A Kiegyezés értékelése a

20. századi magyar

közgondolkodásban
Dr. Bali János
igazgató
Kutatási, Stratégiai és Koordinációs Igazgatóság

Veszprém, 2017. november 23.

 A magyar
közgondolkodás és
nemzeti emlékezet
szerkezete
A herderi jóslat és a
nemzethalál víziója
„A magyarok, mint az
ország lakosainak
legcsekélyebb része,
most szlávok, németek,
románok és más népek
közé vannak beékelve, s
századok multán talán
nyelvüket is alig lehet
felfedezni!”
A nemzet halálának ábrázolása

Székely Bertalan:
Dobozi és hitvese
(1861)
Népek Krisztusa, Magyarország!
 A magyar nemzeti
emlékezet alapszerkezete
„Balsors, akit régen tép…”
Mohács – Világos (Arad) –
Trianon (Doberdó) – Don
kanyar
(Bern – Marseille – Irapuato – /Üllői út/)

Victor Turner, Ernest

Renan – nem magyar
sajátosság csupán
 Mohács példája
"A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán,
vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas
ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt
időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát,
hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is
megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak
tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.„ (Ottlik Géza: Iskola a
határon, 1959)
A halál nacionalizációja

• A haza fogalmának átalakulása,

kiszélesedése (Hermann Bausinger)
• A háborúk és a háború áldozatainak
átértékelése
• 1848/49, majd az I. világháború:
tömegében halnak meg a szülőföldtől, a
temetőtől távol katonák
 A magyar történelmi hős archetípusa
• Nem készül hadvezérnek vagy hősnek, élete egy pontján mégis a magyar nemzet, a magyar
szabadság élére áll és harcol a zsarnok, az elnyomó, az idegen ellen
• A nagy túlerővel, a nagyhatalmakkal szemben, a csatamezőn végül elbukik
• Harcban hal meg, kivégzik, merénylet áldozata lesz vagy száműzetésbe, esetleg börtönbe kényszerül
• Ismeretlen helyen vagy szülőföldjétől távol nyugszik
• (Újratemetik)
Október 6-a és halottak napja között

Legfontosabb ünnepünk – Ablonczy Balázs

A halott- és a temetőkultusz a
nemzeti jelképtárban
 Hogyan
emlékezünk
akkor
sikereinkre?
A dürnkruti csata vagy második morvamezei csata, a Habsburg Rudolf és a
cseh II. Ottokár király közötti háború döntő csatája volt. 1278. augusztus 26-án
a morvamezei Dürnkrut és Jedenspeigen között I. Rudolf és IV. László magyar
király csapatai döntő vereséget mértek Ottokár hadaira.
IV. László és I. Rudolf találkozása a csatatéren. Than Mór olajfestményéről
(1872) készült másolat (Neogrády Antal – 1894)
 Az ősi, keleti kontinuitás keresése
• Veres Péter: „saját belső dzsingiszkáni lelkiség
megtalálása”
• Teleki Pál: „turáni hivatás”
A modernizációs
paradigma
 Ernest Gellner
A tradicionális agrár-társadalmakban nem
létezett nacionalizmus, mert a
társadalomban a kultúra csupán kevesek,
egy szűk elit birtokában volt, akik a
hatalmi struktúrák révén, a társadalom
élén álltak. Amikor azonban a társadalom
az indusztrializáció és a kapitalizmus
igényeiből fakadóan az állandó gazdasági
növekedés elérése felé haladt, szükséges
lett egy képzett munkaerőre. Erre a
kihívásra válaszolt az állam a
tömegkultúra és a tömeges oktatás
létrehozásával. Az állam szelektált a már
meglévő kulturális elemekből, elfeledett
nyelvekből, tradíciókból és létrehozott
egy standardizált kultúrát. A
nacionalizmus tehát a homogenizált,
államok által politikailag megteremtett
tömegkultúra révén alakult ki, a már
meglévő államokban. Gellner szerint a
„nacionalizmus egy politikai elv, a
politikai legitimáció elmélete, mely szerint
a nemzeti és politikai határok
egybeesnek.”
A modernizációs
paradigma
kritikusai
Ady Endre
 Ady Endre: Korrobori (Nyugat 1917)
A mi atyáink, akik talán még így-úgy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot. Magyarság régen
nincs már, ami van, az csak pars negativa, amely avval különbözik a jól megrajzolódott fajtáktól, ami neki nincs.
Egyetlenünk, a mi a mienk és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv. Ez a nyelv olyan régóta készülődik s
úgy megkésett, megszédült, megbénult, hogy most már sose készül el.
De az igaz ugye, hogy közénk senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók
megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán - talán? Biztosan - nincs is, de európaias és távolról mutatós?
Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.
Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poéta-népe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori, nagy
szerelmes táncorgia, amelyhez - a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak íme intézményesen megjelképezték a nagy
emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet
halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak s mi
kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.
Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt
két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák
lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva
ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk vagy pedig utánunk az özönvíz.
Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet?
Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk, haraggal
és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal - rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi táncolók,
magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból
nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő,
mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából -, hogy csúnyábbat ne
mondjak - lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk,
mulathatjuk tovább. Sváb, szepes, ruthén s isten tudja miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a
muzsikálókra s összetapossák a hangszereket.
 A Kiegyezés (1867) értékelése
Nem volt antiszemita, hanem
elsősorban a kapitalizmust bírálta, s a
„férjet” (magyarság), aki teljes
mértékben átengedte „feleségének”
(zsidóság) a pénzügyek, az ipar és a
kereskedelem albérletét.
A magyarság eldeformálódásának
kezdete számára a századforduló, de
nem is az 1867-es kiegyezés, hanem
már a 18. sz. vége, Bessenyei kora
volt. A „mélymagyarokat” innentől
szorították háttérbe a „hígmagyarok”, s
ehhez a felületes magyar kultúrához
már könnyen alkalmazkodtak a
„jöttmagyarok”. Németh László (1901 – 1975)
 Erdei Ferenc

A keleti országokban sem a technikai, sem a

társadalmi-politikai forradalom nem ment
végbe, ezért az öröklött rendi formák éltek
tovább. A kapitalizmus intézményrendszerét
felülről, az állam vezette be. A
mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi termelés
a kapitalista viszonyoknak megfelelően
átalakult, viszont a társadalom szerveződési
elve megmaradt rendiesnek. Ugyanakkor a
termelési formák átalakulása lehetővé tette Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között (Erdei
egy polgári réteg megjelenését. Ennek a Ferenc: A magyar társadalomról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
rétegnek a tagjai rendileg kötetlen vagy idegen 293 – 346. o.)
elemekből épült fel és nem illeszkedett a rendi
társadalomba szerves módon. Ez a különbség
lassan számolódik fel.
 Szelényi Iván

A magyarországi társadalom szerkezete a késő Kádár-korban

 Bibó István
Eltorzult magyar alkat, zsákutcás történelem. (A Kiegyezés nyomorúsága.)

• „Két védekezésre kényszerült, félelembe merevedett politikai erő egyezik ki egymással 1867-ben, amint
arra Németh László is találóan rámutat (Kisebbségben, 42–44.).”
• „Kiegyeztek tehát, hogy ki-ki megmentse és megóvja azt, ami neki fontos: a Habsburgok
birodalmukat, a magyarok államukat. E kettő azonban továbbra is szöges ellentétben volt
egymással; sőt a 19. században, a demokratikus közösségalakulások sodrában inkább
ellentétben volt, mint valaha.”
• „A kiegyezés vérbeli konzervatív cselekedet volt, s éppen ezért volt lehetséges a sok belső ellentmondás
ellenére is: a megegyező feleket nem a célok és tervek, hanem a félelmek és aggodalmak közössége
hozta össze. A liberálisok csak a formula megtalálásához kellettek, a létrejött szerkezetet kezelni csak
konzervatív alapon lehetett, de úgy is csak ideig-óráig.”
• „Hazugság és öncsalás volt, hogy ennek ellenére 1867-ben s azóta az egész közjogi kérdésről úgy
beszélt és úgy vitázott mindenki, mintha hatvanhétben a liberalizmus jegyében valami ott
folytatódnék, ahol negyvennyolcban abbamaradt.”
• „Mi vitt rá olyan szellemeket, mint Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Eötvös József, hogy ebbe a
kiegyezésbe belemenjenek, sőt ezt mint a magyar nemzet kívánságainak teljesülését ünnepeljék és
ünnepeltessék a nemzettel?”
• „A dinasztiának és a magyarságnak 1867-ben leszögezett kiegyezése, mely kölcsönös becsapáson,
pontosabban kölcsönös öncsaláson alapult, mindenekelőtt politikai síkon vezette zsákutcába az egész
fejlődést.”
• „A kiegyezés belső ellentmondása és
belső korhadtsága különösen láthatóan
napvilágra jött az 1905. évi nagy
alkotmányválság idején s utána.”
• „A kiegyezés ötvenéves mérlege tehát az
volt, hogy mindenféle reménytelen
továbbfejlesztési kísérletek után egy
tapodtat sem jutottunk, mert nem
juthattunk túl a kiegyezésen, erkölcsileg
és politikailag azonban a kiegyezés hitele
teljesen semmivé vált. A világháború
kitörésének pillanatában nem volt a
kiegyezésnél gyűlöltebb politikai jelszó a
Lajta egyik oldalán sem. A hazugságnak
azok a vaskos oszlopai, melyeken a
kiegyezés nyugodott, már belülről
teljesen elkorhadt, féreg rágta holmik
voltak.”
Szekfű Gyula
A liberalizmus alapjai, a liberális értékek, nem állnak szemben a keresztényi
értékrenddel, hiszen az egyéni szabadságjogokat (ide tartozik a személyes,
működési és kereseti szabadság, valamint a tulajdon és a tőke felhasználásának
joga), a politikai szabadságjogokat (általános választójog, független bíráskodás,
sajtószabadság, nemzeti népképviselet) és a társadalmi szabadságjogokat (szabad
vallásgyakorlat, az állam és az egyház szétválasztása, oktatási és egyesülési
szabadság) az egyház is elfogadja vagy támogatja. Igaz, a földi életben kivívott
szabadságjogok, a katolikus egyház tanításai szerint semmiképp sem tekinthetőek
célnak, ugyanakkor, azok hiánya, pl. a szolgaság vagy a kizsákmányolás állapota,
ellentétes a keresztényi erkölccsel. A liberális elvek születésekor a gazdaság még
középkorias viszonyokat tükrözött, így érthető és támogatható volt a folyamat,
hogy a különböző szabadságjogok kivívásának hatására, a népesség jelentős része
számára biztosította a szabad foglalkozást és keresetet, ami a kapitalizmus kezdeti
sikereit megalapozta. Az elmúlt két és negyed század egyetemes történelmi
tapasztalata viszont az, hogy ahol a liberális elvek minél inkább dogmatikussá és
a politikai rendszert megalapozó eszmerendszerré, liberalizmussá szerveződtek,
ott előbb-utóbb épp az egyéni szabadságot korlátozó korszak köszöntött be, elég
csak a francia forradalmat (1789-93) követő jakobinus terrorra (1793-94) vagy a
magyarországi, 1918 októberi forradalmat követő vörös terrorra
(Tanácsköztársaság) gondolnunk.
A liberalizmus története tehát ahhoz a szomorú felismeréshez vezethet minket, hogy
épp az az oldala került háttérbe (a humanizmus, az emberi jóság és a mértékletesség
elve), amelyet manapság is a társadalom többsége értéknek tart. Miért „fejlődött” egy
másik úton és miért valósította meg magát egyre szélsőségesebb formákban? Szekfű
világosan látta, hogy a totális diktatúrák, a 20. század „izmusai”, mind a liberalizmus
táptalajáról nőttek ki. Azt is „megjósolta”, hogy a liberalizmusra épített állam
romboló hatású, mely a liberalizmus alaptermészetéből következik.
Az egyik ilyen alaptulajdonság az elvi merevség. Túlhangsúlyozta a társadalmi
kötelesség helyett a szabadság eszményét és a népfelség elvét, úgy, hogy a szélesebb
néprétegeknek a hatalom és a könnyű élet ígéretét hozta el. Márpedig, ha minden
tekintély uralma megdöntendő, hova vezet ez a harc? „A liberális elv a tömegek közé
szórva ideális szellemi javítás helyett rombolást végez, szabadság és humanizmus
helyett forradalmat és terrort szül” (Szekfű).
A következő alaptulajdonság, a tekintélyellenesség. Az egyéni szabadságjogok kivívása
szükségszerűen együtt járt bizonyos tekintélyek (rendi alkotmány, feudális előjogok,
abszolút monarchiák) lerombolásával, azonban ezek emberi, társadalmi tekintélyek
voltak. A liberalizmus legnagyobb hibája az volt, hogy a (katolikus) keresztény
egyházban is a földi tekintély megdöntésre ítélt megtestesítőjét látta, azt alaposan
félreismerve, nem vette figyelembe, hogy e tekintély isteni eredetű. Ez az
egyházellenesség és antikereszténység volt az egyik legfőbb oka, hogy az amúgy az
egyéni szabadságjogokat kívánatosnak és tiszteletben tartandónak tekintő (katolikus)
keresztények tömegei, az európai agrárnépesség és kispolgárság jelentős része (máig)
nem tudott a liberalizmussal azonosulni.
A liberalizmus harmadik alaptulajdonsága, hogy minden szabadságjogot a
végletekig védelmez. Ezek közül is kiemelkedő szerepet kapott a gazdasági
szabadságjogok korlátlan biztosítása. Az így, „korlátlanul fejlődő” kapitalizmus,
éppolyan tekintélyelvű, a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésén és a
kizsákmányoláson alapuló társadalmat hozott létre, mint amelyek ellen a
kezdetben harcolt. Az egyszerű emberekben a (gazdasági, pénzügyi)
kiszolgáltatottság és az alávetettség érzése cseppet sem kisebb, mint a közép- vagy
a koraújkorban. Szekfű szerint, tehát fel kellett volna idejében áldozni a korlátlan
gazdasági szabadságot, hogy a többi egyéni szabadság ne sérüljön. Azonban, ez
nem valósult meg, így a kapitalizmus és a liberalizmus egymással összefonódott,
ami közvetlenül vezetett a szocialista, kommunista eszmék térhódításához a
munkásosztályon belül.
Magyarország történetében a liberalizmus importtermékként jelent meg a 19.
században, amikor még meglehetősen távol állt a magyar társadalmat alkotó
rétegek többségének értékszemléletétől. Magyarország máig tartó útvesztése
arra vezethető vissza, hogy a kapitalizmussal összefonódott liberalizmus itt nem
egy lassú, belső, szerves fejlődés nyomán, hanem viszonylagos gyorsasággal,
„kívülről”, elsősorban Nyugat-, Északnyugat- és Északkelet-Európából érkező
munkás, kispolgári és nagytőkés csoportokkal terjedt el, ami mindmáig érezteti
hatását mind a kapitalizmus, mind a liberalizmus korlátozott hazai elfogadásában,
a magyar társadalom ideológiai és értékrendi megosztottságában.
„A liberális közelmúlt a tévelygés korszaka volt, melyből csak szerves munkával,
a valódi nemzeti hagyományok kiépítése által emelkedhetünk ki.”
„(…) mi az oka a magyar nemzetet immár több évszázada
megosztó ugyancsak éles törésvonalaknak (kuruc-labanc,
kiegyezéspárti-függetlenségi, népi-urbánus, jobboldali-
balliberális), amely minden korban más-más alakban
bukkan fel. Ezek a koncepciók ugyanis nem egyszerűen
egymástól eltérő elképzelések a nemzet múltjáról,
jelenéről és jövőjéről (s amelyek természetesnek
mondhatók minden nemzet életében, s különösen egy
plurális társadalomban), hanem olyanok, amelyek között a
racionalitáson túlmutató mély szakadékok húzódnak, s
amelyek között lehetetlen hidat verni, s amelynek
képviselői egymást kölcsönösen kizárják a nemzet
fogalmából. (…) Így számomra az ügy nem egyszerűen
csak történeti kérdés volt, hanem a történelem
segítségével szerettem volna megérteni egy problémát, a
magyarság politikai szempontból végletes
megosztottságának az okát, ezt az igazi morbus
hungaricust, amelyet – fájdalom – nemzedékemnek sem
sikerült meghaladni és orvosolni. (…) Hogyan jutottunk
odáig, hogy a mai Magyarországon a szemben álló
politikai-világnézeti szekértáboroknak már nincs se közös
emlékül a múltról, se pedig közös tervük a jövőre.”
Mi a megoldás?
Van-e remény?
 Szekfű Gyula reménye
Hogyan lehet a tragikus belső megosztottságon (pl. kuruc –
labanc) felülemelkedni?
„A kurucideál igaz magyar lélekből fakadt, de nem
kizárólagos ideál, csak egy része, helyesebben egy formája az
egyetemes magyar nemzeteszmének.” Tehát, ő a pártokra
szakadás helyett a szintetizálás és az összetettség mellett
érvelt. („Nem vagyok sem kuruc, sem labanc” – írta).
A „nagy magyar” koncepció lényege a kuruc – labanc
ellentéten való felülemelkedés, az osztályok feletti nemzeti
egység. Vagyis, történelemszemlélete elfogadja a nemzeti
lélek mind keleti (erdélyi – protestáns), mind nyugati
(királypárti, katolikus) formáit.
 Zárszó: az utókor értékelése
• A Kiegyezés (Megegyezés) tehát egy alapvetően agrárius,
„utófeudális” társadalomban, a politikai elit által
levezényelt közjogi korrekció volt, mely teret engedett a
gyors változásoknak.
– A politikai változás látszólagos volt (valójában konzervatív
érdekek és értékek mentén valósult meg).
– A társadalmi változás sem volt mélybe ható, de hozzájárul a
polgári felépítmény kiterebéjesedéséhez.
– Gazdasági és modernizációs (közigazgatás, oktatás, kultúra,
stb.) szempontból hozta a legnagyobb változást.
– A magyar lélekre rászabadította a kapitalizmust.
• Többszólamú értelmezés szükségessége
Köszönöm a figyelmet!
janos.bali@nski.gov.hu