41

E VA N G É L I U M M Á R K SZERINT

Daniel J. Harrington, S.J.

I R ODALOM
1 Best, E.: Mark, The Gospel as Story, Edinburgh 1983. Blevins, J. L.: The Messianic Secret in Markan
Research 1901-1976, Washington 1981. Ernst, J.: Das Evangelium nach Markus, RNT, Regensburg 1981.
Gnilka, J.: Das Evangelium nach Markus, EKKNT 2/1-2, Zurich 1978–79, magyarul: Márk, Agapé, Szeged
2000. Harrington, W.: Mark, NTM 4, Wilmington 1979. Hultgreen, A.: Jesus and His Adversaries,
Minneapolis 1979. Humphrey, H. M.: A Bibliography for the Gospel of Mark 1954-1980, New York 1981.
Kealy, S. P.: Mark’s Gospel: A History of Its Interpretation, New York 1982. Kee, H. C.: Community of the New
Age, Philadelphia 1977. Kelber, W. H.: The Kingdom in Mark: A New Place and a New Time, Philadelphia
1974. Uő: The Oral and the Written Gospel, Philadelphia 1983. Kermode, F.: The Genesis of Secrecy,
Cambridge, MA. 1979. Kingsbury, J. D.: The Christology of Mark’s Gospel, Philadelphia 1983. Marxsen, W.:
Mark the Evangelist, Nashville 1969. Nineham, D. E.: Saint Mark, Philadelphia 1978. Pesch, R.: Das
Markusevangelium, HTKNT 2/1-2, ;Freiburg 1976–77. Quesnell, Q.: The Mind of Mark, AnBib 38, Rome
1969. Rhoads, D. – Michie, D.: Mark as Story, Philadelphia 1982. Robbins, V. K.: Jesus the Teacher,
Philadelphia 1984. Robinson, J. M.: The Problem of History in Mark and Other Marcan Studies, Philadelphia
1982. Schweizer, E.: The Good News According to Mark, London 1970. Taylor, V.: The Gospel According to
St. Mark, London 1966. Tuckett, C. (szerk.): The Messianic Secret, Philadelphia 1983. Wrede, W.: The
Messianic Secret, Cambridge 1971.
DBSup 6, 835-862. IDBSup, 571-573. Kümmel: INT 80-101. Wik-Schm: ENT 207-224.

BEVEZETÉS

2 (I) Az evangélium szerzője, összeállításának helye és ideje. A műben nem találunk olyan
adatot, amely név szerint azonosítaná a szerzőt, mert a “Márk szerint” kifejezés csak később került a
szövegbe. Ez a cím valószínűleg arra utal, hogy a patrisztikus korban ennek az evangéliumnak a
szerzőjét a Márknak is nevezett János személyében jelölték meg (Csel 12,12.25; 13,5-13; 15,37-39; Kol
4,10; Filem 24; 2Tim 4,11). Annak ellenére, hogy Márk általában Pál társaként szerepel, az 1Pét 5,13
Péter munkatársának (“fiam, Márk”) nevezi. A legkorábbi kifejezett utalás, amely Márkot tünteti fel az
evangélium szerzőjeként, a II. sz. elejéről, a hierapoliszi Papiasztól származik, akit Euszebiosz (ET.,
3,39,15) idéz: “Márk Péter szavainak magyarázója volt, és mindazt pontosan lejegyezte, amire csak
emlékezett. Az Úr mondásait és tetteit azonban nem egymás utáni sorrendben írta le.” Papiasz és más
korai keresztény írók állításának alapján az evangéliumot hagyományosan Márknak, “Péter
magyarázójának” tulajdonították, és keletkezési körülményeit a Péter halálát követő (Kr.u. 64-67 körüli)
időszak Rómájában jelölték meg.
Jóllehet a patrisztikus hagyomány egységesen állítja, hogy ezt az evangéliumot Márk írta, Papiasz
tanúságával kapcsolatban néhány probléma óvatosságra int a tekintetben, hogy Márk művét “Péter
evangéliumának” tartsuk. Mit jelent a “magyarázó” (hermeneutés) kifejezés? Vajon az anyag
rendezésére vonatkozó megjegyzést az evangéliumok közti különbségek apológiájának kell tekintenünk?
Miért hangsúlyozza Papiasz az evangélium pontosságát és szavahihetőségét? Annak ellenére, hogy az
ilyen kérdések nem jogosítanak fel a Márkra vonatkozó papiaszi hagyomány fölényes elutasítására,
óvnak attól, hogy naiv módon ragaszkodjunk hozzá. Péter az evangélium több eseményében szerepel, és
egyike lehetett a Jézus szavaival és tetteivel kapcsolatos információs forrásoknak. Ám helyesebb, ha
értelmezési alapelvként nem hagyatkozunk túlzottan arra a feltevésre, hogy Márk számára Péter volt a
Jézus nyilvános szolgálatához vezető egyedüli vagy akár csak elsődleges ‘csatorna’.
Azt, hogy Márk Rómában írt, nemcsak Papiasz sugallta, hanem a görög szövegben a latin
kölcsönszavak jelenléte, és az üldözés fenyegető veszélyének légköre is, amely átjárja az evangéliumot.
Mivel a Mk 13 nem feltételezi a jeruzsálemi templom lerombolását, az evangéliumot valószínűleg Kr.u.
70 előtt állították össze. Leghelyesebb, ha keletkezési körülményeit a 60-as évek Rómájában jelöljük
meg, mert a keresztény közösség akkor az üldözés fenyegetésében (vagy valóságában) élt, és a kezdődő
palesztinai lázadásokkal kapcsolatban azt gondolta, hogy azok majd bajt okozhatnak a Rómában élő
zsidó- és pogány-keresztényeknek is.
3 (II) Irodalmi szerkezet és tartalom. Amint az alább javasolt tartalmi ismertetés is mutatja, az
evangélium jól megszerkesztett, földrajzi-teológiai tervezethez igazodik. A vázlat földrajzi szempontból
a Galileából Jeruzsálem felé tartó mozgás vonalát mutatja. A prológus (1,1-15) után az evangélium első
fele Jézus galileai és Galileán kívüli tevékenységét írja le (1,16–8,21). A második fele Jeruzsálemre
összpontosít: a Galileából Jeruzsálembe vezető útra (8,22–10,52), a jelképes cselekedetekre és
tanításokra a jeruzsálemi szenvedés hetének első napjaiban (11,1–13,37), valamint Jézus szenvedésére
és jeruzsálemi halálára (14,1–16,8). Elbeszélői szempontból bizonyos ellentét (elfogadás, illetve
elutasítás, rend, illetve káosz) fedezhető fel Galilea és Jeruzsálem bemutatása között, bár ezt a
különbségtételt nem szabad túlságosan erőltetni.
A vázlat teológiai szempontból Jézus hatalmát (exusia) emeli ki. Miután megtudjuk, kicsoda Jézus
(1,1-15), látjuk, miként nyilvánul meg hatalma tetteiben és szavaiban (1,16–3,6), a népe részéről történő
elutasításban (3,7–6,6a), és abban, hogy még tanítványai is félreértik őt (6,6b–8,21). A Jeruzsálembe
vezető úton (8,22–10,52) Jézus megvilágítja hatalmának természetét, és kifejti, hogy ez milyen
következményekkel jár követői számára. Jeruzsálemben tanítása ellenkezést vált ki (11,1–13,37), őt
magát pedig kegyetlen és tragikus halálra adják azok, akik elutasítják hatalmát (14,1–16,8).
Márk ennek a földrajzi-teológiai jellegű vázlatnak megfelelően rendezte irodalmi forrásait, és
eközben megteremtette az evangélium irodalmi műfaját. Pál és a többi korai keresztény író az
euangelion (evangélium) szót ebben az értelemben használta: ‘örömhír’ a Jézus Krisztusban végbevitt
isteni cselekedetről. Márk elsőként írt rendezett beszámolót Jézus szolgálatáról, és eközben szemmel
láthatóan olyan irodalmi mintát alkotott, amelyet a többi evangélista is követett és továbbfejlesztett.
Márknak különféle hagyományok álltak rendelkezésére: mondások, példázatok, vitaszövegek,
gyógyítási történetek és más csodaelbeszélések, valamint feltehetően egy szenvedéstörténet is. Valószínű,
hogy e tradíciók közül néhány már eleve ‘csokrot’ alkotott: vitaszövegek (2,1–3,6), vetési példázatok
(4,1-34), csodák (4,35–5,43) stb. Márk elrendezte, egybeszerkesztette a mondásokat és eseményeket,
majd összekötő szövegekkel egymáshoz fűzte, és olvasóinak kedvéért intelmi jellegű magyarázatokkal
látta el ezeket.
Az evangélista azzal a céllal írta művét, hogy elmélyítse a hitet közösségének tagjaiban.
Rámutatott, hogy a Jézusra vonatkozó hagyományok milyen kapcsolatban állnak az üdvösséget hozó
keresztbe és feltámadásba vetett hitükkel, és ezzel készítette fel őket az üldözések bátor vállalására,
illetve arra, hogy képesek legyenek ellenállni világuk kísértéseinek. A Márk célkitűzésére vonatkozó
egyéb feltevéseket (azért írt, hogy: megőrizze Péter és más szemtanúk emlékeit; szembeszálljon egy
hamis krisztológiával vagy más herezissel; lekcionáriumot szolgáltasson a keresztény istentisztelethez,
illetve anyagot nyújtson a keresztény keresztségi vagy húsvéti liturgiához) inkább a képzelet
szüleményeinek kell tekintenünk.

(Kuhn, H.-W.: Ältere Sammlungen in Markusevangelium, SUNT 8, Göttingen 1971. Maloney, E. C.: Semitic
Interference in Marcan Syntax, SBLDS 51, Chico 1981. Neirynck, F.: Duality in Mark: Contributions to the
Study of Markan Redaction, BETL 31, Leuven 1972. Pryke, E. J.: Redactional Style in the Markan Gospel,
SNTSMS 33, Cambridge 1978. Reiser, M.: Syntax und Stil des Markusevangeliums im Licht der
hellenistischen Volksliteratur, WUNT 2/11, Tübingen 1984. Robbins: Jesus the Teacher. Standaert, B.:
L’Evangile selon Marc: Composition et genre littéraire, Bruges 1978. Stock, A.: Call to Discipleship: A
Literary Study of Mark’s Gospel, GNS 1, Wilmington 1982. Weeden, T. J.: Mark-Traditions in Conflict,
Philadelphia 1971.)

4 (III) Márk teológiája. Márk teológiájának gyújtópontjában a jézusi teológia. központi eleme,
az Isten országa áll. Amit krisztológiájában (Jézus kilétéről) vagy a tanítványi mivoltról (a Jézusnak
adott válaszról) mond, annak keretét az Isten országáról szóló tanítás adja. Az evangélium prológusa
(1,1-15) a jézusi igehirdetésből vett mintában éri el csúcspontját: “Beteljesedett az idő, és már közel van
az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Jézus korának zsidóságában
az “Isten országa” kifejezés arra utal, hogy az isteni uralom a történelem végén végérvényesen
megnyilvánul, és ezt majd minden teremtmény elismeri. A jézusi tanítás sok eleme (különösen a
példázatok világa) azt a célt szolgálta, hogy elmélyítse az emberekben az eljövendő ország tudatát, és
előkészítse őket erre a birodalomra. Úgy látszik, még gyógyításai is annak az életnek hasonlóságát
elővételezik, amely majd Isten országában vár az emberre. Ennek a birodalomnak nagy része még
rejtőzködik, jóllehet Jézusban már megkezdődött, és elővételezett módon jelen van.

2
 Jézus példabeszédekben tanított az Isten országáról, élete azonban a szó legszorosabb értelmében
az ország példája volt. Márk üzenete ez: aki meg akarja érteni az országot, annak a gyógyító és a tanító,
illetve a megfeszített és a feltámadott Jézusra kell tekintenie. A gyógyításoknak és ördögűzéseknek
szentelt nagy tér mutatja, hogy Márk csodatévőként ismerte, és tisztelte Jézust. A csodákat szavakban és
tettekben megfogalmazódó tanítások egészítik ki. Ám az a mód, ahogyan az evangélista felvázolja Jézus
történetét, azt sugallja, hogy e történet csúcspontja a szenvedés és a halál. A kereszt nélkül a csodatevő
és a tanító Jézusról alkotott kép kiegyensúlyozatlan maradna, és homályban hagyná a bemutatás célját.
Az ‘ország’ irodalmi keretén belül Márk sokszor használja a hagyományban elérhető krisztológiai
címeket: Messiás, Isten Fia, Emberfia, Úr, Dávid Fia, Szenvedő Szolga és Szenvedő Igaz.
A Márk-féle krisztológia egyik különleges elemét gyakran a “messiási titok” névvel illették. E
fogalom alapja az, hogy Jézus több alkalommal azt parancsolta az embereknek, ne beszéljenek tetteiről
vagy kilétéről (vö. 1,34.44; 3,12; 5,43; 7,36; 8,26.30; 9,9). W. Wrede ezt a jelenséget a
következőképpen magyarázta: Márk ily módon számolt be arról a tényről, hogy Jézust nyilvános
működése idején nem nevezték, és nem tartották a Messiásnak. Való igaz, Jézus komoly fenntartások
nélkül nem fogadta el a messiási címet (vö. 8,27-38). Ezen felül Márk evangéliumának egész
vonalvezetése azt mutatja, hogy Jézus messiási mivoltának valódi jelentése csak halálában és
feltámadásában vált nyilvánvalóvá. Mivel egyes zsidó körökben (Ps.Sal. 17) a messiási törekvéseknek
politikai és katonai szerepük volt, az is előfordulhat, hogy Márk kétértelműsége e tekintetben azt jelzi,
hogy vonakodott attól, hogy provokálja a római hatóságokat. Mindazonáltal a hallgatási parancs és a
Jézus messiási mivoltára vonatkozó eszme fejlődése Márk evangéliumában sokkal bonyolultabb
jelenség, mint amilyet Wrede elmélete feltételez.
A tanítványi mivolt lényege a Jézus személyének adott válasz. Az első tanítványok Márk-féle
bemutatása azon alapszik, hogy az evangélista párhuzamba állítja őket saját közösségének tagjaival. Az
ezeknek a tanítványoknak meghívására vonatkozó részletek (1,16-20; 2,13-14; 3,13-19; 6,6b-13) az
evangélium legkifejezőbb történetei közé tartoznak. Márk szerint tanítvány az, aki “Jézussal van”, részt
vesz igehirdetői és gyógyítói küldetésében (3,14-15). Az elbeszélés folyamán a tanítványok ismételten
kudarcot vallanak Jézus megértésében (6,52; 8,14-21). A Jeruzsálembe vezető úton Jézus három
alkalommal megjövendöli szenvedését és feltámadását (8,31; 9,31; 10,33-34); a tanítványok mindegyik
jövendölésre értetlenséggel válaszolnak (8,32-33; 9,32-37; 10,35-45). A szenvedés-elbeszélés sarkalatos
pontjait a következő mozzanatok alkotják: Júdás elárulja Jézust (14,17-21; 14,43-52), és Péter is
megtagadja őt (14,26-31; 14,54.66-72). Az evangélium első része a tanítványokat követendő, a második
része azonban kerülendő példaként mutatja be. Ennek a szerep-eltolódásnak következményeként egyedül
Jézus tűnik fel utánzásra méltó személynek. Az az elgondolás azonban, hogy Márk polémiát folytatott a
tanítványok ellen, erőltetettnek látszik.

(Achtemeier, P. J.: “‘He Taught Them Many Things’: Reflections on Marcan Christology.” CBQ 42 [1980] 465-
481. Ambrozic, A.: The Hidden Kingdom, CBQMS 2, Washington 1972. Blevins: Messianic Secret. Kertelge,
K.: Die Wunder Jesu im Markusevangelium, SANT 23, München 1970. Kingsbury: The Christology of Mark’s
Gospel. Räisänen, H.: Das “Messiasgeheimnis” im Markusevangelium, Helsinki 1976. Steichele, H.-J.: Der
leidende Sohn Gottes, Regensburg 1980. Tuckett [szerk.]: Messianic Secret.)

5 (IV) Tartalom. A Márk szerinti evangéliumról a következő áttekintést adhatjuk:

(I) Prológus (1,1-15)

(II) Jézus hatalmának megnyilvánulása Galileában (1,16–3,6)
(A) Az első tanítványok meghívása (1,16-20)
(B) Eseménydús nap Kafarnaumban (1,21-45)
(a) Tanítás és gyógyítás Kafarnaumban (1,21-28)
(b) Péter anyósának meggyógyítása (1,29-31)
(c) Esti gyógyítások (1,32-34)
(d) Jézus átmeneti visszavonulása (1,35-39)
(e) A leprás meggyógyítása (1,40-45)
(C) Öt konfliktushelyzet (2,1–3,6)
(a) A béna meggyógyítása, és a bűnök megbocsátása (2,1-12)
(b) Lévi meghívása (2,13-17)
(c) A böjtre vonatkozó kérdés (2,18-22)
(d) A szombati munka (2,23-28)
(e) Gyógyítás szombaton (3,1-6)
(III) Jézust Galileában elutasítják (3,7–6,6a)

3
 (A) Pozitív válaszok (3,7-19a)
(a) Az emberek Jézushoz járulnak (3,7-12)
(b) A ‘tizenkettő’ kijelölése (3,13-19a)
(B) Negatív válaszok (3,19b-35)
(C) Példázatok és magyarázatok (4,1-34)
(a) Környezetbe illesztés (4,1-2)
(b) A magokról szóló példabeszéd (4,3-9)
(c) A példázatok célja (4,10-12)
(d) A példázat magyarázata (4,13-20)
(e) Parabolikus mondások (4,21-25)
(f) A vetőmag növekedéséről szóló példabeszéd (4,26-29)
(g) Példabeszéd a mustármagról (4,30-32)
(h) Összefoglalás (4,33-34)
(D) Három csodás cselekedet (4,35–5,43)
(a) A vihar lecsendesítése (4,35-41)
(b) Egy démon kiűzése (5,1-20)
(c) Beteggyógyítás (5,21-43)
(E) Jézust elutasítja saját népe (6,1-6a)
(IV) Jézust Galileában és ennek területén kívül is félreértik tanítványai (6,6b–8,21)
(A) A tanítványok kiküldése, és János halála (6,6b-34)
(a) A tanítványok missziója (6,6b-13)
(b) János halála (6,14-29)
(c) A tanítványok visszatérése (6,30-34)
(B) Jézus hatalmának megnyilvánulásai, és egy vita (6,35–7,23)
(a) Ötezer ember megvendégelése (6,35-44)
(b) A vízenjárás (6,45-52)
(c) Beteggyógyítások (6,53-56)
(d) Vita a rituális tisztaságról (7,1-23)
(C) Jézus hatalmának egyéb megnyilvánulásai, és egy vita (7,24–8,21)
(a) Egy pogány asszony leányának meggyógyítása (7,24-30)
(b) A süketnéma meggyógyítása (7,31-37)
c) Négyezer ember táplálása (8,1-10)
d) A jelekkel kapcsolatos vita (8,11-21)
(V) Jézus oktatja tanítványait a Jeruzsálembe vezető úton (8,22–10,52)
(A) A vak meggyógyítása (8,22-26)
(B) Jézus a Krisztus (8,27-30)
(C) A krisztológiát és a tanítványi mivoltot érintő első tanítás (8,31–9,29)
(a) A szenvedés első megjövendölése, és következmények a tanítványok számára (8,31-38)
(b) Jézus színeváltozása, és az Illéssel kapcsolatos kérdés (9,1-13)
(c) A megszállott fiú meggyógyítása (9,14-29)
(D) A krisztológiát és a tanítványi mivoltot érintő második tanítás (9,30–10,31)
(a) A szenvedés második megjövendölése, és következményei a tanítványok számára (9,30-50)
(b) Jézus tanítása a házasságról és a válásról (10,1-12)
(c) Jézus megáldja a gyermekeket (10,13-16)
(d) Jézus tanítása a gazdagságról (10,17-31)
(E) A krisztológiát és a tanítványi mivoltot érintő harmadik tanítás (10,32-45)
(a) A szenvedés harmadik megjövendölése (10,32-34)
(b) Következményei a tanítványok számára (10,35-45)
(F) A vak Bartimeus meggyógyítása (10,46-52)
(VI) A szenvedés hetének első része Jeruzsálemben (11,1-13,37)
(A) Belépés Jeruzsálembe az első napon (11,1-11)
(B) Prófétai tanítások a második napon (11,12-19)
(C) Egyéb tanítások a harmadik napon (11,20–13,37)
(a) Magyarázatok (11,20-26)
(b) Viták (11,27–12,37)
(i) Jézus hatalma (11,27-33)
(ii) A szőlőről szóló példázat (12,1-12)
(iii) A császárnak fizetett adó (12,13-17)
(iv) A feltámadás kérdése (12,18-27)
(v) A nagy parancsolat (12,28-34)
(vi) Dávid Fia (12,35-37)
(c) Az írástudók és egy özvegy (12,38-44)
(d) Jézus végső beszéde (13,1-37)

4
 (i) Bevezetés (13,1-4)
(ii) A fájdalmak kezdete (13,5-13)
(iii) A nagy szorongattatás (13,14-23)
(iv) Az Emberfia győzelme (13,24-27)
(v) Bizalomra és virrasztásra buzdítás (13,28-37)
(VII) Jézus halála Jeruzsálemben (14,1–16,20)
(A) A megkenés és az utolsó vacsora (14,1-31)
(a) A cselszövés és a megkenés (14,1-11)
(b) A zsidó húsvéti lakoma előkészítése (14,12-16)
(c) Az utolsó vacsora (14,17-31)
(i) Júdás árulásának megjövendölése (14,17-21)
(ii) A vacsora (14,22-25)
(iii) Péter tagadásának megjövendölése (14,26-31)
(B) Jézus imája és elfogatása (14,32-52)
(a) A Getszemáni-kert (14,32-42)
(b) Az elfogatás (14,43-52)
(C) A bírósági tárgyalások (14,53–15,15)
(a) A főpap előtti per; Péter tagadása (14,53-72)
(b) A Pilátus előtti per (15,1-15)
(D) A keresztre feszítés és a halál (15,16-47)
(a) A gúnyolódás (15,16-20)
(b) A keresztre feszítés (15,21-32)
(c) Jézus halála (15,33-39)
(d) A temetés (15,40-47)
(E) Az üres sír (16,1-8)
(F) A későbbi befejezések (16,9-20)

K O M M E N TÁ R

6 (I) Prológus (1,1-15). A prológus az ósz-i próféta jövendölését (1,1-3) az utat előkészítő (1,4-8)
Ker. Jánosra és Jézusra, az “eljövendő” Úrra (1,9-15) vonatkoztatja. Jézust Isten Fiaként és
Szolgájaként tünteti fel. Szolgálatára való előkészületként Jézus megkeresztelkedik (1,9-11), majd a
pusztában megkísérti a sátán (1,12-13). Az Isten országáról szóló igehirdetésének összefoglalása (1,14-
15) alkotja a prológus csúcspontját, és a hidat a jézusi hatalom galileai megnyilvánulásához (1,16–3,6).
1. kezdet: Az első vers egyrészt megkezdi a történetet (ennek “kiindulási pontja”), másrészt bemutatja a
korai keresztények által hirdetett örömhír alapját, Jézus történetét. Jézus Krisztus evangéliuma: Az
euangelion nem az evangélium irodalmi műfaját jelenti, hanem inkább a Jézusban valóra váló
üdvösségről szóló üzenetet, miként Pál leveleiben is (→ 82:31–36). Ez a szóhasználat volt az alapja
annak, hogy később a kifejezéssel a Jézusról szóló történet “műfaját” jelölték. Isten Fia: Jóllehet néhány
kéziratból hiányzik, a kifejezés a II. sz.-tól jól igazolható. Előkészíti a Jézus istenfiúságáról szóló fontos
márki témát, amely csúcspontját a százados hitvallásában éri el (15,39). 2. Izajás próféta: A “próféták”
kifejezést tartalmazó szövegváltozat magyarázható, mert az 1,2b idézete nem Iz-tól származik. Márk
feltehetően ósz-i idézetgyűjteményt használt fel, és a mondatot ő tulajdonította Izajásnak. nézd,
elküldöm...: Az idézet a Kiv 23,20 és a Mal 3,1 kombinációja. A Kiv 23,20 (LXX) versében Isten
megígéri Izraelnek, hogy előreküldi követét, és az ígéret földjére segíti. A Kiv 23,20 és a Mal 3,1 (TM)
felhasználásával Isten ígérete összefüggésekbe kerül, egyben előkészíti az előfutár és Illés azonosítását
(9,11-13). 3. előkészítse utadat...: Az Iz 40,1-5, amely leírja Izraelnek a babiloni száműzetésből való
visszatérését, zsidó körökben az isteni vigasztalás és szabadítás klasszikus kifejezőjévé vált. A Márk 1,3
az Iz 40,3 LXX szövegét idézi, leszámítva a befejező részt, amelyben “az ő” (Jézus) jelenik meg az
“Istenünk” kifejezés helyett. Keresztény szövegkörnyezetben Ker. Ján. volt a pusztában kiáltó hang, s
Jézus az Úr, aki számára az utat előkészítette, és egyengette. 4. keresztelt: A János keresztségi rítusában
való részesülés egyrészt az ember változásra való készségét fejezte ki, másrészt azt, hogy Isten hajlandó
megbocsátani a bűnöket az Isten országának eljövetele előtt. 5. Júdea egész vidéke és Jeruzsálem
minden lakója: Josephus (Ant., XVIII.5.2 §116-119) is úgy írja le Jánost, mint bűnbánatot hirdető
prédikátort, aki keresztelt, és nagy tömegeket vonzott. Josephus politikai és katonai szemléletmódjával
összehasonlítva a Jánosra vonatkozó márki felfogás jobban feltárja a lényeget: Keresztelő János Illéshez
hasonló prófétai személy; az ő igehirdetése készíti elő az “erősebb” útját, aki majd Szentlélekkel fog
keresztelni. 6. teveszőr és bőröv: Ker. Ján. öltözéke Illésére emlékeztetett (2Kir 1,8). Vajon ezzel mit
akart hangsúlyozni? Csupán azt, hogy a próféták sorába tartozik, vagy új Illésként (vö. Mal 3,1) akart
bemutatkozni? sáskák és vadméz: Ker. Ján. esetében e szokatlan étrendet inkább talán a rituális

5
tisztaság motiválta, és nem az aszketizmus (Davies, S. L.: NTS 29 [1983] 569-571). 7. erősebb: Ker.
Ján. igehirdetésében ez a megnevezés talán arra vonatkozott, hogy Isten hatalma megnyilvánul az ország
eljövetelekor, de a Márk-evangélium szövegkörnyezetében minden kétséget kizáróan Jézusra utal; János
készítette elő az Úr Jézus útját. saruszíját megoldani: Jézus iránti tiszteletből Ker. Ján. megvallja, hogy
még arra a szolgálatra is méltatlan, amelyet általában rabszolgák végeztek. 8. Szentlélek: A szinoptikus
párhuzamok (Mt 3,11; Lk 3,16) “Szentlélekről és tűzről” tesznek említést. Lehetséges, hogy a mondás
korábbi változata egyszerűen “szélről és tűzről” beszélt, ami Isten országának eljövetelét írta le (vö.
Dunn, J. D. G.: NovT 14 [1972] 81-92). 9. János megkeresztelte: A jelenet minden magyarázat
mellőzésével mutatja be a “megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára” (vö. Mt 3,13-17). Márk nem
mondja meg, Jézus miért fogadta el János keresztségét. Elsődleges szándéka Jézus kilétének feltárása.
10. látta: Az evangélista feltehetően nem azt a modern magyarázatot tartotta szem előtt, amely szerint
az eseményt magánjellegű látomásban egyedül Jézus tapasztalta meg. Még kevésbé valószínű, hogy a
történet a kora-keresztény keresztségi gyakorlattal összefüggésben született meg. megnyílik az ég: Az ég
megnyílása azt jelképezi, hogy véget ér az Istentől való elkülönültség állapota, és élő kapcsolat jön létre
az ég és a föld között (vö. Iz 63,19; Ap.Bár. 22,1). leszáll a Lélek, mint egy galamb: Ez a motívum is
az Istentől kiinduló kapcsolatteremtésre vonatkozik. A galambhoz hasonló módon (határozószó!)
leszálló Lélek valószínűleg utalás arra, hogy a Lélek a teremtéskor a vizek felett lebeg (Ter 1,2). 11.
hang a mennyből: A rabbinikus irodalomban a bat qôl (“a hang leánya”) kifejezés gyakran az Istentől
eredő közlés jelölésére szolgál. Mindhárom motívum – az ég megnyílása, a galambhoz hasonlóan
leszálló Lélek és a mennyei hang – Jézus kilétének (a következő mondatban megfogalmazódó)
megállapítását készíti elő. te vagy az én szeretett Fiam: A leghasonlatosabb ósz-i szöveg ezzel
kapcsolatban a Zsolt 2,7 (“Az én fiam vagy, fiammá fogadtalak ma téged”). A “szeretett” jelző a Ter
22,2 és az Iz 44,2 verseit visszhangozza. Kétséges az a vélemény, amely szerint Márk a keresztséggel
kezdődő örökbefogadásként értelmezte Jézus fiúságát. Valószínűbb, hogy az evangélista az Isten és
Jézus között már létező kapcsolat megerősítéseként értette a mennyei hangot. benned gyönyörködöm:
Az égi nyilatkozat második része az Iz 42,1 versére emlékeztet, így azt sugallja, hogy az Isten Fia és az
Isten Szolgája kifejezés összefüggésben áll egymással. 12. azonnal: Az euthys határozószó gyakran
szerepel az evangélium korai eseményeiben, és fokozza ezek drámai feszültségét. Ez a rövid és egyszerű
márki beszámoló ellentétben áll azzal az irodalmilag dramatizált küzdelemmel, amely a Mt 4,1-11 és a
Lk 4,1-13 szerint az ördög és Jézus között folyik. Lényegileg mindkét változat ugyanazt a gondolatot
hangsúlyozza: mielőtt Isten Fia megkezdte nyilvános működését, megkísértette őt a Sátán. puszta:
Jóllehet részletekről nem értesülünk, ez a puszta valószínűleg arra a sivatagos vidékre utal, ahol Ker.
Ján. tevékenykedett (vö. 1,4). 13. negyven napig: A számadat elsősorban nem azt idézi emlékezetbe,
hogy Izraellel negyven évig vándorolt a pusztában, hanem inkább Mózes (Kiv 34,28) és Illés (1Kir
19,8) negyvennapos próbatételét. sátán: Az ÓSz kései könyveiben a sátán úgy szerepel, mint valamiféle
vádat emelő ügyvéd (Jób 1–2; Zak 3,1-2), vagy éppen az Izraelt érő szerencsétlenségek okozója (1Krón
21,1; vö. 2Sám 24,1). A zsidó apokaliptikus írásokban az Isten népével való szembenállás vezéreként
jelenik meg. Itt egyfajta próbának veti alá Jézust, amelynek természetére a szöveg nem tesz közelebbi
utalást. vadállatokkal: A júdeai puszta különféle vadállatok tanyája. A szolgáló angyalok és a veszélyes
állatoktól való védelem eszméjének összekapcsolódása azt sugallja, hogy a szöveg hátterét a Zsolt
91,11-13 verseiben kell keresnünk. 14. miután János átadatott: A paradothénai (átadatott) ige Márknál
főleg a Jézus szenvedésére és halálára vonatkozó utalásokban szerepel. Előfordulása e helyen azt jelzi,
hogy Ker. Ján.Ker. Ján. sorsa előrevetíti Jézus végzetét. Galileába: Jézus a Jordán partján és a júdeai
pusztában volt együtt Keresztelő Jánossal. Most visszatér szolgálatának helyére, Galileába, ahol
általában szívesebben fogadják őt, mint Júdeában (annak ellenére, hogy a názáreti lakosok elutasítják
(6,1-6), és Jánost a galileai Heródes Antipász parancsára ölik meg (6,14-29). hirdette Isten
evangéliumát: Az euangelion szó a DtIz görög szövegének kifejezését visszhangozza (vö. 40,9; 41,27;
52,7; 60,6; 61,1-2). Az örömhír Istentől jön (gen. subiectivus) és tartalma Isten tevékenysége (gen.
obiectivus). 15. és hirdette: A jézusi igehirdetés összefoglalása eszkatologikus figyelmeztetésként ad
keretet mindannak, amit Jézus az evangélium hátralévő részeiben mond, és tesz. beteljesedett az idő: Az
emberi történelem korszakokra osztása általánosan elterjedt gyakorlat volt a zsidó apokaliptikusok
körében (vö. 1Hén. 93,1-10; 91,12-17; As.Móz. 10). Eszerint: ha a korszakokra osztott időfolyam célba
ér, akkor jelenik meg Isten országa. Jézus figyelmeztetésében arra helyeződik a hangsúly, hogy ez a
pillanat most érkezett el. elközelített az Isten országa: Jézus korának zsidósága az “Isten országa”
kifejezést elsősorban Isten eljövendő hatalmi és bírói megnyilvánulására, a minden teremtmény feletti
isteni uralom jövőbeli megszilárdítására vonatkoztatta. Itt az hangzik el erről, hogy “elközelgett”
(éngiken). térjetek meg és higgyetek az evangéliumban: Isten országa az élet megváltoztatásának
követelményét támasztja, amint erre már János is rámutatott (1,4). A “higgyetek az evangéliumban”

6
felhívás Jézus igehirdetését összekapcsolja a pistis (hit) szóban és az ÚSz-ben másutt is szereplő
“örömhír” jelentéstartalmú euangelion kifejezésben megfogalmazott húsvét utáni hittel.

(Geulich, R. A.: “‘The Beginning of the Gospel’ – Mark 1,1-15”, BR 27 [1982] 5-15.

7 (II) Jézus hatalmának megnyilvánulása Galileában (1,16–3,6). A színre léptetés után Márk
leírja Jézus nyilvános működésének galileai kezdetét. Miután Jézus parancsoló (“jöjj, kövess engem”)
módon összehívja első tanítványait (1,16-20), Kafarnaumban gyógyítóként és tanítóként jelenik meg
(1,21-45), majd vitába száll különféle ellenfelekkel (2,1–3,6). Mindez teljesebbé teszi a Jézusról mint
hatalommal tanító és gyógyító személyről alkotott képet. Jóllehet kezdetben az emberek pozitív, sőt
lelkes válaszokat adnak neki, a viták végén ellenfelei gyilkos tervet szőnek ellene (3,6).
8 (A) Az első tanítványok meghívása (1,16-20). A két testvérpár bemutatása mellett (1,16-20),
akik az 1,29-31 versekben is megjelennek, az első négy tanítvány meghívásáról szóló beszámoló mintát
szolgáltat a Jézusnak adandó válaszhoz. Azzal, hogy az evangélista nem beszél felkészülésükről, illetve
nem szentel figyelmet lelki érlelődésüknek, a történet lényegét akarja kiemelni: Jézus és hívása
olyannyira sürgető, hogy nem teszi szükségessé a felkészülést vagy a követés gondolatával való
barátkozást. Az első tanítványoknak csak rövid mérlegelésre volt szükségük, vagy még ez sem kellett
ahhoz, hogy lelkesen elkötelezzék magukat. A zsidóknál az volt a szokás, hogy a tanítványok kerestek
fel egy-egy kiváló tanítót és csatlakoztak hozzá (vö. Jn 1,35-42). Ebben az esetben Jézus hívja össze a
tanítványokat. Vö. Mt 4,18-22; Lk 5,1-11. 16. a Galileai-tenger partján járt: Jézus ‘munkahelyükön’,
a Galileai-tenger partján találkozik első tanítványaival. Ezt a verset és a Mk 7,31-et leszámítva az
evangélista egyszerűen “tengerről” beszél (2,13; 3,7; 4,1; 5,1.13.21). Simon és András: Az első
meghívott tanítvány különféle neveken szerepel: “Simon” és “Péter”. Az utóbbi ragadványnév, amely
karakterével áll összefüggésben. Jakabot az evangélium többnyire Péter kísérőjeként tünteti fel (vö.
1,29; 3,18; 13,3). halászok: Az első tanítványok a Galilea vezető iparágát jelentő halászatban
dolgoztak. Saját hálójuk volt (1,16), és alkalmazottakat is foglalkoztattak (1,20). Ily módon jól menő és
biztos foglalatosságot hagytak el Jézus követése érdekében. Minden okunk megvan annak
feltételezésére, hogy tudtak írni, olvasni, és talán jól ismerték a Bibliát is. Az a feltevés, hogy műveletlen
emberek voltak, az Csel 4,13 versének betű szerinti értelmezéséből adódik. 17. emberhalászok: A
metafora jobban értelmezhető foglalkozásuk hátterében, mintsem a Jer 16,16 vers a korai keresztény
hagyomány fényében (Wuellner, W.: The Meaning of “Fishers of Men”, Philadelphia 1967). 18.
követték őt: A választ a tanítványi mivoltra vonatkozó úsz-i (akolutheó: “követ”) szakkifejezés írja le,
ami a történetet példaértékűvé teszi. 19. Jakab, Zebedeus fia és testvére, János: Péterrel együtt
Zebedeus fiai egyfajta belső kört alkotnak a ‘tizenkettő’ csoportjában (vö. 1,29-31; 3,16-17; 5,35-43;
9,2-13; 10,35-45; 13,3; 14,32-42). 20. a napszámosokkal: Helyesebb, ha a kifejezést történeti
utalásnak és nem a szimbolikus nyelvezet elemének tekintjük. Az elbeszélés azt hangsúlyozza, hogy a
tanítványi lét ‘sokba kerül’ az embernek, mert a család és az anyagi biztonság elhagyását igényli.
9 (B) Eseménydús nap Kafarnaumban (1,21-45). A Mk 1. fej. hátralévő részében elbeszélt
történeteket az evangélista egyetlen (főleg kafarnaumi gyógyításokból álló) “mozgalmas” nap keretébe
illeszti.
(a) TANÍTÁS ÉS GYÓGYÍTÁS KAFARNAUMBAN (1,21-28). Az “eseménydús” nap első
cselekedeteként Jézus meggyógyít egy tisztátalan lélektől megszállott embert. Az ördögűzési történet a
következő mozzanatokból áll: Jézus és a megszállott találkozása, az ördögűzés, a démon távozása és a
jelenlévőkre gyakorolt hatás bemutatása. Márk olyan megjegyzéseket sző az ördögűzési történetbe,
amelyek Jézus tanításának hatalmi jellegére utalnak, s ily módon szóban és tettben hatalmas tanítóként
tünteti fel őt (vö. 22. és 27. v.). 21. Kafarnaum: Ez a Galileai-tenger ÉNy-i partján található város volt
Jézus galileai tevékenységének központja. a zsinagógába ment, és tanított: Szombatonként a zsinagógai
szolgálat imádságokból, a Szentírás olvasásából és tanításból állt. Tanításra fel lehetett kérni bármilyen
megfelelő tudással rendelkező személyt. Jézus korában ehhez nem volt szükséges a rabbivá “szentelés”.
22. álmélkodtak tanításán: A jézusi tanításra vonatkozó márki megjegyzés a köv. csodát a rendkívüli
cselekedetek körén túlmutató tágabb összefüggésekbe helyezi. úgy, mint akinek hatalma van, és nem
úgy, mint az írástudók: Az evangéliumokban az írástudók nem titkárok vagy írnokok, hanem az ósz-i
törvény. értelmezői és tanítói. Tanítási módszerük magában foglalta az Írásra hivatkozást, valamint a
zsidó tanítók szavaira és tetteire való utalásokat. Jézus tanítási módját nyilvánvalóan a közvetlenség és
a saját tekintélyen alapozódás jellemezte. 23. egy tisztátalan lélektől megszállott: Az ember gonosz erő
fogságában volt, tehát nem rituális tisztátalanságra kell gondolnunk. A kifejezés hátterében azon
elképzelés húzódik, hogy az ember viselkedését a Sátán irányítása alatt álló rendkívüli erő befolyásolja

7
(vö. 1,12-13). Jézus ördögűzői tevékenységét az evangélista a Sátánnal folytatott küzdelem győzelmi
mozzanataként tünteti fel. 24. mi közünk hozzád?: Az ember (és az általa beszélő démon) kifogásolja,
hogy Jézus beavatkozik a gonosz hatáskörébe. Názáreti: A kifejezés Jézus Názáret nevű szülővárosára
utal. Erőltetettnek látszanak azok a törekvések, amelyek a nevet a nēer (hajtás, sarj) vagy nāzîr
(fölszentelt) szóval próbálják összefüggésbe hozni, jóllehet az utóbbi értelmezést vonzóvá teszi az a
tény, hogy Jézus az “Isten Szentje” címet kapja. azért jöttél, hogy elpusztíts minket: A mondat inkább
kijelentés, mintsem kérdés. Isten országának érkezése az ördög hatalmának végét fogja jelenteni. A
démon felismeri Jézus kilétét és az érkező isteni országgal kapcsolatos szerepét. 25. némulj el, és menj
ki belőle: Az a tény, hogy Jézus csupán szavaival, rituális vagy mágikus jelek nélkül gyógyítja meg az
embert, a gyógyítás természetfeletti jellegét emeli ki. E gyógyító szó ereje megerősíti tekintélyből eredő
tanítását (22.27. v.). 27. mindnyájan megdöbbentek: A sokaság álmélkodása az evangéliumi
csodaelbeszélések állandóan visszatérő eleme, amelynek az a szerepe, hogy igazolja a csodát és a
csodálkozásra utalással fejezze be a történetet. új tanítás hatalommal: A “hatalommal” kifejezés
tartozhat az ezt követő szóhoz is, amint ezt az ÚPB fordításában is látjuk: “hatalommal parancsol...”. A
22. v. fényében azonban helyesebbnek látszik, ha az “új tanítás” kifejezés módosított változataként
értelmezzük. 28. híre gyorsan elterjedt mindenfelé: A történethez fűzött márki kiegészítés olyan témát
vezet be, amely feltűnik az evangélium első részeiben: Jézus híre terjed, olykor még akarata ellenére is.
Ebben az esetben elsősorban Galileának azon a vidékén kel szárnyra, amely Kafarnaumot övezte.
10 (b) PÉTER ANYÓSÁNAK MEGGYÓGYÍTÁSA (1,29-31). Az egyszerűség benyomását keltő történet
néhány részlete azt sugallja, hogy szemtanú visszaemlékezésére épült. Az elbeszélő leírja az asszony
állapotát. Jézus meggyógyítja őt. Az asszony szolgálata igazolja a gyógyítás sikerét. Lehetséges, hogy
az égeiren (“talpra állította”) és a diékonei (“szolgált”) ige arra utal, hogy a történetet szimbolikus,
teológiai szempontból kell értelmeznünk. Kérdés azonban, hogy Márknak ez állt-e szándékában. 29.
kimentek és elmentek: Egyes kéziratok ezeket az igéket egyes számba teszik, és így a figyelmet Jézusra
irányítják. Jakabbal és Jánossal együtt Simon és András házába: Lehetséges, hogy a régészek
Simonnak ezt a házát tárták fel a kafarnaumi zsinagógánál (vö. Strange, J. F. – Shanks, H.: BARev 8 [6,
1982] 26-37). A négy tanítvány az a négy személy, akiknek meghívásáról az 1,16-20 részlete beszél. A
szinoptikus párhuzamok (Mt 8,14-15; Lk 4,38-39) csak Pétert, illetve Simont említik. 30. Simon
anyósa: A kifejezés feltételezi, hogy Péter meghívásakor házas ember volt. Az 1Kor 9,5 talán arra utal,
hogy felesége elkísérte őt apostoli útjaira. 31. szolgált nekik: E részletnek elsődleges szerepe az, hogy
igazolja a gyógyítás gyors és eredményes voltát, azaz bizonyítsa Jézus gyógyító tevékenységének csodás
jellegét.
11 (c) ESTI GYÓGYÍTÁSOK (1,32-34). A megszállott ember (1,21-28) és a beteg asszony (1,29-31)
meggyógyítása után Jézus még sok megszállottat és beteget gyógyít meg az est folyamán. 32. estefelé,
amikor lement a nap: Ez a beszámoló még mindig a kafarnaumi eseménydús nap történéseire utal. A két
időhatározó használata, amelyek közül az utóbbi (amikor lement a nap) az előbbit (estefelé)
magyarázza, Márknál szokványos jelenség. minden beteget és megszállottat: A Jézus által
meggyógyított emberek két fő csoportját (vö. 1,34) jól példázza Péter anyósa és a zsinagógában
tartózkodó ember. 33. az ajtó előtt: Jézus tevékenységének központja Péter és András háza (vö. 1,29).
34. sokakat meggyógyított: Márk valószínűleg nem akart különbséget tenni a “minden” (1,32) és az itt
szereplő “sokak” kifejezés jelentése között, jóllehet a Mt 8,16 és a Lk 4,40 feloldja ezt a
kétértelműséget. nem engedte beszélni az ördögöket: Miként a Mk 1,24-ben, az ördögök itt is felismerik
Jézus valódi kilétét. Azt a tényt, hogy Jézus nem engedi meg nekik a beszédet, többnyire a Márk-féle ún.
“messiási titok” fogalmával szokták magyarázni. Míg Jézus ‘természeten kívüli’ ellenfelei ismerik
kilétét, az emberi lényeknek (akiket a tanítványok képviselnek) teljesebb képet kell kapniuk Jézusról,
hogy valóban felismerhessék benne a meghaló és feltámadó Messiást.
12 (d) JÉZUS ÁTMENETI VISSZAVONULÁSA (1,35-39). A beszámoló, amely arról szól, hogy Jézus
visszavonul imádkozni, az említett gyógyító tevékenységet távlati eseményként tünteti fel. A jézusi
visszahúzódás indoka szemmel láthatóan az Istennel való közösség keresése. 35. nagyon korán, amikor
még éjszaka volt: Ez a bonyolult leírás három görög határozószó (prói; ennycha; lian) egymás mellé
helyezéséből adódik. Vö. az 1,32 magyarázatával. egy lakatlan helyre: Minthogy Kafarnaum környékén
nem található puszta, arra kell gondolnunk, hogy Jézus emberektől elhagyott, lakatlan vidékre vonult
vissza. 36. Simon és a vele levők: Úgy látszik, meg voltak győződve arról, hogy Jézus nagy lehetőséget
szalasztott el Kafarnaumban (vö. 1,37), és ezért eredtek nyomába. 38. szomszédos helységekbe: Az
igehirdető misszió kiterjesztése Galilea egészére (vö. 1,39) nem jelenti szükségszerűen Kafarnaum
megtagadását. ezért jöttem: Jézus azért vállalta küldetését, hogy hirdesse Isten országát (vö. 1,14-15).
Az exélthon (jöttem) kifejezést nem kell Kafarnaum elutasításaként (“jöttem el”) vagy a jézusi misszió

8
isteni eredetére vonatkozó teológiai állításként (“nyilvánultam meg”) értenünk. 39. hirdette az igét, és
kiűzte az ördögöket: Ez a mondat összefoglalja mindazt, amit eddig megtudtunk Jézusról. Mostantól
fogva tevékenysége kiterjed “Galilea egészére”.
13 (e) A LEPRÁS MEGGYÓGYÍTÁSA (1,40-45). A történet első része (1,40-42) a gyógyítási
elbeszélések szokásos menetét követi: az elbeszélő bemutatja a betegséget, utal Jézus gyógyító
tevékenységére, végül megállapítja a teljes gyógyulást. Az elbeszélést bonyolultabbá teszi egy jézusi
parancs: a gyógyult ember azt az utasítást kapja, hogy mutassa meg magát a papnak (1,43-44). A
legkevésbé azonban a történet befejező verse érthető. Felvetődik a kérdés, vajon ez a mondat az 1,40-44
részletéhez tartozik-e. Amennyiben igen, a történetben szereplő ember nem engedelmeskedett Jézusnak?
A történet végkifejlete hogyan hozható összhangba azzal, hogy Jézus titokban akarta tartani valódi
kilétét? 40. egy leprás: A Bibliában szereplő lepra (héb. āra‘at az ÓSz.-ben, lepra az ÚSz-ben) nem
azonos azzal a betegséggel, amelyet manapság lepra néven ismerünk. Általános kifejezésként jelölte az
olyan “visszataszító pikkelyes bőrbetegségeket”, mint amilyen pl. a pikkelysömör, a fávusz vagy a
faggyúképződéses bőrgyulladás (vö. Hulse, E. V.: PEQ 107 [1975] 87-105). A Lev 13. fejezete leírja a
különféle leprás betegségeket, valamint azt, hogy ezek megállapítása a papok feladata. megtisztíthatsz:
A gör. katharisai ige jelentése lehet ez is: “tisztának nyilváníthatsz”. Az utóbbi jelentés esetében a leprás
nem a jeruzsálemi papoktól, hanem inkább a laikus galileai tanítótól, Jézustól kéri, hogy nyilvánítsa ki
rituális tisztaságát. Az elbeszélés jelenlegi formájában azonban minden jel arra mutat, hogy a leprás
gyógyulást keres. 41. megszánta: Egyes kéziratokban ez áll: “megharagudott”. Ezzel kapcsolatban
gyakran megfogalmazódott az az érv, hogy valamelyik aggályoskodó másoló hagyta ki a Jézus
haragjára utaló kifejezést. Márk azonban más helyeken is beszél Jézus felindulásáról (1,43; 3,5; 10,14),
és ezek a részek nem tűntek el a szövegből. Akár szánalomról, akár haragról van szó, az elbeszélés
mindkét esetben Jézus mély érzelmi megindultságáról ad hírt. megérintette: A gyógyítás érintés és
szavak által történik. Jézust a nagy együttérzés indította az ember megérintésére (ami újabb érv
amellett, hogy a vers első részében a “megszánta” kifejezés olvasandó). 43. nagyon felindulva: A gör.
embrimésamenos participium erős, túlcsorduló érzelmi hullámzást jelent, amely sóhajtásban fejeződik
ki. Nem kell tehát feltételezni, hogy Jézus haragudott az emberre. azonnal elküldte: Ha a kifejezést az
1,44 versben következő állítással összefüggésben nézzük, látjuk, Jézus tettének indoka az volt, hogy
minél előbb végrehajtassa az emberrel a Lev 14. fej. rendelkezéseit. 44. senkinek semmit el ne mondj:
Jóllehet e parancsot gyakran a Márk-féle messiási titok jelének tekintették, az utasítást felfoghatjuk
egyszerűen így is: Jézus azt kívánja, hogy az ember minél hamarabb menjen el az ellenőrző paphoz.
mutasd meg magadat a papnak: A leprától való megtisztulás igazolására és az ezt követő
áldozatbemutatásra vonatkozó szabályokat a Lev 14. fejezete részletesen leírja. 45. ő pedig elment, és
elkezdte hirdetni: Ha az “ő” Jézusra vonatkozik, a verssel új részlet kezdődik, amely a már ismert
(1,38: “igét hirdetni”, “máshová menni”) kifejezésekkel foglalja össze az 1,40-44 és a 2,1-12 részlete
közti jézusi tevékenységeket. Amennyiben az “ő” Jézust jelenti, megoldódik a meggyógyított ember
állítólagos engedetlenségének és az ezzel kapcsolatos a “messiási titoknak” problémája is.
14 (C) Öt konfliktushelyzet (2,1–3,6). Ebben a sorozatban az öt történet Jézus és a korai
kereszténység különféle ellenfeleit (az írástudókat, a farizeusok közül való írástudókat, Ker. Ján.
tanítványait és a farizeusokat, a farizeusokat, a farizeusokat és a Heródes-pártiakat) vonultatja fel. Az
ellenfelek hol csodálkoznak (2,12), hol pedig határozottan ellenségessé válnak (3,6). Az őskeresztények
valószínűleg a bűnbocsánatot magukban foglaló szertartásaik, jellegzetes étkezéseik, böjtölésük és
szombati ünneplésükkel kapcsolatos igényeik, illetve gyakorlataik igazolására használták fel ezeket a
történeteket. Egyik-másik elbeszélés palesztinai környezetre utal, bár Márk (vagy a Márk előtti
hagyományozó) átalakító és egységbe fogó munkája is látszik rajtuk (Dewey, J.: Markan Public
Debate, SBLDS 48, Chico 1980).
15 (a) A BÉNA MEGGYÓGYÍTÁSA ÉS A BŰNÖK MEGBOCSÁTÁSA (2,1-12). Az első polémia egy
gyógyítást (2,1-5a, 10b-12) és egy írástudókkal folytatott vitát (2,5b-10a) kapcsol össze egymással. Az
összekapcsolás célja itt (miként az 1,21-28 részletében is) annak megmutatása, hogy Jézus szavaiban és
tetteiben is hatalmas: bűnbocsátó hatalmát igazolja, hogy képes meggyógyítani a béna embert. Az első
keresztények úgy hivatkozhattak erre a részletre, mint a Jézus által adott bűnbocsánattal kapcsolatos
igényük igazoló alapjára. 1. otthon: Márk szemmel láthatóan azt feltételezi, hogy Jézus támaszpontként
használta Péter kafarnaumi házát (vö. 1,29.33). 2. még az ajtó előtt sem volt hely: A kép az 1,33-ban
ábrázolt jelenethez hasonlít. hirdette nekik az igét: A logos (ige) szó használata ebben az esetben azt a
feltevést erősíti, amely szerint az 1,45 versében az “ő” személyes névmás Jézust jelöli, akinek egyik
feladata az volt, hogy terjessze az “igét” (diaphémizein ton logon). 3. négyen vittek: Mivel a béna nem
tudott járni, segítségre szorult ahhoz, hogy Jézus elé juthasson. A “hitük” (2,5) kifejezés alapján arra

9
következtethetünk, hogy a kezdeményezés a négy beteghordótól ered. Kérdés, hogy a négy személy
Péter, András, Jakab és János volt-e (vö. 1,16-20.29.36). 4. megbontották a tetőt: A négy ember a
palesztinai házaknál szokásos külső feljárón jutott a tetőre (vö. 13,15). Maga a tető náddal és sárral
borított faágakból készült, így nem lehetett nehéz lyukat vágni rajta. 5. hitüket: Legkézenfekvőbb a
kifejezést a négy emberre vonatkoztatni, akik vállalták a fáradságot, hogy a bénát Jézus elé vigyék
(jóllehet csoportjukba beleérthetjük magát a bénát is). így szólt a bénához: Ugyanez a mondat szerepel
a 2,10b versben is, ahol az ezt követő mondás tartalma nagyobb összhangban áll a 2,1-4 részletével.
gyermekem, megbocsáttattak a te bűneid: A “gyermekem” megszólítás gyengédségre vall. A béna és
barátai feltehetően nem a bűnök megbocsátásának tekintélyi kinyilvánításáról akartak hallani (vö.
2,10b-12). A gyógyítás (2,1-5a.10b-12) és a vita (2,5b-10a) összekapcsolása eredményezte azt, hogy a
betegség és a bűn oksági viszonyba került egymással; ezt az összefüggést Jézus egyébként másutt
elutasítja (vö. Lk 13,1-5; Jn 9,2-3). 6. néhányan az írástudók közül: Az írástudók alkotják a 2,1-3,6
részletében felsorakoztatott ellenfelek öt csoportjából az első tábort (vö. az 1,22 versével, amely Jézust
szembeállítja az írástudókkal). 7. Istent káromolja: Az ÓSz egyes részletei (Kiv 34,6-7; Iz 43,25;
44,22) szerint egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket. Az írástudók okfejtése alapján (amit nyíltan
nem fogalmaznak meg; vö. 2,6.8) azt, hogy Jézus jogot formál a bűnök megbocsátására, ily módon
káromkodásnak lehet minősíteni. A bűnbocsátás valóban az isteni hatalom burkolt igényét jelzi (azaz
olyasmire utal, ami a Márk evangéliumát olvasó korai keresztények számára teljesen elfogadható). 9.
mi könnyebb?: Biztosan könnyebb kijelenteni, hogy az ember bűnei megbocsáttattak (amit nem lehet
empirikusan bizonyítani), mint azt mondani a bénának, kelj fel, és járj (ami közvetlen, empirikus
igazolást igényelne). A 2,1-12 összetett elbeszélésében a gyógyítás azt a célt szolgálja, hogy igazolja a
bűnbocsánatról szóló jézusi állítás érvényét. 10. az Emberfia: Márk gyakran használja ezt a kifejezést
(2,28; 8,31.38; 9,9.12.31; 10,33.45; 13,26; 14,21.41.62), de minden előfordulását külön meg kell
vizsgálni, mert a ho hyios tu anthrópu (Emberfia) szónak különféle jelentései lehetnek. Ebben az
esetben a földi Jézusra, mint Isten képviselőjére (vö. 2,7) kell vonatkoznia, és nem az emberre általában
vagy valamiféle eszkatologikus személyre (→ 78:38–41). így szólt a bénához: Ez a mondat megismétli
az 5,5a versét, s ily módon összefoglalja a 2,1-4-ben kezdődött gyógyítási elbeszélést. 11. kelj fel, fogd
ágyadat: Jézus csupán szavaival gyógyít. Ez a tény megerősíti a megbocsátással kapcsolatos szavainak
(2,5b-10a) hatékonyságát. 12. mindnyájan ámulatba estek: A csodaelbeszélések szabályosan ismétlődő
befejezése a tömeg válaszának leírását tartalmazza. A “mindnyájan” kifejezés ebben az esetben az
írástudókat (2,6) is magában foglalja. Ez újabb jele a 2,1-5a.10b-12 és a 2,5b-10a versekből álló részlet
összetett voltának. A Márk-féle szövegkörnyezetben a tömeg ámulatának tárgya nemcsak Jézus gyógyító
tevékenysége, hanem a bűnbocsátásra vonatkozó igénye is.
16 (b) LÉVI MEGHÍVÁSA (2,13-17). E szakasz első része (2,13-14) egy vámszedő tanítványi
meghívásáról szól, a második fele (2,15-17) pedig egy vitát mutat be, amely magyarázatot ad arra,
hogyan engedhette meg Jézus az ilyen személyeknek, hogy kövessék őt. Lehetséges, hogy a két rész
egykor egymástól elkülönülten szerepelt a Márk előtti hagyományban. Előfordulhat, hogy a korai
keresztények arra használták e részletet, hogy magyarázatot adjanak a soraikban fellelhető, gyanús
vallási és erkölcsi háttérrel rendelkező személyek jelenlétére. 13. tenger: Vö. az 1,16-hoz írt
magyarázattal. Lévi meghívása nemcsak ugyanazon a helyen történik, hanem az erről szóló beszámoló
az 1,16-20 részletének két kulcskifejezését, Jézus “továbbhaladását” (paragón) és a “követésre
szólítást” (akoluthei) is tartalmazza. 14. Lévit, az Alfeus fiát: Az 1,16-20 részletével való párhuzam azt
sugallja, hogy Lévi egyike volt a ‘tizenkettőnek’. A ‘tizenkettő’ listáját tartalmazó 3,16-19 versek
azonban nem tesznek említést Lévi nevű személyről. Egyes kéziratok úgy oldották meg ezt a problémát,
hogy e helyen ezt olvasták: Jakabot, az Alfeus fiát (vö. 3,18). A Mt 9,9 a Máté nevet adja neki (vö. Mk
3,18). vámszedőhely: Lévi vámszedő volt Heródes Antipász szolgálatában. Az ilyen személyeket
általában pénzügyi tisztességtelenséggel és a zsidóság ügye iránti hűtlenséggel gyanúsították (Donahue,
J. R.: CBQ 33 [1971] 39-61). 15. házában: Ezt általában mindenki úgy érti, hogy a lakoma Lévi
házában volt, jóllehet Léviről a szöveg írója éppen az imént állapította meg, hogy “követte” Jézust.
Lehetséges, hogy Péter házára kell gondolnunk (vö. 1,29.33; 2,2). sok vámszedő és bűnös: A bűnösök
(hamartóloi) olyan személyek voltak, akiket foglalkozásuk vagy életvitelük akadályozott a zsidó
törvény tökéletes megtartásában. Annak ellenére, hogy egyik-másikuk nyilvánvalóan erkölcstelen életet
élt, a “bűnös” megnevezést elsősorban társadalmi jellemzésként és nem erkölcsi minősítésként kapták.
Azzal, hogy Jézus hajlandó volt ilyen emberek társaságában étkezni, mintegy konkretizálta
igehirdetését, amely az eljövendő Isten országára való felkészülésről szólt (vö. 1,14-15). mivel sokan
voltak, és követték őt: Ez a közbevetett magyarázat valószínűleg Jézus “tanítványaira” utal, és nem a
“vámszedőkre és bűnösökre”. Márk eddig csak öt személy meghívásáról beszélt, de feltételezi, hogy
sokkal több ember kapott felszólítást Jézus követésére. 16. a farizeusok közül való írástudók: Az

10
írástudói mivolt (vö. 2,6) foglalkozást jelentett, farizeusnak lenni pedig annyit, mint jámbor személyek
testvéri közösségébe tartozni. Az említett csoport tagjaira mindkét jelentés vonatkozott. Egyes kéziratok
a farizeusok közül való írástudókat Jézus követőiként tüntetik fel. A kommentátorok gyakran feltették a
kérdést, hogy vajon mit kerestek az írástudók Galileában egy bűnös ember (= Lévi) házában. 17. nem
az egészségeseknek: Az első mondás filozófiai közhely; olyannyira nyilvánvaló, hogy nem kell
valamiféle közvetlen idézetnek tekintenünk. nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a
bűnösöket: A hívás valójában felszólítás az Isten országára felkészítő bűnbánatra (vö. 1,14-15; vö. Lk
5,32). Ily módon ezeknek az írástudóknak “igazakként” való megnevezése ironikus megjegyzés. Ők ui.
igaznak tekintették magukat, valójában azonban nem voltak azok, mert nem tudták elfogadni Istent a
valódi igaz állapot forrásaként.
17 (c) A BÖJTRE VONATKOZÓ KÉRDÉS (2,18-22). Az ellenfelek ezúttal Ker. Ján. tanítványai és a
farizeusok, a vita pedig a böjtről folyik. Kérdésük (2,18) eredményeként Jézus messiási “vőlegényként”
mutatkozik be, aki azt állítja, hogy nyilvános működése rendkívüli időszaknak minősül (2,19a). Ezt
követően először halálára utal (2,19b-20), majd a megjövendölt eseménnyel kapcsolatban engedélyt ad a
keresztényeknek a böjtölésre. Bármilyen volt is a posztóról és a borról szóló mondások (2,21-22) eredeti
környezete, most szemmel láthatóan a vallási gyakorlat régi és új formáját állítják egymással szembe. E
részlet valódi központját jelenleg nem annyira a vallási gyakorlat alkotja, hanem Jézus messiási
vőlegény volta; nyilvános működése különleges időszak, amelyhez nem illenek a vallási gyakorlat régi
formái. 18. János tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt: Az ÓSz csak egyetlen böjtöt írt elő, az
engesztelés napjára (Lev 16,29), de a farizeusok (vö. Lk 18,12) és talán Ker. Ján. tanítványai is ezt
további böjtökkel egészítették ki. a te tanítványaid pedig nem böjtölnek: A vita abból az előfeltevésből
indul ki, hogy Jézus tanítványai nem tartottak böjtöt az ő nyilvános működése idején. A Mt 6,16-18
azonban feltételezi a böjt gyakorlatát. 19. a vőlegény: A Jahvét Izrael férjeként bemutató (Óz 2,18; Iz
54,4-8; 62,4-5; Ez 16,7-63) kép hatása alatt megfogalmazódó kifejezésnek valószínűleg messiási
felhangja van (vö. Jn 3,29; 2Kor 11,2; Ef 5,32; Jel 19,7; 21,2). addig, amíg velük van a vőlegény:
Annak, hogy Jézus tanítványai nem böjtölnek, alapvető oka az, hogy az ő földi szolgálata egyedülálló
időszak. 20. amikor elvétetik tőlük a vőlegény: Jézus halálának alig leplezett allegóriája és az a tény,
hogy a mondás az ősegyház böjtölési gyakorlatát igazolja (vö. Did. 8,1), több kommentátort arra a
feltételezésre indított, hogy a 2,19b-20 részletét az ősegyház alkotásának tekintse. Mindenesetre a Jézus
megfeszítésére való utalás az öt vitabeszédből álló sorozat közepén helyezkedik el. 21. foltot új
posztóból: Senki sem tesz ilyesmit, mert a ‘beavatatlan’ posztó összemegy, és még nagyobbá teszi a
szakadást. A mondás (illetve az ezt követő kijelentés) eredeti szövegkörnyezetéről nem tudunk semmi
biztosat. 22. új bort régi tömlőbe: Az ember nem tesz ilyet, mert ha a bor forrni kezd és kitágul,
szétrepeszti a régi, törékeny tömlőt. A két mondás (2,21-22) szerkezete és dinamikája egyforma. A cél
mindkét esetben azonos: a folt és a ruha is, illetve a bor és a tömlő is megmaradjon.
18 (d) A SZOMBATI MUNKA (2,23-28). A farizeusok kifogásolnak valamit, amit úgy értelmeznek,
mint a szombati munkát tiltó törvény megszegését a tanítványok részéről (2,23-24). Jézus válasza egy
ósz-i analógia felidézéséből (2,25-26) és a szombattal kapcsolatos közvetlen állításokból áll (2,27-28).
A részletet az ősegyház valószínűleg a szombat megtartásával kapcsolatos liberális állásfoglalásának
védelmére használta fel abban a vitában, amelyet a farizeusokhoz hasonló szigorúbb felfogású zsidókkal
folytatott. Az emberről és az Emberfiáról szóló mondások egymás mellé helyezése (2,27-28)
krisztológiai végkicsengést ad a perikópának, és a szombattal kapcsolatos keresztény gyakorlatot Jézus
tekintélyére alapozza. 23. tanítványai tépdesni kezdték a kalászokat: A farizeusok nem közvetlenül
Jézust, hanem a tanítványokat bírálták: vétkük nem csupán az volt, hogy a szombaton engedélyezett
távolságnál nagyobb utat tettek meg, hanem az a tevékenységük, amelyet a farizeusok szombatnapon
végzett munkaként értelmeztek. 24. a farizeusok: Arra a kérdésre nem kapunk választ, hogy a jámbor
farizeusok miért töltötték azzal az időt, hogy szombati napon egy galileai gabonaföldön Jézus és
tanítványai megfigyelésével foglalkozzanak. A probléma magyarázatára tett kísérletek pedig általában
nem veszik figyelembe a vita irodalmi műfaját. amit szombaton nem szabad: A tanítványok által
megszegett parancs valamiképpen a szombati aratás tilalmát is magában foglalta: “Hat napon át
dolgozz, de a hetedik napon pihenj, még szántáskor és aratáskor is pihenj!” (Kiv 34,21). Tettüket - az
időzítést leszámítva – a MTörv 23,25 minden tekintetben engedélyezte. 25. mit tett Dávid: Dávidnak és
társainak története, akik megették a ‘kitett kenyereket’ (vö. 1Sám 21,1-6), a következő vonásokban
hasonlít Jézusnak és tanítványainak tettéhez: mindkét esetben parancsszegés történik; a tiltott étel
csillapítja az éhséget; mindkét eseményben szerepel egy nagy vezető, aki engedélyt ad, hogy segítsen
társainak. Az alaptéma (a szombat megszegése) azonban nem felel meg tökéletesen az ósz-i
párhuzamnak. 26. Abjatár főpap idején: Az 1Sám 21,1-2 szerint a főpap Ahimelek, azaz Abjatár apja
volt. Egyes kéziratok elhagyják a kifejezést, és így teremtenek összhangot a Márk-féle beszámoló,

11
valamint a Mt 12,4 és a Lk 6,4 között. Mindazonáltal az “Abjatár”-olvasat eredetiségét csak nehezen
vonhatjuk kétségbe (vö. Morgan, C. S.: JBL 98 [1979] 409-410). a kitett kenyereket: A Lev 24,5-9
szerint a sátorban 12 lepényt tettek ki két sorban az Isten színe elé, amelyeket később a papok
fogyasztottak el. Az 1Sám 21,1-6-ban azt olvassuk, hogy a főpap adta a szent kenyereket Dávidnak,
mert más kenyér nem volt kéznél. Dávid tehát nem erőszakkal vagy saját kezdeményezésére vette el
ezeket. 27. a szombat lett az emberért: Ez az erőteljesen radikális kijelentés a szombat megtartását
alárendeli az emberi szükségleteknek (vö. 1,21-28; 3,1-6). A Mt 12,1-8 és a Lk 6,1-5 is elhagyja a
mondást, talán azért, mert túl messzire megy. 28. az Emberfia ura a szombatnak: A 2,27 radikalitását
mérsékli az a gondolat, hogy az “ember”, akiért a szombat lett, az Emberfia, aki Márk szerint Jézus (vö.
a 2,10 magyarázatával).
19 (e) GYÓGYÍTÁS SZOMBATON (3,1-6). Az ötödik összetűzés az elsőhöz hasonlóan (2,1-12) olyan
csodát és vitát mutat be, amely Jézust tettekben és szavakban hatalmas személyként tünteti fel. Az
általános téma a szombati törvény megtartása. A 2,23-28-hoz hasonlóan feltehetően ez a történet is azt
szolgálta, hogy általa a korai egyház megvédje a szombattal kapcsolatos liberális állásfoglalását. A
sorozat első történetétől az utolsó felé haladva az ellenfelek reakciója egyre élesebbé válik. 1. a
zsinagógába: Azt, hogy a kafarnaumi zsinagógáról (1,21-28) van szó, a palin (ismét) hat. is megerősíti.
Az ember betegségének természetét, illetve azt, hogy ez mikor kezdődött (születésekor vagy később?) az
általános gör. kifejezés alapján nem tudjuk pontosan megállapítani. 2. vajon meggyógyítja-e
szombaton: A problémát az időzítés (a szombat) és a betegség (nem életveszélyes) természete okozza. A
rabbik szombati napon abban az esetben engedték meg a gyógyító tevékenységet, ha a beteget súlyos
veszély fenyegette (vö. m.Šabb. 18,3). Erre vonatkozik a m.Yoma egyik részlete (8,6): “Minden
életveszély hatálytalanítja a szombat törvényét”. A vita arról folyik, vajon Jézus túl akar-e lépni ezen a
korlátozáson, hogy meggyógyítson valakit, akit nem fenyeget halálos veszély. 4. szabad-e szombaton
jót tenni, vagy rosszat tenni: Jézus kérdésének az a célja, hogy átlépje a rabbinikus vita (vö. 3,2)
kereteit, és a problémát a szombaton végzett jó vagy rossz cselekedet témája felől közelítse meg. A
történet burkoltan azt az igényt fogalmazza meg, hogy Jézusnak, az Emberfiának (vö. 2,27-28) hatalma
van a szombat felett. 5. haragosan: Márk másutt is utal Jézus érzelmeire (vö. 1,41.43; 7,34; 8,12;
10,14.21). 6. a Heródes-pártiak: Ezek az emberek Heródes Antipásznak, a galileai negyedes
fejedelemnek barátai és hívei voltak. Nem alkottak olyan szektát vagy pártot, mint amilyet a farizeusok,
a szaddúceusok vagy Ker. Ján. tanítványai. W. J. Bennett (NovT 17 [1975] 9-14) jórészt a Ker. Ján. és a
Jézus közt vont Márk-féle párhuzam alapján (vö. 6,14-29) azt feltételezi, hogy talán az evangélista
szerkesztői műve teremtette meg alakjukat. hogyan végezzenek vele: Az ellenfelek reakciója, amely az
öt konfliktushelyzet (2,1-3,6) folyamán ámulatba eséssel (2,12) kezdődött, itt nyílt ellenségeskedésbe
csap át. Az isteni hatalomnak már galileai megnyilvánulása idején megkezdődik egyfajta ellenállás,
amely Jézus kereszthalálához fog vezetni.
20 (III) Jézust Galileában elutasítják (3,7–6,6a). Az elutasító hangnem, amely az előző rész
befejezését jellemezte, itt még erőteljesebbé válik. Márk először olyan pozitív állásfoglalások példáit
mutatja be, amelyeket a nép (3,7-12) és a ‘tizenkettő’ (3,13-19a) tanúsít Jézus iránt. Ezeket kiegyenlítik
a Jézus családja és a farizeusok részéről (3,19b-35) érkező negatív válaszok. Ezután az evangélista
néhány példázatot és magyarázatot ismertet a jézusi tanítással kapcsolatban, amely növekvő ellenállásra
talál azokban, akik “kívül vannak”. Csodatörténetek ciklusa (4,35–5,43) igazolja, hogy Jézusnak
hatalma van a természet, a megszállottság, a betegség és a halál felett. A befejező elbeszélés (6,1-6a)
bemutatja, hogyan utasították el Jézust szülővárosának lakói.
21 (A) Pozitív válaszok (3,7-19a).
(a) AZ EMBEREK JÉZUSHOZ JÁRULNAK (3,7-12). A kutatók ezt a részletet gyakran Márk által
alkotott átvezető jellegű összefoglalásként jellemezték. Átvezető részlet, amennyiben beszámol arról,
hogy Jézust, a gyógyítót lelkesen fogadják, egyben előremutat példázatokban megfogalmazódó tanítása
(4,1-34) és ördögűzései (5,1-20) felé. Márktól származik, amennyiben csaknem mindegyik szava
korábban is szerepelt már az evangélistánál, és szemmel láthatóan az egész kompozíció az ő műve.
Összefoglalás, mert nem különleges eseményekről számol be, hanem inkább általánosít. Ám a Márktól
eredő összefoglalás átvezető jellege nem vonhatja el figyelmünket arról a két fontos kiegészítésről,
amelyet az evangélista fűz Jézus történetéhez: ez egyrészt leírja, hogy különféle területekről érkező
emberek csoportosulnak Jézus köré (3,7-8), másrészt beszámol arról a tisztátalan lelkeknek adott jézusi
parancsról, amelynek értelmében ezeknek titokban kell tartaniuk az ő kilétét (3,11-12). 7. elvonult: Az
anekhórésen (elvonult) gör. ige nem feltétlenül Jézus menekülésére utal, hanem inkább arra, hogy
Kafarnaumból félrevonult a Galileai-tenger partjának valamelyik vidékére. Júdeából... Tírusz és Szidon
környékéről: Az emberek minden irányból érkeznek Jézushoz; csupán Szamaria neve nem hangzik el;

12
Tízváros településeiről pedig csak az 5,20-ban történik említés. Az Izraelael földjén kívüli területeknek
(Idúmea, a Jordánon túli vidék, Tírusz és Szidon) is volt zsidó lakossága. 8. ment hozzá: Míg első
tanítványaihoz maga Jézus ment el (1,16-20), most az emberek gyülekeznek köréje, mint valamiféle
vonzóerővel rendelkező központhoz. A tömeg említése előremutat a példázatokban megfogalmazódó
tanítás hallgatósága felé (4,1-2). 9. csónak: Azzal kapcsolatban, hogy Jézus rendszerint csónakban talál
menedéket a tolongó sokasággal szemben, vö. 4,1-2. 10. sok embert meggyógyított: Miként az 1,34-
ben, a sok (pollus) kifejezésen nem “néhányat”, de nem is “mindenkit” kell értenünk. Ennek ellenére a
Mt 12,15 a pollus szó helyébe a pantas (mindnyájukat) kifejezést teszi. 11. tisztátalan lelkek: Miként
az 1,23-24 verseiben, a démonok itt is felismerik Jézus valódi kilétét. Ez a leírás is előremutat az 5,1-20
részlete (különösen 7. v.) felé. az Isten Fia: A ‘természeten kívüli’ lények felismerik Jézus
természetfeletti valóságát; a felettük gyakorolt jézusi hatalom a rossz végérvényes legyőzésének részét
alkotja. Az ‘Isten Fia’ cím Jézusra alkalmazásával kapcsolatban vö. Mk 1,1; 5,7; 15,39; vö. az ezzel
összefüggő címekkel: 1,11; 9,7; 14,61. 12. nehogy felfedjék kilétét: Miként az 1,25.34 verseiben, Jézus
itt is megtiltja a démonoknak, hogy ismertté tegyék kilétét.
22 (b) A ‘TIZENKETTŐ’ KIJELÖLÉSE (3,13-19a). Annak ellenére, hogy Jézus egyeseket már
meghívott követésére (1,16-20; 2,14), és sok más ember is nyomába szegődött, a ‘tizenkettő’
kiválasztása első jelképes lépésként fontos esemény az Isten népének Jézus általi létrehozásában. A
‘tizenkettő’ visszautal Izrael törzseire, és előremutat Isten országának eszkatologikus népe felé. A
‘tizenkettő’ Márk-féle listája (3,16-19) nagyrészt megegyezik az ÚSz többi lajstromával (Mt 10,2-4; Lk
6,14-16; Csel 1,13). A kisebb eltéréseket illetően vö. → 81:135–146. A 3,14-15 részletének
legfontosabb teológiai tartalma a tanítványi mivolt márki eszménye, amelynek lényege ez: Jézussal lenni
és részesülni az általa végzett szolgálatban. 14. tizenkettőt: Márk gyakran használja a ‘tizenkettő’
kifejezést (vö. 4,10; 6,7; 9,35; 10,32; 11,11; 14,10.17.20.43). Egyes kéziratok az “akiket apostoloknak
is nevezett” záradékot is hozzáteszik a szöveghez (vö. azonban a Lk 6,13 versével). hogy vele legyenek:
Márk szerint a tanítványi mivolt alapja: “Jézussal lenni”. Ez a közösség teszi lehetővé, hogy a
‘tizenkettő’ majd osztozzék Jézus igehirdetői szolgálatában (3,14) és ördögűzéseiben (3,15). Feladatuk
elvégzéséről azonban csak a 6,7-13 verseiből értesülünk. 16. Simont, akinek a Péter nevet adta: Márk
nem mondja meg, hogy Jézus miért nevezte Simont “sziklának”. A Mt 16,18 a nevet összeköti az egyház
alapításával. A Jn 1,42 szerint a megnevezés talán Péter jellemével áll összefüggésben (vö. PNT, 58-59,
89-91). 17. Boanérges: A Boanérges melléknévvel és magyarázatával (“a mennydörgés fiai”)
kapcsolatban sokféle elmélet született, de egyik sem végérvényes értelmezés (vö. Balz, H.: EWNT 1,
535). 18. Andrást: Márktól semmit sem tudunk meg annak a nyolc személynek a meghívásáról, akik a
listán az András név után szerepelnek; csak azt a megjegyzést olvashatjuk, hogy a második Jakab az
“Alfeus fia” (vö. 2,14). a zelóta Simont: A gör. kananaios jelző valószínűleg nem a Kánaán vagy Kána
szóból származik, hanem inkább az arám qan’ānā’ (= zelóta) kifejezésből. Jóllehet ez a szó jelölte Kr.u.
66-70 között a Róma ellen lázadó zsidók csoportját, nem biztos, hogy Jézus idejében is volt politikai
jelentése. Lukács mindenesetre nem habozott, és a kifejezést a gör. zélótés szóval adta vissza (Lk 6,15;
Csel 1,13). Lehetséges, hogy Simon csak vallási értelemben volt zelóta (= rajongó, lelkes). 19. iskarióti
Júdás: Az arám Iskariōth ragadványnév valószínűleg földrajzi utalást tartalmaz: “Kirját/Káriótból való
férfi” (vö. Józs 15,25; Jer 48,24). Júdás belefoglalása a ‘tizenkettő’ lajstromába, valamint az
ősegyháznak azon igyekezete, hogy betöltse helyét (vö. Csel 1,15-26) amellett szól, hogy a ‘tizenkettő’
eredete Jézus szolgálatának idejére nyúlik vissza, és a csoportnak szimbolikus jelentése is volt.
23 (B) Negatív válaszok (3,19b-35). A perikópa szerkezetileg a következő módon épül fel: (A) a
Jézus családja részéről felhozott vád (3,19b-21); (B) az írástudók által megfogalmazott szemrehányás
(3,22); (C) Jézus védekezése (3,23-27); (B’) az írástudókra vonatkozó jézusi ítélet (3,28-30); (A’) a
rokonokat érintő jézusi bírálat (3,31-35). Apologetikai szempontból a szöveg olyan vádakat cáfol,
amelyeket nyilvános szolgálata idején v. már halála után hoztak fel Jézus ellen: 1) magán kívül van; 2)
démon szállta meg; 3) a Sátán ügynökeként cselekszik. A részlet pozitív teológiai tanítást is tartalmaz,
amely a bűnök bocsánatára vonatkozik (3,28) és arra, hogy a keresztények Isten családját alkotják
(3,35). 20. haza: A gör. eis oikon (“egy házba”) kifejezés Názáretre utal, ahol még élnek Jézus rokonai.
21. övéi: A gör. hoi par’autu kifejezés ebben az esetben nyilvánvalóan Jézus rokonainak leírására
szolgál (ÚPB: “hozzátartozói”); vö. 3,31-35. Ellenőrzésük alá akarják vonni Jézust, nehogy kínos
helyzetbe hozza a családot. Egyes kéziratok az “írástudók és mások” olvasatra változtatták a kifejezést,
nyilvánvalóan azért, hogy mérsékeljék annak az eseménynek botrányos jellegét, amelynek során Jézus
(Máriát is beleértve: 3,31) ellentétbe került családjával. azt mondták: magán kívül van: Egyes
kommentátorok az “azt mondták” kifejezést személytelen (“az emberek azt mondták”) szókapcsolatra
változtatták, és ezzel a rokonokat a Jézusról kialakult népi vélemény tolmácsolóiként tüntették fel.
Mások – azt föltételezve, hogy a sokaság vált fékezhetetlenné – az exesté (magán kívül van)

13
megállapítást a tömeg viselkedésére vonatkozó megjegyzésnek tekintették (vö. MNT 51-59). 22. a
Jeruzsálemből jött írástudók: Az ellenfeleknek ez az újabb csoportja új vádakkal hozakodik elő. A velük
kapcsolatos jézusi állásfoglalást ld. a 3,28-30 versekben. A Mt 12,24 farizeusoknak nevezi ezeket az
ellenfeleket, a Lk 11,15 pedig a “néhányan közülük” kifejezéssel jelöli őket. Belzebul van benne: Az
első vád azt fogalmazza meg, hogy Jézust különleges démon kerítette hatalmába. Egyes régi
szövegváltozatokban a Belzebub név szerepel, de a gör. kéziratokban ez nem fordul elő. A névnek ez a
formája a 2Kir 1,2 versére vezethető vissza, ahol ez a jelentése: “a legyek ura”. A Belzebul változat
jelentését különféleképpen értelmezik (“a trágya ura”, “a magasságok, illetve a magas lakóhely ura”), de
egyik magyarázat sem biztos. az ördögök fejedelmének segítségével: A második vád arra utal, hogy
Jézus a Sátán közvetítésével űzi ki az ördögöket. Jóllehet a két vád (megszállott és a Sátán eszköze)
együtt kerül bemutatásra, és Jézus a 3,23-27 verseiben együttesen válaszolja meg ezeket, tartalmi
szempontból nem teljesen azonosak. 23. példázatokban: A kifejezés itt arra a módra vonatkozik,
ahogyan Jézus válaszol a vádakra, egyben előkészíti a példázatokban szólás témáját (4,1-34). hogyan
űzheti ki a sátán a sátánt?: Az írástudók által felhozott vád előfeltételezi: Jézus hatalma olyan
figyelemre méltó volt, hogy nem tudták magyarázni pusztán természetes okokkal. Válaszában Jézus
elfogadja azt a felfogást, amely szerint a Sátán a gonosz hatalmak ura (Kruse, H.: Bib 58 [1977] 29-
61). Minthogy Jézus ördögűzései a Sátán vereségét jelentik, aligha mehetnek végbe a Sátán erejében.
24. ha egy ország meghasonlik önmagával: Az alapvető elgondolást három azonos szerkezetű érv
világítja meg: Ha egy ország/ háznép/ sátán meghasonlik önmagával, nem maradhat meg. A
megfogalmazatlan következmény az, hogy Jézus nem tartozhat a sátán birodalmához. 25. háznép: A
gör. oikia kifejezés jelentheti az épületet (a házat), de a benne lakókat (háznépet) is. 26. sátán: A sorozat
két első tagja (24-25. v.) hasonlat, a harmadik azonban nyílt beszéd: ha valóban a sátán irányítaná Jézus
tetteit, egyik alárendeltjét a másik ellen kellene fordítania, s így lerombolná önmagát és országát. 27.
egy erős ember házába: Jézus, az “erősebb” (vö. 1,7), behatolt a sátán házába, és megkötözte őt.
Egyébként nem tudott volna ördögöket űzni. Nemcsak hogy nem állt a Sátán oldalán, hanem egyenesen
ellensége volt. 28. minden bűn, még a káromlások is: A mondást az ünnepélyes “bizony” kifejezés
vezeti be. Az állításnak azt a különleges célját, hogy valamennyi bűn (beleértve a gyilkosságot, a
tisztátalanságot és a hitehagyást) megbocsátható, nem szabad feledtetni azzal, hogy túlzottan a
következő versben megfogalmazott kivételre összpontosítunk. 29. káromlások a Szentlélek ellen: A
Márk-féle szövegkörnyezetben az ember akkor követ el megbocsáthatatlan bűnt, ha a Szentlélek művét,
amely Jézus gyógyításaiban megnyilvánul, a sátán erejének tulajdonítja. A “káromlás” ebben az esetben
a Szentlélekkel szembeni tiszteletlen magatartást jelenti, vagyis azt, hogy egyesek nem akarják
felfedezni a Lélek jelenlétét Jézus szolgálatában. 30. azt mondták, “tisztátalan lélek van benne”: Eddig
Jézus válasza az írástudók által felhozott második vádra vonatkozott. Ez a magyarázó megjegyzés,
amelyet az evangélista fűz a szöveghez, visszatér az első, a démon általi megszállottság vádjához.
Valójában azonban erre a szemrehányásra burkoltan már megszületett a felelet az előző érvben, amely
azt állítja, hogy nem a sátán, hanem a Szentlélek Jézus hatalmának a forrása. 31. anyja és testvérei: Ez
a csoport (legalábbis részben) azokból a személyekből áll, akiket a 3,21 a hoi par’autu (“övéi”) néven
említ. Jézus “testvéreivel” kapcsolatban ld. 6,3 (vö. MNT 59-67, 253-282). 32. sokaság: A tömeg nem
mutatkozik ellenségesnek Jézussal szemben: csupán közvetíti a hírt, hogy kint várakozik a családja.
fivéreid: Egyes kéziratok hozzáteszik: “és nővéreid”. E kiegészítés eredetisége mellett szól: 1) hiányzik a
3,31.33.34 versekben; 2) az írástudók könnyen mellőzhették volna említésüket. 33. ki az én anyám, és
kik a fivéreim?: Ez a központi vers enyhén szólva nyersen fogalmaz Jézus természetes családjával
kapcsolatban. Ennek tagjai szembekerülnek Jézus valódi (lelki) rokonaival, vagyis mindazokkal, akik
megteszik Isten akaratát. 35. aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem: Egy olyan
társadalomban, amelyben a családi kötelékek rendkívül fontosak voltak, a lelki család eszméje
viszonylagossá tesz mindenféle más kapcsolatot, és Jézus követésének feltételeit az isteni akarat
kritériumának fényébe helyezi.
24 (C) Példázatok és magyarázatok (4,1-34). A részlet olyan példabeszédekből áll, amelyek Isten
országát a vetés csodálatos növekedéséhez, illetve a növekedési folyamat végén megjelenő túláradóan
gazdag terméshez (4,3-9; 4,26-29; 4,30-32) hasonlítják. Emellett megtalálhatjuk benne a példázatba
burkolt mondásokat (4,21-25), a magvetésről szóló példabeszédek egyikének értelmezését (4,13-20), a
példázatokban megfogalmazódó jézusi tanításra vonatkozó magyarázatokat (4,10-12.33-34) és
mindezek elején a színes környezetbe illesztést (4,1-2).
25 (a) KÖRNYEZETBE ILLESZTÉS (4,1-2). Márk leírása szerint Jézus egy hajóban tartózkodva
tanítja a parton lévő sokaságot. 1. a tengerparton: Názáretből Jézus visszatért a Galileai-tengerhez
(3,7-12). 2. példázatokban: A gör. parabolé kifejezés összehasonlítást vagy hasonlatot jelent, de a héber
megfelelője, a mšl sokkal tágabb jelentéstartománnyal rendelkezik, amely magában foglalja az

14
elbeszélés, a történet, sőt a talány jelentést is (→ 81:59–60). Nem kétséges, hogy Jézus oktató (vagy:
tanításában) eszközként példázatokat is alkalmazott, bár ezek eredeti jelentése egyes esetekben feledésbe
merült, miközben bekerültek az ősegyház hagyományába. Így a példázatokat három különböző fokon
lehet értelmezni: Jézus, az ősegyház és az evangélium szintjén. C. H. Dodd meghatározása a példázatról
klasszikussá vált: “a természetből, illetve a hétköznapi életből vett metafora vagy hasonlat, amely
élénksége vagy különlegessége miatt megragadja a hallgatót, és pontos alkalmazását illetően elegendő
bizonytalanságban hagyja ahhoz, hogy elméjét hatékony gondolkodásra serkentse” (The Parables of the
Kingdom, New York, 1961, 5).
26 (b) A MAGOKRÓL SZÓLÓ PÉLDABESZÉD (4,3-9). A példázat a jó elbeszélés szabályait követi:
tömörség, sémát teremtő ismétlés és meglepő, kontrasztos befejezés jellemzi. Minthogy gyújtópontjában
a vetőmagok állnak, és az, hogy mi történik velük, a részletnek leginkább “a magok” címet adhatjuk.
Feltűnőek benne a különböző talajfajták is, és ez a magyarázata annak, hogy időnként a “négy
szántóföld” címszó alatt szerepel. Legkevésbé illik rá a hagyományos “magvető” cím, mert szemmel
láthatóan nem a magvető áll a figyelem középpontjában (vö. Mt 13,18). A példázat Jézus
igehirdetésében bemutatja az ország bőkezű isteni ajándékát, és az erre adott különféle válaszokat. Az
ország a válaszok sokfélesége ellenére is meglepően gazdag termést fog hozni (vö. 4,8). Jézus (illetve az
ősegyház) valószínűleg az igehirdetés különféle befogadásainak magyarázatára és az ellenállással
szembeni bátorítás forrásaként alkalmazta a példázatot: Isten országa csodálatos gazdagságban fog
elérkezni. A jó földbe vetett magok az eljövendő ország előképei. 4. némely mag az útfélre esett: A
magvető miért vetett magot az útfélre (4,4), a sziklás talajra (4,5) és a tövisek közé (4,7)? Az egyik
magyarázat szerint Palesztinában a magvak szétszórása gyakran megelőzte az ültetést, és a magvető
visszatért, hogy megművelje a földet, ahová a magokat szórta (vö. Jeremias, J.: NTS 13 [1966-1967]
48-53; Payne, P. B.: NTS 25 [1978-1979] 123-129). Ily módon a példázat arról is árulkodik, hogy
palesztinai eredetű. Ám a példabeszédből semmit sem tudunk meg a vetés utáni földművelésről. Egy
másik felfogás szerint a magvető cselekedete az országba való meghívást mindenkire kiterjesztő Isten
bőkezűségét világítja meg. 8. jó földbe: Ez a föld ellentétben áll a három másik talajjal. Így a bele vetett
mag sorsa is eltér a máshová hullott magokétól. A példázat lényege éppen ezekben az ellentétekben
rejlik. (egy) harmincszorosat, (egy) hatvanszorosat és (egy) százszorosat: A gör. szövegben a
mindegyik számot megelőző hen (egy) számnév az arám nyelvhasználatra emlékeztet, amely a had
(egy) számot képzőként (-szor, -szer) használja. Vö. a Mt 13,8 versével, amelyben a számok sorrendje
fordított. 9. akinek van füle a hallásra, hallja: Ez a formula (vö. 4,23; 7,16; ezenfelül: Mt 11,15;
13,9.43; Lk 8,8; 14,35; Jel 2,7.11.17.29; 3,6.13.22) kiegyensúlyozza a kezdeti felhívást, és azt sugallja,
hogy a példázatot alaposan végig kell gondolni.
27 (c) A PÉLDÁZATOK CÉLJA (4,10-12). A magokról szóló példázat alkalmat ad annak
magyarázatára, hogy Jézus miért tanított példabeszédekben. A válasz az, hogy az ezúttal a “talány”
értelmében vett példázat segítségével szándékosan rejtette el az ország misztériumát. Előfordulhat, hogy
a szöveg tartalmaz Jézusra visszanyúló elemeket, de jelenlegi formájában Márk alkotása. Az evangélista
valószínűleg úgy látta, e részlet azt tükrözi, hogy Jézus szolgálata részben kudarcot vallott saját népe
körében (vö. 4,3-9). 10. egyedül: A 4,1-2-ben nagy gonddal elvégzett környezetbe illesztésnek itt semmi
nyoma: Jézus halad az útján, vagy talán otthon tartózkodik. a körülötte levők a ‘tizenkettővel’ együtt: A
3,32 versével ellentétben a Jézus körül levők itt a tanítványok a ‘tizenkettővel’ együtt. példázatokról:
Valójában csak egyetlen példázat (4,3-9) hangzott el. A többes szám azt sugallja, hogy a 4,10-12 versek
egykor az ezeket követő résztől független irodalmi egységet alkottak. 11. nektek megadatott az Isten
országának titka: A kijelentés hátterében ósz-i szöveg (főleg Dán 2) áll, amely szerint Isten feltárja a
misztériumot (rāz) a látnoknak. Jézus tanításának (és tevékenységének) eredményeként lelepleződik
Isten országának misztériuma. A tanítványoknak az a feladata, hogy közvetítsék ezt a tanítást.
példázatokban: A “példázat” szó itt szemmel láthatóan a “talány” jelentésében szerepel, amelynek az a
rendeltetése, hogy zavarba ejtse azokat, akik “kívül vannak”. Kétségtelen, hogy Jézus a példázatokat a
nép oktatásában is alkalmazta, de a példabeszéd műfajának mindig alkotórésze a misztérium. 12. hogy
nézzenek ugyan...: Az idézet az Iz 6,9-10-ből származik, amely azonban inkább a prófétai szolgálat
megjövendölt eredményét írja le, mintsem a célját. Márk a gör. hina (azért, hogy; avégett, hogy)
kötőszót használja; ez azt sugallja, Jézus célja a példázatok alkalmazásával az volt, hogy elrejtse a
misztériumot azok elől, akik “kívül vannak”, és így megakadályozza megtérésüket, illetve bűneik
bocsánatát. hogy meg ne térjenek, és bűneik meg ne bocsáttassanak: A többes szám 3. személy
használatának, valamint a “megbocsáttassanak” kifejezés jelenlétének párhuzamát a Tg.Iz. 6,9-10-ben
látjuk (Chilton, B. D.: A Galilean Rabbi and His Bible, Wilmington, 90-98). A kijelentés felvetette
problémával kapcsolatban különféle megoldási kísérletek láttak napvilágot: 1) A kötőmóddal járó gör.
mépote (“hogy ne”) kötőszó az arám dîlmā’ (“hacsak nem”) kifejezés helytelen fordítása; az eredeti

15
mondás tehát nem zárta ki a megtérés és a bűnbocsánat lehetőségét. 2) A mondás olyan időszakot
tükröz, amelyben a jézusi példabeszédek eredeti jelentése már feledésbe merült, és így a ‘kívül levőknek’
a példázatok már rejtélyesnek mutatkoztak. 3) A Mk 4,12-ben folytatja az Iz 6,9-10 ironikus hangvételét
(“... mert a legkevésbé akarják megtérésüket és bűneik bocsánatát”).
28 (d) A PÉLDÁZAT MAGYARÁZATA (4,13-20). Tekintettel arra, hogy az értelmezés középpontjában
nem a meglepő termés (4,8) áll, hanem a különféle talajokba vetett magok sorsa, a példabeszéd
magyarázatát sokan a hit akadályairól szóló beszédvázlatnak tekintették, amely őskeresztény körökben
keletkezett. Más érvek is szólnak amellett, hogy a 4,13-20 részlete nem más, mint a 4,3-9 korai
keresztény alkalmazása: olyan görög kifejezéseket találunk benne, amelyek a levelekben is fellelhetők; a
szöveg alkotója úgy gondolja, a részleteknek szimbolikus értelme van; sajátos tapasztalatokat
előfeltételez. A magyarázat alkotója említést tesz a hit különféle akadályairól (a sátán: 4,15; az
üldözések: 4,16-17; a világ gondja: 4,18-19), majd felvázolja az eszményi tanítvány vonásait (4,20). 14.
a magvető: A speirón kifejezés Jézusra, vagy esetleg Istenre utal. az ige: A ho logos szó másutt is a
keresztény üzenetet jelöli. Ezzel kapcsolatban vö. 1Tesz 2,13; 1Kor 14,36; 2Kor 2,17; 4,2; Kol 1,25.
15. amelyek az útfélen vannak: Az első fajtájú talajba vetett magok azok az emberek, akik kezdetben
hallgatják az evangéliumot, de aztán a Sátán áldozataivá válnak. 16. amelyek a sziklás talajra
hullottak: A második csoport tagjai lelkes örömmel fogadják az evangéliumot, minthogy azonban
felszínesek, az üldözések idején elpártolnak tőle. Az értelmező az ősegyház keserű tapasztalatainak
távlatából beszél. 18. amelyek tövisek közé kerültek: A harmadik csoport tagjaiban a világ gondja, a
gazdagság csábítása és a más dolgok iránti vágyakozás fojtja el az igét. Itt ismét olyan szomorú
tapasztalatok fogalmazódnak meg, amelyekre más úsz-i könyvek is utalnak. 20. amelyek jó földbe
estek: Minthogy e csoport ugyanolyan súllyal esik latba, mint az előző három, a 4,3-9 verseiben
bemutatott ellentét kissé mérséklődik. Az eszményi tanítvány hallgatja az igét, elfogadja azt, és termést
hoz (azaz az igének megfelelően cselekszik).
29 (e) PARABOLIKUS MONDÁSOK (4,21-25). A lámpásról (4,21-22) és a mértékről (4,24-25) szóló
mondások a jézusi példázatok céljának témáját folytatják, amely a 4,10-12-ben kezdődött. Szerkezeti
hasonlóságuk kapcsolatot teremt közöttük: bevezetés (“így szólt hozzájuk”), hasonlat, magyarázat
(“mert”). Lehetséges, hogy a “mérték” (modios és metron) ‘címszó’ is hozzájárult
összekapcsolódásukhoz. A közéjük iktatott hallásra szólítás (4,23) köré fonódnak. A Márk-féle
szövegkörnyezetben az első mondás azt jelenti, hogy Jézus titokzatos tanítása végül mindenki számára
nyilvánvalóvá válik. A második mondás a “gazdag gazdagabbá és a szegény szegényebbé válásának”
hasonlatával megismétli a 4,10-12 tanítását. 21. lámpás: Tálhoz hasonló és cserépből készült
olajlámpásról van szó. A lámpást nem azért gyújtották meg, hogy elrejtsék, hanem hogy olyan helyre
tegyék, ahol több fényt tud adni. véka (mérték) alá: A gör. modios kifejezés alapja a lat. modius, amely
(majdnem két gallonnak megfelelő) száraz űrmértékre utal. 22. mert nincs semmi rejtett dolog... és
titok: A “mert” kötőszóval kezdődő magyarázó rész jelzi, hogy a példázatokban megfogalmazódó jézusi
tanítás végső célja nem az eltitkolás volt. Az ebben a tanításban meghirdetett ország egy napon az egész
teremtés számára nyilvánvalóvá válik. 24. amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek:
Mindabban, aki már némi szellemi belátással rendelkezik, ezt növelni fogja a jézusi példázatokhoz adott
magyarázat, míg az, aki erre nem hajlandó, még nagyobb lelki tudatlanságba fog kerülni. A Márk-féle
üzenet párhuzama a 4,10-12 verseiben olvasható. Lehetséges azonban, hogy a közmondás eredeti
környezetében társadalmi-gazdasági jelenséget kommentált: a gazdagok gazdagabbá, a szegények
szegényebbé válnak.
30 (f) A VETŐMAG NÖVEKEDÉSÉRŐL SZÓLÓ PÉLDABESZÉD (4,26-29). A magokkal kapcsolatos
többi példázathoz hasonlóan ez is a mag kicsinysége és a végső termés nagysága közti ellentétet emeli
ki. Középpontjában Isten eszkatologikus országa áll, amelynek jelenvalóságát megfelelő módon a mag,
illetve a mag növekedésének képével írhatjuk le. Az ország növekedését Isten segíti végső
beteljesüléséhez. Eljövetele olyannyira biztos és titokzatos, mint ahogyan a termés követi a vetést.
Időközben az embernek nem szabad elcsüggednie vagy türelmetlenkednie az ország megvalósulásával
kapcsolatban. 26. úgy van az Isten országa, mint...: Az ország a 4,26-29 verseiben vázolt kép
egészéhez hasonlít, és nem csupán a magot elvető emberhez. Ebben az esetben a magvetőt nem kell
Krisztussal azonosítanunk. 27. nem tudja, hogyan: A mag növekedési folyamata önmagát vezérli. A
magvető ezt nem elemzi, és azzal sem segíti, hogyha aggodalmaskodik miatta. 28. magától: A mag
fokozatos növekedésének leírását az automaté (önként, magától) kifejezés vezeti be. Az országgal való
összehasonlítás szempontjából a hangsúly a kibontakozást elősegítő rejtett és fokozatos isteni
tevékenységre helyeződik (“magától”). 29. nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás: A példázat az ország
eszkatologikus természetét hangsúlyozva a Joel 4,13-ra való utalással (vö. Jel 14,15) fejeződik be.

16
31 (g) PÉLDABESZÉD A MUSTÁRMAGRÓL (4,30-32). Ez a részlet az országot egy kicsiny maghoz
hasonlítja, amely nagy cserjévé növekszik. Isten országának elérkezése elkerülhetetlen; ezért nem szabad
elbátortalanodni vagy türelmetlenkedni eljövetelét illetően. Az ország ebben az esetben is olyan
jelenvalóság, amely a növekvő mag képével írható le, és az is nyilvánvaló, hogy a növekedést Isten
biztosítja. 31. mustármag: A kép lényegi eleme – a mag kicsinysége (4,31) és az általa létrehozott cserje
nagysága (4,32) – ismét az ország jelentéktelen kezdetét és teljes kibontakozásának nagy eredményét
világítja meg. 32. nagyobb minden cserjénél: Mint ahogy a mustármag nem éppen a legkisebb a magok
közül, a belőle kifejlődő 8-10 lábnyi bokor sem a legnagyobb a cserjék között. A betű szerinti értelmezés
problémájának azonban nem szabad elhomályosítania az ellentét alapvető szempontját. árnyékában
fészket rakhatnak az égi madarak: A képanyag a Dán 4,9 és az Ez 17,23; 31,6 verseire emlékeztet. Az
nem biztos, hogy a kép azt is sugallja: a pogányokat összegyűjtik majd az országba.
32 (h) ÖSSZEFOGLALÁS (4,33-34). Az értelmezők közül néhányan a 4,33 versét hagyományból
eredő megállapításnak tartják, amely arról szól, hogy Jézus a példázatot tanítási eszközül használta. A
4,34 kijelentését ezzel szemben Márktól származó magyarázatnak minősítik, aki a példázatokat
“talánynak” tekintette. 33. még sok hasonló példázatban: A példabeszédek metaforikus nyelvezete
Jézus számára lehetővé tette az Istenről, illetve az eljövendő országról szóló beszédet, és azt, hogy
hallgatóit jobban bevonja tanításába, mint ezt nyílt szavakkal tehette volna. 34. maguk között
tanítványainak megmagyarázott mindent: Az, hogy Jézus minden hallgatójához példázatokban szólt, de
magyarázatot vagy kifejtést csak “övéinek” nyújtott, megegyezik a 4,1-20 versekben mondottakkal.
33 (D) Három csodás cselekedet (4,35–5,43). A példázatokban megfogalmazódó jézusi tanítást
három (vagy négy) csodaelbeszélés követi, amelyek kinyilvánítják Jézus hatalmát a természetben
rejtőzködő Sátán (4,35-41), a megszállottság (5,1-20), a betegség (5,25-34) és a halál (5,21-24.35-43)
felett.
34 (a) A VIHAR LECSENDESÍTÉSE (4,35-41). A csodák sorozatában az első a szokványos sémát
követi: bemutatja a felülmúlandó akadályt (a tengeri szélvihart), Jézus hatalomból fakadó tettét (a
csendre intést) és a megerősítést (a nagy nyugalmat, illetve a tanítványok félelmét). E történet hátteréül
valószínűleg azon ókori közel-keleti felfogás szolgált, amely szerint a tenger az Isten ellen harcoló
kaotikus és gonosz erőket jelképezi. A tengeri vihar megfékezésével Jézus azt teszi, amit Isten, egyben
vereséget mér a gonosz hatalmakra. Nehéz volna megmondani, hogy Márk első olvasói mennyiben
értették meg ezt a szimbolizmust. Ily módon az elbeszélés végén elhangzó kérdés (“ki ez?”) arra utal,
hogy Márk Jézus kilétére helyezi a hangsúlyt, és burkolt krisztológiai igényt fogalmaz meg isteni
természetét illetően, hiszen Jézus azt teszi, amit Isten szokott tenni. 35. ugyanezen a napon, amikor este
lett: A két időadattal kapcsolatban ld. az 1,32.35 versekhez írt magyarázatot. a túlsó partra: A kifejezés
a Galileai-tenger keleti partjára utal. Az nem válik világossá, hogy Jézus miért akart oda menni (el
akarta kerülni az ellenállást?; új területen akart tanítani?). 36. ahogy éppen a hajóban volt: Ez a
megjegyzés arra az ábrázolásra utal, amely szerint Jézus a hajóban elhelyezkedve példázatokban tanítja
a parton levő sokaságot (4,1-2). más hajók: A történet kibontakozásával a többi hajó eltűnik a színről.
Egyes kommentátorok úgy vélik, hogy ez a részlet a Zsolt 107,23-32 verseire utal, amelyek a vihart
lecsendesítő Istent mutatják be. 37. nagy szélvihar: A szélvihar gyakori jelenség a Galileai-tengeren. 38.
aludt: Az a tény, hogy Jézus a hajó hátsó részében képes aludni a tomboló vihar közepette, az Istenbe
vetett teljes bizalmát mutatja (vö. Zsolt 4,9; Péld 3,24-26). Mester, nem törődsz azzal, hogy
elveszünk?: A Jézushoz intézett tanítványi kérdést a Mt 8,25 (“Uram, ments meg minket, elveszünk!”)
és a Lk 8,24 (“Mester, mester, elveszünk!”) erőteljesen mérsékli. 39. azt mondta a tengernek: Az a tény,
hogy Jézus képes ellenőrzése alatt tartani a tengert, burkoltan isteni hatalmára utal, hiszen egyedül Isten
tudja szabályozni a vizeket (vö. Zsolt 74,13-14; 89,10-12). hallgass el, némulj meg!: Jézus a tengernek
szól, és nem a tanítványoknak. Egy hasonló formula az 1,25-ben, ahol Jézus ördögűzést hajt végre, azt
sugallja, hogy ebben az esetben a gonosz erők feletti hatalmát teszi nyilvánvalóvá. nagy csendesség: Ez
a mozzanat azt jelzi, hogy Jézus tökéletesen és hatékonyan uralja a tengert. 40. nincs hitetek?: Ez a
rendreutasítás szigorúbb, és már a tanítványoknak szól (vö. 8,14-21). Az Istenbe vagy a Jézusba vetett
hitük hiányzott? Az első esetben azért kapják a dorgálást, mert nem követték az Istenben bizakodó Jézus
példáját (4,38). A második esetben a korholás Jézusra, a csodatévőre irányítja a figyelmet. 41. ki ez...?:
Minthogy a szél és a tenger fölött csak Isten uralkodhat, a tanítványok kérdése burkolt hitvallás Jézus
istenségét illetően, legalábbis abban az értelemben, hogy ő olyan dolgokat művel, amilyeneket az ÓSz
rendszerint Istenről szokott állítani.
35 (b) EGY DÉMON KIŰZÉSE (5,1-20). A vihar lecsendesítése megmutatta, hogy Jézus uralja a
természetben működő Sátánt, ördögűzése pedig azt jelzi: a megszállottság esetében is hatalma van a
Sátán felett. A történet középpontjában először a megszállott ember áll (5,1-10), aztán a konda (5,11-

17
13), majd a környékbeli emberek (5,14-17), végül újra az ember (5,18-20). Több kommentátor egyszerű
ördögűzési történetnek tekinti az elbeszélést, amelyet színpompás és legendás részletekkel kibővítettek.
Mások a gazdagon előforduló részleteket és a beszámoló viszonylagosan hosszú voltát valamiféle
szemtanúra utaló jelnek fogják fel. 1. gerázaiak: Geráza kb. 50 km-re feküdt a Genezáreti-tótól. Az 5,2
(vö. az 5,13-mal is) azt sugallja, hogy a parton helyezkedett el. Márk talán a Geráza és a tó közti
területre akart utalni. Egyes kéziratok a “gadaraiak” olvasatot hozzák (vö. Mt 8,28), jóllehet Gadara is
10 km-re volt a tótól. Ismét mások Órigenész feltevését követve a “gergezaiak” kifejezést olvassák e
helyen. A legvalószínűbb márki olvasatnak a “gerazaiak” megnevezés látszik (vö. TCGNT 23-24,84).
Ez vagy azzal magyarázható, hogy Márk egy nagyobb terület jelölésére használta a nevet, vagy azt
igazolja, hogy az evangélista nem ismerte pontosan Palesztina földrajzát. 2. a sírboltok közül egy
tisztátalan lélektől megszállott ember: A sírboltokat a démonok kedvelt tartózkodási helyének
tekintették. Ezáltal kapcsolat jön létre a halál és a démoni megszállottság között. 4. senki sem tudta
megfékezni: Az ember erőszakos viselkedésének leírása néhány olyan kifejezést tartalmaz, amely
Márknál csak ezen a helyen fordul elő (halysis: lánc; damazó: megfékez; diaspaó: szétszaggat;
katoikésis: lakás; pedé: lábbilincs). 6. leborult előtte: Ezt a mozdulatot egyesek a jézusi hatalom hiteles
elismeréseként értelmezik, mások pedig a Jézus feletti uralom megszerzésére irányuló cselnek tekintik.
7. mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia?: A megszállott ember ahhoz hasonló módon
szólítja meg Jézust, mint az 1,24 megszállottja (vö. 3,11). A démonok ismét felismerik Jézus valódi
kilétét. Egyes kommentátorok úgy látják, hogy a Jézus név használata annak a stratégiának része,
amellyel a démon uralomra akar jutni Jézus felett (vö. 5,9). ne gyötörj engem!: A kérés talán ezt
tükrözi: a démon elismeri, hogy Jézussal az Isten országa immár elérkezett, és ez az esemény csapást
jelent a démonok, illetve minden más gonosz hatalom számára. 8. menj ki, tisztátalan lélek: Jézus
helyesen veszi észre, hogy inkább a démon uralja az embert, mintsem az önmagát, ezért az előbbihez
szól. 9. mi a neved?: A jézusi kérdés itt megerősíti azt az értelmezést, amely szerint az 5,7 annak a
stratégiának része, amelyben a démon Jézus nevének kimondásával akar uralomra jutni felette. Ebben az
esetben Jézus visszafordítja a fegyvert, és így akar az embert hatalmában tartó démon fölé kerekedni.
Légió, mert sokan vagyunk: Bizonyosan nem tudjuk eldönteni, hogy a lat. legio nevet a Palesztinát
megszálló római légiók ellen irányuló szóbeli támadásnak kell-e tekintenünk. Lehetséges, hogy csupán
szólásmód, amely arra utal, hogy több démon tartja megszállva az embert, vagy esetleg olyan trükk,
amely által a démon elkerüli nevének pontos megjelölését. Azokat a kísérleteket, amelyek a nevet a
személyiség több részre bomlásával, illetve a skizofréniával próbálják összefüggésbe hozni, a merész
feltevések világába kell sorolnunk. 10. kérték tőle: Általánosan elterjedt volt a nézet, hogy a
démonoknak tartózkodási helyet kellett találniuk (vö. Lk 11,24), nehogy örök büntetésük helyére (Jel
9,1; 20,10) kerüljenek. Itt azt a kegyet kérik, hogy azon a vidéken maradhassanak. 11. egy nagy
legelésző disznókonda: A disznók jelenléte mutatja, hogy az esemény nem zsidó területen történt, mert a
sertés a zsidók számára tisztátalan állat volt, és feltehetően nem tenyésztették étkezés céljából (vö. Lev
11,7-8). 13. a konda a meredekről a tengerbe rohant: Jézus engedélyezte a démonoknak, hogy
elhagyván az embert a disznókba költözzenek, amelyek ezután a Galileai-tengerbe zuhantak. Az
esemény különféle értelmezésekre adott alkalmat: Jézus ördögűzése pánikot keltett a kondában; a
történet a démon vereségének motívumát világítja meg; egy zsidó ördögűzővel kapcsolatos történetet
Jézussal hoztak összefüggésbe. Problémát jelent az a tény, hogy az elbeszélés romboló erőt tulajdonít
Jézusnak (vö. 5,17). Szemmel láthatóan azt feltételezi, hogy az állatok elpusztítása okozza a démonok
vesztét. 15. látták, hogy a megszállott: A kondások tanúságtétele (5,14) után még nagyobb fokú
bizonyosságot nyújt a teljes gyógyulásról a korábban megszállott ember leírása, aki immár felöltözve ül,
és eszénél van. A vidék lakosságának első reakciója e jelenetre: a félelem (“félelem fogta el őket”). 17.
kérni kezdték, hogy távozzék el: A tisztelő félelem érzésének helyébe az a meggyőződés lép, hogy Jézus
veszélyt jelent a közösség számára (valószínűleg azért, mert ördögűzési tevékenysége a konda
pusztulását eredményezte). Jézus csak itt és a terméketlen fügefáról szóló elbeszélésben (ld. Mk 11,12-
14.20-21) használja fel hatalmát romboló céllal. 18. hogy mellette maradhasson: A korábban
megszállott ember kérésének bemutatási módja azt sugallja, hogy az ember a ‘tizenkettőhöz’ (vö. 3,14)
akart tartozni, és részesülni kívánt ennek galileai missziójában. 19. mit tett az Úr veled: Az “Úr” cím
vonatkozhat egyszerűen Istenre, de a következő (“mit tett vele Jézus”) verssel való párhuzam alapján
arra kell gondolnunk, hogy inkább Jézust jelöli. 20. hirdetni kezdte a Tízvárosban: Az ember
cselekedete a jézusi parancs engedelmes teljesítéseként kerül bemutatásra. Tízváros a Jordánon túli
északi területet jelenti, amely erőteljesen hellenizált “tíz városból” állt (→ 73:52, 55). A vidék Izrael
földjének hagyományos határain kívül helyezkedett el.
36 (c) BETEGGYÓGYÍTÁS (5,21-43). Ez a perikópa két történetet – a Jairus lányának (5,21-24.35-
43) és a vérfolyásos asszonynak meggyógyításáról szóló (5,25-34) elbeszélést - összekapcsolva újabb

18
példáját mutatja a Márknál másutt is előforduló “szendvicsszerű összeillesztés” (vö. 1,21-28; 2,1-12;
6,7-30; 11,12-21) irodalmi eszközének. A két történet néhány ponton hasonlít egymásra: a betegek
mindkét leírásban a női nemhez tartoznak; szerepel bennük a tizenkettes szám (5,25.42); megegyeznek
szóhasználatukban (“hit”, “félelem”, “meggyógyul”, “leány” stb.). Mindazonáltal az elbeszélések stílusa
két különböző eredetre vall. A Jairus leányáról szóló történet (5,21-24.35-43) rövid mondatokban,
néhány participium segítségével és ún. ‘történeti jelenben’ fogalmazódik meg. A vérfolyásos asszony
esete (5,25-34) hosszabb mondatokban, több participium használatával és aor.-ok, illetve impf.-ok
alkalmazásával kerül bemutatásra. 21. a túlsó partra: Jézus visszatér a Galileai-tenger nyugati partjára,
ahonnan a 4,35 szerint tanítványaival együtt eltávozott. 22. egyik zsinagógai elöljáró: Jairusnak
legalábbis a zsidó zsinagóga egyik jelentős személyiségének kellett lennie; valószínűleg a vének
tanácsába tartozott, akik a közösség vallási és társadalmi élete fölött felügyeletet gyakoroltak. A zsidó
Yā’îr (vö. Szám 32,41; Bír 10,3-5) név jelentése: “világosítson meg [az Isten]”. Ebben az esetben
azonban nem szükséges szimbolikus értelemre gondolnunk. Egyes kéziratok elhagyják a “név szerint
Jairus” kifejezést (vö. Mt 9,18), de nagyon erősek azok az érvek, amelyek a szöveg eredetisége mellett
szólnak. 23. kérte: A Jairust esdeklő emberként ábrázoló testtartás (5,22) és kérés (5,23) mutatja, hogy
végső szükségében még egy tekintélyes zsidó tisztviselő is Jézushoz fordult segítségért. kislányom végét
járja: Márk azt mondja, hogy a kislány halálán volt, míg Máté szerint már meghalt (Mt 9,18). tedd rá
a kezeidet, hogy meggyógyuljon, és életben maradjon: A kezek rátevése a betegre általánosan elterjedt
vonása az antik gyógyítási rituáléknak; hátterében az a felfogás húzódik meg, hogy a gyógyító ember
erővel rendelkező személy (a fordított eljárással kapcsolatban ld. 5,27-30). A Jairus reményét kifejező
szavak (“meggyógyuljon”, “életben maradjon”) a korai keresztény időkben az üdvösségre és a feltámadt
életre utaló szakkifejezések, amelyek azt sugallják, hogy az őskeresztények Jairus leányának életre
keltését úgy tekintették, mint Jézus és a benne hívők feltámadt életének előképét, illetve elővételezését.
24. a nagy sokaság tolongott körülötte: Ez a mondat előkészíti a vérfolyásos asszonyról szóló
történetet (5,25-34), amelyben a kavargó tömeg jelentős szerepet játszik. 25. egy vérfolyásos asszony:
Az asszony betegségét és cselekedetét egyetlen hosszú mondat írja le, amely több participiumot is
tartalmaz. Betegségének diagnózisa: menstruációs fájdalom, illetve rostdaganat miatti vaginális vérzés
(vö. Derrett, J. D. M.: Bib 63 [1982] 474-505). 27. megérintette ruháját: Cselekedete arra a hiedelemre
alapozódott, hogy Jézusnak, ennek az erővel rendelkező személynek érintése meghozhatja számára a
gyógyulást. Kerülő úton való közeledésének az a magyarázata, hogy az ő állapotában lévő személy
rituálisan tisztátalannak számított, aki e tisztátalanságot minden általa érintett személynek is átadta (vö.
Lev 15,25-30). 28. meggyógyulok: A gör. sóthésomai ige is szakkifejezés, amelyet a korai keresztény
időkben az “üdvösség” jelölésére használtak (vö. 5,23). 29. azonnal elapadt a vérzés forrása: A
gyógyulás azonnali és teljes. Jézus nem szól semmit, és kézrátételt sem alkalmaz (vö. 5,23). Teljességgel
ura a helyzetnek és az általa birtokolt isteni erőnek. 31. tanítványai így feleltek: Jézus kérdése (“ki
érintette ruhámat?”) választ vár. A tanítványok felelete arra utal, hogy e kérdést nehéz volna
megválaszolni. 33. az asszony félve és remegve: Talán azért félt, mert rituálisan tisztátalanná tette
Jézust (vö. Lev 15,25-30), de az is lehet, hogy félelmének oka a benne végbement csodás hatásban
keresendő. elmondta neki a teljes igazságot: Az asszony elmondta Jézusnak mindazt, ami történt
(beszámolt ruhájának megérintéséről és az eredményről). 34. hited megmentett téged: Ugyanez a
formula szerepel a Bartimeusról szóló elbeszélés végén is (10,52). Hite Jézusra, az isteni hatalom
hordozójára irányult. A “meggyógyított” (sesóken) igét tehát így is fordíthatjuk: “megmentett”
(5,23.28). menj békével és légy egészséges: Az ósz-i búcsúformulát a maradandó gyógyulás ígérete
kíséri. 35. leányod meghalt: A hír, amelyet leánya haláláról továbbítanak Jairusnak, összetöri a
Jézusba, mint gyógyítóba vetett reményét. A neki szegezett nyers kérdés (“miért fárasztod még a
Mestert?”) még jobban kiemeli a helyzet reménytelenségét, egyben felkészít a leány életre keltésére. 37.
csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak: E három tanítvány egyfajta belső kört alkot a ‘tizenkettő’
csoportjában: csak ők vannak Jézus mellett a színeváltozás hegyén (9,2) és a Getszemáni-kertben
(14,33). 38. a zűrzavart, a hangosan sírókat és jajgatókat: Az érzelmi megindultság leírása (amely
gyászszertartásra utal) megerősíti, hogy a leány valóban halott volt. 39. nem halt meg, csak alszik:
Jóllehet a történet nyilvánvalóan egy halott személy életre keltéséről szól, nem zárhatjuk ki azt a
lehetőséget, hogy Jézus magasabb rendű tudással pontosabban felmérte a kislány állapotát (aki talán
kómában vagy csak eszméletlen állapotban volt). Ily módon a leírás talán olyan újabb gyógyításról
számol be, amely a jelenlévők minden várakozása és tudása ellenére következik be (vö. 5,43). 40.
kinevették: A tömegnek ez a goromba megnyilvánulása kiemeli annak rendkívüliségét, amit Jézus tenni
akar. A szülők Péterrel, Jakabbal és Jánossal együtt tanúkként szerepelnek. Szemmel láthatóan
valamennyien azt gondolták, hogy a kislány halott. 41. Talitha kum: A mondat arám megfelelője: telîtā’
qûm. A Márknál található egyéb arám kifejezéseket és mondatokat illetően ld. 3,17; 7,11.34; 11,9-10;

19
14,36; 15,22.34. Az értelmezők az arám kifejezések előfordulását általában a Márk-féle evangélium ősi
voltának jeleként értelmezték, jóllehet a gyógyítási történet esetében egyesek úgy vélték, a Talitha kum
egyfajta mágikus kifejezés szerepét tölti be (vö. 7,34). ébredj fel: A gör. egeiró ige az ÚSz-ben gyakran
Jézus feltámadását jelöli, így azt sugallja, hogy a történet életre keltésről szól, és szimbolikus jelentése
van. 42. a leányka azonnal felkelt és járkált: A gyermek cselekedete és a sokaság ámulatba esése
megerősíti a csoda valóságát. A leányka ‘felkelésére’ utaló (anesté) kifejezés az ÚSz feltámadással
kapcsolatos szókincsének eleme. Az életkorára vonatkozó (“tizenkét éves volt”) megjegyzés az
elbeszélést az előző történethez kapcsolja (5,25). 43. ezt senki meg ne tudja: Ezt a hallgatási parancsot
annak jeleként is fel lehetne fogni, hogy a leányka csupán aludt, és a halálára vonatkozó
közmeggyőződés téves volt. Ennek megfelelően Jézus azért parancsolt hallgatást, hogy ne keltsen hamis
benyomást. Ám az ilyen racionalista megközelítés aligha állt Márk szándékában, és helyesebb, ha a
parancsot annak a márki törekvésnek fényében értelmezzük, amellyel ő a Jézus kilétére vonatkozó (a
keresztet is figyelembe vevő) helyes felfogást kívánta előmozdítani. adjanak enni a leánykának: Ez a
részlet megerősíti a gyógyulás tényét, egyben Jézus együttérzésére is utal.
37 (E) Jézust elutasítja saját családja (6,1-6a). Az evangéliumnak ez a része olyan történettel
fejeződik be, amelyben Jézust saját családja elutasítja. A részlet összefoglal néhány eddig kifejtett témát
(követés és hit; Jézus, mint tanító és csodatévő; a félreértett és az elutasított Jézus). Az eseményt a
Lukács-féle változat (Lk 4,16-30) Jézus nyilvános működésének kezdetére helyezi, Márk
evangéliumában azonban már mindaz, amiről eddig értesültünk, felkészít bennünket az elutasításra. 1.
eltávozott onnan: Az előző események (5,21-43) színhelye a Galileai-tenger nyugati partjához közeli
terület (5,21). Jézus most a szárazföld belsejébe, Názáret felé veszi útját. szülőhazájába: A gör. patris
kifejezés tágabb értelemben jelentheti a “hazát” is, de az az értelmezés, amely szerint a 6,1-6a arról
szól, hogy egész Izrael elutasítja Jézust, túl messzire megy. Itt inkább az a gondolat fogalmazódik meg,
hogy Jézust saját szülővárosának népe elutasítja, míg néhány Kafarnaumból és máshonnan érkező
ember elfogadja, és követi őt Názáretbe. 2. tanítani kezdett a zsinagógában: A leírás, amely Jézust
tanítóként és gyógyítóként mutatja be, az 1,21-28 verseire emlékeztet. A jézusi bölcsességgel és csodás
tettekkel kapcsolatos első reakció az ámulat. A polgártársak kérdése (“honnan veszi ezeket?”) ironikus
jellegű: a városiak mesterének neve iránt érdeklődnek, pedig Jézus hatalma Istentől származik. 3. nemde
az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére?: Az iróniát fokozzák e vers keményebb és
elutasítóbb kijelentései. Jézus “Mária fiaként” való leírása talán sértő szándékú bemutatás, mert a
zsidókat általában apjuk neve (“József fia”) alapján ismerték. Az a magyarázat, amely szerint a “Mária
fia” kifejezés József halálára vagy Jézus szűztől való születésére utal, nagyon valószínűtlennek látszik.
A “fivérek” és “nővérek” kifejezés értelmezését illetően ld. MNT 65-72; vö. Mk 15,40.
megbotránkoztak benne: A skandalon eredeti jelentése: “botránykő”. A Jézusnak adott pozitív vagy
közömbös válasz immár ellenkezésbe csap át. 4. nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában...:
Ez a közmondás találóan kommentálja a tényt, hogy Jézust a názáretiek elutasítják. 5. nem is tudott itt
egyetlen csodát sem tenni: A Mt 13,58 mérsékli a kijelentést (“nem is tett ott sok csodát”), a Lk 4,16-30
pedig egyáltalán nem szerepelteti. Az “azon kívül...” kifejezéssel kezdődő mellékmondat megváltoztatja
és mérsékli az állítást. Márk figyelme elsősorban a nép által tanúsított hitetlenségre irányult, és nem a
földi Jézus lehetőségeire, illetve a gyógyításhoz szükséges hit lélektani szempontjaira. 6. csodálkozott
hitetlenségükön: Az evangélium előző része azzal a baljóslatú beszámolóval fejeződött be, hogy a
farizeusok és a Heródes-pártiak szembehelyezkedtek Jézussal (3,6).
38 (IV) Jézust Galileában és ennek területén kívül is félreértik tanítványai (6,6b–8,21). Az első
rész (6,6b-34) Jézus tanítványait helyezi középpontba, éspedig kedvező fényben. Ám a harmadik rész
(7,24–8,21) végén néhány szigorúan feddő kérdés nyilvánvalóvá teszi, hogy nem képesek megérteni
Jézust. A két utóbbi rész (6,35–7,23; 7,24–8,21) szerkezetileg hasonlít egymásra: három-három
csodaelbeszélésből és egy-egy vitából állnak; mindkettő tartalmaz olyan csodaelbeszélést, amely a
sokaság éhségének csillapításáról szól.
39 (A) A tanítványok kiküldése és János halála (6,6b-34). E nagyobb terjedelmű szakasz első
részében felfedezhetjük a “szendvicsszerű összeillesztés” irodalmi eljárásmódját: azzal kezdődik, hogy
Jézus misszióba küldi tanítványait (6,6b-13), elbeszéli Ker. Ján. halálát (6,14-29), majd leírja a
tanítványok visszatérését a misszióból (6,30-34). A tanítványi munka szenvedéssel és halállal járhat;
Ker. Ján. végzete előrevetíti Jézusnak és tanítványainak sorsát.
40 (a) A TANÍTVÁNYOK MISSZIÓJA (6,6B-13). Márk szerkesztői keretet (6,6b-7.12-13) alkotott a
szolgálatra vonatkozó intézkedések (6,8-9), illetve a befogadással és az elutasítással kapcsolatos
mondások (6,10-11) számára. A tanítványok tevékenysége az Isten országát szóban és tettekben
meghirdető jézusi szolgálat folytatása. A tömegkommunikációs eszközöket megelőző időkben a vallási

20
és filozófiai eszméket főként vándorló misszionáriusok terjesztették. Ily módon a 6,8-11 verseiben
megfogalmazott útmutatások az ősegyházban valószínűleg az ellenőrző katalógus szerepét töltötték be a
misszionáriusok és azok számára, akiknek vendégszeretetét igénybe vették. E mondások azt
hangsúlyozzák, hogy az anyagi és fizikai gondokat alá kell rendelni az Isten országát hirdető prédikáció
feladatának. A részletek az I. sz.-i Palesztina viszonyait tükrözik. 6. sorra járta a környező falvakat, és
tanított: Ha a 6,6b versét a 6,6a-hoz tartozónak olvassuk, a mondat jelentése ez: a názáreti elutasítás
következményeként Jézus úgy döntött, hogy másutt fog tanítani. Amennyiben a 6,6b a 6,7-13
részletéhez tartozik, ez azt jelenti, új korszak kezdődik Jézus galileai szolgálatában, amelynek folyamán
igehirdetői és gyógyító tevékenységét megosztja a ‘tizenkettővel’. 7. hatalmat a tisztátalan lelkek fölött:
Márk a ‘tizenkettő’ misszióját Jézus tanítói és gyógyítói (főleg ördögűzői) szolgálatának
kiterjesztéseként mutatja be. Vö. a 9,18 versével, amely szerint a tanítványok képtelenek kiűzni egy
démont. 8. semmit se vigyenek az útra: Az anyagi kényelemmel való törődés hiánya az utazás folyamán
a tanítványok feladatának sürgető voltát és azt az Istenbe vetett bizalmat hangsúlyozza, amelyet e
feladat megkövetel. egyetlen vándorboton kívül: A Mt 10,10 és a Lk 9,3 tiltja, hogy a tanítványok botot
vigyenek magukkal. Márk egyedülálló megfogalmazását vagy a mérsékeltebb felfogás jelének kell
tekintenünk, vagy az eredeti arám l’ (nem) szó helytelen olvasatának (’l’ “kivéve”). se tarisznyát, se
rézpénzt az övükben: A tarisznya vagy erszény jelentős összegű pénzt is tartalmazhatott, míg az övben
csak viszonylag kicsiny összeget vihetett magával az ember. Mindenféle anyagi forrás tilalom alá esik.
9. saru legyen rajtuk: A Mt 10,10 és a Lk 10,4 tiltja a tanítványoknak, hogy sarut vigyenek magukkal;
valószínűleg tartalék lábbelire kell gondolnunk, mert Palesztina köves talaján nehezen lehetett volna
mezítláb haladni. két alsóruhát: A gör. chitón szó olyan alsóruhára utal, amelyet az ember közvetlenül a
testén viselt. 10. ha valahol bementek egy házba, maradjatok ott: Az úton lévő misszionáriusok rá
voltak utalva a helybéliek vendégszeretetére. Ennek a parancsnak az volt a célja, hogy elejét vegye a
“társadalmi törtetésnek”, vagyis annak, hogy a misszionárius feleslegesen időt és energiát pazaroljon a
jobb szálláshely keresésére. Az utazó misszionáriusok problémát is jelentettek a helyi közösségeknek,
amint ez a Did. 11,4-5-ből, illetve a benne megfogalmazott tanácsból kiviláglik: az apostolt szívesen
kell fogadni egy vagy két napra, de ha tovább marad, ez arra utal, hogy hamis próféta. 11. rázzátok le a
port a lábatokról: Ha valamelyik helyen nem találnak befogadásra, a tanítványok nem erőszakos
megtorlásra, hanem csupán szimbolikus cselekedet végrehajtására kapnak indítást. E cselekedetnek az a
szerepe, hogy elgondolkodásra késztesse a helyi lakosokat. Lehetséges, hogy ez azzal a gyakorlattal áll
összefüggésben, amely szerint a Palesztina földjére visszatérő zsidó lerázta a port a lábáról. A gesztus
mondanivalója az, hogy a barátságtalan város nem tartozik a valódi Izraelhez. 12. hirdették az
embereknek, hogy térjenek meg: A tanítványi igehirdetés Márk-féle összefoglalója azt a gondolatot
hangsúlyozva, hogy a tanítvány Jézus missziójából részesül, az 1,14-15-ben adott jézusi prédikáció
összegzését visszhangozza. 13. sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak:
Az olajjal való megkenéstől eltekintve (ld. Lk 10,34; Jak 5,14) a beszámoló az evangéliumban már
elbeszélt jézusi tevékenységre emlékeztet. Az ókorban általánosan elterjedt szokás volt, hogy a
gyógyítással kapcsolatban olajat használtak.
41 (b) JÁNOS HALÁLA (6,14-29). A tanítványok Jézus általi kiküldéséről (6,6b-13) és a
visszatérésükről (6,30-34) szóló elbeszélések közé Márk beilleszt egy részletet, amely beszámol
Heródes Antipásznak Jézus iránti érdeklődéséről, illetve a Jézussal kapcsolatos népi véleményekről
(6,14-16). Mindez a Ker. Ján. halálára való elbeszélői visszaemlékezéshez (6,17-29) vezet. Azzal, hogy
Márk ezeket a történeteket a tanítványokról szóló szövegek közé szőtte, jelezni kívánta, hogy a
tanítványi mivolt adott esetben milyen következményekkel járhat. A Ker. Ján. haláláról szóló
beszámolóval az evangélista célja elsősorban az volt, hogy János sorsát párhuzamba állítsa Jézuséval
(illetve a tanítványok sorsának alakulásával). 14. Heródes király: Heródes Antipászról van szó, aki
Nagy Heródes fiainak egyike volt. Valójában a “tetrarcha” címet viselte (vö. Mt 14,1; Lk 9,7; →
75:165). Nem valószínű, hogy Heródes azért érdeklődött Jézus iránt, mert a politikai fenyegetés
lehetőségét látta benne. azt beszélték: Annak ellenére, hogy a kéziratok többségében az egyes számú
elegen ige áll (azaz, Heródes “azt mondta”), a 6,15 verséhez jobban illik a többes szám (“azt
beszélték”). Az emberek Keresztelő Jánossal, Illéssel vagy valamelyik prófétával azonosították Jézust
(ugyanezt a listát illetően ld. 8,28). Keresztelő János támadt fel a halálból: Az a vélemény, hogy Ker.
Ján. kelt életre a halálból, előremutat Jézus feltámadása irányába. A Jn 10,41 állítása szerint “János
egyetlen csodát sem tett”. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy Heródes azt gondolta, az
“újraéledt” (redivivus) János képes csodát tenni. 15. Illés ő: Az Illés visszatérésére vonatkozó
elgondolás alapja az volt, hogy a próféta az égbe ragadtatott (2Kir 2,11). Az eszkatologikus
környezetben várt visszatérését illetően ld. Mal 3,1.23. olyan, mint valamelyik próféta: A mondat
vonatkozhat valamelyik próféta személyére, vagy a MTörv 18,15-ben megígért, Mózeshez hasonló

21
prófétára. 16. Heródes így szólt: az a János támadt fel, akit én lefejeztettem: Márk keserű (“ez már
megint Ker. Ján.!”) sóhajként tünteti fel Heródes véleményét. A Keresztelőre való utalás ebben az
összefüggésben Márknak alkalmul szolgál arra, hogy elmondja, Heródes mennyiben volt felelős Ker.
Ján. haláláért. 17. testvérének, Fülöp feleségének, Heródiásnak kedvéért: Heródiás Heródes Antipász
unokahúga volt. Ő azonban nem Fülöphöz, hanem Heródes Antipásznak egy másik testvéréhez ment
feleségül, akit szintén Heródesnek neveztek (Josephus Flavius: Ant., XVIII.5.4 §136; → 75:176). Vagy
a hagyomány, vagy Márk tévedett a rokonságot illetően. Fülöpnek Szalóme volt a felesége (vö. Ant.,
XVIII.5.4 §137). 18. nem jogszerű együtt élned testvéred feleségével: Ker. Ján. vádja a Lev 18,16 és
20,21 verseire támaszkodott, amelyek tiltották a férfi számára, hogy elvegye testvére feleségét. 19.
szerette volna megöletni: Márk Keresztelő János halálát annak tulajdonítja, hogy Heródiás
megharagudott rá a Heródes Antipásszal kötött házasságát elmarasztaló prófétai vádjai miatt; Josephus
Flavius (Ant., XVIII.5.2 §118) ellenben arra a politikai jellegű fenyegetésre vezeti vissza, amelyet Ker.
Ján. növekvő népszerűsége eredményezett. Lehetséges, hogy Márknak az 1Kir 21-ben szereplő Jezabel
szolgált irodalmi mintául Heródiás portréjának megrajzolásához. 20. Heródes félt Jánostól: Annak
magyarázatát, hogy Heródiás nem tudta megöletni Keresztelő Jánost, abban találjuk meg, hogy Heródes
Antipász csodálta őt. 21. főembereinek, vezéreinek és Galilea előkelőinek: Ilyesfajta személyek
jelenléte a Heródes születésnapján rendezett ünnepségen azt sugallja, hogy ezt Heródes fővárosában, a
galileai Tibériásban tartották. Josephus Flavius azonban azt mondja (Ant., XVIII.5.2 §119), hogy
Keresztelő Jánost a Holt-tenger K-i partján lévő Machairus várában végezték ki. Valószínűleg az
történt, hogy Heródes vakációra hívta össze munkatársait Machairus várába, ahol Keresztelő Jánost
biztonsági okokból (vagyis azért, hogy elrejtsék a nyilvánosság szeme elől) fogva tartották. 23. akár
országom felét is: Heródes ugyanolyan szavakkal szólal meg, mint amilyeneket a perzsa király,
Ahasvéros intéz Eszterhez (vö. Eszt 5,3). Az a mozzanat, hogy a leány megtetszett a királynak, az Eszt
2,9 versét visszhangozza, a királyi lakoma jelenete pedig az Eszt 1,1-22-ben leírt lakoma eseményére
emlékeztet. Ám ha valaki ezt az evangéliumi elbeszélést az ósz-i Eszter-történet midrásaként értelmezi,
messze túllép e csekély számú párhuzamon. 24. Keresztelő János fejét: A Szalóme tanácskérésére adott
gyors válasz azt a benyomást kelti, hogy Heródiás már előre kigondolta a jelenet forgatókönyvét. Ez a
körülmény elsősorban őt teszi felelőssé, míg Heródes Antipászt saját ostoba ígéretének áldozataként
tünteti fel. 25. egy tálon: A gör. pinax szó, amely eredetileg a “tábla”, “deszkalemez” jelentéssel
rendelkezett, később a széles, lapos tál jelölésére szolgált. A leány igyekezete a kérés teljesítésében
(“rögtön”) és a hátborzongató ötlet (Ker. Ján. fejének tálra helyezése a lakoma alkalmával)
visszatetszést vált ki az olvasóban. 26. a király szomorú lett esküje miatt: Az ostoba módon esküt tevő
ember ósz-i modellje Jefte (Bír 11,29-40). Márk kelepcébe került emberként mutatja be Heródes
Antipászt, akit egyik oldalról az a nyilvános kérkedése szorongat, hogy bármit kér is Szalóme, megadja
neki, a másik oldalról pedig a kérés konkrét valósága. A tény, hogy szavát és hírnevét fontosabbnak
tartja, mint Ker. Ján. életét, fokozza a történet szörnyűségét. 28. átadta a leánynak: Az a körülmény,
hogy a katona Ker. Ján. fejét átadja Szalóménak, ő pedig anyjának, újabb borzalmas részlete az
elbeszélésnek. 29. tanítványai eljöttek, elvitték a holttestét, és egy sírboltba helyezték: Erre a leírásra
emlékeztet majd Jézus temetése a 15,45-46-ban. Úgy látszik, ebben a részletben Márkot elsősorban a
Ker. Ján. és a Jézus sorsa közti párhuzam kérdése foglalkoztatta.
42 (c) A TANÍTVÁNYOK VISSZATÉRÉSE (6,30-34). Lehetne érveket felhozni amellett, hogy e versek
az ötezer ember táplálásáról szóló történet (6,35-44) kezdetét alkotják. Ám a missziós feladattal (6,6b-
13) való verbális kapcsolatuk és az a tény, hogy e két részlet a közéjük illesztett 6,14-29 verseivel együtt
irodalmi egységet alkot, jelzi, a teljes szerkezetet figyelembe véve a 6,6b-29-hez tartoznak.
Mindazonáltal bizonyos elemek a 6,30-34-ben már előkészítik a színt a kenyerek és a halak
megszaporításához. A perikópa hangsúlyozza a tanítványok részesülését Jézus szolgálatából, a nép
Jézus iránti lelkesedését és az ő együtt érző magatartását. 30. az apostolok: Annak magyarázata, hogy
Márk ezen a helyen az “apostol” kifejezést használja, talán abban keresendő, hogy a “tanítványok”
kifejezéssel a 6,29-ben Ker. Ján. követőit jelölte. mindazt, amit tettek és tanítottak: A tanítványi
missziónak ez a meglehetősen általános összefoglalása a beszámolót Márknak a missziós feladatra
vonatkozó szerkesztői megjegyzéseihez (6,7.12-13) kapcsolja, és azt sugallja, hogy ez is az
evangélistától származik. 31. jöjjetek ti magatok egyedül egy lakatlan helyre: Ez és a perikópa
hátralévő versei előremutatnak a kenyérszaporítás irányába (6,35-44). Az a körülmény, hogy Jézus és
apostolai lakatlan helyen tartózkodnak, ahová csak saját szükségleteik kielégítésére vittek elegendő
élelmet, megteremti a tágabb kereteket az ötezer ember csodálatos megvendégeléséhez. 33.
összefutottak oda, és megelőzték őket: Márk azt akarja mondani, hogy a tömeg gyalogosan megelőzi a
hajóban lévő Jézust és tanítványait. A sokaság váratlan feltűnése alkotja a kenyérszaporítás szűkebb

22
kereteit. 34. mint a pásztor nélkül való juhok: A mondat hátterében a Szám 27,17, az 1Kir 22,17 és az
Ez 34,5-6 versei állnak.
43 (B) Jézus hatalmának megnyilvánulásai és egy vita (6,35–7,23). A szakasz szerkezete
hasonlít a következő (7,24–8,13) részlet felépítésére: a csodás tetteket vita követi. Valamennyi epizód
középpontjában a csodatévő, a gyógyító és a tanító Jézus áll. Fontosabbak azonban a rá vonatkozó
burkolt krisztológiai utalások: ő a Messiás (6,35-44), az Isten Fia (6,45-52) és az ósz-i törvény hiteles
értelmezője (7,1-23).
44 (a) ÖTEZER EMBER MEGVENDÉGELÉSE (6,35-44). A csodás módon nyújtott élelem a múltat
illetően arra utal vissza, hogy Isten táplálta népét a pusztában, illetve Illés száz embert jóllakatott (2Kir
4,42-44). A jövőt illetően előremutat annak a felfogásnak irányába, amely szerint az élet az Isten
országában olyan, mint valamiféle lakoma, amelyen a Messiás foglalja el a fő helyet. Ily módon a
jelenettel az evangélista Isten eljövendő országának természetéről ad tanítást. A leírásban találhatunk
néhány nyilvánvaló utalást az utolsó vacsorára (6,41; 14,22), amiből arra következtethetünk, hogy az
elbeszélés az eucharisztikus lakoma vonásait is tartalmazza. Márk és olvasói ezt az epizódot az
eucharisztikus közösségben ünnepelt utolsó vacsora és a messiási lakoma elővételezéseként értelmezték.
Az ötezer ember Jézus általi megvendégeléséről szóló történetet mind a négy evangélista elbeszéli (vö.
Mt 14,15-21; Lk 9,12-17; Jn 6,1-15). Az elbeszélés párhuzamát, amely szerint Jézus négyezer embert
vendégel meg, a Mk 8,1-10 és a Mt 15,32-39 verseiben találjuk. 35. tanítványai: Márk visszatér a
szokványosabb kifejezéséhez, amellyel Jézus követőit jelölte. E történet első részében (6,35-38) a
tanítványok párbeszédet folytatnak Jézussal, és nem értik meg szándékát. A Jézussal kapcsolatos
értetlenségük témáját az evangélium majd bővebben is kifejti. lakatlan hely ez, és az idő már későre
jár: A tanítványok első állítása világossá teszi, milyen nehézségekbe ütközik a sokaság táplálása. A
6,36-ban azt javasolják Jézusnak, engedje el a népet, hogy élelmet vehessen magának. Lehetséges, hogy
a helynek az erémos (puszta, lakatlan) szóval való jelölése kapcsolatban áll az ósz-i manna-
motívummal, bár ezt a településektől övezett területet aligha lehetett pusztának nevezni. A
kenyérszaporítás helyét a hagyomány et-Tabgha vidékére helyezi (Bagatti, E.: Salmanticensis 28 [1981]
293-298). 37. ti adjatok nekik enni: Az “ésszerű” javaslatukra adott jézusi válasz készületlenül éri őket.
A kétszáz dénár értékű kenyér vásárlására vonatkozó kijelentésük szinte ellenséges hangvételű. A
munkások napi bére egy dénár volt (Mt 20,2). 38. két hal: A halak említése (6,41.43) a történet egésze
folyamán “utólagosan beillesztett elem” benyomását kelti. Az elbeszélésben játszott szerepük
különféleképpen értelmezhető: arra utalnak, hogy egyes kora-keresztény eucharisztikus lakomákon a
halat is fogyasztották; olyan étkezésre alkalmas tengeri lényeknek jelképei, amelyekhez hasonlókkal
Izrael táplálkozott a pusztában (Szám 11,31; Bölcs 19,12); előképei azoknak a tengermelléki
teremtményeknek, akik majd részt vesznek a messiási lakomán (ApEsdr. 6,52; Ap.Bár. 29,4). A
legvalószínűbbnek a harmadik értelmezés látszik. 40. csoportokban: A gör. prasia (virágágy, csoport)
kifejezés eredetileg “póréhagyma ágyat” jelent, amelyet egyenes sorokba ültettek. A sokaságról festett
színes kép a 6,39-40 versekben a rendezettség és ékesség benyomását keltve a messiási lakoma eszméjét
idézi fel. 41. feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket: A 6,41 és a 14,22 (az utolsó
vacsorát leíró) versek szóhasználatának hasonlósága mutatja, hogy ez az elhagyatott vidéken lezajló
étkezés az eucharisztikus lakoma elővételezése, amely viszont a messiási lakoma előképe. Az áldáson
valószínűleg az étkezés előtti hagyományos zsidó áldásmondást kell értenünk. átadta a tanítványoknak,
hogy tegyék az emberek elé: Tekintettel arra, hogy a tanítványok feladata a kenyér szétosztása volt, az
értelmezők időnként a tanítványi tevékenység leírását is az eucharisztia elővételezett elemének
tekintették. 42. mind ettek és jóllaktak: Az elbeszélés hátterében meghúzódó másik elem valószínűleg az
a történet, amely szerint Illés száz embert táplált csodálatos módon (2Kir 4,42-44). Ebben az
elbeszélésben is mindenki evett, és valami maradékot is hagyott. 43. kenyérdarabok tizenkét tele
kosárral: A gör. klasmata (töredékek, darabok) kifejezés eucharisztikus szövegkörnyezetben a Did. 9-
ben szerepel. A tizenkettes szám talán jelképes utalás Izraelre; vö. a hetes számmal (= pogányok?) a 8,8-
ban. 44. ötezer férfi: Az étkező személyek nagy száma mutatja, hogy Jézus csodálatos
kenyérszaporítása messze felülmúlja az Illés által végbevitt csodát.

(Fowler, R. M.: Loaves and Fishes, SBLDS 54, Chico 1981; van Cangh, J.-M.: La multiplication des pains et
l’Eucharistie, LD 86, Paris 1975.)

45 (b) A VÍZENJÁRÁS (6,45-52). A legkövetkezetesebben Márk elbeszélése mutatja be e történetet

epifániaként, illetve teofániaként. A leírás két gyújtópontjában Jézus és a tanítványok állnak: 1) Jézus
isteni mivoltára vízenjárása, a tanítványok mellett való elhaladási szándéka és “én vagyok” szavai
utalnak. 2) A tanítványokat különféle érzelmek kerítik hatalmukba, amelyek csodálkozásba torkollnak,

23
és alkalmul szolgálnak arra a márki megjegyzésre, hogy nem ismerték fel Jézus valódi kilétét. 45. a
túlsó partra Betszaida felé: Betszaida Juliász a Galileai-tenger ÉK-i partján feküdt. A 6,53 szerint
azonban a tó ÉNy-i partjára, a Kafarnaum alatt fekvő Genezáretbe érkeznek. 46. imádkozni: Jézus
imája a kenyerek csodája után és a vízen járás előtt mutatja, hogy hatalmának forrása az Atya. 47. a
hajó a tenger közepén volt: E mondat nem a Galileai-tenger földrajzi középpontjára utal, hanem arra,
hogy a tanítványok messze voltak a parttól, ahol Jézus állt. ő a parton egyedül volt: Az epi (-on, -en,
-ön) elöljárószó jelentésének megfelelően Jézus a parton volt. Minthogy a prepozíció itt ebben a
jelentésében szerepel, az epi tés thalassés (a tengeren: 6,48) kifejezést aligha értelmezhetjük így: “a
tenger mellett”. 48. mert ellenszelük volt: Jóllehet a szél (vö. 6,51) itt is az elbeszélés eleme, nem az a
szerepe, mint a vihar lecsendesítésének jelenetében (4,35-41). a negyedik éjszakai őrváltás idején: A
római számítás szerint a negyedik őrváltás hajnali 3 és 6 óra között volt. a tengeren járva: Márk azt
akarja mondani, hogy Jézus a “tengeren” és nem egyszerűen a “part mentén” jár. Ebben az esetben nem
alapozhatunk naturalisztikus értelmezést az epi (-on, közelében, mentén) prepozíció különféle
jelentéseire (ld. 6,47). Az ÓSz a vízen járást Isten tulajdonságaként tünteti fel (ld. Jób 9,8; 38,16). Az
ábrázolás, amely a vízen járó Jézust bemutatja, ily módon burkoltan az ő isteni mivoltát állítja. el akart
menni mellettük: A burkolt krisztológiai állítást megerősíti a parelthein (elvonul, elmegy valaki mellett)
ige használata is, amely a LXX-ban összekapcsolódik a teofánia-hagyománnyal (vö. Kiv 33,19.22;
34,6; 1Kir 19,11). Az ige megjelenése az Ám (LXX) 7,8 és 8,2 verseiben is amellett szól, hogy Jézus
segíteni akart tanítványainak nehéz helyzetükben (Fleddermann, H.: CBQ 45 [1983] 389-395). 50. én
vagyok: Az önkinyilatkoztatás és a teofánia szövegkörnyezetében e kijelentés bizonyára a Jahvéra
alkalmazott ósz-i kinyilatkoztatási formulára (Kiv 3,14; MTörv 32,39; Iz 41,4; 43,10) utal, és így
hozzájárul a szöveg egészének burkolt krisztológiai üzenetéhez. Az egó eimi (“én vagyok”) formula
különösen Jánosnál játszik fontos szerepet. 52. nem okultak a kenyerekből: A csodálkozást kommentáló
evangélista a tanítványok szívének keménységét emeli ki (vö. 8,14-21, ahol e téma élesebben
fogalmazódik meg). A probléma Márk szerint talán az volt, hogy a tanítványoknak attól az
értelmezéstől, amely Jézust a messiási lakoma fő helyét elfoglaló Messiásnak tekintette (ld. 6,35-44), el
kellett volna jutniuk annak megértéséig, hogy ő Isten Fia (ld. 1,1; 15,39), azaz isteni lény.
46 (c) BETEGGYÓGYÍTÁSOK (6,53-56). A perikópa szókincse jelzi, hogy – feltehetően a hagyomány
alapján – Márk állította össze. Annak ellenére, hogy a részlet a kenyérszaporítás és a vízen járás
elbeszéléséhez mérten kevésbé drámai jellegű, az evangéliumnak egyik kulcsfontosságú szereplőjét, a
gyógyító Jézust állítja középpontba. A lelkes fogadtatás, amelyben a köznép részesíti Jézust, ellentétben
áll a következő vitában (7,1-23) megjelenő ellenfelek kötekedő magatartásával. 53. Genezáretbe: A
kezdetben Betszaida Juliász felé irányuló utazás a kissé távolabb fekvő Genezáretben fejeződik be (ld. a
6,45-höz írt magyarázatot). Az útirány megváltozása a szélnek (6,48) tulajdonítandó, vagy (és ez a
valószínűbb) annak, hogy Márk itt eredetileg egymástól függetlenül létező hagyománytöredékeket
kapcsolt össze. 56. hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék: Az evangélista itt azt az óhajt
általánosítja, amely az asszony meggyógyításának történetében (5,25-34) is megfogalmazódik.
meggyógyultak: A gör. esózonto kifejezés jelentése az is lehet, hogy “üdvözültek”. Biztos, hogy ebben
az esetben elsődleges a betű szerinti “meggyógyultak” jelentés, ám ez a szóhasználat a gyógyítást
mindenképpen a keresztény kérügma összefüggéseibe helyezi.
47 (d) VITA A RITUÁLIS TISZTASÁGRÓL (7,1-23). A vita, amely ennek a résznek (vö. 8,11-21)
csúcspontját alkotja, a farizeusok és az írástudók részéről induló felelősségre vonással kezdődik, mert a
tanítványok elmulasztják az étkezés előtti rituális mosdást (7,1-8). A jézusi kritika, amely szerint
ellenfelei emberi hagyományokkal helyettesítik az isteni parancsokat, a korbán-gyakorlatát hozza fel
példának (7,9-13). Végül Jézus nyilvános kijelentést tesz, majd magánjellegű magyarázatot ad a zsidó
étkezési törvények érvénytelenségével kapcsolatban (7,14-23). Ily módon a részletet alkotó perikópákat
laza egységbe fogják a rituális mosdás, a korbán és az étkezési törvények témái. Teológiai szempontból
Jézusnak az ósz-i Törvényhez való viszonyulása áll a leírás középpontjában. Jézus elutasítja a Törvény
megtartása fölé helyezett farizeusi hagyományt, felemeli szavát az isteni parancsokat emberi
tanításokkal helyettesítő, a törvényt csupán a saját felelősség alóli mentesítésre felhasználó gyakorlat
ellen, és hatályon kívül helyezi az ósz-i étkezési előírásokat. Mindezek mélyén az a burkolt krisztológiai
állítás húzódik, hogy ő az ósz-i Törvény hiteles értelmezője. 1. a farizeusok és néhányan az írástudók
közül: Ezeket az ellenfeleket már ismerjük a 2,1–3,6 részletében olvasható viták sorozatából. Az a tény,
hogy az írástudók Jeruzsálemből jöttek, arra utal, az esemény Galileában történt, jóllehet idejéről és
helyéről nem tudunk meg semmilyen pontos adatot. 2. tisztátalan, vagyis mosdatlan kézzel: A
reklamáció oka az, hogy Jézus tanítványai elhanyagolták a rituális tisztálkodás hagyományos zsidó
gyakorlatát; tehát nem egészségügyi kérdésről volt szó. A Márk által adott (“vagyis mosdatlan”)
magyarázat jelzi, hogy olyan olvasóközönségnek írt, amely előtt ismeretlenek voltak az ilyen

24
gyakorlatok. 3. a farizeusok és általában a zsidók: A közbevetett magyarázat (7,3-4) nyilvánvalóan
nem zsidó közönségnek szól, s így árulkodik az evangélium címzettjeiről, illetve céljáról. míg meg nem
mosták kezüket: A nehezen értelmezhető gör. pygmé kifejezés talán a pugnus v. pugillus (“ököl”,
“marok”) kifejezésen alapuló latinizmus (“maroknyi” ti. vízzel). Márk a zsidó rituális mosdásnál
használt víz mennyiségére utal (ld. m.Yad. 1,1; vö. H. Balz: EWNT 3, 473). az ősök hagyományai: A
rabbik kialakítottak egy hagyományt, amelyben Izrael nagy tanítói egészen a Sínai-hegy Mózeséig
visszanyúló láncot alkottak (ld. m.’Abot 1,1-12). A farizeusok a rituális tisztaság törvényeit, amelyek az
ÓSz-ben a papokat kötelezték, minden izraelitára ki akarták terjeszteni, hogy ily módon is láthatóvá
tegyék a papi nemzet eszméjét. 4. poharak, korsók és rézedények megmosása: Néhány kommentátor
ironikus, türelmetlen hangvételt vél felfedezni a listában. Egyes kéziratok az “ágyak” kifejezést is a
lajstromhoz sorolják (vö. Lev 15). Más kéziratok másolói talán véletlenül hagyták el ezt a szót, vagy
esetleg azért, mert képtelen ötletnek tartották az ágyak megmosását. 6. találóan prófétált Izajás próféta
rólatok, ti képmutatók: Márk az idézetet a farizeusok és az írástudók vallási életstílusára alkalmazza. A
gör. hypokrités (képmutató) kifejezés olyan színészre utal, akinek arcát maszk fedte. Ebben az esetben a
megnevezés a “hamis” jelentést is hordozza. ez a nép csak ajkával tisztel engem: Az Iz 29,13 idézete
nem a héber szövegből, hanem a LXX-ból származik, jóllehet kissé az utóbbitól is eltér. Márk (vagy az
általa használt hagyomány) talán a gör. fordításnak egyik változatát használta, amely feltehetően
valamilyen ósz-i idézeteket tartalmazó antológiának volt a része. 7. hiába tisztelnek engem, ha olyan
tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai: A LXX ezt mondja: “... emberi parancsokat és
tanokat tanítanak” (vö. Kol 2,22). A farizeusok és az írástudók csak “ajkukkal tisztelik” Istent, és
emberi tanításukat isteni parancsokként tüntetik fel. Jézus idejében e vita hátterét talán az a farizeusi
program alkotta, amelynek értelmében a rituális tisztaság kötelezettségét egész Izraelre ki akarták
terjeszteni. Az ősegyházban ez az esemény magyarázatot adott arra, hogy Jézus követői miért nem
tartják meg a zsidó hagyományokat. 8. az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához
ragaszkodtok: A mondat világossá teszi azt, amit az Iz 29,13 idézete burkoltan tartalmazott. A
farizeusok és az írástudók bizonyára hevesen tiltakoztak volna e vád ellen, mert ők azt tartották
magukról: gyakorlatiassá és konkréttá teszik azokat a tanokat, amelyeket a törvény nem fogalmazott
meg világosan. 9. félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy helyébe állíthassátok a magatok
hagyományait: Ez a vád összefoglalja a 7,1-8-ban megfogalmazódó bírálatot, és előkészíti a korbánnal
kapcsolatos illusztrációt (7,10-13). 10. Mózes ezt mondta: Az isteni parancs (ld. Mt 15,4: “mert Isten
ezt mondta”) magában foglalja a szülők iránti tiszteletet (Kiv 20,12; MTörv 5,16) és azt, hogy az ember
ne mondjon rosszat róluk, ne gyalázza őket (Kiv 21,17; Lev 20,9). 11. ti pedig azt mondjátok: A vers
éles ellentétbe állítja egymással az isteni parancsot, valamint az írástudóknak és a farizeusoknak a
korbánra vonatkozó tanítását. A gör. korban kifejezés az arám qorbān (“felajánlás”, “adomány”)
szónak betű szerinti átírása. Az adomány címzettje Isten. Ha a fiú valamilyen vagyontárgyat vagy pénzt
Istennek szánt ajándéknak nyilvánított, mindenféle igényt elutasíthatott, amelyet ezekkel szemben idős
szülei támaszthattak. A korbán kifejezés egy Jeruzsálem közelében feltárt sírfeliraton is látható:
“Mindaz, amit valaki e sírboltban saját hasznára tudna fordítani, Istennek szánt ajándék a benne
nyugvótól”. E feliratnak nyilvánvalóan az volt a rendeltetése, hogy visszatartsa a sírrablókat a
csontkamrában lévő értékes tárgyak eltulajdonításától (Fitzmyer, J. A.: ESBNT, 93-100). 12. bármit
tegyen apjáért vagy anyjáért: Jézus azt állítja, a korbán gyakorlatának eredménye az, hogy megfosztja
a szülőket attól, hogy részesülhessenek gyermekeik javaiból, és ez egyenértékű a parancs (ld. 7,10)
megszegésével: az, ami jámbor magatartásnak látszik, valójában nem más, mint a vallási kötelezettség
kijátszása. Néhány későbbi zsidó tanító ugyanazt a nézetet vallotta, mint Jézus (ld. m.Ned. 9,1-2). 13.
érvénytelenné teszitek az Isten igéjét hagyományotokkal: A befejező magyarázat visszatér a korbán-
gyakorlat által megvilágított általános elvhez (7,8-9). A korbán nem egyedülálló példa, hanem inkább az
írástudók és a farizeusok általános érvényű magatartásának kifejezője. 14. ismét odahívta a sokaságot:
Márk elbeszélői keretet alkotott azoknak a mondásoknak számára, amelyeket a tisztaság, illetve a
tisztátalanság témája laza kapcsolatba hoz az előzményekkel. 15. nincs semmi, ami kívülről jutva az
emberbe tisztátalanná tehetné őt: Jézus szemmel láthatóan hatályon kívül akarja helyezni a rituális
tisztátalansággal és az étkezésekkel kapcsolatos ósz-i törvényeket (ld. Lev 11; MTörv 14), amelyek
nemcsak a Pent.-nak alkották jelentős részét, hanem bizonyára közvetlenül befolyásolták a zsidóság
hétköznapi életét is. A jézusi állítás radikális volta és a zsidó hagyománytól való éles elhatárolódása
több kutatót arra indított, hogy ezt az állásfoglalást habozás nélkül a földi Jézusnak tulajdonítsa
(McEleney, N. J.: CBQ 34 [1972] 431-460; Lambrecht, J.: ETL 53 [1977] 24-82). Kérdés azonban,
hogy ha ez a mondás valóban a zsidó étkezési törvényekkel kapcsolatos jézusi tanítás, miért nem
használták fel abban a vitában, amely arról szólt, hogy a pogány-keresztények kötelesek-e megtartani az
étkezési előírásokat (H. Räisänen, JSNT 16 [1982] 79-100). 16. ha valakinek van füle a hallásra,

25
hallja!: Ez a vers a hallásra buzdításnak (7,14; vö. 4,3) következménye, és talán a 4,9-ből és (vagy) a
4,23-ból származik. Az RSV több fontos kéziratot követve elhagyja e verset. 17. a példázat: A jelenet,
amelyet Márk alkot meg magyarázat céljából, a 4,10-re emlékeztet (ahol Jézus kifejti a példázatokban
szólás célját és a magokról szóló példabeszédet). A parabolé szó jelentése ebben az esetben: “rejtélyes
beszéd” vagy “talány” (jóllehet a 7,15 verse meglehetősen világosnak látszik). 19. nem a szívébe megy:
A kijelentés első része (7,18b) csupán megismétli a 7,15 tanítását. Ez a része ezt a magyarázatot adja:
mivel az étel nem kerül a szívbe (amely a zsidó felfogás szerint a gondolkodás és az érzelem székhelye),
hanem csupán a gyomorba, a tisztátalan táplálék nem szennyezi be a személy belső világát. E
magyarázat a zsidó hagyományban szokatlan módon különbséget tételez fel a személy belső világa
(vallás és erkölcs), valamint a ‘külső személy’ (ritualizmus) között. tisztának nyilvánított minden ételt:
Ismét felvetődik az előbbi kérdés: ha Jézus ennyire világosan beszélt a zsidó étkezési törvények
megtartásával kapcsolatban, miért volt annyi vita az ősegyházban e témát illetően (vö. Gal 2,11-14;
Róm 14,14-20; Kol 2,20-23; Csel 10,14-15 stb.)? 20. ami az emberből előjön: Míg a magyarázat első
része (7,18b-19) azt állítja középpontba, ami “bemegy az emberbe”, a második része azoknak a
dolgoknak tulajdonít valódi szennyező hatást, amelyek az emberből jönnek elő. Ez egyenértékű annak
állításával, hogy a gonosz cselekedetek és a bűnös hajlamok a rossz személyiségből fakadnak. 21-22.
gonosz gondolatok, paráznaságok...: A bűnkatalógus bűnös tetteket és hajlamokat egyaránt tartalmaz.
Hasonló lajstromokat találunk a Gal 5,19-21, a Róm 1,29-31 és az 1Pét 4,3 verseiben. Az ezekben
olvasható kifejezések gyakran előfordulnak Pál leveleiben. A katalógus-forma általánosan elterjedt volt a
görög-római világban, de ismerték a zsidóságban is (vö. 1QS 4,9-11). 23. e gonoszságok mind belülről
jönnek: A befejező mondat összefoglalja a magyarázat második részét (7,20-23).
48 (C) Jézus hatalmának egyéb megnyilvánulásai és egy vita (7,24–8,21). Ennek a (három
csodát és egy vitát tartalmazó) szakasznak a felépítése ugyanolyan, mint a 6,35–7,23 részletének. A
középpontban ismét Jézus és a rá vonatkozó burkolt krisztológiai kijelentés áll. E részletben azonban
jobban kirajzolódik a tanítványok értetlensége Jézussal kapcsolatban és Jézus miattuk érzett aggodalma
(ld. 8,14-21).
49 (a) A POGÁNY ASSZONY LEÁNYÁNAK MEGGYÓGYÍTÁSA (7,24-30). Annak ellenére, hogy az
esemény a beteggyógyítási elbeszélés jellemzőit (tisztátalan lélek, Jézus gyógyítói hatalma, a gyógyulás
igazolása) mutatja, valójában a Jézus és a pogány asszony között zajló párbeszéd áll a középpontjában.
A párbeszéd színhelye pogány föld. A leánya gyógyítását kérő asszonynak válaszolva Jézus olyasmit
mond, ami a nem zsidókat kizárni látszik csodatetteinek címzettjei közül. Az asszony felelete bírálja ezt
a kizárólagosságot, és rámutat, miként lehet helyük a nem zsidóknak is Isten tervében. Márk pogány-
keresztény olvasói e történetet az Isten népében való jelenlétük magyarázatának tekinthették. 24. Tírusz:
Ez a vidék Galilea ÉNy-i részén helyezkedett el, és túlnyomórészt pogányok lakták. Arról nem
értesülünk, hogy Jézus milyen messzire hatolt be e területre. Valószínűleg pihenni és imádkozni vonult e
helyre. A vidék lakosságának Jézus iránti lelkesedését illetően ld. 3,8. 25. lába elé borult: Az asszony a
könyörgő ember mozdulatával esedezik (vö. 3,11; 5,22) leánya érdekében, akit tisztátalan lélek szállt
meg. Kérését a 7,26 írja le. 26. görög, szír-föníciai származású: Az asszony nem tartozott Tírusz
vidékének zsidó lakosságához: az első jelző vallására utal (“pogány”; vö. Mt 15,22: “kánaáni”), a
második pedig nemzetiségére. 27. hadd lakjanak jól először a gyermekek: A gyermekek bizonyosan a
zsidók. A mondás Pál apostolnak az üdvtörténetre vonatkozó elgondolására emlékeztet (Róm 1,16:
“először a zsidónak, aztán a görögnek”). nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a
kiskutyáknak: A zsidó írók a pogányokat időnként “kutyáknak” nevezték. A “kiskutyák” kicsinyítést a
kifejezés enyhítésének tekinthetjük. 28. de a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek
morzsáiból: Az asszony talpraesett válasza Jézus kijelentéséből indul ki, és azt saját hasznára fordítja.
Anélkül, hogy tagadná Izrael üdvtörténeti elsőbbségét és Jézus szolgálatának elsődleges célját, elutasítja
azt a gondolatot, hogy Jézus hatalma kizárólag a zsidók javára adatott. Az asztal alatti morzsaevéssel
kapcsolatos ósz-i képet illetően ld. Bír 1,7. 29. ezért a szóért mondom, menj el: Jézus az asszony
válaszát az Isten tervébe és az ő hatalmába vetett hit jelének tekinti. A szöveg írója szemmel láthatóan
azt feltételezi, hogy Jézus a távolból meggyógyította a kislányt, de az is lehet, hogy a csoda csupán
abban állt, hogy Jézus tudomást szerzett a leány gyógyulásáról. 30. az asszony látta, hogy a gyermek
az ágyon fekszik, és az ördög már kiment belőle: E részlet rendeltetése a teljes gyógyulás igazolása.
50 (b) A HALLÁSRA ÉS A RENDES BESZÉDRE KÉPTELEN EMBER MEGGYÓGYÍTÁSA (7,31-37). Egy
földrajzi bevezető után a részlet a gyógyítási elbeszélések szokványos sémáját követi. A parancs, hogy a
sokaság hallgasson a gyógyulásról (7,36), valamint az utasításnak ezt követő megszegése felveti Jézus
kilétének problémáját, és azt sugallja, hogy az elbeszélő nem csupán a gyógyító tevékenységét illetően
akart beszélni róla. A sokaság Jézus iránti lelkesedését kifejező szavak (7,37) Iz egyik apokaliptikus

26
részletéből származnak, és arra utalnak, hogy Jézus tevékenységében jelen van az Isten országa. 31.
ment Szidonon át: A Jézus által tett kerülő út felkeltette a kommentátorok érdeklődését: “A legjobb
alexandriai és nyugati szövegek, nemkülönben a fontos cezareai szövegtanú olvasatának megfelelően
Jézus körutat tett: Tíruszból észak felé ment Szidonon keresztül, onnan DK-re fordulva és a Leontészen
átkelve Fülöp Cezareája mellett elhaladva dél felé folytatta útját a Jordán keleti partja mentén, s így
közelítette meg a Galileai-tenger keleti partját Tízváros körzetén belül” (TCGNT 95-96). Lehetséges,
hogy Márk a pogány földön tett hosszú út bemutatásával az egyháznak a pogányok felé irányuló
misszióját akarta elővételezni. 32. egy süketet, aki alig tudott beszélni: A gör. kóphos szó a hallással
kapcsolatban használva a “süketet” jelenti, a gör. mogilalos (nyögve beszélő, dadogó) kifejezés pedig
beszédhibára utal (vö. 7,35: rendesen beszélt). tegye rá kezét: A kézrátételek összefüggésében (ld. 5,23;
6,5; 8,23) Márktól szokatlan a “kéz” szó egyes számú használata. 33. ujjait fülébe dugta, majd köpött
és megérintette nyelvét: Jézus félrevonja az embert a tömegből, és gyógyítási rítus keretében orvosolja.
A jézusi gyógyításokban a nyál használatát illetően ld. Mk 8,23 és Jn 9,6. 34. az égre tekintve
sóhajtott: Ezek a cselekedetek világosan arra utalnak, hogy Jézus Istenhez imádkozott, és megszánta az
embert. Nem kell tehát mágikus szertartás elemeire gondolnunk. ephphatha, azaz nyílj meg: A “nyílj
meg” annak a semita kifejezésnek jelentése és magyarázata, amelyet általában az arám ’eppatta
(=’etpatta) szóval szoktak azonosítani (vö. Morag, S.: JSS 17 [1972] 198-202). 35. megnyílt a füle,
nyelvének bilincse is megoldódott: A kijelentés a teljes gyógyulást hangsúlyozza. Egyes kéziratok
kiegészítésül a mondatba illesztik az eutheós (azonnal) határozószót is. rendesen beszélt: Az orthós
határozószót talán leghelyesebb a “rendesen” szóval fordítani, mert ez általánosabb, mint a “helyesen”,
és nem olyan szigorú, mint a “hibátlanul” kifejezés. 36. meghagyta nekik, hogy ezt senkinek se
mondják el: Azzal, hogy Jézus hallgatást parancsol a gyógyulással kapcsolatban, Márk valószínűleg azt
akarja hangsúlyozni, Jézus több, mint egyszerű gyógyító, akinek igazi valója majd a kereszten és a
feltámadásban fog nyilvánvalóvá válni. A tilalom ellenkező hatást vált ki. A sokaság reakciója tanúsítja
a gyógyulás tényét, egyben kiemeli Jézus kilétének témáját. 37. a süketeket hallóvá teszi, a némákat
beszélővé: A sokaság megállapítása az Iz 35,5-6 verseire utal, amely az Izrael dicsőséges jövőjére
vonatkozó látomás elemeként az Iz 40-66 fejezeteivel áll kapcsolatban. Ennek az ósz-i szövegnek
alkalmazása azt jelzi, hogy Izrael eljövendő dicsősége valamiképpen már jelen van a jézusi szolgálatban.
51 (c) NÉGYEZER EMBER TÁPLÁLÁSA (8,1-10). Nyilvánvaló különbségek fedezhetők fel a négyezer
(8,1-10) és az ötezer ember (6,35-44) számára történő kenyérszaporítás leírása között. Az első
elbeszélésben: a sokaság három napot tölt Jézussal; a tanítványok tudnak arról, milyen készlet áll
rendelkezésükre; a leírás két áldásról tesz említést; hét kosárnyi kenyérdarab marad; a jóllakott emberek
száma négyezer. E különbségek ellenére a két történet hasonlít is egymásra, ezért a kenyérszaporítási
elbeszéléseket az értelmezők általában egy és ugyanazon eseményről szóló beszámolóknak tekintették. A
8,1-10 ugyanolyan teológiai motívumokat tartalmaz, mint a 6,35-44 részlete: a népét a pusztában
tápláló Isten, a messiási lakoma és az eucharisztia elővételezése. A megkülönböztető teológiai
motívumot a kenyerek és a kenyérmaradékot tartalmazó kosarak számában láthatjuk. A
bibliamagyarázók ezt a számot rendszerint a pogányok felé irányuló ősegyházi misszióra való utalásnak
tekintették. 2. szánakozom a sokaságon: Jézus együttérzésének oka az, hogy a tömeg már három napja
nem evett. A 6,34 szerint olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok. Az első epizódban látszólag
minden egyetlen nap alatt zajlott le, a másodikban azonban három napra oszlanak el az események. 3.
ha éhesen bocsátom őket haza: A 6,35-36-ban a tanítványok azt tanácsolják Jézusnak, hogy bocsássa el
a tömeget. 4. kenyérrel jóllakatni a pusztában: A “kenyér” és a “puszta” fogalmának összekapcsolása
az ósz-i manna-motívumra emlékeztet. Ebben a versben nem történik említés a halakról (vö. 8,7). Az a
tény, hogy a tanítványok az első kenyérszaporítás (6,35-44) fényében sem értik, Jézus mit szándékozik
tenni, határozottan arra utal: a második elbeszélés csupán az első megismétlése. 5. hét: A 6,38 öt
kenyérről tett említést. Egyes értelmezők úgy látják, a “hetes” szám a pogányok között végzett, a világ
‘hetven nemzete’ felé irányuló misszióra utal, amelyet az Csel 6,1-7-ben szereplő hét diakónus kezdett
meg. A tanítványok utánajárás (vö. 6,38) nélkül is tudják, mennyi élelem áll rendelkezésükre. 6.
telepedjék le a földre: A sokaság letelepítésének leírása nem olyan színes és kidolgozott, mint a 6,39-40-
ben, de ugyanazt az eredményt mutatja. hálát adott, megtörte és tanítványainak adta: Miként a 6,41-
ben, Jézus cselekedete itt is azt elővételezi, amit majd az utolsó vacsorán fog tenni (ld. 14,22), és ez a
messiási lakoma, illetve az egyház eucharisztiájának előképe is. A tanítványok ebben az esetben is az
élelem kiosztóiként szerepelnek. 7. volt néhány kis haluk is: A halakra való utalás a 6,38.41.43
verseihez hasonlóan itt is utólagos megfontolás eredményének látszik. Ha azonban a jézusi tett
eucharisztikus értelmezése a halak említésének kiküszöbölésére törekedett, felemlítésük talán mégis
amellett szól, hogy eredeti adattal van dolgunk. 8. maradékokat hét kosárral: Az első
kenyérszaporításnál tizenkét kosár maradék szerepel (6,43). A maradékokat tartalmazó kosarak

27
számában több kommentátor a következő szimbolizmust látja: tizenkettő = Izrael; hét = pogányok. 10.
Dalmanuta vidékére: A vers első részének megfogalmazása nagyon hasonlít a 6,45-re. Dalmanuta
földrajzi elhelyezkedéséről semmi biztosat nem tudunk, de ezzel kapcsolatban több tudományos feltevés
is napvilágot látott. Egyes kéziratok Magdalával vagy Magadánnal (vö. Mt 15,39) azonosítják. A
település valószínűleg a Galileai-tenger Ny-i partján helyezkedett el.
52 (d) A JELEKKEL KAPCSOLATOS VITA (8,11-21). A részlet csúcspontját alkotó vita (vö. 7,1-23)
azzal kezdődik, hogy a farizeusok égi jelet követelnek Jézussal kapcsolatban (8,11-13), és azoknak a
meglehetősen kemény kérdéseknek elbeszélésével folytatódik, amelyeket ő maga tesz fel tanítványainak
(8,14-21). Jézus elutasítja a farizeusoknak azt a kérését, hogy látványos és nyilvánvaló tanújelét
(sémeion) adja messiási mivoltának, majd elmagyarázza tanítványainak, hogy nem értik őt, és kifejezi
irántuk érzett aggodalmát. 11. a farizeusok: E heves vitában (miként a 7,1-ben is) az ellenfelek a
farizeusok (jóllehet a korábbi összetűzésben írástudók is szerepelnek). Cselekedetük leírása (“kísértve
őt”) rosszindulatukra utal, és emlékeztet arra a jelenetre, amelyben Jézust megkísérti a Sátán (vö. 1,13).
mennyei jelet: Márk rendszerint a dynamis és nem a sémeion (jel) kifejezést használja Jézus csodáinak
jelölésére. A sémeion igénylését ebben az esetben talán a zsidó álmessiásnak, Theudasznak azzal az
ígéretével kell kapcsolatba hoznunk, amely szerint kettéválasztja a Jordán folyó vizét, és kíséretének
szabad utat biztosít a folyó medrén át (vö. Josephus Flavius: Ant., XX.5.1 §97-98). Másként
fogalmazva: a farizeusok azt akarják, hogy Jézus látványos és nyilvánvaló jellel igazolja messiási
mivoltát. Ők természetesen arra számítanak, hogy nem állja ki a próbát, és így elveszíti majd a nép
támogatását. Az a kérésük, hogy a jel a mennyből jöjjön, csupán más megfogalmazása annak, hogy
Istentől kell erednie. 12. miért kíván jelet e nemzedék?: Jézus megtagadja, hogy “e nemzedéknek” (vö.
Mk 8,38; 9,19; 13,30) ilyen jelet adjon. Vö. a Mt 16,4-gyel, amely csupán Jónás jelét ígéri, és ld. a Mt
12,39 és Lk 11,29 verseit is. 13. ismét hajóba szállva: Ez a földrajzi jellegű megjegyzés előkészíti a vita
második részét, amelyben Jézus ellenfeleinek csoportját saját tanítványai alkotják. 14. mindössze egy
kenyér volt velük: Az egyetlen kenyér szolgál a Jézus és a tanítványok közötti félreértés
kiindulópontjául. Jézus lelki síkon akarja őket tanítani, ők azonban megrekednek az anyagias
gondolkodás szintjén. 15. a farizeusok kovászától és Heródes (kovászától): A “kovász” belső és
hatékony életerővel rendelkező valóságot jelképez. Ebben az esetben rossz hatásra utal, amely fertőzés
módján terjedhet. A mondás a farizeusoknak a jelre vonatkozó kéréséhez (8,11) fűzött magyarázat. 16.
nincs kenyerünk: A megjegyzés, amelyet a tanítványok a jézusi figyelmeztetéshez (8,15) fűznek, kiemeli
szűklátókörűségüket, és előkészíti a következő kérdések sorozatát. Annak ellenére, hogy mindvégig tanúi
voltak Jézus tevékenységének és tanításának, egyre kevésbé értik meg őt. 18. van szemetek, és mégsem
láttok, fületek is van, és mégsem hallotok?: Jézus olyan szavakkal szólítja meg tanítványait, mint a
“kívülállókat”, akik nem értették meg példázatait (vö. 4,11-12). Így a tanítványok a Jézussal
kapcsolatos értetlenségük miatt a ‘kívülállókhoz’ hasonlítanak. 19. öt kenyeret megtörtem: Ez és a
következő vers a 6,35-44, illetve a 8,1-10 részleteit foglalja össze. A tanítványoknak ebből a két
epizódból már meg kellett volna tanulniuk, hogy Jézus képes fizikai szükségleteik kielégítésére. 21. még
mindig nem értitek?: E végső kérdés összefoglalja az egész kérdéssort, és előremutat az evangélium
következő része felé, amelyben a tanítványoknak szembesülniük kell a kereszt misztériumával, azaz
Jézus valóságának lényegi vonásával.
53 (V) Jézus oktatja tanítványait a Jeruzsálembe vezető úton (8,22–10,52). Az evangéliumnak
ezen a pontján megszakad a galileai szolgálatról szóló beszámoló: Jézus tanítványaival együtt a Galilea
É-i részén található Fülöp Cezareájától Jeruzsálem felé halad. A leírás középpontjában a tanítványoknak
szóló oktatás áll: ez egyrészt Jézus kilétére vonatkozik (krisztológia), másrészt arra, hogy mit jelent
Jézus követése (a tanítványi mivolt). A részlet egy vak ember meggyógyításával kezdődik és fejeződik be
(8,22-26; 10,46-52). A leírások szimbolikus jelentése nyilvánvaló. Miután Péter megvallja a Jézusba,
mint Messiásba vetett hitét (8,27-30), három olyan rész következik, amelyeknek mindegyike tartalmaz
egy-egy jövendölést a szenvedésről (8,31; 9,31; 10,33-34), és megemlíti a tanítványok értetlenkedését
(8,32-33; 9,32-37; 10,35-45). Az első két részben e témákat a tanítványi mivolt követelményeire
vonatkozó tanítás követi.
54 (A) A vak ember meggyógyítása (8,22-26). Ha van szimbolikus jelentésű márki történet,
bizonyára ilyenek a betszaidai vak (8,22-26), és a Bartimeus meggyógyításáról (10,46-52) szóló
elbeszélések. Útközben Jézus fel akarja tárni tanítványai számára halálának és feltámadásának
szükségszerű voltát. Ők azonban nehézkesnek bizonyulnak ennek megértésében. A betszaidai vak ember
fokozatosan nyeri vissza látását, azaz gyógyulása először nem teljes; emellett nem követi Jézust.
Bartimeus azonnal meggyógyul, és követi Jézust az úton. Annak állítása, hogy e történetek “jelképesek”,
nem jelenti történeti alapjuk tagadását, vagy azt, hogy csupán allegorikus célzattal jöttek létre. 22.

28
Betszaidába: Jézus immár tanítványaival együtt a 6,45-ben bejelentett út végcéljához érkezett. Egy vak
embert visznek hozzá, és kérik, tegye rá kezeit (vö. 7,32). 23. szemére köpve: A gyógyításban
alkalmazott nyállal kapcsolatban ld. 7,33. A történet annyiban különbözik a 7,31-37-ben elbeszélttől,
hogy itt a gyógyulás két szakaszban megy végbe. A 8,23 burkoltan arra utal, hogy Jézus rátette kezeit
az ember szemére, majd a kérdés feltevése előtt levette róla (vö. 8,25). 24. látom az embereket...: E
bonyolult szintaxis (“látom az embereket, mert olyasmiket látok, mint valami járkáló fákat”) miatt egyes
kommentátorok arra gondolnak, hogy az arám de (aki, amely stb.) vonatkozó névmást helytelenül
fordították. A lényeg az, hogy az ember gyógyulása fokozatosan történik, vagyis az első pillanatban még
nem teljes. 25. ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent: A három ige azt emeli ki,
hogy az első, csupán részleges gyógyítás után az ember teljesen meggyógyult. 26. ne menj be a faluba!:
Egyes kéziratok e mondatot a “senkinek se mondd (a faluban)” kifejezéssel helyettesítik vagy egészítik
ki, ami szemmel láthatóan kísérlet annak magyarázatára, hogy az imént gyógyult embernek miért nem
lenne szabad a faluba mennie. Ez egy jézusi csodát követő újabb hallgatási parancs (vö. 1,44; 5,43;
7,36).
55 (B) Jézus a Krisztus (8,27-30). Márk evangéliumának fontos eleme az a tény, hogy Péter
Messiásnak/Krisztusnak vallja Jézust. A részlet azt sugallja, hogy ez a (Jézust Keresztelő Jánossal,
Illéssel vagy valamelyik prófétával szembeállító) felismerés helyes, de a jelenetet követő három
oktatásban (különös tekintettel a Jézusra alkalmazott Messiás, illetve Krisztus cím jelentésére)
kiegészítő magyarázatra szorul. A tanítványoknak (és Márk olvasóinak) meg kell tudniuk, hogy a
szenvedés és a halál miként tartozik hozzá Jézus zsidó messiási mivoltához. 27. Fülöp Cezáreájának
falvaiba: A várost Fülöp építtette, és hogy megkülönböztesse Caesarea Maritima-tól, Caesarea Philippi-
nek (Fülöp Cezáreájának) nevezte el (→ 73:57). A “falvak” kifejezés a város körüli településekre utal.
kinek mondanak engem az emberek?: Jézus általánosságban megfogalmazott érdeklődése a
tanítványokhoz címzett konkrétabb kérdést (8,29) készíti elő, egyben felveti az úton adott oktatás
témáját (a krisztológiát és ennek következményeit a tanítványok számára). 28. Keresztelő Jánosnak,
mások Illésnek, ismét mások egynek a próféták közül: Ugyanilyen feltételezések láttak napvilágot a
Heródes Antipász parancsára kivégzett Keresztelő Jánossal kapcsolatban is (6,14-16). A nép nem
nevezte Jézust Messiásnak. 29. te vagy a Krisztus: A tanítványokhoz intézett konkrét kérdés kapcsán
Péter ‘szóvivőként’ megvallja, hogy Jézus a Messiás. A héb. māšîa kifejezés gör. megfelelője a
christos; mindkét szó ezt jelenti: “felkent” (→ 78:34; → 77:152–154). Az antik Izraelben különféle
“felkent” személyek voltak, de a kifejezés elsősorban a királyokat illette meg. Egyes Jézus korabeli
írások (különösen a Ps.Sal. 17) Izrael eljövendő vezérének leírására használják a kifejezést, aki az
eszkatonban, illetve az ezt megelőző időszakban fog uralkodni: ő fogja majd beteljesíteni az isteni
ígéreteken alapuló izraelita reményeket (vö. PNT, 64-69). 30. senkinek se beszéljenek őróla: A
tanítványoknak címzett hallgatási parancs által Jézus elkerüli, hogy helytelenül értelmezzék az ő
messiási mivoltát, és előkészíti az ezt követő három tanítást.
56 (C) A krisztológiát és a tanítványi mivoltot érintő első tanítás (8,31–9,29). A tengerhez
vezető úton tett csoda (8,22-26), és a Jézust a Krisztussal azonosító vallomás (8,27-30) bemutatása
után Márk elbeszélése arra ad magyarázatot, mit jelent Jézus krisztusi mivolta, és ez milyen
követelményeket támaszt a tanítványokkal szemben.
57 (a) A SZENVEDÉS ELSŐ MEGJÖVENDÖLÉSE ÉS KÖVETKEZMÉNYEK A TANÍTVÁNYOK SZÁMÁRA
(8,31-38). A 8,31-33 verseiben Jézus a szenvedés első megjövendölése által világítja meg, mit jelent az
ő messiási, illetve krisztusi mivolta. A prófécia heves elutasítása Péter részéről ellentétben áll azzal,
hogy Jézus nyomatékosan kiemeli szenvedését, halálát és feltámadását. A 8,34-38 a tanítványi
életformáról szóló mondások gyűjteménye, amely elsősorban a szenvedést, vagyis az önmegtagadás
szükséges voltát (8,34), az evangéliumért elveszített életet (8,35), a valódi élet értékét (8,36-37) és azt
hangsúlyozza, hogy a tanítvány ne szégyellje az Emberfiát (8,38). A két epizód összekapcsolása
mutatja, hogy az első elbeszélésben megfogalmazott krisztológia milyen burkolt következményekkel jár
a tanítványok életében, amelyet a második epizód négy mondása körvonalaz: amilyen a mester sorsa,
olyan a tanítványé is. 31. az Emberfiának sokat kell szenvednie: Jézus nem Messiásnak (Krisztusnak),
hanem Emberfiának (vö. 2,10.28) nevezi önmagát. A “kell” (dei) ige az isteni tervvel összhangban álló
szükségszerűségre utal. Azt, hogy a három szenvedésjövendölés (8,31; 9,31; 10,33-34)
megfogalmazására milyen mértékben hatottak a történtek (vaticinia ex eventu), nehéz volna
megmondani. A verbális hatást (főleg a 10,33-34-ben) mindenképpen feltételezhetjük, ez azonban nem
jelenti azt, hogy Jézus nem sejtette, milyen sors vár rá Jeruzsálemben. a vénektől, a főpapoktól és az
írástudóktól: Ebben az esetben nincs utalás a farizeusokra; a Márk-féle szenvedéstörténet szerint a
farizeusok nem játszanak határozott szerepet Jézus elítélésében és halálában. harmadnapon fel kell

29
támadnia: A döntő fordulatot jelentő harmadik napot illetően ld. Óz 6,2; Jón 2,1; 3,3. Ez az ósz-i háttér
valószínűvé teszi, hogy Jézus beszélt eljövendő megdicsőüléséről, bár ez talán nem volt olyan
nyilvánvaló, mint amilyennek a jelenlegi szöveg mutatja. 32. nyíltan beszélt ezekről a dolgokról: Ezt
megelőzően Jézus saját személyére vonatkozó feltevésekről szerez tudomást, és hallgatást parancsol. 33.
megdorgálta Pétert, és ezt mondta: “távozz tőlem, Sátán”: Péter heves reakciója megfelel az
evangéliumi hagyományban ábrázolt jellemének; egyébként nehéz is volna elképzelni, hogy a korai
keresztények kitaláltak volna egy olyan történetet, amelyben Péter a “Sátán” megnevezést kapja. Péter a
Jézus messiási mivoltáról kialakult hamis véleményt fejezi ki, amelyet Márk helyesbíteni akart. Mindaz,
aki tagadja Jézus szenvedését, halálát és feltámadását, a Sátán oldalán áll (ld. Mt 4,10). Azáltal, hogy
Pétert “Sátánnak” nevezi, Jézus arra utal, hogy az ő messiási mivoltának hamis látása kísértés
eredménye (vö. Jób 1-2; Zak 3,1-2). 34. a sokaságot tanítványaival együtt: A szerkesztői keret, amelyet
Márk a tanítványi mivoltról szóló mondások számára alkotott, a Jézus szenvedésére vonatkozó (a belső
tanítványi körben elhangzó: 8,31-33) kijelentéseket nyilvános tanításokként tünteti fel. vegye fel
keresztjét: A keresztre feszítést a zsidók jól ismerték, mert a rómaiak halálbüntetésként alkalmazták. Az
elítélt a kereszt felső részét (a keresztgerendát) hordozta (vö. Mk 15,21). A kép (vö. Mt 10,38; 16,24;
Lk 9,23; 14,27) talán az isteni hatalomnak való alárendelődést fejezi ki annak hasonlóságára, ahogyan
az elítélt bűnös is alávetette magát a római hatóságoknak. Biztosan nem tudjuk megállapítani, hogy
vajon a földi Jézus is használta-e ezt a különös képet saját sorsának jelölésére, de az bizonyos, hogy az
első keresztények Jézus halálának ismeretében értelmezték. 35. aki elveszti az életét énértem és az
evangéliumért, megmenti azt: A csupán Márknál szereplő “és az evangéliumért” (vö. Mt 16,25; Lk
9,24) kifejezés nem az evangélium könyvére vagy irodalmi műfajára vonatkozik, hanem a Jézusról szóló
örömhírre, vagy magára Jézusra. 37. mert mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?: A “lélek” (gör.
psyché, héb. nepeš) kifejezés ebben az esetben az ember “valódi énjére” utal. A tanítványok Jézus
követésével találhatják meg valódi énjüket, és ez a legfontosabb dolog. 38. az Emberfia is szégyellni
fogja: Egyes kommentátorok úgy vélik, különbséget kell tenni Jézus (“engem és az én beszédemet”),
valamint az eljövendő Emberfia (vö. Dán 7,13-14) között. Kétséges azonban, hogy az első keresztények
ilyen megkülönböztetéssel éltek. A földi Jézus gondolhatott arra, hogy az utolsó ítéleten ügyvédi vagy
vádlói szerepe lesz a tanítására adott válaszoknak megfelelően.
58 (b) JÉZUS SZÍNEVÁLTOZÁSA ÉS AZ ILLÉSSEL KAPCSOLATOS KÉRDÉS (9,1-13). Az első esemény
(9,1-8) Jézus és a szeretett Isten Fia dicsőséges azonosságát nyilvánítja ki, a második pedig (9,9-13) az
országra és a feltámadásra vonatkozó zsidó várakozások keretébe illeszti istenfiúságát. Az Illés
eljöveteléről szóló részlet (9,9-13) azáltal kapcsolódik a színeváltozás jelenetéhez, hogy mindkettő utal a
prófétára. Ez a külsődleges kapcsolat lehetővé teszi Márk számára, hogy Jézusnak a színeváltozásban
megmutatkozó dicsőséges vonásait összhangba hozza a halálára és feltámadására vonatkozó
utalásokkal, főleg azok szemében, akik Jézus sorsát Keresztelő Jánoséval összefüggésben látják. A
tanítványok számára burkoltan ismét az fogalmazódik meg, hogy amilyen a mester sorsa, olyan a
tanítványé is. 1. míg meg nem látják a hatalommal bíró ország eljövetelét: A legkézenfekvőbbnek az
látszik, hogy Jézus ígérete az isteni országnak az emberi történelem végén megvalósuló teljes
kibontakozására vonatkozik: az ország eljön, amikor a jelenlévők közül még néhányan élni fognak.
Jelenlegi szövegkörnyezetében a kijelentés vonatkozhat a Jézus halálában és feltámadásában
elővételeződő országra (vö. 8,31), az ítéletre (vö. 8,38) vagy a színeváltozásra (vö. 9,2-8). A
legmeggyőzőbb magyarázat szerint Márk az isteni ország végső eljövetelének előképeként vagy
elővételezéseként, és így a 9,1 kommentárjaként mutatja be a színeváltozást (Künzi, M.: Das
Naherwartungslogion Markus 9,1 par, BGBE 21, Tübingen 1977). 2. hat nap múlva: Az időadat talán
a hagyományból eredő elbeszélés eleme, vagy esetleg Izraelnek a Sínai-hegynél való felkészülésével és
megtisztulásával áll kapcsolatban (vö. Kiv 24,15-16). Tekintettel azonban arra, hogy a hatodik nap után
a hetedik következik, azt sem zárhatjuk ki, hogy az adat a jeruzsálemi szenvedés hetének elővételezését
jelzi. Pétert, Jakabot és Jánost: Vö. az 5,37-hez írt magyarázattal. A Lk 9,28-ban azt olvassuk, hogy
Jézus a hegyre ment imádkozni. Márk ellenben nem mondja meg, miért ment fel oda. magas hegyre: A
hagyomány általában a Tábor- vagy a Hermon-hegyét tartja a színeváltozás helyének. A hegyek
rendszerint a természetfeletti kinyilatkoztatások és teofániák színhelyei. szemük láttára elváltozott: A
metamorphóthé kifejezés arra utal, hogy Jézus kinézete megváltozott: a tanítványok bepillantást
nyerhettek megdicsőült állapotába, amely halála és feltámadása után majd örökre megmarad (vö. 2Kor
3,18). A leírás talán Mózes megdicsőülésével is kapcsolatban áll (vö. Kiv 34,29). 4. Illés Mózessel
együtt: Amennyiben a két ósz-i alak a Törvényt és a Prófétákat jelképezi, a sorrend meglepő (vö. Mt
17,3). Előfordulhat, hogy a szöveg itt az égbe ragadtatásukra (vö. 2Kir 2,11; MTörv 34,6) vagy az
eljövendő országban betöltött szerepükkel kapcsolatos várakozásra is utal (vö. Mal 3,23-24; MTörv
18,15.18). 5. Rabbi, jó nekünk itt lennünk: A “rabbi” (mester) megszólítás Jézussal kapcsolatban itt

30
különös; Máténál (17,4) az “uram” kifejezés szerepel, Lukácsnál (9,33) pedig az epistata (tanító,
mester). A “jó nekünk itt lennünk” kijelentés alapja a tapasztalat egyedülálló, dicsőséges atmoszférája.
Péter a három sátor építésére vonatkozó javaslatával prolongálni akarja az élményt. E vers valószínűleg
a “sátrak ünnepére” is utal (vö. Lev 23,39-43). 7. felhő árnyékolta be őket: Tekintettel arra, hogy az
elbeszélés többször felidézi a Kiv könyvét, a felhőt az isteni jelenlét jelképének kell tekintenünk (vö. Kiv
16,10; 19,9; 24,15-16; 33,9). A felhőből elhangzó szózat isteni hang. ez az én szeretett Fiam: Az égi
hang kiigazítja Péter vallomását (vö. 8,29), és Jézusnak a keresztségnél kapott címére is utal (vö. 1,11).
A Jézusra hallgatás parancsa talán a szenvedésre vonatkozó jövendöléseit tartja szem előtt (8,31; 9,31;
10,33-34). 8. egyedül csak Jézust közelükben: Az élmény hirtelen véget ér. Látomás-jellege miatt úgy
kell felfognunk, mint Jézus örök dicsőségének előképét. Mielőtt azonban ez a dicsőséges állapota
megkezdődne, végig kell járnia Jeruzsálembe vezető útját. 9. amikor jöttek lefelé a hegyről: Ez a
mondat az Illés eljöveteléről szóló beszélgetést a színeváltozás jelenetéhez kapcsolja, és így ezt szoros
összefüggésbe hozza Jézus szenvedésével. csak akkor, amikor az Emberfia már feltámadt a halottak
közül: A többi hallgatási parancstól eltérően ez a határozott időtartamra érvényes útmutatás (minthogy
csak három tanítványra vonatkozott) valószínűleg elfogadásra talált. 10. tanakodtak maguk között, mit
jelent feltámadni a halottak közül: A tanítványok problémája az volt, hogyan támadhat fel Jézus
megelőzve és ‘kikerülve’ az általános feltámadást, amelyet az emberi várakozás az Isten országának
eljöveteléhez kötött. 11. miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?: A Mal 3,23-24
szerint Illés visszatérése az Úr nagy és félelmetes napját fogja megelőzni. A tanítványoknak az okozott
fejtörést, hogy Jézus hogyan támadhat fel a halálból Illés eljövetele előtt. 12. sok szenvedésben és
megvetésben lesz része: Jézus elfogadja, hogy előbb el kell jönnie Illésnek, de azt is hangsúlyozza, hogy
saját feltámadását a szenvedésnek és halálnak kell megelőznie. 13. Illés már el is jött: Az állítás
közvetve azonosítja Illést és Keresztelő Jánost. Ker. Ján. végzete (vö. 6,14-29) előrevetíti Jézusnak, az
Emberfiának sorsát is.

(Nardoni, E.: La transfiguración de Jesús y el diálogo sobre Elías ..., Buenos Aires 1977. Nützel, J. M.: Die
Verklärungserzählung im Markusevangelium, FB 6, Würzburg 1973.)

59 (c) A MEGSZÁLLOTT FIÚ MEGGYÓGYÍTÁSA (9,14-29). E gyógyítási történet hossza és színes

részletei alapján különül el a párhuzamos beszámolóktól (vö. Mt 17,14-21 és Lk 9,37-43a). Az eleje
(9,14-19) és a vége (9,28-29) azt emeli ki, hogy a tanítványok nem tudják meggyógyítani a fiút.
Középső részében (9,20-27) a két központi szereplő az apa és a fiú. Az elbeszélés magját az apa
Jézussal folytatott párbeszéde (9,21-24) alkotja, amely csak Márknál található meg. Az apa hitvallása a
gyógyítási folyamat szükségszerű mozzanatának mutatkozik. A tanítványok képtelensége a gyógyításra
az elbeszélés befejező részében az Isten hatalmába vetett teljes bizalom fényében kap magyarázatot
(9,29). 14. amikor a tanítványok közelébe értek, láttak: A többes számban álló igék nincsenek
összhangban az előző történettel. Néhány fontos kézirat egyes számra változtatja ezeket. nagy
sokaságot: Jóllehet a történet elejétől fogva feltételezi a sokaság jelenlétét (vö. 9,15.17), az elbeszélés
közepén (vö. 9,25) újra arról értesülünk, hogy a tömeg kezd egybeverődni, vagy legalábbis néhány
ember összefut. írástudókat, akik vitatkoztak velük: Ebben az összefüggésben arra kell gondolnunk,
hogy (Péter, Jakab és János kivételével) kilenc tanítvány keveredett vitába az írástudókkal. Ily módon
létrejön a színtér Jézus hatalmi cselekedete számára, amelyet egyedül csak ő tud végbevinni. 18. úgy
leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja és megmerevedik: A “néma lélek” (pneuma alalon) által
megragadott fiúval történteket rendszerint epileptikus roham bemutatásaként szokták értelmezni. Az a
tény, hogy a tanítványok nem boldogulnak ezzel az esettel, korábbi sikeres gyógyításaik fényében (vö.
6,7.13.30) kissé meglepő. 19. ó, hitetlen nemzedék: Jézus elkeseredett hangon beszél, mert nem kap
megfelelő választ tanítására és tevékenységére; szavai egész nemzedékéhez szólnak, és nem csupán a
sokaságnak, az írástudóknak és a tanítványoknak. Lehetséges, hogy kijelentésével halálára is utal. 20.
amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút: Jézus láttán a lélek megrázza a fiút, és ezáltal
teszi nyilvánvalóvá a 9,18-ban említett tüneteket. Megjegyzendő, hogy az elbeszélés démoni
megszállottságot feltételez, s nem csupán orvosi problémát mutat be. 23. ha tudsz (hinni); Minden
lehetséges annak, aki hisz: Jézus mondatának első része kérdőre vonás formájában ismétli meg az apa
szavait (9,22). A megnyilatkozás második része azt feltételezi, hogy az apa hite elengedhetetlen eleme a
Jézus által végbevitt gyógyításnak. 24. hiszek, segíts a hitetlenségemen!: Az apa ékesen szóló
könyörgéssel vallja meg Jézus gyógyító erejébe vetett hitét, de beismeri, hogy ebbe a hitbe még kétségek
vegyülnek. A történet folytatásából kiderül, hogy ez a hitvallás mégis elegendő volt, mert a gyógyulás
bekövetkezik. 25. néma és süket lélek: E megnevezés előtt a lélek a “tisztátalan” jelzőt is megkapja, míg
a 9,17 egyszerűen “néma” léleknek nevezi. 26. olyan lett, mint a halott: A nyugalmi állapot alapján,

31
amelyet az ördögűzés eredményez, a sokaság úgy véli, hogy a fiú meghalt. Ez a feltételezés előkészíti a
feltámadással kapcsolatos kifejezések megjelenését a következő versben. A leírás nem tesz említést a
sokaság csodálkozásáról vagy meghökkenéséről. 27. felemelte, és az felkelt (feltámadt): A két gör. igét
(égeiró: “felállít”, “felemel”; anesté: “felkel”, “feltámad”) az ÚSz szakkifejezésként használja a
feltámadással kapcsolatban. Így előfordulhat, hogy a gyógyítási elbeszélés a jézusi feltámadás
előhírnökeként fogalmazódott meg, vagy legalábbis Jézus feltámadása áll a történet hátterében. 28.
tanítványai megkérdezték tőle maguk között: A figyelem újra a tanítványokra terelődik, miként a 9,14-
19-ben. A Márk-féle elbeszélési keretben a tanítványok azért jönnek zavarba a fiú meggyógyításával
kapcsolatos tehetetlenségük miatt, mert korábban megbízást (6,7) kaptak ilyesmire, és sikereik is voltak
(6,13.30). 29. csak imádsággal: A jézusi magyarázat azt sugallja, hogy a tanítványoknak az imádság
által jelképezett isteni hatalomra kell hagyatkozniuk. Az egyes kéziratokban olvasható “és böjttel”
kifejezést később toldották a szöveghez.
60 (D) A krisztológiát és a tanítványi mivoltot érintő második tanítás (9,30–10,31). E különféle
tanításokat az Isten országának és az abba való belépés követelményeinek témája kapcsolja össze. Több
követelmény nagyon radikális. Ezek szemmel láthatóan az első tanítványokkal kapcsolatos jézusi
tapasztalatban gyökereznek, illetve az ősegyháznak abban a törekvésében, hogy ezt az önmegtagadó
életstílust követve járuljon hozzá az Isten országának meghirdetéséhez.
61 (a) A SZENVEDÉS MÁSODIK MEGJÖVENDÖLÉSE ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A TANÍTVÁNYOK
SZÁMÁRA (9,30-50). A Jézus messiási mivoltáról szóló második magyarázat szenvedésjövendöléssel
kezdődik (9,30-32), eloszlat egy másik félreértést a tanítványi léttel kapcsolatban (9,33-37), tartalmazza
az ismeretlen ördögűző történetét (9,38-40), és különféle mondásokkal fejeződik be (9,41-50). Jézus
valódi tanítványának utolsóvá és mindenki szolgájává kell válnia (9,35). A mesterkéltnek látszó
kulcskifejezés-láncolatból (“nevemben”, “megbotránkoztat”, “tűz”) arra következtethetünk, hogy a
mondások a memorizálás és a katekézis céljából már a Márk előtti hagyományban is összekapcsolódtak
egymással. 30. keresztülmentek Galileán, de nem akarta, hogy felismerje őt valaki: A Galileán átvezető
út eltitkolásának oka szemmel láthatóan az volt, hogy Jézus szenvedéséről és feltámadásáról akart
beszélni tanítványainak (9,31). A galileai nyilvános szolgálat már befejeződött (vö. 10,1). 31. az
Emberfia emberek kezébe adatik: A szenvedéstörténet előrehaladtával a paradidotai (átadatni,
kiszolgáltatottá válni) ige egyre feltűnőbbé válik (vö. 14,21.41; 15,1.10.15). Jóllehet a szó utalhat
valamiképpen a Júdás által elkövetett árulásra is, alapvető jelentése azzal az isteni tervvel áll
kapcsolatban, amelynek sarkalatos pontja Jézus halála. miután megölték: A szenvedés
megjövendöléseinek (8,31; 9,31; 10,33-34) egyike sem mondja meg pontosan, milyen módon fog Jézus
meghalni. 32. ők azonban nem értették ezt a beszédet: A szenvedés első megjövendölésének (8,31) és az
ezt követő magyarázatoknak fényében nehéz elképzelni, hogy a tanítványok még mindig értetlenek
voltak. Ha Márk mégis hangsúlyozza e témát, ez azt jelenti, egyre kedvezőtlenebb képet akar festeni a
tanítványokról. 33. megérkeztek Kafarnaumba, és amikor már a házban volt: A Fülöp Cezareájából
(8,27) Jeruzsálembe vezető út állomásaként Jézus tanítványaival együtt megszáll Kafarnaumban (vö.
1,21; 2,1), valószínűleg Péter házában (1,29). 34. ki a legnagyobb?: A Mt 18,1 a kérdéshez fűzi a
“mennyek országában” kifejezést, és ugyanezt a távlatot villantja fel a Mk 10,37 is. Ebben az esetben
azonban valószínűleg a tanítványok csoportjára került a hangsúly (legalábbis a történet további
részében semmi sem követeli meg az eszkatologikus beállítást). 35. ha valaki első akar lenni, legyen
mindenki közt az utolsó és mindenki szolgája: Hasonló tanítás fogalmazódik meg a 10,43-44
részletében is. Az evangéliumi történet további részeiben Jézus mutatja majd be, hogy az eszményi
vezetés valójában szolgálat. 36. kézenfogva egy gyermeket: A gyermek nem annyira az ártatlan vagy az
alázatos ember szimbóluma, hanem inkább olyasvalakié, aki nincs törvényileg szabályozott társadalmi
helyzetben, és ezért támaszra szorul. A gyermek semmit sem tud tenni a tanítványért. Ezért egy
gyermeket befogadni annyi, mint a földi viszonzás reménye nélkül jótettet végrehajtani egy jelentéktelen
személy érdekében. Tekintettel arra, hogy az arám alyā’ szó nemcsak a “gyermeket”, hanem a
“szolgát” is jelentheti, a 9,36-ban bemutatott magatartás talán jobban igazolja a 9,35 tanítását, mint
amennyire ez a modern fordításokból kiviláglik. 37. aki ilyen gyermekek közül egyet is befogad az én
nevemben: A mondás hátterében az a gondolat húzódik meg, hogy ha az ember befogadja valakinek a
küldöttjét, magát a küldő személyt fogadja be. Így aki befogad egy gyermeket, Jézust fogadja be, és aki
befogadja Jézust, az őt küldő Istent fogadja be. A mondás kulcskifejezése az “én nevemben”, amely a
következő (9,38-39), Jézus nevében végrehajtott (ld. még: 9,41) ördögűzésről szóló epizódra irányítja a
figyelmet. 38. eltiltottuk, mert nem követett minket: Az ismeretlen ördögűzőről szóló történet ósz-i
párhuzamát az Eldádról és Medádról szóló elbeszélésben látjuk, akik (Szám 11,26-30; vö. Csel 8,18;
19,13-14) ‘bejegyzés’ híján prófétáltak. Mózes türelmet tanúsított irántuk. Az ördögűző varázsszerként
használta Jézus nevét (vö. Mk 1,24; 5,7). 39. ne tiltsátok el: Jézus türelmes magatartása azon a

32
meggondoláson alapszik, hogy aki az ő nevében űz ördögöt, nehezen fog rosszat mondani róla. A
türelemnek ezt a példáját az ősegyház valószínűleg felhasználta a kirekesztő és pártos szellemet
képviselő irányzatok bírálatára, de ez az alkalmazás önmagában aligha elegendő a történet
keletkezésének magyarázatára. A 9,40 közmondásos formában általánosítja a 9,39-ben konkrétabban
megfogalmazódó tanítást. 41. azon a néven, hogy Krisztuséi vagytok: E mondás nem annyira tartalma,
hanem inkább a “név” kifejezés használata alapján (vö. 9,37.38-39) kapcsolódik az előző részhez. Itt
fordított a helyzet, mint a 9,37-ben: ebben az esetben ugyanis valaki a tanítványoknak tesz szívességet
Jézus nevében. 42. aki pedig csak egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül: A 9,42-48-ban olvasható
(vö. 9,42.43.45.47) mondások egész csokrának kulcsszava a “megbotránkoztat” (“bűnre csábít”,
“akadályt emel valakivel szemben”) ige. A kicsinyek, akiket ez a vers említ, valószínűleg a tanítványok
csoportjának tagjai (vö. Mk 9,37). 43. ha megbotránkoztat téged az egyik kezed: A 9,43.45.47
mondásai egyforma felépítésűek: ha tested valamelyik része bűnre csábít, vágd le, hogy eljuthass az
életre (az országba), és elkerüld a Gyehennát. Minthogy az ókori görög-római világban a test a
közösség metaforája is volt, valószínűnek kell tartanunk, hogy e mondások a gyülekezeti élettel álltak
kapcsolatban, és az egyház súlyosan vétkező tagjainak kizárására utaltak. Gyehennára: A 2Kir 23,10
szerint a Hinnom-völgye (héb. gē’hinnôm) gyermekáldozatok helye volt (vö. Jer 7,31; 19,5-6). Jóllehet
a Gehenna kifejezés eredetileg a Jeruzsálemtől DNy-ra fekvő völgyet jelölte, egy idő után az örök
büntetés helyének megnevezésére is szolgált (vö. 1Hén. 27,2; ApEsdr. 7,36). olthatatlan tűzre: A
Gyehenna e kiegészítő leírása (vö. 9,44.46.48) valószínűleg az Iz 66,24 alapján történt. 44. ahol férgük
nem pusztul el...: Egyes kéziratokban mindhárom vers (9,44.46.48) említi az Iz 66,24-et. Az idézet a
9,48-ban jól igazolható, de a legkorábbi és legjobb szövegtanúk a 9,44.46-ból elhagyják. 47. bemenni
az Isten országába: A botránkoztatásról szóló három mondás felépítésében az országba bemenni (vö.
10,15.23-25) annyi, mint eljutni az életre. 48. ahol férgük nem pusztul el...: A Gyehennának ez a leírása
az Iz 66,24-re támaszkodik. A versnek az olthatatlan tűzről szóló záradéka a tűz kulcskifejezés alapján
‘vonzotta’ magához a 9,49-50 mondásait. 49. mert tűzzel sóznak meg mindenkit: A só és a tűz képe
valószínűleg az isteni ország végérvényes eljövetelét megelőző szenvedés (“a messiási fájdalmak”)
időszakának tisztulási folyamatával áll kapcsolatban. 50. de ha a só íztelenné válik: Ebben az esetben a
só nem annyira tisztító, hanem inkább ‘ízesítő’ tényező. A só metaforája valószínűleg a tanítványoknak
arra a szerepére utal, hogy ők “a föld sója” (Mt 5,13) és a bölcsesség terjesztői (vö. Kol 4,6). legyen
bennetek só: A sóval kapcsolatos harmadik mondás a Jézus követői közti vendégszeretetre és barátságra
utal.
62 (b) JÉZUS TANÍTÁSA A HÁZASSÁGRÓL ÉS A VÁLÁSRÓL (10,1-12). A házasságról és a válásról
szóló jézusi tanítás újabb kihívás azok számára, akik követni akarják őt. Nagyon valószínű, hogy a Mk
10,1-12 radikális tanítása (vö. Lk 16,18) magának Jézusnak a felfogását tükrözi. E tanítás pozitív
megfogalmazásban azt hangsúlyozza, hogy a házaspárok “egy testté” lesznek, és ezért kapcsolatuk nem
oldható fel; negatív megközelítésben tiltja a válást és az újraházasodást. Más úsz-i részletek (Mt 5,32;
19,9; 1Kor 7,10-16) néhány kivételt csatolnak e szigorú útmutatáshoz. 2. farizeusok mentek hozzá:
Egyes kéziratok a farizeusok említése nélkül általános alanyt használnak a bevezetőben (“megkérdezték
tőle”; vö. Mt 19,3). A vers végén említett mozzanat (“ezzel kísértették”) azonban amellett szól, hogy a
farizeusokra történő utalás eredeti adat. Megjegyzendő, hogy Jézus tanítói működésének színterét
Galileából Júdeába helyezte át. szabad-e a férfinak elbocsátania a feleségét: A kérdés nem a válás
okára (vö. Mt 19,3), hanem törvényes voltára irányul. Megfogalmazási módja jelzi, hogy a kérdezők
tudják, a Jézus-féle válási tilalom ellentétben áll a MTörv 24,1-4-ben feltételezett felfogással. A kérdést
talán azzal a céllal tették fel, hogy Jézust szembeállítsák Heródes családjával, amelyben sok volt a
válás. 3. mit parancsolt nektek Mózes?: A MTörv 24,1-4 természetesnek tartja a válást, s csupán arra
összpontosít, hogyan kell eljárni, ha a férj elhatározta, hogy elválik feleségétől, illetve tiltja, hogy valaki
az asszonyt ismét feleségül vegye, ha ennek esetleg már a második házassága is felbomlott. A válás
indoka nagyon homályosan fogalmazódik meg (“ha valami szégyenteljest talál benne”: bāh ‘erwat
dābār). Ez a homályos fogalmazás vezetett ahhoz a rabbinikus vitához, amelyben megkísérelték
megállapítani e kifejezés pontos jelentését (vö. m.Git. 9,10). Ebben az összefüggésben értelmezendők a
kivételt említő ún. Máté-féle záradékok (Mt 5,32; 19,9). Márknál a kérdés radikálisabban vetődik fel:
szabad-e válni? 4. Mózes megengedte a válólevél írását és az elbocsátást: Jézus kérdésére a farizeusok
a MTörv 24,1-4 alapján válaszolnak. A válás a régi zsidó világban nem törvényszék előtt lezajló
nyilvános cselekmény volt. A férj egyszerűen nyilatkozatot írt (“e napon felszabadítom, és elbocsátom
feleségemet”), aztán ezt bemutatta feleségének. 5. szívetek keménysége miatt: Jézus a MTörv 24,1-4
tanítását az emberi gyengeségnek tett engedménynek tekintette, illetve felmentésnek a házasságról
alkotott eredeti isteni elgondolás alól. A beszélgetés további részében Jézus az ÓSz egyik részletét egy
másikkal állítja szembe. 6. a teremtés kezdete óta: Annak igazolására, hogy válási tilalma bibliai

33
alapokon nyugszik, Jézus a Ter 1,27 és 2,24 verseit idézi. Célja az, hogy kimutassa, Isten eredeti terve
szerint a házastársak “egy testet” alkotnak, és ezért tilos a válás. A MTörv 24,1-4 az emberi
gyengeségnek tett engedményként hagyta jóvá a válást. Jézus tanítása a teremtéssel kapcsolatos isteni
terv helyreállítása, és nem olyasvalami, ami ellentétben áll a Szentírással. Nincs utalás kivételekre (vö.
Mt 5,32; 19,9; 1Kor 7,10-16). 8. többé már nem két test, hanem egy: Ez a házassági eszmény a Ter
2,24 alapján történő levezetés eredménye, amely megadja a válás tilalmának okát. 9. ember el ne
válassza: Az “ember” ebben az esetben a férjet jelenti, és nem egy harmadik személyt, mint pl. egy bíró.
Minthogy a MTörv 24,1-4 szerint a férj személyesen kezdeményezhette, és hajthatta végre a válást, nem
volt szükség harmadik félre. Jézus itt hatályon kívül helyezi az ósz-i válási eljárást. 10. a házban ismét
megkérdezték őt tanítványai: A ház nem lehet a kafarnaumi épület (vö. 1,29; 9,33), mert Jézus és
tanítványai már elhagyták Galileát. A magánjellegű oktatás lehetőséget nyújt a válásról és a házasságról
szóló nyílt tanításra. 11. aki elbocsátja feleségét, és mást vesz nőül, házasságtörést követ el ellene:
Ugyanez a feltétlen tanítás fogalmazódik meg a Lk 16,18a versében is. Úgy látszik, a qumráni CD
4,19–5,2 inkább a többnejűséget tiltja, mintsem a válás utáni újraházasodást, jóllehet a 11QT 57,17-19
a válás után kötött újabb házasságot is ellenzi (Fitzmyer, J. A.: TAG, 79-111). 12. ha az asszony
bocsátja el férjét: Általánosan elterjedt vélemény, hogy a zsidó törvénykezés szerint csak a férj
indíthatott válópert (vö. MTörv 24,1-4; Josephus: Ant., XV.7.10 §259). A Mk 10,12 tanítását gyakran
olyan állapotokra való alkalmazásként értelmezték, amelyekben a (válási eljárás kezdeményezését az
asszony számára is megengedő) római jog volt érvényben. Ismerünk azonban olyan eseteket is,
amelyekben zsidó nők bocsátották el férjüket (Bammel, E.: ZNW 61 [1970] 95-101).
63 (c) JÉZUS MEGÁLDJA A GYERMEKEKET (10,13-16). A házasságról szóló részlet után látszólag
megfelelő helyre került a gyermekekkel kapcsolatos perikópa. Valójában azonban ez a szöveg Isten
országáról ad tanítást és arról, milyen beállítottságú emberek remélhetik az országba jutást. Csak azok
várhatják, hogy részesei lesznek Isten országának, akik felismerik ajándék-jellegét, és (az ajándékot
elfogadó gyermekhez hasonlóan) adományként fogadják. Az ország azoknak készült, akik nem
törekszenek hatalomra és rangra, mert ez a birodalom felülmúl mindenféle emberi hatalmat és
társadalmi helyzetet. 13. hogy megérintse őket: A történet befejezése (10,16) nyilvánvalóvá teszi, hogy
azok, akik a gyermekeket vitték, kézrátétellel kísért áldást kértek Jézustól. A gyermekek lehettek
kicsinyektől kezdve egészen tizenkét éves korúak is. 14. Jézus megharagudott: A felindultság újabb
említésének (vö. 1,43; 3,5; 8,12; 14,33-34) oka az, hogy a tanítványok képtelenek megérteni Jézust és
az általa meghirdetett országot: ezúttal is ellentétes háttérül szolgálnak Jézus pozitív tanításának
kiemelésében. ilyeneké az Isten országa: A gyermek alapvető tulajdonsága a befogadókészség. Fizikai
erő és jogi értelemben vett személyiség híján a gyermekek tudják a legjobban, hogyan kell valamit
elfogadni. Az országot ajándékként kell befogadni, mert ezt emberi hatalom, társadalmi rang nem tudja
megteremteni vagy kierőszakolni. 15. aki úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek: A
mondás a 10,14 második részét világítja meg, amikor rámutat, hogy csak azok várhatják az országba
való belépést, akik ezt ajándékként fogadják. 16. kezét rájuk téve megáldotta őket: A Jézus korabeli
írások a gyermekeket az oktalan viselkedés vagy a nevelésre szoruló alany példájaként ábrázolták. Ez a
részlet (vö. 9,33-37) azonban személynek tekintve komolyan veszi őket, mert ők is kapcsolatban állnak
Jézussal és az országgal.
64 (d) JÉZUS TANÍTÁSA A GAZDAGSÁGRÓL (10,17-31). A részlet befejező szakaszát a gazdagság és
az ország témájáról szóló három egység alkotja: a gazdag ember története (10,17-22), a tanítványoknak
szóló jézusi oktatás (10,23-27) és a gazdagságról lemondó ember jutalmára vonatkozó tanítás (10,28-
31). Fő teológiai mondanivalói: a gazdagság akadály lehet a tanítvány életében; a tanítvány jutalma
mérhetetlenül nagyobb, mint az általa hozott áldozat. 17. odafutott hozzá egy ember, és térdre borult
előtte: Csak a történet végén tudjuk meg, hogy gazdag volt (10,22); a szöveg nem tesz említést az
ember életkoráról (vö. Mt 19,20). jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?: A “jó mester”
megnevezés szokatlan. Talán a kifejezés ömlengős és alázatoskodó színezete váltja ki a 10,18-ban
megfogalmazódó kötekedő választ. Az “örök élet” szókapcsolat az “Isten országának” szinonimája (vö.
9,43-47). 18. senki sem jó az egy Istenen kívül: Jézus és Isten különbségének eltúlzása ellentétben áll az
evangéliumi hagyománnyal. A kijelentést értelmezhetjük Jézus mogorva válasza gyanánt vagy az Isten
Fiának kilétét hangsúlyozó Márk pedagógiai ‘eszközeként’. 19. tudod a parancsolatokat: A következő
lista főleg a Tízparancsolat második részéből (Kiv 20,12-17; MTörv 5,16-21) származik, amely az
emberi kapcsolatokra vonatkozik. ne károsíts meg senkit: Ez vagy a “ne lopj” felszólításnak
átfogalmazása, vagy a kilencedik és tizedik parancs összefoglalása, vagy pedig utalás a korban-nal
kapcsolatos vitára (7,9-13). 21. Jézus rátekintett, megkedvelte: A megkedvelés alapja az volt, hogy az
ember hiteles erőfeszítéseket tett, és sikeresen megtartotta a parancsokat (vö. 10,20). Ez a
rokonszenvező elfogadás abban éri el csúcspontját, hogy végül a követésre is felszólítást kap (10,21).

34
menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között: A jézusi kihívást elsősorban nem a keresztény
élet általános princípiumának vagy a magasabb rendű szerzetesi életállapot alapjának kell tekintenünk,
hanem az ember sajátságos helyzetére vonatkozó válasznak. A zsidóság a gazdagságot általában az
isteni jóindulat jelének tekintette, amellyel együtt járt a szegényeket illető alamizsna adásának
kötelezettsége. Az ember esetében az okozhatott nehézséget, hogy felszólítást kapott, még az alamizsna
adás kiváltságáról is mondjon le azért, hogy az ország eljövetelének meghirdetése folyamán
osztozhasson a teljességgel Istentől függő Jézus életstílusában. 22. mert nagy vagyona volt: A vagyonon
valószínűleg valamiféle tulajdont és az ebből származó javadalmakat kell érteni. A vers első része
szatirikus képet fest a gazdag ember által hozott nehéz döntésről: a kérdést ő tette fel, de Jézus válasza
túlzottan kemény volt számára. 23. Jézus így szólt tanítványaihoz: A nyilvános tanítást ismét
tanítványoknak szóló magánjellegű oktatás követi (vö. 4,10-20.34; 9,28-29; 10,10-12). A mondás
általános magyarázat az előző történetben szereplő gazdag ember magatartására, aki nem tudta
elfogadni a Jézus követésére vonatkozó meghívást. 24. a tanítványok megdöbbentek: A tanítványok
azon hökkennek meg, hogy Jézus ellenkezőjét tanítja annak az elgondolásnak, amely szerint a gazdagság
az Isten általi kegyeltség mutatója. 25. könnyebb a tevének a tű fokán átmenni: A groteszk kép
rendeltetése annak a gondolatnak elmélyítése, hogy a gazdag embernek gyakorlatilag lehetetlen bejutnia
az Isten országába. A kamélon (teve) szónak a kamilon (kötél) kifejezéssel való helyettesítését egyes
kéziratokban, illetve azt a képzeletszülte gondolatot, amely szerint volt Jeruzsálemben egy kapu,
amelyen a teve csak nehezen tudott ‘átpréselődni’, valójában a hiperbola mérséklésére tett kísérletnek
kell tekintenünk. 27. az Istennek minden lehetséges: A tanítványok csodálkozó kérdésére (“akkor ki
üdvözülhet?”: 10,26) válaszolva Jézus Isten hatalmát és az üdvösség egyetlen lehetséges útjaként a belé
vetett bizalmat hangsúlyozza. Így a gazdagságról való lemondás (vö. 10,17-22) önmagában véve még
nem biztosíthatja az üdvösséget. 28. mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk: A tanítványok
szóvivőjeként Péter saját cselekedetüket a gazdag ember által elszalasztott lehetőséggel állítja szembe
(10,17-22). Állítása mögött ott rejtőzik a kérdés: mi a jutalma a tanítványságra szólító hívás
elfogadásának? 30. most ebben a világban... a jövendő világban pedig az örök életet: Jézus nemcsak
az eschaton-ban, hanem a jelen világra vonatkozóan is jutalmat ígér, amennyiben a tanítvány társadalmi
és vallási téren egyaránt sokak társaságának örvendhet. Az “üldöztetésekkel együtt” kifejezés
valószínűleg Márk szerkesztői betoldása, ami azt sugallja, hogy a tanítványi lét szükségszerűen
üldöztetésekkel és szenvedéssel jár. 31. sok utolsóból lesz első: A mondás a Márk-féle
szövegkörnyezetben (vö. Mt 19,30; 20,16; Lk 13,30) a “nagy fordulat” valóságával kapcsolatban
bátorítja a tanítványokat. A tanítványi lét jutalma a jelen világban és az eljövendőben messze
túlszárnyalja a vele járó áldozatokat.
65 (E) A krisztológiát és a tanítványi mivoltot érintő harmadik oktatás (10,32-45). Ez a
szakasz a 8,31 és a 9,31 verseinél részletesebb harmadik szenvedésjövendölést (10,32-34) és egy olyan
esemény leírását tartalmazza, amelyből kiviláglik, a tanítványok még mindig nem értették meg a jézusi
tanítás és példa mondanivalóját.
66 (a) A SZENVEDÉS HARMADIK MEGJÖVENDÖLÉSE (10,32-34). A harmadik prófécia a következő
eseményeket jelzi előre: Jézust a főpapok kezére adják (Mk 14,53); a főpapok elítélik őt (14,64); átadják
a rómaiaknak (15,1); kigúnyolják, leköpdösik, megkorbácsolják (14,65; 15,15-20); kivégzik (15,24.37);
végül feltámad (16,1-8). Csupán Jézus halálának módjára, a keresztre feszítésre nem történik utalás. 32.
előttük haladt: Ez a Lk 9,51 verséhez hasonlóan hangzik: eszerint “Jézus elhatározta, felmegy
Jeruzsálembe”, annak ellenére, hogy tudta, mi vár ott rá. A részlet jelzi: tudatosan vállalja sorsát. 33. az
Emberfia átadatik ... és átadják: A gör. paradidómi igével kapcsolatban ld. a 9,31-hez írt
magyarázatot. 34. három nap múlva: Ezt a jellemzően márki megfogalmazást (vö. 8,31; 9,31) egyes
kéziratok az ÚSz-ben általánosabb “harmadnapon” kifejezésre változtatták.
67 (b) KÖVETKEZMÉNYEI A TANÍTVÁNYOK SZÁMÁRA (10,35-45). Váratlan esemény világít rá a
tanítványok értetlenkedő magatartására. Jakab és János kérésére (10,37) Jézus három választ ad: ahhoz,
hogy az ember az országban helyet foglalhasson, szenvednie kell (10,38-39); nem Jézus előjoga a helyek
kijelölése az eljövendő országban (10,40); végül: a jézusi közösségben vezető szerepet betölteni annyi,
mint szolgálni (10,41-45). 35. Jakab és János: Péterrel együtt egyfajta ‘belső kört’ alkottak a
tanítványok csoportjában (vö. az 5,37-hez írt magyarázattal). Józanabbak lehettek volna annál,
minthogy ilyen kéréssel előhozakodjanak. szeretnénk: A Mt 20,20-ban anyjuk adja elő a kérést. Ezzel
Máté valószínűleg mérsékelni akarja a tanítványokról adott negatív beállítású márki képet. 37. add meg
nekünk, hogy egyikünk a jobb, másikunk a bal kezed felől üljön dicsőséges uralkodásod idején: A
kérés az eljövendő országban elfoglalt helyre vonatkozik. A kép alkotója valószínűleg az eszkatologikus
bíróként trónoló Jézust vagy (ami valószínűbb) a messiási lakomán főhelyen ülő Messiást tartja szem

35
előtt. 38. ki tudjátok-e inni azt a serleget, amelyet én kiiszom, és meg tudtok-e keresztelkedni?: A
serleg és a keresztségi alámerülés képe ebben a szövegkörnyezetben a szenvedésre és a halálra utal (ld.
Iz 51,17-22; Zsolt 69,2-3.15). Ha ezek a képek rendelkeznek is eucharisztikus vagy keresztségi
jelentéssel, ez a Jézus szenvedését és halálát jelző elsődleges mondanivalójukból származik. A
szenvedéstörténetben megjelenő “serleg” képét illetően ld. Mk 14,23; 14,36. 39. meg tudjuk tenni: A
tanítványok önhitt tiltakozása ironikus hangvételűvé válik, ha figyelembe vesszük, milyen gyávák voltak
a szenvedés idején. A válaszoló Jézus a vértanúságot és a saját sorsához kapcsolódó szenvedést helyezi
számukra kilátásba. 40. nem az én dolgom megadni: A Mt 20,23 ezt az előjogot az Atyának
tulajdonítja. A szöveg burkoltan azt állítja, Jézus valamiképpen alárendelődik az Atyának. Ez az oka
annak, hogy a verset az ariánusok is felhasználták a korai krisztológiai vitákban. Az, hogy a hely kiknek
készült, nem válik egészen világossá. 41. a többi tíz megneheztelt: Ez a megjegyzés arra szolgál, hogy a
keresztény szempontból szolgálatnak tekintendő vezetői szerepről adott tanításokat összekapcsolja az
előző történettel, és ezeket a Jakab és János kérésére adott válasz elemeivé tegye. 42. azok, akik a népek
fejedelmeinek számítanak: A versnek ez az első része ironikusan hangzik. Az “uralkodnak rajtuk”
(katekyrieuusin) és a “hatalmaskodnak felettük” (katexusiazusin) igék igen alkalmasak a zsarnoki
hatalom értelmében vett vezetés leírására. 43. aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok:
Vö. 9,35. A kulcskifejezés mindkét versben a diakonos (szó szerint: “felszolgáló az asztalnál”). Ez
szöges ellentétben áll az előző versnek a hatalomra utaló kifejezéseivel. 44. mindenki rabszolgája:
Ebben az esetben a kulcsszó a dulos, amely még megalázóbb, mint a diakonos kifejezés. 45. az
Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon: A versnek ez a része jó
befejezést ad a 10,42-44-ben megfogalmazott tanításhoz, és az utóbbit Jézus példájával alapozza meg.
életét adja váltságul sokakért: Az “élet odaadása” az 1Makk 2,50; 6,44 verseinek vértanúira utal, a
“váltság” (lytron) kifejezés pedig olyan eseményre, amelyben meghatározott érték kifizetése ellenében
szabadon bocsátanak valamilyen foglyot, rabszolgát vagy bűnözőt. A “sokakért” szó az Iz 53,11-12
verseit visszhangozza. Az egész mondat Jézus halálát olyan szabadulás okaként tünteti fel, amelyet a
“sokak” saját erejükből nem tudtak volna elérni.
68 (F) A vak Bartimeus meggyógyítása (10,46-52). A 8,22-26-ban egy névtelen embert visznek
Jézushoz, akinek fokozatosan gyógyul meg a szeme, és titokban kell tartania gyógyulását. A 10,46-52-
ben Bartimeus saját kezdeményezésére fordul Jézushoz, azonnal meggyógyul, és Jézus követőjévé válik
az úton. A második történet nemcsak teljessé teszi az ezt tartalmazó irodalmi egységet, hanem a Jézusba
vetett hit erősödéséről is árulkodik. Inkább meghívási jelenetnek tekintendő, mint gyógyítási
elbeszélésnek. A válasz, amelyet Bartimeus ad Jézusnak és az a készség, amellyel tanítványként
nyomába lép, ellentétben áll a tanítványoknak az úton tanúsított értetlenségével és vakságával. 46.
Jerikó: A település Jeruzsálemtől ÉK-i irányban 25 km-re, és a Jordán-folyótól 8 km távolságban Ny-ra
található (→ 73:66). Ily módon a Fülöp Cezáreájánál kezdődő út lassan végcéljához, Jeruzsálemhez
közeledik. Timeus fia, Bartimeus, egy vak koldus: Márknál szokatlan a gyógyítandó beteg nevének
megadása (vö. 5,22). A név először gör. fordításban szerepel, majd arám formájában. 47. Dávid Fia,
könyörülj rajtam: Ez az első eset, hogy Jézus nyilvánosan megkapja a “Dávid Fia” messiási címet.
Ugyancsak először történik meg, hogy (Péter vallomását leszámítva) emberi lény, és nem démon ismeri
fel Jézus valódi kilétét. 50. ledobta ruháját: A “ruha” lehet a felsőruha, de valószínűbb, hogy az a
köpenyféle szövetdarab, amelyet Bartimeus maga elé terített az adományok összegyűjtése céljából. A
ruhára való számos márki utalás (2,21; 5,25-30; 6,56; 9,3; 11,7-8; 13,16; 15,20.24) alapján arra a
mondanivalóra is következtethetünk, hogy Bartimeus hátat fordított a “régi rendnek”. 51. mit kívánsz,
mit tegyek veled?: A kérdés alkalmat ad a Jézus gyógyító hatalmába vetett hit megvallására. 52. hited
megmentett téged: Vö. az 5,23.28.34 versekhez írt magyarázattal. Az ember hite lényeges feltétele volt
gyógyulásának. követte őt az úton: Az ékoluthei (követte) igével kapcsolatban ld. az 1,18-hoz írt
magyarázatot. A 8,22-ben kezdődő, és a Jeruzsálembe felvezető út fényében ez a megjegyzés azt
sugallja, Bartimeus Jézus szenvedésének is részesévé vált.
69 (VI) A szenvedés hetének első része Jeruzsálemben (11,1–13,37). A Jézus szenvedését
megelőző jeruzsálemi működés háromnapos keretben kerül bemutatásra (11,1.12.20). Ezek közül a
harmadikat mondások, viták, példázatok és egy eszkatologikus beszéd jellemzik. A részlet szimbolikus
cselekedetek által készít fel a szenvedésre, megmutatja, kicsodák Jézus jeruzsálemi ellenfelei, illetve
miért haragszanak, s végül Jézus halálát és feltámadását az eschatonhoz vezető események
környezetébe illeszti.
70 (A) Belépés Jeruzsálembe az első napon (11,1-11). Jézus jeruzsálemi bevonulását
leghelyesebb az ósz-i próféták által végrehajtott szimbolikus cselekedetek alapján értelmezni. A
szimbolikus cselekmény középpontjában az Olajfák-hegyéről Jeruzsálembe “lovagló” Jézus alakját

36
látjuk. A Zak 9,9 szerint az Úr isteni harcosként szamárcsikó hátán ülve fog bevonulni Jeruzsálembe. A
Zak 14,4-ben azt olvassuk, hogy nagy eszkatologikus küzdelem lesz az Olajfák-hegyén. A jelenet azt
sugallja: Jézussal kezdődnek az eszkatologikus események, és ő ezekben kulcsszerepet játszik. 1.
Jeruzsálemhez, Betfagéhoz és Betániához az Olajfák hegyénél: A 8,22–10,52-ben bemutatott út
céljához, Jeruzsálemhez érkezett. Az Olajfák-hegye párhuzamosan húzódik Jeruzsálem városának keleti
oldalával. Josephus Flavius (Ant. 20.7.6 § 167-172) említést tesz egy messiási igényekkel fellépő
emberről, aki azt hirdette, hogy az Olajfák-hegyén állva képes lerombolni Jeruzsálem falait. Betfagé és
Betánia: Jeruzsálem közelében lévő kicsiny falvak (→ 73:95). 2. találtok egy szamárcsikót: A pólos szó
jelenthetne fiatal lovat is. Ebben az esetben azonban – tekintettel a Zak 9,9-re való világos utalásra
(“királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas: alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán”) –
szamárcsikót jelent. A szövegből nem derül ki egyértelműen, vajon Jézus utasításait természetfeletti
tudásról árulkodó jövendöléseknek kell-e tekintenünk, vagy csupán az állat tulajdonosával kötött
korábbi megállapodására utaló szavaknak. 3. az Úrnak van szüksége rá, de azonnal vissza is küldi: A
kyrios (úr) szó inkább Jézusra utal, mintsem a tulajdonosra, jóllehet a kifejezés jelentheti a “gazdát”
vagy az “uraságot” is. A későbbi keresztények bizonyára ‘kihallották’ e szóból a Jézus úr voltával
kapcsolatban kibontakozó krisztológiai tanítást is. A mondat második része ugyancsak Jézus
parancsához tartozik, aki megígéri, hogy amint bevonult Jeruzsálembe, visszaküldi az állatot
tulajdonosának. 6. úgy válaszoltak, ahogy Jézus mondta: Ez a mondat azt a benyomást kelti, hogy
beteljesedett a természetfeletti tudáson alapuló jézusi jövendölés. Mindenesetre minden az ő
rendelkezésének megfelelően történt. 7. felült rá: Ily módon Jézus jeruzsálemi bevonulása valóra váltja
a Zak 9,9 próféciáját. E jövendölés szemmel láthatóan Jahvét azonosítja a győzedelmes harcos
alakjával. 8. mások vágott lombos ágakat: A Jn 12,13-tól eltérően Márk beszámolója nem nevezi az
ágakat pálmáknak. Valójában a pálmaágak jobban illenének a sátoros ünnephez (vö. Lev 23,39-43)
vagy a hanukka-hoz (vö. 2Mak 10,7; 1Makk 13,51), mint a húsvéthoz. 9. hozsanna! Áldott, aki jön az
Úr nevében!: A sokaság a Zsolt 118,25-26-ból vett szavakkal üdvözli Jézust. A gör. hósanna betű
szerinti átírása a hôša‘-nā’ (“ments meg!”) kifejezésnek, jóllehet ebben az esetben inkább
tiszteletnyilvánító köszöntés, mintsem segélykérés. 10. áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő
országa: Ez a tömeg részéről elhangzó kommentár, amely nem ósz-i idézet, a Ps.Sal. 17-ben
megfogalmazott reménynek megfelelően messiási keretekbe illeszti az eseményt: az Izrael földi
boldogulását visszaállító és tökéletessé tevő dicsőséges dávidi vezérre irányítja a figyelmet. a
magasságban: A “magasság” kifejezés az ég legmagasabb régióira utal, amelyekben Isten lakozik (vö.
Zsolt 148,1; Jób 16,19). 11. bement Jeruzsálemben a templomba: Jézusnak és galileai társainak
esetében természetes dolog volt, hogy a városba lépés után azonnal felkeresték a templomot. A Mt 21,12
és a Lk 19,45 verseivel ellentétben Márk szerint egy éjszaka telt el Jézus városba lépése és a templom
megtisztítása között.
71 (B) Prófétai tanítások a második napon (11,12-19). A fügefa megátkozásának jelenete (11,12-
14) több szempontból is érdekes vonásokat mutat: ez az egyetlen Jeruzsálem környékén tett csoda; Jézus
mások tulajdonát teszi tönkre (vö. 5,1-20); viselkedése ésszerűtlennek és rombolónak látszik. Márk a
fügefa megátkozását és ennek eredményét (11,20-21) hatalmi cselekedetként ábrázolja. Az is lehetséges
azonban, hogy az evangélista előtti hagyomány alakította át Jézus egyik példázatát (vö. Lk 13,6-9) róla
szóló elbeszéléssé. A leírás szimbolikája azt állítja középpontba, hogy Izrael nem mutat készséget Jézus
(illetve az országról szóló jézusi tanítás) elfogadására. A történet ósz-i hátterét növényekről és
gyümölcseikről szóló versek sorozata alkotja (ld. Iz 1,30; Ez 17; Joel 1; Ám 2,9; Óz 9,10.16; Jer 8,13;
Mik 7,1; Jób 18,16; vö. Münderlein: NTS 10 [1963–64] 89-104; H. Giesen: BZ 20 [1976] 95-111). A
templom megtisztításának (11,15-19) szimbolikus mondanivalója még nyilvánvalóbb, jóllehet ennek az
elbeszélésnek történeti alapja biztosnak látszik. Az utóbbi eseményt a Jn 2,14-22 Jézus nyilvános
működésének elejére helyezi, és másként beszéli el. A Márk-féle változat a prófétai cselekedetek között
harmadikként tünteti fel: a dávidi Messiás megtisztítja Isten házát. Azzal, hogy Márk ezt az epizódot a
fügefáról szóló elbeszélés két része (11,12-14 és 11,20-21) közé helyezi, újabb “szendvicsszerű
összeillesztéssel” él, és ezáltal mindkét történet szimbolikáját gazdagítja. 13. nem volt fügeérés ideje:
Ezt a magyarázatot Márk fűzte az elbeszéléshez. A fügék Palesztinában június előtt nem érnek meg. A
történet elbeszélésének módja azt sugallja, Jézus valóban remélte, hogy találni fog gyümölcsöt a fán, és
csalódása miatt pusztítja el azt. A márki magyarázat szemmel láthatóan még ésszerűtlenebbé teszi Jézus
cselekedetét, akinek jól kellett volna tudnia, hogy húsvét táján nem találhat ilyen gyümölcsöt. 14. senki
ne egyék rólad gyümölcsöt soha többé: A jézusi átok hatásának bemutatására a harmadik nap kezdetén
kerül sor (11,20-21), jóllehet az elszáradás büntetése az átok kimondása után azonnal bekövetkezik. 15.
akik árusítottak és vásároltak a templomban: Ezek az emberek áldozati állatokkal és a kultuszhoz
szükséges egyéb tárgyakkal kereskedtek a templom körzetéhez tartozó ‘pogányok udvarában’. A

37
pénzváltók zsidó vagy tíruszi pénzt (vö. Kiv 30,11-16) adtak cserébe a zarándokok görög vagy római
érméiért. A galambárusok az asszonyok (Lev 12,6-8; Lk 2,22-24), a leprások (Lev 14,22) és mások
(Lev 15,14.29) számára előírt áldozatokhoz gondoskodtak állatokról. 16. hogy valamit is átvigyen a
templomon: Ebben az esetben ismét a templom általános körzetéről van szó. A ‘valami’ utalhat az
árusok és vevők “pénzeszsákjaira”, de az is lehet, hogy általánosabb tilalmat (vö. m.Ber 9,5) tart szem
előtt, amelynek értelmében tilos volt málhát átvinni a templomon, illetve ezt útrövidítés céljából igénybe
venni. 17. az imádság háza minden nép számára: A mondat az Iz 56,7-ből (LXX) vett idézet. A “ház” a
jeruzsálemi templom. Jóllehet a “minden nép számára” kifejezés érzékeny húrokat pendíthetett meg
Márk olvasóiban, ebben a szövegkörnyezetben az ósz-i idézet nem ezt a témát emeli ki. rablók
barlangjának: A kifejezés a Jer 7,11-ből származik. A Messiás templomtisztító szerepével kapcsolatban
ld. Ps.Sal. 17,30. 18. a főpapok és az írástudók: Miként a szenvedés megjövendöléseiben (8,31; 9,31;
10,33-34), itt sem történik utalás a farizeusokra. Márk azt állítja, hogy a főpapok és az írástudók
keresték a módját Jézus elveszítésének, de népszerűsége miatt féltek ezt megtenni. Egy olyan
zarándokünnepen, mint a húsvét, félelmük különösen is indokolt lehetett.
72 (C) Egyéb tanítások a harmadik napon (11,20–13,37). Az elszáradt fügefáról adott
magyarázat (11,20-26) után Márk öt vitát és egy példázatot mutat be (11,27–12,37), szembeállít
egymással két személyiségtípust (12,38-44), és elmondja eszkatologikus beszédét (13,1-37). A cél annak
megmutatása, kik voltak Jézus ellenfelei, és milyen kérdések miatt támadtak kellemetlenségei a
jeruzsálemi hatóságokkal (Telford, W. R.: The Barren Temple and the Withered Tree, JSNTSup 1,
Sheffield 1980).
73 (a) MAGYARÁZATOK (11,20-26). A harmadik nap a fügefát sújtó átok következményének
bemutatásával kezdődik (11,20-21). Minthogy Márk Jézus hatalmi cselekedeteként értelmezte a fügefa
megátkozását, magyarázat formájában három olyan mondást fűzött a jelenethez, amely az imádságról és
a hitről szól (11,23.24.25). Ezek a kulcskifejezések alapján mesterségesen összekapcsolt mondások a
Márk előtti hagyományban az imádságról szóló katekézis részét alkották. Annak hangsúlyozása, hogy
az imádság biztosan meghallgatásra talál, szemmel láthatóan a jézusi tanítás jellemző eleme volt (vö.
Mt 7,7-11; Lk 11,9-13). 20. a fügefa gyökerestől kiszáradt: A 11,14-ben megfogalmazott átok a
terméketlenségre vonatkozott; a kiszáradás ennél többet jelent. 21. Péter visszaemlékezve: Péter a
tanítványok szóvivőjének mutatkozik, akik maguk is hallották a jézusi átkot (11,14). 22. Jézus így
válaszolt: A 11,22-25 mondásait Márk a fügefával kapcsolatos esemény magyarázataként tünteti fel.
Azzal, hogy a mondásokat az eseményhez fűzte, arra akarta felhívni a figyelmet, Jézus hatalmának
forrása Isten. legyen istenhitetek: A pistin theu kifejezés (szó szerint: “istenhit”) gen. obiectivus: Istenbe
vetett hit. A teljes mondat valószínűleg a következő mondások címsorául szolgált. Kérdésnek is lehetne
tekinteni: “Van Istenbe vetett hitetek?”. Ebben az esetben a következő mondások az eszményi hitet
világítják meg. 23. aki azt mondja ennek a hegynek, emelkedj fel: A logion párhuzamos változatait
illetően ld. Mt 17,20; Lk 17,6; 1Kor 13,2. Ebben a szövegkörnyezetben a “hegy” vagy Jeruzsálem
egésze, vagy az Olajfák-hegye, de biztosan nem állíthatjuk, hogy Jézus szavai ezeken a helyeken
hangzottak el. A fügefa kiszárítása csak kisebb mérvű igazolása Jézus hatalmának, amely az Istennel
való imádságos kapcsolaton alapult. Ő egyébként azt akarta, hogy e kapcsolatból részesüljenek követői
is. 24. higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok: Az imádságról szóló
második mondás a “higgyétek” kifejezés által kapcsolódik az elsőhöz, a harmadikhoz pedig az
“imádság” szó által. 25. bocsássatok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van: A harmadik logion
valójában a megbocsátásról szól (vö. Mt 6,14), és az “amikor megálltok imádkozni” bevezető által
kapcsolódik a másik két mondáshoz. A hagyományos márki kiegészítés (Mk 11,26: “ha pedig ti nem
bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket”) a Márk-evangélium több fontos
szövegtanújából hiányzik.
74 (b) VITÁK (11,27-12,37). A 2,1–3,6-hoz hasonlóan ez a rész is öt olyan vitát (és egy példázatot)
tartalmaz, amelyet Jézus ellenfeleivel folytat. Az öt történet formai szempontból és hangvételében
meglehetősen különbözik egymástól. Vitatott, hogy vajon egy Márk előtti gyűjtemény részét alkották-e.
75 (i) Jézus hatalma (11,27-33). Az ellenfelek kérdésükkel csalárd módon isteni eredetű
hatalmának kinyilvánítására akarják késztetni Jézust, hogy így megteremtsék az istenkáromlás vádjának
alapját (vö. 14,64). Jézus Ker. Ján. hatalmának eredetére vonatkozó viszontkérdéssel kerüli meg ezt a
nyilatkozatot. E stratégia eredményeként az ellenfelek elhallgatnak, miközben Jézus hatalmának isteni
eredete is nyilvánvalóvá válik. 27. a főpapok, az írástudók és a vének: Erről a három csoportról már
említés történt az első jövendölésben (8,31), és ők azok, akik a Jézus elleni összeesküvés fő
szervezőiként a szenvedés elbeszélésében is meg fognak jelenni (14,43.53; 15,1). Ezen a helyen nem a
teljes nagytanács, hanem ennek kicsiny képviselői testülete lép fel. Kérdésük felvetésére talán az adott

38
alkalmat, hogy Jézus megtisztította a templomot (11,15-19). 28. milyen hatalommal cselekszed
ezeket?: Az “ezek a dolgok” kifejezés nagy valószínűséggel a templom megtisztítására utal, de az is
lehet, hogy Jézus jeruzsálemi bevonulása, sőt egész tanítói és gyógyítói tevékenysége is benne
foglaltatik. 30. János keresztsége a mennyből volt, vagy emberektől?: Jézus kérdésének mélyén az a
burkolt igény húzódik meg, hogy Ker. Ján. hatalma “isteni eredetű”. Annak a párhuzamnak fényében,
amelyet az evangélium János és Jézus közé von, a kérdés Jézus tanításának és gyógyító tevékenységének
isteni eredetére is utal. 31. ha azt mondjuk, “a mennyből”: Ha az ellenfelek elfogadják Ker. Ján.
hatalmának isteni eredetét, magyarázatot kellene adniuk arra, miért nem hallgattak rá. Emellett Jézus
hatalmának isteni eredetét is el kellene fogadniuk. Amennyiben elutasítják Ker. Ján. hatalmának isteni
eredetét, ez azzal a kockázattal jár, hogy a köznép ellenállásába ütköznek, amely Istentől jövő
prófétának tartotta őt. Felismerik, milyen dilemmába kerültek, és ezért hallgatnak. 33. én sem mondom
meg nektek: Jóllehet a társalgás látszólag holtpontra jut, valójában az válik világossá, hogy Jézus
hatalma Istentől ered. Csapdába ejtette ellenfeleit, akik őt akarták kelepcébe csalni. Hallgatásuk ékes
bizonyítéka Jézus győzelmének.
76 (ii) A szőlőről szóló példázat (12,1-12). A példabeszéd a zsidó vezetőknek Jézussal szembeni
ellenséges magatartását magyarázza, és a vele szemben tanúsított durva bánásmódot párhuzamba állítja
azzal, amelyben Isten korábbi küldöttei részesültek. A parabola néhány nyilvánvaló allegorikus utalást
tartalmaz: a szőlő = Izrael; a tulajdonos = Isten; a bérlők = Izrael vezetői; a szeretett fiú = Jézus. Azt
már nehezebb eldönteni, hogy a “szolgák” a prófétákat, és a “mások” a pogányokat jelentik-e. A történet
többi elemének (sövény, borsajtó, őrtorony) nincs allegorikus jelentése. Voltak, akik néhány
meggondolás (a 12,1.10-11 verseinek a LXX szerinti idézése; az a tény, hogy Jézus előre tud haláláról,
és a 12,6-ban nyíltan messiási igényekkel lép fel; a Jeruzsálem bukására és a 12,9-ben a pogányok
missziójára történő burkolt utalások; az allegorizálás) alapján nem fogadták el, hogy Jézus a jelenlegi
formájában mondta el a példabeszédet. Ám a jézusi példázat eredeti formájának rekonstruálására tett
kísérletek, illetve az a nézet, amely szerint a parabola teljességgel a korai keresztények alkotása, pusztán
a képzelet játékán alapulnak. 1. példázatokban kezdett szólni hozzájuk: Jóllehet formáját illetően a
részlet különbözik a körülötte lévő szövegektől, tartalmi szempontból ez is Jézus és az ellenfelei közti
kapcsolatról szól. Annak ellenére, hogy a példázat szó többes számban áll, a rész csak egyetlen
példabeszédet tartalmaz. szőlőt ültetett: A leírás szókincse az Iz 5,1-2 (LXX) verseiből származik, ami
nem hagy kétséget afelől, hogy a szőlő Izraelt szimbolizálja. A sövény az állatok távoltartására szolgált;
a borsajtót a szőlő borrá préselésére használták; a torony az őrök tartózkodási helye, egyben
menedékhely volt. bérbe adta munkásoknak: A szőlők és más gazdaságok bérbeadása általános
gyakorlat volt a Jézus korabeli Palesztinában. A görög-római gazdasági rendszerben valójában
mindenütt akadtak olyan tulajdonosok, akik birtokaiktól távol éltek. 2. amikor eljött az ideje, elküldött
a munkásokhoz egy szolgát: A “megfelelő idő” talán az ötödik év (vö. Lev 19,23-25). A három
szolgával (12,2-3.4.5) egyre gorombább módon bánnak a bérlők: megverik, megsebzik és gyalázzák,
illetve megölik őket. Jóllehet nagy a kísértés, hogy a szolgákat az ósz-i próféták képviselőinek tekintsük,
helyesebb, ha tágabb horizonton az Izraelhez irányított isteni küldöttekkel (Mózessel, Józsuéval,
Dáviddal, valamint a prófétákkal) azonosítjuk őket. 5. némelyeket megvertek, másokat megöltek: A
három szolgából álló sor bemutatása után a befejező leírás általánosságban utal az Izraelhez irányított
isteni küldöttek sorsára. 6. szeretett fia: A gazda azt feltételezte, hogy a bérlők az ő fiával tisztelettel
fognak bánni, ha ezt szolgáival nem is tették meg. Minthogy a “szeretett fiam” (ho hyios mu agapétos)
kifejezést az égi hang Jézusra alkalmazza megkeresztelkedésénél (1,11) és színeváltozásánál (9,7), nem
kétséges, hogy Márk és olvasói Jézust értik a fiún. 7. ez az örökös: A bérlők ‘reménye’ nem törvényes
gyakorlaton alapult, hanem abban az elgondolásban gyökerezett, hogy az eseményt követő zűrzavarban
megszerezhetik maguknak a tulajdont. 8. megölték és kidobták a szőlőn kívülre: E kijelentés nem tesz
említést a keresztre feszítésről, és távolról sem utal a feltámadásra. Az a mozzanat, hogy a fiút kidobták
a szőlőből, talán a Zsid 13,12-vel (“Jézus a kapun kívül szenvedett”) és azzal a ténnyel áll
kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésének helye Jeruzsálem városának határain kívül volt. 9.
eljön, elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt: A Mt 21,41.43 azt a keresztény felfogást
tükrözi, hogy Isten népének szerepét és az Isten országában elfoglalt helyét az egyház átvette Izraeltől.
Márk azonban a 11-12. fejezetben inkább Izrael vezetőire összpontosít, így az általa bemutatott
példázat jelentése szűkebb körű. A leírás nem feltétlenül a 70-es év utáni állapotokat tükrözi, jóllehet a
Mt 21,41.43 és a Lk 20,18 szemmel láthatóan ezt a helyzetet tartja szem előtt. Nem világos, vajon
Márk a “másokon” valóban a pogányokat értette-e. 10. a kő, amelyet az építők megvetettek: A 12,10-11
idézete a Zsolt 118,22-23-ból (LXX) származik. A megvetett kő, azaz Krisztus (az épület falait
egybetartó) sarokkővé, illetve (a boltívet vagy a bejárati ívet koronázó és fenntartó) zárókővé lesz.
Ugyanezt az idézetet alkalmazza Jézusra az Csel 4,11 és az 1Pét 2,7 is. A “kő” képét Jézusra

39
vonatkoztató egyéb utalásokat illetően ld. Róm 9,33 és 1Pét 2,6.8. Ennek az azonosításnak magyarázata
talán a héb. ben (“fiú”) és ’eben (“kő”) szavak hasonlóságában keresendő. A Zsolt 118,22-23 verseinek
a Mk 12,10-11-ben való megjelenése ugyanazt a gondolatot hangsúlyozza, mint amelyet a 12,1-9
példázata: az a tény, hogy Izrael vezetői megvetették Isten Fiát, tragikus tévedés volt részükről. 12.
róluk mondta a példázatot: Márk evangéliumában szokatlan az a megjegyzés, hogy az ellenfelek
megértik a példázatot (vö. 4,10-12.33-34). Ez a befejezés a vita-elbeszélések jellemzője, amelyekben az
ellenfelek rájönnek, hogy túljártak az eszükön.

(Snodgrass, K.: The Parable of the Wicked Tenants, WUNT 27, Tübingen 1983.)

77 (iii) A császárnak fizetett adó (12,13-17). A részlet témája a fejadó, amelyet a zsidók fizettek a
császárnak. Jóllehet az ellenfelek ravaszul próbálják kelepcébe csalni, és rossz hírbe hozni Jézust, ő
elkerüli csapdájukat, és kérdésüket alkalmul használja arra, hogy tanítást adjon az ember és Isten
kapcsolatáról. A szövegbe valószínűleg nem szabad erőltetett módon belemagyarázni az egyház és az
állam kapcsolatáról szóló elvi szintű tanítást (a Római Birodalom ellenséges hangvételű leírását illetően
ld. Jel 17–18. fej.). Ne tévesszük szem elől a sajátságos helyzetet: zsidók kérdezik Jézust, zsidó
honfitársukat a római uralkodónak fizetendő adóról. Jézus jóváhagyja adófizetési gyakorlatukat (vö. Mt
17,24-27; Róm 13,1-7; 1Pét 2,13-17), de aztán arra szólítja fel hallgatóságát, hogy Isten szolgálatában
is olyan gondosan járjanak el, mint a császár szolgálásában. 13. a farizeusok és a Heródes-pártiak
közül néhányat: A Heródes-pártiak megjelenése egy jeruzsálemi történetben különös mozzanat. A
korábbi utalást a farizeusokkal való szövetségüket illetően ld. a 3,6 magyarázatában. Minthogy Heródes
Antipász politikai hatalmát a Római Birodalomnak köszönhette, a 12,14-ben feltett kérdésre adott
negatív válasz esetén Jézusnak a rómaiakkal gyűlt volna meg a baja. A farizeusok nem voltak olyan
lelkes nacionalisták, mint a zelóták, és inkább a római hivatalnokokkal való békés együttélésre
törekedtek. 14. tudjuk, hogy igaz vagy: Az elismerésnek, amelyben Jézust részesítik, az a célja, hogy
közvetlen válaszadásra késztessék, és így kellemetlen helyzetbe hozzák őt (vö. a 11,27-33 verseivel,
amelyekben Jézus megkerüli a közvetlen válaszadást). Márk világossá teszi, hogy az ellenfeleket alantas
motívumok vezérlik (12,13: “hogy tőrbe csalják”; 12,15: “ismerve képmutatásukat”; “mit kísértetek
engem?”). szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?: A gör. kénsos kifejezés a latin census betű
szerinti átírása; ez az adó, amelyet római pénzérmében kellett befizetni, a zsidók Rómának való
alávetettségét jelképezte. Ha Jézus pozitív választ ad, a Rómával való együttműködés miatt hitelét veszti
a zsidó nacionalisták szemében. Amennyiben negatív módon válaszol, forradalmárnak fog látszani,
olyan valakinek, aki veszélyt jelent a Római Birodalom számára. 16. kié ez a kép és ez a felirat?: A
Jézusnak nyújtott dénáron valószínűleg Tiberius császár (Kr.u. 14-37) képe volt látható, ezzel a
fölirattal: Tiberius Caesar divi Augusti filius Augustus. 17. adjátok meg a császárnak, ami a császáré,
és Istennek, ami az Istené: Jézus pozitív módon válaszol a 12,14-ben neki szegezett kérdésre: a
császárnak szabad fejadót fizetni. Érvelése azonban azt is lehetővé teszi, hogy elkerülje a számára
állított csapdát: minthogy az érmék, amelyekkel az adó fizetendő, a császár tulajdonába tartoznak, az
adó kifizetése nem más, mint visszaadása annak, ami korábban is a császár tulajdona volt. Az
“Istennek, ami az Istené” kiegészítéssel Jézus az adóval kapcsolatos nyilatkozatát vallási jellegű
intelemmé alakítja: az embernek az Istennel szembeni kötelességeit is ugyanolyan lelkiismeretesen kell
teljesítenie, mint az állammal szembeni feladatait. igen elcsodálkoztak rajta: A kommentátorok
általában azt mondják, a sokaság azon csodálkozott el, hogy Jézus túlzottan nagy sértések nélkül (még
ha válaszával a zsidó nacionalisták nem is lehettek elégedettek) ügyesen kikerülte a csapdát. Az is lehet
azonban, hogy azon csodálkoztak, milyen sikeresen terelte a szót politikai síkról vallási szintre.
78 (iv) A feltámadás kérdése (12,18-27). A szaddúceusok a feltámadás elutasítását arra alapozták,
hogy a Pent. hallgat róla. A MTörv 25,5-10 egyik részletét idézik, amely szerintük cáfolhatatlanul
igazolja álláspontjukat. Ehhez olyan alkalmazást csatolnak, melynek az a rendeltetése, hogy bizonyítsa
a feltámadás hitét valló emberek felfogásának képtelen voltát. Kelepcéjük alkalmat ad Jézusnak arra,
hogy tanítást adjon a feltámadt (a földi léttől nagyon különböző) élet természetéről, és igazolja: a
feltámadásra vonatkozó tan legalábbis burkoltan benne rejlik abban, amit a Pent., illetve a Kiv 3,6.15-
16 Istenről mond, amikor az élők Istenének nevezi őt. A szöveg teológiai mondanivalója a következő: a
feltámadott életbe vetett remény alapja nem az emberi természet vagy erőfeszítés, hanem Isten
természete, aki le tudja győzni a halált, és képes arra, hogy új életet ajándékozzon. 18. a szaddúceusok,
akik azt mondják, hogy nincs föltámadás: A szaddúceusok csak a Pent.-t fogadták el zsinórmértékül, és
elutasították az ehhez szóhagyomány útján kapcsolt törvény eszméjét (vö. Josephus: Ant., XVIII.1.4
§16-17). Az a néhány ósz-i részlet, amely a halottak feltámadásáról beszél (vö. Iz 25,8; 26,19; Zsolt
73,24-25; Dán 12,1-3) nem alkotta részét a Pent.-nak, és így a szaddúceusok nem tekintették

40
mérvadónak (vö. Csel 23,8). A vitában Jézus feladata annak megmutatása, hogy a feltámadás tanát még
a Pent. is tartalmazza (vö. 12,26). A szaddúceusok kérdése előfeltételezi, hogy Jézus egyetért a
farizeusokkal a feltámadás hitében. 19. Mózes előírta: A Mk 12,19 a MTörv 25,5-10 alapján szabadon
idézi “Mózes előírásának” tartalmát, amely megszabja a levirátusi házasság kötelezettségét (vö. Ter 38
és Rút). Ennek az ósz-i gyakorlatnak indítéka az volt, hogy a vagyon a férfi családján belül maradjon.
20. volt hét testvér: A 12,20-23-ban elmondott történet kiindulási pontja a MTörv 25,5-10, és
rendeltetése a feltámadásba vetett hit képtelenségének igazolása, illetve annak kimutatása, hogy ez
összeegyeztethetetlen a Pent. tanításával. Hét testvérnek volt ugyanaz az asszony a felesége; kié lesz a
feltámadáskor? 24. nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát: A következő magyarázatban
Jézus először az Isten hatalmára (12,25), majd az Írásokra (12,26-27) utalva válaszol a
szaddúceusoknak. Isten hatalma képes úrrá lenni a halálon, és életet tud ajándékozni. A feltámadás hitét
az Írás burkoltan tartalmazza. 25. amikor már feltámadtak a halálból, nem nősülnek, férjhez sem
mennek: Az a törekvés, amellyel a szaddúceusok a 12,20-23-ban a feltámadás hitének képtelenségét
akarják igazolni, a feltámadott élet félreértelmezésén alapszik. A feltámadottak angyalokéhoz hasonló
életével kapcsolatban ld. 1Kor 15,35-50; 1Hén. 15,6-7; 104,4; 2Ap.Bár. 51,10; b.Ber. 17a. A
feltámadott élet alapvetően különbözni fog a földitől, így a szaddúceusok példájának sincs bizonyító
ereje, mert nem veszi figyelembe az isteni hatalmat, amely le tudja győzni a halált, és képes új életet
fakasztani a pusztulásból. 26. a csipkebokorról szóló részben: A fejezet és versszámozás bevezetése
előtt a zsidók általában így utaltak a Kiv 3-ban említett égő csipkebokorra. Ábrahám Istene, Izsák
Istene és Jákob Istene: A Kiv 3,6.15-16, amelyben Jahve Izrael ősatyáinak Isteneként mutatkozik be, a
Pent.-ban található, így e részletet a szaddúceusoknak is komolyan kell venniük. 27. nem a holtak
Istene, hanem az élőké: Jézus értelmezésében a Kiv 3,6.15-16 burkoltan azt állítja, hogy Ábrahám,
Izsák és Jákob még életben van, és kapcsolatban áll Istennel. Ily módon a feltámadás a Pent. tanításai
közé tartozik. Az ósz-i szövegek ilyesfajta ‘mesterkélt’ magyarázata összhangban áll a korabeli zsidó
értelmezési módokkal.
79 (v) A nagy parancsolat (12,28-34). A negyedik vita arról szól, hogy az ósz-i törvény 613
parancsa közül melyik a legnagyobb. A kérdésre, amelyet a legkiválóbb zsidó tanítók is gyakorta
felvetettek, Jézus két ósz-i idézet (MTörv 6,4-5 és Lev 19,18) összekapcsolásával válaszol. Ily módon
zsidó tanítóként egyrészt saját ortodoxiáját hangsúlyozza, másrészt tanújelét adja annak, hogy
előszeretettel hatol a dolgok mélyére. A részletet elsősorban nem eredetisége, hanem az a tény teszi
fontossá, hogy az ember belső és alapvető készségeire helyezi a hangsúlyt. A belső világ radikálisabb
hangsúlyozását illetően, ami egyes ósz-i parancsok érvénytelenítéséhez vezet, ld. a Mt 5,21-48 verseit.
28. az írástudók közül egy: Ezt a kérdezőt az jellemzi, hogy nem tanúsít ellenséges magatartást, és
jóváhagyja Jézus válaszát (vö. Mt 22,35; Lk 10,25). A kérdést feltevő ember magatartása és őszinte
megértési vágya alapján a jelenetet inkább tanulási gyakorlatnak és nem valódi vitának kell tekintenünk.
melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?: A kérdést gyakran tették fel a zsidó tanítóknak. Hillél
híres válasza a b.Šabb. 31a szerint így hangzott: “Amit nem szeretnél magadnak, azt ne tedd
embertársadnak. Ez az egész Törvény, a többi csak magyarázat”. Ez a válasz egy prozelitának adott
felelet volt, aki annyi ideig volt hajlandó tanulni, ameddig fél lábon tud állni. Hillél szerint e mondás az
egész Törvényt összefoglalja, és egységesítő elvül szolgál a 613 előírásához. Az első keresztények a
Törvény Jézus által adott szintézisét felhatalmazásnak tekintették a Törvény rituális előírásainak
elhagyására. Az azonban nem világos, hogy Jézusnak ebben az esetben pontosan ez volt-e a szándéka.
29. az első ez: “Halljad, Izrael, az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr”: Jézus válasza a MTörv 6,4-5-
ből vett idézet, vagyis az első abból a három szövegből, amelyet a jámbor zsidó naponta kétszer
(MTörv 6,4-9; Szám 15,37-41) elimádkozott. Az Isten iránti szeretet parancsa abból a tényből fakad,
hogy ő az egyedüli Isten. A 12,30 négy kifejezése (szív, lélek, elme, erő) nem a személy különféle
összetevőire utal, hanem azt hangsúlyozza, hogy az embernek minden lehetséges erejével kell szeretnie
Istent. 31. a második ez: “szeresd felebarátodat, mint magadat”: Jóllehet a kérdés csak egy parancsra
vonatkozott, Jézus hozzáfűz egy másikat is. Ebben az esetben nincs kísérlet a két parancs
összehasonlítására vagy egységessé tételére (vö. Lk 10,27). A második parancs a Lev 19,18-ból vett
idézet (vö. Róm 13,9; Gal 5,14; Jak 2,8). A két parancsot a “szeretni” kifejezés köti össze: egymás
mellé helyezésük eredeti teológiai eljárás volt Jézus részéről. A Lev 19,18 vagy későbbi
megfogalmazásai az ÚSz-ben nem árulkodnak az önbecsüléssel kapcsolatos modern lélektani
felfedezéseknek és annak ismeretéről, hogy a másik ember iránti szeretet lehetőségének előfeltétele az
önszeretet. 32. helyesen mondtad, Mester: Az írástudó azzal fejezi ki a Jézussal való egyetértését, hogy
állítását az ellenségeskedés vagy az irónia legcsekélyebb jele nélkül parafrázisként megismétli. 33.
sokkal több az minden égő és véres áldozatnál: Az írástudó által tett összehasonlítás csupán az Oz 6,6
és az 1Sám 15,22 visszhangja, amelyet nem kell az áldozati szertartás-rendszer elítélésének tartanunk.

41
Ebben a szövegkörnyezetben ez a jelentése: az Isten és a felebarát iránti szeretet alkotja az áldozati
rendszer alapjául szolgáló legfontosabb elvet. 34. nem vagy messze az Isten országától: E kijelentés
szerint az Isten országa nem annyira eljövendő, mint inkább a jelenben is elérhető valóság, amelynek
úgy látszik, térbeli kiterjedése is van. Az a tény, hogy az írástudó helyesen ismeri fel, mi a legfontosabb
az ósz-i Törvényben, közel viszi őt az eljövendő országhoz, és segíti ennek megfelelő befogadásában
(vö. 10,13-16).
80 (vi) Dávid Fia (12,35-37). A Zsolt 110,1 bonyolult magyarázatában a háttéri cél annak
kimutatása, hogy a Dávid Fia név nem minden szempontból megfelelő és hiánytalan leírása a
Messiásnak. A Kyrios (Úr) névhez hasonló fennköltebb cím szükséges Jézus messiási mivoltának
kifejezéséhez. 36. maga Dávid mondta ezt a Szentlélek által: A Zsolt 110,1 versén alapuló érv
megértéséhez tudnunk kell, hogy a zsoltár szerzőjének Dávidot tartották. A Zsolt 110,1 egyéb úsz-i
idézéseit illetően ld. Csel 2,34-35; 1Kor 15,25; Zsid 1,13. Ezzel kapcsolatos további utalások láthatók a
következő részletekben is: Mk 14,62 párh.; 16,19; Róm 8,34; Ef 1,20; Kol 3,1; Zsid 1,3; 8,1; 10,12-13.
Annak alapján, hogy a zsoltárt az úsz-i iratok sokféleképpen használják, arra következtethetünk, hogy
egy olyan ósz-i idézeteket tartalmazó antológia része volt, amelyeket jól lehetett Jézusra alkalmazni. 37.
maga Dávid mondja őt Urának, akkor hogyan lehet a Fia?: Feltételezvén, hogy a Zsolt 110,1-ben
Dávid beszél, olyasvalakiről kell szólnia, aki különbözik tőle. Az első “Úr” maga Isten. A második
“Uram” kifejezésnek olyasvalakire kell utalnia, aki különbözik Istentől, és magasabb rendű, mint Dávid.
Ily módon a “Dávid Fia” kifejezés nem írja le megfelelő és hiánytalan módon a Messiást.
81 (c) AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS EGY ÖZVEGY (12,38-44). E részlet két jelenete (12,38-40; 12,41-44)
diptichont alkot, amely szembeállítja egymással a benne szereplő személyeket. A versekben bírált
kérkedő és képmutató írástudók ellenpólusát mutatják annak, amit Jézus tanítványaitól kíván. Felemeli
ellenük szavát, mert csak a megtiszteltetést, a tekintélyt hajhásszák, és miközben nagy jámborságot
színlelnek (12,40), felemésztik az özvegyek javait. A részletet, amely megközelítőleg sem olyan szigorú,
mint a Mt 23, a múltban antiszemita érzelmek szolgálatába állították. Ám e versek nem minden
írástudót bírálnak, hanem ezeknek csak egyik típusát (vö. 12,28-34), és még kevésbé irányulnak
valamennyi zsidó ellen. 38. szeretnek hosszú köntösben járni: Az írástudók az ósz-i Törvény értelmezői
voltak, és egyfajta ügyvédi szerepet töltöttek be az ókori zsidó világban. Az itt bírált írástudók azok,
akik (főleg vallási téren) a nyilvánosság előtti feltűnésre törekedtek. Köntöseik (stolai) valószínűleg a
tekintélyük és megbecsültségük kiemelését szolgáló öltözékek voltak, és nem szükségszerűen olyan
vallási jellegű ruhadarabok, mint a Mt 23,5-ben. 40. felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből
hosszan imádkoznak: Az ügyvédek az ókorban az özvegyi hagyaték megbízott gondnokaivá válhattak.
Fizetségüket általában úgy nyerték el, hogy megszereztek egy részt a hagyatékból. A jámborság hírében
álló ügyvédek előnyben voltak abban a tekintetben, hogy növelni tudták az ilyen ügyekben való
részvételük esélyeit (Derrett, J. D. M.: NovT 14 [1972] 1-9). Ezek az ügyvédek kapzsiságuk és
képmutatásuk eredményeként szigorú elmarasztalást kapnak az utolsó ítéleten, a minden törvényszéket
felülmúló bíróságon.
82 A szegény özvegyasszonyról szóló történet, amelyet az “özvegy” szó köt össze az előző
jelenettel, ellenpólusát rajzolja meg az írástudói magatartásnak. Az asszony belső odaadottsága és
nagylelkűsége egyben a szenvedés elbeszélését is előkészíti, amelyben Jézus ezekhez hasonló
tulajdonságokat fog mutatni. 42. két fillért, azaz egy krajcárt: A két fillér (lepta) a legkisebb
forgalomban lévő pénz volt. A magyarázó (ho estin kodrantés, azaz “egy krajcárt”) kifejezésben
feltűnik a lat. quadrans kölcsönszó, ami újabb érv lehet a Márk-evangélium római eredete mellett. 43.
ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe: A kommentárként elhangzó első
jézusi szavak paradox hatást keltenek, ezért további magyarázatra szorulnak (12,44). A megoldás az,
hogy az özvegy valódi áldozatot hozott a templom fenntartása érdekében, míg a gazdagok csupán
feleslegükből adakoztak.
83 (d) JÉZUS VÉGSŐ BESZÉDJE (13,1-37). A templom pusztulásának megjövendölése után (13,2)
Jézus olyan eseményekről beszél, amelyek az ő szempontjából a jövőben fognak bekövetkezni, de Márk
közössége számára legalábbis részben a jelenhez tartoznak (13,5-13). Ezután leírja a “nagy
megpróbáltatást” (13,14-23), az Emberfia diadalát (13,24-27), végül bizalomra és virrasztásra buzdít
(13,28-37). Az 1860-as évektől kezdődően a kutatók azt feltételezték, hogy a Mk 13 alapjául egy
kicsiny zsidó vagy zsidó-keresztény apokalipszis szolgált, amelyet Márk (vagy valamelyik elődje)
publikált, bővített, és adott Jézus ajkára (ami nem zárja ki, hogy az írás néhány jézusi mondást is
tartalmazott). Ha tekintetbe vesszük a szöveg eredetére és fejlődésére vonatkozó, egymásnak
ellentmondó feltevéseket, talán helyesebb, ha úgy fogadjuk el, ahogyan kezünkben van, és
megvizsgáljuk, mit jelenthetett a márki közösség számára. E beszéddel Márk az eszkatologikus

42
félelmeket akarta csillapítani, egyben türelmes állhatatosságra próbált buzdítani. Figyelmeztet az
üldözés és a szenvedés elkerülhetetlenségére, ugyanakkor bátorítja is a közösséget: abban a
meggyőződésben szembesüljön a jövő mindenféle elképzelhető borzalmával, hogy az emberi történelem
csúcspontja az Emberfiának és az Isten országának eljövetele.

(Hartmann, L.: Prophecy Interpreted, ConBNT 1, Lund 1966. Lambrecht, J. L.: Die Redaktion der Markus-
Apokalypse, AnBib 28, Roma 1967. Pesch, R.: Naherwartungen, Düsseldorf 1968).

84 (i) Bevezetés (13,1-4). Bizonyos feszültség húzódik a templom lerombolására vonatkozó jézusi
jövendölés (13,2) és a beszéd további részei között, amelyek (legalábbis a kezünkben lévő szöveg
szerint) a világ végére utalnak. 1. egyik tanítványa így szólt: Az a tény, hogy a tanítványok
elcsodálkoznak a templom épületeinek nagyságán és pompáján, alkalmul szolgál Jézusnak a 13,2-ben
szereplő kijelentés megfogalmazására. A tanítvány reakciója összhangban áll a Jézus és tanítványai
részéről egyetlen jeruzsálemi látogatást feltételező márki kronológiával, mert azt a benyomást kelti,
hogy első alkalommal látják Jeruzsálemet. 2. nem marad itt kő kövön: Több úsz-i szöveg is állítja, hogy
Jézus megjövendölte Jeruzsálem lerombolását (Mk 14,57-58; 15,29; Jn 2,19; Mt 26,61; Csel 6,14). A
templom pusztulásának előre jelzésével Jézus az ósz-i próféták hagyományát folytatja (vö. Mik 3,12;
Jer 26,18). Nem szükséges feltételezni, hogy a prófécia a Kr.u. 70-es év eseményeit tükrözi, jóllehet az
első keresztények a jézusi jövendölés beteljesülését látták ezekben a történésekben. 3. az Olajfák-
hegyén, a templommal átellenben: Ha figyelembe vesszük az Olajfák-hegyének eszkatologikus
vonatkozásait a Zak 14,4-ben (vö. Mk 11,1), a helyszín jól illik az eszkatologikus beszédhez. A
hallgatóságot a négy első tanítvány alkotja (vö. 1,16-20), akik közül három Jézus ‘bizalmi köréhez’
tartozott (vö. az 5,37 magyarázatával). 4. mikor fognak ezek a dolgok bekövetkezni?: A tanítványok
kérdése logikusan mutat vissza a templommal kapcsolatos jövendölésre (13,2), de a jelenlegi
szövegkörnyezetben előre is utal, a beszéd további részeire.
85 (ii) A fájdalmak kezdete (13,5-13). A jövendő bemutatásának első szakaszában Jézus nagy
horderejű eseményekről (13,5-8) és a tanítványok sorsáról (13,9-13) beszél. Átfogó meghirdetésként a
kozmikus katasztrófákkal és az üldözésekkel szemben is megvalósuló, türelmes helytállásra buzdít.
Azok a szavak, amelyek a tanítványok szenvedését leírják (különösen a paradidómi, azaz ‘átadatni’
kifejezés) előremutatnak a szenvedéstörténet jézusi gyötrelmei felé, és a követők szenvedését a ‘mester’
szenvedéseinek vonalába illesztik. 5. vigyázzatok, meg ne tévesszen valaki titeket!: A beszéd
kezdőmondata elárulja a beszélő célját: le akarja hűteni az eszkatologikus lelkesedést, és az Isten
eljövendő országával kapcsolatban óvatosan várakozó, virrasztó magatartást ajánl. 6. sokan jönnek
majd az én nevemben, és azt mondják: Én vagyok: A szöveg valószínűleg többre utal, mint a zsidó
világban messiási igényekkel fellépő személyekre (vö. Csel 5,36-37), hiszen a sokak ‘Jézus nevében’
jönnek. Az egó eimi (én vagyok) kifejezést illetően ld. a 6,50 magyarázatát. Egyes kora-keresztény
gyógyítók és tanítók talán azzal az igénnyel léptek fel, hogy ők Jézus “újra-megtestesülései”. A jelenlegi
szövegkörnyezet azt sugallja, hogy ezek az Isten jobbjáról visszatérő Jézusnak tartották magukat (ld.
14,62). A hamis krisztusok meghirdetéseivel kapcsolatban ld. 13,21-23. 8. a vajúdás kínjainak kezdete:
A jövendölés arra utal, hogy az isteni terv szerint az ország eljövetelét háborúk, háborús hírek,
felkelések, földrengések és éhínségek előzik meg. Ezeket a megpróbáltatásokat a szöveg szerzője a
szülés első szakaszához hasonlítja (vö. m.Sot. 9,15). Ám bármilyen súlyosak is, ezekkel még nem jött el
az eschaton. 9. bíróságoknak adnak át titeket: A kozmikus eseményekről a tanítványok sorsára
terelődik a figyelem, akik számára a próféta üldözéseket és szenvedéseket helyez kilátásba. A
“bíróságok” (synedria) a helyi zsidó törvényszékek (vö. 2Kor 11,24), amelyek megbüntethették a zsidó
törvényszegőket. Az utalás a “helytartókra és a királyokra” nem feltételez szükségszerűen Palesztinán
kívüli területet; Pilátus és Heródes Antipász jó példái lehetnek ezeknek. Jézus tanítványai zsidók és
pogányok körében egyaránt ellenállásra fognak találni. 10. előbb azonban minden nép között hirdetni
kell az evangéliumot: A márki szókincs alapján arra következtethetünk, hogy a kijelentést az evangélista
illesztette a 13,9 és a 13,11 közé. A feltételezést egyrészt az a tény erősíti, hogy a 13,11 logikusan
folytatja a 13,9 versét, másrészt a következő meggondolás: ha a földi Jézus ilyen egyértelműen
nyilatkozott e témában, a korai keresztények nem vitatkoztak volna a pogányok missziójáról (vö. Gal 2;
Csel 15). A mondat beillesztésének itt az volt a rendeltetése, hogy (tekintettel a Palesztinán kívül teendő
nagy ‘kerülőútra’) drámaian lelassítsa az eszkatologikus ‘menetrendet’. 11. nem ti vagytok, akik
szóltok, hanem a Szentlélek: A figyelmeztetés csak az “előre aggódástól” óv (mé promerimnate), de
nem a gondolkodástól vagy az előkészülettől. 12. testvér a testvérét adja majd halálra: Az a nézet,
hogy az eschaton a személyes ellentétek kialakulásának időszaka, általánosan elterjedt vélemény volt a
zsidó apokaliptikus írásokban (ld. Ap.Esdr. 5,9; 6,24; Jub. 23,19; Ap.Bár. 70,3; vö. m.So. 9,15). 13.

43
aki mindvégig kitart, az üdvözül: E befejező mondás összefoglalja Márk üzenetét: aki türelmesen
helytáll a “Messiás születési fájdalmainak” idején, az üdvösséget kapja végső jutalmul.
86 (iii) A nagy szorongattatás (13,14-23). A jövő jézusi bemutatásának második szakasza
Márknak és első olvasóinak élményvilágán túlmutatva olyan eseményekre vonatkozik, amelyek az ő
szempontjukból a jövőben következnek majd be. Ezeket a történéseket a “szorongattatás” (thlipsis)
kifejezés foglalja össze. Annak ellenére, hogy képei háborús időket tükröznek, a szorongattatás teljesen
új összefüggésekbe kerül. Az események előre jelzésével Jézus felkészíti követőit ezek várására, és segíti
őket a türelmes helytállásban. 14. a pusztító utálatosságot: A kifejezés a Dán 9,27; 11,31; 12,11
verseiből származik. Ezekben arra a pogány oltárra vonatkozik (vö. 1Mak 1,59), amelyet Kr.e. 168-ban
IV. Antióchosz Epifánész emeltetett az egészen elégő áldozatok oltára fölé a jeruzsálemi templomban. A
hímnemű egyes számú participium a gör. szövegben (hestékota: “ott állni”, “ott álló”) a dolog
megszemélyesítését sugallja, azaz szinte azt várja az olvasótól, hogy az ‘utálatosságot’ valakivel
azonosítsa. aki olvassa, értse meg!: E kommentár talán azokra az eseményekre vonatkozik, amelyek a
templom 70-ben bekövetkező lerombolásához vezettek. A homályos kifejezésnek feltehetően az volt a
rendeltetése, hogy rejtjeles üzenetként elkerülhetővé tegye a római ellenségeskedés kiprovokálását.
Amennyiben a kommentár a Márk előtti forrás részét alkotta, talán Caligula császárnak arra a sikertelen
tervére utal, hogy saját szobrát 40-ben felállíttatja a jeruzsálemi templomban (vö. Josephus: Ant.,
XVIII.8.2 §261; Philón: De legat., 188, 207-208; Tacitus: Hist., 5,9; → 75:173–174). Másként
fogalmazva: A Caligula-féle tervet az Antióchosz által végrehajtott cselekedet ismétlődéseként mutatja
be. akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe: A 13,15-16 szerint a szorongattatás olyan
váratlanul következik be, hogy az embernek nem lesz lehetősége bármit is kimentenie a házából. A 13,17
szerint a várandós és a szoptatós asszonyokra is kemény megpróbáltatások várnak. 18. hogy ne télen
legyen ez: A tél Palesztinában hideg, és az eső miatt lehetetlen átkelni az egyébként kiapadt
folyómedreken. Ilyenkor termények sincsenek, amelyekkel a menekültek táplálkozhatnának. 19. olyan
nyomorúság, amely a teremtett világ kezdete óta egészen mostanáig nem volt: Ez a megjegyzés azt
mutatja, hogy nem valamiféle háborúról van szó, hanem ennél sokkal súlyosabb szorongattatásról. A
leírás a Dán 12,1-re utal: “Nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt, mióta népek vannak, addig az
időig” (vö. Jel 1,9; 7,14). 20. ha az Úr nem rövidítené meg azokat a napokat: A kijelentés azt
feltételezi, hogy az ország eljövetelének idejét Isten határozta meg (vö. Dán 12,7). Az idő
megrövidítésével kapcsolatban ld.: 1Hén. 80,2; 2Ap.Bár. 20,1-2; 83,1.6). 21. itt a Krisztus: Annak
ellenére, hogy a 13,21-23 sok tekintetben hasonlít a 13,5-6 verseire, nyilvánvaló, hogy ez a részlet nem
annyira azokra utal, akik a parúziakor visszatérő Krisztusnak mondják magukat, mint inkább a messiási
igényekkel fellépő személyekre és a hamis prófétákra (vö. 13,22). E hamis messiások és álpróféták
megjelenése alkotja a nagy szorongattatás csúcspontját (vö. 13,24). 23. előre megmondtam nektek
mindent: A beszéd visszakanyarodik a hallgatóságot alkotó négy tanítványhoz. Türelmesen helyt kell
állniuk az események közepette, mert előre figyelmeztetést kaptak arról, hogy ezek bekövetkeznek, és
immár tudják, hogy türelmes helytállásukért üdvösség az osztályrészük (vö. 13,13).
87 (iv) Az Emberfia győzelme (13,24-27). A kozmikus jeleket feltüntető ósz-i nyelvezet az
Emberfia és a végső ‘egybegyűlés’ képét olyan új összefüggésben montírozza egymásra, amelynek
központi eseménye Jézusnak, az Emberfiának eszkatologikus érkezése. Isten győzelmének végső
bizonyítéka Jézus dicsőséges eljövetele lesz az eschatonban. A reá való várakozás válik a beszédben
ajánlott türelmes helytállás alapjává. 24. a nap elsötétedik: Az Emberfia érkezését előre mutató
kozmikus jelek ósz-i szövegeket visszhangoznak: Iz 13,10; Ez 32,7; Ám 8,9; Jo 2,10.31; 4,15; Iz 34,4;
Agg 2,6.21. Ezek a jelek azonban az ÓSz-ben nem az Emberfia eljövetelét előzik meg. Az előjelek
listája sajátos megfogalmazása annak, hogy az egész teremtés jelezni fogja az eljövetelt. 26. látni fogják
az Emberfiát eljönni a felhőkön: A leírás a Dán 7,13-ból származik. Az Emberfia Márknál azonban
nyilvánvalóan Jézus, és nem a Dán 7,13 angyali lénye “emberi alakban”. Vitatott, hogy Jézus használt-e
ilyen kifejezéseket önmagával kapcsolatban (→ 78:38–41; de vö. → 14:61–62-vel is). 27. összegyűjti
választottait a világ négy tájáról: Az Emberfia tevékenysége éppen ellentettje a Zak 2,10-ben
leírtaknak. A választott népet egybegyűjtő Isten tevékenységéről beszél a MTörv 30,4; Iz 11,11.16;
27,12; Ez 39,27. Ugyancsak említést tesznek erről más ósz-i és zsidó iratok is, de az ÓSz sehol sem utal
arra, hogy az egybegyűjtést az Emberfia végzi.
88 (v) Bizalomra és virrasztásra buzdítás (13,28-37). A buzdítást példázat (13,28-29), az
eschaton idejére vonatkozó mondás (13,30), a Jézus hatalmáról szóló logion (13,31), az eschaton
kezdetének időpontjára utaló újabb mondás (13,32) és egy másik példázat (13,33-37) alkotja. A
különféle témákat az “ezek”, az “elmúlik”, a “legyetek ébren” és az “ajtó” kulcskifejezések kapcsolják
össze egymással. Az “ennek a nemzedéknek” életében végbemenő “mindezekre” vonatkozó mondást

44
(13,30) ellensúlyozza az a feltevés, amely szerint csak Isten ismeri az események pontos időpontját
(13,32). A vég világos jeleiről szóló példázatot (13,28-29) az állandó virrasztásra buzdító példabeszéd
(13,33-37) hozza egyensúlyba. 28. tanuljatok a fügefa példájából: A fügefa tavaszi és nyári
növekedésének természetes folyamata hasonlít azoknak az eseményeknek a sorozatához, amelyek az
Emberfia eljöveteléhez vezetnek: amikor látjátok, hogy ezek történnek, tudjátok, hogy közel van az
Emberfia eljövetele. 30. nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindezek végbe nem mennek: A “mindezek”
kifejezésnek az Emberfia eljöveteléhez vezető eseményekre kell utalnia (vö. 13,29), jóllehet a korai
keresztények talán Jézus halálára és feltámadására, illetve Jeruzsálem lerombolására vonatkoztatták
(vö. Mk 9,1). A mondás határozottságát mérsékli a 13,32 verse. 31. az ég és a föld elmúlik: Jézus az Iz
51,6 és 40,8 nyelvezetét használja annak kiemelésére, hogy tanítása isteni tekintéllyel rendelkezik. A
mondásokat az “elmúlik” kulcskifejezés köti össze az előzményekkel. 32. senki sem tudja: Érthető, hogy
a pontos időt csak Isten ismeri, de meglepő, hogy az angyalokkal és az emberekkel együtt a Fiú is a
‘nem tudók’ közé tartozik. A Jézus istenségével kapcsolatos patrisztikus vitákban ezt a mondást
ellenérvként használták. 34. ahogy az idegenbe készülő ember: A második példázat az országgal
kapcsolatos virrasztást ahhoz az éberséghez hasonlítja, amelyet az ajtóőrtől követelnek, akinek idegenbe
távozik a gazdája: nem tudjátok, mikor jön meg a ház ura. Minthogy az esemény pontos ideje
bizonytalan, az embernek állandóan virrasztania kell.
89 (VII) Jézus halála Jeruzsálemben (14,1–16,20). Márk evangéliuma egy hosszú bevezetővel
ellátott szenvedéstörténetnek készült. Ez az észrevétel azt emeli ki, hogy az evangélium befejező része
nagyon fontos az írás egészének megértése szempontjából. Jézus előre tudja, mi vár reá. Mindvégig úgy
viselkedik, mint a Szenvedő Szolga, aki ellenfelei gúnyolódása és vaksága ellenére is a zsidók
királyának mutatja magát. Tanítványai azonban Júdás árulásával és Péter tagadásával igazolják, hogy
lanyhuló lelkesedésük mélypontjára jutottak.

(Dormeyer, D.: Die Passion Jesu als Verhaltensmodell, NTAbh 11, Münster 1974. Kelber, W. H. (szerk.): The
Passion in Mark, Philadelphia 1976. Schenk, W.: Der Passionsbericht, Gütersloh 1974.)

90 (A) A megkenés és az utolsó vacsora (14,1-31). A Márk-féle szenvedéstörténet bevezető része

Jézust Messiásként tünteti fel (14,1-11), halálát a zsidó pászka-ünnep környezetébe illeszti (14,12-16),
és rávilágít áldozatának önkéntes voltára (14,17-31). Jézus tudja, mi történik vele, és méltó ellenfélnek
bizonyul azokkal szemben, akik támadják őt.
91 (a) A CSELSZÖVÉS ÉS A MEGKENÉS (14,1-11). Ennek a szenvedés-elbeszéléshez bevezetőül
szolgáló résznek középpontjában az a beszámoló áll, amely szerint egy névtelen asszony megkeni Jézust
(14,3-9): ezzel rámutat messiási (“felkent”) mivoltára, és elővételezi temetési szertartását. Az asszony
intuíciója és nagylelkűsége szöges ellentétben áll a főpapok, az írástudók (14,1-2) és Júdás (14,10-11)
lelki vakságával. A történet magvát a 14,7 mondása alkotja, amely Jézus napjait különleges időként
tünteti fel. 1. a pászka és a kovásztalan kenyerek ünnepe: A kovásztalan kenyerek tavaszi földműves-
ünnepe összekapcsolódott azzal az ünnepség-sorozattal, amelyen a régi Izraelnek az egyiptomi
szolgaságból való szabadulására emlékeztek (vö. Kiv 12,15-20; 34,18-20). Ez Niszán (március-április)
hó 15-én kezdődött, és nyolc napig tartott. a főpapok és az írástudók: E szereplők között lehettek
szaddúceusok is, mert ők is képviseltették magukat a templomra felügyelők körében. A főpapok és az
írástudók cselszövéséről már a 11,18 és a 12,12 is említést tett. 2. ne az ünnepen: Minthogy a
kovásztalan kenyerek ünnepe zarándokünnep volt, amely nagy tömegeket vonzott Jeruzsálembe, Jézus
nyilvános kivégzése lázadást válthatott volna ki. Nyitott kérdés, hogy a papok az ünnep előtt vagy után
akarták-e Jézust elfogni. Az utóbbi feltevés látszik elfogadhatóbbnak. Júdás árulásra való készsége
indította őket arra, hogy Jézust az ünnepen (Márk szerint), vagy (ami történeti szempontból
valószínűbb) az ünnep előtti napon végezzék ki. 3. Betániában, a leprás Simon házában: A helynek és
a névnek ez a pontos megadása olyannyira szokatlan Márknál, hogy a részletet az eredeti történet
alkotóelemének kell tekintenünk. Az alabástrom edény gömbölyű illatszertartó volt, amely ritka indiai
növényekből készített kenetet tartalmazott. 300 dénárra való értékelése (14,5) mutatja, hogy valóban
drága olajról volt szó (vö. Mt 20,2). ráöntötte a kenetet Jézus fejére: Vö. a Lk 7,38 és a Jn 12,3
verseivel, amelyek szerint az asszony Jézus lábát keni meg. A kenet Jézus fejére öntése az ő messiási
méltóságának elismerését jelenti (vö. 2Kir 9,6). 7. én nem leszek mindig veletek: A mondás
magyarázatot ad a 14,6-ban tanúsított türelmes jézusi magatartásra, és arra, hogy az asszony
cselekedetét jótettnek minősítette. A kijelentés Jézus jelenlétére helyezi a hangsúlyt, és nem arra, hogy a
szegénység maradandó társadalmi probléma. Azzal, hogy megkente fejét, az asszony jelezte: Jézus a
Messiás. A főpapokkal, az írástudókkal és Júdással ellentétben egyedül az asszony fedezte fel Jézus
kilétét és az ő fizikai jelenvalóságának különleges jelentőségét. Jézus szavát a vőlegényről szóló

45
mondáshoz (Mk 2,19) hasonló krisztológiai kijelentésként kell értelmeznünk, és nem szociális helyzetre
utaló kommentárként. 8. előre megkente testemet a temetésre: Jézus az asszony cselekedetének második
értelmezésében a tettet saját halálával és temetésével hozza összefüggésbe: a Messiásnak a temetésre
való megkenése alkotja a szenvedéstörténet valódi kezdetét. A verset időnként utólagos kiegészítésnek
tekintették, amelynek állítólag az volt a célja, hogy elkendőzze a tanítványok kínos helyzetét, akik nem
kenték meg Jézus testét a temetés előtt (vö. 16,1). 9. elmondják majd az ő emlékezetére: Az asszony
cselekedetéről szóló elbeszélés a Jézus szenvedését, halálát és feltámadását tartalmazó történet részévé
válik. Az asszony a névtelenség homályában marad (vö. a Jn 12,3 versével, amely az asszonyt
Máriával, Lázár testvérével azonosítja). 10. iskarióti Júdás: Árulása ellentétben áll az asszony
hűségével. Júdás kezdeményezése tette lehetővé a főpapoknak és az írástudóknak, hogy valóra váltsák
cselszövő tervüket. 11. megígérték, hogy pénzt adnak neki: A többi evangélista kifejezetté teszi Júdás
indítékát: a kapzsiság (vö. Mt 26,15), a sátán (Lk 22,3), a sátán és az a tény, hogy tolvaj volt (Jn 13,2;
12,6).
92 (b) A ZSIDÓ HÚSVÉTI LAKOMA ELŐKÉSZÍTÉSE (14,12-16). Ez a részlet az utolsó vacsorát a
szoros értelemben vett zsidó húsvéti lakomával azonosítja, amelyet Niszán hónap 15. napján tartottak. A
szinoptikusok e tekintetben Márk kronológiáját követik. A Jn 19,14 azonban Niszán 14. napjának
délutánjára helyezi Jézus halálát, és így az utolsó vacsorát egy elő-húsvéti lakomának tekinti. János
kronológiája helyesebbnek látszik, mert nem valószínű, hogy a főpapok és az írástudók a zsidó húsvét
első napján úgy jártak volna el, mint ahogyan cselekedtek. Az utolsó vacsora és egy zsidó húsvéti
lakoma azonosításával Márk közelebb akarta vinni Jézus halálát az áldozat és a szabadulás nagy
húsvéti témáihoz. 12. a kovásztalan kenyerek első napján, amikor a húsvéti bárányt szokták áldozni:
Az áldozatot Niszán 14-én délután, az alkonyatkor kezdődő első nap előtt mutatták be. A tanítványok
tehát arra kaptak megbízást, hogy készítsék elő a Niszán 15. napjának kezdetén tartott húsvéti lakomát.
A két időmegjelöléssel kapcsolatban ld. az 1,32-höz írt magyarázatot. 13. egy ember, aki egy korsó
vizet visz: Kérdés, hogy ez a mondat Jézus rendkívüli előre-tudására utal-e, vagy csupán valamilyen
előzetes megállapodásra. A 11,1-6 részlete is ehhez hasonló problémát vet fel. 15. emeleti termet,
berendezve, készen: Jézus és a ‘tizenkettő’ egy jeruzsálemi háznak a vendégek számára fenntartott
emeleti termét vette igénybe. Az a tény, hogy a 14,16 nem tesz említést a tanítványok csodálkozásáról, a
Jézus és a korsó vizet vivő ember közti előzetes megállapodásra mutat.
93 (c) AZ UTOLSÓ VACSORA (14,17-31). Az elbeszélés Jézusnak az utolsó vacsorán mondott
szavait és végzett cselekedetét (14,22-25) a Júdás árulásáról (14,17-21), valamint a Péter tagadásáról
(14,26-31) szóló jövendölések közé illeszti. Ez a “szendvicsszerű összeillesztés” Jézus önfeláldozásának
kiemelését szolgálja, amely ellentétben áll Júdás és Péter magatartásával.
94 (i) Júdás árulásának megjövendölése (14,17-21). Az utolsó vacsoráról szóló elbeszélés első
epizódja a Júdás áruló cselszövésével kapcsolatos előzetes jézusi tudásra helyezi a hangsúlyt, és arra,
hogy Jézus szenvedésében és halálában önként veti alá magát Isten akaratának. 17. amikor beesteledett,
odament a tizenkettővel: A 14,12-16 fényében azt kell mondanunk, hogy Niszán 15. napjának
kezdetéről van szó (a zsidók ugyanis a naplementétől számították az új nap kezdetét). A 14,12-16 szerint
két tanítvány már az említett helyen tartózkodik, ez a vers azonban azt állítja, hogy ők is az oda
igyekvők társaságában vannak. 18. közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem: A
jövendölésben elhangzó magyarázat talán a Zsolt 41,10-re utal (vö. Jn 13,18). A prófécia mutatja, hogy
Júdás árulása nem érte Jézust váratlanul. Az együtt étkezés részletének (vö. 14,20) említése az árulás
szégyenteljes voltának kiemelésére szolgál. 21. az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla: Jóllehet
az ÓSz beteljesülése a Márk-féle szenvedéstörténet fontos témái közé tartozik, nincs olyan ósz-i részlet,
amely az Emberfia szenvedéséről szól. A jövendölés második része azt hangsúlyozza, hogy ha Jézus
halála az isteni tervbe tartozik is, ez nem menti fel Júdást a felelősség alól.
95 (ii) A vacsora (14,22-25). Az utolsó vacsoráról szóló elbeszélések márki változata (vö. Mt
26,20-29; vö. 1Kor 11,23-25; Lk 22,15-20) a kenyeret és a bort, amelyet Jézus utolsó lakomáján
tanítványai társaságában elfogyasztott, az ő közelgő halálával hozza összefüggésbe, és az ósz-i áldozati
hagyományok (vö. Kiv 24,8; Iz 53,12) fényében, illetve az Isten országában elköltött messiási lakoma
reményében értelmezi. 22. vegyétek, ez az én testem: A tanítványok arra kapnak felszólítást, hogy
részesüljenek Krisztus áldozati halálában. Azok a fordítások, amelyek a “megjeleníti” vagy “jelképezi”
kifejezéseket használják, nem állnak összhangban a szavak realizmusával. 23. aztán vette a serleget: A
zsidó húsvéti lakomán a résztvevők az étkezés elején részesültek a kenyérből, a serlegből (valójában
háromból) pedig a lakoma folyamán ittak (vö. 1Kor 11,25; Lk 22,20). Ebben az esetben a serleg
tartalmának megosztása a kenyér szétosztása után következik, ami azt jelzi, hogy nem a hivatalos
húsvéti lakomára kell gondolnunk. 24. ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik: A

46
“szövetség vére” kifejezés a Kiv 24,8 versére utal, amely szerint Mózes azzal pecsételi meg a
szövetséget, hogy az áldozati állatok vérével meghinti Izraelt. A “sokakért kiontatik” állítás az Iz 53,12
versét (a Szenvedő Szolgáról szóló részletek egyikét) idézi emlékezetbe, és áldozati dimenziót ad a
cselekménynek. A két ósz-i idézet rendeltetése az, hogy Jézus halálát másokért hozott áldozatként
jellemezze. A hyper pollón (sokakért) kifejezés az Iz 53,12 héber szövegéből származik; nem azt jelenti,
hogy egyvalakiért vagy néhány emberért, hanem azt, hogy mindenkiért. 25. amíg majd az újat nem
iszom az Isten országában: A befejező mondat az utolsó vacsorát a messiási lakomával (vö. 6,35-44;
8,1-10) hozza kapcsolatba. Az utolsó vacsorában (és az eucharisztiában) nem izolált eseményt kell
látnunk, hanem összefüggésbe kell hoznunk Jézusnak a vámosok és a bűnösök társaságában elköltött
korábbi étkezéseivel (vö. 2,16) és az eljövendő eszkatologikus lakomával is.
96 (iii) Péter tagadásának megjövendölése (14,26-31). A harmadik esemény a sorozat első
epizódjára (14,17-21) emlékeztet. Aligha gondolhatjuk, hogy ezt a Péterre nézve igen elmarasztaló
tagadási történetet az első keresztények találták ki. 26. miután himnuszt énekeltek: A himnuszt az
értelmezők általában a Zsolt 113-118-cal azonosítják. 27. megverem a pásztort: Jézus pásztorként való
feltüntetésével kapcsolatban ld. 6,34. A Zak 13,7 megjövendöli Jézus halálát és a tanítványok
megfutamodását. 28. előttetek megyek Galileába: Ez a kijelentés előremutat a Mk 16,7-re, ahol
valószínűleg a Feltámadott galileai megjelenéseire utal. Egyes értelmezők a földi Jézus végre nem hajtott
tervének tekintik, vagy a parúzia megjövendölésének (vö. 13,24-27). 30. mielőtt kétszer megszólal a
kakas, háromszor tagadsz meg engem: A prófécia előre jelzi Péter hármas tagadását (14,66-72), amely
önmagát kivételnek feltüntető nyilatkozata (14,29) és tiltakozása (14,31) ellenére is bekövetkezik.
97 (B) Jézus imája és elfogatása (14,32-52). A két esemény közelebb viszi Jézust a kereszthez, és
megmutatja, hogy barátaitól elhagyatva miként szembesült a halállal. Csak az Istennel való egyedülálló
kapcsolata és az a meggyőződés adott neki erőt, hogy az Írásokban kinyilvánított isteni akarat
beteljesülése van folyamatban.
98 (a) A GETSZEMÁNI-KERT (14,32-42). A kertbeli haláltusáról szóló elbeszélés márki változata
Isten engedelmes fiaként mutatja be Jézust, aki harcol azért, hogy szenvedésében el tudja fogadni Isten
akaratát. A leírás kerülendő példaként ábrázolja a tanítványok magatartását, akik reménytelenül
értetlenek az eseményeket illetően. 32. Getszemáni: Ez a hely kicsiny kert volt Jeruzsálem városának
keleti falain kívül az Olajfák-hegyén. Nevének jelentése: “olajprés”. 33. rettegni kezdett és gyötrődni:
Az ekthambeisthai (“rettegni”) és az adémonein (“gyötrődni”) gör. ige érzékletesen jelzi Jézus érzelmi
megrendültségét. A kijelentés arra a mély érzelmi érintettségre utal, amelyet a küszöbönálló halálával
való szembesülés váltott ki benne. Ez a megállapítás nem mond ellent szükségszerűen annak, hogy az
előző rész Jézus előre-tudását és az isteni akaratot elfogadó magatartását hangsúlyozza, mert az ember
a rá váró esemény tudatától is elborzadhat (vö. pl. a rákos beteg esetével). 34. szomorú az én lelkem
mindhalálig: A három tanítvány felé fordulva Jézus a Zsolt 42,6.12 szavait használja. 36. Abba,
Atyám, ... vedd el tőlem ezt a serleget: Az imádság és az ezt követő útmutatás (14,38: hogy kísértésbe
ne essetek) valamiképpen az Úr imádságára emlékeztet (Mt 6,9-13; Lk 11,2-4). A serleg a “szenvedés
kelyhe” (vö. 10,39), amelynek eucharisztikus vonatkozása is van (vö. 14,24). ne úgy legyen, ahogy én
akarom, hanem amint te: A kérés azt jelzi, hogy Jézusnak meg kellett tanulnia szenvedésének
elfogadását (vö. Mt 6,10). 38. kísértésbe: Amint ezt a Mt 6,13-ból is látjuk, a kísértés elsősorban az
eszkatologikus próbatét időszaka, amely megelőzi Isten országának eljövetelét (vö. 13,9-13). Ez a
beszédmód Jézus szenvedésének eszkatologikus jelentését hangsúlyozza. 41. eljött az óra! Íme, átadatik
az Emberfia: Jézus háromszor ment tanítványaihoz, és alva találta őket (14,37.40.41). Még Péter is
elaludt, pedig ő kinyilvánította, hogy meg is halna Jézusért (14,31). Júdás árulásának “óráját” a jézusi
szolgálat csúcspontjának kell tekintenünk. A három jövendölés a szenvedésről immár beteljesült (vö.
8,31; 9,31; 10,33-34).
99 (b) AZ ELFOGATÁS (14,43-52). Ez a perikópa több rövid epizódból áll: Jézus foglyul ejtése
(14,43-46), egy fül vagy fülcimpa levágása (14,47), Jézus megjegyzése (14,48-49) és a tanítványok
elmenekülése (14,50-52). A részlet már ismert témákat fejteget: Júdás árulása, Jézus előre-tudása, az
Írások beteljesülése és a tanítványok Jézussal szembeni hűtlensége. 43. sokaság: Márk szerint nem a
templomőrség (vö. Lk 22,52) vagy a római katonaság (vö. Jn 18,3.12), hanem inkább valamiféle
csőcselék fogta el Jézust. A letartóztatásért felelős csoportokat illetően ld. 14,1.53. 44. akit
megcsókolok: A húsvéti ünnepi zarándoklat idején Jeruzsálem túlzsúfolt volt. Emellett lehetséges, hogy
akiket Jézus elfogására küldtek, nem ismerték őt látásból sem. A jel (a mesternek szóló hagyományos
köszöntés), amelyben megegyezett velük, csak fokozza Júdás tettének szégyenteljes voltát. 47. valaki az
ott állók közül kirántotta kardját: A Jn 18,10 szerint Péter vágta le egy Malkus nevű szolga fülét. A Lk
22,50-51-ben azt olvassuk, hogy Jézus meggyógyította az ember fülét. Az ótarion (fül) kicsinyítő alak

47
alapján arra következtethetünk, hogy fülének csak egy része vagy fülcimpája sérült meg. 48. mint
valami rabló ellen: Jézus elfogása módjának és az eljárás helytelenítésének bemutatásával a kijelentés
világossá teszi, hogy Jézus nem volt rabló (gör. léstés; a kifejezés egyébként a római kormányzat ellen
fellépő forradalmárt is jelenthette). 49. naponta: Ez a Jézus tanítására vonatkozó állítás szemmel
láthatóan ellentétben áll Márk kronológiájával, amely szerint Jézus csak három napig tartózkodott a
városban (hacsak az evangélista nem ezt értette a kath’ hémeran, a naponta kifejezésen). az Írásoknak
be kell teljesülniük: A mondás nyilvánvalóan a 14,27 versére utal (amely a Zak 13,7-et idézi), de
érthetjük tágabb értelemben is, miként a 14,21-ben (az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla). 51.
követte őt egy ifjú: A mezítelenül elfutó ifjú kilétének kérdése különféle találgatásokra adott alkalmat a
századok folyamán. Ki vagy miféle ember lehetett? – nem tudjuk. A jelenlegi szövegösszefüggésben
csak annyit tudunk róla, hogy egyike azoknak, akiket a 14,50 így jellemez: “mindnyájan elhagyták őt és
elfutottak”.
100 (C) A bírósági tárgyalások (14,53–15,15). Márk két pert mutat be: az egyik a zsidó vezetők, a
másik Pilátus előtt zajlik. Az evangélista a zsidók előtt folyó pert fontosabbnak tartja, jóllehet jogi
szempontból a római törvényszéki eljárásnak nagyobb jelentősége volt. A perek folyamán Jézus, az
ártatlan szenvedő, szinte mindvégig hallgatásba burkolózik (vö. Iz 53,7).
101 (a) A FŐPAP ELŐTTI PER; PÉTER TAGADÁSA (14,53-72). A jézusi hűség és Péter gyávaságának
párhuzamba állítása érdekében Márk újra alkalmazza a “szendvicsszerű összeillesztés” technikáját. A
főpap házában húsvét első napjának estéjén lezajló kihallgatást teljesen szabályos törvénykezésként
tünteti fel (ábrázolásával kapcsolatban azonban komoly történeti nehézségeink vannak). A per folyamán
két vád merül fel Jézus ellen: azzal fenyegetőzött, hogy lerombolja a jeruzsálemi templomot, és
káromkodott. 53. Jézust a főpaphoz vitték: A zsidó törvénykezés színhelye a főpap háza. Kérdés, hogy
egybegyűlhetett-e ott az egész nagytanács (vö. 14,64). Az is kétséges, hogy a tanácstagok
összegyűlhettek-e ott húsvét első éjszakáján. E problémák alapján arra következtethetünk, hogy a húsvét
első alkonyát megelőző este Jézust előzetesen kihallgatták a főpap házában (vö. 14,12-16). Az előzetes
kihallgatást a zsidó vezetőknek csak kicsiny csoportja vagy képviselete vezette. 54. Péter: A Péterre
való utalás ezen a ponton a történetet “szendvicsszerű irodalmi alakzattá” formálja, amely Jézus
méltóságot sugárzó hallgatását szembeállítja Péter gyáva tagadásával (vö. 14,66-72). 55. a főpapok és
az egész nagytanács: Márk célja az, hogy a kihallgatást az egész nagytanács előtt lezajló szabályos
perként tüntesse fel. Ez a szándéka valószínűleg jól illik ahhoz az általános keresztény törekvéshez,
amely Jézus halálával kapcsolatban csökkenteni próbálta a rómaiak szerepét, és fel akarta erősíteni a
zsidókét. 56. vallomásaik nem egyeztek: Azt a zsidó jogi alapelvet illetően, amely szerint legalább két
tanú szükséges valamilyen bűntény igazolásához, ld. a MTörv 19,15 versét (az elvet a Zsuzsannáról
szóló történet dramatizálja, amely Dán gör. változatában olvasható). 58. mi hallottuk, amikor ezt
mondta: én lerombolom ezt a templomot: Jézus a korabeli templomi kultuszt talán azzal az
istentisztelettel állította szembe, amely akkor fog érvényre jutni, amikor eljön Isten országa. Az “én”
személyes névmás utalhat Istenre, de az ő nevében beszélő Jézusra is. A mondás feltehetően a templom
megtisztításának eseményével állt kapcsolatban (vö. 11,15-19). A későbbi úsz-i írók annak a ténynek
fényében, hogy Kr.u. 70-ben nem Jézus, hanem a rómaiak rombolták le a templomot, megpróbálták
spiritualizálni a kijelentést (vö. Mt 26,61; Jn 2,21; Csel 6,14). 61. ő azonban hallgatott, és nem
válaszolt semmit: Jézus hallgatása az Iz 53,7 és a Zsolt 38,13-15 szavainak beteljesülése. A főpapnak
az a kérdése, hogy vajon Jézus azonos-e az Áldottnak a Fiával, már ismert azonosító formulákat (8,29;
1,11; 9,7) kapcsol össze egymással. 62. én vagyok; és meglátjátok az Emberfiát: Az “én vagyok”
megjegyzést illetően ld. a 6,50-hez írt magyarázatot. A dicsőséges Emberfiával kapcsolatos
várakozásokat illetően ld. a 13,24-27 értelmezését. 64. hallottátok az istenkáromlást: A káromkodás
vádja tág értelemben veendő, mert a Lev 24,10-23 szerint a káromkodáshoz, amelyet megkövezéssel
büntettek, hozzátartozott Isten nevének kiejtése is. együttesen kimondták az ítéletet, hogy méltó a
halálra: Jézust valószínűleg valamiféle zsidó politikai és vallási lázadónak tekintették (vö. Josephus
Flavius: Ant., XVII.10.4-88 §269-285; XVIII.4.1 §85-87; XX.8.6 §167-172), aki veszélyeztette mind a
rómaiak, mind a zsidó vezetők hatalmát. Márk az ítéletet a teljes nagytanács törvényes döntéseként
ábrázolja. Kérdés, hogy az “együttesen” kifejezésbe bele kell-e értenünk Arimateai Józsefet is (vö.
15,43). A probléma alternatív megoldásait illetően ld. Mt 27,57; Lk 23,50-51. 65. prófétálj: A kegyetlen
bánásmód, amelyben Jézust részesítették és az ezzel párosuló követelés ironikusan fejezi ki, hogy e
bánásmódban a Szenvedő Szolgára vonatkozó ósz-i jövendölések (vö. Iz 50,4-6; 53,3-5) válnak valóra.
A felszólítás utalhat arra a népi felfogásra is, amely Jézust prófétának tekintette (vö. Mk 6,15; 8,28).
66. amikor Péter lenn volt az udvaron: A 14,54-ben kezdődő történet ily módon a jézusi hűséget Péter
hűtlenségével szembeállító ábrázolásban folytatódik. Péter tagadása mind a négy evangéliumban
szerepel (vö. Mt 26,69-75; Lk 22,56-62; Jn 18,17.25-27). Megjegyzendő, hogy a Péter tagadását hallók

48
száma az elbeszélés folyamán növekszik: egy szolgálólány (14,66), a szolgálólány és az ott állók közül
néhányan (14,69), a mellette állók (14,70). 68. ő azonban tagadta: Fordított viszonyt fedezhetünk fel a
három vád (14,67: “te is a názáreti Jézussal voltál”; 14,69: “ez közülük való”; 14,70: “bizony, közülük
való vagy, hiszen Galileából való vagy te is”) és a péteri tagadások hevességi foka (értetlenség a 14,68-
ban; egyszerű tagadás a 14,70-ben; esküdözés a 14,71-ben) között. 72. és megszólalt egy kakas
másodszor is: Péter harmadik tagadásával beteljesül a Mk 14,30-ban megfogalmazott jövendölés.

(Donahue, J. R.: Are You the Christ? The Trial Narrative in the Gospel of Mark, SBLDS 10, Missoula 1973.
Juel, D.: Messiash and Temple: The Trial of Jesus in the Gospel of Mark, SBLDS 31, Missoula 1977.)

102 (b) A PILÁTUS ELŐTTI PER (15,1-15). Jogi szempontból a római helytartó, Poncius Pilátus volt
a felelős Jézus kereszthaláláért. A megfeszítés alapjául szolgáló vád az, hogy Jézus “a zsidók
királyának” nevezte magát; ennek a címnek a rómaiak számára forradalmi felhangja volt. Márk és a
többi evangélista a zsidó hatóságokat tünteti fel fő indítványozóként, és Pilátust csupán olyasvalakinek,
aki enged az ő taktikai ‘nyomásuknak’. Ez az ábrázolás a korai keresztényeknek azt a törekvését
tükrözi, amellyel csökkenteni akarták a rómaiaknak Jézus halálában játszott szerepét, és növelni a
zsidók felelősségét. A Pilátus előtti perről szóló márki beszámoló valójában nem is utal az ítéletre. Jézus
olyan magatartást tanúsít, mint az Iz 53,7-ben a hallgatásba burkolózó Szenvedő Szolga. 1. korán
reggel: Ez a vers szemmel láthatóan azt feltételezi, hogy reggel a nagytanács másodszor is hivatalos
ülést tartott (vö. Mt 26,66; 27,1). Ennek eredményeként Jézust átadták a római hatóságoknak (vö. 9,31;
10,33). 2. Pilátus: Poncius Pilátus Kr.u. 26-tól 37-ig volt Júdea prefektusa (→ 75:168). Az a kép,
amelyet az evangéliumok a határozatlan és az igazságot kereső Pilátusról festenek, ellentétben áll más
ókori forrásokkal, amelyek kegyetlenségéről és konokságáról adnak hírt. Pilátus főhadiszállása
Caesarea Maritimában volt. Az esetleges zavargások kitörésének elkerülése végett ment Jeruzsálembe,
hogy felügyelje a húsvéti zarándoklatot. te vagy a zsidók királya?: Pilátus kérdése a messiási és az Isten
Fia címet politikai nyelvre fordítja. Érdeklődése jelzi: a Jézus elleni stratégia megpróbálta kapcsolatba
hozni őt a korabeli politikai jellegű messiási mozgalmakkal, hogy aztán forradalmárként elítélhessék. te
mondod: Jézus semleges választ ad Pilátusnak, amennyiben végső fokon nem utasítja el a rá
alkalmazott “zsidók királya” címet, de nem fogadja el azt a politikai jelentést, amelyet Pilátus tulajdonít
a megnevezésnek (Matera, F. J.: The Kingship of Jesus, SBLDS 66, Chico 1982). 3. a főpapok sok
vádat felhoztak ellene: Márk a zsidó vezetőket a Jézus elleni vádak fő indítványozóiként tünteti fel,
mert feltételezi, hogy ezek az emberek győzték meg Pilátust Jézus keresztre feszítésének szükséges
voltáról. Ismételt vádaskodásuk ellentétben áll Jézus hallgatásával (vö. Iz 53,7; Zsolt 38,13-15). 6. el
szokott bocsátani nekik egy foglyot: Nincsenek Biblián kívüli tanúbizonyságaink arra a szokásra
vonatkozóan, hogy húsvétkor szabadon bocsátottak egy foglyot. Az evangélisták vagy forrásaik talán
egy alkalmi amnesztiát tüntettek fel szokásként. 7. Barabbás: Ez a név az arám bar’abbā’ (“az atya
fia”) kifejezés betű szerinti átírása. A fogoly lázadó és gyilkos volt, azaz olyasvalaki, akitől a rómaiak
leginkább tartottak. 9. elbocsássam nektek a zsidók királyát?: A beszámoló átsiklik afölött, hogy már
kellett lennie egy Pilátus előtti pernek, amelyben Jézust bűnösnek ítélték. Pilátus tehát azt javasolja a
tömegnek, hogy válasszon a két elítélt fogoly közül. 13. feszítsd meg: A keresztre feszítés római
büntetés volt, amelyet római katonák hajtottak végre. A beszámoló azt sugallja, hogy Pilátus nem bűnös
volta miatt feszíttette keresztre Jézust, hanem azért, mert a főpapok a tömegen keresztül nyomást
gyakoroltak rá (“eleget akart tenni a sokaság kívánságának” – olvassuk a 15,15-ben). 15.
megostoroztatta Jézust: A megfeszítés előkészítéseként kirótt ostorozást kő- vagy fémdarabokat
tartalmazó bőrkorbácsokkal hajtották végre; az ostorozás idejére az áldozatot egy oszlophoz kötözték.
103 (D) A keresztre feszítés és a halál (15,16-47). A szenvedéstörténetnek és az egész
evangéliumnak e csúcspontjához tartozó négy epizód az ÓSz-gel összhangban beszéli el Jézusnak, a
zsidók királyának halálát.
104 (a) A GÚNYOLÓDÁS (15,16-20). A megfeszítés végrehajtása előtt katonák egy csoportja a
“zsidók királya” címre hivatkozva kigúnyolja Jézust. A jelenet paradox voltát az adja, hogy a katonák
igazat mondanak, amikor Jézust a zsidók királyának nevezik. 16. a katonák: Ezek az emberek a
rómaiak által toborzott palesztinai és szíriai származású személyek voltak. Az “egész csapat” kifejezést
valószínűleg tágan kell értenünk, mert a speira (a cohors megfelelője) nagyjából 200-600 katonából
állt. a praetoriumba (a helytartóságra): A praetorium eredetileg a fővezér sátra volt a harcmezőn, majd
később a főhadiszállást jelentette. Vita folyik arról, hogy vajon a praetorium Heródes palotájában volt-e
Jeruzsálem városában, vagy az Antónia-várban (→ 74:151). 17. tövisből font koronát: A töviskorona a
gúnyolódás egyik mozzanata volt. 18. üdvözlégy, zsidók királya: A katonák köszöntése a vádra utal,

49
amelynek alapján Jézust elítélték (vö. 15,2.9.12) és a római császárt megillető (Ave Caesar, victor,
imperator) üdvözlést parodizálja.
105 (b) A KERESZTRE FESZÍTÉS (15,21-32). A megfeszítés története egyszerű, és nem időzik Jézus
fizikai szenvedéseinek részleteinél (jóllehet a perikópa ezeket is tartalmazza). A beszámoló nem
kisebbítve a kérlelhetetlen gyűlöletet, amelyet ellenfelei tanúsítottak Jézussal szemben (vö. 14,21), azt
hangsúlyozza, hogy Jézus halála az ósz-i jövendöléseknek megfelelően történt. 21. cirénei Simont:
Simon az É-afrikai Cirénéből származó zsidó volt; azt nem tudjuk, hogy zarándokúton tartózkodott-e
Jeruzsálemben, vagy állandó lakosa volt a városnak. Alexander és Rufusz nevű fiainak említéséből (vö.
Róm 16,13) arra lehet következtetni, hogy az első keresztények ismerték őket. Simont kényszerítették,
hogy vigye Jézus keresztjét. Az a megjegyzés, amely szerint Simon “a mezőről jött”, utalhat arra, hogy
valamelyik majorban dolgozott, de arra is, hogy látogatóban járt ott. 22. Golgota: Ez a gör. helynév az
arám gulgultā’ (koponya) szó betű szerinti átírása, amely a hely alakjára vagy rendeltetésére utal. Jézus
korában ez a terület Jeruzsálem városának falain kívül volt. A hagyományos Kálvária elnevezés a
koponyát jelölő lat. calvaria szóból származik. 23. mirhás bort adtak neki: A Péld 31,6-7 alapján e
kifejezésen általában bódítószert értettek, amely a haldokló kínjainak enyhítésére szolgált. 24. keresztre
feszítették: Az evangélista a lehető legrövidebb és legkifejezőbb módon írja le a megfeszítést. Jézus
ruházata a kivégzést végrehajtó katonák birtokába került. A Márk-féle szenvedéstörténetben (a Zsolt 22
próféciájának fényében) a katonák eljárásmódját is a Zsolt 22,19 beteljesülésének kell tartanunk. 25. a
harmadik óra: A “harmadik óra” a de. kilenc órának felel meg. A márki kronológia ellentétben áll a Jn
19,14 versével, amely szerint Jézust a “hatodik óra” körül (délben) ítélték el. 26. a zsidók királya: Ez a
hivatalos vád elhangzott már a Pilátus előtti perben is (vö. 15,2.9.12), és nem egyezik azzal a két
terhelő adattal, amely a főpap színe előtti törvénykezésen merült fel (vö. 14,58.64). Nagyon valószínű,
hogy az ítélet hivatalos indoka a történeti szituációt tükrözi: Jézust azért végezték ki a rómaiak, mert a
vád szerint királynak nyilvánította magát. A 15,16-20-hoz hasonlóan ez a helyzet is paradox, mert Márk
szempontjából Jézus valóban a zsidók királya. 27. két rablót: Ezek olyan Barabbáshoz hasonló politikai
forradalmárok lehettek, amilyennek a rómaiak Jézust is vélték. 29. az arra járók: A gúnyolódók első
csoportja a 14,58-ban olvasható (a templom lerombolásának fenyegetéséről szóló) vádat ismétli. 31. a
főpapok: A gúnyolódók második csoportja azt a vádat (vö. 14,61) visszhangozza, amely szerint Jézus
messiási igényekkel lépett fel. 32. akik vele együtt voltak megfeszítve: Még egy harmadik csoport is
gúnyolja Jézust. Vö. a Lk 23,39-43 verseivel, amelyek szerint az egyik lator elismeri Jézus
ártatlanságát, és kéri, emlékezzen meg róla, amikor eljut országába.
106 (c) JÉZUS HALÁLA (15,33-39). Jézus halála az ÓSz-ben kinyilvánított isteni akaratnak
megfelelően következett be. A templom kárpitjának kettéhasadása és a százados hitvallása a régi Izraelt
és a pogányok misszióját illetően új dimenziót ad Jézus halálának. 33. sötétség az egész földön: A
“földön” valószínűleg Júdeát kell értenünk. A hatodiktól (kilenctől) a kilencedik (du. három) óráig
terjedő sötétséget különféleképpen értelmezték: homokvihar, napfogyatkozás (vö. Lk 23,45), illetve az
Ám 8,9 beteljesülése. 34. Elōi, Elōi, lema sabachthani?: Jézus kiáltása a szenvedő igaz imáját, az
Istenbe vetett bizalommal befejeződő Zsolt 22 arám változatának kezdő szavait ismétli. A Zsolt 22
idézése nem zárja ki azt, hogy Jézus érzelmileg mélységesen átélte az elhagyatottságot (vö. 14,32-42).
35. nézd, Illést hívja: Az Elōi, Elōi… Istenhez szóló fohászt (talán rosszhiszeműen) Illés hívásaként
értelmezik. Az ország előfutárának tartott Illéssel kapcsolatban ld. Mk 1,6; 9,11-13. 36. ecettel telt
szivacsot: A cselekedet rendeltetése talán Jézus szenvedéseinek enyhítése volt (vö. 15,23). Mindenesetre
ebben az eseményben a Zsolt 69,22 (“szomjúságomban ecettel itattak”) szavai is beteljesednek. 37.
Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét: Az evangélium váratlan, erőszakos halál-eseményre utal,
és nem emeli ki a részleteket. Ebből a leírásból nem tudjuk meg, hogy mi volt Jézus utolsó kiáltásának
tartalma (vö. Lk 23,46; Jn 19,30). 38. a templom kárpitja kettéhasadt: A kárpit választotta el a
szentélyt a szentek szentjétől (vö. Kiv 26,33). Az a tény, hogy Jézus halálakor kettéhasad, az Izraellel
kötött régi szövetség végét jelzi. 39. ez az ember valóban Isten Fia volt: A százados hitvallása az
evangélium kezdő szavait visszhangozza (1,1). E pogány ember hitvallásának és a templomi kárpit
kettéhasadásának (15,38) egymás mellé helyezése a pogányok felé irányuló misszió szimbolikus
jelentésével is felruházza a százados szavait.
107 (d) A TEMETÉS (15,40-47). A temetés leírása szükségszerű felkészítés az üres sírról szóló
történetre. 40. Mária Magdolna: Személye biztosítja a tanúk folytonosságát: ő volt az, aki látta Jézust
meghalni (15,40), tudta, hová temették Jézust (15,47), és húsvétkor is ő ment a sírhoz (16,1). A másik
Mária (nem Jézus anyja; vö. 6,3) a 15,47-ben is szerepel. Szalóméra csak a 16,1 utal. Márk nem tesz
említést arról, hogy az asszonyok felkészültek a Jézusnak tett szolgálatra (vö. Lk 8,1-3), vagy hogy az ő
tanítványai lettek volna. 42. szombat előtti nap: A szombat a péntek délutáni naplementével kezdődött,

50
így a temetésnek a pihenőnap kezdete előtt kellett megtörténnie. 43. Arimateai József: Az Arimateai
kifejezés valószínűleg Ramátaim-Szófimra utal (1Sám 1,1). Márk nem állítja, hogy József Jézus
követője volt (vö. Mt 27,57), ellenben azt feltételezi, hogy ő is a nagytanácshoz tartozott, amely elítélte
Jézust (vö. Lk 23,50-51). 45. amikor megtudta a századostól: Pilátus érdeklődése hivatalosan is
megerősíti, hogy Jézus valóban meghalt (a kómába esés, illetve a sokk nyilvánvalóan bekövetkezett).
46. elhelyezte egy sírboltba: Jeruzsálem környékét Jézus korában óriási temetőként írták le. József
sírboltja barlangszerű mészkővájat volt, amelyet egy nagy, kerekded kő zárt le. A holttesteket általában
a padozatszerű üregbe tették, és az enyészetre hagyták egy esztendőn keresztül. Ezután a csontokat
összegyűjtötték és “ládába” (ossariumba) helyezték.
108 (E) Az üres sír (16,1-8). Az üres sír nem bizonyította a feltámadást, de szükségszerű
előfeltétele volt annak, hogy a tanítványok hirdethessék: Jézus feltámadt (azzal a zsidó váddal
kapcsolatban, hogy a tanítványok lopták el a holttestet, ld. Mt 28,11-15). Az ÚSz más iratai a feltámadt
Jézus megjelenéseire helyezik a hangsúlyt (vö. 1Kor 15,3-8; Mt 28; Lk 24; Jn 20-21). Márk
valószínűleg azt feltételezte, hogy olvasói ismerik a megjelenési hagyományokat, és ezért döntött úgy,
hogy az evangéliumot elegánsan és drámaian befejezve az olvasókra bízza a feltámadás elfogadását és a
parúzia irányába való előretekintést. 1. Mária Magdaléna: Mária tanúja volt Jézus halálának (15,40),
és látta a sírboltot, amelybe helyezték (15,47). A másik Mária kétféle megnevezése a 15,47-ben (Jószész
Máriája) és a 16,1-ben (Jakab Máriája) az értelmezők egy részét arra a feltételezésre indította, hogy két
különböző személyre kell gondolnunk (ld. 15,40; vö. 6,3). megkenjék őt: A Jn 19,40 szerint Jézus
holttestét már előkészítették a temetésre, de a Mk 14,8 és 16,1 azt feltételezi, hogy az előkészítést nem
fejezték be. A Mt 28,1 arról értesít, hogy az asszonyok csak azért mennek, hogy megnézzék a sírt. 2. a
hét első napján: A zsidó időszámítás szerint a vasárnap volt a hét első napja. A szenvedés
megjövendöléseiben szereplő “három nap múlva” (8,31; 9,31; 10,34) kifejezés megfelel a
“harmadnapnak”, ha a napokat péntek estétől (Niszán 15-től) vasárnap reggelig (Niszán 17-ig)
számoljuk. 3. ki hengeríti el a követ?: A kő nagyméretű, kör alakú kőtábla, amelyet a sírbarlang
bejáratánál lévő vájatba illesztettek. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy az asszonyok miért nem
gondoltak erre már útra kelésük előtt. Az sem világos, hogy a kő miként került el a sír bejáratától. 5.
egy ifjú: A Mt 28,5 szerint a hírnök egy angyal volt. A Márk által használt neaniskos (ifjú) kifejezés
korábban abban a történetben szerepelt, amely szerint egy ifjú mezítelenül menekült Jézus
letartóztatásakor (14,51-52). 6. feltámadt, nincs itt: Az a tény, hogy a padozatszerű üreg vagy fülke,
amelybe Jézus holttestét helyezték (vö. 15,46), üres volt, a feltámadásra utaló kifejezések által kap
magyarázatot. A passzív égerthé (feltámadt) igealak azt feltételezi, hogy Isten támasztotta fel Jézust. 7.
előttetek megy Galileába: A híradás egyrészt Jézus próféciájára (14,28: “előttetek megyek Galileába”)
utal vissza, másrészt előremutat a tanítványoknak Jeruzsálemből való visszatérte után bekövetkező
feltámadási jelenésekre (vö. Mt 28,9-10). A Lk 24,13-49 és a Jn 20 jeruzsálemi jelenésekről is hírt ad. 8.
féltek ugyanis: Az asszonyok remegnek, és csendben maradnak a hír hallatára, amit Márk félelmüknek
tulajdonít (ephobunto gar). Vajon Márk ezen a ponton akarta befejezni evangéliumát? Amennyiben
igen, ez bizonyára azért volt így, mert feltételezte, hogy olvasói tudnak a feltámadt Jézus jelenéseiről
(14,28; 16,7). Ismeretes, hogy könyvek befejeződhettek a gar (ugyanis, mert) szóval (van der Horst, P.
W.: JTS 23 [1972] 121-124). Márk is zárt le történeteket a gar szóval kezdődő magyarázatokkal (6,52;
14,2), illetve a szereplők érzelmi reakciójának leírásával (6,52; 9,32; 12,17).
109 (F) A későbbi befejezések (16,9-20). A hagyományosan Márknak tulajdonított hosszabb
befejezés (16,9-20), amely szókincsében és stílusában eltér az evangélium többi részétől, hiányzik a ma
ismert legjobb és legősibb kéziratokból, és nem szerepelt a patrisztikus kor kézirataiban. Nagyon
valószínű, hogy ez egy megjelenési történeteket összegző, II. sz.-ból származó kompendium, amely a Jn
20 által is befolyásolva elsősorban a Lk 24-re támaszkodik. Részei: megjelenés Mária Magdolnának a
16,9-11-ben (vö. Mt 28,9-10; Lk 24,10-11; Jn 20,14-18), két utazónak a 16,12-13-ban (vö. Lk 24,13-
35), a tizenegy tanítványnak a 16,14-18-ban (vö. Lk 24,36-43; Jn 20,19-23.26-29; Mt 28,16-20) és
végül Jézus mennybemenetele a 16,19-20-ban (vö. Lk 24,50-51; Csel 1,9-11). Vö. a kánon témájával →
66:91.
Az ún. rövidebb befejezés elemei: az asszonyok beszámolója Péternek, és a tanítványoknak adott
jézusi megbízás az evangélium hirdetésére. A Márktól idegen nyelvezet és a szövegtanúk gyengesége
ebben az esetben is amellett szól, hogy nem ez a részlet zárta le az evangéliumot.
A hosszabb befejezés 16,14 verséhez kapcsolódó ún. Freer-logion a W kódexben későbbi glossza,
amelynek az volt a rendeltetése, hogy mérsékelje a tanítványoknak szóló (16,14) elmarasztalást. A
kézirat-hagyományban a záradékokat azért kapcsolták Márk evangéliumához, mert a másolók a 16,1-8
részletét nem tartották megfelelő befejezésnek. Az az állítás, hogy a fennmaradt befejezések egyike sem

51
származik az evangélistától, nem egyenértékű annak igazolásával, hogy Márk a 16,8 versével zárta le
evangéliumát. Végül is elképzelhető, hogy a megjelenési történeteket tartalmazó befejezés elveszett. Az
is előfordulhatott, hogy Márk nem tudta befejezni írását. Ugyanakkor azonban komoly irodalmi és
teológiai megfontolások szólnak amellett is, hogy az evangélium a 16,8 versével végződött (Hug, J.: La
finale de l’évangile de Marc (Mc 16,9-20), EBib, Paris 1978).

52