Benjamin

Mee, a szabad szellemű, állatbarát újságíró egy régóta dédelgetett

álomtól vezérelve londoni lakását és a nagyvárosi mókuskereket egy dél-
franciaországi tanya nyugalmára cseréli. Gyönyörű feleségével és két
gyermekükkel színes élővilág lakta, idilli környezetben telnek mindennapjaik,
ám a harmónia egy szempillantás alatt szertefoszlik: Mee feleségénél, Katherine-
nél súlyos betegséget diagnosztizálnak.
A rosé-illatú idill nyugalmát nemcsak a gyilkos kór formájában felbukkanó átok
veszélyezteti, hanem egy ingatlanközvetítői brosúrában rejtőző áldás is, egész
pontosan egy hirdetés, amely a Dartmoor Vadasparkot kínálja eladásra. A családi
körben működtetett állatkert látomása szinte a teljes Mee famíliát rabul ejti –
többek között a hetvenes évei közepén járó, szafari-túrákon oroszlánokat
simogató édesanyát, aki még a tetemes családi örökséget is hajlandó feláldozni
az állatkertért.
Persze a siker és az állatkert megnyitása felé vezető úton akadályok tömege
tornyosul Benjamin és hűséges segítői elé: borúlátó bürokraták, fukar bankok,
szabadságvágytól fűtött farkasok, valamint véget nem érő felújítási munkálatok
nehezítik a célba érést.
A Guardian egykori munkatársának első könyvében a szépirodalmi,
dokumentarista, illetve tudományos elemek Gerald Durrell műveit idéző
egyveleget alkotnak: Benjamin Mee gördülékeny, humoros stílusa letehetetlenné
teszi a Dartmoor Zoológiai Park újjászületésének történetét.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
BENJAMIN MEE: We Bought a Zoo
Harper, London, 2009
© Benjamin Mee 2008

Fordította: BORBÁS MÁRIA

Hungarian translation © Borbás Mária, 2011

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2012
 TARTALOM
PROLÓGUS
ELSŐ FEJEZET
KEZDETBEN...
MÁSODIK FEJEZET
KALANDRA FEL!
HARMADIK FEJEZET
AZ ELSŐ NAPOK
NEGYEDIK FEJEZET
HÉT SZŰK HÓNAP
ÖTÖDIK FEJEZET
KATHERINE
HATODIK FEJEZET
AZ ÚJ CSAPAT
HETEDIK FEJEZET
AZ ÁLLATOK ÁTVESZIK AZ URALMAT
NYOLCADIK FEJEZET
KÖLTEKEZÜNK
KILENCEDIK FEJEZET
MEGNYITOTTUNK!
EPILÓGUS
 PROLÓGUS

2006. október 20-án, este hat óra tájban érkeztünk meg a devonshire-i Dartmoor
Vadasparkba anya meg én, mint új tulajdonosok, és farkasordítás kíséretében
léptünk ki az autóból a párás sötétségbe. Duncan öcsém fogadtatásunkra a házat
villanyfénybe borította. Istenhozottját ablakrengeteg sugározta a ködbe, ahogy
öcsém kilépett az ajtón, és csontropogtató medve-öleléssel üdvözölt. Anyával
már gyengédebben bánt. Távolmaradásunkat egy nappal tetézte az ügyvédekkel
töltött idő Leicesterben, holmi késedelmes iratot ugyanis motorkerékpáron
szalajtottak utánunk az autópályán. Duncanre maradt anya bútorainak
elszállíttatása Surreyből, három teherautón, nyolc emberrel, akikre másnap már
máshol várt új munka. A késedelem kényszerpihenőt eredményezett a vadaspark
kocsiútján; az előző tulajdonos idővel kegyesen engedélyezte, hogy Duncan
kirakja a teherautóból a szállítmányt, de csak két helyiségbe (az egyik a bűzlő
elülső konyha volt), míg szerencsésen végeznek a papírmunkával.
Így aztán mi hárman elképedve törtünk magunknak utat a tornyosuló
ládarengetegben a viszonylag kevésbé zsúfolt kőpadlós konyhába, amit menten
kineveztünk főhadiszállásnak. Az irdatlan kecskelábú asztalt húsz évig
őrizgettem szüleim garázsában, de most végre elnyerte méltó helyét egy
méretéhez illő helyiségben. A mai napig is ebédlőasztalként szolgál, de azon az
első estén felmérhetetlen jelképes jelentőséggel bírt. A hátsó kamrában épp
elázott néhány sikeresen ott elraktározott láda meg szőnyeg, míg tehát öcsém
kitisztította a kinti lefolyót, én elautóztam a kínai büféhez, amit még az A38-
asról lehajtva fedeztem fel, és végre letelepedhettünk első étkezésünkhöz új
otthonunkban. Kissé zaklatott lélekkel, de vidáman és sokat nevettünk a hideg,
sötét, zűrzavaros házban töltött első esténken, és aránytalan vigaszt nyertünk a
tényből, hogy legalább egy jó kínai büfé van a közelben.
Miután sikerült anyánkat éjszakai nyugovóra helyeznünk, öcsémmel
kiballagtunk a ködlepte parkba, hogy végre összegezzük, mit is műveltünk.
Ahová csak a zseblámpa fénye esett, kisebb-nagyobb szemek villantak ránk, és
bár akkor még nem is tudtuk pontosan, valójában mekkora a park, a légkörhöz
ugyancsak illett a rejtély, hogy vajon miféle állatok lappanganak a szemek
mögött. Azt azért tudtuk, hol tanyáznak a tigrisek, és odaballagtunk az egyik
foghíjas kerítésű területhez, hogy közelebbről szemléljük meg az állagromlást.
Egy fia tigrist nem láttunk, átmásztunk hát a korláton, és zseblámpa fényénél
vettük szemügyre a drótkerítést tartó karó-szerkezet alját. Nem is rossz, véltük,
de alig álltunk fel, döbbenten állapítottuk meg, hogy tőlünk alig méternyire
ugrásra készen áll a terület mindhárom tigrise, és le nem veszik a szemüket
rólunk. Mondhatni a vacsorájukról.
Elképesztő volt. Mind a három bestia – és milyen gyönyörű bestiák! –
harapásnyi közelségbe manőverezte magát, de úgy, hogy egyikünk sem vette
észre! Mindegyikük nagyobb volt, mint mi ketten együttvéve, és mégis teljesen
hangtalanul mozogtak. Ha ez most az őserdő, vagy ez esetben, pontosabban, a
szibériai tundra, azon vesszük észre magunkat, hogy egy óriási állkapocs szorul
a nyakunkra. A tigris tízcentis tépőfogaiban rejlő különleges érzékelőivel
felfogja a nyaki főütőér lüktetését. Első harapásával megragad, aztán foga közé
kapja az aortát, és a következő mozdulattal beleváj. Lenyűgözött fagyos
tekintetük. Az irdatlan, izmos macskák egyike végül tudomásul vette, hogy az
akaratukon kívül álló körülmények (mármint a köztünk magasló kerítés)
következtében ez pusztán főpróba, ásított, felvillantva előbb említett tőrforma
tépőfogait, és más látnivaló után nézett. Mi meg ott maradtunk lenyűgözve.
Ahogy visszaballagtunk a házba, felzengett a farkasok vészterhes kórusa,
bagolyhangok kíséretében – volt a környéken vagy tizenöt bagoly –, dúsítva egy-
egy sasvijjogással, meg a cerkófmajomketrecek lépteinktől megriasztott lakóinak
éjszakai vészjelzésével. Nos, erről szól az egész, érzékeltük. Most az a dolgunk,
hogy kidolgozzuk a legközelebbi teendőket.
Hihetetlen úton jutottunk idáig. Új nekifutás volt, de az egész családunkat
érintő hosszú és kanyargós út végét is jelezte. A történet engem illető fejezete
Franciaországban kezdődött.
 ELSŐ FEJEZET
KEZDETBEN...

L’Ancienne Bergerie, 2004 júniusa – jó volt az élet. Feleségemmel, Katherine-

nel épp nemrég tettük le a garast: eladtuk londoni lakásunkat, és megvettünk két
fantasztikus, aranykőből épült pajtát a forró Dél-Franciaországban, ahol
baguette-en, sajton és boron éltünk. A falu, ahol letelepedtünk, Languedocban, a
szegény ember Provence-ában bújik meg Nimes és Avignon között. Egész
Franciaországban ezen a területen hullik a legkevesebb csapadék. A Guardian
DIY (Csináld magad) rovatának írtam, meg két másiknak a Grand Designs
magazinban, továbbá egy könyvön dolgoztam az állatvilág humoráról – ez
régóta dédelgetett tervem volt, ami, mint megállapítottam, sok időt igényel,
serkentő környezetben. És ezt itt megtaláltuk.
Kétnyelvű és napbarnított két gyermekünk, Ella és Milo kiscicákkal
hancúrozott a fallal körülvett jókora kertben, óriási tücsköket hajkurásztak,
bevetették magukat a hosszú szálú, elszáradt fű meg a búzakalászok közé – ezek
nyilván az utánfutóról hullott magból sarjadtak, amikor a pajták még egy
működő gazdasághoz tartoztak. Nagytestű Leon kutyánk a hatalmas, rozsdás
kapu küszöbén hevert, onnan őrzött bennünket egy külön e célra tenyésztett állat
jóindulatú éberségével, és boldogan lihegett munka közben.
Remek világ volt. Igazában már kezdtük magunkat otthon érezni. Szerény
londoni hatvanöt négyzetméterünket ezerkétszáz négyzetméterre váltottuk Dél-
Franciaország falusi részén, bár új otthonunk nem volt annyira komfortos,
távolabb esett tőle a Marks and Spencer, a Temze déli partja és a British
Museum.
Ám a nyár itt márciustól novemberig tart, és a helybeli bor, amit nyolc fontért
árulnak a Tescóban, itt a forrásnál három és fél euróba kerül. Nos, igen, muszáj
volt, hiszen ez része a helyi kultúrának. Tábortűznél sütött friss pisztráng, a
tőlünk északra emelkedő Cévennes hegységből származó sós kolbász és
pohárszám a hideg rosé, amiben gyorsan olvad a súlyos dél-európai hőségben a
jég. Maga volt az idill.
Ezt a tökéletes környezetet tíz év után értem el, aminek során szakmailag és
anyagilag olyan helyzetbe küzdöttem magam, ahol épp csak megengedhettem,
hogy egy roskatag pajtában éljek paraszti életet, míg a falu sokkal derekasabb
parasztjai becsületes gazdálkodással keresik a kenyerüket. Én voltam a bolond
angol; ők meg a kissé elámult derék falusiak, türelmesek, kedvesek, udvariasak,
és mégis, óhatatlanul igen kritikusak.
Katherine, akit kilencévi együttélés után az év áprilisában vettem el
(megvártam, míg feladja a reményt), a falu kedvence lett. Szép volt, gondos volt,
udvarias, kedves és figyelmes, őszintén igyekezett beilleszkedni és részt venni a
falu életében. Otthon már felsőfokon elsajátította a nyelvet, most pedig
igyekezett belejönni a helyi tájszólásba, hogy éppolyan fokon bírja, mint a
párizsi franciát, meg az agyonadminisztrált állam bürokratikus nyelvezetét. El
tudott élcelődni a közeli Uzès város galériatulajdonosával azon, hogy pontosan
hogyan is kell kitöltenie az adóbevallását, hogy megszerezze Elisabeth Frink egy
szobrát – egyszer történetesen találkozott és interjút készített a művésszel –, és
együtt tudott panaszkodni a falusi anyukák legjavával a francia egészségügyi
rendszer fonákságai miatt. Az én franciaságom viszont, amely a legalacsonyabb
szintnek is az alját súrolta, valószínűleg alig eggyel lépett feljebb ottlétem során,
mert minden igyekezetemmel próbáltam elzárni elmémet a nyelv
megtanulásától, nehogy az esetleg még jobban akadályozza máris elkésett
könyvem leadását. Akkor feküdtem le, amikor a gazdák már felkeltek, és ritkán
érintkeztem velük, hacsak valami akadozva előadott elemi kérdéssel nem
zaklattam őket „Csináld magad”– rovatom tárgyában. Határozottan jobban
kedvelték Katherine-t.
De ennek az idillnek megvolt az ára. El kellett adnunk a szívünkhöz nőtt,
cipődoboz méretű londoni lakást, hogy megvehessük két szépséges és teljesen
romos pajtánkat, ahol birkatrágyával döngölték le a földes padlót. Víz és áram
híján nem költözhettünk be azonnal, így a nemzetközi úton lebonyolított
szerződéskötéssel egyidejűleg egy egészen csinos, falubeli terméskő nyári lakból
– aminek a bére, mihelyt elkezdődött az idény, a háromszorosára emelkedett –
lényegesen kevésbé kívánatos ingatlanba költöztünk a falun átvezető főút
mentén. Se a háznak, se nekünk nem volt egy szál bútorunk, hiszen közel két éve
azzal a szándékkal érkeztünk Franciaországba, hogy hat hónapig maradunk.
Nem járok távol az igazságtól, ha azt mondom, ez stresszes időszak volt.
Amikor tehát Katherine-t elő-elővette a migrén, maga elé bámult,
meghazudtolva szokásos hatékony, hivatallal packázó, pakoló, rendező és
címkéző énjét, ezt a stressz számlájára írtam. – Ha már nem segítesz, menj
orvoshoz, vagy eredj haza a szüleidhez – mondtam felettébb részvétteljesen.
Pedig tudhattam volna, hogy komoly a dolog, hiszen Katherine megpróbált
kibújni egyik kedvenc tevékenysége, a gyerekszoba berendezését célzó
bevásárlókörút alól, és mindnyájunkon végigborzongott az aggodalom, amikor
dolgunk végeztével hazafelé autózva dadogva buktak elő a szavai. De néhány
migrénben jártas barátnővel folytatott telefonbeszélgetés megnyugtatott
bennünket, hogy ez még bőven belefér a stresszel rokon jelenség szokásos
tüneteinek sorába.
Aztán idővel elment az orvoshoz, én pedig otthon vártam, hogy valamilyen
migrénre kihegyezett fájdalomcsillapítóval térjen haza. Ehelyett azonban
telefonhívás értesített: az orvos azt akarja, hogy Katherine azonnal, még aznap
este menjen el agyi CT-vizsgálatra. Ismerve a franciák hírhedett hipochondriáját,
ekkor még nem aggódtam különösebben. Ha a náthás ember itt orvoshoz megy, a
doktor egy piaci szatyorra való gyógyszert ír fel, rendszerint kúpokkal
súlyosbítva. Az agyi CT-vizsgálat jellegzetes francia túlreagálásnak tűnt;
kényelmetlen ugyan, de el kell viselni.
Katherine Georgia barátnőnket kérte meg, hogy vigye el a mintegy harminc
kilométerre lévő helybeli kórházba, én meg ismét csak rászántam magam a
várakozásra. És ekkor befutott a telefonhívás, amire soha nem számít az ember.
Georgia zokogva adta tudtomra, hogy komoly a dolog. – Találtak valamit –
hajtogatta. – Azonnal gyere ide! – Először ízléstelen viccnek véltem, de a hangja
őszintén csengett.
Kábán megszerveztem, hogy egy szomszédasszony vigyázzon a gyerekekre,
elkértem hihetetlenül rozzant Honda Civicjét, és nekivágtam az ismeretlen
utazásnak a sötét vidéki utakon. Csak az egyik fényszóró világított, sem a
harmadik sebesség, sem a hátramenet nem működött, a fék siralmas állapotban
volt, úgyhogy tudtam, csak a legnagyobb óvatossággal kerülhetem el a
katasztrófát. Egy letérést elvétettem, kénytelen voltam kiszállni és visszatolni az
autót, de végül épségben eljutottam a kórházhoz, és a csotrogányt az üres
parkolóban hagytam.
Odabent felváltottam a zokogó Georgiát, és tőlem telhetőleg igyekeztem
megnyugtatni a sápadt, rémült Katherine-t. Még akkor is reméltem, hogy tévedés
történt, hogy elkerülte a doktorok figyelmét valami egyszerű momentum, ami
magyarázattal szolgálhat mindenre. Amikor azonban kérésemre megmutatták a
felvételt, magam is láthattam, hogy egy golflabda méretű fekete csomó fészkel
fenyegetően a bal koponyafalcsonti lebenyben. Valamikor régen diplomát
szereztem pszichológiából, tehát volt némi fogalmam az MR1– (mágneses
rezonancia-) vizsgálatról. Megfordult velem a világ. Kétségbeesetten kutattam
valamiféle ártatlan magyarázat után, ami okát adhatná ennek a
rendellenességnek. De ilyen magyarázat nem létezett.
Egymás vigasztalásával töltöttük a kórházban az éjszakát. Másnap helikopter
szállította Katherine-t Montpellier-be, Franciaország legközelebbi (és
valószínűleg legkülönb) idegklinikájára. Összebújva töltött éjszakánk után
valósággal gyomorszájon vágott a látvány, ahogy Katherine mint egy távoli
idegklinikára szállított sürgősségi eset emelkedik a levegőbe. Csak akkor sújtott
le rám a sokk, amikor az autóúton kergettem a helikoptert.
Szédült gondolataim tapogatózva kerestek fogódzót a helyzeten, úgyhogy
jóformán nem is tudtam a vezetésre koncentrálni. Lassítottam, és egy óra
késéssel érkeztem az óriási Gui de Chaulliac kórház-komplexumhoz – ahol nem
találtam parkolóhelyet. Végül kreatívan, francia stílusban a járdaszegély mentén
parkoltam le. Egy portás az öklét rázta felém, de én, immár megállíthatatlanul,
elcsörtettem mellette, és elkeseredetten kerestem Katherine-t. Ha az ürge abban a
pillanatban megállít, alighanem eltöröm a karját, és mehet a röntgenre. Én
magam az ötödik emeletre, a sürgősségi idegosztályra tartottam, és semmi sem
állhatta utamat. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy sosem szabad
lebecsülnünk a kórházlátogatók zaklatott érzéseit. Csődöt mondtak a mindennapi
szabályok, minden igyekezetemmel arra összpontosítottam, hogy megtaláljam
Katherine-t, és megtudjam, mi a következő lépés.
Amikor rátaláltam, egy kerekes ágyon ült, sárga kórházi ingben, láthatólag
rémülten, felkavartan. Sérülékenységében is megmaradt a tartása, sztoikusan
tette, amire csak kérték. Idővel tudtunkra adták, hogy néhány nap múlva
esedékes a műtét, minek során nagy dózisokban adagolt szteroiddal csökkentik a
daganat körüli gyulladást, hogy könnyebben eltávolíthassák.
Nagy valószínűséggel az volt a legkomiszabb, amikor néztem, ahogy
végiggurítják a folyosón, ott ül a hát nélküli ingben, és néma, zaklatott
méltósággal néz körül. A logisztika végeztével a megfelelő helyre kerültünk, a
gyerekek jó kézben voltak, most tehát háromnapi várakozásnak néztünk elébe,
míg alkalmazkodunk ehhez az új realitáshoz. Az idő legnagyobb részét a
kórházban töltöttem Katherine-nel, vagy az előcsarnokban robbantottam
telefonon a hírbombát barátoknak, rokonoknak. A telefonbeszélgetések azonos
forgatókönyv szerint alakultak: könnyed hitetlenség, amit sokk és gyakran
könnyek árja követett. Három nap elteltével már rutinosan tereltem át mindenkit
a döbbenet szakaszain.
Végre elérkezett a péntek, és Katherine-t előkészítették a műtétre.
Megengedték, hogy egészen a műtő előtti várószobáig elkísérjem. Francia módra
zúdult a napfény egy modern csarnokba, ahol a fák vörös-barna levelei
üvegmozaikként verték vissza a fényt. Nem sok szavunk volt egymáshoz,
búcsúzóul megcsókoltam Katherine-t, és nem igazán tudtam, viszontlátom-e
még, s ha igen, mennyire teszi tönkre az operáció.
Az utolsó pillanatban megkérdeztem a sebészt, végignézhetem-e a műtétet.
Régebben egészségügyi rovatoknak írtam, nemegyszer be is engedtek a műtőbe,
és most egyszerűen csak szerettem volna pontosan tudni, mi történik Katherine-
nel. A sebész nemhogy meglepődött volna – egyenesen felderült.
Meggyőződésem, hogy emberünk, az egyik legjelesebb francia idegsebész,
előrehaladott Asperger-szindrómában szenvedett. Társalgásaink során első és
utolsó alkalommal a szemembe nézett, és elmosolyodott, mintha azt kérdezné: –
Tehát önt is érdeklik a daganatok? –, majd izgatottan bemutatott a teamjének. Az
altatóorvost jóval kevésbé nyűgözte le az ötlet, és nem is titkolta riadalmát, így
hát azonnal kihátráltam, nehogy a jelenlétem miatt valaki hibázzon. A sebész
válla megroggyant, és ettől fogva mosolytalanul végezte szakszerű munkáját.
A műtét teljes sikerrel járt, és amikor néhány óra múltán az intenzív osztályon
viszontláttam Katherine-t, már magánál volt és mosolygott. Ám a sebész azon
melegében tudatta velem, hogy sehogy sem tetszik neki az eltávolított szövet. –
Vissza fog térni – figyelmeztetett. Én azonban megkönnyebbülésemben, hogy
Katherine túlélte a műtétet, tudatom mélyére száműztem ezt az információt, míg
a Katherine számára előírt kemo– és sugárterápia meg a család gondja
foglalkoztatott. Katherine a kórházépület előtti, pálmákkal és píneákkal
pettyezett makulátlan pázsiton fogadta látogatóit, köztük a gyerekeket.
Kezdetben a kerekes székben, később, a pázsitra vetülő foltos napfényben,
selyemkendővel leplezve fején a kötést, éppolyan gyönyörű és nyugodt volt,
mint mindig. Akárcsak egy szabadtéri piknik háziasszonya. Jó barátaink, Phil és
Karen Bergeracban töltötték szabadságukat, északon, hétórányi autóútra, de
lejöttek meglátogatni minket, és szívderítő látvány volt, ahogy a gyerekeink úgy
játszottak az övéikkel ebben a máskülönben idilli környezetben, mintha mi sem
történt volna.
Az interneten töltött néhány főbekólintó nap után nyilvánvalóvá vált, hogy a
daganat elkerülhetetlenül kiújul majd. A brit és az amerikai orvosszövetség, a
földkerekség valamennyi rákkutató szervezete, sőt mindenféle-fajta szervezet,
amellyel kapcsolatba léptem, csak ugyanazt tudta mondani annak, akinél 4-es
fokozatú glioblasztómát állapítottak meg: „Őszinte részvétem.”
Szondáztam egészségügyi kapcsolataimat Katherine állapota kapcsán, hátha
akad valamilyen jó hír, ami még nem került be a szakirodalomba, de nyoma sem
volt ilyesminek. A legvalószínűbb túlélés – a statisztikailag leggyakoribb túlélési
idő – a diagnózistól számított kilenc-tíz hónap. Az átlag valamivel eltér, de csak
a betegek ötven százaléka marad életben egy évnél tovább. A 4-es fokozatú
daganattal diagnosztizáltak három százaléka él meg további három évet. Borús
kilátás. Súlyos információ volt ez, kivált mert Katherine olyan rohamosan javult
a daganatot eltávolító koponyaműtét (az adott esetben ritka százszázalékos
eltávolítás) után, és a kitűnő francia egészségügyi rendszer szélsebesen
továbbította a legmodernebb sugár– és kemoterápiás programokra. És a borús
kilátás ellenére a kutatások több ígéretes lehetőséggel kecsegtettek, amelyek
talán meg is előzhetik a netáni visszaesést.
Amikor Katherine-t elbocsátották a kórházból, időgép-forma üres házba tért
haza, egy hihetetlenül segítőkész falu közepén. Ott voltak a szülei, a testvérei, és
alig ért haza, már első nap megkoppintotta valaki az ablakot. Pascal volt az, a
szomszédunk, aki minden hűhó nélkül beadott az ablakon egy ebédlőasztalt és
hat széket, utána meg egy fazék főtt ételt. Igyekeztünk visszatérni a rendes
kerékvágásba, irodát rendeztünk be a poros padláson, kidolgoztuk a Katherine-re
váró kezelés menetrendjét, és szorgoskodtunk a „Csináld magad”-cikkekből
összeállított könyvön, aminek a tervezését Katherine eltökélten folytatni akarta.
Eközben az úton százméternyire álltak a pajtáink, és várt ránk a befejezetlen
felújítási álom-projekt, ami, ha úgy döntünk, akár a következő évtizedet is
felemésztheti. Mindössze egy apróság hiányzott: a pénz a felújításra, de őszintén
szólva, akkor sokkal jobban izgatott, hogy megadhassam Katherine-nek a
legkülönb életminőséget, hogy kihasználjam az orvostársadalom által rövidnek
valószínűsített időt. Próbáltam nem hinni a becslésben, hónapról hónapra éltünk
az MRI– és a vérvizsgálatok között, és minden egyes negatív eredmény láttán
picivel jobban mertünk bizakodni.
Katherine akkor volt a legboldogabb, ha dolgozhatott, és ha boldognak tudta a
gyerekeket. Szokásos hatékonyságával berendezte a maga munkahelyét,
nekilátott vázlatokat, színmintákat és illusztrációkat tervezni és felragasztani az
enyémnél egy emelettel lejjebb berendezett irodájában. Francia ügyeinket is ő
intézte, iskolába vitte a gyerekeket, és tartotta a kapcsolatot a jóakarók
áradatával, akik felkerestek bennünket, és rendszerint meg is szálltak nálunk. Én
továbbra is írtam a rovatokba, és kutattam az anyagot az állatos könyvemhez,
ami nemegyszer kínosan lassú folyamat volt a ragasztószalaggal egyben tartott,
döcögős, betárcsázós internetkapcsolat segítségével, mely a legnagyobb
társasági adóssággal rendelkező France Telecom szeszélyes „szolgáltatásától”
függött – aminek fényében a British Telecom kimondottan felhasználóbarátnak
és hatékonynak látszik.
 A gyerekek imádták a pajtákat, és el is határoztuk, hogy mihelyt lehet, és
ahogyan csak lehet, be is költözünk. Nekiláttunk, hogy megtakarított pénzünk
maradékából a tágas telek hátsó részén kis faházat építsünk – még ez is nagyobb
volt régi londoni lakásunknál. Szerény „Csináld magad”-tudományomat ez a
vállalkozás jócskán meghaladta, a szeretetreméltó, ám az ebédidejükhöz
babonásan ragaszkodó, kedves francia helyiekkel nehéz volt szót érteni, hát
szakszerű segítségért folyamodtunk Karsan nevezetű londoni angol-indiai
építész barátunkhoz. Karsan igazi ezermester, méghozzá valóban mesterfokon.
Alighogy megérkezett, máris felmérte a terepet, és megkért, hogy vigyük el a
fatelepre. Harmincnapi szakadatlan munkával élhető két hálószobás lakhelyet
épített, folyóvízzel, öblítős vécével ellátott szabályos fürdőszobával,
villanyvezetékkel, én meg folyton csak láb alatt voltam.
Szentül hittem, hogy az építkezés terén szerzett tapasztalataimmal és
négyesztendei „Csináld magad”-írói munkásságommal, munkamorálommal és
szerszámaim bő választékával kivívhatom Karsan csodálatát. Csalódnom kellett.
– A szerszámaidat nem használod – közölte.
– Na de azért néha mégis – válaszoltam.
– Ha valaki hozzám ezekkel a szerszámokkal állítana be, azonnal
elbocsátanám – jelentette ki. – Egyszál magam dolgozom. Egyáltalán van valaki
a faluban, aki segíthetne? – kérdezte panaszosan.
– Khm... én segítek, Karsan – hebegtem, és ott is voltam mindennap,
emelgettem, parancs szerint szabtam az anyagot, és minden igyekezetemmel
próbáltam eltanulni valamit ettől a sokoldalú és villámgyors építőmestertől. Nem
tagadom, néha el-elloptam pár órát, hogy írói munkámmal bűvészkedjem – az
országos napilapok ugyanis semmiféle elnézést nem tanúsítanak késedelmesen
küldött cikkek esetében, és lepereg róluk az olyasfajta kifogás, hogy
„betonkeverőt kellett kölcsönöznöm Monsieur Roget-től, és tolmácsolni Karsan
meg az építőanyag-kereskedő között”. – Egyedül vagyok – csörgött Karsanból a
panasz, így aztán épp mielőtt letelt volna a hónap, végre sikerült munkára
fognom egy helybéli francia pallért, aki háromórányi ebédszünet és egyéb
engedmények kialkudásával végül keményen végigdolgozta az utolsó két hetet.
Szemrevaló Georgia barátnőnk, az angol anyukák érkezésünk után hamar fellelt
körének tagja is sokat segített, és igencsak nagy hatást tett Karsanra a
vízvezeték-rendszer terén való jártassága, nemkülönben cipőinek magas sarka és
felsőinek mély kivágása révén. Jól összehaverkodtak, és Karsan már arról
beszélt, hogy helyben telepszik meg, „ahol úgy vezethet az ember, mint
Indiában”, és Georgiát alkalmazza adminisztrátornak és tolmácsnak. Ki tudja,
miért, Karsan felesége nem díjazta az elképzelést.
A helybéliek nem hittek a szemüknek, amikor felépült a faház. Egyikükből
1
még egy sacré bleu is kiszakadt. Némelyikük évekig dolgozott a maga házán a
falu környéki tenyérnyi földecskék valamelyikén, amerre az új nemzedékek
terjeszkedtek. Ritka volt, hogy egyik-másik ház tető alá került, kivéve az
üdülőket, amelyekre odatelepülő hollandok, németek és angolok adtak
megbízást, akik gyakran alkalmaztak külső munkaerőt, vagy az őrületig
gyötörték a helybéli kőműveseket, míg végre elvégezték a munkát. Ez az
élet/munka libikóka – döntő súllyal az életen – egyike, volt a környékbeli lét
egyik legélvezetesebb elemének, tökéletesen illett a bennem rejlő barkácsolóhoz,
de az is nagy megelégedésemre szolgált, hogy bemutathattam egy angol módra
megépült projektet, vállt vállnak vetve napi tizennégy órában, ebédre csupán egy
gyorsan bekapott sajtos szendviccsel meg egy csésze teával.
Érzékeny búcsút vettünk Karsantól, és beköltöztünk új otthonunkba a nagy,
nyitott pajta mögött, kilátással a másikra a bekerített kertben, ahol biztonságosan
játszhattak a gyerekek Leon kutyával meg a macskákkal, és ahol alig egy
frizbihajításnyira volt a hátsó fal. Amióta a gyerekek világra jöttek, ez volt az
első igazi otthonunk, és élveztük a tág teret, meg a lehetőséget, hogy végre a
magunk otthonában dolgozhatunk. Persze ahova csak néztünk, mindenütt egy
sereg sürgős teendő várt ránk. A következő nyár folyamán szigeteltük a házat, és
bevezettük a szélessávú internetkapcsolatot, Katherine pedig veteményeskertet
telepített, ahol lédús miniparadicsom és málna termett. A szomszédék fájáról
füge pottyant kertünkbe, a szőlőskertek körüli sövényben medvehagyma termett,
a földeken sűrűn hevert a dinnye – a zamatos helyi termékek láthatólag végtelen
választéka kínálta magát. Míg Leon kutyámmal napsütötte, poros ösvényeken
jártuk a kabócák zenéjétől hangos tájat, gyermekkorom emlékei tértek vissza
Korfuról, ahol több nyarat töltöttem szüleimmel. Szabályos sorokban álltak a
görcsös törzsű olajfák, nem úgy, mint átabotában növekvő görög rokonaik, de az
életstílus hasonló volt, bár most már, felnőttként, magam voltam egy család feje.
Katherine betegségének tudatában szürreálisnak tűnt, hogy a szörnyen rosszal
egyidejűleg minden annyira tökéletes.
Belevetettük magunkat az élet élvezetébe – az én szerepem a helyi állatvilág
felfedezése volt a gyerekek társaságában. Az angliaiaktól a legfeltűnőbb
különbséget a tarka-barka madaraknál tapasztaltuk: az itteniek láthatólag többet
időznek Észak-Afrikában, mint brit rokonaik, akiknek a tollazata inkább az
örökös őszhöz alkalmazkodik, semmint Marrakesh életteli színeihez.
Húszpercnyire volt a Camargue, ahol a rizsföldek és sós lapályok melege
egész évben ott marasztalta a flamingónépességet, de én szentül elhatároztam,
hogy érdeklődésemet nem terjesztem ki a madarakra. Egyszer ugyanis Mullban
„természetjáró túrán” vettem részt, ami csúnya vesszőfutásnak bizonyult. Ügyet
sem vetettünk a vigadozó vidrákra, inkább a bozót körül lestük egy bizonyos
rozsdás farkú gébics és a nyilvánvalóan rendkívüli látogatásra érkezett vöröses
veréb felbukkanását. Mi ez, ha nem őrület?
Lényegesen hatásosabb és gyakran elkerülhetetlen volt a rovarnépesség: a
környéken mindenütt ott szökdeltek, mászkáltak, szaporodtak. Egér nagyságú
tücskök ugrándoztak a magas fűben, a macskák és a gyerekek örömére, akik
homlokegyenest ellenkező céllal fogdosták őket: az utóbbiak etetni, az előzőek
fogyasztani óhajtották tücsökéket. Esténként egzotikus megjelenésű – és
veszélyeztetett – orrszarvú bogarak keresztezték utamat mint megannyi kis
történelem előtti tank, szilajon ingatták merőben haszontalan szarvaikat, és
jobban hasonlítottak a triceratopszhoz, mint a teltkarcsú orrszarvúhoz. Ezek a
szórakoztató állatok néhány napig nálunk maradtak, fel-alá klattyogtak a földet,
fakéregdarabokat és általában oroszlánszáj-leveleket tartalmazó
üvegmedencében, mi meg kíváncsian szemléltük, sikeresen másoltuk-e
természetes élőhelyüket. De nem bizonyultak kedves háziállatkának, és a vége
mindig az lett, hogy este kieresztettem őket a szőlőskertek viszonylagos
biztonságába.
Esti fogásaim közé tartozott még több jókora, pocakos varangy – őket mindig
egy folyami tutajra bocsátottuk a tanítás után szokásossá vált szertartással
valamint a két bot közt hordozott, bádoglavórba szállásolt és kukacokkal táplált
sündisznó, míg három nap múlva be nem szökött a házba. Csak akkor tudtam
meg, hogy ezek a szeretetreméltó, ám igencsak bolhás és büdös teremtmények
veszettséget terjesztenek. De talán a legdrámaibb fogásunknak egy kis híján
egyméteres, ugyancsak a kétbotos módszerrel szállított, ismeretlen fajú kígyó
bizonyult, amelyet éjszakára a nappaliban szállásoltunk el egy légzőnyílásokkal
ellátott, felfüggesztett tálban.
– Na, hogy tetszik a kígyó? – kérdeztem másnap reggel büszkén Katherine-től.
– Miféle kígyó? – hangzott a válasz.
A tál üres volt. A kígyó kimászott az egyik nyíláson, és a padlóra pottyant,
közvetlenül a kanapé mellett, ahol akkoriban aludtunk, majd kicsusszant az ajtó
alatt. Legalábbis reméltem. Katherine-t nem mulattatta az eset, én meg
elhatároztam, hogy ezentúl jobban megnézem, mit hurcolok be a házba.
Korántsem ártalmatlan minden arrafelé vadon élő teremtmény. Hemzsegnek a
viperák (les vipères), és ajánlatos a tűzoltókat – les pompiers – riasztani, akik
„körültáncolják, akár a kislányok, és addig hadonásznak a botjukkal, míg el nem
menekül” – állította Georgia, aki tanúja volt az eljárásnak. Egyszer a kertben
pillantottam meg egy vipère-t egy kő alatt. Attól fogva vastag kesztyűt viseltem,
és ha el kellett mozdítanom egy követ, előbb óvatosan megkocogtattam. Gyilkos
darazsak is be-bezizzentek az életünkbe, mint megannyi felfegyverzett
helikopter; és a helybeliek egyetértettek abban, hogy három darázscsípés, és az
embernek annyi. Szamárfülesre lapozgatott állat– és rovarenciklopédiám
mindössze annyit árult el, hogy az itt honos faj „potenciálisan veszedelmes az
emberre nézve”. Így vagy úgy, valahányszor megpillantottam egyet, szorgosan
alkalmaztam a teljes pompier repertoárt.
A kezdeti időkben azonban a skorpió tette rám a legdrámaibb hatást. Egyik
este megjelent egy példány az irodám falán, és menten úgy szökött fel az
adrenalin– és pánikszintem, ahogy csak a dzsungelben véltem lehetségesnek.
Hát sehol sem lehetünk biztonságban? Hány efféle jószág tartózkodik még itt?
Beszöktek-e már a gyerekszobába is? A világhálón szörfölve megtudtam, hogy
az elmúlt évtized során Algériában ötvenhét személyt mart halálra skorpió.
Algéria egykori francia gyarmat. Nincs messze. De szerencsére nem ez a
sötétbarna és emberi hüvelyk nagyságú skorpió volt a ludas, melynek a fullánkja
inkább a méhéhez hasonlított. Ez a rémület – hogy véglegesen elhagytam
Londont, és a családomat potenciálisan veszedelmes helyzetnek tettem ki –
ihlette húsz év után első (és utolsó) költeményemet. Trágárságokkal teletűzdelt
szövegét ehelyütt sajnos nem tehetem közzé.
Na és aztán ott volt a vaddisznó. Nehogy holmi rovarok, csúszómászók és
ízeltlábúak túltegyenek rajta, az emlősök rendje különleges csemegével szolgált
egy este, amikor a kutyát sétáltattam. Általában nekiiramodtam, hogy
megelőzzem Leont, de most ugyancsak megdöbbentett, amikor vagy huszonöt
méterrel előttem pillantottam meg, a szőlőben. Közelebb érve az is meglepett,
hogy a holdfényben koromfeketének látszott, holott legutóbb, szokás szerint,
még vörösesbarnának láttam. Ráadásul Leon ugyan jól megtermett, bozontos
hegyi kutya, ez az állat azonban súlyosabbnak, testesebbnek tetszett. Ráadásul
röfögött, akár egy jókora disznó. Fontolóra vettem, hogy talán mégsem Leon az,
hanem egy sanglier, avagy vaddisznó, amilyen tudtommal éjszakánként a
szőlőben kóborol, és lassítás nélkül képes ártány méretű nyílást szakítani a
drótkerítésen. Fegyverzetemet egy kutyapóráz, egy golyóstoll (ihlet esetére) és
egy meggyújtatlan zseblámpa képezte. Szemközt a toporzékoló vadkannal úgy
éreztem, haladéktalanul el kell döntenem, rárontsak-e, vagy ijesszem el. Ahogy a
lámpa fénye felvillant, a röfögő rém lassan megfordult, és inkább ingerülten,
mint rettegve, becammogott a szőlőbe. Ekkor futott be Leon, az elkésett és
aránytalanul szerény lovasság, és a szőlőbe rontott a vad után. Rendes
körülmények között ebünk az aljnövényzet leghalkabb rezzenésére is hosszú
perceken át üldözött képzeletbeli nyulakat, ám ez alkalommal máris rohant
vissza hozzám, teljes tudatlanságot tanúsítva mindenféle rendellenesség felől, és
hazafelé menet egy tapodtat sem tágított mellőlem. Okosabbat nem is tehetett
volna.
Másnap elvittem a gyerekeket, hogy lenyomozzuk a vaddisznót, és bámulva
nézték, ahogy megtaláltuk és lefényképeztük a laza szürke földön hagyott
patanyomokat, amelyeket aztán a falubeli Café Universe gazda vendégei
hitelesítettek. – Il était gros – állapították meg. Vagyis: Jó nagy volt! – és
harsány hahotájuk pastis-gőzzel töltötte be a levegőt, amikor félelmetes
élményemet illusztráltam.
Így tehát, még kígyóstul is, az életünk érzésem szerint paradicsomibb már
nem is lehetett volna. A szélessávú kapcsolat végre életre kelt, az üres pajtába
telepített kezdetleges irodámat denevérek szálldosták körül, a megírandó könyv
végre nekilendült, és Katherine kezelése meg környezete a körülményekhez
képest reményteljesnek bizonyult. Mi csábíthatott el bennünket ebből a nehezen
megteremtett, szinte mennyei fészekből? Mi sem természetesebb, mint hogy a
családom elhatározta: állatkertet vásárol.
 MÁSODIK FEJEZET
KALANDRA FEL!

2005 tavaszán pottyant küszöbünkre a brosúra, amely mindörökre

megváltoztatta életünket. Mint az ingatlanközvetítők többi reklámját, kezdetben
ezt is semmibe vettük. Csakhogy – eltérően minden más ingatlanközvetítő
minden egyéb reklámjától – ebben a brosúrában pillantottuk meg a Dartmoor
Vadaspark hirdetését. Melissa húgom küldte el nekünk Franciaországba, és egy
cédulát mellékelt hozzá: „Álmaid forgató-könyve”. Kénytelen voltam
egyetérteni vele, bár úgy véltem, máris álmaim forgatókönyvét élem, ám ez a
fura ajánlat: vidéki ház, mellé egy állatkerttel, még különbnek látszott – ha
ugyan megszerezhetjük, ami viszont valószínűtlennek tetszett. No és persze ha
nincs vele semmi probléma, ami nem kevésbé látszott valószínűtlennek.
Biztosan van a háznak valamilyen súlyos szerkezeti hibája, esetleg gond van a
telekkel, a sövénnyel, vagy az üzletmenet szenved orvosolhatatlan nyavalyában.
Csakhogy a szinte bizonyosra vehető esetleges gondok ellenére is kellő
érdeklődés támadt az egész családban, és ez további vizsgálódásra serkentett
minket. Kósza fantáziaszülemény? Talán. De olyan, ami – legalábbis szerintünk
– az egész életünket megváltoztathatja.
Édesapám, Ben Harry Mee, néhány hónapja halt meg, és anyám kénytelen volt
áruba bocsátani a család lakhelyét, ahol az utóbbi húsz évben éltek, a Surreyben
kéthektárnyi telken álló, öt hálószobás házat, amelyet nem sokkal korábban 1,2
millió fontra értékeltek. Ez a döbbenetes összeg a kellemes környezetnek
köszönhető, de még ennél is fontosabb, hogy a ház nincs messze Londontól,
kényelmes közelségben az M25-ös út gazdasági biztonsági övezetén belül. Ez az
úgynevezett bróker-övezet, irigylésre méltó hely az ingatlanlétrán, hála
apámnak, aki egy felvilágosult doncasteri bányász fiaként egész életében
keményen dolgozott és okosan fektetett be ivadékai érdekében.
A pályafutása utolsó tizenöt évében valóban a tőzsdén tevékenykedett, de nem
brókerként, mert erkölcsileg kétesnek ítélte ezt a pozíciót. Apa adminisztrációs
ellenőr volt, ő vezette a londoni tőzsde, a manchesteri, dublini és liverpooli
tőzsde, valamint tizenegy körzeti és ír épületegyüttes adminisztrációját. (Életem
hasonló szakaszában egy szál szabadúszó újságíró adminisztrációjával is
nehezen birkóztam meg.) Így hát családunk viszonylag jómódú volt, ha nem is
éppen gazdag, de nem rendelkeztünk mozgósítható tőkével vállalkozási
szeszélyünk finanszírozására. 2005-ben a Halifax Ingatlanbiztosító becslése
szerint hatvanhétezer hasonló, egymillió fontot meghaladó értékű ingatlan
létezett az Egyesült Királyságban, de a mi családunk volt az egyetlen, amelyik
elhatározta, hogy mindenét pénzzé teszi, és nekivág egy állatkert
megvásárlásának.
Kezdettől fogva veszett ügynek látszott, ámde tudtuk, hogy megbánnánk, ha
nem vágnánk bele. Volt is valamiféle tervünk. Anya eladja a házat, kisebbe,
könnyebben fenntarthatóba költözik, mondjuk két-három hálószobás kis házba,
ahol békében, biztonságban élhet a pénzecskéjéből, és alkalmanként csak egy,
maximum két ivadéka szállhatja meg pereputtyostul. Az volt valamennyiünk
közös gondja, vajon ez az időskori elszigeteltség nem lesz-e előszobája a
fokozatos leépülésnek (illetve, ahogy ő maga látta, az óhatatlan elhülyülésnek)
és a halálnak.
Az új terv ez lett: a család összvagyonának és anya háza árának összedobása
révén vásárolt tizenkét hálószobás ház, körülötte bejáratott vállalkozás, amihez
nem is konyítunk; én mindenestül otthagyom Franciaországot, függőben tartom
a könyvemet, Duncan felmondja londoni állását, összeköltözünk, és főállásban
üzemeltetjük az állatkertet. Anyát megkíméljük az állatkert működtetésének
mindennapi munkájától, de élvezheti a lelkesítő környezetet, meg azt, hogy
körülötte éli új életét a család, miközben kétszáz egzotikus állatot gondoz. Mi
sikerülhet itt rosszul? Rajta, mama... minden a lehető legjobb lesz.
Magunk is meglepődtünk, milyen könnyen ment. Anya világéletében kalandos
természet volt, és kedveli a nagymacskákat. Hetvenhárom éves korában elvittem
egy oroszlánrezervátumba, ahol az ember oroszlánokkal sétálgathatott a
bozótban, sőt rács mögül még meg is simogathatta őket. Sokuk fogságban
született, a farmerek puskájától megmentett oroszlánok ivadékaként.
Megdöbbentett és mi tagadás, megrémített az oroszlánok mérete, és sosem
tudtam igazán szabadulni a gondolattól, hogy nem vagyok ezeknek a
ragadozóknak a szomszédságára hitelesítve. Bajszuk minden rezdülésére
felszökött az adrenalinszintem, s ez önkéntelen és görcsös fintorgásra késztetett.
Anya csak megcsiklandozta őket az álluk alatt. – Ugye, milyen aranyosak? –
turbékolta. Kalandor anyám a következő évben életében először sítalpat kötött.
Az állatkert vásárlásának eszméjét tehát nem vetettük el első pillantásra.
Egyikünk sem díjazta a gondolatot, hogy anya egyedül éljen, ezért már
korábban is úgy terveztük, hogy valamelyikünkkel összeköltözik, talán egy
nagyobb ingatlanban, egyesített anyagiakkal. Ekkor pottyant anya
levélszekrényébe a Dél-Angliában működő Knight Frank ingatlanügynök
ismertetője a Dartmoor Vadasparkról. Melissa húgom volt a legizgatottabb, több
példányban megrendelte a részletes tájékoztatót, és szétküldte négy fivérének: a
legidősebb Vincentnek, Henrynek, Duncannek és nekem. Franciaországban
kaptam kézhez az „Almaid forgatókönyve” cédulával megtoldott küldeményt.
Mi tagadás, jó ötletnek látszott, gyorsan be is löktem a tornyosuló
„elintézendők” közé. A halmot már belepte a misztrál pora – ez a fenséges
francia szél, a Rhône és a Sâone folyókat környező hegyek szülötte,
időszakonként végigviharzik a csatornán Dél-Franciaországba. Onnan pedig
egyenesen átsüvít az én északi fekvésű pajta-irodám avitt malterfalán,
részrehajlás nélkül osztogatva a poros maltert mint afféle mini-homokzáport az
irodában, esetenként mintegy négy napon át. Malterpor aprócska dűnéi
szabdalták a brosúra fedőlapját, majd újabb iratok kerültek a dűnék fölé, és
ezekre megint csak dűnék.
Melissa azonban nem nyughatott. Nem nyughatott, mert lehetségesnek ítélte a
dolgot; felértékeltette a házát, és akármiről esett is szó közöttünk, utána rögvest
visszakanyarodott az állatkert témájára. Duncant nem volt nehéz lázba hozni.
Élete során egy rövid ideig a csúszómászókat gondozta a londoni állatkertben, ő
volt hát közöttünk az, aki valamelyest állatkert-szakértőnek minősült. Éppen
sikeres üzletemberként működött Londonban, ki más tűnhetett hát a
legalkalmasabbnak projektünk igazgatására – feltéve, ha ő és szinte bizonyosan
más is hajlandó felcserélni jelenlegi életmódját egy merőben másfajta életvitelre.
Melissa megszervezte a szemleutat a családnak, a más irányú elfoglaltság
miatt távolmaradó Henry és Vincent kivételével, akik szintén letették voksukat
az elgondolás mellett. Megállapodtunk hát, és Amelia „nagyi”, meg három
nemzedéket képviselő sarjainak jó része megérkezett Devonshire South Hams
körzetének egy kis vidéki szállodájába. Éppen lakodalom zajlott, hegyen-
völgyön vigadalom; a kora tavaszi, hűvös esti levegőben a kerti pázsitot olykor
tűsarkak szabdalták, ahogy hiányos öltözékű ifjú hölgyek rohangáltak a
lakókocsikhoz holmi hiányzó kellékért.
Szokatlan volt karácsony vagy lakodalom kivételével egy nagyszabású, vagy
legalábbis majdnem teljes családi összejövetel, és nem is annyira ünnepeltünk,
hanem afféle kisebb küldetésben jártunk, mégis változatos korú gyermeksereg
kíséretében érkeztünk. Csapatunk jóformán átfogta a generációs színképet,
minden olyasmivel, ami ezzel jár. Büfiző csecsemők, terhes asszonyok,
életveszélyes korú totyogós babák, és Darth Vader megszemélyesítése érdekében
a falról függönyt szaggató csemeték. A szemle előestéjén optimizmusunkat némi
realitásérzék árnyalta. Komoly pályázók voltunk, mindannyian tudtuk, hogy a
tőlünk telhető legtöbbet megtesszük, de nem lehetetlen, hogy felbukkan valaki
több pénzzel vagy nagyobb tapasztalattal, esetleg mindkettővel, és elhalássza az
állatkertet az orrunk elől.
2005 áprilisának egy üde reggelén érkeztünk a parkba, és megismerkedtünk
Ellis Daw-val. A hetvenes éveinek végét taposó, ősz szakállas, energikus férfi,
akit sosem láttunk széles karimájú kalapja nélkül, egy robotpilóta biztonságával
vezetett bennünket körül a parkban és a házban. Jó néhányszor végigjárhatta már
ezt a túrát. A tizenkét hálószobás udvarház útvesztőjében tekeregve
megállapíthattuk, hogy a nappalinak legalább a felét papagájkalitkák foglalják
el, a festés-mázolás három évtizednyi elhanyagoltságban szenved, ami pedig a
vízvezetéket és az elektromos hálózatot illeti, nos, alighanem több tízezer fontot
emészthet fel a rendbehozataluk.
Kint a parkban mindnyájunkat elbűvöltek az állatok, nemkülönben Ellis
újszerű módszere az elhelyezésükre. Különösen hatásos volt a vadaspark
közepén magasló Tigrisdomb, ahol három szibériai tigris bóklászott az emberkéz
alkotta hegy körül. Csapos szemű lánc vagy drótkerítés helyett Ellis süllyesztett
kerítésrendszert alkalmazott: a terület körüli mély árok fala az állatok oldalán két
méter magas, a látogatókén viszont alig fél méter. Ez a közelség hatását kelti
ezekhez a felettébb látványos nagymacskákhoz, akik a mindnyájunk által ismert
és szeretett cicák jókora, lángvörösbe bújt változataiként mászkálnak, és az
otthonunkban dédelgetett mini-ragadozókkal való viszonyunk teljes
átértékelésére ösztökélnek minket.
A drótháló mögött lakó oroszlánok sem voltak kevésbé döbbenetesek, mint a
tigrisek; ordítva fejezték ki megvetésüket bármely egyéb bestia – kiváltképp más
oroszlán – iránt, aki netán elvitatná tőlük a területüket. El kell mondanom, hogy
az efféle harsány megnyilvánulás, amelyet irtózatos méretű rekeszizmuk jó
hárommérföldnyire közvetít a völgyben, az évek során százszázalékosan
hatékonynak bizonyult. Az oroszlánok e csoportjától egyetlenegyszer sem vitatta
el a területet más oroszlánok vagy egyéb állatok csoportja. Kézenfekvő az érv,
hogy ez a hasonló méretű ragadozók környékbeli hiányának tulajdonítható, ám
egy nőstény oroszlán néhány esztendeje elkapott egy állítólag négy és fél méter
magasságban repülő szürkegémet, igazolva, hogy a területük védelmezése nem
csupán blöff.
Pávák kalandoztak a piknikező terület körül, ahonnan a drótkerítés mögötti
fák közt lappangó farkasfalka is látszott. Három jól megtermett európai medve
szemezett velünk bekerített erdős területükről, és három jaguár, két puma, egy
hiúz, néhány flamingó, sündisznó, mosómedve meg egy brazíliai tapír
gazdagította a vegyes kínálatot.
Az állatok lenyűgöztek bennünket, de meglepő módon nem kezdték ki az
elszántságunkat. Még avatatlan tekintetünk előtt is nyilvánvaló volt, hogy jókora
munka vár ránk. Ami csak fából volt, a piknikező lócáktól a kerítéskarókig és
korlátokig, mindent alga borított, láthatólag már időtlen idők óta. És az alga jó
része, aggasztó módon sok kerítéskarónak éppen a tövénél, korróziót okozott.
Nem lehetett vitás, itt emberes munka vár ránk, de az is vitathatatlan volt, hogy
az állatkert nemrég még működött, és a vállalkozás különleges lehetőséggel
szolgált arra, hogy közelségbe kerüljünk bolygónk néhány leglátványosabb
veszélyeztetett teremtményével.
Hivatalos szemleutunk részeként felkért minket az Animal Planet egy
forgatócsoportja, hogy vegyünk részt az eladásról készülő dokumentumfilmben.
A bennem lakozó újságíró töprengésre késztetett: vajon egy másik forrás
segítségével fenntartható lesz-e ez a különc angol vállalkozás? Tizenöt évig az
írás és a média volt a pályám, és vagyont ugyan nem szereztem általa, de
csodálatos életminőségben lehetett részem. Ha olyasmiről írhatok, amit szívesen
művelek, azt rendszerint jól is művelem, és olykor magának a tevékenységnek
ad újult erőt a média rávetülő fénye. Talán most is hasonlóképpen lesz. Egy
valaha virágzó vállalkozás, mely a maga idejében kiválóan működött, jelenleg a
kimúlás szélén van, de a fennmaradásához csak egy kis lökés kell a külvilágból...
Anyát, Duncant meg engem felkértek, hogy sorakozzunk fel a kamera előtt a
nappaliban, a papagájok között, és meséljük el, mit tennénk, ha megkapnánk az
állatkertet. Amatőr lelkesedésünk hallatán az operatőr erre a kijelentésre fakadt:
– Bárcsak megkapnák, öregem! – A többi ajánlat a szabadidőipar hivatásos – és
pénzes – művelőitől származott, akikkel szemben igencsak szerény volt az
esélyünk. Még túltengett bennem a kételkedés, de már felderengett előttem az út,
ha valamiképpen kezünkre játszik a szerencse. Még mindig kissé
valószínűtlennek tetszett, nagyjából úgy, mint azok a házak, ahová a szüleim
cipeltek el bennünket gyerekkorunkban, a költözködések alkalmával: nehogy
beleéljétek magatokat, mondták, hiszen nagy valószínűséggel úgysem fogunk itt
lakni.
Amikor magát a parkot jártuk körül, Ellis végre levetette a szakszerűség
álarcát, végignézett rajtam, Duncan öcsémen, Jim sógoromon, negyvenes éveink
elején-közepén járó viszonylag derék legényeken: – Hát, mindenesetre a
megfelelő korban vannak. – Ez a bizalmi szavazás rávilágított, hogy Ellis lát
bennünk valami kedvezőt. Az állatkerttel kapcsolatos szerény terveink is
elnyerték tetszését. Igazában, mondta, azért utasított el több ajánlatot, mert a
tervekben túlságosan nagy összeg szerepelt a fejlesztésre. „Mire akarnak itt
egymilliót költeni? – tette fel nekik a szónoki kérdést. – Mi baj van a parkkal?
Na viszlát” – mondta nekik. El tudtam képzelni, amint a bankárjaik elsápadnak a
jó hír hallatán. Szerencsére nekünk nem volt egymilliónk a fejlesztésre – sőt,
ekkor még magára az állatkertre sem –, így aztán szerény, családias terveink
visszhangot keltettek Ellis lelkében.
Délután fél négy körül értünk a túra végére, és rádöbbentünk, hogy csoportunk
felnőtt tagjainak izgatott beszélgetését mind sűrűbben szakítják meg kisebb, de
annál hevesebb kitörések gyermekeink részéről, akik egyre mániákusabb és
ingerültebb túlhúzott játékokként nyüzsögtek körülöttünk. A park iránti
lelkesedésünkben elkövettük a tapasztalatlan szülők elemi hibáját:
elmulasztottuk az ebédet, és ez minden szülők rettegésének tárgyához, a
serdületlenek vércukorszintjének csökkenéséhez vezetett. Élelmet kellett
szerezni, méghozzá sürgősen! Befordultunk az Ellis által 1987-ben épített,
háromszáz személy befogadására alkalmas Jaguár vendéglőbe. És mindjárt ki is
fordultunk. Ritkán láttam étel fogyasztására kevésbé csábító éttermet. A
kantinsorokba rendezett, fáradt plasztiklapú asztalokat a konyhai olajsütőkből
eredő vékony zsírréteg borította, a belső teret a zsírtól sárga műanyag mennyezet
zavaros kunkorai közé szerelt éles fényű neoncsövek világították meg. A fáradt
olaj súlyos szaga meglehetős pontossággal utalt a menüre, és elvegyült a
betévedt vendégeket gyanakodva szemlélő, szürkésfehér konyhakötényben a pult
körül lézengő személyzet cigarettafüstjével.
Még a vércukorszint drámai zuhanásának kockázatát vállalva sem voltunk
hajlandóak itt enni, ezért a szükséghelyzetet enyhítendő, útbaigazítást kértünk a
legközelebbi szupermarkethez. És ott a helyére pottyant előttem a dartmoori
kirakós utolsó darabja, mivel ekkor fedeztük fel a Lee Mill-i Tescót. Autóval
hétpercnyire nemcsak egy szupermarket terült el, hanem egy valóságos
megamarket. A Gyalog galoppban, a film csúcspontján, Arthur király végre felér
egy dombra, ahonnan elébe tárul „Aaargh vára”, a Szent Grál állítólagos
nyughelye, a kutatóút végpontja. Ahogy Arthurt és Sir Bedevere-t kormányos
nélküli, sárkány orrú hajó viszi a vízen a vár felé, wagneri léptékű zene zendül
fel, jelezve, hogy nagy jelentőségű helyre érkeznek. Ez a zene csendült fel
bennem, amikor egy dombtetőn befordultunk, és elénk tárult egy emberkéz ásta
mélyedés, benne egy óriási űrhajónak látszó valamivel, ami titokban földet ért
ezen a dús, zöld tájon. Akkorának látszott, mint a Stansted repülőtér, fényei ipari
méretű fogyasztás üzenetét sugározták felénk a késő tavaszi délután sűrűsödő
homályában. Sült csirke, friss kenyér és saláta, humusz, elemek, gyerekruha,
újságok és számtalan egyéb árucikk, aminek híjával voltunk – elérhető
közelségben. És ami még fontosabb: ahogy a katedrális magasságú részlegekben
bóklásztunk, megnyugvással töltött el, hogy szükség esetén találhatok itt tévét,
fényképezőgépet, vasalót, teáskannát, papírárut, DVD-t, gyerekjátékot. És a
szupermarket napi huszonnégy órán át tart nyitva. Elnéztem, ahogy a harminchét
pénztárnál zsibong a vevők sora, és az átköltözéssel kapcsolatos utolsó
aggályom is elpárolgott. Londoni lakosként húsz év alatt hozzászoktam
olyasmiknek az elérhetőségéhez, mint a síkképernyős tévé, a születésnapi
üdvözlőlapok vagy a kelbimbó a nap vagy az éj bármely órájában, és a
mindezektől való felmérhetetlen távolság okozta az utóbbi három év dél-
franciaországi életének legnagyobb kultúrsokkját. Náluk a globális fogyasztás
este nyolckor véget ért, és ha az embernek később támadt sürgős szüksége
valamire, meg kellett várnia a másnapot! Ez a Tesco számomra egyértelművé
tette, hogy a tervünk beválik, és lelkesülten fogyasztottuk rögtönzött vacsoránkat
a közeli tengerpart napszállatának fénye mellett.
Anya házát ugyan még nem hirdettük meg, de ugyanannyira értékelték, mint
amennyit a vadasparkért kértek, így aztán, némileg reszketve, zárt árverésen
megajánlottuk ezt az árat, és izgatottan vártuk az eredményt. Két nap múlva
kiderült, hogy nem jártunk sikerrel. Ajánlatunkat elvetették Ellis tanácsadói,
mondván: tapasztalatlanok vagyunk, és nem rendelkezünk készpénzzel. Egyik
vádpontot sem vitathattuk. Visszazökkentünk megszokott életünkbe; valamelyest
sajnálkoztunk ugyan, de úgy éreztük, megtettük, ami tőlünk telt, készek voltunk
nekivágni a vállalkozásnak – de ha nem, hát nem. Melissa visszatért a
családjához Gloucestershire-be, Duncan Londonban tovább intézte új üzletének
ügyeit, legidősebb, 54 éves bátyánk, Vincent egy újszülött apja volt; anya
visszaköltözött Surreybe, és készült a családi ház eladására. Valamennyien jó
körülmények között éltünk, sikeresen, elégedetten. Úgy éreztem, az én életem
kiváltképp kárpótol az elmulasztott lehetőségért. Közel egy évtized telt azzal,
hogy az írással biztosítottam megélhetésünket, alacsony rezsivel éltünk egy
meleg éghajlatú országban, figyelemmel kísértük a gyerekek növekedését ebben
a kissé fura fészekben – mindenestül elégedett voltam hát a sorsommal, és alig
vártam, hogy visszatérjek.
Csakhogy az átélt izgalom után akaratlanul is eltöprengtem azon, vajon mi
hogyan lett volna. Ültem hevenyészett irodámban a szépséges, rozoga pajtában,
nappal ki-be surrantak a fecskék, sötétedés után fejem körül zizzentek a
denevérek, és óhatatlanul azon járt az eszem, milyen életet alakíthatnánk ki ott,
az állatkert körül.
Katherine napról napra erősödött, fokozódó energiával forgatta francia
csákány-ásókapámat veteményesében; az erőteljes kemoterápiától a végletekig
elnyűtt izomtónusa és kifutón pompázó modelléből a gyér hajcsomókkal
ékeskedő, kiaszott punkos rocksztáréig sorvadt teste a nyár folyamán lassan
kitelt. Neurológusa, Madame Campello, ez a rendkívül intelligens és
meglehetősen félelmetes asszony elégedett volt a javulásával, és elhatározta,
hogy a havi MRI-vizsgálatokat kéthavira mérsékeli, amit jó jelnek tekintettünk.
Ezzel hosszabb haladékot kaptunk az óhatatlan aggodalomra a vizsgálati
eredményért tett nîmes-i zarándokutak között, melyeket mindketten igencsak
nyomasztónak éreztünk, de persze leginkább Katherine.
Madame Campello szemmel láthatóan együtt érzett velünk, és merem állítani,
hogy felszisszent, amikor a műtétet követő első konzultáció után megpillantotta
Katherine-t a gyerekekkel és velem. Attól a pillanattól fogva siettette a
kezelésnek jóformán valamennyi mozzanatát, és tagadhatatlanul minden tőle
telhetőt megtett, hogy Katherine életben maradjon. A rendes klinikai
konzultációk során azonban inkább egy szigorú iskolaigazgatónőhöz hasonlított,
minek következtében Katherine, a mindenkori jó kislány, nem merte tüzetesen
kikérdezni a kezelés lehetőségeiről. Engem viszont, akit már egy-két iskolából
kicsaptak, sose félemlítettek meg túlságosan a tanboszorkák, és jogosnak
éreztem a kérdezősködést. Madame Campello igen készségesnek mutatkozott, s
miután hazaérkezésünket követően megbeszéltem a dolgot Katherine-nel, több
ízben felhívtam, és megállapodtunk a gyógyszerezés kisebb-nagyobb
módosításában.
A Leonnal folytatott esti kiruccanásaim során továbbra is érdekes
teremtményekkel ismerkedtem meg, például az áthatolhatatlan sűrűben tanyázó
szentjánosbogarakkal, melyek nappal, a gyerekek előtt sosem voltak hajlandóak
produkálni magukat, skorpiókkal, amiket már kezdtem megszokni, de azért még
tartottam tőlük, és – amitől magam is meglepődtem – egy hőscincérrel.
Természeti környezetben még soha nem láttam ilyen rovart, és szentül hittem,
hogy rossz földrészre tévedt. Hosszú volt, meglehetett legalább tíz centi, irizáló
szárnyfedéllel, kis fejjel, és harcias csápokkal, amelyeknek vélhetőleg a nevét
köszönheti. A gyerekekkel nagy élvezetünket leltük benne, amikor azonosítottuk
az avignoni könyvvásáron beszerzett, gazdagon illusztrált francia
enciklopédiában, és lefényképeztük a könyvben szereplő ábra mellett, melynél
kétségtelenül hatásosabb és színesebb volt.
 Katherine jól érezte magát, avatott kézbe került, a gyerekek virultak, én
„Csináld magad”-cikkeket írtam a Guardianbe, időnként magam is
barkácsolgattam, és mind gyakrabban vettem fel a kapcsolatot a világ különféle
tájain dolgozó professzorokkal olyan témákban, mint a szexuális szolgáltatás
érdekében történt csimpánztámadások majmok ellen, az elefántok
intelligenciája, vagy a mondatokat értő delfinek. Szinte maga volt a
mennyország; helybeli barátok bukkantak fel egy-egy pohár jéghideg roséra, és
viszonylag könnyen igazítottam munkaidőmet a falubeliek igényeihez és a
családi élethez. A roséról nem is beszélve.
De az állatkert mindig ott lappangott a gondolataim mélyén. A Devonshire
South Hams körzetében töltött két nap nem múlt el nyomtalanul. A park
Dartmoor peremén terül el, körülötte South Hams dús erdőségei és pompás
partjai. Családunk élvezte az ott-tartózkodást, de több volt ez élvezetnél: inkább
valami varázslatos érzés, olyasvalami, amit csak vonakodva űztem el
gondolataimból, ha tudtam is, hogy már elveszett.
Álltam az én természetközeli francia szénapajtám ajtajában, ahol az idült
ajtószárnyakat uszadékfa fehérségűre szívta ki a nap és horzsolta homokkal a
misztrál, a málló, rozsdás veretek talán még a napóleoni időkből származtak, de
a gondolataim újra meg újra az állatkert körül kerengtek. Amikor Napóleon
1815-ben átvonult falunkon, Arpaillargues-n, hírhedett módon kivégzett két
dezertőrt – akik (nyilván csak alig néhány helybeli francia történész számára) az
„Arpaillargues-i páros” néven ismeretesek. 2005-ben a Tour de France mezőnye
is áthaladt a falun, halált nem okozott, de annál több izgalmat, bár ahhoz nem
eleget, hogy a helyi boltos, Sandrine, lemondjon háromórás ebédszünetéről, és
hideg italokat áruljon az út mentén felsorakozó száz meg száz izzadó turistának.
Így tehát két évszázad alatt két emlékezetes esemény történt a faluban. Közben
visszasüppedt a nap égető sugarai, a misztrál viharai alá. És csak egész kicsit
bánatosan magam is követtem a példáját.
Eltelt egy év, közben fel-felmerült az állatkert gyászos emléke. Azok a nagy
fák annyira mások, mint Dél-Európa pergamenszáraz bozótosai... A közeli
folyók, a tenger, a komikusan fenséges állatok, annyira közel a házhoz, annyira
ostoba módon veszélyeztetetten az emberiség jóvoltából, pedig ott az alkalom,
hogy életben tartsuk őket a jövendő nemzedékek számára...
A család még nem ocsúdott fel apám halála óta, és anya háza továbbra sem
került piacra, részben ezért ért hát készületlenül bennünket, ami ekkor történt.
Ugyanakkor mint a műholdas tévét nélkülöző száműzött (az ilyesmi csalásnak
számítana), áhítoztam az angliai újságok után, és naponta kétszer-háromszor is
beleolvastam a BBC híreibe a világhálón. Ott láttam meg a hírt 2006. április 12-
én. Ellis közleményt tett közzé, miszerint az eladás ismét meghiúsult, és sok
állatot le kell lőni, ha a következő tizenegy nap alatt nem jelentkezik vevő.
Sok időnk ugyan nem volt, de pontosan tudtam, mi a teendőm. Felhívtam
Melissát és Duncant, az előző próbálkozás két fő motorát, és tudtukra adtam,
hogy megint neki kell vágnunk. Mégsem lepett meg túlságosan, hogy egyiküket
sem hozta annyira lázba a hír, mint engem. Az előző alkalommal mindketten
nyakig voltak a vásárláshoz szükséges műveletekben, de most különösen
Duncan riadt meg attól, hogy huszonötezer font vissza nem térítendő letét a
követelmény azért, hogy mi álljunk a jelentkezők sorának élén. – Támogatlak, ha
írásban megkapod, hogy visszavonhatatlanul nekünk adja el, mi pedig idejében
el tudjuk adni anya házát – mondta. Az volt az érzése, hogy feneketlen kúttal van
dolgunk, de szívesen adott át minden információt. Jim sógor is egy csomó
kapcsolattal rendelkezett, és felajánlotta, hogy segít előkészíteni az üzleti terv
prospektusait, ha már odáig jutnánk.
Első utunk Peter Weardenhez vezetett. Mint South Hams kerület környezeti és
egészségügyi felügyelője, Peter volt az állatkerti engedély kiadásának közvetlen
felelőse.
– Magunkfajta amatőrök csoportja valóban vásárolhat és üzemeltethet egy
állatkertet? – kérdeztem tőle.
– Igen – hangzott az egyértelmű válasz. – Feltéve, hogy rendelkeznek
megfelelő menedzsment-szervezettel. – Ez elsősorban azt jelenti, hogy kurátort
kell alkalmazni, tapasztalt és képesített állatkerti szakember személyében, aki
komoly tudással rendelkezik egzotikus állatok kezelésében, és napi szinten
felelős az állatok gondjáért.
Peter küldött nekem egy nyomtatványt, amely szerint a kurátornak az állatkert
igazgatói a felettesei. Ez utóbbiak mi lennénk, de az állatok ellátására szolgáló
pénzt ő osztaná be a saját belátása szerint.
– Önök nem határozhatják el, hogy új fagylaltozót létesítenek, ha a kurátor
véleménye szerint, mondjuk, új kerítésoszlopokra van szükség az oroszlánok
területe körül – magyarázta Peter.
– Ha nem jut pénz mind a kettőre, a kurátor dönt. – Ez elég méltányosnak tűnt.
– Mellesleg – tette hozzá –, valóban új kerítésoszlopokra van szükség az
oroszlánok területe körül.
– És mibe kerülnek?
– Fogalmam sincs – mondta. – Ezért van szükségük szakszerű tanácsra. No de
ez csak egy a sok-sok dolog közül, amit el kell végezniük, hogy megkaphassák
az engedélyt. – Peter magyarázott egy sort az Állatkertengedélyezési törvényről,
meg arról, hogy Ellisnek két héten belül vissza kell adnia a működési engedélyét
– ez volt a tizenegy napos határidő oka.
Valójában az állatokat nem kell addigra szétosztani, mivel a Veszedelmes
vadállatokkal kapcsolatos törvény (DWA) értelmében tovább is megtarthatóak
magángyűjteményként. Ez csupán annyit jelent, hogy látogatókat nem
engedélyeznek, tehát a pénzügyileg máris megroggyant park csődközelbe jut. De
úgy tűnt, ez még nem következik be szükségszerűen tizenegy nap elmúltával. Ha
hiteles ajánlatot teszünk, minden esély megvan rá, hogy a park bezárása után is
tárgyalhatunk még néhány hétig. Máris felderengett a remény, hogy a
reménytelennek tűnő feladat talán mégsem megoldhatatlan.
– Járható ez az út? – kérdeztem Petert. Ezúttal késett néhány pillanatig a
válasz.
– Khm... biztosan – felelte végül. – Megfelelő menedzsmenttel, az
infrastruktúrába fektetett sok pénzzel, és pokoli mennyiségű kemény munkával –
és ezt szó szerint értem – járható. Igen. Sokáig ez a park volt a környék
legnépszerűbb látványossága. Az utóbbi évek során hanyatlott, mert nem történt
beruházás, és nem tartottak lépést az idővel. De nem is olyan régen még virágzó
üzlet volt.
Éltem a gyanúperrel, hogy ennél sokkal többről lehet szó, és valamiféle fekete
lyuk lappang a hely egész szövetén, ami azt eredményezi, hogy az üzlet nem
működhet. Miért nem ütötték nyélbe eddig az eladást? Annyi szakember
kerengett a vállalkozás körül, és valahogy egyik sem akadt horogra. Mi leszünk
a balekok, akik megveszik, és csak aztán döbbennek rá a valóságra?
Nyilvánvaló volt, hogy szakszerű segítségre van szükségem, ami meg is
érkezett egy barátom levelének formájában. Barátom sógornője, Suzy
történetesen meglehetősen tapasztalt, nagyjából a kurátori rangnak megfelelő
szintű állatkerti szakértő, aki épp Ausztráliában dolgozott. Valamikor régen
találkoztam is vele egy esküvőn, és első pillantásra rokonszenvesnek találtam.
Nagy hatással volt rám, hogy még koktélruhában, szőke hajkoronájával is azt a
benyomást kelti, mintha bakancsot, lábszárvédőt és irhabekecset viselne. Akkori
munkakörében például queenslandi marhatenyésztő gazdákkal kellett
megértetnie, mennyire fontos a környékbeli vadállatok védelme – ami még egy
harcedzett verőembernek is igen komoly kihívást jelentett volna. Suzynak
bezzeg nem. Azóta már Victoria állam három állatkertje, köztük állomáshelye, a
zászlóshajónak számító Melbourne-i Állatkert beszerző főnökeként dolgozott.
Minden tőle telhető segítséget felajánlott, és, mint mondta, foglalkozik a
gondolattal, hogy akár egyéves kutatószabadságot is kivesz, hogy eljöhessen
hozzánk kurátornak. – Ezt nem garantálhatom – mondta –, de felvehettek a
jelöltlistára, míg meg nem látom, hogyan alakulnak a dolgok. De mielőtt
továbblépnétek, felmérést kell készíttetnetek egy állatkerti szakértővel, akitől
megtudhatjátok, működhet-e a dolog vagy sem. – Suzy osztotta az esetleges
fekete lyuk miatti aggályaimat, mivel az állatkerti szakirodalomban olvasott
Dartmoor hanyatlásáról. Megkérdeztem, tudna-e valakit ajánlani erre a
felmérésre. – Dolgoztam valamikor Jerseyben valakivel, aki elég határozott
véleményt alkothatna a dologról – felelte. – Igaz, ma már kicsit felette áll az
ilyesminek, de majd kipuhatolom, mit szól hozzá.
Így ismerkedtünk meg néhány nap múlva a Dartmoor Vadaspark
autóparkolójában Nick Lindsayvel, a Londoni Állattani Társaság (ZSL)
Nemzetközi Állatkerti Programjának igazgatójával. Az immár terhessége
nyolcadik hónapjában járó Melissa meg én kezet fogtunk ezzel a magas, kissé
nagypapás modorú férfiúval, és megegyeztünk: a szokásos látogató útvonalat
járjuk végig, hogy felmérjük, hogyan is működik az állatkert. Megbíztuk az
Állattani Társaságot a jelentés elkészítésével, és Nick szívélyesen beleegyezett,
hogy maga végzi el a vizsgálatot, hiszen ismerte az állatkert nehézségeit, és
mivel a környéken nőtt fel, mindig is érdeklődött iránta. Ráadásul az édesanyja
ott lakott a közelben, tehát még szállodaszámlát sem kellett fizetnünk.
Nyílt kártyákkal játszottunk.
– Az égvilágon semmit sem tudunk az állatkertekről, de ha ez valóban
életképes, mit gondol, megbirkózhatunk vele? – tudakoltuk.
– Ó, ahhoz, hogy állatkertet vásároljanak, egyáltalán nem szükséges érteniük
hozzá – nevetett Nick. – Csak épp legyenek egy kicsit őrültek, de feltételezem, a
dolognak ez a része rendben van. Nézzük meg előbb, hogy ez az állatkert
működőképes-e.
Első megállónk Ronnie-nak, a tapírnak az úttal párhuzamos kifutója volt. Nick
lehajolt hozzá, hívta, és meglepetésemre Ronnie oda is jött. Soha még tapírt
ilyen közelről nem láttam, és lenyűgözött, hogy ez a nagydarab, fura külsejű
állat mennyire kezes és barátságos. Disznóforma hátán jókora púp magaslik, orra
inkább miniatűr ormány. Az indonéziaiak szerint amikor a többi állat már
elkészült, Isten a maradékból alkotta meg a tapírt.
Nick bedugta az ujjait a rácson, Ronnie megrezegtette kinyújtott ormányát,
majd parolázott velünk, mint aki örvend az ismeretségnek. Az elbűvölő
találkozás azonban felidézte az egyik első teendőt.
– Ez elé a kerítés elé védőkorlátot kell emelni – jelentette ki Nick. –
Biztosítani kell, hogy a tapír háza télen fűthető legyen, azonkívül itt kint elég
nagy a sár. A tapír patás állat, tehát a lába igen érzékeny. – Elhatároztam, hogy a
szemle folyamán mindvégig jegyzem a teendőket, de máris előre nem látott
problémába ütköztem. Merő tapírfika volt a kezem, a noteszom. – Nyugi –
mondta Nick. – Minden benne lesz a jelentésemben.
Jól telt a nap, már félúton jártunk a parkban, amikor utunkat állta Robin, egy
megviseltnek látszó, ősz haját lófarokba fogva viselő férfi. A személyzet
tagjaként mutatkozott be, és láthatólag kész volt vállalni a kellemetlen feladatot,
ha nem lelte is benne örömét, hogy végigkísérjen bennünket a parkon. Bár
időpontot kértünk a szemlére, jogi és biztonsági okból mindvégig kísérőnek kell
velünk tartania, közölte Robin, így ő lett az útimarsallunk a külső szemle további
során. Hamarosan kiderült, hogy kísérőnk a parkkal kapcsolatos
legkacifántosabb kérdésekre is tudja a választ. A park története, a látogatottsági
adatok, az állatok étrendje, a növények neve – Robinon semmi sem foghatott ki.
Ám ekkor történt valami, ami még őt is megrendítette. Jókora csattanás
visszhangzott a völgyben. Puskalövés lehetett, de akkora fegyverből,
amekkorának a hangjával az ember általában csak filmekben találkozik.
Megtorpantunk.
– Khm... a tigrisekkel van valami gond? – kérdeztem. Robin megállt; kissé
feszültnek látszott, de a hangulatát némi szomorúság árnyalta.
– Nem... történetesen az egyik nőstény oroszlán. Tüdőrákja volt. – Azzal már
indult is, hogy folytassa a vezetést, én viszont tágra nyílt szemmel meredtem
Nickre. Még soha nem tapasztaltam, hogy tőlem ötven méterre egy oroszlánt
lőnek agyon. Rendjén van ez? Szabad ilyesmit elkövetni? Jogosnak hangzik?
Valami köze van netán a fekete lyukhoz? Láthatólag Nick is megrendült kissé,
de hamarosan összeszedte magát.
– Ha tüdőrákja van, és az állatorvos szerint itt az idő, akkor teljesen jogos a
dolog – magyarázta. És az is normális, hogy injekció helyett puskát használnak,
ha az állat makrancos, vagy ha veszedelmes lenne belelőni az injekciót. Hát jó,
minden rendben, semmi különös nem történt, csak éppen lelőttek egy oroszlánt.
Ha az Állattani Társaság Nemzetközi Állatkerti Programjának igazgatója szerint
minden annak rendje és módja szerint történt, akkor nyilván úgy is van – de mi
tagadás, engem meglehetősen kiborított az eset.
Nemcsak engem. Robot is, aki meghúzta a ravaszt. Később a Jaguár
vendéglőben találkoztunk vele és Ellisszel, meg Ellis húgával, Maureennal. Ellis
is zaklatott volt, azt állította, hogy a foga fáj, ezért tart a kezében egy pohár
whiskyt. Súlyos, sűrű levegő nehezedett az egykor sikeres családi vállalkozás
romjaira, hitelezők keringtek körülötte, és a felszín alatt láthatóan kavarogtak az
érzelmek. Ám akárhogy is állt a dolog, nekünk is, Nicknek is bőven volt
kérdeznivalónk Ellistől, akárcsak neki mitőlünk. Robot szinte a sírás fojtogatta a
megpróbáltatás után, hogy neki kellett lelőnie Peggyt, a nőstény oroszlánt, régi
ismerősét. Először nem is akart odajönni az asztalhoz, de Maureen meggyőzte:
szükség lehet rá, hiszen a DWA értelmében jelenleg ő rendelkezik az
engedéllyel, hogy helyben tartsa a gyűjteményt. Ellis fel-alá járkált, és szitkokat
mormolt, méghozzá nem is épp fojtottan.
Idővel valamennyien letelepedtünk, és Nick úgy üdvözölte Ellist, mint tanár
az egykori kicsapott diákot, aki mégis megjelenik az osztálytalálkozón. És ez így
is volt rendjén. Ismerték egymást az Állatkerti Szövetség éves üléseiről, és Ellis
bólintással jelezte: hát igen, ezzel az emberrel kénytelen együttműködni.
Nick sorolni kezdte a jelentésébe foglalandó kérdéseket, és jól is ment
minden, míg el nem hangzott Peter Wearden, a környezeti és egészségügyi
felügyelő neve.
– Peter Wearden? Peter Wearden? Megölöm azt az embert. Meg én. Karddal
vágom le a fejét, és karóra tűzöm a főbejárat fölött. Ebből majd tudni fogják, mi
a véleményem róla. – Ellis ebben a hangnemben folytatta egy darabig, kitérve
arra is, hogyan ölt meg többeket a háborúban. – Értek hozzá, hogyan kell embert
ölni, meg mindenféle és fajta állatot a földtekén. – Ha le kell lőnie egy oroszlánt,
mondta, nem csinál nagy ügyet belőle, mint Rob.
Itt már közbeszóltam. Szerintem érthető, ha Rob kiborult, mondtam, de most
beszéljünk inkább Peter Weardenről.
– Szemrebbenés nélkül megölöm, akárcsak az oroszlánt – nézett velem
farkasszemet Ellis. Nemigen tudtam, mit válaszolhatnék erre, hát inkább
megpróbáltam visszaterelni a szót a realitásokra.
– Nos, ez legalább megoldaná a lakásproblémáidat az elkövetkező néhány
évre – feleltem. Ellis mérlegelte megjegyzésemet, és megint a szemembe nézett.
– Már rég elkészítettem a koporsóját. – Ez csakugyan így volt. Még amikor a
park nyitva tartott, körülbelül fél évig állt a vendéglőben egy koporsó, rajta Peter
Wearden arcképével.
– Nos, Ellis – folytatta a társalgást zavartalanul Nick –, hogyan is állunk azzal
a védőkorláttal?
Ellis udvariasan, de láthatólag elgondolkodva vitt bennünket megint körül a
házban, mi több, még fürgébben is, mint legutóbb, én pedig meglepetten
észleltem, hogy minden sokkal rosszabb állapotban van, mint ahogy az
emlékezetemben élt. Nehéz lett volna megmondani, hogy ez csak a nagyobb
rendetlenségnek köszönhető, vagy az én memóriám csal, de a benyomás épp
elég erős volt ahhoz, hogy új rovattal toldjam meg a kiadásokról vezetett emlék-
listámat.
A ház első felében található konyha fokozott bűzölgése volt az első
figyelmeztetés. Ellis itt szokott belépni, és nyilván főleg ezt a helyiséget
használta, de mi tagadás, szörnyen bűzlött. Akárcsak az utóbbi alkalommal, de
most már olyan volt ez a bűz, mint a ruhánkra tapadó köd. Melissa állapotában
az asszonyok kiváltképp érzékenyek a szagokra, és majdnem el is hányta magát,
ahogy átmentünk a konyhán. Kezét a szájára szorította, mintha így akarná
elfojtani a hányingerét – márpedig rókázni meglehetős udvariatlanság, ha valaki
éppen büszkén mutogatja nekünk a házát.
A bűz fő forrása valószínűleg a sarokban álló, nyers makrélával és döglött
csirkékkel, a gém- és csókalakosság másnapi reggelijével teli vödör volt. Az
ősrégi, elsárgult műanyag edénynek még az épsége kapcsán is adódhatott némi
kétely, mivel az alja felől nagy, régi, többszínű folt terjedt szét, mint holmi kénes
iszapfolt, de lényegesen hevenyebb. Még Ellis is kénytelen volt megjegyezni:
– Kicsit szagos idebent. De nem kell itt bent tartanotok – mutatott a vödörre. –
Biztos átrendeztek majd egyet-mást. – Némi kételyem támadt afelől, hogy a
vödör áthelyezése kiűzhetné ezt a bűzt. Ott a küszöbön megfogadtam, hogy ha a
miénk lesz a park, abban a helyiségben soha nem fog étel főni.
A ház többi része is zűrösebbnek látszott, mint ahogyan emlékeinkben élt, de
még ekkor sem kaphattunk teljes képet az alaprajzáról. A ház felét diákok
használták, és ebben a részlegben számos műanyag tábla hirdette: „Tilos a
dohányzás”, „Kérjük a villanyt eloltani”, és sajátos módon: „A lépcsőre hányni
tilos”. De annyi mindenesetre látszott, hogy áldásos hatással lenne a
villanyvezetékek, a vízhálózat és a vakolat teljes felújítása. A ház másik felét, a
nagyszabású lépcsős galériát és a kőpadlós konyhát rikító tapéta évtizedes
maradványai csúfították el, a ki-kivillanó felületen villanyzsinórok kígyóztak
vadul, mint a házat elbontással fenyegető agresszív óriásfolyondár csápjai. Na és
persze mindent áthatott az elülső konyhából áradó bűz.
A kőpadlós konyhát évtizedek óta nem használták. A kandalló magas
párkányára szegezett madzagon lógó rongyos, poros lepedő mögött egy ősrégi
tűzhely rozsdás tömege hevert, az ajtaja lógott, benne a fenti kéményből
lepotyogott, megkövesedett madárürülék.
– Nagyanyám ezen főzött – mesélte Ellis. – Egy kis munkával rendbe lehet
hozni. Szép pénzt megérhet. – Én nem voltam ebben annyira biztos. De ez a
helyiség az elgazosodott, régi, macskaköves udvarra nézett, ami viszont a
szemközti házra, az „istállók” – igazában a szemétlerakó – fölött. Melissának jó
szeme van a lehetőségekhez, már látta maga előtt az elkészült épületet.
– Ez az egész ház legjobb része – derült fel. No hiszen. – Szinte látom, ahogy
itt készítem a reggelit, átnézek az udvaron, integetek Katherine-nek vagy
anyának a másik konyhában. – Melissa akkoriban komolyan fontolóra vette,
hogy mindent pénzzé tesznek, és ők is beköltöznek, az öt gyerekkel és Jimmel
egyetemben. Jól hangzott. Csakhogy a rendelkezésünkre álló időben és
körülöttünk szerteszét a száz ócskapiacra elegendő limlommal nem volt könnyű
felmérni, milyen lehet ebben a házban élni. Arról nem is szólva, hogy akárcsak a
parkban, itt is sok (és költséges) munkára volt szükség.
Kimentünk a házból, ismét csatlakoztunk Nickhez a vendéglőben, köszönetet
mondtunk vendéglátónknak, és végigballagtunk az úton. Tárgyilagos és pártatlan
tanácsadónk addigra már maga is kissé elköteleződött.
– Pompás hely! – lelkesedett. – Sokkal különb, mint amilyennek a hallottak
alapján gondoltam. Persze szabályos felmérésre van szükség, de amennyire
látom, a parkból különösebb gond nélkül működő állatkertet lehet létrehozni. –
Mint az állatkerttervezés tanácsadójának, Nicknek már ebben a stádiumban is
volt néhány ötlete. – Tereljétek el a látogatókat a főútról a szomszédos rétre. – A
főút pár száz lépés hosszan a park alsó felének közepén vezetett át. – Faborítású
járdát alakíthatnátok ki rajta, kanyargósat, hogy a látogatók ne vegyék észre az
emelkedőt, és telepítsetek oda valami meglepőt, például zebrákat, meg talán
néhány érdekes antilopot, hogy amint átmennek a kioszkon, egy egészen más
világba lépjenek be.
– Kaphatunk zebrákat? – kérdeztem.
– Ó, én szerezhetek nektek zebrákat – vetette oda csak úgy mellékesen Nick,
mintha olyasmiről lenne szó, ami a Tescóban kapható. Ez tetszett. A hírhedt
Arthur Daley ajkára méltó, reklámszlogenbe illő szavak: videokamerák,
bőrdzsekik, zebrák, vegyék, vigyék! Bepillantottunk ennek az állatkerti világnak
a működésébe, és sok minden megnyerte a tetszésünket. Nick szinte
kézzelfogható képet festett az állatokról, ugyanakkor egy komoly kereskedelmi
vállalkozás terveit is felvázolta. – Több flamingó kell – jelentette ki. – A
flamingók jól mutatnak a fák között. A mögött a tó mögött, a szigeten túl fák
vannak. Ha ültettek még néhányat, istenien fog kinézni, mikor a csónakázók
elérnek az ösvény végéhez a parton. Aztán ha megmásszák a dombot,
kimelegednek. Tehát ott áruljátok az első fagylaltot. – Ejha! Sajnálatos módon a
flamingó egyike annak a néhány állatnak, amit általában nem engednek át
ingyen más állatkertek – darabja nyolcszáztól egészen ezerötszáz fontig terjed.
Ami jó sok fagylaltot jelent. És mivel madárinfluenza kereng a láthatáron,
lehetséges, hogy a DEFRA – a környezeti, élelmi és mezőgazdasági ügyek
hatósága – tömeges selejtezést rendel el, mire megkapjuk ezeknek a szépséges,
méregdrága madaraknak a szállítmányát. Flamingó-szigetvilágunk egyelőre
várhat.
Visszatértem Franciaországba, Melissa a gyerekeihez Gloucesterbe, Nick
pedig Whipsnade-be, hogy elkészítse az életünk irányát megszabó jelentést. Ha a
jelentés negatív tartalmú lesz, pontot tesz az ügyre, és nem lesz értelme tovább
kergetni az álmot. Mint korábban oly gyakran, félig-meddig reméltem, hogy így
lesz, és véglegesen búcsút mondhatok az álomnak, annak tudatában, hogy hiba
lenne tovább ábrándozni. Ha azonban pozitív lesz a vélemény, tudtuk,
folytatnunk kell, és maga a jelentés lesz az az eszköz, amellyel támogatást
szerezhetünk az álom valóra váltásához.
Eközben napról napra többet tanultam meg az állatkertről. Ellis valóságos
látnok volt: az állatok számára újszerű területeket tervezett, mozgássérültek
részére szolgáló utat létesített egy nehéz lejtőn, jóval mielőtt a törvény erre
kötelezte volna, és hatékony oktatóprogramot fejlesztett ki, az országban a maga
nemében az elsőt, amit manapság jószerivel minden második állatkert utánoz.
De az ő kezében volt az abszolút, totális ellenőrzés. Senki sem fékezhette, nem
állíthatta meg. És mivel a látogatók száma egyre fogyott, Ellis kénytelen volt
leállni a túlzott beruházással a költséges infrastruktúrába – mint például a
minden tanács negligálásával kialakított óriási vendéglő –, a költséges válásával,
valamint azzal, hogy más állatkertek eltanulják, másolják és fejlesztik az ő
technikáját, és folyamatosan változtatják módszereiket.
Életem hosszú telefonhívások sorozata lett, naphosszat beszéltem
ingatlanügynökökkel, bankárokkal, családtagokkal és Ellisszel. Észrevettem,
hogy ahányszor Ellist hívom, kérlelhetetlenül konfliktusra tereli a szót. Őszinték
voltunk vele. Még nem volt meg a pénzünk a vételre, de a kért összeggel azonos
értékű vagyonnal rendelkeztünk, amire kölcsönt vehetünk fel, vagy pénzzé
tehetjük, csak ő legyen türelemmel. – Az ember úgy vélné, amikor valaki meg
akar venni valamit, legalábbis megvan rá a pénze – mondta egy alkalommal, és
ez a megjegyzés rávilágított, miért hiúsult meg már annyiszor az üzlet. Minden
egyébtől eltekintve, Ellis szörnyű helyzetben volt: el kellett adnia a jóformán két
kezével épített, szeretett parkját, az utóbbi negyven esztendőben megvalósult
álmát – nem csoda hát, ha ingerlékeny volt. Egyetlen ajánlat maradt csak, egy
vállalkozóé, aki az állatkert helyén idősotthont akart létesíteni, márpedig Ellis
ezt nem akarta. Így, dicséretére legyen mondva, beleegyezett, hogy vár ránk.
 Ebben a feszült helyzetben őszintén aggódtam Peter Weardenért, aki Ellis
bosszúságának fő céltáblájává vált, mint bukásának szándékos, valósággal
machiavelliánus kitervelője. Az egész egy több évvel azelőtti rutinellenőrzéssel
kezdődött, aminek az lett a végkifejlete, hogy az állatok részlegeinek kézzel
festett táblái már olvashatatlanok, ezért le kell cserélni őket. Ellis kikísérte az
inspektort a parkból (némelyek szerint puskavégen), és megtagadta az utasítások
végrehajtását. Ez elindította a hatóságokkal való konfrontálódás egyirányú
folyamatát, ami az évek során számos egyéb területre is kiterjedt, és végül Ellist
arra kényszerítette, hogy 2006 áprilisában visszaadja állatkert-engedélyét.
Amikor mi a fokozatos hanyatlás sok esztendeje után odalátogattunk, úgy
éreztük, a sötétség mélyére érkeztünk, ahol egy karizmatikus látnok valamikor
élettől és ígérettől pezsgő birodalmat teremtett – szörnyű következményekkel.
Felhívtam Petert, és beszámoltam aggályaimról. Őszintén aggódtam a
biztonságáért, mert úgy véltem, Ellis sarokba szorult.
– Ó, engem ez nem izgat – kacagott Peter, olyan bátorsággal, amilyet magam
az ő helyzetében aligha tanúsíthattam volna.
– Úgy látom, nagyon nehéz vele boldogulni – mondtam. – Van ott valaki más,
akivel esetleg tárgyalhatnánk? Az ügyvédje? Rob?
– Próbálkozzanak Maureennal, Ellis húgával – tanácsolta Peter. – Józan
teremtés.
A park megszerzésének újabb létfontosságú eleme került a helyére. Maureen
odaadóan szerette a bátyját, és a házban tett mindkét szemlénk alkalmával meg
kellett néznünk a képét, melyen bakfisként kirepül a kocsi hátsó üléséről,
miközben Ellis autós halálugrást hajt végre (számos egyéb dolog között autós
attrakciókkal is foglalkozott). Maureen azonban egész életében a parkon kívül
dolgozott, egy szállodában, és talán jobban megértette a külvilág
követelményeit, mint a bátyja. Naponta kétszer-háromszor beszéltem vele,
miközben tervet próbáltunk összeütni a park megmentésére.
Ugyancsak kulcsfontosságú személy volt Mike Thomas, aki nélkül soha nem
valósult volna meg a terv. Támogatásra csak úgy pályázhattunk, ha bemutatjuk a
terep felmérését, ami belekerült volna nagyjából háromezer fontba. Csakhogy én
tudtam, hogy nemrégiben több (a pontosság kedvéért: kilenc) ilyen felmérésre
adtak megbízást, nem akartam hát egy tizedikért fizetni. Megkérdeztem
Maureent, mit gondol, a közelmúlt valamelyik vevőjelöltje esetleg hajlandó
lenne-e átengedni nekünk a felmérést. – Próbálkozzon Mike Thomasszal –
javasolta. Így rontottam rá telefonon egy vadidegenre azzal, hogy meg
szeretnénk vásárolni a parkot, és hallottuk, hogy ő nemrégiben teljes
terepfelmérést készíttetett.
– Folytassa – szólt egy karcos hang. Őszintén beszámoltam
tapasztalatlanságunkról, tőkehiányunkról, és igencsak meglepett, hogy közben
nem tette le a kagylót. – Megkaphatja a felmérést – mondta végül. – Hova
küldjem?
Ez volt Mike első nagylelkű cselekedete. Biztató hangja gyakran segített át a
következő hónapok nehézségein. Mike régebben a Newquay Állatkert
tulajdonosa volt, és az évi negyvenezer látogatót fogadó lerobbant intézményt
kilenc év alatt mintegy évi kétszázötvenezer látogató által felkeresett, virágzó
központtá fejlesztette. Tudta, mit csinál. Ajánlata ugyan zátonyra futott Ellisnek
és Mike üzlettársának ikerszikláján, de ő maga jóindulattal viseltetett a park
iránt. És ami még fontosabb: Peter Wearden őt bízta meg az állatsereglet más
állatkertekbe való szétosztásának felügyeletével, ha úgy hozza a szükség. A
törvényes működési engedély birtokosaként Mike napi kapcsolatban volt
Robbal, és Peter belső emberként nem is lehetett volna jobb helyen.
Megingathatatlan támogatása és egészséges tanácsai létfontosságúak voltak
számunkra a park megszerzésében.
Teltek-múltak a hetek, és a legfontosabb pozitív fejlemény – azonkívül, hogy
az Állattani Társaságtól megérkezett Nick Lindsay jelentése, melyben lelkesen
támogatta a parkot mint jövőbeli vállalkozást – az volt, hogy találtunk anya
házára készpénzes vevőt. Csakhogy az illető óvatos ember volt, nem kapkodott
el semmit, és ha érzékeltetjük, milyen keserves szükségünk van a pénzre most
azonnal, egész biztosan mérsékli az ajánlatot. Felmerült az áthidaló kölcsön – a
költséges, veszedelmes lehetőség, amelyet a kereskedelmi bankok abban a
reményben ajánlanak, hogy egy éven belül megkaparinthatják az ember minden
javát –, felmerült, majd semmivé lett. Hasonlóképpen jártunk a felajánlott és
visszavont jelzálogkölcsönnel. Nem egy előkelő bank hagyott bennünket
cserben. Méghozzá csúnyán. A Lloyds háromszor is nyújtotta baráti kezét, majd
amikor épp megszorítottuk volna, felemelte, és orrot mutatott. Roppant
szellemes.
Hasonlóan csélcsap magatartást tanúsítottak a magánbankok. Összesen
mintegy nyolc bank ígért támogatást hosszas tárgyalások után, amikor azonban
továbbítottuk a jó hírt a természetesen élénken érdeklődő másik félnek, hipp-
hopp, visszavonták az ajánlatot. Nagyvállalatok igazgatóit általában meg lehetett
győzni, nyújtottak is százszázalékos szóbeli ígéretet és baráti kezet. Csakhogy a
„kockázati elemzők” néven ismert szürke alárendeltek a kalkulátoraikkal
valamennyi esetben gáncsot vetettek. Nem tétlenkedtek az ügyvédek sem. Egy
alkalommal az árban foglalt hat hektáros rét eltűnt a térképről. Felvilágosítottam
Maureent, hogy ez az alku megszegése, mire a rét visszakerült.
A körkörös telefonhívások tizenkét órás napjainak végén agymosásként a 24
című tévésorozatot néztük, aminek dobozait kézről kézre adták a
Franciaországban található angol anyukák. Jack Bauer, a Terrorelhárító Egység
maga útját járó ügynöke, Kiefer Sutherland megszemélyesítésében, huszonnégy
óra alatt, azaz huszonnégy egyórás epizódban köteles megmenteni a világot.
Teljes elkötelezettséggel kerget – sokszor zsákutcának bizonyuló – nyomokat,
felettesei, kettős ügynökök és válogatott rosszfiúk elárulják, és minden
másodpercben új meg új katasztrófákkal kell szembenéznie. Szövetségesből
ellenség lesz, ellenségből barát, de nem sokra megy velük, mert hamarosan
kinyírják őket, ám Jack Bauer valahogy mégis alkalmazkodik tíz új helyzethez,
és új csapáson indul tovább. Pontosan tudtam, mit érez. Nap mint nap lehetetlen
akadályok álltak az utunkban, majd délutánra megoldódtak és feledésbe
merültek, csak hogy utat adjanak a következőnek.
De a túlvégen még elkeserítőbbnek tűnt a helyzet. Az állandó költségek – hét
tigris, három oroszlán és hat állatgondozó etetésének költségei – egyre
halmozódtak, persze jegyeladások fedezete nélkül, az adósság kamatai
növekedtek, és ugyancsak növekvő gyakorisággal állítottak be a hitelezők. Majd
épp amikor anya házának vevője hajlandónak mutatkozott inkább előbb, mint
utóbb aláírni a szerződést, Maureen tudatta velem, hogy át kell vállalnunk az
állatkert folyó kiadásait, nehogy az idősotthont tervező ingatlanfejlesztő kezére
kerüljön a park. Addigra már elköteleztük magunkat, így aztán Duncannel
egyesítettük hitelkártyáinkat, hogy mindegy, milyen módon, de fizetni tudjuk a
heti háromezer fontot, csak hogy az ajánlatunk érvényes maradjon. Duncan
szerencsére elővarázsolt egy adományozót, aki nem óhajtja felfedni a nevét, de
ötvenezer fontot kölcsönzött nekünk a „félig megtérítendő letét”-re. Ez jó hír
volt, de a pénzt nyilvánvalóan vissza kell majd fizetnünk, ha nyerünk, ha
vesztünk. Az utóbbi forgatókönyv egyszerűen nem jöhetett számításba.
Azáltal, hogy vállaltuk a félig visszatérítendő letét megfizetését (melynek, ha
nem jön létre az üzlet, visszakapjuk a felét), immár Ellis hitelezői közé
tartoztunk. Hajóztunk fel a folyón, a sötétség mélyére, Kurtz látogatására.
Elvégeztük a felderítést. Most már azt kellett néznünk, hogy végigjárhatjuk-e az
utat. Csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne szálljunk ki a hajóból. Anya házának
eladása végre a megegyezéshez jutott – és ekkor ért minket a legnagyobb csapás.
Henry bátyám, aki kezdetben támogatta a vállalkozást, hirtelen beijedt, és
költséges jogi eljárást indított a család többi tagja ellen. Az apai örökségnek ő
volt a végrehajtója, így aztán kedvére késleltethette a tőke felszabadítását. Csak
postai úton küldött levélben lehetett vele kommunikálni, ami az óránként változó
helyzetben egyszerűen tarthatatlan volt egy ilyen kulcsszereplő esetében.
Anyával és Duncannel többször is megpróbáltunk közeledni hozzá, hogy
megvitassuk a dolgot, de nem nyitott ajtót, és a telefont sem vette fel. Hát ez
bizony borús kilátás volt. Együtt éreztünk Henryvel, akármilyen csapás érte is,
ám ebben a nagyobb ügyben a család többi tagja mind velünk értett egyet.
Végül a teljes család berontott Henry költséges (és az örökségből fizetett)
ügyvédjeihez, és háromórányi várakoztatás után meggyőztük őket, hogy anyának
igenis ez a kívánsága, akárcsak apánk végakarata többi kedvezményezettjének:
valamennyien meg akarjuk vásárolni az állatkertet.
Henry végül beleegyezett, de csak azzal a kikötéssel, hogy mindannyian
aláírunk egy záradékot, melynek értelmében nem fogjuk perelni, ha az üzlet nem
sikerül, és mindegyik testvér átveszi a teljes 50 000 fontot, amire a Nil Rate
Band – a nulla kamatozású sáv törvénye – értelmében jogosult. Vagyis az összeg
csak akkor lesz elég az állatkert megvásárlására, ha legalább négyünk azonnal
visszaadja a pénzt, amibe a másik négy testvér rögtön bele is egyezett, bár ehhez
előbb mindegyikünknek független jogi tanácsot kellett kérnünk. Azaz másik
ügyvédet, és fizetni az írásbeli igazolásért, miszerint tudomásul vettük a
kockázatot. Jó vicc.
Ráadásul ahelyett, hogy az állatkertet egy korlátolt felelősségű társaság,
vagyis – sokhavi tárgyalásunk értelmében – egy hatékony szervezet nevében
vásároljuk meg, anya nevére kellett megvennünk. Márpedig egy 76 esztendős
hölgynek, akármennyire friss és kalandvágyó, senki sem kölcsönöz félmillió
fontot. Borítékok hátára firkantott számításaink kimutatták, hogy ha minden terv
szerint történik, elég pénzünk lesz az állatkert megvásárlására, a jogi
költségekre, és még marad is négyezer font, ami úgy tíznapi kiadásra elegendő.
Rögtön rábólintottunk. Legalábbis két fivérem, húgom és anya. Katherine-t
kissé elkábította az ötlet a tárgyalások folyamán, részben az alapvető
bizonytalanság miatt, hogy megkapjuk-e az állatkertet, részben pedig mert
teendőinek listáján sosem szerepelt előkelő helyen egy állatkert működtetése.
Mindamellett arra gondolt, mennyire élvezik majd a gyerekek, látta
lelkesedésemet, és felmérte, hogy szerepe lesz a grafikák elkészítésében és a
pénz kezelésében. Népszerű magazinok művészeti igazgatójaként mindkét
területen nagy szakértelemre tett szert, és mihelyt felrémlett előtte egy
nagyszabású, bonyolult fotózás lehetősége, már ő is egyetértett, és óvatos
támogatásáról biztosított. Most, hogy a dolog valósággá vált, tudta, mi a dolga,
és kész volt elvégezni. A gyerekek persze roppant lelkesen ugrándoztak,
tapsoltak, visongtak, bár hogy igazában hittek-e benne, nem tudom – pedig igaz
volt.
 HARMADIK FEJEZET
AZ ELSŐ NAPOK

Kezdettől fogva nem voltak kételyeink afelől, hogy nagy fába vágtuk a
fejszénket. Húszfős személyzetet irányítani, holott még soha életünkben nem
alkalmaztunk személyzetet? Gondját viselni kétszáz egzotikus vadállatnak? Nem
volt kevésbé leharcolt a ház sem, amelybe beköltöztünk, mint az állatkert,
amelyre nézett. A valaha nagystílű, tizenkét hálószobás udvarházban
nyögdécselt, hörgött a vízvezeték-hálózat, hámlott a vakolat, nyikorgott a padló
– de az otthonunk volt. Legtöbben, kivált anya kortársai, szűkebbre akarják fogni
az életüket, mi meg jelentősen terjeszkedtünk, méghozzá a munkának merőben
ismeretlen tájaira, és igencsak nagy volt a tét. Mi tagadás, kockára tettük
mindazt, amiért anyám-apám több mint ötven évig gürcölt. És még ennél is
többre – félmillióval többre – volt szükségünk, csak hogy vállalhassuk a
kockázatot, hogy az állatkert kinyithasson, és ha történetesen kinyit, működjön
is. Normális körülmények között képtelenül őrültnek látszana a
bizonytalanságnak ez a szintje olyasmiben, ami ennyire fontos, ám a nemrégiben
a tulajdon oldalunkról érkezett jogi kihívás nem engedett választást:
bizonytalanságban hagyott minket, üres zsebbel, és vadul igyekeztünk, hogy
valahonnan pénzt szerezzünk. Ám az utóbbi hat hónap tárgyalásainak fényében
ez is csak cudar, de valószínűleg leküzdhető fejleménynek látszott.
Vigasztalásunkra szolgált az is, hogy ugyan soha még csak ehhez hasonlót
sem műveltünk, nem volt szakmai képesítésünk, és még azt sem tudtuk, ki
lehetne a kurátor (Suzynak Ausztráliában egészségi problémái támadtak, és
emiatt kikerült a képből), de legalább miénk lett a park. Ettől mindjárt más
fényben láthattak bennünket a hitelezőink. Ráadásul maradt is még kerek
négyezer fontunk.
A Jimmel kettesben kifejlesztett, gondos kutatáson alapuló üzleti tervünk –
pontosabban amit Jim az üzleti ismeretei és az általam Devonshire mintegy húsz
vezető látványossága körül felszedett értesülések alapján szórólapokba foglalt –
jelenleg igencsak feltételes volt. A közvetlenül érkezésünket követendő sürgős
költekezés halasztást szenvedett, miközben új hitelezők után kutattunk, akik
újult érdeklődéssel szimatoltak körülöttünk mint tényleges tőkések körül,
mihelyt új helyet nyertünk titkos kutatást végző embereik szemében.
Mint kiderült, titkos kutatást végző embereikre nem gyakoroltunk frenetikus
hatást. Lelki szemeinkkel láttuk, amint kollektíven megemelintik
szemöldöküket, homlokukról aprócska porfelhő kel szárnyra, de aztán sürgősen
munkába álltak a zsebszámológépek, és noha tettek néhány tétova ajánlatot,
utóbb ezeket is hamar visszavonták. Ez a probléma sebesen utolért bennünket,
így aztán fülünkre tapadt telefonnal nekiláttunk megoldani sürgető
problémáinkat, anélkül hogy pénzt adnánk ki a kezünkből. Az első néhány
napon ámulva járkáltunk a parkban, szembesültünk az állatokkal, információt
gyűjtöttünk, bámultuk a medvéket, farkasokat, oroszlánokat, tigriseket,
ismerkedtünk a gondozókkal, és báván vigyorogtunk: ez a mi új életünk!
Meglepetés ért, amikor megismerkedtem Kellyvel. Hannah és ő volt a két
elkötelezett nagymacska-gondozónk, akik ott maradtak, annak ellenére, hogy
néha fizetség nélkül kellett az állatok gondját viselniük, sőt a maguk zsebéből
fizették az állatok vitaminellátását (és olyan alapvető dolgokat, mint
lámpaelemek, meg a maguk használatára szánt toalettpapír).
– Maga az új tulaj? – meresztette rám nagy szemének átható pillantását, mire
én igenlőleg válaszoltam, mármint hogy én vagyok az egyik. – Volna valami
megoldása erre a helyzetre, mármint a tigrisekére? – Halvány fogalmam sem
volt, miféle helyzetről van szó, de Kelly hamarosan felvilágosított. A tigrisek
vizesárokkal körülvett, 2100 négyzetméteres felső területe a Tigris-szikla nevet
viseli, a közepén elhelyezkedő, Stonehenge-hez hasonlatos irdatlan
sziklaalkotmány után. Három tigris a lakója: Spar, a park 19 esztendős
pátriárkája, és két nővér, Tammy és Tasmin, akik tíz, illetve tizenegy évesek. Ám
egyszerre csak két tigris lehet kint a terepen. Spar ugyanis, akármilyen vén, még
most is forróvérű hím, és időnként párosodni próbál a két lánnyal, noha a hátsó
lába reumás és ingatag, a nőstények pedig ráadásul az unokái. Tammy és Tasmin
öt esztendeje fogamzásgátló injekciót kapott, megakadályozandó a
beltenyészetet (továbbá azért, mert Ellisnek már nem engedélyezték tigrisek
tenyésztését, nem sokkal azelőtt ugyanis 32 pontban vádat emeltek ellene
illegális tigristenyésztés miatt). A két nővér a hormonális változás szerencsétlen
eredményeként hirtelen megutálta egymást, és verekedni kezdtek, márpedig
verekedő tigriseket szétválasztani nem gyerekjáték. Az összecsapás rendszerint
halállal végződik, így aztán az egyik nővért 24 órára bezárták a tigrisházba, míg
a másik bájosan eljátszadozott nagyapussal. Aztán a másik került 24 órára zár
alá, és a nővére élvezhette az egésznapos szabadságot. Miközben Kelly mindezt
elmagyarázta nekem, ütemes duhogás hallatszott a tigrisházból – feltételeztem,
hogy valamiféle karbantartó munka folyik. Valójában Tammy volt az –
megelégelte a raboskodást a kétszer négy méteres cellában, és a fémajtón
dörömbölve követelte, hogy eresszék ki. Kelly könnyekkel küszködve mesélte,
hogy ez így megy már öt éve, a helyzet szörnyű szenvedést okoz a tigriseknek
(meg a gondozóknak), és emiatt sokkal nehezebb kezelni őket.
– Ez elfogadhatatlan egy modem állatkertben – tette hozzá lezárásképpen
némileg szükségtelenül, hiszen ez még a magamfajta műkedvelőnek sem haladja
meg a felfogását. Azonnal megígértem, hogy minden szükségeset elkövetünk a
baj orvoslására, habár, mint kiderült, ez csak úgy lehetséges, ha új otthont
találunk az amazonoknak. Egy új tigristerület kialakítása igen költséges lenne,
ráadásul megvalósíthatatlan (máris volt belőle kettő), és az egyik nőstény
állandó elszigeteltségével járna. Megkértem Kellyt, kutasson fel valahol új
otthont valamelyik tigrisnek, amelyik a legalkalmasabb a továbbításra, és
távoztomban azon tűnődtem, ugyan miért is nem merült fel ez az állandó
rendszerprobléma az állatkert megvásárlásáról folytatott tárgyalások során. A
dolog jó oldalát nézve, az eredmény lényeges javulás lesz, ami szinte semmibe
sem kerül, csakhogy nem számítottunk rá, és aggasztó, hogy nem tudtunk róla,
mielőtt megvásároltuk az állatkertet. Miért nem szólt nekem erről Peter Wearden
vagy Mike Thomas? Mi jöhet még ezek után?
A dolog annál is meglepőbb volt, hiszen sem Peter, sem Mike nem restellt
bedobni engem a mély vízbe, már ami az állatokkal kapcsolatos súlyos
döntéseket illeti. Úgy három hónappal azelőtt, hogy megvásároltuk volna a
parkot, Peter felhívott Franciaországban, és meglepő kérdést tett fel mint az
utolsó ajánlattevőnek, aki a parkot állatkertként óhajtja üzemeltetni:
– Mi a véleménye a két nőstény jaguárról? – kérdezte.
– Khm... igazán szépek. Mi a gond velük?
– A jaguárház nem tesz eleget a szakmai követelményeknek, és komoly aggály
merül fel, hogy az állatok netán kiszökhetnek.
– Nem lehet átépíteni vagy átrendezni a házat?
– Máris rengeteget toldozták-foldozták, és az átépítés az állatok jelenlétében
megoldhatatlan. El kell őket költöztetni. Ha maga lesz az új tulaj, most kell
eldöntenie, mit csináljon.
Ott álltam mezítláb a forró, poros francia pajta-irodámban, és néztem a
kabócacirregéstől hangos, napfényben fürdő szőlőt, hétszáz mérföldnyire ettől a
szokatlan problémától. Megdöbbentem; mocorogtam egy kicsit, majd
felvetettem, hogy költöztessék a jaguárokat a pumák területére, és a kevésbé
veszélyes pumákat helyezzék el másutt. Elszántan kerestem valamilyen
lehetőséget arra, hogy ezeket a pompás nagymacskákat ott tarthassák.
Kölyökkoruk óta kézből etették őket, pompásan reagáltak az emberekre,
hallgattak a nevükre, és úgy dörgölőztek a rácshoz, mint házi kiskedvenceink
megannyi nagyobb kiadása. Király, a külön házban lakó hím jaguár csak az
egyik nősténnyel jött ki, meg lehetne próbálni az összeköltöztetésüket,
gondoltam – csakhogy a két nőstény születése óta elválaszthatatlan volt, és
sóvárogtak volna egymás után. Gyermekkoromtól fogva macskatulajdonos lévén
(ha csak házi macskáké is), tudtam, miféle szenvedést okozna ez, és
ösztönszerűen irtóztam ettől a megoldástól.
Végül rájöttem, hogy ez valójában afféle teszt, és az a helyes válasz, ha
tudomásul veszem az elkerülhetetlent, ha mégannyira kényelmetlen is. Az
állatok érdekében, nemkülönben azt tanúsítandó, hogy szakítok a múlttal és
csatlakozom a tanácshoz, megkérdeztem Petert, mit ajánl.
– Amint átveszik az állatkertet, azonnal helyezzék el a jaguárokat egy
másikban – felelte. – Mike Thomas megszervezi. – Tüzetesen kikérdeztem
Mike-ot, valamint Robot, a veszedelmes vadállatokkal kapcsolatos törvény
értelmében jelenleg a jaguárokért felelős főgondozót, és egyöntetű választ
kaptam mindkettejüktől. Megelőzendő a szökés nagyon is valós kockázatát,
amint lehetséges, költöztessük a jaguárokat más állatkertbe. Nagyot sóhajtottam,
de végül beleegyeztem.
– Ez a helyes válasz – mondta Mike. – Ennek ellenében, majd idővel, amikor
már be tudja őket fogadni, valószínűleg kaphat két zebrát, amikért úgy odavan.
Később pedig valószínűleg egy fogamzásképes nőstényt Király mellé. – Ez
tetszett: foltokért csíkokat. Kissé máris közelebb éreztem magam az állatkert
világához, tudva, hogy merész döntést hoztam, amit mindenki helyesel, és
megalapoztam vele a hitelességemet.
Két nagymacska ugyan távozott, de Tammy és Tasmin kérdése ott komorlott a
látóhatáron. Sőt, az első néhány nap során az is kiderült, hogy egy farkast,
valamint hármat a hét cerkófmajom közül kiközösített a csoportjuk, és nekik is
új otthont kell keresni. Marad egyáltalán még állat, mire kinyitunk? Egy
jóindulatú unokanővérem felhívott, és barátilag tudatta, hogy elemi baklövést
követtem el a jaguárok ügyében. – Ha állatkertet akarsz igazgatni, oda állatok is
kellenek – magyarázta. Szorult körülöttem az ostromgyűrű, de nem rendültem
meg: a rendelkezésemre álló információk alapján helyesen határoztam, és ez
csak megerősített eltökéltségemben.
Az első napokban rengeteget időztünk a ház kitakarításával, a terület
megtisztításával. A rengeteg hulladékot óriási máglyán égettük el az udvaron. Ez
katarzis volt a magunk és a park számára, de nyomaszthatta Ellis rokonait,
például Robot, az unokáját, hiszen segítenie kellett máglyára hordani az ósdi
bútorokat, amik között felnőtt. Már a kezdet kezdetén beleegyeztem, hogy Rob
továbbra is ott maradjon a rozoga házikóban, és felajánlottam, hogy amit csak
akar, tartson meg, de általában mintha inkább megkönnyebbült volna a
lomtalanítástól, rendkívül pozitívan viszonyult hozzánk, és igen segítőkésznek
bizonyult.
Hanem aztán, alig négy napra rá, hogy átvettük a Dartmoor Vadasparkot, és
épp Robbal csevegtünk arról, hogy mihez kezdjünk a fölös berendezéssel,
olyasmi történt, amire rémálmainkban sem gondoltunk. A park egyik
legveszedelmesebb vadállata, Király, egy gyakorlatlan állatgondozó
katasztrofális ballépése folytán kiszabadult zárt területéről. Délután fél hat tájban
Robbal üldögéltünk a konyhában, amikor berontott Duncan. – EGY
NAGYMACSKA KISZABADULT! EZ NEM PRÓBARIADÓ! – kiáltotta, és
már ott se volt. Duncan általában nem ordít, nem izgatja fel magát, de most
láthatólag mindkét eset fennforgott. Rob elillant, akár egy füstgomoly – tudtam,
hogy puskáért szalad, és megszervezi a személyzet teendőit. Én ülve maradtam
egy szürreális pillanatig, aztán úgy döntöttem, hogy mint az állatkert
igazgatójának, valószínűleg kötelességem kimenni, és megállapítani, mi is
történt. Elindultam arrafelé, ahol a nagymacskákat tartottuk. Életem egyik
legkülönösebb pillanatát éltem át. Annyit tudtam csak, hogy egy nagymacska –
oroszlán? tigris? – valahol kiszabadult, és a következő pillanatban akár fel is
bukkanhat a sarkon, mint Micimackó Tigrise, csak nem olyan mulatságosan.
Megláttam és felragadtam egy ásót, de inkább üllőnek éreztem. „Semmi haszna”
– gondoltam, és mindjárt le is dobtam, majd elindultam a sikoltozás irányába.
Vajon épp élve felfal valakit az állat? Lelki szemeim előtt felrémlett egy élőlény,
szétmarcangolva, a bordái szabadon, amint éppen fogyasztják, a döbbent nézők
szeme láttára. Ekkor odahúzott egy autó, benne Duncan és Robert. – SZÁLLJ
BE! – ordították, és én készséggel engedelmeskedtem.
A tigrisek felső területéhez érve megláttuk, hogy Király, a jaguár odabent van
az egyik tigrissel, Tammyvel. Mindkét állat izgatott volt, és a gondozók
ordibáltak rájuk, hogy elvegyék a kedvüket a verekedéstől. Elöntött a
megkönnyebbülés: az állatok rács mögött vannak, és senki sem sebesült meg.
Értekeztem Roberttel, akit már John bátyja is támogatott, nagy erősségű
karabéllyal felfegyverkezve, és megpróbáltuk összerakni a képet, hogy mi is
történhetett. Ha az állatok összeverekszenek, Rob kénytelen lesz egyiküket
lelőni. Úgy döntöttünk, a tigris legyen az, mert kettejük közül ő a
veszedelmesebb, továbbá a kevésbé veszélyeztetett állat, de John előbb
figyelmeztető lövést ad le, hogy megpróbálja szétválasztani őket. Kértem, hogy
mindehhez csak a legvégső esetben folyamodjon, hiszen a puskalövés hallatára a
jelenleg ugyan feszült, de egyelőre nyugodt személyzet körében kitörne a pánik.
A jaguár hirtelen nekiugrott a tigris hátuljának, mire a tigris megfordult, és
pofon legyintette támadóját, aki ettől megperdült, akár egy játékbaba. Feleolyan
súlyú lévén, mint ellenfele, Király azonnal elbátortalanodott. Ettől kezdve a két
állat nem közeledett egymáshoz, hála a gondozók erőfeszítéseinek. De a tigris
vonakodott átengedni a területét. Király eltökélten lépkedett a terület jobb széle
mentén, nyomon követve a fel-alá ugráló gondozót, aki mindenáron le akarta
kötni a figyelmét. Tammy, a tigris, egy szikla tetején foglalt el stratégiai állást, és
onnan morgott-ugatott Királyra. Húsz perce még békésen teáztam, de ez most
Helyzet volt. Méghozzá patthelyzet, aminek csak kábító lövedék vethet véget. A
fegyverszobánkban található kábítópuska sajnos nem működött – nem csak
most: soha. Holott a leltár működő eszközként tüntette fel. Csak élessel
lőhettünk.
Kelly, a nagymacskák gondozója ekkor elrendelte, hogy minden nélkülözhető
férfi sorakozzon fel a terület alsó része mentén, ahonnan vezényszóra torkunk
szakadtából ordibáltunk Tammyre (aki sem az embereket, sem az ordítozást nem
állhatja), míg Kelly és Hannah, a két nagymacskagondozó a házába hívogatta.
Valamennyi gondozót, karbantartót és terepmunkást befogtuk a menekítésbe,
még Tomot, a kameramant is, aki azért jött, hogy próbafelvételt készítsen, és
Duncannel tartózkodott az oroszlánházban. Ahogy már a kezdeti időben felvett
tévésorozatban hallható, Tom remekül ugat. Az ember minden mozdulatát
nyomon követő forgatócsoport idegesítő lehet, de úgy éreztük, nincs
rejtegetnivalónk, és csak hogy még érdekesebbé tegyem a dolgot, megegyeztem
Robbal, hogy a stáb otthagyhatja biztonságos autóját, és csatlakozhat hozzánk a
falnál. Tom rákezdte az ugatást, ami azonnali hatással járt, mintha csak hideg
vízzel öntötték volna nyakon Tammyt. A farka megrándult, a füle lelapult, és a
tigris két perc múlva megtört: leszökkent a szikláról, és a házába iszkolt.
Kimondhatatlanul megkönnyebbültünk ugyan, de azért felhívtam Mike Thomast,
és tudattam aggályomról: Király ugyan rács mögött van, de a helyzet nem száz
százalékig biztonságos, mert az idegen terepen izgatottságában könnyen
valamiféle kétségbeesett lépésre szánhatja magát. Mike egyetértett. – Láttam,
amint egy majom stresszes állapotban tízméternyit ugrott – mesélte. – Amire
állítólag nem is képes. Szerencsére elcsíptük a női vécében. – Ha Király megint
kiszabadul, nem valószínű, hogy mi is ilyen szerencsével járunk.
 Miután mind a három tigris a helyére került, úgy döntöttünk, a nyilvánvaló
következő teendő az, hogy becsalogassuk Királyt a tigrisház negyedik zárkájába,
ahol végre valóban zár alá kerülne. Sajnos azonban ez a rozoga tartalékzárka
nem volt biztonságos. Acéllemezzel kellett volna kibélelni, és a padló lécei is
javításra szorultak. Mindkét műveletet házilag meg lehet oldani néhány óra alatt,
ha az anyag is, a személyzet is rendelkezésre áll, csakhogy gyorsan sötétedett. És
a tigrisháznak nem volt világítása. Duncan ott maradt, hogy felügyelje a
nagymacskák házának rendbehozatalát, én meg elindultam, hogy valahol
szükségvilágítást szerezzek be. A gondozók elmondták, hogy a legközelebbi
elektromos áruház a közeli Plymptonban van. Ahogy elhajtottam a sötétedésben,
néhány munkást vettem észre a főbejárathoz vezető úton, amint szerszámokat
pakoltak le a Transitjukról. Intettek, hogy mehetek, én meg nem sokat törődtem
velük, csak tovaszáguldottam világításkeresőben, hogy minél előbb
folytatódhasson a javítás.
Néhány kényszerű visszafordulás után rátaláltam egy kertészeti centrummal
kombinált vegyes áruházra, ahol minden kapható volt, ami felesleges, de végül
találtam egy barkácsrészleget, sőt világítási cikkeket is. Felrohantam a lépcsőn,
és elkaptam egy eladónőt.
– Hol találok halogénlámpát? – Hosszú csönd támadt. Majd, mintegy lassított
felvételben:
– Nos... azt hiszem... van... néhány... lampionunk...
– NEM, nem, nem: egészen mást keresek. Fényszórót. Halogén fényszórót,
ötszáz wattosat. Hol találok ilyet? – A hölgy ellebegett, hogy megkérdezzen
valakit, én pedig ezalatt vészsebességre kapcsolva újra végigpásztáztam az
elektromos részleget, a fodros éjjeliszekrény-lámpák sorait, az egyetlen árva
égőt tartó üvegdámákat, és persze a lampionokat. Megpróbáltam módosítani a
keresés feltételein: vajon ez az elektromos limlom beválik kompromisszumként?
Elképzeltem, amint őszbevegyült brigádunk egy nyirkos folyosón dolgozik
csiszológépekkel, tigrisek szomszédságában, és szinte láttam az arckifejezésüket,
amikor beállítok egy Disney-figurát ábrázoló lámpával. Nem. És ekkor
megtaláltam. Egy jelöletlen skatulyában, a legalsó polcon bújt meg az egyetlen,
falra szerelhető halogénlámpa – de se csatlakozó nem volt hozzá, se kábel. Két
kézzel ragadtam meg, és száguldottam a barkácsrészlegre, el az eladónő mellett,
aki épp azt mekegte:
– Sajnálom, de... pillanatnyilag... nincsen...
– Oké. Megtaláltam. Köszönöm.
A néptelen barkácsrészlegen magam kerestem csatlakozót és kábelt, és végre
sikerült mozgósítanom egy eladót, hogy mérje le a szükséges adagot. De olyan
sokáig bíbelődött, hogy elhatároztam: inkább viszem az egész tekercset.
– Muszáj lesz... megkérdeznem... az árát... és Reg... éppen ...szabadnapos.
– Oké, mérje le és tekerje fel, de kérem, gyorsan, mert meglehetősen sietek. –
Végre sikerült megértetnem magam, és hamarosan már a kasszánál álltam egyik
lábamról a másikra, és nyakamat nyújtogatva néztem az előttem toporgó három
vevőt, hogy vajon meddig totojáznak a fizetéssel. A kasszánál sorbanállással
töltött holtidő mindig meghaladja a tűréshatáromat, még ha történetesen nem
sietek is. Az évek során Zazen légzéstechnikát fejlesztettem ki, és rászoktattam
magam, hogy ne fókuszáljak a sort lassító, elkerülhető kisebb alkalmatlanságok
óhatatlan sorozatára. Ez azonban a jelen helyzetben nem működött. Teljes
vészüzemmódban voltam – alig néhány órája élet-halál döntéseket hoztam
életemben először, még mindig egy kiszámíthatatlan nagymacska ólálkodik a
parkban, a legkevésbé sem megfelelő helyen, ráadásul sötétedik, és sürgősen le
kell bonyolítanom ezt a vásárlást, hogy folytatódhasson a munka, amivel a
vadállatot végül el lehet rekkenteni. És a pénztár nem volt éppen a villámgyors
működés modellje. A pénztárosnőt valósággal elkábította a kassza, a sorban
állók mintha iszapban mozogtak volna. Amikor végre-valahára – lassított
felvételben – lebonyolódott az első tranzakció, a távozó vevő visszalebbent a
sorba, és felragadott egy doboz mentolos cukrot. – Bocs, ezt elfelejtettem! –
Hogy ekkor ki nem törtem, az a világ nyolcadik csodája. A kezem reszketve
tapogatózott a rózsaszín-fehér cukorkák zacskója felé, hogy elragadjam, és
miszlikbe tiporjam, aztán én törjek a sor élére. Nem tettem. Mélyeket
lélegeztem. És végre, végre elszabadulhattam. Száguldottam vissza, az éji
homályban, a szükséghelyzet felé.
A célegyenesben egy akadályt pillantottam meg a reflektorfényben. Nem
akartam hinni a szememnek – a korábban kikerült munkások távozásom és
visszaérkezésem között lezárták az utat! Betonakadályok emelkedtek előttem, és
egy tábla közölte, hogy az elkövetkező négy hónap során az út egy kapcsolóház
építése miatt zárva is marad. A kerülő utat egyelőre nem jelezték, és a területről
alkotott képzeletbeli térképem, hogy finoman fogalmazzak, igen hiányos volt.
További fél órámba került, mire a tökéletesen egyforma mellékutak
valamelyikéről végre rátérhettem a bevezető útra. A parkban rohamléptekkel
száguldottam a tigrisek felső területe felé.
A tigrisházban egyetlen hatvanwattos égő világított, én pedig azonnal
nekiláttam, hogy állandóan magamnál hordott kéziszerszámaimmal felszereljem
a lámpát. Több tucatnyi, de az sem lehetetlen, hogy száz hasonló lámpát
szereltem már életemben, ám ez alkalommal azt kellett észlelnem, hogy a kezem
remeg, és bizony nem büszkélkedhettem a végeredménnyel. Nem volt különösen
serkentő hatással rám, hogy a műveletet körülbelül fél méterre Spartól, az idős
korára is erőteljes és fenyegető szibériai tigristől végzem. A Királlyal történt
korábbi randevúja óta a fülén véres sebet hordozó Spart természetesen
kísértették a délutáni események, és nem szolgált tetszésére, hogy ismeretlenek
kopácsolnak a házában ilyen szokatlan időben. Épp annyira felzaklatta a
jelenlétem, mint engem az övé; folyamatosan hallatott halk, de nem kevésbé
fenyegető morgása időnként ordító crescendóvá fokozódott. Ilyenkor rávetette
magát a kettőnket elválasztó drótkerítésre, és le nem vette rólam vészesen
kitágult, hatalmas, narancsszínű szemének pillantását. Az efféle zajos epizódok
élénk visszhangot keltenek az ember kebelében, és vészjeleket továbbítanak az
agyába, mely már úgyis tele van aggodalommal, miközben megkísérli elnyomni
a nagytestű ragadozó közelségéről és a fenyegető kínhalálról a szem által
közvetített elkeserítő híreket. Talán érthető, hogy a kábel lecsupaszítása közben
túl mélyen vágtam a huzalba, és a bekötések csúnyára sikerültek. De ilyesmivel
most nem törődhettem.
Amikor végre fényárban úszott a zárka, megvallottam Robnak, aki
pillanatnyilag az egészségügyi és biztonsági tiszt feladatát látta el, hogy ezt a
huzalozást később, alkalmasabb körülmények között, újra el kell majd végezni.
Elnyűtt képén részvétteljes mosoly tűnt fel. – Egyelőre jó lesz – hangzott
megértő válasza.
John, Paul és Rob gyorsan elvégezte a negyedik zárka belsejének javítását, az
olyan emberek szótlan hatékonyságával, akik tudják, mit művelnek, és már
régóta dolgoznak egymás keze alá. Duncan átgondolta a kábító fegyver ügyét. A
legközelebbi állatkert, Paignton, nem adhatja kölcsön az övékét, mert az
engedélyük nem szól területen kívüli használatra. Parkunknak az utóbbi években
szerzett hírneve, valamint a mi széltében hirdetett tapasztalatlanságunk aligha
kelthetett bennük kedvező benyomást, és jócskán tudatosodott bennünk, hogy ez
a kudarcérzés, valamint nyilvános fogadtatása mit jelenthet a kilátásainkra
nézve.
Rob végül szerzett egy kábítópuskát és engedéllyel rendelkező kezelőt,
méghozzá Bob Lawrence-nek, a Midlands Szafaripark főerdészének
személyében, aki hajlandó volt leruccanni hozzánk, de úgy döntöttünk, hogy
mivel Király biztonságosan el van zárva, elég, ha Bob csak másnap reggel
érkezik. Ésszerű módon egyetértettünk abban, hogy mivel a jaguárt a
nagymacskák elrekesztésére szolgáló zárkába zártuk, minimális a kockázat.
Megpróbáltuk átcsalogatni Királyt a kijavított negyedik nagymacskazárkába:
húst tettünk közvetlenül az ajtó mögé, és bár a hús jelenléte szinte kémiai
hatással járt az izmos vadállatra, és többször is a küszöbre csalogatta, az
önfenntartás ösztöne mindig megfékezte. Túlságosan ravasz volt, vagy
túlságosan rettegett, hogysem új területét feladva az ingyenkoszt kedvéért
beugorjon egy ólba.
Mike azt tanácsolta, hogy őrködjünk autóból a zárka közelében, és az első
fenyegető jelre, mondjuk ha Király megpróbál átmászni a drótkerítésen,
hozassunk puskát. Rob a gondozó bódéjában heveredett le, keze ügyében a
puskával, én pedig anya kocsijával a lehető legközelebb hajtottam, és
letelepedtem egy kulacs kávé meg egy zseblámpa társaságában. Mike utasított:
félóránként villantsam fel a zseblámpát, és győződjem meg róla, hogy Király
nyugton van – és ami még fontosabb: még mindig ugyanott. – Ne szállj ki a
kocsiból! – figyelmeztetett. – Ha kiszabadult, nem hallod meg, ő pedig az ajtónál
fog lapulni. – Az éj előrehaladtával a józan eszű Király úgy döntött, biztonságos
az üres zárkában ülni, bár vigyázó szemmel figyelte, közeledik-e valaki a
házhoz. Ez azt jelentette, hogy az autóból nem volt látható, így aztán félóránként
kinyitottam a kocsiajtót, félig-meddig arra számítva, hogy azon nyomban rám
ront százkilónyi izom, fog és karom, majd amikor ez elmaradt, néhány
lépésnyire beóvakodtam a sötétségbe, ahol vagy lapult, vagy nem egy dühös
jaguár, és felvillantottam a zseblámpát. Magabiztosságom egyre fokozódott,
ahányszor egy szempár visszfénye villant rám a házból. Király nyugton maradt,
és hajnali öt órakor Duncan felváltott az autóban.
Bob Lawrence fél nyolckor érkezett a kábítópuskával. Az övébe tűzött
fegyverekkel és Indiana Jones-féle kalapjával igen megnyugtatott a jelenléte. Az
ember úgy érezte, ha elszabadul egy orrszarvú (nem mintha rendelkeztünk volna
akár csak eggyel is), Bob azzal is elbánna. Megjött az állatorvos, hozta a
szükséges nyugtatókat, és harmadik próbálkozásra Királyt eltalálta a kábító
lövedék, ámbár, mint kiderült, sajnálatos módon éppen az ágyékán. Dühödten
ugrándozott, majd fokozatosan lassult, morogva-hörögve, és ádázul méregetett
bennünket a kerítés túloldaláról. Úgy éreztem, igyekszik megjegyezni az
arcunkat, hogy amikor kiszabadul, tudja, kinek jár megtorlás az őt ért
méltánytalanságért.
Annak is megvolt a veszélye, hogy az elkábított Király beleesik a vizesárokba
és megfullad, ezért létrát hozattam, amivel szükség esetén kitaszigálhatjuk, de
titkon elhatároztam, hogy ha egyáltalán felmerül a lehetőség, hajlandó vagyok
lemászni a létrán és kirángatni a vízből. Ám erre szerencsére nem volt szükség.
Király bárányszelíden összecsukott, mi pedig rohantunk a zárkába, hogy
hordágyon kihozzuk. Immár újra biztonságban a saját házában – amit
aprólékosan átvizsgáltunk, hátha akad valami hiba, ami hozzájárulhatott az
incidenshez –, Királyt gyors fogászati és általános egészségügyi vizsgálatnak
vetettük alá. Ritkán kap az ember lehetőséget, hogy végzetes következmények
nélkül pillantson be egy ilyen állat szájába, tehát buzgón éltünk az alkalommal.
Ahogy hozzáértem Királyhoz, miközben a hordágyon cipeltük, első ízben
kerültem közvetlen kapcsolatba a gondjainkra bízott állatok egyikével, és szinte
hihetetlen volt ez a beavatás. Négy férfi együttes ereje kellett a park egyik
legszebb és legveszedelmesebb állatának felemeléséhez. Mintha álmában is
szemmel tartott volna bennünket egzotikus rózsafoltjaival; irdatlan ereje csalóka
szépségébe zárva szunnyadt.
Ahogy Bob Lawrence és az állatorvos a nyakánál fogva beemelte a
rácskerítésen, mintha csak egy zsák krumpli volna, majd kiléptek, és bezárták
maguk mögött az ajtót, szinte eufóriásan szakadt ki belőlünk a közös sóhaj. –
Vörös riasztás lefújva – adott hangot kollektív megkönnyebbülésünknek Rob.
Persze jelentést kellett írnunk, amiben döntően fontos lesz az esemény pontos
időrendje, és amit a szakértők majd átfésülnek, mielőtt nyilvánosságra
hozhatnánk. Rob és Duncan többszörösen kérdőre vonta Richardot, a gondozót,
akinek a lelkén száradt a dolog, és a közléseinket meg a jelentést végre-valahára
jóváhagyta a tanács, mivel, úgymond, bebizonyosodott, hogy felelősen és
szakszerűen jártunk el. Egyfajta jóváhagyást Tomtól is kaptunk, a nagyhangú
számítógépes szakértőtől, aki másnap, távozáskor kijelentette: – Vitathatatlanul
ez volt a legizgalmasabb helyszíni munka, amit valaha is végeztem.
Csakhogy bennem gyökeret vert a rettegés: milyen is, amikor Király
kiszabadul, ha akár csak egy pillanatra is, mindenre képesen. Amikor
megvásároltam az állatkertet, azt gondoltam, hogy az állatok elzártsága adott
tény, minden biztonságos, hibátlan rendszereket működtető szakemberek avatott
kezében van. A gondolat, hogy ezeknek az állatoknak egyike, ha kiszabadul,
megrohanja a piknikterületet, vagy betéved a faluba, az adrenalinnak új,
maradandó szintjét képezte a mellkasomban, és a mai napig sem hagyott el. A
vörös riasztás kilátása – az, hogy milyen érzés a vészhelyzet közepében lenni,
vállalni a lehetséges következményeket, ha valami rosszul sül el – velem van,
amikor felébredek, amikor lefekszem, vagy amikor a parkot járva elcsevegek a
látogatókkal. A felelősségnek ezt a szintjét komolyan kell venni. Mintha
akarattal rendelkező puskákat vigyáznánk, támadófegyverek biztonságos
tárházát, amelyeknek azonban mindegyike rendelkezik határozathozó
agykéreggel és menekülési útvonaltervek egész sorával. Király sikeresen belénk
plántálta a magáét.
Valójában, bár a tanács elkészült jelentése felmentett bennünket, a park
átvétele szerepet játszhatott ebben az incidensben. Kiderült, hogy Richard, a
beosztott gondozó, a nyilatkozata szerint – és szöges ellentétben a
rendelkezéssel, hogy várjon ott, ahol van, hogy majd kétszemélyes műveletet
hajtsanak végre – magára vállalta, hogy egyedül takarítja ki a jaguárházat.
Mindezt, közölte, azért, hogy imponáljon felettesének, Kellynek. Ez
következhetett, vagy sem, az általános megkönnyebbülésnek a parkon
végigsöprő érzéséből az első néhány napban, amikor sikeresen az új
tulajdonosok kezére került, és az állatok megmenekültek. Felettesének azonban
egyáltalán nem imponált, ahogy másnak sem. Ez volt Richard utolsó napja a
parkban. Nyilvánvalóan nem született állatkerti gondozónak.
Alaposan mellbevágott ennek az új légkörnek az új megnyilvánulása előző
nap, amikor Robbal beszélgettem kint a parkban. Egy szokatlan hang hallatán
hirtelen felkapta a fejét, annak az embernek a sietségével, aki hozzászokott, hogy
gyorsan reagáljon, ha egy állat elmenekül (ezt a szokást hamarosan magam is
felvettem).
– Mi ez a zaj? – kérdezte. Hegyeztük a fülünket. Aztán rájöttünk, hogy
kacagást hallunk a személyzeti szobából. Rob megnyugodott, fáradt arca
mosolyra húzódott. – Jó ideje nem hallottunk itt ilyesmit – magyarázta.
Házába való visszatérésének másnapján Királynál elmúlt az altató hatása, és
emelkedhetett a sorsterhes ajtó. Jaguárunk, a lopakodás nagymestere, szinte
dekánként eresztette át súlyát a küszöbön, lassan siklott előre az ajtó alatt,
zömök elülső lába és vaskos válla fokozatosan megduzzadt az erőfeszítéstől,
ahogy apránként közeledett a külvilág és az élelem felé, füle meg-megrebbent,
szeme végigvizslatta az egybegyűlt személyzetet, nem látja-e puska vagy valami
egyéb veszedelem jelét. Vége volt a Király-ügynek, sőt a Kapuk ügyének, amit
soha azelőtt nem ismertek (és soha többé ne is ismerjünk). És jöhettek a
következmények.
Álmunk itt akár véget is érhetett volna, ha az eset kezelésével ki nem
érdemeljük a helyi tanács elismerését: különösen hangsúlyozták a gondozók
szakszerű viselkedését, azok pedig énrám tettek nagy hatást az igen nehéz
helyzetben tanúsított nyugodt magatartásukkal. Sohasem voltam háborús
övezetben, de ez pontosan olyan érzés volt, mint tizenhét óra a frontvonalban,
olyan emberekkel, akikre bátran támaszkodhattam. Családunkban viszont
jócskán alábbhagyott az eufória.
 Állandósultak a zord életkörülmények, a rossz idő meg a pénzhiány, és ránk
köszöntött az élénk aggodalom korszaka. Dartmoor környékén a legmagasabb az
évi csapadékmennyiség, és mi ugyan kissé védettebb mikroklímában éltünk, a
folyamatos téli esőzés kellemetlen ellentéte volt az otthagyott Dél-Franciaország
időjárásának. Öcsémmel visszavettük egykori szerepünket, amikor az 1970-es
évek végén, a szülői házban fát vágtunk, hogy tápláljuk a nagy kandallót, és
heccelődve igyekeztünk egymást lejáratni anya előtt: „Szedtem neked virágot,
anya, hogy örülj. Duncan bezzeg nem.” „Te is csak azért, mert örökbefogadott
gyerek vagy...”
De most annál vészesebben beborult felettünk az ég. Az állatkert
megszerzéséért folytatott tárgyalások helyében most az lett a fő munkaköröm,
hogy elhárítsam a hitelezőket, és próbáljak valahonnan pénzt felhajtani. A
vadasparkot ugyan megszereztük, de sürgős szükségünk lett volna úgy félmillió
fontnyi tőkére a fejlesztéshez, és ennyi pénzt senki nem kölcsönöz egy hetvenhat
esztendős öregasszonynak. A bankárok meg az ügyvédek nagy élvezettel húzták-
halogatták a dolgot, egyre több költséges felmérést igényeltek, egyre
részletesebb kimutatásokat kértek várható kiadásainkról. „Megkaphatnánk a
rutinfenntartás költségeinek részletes bontását 2008 augusztusára
vonatkoztatva?” – firtatta a Royal Bank of Scotland, holott ez a hónap még több
mint másfél évnyi távolságban volt, és költségei teljes mértékben az addigi
eseményektől függtek. Előrejelzésünkben tizenötezer font mozgósítható összeget
jelöltünk meg arra a hónapra, ők azonban azt tudakolták, vajon a pénzt festékre,
fára, makadámútra vagy fűnyírókra szándékozunk-e költeni. Szolgálhattam
volna holmi fantáziaszüleménnyel, én azonban az igazat mondtam, nevezetesen:
ennyire előre nem tudhatjuk az elhasználódás pontos mértékét, ezért az összeget
más állatkertekkel és egyéb szórakoztató intézményekkel való konzultáció
alapján határoztuk meg. De tudtam (az építőiparban szerzett tapasztalataim
alapján, továbbá mint a Hogyan késztessük a lehető legjobb teljesítményre az
építőbrigádot? szerzője), hogy állandó karbantartó brigáddal ebből az összegből
sok mindenre futja. Ők azonban nem tágítottak, s hat-nyolc heti részletes és
időrabló tárgyalások után, amelyek során kiszorítottak alacsonyabb kamatlábat
kínáló egyéb ajánlatokat, egyszerűen visszavonultak. Kezdhettük hát elölről
valaki mással. De ez még a jövő zenéje volt. Előbb át kellett vergődnünk az első
héten, és az izgalmaknak még korántsem értünk a végére.
Amikor hetedik napunkon Duncant és az üzlettársát, Cameront úgy éjjel fél
tizenkettő tájban a plymouthi állomásról a parkba szállítottam, épp a falu előtt
lefékeztem, ahol az elkeskenyedő utat embermagas kőfal szegélyezi, mögötte
erdő. A probléma egy őz volt a reflektorfényben: mintegy húszlépésnyire tőlünk
a fal fölé hajolt, és úgy látszott, ugrásra készül. Az őz buta jószág, képes egy
mozgó autó elé ugrani, hát megálltam, hogy lássam, mi a szándéka. Ekkor vettük
észre mind a hárman egyszerre, hogy nem is őz az, hanem puma. Az emberi
vizuális reakció eredendően sablon alapján működik: a rendelkezésre álló
impulzusok alapján két és fél dimenziós vázlatot készít, majd az agyunkban
tárolt, előzetes tapasztalatokon nyugvó óriási készletből kiválaszt egy megfelelő
sablont, és egybeveti az adott kontextuson belül az egyezést – ezért gondoltam,
hogy a felbukkanó barna állat őz. Így működik sok illúzió és optikai trükk: téves
sablont rángat elő, míg az ember megfontoltabb kései kapcsolással meg nem
állapítja, hogy valójában miről is van szó. Ebben az esetben a kései kapcsolás
alig két másodpercet vett igénybe, aminek folyamán az ártalmatlan őz izmos,
kerek fejű, macskafülű pumává alakult, vörös bundája továbbá
félreismerhetetlenül be volt hintve szürke porral, amilyennel az őz nem
rendelkezik. – Az ott... egy puma – mondtuk mind a hárman, többé-kevésbé
egyszerre, majd az állat eltűnt az erdőben. Kivágódtunk az autóból, a falnak
ahhoz a pontjához rontottunk, ahol a pumát láttuk, és még éppen hallottuk, amint
halk (és nem őz módra koppanó) léptekkel eltűnik a bozótban. Azonnal
lemondtunk arról, hogy kövessük a sötétben, zseblámpa nélkül, ismeretlen
terepen, inkább visszaszáguldottunk a parkba, hogy ellenőrizzük a pumáinkat.
Ilyen rövid idővel a jaguár szökése után szentül hittük, hogy csakis az állati
jogok védőinek sokat emlegetett szabotázsával lehet dolgunk: ők vágták el a
drótkerítés alját, akárcsak fél évvel azelőtt a szarvasok területénél.
Vörös riasztás-üzemmódban robogtunk vissza a fél mérföldnyire lévő parkba,
és legnagyobb zseblámpánkkal felfegyverkezve rohantunk a pumák területéhez.
Ahol is ott volt mind a kettő. Méghozzá egyikük sem azonos az imént látott
példánnyal. Vidéken sokan jelentik, hogy nagymacskát láttak, némelyek heccből,
mások egyszerűen tévedésből – nyilván a két és fél dimenziós látásukkal van
hiba –, de meggyőződésem, hogy akad a bejelentések közt megalapozott is. A mi
helyzetünk nyilván egyedi volt, hiszen összehasonlíthattuk a látott állatot a mi
saját két pumánkkal.
Másnap elmeséltem a történteket Robnak, valamint Robinnak, aki a
Nagymacska Bemutató Társaság védnökeként is tevékenykedik. Arra
számítottam, hogy kinevetnek, és közlik, hogy rémképeket láttam.
– Ó, vannak errefelé pumák – mondta Robin. – Szerencsés vagy, hogy máris
láttál egyet. Én tizenhét éve élek itt, és mindeddig csak a nyomaikat láttam.
Rob is mindjárt igazolással szolgált:
 – Amikor tizenhat éve itt laktam a telepen, egy reggel hat körül kinyitottam a
lakókocsim ajtaját, és ott ült egy puma, egyenesen rám bámult. Becsuktam az
ajtót, és mire a következő pillanatban újra kinyitottam, a puma eltűnt, pedig Isten
az atyám, előtte még ott volt.
A rabságban tartott pumák akár tizenhat évet is megérnek, de vadon a várható
élettartamuk jóval rövidebb. A látott puma méretét és állapotát összehasonlítva a
mi idősebb nőstényeinkével, fiatal hím lehetett. Ami azt jelenti, hogy
szaporodnak. Egy szavahihető pályagondnok, aki innen néhány mérföldnyire
dolgozik, esküszik rá, hogy pár éve látott egy anyaállatot két kölyökkel, és
valahány nagymacskát láttak Dartmoor körül, mind puma volt – nem hiúz,
párduc vagy szervál –, csakhogy erről nem tudtunk, míg a bizonyíték a szemünk
előtt alakot nem öltött. A hímek nyilván lejönnek a lápra, hogy meglátogassák a
mi nőstényeinket, amikor tüzelnek (utoljára 2003-ban láttak ilyet a parkban), ami
újabb ritka alkalommal szolgál nekünk arra, hogy adatokat gyűjtsünk ezekről a
ravasz állatokról. Az európai hiúz, ez a hasonló méretű nagymacska, valamikor
honos volt a területen, nyulakkal, patkányokkal, madarakkal és elhullott
bárányokkal táplálkozott. A pumák csak akkor kerülnek kapcsolatba emberekkel,
ha szándékosan keresik őket. De ez az élmény új távlatot adott a parkbeli
éjszakai sétáknak. A vörös riasztás érzése sehogy nem akart alábbhagyni. Az
állatkert világában, úgy látszik, nincsenek unalmas pillanatok.
 NEGYEDIK FEJEZET
HÉT SZŰK HÓNAP

A zaklatott első hét után végre jutott egy kis időnk gondolkodásra. Napjaimat
telefonálással töltöttem, ott álltam a ház előtt, amit Franciaországban állandóan
magam elé képzeltem, hogy bátorságot merítsek belőle. A bejárati sétány előttem
lejtett, egészen a flamingók taváig (amelyet ez idő szerint csupán két idősödő
flamingó és néhány rozoga pelikán lakott), a fasor beleolvadt a tökéletes angol
vidéki tájképbe, ahol lankás dombok nyúltak el minden irányban öt
mérföldnyire, mint valami szerves anyagú folttakaró. Ahogy ígértem magamnak,
a jóérzés tényezője jelentősnek bizonyult. Ahhoz azonban kevésnek, hogy
kárpótoljon a végtelen telefonhívások tartalmáért. Önkormányzati tisztviselők,
tanácsadók, ügyvédek és újabb ügyvédek, bankok és újabb bankok, de
mindenekelőtt hitelezők ontották a rosszabbnál rosszabb híreket. Lábamat
megvetve álltam kedvenc helyemen, mögöttem az izgalmas és életteli új
állatkertem, s agyam száguldva firtatta az előttem álló lehetőségeket, az egyre
romló kilátásokat.
Ha barátaim hitetlenkedtek – tagadhatatlanul szürreális – kijelentésem
hallatán, miszerint családommal hamarosan egy leromlott állatkertbe költözöm,
amibe megpróbálok új életet lehelni, elképedésük eltörpült a magunké mellett,
amikor az első hetekben bemutatkoztunk új szomszédainknak. A gyerekek –
akik egyelőre még Franciaországban maradtak – csak félig-meddig hitték el,
amikor megtudták, mibe vágom a fejszémet. A fülemhez tapadt telefonnal
állandóan csitítgattam őket, hat hónapon keresztül, változatlan refrénnel: –
Csend legyen! Apa épp állatkertet próbál vásárolni. – Láttam, hogy eszelősnek
tartanak; a buta papa előbb egy pajtában tartja őket egy idegen országban, most
meg azt vette a fejébe, hogy állatkertet vesz. Sajnos naiv vélekedésük
egybehangzott sokakéval, szinte valamennyi ismerősömével, eltekintve
közvetlen családomtól, fivéreimtől, húgomtól és anyától.
– Tagadhatatlanul rossz érzésem van ezzel az állatkertes ötlettel kapcsolatban
– közölte bizalmasan telefonon egy jó barátom.
– Még most sem hagytál fel vele? – kérdezte egy másik.
2
– Les tigres? Sacré bku, c’est pas possible! – röhögött az egész falu:
szemükben különcségem új magaslatokat ostromolt. Az volt a baj, hogy végre
megérkeztünk ugyan, de a könnyű átmenet helyett, minek során a tervezett
jelzálogot világosan meghatározott célokra költenénk, válságmenedzseléssel
foglalkoztunk, méghozzá roppant szerény anyagi keretek között.
Amikor a gyerekek végre befutottak, néhány napig ámulva-bámulva
mászkáltak a terepen, de sokkal gyorsabban és teljesebben alkalmazkodtak az új
élethez, mint én. Katherine két hét elteltével hozta át őket Franciaországból, két
napig maradt meg a letaglózó kultúrsokk állapotában (én akkor már viszonylag
veteránnak éreztem magam), majd két hétre Olaszországba kellett utaznia, ahol
Alice húga épp akkor hozta világra első gyermekét. A gyerekek eleinte óvatosak
voltak, és tagadhatatlanul féltek egy kicsit. Emlékszem, egy alkalommal
magukra hagytam őket az irodában, hogy játsszanak valamilyen ott hagyott
játékokkal, míg én takarítom a szemetet, és amikor benéztem hozzájuk az
ablakon, ott álltak, és teli torokból bőgtek félelmükben, mert egyedül maradtak.
Eleinte meglehetősen félelmetes volt a hely, különösen nekik. De hamarosan
alkalmazkodtak hozzá. Amikor elhatároztam: óvatosan Milo tudtára adom, hogy
egyszer majd megnyit a park, és mindezt száz meg száz látogatóval kell
megosztanunk, így felelt: – Igen, apu, de nekik fizetni kell érte. – Ez a gyermeki
bölcsesség nagy hatással volt rám.
Anyám két cicája azonban, Pandit és Csaucsau, a Surreyből importált két nagy
fekete bengáli macska sokkal keservesebben szembesült új életünk csodáival.
Talán a farkasordítás zaklatta fel őket? Netán óriási afrikai oroszlánunk, Salamon
hangja, akinek az ordítása a két mérföldnyire lévő golfpályán vidáman ütögető
játékosok szívébe is félelmet lopott? Vagy talán az az eset, amikor felugrottak
egy falra, és a túloldalról három nagy barnamedve nyáladzó képe bámult vissza
rájuk? Rémült rajzfilm-macskák paródiájaként száguldottak vissza teljes
sebességgel a házba.
A cicákat Duncan hozta el kocsival, és elmesélte, hogy amikor első
alkalommal láttak struccot, kivételes alkalma nyílt megfigyelni, amint az öntelt
kis agyuk majd szétpukkan az új inger terhétől, és elszántan igyekeznek benne
elhelyezni ezt a vadonatúj tényt: hogy egy madár nagyobb lehet, mint egy ember.
– A nyakuk úgy kinyúlt, mint még soha, a fejüket ide-oda kapták,
kétségbeesetten próbáltak annyi információra szert tenni, amennyit csak
összeszedhettek ott a kocsi belsejében – mesélte Duncan. – Egy darabig
mellettük ültem, hogy hozzászokjanak a dologhoz, de még húsz perc múlva is
izgatottak voltak, amikor bevittem őket a házba. – A terepen kószáló
húszegynéhány páva újabb pszichológiai problémát jelentett a cicáknak, akik
azonban hamarosan kifejlesztették a teljes tagadás taktikáját: számukra
egyszerűen nem léteztek e kiborítóan óriási és magabiztos példányai egy olyan
állatcsoportnak, amelyet addig kizárólag mint prédát ismertek.
Kezdetben valamennyi állat közül a cumisüvegből táplált szibériai tigrisek
voltak a kedvenceim: Foltos, Csíkos és Vlad, az óriási hím, háromszáz kilónál is
nagyobb súlyával az ország egyik leghatalmasabb nagymacskája. Amikor
először jártam körül a területüket, mindhárom a kerítéshez jött, hogy a rácson át
törleszkedjen egy kis simogatásért. Azt már nem! A tigris nem morog, nem is
ordít, hanem „pöffen” – ez olyasféle zaj, mintha a felső ajkunkkal próbálnánk
elfújni egy szem málnát. De ha rájuk pöffensz, visszapöffennek, és mondhatom,
különlegesen felemelő élmény, amikor egy háromszáz kilós nagymacska az
embertől harminc centire igyekszik baráti érzéseit kifejezni.
Milo és Ella képzeletét a vidrák ragadták meg. Szívükbe fogadták ezeket az
állatkákat, melyek igen muris sípoló játékhangot hallatnak, amikor az ember
elmegy előttük. Ami természetesen hasonlóan éles hangú örömsivítást váltott ki
a gyerekekből; boldogan ugráltak fel-alá, míg a vidrák rá nem jöttek, hogy itt
ugyan hiába várnak eleségre, és eliramodtak. A gyerekek néha segítettek etetni
őket, de ezt nehéz volt beilleszteni az állatok rászokását megakadályozandóan
változó napirendbe. A görények ellenben, Izgő és Mozgó, alkalmazkodtak a
gyerekekhez. Első nevelőtisztünk, Katy, hozzászoktatta őket az emberekhez,
hetente többször rájuk rakta a kis hámjukat, és Milo meg Ella társaságában
sétáltatta őket a parkban.
Az első néhány nap egyikén kedvenc helyemen állva néztem végig a völgyön,
amikor felfigyeltem egy szagra. Szörnyű bűz lebegett a park fölött, rothadó állati
tetemek szaga – ráismertem, mert néha én is segítettem kivonszolni ezeket az
állatok területéről. Az állatkert oly sokáig működött gyér számú személyzettel,
hogy a park húsevőinek körzetében heverő lerágott csontok mennyisége úgy
megnőtt, hogy már mindegyik területet lerágott bordázatok, paták és szőr- meg
bőrdarabok egyvelege borította. Nyilván ebben gyökerezett a probléma. A
növényevők területén levő rothadó növényi anyag és eltakarítatlan ürülék sem
segített, de a bűznek szervezési hibából fakadó forrása volt. A dögkút.
A húsevők élelmezését elhullott állatok biztosítják – helybéli gazdák által
kiselejtezett borjúk, halvaszületett bárányok, elgázolt lovak –, és ezeket Andy
Goatman, a helyi dögnyúzó hozta és gyakran preparálta az úgynevezett „hús-
kamrában”. A kiöntőkagylóval ellátott beton rakodóhely egybeépült a
mélyhűtőkamrával. A tetemeket Andy nyúzta meg szakszerűen, nemegyszer az
angyalarcú nagymacskagondozók, Hannah és Kelly segédletével. Mi sem
értethette volna meg jobban velünk, hogy másfajta világba léptünk, mint ennek a
két szelíd, állatszerető lánynak a látványa, amint csizmaszárig belekben gázolva
megülnek egy óriási tetemet, jókora véres késsel hadonásznak, és vidáman
csevegnek, miközben a dézsába hajítanak egy lófejet.
Az állatok táplálására alkalmatlan testrészeket – belek, gerinc, belsőségek –
egyes típusú anyagként osztályozzuk, és a selejtnél alkalmazott három nagy
rozsdamentes acéltartályban tároljuk, melyeket hetenként ürít egy erre
szakosodott helybeli cég, majd a tartalmukat elégeti. Sajnálatos módon jó ideje
nem kapták meg a pénzüket, ezért a telefonhívásunkra is csak készpénzfizetés
ígérete ellenében reagáltak. Érkezésünk előtt hat héttel ürítették utoljára a
tartályokat, így már mindent elöntött az ezekből áradó bűz. Ám még ennél is
rosszabb volt Hannah és Kelly meg az udvaron dolgozók számára a kukacáradat.
A fehéren vonagló dögférgek a tartályok tetejéről ömlöttek alá majd szóródtak
szét és másztak a vízlevezető csatornák körül rothadó anyag felé. A fedél
kinyitása, amit magam is megtettem néhányszor, miközben a tartályok
szállításánál segédkeztem, szabad utat engedett ezeknek a férgeknek, és olyan
világot tárt fel, amire még Dante is büszke lehetett volna. Üres koponyák
sodródtak a lárvák seregeivel zsúfolt büdös, kékesszürke latyakban, és a bűz
valósággal az ember csontjaiba hatolt. A gondozók valóban hősies munkát
végeztek ilyen körülmények között, bár a hosszú évek során fokozatosan
hozzáedződtek, és könnyen viselték a terhet. – Ez semmi. Nyáron sokkal
rosszabb – nyugtatott meg John. Reménykedve bevetettük házi használatra
alkalmazott magasnyomású kocsimosónkat, melynek ipari változata hamarosan
bővítette a létfontosságú, ám egyelőre elérhetetlen masinák kívánságlistáját.
A nedvesség sem javította a helyzetünket. A padlón át szivárgott fel egy ősi
kút – a sajnálatos módon már használhatatlan ősrégi kéziszivattyú – útján
miniatűr tavacskákat rajzolva a kőpadló megviselt térképére. Több évszázad sok-
sok lába taposta ki a követ a szokásos útvonalakon, felemésztve a lágyabb
üledéket alkotó völgyeket-horpadásokat, amelyek megannyi mellékfolyóvá, tóvá
váltak lakóterületünkön. Mindenhol víz és megannyi hatása. A lehullott
falevelek, gallyak alkotta sokévi törmelékkel túltömött ereszcsatornák
nedvessége a falakba ivódott. Penész és alga lepett mindent odakint nyirkos zöld
bevonattal, jelképezve, de ténylegesen jelezve is a mélyre hatolt romlást.
Ráadásul ott voltak a patkányok. Nem túlzok, ha patkányinvázióról beszélek.
Ahova csak nézett az ember, akár fényes napvilágnál, nagy szürke patkányok
menekültek előlünk, sőt pimaszságukban néha nem is törődtek a jelenlétünkkel.
A szemünk láttára surrantak be a majmok területére és lopták el a kitett eleséget.
Megelégedésünkre szolgált, hogy egyik-másik bezártan élő állat szörnyű bosszút
állt a behatolókon, kiváltképpen Basil, a koáti, ez a szeretetreméltó dél-amerikai
mosómedveféle, akinek erőteljes mindenevő állkapcsa a pechjükre elkapott
patkányok koponyájának kettéroppantására szakosodott. De ez kevés volt az
invázió leküzdésére. A patkány betegséget terjeszt, továbbá meg is mérgezhetik,
ha nem is mi, talán egy szomszédos tanyaság gazdája. Néhány éve az egyik
vidra egy fertőzött patkány elfogyasztásától pusztult el, így hát nem
hanyagolhattuk el ezt a problémát sem. Három különböző kártevőirtó cégtől
kaptunk ajánlatot az elgázosítás és mérgezés három különféle módozatára, de
problémánk irtózatos méretét tekintve – legalább negyven komolyabb fészek
harminc holdon, állandó táplálékutánpótlással –, a költség ismeretében egyiket
sem fogadhattuk el. Kilencezer font volt a legalacsonyabb ajánlat a
legalaposabb, az egzotikus állatokat nem veszélyeztető módszerre, és nekünk
egész egyszerűen nem volt ennyi pénzünk.
Másokkal összhangban Peter Wearden is rendszeresen emlékeztetett: a
patkányok kiirtása sürgős követelmény, ha meg akarjuk kapni az állatkertre az
engedélyt. Én minden állatot szeretek, a patkányokat is beleértve, kiváltképp az
állatkereskedésekben találhatóakat, meg azokat, amelyekkel az egyetemen
dolgoztam, és a tanulékonyságuk csokoládé-jutalomban részesült. A
laboratóriumi patkányok – legalábbis amelyek nem estek az élveboncolás
áldozatául – többnyire boldog és teljes életet élnek, jutalom ellenében
problémákat oldanak meg, és tekintélyesebb derékbőséggel haláloznak el, mint
csatornatöltelék rokonaik. De a vad patkányoktól kitör a frász. Rögtön az első
találkozás iszonyattal töltött el, amikor egy peckhami lakásban jókora barna,
dögvészes rágcsálót fedeztem fel a konyhakredencben. És most itt voltak
megint: a konyhában, anyám karján szaladoztak a lépcsőn egy este, sőt, egyszer
még az ágyára is ugrottak. Szerencsére anya két macskája, Pandit és Csaucsau is
ott volt az ágyon, és a bekövetkező haddelhadd az egész házat felzavarta.
De azt már kétlem, hogy el is fogták a patkányt. Az a két buta macska épp a
lábam körül szimatolt egy este, amikor ki akartam nyomozni a lenti
konyhakredencből hallható zörgés eredetét. Lábamnál két vérszomjas macskával
szentül hittem, hogy ha kiriasztok egy patkányt, bízvást elfogják. Fajtájukra
jellemző a kártevőirtás. Csakhogy a dolog nem így alakult. Cipő nélkül
lopakodtam a kőpadlón, óvatosan elfoglaltam állásomat az ajtónál,
megpróbáltam felkelteni a hízelgő, doromboló macskák figyelmét anélkül, hogy
megriasztanám a patkányt, majd felrántottam a kredenc ajtaját. A patkány kilőtt,
és lepattant a lábam száráról, épp amikor az üdvösen ábrándozó, ostoba,
doromboló macskafiak – csukott szemmel – újabb kört írtak le a lábam körül. A
patkány bemenekült a mosogatógép alá (ami az alacsony víznyomás
következtében nem működött), de így legalább felfedte az egyik behatolási
pontjukat, a hetven centi vastag gránitfalba a lefolyó elhelyezése végett fúrt
kerek lyukat. John ezt összetekert dróttal tömte el, ám a patkányok idővel mégis
meg-megjelentek a házban, ami lehangoló hatással járt. Az alapvető csatornázási
probléma, a ki-kihagyó áram, a fejcsóváló barátok és rokonok, hitelezők,
pénzhiány, az állatoknak és a gondozók állásának veszélyeztetése miatti
felelősség, mocsok, rothadás és a pocsék időben szállongó dögszag mellett a
patkányinvázió tette teljessé a lélektani hadviselést.
Mondhatom, úgy szálltak el az első hetek, akár egy álom. Egy roppant furcsa
álom, amit verekedő majmok, levágott fejek és a környékbeli gazdaságokból
származó dögök népesítettek be – de akárhogyan is: azért csak álom.
Persze jó hír is akadt. Először is, miénk lett a park. Végre legyőztük az előre
látott és az előre nem látott akadályokat, amelyek közöttünk és a (ma már látom)
meglehetősen bizarr cél között tornyosultak. Csak ekkor értettem meg Donald
Rumsfeldnek az iraki háború idején a lapokban közölt szavait: „Mint tudjuk –
hangzott a híres kijelentés –, vannak tudott tudottságok: dolgok, amelyekről
tudjuk, hogy tudjuk. Tudjuk azt is, hogy vannak tudott nemtudottságok: dolgok,
amelyekről tudjuk, hogy nem tudjuk. De vannak nemtudott nemtudottságok is:
dolgok, amelyekről nem tudjuk, hogy nem tudjuk.” Már pontosan értettem, mire
gondolt; mindaddig sikeresen lavíroztunk a tudott és nemtudott
nemtudottságaink között. Csak remélhettem, hogy stratégiánk, miszerint könnyű
haderőt küldünk nehéz hadműveleti területre, ennél jobbnak bizonyul.
Ráadásul az állatkertet minden elénk tornyosuló akadály, sőt szinte minden
érdekelt, „józan ítélete” és várakozása ellenére szereztük meg. De ez semmiség
volt ahhoz a lelkesítő borzongáshoz képest, amit akkor éreztünk, mikor
végigjártuk magát a parkot. Az óriási fák kérgét dús moha és vastag zuzmó lepte
– ez csak olyan környezetben nő, ahol jó a levegő minősége (és sok a csapadék),
s orrunkat és tüdőnket ez az áthatóan tiszta levegő töltötte el (már amikor a szél
az ellenkező irányba vitte a dögszagot), mint a városi lét és a stressz elveszettnek
hitt ellenszere.
Valósággal életre ébredtem, igen, amikor ebben a Homo sapiens fajhoz
eredendően illő környezetben járkáltam. Elegendő egy fa képét megmutatni egy
könyvelőnek egy irodaházban, máris csekély, de mérhető mértékben csökken a
vérnyomása. És ha ténylegesen fák között járkálunk, még jobban áthat minket a
megnyugvás. Howard Frumkin, a környezeti és foglalkozási betegségek
professzora az atlantai Rollins Közegészségügyi Intézetben, a helyi
közigazgatásnak a nyilvános terek használatával kapcsolatban nyújtott két tanács
között a természeti környezet ránk gyakorolt hatását kutatja. Számtalan
tanulmány metaelemzése során Frumkin megállapította, hogy a természeti
környezet mérhetően jótékony hatással van az ember testi és szellemi
egészségére.
A börtönudvarra néző zárkákban raboskodók például huszonnégy százalékkal
gyakrabban betegednek meg, mint azok, akiknek a zárkája mezőgazdasági
területre néz. Műtét után lábadozó betegek, akik fákra látnak, kevesebb
fájdalomcsillapítót igényelnek, mint azok, akiknek az ablaka téglafalra néz, és
előbbieket átlagosan egy nappal hamarabb bocsátják el a kórházból.
Mindez a Pulitzer-díjas E. O. Wilson professzornak, a szocio-biológia
megalapítójának, az evolúciós gondolkodás általános atyaistenének írásaiból
tudható. Wilson „Biophilia Hypothesis”-e szerint mint fajta olyan környezetben
vagyunk magabiztosak, amelyet a bennünk rejlő állat felismer. „Nem ér nagy
meglepetés, ha azt találjuk, hogy a Homo sapiens még mindig ösztönösen
előnyben részesíti az anyatejjel magába szívott természetes környezetet” – írja
Wilson. Az utóbbi néhány százezer év során ez a környezet főleg szavannával
szomszédos, gyér erdős terület volt, ami bizonyára előszeretetet gyökereztetett
meg bennünk az efféle környezet iránt, hiszen ilyenben nőttünk fel. „A korai
ember úgy találta, hogy a tág terek jobb lehetőséget kínálnak élelemszerzésre és
a ragadozók elkerülésére – állapítja meg Frumkin. – De a túléléshez, a préda
csalogatásához víz kellett, a védelemhez pedig facsoportok. A kutatások
kimutatták, hogy a mai ember, ha módjában áll választani, előnyben részesíti az
említett színtérhez hasonló tájat.”
Nos, ez volt most a mi színterünk. Tág terek, facsoportok, egzotikus állatokkal
benépesített vízlelő helyek. Elképesztő egybeesés: kiderült, hogy szinte
valamennyi városi parkban pontosan ugyanaz a fák aránya a bokrokhoz, a
gyephez viszonyítva, mint őseink afrikai szavannáin. Nagy fák a közelben,
elszórtan bokrok, távolba nyúló füves térség, ráadásul itt-ott egy-egy tó. Az
ember elméje egy parányi részével szarvasokat keres a látóhatáron, vagy
kardfogú tigrist a fák között – mi sem természetesebb, mint hogy élesebbé
válnak az érzékei.
Fákban, tág terekben és tavakban bővelkedő új környezetünkben az volt a
legmeglepőbb, hogy valóban tigrisek, oroszlánok és farkasok kandikáltak ki a
lomb közül, pontosan azt a keveréket nyújtva, amiben kifejlődtünk, emberré
váltunk. Szinte utópiának tetszett, hogy felelősek lehetünk ezért az
intellektuálisan, fizikailag, sőt lelkileg felpezsdítő környezetért, hogy immár
küldetésünk mindezt nevelési és természetvédelmi céllal megnyitni, megosztani
a nagyközönséggel – és ráadásul ingyen ebédet ehetünk a saját éttermünkben,
majd ha kinyit.
Elkezdtünk hát egyénenként megismerkedni az állatainkkal. Elsőként Ronnie-
ra, a brazíliai tapírra került sor. Ronnie olyan, mint valami nagyméretű disznó, a
már említett izgő-mozgó orral, és óriási plüssállathoz hasonlít, holott szakmai
szempontból első osztályú veszedelmes állatnak minősül – ami ugyanaz a
kategória, mint az oroszláné. Gondozóink mutattak fényképeket más
gondozókról, akiket a világ más pontjain ezek a megtévesztően szeretetreméltó
állatok sebeztek halálra. A „tapír” szó Indonéziában „erős”-et jelent, és az
általában békés tapír hírhedetten úgy hatol át a drótkerítésen, mintha az ott se
volna. Ez a képessége a legfőbb ellensége, a jaguár elleni védekezési
stratégiájából ered, mivel az fákról ugrik rá és a tarkójánál ragadja meg. Az
evolúció a tapírt jókora, porcogós tarkóbőrrel ruházta fel, hogy kivédje ezt a
harapást, valamint azzal a hajlammal, hogy törjön át mindenen, ami csak az
útjába kerül, hogy vizet érjen, ahol lerázhatja magáról a jaguárt. No már most, a
jaguár is tud úszni, így hát fogalmam sincs, mennyire eredményes ez a stratégia,
de szárazon felvenni a harcot bizonyára nehezebb. Ha Király netalán megint
kiszabadul, és Ronnie felé veszi az irányt, tapírunk talán azt tervezi, hogy áttör a
kerítésen az emuk tavához, és búvárlégzőcsőként használja miniormányát.
Ronnie-val való első találkozásom alkalmával segítenem kellett megvizsgálni,
kötőhártyagyulladása van-e. Az volt. Az egyik lehetőség a költséges kezelés volt
az állatorvos által – akinek máris több ezer fonttal tartoztunk –, a másik pedig:
híg sós vizes oldattal borogatni Ronnie szemét, mely eljárást az évek során
számtalanszor alkalmaztam macskák, kutyák és gyerekek esetében, egyformán
jó eredménnyel. Azzal a különbséggel persze, hogy az említett teremtmények
egyikének sem támadt hirtelen kedve, hogy kinyírjon, ha nincs ínyére a kezelés.
Ronnie azonban cicának bizonyult. Néhány banán segítségével
odacsalogathattuk, és sztoikusan viselte a kezelést, pedig nem tetszett neki,
pislogott, de egyenesen tartotta a fejét, míg szivaccsal kitörölgettem a szeméből
a váladékot, és a szeme környékét is megtisztogattam. Rájöttem, az a trükk, hogy
a nyaka oldalát kell vakargatni, hogy félrefordítsa a fejét, avagy – ez titok! – a
fenekét vakargatni, míg le nem ül.
Közvetlen közelről Ronnie Jasperre, a staffordshire bullterrieremre
emlékeztetett. Tizenöt évig volt meg ez az erős, izmos, de reménytelenül mafla
kutyám. Jasper visszafordíthatatlanul és tagadhatatlanul meleg volt. Ifjonc
korában ügyet sem vetett egy tüzelő szukára, de meghágta a szuka előző alomból
származó kan kölykeinek egyikét, és ezután is félreismerhetetlen meleg hajlamot
tanúsított. Ronnie sokban emlékeztetett rá: nagy volt, erős, meghatóan érzelmes
és tagadhatatlanul nyámnyila. Körbe-körbe tipegett a területén, ami akkoriban
egy keskeny sávnyi, alaposan letaposott sár volt, helyenként kijárattal az alatta
levő részre, ahol egy kis tó várta. Ronnie ott szeretett szabadulni az ürüléktől és
elegyedni az emukkal. Mint a hasított patájú alfajhoz tartozó patás állat, nem
szívesen tapodta a lábujjai közé ragadt sarat. (Jasper ugyanígy viszonyult a
hóhoz, és telente úgy sántikált hozzám, hogy a mancsa csupa jég volt, amit
mihelyt lepucoltam, már rohant is megint a maga dolga után.) Ronnie-nak nem
állt rendelkezésére ez a megoldás, és a területének keskeny sávját szinte teljesen
feltúrta, ami kényelmetlenné tette a járást szinte bárhova a gyatra házát környező
szilárd talajról. Még ha lelátogatott is az emuk tavához – ahova a területe alján
levő kapu vezetett, melyet időnként bezáratlanul hagytak a gondozók –, örömét
elrontotta az oda-vissza úton ráragadt sár. Azonnal elhatároztam, hogy állandó
hozzáférést biztosítunk neki a tóhoz, bár ehhez tervezési engedély kellett,
valamint viszonylag költséges új oszlopsor meg kerítés – de legalább hosszú
távú megoldást jelentett. Addig is egyszerűbb volt lebontani a kerítést Ronnie
szomszédságában, ahol hat miniatűr muntyákszarvas, vagyis ugató szarvas
lakozott, akiknek a területe nagyjából kétszerese volt a Ronnie-énak. Ezeket a
barátságos és jóindulatú kis szarvasokat nyugodtan hagyhattuk a közönség által
szabadon bejárható (a flamingók és pelikánok tavát is felölelő) területen
bóklászni, amelyen akkoriban nagy csapat vadlúd és jó néhány peckes kis
bantamkakas meg gyöngytyúk zajongott, nagyjából a maguk etnikai
csoportjához ragaszkodva az általános nyüzsgés közepette.
Mikor felvetettem az ötletet Robnak és Johnnak, kijelentették, hogy évek óta
erre várnak, meg arra, hogy lebonthassák a kerítést a szomszédos idős török
tölgyfa körül, ezáltal hasonló mértékben növelve a szabadon bejárható területet.
Ez visszatérő élmény lett: kispekulálni valami újítást, és ráébredni, hogy már rég
szerepel a kívánságlistán, de még senki sem javasolta. Alapvetően azért, mert az
örökölt hétfőnyi személyzet tagjai közül senki sem szokta meg, hogy kikérjék a
véleményét – sőt, éppen ellenkezőleg, mintha arra nevelték volna őket, hogy
fogják be a szájukat. Ismételten a tudtukra adtam, hogy csupa fül vagyunk, de
persze idő kellett hozzá, hogy ez a fajta változás tudatosuljon.
Amikor Ronnie-t visszaengedtük új, háromszoros nagyságú területére,
körbetipegett, és óvatosan mindent felderített mozgékony ormányával.
Láthatólag örült, szinte le volt nyűgözve, és remek érzés volt, hogy ilyen
egyszerű, de áldásos hatású újítást hajthattunk végre. Kevesebb kerítés maradt,
és ettől mindjárt csinosabb lett a park egész alsó része. Ronnie-t csupán
egyetlenegyszer érte baleset: amikor az elektromos kerítés egy újonnan
elhelyezett kábelére vizelt, és körülbelül hétezer volt (igen gyenge áramú)
feszültség jutott valószínűleg egyenesen a hólyagjába, éppen a legérzékenyebb
szerve közvetítésével. Szegény jószág fél délelőtt ugrándozott, bokkolt a
kifutóján, de tanult a hibájából, és soha többé nem pisilt óvatlanul a kerítés
közelében. Idővel eltávolítottuk az alsó kerítést, állandó bejárást biztosítva
Ronnie-nak a flamingók tavához, miáltal sokszorosát élvezhette a BIAZA (az
Állatkertek és Akváriumok Brit és ír Szövetsége, régebben állatkerti szövetség)
tapírokra vonatkozó előírásaiban szereplő területnek. Ezután pedig azon kezdtük
törni a fejünket, hogy szaporodásra képes nőstényt szerzünk neki – vagy, ha
hihetek következtetésemnek, egy fiúbarátot.
A homoszexuális állatok témáját kezdettől fogva megpróbáltam szóba hozni,
már Nick Lindsayvel is, az első körsétánkon, valamint Peter Weardennel meg
Mike Thomasszal, még a kezdeti időkben, az állatkertet illető terveinkről
folytatott beszélgetések során. Értesültem egy hollandiai állatkertről, amely
kizárólag homoszexuális állatokat tett közszemlére, és egy oslói múzeumban
nemrégiben tartott kiállításról is olvastam, ahol állítólag 1500 fajtát mutattak be,
amelyeknél nyilvánvaló a homoszexualitás, némelykor alkalmi, mint a
hírhedetten buja (és híresen intelligens) bonobo csimpánz és a palackorrú delfin
esetében, míg mások életre szólóan párosodnak. A darwini fejlődéselmélet
bajban volt a homoszexualitás témájával, és szociobiológiai szempontból nehéz
is megmagyarázni. Ennek a nyilvánvaló hiánynak köszönhető, hogy a
szélsőjobboldali homofóbok és különféle vallási szélsőségesek kijelenthetik: a
homoszexualitás „a természet és Isten ellen való bűn”. A teoretikusok azonban
impozáns érvet szerkesztettek, miszerint a felnőtt homoszexuálisok aránya egy
adott népességben – emberek esetében nagyjából egy a héthez, pingvineknél
például körülbelül egy a tízhez – valójában elősegíti a csoport biztonságát és a
gyermeknevelést, hiszen a terméketlen felnőttek támogatják a csoport egészének
a tenyésztő igyekezetét. Kimutatták például, hogy két homoszexuális hím
flamingó nagyobb területet tud megvédelmezni, és sikeresebben neveli fel (az
elcsaklizott tojásokból kikelt) kicsinyeket, mint egy heteroszexuális pár. Ez az
„önző gén”-é helyett inkább a csoportszelekció ingatag lehetőségét veti fel,
tagadhatatlan azonban, hogy a homoszexualitás szinte általános az állatvilágban.
Mivel tizenöt évig voltam egy meleg kutya gazdája, és ennek folyamán számos
más meleg kutya (a londoni parkok találomra kiválasztott kutyanépességének
nagyjából 5-10 százaléka) gazdájával találkoztam, szilárd meggyőződésem,
hogy a homoszexualitásnak legalábbis erős genetikai alapja van, teljesen
természetes jelenség, és egyáltalán nem kell izgatni magunkat miatta. Hacsak
persze maga az ember nem homoszexuális – vagy éppenséggel homofób.
Felbátorított, hogy a javaslatomat néhány homoszexuális állat oktatási célú
beszerzésére udvariasan hallgatta valamennyi állatkert-specialista, akivel
beszéltem, köztük a gondozóink, és nem vetették el azon nyomban, bár
némelykor zavart vigyor fogadta. De senki sem mondta, hogy nem lehet, vagy
nem kellene megtenni, némelyek pedig egyenesen biztattak. Nyilván azt
gondolták, hogy ha valaki elég őrült és megvásárol egy állatkertet, lehet még
néhány faramuci ideája. De míg a cél a közönség okítása a természet világáról,
az ötlettel nincs gond.
Coco is meglepetést tartogatott a számomra. Coco karakara, jókora
ragadozómadár, színe akár az aranysasé. Fenségesen, gőgösen áll, rikoltása a
kacagó kokaburáénak (vagy kacagójancsiénak) gyors staccato változata, amit
azonban különleges fejmozdulattal hallat: koponyája hirtelen hátrarándul 180
fokot, míg a torka az égre mered, a szeme pedig eközben lefelé fordul és
hátrafelé néz. Ennek a rikoltásnak a fejlődéstani eredetét nehéz megállapítani,
hacsak nem azért veti a hangot hátra, ívben maga felé, hogy ezzel nagyobb
hallgatóságot éljen el. Annyit tudok csak, hogy görcs állt a nyakamba, miközben
néztem.
Egy solymász vendégünk kijelentette, hogy Coco valószínűleg az egész park
legintelligensebb madara. Egy alkalommal a sólyomkiállításon is bemutatták, de
hamar rájött, hogy ha nem vesznek tudomást csáberejéről, jobb megélhetést
biztosít magának, ha a vendéglőbe röppenve virslit és sült krumplit lopkod.
Bemutatói karrierje ezáltal korai véget ért, de elbűvölő társasági megjelenéséből
mit sem veszített.
A solymásztól tudtam meg, hogy Coco hívásra odajön a kerítéshez, és
meghajtja a fejét, hogy a koponyája hátulját simogassuk. Nem csodálkoztam,
hogy a nyakát kényeztetni kell – a gerincét nyilván alaposan igénybe veszi a
rikoltás –, ám annál jobban meglepett, hogy mennyire barátságos és kezes
jószág. Az én fensőbbséges perspektívámból nézve állati intelligenciájukat, a
madarak meglehetősen alacsony szintet foglalnak el, bár a varjak és más fajok
magasabb rendű főemlősökével vetélkedő problémamegoldó és eszközhasználó
képességet tanúsítanak. Láthatólag azért, mert agyuk egészével koncentrálhatnak
egyetlen problémára, de – a dinoszauruszok kevés modern leszármazottjainak
egyikeként és a „csirkeagyú” kifejezés névadó ihletőiként – a madarak
rendszertanukkal mindeddig nemigen keltettek bennem lázas érdeklődést. A
pávát borsóagyúnak tartják, a csirkék és más növényevő madarak igen
korlátozott világszemlélettel vannak megátkozva (vagy megáldva), Coco
azonban igazi személyiség, és ahogy Samuel L. Jackson mondja a
Ponyvaregényben, „a személyiség nem akármi”.
Coco dinoszauruszöröksége paradox módon nyilvánul meg, mivel a karakara,
bár a repülés nem kerül megerőltetésébe, prédáját mégis a földön kergeti, mint
holmi miniatűr Tyrannosaurus Rex, és a karma ezért nem olyan feltűnő, mint a
baglyoké vagy a sasoké, amelyek a magasból ragadják meg prédájukat. Coco
ideje nagy részében a madárház talaján sétálgat inkább kényes, semmint
ragadozóhoz illő lábán. Hanem a csőre lenyűgöző: görbe, mint valami arabs tőr,
rendeltetése pedig, hogy a másik állat létfontosságú részeibe vájja. Coco bizony
ragadozó, és ha történetesen a talajon vadászgató kicsiny állat vagy, vigyázz,
nehogy az útjába tévedj, mert menten elkap. Egyszer tetten értem a csőrében egy
széttépett vörösbeggyel. Coco hevesen karattyolt róla, és bár meglehetősen
izgatottnak látszott, azért mégis jelentkezett egy kis cirógatásért. Tagadhatatlanul
némileg felzaklatott, hogy bedugom az ujjamat a rácson, hogy megcirógassak
egy madarat, miközben a csőréből lógó véres bizonyíték jelzi, ha félreértelmezné
a mozdulatomat, sitty-sutty otthagyna kilenc ujjal. – Cocónál sem kell aggódni,
hogy tanyát vernek a patkányok. – Kelly hangjában büszkeség csengett. –
Amelyik betéved, az többé nem kerül elő. – Coco szemmel tartja az előtte
rohangáló gyerekeket is, köztük az én négyesztendős Ellámat. Kezdetben azt
hittem, ez a szimpátia megnyilvánulása, de mihelyt jobban megismertem,
rájöttem, hogy bizonyára kevésbé ártatlan érdeklődést jelez.
Kevin személyiségének megnyilvánulása is nagy hatást tett rám, holott
ilyesmire egyáltalán nem számítottam. Kevint, a másfél méteres, vörös farkú boa
constrictort a hüllők fűtetlen házából az irodák és a vendéglő között levő fűtött
boltba költöztettük. Naponta elmentem előtte, és észrevettem, hogy depressziós,
már ha ez nem túlságosan emberszabású állapot. Az biztos, hogy bágyadtan,
összetekeredve hevert egész nap a medencéjében. Egy ízben, míg a telefonra
tapasztva várakoztatott valami pokolbéli intézmény, megkérdeztem Robint – az
ősz lófarok-frizurás grafikust, a parkkal megörökölt héttagú személyzet tagját –,
hogy kivehetném-e Kevint. Örömmel beleegyezett, és gyorsan kioktatott,
hogyan kezeljem a kígyót.
– Fogja gyengéden, de erősen, legyen magabiztos, és ne tegyen hirtelen
mozdulatot. A boa constrictor rendszerint nem mar, de ha mégis, előbb gondosan
figyelmezteti az embert, ide-oda veti a fejét. Ha erre rákezd, maradjon nyugton,
és szépen pottyantsa vissza a viváriumba. – Ahogy Robin a vállamra és szabad
karomra akasztotta Kevint, és meggyőződött róla, hogy nem esem pánikba –
életemben először érintettem kígyót –, a telefon túlsó végén kapcsolást jeleztek.
– És vigyázzon, hogy ne tekeredjen a nyaka köré! – szólt még oda Robin, majd
folytatta a munkáját. Én pedig enyhén szürreális társalgást folytattam egy
alkalmasint öltönyös és íróasztalnál ülő ügyintézővel, miközben kígyóba
bugyolálva járkáltam fel-alá. Kevin izmos gyűrűi azonnal életre keltek, feje
pedig a kabátom belsejében keresett sötét és meleg kuckót, de ugyanakkor jól
reagált – szerintem csúszómászóhoz képest meglepően jól – arra, hogy
simogattam az álla alatt.
Letettem a kagylót, de tovább játszottam Kevinnel, a kabátom alatt
melengettem, és közben bámultam fejének tökéletes szimmetriáját,
nemkülönben meglepő erejét, amellyel a karomat markolta. Kevin van olyan
erős, hogy megállítsa a vérkeringést az ember kezében, és lilára fesse a végtagot,
ha pedig áldozatának a keze történetesen meg van kötözve, kétségtelen, hogy
Kevin könnyedén megfojtja. Ha akarja. De szerencsére engem nem akart.
Nyilván fának nézett, ami az ő természetes közege az Amazonasnál: vörös
farkánál fogva lóg le egy fáról, az ágakról veti magát prédájára (a fáról potyogó
jaguárok és boa constrictorok ismeretében az Amazonasnál a legokosabb, ha az
ember nem a lába elé néz). De ahogy Kevin a fogásra, a cirógatásra reagált, az
azt jelezte, nyilván úgy gondolja, hogy legalábbis valami barátságos fa vagyok.
És magam is meglepődtem, hogy húszperces találkánk után egész nap milyen
emelkedett hangulatban voltam.
Lehetséges, hogy ezt csak az újfajta élménynek köszönhettem, vagy talán
egyszerű visszhangja volt ez E. O. Wilson professzor biofiliájának, a természetre
való pozitív fiziológiai reakciónknak. Nekem az utóbbi lehetőség a
szimpatikusabb. A DNS-analízis szerint a kutyák mintegy 130 000 éve szakadtak
el a farkasoktól, vagyis már jóval azelőtt alkalmazkodtak az emberi
társadalomhoz, hogy letelepedtünk és földműveléssel kezdtünk foglalkozni. Ez
alatt az idő alatt az ebek tökéletesítették azt a megbabonázó, ártatlan tekintetet,
amivel megússzák, ha megrágták a papucsunkat, és amivel manipulálnak, hogy
simogassuk és ínyencfalatokkal etessük őket. Kevin rögzült vonásai erre ugyan
nem képesek, de mindenesetre evolúciónk egy fogékony részét érzékeny és
kevésbé érzékeny állatok környezetében töltöttük, és örültem, hogy a Kevinnek
köszönhető jó érzést egyszer majd megoszthatjuk a látogatókkal. Robintól
tudtam, hogy Kevin része a „Találkozzunk állatokkal” elnevezésű programnak,
és a lehető legintenzívebb szocializálódásra van szüksége a megnyitásig, mert
meg kell szoknia, hogy gyerekek és felnőttek fogdossák, akik (ideális esetben
már húsvétkor, amikor nyitni szándékozunk) ott tolonganak körülötte. Boldogan
alkalmazkodtam, és rendszeresen bevittem Kevint a házba, hogy a tűznél
melegedjen – a ház egyetlen meleg helyiségében –, és bemutassam látogató
barátainknak és rokonainknak. Kedvemre volt ez a foglalatosság.
Két legnagyobb kígyónk – mindkettő három méternél is hosszabb piton volt –
legalább két személy közreműködését igényelte, mert vitathatatlanul erősebbek
voltak nálunk. Többször is nekifutottam, hogy találkozót szervezzek velük, de a
zsúfolt és izgatott első hetekben illetlenség lett volna megzavarni a gondozók
napirendjét. A két kígyót idővel átadtuk a tőlünk harminc mérföldnyire lévő
paigntoni állatkertnek, az állatkerti közösség oszlopának. Akkoriban építettek új
hüllőtárlót, és nem tudtak mit beletenni, hát hálásan fogadták kígyóinkat – ezzel
jóindulatunkat bizonyítottuk, és egyben talán megalapoztuk a későbbi
kölcsönösséget. Titokban már kinéztem magamnak néhány költséges
flamingójukat (ha melegek, ha nem) – pikkelyért tollat.
A nagy pitonokon azért kellett túladnunk, mert eldöntöttük, hogy a sivár, hideg
hüllőházat műhellyé alakítjuk, márpedig a két kígyó, valamint két, százhúsz
centis iguánánk négy nagy, beépített viváriumban lakott, és ezeket nem lehetett
elmozdítani. Az épületet betonpadlója és a nagy dupla ajtók eszményi helyszínné
tették ahhoz a nagyarányú, nehéz munkához, amivel talpraállíthatjuk az
állatkertet, jövendőbeli új hüllőháznak pedig egy másik pajtát szemeltünk ki,
melyet szigeteléssel és a döngölt padló alá bevezetendő padlófűtéssel akartunk
korszerűsíteni. Mármint ha lesz rá pénz.
A meglévő műhelyben egyszerűen nem lehetett dolgozni. A fészert a
salaktörmelék falak között, a beázó, rozsdás hullámbádog tető alatt kiérdemesült
szerszámok romjai, rozsdás dróttekercsek és az évszázadosnak tűnő mocsok
miatt megkülönböztethetetlen egyéb tárgyak lepték el, és szinte mindent az a
fajta vastag, barna, olaj alapú szenny borított, amit vasúti vágányok mellett látni.
Ráadásul nyüzsögtek odabent a patkányok. Ha bekukkantottam, rendszerint egy-
két pimasz rágcsáló nézett szembe velem, abban a nyugodt tudatban, hogy mire
az ember átverekszi magát a kosztömegen, ők már besurrannak a rögtönzött
alagutakba és lyukakba, a régóta ott halmozódó törmelékbe, amely már több
nemzedéknyi szimatoló, turkáló ősüknek nyújtott menedéket, és fontos
alaptáborul szolgált az állatok eledelének előkészítésére használt szomszédos
helyiség megostromlásához. Az egész műhelyben egyetlen szerszám volt
működőképes: egy padra szerelt, vénséges vén, de még használható
sarokcsiszoló – csakhogy áram híján, valamint a szerszám helyzete folytán (a
pad a helyiség hátsó végében, a koszos, rozsdás törmelék hegyein túl állt)
egyszerűen lehetetlen volt használni.
Nagy örömmel adtunk utasítást, hogy ürítsék ki a helyiséget, és helyezzék át a
műhelyt a hüllőházba, a néhány hüllőnket pedig a fűtött boltba telepítettük.
– Állati jó ötlet – jelentette ki John, immár személyzetünk nyolcadik tagja. –
Mindig is úgy gondoltam, hogy jó műhely lenne abból a házból. – Johnt, Ellis
Daw unokáját akkor ismertük meg, amikor Rob azzal mutatta be, hogy ő ki tudja
javítani a padlót a ház elülső konyhájában. Ellis több évtizeden át abban a
helyiségben tárolta a gémek és csókák reggelijéül szolgáló makrélát meg
csirkéket tartalmazó vödröt, és az abból szivárgó lé a bejárattól egészen a
helyiség végéig átáztatta a párnafákat. Ezért bűzlött oly pokolian a konyha, de
maga a padló sem volt biztonságos, így hát Duncan azon nyomban megbízta
Johnt, hogy szedje fel és égesse el a deszkákat, majd pótolja új, friss, jó illatú
fával – amit ő alig egy hét alatt meg is tett. John magas, izmos, vigyori
harmincas férfi volt; a felül hiányzó négy első fogát az eredetieknél sokkal
rövidebb műfogak pótolták, ráadásul a szemfogai szokatlanul hosszúak és
hegyesek voltak. Ettől szabályos vámpírnak látszott, amire szokatlanul
szálfaegyenes tartása is ráerősített. Nyirkos, ködös alkonyatkor, a háttérben
lappangó farkasok ordításának közepette találkoztam vele először, és vicc nélkül
azon töprengtem, ugyan miféle környezetbe cipeltem a gyerekeimet.
Johnnál azonban keresve sem találhattunk volna ügyesebb, hűségesebb és
józanabb alkalmazottat a kezdet kezdetén: értett a vízvezeték-szereléshez,
hegesztéshez, famegmunkáláshoz, ácsmunkához, továbbá fegyverviselési
engedéllyel is rendelkezett, ezzel a parkban nélkülözhetetlen kellékkel, amire az
elkövetkező hónapokban nemegyszer kellett hagyatkoznunk. Amikor Rob
bemutatta Johnt, félrehúzott, és a szemét lesütve suttogta: – Most mondom meg,
mert idővel úgyis rájössz: John a féltestvérem. – Számomra ez nem volt gond,
inkább csak fokozta a titokzatosság légkörét, az arról szóló falubeli suttogások
hatását, hogy „micsoda dolgok történtek” régebben a parkban, meg az általános
érzést, hogy a Rejtélyek Szigetére pottyantunk.
John, Rob és Paul – ő szintén Ellis-rokon: a veje – nekiállt a régi hüllőház
kitakarításának és műhellyé alakításának. Újabb jókora praktikus változás,
ráadásul még olcsó is. Odafönt a padlás, akárcsak a park legtöbb része, tele volt
limlommal (és patkányokkal), de a lomok jó részét meg lehetett menteni.
Félretettük a régi mezőgazdasági szerszámokat, két óriási munkapadot pedig
kiszabadítottunk, hogy majd lecipeljük őket, miután megtisztítottuk előttük az
utat. Megkérdeztem Johnt, hogyan szándékozik ezeket az irdatlan tárgyakat
lehozni a földszintre, mire fél kézzel felemelt egy masszív csigát: – Ezt
felszereljük a födémgerendára, aztán jöhet az izomerő. – Férfierőm viszonylagos
teljében lévén, vártam a hívó szóra – de hiába. Mire legközelebb
bekukkantottam az ajtón, a padok már lent álltak, máris bádoglemezzel borítva,
munkára készen. Az én izomerőm tehát, úgy látszik, nem sokat számított, ami
barkácsoló emberként meglehetősen érzékenyen érintett. De most már igazgató
vagyok, jutott eszembe, hozzá kell szoknom a gondolathoz. Kitisztogatták a
nyulakat és a két vadászgörényt elszállásoló csűrök meg ketrecek kisebbfajta
bódévárosát, és az állatokat áttelepítették a parkba. És egyszeriben volt
műhelyünk, előtte pedig tiszta udvar. Most már csak szerszámokat kellett
szereznünk.
A régi műhely zöldségtárolóvá alakítását Duncan irányította. Paul naponta
elhajt a teherautón a Tescóba és a Sainsburyhez, felveszi a lejárt szavatosságú
gyümölcsöt és zöldséget, elegendő mennyiségben, hogy jóllakathassuk
gyűjteményünk valamennyi növényevőjét. A zöldfélét korábban a húsfeldolgozó
részleg mellett tárolták, ahol az összes húsevő táplálékául szolgáló döglött
borjakat, lovakat és a helybeli gazdák által időnként adományozott birkákat
darabolta fel Andy Goatman, a dögnyúzó, valamint Hannah és Kelly, a
nagymacskák két gondozója. Csak épp az volt a probléma, hogy a modern
állatkerteket szabályozó belügyminisztériumi rendelet ezt tiltja. A hús és a
zöldség teljes elkülönítése igen fontos, hogy a minimumra csökkenjen a fertőzés
kockázata, és a környezeti és egészségügyi felügyelő, vagy ami még rosszabb,
egy DEFRA-ellenőr környezetszemléjének eredményeképp bevonhatták volna a
működési engedélyünket, mielőtt egyáltalán megnyitottunk. Duncan
végigböngészte a vonatkozó törvényeket, mégpedig Andy irányításával, akinek
általános jártassága a törvényi szabályozás terén nem egy esetben bizonyult
felbecsülhetetlennek. Egy helyi építész önköltségi áron javította ki a tetőt
plasztikborítással, és amikor a helyiséget végre kiürítették, kitakarították,
újrakábelezték és kivilágították, óriásinak látszott. Mint kiderült, a hátsó fal
helybeli kőből készült. – Kissrác korom óta nem láttam ezt a falat – ámult-
bámult Rob. A szemét felgyülemlése és a park általános romlása hosszú
folyamat volt. De most megfordítjuk a tendenciát. Fantasztikus érzés volt, hogy
részesei lehetünk ennek a folyamatnak.
A gyerekeket szinte azonnal befogadta a huszonhét növendékkel rendelkező
helyi iskola, mivel kiderült, hogy egyik szomszédunk, aki meginvitált bennünket
egy pohár italra, tagja a felügyelőbizottságnak. A gyerekek mindjárt
megszerették az iskolát, amely feleakkora volt, mint az előző intézmény
Franciaországban. Ám ennek az időszaknak legjobb híre Katherine érkezése
volt: lezárta franciaországi ügyeinket, majd elutazott a nővéréhez Olaszországba.
Mintegy két és fél hónapja hagytam el Franciaországot, alig kétheti
tartózkodásra bepakolt ruhával, hogy segítsek anyának eladni a házát, és azóta
nem is láttam Katherine-t, egy röpke látogatás kivételével, amikor leszállította a
gyerekeket a parkba. Most végérvényesen megérkezett, és jelenléte az egész
parkban éreztette jótékony hatását. Tanulási görbéje igen intenzív volt, részben
mert sokáig csak franciául beszélt, de azért is, mert belepottyant egy lázas,
kaotikus tevékenységű környezetbe, amiről semmit sem tudott, és ahol mindenki
más ha nem is abszolút biztonsággal, de legalább jó adag tapasztalattal
száguldott a felfedezendő teendők felé. Katherine már a kezdet kezdetén is
támogatta az állatkert gondolatát üzleti szempontból. Igaz, április első hetében,
amikor én teljes erővel belevetettem magam a tárgyalásba, ő még kételyeket
táplált: ez is csak az én ostoba álmaim egyike, amivel töltöm az időt, ahelyett
hogy a mindennapi kenyerünk megkeresésével meg a könyvem írásával
foglalkoznék. De hát ez volt Katherine szerepe a kapcsolatunkban – én voltam
az álmodozó, ő a realista fék –, bár gyakran vetettem a szemére, hogy
elvakíthatja az embert, ha állandóan a legrosszabbra készül. De általában neki
volt igaza, én pedig tévedtem, és örültem, hogy a bölcsességével némileg féken
tart.
Együtt töltött tizenhárom évünk során az állatkert megvásárlása volt a
második olyan alkalom, amikor egyszerűen lehengereltem – az első a francia
pajták megvétele, amihez el kellett adnunk szívünkhöz nőtt londoni lakásunkat.
Mindkét esetben tökéletesen biztos voltam a vállalkozás sikerében, és
türelmetlenül igyekeztem bebizonyítani a mégoly jószándékú ellenkezőknek,
hogy tévednek. Két hét elteltével Katherine megvallotta barátainknak: úgy látja,
hogy újonnan kifejlesztett ügyességgel kezelem a régebben megvetett
adminisztratív problémákat, és komolyan veszem a dolgot. Kedvelte ezt az új
énemet – szerintem azt gondolta, hogy a magamnak kivívott életmód – a napon
ülve irkálni kevés és távoli határidővel – túlságosan kényelmes, kivált a
magamfajta (alapvetően lusta) személyiségnek. És szokás szerint valószínűleg
fején találta a szöget.
Nem nehéz bálványozni azt, akit szeretünk, ám tagadhatatlan papucsférj
voltom ellenére nem csak én láttam különleges lénynek Katherine-t. Tervező
grafikusként kezdte a pályáját, és mint számos hivatásban, ebben is eltart egy
darabig, míg az ember bizonyítja alkotó tehetségét, és csak azután kezdhet
felkapaszkodni az igazgatási létrán. A színes magazinok világában ez végül a
művészeti igazgató posztját jelenti. Katherine több más címet is elnyert, míg az
Eve című női magazinnál kötött ki, a Men’s Health lapnál pedig, ahol
megismerkedtünk, ő felügyelte a munkatársakat és a külsősöket, valamint a
kilencvenes évek közepén százharmincezer fontnyi költségvetést. Ennyi pénzről
én nem is álmodtam, de ő szorgalmasan és eredményesen végezte a dolgát. –
Katherine-ben az a jó – vallotta meg nekem bizalmasan egy fényképész ama
ritka fotózások egyikén, amikor együtt dolgoztunk hogy jól bánik a mások
pénzével. – Sok művészeti igazgatót elkápráztat szakmájuk felületi fénye, és túl
sokat költenek olyasmikre, mint a drága ebédek vagy a végtelen filmtekercsek
költséges helyszíneken és fotósokkal. Katherine más volt: szendvicseket
hozatott, részben hogy csökkentse a kiadásokat, de azért is, hogy mindenkit ott
tartson az órabéres stúdióban, és ne kelljen őket ebéd után hajkurászni. Emellett
gyámolította a friss tehetséget. Tévedhetetlen szemmel fedezett fel kezdőket,
akikről tudta, hogy majd nagyobb dolgokat alkotnak; olcsón szerezte meg őket,
majd kivívta lojalitásukat, melynek köszönhetően később gyakran dolgoztak
neki alacsony honorárium fejében.
Vezetői stílusa abban gyökerezett, hogy makulátlan példát állított a
beosztottjai elé, amit kötelezőnek éreztek követni. Keményebben dolgozott, mint
bárki más, gyakran volt 12, sőt 14 órás a munkanapja, ami a kapcsolatunk
kezdeti szakaszában bizony konfliktusok forrásának bizonyult. Én, a
nemtörődöm szabadúszó, ha szorgosan dolgoztam is, rendszerint a Primrose-
domb lankáit tekintettem „irodámnak”, ölemben a laptoppal, mellettem lihegő
segédemmel, Jasper kutyával. Estefelé abbahagytam a munkát, és elkészítettem a
vacsoránkat, amiről Katherine kivétel nélkül mindennap elkésett. Valójában
sosem hagytam levelet, hogy „a kutya ette meg a vacsorádat”, de nemegyszer
vittem be neki este kilenckor, sőt tízkor az ételt, és mindig úgy találtam az
irodájában, amint épp kimutatásokat készített más részlegeknek, hogy teljesíteni
tudják könyvelési kötelezettségüket. – EZ NEM A TE DOLGOD! – dühöngtem
ilyenkor, csakhogy neki életeleme volt a tempó fokozása, miközben mások
lezseren lötyögtek.
Katherine jelenléte felvillanyozó hatással volt a parkra – nem utolsósorban
rám. Felszabadított egy helyet a – nem meglepő módon – zsúfolt irodában,
beüzemelte a park akkoriban legnagyobb teljesítményű számítógépét, és
munkához látott. Elhatároztuk, hogy pénzügyi igazgató lesz (holmi könnyelmű
vásárlást jóváhagyatni vele, mint sokévi próbálkozásom igazolta, fizikailag
lehetetlen volt), valamint tervező. Akadt ugyan ügyes tervezőnk és
illusztrátorunk Robin személyében, de belőle egyéb képességeket és
adottságokat sikerült kibányásznunk, és tudtam, hogy Katherine-nek az
egyszerűség és a hasonneműség terén tévedhetetlen szeme biztosíték lesz:
állatkertünk jellegét úgy alakíthatjuk ki, hogy különbözzön a turistacsalogatók és
az állatokkal kapcsolatos intézmények helybeli egyvelegétől. A jól megtervezett,
nem hivalkodó, de elegáns egyöntetű vizuális megjelenés a szórólapokon, a
személyzet egyenruhájában, a hirdetési anyagokban, s még az állatok
jelzőtábláján is, valamint az én lelkesedésem meg a társainké – ez a kettős a
XXI. századi vállalkozások zászlóshajójává teheti a parkot. Egyszeriben minden
többnek látszott a lehetségesnél, és az állatkert sikeres jövőjét tűztük ki üzleti és
fejlesztési terveink céljául.
Ahogy egyre sikeresebbek leszünk, gondoltam, a veszélyeztetett fajoknak a
gyűjtemény mindössze öt százalékát kitevő csoportjától eljuthatunk valamennyi
fajta fogságban neveléséig, onnan pedig a fogságban nevelt veszélyeztetett fajok
esetleges újbóli bevezetéséig eredeti környezetükbe, mint Gerald Durrell a
Jersey-szigeti állatkertjében. Szabadon kószáló oroszlánmajmok, ritka makik,
Grévy-zebrák, zsiráfok – és az én külön szent gráljaim: a nagytestű főemlősök. A
nagymajmok közül a legkisebb és legintelligensebb a kihalófélben lévő bonobo
csimpánz, de okos és szintén veszélyeztetett a gorilla is, ezért csak bizonyított
tapasztalattal és megfelelő felszereltséggel rendelkező állatkertek kaphatnak
példányt. Mivel élőhelyük még veszélyeztetett, és pszichopaták Ruandában meg
Kongóban egyes állatokat manapság is megölnek a húsukért, sőt látszólag akár
egyszerű gonoszságból is, ezeknek a nagydarab, szelíd fickóknak sürgős
szükségük van biztonságos menedékre. Ha ügyesen játsszuk meg a lapjainkat,
egy szép napon (úgy tíz év múlva) mi lehetünk az egyik otthonuk. Buzgón
tanulmányoztam dr. Sue Savage-Rimbaugh-nak Kanzi csimpánzzal folytatott
munkáját és dr. Penny Pattersonnak a Koko nevű gorillával folytatott kutatását,
és tudom, hogy ezek a nagy állatok képesek az önfelismerésre, empátiára, sőt a
humor és az éntudat is egyértelműen kimutatható náluk. Pontosan ez érdekel a
világon a legjobban, ez az én „álom-forgatókönyvem”, ahogy Melissa húgom
leírta nekem annak idején az állatkertet: nyelv és humor után kutatok a
nagymajmoknál, a tulajdon kertemben – és ezt munkának nevezem.
Ettől a forgatókönyvtől még igen messze voltam, de döbbenetesen
szerencsésnek éreztem magam, hogy legalább elindulhattam az odavezető úton.
Úgy éreztem, Katherine-nel a fedélzeten megtehetjük az utat. Magamban mindig
az én „szabadon született hölgyemnek” neveztem, Virginia McKenna nyomán,
aki a számomra meghatározóan fontos filmben, a Szabadon születettben játszott,
melyben Joy és George Adamson felneveli és visszavezeti az afrikai vadonba
Elzát, az elhagyott nőstényoroszlánt. Úgy éreztem, ez a nekem való munka.
Sátorban és gerendaházban laktak a trópusi napsütésben, lenyűgöző, értékes
munkát végeztek, és volt egy Land Roverjük. Ráadásul egy oroszlánnal éltek
együtt. Kamaszkoromban mindig azt reméltem, hogy egyszer majd valamilyen
érdekes és értékes foglalkozásom lesz, állatokkal fogok dolgozni, egzotikus
színhelyen. Tudtam, hogy ez még messze van; tudtam azt is, hogy ehhez
különleges társra van szükségem, és Katherine személyében olyasvalakit
találtam, aki vállalhatja ezt a kihívást. Ha meg tudom teremteni a megfelelő
körülményeket, bizonyára velem tart, és tökéletesen megállja a helyét, még ha
szigorúan véve nem erre tette is fel az életét. Amikor összekerültünk, többször
figyelmeztettem, hogy egy szép napon el fogom rángatni magammal valami
egzotikus helyre, ahol érdekes munkát végezhetünk állatokkal. Franciaország
csupán közbeeső állomás volt. Most megérkeztünk... nos, igen, Devonba. De a
vállalkozásunk terve tökéletes, vonzó, és méltó az ő képességeihez, akárcsak az
enyéimhez.
Katherine érkezésénél jobb nem is történhetett volna. Ismét helyreállt a mi kis
családi egységünk, a környezetünk lelkesített, és Katherine alig várta, hogy
belefoghasson az üzleti vállalkozásba. Pénz hiányában az iroda szervezéséhez
látott, és a múlt szalmaszálaiba kapaszkodva megtervezte a logónkat. Ezzel csak
egy gond volt: még nem választottunk nevet.
Mike Thomas, a bölcsesség és a megnyugtatás hangja a telefonvonal túlsó
végén, ekkor végre testi valójában is megjelent a parkban, és igen nagy
segítségünkre volt ez ügyben. Nagyszerű volt végre személyesen is találkozni
vele, megszorítani a kezét, és megköszönni a park megszerzéséhez nyújtott
segítségét, ami nélkül a siker egyszerűen lehetetlen lett volna. Mike-ot és
aranyos feleségét, Jent azoknak az embereknek a megnyugtató légköre vette
körül, akik tudják, miről beszélnek. Mike ősz szakállával, állandó mosolyával,
fakó farmeringében olyan volt, mint Bill Oddie és Rolf Harris keresztezése. Am
hamarosan rájöttünk, hogy az állatok körüli előélete sokkal impozánsabb, mint
ezé a két lelkes amatőré.
Jen maga volt a „szabadon született hölgy”, aki cumisüvegből táplált egy
csimpánzbébit, de emellett napi kötelességeit sem hanyagolta el. Mike és Jen a
mienkéhez hasonló élményeket szerzett tíz esztendeje a Newquay Állatkertben,
melyet az utolsókat rúgó, leromlott, már csak mintegy évi negyvenezer látogató
által felkeresett látnivalóból virágzó intézménnyé fejlesztettek, ahol ekkor már
évi kétszázötvenezer látogató fordult meg, és állatok kezelésére szakosodott
diákokat oktattak. Most, hogy jutott egy kis időnk beszélgetésre, megkérdeztem
Mike-ot, hogyan boldogult, amikor átvette Newquay-t, méghozzá mindennemű
állatkertvezetési tapasztalat nélkül, hiszen eredeti szakmája a tervezés és az
oktatás.
– Ó, egyszerűen felhívtam Gerryt, és nagyon sokat segített.
– Gerryt...?
– Gerald Durrellt, a jerseyi állatkertben. Remélem, hallottál már róla.
Hogy hallottam-e Gerald Durrellről? Ő volt az egyik bálványom. Ráadásul
lenyűgöző író – egyedül a Családom és egyéb állatfajták valószínűleg annyi
embert tett az állatvilág hívévé, mint David Attenborough. Durrell volt
nemzedékének, sőt talán bármely nemzedéknek legfőbb környezetvédője. A
zoológiai világ ellenállásával dacolva megalapította a jerseyi állatkertet, majd a
tevőleges környezetvédelmet tette a világ középpontjává, egyszerűen azzal, hogy
állatokat állított ki. Még az 1960-as és 1970-es években is rossz ötletnek
tartották a veszélyeztetett fajok fogságban nevelését és nevelési szokásaik
megismerését azzal a céllal, hogy azután az állatokat visszatelepítsék a vadonba.
Lord Zuckermannak, a Londoni Állattani Társaság elnökének előadása szerint,
melyet a veszélyeztetett fajok fogságban neveléséről a Londoni Állatkertben
1976 júliusában rendezett világkonferencián tartott, nem kell beavatkoznunk,
hiszen a kihalás része a természetes kiválasztásnak, csupán dokumentálnunk kell
a folyamatot az állattan érdekében. „Mindig is tűntek el fajok – jelentette ki. –
Mindig is lesznek ritka fajok.” Emlékszem arra a fantasztikus, forró nyárra,
amikor a glam rock, a vízisí és a kaliforniai napfény mindent tökéletesnek
mutatott, amikor tizenegy éves általános iskolásként boldog tudatlanságban
voltam a Londoni Állatkert elnökének az állatokat illető szinte nihilista nézetei
felől. De már gyerekkoromban is tudtam volna, hogy téved. Valószínűleg
izzadtan fészkelődtem az iskolagyűlésen, miközben Zuckerman szózatot intézett
a zoológiai közösséghez. A közönség soraiban ülő Gerald Durrellt szinte a guta
kerülgette. Neki már volt állatkertje, ahogy küldetése is, és szerintem azoknak a
szavaknak a hallatán, abból a forrásból, azon a helyen, Durrell egyszerűen
ezredszer is megismételte önmagának tett fogadalmát. Amikor mások feladták, ő
még mélyebbre ásta magát az ügybe. És véghezvitte, amit elhatározott, pedig
egész életében arról akarták meggyőzni, hogy lehetetlen. A környezetvédelem
óriása volt, ellenzéki elme és nagyszabású író. És most kiderült, hogy az állatkert
megvásárlásának végső stádiumában legfőbb irányfényünkként szolgáló Mike
Thomas Gerald Durrell tanainak gyűjtőedénye. Hűha! Nem vagyok vallásos, de
ekkor úgy láttam, rés nyílt a felhőkön, és szerény erőfeszítéseink elnyerték az
égiek jóváhagyását.
 Mike és Jen sokat tett abban a kritikus néhány hétben, éppen úgy, mint amikor
átkormányoztak bennünket a tárgyalásokon. Ezúttal kéznél voltak, gyakran
autóztak fel Cornwallból, hogy tanácsokat adjanak és segítsenek kipakolni anya
végtelen számú ládáját. Egy este a kőpadlós konyhában, a kopott kecskelábú
asztal körül, a háttérben a rozoga, rozsdás tűzhellyel, egy hivatalos levélre kellett
válaszolni, amelyben felszólítottak, hogy jelentsük be a park nevét. A lehangoló
javaslatok nagy részét kirekesztettem az agyamból, de sok ötlet született, hiszen
olyan felismerhető elnevezést kellett találnunk, ami visszhangozza a Dartmoor
Vadaspark többnyire pozitív negyvenéves történetét, ugyanakkor távolságot tart
a hírhedt közelmúlttól.
Nem lett volna jó megtartani az addigi nevet az előző pereskedés, valamint,
mondjuk így, a tágabb állatkerti világ és a helyi beszállítók tapasztalatai miatt.
Új nevet akartunk, méghozzá a lehető leghamarabb. A Dartmoori Állatkert nevet
elvetettük, mert már valamennyi szomszédunk magáévá tette ezt a – némelyek
szerint kiszámítható – formát; Exmoor, Paignton, Newquay és Bristol már
alkalmazta elnevezésként a „helységnév plusz Állatkert” képletet. Náluk talán
beválik, de mi új lehetőségeket akartunk kipróbálni. Délnyugati Vadaspark,
Dartmoori Természetvédelmi Park – mindenféle alkalmatlan rémség merült fel
és lebegett a felszínen, míg Mike ki nem pukkasztotta a konyhaasztalunknál,
szinte mindig egy pohár borral a kezében. – Elnevezhetnétek Dartmoor
Zoológiai Parknak – javasolta végül. Így megmaradhatott a folytonosság, de
egyben világos volt az utalás a jövendőbeli komoly tudományos tevékenységre.
Nekem tetszett az ötlet, mindnyájunknak tetszett, és végül ezt a nevet
terjesztettük be az illetékes hatósághoz. Nekem különösen elnyerte a
tetszésemet, mert új azonosságot adott, egyszersmind utalt a tudomány világára,
ráadásul lehetővé tette, hogy egy nagy Z legyen a logónk közepén.
Katherine-t kevésbé nyűgözte le ez a tipográfiai lelemény, és udvariasan
félresöpörte javaslatomat, miszerint a Z lehetne háromszor akkora, mint a D meg
a P, ezáltal némi zorrói jelleget kölcsönözve lógónknak. A tapasztalt szakember
fürgeségével látott munkához. Kiválasztotta a színeket, példaként összegyűjtötte
a sikeres állatkertek logóit, megvitattuk a beterjesztést, s figyeltem, amint
beleveti magát a szokásos rutinmunkába: színeket, formákat ragaszt fel, nézi
jobbról, balról, kartávolságból, és alkalmazkodik a szoros nyomdai
határidőkhöz.
„Végleges” hitelnyújtó jelent meg a látóhatáron, és Mike közbenjárásával még
Gerald Durrell közvetett áldását is elnyertük. A DZP, ahogy egyszerűsítve
utaltunk immár magunkra, végre beindult.
 Ám azokban a hetekben, a pénz megérkezése előtt, még nagyon meg kellett
húznunk a nadrágszíjat. A hideg, nedves tél fokozta az elkeseredés és az
egyelőre visszafordíthatatlan hanyatlás érzését, holott fel kellett volna vennünk
ezekkel a harcot. Csupán apró lépésenként haladhattunk, hiszen a legszerényebb
feladat is vitte a pénzt. A maradékból és a hitelkártyáinkról szerzett kölcsönből
fizettük az alkalmazottakat. A Guardiannél folytatott rovatomnak meg a Grand
Designsban közölt másiknak köszönhettem a tényleges jövedelmemet, ami meg
sem közelítette a mi nem is olyan boldog kis csapatunk fizetésének összegét.
A személyzet hangulata romlott, a beszivárgó bizonytalanság most már
állandósult. Forró vonalon voltam az NFU viszontbiztosítóval, melynek
ügyintézői megnyugtattak: minden sínen van, csak az ügyvédek nem sietik el az
iratok megfogalmazását. Csak hát az volt a bökkenő, hogy ha sokáig elhúzzák a
dolgot, nem lesz kinek-minek nyújtani a kölcsönt, és a park mindenestül újra
piacra kerül. Szinte kézzelfogható volt az az érzés, hogy a színfalak mögött az
ügyvédeket egy fikarcnyit sem érdekli, mi történik. Őket nem lehet siettetni, és
ha időközben az ügylet a kölcsönnyújtás irathalmából a csődvédelem aktái közé
kerül át, az is csak nekik meg a hasonszőrűeknek jelent még több jól
jövedelmező munkát.
Három nappal azelőtt, hogy végre befutott a pénz, az egyhavi próbaidejét töltő
új titkársági alkalmazottunk felbontotta a Lloydstól érkezett számlakivonatot.
Már három alkalommal ígértek nekünk kölcsönt, és mindegyik esetben
visszavonták az utolsó pillanatban. Ennek a cirkusznak a folyamán a Lloyds
számlát nyitott a Mee Természetvédelmi Kft. nevére (ez volt újonnan alakult
társaságunk neve), csekk-könyveket bocsátott ki, és elküldte a havi
kimutatásokat. Csakhogy ezekben a kimutatásokban csupa olyasmi szerepelt,
hogy 0,00 vagy Nulla, hosszú oszlopokban, sorról sorra, ami az állása biztonsága
miatt aggódó laikus szemében bizony elég rosszul mutat. Ez a titkársági kis
senki pedig végigüvöltött az irodán: – Nincs pénzük! Ide süssetek! – satöbbi,
satöbbi, és nyilván mindenkinek az orra alá dugta a terhelő bizonyítékot. A hatás
nem volt éppen megnyugtató. Aznap délelőtt tizenegy óra tájban a szokatlanul
feszült Steve, állataink vadonatúj kurátora megkeresett a ház konyhájában, ahol
éppen reggeliztem.
– Igazán sajnálom, hogy zavarom – mondta, és ez látszott is rajta, de látnivaló
volt a nyugtalansága is. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha átjönne a vendéglőbe.
Mindenki ott van. – Vágyódó pillantást vetettem maradék kávémra, aztán
elindultam Steve-vel.
Valóban ott volt mindenki, Paultól, a teherautósofőrtől kezdve a szelíd
Robinig, a műszaki rajzolóig, valamennyi gondozó és a próbaidős új titkárnő,
Sarah. Ültek a körbeállított székeken, karjukat összefonták, rám pedig egy üres
szék várt. Hátborzongató pillanat volt: ezek az általában udvarias és engedékeny
emberek inkvizítorrá váltak, és a helyzet szokatlansága érzékeltette a
súlyosságát. Nem voltam ideges, de tudtam, hogy ki kell tennem magamért,
különben elborít a helyiségben uralkodó bizonytalanság. Amennyire csak telt
tőlem, nyíltan és becsületesen beszéltem az NFU által ígért pénzről: most már
bármelyik nap megkaphatjuk a végleges jóváhagyást, aláírtuk a legeslegutolsó
okmányokat, és csak arra várunk, hogy az ügyvédek abbahagyják a totojázást.
Még náluk is frusztráltabb voltam, tisztában lévén a halogatás mechanizmusának
bonyolultságával. Közöltem velük, hogy rendszeresen megígérik a pénzt egy
bizonyos időpontra, de az efféle ígéretet általában nem tartják be. Hogy például
előző hétfőn kőbevésett ígéretet kaptam, de a megadott időpont úgy múlt el,
hogy még csak értesítés sem érkezett a banktól a késésről. Az ígéretben nem
hittem, ezért nem is szóltam róla, hiszen számomra is elég frusztráló mindez,
nemhogy még a bank nevében is mentegetőznöm kelljen, ahányszor hülyére
vesznek.
– Nem szóltam maguknak a határidőről, mert nem hittem, hogy betartják –
magyaráztam. – Csak akkor hiszek nekik, ha már látom a számlánkon a pénzt...
és higgyék el, meg fog jönni, csak azt nem tudom, mikor. De amint itt lesz,
szólok. Az az érzésem, hogy egy héten belül számíthatunk rá. Ennél biztatóbbat
pillanatnyilag nem mondhatok.
Körülnéztem. Minden tekintet rám szegeződött. Mindenki kalkulált magában.
„Ki ez a fiatal mitugrász, aki megvette a parkot, de nincs pénze, hogy
működtesse is? Bízhatok benne? Mi az alternatíva?” A titkársági dolgozó a
fizetése felől érdeklődött, amire azt válaszoltam, hogy ez négyszemközti
megbeszélés tárgya. Közeledett egy hónapos próbaidejének lejárta, és nem volt
biztató a helyzet. Sorra mindenkinek a szemébe néztem, és megkérdeztem, van-e
még kérdés. Azt hiszem, John volt az, aki végül felállt, és valami ilyesmit
mondott: – Ez elég tisztességesen hangzik. – Székek húzgálása, mindenki felállt.
Megtört a varázs. Véget ért az inkvizíció. Most már csak magamat kellett
meggyőznöm. Az értekezlet előtt is, alatt is – miközben sikerült rábeszélnem
őket: tartsanak ki – szentül hittem mindabban, amit mondtam. Hanem a tény,
hogy a bank jóvoltából a vállalkozásunk már a széthullás határán
egyensúlyozott, utóbb fölvetette bennem a kérdést, hogy egyáltalán leperkálják-e
valaha azt a pénzt. Hittem a Barclays Banknak, hittem a Lloydsnak, háromszor
is. Hittem az Arbuthnotnak, a Skót Királyi Banknak, és egy sereg másiknak,
amelyek végül szemrebbenés nélkül ott hagytak minket a sárban. Eltöprengtem
az NFU-n. A kapcsolattartójuk, Andrew Ruth, láthatólag rendes, becsületes,
lelkiismeretes ember, de nem irányíthatja a háttérben munkálkodókat – ez
esetben nem a kockázatelemző csapatot, hanem az ügyvédeket.
Amikor intézmények alávaló módon viselkednek, a magunkfajta kisember
könnyen a fogaskerekek közé kerülhet, amelyek megtorpanás nélkül bedarálják;
kisajátíthatják a házát, és törvényszolgákkal tetetik az utcára a gyerekeit.
Vérfagyasztó népség. Csupa mosoly, amikor kölcsönt ígérnek, amennyiben a
számlakimutatásunk rendben van, és mindenünket lekötjük biztosítéknak. És
fapofával nézik, ahogy belebonyolódunk az apróbetűs szövegbe, és mindenünk
elúszik.
Egyik problémánk az volt, hogy nem vettünk fel kellő nagyságú kölcsönt.
Ötszázötvenezer font óriási összegnek látszott a szememben, de számukra ez
csak aprópénz volt. – Egymillió alatt minden időbe telik – közölte velünk az
egyik banki ügyintéző. – Az a legmagasabb rizikótényező. – Futólag komolyan
eljátszottam a gondolattal, hogy hárommilliót kérek, de még az én gazdaságilag
naiv agyammal is rádöbbentem, hogy ha ezen az úton indulunk, hamarosan
elszámolási nehézségekbe ütközünk.
Megnyugtató volt, hogy idővel megértő hitelpartnert találtunk az NFU-ban, a
Gazdák Országos Egyesületében, de három gyötrelmes hónapig tartott a szörnyű
bizonytalanság amiatt, hogy az ígért pénz nem állt rendelkezésünkre, és mindez
nagy nyomással nehezedett üzleti tervünkre, a személyzetre, no meg az
ábrándra, hogy áprilisban, húsvétkor megnyithatunk. Amikor az NFU 2007.
február 8-án végre átutalta a kölcsönt, örvendezésünket megkeserítette a tudat,
hogy máris szükségtelen kárt okozott a bátyánk lépései és a pénzügyi
intézmények természete által előidézett késedelem, ráadásul ellehetetlenítette azt
a célunkat, hogy megnyissunk a nagyon fontos húsvéti bankszünnapon.
Ám ennél sokkal-sokkal súlyosabb csapásként ért, és az érkező pénz jó hírét
teljesen elhomályosította egy másik, mindennél rosszabb hír.
 ÖTÖDIK FEJEZET
KATHERINE

Némi alkalmazkodást igényelt, hogy nagycsaládban élünk – anya, Duncan,

Katherine, Milo, Ella meg én. A gyerekek persze óriási kalandnak élték meg.
Kaland lesz mindnyájunknak, méghozzá élvezetes kaland, ezt reméltük. De
Katherine betegsége mindent megváltoztatott. Közvetlenül első állatkerti
karácsonyunk előtt a lehető legrosszabb fejleményre derült fény: Katherine
agydaganata kiújult.
2004 áprilisában házasodtunk össze, kilenc együtt töltött év után. Júniusban
pedig agresszív glioblasztómát állapítottak meg Katherine-nél, és nagyjából
egyévi túlélési esélyt adtak. A kitűnő francia egészségügyi szolgálat eltávolította
a daganatot, és Katherine a műtét után másfél éven át kemoterápiában és
sugárkezelésben részesült. Amikor a szervezete már nem bírt el többet, a
kezelést abbahagyták, és havonta MRI-vizsgálatot végeztek, hogy ellenőrizzék,
nem újult-e ki a tumor. Katherine a maga módján ünnepelte a kezelés végét: még
nagyobb adag nehéz munkával. Takarítás, rendezkedés, kertészkedés, s mindez
eszelős sebességgel. Az orvosok pihenést javasoltak, emlékeztettem, de azzal
vágott vissza, hogy remekül érzi magát, és jobb, ha az ember élvezettel dolgozik,
ahelyett hogy tétlenül heverne. Egy nap elmentem bevásárolni, és hazatérve
Milót a kapuban találtam: – Anya elesett, de már jól van – jelentette, láthatólag
legyűrve izgatottságát. – Mi volt ez az elesés? – tudakoltam. Katherine kábának
látszott, de tagadta az esetet. Aztán fokozatosan összeraktuk, mi történt. Éppen
teát főzött, de hirtelen elesett, és rángatózott egész testében. A két gyerek
nyomban be is mutatta, mi történt, és azt is, hogy hol. Ella sírva fakadt, mert azt
hitte, az anyukája meghalt, de Milo rámutatott: nem halhatott meg, hiszen nyitva
van a szeme. – Próbáltam egy kis kenyeret adni neki, hogy jobban legyen –
újságolta. Telefonáltunk az orvosnak, majd az újabb vizsgálat megerősítette,
hogy ez volt Katherine első epilepsziás rohama, és ezért nem emlékezett
semmire. Az epilepszia igen gyakori azoknál, akik agyműtéten estek át, mivel az
agy zárt rendszer, és nem szereti, ha megzavarják. Növelték az epilepszia ellen
felírt gyógyszerek dózisát, és az elkövetkező hónapok során kísérletezgettek az
adagolással, mivel a gyógyszerek keverése néhány igen komoly mellékhatást
eredményezett, köztük tehetetlenné tevő depressziót.
Katherine állapota idővel stabilizálódott, és megtanultuk, hogyan figyeljünk
fel az esetleg bekövetkező tünetekre, amelyeket főleg a fáradtság okozhat.
Megtanítottam a gyerekeket, mit csináljanak, ha megint ilyesmi történik. A
kenyér kedves gondolat, de valójában nem szabad belenyúlni az illető szájába,
aki éppen rohamot szenved; az agyban ugyanis minden idegsejt egyidejűleg
működik, és a beteg leharaphatja az ujjunkat. Ha megint ilyesmi történik, ne
érintsék meg anyjukat, mondtuk a gyerekeknek; nem fog kárt tenni magában,
hiszen nem valószínű, hogy csapkodna maga körül, és a legjobb egyszerűen
kivárni, míg elmúlik a roham. Katherine-nek a rákellenes terápia hosszú
hónapjai után talán a számára legfrusztrálóbb kezelést kellett eltűrnie:
mérsékelni a tempót. Ezt a maga módján tette: hosszú délutáni szunyókálás után
estefelé, mikor hűvösebbre fordult az idő, szorgosan munkához látott az
ásókapával a veteményesében. A szunyókálás fokozatosan rövidült, Katherine
izomtónusa javult. Rettegve vártuk a havi vizsgálatokat, de minden egyes
eredmény megerősítette hitünket. Az epilepsziás epizód figyelmeztetés volt,
egyszersmind kevésbé félelmetes magyarázatot adott a szédülés meg a
kézzsibbadás időnként jelentkező tüneteire.
2006 nyarán végig a telefonon lógtam, az állatkert megvásárlásának ügyében
tárgyaltam. Októberre megvalósult a terv, és Duncannel meg anyával
beköltöztem a parkba. Katherine úgy egy hónap múlva érkezett, miután lezárta
franciaországi ügyeinket, és úgy éreztem, végre helyére került a kirakós utolsó
darabja is. Katherine-nel a fedélzeten nem kellett félnünk a kudarctól. Ő
sohasem hibázott. És a környezetét sem engedte hibázni. Éles szemmel figyelte a
költségvetést, és tudtam, nem hagyja, hogy a szükségesnél többet költsünk.
Ám közvetlenül 2006 karácsonya előtt, nem sokkal azután, hogy az állatkertbe
költöztünk, Katherine zsibbadást tapasztalt a jobb oldalán, és ezt az epilepszia
gyógyszere sem csökkentette. Felhívtam a körzeti orvosunkat, hogy kérjen MRI-
vizsgálatot, és elképedve értesültem, hogy csak három héttel későbbre kaptunk
időpontot. Franciaországban már másnap jött volna az autó, hogy a beteget
bevigye a kórházba. Telefonáltam a kórházba, hogy vegyék előbbre a
vizsgálatot, és megtudtam, hogy a körzeti orvos faxon átküldött kérése nem az
illetékes szakorvos íróasztalára érkezett, aki különben is éppen szabadságon van.
Újra felhívtam a körzeti orvost, és elmagyaráztam neki, mi is az a glioblasztóma,
mihez vezethet, milyen gyorsan növekszik, és megadtam neki a megfelelő
szakorvos faxszámát. A derék doktor ezúttal sürgősségi vizsgálatot kért, és két
nap múlva már mehettünk is a kórházba. Egy hétig kellett az eredményre várni,
ezalatt az epilepszia reményébe kapaszkodtunk, hiszen ha Katherine többet
pihent, enyhült a zsibbadás.
De nem epilepszia volt. Az MRI-vizsgálat kimutatta, hogy a daganat kiújult.
Hamarosan beszédzavar lépett fel, Katherine nem tudott átvergődni bizonyos
szavakon, más szavakat újra meg újra ismételt, ami roppant frusztráló volt a
számára, és bizony ijesztően hatott. Hamarosan már nem tudta mozgatni a jobb
kezét, és a jobb karja holtsúllyá vált. Körülöttünk nehézkesen botladozott előre
az állatkert ügye, és mi csapdába szorultunk két küzdelem között.
A riasztó sebességgel kifejlődő tüneteket valamelyest enyhítették az előírt
szteroidok, egyre nagyobb adagban, ami mérsékli a koponyán belüli duzzadást.
Optimizmusom még akkor sem hagyott el, hiszen amióta annak idején
megállapították az agydaganatot, több új és kevésbé megterhelő kezelést
fejlesztettek ki, így tudtam, hogy ha a hagyományos kezelés első vonala
kudarcot vall, még egész sora van a jócskán előrehaladott próbálkozásoknak,
amelyeket figyelemmel kísértem. Mielőtt újabb agyműtétre kerülne sor,
mindenáron fel akartam deríteni ezeket az újabb, kíméletesebb módszereket.
Az agy belsejében jelentkező problémák gyógyszeres kezelésének nehézsége a
test védekező reflexeivel, elsősorban a BBB-vel (blood-brain barrier = vér-agy
gát, VAG) kapcsolatos. Ez a hártyaréteg megszűri az agyba jutó vért, így védi az
agyat a vér által hordozott fertőzésektől. Igen kevés dolog juthat át rajta, de egy
vírus képes rá, és már 1995-ben megállapították, hogy a módosult herpeszvírus
átjuthat a vér-agy gáton, és magával vihet egy hatóanyagot, amely célba veszi és
kiirtja a ráksejteket. Kanyaróvírust és skorpiómérget is használtak ilyen módon
laboratóriumi kísérletekben, bár embereken végzett kísérletekben még nem,
amikor legutóbb kapcsolatba léptem a kutatókkal. Valószínűleg a legígéretesebb,
amennyire meg tudtam ítélni, egy német módszer volt: injekcióval vasoxid-
részecskéket juttattak közvetlenül a daganatos területre, majd ezeket a
részecskéket mozgásba hozták MRI-szkennerrel, ami végül is egy óriási mágnes.
Így szó szerint belülről zúzták szét a tumort, és nekem tetszett ez a hír. Ami a
legjobb, az eljárást már 14 glioblasztómás betegen alkalmazták az előző évben,
és mindegyikük jól volt. Kapcsolatba léptem a németekkel, hogy
megtudakoljam, vajon Katherine-t bevonnák-e a legközelebbi kísérletükbe.
A devoni idegsebésszel való első találkozásunk azonban nem volt ígéretes.
Lerítt rólunk az aggodalom, amikor átvezettek minket az idegosztályon egy kis
helyiségbe, ahhoz az emberhez, aki majd felügyeli Katherine kezelését.
Megnyugtatóan eminens tanulónak látszott, mint általában az idegsebészek.
Elmagyarázta, hogy a vizsgálat a „rendellenesség” visszatérését fedte fel, és egy
háromdimenziós komputergrafikán megmutatta Katherine agyát, amelynek két
féltekéjén, valamint a corpus collosum, az agy két felét összekötő idegcsomó
belsejében hat-hét kis fekete pötty mutatkozott. Mindegyik pötty körül kicsiny
fehér folt látszott, mint valami vízjel, amely, magyarázta az orvos, növekszik, és
erősíti a daganatos helyszínhez kapcsolódó tüneteket. Ezek ugyan szteroidokkal
enyhíthetők, de maguk a daganatok túlságosan elterjedtek, hogysem operálni
lehessen, legalábbis ebben a stádiumban.
Megkérdeztem, elküldené-e a vizsgálat eredményét franciaországi
orvosnőnknek, hogy az ő véleményét is megkapjuk.
– Nem – jelentette ki a doktor eltökélten, de fel se nézett. – Erre semmi
szükség. – Volna olyan kedves mégis elküldeni, kértem, hiszen az az orvosnő
kezelte Katherine-t két és fél éven át, és nagyon érdekelne minket a véleménye.
– Nem, most ez az önök kezelési központja – jelentette ki. Ritkán éreztem ilyen
erős indíttatást, hogy valakinek első látásra a pofájába bokszoljak. Pillanatokkal
korábban még tiszteletteljesen hallgattam egy szakszerű konzultáns szakszerű
véleményét. Most pedig viaskodtam a késztetéssel, hogy egyenként csapjam le
vaskos ujjait, míg el nem visz a kórházi biztonsági szolgálat. Ámbár ezzel aligha
indulna kedvező módon a kapcsolat. De igencsak aggasztó volt olyasvalakinek a
konok, szűk látókörű vaskalapossága, aki Katherine életét tartja a kezében.
További kérdéseket tettem fel az esetleges jövőbeli lehetőségekkel
kapcsolatban – mint a módosított herpeszvírus, a kanyaróvírus, a skorpióméreg
és a német vas-oxidos kezelés –, amelyek mind ígéretes korai eredményeket
mutattak, egyiket-másikat emberi glioblasztómás betegeknél. Lehunyta szemét,
megrázta a fejét, és azt mondta, egyikről sem hallott. Sok bizonyítatlan
próbálkozás látszik ígéretesnek, ám végül nem hoznak eredményt. Azután rám
nézett, és közölte: – Sajnos ez a daganat a kezelés tekintetében igen lehangoló. –
Szegény ürge.
Előírt egy sorozat PCV-kemoterápiát – ez egy konjugált pneumococcus
oltásokból álló háromrétű megközelítés, amely az eseteknek mintegy húsz
százalékában csökkenti a glioblasztómát. Glioblasztómás betegeknél ez jó
aránynak számít. Felhívtam francia neurológusunkat, és megkértem, kérje el
angol kollégájától a vizsgálati eredményt, amit meg is tett, és a neurológus
szerencsére el is küldte neki, úgyhogy megbeszélhettem a kezelés lehetőségeit
olyasvalakivel, akiben megbíztam. Az orvosnő egyetértett a kezdeti PCV-
kezeléssel – mást nem tehettünk hát, vártunk, míg az országos egészségügyi
szolgálat kész elkezdeni Katherine kezelését január hetedikén.
Csak abban reménykedtem, hogy tudják, mit csinálnak, hiszen ezeknek a
daganatoknak a besorolását a növekedési sebességük alapján állapítják meg, és
egy négyes fokozatú glioblasztóma egy hét alatt akár a kétszeresére is nőhet.
Csendesen töltöttük az ünnepi időszakot. Úgy láttam, a daganat mindenkinél
jobban siet.

JANUÁR
Katherine állapota romlott, mire megkezdődött a kemoterápia, úgyhogy
örültünk, amikor végre sor került rá. A rövid infúziós időszakot egy hét múlva
néhány tabletta követte. Mire a kemoterápia elkezdődött, Katherine már nagyon
legyengült. Jobb karja teljesen megbénult, keze az inak feszülése miatt ökölbe
szorult, jobb lábát húzta. De mankóval még tudott járni. Kemoterápiás
kezelésnél általában néhány nap elteltével jelentkezik a hatás, de Katherine
nagyon legyengült, és még nem volt túl a Franciaországban kapott hosszú
kezelések hatásain. Így a következő három hét során igen sokat aludt.
Én közben dolgoztam az állatkertben, és be-beugrottam a házba, hogy
megnézzem, hogy van Katherine. Annak az időnek a telefonüzenetei a béreket és
egyebeket illető szokásos aggodalmamról tanúskodnak. Jó hír volt azonban,
hogy állásinterjúra került sor a kurátori állás egy nagyszerű jelöltjével. Állatkerti
engedélyünk megszerzésének egyik legfontosabb feltétele volt ennek a
pozíciónak a betöltése. Olyasvalakire volt szükségünk, aki pontosan tudja, mi a
teendő az állatok kezelésének valamennyi területén – végül is mi nem tudtuk. És
Steve-et melegen ajánlotta a köztiszteletben álló Newquay Állatkert, Mike
Thomas hajdani játszótere, azt megelőzően pedig orangutánokkal dolgozott
Jerseyn több esztendeig. Az orangután kedvenc állataim egyike (bár a következő
tíz évben még nehéz őket itt elképzelni), Jersey pedig a világ egyik legjobb
állatkertje. Steve interjúja igen jól sikerült. Mike Thomas átjött arra a napra –
végtére is még csak meg sem volt ahhoz a szakértelmünk, hogy interjút
készítsünk egy kurátorral, hiszen azt sem tudtuk, valójában miket kell
kérdeznünk. Mike tette fel a kérdéseket, és Steve mindenre jól válaszolt, míg el
nem érkeztünk Spar, a fenti területen élő idősebb, köszvényes tigris kérdéséhez,
és hogy vajon el kellene-e altatnunk. Ez a vitatott kérdés megosztja az állatkerti
szakértőket. Az állatorvostól tudtam, hogy Spar ugyan nehézkesen jár, de
fájdalmai egész biztosan nincsenek. Tizenkilenc évesen kora jócskán meghaladta
a vadon élő tigrisek élettartamát, és az utóbbi néhány évben látható gyengesége
elszomorította az állatkert látogatóit. De az állatorvos azt mondta, sok éven át
harcolt Spar érdekében, és semmi oka, hogy miért ne folytathatná, míg valós
orvosi ok nem merül fel a beavatkozásra. Mike történetesen nem értett ezzel
egyet, és úgy fogalmazta meg a kérdést, hogy nyilvánvaló volt, mit gondol. Mike
nyájas nagyapónak látszik, de ugyanakkor félelmetes is tud lenni, kivált egy
felelős állásra pályázó fiatalabb jelölt szemében. Könnyű lett volna egyetérteni
vele, de Steve nem értett egyet. – Nos, a tigris nem vadon él. Állatkertben van –
mondta. – Ha nincsenek fájdalmai, nem számít, hogy néz ki, és nem tudom,
miért ne élhetné végig az életét, míg csak az állatorvos ellenkező értelemben
nem nyilatkozik. – Mike-nak nem tetszett ez a válasz, nekem viszont igen.
Mindentől eltekintve acélos határozottságra vallott, amire Steve-nek nagy
szüksége lesz, ha elvállalja az állást.
Steve felesége, Anna ugyancsak gyakorlott állatkerti szakértő, akkoriban egy
állatkerti és állatorvostudományi kurzuson tartott előadásokat az egyetemen. Két
hónap volt még hátra a szerződése tartamából, és úgy gondoltam, kiváló tagja
lehetne a csapatnak. Mindkettőjüket őszintén lelkesítette a parkban rejlő
lehetőség, tele voltak ötletekkel, és megfelelő szakmai gyakorlattal rendelkeztek.
Egyszeriben úgy láttuk, kiváló felsővezető-kettősünk lesz, akik készek
megbirkózni az előttünk álló irdatlan kihívásokkal.
Felajánlottuk Steve-nek az állást, de mire megérkezett, Katherine állapota
jelentősen romlott. Amikor Steve január közepén belépett, tudatnom kellett vele
a hírt, és közöltem, hogy napi kapcsolatban maradok vele, teljes támogatásomról
biztosítom, ha a szakmai megítélése szerint bármilyen változtatást szükségesnek
tart – a figyelmemet azonban más köti le. Az állatkerti helyzet mindenkinek a
teljes figyelmét igényelte, de én a nagy feladatnak máris nekigyürkőző Steve
érkezésével a felelősség javát átháríthattam rá. Láttam, vállalja a terhet, de azt is
láttam, hogy szinte meg fog rokkanni alatta. Ám úgy véltem, megbirkózik vele.
Dolga lesz bőségesen.
Ugyanaznap, amikor elkezdődött Katherine kemoterápiája, a rendszeres napi
olvasmányaimhoz nem tartozó Cancer Cell (Ráksejt) című orvosi folyóiratban
megjelent egy cikk. Duncannek az egyik barátja mutatott egy kritikát a Scientific
American-ben, és bizonyára kissé meglepődött, amikor Duncan erőnek erejével
kiragadta a kezéből a vadonatúj folyóiratot, és magával vitte. Megmutatta
nekem, és miközben olvastam, elmagyarázta a cikket. A dichloroacetáttal (DCA)
harminc éve kezelnek anyagcserezavarban szenvedő gyerekeket, méghozzá
kevés mellékhatással. Egy kanadai kutatócsoport azonban most felfedezte, hogy
a szer laboratóriumi körülmények között a glioblasztóma sejtjeit is feloldja.
Nagy várakozással megfertőztek néhány patkányt ilyen daganattal, majd szabad
hozzáférést biztosítottak nekik az ivóvizükben feloldott DCA-hoz, mivel a DCA,
mint igen egyszerű molekula, képes áthatolni a vér-agy gáton. Rátalál a rákos
sejtekre, beléjük hatol, és a mitokondrium újjáélesztésével lerombolja őket.
Mindig is kedveltem a mitokondriumot. Ez a sejt erőműve, mely energiát
szolgáltat, de szigorúan véve nem emberi. Baktériumoktól származik, és megvan
a maga DNS-e – ezért öli meg a populációit a nagy magasságban történő edzés,
és állít elő újakat, amelyek tengerszinten hatékonyabban metabolizálják az
oxigént. Csak azt nem tudtam, hogy a mitokondrium egyben a sejt apoptózisáért,
vagyis a megfertőzött sejt öngyilkosságáért is felelős. Amikor a rák átvesz egy
sejtet, természetesen az egyik első ténykedése az, hogy kikapcsolja a
mitokondriumot. A DCA azonban visszakapcsolja. A laborban a kísérleti
patkányok mindegyikében erőteljes mértékben csökkentek a daganatok, a DCA
nélküli kontrollcsoport tagjaiban viszont életveszélyesen nagy tumorok alakultak
ki. A DCA tehát áthatolhat a vér-agy gáton, harminc éve tesztelik embereken, és
elpusztítja a glioblasztómát.
Embereken még nem végeztek specifikusan glioblasztómával kapcsolatos
kísérleteket, csak közzétették az addigi eredményeket, épp akkor, amikor engem
különféle kezelések javaslataival árasztottak el mindenhonnan. Vincent öcsém a
skorpióméreg-kutatással szimpatizált, Katherine szülei a barackmag fogyasztása
mellett kardoskodtak, nekem azonban a német módszer volt a
legrokonszenvesebb, amelyet Katherine nővére, Alice fedezett fel és
tanulmányozott. Ha a hagyományos kezelés sikertelen, ezzel a módszerrel csak
akkor lehet próbálkozni, ha a beteg nem részesül egyidejűleg más kezelésben.
Katherine röntgenfelvétele már úton volt Németország felé, és semmivel nem
akartam veszélyeztetni alkalmasságát a kezelésre. – A helyében én literszámra
innám a DCA-t – mondta Duncan. De én egyelőre vártam.
Lassan múltak a kemo mellékhatásai, és úgy egy hétig kellett vámunk, mire
Katherine kezdhette a következő fordulót. Ezután már láthatóan gyengébb volt.
Csak remélhettem, hogy a daganatra is hasonló hatással lesz a kezelés, de ezt
semmi sem garantálta. Katherine ügyetlenebből járt, már ép baloldalán is
támogatni kellett, a jobb lábát pedig minden egyes lépésnél csípőfordulattal
kellett megfelelő helyzetbe hoznia. Mihelyt a jobb lába helyre került, a térde
csak ritkán roggyant meg, ha megtartottuk a megfelelő szöget. Egyre
bonyolultabb lett ez a kényszeredett, megterhelt járás, jobb lába már nem volt
hajlandó megemelkedni, és a sarkát nekem kellett a jobb lábammal
megbillentenem. Ez annyit jelentett, hogy a lépésnek egy lényeges pontján fél
lábon kellett állnom, míg Katherine a maga gyenge bal lábán egyensúlyozott –
eldöntöttük hát, hogy sokkal praktikusabb, ha beszerzünk egy kerekes széket,
különösen sétához, amit folytatni akartunk, ameddig csak lehetséges. Sajnos
akkor nem voltunk kapcsolatban az országos egészségügyi szolgálatnak egyetlen
olyan ágával sem, amelyiktől kerekes széket kaphattunk volna. A kérvényezés
folyamata túlságosan hosszadalmas lett volna, és azt a fajtát, amit akartunk, a
nagy hátsó kerékkel, nem engedélyezték olyan betegek számára, akik csak az
egyik kezüket tudják használni, nehogy a béna kéz lecsússzon és a kerék elkapja.
Pedig ez a fajta kerekes szék a legstabilabb, sokkal jobban lehetett volna
navigálni vele a park meredekebb, befejezetlen ösvényein, mint a kiskerekű
változattal, amelyet Katherine fivéreinek idővel sikerült bérelniük a
Vöröskereszttől. Ez mégis megkönnyítette a dolgot, és amilyen gyakran csak
tudtam, kivittem Katherine-t a parkba, hogy levegőzzön, és ráeszmélhessen a
bennünket környező csodavilágra.
Még sohasem látta közelről a tigriseket, egy alkalommal elvittem hát a
tigrisház mögé, ahol a cumisüvegen nevelkedett három tigris, Vlad, Foltos és
Csíkos odajött egészen a kerítéshez, és barátságos „pöffenéseket” eregetve
kunyeráltak egy kis simogatást. Megkérdeztem Katherine-t, akarja-e
megsimogatni őket. Ez a terület nincs a főútvonalon, és igen nehéz közel
férkőzni kerekes székkel, ezért Katherine csak intett, és vállat vont, jelezve,
hogy mindegy. De igazán erős élmény ilyen közel lenni ezekhez az óriási,
tényleg óriási vadállatokhoz, és látni, hogy úgy viselkednek, mint valami
hatalmasra nőtt házimacska, és igényelik az emberi kapcsolatot. Katherine sem
volt immunis erre az élményre: láthatólag csodálat töltötte el a láttára, és jó volt,
hogy ezt megoszthattam vele.
Anya és Duncan óriási támogatást jelentett ebben az időszakban: törődtek a
gyerekekkel, és ahogy csak tudtak, segítettek Katherine-nek – nélkülük
lehetetlen lett volna boldogulni. De mint a Katherine-hez a mindennapi életben
legközelebbi személy – olyan beosztásban, amelyet, ma már tudom, hivatalosan
gondozónak neveznek –, részletesebben tanultam meg a kis szertartásokat,
amelyeket olyan elegáns hatékonysággal vitt véghez valamikor ő maga. Mint
például a ruhák összehajtogatása. Az együtt töltött évek nyomán tudtam, ez
hogyan megy: az ágyból nézve mindig csodálkoztam, miként tarthat valakinél
ennyire sokáig, míg lefekszik (az évek során megállapítottam, hogy huszonkét
percbe telik, mire Katherine a szobába lépéstől eljut a lefekvésig). Most már a
szereplő szemszögéből értettem meg a folyamatot. Ha valakinek szép holmija
van, és törődik a külsejével, a kulcs láthatólag az, hogy gondosan kezeli a
holmiját, használat után elteszi, nem hagyja csak úgy összevissza a földön. Én a
magam holmiját rendszerint a földre dobom, csak kilépek belőle, hogy másnap
ugyanúgy beleléphessek.
 Bár ez külső és megdöbbentő jele volt növekvő mozgásképtelenségének,
méghozzá baljós prognózissal, Katherine-ről gondoskodni valamiképpen a nap
legjobb része lett. Lehetőséget adott, hogy oly módon legyünk együtt, ami
megoldhatatlan lett volna, míg ő volt az iroda meg az otthonunk emberi
dinamója, és több „tányérral” zsonglőrködött, mint ahánynak a létezéséről
egyáltalán tudtam. Nevettünk a nappali és az esti intim órákban, amikor a
toalettre segítettem, mosdattam, etettem és öltöztettem, és mindezek szívesen
fogadott szünetet jelentettek újdonsült állatkert-igazgatóként végzett nyilvános
kötelességeim közben.
Ahogy egyre magatehetetlenebbé vált, még több időt töltöttem vele. Eleinte
úgy tíz órára felkeltettem, megmosdattam, felöltöztettem és megreggeliztettem,
majd otthagytam ülő vagy hátradőlt helyzetben egy rakás olvasnivalóval és a
távirányítókkal. De ez olyan érzés volt, mintha elhagynám, hiszen annak, aki
egykor olyan szorgalmas volt és annyira lefoglalta a külvilág, valóságos
kínszenvedést jelentett ez a kényszerpihenő. Amilyen gyakran csak tudtam,
benéztem hozzá, de óhatatlanul akadályozott a leromlott állatkert újdonsült
gazdáját elárasztó milliónyi kérdés és probléma. Tudtunkra adták, hogy ha
ezúttal a daganatokat sikeresen eltávolítják, Katherine talán visszanyerheti
mozgás- és beszédképességét – vagy talán nem. Esetleg akkor sem, ha a
daganatokat sikerül eltávolítani.
Közben megkezdtem tanulmányaimat a szemöldökcsipdesés kényes
művészete terén. Ha nagyító kell ahhoz, hogy az ember fölös szemöldökszálakat
fedezzen fel, vélekedtem, akkor valószínűleg nem is kell őket kicsipdesni. A
szoba túlsó végéből, sőt akár néhány lépésről úgysem veszi észre ezeket senki.
De Katherine-nek hiába beszéltem. A tényleges szemöldökszőrök felfedezéséhez
szükséges tükrök, csipesz és optikai felszerelés gondos elhelyezése után jött
maga a technika. Ez nem csak afféle kapd-el-fogd-meg módszer – sokkal
kifinomultabb és bonyolultabb. A milliméternyi bűnös szőrszálat csipesszel meg
kell ragadni, és lassan kell kihúzni, oly módon, amitől férfiember könnyes
gyötrelmet szenvedne. De a női pipere sztoikusokat nevel, és Katherine arcának
ép fele meg se rebbent, míg vonakodva véghezvittem ezt a tortúrát.
Megfelelőképpen piperézve és kicsipkedve (mármint nem én, hanem
Katherine) megérkeztünk következő időpontunkra a kórházba, és ott lefolyt
életem legdermesztőbb beszélgetése. Találkozónk az onkológussal, amikor is
Katherine állapotát, következésképpen a prognózist kellett megbeszélnünk,
szürreális hangulatú volt, amúgy Abigail bulija módra, míg ennek a
gyönyörűszép teremtésnek az életét vitattuk meg – és láthatólag lemondtunk
róla, egy egészségügyi-kékre festett szegényes kis hátsó szobában, az onkológiai
váró mosdói mellett. A bociszemű onkológus orvosnő elkezdte felvázolni a PCV
következő fordulójának tervét, ám engem nyugtalanított, hogy Katherine-t
annyira igénybe vette a kezelés. Mielőtt tehát folytatnánk, mondtam, biztosak
akarunk lenni afelől, hatásos-e, nehogy szükségtelen szenvedést okozzunk – de
azért is, mert Katherine csak félig-meddig lesz öntudatánál, és nem tudna
beszámolni a tüneteiről egy igen kritikus időszakban, amikor esetleg meg
kellene változtatnunk a kezelést. Jó, hogy megkérdeztem.
– Nos, ami azt illeti, meg kell mondanom, nem hiszem, hogy hatna – felelte a
doktornő. – A betegek mintegy húsz százalékánál a kezelés csökkenti a
daganatot, de rendes esetben ilyenkor már valami csekély javulást kellene
tapasztalnunk. És ahogy ön is látja – mutatott Katherine-re –, a helyzet inkább
rosszabbodott. – Katherine a Vöröskereszt-féle kerekes székben ült, fél szájjal
mosolygott, és nem tudom, felfogta-e a hallottakat vagy sem. Megvonta a vállát;
képtelen volt közölni azt a milliónyi dolgot, amit bizonyára érzett. Az onkológus
ekkor feléje fordult, azzal az Alison Steadman-féle, „hat órára Demis Roussost
és garnélarák-koktélt rendelek” pillantással: – Ugye nem szeretné még két hétig
pocsékul érezni magát, igaz?
Katherine, mozgásra és beszédre képtelenül, valószínűleg fel sem fogta az
imént hallottak iszonyatát. Mosolygott, pislogott, és megvonta a vállát. Én sem
tudtam azonnal felfogni. Körülnéztem. A medikának nyilván megmondták, hogy
ez a beszélgetés a halálról szól majd. Nem tudott a szemembe nézni. A bámész
ápoló egy szót se szólt, csak azért volt ott, hogy valaki értékelje az onkológus
tudálékos megjegyzéseit. Megkérdeztem az orvosnőt, olvasta-e az általam
elküldött cikket a DCA-kezelésről. A plafonra emelte a tekinetét, amolyan „De
buta vagyok!” arckifejezéssel, aztán így felelt: – Ó, még nem értem rá. – A
Cancer Cell, közöltem, igen komoly folyóirat, az ember azt gondolná, az
onkológusok bizonyára elismerik. – Mmm. Mitokondriális sejtelhalásos módszer
– mondta a doktornő az ápolónak, aki már inkább csak biztonsági okokból volt
jelen, nem azért, hogy bármit is segítsen Katherine-nek. Egy pillanatra
felkacagtak. Milyen buták vagyunk, hogy egyáltalán reménykedünk ilyesmiben.
Tehát mi a terv? – kérdeztem. Újabb vállvonogatás, újabb pehelykönnyű
mosoly. Nincs terv. És mi van X, Y és Z esetben, vagy az amerikaiak által
javasolt más gyógyszerkombinációval? Nem, nem kapható. Megfordult velem a
világ, kis híján elsírtam magam, de Katherine miatt erősnek kellett maradnom.
És a tudatom mélyén még mindig reménykedtem a német vas-oxid-kezelésben,
vagy a Duncan-féle DCA-eljárásban, amiről őszintén hittem, hogy eredményes
lehet, és hogy mihelyt kimutatták, milyen jól beválik, az orvosok is támogatnak
majd bennünket. De bizony igencsak fagyos érzés, ha az Országos Egészségügyi
Szolgálat támogatásának nagy, tökéletlen, de megnyugtató emlőjét megvonják.
Beletelt néhány napba, míg alkalmazkodtunk a gondolathoz, hogy
elszakadtunk a valós kezeléstől, miközben a rákkezelés buzgó intézményei azt a
látszatot keltették, mintha történne valami. Időpontot kaptunk a körzeti
ápolónőtől, a Marie Curie Társaságtól, a Macmillan-csapattól, a foglalkozási
terapeutától és az úgynevezett talpraállító csoporttól. Kis idő elteltével feltűnt,
hogy sokan jönnek, biztosítanak együttérzésükről, kérdezgetnek, de valójában
nem történik semmi. Senki sem tudott például kerekes széket szerezni, mivel az
Országos Egészségügyi Szolgálat minden igyekezetet letört. Senki sem segített
nekem Katherine-t emelgetni, mert ez ellenkezik az Országos Egészségügyi
Szolgálat szabályaival, de közben valamennyien rábólintottak a technikámra. Az
egyik részlegtől kaptunk ugyan egy rakás kék nylonholmit, nyilvánvalóan azzal
a céllal, hogy Katherine-t azokkal rángassuk ide-oda, de mindez egy egyszerűen,
barátságosan megoldható helyzet erőszakos medikalizációjának látszott.
Másvalaki komolyan foglalkozott egy lépcsőlift felszerelésének gondolatával.
De ezt egy percig sem vettem komolyan.
Katherine valószínűleg megtanult volna élni a rokkantság legtöbb
velejárójával, még ha állandóvá válnak is. De elviselhetetlen volt látni, amikor
összezavarodott. Amikor rezdületlen arccal nyújtotta a lábát, hogy egy
kabátujjba vagy a melltartója pántjába bújtassam, amikor fogkefe helyett a
szappanért nyúlt, hogy fogat mosson, vagy amikor meglepte, hogy a lámpát a
villanykapcsolóval lehet meggyújtani. De a humora még megmaradt. Könnyen
nevetett, és ebből tudtam, hogy még velünk van. Akárcsak hűvös
szemrehányásából, ha valamit nem megfelelő módon végeztem. Ilyenkor
megemelintette a szemöldökét (csak az egyiket tudta mozgatni, de így még
hatásosabb volt), és ebből tudtam, hogy még mindig képes kritizálni.

FEBRUÁR
Katherine-t megzavarta, hogy a hálószobai fogmosás alkalmával pohárba kell
köpni a vizet. Ha odatartottam a poharat, hogy öblítse ki a száját és köpje ki a
vizet, belekortyolt, aztán zavartan nem tudta, mit kezdjen a szájába került vízzel.
Gyakran megpróbálta gyorsan megmosni a fogát, amikor a szája tele volt vízzel,
ami persze óhatatlanul jókora katyvaszt eredményezett. Az öblítés és kiköpés
folyamatát sikeresebben alkalmazta a fürdőszobában, a fogmosás megszokott
környezetében, bár a mosdótálat csak nehezen tudtuk megközelíteni, ráadásul
odabent igen hideg volt. És mégis, Katherine jól mulatott, ha ezt eljátszottam
neki, utánozva az ő tele szájú, tágra nyílt szemű döbbenetét. Esténként rövid
időre javult a beszéde, olykor szinte gúnyos volt. Az ágyban például több
párnával támasztottam meg, és jelezte, hogy ez nagyszerű megoldás, mire én
túlbuzgóságomban felkutattam még egy párnát a házban. Miután azt is mögéje
gyömöszöltem, megkérdeztem, jobb-e így. – Valamelyest rosszabb – jelentette ki
tökéletesen tisztán, egy olyan nap végén, aminek folyamán nem tudta
megkülönböztetni az igent a nemtől.
Ebben a stádiumban már a másokkal folytatott egyszerű párbeszédek
alkalmából is engem hívtak tolmácsnak, hiszen én olyan sok időt töltöttem vele,
és annyira jól ismertem. Nem szabadott egyidejűleg sok mindent a választására
bízni, és fel kellett fogni, hogy amikor igent mond, az sokszor nemet jelenthet,
és megfordítva. Egy-egy szót vagy gesztust gyakran megismételt. Akkor
láthattuk igazán, mennyire romlott az állapota, amikor olyasvalaki igyekezett őt
megérteni, akinek a számára új volt a helyzete. Rendszerint közbe kellett
lépnem, de egyszer-kétszer egy jóindulatú barát vagy rokon irgalmára bíztam
Katherine-t, míg én loptam néhány percet elmulasztott teendőim pótlására.
Amikor például aranyos nővére, Alice minden igyekezetével próbálta megérteni,
mit akar mondani a testvére, és a lehetőségek valóságos tárházát kínálta fel,
Katherine könyörgő pillantást vetett rám a szoba végébe, és én pontosan tudtam,
mit akar. De abban az öt percben csak mosolyogtam rá, megráztam a fejemet,
miközben felgyűlt e-mailjeimet olvastam: – Magadra vagy hagyva.
Még mielőtt teljesen elveszítette volna beszédképességét, egyszer az asztalnál
ült az egész családdal, és küszködve próbált kérdezni valamit anyától.
– Még... Még... Még...?
– Egy kis sót? Vajat? Főzeléket? – próbáltak segíteni a többiek. Katherine
arcán átsuhant a frusztráltság ritka érzése. Végre ki tudta mondani:
– Még valamit, Amelia? – Még béna fél kezével, agyában hét tumorral is
figyelmesebb volt a többiekkel, mint az asztalnál bárki más.

FEBRUÁR 15: a nagy szökés

Ebben az időszakban, február közepén még esetenként egy-két óra hosszat
egyedül hagyhattam a házban Katherine-t. Párnákkal feltámasztva ült a tűznél,
néhány magazinnal, egy kis harapnivalóval meg a televízió távirányítójával
(amihez láthatólag nem is nyúlt soha – bezzeg én megtettem volna). Nem
szívesen hagytam sokáig egyedül, de arra időt kellett szakítanom, hogy részt
vegyek egy sürgős tervezési értekezleten az egyik helybeli céggel: vajon
kivitelezhetik-e Katherine terveit, amelyeknek sajnos csak a felvázolásáig jutott.
Javában tárgyaltunk, amikor befutott a hír, hogy egy farkas megszökött (hát nem
gyűlöletes esemény?).
Először próbáltam úgy folytatni a tárgyalást, mintha mi sem történt volna –
megszállottan hittem, hogy a gondozók meg a kurátor tudják kezelni a helyzetet.
Ám a farkas sajnos kicselezte őket, átugrott a kerítésen, és kiszökött a
külvilágba. Ekkor kezdődött csak a móka. Ahelyett, hogy csak hallgattam volna
a zárt láncú rádió időnkénti felhívását, hogy lépést tarthassak az eseményekkel,
otthagytam az értekezletet, és gyors interjút adtam a Rádió Devonnak, majd a
Rádió Five Live-nak. A tervezők nagyon megértőek voltak, látták a dolog
humoros oldalát, ám az újságírók sajnos annál kevésbé. A helyzet nyilvánvalóan
komoly volt, és a délután nyugalmát az is felkavarta, amikor a helyiek sietve
jelentették a rádiónak, hogy az utcájukon végigrohant egy nagy testű fekete
farkas. Hiába próbáltam megmagyarázni az ellenséges újságíróknak – ki nem
utálja az ellenséges újságírókat? –, hogy Parker, a kettes számú hím farkas,
senkire nézve nem veszedelmes, hacsak sarokba nem szorítják. Általános
vélemény szerint nem vagyunk urai a helyzetnek, ha egy gondjainkra bízott
egyes osztályú veszedelmes állat szabadon rohangál az emberek között.
Barátaim, akik hallottak az esetről, később gúnyosan idéztek a rádióban általam
elejtett mondatokat, mint például: „Hiszen ártalmatlan, akár az utcaseprő” vagy:
„Alapjában csak egy jókora prémes kucsma.” Más állatkerti szakemberek
telefonon fejezték ki együttérzésüket: az ilyen szökés viszonylag gyakori,
mondták, de az ég szerelmére, nehogy hivatkozzak rájuk! A megbeszélés végül
akkor oszlott fel, amikor már a kétmérföldnyire levő felfegyverzett rendőrökkel
léptem kapcsolatba, akik szemmel tartották Parkert, és azt óhajtották tudni,
valójában mennyire veszedelmes is ez a jókora prémes kucsma. Szerencsénkre
kiderült, hogy a fekete farkas nem rohant be az erdőbe, nem is vágott át a
kerteken, hanem balra fordult, egy kaolinbánya két négyzetmérföldnyi
medencéjébe, ami – és ez még fontosabb – teljesen fehér terület. A WBB Kaolin
Művek fejtőjében több megbízható bányász dolgozott, akiknek komoly
helyismerete, négy Land Rovere és külön rádióösszeköttetése volt. Csakhogy
Parker még nem merült ki, és az állig felfegyverzett embereket egy óra alatt
rongyosra fárasztotta, mire végül leterítette egy gondozó altatólövedéke. A
tetőtől talpig sáros gondozók és rendőrök feje fölött intettem búcsút a távozó
tervezőknek, és letelepedtem, hogy egész este a haditettek történetét hallgassam.
Izgalmasan hangzott a beszámoló, és félig-meddig azt kívántam, bárcsak én is
ott lehettem volna. Történetesen Duncan egy barátja és régi kollégája járt ott
látogatóban, a legalkalmasabb ember, hogy részt vegyen a hajszában. Kevin
Walsh 190 centi magas, nyúlánk fickó, aki évekig dolgozott együtt Duncannel
magánnyomozóként. Munkájuk természete megkívánta, hogy alkalmazkodóak
legyenek, rendíthetetlenek, és ne legyen számukra ritkaság, ha valakit üldözőbe
kell venniük. Duncan és Kevin üldözőbe is vette Parkert, és közben tartották a
rádió- és telefonkapcsolatot a rendőrséggel meg a gondozókkal. – Felvettük a
„rutint” – nevetett Kevin. Láthatólag élvezte a dolgot, és nem csekély része volt
Parker elfogásában. Az üldözők jelentékeny létszáma ellenére a hajsza több
szakaszában csupán egy ember látta Parkert és továbbíthatta róla a létfontosságú
információt a csapat többi tagjának. Kevin, Duncan, John meg egy rendőr mind
közeljárt hozzá, és épp csak hogy elvétette. Ha Parker kijutott volna a lápra,
vagy beugrott volna valamelyik magas fallal körülvett kertbe, valószínűleg még
mindig ott lett volna.
– Egy alkalommal szétváltunk – mesélte Duncan. – De legközelebb
vadászpuskával a kezében pillantottam meg Kevint, egy kisteherautó platóján. –
Az állatorvos, akit nyilván azért mozgósítottak, hogy hozza az altatószert a
nyílpuskához, karcsú kis nő volt, de ő is vadászpuskát cipelt, arra az esetre, ha
nem terv szerint alakulna a helyzet. Az orvosi felszerelése mellett jókora teher
volt ez, át is adta a harcra kész Kevinnek.
– Az a vadászpuska volt a belépőm az események sűrűjébe – folytatta Kevin.
– Ahova az állatorvosnő ment, oda kellett mennem nekem is, rendőrségi
autóban, Land Roverben, kisteherautón. – Végül Rob telitalálata a nyílpuskával
feleslegessé tette a vadászpuska használatát. Már megint hajszál híja volt, hogy
katasztrófa nem történt. És már megint nyert egy elégedett látogatót a park.
Nagyon komoly volt a helyzet. És abszurd. Nem először próbált egy farkas
kiszabadulni. Parker is megszökött már egyszer, még a mi időnk előtt, és nyakon
fogták, a szó legszorosabb értelmében, a helybeli kocsma előtt. Úgy tűnt, Rob
keresésére indult, aki „megcsípte” és bepakolta egy teherautó hátuljába. Amikor
elindultam az állatkert igazgatásának rögös útján, leginkább az állatok
pszichológiai jóléte érdekelt. Feltételeztem, hogy a testi jólétük biztosított. Most
már látom, hogy a kettő gyakran szoros kapcsolatban van. A boldogtalan állatok
gyakran kétségbeesett módszerhez folyamodnak, és ettől kiszámíthatatlanná
válnak. Parkerre, mint kettes számú farkasunkra, stresszhatással volt Zaknek, az
idős alfahímnek a hanyatlása, akitől hamarosan el kell majd ragadnia a
falkavezérséget. Nem tudott szembenézni ezzel a félelemmel, elhatározta hát,
hogy másutt próbál szerencsét, és erre történetesen épp akkor határozta el magát,
amikor átmenetileg lebontották az elektromos kerítést.
 Az alvó Parkert visszavitték a farkasházba, és a házból elemelt néhány
forróvizes palackkal együtt szalmaágyra tették – anya, Katherine és a gyerekek
aznap este kénytelenek voltak meglenni ágymelegítő nélkül, mert Parker
testhőjének szabályozásában kárt tett az érzéstelenítő. Miközben a gondozók
megtisztálkodtak, visszasiettem a házba, gondoskodtam Katherine-ről, akinek
némi segítségre volt szüksége, aztán újból kimentem a szakadó esőbe, hogy
Robbal megállapítsuk, pontosan hogyan is szökött ki Parker. Keringett néhány
elmélet, és mindenki teljesen kimerült – magamat is beleértve, hála az országos
média terven kívüli és ellenséges kérdezősködésének. Továbbra is érkeztek a
hívások, a hírnevünkön súlyos csorba esett, és éreztem, hogy ha még egy ilyen
eset történik, végünk. Létfontosságú volt tehát pontosan megtudni, mi is történt,
és tökéletesen biztosítani, hogy többször ne történhessen meg, sem ma, sem
máskor. Ki kellett küszöbölnöm azt a lehetőséget, hogy a gondozók hibáztak –
ezt egy külső szakember vetette fel. Ismerte a farkasok kifutójának alaprajzát, és
tudta, a gondozók megszokták, hogy a farkasokkal dolgozzanak, akik – ezek a
nagy prémes kucsmák ugyebár – szétszóródtak, valahányszor valaki bement
hozzájuk. Ez elkényelmesedéshez vezethetett, és Parker esetleg mögéjük került,
majd kiszökött, mielőtt reagálhattak volna. A farkasokhoz való belépés egészét
felül kellett vizsgálni, a kifutójukat áttervezni, de az adott pillanatban, egy újabb
vörös riasztás napján általános paranoiám arra indított, hogy kérdőre vonjam
Robot erről a lehetőségről. Megértem, ha így történt, mondtam. Nem
vádaskodunk. Egyszerűen csak ki kell derítenünk, mi a helyzet, méghozzá
határozottan. Érthető módon ez nem nagyon tetszett neki, de nekem sem. Alig
vártam, hogy visszamehessek Katherine-hez, hát ragaszkodtam hozzá, hogy Rob
ott helyben azonnal indokolja meg, minek alapján hitte, hogy Parker a kerítésen
át szökött ki, nem a kapun.
Az erdőben, a farkasok mögött, melyek most izgatottan üvöltöttek és ugattak
területük elzárt részén, mi ketten, bőrig ázva a szakadatlanul zuhogó esőben,
zseblámpával körüljártuk a kerítést, míg ahhoz a részhez nem érkeztünk, ahol a
kifutót kerítés osztja ketté, hogy szükség esetén el lehessen különíteni egymástól
a farkasokat. Megmagyarázhatatlan módon ebben a félreeső sarokban ahelyett,
hogy derékszögben találkozott volna a külsővel, a kettéosztó kerítés
hegyesszögben állt, háromszögű sarkot alkotva, és körülbelül harmincfokos
szögben csatlakozott a külső kerítéshez. Bár két szál „forró drót”, azaz
elektromos kerítés védte, ez a keskeny háromszög lehetőséget adhatott egy
elszánt állatnak, hogy kimásszon, ha a forró drót ki van kapcsolva (akkoriban
nem volt rá keret), és a farkas kellőképpen motivált. Mint kiderült, mindkét eset
fennállt. – Valószínűleg azonnal észrevette, hogy a forró drót kifújt – magyarázta
Rob, miközben a zseblámpafényben csurgott az arcán az esővíz. A park sok
állata nyilván kitartóan ellenőrizte a kerítést: nem értek hozzá, így nem érte őket
áramütés, de egészen közel kerültek, és valahogy érzékelték az elektromos
mezőt. Ez nyugtalanított, hiszen a forró drót régi rendszere volt az egyik legfőbb
védekezésünk a sok igen veszélyes állat, köztük a parkban cicás, de kiszökve
félelmet keltő farkasok szökése ellen. Rob végigjáratta zseblámpája fényét a
kerítés tetején, és odafönt megláttuk a minden kétséget kizáró sötét
szőrcsimbókokat, amiknek nem volt ott semmi keresnivalójuk. Nyilvánvalóan
Parker szügyéről származtak. A kerítés áram alatt volt, de bajban leszünk, ha
megint kihagy. Pillanatnyilag a falka többi tagja be volt rekesztve kifutójuk
biztonságos részébe, míg a többi részt is biztonságossá nem tehettük.
Megkönnyebbülten tértem vissza a házba Katherine-hez.
A helyi tanács elrendelte három farkas kiirtását, azon az alapon, hogy a
nyugtalanságukat a zsúfoltság okozza, de én most is vonakodtam attól, hogy
további vizsgálatok nélkül elvégezzem az eutanáziát. A legutóbbi ilyen
alkalommal, több esztendeje, valószínűleg nem a megfelelő három farkast ölték
meg, a kiválasztott példányok igen fontos tagjai voltak a hierarchiának, és ez
okozta a falka jelenlegi ingatagságát. Kikértük Sean Ellis, a szabadúszó – és
különc – farkas-suttogó tanácsát. Valami kis táncfélét járt el, miközben
valamennyi farkas a lábánál ült, majd azt ajánlotta, a húsdarabok helyett adjunk
a farkasoknak egy teljes állati tetemet, mert a vadon élő falkánál az határozza
meg a hierarchiát, hogy melyikük mit eszik. A vezérek a lakománál alapozzák
meg helyzetüket, később pedig a vizeletük szaga más lesz, attól függően, hogy a
préda melyik részét falták fel. Egyszerű és száz százalékig hatásos. A falka
megnyugodott, és miután Roger Best, az elektromos kerítés szakértője
megjavította a zárt kifutót, a szökés indítéka, eszköze és lehetősége nullára
redukálódott. Az ortodox felfogás megint tévesnek bizonyult, és néhány állat
megmenekült a kiirtástól.
Szívesen találkoztam volna Seannal, hogy meghallgassam a véleményét, de
akkor már jószerivel az egész napot Katherine-nel töltöttem, gyakran a ház előtt,
ha elég kellemes volt az idő. Katherine-t melegen bebugyoláltam, és a telefonra
tapadva kerestem a kezelés lehetőségeit, amíg pedig hívásra vártam, egy
kőművessaroglyában talált ócska asztallapot újítottam fel, és összeházasítottam a
parkban álló pajták egyikében talált acél asztallábakkal. Az asztallapot több réteg
festék borította, ezeket le kellett hántani, a lábak pedig rozsdásak voltak, de ezek
a könnyű „csináld magad” műveletek megnyugtató hatással voltak rám is,
Katherine-re is. Együtt töltött tizenkét évünk során rengeteg időt töltöttem
barkácsolással. Először a lakásunk, majd a franciaországi pajták rendbehozatala
miatt, később pedig mert jövedelmem jelentős részét az tette ki, hogy a Guardian
„Csináld magad”-rovatának és egyéb kiadványoknak írtam, de bevallom, azért
is, mert javíthatatlan barkácsoló vagyok. Visszazökkentünk az ismerős rutinba.
Sajnálatos módon ebben az időszakban sok kedvezőtlen hír érkezett telefonon.
A skorpiómérges kísérletek, a kanyaró- és herpeszvírusos csoportok mind
elutasították Katherine-t, néha előkészületek híján, néha mert túlságosan sok –
hat vagy hét – daganat volt a szervezetében, márpedig nekik egyetlen jó,
elsődleges tumorra lett volna szükségük. Végül pedig jött egy levél
Németországból, amiben ugyanez állt. Koponyán belüli injekciós technikájuk
miatt Katherine-t többszörös daganatai nem tették alkalmassá a kezelésre.

MÁRCIUS
A lehetőségek száma drasztikus mértékben csökkent. Külföldön talán
találhattunk volna más kísérleti eljárást, de Katherine ekkor már nagyon rosszul
volt – utazni talán még képes lett volna, de ebben az állapotban új országhoz,
esetleg új nyelvhez alkalmazkodni, az igen sovány lehetőség reményében, hogy
talán beválik az új kezelés, nem volt vonzó vállalkozás. Most Duncan
elgondolása tetszett a legvalószínűbb megoldásnak, kivált amikor egy főiskolai
jó barátom, Jennifer, aki kutatóvegyésznek képezte ki magát, kapcsolatba lépett
velünk, és azt mondta, szerinte jó gondolat a DCA. – Az internet egyszerűen tele
van ezzel – mondta Jen. – Soha még ilyet nem láttam. A kutatók lezárták a
honlapjukat, és példátlan módon nem fogadnak e-mailt. Mindenki DCA után
ácsingózik. – Ettől még nem volt szükségszerűen jó dolog, de én már kellően
meg voltam győzve, és amikor Jen azt mondta, szerezhet valamennyit a
laboratóriumi ismerőseitől, megkértem, hogy legyen szíves megpróbálni.
Közben kapcsolatba léptem ahány orvossal csak tudtam, hogy magánreceptet
szerezzek valamire, ami végtére is olcsó, széles körben hozzáférhető gyógyszer,
és immár harminc éve használják. Az volt a probléma, hogy erre az állapotra
még nem alkalmazták, tehát nem volt szabadalmaztatva. Vagyis az orvos, aki
felírja, formálisan a kezébe veszi Katherine életét, és ha valami balul üt ki, a
karrierjét kockáztatja. Tehát személy szerint felelősségre vonható, ha én úgy
döntök, hogy beperlem, amennyiben a dolog nem jól sül el. Orvosi folyóiratok
egykori munkatársaként jó néhány orvost ismertem, kapcsolatba is léptem
valamennyivel, még a háziorvosunkkal is. Érthető módon sajnálattal
elutasítottak. Megértettem, hogy nagyon súlyos dolog ilyesmit kérni, és
bizonyára ők is megértették, micsoda elkeseredés indított erre a kérésre. Az
egyetlen, akit nem értettem meg, a Katherine kezeléséért felelős helybeli
onkológus volt. Elgondolásai, amelyek hivatalosan mindenképpen csak a
csillapításra irányultak (vagyis az ok kiküszöbölése helyett a fájdalom vagy a
tünetek csillapítására szolgáltak), nem váltak be. Még csak meg sem próbálta
kiküszöbölni az okot, most pedig itt volt egy nem-agresszív kezelés lehetősége:
laboratóriumban sikeres volt, köztudomásúlag elhanyagolható mellékhatásai
voltak, és a szükséges szer történetesen épp ott található a patikában, abban az
épületben, ahol az orvosnő dolgozik. És mint a többi orvosnak, akivel
kapcsolatba léptem, neki is elküldtem az amerikai környezetvédelmi ügynökség
toxikológiai jelentésének vonatkozó oldalait, a 2003 augusztusában közzétett
felmérést a DCA felhasználásáról az utóbbi harminc évben. Ez világosan
kimutatta, hogy még ötéves folyamatos kezelés során is minimálisak a
mellékhatások: a perifériális idegben okozott kár nyomai és kisebb toxikus hatás
a májban. Ha Katherine megéri, hogy ezeket a tüneteket megtapasztalja,
boldogok leszünk. Mellesleg perifériális idegkárosodásnál máris sokkal többet
szenvedett el; az egyik oldala már megbénult, és napról napra nagyobb
mértékben veszítette el a másik oldal fölötti uralmát is. Kijelentettem, hogy mint
legközelebbi hozzátartozója, szükség esetén minden nyilatkozatot aláírok. Megér
egy próbálkozást. – Nem – mondta az orvosnő. És a mai napig sem értem, hogy
miért.
Duncannek is volt néhány orvos ismerőse, és úgy tűnt, különösen egyikük
hajlandó lehet feladni kényelmes álláspontját. Úgy véltem, túlságosan távol van
Katherine-től ahhoz, hogy ekkora kockázatot vállaljon, de tévedtem. Ez a sebész
tetőtől talpig végigmérte Duncant, szavát vette, kockáztatta a pályáját, és aláírt
egy magánreceptet. Kapcsolatban akart maradni velünk a gyógyszer
adagolásánál, amit a hozzáférhető irodalom alapján amennyire tudtunk,
megállapítottunk, és adott nekünk egyhavi adagot. Pontosabban szólva: felírta.
Valójában egy törzskönyvezetlen gyógyszert, amely nemzetközi vita
gyújtópontjában áll, még magánreceptre sem könnyű megkapni. További egy
hétbe telt leküzdeni a jókora bürokratikus és logisztikai akadályokat, de ha az
ember Duncanre bíz egy ilyen projektet, az olyan, mintha a Terminátort engedné
szabadon, bár az ő küldetése áldásos volt; nem nyugszik, míg nem teljesíti.
Megnyugtató volt tudni, hogy segít, és rendíthetetlenül nyomozza ezt a
gyógyszert, ami legeslegutolsó lehetőségünknek látszott Katherine
megmentésére. Még ha csak lassítja is a hanyatlását, az talán felkeltheti az
orvosok érdeklődését, megkönnyítik a hozzájutást, vagy, ideális esetben,
vállalják Katherine kezelését.
Végül a születésnapomon (amiről mindannyian megfeledkeztünk, míg este el
nem kezdtem bontogatni az üdvözlőlapokat) Duncan egy londoni kórház
szobájában ült egy még mindig gyanakvó főgyógyszerésszel, és tanulmányozta
az előtte heverő iratokat. A legfontosabb elem maga a recept volt, meg a receptet
kiállító orvossal való beszélgetés, és az egyedül Katherine-nél alkalmazott
fájdalomcsillapító kezelés diagnózisa. A gyógyszerész kiment, majd egy DCA-s
palackokkal teli szatyorral tért vissza, de újra faggatni kezdte Duncant erről a
szokatlan eljárásról. – Amint megláttam azt a szatyrot – mesélte Duncan –,
tudtam, hogy a kezemben lesz, mikor kilépek az épületből, még ha erővel kell is
elvennem tőle és az ablakon kimásznom. – Szerencsére ez a drasztikus akció
nem vált szükségessé, Duncan kielégítően válaszolt a gyógyszerész kérdéseire,
az pedig békésen átadta a DCA-t. Duncan felugrott a plymouthi vonatra, elhozta
a szatyrot, mi pedig beadtuk Katherine-nek az első adagot. Bátran állíthatom,
hogy ez volt életem legszebb születésnapi ajándéka. Reményt adott nekünk.
Táblázatot fektettem fel, hogy követhessem a folyamatot, és a Katherine által
naponta szedett nagyjából tíz különféle tabletta – a szteroidok és
epilepsziaellenes készítmények – mellé négy adag DCA járult. A szerrel
úgyszólván el kell árasztani a szervezetet, hogy a koncentráció egyenletes
legyen, vagyis hatóránként kellett adagolni. Katherine már amúgy sem aludt
zavartalanul, a szinte íztelen gyógyszert pedig nem volt nehéz folyékony
formában beadni. Ha beválik, minden eddigi kezelés között ez a leggyengédebb.
A naponta vezetett feljegyzéseket állandóan ellenőriztem, mutatkozik-e jele
javulásnak vagy hanyatlásnak.
Mindennek ellenére a Katherine-nel ilyen közelségben töltött időnek óriási
előnyei is voltak. Megvoltak a magunk kis titkai. A szteroidok székrekedést
okoztak, mely hosszú és gyakran eredménytelen üldögélést jelentett, ami csak
úgy négynaponként járt sikerrel. Ezek a rendszertelen, de annál értékesebb
sikerrel koronázott megpróbáltatások különleges alkalmakat jelentettek.
Megmosolyogtuk, sőt kinevettük ezeket a nehézségeket, a velük járó önkéntelen
tornagyakorlatokat és újfajta eljárásokat, eszközöket. Mint például a piszkakát.
Mire végre megszületett az eredmény, annyira tömör és kemény volt, hogy nem
lehetett leöblíteni. Együtt töltött tizenhárom évünk során efféle teljesítményt
mindeddig csak én produkáltam néhány alkalommal. Katherine „termékei”
többszöri öblítésnek is ellenálltak. Rendszeresítettük hát a meghegyezett
„piszkakát”, amely leöblíthető adagokra tördelte a kakit, összeesküvők módjára
somolyogtunk az efféle alkalmakkor, és a (természetesen gondosan megtisztított)
piszkakát félretettük a következő alkalomig, persze olyan helyre, ahol senki rá
nem akadhatott, vagy ha igen, fogalma sem lehetett, milyen célt szolgál.
Ezeket a meghitt perceket részben azért említem, mert Katherine nincs már
köztünk, és nem zavarhatja az említésük, amellett úgy érzem, nem sértem, sőt
inkább megtisztelem az emlékét. Hogy ilyen potenciálisan nehéz és félelmetes
helyzetben képes volt mosolyogni, nevetni, elsősorban saját magán, talán
biztatással szolgálhat másoknak, akiket hasonló megpróbáltatás sújt.
A toalett-ügyekben a gyerekek is nagy érdeklődéssel vettek részt, ezen a
területen ők maguk is csak nemrég részesültek oktatásban. Az országos
egészségügyi szolgálatnak köszönhető felszerelés legjobb része egy mobil
alkalmatosság volt, a kiemelhető ülőkéjű kerekes szék – ez éjszaka igen hasznos
volt, de máskor is, amikor a hagyományos lehetőség távolinak bizonyult.
Katherine-nel való kirándulásaink során a gyerekek gyakran szemtanúi voltak,
amikor szükséghelyzet állt elő. Rendes körülmények között általában bementünk
a legközelebbi boltba, és több-kevesebb eréllyel ragaszkodtam hozzá, hogy
igénybe vehessük a személyzeti mosdót. Végül mindig beleegyeztek, és sohasem
ért bennünket baleset. De a mobil szerkezet láttán a gyerekek kijelentették: –
Guríthatjuk anyut, és közben pipilhet! – Katherine mosolygott, én pedig
elmagyaráztam a gyerekeknek, hogy azért ez nem egészen így van.
Utolsó reményünk lévén a DCA – makacsul hittem a sikerében, mint egyetlen
kiútban ebből a lidércnyomásból –, mást nem tehettem, kézzel írt tabellámon
naponta rögzítettem Katherine állapotát. Némelyik napon javult a beszéde. A
március 14-i bejegyzés szerint „Beszéd és mozgás valamivel jobb.” Másnap az
orvosnál ki tudta mondani: – Mindent értek. – De általánosságban egyre
csökkent a mozgás- és beszédképessége, és egyre többet aludt. Majd 27-én
jelentősen javult az étvágya. Teljes ételsort fogyasztott: szusit, egy tálka málnát,
egy fél tábla csokoládét, és mindezt egy nagy pohár hűtött fehér borral öblítette
le. – Remek. Remek – mondta, és ezzel felcsillantotta a reményt. De ezek az
utolsó szavai közé tartoztak.
Március vége felé eljöttek látogatóba jóbarátaink, Phil és Karen, mint néhány
hetente rendszeresen, és Katherine-t a vöröskeresztes kerekes székén kivittük a
kertészeti központba. Állítható fekvőszéket kerestünk, ahol mozgásában
korlátozott ember is kényelmesen töltheti a napot. Katherine láthatólag élvezte a
kiruccanást, nézte a tájat, örült, hogy velünk tarthat. Amikor megkérdeztük,
melyik fekvőszék tetszik neki, vállat vont, elmosolyodott, és megrebbentette a
kezét, jelezve, hogy mindegy. Egy ezüstszürke fekvőszéket választottunk, a
műfajon és a választékon belül a lehető legszebb darabot, melynek a karfája
fából volt. Hazaérve a fekvőszékbe segítettük Katherine-t – az a szép műszőrme
bunda volt rajta, amit Phil és Karen hozott előző látogatásukkor, és Katherine
azóta is mindennap ezt kérte. Meglepődött a fekvőszék láttán, de láthatóan örült,
lelkesen simogatta a karfát, mosolygással fejezte ki, mennyire méltányolja, hogy
a lehető legszebb darabot vettük meg neki. Egy hét múlva abban a székben halt
meg.
Katherine szíve március 31-én, hajnali 3 óra 30 perckor állt meg, amikor én
néhány lépésnyire a számítógépemen dolgoztam. Az utolsó néhány napon már
egyre nehezebben nyelt. Arra számítottam, hogy még legalább egy hétig vagy
még tovább velünk marad, hiszen apám annak idején vízbe áztatott szivacsos
cukorkából készített folyadékon élt körülbelül két hétig. Katherine nem érte meg
a szivacsos cukorka stádiumát, a cukorka csomagja felbontatlan maradt. De nem
lepődtem meg. Halálában megint gyönyörű volt. Eltűnt arcának a szteroidok
okozta püffedtsége, ami drámaian öregítette, és ismét a jól ismert Katherine lett.
De immár holtan. Felébresztettem nálunk időző Melissa húgomat, majd
Katherine két fivérét, Dominicot és Guyt, és együtt virrasztottunk, bár igazában
nem tudtuk, mitévők legyünk, míg be nem állt a sokkhatás.
A DCA-kezelés során őszintén ragaszkodtam a hithez, hogy a szer
megszüntetheti, vagy legalábbis mérsékeli Katherine tüneteit, ha eltaláljuk a
megfelelő dózist. És akkor majd felébred az orvosok érdeklődése, és átveszik a
kezelés irányítását. Még ha Katherine teljesen gyógyszerfüggővé válik, akkor is
az én Katherine-em, az én barátom marad, és ezt minden zűrzavaron át is
éreztetheti velem. De a három nappal azelőtti utolsó tisztességes étkezés után
nem sokkal Katherine már nem tudott nyelni, még a tablettáit sem tudta bevenni,
ahogy a szájába fecskendezett kis DCA-adagot sem, és tudtam, hogy ez már a
vég. Hirtelen, megfosztva a reménytől, valósággal megbénultam.
Melissától tudtam, a szakirodalom azt ajánlja, a gyerekekkel lehetőleg közölni
kell egy hozzátartozó közeledő halálát, hogy felkészülhessenek rá. Ez
ésszerűnek tetszett, úgyhogy a véget megsejtve kivittem a gyerekeket a park
piknikező területére, leültünk egy asztalhoz, és tudtukra adtam a hírt, aminél
szomorúbbat remélem, sosem fognak hallani. Anyukájuk, akiről egy ideje
tudták, hogy nagyon beteg, meg fog halni. Mihelyt felfogták ennek a
szörnyűségét, Ella könnyekben tört ki, és az asztalon át odamászott hozzám.
– Nem akarom, hogy anyu meghaljon! – De Milo a helyén maradt. Nem baj,
ha sír, mondtam neki, de ő csak némán magába fogadta a hírt, majd azt mondta:
– Nem akarok sírni. A kedvedért erős akarok lenni, apu. – Mindenki a maga
módján. Hát csak nézte, ahogy Ella meg én sírunk.
 Katherine-t Jerseyn temettük el, ahol felnőtt. Különös volt, hogy középpontja
vagyok egy közös veszteségnek. Aki csak ismerte Katherine-t, mind tudta,
milyen különleges ember, és átérezte az elképesztő igazságtalanságot, hogy
éppen őt kell elveszítenünk. A sok arc, amelyen eddig csak mosolyt, nevetést
láttam, komor és elgyötört volt, elviselhetetlen fájdalmat tükrözött, szem nem
maradt szárazon. A feszültség, az elszörnyedés, a hitetlenség, a nem várt
fájdalom, hogy most szembe kell nézni egy forrón szeretett személy
megmagyarázhatatlan, igazolhatatlan, megbocsáthatatlan elveszítésével. A
jelenlevőknek sohasem volt egy rossz szava, nem volt egy rossz emléke
Katherine-ről. Az asszonyok fájdalmas részvéttel néztek rám, de valahogy a
férfiak hatottak meg legjobban. A nagydarab Neil nem talált szavakat,
medveábrázatát könnyek áztatták. Tim ráncos arca csupa rettenet és fájdalom
volt. A minden más helyzetben annyira higgadt, kiegyensúlyozott Seamus,
Katherine iskolatársa, akiből helybeli politikus lett, nem tudta megőrizni arcának
rezzenéstelen nyugalmát. És a nagydarab, erős Jim és Mike, akik annyira
gyengéden viselkedtek Katherine-nel látogatásaik során.
A temetés után szakadt rám az utolsó hónap teljes borzalma. Már tudtuk, hogy
hiába reménykedtünk, és így más fényben láttuk Katherine hanyatlását. De
néhány nap elteltével ráébredtem, hogy a bennünket ért tragédia nem szokatlan
esemény. Sokan ennél is rosszabbat szenvednek el. Nem vagyunk Dárfúrban,
Srebrenicában, sem pedig Kongóban, ahol nemrégiben a gyerekeik szeme láttára
faltak fel embereket a lázadók. Katherine-nek jó élete volt egy gazdag
országban, békésen és szinte fájdalom nélkül halt meg, a lehető legszelídebb
módon. Valamennyiünknek el kell fogadnunk a veszteséget, különösen az olyan
gyerekeknek, akiknek csoportosan kell növekedniük, mert a szülői halálozásnak
igen nagy az aránya. Apa nem tér vissza a vadászatról. Anya meghal szülés
közben. Idegenek fogadják be őket, és alkalmazkodniuk kell, vagy annál is
rosszabb történik velük. Többnyire azoknak vagyunk a leszármazottai, akik
alkalmazkodtak. Így az evolúció szinte valamiféle vallásnak hangzik, de én
vigaszt találtam ezekben a gondolatokban. És a mai világban még a
legszerencsésebbek között is kivételesen szerencsések voltunk. Angliában élünk,
egészségügyi szolgáltatás, törvények és jogok országában, szerető barátok és
családtagok körében, és birtokosai vagyunk egy állatkertnek. Amihez egy szép
napon vissza is térek.
Közben azonban úgy éreztem, enyhe nyugtatóra van szükségem, lehetőleg
szerves eredetűre, ami természetes összetevőkből készül, vízből, árpából,
komlóból, és talán öt százalék alkoholt tartalmaz. Szerencsére az ilyen nyugtató
mindenkinek ott van a keze ügyében: Stella Artois. Nem éppen ezt írta fel az
orvos, de az első napokban igen hatásosnak bizonyult. Mint azóta megtudtam,
Stellát az „Asszonyverő” jelzővel is emlegetik szerencsétlen demográfiai
vonatkozása miatt. De még ha ilyen hajlamokat erősít is, nekem emiatt nem
kellett aggódnom.
 HATODIK FEJEZET
AZ ÚJ CSAPAT

Katherine halála után úgy éreztem, ezentúl fikarcnyit sem érdekel az állatkert.
Tévedtem. Felfogtam, hogy a park megőrzése még lehetséges – sőt,
szükségszerű, különben nekünk annyi, az állatokat meg szétszórják vagy leölik
–, és ez a tény rögzült az agyamban. Részemről pedig a többiek, akik ezt nem
látják, mehetnek a fenébe.
A széles körben elfogadott Kübler-Ross-modell szerint a gyásznak általában öt
fázisa van: tagadás, harag, alkudozás (amikor az ember alkut igyekszik kötni
Istennel vagy a sorssal, vagy szerényebb körülmények között azzal a személlyel,
aki elhagyta), depresszió és elfogadás. Úgy érzem, én átugrottam az első hármat,
és mindjárt egyidejűleg depresszióba és elfogadásba süppedtem. De a harag
gondolata nem hagyott békén. Voltaképpen nem is éreztem haragot – hiszen kire
vagy mire is haragudhattam volna egy ilyen véletlen biológiai eset miatt?
Legfeljebb az érintett egészségügyiek némelyikének szűkagyúságára,
balkezességére. De ők is csak intézményesített csavarjai egy döcögő gépezetnek.
Egyébként sem jutott energiám haragra. Annál hevesebben élt bennem a
hitetlenség, hogy emberek ennyire kicsinyesek lehetnek. Nem izgat, ha az utcán
veszekedőket látok, az sem, ha máshogyan fecsérlik értékes idejüket.
Mindennapi eset, ha ilyesmibe bonyolódnak.
Annál jobban csípte a csőrömet sok parkbélinek a kicsinyessége, kivált amikor
ilyen nyilvánvaló és világos közös cél felé igyekeztünk. Végigültem a
megbeszéléseket, hallgattam a véget nem érő, ostoba huzakodásokat és hatalmi
játékokat: „Képtelen vagyok együtt dolgozni Ikszipszilonnal”, „Ez meg ez azt
mondta, mire én...” Álltam kint a parkban, észre se vettem, hogy áztat az eső, de
annál érezhetőbben öntött el a gondozók panaszáradata – például olyasmiről,
hogy lyukasak a talicskák, mikor pedig tudták jól, hogy napirenden van az új
darabok beszerzése –, és közben azon töprengtem, hogyan kerül a világon
egyáltalán bármi tető alá. De végtére is az ilyen látszólag érdektelen napi
ügyekből áll az élet. Az emberek mindennapi tapasztalatai, a megoldásra váró
problémák – ezekről szól az egész, és ezekre kell visszaterelnem a
gondolataimat.
 Még a legszélsőségesebb időkben is határozottan segített, hogy az állatkert
közegének része vagyok. Kinéztem az ablakon, és láttam a munka közben
kacagó fiatal gondozókat – tudták ugyan, hogy beteg van a házban, együtt is
éreztek velem, de nekik mégiscsak az volt a dolguk, hogy az állatokkal
törődjenek, és végezték is a munkájukat. Életben tartani a parkot – ez része az
élet ciklusának. Lények születnek – kismalacok, őzek –, és lények meghalnak,
mint Spar, a tigris, vagy az egyik bagoly. És Katherine. De akármennyire
kétségbeejtő ez nekem, a gyerekeknek, vagy Duncannek és anyának, az élet
megy tovább. Mint valami gazdaságban, ami nem állhat le, csak mert valaki
hiányzik.
És még most következett a munka dandárja. Új tatarozás, új alkalmazottak, és
ami a legfontosabb: megszerezni az állatkert működési engedélyét. Bonyolult
eljárás; két hónappal a folyamodás előtt szándéknyilatkozatot kell tenni, majd
tudomásul venni és megvizsgálni a netán felmerülő ellenérveket. Tudtuk, hogy a
mi esetünkben erős ellenvetéseket várhatunk az állati jogok aktivistáitól, akik
régebben kritikai tűz alá vették a park egykori silány gyakorlatát, a helyi
közönség azonban támogatott, és a tanács sem bocsátott ki ellenséges jelzéseket.
A továbbiak folyamán kitűzik a szemle napját, ami után úgy hat héttel kapjuk
meg az ítéletet. Na jó, eddig rendben. Csakhogy ha elbukjuk a szemlét, nem
iratkozhatunk fel azonnal egy újabbra – végig kell megint kínlódnunk az egész
procedúrát, kéthavi késedelemmel, és esetleg hatheti várakozással az
eredményre. Ha ezt a szemlét is elbukjuk, az a végét jelentené üzleti tervünknek,
ami teljes egészében a nyári évad előzetesen maximálisnak kalkulált bevételén
alapult.
Április elején máris elbuktuk a húsvétot, a szabadidőipar naptárának első és
olykor legnagyobb bevételét hozó hétvégéjét, üzleti tervünk fontos oszlopát. A
tél előrehaladtával óvatosan felvetettük június elejét mint a nyitás időpontját, és
a szemle dátumát ehhez igazítottuk. De az elvégzendő munka láttán a nyitást
idővel júliusra toltuk. Miáltal június 4-ére tűztük ki a szemlét. Most már volt
időpontunk; addig egy sereg feladatot el kellett végeznünk, és ha ezek mind
megvalósulnak, sínen vagyunk. Talán.
Nyilvánvaló volt, hogy szükség van a részvételemre, de eltartott egy darabig,
míg alkalmazkodni tudtam ehhez az immár igen szokatlan környezethez.
Kezdetben néhány óránként egyedül kellett maradnom, hogy kisírhassam
magam. Szerencsére ezt lehetővé tette munkám természete, mint a bárhol fellépő
bajok orvoslójáé és mint igazgatóé. Irányíthattam egy értekezletet,
felügyelhettem egy kerítésoszlop elhelyezését, majd elnézést kérve távozhattam,
nyilván valami halaszthatatlan parkbéli teendő sürgetésére, de többnyire egyik
biztonságos kuckómban húztam meg magam – a padláson, a megfigyelő torony
tetején, a páfránykertben –, és utat engedtem a könnyeknek. Feneketlen kútból
törtek fel, átszakítva a gátat, de ki kellett merülniük, hogy folytathassam a
munkát.
Míg én a házból vagy az elülső pázsitról figyeltem, Steve felvett két új
főgondozót. Rendes körülmények között elképzelhetetlen lett volna, hogy én
nem veszek tevőlegesen részt az állásinterjúk és a kiválasztás folyamatában,
hiszen nyilvánvalóan igencsak személyes érdekem fűződik hozzá, hogy kit
alkalmazunk a helyszínen. Tudni akarom, mi a filozófiájuk az állatokkal való
bánásmód terén, milyen szaktudással rendelkeznek, és persze látni, hogy
egyáltalán hogyan viselkednek a beszélgetés során. Azon néhány alkalmazott
esetében, akiket én fogadtam állásinterjúra, majd alkalmaztam, időnként szóba
kerül maga az interjú mint a közöttünk lévő kapcsolat fontos része.
Emlékeztethetem őket valamire, amit annak idején vállaltak, vagy ők
emlékeztetnek egy ígéretemre, esetleg nevetve emlegetünk egy kényes
pillanatot. De maga az interjú döntően fontos a számomra, hogy megállapítsuk,
ki az, akiben megbízunk, hiszen számos jelölt egyáltalán nem vált be. Ám az
adott helyzetben valahol a tudatom mélyén az motoszkált, hogy a válogatási
folyamat nem szűnt meg, és tökéletesen megbíztam Steve ítéletében.
Ami helyesnek is bizonyult. Az akkoriban felvett mindkét gondozó, Owen és
Sarah korábban nemzetközileg elismert, ritka állatnevelő programban vett részt.
És mindketten hasznos kapcsolatok sorával rendelkeztek, melyeknek alapján
cserét bonyolíthatunk le más állatkertekkel, és megbízhatóságuk a siker
garanciája. Más szóval, mindkét gondozó mögött a ritka állatok nevelésének
közvetlen tapasztalata áll, és akárhova kerülnek, ez a hír követi őket. Sarah
például egyedi és közvetlen tapasztalatot szerzett halászó macskákkal a Port
Lympne Vadasparkban. Az ottani vezetésnek annyira imponált, hogy azt
mondták, egy tenyészpár követheti őt hozzánk, mihelyt meg tudjuk építeni a
megfelelő kifutót. Owen, ez a halk szavú, de magabiztos skót fiatalember, aki
egy tanyán nőtt fel, szintén ritka állatok, mégpedig madarak terén szerzett olyan
tapasztalatokat, melyek mindenhová követik. Az volt a legjobb ötlete, hogy a
flamingók tavát fedjük le nagy, bekerített aviáriummal, és néhány jövőbeli
egzotikusabb szerzeményünk számára telepítsünk mangróveiszapot. Azonnal
beleegyeztem, majd megkérdeztem, hogyan telepítsünk mangrovét. – Még nem
tudom – válaszolta Owen –, de meg fogom tudni, és majd közlöm. – Az már az
én dolgom lesz, hogy kidolgozzam, vajon meg tudjuk-e valósítani az ötletet. Hát
igen. Ilyen kihívásokkal kell szembenéznie egy állatkert igazgatójának. De ezek
élvezetes kihívások, és álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is módom
lesz megbízást adni egy mangróvemocsár telepítésére.
A két főgondozóra, Owenre és Sarah-ra gyakran mint „sztárokra” utaltak az
állatkerti világ emberei, például Nick Lindsay és Mike Thomas – olvastak róluk
a szakirodalomban, a hírnevük megelőzte őket. Még Peter Wearden, kerületünk
környezeti és egészségügyi felügyelője is hallhatott róluk, legalábbis
méltányolta, hogy képesek voltunk megszerezni őket munkatársnak. Owen
például, mint megtudtam, a mi kedvünkért utasított el egy állást a San Diegó-i
állatkertben. San Diego sok területen, köztük az Owenén, világelső, és szinte
elképzelhetetlen lehetőséget kínálhatott volna neki, hogy az érdeklődését
kielégítse. Egy alkalommal megkérdeztem, miért inkább ezt a lepusztult helyet
választotta Britannia egyik legesősebb területén, nem pedig Dél-Kalifornia
forrásokban gazdag, naposabb éghajlatát. – Amikor bejártam a parkot,
szembeszökő volt az elképesztő potenciálja – felelte. – De láttam azt is, hogy
nagy a szomorúság, és ezt a szomorúságot szeretném a visszájára fordítani. –
Owen nem Katherine-re utalt, hanem a park hosszú, lassú, húszesztendei
hanyatlásának az emberekre, az állatokra és az infrastruktúrára gyakorolt
hatására. Feltorlódott törmelék mindenütt, a remény fokozatosan elhalványult, s
nyomában csak fatalizmus és alga maradt.
Lehet, hogy Owen és Sarah sztárok, de nem primadonnák. Fizikumuk erős,
munkabírásuk óriási. Mindketten az Egyesült Királyság távoli állatkertjeiből
települtek át; eleinte nem volt szállásuk, ezért a helyszínen táboroztak, szüntelen
esőben, mosakodni is, mosni is csak a vendéglő mosdójában tudtak.
Felajánlottam, hogy használják a házban a zuhanyt, már amikor működik, de
ragaszkodtak az önellátáshoz – egyébként is, a vendéglőben megbízhatóbb volt a
melegvízszolgáltatás. Esőben-hóban kint voltak a parkban, élen jártak a
gürcölésben, mindketten rendszeresen túlóráztak sötétedésig, javították a
kifutókat, újakat építettek, és állandó irányítás nélkül vettek részt a folyó
munkákban. És teljesítették az engedély követelményét: oktatták a személyzetet
a modern állatkerti működés gyakorlatára.
Annak idején tudtunkra adták, hogy a „csöpögtető” oktatást kell
alkalmaznunk, különben bezárhatunk – vagy egyáltalán ki se nyithatunk. Az
emberek, akiket az állatok gondozására alkalmaztunk, Rob, Kelly, Hannah, Paul,
John, sőt esetenként Robin, ügyesek és gyakorlottak voltak, ám nem
rendelkeztek szakképesítéssel. Hosszú éveken át élesben sajátították el minden
tudásukat, de valamennyiüknek összesen sem volt egyetlen diplomájuk.
Márpedig ebben az időszakban, amikor elsőrendű célunk az állatkert
engedélyének megszerzése volt, az oklevél mindennél többet számított, örültem
ennek a „csöpögtető” folyamatnak, mert az engedély megszerzésének
létfontosságú követelménye volt, hogy képzett személyzetet alkalmazzunk.
Most, hogy a parkot jártam, egyre inkább hittem, hogy a „lehetetlen”, ami
később „valószínűtlenné” vált, most – objektíven nézve – „igen valószínű” lett.
Valójában sohasem kételkedtem abban, hogy sikerül megnyitnunk a parkot, de
annyi pesszimista perspektíva mellett egyre jobban megértettem mások
álláspontját, és nem tetszett, amit a másik oldalon láttam. Tudtam ugyan, hogy
tévednek, de a tagadó tábor létszámának puszta nagysága valósággal letaglózott.
És tagadhatatlanul igazuk volt némely dolgokban. Például évi hatvanezer
látogatóra volt szükség ahhoz, hogy egyenesbe jöjjünk, és pillanatnyilag nem
volt hol etetni őket. Az állítólag jól menő vendéglőben alig lehetett működő
felszerelési tárgyat találni. A mosogatógép, a gázkandalló, a tűzhely, a
mikrohullámú sütő és a három olajsütő közül kettő nem működött. A
választékot, az egészséges, helybeli forrásból származó ételeket illető új
gondolataink alapján nem volt többé szükségünk a két lerobbant olajsütőre, de
minden egyebet pótolni kellett. Álmaimban olyan vendéglő szerepelt, mint tíz
elegáns Conran létesítmény, hogy majd este is nyitva tarthassuk, önálló
egységként, függetlenül az állatkerttől. Bár az utóbbi három év forgalma
erőteljesen zuhant, azt bebizonyította, hogy a vendéglő és a bár a park motorja,
az összbevételnek több mint egyharmada ezeknek volt köszönhető. A vendégtér
elkoszolódott mennyezetburkolata, fénycsöves világítása, súlyos sötétkék
szőnyegei, függönyei, a vastagon zsíros üledékkel teli konyha láttán tudtuk,
hogy alaposan neki kell veselkednünk.
A kereskedelmi adatok azt is kimutatták, hogy augusztus hónapja igen
kritikus: a jegyeladás és a vendéglői forgalom együttesen megközelíti az éves
bevétel felét. Tehát minden ezen a hónapon áll vagy bukik; ha rajtavesztünk,
végünk. – Szerintem az idei augusztus a bevételeteknek úgy hatvan százalékát
fogja jelenteni – tudatta egyik látogatása alkalmával Mike Thomas a vendéglő
igen kevéssé ihlető környezetében üldögélve. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz,
hogy ne maradjon kételyem az előttünk álló feladat nagyságát illetően. Ha a nyár
folyamán érkező hatvanezer ember enni szeretne, egyszerűen nem engedhetjük
meg magunknak, hogy odábbálljanak, és máshol lakjanak jól, ahogy az előző év
tavaszán, a park nyitva tartásának végnapjaiban történt. Az állatok ellátása
mellett ez is üzlet, és a vendéglátói szempontokat szintén fontosnak kell
tartanunk, különben nem tudjuk kifizetni az állatorvos számláját, arról nem
beszélve, hogy a fenntartási terveink sem valósulhatnak meg.
Duncannel tehát elkezdtünk kocsmázni. Félreértés ne essen: szigorúan kutatási
céllal, hogy működés közben figyeljük meg a szolgáltatást. Sok-sok elkötelezett,
önzetlen órát töltöttünk a vendéglátóipari szolgáltatást felderítendő, mire
megállapodtunk egy útmenti kifőzdénél a közeli Plymptonban, eredetileg, mi
tagadás, főleg egy bizonyos ottani pincérnő kedvéért. Nyilvánvalóan
vendéglátóipari személyzetet kerestünk, és megcsodáltuk a hölgy
szakszerűségét. Szinte fel sem tűnt, csak úgy a kilencedik-tizedik látogatásnál,
hogy a leányzó szemre valóságos ázsiai Brigitte Bardot. A másik érdekes dolog a
kifőzde kapcsán az volt, hogy bár igen távol esett a saját intézményünkkel
kapcsolatos vágyainktól, feltűnően jól vezették. És mindig pukkadásig tele volt.
Az éhes helybeliek valósággal özönlöttek ide, és békés soruk majdnem mindig a
bejárattól a pultig nyúlt. Ha tehát érdemleges felderítést óhajtottunk végezni, el
kellett időznünk a vendéglőnek az ebédelők számára fenntartott részében, amit
meg is tettünk. Csak az tűnt fel egy idő után, hogy amikor a Mark nevű kisfőnök
volt jelen, mindig felkért, hogy öt percen belül távozzunk. Kezdetben beérte a
szokásos kibúvóval, miszerint a barátainkat várjuk, de úgy a negyedik
alkalommal már ránk röhögött: – Na és egyáltalán valaha felbukkannak azok a
barátok? – Mark mindenhol ott volt egyszerre: a konyhában, az asztalok között,
a pult mögött, még egy randalírozó kamaszbandát is kiakolbólított, akik előző
este betörték a kirakatot. Rokonszenvesnek találtam, és bevallottam neki, hogy
valójában amolyan szolid ipari kémkedést folytatunk, majd megkérdeztem,
segítene-e nekünk az állatkertben. A munkahelyét nem akarta otthagyni, de
beleegyezett, és ki is dolgozott néhány egyszerű ételsort, amiket viszonylag
könnyen előállíthatunk a vendéglátóipart kiszolgáló nagyobb cégek kínálatából.
Ezek a szolgáltatók több jól ismert állatkertnek is szállítottak, felkerestem hát
némelyiket, megkóstoltam a kosztjukat, és nem is találtam rossznak. Minimális
erőbevetéssel rendbe hozhatjuk a vendéglőt, egyszerű ételek szolgáltatásával
átvergődhetünk a mindennél fontosabb augusztus hónapon, majd a csendesebb
téli hónapokban sor kerülhet a felújításra – jó tervnek hangzott, bennem mégis
aggodalmat keltett. Meglett a pénzünk a fejlesztésre, de kifogytunk az időből.
Amilyen iramban apadt a pénzünk, lehetségesnek tűnt, hogy télen már egészen
másra kell majd költenünk. Mark többször is meglátogatott, tele lelkesedéssel,
de minden idejét lekötő munkája miatt a javaslatai rendszerint nekünk jelentettek
jó sok rohangálást. Ahogy lassan ballagtak a hetek a kritikus időpontig,
döntenünk kellett: kezdjük a halogató stratégiával, vagy vágjunk inkább bele a
teljes felújításba, nyitógálával, fennen hirdetve a gyökeres változásokat? Olyan
emberre volt szükségünk, aki egészében vállalja ezt a problémát, meg is oldja, és
ezzel a park többi bajának orvoslására is megoldást kínál.
És ekkor lépett színre Adam. Rossz hangulatomban ért. Kint álltam a vidrák
kifutója mellett, a parknak egy nagy területén, melyet mindig is a szabadon
futkározó majmoknak szántam, és apám, Ben Harry Mee emlékének akartam
szentelni, aki – bár tudta nélkül, halála után, és ha megéri, egész biztosan
kelletlenül – a park megvásárlására szolgáló tőkét szolgáltatta. Lelki
szemeimmel több trópusi fát láttam, melyeket tarka madarak népesítenek be,
szabadon rohangáló, barátságos, veszélyeztetett főemlősöket, meg egy szerény
emlékművet apámnak valahol, és úgy terveztem, az egészet Ben Harry Mee
Emlékdzsungelnek nevezném. Apám a legkevésbé sem várt volna el semmi
ilyesmit, és tudtam, annak ellenére, hogy helytelenítené a családja jövőjének
biztosítására szánt, nehezen megszerzett tőkéje ilyen eszement felhasználását,
titkon mégis mulattatta volna. Szerettem elképzelni, amint leül békésen
olvasgatni a dzsungel egy csendes ligetében, kacagó jégmadarak és
paradicsommadarak hangja, fura kis majmok nyüzsgése közepette, majd
becsukja a könyvet, és kijelenti: – Ez rohadtul nevetséges. – De minduntalan
visszatér oda, és egy szép napon rajtakapjuk, amint a majmokat eteti valamivel,
amit megfigyelése szerint szívesen majszolnak.
Ezt az ábrándot állandóan fenyegette az állatkerten belüli nyomás, hogy a
területet másra használjuk fel. Tudtuk, az állatsimogatót is el kell helyezni
valahol, akárcsak a természeti tóval ellátott oktatóközpontot, és ezek közösen
felemésztik ennek a területnek legalább a kétharmadát. Aznap délelőtt már
elviseltem a telefonhívások végtelen pergőtüzét, ügynököktől, piackutatóktól,
hirdetőktől, építőktől, továbbá két társaságtól, amelyek jelentéktelen díjazás
ellenében vállalták volna üzleti kiadásaink csökkentésének bombabiztos módját
(mindkettő tökéletesen és nyilvánvalóan gyanús), valamint személyes hívások
áradatát, rendszerint olyanokét, akik régebben dolgoztak a parkban, és szerették
volna visszakapni egykori munkájukat, feltéve persze, ha Iksz és Ipszilon már
nem dolgozik ott. Elegem volt. És ekkor ballagott felém az ösvényen Duncan,
társaságában pedig egy magas, üde képű férfi, maga Adam, aki egy-két hete e-
mailben ajánlotta fel vendéglátó-menedzseri szolgálatait.
A vendéglátás egyike volt annak a kevés területnek, amit többé-kevésbé
kézben tartottunk – legalábbis így véltem akkoriban. De mekkorát tévedtem! –
Hogyan? Igen, értem. Majd megnézem az életrajzát... – Így vagy hasonlóan
kurta szavakkal válaszoltam annak idején, és megjegyeztem, hogy
figyelmeztetnem kell Duncant: pillanatnyilag a legutolsó, amire szükségünk van,
az az, hogy változtassunk a menedzsmenten. Csakhogy Adam maradéktalanul
meggyőzte őt. Előadta, hogy a kiskereskedelmi és fogyasztói hálózatban
dolgozott suhanc korától mostanáig, harmincas éveiig, amikor is apja eladta a
közeli, virágzó Endleigh Kertészeti Központot egy országos láncnak, és
mindketten visszavonultak, hogy más téren folytassák tevékenységüket. Apja
esetében ez azt jelentette, hogy vásárolt egy sárga, kétfedelű repülőgépet, és
céget alapított Dél-Franciaország naposabb ege alatt (a nyavalyás!), Adam
viszont a közelben vett egy szép házat, és a kertészeti központ területén létesített
gazdaboltot, ahol organikus terméket árul a kényesebb vevőknek.
Mennél mélyebbre ástam, annál értelmesebbnek látszott a dolog. Adam
esténként kívánta megnyitni a vendéglőt – megvolt benne a tökéletes maître
d’hotel minden adottsága –, kitűnő ajánlólevelei voltak a kiszolgálás terén,
tapasztalattal bírt a helyi piacon. És azonnal neki akart látni. Egyheti
morfondírozás után alkalmaztuk, és mintha nagy teher került volna le a parknak
arról az oldaláról. Adam a teljes felújítás híve volt, menten neki is látott, hogy
ajánlatokat szerezzen be megbízható helybeli iparosoktól, akikkel már dolgozott,
átverekedte magát az adminisztratív hercehurcán a tanáccsal, sőt még arra is
jutott ideje, hogy elvégezzen egy egynapos tanfolyamot, és megkapja a bár
üzemeltetési engedélyét.
Egyszeriben egyik legértékesebb szerzeményünk lett ez a kölyökkutya-
lelkesedésű, mindenkor makulátlanul udvarias és diplomatikus nyurga férfiú.
Meg se rendítette a kilátás, hogy párhuzamosan szerelje fel a vendéglőt, a boltot
és a konyhát, ugyanakkor vezesse komputerszaküzletét, miközben buzgón
igyekezett kialakítani az elektronikus pénztárrendszert (EPOS), aminek révén
azonnal megtudhatjuk a látogatók számát, hogy mennyit költöttek és mire (a
kritikus, fejenkénti kiadási statisztika, ami fölé kell mindenképpen jutnunk, öt
font volt a jegyáron kívül), sőt még a postai irányítószámukat is, hogy tudjuk,
honnan érkeztek. Egyre inkább támaszkodtunk Adamre; ragyogó képessége volt
minden probléma megoldására, és minden általa észlelt lanyhaságon segített,
még ha közvetlenül nem őt érintette is. – Javasolhatnék valamit? – szokta
kérdezni, kissé meghajolva, mint a sommelier, aki a tudatlan vendéget ki akarja
menteni a bonyolult itallap veszedelmeiből, valahányszor olyan problémába
botlott, aminek mások nem veselkedtek neki kellőképpen. Pontosabban amire
Adamnél egyre jobban támaszkodtam, az az optimizmusa volt. Rengeteget
számított, hogy van köztünk valaki, aki azt mondja: – Persze, nem gond.
Azonnal nekilátok – ahelyett, hogy: – Nagyon költséges lesz, és különben is,
előbb ezt meg ezt kell elvégezni, márpedig az lehetetlen. – Adam legértékesebb
tulajdonsága számunkra kétségtelenül az optimizmusa volt.
Egyszer jó adag vért vesztettem, nagyjából egy litert, mégpedig egy
harcművészeti órán történt buta baleset miatt (előreléptem, amikor hátra kellett
volna, és jól célzott, erős ütés érte az orromat, amitől elpattant valami mélyen az
orrüregemben). A baleseti sebészeten buzgón ontottam véremet egy csomó
összenyomott papírtálcára, és fokozatosan gyengültem. A skinhead-frizurás és –
nyilván valamiféle erőszakos cselekmény következtében – vérző orrú fiatal(abb)
férfiak hátrányt szenvednek a baleseti ambulancián. Mindig megelőzi az embert
egy karambol vagy egy szívzörej, és már káprázott a szemem, elsötétült előttem
a világ, amikor végül talpra tántorogtam, és közöltem a legközelebbi ápolónővel,
hogy mindjárt elájulok, majd ígéretemet beváltva hanyatt estem egy hordágyra.
Egyszeriben bent voltam a sürgősségi sebészeten, halvány tudatában annak,
hogy az orvostudomány egy falanxa esik nekem Vészhelyzet-stílusban,
infúziókkal és egyéb megnyugtató holmival felszerelve. Katherine, aki bevitt,
nem sokat segített elismerő felszisszenésével, ugyanis a falanx vezére egy
bronzbarna ausztráliai műtős volt, akinek rövid ujjú fehér köpenyéből kilátszott
dús izmú karja, amit Katherine az előző két óra folyamán jó párszor mutogatott
nekem. Éppen lecsukódott a szemem és kezdett beszippantani az öntudatlanság,
amikor sóoldatos infúziót kötöttek a karomba, és belém döftek néhány injekciót,
ami egészen különleges hatással járt. Mintha irtózatos szomjamat oltanák,
csakhogy a megkönnyebbült érzés nem a gyomromból eredt, hanem a karomból.
Pontosan ilyen volt, amikor Adam ebben a nehéz időszakban átvette a vendéglőt.
A kirakós egy látszólag mellékes darabkája újult pozitív érzéssel töltötte el az
egész állatkertet. A park tankerje lassan irányt váltott, mielőtt zátonyra futott
volna.
Adam érkezésének egy másik szívvidító hozadéka a derék, jól felszerelt,
dolgos és sokoldalú munkáshad volt. Külön említést érdemel Tim, a kis termetű,
de jó kötésű ács, vezére egy kis szakmunkáscsapatnak, melynek tagjai tömör
tölgyfapadlót fektettek le a vendéglő háromszáz négyzetméterére, hajlított
kiszolgálópultot építettek a három perc alatt egy boríték hátára firkantott kusza
vázlatom alapján, és a visszataszító bárpultot a pompázatos maradékkal
burkolták – mindezt a költségvetésen és mindenestül mintegy hat héten belül.
Eközben érkezett az anyag, villanyszerelők pepecseltek az új, süllyesztett
világítótestekkel, a mennyezeten fokozatosan gipszborítás került az artex, az
emberiség elleni dekorációs bűntett helyébe. Csiszolták a padlót, festettek,
mázoltak, csupa olyasmit műveltek, amit magam is tudtam, százszor is tanúja
voltam – megannyi jele, hogy zajlik a folyamat. Jó érzés töltött el, valahányszor
átmentem a vendéglőn, és beszélgetésbe bonyolódtam valamelyik szakemberrel,
olyan ügyben, melyben magam is meglehetősen jártas voltam. Az ördögbe is,
hiszen hivatalosan, nyomtatásban „csináld magad” szakember volnék! Szakszerű
döntés telt tőlem, ismerős területen, nem kellett mindennek az ábécéjét
bemagolnom, mint holmi laikusnak. Ahányszor csak alkalmam adódott, magam
is bekapcsolódtam egy darabig a munkába, rendszerint ebédidőben (még a jó
iparosnak is van ebédideje, ha kissé sokalltam is). Emlékszem egy kellemes
délutánra, amikor a pult mögötti falról vertem le a ronda csempét
nagykalapáccsal, máskor meg sarokcsiszolóval alkottam turcsi orrú kanyart a
tölgyfával borított szépséges új bárpulton. Röplátogatások voltak ezek egy
egyszerűbb életben, és mindig hamarabb kényszerültem visszatérni az általános
küzdelembe, mint jólesett volna. De mint minden jó és helyénvaló „csináld
magad” beavatkozás, ez is simogatta a lelkemet.
Peter Wearden az első időkben több alkalommal ellátogatott a parkba,
megnézte, hogy mennek a dolgok, tanácsokat adott, és rendszerint rengeteg
bürokratikus salátát hagyott ott, mármint csupa fontos olvasnivalót, például „A
modern állatkert belügyminisztériumi kézikönyve” vagy „Az állatkerti fórum
kiskátéja” című brosúrákat. Az ilyesmi – akárcsak az egészségügyi és biztonsági
témájú szakirodalom, a sokféle étel-, ital- és vendéglátói engedély – valóban
lényeges, ha nem is éppen csábító olvasmány. Valamiféle folyamodvány
megalkotásánál kiváló segítség, ha belekukkantunk a megfelelő paragrafusokba,
vagy álomba ringatnak egy szorgos nap végén. Aztán egy szép napon Peter
olyasmit sózott rám, ami kis híján megkönnyeztetett: a Biologist folyóirat egy
cikkét arról, hogy miért is van szükségünk állatkertekre. Tényleg kerülgetett a
sírás. A roppant dossziék csak fokozták a máris irdatlan mennyiségű ismeretlen
terhet, gyarapították a napjaimat kitöltő, bankoktól, ügyvédektől és hitelezőktől
érkezett sürgős anyagot. És most idepottyant egy tudományos értekezés, amit el
kellett olvasnom és megemésztenem, megtámogatandó a jövendő interjúkat,
sajtóközleményeket és nyilvános vitákat.
Tizenöt éve a londoni Imperial College-ban szereztem diplomát tudományos
újságírásból, és azóta többé-kevésbé abból éltem, hogy szakasztott ilyen
tudományos dolgozatokat és sok még ezeknél is átláthatatlanabbat fordítottam
angolra, bulvármagazinok és újságok, meg időnként rádió- és tévéműsorok
számára. Otthon éreztem magam ebben, sokkal inkább, mint a házban, ahol
éppen ültünk. A cikk ráadásul fénymásolat volt A4-es méretű papíron, annyira
ismerős forma, hogy szinte vonzotta a ceruzámat lapszéli jegyzetekhez. Az
utóbbi tíz hónapban aligha néztem, sőt nem is gondoltam tudományos cikkre az
állatkert megszerzésének sürgető feladatai közben. Habár ekkor már szellemileg,
testileg és érzelmileg szinte végleg kimerültem, most végre arra szólítottak fel,
hogy térjek vissza (ha csak egy lépésnyire is) ismerős területre, és a derűlátásnak
ez a ritka sugara nemcsak arra emlékeztetett, milyen is volt annak idején az élet,
hanem arra is utalt, hogy milyen lehetne újra.
Az állatkert megvásárlásának egyik fő vonzereje számomra az a kilátás volt,
hogy tudományos kutatást folytathatok, és írhatok róla folyóiratokban,
könyvekben, magazinokban. És a tudománynak ez a kis szelete, amit gondosan
összehajtogattam és a zsebembe tettem a ceruza mellé, amivel hamarosan
firkálok majd rá, arra emlékeztetett, hogy mindez még lehetséges. Mihelyt
megoldjuk a félmillió fontnyi kölcsön megszerzésének idegesítő ügyét. És
megfelelő módon költjük el, hogy működési engedélyt kapjunk. És ha az
engedély idejében megérkezik, aztán meg elegendő látogató tódul be az állatkert
kapuján, hogy fedezhessük a kölcsön kamatait. Potomság. Azután máris
törhetem a fejem kutatási témákon.
Néhány hét múlva újabb lelkesen fogadott tudományos falat került a kezembe:
az Állatparkok Ausztráliai Körzeti Szövetségének (ARAZP) a Prionailurus
viverrinus, vagy halászó macska tenyésztésével kapcsolatos kézikönyve. Belénk
vetett óriási hite bizonyítékaként, feltéve persze, hogy megkapjuk a működési
engedélyt, egy másik állatkert, Port Lympne felajánlott nekünk egy halászó
macska tenyészpárt. Ez az állat hihetetlenül erőteljes, közepes méretű macska.
Úgy nyolcvanöt centiméter magas, a súlya mintegy tizenöt kilogramm,
magasabb az agárnál, és súlyosabb, mint a staffordshire bullterrier. Tartását
„veszedelmesnek” minősítik, vad állapotban, ázsiai szülőhelyén ismeretes, hogy
„megküzdött kutyafalkákkal, csecsemőket ragadott el, sőt megölt egy
leopárdot”. Az IUCN, a Természetvédelmi Világszövetség szerint „közel áll a
veszélyeztetettséghez”. Bár csupán egy kategória választja el a „legkevésbé
veszélyeztetett” státusztól, ugyancsak egy kategóriával van távolabb a
„sérülékeny”-től, ami az IUCN szerint a veszélyeztetett állatok Vörös Listájára
helyezné. Folyamatos aktív védelmi intézkedések nélkül igen ritka, hogy állatok
hátrább kerüljenek a listán, olyan helyre, ahol már nem veszélyeztetettek.
Várhatóan inkább feljebb kerülnek, a „veszélyeztetett” kategóriába, onnan pedig
a „kritikusan veszélyeztetett” csoportba, majd kérlelhetetlenül egyenesen a
„kihaltak” közé. Megy, mendegél, elment.
De azért van remény. A megóvási intézkedések hatékonyak – 2006-ban 172
fajta került feljebb a listán egy kritikusabb kategóriába, ugyanakkor 139 mozdult
el lejjebb, kedvezőbb helyzetbe. És az állatkerteknek van még egy létfontosságú
kategóriája: „vad állapotban kihalt”. Ismeretes, hogy egyes állatok visszatértek
ebből a kategóriából, holott már súrolták a visszavonhatatlan „kihalt” besorolást,
sőt jóval lejjebb kerültek a listán, vissza a vad állapotba, a „legkevésbé
veszélyeztetett” csoportba. Szokatlan, de erősödő irányzat ez, és hála az olyan
úttörőknek, mint Gerald Durrell, az állatkerti közösség figyelme egyre inkább a
fogságban tenyésztő programokra irányul. Ezekből nem mindig következik,
hogy az állatokat visszavezetik a vad állapotba; fajok nemegyszer azért halnak
ki, mert már nincs elegendő általuk kedvelt életterük a vadonban, hogy
fennmaradhassanak. A fogságban tenyésztés immár a megmaradt természetes
élőhelyeken is elsőrendű fenntartási intézkedés, ahogy az állatkertekben is egyre
elterjedtebb, és ennek köszönhetően fény derül azokra a különleges
követelményekre, amelyek lehetővé teszik az állatok szaporodását. Rendkívül
fontos különbséget jelent a „kritikusan veszélyeztetett” és a „kihalt” állapot
között, ha nemcsak tudni véljük, hanem valóban pontosan tudjuk, milyen
állapotokat, környezetet célozzunk meg.
A halászó macska kényes eset, mivel igen agresszív faj. Némelyik hím megöli
a nőstényt, ami nem a legjobb módja a fajta fennmaradásának. Nem tudjuk, mi
készteti őket erre, bár a szerelmesek civódása nem valami jó módozata az
alkalmazkodásnak. De sikeresen tenyésztettek halászó macskákat Port Lympne-
ben, Ausztráliában (ezért volt már róluk ausztráliai tenyésztési útmutató – az
EEP, az európai veszélyeztetett fajok programja még csak tervezte a magáét),
meg más helyeken világszerte. Kis szerencsével hamarosan a Dartmoor
Zoológiai Park is feliratkozhat a sorba. És ahogy a fajta élőhelye a
mezőgazdaság terjedése miatt csökken India északi részén, Burmában,
Thaiföldön és Szumátrán, ha feljebb kerül a Vörös Listán, legalább lesz
változatos ivadéknépesség fogságban, ha újra elérkezik az idejük. És legalább
még lesznek halászó macskák.
Ez a tudományos munka közvetlenül alkalmazható volt arra, amit el akartunk
érni a terepen – a működési engedély megszerzésének is egyik követelménye
volt, hogy ilyen jellegű projekteket indítsunk –, mohón faltam hát a kézikönyvet.
A macskák számára létesítendő kifutó minimális mértékét például negyven
négyzetméterben határozták meg. Az ausztráliaiak nyolcvanötöt alakítottak ki.
Nálunk akár százhatvanat is kaphatnak. Miért is ne? Területünk van. Jobb
kevesebb fajtáról gondoskodni, mint egy nagy sereg különféle boldogtalan
állatot összezsúfolni, hogy visszacsalogassuk a megcsappant érdeklődésű
közönséget. Egyébként is a halászó macska pompás, tetszetős teremtmény,
megérdemli a saját területet. Mintázata mint egy nagyobb cirmosé, a leopárdéval
keresztezve, arany-zöldes bunda hátterében. A halászó macska éber
érdeklődéssel ül a folyóparton, míg egy szerencsétlen hal arra nem vetődik, mire
ő fejest ugrik, és állkapcsával elkapja a zsákmányt. Más macskafélék, például a
tigrisek és a jaguárok bemennek a vízbe, de a halászó macska az igazi
specialista: energikusan gázol, még ha éppen nem vadászik is – nyilván nem
érdekli az a tény, hogy a macskafélék általában nem kedvelik a vizet. Nagyon
örültem, hogy ilyen egzotikus és figyelemre méltó állathoz juthatunk, és ez
ugyan még a (nem túl távoli) jövő zenéje volt, de azért ott tartottam a
kézikönyvet az íróasztalomon, hogy hangulatjavítóként mindig szem előtt
legyen.
Hogy megkaptam ezt a brosúrát, mellékesen még egy kellemes tapasztalatot
eredményezett: első kézből értesülhettem, mi történik, mikor a tarajos sül
bepipul. Mindig örülök, ha egy állat megszégyenít, amire a munkám szerencsére
bőségesen kínál lehetőséget. Egyik éjjel elkerült az álom, mert hirtelen
sugallatom támadt a halászó macskával kapcsolatban. Az állattartási útmutatóból
egyebek közt megtudtam, hogy ez a ritka kis bestia folyóvíz közelében szeret
élni. Vizes élőhelyét Ázsia-szerte gyakran rizsfölddé alakítják. Noha víz alapú az
is, de állóvíz. A mi területünket sűrűn öntözi a Dartmoorról lecsorgó víz, és több
helyen természetes folyók erednek: némelyik a két tó valamelyikébe ömlik, vagy
a két vizesárokkal körülvett kifutó egyikébe, gyakran meg csak mocsaras talajt
képez a kevéssé használt területeken. Ha ezeket a folyókat szabályos vízi úttá
alakítjuk, igazi látványosság lehet belőlük, sőt – kisebb mértékben, talán
világítási célra – vízierőmű. És hasznára lehetnek a halászó macskáknak,
akiknek a kifutóját egy élő vízfolyás kanyarjait követve alakíthatnánk ki.
Ösztönszerűen éreztem, mi lenne ehhez a legjobb hely: az a rész, amit én még
mindig „zsiráfmezőnek” neveztem, pedig most már „kismacskafajták mezeje”,
ahol a flamingók tavát magába foglaló, szabadon bejárható kifutóval határos. Itt
akart Owen mangróvemocsarat telepíteni a madarainak, és a tenyésztési
kézikönyvből megtudtam, hogy a halászó macska is kedveli a mangrovét, ami az
IUCN szerint szintén veszélyeztetett. A két kifutó kereszteződésénél természetes
forrás fakad a mocsaras talajból, és tüskés bokrok, burjánzó egzotikus növények
között csordogál a tóba. E felé a bozót felé indultam hajnali háromkor a fejemre
erősített lámpával, kezemben jegyzetfüzettel, hogy megvalósíthatósági
tanulmányt végezzek a halászó macskák kanyargós kifutója kapcsán, ami belefut
Owen flamingó-tavi madarainak mangrovéiba – a madarak, illetve a macskák
számára természetesen elkülönítve kell telepíteni a mangrovét, gondoltam,
különben rövid életű lenne a madarak haszonélvezete, sőt, maga a madarak
csapata is.
Egy óra elteltével, miután a lábam csupa víz lett, a karom csupa karmolás,
elégedetten tértem vissza: ez a hely ideális lehet, hogy innen eredeztessünk egy
folyócskát, ami majd végigcsorog a halászó macskák futurisztikus, XXI. századi
kifutóján. Álltam a mezőn, a zseblámpa fényénél felvázoltam néhány ötletet,
majd nyújtózkodtam, ásítottam, és tudtam, hogy most már nem fog elkerülni az
álom. De úgy gondoltam, előbb még kerülök egyet a szabad bejáratú rész felső
sarka felé, ahol a tarajos sülök élnek (ez a kifutó is valamelyest felújításra
szorult, de ez a munka még váratott magára). Jártam már néhányszor a sülöknél
különféle gondozókkal, legutóbb Steve-vel, a kurátorral, segítettem odacipelni
néhány jókora darab friss fatuskót, amin szívesen rágódnak ezek a derék
rágcsálók, hogy fékezzék hódfajta metszőfogaik túlzott növekedését.
Napvilágnál Sül úr és Sülné megmaradtak a házukban, míg a kifutójukat
tisztították, természetadta félszegségük és éjszakai életmódjuk bent tartotta őket,
az ajtót tehát sohasem kellett bezárni, miközben az udvarukban járkáltunk.
Így hát hanyagul átlendültem a kerítésen, hogy összeszedjem számos
elhullajtott tüskéjüket, mielőtt belerohadnának a talajba. A tarajos sül tüskéje
igen csinos, ahogy az engedélyezetten vadászható elefántok agyara is. Némelyik
tüske 12 hüvelyk hosszú, vékony, és tökéletesen szimmetrikus, krémszínű és
barna gyűrűk csíkozzák, de akad alig három hüvelyk hosszú is, mely középen
olyan vastag, mint egy tollszár, és lényegében egyszínű. Nincs köztük két
egyforma, csak abban egyeznek meg, hogy mindegyiknek rendkívül hegyes a
vége, és kis tüske van rajta, aminek segítségével beleakaszkodik a bőrbe, mint
volt alkalmam tapasztalni, amikor nem kellő óvatossággal tisztogattam
sültüskéket a csap alatt. Néha horgászcsalinak használják, vagy szépírásnál
tollhegyre erősítve, vagy egyszerűen csak egy bögrébe teszik dekoráció gyanánt.
Régebben a park boltjában is árulták, míg egészségügyi és biztonsági aggályok
miatt ezt meg nem tiltották, de én főleg azért gyűjtöttem, mert a megfelelő
méretű tüskének a tarajos sül bőréhez tapadó tompa vége kiválóan alkalmas
érintőceruzának a modern mobiltelefonhoz. Az eredeti mobilos ceruzámat
elveszítettem, a sülök kifutóján talált, megtisztított és méretre vágott utolsó ilyen
célra alkalmazott tüskét pedig eltörtem.
Most azonban engem készültek méretre vágni. Ahogy mit sem sejtve
kotorásztam a sárban, Sül úr kirontott a házából, meredező tüskéin megcsillant a
zseblámpa fénye. Meglepett, mennyire aktív, de nem ijedtem meg, hiszen
számtalanszor jártam a kifutójukban minden baj nélkül. Csakhogy az
napvilágnál történt, amikor Sül úrnak jobb dolga volt, például
összegömbölyödve (és vélhetőleg óvatosan) aludt Sülné társaságában. Most
azonban behatoltam a területére, a kertjébe, az ő munkaidejében, és ez egyáltalán
nem volt ínyére. Ahogy ide-oda caplatott, igyekeztem kitérni az útjából, azzal az
eredménnyel, hogy hamarosan sarokba szorított. Ekkor úgy háromméternyi
távolságban hátat fordított nekem, majd nagy sebességgel megindult
hátramenetben, gyönyörű tüskéinek mozgatható tömegét mint holmi halálos
indián fejéket lobogtatva. Épp csak annyi időm volt, hogy felmérjem
nemtetszésének mértékét, valamint az elfogadhatatlan következményeket, ha ott
maradok, és máris cselekednem kellett: azon kaptam magam, hogy
hátrabukdácsolok a sötétben, át a kerítésen, majd nagy zökkenéssel fenékre esem
egy csalánosban a túloldalon. A csalán behatolt a pulóverembe, és alaposan
összeszurkált, mire ki tudtam veckelődni közüle. Juj, juj, JUJ! Felálltam, és
elnevettem magam. Újfajta tisztelet ébredt bennem ez iránt a söröskancsó méretű
állati tűpárna iránt, miután rágcsáló létére totális vereséget mért rám. Sül úr-
Direktor úr: 1-0. Szép volt.

MOCSKOS TONY
Katherine halála után talán egy héttel ismertem meg Tonyt, miközben a parkot
jártuk a gyerekekkel. Ez még Katherine temetése előtt történt, és mindenki nagy
ívben elkerült, de néhányan a filmesek közül, akik már az állatkert megvásárlása
előtt a sarkamban jártak – és elszántan beásták magukat a nyitás napjáig, ha
ugyan valaha is elérkezik ez –, habozva megközelítettek, mondván, van itt
valaki, akivel, ha alkalmasnak érzem az időpontot, találkoznom kellene. Nemrég
béreltünk egy munkagépet, és a kezelője, Tony, aki már vagy egy hete a terepen
tartózkodott, igen jó benyomást tett mindenkire. Az állatgondozók kedvelték, a
karbantartók kedvelték, a filmesek kedvelték, és Tony úgy kezelte a gépet,
mintha szerves tartozéka volna. Bravúros ügyességgel vágott rendet bozótban,
törmelékben, majd egy balerina kecsességével szökkent látszólag
hozzáférhetetlen területekre, semmiben sem tett kárt, és a mechanikus
dinoszauruszkar óriási, féltonnás markolójával olyan kifinomult műveleteket
hajtott végre, hogy láttára egy szívsebészben is megállt volna az ütő. Vagyis
Tony tudta kezelni a gépet. De tudta kezelni az embereket is, márpedig ez idő
tájt mind több emberi probléma merült fel.
Az új csapat nem jött ki valami jól a régi csapattal, gyanakvó pillantásokkal
méregették őket, mintha potenciális kollaboránsok lettek volna a régi rendszer
állítólagos kihágásaiban, amiknek a híre sűrűn kavargott az állatkerti világban.
Az új emberek közül még soha senki nem dolgozott ilyen helyen, ami maga volt
a Vadnyugat, összehasonlítva régi környezetükkel, amelynek rendezett
ranglétráján lépdeltek fölfelé. De Tony igen. Tizenhét éves gépkezelői
pályafutása során már sokkal rosszabb körülmények között is dolgozott, és nem
titkolta, hogy szeretne egésznapos munkát kapni nálunk. Nekünk pedig állandó
karbantartóra volt szükségünk. John sok mindenhez értett, ügyesen javított,
barkácsolt, de ő maga is bevallotta, hogy a papírmunka nem az erőssége. Olyan
felelős személyre volt szükségünk, aki megbirkózik a rendelésekkel, megírja a
nyugtákat, vezeti egy modern állatkert forgalmas karbantartó részlegét és kezeli
a költségvetését. Beszéltem Johnnal, aki így nyilatkozott: – Ha ennek az ürgének
kell a meló, én rá szavazok, és boldogan dolgozok a keze alatt – ami pozitív
válasznak hangzott. Tony szakképzett szerelő, hegesztő, továbbá mesterlövész
volt, és mint az olimpiai íjászcsapat segédedzője, szívesen vállalkozott leckék
adására a parkban, ha felmerül az igény. Mivel akkor nemigen forogtam az
emberek között, mások véleményét kértem, és a válasz egyhangú volt.
Mindenkinek kellett Tony, így aztán nekem is. A filmesek megkérdezték,
készíthetnek-e rólam távoli felvételt, amint Tonyval beszélek és alkalmazom, hát
állásinterjút rögtönöztem a munkagép mellett, kikérdeztem Tonyt,
meggyőződtem felőle, hogy illeszkedik a mi igényeinkhez, ahogy bánik az
emberekkel, majd egy kézfogással alkalmaztam. Azonnal a csapat
felbecsülhetetlen tagja lett: mindenkit felvidított, buzdított, és igen hatékonyan
alkalmazta műszaki tudását.
Amint munkához látott, kiderült, hogy van még egy különleges adottsága.
Amikor sok évvel azelőtt építkezéseken dolgoztam, megállapítottam, hogy a
bőséges káromkodás alapvetően az építőipar tájnyelve. Mindenre kiterjed, a
szakmai terminológiát is beleértve. A cement „szar”; ami ferde, az „cseszettül
áll”. A szitokszavakat kötőszónak használják vagy tölteléknek, ha éppen nem jut
eszükbe valami; például annak idején, amikor első nap dolgoztam kőművesek
mellett, a mellettem dolgozó szaki megkérdezte: – Ideadnád a... ööö, azt a
kibaszott izét... ööö, a kibaszott kalapácsot? – Megállapítottam, hogy ebben a
közegben minden harmadik-negyedik szó szitokszó. Tony, mint a műfaj
veteránja, obsitos katona, minden második főnév helyett trágárságot alkalmazott,
bár az arány néha visszaesett a szakmai átlagra.
Az ő beszédét tehát nemcsak díszítik, hanem egyenesen alkotják a
szitokszavak, ám ha az ember ezt elfogadja, és jól odafigyel, szinte költői
minőséget fedez fel a mondókájában. Egyszer sarokba szorított, és előadta
aggályait, miszerint nem elegendő, ha hirdetési stratégiánk a nyomtatott médiára
szorítkozik. Véleménye így hangzott: – Nem minden fasz olvassa a szaros sajtót.
Basszanak meg, ha egy picsa is beszopja. Vagy egy rohadt pöcs. – Nem éppen
költői szöveg, de kétségtelenül erőteljes. Új kollégánk el is nyerte a „Mocskos
Tony” nevet (olykor egyszerűen „Kibaszott Tony”-ként emlegettük,
megkülönböztetendő „Koszkos Tony”-tól, aki később került közénk), és
kinevezte magát a „DZP Mocsok Klub” elnökének.
Katherine halála előtt rendszeresen jártam kint a terepen, mindenkit
meghallgattam, igyekeztem hidat verni az emberek között, szólásra bírni őket.
És miután Katherine meghalt, időnként újra kijártam, ám ha közelről láttam is
mindent, úgy éreztem, mintha igen távol lennék. Még csak annyi energiát sem
tudtam kicsiholni magamból, hogy megvessem a szánalmas civódást, ami nap
mint nap tanúsította, hogy egynémely alkalmazottunknál még Milo és Ella is
nagyobb öntudattal rendelkezik. Oly sok volt a teendő, és oly egyenes vonalban
kellett haladnunk, hogy szinte bűn volt ennyi energiát fecsérelni ilyen
semmiségekre. Akinek csak volt némi üzleti tapasztalata, ha megszólítottam,
megnyugtatott, hogy az alkalmazottak mindig nagy hasfájást jelentenek, de az én
eltávolodott állapotomban végső soron úgy tűnt, hogy az állatok elleni bűn, amit
tesznek. De mint minden válságban, ha az alkalom megkívánta, minden
kicsinyességet sutba vetettek, és mindenki összeszedte magát, eltökélt,
gyakorlatias szakszerűséggel. Akárcsak aznap, amikor eljöttek a két jaguárért, és
kis híja volt, hogy minden ki nem siklott.
A kezdeti idők egyik napján eljött az ideje, hogy a két nőstény jaguárt
elköltöztessük. Nagy esemény volt ez a számunkra, mert Peter Weardennel
állapodtam meg benne a tanácsnál, valamint Mike Thomasszal, és tudtam, hogy
az egész állatkerti közösség árgus szemmel figyel. A régi rendszer idején ez nem
történhetett volna meg, és noha keserű pirula volt nekünk, tudtuk, hogy a két
gyönyörű jaguár vadonatúj kifutóba kerül, egy célszerűen kialakított
nagymacskaparkba, melyet az állatkerti szövetség egyik rangidős tagja birtokol
és vezet. Leróttuk tartozásunkat. A jaguároknak jobb soruk lesz, nekünk
ugyancsak, mert nem kell számolnunk a szökésük állandó kockázatával, és
ahogy mondták, idővel még kaphatunk is viszonzásul néhány zebrát. Ha pedig
minden lebonyolódik, a gondozók végre-valahára lebonthatják a jaguárok
közutálatnak örvendő rozzant faházát.
Néhányan felvetették, hogy tulajdonképpen el is adhatnánk a jaguárokat,
darabját akár több ezer fontért egy magángyűjtőnek, aki a Veszedelmes
vadállatokkal kapcsolatos törvény értelmében teljesen legálisan tarthatná őket,
megfelelő körülmények között. Nagy szükségünk lett volna a pénzre, de nem
akartunk ballépést elkövetni. Ilyen vizsla tekintetek kereszttüzében nem volt
megfelelő az idő, hogy eltérjünk a törvény betűjétől. Azonkívül alig vártam,
hogy láthassam, hogyan dolgozik egy csapat a tekintélyes, elsőrangú norwichi
Thrigby Hall állatkertből, és kezdetben nem is csalódtam.
Makulátlan és jelöletlen fehér kisteherautó érkezett, pont amilyet egy
vízszerelő használna (csak épp ezek az emberek akkor jöttek, amikorra ígérték),
és két hihetetlenül őszbe csavarodott hajú parkőr szállt ki belőle, a jól bevált
barna bakancs, a kötelező, kajla Indiana Jones-kalap és a derekukra csatolt
bőrszütyő kivételével tetőtől talpig zöldben. Cserzett képükkel meg az
öltözékükkel akárha részei lehettek volna a jaguárház körüli erdőnek, szinte
mintha őket is moha lepné, vagy egy ökörszem röppenne ki menten a
szakállukból. Akárcsak Bob Lawrence, aki a Midlandsből jött, hogy kérésünkre
altató injekciót lőjön Királyba, úgy tűnt, ez a két fickó is mintha ismerős volna
és meg is birkózna itt mindennel.
Igencsak meglepődtünk hát, mikor a teherautó hátuljából faládákat vettek elő,
amelyek mintha nem éppen jaguárok szállítására szolgáltak volna. Rob, a
főgondozónk ezt szóba is hozta. – Semmi gond, számtalan jaguárt költöztettünk
már ezekben – nyugtattak meg minket a pasasok. A strapabíró rétegelt
falemezből készült újabbik skatulyát vetették be elsőnek. A jaguárházban a
kifutó tömör acél kapuja elé tették, majd nagy keresztlécekkel oda is szegezték,
nehogy elmozduljon, ha netán csak némi tusakodás árán sikerülne betuszkolni az
első jaguárt. Kelly a szokásos módon, csemegével csalogatta kifelé, a kaput
felhúzták, a nagymacska beszökkent, a láda ajtaját rácsukták. Ilyen egyszerűen
ment. A ládán nem volt ablak, egy sűrű rácsos ajtón kapott fényt. Lecipeltük a
teherautóhoz, és költöztetők sem rakhattak volna be óvatosabban egy
porcelánkészletet tartalmazó faládát: csak lassan, vigyázva. Csupán arra kellett
nagyon ügyelni, hogy egy ujjunk se kerüljön a drótháló közelébe, mert a
szállítmány egy szempillantás alatt leharapná és elfogyasztaná.
A sikeres hadmozdulaton felbátorodtunk, ám a második láda nem látszott
annyira alkalmasnak, mint az első: a tetőlemezén a körülbelül négyzetlábnyi
ablakot kívülről-belülről egy-egy réteg drótháló fedte. Ez az alkotmány is
lemezelt fából készült, csak sokkal régibb és elnyűttebb volt. Rob ismét
kétségeinek adott hangot, kivált az ablakot borító elgörbült és az ajtóénál
vékonyabb szálú drótháló erősségét illetően. – Biztos, hogy ezt a ládát nem
pumáknak szánták? – kérdezte, de megint megnyugtatták, ezúttal már kissé
nyűgösebben, hogy nem lesz gond. Összedugtuk a fejünket, és úgy döntöttünk,
hogy némileg kételkedve, de hiszünk a parkőröknek, noha a jaguár sokkal
erősebb a pumánál – sőt a leopárdnál is –, s esetében a testsúly és a harapási erő
aránya jócskán felülmúlja bármelyik nagymacskáét.
Ennek köszönhetően képes átharapni a teknősbéka páncélját, és nagyobb
vadra, például szarvasra (sőt, ha valakinek peche van, emberre) is vadászik, és
támadáskor tépőfogaival közvetlenül a koponyát harapja át. Nem igazán
örültünk volna, ha utasunk kiszabadul.
A láda felállításánál és rögzítésénél az előbbi technikát alkalmaztuk. Kelly
hívta a nagymacskát, az éhesen rögtön be is ugrott a ládába, mire rácsukták az
ajtót. És ekkor kezdődött a haddelhadd. Ez a jaguár a mogorvábbik nővér volt, és
egyáltalán nem élvezte a bezártságot; sem az nem tetszett neki, hogy túljártunk
az eszén, se mi magunk, ahogy a tetőlap ablakán át bámultunk rá. Csapkodni
kezdett egy vadállat szinte természetfeletti erejével, majd a köztünk húzódó
drótháló ellen bevetette legfőbb fegyverét: félelmetes állkapcsát. Nem volt öröm
látni, hogy az első réteg kis híján megadta magát.
Fogai, villogó szeme, a vad hörgés a ládából, ami már dülöngélt – bár mint
örömmel megállapítottam, még nem dőlt fel mindez egyszeriben a Jurassic Park
első jelenetét juttatta eszembe, amikor is egy óriási teremtmény a vártnál sokkal
nagyobb erőt fejt ki, hogy szabaduljon a fogságból. Valaki meg is hal abban a
jelenetben, és pillanatnyilag ugyan távol voltunk ettől a lehetőségtől, de
óhatatlanul eszünkbe ötlött, mi lesz, ha netán elvétjük a következő mozzanatot.
Leggyatrább forgatókönyvünk az lenne, ha egyszerűen kinyitnánk a ládát, és
visszaengednénk a jaguárt a házába, a parkőrök meg jöjjenek újra máskor. De ha
sokat lacafacázunk, az állat valószínűleg egyszerűen áttöri az ablakot – hiszen
annyira óhajtja társaságunkat –, és akkor nemigen kísértené a honvágy. Mielőtt
ez bekövetkezne, a jaguárlakban tartózkodó négy-öt ember nyilván idejében
eltisztulna, hogy a házat be tudjuk zárni, mert ha nem sikerül, akkor John, a
lőfegyverek bajnoka, kénytelen lesz lepuffantani a vadat, ami éppenséggel nem a
legrokonszenvesebb lehetőség. Ez a terv azonban valamelyik fázisában esetleg
füstbe mehet – megint az „ismeretlen ismeretlen” –, és határozottan kell
fellépnünk, hogy minimálisra csökkentsük a kockázatot az emberek meg az állat
viszonylatában, mely utóbbi esetleg kárt tehet magában, ha tovább csócsálja a
dróthálót.
Szorított az idő, értékes volt a helyzet komoly csoportos elemzésének minden
kiszorított másodperce. Arra jutottunk, hogy ha a belső drótháló megadja magát,
kinyitjuk a kifutóba nyíló kaput, távozunk az épületből, és a kaput becsukjuk
magunk mögött. Aztán pedig, úgy számítottuk, lesz időnk megerősíteni az
ablakot, és az áttelepítés terv szerint megtörténhet. Ez még nem volt ok vörös
riasztásra, de könnyen arra is sor kerülhetett volna.
 Valaki azt javasolta, hogy csúsztassunk néhány fémlécet a felső háló alá, ahol
leszorítják a lecsavarozott rögzítők, és én már futottam is a szerencsére alig pár
méternyire levő műhelybe, Paullal és Andy Goatmannel: a fiatal dögnyúzó épp
leszállított valamit, és válsághelyzetben mindig rendelkezésre állt. Jó, hogy
éppen működött a műhely, legalábbis bizonyos mértékig. Paul gyorsan talált is
néhány alkalmas fémlécet, és hamar méretre vágta őket a frissen áthelyezett,
padra szerelt csiszológéppel, jószerint egyetlen szerszámunkkal. Andyvel a
háromnegyed részben már kitakarított padláson keresgéltünk a régi
mezőgazdasági kacatok között valami kampófélét vagy olyasmit, ami
kampóként alkalmazható, hogy a fémlécek becsúsztatásához a láda lemezeit fa
tetején megemeljük a dróthálót, lehetőleg úgy, hogy a művelet során egyetlen
ujjunkat se veszítsük el. Azt hiszem, végül egyetlen rudat használtunk, egy nagy
kalapáccsal kampóssá alakítottuk a végét, és sikerrel alkalmaztuk. Valamelyik
erős ember beakasztotta a drótrácsba, a szükséges néhány milliméterrel
megemelte, és a léceket egyenként beillesztettük. Miközben bekerültek a rács
alá, még szinte láttam magam előtt a Jurassic Park jelenetét, de aztán a jaguár
fokozatosan megnyugodott. Mi úgyszintén. Amikor a feje fölött megszűnt a
világítás, abbahagyta a csapkodást, bár még továbbra is halkan, nyugtalanítóan
morgott. A parkőrök odanyilatkoztak, hogy elégedettek, és a jaguárt további
incidens nélkül betelepítettük a teherautóba.
Miközben elhajtottak, azon töprengtem, hogy ha egy átlagos gyanútlan autós
netán nekikoccan a fehér kisteherautó hátuljának, az potenciálisan szörnyű, előre
nem látott következményekkel járhat, hiszen esetleg két szerfelett nyugtalan,
középsúlyú vadállat zúdul a hűtőjére. Előre riasztottuk az útvonalon a fegyveres
rendőröket, de percekben mérhető reakcióidejük aligha nyugtatná meg az esetleg
máris megsebesült személyeket a helyszínen.
De ez már nem a mi gondunk volt. A kilencórás utazás végül baj nélkül
lebonyolódott, a két jaguár sikeresen áttelepült sokkal alkalmasabb környezetbe,
nekünk pedig ott maradt a néma, üres kifutó, mely nemrég még annyi
aggodalom tárgya volt. A haddelhadd alatt, míg a jaguáros láda még ott billegett
a háttérben, viccből azt mondtam Andynek, ha van éppen tartalék fegyvere, itt
lenne az idő az alkalmazására. Később, amikor már mindenki csomagolt, Andy
megmutatta, hogy a vészhelyzet közepette nadrágzsebébe csúsztatta 357-es
Magnum revolverét. A jelentős méretű lábasjószág lelövésére kibocsátott
fegyver hat töltényűre közül négyet használatra alkalmatlanná tettek. Hiszen aki
ennek a fegyvernek két lövésével nem tud leteríteni egy ökröt, az rossz pályát
választott. Akárhogyan is, visszatekintve nagyon megnyugtató volt ez a két nagy
erejű lövedék, főként olyan ember kezében, aki nem veszíti el a lélekjelenlétét.
Örültem, hogy ha netán elvadulnak a dolgok, akadt volna olyan ember, akinek
helyén van az esze, és kezében a fegyver. Ha mondjuk valami jól indul, de aztán
John a válságos pillanatban megcsúszik egy vizes levélen, jó tudni, hogy Andy
ott van a közelünkben.
Andy hivatalosan nem volt kinevezett fegyveres tiszt az állatkertben, és ha
netán kitör a vadmacska, a helyes eljárás a rendőrség értesítése lett volna,
amelynek a legközelebbi fegyveres egysége úgy ötmérföldnyire tartózkodott.
Kellemesebb volt az a tudat, hogy ott helyben is van védelmünk, de még ez is
merőben új terület volt a számomra: valódi és nagy hatású fegyverek jelenléte a
mindennapi munka rutinfeladatai közben. A fegyverrel veszedelem jár;
veszélyes a kezelése, és veszélyes az is, ami ellen alkalmazzák; ha fegyverre van
szükségünk, ott bizony igen meleg lehet a helyzet.
Elcsíptem Andyt, és megkértem, mutassa meg a revolvert. Elővette a
zsebéből, ellenőrizte a biztonsági zárat, és kezembe adta a tömör acél 357-es,
háromhüvelykes csövű Magnumot, számtalan krimi és zsarufilm ikonját, ezt az
immár mezőgazdasági szerszámként alkalmazott, ütött-kopott, sokat használt
darabot. És valóban szerszámnak hatott a precíziós mérnöki munkának ez a
kérlelhetetlenül célszerű eredménye. Akármennyire megriasztott, tudtam, hogy
ha jól akarom ellátni a munkámat, meg kell szereznem a fegyverviselési
engedélyt. Bíztam magamban, hogy képes lennék (azonnali) pánik nélkül lelőni
egy elszabadult tigrist, és persze szükségünk volt mindenfajta védelemre. De azt
is megjegyeztem magamban, hogy soha nem szabad vitába keverednem Andy
Goatmannel.

SELEJTEZÉSI ENGEDÉLY
Amikor októberben megérkeztünk, a cerkófmajmok éppen verekedtek – parányi
betonpadlós ketrecben zsúfolódtak össze, a játékszerük néhány többéves
mocsokkal lepett ócska kötéldarab volt. Két meglehetősen harcias serdülő hímet,
mert nem tanúsítottak kellő tiszteletet, éppen móresre tanított az alfahím, de volt
azért ebben a részéről egy kis előzetes bosszúvágy is. Súlyos sérülés érhette
volna őket, ha összezárva maradnak egy ilyen szűk helyen. Otthont kerestünk a
számukra, de nem kellettek senkinek. A cerkófmajom nem ritka állat – Dél-
Afrikában kártevőnek minősítik –, így hát két harcias fiatal hímnek nehéz új
helyet találni a nyugati állatkertekben. Az etikai szemle – melynek során az
állatorvos, a tanács képviselője, egy másik állatkert rangidős alkalmazottja és a
mi alkalmazottjaink közül néhány összeül és megtárgyalja a legcélszerűbb
követendő eljárást – arra a következtetésre jutott, hogy folyamodjunk
eutanáziához. Vagyis: vigyük el őket valahová, és fejlövéssel végezzünk velük.
Szó sem lehet róla – mondtam én, az egyetlen nem állatkerti szakember, de a
döntő szavazat birtokosa. Szinte a gondolataikba láttam: „Majd rájön ő is.” De
eltökéltem, hogy a két majom nem fog meghalni egyszerűen a kényelem
kedvéért. Ha szükséges, építünk új kifutót – az ötlet körülbelül olyan sikeres
volt, mint egy ólom léggömbé, hiszen ez más, a jövőben beszerezhető egzotikus
állatoktól venné el a helyet. A két majom átmenetileg átkerült a Conway sor
néven ismert nagy salaktömb „vedlési csűrbe” – az engedélyünk
megszerzésének egyik követelménye volt a ragadozó madarak elhelyezése, hogy
kényelmesen hullathassák el tollaikat. Mivel ilyen madarunk nem volt – sasaink,
fülesbaglyaink és Coco, a karakara rég visszavonultak a közszolgálattól –, az
óriási csűrök, ez a négy nagy, lépcsőzetes kamra, mind üresek voltak. Az egyiket
majombiztossá alakítottuk, ágakat, szalmát tettünk bele kényelem és hő céljából,
majd a két kigolyózott serdülő hímet elkaptuk, macskaszállítóban átvittük, és
bevezettük őket új otthonukba. Nem volt ideális, én pedig ezzel új frontot
nyitottam, hiszen szembeszálltam az ortodox véleménnyel, ami az adott
körülmények között igen kényes kötéltáncot jelentett.
De legalább nem ölték meg a majmokat, és teljesen biztos voltam az
álláspontomban. Önbizalmat adott, hogy ráébredtem: bár nagyra becsült és
makulátlanul jó szándékú az állatkerti közösség, képviselőinek nincs
szükségszerűen mindig igazuk, és ha erkölcsi kötelességemnek érzem, szembe
kell és szembe is tudok helyezkedni velük. Eszem ágában sem volt, hogy annak
az amatőr ellenzékinek a benyomását keltsem, aki nem hallgat a tapasztalt
szakemberekre, de egyszerűen úgy éreztem, hogy néhány dologban meg kell
húznom a határvonalat. – Azok a majmok közted meg az engedélyed között
állnak – hallottam számtalan alkalommal legmegbízhatóbb forrásaimtól. Én
azonban azzal vágtam vissza, hogy a park más-más részében élő két külön
cerkófkolóniánál tanulmányozhatóak például a különböző megnyilvánulásaik.
Történetesen épp akkoriban tettek közzé egy tanulmányt a cerkófmajmok
kiáltásainak eltéréseiről, így érvelhettem azzal, hogy az egyik csapatot nagyjából
ott tarthatjuk, ahol van, és hallótávolságon kívül létrehozunk egy másik
csoportot, amely különböző serkentő ingereknek, például a kifutója fölött
elszálló sasok közelségének van kitéve. Ez megtaníthatja azokat a komisz
serdülő bajkeverőket, hogy alakítsák ki tisztességesen a maguk csoportját,
térjenek észre és kapják össze magukat.
Mindez talán kegyetlenül hangzik, de teljesen normális, hogy egy
cerkófmajom minden egyes napon ragadozóveszélynek legyen kitéve. A földről,
a fákról (kígyók alakjában) és a levegőből, napjában többször. Ez a fajra
jellemző környezetük. Ezért fejlesztettek ki világosan megkülönböztethető
kiáltást, hogy jelezzék egymásnak: felülről közeledik a ragadozó, a csapat
menjen fedezékbe, vagy a földről várható támadás, ami tömegvándorlást vált ki
a fákra, vagy egy kígyó van a fán, ami minden érintettel közli, hogy menjen le a
földre. Ezeket a kiáltásokat, gyakoriságukat, pontosságukat és dialektusbeli
árnyalatukat állandóan vizsgálják, és ha két cerkófpopulációt külön tartunk,
különféle ingereknek kitéve ugyanabban a parkban, minden esély megvan rá,
hogy hasznos lehet a tapasztalat. És számomra még fontosabb, hogy örököltük
ezeket a majmokat, és nem fogjuk egyszerűen kinyírni őket, csak mert a
„szakértők” szerint „ez a legjobb megoldás”.
Ez az érvelésem süket fülekre talált, de hallgatólagos megegyezést
eredményezett. Nem volt rá fedezetünk, hogy második majomkifutót létesítsünk,
így a két majmot 2007 telén és tavaszán a Conway soron tartottuk, etettük,
itattuk. Amikor áprilisban kibújtam a házból, hogy újrakezdjem a munkát a
parkban, a gondozók napi feladatai közé tartozott ezeknek a majmoknak az
etetése, gondozása, ami felsőbb szinten még helytelenítésbe ütközött, bár a
fiatalabb gondozók fáradhatatlanul igyekeztek új otthont találni nekik. Úgy tűnt,
nincs rá mód, hogy megkapjuk az állatkert működési engedélyét, amíg az
Országos Állatkerti Felügyelő úgy találja, hogy a végtelenségig tartjuk ezeket az
állatokat, távol a látogatók szemétől, egy nem e célra épült helyen. A Conway
sor csűrjei majdnem akkorák, mint a majomcsapat többi tagjának területe,
vannak faágak, ahova felmászhatnak, és az elülső fal hosszában végigfutó
ablakon át hegyekre és fákra látni. De nem maradhattak ott az idők végezetéig.
Annyi feladattal járt az állatkert szemlére felkészítése, hogy egyelőre lehetetlen
volt nekik új kifutót építeni – így hát kitűzték a majomeutanázia napját az
inspekció előtti hétre. A tapasztalt gondozók számára kínos volt az egész ügy.
Úgy vélték, nem szabad állatokat nem megfelelő körülmények között tartani, én
pedig egyszerűen csak halogatom az elkerülhetetlent, és ezzel meghosszabbítom
az állatok szenvedését.
Ám néhány hét múlva, jóval az inspekció kitűzött időpontja előtt váratlanul
jelentkezett egy kicsi, de jól vezetett majommenhely, hogy fogadja a
halálraítélteket, és a majmok végül boldogan élnek ott azóta is. Igazolva éreztem
magamat, és az önbizalom újabb rovátkáját róttam általános felfogásomba,
vagyis abba, hogy meghallgatok minden szakszerű véleményt, majd meghozom
azt a döntést, ami a legkisebb beavatkozást jelenti a park kényes
ökoszisztémájába, az örökölt állatokat és személyzetet egyaránt beleértve.
Kezdetben úgy látszott, ez visszatérő téma; az volt a benyomásom, hogy
állandóan selejtezésre igyekeznek rávenni, állati, emberi vonatkozásban
egyformán. Eredeti tanácsadóink közül többen azt ajánlották, hogy teremtsünk
tiszta helyzetet, szabaduljunk meg az állatok többségétől, szervezzük át a
gyűjteményt és a személyzetet mindjárt a kezdetektől. A farkasok folyamatban
levő problémája tanácsi rendeletet eredményezett: selejtezzünk le hármat, hogy
csökkentsük a túlnépesedést. És a majmokhoz hasonló módon két tigris is
beleesett a szórásba – az egyiknek krónikus vesebaja volt, a másik egyszerűen
kivénhedt. Akárcsak az alkalmazottak régi gárdája, akik legtöbbjét mint
kiselejtezésre érett jelölteket állítottak be. Én azonban ellenálltam. Fontos elv
forgott kockán. Nem lesz állathalál, és nem lesznek kirúgások, ha rajtam áll.
Amit csak örököltünk, a lehető legkevésbé bolygassuk meg. Így fogjuk elérni,
amire szükségünk van. Mint minden ökoszisztémában, minden összefüggésben
volt minden egyébbel, és amíg pontosan meg nem értjük, mi hogyan illeszkedik,
ostobaság feltételezni, hogy tisztogató jellegű változtatásokat eszközölhetünk
előre nem látható következmények nélkül.
Még az „alkalmatlan” állatokat is óvatosan kellett kezelni. Bár a
tulajdonosváltás elhúzódó folyamata során átmeneti otthont találtunk a legtöbb
állatnak – melyeknek az átköltöztetését ajánlották nekünk, hogy új arculatot
alakíthassunk ki, úgy éreztem, könnyen eshetünk túlzásba, és a legtöbb állat
boldogan meglehet ott, ahol van. De persze voltak helyi kedvencek; sokan
telefonáltak, hogy vajon a vidrák, a rókák, a hiúzok vagy a pumák még ott
vannak-e, mert mihelyt megnyitunk, jönnének ám, hogy meglátogassák őket.
Hasonló gondot jelentett az azt célzó nyomás, hogy változtassunk az
alkalmazottak körén. A tigrisek iránti óriási, időnként szentimentálissá fajuló
odaadásuk miatt Kellyt és Hannah-t, akik igen keserves időszakokban is
kitartottak az állatok mellett, az állatkerti világ némely elismertebb alakja, akivel
kapcsolatba kerültem, „nyuszimamának” minősítette. Ezt a lebecsülő kifejezést
olyan állatkerti gondozóra ragasztják rá, aki nem fogja fel, milyen kíméletlen
realitásokkal jár egy adott helyzet. Igen ám, de én se fogtam fel, márpedig
igazam lett a majmokkal kapcsolatban (később pedig további igazolást nyertem a
farkasok és a tigrisek – valamint a személyzet legtöbb általam védelmezett tagja
– esetében). Kelly és Hannah elkötelezett állatkerti gondozók, akik talán nem
szakképzettek, de felbecsülhetetlen tudással bírnak különleges állatainkról,
amelyeket több éven át gyakran tűrhetetlen körülmények között gondoztak.
Lojálisak (inkább az állatokhoz, mint hozzánk), rendkívül keményen dolgoznak
– elszántam hát magam, hogy meg fogom tartani és kitaníttatom őket.
Egy másik alkalmazottunk, aki némelyeknek szemet szúrt, Robin volt. Az
aranyos Robint, akit akkor ismertem meg, amikor provokált engem és Nick
Lindsayt azon az első ismerkedő körsétán, nem volt könnyű beskatulyázni. Mint
madár- és csúszómászó-gondozó dolgozott a parkban, valamint grafikusként,
később pedig Ellis Daw-nak segédkezett a memoárjai megírásában. Az utolsó
két évben ez többnyire azt jelentette, hogy át kellett néznie négy évtizednyi
poros helybeli újságot és magazint, olyan cikkeket keresve, amelyek a parkot
említik. Robin illő szorgalommal látott munkának, és azt hiszem, joggal
mondhatom, hogy kikészült tőle. Amikor Duncan megismerkedett vele, utána
odajött hozzám, és azt mondta: – Szerintem Robin komolyan depressziós. –
Duncan első vagy második napunkon átment Robinhoz, aki még a régi
újságokkal foglalatoskodott, és megkérdezte tőle, mit csinál. A magyarázat
hallatán Robin vállára tette a kezét: – Abbahagyhatod. Ezentúl nem kell ezt
csinálnod. – Kezében egy félig átfordított lappal, Robinnak egy-két
másodpercébe telt megemészteni ezeknek a szavaknak a jelentőségét, nekünk
pedig valamivel tovább tartott kiötölni, hogy hol is alkalmazhatnánk hatékonyan.
Kiderült, hogy számos hasznos képessége van, melyeket hamarosan felszínre
is hoztunk. Az elsők közé tartozott az engedélyért folyamodás adminisztrációja
terén mutatott ügyessége. Az irodában kínáltunk neki munkahelyet, de ő
szívesebben időzött egy vendéglői asztalnál. Szörnyű helyiség volt, de tágas, jó
kilátású és nappali világítású, amiben az iroda szűkölködött. Robin a maga – ha
nem is frenetikus, de hatékony – tempójában folytatta új munkáját, és
mindennap pontosan egy órakor félórás ebédszünetet tartott a termosza meg a
rádiója társaságában.
Az első itteni napjai egyikén Katherine anyámnak és Jennek, Mike Thomas
feleségének társaságában elhatározta, már ahogy az erős nők szokták, hogy
kezébe veszi a vendéglő dolgát. A háromszáz ebédvendégre méretezett óriási
nyílt tér fuldoklott a brosúrákat bemutató ócska, műanyaglap borítású
vitrinektől, megsárgult lámpafoglalatoktól; ismertetők szétszórt maradványai,
ócska újságok halmai borították; az asztalokat felstószolták a székrakások meg
egy kitömött tigris között, és mindent a levegőben szállongó olaj borított. Ahogy
ez a három női forgószél nekilátott a takarításnak és szortírozásnak, megizzadva,
egyre jobban felajzva minden radikális döntéstől és minden megemelt súlyos
bútordarabtól, egyikük végre megkérdezte Robint – aki ebédidejében épp az
ablakon nézett ki –, hogy pontosan mit is csinál. – Éppen a pávákat számolom
odakint az úton – felelte, majd segítőkészen hozzátette: – Tizenkettő van. Pedig
tegnap még tizennégy volt. – Ennél rosszabb választ nem is adhatott volna. Elég
sok akadékoskodó erős nő közelében éltem – igen, tessék, beperelhetnek! –,
hogy tudjam, sose szabad semmiféle szeszélyt beismerni, amikor ők dolgoznak,
te meg láthatólag pihensz. Robinnak azt kellett volna válaszolnia: „Épp azt
számítottam, meddig kell beadnunk a folyamodványt, hogy a kidolgozott üzleti
tervünk érvényes maradjon.” De a baj már megtörtént, és Robin egyszeriben
felkerült a veszélyeztetett teremtmények listájára.
De már nem számított. Hozzászoktam az ellenálláshoz. Ez lett a természetes
állapot. Kiderült, hogy Robinnak – egyebek között – rajzkészsége is van, ami
mindeddig több ezer fontot takarított meg nekünk, ráadásul pótolhatatlan módon
ismeri a parkot és bizonyos állatokat. Jelenleg kényelmes állása van a maga által
választott helyszínen, a karbantartó helyiség melletti padláson, amit „Robin
fészkének” nevezünk, ahol kisebb tárgyakat fabrikál, például jelzőtáblákat,
valamint ketreceket kis állatoknak, építészeti terveket készít új kifutókhoz, és
naponta több, másként megválaszolhatatlan érdeklődésre felel a rádió adó-vevőn
át. És boldognak látszik. Mi pedig boldogok vagyunk vele.
Ezt a hintapolitikát kell folytatnunk: ragaszkodunk a múlthoz, de elismerjük a
jövőt. A mi kis ökoszisztémánk most már része a természetvédelmi lehetőségek
és programok világhálózatának, és hosszú távon rajtunk áll, mekkora részünk
lesz ezekben. Szinte nulláról indultunk, egy lelkes amatőr hozzáállásával, ám
nyitottak vagyunk minden újításra. És felemelő a tudat, hogy évente több tízezer
emberrel oszthatjuk meg ezt a környezetet.
Számos londoni barátom javíthatatlan városlakó: ha vendégségbe jönnek,
drága cuccokat vásárolnak, amiket csak akkor vesznek fel újra, ha a Womad
fesztiválra vagy Glastonburybe mennek. De a nálunk tett látogatás felemelő
érzés a számukra, többet jelent annál, hogy egy ilyen nagy projekt haladását
kísérhetik figyelemmel. Az állatok és a fák olyan érzéseket keltenek, amiket a
Soho nem válthat ki bennük.
Ahogy Woody Allen mondta: „A természet meg én, az két külön világ.”
Vicces, de téves kijelentés. Sok ilyen jellegzetes városlakó duma hangzik el a
sétákon a Central Parkban, melyet – tudatosan vagy sem – arra terveztek, hogy
utánozza a mi fajtatipikus evolúciós környezetünket. Éreztem, és érzem ma is a
misszionárius buzgalmát, hogy a lehető legtöbb embert részesíthessem ebben az
élményben.
 HETEDIK FEJEZET
AZ ÁLLATOK ÁTVESZIK AZ URALMAT

Amikor az emberre alig egylábnyi távolságból ráüvölt egy oroszlán, aligha

marad érzéketlen. Egyszer késő este, kényelmesen egy oszlopnak dőlve,
zseblámpa világánál jegyzeteket, vázlatokat firkantottam le az oroszlánok
kifutójához közeli új jaguárházhoz. Húsz perc elteltével végeztem a munkával,
felálltam, és azt vettem észre, hogy mind a három oroszlán – a két nőstény, és a
Salamon nevű, fenséges sörényű hím – a kerítésnél áll, éppen ott, ahol az előbb
ültem. Hatásos, de dermesztő a tény, hogy három ilyen óriási és veszedelmes
állat észrevétlenül a közelünkbe settenkedhet. Éber képüket figyelve ennyire
közel az arcomhoz, rádöbbentem, hogy Salamon éppen rám akar üvölteni.
Ilyesminek voltam már tanúja, de messziről, és láttam a hatását másokra
(rendszerint önkéntelen izomrángás és sürgős visszavonulás), de közvetlenül
még sosem tapasztaltam. Na jó, gondoltam, tudom, hogy üvölteni készül, de
oroszlánbiztos kerítés van kettőnk között. Állom a sarat, nem mozdulok, és a
zseblámpám világánál farkasszemet nézek vele. Tervem bevált – néhány
másodpercre. Csak amíg Salamon fel nem üvöltött és a kerítésre nem vetette
magát, mire háromlábnyit ugrottam hátra az ismeretlen sötétségbe, egyenesen a
tüskebokrokba. Támadó oroszlán láttán ki az, aki megőrzi rezzenéstelen
nyugalmát? Primitív kisagyunkban azt súgja valami, nem ajánlatos közel lenni
olyasmihez, ami felfalhat minket, és az ilyen esetekben tagadhatatlanul őseredeti
a szervezetünkbe pumpált adrenalin reflexe.
Mint újdonsült állatkerti igazgatónak, megvan az az előnyöm, hogy bizonyos
rendszerességgel részesülök efféle élményekben, de az ilyesmik magyarázzák
azt is, hogy a fogságban nevelés programját, a kötelező természetvédelmi
intézkedéseket és széles körű oktatási programot alkalmazó állatkertek miért
játszanak olyan lényeges szerepet a XXI. század biodiverzitásának, a biológiai
sokféleségnek a megőrzésében. David Attenborough (áldott legyen a neve) talán
nagyobb léptékben oktat és fejleszt, de még ő sem utánozhatja az efféle pompás
teremtmények fizikai közelségének zsigeri, közvetlen élményét.
Nem mondom, hogy oroszlánjaink minden látogatóra ráüvöltenek – bár
némelyikre igen, ha Salamon éppen produkálja magát (ha a látóterébe tévednek,
az olykor felbőszíti). De miután olyan sok embert vezettem körül, felmérőktől,
ügyvédektől és bankároktól kezdve barátokig és szomszédokig, a bennük
kiváltott eufória meggyőzött arról, hogy a veszélyeztetett egzotikus állatok
közvetlen látványa egyike a legjobb motiválóknak a természetvédelemmel való
későbbi foglalkozásra.
Mint felfedeztem, számos bonyolult érv szól az állatkertek mellett és ellen,
azoknak a szélsőségeseknek a nézeteitől kezdve, akik szerint minden fogságban
tartott állatot vagy vissza kell engedni a vadonba, vagy meg kell ölni őket,
egészen azok felfogásáig, akik semmi rosszat nem látnak a szórakoztatási
célokat szolgáló bármiféle fogságban. A természetvédő érv számomra
támadhatatlannak látszik. Hosszú a története a fontos fajoknak, amelyeket az
állatkertek védtek meg a kihalástól (a dél-afrikai fehér orrszarvú, a mauritiusi
vörös vércse, az arany oroszlánmajmocska, a Père David szarvas, a
kondorkeselyű; hosszú a lista, de rövidebb, mint lehetne).
De az állatkertekben magas színvonalra van szükség, a természetvédőknek
inkább erre kellene összpontosítani az igyekezetüket, biztosítandó, hogy minden
állatot jó okkal tartsanak, a lehető leghasonlóbb módon a fajtára jellemző
körülményekhez, és hogy a lehető legnagyobb legyen az oktatási potenciál. És
ha valaki szerencsés, akkor biztonságos és nem mesterséges körülmények között
élheti át a puszta fizikai rettegés pillanatát. Szükség esetén közel van a mosdó.
Volt egy álmom: a Dartmoor Zoológiai Park hatalmas, fényes siker lesz,
adottságai révén világszínvonalú lehet, és kicsiny, de érzékelhető mértékben
hozzájárulhat ahhoz, hogy megpróbáljuk megfordítani, vagy lassítani, vagy
legalább valamiféleképpen enyhíteni az emberiség könyörtelen, önsorsrontó
támadását bolygónk ellen. Óriási tere volt most a reménynek – legalább a parkra
nézve. Volt pénzünk a bankban, határozott tervünk, és köztünk meg a
megvalósítása között nem állt más, csak sok kemény munka. Ami szerencsés
helyzet. Belevetni magadat érdemes, gyümölcsöző, kemény munkába, amiben
hiszel, annyiba, amennyivel megbirkózol, sőt többe – olyan fényűzés, amit nem
mindenki tapasztalhat meg. Ezenkívül persze kimerítő is.
Hihetetlenül változatos napjaim voltak. Mind azzal kezdődött, hogy reggel
nyolc és kilenc között előkészítettem a gyerekeket az iskolára, gyakran még
pizsamában és köntösben, ezzel egyidejűleg gyors konyhai értekezletet tartottam
– a gyerekek jelenlétében makulátlan modorú – Mocskos Tonyval, Steve-vel
vagy Adammel, vagy hármójuk valamilyen elegyével, miközben fésűvel
ügyeskedtem (nem a saját hajamon), és kiosztottam a kétszersültet meg a
narancslét. Utána vártak a teendők (egy akkoriban firkált feljegyzés szerint):
 Új irodai helyet biztosítani Robin, Rob, Sarah és Steve részére. Íróasztalt
rendbe tenni, számítógépet felállítani. Beszélni Kafyvel, a továbbképző
gondozóként dolgozik, míg nincsenek megfelelő körülmények. A hiányzók
pótlására átszervezni a beosztást. A tanács képviselője érkezik előzetes
egészség- és biztonságügyi meghallgatásra. A kíséretéhez szükséges
embereket kivonni a munkaterületükről, két és fél (igen bosszantó és
demoralizáló) órát tölteni a körülvezetéssel. Három sajtóinterjút adni;
vegyes érzelmek, állati jogok szélsőséges aktivistáinak „egyensúlyra"
vonatkozó nézetei. Kutatni, majd elfaxolni az ügyvédeknek az abszolút
végleges, utolsó iratot a társaság létrehozásáról. Megint beszélni a
telefontársasággal a több vonal késedelmes beszereléséről. Újra elküldeni a
kérelmet a rádió adó-vevő céghez új frekvenciákért. Gyerekeket elhozni,
átöltöztetni, átpasszolni nagyinak. Vitát eldönteni a tapír új elkülönítő
korlátjáról. Segédkezni a kerítésoszlopok felállításánál. Műszak végén
meghallgatni a gondozók problémáit. Tűzifát vágni. Elvégezni az iskolai
adminisztrációt és házi feladatot. Enni. Telefont felvenni. Gyerekeket
lefektetni. Újabb telefonok. Lefekvés.

Némelyik nap izgalmas volt, mások kevésbé. De mindig jólesett egy városi
barát telefonja, amikor éppen valami határozottan szokatlan feladattal
vesződtem. Egy folyóiratnál dolgozó ismerőssel ilyen telefonbeszélgetés
hangzott el:
– Mi újság, mit csinálsz?
– Hát, éppen belőttük altatóval a jaguárt, szépen elnyúlt, megyek a ketrecébe,
és hordágyon kihozom. – Rövid szünet támadt.
– Szóval a napod nagyjából úgy alakul, mint az enyém.
Amikor csak tehettem, bementem a kifutókra, hogy lássam, milyenek a rács
túloldaláról, és hogy elgondolkodjam, min javíthatnánk. Azon a tavaszon az
elsők között látogattam meg az oroszlánbarlangot. Küldetésem: leszállítani egy
kollekció rémséges levágott fejet, miközben egy ág végén függeszkedem, három
méterre a földtől. A tinókat selejtező gazdáktól kapott fejeket rendszerint fákra
lógattuk vagy ágak közé szorítottuk, hogy az oroszlánok megfejthessék a
rejtvényt, hogyan juthatnak kívül ropogós, belül ízletes csemegéhez. Az
oroszlánok kifutója felzaklató hely: elég, ha egy gondozó hibázik, vagy egy zár
nem működik, máris kiszabadulhat három éhes nagymacska, és ott talál
bennünket eleven repetaként. Jól tudtam, hogy az oroszlán nem lacafacázik.
Karácsonyra életnagyságú kartonpapír zebrát csináltunk nekik, teletömtük
húsdarabokkal, és felállítottuk a kifutójukon. Négy másodperccel azután, hogy
kiengedtük őket, az egyik nőstényoroszlán már a zebra hátán volt, lerántotta, a
többiek pedig elölről zárkóztak fel. Fogságban nevelődtek, de az ösztönük
őseredeti.
Míg Kelly és Hannah összeszedte a régi csontokat meg az oroszlánok
legutóbbi lakomájáról maradt bőrcafatokat, körülnéztem, valamilyen fantáziadús
helyet keresve, ami kihívást jelentene az oroszlánoknak, és kínálna nekik egy kis
spekulálnivalót. A lányokban, mert elfoglaltak voltak – és mert lányok –, nem élt
ugyanolyan lelkesedés a fáramászás iránt, mint bennem, hát egy kicsit
produkálni akartam magamat, és a fejeket a szokásosnál valamivel magasabbra
helyeztem. Felmásztam egy alkalmas fára, és kiaraszoltam az egyik ágára, úgy
három méterre a talaj fölött. Az egyik nőstényoroszlán tudomásom szerint
hasonló magasságban kapott el egy repülő szürke gémet, hát úgy véltem,
képesek felérni ehhez az ághoz. Amikor egy megfelelően vastag elágazásnál jó
helyzetbe kerültem, leszóltam Kellynek, ő felnyújtotta az első fejet, én meg
lenyúltam érte. Ez volt a praxisomban az első levágott fej. Kelly olyan
könnyedén kezelte, mint valami munkaeszközt, és tudtam, nem szabad
mutatnom, hogy undorodom, mert az életben le nem moshatom magamról, hogy
kényeskedő vagyok. Kelly a nyakánál fogta a fejet, az üveges szem kimeredt, a
csúszós, lila nyelv kilógott. Épp csak elértem, de nem akartam megfogni a
nyelvet, hátha kicsúszik a kezemből (félre ne értsenek, nem kényeskedésből), hát
megkértem Kellyt, hogy inkább a füllel felém nyújtsa föl. Épp hogy csak sikerült
megragadnom a véráztatta fület – olyan volt, mint a nedves bőr –, a fejet
föllendítettem magam mellé, és a villás ágba nyomtam. Leugrottam, és még
néhány fejet elhelyeztem, egyet egy kötél végére, amihez át kellett lyukasztanom
késsel a fület, hogy átfűzhessem rajta a kötelet, majd segítettem összeszedni és
talicskára rakni a maradékot.
Bámuló gyerekeim szeme láttára dacoltam az oroszlántanyával, és sikerült
lepleznem félelmemet. De az egészben az volt a legjobb, hogy a nőstény
oroszlánnak három napjába telt, mire leszedte azt a fejet. Eközben egy perc
nyugta nem volt, még csak töprengeni sem állt meg. Járt fel-alá a fa alatt, fel-
felszökkent, visszahuppant, zaklatottan járkált tovább, és a probléma
megoldásán törte a fejét. Ezt valóságos adománynak éreztem: olyan fejtörőt
adtam föl neki, amilyennel a vadonban is szembekerülhetett volna – ha mondjuk
egy leopárd fára rejtett zsákmányára bukkan. Valahányszor a kifutójuk felé
jártam, a nőstényt mindig gondba merülve találtam. Nem tudom, végül hogyan
sikerült leszednie, de azt igen, hogy annál a tinófejnél finomabb csemegét még
életében nem kóstolt.
Az efféle szórakoztató epizódok mellett gyakran bukkantam Katherine élénk
emlékére, sokszor a legvalószínűtlenebb vagy köznapi forrásból. A házban
tartott egyik értekezlet alatt leugrottam a földszinti mosdóba, és rádöbbentem,
hogy első ízben kerestem fel ezt a helyiséget, amióta Katherine-t támogattam itt,
ezen az imbolygó, bizonytalan alapon, mely külön veszélyforrás olyasvalakinek,
aki egymaga nem képes megőrizni az egyensúlyát. Mintha vonat gázolt volna el,
úgy éreztem, de ott kellett hagynom a helyiséget, és egyenesen visszamenni az
értekezletre, olyan képpel, mint aki koncentrál, és kézben tartja a dolgokat. A
köznapi világ egyéb emlékeztetői közé tartozott az olyasmi is, mint például egy
konyhaszekrény kinyitása, ahol ott találtam Katherine kedvenc
gyümölcsteájának félig teli dobozát. A Tescóba is veszélyes volt kirándulni.
Elmentem olyan kerekes székek mellett, amilyenben oly élvezettel kocsikáztatta
magát, polcsor polcsor után emlékeztetett az együtt töltött éveinkre, amikor a
bevásárlások során igyekeztem valami csemegét találni a számára. Côte d’Or
csokoládé, csokis nápolyi, szusi, mandarin, aztán a magazinok: Elk, Vogue, Red,
vagy amelyikbe írogatott, az Eve; a kozmetikumok részlege, amit most már
könnyű elkerülni, de valamikor biztos útvonalat jelentett a süteményekhez, a
legutóbbi ránctalanító csodaszer, a Bombay-keverék, a kesudió, a gyümölcsteák
sorain át – a lista végtelen. És nem végződött a szupermarketben. London
bármelyik részén a fekete taxik, a (vágyva-vágyott, de megfizethetetlen) Prada
cipők és táskák, az ócska Birkenstock szandált viselő emberek, bizsuboltok, ahol
kiválasztott egy követ, mely őrajta valódinak látszott, Muji, John Lewis, konyha-
és fürdőszoba-felszerelési bemutatótermek, csempék, textilboltok végtelen
tekercs selymekkel, divatáruüzletek, jógaszőnyegek, Ian McEwan-regények,
virágüzletek, bioboltok, útlevelek, bármilyen szomorú zene, jó grafikák,
papírüzletek, könyvkötészeti szerszámok, francia beszéd, a gyerekek, az ágyunk
– és a szék, amelyben meghalt.
Ez előtt a háttér előtt magában az állatkertben nem sok minden emlékeztetett
Katherine-re, hiszen oly keveset volt ott. Bár az állatokat jelző sok új tábla
valóban segített a tájékozódásban, és szakszerűen állította elő őket továbbképző
tisztünk, Katherine mércéjével mérve csupa krikszkraksz volt, távollétének ékes
bizonyítéka. De nem tudtam, hogyan javíthatnék rajtuk, és ahányszor
megpróbáltam nekilátni, elfogott az érzés, mintha ólomcipőben, fejemre húzott
nejlonzacskóval taposnám a Szahara homokját. De tinófejeket illesztettem fákra,
dömpert vezettem, pneumatikus fúróval törtem fel a betont, foglalkoztam a
gondozók problémáival, és fogadtam az utazó ügynököket, nem voltak hát ilyen
asszociációim, és tudtam, szerencse, hogy beleveszhetek ezekbe a semleges
feladatokba.
A filmes csapat jelenléte is sokat segített. A parkról folytatott kezdeti
tárgyalások során végül is az ő megjelenésük lett a döntő, hiszen a filmsorozat
egyike volt annak a kevés dolognak, amiről volt némi fogalmam, és aminek az
óriási hasznát előre láttam. A gondos olvasóknak alighanem feltűnt, hogy sok
minden játszott kedvező szerepet a döntésben. A park támogatása Nick Lindsay
és az Állattani Társaság részéről; a tárgyalások Devon-szerte harminc vagy még
több nagy turistalátványosság vezetőivel, akik rajongtak a helyszínért, és
felajánlották támogatásukat; a Tesco, melynek jelenléte meggyőzött arról, hogy
kéznyújtásnyira vagyunk a civilizációtól – csupa-csupa kis csepp a végső
zuhatagban. De a filmes fejlemény, ezt újságíróként jól láttam, nem csupán
lehetőség arra, hogy bemutassunk a világnak egy nagy sztorit állatokról, hanem,
cinikus módon nézve, az üzleti tervre is pozitív hatással lesz.
Számunkra nagy húzás volt, de frusztráló módon a korai potenciális hitelezők
még csak figyelembe se vették. A szakértők fel se néztek a számológépükről;
végtére is kézzelfogható pénz nem folyik be, így a szemükben semmi változás
nem állt be a mi ingatag végösszegünkben. A fantáziának csupán egy aprócska
ugrása hiányzott a megértéshez, márpedig a szakértőket nem a fantáziájuk tette
szakértővé. A tévésorozat elsősorban attól függött, hogy megkapjuk-e a parkot,
hát semmi jó nem származik belőle, míg nem járunk sikerrel. Vagyis sajátos, de
rendíthetetlen logikájukkal: nincs belőle haszon.
Mindezt félretettem, a pozitívumra koncentráltam, és egyszeriben ott voltunk
tengersok (megoldható) krízis és egy nagy, szívszakasztó történet közepén – s
mindez a BBC2 filmrevitelében. Ihlető hatással volt a Tigress Production
forgatócsoportja, a természetrajz specialistáinak csapata, akikkel dolgoztam már
régebben. Az egyik operatőr, Adrian, aki az állatkert megvétele óta a sarkunkban
járt, akárhova mentünk anyával, épp akkoriban tért vissza a Kamerun
őserdejében töltött hét hónap után, minek során a húskereskedelem
következtében elárvult gorillákat filmezte, és most a legkevésbé sem izgatta a mi
kínos helyzetünk. Max, a karizmatikus, tiszta tekintetű, kék szemű veterán, háta
mögött egész sereg természetfilm tapasztalatával, rengeteg történetet tudott a
forgatásokról. A legjobb valószínűleg az volt, amikor be kellett mennie a vízbe,
hogy frissen telezabált tigriscápákat filmezzen, melyek között biztonságban
érezte magát. Ritka önfegyelemmel mindössze talán háromszor-négyszer adta
elő ezt a történetet a parkban töltött hat hónap során.
Nagyszerű szakember volt Jeremy Bradshaw is, a Tigress Production
főrendezője, akivel régebben egyszer rövid ideig dolgoztam együtt. Annak
idején néhány napot töltöttem egy epizóddal a Tigressnél, és Jeremyvel való
egyetlen, tízperces találkozásom során a kezébe nyomtam a Guardian-beli
„Csináld magad”-rovatom cikkeiből összeállított kötetet, azzal az ötlettel, hogy
remek sorozat készülhetne belőle. Udvariasan átvette a könyvet, még el is
olvasta, és néhány havonta e-maileket váltottunk az ötleteinkről, hogyan lehetne
hasznát venni – főleg olyan alkalmakkor, amikor éppen elkeserített vagy
elkedvetlenített a franciaországi munkám előtt tornyosuló újabb akadály.
Szabadúszóknál gyakori az ötletelés, akárcsak az ötlet elutasítása, vagy
egyszerűen tudomásul sem vétele. Jeremy azonban makulátlanul udvarias volt,
és úgy három hét elteltével mindig válaszolt is az e-mailjeimre. Az ő
pozíciójában levő személytől az én pozíciómban levő személynek küldött
levelek esetén ez biztatással egyenértékű, még ha e-mailjei rendszerint egyetlen
sorban tudatták is, hogy őszintén sajnálja, egyelőre nem sikerült megfelelő
szempontot találnia, de ha bármikor eszembe jut valami más, tudassam vele. A
nem egyértelmű elutasítás valóságos aranypor a szabadúszónak, és ez a
Jeremyhez fűződő közvetlen cérnaszál igazi kincs volt – bár tudtam, hogy
könnyen semmivé foszlik, ha az elkövetkező egy-két év során nem sikerül
valami érdekessel előállnom.
De elégedetten írtam a könyvemet, folytattam a rovatomat, míg fel nem
bukkant az állatkert. A tárgyalások korai szakaszában történetesen
megemlítettem ezt a lehetséges fejleményt egy e-mailben Jeremynek, és
elképesztett a reagálása. Még ugyanaznap lelkes válasz érkezett: hallott erről az
állatkertről (Jeremy a londoni Zoológiai Társaság tagja, és olvasott róla, míg én
csak épphogy megkaptam az ingatlanügynök részletes tájékoztatóját a
húgomtól), sok szerencsét kívánt, közölte, hogy ez irigylésre méltó életmód, és
lelkemre kötötte, hogy menet közben tudósítsam a fejleményekről.
Ettől fogva hetente jelentkezett. Egyszeriben megkaptam a mobilszámát, és
vasárnap délutánonként felhívott. Láttam, mennyire érdeklődik, és tudtam, hogy
ez igen nagy hasznára lehet az állatkertnek, ha sikerül megvásárolnunk. Mindig
reméltem, hogy újságíró lévén, képes leszek írásaimmal támogatni és reklámozni
az állatkertet – megvolt a modern piacon alkalmazható szaktudásom, és ez
esetben ez jó célt szolgált. A Guardian-beli rovatomat a családi oldalon, ahová
átvándorolt a magazinból, állatkertről szóló írásokra akartam cserélni. Ismertem
a Guardian olvasói piacát, és tisztában voltam azzal, hogy állati ügyeket illető
tudatlansági (és kényességi) színvonaluk nagyjában egyezik az ezermesterkedés
terén elfoglalt helyükkel; végtére is a legtöbb barátom olvassa a Guardiant.
 De Jeremy a nyilvánosság egészen más szintjéről beszélt. – Szerintem ez
tömény angol történet – jelentette ki lágy „oxbridge-i” kiejtésével, ami valójában
alig néhány árnyalattal tér el a Károly hercegétől. – Teljesen őrült és bizarr, de
széles körben találhat tetszésre. Nem lepne meg, ha rávehetnénk a BBC2-t egy
sorozatra. Tájékoztass folyamatosan. – Álmodjunk, gondoltam, de persze
kapcsolatban maradtam vele, és őt is felfűztem franciaországi telefonhívásaim
sorára, ő pedig mindig lelkesítő és buzdító hallgatónak bizonyult.
Így történt hát, hogy egy szép napon körbevezettem Jeremyt a frissen
megvásárolt parkban, ő pedig annak a parkról szóló BBC2-sorozatnak az
időzítéséről beszélt, amelyre épp akkor kapott megbízást. Természetrajzzal
töltött élete során Jeremy átfogó ismereteket szerzett, legtöbb állatunkat filmezte
már vad állapotában, gyakran valamely híresség közreműködésével. A
tigrisekről a velük való közvetlen élménye jutott eszébe, amikor
dokumentumfilmet készített Bob Hopkinsszal; az oroszlánokról ugyanaz
Anthony Hopkinsszal; és előszeretetem az orangutánok iránt (Julia Roberts) meg
a csimpánzok iránt felfedte, hogy már kétszer is filmezte Jane Goodallt a
világhírű gombei csimpánzkutató és -védő központjában. De a számomra
legkedvesebb megjegyzést akkor tette, amikor elmentünk Basil, a koáti, a
délamerikai mosómedveféle mellett, akiről alig hallottam, mielőtt idejöttünk. –
Ó, van egy koátitok! – ragyogott Jeremy. – Csodálatos teremtmények!
Ecuadorban gyakran látni őket az eresz alatt.
Megszégyenített a teljes forgatócsoport tudása és szakszerűsége, és felemelő
hatással volt rám a projekt – a mi projektünk – iránti lelkesedésük, ami
egyszerűen azzal járt, hogy filmre vettek minket, miközben fokozatosan
ráébredtünk, mibe is vágtuk a fejszénket. De megkönnyebbülés volt, hogy
időnként visszakerültünk a viszonylagos szakértő szerepébe, akkor például,
amikor a Guardian küldött egy fotóst, hogy készítsen képeket a lap számára a
parkról írt cikkemhez.
Mint újságíró és mint színes cikkek szerzője, tíz éven át időm nagy részében
dolgoztam fotósokkal. Elküldtek valami eszelős, de csodálatos témára, például
lovaglás Spanyolországban, úszás delfinekkel Floridában, vagy hódeszkázás
Kaliforniában, és jött velem egy fotós, hogy dokumentálja, pontosan milyen
pocsékul zavarom össze az egészet. A létfenntartás csodálatos módja volt ez, de
az öröm nagy részét annak köszönhettem, hogy egy másik szakemberrel
dolgozhattam együtt, azonos céllal, kint a tengeren túl. A fotósok gyakorlatias
emberek. Minden helyzetből kihozzák a legjobbat, rögtönöznek, és van rengeteg
nyersanyaguk. Mint még egy pár szem és fül, hasznosak a megfelelő
interjúalanyok kiválasztásában, és én is segítettem nekik emberek lefoglalásával,
figyelmük elvonásával, míg fotózták őket. Egymást kiegészítő kettősként
dolgozni igen kielégítő volt, és néhány egyéb dolog mellett ez hiányzott
legjobban, amikor Franciaországba menekültem, hogy megírjam a könyvemet.
Hálás szívvel fogadott szabadulás volt az állatkert milliónyi szokatlan
nyomásától, amikor az újságok felkapták a sztorit (miután Király és Parker már
az országos hírek közé is bekerült, aligha hagyhatták ki), és le-leküldözgettek
fotósokat, hogy kapják lencsevégre a fejleményeket. Ez megszokott dolog volt
számomra, kisujjamban volt az egész tudomány, a képszerkesztő igényeitől
kezdve a háttérig és a világításig, de ezenfelül egyben lehetőség is, hogy ismét
megmerítkezzem az újságírás világában, ahol oly sok kényelmes évet töltöttem
el. Amíg Londonban dolgoztam, mindig én voltam az az ember, aki a
leggyakrabban hozakodott elő állatokkal, javasolt valamilyen állattörténetet
(amit rendszerint elvetettek), vagy undorodott tíz iparág sekélyes
megszállottságától a divat meg egyéb végtelenül lényegtelen dolgok kapcsán. Az
állatkertben, a sok elkötelezett szakember körében, akik egész életüket egzotikus
teremtményeknek szentelték, analfabéta vagyok: nem tudom megállapítani egy
kígyó nemét, sem megkülönböztetni a bengáli baglyot az európai sasbagolytól,
még csak egy lovat sem tudok feldarabolni tigriseleségnek.
Így amikor befutott egy divatosan öltözött, Soho-mániás, kapucsínófüggő alak
a parkba egyáltalán nem illő lábbeliben, és csupa idétlen kérdést tett föl, azt
rögtön páratlanul üdítőnek találtam.
Julian, akit a Guardian küldött, olasz borjúbőr félcipőben, a földet söprő
márkás farmerban jelent meg köztünk, és persze mindkettő pillanatok alatt
csuromvizes lett a kifutó hosszú füvében, ahol Ronnie-val, a tapírral akart
lefotózni. Miután figyelmeztettük a vállalkozás kockázatára, és elmagyaráztuk,
hogy Ronnie egyes besorolású veszedelmes vadállat, aki vérfagyasztó
hatékonysággal képes végezni egy emberrel, Julian a következő megjegyzéssel
fordult a minket felügyelő kőmerev arcú gondozóhoz: – Azta! Kíváncsi lennék,
ki győzne, ha összeeresztenénk a tapírt meg az anakondát. – Amint lehetett,
félrevontam, és inkább magam vezettem körbe, nehogy felbőszítse az
alkalmazottakat – és persze hogy élvezhessem fölöttébb oda nem illő
megjegyzéseit.
Amikor Julian fényképfelvétel céljából megpróbált a piknikasztalra csalogatni
egy pávát egy kis kenyérrel, fotós módjára pragmatikusan közelítette meg a
problémát: az asztal tetejéig húzódó kenyérmorzsaösvényt alkotott, de figyelmen
kívül hagyta a madár borsónyi méretű agyát. Húsz perc elteltével, amikor már
alkonyodott, rárivallt: – Csipkedd már magad, te kibaszott madár! Egy
szitakötőnek nagyobb az agya! – Amikor szembe került Bennel, a
barnamedvével, aki háromszáz kilóval nehezebb, mint hím szibériai tigrisünk,
Vlad, így reagált: – Na, ki győzne birkózásban, a medve vagy a tigris? – „Állati
matematikája” egész nap folytatódott, ezzel a végkicsengéssel: – Négy patkány
vajon legyőzne egy hattyút? – Sajnáltam, amikor elhagyott minket, és visszatért
a – szerinte is – lényegtelen és unalmas dolgok közé, de valószínűleg így volt
rendjén.
Mindeközben jó sok munka hárult ránk. És a változatosság kedvéért megint
megszokott dolgok: mint például a rombolás. Stresszes időszakban valóságos
katarzis felkapni és meglengetni egy csákányt vagy egy pörölyt, bár úgy
találtam, ha lelki szemeim előtt megképzik egy bizonyos ügyvéd, bankár, vagy a
frusztráltság egyéb forrása, gyakran emberfeletti teljesítményre sarkall, és
szükségtelen kárt okoz a környezetben, sőt olykor még testi sértést is. Mint
például amikor hála új, nagy teljesítményű feszítővasamnak, elveszítettem a
hüvelykujjam körmét, miközben egy bizonyos főutcai bankra gondoltam. A
rombolás nem egyenértékű a dolgok találomra szétzúzásával – bár alkalmanként
erre is tér nyílik inkább módszeres, bár brutális szétszedés a lehető
leghatékonyabb módon. Legélvezetesebb vállalkozásom az volt, amikor ki
kellett alakítani az állatorvosi rendelőt, amibe több ezer fontot fektettünk, hogy
egy pállott egykori istállót modern állatműtővé alakítsunk. Papírforma szerint
hivatalosan már ez volt az állatorvos szobája, és régebben állatokat rekesztettek
itt el, amikor sürgős szükség volt az elkülönítésre. Valójában azonban négy
összefüggő nyirkos kamra volt az egész, silány választófallal, életveszélyes
elektromos hálózattal és a mennyezetről a hibás vízvezeték következtében
állandóan csöpögő vízzel. Napi két-három órányi fényűzésként megengedtem
magamnak, hogy átrostáljam az egész hordalékot, megmentsem a használható
ólmot meg rezet, a többinek pedig talicskánként hordtam a javát, hogy
felhasználjuk a jaguárház betonalapjához.
A legértékesebb felfedezés egy olyan helyiség volt, amit tizenöt éve nem
nyitottak ki. A hajdani műhelynek az állatorvosi szobába nyíló ajtaját másfél
évtized felgyülemlett nyirkos hordaléka barikádozta el, hát a legegyszerűbb az
volt, ha kiemeljük az elrohadt ablakkeretet. A helyiségről kiderült: régi idők
tárgyainak valóságos kis múzeuma. Állt ott egy rozzant kis sparherd, a
macskaköves konyha tűzhelyének ikertestvére, a falat pedig rozsdás,
kétfogantyús favágófűrészek és a XIX. század egyéb mezőgazdasági szerkentyűi
borították. És persze természetesen vegyes mocsok lepte el a padlót, többek
között számos oszladozó patkány, hogy lépni sem lehetett. Kellemes
mellékfoglalkozás volt átszűrni ezt a hordalékot érdekes tárgyak reményében,
kivált amikor az említett súlyos feszítővassal téphettem le a falról az ősöreg,
elrothadt hornyoscsapos borítást. Szájmaszkkal, búvárszemüveggel elszigetelve
a világtól, verejtékkel és kosszal lepve, napi két órában súlyos szerszámokat
forgathattam, kerülve telefont és telefonálókat, miközben hasznos munkát
végeztem – és még edzőteremre sem kellett költenem. Eközben persze sor
képződött odakint, és idővel azzal is foglalkoznom kellett. Jól öltözött ifjú
tisztviselők – nők tűsarkú cipőben az udvar egyenetlen, koszos talaján, szürke
öltönyös férfiak – szorongattak általam aláírandó papírokat, és kivétel nélkül
(számomra élvezetesen) jócskán meglepődtek azon, hogy az ember, akit
keresnek, nem más, mint a törmeléket lapátoló és még csak megvető pillantásra
sem méltatott melós.
Mire végeztem a helyiség kibelezésével, az állatorvosi rendelő feltámasztását
– vonakodva – át kellett adnom egy építőbrigádnak, mely feltűnő
hatékonysággal alakította az üres burkot fehér csempés egészségügyi
létesítménnyé. Jó munkát végeztek, bár ennek a szem elől elrejtett területnek a
költsége aggasztó volt, hiszen az oly keservesen megszerzett pénz minden
irányba folydogált, és a szem előtt lévő területek, a pótlandó utak, kifutók és a
több kilométernyi elkülönítő korlát pótlása legalább annyira fontosnak látszott.
De az ilyen rejtett létesítményre fordított jelentős beruházás az állatok javát
szolgálja, akiket ettől kezdve már nem kell majd messzire szállítani, hogy
állatorvosi kezelésben részesülhessenek, továbbá bizonyítja komolyságunkat a
hatóság szemében. Az új építőcsapat átvette a munkát, és láthatólag tudták, mit
csinálnak, így hát a kikapcsolódásomat szolgáló központot a rombolás egyéb
területeire helyeztem át.
Például nehézfúróval kiástam a kifutók kerítésoszlopait a betonból,
csákányoztam a betont, ahol csak tehettem, és dömperrel szállítottam a
törmeléket. A műveleteknek ez a szakasza hamarosan – bár nem eléggé
hamarosan – befejeződött, és eztán már csak helyreállító munkálatokat
találhattam. Ilyesmibe is szívesen belevágtam, ha nem volt túlságosan bonyolult,
nem igényelt folyamatos munkát, és időnként vígan bele-belekaphattam, ha új
helyzetem milliónyi egyéb követelménye engedte. Mivel az autóparkoló és az
utak nagyon is szükséges aszfaltburkolatára nem volt keretünk, Adam több
szállítmány útforgácsot szerzett. Ez olyan darabokból áll, amiket a felújítandó
utak felszínéről hámoznak le azzal az óriási villanyborotvára emlékeztető,
pengékkel ellátott, forgó kerekű masinával, ami felrágja az elöregedett aszfalt
forgácsait és a mögötte levő szállítószalagra köpi, az pedig teherautókba önti,
majd azok, ha az ember csipkedi magát, és tudja is, hogy éppen hol dolgoznak,
jelképes tonnánkénti áron leszállítják. Úgy száztonnányi halmozódott már fel az
alsó autóparkolóban; innen végig kellett szállítani a mintegy háromszáz méteres
felhajtón, és szükség szerint lerakni az ösvényeken, ahol Tony az exkavátorral
elgereblyézte, majd valaki gőzhengerrel elsimította.
Heteken át próbáltunk megbízható gépeket vásárolni, de ennek érdekében
végig kellett lapozni a gazdálkodók hetilapját, a Farmers Weeklyt, és a
nehézgépek eladására szakosodott egyéb folyóiratokat. Ez hamarosan
kényszeressé vált, és számtalanszor tettem félre, amit éppen csináltam, amikor
Tony vagy John odanyargalt hozzám, kezében összehajtott katalógussal,
mondván: – Van itt neked egy csuda helyes dömper/exkavátor/traktor, Ben. –
Még a régebbi folyóiratszámokat is átlapoztam, hogy kitapasztaljam a
lehetőségeket. Hamarosan első pillantásra meg tudtam különböztetni egy
Massey Fergusont egy John Deere-től, és könnyedén megállapítottam, hogy egy
miniexkavátor egy-, másfél, két- vagy háromtonnás. Csak arra nem voltam
képes, hogy jutányosan meg is vásároljam valamelyiket. A jó példányok
általában mondjuk Dundee-ban voltak, ahonnan a szállítási költség akár
kétszerese is lehetett a gép árának, és igen kényes volt az egyensúly a szerény
költségvetésünk ismeretében viszonylag olcsón beszerezhető áru és a működő
eszköz között. Vagyis a közelebbieket kellett Tonyval megszemlélnem, akit
elrángattam az éppen végzett munkájától, és kivétel nélkül mindig azt kellett
tapasztalnunk, hogy az ajánlott holmi vagy nem elég jó, vagy túlságosan drága.
Ezen a főleg mezőgazdasági területen ami jó volt, azt hamar elkapkodták.
Agyafúrt gazdák mindig megelőztek, ráígértek, pontosan tudták, mit csinálnak.
(Mai napig is esz a fene egy bizonyos elülső rakodós John Deere traktor után,
amit az orrom előtt csípett el az eladó szomszédja, amikor mi már ott álltunk a
kapu előtt. Tökéletes lett volna a céljainkra, de fájdalom, nem így rendeltetett.)
Így aztán kénytelenek voltunk gépeket bérelni, túlságosan későn Tony szerint,
akinek ekkor már az időjárás is borsot tört az orra alá. Beköszöntött ugyanis az
angol nyár, és vele együtt természetesen az esőzés.
De azért idővel – alig néhány héttel a szemle előtt – befutott két exkavátor
(történetesen egy másfél és egy háromtonnás), meg egy mennydörgős
gőzhenger, és a parkban a csapat egy emberként látott munkához. Feledésbe
merültek az apró nézeteltérések és méretes egók, ahogy a gondozói gárda, a
karbantartók, igazgatók és mind a többiek úgy működtek, mint valami emberi
futószalag, a veszélyes küldetésekre habozás nélkül jelentkező rendíthetetlen
önkéntesek tettrekészségével nekigyürkőzve mindennek, ami csak szükséges
volt. És néha valóban veszélyes is lehetett egy s más. Egyszer például kísérőnek
szegődtem egy helybeli újságíró mellé, és észrevettem, hogy a gőzhenger lassan
gördül felénk hátramenetben, forgácsok simára gyalult szőnyegét hagyva maga
után. Azt is észrevettem, hogy a vezető gondosan igyekszik megtartani jobbján a
távolságot a faltól, nagyon helyesen, mert elég lenne egyetlen rossz kanyar egy
ekkora géppel, és már törne át a falon, ami pedig igen kínos lenne, hiszen az a
fal a tigrisek kifutóját keríti. Ezzel nem is volt gond. Ám akkor észrevettem,
hogy a vezető nem más, mint Duncan, akiről tudtam, hogy éppen előző nap
tanulta meg ennek a gépnek a kezelését – sürgősen eltereltem az újságírót az
útból. De semmiféle baleset nem történt ezekkel a potenciálisan gyilkos
gépekkel, és Rob meg Adam mint egészségügyi és biztonsági megbízottak igen
komolyan vették a szerepüket. Baleseti jegyzőkönyvünkbe hónapok múltán
került be első feljegyzett balesetünk: egy felsértett ujj, melyet holmi papíráru
sebzett meg.
Az egész parkot átfogó, villámsebesen végzett kézi munkának a kellős
közepén Steve-nek éppen sürgős állatjóléti szempontok jutottak az eszébe. Hogy
például hova tegyük Királyt, a szökdöső hajlamú jaguárt, míg felújítjuk a
kifutóját? Tizenkét kerítésoszlopot kellett kicserélni, valamint a házában az
elkorhadt palákat, és az élőhelyén néhány egyéb javítanivaló is akadt, amit
Király egész egyszerűen nem tűrne, ha ott volna. El kellett hát költöztetni. Úgy
döntöttünk, az lesz a legjobb, ha felújítjuk a régi elkülönítőt, a hétmérföldnyire
lévő hajdani medveárkot, ahol azelőtt tanyaház állt, mely a háború folyamán a
kiscserkészlányok találkozóhelyéül szolgált. A főcserkésznőnek sajnos senki
sem adott leckét szerkezeti építészetből, így kivágatta a tetőt alátámasztó, zavaró
A alakú gerendát, hogy elegendő helye legyen a pingpongasztalnak. Mialatt
Plymouth haditengerészeti hajójavító műhelyei bedőltek a Luftwaffe csapásai
alatt, ez az ötödik hadoszlopos paramilitáris gyermekszervezet kitüntetést kapott,
mert lerombolta az akkori tanyaház tetejét. De a falat és a tetőszerkezetet
épségben hagyták, ami megfelelő zárt helyet jelentett veszedelmes állatok
ideiglenes elhelyezésére. Ám Királlyal senki sem volt hajlandó kockázatot
vállalni.
Mihelyt az elektromos kerítés szakembere elvégezte hosszú (és költséges)
munkáját – új rendszert szerelt a farkasok kifutója köré, áramszünet esetére
kiegészítő tartalékforrással –, már várta az újabb feladat. Király esetében a
túlbiztosítás volt a legbiztosabb módszer; az előzetes tervezésre és jól időzített,
határozott cselekvésre való képességével mindenkire frászt hozott, különösen
rám. Az átmeneti helyét felszerelték elektromos töltésű akadályokkal, nehogy
megmássza a falat, kikaparja az ajtót, vagy ugródeszkának használja a belső
ablakok párkányát, ahonnan fel lehetett szökkenni az épület közepén álló magas
vasállványzatra, amit vélhetőleg az egykor itt lakozó medvék megszemlélésére
szereltek be. Ahogy a biztonsági berendezés bekapcsolt, eléggé nyugtalanító
terep lett ez a lecsupaszított ház a bedrótozott megfigyelő állványzatával. Miután
a gondolataim körülkószáltak potenciális támpontokat keresve – egy hengerelt
acélgerenda tengely itt, egy kéménypillér amott –, melyek révén egy céltudatos
nagymacska kimászhatna, sorra lezártuk valamennyit. Ezzel egyszersmind olyan
fogdát alkottunk, amiből még kellő ismeretekkel és nagy ügyességgel rendelkező
ember sem menekülhetne. Ez óhatatlanul szigorított biztonságú börtönt, sőt még
annál is rosszabbat idézett, ahol csírájában fojtják el a fogvatartottak
szabadságvágyát. Ez persze felveti az állati jogok kérdését, és rávilágít, hogy
pontosan mit is művelünk, amikor fogva tartunk egy szabadulni vágyó állatot.
Erre a kérdésre csak egyetlen őszinte válasz létezik.
Az IUCN (a Természetvédelmi Világszövetség) szerint a vadon élő jaguár
„közel áll a veszélyeztetettséghez”, és jó hír, hogy az 1990-es években, amikor
terjedni kezdtek, a védelmi intézkedések, a faj kikerült a „veszélyeztetett”
kategóriából. Élőhelyük lerombolása azonban az erdő egyre elszigeteltebb
zugaiba üldözte a jaguárokat, és konfliktusba kerültek az erdőlakókkal, akiknek
a marháit felfalták, valamint a vadászokkal, akiknek a szemében versenytársak
az élelem megszerzésében, és halálos veszedelmet jelentenek, ha megtámadják
őket. A jaguárt védettsége ellenére gyakran amint megpillantják, rögtön lelövik,
és El Salvadorban meg Uruguayban már ki is halt. Várható, hogy a legközelebbi
felülvizsgálat alkalmával a faj visszakerül a listán a „veszélyeztetett”
kategóriába. Királyt örököltük; nem lehet visszatelepíteni természetes
élőhelyére, de a származási könyv élén szerepel, és kitűnő génjei fogságban
alulreprezentáltak. Amint lehet, tenyésztésre használjuk.
Idővel helyükre kerültek a huzalok az új kifutó körül, a kapu zárszerkezetét
négyszer is ellenőrizte valamennyi rendelkezésre álló szempár, ideje volt hát
megismertetni Királlyal új altatópuskánkat. Ez az iszonyatosan drága fegyver
(háromezer fontba került) egy métertől ötven méterig terjedő távolságról képes
célba juttatni az altatószert, és kezelését illetően egynapos igen szigorú
oktatásban részesültünk az osztrák szállítótól, aki a befejezetlen vendéglőben
állította fel a céltáblát. Ez az altatópuska, a Dan-Inject – a legjobb ipari
színvonal, a legkitűnőbb modell – gyakran látható vadállatokról szóló
dokumentumfilmekben, amint egy Land Rover mellett állva lőnek vele
orrszarvúakra és oroszlánokra. Lézeres irányzékának köszönhetően csípőből
tüzelve is lehet használni, ami nagy előny, mert sok állat láthatólag a veszedelem
jelének ismeri fel, ha ráemelik a puskát. Csípőből tüzelve még én is harminc
méterről eltaláltam a céltábla közepét.
De Királynál nem váltak be az ilyen kis csalások. Amint meglátta Steve-et a
puskával, máris fel-alá járkált és köpködött, és vigyázott, nehogy az oldalát
mutassa felénk, mivel volt már dolga altatópuskával. Idővel úrrá lett rajta az
izgalom, elfordult egy kicsit, és Steve tökéletes találattal combon lőtte. A terv
értelmében valamennyien hátrább húzódtunk egy negyedórára, miközben az
állatorvos figyelte a szer hatását, Király pedig lassan elaludt. Ezt a műveletet jó
előre meg kell tervezni, hogy csak a közvetlenül érdekeltek legyenek a közelben.
Mindenkinek megvan az alaposan begyakorolt szerepe, nagyjából mint holmi
jóindulatú bankrablásnál, és minden részletet tökéletesen kidolgoztunk. A láda
ott állt, a teherautó a helyén várakozott a jaguárház előtt, az új szállásra vezető
útvonal pontosan megszabva. De még így is roppant drámai a pillanat, amikor
ajtó nyílik a ketrecre, amelyben egy alvó nagymacska hever.
Valami, ami Királyhoz hasonlít – és kiváltképpen ő maga –, még álmában is
félelmetes. Az ember agya azt súgja: „ne menj a közelébe!” Lehet, hogy csapda
(szinte gyanítjuk, hogy ez a nagymacska ellenszert tartalmazó tablettát rejteget a
szájában, mint egy titkos ügynök). Mi van, ha hirtelen felpattan? Minden egyes
alkalommal úgy érzem, nem kellene ennyire közel kerülnöm egy ilyen állathoz.
De Király kétségtelenül öntudatlan volt, és csak azt kellett észben tartani, hogy a
biztonság – nem a mi biztonságunk, hanem az övé – érdekében enyhe adagot
kapott, és hogy hirtelen mozdulatok és zajok adrenalinreakciót válthatnak ki
benne, ami ellensúlyozhatja az altatószer hatását. Ami egyáltalán nem volna
kívánatos. Így a jelentőségteljes csend – rádiók, telefonok kikapcsolva, a
legszükségesebb parancsszavak csak suttogva – nagyban fokozta a helyzet
feszültségét. Ahogy sikerült Királyt egy pokrócra manővereznünk és kicipelnünk
a házából, észrevettem, hogy halálos páciensünk zavartalanságára irányuló
erőfeszítésünk közepette én valahogy a fejénél találtam magam, míg a másik
három hordár a két hátsó lábánál fogva vitte. Nemcsak súlyosabb volt ez a vége,
de sokkal félelmetesebb is. Király feje akkora, mint egy közepes nagyságú
halloweeni töklámpás, valódi agyarakkal, köztük két ötcentis, koponyák
átlyukasztására tervezett tépőfoggal felszerelve. Épp észrevettem, hogy
törékenynek látszó csuklóm pont a tátongó állkapocs szomszédságában van
(minden nagymacskáé közül a jaguár állkapcsa a legerőteljesebb), amikor
megszólalt az állatorvos telefonja. Ahogy a csengőhang (lehetetlen módon éppen
egy Kylie Minogue-dallam) végigzengett-visszhangzott a keskeny
betonfolyosón, az állatorvos rémült pantomimmel jelezte, hogy rögtön
lekapcsolja a telefont, nekem pedig odasziszegte: – Takarja be a pokróccal a
fejét! – Örömmel engedelmeskedtem, de kevéssé bíztam benne, hogy a vékony
anyag lényegesen tompíthatja a hangot vagy védheti a csuklómat, miközben
Kylie kiordítja azt a kis tüdejét, csak hogy felébressze Királyt.
De a jaguár nem ébredt fel, és sikerült betennünk a ládába, majd a teherautóba,
onnan pedig további bakik nélkül bevinni új szállására. Nagy pillanat volt. Új
felszerelésünk tökéletesen működött, az új csapat makulátlanul teljesített, és
minden botlás nélkül sikerült átköltöztetnünk egy igen veszedelmes vadállatot.
Most már teljesíthetjük a jaguárlak renoválására és a szivárgó vizesárok
újrabélelésére vonatkozó követelményeket, ami számomra további romboló
munkát tesz lehetővé, nálam ügyesebb embereknek pedig további hegesztést,
kerítésállítást.
Sajnálatos módon a következő költöztetés már nem volt ilyen sikeres. Ezúttal
Tammyt, a tigrist kellett végre áttelepítenünk, aki, ha még emlékeznek rá,
összeverekedett a nővérével, és már vagy öt éve külön kellett tartani őket, mivel
mindketten hormonmódosító fogamzásgátló injekciókat kaptak. Valamennyi
gondozó fáradhatatlan erőfeszítésével végre találtunk neki otthont
Franciaországban, és kitűztük az időpontot az elszállítására. Az eljárást
ugyanúgy folytattuk, mint előzőleg, apróbb módosításokkal a kisebb-nagyobb
tanulságok alapján. A franciák előző este megérkeztek, és bár korán akartak
indulni, kellemes estét töltöttünk ismerkedéssel a helyi kocsmában. Vártam már,
hogy franciául beszélhessek egy kicsit, hogy talán valami fontos információt
fordíthassak valamely kritikus alkalommal, de ez a hiú remény gyorsan elszállt,
amikor kiderült, hogy mindketten éppúgy beszélnek angolul, mint én.
A költöztetés reggelén az volt az első baki, hogy a teherautó nem tudott olyan
közel kerülni a tigrisházhoz, ahogy szerettük volna. Ez ugyanis magasabban állt
a hosszú, meredek emelkedőn, mint a jaguárház, és ez az emelkedő most
forgáccsal volt borítva, amelyen nemigen tudott megmaradni egy üres, két kerék
meghajtású, farolni készülő teherautó. Nem gond; az állatorvos bízott benne,
hogy Tammy elég sokáig nem lesz magánál, biztonságban elvihetjük a háza és a
jármű közötti ötven méteren. Hát folytattuk az előkészületeket. Tammy nem volt
olyan furfangos, mint Király, könnyebb volt belőni, de utána pokolian félelmetes
hangokat hallatott. A megfelelő idő elteltével delegáció ment be hozzá, hogy
megnézze, és mivel úgy ítélték, hogy még egy adagra van szüksége, vártunk
tovább. Kisvártatva az állatorvos megpöckölte Tammy fülét, és eldöntötte, hogy
nem lesz baj, mi pedig pokrócra sikerítettük ezt a tekintélyes állatot (még akkor
sem volt módunk hordágyat beszerezni). Hatan cipeltük Tammyt, megint szigorú
hallgatási fogadalom után – John pedig őrködött a nagy puskával, ami egyetlen
golyóval végezhetett volna Tammyvel, ha valami félresikerül. És aztán félre is
sikerült.
Félúton lefelé az ösvényen, ami körülbelül három méter széles, az egyik
oldalán oroszlánokkal, a másikon tigrisekkel, Tammy felébredt. Az első jel az
volt, hogy mozogni kezdett a farka, aztán valakinek a lába szárára tekeredett.
Ezután Tammy egyszerűen felállt, ott kint a nyitott téren, és ez úgy szórta szét az
embereket, mint puskatűz a bevásárlóközpontban. Vagy éppenséggel egy
nagymacska a tömeg közepén. Hihetetlenül kába volt, állni is alig bírt, de hát ő
így is nagydarab leányzó, és a kerítésnek nem a megfelelő oldalán tartózkodott.
Az emberek hirtelen elpárologtak, hátrafelé, az elkülönítő korláton át – persze
nem túl közel az oroszlánokhoz, akik egyszeriben harsányan tiltakoztak, amiért
Tammyt annyira közel látják (az illetékesek nem vették figyelembe Duncan
javaslatát, hogy az efféle eljárások folyamán a többi nagymacskát helyezzük
máshová, és ez vészterhes következményekkel fenyegetett). Észrevettem, hogy
többeknek valahogy sikerült felmászniuk a megfigyelő toronyba, annak ellenére,
hogy a létra alsó fokait nagyjából két méteren kivették, hogy a torony
megközelíthetetlen legyen. Főként azonban Tammyt figyeltem: alig
háromméternyire állt, majd lassan megfordult, és szembenézett velem. Úgy
döntöttem, nem mozdulok. Tammy szeme üveges volt, de tudtam, hogy
rendkívül érzékeny minden mozgásra, és könnyen indulatba jöhet, ha egy
prédául szolgáló állat (ez esetben én) menekülni próbál előle. Nem is kellett jobb
felé néznem, tudtam, hogy John már tüzelésre készen emeli a puskát, és minden
tőlem telhetőt elkövettem, hogy mozdulatlan maradjak. Némelyek azt állítják,
hogy magukba tudják szívni az aurájukat, és így szinte láthatatlanná válnak, de
legalábbis kevésbé észrevehetővé. Ezt az ideát mindeddig nevetségesnek
tartottam, de az adott körülmények között hajlamos voltam kipróbálni. Igazában
az agyam tette meg helyettem – ugyanis nem féltem. Túljutottam a félelmen, a
teljes nyugalom állapotába kerültem, mintha a helyzet a „verekedj vagy
menekülj” reakciónál valami még primitívebbet váltott volna ki belőlem, és a
testem tudta, hogy nem szabad rám bízni ekkora adrenalinmennyiség
kibocsátását. Talán mozgásra indítana, vagy a tigrisben valamiféle érzékenység
felfogná a megnövelt elektromágneses tevékenységet. Arra koncentráltam, hogy
egy darabnak tűnjek az elkerítő korlátban, aminek támaszkodtam, esetleg egy
fának, vagy valamilyen érdektelen rutiningernek. Bevált: Tammy üveges
tekintete átsiklott rajtam, de nem vett tudomást rólam, és a nagymacska lassan
dülöngélve elindult az ösvényen a teherautó felé.
John, fegyveres tisztünk, felelős volt mindenkinek a biztonságáért, és jogosan
járt volna el, ha lelövi Tammyt abban a pillanatban, mihelyt tiszta célpontot
nyújt. Félig-meddig számítottam is erre, bár a helyzet másodpercről másodpercre
történő érzékelése szerint ez még nem volt szükséges. És John nem lőtt.
Megőrizte a hidegvérét, ahogy arra számítottam, és szemkontaktusban maradt
Steve-vel, a kurátorral, meg az állatorvossal, akik jeleztek, hogy várjon.
Mindenki megőrizte a hidegvérét. Tammy tántorgott még néhány lépést, aztán
leheveredett, sajnálatos módon éppen az altatópuska mellé, ami a további
érzéstelenítő beadásának egyetlen eszköze volt. Feszült másodpercek során az
állatorvos előkészített egy lövedéket, Steve pedig John fedezetével Tammy felé
kúszott, hogy visszaszerezze a puskát. Fokozhatatlan állati óvatossággal
közelítette meg Tammyt úgy négylábnyira, annak tudatában, hogy a
másodpercek ketyegésével egyre múlik a korábban beadott szer hatása. Az
altatópuska nélkül nem lett volna más választásunk, mint agyonlőni Tammyt,
amint felélénkül. Steve elérte a puskát, az állatorvoshoz lopakodott, és Tammy
megkapta az újabb dózist.
Most megint várnunk kellett, hogy hasson a szer, ezúttal kint a szabadban,
nagy feszültségben, ami egy percig is eltarthatott, de akár húszig is, valószínűleg
azonban inkább az öthöz volt közel. Mire Tammy megint elalélt, nálam bekattant
az adrenalin. De mindenáron be akartuk gyömöszölni tigrisünket előbb a ládába,
majd a teherautóba, és ezt semmiféle félelem nem akadályozhatta meg.
Emlékszem, határozottan kényelmetlenül éreztem magam, amikor
beszuszakoltuk a ládába ezt a hihetetlenül veszedelmes jószágot, annyi sok elemi
rettegés kiváltóját, aki már bemutatta, hogy váratlanul fel is ébredhet. Megint én
kerültem a fejéhez – bár ezúttal nem egyedül –, és ez egyáltalán nem tetszett.
Tammy feje egy igen nagy görögdinnyénél is nagyobb, és a művelet ugyan alig
harminc másodpercet vett igénybe, állandóan azt vártam, hogy életjeleket ad,
mégpedig mindjárt végzetes következményekkel. Amint sikerült betolnom a
fejét a ládába, aminek az ajtaja helyrecsusszant és biztonságosan bezárta
Tammyt, éreztem, hogy felgerjed bennem a harag – amiért nekem és a
többieknek mind ilyesmit kellett elszenvednünk.
Azonnal levontuk a tanulságot: ilyen művelet csak akkor végezhető, ha a
jármű – mely ideális esetben négykerék-meghajtású – közvetlenül ott áll az állat
háza mellett. Ezután pedig Anna, az állatkerti gyűjteményünk menedzsere Steve-
vel együtt vizsgálni kezdte ezt a sarkalatos pontot: miért volt képes Tammy
felállni? Mi a megfelelő szer ilyen eljárás során a nagymacskák szedálására?
Kimerítő érdeklődésünk mintegy harminc állatkert állatorvosánál és más
szakmabelieknél általános egyetértést eredményezett. Sajnálatos módon nem az
a szer, amit az állatorvos használt, mely ugyan hatásos lehet, de általános
vélemény szerint kevésbé megbízható. Mint az események is bizonyították.
Anna és Steve erőteljesen lobbiztak (ami nem lett volna a kötelességük), hogy
a jövőben minden komolyabb költöztetést és orvosi eljárást külső specialista
végezzen, mégpedig a Nemzetközi Állatkerti Állatorvosi Csoport (IZVG), ez a
szabadúszó szervezet, amely csak egzotikus állatokkal foglalkozik. Amit ők nem
tudnak az állatkerti állatokról, azt nem tudja senki. Óhatatlanul drágák, de ez
nem lehetett megfontolás tárgya, és én teljes szívemből egyetértettem. Mihelyt
az állatorvosi rendelő elkészül, naponta három nagyvadat kell átszállítanunk a
régóta esedékes fogászati eljárásra, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy a
művelet bármelyik része csődöt mondjon. Tekintet nélkül a költségre, az IZVG-t
fogjuk igénybe venni.
Számos egyéb kiborító incidens tetejébe kétségtelenül tanulságos volt a
tigriskaland. Duncannel rájöttünk, hogy már nem vagyunk teljesen nyugodtak
kint a szabad ég alatt, különösen ezen a tájon. Egy alkalommal fent voltunk az
állatkert víztárolójánál, ami téves elnevezés, hiszen az valójában csak egy nagy
aknanyílás fedele a park legmagasabb pontján, a naponta mintegy négyezer liter
vizet szolgáltató fúrólyuk felett. Sajnálatos módon szivárog, ami miatt tíz naptól
három hétig terjedő időszak alatt a víznyomás annyira csökken, hogy a vidrák
vízellátása megszűnik, az egyik mesterséges tó (hála egy másik, egyelőre
azonosítatlan szivárgásnak) apadni kezd, és a vendéglőben nem lesz elegendő a
nyomás az üzemeltetéshez. Ami azonban számomra még fontosabb volt, egy nap
reggel nyolckor, amikor éppen szükség lett volna rá, észrevettem, hogy a zuhany
nem működik. Mint már említettem, még a működő zuhanyunk sem a fényűzés
csúcspontja. Legkisebb oldalára állított, elsárgult, összekaristolt plasztikkoporsó
a helyiség egy elkerített sarkában, közvetlenül az egyetlen ablak előtt. A
szerkezet működik (bár mindjárt mögötte áram alatt levő kábelek füzére csüng),
és mihelyt beleáll az ember, a zuhany pedig történetesen nem mond csődöt, ez
lehet a nap fénypontja. Kurta időszak, amikor az ember kapcsolatba kerül vízi
gyökereivel, és szinte biztosan nem zavarják meg az élvezetet. Szinte... Milo és
Ella még szabad prédának tekintenek a zuhany alatt, különböző
szükséghelyzetek alkalmával néha ki is hívnak onnan, de nagy általánosságban
beválik ez a tökéletesnek nem nevezhető szentély. Már persze ha működik.
Amikor nem hajlandó meleg vízzel szolgálni, sőt egyáltalán semmiféle vízzel,
akkor lekerül a rózsaszín szemüveg, és az ember a puszta realitást látja. Pocsék
helyzet, hogy egyelőre nem tudjuk különbbel pótolni. Mint amikor egy tévé
vagy laptop hirtelen bedöglik, nem köt össze többé a világegyetemmel, és nem
egyéb, mint ütött-kopott plasztikdoboz.
Amikor kiszárad a vízvezeték, mi mást tehetne az ember: kétméteres
csavarkulccsal felszerelkezve kimegy a farkasok mögötti, a medvéken túli
erdőbe, a víztartályhoz, és elbabrál a nagy teljesítményű szelepekkel, hogy vizet
fakasszon a rendszerből. Kora reggel, az iskolába indulás előtti kapkodásban ez
megapechnek minősíthető, próbáltuk tehát megelőzni, ezért Duncannel egy
vasárnap este odafent találtuk magunkat, a napi eseményekről beszélgettünk
nagy nyugodtan, miközben megpróbáltuk felidézni a pontos sorrendet: hogyan
kell elfordítani és összekötni a csöveket. Egyszer csak alig húszlábnyira valami
nagy állat zörgette meg a bokrokat, mire mind a ketten megperdültünk, és
élethalálharcra készen ragadtuk meg csavarkulcsainkat. A nyílt terepen
felvehettük volna a harcot, de akár futásnak is eredhettünk volna, no meg a
közeli fákra is sandítottunk, adott esetben melyikre mászhatnánk fel. A
következő percben megállapítottuk, hogy a riasztó zörej egy tehéntől ered a
kerítés túloldaláról. Elfelejtettük, hogy a park kerítésén túl mások jókora
állatokat tartanak, amelyek nem készülnek arra, hogy szétszaggassanak és
felfaljanak bennünket: teheneket, lovakat, birkákat. De az ember nem lehet
eléggé óvatos, és jó pár pillanatba beletelt, míg megnyugodtunk és visszatértünk
a dolgunkhoz.
Egy másik alkalommal épp egy szomszéd gondosan felmért üres mezején
mentem át, amikor egy nejlonzacskó emelkedett fel zörögve a hosszú szárú
fűből, és keltett bennem hasonló görcsös pánikot. De a félelmetes pillanatok
igazi terepe az éjszaka. Egy éjjel első alkalommal gyűjtöttem tűzifának valót egy
halvány emlékeim szerint lényegében üres kifutóban, ahol néhány talajközeli
madár élt, legnagyobbjuk egy időnként agresszív, de nem legyőzhetetlen pulyka.
Az ágfűrészelésből felpillantva a homlokomra szerelt zseblámpám fénye
kisebbfajta emlősökre valló kicsiny, közel ülő szemekben csillant meg. Ha
történetesen kisebb macskaféle, elég nagy bajban vagyok. Aztán eszembe jutott,
hogy egyetlen kisebb macskafélénk Jilly, az idősecske szervál, akinek a kifutója
valamivel távolabb van, és hogy ez a szempár valójában az ártalmatlan
muntyákszarvasok egyikéé, márpedig ők jobban rettegnek tőlünk, mint
amennyire én őtőlük. De még így is, mint kizökkent logikám tudatta, hegyes kis
agancsa lévén, jobb, ha nem zavarom meg, miközben a lehullott ágakat
szedegetem.
 Éjnek évadján keltett félelem legutóbbi esete akkor történt, amikor egy ízben
Leon kutyámat sétáltattam (róla majd később). Kint a zsiráfok (na jó, a kis
termetű macskafélék) mezejének sarkán, ami a pumákéval határos, egy tiszta, de
holdtalan éjszakán meghallottam, amint valami termetes közelít lassan felém. A
kutya kissé távolabb volt elfoglalva. Aggodalmam azon alapult, hogy a nőstény
pumák éppen tüzeltek, és torokból fakadó harsány miaú-jukat hallatták, hogy a
feromonösztönzéssel együtt így csábítsák magukhoz a fiatal hím pumákat a
lápról. Márpedig ez az állat abból az irányból közeledett. Tétováztam, reméltem,
hogy az az idióta kutya feleszmél, ideális esetben kihívásnak fogja fel a
helyzetet, és a puma inkább őt falja fel, nem engem. De Leon önző módon csak
szimatolt a sok állati szag után a magas fűben, jó százméternyire, és esze ágában
sem volt felajánlani, hogy az életét áldozza értem. Mögöttem feltámadt a szél,
tudtam hát, hogy az állat pontosan tudja, hol vagyok és mi vagyok, s egyre
recsegett felém az aljnövényzetben. Végre megtörtem. Felkattintottam a fejemre
csatolt zseblámpát, félig-meddig arra számítva, hogy menekülő pumát pillantok
meg, félig-meddig az alternatívára, nevezetesen hogy nem menekül. A távol ülő
két szem rám meredt, és az állat nem menekült. Az égvilágon semmit sem
csinált, amitől én fokozatosan megnyugodtam, mivel a ragadozók általában
gyorsan határoznak. Óvatosan és végül is igénybe véve Leon erkölcsi – és
esetleg önfeláldozó – támogatását, lassan megindultam feléje. Szép lassan
rájöttem, hogy ez is csak egy ártalmatlan, buta tehén, újdonsült látogatója az
általában üres mezőnek, és azért közeledik hozzám, mert talán a gazdájának vél,
aki egy élet szokásait megtörve hajnali háromkor hozza neki a reggelit.
Az efféle igazában meglehetősen izgalmas epizódok csak megerősítik azt az
érzést, hogy aki itt él, az örökösen fenyegető szükséghelyzetek állapotában
leledzik. Ám eddig minden eset vaklármának bizonyult, vagy legalábbis
kezelhetőnek – és a helyzet annál is elviselhetőbb volt, mert kezdett csordogálni
a hitel a NFU-tól. Ahogy aztán folyt el a pénz, és az engedélyünkről döntő
szemle határideje vészesen közeledett, már inkább olyan érzés lett rajtam úrrá,
mintha a hullámokat meglovagolva száguldanék egy vízesés felé.
Az irdatlan mennyiségű munka lázas iramra késztetett, és minden egyes
felmerülő probléma költséges megoldást igényelt. Teherautónk, egy ócska
Transit, ami mögött nem kevesebb, mint kétszázhatvanezer mérföld állt, hirtelen
kilehelte lelkét, amikor az alváz egyik merevítőrúdja elpattant és kilyukasztotta
hátul a padlót. Erre nincs gyógymód, hát pótlásul megvettünk egy tükörfényes,
új (na igen, alig nyolcvanezer mérföldet futott) kocsit. A dömper, a sárga
óriásszörny, ami rossz motorjával és sebességváltójával mintha a történelem
előtti időkből származott volna, egy szép napon felrobbant, és ez újabb
beruházást tett szükségessé. Ez a két jármű a műveletek gerince, ezeken hozzuk-
visszük, osztjuk szét az állatok eleségét, meg parkszerte a sokféle anyagot. A
bérelt új dömper roppant népszerű volt, főleg mert működött is, és nemcsak a
hatékonyságot, de a munkamorált is javította. Ám mindennek a középpontjában
a költségek álltak, és ettől újra meg újra ráébredtem Katherine hiányára, hiszen
az ő költségkímélő ügyessége révén sokat megtakaríthattunk volna, ráadásul
képes volt az ellenőrzésre is, ami a mi kezünkből fokozatosan kicsúszott. De hát
egyirányú úton jártunk, és a legtöbb felmerülő problémát igazában csak pénzzel
tudtuk megoldani. Közben persze élénken élt a tudatomban a tény, hogy mihelyt
elköltjük a pénzt, sehonnan sem számíthatunk pótlásra. Ha pedig nem tudjuk
megnyitni a parkot, felmérhetetlen katasztrófa vár ránk. Sok állat pusztul el, sok
ember marad munka nélkül – köztük olyanok, akik jobb munkát hagytak ott,
hogy velünk dolgozhassanak. Ráadásul a család vagyona, aminek az
összegyűjtésén szüleim egész életükben fáradoztak, semmivé lesz.
„De legalább nem lőnek ránk” – ahogy anyám mondaná. A háború alatt
Sheffieldben nevelkedett, és gyerekkorában éjszakánként légitámadásokat élt át;
a legcudarabb az volt, amikor a pincéből előbukkanva meglátták, hogy a családi
ház, sőt az egész utca romokban hever. A család egyszerűen átment a
legközelebbi rokonhoz, egy hétmérföldnyire lakó nagynénihez; az odavezető
utat eltakarítatlan holttestek szegélyezték. Ezeknek az élményeknek
köszönhetően anyám nemzedékében erős realitásérzék fejlődött ki, s bár az
utóbbi harminc évet viszonylagos kertvárosi jólétben töltötte, és nem élvezte
ugyan a jelen komor életkörülményeit – egyúttal mindenünk kockáztatását egy
őrült vállalkozásra, ami egyáltalán nem kecsegtetett biztos haszonnal –,
közvetlen személyes élményekből tudta, hogy a dolgok sokkal rosszabbak is
lehetnének.
Anya ereje és kaland iránti érzéke létfontosságú volt az állatkert
megszerzésében és az odaköltözésünk óta folytatott küzdelemben. Állandóan
tudatában voltunk, micsoda áldozatot hozott az állatkert megvásárlásával, és
minden tőlünk telhetőt megtettünk a kényelméért, a nyugalmáért. De nem kellett
őt babusgatni. Elterveztük, hogy majd továbbra is készíti az edényeket és
festeget, a háttérben díszletként egy virágzó állatkerttel. De miután Katherine
meghalt, amikor Duncan távol volt, anya vette át a kormányt. Nem kis lépés volt
ez egy nemrégiben megözvegyült hölgytől, akinek a férje egymaga irányította a
család minden ügyét az előző ötvenhárom évben. Apa mindig csodálkozott,
mennyire nincs érzéke anyának a számokhoz – ő maga olyan könyveket olvasott,
mint a Nehezített matematika, és napi félórás ingázása során fejben végzett
bonyolult műveleteket. De anya nem volt magára hagyva a park dolgában. Adam
összehozott bennünket Jóval, egy tiszta fejű, jó szemű és anyás könyvelővel, aki
fokozatosan uralma alá hajtotta a számvitelünket, ügyesen zsonglőrködött a
hitelezőkkel, és napi jelentést adott ki pénzügyi egészségünk állapotáról.
Ennyi nem várt kiadással – kivált a vendéglőben, ahol étkészlettől
főzőedényekig mindent pótolni kellett – kénytelenek voltunk elhalasztani
számos projektet. Például a lerombolt jaguárház huszonhétezer fontra becsült
pótlását. Ennek a későbbre tétele nyomán sok minden mást megengedhettünk
magunknak, például egy új fűnyírót, új kerítésoszlopok valóságos erdejét – és a
személyzet egyhavi bérét. Anya eltökélte, hogy tisztába jön az üzlet lényegével,
s ezzel kétségtelenül átvészelt egy nehéz időszakot, és biztosította magának a
személyzet tiszteletét és csodálatát, meg még sokkal többet. Ahogy
előbukkantam önmagamra rótt száműzetésemből, azt találtam, hogy a legtöbb
folyamatban levő dolognak a középpontja anya, aki fittyet hány az orvos újabb
keletű utasításának, hogy egy nemrégi szívrendellenesség miatt kerüljön minden
stresszt. Egyike a ház kevés részének, amire költöttünk, a régi konyha (az
egykori bűzbarlang) volt: elláttuk új padlóval és berendeztük
kerámiaműhelynek. Amikor elkészült, megpróbáltuk anya érdeklődését
felkelteni iránta, hogy térjen vissza eredményes hobbijához, és hosszasan
ecseteltük, hogy a boltban árulhatná a kerámiáit. De nem kért – és ma sem kér –
belőle. Amíg van elvégzendő munka, ő nekilát. Egyszerűen képtelenség
kiszabadítani a stresszes döntések karmaiból. Mindenhol vannak kémei. Ha úgy
érzi, hogy csupán üres biztatást kap igazgatósági és részlegvezetői szintről,
egyszerűen máshoz fordul, hogy megtudja, igazából mi is a helyzet. Bár a
tévésorozatnak Ben állatkertje lett a címe, valójában megérdemelte volna az
„Amelia állatkertje” címet.
 NYOLCADIK FEJEZET
KÖLTEKEZÜNK

Napsütésben egész más a világ. Elméletem szerint jelentős többsége azoknak a

kivándorlóknak, akik napos tájakat keresve hagyják el országunkat, bizonyos
mértékig SAD-ban – évszakonkénti rendellenességben – szenved.
Meggyőződésem, hogy én is ennek a kórnak az áldozatai közé tartozom, mivel
abban a pillanatban, amint ősszel sárgulni kezdenek a levelek, máris a tavasz
beköszöntére sóvárgok. És amint a nap végre kidugja a képét április végén,
május elején, minden százszorosan megszépül. A hóvirágok tömkelege
meghátrál a kankalin seregei elől, a levegőben szinte tapintható az optimizmus,
méghozzá nem csak az enyém.
A műhely ontotta a frissen hegesztett kerítésoszlopokat, a nagy masinák a
szemünk láttára terítettek új utakat, a vendéglő pedig a tevékenység lázában
égett. A levegőben tagadhatatlanul ott volt a tavasz, és vele az igény néhány
ondóvezeték helyreállítható elkötésére, hiszen még most sem volt meg sem az
adminisztratív, sem a tényleges lehetőségünk arra, hogy állataink közül sokan
szaporodjanak. A lista élén Zak állt, az idősecske alfahím farkas, akinek a
problémája valójában komolyabbnak tűnt. Egyik heréje körte nagyságúra
duzzadt, ami farkasoknál megtörténik olykor, de csak átmenetileg, Zaknél a
duzzanat azonban már több hete tartott, és az állatorvos úgy vélte, fel kell nyitni
a herezacskóját. Az állatorvosi rendelő még nem készült el, hát sterilizáltuk a
vendéglő melletti boltot, és összetoltunk néhány asztalt. A kijelölt napon Zak
megkapta az altatóinjekciót, és hamar el is aludt. A teherautó ugyan készenlétben
állt, de az állatorvos és Steve úgy döntött, könnyen át tudják vinni a farkast a
mintegy százméternyire lévő rögtönzött műtőbe. Sőt, ha Zak történetesen követi
Tammy példáját és felcihelődik, senki sem ijedt volna meg túlságosan. A 19 éves
aggastyánt még legjobb napjain is le tudnánk hagyni, a falka fölötti uralma pedig
nem annyira a nyers erőnek, mint inkább karizmájának és tapasztalatának volt
köszönhető.
Kissé kifulladva érkeztek; Zaket hanyatt fektették két jókora plasztiktömbre,
amiből egy félkört vágtak ki – kicsit olyan volt, mint a hóhér tőkéje:
kimondottan arra tervezték, hogy a bordás gerincű állatokat nyugodtan lehessen
tartani hanyatt fekvő helyzetben. A tömbök jócskán elkoptak, az eljárás
rutinműveletnek számított, de azért megkérdeztem az állatorvost, valójában hány
farkassal volt már dolga. – Ó, jó néhánnyal. Sose aggódjon. Majdnem olyanok,
mint a farkaskutyák. – Mint bárki, akit műtétre készítenek elő, Zak is
szívszorítóan védtelennek és sebezhetőnek látszott, s ahogy az érintett területet
leborotválták és lemosták, hullámokban áradt felé a férfiak együttérzése. A jelen
levő nők jót mulattak feszengésünkön.
Mihelyt az orvos felnyitotta a zacskót, a körte méretű here azon nyomban
rákosnak nyilváníttatott: a fekete-lila csíkozat beszédesen jelezte annyi állat és
annyi ember gonosz végzetének jelenlétét. Az előrehaladott stádium ellenére
szerencsére kutyáknál és farkasoknál szinte sosem jelentkezik másodlagos rák a
herék tájékán – nem úgy, mint embereknél. De nem kellemes a hangja, amikor
elvágják az ondóvezetéket, a herét és a testüreget összekötő szövet kis fonalát.
Súrlódó, csikorgó zörej; a nézőközönség sűrűn pislog, fészkelődik. Zak másik –
vadgesztenye nagyságú és spanyol bab formájú –, halványrózsaszín és normális
méretű heréjét potenciális veszélyforrásnak kellett tekinteni, hiszen
megfertőzhette a szomszédja, és a második recsegés és nyiszálás sokkal rosszabb
volt, hiszen egészséges szövetet vágott át az állatorvos. Kínos pillanat volt,
amikor a második, láthatólag egészséges here a fémtálba pottyant, és valamennyi
jelen levő férfin különös érzés futott át, bár nehéz lett volna megállapítani, hogy
pontosan micsoda. Valószínűleg olyasmi, hogy sose engedjük az orvosi céh
tagjait az ivarmirigyeink közelébe. Zaket ugyan megmentettük, továbbra is
vezérelhette a falkát, ám azt aligha mondhatjuk, hogy jó napja lett volna. De
felépült, és alaptalannak bizonyult az aggály, hogy üres herezacskója esetleg
csökkentheti vezéri képességeit, hiszen Zak továbbra is a falka élén járt, és a
vezérség várományosa, a kissé szánalmas Parker még hónapok hosszú során át
volt kénytelen készenlétben várni.
Ezután Salamon került sorra, az állatok királya, a roppant hatásos megjelenésű
hím afrikai oroszlán. Rutinműtét következett: az ondózsinór csupán ideiglenes
elkötése, hiszen idővel valószínűleg párt keresünk majd a számára, de az adott
helyzetben az állatkerti világ felelőtlenségnek minősítette volna egy
oroszlánkölyök születését. Salamon ugyan valamivel kisebb, mint Vlad, de
vitathatatlanul a leglátványosabb nagymacskánk. Súlya körülbelül
kétszázharminc kiló, sörénye is, ordítása is legendába illő. A tigris nem ordít,
Salamon lenyűgöző fegyvertárában viszont előkelő helyen áll ez a félelmetes
hang. Már írtam, de nem árt megismételni: a természetben az ember általában
nem hallja ilyen közelről, éles helyzetben ezt a hangot. Salamon az első percben
ártalmatlanná tette Steve-et a házában hangoztatott halálos ordítással. Ahogy
ínyét felhúzva kivillantotta tőrforma fogait, a látvány éppoly riasztó volt, mint a
hang; figyeltem, amint Steve összeszedi magát, és ellenáll a kísértésnek, hogy a
keskeny folyosó túlsó falához húzódjon. De kivárt, és hamarosan belelőtte a
lövedéket Salamon oldalába. Amikor legközelebb felkerestem a tetthelyet,
Salamon már kifeküdt, az ajtó nyitva állt, az állatorvos már varrta is össze az
oroszlán alvégét, és láthatólag hidegen hagyta páciensének puszta mérete.
Engem kevésbé. Salamon horpasza irtózatos méretű, és a legintimebb testtájékán
végzett mészárosmunka alighanem kellemetlenség forrása lenne, ha netalán
felébred. John készenlétben állt a puskájával, de máskülönben nyitva volt az ajtó
közte és a park között (a többi oroszlánt elrekkentettük a zárkájukba). Amikor az
oroszlán fejénél bent álló Kelly jelentette, hogy Salamon pislog, vagyis múlik az
érzéstelenítő hatása, pánik jeleit kerestem, vagy legalábbis arra számítottam,
hogy az állatorvos nagyobb sebességre kapcsol.
Végtére is tekintve, hogy azt csinálja, amit csinál, nyilván ő lenne a
listavezető, ha Salamon magához tér. Ám a doktor zavartalanul dolgozott
tovább, módszeresen öltögetett, mintha kényelmes rendelőjében operálna egy
bocit. Néhány perc múlva elkészült, s a többiekkel hozzáfogtak, hogy
mikrochippel lássák el Salamont és kivigyék az ajtón. Ezt a műveletet is
könnyedén végezték, bár ezúttal már egy árnyalatnyi sietséggel. Majd a
teljesített küldetés után mindenki kilépett, az ajtó bezárult, a mindennapos
biztonsági intézkedések újra életbe léptek. És az engedély követelményei szerinti
megpróbáltatáson túljutott Salamon boldogan lődözhette vaktöltényeit.
Az utolsó vazektómiára, melynek már nem voltam tanúja, és ami miatt kissé
kényelmetlenül éreztem magamat, magasabb fórum döntése alapján Vladnál
került sor, ha netán meghágná az abszurd névre hallgató két húgát, Foltost és
Csíkost. Ez a három tigris törvénytelenül született, és cumisüvegből táplálták
őket. Többek között ezért húzott ujjat Ellis, a régi tulajdonos a hatóságokkal, és
ezért minősítették a három tigrist „csak bemutatható”-nak, vagyis tenyésztésre
nem alkalmazhatónak. Az ivartalanítást nem bántam, csak az nyugtalanított,
hogy a tigrisek különösen érzékenyek az altatásra, többük így leli halálát. Vlad
bátyja, Ivan néhány éve egy rutineljárás során pusztult el, néhány hónapja pedig
Tasmin szíve állt le, miközben egy veseprobléma miatt vizsgálták. Csak az
mentette meg, hogy Duncan idejében elcsípte a kocsijához igyekvő állatorvost:
Tasmin sürgősen megkapta az ellenszert, amitől felébredt. Mivel Vlad szerelmes
igyekezete a húgaival hét éven át nem produkált törvénytelen leszármazottat,
nem szívesen vettem, hogy belekotornak a szervezetébe, esetleg veszélyeztetve
ezzel az életét. Nagyon kedvelem Vladot – kedves, barátságos fiú –, és úgy
éreztem, az államgépezet beavatkozása, melyhez a szigorúan vett állatkerti érték
hiányát felrovó enyhe sznobéria társult, szükségtelen kockázatnak teszi ki. De
ekkorra már kicsit belefáradtam a csatározásba, s a farkasokat, majmokat és
egyebeket illető harcos állásfoglalás után valószínűleg eljött az ideje, hogy
néhány állatot a sorsára hagyjak. A műtét sikerült, és Vlad másnap visszatért a
mindennapokba.
Apadt a pénz, de végre kitűzték a szemle dátumát, mégpedig június
negyedikére, mire természetesen „most vagy soha” felkiáltással dolgoztunk
tovább mindannyian. Mindenki megtette a magáét, bár néha kicsit lazán bántunk
forrásainkkal, viszonylag könnyedén rendeltünk új szerszámokat vagy
felszerelést. Az örökölt törzsgárda zseniális volt rögtönzésben – kényszerből,
hiszen a park szerencséje sok éven át hanyatlott. Új fémoszlopok vásárlása
helyett például arra buzdítottam mindenkit, hogy mentsük meg a bőkezűen
szétszórt régieket. A vendéglő mögött nagyjából egyhektárnyi területen rengeteg
hulladék halmozódott fel: ócska autók, még teherautók is, az ősöreg dömper rég
elfeledett csontváza, nagyjából húsz hűtő, számtalan autógumi és kerék,
fatörmelék, meg ezernyi egyéb dolog, ami „egyszer majd jó lesz valamire” –
csakhogy ez az „egyszer” sosem következett be. Alkut kötöttünk a helyi
hulladékfelvásárlóval, aki meg is jelent markolóval ellátott platós teherautójával
meg egy mini kotróval (amit segítőkészen kölcsönadott nekünk, mikor nem
használta). Megállapodtunk abban, hogy a terület kipucolásáért cserébe mindent
elvihet, kivéve néhány válogatott fémdarabot, amit újrahasznosíthatunk. – Nem
gond – közölte széles mosollyal. – Nagyjából öt nap, és kipucoválom. – Még
kilenc hét elteltével is naponta rakta meg a teherautóját a napvilágra került
fémtárgyakkal. Bár a hulladék kilencvenöt százaléka tiszta, hamisítatlan szemét
volt, időközben kimentettünk mindenféle hasznos holmit, például csodával
határos módon épségben maradt kettős üvegtáblákat, néhány teljesen
használható kerítésoszlopot és elegendő sarokvasat, amivel bekeríthettünk egy
kis területet. A kizárólag újrahasznosított anyagból összeütött első szerkezet a
gondozóknak beszerzett új kvadokhoz készült utánfutó volt, amelyet John alig
egy hét alatt fabrikált egy ósdi fűnyírógép kerekeit felhasználva. Az az utánfutó
a mai napig is szolgál.
A kvadok sajnos már nem. Illetve az egyikük még úgy-ahogy. Duncan ötlete
volt, hogy vásároljunk olcsó négykerekű terepmotorokat a személyzetnek
hangulatjavítóul, ám az ötlet visszájára sült el, mivel a járműveket többnyire
nem megfelelő személyek használták, nem megfelelő célra. Ahelyett, hogy
megkönnyítették volna Hannah és Kelly dolgát, ők továbbra is gyalog tolták fel
a hússal, alommal megrakott nehéz taligákat a meredek utakon, míg beosztott
alkalmazottak és alkalmi munkások kevésbé fontos ügyekben fel-alá robogtak a
parkban. A kvadok gyors iramban romlottak, javításuk egyre több időt vett
igénybe, és sokáig kellett várni a pótalkatrészekre. Ez rossz vért szült, és számos
értekezleten hoztunk szigorú határozatokat a négykerekűek használatát illetően.
Az egész valószínűleg Robot érintette legérzékenyebben, fő gondozónkat, Ellis
sokat tűrő unokáját. – Mi baj a gyaloglással? – kérdezgette. – Hozzátartozik egy
ilyen munkahelyhez. – A négykerekűek mégoly jó szándékú beszerzése leckét
adott abból, mi a következménye, ha belepancsolunk az örökölt ökoszisztémába.
Én szerényebb ajándékot adtam a gondozóknak, de ezek legalább nem keltettek
annyi ellenérzést. Tíz darab fejre csatolható lámpát osztottam szét, hogy
biztonságosabb és elviselhetőbb legyen a munka a sötét téli estéken, külső
világítás híján – sőt a nagymacskák házában még belső világítás mellett is. –
Egyetlen panaszszót sem hallottam ezek kapcsán – mondta Rob. És tavaszra
ugyan egy szálig elvesztek vagy tönkrementek a lámpák, a világosabb estéken
már nem volt rájuk szükség.
Örömmel fogadott hozadékai voltak annak a tavasznak a pávák is: teljes
gőzzel terjengették, mutogatták fantasztikus legyezőjüket. A pávát nyilván egy
lángoló képzeletű, az apró részleteket mívesen kidolgozó, valószínűleg indiai
származású őrült tervezte, aki azért fél szemmel Liberace-re sandított. Még
nyugalmi állapotban is elképesztőek, fejük és nyakuk lehetetlen kéksége hirtelen
utat enged a fele hátukat pikkelyként lepő, hasonlóképpen valószínűtlen zöld és
arany tollaknak. Ezek aztán hirtelen átcsapnak a híres hosszú farktollakba,
melyek némelyike méter hosszúságú, akár háromszorosa is lehet a hím páva
hosszának. És ha ez nem volna elég, a fejüket – mintegy utólagos
megfontolásként – kék hegyű, vékony szárú tollak díszítik, amelyek úgy
sarjadnak ki, mint megannyi kis virág, egy római centurió sisakjának állati
paródiájaként. De a csudába is, miért ne? Megtehetik. Bőségüknek valószínűleg
csak indiai Liberace-divattervezőjük szinte korlátlan fantáziája szab határt.
Felvidított ezeknek a pazar madaraknak a látványa a napsütésben. Már
pusztán a testi szépségük felemelő volt, remekül jelképezte, hogy még a
fülemhez ragadt telefonnal is valamilyen szokatlan, méltóságteljes, az
egzotikummal határos helyen járkálok. Ami ráadásul igen szórakoztató. Ezek a
borsónyi pávaagyak mindenre, ami csak mozog, kibocsátották ragyogó
legyezőjüket, és sok olyasmire is, ami nem. Az idősebb hímek a napfényben
villódzó fenséges farkukkal rávillantottak a kacsákra, kiskakasokra,
fajdtyúkokra, azok pedig keresztülnéztek rajtuk, vagy zavartan odébbálltak. De a
pávák megcéloztak piknikező padokat, labdákat, cserepes növényeket, sőt még
macskákat is – ami persze kihozta a sodrukból ezeket az enyhén ideges
teremtményeket. Úgy tűnt, csak néha állítják ki portékájukat megfelelő
közönségnek, egy pávatyúknak, aki állítólag annyira vevő erre a produkcióra,
hogy kevesebbel be sem éri. De mélyebb benyomást rájuk sem gyakorolt a
látvány, mert gyakran fordítottak hátat a potyára villogó szegény hímnek, és úgy
faképnél hagyták, mint az ígéretes első randin az unott lány a kamaszfiút. Az
egész párosodási időszakban talán ha egy sikeres közösülésnek voltam tanúja, és
annyi biztos, hogy a végén csupán egyetlen nőstény maradt viselős.
A pávákat az evolúcióban – illetve inkább a magyarázatában – elfoglalt helyük
miatt is szerettem. Mivel időnként írtam fejlődéslélektanról, különös tekintettel a
hímek viselkedésére, tudtam, hogy a páva gyakran alkalmazza a farkát a nőstény
vonzására irányuló bonyolult és költséges hím fitogtatás afféle gyorsírásos
magyarázataként. Sok nyomós érv támasztja alá azt a feltevést, miszerint a teljes
emberi kéregállomány – anyagcsere tekintetében legköltségesebb szervünk – a
pár vonzásának céljából fejlődött ki. Hasonlóképpen a humort, a vadászatot, a
kockázatvállalást és a piros Porsche 911-est is ki lehet fejezni gyorsírásos
formában – mint pávafarok-jellegű jelenséget. Kereshetünk egyéb példákat is,
talán leginkább a paradicsommadárnál, de az ő kifinomult kirakata és sokkhatású
tollazata, bár igazán nevetséges, semmiség ahhoz a túlzott teherhez képest, amit
a páva kénytelen vállalni. A faroktollazatnak az a lényege, hogy nagyon
költséges előállítani és fenntartani – akárcsak a Porschét vagy a kéregállományt
–, és nagy érvágást jelent anyagiakban. Az emberi kéregállomány újratermelése
a negyven százalékát emészti fel kalóriáinknak, egy Porsche jó sok pénzbe kerül,
és hála a jelen sorok írásával egyidejűleg előkészületben lévő törvényi
szabályozásnak, majdnem ugyanannyiba kerülhet majd behajtani vele London
központjába, ahol nyilván a tulajdonosok jó része lakik. Ámde a pávát valójában
akadályozza a farka, hiszen felhívja a ragadozók figyelmét, és akadály az
elrejtőzésben. A súlya miatt nehéz vele felszállni, a teljes tollazatát viselő páva
nem is igen kísérel meg mást, mint egy-egy szárnycsapásokkal segített
szökkenést. Ezt a tételt Robin szerint szemléltetően illusztrálta az a néhány évvel
ezelőtti eset, amikor a medvéket új erdei kifutójukba költöztették, ahová
előzőleg szívesen látogattak a pávák. – Igen, jó darabig eltartott, míg
megszokták a változást – mesélte szelíden Robin. – A medvék az első héten
főleg pávákkal táplálkoztak. – A vendégeket, ahogy leszálltak, megdöbbentette a
három sebesen mozgó, falánk ragadozó, de hiányos felszerelésük
megakadályozta őket a menekülésben. Lenyűgöz a természetes kiválasztásnak ez
a példázata. Sokszor elnéztem, amint e madarak oly gyatrán parádéznak ebben a
hihetetlenül költséges szerelésben, az egész látványt egy kameratokra vagy egy
csonkolt fatörzsre pazarolva – micsoda tékozlás! Hogy Dawkins példázatát
kölcsönözzem: itt csakugyan vak volt az órás. Úgy vélnénk, még egy gramm
idegszövet is jobb befektetés lett volna, sokkal inkább, mint hogy a szigorú
szexuális kiválasztás révén a költséges legyezőknek legyen piaca. Elfogult
vagyok a pávák javára; felzaklatott hát, amikor megtudtam, hogy Owen,
madaraink fő gondozója a túlnépesedésre hivatkozva önhatalmúlag leselejtezett
négy példányt. Gyanítottam, hogy más is rejlik emögött, mivel Owen Sarah-val
összhangban közölte, hogy szerinte az állatkert nem az a hely, ahol az
egzotikumot nélkülöző állatokat, pontosabban „zoológiai szempontból nem
jelentős állatokat” kell tartani. A szabadon bejárható területről fokozatosan
száznál is több szárnyas tűnt el, főleg csirkék, libák és kacsák. Vélhetőleg
valamilyen szervezeti parazitafertőzés miatt selejtezték le őket, ami túlságosan
előrehaladott volt, hogysem kezelni lehetett volna, és egészségi kockázatot
jelentett a zoológiai szempontból jelentősebb, meglevő vagy a jövőben
beszerzendő ritka madarainkra nézve. Kapcsolatba léptünk több szomszéddal és
gazdával, megkértük őket, hogy vegyék át a madarakat, ellenőrizzék az
egészségi állapotukat, és sok meg is menekült, majd számos tojást produkált –
másoknak. Adam különösen gyakran froclizott, mondván, milyen finom
kacsatojást evett reggelire. Ez a szükségesnek ítélt selejtezés legjobban anyát
keserítette el, aki élvezte, hogy ez a vegyes társaság a nyomában totyog,
miközben eteti őket – ez az élmény, ahogy a tulajdon parkjában áll, naponta
emlékeztette, milyen óriási utat járt be gyermekkora óta. Engem is kiborított a
dolog; jelezte ugyanis, milyen mértékű a nézetkülönbség az új gondozói
személyzettel – ami néhány hét múlva a park igazgatásáról szóló zajos
értekezletben tetőzött. De erről majd később.
Közben rábólintottam különféle, az én szememben radikális intézkedésekre,
egyszerűen mert sem időm nem volt vitába szállni mindenkivel, sem bölcs
dolognak nem tartottam, hogy firtassam olyasminek a helyességét, amiben
bizonytalan vagyok. Az állatkerti gondozók csapata afféle félkatonai szervezet.
Ormótlan bakancsot, harctéri nadrágot viselnek, rádió adó-vevőn
kommunikálnak, és veszedelmes munkájuk során olykor fegyvert használnak.
Lényeges, hogy fegyelmezettek legyenek, és ahhoz, hogy följebb léphessenek a
ranglétrán, nagy önfegyelemre és elkötelezettségre van szükségük, meg arra,
hogy alkalmazkodjanak a kialakult rendhez. Én erre képtelen vagyok. Igaz, van
bennem egy jó adag önfegyelem (bár lelki szemeim előtt megképzik apám,
amint ennek hallatán gúnyosan felhorkan), de a mások fegyelmezése már nem az
én esetem. Duncan egyszer felcsapott állatkerti gondozónak, és nagyjából fél
évet töltött a londoni állatkert hüllői mellett, de őt sem erre a hivatásra
teremtették. – Emlékszem az első napra – mesélte. – A pasas, aki mellé
beosztottak, fogott egy seprűt, közölte, hogy mire való, aztán megmutatta,
hogyan használják: a szálazatát a földre kell illeszteni, aztán a nyelénél fogva
tolni, és ezt a műveletet ismételgetni. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem: itt
állok, és egy felnőtt férfi azt magyarázza nekem, hogyan kell söpörni. – Miután
teljes körű kioktatást nyert a seprés ezoterikus műveletében, néhány nap múlva
azt gondolta, újítást fog bevezetni. – A seprű bozontja folyton leesett, hát
odaszögeztem, amitől háromszor olyan hatékony lett. De a pasas feje meg lila
lett mérgében. „Ki mondta ezt neked?” – üvöltötte, és mint kiderült, okkal. – A
seprű bozontját ugyanis azért hagyták szabadon, mert néha be kellett menni az
aligátorokhoz és kiseperni ezek körül a lomha atavizmusok körül, ahol a seprű
volt a gondozó egyeden védelme. – Ugyanis ha egy aligátor neked akar támadni,
egyszerűen elébe tartod a seprűt, ő meg leharapja a bozontot, aztán visszavonul,
mert azt hiszi, hogy megkaparintott valamit. Neked meg ott van még legalább a
seprűnyél, ahelyett hogy az egészet kirántotta volna a kezedből, és azzal
hadonászna. – Őrült beszéd, de van benne rendszer (bár a kiképzésnek ez a
vitathatatlanul legfontosabb része hiányos volt), és amivel csak dolga akadt
Duncannek, minden őrületnek tűnt.
– A galapagosi teknősbékáknak rothadt a csőre, és nem szaporodtak, hát
elhatároztam, hogy ebédidőben utánanézek a dolognak – mesélte. A londoni
állatkertnek van a világon az egyik legátfogóbb zoológiai könyvtára. De mint
gondozótanonc, az 1980-as években Duncan nemigen férhetett hozzá a
kötetekhez. – Alaposan megnehezítették a dolgomat, mintha nem is értenék, mit
kereshetek ott. – Nagy sokára mégis bejutott, és megtudta, hogy a San Diegó-i az
egyetlen állatkert, ahol sikeresen tenyésztik ezeket az óriási hüllőket, melyek
rendkívül hosszú életet élnek – az egyik londoni példányt állítólag még Charles
Darwin hozta magával galapagosi útjáról. Duncan elolvasta az amerikai
anyagokat, kapcsolatba lépett a gondozókkal, és megtudta, hogy a csőr rothadása
a banánnak köszönhető, ami az állkapocs alsó részéhez ragad. Vad állapotban a
maradékot ledörzsöli a hosszú szálú fű, amelyben a teknős barangol, de mivel
Londonban nincs hosszú szárú fű, a csőrük rothad. Duncan a kutatási
eredménnyel bement a hüllőház főgondozójához; arra számított, hogy be tudják
vezetni a szükséges változtatásokat, sőt talán még meg is köszönik a fáradozását.
Az öreg viszont csak ennyit mondott:
– Húsz éve végzem ezt a munkát. Ki vagy te, hogy kioktass arról, mi a
dolgom? Eredj a francba. – A tudomány, így mondják, temetésről temetésre
halad. Duncan nem híve a várakozásnak, hát sarkon fordult, és inkább önmaga
főnöke lett: vállalkozásba fogott, a trópusokról importált tengeri halat.
Most pedig azon kaptuk magunkat, hogy állatkertet igazgatunk – legalábbis
igyekszünk –, és tudtuk ugyan, hogy az okosabbak szavát kell meghallgatnunk
és követnünk, a gondozóktól a kurátorokon át a tanácstagokig, de tudtuk azt is,
hogy eljön majd az idő, amikor mi magunk eszközölhetünk újításokat. A
cégvezetők tudják, hogy a legjobb újítók gyakran kívülről jönnek. Persze mi
igazából nem voltunk cégvezetők. De legalább kívülről jöttünk.
Most már azt is tudtuk, hogy mindannyiunknak össze kell fognunk, és hogy az
előkészületek során a tanács környezeti és egészségügyi felügyelője, Peter
Wearden legfontosabb mondata – a „megfelelő rubrikák kipipálása” – számít a
legtöbbet. Ezeket a rubrikákat olykor ki tudtuk pipálni, persze sokszor nem
csekély küszködés árán, az előírt vagy ajánlott utaktól-módoktól eltérő
megoldások révén, mint például a farkas- vagy a majom-vitában, de ez
időigényes hadakozás volt, és a határozat előtti holtidőben igencsak megrendült
eleve gyenge lábon álló hitelességünk. Amíg egy-egy rubrikát végre ki nem
lehetett pipálni, az adott ügy láthatatlanná sorvadt, és jöhetett a következő
rubrika. Időnk aztán végképp nem volt, és a lehető legtöbb rubrikát kellett
kipipálnunk a szemlére nagy sokára kitűzött határideig, június negyedikéig.
Őrült sebességgel pipáltuk ki a teendőket, nehogy a bankárok meg az ügyvédek
vidoran az orrunk alá dugják a határidőnaplójukat, lényegesen kevesebb időt és
sokkal kevésbé barátságos lehetőségeket hagyva a manőverezésre.
Lelkesítő volt a brigádmunka, a rugalmas, szakszerű és elkötelezett csapat
együttműködése a közös cél érdekében. Forma szerint az volt a dolgunk, és
végső soron valamennyi alkalmazott azért törte magát, hogy profitot termeljen
nekünk. De valójában nem hiszem, hogy bárki is így gondolkozott volna – mi
magunk a legkevésbé. Kora hajnaltól késő estig mintha egy ostromlott
közintézmény felmentéséért küzdöttünk volna, és ami még fontosabb: egy
ostromgyűrűbe szorult állatseregletért. Felmérhetetlen következményekkel járt
volna, ha kudarcot vallunk. Mocskos Tony számtalan akadályon szitkozódta át
magát, kotrógépével szinte hihetetlenül ügyes manőverekkel bűvészkedve, az
emberi teljesítőképesség határáig dolgoztatva csapatát és önmagát. Anna és
Steve egyszerűen felbecsülhetetlen volt; Anna a bonyolult papírmunkával
birkózott, és pontosan elirányított bennünket az éppen aktuális kipipálandó
rubrikához meg a kipipálás módjához, míg Steve napszámosnak, gondozónak,
felügyelőnek, traktorosnak állt, amire éppen szükség volt. Hannah, Kelly, Paul,
John és Rob felváltva látta el a gondozói és karbantartási feladatokat, az alkalmi
munkások csapatának pedig az iszapos láp kikotrása jutott, a vizes levelekkel
borított óriási területek megtisztítása, nemkülönben száz meg száz méter új
drótkerítés kifeszítése, ami folyton beleharapott a munkás kézbe, és ezt csak még
fájdalmasabbá tette a még mindig fagyos szél. Owen és Sarah a beosztott
gondozók csapatának élén dolgozott kegyetlenül keményen, vezették, tanították,
„csepegtették” a megfelelő modern eljárásokat, bár szerintem néha kicsit túl
keményen – Owen például tudtomra adta, hogy az újoncok kiképzésénél „néha
előbb le kell törni őket, aztán újjáépíteni”. Ez ugyan nem csengett egybe az
általam kedvelt (bár tagadhatatlanul olykor „menet közben kialakult”) vezetői
felfogással, de hát én nem ebben a kultúrában nevelkedtem. Mindez persze itt-ott
óhatatlanul nézeteltéréshez vezetett, és némelyek olykor kis híján odébbálltak,
de az általános légkörben mégis mindenki nekiveselkedett és tette a dolgát. Úgy
ment minden, ahogy mehetett. És aztán eleredt az eső.
A kivételesen napos és lélekemelő május után száz év legesősebb angol
júniusa köszöntött ránk. Az 1914 óta vezetett feljegyzések szerint az ország
délnyugati részén a csapadék havi mennyisége több mint kétszerese volt az
eddig mért maximumnak. Visszatért a kínzó kétely: vajon el tudjuk-e végezni
határidőre a ránk váró feladatokat? Tetőtől talpig vízhatlanban még sok minden
elvégezhető, például a kerítésállítás meg a korlátok kicserélése. De a szabad ég
alatti hegesztés, betonozás, fűrészmunka vagy ásás szóba se jöhetett.
A pávák – nemrég a reménység megannyi jelképe – csapzottan kóvályogtak.
Az egyik nőstény hetekig kuporgott a vécék előtt a füvön, és amikor a
gondozóknál érdeklődtem, vajon nincs-e baja, kiderült, hogy éppen a tojásait
készül kikölteni. Zuhogó esőben. Néhány lépéssel arrébb egy tökéletesen
megfelelő bokor kínálhatott volna legalább némi menedéket az elemek és – ami
legalább annyira fontos – a rókák elől. De ez az ostoba madár, az egyetlen,
amelyik engedett a tavasz kifinomult, forradalmian bőséges divatbemutatójának,
a kényes ivadékok világrahozatalának folyamatában csökönyösen kitette magát
az elemeknek és a ragadozóknak. Idővel mégis kikelt három tojás lakója. Az
asszonyság esténként bölcsen odébb költöztette a kicsinyeit, ám ahogy
növekedtek, és ő maga egyre távolabbra merészkedett, a csinos fiókák triója
kétségbeesetten igyekezett lépést tartani anyucival, mi pedig elveszítettük őket
szem elől, és őszintén szólva, nem tudom, életben maradtak-e vagy sem.
Még esőben is sok volt a teendő, kint is, bent is, belevetettem hát magamat a
munkába. Most már, nem egészen három hónappal Katherine halála után,
jelentős fiziológiai változásokat észleltem a reakcióimban. Már nem éreztem
magamat annyira ólomnehéznek, mintha a halálával kiszippantották volna
belőlem az életet. Stella Artois-diétám – mely lényegesen csökkent ugyan, de
miután este lefektettem a gyerekeket, még mindig jelentős része volt az alvás
előtti rutineljárásnak – oly mértékben növelte derékbőségemet, hogy valójában a
fizikai ólomnehézségem fokozódott. De belső energiám kezdett visszatérni.
Egyre könnyebben viseltem a számos sürgető feladatot, egyre kevésbé követtem
el ballépéseket váratlan helyzetekben, és egyre ritkábban tört rám a sírhatnék.
Néha óhatatlanul elöntött az irdatlan veszteség tudata, és különösen szörnyű volt
ebben az időszakban az a néhány rövid, de szükséges kiruccanás Londonba,
csupa olyan helyre, ahol valaha Katherine-nel jártam. De általánosságban
éreztem, hogy javulok. A gyerekek remekül boldogultak az új iskolában, és a
nagyon fiatalok hajlékonyságával, rugalmasságával alkalmazkodtak.
Láthatólag mélységesen élt bennük a veszteség érzése, és amikor csak
igényelték, elbeszélgettem velük. De egyre inkább mintha ők óvtak volna engem
– és magukat – a fájdalmamtól, ami kezdetben nyilván riasztó volt, de eltitkolni
lehetetlen (és szerintem nem is kívánatos). Néha kiöntötték a szívüket
barátoknak, szomszédoknak vagy Ameliának, aki visszacsöpögtette hozzám a
gondjaikat. Egyszer mindkét gyerek azzal az ötlettel állt elő, hogy Katherine
pulóverét szeretnék viselni az ágyban, és amikor a takarosan összehajtogatott
ruhadarabok fiókjában keresgéltem, amit utoljára a Katherine öltöztetésének-
vetkőztetésének oly emlékezetes heteiben nyitogattam, úrrá lett rajtam az
elkeseredés. Milo, aki árgus szemmel figyelt, elmosolyodott, és az ujját
felemelve jóindulatúan figyelmeztetett: – Nono, apu, ki ne nyisd a könnycsapot!
– Ettől menten felvidultam; megígértem, hogy nem teszem, és megint csak
megnyugtattam, hogy szólhat, ahányszor csak beszélgetni akar anyuról, nem
sírom el magam. Jelenleg itt tartunk.
Kint a parkban egyre fenyegetőbben közeledett a szemle napja, ám az esőben
az orrunkig se láttunk. De kitartottunk, és már néhány héttel a szemle előtt javult
a hangulat; megegyeztünk abban, hogy jó szándékunkat bizonyítandó „elegendő
rubrikát pipáltunk ki”. Szinte példátlan lenne, ha egy állatkertnek nem engednék
meg, hogy kihúzza magát a szakadékból – márpedig mi éppen ezen igyekeztünk,
és persze egy pillanatnyi lazítást sem engedhettünk meg magunknak. Rövid
életrajzunk jól mutatott. Megvoltak a megfelelő embereink, a megfelelő
szándékaink, és ha éppen nem is volt megfelelő mennyiségű pénzünk, de azt
legalább megfelelő módon költöttük.
 Az engedély követelményeinek egyik legfontosabb része volt, hogy
megtegyünk bizonyos természetvédelmi lépéseket. Steve-nek és Annának jó
kapcsolatai voltak a Srí Lanka-i veszélyeztetett fajok programjával, Owen és
Sarah eddigi sikereinek híre is átszűrődött hozzánk, és ez jövőbeli tenyésztési
programok ígéretével járt – ami szintén gyarapította jó pontjainkat. Akárcsak az
olyan teremtmények, mint Ronnie, a hivatalosan „sérülékeny” tapír, és Király,
első osztályú tenyészjaguárunk. De közben a helyi természetvédelmi lépések is
egyre fontosabbnak látszottak. Szerencsére ezeket módunkban állt megtenni.
Dartmoor peremén – ami magában is viruló lakóhelye jó néhány másutt hanyatló
fajnak – tökéletes helyzetben voltunk ahhoz, hogy segítsük a kevésbé divatos,
ház körüli veszélyeztetett állatokat. Ilyenek a mogyorós pele, a kardfarkú
denevér, a földön fészkelő, sérülékeny madarak, a pióca, a csigák, de még
bizonyos mohák és zuzmók is. Egy faj, amiről már tudtam valamicskét, a
gyöngyházlepke volt, amelynek az utolsó élőhelye az országban állítólag
Dartmoor. Történetesen írtam egyszer röviden erről a lepkéről a Guardianben.
Felhívtam hát a Lepkevédelmi Társaságot, ahol nyájasan hozzájárultak, hogy
lepkéknek alkalmas élőhelyeket létesítsünk a területünkön. Volt ugyan néhány
hektár védett erdős területünk, de ha különleges növényeket telepítenénk oda, a
körülmények ártalmasak lehetnek a régebbi fajokra. Adományt szívesen
fogadnak. Khm... talán majd máskor.
Igyekezetünk másik meghiúsult tárgya a dartmoori póni volt. Megmaradt
tenyészállománya már alig kilencszáz kancára csökkent (vagyis még ritkább lett,
mint a természetvédelem ikonja, az óriáspanda), és összehangolt helyi kampány
révén igyekeztek megvédeni a könyörtelen földbirtokosoktól, akik néha inkább a
húsáért lelőtték vagy eladták, semhogy megfizessék a húsz fontot az európai
törvény által újabban megkövetelt passzusért. Nyilvántartásba akarták ugyanis
venni az olyan állatokat, amelyek bekerülhetnek az emberi élelemláncba, hogy
nyomon követhessék az általuk fogyasztott állatorvosi gyógyszereket. Egy
dartmoori pónit valójában alig fél liter tej áráért lehet eladni, és sok szorult
helyzetben levő gazda egyszerűen nem tudja teljesíteni a követelményeket.
Jótékony szervezetek olyan földbirtokosokat kerestek, akik legelőt biztosíthattak
kis póniméneseknek, amelyeket időnként visszaszállítanak a láp bizonyos
szakaszaira, hogy úgy használják a területet, ahogyan ezektől a keménykötésű
kis helyi lovacskáktól telik. Melissa húgom kutatta és segítette a tervet, mert volt
egyszer egy dartmoori pónija, a konok, de szelíd természetű Aphrodité. Jó
szívvel emlékszem Aphroditéra, amint nemtörődöm módon áll kint a hóban, a
pofaszakálláról jégcsapok csüngnek, és próbálja megnyugtatni a fűtött
istállójában is vastag köpenyt viselő náthás, elkényeztetett féltelivért. Ez a helyi
projekt tökéletesnek hangzott, és támogattam a tervet, hogy szánjunk erre a
csodálatos célra körülbelül 8-12 kis póninak alkalmas nyolc hektárt. De falba
ütköztem. Nem volt kipipálni való rubrika. Lehet, hogy a dartmoori póni
veszélyeztetett, de a tényleges genus, az Equus – avagy ló, azok kedvéért, akik
elmulasztották Richard Burton azonos című filmjét –, éppenséggel virulónak
minősíthető. A dartmoori pónit mesterségesen tenyésztették ki néhány
évszázaddal ezelőtt, valószínűleg azért, hogy a helyi ónbányákban dolgozzon, és
inkább tenyésztett, mint veszélyeztetett fajnak tekintendő. Mintha a sziámi
macskát vagy a staffordshire bullterriert próbálnánk megmenteni. A helybeli
tenyésztőket talán érdekli, de állattani szempontból jelentéktelen. Ezt a pirulát
kiváltképpen nehéz volt lenyelnem, de hát az idő most sem játszott a kezünkre,
és az engedély érdekében azt kellett megtennünk, ami szükséges volt, nem pedig
azt, amit a szívünk diktált.
Egy helyi terv, amit mint központi témát sikerült befoglalnom a
természetvédelmi stratégiánkba, az élősövény helyreállítása volt. Harminc
hektárunkat mintegy kétkilométernyi élősövény szegélyezi és szeli át –
többnyire csökött és gyér, és már nem nyújt olyan gazdag lakhelyet a helyi
élővilágnak. Némelyik élősövény (bár mi tagadás, a miénk nem) hétszáz évesnél
is idősebb lehet. Ha megfelelőképpen gondozzák, az élősövény a saját jogán
afféle meghosszabbított ökoszisztéma lehet, folyosóul szolgál az áthaladó
élővilágnak, védelmet nyújt sok vadvirágnak, növénynek, rovarnak, madárnak és
emlősnek, amelyek kint a nagyvilágban nehézségekbe ütköznének. Néhány kis
galagonyaszigetünket átplántálhatnánk a terület más részeiről, vetettem fel, és
ezt a tervet szerencsére lelkesen támogatták a hatóságok. És kipipálhattam az én
személyes rubrikámat is, miszerint ez hosszú távú, lassú beavatkozás, mely
fokozatosan javítja a park tágabb ökoszisztémáját, s nem valószínű, hogy
megrázkódtatást okoz, ám annál valószínűbb, hogy jövendőbeli haszonnal és
nevelési lehetőségekkel kecsegtet. Ráadásul biztonságot nyújt, hiszen a sűrű
sövény alkalmas gátja a behatolóknak és bizonyos kalandor kedvű egzotikus
állatoknak egyaránt. És – ÉS! – ahonnan átültetjük a galagonyát, ott terület
szabadul fel más célra, például kilátópont létesítésére. Az ötlet bekerült a tervbe,
és tapogatózni kezdtünk, tájékoztatást kértünk élősövény-szakértőktől.
Devonnak ezen a területén szerencsére még élnek ezek az ősi vidéki praktikák,
és már alig vártam, hogy mielőbb belevethessem magam napi néhány órára a
csalitozás ősi mesterségébe.
Eközben odaát a vendéglőben Adam, a porondmester fokozatosan rendbe
szedett mindent, bár csak a gyakorlott szem állapíthatta meg, hogy a látható
felszíni káoszból valamiféle rend bontakozik majd ki. A konyhában még
zűrzavar uralkodott, akárcsak a vendégtérben és a boltban. Mindent fűrészpor és
szerszámok tömege lepett, de tudtuk, hogy a vendéglőt így vagy úgy
kristálytiszta nyilvános helyiséggé, közösségi és kereskedelmi területté kell
alakítani. Néhány jel arra mutatott, hogy szebb lesz, mint valaha. A ronda
mennyezetburkolat helyére friss, ropogós műanyaglemez került, melyet gipsszel
szinte éterivé simított három ember, mégpedig alig egy hét alatt, ami tekintettel a
négyszáz négyzetméterre, szép eredménynek mondható. Persze muszáj volt.
Meg kellett száradnia, le kellett mázolni, és a szép új krómozott spotlámpákat –
melyek Katherine-nek igencsak tetszettek volna – föl kellett szerelni.
Sok szó hangzott el a fal festése kapcsán törtfehérről, sőt erős színekről, de
anyával nem engedtünk: minden hófehér lesz. Tölgyfa padlójával, tölgyfa
pultjával és a matt acél részletekkel ez az óriási helyiség bízvást maga mögé
utasíthatja a flancos londoni vendéglőket. Emlékeznek még arra a tervezői
értekezletre, amelyen részt vettem, miközben a farkas kiszabadult? Végül nem
azzal a céggel terveztettük meg a brosúráinkat, mert túlságosan bonyolult tervet
adtak be. (Utóbb egy londoni barátunk vállalkozott rá, hogy kivitelezi Katherine
vázlatait, az ő stílusában; köszönöm, Paul.) De valami jó is származott abból az
értekezletből. Amikor vázoltam a vendéglő és végső soron a park általános
arculatát illető elgondolásaimat, vezérelvként megemlítve Terence Conran nevét,
az egyik tervező kitűnő kiegészítéssel állt elő: „Conran és a Távol Afrikától”.
Örömmel lecsaptam az ötletre. (Hogy nagyképű lennék? Én?) Akármilyen
fellengzősen hangzik is ez a modell, ha sikerül megvalósítanunk, az általunk
megcélzott piacon nyilván beválik. A jó dizájn egyre népszerűbb, egyre
elterjedtebb, és az állatkertekben éppoly gyorsan épülnek modern épületek, mint
máshol. A bristoli állatkert például nemrégiben egymillió fontot költött egy új
majomházra, ami szerepelhetne akár a svéd Grand Designs programban is. A
McDonald’s törzsvendégeit nem fogja elriasztani a diszkrét jó ízlés (nos,
legalábbis a szerény szubjektív véleményem szerinti, „jó ízlés”), sem a jó étel,
amíg megfizethető az ára. Mellesleg üzleti tervünk legoptimistább értelmezésem
szerint az volt, hogy a park (és a környékbeli utak hálózata) valószínűleg évente
legfeljebb kétszáz-kétszázhúszezer látogatót képes fogadni, ezért idővel talán
emelnünk kell majd az árakat, hogy korlátozzuk a vendégszámot. Miért is ne
készülnénk már most ekkora piacra? Az emberrel könnyen elszalad a ló a
vendéglő túlfűtött légkörében (sokan túlságosan optimistának ítélték
legsürgetőbb igyekezetünket, hogy hatvanezer látogatóval éppenséggel
anyagilag egyensúlyba kerüljünk), kiváltképpen Adammel a „megcsinálom”
üzemmódban, zsonglőrködve árajánlatokkal, anyagokkal, állásinterjút folytatva
a vendéglátós jelöltekkel – és mindezt a határidő szorongatásában. A haladást és
Adamet látva tudtam, hogy sikerrel fog járni. Márpedig ez létfontosságú volt,
hiszen tudtuk, hogy a vendéglő lesz az állatkert pénzügyi motorja. És persze
ideális esetben egyszersmind olyan hely, ahol az elkövetkező huszonöt évben
úgy ehetek, hogy a mosogatás már nem az én gondom.
Üzleti tervünk lényeges része volt az is, hogy legalább egy jó kioszkunk
legyen, ideális esetben kettő, vagy ha az irgalmatlanul sikeres közeli paigntoni
állatkertből indulunk ki, ötvenméterenként egy-egy. Adam elvetette az
állatsimogató melletti könnyűszerkezetes épület átépítését, melyben pedig olyan
árusítóhelyek együttesét alakíthatta volna ki, amilyeneknél nem kevés pénzt
kiadtam teára, sütire és fagyira, amióta szülő lettem. Owen lecsapott az épületre:
itt fogjuk a látogatók szeme láttára kikeltetni a madártojásokat. Adam viszont
hasonló odaadással érvelt amellett, hogy állíttassunk fel egy kioszkot a
piknikező terület szélén. Beláttam, ez a hely tagadhatatlanul kioszkot érdemel –
majd egyszer. Ugyanakkor bosszantott, hogy nem vesz igénybe egy meglévő
építményt, és nemigen akartam engedni a rábeszélésnek, hogy mindjárt
kezdetben legyen egy meglehetősen drága építményünk, ami voltaképpen inkább
pajtának tűnik, ahelyett hogy kivárnánk, amíg végre emelhetünk majd egy olyan
modern, ívelt vonalú épületet, mint amilyen épp akkoriban nyerte el Dániában a
Legjobb Szabadidőparkbeli Kioszk díját (mennyi díj, milyen rövid idő alatt!).
Adam azonban hajthatatlan volt; váltig állította, hogy a kétezer fontos befektetés
egyetlen szép nyári napon megtérül, amikor a látogatókat a park legszebb részén
marasztalhatjuk, ahonnan megcsodálhatják a tigriseket a közeli Tigrisdombon, és
olykor-olykor oroszlánordításban, farkasvonításban is örömük lehet, miközben
teázhatnak, falatozhatnak, fagyizhatnak, sőt – hiszen délnyugaton vagyunk –
élvezhetik a batyut, a felülmúlhatatlan helybéli tésztaételt.
(Mellesleg amióta ideköltöztem, két dolgot tanultam meg a batyuról. Az első:
a vastag külső kéreg, ami a valódi tészta esetében úgy ragasztja össze a szájat,
mint egy csomag sajtos keksz, valójában nem ennivaló – fogantyúnak szánták,
amivel a bányászok a piszkos kezükben tartják az ennivalót ebédszünetben.
Elnézést, ha ezt netalán már tudták, de én örültem a felfedezésnek, hiszen
csökkentette a bűntudatomat, amiért meghagyom ezt a száraz szénhidrátréteget,
vagy eldobom, hadd legyen a hangyák martaléka. A szerves, lebomló fogantyúk
és az élelmiszercsomagolás témája modern gondolatnak tűnik, holott már 1510-
ben említik. Amiből a második megtanult dolog következik: a „cornwalli” batyut
valójában Devonban találták fel. Bizony, itt, ahol élek. Nemrégiben fedezték fel,
hogy 1510 az első feljegyzett dátum, amikor a batyut említik, mégpedig
Plymouth város tanácsának számadásaiban. Vagyis Devonban. Túl a Tamaron,
ahol szörnyek élnek, és ezt bizonyítja a batyu következő említése, 1746-ban,
amikor ezt a devoni receptet állítólag kalózok lopták el, majd meghonosították
az ételt Cornwallban. Miféle kalózok lehettek? Holmi hajdani önkényuralkodó
Delia útonállói? Vitathatatlan tény, hogy a batyu Devonból származik. Hát jobb,
ha tudomásul veszed, Cornwall. És igen, köztudomású, hogy a batyunak
eredetileg két rekesze volt, egy tésztás és egy gyümölcsös. Ez volt a világ első
kétfogásos gyorsétke. Ezt még én is tudtam. A Nagy Batyu Csata nyilván
folytatódik a két elszánt megye között, bár bevallom, az itt töltött tizennyolc
hónap során egyetlen szót se hallottam felőle. És mi tagadás, most már kicsit
kezdek elémelyedni a batyutól.)
Adam tehát meggyőzött, hogy szélsebesen apadó tőkénk jó befektetése lesz az
új kioszk, és rádión hívott, hogy nézzem meg, amint megérkezik. Még nem
győztem le a fenntartásaimat, a júniusi eső meg csak szakadt. Költséges
mulatságnak tetszett a kioszk, összehasonlítva az alig százméternyire álló kész
épület felújításával, és az én ízlésemhez képest kicsit túlságosan szögletes volt.
Az előregyártott szerkezet felállítására érkezett csapat eltökélten szakszerűnek
bizonyult: nagy hatásfokkal dolgoztak az esőben, az igényeik szerint elkerített és
elegyengetett kis területen. Megint adódott egy kisebb lehetőség, hogy
beleártsam magam némi „csináld magad” műveletbe: itt odacsaptam párszor a
kalapáccsal, ott emelgettem egy-két lemezt. Nagyon élveztem. Mihelyt azonban
állt az építmény, és a csapat nyüzsgött körülötte, felszerelték a belső lapokat,
leszegezték a tető belső borítását, számomra már nem maradt tennivaló, csak
álltam a piknikező területen, és bámultam a remek látványt. Szögletes vagy sem,
mintha mindig ott állt volna: egyszerűen odatartozott, és nem volt nehéz
elképzelni, amint fizető vendégek hosszú sora kanyarog előtte. Csak éppen nem
ilyen időben...
A kioszk fontos eleme volt az össztervnek, hiszen a vállalkozás üzleti részének
egyszerűen meg kellett valósulnia. Persze elsők az állatok, de elégedett látogatók
– látogatók seregei – nélkül bizonytalan a jövőjük. Már csak napok választottak
el minket a szemlétől, ami ugyan az állatok jólétére összpontosít, de a közönség
ellátását szolgáló létesítményekre is irányul némi figyelem. A mosdók száma, az
utak állapota, a mozgáskorlátozottakat szolgáló lehetőségek, a megfelelő
korlátok, nehogy a látogatók végtagjait lekaszálják az óriás húsevők – ezek mind
fontosak. Amit a szemléző nem fog megtenni – amit nem tud megtenni – nem
közölheti velünk, vajon az állatkert üzleti vállalkozásként sikeres lesz-e. Ez
immár rajtunk áll, az időjáráson, a szerencsén, meg azon, hogy a park
környékbeli hírneve nem mocskolódott-e be végleg a köztudatban. És mindez
bizony egy kicsit félelmetes volt.
A ritka napfényes napok egyike virradt a szemlére. Ez jó előjel volt, bár a
vizsgadrukk mindenkit áthatott. Az ellenőr érkezése előtt jóformán rá sem
ismertem a gondozókra: tetőtől talpig jól vasaltan, tisztán jelentek meg. A
keményen dolgozó csapat rendszerint fülig sáros, izzadt tagjai, akik mind
gondolkodás nélkül belevetik magukat a mocsárba egy sebesült állatért, akik
taligaszám fuvarozzák az ürüléket, akik vérrel borítva farigcsálják egy ló
tetemét, egyszeriben mindennapi embernek, egyszerű járókelőnek látszottak.
Nem is tudtam, hogy Steve-nek van elegáns zakója, de most ott feszengett, és
egyik cigarettát a másik után szívta, míg az ellenőrre vártunk. Én voltam a
legidegesebb, amitől magam is meglepődtem, hiszen minden érdekeltet alaposan
kifaggattam, és szentül hittem, hogy „majdnem biztosan” átmegyünk a vizsgán.
Csak hát éppen ez a „majdnem” vert bennem gyökeret várakozás közben.
A kormány által megbízott ellenőr Peter Wearden, a környezeti és
egészségügyi felügyelő társaságában érkezett. Peter a megbízottja a helyi
tanácsnak, amely a szemle kedvező eredménye alapján kibocsátja – vagy
megtagadja – az engedélyt. Peter rám kacsintott, és ez megnyugtatott
valamelyest, de nem az ő kezében volt a döntés. Az ellenőr, Nick Jackson maga
is kis állatkertet, nemzetközi hírnevű, második generációs családi vállalkozást
igazgat Walesben. Vagyis tudja, hogyan kell vezetni egy jó állatkertet. Csak
abban reménykedhettünk, hogy felismeri egy hasonlónak a kezdeményeit abban,
amit eddig létrehoztunk. Egyszeriben halálosan komollyá vált a körséta – ami
pedig rendes körülmények között egyértelmű öröm volt: ilyenkor megmutattuk a
vendégeknek, mink van és mik a céljaink, és figyeltük, amint a séta végére
bámész kétkedőből lelkes hívővé válnak. Mr. Jacksont, a mindenekfeletti
szakértőt azért fizetik, hogy nehéz kérdéseket tegyen fel, és semmi sem
maradhat rejtve előtte. Minden egyes állatházba belépett, és a lehető legfogósabb
kérdéseket tette fel. Közben Peternek másik minőségében, a South Hams-i
Tanács egészségügyi és biztonsági megbízottjaként is volt néhány kritikai
megjegyzése. „Robin fészke” például, ahová Robin visszavonult, hogy elkészítse
a kifutók terveit és megalkossa a jelzőtáblákat, egy padlás volt, amely – és ez
senkinek sem tűnt fel, senki nem találta különösnek – közvetlenül az íróasztala
mellett egyszer csak megszűnt, és alant hat méter mélységben terült el a műhely
betonpadlója. Robin ezt nyilvánvalóan tudta, és vigyázott, hova lép, de
ugyancsak nyilvánvaló módon ez nem volt éppenséggel biztonságosnak
nevezhető. – Ezen azonnal változtassanak! – förmedt ránk Peter, rá nem jellemző
módon. – MÉG MA! – Egy másik nyilvánvaló mulasztás, amire rámutattak, a
jelzőtáblák hiánya volt a veszedelmes állatok házának ajtaján olyan esetre,
amikor emberek dolgoznak a kifutóban.
– Ha én odakint dolgoznék, tudni szeretném, hogy az ajtón ott a tábla, ami
üzemzavar esetén figyelmezteti a többieket, hogy ne engedjék ki a
nagymacskákat – mondta Mr. Jackson.
A mi működési területünk nem nagy, és eléggé belakott: mindenki tudhatja,
hogy a többiek éppen mit csinálnak. De igaz, ami igaz – és Duncan rádión
rögtön átszólt Robinnak, aki a már ellenőrzött veszedelmes fészkében már
kezdte is gyakorlatba átültetni ezt az ajánlást. Éppenséggel az sem segített,
amikor a tigrisháznál – csak hogy mondjak valamit, míg a kulcsok megérkeznek
– rámutattam, hogy véres a külső ajtó lakatja. Az ellenőr szúrós szemmel nézett
rám, aztán elmosolyodott. – Nem is vettem észre – mondta. – Ez bizony hiba. –
És feljegyzett valamit. A francba!
Öt óra tájban ért véget a szemle, és megvallom, ritkán éreztem ilyen
megkönnyebbülést. De még nem volt vége a napnak. Átmentünk az irodába,
letelepedtünk, és végigszenvedtünk egy teljes, minden pontra kiterjedő, két és fél
órás eligazítást arról, hogy kinek-kinek mi a szerepe. Majdnem annyira
döglesztő volt, mint maga a szemle, és kitűnt ugyan belőle, hogy egész jól
vizsgáztunk, de még nem jelezte a döntést, hiszen a végleges jelentésnek is lesz
még mondanivalója. Megkönnyebbültem, hogy a véres lakatra vonatkozó
megjegyzésem, bár mulasztásra hívta fel a figyelmet, valójában egész jól bevált,
mivel az ellenőr a „nyíltság politikáját” látta bizonyítva benne, ami a korábbi
évek során végzett szemlékre nyilván nem volt jellemző. Négyszemközti
beszélgetést kért a gondozókkal és a csapat más tagjaival, távol a fülükbe
suttogó főnököktől, és jó hatással volt rá, ahogy a működésünket meg a
szándékainkat tolmácsolták. Vagyis senkit sem kell kirúgnunk – csak viccelek!
Hacsak a szemle eredménye nem „Folyamodvány visszautasítva” lesz, mely
esetben mindenki új munka után nézhet.
Élénken él emlékezetemben a következő nap. Ostoba módon nem is
számítottam rá, hogy ennyire kimerült leszek. Csak ültem a gyerekekkel egy
padon a ház előtt, amikor odalépett hozzám Rob. – Nem tudok többé Steve-vel
dolgozni – közölte. Rob volt a főgondozó, Steve a kurátor, és kettejük kapcsolata
létfontosságú az állatkert működésében. Ez bombaként hathatott volna,
elfoghatott volna a pánik vagy legalábbis a rémület, ehelyett azonban valahol
mélyen azt éreztem: „Na és aztán?” Tudtam, igen sokkal tartozunk Robnak.
Kitartott a park mellett, vigyázott, hogy ne kerüljön az ingatlanfejlesztők kezére,
amikor átvállalta a gyűjteményt és felügyelte a Veszedelmes vadállatokkal
kapcsolatos törvény értelmében, miután nagyapjának visszavonták az
engedélyét. A tárgyalások szakaszában, amikor Franciaországban voltam,
sokszor beszéltem vele, számos e-mailt váltottunk. A park megszerzésében Rob
volt számunkra a legfontosabb segítők egyike. Nem akartam elveszíteni, részben
mert hálával tartoztunk neki, de azért sem, mert rendkívül sokoldalú, és
páratlanul átfogó tudással rendelkezik a parkról. Vártam. Felvetette, hogy inkább
a terepen dolgozna, és rövid megfontolás után úgy gondoltam, ez nagyon jó
ötlet. Harminc hektárt kellett gondoznunk, így elkötelezett terepgondozóra volt
szükségünk (csak éppen a pénzügyi keretünkből nem telt rá), és Rob szakszerűen
ért a fák gondozásához, no meg mindenki másnál jobban ismeri a parkot. Kisebb
stresszel járó munkára volt szüksége, ugyanis változás történt a személyes
körülményeiben: immár egyedül kellett nevelnie a lányát, akit négy éve nem
látott. Ha kiköltözik a terepre, nem áll Steve közvetlen ellenőrzése alatt, akivel
zaklatott kapcsolata nagyjából kéthetenként elérte a töréspontot. Tonyval, akivel
jobb a kapcsolata, kint dolgozhat, és nem kell törnie a fejét sem a mások
feladatai, sem a világéletében megszokott, ám az új vezetés alatt megváltozott
munkakörülmények miatt. Sokat tudott a parkszerte viruló egzotikus
növényekről, amelyeket a minden zöld iránt jó érzékkel bíró Ellis honosított
meg. (Az én kezem alatt bezzeg automatikusan elhervad és elhalálozik minden
növény; bár Rob egyszer mesélte, hogy az egyik ritka kúszónövény Ellisnek
negyven éven át túljárt az eszén, de mihelyt mi megérkeztünk, új leveleket
hajtott – különös apokrif mese, de jólesik hallani.) Egyszerűbb élet lesz ez
Robnak, szinte megirigyeltem.
Steve is felvidult, és felajánlotta, hogy többet időzik majd kint a parkban az
alkalmazottakkal, vállalja a főgondozó szerepét, a munka adminisztratív részét
pedig jórészt a feleségére, a rendkívül ügyes Annára hárítja. Ez az új felállás
láthatólag mindenkinek tetszett, és kicsit úgy éreztem magam, mint a
labdarúgóedző, aki új módon állítja fel a játékosait; a 4-4-2-es rendszer helyett
ezentúl a radikális 1-1-8-hoz folyamodunk. Vagy így valahogy. Nem tagadom,
labdarúgás terén hiányosak az ismereteim, de ilyesféle lehet az érzés.
Valószínűleg.
Így aztán sajátos módon lehervadva, de ugyanakkor megifjulva igyekeztünk
eltölteni az időt, míg meg nem tudjuk, mi a sorsunk. Feltételeztük, hogy sikerrel
jutottunk túl a szemlén, és hamarosan megnyithatunk, de azt nem tudhattuk,
hogy mikor. Bonyolult volt a dolog, hiszen hamarosan ki kellett nyomtatnunk a
reklámanyagot, pontos dátummal, nyitvatartási idővel, hogy megyeszerte
terjeszthessük. Amikor a nyomda a szöveg miatt nyaggatott, egyszerűen nem
tudtunk mit mondani. Végül megállapodtunk ebben a megfogalmazásban:
„Nyitás: 2007 nyár”. Bíztunk benne, hogy így lesz, különben...
Végre eljött a nap, amikor Peter Wearden beidézett a tanács totnesi irodájába,
hogy közölje az eredményt és a döntést. Steve és anyám társaságában autóztam
oda – gondoltam, Peter talán engedékenyebb lesz egy idős hölgy jelenlétében.
Utoljára három hónapja jártam ott, Ella társaságában, amikor bejelentettem
Katherine halálát. Utána az udvar kis labirintusában játszottam a gyerekkel. De
ezt igyekeztem kirekeszteni az agyamból – ahogy a Mocsár-vár lovagja mondja
a Gyalog galoppban, amikor a túlbuzgó Lancelot a menyegzőt félbeszakítva
számos vendéget lekaszabol: „Nem siratóünnep ez, hanem vidám lakodalom.”
Peter mosolygott, én is mosolyogtam, mindenki mosolygott. Jónak tűnt a
helyzet. Peter átnyújtotta a jelentést, ami hosszú volt, de szerencsére kísérő levél
is járult hozzá. „Javaslom, hogy a Dartmoor Zoológiai Park kapja meg az
állatkerti működési engedélyt...” Phű. Végre. Sikerült! Megköszöntük Peternek,
és lelkesen autóztunk vissza, hogy a többiek tudtára adjuk a hírt.
Sokan könnyeztek. Végre kitűzhettük a nyitás napját, mégpedig két héttel
későbbre, 2007. július 7-ére: 07. 07. 07 – ami általános vélemény szerint
szerencsés dátumnak ígérkezett.
És ami még fontosabb: közvetlenül az iskolai vakáció kezdete előtt nyitunk, a
legnépesebb időszak küszöbén, még ha rohamléptekben kell is mindennel
elkészülnünk. Kellemesebb lett volna egy szolidabb forgalmú nyitás júniusban,
hogy szert tegyünk némi gyakorlatra abban, hogyan kell bánnunk a látogatókkal,
mielőtt megújított infrastruktúránkat kitesszük a – remélhetőleg – özönlő júliusi
közönség hordáinak. Ha ezek a hordák hiányosságot találnak a tervünkön, a
piaci erők által ösztökélve áttörnek, és kipukkasztják az egész nyavalyás lufit.
De a 07. 07. 07-et kőbe véstük. Ha törik, ha szakad, aznap megnyitunk. Ha a
vendéglő még nem készül el, lesz elég szendvics. Ha a kioszk villanyvezetéke
még nem tökéletes, hosszabbítót használunk. Ha a játszótér még nincs
felszerelve, lesz ugrálóvár, Adam ugrálóváras cégének szíves kölcsöne,
Adamnek, a mi vevőszolgálati igazgatónknak az előző életéből. Semmi sem
állhat az utunkba.
És ekkor elfogyott a pénz. Próbáltuk – mint kiderült, hasztalan – számon
tartani a tartalékainkat. De mire könyvelőnk, Joanne ura lett a helyzetnek, kisült,
hogy nagyjából hatvanezer fontunk maradt, és a nyitásig még hátravolt egy teljes
hónap. Egy veszélyeztetett állatkert úgy zabálja a pénzt, mint holmi külön e
célból tervezett pénzfaló gép, és a Dartmoor Zoológiai Parkban hatvanezer font
csak aprópénznek számított. Egy bankjegyek aprítására specializálódott
papírmegsemmisítő masina sem dolgozhatott volna szorgalmasabban. Nemcsak
hogy éhes szájakat kell betömni – oroszlánokét, medvékét, tigrisekét, majmokét
és vidrákét, hogy csak néhányat említsek –, de azok a szájak költséges
állatorvosi fogellenőrzést is igényelnek, és általában az állatok ürülékvizsgáló
programokat, rutinoltásokat, mikrochipbeültetést – meg egyéb kiadások végtelen
sorát, ami az egzotikus vadak őrének szemében mindennél előkelőbb helyen áll.
De mindez oly magától értetődően része egy állatkert lényegének, hogy szinte
nem is jelent dilemmát. A Fogorvos Napja nagybetűsen emlékezetes és
emlékezetesen költséges bevezetés volt abba, hogy mi minden szükséges ennyi
egzotikus állat felelős tartásához. Karamella, a nősténymedve nemcsak hogy
második menet manikűrözésre szorult – a karmai ugyanis félkör alakban nőttek,
és akadályozták a járásban –, hanem ráadásul igencsak fogfájós képet vágott.
Huszonkilenc esztendős korát tekintve megérhet még úgy hét évet fogságban –
noha már rég elpusztult volna a vadonban, ahol élőhelyén, a Pireneusokban, a
fajtája már talán öt példányra csökkent, és még most is kedvelt prédája Kelet-
Európában a sportvadászoknak. A karmai képezték az első feladatot, de
Karamella nyomottnak látszott, lassan mozgott, és a szájába pillantva iszonyú
sor törött, repedezett, barna lepedőkkel borított sírkövet pillantottunk meg,
ráadásul egy tályognak látszó valamit. Nem csoda, hogy ez a tisztes korú hölgy
lelassult.
Az egyik puma is gyengélkedett, folyatta a nyálát, amit következetesen
fogínygyulladásnak tulajdonítottak, és az utóbbi évek során akként is kezelték.
Csak épp az a baj, hogy a fogínygyulladás általában akut állapot, igen ritkán
krónikus, de ez a puma ritkán mutogatta a fogát a gondozóknak, és mint
nemrégiben kiderült, nem is az a példány, amelyiknek gondoltuk. Egy néhány
hónapja készült röntgenfelvétel kimutatta, hogy fémlemez van a lábában, aminek
nem kellene ott lennie, vagyis tulajdonképpen ez a puma nem az a puma. Meg
kellett tudnunk, kicsoda voltaképpen, és mi a baja.
A harmadik – és vitathatatlanul a legfontosabb – páciens Király volt, a nindzsa
hajlamú, menekülő kedvű jaguár, hármójuk közül a legveszélyeztetettebb.
Valahogyan sikerült elrepesztenie mindkét felső tépőfogát, és az egyiknek lapos
volt a vége. Felvetődött, hogy esetleg ki kellene húzni ezt a két fogat, de engem
ez a javaslat zavart, hiszen Király még fiatal felnőtt, és ezek a fogak a
munkaeszközei. Az állatkertben persze nem vadászatra használja – szükség
esetén akár vagdalt hússal is táplálhatjuk –, de lélektani szempontból aggasztott
a közérzete a fogak elvesztése után. Megérezné a veszteséget. Nyugtalanított az
is, hogy az esetleges tályogok megelőzésére gondolva ezt nem veszik
számításba. Ott akartam lenni, amikor ezek a dolgok eldőlnek.
Kitűztük hát a Fogorvos Napját, és felkészültünk. De még hogyan! Peter
Kertesz az Egyesült Királyság vezető szakembere az egzotikus állatok
fogászatának területén, emellett – elsősorban – emberek Harley Street-i
szakorvosa, aki fiatalon történetesen az állati fogászat iránt is érdeklődött, és
később a világ egyik legnagyobb szaktekintélye lett. Nick Masterst, a
Nemzetközi Állatkerti Állatorvosi Csoport (IZVG) tagját kértük fel az altatásra
és az általános egészségügyi ellenőrzésre minden elaltatott állatnál.
Mindkettőjüket előjegyeztük, és felkészültünk.
A hajnali hat órai sötétségben gyülekezett a csapat a parkban, és kezdődött a
rutineljárás meg az etetés. Nyolcra Steve már végigcsinálta egyre megszokottabb
táncát Királlyal, a jaguárral, akit sikerült elaltatni, így átszállíthattuk a park
fényes új állatorvosi rendelőjébe. Király látványos első páciensnek bizonyult:
gyönyörű mintázata élesen elütött a steril fehér környezettől, a zöldköpenyes
orvosoktól. A vizsgálatnál kiderült, hogy Király két sérült felső tépőfogánál
kibukkant a fogbél egy része, fennállt tehát a veszély, hogy elveszítheti őket.
Peter zavartalanul egyszerűen megreszelgette a fogakat egy szörnyen hatékony
kis csiszológéppel, mely a legpocsékabb hangot kelti, amit annyira utálunk
hallani az emberi fogkezelés alkalmával is. Stabilizálta a fog külső szerkezetét,
majd nekiállt a gyökérkezelésnek. A mi esetünkben, embereknél ez egy
körülbelül ötcentis, speciális tisztítót igényel, ezzel belekotornak a fog közepén
levő lyukba, ahol előzőleg a fogállomány volt, és ide-oda mozgatják, hogy a
foghús mélyén levő üregből kitisztítsanak minden szövetmaradványt. Istennek
hála az érzéstelenítőért. Király esetében legalább tízcentis tisztító szonda
szükségeltetett, hogy elég mélyen hatoljon az irdatlan gyökerek közé, és
maguknak a fogaknak a többlethosszán is végigérjen, hogy az egész fogbelet ki
lehessen halászni. Veszedelmes páciens létére Király jámbor volt, mint egy
kisangyal. Nick Masters gondoskodott róla, hogy állandóan felügyelt általános
altatóhatás alatt legyen; csövek lógtak Király szájából, monitor figyelte a szívét,
és folyvást hallatták bip-bipjüket a masinák. Némi mélyfúrás, majd
hasonlóképpen általános tömés után a gyökérkezelés befejeződött, és a páciens
visszatérhetett lakának szalmaágyára.
Ezután került sorra a nőstény puma, szerintünk valószínűleg Holly, aki
szokatlan módon nyáladzott. A nemzetközileg ajánlott szerrel elaltatott, nem
túlságosan nagy termetű macskát egy másik állatkerttől kölcsönkapott
hordágyon szállítottuk a rövid úton, nem is voltak hát aggályaink. Mihelyt a
páciens a sikeres szállítás után műtőasztalra került, Peter mindjárt megállapította,
mi a probléma: az alsó állkapocsban levő két előzápfog nem tudott mivel
összeharapni, mert nem volt fölötte semmi. Holly éveken át az ínyét harapdálta,
vérzett, és ez okozta a nyáladzást. Nem lehetett mit tenni, ki kellett húzni a két
fogat. Ez mindennapi rutinfeladat volt Peter számára; negyvenöt perc és két
foghúzás múltán készen is volt a műtét, és Holly visszatérhetett lábadozni meleg
szalmaágyára.
A kései ebéd elfogyasztása után a jóllakott csapatra egyszerűnek vélt feladat
várt: a park legidősebb emlőse, a huszonkilenc éves európai barnamedve,
Karamella hosszúra nőtt karmait kellett megnyesegetni. Karamellát elaltatni nem
volt egyszerű. A súlyát nem tudtuk előre (az állatorvosi rendelőben aztán
száznegyvenhét kilót mértünk – Karamella kicsi mackó), nehéz volt tehát
megállapítani a megfelelő dózist. És Karamella nem bizonyult könnyű esetnek.
Végül hat embernek sikerült átszállítani az alvó mackót a műtőasztalra, ahol
egyesült erővel taszigáltuk megfelelő helyzetbe, Peter és Nick keze alá. Az
altatóorvos kezdte a műveletet: stabilizálta Karamellát, majd a létfontosságú
szerveiről tudósító csipogó masinák révén megbizonyosodott róla, hogy mélyen
alszik, és minden rendben. Ennek tudatában Peter vette át a műtétet, és
elegánsan munkához látott. Egyikük sem magas, de mindketten edzettek, a
mozdulataik precízek, róluk lehetne mintázni a hivatásos orvost, és valóságos
ajándék volt, hogy szemtanúi lehetünk működésüknek. Öltözékük is
alkalmazkodott a szerephez: mindketten katonai stílusú kék overallt viseltek, a
nadrágjuk lábszárán zsebek, melyek egyikében Peter egész idő alatt a fejre
csatolható, és olykor – ékszerész módra – különleges optikai műszerekkel
kiegészített nagy teljesítményű lámpája feltölthető akkumulátorát tartotta.
Szerintem különben az egzotikus állatok fogorvosa afféle ékszerész-sebész.
Peter vagy húsz évvel idősebb ugyan, de még a szakorvos előkelő szerepében is
igen udvariasan adta át a terepet társának, valahányszor Nicknek ellenőrzés
céljából hozzá kellett férnie a Karamella szájába vezető csövekhez, vagy hogy
megbecsülje, mennyi ideig folytathatják még a munkát. Ilyenkor Peter hátrább
lépett, a műszereket felemelve tartotta, mint akit nem sürget az idő, és így szólt:
– Csináld csak, amit kell. Én csupán a technikus vagyok.
– Peter elbűvölő ember, de ugyanakkor szüntelen monológban tudatta, milyen
csodálatos munkát végez. – Ezt nézzék meg! – mondta például, miközben
körülnyeste az ínyt, bűvész módra kiemelt egy kisebb, rothadó fogat, majd
félkézzel bevarrta a sebet. – Alkalmasint én vagyok az egyetlen a világon, aki
erre képes. Diagnózistól műtétig: röpke húsz perc. Szerencse, hogy itt vagyok. –
Előzőleg híre kelt, hogy Peter új, csinos asszisztensnő társaságában érkezik, és
így is történt (mint mindig). Sajnálatos módon a hölgy ugyan kiváló
szakértelemmel látta el feladatát, de a tempója nem felelt meg Peter
követelményeinek, ezért nemegyszer alaposan meg is leckéztette. De hát itt
persze nem babra ment a játék. A medvét nem altathatjuk akármeddig, és minden
érintett már órák óta dolgozott, további fárasztó óráknak néztünk elébe, és
egyetlen hiba sem csúszhatott az eljárásba.
Mennél mélyebbre hatolt Peter, annál több romló-bomló anyagot talált.
Karamellának végül öt fogát húzta ki, és az őrlőfogak nem bizonyultak holmi
húszperces munkának, amiként a felső tépőfog sem. – A medvefog az
örökkévalóságra termett – mondta Peter, miközben Karamella mélyen gyökerező
fogazatával küszködött kis rozsdamentes acélkalapáccsal és vésővel. Mi többiek
– az asszisztensnő, Anna, Steve, jómagam és Duncan – igyekeztünk lefogni
Karamellát, míg Peter kirángatta-kiédesgette a fogakat, majd bevarrta a vérző
foghúst. Láttam Királyt elaltatott állapotban, és elernyedt izomzata nem volt
meglepetés, bár a mintázata felülmúlhatatlanul hatásos volt az állatorvosi
rendelő egészségügyi ridegségében. Holly, a puma túl volt fénykorán, és
egyébként is olyan, mint valami nagyra nőtt házimacska – noha ekkora
példánnyal az ember nemigen szeretne cicázni. De Karamella hihetetlenül
tömörnek hatott, olyasféleképpen, mint az a vaddisznó, amelynek a kergetésétől
Leon igen bölcsen elállt Franciaországban. Medvénk olyan hatást keltett, mint
aki mindent le tudna gázolni, és Nick mindvégig csodálta életjeleinek
intenzitását. Engem valósággal levett a lábamról. Ez aztán a vad! És az eljárás
folyamán végre kiderült, miért mozgott egy ideje annyira lassan.
Peter feltárt és lecsapolt egy golflabda nagyságú tályogot Karamella alsó
állkapcsában. Ha ez kezeletlen marad, kiszipolyozhatta volna az
immunrendszert, mégpedig végzetes következményekkel. Az előember
csontvázának egyik legkorábbi változatát Afrikában találták meg, egy tó partján.
Megállapították, hogy fogtályog következtében halt meg, ami felemésztette az
állkapcsát, és élete virágjában végzett vele, méghozzá valószínűleg szörnyű
kínok közepette. Vad körülmények között Karamella nem lett volna ilyen hosszú
életű. Ez a tályog nyilván a halálát jelentette volna.
Három óra múltán befejeződött az operáció, és Karamella a hajnalihoz
hasonlóan ismét sötétségbe burkolózott parkon át visszatért a házába. Hosszú és
meglehetősen hátborzongató nap volt, és bár lehetetlen lett volna akár csak egy
percre is elfeledkezni a költségekről (nyolcezer font állatorvosi honorárium,
plusz a rendelő, az asszisztencia stb.), remek érzés volt, hogy a nagyvilág
tartalékainak egy kicsiny részét ilyen roppant érdemdús célra fordítottuk. Még
ha szét kell is osztogatnunk az állatokat, ez a három legalább egészségesebb lesz,
és vonzóbb alany az áthonosításra. De ennél is többről volt szó. A bennem rejlő
optimistának óriási megelégedésére szolgált, hogy ilyen kitűnő, szakszerű
gondozásban részesíthetjük ezeket a fantasztikus állatokat itt, a tulajdon
telephelyünkön. Nick és Peter a szó szoros értelmében világszínvonalú
szakemberek. És sikerült megnyernünk őket magunknak, hogy foglalkozzanak
három állatunk elhúzódó egészségi problémáinak megoldásával, mert mindeddig
nem részesültek kellő színvonalú kezelésben.
Megnéztem Peter weboldalát, ahol megcsodálhattam a nálunk látottaknál
sokkal érdekesebb állatokkal, sokkal egzotikusabb helyszíneken. A
legimpozánsabb egy hanyatt fekvő elefánt volt, amelyet – megszámoltam –
huszonkilenc ember emel megfelelő helyzetbe, hogy Peter véghezvihesse egy
valószínűleg rögbilabda nagyságú fog kihúzását. Ehhez képest semmiség volt
hat személy tizennégy óra hosszat készenlétben, meg az ajtó előtt nagy puskával
posztoló ember – és nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor Peter megkérdezte,
hogy a parkban készült fényképek némelyike felkerülhet-e a weboldalára. Annyi
biztos: szörnyen izgalmas élmény volt.
Mindhárom állatunk gyönyörűen felépült, és nemhogy lehangolta volna őket a
fogorvosnál töltött nap, inkább mintha ruganyosabban lépkedtek volna, mióta a
hosszan tartó fájdalmas állapot végre megszűnt. Másnap Király buzgón
marcangolt egy jókora darab húst a frissen tömött fogaival, Holly, a puma
feldarabolt csirkét fogyasztott, Karamella pedig az ínyében sorakozó öltések
ellenére vidáman ropogtatott el egy kosárnyi almát.
Az állatorvosi számla azonban csak egyetlen tétel volt a könyvelésünkben. Az
üzemeltetés összképében csupán egy szükséges kiadás – csak éppen még nem
volt üzemeltetés. Több potenciális hitelező erre már a kezdetben rámutatott,
némelyikük éppen ezzel adta okát, hogy nem ad nekünk kölcsönt – mennyire
ésszerűtlenek, gondoltam akkor. De most már pedzettem a szempontjaikat.
Sikeresen túljutottunk az engedély megszerzéséhez szükséges szemlén,
hamarosan jöhetett a nyitás, és kezdődhetett az üzletmenet. Balszerencsénkre
eddig ez a dátum egyre csak csúszott a naptárban – április, majd húsvét, aztán
június –, mire elérte az igencsak aggasztó július hónapot. Egy ilyen időszaki
turistalátványosság évi forgalmának 65 százaléka júliusban és augusztusban
bonyolódik. Ha kimarad az egész július, nagy bajban leszünk. És még most sem
érkeztünk el idáig. A meglévő tartalékunkból októberig fizethetjük a béreket és a
fő hitelezőket – aztán kész, vége. Látogatók kellenek tehát júliusban és
augusztusban, méghozzá jelentős számban. Ha nem jönnek, az első szezonunk
végén már be is csukhatjuk a boltot. Kijózanító lehetőség, de mi csak húztuk
tovább az igát, használtuk, amink volt, újrahasznosítottuk a meglévő anyagokat,
és napnyugtával lelkesen oltogattuk a lámpákat, bár ez épp csak egy morzsát
csippentett le döbbenetes – havi hatezer fontos – villanyszámlánkból.
Az engedélyt néhány feltétellel kaptuk meg, főként olyasmikkel, amiknek a
teljesítése ráért az elkövetkező tizenkét hónap során, de egy-két dolgot még a
nyitás előtt szintre kellett hozni. Például a vendéglőt – ahol minden jó kézben
volt, és bíztunk benne, hogy július elsejéig el is készül. Adam boldogan közölte,
hogy a bár teljesen üzemképes, szolgálhat borral, röviditalokkal, almaborral,
sörrel. És persze Stella Artois-val. Alig tűnt el a stoplámpája a kocsifelhajtón
aznap este, Duncannel és Maxszel, az operatőrrel, akivel kiváltképp
összehaverkodtunk, megnyitottuk a bárt, és megkezdtük a mintavételt e fontos
árucikkekből, természetesen csupán minőségellenőrzés céljából. A bár lett a
szokásos találkozóhelyünk napnyugtával, hogy megbeszéljük az aznap
végzetteket, és megvitassuk, milyen irányvonalat kell Maxnek követnie a
továbbiakban. Persze ezek szigorúan hivatalos értekezletek voltak. Tíz nap
múltán kiürült a negyvenöt literes hordó, melyből Adam körülbelül három litert
adott el fizetővendégeknek. – Ha haszonra akarok szert tenni a Stellával, akkor
tizenkettő ötvenet kell számítanom egy korsóért – lamentált kissé nyűgösen. Mi
összeröhögtünk a háta mögött, mint megannyi haszontalan nebuló – bár én hat
évvel vagyok idősebb Adamnél, Duncan és Max pedig lényegesen többel. De
persze tudtuk, hogy az üzlet vezetésének nem ez a módja, ha akkor mégoly
szükségesnek tűntek is az összejövetelek.
Egy nappal a nyitás előtt elkészült a vendéglő, a bolt pukkadásig tele volt cuki
plüssjátékokkal és DZP-logós holmival, az állatok hús- és zöldségraktárát
ragyogóra takarítottuk, az új utak szürreálisan simák és ápoltak voltak, a
piknikező területen itt-ott felújított piknikasztalok álltak az új kioszk előtt,
amelynek az áram- és vízellátása majdnem elkészült, várva a hordákat, amelyek
ideális esetben hamarosan körülötte rajzanak. Még pompásabb volt a személyzet
a vadonatúj egyenruhában: a gondozók zöldben, a karbantartók kékben, a
vendéglő és a bolt személyzete fehérben. Mindenen ott díszelgett a tigriscsíkos
DZP-logó, Katherine utolsó terve, ami bizonyára sok-sok évvel túl fogja élni.
Csak egyvalami nem működött rendeltetésszerűen: az időjárás. Minden idők
legesősebb júniusa után július eleje sem mutatta jelét, hogy nyárrá óhajtana
válni. Kérlelhetetlenül esett az eső, és huzamosabb ideig olyan köd telepedett
ránk, hogy húsz méterre se lehetett látni. Ahogy Kelly nagy napunk előestéjén
találóan megjegyezte: – Holnap nyitunk, egy kibaszott nagy felhő kellős
közepén. – Mit volt mit tenni: még egy gyors takarítás, gyors körséta, aztán
eloltottuk a lámpákat, és vártuk, mit hoz a holnap.
 KILENCEDIK FEJEZET
MEGNYITOTTUNK!

Felvirradt hát 2007 júliusának hetedik napja, amikor is délelőtt tíz órakor
megnyitni készültünk kapuinkat a nagyközönség előtt. És legnagyobb
meglepetésünkre úgy hat hét óta először – sütött a nap! Sőt: egyenesen meleg
lett! Az ég felhőtlen volt, ahogy a változatosság kedvéért felhőtlen volt még
maga a park is. Lent a parkolóban kisebbfajta tömeg gyülekezett úgy fél tíztől,
várva, hogy a bejárat előtt kifeszített szalagot átvágjuk, mihelyt tizenöt hónap
elteltével hivatalosan újra megnyitjuk az állatkertet.
Anya, Duncan és a ropogós-friss egyenruhát viselő személyzet több tagja már
lent várt rám, de jóval nagyobb volt a gyerekkocsival várakozó anyukák,
családok és nyugdíjasok száma. Az előző nap időjárása alapján nem erre
számítottunk, de a felhők között támadt rés olyan volt, mintha váratlanul
fellebbenne a függöny, és ott állna a társulat hosszú, hosszú próbák után, amikor
a premiert mindenféle késedelem hátráltatta. És egyszer csak kezdődhet az
előadás. Aki ott várt, mind valódi szurkoló volt, mind valóban meg akart
látogatni egy igazi állatkertet. Némelyikük talán még játékot is vásárol majd,
fogyaszt valamit a vendéglőben, és használja a mosdót. És a következő nyolc
órában – életünkben először – ez lesz a munkánk: gondoskodni róla, hogy a
közönségnek ez a találomra válogatott keresztmetszete megkapja, amit kíván, és
elégedetten távozzon a tapasztaltak után.
Anya rövid beszédben üdvözölt mindenkit, az alkalmazottaknak megköszönte
a kemény munkát, majd elvágta a szalagot, és kijelentette, hogy a park megnyílt.
Elnéztem, amint hetvenhat évesen elvágja élete első szertartásos szalagját, és azt
gondoltam, bizonyára a szülőháza jár az eszében, ami még csak nem is egy
kétszintes, két hálószobás sheffieldi családi ház volt, hanem egy fent is, lent is
egyszobás házikó, parányi padlással, a nappali/ebédlő/konyha/fürdőszoba
tűzhelye előtt álló bádogkáddal. De valójában csak én voltam érzelgős, anya
fejében sokkal gyakorlatiasabb gondolatok jártak: „Hál’ istennek, most már jön
be egy kis pénz”, és: „Hogy jutok fel az úton ennyi ember előtt?”
Végül aztán a pozitív energia és az optimizmus óriási hulláma ragadott
magával bennünket felfelé az úton. Aggódtam az út mentén húzódó meredek
vízmosások miatt, amelyekben, mint arról az elmúlt hónapok során jótét lelkek
százszor is biztosítottak, könnyen kimarjulhat a bokája annak, aki rossz helyre
lép – bár negyven év során ez egyszer sem fordult elő. A közvetlen közelemben
valahogy mindenkinek sikerült épségben felmenni az úton, de hamarosan
felérnek, gondoltam, és aztán indul majd a panaszáradat a vendéglő, a kioszk, az
ösvények, a mosdók, a kukák miatt. Azután persze jön a vörös riasztás.
Állatvédő aktivisták vágják el a kábeleket, egy izgatott gondozó elszúr valamit,
és hirtelen felbukkan Salamon a piknikező réten, a szájában egy csecsemővel. A
sikoltozó tömeg szétspriccel, hogy soha vissza se jöjjön, az állatkert eladása
pedig nem fedezi a kártérítést, hiszen a biztosításunk mindössze ötmillió fontra
szól.
Ahova csak néztem, csupa olyasmit láttam, ami elromolhat. Szüntelenül
babráltam az adó-vevőmmel, ellenőriztem, hogy egyidejűleg pásztázza-e
mindkét hullámhosszat, hogy egyszerre értesülhessek a látogatóügyi
katasztrófákról és az állatok körül történt szerencsétlenségekről. Nem
mondanám, hogy pesszimistán valóban vártam valami ilyesminek a
bekövetkeztét, de ekkor egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha csakugyan
lesújt valamiféle csapás. Már olyan régen éltünk egyfajta vészhelyzeti
készültségben, hogy nehéz lett volna kiereszteni, elengedni magunkat, és csak
úgy élvezni a nagy napot – és az óriási, egyértelmű sikert.
Mert jöttek – özönlöttek – az emberek az úton, járkáltak, élvezték a
látnivalókat. Vették a fagyit, fogyasztották a teát, az ebédet, válogattak a boltban
a játékok között, és mosolyogtak. Mi több, bókoltak nekünk és a gondozóknak.
Milyen szép minden, micsoda szívvidító változás, mennyire boldognak látszanak
az állatok, milyen keményen dolgozhattunk. Mindez merőben szokatlan volt.
Mindeddig a külvilágból érkező látogatók ilyen vagy olyan hivatalos személyek
voltak, akik az orrunk alá dörgölték, mennyire komoly a helyzetünk, micsoda
irdatlan mennyiségű munka vár ránk, milyen katasztrofális következményekkel
járhat, ha bármi is elromlik. De most itt voltunk, végre egyenesbe jöttünk, és
naphosszat nem győztük hallgatni a mosolygó, sőt hálás közönség dicsérő
szavait. Ebédtájban felkaptattam a piknikező területre; Salamon sehol, illetve
biztonságban a ketrecében, és inkább szórakoztatta, semmint falta a közönséget.
A közönség pedig falt a kioszkban. Valamennyi piknikasztal tele volt, sokan a
gyepen ültek, heverésztek, teázgattak – a teát a kioszkból hozták –, a gyerekek
meg zoknis lábbal az ugrálóvárban égették az energiát. Nem álltam meg, hogy
népszámlálást ne tartsak – az első eredménye, a sarokból nézve, negyvenkét
felnőtt lett, ami a fejenkénti nyolc fonttal megszorozva háromszázharminchat
fontot jelentett. Az orrunk előtt legalább annyi pénz folyt be, sőt még több is,
mint amennyibe a három hónapja beszerzett méregdrága fúrógép került. És
akkor még ott a kávé meg a tea, no meg a parkban, a vendéglőben tolongó sok-
sok többi ember. Végül talán mégis menni fog.
Ekkor futott be az első panasz. – Miért vannak itt ezek az ugrálóvárak? –
tudakolta egy enyhén bosszús anyuka. – Azért hoztam ide a gyerekeket, hogy
állatokat lássanak, de képtelen vagyok onnan lerángatni őket. Halálra
bosszantják az embert. – Nemigen tudtam, mit mondhatnék, hát átkapcsoltam az
újsütetű vevőszolgálati üzemmódba: elnézést kértem, és rámutattam, hogy sokan
változatosságnak tekintik az ugrálóvárakat, ahol a gyerekek leadhatnak valamit a
fölösleges energiájukból, hogy aztán menjenek megnézni az állatokat. Ez a
közhely bevált. Bár igen komolyan vettem a panaszt, pont úgy, ahogyan
elhangzott, és a hatására felvetődött bennem, hogy megkérdőjelezzem a
játékszerek gondolatát, ekkorra már biztosan tudtam, hogy minden állatkertben
és szinte minden szabadidőparkban van valamiféle játszótér, és pillanatnyilag mi
csupán ilyennel tudunk szolgálni. De hát igazában nem lehet mindenkinek a
kedvére tenni, mint arra hamar ráébredtem, és szerencsére aznap ez volt az
egyetlen panasz.
Teltek-múltak az órák, és nem történt semmi baj. A gondozók már-már
hitetlenkedő mosollyal fogadták a záporozó bókokat, dicséreteket, kedvező
véleményeket. Nagy harc volt nekik az utóbbi néhány hónap, régieknek, újaknak
egyaránt, igen nehéz időkben, a jövőt illető bizonytalansággal, amit legtöbbjük
még sohasem tapasztalt. Annál több tapasztalatot szereztek korábban a
látogatókról, és meglepett, láthatólag milyen könnyedén mozognak a tömegben,
rögtönzött beszélgetéseket folytatnak, aztán végzik tovább napi munkájukat. De
persze ez érthető volt. Mielőtt idekerültek, egyikük sem dolgozott még üres
állatkertben; számukra megszokott volt a tömeg.
Hanem én még csak egyetlen állatkertben dolgoztam: ebben, amelyik mióta
ismerem, mindig is üres volt. A területünkre lépők mindegyike a mi
felelősségünk, és mindig szemmel kell tartani őket. Az engedély megszerzése és
a nyitás között, alig két hete, a helyi iskola igazgatója megkért, hadd
látogathassanak el a gyerekek a parkba, és én igent mondtam. Ez
magánlátogatásként ugyan hivatalosan engedélyezett volt, de Steve, Anna és
Peter Wearden nem vette jó néven. Idegtépő volt szigorú ellenőrzés mellett
végigkalauzolni a huszonhat könnyű prédát jelentő ifjoncot és mintegy hat
felnőtt kísérőjüket a veszedelmes aknamezővel felérő állatkerten. És most
egyszeriben gyerekek voltak mindenhol: szaladgáltak, kacagtak, lényegében
felügyelet nélkül, és – csodák csodája – sértetlenül. Boldogan néztem őket,
vidám arcuk elárulta, mennyire különleges nekik ez a nap. Itt vannak, a mi
állatkertünkben! Szinte el se tudtam hinni.
Zajos sikert aratott a vendéglőnk is. Sütik, kávék, teák, szendvicsek, az új
főszakácsunk, Gordon által készített meleg ételek – mindent örömmel, sőt
könnyedén fogyasztott az elégedett vendégsereg, és mindezt a lehető
legtermészetesebbnek tartották. Bezzeg ha egy hete látták volna ugyanezt a
helyiséget – a legélénkebb fantáziájú látogató sem képzelte volna, hogy mindezt
megvalósíthatjuk.
Aztán mellbe vágott valami: Katherine emléke. A gratulálók seregéből ki-
kiváltak néhányan, kezet fogtak velem, és a részvétüket fejezték ki. A hír eljutott
a helyi újsághoz, és néhány hét elteltével ki is küldtek egy riportert, hogy írjon
róla. Nem bántam, mert a fiatal riporter kérdései illendően visszafogottak voltak,
és illendően feszengett, amikor feltette őket. Aztán felbukkant a fotós. Annak
aztán be nem állt a szája: nyomta a szakmai dumát, ami bizonyára jól jön tétova
idős hölgyeknél, akiknek a macskáját tűzoltók mentették ki valahonnan, vagy
epés háztulajdonosoknál. Engem sem zavart különösebben, amíg el nem kérte
Katherine fényképét, amit, erre külön figyelmeztetett, közzé akarnak tenni. Ezt
se bántam, és odaadtam a birtokomban lévő egyetlen fotót Katherine-ről – egyik
kedvencemet, mely szerintem akár a Vogue címlapján is szerepelhetett volna.
Vigyázzon rá, és küldje majd vissza, kértem, mire közölte, hogy el sem kell
vinnie, itt helyben készít róla digitális képet az óriási Nikonjával, az tökéletes
lesz. Még jobb is, mint az eredeti fotó.
Amikor a képet odaadtam, füttyentett egyet: – Szuper! Gyönyörű nő. Igen,
igazi cukorfalat! – És ahogy célba vette Katherine fotóját a gépével, valami
kattant az agyában, és megint rákezdett a szakmai dumára; mintha eleven
személyhez beszélne, úgy folytatta nyálas, mocskos monológját. – Ez az,
gyönyörűm! Így, ez a szög jó lesz... – Katt, katt. – Príma, szépségem, na még
párat... – Katt, katt, katt. – El se tudom mondani, mi minden cikázott az
agyamban; elég annyi, hogy rájöttem, az se segítene rajtam, ha kitekerném a
nyakát, hát inkább odébb álltam.
A cikk és a kép a helyi lap egy teljes oldalát kitette, talán a harmadik oldalt, és
láthatólag széles közönséghez jutott el. A nyitás napján vagy ötvenen jöttek oda
hozzám gratulálni, és úgy féltucatnyian részvétüket fejezték ki Katherine halála
miatt. Egyikük-másikuk olyan pontra tapintott, amiről magam sem tudtam,
mennyire érzékeny. Ilyesmit mondtak: – A felesége biztos nagyon büszke lenne
magára – vagy valami hasonlót. Akármit mond is egy látogató, az ember
kénytelen komolyan venni a szavait – akárcsak az ugrálóvár miatti panaszt.
Végül arra jutottam, hogy Katherine nyilván valamelyest büszke lett volna (bár
nem takarékoskodott volna a kellően szarkasztikus megjegyzésekkel). De nem
számítottam rá, hogy ezen a napon gondolnom kell erre, míg mások szóba nem
hozták. Vörös riasztásra ugyan számítottam, de nem olyanra, ami az agyamból
fakad.
Igazság szerint kaptam némi előzetes figyelmeztetést, bár nem éppen idejében.
A nyitás előtti napon VIP-fogadást tartottunk, meghívtunk helyi tanácsnokokat
és másokat, akiknek hálával tartoztunk, vagy a jövőben tartozunk majd hálával,
tapasztalják ki a felújított parkot, lehetőségeinket, egyenek-igyanak az
ingyenbüfében, mint jómagam oly gyakran újságíró koromban, amikor jóformán
ilyesmin éltem. Ez sem volt gond, és ugyan első ízben álltam az asztal másik
oldalán, örömmel játszottam a vendéglátó szerepét, míg néhányan félre nem
vontak, többnyire ugyanazzal a mondandóval: – A felesége most nagyon büszke
lenne.
Rövid beszédet kellett tartanom, megköszönni kinek-kinek a segítségét, hát
bementem az irodába, hogy készüljek valamivel, miközben néhány helyiséggel
arrébb zajlott a parti. Balszerencsémre ott volt a fotóval illusztrált cikk, amit
valamelyik jó szándékú alkalmazott talált meg és hagyott ott nekem. Ez már sok
volt, és ezen a napon merőben váratlan. Minden egyébre felkészültem, és az
előkészületek során sikerült Katherine-t a gondolataim mélyére száműznöm. De
most ott láttam, mosolyogva nézett rám, és gyönyörű volt, gondtalan, és nem is
sejtette, hogy néhány év múlva már nem él, hanem a föld alatt pihen Jerseyn,
egymérföldnyire onnan, ahol a fénykép készült, és anyátlanul hagyja két kicsi
gyerekét. Micsoda méltatlan halál! Vajon csakugyan büszke lenne? Annak
bizonyára örülne, hogy itt lehet, elsősorban azért, mert él, de ünnepivé is avatta
volna az alkalmat könnyed, keresetlen bájával. Legalább egy óra hosszat nem
voltam képes kilépni az irodából. Amikor végre előbukkantam, és elmondtam az
igen-igen rövid beszédet, néhány alkalmazottat elfelejtettem név szerint
megemlíteni, akik persze nyomban duzzogni kezdtek. Később mentegetőztem,
de a duzzogás nem múlt el, ami engem nem zavart különösebben, de anyámat a
gutaütés kerülgette miatta. Végül megkereste a duzzogókat, és szokásos
kérlelhetetlen északi modorában beszédet intézett hozzájuk, aminek, elhihetik,
önök sem lennének szívesen a hallgatói. A duzzogás két nap múlva
maradéktalanul elmúlt.
De akkor másra kellett gondolnunk, nevezetesen a holnapra meg a
holnaputánra, meg a napok távolba nyúló végtelen sorára. Miközben a park
keskeny útjain a dömpert vezettem – aminek az alapos elsajátítására jó néhány
hetem ráment –, eszembe jutott, hogy az elkövetkező huszonöt év során
vezethetem itt a dömpert. Kedvemre volt a gondolat. Valamikor hét évet
töltöttem segédszerkesztőként egy bulvármagazinnál, és utóbb rádöbbentem,
hogy az életemnek több mint fél évtizedét foglalhatja össze a könyvespolcomon
ennek a lapnak a méternyi kötege. Mit csináltam 1996 augusztusában? Kutattam
és írtam a nevem alatt az 1996 szeptemberi számban megjelent cikkeket... és így
tovább. Sok boldog emléket gyűjtöttem, sokféle szakmát kitanultam, sok útra
küldtek világszerte, sok érdekes és kedves emberrel találkoztam, de most
egyszeriben úgy éreztem, taposómalom volt az életem, vagy talán aranyrácsos
börtön. Igaz, kiküldtek egy finn jégtörő hajón egy huskycsapathoz, és három
napot utaztam kutyaszánon; nemegyszer ugrottam ejtőernyővel négyezer méter
magasból (rémségek rémsége!); napidíjasként hódeszkáztam tíz napig a
kaliforniai Lake Tahoe-ban; delfinekkel úsztam a floridai korallszigeteknél (azok
az undok delfinek mindig megelőztek). Egy trágyával megrakott dömpert
vezetni az esőben talán nem ilyen látványos, közelebb áll a földműveléshez,
mégis valami fontosabbnak, érdemesebbnek a magvait rejti. Csak a képzelet
szabhat határt a belső terjeszkedés és fejlődés lehetőségeinek ezen a területen,
ahol oly érdemes ügyért küzdünk. Egyáltalán nem látszik börtönnek. Ahogy egy
jó barátnőm mondta, amikor belevágtunk az állatkertesdibe, és telefonon
ömlengtem róla: – Mintha egész életemben erre a pillanatra készültem volna. –
És bizony így is van. Úgy érzem, ez a hivatásom.
Milo és Ella is végtelenül élvezte az új élményeket – melyik gyerek ne élvezte
volna? Eleinte nyakra-főre mesélték, hogy állatkertben laknak (amiből a többiek
egy szót se hittek), meg hogy apuka fára mászik az oroszlánketrecben, és onnan
eteti az oroszlánokat. Egyre jobban megértették az állatokat, a szükségleteiket,
és a tapasztaltakat egybevetették a rengeteg természetfilmben látottakkal. Oly
mohón nézték a Majomvilágot a Sky Televízióban, hogy bizonyára már többet
tudnak a csimpánzok csoportdinamikájáról, mint én. Amikor végre megkapjuk a
bonobókat (vagy gorillákat vagy orangutánokat), valószínűleg a gyerekeimet
alkalmazom majd szakértőként. De valójában az ad nekik megalapozást a világ
működéséről, a benne elfoglalt helyükről, hogy órákat töltenek kint a parkban, és
közelről figyelik az állatokat. Ella még nem döntött, de Milo állatkertigazgató
akar lenni, ha nagy lesz. A jelenlegi állatkertigazgató nem ajánlaná
szükségképpen ezt az állást, bár kétségtelenül óriásiak az érdemei. Az idő nagy
része többé-kevésbé az infrastruktúra nehézségeinek, a személyzet problémáinak
és a közönség számára nyitott vállalkozás vezetésének egyéb unalmas gondjaival
telik. De néha érdemesebb dolgokkal időzik az igazgató, vagy határozottan be
kell avatkoznia az állatokkal kapcsolatos dolgokba. És erről szól az egész. El
sem tudom képzelni, hogy ennyi időt vagy érzelmi energiát fordítsak bármilyen
egyéb ügyre, ami ilyen bőségesen meghálálná.
Anya is élvezi új, lelkesítő állatkertigazgatói szerepét. Bár elfoglalják a napi
működtetés feladatai, mindig szakít időt, hogy járjon egyet a parkban,
duruzsoljon az állatoknak, és örüljön nekik – főleg a nagymacskáknak.
Simogatott oroszlánokat Namíbiában, de nem húzódik vissza egy élet emlékeibe,
hanem hetvenes évei végén is részt vesz az egzotikus állatok – medve, tigris,
jaguár és puma (persze mind elaltatva) – simogatásának versenyében, ami
elégtétellel tölti el, és egyben kortársai irigységének tárgyává teszi. És
hamarosan, ahogy terveztük, már kint ül majd a vázlatkönyvével, és az életből
lesi el a tulajdon tigriseit.
Állatok nélkül el sem tudok képzelni semmit, ami elcsábíthatott volna
franciaországi életemből – és semmit, ami ennyit segített volna, hogy
megbirkózzunk Katherine szörnyű elvesztésével. Az állatok nyilvánvaló
küldetést jelentenek, és ennek mindnyájan részesei vagyunk.
 EPILÓGUS

A megnyitás másnapján, vasárnap, megint forró nyár köszöntött ránk, és még

többen jöttek. Elárasztottak minket a látogatók, lubickoltunk a dicséretben, és
remekül ment minden. Magunk is meglepődtünk. Persze hétvége volt, de az
iskolai vakáció kezdete előtt ezt jó forgalomnak lehetett minősíteni. Most már
csak egy csupa ilyen napból álló nyárban kellett reménykednünk, hogy a
makulátlan tervünk könnyedén megvalósuljon.
Legesősebb júniusunk után sajnos száz év legesősebb júliusát tapasztalhattuk
meg. De a jó napok hihetetlenül jók voltak. Tódult a parkba a nép, ott töltötték
az egész napot, vásárolgattak, jól érezték magukat. Az állatokról meg az
állatvilág megóvásáról tanultak, és közelebbről tapasztalták meg a természet
világát, mint ahogy legtöbbjük valaha is látta. Ez váratlan, tömör gyönyör volt.
Boldogan figyeltem, ahogy az emberek rajzanak a parkban, jól érzik magukat,
elbűvölik őket az állatok. Rendkívül ragadós olyanok tömegében lenni, akik
nyilvánvalóan jól érzik magukat, és tudni, hogy ez részben nekünk köszönhető.
Az állatokat egyre jobban megszoktam – noha még nem fásultam el –, és
kimondhatatlanul felüdített, ha új módon, kivált ha a gyerekek szemével
láthattam őket.
Az állatok is örültek a közönségnek. Számos látogató említi, hogy mennyire
kedveli az állatkertünk intimitását, mert az ember itt a szokásosnál jóval
közelebb kerülhet az állatokhoz. Nem mintha a kifutók kicsik volnának – sokuk
még a nagyobb állatkertekben találhatóaknál is terjedelmesebb. Csak éppen
kevesebb van belőlük, és néhányukat – például a Tigrisdombot, meg a jaguárok
és a medvék kifutóját – úgy tervezték, hogy nincs drótkerítés a látogató és az
állatok között. Ez bensőséges (és gyakran hátborzongató) élmény, ami mindkét
irányban hatásos. A nyitó hétvégén az állatok sokkal többet voltak kint, mint
rendesen. Különösen a tigrisek meg a farkasok mutogatták magukat. Persze ott
születtek, és hozzászoktak a tömeghez (ha az utóbbi években ez némileg
csökkent is), és visszatérve a megszokott állapothoz, látták a közelben rajzó
embereket. Jó volt nézni, ahogy beleszimatolnak a levegőbe, tudomásul vesznek
mindent, aztán valami látványos helyen letelepednek, és nézik, ahogy nézzük
őket. Augusztus már nem volt annyira esős, szinte szabályos nyári hónapnak
bizonyult, sok zsúfolt nappal. Számos esetben megdőlt az előző héten elért
rekord. Az augusztusi bankszünet napján közel kétszer annyi látogatónk volt,
mint nyitáskor. Robin, aki közel húsz éve van itt, közölte, hogy még életében
ilyen zsúfolt napot nem látott.
Újabb jó hír volt, hogy megérkezett Franciaországból a hiúz. Egy másik
állatkert bízta ránk a pompás, fiatal szibériai hiúzt, amely szerepelt a
törzskönyvben, és alkalmas volt a tenyésztésre. Utóbb külön kifutót kellett neki
építenünk, de egyelőre beköltözhetett az elkülönített kifutóra, ahonnan Királyt
kiköltöztettük, amikor visszatért felújított házába a park végében.
Gyönyörű példány volt, a szőre sokkal szebb, a teste hajlékonyabb, mint
idősecske hiúzunké, Finé, akinek majd a társa lesz, mihelyt kijöhet a
karanténból, bár szemmel láthatólag kissé idegesen viselkedett az ismeretlen új
környezetben. Sikeresen elhelyeztük az elkülönített ketrecben (Király egykori
kéglijét a DEFRA alkalmasnak minősítette e célra), ahonnan bízvást nem
szökhetett ki; ha Királynak nem sikerült, senki nem képes rá. Az elkövetkező hat
hónap során alig láttam, egyrészt mert kissé szégyenlős volt, másrészt pedig
mert a karantén miatt a kapukon meg a lábfürdőn túl kellett maradnia.
A nyár többi része egyetlen összemosódó időszak volt: felkelés hajnalban,
lefekvés éjszaka, egyik értekezlet a másik után, melyek közt döntéseket kellett
hozni – de minden jó irányban haladt.
Az egyetlen kissé szomorkás mozzanat számomra az volt, hogy röviddel a
nyitást követően a forgatócsoport, miután megkapta, ami kellett a négyrészes
sorozatukhoz, összepakolt és távozott. Újságíró lévén, jól kijöttem velük, és a
csoport magva – Francis, a producer, Joyce, Max, Charlie és Trevor – úgy
befészkelte magát közénk, mintha a csapatunkhoz tartoztak volna – csak épp
nem marakodtak annyit. A hónapok során figyelemmel kísérték fejlődésünket,
mi meg őket. Különösen Trevort, aki első nap csillogó-villogó bérelt autón
érkezett, és selyempapírba burkolt, vadiúj sétacipőt pakolt ki a csomagtartóból.
Nem jósoltam neki nagy jövőt körünkben, de titkon acélos természet volt;
hamarosan őt is sár lepte tetőtől talpig, és a cipője nem élte túl ezt a melót.
Kezdetben legalább olyan közel éreztem magam a forgatócsoporthoz, mint az
alkalmazottakhoz, hiszen egy jól ismert világból jöttek. De később, annak
hallatán, hogy vágyakozva említik a Paddington pályaudvart, ahova vidéki hetük
után megérkeznek, és sóvárognak a mértéktelenül drága kapucsínók meg a sohói
ételbárok után, ráébredtem, hogy megváltoztam. Én már nem sóvárogtam
ilyesmik után, és azon néhány alkalommal, amikor Londonba kellett utaznom,
alig vártam, hogy visszaérjek a park tiszta levegőjébe, az ősfák közé. De a
dumájuk hiányzott. Trevornak volt egy sajátos szólása, valahányszor sikerült egy
felvétel: – Ez aranyat ér a tévében – jelentette ki vigyorogva, főként mikor éppen
belesétált egy állat a képbe.
Hanem nyár végére meredeken zuhant a látogatók száma. Annyira, hogy
többen már csődtől tartottak, és egy-két ember fel is mondott, hogy biztosabb
munka után nézzen. Örültem, hogy elköszönhetek tőlük. Ilyen „hűség” esetén
nyilván jobban boldogul az üzlet nélkülük, mint velük – csakhogy a munka
mennyisége nem csökkent, és az új emberek keresése időt igényelt. Örömmel
jelenthetem, hogy immár teljes az állományunk, elkötelezett, kiegyensúlyozott
gondozóink, karbantartóink és vendéglői személyzetünk együttműködése remek,
bár új, kidobóemberi szerepkörömben vélhetőleg én lennék az utolsó, aki az
ellenkezőjéről értesülne.
Hála az enyhe ősznek és az új továbbképzési megbízott által végzett
marketingnek, rendszeresen érkeztek ide-oda kígyózó, fecsegő, röhincsélő
iskolás különítmények, kettesével kézen fogva, sebesen csordogáló patak
moraját keltve, holtfáradt, fiatal (de milyen fiatal!) tanítónők vigyázó szeme
előtt. Gyarapították bevételünket, öregbítették helybéli hírnevünket, és azzal a
nevelési céllal szolgáltak, amiért végtére is itt vagyunk. Viharosan sikeres
nyarunk volt, napsütötte időben nagy látogatószámmal, komoly fejenkénti
költekezéssel, elégedett fogyasztókkal és jó visszajelzéssel. De sejtettem, hogy a
bank nem így fogja látni. És jól sejtettem. Úgy vélték, a július nem hozott annyi
pénzt, amennyit ígértünk, és nem voltak hajlandóak meghosszabbítani a
hitelünket (– Igen, uraim, esett, de a szép napokon annál többen jöttek. – Az nem
számít!), holott megígérték, hogy szükség esetén télig meghosszabbítják, ha az
alapvető üzleti modell láthatóan működik. Márpedig működött. Ám megint
magunkra maradtunk.
És megint rosszra fordultak a kilátásaink. A kései szezonkezdés sokba került,
hasonlóképpen a sok eső, és a tartalék, amelyből a tél folyamán béreket és folyó
kiadásokat kellett volna fizetnünk, a vártnál kisebbnek bizonyult. Még ha
bezárunk is néhány hónapra, ahogy sok szórakoztató intézmény megteszi, az
sem jelent sokat, hiszen az alapszemélyzetet meg kell tartanunk, és a számlák
egyre csak jönnek. Szinte éreztük, amint az ügyvédek fellapozzák a
nyilvántartást, és faarccal alkalmazzák a visszavételi bekezdést.
És ekkor elindult a tévésorozat.
A Ben állatkertjét november végétől december elejéig sugározta a BBC2 este
nyolc és kilenc között, és hetente átlag két és fél millióan nézték. A helyzet
változott. Az első rész sugárzása közben Adam figyelte a weboldalt, és ezernél is
több látogatót jelentett az adás alatt: sokan igencsak szívesen fogadott kérdéseket
tettek fel az állatok örökbefogadásáról. A következő, szerencsére enyhe hétvégén
megindult a csöpögés, ami a következő néhány hét során csurgássá fokozódott.
Mire elkezdődött a karácsonyi szünet, már elárasztottak bennünket a látogatók.
És mindenkinek volt néhány kedves szava. Főleg a helybelieknek, akik közül
sokan jártak régebben a parkban, és a hanyatlás éveiben elszivárogtak, de most
szívből gratuláltak a megjavult körülményekhez. Remek érzés volt – mintha
megint ránk köszöntene a nyár. A gondozókat felismerték, csokoládét, virágot
kaptak a lelkes látogatóktól, és nem járhattam úgy a parkban, hogy néhány
lépésenként utamat ne állták volna a lelkes gratulálók. Bár napjában úgy
ötvenszer kellett lefolytatnom ugyanazt a társalgást, a legkevésbé sem bántam,
és őszintén hálás voltam mindannyiuknak. A csontropogtató kézfogás hamarosan
már komoly problémát jelentett, mert errefelé a férfikéz nagy és erős, nem úgy,
mint az én tizenöt évi írógép-kopogtatástól nőiesre kényesedett kezem.
Különösen egy mankóra támaszkodó kis öregember kézfogásától marjultak ki az
ujjaim. Szemmel láthatólag nyugdíjas volt, hát a kezemet masszírozva
megkérdeztem, mivel foglalkozott, arra számítva, hogy puszta kézzel repesztett
sziklákat a cirkuszban. – Grafikus vagyok – válaszolta, ami roppant
lelombozólag hatott az egómra.
Ennyi közvetlen beszélgetés során óhatatlanul sokan akarták részvétüket
kifejezni Katherine miatt. És megint csak a férfiak hatottak meg leginkább. A
nők általában jobban közvetítik az érzéseket, így az ember számít a részvétükre
és vigasztaló szavaikra. De a férfiak számára az ilyesmi sokkal nehezebb
(oldalakon át untathatnám önöket ennek az okával, tehát kérem, csak a
kockázatot vállalók írjanak kifogásoló olvasói levelet). Egy asszony messziről
kiáltott rám: – Ben, tudom, min ment át. Kilenc éve veszítettem el a férjemet, és
a mai napig sem jutottam túl rajta –, amit meglehetős érzéketlenségnek
tartottam. De kiváltképpen egy férfira emlékszem. Már akkor is emlékezetes
volt. Az illető legalább két méter magasra nőtt, alkata akár egy rögbijátékosé,
kézfogása persze csontropogtató. A szemembe nézett, a szeme teleszaladt
könnyel, és csak ennyit mondott: – Derék munka volt. – Azzal hátat fordított és
elcsörtetett. Amit akart, elmondta. Ennyit a férfiak kommunikációjáról.
Ha már férfi-kommunikációról szólok: apám is szűkszavú ember volt. Nem
mintha hallgatag lett volna – egyszerűen nem óhajtotta fölösleges szólamokkal
rontani a levegőt, és megvolt a képessége a velős összefoglalásra, beszédben is.
Kijelentései precízek és kimértek voltak, rendszerint száraz humorral
megspékelve, amit nemegyszer nem lehetett első hallásra felfogni. Lehetetlen
lett volna mindazt, amit tettünk, apám nélkül véghezvinnünk, akinek egész élete
során tanúsított szorgalma, kemény munkája és családszeretete adta nekünk a
kiváló lehetőséget, hogy a halála után megmentsük ezt a lepusztult állatkertet.
Persze nem helyeselte volna, és bizonyára elakadna a szava, ha most látna
bennünket. De mi többiek, hála neki, egy kicsivel féktelenebbek lehetünk. Anya,
Melissa húgom, fivéreim, Duncan és Vincent, habozás nélkül mindent beleadtak,
ami csak telt tőlük, hogy sikerre vigyük az eszement, rögtönzött terv alapján
kezdett munkát. És sikerült. December huszonhatodika minden addiginál
forgalmasabb napunk volt, és a tél majdnem annyira forgalmasnak bizonyult,
mint a nyár, úgyhogy ha elveszítettük is egy évszak harmadát, sikerült – éppen
csak sikerült – további bankhitel nélkül átvészelnünk a telet. Apámnak is Ben
volt a neve, csak így röviden, míg a család engem Benjamin néven ismer.
Bosszantott valamelyest, hogy a tévésorozat a Ben állatkertje címet kapta, főleg
mert az eredmény egyáltalán nem egyetlen ember erőfeszítéséből született. De
valamiképpen mégis találó a cím. Igen, Ben állatkertje – csakhogy egy másik
Bené, nem a bamba frontemberé, nem az enyém. Hanem Ben Harry Mee (1928-
2005) állatkertje.
Keveset mondok, ha kijelentem, hogy a park megváltoztatta az életünket.
Ritka ajándék látni, amint naponta áramlanak az emberek, és lelkesen, energiával
feltöltekezve távoznak, mert tanultak valamit a természet világáról; és ritka
ajándék az is, hogy kiterjeszthetjük ezt az elképesztő tevékenységet, egyre több
állatot toborozhatunk a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listájáról, hogy
megvédjük őket a jövő számára. Kemény munka volt, de nem érezzük
munkának. Hivatásnak érezzük. Köszönjük, apa.
Megjegyzések

[←1]
A szentségit!
[←2]
Tigrisek? Az isten szerelmére, ez képtelenség!