Professional Documents
Culture Documents
Mérő László - Észjárások - Remix. A Racionális Gondolkodás Ereje És Korlátai (2008, Tericum) PDF
Mérő László - Észjárások - Remix. A Racionális Gondolkodás Ereje És Korlátai (2008, Tericum) PDF
Észjárások - remix
Tartalom
Előszó
A gondolkodás sokfélesége
A transzlogika
Módosult tudatállapotok
Hipnózisszimulátorok
A szimulánsok lebuktatása
A transzlogika fogalma
Az emberi megismerésről
Transzlogikus megismerés
Transzlogika normál tudatállapotban
A formális logika
A dolgok logikája
A formális logika
A kártyás feladat
A csekkes feladat
A hétköznapi logika
Férfi - és női logika
Absztrakt és konkrét kérdések
Egymásba forduló ellentétek
Holizmus és redukcionizmus
A pszichológia mint természettudomány
Freudi nyelvbotlások
Azonos jelentésű ellentétek
Nyugati és keleti gondolkodás
Sok út vezet a tudáshoz
A gondolkodás szintjei
Okos és buta darazsak
Az emberi fogalmak természete
Fogalmaink hierarchiái
Összekuszálódó hierarchiák
Gödel, Escher, Bach
Metaszintek
A gondolkodás építőkockái
Megismerési és gondolkodási sémák
A kognitív séma fogalma
Szavakkal nehezen kifejezhető gondolatok
Sémafogalmak kavalkádja
Az ember mint információátvivőberendezés
A bűvös hetes szám
A rövid és a hosszú távú memória
A kétféle memória mint modell
Epifenomének
A kognitív sémák mennyisége
Kiinduló feltételezések
Felidézési kísérlet sakkozókkal
Egy egyszerű matematikai egyenlőtlenség
Sémaszámbecslések
Más területek nagymesterei
A kognitív sémák működése
A sakkozók sémái
Egy kihívás programozóknak
A feladat jelentősége
A MAPP program
A sémák és az emlékezet
Mennyit használunk ki memóriakapacitásunkból?
A rövid távú memória fejlesztése
A szakértelem természete
A kezdőtől a nagymesterig
A nagymesterré érés folyamata
A mesterjelölti szint
A szakmai fejlődés lépcsőfokai
Az intuitív gondolkodás
A szakma tanulása
Az egyes szakmai szintek jellemzői
A sémák mennyiségi növekedésének határai
A szakmai gondolkodás
A tananyag nehéz részei
A tehetség
Életművészek
A hétköznapi és a szakmai nyelv
A szaktudományok kialakulása
A szakmaváltás lehetőségei
Még egyszer a szakmai tehetségről
Észjárások - remix
A racionális gondolkodás ereje és korlátai
Copyright © Mérő László, 2001, 2008
Szaklektor:
Vekerdi László
Illusztrálta:
M. Miltényi Miklós
Húsz éve írtam az Észjárások című könyv első változatát. A tudományos könyvek
általában nem túl időtállóak, húsz év alatt rengeteget fejlődik a tudomány, ami akkor
érdekes volt, mára elavul vagy az újabb ismeretek fényében érdektelenné válik. Az
Észjárásokat az idők folyamán kétszer is átírtam.
Amikor a kiadó szólt, hogy megjelentetné ismét a könyvet, első reflexem az volt, hogy
jaj, ne. Nem aktuális már, annyi mindent kellene benne megint átírni, és most mással
foglalkozom, nincs időm ezt felújítani. A kiadó véleménye az volt, hogy ez ne az én
gondom legyen, ha az embereket érdekli (és szerinte még mindig van, akit érdekel),
akkor legyen csak a piacon ez a könyv.
Elgondolkoztatott a kiadó szempontja, és átnéztem a könyvet ilyen szemmel. Ebben
segített egy régebbi kritika is a könyv német kiadásáról, ahol azt írták, nagyon jó a könyv,
de ha száz oldallal rövidebb lenne, akkor lenne igazán jó. Most értettem igazán meg, mire
gondolt a német kritikus. Ha húsz év után is van, ami érdekes a könyvben, akkor nyilván
jót tesz neki, ha csak az van benne.
Most nem átírtam a könyvet, hanem alaposan meghúztam, kihagytam belőle azt a száz
oldalt, még kicsit többet is. Kimaradt például az összes fejtegetés a mesterséges
intelligencia természetéről és működéséről – ez ötévenként alaposan megváltozik akkor
is, ha magának a mesterséges intelligenciának a fejlődése egyáltalán nem annyira átütő,
mint reméltük. Kimaradt minden más is, amiről úgy sejtem, hogy öt-tíz év múlva, akkori
ismereteink fényében másképp írnám meg, például a gondolatok, eszmék evolúciójáról
szóló részek.
Így jött létre ez a remix, amely egy egészen másfajta könyv lett akkor is, ha bő 90%-ban
a régi könyv szövegeiből áll. Kevesebbet markol és talán többet fog. Az idő majd eldönti,
így mennyire időtálló.
MÓDOSULT TUDATÁLLAPOTOK
HIPNÓZISSZIMULÁTOROK
A SZIMULÁNSOK LEBUKTATÁSA
Martin T. Orne hatalmas bravúrja, hogy sikerült olyan kísérleti helyzeteket teremtenie,
amelyben a szimulánsok mégis lebuknak. Ami a legérdekesebb: a lebuktatás útja nem a
hipnózis hagyományos, látványos kísérőjelenségein keresztül vezetett, hanem a
hipnózisban levő kísérleti személyek gondolkodásának, következtetési
mechanizmusainak provokálásán alapult. Íme egy jellegzetes helyzet, amelyben a
szimulánsok egészen másként viselkednek, mint az igazi alanyok.
Amikor az alany már mély hipnózisban volt (vagy a szimuláns mélyen tettette), a
hipnotizőr azt a szuggesztiót adta, hogy „Képzelje el, hogy karácsony van. Itt a szoba
közepén áll egy gyönyörűszép karácsonyfa. Most nyissa ki a szemét. Látja?” Eddig nem
volt különbség az igazi alanyok és a szimulánsok között: mindketten azt mondták, hogy
látják, esetleg még tódítottak is, hogy milyen szépen égnek rajta a gyertyák. Ezután a
hipnotizőr váratlanul ezt mondta: „Valami szösz van a ruháján. Jöjjön ide, leszedem.” Ez
volt az a pillanat, amikor egészen másként viselkedtek a szimulánsok és az igaziak. Mind
felálltak és odamentek a hipnotizőrhöz, de vajon miként reagáltak eközben a
karácsonyfára? Kedves Olvasó, kérem, gondolkodjon el, mit tenne a szimuláns helyében,
kikerülné-e a nem létező karácsonyfát? Nos, a szimulánsok kikerülték, és ezzel le is
buktak. Ugyanis az igazi alanyok nyugodtan keresztülgyalogoltak a karácsonyfán, holott
az imént ők még tényleg látták!
A pszichológiában a 100%-ot legjobb, ha elfelejtjük, a gyakorlatban szinte sohasem
fordul elő, még a legmarkánsabb jelenségek esetében sem. Az előző mondatot se szó
szerint kell érteni, teljes precizitással valahogy így hangzana: A szimulánsok 80%-a
kikerülte a karácsonyfát, míg az igazi hipnotizáltak 90%-a átment rajta. A konkrét
számok kísérletről kísérletre enyhén változnak, de az általános tendencia ilyen erős. A
gördülékenység kedvéért azonban a továbbiakban is olyan sommásan fogunk fogalmazni,
mint az előző bekezdésben – akit a konkrét technikai részletek érdekelnek, az
irodalomjegyzékben említett művekben utánanézhet.
Mindenesetre a szimulánsok döntő többsége valóban lebukott ezen a próbán, a
hibaszázalék pedig, amikor az igazi alany is „lebukott”, elenyészően alacsony volt. A
próba tehát kiválóan működik, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a hipnózis szokásos
menete során általában még maga a képzett hipnotizőr sem volt képes megállapítani, ki a
szimuláns és ki az igazi alany, legalábbis alig jobb találati aránnyal, mint amilyet
véletlenszerű találgatással is el lehet érni. A karácsonyfás szimulátortesztben az a
legértékesebb, hogy egy külső megfigyelő is meg tudja állapítani az eredményt, akár hisz
a módosult tudatállapotok létezésében, akár nem. Végre van egy teljesen objektív
tesztünk, amely alapján nagy valószínűséggel megállapítható, ki a szimuláns és ki az
igazi alany. Még nem világos, hogy mit is mond ez a módosult tudatállapotokról, de adott
egy irány, amelyben érdemes tovább vizsgálódni. Íme egy másik próba:
A kísérlet kezdetén az alany mellett egy széken ült egy laboráns. Az alanyt
megkérdezték, beleegyezik-e abba, hogy a laboráns a hipnózis során végig ott üljön, és
regisztráljon bizonyos adatokat, amelyek később, a videofelvételről már nehezen
határozhatók meg, például az alany légzésének ritmusát. Az alanyok többsége, mivel
eleve egy tudományos kísérletre jött, ebbe beleegyezett. Amikor azonban az alany mély
hipnózisba került, a laboráns csendben eltávozott, de az üres széket otthagyta. A hipnózis
során a hipnotizőr ezt mondta az alanynak (valójában ezzel egy szuggesztiót adott,
amelyet a hipnózisban levő személyek érzékelnek is): „Emlékszik, a hipnózis elején ott
ült maga mellett a laboráns. Továbbra is ott ül, és jegyzetel. Nézze meg, látja?” Akárcsak
az előbbi kísérletnél, itt még nem mutatkozott különbség az igazi alanyok és a
szimulánsok között. A szimulánsok is érzékelték a hipnotizőr szavainak szuggesztió
voltát, és azt mondták, hogy igen, látom. Ezután a hipnotizőr ezt kérdezte: „Lát-e valami
érdekeset a széken?” Volt mit látni: a szék támlájára valami érdekeset ragasztottak
(mondjuk egy kék elefántot), amelyet azonban a hipnózis kezdetén a laboráns eltakart.
És ezen a szimulánsok ismét lebuktak: ők azt mondták, hogy nem látnak semmi
érdekeset. Ez persze logikus, hiszen a laboráns nem átlátszó. De a hipnotizáltak
csodálkozva felkiáltottak: „Jé, ott van egy kék elefánt!”
Eltűnt volna az odahallucinált laboráns az igazi hipnotizáltak számára? Nem tűnt el,
csak abban a pillanatban éppen nem volt érdekes számukra. A hipnózisban szuggerált
hallucináció csak akkor tűnik el végleg, ha a hipnotizőr feloldja a szuggesztiót. Ha ismét
szó esik a laboránsról, az alany ismét látni fogja, hallja a szuszogását, érzi a parfümjének
illatát, és nem látja mögötte a kék elefántot. A karácsonyfa sem tűnt el, csak éppen akkor
nem volt érdekes. Ha a hipnotizőr, miután az alany átsétált a karácsonyfán, megkérdezi,
hogy „A karácsonyfa, amely továbbra is ott áll a szoba közepén, nem szúrta meg, amikor
elment mellette?”, az alany nyugodtan megállapítja, hogy nem szúrta meg. Nem is igen
érti a kérdést; csak azt tudja, hogy ez valahogy nem egy olyan szúrós fajta karácsonyfa.
És valóban igaza van: tényleg nem!
Logikus lenne megkérdezni a kísérleti alanytól, hogy miként tudott keresztüllátni a
laboránson vagy átsétálni a karácsonyfán. Sajnos az adott helyzetben ez nem oldható
meg: egy ilyen kérdésre az alany kijönne a hipnózisból, akár azon az áron is, hogy
fejfájással vagy egyéb kellemetlen testi tünetekkel ébred. Egy ilyen kérdés már túl
nyilvánvalóan egy másik tudatállapothoz kapcsolódik, felrúgja az adott pillanatban
érvényes szabályokat, és hasonló reakciókat vált ki, mint amikor a drogos állapotban levő
interjúalany nem tud zöld ágra vergődni kérdezőjével. Sőt, még rosszabbakat, mert éppen
a hipnotizőr játszaná el a bele vetett bizalmat. A drogos maga vitte magát a módosult
tudatállapotába, a kérdező nem felelős érte.
Ezek a kísérleti eredmények választ adnak korábbi kételyeinkre. Egyrészt
bebizonyosodott, hogy valóban van különbség az igazi hipnotizált és a szimuláns
tudatállapota között, joggal beszélhetünk hát módosult tudatállapotról. Másrészt az is
kiderült, hogy a szimuláns valóban nem került hipnózisba, különben ő is átment volna a
karácsonyfán, és látta volna az elefántot a laboránson keresztül, ha a hipnotizőr azt kéri.
A további kísérletek során egyébként az is kiderült, hogy valójában felesleges volt a
kezdeti óvatosság, és nem is volt szükség arra, hogy a hipnózis iránt nem fogékony
személyeket kérjenek fel szimulánsnak. Ha nagyon fogékony személyeket kérnek fel a
szimulálásra, azok is ugyanúgy viselkednek, mint a kevésbé fogékonyak. Ilyenkor ők sem
mennek bele a hipnotikus állapotba, ők is át tudják verni a hipnotizőrt, és ők is
megkerülik a karácsonyfát és letagadják, hogy látják a kék elefántot.
A TRANSZLOGIKA FOGALMA
Martin T. Orne így foglalja össze ezeknek a kísérleteknek (és jó néhány hasonlónak,
amelyek közül néhányat a továbbiakban még bemutatunk) az eredményét: „A hipnózis
állapotában spontán tolerancia jön létre a környezet, a világ inkonzisztenciái,
inkongruenciái iránt.” Ebben az állapotban az ember nem zavartatja magát az őt
körülvevő világ kisebb-nagyobb ellentmondásaitól, nem akad fenn azon, ha egy nem
átlátszó dolgon egy pillanatra mégiscsak átlát, vagy egyéb nyilvánvaló logikátlanságot
észlel. Ennek ellenére értelmesen, reálisan cselekszik, tehát például a legrövidebb úton
megy oda a hipnotizőrhöz, hiába van ott egy szúrós karácsonyfa, mert valahol azt is
tudja, hogy az a karácsonyfa ugyanakkor mégis átjárható – és valóban átjárható.
Ezt a jelenséget nevezte el Orne transzlogikának. A név egyik fele könnyen érthető:
persze, hogy valamiféle transzállapotokkal kapcsolatos dologról van szó, hiszen normál
tudatállapotunkban nem így gondolkodunk. Kérdés azonban, hogy mi ebben a logika?
Első közelítésben azt válaszolhatjuk: az, hogy a hipnotizált valójában sokkal
logikusabban jár el, mint a szimuláns: feleslegesen nem kerül ki átjárható dolgokat, nem
tagad le jól látható érdekességeket. Helyesen követi az őt körülvevő dolgok működésének
természetes logikáját. Ezek a dolgok hol hallucinált, hol valódi dolgok, de ennek ott
számára nincs jelentősége, mivel az adott módosult tudatállapotában úgysem tud
különbséget tenni köztük. Mégis pontosan érzi a logikájukat. A hipnotizált személy
viselkedése következetes, bár hétköznapi gondolkodásunk számára nem logikus. Ha a
hipnotizált látná, ahogy a szimuláns kikerüli a karácsonyfát, ugyanúgy teljesen
ostobának tartaná, mint a drogos a tudós megfigyelőt: a legnyilvánvalóbb dolgokat sem
érti, és felesleges kitérőket tesz.
Ennek ellenére a transzlogikát egyelőre inkább csak egyfajta állapotnak tekinthetjük,
amely hipnózis közben következik be, nem pedig valódi logikának, azaz következtetési
módnak. Ennek az állapotnak adta Orne a transzlogika nevet. A későbbiekben azonban ki
fog derülni, hogy ebben az állapotban valóban figyelemre méltó következtetési módok is
megjelennek.
A következő kísérlet különösen feltűnően mutatja, menynyire logikusan tud viselkedni
a hipnotizált személy a transzlogika állapotában. A kísérlet elején a kísérleti alany jobb
oldalán most is ott ült a laboráns, ugyanakkor az alany bal oldalán volt egy üres szék.
(Ezúttal egyiken sem volt kék elefánt.) Amikor az alany mély hipnózisba került, a
laboráns csendben átült a bal oldali székre. A hipnotizőr ezután azt a szuggesztiót adta,
hogy továbbra is jobboldalt ül a laboráns, a bal oldali szék pedig üres. Eddig egyetértettek
az igazi alanyok és a szimulánsok: odahallucinálták a jobb oldali székbe a laboránst, a bal
oldali székben viszont nem láttak senkit (negatív hallucináció). Ezután a hipnotizőr
megkérte az alanyt, hogy üljön át a bal oldali (általa üresnek tartott) székbe. A
szimulánsok itt egy pillanatra zavarba jöttek, majd átültek a laboráns ölébe. Az igazi
hipnotizáltak kétféleképpen reagáltak. Akinek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy
beleüljön a laboráns ölébe (nem taszította szexuálisan, nem zavarta, hogy más vagy
azonos nemű stb.), az gondolkodás nélkül az ölébe ült, és nem tudta, hogy nem üres
széken ül. Akinek valamilyen okból nem volt ínyére, hogy a laboráns ölébe üljön, az ezt
nem tette meg, valahogy kikerülte a problémát, például lassan fölállt, megfordult, és
leült a neki most már bal oldali, üres székbe. Ha a hipnotizőr rákérdezett, hogy mit
csinált, akkor valami olyasmit válaszolt, hogy azt hitte, a hipnotizőr a „rendezői balra”
gondolt, azaz a saját szempontjából mondta az irányt.
Itt sem mondhatjuk, hogy a hipnotizáltak nem jártak el logikusan. A transzlogika
ellentmondásmentesen működött, de lényegesen másképp, mint a normál, hétköznapi
logika. Ha az utóbbi hipnózisban is ugyanúgy működne, nyilván azonnal jelezte volna az
ellentmondást, hiszen az eredmények tanúsága szerint valahol az igazi hipnotizált is
végig tudta, hogy valójában ül valaki a bal oldalán levő széken. Ez az apróság azonban
nem zavarta a transzlogikát, amely a dolgok hipnózisban megváltozott logikáját követte,
s ha netán mégis zavarta, a hipnotizált rögtön talált valamiféle számára logikus kiutat.
AZ EMBERI MEGISMERÉSRŐL
Honnan tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül? Egyik
érzékszervünk sem alkalmas arra, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk. Mit látunk? Reggel
a Nap felkel, este lemegy. A Földet nem látjuk sem felkelni, sem lenyugodni. El tudjuk
ugyan képzelni, hogy a Napról nézve mindez így látszana, de ez nem segít abban, hogy
eldöntsük, mi kering mi körül. Ennek alapján legfeljebb arra juthatnánk, hogy mindkét
eset lehetséges. A szaglás, a tapintás és egyéb érzékszerveink még ennyit sem segítenek a
kérdés eldöntésében.
Onnan tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, hogy kísérleteztünk és gondolkodtunk.
Például Galilei felmászott a pisai ferde torony tetejére, és leejtett egy nagy és egy kis
golyót. A tudománytörténészek ugyan máig is vitatják, hogy tényleg felmászott-e, de ez
számunkra most nem lényeges – ha Galilei talán nem is ilyen látványos formában
végezte el ezt a kísérletet, például Atwood biztosan eltöltött szinte egy teljes életet azzal,
hogy bonyolult ejtőgépeket szerkesszen a szabadesés törvényeinek minél pontosabb
tisztázására. Ez és sok más kísérlet után következett a formális logika soklépéses
alkalmazása, amelynek eredményeként levezethető volt, hogy csakis a nagyobb tömegű
test körül keringhet a kisebb, fordítva nem. A formális logika itt is és más esetekben is
sokszorosan bebizonyította, hogy alkalmas eszköz a világ megismerésére.
Talán éppen ez az emberi megismerés lényege: hogy az empíriákból, az
érzékszerveinkkel megismerhető tapasztalatokból kiindulva, következetes gondolkodás
segítségével, lépésről lépésre képesek vagyunk megismerni a világ olyan igazságait is,
amelyek közvetlen megismeréséhez semmiféle érzékszervünk nem segít, sőt a képzelet
sem. E gondolkodási lépésekhez rendkívül hatékony eszköznek bizonyult a formális
logika.
A természettudományok hatalmas szerencséje, hogy az általuk tanulmányozott
jelenségek nagymértékben ellentmondásmentesnek bizonyultak egy-egy alkalmasan
megválasztott gondolkodási rendszer keretében. Pedig sokáig éppen hogy nagyon is
ellentmondásosnak tűntek, és jó néhány jelenség még ma is annak látszik. Például
néhány száz éve, amikor a különböző tárgyak különböző mértékű repülési
hajlandóságainak, illetve az égésanyag, a flogiszton időnként negatívnak bizonyuló
súlyának rejtélyét próbálták megfejteni a tudósok, sokféle, egymásnak keményen
ellentmondó jelenséget észleltek. Például: ha a fát égetik, az könnyebbé válik, ha a vasat,
az meg nehezebbé. Akkoriban nem is segített a tiszta logika, legfeljebb az okos
kísérletezés vihetett valamennyit előre. Azután amikor Galilei, majd Newton megalkotta
törvényeit, és amikor Lavoisier felfedezte (vagy inkább: levezette) az oxigén létezését, az
ellentmondások feloldódtak, és átvehette a terepet a formális logika.
A következő fejezetben látni fogjuk, hogy amíg a dolgok ellentmondásosak, addig a
formális logika biztosan nem alkalmas eszköz a kezelésükre. Márpedig a mindennapi
életben csak úgy hemzsegnek az ellentmondások. Antoine de Saint-Exupéry meséjében a
kis herceg mondja: „A virágok oly ellentmondásosak.” Mégis, ebben a mesében a róka,
akit a kis herceg megszelídített, ki tudta találni a világnak azt az igazságát, hogy a kis
hercegnek valahol van egy elhagyott virágja. Ehhez mindenképpen gondolkodnia kellett
– és ő is tudta, sőt meg is fogalmazta a kis herceg számára, hogy a lényeges a szemnek
láthatatlan. Nem logikusan gondolkodott, azt ilyen ellentmondásos körülmények között
nem is tehette volna, de okosan. Ő így fogalmazott: „Az ember csak a szívével lát jól.” Ez
így persze túl metaforikus egy tudományos igényű ember számára, de mutatja a
lényeget: minden bizonnyal vannak más eszközök is a világ bizonyos igazságainak
megismerésére, mint a formális logika.
A transzlogika állapota alkalmas kísérleti terepnek ígérkezik arra, hogy efféle nem
logikus, de okos gondolkodásmódokat vizsgáljunk. Bár az eddig leírtakban olyat még
nem láttunk, hogy a hipnózisban lévő ember a világ valamely olyan igazságát ismerje
meg, amely igazság megtudására semmiféle érzékszerve nem alkalmas, de a terep
ígéretes. Láttuk, hogy ebben az állapotban az ember képes tolerálni az ellentmondásokat,
tehát a tiszta formális logika alkalmazása eleve kizárt, ugyanakkor képes a
transzállapotban is következetesen, értelmesen viselkedni. De vajon képes-e tényleges
gondolkodásra, megismerésre is?
TRANSZLOGIKUS MEGISMERÉS
Ismét ott ül a laboráns a kísérleti személy mellett a jobb oldali széken, és most is átül a
bal oldali székbe, miután az alany mély hipnózisba került. Most azonban a hipnotizőr
csak annyi szuggesztiót ad, hogy továbbra is ott ül a laboráns a jobb oldali székben,
azonban a bal oldali székről, ahol a laboráns ténylegesen ül, nem mond semmit. Ismét
egyformán reagál az igazi alany és a szimuláns: igen, látják a laboránst a jobb oldali
székben. Ezután a hipnotizőr azt mondja a hipnotizált személynek: „Emlékszik, a kísérlet
elején a másik oldalon is volt egy szék. Nézze meg, lát-e ott valami érdekeset.” Ekkor
ismét lényeges eltérés mutatkozik az igazi alanyok és a szimulánsok reakciója között.
A szimulánsok vagy azt állították, hogy nem látnak ott senkit, vagy azt, hogy nem
ismerik fel, nem tudják, ki az. Az igazi hipnotizáltak minden további nélkül felismerték a
bal oldali széken a laboránst. Azután ismét rápillantottak az üres székre, és egy darabig
ide-oda forgatták a fejüket a laboráns és a szék között. Majd közölték, hogy két
példányban látják ugyanazt az embert. Amikor a hipnotizőr rákérdezett, hogy szerintük
lehetséges-e ez, olyasféléket válaszoltak, hogy biztos valamiféle tükör vagy más
bűvésztrükk lehet a dologban, esetleg a laboránsnak van egy ikertestvére is. Talán kicsit
furcsállották a dolgot, de a legkevésbé sem jöttek zavarba. Hipnózisban voltak, jól érezték
magukat, és ilyen csip-csup apróságokkal mit sem törődnek.
Ez volt az a pillanat, amikor a hipnotizőr óvatosan megkockáztathatta, hogy rávezesse
az alanyt a dolog lehetetlenségére vagy legalábbis nagyon valószínűtlen voltára. Ebben a
helyzetben az alany végül is semmi logikátlanságot, semmi zavarba ejtő ésszerűtlenséget
nem cselekedett, mint például a karácsonyfás vagy a kék elefántos kísérletben, csak
valami furcsát látott. Nem mindegyik alannyal, de sokukkal el lehetett érni, hogy a mély
hipnózis fenntartása mellett is rájöjjön, és ki is mondja, hogy ezek szerint a két laboráns
közül az egyiket csak hallucinálja, a másik pedig az igazi. De még ekkor sem nagyon
érdekelte a dolog, nem látott benne semmi zavarót. Továbbra is mély hipnózisban volt,
jól érezte magát, és természetesnek tartotta, hogy a világban vannak képzelet szülte
dolgok is meg igaziak is. Ekkor a hipnotizőr megkérdezte, hogy „El tudná-e dönteni, hogy
melyik az igazi?”
Kedves Olvasó, ön a jelen pillanatban bizonyára nincs transzállapotban. Képzelje el,
hogy ön a szimuláns, és mindeddig nem bukott le, mert mindazt, amit eddig olvasott, a
szimulálás előtt elmondták önnek. Tehát ott ül, szimulálva a hipnózist, és eljut odáig is,
hogy kimondta: az egyik laboránst nyilván csak én képzelem. Ezután mit mondana, hogy
továbbra is sikeresen megtévessze a hipnotizőrt: el tudná-e dönteni, melyik az igazi
laboráns, és ha igen, hogyan? Ha most tovább olvas, megtudhatja, mit csinálnak az igazi
hipnotizáltak, a következő szakaszból pedig azt is, hogy mások mit felelnek erre a
kérdésre hasonló helyzetben, mint amiben most ön van – de ha kedve tartja,
gondolkodjon el most ezen a kérdésen.
Távolról sem mindegyik igazi hipnotizált tudta megoldani ezt a feladatot, mint ahogy
egy nehéz igazi logikai feladatot is csak viszonylag kevesen tudnak megoldani még
normál tudatállapotban is. Akik végül is nem tudták megoldani a feladatot, azok is
próbálkoztak egy darabig, de miután már látszott, hogy ez nem fog menni, a hipnotizőr
gondosan kivezette őket a feladathelyzetből, még mielőtt az kellemetlenné válna a
számukra, és maguktól kiszállnának a hipnózisból. De hibás megoldást csak nagyon
kevés igazi hipnotizált adott; aki talált valami megoldást, az többnyire helyesen döntött.
Itt két tipikus megoldást mutatunk be.
Az egyik kísérleti személy (nő) egy darabig nézett jobbra-balra, majd határozottan
kijelentette, hogy a bal oldali az igazi. Amikor a hipnotizőr megkérdezte, hogyan találta
ki, ezt mondta: „Képzeletben megkértem mind a kettőt, hogy emelje fel a kezét. Hosszan
és nagyon kedvesen kérleltem őket magamban, és végül az egyik valóban felemelte a
kezét, a másik nem. Nos, ekkor jöttem rá, mert aki felemelte a kezét, az csakis az én
képzeletem szülötte lehet, hiszen az igazi honnan tudhatná, hogy én most magamban
arra kérem, emelje fel a kezét.”
A másik (férfi) alanyon már a kísérlet kezdetén látszott, hogy nagyon tetszik neki a
laboránslány, de akkor semmilyen módon nem volt alkalma kontaktust teremtenie vele.
Most lassan az üres szék felé fordult, nagyon lassan odahajolt, csókra csücsörítette a
száját, és halkan azt mondta: „Csókolj meg.” Ezután elnevette magát, továbbra is mély
hipnózisban visszafordult a hipnotizőr felé, és határozottan a másikra mutatott: az az
igazi. Amikor a hipnotizőr megkérdezte, honnan tudja, azt mondta, hogy az igazival
ennyire ismeretlenül, ennyire minden előzmény nélkül ezt biztosan nem merte volna
megcsinálni, álmában, egy álombeli nővel viszont nyugodtan.
Mindkét megoldás szinte tudományos tisztaságú, mindkét alany kísérletezett és
gondolkodott. Pontosabban, ahogy a tudományban megkülönböztetünk tudományos
kísérletet és tudományos megfigyelést, itt is azt mondhatjuk, hogy az első alany valódi
kísérletet végzett, feladatot hajtatott végre a megkülönböztetendő laboránsokkal, és
annak eredményéből vont le következtetést, míg a második alany abból, hogy gondosan
megfigyelte a tárgy – adott esetben saját maga – viselkedését. Mindkét alany képes volt a
külvilág egy olyan igazságának megismerésére, amelynek megtudásához semmiféle
érzékszerv nem állt rendelkezésére. Jogosan mondhatjuk hát, hogy valóban
gondolkodtak, és hogy kiváló teljesítményt produkáltak – csak még azt kell
bebizonyítanunk, hogy tényleg nem segítették ebben az érzékszervei.
A hipnotizált ember számára a hallucinált dolog ugyanolyan realitás – mondjuk így:
pszichológiai realitás –, mint a világ igazi dolgai. Ha megérinti az üres széken ülő
laboránst, érezni fogja ruhájának szövetét, ha megszagolja, érezni fogja parfümjének
illatát. Természeténél fogva a hallucináció minden érzékszervre érvényes. Ezért
mondhattuk, hogy a kísérleti személynek egyik érzékszerve sem alkalmas arra, hogy
érzékelje a valóságot, jelen esetben azt, hogy a bal oldali laboráns az igazi. Mégis, pusztán
kísérletezés és gondolkodás útján a kísérleti alanyok képesek voltak az igazság
megismerésére, kikövetkeztetésére. Ezt biztosan nem tiszta formális logikai úton tették,
mivel az már az első ellentmondásnál – adott két semmilyen módon nem
megkülönböztethető személy, akiket meg kell különböztetni – leállna. (Ezt a
matematikai tényt a következő fejezetben mutatjuk be.) A transzlogika állapotában tehát
léteznek a megismerésnek, a gondolkodásnak nem logikus, de mégis egyértelműen
értelmes és okos útjai. A transzlogikát eddig egyfajta állapotnak tekintettük, amely
hipnózisra jellemző, és nem tartottuk igazi logikának, azaz következtetési módnak.
Mostani eredményeink alapján azonban úgy tűnik, hogy valóban beszélhetünk
transzlogikáról a „logika” szó szokásos, eredeti értelmében is, mint az okos következtetés
egyfajta módjáról, még akkor is, ha jelenlegi tudásunk szerint egyelőre nem tudjuk
formálisan meghatározni, miféle úton-módon működik.
A DOLGOK LOGIKÁJA
Ha az autóban nincs benzin, nem indul el. Ezt a következtetést tökéletesen logikusnak
tekintjük, definíciónk szerint jogosan, hiszen helyes. Nem is nagyon vizsgáljuk, mitől
tekintjük ezt a következtetést helytállónak, annyira magától értetődő számunkra.
Gondolataink azonnal a következő lépésre terelődnek: honnan szerezhetünk benzint,
vagy hogyan juthatunk el célunkhoz autó nélkül. Ebben a példában elfogadtuk, hogy
bizonyos események megléte szükségszerűen maga után von más eseményeket, amelyek
vizsgálatával nem érdemes külön vesződni, mivel a dolog természete miatt úgyis igazak.
Ebben az esetben a dolgok logikájáról beszélhetünk.
Ha az autó nem indul el, nincs benne benzin. Ezt a következtetést nem tekintjük
logikusnak, mert jól tudjuk, hányféle oka lehet még annak, ha egy autó nem indul el. A
dolog logikájából ilyen következtetés nem származik. Ha egyszer látjuk, hogy a
benzinmutató középen áll, és az autó mégsem indul, teljes természetességgel kezdjük el
a hiba okát valahol a motorban vagy az elektromos berendezésekben keresni. Sőt,
gyakorlott autóssal is előfordul, hogy hosszan szereli nem induló autóját, amíg rájön a
hiba rendkívül ritka okára: beragadt középen a benzinmutató, és az autó tényleg azért
nem indul, mert nincs benne benzin. Mi több: ilyen egyszerű hibát szinte csak gyakorlott
autós néz el, aki rengeteg, sokkal tipikusabb okát ismeri annak, hogy az autó nem indul.
Talán kicsit szégyelli magát, amikor rájön a hiba okára, de nem érzi úgy, hogy
logikátlanul gondolkodott. A hiba volt valahogy „logikátlan”.
Autósunk valóban helyesen gondolkodott, akkor is, ha ezúttal éppen emiatt nem találta
meg oly sokáig az egyszerű hibát. Érti a gép szerkezetét, és a dolog logikájának
megfelelően kereste a baj okát. Éppen ezért találta meg annyira nehezen. De végül is
megtalálta, mert a sok „logikus” hibaforrás kizárása után nem maradt más lehetőség. Az
utat, ahogyan autósunk eljutott a hibához, méltán nevezhetjük logikusnak, mert helyes
elveken alapult, és szükségszerűen elvezetett a megoldáshoz, amely talán egyszerű, de
semmi esetre sem kézenfekvő. Ilyen értelemben is szoktuk használni a logika kifejezést,
amely ebben az esetben a helyes gondolkodás módszereit jelenti, a dolgok közötti
tényleges összefüggések megtalálásának, következményeik felismerésének képességét.
Ezt a fajta értelmezést hétköznapi logikának fogjuk nevezni.
Már a régi görögök is észrevették, hogy a helyes gondolkodás folyamán bizonyos
elemek rendszeresen ismétlődnek. Klasszikus példa: ha tudjuk, hogy minden ember
halandó, és tudjuk, hogy Szókratész ember, akkor igaznak tekinthetjük, hogy Szókratész
halandó. Másként fogalmazva, ha elfogadjuk igaznak a következő két állítást: „abból,
hogy valaki ember, következik, hogy halandó”, és „Szókratész ember”, akkor levonhatjuk
azt a következtetést, hogy „Szókratész halandó”. Hasonló formájú következtetéseket
szinte minden pillanatban alkalmazunk. Nagyon logikusnak látszik (egyelőre még csak a
dolgok logikája miatt), hogy általában is, a konkrét tartalomtól függetlenül, mindig
helyesnek tekintsük ezt a fajta következtetést:
Ha tudjuk, hogy A-ból következik B, és A igaz, akkor további tényvizsgálat nélkül
elfogadjuk azt az állítást is, hogy B igaz.
Ezt a következtetési formát modus ponensnek nevezték el. Máig is helyesnek tartjuk,
meggyőzőnek érezzük, ha valaki ilyen formájú állítások sorozatával tudja végigvinni
gondolatmenetét.
Vannak olyan következtetési formák is, amelyeket vonakodunk elfogadni. Nézzük
például a következő bizonyítást arra, hogy 4 × 7 = 32. Egy néninek ötös találata volt a
lottón. Kérdezik tőle, hogyan találta el a számokat.
– Hát az úgy volt, hogy előző este repülő birkákkal álmodtam, a hátuk pettyes volt,
mint a katicabogáré. A birkáknak négy lába volt, a hátukon hét petty, ezért megtettem a
4-est és a 7-est. Összeolvasva 47, megtettem hát ezt is. Az összegük 11, szorzatuk pedig
32, ez lett a negyedik és az ötödik számom.
– De hiszen négyszer hét az nem 32, hanem 28! – veti ellene a kérdező.
– Már hogyne lenne 32, amikor nyertem vele?
Néninket nehezen lehetne meggyőzni arról, hogy logikája nem volt helyes. Érve
ugyancsak nyomós. A kérdezőnek valószínűleg sohasem lesz ötös találata, hiába tudja
mégoly jól a számtant. Miért vonakodunk mégis attól, hogy elfogadjuk a néni érvelését,
miszerint 4 × 7 = 32?
A FORMÁLIS LOGIKA
A legkevésbé meggyőző érv a néni gondolatmenete ellen az, hogy mi tudjuk, hiszen
megtanultuk az iskolában, hogy 4 × 7 = 28, és nem 32. Nincsen könyv sajtóhiba nélkül –
miért ne lehetne a szorzótábla hajdani irkánk hátlapján éppen itt sajtóhibás? Ennek a
valószínűsége sem kisebb, mint az ötös találaté, ami a néni érve. A világ összes
szorzótáblája is lehet ugyanitt sajtóhibás.
Voltaképpen nem is azzal van bajunk, hogy vajon 32-e a 4 × 7, hanem az érvelés
módjával. Az, hogy mennyi 4 × 7, elvileg egy adott szabályrendszerrel levezethető – vagy
32, vagy nem. De ez a szabályrendszer nem tartalmaz álmokat vagy pettyes hátú, repülő
birkákat. Végül is tehát a kifogásunk elsődlegesen nem tartalmi, hanem formai. A
következtetésnek ezt a formáját nem fogadjuk el, akár helyes az eredménye, akár nem.
Arra sem fogadnánk el ezt a bizonyítást, hogy 4 + 7 = 11, jóllehet ebben éppen igaza volt a
néninek.
A régi görög filozófusok számára alapvető probléma volt, milyen formájú érveléseket,
következtetéseket fogadhatnak el általánosan helyesnek, és milyeneket nem.
Arisztotelész Organon című könyveiben meghatározza azokat a következtetési formákat,
amelyek szerinte helyesnek tekinthetők. Tapasztalatból tudjuk, hogy a filozófiai
érvelések (főleg azok, amelyek a lét általános nagy kérdéseiről, és nem a filozófiai
rendszerek szűkebb szakmai problémáiról szólnak) igen gyakran torkollnak az érvelés
jogosnak tekinthető módjairól szóló vitákba. Ezen a görögök úgy próbáltak segíteni, hogy
szabályozták a vitákban felhasználható érvek formáját. A helyesnek elfogadott
következtetési formákat szillogizmusoknak nevezték el. Jól nevelt filozófusnak csak
ilyen formájú érvekkel, következtetésekkel illett előhozakodni.
Természetesen az egyes szillogizmusokból további szükségszerűen helyes
következtetési formák is levezethetők, így az érvényes következtetési formák száma
végtelen. Ezek rendszerezése önálló tudománnyá nőtte ki magát, így alakultak ki a
formális logika rendszerei. A többes szám jogos, hiszen sokféle rendszer építhető fel
aszerint, hogy milyen fajta alapszillogizmusokból indulunk ki. A hagyományos logika
csak az igaz vagy nem igaz állításokkal foglalkozik. Külön logikák foglalkoznak az olyan
következtetési formákkal, amelyek a szükségszerűség, a lehetségesség, a valószínűség, az
időbeli sorrendiség stb. fogalmait is kezelni kívánják.
Egy logikai rendszertől jogosan elvárhatjuk, hogy ne vezessen ellentmondásra, és hogy
a világ igazságait ki tudjuk fejezni vele. Ez a két elvárás egyrészt kétségtelenül logikus (a
dolgok logikájának értelmében, tehát abból a szempontból, hogy miért is építenénk fel
egy bonyolult formális rendszert, ha nem ez lenne a célunk), másrészt viszont a
célkitűzés nagyon is ambiciózus, hiszen mi okból feltételezhetnénk, hogy a világ
bonyolult, kusza dolgait ilyen egyszerű építőelemek segítségével ki tudjuk fejezni? A
kérdés súlyát érzékelteti, hogy a legbonyolultabb formális logikai rendszerek sem
vesznek fel 10–20 kiindulási szillogizmusnál többet. Nem azért, mert nem akarják a
dolgokat túlbonyolítani, hanem azért, mert keresve sem találnak több olyan
következtetési formát, amelyet nyugodt lélekkel elfogadhatnának általánosan
érvényesnek, és amely ne következne a korábbiakból.
A logika tudományának művelőjét maga a logikai rendszer érdekli: annak
tulajdonságai, szerkezete és kifejező ereje, azaz a rendszeren belül levezethető újabb és
újabb következtetési formák. Legfőképpen mégis a következő két alapkérdés izgatja:
1. Vezethet-e az adott logikai rendszer valaha is ellentmondásra? Azaz: előfordulhat-e
valaha is, hogy egy állítás és annak az ellenkezője egyaránt levezethető az adott
rendszeren belül?
2. Teljes-e az adott logikai rendszer? Azaz: ha van egy állítás, amely megfogalmazható
az adott logikai rendszer keretein belül, és amely a világ egy igazságát fejezi ki, akkor ez
az állítás szükségképpen le is vezethető-e magán a rendszeren belül.
A logika tudományának művelői több mint két és fél ezer éven át mélységesen meg
voltak győződve arról, hogy egy igazán jó logikai rendszernek e két feltételt
mindenképpen ki kell elégítenie. Sőt, arról is, hogy előbb vagy utóbb meg fogják találni a
logikának azt a rendszerét, amelyről e két fontos alaptulajdonság tisztán logikai úton
(azaz magán a rendszeren belül) be is bizonyítható.
Kurt Gödel német matematikus 1931-ben felfedezett tétele világossá tette, hogy ilyen
tökéletes logikai rendszert sohasem fogunk találni. Egy logikai rendszer sohasem lehet a
fenti 2. pont értelmében teljes. Sőt, Gödel tételéből az is következik, hogy egy logikai
rendszer lehet ugyan ellentmondásmentes, de ezt sohasem fogjuk tudni bebizonyítani
róla magának a rendszernek az eszközeivel. Gödel tételéről A gondolkodás szintjei című
fejezetben szólunk részletesebben.
Kérdés, hogy egy ilyen erős negatív eredmény után miért foglalkozunk egyáltalán
továbbra is a logikával, miért nem veszítette el minden érdekességét, miért nem került az
ígéretes, de zsákutcának bizonyult gondolatok, eszközök lomtárába. Erre a kérdésre más
és más a válasz aszerint, hogy a kérdést az iménti 1. vagy 2. pont gondolatvilágában
tesszük fel.
Az 1. pont gondolatvilágán belül ezt mondhatjuk a logika védelmében: bár a logika
ellentmondás-mentességét magának a logikának az eszközeivel nem lehet bebizonyítani,
attól még az lehet igaz. Ugyanis az ellentétét sem tudjuk bebizonyítani. Pusztán Gödel
tétele nem ok arra, hogy kidobjuk ezt a jól bevált eszközt. Ráadásul maga a logika
szolgáltat egy igen jó okot arra is, hogy higgyünk az ellentmondás-mentességében. Ez az
ok a következő tétel, amely a formális logika minden eddigi rendszerében érvényes: Ha
egy logikai rendszerben csak egyetlenegy ellentmondás is van, akkor azon a rendszeren
belül bármilyen állítás bebizonyítható. Tehát: ha csak egyetlenegy olyan állítást is
találunk, amelyre mind az állítás, mind annak az ellenkezője bebizonyítható, akkor az is
bebizonyítható, hogy 2 × 2 = 5, meg az is, hogy 2 × 2 = 6, és bármi más is, akár még az is,
hogy 2 × 2 = 4. Röviden: egy logikai rendszer nem lehet csak kicsit hibás, csak kicsit
ellentmondásos. Ha egyszer ellentmondásos, akkor velejéig az. Márpedig ha logikánk
ennyire velejéig romlott lenne, akkor két és fél ezer év okos emberei bizonyára találtak
volna benne már legalább egy ellentmondást. Miután nem találtak, valóban jó okunk van
hinni abban, hogy a logika ellentmondásmentes, akkor is, ha ezt tisztán a logika
eszközeivel nem lehet bebizonyítani. Sőt, ennek fényében még büszkébbek lehetünk a
logikánk erejére, hiszen segítségével még azt is bizonyítani lehetett, hogy saját
ellentmondás-mentessége nem bizonyítható: hogy ez mindig is hit kérdése marad,
bármennyi érv szól is mellette. Az első fejezetben azt állítottuk, hogy azok a transzlogika
állapotában levő személyek, akik meg tudták különböztetni az igazi laboránst a
hallucinálttól, biztosan nem alkalmazhatták a formális logikát. Ezt az állítást éppen az
imént bemutatott matematikai tény támasztja alá. A vizsgált személyek ugyanis
kénytelenek voltak abból kiindulni, hogy a körülöttük lévő világ igenis ellentmondásos,
mivel mindkét laboráns egyformán létező pszichológiai realitás volt a számukra. A két
laboráns semmiféle tapasztalati, érzékszervi úton nem volt megkülönböztethető
egymástól. Ugyanakkor a vizsgált személyek annak is tudatában voltak, hogy valójában
csak egy igazi laboráns létezik.
A 2. pont gondolatvilágának keretei között ezt mondhatjuk a logika védelmében: Gödel
tétele megmutatta ugyan, hogy a logika sem az a bölcsek köve, amelynek segítségével a
világ minden igazsága megismerhető, de ettől még a világ nagyon sok fontos és nehéz
kérdésének megválaszolására alkalmas, sőt nélkülözhetetlen eszköz lehet. Minden
eszköznek (a kalapácstól a számítógépig) megvannak a maga korlátai, azonban ettől még
remekül használhatók mindarra, amire viszont alkalmasak.
A természettudósok, a mérnökök, de a jogászok vagy a történészek is nyugodtan
alapozhatják gondolatmeneteiket továbbra is a formális logikára. De ha a logika nem
lehet a bölcsek köve a világ megismeréséhez, akkor elképzelhető, hogy a világ bizonyos
fontos aspektusainak a megismeréséhez esetleg másfajta eszközök lehetnek
alkalmasabbak. Így jutunk el a logika irányából indulva könyvünk fő témájához: miben
rejlik a racionális, tisztán logikus gondolkodás ereje, és mik lehetnek a korlátai?
A pszichológiai kutatók más irányból jutottak el hasonló kérdésekhez. Őket az
érdekelte, hogy vajon milyen erősen élnek bennünk, gondolkodásunkban a logika
absztrakt formái, szillogizmusai? A kérdés, persze, arra az esetre vonatkozik, amikor
igyekszünk tisztán logikusan gondolkodni. Amikor éppen a transzlogikát alkalmazzuk,
akkor, mint láttuk, a kérdés eleve értelmetlen. A kérdés vizsgálatára a
természettudományok szokásos módszereit alkalmazták: kísérleteket végeztek, és a
kísérletek eredményeit megpróbálták általánosítani. Lássunk egyet a számos ilyen
jellegű kísérlet közül.
A KÁRTYÁS FELADAT
Négy kártya fekszik előttünk. Tudjuk, hogy mindegyik kártya egyik oldalán betű van, a
másikon pedig szám. A négy kártya felénk eső oldalán a következő jeleket látjuk:
Vannak érvényes és érvénytelen kártyák. Amelyik kártyán mássalhangzó van, az eleve
érvényes, de amelyiken magánhangzó van, az csak akkor érvényes, ha a másik oldalán
páros szám van. A feladat: döntsük el, hogy a négy kártya közül mindegyik érvényes-e. A
kérdés eldöntéséhez nyilván meg kell nézni egyes kártyák túlsó oldalát is, de a feladatot
úgy kell megoldani, hogy minél kevesebb kártyát fordítsunk meg.
Ön, kedves olvasó, melyik kártyákat fordítaná meg, hogy meggyőződjön ennek az
állításnak a helyességéről? Érdemes elgondolkodni egy kicsit rajta, mert a kérdés
meglepően fogósnak bizonyul.
Az angol kutatók, P. C. Wason és P. N. Johnson-Laird sussexi pszichológushallgatókkal
(tehát értelmes, de a formális logikában kevéssé járatos emberekkel) végeztek
kísérleteket, és a következő eredményeket kapták. A hallgatók 46 százaléka az E és a 4-es
jelű kártyát fordította meg, 33 százaléka csak az E jelűt. Mindössze 4 százalékuk
fordította meg az E jelűt és a 7-es jelűt, és mást nem, ami a helyes válasz. A maradék 17
százalék egyéb helytelen válaszokat adott, vagy egyáltalán nem jutott eredményre.
Addig egyszerű a dolog, hogy az E jelű kártya megfordítása elkerülhetetlen, hiszen nem
látjuk, hogy páros szám van-e a túloldalán. Ha a másik oldalán netán páratlan szám van,
máris nyakon csíptünk egy érvénytelen kártyát. Nyilván nem kell megfordítani a K jelű
kártyát, mert állításunk szempontjából tökéletesen indifferens, hogy mi van a túlsó
oldalán. Most jön a dolog nehezebb része. Mi történhet, ha megfordítjuk a 4-est mutató
kártyát? Ha mássalhangzót látunk a túloldalán, akkor ez a kártya szintén érdektelen a
vizsgálandó állítás szempontjából. Ha magánhangzót, akkor ez a kártya is megfelel
állításunknak. Bármi is áll ennek a kártyának a túloldalán, nem cáfolhatja meg
állításunkat, felesleges tehát megfordítani. Meg kell viszont fordítani a 7-es jelű kártyát,
hiszen ha a túloldalon netán magánhangzót látunk, az megcáfolja állításunkat, ha pedig
mássalhangzót, az nem.
Ez a gondolatmenet nem látszik túlságosan bonyolultnak, ezért nagy kérdés, hogy
mitől hibázza el mégis értelmes emberek ilyen nagy százaléka. Még a formális logikában
jól képzett programozó matematikus hallgatóknak is csak alig a fele adott egy-két percen
belül helyes választ.
Úgy látszik, a szillogizmusok, tehát a helyes következtetési formák nem egyformán
kézenfekvőek számunkra. A modus ponenssel viszonylag kevés baj van: szinte mindenki
megfordította az E-s kártyát. Van azonban egy másik szillogizmus is, amelyet modus
tollensnek neveztek el. Ez azt mondja ki, hogy ha tudjuk, hogy A-ból következik B, és azt
is tudjuk, hogy B nem igaz, akkor következtethetünk arra, hogy A nem igaz. Ez a „ha
nincs az autóban benzin, az autó nem indul – tehát ha az autó indul, akkor van benne
benzin”-típusú következtetés. Ezt a szabályt kellett volna alkalmazni a számot mutató
kártyák vizsgálatakor, ami az eredmények tanúsága szerint már nehézségeket okozott.
Valóban ennyire logikátlanok, ennyire buták lennénk? Mielőtt azonban mélyebb
következtetéseket vonnánk le a kártyás feladat ijesztően rossz eredményeiből, nézzünk
meg még egy kísérletet.
A CSEKKES FELADAT
Tudjuk, hogy mindegyik csekk egyik oldalán az értéke szerepel, a másikon pedig az
aláírás helye. Harminc dollár alatti csekk aláírás nélkül is érvényes, e fölött csak
aláírással. Döntsük el, hogy érvényesek-e ezek a csekkek. Melyiket kell ehhez
megfordítani, és melyiket nem kell?
Az emberek többsége igen hamar rájön, hogy meg kell fordítani az 50 dolláros csekket
és az aláíratlant, a másik kettőt pedig felesleges megfordítani, hiszen mindenképp
érvényesek. Nem lepődünk meg, hogy ezt a feladatot könnyű megoldani, mivel a helyes
megfejtést magától értetődőnek érezzük.
Csakhogy ez a feladat formailag rendkívül hasonlít az előző, számos-betűs kártyákkal
bemutatott feladatra, amely mégis meglepően nehéznek bizonyult! Nemcsak nagyon
hasonlít, hanem pontosan ugyanaz a szerkezete: ha azt mondjuk, hogy a 30 dollár fölötti
összeget ezentúl magánhangzónak nevezzük, a 30 dollár alatti összeget
mássalhangzónak, az aláírás meglétét páros számnak, hiányát pedig páratlan számnak,
akkor máris visszajutunk a számos-kártyás feladathoz. Ezt úgy nevezzük, hogy a két
feladat logikailag izomorf. Ha egyszer elfogadjuk helyes szillogizmusnak a modus
ponenst és a modus tollenst, és ezek segítségével megoldjuk az egyik feladatot, akkor
ezzel megoldottuk a másik feladatot is.
Két teljesen racionális érvet állíthatunk tehát szembe. Egyfelől a két feladat logikailag
egyformán bonyolult: egyik megoldása nem lehet nehezebb, mint a másiké, egyik sem
igényelhet mélyenszántóbb gondolatmenetet. Másfelől a kísérleti eredmények azt
mutatják, hogy az első feladat pszichológiailag sokkal bonyolultabb, mint a második,
hiszen az emberek többsége az elsőt hibásan oldja meg, a másodikat pedig helyesen. Még
aki mindkettőt helyesen oldja meg, az is lényegesen gyorsabban boldogul a második
feladattal.
A logika tudósának nem kötelessége észrevenni ezt a kísérleti eredményt: kívül esik
vizsgálódásának területén. A következtetés alapképlete attól még lehet helyes, hogy
avatatlan embereknek nehezükre esik alkalmazni, vagy attól még lehet helytelen, hogy
egyes emberek sikeresen meggyőzik egymást helytelen formájú következtetések
segítségével. A formális logikai rendszerek helyességét, teljességét,
ellentmondás-mentességét, kifejező erejét ezek a hétköznapi tények nem befolyásolják.
A pszichológust már érzékenyebben érintik ezek a tények, mivel ő az emberi
gondolkodás mechanizmusait szeretné minél világosabban leírni. Csábítóan kényelmes
lenne számára, ha ehhez a formális logika tudományától kerek egész és viszonylag
egyszerű apparátust kaphatna. Kétezer éve hisszük, hogy gondolkodásunknak logikailag
zárt jellege van, és működésének alapelvei a logika szabályaival leírhatók, csak meg kell
keresni a logika erre alkalmas rendszerét. Ezt a hitet ingatják meg az ilyesfajta kísérleti
eredmények, arra kényszerítve a pszichológia tudományát, hogy vagy a maga részéről,
saját használatára, radikálisan korlátozza a formális logika érvényességi körét, vagy
másfajta magyarázatok után nézzen.
A HÉTKÖZNAPI LOGIKA
Mitől lett annyival könnyebb a második feladat, mint az első? A rejtély kulcsa valahol ott
lehet, hogy míg az első feladat a világ valóságos dolgaitól elvonatkoztatva, a levegőben
lóg, addig a második valami olyasmiről szól, amihez közünk van, amit mindennapi
tapasztalatainkból jól ismerünk. Ez a magyarázat, persze, így még nem igazán
elfogadható, hiszen egyelőre csak egy hipotézis, nem tény. A jelenség szerkezetének
pontosabb feltárása érdekében tovább variálták a kísérlet feltételeit.
Az egyik legszellemesebb kísérletben a csekkes feladat egyik változatával dolgoztak. A
borítékok elülső, illetve hátulsó oldalát mutatták. Két borítéknak az elülső oldala
látszott; az egyiken 40, a másikon pedig 50 lírás bélyeg volt. Két másik borítéknak pedig
a hátulsó oldala látszott, az egyik le volt ragasztva, a másik pedig nem. A szabály az volt,
hogy a nyitott borítékra elég a 40 lírás bélyeg, a lezártra 50 lírás kell. Valóban, vagy 30
éve volt ilyen szabály Magyarországon is. Ebben a kísérletben a fiatalok teljesítménye
majdnem ugyanolyan rossznak bizonyult, mint a magánhangzós-mássalhangzós feladat
esetén, míg az idősek teljesítménye majdnem olyan jó volt, mint a csekkes feladat
esetén. Más feladatok kapcsán nem mutatkozott a korosztályok között lényeges
különbség. A nagy differenciát ez esetben az okozhatta, hogy az időseknek még tényleges,
reális élmény az, hogy a lezárt borítékot drágábban szállítja a posta, mint a nyitottat (és
esetleg könnyebben felfogják a cenzúrahivatal, illetve a titkosszolgálat szempontjait is,
mivel számukra ez fiatalkoruk meghatározó konkrét élménye volt), míg a fiataloknak ez
csak egy absztrakt, értelmetlen, életidegen lehetőség volt. Más kísérletek is hasonló
tanulsággal jártak.
Azért ennyire persze nem tiszta a helyzet. Akiknek úgy adták például a csekkes
feladatot, hogy aláírás nélkül is érvényes a 30 dollár fölötti számla, de csak aláírással
érvényes a 30 dollár alatti, azok éppen olyan jól végrehajtották a következtetést, mint
azok, akik a fordított feladatot kapták. Nem zavarta őket, hogy a feladat feltétele
badarság: nyilván semmi értelme annak, hogy a nagy összegű csekkeket minden további
nélkül elfogadják, de a kis összegűeket szigorúan csak aláírással. Mivel a válaszolók jól
ismerték a feladat környezetét, ez a kis értelmetlenség nem zavarta meg őket a helyes
következtetésben. Talán ez a jelenség lehet a mélyén annak, hogy a buta, nonszensz kis
gyerekversikék egyáltalán nem zavarják meg a gyerekek gondolkodását (mint ahogy ezt a
felnőttek néha bosszankodva gondolják), hanem éppen furcsaságuk, humoruk révén még
stimulálóan is hatnak rá.
E kísérletek során még egy furcsa jelenségre derült fény. Ha a vizsgált személyek sok
hasonló feladatot kaptak – vegyesen absztraktakat és konkrétakat –, többségük makacs
következetességgel helyesen oldotta meg az élményszerű, konkrét, és helytelenül az
absztrakt feladatokat, ráadásul semmiféle tanulási jelenség nem mutatkozott, legalábbis
5–8 feladat alatt.
Ezeknek a kísérleteknek az általános tanulsága az volt, hogy úgy látszik, az ember még
azokra a következtetéseire sem a formális logika eszközeivel jut, amelyeknek leírására a
formális logika tökéletesen alkalmas. Ilyenkor is a hétköznapi logikát próbáljuk
alkalmazni, sok esetben valami olyasmit, mint a transzlogika, nagyon hasonló módon,
mint ahogy az első fejezetben az alanyok a két laboránst megkülönböztették. Olyankor
tudunk könnyen és helyesen következtetéseket levonni, amikor jól ismerjük a szóban
forgó dolog belső logikáját, szerkezetét, amikor helyes általános elképzelésünk van a
dolog működésmódjáról. De hát akkor mire jó a formális logika, miért bizonyult az
évszázadok folyamán annyira hatékonynak? Erről könyvünk harmadik részében szólunk,
de azért egy mondatnyit előre bocsátunk. A formális logika ugyan nem elsődleges
eszköze az emberi gondolkodásnak, de a megismerés egy bizonyos szintjén (a kezdő
kezdetleges tudása és a nagymester fölényes szakmai hozzáértése közötti
kompetenciaszinteken) mégis nélkülözhetetlen, mert a kommunikációnak, az ismeretek
közlésének igen hatékony keretet szolgáltat.
FÉRFI- ÉS NŐI LOGIKA
A kártyás, illetve csekkes feladat itt következő (szintén logikailag izomorf) változatait
már az eddig elmondottak ismeretében szerkesztették, több mint 20 évvel a kártyás
feladattal végzett első kísérletek után.
Abban az országban, ahol a kísérletet végezték, a törvény értelmében az a 18 éven aluli
személy, aki nyilvános helyen alkoholt fogyaszt, szabálysértést követ el. Egy kocsmában
néhány vendégről a következőket látjuk:
A feladat: döntsük el, hogy a négy ember közül melyik az, akiről további vizsgálatot kell
végezni ahhoz, hogy megtudjuk, szabálytalankodik-e. Fölösleges vizsgálatokat ne
végezzünk.
Ez a feladat logikailag izomorf mind a kártyás, mind a csekkes feladattal.
Pszichológiailag a csekkes feladathoz hasonló: az emberek többsége viszonylag gyorsan
és helyesen oldja meg. Ez az eredmény aligha meglepő: az eddigiek alapján ez várható. A
feladatot azonban még egy formában feladták a kísérleti személyeknek. Most ezt a négy
kártyát mutatták:
HOLIZMUS ÉS REDUKCIONIZMUS
FREUDI NYELVBOTLÁSOK
Sigmund Freud a normál, redukcionista neurológia művelőjeként indult. Egy idő után
azonban úgy érezte, hogy sokkal többet ért a neurózisok összefüggéseiből, mint
amennyit kora tudományának eszközeivel akár csak reménye is lehet kifejezni. Ekkor
látványosan, árulásszerűen szakított a hivatalos tudománnyal. A pszichoanalízis a
hivatalos tudományon kívüli világképpé, egyfajta mozgalommá vált – máig is az. Ezzel
együtt, a hivatalos tudomány művelői is érzik, hogy a pszichoanalízis világképe alapján
olyan igazságok is megragadhatók, amelyek pillanatnyilag messze túlmutatnak a
tudomány keretein belül vizsgálható összefüggéseken. Hogy ilyenfajta igazságok
léteznek, az nem csupán erre a konkrét esetre vonatkozik, hanem általános jelenség, és
ilyen igazságok mindig is lesznek. Erről később részletesen szólni fogunk. Egyelőre
azonban nézzük az érem másik oldalát: hogyan befolyásolhatják a kutatást ilyen, a
tudomány keretein kívül eső igazságok.
Freud szerint például minden nyelvbotlásból kiolvasható valami rejtett jelentés. A
nyelvbotlások a beszélő rejtett indítékait, szorongásait fejezik ki. Ez így túl általános,
egyszersmind kísérletileg megfoghatatlan kijelentés. Azok a kutatók, akik a nyelv és a
beszéd mögötti értelmi folyamatokat a kísérleti pszichológia eszközeivel vizsgálták,
sokáig nem is nagyon foglalkoztak az elszólásokkal, nyelvbotlásokkal. A beszédet inkább
többé-kevésbé autonóm folyamatként tanulmányozták, nem törődve se az indítékokkal,
se a szorongásokkal, se más, a mondanivaló szempontjából közömbös, a beszélő
szándékain kívül eső tényezőkkel. A beszéd folyamata azonban annyira bonyolultnak
bizonyult, hogy nemigen lehetett összetevőit tetten érni, egymástól elszigetelve vizsgálni.
A nehézségek láttán terelődött a kutatók figyelme a nyelvbotlások, elszólások
vizsgálatára. Sok száz összegyűjtött anekdotikus példa arra utalt, hogy ezek révén a
beszédképzés egy fontos fázisa szinte kimerevítve ragadható meg. Csakhogy a
nyelvbotlások ritkák, s valószínűtlen, hogy éppen akkor forduljanak elő, amikor a
vizsgált személy a laboratóriumban tartózkodik. Még nehezebbnek látszik azt elérni,
hogy kontrollált kísérleti feltételek hatására lépjenek fel.
Michael Motley és munkatársai elegáns megoldást találtak. A nyelvbotlások jelentős
részében ugyanis csak egy-egy rang hossz. (Mi lehet ennek a betűcserének a rejtett
értelme – talán a szerző tudat alatt szeretné, ha előléptetnék?) Ez a fajta nyelvbotlás
olyan tipikus, hogy jó kísérleti terepnek ígérkezik. Ha a számítógép képernyőjén gyors
egymásutánban villantunk fel szópárokat, csupa olyanokat, amelyek első tagja „r”
betűvel kezdődik, második pedig „h”-val, (például régi hiba, retek héja, rajzol huszárt
stb.), és ezek után villan fel egy ilyen: hang rossz, akkor a szópár felolvasását jó eséllyel
elrontjuk: rang hossznak olvashatjuk. Ilyen körülmények között a kísérleti személyek
átlagosan minden ötödik-hatodik kritikus (felcserélt kezdőbetűvel is értelmes) szópár
olvasását elhibázzák, és a feladatok gyors egymásutánjában nem is veszik észre, hogy
hibáztak. Sikerült tehát az öntudatlan nyelvbotlásokat olyan jól összesűríteni, hogy
vizsgálatukhoz lehessen kontrollált feltételeket biztosítani.
Háromféle kísérleti feltétel mellett végezték a vizsgálatokat. Az egyik esetben
elektródákat kötöttek a kísérleti személyek karjára, és azt mondták, hogy valamikor a
kísérlet során egy fájdalmas áramütés fogja őket érni. Erre ugyan nem került sor, de a
kutatók arra számítottak, hogy ez a lehetőség okozhat némi szorongást. (Az
eredményekből látni fogjuk, hogy valóban okozott is.) A másik esetben a kísérletet egy
vonzó külsejű, kihívó öltözetű és viselkedésű hölgy vezette. A harmadik esetben a
feltételek célzottan semlegesek voltak. Mindhárom kísérletben ugyanazok a szópárok
jelentek meg a képernyőn. A kritikus szópárok között voltak áramütéssel kapcsolatosak,
nemi izgalommal kapcsolatosak és semmitmondóan semlegesek is.
Akiket semleges körülmények között vizsgáltak, azok körülbelül ugyanolyan arányban
tévedtek az áramütéssel vagy a nemi izgalommal kapcsolatos hibalehetőségek esetén,
mint a semleges mondatokkal. Ugyanolyan eséllyel mondták például a FÁZÓS RÉMEK
szópár helyett azt, hogy „rázós fémek”, vagy a SZERESD A KEKSZET helyett azt, hogy
„keresd a szexet”, mint a HAJÁN KALÁSZ szópár helyett azt, hogy „kaján halász”.
Akiknek áramütést ígértek, azok több mint kétszeres eséllyel hibázták el az
áramütéssel kapcsolatos szópárokat. Sokkal gyakrabban rontották el például a BÁBEL
KEVER vagy a SAJKÁK DOKKOLÁSA szópárt, mint másokat.
Akiknél a csinos, ledéren viselkedő hölgy volt a kísérlet vezetője, azok éppen a szexszel
kapcsolatos szópárokat rontották el szintén több mint kétszer olyan eséllyel, mint az
összes többit. Ezek a kísérleti személyek leginkább az ilyenfajta szópárokat hibázták el:
KAROD FACÉR, NEDVES KŐ stb.
A kísérlet egyértelműen mutatja, hogy ha nem is minden nyelvbotlás mögött található
rejtett értelem, de rejtett indítékaink, motívumaink valóban megnyilvánulnak
elszólásainkban. Ezzel a „freudi elszólások” is bevonultak a normál tudomány
eszközeivel vizsgálható jelenségek közé, és a pszichológia talált egy szilárd kísérleti
alapot a freudi elszólások, és általában a beszédet megalapozó mentális folyamatok
vizsgálatához.
AZONOS JELENTÉSŰ ELLENTÉTEK
Mumon verse:
Túl sok beszéd az erényt elrontja,
A hallgatás azt nem ellensúlyozza.
Legyenek bár tengerré a hegyek,
Nem adok hozzá magyarázatot.
A fenti cím nem véletlenül emlékeztet arra a keleti kultúrákban gyakran idézett
mondásra, hogy „sok út vezet a Nirvánába”. A nyugati kultúrákban a tudás, a világ
megismerése időnként hasonló szerepet tölt be, mint a keletiekben a Nirvána:
hajlamosak vagyunk az élet értelmét, végső célját ebben látni, és ezért akár fausti
áldozatokat is hozni. Ezért fejlődhetett ki a modern természettudomány éppen a nyugati
civilizációban. Ugyanakkor arra is hajlamosak vagyunk, hogy higgyünk a bölcsek
kövének létezésében, keressük, és minden adandó alkalommal úgy érezzük, hogy
megtaláltuk. Márpedig ha birtokunkban van a bölcsek köve, akkor mindenki, aki más
irányban kereskedik, lenézendő vagy jobbik esetben megtérítendő. Hiányzik
kultúránkból a „sok út vezet a Nirvánába” bölcsessége – ezt talán a tolerancia erényével
helyettesítettük, ami lényegesen más. Toleránsak csak akkor lehetünk, ha tudjuk, hogy a
mi ismereteink, tudásunk, eszközeink az igaziak, de elviseljük, toleráljuk, ha mások ezt
esetleg nem tudják, és nem ennek megfelelően látják a világot, nem eszerint viselkednek,
érvelnek. Ha nem vagyunk meggyőződve a mi ismereteink, módszereink
magasabbrendűségéről, ha komolyan el tudjuk képzelni, hogy másokéi ugyanolyan
értékűek lehetnek, akkor a tolerancia értelmét veszti, és helyére a kíváncsi érdeklődés
lép a másfajta bölcsességek mondanivalói iránt.
Már az eddigiekben is sok jel mutatott arra, hogy a bölcsek köve minden valószínűség
szerint nem létezik, vagy ha igen, akkor több is van belőle, és ezek a bölcsek kövei
egymástól nagyon erősen különbözhetnek. De az sem szerencsés, ha ennek ismeretében
felcsapunk bölcsek köve-gyűjtőknek. A keleti vallások művelői számára természetes,
hogy mindenkinek a saját útját kell végigjárnia ahhoz, hogy lelke eljusson a Nirvánába,
még ha ez sok-sok egymást követő életet vesz is igénybe. Szerintük akinek például a
kereszténység az útja, annak azt kell végigjárnia, úgy juthat el a lelke végül is a
Nirvánába, és ha végigjárja az útját, akkor abban az esetben is eljut oda, ha sohasem hitt
benne. Ebben a könyvben az utunk a racionalitás és a tudomány útja, akkor is, ha
megismerésünk tárgya éppen az emberi okosság sokfélesége.
„Új utakat törő tudós nem válhatott belőle,
mert eszéhez nem társult váratlanságérzék,
az az erő, amely előre ki nem számítható felfedezésekkel
rombolná szét a puszta kiszámíthatóság terméketlen, logikus rendjét.”
BORISZ PASZTERNAK
A g o n d o l k o d ás s z i n t j e i
FOGALMAINK HIERARCHIÁI
Fogalmaink tehát akkor is működnek, ha nem kérjük külön, hogy működjenek. És vajon
tényleg hierarchiákba szerveződnek? Ennek vizsgálatához már kell hogy legyen
valamiféle előzetes feltevésünk a fogalomhierarchiák szerkezetéről, de itt a körben forgó
okoskodás veszélye fenyeget. Valami külső támpont szükséges, ezt pedig az
időtényezőben találták meg. Azt vizsgálták, hogy mennyi idő alatt válaszolnak a kísérleti
személyek olyanfajta kérdésekre, hogy „Állat-e a vörösbegy?”, „Madár-e a kanári?”, „Hal-
e a cinke?”, „Hal-e a hal?”.
Az eredmények értékeléséhez felrajzoltak egy igen kézenfekvő fogalomhierarchiát,
például hogy „állat – madár – kanári”, és „állat – hal – cápa”. Azt mondták, hogy
nevezzük két fogalom távolságát annyinak, ahány lépés az egyik fogalomtól a másikig az
út ebben a hierarchiában. Az elv primitív, de az eredmények igazolták az elképzelést:
váratlanul egységesen az derült ki, hogy a távolság minden egységének megtételéhez
körülbelül 75 ezredmásodpercre van szükség, tehát például ennyivel válaszolunk
lassabban arra a kérdésre, hogy állat-e a cápa, mint arra, hogy hal-e a cápa. Két szint
átlépése 150 ezredmásodpercet igényel, és így tovább. Bonyolultabb fajta kérdések (pl.:
lélegzik-e a kanári, úszik-e a vadkacsa) esetén a kép bonyolultabbá válik, de az
alapjelenség, a hierarchiaszintek közötti lépés állandó időigénye stabilan megmarad.
A szkeptikus olvasót ezek az eredmények nem győzik meg. Ingoványos a talaj, nem
védtük ki igazán a körben forgó okoskodás veszélyét. Az a fogalomhierarchia, amelyben a
távolságokat mérjük, teljesen esetleges, nyugodtan rajzolhatnánk helyette másmilyent is
(például: „állat – sárga állat – sárga tollas állat – kanári”). Ebben az esetben nem
kapnánk ilyen szép stabil 75 ezredmásodperces időket, amikor az egyes szinteket
átlépjük. Másrészt ilyen egyszerű kérdésfeltevések esetén, akármit is mutatnak az idők,
könnyen lehet hozzájuk olyan hierarchiát (nevezzük most már így: modellt) felvenni,
amelyben a szintátlépések ideje állandó, legfeljebb egy kicsit bonyolultabbá kell tenni a
modellt.
Jogos kérdések, de valahonnan csak el kell indulni. A pszichológiának ez a területe úgy
épített egy vizsgálható rendszert magának, hogy elfogadott két hipotézist. Az egyik az,
hogy fogalmaink valahogyan szerveződnek a fejünkben, és két fogalom között vagy vezet
közvetlen út, vagy sem. (Ezzel tehát már enyhítettünk valamit a szigorú hierarchikus
szerveződés feltételezésén, ami bonyolultabb fogalomrendszerek esetén valóban nem is
állja meg a helyét.) A másik hipotézis az, hogy két fogalom között a kapcsolat
megteremtéséhez azzal arányos idő szükséges, ahány lépést kell megtenni közöttük
ebben a szerveződésben. Ez tehát a kiindulási elképzelés. Azért hihetünk benne, mert a
nagyon egyszerű esetekben, amikor a szerveződés könnyen elképzelhető, ez az eredmény
gyakorlatilag mindig bejön, és mindig a lehető legkézenfekvőbb modellel.
Ha viszont elfogadtuk ezt a kiindulást, máris bonyolult fogalomszerveződési
modelleket építhetünk, amelyekről el tudjuk dönteni, megfejtései-e annak a tudományos
kérdésnek, hogy az éppen vizsgált fogalmak milyen struktúrába szerveződnek. Az
eldöntés módja a kísérletezés és a válaszidők mérése: megfelelnek-e a modell által előre
jelzetteknek.
Ebben a gondolatvilágban persze csak elvileg dönthető el, hogy egy modell megfelel-e a
mérési eredményeknek vagy sem. Egy kicsit is bonyolultabb modell esetén már nincs az
a birkatürelmű kísérleti személy, akivel a modell összes lehetséges kapcsolatát végig
lehetne kérdezni. Már néhány száz csomópontot tartalmazó modellek esetén is
emberéletek ezreire lenne szükség.
Ennél is nagyobb baj, hogy már kisszámú fogalom esetén is kivételek bonyolult
rendszere tarkítja a modelleket: például hogy hal-e a bálna. Váratlan átkötések jelennek
meg a rendszerekben, rövidre zárási lehetőségek távolinak látszó fogalmak között. Be
kellett vezetni az egymást feltételező fogalmakat, és kimérni az ilyenekre vonatkozó
válaszidőket is.
A szép 75 ezredmásodperces eredmények ellenére kiderült, hogy azt az elképzelést,
miszerint a fogalmak valamiféle egyszerűen leírható hierarchikus rend szerint
szerveződnek bennünk, fel kell adni. És nem is az a fő baj, hogy rendkívül kuszává válik
az ábra, hanem hogy furcsa jelenségeket is produkál. Rendszeresen előfordul, hogy egy
fogalom magasabb szintűnek, általánosabbnak bizonyul egy másik fogalomnál, az pedig
egy harmadiknál, és így tovább, mígnem egy még alacsonyabb szintű fogalom bizonyos
szempontból általánosabbnak bizonyul az elsőnél. Ilyenkor persze a hierarchia szintjei
között mindig egy kicsit megváltozik a vonatkoztatási rendszer is. A feladat általánosabb
fogalom, mint a munka, a munka általánosabb fogalom, mint a tanulás, és a tanulás
általánosabb fogalom, mint a feladat – természetesen más és más értelemben, különben
az derülne ki, hogy a feladat általánosabb fogalom, mint a feladat.
ÖSSZEKUSZÁLÓDÓ HIERARCHIÁK
Fogalmaink szerveződésében jelen van egyfajta erősen hierarchikus elem, másfelől ezek
a hierarchiák a különböző szempontok, vonatkoztatási rendszerek váltogatása során
reménytelenül kuszává válnak, szinte már nem is tekinthetők hierarchiáknak. Ezt a
furcsa struktúrát kusza hierarchiának fogjuk nevezni. Az elnevezés önmagában is
mutatja a struktúra alapvető ellentmondásosságát.
Akaratlanul is nagyon könnyen vált az ember vonatkoztatási rendszert, és kuszál össze
önmagukban gyönyörű, tiszta gondolkodási kereteket. A következő klasszikus találós
kérdés gondolkodásunknak éppen erre a tulajdonságára épít.
Három vándor betér egy fogadóba. Fejenként 10 tallért fizetnek a szállásért. Egy idő
után a fogadósnak eszébe jut, hogy három személynek már 25 tallérért jár a szoba. Ezért
az inassal visszaküld 5 tallért. Az inas azonban úgy gondolkodik, hogy a vendégeknek ez
úgyis talált pénz, elég, ha mindenki kap egy-egy tallért, és akkor kettőt zsebre tehet.
Tehát: végül is minden vendég fizetett 9 – 9 tallért, meg kettőt zsebre tett az inas. Ez 3 ×
9 + 2 = 29 tallér. Hová lett a harmincadik tallér?
A fenti elszámolás roppant logikusnak hangzik – csak akkor lesz gyanús, amikor
kiderül, hogy egy tallér hiányzik. A hiba az, hogy ugyan valóban mindegyik vándor 9
tallért fizetett, de ebben már benne van minden, amit a fogadóban költöttek, a szállásdíj,
és az inas önkényesen zsebre tett „borravalója” is. Miért adnánk ehhez hozzá még
egyszer az inas pénzét? 3 × 9 tallért költöttek és hármat visszakaptak, megvan a 30 tallér.
Jogosan érez némi csalódottságot, aki néhány percet eltöltött a rejtvény megfejtésével:
teljesen értelmetlen vonatkoztatási rendszert fogadott el egy időre. Hogyhogy nem
csapott le rögtön, hogy mihez is adjuk hozzá az inas pénzét?
A következő példában két, önmagában teljesen értelmes vonatkoztatási rendszer között
váltunk alig észrevehetően. Tekintsük a következő két állítást:
METASZINTEK
A görög meta előtagot sokféle értelemben használjuk. Jelentheti a vele összetett szó
változását, átalakulását, mint a metamorfózis, a metabolizmus (anyagcsere) vagy a
metafrázis (körülírás) esetében. Máskor a vele összetett szó áttételes, elvonatkoztatott
formájára utal, például: metafora, metafizika. Jelentheti azt is, hogy valamin túli, valamit
meghaladó, mint például a metagalaktika vagy a metasztázis (orvosi értelemben egy góc
áttétele, áthelyeződése, vagy szónoki fordulatokban a felelősség áthárítása).
A meta előtag még arra is utal, hogy egy rendszer jelentését a rendszeren kívüli
eszközökkel árnyaljuk, értelmezzük, módosítjuk. Ilyen értelmű például a
metakommunikáció, amely a szóbeli közlés rendszerének jelentését értelmezi, árnyalja,
sőt időnként felül is bírálja másfajta közlési módok segítségével, például arcjátékkal,
taglejtésekkel.
A metaszint kifejezést ez utóbbi értelemben fogjuk használni. A galaktikának nem
metaszintje tehát a metagalaktika, mert nem szól a mi galaktikánkról, nem értelmezi,
árnyalja annak jelentését, csak azon túli dolog. Bach Musikalisches Opferjének korábban
említett „Canon per Tonos” részében sem metaszintjei egymásnak az újabb és újabb
hangnemek, mert a d-moll nem szól a c-mollról, nem értelmezi azt.
Szép példa a metaszint működésére M. C. Escher Rajzoló kezek című grafikája. A két,
egymást megrajzoló kéz a legtisztábban mutatja a kusza hierarchia jelenségét. Ha csak a
rajz világában vizsgáljuk, lehetetlen kibogozni a két kéz kapcsolatát: ez a kérdés
menthetetlenül a tyúk és a tojás problémájához vezet. A rajz mégis szórakoztat,
gyönyörködtet, esetleg elgondolkoztat, de nem hoz zavarba. Tudjuk, hogy a két kézen
kívül ott van a kép világában nem szereplő grafikus is, aki mindezt létrehozta. Látjuk a
képet, szépsége miatt elfogadjuk és élvezzük a világát, de egyidejűleg metaszinten is
tudomásul vesszük, értelmezzük.
Metaszinten szól Gödel tétele is a matematika klasszikus ágairól (a számelméletről, az
analízisről stb.). Egy olyan matematikai diszciplínában dolgozik, amelynek tárgyai az
absztrakt matematikai objektumok és bizonyítási eljárások. Ezt a diszciplínát
metamatematikának is nevezik, és eredményei a klasszikus matematika érvényességi
körét, kifejező erejét értelmezik.
Nem metaszintje a fizikának a metafizika, amely az érzékelhető világ, a tapasztalás
határán túli dolgokról szól. Ezek akár léteznek, akár nem, eleve kívül esnek a fizika
tudományán, így a metafizika nem lehet a fizika tudományának metaszintje. Ez azonban
csak a metafizika mai értelmezésére vonatkozik – Arisztotelész eredetileg olyan
metafizikát kívánt alkotni, amely valóban metaszintje a fizikának.
Nem metaszintje a fizikának a kémia sem, mert ugyan magasabb szintű egységekben
vizsgálja a fizika által is vizsgált részecskéket, de a fizika fogalmait, törvényeit nem
értelmezi, legfeljebb felhasználja. Végképp nem módosítja őket, nem szól róluk. Hasonló
okokból nem mondhatjuk, hogy a biológia metaszintje lenne a kémiának vagy a
pszichológia a biológiának. Tekinthetjük viszont a matematikát az egyes
természettudományok metaszintjének, de nem egyszerre az összesének: mindegyik
természettudomány némiképp másfajta matematikát tud metaszintként használni.
Gödel tétele éppen azt fejezi ki, hogy – több ezer éves hittel ellentétben – a matematika
elvileg sem léphet fel olyan igénnyel, hogy az összes tudományok egységes
metaszintjeként működhessen.
Az ember egyfajta metaszintről nézi a butábbik fajta kaparódarázs vergődését.
Feltételezi, hogy egy intelligensebb lény néhány próbálkozás után már rég észrevette
volna, hogy cselekvései önmagába visszatérő végtelen hurokba kerültek. Egy
intelligensebb lény feltehetőleg képes lenne arra, hogy egy idő után kívülről is
rátekintsen a peterakás elakadt rituáléjára, és a tevékenység mindennapi rutinját
felülvizsgálva egy metaszint segítségével megoldást találjon. Hasonlóan ahhoz, mint
amikor észrevesszük, hogy a lemezjátszón elakad a tű, és sokadszor ugyanazt a néhány
ütemet ismétli. Ilyenkor kilépünk a lemez hallgatásának andalító folyamatából, és
kívülről beavatkozunk, például odébb lökjük a tűt. Unalmassá vált beszélgetőpartnerrel
is hasonlóan járunk el: valamilyen ürüggyel kilépünk a beszélgetés önmagába záródó
hurkából. Az unalom kényszerít bennünket arra, hogy egy metaszintről is megvizsgáljuk
a körülöttünk kialakult rendszert, amelynek magunk is cselekvő részei vagyunk.
Ilyesmire az okosabbik fajta kaparódarázs sem képes, és ez önmagában is elég ahhoz,
hogy idézőjelben nevezzük „okosabb” fajta kaparódarázsnak, még akkor is, ha nem
tudnánk, hogy más dolgokban éppen hogy butábbnak bizonyult. Az sem lépett ki a
végtelen hurokból, hanem – biológiai programja egy fokkal szerencsésebb lévén – bele
sem került. Ugyanúgy nem érti a másik fajta kaparódarázs problémájának lényegét, mint
ahogy a kábítószer esetében az az ember sem érti igazán, hogy a másik ember miért nem
képes abbahagyni vagy ésszerűen mérsékelni önpusztító szenvedélyét, aki nem vált
valamilyen kábítószer rabjává. A kábítószer durva példa, enyhébb formái viszont
mindennaposak, az állandósult tévénézéstől a percenként ismétlődő családi
perpatvarokig, a játékautomatáktól a szóviccgyártásig.
Az unalmat is tekinthetjük egyfajta metafogalomnak, amely észleli, ha valamelyik
fogalmunkkal végtelen hurokba kerültünk (vagy legalábbis erős a gyanú, hogy ez
történt), és ilyenkor közbelép: értelmez, árnyal, módosít, finomabb vagy durvább
eszközökkel.
Minden bizonnyal léteznek másfajta metafogalmaink is, mivel az ember és az
„okosabb” kaparódarázs butábbik viselkedése között is találhatók néha bizonyos
hasonlóságok. Mi is hajlamosak vagyunk egy verekedésben vagy egy veszekedésben
sokkal tovább bennragadni, mint amennyit a dolog tétje megér.
Az ember és a kaparódarázs viselkedése között egészen más típusú hasonlóságok is
találhatók. Egy összetartozó cselekvéslánc elindítása gyakran azt eredményezi, hogy
megragadunk a lánc logikájában, rendszerében, és már nem szemléljük azt kívülről.
Matematikusok David Hilbertről, fizikusok André Marie Ampére-ről mesélik ugyanazt a
történetet. Az anekdota úgy szól, hogy a professzor és felesége egyszer estélyt adott.
Miután az első vendég megérkezett, a feleség félrevonta a professzort, hogy vegyen fel
egy másik nyakkendőt. A professzor felment, és egy óra múlva sem tért vissza. Amikor a
felesége aggódni kezdett, és felment a hálószobába, látta, hogy férje mélyen alszik.
Amikor felébresztették, a professzor elmesélte, hogy miután levette nyakkendőjét,
automatikusan elvégezte a többi szokásos mozdulatot is: levetkőzött, pizsamát húzott és
lefeküdt.
Ebben a történetben nem működtek azok a metaszintek, amelyek észlelik, hogy az
elkezdett cselekvéslánc az adott helyzetben nem helyénvaló. Egy alacsonyabb szint
átvette a vezérlést, és nem engedte szóhoz jutni a magasabb szinteket. De ha ilyesmi
előfordulhat, tekinthetjük-e egyáltalán a metafogalmakat magasabb szintűnek?
Gondolkodásunk még bonyolultabb összefüggéseket is produkál. Amikor a festő
felméri, hogy a tervezett képhez elég lesz-e a festéke, biztosabb eredményt kap, ha nem a
saját művészetének rendszerében gondolkodik, hanem azon kívül eső eszközöket
használ: négyzetcentiméterekkel és négyzetcentiméterre eső átlagos
festékmennyiségekkel számol. Egy pillanatig metaszintként használja a matematikát. De
a matematikus is gyakran használja a rajzok, ábrák világát metaszintként gondolatainak
összeszedéséhez és átadásához. Ilyenkor nem nagyon zavarja, ha a kör egy kicsit tojás és
néhány sarka is akad, mivel ezektől már eleve elvonatkoztatott az alapszint, a
matematika szintje. Gondolataink kusza hierarchiáiban, furcsa, önmagukba záródó
hurkaiban még az is előfordul, hogy az egyik szint metaszintje lehet a másiknak, és
viszont, hogy egyes szintek egymás metaszintjei.
Úgy tűnik, mindebből némi fogalmi kuszaság állt elő. Nemcsak annyiban, hogy
felismertük fogalmainknak kusza hierarchiákat alkotó szerveződését, hanem abból a
szempontból is, hogy jó néhány fogalmunk kellemetlenül összemosódott. Beszéltünk a
dolgok logikájáról, a hétköznapi logikáról, a formális logikáról; beszéltünk analógiákról,
modellekről, gondolatokról, fogalmakról, metaszintekről. De hát mik ezek a dolgok,
hogyan határolhatók el egymástól? Netán egy zenszerű megvilágosodással kiderülhet,
hogy ezek a dolgok végül is mind ugyanazok? De az európai tudomány ez utóbbi esetben
is tudni akarja, hogy mi bennük az azonos. A következőkben megkíséreljük ezeket a
fogalmakat egy közös metaszinten kezelni.
„Úgy tűnt, hogy az állatok mindig
olyan módon viselkednek, hogy az őket
megfigyelő ember filozófiájának igazságát bizonyítsák."
BERTRAND RUSSELL
M e g i s m e ré s i é s g o n d o l k o d ás i s é m ák
A formális logika című fejezetben láttuk, hogy az ember még azokra a következtetéseire
sem a formális logika segítségével jut el, amelyek leírására a formális logika eszközei
tökéletesen alkalmasak. Ehelyett a dolgok logikájához lehetőleg jól illeszkedő analógiák,
típuspéldák, szakszóval: mentális modellek alapján jutunk eredményre. Akinek jobb
mentális modelljei vannak az éppen vizsgált dolgokról, az jobb következtetéseket tud
levonni, gyakran olyanokat is, amelyeket kevésbé árnyalt, egyszerűbb mentális modellek
alapján nem lehetne.
A mentális modellek fogalmát főleg a következtetési mechanizmusokat elemző
pszichológiai vizsgálatokban, elméletekben szokták használni.
Mi a következő fejezetekben inkább egy másik, a pszichológiában gyakran használt
fogalom, a kognitív sémák segítségével fogjuk az emberi gondolkodás működését
vizsgálni. Később, amikor olyan témákról lesz szó, amelyekhez jobban illik a mentális
modell kifejezés, vissza fogunk rá térni, immár a kognitív sémák mélyebb ismeretével
felvértezve.
Sémáink nagy része szavakban csak nehezen fejezhető ki. Szélsőséges példa erre a
megvilágosodás élménye a buddhizmusban: az Egymásba forduló ellentétek című
fejezetben láttuk, hogy ehhez kifejezetten a szavak, fogalmak, kategóriák túllépésén,
meghaladásán keresztül vezet az út. A zen-buddhizmus technikai gyakorlatai (a
meditáció, a koanleckék, a rituálék) a megvilágosodás eléréséhez szükséges sémák
kialakításának lépéseiként is felfoghatók.
Kevésbé szélsőséges (bár voltaképpen semmivel sem kevésbé misztikus) példa az,
amikor összeáll egy jól sikerült Bach-fúga vagy Beatles-szám. Ezek is rendelkeznek a
sémák összes jellemző tulajdonságaival: aktívan befolyásolják, hogy általában mit
vagyunk képesek egy zenéből meghallani, és élményeink hatására pillanatonként
változnak – nem maguk a darabok, hanem a róluk, illetve általuk alkotott sémáink.
Olyannyira, hogy ma már az is elfogadottá vált, ha valaki egészen más feldolgozásban,
más hangszerelésben játszik klasszikus Bach- vagy Beatles-darabokat. Miért ne fejezné ki
így saját sémáit?
Szavakban nehezen kifejezhetőnek tekinthetjük nemcsak azokat a sémáinkat,
amelyeket a zene, a festészet vagy a tánc hoztak létre, de azokat is, amelyek a költészet, a
versek révén alakultak ki. Ez paradoxnak hangzik, hiszen maga a vers éppen szavakból áll
össze, mégis így lehet. Olyan versek is önálló sémaként élnek bennünk, amelyeket nem
tudunk kívülről. Márpedig egy verset körülírni, más szavakkal elmondani reménytelen
vállalkozás. A sémák egy speciális fajtájának tekinthetjük a szimbólumokat is. A
szimbólumok szerepe, működési módja is megfelel a leírtaknak.
A jó könyvek egy-egy gondolatuk révén módosítják némelyik sémánkat, az igazi
remekművek önálló sémákká, sokszor önálló szimbólumokká is válhatnak, és mint
ilyenek, szintén nehezen fejezhetők ki szavakban.
Sokkal hétköznapibb sémáink is vannak, amelyek szavakban csak nehezen, pontatlanul
fejezhetők ki. Az Encyclopaedia Britannica első kiadásának idején, 1768-ban a
szerkesztők nekigyürkőztek, hogy legyen végre egy átfogó könyv Angliában, amely teljes
mélységében tartalmazza a kor tudományát. Négy év alatt el is készült a mű, három
kötetben. Az első kötet az A és B betűs címszavakat tartalmazta, 511 oldalon. A második
kötetben a C és K betű közötti címszavak voltak, a harmadikban az összes többi. A
második és a harmadik kötet összesen 753 oldal volt. Nyilván nem az utóbbi két
évszázadban töltődött fel tudásunk C-től Z-ig – itt valami másról van szó. D. R.
Hofstadternek erről a történetről a hanglemezgyártás hőskora jutott eszébe, amikor úgy
dolgoztak, hogy egy úgynevezett mesterlemezt készítettek, és arról sokszorosították a
lemezeket. Gyakran előfordult, hogy a felvételt vezető mérnök a szimfónia közepe táján
már látta, hogy vészesen fogy a hely a mesterlemezen, és vadul jelezni kezdett a
karmesternek, hogy játsszanak gyorsabban, mert elfogy a lemez. Így az előadás tempója a
felvétel vége felé egyre gyorsult.
Alighanem mindenki számára világos, hogy ez a két történet miért tartozik össze.
Valahányszor ezt a példát egyetemi előadáson elmeséltem, akadt valaki, aki felkiáltott,
hogy „ez pont ugyanaz, mint amikor vizsgára készülök”. Ezen sem lepődött vagy ütközött
meg senki. Szinte biztos, hogy ugyanebbe a kategóriába tartozik az a vicc is, amikor a
nagymama azt mondja, hogy azért kötök ilyen viharos sebességgel, mert félek, hogy
elfogy a fonal.
Egy sémához tartoznak mindezek a dolgok? Ha igen, ez a séma nem egy szó vagy
kifejezés köré csoportosul, hanem valami bonyolultabb, de egészében jól ismert
gondolati komplexumot foglal össze. Az is lehet, hogy több, egymáshoz szorosan kötődő
sémáról van szó. Az is lehet, hogy van, akiben ez az egész csokor egyetlen sémát fed le, és
van, akiben nem. De ha ez a néhány történet nem eleve kész sémákat érintene, akkor az
utolsó példa nem lehetne vicc, mivel nem tudna egyszerre csak más szempontot
megvillantani, nem változtatna bennünk hirtelen vonatkoztatási rendszert.
SÉMAFOGALMAK KAVALKÁDJA
A meglévő sémák persze jelen vannak a fejünkben. Láttuk ugyan, hogy folyamatosan
változnak, alakulnak, de lényeges vonásaik hosszabb időn keresztül megmaradnak.
Ezeknek a sémáknak a tárházát nevezzük hosszú távú memóriának, rövidítve HTM-nek.
A puffert pedig, amely akár a külvilágból, akár a HTM-ből fel tud venni információkat,
rövid távú memóriának, rövidítve RTM-nek nevezzük. Az RTM-ben tárolt adatok csak
addig állnak rendelkezésünkre, amíg tudatosan figyelmet fordítunk rájuk. Ha másfelé
fordul a figyelmünk, vagy például elalszunk, azokat az információkat, amelyeket csak az
RTM-ben tároltunk, elveszítjük, elfelejtjük.
Nem tudjuk pontosan, hogy a rövid távú memóriában meglevő információkat hogyan
jegyezhetjük meg hosszabb időre; hogyan jutnak ezek a hosszú távú memóriába. Sem
biológiai, sem pszichológiai szinten nem ismerjük ezeket a folyamatokat eléggé
részletesen. Pszichológiai szinten talán leginkább úgy képzelhetjük ezt el, hogy bizonyos
idő alatt az RTM-ben megragadott információ valamelyik, a HTM-ben meglévő séma
részévé válhat, vagy ott külön sémát alakíthat ki.
Ezt az elképzelést többféle kísérleti eredmény is alátámasztja, bár egzakt módon egyik
sem bizonyítja. Ha azonnal vagy rövid időn belül kérdezzük vissza az adott
információkat, a kísérleti alanyok általában nagy pontossággal vissza tudják mondani.
Hosszabb idő elteltével a visszaadott információ általában többé-kevésbé eltorzul.
Elképzelésünk ezt a jelenséget jól magyarázza, hiszen sémáink folyamatosan változnak,
legutoljára éppen az adott információ okozott kisebb változásokat. Rövid idő elteltével
még jó eséllyel nem változott tovább a séma, amelynek az információ része lett (vagy
esetleg éppen ez az információ változtat rajta utoljára); hosszabb idő után a változás már
valószínűbb.
A HTM-ben való rögzítéshez időre van szükség. Ez olyanfajta kísérletekkel
bizonyítható, amelyek során adott ideig bemutatjuk a megjegyzendő elemeket, majd
olyan zavaró információt vagy feladatot adunk, amely az RTM-et garantáltan leköti
(például az unalmas emlékezetkísérlet közepén váratlanul bejön a laborba egy piros hajú,
krumpliorrú, bohócruhás ember, és trombitálni kezd). Ha 2-3 másodpercnél hamarabb
adjuk a zavaró feladatot, akkor a kísérleti személyek általában egyáltalán nem tudják
megjegyezni a bemutatott dolgokat – már pár perc után sem tudják visszamondani. Ha a
zavaró feladatot csak 6-10 másodperccel a megjegyzendő dolgok bemutatása után adjuk,
akkor a kísérleti személyek pár perc után még általában mindenre tökéletesen
emlékeznek.
Az RTM befogadóképessége tehát körülbelül 7 információegység. A körülbelül szó itt
azt jelenti, hogy a legkülönbözőbb fajta kísérletekben ez a szám általában 7 plusz-mínusz
2-nek bizonyult. A helyzet persze nem ennyire egyszerű. Bonyolultabb fajta sémák
esetén inkább a mínusz kettő, egyszerű sémákból inkább a plusz kettő jön be. Ennek oka
lehet az is, hogy amikor egyszerű sémákkal kísérletezünk, például szavakkal vagy
betűkkel, akkor a kísérleti személynek lehetősége van arra, hogy az észlelés során
azonnal egy sémához csoportosítson két függetlennek szánt szót. Mivel a meglévő sémák
vezérlik az észlelést, erre lehetősége is van. Ha például szerepelt a megjegyzendő szavak
között az ablak és a zsiráf szó is, akkor amennyiben a kísérleti alany ismeri a képes
gyereklexikont, lehetősége van arra, hogy ezt a két szót egy sémába csoportosítsa, és így a
két szó már csak egy helyet foglal el az RTM-ből. Ezt az is mutatja, hogy az ilyen egy
sémába összevont szavakat a kísérleti személyek igen gyakran egymás után idézik fel
akkor is, ha a listában nem egymás után hangzottak el.
Ebből is látszik, hogy egészen pontos eredményeket nem várhatunk a kísérletektől,
hiszen nem tudjuk megmondani, miféle kész sémákat hozott a kísérleti személy magával
a laborba. Meglévő sémák szerinti csoportosításra utalhat, ha az alany más sorrendben
mondja vissza a szavakat, mint ahogy hallotta, de az ilyen jelenségek megfejtéséhez
szinte lehetetlen megbízható támpontot találni. Inkább az a meglepő, hogy a 7±2 törvény
mindennek ellenére meglehetősen stabilan működik.
EPIFENOMÉNEK
Lehetséges, hogy az anatómusok vagy a fiziológusok valamikor majd tényleg találnak hét
darab valamit az agyunkban, és kiderül, hogy az valójában az RTM. Ezt azonban nem
tartom valószínűnek. Nem azért, mert egy ilyen felfedezés beláthatatlan távlatokat
nyitna meg – mennyivel okosabbak lehetnénk, ha egy operációval még egyet-kettőt
melléjük ültethetnénk –, inkább azért, mert valószínűnek tartom, hogy ez a hetes szám,
ugyanúgy, mint maga az RTM, valóban epifenomén: gondolkodásunk szerveződésének
mellékes kísérőjelensége.
Egy példa ennek megvilágítására. A számítógép-hálózatokban előfordul egy kínos
jelenség, amelyet deadlocknak („halálos ölelésnek”) neveznek. A jelenség a következő. A
hálózat központi nagygépére rákötnek mondjuk 100 munkaállomást – úgysem
használják egyszerre mindet, és legyen mindenütt, ne kelljen keresgélni. Csakhogy
minden egyes állomás bekapcsolása lassítja a rendszert, méghozzá nem is arányosan. A
hálózat válaszideje egy bizonyos pontnál hirtelen emelkedni kezd. Mondjuk 43
bekapcsolt állomás esetén még mindenki kényelmesen tud dolgozni, de amint
bekapcsolnak egy 44-ik állomást is, mindenki számára elviselhetetlenül hosszú lesz a
válaszidő. (Nekem például teljesen mindegy, hogy a gép, amelyen ezt a könyvet írom, egy
ezred vagy egy milliomod másodpercenként képes egy-egy új leütést befogadni, de
elviselhetetlennek érezném, ha erre csak fél másodpercenként lenne képes.)
Jogosan megállapíthatjuk, hogy ennek a rendszernek a kapacitása 43 munkaállomás,
de sehol a rendszerben nincs olyan közvetlen fizikai egység vagy paraméter, amely ezért
a számért felelős lenne. Különben már régen kicserélték volna azt 100-ra. A 43-as szám
az egész rendszer teljes felépítéséből ered, és annak nem egy bizonyos része okozza. Nem
is pontosan 43-ra tervezték. Az egész rendszer megtervezésénél bonyolultabb
tudományos kutatási feladat lett volna előre pontosan kiszámítani, hogy mennyi lesz
majd végül a deadlock határa.
A hálózat igazi, teljes megértéséhez persze az összes tervezési elvét, sőt
felhasználóinak bizonyos biológiai és pszichológiai tulajdonságait is pontosan érteni
kellene, és mindennek csupán epifenoménje lenne a 43-as szám, jóllehet még akkor is
roppant nehéz rejtvénynek bizonyulhat, hogy miért éppen ennyi. De a hálózat
funkcióinak, működtetésének, a körülötte kialakult szokásoknak a megértéséhez egy
igen mély szintig bőven elegendő, ha csak annyit tudunk, hogy a hálózat kapacitása
valamilyen (mondjuk fizikai) oknál fogva éppen 43, és több gépet nem bír el.
Még az az alaptény sem érdemtelen továbbgondolásra, hogy pont öt ujjunk van.
Születnek időnként hatujjú emberek, és ha ez annyival hatékonyabb lenne, már régen
elterjedt volna ez a mutáció. Az, hogy ujjaink száma éppen öt, valószínűleg egy magasabb
szerveződési elv, teljes mozgásrendszerünk mellékes következménye. Elképzelhető, hogy
ha csak négy ujjunk lenne, sokkal ügyetlenebbek lennénk, hat ujj koordinálásához pedig
az egész mozgató rendszernek kellene annyival komplexebbnek lennie, hogy sokkal
sérülékenyebbé, bizonytalanabbá válna. Ez így persze még nem tudományos érv: aki
akar, kereshet meggyőzőbb magyarázatokat.
Nem hiszek abban, hogy az itt felvázolt RTM–HTM-modell vagy annak valamilyen
finomított változata lesz a tudomány utolsó szava a gondolkodás vizsgálatában. Sőt,
meggyőződésem, hogy nem. Mégis, komoly haladásnak tartom ennek a modellnek a
kialakulását. Talán nem itt van a kulcs (lásd az Egymásba forduló ellentétek című fejezet
elején), de ebben a fényben már nemcsak vaktában lehet keresgélni.
„Mindent le kell egyszerűsíteni
amennyire csak lehet, de nem jobban.”
ALBERT EINSTEIN
A k o g n i t í v s é m ák m e n n y i s é g e
Hány kognitív séma lehet a fejünkben? Első ránézésre értelmetlennek látszik ilyen
konkrét, mennyiségi kérdést feltenni egy olyan fogalomról, amelyre eddig nem sikerült
produkálnunk sem egyértelmű, kézzelfogható példát, sem egzakt definíciót. Hogyan
lehetne megszámolni vagy akár csak megbecsülni, mennyi van abból, amiről nem is
tudjuk pontosan, hogy mi? A kérdés első ránézésre ugyanolyan, mint hogy hány angyal
fér el egy tű hegyén.
A helyzet nem ennyire reménytelen. A dolgoknak vannak következményeik, és ezek
alapján is megtudhatunk valamit. Eléggé pontosan meg tudjuk becsülni, hogy hány őzike
lakik egy erdőben akkor is, ha soha életünkben nem láttunk egyetlenegy eleven őzikét
sem. Elég, ha tudjuk, hogy az őzikék milyen gyakran ürítenek, és hogy bogyóik mennyi
idő alatt enyésznek el a természetben. Ennyi ismeret alapján már egy-két napi erdőjárás
után meglehetős pontossággal megmondhatjuk, hogy körülbelül hány őzike lakhat az
erdőben.
KIINDULÓ FELTÉTELEZÉSEK
A – Az RTM-ben csak olyan séma tárolható, amelynek megfelelő séma a HTM-
ben már korábban létezik.
B – Az RTM-ben egyszerre legfeljebb hét séma tárolható.
C – Ahhoz, hogy az RTM-ben tárolt sémákat hosszabb időre megjegyezzük,
bizonyos minimális időnek el kell telnie.
Most azt a kérdést fogjuk megvizsgálni, vajon hányféle sakkal kapcsolatos séma lehet egy
sakkozó fejében. Több oka is van, hogy éppen sakkozókat vizsgálunk. Az egyik, hogy a
versenyeredmények alapján aránylag megbízhatóan megítélhetjük, milyen szinten
tudnak a vizsgált személyek sakkozni. A jobb sakkozó várhatóan több sakkal kapcsolatos
sémát hoz magával a laboratóriumba. Másfelől a sakk eléggé egzakt terület ahhoz, hogy
jól körül lehessen írni egy-egy kísérleti feladat jelentését, és eléggé bonyolult, hogy
legyenek igazi mesterei, akik a normál halandóknál sokszorta jobban játszanak. A
harmadik ok az, hogy a sakkozni tudás viszonylag jól különválik az egyéb jártasságoktól,
és a sakkal kapcsolatos vizsgálatok jól általánosítható eredményeket adtak, amelyek
alapján a sakk speciális területén messze túlmutató következtetéseket tudunk levonni.
Képzeljük el a következő kísérletet. A kísérleti személyeknek 2-3 másodpercig
mutatunk egy sakkállást, például képernyőre vetítjük. Utána egy pillanatra egy kusza
ábrát is felvillantunk. Így az alany nem tudja megtartani és felhasználni a kivetített kép
benne megmaradó utóképét, de nem is felejti el azonnal azt, ami az RTM-jében
megmaradt, mivel a felvillantott kusza ábrában nincs semmi megjegyeznivaló. Ezután
megkérjük őt, hogy rekonstruálja egy üres sakktáblán a látott állást. Ez a kísérletfajta a
klasszikus felidézési kísérlet, amelynek értelmezéséhez az RTM–HTM-modell új
perspektívát kínált.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy a felidézési kísérlet feltételei mellett a vizsgált
személy tökéletesen, hibátlanul képes rekonstruálni minden sakkállást. Gondoljuk meg,
hogy mi következne ebből az általa ismert sémák mennyiségére.
Az alany a rekonstrukciót kizárólag az RTM-jében megragadott sémák alapján
végezhette, mivel a bemutatási idő rövidsége miatt a HTM-ben a zavaró ábra
felvillantásáig semmit sem tudott rögzíteni, és utána is legfeljebb csak azt, ami az RTM-
jében megvolt, mert újabb információt már nem kapott. (Itt használjuk ki a C feltételt.)
Az RTM-ben megragadott sémák kiválasztását befolyásolhatták ugyan a HTM sémái, de a
lényeg az, hogy a HTM-ben ennyi idő alatt új információ nem tárolódhatott.
Az RTM-ben legfeljebb hét séma lehetett – itt alkalmazzuk a B feltételt –, tehát
elképzelt alanyunknak maximum hét séma elég volt ahhoz, hogy a rekonstrukciót
tökéletesen elvégezze. Ebből következik, hogy alanyunknak legalább annyi séma kell
hogy legyen a HTM-jében, hogy azokból minden elképzelhető sakkálláshoz jusson
különböző hetes csapat. (Itt élünk az A feltétellel: az RTM működését összekapcsoljuk a
HTM meglévő sémáival.) Ha az elképzelt alanynak csak kevesebb sémája lenne a HTM-
jében, mint ahány sakkállás létezik, akkor létezne két különböző sakkállás, amelyhez
nem jut két különböző séma-hetes. E két állás valamelyikének a rekonstruálását az alany
szükségképpen elhibázná, mert a rekonstruálás során képtelen lenne különbséget tenni a
két állás között.
Annak a számnak tehát, ahányféleképpen kiválaszthatunk legfeljebb hét sémát az
alany HTM-jében meglévő sémák közül, nagyobbnak kell lennie az összes lehetséges
sakkállások számánál.
„Ezért minden önkínzás, ének” – szokta volt Adyt idézni Turán professzor, amikor egy
bonyolultabb matematikai gondolatmenettel nyugvópontra jutott: túl volt a nehezén, és
már csak lecsapnia kellett a feldobott labdákat. Az iménti észrevétel is nyugvópont: talán
még nem látszik belőle semmi kézzelfogható, de túl vagyunk a nehezén. Olyan
egyenlőtlenséghez jutottunk, amelynek egyik oldala csak az alany által ismert sémák
számától függ, a másik oldala pedig annyi, ahányféle sakkállás létezik, azaz egy konstans
szám, amelynek konkrét értékét persze még ki kell számítanunk. A gyakorlati számolás
egyszerűsítése végett tegyünk meg még egy észrevételt: Az előző szakasz utolsó
mondatában azt mondtuk, hogy „legfeljebb hetet”, mert figyelembe kellett vennünk azt a
lehetőséget is, hogy némelyik sakkállást esetleg kevesebb mint hét séma segítségével is
fel tudja idézni képzeletbeli kísérleti személyünk. A hat vagy még kevesebb sémából álló
sémacsoportoknak az összmennyisége azonban elenyészően kevés azokéhoz képest,
amelyek pontosan hét sémából állnak. Ezért gyakorlatilag csak nagyon kis hibát
követünk el a most következő becslési eljárásban, ha az előző szakasz utolsó mondatában
a „legfeljebb hetet” kifejezést egyszerűen a „hetet” kifejezéssel helyettesítjük.
Annak a számnak, ahány különböző módon kiválaszthatunk a képzeletbeli sakkozónk
fejében meglévő kognitív sémák közül hét különböző darabot, nagyobbnak kell lennie az
összes olyan sakkállások számánál, amelyek egy valódi sakkpartiban elő is fordulhatnak.
Sok ember egy képletből többet megért, mint ezer szóból, ezért ez egyetlen alkalommal
fogalmazzuk meg eddigi gondolatmenetünk eredményét egy matematikai képlet
formájában is:
Itt az N a tökéletesen rekonstruáló alany HTM-jében meglévő sémák száma, az M
pedig az összes szóba jöhető sakkállások száma. Hogy hányféle sakkállás létezhet,
többféleképpen is felbecsülhető. Ha minden szabálytalan állást is figyelembe veszünk,
akkor csupán azt kell kiszámítani, hogy a 32 sakkfigurát (vagy közülük csak néhányat)
hányféle módon tehetjük fel a táblára. Ez csillagászati szám, de meghatározása elvi
nehézséget nem okoz. Hamarosan ki fog azonban derülni, hogy az iménti képlet jobb
oldalán álló M szám valójában nem az összes létező sakkállások mennyiségét kell hogy
jelentse, hanem csak azokét, amelyek egy tényleges, valódi játékosok által játszott
sakkjátszmában is előállhatnak. Ha csak a tényleges játszmákkal létrehozható
sakkállásokat akarjuk figyelembe venni, akkor ezek mennyiségének becslésére alkalmas
a 119. oldalon leírt módszer. A feladat tehát megoldható, és a következő szakaszban ezt
meg is fogjuk tenni.
Három kiindulási feltételezésünk tehát a felidézési feladat esetében elvileg lehetőséget
adhat arra, hogy legalábbis egy alsó becslést kaphassunk a vizsgált személy HTM-jében
meglévő sakkal kapcsolatos sémák mennyiségére. Azért mondtuk, hogy elvileg, mert
eddigi gondolatmenetünk csak akkor működik, ha a vizsgált személy minden sakkállást
képes helyesen rekonstruálni. A sakkozók vizsgálata pedig azért bizonyult különösen
szerencsésnek, mert ott ilyen teljesítményre kizárólag a nagymesterek voltak képesek,
bár ők is csak bizonyos esetekben.
SÉMASZÁMBECSLÉSEK
Két tényező játszott fontos szerepet abban, hogy a felidézési kísérlet alanyai milyen
sikerrel rekonstruálták a látott állást. Az egyik tényező a vizsgált személy sakktudása
volt, a másik pedig az, hogy milyen típusú állást mutattak. Mesterek játszmáiból vett
állás esetén nagyon egyértelmű összefüggés volt a vizsgált személyek sakktudása és a
rekonstrukció minősége között. Ebben az esetben a nagymesterek gyakorlatilag 100%-
osan hibátlanul idézték fel az állást. Amatőr játszmákból vett állások esetén is minél
erősebb játékos volt a vizsgált személy, annál jobb teljesítményt nyújtott a felidézésben.
Ilyen esetekben azonban még a nagymesterek is hibáztak időnként.
Ilyenkor már a kapott eredmények is vezetik a kutatókat, akik megkísérelték a
körülményeket még szélsőségesebbé tenni. Olyan kísérleteket is végeztek, amelyekben a
vizsgált személyektől teljesen értelmetlen sakkállások rekonstruálását kérték. Ezekben
az állásokban ugyanannyi figura szerepelt, mint az értelmesekben, de azt, hogy melyik
figura hol helyezkedjen el a táblán, egy dobókocka segítségével döntötték el. Csak arra
ügyeltek, hogy a pozíció ne ellenkezzen a sakk szabályaival, például ne legyen gyalog az
első sorban. Nos, ezekben a kísérletekben semmiféle különbség nem mutatkozott a
különböző erősségű sakkozók rekonstrukciós teljesítménye között. A nagymesterek és a
gyenge amatőrök egyaránt körülbelül hét figurát voltak képesek helyesen felidézni.
Ismét előbukkant a „bűvös” hetes szám. Az értelmetlen állásokban az RTM által
megragadható sémák a nagymester számára sem lehettek mások, mint maguk a konkrét
figurák. Mesterjátszmából vett állások esetén az állás logikájából adódóan nagy
szerkezeteket lehet egyetlen sémával megragadni, különösen a hozzáértő nagymesterek
számára. Közbülső helyzetet jelentenek az amatőr játszmákból vett állások. A mester
játékában minden figurának helye, szerepe, jelentése van. Az amatőrjátszmákban
gyakori, hogy némelyik figura konkrét helyzete indifferens.
Induljunk ki abból, hogy ha csak a mesterjátszmák bemutatására korlátozzuk a
kísérletet, akkor a nagymesterek (de csakis ők) úgy viselkednek, mint korábbi, elképzelt
kísérleti személyünk: minden állást képesek tökéletesen felidézni. (A rend kedvéért
megemlítjük, hogy a kísérletek középjátékbeli állásokra vonatkoztak, és általában
körülbelül 20–25 figurát tartalmaztak.) Ahhoz, hogy a nagymesterek által ismert sémák
mennyiségére a bemutatott gondolatmenet alsó becslést adjon, már csak azt kellene
tudnunk, hogy hányféle mesterjátszmaállás létezhet.
Ehhez két dolgot kellene tudnunk: egyrészt, hogy hány lépésből áll egy sakkjátszma,
másrészt, hogy egy-egy lépésben átlagosan hányféle lépést tart egy mester az ő szintjén is
megjátszhatónak. Az első kérdésre könnyű válaszolni: tudjuk, hogy a kísérletekben
bemutatott állások 20–25 lépéspár, azaz 40–50 egyedi lépés után jöttek létre. A második
kérdést legegyszerűbb, ha az illetékesektől kérdezzük meg. A mesterek egy-egy állásban
átlagosan 1,8–2 lépést ítélnek értelmesen játszhatónak. Némelyik állásban többet,
némelyikben csak egyet, de az átlag ennyi. (Érdekes, hogy még erős amatőrök is egy-egy
állásban lényegesen több, átlagosan 4–5-féle lépést ítélnek potenciálisan játszhatónak.)
Ezek alapján már csak a konkrét számolás marad hátra. Akinek van kedve hozzá,
szórakozásból, elmetornaként vagy a mélyebb megértés céljából csinálja végig, nem
különösebben nehéz. Eredményként azt kapjuk, hogy a nagymesterek legalább néhány
ezer sémát ismernek. Ez a becslés a módszerből adódóan garantáltan alsó becslés,
méghozzá durván az. A számolásban ugyanis feltételeztük, hogy bármelyik hét séma
alkalmas lehet egy sakkállás felidézésére. Ez nyilván nincs így, hiszen például csupán a
világos királyállás jellegzetességeire ismerhet az ember jó néhány sémát, amelyek közül
egy adott állás esetén nyilván csak egy aktivizálódhat.
Számításainkban feltételeztük, hogy mindegyik séma egyforma gyakorisággal fordul
elő a rekonstrukciók során, és ez még az előzőnél is fontosabb pontatlanság. A sémák
előfordulási gyakoriságaira valami realisztikusabb feltételezést adhatunk, figyelembe
véve azt a kézenfekvő tényt, hogy vannak gyakoribb és ritkább sakksémák, mint ahogy
vannak gyakrabban és ritkábban használt szavak. Ilyenfajta feltételekkel a számolás jóval
bonyolultabb matematikai apparátust igényel, de megoldható. Eredményként a sémák
mennyiségére közel egy nagyságrenddel magasabb becslést kapunk. Ez természetesen
már nem garantáltan alsó becslés, de az előző bekezdésben említett szempont miatt
valószínűleg még mindig az.
Mindezek alapján reálisnak látszik, ha a sakknagymester által ismert sémák számát
néhány tízezerre becsüljük, nagyjából 50 000 és 100 000 közé.
MÁS TERÜLETEK NAGYMESTEREI
Herbert Simon és munkatársai eredetileg úgy képzelték, hogy az RTM-ben tárolt sémák
egyszerűen állásrészletek, kisebb-nagyobb jellegzetes szerkezetek, amelyek a
mesterjátszmákban gyakran fordulnak elő együtt. Ilyenek lehetnek például bizonyos
jellegzetes felállások a király védelmére, gyakran előforduló gyalogszerkezetek vagy
bizonyos, egymást tipikus módon támadó-védő figurák csoportjai. (Erre az elképzelésre
épült a MAPP program, amelyet hamarosan bemutatunk.)
Ez az egyszerű elképzelés a kognitív pszichológia sémafogalmának éppen a lényegét
kerüli meg. Mégis, egy jól meghatározott modell felépítésére ad lehetőséget, amelynek
működése vizsgálható és összevethető azzal, ahogyan az ember működik. Amennyiben a
modell teljesítménye bizonyos szempontokból kielégítő mértékben hasonlít az emberi
teljesítményekre, akkor megtudtuk, hogy az ember gondolkodásának ezek az aspektusai
ilyen egyszerű eszközökkel is jól modellezhetők.
A kognitív pszichológia szempontjából egy ilyen egyszerű modell nyilvánvalóan nem
lehet kielégítő. Itt nincs szó arról, hogy a sémák önmagukban is értelmes, jelentéssel
bíró egységek, sem arról, hogy a sémák belső szerkezete és egymás közötti szerveződése
egyaránt igen bonyolult lehet. Egy sakkállás valamely kiragadott részlete ugyanúgy nem
jelent semmit, mint egy-egy sakkfigura az adott állás környezetéből kiszakítva. A
sakkállás is több, mint a figurák vagy a tipikus állásrészletek összessége. Az állásnak
„lelke” van; a sakkozónak az egész állással kapcsolatban vannak elképzelései, tervei,
gondolatai. Játszik valamire, beleéli magát az ellenfél gondolatvilágába, támad és
védekezik. Egyszerre használ nagyon bonyolult és nagyon egyszerű sémákat.
Egy sakkgyalog sokféle összefüggésben szerepelhet sémáinkban. Bizonyos fajta
típusállásokban tudhatjuk, hogy az ilyenfajta játszmának általában az a fő témája, hogy
erősnek bizonyul-e egy gyalog vagy gyengének. Ilyenkor a gyalog egy bonyolult séma
része, ahol a séma nem egyszerű állásrészlet, hanem például egy megnyitás teljes
gondolatvilága, stratégiai tartalma is lehet. Más esetekben a gyalog szerepe mindössze
annyi, hogy előre kiszámíthatóan a nagy „adok-kapok” csata után egy gyaloggal többünk
marad, és a leegyszerűsödött állásban ennyi már elég lesz a győzelemhez. Ebben az
esetben a gyalogból csak a darabszáma számít, maga a figura. Itt a gyalog a lehető
legegyszerűbb sémaként szerepel a gondolatainkban.
A kezdő sakkozók is hamar megismerkednek olyan kifejezésekkel, mint „szicíliai
védelem” vagy „királycsel”. A kezdő számára ezek a fogalmak nagyon egyszerű sémákat
takarnak, bizonyos lépéssorozatokat a játszma elején. A nagymesterek számára ezek a
kifejezések sokkal bonyolultabb sémákat jelentenek: támadások és védekezések
típusterveit, az adott megnyitás gondolatvilágára jellemző eszméket. Ezek az eszmék,
miközben önmagukban is külön sémákat alkothatnak, egyidejűleg részei is az adott
megnyitás általános sémájának. A nagymester nemcsak mennyiségileg ismer több sémát,
mint az amatőr játékos, hanem sémái sokkal komplexebbek, és egymás közötti
szerveződésük is sokkal összetettebb. A nagymester sémái bonyolult kusza hierarchiákat
alkotnak.
A mennyiségi becsléshez használt modell ilyen finomságokat ugyan nem érintett, de
mindezeket ki sem zárta. A modellbe belefér olyan értelmezés, hogy az RTM-ben
megragadott hét séma között lehetnek nagyon bonyolultak és egészen egyszerűek is, és
mindezek akár egymást is értelmezhetik. A modell mögé akármilyen bonyolult kusza
hierarchiákat elképzelhetünk, a számítás gondolatmenete attól még működik: az
egyszerű és a bonyolult sémák együttes mennyiségére ad becslést, beleértve akár sémák
szerveződését kifejező metasémákat is.
Egy olyan egyszerű modell, amely a sakkozók kognitív sémáit a puszta
állásrészletekkel azonosítja, mindenképpen durván túlegyszerűsíti a dolgokat. Ennek
ellenére, már egy ilyen egyszerű modell is igen érdekes eredményeket szolgáltatott
pusztán azzal, hogy olyan kereteket adott, amelyben egy jól meghatározott utat
következetesen végig lehetett járni, érdekes problémákon lehetett gondolkozni, és meg
lehetett ismerni e modell erősségeit és korlátait. A következő három szakaszban
megvizsgáljuk, mire vezethet egy ilyen modell. Melyek azok a jelenségek a kognitív
sémák működésében, amelyekre ez a modell olyan kielégítő magyarázatokkal szolgál,
hogy bonyolultabb magyarázatot nem érdemes keresnünk, és melyek azok a jelenségek,
amelyek magyarázatához további kísérletek szükségesek valódi, élő emberekkel.
A FELADAT JELENTŐSÉGE
A MAPP PROGRAM
A SÉMÁK ÉS AZ EMLÉKEZET
Továbbra is érdekes kérdés azonban, hogy miképpen lehet a kognitív sémák mennyiségét
növelni, és ezzel az ember emlékezésének lehetőségeit is tágítani. Másfajta, nem vizuális
alapú módszerek is alkalmasak lehetnek arra, hogy hosszú adatsorokat kevés sémába
tudjunk összeszervezni, és így megjegyezni. Ericsson és munkatársai például egy S. F.
névvel jelzett kísérleti személlyel másfél éven keresztül heti 3-5 órán át gyakoroltatták
számokból álló listák megjegyzését. S. F. átlagosan intelligens főiskolai hallgató volt, és
szenvedélyes hosszútávfutó. S. F. a kísérlet kezdetén hét számot tudott megjegyezni,
mint a legtöbb ember. A gyakorlás során S. F. a számokat időeredményekbe
csoportosította, például a 3492 számsort érdekes módon úgy jegyezte meg, hogy a 3:49,2
majdnem világrekord egy mérföldön. S. F. jól ismerte a különféle távok időit (sok ilyen
séma volt eleve a HTM-jében), és a gyakorlás során egyre jobban megtanulta, hogy a
hallott számokat négyesével időeredményekbe rendezze össze.
Amikor időeredményt nem tudott összeállítani a számokból (például 3771 szerepelt),
életkorokat, dátumokat próbált kialakítani (például: a futó viszonylag idős sportoló, 37
éves, és nyár elején, július 1-jén volt a verseny). Nagy kérdés persze, hogy ilyen
homályos, pontatlan jellemzőkből, mint „közel világrekord”, „viszonylag idős”, „nyár
elején” stb. hogyan tudhatta S. F. egészen pontosan felidézni a számokat – hiszen például
3:49,3 vagy 3:49,1 is „majdnem világrekord” lett volna. Minden jel szerint valójában nem
is ezeket a részleteket jegyezte meg S. F., hanem a teljes verseny „képét”, az elképzelt
verseny komplett, komplex kognitív sémáját, és ebbe a komplex képbe már csak ez az egy
időeredmény, életkor vagy dátum illeszkedett hibátlanul.
A kutatók azt szerették volna, hogy S. F. ne csak az időeredmények alapján emlékezzen,
hanem másfajta rendező elveket is megtanuljon, ezért szándékosan olyan sorozatokat
adtak, amelyek nemigen voltak időeredmény-adatokba rendezhetők. Ilyen sorozatokat
külön erre a célra szerkesztett számítógépes programokkal állítottak elő. Érdekes, hogy
ez a program a kísérlet vége felé már az esetek mintegy 90 százalékában helyesen
kitalálta, mi szerint fogja S. F. a számsorozatokat csoportosítani ahhoz, hogy
megjegyezze őket – íme, egy önálló kis kognitív tudományi eredmény egy tisztán
pszichológiai kísérlet keretein belül. A kísérlet folyamán a számcsoportok körülbelül 62
százaléka továbbra is időeredmények alapján szerveződött, 25 százaléka életkorok
szerint, a többi csoport más elvek (például dátumok) szerint állt össze.
Így sikerült S. F.-nek eljutnia addig, hogy 26–28 számot stabilan vissza tudott
mondani. (Nagyjából hétszer négyet.) Itt teljesítménye egy darabig megtorpant, azután
tovább javult. Ekkor ugyanis már az egyes időeredményeket is elkezdte csoportosítani
teljes versenyeredményekké, esetleg dátummal együtt. Ha ez sikerült, egyetlen verseny
sémájával akár 12-16 számjegyet is össze tudott foglalni. A másfél év alatt így 79
számjegyig sikerült az emlékezőképességét fokoznia. A kísérletet úgy szervezték, hogy ha
egyik nap sikerült a számsorozatok legalább 80 százalékában valamennyi számot
helyesen visszamondani, akkor másnap eggyel hosszabb sorozatokat adtak, ha nem,
akkor eggyel rövidebbeket. A kísérlet végére a számsorozatok hossza 78 és 80 között
hullámzott.
A másfél év után S. F.-fel néhány olyan kísérletet is végeztek, ahol nem számokat,
hanem betűket kellett visszamondania. A betűlistákból ugyanúgy csak hetes
hosszúságúakat sikerült S. F.-nek megjegyeznie, mint a kísérlet kezdetén a
számlistákból!
S. F.-nek nem a memóriakapacitása növekedett meg a kísérlet során, hanem a kognitív
sémái javultak jelentősen egy szűk szakterületen, a számjegyek megjegyzésének
területén. Ez vezetett, mintegy melléktermékként, ahhoz, hogy látványosan feljavult egy
speciális fajta emlékezőképessége is. Egy másik szakterületen, például a betűk
megjegyzésében mindez semmit sem segített. Egy szakterület kognitív sémái általában
erősen specifikusak az adott területre, ugyanakkor viszont az egy területen elmélyített
sémakészlet olyan szakmai teljesítményeket tesz lehetővé, amelyeket a szakmán kívüliek
bámulatosnak és szinte elképzelhetetlennek tartanak. Talán kicsit frivolnak tűnhet a
számjegyek megjegyzéséről mint önálló szakterületről beszélni, de a következő
fejezetekben látni fogjuk, hogy ennél sokkal komolyabb és életszerűbb szakterületeken is
hasonló a helyzet.
Lehet, hogy nem eléggé egzakt a séma fogalmának definíciója, és az is kétséges, hogy
léteznek-e egyáltalán ilyen objektumok. Ezzel együtt, a sémafogalom megalkotása
nagyon eredményesnek bizonyult, mivel ennyire frappáns eredményekre vezető
kísérletek tervezését tette lehetővé, és kvantitatív becslésekre alkalmas modellek
felállítására is módot adott. Továbbra is – sőt egyre inkább – úgy fogunk elméletet
építeni, kísérleteket tervezni, mintha a sémák gondolkodásunk valódi, fizikailag létező
építőkockái lennének.
„Abból tudhatod, hogy a gyerekek kezdenek felnőni,
hogy elkezdenek olyanokat kérdezni, amire van válasz.”
JOHN J. PLOMP
A k e z d ő t ő l a n ag y m e s t e ri g
A MESTERJELÖLTI SZINT
A sakkozó fejlődésének egyik fontos vízválasztója a mesterjelölti szint. Azt már tudjuk,
hogy a mesterjelölt néhány ezer, sakkal kapcsolatos sémát ismer. Ez a szint ahhoz már
elég, hogy az akármilyen tehetséges, azonban gyakorlatlan játékosokat legyőzze, és ahhoz
is elég, hogy nagyjából megértse a nagymesterek játszmáinak mélységeit. Ahhoz azonban
kevés, hogy a nagymesterekkel szemben a győzelem akár minimális esélyével vehesse fel
a harcot.
Láttuk, hogy a sémák mennyisége igen erősen összefügg a szakértelem szintjével. Ez
egy nagyon érzékeny mérőszám, mivel az egyes szakértelemszintek között akár
nagyságrendnyi különbségek is kimutathatók az ismert sémák mennyiségét illetően.
Ezért értelmesnek látszik a következő általánosítás: nemcsak a sakkban, hanem
általában minden szakmában mesterjelölt szintűnek nevezhetjük azt az embert, akinek a
sémakészlete az adott szakmában néhány ezer körüli. Nevezhetnénk akár szakértőnek is
(expert), a sakkozók minősítésének angol nyelvű meghatározása alapján. Végül is
valóban szakértő: tudja a szakmából mindazt, amit tudni kell; elvégezte az iskoláit és
sikeresen levizsgázott, vagy legalábbis szükség esetén könnyen le tudna vizsgázni a
szakmából. Könyvünkben azonban többnyire megmaradunk a „mesterjelölt” kifejezés
mellett, mert ez jobban jelzi mind a szint magas voltát, mind pedig azt, hogy vannak
ennél sokkal magasabb szintek is. Reméljük, hogy a „mesterjelölt” fogalmának
általánosítása szerencsés fogalomalkotáshoz vezet, és amit a sakkmesterjelölt erényeiről
és hiányosságairól elmondtunk, az sokkal általánosabb érvényűnek bizonyul majd.
Ezen az alapon például egy idegen nyelvből mesterjelölt szintűnek tekinthetjük annak
a személynek a tudását, aki sikeres középfokú nyelvvizsgát tesz. Ezt többek között azzal
valószínűsíthetjük, hogy ennek a szintnek az eléréséhez átlagos képességű embereknek
három-négy év szükséges, heti 6-8 órás tanfolyammal, valamint átlagos mennyiségű
otthoni hozzátanulással. Nyelvtanárok általános tapasztalata, hogy egy kétszer 45 perces
órán körülbelül 7 új szót lehet stabilan megtanítani. Fel lehet adni akár 30 szót is, és
ennyit a tanuló talán képes is reprodukálni, de helyesen használni nem, ugyanis
sémakészletébe még nem épülnek be. Még lassúbb folyamat, amíg az egyes nyelvtani
szerkezetek, stíluselemek kész sémákká érnek. Mármost ha ezek alapján becsüljük a
tanuló sémakészletét, és feltesszük, hogy ezeket a sémákat nagyjából valóban el is
sajátította, ami a sikeres nyelvvizsgához természetesen szükséges, körülbelül a
mesterjelölti szint nagyságrendjét kapjuk meg.
A japán középiskolákban az alapvizsgánál körülbelül 1800 alapvető japán írásjel
ismeretét és helyes használatát követelik meg. Mostani terminológiánkkal azt
mondhatjuk: a kritérium az, hogy az írás mesterségében a tanulók érjék el a mesterjelölti
szintet. Valóban, ha megkíséreljük megfogalmazni, mit is kellene elvárni attól a
tanulótól, aki a japán írás-olvasás alapvizsgáját leteszi, nagyjából ugyanazt fogjuk
mondani, amit a sakkmesterjelöltről mondtunk.
Ismét szépen összecsengenek a dolgok: a japán középfokú nyelvvizsga követelménye is
nagyjából ennyi. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha egy magyar ember megtanulja
japánul ezt az 1800 jelet, akkor annyira fog tudni japánul, mint mondjuk egy tizenhat
éves japán. Utóbbi sokkal jobban tud japánul (látni fogjuk, hogy az anyanyelvén szinte
mindenki mester), de az írástudományuk körülbelül ugyanolyan szintű. Csak persze az
írástudomány nem önmagában számít, mögötte ott van egy sokkal általánosabb
hétköznapi tudás és nyelvtudás is. A sakkmesterjelölt is sokkal többet ért, mint amit
aktívan meg tud valósítani – nagyjából érti a mesterjátszmákat. A tizenhat éves japán
kamasz is sokkal több írásjelet megért, mint amennyit helyesen használni is tud. A
környezetéből pedig még sokkal többet ért. Egészen másként dobban meg a szíve a
„cseresznyevirágzás” szó hallatán, mint annak a magyarnak, aki sikeres középfokú japán
nyelvvizsgát tett.
Ugyanilyen alapon kiszámolhatjuk azt is, hogy körülbelül hány szakmai sémát ad egy
egyetem elvégzése. Itt is a mesterjelölti szint nagyságrendjét kapjuk, főleg ha figyelembe
vesszük az egyes tantárgyak közötti átfedéseket. Ez is mutatja, hogy miért van szükség
posztgraduális képzésre: ez felel meg körülbelül a Zeneakadémia mesterképző
kurzusainak. Valószínűleg nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, hogy egy frissen végzett
diplomás a szakmáját mesterjelölti (avagy: szakértő) szinten érti. A legjobbak talán már
az egyetem végére megközelítik a mesteri szintet, de a diplomakövetelmény a
mesterjelölti szint elérése.
AZ INTUITÍV GONDOLKODÁS
A nagymester gondolkodása kicsit olyan, mintha egy külön, saját nyelvet beszélne, amely
nyelv kifejezetten a szakma elemeiből épül fel. Anyanyelvén mindenki intuitíven beszél:
beszéd közben fogalmunk sincs arról, hogy a mostani utáni hatodik szavunk mi lesz,
mégis azt mondjuk, amit mondani akarunk. Hasonló a helyzet a sakknagymesterrel is:
nem kombinál lépésről lépésre előre, csak nagyon konkrét, éles helyzetekben. Olyasmi
ez, mint amikor az ember érzi, hogy most, az adott szituációban nagyon pontosan kell
fogalmazni, és lelassul, keresi a szavakat. Ha a sakknagymester hosszan gondolkodik,
többnyire nem azt számolgatja, hogy mi történik, ha én ide lépek, ő meg oda, hanem
azon töri a fejét, mi legyen a mondanivalója az adott helyzetben. Nem kombinációkat
keres, hanem gondolatokat, ugyanúgy, mint ahogy az ember írás közben többnyire nem
szavakat keres, hanem érveket, gondolatokat.
Sokféle nyelv van, a művészek pontosan tudják, hogy a festészetnek, az irodalomnak, a
zenének is megvan a maga nyelve és – az esztéták, de főleg a kritikusok nagy bánatára –
alig fejezhető ki szavakkal az, hogy valaki helyesen, színvonalasan használja-e művészete
nyelvét vagy sem, és ha nem, miért. Még az is előfordulhat, hogy a hétköznapi nyelv
(beleértve a nyelvbe a mindennapi viselkedés általános sémáit is) teljesen bomlott, míg
egy másik nyelv tökéletesen ép.
A kiváló esztéta, Fülep Lajos mondja: „Nemcsak Aristoteles logosa és logikája van, és
az, ami a filozófia történetében máig is ezen a néven szerepelt és szerepel; van másik is,
például a művészi látás logosa, rációja – azért mondom így, hogy például, mert rajta
kívül van még másik is, nem egy, de itt most éppen ez az egy érdekel. Ezt a logost és a
többit, a filozófia kezdettől máig nem értette, nem látta adekvátan, minélfogva
elhanyagolta, és az emberiséget igen fontos területen tájékozatlanul hagyta. (…)
Elképzelhetetlen és szinte hihetetlen az a világosság, logika, következetesség, amellyel
Csontváry ezeket a képeket megfogalmazta, s azután, mivel nagy méretük miatt sokáig
tartott a megfestésük, koncepcióját következetesen végigvitte – minden formát, vonást,
színt, árnyékot, árnyalatot előre pontosan látott, bármikor bármelyik részén dolgozhatott
a képnek, mindig az egészet látta készen, nem esett ki belőle, nem kellett utóbb
összehangolnia. Nincs az a matematikai művelet, amely precízebb lehet.”
Lehet, hogy Csontváry festményei a skizofrén alkotások típuspéldáiként is
bemutathatók, de az biztos, hogy egy-egy ilyen kép megalkotásához valamilyen
szempontból tökéletesen ép ész kell. Csontváry képei mellesleg valóban különösen
alkalmasak a bomlott hétköznapi értelem tüneteinek tanítására, ugyanis nem kell külön
magyarázni, hogy ez itt a bomlott értelem tünete, ez pedig csak azért furcsa, logikátlan,
mert a kép rossz. Beszélheti tehát valaki a festészet nyelvét nagymesteri szinten anélkül,
hogy a hétköznapi nyelvet akár mesterjelölti szinten bírná. Ugyanezért érezzük
hitelesnek Stefan Zweig Sakknovellájában a világbajnok figuráját. Ezek a példák
hitelesek, de nem tipikusak. A tipikus inkább az, hogy a nagymester szakmai nyelve
teljesen függetlenül működik hétköznapi nyelvétől; a két területen elért színvonal
egymást alig befolyásolja. Lehet mindkettő nagyon magas, lehet csak az egyik.
Anyanyelvének megértésében, a hétköznapi helyzetek kezelésében a legtöbb ember
mesteri (de nem nagymesteri) szinten áll. Az aktív fogalmazásban, a helyzetek
kialakításában már az emberek többsége csak mesterjelölt-színvonalú. Megértjük és
élvezzük a szép stílusú, míves szöveget, de csak kevesen vagyunk képesek úgy írni.
Gyakran előfordul, hogy ugyanazt az érvet a mesternek elhisszük, a tanítványnak nem.
Valahogyan a mester érve teljesen hiteles számunkra, a tanítványé nem. Ennek oka nem
feltétlenül a sznobizmus vagy a tekintélytisztelet. Inkább talán az, hogy a tanítvány
ugyanazt a szakmai gondolatot racionálisan, lépésről lépésre képes csak kifejteni, amit
mi is racionálisan értünk meg. A nagymester intuitív érvelését mi is intuitív szinten
fogadjuk el, ha egyébként nem ellenkezik saját szakmai sémáinkkal.
Egy nívós intuitív magyarázat általában közvetlenül a dolgok logikájára épít és nem
formális levezetésekre, jóllehet azoknak sem mond ellent. Egy okos intuitív
gondolatmenet formáját tekintve többnyire nem a tudományos levezetésekhez hasonlít,
hanem inkább az olyan magyarázatokra, amilyeneket A transzlogika című fejezetben
bemutatott kísérleti személyeknél láthattunk, amikor a transzlogika állapotában
elmondták, miképpen döntötték el, hogy melyik laboráns az igazi és melyik a hallucinált.
Ez a példa is mutatja, hogy előfordulhat olyan helyzet, amelyben a világ vagy akár a
szűkebb szakma bizonyos igazságainak megismerése közvetlen tapasztalatokon alapuló
logikai úton nem lehetséges, de az intuitív gondolkodás számára mégis elérhetőek ezek
az igazságok.
A SZAKMA TANULÁSA
Gondoljuk meg, mi történhet, amikor a mesterré válás alig néhány éve alatt a sémák
száma tízezrekre szaporodik, holott előtte a mesterjelölti szint néhány ezer sémájának
kialakítása is legalább ennyi ideig tartott. A sémák száma mértani haladvány szerint nő
(tehát állandó időegységenként megduplázódik). Ilyenfajta növekedés a természetben
általában akkor fordul elő, ha bizonyos dolgok osztódással szaporodnak. Ilyenkor az
egyre gyorsuló növekedés addig szokott tartani, amíg a szaporodás semmiféle akadályba
nem ütközik. Kimutatták, hogy 1,5–4 éves kor között a gyerekek szókincse is hasonló
ütemben nő. A természetben persze előbb-utóbb minden ilyen ütemű növekedés
korlátokba ütközik. Például minden népességrobbanás is valahol megáll. Ugyanígy áll a
helyzet a sémák szaporodásával is. A mesterjelölti szint nagyjából az, ahol a tapasztalatok
szerint az első komoly esély van arra, hogy az (akkor még aránylag lassú) növekedés
megálljon.
Másfelől azt tapasztaltuk, hogy az összes vizsgált szakmában mindenki esetében
megállt a növekedés legkésőbb a néhány tízezres (legfeljebb körülbelül százezres)
sémaszám elérésénél. A legnagyobbak sem voltak kivételek ez alól. Ezzel persze az
egyének fejlődése nem áll feltétlenül le, hiszen a sémák folytonosan változnak, és egyre
bonyolultabbakká is válhatnak. Ez tehát még nem zárja ki azt, hogy a jó pap holtig
tanuljon.
Egyik esetben sem az emberi memória korlátozott kapacitása okozza a határt. Bár nem
tudjuk, hogy az ember memóriakapacitása hány százalékát használja ki, de az előző
fejezetben láttuk, hogy ez a kérdésfeltevés eleve nem szerencsés. Sem a biológusok, sem
a pszichológusok nem találkoztak eddig olyan esetekkel, ahol a biológiai
memóriakapacitás állított volna korlátokat a megismerés lehetősége elé. Kétségtelen,
hogy gyakran nem emlékszünk olyan dolgokra, amelyekre pedig szükségünk lenne, de
ennek nem a memóriahiány az oka, hanem az, hogy kognitív sémáink nem az éppen
szükséges dolgoknak megfelelően szerveződtek. Ezért nincs mihez kapcsolnunk a
keresett dolgot, s így emlékezni sem tudunk rá, holott minden valószínűség szerint jelen
van a memóriánkban, amit az is bizonyít, hogy régen elfelejtett dolgok idővel mégis
eszünkbe jutnak, ha közben néhány kognitív sémánk ennek megfelelően átszerveződik.
Valószínűbbnek tűnik, hogy nem a memóriakapacitás korlátai állítják meg a kognitív
sémák mennyiségi növekedését, hanem inkább egyfajta – illetve kétfajta: a mesterjelölti,
illetve a nagymesteri – komplexitás elérése. A legtöbb működési, szerkesztési elv azt is
meghatározza, hogy legfeljebb milyen méretekre, milyen komplexitásra alkalmazható. Az
evolúció gondoskodik arról, hogy az élő rendszerek ne nőjenek nagyobbra, mint
amennyit a szerveződési elvük lehetővé tesz. Ha egy rendszerbe valamilyen okból nem
épül bele egy olyan mechanizmus, amely a komplexitást szabályozza, az az élő rendszer
menthetetlenül kihal, akár a dinoszauruszok. A racionalitás korlátai című fejezetben
látni fogjuk, hogy jelen esetben is valami ehhez hasonló jelenségről van szó.
Ha az RTM–HTM-modell, sőt maguk a sémák is valójában fizikailag nem létező
dolgoknak bizonyulnak, ha kiderül róluk, hogy csak gondolkodásunk mélyebb szervező
elveinek epifenoménjei, akkor valószínű, hogy az imént felismert két komplexitáshatár
jelensége is ezen mélyebb szervező elvek következményének fog bizonyulni.
„A nagymesterek intelligensebben tévednek,
mint ahogy másoknak igazuk van.”
A s z ak m ai g o n d o l k o d ás
A TEHETSÉG
Az előző fejezetben így definiáltuk a tehetség fogalmát: képesség arra, hogy egy adott
szakterületen valaki elérje a nagymesteri szintet. Ez a képesség nincs meg mindenkiben,
hiszen sokaknak nagyon sok tanulás és gyakorlás után sem sikerül elérniük. Vannak,
akikben megvan ez a képesség, de nem érdekli őket az adott szakterület, nem
foglalkoznak vele, és ezért nem nyilvánul meg a tehetségük. De akkor honnan lehet
tudni, hogy mégis tehetségesek?
Utólag persze könnyű alkalmazni a fenti definíciót – akiből nagymester lett, az
tehetséges volt. De ezzel éppen a fogalom lényegét kerüljük ki: az, hogy valaki
tehetséges, valójában egy benne rejlő ígéretet, egy potenciális lehetőséget fejez ki, és
nem egy elért szintet. Ötvenéves korában senki sem mondta már Einsteinre, hogy
tehetséges fizikus.
Szerencsére nem kell kivárnunk a végkifejletet ahhoz, hogy definíciónk alapján
megmondhassuk valakiről, hogy tehetséges-e valamihez. Általában már egy növekedési
folyamat kezdetéből is eléggé jó előrejelzéseket lehet adni a folyamat kifutására. Aki
tehetséges, annak kognitív sémáinak mennyisége már a tanulási folyamat kezdetén
olyan növekedési pályára áll, amely azokra volt jellemző, akik végül is elérték a
nagymesteri szintet, és nem azokra, akik megmaradtak a szakértő szintjén. Ezután persze
még sok mindenen múlik, hogy az így észlelt tehetség valóban megnyilvánul-e,
mindenesetre a tehetség jelenléte már korán érzékelhető lehet a kutatók, vagy akár a
tanárok vagy a szülők számára.
A tehetség fogalmára talán a legnemesebb meghatározás, amelyet valaha is olvastam, a
következő: tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult. De ez a definíció inkább
költői, mint tudományos: kísérleti eszközökkel nemigen fogható meg. Mégis, ez a
meghatározás erősen összecseng a mienkkel: aki ugyanannyi tanulással az átlagosnál
gyorsabb növekedési pályára tud állni, arra joggal mondhatjuk, hogy többet tud, mint
amennyit tanult.
Egyszer egy neves pszichológus egy társaságban azt találta mondani egyik
tanítványáról, hogy rendkívül tehetséges. Egy matematikus azonnal rákérdezett, hogy
miből látható az, hogy valaki tehetséges pszichológus. Olyasfajta választ kapott, hogy hát
azt valahogy megérzi az ember. A pszichológus nem firtatta, hogy milyen a tehetséges
matematikus. Az valahogy magától értetődőnek látszik: meg tudja oldani a feladatokat, jó
eredményeket ér el a matematikai versenyeken. De hát mindezek mellékes jelenségek,
nem erre gondolunk, amikor tehetségről beszélünk. Akár azt is mondhatnánk az
eredményességre, hogy a tehetség epifenoménje, ha megelégszünk azzal, hogy a tehetség
szót a hétköznapi intuíció szerint használjuk. Azért is jogosnak látszik ez, mert sok
elkallódott, eredményessé sohasem vált tehetséget látunk magunk körül, akikről
valahogy mégis érezzük, hogy roppant tehetségesek. Mások hosszú eredménytelenség,
iskolai bukdácsolás után rukkolnak ki hatalmas eredményekkel – ők addig nem voltak
tehetségesek?
Remekül megragadta a dolog lényegét az a matematikatanár, aki egy rendkívül
tehetséges diákjáról (aki később többször nyert nemzetközi matematikai diákolimpiát is)
azt mondta: „…mintha a fejében már eleve meglenne az összes matematikai struktúra,
nekem szinte az az egyetlen dolgom, hogy megmondjam neki a nevüket.” A tehetséges
ember egyik fontos jellemzője, hogy eleve helyesen látja a dolgokat. Ennek alapján akár
így is definiálhatnánk a tehetség fogalmát: tehetséges az, akinek hétköznapi sémái
hasonlóan szerveződnek ahhoz, ahogyan azt a szakma is megköveteli. Neki nem okoz
erőfeszítést a szakma nyelvének megtanulása. Ebből az is nyomban következik, hogy a
tehetség többet tud, mint amennyit tanult: egy feladat megoldásában hétköznapi
intuíciói is segítik. Ez magyarázza a gyakran tapasztalható „rút kiskacsa” effektust is.
(Andersen meséjének rút kiskacsájáról van szó, akit gyerekkorában sokat csúfoltak, mert
kiskacsának rút volt, de aki később gyönyörű hattyúvá fejlődött.)
Innen nézve már nincs különbség, hogy egy pszichológus vagy egy matematikus
mondja a tanítványára, hogy tehetséges. Mindketten azt fejezik ki, hogy a tanítvány
részletes magyarázatok nélkül is helyesen, megfelelő módon látja a szakmai kérdéseket,
magától értetődő, hétköznapi természetességgel tapint a lényegre. Többet tud, mint
amennyit tanult. Ez a képessége segíti őt abban, hogy sémái mennyiségi gyarapodása
olyan pályára álljon, amelynek vége akár a nagymesteri szint is lehet.
Jellemző példa a helyes látásmód megnyilvánulására (mondhatjuk: erre a sémára) az
az eset, amikor egy úttörő sakkcsapatban az edző bemutatott egy bonyolult állást. Hamar
kiderült, hogy a nagy kérdés az: üssünk-e egy bizonyos pontra vagy sem. Mindenki
mondott valamit, hogy nyugodtan üssünk ezért és ezért, vagy hogy ne üssünk azért és
azért. Sax Gyula, aki akkor 14 éves volt, csak hümmögött, és annyit mondott, hogy
„gyanús”. Az edző erre fellelkesedett: ez a helyes hozzáállás, így kell ezt látni. Sok jó
sakkozó lett abból a csapatból, még mesterek is, de nagymester egyedül Saxból lett.
Gyakori eset, hogy egy egyértelműen tehetséges gyerekről nem tudjuk pontosan
megmondani, hogy milyen szakmában tudná kamatoztatni a rátermettségét. Amikor azt
mondjuk, hogy az illető gyerek tehetséges, inkább csak arra érzünk rá, hogy
gondolkodása eltér az átlagos hétköznapi gondolkodástól, és határozottan észlelhető
benne valamiféle belső logika. Ebből az érzésből azt vetítjük előre, hogy majd csak talál
egy olyan szakmát, ahol ez a logika éppen megfelelő.
A tehetség valahogy olyasmi, mint a szexepil. Ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy az
illető nagyon szép, sem azt, hogy nagyon eredményes, mondjuk a csábításban. Csak
éppen varázsa van. A nemi vonzás nem verbális nyelvét beszéli hétköznapi sémáival,
mesteri szinten.
ÉLETMŰVÉSZEK
A legszebb példák arra, hogy mennyire nem tud teljesen különválni a szakmai nyelv a
hétköznapitól, a matematika területén találhatók. Poincaré, miután kijelenti, hogy „a
matematika az a nyelv, amelyen nem lehet kifejezni homályos, ködös dolgokat”, leírja,
mennyire különbözőképpen látja szakmai problémáit is attól függően, hogy franciául
vagy angolul gondolkodik. „Franciául – írja immár Stanislaw Ulam, századunk nagy
lengyel matematikusa – általánosítások jutnak az eszembe, ez a nyelv tömörségre és
egyszerűsítésre ösztökél. Angolul a dolgok gyakorlatibb oldalát látom meg, németül
pedig olyan mélységek felé haladok, amelyeket maga az anyag gyakran nem is indokol.
Lengyelül és oroszul a gondolatok lassan forrnak ki, ahogy a tea egyre erősebbé válik a
csészében. A szláv nyelvekben gyakran összekötődnek olyan dolgok is, amelyek nem
tartoznak szorosan össze.”
Tegyük ehhez hozzá Karácsony Sándor észrevételeit a magyar észjárásról: „A magyar
érvelés nagyon sokszor bízza az okfejtést a beszédhangsúlyra, s ha kedve szerint élhet a
szóval, kevesebb a logikai érve és több a társas-logikai, a beszédbeli érve.” Egészen
tömören, aforisztikusan így foglalja össze hosszú okfejtését a magyar nyelv mélységes
képszerűségéről: „Ami magyar, formájában primitív, tartalma szerint objektív.” Létezik
egyfajta jellegzetes magyar matematikai stílus is, amelyre egy amerikai matematikus
mondta tisztelettel, ám nem minden kritikai él nélkül: „A magyar matematikusok
nagyon elegáns matematikát csinálnak.”
A legfrappánsabb példa a hétköznapi és a matematikai gondolkodásmód
összefüggésére a matematika történetének egyik legnagyobb alakjánál, a hindu Srinivasa
Ramanujannál figyelhető meg. Ramanujan sohasem írt le a mi szokásos matematikánk
értelmében vett bizonyításokat. Eredményei inkább az intuíció csodálatos felvillanásai,
amelyeket néha alátámaszt egy-egy érvvel. Ramanujan, barátai rábeszélésére 1913-ban
levelet írt a kor egyik legnagyobb matematikusának, Geoffrey Harold Hardynak.
Levelében leírta szegénységét, majd mellékelt 120 válogatott képletet. Hardy lelkesedése
határtalan volt. Így írt: „Néhány formulája teljesen letaglózott. Ezelőtt még csak
hasonlókat sem láttam. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy belássam: azokat csak
abszolút első osztályú matematikus írhatta. Helyeseknek kell lenniük, mert ha nem
volnának azok, nincs ember, akinek a képzelete kitalálhatta volna őket.”
Hardy azt hitte, hogy Ramanujan bizalmatlanságból nem írt bizonyításokat a
tételeihez. Hogy ezt eloszlassa, válaszában felsorolta, ki mindenkinek mutatta meg
Ramanujan levelét, így, ha meg nem engedett módon akarná az eredményeket
felhasználni, Ramanujannak könnyű volna őt lelepleznie. „Ne haragudjon, hogy a dolgot
ilyen szókimondóan tárgyalom. Nem tenném, ha nem törekednék arra, hogy ön
nyilvánvaló matematikai képességei kifejtésére jobb lehetőségeket kapjon.” Ramanujan
válaszában kifejtette, hogy nem bizalmatlanság miatt nem írt bizonyításokat, hanem,
mert bár eredményei helyességében nem kételkedik, az utat, amelyen ezekre rájött, maga
is heurisztikusnak érzi. Hardy segítségével Ramanujan a cambridge-i egyetem
munkatársa lett. Fiatalon, 33 éves korában halt meg.
Turán Pál írja Ramanujanról szóló tanulmányában: „Hardy tudta azt, amit Mikszáth
hályogoperáló kovácsa nem tudott, hogy a szolid matematikai megalapozás elvehetné
Ramanujan intuícióját. Így csak olyan dolgokra tanította, melyek nem tudása krónikus
hibákra vezethet; de hozzátette, hogy ő sokkal többet tanult Ramanujantól.”
Ramanujan matematikai stílusa a keleti gondolkodásmód terméke. Ezzel együtt az
indiai és japán iskolákban is az európaihoz hasonlóan tanítják a matematikát: a
„definíció – tétel – bizonyítás” nyelvén. A mesterjelölti szint eléréséhez nem ismerünk
más utat.
Nemcsak a szakmai gondolkodásra hat a hétköznapi nyelv, hanem fordítva is. Hardy
egyszer Ramanujannal utazott taxin, és aktatáskáját a kocsiban felejtette. Nagyon
kétségbeesett, de Ramanujan megnyugtatta, hogy nincs baj, ő látta, hogy a taxi
rendszáma 1729. Hardy nagyon megkönnyebbült, de rögtön megkérdezte, hogyan jutott
eszébe megjegyezni egy ilyen érdektelen számot. Ramanujan azt válaszolta, hogy ez a
szám egyáltalán nem érdektelen, mert a legkisebb egész szám, amely kétféleképpen is
előállítható két köbszám összegeként:
A SZAKTUDOMÁNYOK KIALAKULÁSA
A SZAKMAVÁLTÁS LEHETŐSÉGEI
Kant gondolatát nem vethetjük el egyszerűen azzal, hogy mennyire laikus a kiváló
biológus az atomfizikában. Általában aki egy szakmát megtanult, az egy másik szakmára
sokkal könnyebben képzi át magát. Általános, elvont sémáinak kialakult rendszere jó
alapot biztosít ahhoz, hogy más szakma tudásanyaga is viszonylag hamar
összeszerveződjön benne egy egységes nyelvvé. A második idegen nyelv megtanulása is
sokkal gyorsabban megy, mint az elsőé, feltéve, hogy az elsőt legalább mesterjelölti
szinten ismerjük.
A nagymesterben olyan bonyolult belső nyelv alakult ki, hogy abban egy másik szakma
újonnan megismert tényei is váratlanul hamar mesteri szintű intuíciót
eredményezhetnek. Különösen akkor, ha a két szakma látásmódjában valami
szabályokkal nehezen kifejezhető, de intuitíven érezhető hasonlóság található.
Talán ott vált alapvetően külön a nyugati és a keleti gondolkodásmód, hogy a nyugati
gondolkodás eleve több általános elvvel próbálta a világot megérteni, jóllehet remélte,
hogy aránylag kevés ilyenre lesz szüksége. A keleti gondolkodásban az egyetlen általános
alapelv az, hogy több, egymással párhuzamosan működő alapelv nem lehet: mindegyik
azonos a világgal. A tudomány műveléséhez mindenképpen célszerűbb fenntartani az
elvek pluralizmusát, de a keleti gondolkodásmód egységesebb világképet ad.
Egy szamuráj egyszer belekötött egy zenmesterbe. A szamurájnak fogadalma volt, hogy
bizonyos számú embert párbajban meg kell ölnie. A zenmester nem hátrálhatott meg,
elfogadta a kihívást. Megbeszélték, hogy másnap ugyanott találkoznak. A mester nem félt
a haláltól, megvilágosodott állapotaiban mélyen átérezte, hogy nincs igazi különbség az
élet és a halál között. De méltatlanul sem akart meghalni, ezért elment egy
vívómesterhez, hogy tanítsa meg a vívás helyes szemléletére. Másnap találkozott a
szamurájjal, felvette a tanult alapállást, erre koncentrált és várta a halálos csapást.
Amikor sokáig nem történt semmi, felnézett, és látta, hogy a szamuráj ott térdepel előtte
lehajtott fejjel. A mester megkérdezte, hogy mi történt, mire a szamuráj könyörögve
kérte, hogy ha nem öli meg őt, fogadja tanítványának, mert ő ilyen tökéletes vívóállást
még nem látott.
A vívás mesterségének konkrét szabályait nem sajátíthatta el a mester egy délután
alatt, tényleges vívásban nem lett volna esélye. Arra viszont egy délután is elég volt neki,
hogy vívásban se méltatlanul haljon meg, hogy ebben a helyzetben is ki tudja fejezni a
dolgok sokkal általánosabb lényegét. Ezt érzékelte a szamuráj is, aki a maga útján szintén
a tökéletességet kereste. A tudományokban két különböző szakma között ennyire
egységes közös alapállás elképzelhetetlen.
Ahhoz, hogy valaki egy szakterület nagymesterévé válhasson, tehetség kell. De egy
gyerekben előbb van meg a tehetség, és csak azután derülhet ki, hogy valójában melyik is
az a szakterület, amelyre tehetsége vonatkozik, amely területen tehetsége képessé teszi
arra, hogy nagymesterré váljon. A gyerek már akkor tehetséges, amikor még nem is tud
arról, hogy létezik mondjuk molekuláris biológia, amelynek később majd nagymesterévé
válhat. Mi lett volna, ha száz évvel ezelőtt felbukkan egy óriási molekulárisbiológia-
tehetség? Hiszen akkor még ennek a tudományágnak a csírái sem voltak meg.
Lehetséges, hogy ez esetben száz évvel korábban született volna meg a molekuláris
biológia tudománya. Valószínűbb azonban, hogy ez az ember száz éve talált volna
magának egy olyan szakterületet, amelyen a legjobban tudja kamatoztatni a kognitív
sémái spontán, hétköznapi szerveződését. Lehet, hogy rovartanász lett volna, lehet, hogy
vegyész,
és az is lehet, hogy valami egészen más. De minden valószínűség szerint nem vált
volna választott szakterületének olyan kiemelkedő nagymesterévé, mint ha száz évvel
később születik, amikor már létezik a molekuláris biológia. Korról korra változnak az
éppen aktuális szakterületek, és kétségtelenül szerencse is kell ahhoz, hogy ha valaki
egyszer tehetséges, akkor valóban létezzen is az a szakterület, amely tehetségének a
legmegfelelőbb.
Ki lehet a legtehetségesebb sportoló a világon? A kérdés így nyilván értelmetlen, hiszen
hogyan lehetne Muhammad Ali és Michael Jordan tehetségét összevetni? Verekedjenek
vagy kosárra dobjanak? Vagy mindkettőjüknél tehetségesebb sportoló az, aki
Muhammad Ali ellen is kibír kilenc menetet, és akinél Michael Jordan is csak néhány
ponttal dob több kosarat? Ez utóbbi ember talán tehetségesebb sportoló, így általában, de
egyik sportágban sem lesz a világ legjobbja. Nincs meg a tehetségéhez leginkább
alkalmas szakterület. Talán az öttusában vagy a tízpróbában próbálkozhat – éppen azért
hozták létre ezeket az összetett sportágakat, hogy az ilyen univerzális tehetségeknek is
legyen pályájuk. De a mi kiemelkedő sporttehetségünknek ezeken a területeken is lehet
balszerencséje, például ha közel világbajnoki szinten úszik, fut, vív, lő, de egy ló sem tűri
meg a hátán, és menthetetlenül ledobja.
Eddig az emberi gondolkodás oldaláról vizsgáltuk a szakterületeket. Láttuk, hogy egy
önálló szakterület létezésének feltétele egyrészt az, hogy a területen felhalmozott
ismeretek bonyolultsága ne haladja meg azt a szintet, amelyet egy ember egyáltalán
képes áttekinteni – azaz egyáltalán lehessenek nagymesterei, másrészt az, hogy a
szakterület eléggé komplex, eléggé mély legyen ahhoz, hogy valóban kialakulhassanak
nagymesterei. Ebben a fejezetben az így kialakult szakterületek tulajdonságait
elemezzük.
KLASSZISKÜLÖNBSÉGEK
Két játékos között klassziskülönbség van. Ezt olyankor mondjuk, ha az egyik játékos
nagy valószínűséggel legyőzi a másikat. Nevezzük például klassziskülönbségnek azt, ha
az erősebb játékos legalább 75 százalékos valószínűséggel legyőzi a másikat. A 75
százalékos küszöbszám megválasztása teljesen esetleges, lehetne 60 százalék vagy 90
százalék is, ez gondolatmenetünk lényegén nem változtatna. Azért választottuk éppen a
75 százalékot, mert láttuk, hogy a sakkban például a minősítések (II. osztályú, I. osztályú
stb.) között nagyjából éppen ez a különbség észlelhető.
Most gondoljuk meg a következőt: hány klassziskülönbség lehet például a teljesen
kezdő és a világbajnok sakkozó vagy gojátékos között. Elvileg ez meghatározható:
vegyünk egy teljesen kezdőt, aki éppen most tanulta meg a játék alapelemeit. Keressük
meg azt a leggyengébb játékost, aki nála már éppen egy klasszissal jobb. Utána ehhez a
játékoshoz ismét keressünk valakit, aki éppen egy klasszissal nála is jobb, és így tovább.
Előbb-utóbb biztosan eljutunk a világbajnokig. Ezzel meghatároztuk, hogy a szóban forgó
játékban az emberi tudás teljes fesztávolsága hány klasszisnak felel meg.
A klassziskülönbség fogalmát mint egy mértékegységet fogjuk használni. Ez a
mértékegység bizonyos értelemben kifejezi az adott játék mélységét. Így tudjuk mérni,
hogy a vizsgált játék mennyire képes differenciálni az egyes emberek között, mennyire
tudja az erősebb, képzettebb, mélyebben gondolkodó, több kognitív sémával rendelkező
játékos érvényesíteni az adott játékban a tudását egy gyengébb ellenféllel szemben.
Később ezt a fogalmat kiterjesztjük más területekre is, hasonlóképpen ahhoz, mint ahogy
a sakkozóknál kapott kognitív pszichológiai eredményeket kiterjesztettük az élet és a
professzionális szaktudás egyéb területeire, ahol azok, mint tapasztaltuk, érvényesnek
bizonyultak.
A továbbiakban egy-egy szakterület mélységén azt fogjuk érteni, hogy az adott
szakterületen a kezdőtől a legnagyobb nagymesterig hány klasszisfokozat fér el. Ez a
mélységfogalom nem feltétlenül azonos azzal, amit a hétköznapi nyelvben pszichológiai
mélységen értenénk. Például az ember azt gondolná, hogy a hosszútávfutás
pszichológiailag minden bizonnyal mélyebb sportág, mint a rövidtávfutás, mivel a sok
kilométer lefutása közben bizonyára érdekesebb és mélyebb lelki események zajlanak le
a futóban, mint egy 10–20 másodperces sprint alatt. Ez bizonyára így is van – irodalmi
művek sokasága elemzi a hosszútávfutók lelkében futás közben lejátszódó bonyolult és
izgalmas folyamatokat. A mi mélységfogalmunk szerint mégis a 100 méteres síkfutás
mélyebb sportnak bizonyul, mint a 10 000 méteres futás. Ha pszichológiai szempontból
nem is, de sportszempontból minden bizonnyal összetettebb, bonyolultabb dolog a
rövidtávfutás, mint a hosszútávfutás.
Bár a futás nem tipikusan olyan szakterület, amelyekről ez a könyv szól, gondoljuk
röviden végig, hogyan is győződhetünk meg az előző kijelentés érvényességéről. Hány
klasszis lehet a 100 méteres síkfutás mélysége, és mennyi a 10 000 méteresé? A 100
méteres síkfutás világrekordja jelen pillanatban 9,79 másodperc. A világrekorder sem
nyeri azonban meg versenyei 75 százalékát, tehát ebben a sportágban nincs egy
klassziskülönbség a világrekorder és a második legjobb között. Azokat a versenyzőket
viszont, akiknek a legjobb idejük csak 10 másodperc, a világrekorder az esetek több mint
75 százalékában legyőzi. Azoknak a versenyzőknek a legjobb egyéni ideje, akiket a
világrekorder éppen a versenyek 75 százalékában legyőz, de nem gyakrabban, körülbelül
9,9 másodperc. Azoknak a legjobb ideje, akiket egy 9,9-es futó győz le 75 százalék
eséllyel, körülbelül 10,05 másodperc. Így haladhatunk tovább – az egyes
klassziskülönbségekhez tartozó időeredmények közötti különbség folyamatosan nő.
Probléma csak a vizsgálat végén merül fel, amikor már a legalacsonyabb szintű iskolai
versenyek adatai is elfogynak. Ha valakinek a legjobb ideje 100 méteren 18 másodperc,
akkor mennyire futhat lassan az, akit még ő is legyőz 75 százalékos eséllyel? Maradjunk
abban, hogy aki nem tudja lefutni 18 másodperc alatt a 100 métert, azt már ne tekintsük
futónak, és azt sem, aki nem tudja lefutni a 10 000 métert 50 perc alatt. Nos, ezek után
azt kapjuk, hogy a 100 méteres síkfutás mélysége körülbelül 14–15 klasszis, míg a 10 000
méteresé körülbelül 11–12 klasszis.
Hasonló gondolatmenet bármelyik sportágban végigvihető. Szerencsére azonban a
bennünket leginkább érdeklő sportágakban, a sakkban és a japán go játékban ennél
könnyebb és egzaktabb út is elvezet az eredményhez.
A SAKK ÉS A GO MÉLYSÉGE
Először mintegy száz éve kíséreltek meg egy olyan matematikai rendszert létrehozni,
amellyel megbecsülhetik a sakkozók játékerejét. Az 1950-es évektől kezdve több
számítási eljárást is kipróbáltak a gyakorlatban, míg végül 1970-ben a Nemzetközi
Sakkszövetség az Élő Árpád, magyar származású amerikai matematikaprofesszor által
kidolgozott értékelési rendszert fogadta el. Ez a rendszer azóta is működik, és kiállta a
próbát: az egyes sakkozók értékszámai nagymértékben megfelelnek annak, ahogyan ők
az erőviszonyokat maguk között értékelik.
Az Élő-féle skála értékei azt fejezik ki, hogy egy adott pontszámú játékos egy másik
játékossal szemben várhatóan milyen eredményt ér el. A skála nullapontját és
mértékegységét egy tetszőleges viszonyítási alap szerint választották meg (mint például a
hőmérsékletét a Celsius- vagy a Fahrenheit-féle skálánál). A világbajnok pontszáma
általában körülbelül 2800 körüli, egy erős nagymester (körülbelül a világranglista első
30–40 helyezettje) 2600 pont fölött van, a nemzetközi nagymesteri szint körülbelül
2500 pont. Egy mesterjelölt 2100–2300 pont között áll. Egy II. osztályú sakkozó 1700–
1900 pontos, egy kezdő 1300–1400 pont körüli.
Az Élő-féle skála mértékegységét úgy határozták meg, hogy két játékos között az 50
pont különbség nagyjából azt fejezze ki, hogy az erősebb játékos előreláthatólag 55
százalékos eredményt ér el a gyengébb ellen. Ha például egy 2600-as pontszámú játékos
tízjátszmás páros mérkőzést vív egy 2550-es pontszámúval, várhatóan 5,5–4,5 arányban
fog győzni. Egyes konkrét mérkőzések persze hozhatnak más eredményt, de hosszú
távon erre érdemes fogadni, hacsak időközben a két játékos erőviszonyai nem változnak.
Kétszáz pontnyi különbség az Élő-skálán azt jelenti, hogy az erősebb játékos valószínűleg
körülbelül 75 százalékos eredménnyel győz.
A mai értékszámok sok millió játszma eredménye alapján alakultak ki, így ez a skála
nagyon megbízhatónak tekinthető. Ennek alapján igen könnyen kiszámítható a sakk
mint szakterület mélysége: a kezdő 1300 pontja és a világbajnok 2800 pontja között 200
pontonként húzódik egy-egy klassziskülönbség. Ennek alapján a sakk mélysége
körülbelül 8–9 klasszis.
A sakkozók értékelésének sikerén felbuzdulva ma már több más sportágban is
készítenek rangsorokat a versenyzőkről hasonló elvek alapján, természetesen a skála
nullapontját és mértékegységét a különböző sportágakhoz választva meg. A go játékra
ezek alapján körülbelül 14–15 klasszisnyi mélységet kapunk. A különbség a sakk és a go
mélysége között igen feltűnő, és ennek jelentőségére még hamarosan visszatérünk.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen egyetlenegy sakkjátszmát tekintünk kiindulási
alapként az értékpontok meghatározásához. A teniszben például három nyert játszma
kell egy meccs megnyeréséhez. Ha a sakkban is egy három nyert játszmára menő páros
mérkőzést tekintenénk egységnek, akkor már 90 értékpontnyi különbség is elég lenne
két játékos között ahhoz, hogy az erősebb 75 százalékos valószínűséggel megnyerje a
páros mérkőzést. Ebben az esetben tehát 90 értékpontnyi különbség jelentene egy
klassziskülönbséget, és így a sakk mélységére körülbelül 18 klasszist kapnánk
eredményül. Ahhoz tehát, hogy az egyes szakterületek mélységét összehasonlíthassuk,
tudnunk kellene, hogy mindegyik számítás azonos súlyú alapegységekből indul ki. Bár a
gojátékosok pontértékszámítása is az egyes játszmák eredményeire alapozódik, nem
zárható ki, hogy egyetlenegy gojátszma megnyerése valójában egy ötjátszmás sakk páros
mérkőzés megnyerésének felel meg. Ennek valószínűsége azonban elég csekély, hiszen
minden sport azt célozza, hogy az ember hozza ki magából teljesítőképessége
maximumát. Mindegyik sportágban az értékpontszámítás kiinduló egysége az a
küzdelemmennyiség, amennyit a küzdők egyhuzamban, legfeljebb rövid, értelemszerű
megszakításokkal képesek teljes erőbedobással végigküzdeni. Ez teszi lehetővé, hogy az
értékpontok alapján számolt mélységértékeink egymással valóban közvetlenül
összehasonlíthatóak legyenek. Például a sakkban kísérleteztek azzal, hogy az úgynevezett
rapid (egyórás) partikból álló versenyek eredményeit is beleszámítsák az értékpontokba.
Ez az egyes sakkozók értékeinek kellemetlen ingadozásához vezetett. De ha az egyes
rapid partikat csak negyed súllyal számítják, akkor az értékszámskála realitása és
stabilitása nem csökken.
Még egy érv a kapott mélységértékek összehasonlíthatósága mellett: a teniszben a női
meccsek csak két nyert játszmáig folynak. Mégis, akár a férfiak, akár a nők eredményei
alapján számítjuk ki a tenisz mint szakterület mélységét, egyformán körülbelül 12–13
klasszisnyi mélység adódik. Mindezek alapján jó okunk van arra, hogy a sakk és a go
mélysége között kapott feltűnően nagy különbséget komolyan vegyük, és megpróbáljunk
erre a jelenségre magyarázatot találni.
Ha már van egy ilyen mélységfogalmunk, engedjük meg magunknak, hogy egy-két
bekezdés erejéig elkalandozzunk. Ha a fenti módszerrel kiszámítjuk, kiderül, hogy a
jégkorong vagy a kosárlabda sokkal „mélyebb” sport, mint a labdarúgás: sokkal több
klasszisnyi különbség található egy átlagos iskolai válogatott és a világbajnok csapat
között. Vagy másként: a világ tizedik legjobb csapatának sokkal több esélye van a
világbajnok ellen futballban, mint kosárlabdában. A labdarúgás és a kosárlabda mélysége
közötti különbség arányait tekintve körülbelül ugyanolyan, mint amilyen a sakk és a go
közötti. Annak kifejezésére, hogy a gyengébbnek is van esélye, azt szoktuk mondani,
hogy „a labda kerek”. Eszerint „a futball-labda sokkal kerekebb, mint a kosárlabda”.
Talán éppen ezért szeretjük a világnak ezen a részén annyira a focit, és talán részben
ezért nem tud mélyebb gyökereket ereszteni a világ más tájain, például Japánban vagy az
Egyesült Államokban (bár e két népet valószínűleg más és más okból zavarja a labda
túlzott kereksége). Mi Európában kifejezetten szeretjük, ha a gyengébbnek is van némi
esélye a győzelemre, és hajlamosak vagyunk pusztán azért drukkolni a gyengébbnek,
mert ő a gyengébb.
Elvileg le lehetne mérni az egyéni képességek mélységét is a csapatsportokban. Kétféle
út is kínálkozik erre. Az egyik lehetőség az, hogy megkérjük az illető sportág
szakembereit, hogy rangsorolják a játékosokat. Akit a szakemberek 75 százaléka ítél
jobbnak a másiknál, azt tekinthetjük egy klasszisnyival jobbnak. A másik lehetőség csak
a professzionális játékosok esetében alkalmazható: ez a pénz. Elvileg meghatározható,
hogy a játékosokért kínált pénzeknek mekkora az alsó és felső értéke, és ennek alapján
kiszámítható, hogy a különböző szinteken mekkora pénzbeli értékkülönbség tekintendő
egyklasszisnyi különbségnek. Egyik utat sem számoltam végig szisztematikusan,
tudományos pontossággal, de hevenyészett becslések alapján az a gyanúm, hogy az egyén
szintjén már megszűnik a mélységkülönbség a foci és a kosárlabda között: a két sport
közötti lényegi differencia valahol a teljes játék struktúrájában van. Itt is több az egész,
mint a részek összege.
TUDÁSKÜLÖNBSÉGEK ÉS TELJESÍTMÉNYKÜLÖNBSÉGEK
Érdekes megfigyelni, hogy az Élő-pontszámok és a sakkal kapcsolatos ismert sémák
mennyisége között milyen szoros kapcsolat van. Néhány 10 séma (a kezdő) körülbelül
1400 Élő-pontot jelent. A néhány 100 sémás nagyságrend (a haladó szint) körülbelül
1800 pontnak, néhány 1000 séma (a mesterjelölt ismerete) körülbelül 2200 pontnak, a
néhány 10 000 séma (a nagymester tudása) pedig nagyjából 2600 pontnak felel meg. A
sémák számában egy nagyságrendnyi különbség mintegy 400 Élő-pontot jelent. Ez a
meglehetősen egyenletes különbség a pontszámokban azt mutatja, hogy az előző
fejezetekben bemutatott sémaszámbecslésünk valóban jól jellemzi a tényleges
játéktudást – méghozzá egy meglehetősen egyenletes skálával. Ez a megfigyelés ismét ad
egy új érvet, az eddigiektől független, más úton szerzett bizonyítékot, arra, hogy a sémák
mennyiségére vonatkozó gondolatmenetünk érvényes.
Mélységfogalmunk különösen akkor válik érdekessé, ha figyelembe vesszük, hogy a
sémák mennyiségének tartománya mind a go, mind a sakk esetén azonos: nullától
néhány tízezerig terjed. Ha tehát a játékosok által ismert sémák mennyisége szerint
határoznánk meg a minősítési szinteket (mint ahogy tettük A kezdőtől a nagymesterig
című fejezetben), akkor az eredményességet tekintve az nem tükrözné a szintek között
lévő különbségeket. Ha egyszer a go mélysége – az imént bemutatott mélységfogalom
szerint – nagyobb, mint a sakké, akkor például egy 2000 sémát ismerő játékos nagyobb
biztonsággal győz le egy 1000 sémát ismerőt góban, mint sakkban (mivel ugyanakkora
különbség a sémák mennyiségében több klasszisnyi különbséget jelent). Ez csak úgy
lehetséges, ha a sémák a góban sokkal bonyolultabbak, mint a sakkban (legalábbis a
nagymesteri szint alatt egészen bizonyosan, de meglehet, hogy még a nagymesteri
szinten is).
Egybehangzóan állítják, akik mind sakkban, mind góban legalább mesterjelölt szintű
játékosok, hogy a go valahogy sokkal nehezebb, sokkal mélyebb játék; az emberi
gondolkodás mélyebb rétegeit mozgatja meg. Ezek a homályos érzések talán érthetőbbé
válnak az iménti észrevételek alapján. Arra utalnak, hogy a góval kapcsolatos kognitív
sémák jobban hasonlítanak a hétköznapi élet kognitív sémáinak komplexitására, mint a
sakkal kapcsolatosak, legalábbis a mesterjelölti szinten bizonyosan, de alighanem a
nagymesterek szintjén is.
Ámbár még a sakk esetében is könnyen átszűrődnek a szakmai sémák a hétköznapi
életbe. Én például akkor hagytam abba a versenyszerű sakkozást, amikor egy alkalommal
egyidőben két fontos helyre is kellett volna mennem. Miközben tépelődtem, hogy mit is
csináljak, egyszerre csak bevillant: Hd7 – ez a megfejtés. Innen egyszerre tudok
fenyegetni azzal, hogy c5-ön keresztül támadok a lóval a vezérszárnyon, illetve hogy f6-
ról védekezhetek a királyszárnyon. Ez volt az a pillanat, amikor kicsit megijedtem, hogy
talán becsavarodhatok, és az is világossá vált, hogy nem vagyok eléggé tehetséges a
sakkhoz; nincs rá esélyem, hogy nagymester váljon belőlem.
A go a távol-keleti gojátékosok számára sokkal inkább kifejezi az életet, mint a sakk az
európaiaknak: kevésbé érzik absztraktnak. A go a keleti gondolkodás terméke – a világ
egységét fejezi ki. A sakk a nyugati gondolkodásban eresztett mélyebb gyökereket, noha
eredetileg talán Indiából származik. A japánok kultúrájuk szerves részének tekintik a gót.
Úgy érzik, hogy alapvető értékrendszerüket, esztétikai elveiket, gondolkodásmódjukat
fejezi ki: bizonyos értelemben ugyanarról szól, mint az előző fejezetben a zenmester és a
szamuráj története. Mi a sakkot általában nagyon jó játéknak tartjuk, de ilyen alapvető
értéket – az európai gondolkodásmód lényegének kifejezését – nem tulajdonítunk neki.
Bobby Fischer, az egykori sakkvilágbajnok mondta: „Számomra a sakk az egész élet.” A
nagymester sok tízezer bonyolult sémája talán valóban lehetővé tesz olyan árnyalt, finom
kifejezésmódokat, amelyek egy ilyen kijelentést indokolhatnak, de egy mesterjelölt még
nemigen érzi át, hogy a sakk akár az élet teljes komplexitását kifejezheti számára.
A sakk és a go mélységének becslésére kialakított eljárásunk elvileg bármilyen
szakterületen alkalmazható. Mikor mondhatjuk például egy molekuláris biológusról,
hogy valamelyik kollégájánál egy klasszissal jobb a szakmájában? Akkor, ha a megítélők
(mondjuk a kollégák) legalább 75 százaléka szakmailag okosabbnak találja. Ezen az úton
elvileg meg lehetne határozni az egyes szakmák és tudományágak mélységét is. Egy ilyen
vizsgálat elvégzése azonban számos gyakorlati nehézségbe ütközik. Az általános emberi
intelligencia területén viszont sok évtized intenzív kutatásainak eredményeire és az ezek
során kialakított kiváló mérőeszközökre támaszkodhatunk. Vajon az általános emberi
intelligenciának mint „szakterületnek” hány klasszis lehet a mélysége?
AZ INTELLIGENCIATESZTEKRŐL
SAKK- ÉS GOPROGRAMOK
A CHURCH–TURING-TÉZIS
A formális logika egyfajta hidat alkot a különféle mentális modellek között. Az angol
matematikusok, Alonzo Church és Alan Turing fogalmazták meg először azt a
gondolatot, miszerint elvileg más hídra nincs is szükség. Ami a különböző mentális
modellekben egyaránt egyértelműen kifejezhető, az a formális logika nyelvén is
elmondható. Az, hogy valami „racionális”, eszerint azonosítható azzal, hogy „formájában
logikus”.
Teljesen informálisan: e tézis szerint, ha valami elmondható úgy, hogy mindenki
garantáltan ugyanazt értse alatta, akkor ugyanez elmondható egyfajta absztrakt
számítógépen működő program formájában is. Formalizált nyelven a Church–Turing-
tézis többféle formában is megfogalmazható. Egyik általánosan elfogadott alakja a
következő: Tegyük fel, hogy egy értelmes lény valamilyen módon két osztályba sorolja az
egész számokat. Ha azt az elvet, amely szerint osztályoz, el tudja mondani akármilyen
eszközök felhasználásával (akár dallal, tánccal, csókkal) oly módon, hogy ennek alapján
egy másik értelmes lény is képes úgy osztályozni a számokat, hogy az eredmény mindig
ugyanaz legyen, mint az első lény esetében, akkor az osztályozási elv matematikai
algoritmus formájában is megfogalmazható, és egy számítógépen megvalósítható. A
Church–Turing-tézis ismét másként fogalmazva lényegében azt fejezi ki, hogy a
matematika műveléséhez elegendő kizárólag a matematika eszközeit alkalmazni.
Csakhogy a matematikában gyakori az úgynevezett egzisztenciabizonyítás is. Ilyenkor a
matematikus bebizonyítja valaminek a létezését anélkül, hogy arra a létező dologra
konkrét példát mutatna. Hasonló jellegű gondolatmenetet fogunk követni könyvünk
harmadik részében. Röviden előrevetítve: nem állítom, hogy tudjuk, miféle egyéb
elveken alapuló gondolkodási mechanizmusok léteznek, de látni fogjuk, hogy sok jel
mutat arra, hogy ilyen mechanizmusok igenis léteznek. Nevük igen régóta van:
intuíciónak nevezzük azt a gondolkodásmódot, amelynek segítségével konkrét, logikus
levezetés nélkül ráérzünk a dolgok, a világ igazságaira.
Platón leírása szerint a bölcs Diotíma, aki a fiatal Szókratészt tanította az élet fontos
dolgaira, mint például okosságra és szerelemre, így beszélgetett tanítványával:
– Nem hallgatsz el mindjárt! Vagy azt hiszed, hogy ami nem szép, az szükségképpen
rút?
– Hát persze.
– És ami nem bölcs, az ostoba? Hát nem vetted észre, hogy van még valami a
bölcsesség és az ostobaság között?
– Micsoda?
– A helyes véleményalkotás, annak helyes indoklása nélkül – mondta. – Nem tudod-e,
hogy ez se nem tudás – mert hogy is lehetne tudomány az, amit nem tudunk
megindokolni –, de nem is tudatlanság. Mert hogy is lehetne tudatlanság, ami eltalálja a
valóságot? Tehát a helyes véleményalkotás az, ami az okosság és az oktalanság között
van.
Diotíma véleménye nem feltétlenül mond ellent a Church–Turing-tézisnek. Ennek
kifejtésére a következő fejezetben térünk vissza.
Azt a világképet, amely a tiszta racionalitás korlátlan megismerő erejébe vetett hitre épül,
a matematikai logika utóbbi hatvan évben elért eredményei elbizonytalanították, vagy
legalábbis elbonyolították. Egy ilyen eredménnyel, Gödel tételével már A gondolkodás
szintjei című fejezetben találkoztunk.
Douglas R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című könyvében felveti a következő
kérdést: Igaz-e az a mondat, hogy „Ebben a mondatba harom hiba van”. A mondatban –
akárhogy nézzük – csak két hiba van: a helytelen rag a „mondatba” szóban és a hiányzó
ékezet a „harom” szóban. A mondat tehát első ránézésre nem igaz. De akkor a
mondatnak a harmadik hibája az, hogy nem igaz. Ezt is figyelembe véve azonban a
mondat mégiscsak igaz, hiszen valóban három hibát tartalmaz. Akkor viszont megint
csak két hiba van benne, hiszen a harmadik hiba, amelyet találtunk, mégsem hiba. A
kígyó a farkába harapott, kezdhetjük az érvelést elölről.
Ha nem akarunk úgy járni, mint a butábbik fajta kaparódarázs A gondolkodás szintjei
című fejezet elején, akkor nem tehetünk mást, mint hogy széttárjuk a kezeinket: abban a
gondolatkörben, amelyben mozgunk, ez a kérdés eldönthetetlen. Olyan, mint amilyen
állítások létezéséről Gödel tétele beszél. Ez esetben ugyan nem egy formális rendszerben
gondolkoztunk, de Gödel tétele éppen azt biztosítja, hogy akárhogy is formalizáljuk
gondolkodásunk kereteit, ilyenfajta eldönthetetlen állítások mindig fel fognak merülni.
Mit tehetünk, ha mindenképpen akarunk valamit kezdeni egy ilyen jellegű állítással,
például mert valamilyen okból nagyon fontos számunkra, hogy megismerjük azoknak a
dolgoknak a természetét, amelyekről az állítás szól? Ebben az esetben nem tehetünk
egyebet, meg kell változtatni gondolkodásunk kereteit. Ha például módosítjuk azt, hogy
mit értünk hibán, és nem tekintjük „hibá”-nak azt az esetet, amikor egy mondat állítása,
értelme hamis, akkor a probléma azonnal megszűnik. Igaz, ezzel kicsit megváltoztattuk
az anyanyelvünket, de ennyit csak megér az, hogy egy eleddig reménytelennek tűnő
problémát sikeresen megoldottunk. Csakhogy Gödel tétele garantálja, hogy előbb-utóbb
az új nyelvben is találunk hasonló feloldhatatlan gubancokat. Mindez persze csak
analógia, hiszen csak akkor lenne szó szerint érvényes, ha a rejtvény elemzését nem
hétköznapi józan eszünkkel, hanem egy formalizált nyelven végeztük volna.
A tudomány azonban igyekszik minél inkább formalizált nyelvet használni, így rá már
csaknem pontosan érvényes, hogy amennyiben egyetlen igazság elől sem akar eleve
elzárkózni, akkor Gödel tételéből következően a vonatkoztatási rendszer állandó
változtatására kényszerül. Mint A szakmai gondolkodás című fejezetben láttuk, ez
vezetett az egységes tudomány felbomlásához. Talán éppen ezért járt le a polihisztorok
kora.
Ha már az ilyen végtelen gondolati hurkok felbukkanása elkerülhetetlen, jó lenne
legalább egy olyan formális eljárást találni, amelynek segítségével megállapíthatjuk,
vajon tényleg ilyen helyzetbe kerültünk-e. Akkor legalább fel tudnánk ismerni, ha
reménytelen kérdéssel foglalkozunk, és azonnal választhatnánk más problémát, vagy
elkezdhetnénk felülvizsgálni rendszerünket.
Sajnos ez a kiút is reménytelen, legalábbis teljes általánosságban. Nincs olyan formális
eljárás (tehát: számítógépen megvalósítható program), amely a kaparódarázs
kellemetlen helyzetét teljes általánosságban azonosítani tudná, vagyis amely pontosan
meg tudná mondani, hogy mikor kell fellépnie az unalomnak. Ezt az állítást ezúttal
majdnem formálisan is bebizonyítjuk, részben mert történetesen viszonylag egyszerű,
részben, hogy egy kis ízelítőt adjunk a hasonló típusú bizonyítások stílusából. Akit a
bizonyítás nem érdekel, a következő három bekezdést nyugodtan ugorja át.
HEURISZTIKÁK
Eddig két különböző típusú tényezőt láttunk, amelyek a tökéletes, vegytiszta racionalitás
megvalósítását akadályozták. A végtelen hurkok problémája tisztán elméleti korlátokat
tárt fel: a formális logika képes volt saját eszközeivel bebizonyítani, hogy egy bizonyos
fajta feladatot nem tud maradéktalanul megoldani. A korlátozott racionalitás elmélete
gyakorlati nehézségekből indult ki: információfeldolgozó kapacitásunk véges, ezért nem
vagyunk képesek a problémákat tetszőleges mélységben végiggondolni. Ez az észrevétel
közvetlenül vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy döntéseinkben, problémák megoldása
során, elkerülhetetlenül heurisztikus módszereket kell alkalmaznunk. Érdekes módon
azonban a tisztán elméleti eredmények is ugyanebbe az irányba mutatnak.
A matematikai logika és az algoritmusok elmélete olyan eredményektől hemzseg,
amelyek a végtelen hurkok bombabiztos azonosításának lehetetlenségét kimondó
tételhez hasonlítanak. Kis túlzással azt mondhatjuk, különleges szerencse kell ahhoz,
hogy az ember teljes általánosságban megoldható feladatot találjon. Speciális
megoldásokat gyakran lehet találni; például sokféle olyan feltétel ismeretes, amelyek
közül ha valamelyik fennáll, akkor a végtelen hurkok felismerésére is található általános
módszer.
A felmerülő konkrét problémák esetében azonban gyakran nem könnyű megállapítani,
hogy érvényes-e rájuk valamelyik speciális feltétel, és ha igen, melyik. Ebben az esetben
a többé-kevésbé általános megoldások heurisztikus jellegűvé válnak: sok esetben
egyszerűbb csupán kipróbálni őket, mint teljesen egzakt módon ellenőrizni, hogy az
alkalmazásukhoz adottak-e a feltételek. Ezért gyakran érdemes megpróbálkozni
valamelyik többé-kevésbé általános megoldással, még akkor is, ha nincs garancia a
módszer eredményességére.
Az idők folyamán rengeteg tapasztalat halmozódhat fel azzal kapcsolatban, hogy
milyen esetekben melyik módszer szokott célra vezetni. Ezeket a tapasztalatokat már
nem feltétlenül lehet teljesen formális módon megfogalmazni, így kialakulnak annak a
feltételei, hogy az eredetileg egységes, általános probléma önálló szakterületté váljon, és
kifejlődjenek a nagymesterei is. Egy árvízvédelemmel foglalkozó ismerősöm mondta
egyszer: „A gátvédelemnek ezer szabálya van. Például kecske legelhet a gáton, de birka
nem. Nem tudom, miért. Biztos vagyok benne, hogy ebből az ezer szabályból kilencszáz
tökéletesen felesleges. A baj csak az, hogy senki sem tudja, melyik kilencszáz. Ezzel
együtt, ez az ezer szabály így együtt egy értelmes rendszert alkot, és én akkor látom el a
feladatomat legjobban, ha mindet betartom és betartatom.”
Ez a két, egészen különböző területeken kapott eredmény arra mutat, hogy a tisztán
racionális eszközökkel, a hétköznapi sémáktól elvonatkoztatva megfogalmazható dolgok
komplexitása nemigen haladhatja meg a néhány ezer kognitív sémányi mennyiséget. A
kulcsfogalom itt a kognitív séma, amelyet úgy képzelünk el, hogy nemcsak önmagában
igen bonyolult és állandóan változó, de tartalmazza folyton változó kapcsolatait a többi
sémával is. A racionalitás egy harmadik fajta korlátja tehát egy olyan gondolatmenetből
adódik, amely a formális logika fogalmaitól teljesen független:
Többet tudunk, mint amennyit ki tudunk fejezni. Ezen még a művészet eszközei sem
feltétlenül segítenek. Példa erre Rimbaud, aki 18 éves korában örökre abbahagyta a
versírást, miután „Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent.
Szédületeket rögzítettem.” A költészet olyan szakma, ahol a nagymesterek korán érnek.
Rimbaud is azt érezhette meg, hogy eljutott az elérhető komplexitás maximumáig, azt
pedig tőle magától tudjuk, hogy lelkének, érzéseinek csak egy kis részét sikerült
elmondania. Mallarmé talán kevésbé volt szerencsés, ő nem adta fel: némelyik négysoros
versén tíz évig is dolgozott, gyötrődött, hogy a szavak, a hangok rendje, jelentésük
egymáshoz való viszonya a lehető legpontosabb legyen.
A tisztán formális megfogalmazásokkal dolgozó tudományról egzaktabbat is tudunk
mondani. Ha elfogadjuk a Church–Turing-tézist, és azt is, hogy gondolatainkkal egy
nagyságrendnyivel nagyobb komplexitást tudunk átfogni, mint amennyit a tiszta
racionalitás eszközeivel ki tudunk fejezni, akkor ebből következik, hogy nem mindig
tudjuk formális módon megfogalmazni, miként jutunk a felismeréshez. Ezért nem
mondott ellent Diotíma véleménye, amit az előző fejezetben láttunk, a Church–Turing-
tézisnek. Előfordulhat, hogy az eredményt meg tudjuk formális módon fogalmazni, le is
tudjuk vezetni, ha egyszer már tudjuk, mi jön ki, de az odavezető utat nem tudjuk
formálisan kifejezni.
Ebből még nem lehet következtetni a racionális megismerés korlátaira: ha egyszer az
eredmény megvan, az már beépülhet a mesterjelölt racionális sémáiba is, nem kell újra
felfedezni. A megismerés módjáról viszont megtudtuk, hogy egyéb eszközökkel is kell
rendelkeznie, legalábbis a mesterjelölti szint fölött. Ezeket az eszközöket neveztük
korábban intuíciónak, miután megállapítottuk, hogy az intuíció a bonyolult, magas
szintű kognitív sémák működésének eredménye. Sőt az is lehet, hogy valójában nem is
eredménye ez a sémák működésének, hanem a működésük vagy akár egyszerűen
létezésük módja.
A nagymester sémáiról nagyon kevés jól megalapozott tudományos ismerettel
rendelkezünk. A magas szintű sémák megismerésére azonban jó terep a mindennapi élet
is, mivel abban szinte valamennyien legalábbis mesteri szinten állunk, működik tehát az
intuíciónk. Sikerült is olyan magas szintű sémákat, általános heurisztikákat kimutatni,
amelyek egyrészt kísérletileg jól tetten érhetők, másrészt egyértelműen nem a tiszta
racionalitás talaján állnak. Ebben a fejezetben ilyenekből gyűjtünk össze néhány
jellegzetes darabot.
RÖGZÍTÉS ÉS IGAZÍTÁS
Próbálja meg az Olvasó gyorsan, pontos számolás nélkül megsaccolni, hogy mennyi lehet
az 1 × 2 × 3 × 4 × 5 × 6 × 7 × 8 szorzás eredménye. Azt persze nem tudhatom, hogy a
kedves Olvasó éppen mennyire gondolt, de hacsak nem volt nagyon sokszor dolga
ilyenfajta szorzatokkal például egy egyetem matematikai szakán, alighanem durván
alulbecsülte az eredményt. A. Tversky és D. Kahneman különböző szakos
egyetemistákkal végeztették el ezt a becslést, és általában 500 körüli válaszokat kaptak.
Akiktől azt kérték, hogy ugyanilyen gyorsan saccolják meg azt, hogy mennyi lehet a
8 × 7 × 6 × 5 × 4 × 3 × 2 × 1 szorzás eredménye, azok átlagosan körülbelül 2200-at
mondtak.
Nem elsősorban az az érdekes ebben a vizsgálatban, hogy a szorzat értéke valójában 40
320, tehát mindkét csoport durván alulbecsült. A fő érdekesség az, hogy a becslés ennyire
függött az összeszorzandó számok sorrendjétől. Akiknek a nagyobb számokkal kezdték a
feladat bemutatását, azok lényegesen nagyobb eredményt saccoltak.
Egy másik kísérletben a vizsgált személyek egyik fele azt a kérdést kapta, hogy 10
százaléknál több vagy kevesebb az afrikai országok aránya az ENSZ-ben. A másik
csoporttól azt kérdezték, hogy 65 százaléknál több vagy kevesebb ez az arány. Ezután
mindkét csoporttól megkérdezték, hogy mit gondolnak, pontosabban mennyi lehet az
afrikai országok aránya. Akiknél az első kérdés 10 százalékról szólt, azok átlagosan 25
százalékot becsültek, akiknek az első kérdés 65 százalékról szólt, azok átlagosan
körülbelül 45 százalékot mondtak. (Körülbelül 30 százalék az igazság.)
Nem nehéz felismerni a két kísérleti eredményben a közös lényeget: a kiindulási
adathoz, az elsőként kapott információhoz való igazodást akkor is, ha az információk
sorrendje teljesen érdektelen a feladat szempontjából. Kicsit olyan a két kísérlet
hasonlósága, mint ahogy a Megismerési és gondolkodási sémák című fejezetben
felismertük, hogy az Encyclopaedia Britannica első kiadásának története és a
hanglemezgyártás hőskorának sztorija mennyire ugyanahhoz a sémához kötődik. Ezt a
fajta gondolkodási mechanizmust „rögzítés és igazítás”-heurisztikának nevezték el.
Annak a felfedezése, hogy valaki ráérez arra, hogy ez a két kísérleti eredmény valahogy
egy csokorba tartozik, önmagában persze még nem bizonyíték arra, hogy az emberek
többségének gondolkodásában valóban működik is egy ilyen általános heurisztika. Lehet,
hogy csak kívülről látjuk őket hasonlónak, és valódi működésük egészen különböző.
Ezért próbálták egyre pontosabban megfogalmazni, hogy mi a közös ezekben az
eredményekben, és további olyan kísérleteket terveztek, amelyekben ez a heurisztika
várhatóan jól előre jelezhető torzításokat okoz. Ez az út egyértelmű sikerrel járt:
bebizonyosodott, hogy valóban működik hétköznapi gondolkodásunkban egy olyan
általános heurisztika, amelyre a bemutatott két kísérlet utal. Amikor bizonytalan
helyzetben ítéletet alkotunk, gyakran a feladat megfogalmazásából vagy néhány kezdeti
részletszámításból megragadunk valamilyen kiindulási értéket, és ehhez igazítjuk
döntésünket.
A rögzítés és igazítás-heurisztika működésével magyarázhatók olyan rendszeresen
tapasztalt jelenségek is, hogy a határidőket szinte mindig alulbecsüljük, vagyis rövid
határidőket adunk magunknak, a sok egymásra épülő lépésből álló (és az egyes
lépéseknél csak kevés veszteséggel járó) technológiák hatékonyságát viszont általában
túlbecsüljük. Annak ellenére így teszünk, hogy elvileg tudjuk: a sok kicsi veszteség sokra
megy.
A sokféle kísérlet egybehangzó eredménye azt mutatja, hogy nemcsak a gondolkodás
kutatóinak fejében állt össze egy séma, amelynek a „rögzítés és igazítás” nevet adták,
hanem a legtöbb ember fejében ténylegesen is működik ilyenfajta általános séma, akár
tud róla, akár nem. A rögzítés és igazítás heurisztikáját a kísérletek tanúsága szerint
pszichológiai realitásként kezelhetjük: ez a fogalom szinte bizonyosan valóban létező,
reális dolgot ír le, egyike általános, akaratlanul is működő gondolkodási sémáinknak.
Egyfajta heurisztikáról van szó, mivel maga az eljárás vezethet hibás eredményre
(méghozzá jól előre jelezhető módon), jóllehet a legtöbb esetben gyors és helyes
következtetéseket tesz lehetővé.
A HOZZÁFÉRHETŐSÉG-HEURISZTIKA
ÁLTALÁNOS MINTÁZATÉRZÉKELÉS
A REPREZENTATIVITÁS-HEURISZTIKA
Tversky és Kahneman azt a célt tűzték ki, hogy leírják azokat az általános heurisztikákat,
amelyeket bizonytalan adatok, hézagos ismeretek esetén használunk arra, hogy a
lehetséges események valószínűségét a magunk számára megbecsüljük, például
felmérjük cselekedeteink várható kockázatát. A „rögzítés és igazítást” valamint a
hozzáférhetőség-heurisztikát már bemutattuk. Tversky és Kahneman elméletükben még
egy harmadik fajta alapheurisztikát vettek fel, a reprezentativitást.
A reprezentativitás-heurisztika alapján általában olyankor hozunk ítéletet, amikor
(akár a leghétköznapibb helyzetekben is) diagnózisokat állapítunk meg. Például arra
vagyunk kíváncsiak, mennyire valószínű az, hogy ismeretlen beszélgetőpartnerünk
alkoholista. Ilyenkor többnyire annak alapján ítélünk, hogy az illető személy mennyire
felel meg annak a képnek, amelyet a tipikus alkoholistáról alkottunk magunkban –
mennyire reprezentálja partnerünk a tipikus alkoholistát. Minél nagyobb az egyezés,
annál biztosabbak vagyunk diagnózisunkban. Az eredmény természetesen függ attól,
hogy mennyire reális és árnyalt az alkoholistasémánk: egy pszichiáter mentális modellje
nyilván sokatmondóbb, bonyolultabb, mint egy tornatanáré. A potenciális ivócimbora
mentális modellje valószínűleg ismét más szempontokat hangsúlyoz ki. A
reprezentativitás-heurisztika működését azonban nem befolyásolja, hogy milyenek az
összehasonlításra kerülő sémáink. Itt csak arról van szó, hogy ítéletünket pusztán a
hasonlóság alapján hozzuk meg.
Ez az eljárás általában helyes eredményre vezet, de a tisztán racionális valószínűség-
számítás azt tanítja, hogy önmagában távolról sem elég az esélyek helyes
meghatározásához. Ahhoz többek között még figyelembe kellene venni azt is, hogy az
elképzelt diagnózis általában mennyire gyakori, valamint azt is, hogy a tipikus
példányról kialakult képünk hány eset alapján jött létre.
A reprezentativitás-heurisztika működését vizsgáló kísérletekben olyan helyzeteket
hoztak létre, amelyekben lényegesen más eredményt kapunk, ha pusztán csak a
reprezentativitás alapján döntünk, mint ha a valószínűség-számítást alkalmazzuk.
Például egy vizsgálat során az alanyok végignéztek egy tanórát, majd néhányuknak meg
kellett ítélni, mennyire volt jó ezen a konkrét órán a tanár és a diákok együttműködése, a
többieket pedig arra kérték, hogy jósolják meg, milyen színvonalú lesz a tanár és a diákok
együttműködése a következő öt évben. Azt is kérték az alanyoktól, hogy jelezzék,
mennyire biztosak az ítéletükben. Mindkét csoportban hasonló mértékben bizonyosak
voltak az ítéletek, holott a vizsgált személyek pontosan tudták, hogy egyetlen alkalom
alapján nem lehet ugyanolyan pontosan öt évre előre jósolni, mint amennyire jól meg
lehet ítélni a konkrét szituációt.
Egy másik példa a reprezentativitás-heurisztika működésére: a rulettezők túlnyomó
többsége meg van győződve arról, hogy néhány piros után jelentősen megnő a fekete
valószínűsége, holott jól tudják, hogy a rulettgolyónak nincs emlékezőtehetsége.
A reprezentativitás-heurisztika kitűnő leíró fogalomnak bizonyult: sokféle,
irracionálisnak látszó viselkedésünkre magyarázatot ad, és ilyenek előrejelzésére is jól
használható. A döntési helyzetekben mutatott következetlenségeink, ésszerűtlenségeink
legnagyobb része jól megmagyarázható és előre jelezhető Kahneman és Tversky három
heurisztikája – a rögzítés és igazítás, a hozzáférhetőség és a reprezentativitás –
segítségével.
A MISZTICIZMUS OMNIJEKTIVITÁSA
A LEGMAGASABB METASZINT
Nem állítom, hogy a miszticizmus útja feltétlenül mély bölcsességekhez vezet, mint
ahogy azt sem állítom, hogy a tudomány útja okvetlenül használható eredményekhez
juttat el minket. Nagyon sokszor találkozhatunk egyszerűen buta, jóllehet színtisztán
logikus gondolatmenetekkel – hiába logikusak, ha egyszer nem vezetnek semmilyen
érdemleges eredményre. És akkor még nem is említettem a formájában logikusnak
tetsző, de hibás gondolatmeneteket, amelyekben gyakran nem is könnyű kibökni a hibás
lépést. Ahhoz, hogy valaki jól használja a logikát és érdemleges, érvényes eredményekre
jusson a segítségével, mellesleg általában okosnak, tehetségesnek is kell lennie,
legalábbis az adott területen. Ugyanez a helyzet a miszticizmussal is. Persze hogy létezik
rossz, buta miszticizmus, mint ahogy létezik rossz, buta tudomány is. Ahhoz is általában
okosnak és tehetségesnek kell lenni, hogy valaki jól használhassa az omnijektivitás
eszközeit, és érvényes eredményekre jusson a segítségével. Számunkra azonban most az
az érdekes, hogy léteznek a miszticizmusnak hiteles, okos formái, és eddigi eszközeink
némi lehetőséget adnak arra, hogy ezek működését a tudomány eszközeivel is
vizsgálhassuk és megérthessük.
A megvilágosodás érzését talán úgy is felfoghatjuk, mint egy olyan kognitív séma
aktivizálódását, amely valamennyi gondolkodási sémánknak egyidejűleg metaszintje, ám
neki már semmi sem metaszintje. Sajnos nemigen tudok elképzelni olyan laboratóriumi
kísérletet, amely egy ilyen állításnak akár csak egy csekély aspektusát is igazolhatná.
Azok a misztikus mesterek, akiknek részük volt a megvilágosodásban, az egész
sémafogalmat nyilván teljesen értelmetlennek találnák. Nem azért, mert könnyen lehet
más, általánosabb elvek epifenoménje, hanem eleve, pusztán csak azért, mert fogalom. A
mesterektől olvashatunk bizonyos értelemben élménybeszámolónak tekinthető írásokat
is, de ezek racionális értelmünk számára roppant homályosak, mintha egy másik világból
szólnának hozzánk. Nem is mintha: a szó legszorosabb értelmében egy másik világból,
egy szélsőségesen más tudatállapotból szólnak; a dekódolás reménytelen vállalkozás.
Valamivel reménytelibb út a költészeté és általában a művészeteké. Maguk a misztikus
mesterek is többnyire képekben fejezik ki magukat, például: „A korall mindegyik ága
magában foglalja a fénylő holdat.” Ám a művészet – jóllehet láttuk, hogy mindenképpen
metaszinten mozog, és egyfajta módosult tudatállapot létrehozására is képes – a
kifejezést célozza, ezért szükségszerűen vannak további metaszintjei, ilyenek például:
befogadóinak a már meglévő sémái, vagy akár az esztétika. A misztikusok írásai a
művészet kategóriáin kívül esnek, céljuk kizárólag a kifejezés lehetetlenségének
érzékeltetése. Enélkül a megtapasztalt transzélményről szóló beszámolójuk nem is
lehetne hiteles. Szándékuk ellenére érezzük őket mégis költőinek, talán mert a metaszint
hiteles jelenlétét elkerülhetetlenül, akaratlanul is érzékeljük, valószínűleg valamilyen
általános mintázatérzékelő séma segítségével. Talán ugyanezért nincs a keleti világban
soha vita arról, hogy valaki megvilágosodott-e vagy sem. Úgy látszik, ezt a fajta
hitelességet nem lehet színlelni, mint ahogy a hipnózis sokkal egyszerűbb transzlogikáját
sem sikerült a szimulánsoknak utánozniuk.
MISZTIKUS TEHETSÉGEK
A NYUGATI ÉS A KELETI ÚT
A VILÁGKÉPEK VERSENGÉSE
A fizikából tudjuk, hogy minden tárgynak van egy úgynevezett saját frekvenciája, azaz
található egy olyan hullámhosszrendszer, amelyre a tárgy berezonál, és ez a rezonálás
egyre erősíti önmagát. Ezért nem szabad például a katonáknak lépést tartva menetelniük
a hidakon, mert így az ütemes lépések hatására a híd könnyen berezonálhat és
leszakadhat.
Gödel, Escher, Bach című könyvében Hofstadter jó néhány analógiával illusztrálja
Gödel tételét, ezek egyike egy lemezjátszóról szól. Képzeljük el, hogy egy rafinált
„rontópál” készít egy lemezt, amelybe épp a lemezjátszó saját frekvenciáját kódolja.
Ennek hatására a lemezjátszó olyan hangrezgéseket kelt, amelyek szanaszét rázzák
magát a lemezjátszót, még mielőtt a lemez a végére érne. Ez egy gödeli lemez az adott
gramofon számára, és a fizika törvényei garantálják, hogy ilyen lemez – legalábbis elvileg
– tényleg létezhet, de ez még nem Gödel tételének a lényege.
A következő logikus lépés, hogy a lemezjátszót gyártó cég egy idő után megunja az
állandó reklamációkat, és – kerül amibe kerül – kifejleszt egy olyan szuperlemezjátszót,
amely saját beépített intelligenciájával védekezik a gonosz, ártó lemezek ellen. Amikor
feltesznek egy lemezt, a szupergramofon először is alaposan megvizsgálja azt, ellenőrzi,
hogy nem fog-e olyan rezgéseket okozni, amelyek szétrázzák őt, és ha igen, akkor egy
kicsit átszereli magát, hogy megváltozzanak az érzékeny frekvenciái, és mégse tudja a
lemez tönkretenni: kidudorodásokat növeszt, esetleg néhány alkatrészét átrendezi.
Remélhetnénk, hogy ez a szuperlemezjátszó már igazán képes lesz minden lemezt
lejátszani elejétől végéig, rendeltetésének megfelelően.
Gödel tétele azt állítja, hogy reményünkben mindenképpen csalódni fogunk: ha valaki
pontosan ismeri a szuperlemezjátszó szerkezetét, tervrajzát, az elkészítéséhez használt
anyagokat, és eléggé okos, akkor ehhez a géphez is tud olyan lemezt készíteni, amelyet az
nem képes lejátszani. A lemezjátszó összevissza szerelgetheti magát, de csak nem képes
lejátszani a lemezt. Gödel tétele lényegében azt garantálja, hogy akármilyen
szuperlemezjátszóhoz készíthető olyan szabályszerű, igazi hangokat kódoló lemez,
amelynek bemutatásával jogos a reklamáció, hogy a lemezjátszó elromlott. Ugyanakkor
egy közönséges hagyományos lemezjátszó esetleg minden további nélkül lejátszsza ezt a
szuperravasz lemezt, és élvezhetjük a barázdáiban rejtőző melódiákat.
Rajzoljunk bele az alábbi ábrába a ceruza felemelése nélkül egy olyan törött vonalat,
amely négy, végpontjaival sorban egymáshoz csatlakozó egyenes szakaszból áll, és mind
a kilenc ponton áthalad.
Tegyük fel, hogy egy országban kétfajta ember él: tisztafejűek és zavarosfejűek. A
tisztafejűek mindig helyesen érzékelik a dolgokat, és mindig igazat is mondanak. A
zavarosfejűek minden dolognak pontosan az ellenkezőjét érzékelik, viszont mindig
hazudnak. Ha tehát például egy tisztafejűtől megkérdezzük, hogy zöld-e a fű, ő azt
zöldnek látja, és mivel igazat mond, azt feleli, hogy igen. Ha ugyanezt egy zavarosfejűtől
kérdezzük meg, ő a füvet nem zöldnek látja, viszont hazudik, ezért a kérdésünkre ő is azt
feleli, hogy igen, zöld. Általában is világos, hogy minden igennel vagy nemmel
megválaszolható kérdésre a tisztafejűek mindig ugyanazt fogják válaszolni, mint a
zavarosfejűek. Eszerint tehát nem lehet megkülönböztetni, hogy ebben az országban ki
tisztafejű, és ki zavarosfejű. Másrészt viszont, ha megkérdezzük valakitől hogy tisztafejű-
e, nézzük, mit válaszolhat. Ha tisztafejű, akkor annak is látja magát, és mivel igazat
mond, igent fog válaszolni. Ha az illető zavarosfejű, akkor tisztafejűnek látja magát, mert
mindent hibásan érzékel, de hazudik, tehát nemmel fog válaszolni. Eszerint tehát ezzel a
kérdéssel meg tudjuk különböztetni, hogy ki tisztafejű és ki zavarosfejű. Akkor hol a hiba
az előző okoskodásban?
Ebben a rejtvényben éppen az okozza a nehézséget, hogy olyan könnyedén siklunk át
egyik vonatkoztatási rendszerből a másikba, mint amilyen észrevétlen a madarak
metamorfózisa halakká vagy hüllőkké Escher képein. A rejtvényben szereplő mindkét érv
nagyon meggyőzően hangzik: tényleg minden kérdésre ugyanazt válaszolják a
zavarosfejűek, mint a tisztafejűek, és tényleg mást válaszolnak arra a kérdésre, hogy „te
milyen vagy?”. Valóban, mindkét érvelés hibátlan. De akkor hol az ellentmondás? Aligha
éppen egy ilyen kis rejtvény kapcsán fog megdőlni több ezer éves hitünk a logika
ellentmondás-mentességében. A legtöbb ember a rejtvény megfejtése közben megpróbál
mindenféle kibúvót is találni, különféle „kreatív” trükköket, amelyek az egész feladatot
érvényteleníthetnék, de közben érzi, hogy ezek nem meggyőzőek. Kétségtelenül igazi,
szellemes rejtvénnyel állunk szemben.
A megoldáshoz el lehet jutni szigorúan a logika útján is, hiszen az összes lehetőség
szisztematikus kipróbálása, a rejtvény összes szavának gondos ellenőrzése során
egyetlen lehetőség marad az ellentmondás feloldására. A legtöbb embernek azonban nem
így, hanem valahogy egyszerre, hirtelen villan be a megfejtés, ahogy váltogatja figyelmét
a kétféle, egymásnak ellentmondó és egyformán logikus gondolatmenet között: Ugyanaz
egyáltalán a kérdés, ha két különböző embernek tesszük fel? Persze, hogy nem: ha a
zavarosfejűt kérdezzük, hogy „te tisztafejű vagy-e”, akkor a kérdés az illető zavarosfejűre
vonatkozik. Ha a tisztafejűtől kérdezzük ugyanezt, akkor az a kérdés már nem a zavaros
fejűre, hanem őrá vonatkozik. Nem ugyanaz tehát a két kérdés, hiszen nem ugyanarról az
emberről szól – nem csoda, ha a válasz sem ugyanaz.
A megfejtés frappánsan egyszerű, a rejtvény mégis nehéz. Mindennapi
gondolkodásunkban időnként annyira természetes módon váltogatjuk a vonatkoztatási
rendszereket, hogy nem is tudatosodik, fel sem tűnik, hogy ezt tettük. Kusza
hierarchiáinkban észre sem vesszük, hogy mikor gondolkozunk éppen metaszinten és
mikor csúszunk egy konkrétabb szintre, vagy esetleg egy még magasabb metaszintre. A
rejtvény eleinte azt sugallja, hogy a logika nevű metaszintről nézzük a dolgokat, és az
orrunk előtt vált vonatkoztatási rendszert úgy, hogy ezt nem vesszük észre: ha két
egyformán értelmes és színtisztán logikusan gondolkodó embertől megkérdezzük, hogy
„te nullás vércsoportú vagy?”, eszünkbe sem jut meglepődni, ha nem ugyanazt a választ
kapjuk.
Itt már nem a logika univerzalitása a vonatkoztatási rendszer, hanem a mindennapi
dolgok sokfélesége. A rejtvény megfejtéséhez éppen hogy visszafogni kellett a
kreativitásunkat, és szigorúan egy adott rendszer keretei közé szorítani
gondolkodásunkat, hogy észrevehessük: valójában maga a rejtvény kevert össze két
különböző vonatkoztatási rendszert. Gyakran a legtöbb kreativitás ahhoz kell, hogy
visszafogjuk saját természetes kreativitásunkat.
Nagyfokú természetes kreativitást eredményez a kognitív sémák versengése, mivel
minden séma mindig ugrásra kész, hogy aktivizálódjon, bekerüljön az RTM-ünkbe, azaz:
eszünkbe jusson, és ezzel a saját maga által képviselt vonatkoztatási rendszert
kényszerítse ránk. Az intelligencia fogalma ezzel éppen ellentétesnek látszik; láttuk, hogy
az intelligencia elsősorban az adott kulturális és emberi környezetben való tájékozódás
képessége. Más szavakkal: az adott vonatkoztatási rendszeren belül való megmaradás
képessége. Ismét másképpen: saját természetes kreativitásunk visszafogásának
képessége.
De amikor összevetették a kreativitástesztek és az intelligenciatesztek eredményeit,
váratlan dolgok derültek ki. A kétfajta teszt eredményei között ugyanis határozott
összefüggések mutatkoztak, függetlenül attól, hogy melyik fajta kreativitástesztet
alkalmazták. Egy bizonyos szintig ez az összefüggés igen erős volt. Körülbelül a 110–115-
ös IQ-szintig (ami azt jelenti, hogy az össznépesség körülbelül 80 százaléka esetében) az
egyik teszt eredménye nagyjából előre jelezte a másikét, azaz aki az egyik tesztben jó
vagy rossz eredményt ért el, az a másikban is többé-kevésbé hasonlóan szerepelt. E fölött
az IQ-szint fölött viszont semmiféle összefüggés nem mutatkozott a kétfajta eredmény
között: kinél az egyik volt sokkal magasabb, mint a másik, kinél fordítva, és sokaknál
továbbra is nagyjából egyenlő mértékű volt a kettő.
Ezek az eredmények azt mutatják, hogy hiába próbáljuk az intelligenciát úgy definiálni,
mint a vonatkoztatási rendszer következetes használatának képességét, a kreativitást
pedig úgy, mint a vonatkoztatási rendszer flexibilis váltogatásának képességét, e két
képesség nem különül el élesen egymástól. Ahhoz, hogy az egyik magas szintet érhessen
el, a másiknak is el kell érnie egy viszonylag jó szintet, és csak ezután válik szét a kétféle
képesség, és sokszor még ezután sem. A jelenség oka az lehet, hogy a kreativitást
valójában a vonatkoztatási rendszer értelmes, indokolt megválasztásának képességével
azonosítjuk. Nem azt tekintjük kreatívnak, aki képes sok összevisszaságot mondani,
hanem azt, akinél mindezekből valami értelmes dolog is összeáll.
Ahhoz, hogy értelmesen tudjunk vonatkoztatási rendszert váltani, először is megfelelő
szinten érteni kell az éppen adott rendszert, ez pedig intelligenciát feltételez. Ugyanakkor
az általános intelligenciához is szükséges valamennyi képesség arra, hogy szükség esetén
változtatni tudjunk a vonatkoztatási rendszerünkön.
A szintek váltogatása gondolkodásunkban nem öncélú: ez az eszköz nélkülözhetetlen a
dolgok logikájának követéséhez. Nézzük például a következő, igazán hétköznapi
helyzetet. Egy ember szemüvegének letörött a szára, de szerencséjére éppen meglát az
utcán egy nagy táblát: „Szemüvegjavítás megvárható”. Megkönnyebbülve bemegy, és
nyújtja az okulárét, de nem veszik el tőle, hanem közlik, hogy ők nem foglalkoznak
ilyesmivel. Amikor emberünk reklamál, hogy akkor miért van hatalmas betűkkel kiírva,
hogy „Szemüvegjavítás megvárható”, ezt a választ kapja: „Ja, mi cégtáblákat készítünk.”
Ha az intelligencia az adott kulturális és emberi környezetben való tájékozódás
képessége, akkor ehhez olyan képességnek is tartoznia kell, amellyel az ilyesfajta kusza
hierarchiák kapcsán felvetődő „mindennapi gödeli kérdések” megoldhatók. Ez pedig csak
akkor sikerülhet, ha szükség esetén tudunk vonatkoztatási rendszert váltani.
NINCS KIRÁLYI ÚT
www.tericum.hu