Mérő László

Észjárások - remix
 Tartalom

Előszó
A gondolkodás sokfélesége
A transzlogika
Módosult tudatállapotok
Hipnózisszimulátorok
A szimulánsok lebuktatása
A transzlogika fogalma
Az emberi megismerésről
Transzlogikus megismerés
Transzlogika normál tudatállapotban

A formális logika
A dolgok logikája
A formális logika
A kártyás feladat
A csekkes feladat
A hétköznapi logika
Férfi - és női logika
Absztrakt és konkrét kérdések
Egymásba forduló ellentétek
Holizmus és redukcionizmus
A pszichológia mint természettudomány
Freudi nyelvbotlások
Azonos jelentésű ellentétek
Nyugati és keleti gondolkodás
Sok út vezet a tudáshoz

A gondolkodás szintjei
Okos és buta darazsak
Az emberi fogalmak természete
Fogalmaink hierarchiái
Összekuszálódó hierarchiák
Gödel, Escher, Bach
Metaszintek
A gondolkodás építőkockái
Megismerési és gondolkodási sémák
A kognitív séma fogalma
Szavakkal nehezen kifejezhető gondolatok
Sémafogalmak kavalkádja
Az ember mint információátvivőberendezés
A bűvös hetes szám
A rövid és a hosszú távú memória
A kétféle memória mint modell
Epifenomének
 A kognitív sémák mennyisége
Kiinduló feltételezések
Felidézési kísérlet sakkozókkal
Egy egyszerű matematikai egyenlőtlenség
Sémaszámbecslések
Más területek nagymesterei
A kognitív sémák működése
A sakkozók sémái
Egy kihívás programozóknak
A feladat jelentősége
A MAPP program
A sémák és az emlékezet
Mennyit használunk ki memóriakapacitásunkból?
A rövid távú memória fejlesztése
A szakértelem természete
A kezdőtől a nagymesterig
A nagymesterré érés folyamata
A mesterjelölti szint
A szakmai fejlődés lépcsőfokai
Az intuitív gondolkodás
A szakma tanulása
Az egyes szakmai szintek jellemzői
A sémák mennyiségi növekedésének határai
A szakmai gondolkodás
A tananyag nehéz részei
A tehetség
Életművészek
A hétköznapi és a szakmai nyelv
A szaktudományok kialakulása
A szakmaváltás lehetőségei
Még egyszer a szakmai tehetségről

Egy szakterület mélységei

Klassziskülönbségek
A sakk és a go mélysége
Kitérő: a labdarúgás és a kosárlabda mélysége
Tudáskülönbségek és teljesítménykülönbségek
Az intelligenciatesztekről
Az általános emberi intelligencia mélysége
Sakk- és goprogramok
Túl a tiszta racionalitáson
A racionalitás korlátai
A racionalitás és a formális logika
A Church-Turing-tézis
A végtelen hurkok problémája
A korlátozott racionalitás elmélete
Heurisztikák
Heurisztikák nélkül nem megy
 A racionális megismerés komplexitáskorlátja
Racionális és intuitív gondolkodás

Magas szintű gondolkodási sémáink

Rögzítés és igazítás
A hozzáférhetőség-heurisztika
Általános mintázatérzékelés
A reprezentativitás-heurisztika
A formális logika sémái
Mennyire racionális lény az ember?
A misztikus gondolkodás
A miszticizmus omnijektivitása
A legmagasabb metaszint
Misztikus tehetségek
A nyugati és a keleti út
A holizmus és a redukcionizmus útjai
A világképek versengése
Sokféle formája van az okosságnak
A vonatkoztatási rendszerek váltogatása
A váltogatás nehézségei és a kreativitás
A váltogatás könnyedsége és az intelligencia
A végső gödeli kérdések
Az emberi gondolkodás ereje
Nincs királyi út
Irodalom
Az idézetek forrásai
 MÉRŐ LÁSZLÓ

Észjárások - remix
A racionális gondolkodás ereje és korlátai
 Copyright © Mérő László, 2001, 2008

Szaklektor:
Vekerdi László

Illusztrálta:
M. Miltényi Miklós

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2008

Illustrations © M. Miltényi Miklós, 2008
Cover design © Tericum Kiadó, 2008
 E l ő s z ó a re m i x k i ad ás h o z

Húsz éve írtam az Észjárások című könyv első változatát. A tudományos könyvek
általában nem túl időtállóak, húsz év alatt rengeteget fejlődik a tudomány, ami akkor
érdekes volt, mára elavul vagy az újabb ismeretek fényében érdektelenné válik. Az
Észjárásokat az idők folyamán kétszer is átírtam.
Amikor a kiadó szólt, hogy megjelentetné ismét a könyvet, első reflexem az volt, hogy
jaj, ne. Nem aktuális már, annyi mindent kellene benne megint átírni, és most mással
foglalkozom, nincs időm ezt felújítani. A kiadó véleménye az volt, hogy ez ne az én
gondom legyen, ha az embereket érdekli (és szerinte még mindig van, akit érdekel),
akkor legyen csak a piacon ez a könyv.
Elgondolkoztatott a kiadó szempontja, és átnéztem a könyvet ilyen szemmel. Ebben
segített egy régebbi kritika is a könyv német kiadásáról, ahol azt írták, nagyon jó a könyv,
de ha száz oldallal rövidebb lenne, akkor lenne igazán jó. Most értettem igazán meg, mire
gondolt a német kritikus. Ha húsz év után is van, ami érdekes a könyvben, akkor nyilván
jót tesz neki, ha csak az van benne.
Most nem átírtam a könyvet, hanem alaposan meghúztam, kihagytam belőle azt a száz
oldalt, még kicsit többet is. Kimaradt például az összes fejtegetés a mesterséges
intelligencia természetéről és működéséről – ez ötévenként alaposan megváltozik akkor
is, ha magának a mesterséges intelligenciának a fejlődése egyáltalán nem annyira átütő,
mint reméltük. Kimaradt minden más is, amiről úgy sejtem, hogy öt-tíz év múlva, akkori
ismereteink fényében másképp írnám meg, például a gondolatok, eszmék evolúciójáról
szóló részek.
Így jött létre ez a remix, amely egy egészen másfajta könyv lett akkor is, ha bő 90%-ban
a régi könyv szövegeiből áll. Kevesebbet markol és talán többet fog. Az idő majd eldönti,
így mennyire időtálló.

Budapest, 2008. augusztus

 „A logika ugyan rendíthetetlen,
de nem tud ellenállni annak, aki élni akar.”
FRANZ KAFKA
 A t ran s z l o g i k a

Friedrich August Kekulé német kémikust régóta izgatta, hogyan helyezkedhetnek el az

atomok a benzol nevű fontos oldószer molekuláiban. Azt már tudta, hogy ebben a
molekulában hat szénatom és hat hidrogénatom van, de a sok hasonló összetételű anyag
közül csak a benzolnak voltak meg bizonyos érdekes kémiai tulajdonságai. Nemcsak a
molekulát alkotó atomok, hanem azok szerkezete, kapcsolódási rendje is fontos kellett
hogy legyen. Egyszer Kekulé álmában hat majmot látott, amelyek körben egymás farkába
haraptak. Így fedezte fel Kekulé a benzolgyűrű szerkezetét.
Hasonló legendáktól hemzseg a tudománytörténet. Jó részük minden bizonnyal hiteles
is, például az iménti történet magától Kekulétől származik. De egy természettudós,
például egy kutató-pszichológus, aki Kekulé álmát majd másfél évszázad távlatából
elemzi, hivatalból szkeptikus: mindegyik ilyen eset annyira egyedi és
megismételhetetlen. Semmi sem zárja ki, hogy Kekulé csak kitalálta az egész történetet,
mert érdekesebbé akarta tenni a felfedezést. Vagy lehet, hogy a történet ugyan igaz, de az
álomnak semmi köze a felfedezéshez, a benzolgyűrű szerkezete e nélkül az álom nélkül
is összeállt már Kekulé agyában, csak még nem tudatosította, és az, hogy
az álom időben egybeesett a felfedezéssel, csak véletlen. Akár az is okozhatta az álmot,
hogy a felfedezés Kekulé tudattalanjában már létezett. És egyáltalán, Kekulé más álmai
miért nem vezettek hasonló nagyságú felfedezésekre?
Valahol a lelke mélyén persze a szkeptikus természettudós is érzi, hogy a történet
hiteles, és valóban a benzolgyűrű felfedezéséről szól. De mivel esélyt sem lát a jelenség
megismétlődésére, főként nem egy tudományos kísérlet keretében, kénytelen úgy
dönteni, hogy ez a jelenség, ha létezik is, kívül esik az ő vizsgálódási területén, nem
ragadható meg az ő eszközeivel. De hátha más, hasonló srófra járó jelenségek
megismételhetőbbnek bizonyulnak, és akkor azok alapos megismerése révén
következtetni lehet Kekulé álmának működési mechanizmusaira is. Az égitestek
mozgását sem tudjuk méreteik miatt egy laboratóriumi kísérletben megismételni,
azonban jól kitalált laboratóriumi kísérletek segítségével és logikus gondolkodással
mégis sikerült megismerni az égi mechanika törvényeit.

MÓDOSULT TUDATÁLLAPOTOK

Az álmodó ember még akkor is nehezen vizsgálható a tudomány eszközeivel, amikor

éppen nem fedezi fel a benzolgyűrű szerkezetét. Megmérhető ugyan a légzésritmusa,
agyának elektromos aktivitása, a szemmozgása és még sok egyéb, de ezekből nemigen
lehet következtetni a gondolataira. Nem tudjuk őt megkérdezni, hogy most éppen mire
gondol, nem tudunk feladatokat adni neki, amelyek megoldása mérhető lenne. Jelenlegi
eszközeinkkel nem tudjuk megállapítani, hogy képes-e az ember álmában megismerni a
világ olyan igazságait, amelyeket korábban nem ismert – azaz képes-e az ember álmában
gondolkodni.
Minden jel szerint álmunkban egészen másképp működik az agyunk, mint normál,
éber állapotunkban. Bár tudományosan még ezt sem tudjuk kétséget kizáró módon
bizonyítani, de azért ez aligha kétséges bárki számára, aki már valaha is álmodott.
Vannak azonban egyéb állapotok is, amelyekben érezhetően másképp működik az
agyunk, mint a normál, éber állapotunkban. Ilyesmi tapasztalható például elmélyült
meditáció során, kábítószeres állapotban, hipnózisban, de néha akkor is, ha az ember
szerelmes. Az ilyesfajta állapotokat módosult tudatállapotnak nevezzük. Kérdés persze,
hogy lehet-e mindezeket az állapotokat (beleértve az álmot is) egy közös névvel
címkézni. Takar-e ez a címke valami jól definiálható közös tulajdonságot, mindezen
állapotokra egyaránt jellemző jelenségeket, vagy csupán egy új kifejezést alkottunk
néhány olyan dologra, amelyeket egyaránt nem értünk.
Jó okunk van feltételezni, hogy sok olyan jelenség létezik, amely mindegyik módosult
tudatállapotra jellemző. Például a különféle módosult tudatállapotokban végzett agyi
elektromos aktivitások (EEG) mérése során olyan mintázatokat találtak, amelyek
meglehetősen hasonlítanak egymásra, de jelentősen eltérnek a normál, éber állapotban
mért mintázatoktól. Jó néhány közös jelenség ismerhető fel olyan élményekben is,
amelyek ugyan műszerekkel nem regisztrálhatók, de a vizsgált személyek beszámolói
alapján jól azonosíthatók. Tipikus jelenség például a módosult tudatállapotban
érzékelhető tér- és időtorzulás.
Ugyanakkor még az egyértelműnek látszó beszámolókat is érdemes óvatosan kezelni.
Például képzeljük el a következő helyzetet: az LSD hatása alatt álló vizsgált személy közli
a megfigyelővel, hogy „Te meg én teljesen egyek vagyunk, nincs külön énünk”. A
megfigyelő természetesen regisztrálja, hogy a vizsgált személy „zavart azonosságtudatot
és torz gondolkodási folyamatokat mutat”, hiszen amit mondott, az úgy, szó szerint,
nyilván nem lehet igaz. Eközben a drogos állapotban lévő személy észleli, hogy a
megfigyelő nincs vele egy hullámhosszon, és megállapítja, hogy a megfigyelő
valószínűleg teljesen hülye, hiszen a legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb dolgokat sem
képes megérteni. Elkezd hát vele úgy beszélni, ahogyan egy idiótával kell. A megfigyelő
ezután megállapítja, hogy „a vizsgált személy kifejezésmódja szélsőségesen
leegyszerűsödött, és mentális diszfunkció lépett fel”. A drogos állapotban levő vizsgált
személy azt mondja, ami számára nyilvánvaló, a megfigyelő pedig azt regisztrálja, ami az
ő számára nyilvánvaló. A megfigyelő jelentéséből aligha fog kiderülni, hogy a drogos
állapotban lévő személy sokféle zavaros gondolata között volt-e olyan – s ha igen, melyik
az –, amely mellesleg a benzolgyűrű szerkezetének felfedezéséhez is elvezetett.
A módosult tudatállapotok közül leginkább a hipnózist lehet vizsgálni kísérleti úton,
kontrollált feltételek között. A hipnózisban jelen van egy képzett személy (a hipnotizőr),
aki a dolog természeténél fogva kontrollálja az eseményeket, méghozzá a normál
tudatállapotában. A vizsgált személy eleve elfogadja azt, hogy egy normál tudatállapotban
levő személy hozza őt módosult tudatállapotba, hogy tőle kap szuggesztiókat. A vizsgált
személy, miközben produkálja a módosult tudatállapotok számos közös jellegzetességét,
képes kommunikálni, megoldani a hipnotizőr által adott feladatokat, így tudományosan
értékelhető adatokat szolgáltat anélkül, hogy ezzel a módosult tudatállapota
megszakadna.

HIPNÓZISSZIMULÁTOROK

A szkeptikus természettudós még egy olyan látványos jelenséggel kapcsolatban is,

amilyen a hipnózis, kételkedő alapállást vesz fel. Nagy kérdés, hogy a hipnotizőr hatására
a hipnotizált személy tényleg valamiféle módosult tudatállapotba kerül-e, vagy csak
híven eleget tesz a hipnotizőr elvárásainak, és játssza a rá osztott szerepet. Azoknak az
élményei, akik valaha is voltak hipnózisban, egyértelműen az első feltevést igazolják, de
hát nem látunk bele a páciensbe – hátha a hipnózis után is, továbbra is csak játssza a
szerepét, mondja, amit a kérdező elvár tőle, egyszóval, akarva-akaratlanul hazudik.
Hogyan lehet olyan kívülről megfigyelhető kritériumokat felállítani, amelyek
egyértelműen megmutatják, hogy az illető valóban hipnózisban (vagy legalábbis
módosult tudatállapotban) van-e, vagy csak úgy tesz?
Hasonló jellegű kérdések az orvostudományban is felmerültek, amikor rájöttek, hogy
sok esetben pusztán az a tény, hogy a beteg felkereste az orvost, az orvos foglalkozott a
beteggel, gyógyszert írt fel neki, majd a beteg elment a patikába, megvette a gyógyszert,
az előírt időközönként rendszeresen bevette, és betartotta az orvos utasításait –
egyszóval, maga a procedúra, amely a beteg szerepének elvállalását és végigjátszását
jelenti, önmagában is gyógyító hatású lehet, függetlenül attól, hogy a gyógyszerben
természetesen valamiféle hatóanyag is van. Különösen egy új gyógyszer esetén maga a
tény, hogy az orvos egy új szert írt fel, igen jótékony hatású lehet, akár hatásos az új szer
ténylegesen, akár nem. Nagy a tudomány tekintélye, és ezzel önmagában is gyógyíthat.
Aki meg nem hisz a tudományban, azzal ugyanezt elérhetik egyéb csodaszerek és
csodagyógyítók. Lehet, hogy a hipnózis is hasonlóképpen működik, és pusztán a
hipnotizált szerepének elvállalása hozza létre a hipnotizált személyben a megélt
élményeket, és valójában szó sincs semmiféle, a hipnotizőr által kiváltott módosult
tudatállapotról?
Az orvosok e jelenség vizsgálatára találták ki a placebokísérleteket. A betegek egy
csoportjánál minden ugyanúgy zajlik, mint normálisan, csakhogy (és ezt még az orvos
sem tudja), ezek a betegek a valódi gyógyszerrel teljesen azonosan kinéző, ugyanúgy
csomagolt, de hatóanyag nélküli, placebotablettákat kapnak. Ha a beteg ezektől a
tablettáktól is meggyógyul, akkor valójában nem a hatóanyag az, ami gyógyít, hanem
maga a procedúra. Fontos tanulságokkal jártak a placebokísérletek – kiderült, hogy a
gyógyulás sokszor a gyógyszer hatóanyaga nélkül is ugyanannyi idő alatt, ugyanannyi
szenvedés árán megtörténik. Sőt, például az is kiderült, hogy a drága placebo jobban
gyógyít, mint az olcsó. Azaz, maga a tény, hogy a beteg pénzt ad a gyógyulásáért,
önmagában is gyógyító hatású lehet. Mindezzel nem azt mondom, hogy a gyógyszerek
hatástalanok. Éppen a placebokísérletek mutatták ki, hogy a gyógyítási procedúrán kívül
a gyógyszerben levő hatóanyag is sokszor segít. Számunkra azonban most az az érdekes,
hogy egy rafinált kísérlettel sikerült szétválasztani a gyógyulás két olyan komponensét,
amelyek a normál gyógyulási folyamatban szétválaszthatatlanul együtt járnak.
Az orvosok által kidolgozott módszert sikerült átültetni a hipnózis hatásának
vizsgálatára is. A normál hipnóziskísérlet során néhány személynek az volt a feladata,
hogy ne menjen bele a hipnózisba, de játssza el a hipnotizőr számára, hogy mély
hipnózisban van, igyekezzen megtéveszteni a hipnotizőrt. A kérdés: észreveszi-e
valamiből a hipnotizőr, hogy a hipnózis állapotát csak szimulálják? Ha észreveszi, akkor
sikerült valami támpontot kapnunk, hogy mi is lehet a különbség a normál és a
hipnózisbeli tudatállapot között – van mit tovább vizsgálni. Ha nem veszi észre, az
gyanús jel arra, hogy az igazi hipnózis is csak valamiféle szerepjátszás lehet, és minden
ezzel járó látványos tudatállapot-módosulás csak az alany képzeletének terméke. Hiszen
ugyanezt a szimuláns is képes volt produkálni, csak ő nem nevezte ezt hipnózisnak, és
nem is tartotta olyan érdekesnek.
Nem volt könnyű dolga a hipnotizőrnek, amikor a kísérlet végén elárulták neki, hogy
az alanyok között szimulánsok is voltak, és ki kellett találnia, kik voltak az ártatlan
kísérleti alanyok és kik voltak a szimulánsok, akik őt szándékosan meg akarták
téveszteni. Többnyire még a videoszalagok visszanézése után sem sikerült eltalálnia. A
szimulánsok remekül tudták játszani a szerepüket: amikor el kellett ernyedniük,
elernyedtek, amikor olyan szuggesztiót kaptak, hogy hallucináljanak, hallucináltak, mint
a kisangyal, sőt, amikor a hipnotizőr kérte, még két szék között is ki tudták feszíteni
magukat, úgy, hogy csak a nyakukat és a bokájukat támasztotta alá egy-egy szék. Maguk
sem gondolták volna, hogy sikerülni fog, de ha egyszer a hipnotizőr ezt mondta nekik,
megpróbálták, és sikerült. Sőt, amikor egy ilyen kísérletben EEG-t is mértek, a
szimulánsok is produkálták azokat a tipikus agyi elektromos tevékenység-mintázatokat,
az úgynevezett alfa-hullámokat, amelyeket korábban a módosult tudatállapotok
specifikus jellemzőinek tartottak.
Felvetődik a kérdés: lehet, hogy a szimulánsok valójában akaratuk ellenére mégis
hipnózisba kerültek? Ez az eddigiek alapján nem zárható ki, bár a kísérletezők
megpróbálták ezt a lehetőséget már a kísérlet megtervezésekor kiszűrni. Egyrészt: eleve
olyan embereket kértek meg szimulánsnak, akik a korábbi hipnózis-üléseken nem
bizonyultak fogékonynak a hipnózis iránt. Másrészt: a hipnózis után kikérdezték a
szimulátorokat is az élményeikről, és ilyenkor a szimulátorok semmi olyasmiről nem
számoltak be, ami a módosult tudatállapotok jellemzője szokott lenni. De elképzelhető,
hogy mindez csak az érem másik oldala: lehet, hogy ők is módosult tudatállapotba
kerülnek, csak ők a rájuk osztott szerep szerint, ennek éppen az ellenkezőjét játsszák el.
Ebben az esetben mégiscsak létezik a hipnózis mint módosult tudatállapot, csak éppen a
szimulátoros kísérlet nem mond róla semmit. Mindaddig, amíg nem sikerül a
szimulátorokat valahogy lebuktatni, semmit sem bizonyít ez a kísérlet.
Egészen durva tesztek sem bizonyítottak semmit: amikor a hipnotizőr azt a
szuggesztiót adta, hogy „a bal karja nem érzi a fájdalmat”, majd rövid ideig úgy tartott
oda egy égő gyufát, hogy az sérülést ugyan ne okozzon, de fájdalmat igen, a
szimulánsoknak szemük sem rebbent. Utólag, amikor a kísérleti személyek elmondták
élményeiket, lényeges különbség mutatkozott az igazi hipnózisban levők és a
szimulánsok (vagy legalábbis az így, illetve úgy címkézett kísérleti személyek) között: az
igaziak azt mondták, hogy tényleg nem éreztek semmit, a szimulánsok viszont komoly
fájdalomról számoltak be. „Persze, hogy fájt, de hát az volt a feladat, hogy megtévesszem
a hipnotizőrt, nem?” – mondták büszkén. De az igazi alanyok tagadása sem bizonyíték
arra, hogy valóban nem éreztek fájdalmat, hiszen lehet, hogy valójában csak a hipnózis
után is játsszák tovább a szerepüket, mert jól érzik magukat benne. Ez a jó érzés talán
még a fájdalom elviselését is megéri, akárcsak a szimulánsnak a hipnotizőr
megtévesztésének sikerélménye. Ha ez így van, akkor magától értetődő, hogy az igazi
alany utólag is letagadja a fájdalmat (sőt, tán maga előtt is, és valóban elhiszi, hogy nem
fájt), a szimuláns viszont büszkén vállalja, hogy szemrebbenés nélkül viselte.

A SZIMULÁNSOK LEBUKTATÁSA

Martin T. Orne hatalmas bravúrja, hogy sikerült olyan kísérleti helyzeteket teremtenie,
amelyben a szimulánsok mégis lebuknak. Ami a legérdekesebb: a lebuktatás útja nem a
hipnózis hagyományos, látványos kísérőjelenségein keresztül vezetett, hanem a
hipnózisban levő kísérleti személyek gondolkodásának, következtetési
mechanizmusainak provokálásán alapult. Íme egy jellegzetes helyzet, amelyben a
szimulánsok egészen másként viselkednek, mint az igazi alanyok.
Amikor az alany már mély hipnózisban volt (vagy a szimuláns mélyen tettette), a
hipnotizőr azt a szuggesztiót adta, hogy „Képzelje el, hogy karácsony van. Itt a szoba
közepén áll egy gyönyörűszép karácsonyfa. Most nyissa ki a szemét. Látja?” Eddig nem
volt különbség az igazi alanyok és a szimulánsok között: mindketten azt mondták, hogy
látják, esetleg még tódítottak is, hogy milyen szépen égnek rajta a gyertyák. Ezután a
hipnotizőr váratlanul ezt mondta: „Valami szösz van a ruháján. Jöjjön ide, leszedem.” Ez
volt az a pillanat, amikor egészen másként viselkedtek a szimulánsok és az igaziak. Mind
felálltak és odamentek a hipnotizőrhöz, de vajon miként reagáltak eközben a
karácsonyfára? Kedves Olvasó, kérem, gondolkodjon el, mit tenne a szimuláns helyében,
kikerülné-e a nem létező karácsonyfát? Nos, a szimulánsok kikerülték, és ezzel le is
buktak. Ugyanis az igazi alanyok nyugodtan keresztülgyalogoltak a karácsonyfán, holott
az imént ők még tényleg látták!
A pszichológiában a 100%-ot legjobb, ha elfelejtjük, a gyakorlatban szinte sohasem
fordul elő, még a legmarkánsabb jelenségek esetében sem. Az előző mondatot se szó
szerint kell érteni, teljes precizitással valahogy így hangzana: A szimulánsok 80%-a
kikerülte a karácsonyfát, míg az igazi hipnotizáltak 90%-a átment rajta. A konkrét
számok kísérletről kísérletre enyhén változnak, de az általános tendencia ilyen erős. A
gördülékenység kedvéért azonban a továbbiakban is olyan sommásan fogunk fogalmazni,
mint az előző bekezdésben – akit a konkrét technikai részletek érdekelnek, az
irodalomjegyzékben említett művekben utánanézhet.
Mindenesetre a szimulánsok döntő többsége valóban lebukott ezen a próbán, a
hibaszázalék pedig, amikor az igazi alany is „lebukott”, elenyészően alacsony volt. A
próba tehát kiválóan működik, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a hipnózis szokásos
menete során általában még maga a képzett hipnotizőr sem volt képes megállapítani, ki a
szimuláns és ki az igazi alany, legalábbis alig jobb találati aránnyal, mint amilyet
véletlenszerű találgatással is el lehet érni. A karácsonyfás szimulátortesztben az a
legértékesebb, hogy egy külső megfigyelő is meg tudja állapítani az eredményt, akár hisz
a módosult tudatállapotok létezésében, akár nem. Végre van egy teljesen objektív
tesztünk, amely alapján nagy valószínűséggel megállapítható, ki a szimuláns és ki az
igazi alany. Még nem világos, hogy mit is mond ez a módosult tudatállapotokról, de adott
egy irány, amelyben érdemes tovább vizsgálódni. Íme egy másik próba:
A kísérlet kezdetén az alany mellett egy széken ült egy laboráns. Az alanyt
megkérdezték, beleegyezik-e abba, hogy a laboráns a hipnózis során végig ott üljön, és
regisztráljon bizonyos adatokat, amelyek később, a videofelvételről már nehezen
határozhatók meg, például az alany légzésének ritmusát. Az alanyok többsége, mivel
eleve egy tudományos kísérletre jött, ebbe beleegyezett. Amikor azonban az alany mély
hipnózisba került, a laboráns csendben eltávozott, de az üres széket otthagyta. A hipnózis
során a hipnotizőr ezt mondta az alanynak (valójában ezzel egy szuggesztiót adott,
amelyet a hipnózisban levő személyek érzékelnek is): „Emlékszik, a hipnózis elején ott
ült maga mellett a laboráns. Továbbra is ott ül, és jegyzetel. Nézze meg, látja?” Akárcsak
az előbbi kísérletnél, itt még nem mutatkozott különbség az igazi alanyok és a
szimulánsok között. A szimulánsok is érzékelték a hipnotizőr szavainak szuggesztió
voltát, és azt mondták, hogy igen, látom. Ezután a hipnotizőr ezt kérdezte: „Lát-e valami
érdekeset a széken?” Volt mit látni: a szék támlájára valami érdekeset ragasztottak
(mondjuk egy kék elefántot), amelyet azonban a hipnózis kezdetén a laboráns eltakart.
És ezen a szimulánsok ismét lebuktak: ők azt mondták, hogy nem látnak semmi
érdekeset. Ez persze logikus, hiszen a laboráns nem átlátszó. De a hipnotizáltak
csodálkozva felkiáltottak: „Jé, ott van egy kék elefánt!”
Eltűnt volna az odahallucinált laboráns az igazi hipnotizáltak számára? Nem tűnt el,
csak abban a pillanatban éppen nem volt érdekes számukra. A hipnózisban szuggerált
hallucináció csak akkor tűnik el végleg, ha a hipnotizőr feloldja a szuggesztiót. Ha ismét
szó esik a laboránsról, az alany ismét látni fogja, hallja a szuszogását, érzi a parfümjének
illatát, és nem látja mögötte a kék elefántot. A karácsonyfa sem tűnt el, csak éppen akkor
nem volt érdekes. Ha a hipnotizőr, miután az alany átsétált a karácsonyfán, megkérdezi,
hogy „A karácsonyfa, amely továbbra is ott áll a szoba közepén, nem szúrta meg, amikor
elment mellette?”, az alany nyugodtan megállapítja, hogy nem szúrta meg. Nem is igen
érti a kérdést; csak azt tudja, hogy ez valahogy nem egy olyan szúrós fajta karácsonyfa.
És valóban igaza van: tényleg nem!
Logikus lenne megkérdezni a kísérleti alanytól, hogy miként tudott keresztüllátni a
laboránson vagy átsétálni a karácsonyfán. Sajnos az adott helyzetben ez nem oldható
meg: egy ilyen kérdésre az alany kijönne a hipnózisból, akár azon az áron is, hogy
fejfájással vagy egyéb kellemetlen testi tünetekkel ébred. Egy ilyen kérdés már túl
nyilvánvalóan egy másik tudatállapothoz kapcsolódik, felrúgja az adott pillanatban
érvényes szabályokat, és hasonló reakciókat vált ki, mint amikor a drogos állapotban levő
interjúalany nem tud zöld ágra vergődni kérdezőjével. Sőt, még rosszabbakat, mert éppen
a hipnotizőr játszaná el a bele vetett bizalmat. A drogos maga vitte magát a módosult
tudatállapotába, a kérdező nem felelős érte.
Ezek a kísérleti eredmények választ adnak korábbi kételyeinkre. Egyrészt
bebizonyosodott, hogy valóban van különbség az igazi hipnotizált és a szimuláns
tudatállapota között, joggal beszélhetünk hát módosult tudatállapotról. Másrészt az is
kiderült, hogy a szimuláns valóban nem került hipnózisba, különben ő is átment volna a
karácsonyfán, és látta volna az elefántot a laboránson keresztül, ha a hipnotizőr azt kéri.
A további kísérletek során egyébként az is kiderült, hogy valójában felesleges volt a
kezdeti óvatosság, és nem is volt szükség arra, hogy a hipnózis iránt nem fogékony
személyeket kérjenek fel szimulánsnak. Ha nagyon fogékony személyeket kérnek fel a
szimulálásra, azok is ugyanúgy viselkednek, mint a kevésbé fogékonyak. Ilyenkor ők sem
mennek bele a hipnotikus állapotba, ők is át tudják verni a hipnotizőrt, és ők is
megkerülik a karácsonyfát és letagadják, hogy látják a kék elefántot.

A TRANSZLOGIKA FOGALMA

Martin T. Orne így foglalja össze ezeknek a kísérleteknek (és jó néhány hasonlónak,
amelyek közül néhányat a továbbiakban még bemutatunk) az eredményét: „A hipnózis
állapotában spontán tolerancia jön létre a környezet, a világ inkonzisztenciái,
inkongruenciái iránt.” Ebben az állapotban az ember nem zavartatja magát az őt
körülvevő világ kisebb-nagyobb ellentmondásaitól, nem akad fenn azon, ha egy nem
átlátszó dolgon egy pillanatra mégiscsak átlát, vagy egyéb nyilvánvaló logikátlanságot
észlel. Ennek ellenére értelmesen, reálisan cselekszik, tehát például a legrövidebb úton
megy oda a hipnotizőrhöz, hiába van ott egy szúrós karácsonyfa, mert valahol azt is
tudja, hogy az a karácsonyfa ugyanakkor mégis átjárható – és valóban átjárható.
Ezt a jelenséget nevezte el Orne transzlogikának. A név egyik fele könnyen érthető:
persze, hogy valamiféle transzállapotokkal kapcsolatos dologról van szó, hiszen normál
tudatállapotunkban nem így gondolkodunk. Kérdés azonban, hogy mi ebben a logika?
Első közelítésben azt válaszolhatjuk: az, hogy a hipnotizált valójában sokkal
logikusabban jár el, mint a szimuláns: feleslegesen nem kerül ki átjárható dolgokat, nem
tagad le jól látható érdekességeket. Helyesen követi az őt körülvevő dolgok működésének
természetes logikáját. Ezek a dolgok hol hallucinált, hol valódi dolgok, de ennek ott
számára nincs jelentősége, mivel az adott módosult tudatállapotában úgysem tud
különbséget tenni köztük. Mégis pontosan érzi a logikájukat. A hipnotizált személy
viselkedése következetes, bár hétköznapi gondolkodásunk számára nem logikus. Ha a
hipnotizált látná, ahogy a szimuláns kikerüli a karácsonyfát, ugyanúgy teljesen
ostobának tartaná, mint a drogos a tudós megfigyelőt: a legnyilvánvalóbb dolgokat sem
érti, és felesleges kitérőket tesz.
Ennek ellenére a transzlogikát egyelőre inkább csak egyfajta állapotnak tekinthetjük,
amely hipnózis közben következik be, nem pedig valódi logikának, azaz következtetési
módnak. Ennek az állapotnak adta Orne a transzlogika nevet. A későbbiekben azonban ki
fog derülni, hogy ebben az állapotban valóban figyelemre méltó következtetési módok is
megjelennek.
A következő kísérlet különösen feltűnően mutatja, menynyire logikusan tud viselkedni
a hipnotizált személy a transzlogika állapotában. A kísérlet elején a kísérleti alany jobb
oldalán most is ott ült a laboráns, ugyanakkor az alany bal oldalán volt egy üres szék.
(Ezúttal egyiken sem volt kék elefánt.) Amikor az alany mély hipnózisba került, a
laboráns csendben átült a bal oldali székre. A hipnotizőr ezután azt a szuggesztiót adta,
hogy továbbra is jobboldalt ül a laboráns, a bal oldali szék pedig üres. Eddig egyetértettek
az igazi alanyok és a szimulánsok: odahallucinálták a jobb oldali székbe a laboránst, a bal
oldali székben viszont nem láttak senkit (negatív hallucináció). Ezután a hipnotizőr
megkérte az alanyt, hogy üljön át a bal oldali (általa üresnek tartott) székbe. A
szimulánsok itt egy pillanatra zavarba jöttek, majd átültek a laboráns ölébe. Az igazi
hipnotizáltak kétféleképpen reagáltak. Akinek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy
beleüljön a laboráns ölébe (nem taszította szexuálisan, nem zavarta, hogy más vagy
azonos nemű stb.), az gondolkodás nélkül az ölébe ült, és nem tudta, hogy nem üres
széken ül. Akinek valamilyen okból nem volt ínyére, hogy a laboráns ölébe üljön, az ezt
nem tette meg, valahogy kikerülte a problémát, például lassan fölállt, megfordult, és
leült a neki most már bal oldali, üres székbe. Ha a hipnotizőr rákérdezett, hogy mit
csinált, akkor valami olyasmit válaszolt, hogy azt hitte, a hipnotizőr a „rendezői balra”
gondolt, azaz a saját szempontjából mondta az irányt.
Itt sem mondhatjuk, hogy a hipnotizáltak nem jártak el logikusan. A transzlogika
ellentmondásmentesen működött, de lényegesen másképp, mint a normál, hétköznapi
logika. Ha az utóbbi hipnózisban is ugyanúgy működne, nyilván azonnal jelezte volna az
ellentmondást, hiszen az eredmények tanúsága szerint valahol az igazi hipnotizált is
végig tudta, hogy valójában ül valaki a bal oldalán levő széken. Ez az apróság azonban
nem zavarta a transzlogikát, amely a dolgok hipnózisban megváltozott logikáját követte,
s ha netán mégis zavarta, a hipnotizált rögtön talált valamiféle számára logikus kiutat.

AZ EMBERI MEGISMERÉSRŐL

Honnan tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül? Egyik
érzékszervünk sem alkalmas arra, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk. Mit látunk? Reggel
a Nap felkel, este lemegy. A Földet nem látjuk sem felkelni, sem lenyugodni. El tudjuk
ugyan képzelni, hogy a Napról nézve mindez így látszana, de ez nem segít abban, hogy
eldöntsük, mi kering mi körül. Ennek alapján legfeljebb arra juthatnánk, hogy mindkét
eset lehetséges. A szaglás, a tapintás és egyéb érzékszerveink még ennyit sem segítenek a
kérdés eldöntésében.
Onnan tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, hogy kísérleteztünk és gondolkodtunk.
Például Galilei felmászott a pisai ferde torony tetejére, és leejtett egy nagy és egy kis
golyót. A tudománytörténészek ugyan máig is vitatják, hogy tényleg felmászott-e, de ez
számunkra most nem lényeges – ha Galilei talán nem is ilyen látványos formában
végezte el ezt a kísérletet, például Atwood biztosan eltöltött szinte egy teljes életet azzal,
hogy bonyolult ejtőgépeket szerkesszen a szabadesés törvényeinek minél pontosabb
tisztázására. Ez és sok más kísérlet után következett a formális logika soklépéses
alkalmazása, amelynek eredményeként levezethető volt, hogy csakis a nagyobb tömegű
test körül keringhet a kisebb, fordítva nem. A formális logika itt is és más esetekben is
sokszorosan bebizonyította, hogy alkalmas eszköz a világ megismerésére.
Talán éppen ez az emberi megismerés lényege: hogy az empíriákból, az
érzékszerveinkkel megismerhető tapasztalatokból kiindulva, következetes gondolkodás
segítségével, lépésről lépésre képesek vagyunk megismerni a világ olyan igazságait is,
amelyek közvetlen megismeréséhez semmiféle érzékszervünk nem segít, sőt a képzelet
sem. E gondolkodási lépésekhez rendkívül hatékony eszköznek bizonyult a formális
logika.
A természettudományok hatalmas szerencséje, hogy az általuk tanulmányozott
jelenségek nagymértékben ellentmondásmentesnek bizonyultak egy-egy alkalmasan
megválasztott gondolkodási rendszer keretében. Pedig sokáig éppen hogy nagyon is
ellentmondásosnak tűntek, és jó néhány jelenség még ma is annak látszik. Például
néhány száz éve, amikor a különböző tárgyak különböző mértékű repülési
hajlandóságainak, illetve az égésanyag, a flogiszton időnként negatívnak bizonyuló
súlyának rejtélyét próbálták megfejteni a tudósok, sokféle, egymásnak keményen
ellentmondó jelenséget észleltek. Például: ha a fát égetik, az könnyebbé válik, ha a vasat,
az meg nehezebbé. Akkoriban nem is segített a tiszta logika, legfeljebb az okos
kísérletezés vihetett valamennyit előre. Azután amikor Galilei, majd Newton megalkotta
törvényeit, és amikor Lavoisier felfedezte (vagy inkább: levezette) az oxigén létezését, az
ellentmondások feloldódtak, és átvehette a terepet a formális logika.
A következő fejezetben látni fogjuk, hogy amíg a dolgok ellentmondásosak, addig a
formális logika biztosan nem alkalmas eszköz a kezelésükre. Márpedig a mindennapi
életben csak úgy hemzsegnek az ellentmondások. Antoine de Saint-Exupéry meséjében a
kis herceg mondja: „A virágok oly ellentmondásosak.” Mégis, ebben a mesében a róka,
akit a kis herceg megszelídített, ki tudta találni a világnak azt az igazságát, hogy a kis
hercegnek valahol van egy elhagyott virágja. Ehhez mindenképpen gondolkodnia kellett
– és ő is tudta, sőt meg is fogalmazta a kis herceg számára, hogy a lényeges a szemnek
láthatatlan. Nem logikusan gondolkodott, azt ilyen ellentmondásos körülmények között
nem is tehette volna, de okosan. Ő így fogalmazott: „Az ember csak a szívével lát jól.” Ez
így persze túl metaforikus egy tudományos igényű ember számára, de mutatja a
lényeget: minden bizonnyal vannak más eszközök is a világ bizonyos igazságainak
megismerésére, mint a formális logika.
A transzlogika állapota alkalmas kísérleti terepnek ígérkezik arra, hogy efféle nem
logikus, de okos gondolkodásmódokat vizsgáljunk. Bár az eddig leírtakban olyat még
nem láttunk, hogy a hipnózisban lévő ember a világ valamely olyan igazságát ismerje
meg, amely igazság megtudására semmiféle érzékszerve nem alkalmas, de a terep
ígéretes. Láttuk, hogy ebben az állapotban az ember képes tolerálni az ellentmondásokat,
tehát a tiszta formális logika alkalmazása eleve kizárt, ugyanakkor képes a
transzállapotban is következetesen, értelmesen viselkedni. De vajon képes-e tényleges
gondolkodásra, megismerésre is?

TRANSZLOGIKUS MEGISMERÉS

Ismét ott ül a laboráns a kísérleti személy mellett a jobb oldali széken, és most is átül a
bal oldali székbe, miután az alany mély hipnózisba került. Most azonban a hipnotizőr
csak annyi szuggesztiót ad, hogy továbbra is ott ül a laboráns a jobb oldali székben,
azonban a bal oldali székről, ahol a laboráns ténylegesen ül, nem mond semmit. Ismét
egyformán reagál az igazi alany és a szimuláns: igen, látják a laboránst a jobb oldali
székben. Ezután a hipnotizőr azt mondja a hipnotizált személynek: „Emlékszik, a kísérlet
elején a másik oldalon is volt egy szék. Nézze meg, lát-e ott valami érdekeset.” Ekkor
ismét lényeges eltérés mutatkozik az igazi alanyok és a szimulánsok reakciója között.
A szimulánsok vagy azt állították, hogy nem látnak ott senkit, vagy azt, hogy nem
ismerik fel, nem tudják, ki az. Az igazi hipnotizáltak minden további nélkül felismerték a
bal oldali széken a laboránst. Azután ismét rápillantottak az üres székre, és egy darabig
ide-oda forgatták a fejüket a laboráns és a szék között. Majd közölték, hogy két
példányban látják ugyanazt az embert. Amikor a hipnotizőr rákérdezett, hogy szerintük
lehetséges-e ez, olyasféléket válaszoltak, hogy biztos valamiféle tükör vagy más
bűvésztrükk lehet a dologban, esetleg a laboránsnak van egy ikertestvére is. Talán kicsit
furcsállották a dolgot, de a legkevésbé sem jöttek zavarba. Hipnózisban voltak, jól érezték
magukat, és ilyen csip-csup apróságokkal mit sem törődnek.
Ez volt az a pillanat, amikor a hipnotizőr óvatosan megkockáztathatta, hogy rávezesse
az alanyt a dolog lehetetlenségére vagy legalábbis nagyon valószínűtlen voltára. Ebben a
helyzetben az alany végül is semmi logikátlanságot, semmi zavarba ejtő ésszerűtlenséget
nem cselekedett, mint például a karácsonyfás vagy a kék elefántos kísérletben, csak
valami furcsát látott. Nem mindegyik alannyal, de sokukkal el lehetett érni, hogy a mély
hipnózis fenntartása mellett is rájöjjön, és ki is mondja, hogy ezek szerint a két laboráns
közül az egyiket csak hallucinálja, a másik pedig az igazi. De még ekkor sem nagyon
érdekelte a dolog, nem látott benne semmi zavarót. Továbbra is mély hipnózisban volt,
jól érezte magát, és természetesnek tartotta, hogy a világban vannak képzelet szülte
dolgok is meg igaziak is. Ekkor a hipnotizőr megkérdezte, hogy „El tudná-e dönteni, hogy
melyik az igazi?”
Kedves Olvasó, ön a jelen pillanatban bizonyára nincs transzállapotban. Képzelje el,
hogy ön a szimuláns, és mindeddig nem bukott le, mert mindazt, amit eddig olvasott, a
szimulálás előtt elmondták önnek. Tehát ott ül, szimulálva a hipnózist, és eljut odáig is,
hogy kimondta: az egyik laboránst nyilván csak én képzelem. Ezután mit mondana, hogy
továbbra is sikeresen megtévessze a hipnotizőrt: el tudná-e dönteni, melyik az igazi
laboráns, és ha igen, hogyan? Ha most tovább olvas, megtudhatja, mit csinálnak az igazi
hipnotizáltak, a következő szakaszból pedig azt is, hogy mások mit felelnek erre a
kérdésre hasonló helyzetben, mint amiben most ön van – de ha kedve tartja,
gondolkodjon el most ezen a kérdésen.
Távolról sem mindegyik igazi hipnotizált tudta megoldani ezt a feladatot, mint ahogy
egy nehéz igazi logikai feladatot is csak viszonylag kevesen tudnak megoldani még
normál tudatállapotban is. Akik végül is nem tudták megoldani a feladatot, azok is
próbálkoztak egy darabig, de miután már látszott, hogy ez nem fog menni, a hipnotizőr
gondosan kivezette őket a feladathelyzetből, még mielőtt az kellemetlenné válna a
számukra, és maguktól kiszállnának a hipnózisból. De hibás megoldást csak nagyon
kevés igazi hipnotizált adott; aki talált valami megoldást, az többnyire helyesen döntött.
Itt két tipikus megoldást mutatunk be.
Az egyik kísérleti személy (nő) egy darabig nézett jobbra-balra, majd határozottan
kijelentette, hogy a bal oldali az igazi. Amikor a hipnotizőr megkérdezte, hogyan találta
ki, ezt mondta: „Képzeletben megkértem mind a kettőt, hogy emelje fel a kezét. Hosszan
és nagyon kedvesen kérleltem őket magamban, és végül az egyik valóban felemelte a
kezét, a másik nem. Nos, ekkor jöttem rá, mert aki felemelte a kezét, az csakis az én
képzeletem szülötte lehet, hiszen az igazi honnan tudhatná, hogy én most magamban
arra kérem, emelje fel a kezét.”
A másik (férfi) alanyon már a kísérlet kezdetén látszott, hogy nagyon tetszik neki a
laboránslány, de akkor semmilyen módon nem volt alkalma kontaktust teremtenie vele.
Most lassan az üres szék felé fordult, nagyon lassan odahajolt, csókra csücsörítette a
száját, és halkan azt mondta: „Csókolj meg.” Ezután elnevette magát, továbbra is mély
hipnózisban visszafordult a hipnotizőr felé, és határozottan a másikra mutatott: az az
igazi. Amikor a hipnotizőr megkérdezte, honnan tudja, azt mondta, hogy az igazival
ennyire ismeretlenül, ennyire minden előzmény nélkül ezt biztosan nem merte volna
megcsinálni, álmában, egy álombeli nővel viszont nyugodtan.
Mindkét megoldás szinte tudományos tisztaságú, mindkét alany kísérletezett és
gondolkodott. Pontosabban, ahogy a tudományban megkülönböztetünk tudományos
kísérletet és tudományos megfigyelést, itt is azt mondhatjuk, hogy az első alany valódi
kísérletet végzett, feladatot hajtatott végre a megkülönböztetendő laboránsokkal, és
annak eredményéből vont le következtetést, míg a második alany abból, hogy gondosan
megfigyelte a tárgy – adott esetben saját maga – viselkedését. Mindkét alany képes volt a
külvilág egy olyan igazságának megismerésére, amelynek megtudásához semmiféle
érzékszerv nem állt rendelkezésére. Jogosan mondhatjuk hát, hogy valóban
gondolkodtak, és hogy kiváló teljesítményt produkáltak – csak még azt kell
bebizonyítanunk, hogy tényleg nem segítették ebben az érzékszervei.
A hipnotizált ember számára a hallucinált dolog ugyanolyan realitás – mondjuk így:
pszichológiai realitás –, mint a világ igazi dolgai. Ha megérinti az üres széken ülő
laboránst, érezni fogja ruhájának szövetét, ha megszagolja, érezni fogja parfümjének
illatát. Természeténél fogva a hallucináció minden érzékszervre érvényes. Ezért
mondhattuk, hogy a kísérleti személynek egyik érzékszerve sem alkalmas arra, hogy
érzékelje a valóságot, jelen esetben azt, hogy a bal oldali laboráns az igazi. Mégis, pusztán
kísérletezés és gondolkodás útján a kísérleti alanyok képesek voltak az igazság
megismerésére, kikövetkeztetésére. Ezt biztosan nem tiszta formális logikai úton tették,
mivel az már az első ellentmondásnál – adott két semmilyen módon nem
megkülönböztethető személy, akiket meg kell különböztetni – leállna. (Ezt a
matematikai tényt a következő fejezetben mutatjuk be.) A transzlogika állapotában tehát
léteznek a megismerésnek, a gondolkodásnak nem logikus, de mégis egyértelműen
értelmes és okos útjai. A transzlogikát eddig egyfajta állapotnak tekintettük, amely
hipnózisra jellemző, és nem tartottuk igazi logikának, azaz következtetési módnak.
Mostani eredményeink alapján azonban úgy tűnik, hogy valóban beszélhetünk
transzlogikáról a „logika” szó szokásos, eredeti értelmében is, mint az okos következtetés
egyfajta módjáról, még akkor is, ha jelenlegi tudásunk szerint egyelőre nem tudjuk
formálisan meghatározni, miféle úton-módon működik.

TRANSZLOGIKA NORMÁL TUDATÁLLAPOTBAN

Meséljük el a kettős hallucinációs kísérletet olyanoknak, akik normál tudatállapotban

vannak, mégpedig egészen addig a pontig, amikor a hipnotizált rájön, hogy a két laboráns
közül az egyiket bizonyára csak hallucinálja. Ezután kérjük meg őket arra, hogy képzeljék
magukat egy szimuláns szerepébe (mint ahogy az imént én is megkértem az Olvasót), és
találjanak ki valamit, amivel meg tudnák téveszteni a hipnotizőrt. Nos, ebben a
helyzetben viszonylag nagyon kevesen találnak ki valami jó transzlogikus megoldást. Az
egyetemista kísérleti alanyoknak is mindössze körülbelül 5 százaléka volt képes a
hipnotizáltakéhoz hasonló stílusú, jó transzlogikus megoldásra. Voltak tipikusan rossz
megoldások is. Az egyik fajtánál eleve reménytelennek látták a feladatot, abszurdnak, és
meg sem kísérelték megoldani. Azonnal ezt válaszolták: „Azt mondanám, hogy nem
tudom eldönteni.” Láttuk, hogy az igazi hipnotizáltak nem így viselkednek, ők értik a
feladatot és megpróbálkoznak a megoldással, aztán vagy sikerül, vagy nem. A másik
fajtánál valamiféle érzékszervi megoldással próbálkoztak, például szaglással vagy
tapintással. Láttuk, hogy ez sem megoldás, és az igazi alanyoknak eszükbe sem jutott
ilyesmi, ők tudták, hogy ez reménytelen út. A rossz próbálkozások között tipikus volt,
amikor valami „logikus” megoldást igyekeztek találni, például hogy nyilván az az igazi,
akit később láttak, mert arra nem kaptak szuggesztiót a hipnotizőrtől, hogy ott is a
laboránst lássák. Ez sem „transzlogikus” megoldás, mivel az igazi alany nem tudja, hogy
mire kapott szuggesztiót, és mi az, amit magától látott. Ha például azt a szuggesztiót
kapja, hogy a karját egy nagy súly húzza lefelé, és nem tudja felemelni, akkor csak azt
érzi, hogy a karja nehéz, de azt nem tudja, hogy a szuggesztió miatt nehéz. (A „két
laboránsos” kísérlet első megoldását produkáló nő hipnózisában valóban volt egy ilyen
szuggesztió is, lehet, hogy ez adta az ötletet, hogy éppen arra kérje a laboránsokat, hogy
emeljék fel a karjukat.)
A feladat kétségtelenül nehéz, még a valódi hipnózisban lévő alanyok számára is.
Ráadásul a normál tudatállapotban lévő kísérleti alanyaink helyzetét az is nehezítette,
hogy nem is igazi hipnózis-helyzetben, szimulánsként kapták a feladatot, hanem „csak
úgy szárazon”. Ebben az esetben voltaképpen a szimuláció szimulálásáról volt szó. Talán
nem is az a meglepő, hogy kevesen oldották meg a feladatot, mint inkább az, hogy a
vizsgált egyetemista populáció körülbelül 5 százaléka mégis meg tudta oldani, és talált az
igazi alanyokéhoz hasonló stílusú, szellemes megoldást. Ez az eredmény arra utal, hogy
vannak, akik képesek teljesen normál tudatállapotukban is helyes „transzlogikus” módon
gondolkodni. Valószínű, hogy ők egyéb problémáik megoldásában is sokszor
eredményesen használják ezt a megismerési módot.
Ez azonban csak a jéghegy csúcsa. Az egyszerűbb transzlogika-helyzeteket, például a
karácsonyfás feladatot vagy a kék elefántos kérdést már többen tudják megoldani
teljesen normál tudatállapotban is. Ahogy a normál logikát tekintve vannak, akik
logikusabban, és vannak, akik kevésbé logikusan gondolkoznak, úgy a transzlogikát
tekintve is vannak tehetségesebbek és vannak kevésbé tehetségesek, sőt vannak, akik
éppen a transzlogikát tekintve mutatnak kiemelkedő képességeket. Ez a képesség,
legalábbis az egyetemisták között, csak kismértékben korrelál a szokásos módon mért
intelligenciahányadossal. Két meglehetősen különböző fajta szellemi képességről van
tehát szó.
A normál tudatállapotban mért transzlogikai képesség azzal sem függ össze, hogy ki
mennyire fogékony a hipnózis iránt. Ez az eredmény nem meglepő, ha arra gondolunk,
hogy a szokásos módon mért intelligenciahányados sem mutat semmiféle összefüggést a
hipnózis iránti fogékonyság mértékével. Mégis meglepő azonban, ha azt nézzük, hogy a
transzlogika jelenségét a hipnózis kutatása során fedezték fel, és így könnyen hihettük
róla, hogy a hipnózis lényegéhez tartozik, hiszen éppen ennek a jelenségnek a
segítségével sikerült a hipnózist szimulálókat lebuktatni, mással nemigen. Ennek
ellenére, a transzlogikai képesség nem feltétlenül kötendő a hipnózis állapotához. Lehet,
hogy módosult tudatállapotban könnyebben aktivizálódik ez a képesség, de minden jel
szerint normál, hétköznapi gondolkodásunkban is jelen van, és problémamegoldó
arzenálunk fontos részét alkotja.
 „Olyan logikát használunk, amelynek nem ismerjük
a pontos érvényességi körét; ennek ellenére reménykedünk,
hogy mégiscsak tisztaságot teremtünk a természet megértésében.”
NIELS BOHR
 A f o rm ál i s l o g i k a

A logika a helyes következtetés tudománya. Ez meglehetősen egyértelmű definíciónak

látszik, de pillanatok alatt kiderül, hogy nagyon sokféle értelmezésre nyújt lehetőséget.
Klasszikus probléma, hogy miképpen lehet hozzáfogni a logika logikus kifejtéséhez,
mielőtt kifejtettük volna, mi is a logika. A transzlogika számára persze ez nem probléma,
de most vizsgáljuk meg a logikus gondolkodás tradicionálisabb formáit. Egyelőre a
transzlogika is belefér a logika definíciójába, hiszen láttuk, hogy az is helyes
következtetésekre vezethet. Hamarosan azonban az is ki fog derülni, hogy a logika
fogalmának ilyen általános értelmezése ellentmondáshoz vezet, és ezért sokkal
egzaktabban definiált fogalmakra lesz szükségünk. Egyelőre azonban induljunk ki ebből
az egyszerű és „logikus” definícióból, és lássuk, mire vezet.

A DOLGOK LOGIKÁJA

Ha az autóban nincs benzin, nem indul el. Ezt a következtetést tökéletesen logikusnak
tekintjük, definíciónk szerint jogosan, hiszen helyes. Nem is nagyon vizsgáljuk, mitől
tekintjük ezt a következtetést helytállónak, annyira magától értetődő számunkra.
Gondolataink azonnal a következő lépésre terelődnek: honnan szerezhetünk benzint,
vagy hogyan juthatunk el célunkhoz autó nélkül. Ebben a példában elfogadtuk, hogy
bizonyos események megléte szükségszerűen maga után von más eseményeket, amelyek
vizsgálatával nem érdemes külön vesződni, mivel a dolog természete miatt úgyis igazak.
Ebben az esetben a dolgok logikájáról beszélhetünk.
Ha az autó nem indul el, nincs benne benzin. Ezt a következtetést nem tekintjük
logikusnak, mert jól tudjuk, hányféle oka lehet még annak, ha egy autó nem indul el. A
dolog logikájából ilyen következtetés nem származik. Ha egyszer látjuk, hogy a
benzinmutató középen áll, és az autó mégsem indul, teljes természetességgel kezdjük el
a hiba okát valahol a motorban vagy az elektromos berendezésekben keresni. Sőt,
gyakorlott autóssal is előfordul, hogy hosszan szereli nem induló autóját, amíg rájön a
hiba rendkívül ritka okára: beragadt középen a benzinmutató, és az autó tényleg azért
nem indul, mert nincs benne benzin. Mi több: ilyen egyszerű hibát szinte csak gyakorlott
autós néz el, aki rengeteg, sokkal tipikusabb okát ismeri annak, hogy az autó nem indul.
Talán kicsit szégyelli magát, amikor rájön a hiba okára, de nem érzi úgy, hogy
logikátlanul gondolkodott. A hiba volt valahogy „logikátlan”.
 Autósunk valóban helyesen gondolkodott, akkor is, ha ezúttal éppen emiatt nem találta
meg oly sokáig az egyszerű hibát. Érti a gép szerkezetét, és a dolog logikájának
megfelelően kereste a baj okát. Éppen ezért találta meg annyira nehezen. De végül is
megtalálta, mert a sok „logikus” hibaforrás kizárása után nem maradt más lehetőség. Az
utat, ahogyan autósunk eljutott a hibához, méltán nevezhetjük logikusnak, mert helyes
elveken alapult, és szükségszerűen elvezetett a megoldáshoz, amely talán egyszerű, de
semmi esetre sem kézenfekvő. Ilyen értelemben is szoktuk használni a logika kifejezést,
amely ebben az esetben a helyes gondolkodás módszereit jelenti, a dolgok közötti
tényleges összefüggések megtalálásának, következményeik felismerésének képességét.
Ezt a fajta értelmezést hétköznapi logikának fogjuk nevezni.
Már a régi görögök is észrevették, hogy a helyes gondolkodás folyamán bizonyos
elemek rendszeresen ismétlődnek. Klasszikus példa: ha tudjuk, hogy minden ember
halandó, és tudjuk, hogy Szókratész ember, akkor igaznak tekinthetjük, hogy Szókratész
halandó. Másként fogalmazva, ha elfogadjuk igaznak a következő két állítást: „abból,
hogy valaki ember, következik, hogy halandó”, és „Szókratész ember”, akkor levonhatjuk
azt a következtetést, hogy „Szókratész halandó”. Hasonló formájú következtetéseket
szinte minden pillanatban alkalmazunk. Nagyon logikusnak látszik (egyelőre még csak a
dolgok logikája miatt), hogy általában is, a konkrét tartalomtól függetlenül, mindig
helyesnek tekintsük ezt a fajta következtetést:
Ha tudjuk, hogy A-ból következik B, és A igaz, akkor további tényvizsgálat nélkül
elfogadjuk azt az állítást is, hogy B igaz.
Ezt a következtetési formát modus ponensnek nevezték el. Máig is helyesnek tartjuk,
meggyőzőnek érezzük, ha valaki ilyen formájú állítások sorozatával tudja végigvinni
gondolatmenetét.
Vannak olyan következtetési formák is, amelyeket vonakodunk elfogadni. Nézzük
például a következő bizonyítást arra, hogy 4 × 7 = 32. Egy néninek ötös találata volt a
lottón. Kérdezik tőle, hogyan találta el a számokat.
– Hát az úgy volt, hogy előző este repülő birkákkal álmodtam, a hátuk pettyes volt,
mint a katicabogáré. A birkáknak négy lába volt, a hátukon hét petty, ezért megtettem a
4-est és a 7-est. Összeolvasva 47, megtettem hát ezt is. Az összegük 11, szorzatuk pedig
32, ez lett a negyedik és az ötödik számom.
– De hiszen négyszer hét az nem 32, hanem 28! – veti ellene a kérdező.
– Már hogyne lenne 32, amikor nyertem vele?
Néninket nehezen lehetne meggyőzni arról, hogy logikája nem volt helyes. Érve
ugyancsak nyomós. A kérdezőnek valószínűleg sohasem lesz ötös találata, hiába tudja
mégoly jól a számtant. Miért vonakodunk mégis attól, hogy elfogadjuk a néni érvelését,
miszerint 4 × 7 = 32?

A FORMÁLIS LOGIKA
A legkevésbé meggyőző érv a néni gondolatmenete ellen az, hogy mi tudjuk, hiszen
megtanultuk az iskolában, hogy 4 × 7 = 28, és nem 32. Nincsen könyv sajtóhiba nélkül –
miért ne lehetne a szorzótábla hajdani irkánk hátlapján éppen itt sajtóhibás? Ennek a
valószínűsége sem kisebb, mint az ötös találaté, ami a néni érve. A világ összes
szorzótáblája is lehet ugyanitt sajtóhibás.
Voltaképpen nem is azzal van bajunk, hogy vajon 32-e a 4 × 7, hanem az érvelés
módjával. Az, hogy mennyi 4 × 7, elvileg egy adott szabályrendszerrel levezethető – vagy
32, vagy nem. De ez a szabályrendszer nem tartalmaz álmokat vagy pettyes hátú, repülő
birkákat. Végül is tehát a kifogásunk elsődlegesen nem tartalmi, hanem formai. A
következtetésnek ezt a formáját nem fogadjuk el, akár helyes az eredménye, akár nem.
Arra sem fogadnánk el ezt a bizonyítást, hogy 4 + 7 = 11, jóllehet ebben éppen igaza volt a
néninek.
A régi görög filozófusok számára alapvető probléma volt, milyen formájú érveléseket,
következtetéseket fogadhatnak el általánosan helyesnek, és milyeneket nem.
Arisztotelész Organon című könyveiben meghatározza azokat a következtetési formákat,
amelyek szerinte helyesnek tekinthetők. Tapasztalatból tudjuk, hogy a filozófiai
érvelések (főleg azok, amelyek a lét általános nagy kérdéseiről, és nem a filozófiai
rendszerek szűkebb szakmai problémáiról szólnak) igen gyakran torkollnak az érvelés
jogosnak tekinthető módjairól szóló vitákba. Ezen a görögök úgy próbáltak segíteni, hogy
szabályozták a vitákban felhasználható érvek formáját. A helyesnek elfogadott
következtetési formákat szillogizmusoknak nevezték el. Jól nevelt filozófusnak csak
ilyen formájú érvekkel, következtetésekkel illett előhozakodni.
Természetesen az egyes szillogizmusokból további szükségszerűen helyes
következtetési formák is levezethetők, így az érvényes következtetési formák száma
végtelen. Ezek rendszerezése önálló tudománnyá nőtte ki magát, így alakultak ki a
formális logika rendszerei. A többes szám jogos, hiszen sokféle rendszer építhető fel
aszerint, hogy milyen fajta alapszillogizmusokból indulunk ki. A hagyományos logika
csak az igaz vagy nem igaz állításokkal foglalkozik. Külön logikák foglalkoznak az olyan
következtetési formákkal, amelyek a szükségszerűség, a lehetségesség, a valószínűség, az
időbeli sorrendiség stb. fogalmait is kezelni kívánják.
Egy logikai rendszertől jogosan elvárhatjuk, hogy ne vezessen ellentmondásra, és hogy
a világ igazságait ki tudjuk fejezni vele. Ez a két elvárás egyrészt kétségtelenül logikus (a
dolgok logikájának értelmében, tehát abból a szempontból, hogy miért is építenénk fel
egy bonyolult formális rendszert, ha nem ez lenne a célunk), másrészt viszont a
célkitűzés nagyon is ambiciózus, hiszen mi okból feltételezhetnénk, hogy a világ
bonyolult, kusza dolgait ilyen egyszerű építőelemek segítségével ki tudjuk fejezni? A
kérdés súlyát érzékelteti, hogy a legbonyolultabb formális logikai rendszerek sem
vesznek fel 10–20 kiindulási szillogizmusnál többet. Nem azért, mert nem akarják a
dolgokat túlbonyolítani, hanem azért, mert keresve sem találnak több olyan
következtetési formát, amelyet nyugodt lélekkel elfogadhatnának általánosan
érvényesnek, és amely ne következne a korábbiakból.
A logika tudományának művelőjét maga a logikai rendszer érdekli: annak
tulajdonságai, szerkezete és kifejező ereje, azaz a rendszeren belül levezethető újabb és
újabb következtetési formák. Legfőképpen mégis a következő két alapkérdés izgatja:
1. Vezethet-e az adott logikai rendszer valaha is ellentmondásra? Azaz: előfordulhat-e
valaha is, hogy egy állítás és annak az ellenkezője egyaránt levezethető az adott
rendszeren belül?
2. Teljes-e az adott logikai rendszer? Azaz: ha van egy állítás, amely megfogalmazható
az adott logikai rendszer keretein belül, és amely a világ egy igazságát fejezi ki, akkor ez
az állítás szükségképpen le is vezethető-e magán a rendszeren belül.
A logika tudományának művelői több mint két és fél ezer éven át mélységesen meg
voltak győződve arról, hogy egy igazán jó logikai rendszernek e két feltételt
mindenképpen ki kell elégítenie. Sőt, arról is, hogy előbb vagy utóbb meg fogják találni a
logikának azt a rendszerét, amelyről e két fontos alaptulajdonság tisztán logikai úton
(azaz magán a rendszeren belül) be is bizonyítható.
Kurt Gödel német matematikus 1931-ben felfedezett tétele világossá tette, hogy ilyen
tökéletes logikai rendszert sohasem fogunk találni. Egy logikai rendszer sohasem lehet a
fenti 2. pont értelmében teljes. Sőt, Gödel tételéből az is következik, hogy egy logikai
rendszer lehet ugyan ellentmondásmentes, de ezt sohasem fogjuk tudni bebizonyítani
róla magának a rendszernek az eszközeivel. Gödel tételéről A gondolkodás szintjei című
fejezetben szólunk részletesebben.
Kérdés, hogy egy ilyen erős negatív eredmény után miért foglalkozunk egyáltalán
továbbra is a logikával, miért nem veszítette el minden érdekességét, miért nem került az
ígéretes, de zsákutcának bizonyult gondolatok, eszközök lomtárába. Erre a kérdésre más
és más a válasz aszerint, hogy a kérdést az iménti 1. vagy 2. pont gondolatvilágában
tesszük fel.
Az 1. pont gondolatvilágán belül ezt mondhatjuk a logika védelmében: bár a logika
ellentmondás-mentességét magának a logikának az eszközeivel nem lehet bebizonyítani,
attól még az lehet igaz. Ugyanis az ellentétét sem tudjuk bebizonyítani. Pusztán Gödel
tétele nem ok arra, hogy kidobjuk ezt a jól bevált eszközt. Ráadásul maga a logika
szolgáltat egy igen jó okot arra is, hogy higgyünk az ellentmondás-mentességében. Ez az
ok a következő tétel, amely a formális logika minden eddigi rendszerében érvényes: Ha
egy logikai rendszerben csak egyetlenegy ellentmondás is van, akkor azon a rendszeren
belül bármilyen állítás bebizonyítható. Tehát: ha csak egyetlenegy olyan állítást is
találunk, amelyre mind az állítás, mind annak az ellenkezője bebizonyítható, akkor az is
bebizonyítható, hogy 2 × 2 = 5, meg az is, hogy 2 × 2 = 6, és bármi más is, akár még az is,
hogy 2 × 2 = 4. Röviden: egy logikai rendszer nem lehet csak kicsit hibás, csak kicsit
ellentmondásos. Ha egyszer ellentmondásos, akkor velejéig az. Márpedig ha logikánk
ennyire velejéig romlott lenne, akkor két és fél ezer év okos emberei bizonyára találtak
volna benne már legalább egy ellentmondást. Miután nem találtak, valóban jó okunk van
hinni abban, hogy a logika ellentmondásmentes, akkor is, ha ezt tisztán a logika
eszközeivel nem lehet bebizonyítani. Sőt, ennek fényében még büszkébbek lehetünk a
logikánk erejére, hiszen segítségével még azt is bizonyítani lehetett, hogy saját
ellentmondás-mentessége nem bizonyítható: hogy ez mindig is hit kérdése marad,
bármennyi érv szól is mellette. Az első fejezetben azt állítottuk, hogy azok a transzlogika
állapotában levő személyek, akik meg tudták különböztetni az igazi laboránst a
hallucinálttól, biztosan nem alkalmazhatták a formális logikát. Ezt az állítást éppen az
imént bemutatott matematikai tény támasztja alá. A vizsgált személyek ugyanis
kénytelenek voltak abból kiindulni, hogy a körülöttük lévő világ igenis ellentmondásos,
mivel mindkét laboráns egyformán létező pszichológiai realitás volt a számukra. A két
laboráns semmiféle tapasztalati, érzékszervi úton nem volt megkülönböztethető
egymástól. Ugyanakkor a vizsgált személyek annak is tudatában voltak, hogy valójában
csak egy igazi laboráns létezik.
A 2. pont gondolatvilágának keretei között ezt mondhatjuk a logika védelmében: Gödel
tétele megmutatta ugyan, hogy a logika sem az a bölcsek köve, amelynek segítségével a
világ minden igazsága megismerhető, de ettől még a világ nagyon sok fontos és nehéz
kérdésének megválaszolására alkalmas, sőt nélkülözhetetlen eszköz lehet. Minden
eszköznek (a kalapácstól a számítógépig) megvannak a maga korlátai, azonban ettől még
remekül használhatók mindarra, amire viszont alkalmasak.
A természettudósok, a mérnökök, de a jogászok vagy a történészek is nyugodtan
alapozhatják gondolatmeneteiket továbbra is a formális logikára. De ha a logika nem
lehet a bölcsek köve a világ megismeréséhez, akkor elképzelhető, hogy a világ bizonyos
fontos aspektusainak a megismeréséhez esetleg másfajta eszközök lehetnek
alkalmasabbak. Így jutunk el a logika irányából indulva könyvünk fő témájához: miben
rejlik a racionális, tisztán logikus gondolkodás ereje, és mik lehetnek a korlátai?
A pszichológiai kutatók más irányból jutottak el hasonló kérdésekhez. Őket az
érdekelte, hogy vajon milyen erősen élnek bennünk, gondolkodásunkban a logika
absztrakt formái, szillogizmusai? A kérdés, persze, arra az esetre vonatkozik, amikor
igyekszünk tisztán logikusan gondolkodni. Amikor éppen a transzlogikát alkalmazzuk,
akkor, mint láttuk, a kérdés eleve értelmetlen. A kérdés vizsgálatára a
természettudományok szokásos módszereit alkalmazták: kísérleteket végeztek, és a
kísérletek eredményeit megpróbálták általánosítani. Lássunk egyet a számos ilyen
jellegű kísérlet közül.

A KÁRTYÁS FELADAT

Négy kártya fekszik előttünk. Tudjuk, hogy mindegyik kártya egyik oldalán betű van, a
másikon pedig szám. A négy kártya felénk eső oldalán a következő jeleket látjuk:
 Vannak érvényes és érvénytelen kártyák. Amelyik kártyán mássalhangzó van, az eleve
érvényes, de amelyiken magánhangzó van, az csak akkor érvényes, ha a másik oldalán
páros szám van. A feladat: döntsük el, hogy a négy kártya közül mindegyik érvényes-e. A
kérdés eldöntéséhez nyilván meg kell nézni egyes kártyák túlsó oldalát is, de a feladatot
úgy kell megoldani, hogy minél kevesebb kártyát fordítsunk meg.
Ön, kedves olvasó, melyik kártyákat fordítaná meg, hogy meggyőződjön ennek az
állításnak a helyességéről? Érdemes elgondolkodni egy kicsit rajta, mert a kérdés
meglepően fogósnak bizonyul.
Az angol kutatók, P. C. Wason és P. N. Johnson-Laird sussexi pszichológushallgatókkal
(tehát értelmes, de a formális logikában kevéssé járatos emberekkel) végeztek
kísérleteket, és a következő eredményeket kapták. A hallgatók 46 százaléka az E és a 4-es
jelű kártyát fordította meg, 33 százaléka csak az E jelűt. Mindössze 4 százalékuk
fordította meg az E jelűt és a 7-es jelűt, és mást nem, ami a helyes válasz. A maradék 17
százalék egyéb helytelen válaszokat adott, vagy egyáltalán nem jutott eredményre.
Addig egyszerű a dolog, hogy az E jelű kártya megfordítása elkerülhetetlen, hiszen nem
látjuk, hogy páros szám van-e a túloldalán. Ha a másik oldalán netán páratlan szám van,
máris nyakon csíptünk egy érvénytelen kártyát. Nyilván nem kell megfordítani a K jelű
kártyát, mert állításunk szempontjából tökéletesen indifferens, hogy mi van a túlsó
oldalán. Most jön a dolog nehezebb része. Mi történhet, ha megfordítjuk a 4-est mutató
kártyát? Ha mássalhangzót látunk a túloldalán, akkor ez a kártya szintén érdektelen a
vizsgálandó állítás szempontjából. Ha magánhangzót, akkor ez a kártya is megfelel
állításunknak. Bármi is áll ennek a kártyának a túloldalán, nem cáfolhatja meg
állításunkat, felesleges tehát megfordítani. Meg kell viszont fordítani a 7-es jelű kártyát,
hiszen ha a túloldalon netán magánhangzót látunk, az megcáfolja állításunkat, ha pedig
mássalhangzót, az nem.
Ez a gondolatmenet nem látszik túlságosan bonyolultnak, ezért nagy kérdés, hogy
mitől hibázza el mégis értelmes emberek ilyen nagy százaléka. Még a formális logikában
jól képzett programozó matematikus hallgatóknak is csak alig a fele adott egy-két percen
belül helyes választ.
 Úgy látszik, a szillogizmusok, tehát a helyes következtetési formák nem egyformán
kézenfekvőek számunkra. A modus ponenssel viszonylag kevés baj van: szinte mindenki
megfordította az E-s kártyát. Van azonban egy másik szillogizmus is, amelyet modus
tollensnek neveztek el. Ez azt mondja ki, hogy ha tudjuk, hogy A-ból következik B, és azt
is tudjuk, hogy B nem igaz, akkor következtethetünk arra, hogy A nem igaz. Ez a „ha
nincs az autóban benzin, az autó nem indul – tehát ha az autó indul, akkor van benne
benzin”-típusú következtetés. Ezt a szabályt kellett volna alkalmazni a számot mutató
kártyák vizsgálatakor, ami az eredmények tanúsága szerint már nehézségeket okozott.
Valóban ennyire logikátlanok, ennyire buták lennénk? Mielőtt azonban mélyebb
következtetéseket vonnánk le a kártyás feladat ijesztően rossz eredményeiből, nézzünk
meg még egy kísérletet.

A CSEKKES FELADAT

Négy csekk fekszik előttünk, a következők látszanak rajtuk:

Tudjuk, hogy mindegyik csekk egyik oldalán az értéke szerepel, a másikon pedig az
aláírás helye. Harminc dollár alatti csekk aláírás nélkül is érvényes, e fölött csak
aláírással. Döntsük el, hogy érvényesek-e ezek a csekkek. Melyiket kell ehhez
megfordítani, és melyiket nem kell?
Az emberek többsége igen hamar rájön, hogy meg kell fordítani az 50 dolláros csekket
és az aláíratlant, a másik kettőt pedig felesleges megfordítani, hiszen mindenképp
érvényesek. Nem lepődünk meg, hogy ezt a feladatot könnyű megoldani, mivel a helyes
megfejtést magától értetődőnek érezzük.
Csakhogy ez a feladat formailag rendkívül hasonlít az előző, számos-betűs kártyákkal
bemutatott feladatra, amely mégis meglepően nehéznek bizonyult! Nemcsak nagyon
hasonlít, hanem pontosan ugyanaz a szerkezete: ha azt mondjuk, hogy a 30 dollár fölötti
összeget ezentúl magánhangzónak nevezzük, a 30 dollár alatti összeget
mássalhangzónak, az aláírás meglétét páros számnak, hiányát pedig páratlan számnak,
akkor máris visszajutunk a számos-kártyás feladathoz. Ezt úgy nevezzük, hogy a két
feladat logikailag izomorf. Ha egyszer elfogadjuk helyes szillogizmusnak a modus
ponenst és a modus tollenst, és ezek segítségével megoldjuk az egyik feladatot, akkor
ezzel megoldottuk a másik feladatot is.
Két teljesen racionális érvet állíthatunk tehát szembe. Egyfelől a két feladat logikailag
egyformán bonyolult: egyik megoldása nem lehet nehezebb, mint a másiké, egyik sem
igényelhet mélyenszántóbb gondolatmenetet. Másfelől a kísérleti eredmények azt
mutatják, hogy az első feladat pszichológiailag sokkal bonyolultabb, mint a második,
hiszen az emberek többsége az elsőt hibásan oldja meg, a másodikat pedig helyesen. Még
aki mindkettőt helyesen oldja meg, az is lényegesen gyorsabban boldogul a második
feladattal.
A logika tudósának nem kötelessége észrevenni ezt a kísérleti eredményt: kívül esik
vizsgálódásának területén. A következtetés alapképlete attól még lehet helyes, hogy
avatatlan embereknek nehezükre esik alkalmazni, vagy attól még lehet helytelen, hogy
egyes emberek sikeresen meggyőzik egymást helytelen formájú következtetések
segítségével. A formális logikai rendszerek helyességét, teljességét,
ellentmondás-​mentességét, kifejező erejét ezek a hétköznapi tények nem befolyásolják.
A pszichológust már érzékenyebben érintik ezek a tények, mivel ő az emberi
gondolkodás mechanizmusait szeretné minél világosabban leírni. Csábítóan kényelmes
lenne számára, ha ehhez a formális logika tudományától kerek egész és viszonylag
egyszerű apparátust kaphatna. Kétezer éve hisszük, hogy gondolkodásunknak logikailag
zárt jellege van, és működésének alapelvei a logika szabályaival leírhatók, csak meg kell
keresni a logika erre alkalmas rendszerét. Ezt a hitet ingatják meg az ilyesfajta kísérleti
eredmények, arra kényszerítve a pszichológia tudományát, hogy vagy a maga részéről,
saját használatára, radikálisan korlátozza a formális logika érvényességi körét, vagy
másfajta magyarázatok után nézzen.

A HÉTKÖZNAPI LOGIKA

Mitől lett annyival könnyebb a második feladat, mint az első? A rejtély kulcsa valahol ott
lehet, hogy míg az első feladat a világ valóságos dolgaitól elvonatkoztatva, a levegőben
lóg, addig a második valami olyasmiről szól, amihez közünk van, amit mindennapi
tapasztalatainkból jól ismerünk. Ez a magyarázat, persze, így még nem igazán
elfogadható, hiszen egyelőre csak egy hipotézis, nem tény. A jelenség szerkezetének
pontosabb feltárása érdekében tovább variálták a kísérlet feltételeit.
Az egyik legszellemesebb kísérletben a csekkes feladat egyik változatával dolgoztak. A
borítékok elülső, illetve hátulsó oldalát mutatták. Két borítéknak az elülső oldala
látszott; az egyiken 40, a másikon pedig 50 lírás bélyeg volt. Két másik borítéknak pedig
a hátulsó oldala látszott, az egyik le volt ragasztva, a másik pedig nem. A szabály az volt,
hogy a nyitott borítékra elég a 40 lírás bélyeg, a lezártra 50 lírás kell. Valóban, vagy 30
éve volt ilyen szabály Magyarországon is. Ebben a kísérletben a fiatalok teljesítménye
majdnem ugyanolyan rossznak bizonyult, mint a magánhangzós-mássalhangzós feladat
esetén, míg az idősek teljesítménye majdnem olyan jó volt, mint a csekkes feladat
esetén. Más feladatok kapcsán nem mutatkozott a korosztályok között lényeges
különbség. A nagy differenciát ez esetben az okozhatta, hogy az időseknek még tényleges,
reális élmény az, hogy a lezárt borítékot drágábban szállítja a posta, mint a nyitottat (és
esetleg könnyebben felfogják a cenzúrahivatal, illetve a titkosszolgálat szempontjait is,
mivel számukra ez fiatalkoruk meghatározó konkrét élménye volt), míg a fiataloknak ez
csak egy absztrakt, értelmetlen, életidegen lehetőség volt. Más kísérletek is hasonló
tanulsággal jártak.
Azért ennyire persze nem tiszta a helyzet. Akiknek úgy adták például a csekkes
feladatot, hogy aláírás nélkül is érvényes a 30 dollár fölötti számla, de csak aláírással
érvényes a 30 dollár alatti, azok éppen olyan jól végrehajtották a következtetést, mint
azok, akik a fordított feladatot kapták. Nem zavarta őket, hogy a feladat feltétele
badarság: nyilván semmi értelme annak, hogy a nagy összegű csekkeket minden további
nélkül elfogadják, de a kis összegűeket szigorúan csak aláírással. Mivel a válaszolók jól
ismerték a feladat környezetét, ez a kis értelmetlenség nem zavarta meg őket a helyes
következtetésben. Talán ez a jelenség lehet a mélyén annak, hogy a buta, nonszensz kis
gyerekversikék egyáltalán nem zavarják meg a gyerekek gondolkodását (mint ahogy ezt a
felnőttek néha bosszankodva gondolják), hanem éppen furcsaságuk, humoruk révén még
stimulálóan is hatnak rá.
E kísérletek során még egy furcsa jelenségre derült fény. Ha a vizsgált személyek sok
hasonló feladatot kaptak – vegyesen absztraktakat és konkrétakat –, többségük makacs
következetességgel helyesen oldotta meg az élményszerű, konkrét, és helytelenül az
absztrakt feladatokat, ráadásul semmiféle tanulási jelenség nem mutatkozott, legalábbis
5–8 feladat alatt.
Ezeknek a kísérleteknek az általános tanulsága az volt, hogy úgy látszik, az ember még
azokra a következtetéseire sem a formális logika eszközeivel jut, amelyeknek leírására a
formális logika tökéletesen alkalmas. Ilyenkor is a hétköznapi logikát próbáljuk
alkalmazni, sok esetben valami olyasmit, mint a transzlogika, nagyon hasonló módon,
mint ahogy az első fejezetben az alanyok a két laboránst megkülönböztették. Olyankor
tudunk könnyen és helyesen következtetéseket levonni, amikor jól ismerjük a szóban
forgó dolog belső logikáját, szerkezetét, amikor helyes általános elképzelésünk van a
dolog működésmódjáról. De hát akkor mire jó a formális logika, miért bizonyult az
évszázadok folyamán annyira hatékonynak? Erről könyvünk harmadik részében szólunk,
de azért egy mondatnyit előre bocsátunk. A formális logika ugyan nem elsődleges
eszköze az emberi gondolkodásnak, de a megismerés egy bizonyos szintjén (a kezdő
kezdetleges tudása és a nagymester fölényes szakmai hozzáértése közötti
kompetenciaszinteken) mégis nélkülözhetetlen, mert a kommunikációnak, az ismeretek
közlésének igen hatékony keretet szolgáltat.
FÉRFI- ÉS NŐI LOGIKA

Ha mindennapi következtetéseinket a formális logika szabályaira alapoznánk, nyilván

semmi értelme nem lenne egy olyan kifejezésnek, hogy női logika. A formális logika
szabályrendszerében a nemi különbségeknek ugyanúgy nincs helyük, mint pettyes hátú
repülő birkáknak. Ha viszont következtetéseinket tapasztalatainkra, ismereteinkre,
élményeinkre alapozzuk, akkor nem meglepő, hogy jellegzetes különbségeket
találhatunk a nők és a férfiak gondolkodásmódja között. Ezek ugyan távolról sem egy
szexvizsgálat pontosságával mutatják ki a nemi különbségeket, de azért az átlagot
tekintve igen határozottan jelzik.
A nők és a férfiak mást látnak lényegesnek az őket körülvevő világból. Gyakori, hogy
ami egy nő számára absztrakt lehetőség, az egy férfi számára nagyon is mindennapi
élmény, vagy fordítva. Például egy elvi vita verekedés útján történő eldöntése inkább
jellemző a férfiakra, mint a nőkre, ugyanakkor a nők egymás közötti agresszióinak is
vannak olyan formái, amelyek férfiak között sokkal ritkábban fordulnak elő. Ilyen
például az úgynevezett passzív agresszió, amikor azzal ártunk a másiknak, hogy
hangsúlyozottan nem teszünk semmit, például összeszorított szájjal hallgatunk. Ennek
megfelelően gyakori, hogy a logikus következtetések levonása ugyanabban a helyzetben
az egyik nem számára szinte magától értetődően könnyű, a másik számára pedig szinte
megoldhatatlanul nehéz, ugyanúgy, mint a magánhangzós, illetve a csekkes feladat.
Ennek alapján jogosan beszélhetünk férfi-, illetve női logikáról, minden diszkriminatív
felhang nélkül. Gondosan hangsúlyozva persze, hogy itt az átlagról, a tipikusról
beszélünk, megengedve óriási egyéni különbségeket.
Ezzel együtt, továbbra is fennmarad a kérdés, hogy vannak-e különbségek a férfiak és a
nők tisztán formális logikai képességei között. A válasz erre a kérdésre az, hogy lehet úgy
mérni, hogy legyenek, és lehet úgy mérni, hogy ne legyenek. Ezzel nem azt akarjuk
mondani, hogy a két mérés egyike csalás vagy tudatos torzítás.
Kezdjük távolabbról. Az intelligenciatesztek nem mutatnak ki különbséget a két nem
között. Főleg azért nem, mert így szerkesztik őket – ez a társadalmi-kulturális elvárás. Az
intelligenciatesztek szerkesztési elveiről az Egy szakterület mélységei című fejezetben
részletesebben is szólni fogunk. Az intelligenciatesztek készítése során vagy eleve
kiszűrődnek azok a kérdések, amelyek a nemek szerint eltérést mutatnak, vagy gondosan
kiegyensúlyozódik, hogy ugyanannyi kérdés kedvezzen a férfiaknak, mint a nőknek.
Finomabb vizsgálatok azonban már kimutatnak különbségeket, hol a férfiak, hol a nők
javára. Általában a nők verbális kifejező képessége, szókincse gyorsabban fejlődik és
felnőttkorban is jobb marad, mint a férfiaké. A férfiaknak viszont jobbak a vizuális, főleg
térbeli tájékozódási képességeik.
Nehéz válaszolni arra, hogy ezek a különbségek vajon biológiai vagy társadalmi-
kulturális okokra vezethetők-e vissza. Valószínűleg mindkettő belejátszik. A két
agyfélteke fejlődésében és munkamegosztásában egyértelmű különbségek mutathatók ki
a nemek között, ez alighanem biológiailag meghatározott. Kimutatták például, hogy
mindkét nem esetében a korábban érők várhatóan jobb verbális képességekkel fognak
rendelkezni, a későbben érőknek viszont a vizuális képességeik lesznek inkább
fejlettebbek. Elképzelhető, hogy ennek is szerepe van a képességek közötti
különbségekben, hiszen a lányok általában korábban érnek, mint a fiúk.
Társadalmi-kulturális eltérésekre visszavezethető különbségeket is könnyű találni. A
fiúk játékai inkább a tárgyak logikájához kapcsolódnak, vagy egyenesen absztrakt
természetűek, míg a lányok játékai inkább a társadalom, az emberi kapcsolatok
logikájával állnak szorosabb összefüggésben. Ez is magyarázhatja, hogy például a tisztán
absztrakt logikai vagy geometriai feladatokban általában a fiúk érnek el valamivel jobb
eredményt, míg a szöveges matematikai feladatokban a lányok. Melyiket tekintsük a
formális logikai készség helyes mérőeszközének?
Korrekt méréssel kimutatható tehát az is, hogy a formális logikai készség tekintetében
nincs különbség a két nem között, és az is, hogy van, akármelyik nem javára. De ha
következtetési mechanizmusaink úgysem a formális logika alapjain nyugszanak, akkor
lehet, hogy maga a kérdés értelmetlen. Beszélhetünk matematikai képességről (mivel az
már egyfajta tapasztalat, élmény, ha egy absztrakt szférában is), beszélhetünk sakk-
képességről vagy rábeszélő képességről, de az absztrakt formális logikai képesség
mindezek mellett csak epifenomén, azaz másodlagos kísérőjelenség marad.

ABSZTRAKT ÉS KONKRÉT KÉRDÉSEK

A kártyás, illetve csekkes feladat itt következő (szintén logikailag izomorf) változatait
már az eddig elmondottak ismeretében szerkesztették, több mint 20 évvel a kártyás
feladattal végzett első kísérletek után.
Abban az országban, ahol a kísérletet végezték, a törvény értelmében az a 18 éven aluli
személy, aki nyilvános helyen alkoholt fogyaszt, szabálysértést követ el. Egy kocsmában
néhány vendégről a következőket látjuk:

A feladat: döntsük el, hogy a négy ember közül melyik az, akiről további vizsgálatot kell
végezni ahhoz, hogy megtudjuk, szabálytalankodik-e. Fölösleges vizsgálatokat ne
végezzünk.
Ez a feladat logikailag izomorf mind a kártyás, mind a csekkes feladattal.
Pszichológiailag a csekkes feladathoz hasonló: az emberek többsége viszonylag gyorsan
és helyesen oldja meg. Ez az eredmény aligha meglepő: az eddigiek alapján ez várható. A
feladatot azonban még egy formában feladták a kísérleti személyeknek. Most ezt a négy
kártyát mutatták:

A kísérleti személyek egyik felének a feladat első verzióját mutatták előbb, és a

másodikat csak később, úgy, hogy közben néhány egyéb feladatot is meg kellett oldaniuk.
A kísérleti személyek másik felének a második változatot mutatták először, és az elsőt
csak más feladatok után. Az eredmények azonban mindkét csoportban azonosak voltak:
valamivel nagyobb százalékában oldották meg helyesen a második megfogalmazás
szerint a feladatot, mint az első szerint, és átlagosan gyorsabban is jutottak a helyes
eredményre. A megoldási idők közötti különbség jóval nagyobb volt annál, mint amit az
első változatban a kártyákon levő valamivel hosszabb szöveg indokolhatna.
Az eredmény különösen azért érdekes, mert a második feladat logikailag nem teljesen
izomorf az elsővel: ott a második kártya esetén a megoldáshoz még egy olyan gondolati
lépés is szükséges, amely az első megfogalmazás esetében nem. A megoldáshoz meg kell
ugyanis állapítani, hogy a bor alkoholtartalmú ital, a kóla pedig nem. Márpedig az
eredmények tanúsága szerint ennek megállapítása nemhogy nem igényelt külön időt, de
„negatív időt” igényelt.
A „negatív idő” alatt történő információfeldolgozás nyilván abszurd. Inkább arról lehet
szó, hogy az első feladat megfogalmazása készen adta a megoldáshoz szükséges
információt, a második feladat megfogalmazása pedig csak implicit módon, mégis az első
feladatbeli információ feldolgozása tartott hosszabb ideig. Ez is mutatja, hogy
gondolkodásunk inkább a dolgok logikájához kötődik, mint az absztrakt, formális
logikához. Egy kocsmában gyakran kérünk kólát vagy bort, és közben pontosan tudjuk,
hogy a dolgok logikája szerint most alkoholtartalmú vagy alkoholmentes italt kérünk.
Sohasem fordulunk egy kocsmároshoz ilyen kéréssel: „Egy alkoholtartalmú italt kérek.”
Bár a jelen feladat szempontjából teljesen érdektelen, hogy pontosan miféle
alkoholtartalmú vagy alkoholmentes italról van szó, mégis a konkrét italfajta megadása
nyújtotta a könnyebben feldolgozható információt, nem az absztrakt kijelentés.
A feladat egyik formájában sem mutatkozott lényegi különbség a két nem között: a
férfiak és a nők nagyjából ugyanolyan százaléka oldotta meg helyesen egyiket is, másikat
is, és a megoldási idők között sem mutatkozott lényegi eltérés. Az okosabbak (ezalatt
értsük most egyszerűen ezt: akiknek magasabb az IQ-ja) nemtől függetlenül gyorsabban
és biztosabban oldották meg mindkét feladatot, mint a kevésbé okosak, de a
legokosabbak számára is könnyebbnek bizonyult a második verzió. Gondolkodásunk
sokkal könnyebben épít a dolgok logikájára, mint a formális logika absztrakt
szillogizmusaira.
A dolgok logikája azonban távolról sem ellentmondásmentes. A kés, amellyel a
kenyeret szeljük, hasznos és fontos szerszám, de gonosz eszközzé változik, ha egy embert
szúrnak meg vele. Márpedig olyan kést még soha senki sem készített, amely az első célra
alkalmazható és a másodikra nem. Hétköznapi életünkben együtt kell élnünk a kés (és
minden dolog) efféle ellentmondásos természetével. A dolgok logikája nem lehet tisztán
racionális, mivel a tiszta racionalitás, a formális logika világában láttuk, hogy semmilyen
rendszer sem lehet épp csak egy kicsit ellentmondásos; ha egy logikai rendszerben
egyetlenegy ellentmondás van, akkor akármi levezethető benne. A dolgok logikája pedig
nem teljesen, velejéig ellentmondásos. Például nem lehet a kést sem akármire használni,
teljesen alkalmatlan mondjuk autókeréknek.
Minden arra utal, hogy a hétköznapi logika működése inkább hasonlít a
transzlogikához, mint a formális logikához. Gondolkodásunk még a fenti, tisztán logikai
feladatok esetén is inkább épít a dolgok logikájára, mint a formális logikára. Az emberi
gondolkodás alapvetően nem a tiszta racionalitás alapján működik, még azokban
esetekben sem, amikor a formális logika elvileg igen hatékonyan alkalmazható lenne.
„Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó.”
ESTERHÁZY PÉTER
 E g y m ás b a f o rd u l ó e l l e n t é t e k

A tudomány a formális logika szillogizmusait fogadta el a következtetések, eredmények

egyetlen helyénvaló közlési módjának. Ha valami netán ezekkel nem fejezhető ki, az
kívül esik a tudomány érdeklődési körén. Minden tudós szilárd meggyőződése, hogy
ezzel a megszorítással érdemi mondanivalót (legalábbis tudománya területén) nem
veszíthet el. E nélkül a meggyőződés nélkül kollégái nem tekinthetnék tudósnak.
A tudomány alapjában véve úgy viselkedik, mint a részeg ember, aki nagyon keres
valamit az utcai lámpa alatt. Amikor a rendőr megkérdi, hogy mit keres, azt mondja, hogy
a kulcsát, amelyet pár méterrel odébb veszített el. Hát akkor miért itt keresi? Mert itt van
világos.
A tudomány viselkedése mégsem logikátlan. Sok példát láttunk a tudomány
történetében arra, hogy ha elég alaposan sikerül megismerni a világos helyek környékét,
abból egészen jó következtetéseket lehet levonni a sötét területek tulajdonságaira is.
Többnyire sokkal jobbakat, mintha támpontok nélkül botorkálnánk a sötétben. E
módszer egy tipikus példáját láthattuk az első fejezetben. Mivel a transzállapotokban
történő gondolkodást nem sikerült közvetlenül tetten érnünk, a hipnózist mint
modellhelyzetet használtuk. Ez a hozzáállás vezetett el a transzlogikus gondolkodásmód
felfedezéséhez is.

HOLIZMUS ÉS REDUKCIONIZMUS

A 20. század tudományfilozófiai vitáiban központi szerepet kapott a holizmus és a

redukcionizmus kérdése. A holizmus az a gondolkodási irányzat, amely szerint „az egész
több, mint a részek összege”. Eddig magától értetődő a dolog: természetesen egy dallam
több, mint a hangok egymásutánja; egy katedrális több, mint a kövek összessége. Ezt a
legszélsőségesebb redukcionisták sem vitatják. A redukcionizmus elképzelése szerint
jóllehet az egész esetleg valóban más minőség, mint részeinek összege, mégis
tökéletesen megérthető annak alapján, ha eléggé pontosan ismerjük összetevő részeit és
az összetétel módját, szabályait, elveit, mozgatórugóit. Ezt a hitet veti el a holizmus, mely
szerint az egészben olyan új elvek, minőségek merülhetnek fel, amelyekről sem a
komponensek, sem azok összeépülésének módja nem mond el semmi lényegeset.
Mindkét filozófiai irányzat sokkal árnyaltabb, mint ahogy itt néhány szóval
összefoglaltuk. A nyugati tudomány szigorúan elkötelezte magát a redukcionizmus
filozófiája mellett, mégis időről időre produkál olyan alapvetően új elveket, amelyeket az
odavezető út ismerete nélkül biztosan holisztikusnak tekintenénk. Ilyenek az anyag- és
energiamegmaradás törvényei, az egyenlő súlyviszonyok törvénye, Dollo törvénye
(miszerint az egyedfejlődés a törzsfejlődés nagy vonalakban történő megismétlése),
Darwin evolúciós elmélete, a tudattalan létezésének felismerése, a relativitáselmélet –
hogy csak néhányat említsünk a legismertebbek közül.
A redukcionizmus sem zárja tehát ki, hogy az egész összetevőinek és az összetétel
módjainak gondos vizsgálatával olyan összefüggéseket, általános törvényszerűségeket
ismerünk fel, amelyek immár nem a részekre vonatkoznak, hanem a teljes egészről
szólnak. Másfelől a holizmus sem tagadja, hogy ezek az általános eredmények a részek
gondos vizsgálata révén jöttek létre. Csak abban nem hisz, hogy az egész minden
lényeges tulajdonsága megérthető ilyen módon.
A tudomány modellekkel dolgozik. A tudomány hozzáállása szerint a világot a maga
teljes komplexitásában eleve reménytelen megérteni, ezért a tudósok a világ
jelenségeinek csak bizonyos aspektusait vizsgálják. Gondosan kiválasztanak maguknak
néhány fogalmat, alapjelenséget, öszszefüggést, amelyek együttese még remélhetőleg
kezelhető, és ezekből építik fel maguknak az adott tudományág jelenségeinek modelljeit.
A természettudósok világképe szerint ebben a rendszerben egyszerűen nincs helye
olyan kérdéseknek, amelyekre a választ ne lehetne megadni a modell alkotórészeiből és a
modell együttes működéséből. Csak elég okosnak kell lenni, és meg kell fejteni a modell
által felvetett rejtvényeket.
A holisztikus gondolkodás szerint mindent még egy mesterségesen létrehozott
modellről sem tudunk – az összes modell valamennyire tartalmazza például
szerkesztőjének motivációit, ambícióit, gondolkodásmódjának nyomát. Nem feltétlenül
igaz tehát, hogy a tudomány mindent tud modelljei összetevőiről és az összetétel
módjáról. Minden mindennel összefügg, és még egy absztrakt modell teljes működése
sem ismerhető meg pusztán a modell elemzése alapján. Még ha az emberi agy minden
neuronját, azok minden kapcsolatát és minden fizikai, kémiai tulajdonságát sikerül is
beleépíteni egy modellbe, mondjuk egy számítógépes programba, akkor sem ismerhetjük
meg az illető modell teljes gondolat- és érzelemvilágát, egész lelkét, mert az több, mint a
neuronok vagy programsorok összessége. Például az, hogy egy számítógépes játékkal jó-e
játszani vagy sem, a játék egyetlenegy programsorából sem derül ki. Ez csakis a teljes
játék tulajdonsága.
A redukcionista tudomány erre az ellenvetésre azt válaszolja, hogy ha egyszer a modell
kész, hol, melyik összetevője, melyik programutasítás tartalmazhat olyat, ami a
modellből magából nem ismerhető meg? Egyáltalán, hol, melyik neuronunk,
szinapszisunk tartalmazhatna ilyesmit? A számítógépes játékprogramról is csak azért
nem tudjuk a puszta programkódból megmondani, hogy jó lesz-e játszani a játékkal vagy
sem, mert nem ismerjük eléggé az egyes programsorok hatását és összefüggéseit a teljes
játék folyamatára.
 Alighanem most illene a szerzőnek valamelyik irányzat mellett állást foglalnia. Nem
fogom ezt megtenni sem most, sem a későbbiekben. Mindennapi tudományos (tehát:
rejtvényfejtő) munkámban természetesen szigorúan tartom magam a tudomány
normáihoz, nem elsősorban azért, mert különben a tudományos közösség kigolyózna
sorai közül, hanem azért, mert tudományt csinálni csakis szigorúan adott keretek között
van értelme. Ez azonban nem zárja ki, hogy időnként megpróbáljunk a tudományon
kívülről is rátekinteni mindennapi munkánkra. Ilyenkor segíthet egy holisztikusabb,
egészlegesebb szemlélet. Ez a tudomány eszközeivel nem fejezhető ki, mégis léteznek
olyan, szintén általánosan elfogadott eszközök, amelyekkel igen. Ilyenek például a
művészetek vagy a keleti meditáció módszerei. Nem tudom, hogy a tudomány képes lesz-
e valaha is megragadni a művészetek lényegét, de jelenleg nagyon távol van tőle.
Katedrálist tervezhet hitetlen ember is. Elég, ha jól ismeri azt a vallást, amely vallás
katedrálisának építésével megbízták. A megbízó az, akinek elengedhetetlenül szükséges a
hit, hogy erőforrásait éppen erre a célra összpontosítsa. Hasonló a helyzet a
tudománnyal. A tudományos közösség csak azt követeli meg, hogy tagja a redukcionista
elvek szerint dolgozzon; emellett magában azt gondolhat a redukcionizmusról, amit akar.
Én sem látok jobb eszközt a gondolkodás hiteles vizsgálatára, mint a tudományt.
„Anya-nyelvem” a racionalitás, és hétköznapi logikámmal nem tudok mit kezdeni olyan
következtetésekkel, amelyek a tudomány eredményeivel ellentétesek – sőt, a
„transzlogikámmal” sem. Ugyanakkor világosan érzem, hogy sok terület kicsúszik a
tudomány jelenlegi hatóköréből, és ezeket sem tartom gondolkodásra érdemtelennek.
Nem tudom és nem is tartom fontosnak eldönteni, hogy hol vannak, s egyáltalán
vannak-e a tudomány által valaha is birtokba vehető területeknek határai. Ezért nem
foglalok állást a redukcionizmus, illetve holizmus kérdésében sem.

A PSZICHOLÓGIA MINT TERMÉSZETTUDOMÁNY

Az ember hétköznapi gondolkodása inkább holisztikus, mint redukcionista. Azonnal

katedrálist látunk, nem köveket; könnyebben megjegyzünk egy teljes dallamot, mint
néhány különálló hangot. Ismerőseinket akkor is könnyedén azonosítjuk, ha bizonyos
részletek megváltoztak rajtuk az utolsó találkozás óta. A pszichológia gondolkodásmódja
is hagyományosan holisztikus. A pszichológia évszázadokon át a filozófia részterülete
volt, egységes, átfogó emberképet próbált kialakítani.
A pszichológia csak a 19. század közepe táján jutott arra a gondolatra, hogy tárgyát akár
úgy is felfoghatja, ahogyan a természettudományok szokták a magukét: van egy
működés, amely a természetben létezik – igyekezzünk minél jobban megismerni.
Kísérletezzünk és gondolkozzunk.
A pszichológia gondolkodásmódjában máig is együtt él a kétféle megközelítés: egyfelől
egy egységes, átfogó, holisztikus gondolati rendszert építő humán tudomány, másfelől
egy redukcionista, elméleteit szigorúan kísérleti tapasztalatokra alapozó, gondosan
ellenőrzött részismeretek alapján építkező természettudomány. A kétféle szemlélet
nemigen egyeztethető össze, ezért a pszichológia művelői alapvetően különböző
felfogású iskolákba tömörültek. A pszichoanalitikus iskolák nem kísérleteznek, hanem
esettanulmányok alapján építik fel gondolati rendszereiket. A kísérleti irányzatok
számára ezek a szórványos esetek ellenőrizhetetlenségük, megismételhetetlenségük
miatt nem bizonyító erejűek. A klinikai esetek túlságosan bonyolultak, annyiféle hatás
keveredik bennük, hogy azok alapján lehetetlen jól megalapozott elméletet felállítani. A
holisztikus iskolák szemében viszont a laboratóriumokban üldögélő és fásultan
gombokat nyomogató kísérleti személyek vizsgálata maga a dögunalom, aligha árul el
bármi érdemlegeset az emberi lélekről.
A kísérleti pszichológusok szeme előtt a fizika története lebeg, ahol aránylag keveset
értek el például a tárgyak esési, illetve repülési hajlamait elemző bonyolult holisztikus
(skolasztikus) gondolati rendszerekkel. Sokkal többre mentek azok, akik egész életeket
töltöttek el unalmas, bonyolult ejtőgépek, önmagukban tökéletesen érdektelen rugós-
csigás-spirálos berendezések szerkesztésével, hogy igazán megnyugtatóan demonstrálják
egy-egy átütő erejű elméleti általánosítás (mint például Newton törvényei) alapjait.
Mégsem mondható, hogy a két alapvetően különböző irányzat tökéletesen független
egymástól. Tárgyuk ugyanaz: az ember, és ha valamelyik irányzatnak sikerül mondani
valami érdemlegeset, azt a másik akkor is tudomásul veszi, ha közvetlenül nem illeszti
bele a rendszerébe. A holisztikus iskolák sem irracionálisak. Ha egy kísérleti eredmény
nagyon mást mutat, mint ami világképükből következne, módosítják elképzeléseiket,
hogy ne álljanak ellentétben egzakt módon kimutatható tényekkel. Másrészt a kísérleti
irányzatok művelői is jól ismerik és figyelembe is veszik az átfogó, általános
emberképeket. Még egy szigorúan racionális rejtvény megfejtése közben is szabad a
rejtvényen kívüli eszközöket is felhasználni. Kinek mi köze ahhoz, hogy nekem honnan,
milyen élményem alapján jutott eszembe a vízszintes 37-es sor megfejtése, a tizenkét
betűs ófrancia költő neve? Magából a rejtvény megfejtéséből ez már sehogyan sem fog
kiderülni.
A formális logika segítségével megszerzett tudás levezetéseken alapul, ezért a
tudományos ismeretek esetében mindig pontosan meg tudjuk mondani, hogy amit
tudunk, azt honnan tudjuk, milyen úton jutottunk az adott ismerethez. A transzlogika
segítéségével megszerzett tudás esetében ki tudjuk ugyan fejezni az ismereteinket, de
nem mindig tudjuk pontosan megmondani, honnan tudjuk, amit tudunk. Az első
fejezetben említett két példa kivételesen szerencsésnek tekinthető: általában még akik
meg is tudják állapítani, hogy a két laboráns közül melyik az igazi, azok sem tudják
ennyire világosan és frappánsan érthetővé tenni a gondolatmenetet, amelyen keresztül
az eredményre jutottak. Sőt, egy túl szigorúan logikus elme még e két viszonylag tisztán
megfogalmazott gondolatmenetbe is könnyen beleköthet, és joggal, hiszen láttuk: a
gondolatmenet a dolog természetéből adódóan nem lehet teljesen tisztán logikus. A
helyes eredmény azonban önmagában is érték, akkor is, ha szabatos levezetés hiányában
esetleg nehéz másokat meggyőzni az eredmény helyességéről. Nemcsak logikus
levezetésekből ért az ember.
Az, hogy az emberi gondolkodás nem tisztán racionális, sőt még a legokosabb fajtái
sem mindig azok, nem ok arra, hogy a pszichológiai kutatók ne tisztán racionális,
redukcionista úton vizsgálják az emberi gondolkodás természetét. Ilyen úton sikerült
felfedezni például a transzlogika jelenségét is. Ugyanakkor a pszichológia másfajta,
holisztikus irányzatai is értékes gondolatokkal és tudásanyaggal szolgálhatnak, még a
szigorúan redukcionista természettudományos beállítódású kutatók számára is. Ha az
utóbbiak eléggé okosak és ügyesek, akkor sikerülhet az így megismert jelenségeket a
saját eszközeikkel is megvizsgálni, és a normál tudomány keretei közé terelni.

FREUDI NYELVBOTLÁSOK

Sigmund Freud a normál, redukcionista neurológia művelőjeként indult. Egy idő után
azonban úgy érezte, hogy sokkal többet ért a neurózisok összefüggéseiből, mint
amennyit kora tudományának eszközeivel akár csak reménye is lehet kifejezni. Ekkor
látványosan, árulásszerűen szakított a hivatalos tudománnyal. A pszichoanalízis a
hivatalos tudományon kívüli világképpé, egyfajta mozgalommá vált – máig is az. Ezzel
együtt, a hivatalos tudomány művelői is érzik, hogy a pszichoanalízis világképe alapján
olyan igazságok is megragadhatók, amelyek pillanatnyilag messze túlmutatnak a
tudomány keretein belül vizsgálható összefüggéseken. Hogy ilyenfajta igazságok
léteznek, az nem csupán erre a konkrét esetre vonatkozik, hanem általános jelenség, és
ilyen igazságok mindig is lesznek. Erről később részletesen szólni fogunk. Egyelőre
azonban nézzük az érem másik oldalát: hogyan befolyásolhatják a kutatást ilyen, a
tudomány keretein kívül eső igazságok.
Freud szerint például minden nyelvbotlásból kiolvasható valami rejtett jelentés. A
nyelvbotlások a beszélő rejtett indítékait, szorongásait fejezik ki. Ez így túl általános,
egyszersmind kísérletileg megfoghatatlan kijelentés. Azok a kutatók, akik a nyelv és a
beszéd mögötti értelmi folyamatokat a kísérleti pszichológia eszközeivel vizsgálták,
sokáig nem is nagyon foglalkoztak az elszólásokkal, nyelvbotlásokkal. A beszédet inkább
többé-kevésbé autonóm folyamatként tanulmányozták, nem törődve se az indítékokkal,
se a szorongásokkal, se más, a mondanivaló szempontjából közömbös, a beszélő
szándékain kívül eső tényezőkkel. A beszéd folyamata azonban annyira bonyolultnak
bizonyult, hogy nemigen lehetett összetevőit tetten érni, egymástól elszigetelve vizsgálni.
A nehézségek láttán terelődött a kutatók figyelme a nyelvbotlások, elszólások
vizsgálatára. Sok száz összegyűjtött anekdotikus példa arra utalt, hogy ezek révén a
beszédképzés egy fontos fázisa szinte kimerevítve ragadható meg. Csakhogy a
nyelvbotlások ritkák, s valószínűtlen, hogy éppen akkor forduljanak elő, amikor a
vizsgált személy a laboratóriumban tartózkodik. Még nehezebbnek látszik azt elérni,
hogy kontrollált kísérleti feltételek hatására lépjenek fel.
 Michael Motley és munkatársai elegáns megoldást találtak. A nyelvbotlások jelentős
részében ugyanis csak egy-egy rang hossz. (Mi lehet ennek a betűcserének a rejtett
értelme – talán a szerző tudat alatt szeretné, ha előléptetnék?) Ez a fajta nyelvbotlás
olyan tipikus, hogy jó kísérleti terepnek ígérkezik. Ha a számítógép képernyőjén gyors
egymásutánban villantunk fel szópárokat, csupa olyanokat, amelyek első tagja „r”
betűvel kezdődik, második pedig „h”-val, (például régi hiba, retek héja, rajzol huszárt
stb.), és ezek után villan fel egy ilyen: hang rossz, akkor a szópár felolvasását jó eséllyel
elrontjuk: rang hossznak olvashatjuk. Ilyen körülmények között a kísérleti személyek
átlagosan minden ötödik-hatodik kritikus (felcserélt kezdőbetűvel is értelmes) szópár
olvasását elhibázzák, és a feladatok gyors egymásutánjában nem is veszik észre, hogy
hibáztak. Sikerült tehát az öntudatlan nyelvbotlásokat olyan jól összesűríteni, hogy
vizsgálatukhoz lehessen kontrollált feltételeket biztosítani.
Háromféle kísérleti feltétel mellett végezték a vizsgálatokat. Az egyik esetben
elektródákat kötöttek a kísérleti személyek karjára, és azt mondták, hogy valamikor a
kísérlet során egy fájdalmas áramütés fogja őket érni. Erre ugyan nem került sor, de a
kutatók arra számítottak, hogy ez a lehetőség okozhat némi szorongást. (Az
eredményekből látni fogjuk, hogy valóban okozott is.) A másik esetben a kísérletet egy
vonzó külsejű, kihívó öltözetű és viselkedésű hölgy vezette. A harmadik esetben a
feltételek célzottan semlegesek voltak. Mindhárom kísérletben ugyanazok a szópárok
jelentek meg a képernyőn. A kritikus szópárok között voltak áramütéssel kapcsolatosak,
nemi izgalommal kapcsolatosak és semmitmondóan semlegesek is.
Akiket semleges körülmények között vizsgáltak, azok körülbelül ugyanolyan arányban
tévedtek az áramütéssel vagy a nemi izgalommal kapcsolatos hibalehetőségek esetén,
mint a semleges mondatokkal. Ugyanolyan eséllyel mondták például a FÁZÓS RÉMEK
szópár helyett azt, hogy „rázós fémek”, vagy a SZERESD A KEKSZET helyett azt, hogy
„keresd a szexet”, mint a HAJÁN KALÁSZ szópár helyett azt, hogy „kaján halász”.
Akiknek áramütést ígértek, azok több mint kétszeres eséllyel hibázták el az
áramütéssel kapcsolatos szópárokat. Sokkal gyakrabban rontották el például a BÁBEL
KEVER vagy a SAJKÁK DOKKOLÁSA szópárt, mint másokat.
Akiknél a csinos, ledéren viselkedő hölgy volt a kísérlet vezetője, azok éppen a szexszel
kapcsolatos szópárokat rontották el szintén több mint kétszer olyan eséllyel, mint az
összes többit. Ezek a kísérleti személyek leginkább az ilyenfajta szópárokat hibázták el:
KAROD FACÉR, NEDVES KŐ stb.
A kísérlet egyértelműen mutatja, hogy ha nem is minden nyelvbotlás mögött található
rejtett értelem, de rejtett indítékaink, motívumaink valóban megnyilvánulnak
elszólásainkban. Ezzel a „freudi elszólások” is bevonultak a normál tudomány
eszközeivel vizsgálható jelenségek közé, és a pszichológia talált egy szilárd kísérleti
alapot a freudi elszólások, és általában a beszédet megalapozó mentális folyamatok
vizsgálatához.
AZONOS JELENTÉSŰ ELLENTÉTEK

Betűpárok felcserélését általánosítva könnyen eljutunk a helyzetek, az emberek közötti

viszonyok megfordításáig, amely Freud elmélete szerint az álommunkának is egyik
fontos jellegzetessége. Az álommunka az a folyamat, amellyel lappangó, titkolt
vágyainkból, félelmeinkből, beteljesüléseinkből tudatunk számára is elfogadható
álomgondolatokat, a nyilvánvaló álmot alakítjuk ki. Az álommunkának több tipikus
eszköze van. Idézzük Freudot:
„Legmeglepőbbnek azt a módot fogjuk találni, ahogy az álommunka a lappangó
álomban szereplő ellentétekkel bánik el. Már tudjuk, hogy a nyilvánvaló álom
sűrítésekkel helyettesíti a lappangó anyag egyezéseit. Nos, az ellentétekkel éppen úgy
bánik el, mint az egyezésekkel: különös előszeretettel fejezi ki mindkettőt ugyanazzal a
nyilvánvaló elemmel.
Tehát ha a nyilvánvaló álomban egy olyan elem szerepel, amelynek lehet ellentéte, az
éppen úgy jelentheti önmagát, mint az ellentétét vagy mindkettőt együttvéve; csak az
egésznek az értelme dönthet arról, vajon melyiket kell választani. Ezzel függ aztán össze,
hogy a nemnek, a tagadásnak az ábrázolását nem találjuk meg az álomban, legalábbis
nem minden kétértelműség nélkül.
A nyelv fejlődése szívesen látott analógiát szolgáltat az álommunkának ehhez az
idegenszerű viselkedéséhez. Egyes nyelvészek azt a tételt állították fel, hogy a legrégibb
nyelvekben az ellentétek, mint például erős-gyenge, világos-sötét, nagy-kicsi ugyanazzal
a gyökszóval jutnak kifejezésre. (Az ősi szavak ellentétes értelme.) Így az óegyiptomi
nyelvben a ken egyszerre jelentett erőset és gyengét…”
Ez az ellentmondásosság mai magyar nyelvünkből sem veszett ki. Aki PORRÁ ZÚZ
valamit, az összetör és széttör egyszerre, aki MISZLIKBE SZAGGAT, az összetép és
széttép. Ha valaki KELEKÓTYA, arra mondhatjuk, hogy hiányzik egy kereke, de azt is,
hogy egy kerékkel több van neki. Azt, hogy valami HASZONTALAN valaki számára,
mondhatjuk úgy is, hogy „nem sokra megy vele”, de szinte kizárólag ugyanebben az
értelemben tudjuk használni azt a kifejezést is, hogy „sokra megy vele”. Ha valaki valakit
NEGLIGÁL, azt kutyába veszi, vagy kutyába se veszi. Ami KOPÁR, az kietlen, de a kies
szó egyik jelentése is ugyanez. Aki VACAKOL, az tököl és egyben töketlenkedik.
Természetesen ezek a kifejezések nem pontosan ugyanazt jelentik (a tigris csak
széttépheti a vadászt, össze – sohasem), de aligha véletlen, hogy bizonyos
összefüggésekben egy az egyben felcserélhetők egymással. Mégsem okoznak
gondolkodásunkban zavart, logikai ellentmondást, mint ahogy az első fejezet végén
említett, hipnózisban levő kísérleti személyek gondolkodásában sem okozott semmiféle
zavart az, hogy két példányban látták az asszisztenst.

NYUGATI ÉS KELETI GONDOLKODÁS

Az előző bekezdés példái valószínűleg minden nyelvre értelmesen lefordíthatók, de a

kifejezések szükségszerűen egészen más hangulatúvá válnak. A fordítás, Kosztolányi
szerint, mindenképpen ferdítés is. Idézzük fel a zen-buddhizmus klasszikus
koangyűjteménye, A nincs kapu (másik fordításban: Kapujanincs átjáró) 27. koanját a
hozzá tartozó kommentárral és verssel, kétféle magyarításban.

Dobosy Antal fordításában:

Egy szerzetes megkérdezte Nanszent:

– Létezik-e olyan tanítás, amelyet eddig még nem prédikáltak az embereknek?
– Létezik – válaszolta Nanszen.
– Mi az az igazság, amit még nem tanítottak? – kérdezte a szerzetes.
Nanszen a következőket válaszolta:
– Az nem a tudat. Az nem a Buddha. Az nem a dolgok.

Mumon hozzáfűzése: E kérdéshez Nanszen minden kincset felhasznált, és

jócskán meg volt zavarodva.

Mumon verse:
Túl sok beszéd az erényt elrontja,
A hallgatás azt nem ellensúlyozza.
Legyenek bár tengerré a hegyek,
Nem adok hozzá magyarázatot.

Miklós Pál fordításában:

Egy szerzetes azt kérdezte Nan-csüan hosangtól:

– Van-e Tanítás, amit még sosem hirdettek a népnek?
Nan-csüan azt felelte, hogy van. A szerzetes kérdésére, hogy mi lenne az, így
válaszolt:
– Nincsen elme, nincsen Buddha, nincsen semmi se.

Kommentár: Nan-csüan mindent összevont egyetlen kérdésbe, és minden

kincsét eltékozolta, s csöppet sem jött zavarba.

Sok beszéd tekintélyt apaszt,

Hallgatás legfőbb erény;
Hánykolódhatsz tanácstalan
Hegyek-völgyek tengerén.

Pimaszság, sőt zentelenség lenne összehasonlító elemzésnek alávetni a két fordítást.

Nem azért, mert nem ismerem az eredeti nyelvet, amelyen a szöveg íródott, hanem azért,
mert éppen az a lényeg, hogy mindkét fordítás lehet hiteles akkor is, ha helyenként
nagyon különbözőek vagy egyenesen ellentétesek. Éppen az a koan lényege, hogy
szavakkal úgysem lehet kifejezni a lényeget, és a hallgatás sem alkalmas eszköz. Éppen
ezért alighanem kellőképpen homályos az eredeti szöveg is. A szerző szemmel láthatóan
neheztel Nanszen mesterre, mert megpróbált szavakkal kifejezni valami olyat, amit csak
érezni, átélni (talán pontosabb azt mondani: megélni, vagy még inkább: eggyé lenni vele)
lehet.
A zen-buddhizmus a logikai szélsőségig vitt holizmus. Nem egyszerűen arról van szó,
hogy az egész több, mint a részek összege, hanem értelmetlen dolog részekről beszélni.
Nincs megkülönböztetés, nincsenek kategóriák, nincsenek szavak, nincs én és nem-én:
minden egy, minden azonos az egész világgal. De persze ezek is csak szavak: vajon
milyen érzés lehet teljesen megszabadulni tőlük? Mi lehet a szavakon túl?
A szavakon végképp, tökéletesen túljutni szavakkal kifejezhetetlen élmény, és állítólag
nagyon jó. Talán kicsit olyasféleképpen lehet jó, mint az az állapot, amelyet azok írnak le,
akik képesek igazán mély hipnózisba kerülni. Ők kivétel nélkül azt állítják, hogy
rendkívül jó érzés, egészen más, mint a normál állapotuk. De a zen csúcsélménye sokkal
„módosultabb” tudatállapot, mint a többi. A hipnózisban az ember valamiképpen végig
kapcsolatban marad a mindennapi világgal. Észleli, csak nem veszi tudomásul
fejleményeit, összefüggéseit. A zen révén végképp túl lehet jutni mindezen, és a zen
gyakorlói szerint ezért az élményért sok mindent (ténylegesen: mindent) érdemes
feláldozni. Sőt, kell is: másként nem megy. A misztikus gondolkodás című fejezetben
erre még részletesen visszatérünk.
A zen (és általában a buddhizmus) ezt az élményt szatorinak nevezi. A zen-koan a
szatori elérésének képességét előkészítő hosszú és bonyodalmas út egyik eszköze. A
koant tanmesének, tantörténetnek nevezhetnénk, de nincs tanulsága. Értelme az, hogy
mindennapi józan eszünk számára nincs értelme. Akár rejtvénynek is tekinthetjük a
koant, mivel megfejtése eleve garantáltan van, hiszen különben nem adná a kezünkbe a
zen-mester. A koan-rejtvény kerete azonban nem a hétköznapi józan ész, mint a normál
rejtvényeké, nem is egy tudomány látásmódja, mint a tudományos kérdéseké, hanem az
elérni szándékozott zen-gondolkodásmód. A koannak természetesen a hétköznapi
értelemben nincs megfejtése. Még csak nem is az a megfejtése, mint bizonyos
matematikai feladatoknál, hogy nincs megoldás. A megfejtés annak a gondolkodásnak a
túlhaladása, amelyben a világ dolgainak van megoldása és van megoldhatatlansága. A cél:
alkalmassá válni egyfajta módosult tudatállapotba jutásra.
A zen-koan kicsit talán a rózsafüzérre emlékeztet: egy eszköz, amely önmagában
minden jelentést nélkülöz. Pörgetni kell, mert így egyszerűbb végezni a mindennapi
rituálét. Így a világ mindennapi dolgai kevésbé vonják el a figyelmet a lényegtől.

SOK ÚT VEZET A TUDÁSHOZ

A fenti cím nem véletlenül emlékeztet arra a keleti kultúrákban gyakran idézett
mondásra, hogy „sok út vezet a Nirvánába”. A nyugati kultúrákban a tudás, a világ
megismerése időnként hasonló szerepet tölt be, mint a keletiekben a Nirvána:
hajlamosak vagyunk az élet értelmét, végső célját ebben látni, és ezért akár fausti
áldozatokat is hozni. Ezért fejlődhetett ki a modern természettudomány éppen a nyugati
civilizációban. Ugyanakkor arra is hajlamosak vagyunk, hogy higgyünk a bölcsek
kövének létezésében, keressük, és minden adandó alkalommal úgy érezzük, hogy
megtaláltuk. Márpedig ha birtokunkban van a bölcsek köve, akkor mindenki, aki más
irányban kereskedik, lenézendő vagy jobbik esetben megtérítendő. Hiányzik
kultúránkból a „sok út vezet a Nirvánába” bölcsessége – ezt talán a tolerancia erényével
helyettesítettük, ami lényegesen más. Toleránsak csak akkor lehetünk, ha tudjuk, hogy a
mi ismereteink, tudásunk, eszközeink az igaziak, de elviseljük, toleráljuk, ha mások ezt
esetleg nem tudják, és nem ennek megfelelően látják a világot, nem eszerint viselkednek,
érvelnek. Ha nem vagyunk meggyőződve a mi ismereteink, módszereink
magasabbrendűségéről, ha komolyan el tudjuk képzelni, hogy másokéi ugyanolyan
értékűek lehetnek, akkor a tolerancia értelmét veszti, és helyére a kíváncsi érdeklődés
lép a másfajta bölcsességek mondanivalói iránt.
Már az eddigiekben is sok jel mutatott arra, hogy a bölcsek köve minden valószínűség
szerint nem létezik, vagy ha igen, akkor több is van belőle, és ezek a bölcsek kövei
egymástól nagyon erősen különbözhetnek. De az sem szerencsés, ha ennek ismeretében
felcsapunk bölcsek köve-gyűjtőknek. A keleti vallások művelői számára természetes,
hogy mindenkinek a saját útját kell végigjárnia ahhoz, hogy lelke eljusson a Nirvánába,
még ha ez sok-sok egymást követő életet vesz is igénybe. Szerintük akinek például a
kereszténység az útja, annak azt kell végigjárnia, úgy juthat el a lelke végül is a
Nirvánába, és ha végigjárja az útját, akkor abban az esetben is eljut oda, ha sohasem hitt
benne. Ebben a könyvben az utunk a racionalitás és a tudomány útja, akkor is, ha
megismerésünk tárgya éppen az emberi okosság sokfélesége.
 „Új utakat törő tudós nem válhatott belőle,
mert eszéhez nem társult váratlanságérzék,
az az erő, amely előre ki nem számítható felfedezésekkel
rombolná szét a puszta kiszámíthatóság terméketlen, logikus rendjét.”
BORISZ PASZTERNAK
 A g o n d o l k o d ás s z i n t j e i

Bizonyos fajta kaparódarazsak, amikor elérkezik a peterakás ideje, egyszer s

mindenkorra gondoskodnak utódaikról. Keresnek egy alkalmas kis költőkamrát valahol,
abban lerakják a petéiket és mellé tápláléknak egy tücsköt. A tücsköt előzőleg egy
szúrással megbénítják úgy, hogy nem hal meg, de nem is mozdul többet. Ezután az anya
betemeti a költőkamrát, és elrepül örökre. Amikor a lárva kikel, ott találja maga mellett a
konzervált tücsköt, elfogyasztja, és eközben fel is nő annyira, hogy a továbbiakban már
tud gondoskodni magáról.
A darázsanya viselkedése egy szép, logikusan felépített cselekvésláncot alkot. Ebbe
avatkoztak bele a kutatók, hogy megvizsgálják, mennyire tudatos a darázs cselekvése.
Van egy pillanat, amikor a darázs odaviszi a konzervált tücsköt a költőkamra szélére,
leteszi és egy időre ott hagyja, hogy elvégezze az utolsó simításokat a költőkamra
berendezésén
a peterakás előtt. A gonosz kutatók eközben egy fűszállal odébb piszkálják a
tücsökkonzervet. Némelyik fajta kaparódarazsat ez alig befolyásolja: amikor minden kész
a kamrában, kijön, egy kicsit zavartan röpköd, majd megtalálja a tücsköt, beviszi a
kamrába, és befejezi a peterakást.
Másfajta kaparódarazsak ettől az apró beavatkozástól teljesen leblokkolnak. Amikor a
zavart röpködés után végre megtalálják az odébb piszkált tücsköt, ismét elvonszolják a
költőkamra széléhez, ismét leteszik, és ismét bemennek a költőkamrába elvégezni az
utolsó simításokat. De a kutatók közben megint odébb piszkálják a tücsköt. A darázs
kijön, zavartan röpköd, megleli a tücsköt, és újra leteszi a kamra szélére, hogy elvégezze
bent az utolsó simításokat. Ez a fajta kaparódarázs sohasem képes felismerni, hogy ezen
a szakaszon már túl van, nyugodtan bevihetné a tücsköt most már egyenesen a kamrába.
Volt, hogy a kutatók negyvenszer piszkálták odébb a tücsköt, és a darázs negyvenszer
végezte el az utolsó simításokat.
Lehet, hogy amikor a kutatók megunták a darázs piszkálását, a darázsanya valamilyen
kóddal feljegyezte (mondjuk a tücsökre) okulásul utódjának, hogy a kísérletek
eredménye szerint az ember olyan állatfaj, amelyik legfeljebb a negyvenedik próbálkozás
után abbahagyja a macerálást. A biológusok, jellemző módon, mégsem ilyen kódok után
kezdtek kutatni, hanem azt vizsgálták, hogy az okosabb fajta kaparódarazsak magasabb
intelligenciája mi másban nyilvánul még meg.
OKOS ÉS BUTA DARAZSAK

Ugyanezeket a kaparódarazsakat vizsgálták a fészekrakás egy korábbi fázisában is. A

költőkamra berendezése elég sok munkát igényel a darázsanyától. Össze kell szednie és
oda kell hordania rengeteg füvet, levelet, avart, hogy megfelelően kibélelje a
költőkamrát. Miközben a darázsanya a költőkamrát berendezi, előfordul, hogy egy másik
darázsanya is szemet vet ugyanerre a kamrára. Ilyenkor verekedés tör ki a két darázs
között. A biológusok azt vizsgálták, hogy ebben a helyzetben a megtámadott darázsanya
elszántsága, a verekedésre fordított energiája függ-e attól, hogy mennyire haladt már
előre a költőkamra berendezésével. Ennek vizsgálatára a „támadó” helyébe egy
mesterséges kaparódarázs-modellt küldtek, hogy garantáltan mindig ugyanolyan
kinézetű és erejű ellenféllel találják magukat szemben a fészküket védő darázsanyák.
Nos, ebben a helyzetben a küzdelem ideje a „butábbik” fajta darazsaknál (azoknál, akik
az utolsó simításokat negyvenszer is képesek voltak elvégezni) igen erősen függött attól,
hogy korábban már mennyi munkát öltek a költőkamra berendezésébe: minél többet,
annál elszántabban, annál hosszabb ideig harcoltak. Az „okosabbik” fajta darazsaknál
viszont ilyen összefüggést nem találtak a kutatók. Ők ugyanolyan közepes vehemenciával
védték az éppen csak megtalált költőkamrát, mint a már majdnem teljesen
berendezettet. Ebben a helyzetben éppen ők viselkedtek butábban.
Az „okosabbik” fajta kaparódarázs a költőkamrán végzendő utolsó simításoknál
valószínűleg nem egyfajta (emberi értelemben vett) általános intelligencia révén tudta
magát túltenni a kutatók beavatkozása által okozott rendellenességen, csak éppen ez a
biológiai programja kicsit általánosabb, valamivel több szabadságfoka van. Ebből nem
következett magasabb fokú értelem másfajta feladatok esetére.

AZ EMBERI FOGALMAK TERMÉSZETE

Talán azért vártunk az okosabb fajta kaparódarázstól másfajta feladatok esetén is

magasabb szintű értelmet, mert úgy viselkedett, mint aki átlát a kutatók mesterkedésén.
Mintha valahonnan, a konkrét peterakási folyamat rutinmunkáitól függetlenül tudná,
hogy cselekvésláncának mi az értelme, mintha következtetést vont volna le a dolgok
logikája alapján. Sajnos úgy tűnik, hogy ilyen képességekkel az okosabb fajta
kaparódarázs sem rendelkezik: más esetekben ő sem képes cselekvéseit
összefüggéseiben áttekinteni, és az egész folyamatot egy nagyobb gondolati egységként
kezelni.
Ez a fogalomalkotás pillanata. Az ember képes egy egész összetartozó
cselekvéssorozatot egyben kezelni és képes elemeire felbontani, analizálni is. Első
pillantásra az analízis momentuma látszik a legfontosabbnak, hiszen a cselekvéslánc
teljes egységét a kaparódarázs is látta, sőt csak azt látta, elemeinek jelentését nem.
Mégsem mondhatjuk, hogy a kaparódarázsnak van fogalma a peterakási folyamatról,
mivel számára ez nem foglal össze egymástól függetlenül is értelmes akciókat egyetlen
önmagában értelmes egységbe. A „butábbik” fajta kaparódarázs számára az egyes
részakciók (legalábbis a tücsök félretevése és az utolsó simítások elvégzése külön-külön)
önmagukban értelmetlen dolgok, de az „okosabb” fajta darázs számára sem állt össze a
teljes folyamat egy értelmes, önálló egésszé.
Fogalmak csak önmagukban is értelmes elemekből alkothatók, mert csak ebben az
esetben beszélhetünk egy bizonyos szempontból összetartozó dolgokról, és csak ebben az
esetben tudjuk ezek összességét együtt, egy gondolati egységként kezelni. Szempont
pedig nagyon sokféle lehet. Lehet, hogy a fogalom egy értelmes cselekvéssorozat elemeit
fogja össze, lehet, hogy egy bizonyos ismertetőjegy, tulajdonság szerint összetartozó
dolgokat (mint az emlős állat vagy a nemes gáz fogalma), de az is lehet, hogy egy fogalom
olyan fogalmakat fog össze, amelyek hasonló rendszer szerint fogják össze a hozzájuk
tartozó dolgokat (mint a tudomány vagy a holizmus fogalma).
Eszerint a fejünkben valószínűleg bonyolult fogalomhierarchiák léteznek. Jó lenne
valahogyan kísérletileg is vizsgálni, hogy valóban beszélhetünk-e ilyesmikről, vagy csak
légből kapott elképzelésekkel dobálózunk.
Ahhoz, hogy fogalmakról beszélhessünk, már kell hogy legyenek fogalmaink, és ez
különösen nehézzé teszi a vizsgálatot. Hogyan tudunk így akkor egyáltalán kiindulási
pontot találni?
Először is: tudjuk-e biztos jelét találni annak, hogy tényleg léteznek fogalmaink? Ilyen
kérdések vizsgálatára alkalmazta Pavlov kísérleti technikáját az orosz pszichológus V. D.
Volkova. Például kisiskolás gyerekek szájába jóízű áfonyalevet cseppentett, miközben
hangosan azt mondta, hogy „jó”. Amikor kialakult a feltételes reflex, és a gyerekek
nyálelválasztása már áfonyalé nélkül is elindult, pusztán attól, hogy azt a szót hallották,
hogy „jó”, akkor más dolgokat kezdett mondani. Olyan mondatokra, hogy „Leningrád
szép város” (akkoriban így hívták Szentpétervárt), vagy „Az úttörő segíti pajtását”, a
gyerekek nyálelválasztása elindult, az olyanokra pedig, hogy „A gyerek szemtelen volt a
tanárával”, vagy „A barátom súlyos beteg”, a nyálelválasztás nem indult el.
Volkova kísérlete és sok más hasonló eredmény is bizonyítja, hogy fogalmaink szinte a
szó szoros értelmében „élnek bennünk”: akkor is működnek, ha tudatosan nem
működtetjük őket. Csakhogy ez az észrevétel számos bonyolult problémát vet fel. Ha
kicsit tovább visszük ezt a gondolatot, könnyen akár arra az eredményre is juthatunk,
hogy valójában nem is mi alkotjuk a fogalmainkat, hanem inkább azok formálnak
minket. Ami azért nagyon furcsán hangzik. Ahhoz, hogy erről további érdemi
mondanivalónk lehessen, meg kell ismerkednünk a kognitív séma fogalmával. Erre a
következő fejezetekben fog sor kerülni. Ebben a fejezetben egyelőre még megmaradunk
a fogalmak kicsit naiv, pszichológiai szempontból nem kielégítő módon definiált
fogalmánál.

FOGALMAINK HIERARCHIÁI
Fogalmaink tehát akkor is működnek, ha nem kérjük külön, hogy működjenek. És vajon
tényleg hierarchiákba szerveződnek? Ennek vizsgálatához már kell hogy legyen
valamiféle előzetes feltevésünk a fogalomhierarchiák szerkezetéről, de itt a körben forgó
okoskodás veszélye fenyeget. Valami külső támpont szükséges, ezt pedig az
időtényezőben találták meg. Azt vizsgálták, hogy mennyi idő alatt válaszolnak a kísérleti
személyek olyanfajta kérdésekre, hogy „Állat-e a vörösbegy?”, „Madár-e a kanári?”, „Hal-
e a cinke?”, „Hal-e a hal?”.
Az eredmények értékeléséhez felrajzoltak egy igen kézenfekvő fogalomhierarchiát,
például hogy „állat – madár – kanári”, és „állat – hal – cápa”. Azt mondták, hogy
nevezzük két fogalom távolságát annyinak, ahány lépés az egyik fogalomtól a másikig az
út ebben a hierarchiában. Az elv primitív, de az eredmények igazolták az elképzelést:
váratlanul egységesen az derült ki, hogy a távolság minden egységének megtételéhez
körülbelül 75 ezredmásodpercre van szükség, tehát például ennyivel válaszolunk
lassabban arra a kérdésre, hogy állat-e a cápa, mint arra, hogy hal-e a cápa. Két szint
átlépése 150 ezredmásodpercet igényel, és így tovább. Bonyolultabb fajta kérdések (pl.:
lélegzik-e a kanári, úszik-e a vadkacsa) esetén a kép bonyolultabbá válik, de az
alapjelenség, a hierarchiaszintek közötti lépés állandó időigénye stabilan megmarad.
A szkeptikus olvasót ezek az eredmények nem győzik meg. Ingoványos a talaj, nem
védtük ki igazán a körben forgó okoskodás veszélyét. Az a fogalomhierarchia, amelyben a
távolságokat mérjük, teljesen esetleges, nyugodtan rajzolhatnánk helyette másmilyent is
(például: „állat – sárga állat – sárga tollas állat – kanári”). Ebben az esetben nem
kapnánk ilyen szép stabil 75 ezredmásodperces időket, amikor az egyes szinteket
átlépjük. Másrészt ilyen egyszerű kérdésfeltevések esetén, akármit is mutatnak az idők,
könnyen lehet hozzájuk olyan hierarchiát (nevezzük most már így: modellt) felvenni,
amelyben a szintátlépések ideje állandó, legfeljebb egy kicsit bonyolultabbá kell tenni a
modellt.
Jogos kérdések, de valahonnan csak el kell indulni. A pszichológiának ez a területe úgy
épített egy vizsgálható rendszert magának, hogy elfogadott két hipotézist. Az egyik az,
hogy fogalmaink valahogyan szerveződnek a fejünkben, és két fogalom között vagy vezet
közvetlen út, vagy sem. (Ezzel tehát már enyhítettünk valamit a szigorú hierarchikus
szerveződés feltételezésén, ami bonyolultabb fogalomrendszerek esetén valóban nem is
állja meg a helyét.) A másik hipotézis az, hogy két fogalom között a kapcsolat
megteremtéséhez azzal arányos idő szükséges, ahány lépést kell megtenni közöttük
ebben a szerveződésben. Ez tehát a kiindulási elképzelés. Azért hihetünk benne, mert a
nagyon egyszerű esetekben, amikor a szerveződés könnyen elképzelhető, ez az eredmény
gyakorlatilag mindig bejön, és mindig a lehető legkézenfekvőbb modellel.
Ha viszont elfogadtuk ezt a kiindulást, máris bonyolult fogalomszerveződési
modelleket építhetünk, amelyekről el tudjuk dönteni, megfejtései-e annak a tudományos
kérdésnek, hogy az éppen vizsgált fogalmak milyen struktúrába szerveződnek. Az
eldöntés módja a kísérletezés és a válaszidők mérése: megfelelnek-e a modell által előre
jelzetteknek.
Ebben a gondolatvilágban persze csak elvileg dönthető el, hogy egy modell megfelel-e a
mérési eredményeknek vagy sem. Egy kicsit is bonyolultabb modell esetén már nincs az
a birkatürelmű kísérleti személy, akivel a modell összes lehetséges kapcsolatát végig
lehetne kérdezni. Már néhány száz csomópontot tartalmazó modellek esetén is
emberéletek ezreire lenne szükség.
Ennél is nagyobb baj, hogy már kisszámú fogalom esetén is kivételek bonyolult
rendszere tarkítja a modelleket: például hogy hal-e a bálna. Váratlan átkötések jelennek
meg a rendszerekben, rövidre zárási lehetőségek távolinak látszó fogalmak között. Be
kellett vezetni az egymást feltételező fogalmakat, és kimérni az ilyenekre vonatkozó
válaszidőket is.
A szép 75 ezredmásodperces eredmények ellenére kiderült, hogy azt az elképzelést,
miszerint a fogalmak valamiféle egyszerűen leírható hierarchikus rend szerint
szerveződnek bennünk, fel kell adni. És nem is az a fő baj, hogy rendkívül kuszává válik
az ábra, hanem hogy furcsa jelenségeket is produkál. Rendszeresen előfordul, hogy egy
fogalom magasabb szintűnek, általánosabbnak bizonyul egy másik fogalomnál, az pedig
egy harmadiknál, és így tovább, mígnem egy még alacsonyabb szintű fogalom bizonyos
szempontból általánosabbnak bizonyul az elsőnél. Ilyenkor persze a hierarchia szintjei
között mindig egy kicsit megváltozik a vonatkoztatási rendszer is. A feladat általánosabb
fogalom, mint a munka, a munka általánosabb fogalom, mint a tanulás, és a tanulás
általánosabb fogalom, mint a feladat – természetesen más és más értelemben, különben
az derülne ki, hogy a feladat általánosabb fogalom, mint a feladat.

ÖSSZEKUSZÁLÓDÓ HIERARCHIÁK

Fogalmaink szerveződésében jelen van egyfajta erősen hierarchikus elem, másfelől ezek
a hierarchiák a különböző szempontok, vonatkoztatási rendszerek váltogatása során
reménytelenül kuszává válnak, szinte már nem is tekinthetők hierarchiáknak. Ezt a
furcsa struktúrát kusza hierarchiának fogjuk nevezni. Az elnevezés önmagában is
mutatja a struktúra alapvető ellentmondásosságát.
Akaratlanul is nagyon könnyen vált az ember vonatkoztatási rendszert, és kuszál össze
önmagukban gyönyörű, tiszta gondolkodási kereteket. A következő klasszikus találós
kérdés gondolkodásunknak éppen erre a tulajdonságára épít.
Három vándor betér egy fogadóba. Fejenként 10 tallért fizetnek a szállásért. Egy idő
után a fogadósnak eszébe jut, hogy három személynek már 25 tallérért jár a szoba. Ezért
az inassal visszaküld 5 tallért. Az inas azonban úgy gondolkodik, hogy a vendégeknek ez
úgyis talált pénz, elég, ha mindenki kap egy-egy tallért, és akkor kettőt zsebre tehet.
Tehát: végül is minden vendég fizetett 9 – 9 tallért, meg kettőt zsebre tett az inas. Ez 3 ×
9 + 2 = 29 tallér. Hová lett a harmincadik tallér?
A fenti elszámolás roppant logikusnak hangzik – csak akkor lesz gyanús, amikor
kiderül, hogy egy tallér hiányzik. A hiba az, hogy ugyan valóban mindegyik vándor 9
tallért fizetett, de ebben már benne van minden, amit a fogadóban költöttek, a szállásdíj,
és az inas önkényesen zsebre tett „borravalója” is. Miért adnánk ehhez hozzá még
egyszer az inas pénzét? 3 × 9 tallért költöttek és hármat visszakaptak, megvan a 30 tallér.
Jogosan érez némi csalódottságot, aki néhány percet eltöltött a rejtvény megfejtésével:
teljesen értelmetlen vonatkoztatási rendszert fogadott el egy időre. Hogyhogy nem
csapott le rögtön, hogy mihez is adjuk hozzá az inas pénzét?
A következő példában két, önmagában teljesen értelmes vonatkoztatási rendszer között
váltunk alig észrevehetően. Tekintsük a következő két állítást:

A – Minél csúnyább egy nő, annál több kozmetikumot használ.

B – Minél több kozmetikumot használ egy nő, annál szebbnek látszik.

Ebből a formális logika szabályai szerint következik, hogy

C – Minél csúnyább egy nő, annál szebbnek látszik.
A következtetés persze abszurd. Nem a két kiinduló állításban van a hiba. Azok ugyan
lehet, hogy nem teljesen igazak, de nem hihetetlenek. Az A állítás például lehetne akár
egy felmérés eredménye, és akkor nemigen vitatható. A B állítás is reális, legalábbis
bizonyos határok között.
A hiba ott van, hogy az első állítás a kontextusból adódóan abszolút: a „minél-annál”
kifejezés itt azt jelenti, hogy „aki csúnyább, az több kozmetikumot használ”. Ez
jelentésében azt is maga után vonja, hogy az a nő, aki több kozmetikumot használ,
csúnyább. A második állításban a „minél-annál” kifejezés értelemszerűen relatív: ebben a
kontextusban csak azt jelenti, hogy aki több kozmetikumot használ, az magához képest
egyre szebbnek látszik. Ebben a kontextusban a „minél-annál” nem vonja maga után azt,
hogy aki szebbnek látszik, az több kozmetikumot használ. Márpedig a formális
következtetés csak akkor érvényes, ha mindegyik állításban abszolút értelemben
használjuk a „minél-annál” kifejezést.
A nyelvben a „minél-annál” kifejezés mindkét értelemben jogosan használható. Ezzel
együtt, mint látjuk, tud problémát okozni, hogy ennek a kettősségnek nem vagyunk
teljesen tudatában. A hétköznapi életben azonban ilyen jellegű problémákkal csak ritkán
találkozunk. Hétköznapi gondolkodásunk könnyen alkalmazkodik a dolgok logikájának
kisebb-nagyobb ellentmondásaihoz, és könnyedén váltunk vonatkoztatási rendszert, ha a
dolgok logikája ezt követeli. Inkább a transzlogika, mint a formális logika szabályai
szerint gondolkodunk.

GÖDEL, ESCHER, BACH

Douglas R. Hofstadter könyvének három címszereplője látszólag furcsa együttest alkot.

Hogyan jön össze Kurt Gödel német matematikus, Maurits Cornelis Escher holland festő
és Johann Sebastian Bach egy könyvben? Nem afféle szabad asszociációs lóugrások
hozták össze ezt a három alkotót. Mindhármuk életművének fő kérdése az volt, hogy
milyen kifejezési eszközöket tesznek lehetővé fogalmi szerveződésünk jellegzetességei.
Amikor megkíséreltem az előző mondattal összefoglalni, hogy mi lehet e három
életmű lényegi közös vonása, alapvetően különböző vonatkoztatási rendszereket vontam
össze. A legtöbb ember számára maga a mondat mégsem hangzik értelmetlennek.
Érezhetően van valami létjogosultsága egy ilyen gondolatnak, és ez teszi lehetővé, hogy
Hofstadter könyvében a három főtéma (és számtalan melléktéma) önálló egésszé álljon
össze, akár egy Bach-fúga dallamai. Nézzük röviden a három főtémát.
Gödel a matematikai logika területén bebizonyított egy olyan tételt, amelynek
messzemenő következményei vannak. A tétel talán az első olyan eredmény a logika
történetében, amelyen a nagy Arisztotelész komolyan meglepődött volna. A logika két
évezredének többi eredményére valószínűleg csak helyeslően rábólintana, hogy szépen
dolgoztatok, így kell ezt csinálni. Gödel tételének bizonyítását is ugyanilyen bólintással
fogadná el: az szigorúan a logika zárt rendszerén belül marad. A tétel jelentősége,
következményei viszont messze túlmutatnak a matematikai logikán, és Arisztotelészt is
gondolati rendszerének radikális újragondolására kényszerítették volna.
Egyetlen informális, a technikai részleteket mellőző mondatban kifejezve, Gödel 1931-
ben felfedezett tétele a következőt bizonyítja be: ha egy matematikai rendszerben
minden igazság, amely a rendszer eszközeivel egyáltalán kimondható
(megfogalmazható), valamilyen módon a rendszeren belül be is bizonyítható, akkor ez a
rendszer szükségszerűen ellentmondásos.
Más szavakkal: ha egy formális rendszer ellentmondásmentes, akkor megfogalmazható
benne olyan állítás, amely a rendszer keretein belül se nem bizonyítható, se nem
cáfolható. Ez utóbbi mondat azért jelenti ugyanazt, mint az előző, mert ha egy állítás se
nem bizonyítható, se nem cáfolható, akkor ugyanez kell hogy vonatkozzon az ellentétére
is. Azonban a szóban forgó állítás és az ellentéte közül valamelyik biztosan igaz, mert a
formális logikában csak olyan állításokkal foglalkozunk, amelyek vagy igazak, vagy sem –
harmadik eset nincs. Bármelyik is legyen a szóban forgó mondat és ellentéte közül az,
amelyik igaz, olyan igazság van a kezünkben, amely a formális rendszeren belül nem
bizonyítható.
Még kevésbé formalizáltan így is fogalmazhatjuk Gödel eredményét: Ha logikánkkal
minden igazságra nyitottak akarunk maradni, akkor a rendszerek váltogatása
szükségszerű.
Maurits C. Escher életműve a vonatkoztatási rendszerek finom váltogatásainak
lehetőségeit járja körül a festészet, a grafika eszközeivel. Képein folyamatosan emelkedő,
mégis a kiindulási pontba visszatérő lépcsők, állandóan lefelé csordogáló, majd egy
vízeséssel kezdőpontjukba visszazuhanó vízfolyások találhatók, valamint furcsa
metamorfózisok: madarak folyamatosan, de észrevétlenül átváltoznak rovarokká, a
rovarok békákká, majd halakká, levelekké, házakká, és a házak ismét madarakba mennek
át. A folytonos metamorfózisokat tökéletesen harmonikusnak érezzük: valahogy nem
mondanak ellent a világról alkotott képünknek, fogalmi rendszerünknek. Escher
önmagukba záródó hurkaira talán azért rezonálunk, mert gondolkodásunk amúgy is
ilyenfajta hurkokon alapul. Escher képei azonban nemcsak intellektuálisan izgatóak,
elgondolkoztatóak, hanem egyszerűen szépek, függetlenül attól, hogy a szépséget, a
harmóniát milyen eszközökkel, milyen trükkökkel valósítja meg.
Johann Sebastian Bach művei közül csak egyet idézünk fel: a Musicalisches Opfer
„Canon per Tonos” részét. Az alsó szólam dallama c-mollban indul, és a téma folyamatos
variációi közben észre sem vesszük, hogy egyszerre csak d-mollban találjuk magunkat,
majd a dallam szép folyamatosan visszatér a kiinduláshoz: lehet újra kezdeni, ahonnan
ez alkalommal e-mollba jut el. Bach az orrunk előtt vált vonatkoztatási rendszert úgy,
hogy fogalmunk sincs róla, hogyan is kerültünk egy másik hangnembe. És ha már így
megy, akkor persze végül visszatér c-mollba, ahonnan indult. Ismét egy furcsa,
önmagába záródó hurok – ezúttal a zene eszközével –, amely szintén egyszerűen
harmonikus, szép.
Ha sikeresen összeáll egy fúga, attól lesz több, mint részeinek összessége, hogy önálló
fogalommá válik: önálló egységként talál helyet magának fogalmaink kusza
hierarchiáinak szerveződésében. Hofstadter könyvében 777 oldalon keresztül sorjáztatja
a téma sziporkázóan szellemes variációit. És a fúga összeáll. Önálló fogalomként, a saját
jogán válik értelmessé az a lazán felvetett gondolat: Gödel, Escher és Bach életműve
egyaránt rávilágít arra, hogy milyen kifejezési eszközöket tesznek lehetővé fogalmaink
szerveződésének kusza, önmagukba záródó hurkai.
A kusza hierarchiák fogalma maga is egy modell, és Hofstadter könyve igen erős
érveket hoz fel amellett, hogy az emberi gondolkodás, megismerés minden formájának
megértéséhez elegendő e modellt vizsgálni. A könyvben rengeteg dologról, igen sokféle
tudományról esik szó, de a kísérleti pszichológia eredményeiről egy szó sem hangzik el.
Ebben a gondolatvilágban nincs rá szükség: a modell az érdekes, és nem az, hogy az
egyes emberek miképpen gondolkodnak. Hofstadter szilárdan hisz abban, hogy ha jól
alkalmazhatóan felépített modelleket elég alaposan, elég okosan megismerünk, akkor
ezzel magát a gondolkodást ismertük meg. Hofstadter így fogalmaz: „Ez a könyv bizonyos
értelemben a vallásom kifejezése.”

METASZINTEK

A görög meta előtagot sokféle értelemben használjuk. Jelentheti a vele összetett szó
változását, átalakulását, mint a metamorfózis, a metabolizmus (anyagcsere) vagy a
metafrázis (körülírás) esetében. Máskor a vele összetett szó áttételes, elvonatkoztatott
formájára utal, például: metafora, metafizika. Jelentheti azt is, hogy valamin túli, valamit
meghaladó, mint például a metagalaktika vagy a metasztázis (orvosi értelemben egy góc
áttétele, áthelyeződése, vagy szónoki fordulatokban a felelősség áthárítása).
A meta előtag még arra is utal, hogy egy rendszer jelentését a rendszeren kívüli
eszközökkel árnyaljuk, értelmezzük, módosítjuk. Ilyen értelmű például a
metakommunikáció, amely a szóbeli közlés rendszerének jelentését értelmezi, árnyalja,
sőt időnként felül is bírálja másfajta közlési módok segítségével, például arcjátékkal,
taglejtésekkel.
A metaszint kifejezést ez utóbbi értelemben fogjuk használni. A galaktikának nem
metaszintje tehát a metagalaktika, mert nem szól a mi galaktikánkról, nem értelmezi,
árnyalja annak jelentését, csak azon túli dolog. Bach Musikalisches Opferjének korábban
említett „Canon per Tonos” részében sem metaszintjei egymásnak az újabb és újabb
hangnemek, mert a d-moll nem szól a c-mollról, nem értelmezi azt.
Szép példa a metaszint működésére M. C. Escher Rajzoló kezek című grafikája. A két,
egymást megrajzoló kéz a legtisztábban mutatja a kusza hierarchia jelenségét. Ha csak a
rajz világában vizsgáljuk, lehetetlen kibogozni a két kéz kapcsolatát: ez a kérdés
menthetetlenül a tyúk és a tojás problémájához vezet. A rajz mégis szórakoztat,
gyönyörködtet, esetleg elgondolkoztat, de nem hoz zavarba. Tudjuk, hogy a két kézen
kívül ott van a kép világában nem szereplő grafikus is, aki mindezt létrehozta. Látjuk a
képet, szépsége miatt elfogadjuk és élvezzük a világát, de egyidejűleg metaszinten is
tudomásul vesszük, értelmezzük.
 Metaszinten szól Gödel tétele is a matematika klasszikus ágairól (a számelméletről, az
analízisről stb.). Egy olyan matematikai diszciplínában dolgozik, amelynek tárgyai az
absztrakt matematikai objektumok és bizonyítási eljárások. Ezt a diszciplínát
metamatematikának is nevezik, és eredményei a klasszikus matematika érvényességi
körét, kifejező erejét értelmezik.
Nem metaszintje a fizikának a metafizika, amely az érzékelhető világ, a tapasztalás
határán túli dolgokról szól. Ezek akár léteznek, akár nem, eleve kívül esnek a fizika
tudományán, így a metafizika nem lehet a fizika tudományának metaszintje. Ez azonban
csak a metafizika mai értelmezésére vonatkozik – Arisztotelész eredetileg olyan
metafizikát kívánt alkotni, amely valóban metaszintje a fizikának.
Nem metaszintje a fizikának a kémia sem, mert ugyan magasabb szintű egységekben
vizsgálja a fizika által is vizsgált részecskéket, de a fizika fogalmait, törvényeit nem
értelmezi, legfeljebb felhasználja. Végképp nem módosítja őket, nem szól róluk. Hasonló
okokból nem mondhatjuk, hogy a biológia metaszintje lenne a kémiának vagy a
pszichológia a biológiának. Tekinthetjük viszont a matematikát az egyes
természettudományok metaszintjének, de nem egyszerre az összesének: mindegyik
természettudomány némiképp másfajta matematikát tud metaszintként használni.
Gödel tétele éppen azt fejezi ki, hogy – több ezer éves hittel ellentétben – a matematika
elvileg sem léphet fel olyan igénnyel, hogy az összes tudományok egységes
metaszintjeként működhessen.
Az ember egyfajta metaszintről nézi a butábbik fajta kaparódarázs vergődését.
Feltételezi, hogy egy intelligensebb lény néhány próbálkozás után már rég észrevette
volna, hogy cselekvései önmagába visszatérő végtelen hurokba kerültek. Egy
intelligensebb lény feltehetőleg képes lenne arra, hogy egy idő után kívülről is
rátekintsen a peterakás elakadt rituáléjára, és a tevékenység mindennapi rutinját
felülvizsgálva egy metaszint segítségével megoldást találjon. Hasonlóan ahhoz, mint
amikor észrevesszük, hogy a lemezjátszón elakad a tű, és sokadszor ugyanazt a néhány
ütemet ismétli. Ilyenkor kilépünk a lemez hallgatásának andalító folyamatából, és
kívülről beavatkozunk, például odébb lökjük a tűt. Unalmassá vált beszélgetőpartnerrel
is hasonlóan járunk el: valamilyen ürüggyel kilépünk a beszélgetés önmagába záródó
hurkából. Az unalom kényszerít bennünket arra, hogy egy metaszintről is megvizsgáljuk
a körülöttünk kialakult rendszert, amelynek magunk is cselekvő részei vagyunk.
Ilyesmire az okosabbik fajta kaparódarázs sem képes, és ez önmagában is elég ahhoz,
hogy idézőjelben nevezzük „okosabb” fajta kaparódarázsnak, még akkor is, ha nem
tudnánk, hogy más dolgokban éppen hogy butábbnak bizonyult. Az sem lépett ki a
végtelen hurokból, hanem – biológiai programja egy fokkal szerencsésebb lévén – bele
sem került. Ugyanúgy nem érti a másik fajta kaparódarázs problémájának lényegét, mint
ahogy a kábítószer esetében az az ember sem érti igazán, hogy a másik ember miért nem
képes abbahagyni vagy ésszerűen mérsékelni önpusztító szenvedélyét, aki nem vált
valamilyen kábítószer rabjává. A kábítószer durva példa, enyhébb formái viszont
mindennaposak, az állandósult tévénézéstől a percenként ismétlődő családi
perpatvarokig, a játékautomatáktól a szóviccgyártásig.
Az unalmat is tekinthetjük egyfajta metafogalomnak, amely észleli, ha valamelyik
fogalmunkkal végtelen hurokba kerültünk (vagy legalábbis erős a gyanú, hogy ez
történt), és ilyenkor közbelép: értelmez, árnyal, módosít, finomabb vagy durvább
eszközökkel.
Minden bizonnyal léteznek másfajta metafogalmaink is, mivel az ember és az
„okosabb” kaparódarázs butábbik viselkedése között is találhatók néha bizonyos
hasonlóságok. Mi is hajlamosak vagyunk egy verekedésben vagy egy veszekedésben
sokkal tovább bennragadni, mint amennyit a dolog tétje megér.
Az ember és a kaparódarázs viselkedése között egészen más típusú hasonlóságok is
találhatók. Egy összetartozó cselekvéslánc elindítása gyakran azt eredményezi, hogy
megragadunk a lánc logikájában, rendszerében, és már nem szemléljük azt kívülről.
Matematikusok David Hilbertről, fizikusok André Marie Ampére-ről mesélik ugyanazt a
történetet. Az anekdota úgy szól, hogy a professzor és felesége egyszer estélyt adott.
Miután az első vendég megérkezett, a feleség félrevonta a professzort, hogy vegyen fel
egy másik nyakkendőt. A professzor felment, és egy óra múlva sem tért vissza. Amikor a
felesége aggódni kezdett, és felment a hálószobába, látta, hogy férje mélyen alszik.
Amikor felébresztették, a professzor elmesélte, hogy miután levette nyakkendőjét,
automatikusan elvégezte a többi szokásos mozdulatot is: levetkőzött, pizsamát húzott és
lefeküdt.
Ebben a történetben nem működtek azok a metaszintek, amelyek észlelik, hogy az
elkezdett cselekvéslánc az adott helyzetben nem helyénvaló. Egy alacsonyabb szint
átvette a vezérlést, és nem engedte szóhoz jutni a magasabb szinteket. De ha ilyesmi
előfordulhat, tekinthetjük-e egyáltalán a metafogalmakat magasabb szintűnek?
Gondolkodásunk még bonyolultabb összefüggéseket is produkál. Amikor a festő
felméri, hogy a tervezett képhez elég lesz-e a festéke, biztosabb eredményt kap, ha nem a
saját művészetének rendszerében gondolkodik, hanem azon kívül eső eszközöket
használ: négyzetcentiméterekkel és négyzetcentiméterre eső átlagos
festékmennyiségekkel számol. Egy pillanatig metaszintként használja a matematikát. De
a matematikus is gyakran használja a rajzok, ábrák világát metaszintként gondolatainak
összeszedéséhez és átadásához. Ilyenkor nem nagyon zavarja, ha a kör egy kicsit tojás és
néhány sarka is akad, mivel ezektől már eleve elvonatkoztatott az alapszint, a
matematika szintje. Gondolataink kusza hierarchiáiban, furcsa, önmagukba záródó
hurkaiban még az is előfordul, hogy az egyik szint metaszintje lehet a másiknak, és
viszont, hogy egyes szintek egymás metaszintjei.
Úgy tűnik, mindebből némi fogalmi kuszaság állt elő. Nemcsak annyiban, hogy
felismertük fogalmainknak kusza hierarchiákat alkotó szerveződését, hanem abból a
szempontból is, hogy jó néhány fogalmunk kellemetlenül összemosódott. Beszéltünk a
dolgok logikájáról, a hétköznapi logikáról, a formális logikáról; beszéltünk analógiákról,
modellekről, gondolatokról, fogalmakról, metaszintekről. De hát mik ezek a dolgok,
hogyan határolhatók el egymástól? Netán egy zenszerű megvilágosodással kiderülhet,
hogy ezek a dolgok végül is mind ugyanazok? De az európai tudomány ez utóbbi esetben
is tudni akarja, hogy mi bennük az azonos. A következőkben megkíséreljük ezeket a
fogalmakat egy közös metaszinten kezelni.
 „Úgy tűnt, hogy az állatok mindig
olyan módon viselkednek, hogy az őket
megfigyelő ember filozófiájának igazságát bizonyítsák."
BERTRAND RUSSELL
 M e g i s m e ré s i é s g o n d o l k o d ás i s é m ák

A formális logika című fejezetben láttuk, hogy az ember még azokra a következtetéseire
sem a formális logika segítségével jut el, amelyek leírására a formális logika eszközei
tökéletesen alkalmasak. Ehelyett a dolgok logikájához lehetőleg jól illeszkedő analógiák,
típuspéldák, szakszóval: mentális modellek alapján jutunk eredményre. Akinek jobb
mentális modelljei vannak az éppen vizsgált dolgokról, az jobb következtetéseket tud
levonni, gyakran olyanokat is, amelyeket kevésbé árnyalt, egyszerűbb mentális modellek
alapján nem lehetne.
A mentális modellek fogalmát főleg a következtetési mechanizmusokat elemző
pszichológiai vizsgálatokban, elméletekben szokták használni.
Mi a következő fejezetekben inkább egy másik, a pszichológiában gyakran használt
fogalom, a kognitív sémák segítségével fogjuk az emberi gondolkodás működését
vizsgálni. Később, amikor olyan témákról lesz szó, amelyekhez jobban illik a mentális
modell kifejezés, vissza fogunk rá térni, immár a kognitív sémák mélyebb ismeretével
felvértezve.

A KOGNITÍV SÉMA FOGALMA

A kognitív séma fogalmát elsősorban az emlékezet kutatói alkalmazzák. A terminológiai

nehézségekre jellemző, hogy F. C. Bartlett már 1932-ben ezt írta Az emlékezés című
könyvében: „Rendkívül húzódozom a »séma« kifejezéstől. Egyszerre túl határozott és túl
vázlatos. A szót már széles körben használják nagyon vitatható pszichológiai
szövegekben, többnyire mindenféle, meglehetősen halványan körvonalazott elméletre
utalva. Valamilyen állandó, de töredékes »elrendezési formát« sugall, és nem jelzi azt,
ami az egész fogalomban alapvető, nevezetesen, hogy a múltbeli helyzet- és
testtartásváltozások eredményeinek összessége mindig aktív hatással van a
környezetére; úgy is mondhatnók, hogy ezeket összességükben magunkkal hordozzuk,
bár pillanatról pillanatra alakulnak. Nagyon nehéz lenne azonban az érintett tényeket
lefedő jobb leíró szót találni. Legjobb talán »aktív« alakuló mintákról beszélni. (…)
Továbbra is a »séma« kifejezést fogom azonban használni, ha ez lesz a legodaillőbb,
használatát azonban szűkebb körre kísérlem meg majd korlátozni.”
Mi is ezt fogjuk tenni. Bár a következő fejezetben alapvetően másképp fogjuk tetten
érni és vizsgálni a séma jelenségét, mint Bartlett vagy más klasszikus iskolák, a fogalom
jelentése számunkra is hasonló lesz. A kognitív, vagyis megismerési, gondolkodási
sémák olyan egységei a gondolkodásunknak, amelyek önmagukban is értelmesek, s
amelyeknek önálló jelentéseik vannak. Aktívan irányítják az észlelést és a gondolkodást,
miközben a felderített információk alapján maguk is folyamatosan módosulnak. A
kognitív sémáknak bonyolult belső szerkezetük van, sokféle információ szerveződik
össze bennük különféle relációk szerint. A különféle sémák bonyolult szerveződésben
rendeződnek el agyunkban, működésük során egymásnak is adnak információt, és
egymást is folyamatosan módosítják. Ez a felsorolás így emészthetetlenül tömör, de
apránként ki fog derülni az egyes jellemzők jelentése.
Jóformán csak azt vagyunk képesek észlelni a környezetünkből, amire van kialakult
sémánk. A sok frappáns demonstráló kísérlet közül egyet ismertetünk, amelyet Bruner
és Postman 1949-ben (!) végzett el. A kísérleti személyeknek a francia kártya lapjait
mutatták fel. A lapok többsége szabályos volt, de akadt néhány szabálytalan is: egy piros
pikk hatos vagy egy fekete kőr négyes. Amikor egészen rövid ideig villantották fel a
lapokat, a kísérleti alanyok többsége a szabályos lapokat helyesen felismerte, a
szabálytalanokat pedig ugyancsak töprengés nélkül besorolta valamelyik szabályos
kategóriába, például a piros pikk hatost egyszerűen pikk hatosnak vagy kőr hatosnak
osztályozta. Észre sem vette, hogy valami nem stimmel.
Amikor a kártyák felmutatásának idejét növelték, a szabálytalan kártyák észlelésekor
egyre inkább zavarba jöttek a kísérleti személyek, észlelték, hogy valami nincs rendjén,
de nemigen tudták megmondani, hogy mi. Észrevették például, hogy a pikk hatos kerete
piros, de nem jöttek rá a turpisság lényegére. Gyakran kínos szorongást éreztek. Az egyik
alany például így reagált: „Bármi is ez a kártya, nem értem, hogy milyen színű. Nem is
olyan a színe, mint egy kártyának. Már azt sem tudom, hogy pikk vagy kőr. Istenem! Már
abban sem vagyok biztos, hogy milyen a pikk.” A felmutatás idejének további növelésével
azután a többség hirtelen, egyik pillanatról a másikra, helyesen határozta meg a hibás
kártyákat. Akinek kétszer-háromszor sikerült megérteni a hibás kártyákat, annak azután
már minden nehézség nélkül ment, és amikor a felvillantás idejét visszaállították az
eredeti, igen rövid szintre, akkor is minden nehézség nélkül, biztosan azonosították a
„szabálytalan” kártyákat is (pl.: „ez egy fekete kőr négyes”). Néhányan azonban még
negyvenszer annyi idő alatt sem voltak képesek meghatározni a szabálytalan kártyákat,
mint amennyi idő alatt a szabályosakat százszázalékosan felismerték.
A séma kialakulásának pillanata gyakran a hirtelen megértés örömét nyújtja. Ezt az
érzést szokás „aha-élménynek” is nevezni. Horváth György pszichológus tömör
megfogalmazása szerint: „A megértés: a gondolatok egybeszerveződése.” Mondhatjuk így
is: a séma összeállása.
Régi mondás, hogy csak azt hiszem el, amit látok. Fordítva azonban még inkább igaz:
csak azt látjuk, amit hiszünk. Azt vagyunk képesek észlelni, aminek észlelését sémáink
lehetővé teszik. Ez alól a tudomány sem kivétel. Ha például a kártyafelvillantásos
kísérletben a kísérleti személyeknek egyszerűen csak a kártyák színét kell
meghatározniuk, akkor eleinte a piros pikk hatosokat minden fennakadás nélkül a fekete
kártyák közé sorolják. Semmiféle zavart vagy gondolkodnivalót nem éreznek a besorolás
körül, mivel egyszerűen egy pikk hatost látnak, és szokásos, hétköznapi fogalmaik
szerint a pikk az szükségszerűen fekete. Észre sem veszik, hogy nem egy közvetlen
színérzékelés alapján kategorizálnak, hanem egy logikai következtetés alapján, meg sem
fordul a fejükben, hogy esetleg tévedhettek a kártya színét illetően. Miután azonban
megszületett bennük a „piros pikk hatos” fogalma, már helyesen állapítják meg az összes
kártya színét, a „szabálytalanokét” is.
Bertrand Russell írja Filozófiai fejlődésem című művében: „Úgy tűnt, hogy az állatok
mindig olyan módon viselkednek, hogy az őket megfigyelő ember filozófiájának igazságát
bizonyítsák. Ez a megsemmisítő felfedezés igen széles területre érvényes. A 17.
században az állatok vérengzők voltak, de Rousseau hatására kezdték a nemes lelkű
vadember kultuszát példázni… Viktória királynő uralkodásának egész időszakában a
majmok mind erényesen monogámok voltak, de a léha húszas években erkölcseik a
baljós hanyatlás jeleit mutatták. (…) Azok az állatok, amelyeket amerikaiak figyeltek
meg, eszeveszetten száguldoztak fel-alá, míg egy véletlen folytán rá nem bukkantak a
megoldásra. Azok az állatok viszont, amelyeket németek figyeltek meg, csendben ültek és
mindaddig vakargatták a fejüket, amíg eszüket használva el nem jutottak a megoldáshoz.
Egészen bizonyos, hogy a megfigyelések mindkét csoportja teljesen megbízható, amint az
is biztos, hogy egy állat azt tesz, amit a felvetett probléma jellege meghatároz.”

SZAVAKKAL NEHEZEN KIFEJEZHETŐ GONDOLATOK

Sémáink nagy része szavakban csak nehezen fejezhető ki. Szélsőséges példa erre a
megvilágosodás élménye a buddhizmusban: az Egymásba forduló ellentétek című
fejezetben láttuk, hogy ehhez kifejezetten a szavak, fogalmak, kategóriák túllépésén,
meghaladásán keresztül vezet az út. A zen-buddhizmus technikai gyakorlatai (a
meditáció, a koanleckék, a rituálék) a megvilágosodás eléréséhez szükséges sémák
kialakításának lépéseiként is felfoghatók.
Kevésbé szélsőséges (bár voltaképpen semmivel sem kevésbé misztikus) példa az,
amikor összeáll egy jól sikerült Bach-fúga vagy Beatles-szám. Ezek is rendelkeznek a
sémák összes jellemző tulajdonságaival: aktívan befolyásolják, hogy általában mit
vagyunk képesek egy zenéből meghallani, és élményeink hatására pillanatonként
változnak – nem maguk a darabok, hanem a róluk, illetve általuk alkotott sémáink.
Olyannyira, hogy ma már az is elfogadottá vált, ha valaki egészen más feldolgozásban,
más hangszerelésben játszik klasszikus Bach- vagy Beatles-darabokat. Miért ne fejezné ki
így saját sémáit?
Szavakban nehezen kifejezhetőnek tekinthetjük nemcsak azokat a sémáinkat,
amelyeket a zene, a festészet vagy a tánc hoztak létre, de azokat is, amelyek a költészet, a
versek révén alakultak ki. Ez paradoxnak hangzik, hiszen maga a vers éppen szavakból áll
össze, mégis így lehet. Olyan versek is önálló sémaként élnek bennünk, amelyeket nem
tudunk kívülről. Márpedig egy verset körülírni, más szavakkal elmondani reménytelen
vállalkozás. A sémák egy speciális fajtájának tekinthetjük a szimbólumokat is. A
szimbólumok szerepe, működési módja is megfelel a leírtaknak.
A jó könyvek egy-egy gondolatuk révén módosítják némelyik sémánkat, az igazi
remekművek önálló sémákká, sokszor önálló szimbólumokká is válhatnak, és mint
ilyenek, szintén nehezen fejezhetők ki szavakban.
Sokkal hétköznapibb sémáink is vannak, amelyek szavakban csak nehezen, pontatlanul
fejezhetők ki. Az Encyclopaedia Britannica első kiadásának idején, 1768-ban a
szerkesztők nekigyürkőztek, hogy legyen végre egy átfogó könyv Angliában, amely teljes
mélységében tartalmazza a kor tudományát. Négy év alatt el is készült a mű, három
kötetben. Az első kötet az A és B betűs címszavakat tartalmazta, 511 oldalon. A második
kötetben a C és K betű közötti címszavak voltak, a harmadikban az összes többi. A
második és a harmadik kötet összesen 753 oldal volt. Nyilván nem az utóbbi két
évszázadban töltődött fel tudásunk C-től Z-ig – itt valami másról van szó. D. R.
Hofstadternek erről a történetről a hanglemezgyártás hőskora jutott eszébe, amikor úgy
dolgoztak, hogy egy úgynevezett mesterlemezt készítettek, és arról sokszorosították a
lemezeket. Gyakran előfordult, hogy a felvételt vezető mérnök a szimfónia közepe táján
már látta, hogy vészesen fogy a hely a mesterlemezen, és vadul jelezni kezdett a
karmesternek, hogy játsszanak gyorsabban, mert elfogy a lemez. Így az előadás tempója a
felvétel vége felé egyre gyorsult.
Alighanem mindenki számára világos, hogy ez a két történet miért tartozik össze.
Valahányszor ezt a példát egyetemi előadáson elmeséltem, akadt valaki, aki felkiáltott,
hogy „ez pont ugyanaz, mint amikor vizsgára készülök”. Ezen sem lepődött vagy ütközött
meg senki. Szinte biztos, hogy ugyanebbe a kategóriába tartozik az a vicc is, amikor a
nagymama azt mondja, hogy azért kötök ilyen viharos sebességgel, mert félek, hogy
elfogy a fonal.
Egy sémához tartoznak mindezek a dolgok? Ha igen, ez a séma nem egy szó vagy
kifejezés köré csoportosul, hanem valami bonyolultabb, de egészében jól ismert
gondolati komplexumot foglal össze. Az is lehet, hogy több, egymáshoz szorosan kötődő
sémáról van szó. Az is lehet, hogy van, akiben ez az egész csokor egyetlen sémát fed le, és
van, akiben nem. De ha ez a néhány történet nem eleve kész sémákat érintene, akkor az
utolsó példa nem lehetne vicc, mivel nem tudna egyszerre csak más szempontot
megvillantani, nem változtatna bennünk hirtelen vonatkoztatási rendszert.

SÉMAFOGALMAK KAVALKÁDJA

A pszichológia egyes részterületeinek kutatói rendre megalkották saját külön bejáratú

fogalmaikat azokra a kognitív egységekre, amelyek a gondolkodás általuk vizsgált
szerveződését testesítik meg. Csak ízelítőül, részletes definíciók nélkül felsorolunk
néhány, a szakirodalomban rendszeresen felbukkanó kifejezést a már említetteken kívül:
keret, vázlat, forgatókönyv, szemantikus emlékezeti egység, információtömb, kognitív
struktúra, gondolkodási stratégia, sematikus anticipáció, sablon, mintasablon, toposz,
sztereotípia, prototípus, elemi jelenet, templát, pattern, kötött asszociáció stb. De
kiegészíthetjük ezt a sort még jó néhány, ugyanerre a séma-sémára vonatkozó
hétköznapi kifejezéssel is: mesterfogás, trükk, fortély, poén, alapvicc. A tudományos
fogalmak azután a különféle elemzési szempontok szerint osztódással szaporodni
kezdtek: beszélnek epizodikus, orientációs, procedurális, percepciós, történeti,
dinamikus, relációs, analitikus, szintetikus, oksági, valamint személyiség-, szerep-,
szöveg-, predikátum- stb. sémákról.
Ez a rengeteg sémafogalom inkább az állatok világának színességét bemutató nagy
Brehm-könyvre emlékeztet, mint egy, a gondolkodás alapvető mechanizmusait kutató
elméletre. A sokféle fogalom között összességében több a hasonlóság, mint a különbség.
Mégis, egy ilyenfajta leíró rendszerezés ugyanúgy elősegítheti az életben előforduló
gondolkodási jelenségek azonosítását, mint ahogy a biológia nagy leíró rendszerei
elősegítették az újonnan felfedezett állat- és növényfajok azonosítását.
Darwin felismerése forradalmian új szempontot adott a biológiának, és alapvetően
megváltoztatta szemléletünket. Ezzel együtt, a szigorúan leíró jellegű, sokféle bonyolult
szempont szerint osztályozó rendszerek sem váltak fölöslegessé. Mindennapi
növényazonosító munkájukhoz a botanikusok máig is inkább Linné rendszerére
alapoznak, mint a mélyebb összefüggéseket feltáró, de az egyes felszíni jellemzőket
gyakran összemosó fejlődéstani rendszerre.

AZ EMBER MINT INFORMÁCIÓÁTVIVŐ BERENDEZÉS

A pszichológia úgynevezett kognitív irányzata sokféle modellt felállított az emberi

gondolkodás, emlékezés, problémamegoldás leírására. Ezek között olyan is volt, amely
megkísérelte az embert úgy vizsgálni, mint egyfajta speciális információátvivő
berendezést. Akár annak is tekinthető, hiszen képes információt továbbítani. A modell
tehát nem abszurd, ráadásul az ilyenfajta berendezésekről a műszaki tudományok beható
ismereteket szereztek. Hátha ezek alapján az emberi információfeldolgozás jelenségeibe
is mélyebb bepillantást nyerhetünk.
Logikus kiindulás volt, hogy először is megmérjék az ember információátvivő
kapacitását, ugyanúgy, ahogy megmérhetjük egy telefonvonalét vagy egy távközlési
műholdét. Vizsgáljuk meg, hogy adott idő alatt mennyi információt képes az ember
átvinni (visszamondani a kísérletvezetőnek, vagy kódolni a megfelelő gombok
lenyomásával). George Armitraj Miller váratlan jelenségekkel találkozott, amikor ezeket
a méréseket elvégezte.
Ha szép lassan mondunk három szót, azt az emberek könnyen vissza tudják mondani.
Négyet is, ötöt is. Tizenkettőt már nem. Valahol hét körül van a határ. Ebben eddig nincs
semmi különös, ez csak egy küszöbszám megállapítása. Az már érdekesebb, hogy ez a
küszöbszám tág határok között függetlennek bizonyult attól, hogy az egyes szavakat
milyen időközönként mondjuk. Akkor is körülbelül hét szót tud az ember
visszamondani, ha egy másodpercenként mondjuk a szavakat, és akkor is, ha három
másodpercenként. Hasonló küszöbszámot kaptak akkor is, ha nem szavakat, hanem más
ingereket – különböző magasságú hangokat, színeket, szagokat – kellett megjegyezni.
Ha tehát az embert információátvivő berendezésként akarjuk vizsgálni, akkor egy
eléggé speciális felépítésű szerkezetet kell elképzelnünk. A szerkezetben van valami
olyasmi, amit a műszaki berendezésekben puffertárolónak neveznek. Ott egy ilyen
egységet általában a különböző sebességű készülékek közötti adatátvitel elősegítésére
használnak. A pufferbe egyszerre betölthető adott mennyiségű információ, és így nem
kell a gyors számítógépnek kivárnia, amíg a lassú egységek átviszik (például:
kinyomtatják) az összes információt. A puffertároló kapacitása természetesen véges. Ha
túltöltik, az információ egy része elvész.

A BŰVÖS HETES SZÁM

A pufferanalógia nem teljes értékű. Az embernek ez a pufferszerű tárolója nem úgy

működik, mint például a számítógépeké. Ha már kiderült, hogy a puffer
befogadóképessége többféle egyszerű ingerre is körülbelül hétegységnyi (egyébként
meglepően alacsony), felmerült a kérdés, hogy ez a kapacitáskorlát hét darab mire is
vonatkozik?
Ha nem teljes szavakat mondunk a kísérleti személyeknek, hanem csak értelmetlen
szótagokat, esetleg betűket, akkor is stabilan hét körül van az említett küszöbszám. Sőt,
ha továbbmegyünk, és jól ismert szókapcsolatokat vagy akár szállóigéket mondatunk
vissza, akkor is. Tehát egyszerre körülbelül ugyanannyit tudunk fejben tartani betűkből
(H, S, U, K, M, P, I stb.), szavakból (asztal, Duna, pongyola, zsiráf stb.) és jól ismert
mondatokból („Lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés”; „Ég a napmelegtől a kopár szik
sarja”; „Ember, küzdj és bízva bízzál” stb.). Furcsa jelenség, hiszen a hét jól ismert
mondat több tucat szót, illetve néhány száz betűt is tartalmazhat.
Ez a jelenség ugyan ellentmond a pufferanalógiának, de nagyon is egybevág azzal az
észrevétellel, hogy csak olyan dolgokat vagyunk képesek észlelni, amelyek megfelelnek
meglévő kognitív sémáinknak. Valóban, az eredmények azt mutatják, hogy ebbe a
pufferbe hét olyan egység tud belekerülni, amely meglévő sémáinkhoz kötődik. A
számítógépes analógiával kifejezve: nem egyszerű adatátvitelről van szó, hanem meglévő
sémáink a puffer feltöltését is vezérlik. Sőt, a puffer befogadóképessége attól is függ,
hogy az adott pillanatban miféle kész kognitív sémáink vannak.

A RÖVID ÉS A HOSSZÚ TÁVÚ MEMÓRIA

A meglévő sémák persze jelen vannak a fejünkben. Láttuk ugyan, hogy folyamatosan
változnak, alakulnak, de lényeges vonásaik hosszabb időn keresztül megmaradnak.
Ezeknek a sémáknak a tárházát nevezzük hosszú távú memóriának, rövidítve HTM-nek.
A puffert pedig, amely akár a külvilágból, akár a HTM-ből fel tud venni információkat,
rövid távú memóriának, rövidítve RTM-nek nevezzük. Az RTM-ben tárolt adatok csak
addig állnak rendelkezésünkre, amíg tudatosan figyelmet fordítunk rájuk. Ha másfelé
fordul a figyelmünk, vagy például elalszunk, azokat az információkat, amelyeket csak az
RTM-ben tároltunk, elveszítjük, elfelejtjük.
Nem tudjuk pontosan, hogy a rövid távú memóriában meglevő információkat hogyan
jegyezhetjük meg hosszabb időre; hogyan jutnak ezek a hosszú távú memóriába. Sem
biológiai, sem pszichológiai szinten nem ismerjük ezeket a folyamatokat eléggé
részletesen. Pszichológiai szinten talán leginkább úgy képzelhetjük ezt el, hogy bizonyos
idő alatt az RTM-ben megragadott információ valamelyik, a HTM-ben meglévő séma
részévé válhat, vagy ott külön sémát alakíthat ki.

Ezt az elképzelést többféle kísérleti eredmény is alátámasztja, bár egzakt módon egyik
sem bizonyítja. Ha azonnal vagy rövid időn belül kérdezzük vissza az adott
információkat, a kísérleti alanyok általában nagy pontossággal vissza tudják mondani.
Hosszabb idő elteltével a visszaadott információ általában többé-kevésbé eltorzul.
Elképzelésünk ezt a jelenséget jól magyarázza, hiszen sémáink folyamatosan változnak,
legutoljára éppen az adott információ okozott kisebb változásokat. Rövid idő elteltével
még jó eséllyel nem változott tovább a séma, amelynek az információ része lett (vagy
esetleg éppen ez az információ változtat rajta utoljára); hosszabb idő után a változás már
valószínűbb.
A HTM-ben való rögzítéshez időre van szükség. Ez olyanfajta kísérletekkel
bizonyítható, amelyek során adott ideig bemutatjuk a megjegyzendő elemeket, majd
olyan zavaró információt vagy feladatot adunk, amely az RTM-et garantáltan leköti
(például az unalmas emlékezetkísérlet közepén váratlanul bejön a laborba egy piros hajú,
krumpliorrú, bohócruhás ember, és trombitálni kezd). Ha 2-3 másodpercnél hamarabb
adjuk a zavaró feladatot, akkor a kísérleti személyek általában egyáltalán nem tudják
megjegyezni a bemutatott dolgokat – már pár perc után sem tudják visszamondani. Ha a
zavaró feladatot csak 6-10 másodperccel a megjegyzendő dolgok bemutatása után adjuk,
akkor a kísérleti személyek pár perc után még általában mindenre tökéletesen
emlékeznek.
Az RTM befogadóképessége tehát körülbelül 7 információegység. A körülbelül szó itt
azt jelenti, hogy a legkülönbözőbb fajta kísérletekben ez a szám általában 7 plusz-mínusz
2-nek bizonyult. A helyzet persze nem ennyire egyszerű. Bonyolultabb fajta sémák
esetén inkább a mínusz kettő, egyszerű sémákból inkább a plusz kettő jön be. Ennek oka
lehet az is, hogy amikor egyszerű sémákkal kísérletezünk, például szavakkal vagy
betűkkel, akkor a kísérleti személynek lehetősége van arra, hogy az észlelés során
azonnal egy sémához csoportosítson két függetlennek szánt szót. Mivel a meglévő sémák
vezérlik az észlelést, erre lehetősége is van. Ha például szerepelt a megjegyzendő szavak
között az ablak és a zsiráf szó is, akkor amennyiben a kísérleti alany ismeri a képes
gyereklexikont, lehetősége van arra, hogy ezt a két szót egy sémába csoportosítsa, és így a
két szó már csak egy helyet foglal el az RTM-ből. Ezt az is mutatja, hogy az ilyen egy
sémába összevont szavakat a kísérleti személyek igen gyakran egymás után idézik fel
akkor is, ha a listában nem egymás után hangzottak el.
Ebből is látszik, hogy egészen pontos eredményeket nem várhatunk a kísérletektől,
hiszen nem tudjuk megmondani, miféle kész sémákat hozott a kísérleti személy magával
a laborba. Meglévő sémák szerinti csoportosításra utalhat, ha az alany más sorrendben
mondja vissza a szavakat, mint ahogy hallotta, de az ilyen jelenségek megfejtéséhez
szinte lehetetlen megbízható támpontot találni. Inkább az a meglepő, hogy a 7±2 törvény
mindennek ellenére meglehetősen stabilan működik.

A KÉTFÉLE MEMÓRIA MINT MODELL

Az RTM és a HTM fogalmának kialakításával megfogalmaztunk egyfajta elképzelést

emlékezetünk működési elvéről. Alkottunk magunknak egyfajta modellt, amelynek
alapján a továbbiakban értelmezni tudjuk az észlelés és az emlékezés jelenségeit. Más
megvilágításban látjuk például, miként kell egy magyarázatot úgy felépíteni, hogy az ne
legyen eleve követhetetlen, már pusztán az RTM kapacitáskorlátja miatt. Ugyanezért
nem vagyunk képesek felfogni a túlságosan bonyolult mondatokat sem.
A kétféle memóriára alapozott modell tipikusan a kognitív pszichológia sajátja. Sem a
műszaki analógiákból, sem az anatómia tényeiből nem juthatnánk el az ilyenfajta
információfeldolgozás feltételezéséig. Ellent sem mond nekik, de más szinten foglalkozik
az emlékezettel. Másra is használjuk: segítségével a kognitív pszichológia keretein belül
felmerülő problémákat próbáljuk megoldani.
Mint minden modellnek, ennek is korlátozott az érvényessége, még a kognitív
pszichológián belül is. Vannak olyan kísérleti eredmények, amelyek ennek a modellnek a
keretében nem magyarázhatók. Például helyezzünk tizenkét betűt egy négyszer hármas
téglalap mezőibe, és egy ideig mutassuk a kísérleti alanyoknak. Utána kérdezzük meg,
hogy milyen betűk voltak például a második sorban. Egy ilyen kérdésre a kísérleti
személyek gyakorlatilag mindig hibátlanul felelnek, akármelyik sorra is kérdezünk rá. Az
összes betűt viszont nem tudják felsorolni. Furcsa jelenség. Az még tökéletes
összhangban van eddigi elképzeléseinkkel, hogy tizenkét betűt már végképp nem tudnak
visszamondani. Az a jelenség viszont, hogy bármelyik négy betűt vissza tudják mondani,
de az összeset nem, már túlmutat a modellünkön. Ezt az eddigiek szerinti egyszerű
RTM– HTM-modell már nem magyarázza.
Az imént említett jelenség nem egyedi, sokféle ingerrel és csoportosító tényezővel
demonstrálható. Újabb feladvány: miként finomítsuk modellünket, hogy ezt a jelenséget
is magyarázza. Ennek megfelelően a kognitív pszichológia az emberi memória
működésére az eddig bemutatott elképzelésnél jóval bonyolultabb modelleket is
kialakított. Jelenlegi céljainknak azonban ez az egyszerű RTM–HTM-modell is megfelel.
Nagyon sokféle jelenséget magyaráz és jelez előre kielégítően, és valószínű, hogy
alapjaiban nem fog egyhamar megrendülni, akkor sem, ha sokféleképpen finomodik.
Lehet persze, hogy az RTM és a HTM fogalmának a sémafogalommal együtt idővel
ugyanaz lesz a sorsa, mint a flogiszton vagy az éter fogalmának. Kiderülhet, hogy más
alapvetőbb elvek, mechanizmusok járulékos kísérő jelenségei. Lehet, hogy
epifenoménnek bizonyulnak. Egyelőre azonban fogadjuk el őket használható
modellként, mivel ismereteink jelenlegi szintjén valóban azoknak bizonyulnak.
Még gyanúsabb a bűvös hetes szám. Ebben a modellben ez kétségkívül egy létező,
sokszorosan megmért, stabil paraméter. Modellünkben úgy kezeljük az RTM-et, mintha
igazi, fizikailag létező hét darab valami lenne, egy tényleges befogadóképesség,
kapacitáskorlát. Hét memóriahely, amelyet feltölthetünk, és ha kell, kiolvashatunk:
ennyi van, több nincs. Ha esetleg mégsem a hetes a helyes szám, akkor hat vagy nyolc.

EPIFENOMÉNEK

Lehetséges, hogy az anatómusok vagy a fiziológusok valamikor majd tényleg találnak hét
darab valamit az agyunkban, és kiderül, hogy az valójában az RTM. Ezt azonban nem
tartom valószínűnek. Nem azért, mert egy ilyen felfedezés beláthatatlan távlatokat
nyitna meg – mennyivel okosabbak lehetnénk, ha egy operációval még egyet-kettőt
melléjük ültethetnénk –, inkább azért, mert valószínűnek tartom, hogy ez a hetes szám,
ugyanúgy, mint maga az RTM, valóban epifenomén: gondolkodásunk szerveződésének
mellékes kísérőjelensége.
Egy példa ennek megvilágítására. A számítógép-hálózatokban előfordul egy kínos
jelenség, amelyet deadlocknak („halálos ölelésnek”) neveznek. A jelenség a következő. A
hálózat központi nagygépére rákötnek mondjuk 100 munkaállomást – úgysem
használják egyszerre mindet, és legyen mindenütt, ne kelljen keresgélni. Csakhogy
minden egyes állomás bekapcsolása lassítja a rendszert, méghozzá nem is arányosan. A
hálózat válaszideje egy bizonyos pontnál hirtelen emelkedni kezd. Mondjuk 43
bekapcsolt állomás esetén még mindenki kényelmesen tud dolgozni, de amint
bekapcsolnak egy 44-ik állomást is, mindenki számára elviselhetetlenül hosszú lesz a
válaszidő. (Nekem például teljesen mindegy, hogy a gép, amelyen ezt a könyvet írom, egy
ezred vagy egy milliomod másodpercenként képes egy-egy új leütést befogadni, de
elviselhetetlennek érezném, ha erre csak fél másodpercenként lenne képes.)
Jogosan megállapíthatjuk, hogy ennek a rendszernek a kapacitása 43 munkaállomás,
de sehol a rendszerben nincs olyan közvetlen fizikai egység vagy paraméter, amely ezért
a számért felelős lenne. Különben már régen kicserélték volna azt 100-ra. A 43-as szám
az egész rendszer teljes felépítéséből ered, és annak nem egy bizonyos része okozza. Nem
is pontosan 43-ra tervezték. Az egész rendszer megtervezésénél bonyolultabb
tudományos kutatási feladat lett volna előre pontosan kiszámítani, hogy mennyi lesz
majd végül a deadlock határa.
A hálózat igazi, teljes megértéséhez persze az összes tervezési elvét, sőt
felhasználóinak bizonyos biológiai és pszichológiai tulajdonságait is pontosan érteni
kellene, és mindennek csupán epifenoménje lenne a 43-as szám, jóllehet még akkor is
roppant nehéz rejtvénynek bizonyulhat, hogy miért éppen ennyi. De a hálózat
funkcióinak, működtetésének, a körülötte kialakult szokásoknak a megértéséhez egy
igen mély szintig bőven elegendő, ha csak annyit tudunk, hogy a hálózat kapacitása
valamilyen (mondjuk fizikai) oknál fogva éppen 43, és több gépet nem bír el.
Még az az alaptény sem érdemtelen továbbgondolásra, hogy pont öt ujjunk van.
Születnek időnként hatujjú emberek, és ha ez annyival hatékonyabb lenne, már régen
elterjedt volna ez a mutáció. Az, hogy ujjaink száma éppen öt, valószínűleg egy magasabb
szerveződési elv, teljes mozgásrendszerünk mellékes következménye. Elképzelhető, hogy
ha csak négy ujjunk lenne, sokkal ügyetlenebbek lennénk, hat ujj koordinálásához pedig
az egész mozgató rendszernek kellene annyival komplexebbnek lennie, hogy sokkal
sérülékenyebbé, bizonytalanabbá válna. Ez így persze még nem tudományos érv: aki
akar, kereshet meggyőzőbb magyarázatokat.
Nem hiszek abban, hogy az itt felvázolt RTM–HTM-modell vagy annak valamilyen
finomított változata lesz a tudomány utolsó szava a gondolkodás vizsgálatában. Sőt,
meggyőződésem, hogy nem. Mégis, komoly haladásnak tartom ennek a modellnek a
kialakulását. Talán nem itt van a kulcs (lásd az Egymásba forduló ellentétek című fejezet
elején), de ebben a fényben már nemcsak vaktában lehet keresgélni.
 „Mindent le kell egyszerűsíteni
amennyire csak lehet, de nem jobban.”
ALBERT EINSTEIN
 A k o g n i t í v s é m ák m e n n y i s é g e

Hány kognitív séma lehet a fejünkben? Első ránézésre értelmetlennek látszik ilyen
konkrét, mennyiségi kérdést feltenni egy olyan fogalomról, amelyre eddig nem sikerült
produkálnunk sem egyértelmű, kézzelfogható példát, sem egzakt definíciót. Hogyan
lehetne megszámolni vagy akár csak megbecsülni, mennyi van abból, amiről nem is
tudjuk pontosan, hogy mi? A kérdés első ránézésre ugyanolyan, mint hogy hány angyal
fér el egy tű hegyén.
A helyzet nem ennyire reménytelen. A dolgoknak vannak következményeik, és ezek
alapján is megtudhatunk valamit. Eléggé pontosan meg tudjuk becsülni, hogy hány őzike
lakik egy erdőben akkor is, ha soha életünkben nem láttunk egyetlenegy eleven őzikét
sem. Elég, ha tudjuk, hogy az őzikék milyen gyakran ürítenek, és hogy bogyóik mennyi
idő alatt enyésznek el a természetben. Ennyi ismeret alapján már egy-két napi erdőjárás
után meglehetős pontossággal megmondhatjuk, hogy körülbelül hány őzike lakhat az
erdőben.

KIINDULÓ FELTÉTELEZÉSEK

Hogyan lelhetünk hát a sémák jelenlétének valamiféle megszámolható

következményeire? Három feltételezésből indulunk ki, és látni fogjuk, hogy szerencsés
esetben (egy jól megtervezett kísérlet keretében) már ennyi is elegendő lehet ahhoz,
hogy a sémák mennyiségére közelítő kvantitatív becslést adjunk.

A  – Az RTM-ben csak olyan séma tárolható, amelynek megfelelő séma a HTM-
ben már korábban létezik.
B  – Az RTM-ben egyszerre legfeljebb hét séma tárolható.
C  – Ahhoz, hogy az RTM-ben tárolt sémákat hosszabb időre megjegyezzük,
bizonyos minimális időnek el kell telnie.

A B és a C feltételezések érvényességét a korábbiakban már elemeztük. Az A

feltételezést tekinthetjük a séma fogalmának egyfajta definíciójának: séma az, amit az
RTM-ben meg tudunk ragadni. Sok jel mutat arra, hogy az RTM-ben valóban teljes
sémák tárolódnak. Ez az elképzelés különféle tanulási, felismerési és felidézési kísérletek
eredményeire ad egységes magyarázatot.
Az B feltételben már nincs szó arról, hogy a sémák folyton változnak. Lehet, hogy a
séma attól, hogy bekerül az RTM-be, bizonyos esetekben módosul is a HTM-ben. A
következőkben azonban csak egy pillanatnyi állapotot akarunk elcsípni, így azzal nem
kell foglalkoznunk, hogy mi történik a sémákkal az előző vagy a következő pillanatokban.
Feltehetőleg radikális változás nem következik be nagyon gyorsan, különösen nem a
sémák mennyiségében.
Az RTM-ben tárolt sémák együtt előzőleg nem alkottak külön sémát, hiszen akkor nem
kellett volna az RTM-et több sémával terhelni, elég lett volna azzal az eggyel. Ha
bizonyos sémák sokszor fordulnak elő együtt az RTM-ben, akkor az együttes (vagy annak
egy része) önálló sémává is válhat. Így aztán egészen bonyolult szerkezetű sémák is
kialakulhatnak. De ebben a pillanatban még nem a sémák jellege, szerkezete,
egyszerűsége vagy bonyolultsága érdekel minket, hanem kizárólag csak a darabszámuk.

FELIDÉZÉSI KÍSÉRLET SAKKOZÓKKAL

Most azt a kérdést fogjuk megvizsgálni, vajon hányféle sakkal kapcsolatos séma lehet egy
sakkozó fejében. Több oka is van, hogy éppen sakkozókat vizsgálunk. Az egyik, hogy a
versenyeredmények alapján aránylag megbízhatóan megítélhetjük, milyen szinten
tudnak a vizsgált személyek sakkozni. A jobb sakkozó várhatóan több sakkal kapcsolatos
sémát hoz magával a laboratóriumba. Másfelől a sakk eléggé egzakt terület ahhoz, hogy
jól körül lehessen írni egy-egy kísérleti feladat jelentését, és eléggé bonyolult, hogy
legyenek igazi mesterei, akik a normál halandóknál sokszorta jobban játszanak. A
harmadik ok az, hogy a sakkozni tudás viszonylag jól különválik az egyéb jártasságoktól,
és a sakkal kapcsolatos vizsgálatok jól általánosítható eredményeket adtak, amelyek
alapján a sakk speciális területén messze túlmutató következtetéseket tudunk levonni.
Képzeljük el a következő kísérletet. A kísérleti személyeknek 2-3 másodpercig
mutatunk egy sakkállást, például képernyőre vetítjük. Utána egy pillanatra egy kusza
ábrát is felvillantunk. Így az alany nem tudja megtartani és felhasználni a kivetített kép
benne megmaradó utóképét, de nem is felejti el azonnal azt, ami az RTM-jében
megmaradt, mivel a felvillantott kusza ábrában nincs semmi megjegyeznivaló. Ezután
megkérjük őt, hogy rekonstruálja egy üres sakktáblán a látott állást. Ez a kísérletfajta a
klasszikus felidézési kísérlet, amelynek értelmezéséhez az RTM–HTM-modell új
perspektívát kínált.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy a felidézési kísérlet feltételei mellett a vizsgált
személy tökéletesen, hibátlanul képes rekonstruálni minden sakkállást. Gondoljuk meg,
hogy mi következne ebből az általa ismert sémák mennyiségére.
Az alany a rekonstrukciót kizárólag az RTM-jében megragadott sémák alapján
végezhette, mivel a bemutatási idő rövidsége miatt a HTM-ben a zavaró ábra
felvillantásáig semmit sem tudott rögzíteni, és utána is legfeljebb csak azt, ami az RTM-
jében megvolt, mert újabb információt már nem kapott. (Itt használjuk ki a C feltételt.)
Az RTM-ben megragadott sémák kiválasztását befolyásolhatták ugyan a HTM sémái, de a
lényeg az, hogy a HTM-ben ennyi idő alatt új információ nem tárolódhatott.
Az RTM-ben legfeljebb hét séma lehetett – itt alkalmazzuk a B feltételt –, tehát
elképzelt alanyunknak maximum hét séma elég volt ahhoz, hogy a rekonstrukciót
tökéletesen elvégezze. Ebből következik, hogy alanyunknak legalább annyi séma kell
hogy legyen a HTM-jében, hogy azokból minden elképzelhető sakkálláshoz jusson
különböző hetes csapat. (Itt élünk az A feltétellel: az RTM működését összekapcsoljuk a
HTM meglévő sémáival.) Ha az elképzelt alanynak csak kevesebb sémája lenne a HTM-
jében, mint ahány sakkállás létezik, akkor létezne két különböző sakkállás, amelyhez
nem jut két különböző séma-hetes. E két állás valamelyikének a rekonstruálását az alany
szükségképpen elhibázná, mert a rekonstruálás során képtelen lenne különbséget tenni a
két állás között.
Annak a számnak tehát, ahányféleképpen kiválaszthatunk legfeljebb hét sémát az
alany HTM-jében meglévő sémák közül, nagyobbnak kell lennie az összes lehetséges
sakkállások számánál.

EGY EGYSZERŰ MATEMATIKAI EGYENLŐTLENSÉG

„Ezért minden önkínzás, ének” – szokta volt Adyt idézni Turán professzor, amikor egy
bonyolultabb matematikai gondolatmenettel nyugvópontra jutott: túl volt a nehezén, és
már csak lecsapnia kellett a feldobott labdákat. Az iménti észrevétel is nyugvópont: talán
még nem látszik belőle semmi kézzelfogható, de túl vagyunk a nehezén. Olyan
egyenlőtlenséghez jutottunk, amelynek egyik oldala csak az alany által ismert sémák
számától függ, a másik oldala pedig annyi, ahányféle sakkállás létezik, azaz egy konstans
szám, amelynek konkrét értékét persze még ki kell számítanunk. A gyakorlati számolás
egyszerűsítése végett tegyünk meg még egy észrevételt: Az előző szakasz utolsó
mondatában azt mondtuk, hogy „legfeljebb hetet”, mert figyelembe kellett vennünk azt a
lehetőséget is, hogy némelyik sakkállást esetleg kevesebb mint hét séma segítségével is
fel tudja idézni képzeletbeli kísérleti személyünk. A hat vagy még kevesebb sémából álló
sémacsoportoknak az összmennyisége azonban elenyészően kevés azokéhoz képest,
amelyek pontosan hét sémából állnak. Ezért gyakorlatilag csak nagyon kis hibát
követünk el a most következő becslési eljárásban, ha az előző szakasz utolsó mondatában
a „legfeljebb hetet” kifejezést egyszerűen a „hetet” kifejezéssel helyettesítjük.
Annak a számnak, ahány különböző módon kiválaszthatunk a képzeletbeli sakkozónk
fejében meglévő kognitív sémák közül hét különböző darabot, nagyobbnak kell lennie az
összes olyan sakkállások számánál, amelyek egy valódi sakkpartiban elő is fordulhatnak.
Sok ember egy képletből többet megért, mint ezer szóból, ezért ez egyetlen alkalommal
fogalmazzuk meg eddigi gondolatmenetünk eredményét egy matematikai képlet
formájában is:
 Itt az N a tökéletesen rekonstruáló alany HTM-jében meglévő sémák száma, az M
pedig az összes szóba jöhető sakkállások száma. Hogy hányféle sakkállás létezhet,
többféleképpen is felbecsülhető. Ha minden szabálytalan állást is figyelembe veszünk,
akkor csupán azt kell kiszámítani, hogy a 32 sakkfigurát (vagy közülük csak néhányat)
hányféle módon tehetjük fel a táblára. Ez csillagászati szám, de meghatározása elvi
nehézséget nem okoz. Hamarosan ki fog azonban derülni, hogy az iménti képlet jobb
oldalán álló M szám valójában nem az összes létező sakkállások mennyiségét kell hogy
jelentse, hanem csak azokét, amelyek egy tényleges, valódi játékosok által játszott
sakkjátszmában is előállhatnak. Ha csak a tényleges játszmákkal létrehozható
sakkállásokat akarjuk figyelembe venni, akkor ezek mennyiségének becslésére alkalmas
a 119. oldalon leírt módszer. A feladat tehát megoldható, és a következő szakaszban ezt
meg is fogjuk tenni.
Három kiindulási feltételezésünk tehát a felidézési feladat esetében elvileg lehetőséget
adhat arra, hogy legalábbis egy alsó becslést kaphassunk a vizsgált személy HTM-jében
meglévő sakkal kapcsolatos sémák mennyiségére. Azért mondtuk, hogy elvileg, mert
eddigi gondolatmenetünk csak akkor működik, ha a vizsgált személy minden sakkállást
képes helyesen rekonstruálni. A sakkozók vizsgálata pedig azért bizonyult különösen
szerencsésnek, mert ott ilyen teljesítményre kizárólag a nagymesterek voltak képesek,
bár ők is csak bizonyos esetekben.

SÉMASZÁMBECSLÉSEK

Két tényező játszott fontos szerepet abban, hogy a felidézési kísérlet alanyai milyen
sikerrel rekonstruálták a látott állást. Az egyik tényező a vizsgált személy sakktudása
volt, a másik pedig az, hogy milyen típusú állást mutattak. Mesterek játszmáiból vett
állás esetén nagyon egyértelmű összefüggés volt a vizsgált személyek sakktudása és a
rekonstrukció minősége között. Ebben az esetben a nagymesterek gyakorlatilag 100%-
osan hibátlanul idézték fel az állást. Amatőr játszmákból vett állások esetén is minél
erősebb játékos volt a vizsgált személy, annál jobb teljesítményt nyújtott a felidézésben.
Ilyen esetekben azonban még a nagymesterek is hibáztak időnként.
Ilyenkor már a kapott eredmények is vezetik a kutatókat, akik megkísérelték a
körülményeket még szélsőségesebbé tenni. Olyan kísérleteket is végeztek, amelyekben a
vizsgált személyektől teljesen értelmetlen sakkállások rekonstruálását kérték. Ezekben
az állásokban ugyanannyi figura szerepelt, mint az értelmesekben, de azt, hogy melyik
figura hol helyezkedjen el a táblán, egy dobókocka segítségével döntötték el. Csak arra
ügyeltek, hogy a pozíció ne ellenkezzen a sakk szabályaival, például ne legyen gyalog az
első sorban. Nos, ezekben a kísérletekben semmiféle különbség nem mutatkozott a
különböző erősségű sakkozók rekonstrukciós teljesítménye között. A nagymesterek és a
gyenge amatőrök egyaránt körülbelül hét figurát voltak képesek helyesen felidézni.
Ismét előbukkant a „bűvös” hetes szám. Az értelmetlen állásokban az RTM által
megragadható sémák a nagymester számára sem lehettek mások, mint maguk a konkrét
figurák. Mesterjátszmából vett állások esetén az állás logikájából adódóan nagy
szerkezeteket lehet egyetlen sémával megragadni, különösen a hozzáértő nagymesterek
számára. Közbülső helyzetet jelentenek az amatőr játszmákból vett állások. A mester
játékában minden figurának helye, szerepe, jelentése van. Az amatőrjátszmákban
gyakori, hogy némelyik figura konkrét helyzete indifferens.
Induljunk ki abból, hogy ha csak a mesterjátszmák bemutatására korlátozzuk a
kísérletet, akkor a nagymesterek (de csakis ők) úgy viselkednek, mint korábbi, elképzelt
kísérleti személyünk: minden állást képesek tökéletesen felidézni. (A rend kedvéért
megemlítjük, hogy a kísérletek középjátékbeli állásokra vonatkoztak, és általában
körülbelül 20–25 figurát tartalmaztak.) Ahhoz, hogy a nagymesterek által ismert sémák
mennyiségére a bemutatott gondolatmenet alsó becslést adjon, már csak azt kellene
tudnunk, hogy hányféle mesterjátszmaállás létezhet.
Ehhez két dolgot kellene tudnunk: egyrészt, hogy hány lépésből áll egy sakkjátszma,
másrészt, hogy egy-egy lépésben átlagosan hányféle lépést tart egy mester az ő szintjén is
megjátszhatónak. Az első kérdésre könnyű válaszolni: tudjuk, hogy a kísérletekben
bemutatott állások 20–25 lépéspár, azaz 40–50 egyedi lépés után jöttek létre. A második
kérdést legegyszerűbb, ha az illetékesektől kérdezzük meg. A mesterek egy-egy állásban
átlagosan 1,8–2 lépést ítélnek értelmesen játszhatónak. Némelyik állásban többet,
némelyikben csak egyet, de az átlag ennyi. (Érdekes, hogy még erős amatőrök is egy-egy
állásban lényegesen több, átlagosan 4–5-féle lépést ítélnek potenciálisan játszhatónak.)
Ezek alapján már csak a konkrét számolás marad hátra. Akinek van kedve hozzá,
szórakozásból, elmetornaként vagy a mélyebb megértés céljából csinálja végig, nem
különösebben nehéz. Eredményként azt kapjuk, hogy a nagymesterek legalább néhány
ezer sémát ismernek. Ez a becslés a módszerből adódóan garantáltan alsó becslés,
méghozzá durván az. A számolásban ugyanis feltételeztük, hogy bármelyik hét séma
alkalmas lehet egy sakkállás felidézésére. Ez nyilván nincs így, hiszen például csupán a
világos királyállás jellegzetességeire ismerhet az ember jó néhány sémát, amelyek közül
egy adott állás esetén nyilván csak egy aktivizálódhat.
Számításainkban feltételeztük, hogy mindegyik séma egyforma gyakorisággal fordul
elő a rekonstrukciók során, és ez még az előzőnél is fontosabb pontatlanság. A sémák
előfordulási gyakoriságaira valami realisztikusabb feltételezést adhatunk, figyelembe
véve azt a kézenfekvő tényt, hogy vannak gyakoribb és ritkább sakksémák, mint ahogy
vannak gyakrabban és ritkábban használt szavak. Ilyenfajta feltételekkel a számolás jóval
bonyolultabb matematikai apparátust igényel, de megoldható. Eredményként a sémák
mennyiségére közel egy nagyságrenddel magasabb becslést kapunk. Ez természetesen
már nem garantáltan alsó becslés, de az előző bekezdésben említett szempont miatt
valószínűleg még mindig az.
Mindezek alapján reálisnak látszik, ha a sakknagymester által ismert sémák számát
néhány tízezerre becsüljük, nagyjából 50 000 és 100 000 közé.
MÁS TERÜLETEK NAGYMESTEREI

A sakkal kapcsolatos vizsgálatokat a Nobel-díjas közgazdász, Herbert A. Simon

kezdeményezte 1973-ban. Simon az emberi döntéshozatal mechanizmusait kutatta (és
azok hatását a közgazdasági döntésekre), és vizsgálataihoz modellként elemezte a
sakkozók döntéseit. A gondolatmenet alapjainak felfedezését az a szerencsés körülmény
tette lehetővé, hogy a sakk esetében a legjobb játékosok, és csakis ők, már képesek a 100
százalékos felidézésre. Bonyolultabb matematikai eszközökkel abban az esetben is
kaphatunk használható becsléseket, ha a felidézés nem 100 százalékos, mint például a
közepes sakkozóknál. Az alacsonyabb szintű sakkozókra kapott becsléseket A kognitív
sémák működése című fejezetben ismertetjük, ahol egy más elveken alapuló módszert is
be fogunk mutatni a sémák mennyiségének becslésére.
Gondolatmenetünk a sémaszám becslésére más szakterületek esetében is
eredményesen alkalmazható. Három kiinduló feltételezésünk (lényegében az RTM–
HTM-modell) bármilyen szakterület esetében érvényes, és a felidézési feladat esetében is
teljesen esetleges, hogy éppen sakkállásokat mutattunk. A leglényegesebb (ám nem
könnyen biztosítható) mozzanat az, hogy a reálisan szóba jövő, bemutatásra alkalmas
objektumok teljes mennyisége megsaccolható legyen. Más szavakkal: ahhoz, hogy
gondolatmenetünk működjön más szakterületeken is, mindenképpen szükséges, hogy az
adott területen végzett felidézési kísérlet esetére a képletünkben szereplő M szám
ténylegesen meghatározható vagy legalábbis jól becsülhető legyen. Ez táblás játékok
esetén általában nem okoz áthidalhatatlan nehézséget, más szakterületek vizsgálatakor
viszont (például filmjelenetek vagy dallamok esetén) a becslés nehéz vagy akár
megoldhatatlan lehet. A japán go játék esetében a sémák számára a sakkhoz hasonló
eredményeket kapunk, bár ebben a játékban még a nagymesterek sem képesek egy
bonyolult állást százszázalékosan rekonstruálni. A go játékban az M szám lényegesen
nagyobb, mint a sakkban, az N számra kapott becslés mégis nagyjából azonos azzal, amit
a sakk esetében kapunk, mert a felidézési teljesítmény viszont alacsonyabb.
A nagymesterek által ismert sémák mennyiségére kapott becslés nagyjából megegyezik
a legkiválóbb irodalmárok által használt szavak és fordulatok számával, azt is jó néhány
tízezerre becsülik. Ugyanebbe a nagyságrendbe esik a kínai írás teljes jelkészletének a
mennyisége is: körülbelül 80 000 jel. Csak a kínai írás legnagyobb szakértői –
mondhatjuk, nagymesterei – ismerik és tudják aktívan használni az összes jel nagy
részét. A legjobb entomológusok (a rovartan szakértői) körülbelül 50 000 rovarfajtát
ismernek. Valószínűleg az egyes rovarok is egy-egy bonyolult sémát jelentenek az
entomológia nagymestere számára. A növénytan részterületeinek szakértőivel is hasonló
a helyzet.
Ezek a nagyságrendi hasonlóságok mindenesetre feltűnőek. Lehetnek pusztán a
véletlen játékai, sőt akár számmisztikának is tekinthetők. Mégis eléggé hihetőnek látszik
az az általánosítás, hogy a legtöbb szakmában a nagymesteri szint eléréséhez több
tízezernyi séma ismeretére van szükség.
 „A laikus fejében sok lehetőség
kínálkozik, a mesterében csak kevés.”
SHUNRYU SUZUKI
 A k o g n i t í v s é m ák m ű k ö d é s e

Modellünk arra alkalmasnak bizonyult, hogy a sémák mennyiségére becslést adjunk, de

arról, hogy mifélék lehetnek ezek a sémák, vajmi keveset mond. De ebben nincs semmi
meglepő, hiszen minden modell szükségszerűen egyszerűsít, a jelenségeknek csak
néhány lényeges vonását képes megragadni. Esztétikai szempontból viszont eléggé
elegáns: a HTM–RTM-elképzelés legegyszerűbb alapváltozatára épít, és összesen három,
meglehetősen indokolt és nem is bonyolult alapfeltételezésből, mondjuk így: axiómából
indul ki.
Az axiómákról hétköznapi szemléletünkkel hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy
megfellebbezhetetlen, garantáltan érvényes sarkigazságok, pedig nem ez a lényegük. Az
axiómák valóban sarkigazságok egy-egy tudományos elméletben, de ettől még lehetnek
tévesek. Arra használjuk őket, hogy legyen miből kiindulni: legyen néhány olyan
biztos támpontunk, amelyeket a gondolkodás, az elemzés, a vita során nem
kérdőjelezünk meg. Ne kelljen mindig a kályhához visszatérni, tudjunk haladni egy úton.
Később, amikor már látjuk, hogy merre vezet az út, esetleg visszatérhetünk a kiinduló
axiómák felülvizsgálatára is.
Már eddigi eredményeink is érdekesek és gyakorlatilag is alkalmazhatóak, például a
mesterséges intelligencia rendszereket fejlesztő mérnök jobban tudja tervezni a rá váró
munkát, felmérni annak várható mennyiségét, tudhatja, hogy egy nagymestertudású
rendszer megalkotásához több tízezer séma kidolgozására és rendszerbe szervezésére
kell felkészülnie, függetlenül attól, hogy milyen konkrét szakterületre készíti a rendszert.
Ezzel együtt, a mesterséges intelligencia számára is kínosan kevés, ha csupán annyit
mondunk, hogy néhány tízezer valaminek a megtervezésére és összeszervezésére kell
felkészülnie, és arról meg sem kísérlünk közelebbit megtudni, hogy miféle dolog lehet ez
a néhány tízezer valami.
Akár létező, fizikailag megfogható egységek a sémák, akár nem, ismereteinknek
jelenlegi szintjén a leghelyesebb, ha úgy kezeljük őket, mintha valóban önállóan létező
dolgok lennének. Ettől még valahol, tudatunk egy mélyebb szintjén, elképzelhetőnek
tarthatjuk, hogy a sémák is pusztán epifenoménjei gondolkodásunk mélyebb működési
elveinek, hasonlóképpen ahhoz, mint ahogy korábban ugyanezt az RTM-ről és a bűvös
hetes számról kifejtettük. Mégis, amíg nem szükséges, ne vegyünk fel olyan
hipotéziseket, amelyek gondolatmeneteink végigviteléhez nem feltétlenül szükségesek.
A SAKKOZÓK SÉMÁI

Herbert Simon és munkatársai eredetileg úgy képzelték, hogy az RTM-ben tárolt sémák
egyszerűen állásrészletek, kisebb-nagyobb jellegzetes szerkezetek, amelyek a
mesterjátszmákban gyakran fordulnak elő együtt. Ilyenek lehetnek például bizonyos
jellegzetes felállások a király védelmére, gyakran előforduló gyalogszerkezetek vagy
bizonyos, egymást tipikus módon támadó-védő figurák csoportjai. (Erre az elképzelésre
épült a MAPP program, amelyet hamarosan bemutatunk.)
Ez az egyszerű elképzelés a kognitív pszichológia sémafogalmának éppen a lényegét
kerüli meg. Mégis, egy jól meghatározott modell felépítésére ad lehetőséget, amelynek
működése vizsgálható és összevethető azzal, ahogyan az ember működik. Amennyiben a
modell teljesítménye bizonyos szempontokból kielégítő mértékben hasonlít az emberi
teljesítményekre, akkor megtudtuk, hogy az ember gondolkodásának ezek az aspektusai
ilyen egyszerű eszközökkel is jól modellezhetők.
A kognitív pszichológia szempontjából egy ilyen egyszerű modell nyilvánvalóan nem
lehet kielégítő. Itt nincs szó arról, hogy a sémák önmagukban is értelmes, jelentéssel
bíró egységek, sem arról, hogy a sémák belső szerkezete és egymás közötti szerveződése
egyaránt igen bonyolult lehet. Egy sakkállás valamely kiragadott részlete ugyanúgy nem
jelent semmit, mint egy-egy sakkfigura az adott állás környezetéből kiszakítva. A
sakkállás is több, mint a figurák vagy a tipikus állásrészletek összessége. Az állásnak
„lelke” van; a sakkozónak az egész állással kapcsolatban vannak elképzelései, tervei,
gondolatai. Játszik valamire, beleéli magát az ellenfél gondolatvilágába, támad és
védekezik. Egyszerre használ nagyon bonyolult és nagyon egyszerű sémákat.
Egy sakkgyalog sokféle összefüggésben szerepelhet sémáinkban. Bizonyos fajta
típusállásokban tudhatjuk, hogy az ilyenfajta játszmának általában az a fő témája, hogy
erősnek bizonyul-e egy gyalog vagy gyengének. Ilyenkor a gyalog egy bonyolult séma
része, ahol a séma nem egyszerű állásrészlet, hanem például egy megnyitás teljes
gondolatvilága, stratégiai tartalma is lehet. Más esetekben a gyalog szerepe mindössze
annyi, hogy előre kiszámíthatóan a nagy „adok-kapok” csata után egy gyaloggal többünk
marad, és a leegyszerűsödött állásban ennyi már elég lesz a győzelemhez. Ebben az
esetben a gyalogból csak a darabszáma számít, maga a figura. Itt a gyalog a lehető
legegyszerűbb sémaként szerepel a gondolatainkban.
A kezdő sakkozók is hamar megismerkednek olyan kifejezésekkel, mint „szicíliai
védelem” vagy „királycsel”. A kezdő számára ezek a fogalmak nagyon egyszerű sémákat
takarnak, bizonyos lépéssorozatokat a játszma elején. A nagymesterek számára ezek a
kifejezések sokkal bonyolultabb sémákat jelentenek: támadások és védekezések
típusterveit, az adott megnyitás gondolatvilágára jellemző eszméket. Ezek az eszmék,
miközben önmagukban is külön sémákat alkothatnak, egyidejűleg részei is az adott
megnyitás általános sémájának. A nagymester nemcsak mennyiségileg ismer több sémát,
mint az amatőr játékos, hanem sémái sokkal komplexebbek, és egymás közötti
szerveződésük is sokkal összetettebb. A nagymester sémái bonyolult kusza hierarchiákat
alkotnak.
A mennyiségi becsléshez használt modell ilyen finomságokat ugyan nem érintett, de
mindezeket ki sem zárta. A modellbe belefér olyan értelmezés, hogy az RTM-ben
megragadott hét séma között lehetnek nagyon bonyolultak és egészen egyszerűek is, és
mindezek akár egymást is értelmezhetik. A modell mögé akármilyen bonyolult kusza
hierarchiákat elképzelhetünk, a számítás gondolatmenete attól még működik: az
egyszerű és a bonyolult sémák együttes mennyiségére ad becslést, beleértve akár sémák
szerveződését kifejező metasémákat is.
Egy olyan egyszerű modell, amely a sakkozók kognitív sémáit a puszta
állásrészletekkel azonosítja, mindenképpen durván túlegyszerűsíti a dolgokat. Ennek
ellenére, már egy ilyen egyszerű modell is igen érdekes eredményeket szolgáltatott
pusztán azzal, hogy olyan kereteket adott, amelyben egy jól meghatározott utat
következetesen végig lehetett járni, érdekes problémákon lehetett gondolkozni, és meg
lehetett ismerni e modell erősségeit és korlátait. A következő három szakaszban
megvizsgáljuk, mire vezethet egy ilyen modell. Melyek azok a jelenségek a kognitív
sémák működésében, amelyekre ez a modell olyan kielégítő magyarázatokkal szolgál,
hogy bonyolultabb magyarázatot nem érdemes keresnünk, és melyek azok a jelenségek,
amelyek magyarázatához további kísérletek szükségesek valódi, élő emberekkel.

EGY KIHÍVÁS PROGRAMOZÓKNAK

A kognitív tudomány a kognitív pszichológia és a mesterséges intelligencia közös

problémáinak vizsgálatára kialakult külön tudományág lett. E tudomány szempontjából
így fogalmazhatjuk meg a feladatot a maga teljes általánosságában: a kihívás arról szól,
hogyan hajtassuk végre a számítógéppel A kognitív sémák működése című fejezetben
leírt, sakkállásokra vonatkozó felidézési feladatot. A számítógépes programozás szokásos
eszköztára számára persze ez a feladat teljesen érdektelen: ha egyszer bevittük a
memóriába a sakkállást, semmi ok nincs arra, hogy a gép később ne emlékezzen rá
tökéletesen. Mi azonban olyan programot szeretnénk kapni, amely oly módon képes
felidézni a sakkállásokat, hogy az összhangban legyen a sémákról és a memória
szerkezetéről szóló ismereteinkkel. Ezért fogalmazzuk meg a feladatot pontosabban.
A feladat három részből áll. Először is tanítsunk meg a számítógépnek bizonyos számú
sémát. Ezek a sémák lehetnek egyszerűen állásrészletek, de lehetnek akár mind külön-
külön programok is. Végül is egy program is csak egymás utáni utasítások halmaza, azaz
egy adathalmaz; kívülről nézve nem lehet megkülönböztetni, hogy egy adathalmaz
egyszerű állásrészleteket kódol vagy sokkal bonyolultabb összefüggéseket, olyasmiket,
amilyenekkel az igazi kognitív sémák is operálnak. Minden séma felfogható egy-egy
programnak is.
A feladat második része, hogy készítsünk olyan programot, amelyik a sakkállás
„érzékelését” végzi el. Láttuk: a percepció nem más, mint az RTM feltöltése néhány, már
ismert kognitív sémával. Ez a program tehát bemenő adatként kap egy sakkállást (persze
nem kép formájában, hanem alkalmasan kódolva), kimenő adatként pedig megnevez hét
sémát, illetve a sorszámukat.
A feladat harmadik része, hogy készítsünk egy rekonstruáló programot. Ennek a
programnak a bemenő adatait az érzékelő program által meghatározott hét szám alkotja.
Ezek mondják meg, hogy melyik hét séma-programot használhatjuk a felidézéshez. A
rekonstruáló program kimenő adatként kiad egy sakkállást. A rekonstruáló program
tehát már nem ismeri az eredeti állást, csak azt a hét számot, amelyet az érzékelő
program számára meghatározott. Olyan helyzetben van, mint a gondolkodásunk a
felidézési kísérletben: csak a hét séma áll rendelkezésére, más nem.
A feladat gyakorlatilag végtelen szabadságot engedélyez a programozónak abban,
milyen programokat írjon „sémák” gyanánt, milyen alapon válassza ki a kapott
sakkállásból a hét sémának megfelelő hét számot, és hogyan szervezze meg a kiválasztott
hét program együttműködését az állás rekonstruálására. A feladat első ránézésre túl
általánosnak látszik, de azonnal látni fogjuk, hogy mégsem az. A matematikában edzett
elme első gondolata nyilván az, hogy mivel csak véges sokféle sakkállás létezik, miért ne
lehetne minden állás egy-egy külön séma? Egyszer s mindenkorra megszámozhatjuk a
sakkállásokat. Ezután az „érzékelő” program megállapítja, hogy hányadik állást kapta, és
ezt az egyetlen számot adja át a rekonstruáló programnak (nem is kell hetet átadnia). A
rekonstruáló program pedig megkeresi, melyik sakkállás felel meg a kapott számnak, és
a megoldás biztosan tökéletes lesz. Ez természetesen egy lehetséges megoldása az eddig
elmondott feladatnak, csak csillagászati számú „sémára” van szükség hozzá. Azért tettem
idézőjelbe a séma szót, mert bár ezen az úton valóban megoldható a kitűzött feladat, de
ezek a sorszámok nyilván semmiféle hasonló tulajdonságokkal nem rendelkeznek, mint
az igazi kognitív sémák. Ezt a megoldást tehát valahogyan ki kell zárni.
Most áruljuk el, mi a kihívás lényege. Próbáljuk meg megoldani a feladatot úgy, hogy
minél kevesebb sémát használunk. Tehát a versenyfeladat a következő. Készítsünk egy
olyan programot, amely minden sakkálláshoz hozzárendel hét darab 1 és N közötti
számot (ez az „érzékelő” program), és egy olyan programot, amely e hét szám alapján
minél pontosabban rekonstruálni tudja a mesterjátszmából vett állásokat. Az nyeri a
versenyt, aki a legkisebb N értékkel el tudja érni, hogy a rekonstruált állás mindig
megegyezzen az eredeti állással.

A FELADAT JELENTŐSÉGE

Az utóbbi megfogalmazásban már nincs is szó sémákról, ebben a formában a feladat

egyszerű kódolási problémának látszik. Gyakorlatilag azonban mégis azt kötöttük ki,
hogy legfeljebb N fajta sémát használhatunk, hiszen az átadott hét szám mindegyike
kódolhat egy-egy külön alprogramot vagy állásrészletet. Az N-féle séma modellezi a
feladatban a HTM-et, a rekonstruáló programnak átadott hét szám pedig az RTM-et.
Azért engedtük meg, hogy a sémák ne feltétlenül csak egyszerű állásrészletek, hanem
akármilyen programok is lehessenek, hogy bármilyen bonyolult szerkezetű sémák is
kifejezhetők legyenek a feladat keretei között. Ha kognitív sémáink között igen komplex
szerkezetűek is vannak, ne kényszerítsük a feladat megoldóját egyszerű, előre
meghatározott típusú sémák – például csak állásrészletek – használatára. Akár a szicíliai
védelem teljes gondolatvilágát is beprogramozhatja egyetlenegy (igen hatékony) sémába,
ha tudja.
A feladat így már eléggé pontosan modellezi a felidézési kísérlet feltételeit. A
programozó gyakorlatilag végtelen szabadságot kap a három részfeladat megoldásának
módjában. Éppen ez az, aminek az igazi működéséről roppant keveset tudunk. A
nagymesterek körülbelül ötven-százezer sémát ismernek, és ennyivel képesek a tökéletes
rekonstruálásra. A feladat tehát ennyi séma segítségével biztosan megoldható, csak nem
tudjuk, hogyan. A következőkben vázolni fogjuk egy olyan program működését, amely
körülbelül 360 000 séma segítségével várhatóan képes lenne megoldani a feladatot – ez
egyelőre a legjobb eredmény. De biztosan létezik megoldás már néhány tízezer sémával
is, hiszen a sakknagymester ezt produkálja.
A feladat kitűzésében a legrafináltabb trükk az, hogy csak a mesterjátszmákból vett
állásokra vonatkozik. Ezért a tisztán csak matematikai elvek alapján ügyeskedő, tömör
kódokat használó programoknak nem sok esélyük van, mert ezek nem igazán képesek
kihasználni az értelmes sakkállások sajátosságait. Ezért a kitűzött feladat alapvetően
mesterséges intelligencia természetű. Nyilvánvaló pazarlás lenne olyan megoldást
készíteni, amely az értelmetlen állások rekonstruálására is képes, hiszen egy ilyen
program sok-sok nagyságrenddel több állás rekonstruálására lenne képes, mint amennyi
a feladatban egyáltalán felmerül. Az elképzelhető sakkállások abszolút többsége
értelmetlen.
Elvileg lehetséges, hogy az értelem közvetlen megragadása nélkül, pusztán
matematikai ügyeskedésekkel is megoldható a feladat, de ez nagyon valószínűtlen.
Kiszámítható, hogy ha az összes lehetséges sakkállásról (nemcsak az értelmesekről)
szólna a feladat, akkor sok milliárd sémára lenne szükség, kevesebb séma biztosan nem
lehetne elegendő a megoldáshoz.
A feladat nemcsak a mesterséges intelligencia, hanem a kognitív tudomány
érdeklődésére is jogosan tart számot, sőt éppen ez a terület fogalmazta meg. Ha nem
ilyenek lennének az elképzeléseink az RTM és a HTM működéséről, akkor nyilván
másként vetettük volna fel a problémát. Ennek a rekonstruáló-program-készítési
feladatnak minden jól működő megoldása automatikusan egyfajta sémaelméletnek is
felfogható. Lehet ugyan, hogy a megoldásban egészen furcsa dolgok játsszák a sémák
szerepét, például bonyolult matematikai konstrukciók vagy normál észjárásunk számára
tökéletesen idegen fogalmak, de sokkal valószínűbb, hogy a megoldásban a sémák
szerepét valami olyasmik fogják játszani, amik emlékeztetnek sémafogalmunkra. A
feladat éppen azért izgalmas kihívás, mert megoldásához valószínűleg nem bonyolult,
absztrakt matematikai konstrukciókon keresztül, hanem jól kitalált működési elvek
kialakításán át vezet az út.

A MAPP PROGRAM

Simon és Gilmartin programjában a sémák mind sakkállásrészletek. A program neve –

Memory Aided Pattern Perceiver: memóriával segített mintázatészlelő – azt fejezi ki,
hogy a szerzők egyben az emberi vizuális érzékelés modellezésére is törekedtek.
A MAPP program több száz olyan állásrészletet tartalmazott, amelyeket a szerzők
részben saját sakktudásuk, részben sakktankönyvek alapján jellegzetesnek, gyakran
előfordulónak ítéltek. Az állásrészletek meghatározása olyan sikeres volt, hogy a MAPP
jól modellezte a sakkozók szemének mozgását, amikor egy eléjük tett állást először
megvizsgálnak. A kísérleti alanyok szemmozgását bonyolult lézeres rendszerekkel vagy a
szemmozgató izmok játékát regisztráló elektródákkal lehet követni. A MAPP néha
másodperceken keresztül pontosan jelezte előre az alanyok szemmozgását.
Ettől persze még a MAPP a legkevésbé sem értette, hogy mi jár a kísérleti alanyok
fejében. Mégis, az a tény, hogy a MAPP program ennyire jól előre tudta jelezni az igazi
sakkozók szemmozgását, két dolgot is jelez: egyrészt, hogy a MAPP valóban kiváló
kognitív tudományos eredmény, mivel egy egyszerű modell képes nagy pontossággal
előre jelezni egy tényleges és bonyolult emberi funkciót, másrészt, hogy valószínűleg
ilyen egyszerű sémák is jelen vannak az igazi sakkozók gondolkodásában.
Lehetséges, hogy éppen ezek az egyszerű sémák készítik elő a terepet a bonyolultabbak
számára, amikor a sakkozó egyre inkább elmélyed a frissen megismert állás rejtelmeiben
– ezek az egyszerű sémák kerülhetnek be először az RTM-be, hogy aztán a sokkal
nagyobb kifejező erejű, komplexebb sémák vehessék át a helyüket. A felidézési feladat
kapcsán maguk a MAPP programmal nyert eredmények is utalnak arra, hogy az igazi
sakkozóknak minden bizonnyal vannak sokkal bonyolultabb és komplexebb kognitív
sémái is, mint a MAPP egyszerű állásrészletsémái.
A felidézési feladatnál a MAPP érzékelő komponense kikereste azt a hét sémát,
amelyek a felidézésre kapott sakkálláshoz leginkább illeszkedtek. A keresést egy
viszonylag bonyolult algoritmus végezte, mivel hét olyan sémát kellett találni, amelyek
nemcsak egyenként illeszkednek a legjobban az adott állás egyes részleteihez, hanem
együttesen a lehető legtöbb információt tartalmazzák az egész állásról. Valójában ez az
algoritmus volt az, amely oly eredményesnek bizonyult az igazi sakkozók
szemmozgásának előrejelzésében – és ez a tény önmagában is jelzi az egész MAPP
modell erejét. Miután megtörtént a „percepció”, a rekonstruáló program megkapta a hét
percipiált „sémát”, és ezt a hét állásrészletet egyszerűen elhelyezte a sakktáblára. Ha
bizonyos pontokon az állásrészletek ellentmondtak egymásnak, akkor a program néhány
egyszerű heurisztika segítségével döntötte el, hogy végül is mi kerüljön fel a sakktáblára.
 A MAPP programnak két változata készült. Az első változat 894 sémát tartalmazott, és
a rekonstruálás minősége megközelítette a másodosztályú amatőr játékosok
teljesítményét. A második változatban a sémák számát 1144-re emelték, és ezzel sikerült
a másodosztályú sakkozók szintjét enyhén túlszárnyalni. A sémák számának további
emelése már nagy nehézségekbe ütközik, mert egyre nehezebb igazán jellegzetes
állásrészleteket találni. Valószínű, hogy a program további fejlesztéséhez már nem lenne
elegendő, hogy pusztán egyszerű állásrészletek játsszák a sémák szerepét, itt már a
bonyolultabb sémáknak kellene szóhoz jutniuk.
Kiszámolták, hogy ha a MAPP programban a sémaszám növelésének és a
rekonstrukció minőségi javulásának öszszefüggését extrapolálják, akkor a program
várhatóan körülbelül 360 000 séma segítségével lenne képes a 100 százalékos
rekonstrukcióra mesterjátszmákból vett állások esetén. Ez a szám lényegesen magasabb,
mint az előző fejezetben kapott becslés. A MAPP azonban csak nagyon egyszerű
sémákkal (állásrészletekkel) dolgozik. Ezekből biztosan sokkal több szükséges a jó
minőségű rekonstrukcióhoz, mint ha komplexebb sémákat is alkalmazna. Ezt figyelembe
véve a MAPP programból kapott eredmény is valószínűsíti azt, hogy a sakknagymester
ötven-százezer (jórészt meglehetősen bonyolult) sémát ismerhet.
A MAPP program alapján arra is becslést kaphatunk, hogy a nagymestereknél
alacsonyabb szintű sakkozók hány sakkal kapcsolatos sémát ismernek. A MAPP, mint
láttuk, mintegy 1000 séma segítségével tudta elérni a II. osztályú sakkozók felidézési
teljesítményét. Valószínű, hogy ugyanúgy, mint a nagymesterek esetén, a MAPP-nak itt
is lényegesen több sémára van szüksége ugyanahhoz a teljesítményhez, mint az
embernek, bár a különbség itt kisebb lehet, mivel a közepes amatőr sakkozók sémái nem
annyira bonyolultak, mint amilyenek a mestereké. Ennek alapján reálisnak látszik, ha a
II. osztályú sakkozók sémakészletét néhány százra becsüljük. Ez a becslés is
meglehetősen jól egyezik azokkal a becslésekkel, amelyeket az előző fejezetben leírt
módszerekkel kaptak a nagymestereknél gyengébb sakkozók kognitív sémáinak
mennyiségére. A két módszer eredményei nagymértékben megerősítik egymást, főleg
mivel két egészen különböző úton, egészen másféle – kognitív pszichológiai, illetve
kognitív tudományos – megközelítéssel születtek.
A magyar minősítés szerinti mesterjelölt erősségű játékosok sémakészletét ugyanilyen
alapon néhány ezerre becsülhetjük, körülbelül 1000 és 5000 közé. (Az amerikai
minősítési rendszerben ugyanezt a szintet expertnek, azaz szakértőnek nevezik.) A
következő fejezetekben látni fogjuk, hogy a mesterjelölti szint a legtöbb szakmában a
fejlődés fontos mérföldköve.

A SÉMÁK ÉS AZ EMLÉKEZET

Eredményünk, miszerint a sakk – és valószínűleg a legtöbb más szakma – nagymesterei

körülbelül néhány tízezer, szakmájukkal kapcsolatos sémát ismernek, szép és kerek
mindaddig, amíg szigorúan megmaradunk modellünk keretei között. Mihelyt azonban a
modellen túl, a gondolkodással és az emlékezettel kapcsolatos egyéb fogalmaink
segítségével is megpróbáljuk eredményeinket értelmezni, hamar zavarba jöhetünk.
Hány konkrét tényre emlékezhet az ember? Egyáltalán, hány konkrét sakkbeli tényre,
állásra emlékezhet egy sakknagymester? Kaszparov például azt állítja, hogy néhány
tízezernyi játszmát tud fejből felidézni. Minden jel arra mutat, hogy ez igaz is.
Játszmánként negyven lépéspárral számolva ez már néhány milliónyi konkrét állást
jelent, és Kaszparov ezek mindegyikét ismeri. Ha például Kaszparov emlékezetét
olyanfajta kérdésekkel vizsgálnánk, mint: „Milyen állás jött létre az 1938-as AVRO-
versenyen játszott Botvinnik–Capablanca-partiban a 25. lépés után?”, akkor rövid
gondolkodás után tudna válaszolni. Feljegyezhetnénk, hogy ezt a tényt is ismeri; 1:0 az
emlékezete javára.
Mondhatjuk tehát, hogy Kaszparov néhány milliónyi sakkállást tárol emlékezetében?
Bizton mondhatjuk, hogy igen, de ez a válasz csak egy statikus és meglehetősen
érdektelen tényt állapít meg, mert nem mond semmit sem arról, hogyan szerveződnek
ezek az állások a memóriájában. Márpedig a szerveződés lényegesebb, mint a konkrét
adatok. Az egész itt is több, mint a részek összege. Az sem mondana sokkal többet, ha
rafinált kísérletek segítségével pontosan meghatároznánk a Kaszparov által ismert
játszmák számát. Szinte biztos, hogy a játszmák sem memóriájának alapegységei: a
hasonló stratégiai tartalmú játszmák együttese önálló sémákat képezhet. Egy játszmában
ráadásul általában nem az a legfontosabb, ami a táblán konkrétan megvalósul. A
meghiúsult tervek, a kivédett támadások különböző változatai adják a küzdelem igazi
mélységét. Nyilván mindez jelen van a nagymester emlékezetében, mennyiségüket
azonban végképp nehéz mérni.
Az emlékezet egyes különálló tényei csak nagyon keveset mondanak arról, hogy mi az
egyes emléknyomok szerepe a gondolkodásban. Az emléknyomok a sémák révén
szerveződnek gondolkodássá, csak ezek segítségével tudjuk felidézni őket. A
memóriaművészek is mindig valamilyen nagyobb egységbe szervezik és ezek alapján
képesek felidézni a megjegyzendő dolgokat.
Alekszandr Lurija évtizedeken keresztül tanulmányozott egy memóriaművészt.
Egyszer egy 15 évvel korábban mondott hosszú szósort kérdezett vissza tőle, ráadásul
minden előzetes figyelmeztetés nélkül. A memóriaművész behunyta a szemét, szünetet
tartott, majd azt mondta: „Igen, igen… ez az ön lakásán volt… ön az asztalnál ült, én pedig
a hintaszékben… Ön szürke öltönyt viselt, és úgy nézett rám… igen… látom, ahogy
mondta…” – és ezután az akkor felolvasott szavak hibátlan reprodukálása következett,
annak a holisztikus képnek az alapján, ahogyan annak idején emlékezetében
elraktározta.
A memóriaművész esetében is értelmetlen dolog külön-külön kiszámolni, hogy
összesen hány szót, számot vagy jelet jegyzett meg életében. Mindegyik egyszerre
megjegyzett adathalmaz egy-egy önálló sémává állt össze benne, ezek száma pedig
megmarad a néhány tízezres nagyságrenden belül. Lurija memóriaművésze vizuális
sémákat használt: ez az eszköz ősi idők óta a memorizálás jól bevált módszere. Már az
egyiptomi papok is használták az úgynevezett helyek módszerét hosszú listák
megjegyzésére. A megjegyzendő dolgokat egy általuk jól ismert, bonyolult struktúrájú
hely (például a templom) különböző objektumaihoz helyezték el képzeletben, és így
képesek voltak mindegyiket fejben tartani: a hely jól ismert struktúrája segített a hosszú
listát egyetlen sémába szervezni. Lurija memóriaművésze a szentpétervári Nyevszkij
proszpekt házaihoz kötötte a megjegyzendő dolgokat.

MENNYIT HASZNÁLUNK KI MEMÓRIAKAPACITÁSUNKBÓL?

Az utóbbi évtizedekben közhellyé váltak az olyasféle kijelentések, miszerint az ember

memóriakapacitásának csak egy kis részét, mondjuk 1 százalékát vagy 10 százalékát
használja ténylegesen, vagy akár még kevesebbet. Egy ilyesfajta felfedezés szinte
beláthatatlan perspektívákat ígér az emberiség számára: mennyivel okosabbak
lehetnénk, ha ezt az ijesztően kis számot akár csak néhány százalékkal meg lehetne
növelni… És mindig akadnak olyan guruk, akik azt állítják, hogy az ő módszerükkel
éppen ez érhető el könnyen, gyorsan, mindössze egy kis erőfeszítés és persze némi
anyagi áldozat árán.
Egy ilyen széles körben hangoztatott, tudományosnak hangzó ténynek minden
bizonnyal van némi valós tudományos alapja. Éveken át próbáltam ezek nyomára
bukkanni, teljesen sikertelenül. Semmiféle ténylegesen tudományos publikációban
efféle állításnak még csak nyomát sem találtam. Jó néhány helyen olvastam ugyan
ezeket a megállapításokat, de kivétel nélkül mindenütt mint ex cathedra kijelentésekkel
találkoztam velük, és a szerzőkben még csak fel sem merült annak igénye, hogy egy ilyen
lényeges kijelentés forrására mégiscsak illene legalább valamiféle formában hivatkozni.
Ez önmagában is gyanús jel a dolog teljes tudománytalanságára nézve.
Példaként idézzünk egy részletet Erich von Däniken, számos tudományosnak hangzó,
de tisztán a spekulációra épülő bestseller írójának A jövő emlékei című könyvéből:
„Rettenetesen keveset tudunk az emberi agy működéséről és lehetőségeiről; azt viszont
már tudjuk, hogy még az egészséges, jól képzett ember is csak egytized részét használja
ki szürkeállományának. Mit tesz a maradék kilenctized résszel? Ismert, és
tudományosan is rögzített tény, hogy az ember csupán akaratereje által felépülhet
egyébként gyógyíthatatlan betegségéből. Talán azért, mert dolgozik benne egy számunkra
eddig ismeretlen áramkör, vagy pedig szürkeállományának újabb egy-két tized része?”
Félreértések elkerülése végett: nem az ellen van kifogásom, amit a szerző nyíltan az
elmélkedés szintjén ír le. De hogy a memóriakihasználásunkról szóló ex cathedra
kijelentése mennyire megalapozatlan, azt az is mutatja, hogy egy későbbi könyvében
ugyanilyen határozottsággal kijelenti, hogy az ember a szürkeállományának csak 3
százalékát használja ki. Egyik alkalommal sem hivatkozik arra, hogy honnan tudja, amit
állít, sőt még arra sem pazarol egyetlen szót sem, hogy a két könyv megírása között mitől
csökkenhetett az ember memóriakapacitásának kihasználtsága a harmadára.
Ezért is tartottam fontosnak, hogy ebben a könyvben mennyiségi becsléseink forrását
és a hozzájuk elvezető gondolatmeneteket részletesen bemutassam. Ezek a számok
azonban nem a memóriakapacitásunkra vonatkoznak, hanem az általunk ismert kognitív
sémák mennyiségére. A kognitív séma fogalma sokkal bonyolultabb tudományos
fogalom, mint hogy olyan egyszerű, könnyen emészthető és látványos kijelentéseket
lehessen róla tenni, amilyen az imént elemzett közhely. Ugyanakkor a kognitív sémák
megismeréséből az is kiderült, hogy ennek a közhelynek nemcsak a forrása ismeretlen,
hanem értelme sincs. Emléknyomainkat a kognitív sémák szervezik gondolkodássá,
megismeréssé. Csakis azok az emléknyomok játszanak szerepet a gondolkodásunkban,
amelyek a meglévő kognitív sémáinkhoz kapcsolódnak. Semmivel sem válnánk okosabbá
attól, ha memóriakapacitásunk kihasználtságát megnövelnénk, mert pusztán ettől még a
kognitív sémáink nem változnának. Továbbra sem tudjuk ugyan, hogy hány százalékát
használjuk ki a meglévő memóriánknak, de az világossá vált, hogy maga a kérdés
meglehetősen érdektelen az emberi okosság lehetőségeinek feltárása szempontjából.
Mindezek ismeretében felvethető viszont az a kérdés, hogy vajon hány százalékát
használjuk ki a kognitív sémát tároló kapacitásunknak? A kísérletek szerint az egyes
szakterületek nagymesterei meglepően kevés kognitív sémát ismernek. Mennyivel
okosabbak lehetnének a nagymesterek, ha ezt a számot sikerülne valahogy feljebb
tornászni. Akár a memóriakapacitás esetében, itt is sok nap mint nap érzékelhető jel
mutat arra, hogy a teljes kapacitáslehetőség nincs kihasználva még a legnagyobb
nagymesterek esetében sem, hiszen ők is képesek új területeken számtalan új sémát
elsajátítani, miután saját területükön már nagymesterré váltak. Miért nem tudják ezt a
képességüket a saját szakterületükön érvényesíteni, és ezzel szűkebb szaktudásukat
tovább mélyíteni? Erre a kérdésre A racionalitás korlátai című fejezetben fogunk választ
kapni – annyit azonban már most előrebocsátunk, hogy a válasz nem az emberi memória
kapacitáskorlátaiból fog következni, hanem a kognitív sémák szerveződési elveiből. Az a
kérdés, hogy vajon hány százalékát használjuk ki valamiféle meglévő (mondjuk
memóriabeli vagy sématároló) kapacitásunknak, még ebben a keretben feltéve is
érdektelen, semmitmondó kérdés marad – és mint az angol közmondásból tudjuk, buta
kérdésre buta választ kapunk.

A RÖVID TÁVÚ MEMÓRIA FEJLESZTÉSE

Továbbra is érdekes kérdés azonban, hogy miképpen lehet a kognitív sémák mennyiségét
növelni, és ezzel az ember emlékezésének lehetőségeit is tágítani. Másfajta, nem vizuális
alapú módszerek is alkalmasak lehetnek arra, hogy hosszú adatsorokat kevés sémába
tudjunk összeszervezni, és így megjegyezni. Ericsson és munkatársai például egy S. F.
névvel jelzett kísérleti személlyel másfél éven keresztül heti 3-5 órán át gyakoroltatták
számokból álló listák megjegyzését. S. F. átlagosan intelligens főiskolai hallgató volt, és
szenvedélyes hosszútávfutó. S. F. a kísérlet kezdetén hét számot tudott megjegyezni,
mint a legtöbb ember. A gyakorlás során S. F. a számokat időeredményekbe
csoportosította, például a 3492 számsort érdekes módon úgy jegyezte meg, hogy a 3:49,2
majdnem világrekord egy mérföldön. S. F. jól ismerte a különféle távok időit (sok ilyen
séma volt eleve a HTM-jében), és a gyakorlás során egyre jobban megtanulta, hogy a
hallott számokat négyesével időeredményekbe rendezze össze.
Amikor időeredményt nem tudott összeállítani a számokból (például 3771 szerepelt),
életkorokat, dátumokat próbált kialakítani (például: a futó viszonylag idős sportoló, 37
éves, és nyár elején, július 1-jén volt a verseny). Nagy kérdés persze, hogy ilyen
homályos, pontatlan jellemzőkből, mint „közel világrekord”, „viszonylag idős”, „nyár
elején” stb. hogyan tudhatta S. F. egészen pontosan felidézni a számokat – hiszen például
3:49,3 vagy 3:49,1 is „majdnem világrekord” lett volna. Minden jel szerint valójában nem
is ezeket a részleteket jegyezte meg S. F., hanem a teljes verseny „képét”, az elképzelt
verseny komplett, komplex kognitív sémáját, és ebbe a komplex képbe már csak ez az egy
időeredmény, életkor vagy dátum illeszkedett hibátlanul.
A kutatók azt szerették volna, hogy S. F. ne csak az időeredmények alapján emlékezzen,
hanem másfajta rendező elveket is megtanuljon, ezért szándékosan olyan sorozatokat
adtak, amelyek nemigen voltak időeredmény-adatokba rendezhetők. Ilyen sorozatokat
külön erre a célra szerkesztett számítógépes programokkal állítottak elő. Érdekes, hogy
ez a program a kísérlet vége felé már az esetek mintegy 90 százalékában helyesen
kitalálta, mi szerint fogja S. F. a számsorozatokat csoportosítani ahhoz, hogy
megjegyezze őket – íme, egy önálló kis kognitív tudományi eredmény egy tisztán
pszichológiai kísérlet keretein belül. A kísérlet folyamán a számcsoportok körülbelül 62
százaléka továbbra is időeredmények alapján szerveződött, 25 százaléka életkorok
szerint, a többi csoport más elvek (például dátumok) szerint állt össze.
Így sikerült S. F.-nek eljutnia addig, hogy 26–28 számot stabilan vissza tudott
mondani. (Nagyjából hétszer négyet.) Itt teljesítménye egy darabig megtorpant, azután
tovább javult. Ekkor ugyanis már az egyes időeredményeket is elkezdte csoportosítani
teljes versenyeredményekké, esetleg dátummal együtt. Ha ez sikerült, egyetlen verseny
sémájával akár 12-16 számjegyet is össze tudott foglalni. A másfél év alatt így 79
számjegyig sikerült az emlékezőképességét fokoznia. A kísérletet úgy szervezték, hogy ha
egyik nap sikerült a számsorozatok legalább 80 százalékában valamennyi számot
helyesen visszamondani, akkor másnap eggyel hosszabb sorozatokat adtak, ha nem,
akkor eggyel rövidebbeket. A kísérlet végére a számsorozatok hossza 78 és 80 között
hullámzott.
A másfél év után S. F.-fel néhány olyan kísérletet is végeztek, ahol nem számokat,
hanem betűket kellett visszamondania. A betűlistákból ugyanúgy csak hetes
hosszúságúakat sikerült S. F.-nek megjegyeznie, mint a kísérlet kezdetén a
számlistákból!
 S. F.-nek nem a memóriakapacitása növekedett meg a kísérlet során, hanem a kognitív
sémái javultak jelentősen egy szűk szakterületen, a számjegyek megjegyzésének
területén. Ez vezetett, mintegy melléktermékként, ahhoz, hogy látványosan feljavult egy
speciális fajta emlékezőképessége is. Egy másik szakterületen, például a betűk
megjegyzésében mindez semmit sem segített. Egy szakterület kognitív sémái általában
erősen specifikusak az adott területre, ugyanakkor viszont az egy területen elmélyített
sémakészlet olyan szakmai teljesítményeket tesz lehetővé, amelyeket a szakmán kívüliek
bámulatosnak és szinte elképzelhetetlennek tartanak. Talán kicsit frivolnak tűnhet a
számjegyek megjegyzéséről mint önálló szakterületről beszélni, de a következő
fejezetekben látni fogjuk, hogy ennél sokkal komolyabb és életszerűbb szakterületeken is
hasonló a helyzet.
Lehet, hogy nem eléggé egzakt a séma fogalmának definíciója, és az is kétséges, hogy
léteznek-e egyáltalán ilyen objektumok. Ezzel együtt, a sémafogalom megalkotása
nagyon eredményesnek bizonyult, mivel ennyire frappáns eredményekre vezető
kísérletek tervezését tette lehetővé, és kvantitatív becslésekre alkalmas modellek
felállítására is módot adott. Továbbra is – sőt egyre inkább – úgy fogunk elméletet
építeni, kísérleteket tervezni, mintha a sémák gondolkodásunk valódi, fizikailag létező
építőkockái lennének.
 „Abból tudhatod, hogy a gyerekek kezdenek felnőni,
hogy elkezdenek olyanokat kérdezni, amire van válasz.”
JOHN J. PLOMP
 A k e z d ő t ő l a n ag y m e s t e ri g

Láttuk, hogy a sakknagymesterek eleve sokkal kevesebb lépést látnak értelmesnek,

meggondolásra érdemesnek egy adott sakkállásban, mint az amatőrök. „A laikus fejében
sok lehetőség kínálkozik, a mesterében csak kevés” – idéztük Shunryu Suzukit az előző
fejezet mottójában.
A sakkozókat vizsgáló kísérletekből az is kiderült, hogy a nagymesterek átlagosan nem
számítanak ki hosszabb változatokat, mint az amatőrök. Nem helytálló tehát az az
általános elképzelés, hogy a sakkmester azért sakkmester, mert kiválóan kombinál. Talán
bizonyos esetekben igen, de általában nem teszi ezt. Inkább csak jobbkor számol
pontosan, mint az amatőr játékos: tudja, melyik az a helyzet, amikor egészen pontosan
kell számolni. Máskor, amikor az amatőr kombinálni próbál, a mester pontos, konkrét
számítások nélkül választ egy általános tervet és egy, a tervhez illeszkedő lépést.
A nagymester nem is dönt gyorsabban, mint az amatőr játékos. Ha egy nagymesternek,
illetve egy amatőrnek mutatunk egy állást, azt mondjuk, hogy nézze meg jól, gondolja
meg nyugodtan, és csak azután válasszon lépést, akkor egy bonyolult állás esetén
mindketten átlagosan nagyjából ugyanannyi idő (5–10 perc) alatt döntenek.
Általában semmilyen jól megfogalmazható, egyszerű mutatóval nem sikerült
különbséget kimutatni az amatőrök és a nagymesterek között, játékuk minőségén kívül.
Egy nagymester képes egyidejűleg 20–30 erős amatőr játékossal felvenni a versenyt, és
többnyire igen jó, 90 százalék körüli eredményt ér el. Ilyenkor egy-egy lépésre legfeljebb
néhány másodperce van, így nagyon hosszú, bonyodalmas kombinációkat nincs ideje
végiggondolni. Ellenfelének viszont 2–3 perce is van minden lépésre, mégis többnyire
veszít.
Most már azt is tudjuk, hogy ez a hatalmas játékerőbeli különbség a nagymester és az
erős amatőr között az ismert sémák számában több mint egy nagyságrendnyi
különbséget jelent. Ennek tudatában már nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a
közvetlenül mérhető paraméterekben nem találunk jelentős különbségeket: hogy a
nagymester nem gyorsabb és nem kombinál hosszabban előre, csak éppen jobbakat lép.
A sémák mennyiségében és minőségében meglévő különbségek mélyebb magyarázatot
adnak az olyan jól ismert aranyigazságokra, mint „a nagymester többet tud a sakkról”
vagy „a nagymester számára nincs új a nap alatt”.

A NAGYMESTERRÉ ÉRÉS FOLYAMATA

A nagymesteri játékerőhöz szükséges több tízezernyi sémát az ember hosszú és intenzív
gyakorlással tanulja meg. Ez a folyamat minimum tíz évig tart, és napi sokórás
elfoglaltságot jelent. Ez alól még az ismert csodagyerekek (Capablanca, Fisher, a Polgár
nővérek) sem voltak kivételek. Azt is láttuk, hogy sémáink nagy része szavakkal nemigen
fejezhető ki. Ez a sakkra is érvényes. Egy bizonyos szint után a legjobb tankönyvek is
csak azt tudják elősegíteni, hogy a tanulók ráérezzenek a példákban rejlő általános
eszmékre és a közöttük érzékelhető összefüggésekre: alakítsák ki saját bonyolult
sémáikat. Ezért ütközött nehézségekbe a MAPP programban egy idő után a sémák
számának növelése. Az ezredik séma körül a programot tanító mester kifejezőképessége
korlátainak közelébe ért; innen már nagy nehézségeket okozott neki az állásrészletek
szintjén újdonságot mondani. Feltehetőleg ő még (mester lévén) rengeteg egyéb sémát is
ismert, de ezeket már nem tudta kifejezni ezen a szinten.
Más szakmákra is érvényes, hogy a nagymesterré éréshez legalább tízéves intenzív
tanulás szükséges. Mozart például közismerten csodagyerek volt, már öt-hat éves
korában is komponált színvonalas, a zeneértők számára érdekes zenéket. Mégis, ha
megnézzük a Mozart-művek összes hanglemezfelvételeinek gyűjteményét (a Schwann-
jegyzéket), láthatjuk, hogy az első olyan darabot, amelyről a világon legalább öt
különböző lemezfelvétel készült, 15 éves kora után írta. Egy Mozart esetében nyilván
érdeklődésre tarthatnak számot a zeneszerző zsengéi is (gondoljunk például a 12 éves
korában szerzett Bastien és Bastienne című operára), de ezek szerint igazi
mesterműveket csak 15 éves kora után komponált, több mint tízévnyi intenzív tanulás,
gyakorlás után.
Hasonló a helyzet a többi olyan „szakmában” is, ahol a nagymesterek korán érnek,
például a matematikusok és a költők esetében. Szinte egyfajta rangsor állítható fel a
tudományok, illetve művészetek között aszerint, hogy legjobb művelőik átlagosan hány
éves korban érik el a nagymesteri szintet. A matematikusnál általában később érik a
fizikus, még később a biológus, őket követik a regényíró, az orvos, a politikus.
Valószínű, hogy azokban a szakmákban, ahol az érés lassúbb, ez a különbözőség a
szakmák sémáinak jellegéből adódik: általában minél kevésbé absztrakt jellegű egy
szakma, művelői annál lassabban érnek mesterré. Annál inkább igaz ugyanis az, hogy a
szakma sémái a hétköznapi tapasztalatok sémáihoz szorosan kapcsolódnak, de (éppen a
szakma szakszerű jellege miatt) azoktól elvonatkoztatódnak, így ezekben a szakmákban
két párhuzamos tanulási folyamat (egy emberi és egy szakmai) összeérése
eredményezheti a nagymesteri szintet.

A MESTERJELÖLTI SZINT

A sakkozó fejlődésének egyik fontos vízválasztója a mesterjelölti szint. Azt már tudjuk,
hogy a mesterjelölt néhány ezer, sakkal kapcsolatos sémát ismer. Ez a szint ahhoz már
elég, hogy az akármilyen tehetséges, azonban gyakorlatlan játékosokat legyőzze, és ahhoz
is elég, hogy nagyjából megértse a nagymesterek játszmáinak mélységeit. Ahhoz azonban
kevés, hogy a nagymesterekkel szemben a győzelem akár minimális esélyével vehesse fel
a harcot.
Láttuk, hogy a sémák mennyisége igen erősen összefügg a szakértelem szintjével. Ez
egy nagyon érzékeny mérőszám, mivel az egyes szakértelemszintek között akár
nagyságrendnyi különbségek is kimutathatók az ismert sémák mennyiségét illetően.
Ezért értelmesnek látszik a következő általánosítás: nemcsak a sakkban, hanem
általában minden szakmában mesterjelölt szintűnek nevezhetjük azt az embert, akinek a
sémakészlete az adott szakmában néhány ezer körüli. Nevezhetnénk akár szakértőnek is
(expert), a sakkozók minősítésének angol nyelvű meghatározása alapján. Végül is
valóban szakértő: tudja a szakmából mindazt, amit tudni kell; elvégezte az iskoláit és
sikeresen levizsgázott, vagy legalábbis szükség esetén könnyen le tudna vizsgázni a
szakmából. Könyvünkben azonban többnyire megmaradunk a „mesterjelölt” kifejezés
mellett, mert ez jobban jelzi mind a szint magas voltát, mind pedig azt, hogy vannak
ennél sokkal magasabb szintek is. Reméljük, hogy a „mesterjelölt” fogalmának
általánosítása szerencsés fogalomalkotáshoz vezet, és amit a sakkmesterjelölt erényeiről
és hiányosságairól elmondtunk, az sokkal általánosabb érvényűnek bizonyul majd.
Ezen az alapon például egy idegen nyelvből mesterjelölt szintűnek tekinthetjük annak
a személynek a tudását, aki sikeres középfokú nyelvvizsgát tesz. Ezt többek között azzal
valószínűsíthetjük, hogy ennek a szintnek az eléréséhez átlagos képességű embereknek
három-négy év szükséges, heti 6-8 órás tanfolyammal, valamint átlagos mennyiségű
otthoni hozzátanulással. Nyelvtanárok általános tapasztalata, hogy egy kétszer 45 perces
órán körülbelül 7 új szót lehet stabilan megtanítani. Fel lehet adni akár 30 szót is, és
ennyit a tanuló talán képes is reprodukálni, de helyesen használni nem, ugyanis
sémakészletébe még nem épülnek be. Még lassúbb folyamat, amíg az egyes nyelvtani
szerkezetek, stíluselemek kész sémákká érnek. Mármost ha ezek alapján becsüljük a
tanuló sémakészletét, és feltesszük, hogy ezeket a sémákat nagyjából valóban el is
sajátította, ami a sikeres nyelvvizsgához természetesen szükséges, körülbelül a
mesterjelölti szint nagyságrendjét kapjuk meg.
A japán középiskolákban az alapvizsgánál körülbelül 1800 alapvető japán írásjel
ismeretét és helyes használatát követelik meg. Mostani terminológiánkkal azt
mondhatjuk: a kritérium az, hogy az írás mesterségében a tanulók érjék el a mesterjelölti
szintet. Valóban, ha megkíséreljük megfogalmazni, mit is kellene elvárni attól a
tanulótól, aki a japán írás-olvasás alapvizsgáját leteszi, nagyjából ugyanazt fogjuk
mondani, amit a sakkmesterjelöltről mondtunk.
Ismét szépen összecsengenek a dolgok: a japán középfokú nyelvvizsga követelménye is
nagyjából ennyi. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha egy magyar ember megtanulja
japánul ezt az 1800 jelet, akkor annyira fog tudni japánul, mint mondjuk egy tizenhat
éves japán. Utóbbi sokkal jobban tud japánul (látni fogjuk, hogy az anyanyelvén szinte
mindenki mester), de az írástudományuk körülbelül ugyanolyan szintű. Csak persze az
írástudomány nem önmagában számít, mögötte ott van egy sokkal általánosabb
hétköznapi tudás és nyelvtudás is. A sakkmesterjelölt is sokkal többet ért, mint amit
aktívan meg tud valósítani – nagyjából érti a mesterjátszmákat. A tizenhat éves japán
kamasz is sokkal több írásjelet megért, mint amennyit helyesen használni is tud. A
környezetéből pedig még sokkal többet ért. Egészen másként dobban meg a szíve a
„cseresznyevirágzás” szó hallatán, mint annak a magyarnak, aki sikeres középfokú japán
nyelvvizsgát tett.
Ugyanilyen alapon kiszámolhatjuk azt is, hogy körülbelül hány szakmai sémát ad egy
egyetem elvégzése. Itt is a mesterjelölti szint nagyságrendjét kapjuk, főleg ha figyelembe
vesszük az egyes tantárgyak közötti átfedéseket. Ez is mutatja, hogy miért van szükség
posztgraduális képzésre: ez felel meg körülbelül a Zeneakadémia mesterképző
kurzusainak. Valószínűleg nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, hogy egy frissen végzett
diplomás a szakmáját mesterjelölti (avagy: szakértő) szinten érti. A legjobbak talán már
az egyetem végére megközelítik a mesteri szintet, de a diplomakövetelmény a
mesterjelölti szint elérése.

A SZAKMAI FEJLŐDÉS LÉPCSŐFOKAI

Ahogy a nyelvtanfolyamokon megkülönböztetnek kezdő, középhaladó stb. szinteket,

ugyanúgy általánosságban is meghatározhatjuk a szakértelem különböző szintjeit. Eddig
két szintet emeltünk ki: a mesterjelölti és a nagymesteri szintet. A skála a kezdőtől a
nagymesterig nyilván többé-kevésbé folytonos mind a hozzáértés minősége alapján,
mind az ismert sémák mennyisége szerint. Ebből a skálából jó néhány szintet külön
néven is szokás minősíteni. Ezúttal négy szintet fogunk megkülönböztetni, és
megnézzük, mi jellemzi az egyes szinteken álló személyek gondolkodásmódját. Lehetne a
szintek számát szaporítani és az elemzést finomítani, megkülönböztetni a
harmadosztályú sakkozót a másodosztályútól, az egyszerű mestert a nagymestertől
(valóban, a későbbiekben mesterekről és nagymesterekről is fogunk beszélni). A
leglényegesebb jelenségeket azonban már e négy szint is mutatja, amelyeket a
sémamennyiség négy különböző nagyságrendjének feleltetjük meg.
Az első szint a kezdő szintje. A kezdő csak nagyon kevés konkrét ismerettel rendelkezik
új szakterületéről, ezért itt is általános, hétköznapi sémáit próbálja alkalmazni. Vannak
szakmák, ahol ez többé-kevésbé eredményes lehet, mivel sok hétköznapi séma
vonatkozik az illető szakterület témájára is. Ilyen például a pszichológia, a politológia, az
esztétika, sőt valamennyire a közgazdaságtan vagy a biológia bizonyos területei is. Más
szakmákban azonnal nyilvánvaló, hogy a hétköznapi sémák nagy része csődöt mond,
például a matematika, a fizika, a kémia területén. Az előbbi területeken a nagymester
később érik nagymesterré, az utóbbiakon korábban.
A következő szint a haladó szintje. A haladó már ismer néhány száz szakmai sémát, de
ez kevés ahhoz, hogy pusztán szakmai sémái segítségével ki tudja magát fejezni
(elsősorban önmaga számára), és szakember módjára, ilyen hozzáállással tudjon
megoldani feladatokat. A haladó szakmai sémái állandóan keverednek az általános,
hétköznapi sémáival. Ha szakemberrel konzultál, azonnal kitűnik, hogy még nem érti
eléggé a szakmát. Ha teljesen kívülállóval beszél, azzal sem könnyen ért szót, mert már
túl gyakran próbál a kívülálló számára ismeretlen fogalmakkal dolgozni, és még nem
tudja ezeket a fogalmakat a hétköznapi szintre egyszerűsíteni. Kívülről nézve ez gyakran
olyan, mintha nagyképűsködne a tudásával, pedig nem mindig erről van szó. A haladó
már sok szakmai tényt ismer, de ezek nagy része még nem a szakmai sémákhoz kötődik.
A mesterjelölt lényegében elsajátította a szakma alapjait. Ismer és képes alkalmazni
néhány ezer szakmai sémát, szakmai és hétköznapi sémái pedig különváltak. Beszéli a
szakmai zsargont, képes kifejezni magát a szakma sémáival, és ez nem keveredik benne a
hétköznapi sémákkal: szót ért a szakmán kívüliekkel is szakmai kérdésekről (már
amennyire általános kifejezőkészsége megengedi). A mesterjelölt gondolkodása
analitikus: a problémákat sémái segítségével lépésről lépésre oldja meg. Amit a
szakmában tud, azt szakmai fogalmakkal kifejezve át is tudja adni más szakmabelinek:
vitaképes és racionális.
A nagymester több tízezer szakmai sémát ismer, amelyek nagy részét nem képes
szavakkal, érvelésszerűen kifejezni. Nehéz vitahelyzetekben többnyire telibe találó
analógiákkal, nem közvetlen szakmai érvekkel fejezi ki magát. Gondolkodása intuitív,
egzakt szakmai levezetések nélkül képes egy-egy probléma lényegére tapintani és
megoldását megtalálni. Problémamegoldásának alapeszköze nem a levezetés, a helytelen
megoldások rendszeres kizárása, a racionális keresés, hanem a ráérzés a helyes
megoldásra.

AZ INTUITÍV GONDOLKODÁS

A nagymester gondolkodása kicsit olyan, mintha egy külön, saját nyelvet beszélne, amely
nyelv kifejezetten a szakma elemeiből épül fel. Anyanyelvén mindenki intuitíven beszél:
beszéd közben fogalmunk sincs arról, hogy a mostani utáni hatodik szavunk mi lesz,
mégis azt mondjuk, amit mondani akarunk. Hasonló a helyzet a sakknagymesterrel is:
nem kombinál lépésről lépésre előre, csak nagyon konkrét, éles helyzetekben. Olyasmi
ez, mint amikor az ember érzi, hogy most, az adott szituációban nagyon pontosan kell
fogalmazni, és lelassul, keresi a szavakat. Ha a sakknagymester hosszan gondolkodik,
többnyire nem azt számolgatja, hogy mi történik, ha én ide lépek, ő meg oda, hanem
azon töri a fejét, mi legyen a mondanivalója az adott helyzetben. Nem kombinációkat
keres, hanem gondolatokat, ugyanúgy, mint ahogy az ember írás közben többnyire nem
szavakat keres, hanem érveket, gondolatokat.
Sokféle nyelv van, a művészek pontosan tudják, hogy a festészetnek, az irodalomnak, a
zenének is megvan a maga nyelve és – az esztéták, de főleg a kritikusok nagy bánatára –
alig fejezhető ki szavakkal az, hogy valaki helyesen, színvonalasan használja-e művészete
nyelvét vagy sem, és ha nem, miért. Még az is előfordulhat, hogy a hétköznapi nyelv
(beleértve a nyelvbe a mindennapi viselkedés általános sémáit is) teljesen bomlott, míg
egy másik nyelv tökéletesen ép.
A kiváló esztéta, Fülep Lajos mondja: „Nemcsak Aristoteles logosa és logikája van, és
az, ami a filozófia történetében máig is ezen a néven szerepelt és szerepel; van másik is,
például a művészi látás logosa, rációja – azért mondom így, hogy például, mert rajta
kívül van még másik is, nem egy, de itt most éppen ez az egy érdekel. Ezt a logost és a
többit, a filozófia kezdettől máig nem értette, nem látta adekvátan, minélfogva
elhanyagolta, és az emberiséget igen fontos területen tájékozatlanul hagyta. (…)
Elképzelhetetlen és szinte hihetetlen az a világosság, logika, következetesség, amellyel
Csontváry ezeket a képeket megfogalmazta, s azután, mivel nagy méretük miatt sokáig
tartott a megfestésük, koncepcióját következetesen végigvitte – minden formát, vonást,
színt, árnyékot, árnyalatot előre pontosan látott, bármikor bármelyik részén dolgozhatott
a képnek, mindig az egészet látta készen, nem esett ki belőle, nem kellett utóbb
összehangolnia. Nincs az a matematikai művelet, amely precízebb lehet.”
Lehet, hogy Csontváry festményei a skizofrén alkotások típuspéldáiként is
bemutathatók, de az biztos, hogy egy-egy ilyen kép megalkotásához valamilyen
szempontból tökéletesen ép ész kell. Csontváry képei mellesleg valóban különösen
alkalmasak a bomlott hétköznapi értelem tüneteinek tanítására, ugyanis nem kell külön
magyarázni, hogy ez itt a bomlott értelem tünete, ez pedig csak azért furcsa, logikátlan,
mert a kép rossz. Beszélheti tehát valaki a festészet nyelvét nagymesteri szinten anélkül,
hogy a hétköznapi nyelvet akár mesterjelölti szinten bírná. Ugyanezért érezzük
hitelesnek Stefan Zweig Sakknovellájában a világbajnok figuráját. Ezek a példák
hitelesek, de nem tipikusak. A tipikus inkább az, hogy a nagymester szakmai nyelve
teljesen függetlenül működik hétköznapi nyelvétől; a két területen elért színvonal
egymást alig befolyásolja. Lehet mindkettő nagyon magas, lehet csak az egyik.
Anyanyelvének megértésében, a hétköznapi helyzetek kezelésében a legtöbb ember
mesteri (de nem nagymesteri) szinten áll. Az aktív fogalmazásban, a helyzetek
kialakításában már az emberek többsége csak mesterjelölt-színvonalú. Megértjük és
élvezzük a szép stílusú, míves szöveget, de csak kevesen vagyunk képesek úgy írni.
Gyakran előfordul, hogy ugyanazt az érvet a mesternek elhisszük, a tanítványnak nem.
Valahogyan a mester érve teljesen hiteles számunkra, a tanítványé nem. Ennek oka nem
feltétlenül a sznobizmus vagy a tekintélytisztelet. Inkább talán az, hogy a tanítvány
ugyanazt a szakmai gondolatot racionálisan, lépésről lépésre képes csak kifejteni, amit
mi is racionálisan értünk meg. A nagymester intuitív érvelését mi is intuitív szinten
fogadjuk el, ha egyébként nem ellenkezik saját szakmai sémáinkkal.
Egy nívós intuitív magyarázat általában közvetlenül a dolgok logikájára épít és nem
formális levezetésekre, jóllehet azoknak sem mond ellent. Egy okos intuitív
gondolatmenet formáját tekintve többnyire nem a tudományos levezetésekhez hasonlít,
hanem inkább az olyan magyarázatokra, amilyeneket A transzlogika című fejezetben
bemutatott kísérleti személyeknél láthattunk, amikor a transzlogika állapotában
elmondták, miképpen döntötték el, hogy melyik laboráns az igazi és melyik a hallucinált.
Ez a példa is mutatja, hogy előfordulhat olyan helyzet, amelyben a világ vagy akár a
szűkebb szakma bizonyos igazságainak megismerése közvetlen tapasztalatokon alapuló
logikai úton nem lehetséges, de az intuitív gondolkodás számára mégis elérhetőek ezek
az igazságok.

A SZAKMA TANULÁSA

Általában a szakmák megtanítására a mesterjelölti szintig vezet teljesen kikövezett út,

eddig lehet eljutni lépésről lépésre, ésszerű és jól számon kérhető elméleti és gyakorlati
vizsgakövetelményeket támasztva. Tarrasch, a 20. század elejének nagy német
sakkmestere állította, hogy bármelyik átlagosan értelmes közepes sakkozót egy évi
intenzív tanulással fel tud hozni az I. osztályú szintre. (Ez akkoriban nagyjából a mai
mesterjelölti szintnek felelt meg.) Hogy azonban ezután lesz-e belőle mester, sőt
nagymester, azt már nem tudja garantálni. Azért persze a konkrét tanítványról sejti.
Minden pedagógus, akinek már volt kiemelkedően tehetséges tanítványa, megérzi egy
tanítványban a nagymesterjelöltet még akkor is, ha maga nem nagymesterszintű
művelője a szakmának.
A kezdő számára az újonnan tanult szakmai tények még szinte kizárólag a hétköznapi
sémákba szerveződnek. Ezért veszi olyan nehezen észre az összefüggéseket. Általában
idegesítően lassan old meg feladatokat, sakkozni sem nagy öröm kezdővel. Minden egyes
szabályt, tulajdonságot, amelyet tanult, máshonnan, külön-külön kell összeszednie. Nem
látja a dolgokat összefüggéseiben, de nem is viselkedik logikátlanul: hétköznapi logikáját
alkalmazza. A logikátlanság a haladók tünete, akik már megkísérlik használni szakmai
sémáikat olyan esetekben is, amikor azok még nem kielégítőek a probléma
megoldásához, holott a józan paraszti ész egészen megnyugtató megoldást adna. A
mesterjelölti szint elérésével azután elmúlik a logikátlanság, helyébe a szakszerűség lép.
Összeállnak a sémák. A mesterjelölt a gondolatait képes ahhoz hasonló rendszer szerint
megfogalmazni, mint amelyben a szakmát tanulta. Úgy gondolkodik, ahogy kell.
Szakértő.
A mesterjelölti szint fölött a szakmai sémák egyre nehezebben fejezhetők ki szavakkal.
A tanítás stílusa is módosul: a tanár egyre inkább fél szavakkal fejezi ki magát, és a
tanuló egyre inkább megérti a tanárát, gondolkodása egyre intuitívabb lesz. Ahogy a
sakknagymester agyában nem konkrét kombinációk, hanem kész gondolatok járnak,
ugyanúgy nem a rovar konkrét jellemzőit méricskéli az entomológia nagymestere,
amikor egy ritka példányt meghatároz, hanem a teljes rovar egészéről igyekszik képet
alkotni. A nagymester szintű orvos is az egész betegséget, sőt az egész beteget látja
egyben, amikor diagnózist állít fel.
Az orvostanhallgató egyes tüneteket lát, a végzett orvos szindrómákat, teljes, de még
mindig pontosan leírható tünetegyütteseket. Csak a belgyógyászat tankönyve mintegy
kétezer oldalas, és oldalanként átlagosan száz tényt tartalmaz. Ez összesen mintegy 200
000 tény, amelyet a frissen végzett szakorvos ismer. Ez szerveződik benne össze néhány
ezer sémába. A mesteri szint felé vezető úton konkrét tényekkel is bővül a repertoárja, de
sokkal lassúbb ütemben. A vesegyógyászat kézikönyve körülbelül 60 000 tényt
tartalmaz, a szívgyógyászaté 90 000 tényt. Mire az orvos eléri a nagymesteri szintet, az
újabb sémák száma egy nagyságrendnyit nő, a tények száma aránylag sokkal kevesebbet.
A nagymesteri szint felé közeledő orvos egyre komplexebb sémák szerint látja a
betegségeket, és egyre kevésbé képes szavakkal kifejezni azt, hogyan is állította fel a
diagnózist. A diagnózist magát persze már a mesterjelölt is érti, az már mindenképpen az
orvostudomány rendszerén belül van.
Még a matematika nagymesterei sem levezetésekben gondolkodnak, amikor egy
feladatot megoldanak vagy új matematikai igazságok után kutatnak. Sokkal általánosabb,
komplexebb sémákat, többnyire valamiféle belső képeket használnak. Ezeknek a
képeknek a jellege, stílusa nagyon sokféle, egyéni lehet. Az ilyen képeknek azonban már
nyoma sincs a matematikai könyvekben, még kevésbé a szakcikkekben. J. Hadamard,
nagy francia matematikus bátor elhatározással egy hosszú esszét írt a matematikai
invenció pszichológiájáról. Ebben leírja saját foltszerű, homályos képeit, amelyek
matematikai fogalmait kísérik. A képek még annyira sem érthetőek azok számára,
akikben történetesen másfajta képek formájában élnek a matematikai fogalmak, mint az
absztrakt festészet legérthetetlenebb alkotásai. Pedig amikor definíció, tétel és bizonyítás
lesz belőlük, a szakmabeli számára tökéletesen érthetővé válnak.
Amikor a matematikus nagymester a bizonyítás első sorát felvázolja, már szinte
biztosan tudja, hogy a levezetés menni fog, jóllehet esetleg még többhetes munkája lesz
vele, amíg a matematikai közlés szokásos szabályai szerint (tehát a szakma
mesterjelöltjei számára is érthető és egyértelmű módon) leírja. Még a teljesen egzakt
matematikára sem igaz tehát, hogy művelője a matematika kodifikált, formális nyelvén
gondolkodik.
Látszólag fából vaskarika matematikai intuícióról beszélni, hiszen a matematika
lényegét éppen a formális levezetések alkotják. Mégis, aki valaha is találkozott
nagymesterszintű matematikussal, az érezhette, hogy nem elsősorban matematikai
levezetésekben, nem a gyorsaságában és pontosságában bámulatos, hanem abban, hogy
milyen biztos kézzel találja meg, hogy egyáltalán minek a levezetését érdemes
megpróbálni. A matematikai intuíció ugyanúgy a dolgok logikájához és nem formális
levezetésekhez kapcsolódik, mint az intuíció egyéb formái. Csak éppen a „dolgok” ebben
az esetben történetesen a matematika struktúrái és objektumai. A matematikai intuíció
valójában egyfajta ráérző képesség arra, hogy a dolgok között meglátott összefüggés,
kapcsolat kifejezhető lesz a matematika nyelvén is, definíciók, tételek és bizonyítások
formájában.
A mesterjelölt nyelve többé-kevésbé uniformizált, szakszerű, megfelel a szakmai,
tudományos közlés elvárt stílusának. Ez a nyelv racionális és az adott szakma által
megkövetelt mértékben absztrakt. A nagymester egyéni, saját belső nyelvet használ, s ez
rengeteg olyan fogalmat, sémát tartalmaz, amely csak ezen az egyéni nyelven belül
érthető. Ezen a nyelven gondolkodik, old meg problémákat, és csak az eredményt, a
megoldást fordítja vissza a szakma hivatalos nyelvére.
Jacques Monod Nobel-díjas biológus Chance and Necessity (Véletlen és
szükségszerűség) című könyvében kifejti, hogy egyetlen élő dolog felépítése és
működése sem mond ellent a biológia törvényeinek, de nem is következik azokból. Még a
homo sapiens is egy roppant esetleges állatfaj – a biológia törvényeiből nem következik,
hogy szükségszerűen ki kellett alakulnia. Mégis érvényesek rá is a biológia törvényei.
Hasonló a helyzet a nagymester belső nyelvével is: nem következik a szakma
alapnyelvéből, de nem is mond annak ellent. Ahány nagymester, annyi egyedi, egyéni
belső nyelv, annyi gondolkodási stílus.

AZ EGYES SZAKMAI SZINTEK JELLEMZŐI

Az alábbi táblázatban összefoglaljuk, milyen fő jellemzőket találtunk azokra, akik egy

szakma tanulása során különféle kompetenciaszinteket értek el. Egy ilyen táblázat aligha
tartozik az élvezetes olvasmányok közé – nem is arra való. De talán mégis érdemes így
összegyűjtve együtt látni ezeket a jellemzőket – hiszen tapasztaltuk, hogy az egész
gyakran több, mint a részek összege.
Kezdő
Haladó
Mesterjelölt
(szakértő)
Nagymester
Kognitív sémák mennyisége
(a szint definíciója)
néhány 10
néhány 100
néhány 1000
néhány 10 000
Kognitív sémák minősége
bonyolult, hétköznapi, inadekvát
egyszerű, adekvát, nem kielégítő
bonyolult, adekvát, szakszerű
komplex analógiák
Problémamegoldás módja
logikus, a hétköznapi logika szerinti
logikátlan, mert kevert
logikus, analítikus, a szakmai logika szerint
képi, szintetikus, gyakran transzlogikus
Szakmai kommunikáció minősége
szakszerűtlen, hétköznapi intuícióra alapoz
görcsös, hullámzó színvonalú
szakmailag korrekt, formális, tárgyszerű
mélyen intuitív, informális, áttekintő
Szakmai nyelve
nincs
nehézkes, „idegenes”
szabályszerű, kifejező
„anyanyelvi”, képszerű
Gondolkodási stílus
intuitív
kevert, ezért gyakran logikátlan
raconális
intuitív
Tudatosság szintje
még nem tudja, mit nem tud
tudja, mit nem tud még
tudja, mit tud, és honnan
tudja, mi a helyénvaló, de nem tudja, honnan
Érés ideje
–
néhány év
kb. 5 év
minimum 10 év
Mi kell hozzá?
érdeklődés, némi tanulás
folyamatos tanulás
képzettség, iskolai végzettség
tehetség
A táblázat utolsó szava kilóg a többi közül: a tehetség fogalmáról eddig nem
beszéltünk. A tehetség az egyik legillékonyabb tulajdonság és az egyik leghomályosabb,
hétköznapi fogalmunk. Jelenlétét egyértelműen érzékeljük, de nemigen tudjuk
megfogalmazni, hogy valójában mit is érzékelünk. De a fenti táblázat ad egy lehetőséget
arra, hogy jelenlegi gondolkodási kereteink között definiáljuk, mit is nevezünk
tehetségnek, pontosabban egy adott szakmához való tehetségnek: azt a képességet, hogy
valaki az adott szakmában egyáltalán elérheti a nagymesteri szintet. E definíció
következményeinek és általában a tehetség fogalmának vizsgálatára a következő
fejezetben térünk vissza.

A SÉMÁK MENNYISÉGI NÖVEKEDÉSÉNEK HATÁRAI

Gondoljuk meg, mi történhet, amikor a mesterré válás alig néhány éve alatt a sémák
száma tízezrekre szaporodik, holott előtte a mesterjelölti szint néhány ezer sémájának
kialakítása is legalább ennyi ideig tartott. A sémák száma mértani haladvány szerint nő
(tehát állandó időegységenként megduplázódik). Ilyenfajta növekedés a természetben
általában akkor fordul elő, ha bizonyos dolgok osztódással szaporodnak. Ilyenkor az
egyre gyorsuló növekedés addig szokott tartani, amíg a szaporodás semmiféle akadályba
nem ütközik. Kimutatták, hogy 1,5–4 éves kor között a gyerekek szókincse is hasonló
ütemben nő. A természetben persze előbb-utóbb minden ilyen ütemű növekedés
korlátokba ütközik. Például minden népességrobbanás is valahol megáll. Ugyanígy áll a
helyzet a sémák szaporodásával is. A mesterjelölti szint nagyjából az, ahol a tapasztalatok
szerint az első komoly esély van arra, hogy az (akkor még aránylag lassú) növekedés
megálljon.
Másfelől azt tapasztaltuk, hogy az összes vizsgált szakmában mindenki esetében
megállt a növekedés legkésőbb a néhány tízezres (legfeljebb körülbelül százezres)
sémaszám elérésénél. A legnagyobbak sem voltak kivételek ez alól. Ezzel persze az
egyének fejlődése nem áll feltétlenül le, hiszen a sémák folytonosan változnak, és egyre
bonyolultabbakká is válhatnak. Ez tehát még nem zárja ki azt, hogy a jó pap holtig
tanuljon.
Egyik esetben sem az emberi memória korlátozott kapacitása okozza a határt. Bár nem
tudjuk, hogy az ember memóriakapacitása hány százalékát használja ki, de az előző
fejezetben láttuk, hogy ez a kérdésfeltevés eleve nem szerencsés. Sem a biológusok, sem
a pszichológusok nem találkoztak eddig olyan esetekkel, ahol a biológiai
memóriakapacitás állított volna korlátokat a megismerés lehetősége elé. Kétségtelen,
hogy gyakran nem emlékszünk olyan dolgokra, amelyekre pedig szükségünk lenne, de
ennek nem a memóriahiány az oka, hanem az, hogy kognitív sémáink nem az éppen
szükséges dolgoknak megfelelően szerveződtek. Ezért nincs mihez kapcsolnunk a
keresett dolgot, s így emlékezni sem tudunk rá, holott minden valószínűség szerint jelen
van a memóriánkban, amit az is bizonyít, hogy régen elfelejtett dolgok idővel mégis
eszünkbe jutnak, ha közben néhány kognitív sémánk ennek megfelelően átszerveződik.
Valószínűbbnek tűnik, hogy nem a memóriakapacitás korlátai állítják meg a kognitív
sémák mennyiségi növekedését, hanem inkább egyfajta – illetve kétfajta: a mesterjelölti,
illetve a nagymesteri – komplexitás elérése. A legtöbb működési, szerkesztési elv azt is
meghatározza, hogy legfeljebb milyen méretekre, milyen komplexitásra alkalmazható. Az
evolúció gondoskodik arról, hogy az élő rendszerek ne nőjenek nagyobbra, mint
amennyit a szerveződési elvük lehetővé tesz. Ha egy rendszerbe valamilyen okból nem
épül bele egy olyan mechanizmus, amely a komplexitást szabályozza, az az élő rendszer
menthetetlenül kihal, akár a dinoszauruszok. A racionalitás korlátai című fejezetben
látni fogjuk, hogy jelen esetben is valami ehhez hasonló jelenségről van szó.
Ha az RTM–HTM-modell, sőt maguk a sémák is valójában fizikailag nem létező
dolgoknak bizonyulnak, ha kiderül róluk, hogy csak gondolkodásunk mélyebb szervező
elveinek epifenoménjei, akkor valószínű, hogy az imént felismert két komplexitáshatár
jelensége is ezen mélyebb szervező elvek következményének fog bizonyulni.
„A nagymesterek intelligensebben tévednek,
mint ahogy másoknak igazuk van.”
 A s z ak m ai g o n d o l k o d ás

Egy neves orvosprofesszorról mesélik a következő történetet. Valamelyik félév elején

tanszéke összeült, hogy megbeszéljék a félévi előadások tartalmát. Az egyik előadó
vázolta, hogyan szándékozik felépíteni a veséről szóló előadásokat. Parázs vita kerekedett
a tanszék vesespecialistái között az elképzelés bizonyos részleteiről. Egy idő után a
professzor a következő szavakkal vágta el a vitát: „Ebben a félévben így működik a vese.”
Szó sincs cinizmusról. A professzor mindössze azt állapította meg, hogy ugyan az
előadó által összeállított kép több részletében vitatható, de ezek a tudomány pillanatnyi
állása számára is vitakérdések. Az előadás szemlélete azonban megfelel a tudomány
szemléletmódjának; alkalmas arra, hogy az orvostanhallgatókban alapjaiban helyes
elképzelést alakítson ki. Lehet, hogy ugyanez másféle felépítéssel, részben más
elképzelések alapján is elérhető, de az előadó által felvázolt kép is jól szolgálja a célt: az
orvosi gondolkodásmód kialakítását.
A tudományok szemléletmódját sohasem direkt formában oktatják. Ha a szakmai
látásmódot közvetlenül, önálló anyagként tanítanák, az a hétköznapi sémákba
szerveződvén ellentmondana egyéb hétköznapi sémáknak. Mivel a hétköznapi világot a
legtöbb ember mesteri szinten érti, a betolakodó új eszmék igen erős és logikus
ellenérvekkel találkoznának. A tanulás könnyen meddő vitákba torkollana; az újfajta
gondolkodásmód külön sémái nehezebben alakulnának ki.
A szakmai látásmód kialakításához a hétköznapi gondolkodást mindenképpen meg kell
bolygatni. Logikusan gondolkodik az a gyerek, aki az első németóráról azzal megy haza,
hogy ő már tud németül: Tanulta, hogy a lámpa az „die Lampe”, a táska az „die Tasche”,
akkor nyilván az alma az „die Alme” a macska pedig „die Macske”. Nem szerencsésen
kezdték a tanítást: anyanyelve sémáit, hétköznapi logikáját mozgósították.

A TANANYAG NEHÉZ RÉSZEI

Jean Piaget, a nagy svájci pszichológus a kisgyerekek gondolkodásának fejlődésében két

ellentétes irányú folyamatot figyelt meg: az asszimilációt és az akkomodációt. Az
asszimiláció az a folyamat, amikor egy új ismeretet már meglévő sémáinkba beépítünk.
Ennek megfelelően szubjektíven átalakítjuk, torzítjuk az észlelt anyagot. Az asszimiláció
legtisztábban a gyerekek játékaiban érhető tetten, amikor a gyerek a külvilág tárgyait
bevonja a játékba, elvárásaihoz hasonítja, és ennek megfelelően meséli el. Az
akkomodáció az a folyamat, amikor meglévő sémáink alapján egy új helyzetben új sémát
hozunk létre. Az akkomodáció tipikus gyerekkori példái a mintakövetés és az utánzás.
Ilyenkor gyakori az a jelenség, hogy az újraszerveződött sémák hatására valamilyen
régebbi élmény, ismeret akaratlanul is módosul bennünk.
Sokféle pszichológiai kísérlet eredménye utal egybehangzóan arra, hogy új sémák csak
a meglévő sémákból alakulnak ki. Nagyon keveset tudunk arról, hogy mifélék lehetnek
azok a sémák, amelyekkel már születésünkkor is rendelkezünk. Mire azonban a szakma
tanulásának az ideje elérkezik, hétköznapi sémáink már meglehetősen fejlettek, a
mindennapi életben egészen jól eligazodunk. Anyanyelvünket (beleértve ebbe a
viselkedés, a társas kapcsolatok nem verbális szabályait is) legalább mesterjelölti szinten
beszéljük és ennél magasabb szinten értjük. A szakmák tanítása stabilan építhet egy
meglévő bonyolult sémarendszerre, a józan hétköznapi ész erejére.
Jó néhány tudomány alapismereteit megtanuljuk az általános és a középiskolában. Az
iskolai tantárgyak célja azonban nem a szakmák speciális szemléletmódjainak mély
megértése. Az iskolában meg kell tanulnunk az egyes tudományok ismeretanyagának azt
a részét, amely a hétköznapi gondolkodás rendszerébe is értelmesen, viszonylag kevés
ellentmondással beilleszthető. Már ez is rengeteg új fogalom, új séma kialakítását
igényli, hiszen minden tantárgyban megvannak a közismerten „nehéz részek”, amelyek
az akkomodáció működését követelik meg. Az evolúció, a forradalmi helyzet, az anyag- és
energiamegmaradás sémáit középiskolás fokon metaforikusan, egyéb hétköznapi
sémáinkkal szoros összefüggésben kezeljük, nem pedig szakszerűen, hétköznapi
sémáinktól elvonatkoztatva, és ezernyi egyéb szakmai séma összefüggéseiben.
Az egyetemeken általában nemigen építenek közvetlenül a középiskolában tanultakra,
mindent elölről, újra vesznek. Többéves középiskolai anyagot néhány előadásba
sűrítenek. A nyelv absztraktabb, a hétköznapi, általános példák helyett speciális szakmai
eseteket ismertetnek. Az érvelés rendszere formálisabb, az analógiákra, a dolgok
logikájára építő következtetések szerepét jórészt a formális logika szillogizmusai veszik
át. Ezek az eszközök mind arra irányulnak, hogy kialakuljon egy saját, belső logikán
alapuló, a szakmára jellemző látásmód. Nem az a fő kérdés, hogyan működik a vese.
Ennek igazi megértéséhez az élet működésének alapjait kellene teljes általánosságban
érteni, ez pedig egyelőre kívül esik azon, amit a tudomány jelenlegi eszközeivel meg tud
ragadni. A fő kérdés: hogyan, milyen keretek között kell látni a vese működését.
Ha a helyes látásmód kialakult, abba az újabb felfedezések, tudományos eredmények
nagy része asszimilálható. A szakembernek szakmája műveléséhez és a fejlődés
naprakész követéséhez csak ritkán van szüksége sémái alapvető átrendezésére,
akkomodációra. Kialakult benne az a fogalmi alap, amelyben a hétköznapi intuíció helyét
átveheti a szakmai intuíció. A mesterjelölt (szakértő) képes a szakma gyakorlati
alkalmazására, és amennyire tehetsége engedi, elindulhat a mesterré válás útján.

A TEHETSÉG
Az előző fejezetben így definiáltuk a tehetség fogalmát: képesség arra, hogy egy adott
szakterületen valaki elérje a nagymesteri szintet. Ez a képesség nincs meg mindenkiben,
hiszen sokaknak nagyon sok tanulás és gyakorlás után sem sikerül elérniük. Vannak,
akikben megvan ez a képesség, de nem érdekli őket az adott szakterület, nem
foglalkoznak vele, és ezért nem nyilvánul meg a tehetségük. De akkor honnan lehet
tudni, hogy mégis tehetségesek?
Utólag persze könnyű alkalmazni a fenti definíciót – akiből nagymester lett, az
tehetséges volt. De ezzel éppen a fogalom lényegét kerüljük ki: az, hogy valaki
tehetséges, valójában egy benne rejlő ígéretet, egy potenciális lehetőséget fejez ki, és
nem egy elért szintet. Ötvenéves korában senki sem mondta már Einsteinre, hogy
tehetséges fizikus.
Szerencsére nem kell kivárnunk a végkifejletet ahhoz, hogy definíciónk alapján
megmondhassuk valakiről, hogy tehetséges-e valamihez. Általában már egy növekedési
folyamat kezdetéből is eléggé jó előrejelzéseket lehet adni a folyamat kifutására. Aki
tehetséges, annak kognitív sémáinak mennyisége már a tanulási folyamat kezdetén
olyan növekedési pályára áll, amely azokra volt jellemző, akik végül is elérték a
nagymesteri szintet, és nem azokra, akik megmaradtak a szakértő szintjén. Ezután persze
még sok mindenen múlik, hogy az így észlelt tehetség valóban megnyilvánul-e,
mindenesetre a tehetség jelenléte már korán érzékelhető lehet a kutatók, vagy akár a
tanárok vagy a szülők számára.
A tehetség fogalmára talán a legnemesebb meghatározás, amelyet valaha is olvastam, a
következő: tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult. De ez a definíció inkább
költői, mint tudományos: kísérleti eszközökkel nemigen fogható meg. Mégis, ez a
meghatározás erősen összecseng a mienkkel: aki ugyanannyi tanulással az átlagosnál
gyorsabb növekedési pályára tud állni, arra joggal mondhatjuk, hogy többet tud, mint
amennyit tanult.
Egyszer egy neves pszichológus egy társaságban azt találta mondani egyik
tanítványáról, hogy rendkívül tehetséges. Egy matematikus azonnal rákérdezett, hogy
miből látható az, hogy valaki tehetséges pszichológus. Olyasfajta választ kapott, hogy hát
azt valahogy megérzi az ember. A pszichológus nem firtatta, hogy milyen a tehetséges
matematikus. Az valahogy magától értetődőnek látszik: meg tudja oldani a feladatokat, jó
eredményeket ér el a matematikai versenyeken. De hát mindezek mellékes jelenségek,
nem erre gondolunk, amikor tehetségről beszélünk. Akár azt is mondhatnánk az
eredményességre, hogy a tehetség epifenoménje, ha megelégszünk azzal, hogy a tehetség
szót a hétköznapi intuíció szerint használjuk. Azért is jogosnak látszik ez, mert sok
elkallódott, eredményessé sohasem vált tehetséget látunk magunk körül, akikről
valahogy mégis érezzük, hogy roppant tehetségesek. Mások hosszú eredménytelenség,
iskolai bukdácsolás után rukkolnak ki hatalmas eredményekkel – ők addig nem voltak
tehetségesek?
Remekül megragadta a dolog lényegét az a matematikatanár, aki egy rendkívül
tehetséges diákjáról (aki később többször nyert nemzetközi matematikai diákolimpiát is)
azt mondta: „…mintha a fejében már eleve meglenne az összes matematikai struktúra,
nekem szinte az az egyetlen dolgom, hogy megmondjam neki a nevüket.” A tehetséges
ember egyik fontos jellemzője, hogy eleve helyesen látja a dolgokat. Ennek alapján akár
így is definiálhatnánk a tehetség fogalmát: tehetséges az, akinek hétköznapi sémái
hasonlóan szerveződnek ahhoz, ahogyan azt a szakma is megköveteli. Neki nem okoz
erőfeszítést a szakma nyelvének megtanulása. Ebből az is nyomban következik, hogy a
tehetség többet tud, mint amennyit tanult: egy feladat megoldásában hétköznapi
intuíciói is segítik. Ez magyarázza a gyakran tapasztalható „rút kiskacsa” effektust is.
(Andersen meséjének rút kiskacsájáról van szó, akit gyerekkorában sokat csúfoltak, mert
kiskacsának rút volt, de aki később gyönyörű hattyúvá fejlődött.)
Innen nézve már nincs különbség, hogy egy pszichológus vagy egy matematikus
mondja a tanítványára, hogy tehetséges. Mindketten azt fejezik ki, hogy a tanítvány
részletes magyarázatok nélkül is helyesen, megfelelő módon látja a szakmai kérdéseket,
magától értetődő, hétköznapi természetességgel tapint a lényegre. Többet tud, mint
amennyit tanult. Ez a képessége segíti őt abban, hogy sémái mennyiségi gyarapodása
olyan pályára álljon, amelynek vége akár a nagymesteri szint is lehet.
Jellemző példa a helyes látásmód megnyilvánulására (mondhatjuk: erre a sémára) az
az eset, amikor egy úttörő sakkcsapatban az edző bemutatott egy bonyolult állást. Hamar
kiderült, hogy a nagy kérdés az: üssünk-e egy bizonyos pontra vagy sem. Mindenki
mondott valamit, hogy nyugodtan üssünk ezért és ezért, vagy hogy ne üssünk azért és
azért. Sax Gyula, aki akkor 14 éves volt, csak hümmögött, és annyit mondott, hogy
„gyanús”. Az edző erre fellelkesedett: ez a helyes hozzáállás, így kell ezt látni. Sok jó
sakkozó lett abból a csapatból, még mesterek is, de nagymester egyedül Saxból lett.
Gyakori eset, hogy egy egyértelműen tehetséges gyerekről nem tudjuk pontosan
megmondani, hogy milyen szakmában tudná kamatoztatni a rátermettségét. Amikor azt
mondjuk, hogy az illető gyerek tehetséges, inkább csak arra érzünk rá, hogy
gondolkodása eltér az átlagos hétköznapi gondolkodástól, és határozottan észlelhető
benne valamiféle belső logika. Ebből az érzésből azt vetítjük előre, hogy majd csak talál
egy olyan szakmát, ahol ez a logika éppen megfelelő.
A tehetség valahogy olyasmi, mint a szexepil. Ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy az
illető nagyon szép, sem azt, hogy nagyon eredményes, mondjuk a csábításban. Csak
éppen varázsa van. A nemi vonzás nem verbális nyelvét beszéli hétköznapi sémáival,
mesteri szinten.

ÉLETMŰVÉSZEK

A nagymester sok tízezer sémából összeálló belső szakmai nyelve nagymértékben

különválik a hétköznapi nyelvétől. Az utóbbi akár teljesen csökevényes is lehet, de
tipikus esetben átlagos vagy az átlagosnál nem sokkal jobb. A fordított esetre példák az
életművészek. Ők nagymesteri szintre fejlesztették magukban a hétköznapi viselkedés
bizonyos területeire vonatkozó sémákat anélkül, hogy valamilyen konkrét szakterületen
akár mesterjelölti szintet is elértek volna. Ők a szociális érintkezés nagymesterei adott
társadalmi közegükben. Don Juan vagy Casanova is nyugodtan nagymesternek
tekinthető eme szempontok szerint, és akkor misztikumuk rögtön világossá válik:
elérték területükön a nagymesteri intuitív gondolkodás szintjét. Racionális magyarázat
nélkül ráéreznek a lényegre.
Finomabban vizsgálva kiderül, hogy Don Juan és Casanova nem ugyanannak a
szakmának a nagymesterei. Don Juan, legalábbis Byroné, vagy Mozart Don Giovannija az
érzékiség nagymestere, őbele szeretnek a nők. Ő maga nem lesz szerelmes, csak csábít.
Kierkegaard értelmezése szerint: „Minden nőben a teljes nőiséget sóvárogja, ebben rejlik
az az érzékileg eszményítő hatalom, amellyel egyszerre megszépíti és legyőzi
zsákmányát. (…) Ezért foszlik a semmibe minden véges különbség, ha a fődologgal veti
egybe, azzal, hogy az illető nő. (…) Ám semmiképpen nem szabad ezt úgy értelmeznünk,
mintha érzékisége vakság volna; ösztönösen nagyon jól tudja, hogyan kell különbséget
tenni, és mindenekelőtt eszményít.” Ez Mozart Don Giovannija. Tirso da Molina száz
évvel korábbi Don Juanja nem érzékiségével csábít, hanem rangjával, lévén az ország
egyik első arisztokratájának fia. Inkább házasságszédelgő, mint donzsuán.
Casanova esete kevésbé sokértelmű – hitvallását tőle magától tudhatjuk. Casanova,
Mozart Don Giovannijával ellentétben, valóban beleszeretett mindegyik nőbe. Nem az
általános nőiséget, hanem az egyedit, a megismételhetetlent látta meg bennük, és amit
meglátott bennük, azt életre is tudta kelteni. Don Juan életművész volt, Casanova
művész. Erre nem annyira önéletírása a bizonyíték, mint látásmódja, ahogyan minden
nőt a szerelmes szemével tudott látni, valahogy úgy, ahogyan a szobrász meglátja a
kőben a szobrot.
A művészet alkotásaira hétköznapi eszünkkel rezonálunk, jóllehet egy-egy mű egyfajta
módosult tudatállapotot hozhat létre bennünk, ha befogadjuk, ha hagyjuk, hogy hasson
ránk. Ilyenkor a művet a transzlogika segítségével érzékeljük: elfogadjuk világának
logikáját, és nem zavar bennünket, ha ez helyenként ellentétben áll normál
tudatállapotunk logikájával, mint ahogy A formális logika című fejezetben sem zavarta a
mély hipnózisban levő személyeket, hogy két példányban látják a laboránst.
A tudomány alkotásait szakmai eszünk segítségével fogjuk fel, szakmai sémáink
rendszerében helyezzük el. Ezért érthetetlen, unalmas a legtöbb szakmai mű a szakmán
kívül álló számára: nem érti a nyelvet, amelyen íródott. Ez nem a tudomány vagy a
tudósok nagyképűsége. Az európai tudományok vívmányaik nagy részét éppen annak
köszönhetik, hogy vizsgálataik nyelvét, eszközeit a lehető legnagyobb mértékben
elválasztották a hétköznapi nyelvtől.
A szakmai nyelv és a hétköznapi nyelv különválása nem teljesen általános érvényű,
mint ahogy a keleti kultúrák mindennapjaiban sem általános annak átérzése, hogy
minden megkülönböztetés értelmetlen, minden azonos mindennel. Az igazán elmélyült
gondolkodás állapotában a tudós átélheti tudományának tökéletes különválását a
hétköznapi dolgoktól, és mintegy módosult tudatállapotban, a világ dolgaitól teljesen
különválva kutathat („észre sem veszi, ha körülötte ég a ház”). A szatori állapotában a
megvilágosodott mester átélheti a világ egységének élményét, minden megkülönböztetés
megszűnését.
A normál tudatállapotban mindkét kultúrában állandóan jelen van a hétköznapi
gondolkodás is, jóllehet a kétfajta hétköznapi ész lényegesen különbözik. Eric Berne
mutat egy jellemző példát a különbségre: „Egy kínainak, aki éppen beszállni készült a
földalattiba, a vele tartó európai származású amerikai felhívta a figyelmét arra, hogy
megtakaríthatnának húsz percet, ha expresszbe szállnának. Ezt meg is tették. Amikor a
Central Parknál kiszálltak, a kínai, barátja legnagyobb meglepetésére, leült egy padra.
Ugyanis megtakarítottunk húsz percet – magyarázta a kínai –, így megengedhetjük
magunknak, hogy ezt az időt itt töltsük el, és élvezzük mindazt, ami körülöttünk
történik.”

A HÉTKÖZNAPI ÉS A SZAKMAI NYELV

A legszebb példák arra, hogy mennyire nem tud teljesen különválni a szakmai nyelv a
hétköznapitól, a matematika területén találhatók. Poincaré, miután kijelenti, hogy „a
matematika az a nyelv, amelyen nem lehet kifejezni homályos, ködös dolgokat”, leírja,
mennyire különbözőképpen látja szakmai problémáit is attól függően, hogy franciául
vagy angolul gondolkodik. „Franciául – írja immár Stanislaw Ulam, századunk nagy
lengyel matematikusa – általánosítások jutnak az eszembe, ez a nyelv tömörségre és
egyszerűsítésre ösztökél. Angolul a dolgok gyakorlatibb oldalát látom meg, németül
pedig olyan mélységek felé haladok, amelyeket maga az anyag gyakran nem is indokol.
Lengyelül és oroszul a gondolatok lassan forrnak ki, ahogy a tea egyre erősebbé válik a
csészében. A szláv nyelvekben gyakran összekötődnek olyan dolgok is, amelyek nem
tartoznak szorosan össze.”
Tegyük ehhez hozzá Karácsony Sándor észrevételeit a magyar észjárásról: „A magyar
érvelés nagyon sokszor bízza az okfejtést a beszédhangsúlyra, s ha kedve szerint élhet a
szóval, kevesebb a logikai érve és több a társas-logikai, a beszédbeli érve.” Egészen
tömören, aforisztikusan így foglalja össze hosszú okfejtését a magyar nyelv mélységes
képszerűségéről: „Ami magyar, formájában primitív, tartalma szerint objektív.” Létezik
egyfajta jellegzetes magyar matematikai stílus is, amelyre egy amerikai matematikus
mondta tisztelettel, ám nem minden kritikai él nélkül: „A magyar matematikusok
nagyon elegáns matematikát csinálnak.”
A legfrappánsabb példa a hétköznapi és a matematikai gondolkodásmód
összefüggésére a matematika történetének egyik legnagyobb alakjánál, a hindu Srinivasa
Ramanujannál figyelhető meg. Ramanujan sohasem írt le a mi szokásos matematikánk
értelmében vett bizonyításokat. Eredményei inkább az intuíció csodálatos felvillanásai,
amelyeket néha alátámaszt egy-egy érvvel. Ramanujan, barátai rábeszélésére 1913-ban
levelet írt a kor egyik legnagyobb matematikusának, Geoffrey Harold Hardynak.
Levelében leírta szegénységét, majd mellékelt 120 válogatott képletet. Hardy lelkesedése
határtalan volt. Így írt: „Néhány formulája teljesen letaglózott. Ezelőtt még csak
hasonlókat sem láttam. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy belássam: azokat csak
abszolút első osztályú matematikus írhatta. Helyeseknek kell lenniük, mert ha nem
volnának azok, nincs ember, akinek a képzelete kitalálhatta volna őket.”
Hardy azt hitte, hogy Ramanujan bizalmatlanságból nem írt bizonyításokat a
tételeihez. Hogy ezt eloszlassa, válaszában felsorolta, ki mindenkinek mutatta meg
Ramanujan levelét, így, ha meg nem engedett módon akarná az eredményeket
felhasználni, Ramanujannak könnyű volna őt lelepleznie. „Ne haragudjon, hogy a dolgot
ilyen szókimondóan tárgyalom. Nem tenném, ha nem törekednék arra, hogy ön
nyilvánvaló matematikai képességei kifejtésére jobb lehetőségeket kapjon.” Ramanujan
válaszában kifejtette, hogy nem bizalmatlanság miatt nem írt bizonyításokat, hanem,
mert bár eredményei helyességében nem kételkedik, az utat, amelyen ezekre rájött, maga
is heurisztikusnak érzi. Hardy segítségével Ramanujan a cambridge-i egyetem
munkatársa lett. Fiatalon, 33 éves korában halt meg.
Turán Pál írja Ramanujanról szóló tanulmányában: „Hardy tudta azt, amit Mikszáth
hályogoperáló kovácsa nem tudott, hogy a szolid matematikai megalapozás elvehetné
Ramanujan intuícióját. Így csak olyan dolgokra tanította, melyek nem tudása krónikus
hibákra vezethet; de hozzátette, hogy ő sokkal többet tanult Ramanujantól.”
Ramanujan matematikai stílusa a keleti gondolkodásmód terméke. Ezzel együtt az
indiai és japán iskolákban is az európaihoz hasonlóan tanítják a matematikát: a
„definíció – tétel – bizonyítás” nyelvén. A mesterjelölti szint eléréséhez nem ismerünk
más utat.
Nemcsak a szakmai gondolkodásra hat a hétköznapi nyelv, hanem fordítva is. Hardy
egyszer Ramanujannal utazott taxin, és aktatáskáját a kocsiban felejtette. Nagyon
kétségbeesett, de Ramanujan megnyugtatta, hogy nincs baj, ő látta, hogy a taxi
rendszáma 1729. Hardy nagyon megkönnyebbült, de rögtön megkérdezte, hogyan jutott
eszébe megjegyezni egy ilyen érdektelen számot. Ramanujan azt válaszolta, hogy ez a
szám egyáltalán nem érdektelen, mert a legkisebb egész szám, amely kétféleképpen is
előállítható két köbszám összegeként:

1729 = 1³ + 12³ = 103 + 93

Nagy dolog a szaktudás, már a mesterjelöltszintű szakember is könnyedén old meg

hétköznapi eszünk számára teljesen reménytelen problémákat. De annak is katartikus
hatása lehet, amikor a szakma nyelvéről visszatérünk a hétköznapi nyelvre. Freud
pszichiáter kollégái egy alkalommal bolygatni kezdték, vajon miféle lappangó indítékai
lehetnek annak, hogy Freud állandóan dohányzik. Mi lehet számára a szivar rejtett
értelme. Egy idő után Freud teátrális mozdulattal így szólt: „Uraim, ez csak egy szivar.”

A SZAKTUDOMÁNYOK KIALAKULÁSA

Immanuel Kant szerint aki megtanult valamilyen tudományt, az a tudományt tanulta

meg. Kant ezt a gondolatot arra alapozta, hogy aki egy tudományt megértett, az
megismerte az elmének azokat az elveit, amelyek minden tapasztalástól függetlenül
eleve (a priori) léteznek és érzékleteinket ismeretekké formálják. Azóta azonban a
tudományok sokkal komplexebbé váltak. Ma egy bármilyen kitűnő biológusnak sincs sok
esélye arra, hogy komolyan hozzászóljon az atomfizika problémáihoz. Egyre kevésbé
vagyunk biztosak abban, hogy valóban létezik viszonylag kisszámú olyan elv,
amilyenekre Kant filozófiáját alapozta. Ez már csak azért is megkérdőjelezhető, mert a
tapasztalat szerint a tudományok egyre speciálisabb, egymással alig összefüggő
szakterületekre bomlanak szét. Persze lehet, hogy csak nem vagyunk eléggé okosak, és
nem vagyunk képesek felismerni az általános elveket. Nem találjuk azokat az általános
elveket, amelyekkel az általános elveket megtalálhatnánk.
Mégis, van néhány sajátosság, amely minden tudományban közös. Ezek együtt
különböztetik meg a tudományt a megismerés egyéb módjaitól, például a művészettől
vagy a metafizikától. A tudomány objektív: tudományos igazságnak csak olyan tény
fogadható el, amely független a hétköznapi észjárás sokféleségétől, az emberi értékek
rendszerétől. Ezért használ a tudomány formalizált nyelvet, ezért vonatkoztat el a
hétköznapi gondolkodástól. A tudomány metaszintje a jelenségeknek: azokról szól, de
azokat egy külső, a jelenségeken kívül álló rendszerben értelmezi. Jelenségnek csak
olyan észleléseket fogad el, amelyek a tudomány nyelvén egyértelműen megfogalmazott
körülmények között előállíthatók, reprodukálhatók.
Egy tudomány, amely már eléggé általános és fontos ahhoz, hogy önálló szakmának
tekintsék, legfeljebb annyira lehet bonyolult, hogy azért még tanítható legyen: legyenek
kiképezhetők a szakemberei, a mesterjelöltjei. Az előző fejezetben láttuk, hogy ez máris
meghatározza, mikor érkezik el az a komplexitáshatár, amikor a tudománynak több
külön szaktudományra kell szétbomlania. Meglehetősen hamar: amikor a szaktudomány
alapjai már nem szervezhetők néhány ezer sémába.
Ezen a könyvek sem segítenek: a könyvek tartalmazhatják a tényeket, az adatokat, de a
gondolkodási sémáknak a fejünkben is együtt kell lenniük, hogy gondolkodni tudjunk. A
sémákhoz hozzátartozhat az, hogy alkalmazásukkor egy-egy adatnak külön utána kell
nézni, mondjuk könyvekben, de egy séma csak a többi sémával együtt működőképes. A
sémák nem a könyvekben vannak, hanem a fejünkben. A sémák dinamikus, állandóan
változó, élő dolgok.
Az egyre speciálisabb szakterületek egyre kevésbé tarthatnak igényt arra, hogy külön
önálló szakmáknak tekintsék őket. Nincs szükség nagyszámú, ennyire speciális
szaktudású szakemberre, bár épp arra a tudásra időnként szükség lehet. Máskor a terület
mint kutatási irány ígéretes. De a legspeciálisabb szakterület sem lehet komplexebb
annál, mint amit egy nagymester képes áttekinteni. Ha nem sikerül egy szakterületen
olyan általános elveket felismerni, amelyek csökkentik a bonyolultságát, akkor az a
szakterület vagy további, még speciálisabb szakterületekre bomlik, vagy egy idő után
abbahagyják a kutatását, továbbfejlesztését.
Az egyes szakmák nyelvét, észjárását a mesterjelölt látásmódja határozza meg. Az
elérhető mélységeket pedig a nagymester által még éppen áttekinthető komplexitás. A
tudomány nagy pillanatai azok, amikor a nagymester sok bonyolult sémájából
kialakulnak olyan metaszintű sémák, amelyek már a mesterjelölt számára is kifejezhetők
és értelmezhetők. Ilyenkor következik be az intenzív fejlődés a szakmában, ilyenkor
válnak a korábban egyáltalán nem, vagy csak nagymesterek által megoldható problémák
rutinszerűen kezelhetővé. Így tette például a DNS szerkezetének feltárása és a genetikai
kód megfejtése önálló szakmává a génsebészetet. Az angol kifejezés: genetic engineering
(„genetikai mérnökség”) még inkább erre utal.
Tegyük fel, hogy a tudomány valóban formális rendszernek tekinthető, és hogy a
tudomány minden tétele levezethető bizonyos jól megválasztott kiindulási feltételekből
(általános elvekből, axiómákból). A tudomány valóban nagyjából ilyen szeretne lenni, de
ebben az esetben Gödel tétele garantálja, hogy mindig is lesznek olyan igazságok,
amelyek a tudomány összes addig létrehozott rendszerét, mondhatnánk:
axiómarendszerét kicselezik. Sőt, a tudomány keretein belül korrekt módon
megfogalmazható állítások (tények, összefüggések, kivételek stb.) között is garantáltan
vannak olyanok, amelyek igazak, de a tudománynak az adott pillanatban rendelkezésre
álló eszközeivel nem bizonyíthatók be.
A tudomány tehát egyfajta örök versenyfutásra van ítélve. Amivel versenyt fut: a
rendszerén túlmutató kérdések szükségszerű felbukkanása. Ami az esélye arra, hogy
tartsa a versenyt: egyre általánosabb, egyre magasabb metaszinteken megfogalmazott
elvek, gondolkodási sémák kialakítása. Ha a kérdések szaporodása gyorsabb az általános
sémák kialakulásánál, egy idő után a tudomány nem tehet mást, mint egymástól
független tudományágakra szakad. Kialakulnak a szaktudományok, napjainkban pedig
gomba módra szaporodnak a szaktudományok speciális szakterületei.

A SZAKMAVÁLTÁS LEHETŐSÉGEI

Kant gondolatát nem vethetjük el egyszerűen azzal, hogy mennyire laikus a kiváló
biológus az atomfizikában. Általában aki egy szakmát megtanult, az egy másik szakmára
sokkal könnyebben képzi át magát. Általános, elvont sémáinak kialakult rendszere jó
alapot biztosít ahhoz, hogy más szakma tudásanyaga is viszonylag hamar
összeszerveződjön benne egy egységes nyelvvé. A második idegen nyelv megtanulása is
sokkal gyorsabban megy, mint az elsőé, feltéve, hogy az elsőt legalább mesterjelölti
szinten ismerjük.
 A nagymesterben olyan bonyolult belső nyelv alakult ki, hogy abban egy másik szakma
újonnan megismert tényei is váratlanul hamar mesteri szintű intuíciót
eredményezhetnek. Különösen akkor, ha a két szakma látásmódjában valami
szabályokkal nehezen kifejezhető, de intuitíven érezhető hasonlóság található.
Talán ott vált alapvetően külön a nyugati és a keleti gondolkodásmód, hogy a nyugati
gondolkodás eleve több általános elvvel próbálta a világot megérteni, jóllehet remélte,
hogy aránylag kevés ilyenre lesz szüksége. A keleti gondolkodásban az egyetlen általános
alapelv az, hogy több, egymással párhuzamosan működő alapelv nem lehet: mindegyik
azonos a világgal. A tudomány műveléséhez mindenképpen célszerűbb fenntartani az
elvek pluralizmusát, de a keleti gondolkodásmód egységesebb világképet ad.
Egy szamuráj egyszer belekötött egy zenmesterbe. A szamurájnak fogadalma volt, hogy
bizonyos számú embert párbajban meg kell ölnie. A zenmester nem hátrálhatott meg,
elfogadta a kihívást. Megbeszélték, hogy másnap ugyanott találkoznak. A mester nem félt
a haláltól, megvilágosodott állapotaiban mélyen átérezte, hogy nincs igazi különbség az
élet és a halál között. De méltatlanul sem akart meghalni, ezért elment egy
vívómesterhez, hogy tanítsa meg a vívás helyes szemléletére. Másnap találkozott a
szamurájjal, felvette a tanult alapállást, erre koncentrált és várta a halálos csapást.
Amikor sokáig nem történt semmi, felnézett, és látta, hogy a szamuráj ott térdepel előtte
lehajtott fejjel. A mester megkérdezte, hogy mi történt, mire a szamuráj könyörögve
kérte, hogy ha nem öli meg őt, fogadja tanítványának, mert ő ilyen tökéletes vívóállást
még nem látott.
A vívás mesterségének konkrét szabályait nem sajátíthatta el a mester egy délután
alatt, tényleges vívásban nem lett volna esélye. Arra viszont egy délután is elég volt neki,
hogy vívásban se méltatlanul haljon meg, hogy ebben a helyzetben is ki tudja fejezni a
dolgok sokkal általánosabb lényegét. Ezt érzékelte a szamuráj is, aki a maga útján szintén
a tökéletességet kereste. A tudományokban két különböző szakma között ennyire
egységes közös alapállás elképzelhetetlen.

MÉG EGYSZER A SZAKMAI TEHETSÉGRŐL

Ha egy hétköznapi baráti beszélgetésben ezt mondom: „Ahhoz, hogy valakiből

nagymester legyen, tehetség kell”, az akkor és ott lehet egy értelmes kijelentés. Ez az
állítás az adott környezetben jelentheti például azt, hogy véleményem szerint e szint
eléréséhez nem elég pusztán a vasszorgalom, a segítő környezet, a kitartó tanulás kiváló
tanárok irányításával, hanem szükséges valamiféle speciális egyéni adottság is. Ezzel
lehet, hogy egyesek egyetértenek a társaságban, mások nem; értelmes és tartalmas vita
alakulhat ki.
Ha könyvünk jelen pontján mondom azt, hogy a nagymesteri szint eléréséhez tehetség
kell, akkor ez egy érdektelen kijelentés. Mi éppen azzal definiáltuk a tehetség fogalmát,
hogy ez az a dolog, amely a nagymesteri szint elérésének előfeltétele. Ezek után egy ilyen
kijelentés semmiféle információt nem tartalmaz. De hát hol tűnt el a tehetség
fogalmából az imént felvázolt érdekes vita tárgya?
Ott vesztek el mindezek az izgalmas kérdések, hogy a tehetség fogalmát hétköznapi
fogalomból tudományos fogalommá tettük. Ettől megváltozott a feltehető kérdések és az
egyáltalán kapható válaszok jellege.
Mégis joggal merülhet fel a kérdés: ha egyszer a tehetség jól bevált hétköznapi
fogalmának ilyen fontos aspektusai vesztek el azzal, hogy egy tudományos definíciót
adtunk rá, milyen jogon adtuk fogalmunknak éppen a „tehetség” nevet? A „nagymesteri
szint elérésének képessége” megmaradhatott volna önálló tudományos fogalomnak
anélkül, hogy a tehetség fogalmával azonosítottuk volna.
Erre a kérdésre kétféle választ adunk. Az egyik válasz: láttuk, hogy definíciónk milyen
szépen összecseng egyéb, a hétköznapi élet számára értelmes és jól használható
definíciókkal, mint például azzal, hogy tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit
tanult. E figyelemre méltó összecsengés önmagában is indokolhatná az elnevezést.
A másik válasz: éppen ezen a módon alakítja a tudomány a hétköznapi szemléletet, és a
gyakorlatban is így bizonyulhat hasznosnak. Az Egymásba forduló ellentétek című
fejezetben a nyelvbotlásos kísérlet kapcsán már láttunk példát arra, hogy miképpen
vezérelheti a szigorúan tudományos kutatást is a tudományon kívüli intuíció.
Ugyanakkor a másik irányú hatás is létezik: ha egy hétköznapi fogalom által inspirált
tudományos fogalom eléggé hatékonynak bizonyul, és a tudománynak sikerül mélyen
megismernie a működését, akkor a hétköznapi logika számára is érdemessé válhat kissé
átalakítani a fogalom hétköznapi jelentését, és bizonyos részeket átvenni abból, amit a
tudomány megismert az illető fogalom működéséről. Így alakultak ki például az anyag,
az erő, és még inkább az energia és az információ mai hétköznapi fogalmai is.
A tehetség hétköznapi fogalma talán éppen attól oly homályos, oly nehezen
megragadható, hogy túl általános. Beszélünk persze matematikai, kémiai, irodalmi vagy
sporttehetségről, és azt is tudjuk, hogy egy hatalmas költői tehetséggel megáldott ember
könnyen lehet határozott matematikai antitalentum. Eközben azonban nem
tudatosítjuk, hogy a tehetség fogalma önmagában, minden jelző nélkül meglehetősen
ellentmondásos. Ez azonban nem probléma a hétköznapi logika számára. A hétköznapi
logika igen hatékonyan magába tud foglalni tudományos és egyéb szakmai ismereteket is
anélkül, hogy magáévá tenné a tudományos vagy a professzionális szakmai gondolkodás
szigorát, és engedne saját értelmes (néha „transzlogikus”) ellentmondásosságából.
„Ha zongorázni tudnám a különbséget
köztem és Dohnányi között!”
KARINTHY FRIGYES
 E g y s z ak t e rü l e t m é l y s é g e i

Ahhoz, hogy valaki egy szakterület nagymesterévé válhasson, tehetség kell. De egy
gyerekben előbb van meg a tehetség, és csak azután derülhet ki, hogy valójában melyik is
az a szakterület, amelyre tehetsége vonatkozik, amely területen tehetsége képessé teszi
arra, hogy nagymesterré váljon. A gyerek már akkor tehetséges, amikor még nem is tud
arról, hogy létezik mondjuk molekuláris biológia, amelynek később majd nagymesterévé
válhat. Mi lett volna, ha száz évvel ezelőtt felbukkan egy óriási molekulárisbiológia-
tehetség? Hiszen akkor még ennek a tudományágnak a csírái sem voltak meg.
Lehetséges, hogy ez esetben száz évvel korábban született volna meg a molekuláris
biológia tudománya. Valószínűbb azonban, hogy ez az ember száz éve talált volna
magának egy olyan szakterületet, amelyen a legjobban tudja kamatoztatni a kognitív
sémái spontán, hétköznapi szerveződését. Lehet, hogy rovartanász lett volna, lehet, hogy
vegyész,
és az is lehet, hogy valami egészen más. De minden valószínűség szerint nem vált
volna választott szakterületének olyan kiemelkedő nagymesterévé, mint ha száz évvel
később születik, amikor már létezik a molekuláris biológia. Korról korra változnak az
éppen aktuális szakterületek, és kétségtelenül szerencse is kell ahhoz, hogy ha valaki
egyszer tehetséges, akkor valóban létezzen is az a szakterület, amely tehetségének a
legmegfelelőbb.
Ki lehet a legtehetségesebb sportoló a világon? A kérdés így nyilván értelmetlen, hiszen
hogyan lehetne Muhammad Ali és Michael Jordan tehetségét összevetni? Verekedjenek
vagy kosárra dobjanak? Vagy mindkettőjüknél tehetségesebb sportoló az, aki
Muhammad Ali ellen is kibír kilenc menetet, és akinél Michael Jordan is csak néhány
ponttal dob több kosarat? Ez utóbbi ember talán tehetségesebb sportoló, így általában, de
egyik sportágban sem lesz a világ legjobbja. Nincs meg a tehetségéhez leginkább
alkalmas szakterület. Talán az öttusában vagy a tízpróbában próbálkozhat – éppen azért
hozták létre ezeket az összetett sportágakat, hogy az ilyen univerzális tehetségeknek is
legyen pályájuk. De a mi kiemelkedő sporttehetségünknek ezeken a területeken is lehet
balszerencséje, például ha közel világbajnoki szinten úszik, fut, vív, lő, de egy ló sem tűri
meg a hátán, és menthetetlenül ledobja.
Eddig az emberi gondolkodás oldaláról vizsgáltuk a szakterületeket. Láttuk, hogy egy
önálló szakterület létezésének feltétele egyrészt az, hogy a területen felhalmozott
ismeretek bonyolultsága ne haladja meg azt a szintet, amelyet egy ember egyáltalán
képes áttekinteni – azaz egyáltalán lehessenek nagymesterei, másrészt az, hogy a
szakterület eléggé komplex, eléggé mély legyen ahhoz, hogy valóban kialakulhassanak
nagymesterei. Ebben a fejezetben az így kialakult szakterületek tulajdonságait
elemezzük.

KLASSZISKÜLÖNBSÉGEK

Két játékos között klassziskülönbség van. Ezt olyankor mondjuk, ha az egyik játékos
nagy valószínűséggel legyőzi a másikat. Nevezzük például klassziskülönbségnek azt, ha
az erősebb játékos legalább 75 százalékos valószínűséggel legyőzi a másikat. A 75
százalékos küszöbszám megválasztása teljesen esetleges, lehetne 60 százalék vagy 90
százalék is, ez gondolatmenetünk lényegén nem változtatna. Azért választottuk éppen a
75 százalékot, mert láttuk, hogy a sakkban például a minősítések (II. osztályú, I. osztályú
stb.) között nagyjából éppen ez a különbség észlelhető.
Most gondoljuk meg a következőt: hány klassziskülönbség lehet például a teljesen
kezdő és a világbajnok sakkozó vagy gojátékos között. Elvileg ez meghatározható:
vegyünk egy teljesen kezdőt, aki éppen most tanulta meg a játék alapelemeit. Keressük
meg azt a leggyengébb játékost, aki nála már éppen egy klasszissal jobb. Utána ehhez a
játékoshoz ismét keressünk valakit, aki éppen egy klasszissal nála is jobb, és így tovább.
Előbb-utóbb biztosan eljutunk a világbajnokig. Ezzel meghatároztuk, hogy a szóban forgó
játékban az emberi tudás teljes fesztávolsága hány klasszisnak felel meg.
A klassziskülönbség fogalmát mint egy mértékegységet fogjuk használni. Ez a
mértékegység bizonyos értelemben kifejezi az adott játék mélységét. Így tudjuk mérni,
hogy a vizsgált játék mennyire képes differenciálni az egyes emberek között, mennyire
tudja az erősebb, képzettebb, mélyebben gondolkodó, több kognitív sémával rendelkező
játékos érvényesíteni az adott játékban a tudását egy gyengébb ellenféllel szemben.
Később ezt a fogalmat kiterjesztjük más területekre is, hasonlóképpen ahhoz, mint ahogy
a sakkozóknál kapott kognitív pszichológiai eredményeket kiterjesztettük az élet és a
professzionális szaktudás egyéb területeire, ahol azok, mint tapasztaltuk, érvényesnek
bizonyultak.
A továbbiakban egy-egy szakterület mélységén azt fogjuk érteni, hogy az adott
szakterületen a kezdőtől a legnagyobb nagymesterig hány klasszisfokozat fér el. Ez a
mélységfogalom nem feltétlenül azonos azzal, amit a hétköznapi nyelvben pszichológiai
mélységen értenénk. Például az ember azt gondolná, hogy a hosszútávfutás
pszichológiailag minden bizonnyal mélyebb sportág, mint a rövidtávfutás, mivel a sok
kilométer lefutása közben bizonyára érdekesebb és mélyebb lelki események zajlanak le
a futóban, mint egy 10–20 másodperces sprint alatt. Ez bizonyára így is van – irodalmi
művek sokasága elemzi a hosszútávfutók lelkében futás közben lejátszódó bonyolult és
izgalmas folyamatokat. A mi mélységfogalmunk szerint mégis a 100 méteres síkfutás
mélyebb sportnak bizonyul, mint a 10 000 méteres futás. Ha pszichológiai szempontból
nem is, de sportszempontból minden bizonnyal összetettebb, bonyolultabb dolog a
rövidtávfutás, mint a hosszútávfutás.
Bár a futás nem tipikusan olyan szakterület, amelyekről ez a könyv szól, gondoljuk
röviden végig, hogyan is győződhetünk meg az előző kijelentés érvényességéről. Hány
klasszis lehet a 100 méteres síkfutás mélysége, és mennyi a 10 000 méteresé? A 100
méteres síkfutás világrekordja jelen pillanatban 9,79 másodperc. A világrekorder sem
nyeri azonban meg versenyei 75 százalékát, tehát ebben a sportágban nincs egy
klassziskülönbség a világrekorder és a második legjobb között. Azokat a versenyzőket
viszont, akiknek a legjobb idejük csak 10 másodperc, a világrekorder az esetek több mint
75 százalékában legyőzi. Azoknak a versenyzőknek a legjobb egyéni ideje, akiket a
világrekorder éppen a versenyek 75 százalékában legyőz, de nem gyakrabban, körülbelül
9,9 másodperc. Azoknak a legjobb ideje, akiket egy 9,9-es futó győz le 75 százalék
eséllyel, körülbelül 10,05 másodperc. Így haladhatunk tovább – az egyes
klassziskülönbségekhez tartozó időeredmények közötti különbség folyamatosan nő.
Probléma csak a vizsgálat végén merül fel, amikor már a legalacsonyabb szintű iskolai
versenyek adatai is elfogynak. Ha valakinek a legjobb ideje 100 méteren 18 másodperc,
akkor mennyire futhat lassan az, akit még ő is legyőz 75 százalékos eséllyel? Maradjunk
abban, hogy aki nem tudja lefutni 18 másodperc alatt a 100 métert, azt már ne tekintsük
futónak, és azt sem, aki nem tudja lefutni a 10 000 métert 50 perc alatt. Nos, ezek után
azt kapjuk, hogy a 100 méteres síkfutás mélysége körülbelül 14–15 klasszis, míg a 10 000
méteresé körülbelül 11–12 klasszis.
Hasonló gondolatmenet bármelyik sportágban végigvihető. Szerencsére azonban a
bennünket leginkább érdeklő sportágakban, a sakkban és a japán go játékban ennél
könnyebb és egzaktabb út is elvezet az eredményhez.

A SAKK ÉS A GO MÉLYSÉGE

Először mintegy száz éve kíséreltek meg egy olyan matematikai rendszert létrehozni,
amellyel megbecsülhetik a sakkozók játékerejét. Az 1950-es évektől kezdve több
számítási eljárást is kipróbáltak a gyakorlatban, míg végül 1970-ben a Nemzetközi
Sakkszövetség az Élő Árpád, magyar származású amerikai matematikaprofesszor által
kidolgozott értékelési rendszert fogadta el. Ez a rendszer azóta is működik, és kiállta a
próbát: az egyes sakkozók értékszámai nagymértékben megfelelnek annak, ahogyan ők
az erőviszonyokat maguk között értékelik.
Az Élő-féle skála értékei azt fejezik ki, hogy egy adott pontszámú játékos egy másik
játékossal szemben várhatóan milyen eredményt ér el. A skála nullapontját és
mértékegységét egy tetszőleges viszonyítási alap szerint választották meg (mint például a
hőmérsékletét a Celsius- vagy a Fahrenheit-féle skálánál). A világbajnok pontszáma
általában körülbelül 2800 körüli, egy erős nagymester (körülbelül a világranglista első
30–40 helyezettje) 2600 pont fölött van, a nemzetközi nagymesteri szint körülbelül
2500 pont. Egy mesterjelölt 2100–2300 pont között áll. Egy II. osztályú sakkozó 1700–
1900 pontos, egy kezdő 1300–1400 pont körüli.
Az Élő-féle skála mértékegységét úgy határozták meg, hogy két játékos között az 50
pont különbség nagyjából azt fejezze ki, hogy az erősebb játékos előreláthatólag 55
százalékos eredményt ér el a gyengébb ellen. Ha például egy 2600-as pontszámú játékos
tízjátszmás páros mérkőzést vív egy 2550-es pontszámúval, várhatóan 5,5–4,5 arányban
fog győzni. Egyes konkrét mérkőzések persze hozhatnak más eredményt, de hosszú
távon erre érdemes fogadni, hacsak időközben a két játékos erőviszonyai nem változnak.
Kétszáz pontnyi különbség az Élő-skálán azt jelenti, hogy az erősebb játékos valószínűleg
körülbelül 75 százalékos eredménnyel győz.
A mai értékszámok sok millió játszma eredménye alapján alakultak ki, így ez a skála
nagyon megbízhatónak tekinthető. Ennek alapján igen könnyen kiszámítható a sakk
mint szakterület mélysége: a kezdő 1300 pontja és a világbajnok 2800 pontja között 200
pontonként húzódik egy-egy klassziskülönbség. Ennek alapján a sakk mélysége
körülbelül 8–9 klasszis.
A sakkozók értékelésének sikerén felbuzdulva ma már több más sportágban is
készítenek rangsorokat a versenyzőkről hasonló elvek alapján, természetesen a skála
nullapontját és mértékegységét a különböző sportágakhoz választva meg. A go játékra
ezek alapján körülbelül 14–15 klasszisnyi mélységet kapunk. A különbség a sakk és a go
mélysége között igen feltűnő, és ennek jelentőségére még hamarosan visszatérünk.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen egyetlenegy sakkjátszmát tekintünk kiindulási
alapként az értékpontok meghatározásához. A teniszben például három nyert játszma
kell egy meccs megnyeréséhez. Ha a sakkban is egy három nyert játszmára menő páros
mérkőzést tekintenénk egységnek, akkor már 90 értékpontnyi különbség is elég lenne
két játékos között ahhoz, hogy az erősebb 75 százalékos valószínűséggel megnyerje a
páros mérkőzést. Ebben az esetben tehát 90 értékpontnyi különbség jelentene egy
klassziskülönbséget, és így a sakk mélységére körülbelül 18 klasszist kapnánk
eredményül. Ahhoz tehát, hogy az egyes szakterületek mélységét összehasonlíthassuk,
tudnunk kellene, hogy mindegyik számítás azonos súlyú alapegységekből indul ki. Bár a
gojátékosok pontértékszámítása is az egyes játszmák eredményeire alapozódik, nem
zárható ki, hogy egyetlenegy gojátszma megnyerése valójában egy ötjátszmás sakk páros
mérkőzés megnyerésének felel meg. Ennek valószínűsége azonban elég csekély, hiszen
minden sport azt célozza, hogy az ember hozza ki magából teljesítőképessége
maximumát. Mindegyik sportágban az értékpontszámítás kiinduló egysége az a
küzdelemmennyiség, amennyit a küzdők egyhuzamban, legfeljebb rövid, értelemszerű
megszakításokkal képesek teljes erőbedobással végigküzdeni. Ez teszi lehetővé, hogy az
értékpontok alapján számolt mélységértékeink egymással valóban közvetlenül
összehasonlíthatóak legyenek. Például a sakkban kísérleteztek azzal, hogy az úgynevezett
rapid (egyórás) partikból álló versenyek eredményeit is beleszámítsák az értékpontokba.
Ez az egyes sakkozók értékeinek kellemetlen ingadozásához vezetett. De ha az egyes
rapid partikat csak negyed súllyal számítják, akkor az értékszámskála realitása és
stabilitása nem csökken.
Még egy érv a kapott mélységértékek összehasonlíthatósága mellett: a teniszben a női
meccsek csak két nyert játszmáig folynak. Mégis, akár a férfiak, akár a nők eredményei
alapján számítjuk ki a tenisz mint szakterület mélységét, egyformán körülbelül 12–13
klasszisnyi mélység adódik. Mindezek alapján jó okunk van arra, hogy a sakk és a go
mélysége között kapott feltűnően nagy különbséget komolyan vegyük, és megpróbáljunk
erre a jelenségre magyarázatot találni.

KITÉRŐ: A LABDARÚGÁS ÉS A KOSÁRLABDA MÉLYSÉGE

Ha már van egy ilyen mélységfogalmunk, engedjük meg magunknak, hogy egy-két
bekezdés erejéig elkalandozzunk. Ha a fenti módszerrel kiszámítjuk, kiderül, hogy a
jégkorong vagy a kosárlabda sokkal „mélyebb” sport, mint a labdarúgás: sokkal több
klasszisnyi különbség található egy átlagos iskolai válogatott és a világbajnok csapat
között. Vagy másként: a világ tizedik legjobb csapatának sokkal több esélye van a
világbajnok ellen futballban, mint kosárlabdában. A labdarúgás és a kosárlabda mélysége
közötti különbség arányait tekintve körülbelül ugyanolyan, mint amilyen a sakk és a go
közötti. Annak kifejezésére, hogy a gyengébbnek is van esélye, azt szoktuk mondani,
hogy „a labda kerek”. Eszerint „a futball-labda sokkal kerekebb, mint a kosárlabda”.
Talán éppen ezért szeretjük a világnak ezen a részén annyira a focit, és talán részben
ezért nem tud mélyebb gyökereket ereszteni a világ más tájain, például Japánban vagy az
Egyesült Államokban (bár e két népet valószínűleg más és más okból zavarja a labda
túlzott kereksége). Mi Európában kifejezetten szeretjük, ha a gyengébbnek is van némi
esélye a győzelemre, és hajlamosak vagyunk pusztán azért drukkolni a gyengébbnek,
mert ő a gyengébb.
Elvileg le lehetne mérni az egyéni képességek mélységét is a csapatsportokban. Kétféle
út is kínálkozik erre. Az egyik lehetőség az, hogy megkérjük az illető sportág
szakembereit, hogy rangsorolják a játékosokat. Akit a szakemberek 75 százaléka ítél
jobbnak a másiknál, azt tekinthetjük egy klasszisnyival jobbnak. A másik lehetőség csak
a professzionális játékosok esetében alkalmazható: ez a pénz. Elvileg meghatározható,
hogy a játékosokért kínált pénzeknek mekkora az alsó és felső értéke, és ennek alapján
kiszámítható, hogy a különböző szinteken mekkora pénzbeli értékkülönbség tekintendő
egyklasszisnyi különbségnek. Egyik utat sem számoltam végig szisztematikusan,
tudományos pontossággal, de hevenyészett becslések alapján az a gyanúm, hogy az egyén
szintjén már megszűnik a mélységkülönbség a foci és a kosárlabda között: a két sport
közötti lényegi differencia valahol a teljes játék struktúrájában van. Itt is több az egész,
mint a részek összege.

TUDÁSKÜLÖNBSÉGEK ÉS TELJESÍTMÉNYKÜLÖNBSÉGEK
Érdekes megfigyelni, hogy az Élő-pontszámok és a sakkal kapcsolatos ismert sémák
mennyisége között milyen szoros kapcsolat van. Néhány 10 séma (a kezdő) körülbelül
1400 Élő-pontot jelent. A néhány 100 sémás nagyságrend (a haladó szint) körülbelül
1800 pontnak, néhány 1000 séma (a mesterjelölt ismerete) körülbelül 2200 pontnak, a
néhány 10 000 séma (a nagymester tudása) pedig nagyjából 2600 pontnak felel meg. A
sémák számában egy nagyságrendnyi különbség mintegy 400 Élő-pontot jelent. Ez a
meglehetősen egyenletes különbség a pontszámokban azt mutatja, hogy az előző
fejezetekben bemutatott sémaszámbecslésünk valóban jól jellemzi a tényleges
játéktudást – méghozzá egy meglehetősen egyenletes skálával. Ez a megfigyelés ismét ad
egy új érvet, az eddigiektől független, más úton szerzett bizonyítékot, arra, hogy a sémák
mennyiségére vonatkozó gondolatmenetünk érvényes.
Mélységfogalmunk különösen akkor válik érdekessé, ha figyelembe vesszük, hogy a
sémák mennyiségének tartománya mind a go, mind a sakk esetén azonos: nullától
néhány tízezerig terjed. Ha tehát a játékosok által ismert sémák mennyisége szerint
határoznánk meg a minősítési szinteket (mint ahogy tettük A kezdőtől a nagymesterig
című fejezetben), akkor az eredményességet tekintve az nem tükrözné a szintek között
lévő különbségeket. Ha egyszer a go mélysége – az imént bemutatott mélységfogalom
szerint – nagyobb, mint a sakké, akkor például egy 2000 sémát ismerő játékos nagyobb
biztonsággal győz le egy 1000 sémát ismerőt góban, mint sakkban (mivel ugyanakkora
különbség a sémák mennyiségében több klasszisnyi különbséget jelent). Ez csak úgy
lehetséges, ha a sémák a góban sokkal bonyolultabbak, mint a sakkban (legalábbis a
nagymesteri szint alatt egészen bizonyosan, de meglehet, hogy még a nagymesteri
szinten is).
Egybehangzóan állítják, akik mind sakkban, mind góban legalább mesterjelölt szintű
játékosok, hogy a go valahogy sokkal nehezebb, sokkal mélyebb játék; az emberi
gondolkodás mélyebb rétegeit mozgatja meg. Ezek a homályos érzések talán érthetőbbé
válnak az iménti észrevételek alapján. Arra utalnak, hogy a góval kapcsolatos kognitív
sémák jobban hasonlítanak a hétköznapi élet kognitív sémáinak komplexitására, mint a
sakkal kapcsolatosak, legalábbis a mesterjelölti szinten bizonyosan, de alighanem a
nagymesterek szintjén is.
Ámbár még a sakk esetében is könnyen átszűrődnek a szakmai sémák a hétköznapi
életbe. Én például akkor hagytam abba a versenyszerű sakkozást, amikor egy alkalommal
egyidőben két fontos helyre is kellett volna mennem. Miközben tépelődtem, hogy mit is
csináljak, egyszerre csak bevillant: Hd7 – ez a megfejtés. Innen egyszerre tudok
fenyegetni azzal, hogy c5-ön keresztül támadok a lóval a vezérszárnyon, illetve hogy f6-
ról védekezhetek a királyszárnyon. Ez volt az a pillanat, amikor kicsit megijedtem, hogy
talán becsavarodhatok, és az is világossá vált, hogy nem vagyok eléggé tehetséges a
sakkhoz; nincs rá esélyem, hogy nagymester váljon belőlem.
A go a távol-keleti gojátékosok számára sokkal inkább kifejezi az életet, mint a sakk az
európaiaknak: kevésbé érzik absztraktnak. A go a keleti gondolkodás terméke – a világ
egységét fejezi ki. A sakk a nyugati gondolkodásban eresztett mélyebb gyökereket, noha
eredetileg talán Indiából származik. A japánok kultúrájuk szerves részének tekintik a gót.
Úgy érzik, hogy alapvető értékrendszerüket, esztétikai elveiket, gondolkodásmódjukat
fejezi ki: bizonyos értelemben ugyanarról szól, mint az előző fejezetben a zenmester és a
szamuráj története. Mi a sakkot általában nagyon jó játéknak tartjuk, de ilyen alapvető
értéket – az európai gondolkodásmód lényegének kifejezését – nem tulajdonítunk neki.
Bobby Fischer, az egykori sakkvilágbajnok mondta: „Számomra a sakk az egész élet.” A
nagymester sok tízezer bonyolult sémája talán valóban lehetővé tesz olyan árnyalt, finom
kifejezésmódokat, amelyek egy ilyen kijelentést indokolhatnak, de egy mesterjelölt még
nemigen érzi át, hogy a sakk akár az élet teljes komplexitását kifejezheti számára.
A sakk és a go mélységének becslésére kialakított eljárásunk elvileg bármilyen
szakterületen alkalmazható. Mikor mondhatjuk például egy molekuláris biológusról,
hogy valamelyik kollégájánál egy klasszissal jobb a szakmájában? Akkor, ha a megítélők
(mondjuk a kollégák) legalább 75 százaléka szakmailag okosabbnak találja. Ezen az úton
elvileg meg lehetne határozni az egyes szakmák és tudományágak mélységét is. Egy ilyen
vizsgálat elvégzése azonban számos gyakorlati nehézségbe ütközik. Az általános emberi
intelligencia területén viszont sok évtized intenzív kutatásainak eredményeire és az ezek
során kialakított kiváló mérőeszközökre támaszkodhatunk. Vajon az általános emberi
intelligenciának mint „szakterületnek” hány klasszis lehet a mélysége?

AZ INTELLIGENCIATESZTEKRŐL

Az intelligencia fogalmáról közel egy évszázada óriási viták folynak a pszichológiában és

a szélesebb nagyközönség köreiben is. Sokszor még azt is vitatják, hogy ez egyáltalán egy
értelmes fogalom. Az úgynevezett intelligenciatesztek persze minden emberre adnak
valamiféle eredményt, de a tesztek tartalmának ismeretében erősen vitatható, hogy ezek
tényleg olyan képességek mérésének az eredményei, amelyeket az intelligencián érteni
szeretnénk, vagy csak légből kapott számok. Az intelligenciatesztek között sok olyan
feladat van, amelyekről látszólag jogosan vitatható, hogy bármiféle közük van az emberi
intelligenciához. Sokat idézik a kutatók cinikusságának elrettentő példájaként az
intelligenciakutatás egyik úttörője, E. G. Boring 1928-ban írt cikkének szintén látszólag
cinikus címét: Az intelligencia az, amit az intelligenciatesztek mérnek.
Lássuk először is, hogy valójában miképpen készültek, és mit is mérnek ezek a sokat
vitatott intelligenciatesztek. Az alábbi rövid összefoglalóban nem az intelligenciatesztek
történeti kifejlődését fogom bemutatni, hanem inkább a kutatás logikáját igyekszem
megvilágítani, ami alapján talán jobban megérthetjük, mit is mondhat a pszichológia
tudománya erről a fogalomról.
Képzeljük el a következő vizsgálatot: megkérnek egy olyan embercsoportot, melynek
tagjai közelről ismerik egymást (mondjuk közös a munkahelyük, egy iskolába vagy egy
sportegyesületbe járnak), hogy pontozzák társaikat, kit mennyire tartanak intelligensnek.
Ebben a kérdésfeltevésben semmiféle magyarázat vagy sugallat nincs arra vonatkozóan,
hogy mit is értsünk azon a szón, hogy intelligencia. Érdekes módon, ennek ellenére a
megítélések általában meglepően egybehangzóak: az emberek szinte ugyanazokat a
személyeket tartják kiemelkedően, nagyon, közepesen, kevéssé vagy nagyon kevéssé
intelligensnek. Nagyon sok különféle összetételű csoporttal végeztek ilyen vizsgálatot, és
a legtöbbször nagyfokú egyetértés volt a megítélésekben. Ebből következik, hogy az
emberek fejében minden külön magyarázat nélkül is létezik egy intelligenciafogalom,
amelyen elég nagy pontossággal ugyanazt értik, legalábbis amely fogalom szerint
másokat meglehetősen egybehangzóan ítélnek meg. Ugyanakkor ha azt is megkérdezik a
csoport tagjaitól, hogy minek alapján hozták meg ítéleteiket, akkor ez a nagyfokú
egyetértés szinte teljesen eltűnik: a különböző emberek egészen különböző
magyarázatokat adnak.
Adott hát egy megfejtendő rejtvény a kutató pszichológusoknak: mi lehet az emberek
fejében az a közös dolog, amelynek alapján ennyire egybehangzó ítéleteket tudnak hozni
úgy, hogy a legkevésbé sem értenek egyet abban, hogy minek alapján is hozták az
ítéleteiket.
Egy rejtvényt az alábbi módon fejtettek meg: a kutatók összegyűjtöttek rengeteg olyan
feladatot, amelyek megoldásához feltehetőleg ész kell. A feladatok nagyon sokfélék és
esetlegesek voltak, nyelvi és matematikai feladatoktól kezdve műveltségi kérdéseken és
memóriagyakorlatokon keresztül egészen az összerakós mozaikrejtvényekig. Ezután az
összes kérdést feltették a csoportok tagjainak. A válaszok ismeretében a kutatók
kiválogatták azokat a feladatokat, amelyek eredményeinek összpontszáma mindenkire a
lehető legjobban jelezte, hogy őt mennyire ítélték intelligensnek a csoport tagjai. A több
ezer eredeti feladatból mindössze néhány tucat maradt meg – akár többet, akár
kevesebbet tartottak meg a kutatók, az összeredmény kevésbé egyezett meg a csoport
egyes emberekről alkotott ítéletével. Ez a néhány tucat viszont meglepően nagy
pontossággal előre jelezte. És itt a lényeg. Joggal nevezhették el az így megmaradt
feladatok összességét intelligenciatesztnek, hiszen a belőlük kapott pontszám jól jelzi,
hogy a környezete kit mennyire tart intelligensnek, amiben egyébként a környezet még
akkor is nagymértékben egyetért, ha nem tudja pontosan megmondani, hogy
voltaképpen miben is ért egyet.
Ezzel egy fontos adatbázis került a kutatók kezébe: ezentúl ki lehetett elemezni, hogy
mik lehetnek a közös tulajdonságai azoknak a feladatoknak, amelyek megmaradtak, és
amelyek együttesen ilyen jól jelzik előre az emberek fejében meglévő
intelligenciafogalmat. Figyeljük meg, hogy nem a kutatók állították össze a tesztet,
hanem maga a módszer, a kiindulási rejtvény megfejtésére kitalált mód. Ennek
ismeretében teljesen értelmetlenné válnak mindazok a kérdések, amelyek azt vitatják,
hogy az egyes feladatoknak van-e közük bármiféle intelligenciához. Csakis ahhoz van
közük, az emberek fejében minden külön magyarázat nélkül létező
intelligenciafogalomhoz. E. G. Boring cikkének cinikusnak tűnő címe valójában éppen
ezt fejezi ki a maga frappáns és provokatív módján.
Beigazolódott, hogy az intelligencia hétköznapi fogalmát az emberek viszonylag
egyformán értelmezik. A hétköznapi fogalmak között ez ritkaságszámba megy, de ez tette
lehetővé a most bemutatott rejtvényfejtési eljárást, és emiatt nevezhetjük az így
kialakított tesztet teljes joggal valóban intelligenciatesztnek. Más hétköznapi
fogalmakkal, például a tehetség vagy a kreativitás fogalmával nem volt ilyen
szerencséjük a kutatóknak: a környezet megítélése nem bizonyult ilyen egybehangzónak,
és így nem találhattak egy olyan archimédeszi pontot, mint az intelligencia fogalmának
esetében. Sajnos a tehetség vagy a kreativitás fogalmának mélyebb megismerésére ez az
út nem volt járható. Amikor a kutatók e hétköznapi fogalmakat vizsgálták, csak a
hétköznapi logika ellentmondásosságával találkoztak, mint ahogy az intelligencia
esetében is, amikor a megítélés helyett magyarázatot kértek.
Ezután a kutatók elemezni kezdték, mi a közös azokban a feladatokban, amelyek
bennmaradtak a tesztben. Talán helyesebb, ha így mondom: amelyek benn akartak
maradni a tesztben az erős szűrési eljárás során. Így alakult ki a következő definíció: az
intelligencia az adott kulturális és emberi környezetben való tájékozódás képessége. Az
intelligencia hétköznapi fogalmának jelentősége tehát erősen függ attól, hogy milyen
társadalmi, kulturális környezetben vizsgáljuk ezt a fogalmat. Sokszor beszélnek
úgynevezett „kultúrafüggetlen intelligenciáról”, és ennek mérésére gyakran készítenek
teszteket, azonban az eddig látottak alapján ezek nem azt mérik, amit az emberek a
hétköznapi gondolkodásukban az intelligencia fogalmán értenek, hanem valami mást.
Mostanában egyre többet beszélnek az intelligencia eddig viszonylag kevésbé vizsgált
formájáról, az úgynevezett érzelmi intelligenciáról. Ez a képesség is hasonló módon
vizsgálható, mint ahogy az intelligencia természetét feltérképezték. Az derült ki róla,
hogy egyrészt valóban létező és konzekvens formája az emberi értelemnek, másrészt
nem teljesen független az általános intelligenciától: a magas érzelmi intelligenciájú
emberek általában a hagyományos intelligenciafogalom szerint is viszonylag magas
értéket érnek el, bár valóban gyakori, hogy valakinek éppen az érzelmi intelligenciája
magasan átlag fölötti, míg az általános intelligenciája csak kevéssel haladja meg az
átlagot, vagy fordítva. Eddigi eredményeink alapján ebben nincs semmi meglepő: ha az
intelligencia valóban az adott kulturális és emberi környezetben való tájékozódás
képessége, akkor ehhez logikusan hozzá kell tartoznia valamennyire a más emberekhez
való értelmes érzelmi viszonyulás képességének.
Az intelligenciatesztek ezután elkezdtek önálló életet élni, függetlenül attól, hogy
milyen szándékkal és miféle tudományos kérdések megválaszolására alkották meg őket.
Rendkívül sikeresnek bizonyultak jó néhány területen, például előre jelezték, hogy valaki
alkalmas-e egy pozíció betöltésére. Bizonyos fokig le is járatták őket, mert sokszor
olyasmik előrejelzésére vagy mérésére is használták, amikre valójában nem alkalmasak.
De mindez számunkra most nem fontos. Ha az általános emberi intelligenciát
„szakterületnek” tekintjük, és meg akarjuk tudni annak mélységét – az
intelligenciatesztek kialakulásának módszertana alapján –, a vizsgálat eszközéül
indokoltan használhatjuk az intelligenciatesztek eredményeit.

AZ ÁLTALÁNOS EMBERI INTELLIGENCIA MÉLYSÉGE

Az intelligenciateszteken elért eredményt egyfajta sportteljesítménynek is felfoghatjuk.

Így közvetlen lehetőségünk nyílik arra, hogy a sakk vagy a go mélységének
meghatározásához hasonlóan meghatározzuk az általános intelligencia mélységét is.
Ahogy a sportpályán, úgy az intelligenciatesztek megoldásában sem teljesen egyenletes
az emberek teljesítménye. Lehet, hogy a mérés idején éppen egy jobb vagy egy rosszabb
napot fogunk ki. Ezért itt is beszélhetünk arról, hogy mekkora, hány pontos IQ-
különbség jelent egy klasszisnyi differenciát, azaz mikor mondhatjuk azt, hogy ekkora
különbség esetén legalább 75 százalék a valószínűsége annak, hogy akit ma magasabb
IQ-júnak mértünk, azt legközelebb is magasabbnak fogjuk mérni. A kérdés eldöntéséhez
szerencsére rengeteg adat áll rendelkezésünkre, mivel nagyon sok ember intelligenciáját
mérték meg életében többször is. A számolások részleteit itt mellőzzük, mindenesetre az
eredmény az, hogy körülbelül 5 IQ-pontnyi különbség felel meg a definíciónk szerinti
klassziskülönbségnek. Még azt kellene tudnunk, hogy mennyi lehet a legintelligensebb
és a legkevésbé intelligens ember IQ-ja, és akkor már egy egyszerű osztással
meghatározhatnánk az emberi intelligencia mélységét.
Az IQ-skála valahogy úgy él a legtöbb ember fejében, mint olyasvalami, ami alkalmas
minden ember intelligenciájának a megmérésére. Ez azért furcsa, mert egyetlen más
mérőeszköztől sem várunk el ilyen nagyfokú általánosságot. Minden mérőeszköznek
megvan a maga mérési tartománya, és természetesnek vesszük, hogy milligrammokat és
tonnákat nem ugyanazzal a mérleggel mérünk. Az előző szakaszban bemutatott
intelligenciatesztnek szintén megvan a maga mérési tartománya, amelyen kívül nem
képes értelmesen különbséget tenni az emberek között. Ez azért van így, mert maguk a
megítélők sem voltak képesek erre. Egy bizonyos szint alatt és fölött a hétköznapi
intelligenciafogalom szempontjából már nem észlelhető különbség.
A standard intelligenciatesztek mérési tartománya nagyjából 70 és 135 IQ-pont között
van. A 70-es IQ-t a népesség körülbelül 2,4 százaléka nem éri el. 135-ös vagy annál
magasabb IQ-val pusztán a népesség 1 százaléka rendelkezik. Időnként lehet ugyan ennél
magasabb IQ-ról is olvasni, de azt már nem a standard IQ-teszttel mérik, és ezért az
eredmény valójában nem azt mutatja, hogy a környezet mennyire tartja intelligensnek az
illetőt. Ezek a nagyon magas eredményeket produkáló IQ-tesztek többnyire csupán a
matematikai-logikai készségeket mérik. Akik ezeken a teszteken magas pontszámot
érnek el, azok általában viszonylag magas IQ-t mutatnak a standard IQ-tesztek szerint is,
de ugyanezek a standard IQ-tesztek azt is megmutatták, hogy a hétköznapi intelligencia
megítélésének a jó matematikai és logikai készség egyáltalán nem fő szempontja. Ezért,
ellentétben a standard IQ-tesztekkel, ezeket a nagyon magas tartományban mérő
teszteket valójában nem jogosan nevezik szintén intelligenciateszteknek.
A hétköznapi intelligenciafogalom értelmében a szellemi fogyatékostól az általános
intelligencián át a „világbajnok”-ig terjedő skálát nagyjából 70 és 135 IQ-pont közé
tehetjük. Egy klasszisnyi különbség mintegy 5 IQ-pontnak felel meg. Mindezek alapján
megállapíthatjuk, hogy az általános emberi intelligencia mint egyfajta speciális
„szakterület” mélysége körülbelül 14–15 klasszisnyi.
Ez az eredmény igen erősen összecseng a gojáték mélységére kapott értékkel. A
„mélység” fogalom meglehetősen absztrakt értelmében tehát valóban elmondhatjuk,
hogy a gojáték mélysége vetekszik magának az életnek a mélységével.

SAKK- ÉS GOPROGRAMOK

Míg a számítógépes sakkprogramok napjainkban már a világbajnoki címet ostromolják,

addig a legjobb goprogramok is még csak a mesterjelölt szintet közelítik. A különbség
oka nem az, hogy sokkal többet foglalkoztak sakkprogramok kifejlesztésével – mindkét
játékra rengeteg program készült, amatőr és professzionális fejlesztések egyaránt. A
programozók, akik mindkét játékot ismerik, és mindkettőre megpróbáltak
mesterségesintelligencia-programot létrehozni, egybehangzóan állítják, hogy a
goprogram elkészítése sokkal nehezebb feladat, mint egy sakkprogramé. A különbség
nem a játékszabályokból adódik, azok beprogramozása egyik játékra sem komoly
probléma. Nem is abból, hogy a gojátékban sokkal többféle állás lehetséges, mint a
sakkban. Mindkét esetben csillagászatian nagy a lehetőségek száma, és még a sakkban
sincs esély arra, hogy minden variációt áttekinthessünk. Mégis, azok a programozási
elvek, amelyek a sakkjátékra kiválóan működtek, a gojátékban egyelőre nemigen
segítenek. A jelenlegi sakkprogramok működési elveit a következő fejezetben
részletesebben is bemutatjuk.
A két játék mint programozási feladat közötti különbség valószínűleg összefügg a két
játék mélysége közötti különbséggel. Láttuk, hogy a gojáték kognitív sémáinak
komplexitása sokkal inkább hasonlít a hétköznapi gondolkodás sémáinak
komplexitására, mint a sakké, így nem meglepő, ha erre a játékra sokkal nehezebb
mesteri szinten játszó programot készíteni.
A sakk valószínűleg az a szakterület, amelynek mélysége éppen az alsó határon van
ahhoz, hogy egyáltalán önálló szakterületnek lehessen tekinteni, amely már eléggé mély
ahhoz, hogy önálló nagymesterei lehessenek. Nem sikerült olyan szakterületet találnom,
amelynek mélysége 8-nál kevesebb, és szintén vannak önálló nagymesterei. Ha a
tudomány számára keresnénk egy olyan modellt, amely a lehető legkisebb mélység
mellett képes lehet a nagymesterek gondolkodását megvilágítani, aligha találhatnánk a
sakknál jobbat. Talán ezért bizonyulhatott a sakkjáték olyan szerencsés vizsgálati
terepnek, amikor a kognitív sémák mennyiségét próbáltuk megbecsülni.
A nagymester azért nagymester, mert kialakította a maga néhány tízezer kognitív
sémáját, és így megfelelő szintű játékerőre tett szert. Pusztán a nagymesterek
gondolkodásának vizsgálatából már nem derül ki, hogy melyikük szakterülete mélyebb a
másiknál. De az a tény, hogy a számítógépek számára ilyen nagy különbség mutatkozik a
a sakk és a go között, mégis élesen megvilágítja a két terület közötti lényegi különbséget.
 „Az ész nem annyira teremtő erő,
mint inkább összehangoló és ellenőrző.
Még a legtisztábban logikai szférában
is az intuíció az, ami először érkezik el az újhoz.”
BERTRAND RUSSELL
 A raci o n al i t ás k o rl át ai

A racionalitás lényege, hogy az értelemre, csakis a tiszta értelemre apellál. Azokat a

gondolatokat, érveket, következtetéseket tekintjük racionálisnak, amelyek nem
tartalmaznak szubjektív elemeket, nem függnek az egyén érzésvilágától, tudatának
pillanatnyi állapotától.
Rejtő Jenő kisregényében Pipacs, a fenegyerek sajátos kognitív sémákat alakított ki az
emberi fejről: „egy ember feje kecses, törékeny kis csacskaság”. Egy agysebész mentális
modellje nyilván sok szempontból másmilyen. Mivel a továbbiakban következtetéseket
fogunk vizsgálni, áttérünk a kognitív sémáról a mentális modell kifejezésre. Ennek nincs
számunkra mélyebb jelentése, csak épp a most következő érvelés sokkal
gördülékenyebbé válik ezzel a szóhasználattal – efféle okok is magyarázhatják a
sémafogalmak sokféleségét.

A RACIONALITÁS ÉS A FORMÁLIS LOGIKA

Vannak következtetések, amelyekhez csak az agysebész mentális modellje vezet el, és

vannak olyanok, amelyekhez Pipacsé is. Azokban az esetekben, amelyek csak a mindkét
modellben azonos dolgokat érintik, várhatóan mind Pipacs, mind az agysebész
ugyanazokat a következtetéseket fogja levonni, mert mindketten értelmes emberek, s így
mentális modelljeik feltehetőleg helyesen követik a dolgok logikáját. A dolgok logikája
pedig nem függ attól, hogy milyenek a mentális modelljeink.
Ha tehát hőseink a formális logika segítségével próbálnának meg feltételezésekből
következtetéseket levonni, akkor sem juthatnának egymástól eltérő eredményre. A
formális logika következtetései ugyanis függetlenek a köréjük épített modelltől, e
következtetéseknek a dolgok logikáját helyesen követő minden modellben igaznak kell
lenniük. Különben nem tekinthetnénk őket az érvelés helyes módjainak. A formális
logika általános használhatóságát az biztosítja, hogy ez fordítva is érvényes: ha egy
következtetés a dolgok logikáját helyesen követő valamennyi modellben igaz, akkor le is
vezethető formális eszközökkel. Ennek az (immár matematikai, illetve
metamatematikai) állításnak a matematikai bizonyításához csak annyit kell feltételezni,
hogy a formális logika önmagában nem vezethet egymásnak ellentmondó következtetési
formákra. Ez az utóbbi feltételezés ugyan örökre hit kérdése marad, mivel Gödel
tételéből tisztán matematikai úton következik, hogy ez a feltételezés nem bizonyítható be
tisztán matematikai eszközökkel, de A formális logika című fejezetben láttuk, hogy igen
erős érveink vannak e hitünk alátámasztására.
Az előző passzusban nem követtük a matematikai logika szokásos szóhasználatát,
például „a dolgok logikájáról” beszéltünk „ellentmondás-mentesség” helyett. Továbbra
sem fogjuk átvenni a matematika egzakt szóhasználatát és definícióit; beérjük azzal,
hogy megpróbálunk a szakmai tételekből viszonylag kevéssé torzított metaforikus
hétköznapi sémákat kialakítani, amelyek segítségével azután gondolatainkat tovább
építhetjük.

A CHURCH–TURING-TÉZIS

A formális logika egyfajta hidat alkot a különféle mentális modellek között. Az angol
matematikusok, Alonzo Church és Alan Turing fogalmazták meg először azt a
gondolatot, miszerint elvileg más hídra nincs is szükség. Ami a különböző mentális
modellekben egyaránt egyértelműen kifejezhető, az a formális logika nyelvén is
elmondható. Az, hogy valami „racionális”, eszerint azonosítható azzal, hogy „formájában
logikus”.
Teljesen informálisan: e tézis szerint, ha valami elmondható úgy, hogy mindenki
garantáltan ugyanazt értse alatta, akkor ugyanez elmondható egyfajta absztrakt
számítógépen működő program formájában is. Formalizált nyelven a Church–Turing-
tézis többféle formában is megfogalmazható. Egyik általánosan elfogadott alakja a
következő: Tegyük fel, hogy egy értelmes lény valamilyen módon két osztályba sorolja az
egész számokat. Ha azt az elvet, amely szerint osztályoz, el tudja mondani akármilyen
eszközök felhasználásával (akár dallal, tánccal, csókkal) oly módon, hogy ennek alapján
egy másik értelmes lény is képes úgy osztályozni a számokat, hogy az eredmény mindig
ugyanaz legyen, mint az első lény esetében, akkor az osztályozási elv matematikai
algoritmus formájában is megfogalmazható, és egy számítógépen megvalósítható. A
Church–Turing-tézis ismét másként fogalmazva lényegében azt fejezi ki, hogy a
matematika műveléséhez elegendő kizárólag a matematika eszközeit alkalmazni.
Csakhogy a matematikában gyakori az úgynevezett egzisztenciabizonyítás is. Ilyenkor a
matematikus bebizonyítja valaminek a létezését anélkül, hogy arra a létező dologra
konkrét példát mutatna. Hasonló jellegű gondolatmenetet fogunk követni könyvünk
harmadik részében. Röviden előrevetítve: nem állítom, hogy tudjuk, miféle egyéb
elveken alapuló gondolkodási mechanizmusok léteznek, de látni fogjuk, hogy sok jel
mutat arra, hogy ilyen mechanizmusok igenis léteznek. Nevük igen régóta van:
intuíciónak nevezzük azt a gondolkodásmódot, amelynek segítségével konkrét, logikus
levezetés nélkül ráérzünk a dolgok, a világ igazságaira.
Platón leírása szerint a bölcs Diotíma, aki a fiatal Szókratészt tanította az élet fontos
dolgaira, mint például okosságra és szerelemre, így beszélgetett tanítványával:
– Nem hallgatsz el mindjárt! Vagy azt hiszed, hogy ami nem szép, az szükségképpen
rút?
– Hát persze.
– És ami nem bölcs, az ostoba? Hát nem vetted észre, hogy van még valami a
bölcsesség és az ostobaság között?
– Micsoda?
– A helyes véleményalkotás, annak helyes indoklása nélkül – mondta. – Nem tudod-e,
hogy ez se nem tudás – mert hogy is lehetne tudomány az, amit nem tudunk
megindokolni –, de nem is tudatlanság. Mert hogy is lehetne tudatlanság, ami eltalálja a
valóságot? Tehát a helyes véleményalkotás az, ami az okosság és az oktalanság között
van.
Diotíma véleménye nem feltétlenül mond ellent a Church–Turing-tézisnek. Ennek
kifejtésére a következő fejezetben térünk vissza.

A VÉGTELEN HURKOK PROBLÉMÁJA

Azt a világképet, amely a tiszta racionalitás korlátlan megismerő erejébe vetett hitre épül,
a matematikai logika utóbbi hatvan évben elért eredményei elbizonytalanították, vagy
legalábbis elbonyolították. Egy ilyen eredménnyel, Gödel tételével már A gondolkodás
szintjei című fejezetben találkoztunk.
Douglas R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című könyvében felveti a következő
kérdést: Igaz-e az a mondat, hogy „Ebben a mondatba harom hiba van”. A mondatban –
akárhogy nézzük – csak két hiba van: a helytelen rag a „mondatba” szóban és a hiányzó
ékezet a „harom” szóban. A mondat tehát első ránézésre nem igaz. De akkor a
mondatnak a harmadik hibája az, hogy nem igaz. Ezt is figyelembe véve azonban a
mondat mégiscsak igaz, hiszen valóban három hibát tartalmaz. Akkor viszont megint
csak két hiba van benne, hiszen a harmadik hiba, amelyet találtunk, mégsem hiba. A
kígyó a farkába harapott, kezdhetjük az érvelést elölről.
Ha nem akarunk úgy járni, mint a butábbik fajta kaparódarázs A gondolkodás szintjei
című fejezet elején, akkor nem tehetünk mást, mint hogy széttárjuk a kezeinket: abban a
gondolatkörben, amelyben mozgunk, ez a kérdés eldönthetetlen. Olyan, mint amilyen
állítások létezéséről Gödel tétele beszél. Ez esetben ugyan nem egy formális rendszerben
gondolkoztunk, de Gödel tétele éppen azt biztosítja, hogy akárhogy is formalizáljuk
gondolkodásunk kereteit, ilyenfajta eldönthetetlen állítások mindig fel fognak merülni.
Mit tehetünk, ha mindenképpen akarunk valamit kezdeni egy ilyen jellegű állítással,
például mert valamilyen okból nagyon fontos számunkra, hogy megismerjük azoknak a
dolgoknak a természetét, amelyekről az állítás szól? Ebben az esetben nem tehetünk
egyebet, meg kell változtatni gondolkodásunk kereteit. Ha például módosítjuk azt, hogy
mit értünk hibán, és nem tekintjük „hibá”-nak azt az esetet, amikor egy mondat állítása,
értelme hamis, akkor a probléma azonnal megszűnik. Igaz, ezzel kicsit megváltoztattuk
az anyanyelvünket, de ennyit csak megér az, hogy egy eleddig reménytelennek tűnő
problémát sikeresen megoldottunk. Csakhogy Gödel tétele garantálja, hogy előbb-utóbb
az új nyelvben is találunk hasonló feloldhatatlan gubancokat. Mindez persze csak
analógia, hiszen csak akkor lenne szó szerint érvényes, ha a rejtvény elemzését nem
hétköznapi józan eszünkkel, hanem egy formalizált nyelven végeztük volna.
A tudomány azonban igyekszik minél inkább formalizált nyelvet használni, így rá már
csaknem pontosan érvényes, hogy amennyiben egyetlen igazság elől sem akar eleve
elzárkózni, akkor Gödel tételéből következően a vonatkoztatási rendszer állandó
változtatására kényszerül. Mint A szakmai gondolkodás című fejezetben láttuk, ez
vezetett az egységes tudomány felbomlásához. Talán éppen ezért járt le a polihisztorok
kora.
Ha már az ilyen végtelen gondolati hurkok felbukkanása elkerülhetetlen, jó lenne
legalább egy olyan formális eljárást találni, amelynek segítségével megállapíthatjuk,
vajon tényleg ilyen helyzetbe kerültünk-e. Akkor legalább fel tudnánk ismerni, ha
reménytelen kérdéssel foglalkozunk, és azonnal választhatnánk más problémát, vagy
elkezdhetnénk felülvizsgálni rendszerünket.
Sajnos ez a kiút is reménytelen, legalábbis teljes általánosságban. Nincs olyan formális
eljárás (tehát: számítógépen megvalósítható program), amely a kaparódarázs
kellemetlen helyzetét teljes általánosságban azonosítani tudná, vagyis amely pontosan
meg tudná mondani, hogy mikor kell fellépnie az unalomnak. Ezt az állítást ezúttal
majdnem formálisan is bebizonyítjuk, részben mert történetesen viszonylag egyszerű,
részben, hogy egy kis ízelítőt adjunk a hasonló típusú bizonyítások stílusából. Akit a
bizonyítás nem érdekel, a következő három bekezdést nyugodtan ugorja át.

A – Láttuk, hogy egy Neumann-elvű számítógépen minden program számok

egymásutánjából áll, a programok és az adatok ugyanúgy néznek ki. Univerzális végtelen
hurokkeresőnk egy program – jelöljük U-val –, amely bemenő adatként két
adatsorozatot kap: egy P programot és egy X adatsort. Az U program tehát azt dönti el
tetszőleges P és X esetére, hogy a P program az X adatokkal futtatva leáll-e valaha is,
vagy sem. Mondjuk, az U program az eredményt úgy hozza tudomásunkra, hogy 1-es
számot ír ki, ha a P program az X adatok esetén előbb-utóbb leáll, és 2-est ír ki, ha a P
program az X adatok mellett végtelen hurokba kerül. Ezt jelölhetjük így is: U(P,X) = 1, ha
a P program az X adatokkal véges időn belül leáll, és U(P,X) = 2, ha nem.

B – Készítsünk el most egy ravasz R nevű programot. Az R program bemenő adata

legyen egy tetszőleges P program, és működjön a következőképpen: Először is futtassa le
az U programot úgy, hogy az U programnak mindkét bemenő adatként a P programot
adja. (Mivel egy program egyben számsorozat is, ennek semmi akadálya.) Ha erre az U
program 2-t adott vissza, akkor az R program azonnal álljon le, ha viszont az U program
1-et adott vissza, akkor az R program kezdjen el helyben járni az idők végezetéig. Ha már
az U program megvan, egy ilyen R program létrehozása könnyen megoldható. Tehát: az R
program olyan, hogy minden P programra előbb-utóbb leáll, ha U(P,P) = 2, és végtelen
hurokba kerül, ha U(P,P) = 1.

C – Most nézzük meg, mit csinál az univerzális U programunk, ha mindkét bemenő

adataként az imént előállított R programot adjuk. Mennyi lesz U(R,R) értéke? Tegyük
fel, hogy U(R,R) = 1. Ezzel az U program azt jelenti ki, hogy az R program leáll, ha
adatként (a P program helyén) éppen az R program (azaz: saját maga) kódját kapja. A B
lépésben viszont úgy gyártottuk az R programot, hogy csak akkor álljon le, ha U(R,R) = 2.
Ez ellentmond kiindulásunknak, hiszen most azt az esetet vizsgáljuk, ha U(R,R) = 1.
Nem maradt más hátra, mint hogy az U program az R,R adatpárra 2-es értéket ad. Ezzel
azt mondja, hogy ha az R program adatként az R program kódját kapja, akkor végtelen
hurokba esik. De ezt csak akkor teszi, ha U(R,R) = 1. Ez az eset is ellentmondásra
vezetett tehát. Ez azt jelenti, hogy univerzálisnak hitt programunk nem tud ilyen
eredményt adni, ha ravasz R programunkat adjuk be neki mindkét bemenő adatként. Az
U program tehát mégsem lehet teljesen univerzális.

A KORLÁTOZOTT RACIONALITÁS ELMÉLETE

Ha az embert teljesen racionális lényként fogjuk fel, ebből az eddigiek szerint az

következik, hogy szükségképpen előfordulnak olyan esetek, amikor nem veszi észre, ha
cselekedeteivel végtelen hurokba kerül, és így nem lép ki belőle. Nem létezhet olyan
racionális értelem, amely minden lehetséges helyzetben képes megállapítani: nem
került-e olyan helyzetbe, mint a butábbik fajta kaparódarázs. Ez persze nem racionális
magatartás. A teljes, korlátlan racionalitás feltételezése tehát nemcsak a
tapasztalatoknak mond ellent, hanem önmagában is ellentmondásos.
Herbert Simon más kiindulásból jutott arra az eredményre, hogy az ember döntéseit
nem a teljes érvényű racionalitás jellemzi. Döntéseink meghozatalakor távolról sem
rendelkezünk akkora kapacitással, amely az összes mellékkörülmény
figyelembevételéhez és minden lehetőség végiggondolásához szükséges (korlátoz
bennünket például az RTM befogadóképessége), és nincs elég kapacitásunk a szükséges
számítások elvégzéséhez sem. Kénytelenek vagyunk a tökéletes, globális optimum
helyett bizonyos szinten elfogadható megoldásokat keresni.
A korlátozott racionalitás elmélete a közgazdászokban komoly ellenérzést váltott ki.
Érdekes módon a pszichológusok a legkevésbé sem lepődtek meg ezeken a
gondolatokon. Számukra egy ilyen elképzelés teljesen természetes, általános
világképükkel tökéletesen összhangban áll. A közgazdászok is tudják ugyan, hogy a
tökéletes optimum megkeresésére általában nincs mód, de az ő világképük szerint
teljesen racionális eszközökkel meg lehet határozni azt is, hogy meddig érdemes az
optimumot keresni. A közgazdaságtan alapjában normatív. Abból indul ki, hogyan
kellene az embereknek viselkednie bizonyos célok elérése érdekében, és hogyan lehet
ezeknek a viselkedéseknek a feltételeit a legcélszerűbben megteremteni. A pszichológia
alapjában deskriptív: abból indul ki, hogyan viselkednek valójában az emberek, és
ezekhez a tényekhez keres magyarázó elméleti konstrukciókat.
Simon a korlátozott racionalitás gondolatát többek között a következő példán mutatja
be: Tegyük fel, hogy adott egy szénaboglya, amelyben tűk rejtőznek. Milyen eljárással
találhatnánk meg a leghegyesebb tűt? Ha nagy a szénaboglya, teljes átkutatása
reménytelen lehet. „Hogyan döntsük el, hogy mikor kell abbahagyni a keresést? Az egyik
ilyenkor használatos szabály értelmében akkor kell abbahagynunk, ha a keresésre
fordított erőfeszítéseink elértek egy bizonyos nagyságot. Egy másik szabály szerint a
keresést akkor kell abbahagynunk, amikor egy olyan tűt találunk, amely elég hegyes
ahhoz, hogy varrni lehessen vele. Egy közgazdász valószínűleg azt mondaná, hogy addig
kell keresni, amíg a tűk hegyességének várt javulása – további egypercnyi keresésre
vonatkoztatva – kisebb nem lesz, mint a keresés költsége. Ez a szabály valóban helytálló,
de alkalmazása nem mindig kecsegtet sikerrel. Gyakran ugyanis könnyebb meghatározni,
hogy mit jelent egy tű »elég hegyes« volta, mint megmérni a keresés egységnyi
változásának határhasznát. Az »elég jó« megoldások felkutatására irányuló eljárást
keresésnek hívjuk.”

HEURISZTIKÁK

Heurisztikának nevezünk minden olyan szabályt, következtetést, értékelést, elvet, amely

egy bizonyos fajta szituációban többnyire érvényes, illetve működik, de nem mindig. A
s z ó Arkhimédész híres felkiáltásából származik, amikor a fürdőben rájött, hogyan
döntheti el Hieron király gyanús koronájáról, hogy valóban színaranyból van-e.
Arkhimédész „Heuréka!” (rájöttem, megtaláltam) csatakiáltással rohant végig
meztelenül Siracusa főutcáján, hogy a vizsgálatot mielőbb elvégezze.
A heurisztikák alkalmazásával elért felismerések jogosan töltik el az embert örömmel,
hiszen éppen az a dolog lényege, hogy a siker nem eleve biztos. Az ember lépten-nyomon,
szinte mindegyik gondolatmenetében heurisztikus eljárásokat alkalmaz, csak így tud a
lehetőségek sokaságának, azok minden következményének, továbbá a következmények
összes lehetséges következményeinek végiggondolása nélkül, belátható idő alatt
elfogadható módon cselekedni.
A megelégedés kiértékelésére többféle heurisztikával rendelkezünk, amelyek
egymásnak ellentmondó eredményt is adhatnak. A megelégedésre törekvést, szemben az
optimumkereséssel, egyfajta metaheurisztikának, metasémának tekinthetjük, amely a
megelégedés fokát jelző különféle heurisztikák eredményeit értelmezi, értékeli, esetleges
ellentmondásaikat összehangolja.
A korlátozott racionalitás elmélete alapján a gazdasági szervezetek jó néhány olyan
jelensége is megmagyarázható, amelyeket a klasszikus elméletek nem képesek
értelmezni. Ennek ellenére Simon gondolatai viszonylag kevéssé hatottak közvetlenül a
mikrogazdasági elméletekre. Kindler József és Kiss István szerint „Talán azzal is
magyarázható ez, hogy az ember nem szívesen néz szembe saját korlátaival, s ösztönösen
is hajlik a korláttalan racionalitás által sugallt, kedvező »önarckép« elfogadására.”
Pedig a korlátozott racionalitás is velejéig racionalitás. A józan ész tudomásul veszi
saját korlátait, amelyek a körülmények számításaira és figyelembevételére vonatkoznak,
és ezeknek megfelelően kísérel meg optimális megoldásokat találni. Ennek a
felismerésnek a fényében inkább az tűnik érthetetlen, irracionális magatartásnak, hogy a
jól kidolgozott, korlátlanul racionális elméletek egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy
az információkat vitathatatlanul korlátozott mértékben vagyunk képesek feldolgozni. A
közgazdaság-tudomány ilyen: alapvetően normatív modellekben gondolkodik, még akkor
is, amikor csak a leírás igényével lép fel. Más tudományok, amelyek kevésbé érzik
kötelességüknek, hogy napi, használható recepteket adjanak, nagyobb lelki nyugalommal
néznek szembe gondolkodásunk kevésbé hízelgő jelenségeivel, korlátaival és esetleg
irracionális elemeivel is.

HEURISZTIKÁK NÉLKÜL NEM MEGY

Eddig két különböző típusú tényezőt láttunk, amelyek a tökéletes, vegytiszta racionalitás
megvalósítását akadályozták. A végtelen hurkok problémája tisztán elméleti korlátokat
tárt fel: a formális logika képes volt saját eszközeivel bebizonyítani, hogy egy bizonyos
fajta feladatot nem tud maradéktalanul megoldani. A korlátozott racionalitás elmélete
gyakorlati nehézségekből indult ki: információfeldolgozó kapacitásunk véges, ezért nem
vagyunk képesek a problémákat tetszőleges mélységben végiggondolni. Ez az észrevétel
közvetlenül vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy döntéseinkben, problémák megoldása
során, elkerülhetetlenül heurisztikus módszereket kell alkalmaznunk. Érdekes módon
azonban a tisztán elméleti eredmények is ugyanebbe az irányba mutatnak.
A matematikai logika és az algoritmusok elmélete olyan eredményektől hemzseg,
amelyek a végtelen hurkok bombabiztos azonosításának lehetetlenségét kimondó
tételhez hasonlítanak. Kis túlzással azt mondhatjuk, különleges szerencse kell ahhoz,
hogy az ember teljes általánosságban megoldható feladatot találjon. Speciális
megoldásokat gyakran lehet találni; például sokféle olyan feltétel ismeretes, amelyek
közül ha valamelyik fennáll, akkor a végtelen hurkok felismerésére is található általános
módszer.
A felmerülő konkrét problémák esetében azonban gyakran nem könnyű megállapítani,
hogy érvényes-e rájuk valamelyik speciális feltétel, és ha igen, melyik. Ebben az esetben
a többé-kevésbé általános megoldások heurisztikus jellegűvé válnak: sok esetben
egyszerűbb csupán kipróbálni őket, mint teljesen egzakt módon ellenőrizni, hogy az
alkalmazásukhoz adottak-e a feltételek. Ezért gyakran érdemes megpróbálkozni
valamelyik többé-kevésbé általános megoldással, még akkor is, ha nincs garancia a
módszer eredményességére.
 Az idők folyamán rengeteg tapasztalat halmozódhat fel azzal kapcsolatban, hogy
milyen esetekben melyik módszer szokott célra vezetni. Ezeket a tapasztalatokat már
nem feltétlenül lehet teljesen formális módon megfogalmazni, így kialakulnak annak a
feltételei, hogy az eredetileg egységes, általános probléma önálló szakterületté váljon, és
kifejlődjenek a nagymesterei is. Egy árvízvédelemmel foglalkozó ismerősöm mondta
egyszer: „A gátvédelemnek ezer szabálya van. Például kecske legelhet a gáton, de birka
nem. Nem tudom, miért. Biztos vagyok benne, hogy ebből az ezer szabályból kilencszáz
tökéletesen felesleges. A baj csak az, hogy senki sem tudja, melyik kilencszáz. Ezzel
együtt, ez az ezer szabály így együtt egy értelmes rendszert alkot, és én akkor látom el a
feladatomat legjobban, ha mindet betartom és betartatom.”

A RACIONÁLIS MEGISMERÉS KOMPLEXITÁSKORLÁTJA

A formális logika eddig bemutatott elméleti és gyakorlati korlátai egyaránt technikai

jellegűek voltak. Ezek a korlátok a racionális gondolkodás belügyeinek tekinthetők. A
formalizált tudomány hozta felszínre őket, és meg is találta saját keretein belül
kezelésük módjait: egyre általánosabb speciális eljárások kifejlesztését, heurisztikák
bevezetését, illetve a gödeli kérdések esetében az axiómarendszer bővítését vagy
megváltoztatását.
Azok a tudományok, amelyeknek tárgya az emberi gondolkodás, saját kifejezési
eszközükként ugyan szintén elfogadják a formális logikát, de nem tekintik axiómának,
hogy tárgyuk valóban aszerint működik. A pszichológia is megmarad a formális
gondolkodás keretei között – nem is tehet mást, amennyiben igényt tart arra, hogy
tudománynak tekintsék –, de ebből nem következik, hogy maga a gondolkodás is
megmarad ezen keretek között.
Még érdekesebb a mesterséges intelligencia helyzete. Műszaki diszciplínaként akár
építkezhetne irracionális elemekből is, például úgy, hogy lepkehálóval összefogdos
néhány szellemet, és ezekből épít asztrálprocesszorok segítségével szuperintelligens
gondolkodó gépet. Ezt azonban a jelenleg rendelkezésre álló technikai lehetőség nem
teszi lehetővé, úgyhogy egyelőre a mesterséges intelligencia kénytelen eredményeit
számítógépprogramok alakjában megtestesíteni. Ugyanolyan gépekkel dolgozik, mint
amilyenekről bebizonyítottuk, hogy nem képesek tökéletes végtelenhurok-azonosítót (és
sok egyéb dolgot) megvalósítani.
Itt érkezünk el a racionalitás korlátainak egy harmadik fajtájához, amelyet immár nem
a formális logika saját rendszerén belül fedezhetünk fel, hanem a mesterséges
intelligencia és a pszichológia bizonyos eredményeinek összevetésével:

A – A mesterséges intelligencia művelői a mesterjelölti szint elérése után is

ugyanazon elvek alapján fejlesztették tovább a rendszereiket, mint amely elvek
segítségével sikerült elérniük a mesterjelölti szintet. Csakhogy kiderült, hogy a további
fejlődéshez a korábbiaknál aránytalanul nagyobb erőforrásokra van szükség mind
számítási kapacitásban, mind a beépített szabályok számában.

B – Egy szakmát, egy tudományt általában ugyancsak körülbelül a mesterjelölti

szintig lehet teljesen formalizált, racionális eszközökkel, tananyagszerűen az iskolában
vagy az egyetemen elsajátítani. E szint fölött az emberi tanulásban és gondolkodásban
változás következik be. A magasabb szintű, posztgraduális képzés általában kevésbé
formális, inkább a mesterrel való közvetlen emberi kapcsolatra épít. A mesterjelöltek
szakmai gondolkodása még erősen racionális, a nagymestereké már nem.

Ez a két, egészen különböző területeken kapott eredmény arra mutat, hogy a tisztán
racionális eszközökkel, a hétköznapi sémáktól elvonatkoztatva megfogalmazható dolgok
komplexitása nemigen haladhatja meg a néhány ezer kognitív sémányi mennyiséget. A
kulcsfogalom itt a kognitív séma, amelyet úgy képzelünk el, hogy nemcsak önmagában
igen bonyolult és állandóan változó, de tartalmazza folyton változó kapcsolatait a többi
sémával is. A racionalitás egy harmadik fajta korlátja tehát egy olyan gondolatmenetből
adódik, amely a formális logika fogalmaitól teljesen független:

C – Az A és B pontokban leírt jelenségek összevetéséből a racionalitás eddigi kétféle –

a Gödel-tételből adódó elméleti és a számítási korlátokból adódó gyakorlati – korlátja
mellé felsorakozik egy harmadik típusú korlát is. Ez a tisztán racionális gondolkodás
révén elérhető maximális komplexitást fejezi ki, amelyet az egymással szorosan
összeszerveződött kognitív sémák mennyiségével mérhetünk. Ez a korlát a néhány ezer
kognitív sémányi nagyságrend körül rajzolódik ki.

A kezdőtől a nagymesterig című fejezet végén említettük, hogy a természet általában

megbünteti azt, ha egy szervezet nagyobbra nő, mint amit a működésének alapját alkotó
szervezési elv különösebb erőlködés nélkül lehetővé tesz. Szerencsére az emberi
megismerés számára még egy másfajta szervező elv is rendelkezésre áll, miután a tisztán
racionális gondolkodás korlátait elérte: ez az intuitív gondolkodás, amely egy további
nagyságrenddel tágítja az egy ember számára még áttekinthető komplexitást.
A racionalitás korlátainak felfedezésén a tudományos világ erősen meglepődött. Főleg
az elméleti korlátok (Gödel tétele és a formális logika remélt mindenhatóságának
megdőlése) okoztak komoly sokkot. A tudomány azonban sokkal hatékonyabb közelítési
módnak bizonyult annál, mint hogy pusztán azért elvessük, mert kiderült, hogy elvileg
sem lehet annyira egységes, mint amennyire szeretne lenni, és nemcsak ismereteink
fogyatékosságai okozzák a bonyolultságát. Ezek a negatív eredmények önmagukban nem
cáfolják a tudományos világkép helyességét, igaz, alá sem támasztják. Azt azonban
előrevetítik, hogy az ember gondolkodási mechanizmusainak megértéséhez és az emberi
értelemhez minőségileg is hasonló mesterséges intelligencia megvalósításához nemcsak
a tiszta racionalitást kell mélyebben vizsgálni, hanem egyéb megismerési módokat is.
RACIONÁLIS ÉS INTUITÍV GONDOLKODÁS

A racionális úton megismert igazságok, például a tudomány eredményei azért különösen

meggyőzőek, mert ilyenkor pontosan tudhatjuk nemcsak magát az igazságot, hanem azt
is, hogy milyen úton-módon jutottunk el hozzá. Aki kételkedik az eredményben, vagy
egyszerűen csak mélyebb, alaposabb tudásra vágyik, az végigjárhatja az út minden
lépését, és maga a módszer garantálja, hogy ugyanarra az eredményre fog jutni.
A formális logika ugyan megadja számunkra mindazokat a szabályokat, amelyek
segítségével dolgozhatunk és eredményre juthatunk, de nem ad semmiféle szabályt arra,
hogy mikor melyik szabályt kell alkalmazni a következő lépésben. Amikor egy racionális
levezetést megértünk, maga a levezetés mindig mutatja, hogy melyik a következő
lépésben alkalmazandó szabály – ezért levezetés. Amikor egy gyakorló feladatot oldunk
meg, akkor ugyan nincs garantáltan „bombabiztos” szabály arra, hogy mikor melyik
szabályt kell alkalmazni következő lépésként, de a mesterjelölti szintig általában jól
taníthatók olyan heurisztikák, amelyek ebben segíthetnek. Nagymestert azok a
problémák igényelnek, amelyek „nem dőlnek be” a szokásos heurisztikáknak, amelyeket
ugyan meg lehet oldani, de nem ezeknek a segítségével. Ilyenkor már csak az egyéni
intuíció segíthet.
Valójában csak ritkán járjuk magunk is végig azt a hosszú és bonyodalmas utat, amely
során egy-egy tudományos eredmény érvényességéről meggyőződhetünk. Kevés ember
érti pontosan a relativitáselmélet matematikáját; kevesen ismerik pontosan a genetikai
kód megfejtését alátámasztó kísérleteket és gondolatmeneteket; az anyag- és
energiamegmaradás törvényét is csak kevés ember tudja szigorúan egzakt módon
levezetni. Mégis elhisszük mindezeket – valami azt súgja nekünk, hogy a levezetések
bizonyára korrektek. Intuitíve érezzük, hogy ezek a fontos és világszemléletünket mélyen
meghatározó ismeretek hitelesek. Valószínűleg nem is magukat az ismereteket érezzük
hitelesnek, hanem inkább azokat az embereket, akiktől hallottuk őket. Nemcsak logikus
levezetésekből ért az ember. Nagyon sokféle jelből tudjuk érzékelni egy másik személy
hitelességét, és még több jelből a hiteltelenségét. Mindezek gondos mérlegelésével
sokkal könnyebben és gyorsabban tudjuk elfogadni és beépíteni saját gondolkodásunkba
a világ valamely igazságát, mint a szigorúan tudományos levezetéssel.
Ám még ha pontosan levezetünk is magunknak egy tudományos eredményt, akkor sem
ugyanazt az utat járjuk végig, mint amit a szóban forgó eredmény felfedezője végigjárt. A
legnagyobb tudósok, a tudomány nagymesterei intuitív úton jutnak el felfedezéseikhez,
míg mi, amikor levezetjük őket, tisztán racionális úton járunk, és nincs is szükségünk a
levezetéshez nagymesteri intuícióra. Mi már tudhatjuk azt, hogy mi lesz az eredmény, és
ami még fontosabb: azt is, hogy ehhez az eredményhez a rendelkezésünkre álló eszközök
segítségével tisztán logikai úton el lehet jutni. Ehhez is szükségünk van ugyan intuícióra,
mert nincs garantáltan mindig működő általános szabály arra, hogy mikor melyik
szabályt kell alkalmazni, de ilyenkor már elegendő lehet a mesterjelölti szintnek
megfelelő intuíció.
Mindez még mindig nem magyarázza meg teljesen, hogy mitől válhat a nagymesteri
szintű intuíciót igénylő gondolatmenet egy mesterjelölt számára is elérhetővé. Végül is:
ha csak az eredményt, a felfedezés mibenlétét mondják meg nekünk, az oda vezető út
megtalálása számunkra is ugyanolyan nehéz lehet, mint a felfedezőnek. Talán még
nehezebb is, mert minket nem segítenek azok az intuitív érzések, gondolatok, amelyek a
felfedezőt vezették.
Ez mind igaz, ha az elsők között értesülünk a nagymester felfedezéséről, és
megpróbálunk a felfedezés helytállóságáról magunk is meggyőződni. Ilyenkor az segít,
hogy – még ha nem is értjük pontosan a nagymester gondolatmenetének minden egyes
lépését – magát a gondolatot és annak felfedezőjét hitelesnek érezzük, érdemesnek arra,
hogy megpróbáljuk az útját a magunk eszközeivel is végigjárni. A cél tehát adott, és a
nagymester a maga intuitív magyarázataival sok kapaszkodót is nyújt – ezek együttesen
elegendőek lehetnek ahhoz, hogy immár magunk is eredményre jussunk. Eközben a
korábban zseniális intuíciót igénylő gondolatok egyre érthetőbbé válnak a racionális
elme számára is. Kialakulnak olyan új, immár tisztán racionális fogalmak, amelyek
megalkotását éppen az adott felfedezés teszi értelmessé, és ezeknek az új fogalmaknak
immár sokkal nagyobb kifejező erejük van, mint amilyen a korábbiaknak, amilyen a
felfedezés előttieknek volt. A fogalmak ilyenfajta fejlődése önmagában is új
felfedezésekre vezethet, és mint a tapasztalat mutatja, többnyire vezet is.
A fogalmaknak ez a letisztulása igen hosszú időt is igényelhet. Például Newton
zseniális intuíciója felfedezte az infinitézimális számítás fogalmát, de ez csak nagyon
kevés kortársának volt egyáltalán valamennyire is érthető, és azok sem értették tisztán.
Leibniztől Riemannig kétszáz év legjobb matematikai elméinek munkájára volt szükség
ahhoz, hogy a differenciál- és integrálszámítás fogalmai és technikái annyira
letisztuljanak, hogy akár középiskolában is taníthatók legyenek. Newton eredeti írásai a
mai olvasónak éppoly homályosak és nehezen érthetőek, mint a kortársaknak voltak,
pedig a bennük leírt gondolatok lényegét akármelyik mai középiskolai tankönyvből
könnyen elsajátíthatjuk.
A világ intuitív úton megismert fontos igazságai hatalmas kihívásokat jelentenek a
racionális gondolkodás számára: bizonyítsuk be, hogy ha nem is racionális gondolkodás
útján sikerült eljutni a felfedezéshez, de mindezek az igazságok elérhetőek annak
számára is. A tudomány eredményeinek esetében ez az út többnyire sikerre is vezet,
mivel a tudományban eleve csak olyan kérdések merülnek fel, amelyekről érezhető, hogy
minden bizonnyal megoldhatóak a tisztán racionális gondolkodás segítségével is. Így a
tisztán racionális gondolkodás megismerő ereje folyamatosan nőhet, könnyen válhatnak
taníthatóvá és tanulhatóvá a tudomány egyre magasabb szintű eredményei. Ezáltal egy
mind szélesebb racionális alap képződik az intuitív gondolkodás számára is.
Láttuk: a nagymesterré válás fontos állomása a mesterjelölti szint. Eddig lehet eljutni a
gondolatok átadásának a legegyszerűbb és legegyértelműbb eszközével, azaz a tiszta
racionalitás segítségével. Minél nagyobb az ehhez a szinthez tartozó néhány ezer kognitív
séma kifejező ereje, annál többet tudnak, annál nehezebb feladatok megoldására képesek
az adott szakterület szakértői, és annál szélesebb alapra építkezhet a nagymester intuitív
gondolkodása is. Az intuíció mindig is a tisztán racionális ész előtt jár, mert egy
nagyságrendnyivel több kognitív sémának az összehangolását teszi lehetővé. Ugyanakkor
az intuitív gondolkodás segítségével elért eredmények a tisztán racionális gondolkodás
erejét is növelik, az így megközelíthető problémák körét is tágítják, ez pedig egyre
szélesebb stabil alapot biztosít az intuitív gondolkodás fejlődéséhez is.
 „Jó szerszám az értelem, sőt nélkülözhetetlen,
csakhogy mellékes szerszám. Hinnünk nem szabad neki,
hinnünk csak az ábrázolásban, a valóságban szabad
– de kételkedni viszont kötelességünk a segítségével.”
OTTLIK GÉZA
 M ag as s z i n t ű g o n d o l k o d ás i s é m ái n k

Többet tudunk, mint amennyit ki tudunk fejezni. Ezen még a művészet eszközei sem
feltétlenül segítenek. Példa erre Rimbaud, aki 18 éves korában örökre abbahagyta a
versírást, miután „Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent.
Szédületeket rögzítettem.” A költészet olyan szakma, ahol a nagymesterek korán érnek.
Rimbaud is azt érezhette meg, hogy eljutott az elérhető komplexitás maximumáig, azt
pedig tőle magától tudjuk, hogy lelkének, érzéseinek csak egy kis részét sikerült
elmondania. Mallarmé talán kevésbé volt szerencsés, ő nem adta fel: némelyik négysoros
versén tíz évig is dolgozott, gyötrődött, hogy a szavak, a hangok rendje, jelentésük
egymáshoz való viszonya a lehető legpontosabb legyen.
A tisztán formális megfogalmazásokkal dolgozó tudományról egzaktabbat is tudunk
mondani. Ha elfogadjuk a Church–Turing-tézist, és azt is, hogy gondolatainkkal egy
nagyságrendnyivel nagyobb komplexitást tudunk átfogni, mint amennyit a tiszta
racionalitás eszközeivel ki tudunk fejezni, akkor ebből következik, hogy nem mindig
tudjuk formális módon megfogalmazni, miként jutunk a felismeréshez. Ezért nem
mondott ellent Diotíma véleménye, amit az előző fejezetben láttunk, a Church–Turing-
tézisnek. Előfordulhat, hogy az eredményt meg tudjuk formális módon fogalmazni, le is
tudjuk vezetni, ha egyszer már tudjuk, mi jön ki, de az odavezető utat nem tudjuk
formálisan kifejezni.
Ebből még nem lehet következtetni a racionális megismerés korlátaira: ha egyszer az
eredmény megvan, az már beépülhet a mesterjelölt racionális sémáiba is, nem kell újra
felfedezni. A megismerés módjáról viszont megtudtuk, hogy egyéb eszközökkel is kell
rendelkeznie, legalábbis a mesterjelölti szint fölött. Ezeket az eszközöket neveztük
korábban intuíciónak, miután megállapítottuk, hogy az intuíció a bonyolult, magas
szintű kognitív sémák működésének eredménye. Sőt az is lehet, hogy valójában nem is
eredménye ez a sémák működésének, hanem a működésük vagy akár egyszerűen
létezésük módja.
A nagymester sémáiról nagyon kevés jól megalapozott tudományos ismerettel
rendelkezünk. A magas szintű sémák megismerésére azonban jó terep a mindennapi élet
is, mivel abban szinte valamennyien legalábbis mesteri szinten állunk, működik tehát az
intuíciónk. Sikerült is olyan magas szintű sémákat, általános heurisztikákat kimutatni,
amelyek egyrészt kísérletileg jól tetten érhetők, másrészt egyértelműen nem a tiszta
racionalitás talaján állnak. Ebben a fejezetben ilyenekből gyűjtünk össze néhány
jellegzetes darabot.

RÖGZÍTÉS ÉS IGAZÍTÁS

Próbálja meg az Olvasó gyorsan, pontos számolás nélkül megsaccolni, hogy mennyi lehet
az 1 × 2 × 3 × 4 × 5 × 6 × 7 × 8 szorzás eredménye. Azt persze nem tudhatom, hogy a
kedves Olvasó éppen mennyire gondolt, de hacsak nem volt nagyon sokszor dolga
ilyenfajta szorzatokkal például egy egyetem matematikai szakán, alighanem durván
alulbecsülte az eredményt. A. Tversky és D. Kahneman különböző szakos
egyetemistákkal végeztették el ezt a becslést, és általában 500 körüli válaszokat kaptak.
Akiktől azt kérték, hogy ugyanilyen gyorsan saccolják meg azt, hogy mennyi lehet a
8 × 7 × 6 × 5 × 4 × 3 × 2 × 1 szorzás eredménye, azok átlagosan körülbelül 2200-at
mondtak.
Nem elsősorban az az érdekes ebben a vizsgálatban, hogy a szorzat értéke valójában 40
320, tehát mindkét csoport durván alulbecsült. A fő érdekesség az, hogy a becslés ennyire
függött az összeszorzandó számok sorrendjétől. Akiknek a nagyobb számokkal kezdték a
feladat bemutatását, azok lényegesen nagyobb eredményt saccoltak.
Egy másik kísérletben a vizsgált személyek egyik fele azt a kérdést kapta, hogy 10
százaléknál több vagy kevesebb az afrikai országok aránya az ENSZ-ben. A másik
csoporttól azt kérdezték, hogy 65 százaléknál több vagy kevesebb ez az arány. Ezután
mindkét csoporttól megkérdezték, hogy mit gondolnak, pontosabban mennyi lehet az
afrikai országok aránya. Akiknél az első kérdés 10 százalékról szólt, azok átlagosan 25
százalékot becsültek, akiknek az első kérdés 65 százalékról szólt, azok átlagosan
körülbelül 45 százalékot mondtak. (Körülbelül 30 százalék az igazság.)
Nem nehéz felismerni a két kísérleti eredményben a közös lényeget: a kiindulási
adathoz, az elsőként kapott információhoz való igazodást akkor is, ha az információk
sorrendje teljesen érdektelen a feladat szempontjából. Kicsit olyan a két kísérlet
hasonlósága, mint ahogy a Megismerési és gondolkodási sémák című fejezetben
felismertük, hogy az Encyclopaedia Britannica első kiadásának története és a
hanglemezgyártás hőskorának sztorija mennyire ugyanahhoz a sémához kötődik. Ezt a
fajta gondolkodási mechanizmust „rögzítés és igazítás”-heurisztikának nevezték el.
Annak a felfedezése, hogy valaki ráérez arra, hogy ez a két kísérleti eredmény valahogy
egy csokorba tartozik, önmagában persze még nem bizonyíték arra, hogy az emberek
többségének gondolkodásában valóban működik is egy ilyen általános heurisztika. Lehet,
hogy csak kívülről látjuk őket hasonlónak, és valódi működésük egészen különböző.
Ezért próbálták egyre pontosabban megfogalmazni, hogy mi a közös ezekben az
eredményekben, és további olyan kísérleteket terveztek, amelyekben ez a heurisztika
várhatóan jól előre jelezhető torzításokat okoz. Ez az út egyértelmű sikerrel járt:
bebizonyosodott, hogy valóban működik hétköznapi gondolkodásunkban egy olyan
általános heurisztika, amelyre a bemutatott két kísérlet utal. Amikor bizonytalan
helyzetben ítéletet alkotunk, gyakran a feladat megfogalmazásából vagy néhány kezdeti
részletszámításból megragadunk valamilyen kiindulási értéket, és ehhez igazítjuk
döntésünket.
A rögzítés és igazítás-heurisztika működésével magyarázhatók olyan rendszeresen
tapasztalt jelenségek is, hogy a határidőket szinte mindig alulbecsüljük, vagyis rövid
határidőket adunk magunknak, a sok egymásra épülő lépésből álló (és az egyes
lépéseknél csak kevés veszteséggel járó) technológiák hatékonyságát viszont általában
túlbecsüljük. Annak ellenére így teszünk, hogy elvileg tudjuk: a sok kicsi veszteség sokra
megy.
A sokféle kísérlet egybehangzó eredménye azt mutatja, hogy nemcsak a gondolkodás
kutatóinak fejében állt össze egy séma, amelynek a „rögzítés és igazítás” nevet adták,
hanem a legtöbb ember fejében ténylegesen is működik ilyenfajta általános séma, akár
tud róla, akár nem. A rögzítés és igazítás heurisztikáját a kísérletek tanúsága szerint
pszichológiai realitásként kezelhetjük: ez a fogalom szinte bizonyosan valóban létező,
reális dolgot ír le, egyike általános, akaratlanul is működő gondolkodási sémáinknak.
Egyfajta heurisztikáról van szó, mivel maga az eljárás vezethet hibás eredményre
(méghozzá jól előre jelezhető módon), jóllehet a legtöbb esetben gyors és helyes
következtetéseket tesz lehetővé.

A HOZZÁFÉRHETŐSÉG-HEURISZTIKA

Ennek a heurisztikának a működésére tipikus példa, amikor az autóvezetők lassabban

haladnak tovább, ha az út mellett egy baleset nyomait látják. Egy másik példa: az
országúti közlekedésnél veszélyesebbnek érezzük a repülőutat, holott a statisztikák
szerint nemcsak utaskilométerenként, de még a hosszabb utak darabszámához
viszonyítva is sokkal kevesebb a halálos repülőbaleset. Csakhogy sokkal több
emlékezetes példát tudunk az utóbbira, és kevesebbnek képzeljük a repülőutak számát a
valóságosnál, mert aránylag ritkán ülünk repülőre.
Egy egészen más jellegű példa, immár az előző két példa alapján körvonalazódó újabb
fajta heurisztika pszichológiai realitását vizsgáló kísérletek közül: ön szerint mi a
gyakoribb: az, hogy egy magyar szó „r” betűvel kezdődik, vagy az, hogy egy magyar szó
harmadik betűje „r”? Az emberek döntő többsége rövid gondolkodás után úgy érzi, hogy
az „r” betű kezdőbetűként gyakoribb, mint harmadik betűként. Az igazság (a statisztikák
szerint) ennek az ellenkezője. Mégis, amikor az ember megpróbál példákat keresni
mindkét esetre, jóval könnyebben talál „r”-rel kezdődő szavakat, mint olyanokat,
amelyekben a harmadik betű az „r”. Könnyebb ugyanis emlékezetünkben a kezdőbetű
szerint keresni, ez okozza a téves becslést.
Egy másik kísérlet a most körvonalazódó jelenség természetének pontosabb
feltárására: a kísérleti személyeknek felolvastak egy 39 híres ember nevéből álló listát, és
utána megkérdezték, hogy véleményük szerint a férfiak vagy a nők voltak-e többségben.
Kétféle listával dolgoztak: az egyik listában 19 férfi és 20 nő szerepelt kevert sorrendben,
a másikban fordítva. A listákat azonban úgy állították össze, hogy amelyekben a nők
voltak kevesebben, ott a nők viszonylag híresebbek voltak, mint a férfiak, a másik
listában pedig fordítva.
Abban a listában, amelyikben a nők voltak aránylag híresebbek (de kevesebben), szinte
minden kísérleti alany a nőket vélte többségben levőknek, a másik listában viszont a
férfiakat. Tudjuk, hogy az RTM kapacitáskorlátja miatt az alanyok a listának csak egy kis
részét voltak képesek felidézni, és ennek alapján dönthették el, hogy szerintük melyik
nem képviselői voltak többségben. Ilyen hosszú lista esetén az alanyok már nyilván
bonyolultabb sémák szerint is csoportosíthatták a hallott neveket, és ennyi idő alatt már
a HTM-et is használhatták, de ez is a híresebbeknek kedvezett: egy másik vizsgálat
eredménye szerint a 19 némileg híresebb névből átlagosan mintegy 12-t sikerült
felidézni, a 20 aránylag kevésbé híresből csak átlagosan 8-9-et. A példák felidézhetősége
meghatározta a döntést.
A hozzáférhetőség heurisztikáját olyankor alkalmazzuk, amikor egy esemény, tény,
következmény bekövetkezésének valószínűségét kell emlékeink, tapasztalataink alapján
megbecsülnünk. Ilyenkor akaratlanul is elindul bennünk egy olyan folyamat, hogy
megkísérlünk emlékezetünkből példákat és ellenpéldákat is felidézni, és annak alapján
döntünk, hogy ilyeneket mennyire könnyen vagy nehezen találtunk. Ez is egyike magas
szintű gondolkodási sémáinknak, mivel nagyon sokféle esetben működik, függetlenül
attól, hogy a konkrét kérdésfeltevés éppen milyen. A heurisztika általános érvényét
mutatja, hogy ennek alapján is sokféle mindennapi hibás, nem racionális viselkedést
tudunk jól előre jelezni.
Ha valami elromlik, általában azzal a hibával kezdjük a vizsgálatot, amelyik a
leggyakrabban fordul elő, akkor is, ha a hibajelenségek másra utalnak. Meghúzzuk a
rendszeresen kilazuló csavarokat, és megnézzük, hogy továbbra is fennáll-e a hiba. A
hozzáférhetőség-heurisztika hatékonyságát mutatja, hogy a felületi kezelés aránylag
milyen gyakran sikeres.
Ez a séma magyarázza azt is, hogy mekkora jelentősége van számunkra a dolgok
történetének. Herbert Simon a „korlátozott racionalitás” elméletében kifejti, hogy
például egy vállalat gyakorlatában a viselkedések, döntések szabályai hosszú folyamat
során alakulnak ki, és ezeket az aktuális konkrét döntési helyzet csak kevéssé módosítja.
Még jellegzetesebb példa az, amelyet Seymour Papert nyomán QWERTY-jelenségnek
nevezhetünk.
Ezt a furcsa szót úgy kapjuk, ha a standard írógép felső sorának első betűit
összeolvassuk. Ennek a QWERTY elrendezésnek a magyarázata az, hogy a kezdetleges
írógépekben a billentyűk gyakran torlódtak és összeszorultak. Ezt a problémát oldották
meg úgy, hogy az angol szavakban gyakran egymás mellett szereplő betűket igyekeztek a
klaviatúrán egymástól minél messzebbre elhelyezni. A technika fejlődésével ez a
probléma hamarosan elveszítette jelentőségét, de a billentyűk elrendezése megmaradt,
jóllehet azóta sokkal ésszerűbb betűkiosztásokat is alkottak, ahol például tíz ujjal való
gépelés esetén nem a kisujjakra nehezedik a terhelés nagy része. Egy ilyen megoldás
nemcsak a gépírónők szakmai betegsége, az ínhüvelygyulladás előfordulását csökkentené
lényegesen, de mintegy 30–40 százalékkal meg is gyorsíthatná a gépírást. Mégsem tud
semmilyen radikális újítás elterjedni, mert a QWERTY-billentyűzet annyira megszokottá
vált, oly könnyen hozzáférhető.
A QWERTY-jelenség felbukkanása nagyon általános: a legtöbb technikai vívmányra
jellemző, hogy első, még primitív, de már használható formájában terjed el, és ennek
kényszerű vagy a tapasztalat hiányából fakadó esendőségei még akkor is meghatározóak,
amikor a technikai fejlődés már régen teljesen irracionálissá teszi ezeket a megoldásokat.
Múltbeli döntéseink hosszan kísértenek minket az élet minden területén.

ÁLTALÁNOS MINTÁZATÉRZÉKELÉS

Az Egymásba forduló ellentétek című fejezetben bukkant fel könyvünkben először az a

gondolat, hogy az ember gondolkodása alapvetően holisztikus – hajlamosak vagyunk a
dolgok egészét egyben észlelni, a részletek külön vizsgálata nélkül. Kicsit lesajnáljuk azt,
aki nem látja a fától az erdőt. Ez az észrevétel azóta egyik fő vezérfonalunkká vált. Ez
vezetett sémafogalmunkhoz, és ez alapozta meg gondolatmeneteinket a sémák
működéséről, a komplexitásokról és a szakértelem szintjeiről.
Keveset beszéltünk eddig arról, hogyan is alakulhatnak ki a sémáink. Túlságosan
vérmes reményeket itt sem kelthetek: ez a probléma a mai tudomány egyik legnagyobb
megoldatlan rejtvénye. A feladványt egészen különbözőképpen fogalmazzák meg a
biológia, a mesterséges intelligencia, a pszichológia kutatói, sőt ezen belül is egészen
másként vetődik fel a kérdés a mikrobiológus, a neurobiológus és a szociobiológus, vagy
a kognitív-, illetve a fejlődéspszichológus számára. Sőt, még a mikrofizika is beleszaladt
hasonló jellegű kérdésekbe. Az egyes szakterületeken a kérdések formája radikálisan
különbözik, de az alapproblémákban több a közös vonás, mint amennyi a szakmai
nyelvek különbözősége miatt első pillantásra látszik.
Az ember a világ különféle jelenségeiben hajlamos hasonló vonásokat észlelni, össze
nem tartozó dolgokban közös jellegzetességeket felfedezni, ránézésre gyökeresen eltérő
szerkezetű tapasztalatokban valamiféle közös lényeget megragadni. A kritikus olvasó az
előző mondatra jogosan kapja fel a fejét: az ilyenfajta szavak, mint „hajlam”, „jellegzetes”
többnyire azt jelentik, hogy nem értjük a dolog lényegét. Ezzel a fogalmazással ezúttal
nem takargatni akartam ezt, hanem kiemelni. Mégis, számos (vagy számtalan) konkrét
kísérleti eredmény mutat arra, hogy kognitív sémáink működésének, kialakulásának
alapjait valamiféle magas szintű általános mintázatérzékelő sémák alkothatják.
Könnyű és látványos mutatvány a következő: megkérjük a társaság tagjait, hogy
képzeletben harmincszor dobjanak fel egy pénzdarabot. Azt állítjuk, hogy ezt igazából
nem tudják elképzelni. Aki úgy véli, hogy mégis, az írja fel a képzelt dobások eredményét
egy papírra, majd vegyen elő egy pénzérmét, dobja fel harmincszor, és írja fel egy másik
papírra az igazi dobások eredményét. Tíz eset közül átlagosan legalább kilencszer sikerül
megmondani, hogy az illető melyik sorozatot képzelte el, és melyiket dobta ténylegesen.
Ezt a trükköt többnyire matematikusok szokták bemutatni, akik jól ismerik a véletlen
törvényeit, és tudják, hogy azok sokszor mennyire ellentmondanak hétköznapi
szemléletünknek. A harminc dobás között többnyire előfordul 5-6 hosszúságú, tisztán
fejekből vagy tisztán írásokból álló sorozat, de amikor az ember elképzeli a dobásokat,
nemigen mer ilyen hosszú sorozatot belevenni, azt már nagyon nem érzi
véletlenszerűnek. Hasonló a helyzet más jellegzetes mintázatokkal is, amelyeket az
ember túl szabályosnak érez, a véletlen viszont egy hosszabb sorozatban jó eséllyel
létrehozza őket. Ilyen például az IFIFIFI vagy a FIIFIIFII sorozat (I = írás, F = fej). Ha
matematikus mutatja be a trükköt, általában előre felkészül: kiszámolja néhány ilyen
minta előfordulásának valószínűségét, és amikor megkapja a sorozatokat, meghatározza,
hogy azok összességükben mennyire valószínűtlenek. A valószínűtlenséget növeli
például, ha nem szerepel benne FFFFF vagy IIIII részlet. Nagyon nagy eséllyel az a
kitalált sorozat, amelyik valószínűtlenebb.
Biztosra persze nem lehet menni: a véletlen is lehet véletlenül éppen rosszindulatú. Ha
például valaki egy harminc fejből álló sorozatot mutat, szinte biztosra vehetjük, hogy azt
nem dobta, hanem kitalálta, mert ez már a másik véglet: ezt már sokkal valószínűbb,
hogy valaki elképzelte, mint hogy tényleg dobta. Mindazonáltal a véletlen is létrehozhat
harminc egymás utáni fejet. De ha nem is lehet biztosra menni, aki jó fejszámoló, az 98–
99 százalékos biztonságot el tud érni ebben a mutatványban.
A legérdekesebb, hogy ez a mutatvány minimális matematikai felkészültség nélkül is
jól elvégezhető. Ha egy teljesen avatatlan személynek megmutatjuk a cédulapárokat, és
azt kérjük tőle, hogy döntse el gyorsan, ránézésre melyik sorozat a szabálytalanabb,
esetlegesebb a kettő közül, körülbelül 80–90 százalékos valószínűséggel arra fog
rámutatni, amelyiket az elképzelt pénzfeldobásból kaptunk. Általában sokkal
szabályosabbnak érezzük azt, amit az igazi véletlen okozott. Aki tehát matematikai
felkészültség nélkül akarja elővezetni ezt a mutatványt, igen jó eséllyel sikeres lesz, ha
egyszerűen csak rápillant a két cédulára, és amelyiket első ránézésre szabálytalanabbnak,
véletlenszerűbbnek érzi, arra mondja azt, hogy nem a véletlen műve. Ha csak ennyit tesz,
már 80–90 százalékos valószínűséggel találni fog. Tíz fogadásból legalább nyolcat
megnyer.
Ha megfigyeljük azoknak az embereknek a viselkedését, akik ezt a mutatványt
mindenfajta speciális matematikai felkészültség nélkül is egészen kiválóan képesek
elvégezni, azt tapasztaljuk, hogy gondolkodásuk sokkal inkább az első fejezetben leírt
transzlogikára hasonlít, mint valamiféle racionális számolgatásra. A transzlogika és a
magas szintű gondolkodási sémák kapcsolatát a következő fejezetben fogjuk
megvizsgálni.
A mutatvány azt használja ki, hogy akaratlanul is mintázatokat, szabályszerűségeket
érzékelünk mindenben, amivel találkozunk. Akkor is, ha ilyesmi valójában a dolog
természetéből nem következik, ha a véletlen műve. Aki megpróbálta elképzelni a
pénzfeldobásokat, az éppen ezért igyekezett lehetőleg minden szabályosságot kiirtani a
sorozatból. Aki pedig matematikai felkészültség nélkül próbálja kitalálni, hogy melyik
sorozat nem a véletlen műve, az szintén azt a képességét használja, hogy akaratlanul is
mintázatokat érzékel mindenütt, ott is, ahol nem kellene. Mivel az elképzelő lehetőleg
minden szabályszerűséget irtani akar, a véletlen pedig ezt nem teszi, legalábbis
szándékosan nem (ettől is véletlen!), a két sorozat közül szinte biztosan a véletlen hagy
meg több szabályszerűséget, és erre a matematikában járatlan kitaláló is könnyen ráérez.
Gondolkodnia sem nagyon kell, sőt, az kifejezetten árt ebben a helyzetben. Elég, ha
hagyja működni általános mintázatérzékelő mechanizmusát.
Az eddig mondottak nem működnek azoknak az esetében, akik, hogy becsapják a
kitalálót, szándékosan sok szabályosságot tartalmazó sorozatokat képzelnek el. Az ilyen
játékosok azonban többnyire túllőnek a célon, ezek a sorozatok már tényleg sokkal
szabályosabbra sikerülnek, mint amit a véletlen szokott okozni. Továbbra is matematika
alkalmazása nélkül, néhány órás gyakorlással könnyen ki tudunk fejleszteni magunkban
egy olyan készséget, amelynek segítségével ráérzünk, körülbelül milyen mértékű
szabályszerűséget szokott meghagyni a véletlen, és így a disszimulánsokat (akik éppen a
szabályosság hiányát akarják elrejteni) is jó eséllyel lebuktathatjuk. Ezt a
„szabályosságérzéket”, ha egyszer kialakult, meglepően nehezen tudjuk szavakkal
kifejezni. Helyesen döntünk, de nem tudjuk pontosan elmondani, hogy minek alapján.
Ha kialakult ez a készségünk, akkor már egyszerűen csak érezzük, hogy egy sorozat
nagyjából a véletlennek megfelelő mértékben szabálytalan-e vagy sem. Valahogy így
alakulhatnak ki a nagymesterek bonyolult intuitív sémái is.
Mindennek az alapját az képezi, hogy valóban hajlamosak vagyunk mintázatokat,
szabályszerűségeket látni mindenütt, ott is, ahol ilyesmi valójában nincs. Talán ez az
alapmechanizmus vezet a babonák kialakulásához is, de az esetek többségében helyes
észrevételeket tesz lehetővé. Így jöhetnek létre azok a hétköznapi sémáink, amelyek
segítségével megértjük környezetünk összefüggéseit, jóllehet elkerülhetetlenül bizonyos
selejtaránnyal, teret engedve ezzel irracionális viselkedéseknek is.

A REPREZENTATIVITÁS-HEURISZTIKA

Tversky és Kahneman azt a célt tűzték ki, hogy leírják azokat az általános heurisztikákat,
amelyeket bizonytalan adatok, hézagos ismeretek esetén használunk arra, hogy a
lehetséges események valószínűségét a magunk számára megbecsüljük, például
felmérjük cselekedeteink várható kockázatát. A „rögzítés és igazítást” valamint a
hozzáférhetőség-heurisztikát már bemutattuk. Tversky és Kahneman elméletükben még
egy harmadik fajta alapheurisztikát vettek fel, a reprezentativitást.
A reprezentativitás-heurisztika alapján általában olyankor hozunk ítéletet, amikor
(akár a leghétköznapibb helyzetekben is) diagnózisokat állapítunk meg. Például arra
vagyunk kíváncsiak, mennyire valószínű az, hogy ismeretlen beszélgetőpartnerünk
alkoholista. Ilyenkor többnyire annak alapján ítélünk, hogy az illető személy mennyire
felel meg annak a képnek, amelyet a tipikus alkoholistáról alkottunk magunkban –
mennyire reprezentálja partnerünk a tipikus alkoholistát. Minél nagyobb az egyezés,
annál biztosabbak vagyunk diagnózisunkban. Az eredmény természetesen függ attól,
hogy mennyire reális és árnyalt az alkoholistasémánk: egy pszichiáter mentális modellje
nyilván sokatmondóbb, bonyolultabb, mint egy tornatanáré. A potenciális ivócimbora
mentális modellje valószínűleg ismét más szempontokat hangsúlyoz ki. A
reprezentativitás-heurisztika működését azonban nem befolyásolja, hogy milyenek az
összehasonlításra kerülő sémáink. Itt csak arról van szó, hogy ítéletünket pusztán a
hasonlóság alapján hozzuk meg.
Ez az eljárás általában helyes eredményre vezet, de a tisztán racionális valószínűség-
számítás azt tanítja, hogy önmagában távolról sem elég az esélyek helyes
meghatározásához. Ahhoz többek között még figyelembe kellene venni azt is, hogy az
elképzelt diagnózis általában mennyire gyakori, valamint azt is, hogy a tipikus
példányról kialakult képünk hány eset alapján jött létre.
A reprezentativitás-heurisztika működését vizsgáló kísérletekben olyan helyzeteket
hoztak létre, amelyekben lényegesen más eredményt kapunk, ha pusztán csak a
reprezentativitás alapján döntünk, mint ha a valószínűség-számítást alkalmazzuk.
Például egy vizsgálat során az alanyok végignéztek egy tanórát, majd néhányuknak meg
kellett ítélni, mennyire volt jó ezen a konkrét órán a tanár és a diákok együttműködése, a
többieket pedig arra kérték, hogy jósolják meg, milyen színvonalú lesz a tanár és a diákok
együttműködése a következő öt évben. Azt is kérték az alanyoktól, hogy jelezzék,
mennyire biztosak az ítéletükben. Mindkét csoportban hasonló mértékben bizonyosak
voltak az ítéletek, holott a vizsgált személyek pontosan tudták, hogy egyetlen alkalom
alapján nem lehet ugyanolyan pontosan öt évre előre jósolni, mint amennyire jól meg
lehet ítélni a konkrét szituációt.
Egy másik példa a reprezentativitás-heurisztika működésére: a rulettezők túlnyomó
többsége meg van győződve arról, hogy néhány piros után jelentősen megnő a fekete
valószínűsége, holott jól tudják, hogy a rulettgolyónak nincs emlékezőtehetsége.
A reprezentativitás-heurisztika kitűnő leíró fogalomnak bizonyult: sokféle,
irracionálisnak látszó viselkedésünkre magyarázatot ad, és ilyenek előrejelzésére is jól
használható. A döntési helyzetekben mutatott következetlenségeink, ésszerűtlenségeink
legnagyobb része jól megmagyarázható és előre jelezhető Kahneman és Tversky három
heurisztikája – a rögzítés és igazítás, a hozzáférhetőség és a reprezentativitás –
segítségével.

A FORMÁLIS LOGIKA SÉMÁI

Amint azt az előző fejezetben láttuk, ismerünk olyan eszközt, amelynek segítségével
egészen különböző mentális modellek között egységes híd alkotható, és a levonható
következtetések radikálisan eltérő modellek esetén is egyértelműen meghatározhatók.
Ez az eszköz a formális logika. Csábító gondolat, hogy a formális logikát is egyfajta
metasémaként fogjuk fel, amelynek segítségével tájékozódunk az életben, megismerjük a
dolgok összefüggéseit.
A formális logika című fejezetben azonban több olyan kísérleti eredményt láttunk,
amelyek megkérdőjelezik, hogy tekinthetjük-e a formális logika sémáit teljes
általánosságukban pszichológiai realitásoknak. A kártyás, illetve a csekkes feladatokból
nyert kísérleti eredmények éppen annak mondtak ellent, ami a formális logika lényege,
hogy a következtetési mechanizmus nem függ a feladat konkrét formájától. Ugyanerre
mutattak a női logikával kapcsolatos vizsgálatok is. Ebben a fejezetben pedig jó néhány
olyan magas szintű sémát láttunk, tudatosakat és tudattalanokat egyaránt, amelyek
működése egyértelműen nem a formális racionalitás talaján állt.
Másfelől, a formális logika mint általános kifejezési eszköz roppant eredményesnek
bizonyult a tudományokban. Nem biztos azonban, hogy valóban maga a formális logika
bizonyult olyan roppant eredményes eszköznek. Könnyen lehet, hogy inkább az a puritán
szigorúság, amellyel a tudomány ragaszkodott ahhoz, hogy csak a formális logika nyelvén
kifejezhető és levezethető eredményeket fogadja el a sajátjának. Emellett azt sohasem
követelte meg a tudomány, hogy művelői arról is számot adjanak, miként érték el
eredményeiket. Most már azt is tudjuk, hogy ez elvi, komplexitási nehézségekbe is
ütközött volna.
Ha csak annyit mondunk, hogy a tudomány objektív, azaz ragaszkodik ahhoz, hogy
állításai ugyanazt jelentsék minden művelője számára, abból már következik, hogy
eredményei a formális logika nyelvén is kifejezhetők. A tudományban való hit alapja az
objektivitás, és a formalizálás tekinthető úgy, mint ennek elkerülhetetlen, de mellékes
kísérő jelensége. Innen nézve tehát a tudományos nyelv formalizáltsága az objektivitás
epifenoménje, másodlagos kísérő jelensége.
Hétköznapi és szakmai gondolkodásunk formálisan logikusnak látszó jelenségei is
lehetnek epifenoménjei annak, hogy sémáink eléggé jól követik a dolgok logikáját. Erre
utal az is, hogy azok a kísérletek, amelyek a formális logika szillogizmusainak
pszichológiai realitását próbálták bizonyítani, nem sok eredménnyel jártak. A formális
logika című fejezetben bemutatott kísérleti eredményekből kiderült, hogy az emberek, az
egyetlen modus ponens kivételével, általában csak kevéssé vannak tisztában azzal, mi
helyes szillogizmus és mi nem. Általános mintázatérzékelő sémáink, helyzetértékelési és
döntési heurisztikáink pedig sokkal egyszerűbb szerkezetűnek bizonyultak annál, mint
amit a formális logika és a matematika megkövetelne.
Elképzelni sem könnyen tudjuk, hogy egy jelenséget igazán rút szabályok határozzanak
meg, holott már néhány logikai feltétel összekombinálásával szinte áttekinthetetlen
szabályokat tudunk produkálni. Ezt demonstrálja Johnson–Laird kísérlete, amelyben
három kétállású kapcsoló volt a kísérleti személyek előtt, és a három kapcsoló állása
együtt határozta meg, hogy egy lámpa világít-e vagy sem. Az alanyok szabadon
kapcsolgathatták a három kapcsolót, és az volt a feladatuk, hogy állapítsák meg, milyen
szabály szerint gyullad fel, illetve alszik el a lámpa. A szabály, amelyet a készülékbe
beépítettek, nagyon kellemetlen szerkezetű volt: gyakorlatilag nem lehet egyszerűbben
megfogalmazni, mint felsorolni azokat az eseteket, amikor ég a lámpa. Égett a lámpa, ha
a három kapcsoló állása LFL, FLL vagy FLF volt (F = fenti, L = lenti állapot), a többi
esetben nem.
A kísérlet résztvevői általában néhány próbálgatás után megsejtettek valamiféle
viszonylag egyszerű általános szabályt (például: ha az első kapcsoló fent van és a
második lent, akkor ég a lámpa, különben nem). Ha a megsejtett szabály néhány
kapcsolásra jó előrejelzést adott, a feladatot máris megoldottnak tekintették. Csak egy
igen kis százalékuk választotta a formális logika ilyen kérdésekre vonatkozó üdvözítő
megoldását, a szisztematikus esetkimerítést. Alapvető magas szintű sémáink nem ebbe
az irányba terelik a gondolkodásunkat.
Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy a formális logika sémái aligha tekinthetők
az emberek gondolkodásában általában jelen lévő heurisztikáknak. Ugyanakkor
bizonyos emberek kivételnek bizonyulnak ez alól az általános szabály alól. A formális
logika című fejezetben is láttuk, hogy az emberek néhány százaléka minden különös
nehézség nélkül megoldotta a kártyás feladatot, a legabsztraktabb formájában is. Az
iménti kapcsolós feladatot is helyesen oldja meg az emberek egy viszonylag kis
százaléka. Ezekben az emberekben mintha mégis tényleges pszichológiai realitásként
léteznének a formális logika sémái. Minden bizonnyal ezeket az embereket nevezzük
matematikai tehetségeknek – ők azok, akikben megvan a lehetőség arra, hogy a
matematika nagymestereivé válhassanak.

MENNYIRE RACIONÁLIS LÉNY AZ EMBER?

Az ember képes volt megteremteni és használatba venni a racionalitás

csúcsteljesítményeit, a tudományokat, a matematikát, a formális logikát. Ugyanakkor
továbbra is neurózisoktól szenved, és magas szintű gondolkodási sémái sem a tiszta
racionalitás talaján állnak. Könnyedén tájékozódik bonyolult hétköznapi környezetében,
képes megoldani olyan következtetési feladatokat, amelyek kifognak a legnagyobb
számítógépeken is, máskor pedig, mint láttuk, egészen egyszerű események
megítélésében is igen durva hibákat vét.
Ez a kettősség a pszichológiai elméletekben is tükröződik. Piaget részletesen, alapos
megfigyelésekkel alátámasztva írja le, hogy a kezdetben tanácstalan és a világból semmit
sem értő gyerekből milyen fejlődési szakaszok során lesz racionális, a formális
gondolkodás eszköztárát fölényesen birtokló és alkalmazó, absztrakt műveletekben
gondolkodó felnőtt. Freud sokkal kevésbé tiszteletreméltó emberképet rajzol elénk.
Eszerint a felnőtt ember is nagymértékben kiszolgáltatott irracionális vágyainak,
ösztöneinek, gyerekkora csak látszólag elfelejtett és meghaladott traumáinak. Egyáltalán,
ugyanarról a homo sapiensről beszél ez a két nagy tudós?
Richard Nisbett és Lee Ross írják az ember következtetési mechanizmusairól szóló
könyvükben: „Az ember sikerei a következtetésekben ugyanabból az anyagból szabottak,
mint a kudarcai. Határozottan állítjuk, hogy az ember következtetési stratégiái a
problémák igen széles körére nagyon jól alkalmazhatók, de ugyanezek a stratégiák
teherré válnak ezen a körön kívül, különösen amikor olyan problémákra alkalmazzák
őket, amelyek megkövetelik bizonyos normatív szempontok figyelembevételét. Éppen az
ilyen szempontok vezérlik a hivatásos tudósok formálisabb következtetési eljárásait.”
Sémáink meghatározzák, hogy mit vagyunk képesek észlelni környezetünkből, és a
tudomány mindenkori vizsgálódási keretei is meghatározzák, hogy egyáltalán
milyenfajta eredményekre juthatunk. Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy milyen stációkon
keresztül jut el az ember fizikai és társadalmi környezete megértéséhez, erre kiváló külső
megfigyelő eszközt biztosít a formális logika. Azt, hogy viselkedésünk mennyire felel
meg a minket körülvevő dolgok logikájának, objektíven méri az, hogy mennyire felel meg
a formális logika elvárásainak. Ha viszont irracionális cselekedeteink leírását,
neurózisaink magyarázatát tűzzük ki célul, akkor a dolog természeténél fogva csak
kevéssé érvényesülnek a formális logika szabályai. Mindkét fajta megfigyelés lehet
tökéletesen objektív és korrekt, mint ahogy Bertrand Russell is csupa nagyon korrekt
megfigyelés olvasása során tapasztalta azt, hogy ugyanazok az állatok nemesen
nagylelkűnek vagy agresszíven önzőnek, megnyugtatóan monogámnak vagy baljósan
csapodárnak bizonyulhattak.
Sok jel mutatott arra, hogy hacsak nem kifejezett matematikai tehetségeket
vizsgálunk, gondolkodásunkat nem a formális logika sémái jellemzik, legalábbis a
mesterjelölti szint alatt és afölött. Valószínűtlen, hogy éppen a mesterjelölti szint
elérésekor megtanuljuk a formális gondolkodás sémáit, hogy azután ismét elfelejtsük.
Reálisabbnak látszik, ha azt feltételezzük, hogy a mesterjelölt racionálisnak tűnő
gondolkodása inkább csak annak epifenoménje, hogy sémái már elérték azt a
komplexitást, amely a szakma legtöbb jelenségének megértéséhez, az általában
előforduló feladatok megoldásához elégséges. Ezen a szinten már a formális logika a
gondolatok alkalmas kontrolljává válik, hiszen így ellenőrizhető, hogy általánosságban is
helytállóak-e azok a gondolataink, amelyekre, mondjuk, a reprezentativitás- vagy a
hozzáférhetőség-heurisztika segítségével (tehát: intuitíven) jutottunk. A mesteri szinten
és afölött viszont már a formális logika segítségével kifejezhető gondolatok
komplexitáskorlátja válik a tiszta logika alkalmazásának fő akadályává.
A megismerés egészen más útjain jutott hasonló eredményekre az egyes fejezetek
mottóiban idézett szerzők többsége. Különféle észjárások, különböző mértékben
racionális (de eszközeiket következetesen használó) gondolatmenetek is vezethetnek
ugyanoda: a józan ész inkább összehangoló és ellenőrző erő, mint gondolkodásunk
alapvető mechanizmusa. Jó eszköze a kételkedésnek, de kevésbé alkalmas eszköze az
alkotásnak.
 „Sok út vezet a nirvánába, és ezek némelyike
akár a tiszta racionalitás valamelyik formája is lehet.”
 A m i s z t i k u s g o n d o l k o d ás

Ha azt állítanám, hogy értem, mi a miszticizmus, ezzel egyértelmű tanúbizonyságot

tennék arról, hogy még csak nem is kapiskálom a lényegét. Másként nem értem a
miszticizmust, mint mondjuk a differenciálgeometriában a Gauss–Osztrogradszkij-tételt,
amely valahogy stílusában nem tetszett, úgyhogy annak idején elhatároztam, hogy csak
utóvizsgára vagyok hajlandó megtanulni, és mivel erre nem került sor, máig sem értem.
Mégis tudom, hogy ezt az anyagot szükség esetén érthetném, mint ahogy bizonyára
érthetném a ftálsavanhidridek tulajdonságait is, de akkor sem vonzana a téma. A
miszticizmus viszont egyáltalán nem taszít, sőt, idegensége, az a mód, ahogy világképe
tökéletes antitézise az enyémnek, kifejezetten vonz. Niels Bohr mondotta: „Egy helyes
kijelentésnek az ellentéte egy hamis állítás. Egy mély értelmű igazság ellentéte viszont
lehet egy másik mély értelmű igazság is.”
Ennek a fejezetnek voltaképpen az előző fejezet egy alfejezetének kellett volna lennie
aszerint, amennyit konkrét mondanivalója indokol. Ugyanakkor könyvünk jó néhány
szála fut itt össze, ami bőven indokol egy önálló fejezetet. Emellett úgy gondoltam, hogy
helyes, ha külön kerete van annak a résznek, amelyben magam is szeretném jobban
érteni, hogy mit is mondok.

A MISZTICIZMUS OMNIJEKTIVITÁSA

A misztikus gondolkodás alapvetően eltér mind a tudományos, mind pedig a vallásos

megismeréstől. Többnyire ugyan az utóbbihoz kapcsolódik, de ez nem logikai
szükségszerűség.
A természettudomány és a legtöbb vallás is igyekszik objektív lenni, csak különböző
módokon és eltérő axiómákból kiindulva. A tudomány lehatárolja érdeklődési körét a
közvetlen tapasztalással (legalábbis elvileg) megragadható dolgokra, a vallás egyéb
kiindulási feltételezéseket és bizonyítási módszereket is megenged. Ennek megfelelően a
vallástudomány olyan kérdésekkel is képes foglalkozni, mint a jó és a rossz, az erkölcsös
és az erkölcstelen, vagy az üdvözülés és az elkárhozás kérdése. Ezekről a
természettudománynak nincs mondanivalója, jóllehet magánemberként esetleg a tudóst
is érdekelhetik.
A miszticizmus fő jellemzője, hogy elveti mind az objektivitást, mind a szubjektivitást.
A miszticizmus alapja valamilyen meghatározó extatikus élmény, amely a legtöbb
esetben többé-kevésbé hasonló jellegű, mint amilyennek az Egymásba forduló ellentétek
című fejezetben a szatori állapotát leírtuk. A megvilágosodás élményének lényege talán
az, hogy a megismerő elemi erővel egynek érzi magát a megismerendő tárggyal, önálló
egyénisége teljességgel megszűnik. A megvilágosodás csakis szélsőségesen intuitív lehet,
hiszen ilyenkor az ember a világ összes dolgainak közös lényegére érez rá egyszerre.
A misztikus gondolkodás eleve nem lehet objektív, hiszen a tárgyilagosság lehetőségét
alapjában tagadja azzal, hogy nem fogadja el a tárgy tőlünk független létezését. De
szubjektív sem tud lenni, mivel a megfigyelő szerepét, önálló létezését sem ismeri el.
Talán Michael Talbot kifejezésével omnijektívnek nevezhetjük, ugyanis a belső és a
külső világ, a pszichikai és a fizikai dolgok egy egységes, különválaszthatatlan és részekre
nem tagolódó mechanizmussá állnak össze. Talbot írja: „Amikor álmodunk, az álom
omnijektív természete nyilvánvaló. Álmodhatom, hogy ülök az asztalnál, reggelizem és a
barátaimmal beszélgetek, de ha felébredek, tudom, hogy én is, a barátaim is az álom
kontinuumának részei vagyunk. Azt mondani, hogy többféle »tudatosság« szerepelt az
álomban, pusztán szemantikai finomkodás. Az álomban mindenki májá, a tudat
konstruktuma.”
A májá a két-háromezer éves hindu tantra filozófia egyik alapfogalma. Eszerint minden
a világon illúzió, és a legnagyobb hiba, amelyet elkövethetünk, hogy nem vesszük észre a
máját, és mind magunkat, mind környezetünket külön érzékeljük. Meglehet, ez a tantra
egyetlen, az európai gondolkodás számára igazán egyértelmű kijelentése. A gondolat
feltűnően összecseng a neoplatonikus iskola filozófiájával (állítólag hatott is rá), jóllehet
lényeges különbségek is észlelhetők.
Bertrand Russell a miszticizmus négy jellegzetességét emeli ki: „A megvilágosodás
pillanatának első és legközvetlenebb eredménye az a hit, hogy létezik a megismerésnek
egy olyan módja, amelyet kinyilatkoztatásnak, belső látásnak vagy intuíciónak
nevezhetünk, szemben az érzékelőképességgel, ésszel és elemzéssel. Ezeket a
misztikusok vak vezetőnek tekintik, aki az illúziók ingoványába visz. (…) A miszticizmus
második jellemzője az egységbe vetett hit, s annak a feltételezésnek a visszautasítása,
hogy bárhol is létezik felosztottság vagy ellentmondás. (…) Egy harmadik jegye szinte
minden misztikus metafizikának, hogy tagadja az idő valóságos voltát. Ez a felosztottság
tagadásából következik; ha minden egy, akkor illuzórikusnak kell lennie a múlt és a jövő
közti különbségnek. (…) A miszticizmus utolsó doktrínája, amelyet szemügyre kell
vennünk, az arra vonatkozó hit, hogy a rossz mindig illúzió, jelenség csupán, melyet az
analitikus értelem által kialakított felosztások és ellentétek hoznak létre.”
Ha minden egy, az az egy dolog nagyon bonyolult lehet, hiszen annyiféle megjelenési
formája van. Ebben a mai tudomány is egyetért: a világ bonyolult. Sőt, a tudomány is
abban reménykedik, hogy a világ valójában nem is annyira bonyolult; hogy nem túl sok,
jól eltalált általános fogalommal és törvényszerűséggel leírható. Einstein szerint is „A
legcsodálatosabb dolog, amit tapasztalhatunk, a misztikum. Alapvető érzés ez, ott áll
minden igazi művészet és az igaz tudomány bölcsőjénél.” Csakhogy a misztikusok nem
megismerni vagy leírni akarják a világ egységét, hanem megélni, és ebben a
gondolatvilágban a bonyolultság fogalma értelmetlen. Az analízis és a szintézis helyébe a
közvetlen élmény lép. A megismerésnek egy olyan formája jelenik meg, amelyben a
megismerendő dolog megértéséhez egy sokkal általánosabb egység, a világ teljes
egységének megtapasztalása vezet.
A transzlogika című fejezetben láttuk, hogy valóban létezhetnek a megismerésnek
nem racionális formái is. A transzlogika állapotában sikerült tetten érnünk olyan
gondolatokat, amelyek a külvilág tényleges, objektív igazságainak megismeréséhez
vezettek, méghozzá bizonyíthatóan nem tisztán racionális, de mégis egyértelműen
értelmes úton. Ez vezetett ahhoz, hogy a transzlogikát ne csak egyfajta speciális
állapotnak, hanem ténylegesen gondolkodási módnak tekinthessük. A megvilágosodás
állapota még a hipnózisban létrejövő transzállapotnál is szélsőségesebb módosult
tudatállapot, de a hipnózis kapcsán felfedezett transzlogika működésének vizsgálata
segíthet abban, hogy valamennyire a tudomány útján is megérthessük, hogyan működik
a gondolkodás és a megismerés ebben a transzállapotban.
A transzlogikus gondolatmenetek bizonyos mértékig omnijektívnek tekinthetők. Nem
objektívek, hiszen amikre épültek – a közvetlen empíriák és az egyértelműen
végrehajtható logikai lépések –, nem észlelhetőek bármikor bárki által, de nem is
szubjektívek, mivel éppen az illető személy és a külvilág egyéb (hallucinált vagy valóban
létező) lényeinek valamiféle közös egységére építettek. Az igazi és a hallucinált laboráns
megkülönböztetéséhez elvezető gondolatmenetek azonban nem voltak szélsőségesen
omnijektívek sem – nem is lehettek, mivel az adott helyzetben a cél éppen valamiféle
megkülönböztetés volt. Mégis, ezekben az esetekben a megismeréshez vezető út az egyén
és a külvilág valamiféle egységének megélése a transzállapot létrehozásával, és ezen
egység nem racionális, de mégis ésszerű kutatása, vizsgálata volt. Ez pedig az
omnijektivitás útja.

A LEGMAGASABB METASZINT

Nem állítom, hogy a miszticizmus útja feltétlenül mély bölcsességekhez vezet, mint
ahogy azt sem állítom, hogy a tudomány útja okvetlenül használható eredményekhez
juttat el minket. Nagyon sokszor találkozhatunk egyszerűen buta, jóllehet színtisztán
logikus gondolatmenetekkel – hiába logikusak, ha egyszer nem vezetnek semmilyen
érdemleges eredményre. És akkor még nem is említettem a formájában logikusnak
tetsző, de hibás gondolatmeneteket, amelyekben gyakran nem is könnyű kibökni a hibás
lépést. Ahhoz, hogy valaki jól használja a logikát és érdemleges, érvényes eredményekre
jusson a segítségével, mellesleg általában okosnak, tehetségesnek is kell lennie,
legalábbis az adott területen. Ugyanez a helyzet a miszticizmussal is. Persze hogy létezik
rossz, buta miszticizmus, mint ahogy létezik rossz, buta tudomány is. Ahhoz is általában
okosnak és tehetségesnek kell lenni, hogy valaki jól használhassa az omnijektivitás
eszközeit, és érvényes eredményekre jusson a segítségével. Számunkra azonban most az
az érdekes, hogy léteznek a miszticizmusnak hiteles, okos formái, és eddigi eszközeink
némi lehetőséget adnak arra, hogy ezek működését a tudomány eszközeivel is
vizsgálhassuk és megérthessük.
A megvilágosodás érzését talán úgy is felfoghatjuk, mint egy olyan kognitív séma
aktivizálódását, amely valamennyi gondolkodási sémánknak egyidejűleg metaszintje, ám
neki már semmi sem metaszintje. Sajnos nemigen tudok elképzelni olyan laboratóriumi
kísérletet, amely egy ilyen állításnak akár csak egy csekély aspektusát is igazolhatná.
Azok a misztikus mesterek, akiknek részük volt a megvilágosodásban, az egész
sémafogalmat nyilván teljesen értelmetlennek találnák. Nem azért, mert könnyen lehet
más, általánosabb elvek epifenoménje, hanem eleve, pusztán csak azért, mert fogalom. A
mesterektől olvashatunk bizonyos értelemben élménybeszámolónak tekinthető írásokat
is, de ezek racionális értelmünk számára roppant homályosak, mintha egy másik világból
szólnának hozzánk. Nem is mintha: a szó legszorosabb értelmében egy másik világból,
egy szélsőségesen más tudatállapotból szólnak; a dekódolás reménytelen vállalkozás.
Valamivel reménytelibb út a költészeté és általában a művészeteké. Maguk a misztikus
mesterek is többnyire képekben fejezik ki magukat, például: „A korall mindegyik ága
magában foglalja a fénylő holdat.” Ám a művészet – jóllehet láttuk, hogy mindenképpen
metaszinten mozog, és egyfajta módosult tudatállapot létrehozására is képes – a
kifejezést célozza, ezért szükségszerűen vannak további metaszintjei, ilyenek például:
befogadóinak a már meglévő sémái, vagy akár az esztétika. A misztikusok írásai a
művészet kategóriáin kívül esnek, céljuk kizárólag a kifejezés lehetetlenségének
érzékeltetése. Enélkül a megtapasztalt transzélményről szóló beszámolójuk nem is
lehetne hiteles. Szándékuk ellenére érezzük őket mégis költőinek, talán mert a metaszint
hiteles jelenlétét elkerülhetetlenül, akaratlanul is érzékeljük, valószínűleg valamilyen
általános mintázatérzékelő séma segítségével. Talán ugyanezért nincs a keleti világban
soha vita arról, hogy valaki megvilágosodott-e vagy sem. Úgy látszik, ezt a fajta
hitelességet nem lehet színlelni, mint ahogy a hipnózis sokkal egyszerűbb transzlogikáját
sem sikerült a szimulánsoknak utánozniuk.

MISZTIKUS TEHETSÉGEK

Valószínű, hogy a megvilágosodott misztikusokban létrejön a tökéletes omnijektivitás

sémája, amely a megvilágosodás pillanatában alakul ki, vagy legalábbis ekkor válik
aktívvá, igazi sémává. A továbbiakban bizonyos alkalmakkor, például meditációban
ennek segítségével szatoriba, ebbe a kellemes tudatállapotba tudják magukat hozni.
Nyilván mindennapi életvitelükben is valamilyen módon meghatározó ennek a sémának
a jelenléte. A mi kulturális környezetünkben nemigen látszik remény annak eldöntésére,
hogy valójában az emberek hány százalékában van meg az igazi misztikus gondolkodás
kialakulásának a lehetősége, mennyire tekinthető ez általánosnak, illetve csak kevesek
képességének.
Némi útmutatást adhat egy másik módosult tudatállapot, a hipnózis kutatóinak
tapasztalata. Az emberek egy része nagyon könnyen hipnotizálható, mások a szokásos
standard módszerekre csak kevéssé vagy egyáltalán nem reagálnak. A többség
fogékonysága közepes mértékű. A standard hipnotizálási eljárások hatásának mérésére
egzakt módszereket fejlesztettek ki, amelyek meglehetősen stabil eredményeket adtak:
az így mért hipnózis iránti fogékonyság az emberélet folyamán nemigen változik,
várható, hogy tíz év múlva is elég pontosan ugyanott helyezkedünk el a skálán, mint
korábban. Ez a tulajdonság tehát ugyanúgy meglehetősen stabil jellemző, mint az
okosság vagy a zenei hallás. Mégis, a hipnózis kutatói egybehangzóan állítják, hogy a
legkevésbé fogékonyak is eljuthatnak a mély hipnózis állapotába speciális, testre szabott
hipnotizálási technikák segítségével. Igaz, arról már csak kevés adat ismert, hogy az így
elért hipnózis mennyire egyezik meg azzal, amit a nagyon fogékonyak átélnek.
Másfajta képességek esetében nem ennyire egységes a szakértők véleménye arról, hogy
mennyire érhető el az adott területen radikális fejlődés. A Kodály-módszer például
igazoltan nagymértékben javítja a zene befogadásának képességét, de aki botfülű, abból
sohasem lesz komoly zeneértő. Akinek nem megy a matek, az talán élvezi, ha egy-egy
levezetés megvilágosodik előtte – különösen ha egy emberileg és szakmailag is mélyen
hiteles matektanár segíti ebben –, de a matematika esztétikája mindig idegen marad
számára, jóllehet más területeken esetleg kiváló eredményeket produkál.
A matematikai tehetségek számára a matematikai gondolatmenetek, eljárások
bonyolult, komplex kognitív sémákat alkotnak, amelyek részletei is értelmes, önálló
kognitív sémák, és amelyek sokféleképpen kapcsolódnak az egyéb sémákhoz. A
„matekvakok” számára mindezek pusztán önálló adatok, emléknyomok, amelyek nem
állnak össze élő kognitív sémákká. Talán ezért olyan nehéz felfogni annak, aki érti a
matematikát, hogy mit nem ért benne más, miért nem látja szépnek. Talán más
ezoterikus tudományokkal és művészetekkel (a metafizikával, a zenével, az absztrakt
festészettel) is hasonló a helyzet.
A misztikus megvilágosodás elérésének nagyon sokféle útja van. Gyakori például, hogy
egy zenmester megállapítja egy tanítványáról, hogy alighanem képes a szatori elérésére,
de nem nála. Ilyenkor ajánl egy másik mestert. Sok példa mutatja, hogy ez eredményes
lehet. Itt persze az nem derül ki, hogy mi történt volna, ha a tanítvány az eredeti
mesternél marad. Azonban maga az eljárás arra utal, hogy létezhet a misztikus
gondolkodás tehetsége is, vagyis egyfajta fogékonyság, hajlam a legmagasabb szintű
metaséma kialakítására, amelyet egy mester határozottan képes felismerni.

A NYUGATI ÉS A KELETI ÚT

A hasonló alapok mellett lényeges különbségek is érzékelhetők a miszticizmus nyugati

és keleti formái között. Idézzük ismét Bertrand Russellt, aki főleg a miszticizmus nyugati
fajtáit vizsgálta: „A hit egy olyan valóságban, mely egészen különböző attól, ami az
érzékeknek megjelenik, ellenállhatatlan erővel lép fel bizonyos kedélyállapotokban, s
ezek szolgálnak forrásul a miszticizmus legtöbb formája és a legtöbb metafizika számára.
Míg ez a kedélyállapot uralkodik, az ember nem érzi szükségét a logikának, és ennek
megfelelően a következetesebb misztikusok nem is használják a logikát, hanem
egyenesen intuíciójuk közvetlen eredményeire hivatkoznak. Az ilyen teljesen kifejlett
miszticizmus azonban ritka jelenség a nyugati gondolkodásban. Miután az érzelmi
meggyőződés intenzitása lecsillapult, az az ember, aki megszokta az érvelést, logikai
alapokat fog keresni, hogy ezzel alátámassza a saját magában talált hitet.”
Ez persze fából vaskarika. A misztikus gondolkodás kiteljesítésének a nyugati
kultúrában nincs meg a kikövezett útja. A logikus gondolkodás kifejlesztését gondosan
kicsiszolt komplex tanmenetek segítik, bár mint láttuk, még így is csak kevés ember
számára válnak a formális logika szillogizmusai igazi aktív sémákká. Vallásaink is
elfogadják az objektív szemléletet, a megkülönböztetéseket, és a földi létet valamiféle
átmeneti állapotként kezelik.
A nyugati embert elsősorban a végeredmény érdekli, annak helyességéről akar
meggyőződni, és az ahhoz vezető utat gyakran másodlagosnak tekinti. Ennek a
mentalitásnak kitűnő talaja a racionalitás. Persze, szükség van intuícióra is ahhoz, hogy
újabb és újabb végeredményeket fedezhessünk fel, de csak akkor érezzük a felfedezést
igazán érvényesnek, ha annak helyességéről magunk is meggyőződhetünk. Ennek pedig a
legbiztosabban célra vezető eszköze a tiszta racionalitás. Láttuk, hogy egy nagyságrenddel
komplexebb eszközök állnak az intuíciónak, a végeredmény felismerésének a
rendelkezésére, mint amilyenek a racionális érvelést, a meggyőzést és a verifikációt
segítik. Így a tudomány és a technika fejlődése töretlen lehet, az intuíció mindig előtte
járhat az észnek, amely viszont egyre szélesebb alapokat fektethet le az intuíció számára.
Láttuk, hogy Gödel tétele önmagában is biztosítja, hogy a tudomány a vonatkoztatási
rendszerek örök váltogatására van ítélve. E két észrevétel együtt azt is biztosítja, hogy ez
a mechanizmus folyamatosan működhet. Íme, az első jel arra, hogy Gödel tétele talán
nem is annyira negatív eredmény, mint amilyennek pusztán a megfogalmazásának
formája alapján látszik.
A keleti embert elsősorban maga az út érdekli, amely a világ egységének minél
teljesebb átéléséhez vezet. A végeredmény fogalma – legalábbis az élet ezen
vonatkozásában – értelmetlen számára, mivel akkor is szilárdan hisz a világ egységében,
ha neki történetesen nem sikerül ezt teljes mélységben átélnie, ha nem jut el a
megvilágosodáshoz. A keleti vallások, elsősorban a buddhizmus, nem fogadják el az
objektív szemléletet, a megkülönböztetéseket; földi létünket azonosnak tekintik bármi
mással.
Az igazán fejlett miszticizmus a holisztikus gondolkodás logikailag elképzelhető
legszélsőségesebb formája. Ennek talán legtisztább változata a zen-buddhizmus. A zen
egyik alaptézise, hogy semmiféle módon nem lehet meghatározni, mi is a zen. De ez sem
határozza meg, hiszen akkor mégiscsak meg lehetne határozni. A helyzet határozottan
gödeli. D. R. Hofstadter a zennek éppen ezt a jellegzetességét emeli ki, és így a
zenkoanok is egyfajta új értelmezést nyernek. Mindegyik koan valami olyasmiként is
felfogható, ami rávilágít egy-egy kérdés gödeli jellegére pillanatnyi, még meg nem
világosodott gondolkodásunk rendszerén belül. Általában a buddhizmus minden ágában
tipikus tankérdés, hogy „Halott-e Buddha?” A lényeg, hogy akár igent válaszolunk, akár
nemet, a válasz helytelen. Lehetetlen ennél jobban szájba rágni azt, hogy az alapkérdés
gödeli. A probléma mély átéléséhez és végül a megvilágosodáshoz azonban innen még
igen-igen hosszú út vezet.
A nyugati tudomány számára a Gödel-tétel komoly sokkot okozott. A keleti ember
számára a gödeli jelenség felfedezése aligha okoz különösebb megrázkódtatást, hiszen
mindig is ilyennek látta az utat, amelyen a kérdések, a megkülönböztetések
értelmetlensége egyre mélyebben átélhető. Ezért tekinthettük joggal egyfajta
tanmesének a zenkoant az Egymásba forduló ellentétek című fejezetben. Más, fontosabb
és élményszerűbb taneszközei is vannak a megvilágosodás felé vezető útnak, a
meditációtól a kolostori élet napi rítusain keresztül a mester botütéseiig. Mindegyik
valamilyen módon a felülemelkedést, transzcendálást, a világ gödeli természetének
megélését célozza. És ezen az úton valamikor felvillanhat a nagy misztikum, amikor
ráérzünk az összes transzcendálásnak, az út minden egyes lépésének a közös lényegére.
Valószínűleg a megvilágosodás pillanatában ugyanaz történik, mint bármelyik új séma
keletkezésekor, mint például amikor a gyerekben kialakul a számfogalom. Eleinte tud
számolni kettőig, majd háromig, négyig. Később esetleg valamikor még megkérdi, hogy a
száz után is vannak-e számok, de egyszer csak nem kérdez többé ilyesmit.
Megvilágosodik előtte a számok végtelen sora, kialakul és működni kezd a szám sémája.
Ez azonban nem jelent különösebb extatikus élményt, talán mert a kialakult metaséma
csak kevés más sémának metaszintje. A megvilágosodás sémája viszont minden egyes
sejtünknek, zsigerünknek, és ami a mi gondolatkörünkben még fontosabb: minden egyes
tudatos és tudattalan sémánknak metaszintje, mindegyiket egyszerre értelmezi és
módosítja. Ezért lehet igazán mély, extatikus élmény. Ám egy mégoly költői leírás sem
adhatja magát az élményt, mint ahogy az, aki még sohasem volt szerelmes, a
világirodalom összes szerelmes írásából sem tudhatja meg, mi a szerelem.
A megvilágosodás eléréséhez elsősorban nem a legmagasabb metaszintű sémát kell
kialakítani, hanem minden sémánkat olyanná kell fejleszteni, hogy annak egyáltalán
lehessen egy egységes metaszintje. Ez nem könnyű feladat. Minden ember már néhány
napos csecsemő korában rendelkezik jó néhány fajta megkülönböztető képességgel,
általános sémával. Ilyenek például a tárgyi tagoltság, a figura és a háttér
megkülönböztetésének, vagy a mozgás észlelésének adottsága. Életünk során azután
bonyolult megkülönböztető metasémák alakulnak ki, és annak, aki a megvilágosodás
útjára lép, ezeket is mind a kifejlesztendő legmagasabb metaséma szolgálatába kell
állítania. Ez ugyanúgy legalább tízéves intenzív elfoglaltságot jelent, mint bármely más
területen a nagymesteri szint elérése. Joggal tekintik tehát a megvilágosodottakat eleve
mesternek; másként nem megy a dolog.
Arkhimédész egykor azt mondta II. Hierón királynak – más források szerint Euklidész
mondta I. Ptolemaiosznak –, hogy a matematikához nem vezet királyi út: nem tudja őt
könnyen és gyorsan bevezetni a matematika rejtelmeibe. Ahogy a matematikához, úgy a
misztikus megvilágosodáshoz sem vezet királyi út.

A HOLIZMUS ÉS A REDUKCIONIZMUS ÚTJAI

Sok hasonlóság található a buddhista és a keresztény misztika között. Enomiya-Lassalle

jezsuita atya, aki éveket töltött Japánban a zen tanulmányozásával, komolyan felvetette,
hogy bizonyos testi és szellemi technikákat talán a katolikus kiképzésnek is érdemes
lenne átvenni saját céljaira, mivel a zen meditációs technikái közül némelyek lényegesen
eredményesebbek, és könnyen adaptálhatók a katolikus elvekhez is. Bizonyos technikák
átültethetőek lehetnek, de a két világszemlélet közötti alapvető különbséget már a Biblia
első mondatai élesen megvilágítják: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.”
„Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől.” Minden
az elválasztással, a jó és a rossz megkülönböztetésével kezdődik, azzal, amit a buddhista
világkép földi esetlegességnek tekint, s aminek a meghaladása nélkül a szatori élménye
elérhetetlen.
Talán ez az eltérés is szerepet játszik abban, hogy az európai gondolkodás a
kategorizálás, a redukcionizmus felé indult el. Lehet, hogy ennek más okai vannak,
például az, hogy Európában általában különvált a világi és a vallási hatalom, míg keleten
a császárt istennek tekintették. Láttuk, hogy az egyes európai népek gondolkodásmódjai
is különböznek, nyilván az egyes keleti népeké is. Ott is különbözik az egyes népek
történelme, mások a meghatározó élményeik. Az egyik japán első osztályos olvasókönyv
első mondata ez: „Kína nagy ország, Japán kicsi.” Ezt olvassák először a japán gyerekek,
míg a kínai gyerekek nyilván mást. Érdekes (bár lehet, hogy nem lényegbevágó)
összecsengés, hogy az egyik magyar első osztályos irodalmi szöveggyűjtemény első
mondata ez: „A török és a tehenek”. Ezzel együtt a keleti és a nyugati gondolkodásmód
között sokkal mélyebb különbségeket találunk, mint az egyes európai népek észjárásai
között.
A keleti gondolkodás holisztikusabb. Ha egy kínai történelemkönyvben leírnak egy
csatát, nem a szemben álló felek haderejét részletezik elsősorban. Leírják az időjárást, a
különféle előjeleket, az egyidejű eseményeket, beleértve akár, hogy két köznapi ember
éppen akkor kötött házasságot, amely a későbbiekben harmonikusnak is bizonyult. Az
európai gondolkodás a dolgok logikájából indul ki, a keleti, amennyire lehet, a dolog (a
világ egységes rendje) logikájából. Az utóbbit példázza a kínai esőcsináló története.
Egy kínai faluban hosszú idő óta nem esett az eső, amikor is elhívták az esőcsinálót. Az
esőcsináló elfoglalta szállását, és semmi különöset nem tett: semmi ceremónia, semmi
mágia, ki sem mozdult, nemsokára mégis eleredt az eső. Amikor a falusiak kérdezték,
hogyan csinált esőt, azt válaszolta: „Az ilyesmit nem csinálja az ember. Az jön, ha a
dolgok természetes harmonikus rendjük szerint állnak.” Amikor a faluba érkezett,
megállapította, hogy a faluban diszharmónia uralkodik, tehát a természet folyamatai sem
működhetnek normális rendjük szerint. De rájött arra is, hogy a falu diszharmóniája
benne magában is diszharmóniát hozott létre, így visszavonult a szállására, hogy
helyreállítsa magában a harmóniát. Amikor a saját belső egyensúlya helyreállt, el is eredt
az eső, ahogyan a világ harmonikus rendje szerint kell.
A történet kétségtelenül irreális, de a mi kultúrkörünk meséi és legendái sem kevésbé
azok: csodás egyéni tettekről szólnak. Ugyanúgy tükrözik az egyén kiemelt szerepét a mi
kultúránkban, mint ahogyan az esőcsináló története az egyén és a természet, a külső és a
belső világ elválaszthatatlan egységét emeli ki. Alapvetően más élmények, más
tapasztalatok, tehát gyökeresen más észjárás, sőt más logika jellemzi a kétfajta kultúrát.
A redukcionista európai gondolkodás csúcsteljesítményeinek a tudomány vívmányait
tekinthetjük, az atomenergiától a géntechnikáig. A keleti gondolkodás
csúcsteljesítménye valószínűleg a szatori állapotának elérése. Ez alighanem
beláthatatlanul nagy élmény, biztosan persze nem tudhatom. A tudomány csúcsaival való
foglalkozás azonban csak nagyon keveseknek adatik meg a nyugati kultúrában,
ugyanúgy, mint ahogyan a szatori elérése a keletiben. A nyugati gondolkodásmód
hajtóereje a haladás, és a technikai vívmányok nyújtotta kényelmet adja tagjainak, a
keleti gondolkodás pedig az egyén belső harmóniáját, a világgal való összhangját.
Ez a felismerés irányította a hatvanas években (a miniszoknyával, a
hippimozgalommal, az LSD-vel, a biotáplálkozással, a Beatles zenéjével egyidejűleg) a
nyugati kultúra érdeklődését a keleti filozófiák felé. De most magyaráznom kellene (és
nem tudnék meggyőzően érvelni), hogy a „virágok gyermekeit”, a hippiket miért említem
együtt a Ji Kinggel vagy a zen-buddhizmussal. A mi gondolkodásunk számára nem elég
érv az időbeli egybeesés. Ez a mentalitás vezetett tudományos vívmányainkhoz, de
másrészt ugyanezért nem is reménykedhetünk abban, hogy a keleti filozófiák mélyebb
gyökereket eresztenek gondolkodásunkban. Konkrét technikák konkrét célok érdekében
átvehetők, mint ahogy a Kelet is átvette technikai vívmányainkat. De a nyugati
gondolkodásnak a saját észjárása, logikája szerinti utat kell megtalálnia belső harmóniája
megteremtéséhez.

A VILÁGKÉPEK VERSENGÉSE

A művészet is, a misztikus gondolkodás is és a tudomány is olyan általános és

következetes vonatkoztatási rendszer, amely lehetőséget ad a legnagyobb elérhető
komplexitás, a nagymesteri szint sok tízezer bonyolult sémájának összehangolására.
Mivel a nagymesteri szint elérése hosszú időt vesz igénybe, és igénybe veszi az elérhető
legmagasabb komplexitásszintet, ezek a megismerési módok az egyes emberekre
vonatkoztatva lényegében egymást kizárják, legalábbis nagymesteri szinten. Mesterjelölti
szinten viszont akár mindegyik is jelen lehet gondolkodásunkban.
A természettudományos világkép egyik legnagyobb teljesítménye, hogy rá tudott
világítani saját korlátaira is. A tudomány alkalmasnak bizonyult arra is, hogy saját
racionális keretei között eredményesen vizsgálja az emberi gondolkodás irracionális
tulajdonságait is. Johnson-Laird írja Mental models (Mentális modellek) című
könyvében: „Persze hogy lehetnek a természetfölöttinek, a moralitásnak, a képzeletnek
olyan aspektusai, amelyeket nem lehet számítógépes modell formájában megfogalmazni,
s amelyek ezáltal mindörökre megmagyarázhatatlanok is maradnak. Minden
tudományos elmélet köteles úgy kezelni a tudatot, mintha egy automata gép lenne.”
Lehet, hogy ezzel a hozzáállással a tudomány sok érdekes és létező dolog megismerésétől
örökre elzárkózik, de nem tehet mást: alapjaikban különböző vonatkoztatási rendszerek
nem vegyíthetők egymással – erre az első érveket A szakmai gondolkodás című fejezet
végén láttuk, de azóta azt is tudjuk, hogy a komplexitáskorlátok miatt sem.
Ráadásul a természettudományos világképhez többnyire egy annak keretein belül nem
igazolható hit is hozzájárul, miszerint igazából ezzel a szemlélettel semmi létező dologtól
nem zárja el magát. Mint Heisenberg leírja, Niels Bohrnak volt egy kifejezetten ilyesfajta
vitákra tartogatott története: „Szomszédunk Tisvildejében egy nap lópatkót szögezett az
ajtajára. Megkérdezte egy közös ismerős: – Hát te tényleg babonás vagy? Igazán azt
hiszed, hogy a lópatkó szerencsét hoz? Mire a szomszéd: – Dehogyis, mit képzelsz. Csak
hát úgy mondják, akkor is segít, ha valaki nem hisz benne.”
 „Sokszor a legtöbb kreativitás ahhoz kell,
hogy visszafogjuk saját természetes kreativitásunkat.”
 S o k f é l e f o rm áj a v an az o k o s s ág n ak

A fizikából tudjuk, hogy minden tárgynak van egy úgynevezett saját frekvenciája, azaz
található egy olyan hullámhosszrendszer, amelyre a tárgy berezonál, és ez a rezonálás
egyre erősíti önmagát. Ezért nem szabad például a katonáknak lépést tartva menetelniük
a hidakon, mert így az ütemes lépések hatására a híd könnyen berezonálhat és
leszakadhat.
Gödel, Escher, Bach című könyvében Hofstadter jó néhány analógiával illusztrálja
Gödel tételét, ezek egyike egy lemezjátszóról szól. Képzeljük el, hogy egy rafinált
„rontópál” készít egy lemezt, amelybe épp a lemezjátszó saját frekvenciáját kódolja.
Ennek hatására a lemezjátszó olyan hangrezgéseket kelt, amelyek szanaszét rázzák
magát a lemezjátszót, még mielőtt a lemez a végére érne. Ez egy gödeli lemez az adott
gramofon számára, és a fizika törvényei garantálják, hogy ilyen lemez – legalábbis elvileg
– tényleg létezhet, de ez még nem Gödel tételének a lényege.
A következő logikus lépés, hogy a lemezjátszót gyártó cég egy idő után megunja az
állandó reklamációkat, és – kerül amibe kerül – kifejleszt egy olyan szuperlemezjátszót,
amely saját beépített intelligenciájával védekezik a gonosz, ártó lemezek ellen. Amikor
feltesznek egy lemezt, a szupergramofon először is alaposan megvizsgálja azt, ellenőrzi,
hogy nem fog-e olyan rezgéseket okozni, amelyek szétrázzák őt, és ha igen, akkor egy
kicsit átszereli magát, hogy megváltozzanak az érzékeny frekvenciái, és mégse tudja a
lemez tönkretenni: kidudorodásokat növeszt, esetleg néhány alkatrészét átrendezi.
Remélhetnénk, hogy ez a szuperlemezjátszó már igazán képes lesz minden lemezt
lejátszani elejétől végéig, rendeltetésének megfelelően.
Gödel tétele azt állítja, hogy reményünkben mindenképpen csalódni fogunk: ha valaki
pontosan ismeri a szuperlemezjátszó szerkezetét, tervrajzát, az elkészítéséhez használt
anyagokat, és eléggé okos, akkor ehhez a géphez is tud olyan lemezt készíteni, amelyet az
nem képes lejátszani. A lemezjátszó összevissza szerelgetheti magát, de csak nem képes
lejátszani a lemezt. Gödel tétele lényegében azt garantálja, hogy akármilyen
szuperlemezjátszóhoz készíthető olyan szabályszerű, igazi hangokat kódoló lemez,
amelynek bemutatásával jogos a reklamáció, hogy a lemezjátszó elromlott. Ugyanakkor
egy közönséges hagyományos lemezjátszó esetleg minden további nélkül lejátszsza ezt a
szuperravasz lemezt, és élvezhetjük a barázdáiban rejtőző melódiákat.

A VONATKOZTATÁSI RENDSZEREK VÁLTOGATÁSA

Gödel tétele lassanként hétköznapi gondolkodásunkban is általános, gyakran felbukkanó
metaforává válik, követve a tudomány sok más alapvető eredményét, az
energiamegmaradástól a relativitásig, az evolúciótól a tudattalanig. A gödeli kérdés
fogalma is életképes fogalomnak bizonyulhat, mert a világ bizonyos fajta igazságait a
korábbiaknál sokkal általánosabban érvényes szinten fejezi ki. Miközben hétköznapi
sémává válik, veszíthet eredeti tudományos egzaktságából, viszont a megismerés és a
gondolkodás új lehetőségeivel gazdagíthatja mindennapi életünket is. Hozzásegít, hogy
mélyebben megértsük, miért alapvető jellemzője gondolkodásunknak a vonatkoztatási
rendszerek váltogatása.
A kismillió már említett sémafogalom mellett szinte észrevétlenül bevezettünk egy
újabbat: a vonatkoztatási rendszert. Ez a kifejezés sem jelent semmi lényegi változást,
csak a sémáknak egy másik oldalát emeli ki: azt, hogy a meglévő és egymással
figyelmünkért versengő sémák meghatározzák mind gondolkodásunk kereteit, mind a
lehetséges levonható következtetéseket és a kitalálható gondolatokat, mind a létrejönni
képes új sémákat.
A gondolkodás szintjei című fejezetben láttuk, hogy Gödel tételét a következő módon
is megfogalmazhatjuk: Ha minden igazságra nyitottak akarunk maradni logikánkkal,
akkor a vonatkoztatási rendszerek váltogatása szükségszerű. A lemezjátszós analógia
keretében ezt így is mondhatjuk: ha minden melódia meghallgatására nyitottak akarunk
maradni, a lemezjátszók váltogatása szükségszerű. Élő környezetünk is arra kényszerít
bennünket, hogy ilyen váltogatási képességeket tartsunk fenn magunkban. Ha lenne a
környezetünknek olyan vonatkozása, amely iránt végérvényesen érzéketlenek vagyunk,
akkor a természet a maga nagyüzemi próbálgatási trükkjeivel előbb-utóbb létrehozna
valami olyan fajt, amely éppen ezt az érzéketlenségünket használja életteréül. Szerencsés
esetben ez csak kicsit lenne nekünk kellemetlen, mint a kutyának a bolhája, pechesebb
esetben fennmaradásunkat is veszélyeztethetné.
A vonatkoztatási rendszerek váltogatása elkerülhetetlen ahhoz, hogy a világ
legkülönbözőbb fajta problémáira, kihívásaira is képesek legyünk reagálni. Szerencsére a
vonatkoztatási rendszerek váltogatását nagymértékben megkönnyíti az a tény, hogy
kognitív sémáink mindegyike folyamatosan elkeseredett harcot vív a figyelmünkért,
azért, hogy időnként bekerülhessen az RTM-ünkbe. A sémának mindegy, hogy
felbukkanásával segít-e éppen aktuális problémánk megoldásában vagy sem: csak az a
lényeges számára, hogy felbukkanjon az RTM-ben. Ha egy séma, vagy akár csak egy
éppen születőfélben levő séma csak egy kicsit is vonatkozik arra, ami éppen foglalkoztat
bennünket, fel fog bukkanni, ha teheti.
A sémáknak ezt a spontán nyüzsgését maguk a sémák szorítják korlátok közé azzal,
hogy bonyolult, magas szintű sémákba vagy vonatkoztatási rendszerekbe rendeződnek,
amelyek eleve nagymértékben meghatározzák, hogy mikor miféle sémák kerülhetnek be
az RTM-ünkbe – és lehetőleg az őket alkotó sémák javára.
Korábban láttuk, hogy az intuíció fogalma lényegében azonosítható a kognitív sémák
működési mechanizmusával, sőt azt a kijelentést is megkockáztattuk, hogy talán az
intuíció nem más, mint a kognitív sémák puszta létezési módja. Most már ezt a
gondolatot is tovább vihetjük egy lépéssel. Az intuíció sémáink kusza hierarchiáinak,
állandó versengésüknek eredménye. A sémák harca akkor is állandóan folyik, ha nem
veszünk róla tudomást. Sőt, az intuíció többnyire nem tudatos folyamatok révén jön
létre. Minden emberben másféle sémák élnek, és ezek is állandóan módosulnak: új
sémák születnek, mások pedig elfelejtődnek vagy teljesen átalakulnak. Sémáink kusza
hierarchiái, egymásnak is ellentmondó együttesei azonban magasabb szinten
összeállhatnak értelmes egységekké. Alighanem éppen ez a magas szintű, minden egyes
egyénre külön-külön jellemző spontán szerveződés az, amelyet a hétköznapi nyelvben
egyszerűen észjárásnak szoktunk nevezni.
Valahányszor egy-egy sémát az RTM-ünkbe idézünk, némileg változtatunk addigi
vonatkoztatási rendszerünkön. Innen nézve a dolgokat nem csoda, ha gyakran
váltogatjuk a nézőpontunkat; inkább az a meglepő, hogy néha képesek vagyunk hosszabb
ideig is következetesek maradni. Ugyanakkor a magas szintű sémák szigorúan őrködnek
azon, hogy lehetőleg ne akármilyen séma jusson eszünkbe, azaz kerüljön be az RTM-
ünkbe. Ez viszont nehezíti, hogy nézőpontunkat megváltoztassuk. A következő két
szakaszban megvizsgáljuk ennek az éremnek mindkét oldalát.

A VÁLTOGATÁS NEHÉZSÉGEI ÉS A KREATIVITÁS

Rajzoljunk bele az alábbi ábrába a ceruza felemelése nélkül egy olyan törött vonalat,
amely négy, végpontjaival sorban egymáshoz csatlakozó egyenes szakaszból áll, és mind
a kilenc ponton áthalad.

Bizonyos fajta kreativitástesztekben gyakran alkalmazzák az ilyesfajta rejtvényeket.

Ezek nagyon tisztán megmutatják, hogy időnként mennyire nehezen tudunk változtatni
a vonatkoztatási rendszerünkön. A legtöbb ember eleinte a kilenc pont által
meghatározott négyzeten belül keresi a megoldást, de ilyen megoldás nincs. Akinek
felvillan, hogy az egyenesek esetleg ki is lóghatnak ebből a négyzetből, hiszen a feladat
megfogalmazásában ezt semmi sem zárja ki, az a feladat vonatkoztatási rendszerét
kiterjeszti az egész papírra, és hamarosan megtalálja a megoldást:
 A kreativitás az új, eredeti és értékes produktumok létrehozásának képessége.
Mindennapos tapasztalatunk, hogy ez az adottság bizonyos emberekben inkább megvan,
mint másokban, és mégis a kreativitás egyike a legillékonyabb, a legnehezebben
megfogható pszichológiai fogalmaknak. Az Egy szakterület mélységei című fejezetben
bemutattuk, hogy miféle utakon sikerült megragadni és mérhetővé tenni az intelligencia
fogalmát. Kézenfekvő lenne a kreativitás fogalmát is hasonló módon becserkészni.
Sajnos azonban ez az út a kreativitás esetében nem járható: rögtön az első lépésnél
elakadunk. Ha megkérjük egy egymást jól ismerő csoport tagjait arra, hogy ítéljék meg,
kit mennyire tartanak a társaik közül kreatívnak, távolról sem kapunk olyan
egybehangzó megítéléseket, mint ha az intelligencia megítélését kérnénk. Senki sem
panaszkodik ugyan, hogy nem érti a kérdést, mégis különböző emberek egészen
különböző társaikat ítélik nagyon vagy éppen kevésbé kreatívnak. Nincs tehát az
emberek fejében valamiféle viszonylag egyértelmű és egységes kreativitásfogalom.
Ezek után a kutatók nem tehettek mást, mint megpróbálták a saját fejük szerint
definiálni a kreativitás fogalmát, és az így kialakított fogalomhoz szerkeszteni teszteket,
amelyek a kreativitás egyéni szintjét mérik. Ennek az útnak két nehézsége van. Egyrészt,
nem lehet biztosan tudni, hogy a kialakított tesztek valóban a kutatók által alkotott
fogalomhoz kapcsolódnak, vagy a teszt feladatai csak látszólag, bizonyos felszíni,
megfogalmazásbeli hasonlóságok révén illeszkednek a kutatók által definiált absztrakt
fogalomhoz. Másrészt, a tapasztalatok azt mutatták, hogy az így kialakított tesztek
minden bizonnyal nem egy jól meghatározható fogalmat mérnek, hanem egyszerre
többet is (bár azt nem tudjuk, hogy pontosan miket). A tesztek egyes feladatain ugyanis
többnyire nem ugyanazok az emberek érnek el magas teljesítményt, mint más
feladatokon.
 A jelenleg létező kreativitástesztekre sajnos erősen érvényes az a Murphy-törvény,
miszerint akinek van egy órája, az mindig tudja, mennyi az idő; akinek két órája van, az
sohasem lehet egészen biztos benne. Ahányféleképpen próbálták mérni a kreativitást,
annyiféle eredményt kaptak, mindegyik teszt más és más embereket mutatott erősen
kreatívnak. Ezért hangsúlyoztuk ki az iménti feladat bemutatásakor, hogy ez „bizonyos
fajta” kreativitásteszteknek egyik típusfeladata. Másfajta tesztek másfajta feladatokkal
operálnak, például arra kérik a vizsgált személyeket, hogy találják ki bizonyos tárgyak
(mondjuk egy tégla vagy egy virágszál) minél szokatlanabb használati módjait, vagy hogy
egy megkezdett rajzot fejezzenek be minél többféleképpen.
A kreativitáskutatások eddigi eredményei sokkal kevésbé egyértelműek, mint az
intelligenciakutatásokéi. Azt azonban számos, különféle eszközökkel végzett kutatás
egybehangzóan kimutatta, hogy a kreativitásnak csak egyik, talán nem is legfontosabb
eleme a vonatkoztatási rendszerek flexibilis váltogatása, ugyanennyire fontos
komponensének bizonyult az adott vonatkoztatási rendszer következetes használatának
képessége is.

A VÁLTOGATÁS KÖNNYEDSÉGE ÉS AZ INTELLIGENCIA

Tegyük fel, hogy egy országban kétfajta ember él: tisztafejűek és zavarosfejűek. A
tisztafejűek mindig helyesen érzékelik a dolgokat, és mindig igazat is mondanak. A
zavarosfejűek minden dolognak pontosan az ellenkezőjét érzékelik, viszont mindig
hazudnak. Ha tehát például egy tisztafejűtől megkérdezzük, hogy zöld-e a fű, ő azt
zöldnek látja, és mivel igazat mond, azt feleli, hogy igen. Ha ugyanezt egy zavarosfejűtől
kérdezzük meg, ő a füvet nem zöldnek látja, viszont hazudik, ezért a kérdésünkre ő is azt
feleli, hogy igen, zöld. Általában is világos, hogy minden igennel vagy nemmel
megválaszolható kérdésre a tisztafejűek mindig ugyanazt fogják válaszolni, mint a
zavarosfejűek. Eszerint tehát nem lehet megkülönböztetni, hogy ebben az országban ki
tisztafejű, és ki zavarosfejű. Másrészt viszont, ha megkérdezzük valakitől hogy tisztafejű-
e, nézzük, mit válaszolhat. Ha tisztafejű, akkor annak is látja magát, és mivel igazat
mond, igent fog válaszolni. Ha az illető zavarosfejű, akkor tisztafejűnek látja magát, mert
mindent hibásan érzékel, de hazudik, tehát nemmel fog válaszolni. Eszerint tehát ezzel a
kérdéssel meg tudjuk különböztetni, hogy ki tisztafejű és ki zavarosfejű. Akkor hol a hiba
az előző okoskodásban?
Ebben a rejtvényben éppen az okozza a nehézséget, hogy olyan könnyedén siklunk át
egyik vonatkoztatási rendszerből a másikba, mint amilyen észrevétlen a madarak
metamorfózisa halakká vagy hüllőkké Escher képein. A rejtvényben szereplő mindkét érv
nagyon meggyőzően hangzik: tényleg minden kérdésre ugyanazt válaszolják a
zavarosfejűek, mint a tisztafejűek, és tényleg mást válaszolnak arra a kérdésre, hogy „te
milyen vagy?”. Valóban, mindkét érvelés hibátlan. De akkor hol az ellentmondás? Aligha
éppen egy ilyen kis rejtvény kapcsán fog megdőlni több ezer éves hitünk a logika
ellentmondás-mentességében. A legtöbb ember a rejtvény megfejtése közben megpróbál
mindenféle kibúvót is találni, különféle „kreatív” trükköket, amelyek az egész feladatot
érvényteleníthetnék, de közben érzi, hogy ezek nem meggyőzőek. Kétségtelenül igazi,
szellemes rejtvénnyel állunk szemben.
A megoldáshoz el lehet jutni szigorúan a logika útján is, hiszen az összes lehetőség
szisztematikus kipróbálása, a rejtvény összes szavának gondos ellenőrzése során
egyetlen lehetőség marad az ellentmondás feloldására. A legtöbb embernek azonban nem
így, hanem valahogy egyszerre, hirtelen villan be a megfejtés, ahogy váltogatja figyelmét
a kétféle, egymásnak ellentmondó és egyformán logikus gondolatmenet között: Ugyanaz
egyáltalán a kérdés, ha két különböző embernek tesszük fel? Persze, hogy nem: ha a
zavarosfejűt kérdezzük, hogy „te tisztafejű vagy-e”, akkor a kérdés az illető zavarosfejűre
vonatkozik. Ha a tisztafejűtől kérdezzük ugyanezt, akkor az a kérdés már nem a zavaros
fejűre, hanem őrá vonatkozik. Nem ugyanaz tehát a két kérdés, hiszen nem ugyanarról az
emberről szól – nem csoda, ha a válasz sem ugyanaz.
A megfejtés frappánsan egyszerű, a rejtvény mégis nehéz. Mindennapi
gondolkodásunkban időnként annyira természetes módon váltogatjuk a vonatkoztatási
rendszereket, hogy nem is tudatosodik, fel sem tűnik, hogy ezt tettük. Kusza
hierarchiáinkban észre sem vesszük, hogy mikor gondolkozunk éppen metaszinten és
mikor csúszunk egy konkrétabb szintre, vagy esetleg egy még magasabb metaszintre. A
rejtvény eleinte azt sugallja, hogy a logika nevű metaszintről nézzük a dolgokat, és az
orrunk előtt vált vonatkoztatási rendszert úgy, hogy ezt nem vesszük észre: ha két
egyformán értelmes és színtisztán logikusan gondolkodó embertől megkérdezzük, hogy
„te nullás vércsoportú vagy?”, eszünkbe sem jut meglepődni, ha nem ugyanazt a választ
kapjuk.
Itt már nem a logika univerzalitása a vonatkoztatási rendszer, hanem a mindennapi
dolgok sokfélesége. A rejtvény megfejtéséhez éppen hogy visszafogni kellett a
kreativitásunkat, és szigorúan egy adott rendszer keretei közé szorítani
gondolkodásunkat, hogy észrevehessük: valójában maga a rejtvény kevert össze két
különböző vonatkoztatási rendszert. Gyakran a legtöbb kreativitás ahhoz kell, hogy
visszafogjuk saját természetes kreativitásunkat.
Nagyfokú természetes kreativitást eredményez a kognitív sémák versengése, mivel
minden séma mindig ugrásra kész, hogy aktivizálódjon, bekerüljön az RTM-ünkbe, azaz:
eszünkbe jusson, és ezzel a saját maga által képviselt vonatkoztatási rendszert
kényszerítse ránk. Az intelligencia fogalma ezzel éppen ellentétesnek látszik; láttuk, hogy
az intelligencia elsősorban az adott kulturális és emberi környezetben való tájékozódás
képessége. Más szavakkal: az adott vonatkoztatási rendszeren belül való megmaradás
képessége. Ismét másképpen: saját természetes kreativitásunk visszafogásának
képessége.
De amikor összevetették a kreativitástesztek és az intelligenciatesztek eredményeit,
váratlan dolgok derültek ki. A kétfajta teszt eredményei között ugyanis határozott
összefüggések mutatkoztak, függetlenül attól, hogy melyik fajta kreativitástesztet
alkalmazták. Egy bizonyos szintig ez az összefüggés igen erős volt. Körülbelül a 110–115-
ös IQ-szintig (ami azt jelenti, hogy az össznépesség körülbelül 80 százaléka esetében) az
egyik teszt eredménye nagyjából előre jelezte a másikét, azaz aki az egyik tesztben jó
vagy rossz eredményt ért el, az a másikban is többé-kevésbé hasonlóan szerepelt. E fölött
az IQ-szint fölött viszont semmiféle összefüggés nem mutatkozott a kétfajta eredmény
között: kinél az egyik volt sokkal magasabb, mint a másik, kinél fordítva, és sokaknál
továbbra is nagyjából egyenlő mértékű volt a kettő.
Ezek az eredmények azt mutatják, hogy hiába próbáljuk az intelligenciát úgy definiálni,
mint a vonatkoztatási rendszer következetes használatának képességét, a kreativitást
pedig úgy, mint a vonatkoztatási rendszer flexibilis váltogatásának képességét, e két
képesség nem különül el élesen egymástól. Ahhoz, hogy az egyik magas szintet érhessen
el, a másiknak is el kell érnie egy viszonylag jó szintet, és csak ezután válik szét a kétféle
képesség, és sokszor még ezután sem. A jelenség oka az lehet, hogy a kreativitást
valójában a vonatkoztatási rendszer értelmes, indokolt megválasztásának képességével
azonosítjuk. Nem azt tekintjük kreatívnak, aki képes sok összevisszaságot mondani,
hanem azt, akinél mindezekből valami értelmes dolog is összeáll.
Ahhoz, hogy értelmesen tudjunk vonatkoztatási rendszert váltani, először is megfelelő
szinten érteni kell az éppen adott rendszert, ez pedig intelligenciát feltételez. Ugyanakkor
az általános intelligenciához is szükséges valamennyi képesség arra, hogy szükség esetén
változtatni tudjunk a vonatkoztatási rendszerünkön.
A szintek váltogatása gondolkodásunkban nem öncélú: ez az eszköz nélkülözhetetlen a
dolgok logikájának követéséhez. Nézzük például a következő, igazán hétköznapi
helyzetet. Egy ember szemüvegének letörött a szára, de szerencséjére éppen meglát az
utcán egy nagy táblát: „Szemüvegjavítás megvárható”. Megkönnyebbülve bemegy, és
nyújtja az okulárét, de nem veszik el tőle, hanem közlik, hogy ők nem foglalkoznak
ilyesmivel. Amikor emberünk reklamál, hogy akkor miért van hatalmas betűkkel kiírva,
hogy „Szemüvegjavítás megvárható”, ezt a választ kapja: „Ja, mi cégtáblákat készítünk.”
Ha az intelligencia az adott kulturális és emberi környezetben való tájékozódás
képessége, akkor ehhez olyan képességnek is tartoznia kell, amellyel az ilyesfajta kusza
hierarchiák kapcsán felvetődő „mindennapi gödeli kérdések” megoldhatók. Ez pedig csak
akkor sikerülhet, ha szükség esetén tudunk vonatkoztatási rendszert váltani.

A VÉGSŐ GÖDELI KÉRDÉSEK

Gödel tételének felismerésével a tudomány rájött, hogy akármilyen kereteket,

axiómarendszereket alakít ki magának, mindig lesznek olyan igazságok, amelyek az adott
kereteken belül nem bizonyíthatók be. Mindig is hit vagy legalábbis intuíció kérdése
marad tehát, hogy az a tudományos rendszer, amellyel éppen dolgozunk, valóban
alkalmas-e mindazoknak a kérdéseknek a megoldására, amelyek vizsgálatára
létrehoztuk. Ebből azonban még nem következik, hogy létezik a világnak olyan igazsága,
amelyet ne lehetne megérteni a tudomány valamiféle alkalmasan megválasztott
rendszere segítségével.
Az, hogy egy vita gödeli kérdésekről szól, csak annyit jelent, hogy logikai érvekkel nem
dönthető el. Ettől még fennáll, hogy valamelyik fél a világ egy igazságát állítja, a másik
pedig téved. Bronislaw Malinowski Baloma című könyvében leírja, hogy a Trobriand
szigeteken élő bennszülöttek hite szerint a gyereket a Baloma istenség adja; a fiziológiai
apaságról semmiféle fogalmuk nincs. Misztikus hiedelmük „az emberi élet eredetének
rendezett és önmagában teljes, bár nem mindig következetes elméletét nyújtja. (…) Hogy
próbára tegyem hitük erősségét, néha a nemzés igazabb fiziológiai tanának határozott és
agresszív ügyvédjeként léptem fel. Az ilyen vitákban a bennszülöttek nemcsak (…)
pozitív példákat mondtak el asszonyokról, akiknek gyermekeik voltak anélkül, hogy
valaha élvezték volna a közösülést, hanem ugyanolyan meggyőző negatív tényekre is
utaltak, azaz arra a sok esetre, amelyben a hajadon nő sűrűn közösül, még sincs
gyermeke.”
Sem Malinowskinak nem sikerült meggyőzni a bennszülötteket a fiziológiai apaságról,
sem azoknak Malinowskit arról, hogy a gyereket a Baloma adja. Kétségtelen, hogy ebben
az esetben Malinowski állított igazságot, de azon a szűkebb vonatkoztatási rendszeren
belül, amelyet mind a két fél egyaránt elfogadott, a kérdés gödeli volt. Az intuíciók pedig
mást súgtak: a bennszülöttek sorolták a meggyőző példákat olyan híresen csúnya nőkről,
akikkel nyilvánvalóan nem hált soha senki, és mégis volt gyerekük. Malinowski pedig
tudományos ismeretei alapján tudta, amit tudott. A vita eldöntésére nem volt eszközük.
Mindez nem feltétlenül vet rossz fényt a Trobriand-szigetekbeli bennszülöttek szellemi
színvonalára. Ők kidolgozták a Baloma istenség körüli hiedelmeknek egy igen kifinomult
és következetes rendszerét, aminek segítségével kiválóan tudták szervezni mindennapi
életüket, és a környezet (például a tenger) kihívásaira roppant értelmes válaszokat
tudtak adni.
A mi kultúránkban a tudomány kivívta magának azt a tekintélyt, hogy a módszereivel
bebizonyított eredményeket akkor is elfogadjuk igazságoknak, ha hétköznapi
intuíciónknak ellentmondanak. A tudomány eredményei analógiák, metaforák
formájában beépülnek mindennapi gondolkodásunkba, és az így keletkező sémák
kitűnően helytállnak a sémák egymás között folytatott harcában. A végső gödeli
kérdéseket azonban a tudomány nem oldhatja meg. A tudományos világkép csak egyike
az életképes magas szintű vonatkoztatási rendszereknek.
A lemezjátszós hasonlat a maga metaforikus módján élesebben megvilágíthatja
mondanivalónkat. Ha a világ igaz állításait – legyenek akár anyagiak, akár szellemiek, sőt
akár transzcendentálisak – melódiáknak fogjuk fel, akkor a tudomány szerint minden
melódiához készíthető olyan lemezjátszó és olyan lemez, hogy ez a melódia bármikor
meghallgatható legyen. A tudományos megértés alatt azt értjük, hogy sikerül ilyen
lemezjátszót és lemezt találni a szóban forgó melódiához, azaz igazsághoz. A lemezjátszó
készítésének jól meghatározott keretei vannak: a gramofon a dolog természeténél fogva
egy gép, egyfajta automata, amelyet a logika törvényeinek engedelmeskedő
alkatrészekből kell összerakni úgy, hogy a gép akárhány tökéletesen azonosan működő
példányban létrehozható legyen. Ami nem ilyen, az nem lemezjátszó. A kérdés pedig az,
hogy létezhet-e valamiféle olyan melódia, a szférák zenéje, az angyalok kórusa vagy a
szirének dala, amelyhez nem lehet elkészíteni azt a bizonyos lemezjátszót és hozzá azt a
bizonyos lemezt.

A felsorolt példák közül különösen a szférák zenéje érdekes. Ez a fogalom Püthagorasz

elképzeléseinek, mondhatnánk így: mémjeinek, évezredeken keresztül életképesnek
bizonyult darabkája, jóllehet megváltozott értelemben, egyfajta mutáns formában. A
kifejezés onnan ered, hogy Püthagorasz világképe szerint a csillagok átlátszó gömbökhöz
(szférákhoz) vannak rögzítve, amely szférák a tengelyük körül forognak, és így mozgatják
a csillagokat. A gyorsan mozgó égitestek hangokat adnak ki, amelyek ereje, magassága és
hangszíne a mozgás gyorsaságától, a test minőségétől és a test körüli közegtől függ. Ezek
a hangok Püthagorasz elképzelése szerint egy egységes, mély harmóniában olvadnak
össze. Ez lenne a szférák zenéje. Nos, ha ez valóban létezik, készíthető-e olyan
lemezjátszó és lemez, amellyel ezt a melódiát meghallgathatjuk?
A természettudományos világkép azon a hiten alapul, hogy minden létező melódiához
készíthető annak lejátszására alkalmas lemezjátszó és lemez. Ám ha netán kiderülne,
hogy nem ez a helyzet, az sem tenné semmivel sem kevésbé értékessé a tudomány
módszereit és eredményeit: a lemezjátszókat és a lemezeken kódolt szép és igaz
melódiákat.
Ha egy lemezjátszó szerkezete adott, akkor Gödel tétele garantálja, hogy létezik olyan
melódia, amelyhez nem lehet lemezt készíteni: minden lemez vagy más melódiát ad,
vagy a gép nem tudja lejátszani. A tudomány tehát a lemezjátszók örök váltogatására van
ítélve, de ez még nem zárja ki, hogy minden melódiához előbb vagy utóbb megtalálja a
megfelelő lemezjátszót és a hozzá való lemezt. De ezt nem is garantálja semmi.
Eljutottunk a végső gödeli kérdésekhez, amelyek a tudomány eszközeivel, a tapasztalati
megfigyelések és a logika segítségével nem dönthetők el.

AZ EMBERI GONDOLKODÁS EREJE

A tiszta misztikus gondolkodás keretében nincs értelme végső gödeli kérdésekről

beszélni: ezek nem gödeli kérdések, hanem egyáltalán nem kérdések. Ha lényegében
csak egyetlen melódia létezik, akkor maga a lemezjátszó intézménye értelmetlen. Ezt a
melódiát csak belülről lehet meghallani, egy olyan szélsőségesen módosult
tudatállapotban, amelyben az ember fogékonnyá válik e melódia teljes átérzésére. Maga
a „meghallgatás” szó is félrevezető itt: ilyenkor minden érzékszervünk, minden zsigerünk
ezzel a melódiával itatódik át, egész lényünk ezzel a melódiával válik azonossá.
Ilyesfajta élményhez a racionális gondolkodás nem juttathat el. A racionális
gondolkodás nem alkalmas arra, hogy segítségével egy nem létező, elképzelt lemezt
ténylegesen meghallgassunk. A transzlogika állapotában lévő személyeket azonban ez a
lehetőség egyáltalán nem hozza zavarba. Ha egyszer a hipnotizőr ezt szuggerálta nekik,
szép nyugodtan elkezdik meghallgatni a lemezt. Ha eléggé okos, tapasztalt és kreatív a
kísérleti személy, akkor sikerülhet neki egy valóban sohasem hallott dallamot hallania,
és akkor jogosan számol be arról, hogy gazdagabb lett egy gyönyörű melódiával. Ez az
élmény persze távolról sem azonos azzal, amelyet a hosszú, fáradságos utat bejárt
misztikus él át a megvilágosodás pillanataiban, de az élményhez vezető pszichológiai
mechanizmusokban sok a hasonlóság.
Ugyanakkor a tudomány a természet jó néhány olyan működését tette érthetővé, sőt,
mesterségesen befolyásolhatóvá, amelyek megértésére más, például a vallásos vagy
misztikus világképek keretében egyáltalán nincs mód. A tudomány eredményeinek
hatására a nem tudományos világképek is módosultak. Az emberiség túléléséhez
nemcsak a világ megismerése szükséges. Más szempontok is felmerülnek, például saját
belső harmóniánk megteremtése, és ehhez másfajta megismerési módok hatékonyabb
segítséget adhatnak.
A kognitív sémák létre tudtak hozni olyan magas szintű vonatkoztatási rendszereket,
amelyek segítségével a kialakuló magas szintű intuíció, ha megoldani nem is tudja a
végső gödeli kérdéseket, de lehetővé teszi, hogy ne okozzanak komoly fennakadást. A
racionális gondolkodás számára kielégítő megoldás annak felismerése, hogy egy értelmes
kérdésre esetleg nincs és nem is lehet értelmes válasz. A misztikus gondolkodás egy
olyan tudatállapot kialakítására irányul, amelyben ezek a kérdések eleve nem kérdések –
például a zenkoanok mindegyike valamilyen módon ennek a tudatállapotnak a lényegét
magyarázza, ezért tekinthettük őket egyfajta „tanmesének” az Egymásba forduló
ellentétek című fejezetben. Az egyes tudományágak igen élesen körülhatárolják az illető
tudományág érdeklődési területét, hogy a végső gödeli kérdések lehetőleg ne férjenek
bele – ezért nem foglalkozik például a biológus az egyes lényekben atomi szinten
végbemenő folyamatokkal.
A magas szintű, nagy komplexitású kognitív sémák túlélőképességét az biztosítja, hogy
képesek stabil alapot teremteni mind az intelligencia, mind a kreativitás számára. Az
emberi gondolkodásnak több magas szintű gondolkodási rendszere is hosszú időn át
fennmaradt. Mindegyik alkalmas lehet arra, hogy hosszú távon vezérelje
gondolkodásunkat; éppen ebből fakad az emberi gondolkodás különleges ereje. A
legmagasabb szintű kognitív sémák összehangolják az egyes, túlélésükért harcoló
kognitív sémák működését, és szükség esetén teret engednek másfajta magas szintű
sémáknak is, így lehetővé téve indokolt esetekben a vonatkoztatási rendszerek
váltogatását.

NINCS KIRÁLYI ÚT

Az okosság a kognitív sémák komplexitását jelenti. Ez érvényes mind mennyiségi, mind

minőségi értelemben, azaz az okos embernek egyrészt sok kognitív sémája van, másrészt
az okos ember kognitív sémái önmagukban is bonyolultak, összetettek.
Láttuk, hogy az intuíció lényegében azonosítható a kognitív sémák működési módjával.
Így azt is mondhatjuk, hogy az okos ember főleg arról ismerszik meg, hogy hatékonyabb,
következetesebb, a dolgok logikáját pontosabban követő intuícióval rendelkezik, mint a
kevésbé okos ember. Ebből a szempontból mindegy, hogy legmagasabb szintű kognitív
sémái miféle elvek szerint szerveződnek, azaz hogy gondolkodását inkább a tiszta
racionalitás, inkább a transzlogika, vagy esetleg valami egyéb alkalmas szerveződési elv
(például a művészet vagy a misztika) hangolja össze, teszi mélyen következetessé.
A butaság éppen az ellenkezőjét jelenti az okosságnak, nemcsak a hétköznapi nyelvben,
hanem pszichológiai értelemben is. A butaság a kognitív sémák alacsony komplexitását
jelenti, mind mennyiségi, mind minőségi értelemben. Nemcsak a magas, hanem az
alacsony értelmi szint esetén is együtt jár a mennyiségi és minőségi komplexitás – ez
esetben persze mindkettő alacsony szintű. Bár A kezdőtől a nagymesterig című
fejezetben csak a gyarapodás, az okosodás szintjeit elemeztük, de az ott látott
gondolatmenetből ez is következik. Bármelyik szakterületen legalább 2–3 év kell ahhoz,
hogy néhány száz, viszonylag egyszerű (azaz még „butácska”) kognitív séma kialakuljon,
majd további 2–3 év alatt ez a mennyiség megtízszereződhet, és további mintegy 5 év
alatt ismét megtízszereződhet, és így elérheti a nagymesteri komplexitásszintet – feltéve,
hogy az illető személy eléggé tehetséges e növekedés fenntartásához.
Eközben az egyes sémák komplexitása, bonyolultsága is egyre nő. A mennyiségi
növekedést az adott pillanatban meglévő legmagasabb szintű sémák komplexitása
alapozza meg. Csupa haladó szintű kognitív sémákból több száz év kellene a nagymesteri
szintű mennyiségi komplexitás eléréséhez – erre még akkor sem lenne elég időnk, ha az
egyszerű sémák gyarapodásának nem lennének egyéb jól meghatározható korlátai is,
olyasfélék, mint amilyet például A racionalitás korlátai című fejezetben a tiszta
racionalitás esetében láttunk.
A sémák csak úgy tudnak hatékonyan, egyre gyorsuló ütemben szaporodni, ha egyre
magasabb szintű, egyre komplexebb metasémákat sikerül kialakítaniuk. Ehhez
mindenképpen szükséges, hogy az ember gondolkodásában legyen valamiféle általános
vezérfonal, egyfajta általános következetesség. A buta emberekre éppen ezek hiánya
jellemző, akkor is, ha zsonglőrként dobálóznak a tudomány szillogizmusaival vagy a
misztikus mesterek mondásaival.
Akármelyik útját járjuk is a megismerésnek, csak úgy érhetünk el eredményt, ha azt az
utat következetesen végigjárjuk. Ez még a járatlan utakra is érvényes. A kognitív sémák
maximális komplexitási szintje (a nagymesteri szint) csakis valamiféle következetes, az
adott területen előforduló dolgok logikájának megfelelő intuíció kialakításával érhető el.
Ehhez a legkülönbözőbb területeken, a legtehetségesebbeknek is legalább tíz esztendő
szükséges. Sokféle formája van az okosságnak, de egyikhez sem vezet királyi út.
A tisztán racionális gondolkodás talán legcsodálatosabb tulajdonsága, hogy
komplexitáskorlátai ellenére, éppen vaskövetkezetessége révén egyfajta jól követhető
vezérfonalat, stabil alapot tud biztosítani az intuitív gondolkodás számára is, amely
viszont már képes egy nagyságrendnyivel magasabb komplexitást is átfogni. Egy
bizonyos szint (nagyjából a mesterjelölti) fölött a racionális elme működése is intuitív. A
tiszta racionalitás erejének tudatában, sőt éppen annak segítségével emelt fővel
ismerhetjük fel a racionalitás korlátait, és egyéb fajta értelmes megismerési módok
létezését is.
 i ro d al o m

Ez az irodalomjegyzék nem a teljesség igényével készült. Azokat a műveket

tartalmazza, amelyek közvetlenül hatottak a jelen könyvre.

1 Albin, P. S.–Foley, D. K.: Barriers and Bounds to Rationality: Essays on Economic

Complexity and Dynamics in Interactive Systems. Princeton Studies in Complexity, 1998.
2 Anderson, J. R.: The Architecture of Cognition. Harvard University Press, 1983.
3 Anderson, J. R.: Cognitive Psychology. W. H. Freeman & Co., 1995.
4 Atkinson, R. L.–Atkinson, R. C.–Smith, E. E.–Bem, D. J.: Bevezetés a pszichológiába.
Osiris Kiadó, 1998.
5 Axelrod, R.: The Complexity of Cooperation. Princeton Studies in Complexity, 1997.
6 Bancroft, A.: Zen: Direct Pointing to Reality. Thames and Hudson, 1979.
7 Bánki M. Cs.: Életünk és az agy. Biográf Kiadó, 1997.
8 Bartlett, F. C.: Az emlékezés. Gondolat Kiadó, 1985.
9 Benjafield, J. G.: Cognition. Prentice-Hall, 1992.
10 Berne, E.: Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, 1984.
11 Boden, M. A.: Dimensions of Creativity. MIT Press, 1996.
12 Capra, F. : A fizika taója. Tericum Kiadó, 1998.
13 Charness, N.: Search in Chess: Age and Skill Differences. Journal of Experimental
Psychology 7. pp. 467–476, 1981.
14 Cherniak, C.: Minimal Rationality. MIT Press, 1986.
15 Clark, A. C.: A megismerés építőkövei. Osiris Kiadó, 1999.
16 Cleary, T.: Rational Zen. The Mind of Dogen Zenji. Shambhala Publications, 1992.
17 Colman, A. M.: Game Theory and its Applications in Social and Biological Sciences.
Butterworth-Heineman, 1995.
18 Copi, I. M.–Gould, J. A.: Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. Gondolat
Kiadó, 1985.
19 Crick, F.–Koch, C.: The Problem of Consciousness. In: Brain and Mind, Readings
from Scientific American, Freeman, 1993.
20 Czigler I. (szerk.): A tanulás és az emlékezés pszichológiája. Szöveggyűjtemény.
Egységes jegyzet, Tankönyvkiadó, 1994.
21 De Groot, A.: Thought and Choice in Chess. Mouton, 1965.
22 Dennett, D. C.: Brainchildren: Essays on Designing Minds. 1984–1996. Bradford
Books, 1998.
23 Dreyfus, H. L.: What Computers Can’t Do. Harper and Row, 1972.
24 Dreyfus, H. L.–Dreyfus, S. E.: Mind Over Machine. The Free Press, 1986.
25 Elo, A. E.: The Rating of Chessplayers. Arco, 1978.
26 Enomiya-Lassalle, H. M., S. J.: Zen: Weg zur Erleuchtung. Herder, 1960.
27 Ericsson, K. A.–Chase, W. G.–Faloon, S.: Acquisition of a Memory Skill. Science 208.
pp. 1181–1182, 1980.
28 Eysenck, H. J.: Intelligence: A New Look. Transaction, 1998.
29 Eysenck, M. W.: A Handbook of Cognitive Psychology. Erlbaum, 1984.
30 Eysenck, M. W.: Cognitive Psychology: An International Review. John Wiley & Sons,
1990.
31 Freud, S.: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat Kiadó, 1986.
32 Frey, P. W.: Chess Skill in Man and Machine. Springer Verlag, 1978.
33 Gelernter, D.: Ami működik, az csodálatos. Vince Kiadó, 1998.
34 Goldstein, W. M., Hogarth, R. M., eds.: Research on Judgment and Decision Making:
Currents, Connections, and Controversies. Cambridge University Press, 1997.
35 Goleman, D. P.: Emotional Intelligence. Bantam Book, 1997.
36 Gregory, R. L.: Az értelmes szem. Gondolat Kiadó, 1980.
37 Gregory, R. L.: Mind in Science. Cambridge University Press, 1981.
38 Hadamard, J.: The Psychology of Invention in the Mathe​matical Field. Dover, 1945.
39 Hilgard, E. R.: The Experience of Hypnosis. Harcourt, Brace and World Inc., 1968.
40 Hofstadter, D. R.: Metamagical Themes. Basic Books, 1985.
41 Hofstadter, D. R.: Fluid Concepts & Creative Analogies: Computer Models of the
Fundamental Mechanisms of Thought. Basic Books, 1996.
42 Hofstadter, D. R.: Gödel, Escher, Bach. Typotex Kiadó, 1999.
43 Hogarth, R. M.: Judgement and Choice. Wiley and Sons, 1980.
44 Holding, D. H.: The Psychology of Chess Skill. Erlbau, 1985.
45 Hookway, C. eds.: Mind, Machine and Evolution. Cambridge University Press, 1985.
46 Horváth Gy.: A tartalmas gondolkodás. Tankönyvkiadó, 1984.
47 Johnson-Laird, P. N.: Mental Models. Cambridge University Press, 1983.
48 Johnsson-Laird, P. M.–Byrne, R. M. J.: Deduction. Cambridge University Pres, 1993.
49 Johnson-Laird, P. N.–Wason, P. C. eds.: Thinking: Readings in Cognitive Science.
Cambridge University Press, 1977.
50 Jones, R. H.: Rationality and Mysticism. International Philosophical Quarterly
XXVII, pp. 263–279. 1987.
51 Kahneman, D.–Slovic, P.–Tversky, A. eds.: Judgement under Uncertainty: Heuristics
and Biases. Cambridge University Press, 1982.
52 Kara Gy. (szerk.): A köztes lét könyvei. Európa Könyvkiadó, 1986.
53 Karácsony S.: A magyar észjárás. Exodus kiadás, 1939.
54 Lénárd F.: A problémamegoldó gondolkodás. Akadémiai Kiadó, 1978.
55 Landauer, T. K.: How Much Do People Remember? Some Estimates of the Quantity
of Learned Information in Long Term Memory. Cognitive Science 10. pp. 477–493, 1986.
56 Lewin, R.: Complexity. Collier Books, Macmillan, 1992.
57 Loftus, E. F.: Memory. Addison-Wesley, 1980.
58 Lovász L.–Gács P.: Algoritmusok. Műszaki Könyvkiadó, 1984.
59 Lumsden, C. J.–Wilson, E. O.: Genes, Mind and Culture. Harvard University Press,
1981.
60 Lurija, A. L.: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, 1975.
61 Lynn, S.–Rhue, J. eds.: Theories of Hypnosis: Current Models and Perspectives.
Guilford Press, 1991.
62 Mérő L.: Miért mélyebb a gojáték, mint a sakk? A korrelációs együttható egy újabb
értelmezése. Magyar Pszichológiai Társaság VIII. Országos tudományos konferenciája,
Budapest. 42., 1987.
63 Mérő L.: Mindenki másképp egyforma. Tericum Kiadó, 1996.
64 Mérő L.: Moral Calculations. Game Theory, Logic, and Human Frailty. Copernicus
Books, Springer, New York, 1998.
65 Mészáros I.: Hipnózis. Medicina Kiadó, 1993.
66 Miller, G. A.: The Magic Number Seven – Plus or Minus Two. Psychological Review
63. pp. 81–98, 1956.
67 Minsky, M.: The Society of Mind. Simon & Schuster, 1988.
68 Monod, J.: Chance and Necessity. Vintage Books, 1971.
69 Moser, P. K. eds.: Rationality in Action. Cambridge University Press. 1992.
70 Motley, M. T.: Nyelvbotlások. Tudomány 1. 88–93, 1985.
71 Nagel, E.–Newman, J. R.: Gödel’s Proof. New York University Press, 1983.
72 Neisser, U.: Megismerés és valóság. Gondolat Kiadó, 1984.
73 Neumann J.: A számológép és az agy. Gondolat Kiadó, 1964.
74 Newell, A.: Unified Theories of Cognition (The William James Lectures). Harvard
University Press, 1994.
75 Nisbett, R., Ross, L.: Human Inference. Prentice-Hall, 1980.
76 Norretranders, T.: The User Illusion: Cutting Consciousness Down to Size. Viking
Press, 1998.
77 Orne, M. T.: The Nature of Hypnosis: Artifact and Essence. The Journal of Abnormal
and Social Psychology. pp. 277–299, 1959.
78 Osherson, D. N.–Smith, E. E.: An Invitation to Cognitive Science. Vol. 3. Thinking.
MIT Press, 1990.
79 Papert, S.: Észrengés. A gyermeki gondolkodás titkos útjai. SZÁMALK, 1988.
80 Pearl, J.: Heuristics. Addison-Wesley, 1984.
81 Peat, F. D.: Synchronicity: The Bridge Between Matter and Mind. Bantam Books,
1987.
82 Penrose, R.: Shadows of the Mind. A Search for the Missing Science of
Consciousness. Oxford University Press, 1994.
83 Piaget, J.: Szimbólumképzés a gyerekkorban. Gondolat Kiadó, 1978.
84 Piattelli-Palmarini, M.: Inevitable Illusions: How Mistakes of Reason Rule Our
Minds. John Wiley & Sons, 1996.
85 Pléh Cs.: Bevezetés a megismeréstudományba. Typotex, 1998.
86 Plous, S.: The Psychology of Judgment and Decision Making. McGraw-Hill, 1993.
87 Poincaré, H.: Wissenschaft und Hypothese. Reprint, 1997.
88 Pólya Gy.: A gondolkodás iskolája. Gondolat Kiadó, 1977.
89 Rao, K. R.: Consciousness, Awareness, and First-person Perspective. Behavioral and
Brain Sciences 16, 415–416, 1993.
90 Reitman, J. S.: Skilled Perception in Go: Deducing Memory Structures from Inter-
response Times. Cognitive Psychology 8. pp. 336–356. 1976.
91 Resnick, L. B.: The Nature of Intelligence. Erlbaum, 1976.
92 Reynolds, R. I.: Search Heuristics of Chess Players of Different Calibers. American
Journal of Psychology 95. pp. 383–392, 1982.
93 Robertson, R.: Jungian Archetypes: Jung, Gödel, and the History of Archetypes.
Samuel Weiser, 1995.
94 Russell, B.: Miszticizmus és logika. Magyar Helikon, 1976.
95 Sharkey, N. E. eds.: Advances in Cognitive Science. Ellis Horwood Ltd., 1986.
96 Searle, J. R.: The Rediscovery of Mind. MIT Press, 1992.
97 Simon, H. A.: How Big is a Chunk? Science 183. pp. 482–488, 1974.
98 Simon, H. A.: Korlátozott racionalitás. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1982.
99 Simon, H. A.: Reason in Human Affairs. Stanford University Press, 1983.
100 Simon, H. A.: The Sciences of the Artificial. MIT Press, 1996.
101 Simon, H. A.–Chase, W. G.: Perception in Chess. Cognitive Psychology 4. pp. 55–81,
1973.
102 Simon, H. A.–Gilmartin, K. J.: A Simulation of Memory for Chess Positions.
Cognitive Psychology 5. pp. 29–46, 1973.
103 Slobodkin, L. B.: Simplicity & Complexity in the Games of Intellect. Harvard
University Press, 1992.
104 Smullyan, R.: 5000 B.C. St. Martin’s Press, 1983.
105 Smullyan, R.: The Tao is Silent. Knopf, 1982.
106 Smullyan, R.: Mi a címe ennek a könyvnek? Typotex Kiadó, 1997.
107 Spanos, N. P.–Chaves, J. F. eds.: Hypnosis: The Cognitive-Behavioral Perspective.
Prometheus Books, 1989.
108 Sternberg, R. J. eds.: Handbook of Human Intelligence. Cambridge University
Press, 1982.
109 Sternberg, R. J. eds.: The Nature of Cognition. MIT Press, 1999.
110 Sternberg, R. J. eds.: Handbook of Creativity. Cambridge University Press, 1999.
111 Sutherland, S.: Irrationality: Why We Don’t Think Straight. Rutgers University
Press, 1994.
111 Suzuki, D. T.: Mysticism – Christian and Buddhist. Collier Books, 1957.
112 Suzuki, D. T.–Fromm, E.–de Martino, R.: Zen Buddhism and Psychoanalysis.
Harper and Brothers, 1960.
113 Talbot, M: Mysticism and the New Physics. Bantam Books, 1981.
114 Tart, C. T. eds.: Altered States of Consciousness. Double​day/Anchor, 1972.
115 Tart, C. T.: States of Consciousness. Dutton, 1975.
116 Tart, C. T.–Rinpoche, S.: Living the Mindful Life. Shambhala Publications, 1994.
117 Thagard, P.: Mind: Introduction to Cognitive Science. MIT Press, 1996.
118 Thagard, P. eds.: Mind Readings: Introductory Selections on Cognitive Science.
Bradford Books, 1998.
119 Thaler, R. H.: Quasi Rational Economics. Russell Sage Foundation, 1994.
120 Tversky, A.–Kahneman, D.: Risk and Rationality: Can Normative and Descriptive
Analysis Be Reconciled? Institute of Philosophy & Public Policy, 1988.
121 Vernon, P. E.: Creativity. Penguin Modern Psychology Readings, 1970.
122 Woodworth, R. S.–Schlossberg, H.: Experimental Psychology. Holt, Rinehart and
Winston, 1961.
123 Zajonc, R. B.: Feeling and Thinking: Preferences Need no Inferences. American
Psychologist 35. pp. 151–175, 1980.
 A z i d é z e t e k f o rrás ai

Az irodalomjegyzékben is szereplő művek itt csak a szerzők szerint szerepelnek

és dőlt betűvel vannak szedve.

1 Franz Kafka: A per / A kastély. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 219. o.

2 Niels Bohr, idézi: Werner Heisenberg: A rész és az egész. Gondolat Kiadó, Budapest,
1978. 190. o.
3 Esterházy Péter: Egy könyv. Élet és irodalom 1997. márc. 28. 3. o.
4 Sigmund Freud 146–147. o.
5 Mumon Ekai: A nincs kapu. Buddhista Misszió, Budapest, 1983. 64. o.
6 Miklós P. (szerk.): Kapujanincs átjáró. Helikon Kiadó, Budapest, 1987. 67. o.
7 Borisz Paszternak: Zsivago doktor. Árkádia, Budapest, 1980. 280–281. o.
8 Bertrand Russell: Filozófiai fejlődésem. Gondolat Kiadó, Budapest, 1968. 176. o.
9 F. C. Bartlett 292–293. o.
10 Horváth György 227. o.
11 Bertrand Russell: Filozófiai fejlődésem. Gondolat Kiadó, Budapest, 1968. 176–177. o.
12 Albert Einstein: The world as I see it. Philosophical Library, New York, 1949.
13 Shunryu Suzuki: Zen Mind, Beginner’s Mind. idézi: Farkas András: A valószínűségi
és a szekvencia tanulás kölcsönhatásakor jelentkező szimultán interferencia.
Kandidátusi értekezés, 1987.
14 A. L. Lurija 250. o.
15 John J. Plomp, cit.: Salamon G., Zalotay M. (eds.): Olyan kicsi krumplik vagyunk,
Biográf, 1992. p. 166.
16 Fülep Lajos: Művészet és világnézet. Magvető Kiadó, Budapest, 1976. 624–625. o.
17 Sören Kierkegaard: Mozart Don Juanja. Magyar Helikon, Budapest, 1972. 79. o.
18 E. Berne 238. o.
19 S. M. Ulam: Adventures of a Mathematician. Scribner, New York, 1976. 275. o.
20 Karácsony Sándor 191. o., 295. o.
21 Turán Pál, in: Nagy pillanatok a matematika történetében. Gondolat Kiadó,
Budapest, 1981. 198. o., 206. o.
22 Karinthy Frigyes: Notesz.
23 Bertrand Russell 23. o.
24 Rejtő Jenő: Pipacs, a fenegyerek. in: Rejtő J. (P. Howard): Az elsikkasztott
pénztáros, Albatrosz könyvek, Budapest, 1970. 244. o.
25 D. R. Hofstadter 7. o.
26 Platón: A lakoma. Ford.: Telegdi Zsigmond. Magyar Helikon, Budapest, 1962. 88. o.
27 H. Simon 217–218. o.
28 Kindler József, Kiss István: Bevezető. in: H. Simon 13. o.
29 Ottlik Géza: Próza. Magvető Kiadó, Budapest, 1980. 63–64. o.
30 Arthur Rimbaud: Delíriumok II. in: Arthur Rimbaud összes költői művei. Európa
Kiadó, Budapest, 1965. 247. o.
31 R. Nisbett, L. Ross XII. o.
32 Niels Bohr, idézi: W. Heisenberg, i. m. 143. o.
33 M. Talbot 2. o.
34 Bertrand Russell 17–19. o.
35 Miklós P. (szerk.): Kapujanincs átjáró. Helikon Kiadó, Budapest, 1987. 128. o.
36 P. N. Johnson-Laird 477. o.
37 Niels Bohr, idézi: Werner Heisenberg, i. m. 130. o.
38 Bronislaw Malinowski: Baloma. Gondolat Kiadó, Buda​pest, 1972. 170. o., 173. o.
 Kiadta a Tericum Kiadó Kft.
1277 Budapest, Pf. 39
Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója

Layout és borító: Pavlov Anna és Karikás Márk

Nyomdai előkészítés: Koffein Stúdió

Korrektor: Nácsai Katalin

ISBN 978 963 9633 50 6

www.tericum.hu