semmit sem kell rejtegetnie, legkevésbé
Shepherd ingét.
Amikor Paul hallgatott, kezdte elveszteni magabiztosságát, idegesen tépdeste a kerítés fáiról
a kérget, kis darabokra törte, és kihajigálta a nyári éjszakába.
– De még mennyire.
– Kirúgtak, igaz?
– Igaz, de nem azért, mert megszegtem volna akár egyet is a Tíz Parancsolatból.
– A te könyvedben az áll, hogy egy másik férfi ingének viselése már házasságtörés?
Paul elégedett volt. Sikerült Anitát zavarba hoznia. Biztosra vette, hogy ráveheti: jöjjön vele.
Alig föltételezhető, hogy az unalmas, nagyképű, összeférhetetlen Shepherd másra kellett volna
Anitának, mint az ő sakkbantartására.
– Örülök, hogy ilyen könnyen veszed – mondta Anita kimérten. – Azt hiszem, ez is bizonyítja,
amit mindig gondoltam.
– Mégpedig?
– Az ég szerelmére, én...
– Tönkretesz, hogy úgy kezelsz, mint egy gépet! De jól tudsz szónokolni arról, mit csináltak a
mérnökök és igazgatók a sok buta, szegény emberrel. Hát nézd meg, mit csinált velem egy
mérnök és igazgató!
– Te szabotőr!
Paul hátrahanyatlott a széken, és úgy rázta fejét, mintha kábán próbálna kitérni egy korbács
csapásai elől.
– Lehet, hogy igaz, amit mondasz, drágám. Nem tudom. De kérlek, szívem, feleségem, annyira
szükségem van most rád, amennyire még soha senkire nem volt szükségem életemben.
– Tíz perc kellett hozzá, hogy észrevedd. Ott kint – jegyezte meg az asszony dühösen.
– Most is gazdag vagy, és nem vagy beteg. – Homlokát ráncolva, futó pillantást vetett rá. –
Nem vagy beteg, ugye?
– Csak a szívem.
– Shepherdhez?
– Szüksége van rám, tisztel engem, ugyanazokban a dolgokban hisz, amelyekben én.
– Hmmmm?
– Tessék.
– Kroner doktor telefonált, közölte, hogy átviszik önt a vasútállomásra. Az épület túlsó
oldalán vár a dzsip. Fél órája van rá, hogy elérje a 12 óra 52 perces vonatot.
– Megyek.
Fullasztó csók volt, és az affektált érzelgősségből Paul rádöbbent, hogy Anita az égvilágon
semmit se várt ettől a csóktól, legfeljebb jótékony cselekedetnek szánta.
– Nem vagyok olyan buta, amilyennek gondolsz – felelte Anita, és határozott mozdulattal
ellökte magától. – Isten veled.
26
Paul Proteus doktort, immár minősítés nélküli emberi lényt, felrakták a 12 óra 52 perces
vonatra. Egy félig köpőcsészének, félig izzasztókamrának beillő ócska vagonba került,
szabadságra induló hatvan katonával együtt.
– Great Bend. Ez a megálló Great Bend – vágta egy hangszóró a magnetofon szövegét Paul
fejéhez. A mozdonyvezető minden állomás előtt megnyomott egy gombot a fülkéjében, beállt a
szalag, és megszólalt a hang. – A következő állomás Carthage. A következő állomás
Carthage. Klikk!
Egy öregember a Great Bend-i pályaudvar peronjának korhadt deszkapadlóján éppen akkor
csókolta meg búcsúzóul a feleségét, és szemrehányón nézett a sürgető hang irányába, mintha
meg akarná kérni, várjon egy másodpercet, hadd mondjon még valamit.
– Jövök! Jövök! – kiáltott az öreg, és elkeseredetten iramodott a mozgó vonat után, amilyen
gyorsan csak gyenge lábai engedték. Elkapta a kapaszkodót, felugrott, és zihálva állt meg az
ajtóban. Jegye után matatott, és az ajtón levő gépezetbe dugta. A gép felülvizsgálta, rendben
levőnek találta, visszahúzta az ajtón a reteszt, és beengedte az öreget a posztó bélésű
öntöttvas-óriás dohányzófülkéjébe.
– Ez a kurafi egy másodpercet sem hajlandó várni egy öreg emberre – mondta elkeseredetten.
– Hm!
– Neggy-ven-eggy, az ám! Kétszer húsz meg egy. És szeretném látni, hogyan segít a világra
egy ilyen gép egy gyereket.
– Hm!
– És olyat se láttam még, hogy a gép vigyázott volna egy hároméves kislányra St. Luistól
Poughkeepsie-ig.
– Hát nem is. Ezt elhiszem – mondta Paul. Elraktározta ezt a megjegyzést arra az időre,
amikor legközelebb találkozik Bud Calhounnal. Már szinte látta is a készüléket, afféle
Vasmenyasszonyt, persze elektronikusat és dárda nélkül, amint karjába vesz egy kislányt St.
Louisban, és átadja a rokonoknak Poughkeepsie-ben.
Paul fölszabadult sóhajjal dőlt hátra a kemény ülésen, lehunyta szemét, s úgy tett, mintha
aludna.
Paulnak sikerült görcsös álomba kényszerítenie magát, csak akkor ébredt föl, amikor útitársa
Constableville-nél végre az ajtón levő perselybe csúsztatta jegyét, és kibocsátást nyert. Paul
is elővette a jegyét, megnézte, nem szakadt-e el vagy nem gyűrődött-e össze, mert akkor nem
nyílik ki az ajtó Iliumban. Hallott már meséket agyalágyult öreg hölgyekről, akik elvesztették
a jegyüket vagy eltévesztették az állomást, és napokra bezárva maradtak a vonatfülkében.
Alig volt újság, amely ne tartalmazott volna történetet arról, hogyan szabadítottak ki valakit a
Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok vonat-takarító osztagai.
A munkájától megfosztott öreg kalauz eltűnt a constableville-i éjszakában, Paul pedig azon
tűnődött, mennyire állhatatos híve a gépesítésnek az amerikaiak zöme, még akkor is, ha saját
életét teszi tönkre a gépesítés. A kalauz panasza, akárcsak annyi más ember siránkozása, nem
arról szólt, hogy igazságtalan dolog elvenni az emberektől és a gépekre bízni a munkát,
hanem az, hogy a gépek korántsem végeznek el annyi emberi tevékenységet, amennyit jó
tervezők beléjük táplálhatnának.
Paul háta mögött, a szembenéző üléseken pókert játszottak, és egy kiérdemesült műszaki
tiszthelyettes, aki zebrának is beillett a helytállásért, önkéntes véradásért, külföldi
szolgálatért kapott sok szalag miatt, történeteket mesélt az utolsó háborúról – a Legutolsó
Háborúról.
– A Jézusát – mondta, miközben úgy keverte a kártyát az asztallapon, mint akinek sok ezer
kilométernyire jár az esze –, itt álltunk mi és ott álltak ők. Képzeljétek, hogy a vécé a
hegygerinc, azok a fattyúk pedig ott ásták be magukat, a túloldali lejtőn. – Az újoncok
összehúzott, harchoz értő szemmel bámultak a vécére, az őrmester pedig még egyszer
megkeverte a kártyát. – Az előző éjszakán egy telitalálat tönkretette az áramfejlesztőt.
– Jól mondod – jegyezte meg az őrmester. – Nos, ott álltunk – megvan az öt lap? –
tizennyolcan, egy korty folyadék nélkül, és szemben velünk ötszázan. Kikészült a
mikrohullámú jelzőrendszer, az érintésre robbanó aknamező, a magasfeszültségű drótsövény,
a távirányítású gépfegyverállás! Dáma, ász, ász, és az osztóé egy kettes. Tegyél az első ászra.
– No, fiúk, mit szóltok tíz centhez? Szóval tíz cent, csak hogy érdekesebb legyen. Hát, fiúk,
akkor aztán megkezdődött a móka. Hét óra nulla-nulla perckor ránkszabadítottak egy
százfőnyi járőrt, csak kitapogatni, hogy mink van. És nekünk semmink se volt! Az
összeköttetésünk is tropára ment, így hát nem is kérhettünk semmit. Az összes
robotharckocsinkat elvitték a 106-osok támogatására, szóval teljesen magunkra maradtunk.
Nagy volt a zűr. Elküldtem Mergenthaler káplárt a zászlóaljhoz, hozzon segítséget. Két dáma,
semmi, két ász, és megint egy tetves kettes az osztónak. Tegyél az ászra. Szóval közelednek,
fülsiketítően ordítva, és mi csak az istenverte puskákkal meg szuronyokkal fogadjuk őket.
Mintha az özönvíz tört volna ránk... Ász? A pokolba is, kettessel megütöm azt a tíz centet.
Nahát, éppen akkor hoz Merganthaler teherautón egy áramfejlesztőt, amit az 57-esektől csent
el. Fölvonszoljuk az állásunkra, beállítjuk, és csak láttátok volna. A szerencsétlen fattyúk ott
égtek halálra a drótsövényen, robbantak a talpuk alatt az aknák, a mikrohullámú
jelzőrendszer üzembe helyezte a távirányítású gépfegyverállásokat, a tűzszabályozó rendszer
bekapcsolta a lövegeket meg a lángszórókat, és körös-körül egymérföldön belül remegett a
föld. Így kaptam meg az Ezüstcsillagot.
Paul a fejét rázva hallgatta az őrmester képtelen történetét. Ilyen volt hát a háború, amelyben
egykor annyira szeretett volna részt venni, és sajnálta, hogy elmulasztotta a tüzes vérű,
kemény izmú hősiességre kínálkozó alkalmat. Bőven volt halál meg szenvedés, fogcsikorgató
helytállás és idegek próbatétele. De az embernek főképpen a gépek mellett kellett kitartania, a
szörnyű hajtóművek küzdöttek egymással azért, hogy melyik falhasson fel több embert.
Roland és Olivier helyére két sugárhajtású komputer lépett, sokkal sebesebben száguldanak
egymás felé, mint az emberi sikoly. Az amerikai puskás ember nagy hagyománya már csupán
jelképként él, amikor az ég felé irányítják a sortüzet a halottak fölött, a katonai temetők
ezreiben.
– Méghogy főiskolára az én koromban? Nem vagyok én iskolába járó fajta, fiacskám. Elég
volt nekem a középiskolát elvégezni. Még két évet töltsek az akadémián egy-két tetves arany
csillagért? Neeeem! Nos, egy dáma, és semmi, meg egy bubi és semmi, és egy ötös és semmi,
és az osztó kap, mennyit is? Három kettest. Szerencsés napom van, fiúk.
– Benne vagyok. Rajta. Ó, egy tetves hármas. Charleynak dáma. Lounak nyolcas. A pokolba
is, megint az őrmester nyer.
– Persze. Azóta kéri magát a tengerentúlra, amióta csak itt szolgál. Egy pár hármas Ednek,
Charleynak semmi, Lounak bubi, az osztónak pedig... a mindenit!
– Ász!
– No, csináljuk még egyszer... Mit értetek hozzá? – kérdezte az őrmester. – Ednek három
hármas. Persze, sajnálom, hogy Hacketts elmegy. Néhány év múlva pompás zászlóvivő lett
volna belőle. De ha nem akarja, az ő dolga. Charleynak semmi, Lou kapta az ászomat. Eddig
három hármas a legjobb.
– A többieknek: semmi, semmi, semmi. I-iiigen, ma jött meg a parancs. Utolsó kör, fiúk.
Semmi, semmi, semmi, és...
– A Jézusát!
– Sajnálom, Ed. Azt hiszem, még ez a harmadik ász is az enyém. Ja, Hacketts? Megkapja a
tengerentúli beosztást. Holnap reggel behajózik Tamanrasset felé.
– Tamanrasset?
– A Szaharában van, te ostoba fattyú. Nem ismered a földrajzot? – Kapzsin vigyorgott. – Mit
szólnátok egy kis huszonegyhez, csak a tréfa kedvéért?
Paul sajnálta a szellemi sivatagban született Hackettst, aki ráadásul most odahajózik, ahol
még a föld is terméketlen.
Paul vaksin tapogatózott az ajtóhoz, becsúsztatta jegyét nyílásba, az ajtó kitárult, és ő kilépett
Ilium állomás peronjára.
A csomagszállító fülke ajtaja is felpattant, egy koporsó csúszott ki a teherszállító liftbe, amely
az állomás mélyhűtött raktárába vitte.
A nem sokat ígérő vonatot egyetlen taxi sem várta. Paul felhívta a taxivállalatot, de senki sem
vette föl a telefont. Tehetetlenül bámult a jegyárusító automatára, a nylonharisnya-
automatára, a kávéautomatára, a rágógumi-automatára, a könyvárusító automatára, az
újságárusító automatára, a a fogkefeárusító automatára, a
Coca-Cola-automatára, a cipőtisztító-automatára, a
fényképező-automatára, azután kisétált a Telep elhagyatott
utcáira.
– Magányos vagy?
– Hm?
– Gyere föl.
Végigmászott a hosszú, sötét lépcsősoron, amelynek minden foka azt hirdette, hogy doktor
Harry Friedmann, fájdalommentesen dolgozó fogorvos, az Országos Biztosító és
Egészségügyi Tervhivatal engedélyének birtokosa. "Miért menne – így hangzott Friedmann
reklámszövege – D-006-nál alacsonyabb minősítésű orvoshoz?"
A lépcsőházból nyíló kitárt ajtóban, Friedmann doktoré mellett, ott várt a nő.
– Proteusnak.
– A féltestvérem.
– Te vagy a család fekete báránya, drágám?
– Ühüm.
Csak egyszer ébredt fel a nővel töltött éjszakán, akkor, amikor azt álmodta, hogy az apja áll
az ágy lábánál, és mogorván mered rá.
A nő gügyögött álmában.
27
Paul Proteus doktor a maga ura volt, egész héten egyedül élt a házban. Várt valamilyen hírt
Anitától, de semmit sem kapott. Nincs már mit mondaniuk egymásnak, ismerte föl
csodálkozva. Az asszony alighanem még mindig ott van a Parton. A Rét programja még egy
hétig tart. Azután következik majd az ingóságok szétosztásának zűrzavara és a válás. Vajon
milyen indokkal akar majd válni Anita? Lehet, hogy rendkívüli lelki kegyetlenség miatt, s ez
mulattatta Pault, de föltételezte, hogy elég közel járhat az igazsághoz. Bármilyen szabványtól
való legkisebb eltérés is szörnyű kínt okozott Anitának. Persze el kell mennie New York
államból, mert itt csak a házasságtörést és a szabotázsra való izgatást fogadják el válóoknak.
Ezeket is választhatja ugyan, de Paul föltételezte, hogy ennél többet ad magára.
Kiment egy ízben a tanyára, és úgy, ahogyan az ember istennek ajánlja életét, megkérte Mr.
Haycoxot, vonja be a munkába. Meg akarta fogni a Természet kezét. Hamarosan fölfedezte,
hogy az oly buzgón megragadott kéz durva és nehézkes, nyirkos és büdös. A bájos kis tanya
pedig, amelyet a szép gazdálkodó élet jelképének tartott, éppoly kevéssé odaillő, mint egy
szemétrakodó kapujába állított Vénusz-szobor. Nem ment ki többé.
Az üzembe is elment egy alkalommal. A Réti Hetek idejére leállították az egész gépezetet, csak
az őrök teljesítettek szolgálatot. Négyen fogadták, most már hivatalos szigorral, és
telefonáltak a Rétre Kronernak, utasítást kértek. Azután elkísérték egykori íróasztalához, ahol
összeszedte néhány személyes holmiját. Listát készítettek arról, amit elvitt. Ezt követően
visszameneteltek vele a külső világba, és becsukták mögötte a kaput, immár mindörökre.
Most a konyhában ült Paul, a mosógépsor előtti széken, és – ez az igazi pokol – maga mosta a
fehérneműjét.
– Nem segít a verekedés, Jimmy – magyarázta szomorúan. – Isten a tudója, soha senki se tette
boldogabbá a világot azzal, hogy betörté valakinek az orrát vagy azzal, hogy az övét törték
be.
– Tudom, de ha egyszer azt mondta, Mami, hogy nekem csak 59 a minősítési számom! – A
fiúnak már könnyek gyűltek a szemébe, annyira dühítette a sértés. – És azt mondta, hogy a
papáé csak 53!
Az asszony az ajkába harapott, lesújtottnak látszott, de aztán mintha erőt merített volna
valamilyen titokzatos forrásból, megragadta a konyhaasztal szélét. – Jimmy, nézz anyádra.
A tétlenül otthon töltött hét kezdete óta Paul rájött, hogy némi módosítással ez volt a látóideg
és a hátgerinc ellen támadó délutáni színdarabok alapproblémája. Az egyik műsor vég nélkül
vizsgálta azt a kérdést, lehet-e boldog egy alacsony minősítési számú nőnek egy magas
minősítésű férfival kötött házassága. Úgy látszott, hogy a válasz igen és nem.
– Jimmy, fiam! A minősítési szám nem jelent boldogságot, és Szent Péter sem vet minősítési
próba alá, mielőtt beengedne a mennyország kapuján. A legtalpraesettebb fickók voltak
mindig a leggonoszabbak.
Jimmy gyanakodva bámult, azután meglepődés látszott az arcán, végül tartózkodóan ugyan,
de hagyta magát meggyőzni.
– Úgy érted... egy olyan egyszerű fickó, mint én, olyan közönséges emberek, mint mi, Mami,
úgy érted, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint,... mint mondjuk Garson doktor, az üzem
igazgatója?
– Garson doktor, a maga 169-es minősítési számával? Garson doktor, a maga filozófiai,
természettudományos meg a többi mit tudom én milyen doktorátusaival?
– Igen, Mami, ő.
– Garson doktor? Jimmy, fiam, láttad a táskákat a szeme alatt? Láttad a ráncokat az arcán?
Az egész világot a vállán hordozza, Jimmy. Ezt szerezte neki a magas minősítési száma.
Tudod, mennyi idős?
– Nagyon öreg, Mami.
– Tíz évvel fiatalabb, Jimmy, mint az apád. Ezt szerezte neki az esze.
– Hi, népeim – köszönt rájuk. – Minden tökéletes az én boldog kis otthonomban, ugye?
– Igen, papa, gondolom, hogy igen. Úgy értem, átkozottul rendben van minden!
Orgonazene hallatszott, aztán a bemondó jelentkezett, aztán egy mosópor reklámja, és Paul
lecsavarta a hangot.
Csengő hallatszott az ajtó felől. Mióta csöngethetnek? Bekapcsolhatta volna a házi televíziót,
hogy megnézze, érdemes-e ajtót nyitni, de annyira vágyott társaságra. – bármilyenre –, hogy
egyenesen örömmel ment az ajtóhoz.
– Proteus doktor?
– Tessék.
– A rendőrségtől jöttem.
– Látom.
– Nem jelentkezett.
– Ma megy le jelentkezni, doki, mégpedig egy órán belül. – A megtisztelő doki megszólítást,
ezt is most tanulta meg Paul, olyan hangsúllyal is lehetett mondani, hogy az illető azt kívánta,
bár sohase járt volna tíz mérföldnél közelebb az egyetemhez.
– Igen... Úgy lesz, ahogy mondja.
– Magammal viszem.
– És a klubtagsági könyvét.
– Majd előszedem.
– És a repülőbérletét.
– Rendben van.
És egy óra múlva Paul udvariasan jelentkezett a rendőrségen, egy cipődobozban vitte
magával a kiváltságokat biztosító iratokat.
Amíg arra várt, hogy valaki szóba álljon vele, az egyik sarokban üvegfal mögött működő
sugárfényképezőgépet figyelte, amely éppen egy szökésben levő személyről készített arcképet,
és mellékelte hozzá a rövid életrajzot. Az arckép részletekben tűnt elő a gép tetején levő
résből: először a haj, aztán a szemöldök, egy vonalban ezzel a szöveggel: KÖRÖZÉS, ezt
követően a nagy, elszánt szemekkel együtt a név: Edgar Rice Burroughs Hagstrohm, HJH-
131 313. Hagstrohm gyalázatos esete orrával együtt jelent meg: "Hagstrohm
hegesztőpisztollyal szétvágta M-17 típusú chicagói otthonát, azután meztelenül elment Mrs.
Marion Frascatihoz, régi barátja özvegyéhez, és felszólította, hogy tartson vele az erdőbe.
Mrs. Frascati nemet mondott, Hagstrohm pedig eltűnt a lakóteleppel szomszédos
madárvédelmi rezervátumban. Itt kijátszotta a rendőrség figyelmét, és az a gyanú, hogy
menekülés közben egy fáról egy arra haladó teher...
– Potenciális szabotőrök.
– Ó, tudják ők, tudják – mondta az őrmester. – Megfontolták. Mindenkiről ezt közlik, aki több
mint négy évig járt egyetemre, és állás nélkül van. – Összehúzott szemmel figyelte Pault. –
Meglepné, doki, ha tudná, mennyire eltalálják.
– Van valami új a Freeman-ügyben, Sid? – kérdezte az őrmester, akit már nem érdekelt Paul.
– Ellenőrizted a vákuumcsöveket?
– Személyleírást adott?
– Rajta, mondhatod.
– Középmagas. Fekete cipő, kék öltöny. Nyakkendő nélkül. Jegygyűrű. Simán hátrafésült
fekete haj. Borotvált. Hegek a kezén és a tarkóján. Kissé húzza a lábát.
Amíg mondta, a tisztviselő rezzenéstelen arccal nyomkodta a gombokat.
– Szép munka – ismerte el az őrmester. Felemelt egy mikrofont. – 57-es kocsi, 57-es kocsi!
Menjen a...
Amikor Paul kilépett a napsütötte utcára, rabszállító autó fordult az épület mögé vezető útra.
Nem szirénázott, csak kerekei csattogtak úgy, ahogyan az új gumi szokott a forró kátrányon.
Paul kíváncsian leskelődött, amikor az autó megállt egy rácsos kapu előtt.
Paul elindult, de megállt még egy pillanatra, hogy megnézze a foglyot, aki szinte elveszett a
kocsi sötét belsejében két fegyveres között.
Paul nem tudta elhinni, hogy ez az ember csakugyan rálőne egy ácsorgóra, így hát tovább
ácsorgott. A puskacsőtől való félelmét mérsékelte kíváncsisága, hogy lásson valakit, aki még
jobban elrontotta a dolgát a társadalommal, mint ő.
– Elég legyen, ne bolondozzon tovább, hallja? – harsant egy ideges hang a kocsiban. –
Kifelé!
Egy pillanat múlva Fred Garth doktor botorkált ki a napfényre, bilincsbe verve,
borotválatlanul, tágra nyitott szemmel, fintorogva. A Kék Csapat tépett ingét viselte.
Paul fel se tudta fogni, hogy valóban ezt az érthetetlen jelenetet látja, amikor csapat- és
sátortársa, vetélytársa a pittsburghi állásért már el is tűnt a rács mögött.
– Nos?
Paul kábán baktatott ki az utcára, régi kocsiját ott hagyta az épület előtt, és nekivágott a
dombnak, a Telep főutcája meg a hídfőnél álló kocsma felé.
A városháza órája négyet ütött. Tizenkettőt, hetet vagy egyet is üthetett volna, Paulnak
mindegy volt. Sehol, semmikor sem volt semmi dolga, és úgy gondolta, soha nem is lesz már.
Maga határozza meg az okát, ha elmegy valahová vagy csak megy ok nélkül. Senki sem bíz rá
többé tennivalót. A gazdasági élet már nem kíváncsi rá. Csak a rendőrségi gépeket érdekli a
kartotékja, azok pedig ösztönös bizalmatlansággal kezelik, mióta megkapták a lyukkártyáját.
– Érdekes, doki?
– Én meg azt hittem, hogy maga van ott. Hogy van az ajka?
– Köszönöm, gyógyul.
– Nem tud róla? Mindenkit kirúgtak, az egész segédszemélyzetet, amikor az a botrány történt
a fával. – Nevetett. – Most maguk főznek, maguk ágyaznak, maguk gereblyézik el a
patkónyomokat, mindent maguk csinálnak.
– Mindenki?
– Mi a fene?
– És a Zöldek?
– És Shepherd?
– Tökmag Jankót gondolja? Hát az mindenbe beleavatkozott, ő akart belőni minden gólt.
– És?
– És így senki sem lőtt egy gólt se. Azt hallottam legutóbb, hogy a csapata be akarta beszélni
neki, hogy vírusos tüdőgyulladása van, és néhány napra betegszobára kellene mennie. Valami
baja van, annyi szent. – Alfy az órájára nézett. – Nicsak, most kezdődik a kamarazene a hetes
csatornán. Nincs kedve játszani?
– De nem magával.
– No, csak a játék kedvéért. Nem pénzbe. Most kezdek átállni a kamarazenére. Egészen új
terület. Maga figyeli a csellót és a bőgőt, én meg a brácsát és a hegedűt. Rendben? Aztán
összevetjük, amit megfigyeltünk, és megosztjuk a tudásunkat.
A söntés félhomályában egy tizenéves fiú nézett fel reménykedve az egyik boxból. Három
sorban gyufaszálak feküdtek előtte az asztal lapján: három az első sorban, öt a másodikban,
hét a harmadikban.
– Helló – szólította meg Pault a fiatalember esetlenül, reménykedve: – Nagyon érdekes játék
ez. Az a cél, hogy a másikra maradjon az utolsó gyufa. Bármelyik sorból annyit vehet el,
amikor maga jön, amennyit akar.
– Ez az első napod! – mondta Alfy keményen. – Ne veszítsd el, a bátorságod. Jól van, hát
vesztettél. Hiszen csak most kezded.
– Ez a kisöcsém, doki. Joe. Most kezdi az életet. Kapkod utána a hadsereg meg a hájéhá, de
én megpróbálom a saját lábára állítani. Ha ez a gyufatrükk beválik, jó, ha nem, majd
kitalálunk valami mást.
– Persze, hogy gyakorlod! – mondta Alfy. – Mindenki gyakorol valamit. Az is munka, hogy
felkelsz az ágyból! Az is munka, hogy elveszed az ételt a tányérról, és a szádba rakod! De
kétféle munka van ám, kölyök, munka és kemény munka. Ha ki akarsz ugrani, ha piacra
akarsz dobni valamit, akkor kemény munkára van szükség. Szemelj ki valami lehetetlent, és
tedd meg, vagy maradj hülye csavargó egész életedre. George Washington idejében is
mindenki dolgozott, de George Washington keményen dolgozott. Shakespeare idejében is
mindenki dolgozott, de Shakespeare keményen dolgozott. Én is azért lettem az, ami vagyok,
mert keményen dolgozom.
– Jól van, jól van – vágott közbe Joe. – De hát nekem, Alfy, nincs meg hozzá, az eszem, a
szemem, a kitartásom. Talán mégis jobb lesz, ha bevonulok a hadseregbe.
– Ha ezt megteszed, kölyök, én szóba nem állok veled többé – mondta Alfy dühösen. – Ha
valakit Tuccinak hívnak, álljon meg a saját lábán. Mindig így volt, és mindig így is kell lenni.
– Garth? – nevetett. – Azelőtt nem tudtam, de most már tudom. Ő hántotta le a tölgyet.
– Lehetetlen!
– De bizony. És még csak eszükbe se jutott, hogy kihallgassák. Őt nevezték ki abba a
bizottságba, amelyre a kihallgatásokat bízták.
– Elárulta magát. Amikor eljött a fa-orvos, hogy megfoltozza, Garth a vízbe dobta a
szerszámait.
Paul melléje ült, és beszélgetni kezdett a csapossal. Szaggatott volt a párbeszéd, mert Alfy
egyre küldözgette az embert a televízióhoz fel- és lecsavarnia hangot.
– A zongoristát?
– Ühüm.
– És ha látom?
Paul a maga választotta új életben talált ellenséges és közönyös társak egészségére ürítette
poharát, köhögött, mosolygott, gyanakodva nyalta a szája szélét, próbálta megállapítani, mi
baja az italnak, aztán ájultan zuhant le a bárszékről.
28
A domb és a völgy
Harold Roseberry, TN-002 minősítési számú testnevelő tanár két iratot fektetett egymás mellé
viaszos fényű rózsafa íróasztalára. A hatalmas asztal, amelyen akár egy helikopter is
leszállhatott volna, a Cornell Egyetem egykori növendékeinek ajándéka volt, amit az egyik
sarkán ezüst plakett tanúsított. A bőkezű ajándék indokát drága intarzia hirdette az asztal
lapján: a Vörös óriások futballcsapatának eredményei az előző öt bajnokságban. Ennek a
tárgynak az oka és célja legalább nem hagy kétséget a jövő régészeinek.
– zengte a fiatalok kórusa, és Roseberry doktornak nagyon nehezére esett a két iratra
összpontosítani figyelmét. Az egyik a művészeti és tudományos fakultás dékánjának, az
egyetem fura, ódon részében székelő fura, ódon embernek a feljegyzése volt, a másik egy öt év
előtti levél egy hajdani rosszindulatú növendéktől, aki kifogásolta a csapat pályán kívüli
viselkedését. A dékán feljegyzése arról szólt, hogy egy bizonyos Mr. Ewing J. Halyard
érkezett a városba, megmutatja az egyetemet a bratpuhri sahnak, és mellékesen pótolni
kívánja a testnevelési minősítésével kapcsolatos tizenhét év előtti adminisztratív mulasztást. A
feljegyzés arra kérte Roseberry doktort, jelölje ki egyik beosztottját, aki lebonyolítja másnap
reggel Halyard testnevelési záróvizsgáját.
Verhetetlen bajnok!
– folytatódott a dal.
Roseberry felnyögött. – Hogy a fenébe gondolják, meddig játszhat egy ember főiskolai
csapatban? – Őt hat évvel ezelőtt vásárolta meg Cornell a Wabash Főiskolától, és megbízták,
állítsa össze egy csodacsapat névsorát. Aztán, meg kell adni, meg is vásárolták a játékosokat.
Hullámai fölött
Dicsősége örök...
– Persze, hogy örök a dicsőség – mondta Roseberry. – De ki az ördög fizeti meg az árát? – Az
első két esztendőben behozta a csapat, amibe került. A következő három évben megkereste a
pénzt egy új vegyészkari épületre, egy hő- és energialaboratóriumra, a Mezőgazdasági
Mérnöki Kar új igazgatási épületére és négy új tanszék – a Műszaki Alkotás Filozófiája, a
Műszaki Alkotás Története, a Műszaki Tájékoztatás meg a Műszaki Alkotás és a Fogyasztó
Rabsága tanszék – létesítésére.
Roseberrytől egyáltalán nem volt várható, hogy figyeljen az egyetem tanulmányi munkájára,
de ő mégis gondosan számba vette a fejlesztés minden mozzanatát, dicsőséggel nyugtázta,
mennyivel gazdagodott az intézmény, mióta ő, csapatával együtt, megérkezett a Cayuga kék
vizének partjára. A balszerencsés bajnoki idény előérzetétől hajtva már fogalmazott is
elméjében egy polemikus levelet a volt növendékekhez, s ebben nyomatékosan felsorolta a
tanulmányi kiadásokat. A levél első sorai már végső formát öltöttek. A "Sporttársak!"
megszólítás után ez következik majd csupa nagybetűvel:
Úgy találta, hogy az egészet nagybetűkkel kell írni. A helyzet igazán hatásos levelet követelt.
Csengett a telefon.
– Buck Young vagyok, doki. Kaptam egy cédulát, hogy hívjam fel magát. – A rekedtes hang
szorongásról árulkodott, úgy, ahogy Roseberry remélte. Szinte látta, amint Buck percekig ült
a telefonnál a cédulával a kezében, mielőtt tárcsázott. Most, hogy Buck eljutott idáig,
Roseberry úgy vélte, tovább is fog lépni.
– Persze, persze – mondta Roseberry, és elbűvölten mosolygott. – Hogy vagy, Bucky gyerek?
– Ááá – mondta Roseberry. – Miért nem lazítasz egy kicsit? Üljünk le egy sörre a
Hollandiban. Ha meghallod, milyen híreim vannak, talán irányt változtatnak az óhajaid.
– hangzott fel újra az ének odakint, és Roseberry doktor türelmetlenül várta, hogy
alábbhagyjon a zsivaj. Ha már mindenáron gyűléseznek a futballszurkolók, tartsák másutt, ne
itt, ahol zavarják őt meg a csapatot. Ezt is fel kell írni: Cornell annyira garasoskodó, hogy az
egyetem területén szállásolják el a sportolókat, ahelyett, hogy a diákok zsivajától távol
emelnének külön épületeket részükre.
– Várj, amíg ezek itt befogják a szájukat, Bucky gyerek, még a saját gondolatomat se hallom.
Vagy hajlandó Cornell előrelépni, vagy kereshet magának másik edzőt – gondolta magában
Roseberry. Ott van például Tennessee, az igazán haladó társaság. Miami Beachben tartják a
csapatukat, nem csoda, hogy Milankowitz hozzájuk ment 35 ezerért, miután elutasította
Chicago 40 ezer dolláros ajánlatát.
– Jól van, Bucky gyerek, már hallom a hangod. Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk a
Hollandiban egy negyedóra múlva, és innánk együtt néhány pohárkával?
Roseberry doktor a csapat parkolóhelyén beült lehajtható tetejű kocsijába, és a Delta Upsilon
diákklubhoz hajtott. Ennek a klubnak a pályáján látta először futballozni Buck Youngot egy
klubközi amatőrmérkőzésen. Úgy küzdött Young a Delta Upsilon színeiben, hogy nincs
főiskola az országban, amelynek meg ne ért volna évi 50 ezer dollárt.
Tavaly ősszel történt ez, és a Delta Upsilon 450 góllal nyerte meg a bajnokságot a másik hat
klub előtt. Young egymaga 390 gólt lőtt, az ő átadásából született további 54, a többit egy
bizonyos George Ward szerezte, s a sok más adat mellett valahogy az ő neve is megragadt
Roseberry emlékezetében.
Young azonban hajlíthatatlan maradt, amikor Roseberry megkörnyékezte. Azt mondta, hogy
csak szórakozásból futballozik, és mérnök akar lenni. Egy évvel ezelőtt, amikor a Vörös
óriások csapata még messze a legjobb volt Keleten, mert Yale és Penn csak akkor kezdett a
pénztárcájába nyúlni, Roseberry megengedhette magának, hogy csak mosolyogjon Youngnak
a mérnöki pályáért való lelkesedésén. Most azonban már nem volt mosolyogni való, és
Roseberry Young megszerzésében látta az egyetlen esélyt arra, hogy megőrizze TN-002
minősítését. Elad majd néhány kiöregedett játékost Harwardnak, ahol mindenkit megvesznek,
akihez olcsón hozzájutnak, a bevételből pedig mélyen a szabad piaci ár alatt megszerezheti
magának Young szolgálatait.
A belépő Roseberry doktort éljenzéssel köszöntötték a kölykök. Nyájas képet öltve rájuk
vigyorgott, de magában, arra gondolt: "Az istenit, mi közöm ezekhez a
mérnökcsecsemőkhöz?" Utat tört magának a tömegben, nem is értette, mit akarnak tőle, s az
egyik sötét sarokba ment, ahol Purdy és McCloud, az a két játékos, akit Harwardnak akart
eladni, kortyolgatta az edzésidőben engedélyezett egy pohár sörét az egyik boxban.
Csendesen, komoran beszélgettek, és felnéztek ugyan, amikor Roseberry doktor odalépett
hozzájúk, de nem mosolyogtak.
– 'stét fiúk – mondta Roseberry, és leült McCloud mellé. Szemét az ajtóra szögezte, várta
Buck Young érkezését.
– Miért ne játszhatna egy ember – kérdezte McCloud – negyven éves koráig is főiskolás
csapatban, ha jól tartja magát? – McCloud harminchat éves volt.
– Persze. Negyvenhárom, és még mindig menő. Semmi akadálya, hogy ötvenéves koráig
folytassa. A legtöbb embernél semmi akadálya.
– Lefogadom, hogy ha szétnézek a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok között, össze
tudok hozni egy csapatot, amely megnyeri a Borostyán-liga bajnokságát. Csupa olyan
negyvenen felüli fickóból, akit már leírtak.
– McCarren – folytatta McCloud. – Mirro, Mellon. Nem igaz, doki? – vetette oda McCloud a
kérdést Roseberrynek látszólag csak úgy mellékesen.
McCloud és Purdy zavartan feszengett, aztán mindkettő arra gondolt, hogy jobb lesz, ha
vigyáznak a formájukra a Vörös óriásokra váró fontos idény előtt.
– Jobb lesz, ha nem vedeltek olyan sokat – szólt oda egy bámészkodó diák, a két korsó sörre
mutatva. – Legalábbis, ha azt akarjátok, fiúk, hogy Cornell győzzön a Borostyán-ligában.
– Hol azt akarják, hogy kezet-lábat törjünk, és mutassuk meg, milyen keményen helytáll
Cornell, hol meg elvárják, hogy úgy éljünk, mint valami szerzetes – kesergett.
Roseberry doktornak eszébe jutott a levél meg a feljegyzés, amit az irodájában olvasott, és
megtapogatta a zsebét, hogy megbizonyosodjék róla, magával hozta-e őket.
– Ez az, élete legjobb éveit áldozza az ember egy főiskolának, és mit csinálnak velünk, amikor
kizsigereltek? Belöknek a Helyreállíthatatlanak és Javíthatatlanok közé. Menj a fenébe,
kölyök.
– Semmit! Csak egy emlékszalagot, még fürdőszobaszőnyegnek se jó, meg koszos állami
nyugdíjat.
– Félretehette volna a pénzét! – mondta Roseberry doktor dühösen. – Többet keresett, mint a
főiskola elnöke. Miért maradt olyan szegény? Ki tehet róla?
Purdy és McCloud lesütötte szemét, és idegesen fészkelődött. Pályájuk csúcsán ők is kerestek
annyit, mint néhai pajtásuk, Kisco, aki történetesen meghalt Rutgersért. De mindketten
ugyanúgy leégtek, mint ő, menthetetlenül leégtek, mert pazar házat építettek a Cayuga menti
dombokon, félévenként új autót vettek, szórták a pénzt öltözködésre...
A magas, erős Buck Young belépett az ajtón, és félszegen körülnézett a teremben. Roseberry
doktor felállt, intett neki, és Purdyt meg McCloudot faképnél hagyva az ajtóhoz ment.
– Bucky gyerek!
– Doki. – Úgy látszott, Buck szégyelli egy kicsit, hogy az edzővel látják, és reménykedve
keresett egy üres boxot. Úgy viselkedett, mintha kábítószerügynökkel lenne randevúja, és
Roseberry doktor vidáman gondolt rá, hogy bizonyos mértékig igaza is van.
– Nem akarom szaporítani a szót, Buck, mert kevés az idő. Még egyszer nem teszem meg ezt
az ajánlatot. Holnap talán már késő lesz. A volt diákjainkon múlik – hazudta.
– Harmincezret kínálhatok neked, Buck, hatszázat egy hétre, egész évben, holnaptól kezdve.
Mit szólsz hozzá?
– Minden hétre?
– Hát erre, bizony, szigorú szabályok vannak. Nem lehet egyszerre főiskolai futballt játszani
és főiskolára járni. Valamikor megpróbálkoztak ezzel, de te is tudod, milyen zűrzavar támadt
belőle.
– Nem magamért kérlek erre, Buck! Gondolj diáktársaidra. Csak nem akarod, hogy
elveszítsük az idei bajnokságot?
– Jézusra...
– Minden szavát hallottam – szólt közbe egy vörös hajú fiatalember. Nem Benediktinert ivott
Pluto-vízzel, whisky és víz keverékét loccsantotta poharából az asztalra, amikor hívatlanul
leült Buck mellé, és szembenézett Roseberry doktorral. Nyitott nyakú inge alatt a Rétről
hozott atlétatrikó vöröslött.
– Mindent hallottam – mondta, és Buck vállára tette kezét. – Útelágazáshoz jutottál, fiú. Nem
sok útelágazás maradt már az ember életében. Csupa egyirányú út van, mindkét oldalán
sziklaszirtekkel.
– Nem maga, hanem doktor, ha megengedi. Edmund L. Harrison doktor vagyok az Ithaca
Művekből. Szólíts Ednek, vagy fizess öt dollárt.
Félig lehunyta szemét, és jóindulatú részegek módján már majdnem sírva fakadt, annyira
meghatotta a mások iránti szeretet és segítőkészség.
– Ha maga derék fickó – folytatta –, és tud gondolkodni, kevesebbet szenved attól, ha vesén
rúgják a futballpályán, mint attól, ha mérnökként és igazgatóként éli le az életét. Higgye meg,
ebben az életben ezerszeres halállal halnak meg azok, akik gondolkodnak, akik érzékenyek és
felismerik, milyen nevetséges az egész.
Roseberry doktor hátradőlt, és összefonta kezét lapos, kemény hasa fölött. Ha eszébe jut, saját
pénzén fogad egy hivatásos színészt, hogy megtegye azt, amit Harrison doktor ingyen
megtesz.
– Nem érdekel, ha meghallják – harsogta Harrison – azok után, amit az egyetlen felnőtt
férfival tettek. Kirúgták Proteust, ezt tették vele.
– Proteus már évek óta halott – mondta Buck, aki már biztosra vette, hogy Harrison
szélhámos.
– A fiáról beszélek, Paulról – folytatta Harrison. – Hadd tanácsoljam hát magának, fiam,
menjen a futballpályára, keressen pénzt vérrel-verejtékkel, az izmaival. Ott a becsület és a
dicsőség, legalábbis egy darabka belőle, és sohase fogja meggyűlölni önmagát. De az
ördögbe is, tartsa távol magát a haladás élén járóktól, mert ellátják ám a baltát, ha ugyan
elege nem lesz abból, hogy egyik gyárból a másikba szökdécseljen. – Megpróbált
feltápászkodni, előszörre nem sikerült, aztán nagy nehezen felállt. – No, a viszontlátásra.
– Hogy hová? Először is leállítom az Ithaca Műveknek azt a részét, amelyet rám bíztak, aztán
talán egy szigetre, egy kunyhóba az északi erdőkben, egy viskóba a floridai mocsarakban.
– Csinálni? – ismételte Harrison. – Csinálni? Éppen ez az, fiam. Minden ajtó bezárult. Nincs
más tennivaló, mint keresni egy anyaméhet, amelybe belefér egy felnőtt, és belemászni.
Különösen olyan felelne meg nekem, amelyikben nincsenek gépek.
– Rabszolgák.
– Hát már hogy a fenébe is – mondta Buck. – Én se gondolom, hogy emberek. Nem éreznek
fájdalmat. Bírják a munkát.
– Éppen ez a jó, nem igaz? Figyelembe véve, hogy milyen pocsékul dolgozik az emberek
zöme.
– Akinek rabszolgákkal kell versenyeznie, maga is rabszolgává válik – mondta nyomatékosan
Harrison, és elment.
Egy diákmódra öltözött, de sokkal idősebbnek látszó ember letette a bárpultra érintetlen
poharát, úgy fürkészte Roseberry és Young arcát, mintha örökre agyába akarná vésni
vonásaikat, azután Harrison nyomába eredt.
– Hát...
Roseberry végigmérte a közbeszólót. Homoksárga bajuszú férfi volt, ibolyaszínű inget viselt,
hozzá illő inggombokkal és sötét öltönyétől elütő, világos mellényt.
– Tessék?
– Azt hiszem, lesz egy kis dolgunk egymással holnap reggel, ugye?
– Ó – mondta Roseberry –, hát maga az? Magának kell letennie a testnevelési záróvizsgát?
– Igen, csakugyan. Két hete nem volt a számban cigaretta. Sokáig tart?
– Ó? Ilyen gyorsan megy? Jó. Nagyon jó. – Ennyi idő alatt nem sokat kopik a teniszcipő meg
a sort, amit délután vásárolt, gondolta.
– Ó, ezer bocs', uraim – mondta Roseberry. – Ez itt Buck Young. Még diák.
– Mennyire más, mint az én időmben – mondta Halyard. – Nekünk még minden reggel korán
kellett kelnünk, bármilyen idő volt is, felmászni a dombra, aztán ülni és hallgatni a lehető
legunalmasabb előadásokat. És persze valamilyen szerencsétlen pacáknak oda kellett állnia
elénk, hogy végigbeszélje a hét minden napját. A legtöbb esetben pocsék előadó volt.
– Igen, uram, a hivatásos színészek beállítása és a televíziós hálózat nagy fejlődést hozott –
mondta Buck.
– És a vizsgák! – kiáltott Halyard. – Igazán kellemesek most, hogy csak le kell nyomni
feleletként egy gombot, és már tudják is, átmentek-e vagy elhasatlak. Higgye el, fiam,
könyökig elkoptattuk a karunkat a sok írással, aztán hetekig kellett várnunk, amíg egy prof
osztályozta a vizsgát. És hányszor hibáztak a minősítésnél!
– Szentigaz – bólintott Roseberry. Zubbonyának felső zsebébe nyúlt, és elővette a levelet meg
a feljegyzést. A levelet odanyújtotta Halyardnak. – Itt van valami, amit jó, ha elolvas mielőtt
eljön.
Halyard a levélre nézett, és az első pillanatban el se tudta képzelni, mit jelenthet. A Cornell
Egyetem elnökének, Albert Herpers doktornak szólt, nem neki. Ezenfelül a keltezés szerint öt
éve írták.
Kedves Herpers doktor – olvasta – alkalmam volt látni a Vörös és Fehér színek viselőit a
Penn elleni mérkőzés után az idei Hálaadó Ünnepen, és be kell vallanom, szégyelltem, hogy
valaha is ötven mérföldnél közelebb jártam Ithacához.
Őszintén remélem, hogy Roseberryt azonnali lemondásra kényszerítik, vagy ha nem teszik,
akkor a feldühödött volt növendékek haladéktalanul eladják őt valamilyen harmadrangú
iskolának.
Befejezésül közlöm, hogy levelem másolatát elküldöm a volt növendékek titkárságának, a volt
növendékek valamennyi helyi szervezetének, az alapítvány igazgatósági tagjainak és a
washingtoni Sportminisztériumnak.
Őszinte híve
A sah kérdőn nézett Khashdrahrra, magyarázatot kért, mitől sápadt el annyira Halyard.
Khashdrahr csak a vállát vonogatta.
– A gát fölött – javította ki Buck Young, véget vetve a beszélgetésben beállt kínos szünetnek. –
Vagy a híd alatt.
– No, kölyök – mondta Roseberry –, mit szólsz harmincöt ezreshez? Igen vagy nem?
– Hát...
– Legyen harminchat.
McCloud bólintott.
Mindketten megrázkódtak, és lopva újra töltötték poharukat az asztal alá rejtett ládából.
29
Paul Proteus doktor, azaz most már gyakorlatilag csak Mr. Paul Proteus, a kábítószer
jótékony hatása alatt csupa kellemes álmot látott, s egyidejűleg gondolkozás nélkül beszélt,
mindenről elmondva az igazat, amiről csak kérdezték. Mintha a képviseletére fölfogadott
valaki válaszolt volna a kérdésekre, miközben ő maga lenyűgöző fantáziaképekre figyelt
lehunyt szemhéja alatt.
– Csak megrendezték. Azzal bíztak meg, hogy jussak be a Szellemtársaságba, és tudjam meg,
mire készülnek. De én igazán leléptem, csakhogy ezt ők még nem tudják – kuncogott Paul.
És Paul álmában lendületes, kecses táncot járt Az 58. épület-szvit élénk ritmusára.
– Undorodom a munkámtól.
– Azért, mert senki se jut általa sehová. Mert mindenkit zsákutcába juttat.
– Azért, mert értelmetlen – felelt Paul képviselője, amikor éppen Kroner csatlakozott a
baletthez. Súlyosan, földhöz ragadva menetelt az alagsorban dübörgő sajtolóprések
basszusára.
Váratlanul feltárult az ablak, amely előtt Paul szökdécselt, és Finnerty arca jelent meg a
nyílásban.
– Paul!
– Tessék, Ed.
– A mi oldalunkon állsz – mondta Finnerty. – Ha nem vagy velük, akkor velünk vagy!
Paulnak kínzóan hasogatott a feje, ajka cserepesre száradt. Kinyitotta szemét, és Finnertynek
a közelségtől torzított arcába nézett.
– Ó, hát velük. Mit gondolnak ők, Ed? – kérdezte álmosan. Most vette észre, hogy nyirkos
levegőjű, csendes szobában fekszik egy matracon, s mintha sűrű, holt tömeg súlya nyomná. –
Mit gondolnak ők, Ed?
– Te is segíteni fogsz.
– A fehér ember sorra megszegte az indiánoknak tett ígéreteit, majdnem egészen kiirtotta a
vadállományt, elvette az indiánok földjének zömét, és kegyetlenül elverte az indiánokat,
valahányszor ellenállási mertek tanúsítani – mondta Lasher.
– Amikor már nem volt vad és föld, és már védeni se tudták magukat – folytatta Lasher –, az
indiánok úgy érezték, hogy elveszett vagy elveszőben van mindaz, amit addig büszkén tettek,
ami miatt fontosnak érezték magukat, ami a múltban tekintélyt szerzett nekik, mindaz, ami
igazolta létüket. Nagy vadászoknak nem volt többé mire vadászniuk. Nagy harcosok nem
tértek vissza többé az ismétlőfegyverek tüzéből. Nagy vezérek sehová se vezethették többé
népüket, legfeljebb kilátástalan támadásokra és a halálba vagy tovább, a meddő földekre.
Nagy vallási vezetők nem bizonyíthatták többé, hogy a régi vallás győzelemhez és bőséghez
vezet.
– A mindenit!
– Gyökeresen megváltozott az indiánok világa – mondta Lasher. – A fehér ember világa lett,
az indián életmód pedig nem maradhat fenn a fehér ember világában. A megváltozott
világban lehetetlenné vált megőrizni a régi indián értékeket. Csak az a lehetőségük maradt
ebben a megváltozott világban, hogy másodrendű fehér emberek vagy a fehér emberek
szolgái legyenek.
– Vagy pedig még egyszer, utoljára harcra keljenek a régi értékekért – tette hozzá Finnerty
lelkesedve.
– Még egyszer, utoljára harcra készültek – mondta Lasher –, olyan csodaerejű ingben,
amelyen nem hatol át a fehér emberek golyója.
– Luke! Hé, Luke! – kiáltott Finnerty. – Állítsd le már egy másodpercre a sokszorosítógépet,
és gyere át.
Paul léptek csoszogását hallotta a nyirkos padlón. Felnyitotta a szemét, és Luke Lubbockot
látta, keserű arcvonásai egy kifosztott rézbőrű tragikus egykedvűségét tükrözték, amikor
odaállt az ágyához. Szarvasbőrt utánzó rojtos fehér ingét viharmadarak díszítették, az ing
szövetébe pedig stilizált bivalyt dolgoztak be élénk színű szigetelt huzaldarabokból.
– A jelképről van szó! – mondta Finnerty. – Hát még mindig nem érted?
– De, azt hiszem – felelt Paul kedves, álmos hangon. – Persze. Biztosan. Azt hiszem.
– Jó. Jó.
– Nem érti, doktor? – kérdezte Lasher. – A gépek gyakorlatilag ugyanazt jelentik
mindenkinek, amit a fehérek jelentettek az indiánok életében. Úgy érzik az emberek, hogy
egyre kevesebb marad érvényben a régi értékeik közül, mert a gépek megváltoztatják a
világot. Nem marad más választásuk, mint az, hogy másodrendű gépek legyenek vagy a gépek
szolgái.
– Gyerekes, mint minden egyenruha – mondta Lasher. – Nem tagadjuk, hogy gyerekes.
Elismerjük, hogy egy kicsit gyerekesnek kell lennünk, ha meg akarjuk szerezni azt a
tömegtámogatást, amire szükségünk van.
– Nézd meg csak valamelyik gyűlésünket – szólt közbe Finnerty. – Olyanok, mintha az "Alice
Csodaországban" lapjairól vágták volna ki őket.
– Minden gyűlés olyan – jegyezte meg Lasher. – De valamilyen varázslatos módon, nem is
értem, hogyan, a gyűlések mégis megteszik a hatásukat. Szívesebben intézném
méltóságteljesebben és érettebben az ügyeinket, mert ez jobban illenék ahhoz, amiért
harcolunk. De mindenekelőtt harcolnunk kell, a harc pedig szükségképpen méltatlan és
éretlen dolog.
– Harc – bólintott Lasher. – És reméljük, hogy jó harc lesz. Elég gyakran előfordult a
történelemben, hogy egyik értékrendet erőszakkal felváltották egy másikkal...
– Az indiánok és egy csomó más nép történetében, amelyeket idegenek igáztak le – példálózott
Finnerty.
– Igen, elég gyakran előfordult ahhoz, hogy sejthessük, mi lehet a sorsunk – mondta Lasher,
azután szünetet tartott. – S mit tehetünk a sorsunk megváltoztatásáért.
– Igen, uram.
– Akkor jó – mondta Lasher. – Hasonló helyzetben régen, ha egy Messiás reményt keltő
drámai küldetéssel lépett föl, gyakran a rettenetes kockázat ellenére is hatalmas fizikai és
szellemi forradalmak támadtak. Ha most lép fel egy Messiás, jó, megbízható, felrázó
küldetéssel, és ki tudja kerülni, hogy elkapja a rendőrség, forradalmat tud csinálni, talán elég
nagyot ahhoz, hogy elvegye a világot a gépektől, doktor, és visszaadja az embereknek.
– Semmit se kell tenned, csak ne légy szem előtt – magyarázta Finnerty. – Mindent elfognak
végezni helyetted.
– De én...
Becsapódott egy súlyos ajtó, és Paul tudta, hogy ismét egyedül maradt, s az ajtó túlsó oldalán
valahol ott van a Történelem, az pedig csak akkor engedi ki, amikor alkalmasnak találja.
30
A Történelem, amelyet ezúttal Ed Finnerty és James J. Lasher tiszteletes testesített meg Paul
Proteus doktor életében, csak azért engedte ki Pault a régi iliumi légvédelmi óvóhelyen levő
zárkájából, hogy megszabaduljon az állati lét folyamatában felgyülemlett excrementumtól. Az
élet más jeleit – kiabálást, tiltakozást, kérést, káromkodást – nem méltatta figyelemre a
Történelem, amíg el nem jött az ideje, hogy Ed Finnerty felnyissa az ajtót, és első ízben
elvezesse Pault a Szellemtársaság gyűlésére.
Az átlagemberek között akadt egy tucat tekintélyt sugárzó, sőt néhány jómódúnak látszó férfi
is. Ezek, úgy látszik, Paulhoz hasonlóan szakítottak a rendszerrel, amely addig dédelgette
őket.
Az érdekes kivételeket tanulmányozva Paul a közelében álló egyik elnyűtt emberre nézett, és
meglepődve fedezte fel, hogy ismeri. Ludwig von Neumann professzor volt az apró, zilált
öregember, a politikai tudományokat oktatta a Schenectadyi Union Főiskolán, amíg le nem
bontották a Társadalomtudományi Kar épületét, mert kellett a hely az új Hőenergia
Laboratóriumnak. Paul és von Neumann futólag ismerte egymást az Iliumi Történelmi
Társulatból, amikor még nem bontották le a Társulat épületét, hogy helyet csináljanak az új
iliumi atomreaktornak.
Udvarias taps köszöntötte Pault. Kissé fagyos volt a tapsolók tekintete, éreztették Paullal,
hogy sohasem válhat igazán teljes jogú társukká, hiszen nincs közöttük kezdettől fogva.
Csak Katharine Finch, Paul volt titkárnője és Bud Calhoun nem osztozott ebben a
fennhéjázásban, mindkettő ugyanolyan barátságosnak látszott, mintha most is a Paul
előszobájában időzne, akárcsak hajdanán. Bud képzelőerejének védőlégkörében maradva
lépett át egyik helyzetből a másikba, gondolta Paul, Katharine-t pedig változatlanul áthatotta
Bud iránt érzett imádata.
Amikor Paul leült és körülnézett, megállapította, hogy csak Luke Lubbock viselte a
Szelleminget. Luke nyilván semmihez se tudott kezdeni valamiféle egyenruha nélkül.
Paul a kábítószer-maradék hatása alatt arra számított, hogy valamiféle titkos szervezet indián
szavakkal telitűzdelt bolond szertartását látja majd, ezzel szemben a gyűlés Luke Lubbock
ingétől eltekintve nagyon is a jelenhez kötődött, egy mocskos, valóságos jelenhez, egy dühös
jelenhez.
A Szellemtársaság tehát egyszerűen csak alkalmas és hatásos név egy céltudatos csoport
számára, történelmi gyökerei pedig legfeljebb Lashert és tanítványát, Finnertyt érdekelték,
amikor a status quo elviselhetetlenségéről szóló művelt magyarázatokkal traktálták egymást.
A többieknek egyszerű indok, személyes gyűlölet is elegendő ahhoz, hogy bármihez
csatlakozzanak, ami sorsuk jobbra fordulásának ígéretét hordozza. Sorsuk jobbra
fordulásának ígérete, vagy – egészítette ki Paul a gondolatot, miután végigfürkészte néhány
ember tekintetét – a változás izgalmának ígérete.
El se tudta képzelni, mit keres itt Bud Calhoun, hiszen Budot egyáltalán nem érdekelte a
politika, és egyáltalán nem tudott gyűlölni. Ahogy Bud mondta magáról: "Csak arra legyen
időm, hogy szöszmötöljek valamilyen berendezéssel, és olyan jól érzem magam, mint a disznó
a sárban."
– Igenis! – jelentkezett egy barna bőrű férfi, akiben Paul az üzem egyik őrét ismerte föl. A-12
följegyezte a vöröshuzaligénylést, és félénken Paulra hunyorított.
– Minden pompásan megy. Két modell készen áll L-56 lakásán, bármelyik sötét éjszakán
kipróbálhatjuk.
– Azért én csak beépítettem – mondta Bud. – Olyan készüléket is kitaláltam, amely áramot
táplál a telefonhallgatóba, és leteríti az őrt, amikor megpróbál segítséget hívni. – Vidáman
kuncogott.
– Arra van, szükségünk – magyarázta Lasher –, hogy tervezzen egy jól használható, olcsó
páncélautót, amely áttör az üzemek kerítésén, olyat, amilyet az embereink szerte az országban
mindenütt gyorsan összetákolhatnak.
– A fenébe is, megvan – mondta Bud. – Olyasmire gondolok, amivel igazán megfoghatjuk
őket. Ha akarunk, úgy gondolom, csinálhatunk egy kis...
– Rajta.
– A Királyi Parmezánok minden helyi szervezetében van már egy-egy emberünk. Ötvenhét
szervezetük van.
– D-71-re számíthatunk – nyugtatta meg Lasher. – Akit ő vagy valamelyik embere szervez be,
mind ugyanazt a kezelést kapja, amit ti kaptatok: ugyanazt az italt, aztán nátriumpentatholos
kikérdezést.
– Rendben van – mondta a kérdező. – Csak azt akarom, hogy biztosra menjünk, puhánynak ne
bizonyuljon valaki a játszmának ebben a szakaszában.
– Benne különösen – mondta Lasher. – Olyasmiket tudunk Proteusról, amit ő sem tud saját
magáról.
Mindenki nevetett. Úgy látszott, örülnek a gyűlés feszültségét föloldó kis tréfának.
– Mi bajod? Semmit se kell tenned – magyarázta Finnerty. – Micsoda lehetőség, Paul. Hát
nem szolgálnánk-e mi is szívesen az ügyet, csak úgy, hogy itt ülünk, távol a hekusoktól,
felelősség és kockázat nélkül.
– Nagyon könnyű, igaz – mondta Paul –, de mégsem eléggé. Elmegyek. Sajnálom.
Finnerty bólintott.
Paul hátradőlt a székén. Úgy érezte, nem is rázza meg igazán az élet-halál alternatíva, amit
éppen elé tártak. Ez tiszta helyzet, félreérthetetlen ajánlat, merőben különböző minden
korábbitól. Itt fekete és fehér között kell választani, nem olyan elkent pasztellszínekből, mint
amikor még az iparban dolgozott. Ha ilyen döntés elé állítják, hogy tedd, amit mondunk, vagy
megölünk, ez éppen olyan felszabadító hatású, mint a néhány órával előbb kapott kábítószer.
Mindenki előtt nyilvánvaló, miért nem dönthet saját maga a sorsáról.
Így hát Paul hátradőlt a székén, és kezdte őszinte érdeklődéssel figyelni a fejleményeket.
– Mire jutott azzal a tévé-cápával? – kérdezte az üzemőr. – Nem maga járt utána
személyesen?
– Ne említsünk neveket!
– Ezt a nevet annyit emlegethetitek, amennyit csak akarjátok – szólt közbe Lasher komolyan.
– Nem a mi emberünk.
– Igaz – bólintott Finnerty. – Senkihez se tartozik, és nem is fog soha. Sosem csatlakozott
semmihez, az apja sem, de még a nagyapja sem, és ha valaha fia lesz, az sem fog csatlakozni
semmihez.
– Van, olyan feltétel, amely csatlakozásra bírná? – kérdezte az a férfi, aki aggályoskodott,
hogy túl lazák a toborzási módszerek.
– Csak egy – mondta Finnerty. – Ha mindenki pontosan ugyanúgy gondolkodik, mint Alfy
Tucci.
– Mindenki, akit halálra bosszant vagy beteggé tesz a jelenlegi helyzet – felelt Lasher.
– D-71 legutóbb azt mondta, hogy a roswelli Jávorszarvasok és Vadludak közül kell
választani – mondta Luke Lubbock.
– Rá kell állítani mindkét szervezetet – jelentette ki Lasher. – G-17, nincs valami jó ötlete,
hogyan tegyük tönkre az EPICAC-ot?
– Nagyon jó. Készítsen vázlatot, és adja oda D-71-nek, hadd juttassa el a megfelelő
emberekhez.
– Mindkét részéről jobb bedobni a törülközőt, ha akad olyan bolond, aki azoknak igazi puskát
és töltényt ad – felelt Lasher. – Azt hiszem, hogy ezt, szerencsére, mindkét oldalon tudják.
– Nem rosszul és nem jól – mondta Lasher. – Meglehetősen szépen szerepelnénk, ha most
rákényszerítenének. De ha kapunk még két hónapot, igazán meglepetéssel szolgálhatunk
nekik. No de fejezzük be már ezt a gyűlést, hogy munkához láthassunk. A szállítás?
Paul úgy érezte, mintha lehántanák egy tiszta, síma gerenda felületét, és feltárulnának alatta
a termeszek világvárosának alagútjai és hajszálcsövei.
Önök mindenki másnál többet beszéltek mindeddig a haladásról, fennkölt szavakkal beszéltek
arról, mennyi jót hozott a nagy és egyre folytatódó materiális változás.
Önök, mérnökök, igazgatók, hivatalnokok a magasabb intelligenciájú emberek közül már csak
egyedül hiszik, hogy az ember helyzete egyenes arányban javul azoknak az energiáknak és
berendezéseknek a gyarapodásával, amelyek a rendelkezésre álló erőforrásokat hasznosítják.
Tagadom, hogy léteznék olyan természeti vagy isteni törvény, amely megkövetelné, hogy a
gépek, a hatékonyság és a szervezettség hatóköre, hatalma és bonyolultsága örökké
növekedjék, békében éppenúgy, mint háborúban. Inkább úgy tekintem ezek növekedését, mint
egy törvény veszélyes hiányának következményét.
Itt az ideje, hogy véget vessünk a törvénytelenségnek kultúránk, ama területén, amelyért
különleges felelősséggel tartozunk.
Tekintet nélkül az emberek óhajára, minden gép, technika vagy szervezeti forma, amely
gazdaságosan helyettesíthet embereket, elfoglalja az emberek helyét. Nem föltétlenül rossz ez
a helyettesítés, de az már törvénytelen, ha az emberek kívánságára való tekintet nélkül
valósítják meg.
Tekintet nélkül arra, miképpen módosul az emberi élet tartalma, szüntelenül új gépeket, új
szervezeti formákat, új hatékonyságfokozó módszereket vezetnek be. Mindezt az emberek
életére gyakorolt hatás mérlegelése nélkül megvalósítani: törvénytelen.
Elszántam magam, és a Szellemtársaság tagjai elszánták magukat, hogy véget vetünk ennek a
törvénytelenségnek, és visszaadjuk a világot a népnek. Ha más eszközök kudarcot vallanak,
készek vagyunk erőszakot alkalmazni a törvénytelenség megszüntetése végett.
Javaslom, hogy a férfiakat és nőket állítsák újra munkába, hogy ők ellennrőzzék a gépeket, az
emberek gépek által végzett ellenőrzését korlátozzák. Javaslom továbbá, hogy bevezetésük
előtt vessék gondos vizsgálat alá minden technológiai és szervezeti változásnak az emberi élet
tartalmára gyakorolt hatását.
Radikális javaslatok ezek, rendkívül nehéz őket megvalósítani. De sokkal nagyobb szükség
van rájuk, mint a mi jelenlegi ťHatékonyság–Gazdaságosság–MinőségŤ nemzeti
szentháromságunkra.
Az emberek, úgy látszik, természetüknél fogva csak akkor lehetnek boldogok, ha olyan
tevékenységbe vonják be őket, amelyben hasznosnak érzik magukat. Ezért vissza kell adni
nekik az ilyen tevékenységekben való részvétel jogát.
Erénynek kell tartani a tökéletlenséget, mert az Ember nem tökéletes, és az Ember Isten
teremtménye.
Erénynek kell tartani a gyarlóságot, mert az Ember gyarló, és az Ember Isten teremtménye.
Erénynek kell tartani a nem teljes hatékonyságot, mert az Ember nem kifogástalanul
hatékony, és az Ember Isten teremtménye.
Erénynek kell tartani, hogy a szellemi tündöklést butaság kíséri, mert az Ember hol tündöklő
szellemű, hol pedig buta, és az Ember Isten teremtménye.
Lehet, Önök nem értenek egyet azzal az ódon és vitatott tétellel, hogy az Ember Isten
teremtménye.
Őszinte tisztelettel:
Von Neumann professzor levette szemüvegét, megdörzsölte szemét, és a maga elé tett papírra
bámult, várva, hogy valaki mondjon valamit.
– Hááát – szólalt meg a közlekedési csoport elnöke tűnődve –, nem túl bő lére eresztett?
– De hiszen jól hangzik – jegyezte meg a biztonsági szolgálat vezetője –, csak hát... kéne bele
valami arról, hogy... no de én nem vagyok a szavak embere, talán valaki más
megfogalmazhatná. Nem is tudom, hogyan mondjam el pontosan, mi jár a fejemben.
– Szóval nem látszik belőle, hogy semminek érzi magát az ember és már hulladéknak se jó,
meg hogy mennyire eltolták a világot, ha olyan dolgok uralkodnak az emberen, amiket ő
maga csinált.
– Te jó ég, hiszen már órákkal ezelőtt aláírtuk és postára adtuk, amikor még aludt.
– Köszönöm.
– Csak nem számítanak arra, hogy ezt átengedik a cenzúrán? – kérdezte az aggályoskodó.
– Persze hogy nem – mondta Lasher –, de bizonyosan elterjed. Azt akarjuk, hogy ha eljön a
nagy nap, mindenki tudja: nagy a mi követőink tábora.
Paul hirtelen azt vette észre, hogy nem hallja már a többiek lábdobogását, csak saját
lépteinek visszhangját. Zihált, tántorgott, a rendőrök visszhangzó üvöltésének és
lábdobogásának lidércnyomásától üldözve bandukolt a helyiségekben és a folyosókon, s újra
meg újra sziklatömbök sorompójába ütközött. Végül, amikor egy ízben megfordult, vakító
fénysugár világított a szemébe.
– No, ez legalább nem ugrott meg, az istenit! – hallotta. – Alaposan kupán vágtad.
– Persze. Mit gondoltál? Azt hiszed, maga Proteus sétál itt körbe-körbe, mintha nem tudná,
merre a kijárat? Fityiszt, Proteus már a szomszéd megyében kuksol, a saját drága fenekét
menti először.
– A rohadt szabotőrje.
– Persze. Hé, te, állj talpra, és szedd össze magad.
– Rendőrség. Csak kupán vágtunk, mert segítettél megmenteni Proteust. Térj észre, fickó.
Hiszen az becsavarodott. Fejébe vette, hogy király akar lenni.
31
Egy Harold nevű, elegáns, fiatal, alacsony néger volt Paul társa a rendőrtőkapitányság föld
alatti zárkájában. Jelentéktelen szabotázs miatt fogták le. Bezúzott egy közlekedésbiztonsági
oktató berendezést, egy magnetofont és hangszórót tartalmazó dobozt, amit a hálószobájának
ablaka előtt álló lámpaoszlopra szereltek.
– "Nézz körül! Ne lépj le a járdáról a háztömb középső része előtt!" – idézte Harold a magnót
utánozva. – Két éven át éltem együtt a vén nagyszájúval. És ahányszor csak arra jött valaki, a
vén nagyszájú teli pofával üvöltözni kezdett. "Ne lépj két parkoló autó közé!" Mindegy, ki az,
mindegy hány az óra. A nagyszájú rá se ránt. Ő csak társalog. "Óvatosan! Ne tedd ezt, ne
tedd azt!" Hajnali háromkor arra jön egy rühes kóbor kutya, és a vén nagyszájú erre is
ráordít. "Ha kocsit vezetsz – mondja a rühes kóbor kutyának –, ne igyál!" Aztán meg egy
részeg mászik arra, annak meg azt sulykolja a fejébe, hogy városi rendelet szerint minden
kerékpárnak lámpát kell tenni a hátuljára.
– Öt napja. Azt mondja a bíró, már el is mehetnék. Csak azt kéne mondanom, hogy sajnálom.
De nem mondom, mert nem sajnálom.
Paul örült, hogy Haroldot teljesen lekötötte a saját ügye, és nem firtatta az övét. Nem azért,
mintha zavarta volna, ha beszélnie kell róla, hanem azért, mert nagyon nehéz lett volna
megmagyarázni. Indítékai zavarosak voltak, szerepe még nem öltött formát, és felismerte azt
is, hogy hátra van a végkifejlet. Valamennyi kalandjába csak belesodródott, hol erre, hol arra
taszították. Még nem ragadta meg a kormányrudat.
Az igazgatók és mérnökök még mindig azt hiszik, hogy az ő emberük, a Szellemtársaság tagjai
pedig éppen ilyen biztosra veszik, hagy hozzájuk tartozik, és mindkét részről bebizonyították,
hogy nincs számára középút.
Nagyon zavarba jött a rendőrség, amikor azonosította Pault minősítési száma és a bűnözők
ranglétráján elfoglalt helye szerint: ő a főbűnöző, a szabotőrök király-jelöltje. Nem akadt
hasonló rangú ember az iliumi rendőrségen, ezért megfelelő képesítésű és minősítési számú
kihallgatókat kértek.
– Tizenegy – kilenc – egy – huszonnégy – jött a felelet. Paulnak eszébe jutott a diákkorában
használt rejtjel-rendszer: egy kopogás = A, két kopogás B... "Tizenegy – kilenc – egy –
huszonnégy" annyit jelent: Ki az?
– Miért?
– Ugyan, dehogy.
Garth kikopogta, hogyan leplezték le bűnét a Réten. Bezárták a Tanácsházba, és tucatnyi jól
megtermett, dühös fiatal mérnök és igazgató őrizte. Komoran ígérgették, hogy most pálcát
törnek fölötte, sok évi börtönt kap, és olyan pénzbüntetést, ami örökre tönkreteszi.
– Hogyhogy? – kopogta.
– Fagyilkalás? – kopogta.
– Fagyilkolási kísérlet – válaszolt Garth. – Még él az a vacak, bár aligha terem már makkot.
– Nem is megyek sehová, mert semmit se bánok – mondta Harold. – "Nézz körül! A forgalom
irányával szembe gyalogolj!"
Zümmögött, aztán kinyílt a zárka ajtaja, és Paul a látogatószoba zöld ajtajához ment. A zöld
ajtó kinyílt, aztán surrogva bezárult mögötte, és Anitával meg Kronerral találta szemben
magát.
Mindketten temetéshez illő ruhát viseltek. Anita szó nélkül, komoly tekintettel átnyújtott
Paulnak egy dobozt, amely tejturmixot és egy köteg vicclapot tartalmazott.
– Paul, fiam – dünnyögte Kroner. – Nehéz volt, ugye? Hogy vagy, fiam?
– Kösz, remekül.
– Mihez.
– Nyomban. Mihelyt írásba foglaltuk, mit tudtál meg a Szellemtársaságról – felelte Kroner.
– Otthon minden készen vár, Paul – mondta Anita. – Elengedtem a lányt, ódivatú amerikai
hazatérést rendezhetünk.
Paul szinte látta, hogyan teremti meg Anita ezt az ódivatú légkört: egy csepp illatosítót szór
az elektronikus porelszívó szűrőjére, úgy állítja be az óraművet a központi vezérlőtáblán,
hogy felolvassza a vacsorára szánt húst, éppen a kellő pillanatban továbbítsa a radarsütőbe,
és abban a minutumban kapcsolja be a televíziót, amikor átlépik a küszöböt. Valamilyen
primitív, ragaszkodó vágytól vezérelve Paul óvatosan fontolóra vette az ajánlatot. Azután
örömmel állapította meg, hogy erősebbé vált benne egy magasabb rendű emberi igény,
amelynek hatására úgy véli – ha még nem is érzi úgy –, hogy azt se bánja már, ha soha többé
nem hálhat Anitával. Mintha Anita is megérezte volna ezt, s mivel tudta, hogy Pault nemi
vonzerején kívül semmi más nem érdekelte, üdvözlő és megbocsátó mosolya lehervadt.
– Hát, az volt ám a levél, amit a Szellemtársaság nevében írtál – mondta Kroner. Kuncogott.
– Csodálatosan hangzott, amíg nem próbált értelmet találni benne az ember.
– Üres szavak.
– De egyvalamit elért, amire, fogadni mernék, nem számítottál. – mondta Anita. – Beszélhetek
neki az új állásáról?
– Igen, Paul – vette át a szót Kroner –, a Keleti Övezetnek új műszaki igazgatóra van
szüksége.
– Műszaki igazgató? – kérdezte Paul. – Hát mi van Baerrel? – Valahogy úgy gondolta,
minden más szilárdan a helyén maradt a világon, miközben az ő élete fölborult. S ebből a
világból semmi sem látszott szilárdabbnak, mint az a szövetség, amely Baert, a műszaki
lángelmét és Kronert, a technológiába vetett hit sziklaszilárd képviselőjét összefűzte. – Csak
nem halt meg?
– Ó – sóhajtott Kroner –, elolvasta azt a hülye levelet, kipakolta a fiókjait, és elment. Ide ülj,
Paul.
Tehát ilyen jó volt a levél, gondolta Paul elképedve, hogy ekkora felfordulást okozott legalább
egyetlenegy ember életében. Aztán azon tűnődött, vajon nem azért győzte-e meg a levén
Baert, mert hiányzott az ellenvetés. Ha Kronernál élesebb eszű ember lett volna a közéletben,
s az száll vitába a levéllel, Baer talán még mindig ott dolgozna Albanyban, az állásában.
Paul, oda se figyelve, leült a mikrofon elé, Kroner pedig bekapcsolta a magnetofont. A
hivatalos reagálás a Szellemtársaságra tehát ugyanaz volt, mint annyi más dologra: nem
tudomásul venni, mint ahogy annyi sürgős és bonyolult ügyről sem vettek tudomást, amikor a
szenvedélyes játékok folytak a Réten. Mintha csak a hivatalos elismerés megadásán vagy
megtagadásán múlnék az eszmék élete és halála. Ebben a reagálásban ott volt a Rét régi
szelleme, amelyet a rendszer fenntartójának véltek: az a tétel, hogy az ellenfél csak le akar
győzni és meg akar alázni, s a versengés célja a teljes győzelem, az egyetlen elképzelhető
alternatíva pedig a megsemmisítő vereség.
Itt volt hát megint az ősi útelágazás-játék, ugyanaz, amellyel Kroner dolgozószobájában
nézett szembe Paul hónapokkal ezelőtt. Semmi köze a gépekhez, a ranglétrához, a gazdasági
élethez, a szerelemhez, az életkorhoz, hogy melyik utat választja. Tisztára belső ügy. Hatéves
kortól felfelé minden gyerek ismeri ezt a játékot, és tudja, mit választanak a jó fiúk, mit a
rossz fiúk. Világszerte ismerős a népmesékből, és viselhet cowboy-nadrágot, bőrfolttal
erősített bricseszt, csíkos dél-amerikai sálat, leopárdbőrt vagy keskeny csíkos, kétsoros szürke
öltönyt, minden jó és rossz fiú itt válik el egymástól.
– Én vagyok – mondta Paul. – És csak azt kérem istentől, hogy jobb vezérük lehessek.
Abban a pillanatban, amikor kimondta, tudta, hogy így igaz, és tudta, amit az apja tudott: mit
jelent valahová tartozni és valamiben hinni.
32
– Esküszik, hogy az igazat mondja, a teljes igazságot, semmi mást, csakis az igazságot, isten
úgy segélje?
A korongon levő tű most egyenesen lefelé mutatott. Könnyen kilendült jobbra, a fekete I vagy
balra, a vörös H betű felé, illetve a kettő között sorakozó valamelyik pontig.
– Igaz. – A tű kilendült az I felé, azután vissza a semleges helyzetbe, jelezve, hogy az állítás,
Paul legjobb tudomása szerint, igaz.
– És a jövőbelire.
– Az önök célja az volt, ha jól értem, hogy megsemmisítsék a gépeket, és így juttassák az
embereket nagyobb személyes részvételhez a termelésben?
– Szükség esetén erőszakkal csikarták volna ki ezt az egyetértést? Rákényszerítették volna ezt
a mesterséges állapotot, ezt a visszalépést az amerikai népre?
– Az különbözteti meg az embert az állatvilág többi részétől, hogy képes mesterséges dolgokat
előállítani – felelte Paul. – Hozzátehetem: önmaga nagyobb dicsőségére. És ha rossz irányba
indultunk, a visszalépés a helyes irányba tett lépés.
Paul is az ügyészre nézett, és látta, hogy az jóval többet tud, mint amennyit eddig föltárt. De
abban már kételkedett Paul, hogy az ügyész tudja titkárnőjéről, hogy tagja a
Szellemtársaságnak, és hogy Paul válaszai, amelyeket a hazugságvizsgáló gép őszinte
válaszokként regisztrált, Lasher, Finnerty és von Neumann professzor legjobb gondolatainak
összegezései.
Pault jó érzéssel töltötte el, hogy nagy nyilvánosság előtt vállalhatja a mártírsorsot azért az
ügyért, amelyben hisz. Éppoly kevéssé tartotta kérdésesnek, mint az ügyész, hogy amit a
Szellemtársaság javasolt, árulás. A gépek és a kormányintézmények annyira összeforrtak,
hogy aki úgy próbál támadni az egyik ellen, hogy ne ártson a másiknak, ahhoz az orvoshoz
hasonlít, aki el akarja távolítani a beteg agyat, hogy megmentse a páciens életét.
Elkerülhetetlenül meg kell ragadni a hatalmat – ha jószándékból is, de mégis meg kell
ragadni.
A régi ismerősök közül csak a majdnem könnyekre fakadó Kronert és a hájas, malacszemű
Fred Berringert látta Paul, s az utóbbiról feltételezte, hogy azért jött, mert látni akarta Dáma
Dénes megbosszulását.
Anita nem jött el a tárgyalásra, Shepherd sem. Ők ketten alighanem túlságosan el vannak
foglalva jövőbeni karrierhadjárataik tervezésével, s így legfeljebb egy rövid, jámbor fohászt
szánhatnak azokra, akik fennakadtak az élet csataterének szögesdrótján. Anitának nem is volt
szüksége rá, hogy a bíróság előtt mutassa meg a világnak, mit érez eltévelyedett férje iránt.
Tökéletesen tisztázta ezt több sajtónyilatkozatban.
Gyerek volt még, amikor férjhez ment Paulhoz, magyarázta, és csak hálás lehet istennek,
hogy akkor tisztázódtak is a dolgok, amikor még elég fiatal ahhoz, hogy megmentsen
magának egy kis igazi boldogságot. A "megmentés" szót Paul különösen kifejezőnek találta,
mert a leégett városi házakból, a kikötők fenekére süllyedt hajókból megmentett vacakokra
utalt, és Anita a következő mondatában éppen azt jelentette be, hogy mihelyt elválasztják
Paultól, feleségül megy Lawson Shepherd doktorhoz.
Paul bosszús unalommal olvasta Anita nyilatkozatait, mintha másokról szóló pletykák
lennének, például egy kis televíziós görl vádaskodásai egy középkorú producer ellen. Amire
most koncentrált, sokkal fontosabb ügy volt: annyi hatásos, gépellenes és a Szellemtársaság
dolgát előrevivő szót kell mondania az ország televíziós nézői előtt, amennyit csak tud.
– A vádlott ne forgassa a fejét – szólt rá szigorúan a bíró. – Azzal törődjék, hogy az igazat, a
teljes igazságot, és semmi mást, csakis az igazságot mondja. A jelzőtű majd elvégzi a maga
dolgát.
Az ügyész hátat fordított Paulnak, mintha befejezte volna kikérdezését, aztán hirtelen
visszafordult, és az ujját rázta feléje.
– Igyekszem az lenni.
– Tehát azért vállalta, hogy a Szellemtársaság névleges feje lesz, mert jót akar cselekedni?
Suttogás nesze és a fészkelődő hallgatók székeinek recsegése jelezte Paulnak, hogy valami
zavar lehet a hazugságvizsgáló gép mutatója körül.
– Az I-re ugrott, rendben van – jelentette a mérnök, és kissé mélyebbre nyomott egy
fémkapcsot Paul hónaljába.
– Úgy gondolom.
– Szóval csak úgy gondolja? – csapott le az ügyész. – Tudja, hová mutatott a tű, maga nagy
Hazafi?
– Hm.
– Lehetséges, doktor, hogy ez a gyűlölet, amiről azt állítja, hogy az emberiséggel szemben
elkövetett igazságtalanság ellen irányul, valójában valami sokkal kevéssé elvont irányú
gyűlölet?
– A tű azt mutatja, hogy tudja, doktor... nagyon is jól tudja, hogy a maga piros-fehér-kék
hazafisága tulajdonképpen a gyűlölet és a harag megnyilvánulása, és az, aki ellen ez a
gyűlölet és harag irányul, a legnagyobb és legigazabb amerikai hazafinak egyike, a maga
apja!
– Hülyeség !
– A tű azt mutatja, hogy hazudik – Az ügyész undorodva fordult el Paultól. – Esküdt hölgyeim
és uraim, tisztelt televízió-nézők: állítom, hagy ez a férfi, aki itt áll önök előtt, nem több, mint
egy gyűlölködő kölyök, akinek a szemében a mi nagy országunk, a mi nagyszerű gazdasági
életünk, a mi civilizációnk az apját jelképezi. Egy olyan apa jelképe, akit tudat alatt szeretett
volna elpusztítani! Egy olyan apáról van szó, hölgyeim és uraim, tisztelt televízió-nézők,
akinek mindannyian az életünket köszönhetjük, mert minden amerikainál többet tett azért,
hogy felsorakoztassa a szakértelem erőit, és győzelemre vezesse a civilizációt! De ez a kölyök
haragot táplált iránta, gyűlölte a történelemnek azt a ragyogó jelenségét, akinek ágyékából
kiszakadt. És most, férfi korában átvitte gyűlöletét arra, ami joggal tekinthető apja
jelképének: az önök országára, hölgyeim és uraim, tisztelt televízió-nézők, s az én
országomra. Nevezzék Ödipusz-komplexusnak, ha akarják. De felnőtt férfi már, és én
árulásnak nevezem a viselkedését! Tagadja, doktor, tagadja!
A kamerák fordultak, és úgy tapadtak Paulra, mint a vadászkutyák egy fáról közéjük hullott
mosómedvére.
– Nyilvánvalóan nem tagadhatom – mondta Paul. Tehetetlenül, tűnődve nézett maga elé, a
huzalokra, amelyek megbénították minden védekező reflexét. Egy perccel előbb még egy
hatalmas, okos szervezet szószólója volt. Most hirtelen teljesen magára maradt, csakis a saját
problémájával küszködve.
– Ha ölebekkel kereskedett volna az apám – mondta végül –, akkor tudat alatt alighanem
kutyákat akarnék megmérgezni.
– De ha nem is lenne ez a kellemetlen ügy az apám emlékével, úgy vélem, akkor is hinnék a
gépek törvénytelenségéről felhozott érvekben. Olyan emberek is hisznek ezekben az érvekben,
akik, amennyire tudom, nem gyűlölik az apjukat. A gyűlöletnek ebben, azt hiszem annyi a
szerepe, hogy nemcsak hiszek ebben, hanem tenni is akarok valamit érte. Egyetért a tű?
– Jó. Eddig tehát eljutottunk volna. Gyanítom, hogy minden embernek van valami sötét kis
indítéka, és azt hiszem, az ideggyógyászok igazolják ezt a föltevésemet. Többnyire sötét kis
dolgok mozgatják az emberi lényeket, az apámat is beleértve. Attól tartok, ez is hozzátartozik
ahhoz, hogy emberek vagyunk. Amit az ügyész most bizonyítani akart, csak az, amit ezen a
magunknak teremtett világon minden bizonyítani igyekszik, és aminek a Szellemtársaság
éppen az ellenkezőjét akarja bizonyítani, vagyis az, hogy én nem vagyok jó, hogy önök nem
jók, hogy nem vagyunk jók, mert emberi lények vagyunk.
Paul belebámult a televíziós kamera lencséjébe, és arra gondolt hogy most milliók figyelik,
hallgatják, s azon tűnődött, meggyőzött-e valakit is közülük. Próbált olyan szemléletes
hasonlatot kitalálni, amelyet mindenki megért. Eszébe jutott egy hasonlat, de elvetette, mert
illetlennek vélte, minthogy azonban nem talált másikat, mégis kibökte.
– A legszebb bazsarózsák, amelyeket valaha láttam, macskaürülékből nőttek ki. Azt hiszem...
Kint az utcán dudák és dobok harsantak.
– Skótoknak öltöztek, uram – állapította meg az őr –, az élen haladó néhány fickó indiánnak
látszik.
33
A Külügyminisztérium nagy fekete autója New York városába tartva ismét áthaladt az
Iroquois folyó iliumi hídján. A hátsó ülésen foglalt helyet Mr. Ewing J. Halyard, a bratpuhri
sah – a hatmillió tagot számláló kolhouri szekta egyházi vezére – és Khashdrahr Miasma
tolmács, a sah unokaöccse. A sah és Khashdrahr a templomi harangok szavai, a szökőkút
csobogása és a houri selanoknak a palota udvarán hallható kiáltozása után vágyódva, haza
készült.
Amikor útjuk elején haladt át a kis expedíció ezen a hídon, Halyard és a sah – mindkettő a
saját civilizációjának módján – egyenrangúan előkelő volt, Khashdrahr pedig csak szegény,
félrehúzódó harmadik. Azóta megváltozott az utasok rangsora.
Khashdrahr funkciója fontosabbá vált, nem csupán nyelvi hidat alkotott már a sah és Halyard
között, hanem közbenső társadalmi lépcsőt is.
Azon tűnődve, hogy az ember–lét mechanizmusa már a szabad akarat legszerényebb mértékét
is nélkülözi, Mr. Halyard megállapította, hogy saját személyében képviseli a
rangnélküliséget, ugyanúgy, mint ahogy hajdan dr. Halyard meglehetősen magas rangot
képviselt. Jóllehet egyetlen szót sem szólt a gondjára bízott külföldieknek a pályája
szempontjából életbevágó testnevelési vizsgáról, ők abban a pillanatban megérezték
státuszának megsemmisülését, amikor visszaszállították a Cornell Egyetem tornaterméből, és
felélesztették ájulásából.
Amikor Halyard magához tért, és utcai ruhával cserélte föl a tönkrement shortot és
tornacipőt, nem ragyogóan divatos világfi nézett vissza rá a tükörből, hanem egy túlhajszolt,
agyoncicomázott, vén bolond. Kitépte gomblyukából a virágot, levetette az öltönytől elütő
színű mellényt, a színes inget. Sorra lefosztotta magáról a bukott diplomata jelképeit. Most
már szellemileg és szabászatilag egyaránt fehér, szürke és fekete volt.
Mintha maradt volna egyáltalán valami megsemmisíteni való Halyardból, még egy
megsemmisítő csapás érte. A Külügyminisztérium személyzeti gépei automatikusan, a törvény
és rend iránt emberi lényeknél soha el nem érhető tisztelettel eljárást indítottak ellene csalás
miatt, mivel soha nem volt jogcíme bölcsészdoktori titulusához, minősítési számához, illetve
ami a fő, a fizetéséhez.
"Verekedni fogok magáért" – írta közvetlen fölöttese, de Halyard tudta, hogy ez csak jámbor
óhaj, a fém, üveg, műanyag és iners gáz rideg világában.
– Hol járunk? – kérdezte Khashdrahr, csak azért, hogy a forma kedvéért áthidalja a
társadalmi távolságot, hiszen ez a bratpuhri szó meglehetősen ismerős volt már Halyardnak.
– Hogyan?
– Semmi költségük sem lesz rá – magyarázta Hadyard –, Amerika küld magukhoz mindenféle
szakmából mérnököket és igazgatókat, akik tanulmányozzák majd a nyersanyagkincseiket,
megtervezik a korszerűsítést, meg is indítják, kiképzik és levizsgáztatják az embereiket,
megszerzik a hitelt, felállítják a berendezést.
– Prakka-fut takki sibn – mondta azután –, souli, sakki EPICAC, siki Kanu pu?
– Azt mondja a sah – fordította Khashdrahr –, mielőtt megtennénk ezt az első lépést, legyen
szíves megkérdezni EPICAC-ot, mire valók az emberek?
Az autó megállt a hídfőnél, a Telep felőli oldalon. Ezúttal nem a Helyreállítási és Javítási
Hadtest emberei állták el az utat, hanem egy csapat arab. Mintha a zászlók és jelmezek nem
okoznának elég nagy zűrzavart, még két indián-inget viselő és harci festékkel összekent férfi
is állt a csapat élén.
Halyard hetek óta először nevetett tiszta szívből. Hogy nézheti még egy idegen is hatékony
harcoló erőnek a zászlók, vállszalagok és játékfegyverek e tarka egyvelegét!
– Igen, uram – felelte nyugtalanul a sofőr. – De nem is tudom, uram. Nem tetszik nekem,
ahogy ránk bámulnak, meg ez az egész nyüzsgés a másik oldalon arra vall, hogy menekülnek
valami elől. Jobb lenne talán visszafordulni, és...
– Butaság. Zárja le az ajtókat, nyomja meg a kürtöt, és hajtson közéjük. Nagyon furcsa volna,
ha egy ilyen majomparádé útját állhatná hivatalos ügyeknek.
Halyard, a sah és Khashdrahr a padlóra vetette magát. A kocsi átgázolt az őrjöngők sorain,
és befordult egy mellékutcába.
– Előre, a bíróság felé! – kiáltott Halyard a kocsi aljából a sofőrnek. – Aztán tovább a
Westinghouse Baulevardra!
Khashdrahr következő szavait elfojtotta egy közeli robbanás, ezt éljenzés követte, azután
kőzápor hullott a kocsi tetejére és a motorházra.
– Mi a baj? – tudakolta remegő hangon Halyard, aki Khashdrahr és a sah mellett kuporgott.
A kocsi aljából csak az eget, a házak tetejét meg a felszálló füstgomolyokat látta.
– Talán radarja van odalent? Előbb nézzen ki a hátsó ablakon, azután mondja azt, hogy
hátráljak.
Halyard óvatosan felemelte fejét az ablak széléig. Elölről dudások, hátulról arany váll-lapos
Királyi Parmezánok csapata állta el a kocsi útját. A parmezánok a bírósághoz vezető utcára
rajzottak ki egy automata áruházból.
Egy perc múlva a vállukon hoztak ki egy férfit. Bábnak látszott az őrjöngő ünneplők között.
Ezt a benyomást erősítették a testéről lelógó drótok is.
Az autó egy órán át rostokolt ott, ahol a Királyi Parmezánok és a skótok elállták az útját,
miközben a robbanások tompa dürgése úgy söpört végig a városon, mintha részeg óriások
lépkednének, és a füstfüggöny félhomályba vonta a délutánt. Valahányszor Halyard fölemelte
fejét, hogy szemügyre vegye, helyreállt-e a nyugalom, vandálok és martalócok újabb csapató
kényszerítette vissza a kocsi aljába.
– No, jó – mondta végül –, azt hiszem, most már rendben leszünk. Próbáljunk meg eljutni a
rendőrségre. Ott védelmet kaphatunk, amíg lezajlik ez a játék.
– Azt hiszi, futballmérkőzést látott, vagy valami ahhoz hasonlót? Azt hiszi, hogy minden úgy
lesz, ahogy ezelőtt volt?
– Én nem tudom, mi történt itt, de maga sem. Hajtson a rendőrségre, érti? – mondta Halyard.
– Azt hiszi, parancsolgathat nekem, mert doktorátusa van, nekem meg csak érettségim?
– Tegye, amit mond – sziszegte Khashdrahr, és tőre hegyét ismét a sofőr tarkójának nyomta.
A fekete autó elindult az immár kiürült utcákon az iliumi rend őreinek főhadiszállása felé.
Hófehér volt az utca a rendőrség előtt, lyukkártyák foszlányai borították a kövezetet: ott
hevert az ötvenezer kartoték, amellyel Ilium személyzeti és bűnmegelőző gépei játszották
fáradhatatlan játékukat – keverték, osztották, alulra, felülre, középre rakták, rovátkolták,
jelölték, olvasták, emberi szemmel követhetetlen gyorsasággal ellenőrizték az összes kártyát,
és könyörtelenül védték a ház, mindig a ház, akármilyen ház érdekeit.
– Hé, valaki! – kiáltott, és reménykedve várta, hogy megjelenik egy rendőr. – Hé! – Óvatosan
kinyitotta a kocsiajtót. Mielőtt újra bezárhatta volna, két pisztolyos indián felrántotta.
Khashdrahr feléjük lendítette tőrét, mire azonnal leütötték. Ájultan zuhant a remegő sahra.
Amikor Halyard magához tért, teste félig kilógott a kocsi nyitott ajtaján, sajgó feje az autó
padlóján hevert.
A kocsi a híd közelében levő kocsma előtt állt. A kocsma elé homokzsák-torlaszt emeltek, bent
pedig rádiósok dolgoztak, gombostűkkel térképeket jelöltek, fegyvereket olajoztak, és az órát
figyelték. A hídfőnél is homokzsákokból meg gerendákból tákoltak össze mellvédet a folyón
túli Ilium Művek vasbetonerődjeivel és őrtornyaival szemközt. Az erődítések körül ünnepi
hangulatban jöttek-mentek mindenféle egyenruhába öltözött férfiak. Látszólag csak ők maguk
tudták, mi a feladatuk.
A sofőr és az indiánok eltűntek, Khashdrahrra és a rémült sahra egy magas, sovány férfi
ordítozott, aki indián inget viselt, de nem kente be magát fesékkel.
– De...
– Igen, uram. Éppen most indul egy muníciós teherautó. – Lubbock feltuszkolta a sahot és
Khashdrahrt egy teherautó végébe, házilag összeeszkábált gránátokat tartalmazó ládák
tetejére.
– Visszaküldtem két lógóst, ennyi az egész. A Női Segéderő és Pythia Lovagjai kereket
oldottak, a Szabadkőművesek pedig el se jöttek. Mondd meg nekik, hogy nincs több
tartalékunk!
– Pék Kutya Hármas – mondta Lasher egy mikrofonba. – Pék Kutya Hármas. Óvjátok meg a
Művek minden berendezését, amíg nem tudunk kellő megfontolással dönteni. Hall engem, Pék
Kutya Hármas?
– Zujj! – hallatszott egy távoli kiáltás a hangszóróból, és újabb vulkán tört ki a Művekben.
– Lubbock! – szólt Finnerty. – Vedd át. Én átmegyek, hogy megtanítsam egy kis fegyelemre
azokat a csecsemőket. Majd meglátjuk, ki vezényli ezt a parádét! – Beült egy kocsiba, és a
hídon át a Művek felé robogott.
Csönd.
– Jávorszarvasok! Vadludak! Pythia Lovagjai! Női Segéderő! Sasok! Hé! Mindenki, akárki...,
hallotok?
Csönd.
– Proteus! – kiáltotta egy arab, aki palackot lóbálva tántorgott ki a kocsmaajtóhoz. – Hol van
Proteus? Szóljon egy szót.
Paul beesett, megöregedett arccal jelent meg Lasher mellett a kocsma ajtajában.
– Isten segítsen bennünket, uraim – mondta halkan. – Isten segítsen bennünket. Ha győzünk,
akkor kezdődik csak a nehezebb része.
– Teremtőm, maga azt gondolja, hogy vesztettünk – mondta az arab. – Már bánom, hogy
szóltam.
– Lou!
– Lou, fiam, megfeledkeztünk a pékségről. Még mindig úgy hordják el a kenyeret, mintha
senkié se lenne.
– Akkor meg hadd verjék szét az egészet. Nicsak, itt az öreg Al. Velünk tart ő is. Hol voltál
eddig, vén lókötő?
– Mindenesetre Ilium óramű pontossággal esett el, és Salt Lake meg Oakland is – állapította
meg von Neumann profeszszor. – Így hát elmondhatjuk, hogy a támadási elmélet lényegében
bevált. A végrehajtás persze más lapra tartozik.
– Most csak azt tehetjük, hogy összefogunk Salt Lake Cityvel meg Oaklanddel, és
kikényszerítjük, hogy az ország megadja magát.
– Bár valamelyik iliumi emberünket küldtük volna tönkretenni az EPICAC-ot – mondta von
Neumann. – Az EPICAC ér annyit, mint három Pittsburgh.
– Igaz, pórul jártunk a roswelli Jávorszarvasokkal – mondta Lasher. – D-71 azt jelentette,
majd megőrülnek érte, hogy az övék legyen az EPICAC.
A Szellemtársaság négy tagú agytrösztje Paul egykori íróasztalánál ült, az Ilium Művek
igazgatói asztalánál.
Egynapos sem volt még a forradalom. Kora reggelre járt, napkelte előtt, de az imitt-amott
égő épületek olyan fénnyel és forrósággal árasztották el Ilium néhány negyedét, mint
délidőben a napsugár a trópusi vidéket.
– Beletelik még egy kis időbe, amíg magukhoz térnek attól, amit Kandahar Lovagjai műveltek
az állami rendőrséggel a Griffin Boulevard-on – mondta Finnerty. Felsóhajtott. – Istenemre,
csak lenne több ilyen csapatunk Pittsburghben...
– És St. Louisban – tette hozzá Paul –, meg Seattle-ben, meg Minneapolisban, meg
Bostonban, meg...
– Zsong – mondta von Neumann a kötést igazgatva. Az Aurora Borealis Rend Szent Jogarával
ütötték le, amikor arról tartott előadást egy tömegnek, miért nem helyes ledönteni a hatvan
méter magas rádiótornyot.
– Valószínűleg a postahivatal.
A hadjárat kezdetén tiszta és érintetlen volt a város térképe, csak tucatnyi vörös kör jelezte
rajta az iliumi puccs elsődleges célpontjait: a rendőrkapitányságot, a bíróságot, a távközlési
központokat, a barikádok helyét, az Ilium Műveket. A hadműveleti terv szerint ezek minimális
vérontással és rombolással történő bevétele után meg kellett kezdeni az önműködő
szabályozókészülékek rendszeres helyettesítését emberi lényekkel. E másodlagos célpontok
közül a fontosabbakat zöld karikával jelölték.
De most már mocskos és rongyos volt a térkép. A szétszórt vörös és zöld körökkel szemben a
fekete keresztek szétfolyó mocska dominált, annak jeleként, mit foglaltak el, s mit romboltak
szét.
– Meglepő, hogy milyen specialisták akadnak – szólalt meg Finnerty. – Némelyik fickó csak
egyfajta gépre dühös, a többit békén hagyja. Jár-kel egy néger fickó a városban sörétes
puskával, és csak azokat akis közlekedésbiztonsági hangszórókat veszi célba.
– Tisztára olyan, mint egy lincselés – mondta a professzor. – De olyan nagy mértékű, hogy
jobb kifejezés rá a népirtás. A jó meg a rossz együtt pusztul. A vízöblítéses vécé az automata
vezérlésű esztergával.
– Affene! – hallották Luke Lubbock hangját. Katharine Finch egykori irodájában őrködött.
– Benzintartályok.
Paul, Lasher, Finnerty és von Neumann a padló szélére lépett, oda, ahol egykor az ablak
határolta a helyiséget. Felnéztek, és egy pilóta nélküli helikoptert láttak az égen.
Teljesen körül vagytok zárva, elvágva a világtól. Addig nem oldjuk fel a blokádot, amíg át
nem adjátok a hatóságoknak Proteust, Lashert, Finnertyt és von Neumannt a Griffin
Boulevard-on levő barikádnál.
– Ilium lakói! Tegyétek le a fegyvert! Oaklandben és Salt Lake Cityben helyreállt a...
– Biibáj dii bobbl dii biizl! – nyögte csikorogva a hangszóró – Nuzl ab riibl biizsi buu.
A helikopter otrombán lefelé bukdácsolt, de még mindig harsogta a város fölött immár
érthetetlen szövegét: – Biibáj dii bobbl dii biizl! Nuzl ab riibl biizsi...
– Sétálni.
– Veled mehetek?
Lesétáltak mindketten az épületből az üzem területét kettészelő széles útra, amely törmelékkel
elárasztva húzódott a számozott épületek között. A homlokzatok mögött már csak csönd,
kőhalom és ócskavas rejtőzött.
– Nem maradt belőlük annyi, hogy vissza lehessen hozni a régi jó időket, igaz? – szólalt meg
Finnerty, miután jó darabot mentek szótlanul egymás mellett.
– Az új korszakra.
Leültek egymás mellé az 58. épület előtt, és szó nélkül adogatták egymásnak az üveget.
– Tudod – szólalt meg végül Paul –, nem alakultak volna olyan rosszul a dolgok, ha
kitartanak azon az úton, amelyen akkor jártak, amikor mi először idejöttünk. Azok még
elviselhető idők voltak, nem? – Bánatos, mély összhang alakult ki most Paul és Finnerty
között, amint ott ültek a szétzúzott mesterművek, a ragyogóan megtervezett, szépen kivitelezett
gépek roncsai között. Életük és szaktudásuk jórészt ezek elkészítésében öltött testet, abban,
amit most segítettek néhány óra alatt elpusztítani.
– Nem maradnak úgy a dolgok, ahogy vannak – mondta Finnerty. – Túlságosan csábító
megváltoztatásukkal próbálkozni. Emlékezz csak, milyen izgalmas volt szalagra rögzíteni
Ruby Hertz mozdulatait, aztán megkísérelni az automatavezérlést a szalagról?
– És sikerült!
– De sikerült ám!
– Nem, de később támadtak saját ötleteink is. Csodálatos ötletek – folytatta Finnerty. – Azt
hiszem, Paul, akkor voltam a legboldogabb életemben. Annyira lekötött, hogy semmi mással
nem törődtem.
– Ha nem menne a nép bőrére, az átkozott nép bőrére – mondta Finnerty –, örökre
belebonyolódtam volna a gépekbe. Ha nem menne az ő bőrükre, mérnökök paradicsoma
lehetne a föld.
– Igyunk erre.
Ittak.
Kezet szorítottak.
– Hmm? – A csúnyácska, zömök férfi vastag szemüvege után kapkodott, megtalálta; föltette és
felült. – Tessék.
– Proteus doktor nagyon érdekes kérdést tett föl nekem – mondta Finnerty. – De képtelen
voltam kielégítő választ adni.
– Tehát?
– Hogy jó indiánnak lenni éppen olyan fontos, mint jó fehér embernek lenni. Elég fontos
ahhoz, hogy harcoljanak és meghaljanak érte, bármilyen is a harc esélye. Ugyanannyi
esélyük volt, mint nekünk: egy az ezerhez, vagy talán az ő esetükben egy kicsivel több.
– Hát persze – mondta Lasher, és úgy nézett Paulra, mintha az valami hülyeséget kérdezett
volna.
– De egész idő alatt úgy beszélt, mintha biztosra mennénk – mondta Paul.
– Ez természetes, doktor – magyarázta Lasher atyaian. – Ha nem így beszélünk, még annyi
esélyünk sincs, mint egy az ezerhez. De azért nem vesztettem el a valóságérzékemet a valóság
iránt.
Paul most ismerte föl, hogy egyedül Lasher nem vesztette el a valóságérzékét. A négy vezér
közül láthatóan csak őt nem rázta meg az események alakulása; meg se zavarodott, sőt,
nyugodtan fogadta a fejleményeket. És talán Paul szakadt el a legjobban a valóságtól, mert
kevés ideje maradt az elmélkedésre, és mert annyira vágyott rá, hogy csatlakozhasson egy
nagy, megbízható szervezethez, amely úgy látszik, választ ad az életét megkeserítő
problémákra.
Finnerty, mint tökéletes apostolhoz illik leplezte Lasher kijelentése által keltett első
meglepetését. Láthatóan leginkább arra adott, hogy intellektuálisan lépést tartson a
dinamikus Lasherrel, s most ő is úgy nézett Paulra, mintha meglepné, hogy az nem tudta
biztosan, mi történik.
– Ha nem volt esélyünk, akkor a pokolba is, mi értelme... – Paul nem fejezte be a mondatot,
csak széles kézmozdulattal Ilium romjaira mutatott.
– Teljesen mindegy, hogy győzünk-e vagy vesztünk, doktor. Az a fontos, hogy megpróbáltuk.
Jegyzőkönyvbe kerül, hogy megpróbáltuk! – Paul régi íróasztala mögé lépett, és onnan nézett
szembe Paullal és Finnertyvel.
35
Amikor fölkelt a nap Ilium fölött és a város zsarátnoka elszürkült a száznegyvenkilenc egész
hattized millió kilométerről sugárzó örök tűz fényében, a Külügyminisztérium fekete autója,
rádióantennáján lobogó Szelleminggel, tovakecmergett az utcákon.
Edward Francis Finnerty doktor ült a fekete autó kormányánál. Mellette Paul Proteus doktor.
A hátsó ülésen James J. Lasher tiszteletes és Ludwig von Neumann professzor, a padlón alva
pedig Mr. Ewing J. Halyard a Külügyminisztériumból. A mély álomba dermedt és romokban
heverő világban a padlón heverő Halyard nem keltett feltünést, kíváncsiságot vagy segítő
hajlamot.
A Szellemtársaság agytrösztjének tagjai az erődítéseket szemlélték meg Utópiájuk határain.
És mindenütt ugyanazt észlelték: eldobott fegyverek, elhagyott őrhelyek, üres töltények
halmai, szitává lőtt gépek.
– Nos hát, magunk melegítjük a vizet és főzzük az ételt magunknak, az erdő fájával világítjuk
és melegítjük otthonunkat – mondta Lasher.
– Nem kérünk, nem adunk kegyelmet – mondta Paul, amikor szemügyre vették egy M-11
típuslakás szabadba kihordott és felaprított teljes bútorzatát.
– Olyan ez, mint amikor az indiánok lemészárolták Custert és embereit – elmélkedett Lasher.
– Little Bighornnál. Egyetlen elszigetelt győzelem az ellenállhatatlan áradattal szemben.
Mind több és több fehér jött onnan, ahonnan Custer; mind több és több gép jön onnan,
ahonnan ezek. De mégis győzhetünk. No! Mi ez a zaj? Fölébredt valaki?
Hangzavar hallatszott egy sarok mögül, onnan, ahol a vasútállomás állt azelőtt, illetve
bizonyos értelemben még mindig állt. Finnerty befordult a sarkon, hogy szemügyre vegye az
ünneplőket.
Az egyik gép körül csoport verődött össze. Izgatottan lökdösték egymást az emberek, mintha
valami nagy csoda lenne látható a kör közepén.
Paul és Finnerty odament földeríteni a titkot, és azt látta, hogy egy Narancs-N gépet vett
körül a tömeg. A Narancs-N, emlékezett vissza Paul, különleges üdítőital lehetett, mert
tudomása szerint az egész országban egyedül Francis Eldgrin Gelhorne doktornak, az
Országos Ipari, Kereskedelmi, Távközlési, Élelmezési és Energiaipari igazgatónak a gyomra
vette be. Iránta tanúsított tiszteletből mindenütt ott álltak a Narancs-N gépek a többi mellett,
noha a pénzbeszedők sohase találtak mást a belsejükben, mint poshadt Narancs-N-t.
Most azonban olyan népszerű volt itt a fapép, festék, víz és narancs jellegű ízesítő keveréke,
akár egy nimfomániás az Amerikai Légió valamelyik gyűlésén.
– Jó, most próbáljunk ki még egy ötcentest, nézzük meg, mit csinál – hallatszott egy ismerős
hang a gép mögül. Bud Calhoun hangja volt.
A tömeg lelkendezett.
– De a Narancs-N fölirat mögött nem gyulladt ki a fény – mondta egy asszony. – Pedig úgy
kell.
– Azt is rendbe hozzuk, ugye, Bud? – mondta valaki a gép mögött. – Hozzatok egy méteres
darabot abból a vörös huzalból, ami ott lóg ki a cipőtisztítógépből, és adja kölcsön valaki a
bicskáját egy pillanatra. – Az ember felállt, és nyújtózkodott. Paul felismerte: ez a magas,
pirospozsgás, középkorú férfi javította meg annak idején az ő kocsiján a tömítést.
Akkor elkeserítően boldogtalan volt ez a férfi. Most büszkén mosolygott, mert szorgalmas
keze azt végezhette, amit legjobban kívánt – gondolta Paul –, helyettesítette a gépet.
Helyrehozta a Narancs-N felirat mögé helyezett lámpát. – Nohát.
– Most pedig nézzük meg ezt a derék kis jegyárusítót – mondta Bud. – Tönkrement a
mikrofonja.
Amikor Paul és Finnerty visszatért az autóhoz, Lasher és von Neumann nagyon komor képet
vágva beszélgetett egy értelmes tekintetű tizenéves fiúval.
– Nem láttak valahol egy nyolclóerős villamosmotort? – tudakolta a fiú. – Olyat, amelyet nem
rongáltak meg túlságosan?
– No, akkor kereshetek tovább – mondta a fiú, és felemelt egy gerjesztőkkel, csövekkel,
kapcsolókkal és más alkatrészekkel teletömött kartondobozt. – Aranybánya ez a hely,
szentigaz, de nehéz pontosan azt megtalálni, amit keres az ember.
– Ott várják a hatóságok, hogy Ilium lakói kiszolgáltassák nekik álnok vezéreiket –mondta
Lasher. – Ki akar szállni valaki? Magam is elvezetem a kocsit.
Finnerty fékezett.
Paul hunyorogva bámulta a raktár mellett álló hálom páncélkocsit, a pihenő, cigarettázó,
vidáman fecsegő, sörétes puskájú rendőröket.
– Mosolyogjon, Proteus doktor, most már maga is valaki, akárcsak az apja volt. Van valami
ital kéznél?
– Éljen az évkönyv – mondta von Neumann is. Úgy látszott ő is megnyugodott. Számára
lenyűgöző kísérletet jelentett a forradalom, ismerte föl Paul. Nem annyira egy előre kijelölt
cél elérése érdekelte, mint az, hogyan alakulnak a dolgok egy meghatározott alapállás után.
Paul a szájához emelte a palackot, és egy percig Lasher arcát figyelte. Lasher, az egész ügy
fő ihletője, elégedett volt. Egész életében jelképekkel foglalatoskodott, a forradalmat is
jelképként hozta létre, és most örömmel fogadta, hogy ez a jelkép sem örök.
– Egy jobb világra – kezdte, de mindjárt abba is hagyta a pohárköszöntőt, mert Ilium lakóira
gondolt, akik mindig hajlandók újjáteremteni ugyanazt a régi lidércnyomást. Vállat vont. – Az
évkönyvre – mondta, és egy sziklához vágta az üres palackot.
– Ez nem a vég, fiú – mondta. – Semminek sincs vége, és sohasem lesz. Még az Ítélet Napja
sem a vég.
– Emeljük fel a kezünket – mondta Lasher majdnem vidáman. – Irány előre, indulj!