Professional Documents
Culture Documents
(EROTIKUS KÉMREGÉNY)
ISSN 0865-0578
ISBN 963 322 921 9
1..
Odakünn megdördült az ég.
De én ebből nem sokat hallottam. Nem is néztem az ablakok
felé. Mellesleg hiába is néztem volna; már előzőleg gondosan
behúztam a nehéz, vastag függönyöket. Ám a villámok fénye így is
áthatolt a kicsiny réseken, a dörgés pedig valósággal felpezsdítette
a véremet.
Erre elég nagy szükségem is volt, mert a fejem éppen két
csodálatosan szép női mell között pihent. De nem sokáig. Testem
ben a biológia újabb parancsot adott, és elcsúsztatva a fejemet,
kidugott nyelvemmel, megérintettem az egyik, alig látott, inkább
csak sejtett, már mereven égnek meredő mellbimbót.
Basella kéjesen felnevetett.
Merthogy a két mell Basellában folytatódott. Basella a hátán
feküdt az ágyban, még nagyon is hagyományos testhelyzetben. Én
meg rajta.
Szóval kidugott nyelvemmel óvatosan, lassan körbenyaltam a
mellbimbóját, és Basella felnevetett. Mélyről jött ez a hang, talán a
rekeszizmából, és furcsa is volt hallani, hiszen jobb fülem a
mellkasán feküdt. Az egyik kezem még a nő háta alatt volt; a másik
finoman rácsúszott a hasára. Basella most nem nevetett, de
éreztem, megfeszül a gerince... Bőr érintett bőrt, tovacsúszott rajta
meg-megtorpanva, aztán ismét elindulva. Az ujjak finom játéka
lázba hoz ilyenkor minden idegvégződést, különösen akkor, ha a
hason mindjobban lefelé siklanak, és veszélyes zónák felé téved
nek...
Még csak az előjátéknál tartottunk. Minek sietni? Basella alig
negyedórája jött. Ismeri a járást, és kedveli az esti órákat, amikor
nem láthatja meg senki. Kisvárosban vagyunk, ő már jó néhány éve
itt él, én meg csak nemrégen jöttem. De ez egy másik történet.
Most az a lényeges, hogy egyik kezem az egyik mellén, a másikon
a szájam, beszívtam a mellbimbóját, és éreztem, hogy örül nekem.
Basella nagyon tud örülni. No, én is. Beszívtam hát a mellét, aztán
kiengedtem, ismét szájüregemben volt, lassan engedtem ki,
nyelvem néha őrült táncot járt. Basella csak felsóhajtott, nem
kellett szólnia: még! Tudtam ezt magamtól is.
Amikor a legközelebb megdördült az ég, éppen lejjebb csúsztam
a testén. Oldalról a csípőjébe haraptam finoman, játékosan.
Erősen átölelte a nyakamat, bőréhez szorította a fejemet. Akkor
mindkét kézzel felnyúltam a melleihez. Basellának tényleg nagyon
szépek a mellei, és alig fehérebbek, mint mindenütt máshol a bőre,
látnivalóan szokott otthon meztelenül napozni. Most sötétben
fogadtam, egyáltalán nem láthattam a testét. De láttam már a múlt
héten, amikor először jött hozzám, és azóta néhányszor.
Nem siettem, dehogy! Nem vagyok kezdő. Csak a nagyon
zöldfülűek hiszik, hogy a szex olyan, mint egy Forma-l-es autóver
seny, ahol a sebesség a döntő, és az nyer, aki elsőként fut be a célba.
Még fogalmuk sincs arról, hogy a célba minél később és egyszerre
kell beérnie mindkét versenyzőnek. Mert ez a sport - akárhogyan
űzzék is - egyszerre csak ennyi résztvevőt tesz lehetővé. Aki a
csoportos változatokat kedveli, arra másféle örömök várnak.
Nem kételkedtem abban, hogy eljön, bár zuhogott az eső.
Basellának nagy szüksége van arra, ami most történik, ki tudja,
hány évig várt rá ebben az unalmas kis porfészekben, itt az isten
háta mögött?! Az égszakadás egy órája kezdődött. Basella már
csuromvizesen érkezett, odakünn jó ideje dühöngött a vihar, de
úgy tetszett, most kezd erőre kapni. Nagyokat dördült az ég, a
villámok fénye olykor a vastag függöny anyagán is átvilágított,
ilyenkor kísérteties, kékes fény öntötte el a szobát. A lakás ebben a
viharban minden lehetett, csak nem egy izzó szerelmi találkozó
színhelye - ám én mégis azzá tettem. Basella átadta magát nekem,
és ezzel az én kezembe került a vezénylés is. Úgy döntöttem, hogy
ma nem a hálószobában, hanem a nappaliban „találkozunk".
Abban a helyiségben Basellának ez volt az első alkalom. Nekem
nem, de ez ismét csak egy másik történet lenne. Vagy ugyanaz?...
Megöleltem amúgy vizesen, amikor bejött az előszobába, nedves
arcát csókoltam, meleg kézzel nyúltam ruhája alá, ahol már akkor
is meleg volt.
- Vetkőzz le, megfázol! - súgtam, és hangomban már benne volt
az a farkasédesség, amit jobb szó híján így hívok. Ilyenkor
csábító-édes vagyok, mint egy ördög, de a nők érezhetik követelő
zésemet, vágyamat, és ez borzongást ébreszt bennük. Az eddigi
tapasztalatok szerint kellemes és izgalmas borzongást...
- Gyere... - súgta Basella. Nem engedelmeskedtem. Még nem.
Lassan és érzékien ismét beleharaptam a csípőjébe is, sikongatott.
Van idő, méghozzá milyen kellemesen telik addig is...
Bőre forró volt, valósággal tüzelt. Hirtelen felemelkedtem,
felcsúsztam a fejéhez. Barna haja most feketének látszott ebben a
több mint félhomályban. Csak a szeme csillant néha, vagy képze
lődtem?! Basella közben mindig olyan volt, mint egy narkós, az ágy
rettentően fel tudta dobni. Enyhén molett testét kedveltem, és az
arca is helyes volt. Most nagyon közel voltam hozzá, a testemet is
élezhette, egyik combja beleütközött valamibe, ettől megint kéjes
nyögéseket hallatott;
Megcsókoltam.
Úgy tapadt a számra, akár egy pióca. Hát én is. Nagyon
szereltem csókolni is azokat a nőket, akik tetszenek nekem. És
Basellával valóban szerencsém volt. Kedves, ügyes, kívánatos, jó
alakú, és az ágyban nem nevezhető kezdőnek.
Aztán a nyakát csókoltam végig, majd ismét lejjebb csúsztam.
Basella feje követett, utána a keze felfedező útra indult, én meg a
combját kezdtem finoman harapdálni-csókolni. Bal kezem becsú
szott a combok belső oldalára. Erre rögtön elfeledkezett saját
akciójáról, kéjesen hagyta magát „gyötörni", és én éltem is az
alkalommal, folyamatosan, határozottan és sokáig.
Nyelvemmel a combjait szántottam végig, miközben mindkét
kezemet elfoglaltam. Az egyik a jobb mellét simogatta, a másik a
bal combját kívülről, aztán feljebb, a csípőjét is. Meleg lett minden,
akárha tűz mellett feküdnénk. De az a tűz bennünk égett.
Más helyzetbe kerültünk, és a jobb kezem ujjai Basella puha
ölébe csúsztak. Lassan, idegesítő-édes lassúsággal haladtak előre,
nem volt szabad sietniök, ismét nem. Erdőbe tévedtek, majdnem
utat tévesztettek, de visszatértek ismét, nem volt ott ösvény.
Basella felnyögött, aztán a nevemet suttogta.
- Hector...
Ujjaim tovább haladtak. Megint fölé hajoltam.
Amikor újra megdördült, az ég, középső ujjam megtalálta, amit
keresett, és belemélyedt. Basella ismét nyögött, ide-oda vetette
magát az ágyon, megragadta szabad kezemet, de elvettem tőle,
ismét a mellére tettem. Aztán úgy helyezkedtem el, hogy jobb
mellét a számba vehessem, háta alatt átnyúltam, és ujjaim uralták
már a bal mellet, miközben a jobb kezem finom csuklómozdulatok
kal szétlökdöste alig ellenkező combjait, és...
A mennydörgés elnyomta a nő kiáltását. Egyszerre teste három
pontján érzett, s ez alig kibírható kéjt okozott neki.
Basella már jóval elmúlt harminc, de ez semmit sem von le az
értékéből, ellenkezőleg. Buja hölgy, aki nem tudja kiélni magát itt
a városkában. Mivel a rossz sorsa ideirányította, és kénytelen volt
egy időre - sok évre? - horgonyt vetni, aligha elégítette ki
becsvágyát ez a hely. Damirone kisváros, ráadásul messze a
határtól, a tengertől és a fővárostól is. Messze mindentől, csak
éppen közel a lakatlan fennsíkhoz, annyira közel, hogy tulajdon
képpen ott terül el. Basella a férje, Ebrach miatt került ide...
Ujjam vidáman hancúrozott a leginkább megfelelő ponton és
mélységben... Basella kiabált.
- Ne, Hector, ne így!... Téged akarlak!
- Majd később, szívem - súgtam-szóltam vissza. Eső verte az
ablakot, a benti meleg nagyon meghitt lett. Csak a nő körvonalait
láttam. Aztán nyelvem-ajkam újra a mellbimbójára csapott, szív
tam magamba, kiengedtem ismét, Basella kéjelgett, az öröm
tengerén vergődött.
- Nem bírom ki... - suttogta Basella. Hirtelen felült, kezem
lefejtődött róla, számból kicsúszott mellbimbója, de a jobb kezem
középső ujja nem hagyta el őrhelyét, sőt, kitapintva a lényeget,
sebes mozgásba kezdett. Basella féloldalt fordult, és hozzám
tapadt. Önfeledten csókoltuk egymást, vad és fájó csókok voltak
ezek. Benne voltam már, behatoltam, ha csak egyetlen ujjal is; elég
volt egyelőre. Basella közben egész magasra mehetett már, közel
járt a csúcshoz, mert megragadta kezemet, kirántotta magából.
- Gyere, Hector, mert mindjárt elmegyek!...
Nagyon lassan eresztettem le testemet, megérintettem vele
Basella ágyékát, és ő értette a jelzést. Megragadta, szinte magába
szívta. Így volt jó. Jobb már nem is lehetett volna. Én tudtam, hogy
messze vagyunk még a céltól. És ha közel is, lehet késleltetni a
közös megérkezést...
Nem sietek hát. Egyik kezem most a másik mellén, erősen
csókolom a nyak-válla hajlatát, ahol olyan puha és sima a bőre,
talán minden nőnek ilyen? Basella már majdnem a hetedik menny
országban van, én is érzem az ágyékomban, hogy közeledem. De
még aránylag hidegvérrel irányíthatom a dolgokat, legalábbis ezzel
áltatom magamat.
Aztán közeledik a pont, ahonnan nincs visszatérés, bár néha
olyan jó lenne.
Basella kéjes kis nyögései szaporodnak, suttog valamit, de - bár
közel van a fejünk egymáshoz - nem értem tisztán, nem is figyelek
rá igazán. Az én mozgásom is gyorsul, most már lassan elkap
engem is a láz, nem figyelek egyébre. Már nem vagyok karmestere
az eseményeknek... Láz ragad magával mindkettőnket.
Hec... Hector... - hörgi Basella, érzem, hogy az ujjai a
hátamba mélyednek, már-már sikolt, hangja felível, én is csúcson
vagyok , az agyam majdnem lebénul, nyöszörgésem ordítássá maga
sul.
Ba...sel...la...
Hector, most...
Hatalmasat dördül az ég, a hang összecseng kettős kiáltásunkkal,
hosszan villózó kékesfehér fény önti el a szobát, a világot.
Hector...
- Basella, kedves...
Még nem tisztul az agyam, de azért regisztrál mindent, ami
történik. Én már csak ilyen vagyok. Az őrületes kéj vagy igazi
boldogság is csak nagyon rövid ideig tart nálam, közben tudom
már, mi történik és mi várható. Lefoszlik rólam minden, nem
vagyok fogoly. Más férfiak ilyenkor egy percen belül otthagyják
kedvesüket, vagy a másik oldalukra fordulnak, és kéjes kimerültsé
gükben elalszanak. Én ezen a téren profi vagyok.
Kezem ismét mellére csúszik, bimbói most lohadnak le, amint
hogy bennem is csökken a feszültség, de azért kemény legény
vagyok még, és ezt értésére is adom. Ágyékom meg-megmozdul, és
Basella ismét kéjtengerben fürdik, lubickol.
- Hector...
- Igen, szívem.
- Csodálatos férfi vagy.
- Te vagy csodálatos - mondom. Dicsérete jólesett, de nem
vagyok beképzelt. Vannak nálam jobbak is, valahol biztosan
akadnak. Basella persze még sohasem találkozott velük. Az a
gyanúm, a férfiak, akik szexkorszaka tizen-valahány évében eddig
megkörnyékezték, szürke és fantázia nélküli alakok lehettek.
Fogalmuk sem volt az előjátékokról, hogy a folytatásról és az
éppoly szükséges egyebekről ne is beszéljek. Nem tudták, mikor
mit kell mondani - sőt, hogy egyáltalán mondani is kell valamit!
Anélkül nem megy igazán a Basellához hasonló, intellektussal is
rendelkező nőknél. No és amikor a közeledésre kerül a sor, millió
apró mozdulat, szó, simogatás...
Vándorútra indulnak hát ujjaim, megannyi Kolumbusz és Magel
lán és argonauta, eljutnak mindenhová, úgy tűnik, szétfutnak, mint
a hangyák. Basella féloldalra fordul, átölel erősen, csókja most is
erős, de már nem úgy követelőző, mint negyedórája.
Basella megszorít és ölel, és az ő keze is elindul, de csak hasaljig
jut el, beszorul kettőnk közé. Nevet. Én is nevetek, és tényleg jól
érzem magamat. Nem kívánok magamnak a jövőben sem ennél
kellemesebb feladatot. Testünk minden rezzenéséről értesül a
másik idegrendszere is. Érzem, mit üzen nekem a lágyékán
keresztül, és ő is érzi apró rezdüléseimet, játékos szabadulási
kísérleteimet, amelyeket a világért sem kell komolyan vennie.
Összeszorított combok, kis- és nagyajkak foglya lettem; magam
akartam így. Játékosan magához szorít combjaival, „ne menj
még!", kéri, sugallja. Huzakodásunk nem komoly. Aztán felemel-
kedem, és végleg kijövök belőle. Fájdalmasan, mégis kéjesen
sóhajt egyet, és megadóan elömlik a lepedőn. Felállok, meztelen
talpam alatt előbb a meleg szőnyeg, aztán a hűvösebb padlódesz-
kák.
- Mindjárt jövök - mondom, és irány a fürdőszoba. Ülök a
vízsugárban néhány percig, majd érdes törölköző érintkezik a
bőrömmel. Mennyire más ez, mint az imént Basella érintése!
Hallom, hogy ő is megmozdul.
Égzengés közepette megyek vissza, az ablaktábla résein beszű
rődő kék fények özönében ógörög istenség lehetnék. De nem
vagyok az. Mindenesetre Basella csodálattal eltelve néz rám,
ennyit látok a kusza félhomályban is. Ül az ágy szélén, nagy fehér
madárhoz hasonlatos. Mellé ülök, átölelem a vállát, egy pillanatra
elfog az izgalom, hisz oly meleg. Mint a tengerpart homokja késő
este - úgy őrzi ő is az előbbi forróságot. Feltöltődött.
Aztán kislányosan hozzám bújik, vállamat csiklandozza a haja.
Forró, de röpke csók, és elmegy ő is a fürdőszobába. Én meg
ledőlök az ágyra, amely olyan most, akár egy domborzati térkép,
előbbi álharcaink helyszíne.
Mellettem hever a fürdőköpeny. Tudom, mi lesz, ehhez nem kell
jósnak lenni. Basella most visszatér mellém, le is fekszik. Már
hűvösnek érezzük a levegőt. Ma aligha szeretkezünk másodszor is,
pedig előfordult már. De most érzem, olyan jó volt ez az első és
mára egyetlenegy, hogy nem fogjuk kívánni ismét. Hát csak
fekszünk, beszélgetünk. A férjéről nem beszélek, hogyne, még
csak az kéne. Basella erre érzékeny, még nem fejtettem meg,
miért. Lehet, csak velem, éppen velem nem akar beszélni róla.
Nem sok öröme lehet a házasságában, az biztos. A férjét is láttam,
csak egyszer, de annyi elég is volt. Jóval idősebb nála, jellegtelen,
valamiképpen szürke arccal, és talán ugyanolyan jellemmel, bár ezt
nem tudhattam. Ebrach egy senki volt, legalábbis az én látóköröm-
nek csak a legszélén helyezkedhetett el, nem érdekelt, most nem.
Odakünn csökken a vihar. Basella kocsival jött, de az autó
elővigyázatosságból nem áll itt a ház előtt, sőt, nem is ezen az utcán
parkol, hanem a mellékutcán, innen vagy kétszáz méterre. Köl
csönadom az ernyőmet, ne ázzon meg. A férjének nem tűnhet fel
semmi, hiszen ő most is dolgozik. Nem várja otthon Basellát, nem
rágja a körmét, nem járkál fel-alá dühösen, és nem forral bosszút.
De még annak is eljöhet az ideje...
Tíz perccel később pontosan így zajlik le minden. Basella hosszú
csókkal búcsúzik a küszöbön, a város egyetlen nedves éjszaka,
persze, hogy kikapcsolták az áramot. Az éjszakai tévénézők
biztosan átkozódnak, de csak a természetet szidhatják. Basella
kezéből a még fel-felélénkülő szél ki akarja tépni az ernyőt;
birkóznak egy kicsit, aztán elhalnak az asszony léptei, és minden,
ami volt - már csak a testemben maradt jelzések tömege. Basella és
én együtt voltunk, érzem ágyékomban a jóleső ernyedtséget és
odabent az idegen illatokat. Mozgások nyomát őrzi az ágyam. De
én nem benne alszom ma. A másik szobában van az ártatlan
külsejű, keskeny kis ágy, rendkívül puha, azon két percen belül
álomba ringathatom magamat.
És így is történik, hamarosan. Kettéválunk, én és az éjszaka.
Belemerülök a tudattalan álomba, ahol nemcsak Basella nem
foglalkoztat, hanem egészen máson jár az eszem...
A munkám - vagyis az, amit a városkában a munkámnak hittek -
egyáltalán nem volt nehéz. Naponta kétszer kiballagtam Damirone
szélére, és leolvastam a kicsiny meteorológiai jelzőállomás műsze
reinek adatait. A kora délelőtti és késő délutáni jelentést telefonon
továbbítottam; telexvonala nem volt a városkának.
Megálltam néha az egyik dombon, ahonnan beláthattam Dami-
ronét, legalábbis egy részét. A házak lapostetősek voltak. Fehér
falak, vörös vagy barna cserepek, ahogyan errefelé kétezer éve
építkeznek. Damirone délen van, de a fennsíkon élő emberek
zárkózottabbak. Csak figyelnek sötét szemükkel, és keveset szól
nak. Persze, a civilizáció ide is betört vagy ötven éve, azóta
fellazultak a kötelékek. Ezek az emberek - vagy közülük pár
százan - minden este műholdas tévéműsorokat néznek, eljárnak
dolgozni le a völgyekbe, vagy csak hétvégére jönnek haza. Nekik
már más a járásuk is, nem csak a szavuk, a tettük. Másképpen
gondolkoznak is.
No és beszivárogtak ide az idegenek is. Az olyanok, mint én.
Akik itt kaptak valamilyen hivatalt, munkát. Basella és a férje, és
sok más nő és férje szintúgy. Naponta többször fordulnak a kis
buszok a főtéren, mindig csak néhány férfi száll fel rájuk, és a poros
úton fehér felhőt verve húznak el északra. A fennsík ismeretlen
szívébe.
A meteorológiai állomás „vezetését" őszintén szólva bárki el
tudná látni. Egy tízéves gyerek is. Vagy egy féllábú nyomorék,
akinek ez az állás remekül kiegészítené amúgy biztosan szerény
nyugdíját. Mégis én kaptam, de ne gondolja senki, hogy ingyenélő
vagyok. A világon semmi sem történik ok nélkül, mondták a
nagyon régi és a jóval későbbi filozófusok is.
Szóval reggelente azzal kezdtem a napot, hogy felmentem a
dombra. A meteorológiai állomás kis, fehér épület volt, ahol csak
egy asztalnak, széknek és néhány műszernek jutott hely. Volt ott
egy telefon is, régi típusú, fekete bakelitkészülék. A magas drótke
rítés is fehérre volt festve, és a kapu is, amihez természetesen csak
nekem volt kulcsom. Bementem, kis jegyzetfüzetembe írogattam
az adatokat. Ahányszor kitártam egy kis bordás falú vagy rácsos
oldalú szekrényt, mindig azt hittem, no most valami nagyon
érdekeset fogok látni - de ez egyszer sem következett be. Ami
nekem érdekes, fontos vagy izgalmas volt Damironéban, az a
lakásom falai között történt, eddig. És valahol a városon kívül.
Felírtam, mit mutatnak a műszerek. Üvegfalon, fehér fémlap
előtt mozdultak a mutatók. Légnyomás, hőmérséklet, páratarta-
lom. Szélirány, változások. Kicsiny forgó hengeren nyugodt vonal.
Nem, a fennsík nem földrengésveszélyes vidék, a szeizmográf -
mert kivételesen itt az is volt - soha nem jelzett veszélyt. Damiro-
néra más veszély leselkedett...
Délben megebédeltem valamelyik kisvendéglőben. Ezekből
összesen három volt, és én igazságosan elosztottam magam közöt-
tük. Mindennap másutt ettem. Olcsón, jól és sokat. Damironéba
sokféleképpen betört már a civilizáció, de a vendéglősöket, sza-
kácsokat és pincéreket még nem legyintette meg, szerencsére. Így
hát nem voltak itt gyorsbüfék, nem árultak szendvicseket és más,
gyorsan, könnyen fogyasztható ártalmakat. Múltak a hetek, és bár
Damirone nem fogadott be, egyre-másra ismertem meg a lakóit. A
legtöbbjüknek nem tudtam a nevét sem, persze - de ez nem is
hiányzott. Nem volt velük semmi bajom vagy tervem. Kivéve
néhányukat. Ismétlem, alighanem csodálkoztak, hogy ilyen köny-
nyű munkát kaptam, és hogy el is vállaltam - ők az én helyemben
aligha költöztek volna egy ilyen isten háta mögötti porfészekbe.
Ritkán esett az eső, de akkor kiadósan - aztán hosszú hetekig
egyetlen csepp sem. A fennsíkon nyargaló szelek nemegyszer
valóságos porfelhőbe burkolták a várost, ilyenkor becsukták az
ablakokat, ajtókat, a háziasszonyok kiáltásokkal figyelmeztették
egymást, szedjék le a frissen mosott ruhákat a kötelekről.
A tegnap éjjeli vihar valóságos felüdülést hozott hát. Még az
emberek tartása is megváltozott, mindenki jókedvűen járkált,
ráköszöntek egymásra, beszédbe elegyedtek.
Csak velem nem beszélt senki. Elsétáltam a postára; nem jött
levél. Ebéd után olvastam, sőt - mivel aznap igen forrón tűzött a
nap - kicsinyke kertemben egy nyugágyban szundítottam is egyet.
Aztán bent, a hűvös házban, tornáztam, edzettem magamat.
Szükség lesz majd az izmaimra. Ebben biztos lehettem.
Csak alkonyatkor - amikor ismét felmentem a dombra - kezdtem
ismét Vingára gondolni.
Vingával is itt találkoztam először. Véletlen volt?... Két hete
történt, Ilyentájban jöttem fel, kulcsaimat csörgetve.
Jött lefelé, velem szemben. Nem volt szép. Mégis... Vingában
van valami, ami magára vonzza a férfiak tekintetét, de nem
okvetlenül ébreszt vágyakat. Ebben, csak ebben hasonlít a damiro-
nei nőkhöz. No és ő is szereti a fekete színt, de nem viszi túlzásba.
Az arca kicsit durva, de Vinga nem rosszindulatú nő. Szereti az
életet, illetve jobb, ha úgy mondom: szeretné. De eddig nem sok
lehetősége nyílott, hogy úgy igazán megismerjen belőle bármit is.
Férje, Foix, vele egykorú, sovány pasas, szoktam néha látni
messziről, amikor reggel vagy délután a főtéren várja azt a kisbuszt,
amely aztán kiviszi őt a fennsíkra. Afféle mérnök külseje van, nem
tudom hová tenni a pasast. Nagyon közelről még nem néztem meg
soha, ettől óvakodtam. Valami ősi kényszer dolgozik bennem
ilyenkor, nem jó az, ha a férj találkozik velem...
Vinga jött lefelé az ösvényen, én felismertem. Tudtam, ki ő, és
akkor már azt is tudtam, nem hiába tologattam el kora esti
feljövetelem időpontját mindennap öt-tíz percekkel. Végre sikerült
akkor jönnöm, amikor Vinga már befejezte sétáját, és ballagott
hazafelé. Vagy tíz napig kellett cselezgetnem, míg íme, összejöttek
a dolgok. Értesüléseim szerint Vinga minden délután sétált a
dombon.
Provokálóan csörgettem kulcsaimat. Az ösvény keskeny volt, és
majdnem a meteoállomás fehér drótkerítése mellett találkoztunk.
Vinga felemelte a tekintetét, rám nézett. Mosolyogtam, egyenesen
a szemébe nézve, tán kissé provokálóan, de amennyire tőlem
tellett, rokonszenvesen.
- Jó estét, asszonyom.
Talán a hangom is sugallt valamit. Vágyat, hogy megismerjem?!
Nem tudhatta még, mit akarok. Vagy ha volt női ösztöne - és azt
hiszem, végső soron ez minden nőnek van -, akkor kellemes
borzongást érezhetett, még semmi többet. Vinga nem szép nő, ezt
akkor is láttam, más esetben talán ügyet sem vetettem volna rá. De
akkor és ott, más volt a helyzet.
- Jó estét - lehelte. Majdnem megállt. Erre én feléje fordultam,
és nagyon egyszerűen azt mondtam.
- Jöjjön, megmutatom a műszereket-és karommal a meteoállo-
más felé intettem. Annyira meglepte szemtelenségem, hogy nem is
ellenkezett.
Előrementem, fecsegtem a meteorológiáról, de fűtött volt a
hangom, és Vingának ezt éreznie kellett. Különben később be is
vallotta: úgy meglepte az egész, hogy akár egy hipnotikus „álom-
ban", csak engedelmeskedett a hangomnak. Jött hát utánam, akár
a holdkóros. Én meg mutogattam a műszereket, beszéltem, beszél-
tem...
... Ma este Vinga jön, gondoltam azon a csütörtöki délutánon,
amint lejöttem a meteoállomásról.
Körüljártam a házat először odakint, megnéztem a falakat. Az
ablakokat. Nem járt itt senki, míg távol voltam. Bementem a
házba, csináltam egy teát, s vártam Vingát. Tudtam, a sötétség
behozza őt is. Mintha a lebukó nap már jelezné jöttét, és a bokrok
között sűrűsödő sötétség szülné őt e világra.
A kaput aznap nem zártam be. Valahol a közelben elhúzott egy
autó, tudtam, ez nem Vinga. Ő közel lakik, gyalog jön. Biztosan
előkészített valami vakszöveget arra az esetre, ha ismerőssel
találkozna. Damironéban mindenki elmondja, hová megy, ha
valakivel összefut az utcán. Lehet, valóban nincs titkuk egymás
előtt? Lehet, nincs titkolnivalójuk?
Már elég sötét volt, amikor nyikordult a kertkapu. Finoman,
halkan, mások nem figyeltek volna fel rá. De én igen, hisz
készakarva nem olajoztam be a sarokvasát. Az elővigyázatosságnak
nagyon sok apró trükkje van.
- Gyere, kedvesem - mondtam a sötétből. A ház belseje
majdnem elmerült a feketeségben. Hangom szuggesztív lehetett,
csalogató és ígérő. Mert Vinga azonnal mozdult, alig láthatott
valamit, de jött, egyenesen és biztosan, a karjaim közé.
Uram!
A felesége rendszeresen megcsalja önt azzal a
Hector nevezetű meteorológussal, aki a Mag-
netta utca 21-ben lakik. Az asszony most is ott
van nála. Ha nem hisz nekem, nézze meg ezt a kis
filmet...