Prológus

Két évvel korábban

Sloan

Két hete kezdték el finanszírozni Stephen lak-hatását. Nem is jöhetett volna jobbkor a
segítség – pont, amikor elkezd dött az els félévem a f ­iskolán.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem aggasztott, hogy távol fog élni t lem, de sokkal nagyobb
megkönnyebbülés tudni, hogy ott fog lakni, nem pedig otthon az anyánkkal. Természetesen
a végs célom az, hogy odaköltöztessem magam­hoz, de ezt nehéz megtenni, amikor még
hivata-los lakcímem sincs.

Egész életemben én voltam Stephen gondo-zója. Szóval kezdetben meg sem fordult a
fejem­ben, hogy a f iskola elérhet lehet ség a szá­momra. Körülbelül az érettségi el tt egy
hónap-pal tudtam meg a sulim pályaválasztási tanács-adójától, hogy igényelhetek pénzügyi
támogatást az államtól Stephen gondozására. Úgy tűnik, ez a lehet ség mindig nyitva állt az
anyám el tt, de miért igényelte volna, amikor ahhoz tennie kel­lett volna valamit? Azonkívül,
én ott voltam, hogy gondoskodjak a testvéremr l.

Azt hittem, mivel az anyám a törvényes gond­visel je, és Stephen még csak tizenhat éves
volt, hogy kénytelen vele lakni, amíg elég id s nem lesz ahhoz, hogy nagykorúként
igényeljen vala-milyen támogatást.

De most itt vagyunk. Felfedeztem a pénzügyi segélyt, és hivatalosan is egy f iskolás gólya
va-gyok. Az egyetlen problémám, hogy nem kap-tam elég támogatást ahhoz, hogy
fedezzem a kollégium költségeit, ezért egy ideig még otthon lakom.

Mondhatni.

Néha a barátaimnál húzom meg magam (oké, inkább az ismer seimnél), mert az anyám
háza egy órányira van a campustól. Általában busszal megyek iskolába, de ez csak akkor
fordul el , amikor van rá pénzem. De azokon a napokon, amikor az óráim szorosan össze
vannak zsú-folva, csak próbálok találni egy helyet, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Ez
egyre több­ször és többször fordul el , mert valahányszor egy helyiségben vagyok az
anyámmal, vesze-kedni kezdünk. Amikor csak lehet, próbálom el-kerülni, és most, hogy
Stephen már nem él egy fedél alatt vele, nagyon nehéz ott maradni.

Elég stresszes leszek, amikor túl sokat gondol-kodom az életemen. Ugyanis nem a
koleszban lakom, nincs elég pénzem, hogy kibéreljek egy lakást, és mások kanapéján
húzom meg magam, abban reménykedve, hogy elég sűrűn váltoga­tom a helyeket ahhoz,
hogy senki ne vegye észre, hogy tulajdonképpen a hátizsákom az egész éle-tem, mert nem
akarok hazamenni az anyámhoz.

De úgy érzem, a karma el bb-utóbb az én ol-dalamra áll. És talán már hajlik is felém. Már
nem kell annyit aggódnom Stephen miatt, mint korábban, mert egy biztonságos otthonban
van. Ami azt jelenti, hogy... talán most már lesz id m, hogy a saját életemet éljem. Korábban
minden nap pontosan ugyanúgy telt. Felkeltem, felöltöztem, felöltöztettem Stephent is,
felszáll-tunk a buszra, és elvittem a sulijához, majd be-mentem az óráimra, utána érte
mentem az isko-lába, felszálltunk a buszra, otthon elkezdtem a vacsorát, megetettem
Stephent, odaadtam neki a gyógyszereit, megfürdettem, lefektettem, elké-szítettem a házi
feladatomat, aludtam, és kezd ­dött minden elölr l.

De most úgy érzem... valamelyest szabad va-gyok. Nem mintha bármikor is tehernek
éreztem volna Stephent. Szeretem a testvéremet, és bár-mit megtennék érte, de jó, hogy
végre magamra is van egy kis id m. Bár tudnám, mihez kezdjek vele. Az óráim után
elveszettnek érzem magam, és többnyire a könyvtárban lógok. Jelentkeztem néhány
diákmunkára a campuson, és kett nél várólistára kerültem. Plusz beadtam a
jelentkezé­semet az utca végén lév McDonaldsba is, de úgy tűnik, minden szegény
f iskolás ott akar dolgozni.
Addig is, amíg meg nem szerzem valamelyik munkát, és össze nem spórolok egy kis pénzt,
hogy kibéreljek egy lakást nekem és Stephennek, megpróbálok továbbra is egyik napról a
másikra megélni. És reménykedem, hogy Stephen meg-szereti az új gondozóotthonát. Nagy
álmom lenne, ha soha nem szüntetnék meg a segélyt, amit most kap, és a testvérem
megszeretné azt a helyet, ahol ráadásul jól gondját viselik. Mert ki-zárt, hogy én meg
tudnám adni neki, amire szüksége van, ha velem élne, miközben próbálok f iskolára járni és
munkát is keresni egyszerre.

Tehát az életem jelenleg nem épp ideális, de javul a helyzetem. Lassan, de biztosan.

Nem sok minden okoz örömet mostanában, de az egyik az, amikor amellett a srác mellett
ülhe-tek, aki néhanapján felbukkan történelem órán.

Mindig nagyon zavarban jövök, amikor beállít órára, reménykedem, hogy soha nem néz
felém. Soha nem volt pénzem arra, hogy szép ruhákat vegyek magamnak, vagy elmenjek a
fodrászhoz, esetleg a manikűröshöz. Kicsit sem hasonlítok azokra a lányokra, akik flörtölni
szoktak vele. Sötét, egyenes hajam van, és mivel nem enged-hetem meg magamnak, hogy
levágassam, ha­gyom, hadd n jön elég hosszúra ahhoz, hogy a végét én magam is
könnyen meg tudjam igazí-tani.

Néha úgy érzem, hogy kilógok a többi f isko­lás közül, és nem jó értelemben. Jobban
szeret­ném, ha beolvadnék a tömegbe. Ha eltűnnék kö­zöttük.

Pont az ellentéte szeretnék lenni a srácnak. Asának, azt hiszem, úgy hívják. Valószínűleg
az egyik leghelyesebb pasi, akit életemben lát-tam. És ezt nem csak a külsejének
köszönheti – hanem inkább a magabiztosságának. Még soha nem láttam ilyesmit.
Magabiztosan szokott be-sétálni a terembe, széles vállait kihúzza, felemeli a fejét, és a
tekintetével a termet pásztázza, mintha kíváncsi lenne, hogy a szemére meri-e vetni valaki,
hogy alig bukkan fel hetente egy­szer. Még a tanár sem szól rá, úgy tűnik, mintha félne t le.

Míg más diákok lehajtott fejjel, padlóra szege-zett tekintettel lépnek be a terembe, és
villám-gyorsan odasietnek a helyükre, hogy ne bámulja meg ket senki, addig Asa látszólag
pont azt akarja, hogy mindenki t lesse. Mintha zavarná, ha nem vonná magára a teremben
tartózkodó összes személy figyelmét.

Amennyire meg tudom mondani, nincs miért aggódnia. Mindenki rá figyel, és vele
foglalkozik.

t bámulom, miközben a tanár tovább beszél a polgárháborúról. Asának nagyon szép haja
van. Képtelen vagyok nem magam elé képzelni, hogy milyen lehet vizesen. Hogy hogy
nézne ki, ha beletúrnék az ujjaimmal. Milyen lenne, ha szem-ben állna velem – és úgy
bámulna rám, mintha is meg akarná érinteni az én hajamat.

Fogalmam sincs, egyáltalán észrevett-e, akár-csak egyszer is, de néha szeretem elképzelni,
hogy igen. Elképzelem, milyen lenne, ha valaki, bárki engem nézne. Soha nem volt id m a
pa­sikra, mert a testvéremr l, Stephenr l kellett gondoskodnom. Mármint, az egész olyan
volt, mint egy soha véget nem ér bébiszitterked s munka – még hétvégén és az
ünnepnapokon sem volt szabadnapom. A gimiben sokszor hívtak randira a srácok, de soha
nem tudtam elintézni, hogy legyen valaki, aki vigyáz helyettem Ste-phenre. De szerettem
volna randizni. Mindenre vágytam, ami a többi, normális gimis lánynak természetes volt.
Pasit akartam, els csókot, és mindent, ami azzal jár.

Egyszer annyira kétségbeesetten meg akartam kapni azt az els csókot, hogy amikor a
srác, akibe bele voltam zúgva, randira hívott, felaján-lottam neki, hogy maradjunk otthon
nálam. Úgy megismerhettem a fiút, és a testvéremet is szemmel tarthattam. Az anyám
aznap este nem volt otthon, szóval miel tt a srác megérkezett, nagyon sokat készültem,
hogy jól nézzek ki. De épp miel tt becsengetett, Stephen összeomlott a vacsoraasztalnál.
Az összes er met felemésztette, hogy megfékezzem, de mire sikerült, mindketten
borzalmasan néztünk ki. Csupa kaja volt minde-nünk, a hajamba édesburgonya ragadt, és
elsza­kadt a fels m.

Ilyen állapotban nyitottam ajtót, és kimerülten kapkodtam a leveg t. A srác egyetlen

pillantást vetett rám, Stephenre majd a rendetlenségre, amit a konyhában csinált a
testvérem, és kihátrált a házból.

– Talán majd máskor – közölte.

De soha többet nem hívott randira. Ráadásul szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy
min-den srácnak elmondta, mi történt, mert utána már egyikük sem hívott soha randira.

A srácok néha igazi faszkalapok tudnak lenni.

Leveszem a tekintetemet Asáról, és a tábla felé fordulok, hogy felzárkózzak, mert

lemaradtam néhány dologról, amíg el voltam veszve a gon-dolataimban. Épp a füzetembe
jegyzetelek, ami-kor kifogy a tinta a tollamból.

Megrázom, és próbálom folytatni az írást, de nem tudom.

Nem hoztam magammal a tolltartómat az órára, úgyhogy nincs nálam tartalék toll.
Próbá­lom újra működésre bírni, de aztán észreveszem, hogy csak zajongok azzal, ahogy a
tollam a pa-pírt kaparja, és ekkor megérzem magamon Asa tekintetét.
Fel sem kell pillantanom. Érzem magamon a tekintetét, ahogy végignéz az elnyűtt ruháimon,
gáz körmeimen, borzalmas hajamon, és smink nélküli arcomon. Be akarok mászni az asztal
alá, és elrejt zni a vizsgálódása el l, de már kés .

– Tessék.

Basszus.

Nem akarok ránézni, de felém nyújt egy tollat, hogy odaadja. Azonnal érzem, ahogy forróság
önti el a testemet – elvörösödöm, és összerándul a gyomrom.

Amikor ránézek, és a tekintetünk el ször ös­szefonódik, elakad a lélegzetem. Tökéletes arca

van. Er s állkapcsa, és nedves, telt, hívogató aj­kai. Amikor rám mosolyog, az arcán
megjelenik két gödröcske, amit l éles vonásait egy árnyalat­nyi kisfiús báj lágyítja meg.

Órákig tudnék beszélni tökéletes külsejér l, de nem vagyok olyan lány. Nem vagyok annyira
felszínes.

Ugye?

Nekem nem számít, hogy a haja elég sűrűnek tűnik ahhoz, hogy bele tudjak markolni. Nem
számít, hogy izmos karjával látszólag er lködés nélkül fel tudna emelni. Nem számít, hogy
kék pólója tökéletesen áll rajta, és be sem kell csúsz­tatnom a kezemet a fels je alá ahhoz,
hogy tud-jam, mennyire kockás a hasa.

Ez mind nem számít. Mert én nem vagyok olyan ember.

Akkor miért olyan nehéz leveg t venni?

Asa még mindig felém nyújtja a kezét, hogy elvegyem t le a tollat. Amikor nem reagálok
semmit, felnevet, aztán felemelkedik a székér l, hogy az asztalomra tegye a tollat. Rám
kacsint, utána pedig megint el refordul.

A tollra nézek. Aztán vissza rá, és látom, hogy már nem jegyzetel.

Nekem adta az egyetlen tollát?

Megfogom, és kényszerítem magam, hogy folytassam a jegyzetelést, bár a gondolataimat

teljesen felemészti a tudat, hogy kés bb vissza kell adnom és meg kell köszönnöm neki.
Ami azt jelenti, hogy beszélnem kell vele.

Mire a professzor befejezi az el adást, remeg a kezem. Röhejesen viselkedem.

Összepakolom a táskámat, és miel tt Asa felállna, köszönetet motyogok neki, miközben
leteszem elé a tollát, és elsietek mellette.

Remeg lábakkal tántorgok ki a teremb l. Nagyjából tízlépésnyire jutok az ajtótól, amikor

érzem, hogy valaki megfogja a könyökömet.
– Hé!

Behunyom a szememet, mert sokkal szexibb hangja van, amikor ilyen közelr l szólít meg.
Megfordulok, hogy ránézzek, és látom, hogy en­gem bámul, a gödröcskéi el bukkannak,
ahogy öntelten vigyorog. Szépen lassan végighordozza rajtam a tekintetét, és bármit
megadnék azért, hogy tudjam, mi jár a fejében, miközben végigstí­röl. Nekid l a mellettem
álló szekrénynek, és megkérdezi:

– Hogy hívnak?

Ó, istenem.

Randira fog hívni.

A srác, akir l azt hittem, hogy még a létezé­semr l sem tud, észrevett. És valamiért randira
akar hívni. Azt hittem, igent akarok majd mon­dani, de nem. Azután nem, hogy ilyen közelr l
is szemügyre vettem. Hogy megtapasztaltam, mit tesz velem már az is, ha csak hallom a
hangját. Nem tudom felvenni a versenyt a tapasztalatá­val. Már a szemében ül kifejezésr l
meg tudom állapítani, hogy élve felfalna.

Szépen fokozatosan kell hozzászoktatnom magam egy olyan sráchoz, mint . Nem lehet
az els kísérletem a randizásra, amikor még meg sem csókolt senki.

Azonnal megfordulok, és elindulok a másik irányba. Néhány lépéssel kés bb megint

meg-fogja a könyökömet.

– Hé – mondja, és ezúttal nevet.

Megint megállok, és szembe fordulok vele.

– Már megköszöntem a tollat.

Miért vagyok ekkora ribanc?

Az az idióta, imádnivaló mosolya még mindig az arcára van tapadva. Még a fogai is szexik.
Ki a francnak van szexi foga?

– Észrevettem – jelenti ki. – És szívesen. De most viszonoznod kell a szívességet.

Lehet, hogy fogalmam sincs a randizásról, de azt tudom, mit jelent, amikor egy hozzá
hasonló srác szívességet kér.

– Kölcsönadtál egy tollat – mondom. – Ez nem igazán olyan szívesség, amit érdemes lenne
visz-szafizetni.

Felvonja a szemöldökét.
– Kölcsönadtam az egyetlen tollamat. Most szükségem van a jegyzeteidre, hogy lemásoljam
ket.

Ó. Talán mégsem akar randira hívni.

– A heti négy órából jó, ha egyen felbukkansz, és most azon aggódsz, hogy hiányzik
tízpercnyi el adás a jegyzeteidb l? – kérdezem. – Komo-lyan?

Egy kicsit összehúzza a szemét.

– Igazából – szólal meg el rehajolva –, flörtölni próbálok veled, de egy kicsit megnehezíted
a dolgomat.

Ó.

Egy pillanatig a számat harapdálom, és pró-bálom elrejteni, hogy milyen reakciót váltott ki
bel lem ez a megjegyzés. De valószínűleg már hozzá van szokva az ilyesmihez, mert biztos
va-gyok benne, hogy én vagyok az egyetlen lány a suliban, akivel még soha nem flörtölt.

– Sloannak hívnak, és nem akarom, hogy flör-tölj velem.

– Sloan – ismétli meg mosolyogva. – Szép név.

Komolyan? Hogy lehet, hogy ett l a három szótól borzongás fut végig a karomon?

Közelebb lép hozzám. Borsmenta illata van.

– Sloan... el kéne jönnöd velem vacsorázni ma este. Ígérem, tökéletes úriember leszek,
amíg arra van szükséged.

A megjegyzése kiábrándító, ugyanakkor be is indulok t le. Fogalmam sincs, hogy lehet ez.
Úgy érzem, mintha a testem és az eszem háborúban állnának egymással. F leg most, hogy
a száját bámulom, és azon töprengek, vajon lesz-e az els srác, akit megcsókolok. Úgy
képzelem, a csókolózás hasonlít arra, amikor ananászt eszel. Kielégít és ragadós, amit
még órákkal kés bb is a nyelveden érzel.

A srác kölcsönadta a tollát, most meg arról álmodo-zom, milyen lenne megcsókolni? Asa
közelében nin-csenek biztonságban a gondolataim.

Megrázom a fejemet, és megfordulok, hogy fa-képnél hagyjam.

Fogalmam sincs, miért kosaraztam ki. Úgy-sincs semmi jobb dolgom ma este. De valami azt
súgja, vele túl sokra vállalkoznék. Nem bizton­ságos. nem egy olyan sekély víz, ahova az
em-berek lábujjhegyen bemerészkednek, aztán bo-káig elmerülnek. Asa a cápáktól
hemzseg , mély óceán, és ha beleegyezek, hogy elmegyek vele randizni, önként fogok
végigsétálni a pallón, aminek a végér l egyenesen a sötét mélységébe zuhanok.

Hogy tehetném ezt meg, amikor fogalmam sincs arról, hogy egyáltalán tudok-e úszni?
Most már el ttem áll, amit l kénytelen vagyok megtorpanni. Tesz egy lépést el re, én pedig
hátra.

– Nem kell randinak neveznünk – javasolja. – Csak kibaszottul vonzódom hozzád, és

szeretnék veled vacsorázni, hogy közben kedvemre bá-mulhassalak. Szóval megengeded,
hogy érted menjek ma este, és bámuljalak, amíg megvacso-rázom?

Játékos vigyor terül szét az arcán, és képtelen vagyok visszafojtani a nevetésemet. A

francba. Mocskos szája van. Miért találom ezt olyan dögös-nek? Biztos a testem a hibás,
nem pedig az eszem.

– Kérlek – tátogja, miközben kétségbeesetten méreget. Nem tudom, miért tetszik, hogy
tátogta a szót, nem pedig hangosan mondta.

Egy pillanatig elmerengek mindazon, amit ko-rábban mondogattam magamnak, amikor még
órán voltunk. Fiatal vagyok. El ször tapasztal­hatom meg, milyen az élet, most, hogy
Stephen egy gondozóotthonban van. Ha nem kezdem el hamarosan gyűjteni a
tapasztalatokat, túlságosan le fogok maradni ahhoz, hogy valaha behozzam a
lemaradásomat.

Felsóhajtok, és bólintok.

– Rendben. Hagyom, hogy bámulj, miközben megvacsorázol, te dilis. Gyere értem hétre a
di-ákszövetség elé.

Megrázza a fejét.

– Fél kilencre megyek érted. Addigra szabad leszek.

– Akkor nagyon kés i randi lesz – mondom.

– Szóval tényleg randi lesz – jelenti ki moso­lyogva, aztán el rehajol, és a fülembe súgja: –
Kérlek, vedd fel azt a ruhát, ami múlt kedden volt rajtad. Tudod, amelyiken sárga virágok
vannak.

Azzal elmegy mellettem, és lehet ségem sincs megnézni, milyen kifejezés uralkodik az
arcán a kijelentése után. Úgy érzem, mintha a szavaitól elektromosság cikázna keresztül a
testemen.

Észrevette, mi volt rajtam múlt héten?

A kezem mögé rejtem a mosolyomat, és elin­dulok a következ órámra.

***

A mosodában készülök el.

Ez milyen szomorú, nem?

A ruha, amit Asa kért, koszos volt, nekem pe-dig nincs mosógépem vagy szárítóm sem
otthon, sem annál a lánynál, akinél az elmúlt néhány napban húztam meg magam. Úgyhogy
fogtam a koszos ruháimat, elmentem a mosodába, és amíg a ruháim a mosógépben voltak,
elkészítettem a sminkemet és a hajamat.

Azon töprengek, vajon akkor is vonzódna-e hozzám, ha tudná, milyen életet élek?

Észrevettem, hogy neki márkás cuccai vannak. Hogy mindig új cip van rajta, amikor úgy
dönt, hogy bejön órára. Még a kölcsönadott toll is drá­gábbnak tűnt az én ruhámnál.

Még mindig nem tudom, miért akar randira vinni. Ne érts félre, nincs nagy bajom az önér-
tékelésemmel. Csak azon töprengek, a rengeteg lány közül, akik mindig flörtölnek vele, miért
pont engem hívott el egy randira.

Nincs nagy szám, nem akarok a figyelem kö-zéppontjában lenni, és nem úgy öltözködöm,
hogy azzal lenyűgözzek másokat. S t, inkább minden t lem telhet t megteszek, hogy
elkerül­jem a hozzá hasonló srácokat. Mert gyűlölöm az ismeretlent.

Amikor egész életedben úgy élsz, hogy nem flörtölsz és kacérkodsz a pasikkal, egyszer
csak eljutsz arra a pontra, ahol már azt érzed, annyira le vagy maradva, hogy soha nem
fogsz felzár-kózni a kortársaidhoz.

Úgy érzem, teljesen más faj vagyok, mint k. Figyelem az embereket, akik elmennek
mellet-tem a diákszövetségnél. Néhányan megbámul-nak, mások nem. Két srác
megkérdezte, hogy se-gíthetnek-e valamiben.

Nem tudom, hogy rám akartak-e hajtani, vagy csak azért szólítottak meg, mert már fél órája
itt állok. A késés az egyik olyan dolog, amit nagyon utálok egy emberben. Máris levontam
Asától egy pontot, pedig még el sem kezd dött a randink. Kap még tíz percet, és ha nem ér
ide, nem várok tovább.

Eltelik egy perc.

Három.

Hét.

Nyolc.

Kilenc.

Letelt az id , seggfej.

A vállamra veszem a táskámat, és megfordu-lok, hogy elinduljak a buszmegálló felé. Épp

amikor befordulok a sarkon, hallom, ahogy egy autó csikorgó kerekekkel megáll a
parkolóban.

Ajtócsapódást hallok, de nem fordulok hátra. Tovább sétálok.

– Sloan!

Hallom, ahogy felém rohan. Megkönnyebbü-lök, hogy itt van. Ez azt jelenti, hogy nem
ültetett fel. De akkor is majdnem negyvenöt percet ké-sett.

Megtorpanok, amikor megáll el ttem.

– Szia – szólal meg, és vigyorogva végighor-dozza a tekintetét a testemen. – Kész vagy?

Hitetlenkedve felnevetek. Ez most komoly? El-nézést sem kér, amiért elkésett?

– Negyven percet vártam rád – mondom bos-szankodva. – Már majd' éhen haltam, de
átestem a holtponton, és már nem vágyom másra, csak hogy lefeküdjek aludni. Jó éjt, Asa.

Rögtön bocsánatkér tekintettel néz rám, és megszorítja a vállamat.

– Nem, ne mondj ilyet. Sajnálom, de feltartot-tak. Hívtalak volna, de nincs meg a számod.

– Nincs telefonom – árulom el neki.

Felvonja a szemöldökét.

– Miért nincs? Manapság kinek nincs telefonja?

– A szegényeknek, Asa. Azoknak, akik nem en-gedhetik meg maguknak az ilyen luxust.
Azok-nak, akik az utolsó három dollárjukat hagyják ott a mosodában, hogy kimossák a ruhát,
aminek a viselésére kérte ket egy srác, aki elkésett a randiról. Azoknak, akiknek nincs
idejük arra, hogy ilyen kés n felültessék ket, mert csak busszal tudnak közlekedni, és az
utolsó járat tíz perc múlva indul. Szóval, ha megbocsátasz, oda kell érnem a buszmegállóba.

Megpróbálok elmenni mellette, de az arcomra csúsztatja a kezét.

– Kérlek, ne menj el. Egész nap ezt a randit vártam. Minden t lem telhet t megtettem, hogy
id ben ideérjek, és tudom, hogy elkéstem, de itt vagyok. Szóval kérlek, kezdhetnénk elölr l?
Csinálhatnánk úgy, mintha azt mondtam volna, hogy 21:10-kor kezd dik a randi, id ben
vagyok, te pedig nagyon kíváncsi vagy, hogy hova visz-lek?

Kétségbeesetten néz a szemembe. A nagyké­pűsége ellenére igazán elbűvöl . Ami halálos

kombináció.

Basszus.

Mosolyt kényszerítek az arcomra.

– Hová viszel?

Elvigyorodik.

– Köszönöm – jelenti ki, és széles mosoly terül szét az arcán. – Az legyen meglepetés. És
sétá-lunk odáig, nem baj?

Bólintok, és próbálom túltenni magam azon, hogy elkésett. Sok minden közbejöhetett, ami
miatt késett, és igaza van. Most itt van, úgyhogy nyilvánvalóan nem szándékosan tette.
Valószí­nűleg nem kellene ilyen keménynek lennem vele.

Megfogja a kezemet, és összefűzi az ujjainkat. Neki biztos, hogy ez egy nagyon megszokott
mozdulat, tuti, hogy minden lánnyal kézen fogva járkál, akit randira visz. De nekem
egyál­talán nem az. Nekem hatalmas pillanat. Másod­jára fogom egy fiú kezét. Az els nél
tizenkét éves voltam, úgyhogy szerintem az nem is számít.

– Mesésen nézel ki – bókol Asa, és megfogja a másik kezemet, hogy néhány lépésnyit
hátrafelé sétáljon, és a ruhámat csodálja. Tekintetével be­járja a testemet, elid zik csupasz
combomnál, aztán felemeli a pillantását, hogy megint a sze-membe nézzen. Elmosolyodik,
aztán megint fel-veszi velem a lépést. – Amikor el ször meglátta­lak ebben a ruhában,
kurvára nem tudtam nyugton végigülni az órát. Próbáltalak utolérni, amikor véget ért, de a
folyosón szem elöl vesz-tettelek.

Elmosolyodom.

– Fel sem tűnt, hogy észrevettél.

Asa nevet.

– Sok mindent nem veszel észre, Sloan. Higgy nekem.

– Például mit?

Sanda pillantást vet rám a szeme sarkából.

– Ó, például azt, hogy minden átkozott hapsi, aki velünk jár történelemre kibaszottul rajtad
szokta legeltetni a szemét. Köztük én is.

Holtbiztos, hogy észrevettem volna, ha engem bámul.

– Képzel dsz.

Vállat von.

– Inkább képzel dök, és randizok veled, mint­hogy épeszű legyek, és egy más csaj kezét
fog-jam.

Ett l rögtön elakad a szavam.

Nem tudom, hogy hízelegjen-e, amit mond, vagy sért djek meg. Annyira lazán nyomja a
szöveget, hogy biztos vagyok benne, nem csak egy lányon, nem csak egyszer gyakorolta az
ös-szes csajozós dumáját. Én egyáltalán nem vagyok különleges a számára.

De akkor miért van rám akkora hatással, amit mond?

A gyomrom összerándult, és kezd nagyon melegem lenni, annak ellenére, hogy eléggé
hű­vös van idekint, és egy átkozott ujjatlan ruha van rajtam.

De komolyan. A vonzalom miatt kerülnek bajba a lányok a hozzá hasonló srácokkal, ez

nyilvánvaló. Tudom, hogy a dumája pont an­nyira szinte, mint egy hamis százdolláros, de
hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem tetszenek a bókjai. Még akkor is jó hallani
ket néhány óráig, ha ez a randi nem vezet se­hová.

Meg kellene próbálnom egyszerűen élvezni az eseményeket. Olyan sokáig nem csináltam
azo-kat a dolgokat, amiket a korombeli lányok szok-tak, hogy csak élveznem kellene a ma
estét, ak-kor is, ha a szívem mélyén tudom, hogy az egész csak a vonzalomról szól. Asa
egyáltalán nem is-mer engem – csak azt tudja, hogy tetszem neki ebben a ruhában.

– Az utca végén van – árulja el végül.

Már jó fél éve erre a f iskolára járok, és még soha nem jártam ebben az utcában. Szép.
Kará­csonyi ég sorok lógnak a fákon, pedig a közel­ben sincsenek az ünnepek. Zene száll a
leveg ­ben a lámpaoszlopokra felszerelt hangszórókon keresztül. Látom az éttermet az utca
végén, és egy kicsit csalódott vagyok, hogy már majdnem odaértünk. Rég volt már, amikor
utoljára élvez­tem a friss leveg t.

Azon gondolkodom, vajon mir l fogunk be­szélgetni vacsora közben. És mi lesz, ha csak
megvacsorázunk, és utána elválnak az útjaink? Még soha nem voltam randin, úgyhogy nem
tu-dom, mi fog történni.

– Mi a kedvenc részed egy randiban? – kérde­zem, és próbálok kiszedni bel le néhány

infor­mációt, úgy, hogy közben ne tűnjek annyira tu­datlannak, amilyen valójában vagyok.

Asa rám pillant, és elmosolyodik.

– A csók, Sloan. Határozottan a csók.

Szóval ez fog ma este történni?

Hirtelen elmegy az étvágyam, mert összeszo­rul a gyomrom az idegességt l. Nagyon

csaló-dott lesz, amikor rájön, hogy a nyelvemnek fo-galma sincs, mit csináljon a szájában.

Megköszörülöm a torkomat.

– A csók mindig a randi végén van?

– Az a pártól függ. Néha randi közben. Néha egyáltalán nincs. És lehet, hogy már az elején
csókolóznak.

Hát nem lenne jobb úgy? Túllenni rajta?

– Mit gondolsz, a miénk mikor fog megtör-ténni? – Elmosolyodom, és azon töprengek,

va-jon mennyire nyilvánvaló, hogy flörtölök vele. Asa megrántja a kezemet, és éles kanyarral
be­húz két épület közé. Még mindig egy jó tízmé­ternyire vagyunk az étteremt l, úgyhogy
meg-döbbent a hirtelen irányváltás.

Most egy sikátorban állunk. Egy nagyon szűk, üres sikátorban. Asa szembefordul velem, és
el-akad a lélegzetem, amikor meglátom, hogy mi-lyen tekintettel méreget. Megfogja a
csíp met, aztán az egyik épület falának löki a hátamat.

– Szerintem ez most pont megfelel alkalom a csókra – mondja, épp miel tt a szája
összeforr az enyémmel.

A szívem rült dobogásba kezd. Idegesen be­lemarkolok az ingébe.

Nyelvével végigsimít összezárt ajkaimon, és ett l gyakorlatilag elolvadok a karjai között.

Szétnyitom az ajkaimat, és felsóhajtok, ahogy a nyelve megérinti az enyémet.

Már nem vagyok ideges. Olyan ösztönök kel-nek életre bennem, amiknek eddig a
létezésér l sem tudtam, és egyszerűen követem, merre visz a csókja. Simogatást simogatás
követ, lélegzetet lélegzet, mindent pontosan úgy csinálok, ahogy .

Elég biztos vagyok benne, hogy kábé harminc másodperc után elkapom a fonalat, és tudom,
mit kell csinálni, de mihelyst elég magabiztossá válok, Asa szája elszakad az enyémt l.

A mögöttem lév falhoz szorítja a kezét, és összesimítja az arcunkat. A fülemen érzem,

mi­lyen gyorsan kapkodja a leveg t. Örülök, hogy nem néz rám, mert mosolygok.

Kellemes csók volt. Közel sem olyan ijeszt , amilyennek elképzeltem. Annyira magabiztos
vagyok, hogy fogalmam sincs, miért, de kibö-köm:

– Ez volt az els csókom. – Érzem, ahogy meg-feszül, és rögtön megbánom, hogy elárultam
neki.

Hátrahúzódik egy kicsit, sötét szeme a csó-kunk után még sötétebbnek látszik.

– Csak szórakozol velem, ugye?

Nevetnem kellene, és biztosítani, hogy igen. Helyette megrázom a fejemet.

– Még soha nem voltál férfival?

Megint megrázom a fejemet.

– Nem.

Asa oldalra döntött fejjel néz rám.

– Valami fura vallási izé miatt?

Felnevetek.

– Nem. Egyáltalán nem. Nem vagyok prűd, és nem tartogatom magam a házasságra sem,
meg semmi ilyesmi. Csak... mindig elfoglalt voltam. Egész életemben reggelt l estig dolgom
volt. Soha nem volt egy szabad másodpercem sem, hogy randizhassak.

Hitetlenkedve néz rám, aztán megszólal.

– Szóval... még soha nem érintett meg egyet-len pasi sem? Nem csókoltak meg? Senki?

Megint megrázom a fejemet.

– Soha. Ez volt az els csókom. Veled. Ez az egyetlen tapasztalatom. Úgyhogy ne ítélj el

na-gyon, ha gáz voltam benne.

Nagyon lassan, megfontoltan felsóhajt.

– Szent ég – suttogja. Aztán a szája rögtön rá-tapad az enyémre, ezúttal sokkal durvábban.
Egy pillanatra készületlenül ér a mozdulata, de gyorsan felveszem a lépést a csókjával.

Most szinte felfal, kétségbeesetten csókol, és a testemhez simul. A nyaka köré fonom a
karomat, mert a csók hevességét l kocsonyássá válnak a lábaim. Annyira elgyengülök,
hogy képtelen va-gyok egyedül talpon maradni.

Már nem tudok lépést tartani vele. Leveg ért kapkodok, ahogy végigcsókolja az államat, a
nyakamat, majd megint visszatér a számhoz. A kezével a hajamba túr, aztán én is az övébe
tú-rom az ujjaimat. Felnyög, ahogy elengedi a ha-jamat, és egy kicsit lehajol, majd
megszorítja a combomat, és a fal mentén feljebb emel néhány centit.

Elképeszt , mennyire különbözik a második csókunk az els t l.

Azon töprengek, vajon milyen lesz a harma-dik.

Asa a dereka köré fonja a lábaimat, és végig-simít a combomon, a keze besiklik a ruhám
alá, megbizonyosodik arról, hogy stabilan támaszko-dom a falnak.

Amikor az ajkaival újra a nyakamon kalando-zik, hátradöntöm a fejemet az épületnek.

– Asa – lehelem. – Muszáj lesz ennünk valami-kor.

A lehelete a b römet csiklandozza, ahogy fel­nevet.

– Tudom – motyogja. – De képtelen vagyok visszafogni magamat. Most, hogy tudom, hogy
te... hogy te... bassza meg, Sloan. Nem tudom ab-bahagyni a csókolózást. Pedig próbálom.
– A szája újra a nyakamra tapad, aztán már képtelen vagyok tovább az ételre vagy a csókra
koncent-rálni. Csak arra tudok figyelni, ahogy a lábam Asa köré fonódik, ahogy a testünk
összeolvad, ahogy elkezdem hozzá dörgölni magam, hogy olyat érezzek, amit korábban
még soha nem.

– Jézus Krisztus – suttogom, és még szorosab-ban fonom magam Asa köré.

– Azt hittem, nem vallásos izé – mormolja.

A megjegyzését l belenevetek a csókba. A ka­cagásomtól felnyög, aztán elhúz a faltól, és

talpra állít. Megpuszilja a homlokomat, aztán az enyémnek támasztja az övét, és mélyen a
sze-membe néz. Újra összefonja az ujjainkat, és egyetlen további szó nélkül kihúz a
sikátorból, és elindulunk az étterem felé.

Nem tudom, hogy azért, mert ilyen kés re jár, vagy az étterem nem túl jó, de amikor
belépünk az ajtón, látom, hogy csak mi vagyunk itt. A pin­cér kijön a hátsó helyiségb l, és
megfog két étla­pot. A férfi id sebb nálunk, a harmincas évei kö­zepén járhat.

– Azt hittem, soha nem értek ide – mondja Asának.

Asa vállat von.

– Feltartottak.

A férfi bólint, aztán egy helyiség felé mutat, ami leválik az étterem központi részér l.

– Erre – mondja.

Egy újabb üres szobába vezet bennünket. Egy kerek boksz áll a sarokban, amit meghitt
légkör vesz körbe, és az asztalon már behűtve ott egy üveg bor és két pohár.

Le vagyok nyűgözve.

Asa engedi, hogy helyet foglaljak, aztán becsú-szik mellém, és a térdemre fekteti a kezét. A
férfi leteszi elénk az étlapot, aztán kinyitja a bort, és megtölti a két poharat.

Nagyon ritkán iszom, de a mai pont megfelel alkalomnak tűnik. Asa felemeli a poharát,
mintha tósztot akarna mondani, úgyhogy én is a leveg be emelem, amikor megszólal: – Az
els csókokra. Els randikra. És az els ... akármire, amit megengedsz nekem.

Felnevetek.

– Desszertre, legalább. – Összekoccintjuk a po-harunkat, aztán belekortyolok a boromba.

Nem olyan édes, mint amihez hozzá vagyok szokva, de tetszik. Amikor leteszem a poharat
az asz-talra, Asa hozzám hajol, és megcsókolja a szám sarkát.
– Lehet, hogy várnom kellett volna azzal a csókkal a randi végéig.

Ránézek.

– Miért?

– Mert most már csak arra tudok gondolni. De annyi mindent nem tudok rólad, és jó randi
partnernek kellene lennem, és egy csomó kérdést feltenni neked.

Úgy érzem, nem sok minden van az életemmel kapcsolatban, ami említést érdemel.
Egyáltalán nem.

– Tizennyolc vagyok – mondom. – Jöv hó­napban lesz a születésnapom. Van egy anyám,
akit le kellett volna vizsgáztatni, miel tt megen­gedik neki, hogy gyereket szüljön. És van
egy testvérem, akit nagyon szeretek. Tessék, máris többet tudsz rólam, mint a világon
bármely más srác. Ez hogy tetszik?

Asa egy pillanatig némán méreget, a tekintete az enyémre tapad. Aztán egyszerűen annyit
mond: – Kedvellek.

Utána megint csókolózunk.

Ezúttal lassan, miközben az ujjai a combomon kalandoznak. Csókolózás közben valahogy

sike-rült teljesen egymás mellé fordulnunk a boksz-ban. Csak azért szakadunk el egymástól,
mert a pincér megköszörüli mellettünk a torkát.

– Tudjátok már, hogy mit szeretnétek enni? – kérdezi.

Asa felnevet, miel tt elhúzódik t lem.

– A kurva életbe, naná – mondja. – De addig is, mindketten a ház specialitását kérjük.

A pincér bólint, és elsétál.

Újból belekortyolok a boromba, és Asa követi a példámat.

– Az el bb helyettem rendeltél? – kérdezem. – Mi van, ha nem szeretem a ház

specialitását?

Elmosolyodik.

– Akkor rendelek neked valami mást. – A szája visszatér az enyémre, és megint csókolózni
kez-dünk. Ezúttal a keze merészebbé válik. Vagy ta-lán a bortól csökken az ellenállásom.

Olyan sokáig csókolózunk, hogy észre sem ve­szem, amikor a keze a combom bels
részére kú­szik. Ujjaival lassan, körkörösen cirógatja a b ­römet, és egyre merészebbé
válik. Azt hiszem, azért csinálja, mert mindig elakad a lélegzetem, amikor az ujjai a bugyim
közelébe érnek.
– Asa – lehelem.

Megrázza a fejét.

– Tudom. Tudom, mit akarsz mondani. Le fo-gok lassítani.

És egy id re tényleg lelassít, de csak azért, mert megérkezik a vacsoránk.

Sushi. Merész döntés volt a részér l, mert nem mindenki szereti. Szerencséjére én igen.
Próbá­lunk megszakítás nélkül enni, de Asa id r l id re odahajol hozzám, és az ajkaival
végigsimít az állkapcsomon vagy a fülemen. Valahányszor ezt teszi, muszáj még egy kis
bort innom.

Már a harmadik pohárnál tartok, amikor befe-jezzük a vacsorát, és megrendeli a desszertet.

De megkéri a pincért, hogy még legalább tizenöt percig ne hozza ki.

Lehet, hogy már a negyedik pohárnál tartok. Nem vagyok benne biztos.

Csak azt tudom, hogy szeretek csókolózni. Nagyszerű érzés. Sokkal jobb, mint amilyennek
elképzeltem, f leg, hogy ez csak az els próbál­kozásom.

Ennél a gondolatnál megdermedek. Mi van, ha túl sokat engedek meg neki? Nem tudom.
Fo-galmam sincs, hogy mit csinálnak a korombeli, tizennyolc éves lányok egy étteremben,
amikor olyan sráccal vannak, aki úgy tűnik, pontosan tudja, mit kell mondania, és hogy kell
csókolnia ahhoz, hogy levegye ket a lábukról.

– Mi a baj? – kérdezi Asa elhúzódva. Próbálok a szemébe nézni, de a figyelmem a kezére

ván-dorol, ami megint a combomon kalandozik, és már olyan közel van a bugyimhoz, hogy
szinte érzem magamon.

– Én... – Nagyot sóhajtok. – Nem tudom. Azt hiszem, talán le kéne lassítanunk.

Az ujjaival lassan köröz a combomon, és olyan sok érzés kavarog bennem, hogy fogalmam
sincs, hogy kérhetném meg pont most arra, hogy lassítson. Pedig kellene. Még nem
szabadna megengednem neki, hogy így érintsen meg.

Ugye?

– Sloan – suttogja a nevemet, és a másik kezé-vel végigsimít az arcomon. – Nem szereted,

mi-lyen érzéseket ébreszt benned az érintésem? Hát nem esik jól, amit csinálok?

Bólintok.

– De igen, viszont... egy órával ezel tt csóko­lóztunk el ször. Úgy érzem, túl messzire
me-gyünk, és én hagyom.

Összedörgöli az orrunkat, aztán megint elhú­zódik t lem.

– Vicces, mert én meg úgy érzem, hogy nem megyek elég messzire.

– De... – behunyom a szememet. – Hülyének érzem magam, amiért ezt kell kérdeznem
t led. – Megint kinyitom a szememet. – Ez normális? Hogy én ilyen... kurvásan viselkedem?

Érzem, ahogy nevetés gyöngyözik a mellkasá-ban. A számra szorítja a száját, aztán

elhúzódik t lem. Játékos tekintettel néz rám, és elbűvöl kifejezés ül az arcán.

– Feln tt n vagy, Sloan. Ha jó érzés, amit te­szünk, csak az számít. Ez a mi randink, senki
másé. Csak ránk tartozik, hogy mit csinálunk rajta. – Megcsókolja az állkapcsomat. –
Szeret-néd, hogy abbahagyjam a csókot?

Megrázom a fejemet.

– Nem igazán. Nem.

A fülemhez hajtja a száját.

– Jó. Én sem akarom abbahagyni. És ett l nem leszel kurva, Sloan. Elég nehéz szajhának
lenni, amikor életedben csak egyetlen fickóval csóko-lóztál, nem?

Van értelme annak, amit mond. Mondhatni. Azt hiszem. Kábának érzem magamat.

Az ujjai megint megmozdulnak a combomon. Aztán elhúzódik t lem, és beleharap az

ajkába. A tekintetem a szájára tapad. A fogaival elengedi az ajkát, és rám mosolyog.

– Csak azzal kell foglalkoznod, hogy jó érzés-e, ahogy megérintelek. Oké?

Felsóhajtok, és bólintok, épp amikor az ujjai elkezdenek felfelé kúszni a combomon.

– Ez most jó érzés? – suttogja.

Hátradöntöm a fejem a boksz falának.

– Igen – lehelem elfúlva. Az egész testem ös-szerándul, amikor az ujjai megérintik a

bugyi-mat. Nem csókol meg. Átható tekintettel mére-get, a tekintete a számra tapad, ahogy
az ujjai fel-csúsznak a bugyimon a középpontomra. Meg-remegek.

– És ez milyen? – suttogja. – Ez is jó érzés?

Próbálok igennel felelni, de csak nyöszörögni tudok.

Eszembe jut, hogy nyilvános helyen vagyunk. Hogy a pincérünk néhány percen belül
kihozza a desszertet. Hogy nem szabadna ekkor és itt így viselkednem.

De aztán felmerül bennem, hogy miért nem?

Az ajkai alig érintik az enyémeket, amikor megszólal: – Muszáj meger sítened még egyszer.
Még soha, egyetlen pasi sem érintett meg így? – Az ujjai a bugyim szélére kúsznak, majd
be-akasztja az ujjait és félrehúzza az anyagot. El-akad a lélegzetem, amikor folytatja: –
Senki nem tudja, milyen érzés benned lenni?

A szívem eszeveszetten kalapál, de a pulzu­som a lábam között lüktet; azt akarom, hogy
legyen az els , aki megérint, de küzdök a józan eszemmel, ami azt kiabálja, hogy ennek
nem lenne szabad itt megtörténnie. Annyira meg-könnyebbülök, hogy nem ábrándítja ki a
tapasz­talatlanságom. S t, ha lehet, csak még inkább beindul t le. Erre egyáltalán nem
számítottam.

– Senki, Asa – felelem. – Soha senki nem érin-tett meg így. Csak te.

Nagyot sóhajt, és ráébredek, hogy igazam van. Tetszik neki, hogy az els . Talán még
imádja is.

A nyelve ugyanabban a pillanatban hatol a számba, ahogy a lábam között nyomást érzek.
Váratlanul csúsztatja belém az ujját, de semmit nem teszek, hogy megakadályozzam. A
szájával elnyeli a nyögéseimet és sóhajaimat, ahogy pró-bálok ellazulni az érintése alatt.
Próbálok megba-rátkozni vele – azzal, ahogy mozog bennem.

– Ez az – suttogja az ajkaimra. – Engedd el magad. Hagyd, hogy kényeztesselek.

Belém hatol a hüvelykujjával, és az érzést l annyira megfeszül a lábam, hogy elcsúszok

t le. Nem riasztja el a dolog. Csak közelebb simul hozzám. Még er sebben szorítja a száját
az enyémre.

Megdöbbent, mennyire ösztönösen kezd el mozogni a testem az érintését l. Amikor el ször

emelem fel a csíp met, Asa felnyög, úgyhogy folytatom a mozdulatot.

Érzem, ahogy két ujjával olyan mélyre hatol belém, amennyire csak tud.

– Bassza meg – nyögi. – Olyan kurva szűk vagy, Sloan.

A hangja megmozgat bennem valamit, amikor ilyen mély és vággyal teli.

– Rohadtul várom már, hogy benned legyek. – Végighúzza a száját a nyakamon. – Szinte
kicsi-nál, hogy nem dughatlak meg itt. Most.

Jézusom. Azt hiszem, bejön a mocskos beszéd. Ez meglep, de attól, hogy hallom, mennyire
kí-ván, a legszívesebben azonnal megadnék neki mindent.

Csak nem most. Határozottan nem ma este. Már így is túl gyorsan haladunk, de Asa úgy
csi-nál, mintha ezzel nem lenne semmi baj.

– Meg akarlak ízlelni – suttogja. – Be akarok mászni a kurva asztal alá, és felfalni.
– Asa – suttogom.

Csak ennyit tudok mondani, mert félek, ha megpróbálnék valami mást is kiejteni a számon,
elrontanám a hangulatot. Nem hiszem, hogy én képes lennék úgy beszélni, ahogy . Amit
mond...

– Ez tetszik? – kérdezi.

– Igen.

Ez könnyű volt. Válaszolni tudok.

– Mondd ki – utasít. – Mondd, hogy: „Tetszik, Asa."

Er sebben szorítom magamhoz, és a füléhez hajtom a számat: – Imádom, Asa.

Biztos, pontosan ezt akarta hallani t lem, mert a következ harminc másodperc összefolyik
el ttem. Nyelvével az enyémet falja, a kezével pont a megfelel helyen érint meg, és az ujjai
pont olyan szögben hatolnak belém, hogy re-megni kezdek. Reszketni. A remegés átveszi a
testem felett az uralmat, és próbálok elhúzódni Asától, mert túl sok érzéki inger ér egyszerre,
de velem együtt mozdul, és magába issza a nyö­géseimet, mintha bor lennének.

Bennem hagyja az ujjait, de már nem mozgatja ket, miközben hátrahúzódik, hogy figyelje,
ahogy magamhoz térek a kábult gyönyörb l.

Mellkasa hevesen emelkedik és süllyed az enyémen, és valahogy sikerült annyira er sen a

combomhoz simulnia, hogy a nadrágján keresz-tül is érzem, milyen kemény.

Várok, amíg visszanyerem a lélegzetemet, mi­el tt sikerül megtalálnom a hangomat. Aztán

valamiért a következ t mondom: – Nem tudom, mi következik ezután.

Leginkább azért mondom ezt, mert nem tu-dom, hogy tennem kell-e valamit érte. Hogy
vi-szonoznom kell-e a szívességet. Elvégre kölcsön-kenyér visszajár. Hülyének érzem
magam. Kába idiótának.

Asa vigyorog.

– Most... megesszük a kurva desszertet.

Ahogy ezt kiejti a száján, kihúzza bel lem az ujjait, és a pincér befordul a sarkon. Kihúzom
magam ültömben, és megpróbálom elrejteni, mennyire kócos a hajam, és hogy még mindig
leveg ért kapkodok.

A pincér úgy csinál, mintha mindebb l semmit nem venne észre. Ezt értékelem. Letesz
elénk egy hatalmas szelet kókusztortát, és ráfektet két villát a tányérra.

– Jó étvágyat a desszerthez – mondja.

Asa belemártja az ujját... azt, amelyik az el bb még bennem volt... a süteménybe. Aztán
figye-lem, ahogy a szájába veszi, és lenyalja. Lassan húzza ki az ujját a szájából.

– Ez az új kedvencem – jelenti ki mosolyogva. – Kókusztorta a te ízeddel keverve.

Elvörösödöm.

Asa megfogja a villáját, és én is felemelem az enyémet. Belekóstolok a tortába, és

elmosolyo-dom.

Kedvelem Asát. Olyan érzéseket ébreszt ben-nem... nem is tudom, pontosan milyeneket.
Jókat és veszélyeseket. Lehet, hogy ez a jöv re nézve nem valami jó kombináció, de most,
itt, ma este kellemes.

– Töltsd velem az éjszakát – szólal meg, miu-tán lenyeli a falatot.

Nem válaszolok neki. Átgondolom az ajánla-tát.

Nem igazán van hol meghúznom magam ma éjszakára. Már túl kés re jár ahhoz, hogy
busszal hazamenjek, és bűntudatom lenne, ha ilyenkor állítanék be valamelyik barátomhoz.

– Egy feltétellel – válaszolom.

Asa bólint.

– Ígérem, nem kérek t led olyat, amit nem akarsz megtenni.

Ki sem kell mondanom, hogy mi a kikötésem. Szavakba önti helyettem.

– Oké – mondom.

Asa leteszi a villáját, és elkiáltja magát: – Kér-jük a számlát, légy szíves!

***

Csókolózva léptünk be Asa házába. Nem volt id m alaposan körbenézni, de abból,

amennyit láttam bel le, egyáltalán nem lep dtem meg. Az öltözködéséb l és a kocsijából
kiindulva már tudom, hogy vastag a pénztárcája. Csak azt találom furcsának, hogy a
tulaja. Ezt idefelé jövet árulta el.

A karjába kap, felvisz a lépcs n, és a hálószobájáig végig csókolózunk. Idefelé jövet

elmondtam neki, hogy még nem állok készen a szexre. Hogy már így is több tapasztalatot
szereztem ezen az estén, mint amennyit fel tudok dolgozni.

Asa biztosított, hogy az nem fog megtörténni – hogy csak csókolózni fogunk, amíg el nem
alszunk. De van egy olyan érzésem, hogy az egyszerű smárolásnál neki többre van
szüksége.
Nem tudom, mire. Még soha nem elégítettem ki orálisan egyetlen srácot sem, szóval úgy
érzem, azzal még gyorsabban haladnánk, mint amit a következ egy évre terveztem. De
bűntudatom van. Sokkal többet elvettem ma este, mint amennyit adtam.

Már a hálószobájában vagyunk. Becsapja mögöttünk az ajtót, aztán nekidönti a hátamat, és

szorosan hozzám simul. Megfogja a ruhámat, és leveszi rólam.

Szent ég.

Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan félmeztelen leszek.

Ösztönösen el akarom takarni magam, ezért a melltartóm elé kapom a kezemet. Mihelyst
megteszem, hülyének érzem magamat. De egyszerűen nem számítottam erre.

Asa megfogja a csuklómat, és elhúzza a kezemet.

– Látni akarlak, Sloan – mondja gyengéden. Hátralép, és csak bámul rám. Szerencsére
kimostam egy összeill bugyit és melltartót a randi el tt. – Basszus – suttogja, és a tekintete
lassan lesiklik a lábamon. – Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy beléd hatoljak ma
este? – Közelebb lép hozzám, amíg a kezét rá nem teszi a bugyimra, aztán letolja a
fehérneműt a lábamon.

Túl gyors a tempó.

– Asa – lehelem. – Hagyd abba.

A fejem még ködös a bortól, de bár részeg vagyok, tudom, hogy a bugyimnak még egy kicsit
rajtam kellene maradnia. Amíg biztos nem vagyok abban, hogy készen állok.

Ami lehet, hogy nem ma este lesz.

Asa felkúszik a testemen, és útközben többször is megáll, hogy megcsókolja a b röm

különböz részeit. Amikor a számhoz ér, suttogva megszólal: – Mi a baj?

Reszketegen felsóhajtok. Ideges vagyok.

– Túl sok – válaszolok, és ellépek mellette. – Az egész este... Még nem álltam készen erre.
Úgy érzem, mintha... – elhallgatok, amíg sikerül végiggondolom, amit mondani akarok, és
megtalálom a megfelel szavakat, amikkel kifejezhetem magamat. Asa még mindig az ajtó
felé néz, miközben lassan, látszólag frusztráltan felsóhajt. – Úgy érzem, mintha másfajta
lánynak tartanál, mint amilyen valójában vagyok – mondom. – De én nem vagyok
hozzászokva az ilyesmihez, Asa. Nincs sok tapasztalatom; és nem vagyok olyan fesztelen,
mint te. Ideges leszek a közeledben. Ez nem a te hibád; azt hiszem, abban a hitben éltél,
hogy más vagyok. Talán... talán az lenne a legjobb, ha hazavinnél.

Megint szembefordul velem, úgyhogy látom, amikor összerezzen, mintha nem a megfelel
szavakat választottam volna. A francba, talán nem. Fogalmam sincs, mit csinálok – mit
mondok. Az egész éjszaka egy hatalmas emlékeztet volt arra, hogy mennyire különbözünk
egymástól. Hogy mennyivel tapasztaltabb nálam. Csak mert már így is hagytam, hogy túl
messzire menjen, még nem jelenti azt, hogy teljesen beadom neki a derekamat.

Muszáj féket vetnem az eseményeknek, nem számít, hogy ez felzaklatja-e vagy sem.
Gondolom, ez valamilyen szinten önz ség. De nem tehetek arról, hogy hirtelen
kényelmetlenül érzem magamat. Feszélyez, hogy egy olyan srác házában vagyok, akit alig
ismerek. Hogy vele töltöm az éjszakát.

Gyanítom, több esély van arra, hogy megkeresi a kulcsait, és hazavisz, mint arra, hogy
feln tt emberek módjára leülünk, és megbeszéljük, mennyire sok és gyors, ha egyetlen
éjszaka alatt kapom meg az els csókomat és vesztem el a szüzességemet.

Egyik kezével beletúr a hajába, aztán megmarkolja a tarkóját, miközben a szoba túloldaláról
méreget. Utána eltökélten felém indul, megragadja az arcomat, és kényszerít, hogy a
szemébe nézzek.

– Azt hiszed, nem tudom, milyen lány vagy? – kérdezi halkan Asa, és a tekintetével az
arcomat kutatja. – Hetek óta figyelem, hogy viselkedsz órán, Sloan. Pontosan tudom, milyen
lány vagy. Tanulmányoztalak. Csodáltalak. És túl sokat járt rajtad az eszem. Az utóbbi
id ben pedig... gyökeret vert bennem az ötlet, hogy pontosan te vagy az, aki hiányzik az
életemb l. Te vagy álmaim n je. Olyan lány vagy, akir l életem nagy részében azt hittem,
nem is létezik. De igenis valódi vagy... és máris annyira különleges helyet foglalsz el a
szívemben. Az én életemben... nem igazán vannak különleges dolgok. Rohadtul nincsenek.
Lehet, hogy te vagy az els különleges dolog, ami csupán egy karnyújtásnyira van t lem, és
amin nem kell osztoznom senkivel, mert csak az enyém. Szóval, ha úgy érzed, túl gyorsan,
túl er sen nyomulok rád, az ezért van. Semmi köze ahhoz, mit várok a ma estét l. Semmi
köze a tapasztalatlanságodhoz. Nem tudom levenni rólad a kezemet, mert halálra vagyok
rémülve, hogy ha túl lassan mozdulok... ha nem siettetem a dolgokat... már túl kés lesz, és
lemaradok rólad.

Nem veszek leveg t.

Várok, amíg sikerül feldolgoznom minden egyes szót, amit az el bb kiejtett a száján.

Miel tt sikerülne mindent megemésztenem, Asa folytatja: – Töltsd velem az éjszakát. Kérlek.
Visszaveheted a bugyidat, s t még a ruhádat is. A fenébe, leveheted a melltartódat, hogy
teljesen meztelenül aludj. Nem érdekel. Csak azt akarom, hogy az ágyamban legyél, ennyi.
Esküszöm, Sloan. Csak melletted akarok elaludni.

szinte kifejezés uralkodik az arcán. A szavai még inkább annak tűnnek. Ezért bólintok...
mert most valamiért megbízom benne. És a bizalom soha nem jött könnyen a számomra.

– Oké – mondom.

Ahelyett, hogy megkeresném a ruhámat, a hátam mögé nyúlok, és kikapcsolom a

melltartómat. Hagyom, hogy a padlóra essen. Asa tekintete bejárja a testemet, ahogy
teljesen meztelenül állok el tte.
– Menjünk aludni – suttogja rekedten.

Az ágyához sétálok, és bebújok a takaró alá. Amikor megint ránézek, látom, hogy levette az
ingét, és épp a nadrágjából bújik ki. Az alsónadrágját magán hagyja, és bemászik mellém az
ágyba. Mellém bújik.

– Fordulj meg, hogy rendesen hozzád tudjak bújni.

Felnevetek, és az oldalamra fordulok. Nem számítottam arra, hogy az este a kiskifli-nagykifli

pozícióval zárul, de imádom, hogy így történik.

Asa szorosan körém fonja a karját, és megpuszilja a fejemet.

– Szép álmokat – suttogja.

– Neked is.

***

Nem tudom, szeretek-e részeg lenni, vagy sem. Most el ször fordult el , hogy egy pohár
bornál többet ittam egyetlen estén. A francba, azt hiszem, egyedül a vacsoránál megittam
vagy öt pohárral. Szerintem azért ittam olyan sokat, mert megnyugtatott – jobban éreztem
t le magam a b römben. Lehet, hogy túlságosan is jól. Mert most a részeg kóma és a
spicces ébrenlét határmezsgyéjén egyensúlyozok.

Minden sokkal tompább, amikor be vagy rúgva. Nehezebbnek érzed a fejedet, a tested
annyira lebénul, hogy képtelen vagy irányítani, és valahogy még az érzelmeid is
elnehezülnek. És most még leveg t venni is nehezemre esik – mintha az egész világ súlya a
testemet nyomná, miközben azért küzdök, hogy kinyissam a szememet.

De a részegségnek megvannak a maga el nyei is. Valahogy – a tompa bágyadtság

tengerében úszkálva – ott rejlik a könnyedség is. Az egész egy tollra emlékeztet, ami a
gyomromat csiklandozza. Az ajkaimat. Amit l többre vágyom... érintés után sóvárgok. Jó
érzés volt, amikor ma este Asa megérintett. Az alkohol miatt élveztem, még akkor is, amikor
az eszem arra figyelmeztetett, hogy nem kellene.

Még most is... az álom küszöbén egyensúlyozva... érzem. A teste melegét, a kezét a
b römön, hallom a hangját.

Valahol az álom és az ébrenlét között ragadtam, és képtelen vagyok rájönni, hogy mi a

valóság. Nem nagyon akarok felébredni, de az egész olyan valóságosnak tűnik. Asa keze a
mellemen – a szája a lábaim között. Nagyon valódinak érz dik, és összerezzenek, amikor
borostás állkapcsa végigkaristolja a combom lágy b rét.

Elakad a lélegzetem.

A szívem hevesen kalapál a mellkasomban. A kezemmel belemarkolok a leped be.

Nem álmodok.

Túl valódi ez az egész.

Túl korai.

Túl gyors.

– Asa – suttogom.

Össze vagyok zavarodva, nem tudom, pontosan hol is van. Érzem a kezét a testemen...
ahogy lecsúszik a mellemr l a derekamra.

... Ó, istenem.

– Asa – suttogom újra, és az egész testem megfeszül. Hogy történt ez? Mikor jutottunk el
idáig?

Annak ellenére, hogy milyen érzéseket ébreszt bennem a nyelvével, helytelennek tűnik,
hogy erre ébredek. Helyesnek, ugyanakkor annyira helytelennek. Én kértem, hogy ezt
csinálja? Miközben aludtam?

Vagy csak elvette magának?

Próbálom összezárni a lábamat – kényszeríteni, hogy levegye rólam a száját. De csak

szorosabban markolja a derekamat, és végighúzza a nyelvét a középpontomon – lassan.

Felnyögök.

Sírni akarok, de helyette rohadtul felnyögök. A hangom egy áruló.

– Kérlek – suttogom, a szó elfúlva szakad ki bel lem.

Érzem, ahogy a nyelve elhagyja a testemet. Az ajkaival könnyű csókot lehel a bels
combomra. Most már minden mozdulatának nagyon is a tudatában vagyok, mert nem értem,
vagy vágyhatok annyira er sen arra, hogy ellökjem magamtól, miközben ugyanakkor azt
szeretném, hogy megint rám tegye a száját.

– Nyugodj meg – súgja, és forró lélegzete a combomat legyezgeti. – Megérdemled. Minden

jót megérdemelsz, Sloan.

Forog körülöttem a szoba. A keze végigsiklik a hasamon, simogat, és eléri, hogy azt
higgyem, rossz, amiért valahogyan helytelennek érzem, amit csinál.

A tenyere lecsúszik a csíp mre, a combomra, majd a térdemre. Még jobban szétfeszíti a
lábamat.
– Csak csukd be a szemed, és lazíts. Kérlek, engedd, hogy megtegyem ezt érted.

Miel tt beleegyezhetnék, vagy elutasíthatnám, visszateszi rám a száját, mélyen belém hatol
a nyelvével, majd végighúzza a középpontomon. Homorítva felemelkedem az ágyról, és
közben úgy markolom a leped t, mintha az életem múlna rajta.

A nyelvével egyre kisebb területen kalandozik, amíg már csak közvetlenül a csiklómat
masszírozza.

Soha nem éreztem még ilyesmit.

Összeszorítom a szememet, és érzem, hogy kezdem elfogadni, amit velem csinál. Hagyom,
hogy az alkohol elnehezítse a testemet, és elködösítse a fejemet, és néhány másodperccel
kés bb hagyom, hogy a hangom eláruljon, és hangosan felnyögök.

– Asa – kiáltom.

Elakad a lélegzetem.

Elengedem a leped t, és belemarkolok a hajába, majd meghúzom, mert azt akarom, hogy
közelebb jöjjön hozzám.

– Ne hagyd abba – szalad ki a számon, pedig az eszem azt kiabálja, hogy HAGYJUK ABBA!

Ne hagyd abba.

Hagyd abba.

Ne.

De.

Ne.

– Igen. – A fejem hátraesik Asa párnájára.

A testem teljesen megadja magát neki, miközben az eszem küzd, hogy lépést tartson vele.

Ezúttal más okból feszülök meg. Mindkét kezemmel a hajába túrok, és a testem kezd
teljesen új módon reagálni az érintésére.

Asának igaza van. Ez jó. Nagyon jó érzés. Annyira jó, hogy nem hagyom, hogy azon járjon
az eszem, mibe fog ez kerülni nekem, amikor az egésznek vége.

Az én életemben nincsenek jó dolgok. Szükségem van erre. Muszáj, hogy megtapasztaljak

valami jót.

Már reszketek. Az egész testem. Asa nyelve mohón siklik rajtam, mintha egyetlen vágya az
lenne, hogy kielégítsen. Az érzések egyre jobban felkorbácsolódnak bennem... a légzésem
egyre szakadozottabbá válik, a nyögéseim kétségbeesettségr l árulkodnak.

Aztán megtörténik.

Annyira mélyen érzem, hogy megkérd jelezem, vajon valóban ébren vagyok-e. Ez biztos,
hogy csak egy álom. A valóságban semmi nem lehet ennyire jó érzés.

Annyira heves, hogy megdermedek, miközben az érzés végigcikázik rajtam. Abbahagyom a

nyögést, a reszketést, és eláll a lélegzetem. Telnek a másodpercek, de az érzés szorosan a
markában tart. Még több másodperc telik el, az eufória lassan elszáll, felszabadít, és
visszazuhanok a valóságba.

Megint reszketek, és leveg ért kapkodok. Asa leveszi rólam a száját, és felkúszik a
testemen, hogy megcsókoljon. Érzem rajta a saját ízemet... a nyelvével a számba hatol,
nedves ajkait az enyémekre nyomja.

– Bassza meg – motyogja a számba. – Tévedtem. Ez az új kedvenc ízem.

Nyelvével mélyebbre hatol a számban, és elnyelem a nyögését, ahogy elhelyezkedik rajtam.

Küzdök, hogy leveg t vegyek. Az összes kiszorult bel lem, miel tt megcsókolt, és most nem
tudok lélegzethez jutni, mert olyan hevesen csókol, hogy nem tudok leveg t venni. A fejem
elnehezül, de a gondolataim ködösek, és rá akarok szólni, hogy lassítson. Meg akarom
mondani neki, hogy adjon néhány másodpercet, amíg visszanyerem a lélegzetemet. Olyan
sok mindent akarok mondani neki, de forog körülöttem a szoba, és fuldoklom a bűntudatban,
amiért hagytam, hogy ez megtörténjen, amikor még abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán akartam-e.

Végül elszakítja t lem a száját, és leveg ért kapok, ahogy összesimítja az arcunkat.

– Tartsd vissza a lélegzeted – suttogja. – Lehet, hogy ez fájni fog.

Érzem, ahogy a tenyerét a hasamra szorítja, és fogalmam sincs, mit csinál, vagy mi fog fájni.

– Mi fog fájni? – sikerül kinyögnöm.

A saját sikolyom válaszolja meg a kérdést.

Fájdalom hasít rajtam keresztül, ahogy egyetlen gyors, hívatlan lökéssel belém kényszeríti
magát.

Aztán megmozdul, és megint belém hatol.

– Asa! – sikítom.

A szája újra rátalál az enyémre, épp ahogy a könnyek kicsordulnak a szememb l.

– Sloan – motyogja, és megcsókol, miközben harmadjára is belém hatol. Negyedjére.
Próbálom összezárni a lábamat, kényszeríteni, hogy kicsússzon a testemb l, és próbálom a
kezemmel is meglökni a vállát, hogy eltaszítsam magamtól.

A kezével egyenként megfogja az enyémeket, a fejem fölé emeli, és a matracba préseli

ket.

Ez egyáltalán nem jó érzés. Az hogy bennem van teljesen más, mint amikor csak a száját
tette rám.

– Kurva jó érzés benned lenni, Sloan – suttogja. – Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy
nekem adtad ezt az ajándékot.

Nekem adtad?

Neki adtam? Nem is emlékszem, megkérdezte-e, hogy készen állok. Hogy valóban akarom-
e. Egyszerűen elvette.

Azt hiszem.

Ki tenne ilyet? Az összes korábbi szavával elhitette velem, hogy hajlandó várni.

Összeszorítom a szemem, és megpróbálok gondolkodni. De csak azt érzem, hogy

szétfeszíti a bels met. A combom ég attól, hogy er vel szétfeszíti, miközben én össze
akarom csukni.

Erre ébredtem. Hogy megérint... megcsókol. És nem állítottam meg.

Igent mondtam.

Hangosan kimondtam a szót.

Azt mondtam: ne hagyd abba.

Félreértett – félreértette, mit kérek t le. Hogy mit vagyok hajlandó megtenni.

Figyelmetlen voltam a szavaimmal, és ez nem az hibája. Hanem az enyém.

Már nem vagyok szűz, és ezért nem hibáztathatok senki mást, csak magamat.

Végighúzza az ajkait az arcomon, és érzem, ahogy a nyelvével végigköveti a könnyeim útját.

– Legközelebb nem fogsz fájdalmat érezni – suttogja, ahogy az arcom másik felére
csúsztatja a száját. – Ígérem.

Ha akárcsak egy másodpercre is megfordult a fejében, hogy a beleegyezésem nélkül vette

el a szüzességemet, nem mutatja. Megköszöni, hogy neki adtam. Teljesen a tudatában van,
hogy mi történik kett nk között, én meg még mindig félálomban vagyok, és teljesen
összezavarodtam, fogalmam sincs, hogy a beleegyezésemet adtam-e a szexhez vagy sem.
De muszáj, hogy közös megegyezés legyen.

Nem csinálná, ha nemet mondtam volna. Ha nem akartam, hogy megtörténjen, miért
aludtam mellette? Ráadásul meztelenül? Hisz alig ismerem.

Jobban fel kellett volna készülnöm.

Felkészülni.

Elakad a lélegzetem. Nem védekezünk.

Nincs is rajta óvszer. Megpróbálom kihúzni a kezemet a szorításából, de nem hagyja.

– Asa – könyörgök. – Óvszer.

Nyögése a nyakamat éri.

– Rajtam van, bébi. Ne aggódj. – Megszorítja a kezemet, és hátrahúzódik egy kicsit, hogy a
szemembe nézzen. – Annyira szűk vagy – mondja. – Ez az egész egy kibaszott álom.

Vagy rémálom.

Elengedi a kezemet. Mióta szexelni kezdett velem, nem mondtam neki nemet.

Egyszer sem.

És már abban sem vagyok biztos, hogy rá akarok-e szólni. Ami történt megtörtént. Már nem
vagyok szűz, és bűntudatom lenne, ha most kérném meg, hogy hagyja abba. Nem akarok
semmit sem mondani, mert azt hiszi, hogy én is akartam. Ha szólnék valamit még
éretlenebbnek és tapasztalatlanabbnak tűnnék hozzá képest. Önz módon kihasználtam...
kétszer is... erre állítsam meg, amikor rajta a sor?

Egyik kezét a térdem mögé teszi, felemeli a lábamat, és a dereka köré fonja.

Összerezzenek, mert ebben az új pozícióban még mélyebbre hatol belém.

– Fáj? – suttogja.

Bólintok.

– Igen.

Halványan elmosolyodik, és ett l a vigyortól egy kicsit megijedek. Miért mosolyog?

– Jobban fog fájni, ha abbahagyom – jelenti ki. – Következ alkalommal már nem lesz ilyen.
Ígérem. Csak lélegezz mélyeket, oké?
Jobban fog fájni, ha abbahagyja? Ó, istenem. Nem tudtam, hogy az els alkalmak ilyenek.
Miért éreztem magam akkora lúzernek, amiért eddig vártam? Örömmel vártam volna egy
egész életet a szüzességem elvesztésére, ha tudom, hogy az els alkalom ennyire
fájdalmas.

– Fond körém a másik lábadat is – utasít. – Jobban fog esni, ha abbahagyod az ellenállást.

Teszem, amit mond, és megpróbálok ellazulni. Bármit megtennék, csak ne fájjon ennyire.

Asa a számra hajtja a sajátját, aztán gyengéden megharapja az alsó ajkamat. Behunyom a
szememet, és minden t lem telhet t megteszek, hogy a testem abbahagyja az ellenállást.
Hogy kívánhattam annyira, miel tt megtörtént ez az egész, és most hogy érezhetem hirtelen
pont az ellenkez jét? Ez nem fair fele szemben. Nem igazságos, hogy én elvettem t le, ami
jólesett, aztán meg akarom tagadni t le, amit akar.

– Annyira édes vagy, Sloan. Olyan kurva édes. – Egyre gyorsabban mozog bennem.
Er sebben. Remélem, ez azt jelenti, hogy mindjárt vége.

Egyik kezét az ágy fejtámlájára teszi, és feltolja magát. A rá nehezed súly miatt a támla
minden egyes lökésnél a falnak vágódik. Szinte olyan, mintha még jobban beindulna a
hangtól – attól, hogy nagy valószínűséggel még a falon is meglátszik a nyoma –, mert
minden lökés egyre vadabbul érkezik.

– A kurva életbe – nyögi.

Nem tudom behunyni a szememet. Miközben figyelem, ahogy felettem van – ahogy látom,
mennyire magával ragadja, hogy bennem van –szinte elhalványul a fájdalom.

Szinte.

Én is próbálok örömet lelni az aktusban. Azt hiszem, egy részem élvezi. Azt, ahogy rám néz,
felnyög, és megérint a szabad kezével. A tenyerébe fogja a mellemet, és megkérdezi: – Már
tetszik?

Felnyögök, mert igen. Egy kis részem kezdi élvezni, ahogy rám néz.

– Mondd, hogy tetszik – utasít.

Az ajkamba harapok. A hüvelykujjával végigsimít a mellbimbómon, aztán a másik kezét

leveszi a fejtámláról. Lejjebb csúszik, amíg a szája a mellemet éri, és gyengéden megszívja.
Már nem egyszerűen dug.

Gyengéd velem. Alig mozdul bennem.

Ez jobb.

Most nem fáj annyira.

A szája a másik mellemre csúszik, aztán felemeli a tekintetét, hogy a szemembe nézzen,
miközben a nyelvével lassan a mellbimbóm körül köröz.

– Tetszik, Sloan?

Végül bólintok. Elmosolyodik, és közben még mindig a szájával gyötör. Összezárja az ajkait
a mellbimbómon, és er sen megszívja, majd gyengéden megharapja a fogával. Aztán
elengedi a mellemet, és csókot lehel a számra.

– Köszönöm – mondja egy lassú lökéssel kísérve. – Köszönöm, hogy bíztál bennem.
Köszönöm, hogy nekem adtad, amit más férfinak nem akartál. – A nyelve puhán
végigcsúszik az alsó ajkamon. A kezével végigsimít a mellkasomon, és a nyakam köré zárja.

Annak ellenére, hogy a szívverésem kihagy egy ütemet, amikor megszorítja, észlelem, hogy
gyengéden szorongat.

Biztos látja a szemembe szök félelmet, mert suttogva megszólal.

– Kurva szexi nyakad van. Muszáj megérintenem. Nem foglak bántani, de rajta akarom
hagyni a kezemet. Nem baj?

Fogalmam sincs, hogy mi számít normálisnak, és mi nem szex közben. Csak tízpercnyi
tapasztalatom van a szexszel kapcsolatban.

Nagyot nyelek, aztán lassan megrázom a fejemet.

Asa behunyja a szemét, és az enyémnek támasztja a homlokát. Az ajkai leheletfinoman az

enyémeket érintik, de nem csókol meg. Csak lassan mozogni kezd, teljesen belém hatol,
egy kicsit kihúzódik, majd újra mélyen belém hatol. Minden mozdulat egy kicsit gyorsabb,
mint az el z . Egy kicsit határozottabb. Kapkodó légvételét az ajkaimon érzem, a keze még
mindig a torkomon. De gyengéd. És bár közel sem olyan érzés, mint amikor a szája a lábaim
között van, ez is kezd egyre jobb lenni. Vágyom arra, hogy Asa élvezze. Hogy élvezze,
milyen velem lenni.

Végig nyitva tartom a szememet, elvarázsol a hevessége. Homlokát továbbra is az enyémre

szorítja, még mindig nem csókol meg rendesen, és kezdi egyre er sebben szorítani a
torkomat.

– Bassza meg – leheli a számra. – Bassza meg – ismétli meg. Remeg, ahogy elélvez, és a
lélegzetem összehangolódik az kétségbeesett, kapkodó leveg vételével. Vele együtt akad
el a lélegzetem, ahogy a remegés átveszi a teste felett az uralmat, és még egyszer belém
hatol. Aztán nem mozdul, ajkai az enyémeken nyugszanak, a lélegzete összekeveredik az
enyémmel.

Rám omlik, és az arcát egy teljes percig a nyakamba temeti, miel tt a szája találkozik a
b römmel.
– Köszönöm – suttogja.

Nem mondom, hogy szívesen.

A plafont bámulom, és azon töprengek, miért kavarognak bennem annyira ellentétes

érzelmek. Tetszett, hogy örömet szereztem neki. Élveztem, amikor gyönyört ébresztett a
testemben.

De a többi része egyáltalán nem tetszett.

Gondolom, ezért olvastam, hogy a valóságban a szex nem olyan, mint a könyvekben vagy a
tévében.

A valóságban kényelmetlen. Kínos. Nem tűnik helyesnek, és olykor kéretlennek lehet érezni.

Remélhet leg nem fogom minden alkalommal ezt érezni. Remélhet leg id vel jobb lesz.

A kezét az arcomra fekteti, ahogy a fülemhez szorítja a száját.

– Most már nem lesz könnyű megszabadulnod t lem.

Elmosolyodom. Legalább meggy zött, hogy tényleg jelentett valamit a számára, ami
közöttünk történt. Hogy nem csak egy egyéjszakás kaland vagyok a számára.

Ez biztos pozitív dolog. Vele kapcsolatban még mindig nehéz eldönteni. Néha a pozitívet
negatívnak, a negatívat pedig pozitívnek látom vele.

Összezavar. De nincs összehasonlítási alapom. t sem tudom senkihez hasonlítani.

– Mindjárt visszajövök – mondja, és feltápászkodik az ágyról. Feláll, és ekkor látom el ször

meztelenül. Minden izma alaposan ki van dolgozva. Óvatosan lehúzza magáról az óvszert,
és kihajítja a szemetesbe.

Nem is emlékszem, mikor tette magára. Biztos akkor, amikor azt mondtam neki, hogy
szexelek vele. Így történik, nem? Megvitatjátok, hogy lesz-e szex, aztán kerestek egy
óvszert. Biztos félálomban voltam.

Utálom, hogy voltak pillanatok, amikor kételyeim támadtak vele kapcsolatban. Asa végig
rendes volt velem. szinte. A kimondatlan határozatlanságom miatt büntetem. Hogy állhatott
volna meg, amikor nem tudtam annyira összeszedni magam, hogy nemet mondjak neki?

Asa kimegy a hálószobából, de alig egy perc múlva már vissza is ér. Becsukja maga mögött
az ajtót, és az ágyhoz sétál, majd mellém ereszkedik. Van valami a kezében.

Fölém hajol, egyik kezét a térdemre teszi, és széttárja a lábamat. Aztán valami meleget
nyom hozzám. Valami nedveset.

– Segíteni akarok enyhíteni a fájdalmadat – mondja aggodalmas tekintettel. – Hagyd, hogy

ott tartsam ezt egy-két percig.

Bólintok, és ellazulok, miközben hozzám szorítja a meleg törülköz t. Egyikünk sem szólal
meg. Az egész elég fura és szürreális, és nem akarom még kényelmetlenebbé tenni a
helyzetet azzal, hogy megszólalok. Különbes is, fogalmam sincs, mit mondjak.

Asa megpuszilja a térdemet, aztán megtöröl a törülköz vel.

– Véreztél egy kicsit – jelenti ki. – Minden rendben, már elállt.

A szennyestartóba dobja a törülköz t, aztán lefekszik mellém. Ránk teríti a takarót, és

szembe fordulunk egymással.

– Élvezted? – kérdezi, és kisimítja a hajamat az arcomból.

Nem akarom megbántani az érzéseit, úgyhogy hazudok.

– Igen – suttogom. – Fájt. De élveztem.

Megpuszilja az arcomat.

– Hát, én imádtam. – Körém fonja a karjait, a kezével belemarkol a fenekembe. Szorosan

magához húz. – Holnap reggel hazaviszlek – mondja, és körém fonja magát. – De remélem,
itt maradsz, amíg meg nem szerettetem veled. Ígérem, imádni fogod. Mindig az els alkalom
a legnehezebb.

A következ néhány percben a szája bejárja a nyakam és a vállam minden négyzetcentijét.

De a nyelvével egyszer sem érint meg. Csak az ajkaival – amik lágyak és puhák a b römön.
Még soha nem éreztem ilyen törékenynek magamat. Minden alkalommal, amikor azt
hiszem, végre elaludt, és már én is majdnem álomba merülök, Asa megint megpuszilja a
b römet.

Olyan, mintha félne elaludni, nehogy amikor felébred, rájöjjön, az egész csak egy álom volt.

Majdnem újra elalszom, amikor a nyakamra szorítja a száját, és felébreszt.

– Asa – suttogom. – Aludj. Nem megyek sehova.

Érzem, ahogy hirtelen megmozdul, és kipattan a szemem. A könyökére támaszkodva,

áthatóan bámul rám.

Fogalmam sincs, mit mondtam, ami ennyire felizgatta. Vagy lehet, hogy pont az ellenkez
hatást váltotta ki bel le. Nem tudom biztosan.

– Esküszöl? – kérdezi, és mélyen a szemembe néz. – Nem fogsz elmenni?

Bólintok, mert úgy tűnik, szüksége van a meger sítésre.

– Esküszöm.

Felsóhajt, és megint az enyémnek támasztja a homlokát.

Aztán megcsókol.

– Nem akarom, hogy elmenj – mondja két csók között. – Ne hagyj el, Sloan.

Nem tetszik a hangja. A félelem a könyörgésében. Fogalmam sincs, miért mondja ezt, és
hogy csak a mostról – a ma estér l –, vagy az örökkér l beszél-e.

Biztos nem az örökkér l.

Akárhogy is, elgondolkodom, vajon milyen dolgok történtek vele, amit l ilyen heves lett.
Vagy nagyon szerették, vagy nagyon gyűlölték. Remélhet leg az el bbi.

– Ígérd meg – mondja, és újra megcsókol. – Mondd, hogy nem fogsz elmenni.

A két kezem közé fogom az arcát, és suttogva megszólalok: – Nem fogok, Asa. Ígérem. Itt
leszek, amikor felébredsz.

Magához húz, és nagyon sokáig szorosan ölel, csak akkor enged a szorításából, amikor
végre elalszik.

Egy pillanatig némán bámulom. Alvás közben kevésbé látszik férfinek, inkább egy
sebezhet kisfiú. A vonásai lágyabbak, a szája nincs olyan szoros vonalba préselve. Alvás
közben nyugodtnak látszik. Ellazul, ahogy a karjaiban tart.

Lassan mocorgok, amíg a hasamra nem fekszem. Az egyik karja még mindig körülöttem
van, de a másik irányba fordulok, szembe a fallal, és hagyom, hogy a karom lelógjon az ágy
szélér l.

Behunyom a szemem, és végiggondolom, mi történt velem ma.

Megkaptam életem els csókját.

Elmentem életem els randijára.

Elvesztettem a szüzességem.

Bár egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az els alkalmamat elképzeltem, vagy mint
amilyennek lennie kellett volna, Asa máris jobban bánik velem, mint eddig bárki, akit
ismertem. Csak egy napja ismerem, és máris úgy érzem, fontosabb vagyok neki, mint a
saját anyámnak.

Azon kapom magam, hogy élvezem, ahogy átölel. Jó érzés, hogy valaki akar engem. Még
jobban esik, hogy valakinek szüksége van rám. Már majdnem alszom, amikor érzem, hogy
mellém fészkel dik. A száját a hátam közepére nyomja, és lágyan megcsókol.
– A hasadon alszol? – suttogja. – Nem tudom, miért, de kibaszottul imádom.

A hátamra fekteti a fejét, és a b römhöz szorítja az arcát.

Így alszunk el.

Én a hasamon.

félig rajtam, még álmában is biztosítja, hogy ne tudjak elmenni.

1. fejezet

Napjainkban

Sloan

Meleg ujjak fonódnak össze az enyémekkel, és még jobban belepréselik a kezemet a

matracba. Túl nehéznek érzem a szemhéjaimat, képtelen vagyok kinyitni a szememet, mert
alig aludtam valamit ezen a héten. Igazából ebben a hónapban.

A francba, az egész átkozott évben.

Felnyögök, és megpróbálom összeszorítani a lábaimat, de nem bírom. Mindenhol nyomást

érzek. A mellkasomon, az arcomon, a combjaim között. Beletelik néhány másodpercbe, mire
sikerül magamhoz térnem az álmos bódulatból, de ahhoz eléggé ébren vagyok, hogy
tudjam, mit csinál.

– Asa – motyogom bosszúsan. – Szállj le rólam.

Újra meg újra rám nehezedik a testével, a fülembe nyög, és reggeli borostájával karcolja az
arcomat.

– Mindjárt végzek, bébi – leheli a nyakamra.

Megpróbálom kihúzni a kezemet az övé alól, de csak er sebben fogja, és eszembe juttatja,
hogy rab vagyok a saját ágyamban, pedig a szobám börtön re. Asának mindig sikerül
elérnie, hogy úgy érezzem, rendelkezik a testemmel, és azt csinálhat vele, amit akar. Soha
nem szemét vagy durva; csak kanos, és ezt szörnyen kellemetlennek találom.

Például most is.

Reggel hatkor, a francba.

Nagyjából meg tudom tippelni az id t az ajtó alatt beszűr d fény és az alapján, hogy Asa
csak most ért haza a tegnap esti bulizásból. Nekem azonban kevesebb, mint két órán belül
órára kell mennem. Ha lett volna választásom, biztos, hogy nem így akartam volna
felébredni alig háromórányi alvás után.

A dereka köré fonom a lábamat, és remélem, azt hiszi, hogy én is be vagyok indulva. Amikor
legalább egy picit úgy csinálok, mint aki élvezi, gyorsabban végez.

Megmarkolja a mellemet, és felnyögök, mivel tudom, hogy ezt akarja hallani, rajta pedig
remegés szalad keresztül.

– Bassza meg – nyögi rekedten, miközben a hajamba temeti az arcát, és lassan mozog
bennem. Néhány másodperccel kés bb rám omlik, és nagyot sóhajt, aztán megpuszilja az
arcomat, és átgördül a saját térfelére. Feláll, eltávolítja magáról a kotont, és a kukába hajítja,
utána pedig leveszi a vizes palackot az éjjeliszekrényr l. A szájához emeli az üveget, és
végighordozza a tekintetét csupasz testemen. Ajkai lusta vigyorra görbülnek. – Imádom,
hogy én vagyok az egyetlen, aki valaha abban járt.

Meztelenül és magabiztosan áll az ágy mellett, miközben megissza az utolsó korty vizet is.
Nehéz elfogadni a bókot, amikor olyan ember szájából hallod, aki úgy utal a testedre, hogy
„abban".

Jóképű külseje ellenére, Asának is megvannak a maga hibái. Igazából lehet, hogy a
megjelenése az egyetlen, amiben nem találok hibát. Beképzelt, forrófejű, és néha nagyon
nehéz kezelni. De szeret engem. rülten odavan értem. És hazudnék, ha azt mondanám,
hogy nem viszonzom az érzelmet. Nagyon sok mindent megváltoztatnék vele kapcsolatban,
ha tehetném, de jelenleg csak van nekem, úgyhogy kénytelen vagyok megbirkózni vele.
Befogadott, amikor nem volt hová mennem. Amikor nem fordulhattam senki máshoz. Már
csak ezért is elviselem. Nincs más választásom.

Felemeli a kezét, és megtörli a száját, aztán kidobja az üres üveget a kukába. Beletúr sűrű,
barna hajába, és rám kacsint, majd visszafekszik az ágyba, felém hajol, és könnyű csókot
nyom a számra.

– Jó éjt, bébi – mondja, ahogy a hátára fordul.

– Mármint jó reggelt – válaszolom, ahogy vonakodva kivonszolom magam az ágyból. A

pólóm felgyűr dött a derekam köré, úgyhogy megigazítom, és el keresek egy nadrágot meg
egy másik fels t. Átszelem a folyosót, hogy lezuhanyozzak, és megkönnyebbülök, amikor
látom, hogy számtalan lakótársunk egyike sem foglalja el az egyetlen fürd szobát az
emeleten.

Megnézem a telefonomon, hogy hány óra van, és összerezzenek, amikor észreveszem,

hogy még megkávézni sem lesz id m. Ez a félév els órája, és máris azt tervezem, hogy az
alvás bepótolására fogom használni. Nem valami szép kilátás.

Kizárt, hogy sokáig fenn tudjam tartani ezt a tempót. Asa soha nem jár rendszeresen órára,
mégis folyton közel tökéletes jegyekkel zárja a kurzusokat. Én meg azért küzdök, nehogy
megbukjak, és egyetlen napot sem hiányoztam az el z félévben. Hát, legalábbis testben
mindig jelen voltam az óráimon. Sajnos rengeteg emberrel élünk együtt, és soha nincs egy
csendes pillanatom sem ebben a házban. Gyakrabban alszom végig az óráimat, mint
amennyin ébren vagyok, mert csak olyankor vesz körbe béke és nyugalom. A házban éjjel-
nappal megy a bulizás, függetlenül attól, hogy kinek van órája másnap reggel. Nincs
különbség a hétvége és a hétköznapok között, és a lakbér sincs hatással arra, hogy ki lakik
velünk.

Az id nagy részében azt sem tudom, hogy ki lakik itt. Asáé a ház, de imádja emberekkel
körülvenni magát, úgyhogy tetszik neki, hogy amolyan átjáró házban élünk, ahová bárki
bármikor bejöhet. Ha lenne rá lehet ségem, gondolkodás nélkül kibérelnék magamnak egy
saját lakást. De sajnos nincs. Ami azt jelenti, hogy még egy évet ki kell bírnom ebben a
pokolban, miel tt lediplomázom.
Még egy évet, miel tt szabad leszek.

Áthúzom a pólót a fejemen, és a padlóra ejtem, aztán félrehúzom a zuhanyfüggönyt.

Mihelyst kinyújtom a kezem, hogy megnyissam a csapot, torkom szakadtából felsikítok. A
fürd kádban teljesen felöltözve, a legújabb lakótársunk, Dalton hever teljesen kiütve.

Felriad, beveri a homlokát a feje felett lév csapba, és a sikításomra válaszul is felordít.
Gyorsan lenyúlok a földre, és megfogom a pólómat, pont akkor, amikor a fürd szoba ajtaja
kivágódik, és Asa beront a helyiségbe.

– Sloan, jól vagy? – kérdezi aggódva, és körbeforgat, hogy megnézze, megsebesültem-e.

Lázasan bólogatok, és a kádra bökök.

– Én nem vagyok jól – nyögi Dalton, és a frissen sebesült homlokára szorítja a kezét.
Feltornázza magát, és megpróbál kimászni a kádból.

Asa rám pillant, végignéz meztelen testemen, amit csak a kezemben tartott póló takar el,
aztán visszafordítja a tekintetét Daltonra. Félek, hogy rossz következtetést fog levonni a
helyzetr l, úgyhogy magyarázkodni kezdenék, de félbeszakít azzal, hogy váratlanul, és
nagyon hangosan felnevet.

– Ezt te csináltad vele? – kérdezi, és még mindig röhögve, Dalton homlokára mutat.

Megrázom a fejemet.

– Beverte a fejét a csapba, amikor sikítottam.

Asa még hangosabban röhög, és kinyújtja a kezét Daltonnak, aztán segít neki kiszállni a
kádból.

– Gyere, ember, innod kell egy sört. Az a legjobb gyógyír a másnaposságra. – Kilökdösi
Daltont a fürd szobából, és követi t, majd becsukja maguk mögött az ajtót.

Én dermedten állok a helyiség közepén, és még mindig a mellkasomhoz szorítom a

pólómat. A szomorú ebben az egészben az, hogy már harmadjára történt velem ilyesmi.
Csak éppen mindig másik idiótát találok a fürd kádban kiütve. Gondolatban feljegyzem,
hogy ezentúl feltétlenül ellen rizzem a kádat, miel tt vetk zni kezdek.

2. fejezet
Carter

El veszem az órarendemet a zsebemb l, és széthajtogatom, hogy megkeressem a

teremszámot.

- Ez akkora hülyeség - mondom a telefonba. - Már három évvel ezel tt lediplomáztam. Nem
azért jelentkeztem erre a szarra, hogy házi feladatot írjak.

Dalton annyira hangosan röhög, hogy muszáj elhúznom a telefont a fülemt l.

- Jaj, te szegény szerencsétlen - jelenti ki. - Nekem tegnap egy rohadt fürd kádban kellett
éjszakáznom. Nyeld le a békát, ember. A színészkedés munkával jár.

- Te könnyen beszélsz, neked hetente csak egy órára kell bejárnod. Nekem háromra. Young
neked miért csak egyet adott?

- Lehet, hogy én jobban szopok - válaszol Dalton.

Lepillantok az órarendemre, aztán fel az el ttem álló ajtószámára, és megállapítom, hogy

egyeznek.

- Mennem kell. La clase de Español.

- Carter, várj - kezdi komolyabb hangon. Dalton megköszörüli a torkát, és felkészül a

„partnerlelkesít hegyibeszédére". Naponta végig kell szenvednem ket, mióta egy évvel
ezel tt elkezdtünk együtt dolgozni. - Próbáld meg szórakozásként felfogni az egészet. Már
olyan közel járunk ahhoz, hogy mindent megszerezzünk, amire szükségünk van... maximum
két hónapig leszel itt. Találj egy dögös, jó seggű bigét, aki mellé leülhetsz, hidd el,
gyorsabban fog telni a napod.

Benézek a tanterem ajtajának üvegén. Gyakorlatilag tele van a helyiség, csak három üres
szék maradt. A tekintetem rögtön a terem végében ül csajra esik, aki mellett még van egy
szabad hely. Sötét haja az arcára hullik, miközben az asztal tetején keresztbe font karjain
pihenteti a fejét. Alszik. Kibírom, ha alvók mellé kell ülnöm; csak azokat nem tudom elviselni,
akiknek be nem áll a szája.

- Nézzenek csak oda. Máris találtam egy dögös, jó seggű bigét, aki mellé leülhetek. Ebéd
után jelentkezem.

- Adios.

Kinyomom a hívást, és kitárom a tanterem ajtaját, miközben lenémítom a telefonomat.

Feljebb húzom a hátizsákom pántját a vállamon, és a helyiség hátuljába sétálok.
Elnyomakodok a lány mellett az üres helyhez; a táskámat a padlóra dobom, a telefonomat
pedig az asztalra. Amikor a mobilom az asztalra koppan, a lány felriad. Tágra nyílt szemmel
azonnal kihúzza magát a székében. Hisztérikusan és összezavarodva körbenéz a teremben,
aztán lepillant az asztalán hever füzetre. Kihúzom a széket, és leülök mellé. Mérgesen
bámulja az asztalon fekv telefonomat, aztán rám néz. Tiszta kóc a haja, és fényes nyálcsík
csorog a szája sarkából lefelé az állán. Olyan dühösen néz, mintha életében csak ez az
egyetlen perce lenne alvásra, és én megzavartam volna benne.

- Hosszú éjszaka? - kérdezem. Lehajolok, és kinyitom a hátizsákomat, aztán el veszem a

spanyolkönyvem, amit nagyon valószínű, hogy emlékezetb l vissza tudnék mondani.

- Még nincs vége az órának? - kérdezi kíváncsian, és összehúzott szemmel néz a könyvre,
amit az asztalra teszek.

- Attól függ - felelem.

- Mit l?

- Hogy milyen régóta aludtál. Fogalmam sincs, melyik spanyolkurzusra jelentkeztél, de ez a

tízórai tanóra.

Vadul az asztalra könyököl, és felnyög, aztán végighúzza a kezét az arcán.

- Öt percet aludtam? Csak? - Hátrad l a székén, aztán lecsúszik rajta, és a háttámlára hajtja
a fejét. - Ébressz fel, amikor vége, oké?.

Rám néz, várja, hogy beleegyezzek. Az államra koppintok.

- Van valami az arcodon. Pont itt.

Megtörli a száját, aztán felemeli a kezét, hogy közelebbr l is megvizsgálja. Arra számítok,
hogy zavarba jön, amiért alvás közben kicsordult a nyála, de csak a szemét forgatja, és a
hüvelykujjára húzza a fels je ujját, majd el rehajol. A ruha anyagával letörli a nyáltengert az
asztalról, aztán megint lecsúszik a székén, és becsukja a szemét.

Egyszer már jártam f iskolára. Tudom, milyen hosszú lehet egy éjszaka, milyen a bulizás,
meg a tanulás, és hogy soha nincs id mindenre. De úgy tűnik, ez a lány teljesen ki van
készülve. Kíváncsi vagyok, miért. Vajon túlságosan leterheli az iskola, vagy a kelleténél
többet bulizik?

Benyúlok a hátizsákomba, és el veszem az energiaitalt, amit idefelé jövet vettem még

reggel. Azt hiszem, neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

- Tessék. - Leteszem elé az asztalra. - Idd meg.

Lassan nyitja ki a szemét, mintha a szemhéjaira ólomsúly nehezedne. Lepillant az

innivalóra, aztán gyorsan megfogja és kibontja. rült tempóban kortyolja a doboz tartalmát,
mintha napok óta nem ivott volna semmit.

- Szívesen - mondom nevetve.

Megissza az utolsó csepp energiaitalt is, aztán a dobozt visszateszi az asztalra, és megtörli
a száját a ruhaujjával, ugyanazzal, amelyikkel korábban a nyálat tüntette el az asztalról.
Nem fogok hazudni, rendetlen, hanyagul szexi viselkedése valamiért nagyon beindít. Fura.

- Köszi - szólal meg, és kisepri a haját a szeméb l. Rám néz, és elmosolyodik, aztán a feje
mögött kinyújtóztatja a karjait, és ásít. Ebben a pillanatban kinyílik a terem ajtaja, és
mindenki mocorogni kezd, jelezve, hogy a tanár belépett a helyiségbe, de én képtelen
vagyok levenni a szememet err l a lányról, még annyi id re sem, hogy megnézzem, valóban
így van-e.

Az ujjaival átfésüli a haját. Egy kicsit még nedves, és érzem a samponja virágillatát, amikor
hátraveti a haját a válla felett. Hosszú, sötét és dús, pont, mint a szemillája, ami világoskék
szemét keretezi. A lány a terem elejébe pillant, és kinyitja a füzetét, úgyhogy lemásolom a
mozdulatait, és én is ugyanezt teszem.

A professzor spanyolul üdvözöl bennünket, mi pedig együttesen, szakadozva viszonozzuk a

köszönést. Épp utasításokat ad, hogyan végezzünk el egy feladatot, amikor az asztalon
fekv telefonom felvillan. Lepillantok a képerny re, és látom, hogy Daltontól kaptam
üzenetet.

A dögös, jó seggű csajnak neve is van?

Azonnal lefordítom a telefonomat, és remélem, hogy a lány nem olvasta el az üzenetet. A

szájához emeli a kezét, és halkan felnevet.

Elolvasta.

- Dögös, jó seggű csaj, mi? - kérdezi.

Gondolatban feljegyzem, hogy ma este mindenképp rúgjam szét Dalton hátsóját.

- Bocsánat - mondom. - A barátom... azt hiszi, vicces. Ráadásul szereti pokollá tenni az
életemet.

A lány felvonja a szemöldökét és felém fordul.

- Szóval szerinted nincs jó seggem?

Most, hogy farkasszemet nézünk egymással, végre lehet ségem van alaposan szemügyre
venni. Legyen elég annyi, hogy hivatalosan is imádom ezt az órát.

Vállat vonok.

- A legnagyobb tisztelettel, de mióta találkoztunk, még csak ülve láttalak. Fogalmam sincs,
milyen a segged.

A lány megint nevet.

- Sloan vagyok - közli, és kinyújtja felém a kezét. Megfogom, de a kézrázás elmarad.

B rének puha tapintása váratlanul ér, és lepillantok összefonódó kezünkre. Van egy kis,
félhold alakú sebhely a hüvelykujján. Végighúzom rajta az ujjamat, és jobbra-balra forgatom
a kezét, hogy megvizsgáljam a heget.

- Sloan - ismétlem meg, és hagyom, hogy a neve legördüljön a nyelvemr l.

- Általában a másik fél ilyenkor mondja meg a saját nevét - mondja.

Felpillantok rá, pedig elhúzza t lem a kezét, és kíváncsian néz rám.

- Carter - felelem, felvéve a személyiséget, akivé válnom kell. Már az is elég nehéz volt,
hogy Ryant Daltonnak hívjam az elmúlt hat hétben, de hozzászoktam. Viszont magamra
Carterként utalni teljesen más tészta. Többször is elszúrtam, és az igazi nevemmel
hivatkoztam magamra.

- Mucho gusto - jelenti ki szinte tökéletes akcentussal, aztán visszafordítja a figyelmét a

professzorra.

Nem, én örülök. Higgy nekem.

A professzor utasítja az osztályt, hogy mindenki forduljon a hozzá legközelebb ül höz, és

mondjon el a másikról három tényt spanyolul. Már négy éve tanulok spanyolul, szóval
eldöntöm, hagyom, hogy Sloan kezdjen, mert nem akarom megijeszteni. Egymás felé
fordulunk, és intek neki a fejemmel, hogy kezdje.

- Las Senoras primera - mondom.

- Nem, felváltva fogjuk csinálni - válaszolja. - Te kezded. Rajta, mondja egy tényt rólam.

- Oké - mondom, és nevetek azon, hogy milyen hamar átvette az irányítást. - Usted es
mandona.

- Ez vélemény, nem tény - állítja. - De legyen.

Felé hajtom a fejem.

- Értetted, amit mondtam?

Bólint.

- Ha f nökösköd nek akartál hívni, akkor igen. - Összehúzott szemmel néz rám, de halvány
mosolyra húzódik a szája. - Én jövök - mondja. - Su compañera de clase es bella.

Felnevetek. Épp most bókolt magának, mert azt mondta, az els tény rólam, hogy a
tanulópárom gyönyörű. Szégyentelenül bólintok.

- Mi compañera de clase esta correcta - szólalok meg.

Napbarnított b re ellenére látom, hogy elpirul.

- Hány éves vagy? - kíváncsiskodik.

- Ez kérdés, nem tény. Ráadásul angolul.

- Kérdeznem kell valamit ahhoz, hogy megtudjak rólad egy tényt. Kicsit id sebbnek látszol a
többi másodévesnél, akik spanyolt tanulnak.

- Szerinted hány éves vagyok?

- 23? 24? - kérdezi.

Nem l tt nagyon mellé. Huszonöt vagyok, de ezt nem kell tudnia.

- Huszonkett - válaszolom.

- Tiene veintidos años - mondja, ezzel megállapítva rólam a második tényt is.

- Csaltál - jelentem ki.

- Spanyolul kell mondanod, ha tényt akarsz csinálni bel le.

- Usted engana.

Felemelked szemöldöke íve alapján, nem számított arra, hogy ezt tudom spanyolul.

- Neked ez volt a harmadik - mondja.

- Neked még kell egy.

- Usted es un perro.

Nevetek.

- Véletlenül kutyának hívtál az el bb spanyolul.

Megrázza a fejét.

- Nem véletlenül.

Rezeg a telefonja, úgyhogy el veszi a zsebéb l, és teljes figyelmével arra koncentrál.

Hátrad lök a székemen, megfogom a saját mobilomat, és úgy csinálok, mintha engem is
lekötne, amit az enyémen látok. Csendben ülünk, míg az osztály többi része befejezi a
feladatot. A szemem sarkából látom, hogy pötyög valamit a telefonján, az ujjai gyorsan
röpködnek a képerny felett. Aranyos csaj. Tetszik, hogy már van miért várnom ezt az órát.
Hirtelen a heti három óra nem tűnik olyan soknak, s t talán nem is elég.
Durván tizenöt perc van még hátra az órából, és próbálok minden t lem telhet t megtenni,
hogy ne t bámuljam folyamatosan. Egy szót sem szólt hozzám azóta, hogy kutyának hívott.
Nézem, ahogy a füzetében firkálgat; egyáltalán nem figyel arra, amit a tanár mond. Vagy
halálra unja magát, vagy gondolatban valahol máshol jár. El rehajolok, és próbálom jobban
megnézni, mit írogat. Minden lében kanálnak érzem magam, ahogy kíváncsian beleütöm az
orrom a dolgába, de ha azt nézzük, korábban is elolvasta az üzenetemet, úgyhogy
jogosnak érzem a mozdulatomat.

A tolla villámgyorsan siklik a papíron, valószínű, hogy felpörgött a korábban elfogyasztott

energiaitaltól. Elolvasom, amit ír. Többször is, de nem számít, hányszor futom át a
tekintetemmel a szöveget, akkor sincs semmi értelme.

A vonatok és buszok ellopták a cip met, most meg nyers tintahalat kell ennem.

Röhögni kezdek a lapon elterül mondatok értelmetlenségén, pedig felpillant rám.

Találkozik a tekintetünk, és Sloan kajánul elvigyorodik.

Lepillant a füzetére, és megkopogtatja rajta a tollát.

- Gyorsan unatkozni kezdek - suttogja. - Nem tudok sokáig egy dologra összpontosítani.

Nekem általában jó a koncentrálóképességem, de nyilvánvalóan nem akkor, amikor mellette

ülök.

- Néha én sem - közlöm. Kinyújtom a kezem az asztalon, és a füzetére mutatok. - Mi ez?

Valami titkos nyelv?

Sloan megvonja a vállát, és leejti a tollát, aztán felém tolja a füzetet.

- Csak valami hülyeség, amit akkor szoktam csinálni, amikor unatkozom. Szeretem látni,
mennyi értelmetlen dologgal tudok el állni gondolkodás nélkül. És minél értelmetlenebbek,
annál nyer bb.

- Annál nyer bb? - kérdezem, és remélem, hogy megmagyarázza. Kész rejtély ez a lány. -
Hogy veszíthetnél, ha egyedül te játszod ezt a játékot?

Leolvad a mosoly az arcáról, és félrekapja a tekintetét; az asztalon hever füzetet bámulja.

Az ujjával óvatosan átrajzolja az egyik szó betűit.

Azon agyalok, vajon mi a francot mondtam, amit l hirtelen így és ilyen gyorsan megváltozott
a viselkedése. Felemeli a tollát, és átnyújtja nekem, kiverve a fejéb l mindent, ami
elsötétítette a gondolatait.

- Próbáld ki - utasít. - Függ séget okoz.

Elveszem a kezéb l a tollat, és keresek egy üres helyet a lapon.

- Szóval, mindegy mit írok? Bármit, ami az eszembe jut?

- Nem - válaszolja. - Pont az ellenkez je. Próbálj meg egyáltalán nem gondolkodni. Ne
hagyd, hogy bármi az eszedbe jusson. Csak írj.

A papírra nyomom a tollat, és pontosan azt teszem, amit mond. Csak írok.

Ledobtam egy konzerves kukoricát a mosókonyha csúszdáján, most az anyám szivárványt

sír.

Leteszem a tollat, és kissé hülyén érzem magam. Miután elolvassa, amit írtam, Sloan a
szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsa a nevetését. Lapoz egyet a füzetben, és megint írni
kezd. Istenadta tehetség vagy, aztán újra nekem adja a tollat.

Köszönöm. Az unikornislé segít lélegezni, amikor diszkózenét hallgatok.

Sloan megint nevetni kezd, aztán elveszi t lem a tollat, amikor a professzor befejezi az órát.
Mindenki a táskájába dobja a könyvét, és sietve elhagyja a helyét.

Mindenki, kivéve minket. Mindketten mosolyogva, mozdulatlanul bámuljuk a lapot.

Sloan a füzetre teszi a kezét, és lassan becsukja, aztán lehúzza az asztalról, és a táskájába
rakja. Utána megint rám néz.

- Még ne állj fel - utasít, ahogy felkel a székér l.

- Mért ne?

- Mert. Ülve kell maradnod, hogy miközben elsétálok, el tudd dönteni, tényleg jó seggem
van-e. - Rám kacsint, és megfordul.

Istenem. Az öklömbe harapok, és pontosan azt teszem, amit mond, vagyis a seggét
bámulom. És szerencsémre, tökéletes. Testének minden porcikája tökéletes. Teljesen
dermedten ülök, miközben végignézem, ahogy lemegy a lépcs n.

Honnan a francból jött ez a lány? És hol a fenében volt egész eddigi életemben? Átkozom a
tényt, hogy akármi történt is az el bb kett nk között, nem lehet bel le semmi több. Soha
nem jó, ha egy kapcsolat hazugsággal kezd dik. F leg nem akkor, ha a hazugság akkora,
amekkora az enyém.

Sloan hátrapillant a válla fölött, miel tt kimegy az ajtón, én pedig kényszerítem magam, hogy
felemeljem a tekintetemet, és a szemébe nézek. Elneveti magát, aztán kilép a teremb l.

Összeszedem a cuccomat, és közben megpróbálom kiverni a fejemb l. Ma este a legjobb

formámat kell hoznom. Túl sok forog kockán ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet egy ilyen
gyönyörű, tökéletes fenék.
3. fejezet

Sloan

A házi feladatomat a könyvtárban fejezem be, mert tudom, hogy miután hazaérek, nem
leszek képes arra figyelni. Amikor beköltöztem Asához, már csak egy hajszálnyira voltam
attól, hogy kirúgjanak onnan, ahol esténként meghúztam magam... a többi pénzügyi
problémámról nem is beszélve. Bár akkor még csak két hónapja jártunk egymással, nem
volt hová mennem.

Ez már több mint két éve történt.

A kocsijai és a háza alapján tudtam, hogy Asát felveti a pénz. Csak abban nem voltam
biztos, hogy a vagyona családi öröksége-e, vagy olyan dolgokban van benne, amikben nem
kellene. Fogalmam sem volt, hogy mindkett . Az els néhány hónapban ügyesen elrejtette
el lem a zűrös ügyeit; azzal magyarázta a pénzszórását, hogy egy vagyont örökölt. Egy
ideig hittem neki. Nem volt más választásom, muszáj volt hinnem neki.

Azonban amikor vadidegenek bukkantak fel nálunk az éjszaka közepén, és Asa csak zárt
ajtók mögött volt hajlandó beszélni velük, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy zűrös ügyei
vannak. Próbált magyarázkodni, és megesküdött, hogy csak „ártalmatlan" drogokat árul
azoknak, akik amúgy is hozzájutnának valahol. Én nem akartam ebben részt venni, úgyhogy
amikor nem volt hajlandó abbahagyni, leléptem.

Csak az volt a baj, hogy nem volt hová mennem. Egy ideig megint a barátaimnál húztam
meg magam, de egyiküknek sem volt szabad szobája, ráadásul pénzük sem, hogy ki
tudjanak segíteni anyagilag. Elmehettem volna egy hajléktalanszállóra, hogy ne kelljen
visszamennem Asához, de nem magam miatt aggódtam. Hanem az öcsémért.

Stephen koraszülött volt, és rengeteg mentális problémával küzd. Az állam egy ideig
finanszírozta az ellátását, de amikor visszavonták a támogatásukat, nem kockáztathattam
meg, hogy hazaküldjék. Nem akartam, hogy visszakerüljön a régi életünkbe, és bármit
megtettem volna, hogy ezt megakadályozzam.

Két hétig voltam csak távol, amikor már nem volt más választásom, mint visszamenni
Asához. Életem legnehezebb döntése volt besétálni az otthonába és a segítségét kérni.
Mintha lemondtam volna az önbecsülésemr l azzal, hogy visszamenekültem a karjaiba.
Megengedte, hogy visszaköltözzek, de voltak követelései. Így, hogy már tudta, mennyire
függök t le, meg sem próbálta elrejteni az életstílusát. Egyre többen bukkantak fel a házban,
és nyíltan üzletelt, nem pedig zárt ajtók mögött.

Most meg már annyian császkálnak körülöttünk, hogy nehéz megkülönböztetni, ki lakik itt, ki
marad csak egy-két éjszakára, és kik a vadidegenek. Minden éjszaka buli van a házban, és
mindegyik egy valóra vált rémálom.

Minden eltelt héttel egyre veszélyesebb légkör uralkodik a házban, és én minden eddiginél
jobban ki akarok jutni innen. Eddig részmunkaid ben a campus könyvtárában dolgoztam, de
ebben a félévben már nem tudnak alkalmazni. Várólistára kerültem, és más állásokat is
megpályáztam, mert kétségbeesetten próbálom összegyűjteni a pénzt arra, hogy
elmeneküljek innen. Ha csak magamról kellene gondoskodnom, nem lenne annyira nehéz,
de mivel Stephenre is gondolnom kell, sajnos nincs elég pénzem a szökésre. És egy darabig
még biztos, hogy nem is lesz.

Addig is fenn kell tartanom a látszatot, és úgy viselkednem, mintha Asának köszönhetném
az életemet, pedig igazából úgy érzem, hogy pont az, aki tönkreteszi. Ne érts félre,
szeretem. Szeretem azt, aki régen volt, akit néha még mindig megpillantok a tekintetében,
amikor kettesben vagyunk. Szeretem azt, akivé egy nap válhatna, ha jó útra térne, de nem
vagyok naiv. Bármennyire ígérgeti is, hogy lelassítja az üzletet, és kiszáll bel le, tudom,
hogy soha nem fogja megtenni. Próbáltam egy kis józanészt verni a fejébe, de amikor tiéd a
hatalom, és egy rakás pénz van a zsebedben, nehéz hátat fordítani a megszokott
életstílusodnak. Tudom, hogy soha nem fog kiszállni. Vagy addig csinálja, amíg börtönbe
nem kerül... vagy a haláláig. Én pedig nem akarom megvárni egyiket sem.

Már meg sem próbálom kitalálni, kinek az autója áll a felhajtón. Minden nap másé.
Leparkolom Asa kocsiját, és elindulok befelé. Egy újabb éjszaka a pokolban.

Amikor beérek, a ház hátborzongatóan csendes. Becsukom a bejárati ajtót, és

elmosolyodom, sütkérezem a tényben, hogy mindenki kint van a medencénél. Sosincs
lehet ségem a magányra, úgyhogy most kihasználom az alkalmat; bedugom a
fülhallgatómat a fülembe, és elkezdek takarítani. Tudom, hogy ez nem hangzik túl
szórakoztatónak, de manapság nekem már csak ez jelenti a menekülést.

Arról nem is beszélve, hogy a ház általában úgy néz ki, mint egy disznóól.

A nappaliban kezdek, és annyi üres sörösüveget dobálok ki, hogy megtelik velük egy egész
szemeteszsák. Amikor a konyhába érek, és észreveszem a mosogatóban tornyosuló koszos
edényeket, komolyan elmosolyodom. Legalább egy óra lesz, mire mindent elmosogatok.
Félreteszem a koszos edényeket, és megtöltöm vízzel a mosogatót. Megfordulok, és a
hűt höz megyek, amíg folyik a víz. Kiveszek egy üdít t, kibontom a dobozt, és
belekortyolok. Behunyom a szememet, és ringatózni kezdek a fülemet betölt zenére. Nem
éreztem ilyen nyugodtnak magam azóta az els néhány hónap óta, hogy beköltöztem ide.
Akkoriban Asa még a jó oldalát mutatta nekem.

Ahogy eszembe jut a régi Asa, akibe beleszerettem, az igazi hátulról körém fonja a karjait,
és ringatózni kezd velem a zenére. Elmosolyodom, és nem nyitom ki a szememet, ahogy
átölelem a kezét, és a mellkasának d lök. Megpuszilja a fülemet, aztán összefonja az
ujjainkat, és szembefordít magával. Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy szinte, édes
arckifejezéssel mosolyog. Olyan régóta nem nézett így rám, hogy fájdalom nyilall a
mellkasomba, mert tudom, mennyire hiányzott.

Talán tényleg próbálkozik. Talán már is belefáradt ebbe az életstílusba.

Megfogja az arcomat és megcsókol; hosszan, szenvedélyesen. Már elfelejtettem, hogy

ilyesmire is képes. Mostanában csak akkor csókol meg, amikor rajtam fekszik az
ágyunkban. Átölelem a nyakát, és viszonzom a csókot. Kétségbeesetten. A régi Asát
csókolom, mert fogalmam sincs, mennyi ideig lesz még velem.

Kihúzza a fülhallgatót a fülemb l, és elhúzza a száját az enyémt l.

– Valaki folytatni akarja a ma reggelt, mi?

Megint megcsókolom, és mosolyogva bólintok. Szeretném folytatni. Ha ez az Asa lesz velem

az ágyban, tényleg szeretném.

A vállamra teszi a kezét, és hangosan felnevet.

– Közönségünk van, Sloan – mondja.

Közönségünk?

Összeszorítom a szemem, és félek megfordulni; észre sem vettem, hogy egész id alatt
figyeltek bennünket.

– Szeretnélek bemutatni valakinek – jelenti ki Asa. Megfordít, aztán egyenként kinyitom a

szememet, és nagyon remélem, hogy nincs az arcomra írva a döbbenet. Az ajtókeretnek
támaszkodva, keresztbetett karral, kemény pillantással Carter áll, teljes életnagyságban.

Elakad a lélegzetem, leginkább azért, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt
találkozom vele. Hirtelen sokkal ijeszt bb szemt l szemben állni vele, mint amilyen reggel
volt mellette ülni a teremben. Sokkal magasabb, mint gondoltam; magasabb még Asánál is.
Nem olyan izmos, mint , de Asa mindennap edz, és a bicepszének mérete alapján
valószínűleg szteroidokat is tol. Carter testfelépítése sokkal természetesebb, sötétebb a
b re és a haja – ráadásul ebben a pillanatban nagyon mérgesen néz rám.

– Szia – szólal meg Carter, az arckifejezése ellágyul egy kicsit a mosolyától, és a felismerés
legkisebb jele nélkül nyújtja ki felém a kezét. Ráébredek, hogy az én kedvemért csinál úgy,
mintha nem ismernénk egymást, de az is lehet, hogy önz okai vannak a dolognak, úgyhogy
megfogom a kezét, és a mai nap már másodjára mutatkozom be neki.

– Sloan – jelentem ki remeg hangon, és remélem, nem érzi, mennyire sebesen ver a
pulzusom. Gyorsan véget vetek a kézfogásnak, és hátrahúzódok. – Szóval, honnan
ismeritek egymást? – Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom-e a választ, de a kérdés
csak úgy kicsúszik a számból.

Asa átöleli a derekamat, és elfordít Cartert l.

– az új üzlettársam, és most meg kell vitatnunk néhány fontos dolgot. Menj, takaríts
valahol máshol – mondja, és a fenekemre csap. Megpördülök, és csúnyán nézek rá, de
közel sem olyan hevesen, mint amilyen gyűlölettel méregeti Carter.

Általában nem feszegetem a határt Asánál, f leg nem mások el tt, de most nem bírok
uralkodni magamon. rülten mérges vagyok rá, amiért még valakit bevon az üzletbe, annak
ellenére, hogy megígérte, kiszáll. Azt sem tagadhatom le, hogy az is idegesít, hogy Carter
az a valaki. Mérges vagyok magamra, amiért rossz els benyomást alakítottam ki róla a ma
reggeli óránkon. Azt hittem, jobb emberismer vagyok, de most, hogy kiderült, is Asának
dolgozik, már tudom, hogy egy csepp érzékem sincs hozzá. is pont olyan, mint a többi –
de mostanra már számíthatnék erre. Bármilyen keményen próbálkozom, bármilyen nehéz
volt magam mögött hagyni a gyermekkori otthonomat, hogy elmeneküljek az ilyen élett l,
végül ugyanott lyukadtam ki, ahol elkezdtem – annyira ostobának érzem magamat. Hogyan
vágyhatok és dolgozhatok olyan veszettül keményen egy normális életért, ha közben folyton
visszacsúszok a lejt n? Rohadtul megátkoztak.

– Asa – könyörgök. – Megígérted. – Carterre mutatok. – Azzal, ha új embereket bérelsz fel,

nem a kiszállás felé haladsz... hanem még mélyebbre ásod magadat.

Álszentnek érzem magam, amiért arra kérem, szálljon ki. Minden hónapban hagyom, hogy
elküldjön egy csekket Stephen ellátására, abból a mocskos pénzb l, aminek most a
feladására kérem. De a fölött könnyebben szemet hunyok, mert nem rám költi. A világ
legmocskosabb pénzét is elfogadnám, csak hogy a kisöcsém megkapja a szükséges
ellátást.

Asa tekintete elsötétedik, és közelebb jön hozzám. Gyengéden a karomra teszi a kezét, és
dörzsölgetni kezdi. A fülemhez hajtja a száját, és egyre er sebben szorít, míg össze nem
rezzenek a fájdalomtól.

– A rohadt életbe, ne hozz megalázó helyzetbe – suttogja olyan halkan, hogy csak én
hallom, amit mond. Enged a szorításán, aztán végigsimít a karomon a könyökömig, és a
műsor kedvéért kedvesen megpuszilja az arcomat. – Menj, vedd fel azt a szexi, vörös ruhát.
Ma este ünneplünk.

Hátralép, és elenged. Carterre pillantok, aki még mindig a küszöbön áll, és úgy méregeti
Asát, mintha a legszívesebben széttépné. Pillantása egy másodpercre az enyémre villan, és
azt hiszem, ellágyul a tekintete, de nem maradok ott elég ideig ahhoz, hogy meggy z djek
róla. Megfordulok, és felszaladok a szobába. Becsapom az ajtót, térdre esek, és átölelem
magamat. Lüktet a karom, úgyhogy megpróbálom kimasszírozni bel le a fájdalmat. Ez volt
az els alkalom, hogy Asa fizikai fájdalmat okozott, de a büszkeségemen esett csorba
nagyobb, mint a sérülések okozta szenvedés. Soha nem lett volna szabad más el tt
megkérd jeleznem. Ennél okosabb vagyok.

De azzal is tisztában vagyok, hogy nem érdemeltem meg, amit velem tett. Senki nem
érdemel ilyen bánásmódot. El akarom venni a b röndömet, és mindenemet
összecsomagolni. El szeretnék menni, és vissza sem nézni. Ki akarok szállni. Ki akarok
szállni, ki akarok szállni... ki akarok szállni.

De nem mehetek el. Mert annak nem csak rám lenne hatása.
4. fejezet

Carter

– Ne haragudj miatta – mondja Asa, ahogy visszafordul felém.

Ellazítom ökölbe szorított kezemet, és megpróbálom elrejteni az iránta érzett megvetésemet.

Csak három órája ismerem, de nála jobban még életemben nem gyűlöltem senkit.

– Semmi gáz – válaszolom. A konyhapulthoz sétálok, és lazán leereszkedek az egyik

székre, annak ellenére, hogy a legszívesebben felrohannék az emeletre, hogy megnézzem
Sloan jól van-e. Még mindig azon kattogok, hogy Sloan is benne van a dolgok sűrűjében.
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont itt futunk össze. Amikor végignéztem, Asa hogy
csókolja meg, és ő hogyan viszonozza az érintést, hivatalosan is megbántam, hogy
elvállaltam a megbízatást. Ez rohadtul megbonyolít mindent.

– Veled lakik? – kérdezem kíváncsian. Asa kivesz egy sört a hűtőből és átadja nekem, én
pedig leveszem a kupakját, aztán a számhoz emelem.

– Ja – feleli. – És levágom a kurva farkad, ha máshogy nézel rá.

Csendben méregetem, de Asa meg se rezzen. Becsukja a hűtő ajtaját, aztán a konyhapult
másik oldalán lévő szabad székhez megy, mintha az előző mondat el sem hagyta volna a
száját. Teljesen megdöbbent, hogy képes az egyik pillanatban fizikailag bántalmazni, a
másikban meg úgy csinálni, mintha törődne vele. Szét akarom verni a rohadt sörösüveget a
fején, de inkább erősebben fogom, és uralkodok magamon.

Asa kinyitja a sörét, és felemeli az üveget.

– A pénzre – jelenti ki, és összekoccintja az üvegeinket.

– A pénzre. – Meg arra, hogy a seggfejek megkapják, ami jár nekik.

Dalton épp a legjobbkor szakít félbe minket, amikor egy sörrel és a telefonjával a kezében
belép a konyhába. Rám pillant és bólint, aztán Asára fordítja a figyelmét.

– Hé, ember. Jon tudni akarja, mihez kezdjen a piaszituval. Mindenki hozza, amit inni akar,
vagy mi álljuk? Mert szar sincs itthon.

Asa lecsapja a sörösüveget a konyhapultra, és hátralökve a székét, feláll.

– Már tegnap megmondtam annak a seggfejnek, hogy vásároljon be – morogja Asa, és

kiviharzik a konyhából.

Dalton a bejárati ajtó felé int a fejével, én pedig felállok, és követem az utcára. Mihelyst
kettesben vagyunk az udvaron, felém fordul, és a látszat kedvéért nagyot kortyol a söréből.
Dalton utálja a sört. Inkább a whiskey-kólát szereti.

– Hogy ment? Szerinted bevett? – kérdezi.

Megvonom a vállam.

– Gondolom. Kétségbeesetten szüksége van valakire, aki beszél spanyolul. Megmondtam

neki, hogy elég jó vagyok benne, de nem megy anyanyelvi szinten.

Dalton döbbenten néz rám.

– Ennyi? Kérdés nélkül bevett? – Hitetlenkedve megrázza a fejét. – Istenem, mekkora idióta.
Az újak miért hiszik mindig azt, hogy érinthetetlenek? Rohadt nagyképű faszkalap.

– Ja – bólintok, és tisztaszívvel egyetértek vele.

– Figyelmeztettelek, Luke. Mondtam, hogy kemény meló lesz. Szét fogja cseszni az
agyadat, hogy így kell élned. Biztos, hogy ezt akarod?

Bólintok. Tudom, hogy most már semmiképp nem szállhatok ki, mert Dalton és a többiek
nagyon közel vannak ahhoz, hogy lecsapjanak rá.

– Luke-nak hívtál.

Dalton homlokon csapja magát.

– Bassza meg! – nyögi. A földbe rúg a cipőjével, és felpillant rám. – Bocs, ember. Még áll a
holnapi találkozó? Dixon teljes jelentést vár, most hogy te is benn vagy.

– Néhányunknak holnap órája van – mondom, még egyszer az orra alá dörgölve, hogy én
kaptam a meló szarabbik felét. – De délben végzek.

Dalton bólint, és a ház felé fordul.

– Meghívod a buliba a dögös, jó seggű bigét spanyolról?

– Nem – válaszolom. – Ez nem az ő stílusa. – Arról nem is beszélve, hogy nincs szüksége
meghívásra. Már így is nyakig benne van a szarban.

Bólint, mert tudja, hogy soha senkit nem hívnék meg egy ilyen életstílusba. Dalton úgy el
tudja játszani a szerepét, mint még soha nem láttam. Voltak már hosszú távú kapcsolatai,
miközben beépítettként dolgozott, sőt a látszat kedvéért, egyszer még az eljegyzésig is
elment. Természetesen mihelyst vége a melónak, gond nélkül felszívódik. A nagy részem
még mindig tudja, hogy minden ember, akivel Carterként találkozom csak egy... személy.
Nem akarok senkit félrevezetni, ha nem muszáj, úgyhogy folyton résen vagyok, soha nem
engedem le a pajzsomat, és nem hagyom, hogy a dolgok túlságosan elmélyüljenek.

Dalton becsukja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok az udvaron, és a házat
bámulom, ami a következő, legalább két hónapra a feladatom része lett. Nem azért lettem
rendőr, hogy fedett zsaruként dolgozzak, de ebben vagyok igazán jó. Da sajnos nagyon
rossz előérzetem van ezzel a munkával kapcsolatban... pedig csak egy napja vagyok itt.

A következő néhány órában Asa körbevezet a házban, és annyi emberrel fogok kezet, hogy
már számon tartani sem tudom. Először próbálok mindenkit az eszembe vésni, akivel
találkozok, és azt, ahogyan ők Asához viszonyulnak, de amikor már a negyedik sört nyomják
a kezembe, feladom a próbálkozást. Rengeteg időm lesz mindenkit megismerni, úgyhogy
most nem kell százszázalékosan idekoncentrálnom. Még nagyon új vagyok ebben a
társaságban, és nem akarok gyanút ébreszteni senkiben.

Végül sikerül annyi időre elszakadnom, hogy keressek egy mosdót. Amikor találok egyet,
kiderül, hogy azt a Jonként ismert fickó és két, tizenkilencnél nem öregebb lány foglalja el.
Villámgyorsan rájuk csapom az ajtót, és felmegyek az emeletre, mert remélem, ott van egy
szabad fürdőszoba, amit nem bordélyként használnak.

A szükségesnél egy jó tíz perccel tovább maradok a mosdóban. Leöntöm a sörömet a

lefolyón, és helyette vizet töltök az üvegbe, mert ma este már jócskán túlléptem a határt. A
következő néhány hétben teljesen józannak kell lennem.

A tükörképemet bámulom, és remélem, hogy képes leszek végigcsinálni a megbízást. Nem

erről a környékről származom, szóval nem félek attól, hogy felismernek. Az viszont aggaszt,
hogy nem vagyok olyan, mint Dalton. Nem tudom csak úgy ki-be kapcsolni az érzéseimet,
mint ő. A dolgok, amiket itt látok, kísértenek esténként, amikor becsukom a szememet. És
az alapján, amit ma láttam Sloan és Asa között, biztos, hogy ma nem fogok sokat aludni.

A víz alá tartok egy törölközőt, és bevizezem az arcomat, hogy kijózanodjak, mielőtt
kimegyek a fürdőszobából. Aztán bedobom a törölközőt a szennyesbe. A kosarat bámulom,
ami tele van koszos ruhával, és azon gondolkodok, vajon Sloan-e az egyetlen lány, aki itt
lakik. Felteszem, az ő nyakába szakad az összes mosatlan. A többi házimunkáról nem is
beszélve.

Amikor délután besétáltunk a konyhába, Asa megállt a küszöbön, és néhány percig csak
figyelte, ahogy takarít. Én a válla fölött elpillantva, döbbenten vettem tudomásul, hogy Sloan
állt ott, a lány, akivel spanyolórán találkoztam... de még jobban elvarázsolt a szépsége,
ahogy ringatózott a zenére. A népszerű Rick Springfield dal, a Jessie's girl szövege járt a
fejemben, ahogy Asa mögött álltam, és figyeltem, ahogy Sloant nézi. Én akartam úgy
bámulni őt.

Mintha az enyém lenne.

Mély lélegzetet veszek, és kinyitom a fürdőszoba ajtaját. Tekintetem azonnal a folyosó

túloldalán álló látomásra tapad. Amikor meghallja a mosdóajtó nyitódását, megpördül, és a
ruhája vele együtt siklik a levegőben. Amikor megáll, képtelen vagyok levenni a szememet a
ruhájáról. Tökéletesen rásimul a testére, és spagettipántok tartják fent a falatnyi felsőjét, ami
annyira szűk, hogy nincs hely alatta melltartónak. Felbosszant, hogy gondolatban
megköszönöm Asának, amiért azt mondta neki, hogy ezt a ruhát vegye fel.
Lélegezz, Luke. Ne felejts el levegőt venni.

Végül a tekintetem találkozik az övével, és az arckifejezése egyáltalán nem illik a szexi,

magabiztosságot sugárzó ruhájához. Sírt.

– Jól vagy? – kérdezem, és közelebb lépek hozzá. Félelemmel teli tekintettel pillant a
lépcsőre, aztán vissza rám. Bólint. Elindul a lépcső felé, de kinyújtom a kezem, hogy
megfogjam a karját, és visszahúzom. – Sloan, várj.

Szembefordul velem. A lány, aki most előttem áll, nem az, akivel az órán találkoztam. Ez a
lány törékeny. Fél. Össze van törve.

Tesz felém egy lépést, és összefonja a karját a mellkasa előtt. A padlót bámulja kettőnk
között, és az ajkába harap.

– Miért vagy itt? – kérdezi halkan.

Fogalmam sincs, hogy válaszoljak neki. Nem akarok hazudni, de az igazat sem mondhatom
el. Biztos nem néznék jó szemmel, ha elárulnám a gyanúsított barátnőjének, hogy igazából
azért vagyok itt, hogy lecsukassam a pasiját.

– Meghívtak – felelem végül.

Felkapja a fejét.

– Tudod, hogy értem – mondja. – Miért keveredtél bele ebbe az egészbe?

– Te pont azzal randizol, aki miatt itt vagyok – jelentem ki Asára utalva. – Ez csak egy meló.

A szemét forgatja, mintha már ezerszer hallotta volna ezt a kifogást. A különbség köztem és
Asa között az, hogy amit én mondok, az igaz. Csak épp azt nem tudja, pontosan mekkora
munka, amit csinálok.

– Sloan, azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy mindketten kihagytunk néhány rendkívül
fontos tényt az órai feladatunkból.

Kétségbeesetten, fájdalmasan felnevet.

– Igen. Háromnál többet kellett volna kérnie. Azt hiszem, öt elég lett volna.

– Ja – szólalok meg. – Öt valószínűleg elég lett volna ahhoz, hogy eláruld, jársz valakivel.

Lehajtott állal pillant fel rám.

– Sajnálom.

– Mit?
Összehúzza magát, és még jobban lehalkítja a hangját.

– Azt, ahogy órán viselkedtem – jelenti ki. – Hogy flörtöltem veled. Néhány dolgot soha nem
szabadott volna kiejtenem a számon. Esküszöm, nem olyan lány vagyok. Soha nem...

– Sloan – szakítom félbe, és az álla alá teszem az ujjamat. Csak bámulom, és közben
pontosan tudom, hogy el kellene húznom a kezemet, és rohadt gyorsan eltávolodni tőle. –
Egyáltalán nem hiszem, hogy olyan lány lennél. Ártalmatlan szórakozás volt, ennyi.

Az ártalmatlan szó baljós, sötét felhőként lebeg a fejünk fölött. Mindketten tudjuk, hogy Asa
minden, csak nem ártalmatlan. Beszélgetni vele órán, itt álldogálni vele a folyosón... a
francba, ha az ilyen ártalmatlan pillanatok sűrűn előfordulnak, rohadt nagy bajba fogunk
kerülni. Eszembe jut Asa korábbi fenyegetése. Sloan tabu. Asa elég nyilvánvalóvá tette...
ahogy a karrierem is. Akkor nekem miért olyan nehéz ezt felfogni?

Épp el akarom húzni tőle a kezemet, amikor a lépcső felől érkező hang hallatán mindketten
nagyot ugrunk ijedtünkben.

– Lemaradsz a buliról, ember.

Megpördülök, és észreveszem, hogy Dalton áll a lépcső tetején. Úgy méreget, mintha szét
akarná rúgni a hátsómat. Amire minden joga megvan; tekintetbe véve, hogy mekkora szarba
kevertem majdnem magamat.

– Aha. – Mély levegőt veszek, és visszafordulok Sloanhoz. – Órán beszélünk – suttogom.

Bólint, és megkönnyebbülten felsóhajt; örül, hogy Dalton áll a lépcső tetején, és nem Asa.
Nem ő az egyetlen.

Megfordul, és inkább visszamegy a szobájába, nem pedig le a földszintre. A környezete

alapján már értem, hogy miért nem alszik eleget.

Mihelyst becsukódik mögötte az ajtó, megfordulok, és farkasszemet nézek Daltonnal. Szinte

füstöl az orra a haragtól, amiből tudom, hogy meg akar ütni. A falhoz lök, és a nyakamra
szorítja a karját.

– Nehogy elbaszd ezt a megbízást – vicsorogja. Aztán pofon vág. – Okosanjátssz.

5. fejezet

Asa

Összefonom a karomat a fejem mögött, és a párnára dőlök.

– Vedd le a bugyidat.

Elvigyorodik és előrehajol, majd beakasztja a hüvelykujját a bugyijába, és lassan letolja a

csípőjén. Melleit szépen kiemeli a fekete, áttetsző melltartó. Azt hiszem, engedem, hogy ezt
magán hagyja.

– Gyere ide.

Felmászik az ágyra, és elkezd felém kúszni; hosszú, szőke haja végigsimít a lábamon,
ahogy lassan felsiklik a testemen. Lovagló ülésben fölém telepedik. Ez a tyúk tudja, mit
csinál. Ez egyszerre lehet jó és rossz is. Bírom, amikor egy csaj tudja, hogy kell dugni, de el
is gondolkodtat, vajon hány hapsival kellett lefeküdnie, hogy annyira profi legyen benne. Az
éjjeliszekrényhez nyúlok, leveszem róla a kotont, és a csaj kezébe nyomom.

– Tedd rám – utasítom. Tekintetével rám tapad, miközben kibontja, aztán a farkam felé nyúl.
Megfogom a csuklóját, és megrázom a fejemet. – A száddal.

Elvigyorodik, és elkezdi lehajtani a fejét, amikor lépéseket hallok. Majd elfordul a kilincs, de
az ajtó nem nyílik ki, mert bezártam. Bassza meg.

– Asa, nyisd ki az ajtót! – kiáltja Sloan a folyosóról.

– Bassza meg! – Hátralököm a csajt. Felállok, megragadom a gatyámat és felveszem,

miközben a csaj ide-oda kapkodja a pillantását köztem és az ajtó között. Összeszedem a
ruháit a padlóról, és a gardrób felé hajítom őket, intve a csajnak, hogy bújjon el oda.

Feláll, és fejrázva morog a követelésemet hallva.

Ha ez a ribanc tényleg azt hiszi, hogy kimehet ebből a szobából, miközben Sloan az ajtó
túloldalán áll, kurvára el van tévedve. Megfogom a vállát, és a gardrób felé lököm.

– Csak néhány percre – suttogom. Tiltakozni kezd, úgyhogy a szájára tapasztom az

enyémet. Bármit megtennék, hogy elhallgattassam. A lábai közé teszem a kezemet, és
érzem, hogy támogatást keresve rám támaszkodik, ahogy a térde majdnem összecsuklik
alatta. Mondanom sem kell, a haragja minden egyes simogatással csökken. A számba nyög,
és még beljebb lököm a gardróbomba, épp akkor, amikor Sloan másodjára is bedörömböl az
ajtón.

– Két perc – suttogom. – Megszabadulok tőle.

Újra megcsókolom, aztán becsukom a gardrób ajtaját. Egy törölközővel megtörlöm a
kezemet, majd a hálószoba ajtajához megyek, és kinyitom.

– Délután négy van, miért alszol? – kérdezi Sloan, és benyomakodik mellettem a szobába.

A gardrób felé indul, úgyhogy megragadom a derekánál fogva, és az ágyra rántom.

– Egész nap óráim voltak. Fáradt vagyok – válaszolom, mert tudom, hogy ez a hazugság
csökkenteni fogja az ellenállását.

És igazam volt.

Ellazul, és a mellkasomhoz bújik.

– Tényleg bementél ma az óráidra?

Bólintok, és az arcához emelem a kezemet, majd félresöprök egy kósza hajtincset a

szeméből, és a füle mögé tűröm. A hátára gördítem, és fölé mászok. A tekintetem megakad
a kezén lévő zúzódásokon, és eszembe jut, hogy még nem kértem bocsánatot a konyhában
történtekért.

– Tényleg bementem az óráimra – hazudom, és végighúzom az ujjaimat a karján, a jelek

fölött, amiket rajta hagytam. – Komolyan veszem a sulit, Sloan. Mindent, amit neked
ígértem. Javítani akarok a dolgokon. – Lehajolok, és megpuszilom a zúzódásait. – Szeretlek,
bébi – mondom halkan. – Nem akartalak bántani. Néha elfelejtem, mennyire törékeny vagy.

Vékony vonallá préseli össze az ajkait, és nagyot nyel. Látom rajta, hogy a sírással
küszködik. Jobban meg kell dolgoznom a megbocsátásáért, mint gondoltam.

– Istenem, Sloan. Nem érdemellek meg. Esküszöm, jóváteszem. Mindkettőnk számára,

oké? – Két kezem közé fogom az arcát, és mélyen megcsókolom. Tudom, hogy a csajok
szeretik, amikor a pasi az arcukat fogja smárolás közben; mintha csak csókolózni
akarnának.

Hülyeség az egész. Ha a pasik megkapnák, amit akarnak, a kezük soha nem kalandozna a
mellek fölé.

– Szeretlek – mondom megint, miközben a derekára csúsztatom a kezemet. A farkam

megduzzad a nadrágomban, rohadtul keményebb lesz, mint a gardróbban bujkáló kurva
valaha tenni tudná.

Baromi sok csajjal együtt voltam már, de őszintén mondhatom, hogy Sloan mindegyiküknél
jobban beindít. Fogalmam sincs, miért találom sokkal vonzóbbnak a többinél. A mellei
egyáltalán nem nagyok, és nem is túl formás.

Azt hiszem, az ártatlansága az. Tetszik, hogy én vagyok az első és egyetlen pasi, aki
megdugta. Tetszik, hogy én leszek az egyetlen, aki valaha megdugja őt.
Becsúsztatom a kezemet a pólója alá, és lehúzom a csipkemelltartóját.

– Hadd tegyem jóvá – suttogom. A mellbimbójára szorítom a számat, amit csak a pólójának
vékony anyaga takar, és a fogaim közé veszem. Sloan felnyög, és a háta ívbe feszül, de
meglöki a mellkasomat, hogy eltoljon magától.

– Asa, most jöttem az edzőteremből. Izzadt vagyok. Hadd zuhanyozzak le először.

Elengedem a mellbimbóját, és megpróbálom elérni, hogy meggondolja magát. A kezemet a

lábai közé teszem, és megdörzsölöm a farmerját.

– Tökéletes vagy – jelentem ki, és megnyalom nyakának édes, izzadt bőrét. Megdermed,
úgyhogy fokozom a nyomást a lábai között. – Lazíts – suttogom. Először küzd ellenem, de
aztán érzem, ahogy lassan beleolvad az érintésembe. Hagyom, hogy a derekának apró,
öntudatlan mozdulata a megfelelő helyre vezesse a kezemet. Egyre jobban és jobban
felizgatom, míg a széthullás határára nem kerül az ujjaim alatt.

Megadja magát kényszerítő mozdulataimnak, és ellazítja a karjait a feje fölött. Feltérdelek,

és kigombolom a nadrágját, majd lehúzom a csípőjén, hogy jobban hozzáférjek. A bugyija
alá csúsztatom a kezemet, és két ujjammal belé hatolok. Sloan felnyög, és belemarkol az
ágyneműbe, az ízületei elfehérednek, annyira erősen szorítja az anyagot. Lassan kihúzom
belőlem az ujjamat, majd újra elmerülök a testében, miközben a hüvelykujjammal a csiklóját
izgatom. Rajta legeltetem a szememet, míg a kezemmel egyre gyorsabb tempót diktálok.
Mihelyst megérzem, ahogy reszketni kezd, betapasztom a száját a sajátommal, és
keményen megcsókolom. Sloan felsikít, de a hangot teljesen eltompítja a szám. Istenem,
imádom, amikor a számba kiált. Elnyelem szaggatott légvételét, ami így eggyé válik az
enyémmel. Tovább dörzsölöm, amíg megfeszül alattam, és megpróbálja eltolni a kezemet.
Kihúzom az ujjaimat a bugyijából, és megigazítom rajta a ruháját.

– Most már mehetsz zuhanyozni. – Megint megcsókolom, ő pedig megragadja az arcomat,

aztán a hátamra gördít, és rám mászik.

– Veled mi lesz? – kérdezi, és a sliccemhez nyúl.

Megragadom a kezét, és elhúzom onnan.

– Ezzel tartoztam neked – mondom. – Menj, zuhanyozz le. Ma este elmegyünk itthonról.

Elmosolyodik.

– Mint egy randira?

– Nem mint egy randira. Randira.

Elvigyorodik, leugrik rólam, és az ajtó felé indul.

– Zárd be, amikor kimész – szólok utána.

Megtorpan, és visszafordul.

– Miért?

Megfogom a nadrágomban lévő dudort.

– Be kell fejeznem, amit elkezdtél.

Felhúzza az orrát, és a szemét forgatja, de bezárja maga mögött az ajtót. Leugrok az ágyról,
megnézem a zárat, aztán megfordulok, épp amikor akárhogy-is-hívják kiront a gardróbból.
Rám bök az ujjával, és gyakorlatilag fröcsög belőle a méreg, amikor megszólal.

– Te beteg állat!

Megragadom a kezét, amivel az arcomra mutat, és a háta mögé csavarom a karját. A

füléhez hajolok, és a hasához szorítom a merevedésemet.

– Hé, hé – mondom halkan, és próbálom megnyugtatni. Végighúzom az ujjaimat az arcán,

és gyengéden megcsókolom. – A legjobb részt neked tartogattam. – Az ágyra lököm.
Letolom magamról a nadrágomat, és oldalra rúgom, aztán a kotonért nyúlok, és
felhelyezem. A csaj hanyatt fekszik az ágyon, és szétterpeszti a lábát.

Kibaszott kurva.

Az ágyra térdelek, és a lábai közé helyezkedem. A háta alá csúsztatom a kezemet, és

erősen megszorítom a vállát, hogy ne tudjon megmozdulni. Csendben várok, és figyelem,
mikor kezd el folyni a víz a folyosó másik végén. Amikor elindul a zuhany, erősen
megszorítom a csajt, és olyan durván hatolok belé, hogy felsikít. Azonnal a szájára
tapasztom a kezemet, és tovább mozgok benne. Nem tudom, azért sikít-e, mert tetszik neki,
amit csinálok, vagy azért, mert olyan vadul dugom, hogy fáj. Az pedig még jobban beindít,
hogy nem bírom megkülönböztetni egymástól a kettőt.

Egyáltalán nem tart sokáig, hogy az orgazmus szélére kerüljek. Tudva, hogy Sloan
kevesebb, mint két perce ugyanezen a helyen sikított a gyönyörtől, képes lennék anélkül is
elélvezni, hogy valami kurvába mártanám a farkamat. Összeszorítom a szememet, és még
egyszer, utoljára beléhatolok, majd néhány másodpercig kitartom a pozíciót, miközben a
csaj felnyög, de a hangot továbbra is elfojtja a kezem. A könyökömre támaszkodok, és a
számba veszem az egyik mellbimbóját, szívogatom és harapdálom, amíg a gyönyör utolsó
cseppje is kiürül belőlem.

A csaj mellkasára omlok, és kihúzódok belőle. Nyöszörög, és erősen a csípőmre fonja a

combjait, még többért könyörögve. Az, hogy csupán néhány perc leforgása alatt két csajt is
a csúcsra juttattam, nagyobb siker, mint amit valaha elértem. A kukába hajítom az óvszert,
aztán lefekszem mellé az ágyra. Széttárom a combjait, aztán két ujjammal mélyen
beléhatolok, és figyelem, ahogy fennakad a szeme a gyönyörtől.

Az arcához szorítom az enyémet, és közben ki-be mozgok benne az ujjaimmal.

– Tetszik? – suttogom a fülébe. Felnyög, és igent lehel, úgyhogy egy harmadik ujjamat is a
testébe kényszerítem, és érzem, ahogy kitágul körülöttem, hogy alkalmazkodjon az
érintésemhez. Ezúttal egy sokkal hangosabb igen szakad ki belőle.

A negyedik ujjammal is belé hatolok, és figyelem, ahogy az arca eltorzul a fájdalomtól. A

hüvelykujjammal megdörzsölöm a csiklóját, és begörbítem az ujjaimat, rátalálva arra a
pontra, amitől teljesen elveszti az eszét.

– Élvezed, amikor a kezemmel duglak?

Egyre hangosabbá válik, nyög, morog, és a nevem kiáltja. A szabad kezemmel megint be
kell fognom a rohadt száját.

Hátrahúzódok, és a szemébe nézek.

– Végignézted, ahogy ezzel a kezemmel megdugtam a barátnőmet is? Beindultál tőle?

Elkerekedik a szeme, és nem válaszol, úgyhogy megismétlem a kérdést.

– Beindultál tőle? – kérdezem, és félbeszakítom a kezem mozdulatait, amitől nyöszörögni

kezd. Tudom, mennyire közel van az orgazmushoz, úgyhogy kihasználom a
kétségbeesettségét.

– Mondd, hogy élvezted.

Felnyög, és a kezemhez préseli magát, némán könyörög, hogy folytassam. Kihúzom belőle
az ujjaimat, és a szájához emelem őket.

– Kóstold meg őt – mondom, és végighúzom nedves ujjaimat az alsó ajkán.

Oldalra fordítja a fejét, mert nem akarja a szájába venni az ujjaimat. Megint merevedésem
van, úgyhogy elhelyezkedem fölötte. A lábai közt sűrűsödő vágytól egyre kétségbeesettebbé
válik. Visszafordítja felém az arcát, pont, ahogy arra számítottam, és vonakodva kinyitja a
száját. A másik kezemmel megragadom az állkapcsát, és kényszerítem, hogy nagyobbra
tátsa a száját, majd belenyomom két ujjamat.

– Szopd – követelem. Összezárja körülöttük az ujjait, szopni kezdi őket.

– Jó íze van a csajomnak? – kérdezem, és egyre gyorsabban meg erősebben dörzsölöm

hozzá magamat, az orgazmus szélére sorolva mindkettőnket.

A csaj felnyög, és bólogat. Megfogja a csuklómat, és egyenként tisztára szopja az ujjaimat.

Attól, ahogy a nyelve fel-le siklik a bőrömön, kis híján kirobban belőlem a gyönyör.

– Baaaasszus – nyögöm. Kihúzom a kezemet a szájából.

– Hadd kóstoljam meg én is – szólalok meg. Megcsókolom, lenyalva mindkettőjük édes ízét
a nyelvéről. Háta ívbe feszül, és nem sokkal később már vonaglik alattam. Elhúzódok a
szájától, és tovább dörgölöm magam hozzá. Amikor végre a csúcsra ér, érzem, hogy sikítani
akar, úgyhogy ugyanazt teszem vele, amit az előbb Sloannal. A szájára szorítom az
enyémet, és hagyom, hogy kisikítsa a kis lelkét, miközben borzong és reszket alattam.
Becsukom a szememet, és felnyögök, miközben egy kicsit megemelem a csajt, és a hasára
szorítom a farkamat, majd elélvezek.

Amikor végre megnyugszik alattam, legördülök róla, és felveszem a földről a pólóját, majd a
kezébe nyomom, hogy törölje meg magát.

– Öltözz – utasítom. – Ma este randim van.

6. fejezet

Sloan

Óra el tt bemegyek a mosdóba, hogy gyorsan ellen rizzem a hajamat és a sminkemet.

Eddig soha nem érdekelt, ha úgy néztem ki, mint aki akkor kelt ki az ágyból, de tudva, hogy
Carter csak néhány centire fog ülni t lem a következ órában, elfog az aggodalom, és a
szokásosnál sokkal nyugtalanabb vagyok.

A neonvilágítás kíméletlen. A szemem alatt sötétl táskák magukért beszélnek. A

tükörképemet bámulom, és csak egy lányt látok, aki túl sokáig maradt ébren, mert egy olyan
srácért aggódott, aki bár randit ígért neki, mégsem vitte sehova.

Asa tegnap lelépett a haverjával, Jonnal, míg én zuhanyoztam, és izgatottan vártam, hogy
több mint öt hónap után el ször elvigyen valahova. Bár egyikük sem volt otthon, a ház tele
volt emberrel. Én ébren virrasztottam és aggódtam érte, amíg már képtelen voltam nyitva
tartani a szememet. Amikor nagy nehezen hazatalált, és valahogy sikerült fölém másznia,
annyira ideges voltam, hogy elsírtam magam.

Észre sem vette. Vagy csak nem érdekelte.

Végig zokogtam, amíg rajtam volt, és úgy dugott, mintha mindegy lenne neki, hogy ki van
alatta, amíg van valaki. Amikor befejezte, lefordult rólam, és egyetlen szó nélkül elaludt. Se
egy bocsánatkérés. Se egy köszönöm. Se egy szeretlek. Csak hátat fordított nekem, és
elaludt, mintha semmi bűntudata, semmi lelkiismeret-furdalása nem lenne. Én is oldalra
fordultam, és tovább zokogtam.

Sírtam, amiért hagyom, hogy így bánjon velem. Sírtam, mert úgy érzem, nincs más
választásom, mint mellette maradni. Sírtam, amiért még vele vagyok, annak ellenére, hogy
milyen borzalmas ember lett bel le. Sírtam, mert nem látom a kiutat, nem számít, mennyire
el akarok tűnni innen. Sírtam, mert bármennyire borzalmas is Asa, betegre aggódtam
magam, amikor nem jött haza. Sírtam, mert ráébredtem, hogy nem számít, milyen ember lett
bel le, egy részem még mindig szerelmes belé... mert fogalmam sincs, hogyan ne legyek
az.

Elfordulok a tükörképemt l, mert szégyellem, akivé váltam.

***

Carter már az asztalunknál ül, amikor bemegyek spanyolra. A szemem sarkából látom, hogy
engem figyel, de nem vagyok hajlandó rápillantani.

Miután a múlt órát vele töltöttem, azt hiszem, biztonsággal állíthatom, hogy egy kicsit
belezúgtam. A gondolat, hogy heti háromszor vele lehetek, megszédített, mintha egy kerge
tinilány lennék; az érzés túlságosan ismeretlen és idegen a számomra. De miután láttam t
az otthonomban, a rengeteg ember közül pont Asával, az összes álomképem, amit róla
sz ttem, köddé vált. Mármint, meg sem fordult a fejemben, hogy történhet kett nk között
valami. Hogy is lehetne? Kizárt, hogy kiutat találjak abból a helyzetb l, amiben Asával
vagyok, és soha nem csalnám meg t. Csak vártam, hogy belezúgjak valakibe. Hogy
flörtöljek egy kicsit. Hogy kívánatosnak érezzem magamat.

Tudva, hogy Carter sokkal inkább hasonlít Asára, mint azt valaha képzeltem volna, nem
akarom, hogy közöm legyen hozzá. Egyetlen részéhez sem. Ráadásul most, hogy kiderült,
is állandó vendég lesz a házukban, még inkább tabu a számomra. Ha Asában egyáltalán
felmerülne a gyanú, hogy egy srác hozzám szólt, az illet halott lenne. Szeretném azt
mondani, hogy ez nem szó szerint értend , de sajnos az. Tekintetbe véve, hogy látszólag
mennyire lelkiismeretlen, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Asa képes a
gyilkosságra.

Pont ezért nem fogom ilyen helyzetbe hozni Cartert. Folyamatosan emlékeztetem magam,
hogy ugyanolyan, mint Asa, csak más köntösben. Nem éri meg a kockázatot. Pontosan
annak látom ezt a helyzetet Carterrel, ami: egy újabb akadály, ami a menekülésem útjában
áll.

Körbenézek a teremben, és keresek egy üres helyet, ami lehet leg nem mellette van. Biztos
túl sokáig voltam a mosdóban, mert a helyiség már majdnem tele van. Van két szabad szék
az utolsó el tti sorban, de sajnos pont Carter el tt. Kerülöm a tekintetét, és lehajtott fejjel
baktatok az üres helyre. Fogalmam sincs, sikerülhet-e elhitetnem vele, hogy nem vettem
észre, de holtbiztos, hogy meg fogom próbálni.

Leülök az egyik szabad székre, aztán el veszem a könyveimet, és leteszem ket az

asztalra. Hirtelen zaj támad a hátsó sorban, és nem tudom visszafogni magam,
hátrafordulok. Carter, kezében a táskájával, felpattan az asztalra. Aztán leugrik róla, kihúzza
a mellettem lév széket, és helyet foglal.

- Mi ez az egész? - kérdezi, és felém fordul.

- Milyen egészr l beszélsz? - tudakolom, miközben kinyitom a könyvet ott, ahol hétf n
abbahagytuk.

Érzem, hogy engem bámul, de nem szólal meg. Tovább színlelem, hogy olvasok, pedig
némán bámul rám, amíg már nem tudom tovább elviselni. Megfordulok, hogy a szemébe
nézzek.

- Mi az? - kérdezem bosszúsan. - Mit akarsz t lem?

Még mindig csendben van. Becsapom a könyvemet, és teljes testemmel felé fordulok. Nem
kerüli el a figyelmemet, hogy összeér a térdünk. A lábunkra pillant, és látom, hogy halvány
vigyor játszik a száján.

- Hát - kezdi -, eléggé tetszett, amikor a múltkor melletted ültem, úgyhogy arra gondoltam,
megint melléd ülök. De látom, te nem ezt akarod, szóval...

Elkezdi összepakolni a könyveit, és egy hatalmas részem ki akarja tépni ket a kezéb l,
hogy kénytelen legyen itt maradni mellettem. De egy még nagyobb részem megkönnyebbült,
hogy veszi az adást.

Bedugja a füzetét a táskájába, én pedig csendben maradok. Ha megszólalnék, tudom, hogy

csak valami szánalmas könyörgés hagyná el a számat, hogy itt maradjon.

- A helyemen ülsz - szólal meg egy színtelen, monoton hang.

Carter és én felpillantunk az el ttünk álló srácra, és észrevesszük, hogy közönyös

tekintettel bámulja Cartert.

- Épp menni készültem, ember - feleli Carter, és az asztalra teszi a táskáját.

- Eleve le sem kellett volna ide ülnöd - jelenti ki a srác. - Ez az én helyem. - Aztán felém
fordul, és kinyújtott kézzel rám mutat. - És te sem itt ülsz. Hétf n egy másik lány volt
mellettem, úgyhogy nem ülhetsz ide.

A srác arcán zaklatott kifejezés tükröz dik. Borzalmasan zavarja, hogy ma nem ott ülünk,
ahol a múlt órán. Sajnálom, mert amikor ránézek, a testvérem egyik vonását látom benne.
Már épp megmondanám neki, hogy elmegyünk innen - hogy leülhet a helyére -, de Carter
mérgesen belém fojtja a szavakat. Feláll.

- Sürg sen vedd el az ujjad az arca el l - morogja a srácnak.

- Állj fel a helyemr l - válaszolja a srác, és visszafordítja a figyelmét Carterre.

Carter felnevet, és ledobja a táskáját a padlóra.

- Haver - mondja. - Mi ez? Az óvoda? Menj és keress magadnak egy kurva helyet.

A srác leereszti a karját, és döbbenten néz Carterre. Válaszolni akar valamit, de inkább
befogja a száját, és legy zötten elindul a hátsó sorba.

- De az az én helyem - motyogja séta közben.

Carter megint el veszi a füzetét a táskájából, és leteszi az asztalra.

- Gondolom, kénytelen leszel elviselni - jelenti ki. - Kizárt, hogy ezután máshová üljek.

Megrázom a fejem, és felé hajolok.

- Carter - suttogom. - Ne legyél ilyen kemény vele. Szerintem Aspergeres, nem tehet róla,
hogy ilyen.

Carter felém kapja a fejét.

- Ne, már! Tényleg?

Bólintok.

- A testvérem is Aspergeres. Ismerem a jeleket.

Megdörzsöli az arcát a kezével.

- Basszus - nyögi. Gyorsan feláll, és közben a kezemért nyúl. Én is felemelkedem a székr l.

- Szedd össze a cuccaidat - mondja a táskámra és a füzetemre bökve. Megfordul, és a

mögötte lév asztalra dobja a holmijait, aztán az én hátizsákomért nyúl, és azt is az asztalra
teszi. Felpillant a srácra, és rámutat a két székre, amin az el bb még mi ültünk.

- Bocs, ember. Nem tudtam, hogy ez a te helyed. Átülünk máshova.

A srác gyorsan visszajön abba a sorba, ahol mi állunk, és leül a székére, nehogy Carter
meggondolja magát. Észreveszem, hogy az osztály nagy része valószínűleg figyeli hármunk
közjátékát, mégsem tudom abbahagyni a mosolygást. Imádom, hogy ezt tette.

Visszamegyünk a hétf i helyünkre, aztán kitesszük a cuccainkat az asztalra.

Megint.

- Kösz az el bbiért - mondom neki.

Nem válaszol. Félmosolyt villant rám, aztán a telefonját bámulja, amíg el nem kezd dik az
óra.

A helyzet egy kicsit kínossá válik, amikor elkezd dik az el adás. Azzal, hogy nem akartam
Carter mellé ülni, egy csomó kérdést ébresztettem benne. Tudom, mert a fekete tintával
papírra vetett szavakat bámulom, amit az el bb csúsztatott elém.

Miért nem akartál mellém ülni?

Kuncogok az egyszerű kérdést olvasva. Megfogom a tollamat, és leírom a választ.

Haver. Mi ez? Az óvoda?

Elolvassa, amit írtam, és esküszöm, látom, ahogy összeráncolja a homlokát. Próbáltam

vicces lenni, de nyilvánvaló, hogy nem értette a poént. Lefirkant valamit, valami elég
hosszút, aztán visszacsúsztatja elém a papírlapot.

Komolyan kérdeztem, Sloan. Átléptem valami határt a múltkor? Sajnálom, ha igen. Tudom,
hogy Asával jársz, és ezt tiszteletben tartom. szintén mondom, hogy viccesnek tartalak, és
melletted akarok ülni. Halálra untat a spanyol, és így kevésbé akarom kikaparni a saját
szememet.

Elolvasom az üzenetet, de a kelleténél jóval tovább bámulom. Egy pasihoz képest

hihetetlenül szép a kézírása, és még lenyűgöz bb, mennyire megdobogtatja a szívemet.
Viccesnek tart.

Egyszerű bók, de nagyobb hatással van rám, mint azt szeretném. Fogalmam sincs, erre mit
válaszoljak, úgyhogy a papírra nyomom a tollamat, és gondolkodás nélkül írni kezdek.

A wyomingi emberek igazából nem is léteznek, és soha nem találok megfelel ruhát, amikor
a pingvineknek vásárolok.

Visszacsúsztatom neki a papírt, és amikor hangosan felnevet, a szám elé kapom a kezemet,
hogy eltakarjam a mosolyomat. Tetszik, hogy érti a humorérzékemet, de ugyanakkor utálom
is. Minden vele töltött másodperc után még kett t vele akarok lenni.

Visszacsúsztatja elém a lapot.

A szúnyogok édes semmiségeket suttognak a hordónyi majmomba, ami túl sokáig tart
ahhoz, hogy kiszállítsák a pizzát, amit rendeltem.

Felnevetek, aztán összeszorul a gyomrom. A pizza szó emlékeztet arra, milyen éhes
vagyok. Tegnap este túl zaklatott voltam a vacsorázáshoz, úgyhogy már több mint
huszonnégy órája egy falatot sem ettem.

A pizza jól hangzik.

Leteszem a tollamat, de nem csúsztatom elé a papírt. Nem egészen tudom, hogy ezúttal
miért olyasmit írtam, ami megfordult a fejemben.

- Tényleg - mondja hangosan.

Felpillantok rá, és látom, hogy olyan mosollyal méreget, ami igazából fáj. minden, amit
akarok, minden, amire nincs szükségem, és ez szó szerint fizikai fájdalmat okoz.

- Óra után - suttogja. - Elviszlek pizzázni.

Olyan gyorsan szakad ki bel le a mondat, mintha tudná, hogy nem lenne szabad
kimondania, még kevésbé megtennie.

De bólintok.

A francba, bólintok.
7. fejezet

Carter

Miután vége az órának, Sloan mellettem lépked, ahogy a parkolóhoz vezetem. Abból, ahogy
a táskáját szorítja, és ahogy folyamatosan hátranéz a válla fölött, látom, hogy ki akar bújni
az ajánlatom alól. Amikor megtorpan, és felém fordul a járdán, esélyt sem adok neki arra,
hogy megszólaljon.

– Ebédidő van, Sloan. Muszáj kajálnod. Elviszlek pizzázni. Ne akarj a kelleténél többet
belemagyarázni, oké?

Döbbenten elkerekedik a szeme, mert rájön, hogy pontosan tudtam, mire gondolt. Vékony
vonallá préseli össze a száját, és bólint.

– Ebédidő van – jelenti ki vállat vonva, és ezzel a közönyös viselkedéssel próbálja

meggyőzni magát, hogy tökéletesen rendben van, amit csinálunk. – Én ebédelek. Te is
kajálsz. Miért olyan nagy ügy, ha egyszerre eszünk? Ugyanabban az étteremben?

– Pontosan – mondom.

Mindketten mosolygunk, de a tekintetünkben tükröződő félelem sokatmondó.

Ezzel átlépünk egy határt, és mindketten tudjuk.

***

Amikor a kocsimhoz érünk, ösztönösen az anyósülés felé indulok, hogy kinyissam neki az
ajtót, de aztán meggondolom magam, és inkább a sofőroldalhoz megyek. Minél kevésbé
kezelem a randipartneremként, annál kevésbé érzem majd annak. Nem akarom még
idegesebbé tenni a „baráti ebédünkkel" kapcsolatban, mint amilyen már most is. Az az
igazság, hogy én kettőnk helyett is épp eléggé aggódom. Fogalmam sincs, mi a fészkes
fenét csinálok, de amikor Sloan közelében vagyok, csak arra tudok gondolni, milyen sokáig
akarok még vele lenni.

Mindketten becsukjuk az ajtót, beindítom a kocsit, aztán kiállok a parkolóból. Vele együtt
távozni a főiskoláról majdnem olyan, mintha orosz rulettet játszanék. A szívem hevesen
kalapál, a szám kiszárad, mert tudom, azzal, hogy vele vagyok, talán magam alatt vágom a
fát, és saját kezűleg vetek véget a karrieremnek. Arról már nem is beszélve, hogy mi lesz,
ha Asa rájön.

Ezt a gondolatot kiverem a fejemből, és Sloanra pillantok; eldöntöm, ha ez az utolsó napom

a földön, csak rá fogok összpontosítani, és rohadtul kiélvezem az együtt töltött időnket.

– Be kell vallanom valamit – szólal meg, és úgy néz rám, mint aki rettenetesen zavarban
van.
– Mit?

Bekapcsolja a biztonsági övét, és összefonja a kezeit az ölében.

– Nincs nálam pénz.

Röhögni akarok a beismerésén, de őszintén, inkább sajnálom őt.

– Én állom – jelentem ki, mert mindenképpen én fizettem volna. – De ha ma nem vinnélek el

ebédelni, mit ettél volna?

Vállat von.

– Általában nem ebédelek. A kajáért fizetni kell, engem pedig mostanában nem vet fel a
pénz. Valami sokkal fontosabbra spórolok.

Kinéz az ablakon, egyértelműen jelezve, hogy nem akarja jobban kifejteni, mire gyűjt. Nem
erőltetem a témát. De arra igenis kíváncsi vagyok, hogy miért nincs pénze enni.

– Miért nem kérsz Asától? Neki van egy csomó. Lefogadom, ha tudná, hogy nem szoktál
ebédelni, gondoskodna arról, hogy tudj venni valamit.

Megrázza a fejét.

– Nem kérek a mocskos pénzéből – köpi felém. – Inkább éhen halnék.

Nem válaszolok. Nem szeretném emlékeztetni, hogy tudomása szerint Asának dolgozom,
vagyis én is abból a mocskos pénzből fogom fizetni az ebédünket. Helyette könnyedebb
vizekre terelem a beszélgetést.

– Mesélj a testvéredről – mondom, miközben az autópálya felé indulok.

– A testvéremről? – kérdő pillantással fordul felém. – Melyikről?

– Az Aspergeresről? Nem sokat tudok a betegségről. Még a sacramentói szomszédom

gyereke szenvedett ebben. Azt hittem, nem lehet legyőzni, de te azt mondtad, a
testvérednek is ez volt a baja... múlt időben.

Lesüti a tekintetét, és összefonja az ujjait.

– Nem lehet legyőzni – válaszolja halkan.

De múlt időben beszélt róla. Vagy... azt hiszem, a testvérére utalt múlt időben. Érzéketlen
tuskó vagyok. Mi a francért hoztam szóba?

– Sajnálom – mondom. Kinyújtom a karom, és megszorítom a kezét. – Nagyon sajnálom –

ismétlem meg.
Kihúzza a kezét a szorításomból, és megköszörüli a torkát.

– Semmi gond – jelenti ki, és mosolyt erőltet az arcára. – Már régen történt. Sajnos, nem az
Asperger volt az egyetlen, amivel meg kellett birkóznia.

Végszóra az étteremhez érünk. Beállok a parkolóba, és leállítom a kocsit. Egyikünk sem

mozdul. Szerintem arra vár, hogy kiszálljak a kocsiból, de úgy érzem, elrontottam a
hangulatát.

– Hivatalosan is kiszívtam a vidámságot ebből a kocsikázásból – jelentem be. – Van rá

valami ellenszered?

Jókedvűen felnevet, és vigyorog.

– Továbbfejleszthetnénk az írós játékot – javasolja. – Megpróbálhatnánk feldobni egy kicsit a

hangulatot. Ahelyett, hogy gondolkodás nélkül írnánk mindenféle hülyeséget,
megebédelhetnénk úgy, hogy közben mindenféle dolgot mondunk gondolkodás nélkül.

Bólintok, és az előttünk lévő étteremre mutatok.

– Csak utánad – mondom. – A rozmáragyarak úgy elhomályosítják a látásomat, mint a

csokipuding.

Nevetve nyitja ki az ajtaját.

– Az egylábú tigriscápák jobbat tesznek azegészségednek, mint a zöldségek.

8. fejezet
Asa

– Jon!

Olyan erősen szorítom a telefonomat, hogy az sem lepne meg, ha összetörne a

markomban. Az orromon beszívom a levegőt, a számon kiengedem, hogy megnyugtassam
magam, és próbálom a legjobbat feltételezni Sloanról, mielőtt teljesen elszállna az agyam.

– Jon!

Végre meghallom, ahogy dübörögve lejön a lépcsőn. Aztán kitárul az ajtó, és belép a
helyiségbe.

– Mi a fene van? Épp szartam.

Lenézek a GPS jelentésre a telefonomon.

– Mi van a Ricker Road 1262-ben?

Jon a plafonra szegezi a tekintetét, és az ajtófélfán dobol az ujjaival.

– Ricker Road – ismétli el magának. – Azt hiszem, nagyrészt éttermek vannak ott. –
Lepillant a saját telefonjára, és beüti a címet. – Miért? Szállítanunk kell oda valamit?

Megrázom a fejemet.

– Nem. Sloan a Ricker Roadon van.

Jon oldalra dönti a fejét.

– Lerobbant a kocsid? El kell vinni valahova?

A szememet forgatom.

– A kurva életbe, nem fuvar kell neki, te idióta. A Ricker Roadon van, pedig a campuson
kellene lennie. Tudni akarom, mi a francot keres ott, és ki a fasz van vele.

Végre felismerés suhan át az arcán.

– Ó, basszus. Ellenőrizni akarod? – Tovább babrál a telefonjával. – Valami olasz helynek

tűnik. „Mi Amore" a neve.

Áthajítom a telefonomat az ágyon, és felállok, majd elkezdek fel-alá járkálni a szobában.

– Nem – válaszolom. – Félórányira van innen. A forgalom miatt negyvenöt perc. Mire
odaérünk, már nem lesz ott. – Mély levegőt veszek, és erősen megszorítom az
orrnyergemet, hogy nyugalmat erőltessek magamra.
Ha félrekefél, rá fogok jönni. És ha kiderül, hogy igazam van, megölöm a retkes ribancot. De
a rohadék, akivel dug, nem lesz ilyen szerencsés.

– Rá fogok jönni – közlöm Jonnal. – Ma este.

9. fejezet

Sloan

Carter kinyitja el ttem az ajtót. Hónapok óta el ször teszem be a lábam egy étterembe; már
el is felejtettem, milyen jó illatok szoktak szállni a leveg ben.

Folyamatosan az jár a fejemben, mi lesz, ha Asa rájön, hogy itt vagyok, pedig minden t lem
telhet t megteszek, hogy csak az ebédre koncentráljak. Akármilyen ártatlannak állítom is be
ezt az egészet, tudom, ha Asa valaha rájönne...

Nem is akarok rágondolni, hogy mit tenne.

A pincérn ránk mosolyog, és megfog két étlapot.

– Asztal két személyre?

– Igen, kérem – szólal meg Carter. – Renóban a banán olyan, mint a forralt víz – teszi hozzá
pókerarccal.

Kitör bel lem a röhögés. A pincérn zavart tekintetet vet ránk, aztán megrázza a fejét.

– Kövessenek.

Carter megfogja a kezemet, és el rehúz. Nem csak tartja a kezemet, hogy a helyünkhöz
vezessen; összefonja az ujjait az enyémekkel, és rám mosolyog, amit l a szívem rült
dobolásba kezd.

Ó, istenem, ez rossz. Nagyon, nagyon rossz.

Amikor odaérünk az asztalunkhoz, és Carter elengedi a kezemet, hogy helyet foglaljon, szó
szerint megsajdul a szívem, amiért el kell engednem. Mindketten bemászunk a bokszba, és
az asztalra támasztjuk a könyökünket. A kezére pillantok... amivel néhány másodperccel
ezel tt még az enyémet fogta. Nincs benne semmi különleges. Furcsa, hogy egyszerű
kezének pihekönnyű érintése mennyire felkavar. Hisz csak egy kézr l van szó. Mi a fenéért
olyan különleges?

– Mi van? – kérdezi Carter. A hangja kirángat a kábulatomból, és felpillantok az arcára.

Oldalra döntött fejjel néz rám, tekintete az enyémet kutatja. Mélyen a szemembe néz. Mintha
próbálna a gondolataimban olvasni.

– Mi van? – kérdezek vissza, ártatlanságot mímelve.

Hátrad l, és összefonja a karjait a mellkasa el tt.

– Csak azon agyaltam, hogy mi jár a fejedben. Úgy néztél a kezemre, mintha le akarnád
vágni.

Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire árulkodó az arckifejezésem. Érzem, hogy forróság
önti el az arcomat, de nem vagyok hajlandó megadni magamat a zavarnak. Én is hátrad lök,
és a fal felé kúszok, hogy ne közvetlenül el tte üljek. A mellette lév ülésre fektetem a
lábamat, és keresztbeteszem a bokámat, kényelembe helyezve magamat.

– Csak elgondolkodtam – válaszolom.

is felrakja mellém a lábát, és keresztbeteszi a bokáit. Nem tudom, hogy kényelembe akar-
e helyezkedni, vagy csak utánoz.

– Tudom, hogy csak elgondolkodtál. Azt szeretném tudni, hogy mi járt a fejedben.

– Mindig beleütöd az orrod mások dolgába?

Elmosolyodik.

– Amikor a testi épségemr l van szó... igen.

– Hát, ha ett l jobban érzed magad, nem a kezed amputálásán gondolkodtam.

Farkasszemet néz velem, és a fejét lezserül a boksz háttámlájára hajtja.

– Mondd el – szólal meg újra.

– Er szakos vagy – mondom, miközben megfogom az étlapot, és magam elé teszem, hogy
eltakarjam t. Átható sötét tekintetének nehéz nemet mondani, úgyhogy inkább egyáltalán
nem is nézek rá.

Ujjai az étlap tetejére siklanak, és letolja. Engem méreget, és közben még mindig a
válaszomra vár. Leteszem az étlapot, és felsóhajtok.

– A néma gondolatok okkal csak a fejben játszódnak le, Carter.

Összehúzza a szemét, és el rehajol.

– Nem kellett volna megfognom a kezedet? Feldühítettelek vele?

Hangjának érzéki surrogásától bizseregni kezd a gyomrom, de próbálom meggy zni

magamat, hogy csak éhes vagyok.

– Nem dühített fel – felelem, még mindig kerülve a választ. Igazából az a baj, hogy tetszett,
amikor megfogta a kezemet. Nagyon. De ezt nem fogom elárulni neki.

Elfordítom róla a pillantásomat, és megint felemelem az étlapot. Nem akarom látni a

reakcióját. Egy ideig az étterem kínálatát böngészem, és közben végig tudatában vagyok a
köztünk feszül némaságnak. Meg rjít, hogy egy szót sem szól. Érzem magamon a
tekintetét, tudom, hogy bámul; némán ingerel, hogy ránézzek.

– Rendelhetek pizzát? – kérdezem, megtörve a csendet, és témát váltok.

– Kérj, amit csak szeretnél – mondja végül, és is megfogja az étlapját.

– Pepperónival és hagymával. – Leteszem az étlapomat az asztalra. – És víz jó lesz mellé.

Kimegyek a mosdóba.

Ki akarok csúszni a bokszból, de a lába még mindig ott van mellettem padon, elzárva a
kiutamat. Kénytelen vagyok ránézni, de még mindig az étlapját tanulmányozza. Lassan,
egyenként lehúzza a lábait az ülésr l, és közben egész id alatt halvány mosoly játszik az
ajkain. Kimászok a bokszból, és a mosdó felé veszem az irányt, majd bezárom magam
mögött az ajtót. Aztán nekitámasztom a hátamat, behunyom a szememet, és nagyot
sóhajtok, kiengedve az eddig visszatartott leveg t.

Hogy a franc esne belé.

Legyen átkozott, amiért mellém ült órán.

Legyen átkozott, amiért felbukkant az otthonomnál.

Legyen átkozott, amiért Asával üzletel.

Legyen átkozott, amiért idehozott.

Legyen átkozott, amiért megfogta a kezemet.

Legyen átkozott, amiért annyira rendes.

Legyen átkozott, amiért benne megvan minden, amit Asában szeretnék látni, minden, amit a
magaménak akarok tudni.

Legalább tízszer kezet mosok, de még akkor is érzem magamon az érintését. Érzem, ahogy
összefonta az ujjait az enyémekkel... ahogy érdes tenyere az enyémhez simul... ahogy
maga mögé húzott, átvezetve az éttermen... nem számít, milyen er sen dörzsölöm, a
tenyerem még mindig bizsereg.

Még több szappant nyomok a kezembe, és tizenegyedszer is megmosom, aztán

összeszedem a bátorságomat, hogy végre kimerészkedjek a mosdóból, és visszamenjek az
asztalunkhoz.

– Gondoltam, jól esne egy kis koffein – jelenti ki Carter, az el ttem lév üdít re mutatva.
Igaza volt.

Hogy a franc esne belé.

Közelebb húzom magamhoz az innivalót, és bekapom a szívószálat.

– Köszi.

Visszateszi mellém a lábát az ülésre, megint elzárva a kiutamat.

– Szívesen – feleli, és egy szinte már csábító, kicsit pimasz mosolyt villant rám. Azon kapom
magam, hogy az ajkait bámulom, mire kiszélesedik a vigyora.

– Ne mosolyogj rám így – csattanok fel; bosszant, hogy megnehezíti a helyzetünket a

flörtölésével. Feszülten hátrad lök, és mérgesen felteszem mellé a lábamat az ülésre.

Leolvad a vigyor az arcáról, és a tekintete a karomra siklik. Düh csillan a pillantásában,

amikor észreveszi a halványuló zúzódásokat a b römön, amikt l olyan, mintha meg lennék
jelölve.

Legalábbis bennem ilyen érzéseket keltenek.

Végigsimítok a karomon, hogy eltakarjam ket, hirtelen meztelennek és sebezhet nek

érzem magamat.

– Nem akarod, hogy mosolyogjak rád? – kérdezi, és zavart kifejezés terül szét az arcán.

– Nem – válaszolom élesen. – Nem akarom. Nem szeretném, ha úgy mosolyognál rám,
mintha kedvelnél. Nem akarom, hogy mellém ülj órán. Nem szeretném, hogy fogd a kezem.
Nem akarom, hogy flörtölj velem. Azt sem szeretném, hogy ebédet vegyél nekem, de
igazából most túl éhes vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. – A számhoz emelem az
üdít met, hogy elhallgattassam magamat.

Carter a saját pohárara fordítja a pillantását, és végighúzza rajta a kezét, hogy letörölje róla
a vízcseppeket. Lassan mély leveg t vesz, majd nagyot sóhajt, közben egy pillanatra sem
veszi le a tekintetét a poharáról.

– Szóval azt akarod, hogy bunkó legyek veled? – Olyan hűvösen néz rám, hogy szinte rá
sem ismerek. – Azt akarod, hogy szarul bánjak veled? Ahogy Asa? – Hátrad l, és
összefonja a karjait széles mellkasa el tt. – Vicces. Meg sem fordult a fejemben, hogy
lábtörl alkat vagy.

Viszonzom túlfűtött, mérges tekintetét.

– Vicces. Meg sem fordult a fejemben, hogy díler vagy.

Farkasszemet nézünk egymással, egyikünk sem akar megalázkodni a másik el tt.

– Azt hiszem, ez tényleg a javamra írható – jelenti ki öntelten vigyorogva. – Díler? Pipa.
Seggfej? Pipa. Mi kell még, Sloan? Mit kell tennem ahhoz, hogy megdughassalak?
Szeretnéd, hogy megverjelek egy kicsit? Úgy tűnik, Asának ez csodálatosan beválik.

Kegyetlen szavai pofánvágásként érnek; elakad t lük a lélegzetem.

– Baszd meg – morgom összeszorított fogaimon keresztül.

– Kösz, inkább kihagyom. Úgy látszik, ahhoz el ször meg kellene üsselek, az pedig nem az
én stílusom.

A könnyeimmel küszködve az ajkamba harapok, és visszatartom a lélegzetemet. Az elmúlt

másfél évben azt tanulgattam, hogy fojtsam vissza a sírást seggfejek el tt. Most is sikerülni
fog.

– Vigyél vissza a kocsimhoz – mondom.

Behunyja a szemét, és megdörzsöli az arcát. Bosszúsan felnyög, aztán összefonja a kezeit

a tarkója mögött.

– Elviszlek, miután ettél valamit.

Végigcsúszok az ülésen, amíg a combom a lábához ér.

– Elment az étvágyam. Engedj ki.

Nem mozdul, úgyhogy felhúzom a lábam, felállok az ülésen, aztán átugrok rajta. Az ajtó felé
indulok; még soha életemben nem akartam ilyen gyorsan elmenekülni senki el l.

– Sloan – kiált utánam. – Sloan!

Kitárom az ajtót, és kimegyek az étteremb l – a szél az arcomba csap, ahogy leveg ért
kapok. El regörnyedek, és a térdemre támasztom a kezemet, az orrom át mély leveg t
veszek, majd a számon kiengedem, újra és újra. Amikor úgy érzem, már nem fenyeget az a
veszély, hogy menten elsírom magamat, felegyenesedem, és a kocsijához megyek. A
riasztó kétszer pityeg, és kinyílik a zár. Megfordulok, de észreveszem, hogy nem követett –
még mindig az étteremben van.

Hogy a franc esne belé. Kinyitotta nekem a kocsit.

Miután beszállok, amilyen er sen csak tudom, becsapom magam mögött az ajtót. Várom,
hogy kijöjjön utánam, de nem teszi. Telnek a másodpercek, és ráébredek, hogy nem áll
szándékában követni. Inkább megebédel. Még nagyobb bunkó, mint amilyennek hittem.

Leveszem a baseballsapkát a műszerfalról, és a fejemrehúzom, hogy eltakarjam vele a

napot. Ha meg kell várnom, amíg megebédel,miel tt visszavisz Asa kocsijához, addig akár
aludhatok is egyet.
10. fejezet

Carter

- Kérhetnénk ezeket is elvitelre? - kérdezem, ahogy átnyújtom az italunkat a pincérnőnek. -

És a pizzát?

- Azonnal hozom - válaszolja. Magamra hagy, én pedig előrehajolok, és a kezembe temetem

az arcomat.

Fogalmam sincs, mi ütött belém. Még soha nem hagytam, hogy egy lány ennyire a bőröm
alá férkőzzön. Főleg nem egy olyan, akivel még csak nem is randizok.

A francba vele! Annyira bosszantó. Nem értem, hogy lehet ilyen konok és magabiztos,
amikor a közelemben van, de a saját otthonában meg úgy viselkedik, mintha Asa kibaszott
lábtörlője lenne.

Aztán derült égből villámcsapásként, rám szól, amiért kedves vagyok hozzá? Mi a fene?
Tudom, hogy néhány nő vonzódik az Asához hasonló pasikhoz. Már régóta vagyok a pályán
ahhoz, hogy ezt lássam. De Sloan más. Ennél okosabb. Pontosan ezért olyan rohadtul
fájdalmas hátradőlve végignézni az egészet, mert fogalmam sincs, hogy mi tartja ott.
Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de akkor sem lehetek kettesben vele anélkül, hogy
kihasználnám a lehetőséget, és megpróbálnám meggyőzni, hogy ennél jobbat érdemel. Bár
szinte biztos vagyok benne, hogy nem az a meggyőzés legjobb módja, hogy lábtörlőnek
nevezem, meg mindenféle baromságot mondok neki.

Kurva nagy idióta vagyok.

- A rendelése a pultnál várja önt - mondja a pincérnő, ahogy átnyújtja a számlát.

Elveszem tőle, és kifizetem, aztán elindulok kifelé Sloan ebédjével.

Amikor a kocsihoz érek, megtorpanok és habozok, mielőtt kinyitom az ajtót. Az anyósülésen

ül, és a lábát feltette a műszerfalra. A fejére húzta a baseball sapkámat, hogy eltakarja a
szemét. Sötét haját félrehúzta, és a jobb vállára terítette, a tincsei leomlanak a mellkasa előtt
keresztbefont karjaira.

Amikor a múltkor megpillantottam abban a vörös ruhában, annyira megzavarodtam, hogy

egész éjszaka nem aludtam. De most, hogy itt látom... ahogy a kocsimban alszik... a
baseballsapkámmal a fején?

Azt hiszem, soha többé nem fogok tudni elaludni.

Kinyitom az ajtót, mire leveszi a lábát műszerfalról, de nem húzza el a sapkát a szeme elől.
Testével közelebb húzódik az ajtajához, és a mozdulattól összerezzenek.
Megbántottam. Már így is nagyon sérült, én pedig még jobban megsebeztem.

- Tessék - mondom, miközben kinyújtom felé a poharat. Felemeli a sapka peremét, és rám
néz. Meglep, hogy nem vörösek a szemei. Azt hittem, a sapkával a sírás nyomait akarta
eltüntetni, de egyetlen könnycseppet sem ejtett.

Elveszi tőlem az innivalót, úgyhogy a pizzás dobozt is felé nyújtom. Azt is elveszi, én pedig
beülök a kocsiba. Azonnal felnyitja a doboz tetejét, kivesz belőle egy szeletet, és a szájába
tömi. Aztán felém fordítja a dobozt, és megkínál a pizzából. Elfogadok egy szeletet, és
mosolyogni kezdek rá, de aztán eszembe jut, hogy megparancsolta, ne tegyem. Helyette
beleharapok a pizzába, és elindítom a kocsit.

Nem szólunk egymáshoz a visszaúton. Sloan a harmadik szelettel végez, amikor beállok a
parkolóba a kocsija mellé. Nagyot kortyol az üdítőjéből, aztán lecsukja a pizzás doboz
tetejét, és hátrateszi a hátsó ülésre.

- Vidd magaddal a pizzát - mondom, a szavaim megtörik a ránk telepedett csendet, és

feszültséget szülnek kettőnk között.

Sloan az italtartóba teszi a poharát, leveszi a baseballsapkámat, és megigazítja a haját.

- Nem lehet - válaszolja halkan. - Azon fog agyalni, honnan van.

Felém fordul, majd hátranyúl kettőnk között, hogy elvegye a táskáját a hátsó ülésről. Aztán
megint a szemembe néz, és átöleli a táskáját.

- Megköszönném az ebédet - kezdi -, de eléggé tönkretette a napomat. - Kinyitja az ajtót, és

kiugrik a kocsiból, mielőtt felfoghatnám a szavait. Amikor becsapja maga mögött az ajtót,
leállítom a motort, és kipattanok a járműből.

- Sloan - szólítom meg, miközben megkerülöm az autót, hogy odamenjek hozzá. Bedobja a
kocsijába a táskáját, aztán becsapja a hátsó ajtót. Utána kinyitja a sofőrülés felőli ajtót, és
akadályként használja kettőnk között.

- Carter, ne - mondja, és nem hajlandó rám nézni. - Ne kérj bocsánatot. Elérted, amit akartál,
de most túl mérges vagyok ahhoz, hogy meghallgassam a bocsánatkérésedet. Úgyhogy ne.

Mondhatja, hogy egyáltalán nem kíváncsi a bocsánatkérésemre, de kizárt, hogy hagyjam

beülni a kocsiba, amíg el nem mondom, amit akarok.

- Sajnálom - jelentem ki végül a kívánsága ellenére. - Nem lett volna szabad ilyeneket
mondanom neked. Nem érdemelted meg, de a francba, Sloan! Jobb vagy ennél. Ne becsüld
le ennyire magadat.

Nem hajlandó rám nézni, amikor beszélek, úgyhogy az álla alá teszem a kezemet, és
felemelem a fejét. Oldalra kapja a tekintetét, még mindig makacsul elutasítja a
szemkontaktust. Benyomakodok az ajtaja és a kocsim közé, és addig ügyeskedem, amíg
közvetlenül szembe nem kerülök vele. Két kezem közé fogom az arcát, és kétségbeesetten
vágyom arra, hogy a szemembe nézzen. Muszáj meghallgatnia a mondanivalómat.

- Nézz rám - könyörgök, és egy pillanatra sem veszem le róla a kezemet. - Sajnálom.
Átléptem egy határt.

A szemembe néz, miközben egyetlen magányos könnycsepp végiggördül az arcán. Letörli a

kézfejével, mielőtt esélyem lenne tenni valamit ellene.

- Fogalmad sincs, hányszor hallottam már ugyanezt a közhelyes, üres bocsánatkérést.

Még mindig fogom az arcát, Sloan pedig a mellkasomra néz, és kerüli a szemkontaktust.
Próbálom megint felemelni a fejét, hogy rám nézzen, de nem hajlandó megadni magát.

- Nem ugyanolyan, Sloan. Össze sem hasonlíthatsz vele.

Az égre emeli a tekintetét, és hangosan felnevet, miközben a könnyeivel küszködik.

- Semmivel nem vagy jobb nála. Az egyetlen különbség kettőtök között, hogy Asa soha nem
bántott meg úgy a szavaival, mint te ma. - Eltolja a kezemet az arcától, és beszáll a
kocsijába. A kilincsért nyúl, és újra felpillant rám. - Te sem vagy más, Carter, úgyhogy ne
merészelj ítélkezni felettem. Menj, ments meg valaki mást. - Becsapja az ajtót, és muszáj
hátrálnom néhány lépést. Végignézem, ahogy teljesen összeomlik a kocsijában. Nem
fordítja rám többé a tekintetét, de látom, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, miközben
elhajt.

- Sajnálom - motyogom, miközben figyelem, ahogy akocsijával eltűnik a szemem elől.

11. fejezet

Asa
Azok után, amiket érte tettem - amit érte teszek -, nagyon ajánlom, hogy valami rohadt jó
kifogása legyen, miért tett ki ilyesminek.

Nélkülem egy senki lenne. Sehol nem tartana. Befogadtam, amikor nem volt hová mennie.
Ha én nem lennék, vissza kellett volna könyörögnie megát a drogos, kurva anyjához. Azok
alapján, amiket a gyerekkoráról mesélt, sokkal jobban jár velem, és ezt ő is tudja. Inkább
egy olyan anyával élne, aki minden hónapban egy új bunkó férjet visz haza? Szeretném
látni, hogy térne vissza ahhoz a szar élethez.

De ha megcsal, az lesz az első, ahova kidobom. Személyesen fogom belökni a drogos,

kurva anyja ajtajának küszöbén - vissza a lakókocsiba, a perverz mostohaapjai közé, akik
élvezik, ha a szekrényben bujkálnak, miközben ő átöltözik.

- Kipróbáljak valami mást? - kérdezi Jess, visszarántva a figyelmemet a jelenbe. Az ágy

szélénél térdel. - Nincs merevedésed.

Felkönyökölök, és ránézek.

- Felállna, ha tudnád, mi a faszt csinálsz - válaszolom. Felkelek az ágyról, és hátratolom a

padlón, amíg a falra nem támasztom a kezemet. Becsukom a szememet, és elképzelem,
hogy helyette Sloan térdel előttem. Csakhogy a fantáziámban Sloan sír, és könyörög, hogy
ne dobjam ki. Könyörög, hogy megint mentsem meg, pont, ahogy akkor kellett, amikor
utoljára valamilyen hülyeséget csinált.

Csak rá kell gondolnom, és máris áll a zászló. A hajánál fogva megragadom Jesst, és a
szájába nyomom a farkamat. Egyik kezemmel továbbra is a falra támaszkodom, míg a
másik a hajába gabalyodik, miközben teszi a dolgát.

Melyik épeszű ember vinné Sloant étteremben, amikor tudja, hogy ő az enyém? Hogy Asa
Jacksonhoz tartozik? Akárki is volt, ha tudná, hogy miket tehetnék vele, soha nem vitte volna
el. Senkinek nincs olyan halálvágya.

- Basszus - motyogom bosszankodva, mert útban van a gumi, és nem érzem rendesen a
csaj nyelvét. Kihúzódok a szájából, és letépem magamról a kotont.

- Ó, istenem - nyögöm, amikor a nyelve a csupasz bőrömhöz ér. - Így már jobb.

Néhányszor a szájában pumpálok, miközben a kezével a farkamat masszírozza. Jól csinálja,

de tudom, hogy még ennél is többre képes.

- Az egészet vedd a szádba - mondom, elhúzva magamtól a kezét. Belemarkolok a hajába a

tarkójánál, és a szájába nyomom magam, míg meg nem érzem a torkát. Valahányszor
öklendezik, miközben egyre mélyebbre hatolok a szájában, eléri, hogy néhány másodpercen
belül felrobbanjak. Két kézzel, erősen fogom a fejét, miközben ő küzd, hogy elhúzódjon
tőlem, de egy helyben tartom, amíg nem végzek. A combomat karmolja, és el akar húzódni,
hogy kapjon levegőt. Végül elengedem a fejét, és figyelem, ahogy a kezére támaszkodva a
padlóra esik; köhög és levegőért kapkod.
Felhúzom és begombolom a nadrágomat.

- Üzenem Jonnak, hogy köszönöm, amiért megosztott velem - mondom a csajnak. - A pasid
rohadtul nagylelkűbb nálam.

Megtörli a száját, és feláll.

- Bunkó - átkoz el, és becsapja maga után az ajtót.

- Rohadt szajha - motyogom.

***

Amikor lemegyek, látom, hogy Jon Daltonnal és Carterrel ül a bárpultnál. Kiveszek egy sört
a hűtőből, és csatlakozok hozzájuk.

- Nem mondtad, hogy mélytorkos szopást is tud - mondom Jonnak, levéve a kupakot a
sörösüvegről. - Szerencsés rohadék.

Jon mérgesen néz rám, és hátradől a székén.

- Mert nem tudtam, hogy képes rá.

Felnevetek.

- Hát, azt hiszem, kábé öt perccel ezelőttig még a csaj sem tudta, hogy képes rá.

Jon felsóhajt, és megrázza a fejét.

- A francba, Asa. Mondtam, hogy finoman bánj vele.

Megint röhögök, és belekortyolok a sörömbe, aztán leteszem az üveget az asztalra.

- Csak Sloannal bánok finoman.

Carter a szájához emeli a sört, és engem méreget, miközben hátrahajtott fejjel nagyot
kortyol. A kölyöknek komoly problémái vannak a bámulással.

- Ha már szóba került Sloan - kezdi Jon, visszafordítva magára a figyelmemet. - Mikor fogod
viszonozni a szívességet? - Felnevet, és kortyol egyet a söréből.

A bunkónak még van képe röhögni? Azt hiszi, valami kurva vicceset mondott? Hátrahúzom
a lábamat, és olyan erősen, ahogy csak tudok, belerúgok a székébe, amitől ő meg a söre is
a kerámiapadlóra esik. Felpattanok a helyemről, és ökölbe szorított kézzel nézek rá.

- Sloan nem egy kurva szajha! - ordítom.

Jon feltápászkodik a földről, aztán, amilyen idióta, még tovább feszíti a húrt.
- Nem az? Gondolom, akkor már rájöttél, hogy miért volt ma a Ricker Roadon. Nem dugni
ment egy pasival, mint azt eredetileg hitted?

Rávetem magam, és bepancsolok egyet a kurva mocskos pofájába. A padlóra zuhan, én

meg bordán rúgom. Letérdelek mellé, és újra meg akarom ütni, de Dalton és Carter
lerángatnak róla, mielőtt lehetőségem lenne. Jon gyorsan elmászik a közelemből, és
megtörli a véres száját. A kezére néz, aztán rám pillant.

- Bunkó - mondja.

- Vicces. A csajod ugyanezt mondta, amikor kihúztam a farkamat a torkából.

Jon talpra kecmereg, és megint előre lendül, úgyhogy az útjába lépek, és hagyom, hogy
állkapcson vágjon. Carter közénk lép, és a hűtőnek löki Jont, miközben Dalton erősebben
szorítja a karomat.

- Menj fel az emeletre! - utasítja Carter Jont. - Nézd meg, mi van Jessel, és nyugodj le, a
kurva életbe.

Jon bólint, mire Carter elengedi. Dalton nem ereszt, amíg Jon el nem tűnik a lépcsőn.

Az állkapcsomhoz emelem a kezemet, és oldalra döntöm a fejemet, amitől nagyot roppan a

nyakam.

- Kint leszek az udvaron. Szóljatok, mihelyst Sloan hazaér.

12. fejezet

Carter

Asa kimegy a hátsó ajtón, én pedig megszorítom a tarkómat.

– Bassza meg!

– Tudom – jelenti ki Dalton, de igazából fogalma sincs, hogy ebben a pillanatban mi

játszódik le a fejemben.

– Telefonálnom kell – mondom. – Várj meg itt, és biztosítsd, hogy nem esnek még egyszer
egymásnak. – Kimegyek a bejárati ajtón, és egyenesen a kocsimhoz sétálok. Előveszem a
mobilomat a zsebemből, és megkeresem a telefonkönyvben Sloan számát. Dalton azt
mondta, mindenkiét elmentette, aki a házban lakik, amikor megkaptam ezt a munkát. Végig
megyek az „S" betűsökön, de nem látom a nevét. Már mérgemben épp el akarom hajítani a
telefonomat, amikor megragadja a tekintetemet az „Asa csaja" név. Rányomok. Újra meg
újra, mintha ettől gyorsabban tárcsázna.

A fülemhez emelem a telefont, és hallgatom, ahogy kicsöng. A negyedik után, végre

felveszi.

– Halló?

– Sloan! – ejtem ki kétségbeesetten a nevét.

– Kivel beszélek?

– Lu... Carter vagyok. Carter.

Nagyot sóhajt.

– Ne, ne tedd le – mondom, és remélem, hogy elég ideig vonalban marad ahhoz, hogy
észrevegye, nem csak egy újabb bocsánatkérés miatt hívom. – Tudja. Tudja, hogy ma a
Ricker Roadon ebédeltél.

Néhány néma másodpercig egy szót sem szól.

– Elárultad neki? – kérdezi megbántva.

– Nem. Dehogyis, soha nem tennék... hallottam, amikor Jon arról beszélt, hogy ki kell
deríteni, kivel mentél ebédelni. Nem tudja, hogy velem.

A hátam mögé pillantok, hogy meggyőződjek róla, még mindig egyedül vagyok. Dalton az
ablakból figyel engem.
– De... honnan tudná? – kérdezi, és félelmet hallok a hangjában.

– Lehet, hogy nyomkövetőt tett a telefonodba – válaszolom. – Hol vagy?

– Most jöttem ki az edzőteremből. Öt perc, és otthon vagyok. Carter, mit csináljak? Meg fog
ölni.

A hangjából sütő félelem miatt a mai nap minden másodpercét megbánom. Soha nem lett
volna szabad ilyen helyzetbe hoznom.

– Figyelj rám. A pizzád még mindig a kocsim hátsó ülésén van. Én lefoglalom a kertben.
Amikor ideérsz, vedd ki a pizzát a kocsiból, és hozd az udvarra. Csinálj úgy, mintha nem
lenne rejtegetnivalód. Mondd azt neki, hogy megéheztél, ezért elmentél egy étterembe
pizzázni, aztán kínálj meg minket. Ha te hozod először szóba a dolgot, minden rendben lesz.

– Oké – mondja, és hallom, hogy akadozik a lélegzete. – Oké.

– Oké – jelentem ki én is.

Néhány másodpercig mindketten csendben vagyunk, és lassan kezdek megnyugodni.

– Sloan?

– Igen? – suttogja.

– Nem hagyom, hogy bántson.

Egy pillanatra elnémul. Aztán meghallom, hogy felsóhajt, majd bontja a vonalat. Lenézek a
telefonom kijelzőjére, aztán veszek egy mély lélegzetet, és bemegyek.

– Kivel beszéltél? – kérdezi Dalton, és kíváncsian méreget, amikor beérek a házba. – A

dögös csajjal spanyolról?

Bólintok.

– Igen. Kimegyek. Akarsz segíteni, hogy lenyugtassuk Asát?

Dalton mellém lép, és együtt indulunk az udvarra.

– Úgy néz ki, téged kell lenyugtatni – mondja.

Kinyitom az ajtót, és látom, hogy Asa egy napozószéken ül a medence mellett, és az ujjaival
a térdén dobol. Lazán levágom magam mellé, és próbálok annyira higgadtnak tűnni,
amennyire ebben az állapotban csak bírok. Nem érdekel, ha rájön, hogy velem ebédelt a
barátnője. Az sem érdekel, ha beváltja a korábbi fenyegetését. Csak az izgat, hogy ne verje
meg többet Sloant.

Daltonnal lefoglaljuk Asát, és a közelgő üzletekről beszélünk vele. Aztán egy idő után
meghalljuk, ahogy Sloan megáll a ház előtt. Látom, hogy Asa megfeszül, és mondat közben
befogja a száját. Kezd felemelkedni a székéről, gondolom, az első udvaron akar találkozni
vele. De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy eltereljem a figyelmét.

– Szóval, ez a Jess tyúk? – kérdezem.

Asa felém fordul.

– Mi van vele?

– Csak kíváncsi vagyok. Tényleg képes a mélytorkos szopásra? – Már attól seggfejnek
érzem magam, hogy úgy csinálok, mintha érdekelne.

Asa elvigyorodik, és épp szóra nyitja a száját, amikor kinyílik az udvarra vezető ajtó. Sloan
egy pizzásdobozzal a kezében jön ki a kertbe. Szinte érzem, ahogy a harag hullámokban
árad belőle, miközben ökölbe szorítja a kezét.

– Sziasztok, srácok – köszön Sloan, ahogy felénk indul. – Éhes valaki? Maradt egy kis
pizzám. – Kinyújtja felénk a dobozt, és egy pillanatra sem tűnik el az arcára tapasztott
mosoly.

Dalton felugrik, és odarohan hozzá, aztán kikapja a kezéből a pizzásdobozt.

– A francba, naná! – kiáltja, és megfog egy szeletet. Aztán tovább passzolja nekem, és én is
kiveszek belőle egy szeletet. Utána továbbadom a dobozt Asának, pont akkor, amikor Sloan
leül mellé a napozószékre. Felé hajol, hogy megcsókolja, de Asa elhúzódik tőle.

– Honnan szerezted? – kérdezi, és lecsukja a doboz fedelét, hogy megnézze, mi van ráírva.

Sloan vállat von, és ügyel, hogy még véletlenül se nézzen rám.

– Valami olasz helyről. Elmaradt az egyik órám, én meg éhes voltam, úgyhogy elmentem
ebédelni.

– Egyedül? – kérdezi Asa, és leteszi a pizzásdobozt a földre.

Sloan mosolyog.

– Igen. Meguntam a menzát. – Benyúl a dobozba, és kivesz belőle egy szeletet. – Kóstold
meg – mondja, és odaadja neki a pizzát. – Nagyon finom. Azért hoztam belőle haza is, hogy
kipróbáld, milyen.

Asa kiveszi a kezéből, és visszadobja a doboz tetejére. Utána előrehajol, és megragadja

Sloan kezét, majd szorosan magához húzza.

– Gyere ide – szólal meg. Az ölébe húzza, megragadja a tarkóját, és megcsókolja.

Félrekapom a pillantásomat. Muszáj.

Asa feláll, és Sloan még mindig belé csimpaszkodik. A szemem sarkából látom, ahogy a
seggénél fogva felemeli, és megcsókolja a nyakát. A ház felé indul, én pedig pont akkor
pillantok fel, amikor Sloan Asa válla fölött rám néz. Elkerekedett szemmel figyel, míg Asa
beviszi az ajtón a házba; nagy valószínűséggel az ágyába.

Hátradőlök a székemen; rohadt nagyot sóhajtok, és beletúrok a hajamba. Hogy várhatják el

tőlem, hogy ölbe tett kézzel üljek az udvaron, miközben pontosan tudom, hogy mi folyik a
házban?

– Bárcsak már ma rács mögé dughatnánk – mondom Daltonnak.

– Nem tetszik, ahogy rád néz a csaj – jelenti ki Dalton teli szájjal. Rápillantok, és látom, hogy
még mindig a hátsó ajtót bámulja. – Bajba fog keverni.

Felemelem a pizzásdobozt, és kiveszek belőle még egy szeletet.

– Féltékeny vagy? – kérdezem nevetve, és próbálok úgy csinálni, mintha hidegen hagyna a
megjegyzése. – Jess még mindig a tiéd lehet. Úgy hallom, Jon sokkal nagylelkűbb, mint
Asa.

Dalton röhögve rázza meg a fejét.

– Kurva elcseszettek ezek az emberek.

Nem mindegyikük.

– Szerintem felhasználhatnánk – teszi hozzá Dalton. Ránézek, és látom, hogy forognak a

kerekek a fejében.

– Hogyan?

– Bejössz neki – mondja, és kihúzza magát a székén. – Ezt muszáj az előnyödre fordítanod.
Férkőzz a közelébe. Valószínűleg sokkal többet tud azokról, akikkel Asa együtt dolgozik,
mint amit mi kideríthetnénk a saját pozícióinkból.

Basszus. Egyáltalán nem akarom, hogy Sloan belekeveredjen ebbe az ügybe.

– Szerintem ez nem túl jó ötlet.

– Hülyeség – vágja rá, miközben feláll. – Zseniális ötlet. Az a lány jelentheti az áttörést,
amire annyira vártunk. – Elindul a hátsó ajtó felé, és közben tárcsáz egy számot a
telefonján.

Neki semmit nem jelent nőket használni ahhoz, hogy megoldjunk egy ügyet. Szinte mindig
azt csinálta, amikor együtt dolgoztunk.

Én nem vagyok hajlandó ilyesmire.

De lehet, hogy ezt most nem én fogom eldönteni..

13. fejezet

Sloan
- Nagyon gyorsan ver a szíved - mondja Asa, ahogy az ágyra dob.

Persze, hogy gyorsan ver. Valószínűleg ez volt életem legijesztőbb öt perce, amikor nem
tudtam, hogy sikerült-e elhitetnem vele a hazugságot. Carternek hála, összejött.

- Végig csókoltál, amikor átvágtunk a házon - szólalok meg. - Persze, hogy gyorsan ver.

Asa rám mászik, a számra szorítja a sajátját, és gyengéden megcsókol. Beletúr a hajamba,
és az ajkaival végigsiklik az államon és a nyakamon, amíg elér a vállgödrömbe. Aztán
megdermed, és egyenesen a szemembe néz.

- Szeretsz, Sloan? - kérdezi, és teljesen váratlanul ér a kérdése.

Nagyot nyelek, aztán bólintok.

A tenyerére támaszkodva felemelkedik.

- Akkor mondd ki!

Mosolyt kényszerítek az arcomra, és a szemébe nézek.

- Szeretlek, Asa.

Egy pillanatig némán bámul rám, mintha beépített hazugságdetektorral rendelkezne, és arra
várna, hogy átmegyek-e a teszten. Aztán lassan visszaereszkedik rám, és a nyakamba
temeti a fejt.

- Én is szeretlek - mondja. Aztán az oldalára gördül, és magához húz. Nem ereszt el, a
kezével gyengéden köröz a hátamon. Nem emlékszem, mikor érintett meg utoljára ebben az
ágyban úgy, hogy az nem állt közvetlen kapcsolatban a szexszel. Megpuszilja a fejemet, és
felsóhajt.

- Ne hagyj el, Sloan - jelenti ki határozottan. - A kurva életbe, soha ne hagyj el.

Határozott, mégis kétségbeesett tekintetétől megbénulok. Megrázom a fejemet.

- Nem foglak, Asa.

Tekintetével bejárja az arcomat. Miközben itt fekszem a karjában, és nézem, ahogy heves
pillantással méreget - nem tudom, hogy örülnöm vagy félnem kellene-e. Talán egy kicsit
mindkettő.

Megint a számra szorítja a száját, és durván megcsókol. Ledugja a nyelvét a torkomon,

mintha minden egyes porcikámat - kívül és belül - uralni akarná. Semmi gyengédség nincs
benne, és amikor elszakítja az ajkait az enyémtől, hevesen kapkodja a levegőt. Feltérdel, és
leveszi magáról a pólóját.

- Mondd újra - jelenti ki, majd felém nyújtja a kezét, és egyetlen mozdulattal leveszi rólam a
felsőmet és a melltartómat. - Mondd, hogy szeretsz, Sloan. Hogy soha nem hagysz el.

- Szeretlek. Soha nem hagylak el - suttogom, és közben azon imádkozom, hogy az utolsó
állítás hamarosan hazugság legyen.

Megint megcsókol, és végigsimít a hasamon, amíg elér a nadrágomig. Olyan hevesen

csókol, hogy alig kapok levegőt. Próbálja lehúzni a nadrágomat, de úgy tűnik, még annyi
időre sem tud elszakadni a számtól, hogy levegye rólam. Felemelem a csípőmet, és
megszabadulok a ruháimtól; pont olyan kurvaként viselkedem, mint amilyenné miatta
váltam.

Mert nem ez a kurva definíciója? Valaki, aki a személyes céljai elérése érdekében feladja az
önbecsülését? Bár a személyes célom önzetlen, és semmi köze hozzám, csak a
testvéremhez, ez nem változtat a tényen, hogy kapok valamit cserébe, amiért vele szexelek.
Ami... ha a meghatározást vesszük... igenis kurvát csinál belőlem.

Az ő kurváját.

És a tekintetében tükröződő birtokló kifejezés láttán tudom, soha nem fogja megengedni,
hogy ennél több legyek.
14. fejezet

Carter

Csak néhány dolog rosszabb az időzítésemnél. Mihelyst kinyitom a hátsó ajtót, hogy
bemenjek a házba, meghallom, ahogy Asa felnyög az emeleten. Megtorpanok a konyhában,
és fogalmam sincs, miért hallgatom, hogy mit csinál Sloannal. Már a gondolatától felfordul a
gyomrom, főleg mivel tudom, hogy mindössze két órával ezelőtt mit tett Jesszel.

Amikor lépéseket hallok az emeleten, aztán becsukódik a fürdőszoba ajtaja, magamhoz

térek a kábulatomból, és odamegyek a hűtőhöz. Az ajtaján van egy mágneses tábla, ami
tele van írva telefonszámokkal. Megfogom az egyik filctollat, és írni kezdek a fehér táblára.
Amikor meghallom, hogy valaki lefelé jön a lépcsőn, gyorsan visszateszem a helyére a
filctollat, aztán még épp időben fordulok meg, hogy lássam, amikor Asa befordul a sarkon.

- Hé - mondja. Mezítláb van, és nincs rajta csak a kék farmernadrágja, ami be sem gombolt.
A haja összevissza áll, és öntelten vigyorog.

- Mi van? - Nekitámaszkodom a konyhapultnak, és figyelem, ahogy a szekrényhez megy, és

kivesz belőle egy zacskó csipszet. Kinyitja, és szemben velem, ő is nekidől a pultnak.

- Hogy ment a tegnap este? - kérdezi. - Még nem is volt időm megkérdezni.

- Jól - válaszolom. - De kíváncsi vagyok. Mi lenne, ha közvetlenül eljuthatnánk az

ellátójához? Már nem nagyon van szükség közvetítőre, ha csak a tolmácsolás miatt
használtad a pasit.

Asa bedob egy csipszet a szájába, aztán megnyalja az ujjait.

- Szerinted, miért vettelek bele az üzletbe? - Leteszi a zacskót, és a mosogató felé fordul,
hogy megmossa a kezét. - Pina ízű a kezem - jelenti ki, miközben szappant nyom rá.

Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amikor azt kívánom, bár valami unalmasabb karriert
választottam volna. Valami olyat, ami nem szipolyoz ki ennyire érzelmileg. Irodalomtanárnak
kellett volna mennem.

- Mióta jársz azzal a lánnyal? - kérdezem. Részben azért vagyok itt, hogy minél több
információt szedjek ki belőle, de úgy tűnik, csak azok a válaszok érdekelnek, amiknek köze
van Sloanhoz.

Megszárítja a kezét egy törölközővel, aztán megfogja a zacskót, és leül. Én nem mozdulok
onnan, ahol állok.

- Egy ideje. Talán két éve? - Betöm egy marék csipszet a szájába, aztán megtörli a tenyerét
a nadrágjában.

- Úgy látom, nem tetszik neki, amit csinálsz - mondom óvatosan. - Szerinted nem fog
beköpni a zsaruknak?

- Rohadtul biztos, hogy nem - vágja rá gyorsan. - Csak én vagyok neki. Nincs más
választása, muszáj elfogadnia, amit csinálok.

Bólintok, és megszorítom a hátam mögött a konyhapultot. Egy szavát sem hiszem, szóval
nagyon remélem, hogy az is csak egy hazugság, hogy Asán kívül nincs senkije.

- Csak biztosra akarok menni - jelentem ki. - Nehezen bízok meg másokban, ha érted, mire
gondolok.

Összehúzott szemmel néz rám, és előrehajol.

- Soha ne bízz meg senkiben, Carter. Főleg ne a kurvákban.

- Nem azt mondtad, hogy Sloan nem kurva? - kérdezem kihívóan.

Mérgesen, mozdulatlanul néz velem farkasszemet. Egy pillanatra elfog az aggodalom, hogy
engem is összever, mint korábban Jont. Helyette az állkapcsára teszi a kezét, és oldalra
dönti a fejét, aztán megint hátradől a székén. A villanásnyi harag eltűnik a tekintetéből,
amikor meghallja, hogy Sloan elindul lefelé a lépcsőn. Bejön a konyhába, de megtorpan,
maikor észreveszi, hogy mindketten ott vagyunk.

Asa leveszi rólam a tekintetét, és Sloanra néz. Nevetve feláll, és magához húzza a lányt.

- A bizalmamat ki kell érdemelni - mondja, miközben Sloan válla fölött rám néz. - Sloannak
sikerült.

Sloan a mellkasára teszi a kezét, és megpróbálja eltolni magától, de Asa nem engedi el.
Helyette visszaül a székére, és magához húzza, így Sloan a két lába között áll, hátával a
mellkasának simulva, velem szemben. Átöleli a derekát, és a vállára támasztja az állát, majd
megint a szemembe néz.

- Kedvellek, Carter - jelenti ki. - Csak az üzlet érdekel.

Félmosolyt kényszerítek az arcomra, és minden erőmmel a konyhapultot szorongatom,

miközben próbálom megállni, nehogy Sloan szemébe nézzek. Nem bírom elviselni a
félelmet, amit olyankor látok a tekintetében, amikor Asa megérinti.

- Ha már szóba került az üzlet - kezdem -, néhány óra múlva visszajövök. Van egy kis
dolgom, amit muszáj elintéznem. - Kihúzom magam, és elmegyek Sloan meg Asa mellett a
bejárati ajtó felé tartva. Amikor odaérek hozzájuk, Sloan elismerően néz a szemembe.

Aztán Asa lehajol, és megcsókolja a nyakát, majd az egyik kezével megfogja a mellét. Sloan
összeszorítja a szemét, és elfintorodik, aztán elfordul tőlem.

Én tovább sétálok, és kimegyek a bejárati ajtón, közben pedig rohadt tehetetlennek érzem
magamat. Muszáj az emlékezetembe vésnem, hogy miért vagyok itt; hogy egy, és csak
egyetlen dolog miatt küldtek ide - aminek semmi köze Sloanhoz.

***

Üzenek Daltonnak, mielőtt kiállok a felhajtóról; szólok neki, hogy bemegyek az őrsre, és
megírok néhány jelentést. Helyette csak vezetek összevissza, fogalmam sincs, hová
megyek. Bekapcsolom a rádiót, és próbálok megszabadulni a gyilkos gondolataimtól, amik
mind Asára irányulnak, de utána meg csak Sloan jár a fejemben... és valahányszor az
eszembe jut, megint meg akarom ölni Asát.

Tudom, hogy kötelességem van. Az a feladatom, hogy befejezzem a munkát, amiért a

fizetésemet kapom... ami tulajdonképpen az, hogy megbuktassuk a legnagyobb drogkartellt,
ami a főiskolák történelmében előfordult. A helyi egyetemen az elmúlt három évben
megháromszorozódott a drogprobléma. Az a pletyka járja, hogy ezért egyedül Asa a felelős.
Asa meg az összes üzlettársa, és tulajdonképpen Dalton meg én pont ezért vagyunk itt -
hogy azonosítsuk a kulcsembereket. Dalton és én csak kis részei vagyunk ennek a körnek;
de pont ezek az apró részek adják ki a nagy egészet, és mindegyikünk szerepe
létfontosságú.

Asa számtalan életet tesz tönkre, és Sloan csak egy a sok közül. Vagy arra koncentrálok,
amiért itt vagyok, és segítek kiiktatni mindenkit, aki része ennek az egész műveletnek,
aminek eredményeként megmenthetek másokat... vagy megmenthetek egyetlen lányt az
agresszív pasijától.

Az, hogy külön kell választanom, miért vagyok itt, és mit akarok csinálni, baromira
megnehezíti a helyzetemet; és rá kell jönnöm, hogy a jó érdekében muszáj feláldozni
néhány életet, ha cserében számtalan másikat megmenthetünk.

Úgy érzem, feláldozom Sloant azért, hogy megmentsem a többieket, akiket Asa tönkretesz.
És ez kis híján kicsinál.

Azon kapom magam, hogy az elmúlt héten legalább harmadjára kérdőjelezem meg, vajon
nekem való-e ez a munka.

***

Egyórányi furikázás után úgy döntök, ideje visszamenni Asához. Dalton többnyire ott van, de
néhány hónappal ezelőtt azt mondta Asának, hogy én a campuson lakok. Ami azt jelenti,
hogy tényleg szereznem kellett egy lakást a campuson, arra az esetre, ha Asa esetleg úgy
döntene, ellenőrzi a dolgot. Bár több időt töltök nála, mint a kamulakásomban, mert végül is
ott fogom összeszedni a legtöbb infót. Hát... tulajdonképpen abból, hogy a "csapata"... és
valószínűleg Sloan közelében vagyok.

Tudom, hogy Daltonnak igaza van. Tudom, hogy fel kell használnom Sloant a nyomozás
sikeressége érdekében, de ez azt jelenti, hogy nem szabadulhat ki abból a helyzetből,
amiben most tartózkodik. Sokkal szívesebben csúsztatnék neki oda egy kis pénzt, és
kényszeríteném, hogy olyan messzire meneküljön Asától, amilyen messzire csak tud.
Amikor Asáék utcájának közelébe érek, észreveszem, hogy Sloan egy padon ül,
kétsaroknyira a házuktól. Egyedül van, és egy csomó könyvet terített ki maga előtt a
piknikasztalon. Lelassítok, és megállok az út szélén. Aztán felmérem a területet, hogy
megbizonyosodjak róla, tényleg egyedül van.

Egy ideig csak a kocsimban ülök, és figyelem, közben pedig azon agyalok, hogy mit
csináljak. Ha lenne egy kis józan eszem, továbbhajtanék, és arra fordítanám a figyelmemet,
amire kellene. Ha lenne egy kis józan eszem, nem csapnám be magam mögött a kocsim
ajtaját, arra készülve, hogy odamegyek hozzá.

Ha lenne egy kis józan eszem…

15. fejezet

Sloan

Még soha nem láttam Asát tanulni. Én minden nap készülök, függetlenül attól, mennyi
őrültség történik körülöttem. Mint például most, amikor el kellett jönnöm otthonról a parkba,
csak azért, hogy találjak egy kis csendet és nyugalmat.

Hogy a fenében van 3,5-es átlaga? Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy le szokta fizetni a
professzorait.

- Szia.

Megragadom a kulcscsomómat, amin van egy paprika spray is, és lassan megfordulok.
Carter zsebre dugott kézzel lép mögém. Sötét haja kócos, és a homlokába hullik, eltakarva a
szemét.

Néhány lépésnyire áll meg tőlem, és az engedélyemre vár, hogy odajöjjön hozzám. Ezúttal
nem mosolyog. Legalább jó szándékkal közeledik.

- Szia - köszöntöm nem túl lelkesen. Visszateszem a kulcsomat az asztalra. - Asa küldött
értem?

A piknikasztalhoz sétál, és lovagló ülésben a padra telepedik. Még mindig zsebre dugott
kézzel néz rám. Én a könyvemet bámulom, és nem vagyok hajlandó felemelni a
pillantásomat. Az enyhe vonzalom, amit órán éreztem iránta, nagyon komolyan elmélyült,
miután vele ebédeltem. Muszáj tartanom tőle a távolságot, de amikor ránézek, nem akarom.

- Errefelé jártam. Láttam, hogy itt ülsz, és megálltam, hogy megnézzem, minden rendben
van-e.

- Jól vagyok - felelem, és visszafordítom a figyelmemet a házi feladatomra. Úgy érzem, talán
meg kellene köszönnöm neki, amiért ma figyelmeztetett Asa gyanújára. Ha nem hívott volna
fel, fogalmam sincs, hogy végződött volna a helyzet. De az is előfordulhat, hogy csak azért
figyelmeztetett, mert féltette a saját hátsóját.

Viszont tudom, hogy nem ezért tette. Hallottam az aggodalmat a hangjában, mielőtt letettem
a telefont. Féltett. Féltett, ahogy én is aggódtam érte.

- Jól vagy? - kérdezi kétkedve. - Tényleg?

Felpillantok rá. egyszerűen nem tudja annyiban hagyni a dolgokat, ugye?

Az asztalra ejtem a ceruzámat, és szembefordulok vele. Soha nem elégszik meg a

válaszaimmal, mindig többet és többet akar kihúzni belőlem. Mindig tudni akarja, mi a fenére
gondolok. Ha tényleg ezt szeretné, akár túl is eshetünk rajta. Mély levegőt veszek, és
felkészítem magam, hogy megválaszoljam az összes kérdését, amit valaha feltett nekem,
sőt még azokat is, amik egyelőre nem hagyták el a száját.

- Igen, jól vagyok. Nem nagyszerűen. Nem borzalmasan. Csak jól. Jól vagyok, mert van tető
a fejem felett, és egy pasim, aki szeret, annak ellenére, hogy rossz döntéseket hoz. Gyakran
kívánom-e, hogy jobb ember legyen? Igen. Ha lehetőségem lenne rá, elhagynám-e? Igen.
Naná. Szeretném-e, hogy ne menjen állandóan a hülyeség az otthonomban, hogy találjak ott
magamnak egy csendes helyet, ahol megírhatom a házimat, és az isten szerelmére, esetleg
aludjak egy kicsit? A francba, hát persze. Szeretnék-e hamarabb lediplomázni, és
kiszabadulni ebből a szerencsétlenségből? Igen. Zavar-e, Asa hogy bánik velem? Naná.
Kívánom-e, bár ne lennél része ennek a világnak? Igen. Szeretném-e, hogy az a srác legyél,
akinek először hittelek, amikor órán találkoztunk? Persze. Szeretném-e, hogy megments? -
Legyőzötten felsóhajtok, és a kezemre nézek. - Nagyon, Carter - suttogom. - Nagyon
szeretném, hogy megments ettől az egész szarságtól. De nem tudsz. Nem magam miatt
választottam ezt az életet. Ha így lenne, már rég elmentem volna.

Hogy menthetne meg ettől az élettől? Hisz ő is a része. Ha elmenekülnék Asától Carter ölelő
karjaiba, ugyanazt az életet kapnám... csak épp más mellett. Carternek fogalma sincs, hogy
egyetlen okból vagyok még Asa mellett, és annak semmi köze hozzám, vagy ahhoz, amit
régen iránta éreztem.

Megrázom a fejem az egész lehetelten szituáció miatt, amibe kerültünk, és próbálom

visszapislogni a könnyimet.

- Egyszer már elhagytam - árulom el Carternek. - Még az elején, amikor rájöttem, hogy mivel
keresi a kenyerét. Nem volt hová mennem, de elhagytam, mert tudtam, hogy ennél jobbat
érdemlek. - Elhallgatok, és keresem a megfelelő szavakat. Amikor Carterre nézek, az első,
amit észreveszek, hogy őszintén aggódik értem. Fura érzés jobban megbízni valakiben, akit
alig ismersz, mint abban a személyben, akivel megosztod az ágyadat. - Két öcsém volt.
Csak két éves voltam, amikor megszülettek. Ikrek. Anyám függő, úgyhogy mindkettőjüknél
komplikációk léptek fel. Drew tízéves korában halt meg. A másik öcsémnek, Stephennek,
sok gondozásra van szüksége. Olyanra, amit én nem engedhetek meg magamnak, ha jó
életet akarok kialakítani a számunkra. Amikor betöltötte a tizenhatot, végre elfogadták a
jelentkezését egy olyan intézménybe, ahol napi huszonnégy órás felügyeletet és gondozást
kap. Én pedig eljöhettem egyetemre, hogy javítsak az életünkön. Kezdetben minden
nagyszerűen alakult, de aztán szakítottam Asával, és néhány héttel később minden
összeomlott. Az állam visszavonta Stephen támogatását, nekem meg nem volt hol laknom.
Egyszerűen képtelen voltam gondoskodni róla. Egyetlen lehetőségem maradt, hogy zsebből
fizessem az ellátása költségeit, ami több ezer dollár havonta. Nincs ennyi pénzem, de
egyáltalán nem akarom, hogy visszakényszerítsék az anyámhoz. Ott nincs biztonságban.
Amikor rájöttem, hogy milyen helyzetbe hoztam magunkat, nem tudtam, kihez fordulhatnék.
Ezért amikor Asa felbukkant, és kérlelt, hogy menjek vissza hozzá, amikor megígérte, hogy
majd ő fizeti tovább Stephen ellátását, nem bírtam visszautasítani. Visszaköltöztem hozzá.
Most kénytelen vagyok eljátszani, hogy megelégszem azzal, amit ő nyújt nekem. Úgy
csinálok, mintha nem tudnám, milyen szörnyűségeket csinál. És cserébe ő minden
hónapban kifizeti az öcsém számláit. Ezért vagyok még mindig itt, Carter. Mert nincs más
választásom.

Carter némán bámul rám. Egy pillanatra szinte megbánom, hogy ilyen nyíltan beszéltem
vele. Ezt még soha, senkinek nem mondtam el. Bár Asa nem érdemel meg engem,
szégyellem, hogy csak azért vagyok vele, mert kisegít anyagilag. Megalázó beismerni
valakinek az igazat.

Ebben a pillanatban olyan, mintha már ezer éve lett volna, hogy együtt ebédeltünk. Annyi
minden történt a ma reggel és ezen pillanat között. Most másmilyennek tűnik. Nem az a
játékos Carter, aki a reggeli óránkon volt. Nem az a sajnálkozó Carter, aki az ebédünk után
volt.

Ebben a pillanatban csak... nem is tudom... teljesen más személynek tűnik. Mintha eddig
valaki másnak tette volna magát, és ez lenne az első alkalom, hogy őszintén néz a
szemembe.

Egy pillanatra félrekapja a tekintetét, és látom, ahogy nagyot nyel, mielőtt megszólal.

- Tisztelem, amit az öcsédért teszel, Sloan - mondja. - De hogy tudsz majd segíteni neki, ha
holtan végzed? Abban a házban nem vagy biztonságban. Asa mellett nem vagy
biztonságban.

Felsóhajtok, és letörlök az arcomról egy elszabadult könnycseppet.

- Mindent megteszek, ami tőlem telik, Carter. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
valószínűségeken töprengjek.

Tekintetével követi az arcomon végiggördülő könnycseppet, aztán felemeli a kezét, és letörli.

Rengeteget sírtam már Asa előtt, de még egyszer sem próbálta meg letörölni őket az
arcomról.

- Gyere ide - mondja Carter, és megfogja a kezemet. Maga felé húz, miközben ő is közelebb
csúszik hozzám. A kezére pillantok, amivel az enyémet fogja, és megpróbálom visszahúzni
tőle. De megszorítja, és a másik kezével megragadja a könyökömet. - Gyere ide - suttogja
nyugtató hangon, még közelebb húzva magához. Átölel, és a vállára húzza a fejemet.
Szorosan tart a karjában, és az egyik kezével a fejemet fogja. Meleg arcát a fejem tetejére
szorítja, és ölel.

Csak a karjában tart.

Nem keres mentségeket. Nem hazudik, és mondja, hogy minden rendben lesz, mert
mindketten tudjuk, hogy nem lesz. Asával ellentétben nem tesz olyan ígéreteket, amiket nem
tud majd betartani. A karjában tart, és közben nem vágyik másra, csak arra, hogy
megnyugtasson - és életemben először érzek ilyet.

Közelebb csúszok hozzá, és ellazulok a karjában, miközben a mellkasában gyorsan dobogó

szívverését hallgatom. Behunyom a szememet, és megpróbálom felidézni, hogy az őrült,
elcseszett életemben mikor éreztem utoljára úgy, hogy törődnek velem, de egyetlen ilyen
alkalom sem jut az eszembe. Már húsz éve élek ezen a földön, de életemben először érzem
úgy, hogy valakit érdekel, mi van velem.

Belemarkolok a felsőjébe, és próbálok még közelebb húzódni hozzá, a lelkében akarok

összegömbölyödni, hogy örökké ebben az érzésben fürdőzzek. Felemeli az arcát, és
gyengéden megpuszilja a fejemet.

Nem bontakozunk ki az ölelésből, úgy kapaszkodunk egymásba, mintha a világ sorsa

függne tőle.

Az arcomon végigpergő könnyek eláztatják a pólóját. Azt sem tudom, miért sírok. Talán
azért, mert eddig a pillanatig fogalmam sem volt arról, milyen érzés, amikor valakit
megbecsülnek. Milyen érzés, amikor tisztelnek. Eddig a pillanatig nem tudtam, milyen,
amikor törődnek valakivel.

Soha senkinek nem lenne szabad ilyesmit átélnie - még a szülőktől sem, akik a világra
hozták őket. Mégis, én már húsz éve éltem úgy, hogy senki nem törődött velem igazán.

Eddig a pillanatig.
16. fejezet

Carter

Becsukom a szememet, és tovább ölelem, miközben halkan zokog a mellkasomon. Addig

tartom a karomban, amíg az alkonyatból éjszaka lesz, és az egyetlen fényforrást a fejünk
fölött elterül csillagok takarója adja.

Addig ölelem, amíg meg nem hallom, hogy egy autó bekanyarodik az utcába. Felpillantok,
de a kocsi megfordul, és az ellenkez irányba indul. Sloan továbbra is hozzám simul, de
most már csak arra tudok gondolni, hogy Asa vagy akár Dalton bármelyik percben
rajtakaphat bennünket.

Nem szabadna itt lennem, és vigasztalnom t. Ezzel csak megint bajba sodornám.

Mert igaza van. Nem menthetem meg. Bármennyire szeretném is, mindkett nknek meg van
kötve a keze. Nem tehetem kockára a bevetést, ami sokkal nagyobb mindkett nknél. Nem
tehetem kockára azt, amiért itt vagyok, csak azért, hogy segítsek neki elmenekülni. Ezt
egyedül kell majd megoldania, és akkor, amikor anyagilag megengedheti magának.

Valahányszor átölelem, megérintem a haját, megfogom a kezét, mellette ülök órán, vagy
egyre több ilyen ártalmatlan helyzetbe hozom, egyre közelebb és közelebb lököm t a
szakadék széléhez. Ha nem találom ki, hogy távolodjak el t le... végig kell majd néznem,
ahogy lezuhan.

Elengedem, és eltávolodok t le, de tovább kapaszkodik a pólómba. Megfogom a kezét, és

leveszem magamról. Sloan felemeli a fejét, és rám néz; a szeme olyan vörös és duzzadt,
amilyennek hirtelen a száját szeretném látni.

Ne gondolj ilyenekre, Luke.

Felállok, mire Sloan megragadja a pólómat, hogy visszahúzzon magához, és látom,

mennyire zavartan néz rám.

- Engedj el - suttogom.

Az ölébe ejti a kezét, és megtöri a szemkontaktust. Felhúzza a lábát a padra, és átöleli a

térdét, majd a karjába temetett fejjel megint zokogni kezd. Minden er mre szükségem lesz,
hogy faképnél hagyjam.

- Igazad van, Sloan - jelentem ki, ahogy eltávolodok t le. - Nem tudlak megmenteni.

Megfordulok, és elindulok a kocsimhoz, minden lépést egyre nehezebb megtennem. Nem

nézek hátra, amikor kinyitom az ajtót. Beszállok, és egyetlen búcsúpillantás nélkül hajtok az
otthonához.

***
Amikor bemegyek a bejárati ajtón, már a nappali állapotából és az udvarról beszűr d
zajokból meg tudom állapítani, hogy hosszú éjszakának nézek elébe.

Átvágok a házon, és kimegyek a kertbe. Nagyon sokan vannak idekint, de senki nem veszi
észre, hogy megérkeztem. A medencében négy lány csinálja a fesztivált. Két lány a vízben
áll, és mindegyik vállán ül egy másik, próbálják belökni egymást a vízbe. Jon és Dalton a
medence mellett állnak, egy-egy sörrel a kezükben, és hangosan szurkolnak annak a
párosnak, akire fogadtak.

Asa a medence szélén ül, lábát a vízbe lógatva. Nem a lányokat bámulja. Helyette engem
méreget kemény, gyanakvó tekintettel. Biccentek neki, és úgy csinálok, mintha nem látnám
a szemében tükröz d kifejezést.

- Carter! - kiáltja Dalton, amikor észrevesz. Sietve megkerüli a medencét, de elég hadilábon
áll. Röhögve közeledik felém, és a sörének nagy részét a földre borítja. Amikor odaér
hozzám, átölel, és a fülemhez hajol. - Ne aggódj, nem vagyok olyan részeg, mint amilyennek
kinézek - mondja. - Kiszedtél valamit Sloanból?

Elhúzódok t le, és a szemébe nézek.

- Honnan tudod, hogy Sloannal voltam?

Felnevet.

- Nem tudtam. De szép munka - jelenti ki, és megszorítja a vállamat. - Gyorsan dolgozol.
Szerintem többet tud, mint hinnénk.

Megrázom a fejemet.

- Szerintem szart se tud - válaszolom. - Id pocsékolás lenne, ha rá koncentrálnánk.

Hátrapillantok Dalton válla fölött, és látom, hogy Asa minket bámul. Kihúzza a lábát a
medencéb l, és feláll.

- Idejön - jelentem ki.

Dalton felvonja a szemöldökét, aztán elhátrál, és a leveg be emeli a sörét. Elvigyorodik, és

megpördül.

- Száz dolcsi, hogy tovább tudok a víz alatt maradni, mint bármelyik faszszopó!

Jon azonnal beszáll a fogadásba. Félredobják a sörüket, és beugranak a medencébe.

Asa felém indul, aztán elmegy mellettem, és egyenesen a házba sétál, közben pedig
egyszer sem néz a szemembe.

Nem tudom, mi idegesít jobban. Hogy minden mozdulatát gyanakodva figyelem, vagy, hogy
úgy tűnik, is gyanakszik rám.
17. fejezet

Sloan

Fél órába telt, hogy végre összeszedjem magam, miután Carter magamra hagyott, és
összepakolva a cuccaimat, hazasétáljak. Tíz perce értem a sötét felhajtó szélére. Eddig a
betont bámultam, és a tekintetemmel követtem a messzire nyúló járdát. Olyan könnyű lenne
tovább menni. Semmi nincs a házban, amit akarok. Semmi, amire szükségem lenne.
Továbbmehetnék a járdán, míg olyan messzire érek, hogy már kés visszafordulni.

Bár olyan könnyű lenne, mint amilyennek hangzik, de... nem csak rólam van szó. És rajtam
kívül senki nem változtathat ezen a helyzeten.

Carter nem tud megmenteni. Holtbiztos, hogy Asa nem fog megmenteni. Tovább kell
spórolnom, amíg összegyűjtök annyi pénzt, hogy egyedül is meg tudjak élni, és magamhoz
vehessem az öcsémet.

Rálépek a fűre, a ház felé tartva, de megtorpanok. Egyáltalán nem akarok itt lenni. Vissza
akarok menni a parkba, arra a padra, Carter karjaiba. Újra szeretném megtapasztalni azt az
érzést, amit akkor éreztem, de szégyellem beismerni, hogy még annál is többet akarok.
Tudni akarom, milyen érzés, amikor egy olyan személy csókol meg, aki tisztel engem.

Már a gondolattól borzalmas bűntudatom támad. Amennyire tudom, Asa hűséges hozzám.
Gondoskodik rólam. Anyagilag segíti a testvéremet... pedig az nem is az felel ssége
lenne. Azért teszi, mert szeret, és tudja, hogy szeretném boldognak látni az öcsémet. Nem
köphetek erre az egészre. Még életemben nem tett értem senki ennyit.

A befejezett házimmal teli táskámat bedobom Asa kocsijába, és bemegyek a házba. Meg
sem állok a konyháig. Azt fogom tenni, amit minden este, keresek valami enni- és innivalót,
amit felvihetek magammal a szobámba. Aztán ott maradok, és megpróbálok aludni a
hangzavarban, nevetésben és néha elfojtott sikítozásban. Majd elalszom, és reménykedem,
hogy Asa legalább négyórányi alvást enged, miel tt megint felébreszt.

Bekapcsolom a mikrót, és jeget teszek a poharamba. Becsukom a fagyasztót, aztán épp ki

akarom nyitni a hűt ajtaját, amikor ismer s kézírásra leszek figyelmes a ráakasztott táblán.
Elakad a lélegzetem, amikor elolvasom a szöveget.

Aggodalmas szavak röppennek ki a szájából, mint ahogy aggodalmas szavak röppennek le

az ujjairól. Kinyújtom a kezem, és megpróbálom elkapni, az öklömbe szorítani ket, mert
semmire nem vágyom jobban, minthogy az összeset foglyul ejtsem.

A szavait nézem, amiket közszemlére tett, és amiket bárki megláthat, de tudom, hogy csak
nekem szánta ket. Nyilvánvaló, hogy rosszul játszotta a játékot. Mert ezúttal igenis kitalálta,
hogy mit fog mondani, miel tt leírta. Csaló.

Letörlöm a szavakat, de csak azután, hogy örökre az emlékezetembe véstem ket. Aztán
megfogom a filctollat, és a táblára nyomom.
18. fejezet

Asa

Izzadságtól nedves a tenyerem. Megint elromlott a légkondicionáló, és túl meleg van

kimenni. Végighúzom ragadós tenyeremet a kanapé b rkarfáján, nedves izzadságfoltot
hagyva magam után.

Azon agyalok, vajon honnan jön az izzadság?

Azon agyalok, vajon honnan jön a b r?

Anya azt mondta, tehenekb l készül, de tudom, hogy sokat hazudik, úgyhogy nem hiszek
neki. Hogy készülhetne a b r tehenekb l? Tapintottam már tehenet korábban, és elég
sz rös volt. Szerintem nem úgy néznek ki, mint a b r. A b r inkább olyan, mintha
dinoszauruszokból lenne, nem tehenekb l.

Lefogadom, hogy a b r tényleg dinoszauruszokból van. Nem tudom, miért hazudik nekem
mindig anya. Apucinak is hazudik. Tudom, hogy hazudik neki, mert sokszor kerül bajba
miatta.

Apuci mindig azt mondja, hogy ne bízzak meg a kurvákban. Fogalmam sincs, mi az a kurva,
de tudom, hogy az apucim gyűlöli az olyasmit.

Néha, amikor megharagszik anyára, kurvának nevezi. Talán a kurva azt jelenti, amit a
hazug, és ezért utálja ket annyira apuci.

Bárcsak ne lenne kurva az anyám. Bárcsak ne hazudna többet, hogy ne kerüljön olyan
sokszor bajba miatta. Nem szeretem látni, amikor bajba kerül.

Bár apuci azt mondja, hogy jót tesz nekem. Hogy ha fel akarok n ni, és férfivá válni, akkor
látnom kell, milyen egy n , amikor zokog. Apuci azt szokta mondani, hogy a n k könnyei
elgyengítik a férfiakat, és minél többször látom ket sírni gyerekkoromban, annál kevésbé
fogom elhinni a hazugságaikat feln ttkoromban. Néha, amikor megbünteti az anyámat,
amiért egy kurva, kényszerít, hogy végignézzem, így amikor nagy leszek, tudni fogom, hogy
az összes kurva sír, és nem szabad rosszul éreznem magam miatta.

- Ne bízz meg senkiben, Asa - mondja mindig apuci. - F leg ne a kurvákban.

***

Megszorítom a karomra tekert b rszíjat, aztán a b römre csapok vele. Most már tudom,
hogy a b r nem dinoszauruszból készül.

Legalább ebben nem hazudott az anyám.

Nem nagyon emlékszem a veszekedésre, ami aznap este történt a hálószobájukban. A

kiabálás mindennapossá vált, úgyhogy nem volt benne semmi újdonság. Ami más volt azon
az estén, az a csend volt. Még soha nem volt olyan csend a házban. Emlékszem, hogy az
ágyamban fekszem, és hallgatom a lélegzetemet, mert az volt az egyetlen hang az egész
házban. Utáltam a csendet. Gyűlölöm.

Néhány napig senki nem tudta meg, hogy mit tett apa az anyámmal. A testét egy véres
leped be csavarva találták meg, a ház alatt, félig piszokkal fedve. Azért tudom, hogy így
volt, mert kiszöktem, és végignéztem, ahogy kihúzták onnan.

Miután a zsaruk letartóztatták az apámat, engem elküldtek a nagynénémhez, ahol egészen

tizennégy éves koromig maradtam, amíg el nem szöktem onnan.

Tudom, hogy apa most is börtönben van valahol, de soha nem kerestem meg. Nem láttam
vagy hallottam róla azóta az éjszaka óta.

Gondolom, nem szabad megbíznod azokban a férfiakban sem, akik kurvákat vesznek el.

Er sen a karomhoz szorítom a tű hegyét. Mihelyst áthatol a b römön, annyira elnyújtom a

folyamatot, amennyire csak lehetséges. Az els behatolás és szúró érzés a legjobb az
egészben.

Rászorítom a hüvelykujjamat, és érzem, hogy az éget forróság elterjed a szúrás helyét l

végig a csuklómon, majd fel a vállamig.

Kihúzom a tűt, és a földre ejtem, aztán leveszem a karomról a b rszíjat, és azt is a földre
dobom. A mellkasomhoz szorítom a karomat, és a másik kezemmel ott tartom, miközben a
falnak döntöm a fejemet. Becsukom a szememet, és magamban elmosolyodok.
Megkönnyebbülök, amiért én nem egy olyan kurva mellett kötöttem ki, amilyen az anyám
volt.

Amikor ma arra gondoltam, hogy Sloan egy másik pasival volt, kristálytisztává vált, hogy az
apám miért utálta annyira a kurvákat. Azt hiszem, addig a pillanatig nem igazán értettem t -
mert akkor, abban a pillanatban ugyanolyan gyűlöletet éreztem Sloan iránt, mint amilyet az
apám az anyám iránt.

Megkönnyebbültem, hogy Sloan nem kurva.

Hagyom, hogy a karom zsibbadtan az ágyra hulljon.

Bassza meg, ez kurva jó érzés.

Hallom Sloan lépéseit a lépcs fel l.

Mérges lesz rám, amiért ezt csinálom a hálószobánkban. azt hiszi, csak árulom az
anyagot - hogy igazából nem próbálom ki.

De azok után, amiken ma keresztülmentem miatta, kurva jól teszi, ha egy rohadt szót sem
szól err l az egészr l, amikor belép a szobába.

Bassza meg... annyira jó érzés.

19. fejezet

Carter

Tíz perce ért haza. Láttam, hogy felkapcsolta a villanyt a konyhában.

Én a medencénél ülök Jonnal, Daltonnal, meg valami Kevin nevű pasival. Teljesen
belefeledkeztek egy élő pókerközvetítésbe, amit Kevin asztalra tett laptopján néznek. Úgy
tűnik, fogadtak a végeredményre.

Tudom, hogy Dalton mindent az emlékezetébe vés, és úgy követi a beszélgetést, mintha
egy ping-pong meccs lenne. Hagyom neki. Én túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tartsam velük a
lépést, ráadásul aggaszt, hová tűnt el Asa, és mit csinál most Sloan.

Folyamatosan a házat bámulom. Az ablakon keresztül látom, ahogy Sloan sürög-forog a

konyhában, valami kaját csinál magának. Amikor úgy tűnik, hogy felment az emeletre,
kihasználom az alkalmat, hogy elszabaduljak a többiektől. Muszáj összeszednem magamat,
és visszafordítani a figyelmemet a körülöttem folyó beszélgetésre. Csak néhány percnyi
egyedüllétre van szükségem ahhoz, hogy gatyába rázzam magamat. Vannak, akik
feltöltődnek a körülöttük lévő emberek energiájától.

Én nem tartozom közéjük.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy az extrovertált és introvertált személyiség között nem az
a különbség, hogy viselkedsz egy csoportos környezetben. Hanem az, hogy ez a csoport
feltüzel vagy kiszipolyoz-e. Egy introvertált kifelé tűnhet extrovertáltnak, és fordítva. De
igazából minden attól függ, hogy az interakciók milyen hatással vannak a belsődre.

Én biztos, hogy introvertált vagyok, mert kiszipolyoznak az emberek. Most pedig szükségem
van egy kis csendre, hogy feltöltődjek.

- Kérsz egy sört? - kérdezem Daltontól. Megrázza a fejét, úgyhogy felállok, és bemegyek a
konyhába. Pedig nem is akarok sörözni. Csak csendre vágyom. Hihetetlen, hogy képes
Sloan mindennap ezzel a hangzavarral élni, és mégis funkcionálni.

Bemegyek a hátsó ajtón, és az első, amit észreveszek, amikor a konyhába érek, hogy egy új
szöveget írtak a táblára. Közelebb megyek hozzá, és elolvasom.

A férfi elernyeszti az ujjait, és elejti a lány aggodalmait, mert képtelen elkapni őket. De a lány
felemeli és leporolja az összeset. Azt szeretné, ha már egyedül is képes lenne kézben
tartani őket.

Újra meg újra elolvasom, míg egy, az emeleten becsapódó ajtó hangja kirángat a
kábulatomból. Pont akkor lépek el a hűtő mellől, amikor Sloan befordul a sarkon a
konyhába. Azonnal megtorpan, amikor észrevesz. Gyorsan az arcához emeli a kezét, és
letörli a könnyeit. Látom, hogy a hűtőn lévő szavaira néz, aztán visszafordítja rám a
tekintetét.
Csendben állunk - csupán néhány lépés választ el bennünket - és bámuljuk egymást.
Hatalmasra tágult szemekkel néz rám, és látom, ahogy hevesen emelkedik és süllyed a
mellkasa minden egyes levegővételnél.

Eltelik három másodperc.

Aztán öt.

Majd tíz.

Végül már fogalmam sincs, mennyi ideig bámuljuk egymást, egyikük sem tudja, mihez
kezdjen a kettőnk közt feszülő, láthatatlan húrral, ami az akaraterőnknél jóval erősebben
rángat minket egymás felé.

Sloan szipog, aztán csípőre teszi a kezét, és a padlóra szegezi a tekintetét.

- Gyűlölöm - suttogja.

A hangjából sugárzó fájdalom alapján tudom, hogy történt valami, amikor felment az
emeletre. A plafonra nézek, amerre a hálószobájukat sejtem, és azon agyalok, vajon mi.
Amikor megint Sloanra nézek, látom, hogy engem bámul.

- Kiütötte magát - válaszolja. - Megint drogozik.

Nem kéne megkönnyebbülnöm attól, hogy kiütötte magát, de hatalmas kő gördül le a

szívemről.

- Megint?

Sloan elindul felém, aztán a hátával nekitámaszkodik a konyhaszekrények, és

keresztbeteszi a karjait a mellkasa előtt. Utána megint letörli a könnyeit.

- Asa... - Mély levegőt vesz, ezért tudom, milyen nehéz erről a témáról beszélnie.
Odamegyek hozzá, és megállok mellette.

- Asa olykor paranoiássá válik - mondja. - Elkezdi beképzelni magának, hogy elkapják a
zsaruk, és nem bírja tovább elviselni a ránehezedő nyomást. Azt hiszi, nem veszem észre,
de tudom. Aztán elkezd drogozni, és amikor ez megtörténik, a dolgok... a dolgok rosszra
fordulnak mindenki számára.

Háborúban állok saját magammal. Egy részem meg akarja nyugtatni, míg a másik önző
módon még több információt akar kihúzni belőle.

- Mindenki számára?

Bólint.

- Igen. Számomra. Jon számára. Mindenkinek, aki vele dolgozik. - Felém int a fejével. -
Számodra.

Az utolsó szót keserűen ejti ki a száján. Az ajkába harap, és elfordítja rólam a tekintetét. Én
tovább bámulom. A kezével a pólójába markol, miközben egyre szorosabban öleli magát.

Már nem sír. Inkább mérges, de nem tudom, hogy rám vagy Asára.

A táblán álló szavaira nézek.

A férfi elernyeszti az ujjait, és elejti a lány aggodalmait, mert képtelen elkapni őket. De a lány
felemeli és leporolja az összeset. Azt szeretné, ha már egyedül is képes lenne kézben
tartani őket.

A szavaitól, és ahogy most magam előtt látom, megvilágosodok. Egész idő alatt aggódtam
érte. Féltem, hogy átmosták az agyát, és fogalma sincs, milyen ember Asa.

- Tévedtem veled kapcsolatban - jelentem ki.

Sloan megint rám pillant, ezúttal összepréseli a száját, és kíváncsian felvonja a

szemöldökét.

- Azt hittem, védelemre van szükséged - tisztázom. - Hogy talán naiv vagy, amikor Asáról
van szó. De ez nem igaz. Jobban ismered őt, mint bárki. Azt hittem, kihasznál téged... de
igazából te használod ki őt.

Megfeszül az állkapcsa, és a fogát csikorgatja.

- Kihasználom?

Bólintok.

A kíváncsisága gyorsan haraggá változik, miközben összehúzza a szemét.

- Én is tévedtem veled kapcsolatban - mondja. - Azt hittem, te más vagy. De pont olyan
bunkó vagy, mint a többi.

Megfordul, hogy faképnél hagyjon, de megragadom a könyökét, és visszarántom. Elakad a

lélegzete, amikor megpördítem, és megfogom a karját.

- Még nem végeztem.

Most már döbbenten néz rám. Ellazítom a szorításomat a karján, és simogatni kezdem a
bőrét, hogy egy kicsit lecsitítsam a haragját.

- Szereted? - kérdezem.

Lassan mély levegőt vesz, de nem válaszol.

- Nem - felelem helyette. - Nem szereted. Lehet, hogy régen odáig voltál érte, de a szerelem
csak akkor állja ki az idő próbáját, ha tiszteleten alapul. És ezt te nem kapod meg tőle.

Sloan csendben marad, és várja, hogy kibökjem a lényeget.

- Nem szereted. Még itt vagy, de nem azért, mert túl gyenge vagy elmenni, hanem azért,
mert túl erős. Elviseled a hülyeségeit, mert tudod, hogy nem magadról van szó. Nem a saját
biztonságodról. A testvéredért csinálod az egészet. Minden, amit teszel, mások javát
szolgálja. Nem sok emberben van ilyen bátorság és erő, Sloan. Kurva inspiráló.

Elakad a lélegzete, és alig bír levegőt venni. A reakciója alapján tudom, hogy nincs
hozzászokva a bókokhoz. Ami szomorú.

- Sajnálom, amit az étteremben mondtam - mondom. - Nem vagy gyenge. Nem vagy Asa
lábtörlője. Te...

Kicsordul egy könnycsepp a szeméből, és végigpereg az arcán. Felemelem a kezem, és az

arcára szorítom, hogy elkapjam a könnycseppet a hüvelykujjammal. Nem törlöm le. Inkább
el akarom tenni egy üvegbe, hogy örökre megmaradjon. Valószínűleg ez az első
könnycsepp, amit egy bók, nem pedig egy sértés miatt ejtett el.

- Mi van velem? - kérdezi halk, reményteli hangon. A szemembe néz, azt akarja, nem,
szüksége van arra, hogy befejezzem a mondatot.

A tekintetem a szájára villan, és összeszorul a mellkasom, amikor elképzelem, milyen lenne,

ha összeérinteném a szánkat. Nagyot nyelek, és befejezem, amit elkezdtem, mert tudom,
hogy hallania kell.

- Te vagy az egyik legerősebb ember, akivel valaha találkoztam - suttogom. - Asa egyáltalán
nem érdemel meg téged. És... - Közelebb lépek hozzá, ő pedig felemeli a fejét, miközben
odahajolok hozzá, és folytatom: - Te vagy minden, amire valaha vágytam.

Halkan felsóhajt, és annyira közel állunk egymáshoz, hogy az ajkamon érzem a leheletét -
szinte már az ízét is érzem. Beletúrok a hajába, hogy magamhoz rántsam, de épp mielőtt
összeérne a szánk, kinyílik a hátsó ajtó. Gyorsan elszakadunk egymástól, és félrefordulunk.
Pont akkor nyitom ki a hűtő ajtaját, amikor Jon belép a konyhába. Elfordítom róla a
tekintetemet, de azt még látom, milyen pillantást vet rám. Észreveszem a gyanakvást a
tekintetében.

Basszus.

Hallom, hogy Sloan kinyitja mögöttem a konyhaszekrényt. Benyúlok a hűtőbe.

- Kérsz egy sört? - kérdezem Jontól, és felé nyújtok egy üveggel.

Szándékosan lassan indul el felém, és alaposan végigmér, mielőtt kiveszi a kezemből a sört.
Miközben leveszi a kupakját, Sloanra néz.
- Mit szakítottam félbe?

Várok, hátha Sloan akar válaszolni, de egy szót sem szól. Feszült némaság telepedik a
helyiségre. Kiveszek még egy sört a hűtőből, aztán becsukom az ajtaját, és Sloanra nézek.
Háttal áll nekünk, miközben vizet önt magának egy pohárba.

Csinálhatnék úgy, mintha Jon túlreagálná a dolgot. Ártatlanságot színlelhetnék. De nem

tudnám átverni. Tudom, milyen látvány fogadta, amikor belépett a konyhába. Ahogy
Sloannal gyorsan elfordultunk egymástól, miközben sütött rólunk, hogy rosszban
sántikáltunk.

Jon nem ismer engem. Amennyire tudja, lehet, hogy pont olyan vagyok, mint ő. Valószínűleg
nagyobb tisztelettel nézne rám, ha elhitetném vele, hogy egyáltalán nem érdekelnek a
következmények. Ha elhitetném vele, hogy Sloan (Asa szavaival élve) csak egy újabb
„kurva", nem gyanakodna rám annyira, mintha azt gondolná, hogy annál sokkal többnek
tartom.

Megint Jonra nézek, és önelégülten elvigyorodok, miközben elindulok felé.

- Majd megöl a kíváncsiság, mi? - Ahogy elmegyek mellette, rákacsintok, és hagyom, hadd
gondoljon, amit csak akar.

Magabiztosan kimegyek az udvarra, és mihelyst becsukódik mögöttem az ajtó, a falra

támasztom a kezemet, és hatalmasat sóhajtok.

Mindenem megfeszül, miközben a fejembe száll a vér, ahogy lassan igyekszem visszanyerni
a lélegzetem, amit Sloan elvett tőlem a konyhában. Vagyis inkább Luke-tól. Mert ami az
előbb történt... az csak én voltam, én húztam magamhoz, és én akartam megcsókolni. Az
egésznek semmi köze nem volt ahhoz, hogy valójában miért vagyok itt.

És pontosan azt kaptam, amit megérdemeltem a könnyelműségemért. Jon tudja, hogy

valamit félbeszakított, amikor belépett a konyhába, és most ki kell találnom, hogy hozzam
helyre a dolgot, mielőtt Asa rájönne.

Rohadtul beindultak az események.

20. fejezet

Sloan

Remeg a kezem, miközben belekortyolok a vizembe. Tudom, hogy Jon még a konyhában
van, és valahol mögöttem áll, de nem akarok megfordulni. Majdnem annyira undorodom
tőle, mint Asától, ráadásul tudom, hogy azt hiszi, látott valamit köztem és Carter között, ami
felbátorítja, hogy belém kössön. Ismerem már, tudom, hogy milyen. Nem vagyok hülye.

Leteszem a poharat, és a hátam mögé pillantok. Jon a hűtőnél áll, és a táblát bámulja, amire
korábban írtam. Felemeli a kezét, és az ujjaival végigköveti a szavakat, majd letörli őket.

- Mi a faszt jelent ez hülyeség? - kérdezi rám pillantva.

Szembefordulok vele, és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Utálom, ahogy a

tekintete végigfut a testemen. Gyűlölöm, ahogy rám néz - mintha én lennék az egyetlen
dolog, amit nem kaphat meg. De most, hogy azt hiszi, Carter majdnem megszerzett,
valahogy elérhetőbbnek tűnök a szemében.

A torkomba ugrik a szívem. Érzem, ahogy hevesen lüktet az ér a nyakamban, miközben Jon
elindul felém.

- Hol van Asa? - kérdezi, és közben inkább a mellemet stíröli, minthogy a szemembe
nézzen.

- A szobánkban - válaszolom, mert azt akarom, hogy tudja, Asa itt van a házban. Azt nem
említem, hogy teljesen kiütötte magát, és valószínűleg még néhány óráig nem tér magához.

Vicces, hogy működnek a dolgok. Mindennél jobban félek Asától, de mégis ő az egyetlen,
aki megvédhet a többiektől ebben a házban.

Jon a plafonra pillant.

- Alszik?

Megrázom a fejemet.

- Nem - mondom. - Azért jöttem le, hogy vigyek neki valamit inni.

Látom a tekintetében, hogy tudja, hazudok. Tudja, hogy csak védeni próbálom magamat.
Addig lépked felém, míg odaér hozzám. Valami megváltozik az arckifejezésében. Vészjósló
tekintettel - gyűlölettel teli pillantással - néz rám, ezért kinyitom a számat, hogy sikítsak.
Kiabálni akarok Carternek, hogy jöjjön vissza a konyhába. Szólni akarok Asának, hogy jöjjön
le. De nem tudok, mert Jon megszorítja a nyakamat, és ezzel elnémít.

- Tudod, hogy mitől fordul fel a gyomrom a legjobban? - kérdezi, és mérgesen néz rám,
miközben erősebben szorítja a nyakamat. Elkerekedik a szemem, de képtelen vagyok
bólintani, vagy megrázni a fejemet. Megragadom a kezét, amivel a nyakamat szorongatja,
és megpróbálom lefejteni magamról.

- Rosszul vagyok attól, hogy Asa mindent megkap, amit csak akar - jelenti ki. - Nekem meg
nem hagy semmit.

Összeszorítom a szememet. Valaki hamarosan bejön a konyhába. Carter, vagy Dalton -

valaki meg fogja állítani.

Épp, ahogy ez a gondolat átfut a fejemen, kinyílik a hátsó ajtó, és megkönnyebbülés árasztja
el a testemet. Kinyitom a szememet, és Jon megpördül, de még mindig a nyakamat szorítja.

Rettegő tekintetem találkozik Kevin pillantásával. A srác megtorpan a küszöbön, és csak

bámul minket. Alig ismerem, mert nem nagyon szokott a házban lenni, de nem érdekel. Most
itt van, és Jon lebukott. Muszáj lesz elengednie.

- Tűnj innen a faszba - morogja Jon Kevinnek.

Kevin felméri a helyzetet. Jon hozzám préseli magát, egyik kezével a csípőmet markolja, a
másikkal a nyakamat szorongatja, én pedig rettegve nézek rá. Próbálom megrázni a
fejemet, némán könyörögve Kevinnek, hogy ne menjen el, de biztos félreérti a helyzetet,
mert nevetni kezd. Vagy... lehet, hogy egyáltalán nem érti félre. Talán csak nem érdekli.
Lehet, hogy pont olyan beteg állat, mint Jon. Kevin felemeli a kezét, és megszólal: - Bocs,
haver. - Aztán kimegy.

Jon megpördít, és a nappali felé lökdös. Próbálok sikítani, de egy hang se jön ki a torkomon.
Még mindig a torkomat szorítja.

A nappali sötét és üres, én pedig próbálok kiszabadulni Jon markából, de egyre gyengébb
leszek, ahogy lassan kifogy belőlem a szusz, mert nem engedi, hogy levegőt vegyek.
Érzem, hogy kezdek pánikba esni, de nyugalmat erőltetek magamra. Most nem eshetek
szét.

A kanapéra lök, és mihelyst elengedi a torkomat, köhögve és köpködve, újra meg újra mély
levegőt veszek, míg visszanyerem annyira a lélegzetemet, hogy sikítsak. De mielőtt ezt
megtehetném, valami hűvös préselődik a nyakamhoz. Valami éles.

Ó, istenem.

Összeszorítom a szememet, miközben Jon a másik kezével szétfeszíti a lábaimat. Még

soha nem rettegtem annyira, mint ebben a pillanatban. Voltam már veszélyes helyzetben
máskor is - általában Asa kezei között. De olyankor soha nem féltettem az életemet.

Jon más. Jon bántana csak azért, hogy megbüntesse Asát.

Végigsimít a combomon, és a lábam közé teszi a kezét. Érzem, hogy remeg a lábam,
miközben a rémület átveszi a testem felett az irányítást.
- Asa szerint minden csajnál szabad a pálya, de ezt csak ő kaphatja meg? - A fülemhez
szorítja a száját. - Jön nekem néhány szívességgel, Sloan. És neked most muszáj
visszafizetned az egyiket.

- Jon - nyögöm ki elfúlva. - Kérlek, hagyd abba. Kérlek.

A szája csupán leheletnyire van az enyémtől.

- Mondd újra, hogy kérlek - suttogja.

- Kérlek - könyörgök még egyszer.

- Szeretem, amikor könyörögsz. - Az ajkaimra szorítja a száját, és azonnal érzem, ahogy

keserű epe önti el a torkomat. Semmi gyengédség nincs abban, ahogy a nyelvével utat tör
magának a számba. Minél jobban próbálok kiszabadulni a karmai közül, annál erősebben
szorítja a kés pengéjét a nyakamhoz.

A rettegés és küzdelem közepette, valahogy sikerül meghallanom egy fegyver kattanását.

Jon megdermed fölöttem, és amikor kinyitom a szememet, észreveszem, hogy valaki

fegyvert fog a fejéhez.

- Takarodj a közeléből - szólal meg Carter.

Ó, istenem. Köszönöm, Carter. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Jon lassan elveszi a kezét a nyakamtól, és a kanapé háttámlájára szorítja.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni - mondja Carternek.

Felpillantok Carterre, és valami olyat látok a pillantásában, amit eddig még soha, miközben
ő továbbra is Jont bámulja.

- Tévedsz - feleli nyugodtan. - Az egyetlen, amit meg fogok bánni, hogy nem lőttelek fejbe
három másodperccel ezelőtt.

Jon nagyot nyel, és lassan elhúzódik tőlem. Carter egy pillanatra sem veszi el a fegyvert a
fejétől, miközben Jon ülő helyzetbe tornázza magát. Aztán a pisztolyt Jon homlokához
szorítja, és mélyen a szemébe néz.

- Kérj bocsánatot tőle.

Jon nem vesztegeti az időt.

- Bocsánat - mondja remegő hangon.

Elhúzom tőle a lábamat, és sietve lemászok a kanapéról, majd Carter mögé bújok.
Felemelem a kezemet a nyakamhoz, és megdörzsölöm, próbálom kimasszírozni belőle a
fájdalmat, amit Jon fojtogatása okozott.

Carter ellép Jontól, de még mindig ráfogja a fegyvert.

- Szerintem mindkettőnknek vannak titkai, amiket nem szeretnék Asa tudomására hozni.
Úgyhogy te nem láttál engem a konyhában Sloannal, én pedig nem láttam, ahogy
megpróbáltad rákényszeríteni magad. Egyetértesz? - kérdezi Carter.

Nem tudom, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy eszközként használnak a tárgyalásukban.
De azzal tisztában vagyok, hogy ha Jon Asa elé áll az elméletével, hogy mit látott köztem és
Carter között a konyhában, Asa bántani fogja Cartert. És azt egyáltalán nem szeretném.

Jon bólint.

- Nem láttam semmit.

- Jó - feleli Carter. - Akkor értjük egymást. - Aztán megint Jon homlokához szorítja a
pisztolyt, és hátralöki a fejét a kanapé támlájára. - De ha még egyszer hozzányúlsz
Sloanhoz, nem is fárasztom magam azzal, hogy beköpjelek Asának, mert én magam foglak
megölni. - Carter minden erejét felhasználva fejbe vágja Jont a pisztollyal, akinek esélye
sincs reagálni. Ernyedten terül szét a kanapén. Egyetlen ütéstől elájult.

Sokkos állapotban bámulom Jont, amikor Carter megszorítja az arcomat. Felpillantok rá, és
látom, ahogy a tekintetével végigfutja a testemet, keresve, hogy van-e rajtam valami sérülés.

- Jól vagy? - kérdezi.

Bólintok. És mihelyst bólogatni kezdek, elerednek a könnyeim. Carter magához húz, és az

egész testem reszketni kezd a zokogástól.

Megsimogatja a hajamat, és a fülemhez szorítja az ajkait.

- Sloan, gyűlölöm, hogy ezt kell kérnem tőled, mert egyáltalán nem akarom, hogy most
Asával legyél. De ott nagyobb biztonságban vagy. Menj a szobátokba, és ma este már ne
gyere ki onnan, oké?

Bólintok, mert tudom, hogy igaza van. Néha Asa maga az ördög, de legalább azt soha nem
engedné, hogy bántsanak ebben a házban. Ráadásul teljesen kiütötte magát. Pont olyan
ájult, mint Jon.

Carter a lépcső aljához kísér.

- Nálad van a telefonod?

- Igen.

- Hívj fel, ha szükséged van rám. Különben holnap reggel találkozunk - mondja, miközben
nyugtató mozdulattal megsimogatja az arcomat.
Teljesen megfeledkeztem a holnapról. Hogy holnap suliba kell mennem. És van egy közös
órám Carterrel. Most az az egyetlen fénypontom ebben a pokolban, hogy együtt lehetek vele
a suliban - távol ettől az egész szarságtól.

- Oké - válaszolom, és még mindig remeg a hangom az elmúlt fél órában történtek miatt.

Carter lehajol, és megpuszilja a homlokomat, mielőtt elenged. Jon mocorogni kezd a

kanapén, úgyhogy Carter a lépcső felé int a fejével, mert azt akarja, hogy már ne legyek a
helyiségben, amikor Jon magához tér. Megfordulok, hogy felmenjek a lépcsőn, és közben
döbbenten gondolok arra, hogy mennyire más az élet ebben a házban, ahhoz képest,
amilyet mások élnek ezeken a falakon kívül.

Normális esetben, amikor valakit megtámadnak, azt jelentik a rendőrségen. De ebben a

házban magunk között intézzük el a dolgot. Tárgyalási alapnak használjuk. És ahelyett,
hogy bemennék a rendőrségre, felmegyek az emeletre a pasihoz, aki tízszer olyan
veszélyes, mint az, aki az előbb majdnem megerőszakolt.

De ebben a házban nem ugyanazokat a szabályokat követjük, amiket a külvilág. Ez a ház

egy börtön, aminek megvannak a saját szabályai.

És Asa a börtönőr. Mindig az volt.

Csak nem hiszem, hogy Asa felfogja, most, hogy Carter is itt van, könnyen lehet, hogy őt
leváltják.

Remélem, hogy soha nem fogja felfogni. Mert ha egyszer ráébred erre, mindannyian
megszívjuk.