Kasza Tamás

© Kasza Tamás, 2017

Minden jog fenntartva!

Magyar mese:
A Diák, a Hegyi Tündér, a Királylány és a Szőke Herceg

A könyv részleteit vagy egészét sokszorosítani,

fénymásolni, beszkennelni vagy nyilvánosan felhasználni
csak a szerző előzetes írásos engedélyével lehet!

A szerző honlapja: www.magyarmese.hu

Kiadja: Négy Évszak Training Kft.
Ügyvezető igazgató: Kasza Tamás

Borító, Ashen
design & layout, www.kejsaren.com
tördelés: info@kejsaren.com

Lektorálta: Pető Bálint

A borítóképet és a Zsámboki Ágnes

képeket rajzolta: www.neski.hu

Nyomtatás: Göcsej Nyomda Kft.

8900 Zalaegerszeg, Bajcsy-Zsilinszky tér 2.

Felelős vezető: Győrffy Zoltán

ISBN 978-615-80301-8-2

2.
KÖZLEMÉNY AZ INGYENES PDF-EBOOK
SZERZŐI JOGAIHOZ
Kasza Tamás, lezárási specialista értékmentő vállalkozásként írta ezt
a könyvet ügyfelei gyerekeinek.

Miután elfogyott, Tamás ezzel az ingyenes pdf-el szeretné, ha minden

10 év feletti gyerekhez eljutnának azok a magyar értékek, amik külön-
ben elvesznek, ahogy egyre több értelmetlen és kultúra-romboló
rajzfilmet, filmet néznek, illetve erőszakos számítógépes játékokkal
játszanak.

Hiszi azt, hogy Magyarországon az emberek szabadságharcosok

legbelül! A könyv emlékezteti őket arra az örökségre, aminek nem
szabad hátat fordítani.

Reméljük ez a könyv hozzájárul egy szebb és élhetőbb jövőhöz.

A könyv pdf-je ingyenes lett. Változatlan formában továbbadva

ingyenes, de a jogait fenntartjuk.

Fordítása nem megengedett!!!

Fizetős előadások tartása belőle nem megengedett!!!

Ha valaki ki akarja adni idegen országban, akkor lépjen kapcsolatba a

szerzővel a részletekért: info@kaszatamas.hu

Tamás többi könyve itt kapható: www.kaszatamas.hu

3.
A Garabonciás Diák
 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gara-
bonciás Diák. Azért volt garabonciás, mert tudott
hatni az elemekre. A tűzre, a vízre, a levegőre, a
földre és a fémekre. Leginkább csak vihart támasz-
tott, hogy villámok sújtsanak le a magasból. Nagy
kalapja volt, ami felfogta az esőt. Úti köpenye,
ami ellenállt a fagynak. Tarisznyája, amiben sok
minden elfért, és természetesen egy vándorbotja.
Bükkfából vágta már vagy öt éve. Négy centimé-
ter átmérőjű volt, és csak a könyökéig ért. Nem
akart hosszabbat, mert az erdőkben elakadt volna
vele, de ezzel még a meredek domboldalon is fel
tudott baktatni viharban.
Bizony, egy bot jól jöhet bármikor. Kóbor kutyá-
kat lehet vele elüldözni. Rá lehet vele koppinta-
ni egy bátor medve orrára, és nem utolsósorban
kard ellen is tökéletes volt, mivel a Diák jól tudta
forgatni. Kellett is neki, mert hát néha harcba ke-
veredett. Főleg, ha kitudódott, mit jelent a „gara-
bonciás” magyarul. Mert azt szinte senki nem tud-
ta, és ha megkérdezték, akkor bizony nem nagyon
beszélt róla. Kerülte a bajt, ahogy tudta.
Egyik nap egy közeli faluba vetette az útja. Va-
sárnap volt, ezért elment a templomba. Nagyon
szép mise volt, pont a lelkének való. A Papnak

6.
fel is tűnt, hogy van egy idegen. Meg akarta is-
merni, s megtudakolni, mik a tervei. Aztán a Diák
mosolya is tetszett neki. A Pap egyből tudta, hogy
alamizsnára is számíthat.
– Na, te Diák, hány iskolát jártál ki? – Jól tudta
mindkettő, hogy bizony tizenhárom iskolát kell a
Diáknak kijárnia, hogy megkapja a Titkok Köny-
vét.
– Én kijártam, Pap uram, kétszer is, de úgy hal-
lom, harmadszor is kell, mert a Titkok Könyvét az-
óta se kaptam meg! – szomorodott el a Diák, mert
a Pap a lényegre tapintott.
– Nem azért mondom, te Diák, de a közeli Elvará-
zsolt Kastélyban már az új iskolákat lehet végezni.
Látom, te eszes gyerek vagy, gyors és okos. Nagy
szerencséd lehet, mert úgy hallottam, egy hozzád
való társ is csatlakozik a tanuláshoz messze föld-
ről, és hát lehetnél a tanulótársa... – Az iskolákat
ugyanis csak párban, egyszerre ketten lehetett
végezni, annyira veszélyes volt, amit tanultak és
csináltak.
– Ki légyen az, Pap uram? Hátha kedvemre való...
– Előbb perkálj le nekem háromszázötven dé-
nárt, mert az a díja a tanulásnak, és hát nem ga-
rantálhatok semmit, amíg nem szánod rá magad

7.
 a dologra!
– De azt csak megmondhatja, kire gondolt, nem?
– kérdezte a Diák.
– Megmondhatnám, de ha tetszik, akkor leperká-
lod ma?
– Legyen!
– No, hát a messzi Hargita lábainál van egy kis
város, és annak a városnak a Jó Tündére az. Ő is
már elvégezte az iskolákat korábban. Többször is.
Sőt négyes szintű boszorkányvizsgája is van.
– És sárkányt legyőzött-e már? – Mert ez volt a
legfontosabb. A Diák mégsem akarta, hogy köze
legyen egy kezdőhöz...
– Persze, hogy legyőzött! Hiszen tudod, hogy nem
is lehetnél párban mással. No lám, vedd elő az
ezüst karkötődet, amit a Sárkány köpött ki, ami-
kor megölted!
A Diák felhúzta az ingje ujját a jobb kezénél,
és a csuklóján ott figyelt a sárkányezüst. A Pap
szerette figyelni a karkötőt. Meg is kért minden
Sárkányölőt, hogy mutassák meg neki, mijük van.
Ahogy jobban nézte, egyre jobban világított, mint
a Hold. Szerencsétlenségünkre ritkák voltak a Sár-
kányölők, bár az iskolánál egyre többet lehetett
látni, mert mind készült, hogy legyőzzön három-

8.
fejű, ötfejű és a hétfejű sárkányokat is, amelyek
az Óperenciás Tengeren túl okoztak problémákat.
A hétfejű sárkányok már arany karkötőket köptek
ki. Olyan sárkányölőből is volt két tucat errefelé.
Aztán azok nagyon felizgattak mindenkit, hogy jó
vállalkozás ez. Érdemes nekimenni a kalandnak.
Ezért aztán egyre többen iratkoztak be az iskolába.
A Diák még habozott. Elővette a tükrét a tarisz-
nyájából. Mormolt valamit az orra alatt, majd el-
tátotta a száját. A tükör képében a Hegyi Tündér
mosolygott vissza rá, ahogy éppen a hegyet mász-
ta. Nem volt nagy növésű, pont jó a hegymászás-
hoz. Égszínkék szemei bölcsen csillogtak. Ezek-
nél a Tündéreknél nem lehetett a korukat tudni,
mert éppúgy lehettek ezerévesek, ahogy tizenhat
esztendősek is. A formájuk nem változott, csak
szépült a korral. Hegymászás közben a Tündér elő-
vette varázsbicskáját, és azzal segítette fel magát
a hegytetőre. Ott a meredély szélére ment, és le-
nézett. Nagy mélység tátongott alatta. A Diáknak
már ettől felfordult a gyomra. De akkor meglátta a
Tündér sárkányezüst karkötőjét. Így azonosította
be, ki is az.
– Ezt ismerem – mondta. – Felettébb ugribugri!
– Az – mondta a Pap. – Segíteni fog majd a harc-

9.
 ban. Láttad magad, van varázsbicskája is.
De a Diák még nem akart fizetni. A Pap fohászko-
dás helyett hívta a Főapácát, aki nagy híve volt a
rítusoknak. Az meg el is kezdett rimánkodni, hogy
ezen a héten nagyon ki kell fizetni az új gyertyá-
kat, és ha most sikerül, akkor minden pap, lelkész,
sekrestyés, apát és apáca ajándék gyertyákat kap
erre a hétre. Mert most még Karácsony van, és
hát nem pont háromszázötven dénár hiányzott a
pontos összeghez? Ahogy elnézte a Diák a Főapá-
ca haját, azon megcsillant a Nap fénye, szerteszét
szórva a szikráit. A Diák szemébe is került pár ezer.
Aztán ilyenkor már nem tudott annyira gondol-
kodni meg ellenállni, de hát úgyis akarta a Titkok
Könyvét, ezért eldöntötte, hogy akkor már mind-
egy, mikor fizeti ki. Hát kifizette most a tandíjat.
– Nem fogod megbánni – ígérte a Pap és a Főapá-
ca. – Itt egy nyugta, ezzel menj az Elvarázsolt Kas-
télyba, és keresd meg az Öreg Kádárt! Mire oda-
érsz, már a Hegyi Tündér is ott lesz.
– Öreg a nénikétek! – fogadta a Diákot és a Tün-
dért a Kastélyban a Kádár. – Itt van egy huszonöt
literes hordó, ezt ezen a héten megtöltitek. Aztán
minden héten egy újat kaptok, azokat is megtöl-
titek, és egészen addig itt maradtok, amíg én nem

10.
mondom nektek, hogy elmehettek! Mert nekem
senki ne mondja majd, amikor elmentek a három-,
öt- vagy hétfejű sárkányra vadászni, hogy nem
kaptatok jó kiképzést!
– Aztán mit töltsünk a hordókba? – kérdezte a
Diák.
– Sárkányvért. Ahogy megöltök egyet, felfogjá-
tok a vérét, és visszahozzátok a hordót. De mielőtt
elkezditek a harcot, meg kell ismernetek egymást.
Meg kell látnotok a másik fogának a fehérjét, föld-
be kell döngölnötök egymást, fához vágni a mási-
kat, és mindenekelőtt: megtanulni fát hasogatni a
másik hátán anélkül, hogy az fájna.
Ennek neki is gyürkőztek. Előbb a Tündér hají-
totta fától fáig a Diákot. Aztán cseréltek. A Diák
lökte a fához a Tündért, hogy az csak nyekkent. Ez
bizony nem tetszhetett neki, mert morgó hangot
adott. De a Diák nem figyelt fel erre, mert nem is-
merte még az összefüggéseket. A döngölés követ-
kezett. A Tündér a Diákot nyakig, a Diák a Tündért
csak vállig tudta beledobni a földbe. Ezt a Diák fe-
lettébb nem értette, mert hát eddig azt hitte, ő az
erősebb. Ezért aztán újra felemelte a Tündért, aki
kikelt magából, mert döngölni csak egyszer lehet.
A Tündér nagy dühében hatalmas hegyi farkassá

11.
 változott, vicsorogva közeledett a Diákhoz; fekete
sörénye az égnek meredt, állkapcsa csattogott. Így
ismerte meg a Diák a Tündér foga fehérjét, mert
hát eddig nem tudta, hogy a Tündérnek Alakváltó
férje volt. Az pedig a varázslatát megtanította az
asszonynak, aki onnantól fogva bármikor farkassá
változott, amikor csak akarta. A Diák most már
azt is megértette, hogy a Tündér hogyan győzhet-
te le első sárkányát. Simán átharapta a torkát. De
a Diák sem volt rest, azonnal aranyszőrű bikává
változott. Szarvaival távol tartotta magától a fo-
gakat, amik bele akartak marni húsába.
– Ez döntetlen – szólalt meg a Regős, aki oda-
lépett az egyik fához, és érdeklődve figyelte őket.
Kiderült, hogy ő lesz a bíró a küzdelemben. – Jöhet
a fahasogatás!
Mindketten visszaváltoztak emberré, és jót de-
rültek, hogy kitudták egymás titkát. Egyáltalán
nem haragudtak a másikra, mert hát ennek ez
volt a módja. Előbb a Diák húzta le az ingét, és
feküdt a földre, a hátára egy jó nagy tönkfa került.
A Tündér a varázsbicskájával miszlikbe aprította
a fát se perc alatt. A Diáknak még a haja szála se
görbült. Ekkor egy Veréb szállt a Regős vállára, és
csivitelő hangon mondta:

12.
 – Megfelelsz, te lány! Most a Diák jön! – Ebből
tudták meg, hogy két bíró is van, nem csak egy.
A Diák, ahogy előkészült a művelethez, elővett
egy lúdtollat.
– Azzal meg mit akarsz? – kérdezte a Tündér,
mert sehogy sem értette, hogy most akkor csik-
landozni akarják, vagy fát vágni a hátán.
De a Diák nem foglalkozott vele, hanem elmor-
molt egy varázsigét, és a lúdtollból lángoló pal-
los lett. Mert a tollban villámok ereje volt gyűjtve,
és most a Diák ezeket befogta magának dologra.
Hármat suhintott, és a tönkfa ezer darabban szó-
ródott szerteszét. Így tanultak meg egymás hátán
fát hasogatni anélkül, hogy abból bajuk szárma-
zott volna.
– Na, jól is van ez! – mondta a Veréb. – Most akkor
előbb a Bocskorkészítőt kell megkeresnetek, majd
a Nemes Vitézt. Az lesz a második és a harmadik
iskolátok. Aztán mehettek sárkányt ölni.

13.
A Bocskorkészítő
 A Hegyi Tündér kinézett az ablakon. Nagyon szép
táj terült elé. Zöld mindenfelé. Hegyek, egy folyó,
valamint egy falu a Kastélytól nem messze. A kö-
vetkező pillanatban egy hatalmas sárkány repült
el az ablak előtt. Megborzongott, és sikított, ahogy
a torkán kifért. Az ablakok betörtek magas hang-
jától. Kifutott a folyosóra, és rohant, csak rohant,
de a lábai nem mozdultak. A falak viszont igen.
Hányingere lett. A szemei lecsukódtak. A Diák ért
oda a szobájából a nagy zajra.
– Mennünk kell! – mondta neki, a vállait rángatva.
– Nem tudok, hát nem látod? – A Tündér már
majdnem sírt. A szemeit még mindig nem nyitot-
ta ki.
– Menni fog az, meglásd! – mondta neki a Diák. –
Add ide a kezed! Segítek!
Abban a pillanatban, ahogy a Tündér megfogta a
Diák kezét, a mennyezet beszakadt, és a sárkány
esett be rajta. A törmelék beborította a Tündért,
egy gerenda eltalálta a fejét, és elájult.
– Mennünk kell – mondta a Diák, és óvatosan
megrázta. Ekkor a Hegyi Tündér kinyitotta a sze-
mét, és felnevetett. Mert most derült ki, hogy az
előbbieket csak álmodta. Az ágyában volt, de ru-
hástól. Így aludt el tegnap este, annyira elfáradt a

16.
nagy fahasogatásban.
– Jaj, de furcsa álmom volt! Már azt hittem, egy
sárkány esett be ide, a Kastélyba!
– Szerencsére nem – válaszolta a Diák. – De tíz
óra van. Kezdődik az iskola. Itt az ideje megkeres-
ni a Bocskorkészítőt!
Egymás mellett volt a szobájuk a keleti szárny-
ban. Onnan mentek az udvarra, majd a vívótérre,
ahol tegnap gyakoroltak, de nem találtak ott sen-
kit. Az Öreg Kádár se volt sehol. Lehet, hogy az
éjszaka leple alatt mindenki elment? – gondolták.
A Hegyi Tündér körbe-körbe szökellt, de egy lelket
sem talált. A Diák csak egy helyben állt és nézelő-
dött.
– Ez bizony furcsa... – mondta. Arra gondolt, hogy
ez bizony a második iskola. És már el is kezdődött.
Nekik kell kideríteni még azt is, mi a feladat, mert
úgy látszik, senki nem fogja nekik megmondani.
Hirtelen valami suttogásra lett figyelmes. Valakik
beszélgettek. Vagy nekik szóltak?
Az udvaron egy helyen két virág lengedezett a
szélben. Egy Homoktövis és egy Rózsa.
– Gyere már ide, te Tündér! Nem értesz te a virá-
gok nyelvén? – reménykedett a Diák, mert mintha
olvasott volna valami hasonlót egyszer. A Hegyi

17.
 Tündér érdeklődve nézte a két virágot, majd ő is
elkezdett lengeni a szélben. Jobbra-balra dülön-
gélt, a kezeit egyenesen tartva a magasba azok-
kal is jobbra-balra lengett. Így beszélte a virágok
nyelvét. Amint megfelelően lengedezett, máris
hallotta, ahogy a két virág beszélget.
– Bizony, nem egyszerű megtalálni a Bocskorké-
szítőt – mondta Homoktövis. – Csak folyton megy és
rohan. Alig van itt. De ott, meg ott, mindig ott van.
– A varázsszandál az oka. Attól olyan gyors. Sőt,
azt mondják, azzal a múltba és a jelenbe is tud
futni, ha akar – szögezte le a Rózsa. – Minden haja
szála egy pár szandált rejt. Az új tanulóknak ki
kell húzni a fejéből két hajszálat, ha Varázsbocs-
kort akarnak.
– De az nem olyan egyszerű – mondta Homoktö-
vis. – Mert ahhoz el kell érni, hogy a Bocskorkészí-
tő egy helyben legyen legalább két másodpercig.
De ő néha egyszerre van több helyen is.
– És nem is szívesen adja a hajszálait, mert ab-
ban van az életereje. Minden hajszállal keveseb-
bet él, ha kitépik.
– És mi történik, ha mindet kitépik? – kérdezte
Homoktövis.
– Akkor sajnos meghal. Elfogy az életereje. – A

18.
Rózsa nagyon tájékozott volt! – De azért nem kell
félteni! Már tízezer éves, és még kétezer évig elél,
ha mindennap négyszáz hajszálát kitépik is.
– Mikor láttad utoljára?
– Kávét kell kitenni neki, akkor megáll egy pil-
lanatra, hogy megigya. Abból nyeri a gyorsaságát.
A Kastély márványkútja a kedvenc kávézóhelye.

A Hegyi Tündér elmondta a Diáknak, mit hall-

gatott ki. Elmentek hát a konyhára, hogy onnan
szerezzenek kávét. Egy kis zománcozott bögrébe
kaptak is. Jó fekete volt a színe. Erősnek látszott.
Messziről illatozott. Megkeresték a márványkutat,
és annak a peremére rakták a bögrét.
– A terv az – mondta a Diák –, hogy elkezdi inni
a kávét, én lefogom a kezeit, te pedig hátulról ki-
téped két szál haját. – A Hegyi Tündérnek világos
volt a terv, el is bújt egy árnyékba.
– Bocskorkészítő! Hoztunk neked kávét! – kezdte
el ordítani a Diák. Valami elsuhant mellette, de
annyira gyorsan, hogy meg is pörgette a tengelye
körül háromszor. Majd egy hang azt mondta:
– Finom volt, köszönöm!
– Mi volt finom? – kérdezte meglepve a Hegyi
Tündér.

19.
 – A kávé... – mondta a Diák. – Nincs a bögrében.
Megitta.
Hát így ismerték meg a Bocskorkészítőt, hogy
először csak a hangját hallották. De még nem lát-
ták őt.
Visszamentek a konyhára még egy kávéért. Ki-
rakták megint a kút peremére.
– Itt a kávéd, Bocskorkészítő! – mondta megint a
Diák hangosan.
Ismét azonnal jött a suhanás, és egy hang azt
mondta:
– Köszönöm, de egy nap csak egyet iszom! Maxi-
mum kettőt, de ma már volt egy másik is reggel.
Azt reggelihez ittam. Holnap délben elfogadom,
ha addig még itt lesztek.
Nos, erre aztán nem számítottak, hogy ez ilyen
nehéz lesz. Ezek szerint napi egy próbálkozásuk
van. Ez bizony lelassította a dolgokat. A napot ez-
után tervezéssel töltötték. Előkerült a többi iskolás
is. Mindenféle népek voltak. Mindenféle korosz-
tály. Idősebb, fiatalabb. Férfi, nő, lány, fiú. Nagy-
papa, nagymama. De mind elszánt, hogy megta-
nulnak sárkányt ölni. Voltak vagy százan. „Nem
elegen” – gondolta a Diák. Köztük vagy tízen öltek
már sárkányt. Ezüst karkötőjükön megcsillant a

20.
fény. Az Öreg Kádáron látszott, hogy nagyon büsz-
ke. Messze földön nem volt nagyobb iskolája sen-
kinek. Tucatnyi országból jöttek ide tanulni azok,
akik felismerték, hogy a sárkányok mostanában
többen lettek. Meg akarták védeni falujukat, vá-
rosukat, országukat. Kiderült, hogy azért nem volt
reggel senki az iskola udvarán, mert új hordó szál-
lítmány érkezett, és egész délelőtt azt gurították
a raktárakba. De a Tündér és a Diák nem kilenc-
re ment, hanem tízre, ezért nem találtak ott már
senkit. A Diák bizony nem tudott olyan korán fel-
kelni, ez volt a gond. De nem is akart. Mert neki ez
volt az életritmusa. Régebben egy hajón szolgált,
ott tanult meg mindent a garabonciássá váláshoz.
Azon a helyen pedig az oktatás tízkor kezdődött.
Annyira megszokta ezt, hogy nem is akart soha
változtatni rajta.
A délután névsorolvasással kezdődött.
– Clair? - kérdezte az Öreg Kádár.
– Itt vagyok – mondta egy fekete hajú, harcos
lány. A haja hosszú volt és fekete. Amikor a nap
jobban sütött, akkor ébenkék színt tükrözött vis�-
sza. Inas lábai voltak, látszott rajta, hogy sokat fut.
Olaszhonból érkezett, a tőrvívásnak volt a meste-
re. Kacér nézését nem nagyon állták a férfiak. Orra

21.
 turcsi volt, a szemei nagyok és barnák. Ha belené-
zett az ember szemébe, akkor látta a lelkét is.
A Diák egyből érezte, hogy ez a lány többet tud-
hat a Bocskorkészítőről. Kérték az Öreg Kádárt is,
hogy adjon tippeket, de az csak azt mondta, hogy
meg kell találni, és ki kell tépni két hajszálát. Ez a
feladat. Egyszerű, nem?
Mikor vége volt a napi gyakorlásnak, tanulásnak,
akkor a Tündér és a Diák a vacsoránál Clair mel-
lé ült, mert már megbeszélték, hogy kipróbálják a
Diák megérzésének igazát. Clair nem volt meglep-
ve, hogy rájöttek azok ketten: többet tud a Bocs-
korkészítőről. Megdicsérte őket, hogy hozzá jöttek,
méghozzá elsőre. Ugyanis az volt a szabály, hogy
a száz diákból csak egy mondhatja el a két új ta-
nulónak a titkot, hogyan lehet a Bocskorkészítőt
elkapni, de csak akkor, ha kérdezik. Volt olyan is,
akinek száz napig tartott, mire mindenkit végig-
kérdezett.
– Kanalat kell a pohárba tenni. Akkor megáll
kavargatni. A tejet nem szereti annyira. Ha cukor
van a kávéban, akkor messzire elkerüli, de ha van
egy kanál, akkor háromszor megkeveri. Az elég
idő, hogy két hajszálát kitépjétek.
Na, meg is volt a terv. Alig bírtak aludni, annyira

22.
izgatottak voltak, mert érezték, hogy működni fog.
Aztán annak is örültek, hogy egyből kitalálták, ki-
hez kell menni a következő titokért. Nagyon raj-
ta voltak, hogy ők legyenek az elsők sebességben.
Mert ez volt a formájuk.
Másnap csodaszép napsütésre ébredtek. Minden
készen állt a tökéletes terv kivitelezéséhez. Délben
lerakták a kávét a kanállal a márványkút peremé-
re. A Tündér elbújt hátul, egy ajtó árnyékában, a
Diák pedig kitámasztotta magát a perem sarkánál,
hogy most ne forgassa meg a suhanás.
– Bocskorkészítő! Itt a kávéd! – kiabálta.
Zutty, a Bocskorkészítő már ott is termett! És
tényleg elkezdte kevergetni a kávéját. Akkor lát-
ták az arcát. Kedves arca volt, mint egy királyi
mesemondónak. De valahogy túl szép, hogy e vi-
lági legyen. Szemeiben érdekes tűz égett. Mosolya
kisfiús volt és ravasz. Érdekes, hogy a feje teteje
már kopasz volt, de hát tízezer éve húzkodták a
haját! A Diáknak már nem maradt volna egy haja
szála se, az biztos.
A Diák most nem pörgött a suhanástól, mert fel-
készült rá, de így is lassúnak érezte, ahogy ráve-
tette magát a Bocskorkészítő kezeire. A Tündért
pedig már látta közeledni, ahogy az szökellt na-

23.
 gyokat a kút felé az egyik közeli épület árnyéká-
ból.
Azonban a Diák nem mérte fel megfelelően a
Bocskorkészítő erejét. Az kitépte a szorításából a
kezét, és jobb öklével akkorát ütött a Diák arcá-
ba, hogy tíz métert hátrarepült. A Diáknak annyi-
ra zúgott a feje, hogy még hallucinált is. A szeme
káprázhatott, mert úgy látta, hogy a Bocskorkészí-
tő ökle akkorává válik, mint Mari néni ötkilós ke-
nyere. És azzal ütötte meg. Mindenesetre annyira
fájt az arca, hogy ez még igaz is lehetett. De akkor
a Tündér ráugrott a Bocskorkészítőre hátulról, és
sikerült majdnem kitépnie a hajszálakat, de va-
lahogy a Bocskorkészítő megint gyorsabb volt, és
a Tündér is egy monoklival végezte. Mivel a lány
teste könnyebb szerkezetű volt, ezért ő húsz mé-
tert repült hátra.
– Köszönöm a kávét kanállal, valamint a társasá-
got! Találkozunk holnap! – A Bocskorkészítő nem
tűnt mérgesnek. Hiszen ez volt a munkája: meg-
leckéztetni a növendékeket.
Másnap a Diák korábban kelt, és elment a könyv-
tárba. A Tündér sem tudott aludni, ezért vele tar-
tott, mert észrevette, mikor nyílt ki az ajtaja.
– Én nem láttam, hogy nagyobb lett a keze, ami-

24.
kor ütött – vallotta be a Tündér.
– Lehet, én is csak azért, mert a kávé gőzölgésén
keresztül láttam. Vagy tényleg csak képzelődöm,
de mintha valami eszembe jutott volna.
A Diákon balsejtelem vett erőt, és már alig vár-
ta, hogy a kérdésére választ kapjon. Megvolt az a
képessége, hogy egyből ahhoz a könyvhöz menjen,
amiben benne van a válasz, és pont ott nyissa ki,
ahol kell. Ezért tudott nagyon sokat rendkívül ke-
vés idő alatt tanulni. Levett hát egy nagy könyvet
az egyik polcról, és egy asztalra rakta. Por szállt
fel, annyi ideje nem ért már senki ehhez a könyv-
höz.
Az oldalon az Ördög Fia nézett vissza rájuk. Vas-
villát fogott a bal kezében, szarva és patái voltak.
Jobb keze ökölbe szorult, és tényleg akkora volt,
mint Mari néni ötkilós vasárnapi kenyere.
Alig-alig, de felismerték a Bocskorkészítőt. Bi-
zony, ő volt az Ördög Fia, de nem nézett ki már
annak.
– Ezt nem értem. Most akkor hogy van ez? – kér-
dezte a Hegyi Tündér.
– A vasvillát kanálra cserélte – szögezte le a tényt
a Diák. Mert ő már értette.

25.
A Nemes Vitéz
 Másnap már minden ment, mint a karikacsapás.
A Diák elég biztos volt magában, ezért elment a
kovácshoz: a karkötőjét beolvasztatta, és csinál-
tatott belőle két nyílhegyet meg egy kiskanalat.
A nyílhegyeket elrakta későbbre, a kiskanalat a
Bocskorkészítőnek szánta.
A Tündér hozta a kávét a zománcozott bögrében,
és már mentek is a márványkúthoz.
Nem látszott ezüstnek a kanál, a Diák pedig
belerakta a bögrébe.
Pontosan délben szélvihar támadt. Ez jelentet-
te azt, hogy jön a Bocskorkészítő. De már nagyon
tudták, ezúttal tehát nem tudta megpörgetni őket.
– Ma különösen finom a kávé, kanállal! – jelen-
tette be a Bocskorkészítő.
– Nos, majd akkor mindjárt meg is látod, men�-
nyire! – mondta a Diák, és lefogta a Bocskorkészítő
kezeit. Az próbálta kirántani, de elment az ereje.
Tudvalevő, hogy az ezüst a pokol összes teremt-
ményére gyengítőn hatott. Volt, akit csak lelas-
sított, de akadt, akit meg is ölt. A Bocskorkészí-
tő nem értette, mi történik. Lelassult, szédült, és
nem tudta használni a titkos képességeit. A Hegyi
Tündér pedig már rá is ugrott hátulról, és kitép-
te két hajszálát. A Nap fényében látta, amikor a

28.
hajszálak már a kezében voltak, hogy bizony ezek
aranyból vannak.
– Na, jó! Nyertetek! Ezüstkanál! Nem mondom, a
tízezer év alatt még ilyen gyorsan nem intézett el
senki! Látom, okosak vagytok! – adta meg magát
nekik. – Szóval, ha visszaadjátok a hajszálaimat,
cserébe adok két mágikus bocskort nektek, amivel
képesek lesztek a szelek szárnyán is harcolni.
– Repülni fogunk velük? – kérdezte kerek sze-
mekkel a Hegyi Tündér.
– Azt azért nem... De egy-két métert tudtok majd
ugrálni velük erre-arra. – A Bocskorkészítő szemei
megint pirosan izzottak fel, ahogy a mágiája újra
lángra kapott.
A Hegyi Tündér visszaadta a hajszálait, amit a
Bocskorkészítő a kezébe fogott.
– Hozz pár gallyat! – kérte a Diákot.
A Diák egy kis tábortüzet rakott. Hát, erre aztán
tényleg nem tudta mi szükség lehet.
A Bocskorkészítő ráköpött a gallyakra. Erre azok
begyulladtak. Szép kis tűz kezdett égni.
– Vírgula, brunybuna, teremj itt, hétmérföldes
csizma! – mondta a Bocskorkészítő, majd belehají-
totta a lángokba a két hajszálat. A lángok kékre
változtak, és kénkő szagát árasztották. Majd hir-

29.
 telen kihunyt a tűz, és két pár csizma maradt a
helyén.
– Ez nem bocskor – vonta le a nyilvánvaló kö-
vetkeztetést a Hegyi Tündér. Mint minden nő, na-
gyon értett ahhoz, hogy meglássa a valóságot.
– Miért akartál volna bocskort? A bocskor a sze-
gényeknek való. De ti egy ezüstkanalat is adtatok
nekem. Tehát csizmát kaptok.
Így történt, hogy a Bocskorkészítőből csizmadia
lett.
– Na, menjetek, ebédeljetek egyet! Aztán keres-
sétek meg a Nemes Vitézt, és tanuljatok meg har-
colni!
A Hegyi Tündér és a Diák boldogan indult meg-
keresni a Nemes Vitézt az ebédjük után. Már túl
voltak a második iskolájukon. Csak tizenegy volt
vissza. A délutáni napsugár beragyogta a Nemes
Vitézt, aki két fejjel alacsonyabb volt a Hegyi Tün-
dérnél. De a Hegyi Tündér nem vette ezt észre,
mert csak a Vitéz szemeit látta. Teljesen elveszett
bennük. Annyi szeretet áradt azokból a szürke sze-
mekből, hogy a világ meg is szűnt létezni annak,
aki belenézett. A Diáknak is tartania kellett ma-
gát, hogy ne legyen megbabonázva. Inkább arra
gondolt, hogy „Daliásnak daliás a Vitéz, de mégis-

30.
csak kistermetű... Bizony, nem lehet ellenfele egy
sárkánynak sem!”
– Szóval, rájöttetek, hogy a Bocskorkészítő régen
az Ördög Fia volt. Ez derekas! Erre szinte senki
nem jött rá eddig.
– És mi történt, hogy most itt dolgozik? – kérdez-
te a Hegyi Tündér.
– Egy éjszaka bejött ide kávézni, mert valaki kint
felejtette a bögrét a márványkút peremén, aztán
találkozott az Öreg Kádárral, mert az felébredt a
zajra. Meg akarta ölni szegény öreget, de nem tud-
ta. Aztán addig beszélgettek, amíg az Ördög Fia
megvallotta, hogy elege lett a rablásból, gyilkolás-
ból, hazudozásból és főként az apjának való meg-
felelésből, hogy inkább itt maradt, de átváltozott
majdnem emberré. Azóta azt mondja, hogy sokkal
jobb segíteni, mint ártani. Itt egy éjszaka többet
tanult, mint előtte összesen a pokolban.
Most már értették.
– És mi a feladat? – kérdezte a Diák. Mert már
unta a beszélgetést. Harcolni akart. Könnyű me-
netre számított.
– Engem kell karddal legyőznötök.
– Fakardot használunk? – kérdezte megint a Diák.
– Nem, már nem. Most már nem színleljük a

31.
 harcot. Meg kell tanulnotok együtt harcolni. Egy
célért. Éles pengével. – Ezzel befejezte a mondan-
dóját. A semmiből előrántott egy huszárszablyát,
és nem várva jelre, rárontott a Diákra.
Az csak lebukni tudott, másra nem volt lehető-
sége. A kard zúgva szelte a levegőt. „Na, itt nem
kímélnek minket!” – gondolta a Hegyi Tündér.
Előrántotta két varázsbicskáját is, hogy mindkét
kezébe jusson egy, és a Diák védelmére kelt. Az
meg, ahogy térült-fordult, a tarisznyájából kike-
reste a lúdtollat, s a varázsigét elmormolva láng-
pallossá változtatta. Azt tervezte, hogy átvágja si-
mán a Nemes Vitéz szablyáját, és így fejezteti be a
küzdelmet. De amikor a lángpallos csapását a Vitéz
a szablyával hárította, akkor a fegyverének sem-
mi baja nem lett. Ebből tudta meg a Diák, hogy a
szablyát átjárja a mágia. És bizony itt is nehezebb
dolga lesz, mint remélte. A Hegyi Tündér kezdett
méregbe gurulni, ahogy a két bicskával hadoná-
szott. Sehogy se bírt a Nemes Vitéz közelébe ke-
rülni. Pedig annak csak egy kardja volt, a Tündér-
nek meg két bicskája. A Tündér nekiiramodott, és
a csizmájával a levegőbe taposott. A csizma pedig
fogást talált a levegőben, és megtartotta a Tündér
súlyát. Messziről ez úgy hatott, mintha a levegő-

32.
ben járna. Erre a Nemes Vitéz nem volt teljesen
felkészülve, és nagy ijedtségében kettéosztódott.
Most már egyszerre harcolt a Diákkal és a Tündér-
rel. A Diák nagyon gyorsan tanult, mivel látta a
Tündértől, mire képes a csizma, ezért kísérletezni
kezdett, és ő is megtanult a levegőben járni.
Nagyon ügyesen ropták ezt az égi táncot, a láng-
pallos szikrázott a szablyán, s a két varázsbicska
is szikrákat szórt, amikor a szablya acéljához ért.
A Nemes Vitéz izzadni kezdett. A Tündér és a Diák
már csuromvizes volt a nagy erőfeszítésben. Ez
megmutatta, hogy bizony a Nemes Vitéz minden
idők legügyesebb kardforgatója. De nem volt idő
ezen töprengeni, mert az egyik Nemes Vitéz még
kétszer kettévált, a másik csak egyszer. A végén
már hét alakban harcolt a Tündér és a Diák ellen.
Azok hátukat egymásnak támasztották, és úgy vé-
dekeztek. Akkor pedig a Nemes Vitéz is megkezd-
te égi táncát. Hét Vitéz kergetett egy Tündért és
egy Diákot. A védekezésen kívül nem is gondoltak
másra. A teljesítőképességük határán voltak, ami-
kor a Bocskorkészítő megjelent az Öreg Kádárral.
Kíváncsiak voltak a harcra. Az Öreg Kádárnak volt
egy fehér kuvasza is. Nem is volt vele semmi baj,
csak az volt furcsa, hogy az orra, a fülei és a feje

33.
 teteje piros volt. Bizony, itt még a kutyák is el vol-
tak varázsolva!
– Tündér! Támadjunk együtt egyszerre egy Vitéz-
re! – kiabálta a Diák. Sikerült az utolsó erőtartalé-
kait munkába állítania. A Hegyi Tündér sem volt
rest, tetszett neki az új ötlet. Egy ügyes mozdulat-
tal hárított, majd leszúrta az egyik Vitézt, amelyik
pont a Diák ellen védekezett. Az a földre esett, és
nem kelt fel. A Diák egy külhonban tanult trükkel
végre egy másik Vitézt is legyőzött. Ekkor mind a
ketten tudták már, hogy nyerhetnek. Mozdulataik
egyre jobban összehangolódtak, és megtanultak
egymás mozdulataiból olvasni. Már nem is kellett
összenézniük, hogy megbeszéljék szavak nélkül,
mikor mit csináljanak. Bizony, annyira egymásra
hangolódtak, hogy később sem szakadt meg köz-
tük ez a telepatikus kapcsolat. Az igaz barátság
megszületett. Egy célért dobogott két szív. Sorban
aprították a Nemes Vitézeket, akik szintén ugrál-
tak, pörögtek. Egyre nehezebb lett legyőzni őket,
ahogy fogytak. Ekkor gondolta először a Diák,
hogy a Nemes Vitéz hagyja magát, hiszen ez csak
egy tréning.
– Ne hagyd magad, Vitéz! – fenyegette, amikor
már csak három Nemes Vitéz maradt. – Látni aka-

34.
rom, mire vagy képes!
Közben a lány még eggyel végzett. Nagyon meg
volt hatódva, hogy ebben az iskolában a tanár nem
csak egy, hanem eddig öt életét is értük adta, hogy
tanuljanak. Már a Tündér is tudta, hogy a Nemes
Vitéz hagyta magát. Ez egy tréning volt csupán.
Bár annak is durva, kimerítő és hosszú.
Két Vitéz harcolt két tanuló ellen. A Diák kitört
az együttműködésből, és a legközelebbi Nemes Vi-
tézre vetette magát. Arra gondolt, a hirtelen rit-
musváltás meglepi a Vitézt, és így könnyebben el-
éri a célját. De amikor már majdnem sikerült neki
legyőzni a Nemes Vitézt, akkor az hirtelen megint
kétszer kettészakadt. És egyszerre négyen támad-
tak rá, az ötödik pedig a Tündért tartotta arrébb. A
Diáknak nem volt esélye. A szablyák vágták a hú-
sát, az arcát, és beszakították a fejét. Összeesett,
és öntudatlan álomba merült.

35.
A Királylány
 A sötétségnek mélylila színe van, ha nagyon sö-
tét. Ez a feketénél is feketébb. A pokolban sem
volt olyan sötét még a legelhagyatottabb vájat-
ban, ezer és ezer méter mélyen, ahol a Diák lelke
most csapdába esett. Egy ősrégi varázslat tartotta
fogva. Nem a Nemes Vitézzel folytatott harc mi-
att, egy annál sokkal régebbi eset volt az oka. Egy
mélylila hegyen ült, és próbált tüzet rakni. Mélyli-
la fadarabokat pakolt egymásra. De nem volt mi-
vel meggyújtania. Csak meredt maga elé a semmi-
be. Gondolkodni nem tudott. Nem is tűnt fel neki,
hogy erdő nem volt sehol. A Hold sem világított.
Mert nem volt Hold. A csillagok sem szórták fé-
nyüket az égbolton. Teljesen sötét volt.
A Tündér nagyon megijedt. A Diák a földön fe-
küdt, és a fejéből folyt a vér. A Nemes Vitéz még
az előbb tartotta magában a hitet, de mostanra
észrevette, hogy itt bizony többről van szó, mint
egy ájulásról. Mert hiszen ő nem tudhatott arról,
hogy a Diák el volt varázsolva. Amikor a fejét fel-
szakította egy ütés, akkor kelt életre a régi átok
– nehogy valaki bele tudjon nézni a fejébe, hogy
segítsen neki megszüntetni a lelkét régóta mardo-
só varázslatot.
– Vigyük az Öreg Kádárhoz! – mondta a Nemes

38.
Vitéz, és vitték gyorsan. Egy-egy Nemes Vitéz a
lábánál fogta, egy harmadik a bal karjánál. A Tün-
dérnek a jobb karja jutott. A Nemes Vitéz meg-
tanulta már, hogy jobb hagyni a társat segíteni
a másiknak. Mert ha csak ő vitte volna, akkor a
Tündér magatehetetlenségében búsulna. A Tün-
dér nem is gondolta, hogy ilyen nehéz teste van
ennek a Diáknak. Bizony, legalább egy mázsának
saccolta.
Az Öreg Kádár azonnal egy kisebb pajta-félébe
parancsolta őket, ahol fel volt állítva egy tábori
ágy. Szavakra nem is pazarolta az idejét, látta,
hogy itt fontosabb a gyorsaság. Az ágyra rakták
fel a Diák testét. Az öreg egy hordót odagurított.
Sárkányvér volt benne. Egy kisfejszével feltörte
a tetejét, egy speciális aranypohárral pedig mert
egyet. Ezt vigyázva rálocsolta a Diák fejére, illetve
a testének más részeire, ahol valamelyik Nemes
Vitéz megvágta. A sebek sisteregve forrtak össze.
A feje is megint kerek lett és egészséges. De a Diák
mégsem ébredt fel.
– Le kell vetkőztetnünk – mondta az Öreg Kádár,
mert talán találnak a testén magyarázatot, miért
nem tért már magához a Diák.
Egy ollóval minden ruhát levágtak róla, csak az

39.
 alsóneműt hagyták rajta, hogy ne hozzák zavarba
a Hegyi Tündért. Tudták jól, hogy a lány fiatal sze-
me esetleg észrevesz majd valamit, amit az övék
nem.
Centiméterről centiméterre átvizsgálták a Diák
testét, és bizony több sárkánykarom-nyomot is
találtak rajta. Meg sárkánynyál okozta sebeket.
Mindenki tudta, hogy a sárkány nyála erős sav, és
ha ráfröccsent az ember bőrére, akkor lyukat is tu-
dott égetni rajta. Hát jól lehetett látni, hogy a Diák
derék harcos. Nem kímélte magát, amikor a világ
megmentéséről volt szó.
– Három sárkánnyal is harcolt már – állapította
meg az Öreg Kádár. – Ez bizony három győzelem!
A Tündér megborzongott. Ő is legyőzött már
egyet, de hármat? Az az egy is sok volt. Utána még
évekig voltak rémálmai. Nem csoda, hogy eljött a
Kastélyba, hogy igazi harcossá képezzék ki. De a
Diák már három Sárkányon is túltett.
– Négy az! – mondta a Nemes Vitéz. – De a ne-
gyediket nem győzte le!
– Nem, az nem sárkány! A negyedik nem harc
nyoma, hanem valami más! – ragaszkodott az iga-
zához az Öreg Kádár.
– Mindkettőtöknek igaza van! – Szél süvített,

40.
és a Tündér haja lebegett egy keveset, ahogy a
Bocskorkészítő megérkezett. – Nézzétek a fején
ezt a sebet! Ezt egy éles, hegyes köröm okozta.
Egy Banya hosszú mutatóujja. – Bizony, a Bocs-
korkészítő felismerni vélte a pontos tulajdonosát
is annak a mutatóujjnak, de mondani még nem
mondta, mert nem volt elég bizonyítéka. – A Diá-
kot elátkozták!
Döbbent csend következett. Hallottak már arról,
hogy boszorkányok elátkoznak embereket. De már
régen nem láttak errefelé egy boszorkányt sem. A
Tündér azt hitte, már csak a mesékben vannak. De
ahogy jobban megnézte a sebet, ami a Diák halán-
tékánál volt – bár már begyógyult –, ő is ki tudta
venni egy Banya hosszú mutatóujjának nyomát.
– Megkeresem, és megölöm! – határozta el magát
a Tündér. Mert tudta jól, hogy az átkot csak úgy
lehet megtörni, ha az átok kitalálóját elpusztítják.
Vagy, ha visszavonja az átkot az, aki kimondta.
Persze, bárki nem tud megátkozni másokat, mert
ahhoz megfelelő technika és varázserő is kell, de
egy Banya igen.
– Előbb élesszük fel a Diákot! – javasolta a Bocs-
korkészítő. – Elmegyek kecskepata-porért. Te, Tün-
dér, keress macskagyökeret! Nemes Vitéz, hozz

41.
 kénkövet a szertárból! Kádár, te pedig tölts a szá-
jába is egy kis sárkányvért, hadd lássuk, mi lesz,
ha belülről is tápláljuk vele! – Mivel a Bocskorké-
szítő tízezer éves volt már, ezért ő volt az egyetlen,
aki sosem hívta az Öreg Kádárt öregnek.
Miközben ők a varázsital összetevőiért mentek,
addig a Diák álma tovább folyt. Ahogy ült a he-
gyen, azt érezte hirtelen, hogy a torkán valami
kellemes bizsergés fut végig. Égette, de kellemes
volt. Balra nézett, le a földre, ahol végre talált két
mélylila kovakövet. Nem tudta, hogyan került
oda, de nem is gondolt arra sem, hogy az előbb
még nem volt ott. De arra már nem emlékezett,
hogy mire is kéne használnia. Ezért csak nézte a
két követ. Megbabonázva.
A Bocskorkészítő volt az egyetlen az egész vilá-
gon, aki pontosan tudta, mivel állnak szemben.
De még ő sem sejthette a részleteket. Nagyon kí-
váncsi lett a Diák történetére. Remélte, hogy ma-
gához fog térni, és akkor kikérdezheti, mi történt
vele. Mindenesetre nem csoda, hogy a Diák tudott
az ezüstkanalas trükkről. Hogy a pokol szülötteit
ezüsttel le lehet lassítani vagy megölni.
Ahogy a többiek visszaérkeztek a zsákmányuk-
kal, besötétedett. Mint később kiderült, ez lett a

42.
Diák szerencséje. Mert bizony, ha nem sötétedett
be volna időben, akkor nem érte volna meg a reg-
gelt.
Kis tábortüzet raktak, arra kis üstöt, amiben a
Bocskorkészítő összekeverte a hozzávalókat egy
kis vízzel.
– Vírgula, brunybuna, teremj itt, álmok vége, a
reggel itala! – mondta. – A száját! – nézett a Bocs-
korkészítő az Öreg Kádárra.
Az Öreg Kádár pedig kinyitotta a Diák száját,
hogy a Bocskorkészítő beletölthesse a varázsitalt.
A Diák a kovaköveket nézte már jó ideje, majd
valami miatt felpillantott az égre. A csillagok újra
kigyulladtak. Bár az „újra” nem teljesen írja le a
dolgot, hiszen eddig nem is világítottak. Ahogy a
kovakövekre visszanézett, azok is aranyló fénnyel
kezdtek világítani. Kovakövekből aranyrögökké
váltak. Ezen kívül nem történt más.
A Bocskorkészítő tudta, nehéz dolga lesz, de nem
gondolta, hogy ennyire. Az Öreg Kádár is ráncolta
a homlokát, pedig ő sosem tett ilyet.
– Láthatólag nagy bajban van – vonta le a követ-
keztetést a Bocskorkészítő.
– Én nem akartam, hogy ez legyen vele – mondta
a Nemes Vitéz.

43.
 – Téged senki sem hibáztat. – Az Öreg Kádár nem
neheztelt a Vitézre. – Sokkal rosszabb állapotban
is hoztál már ide legényeket. Meg kell tanulniuk a
kardforgatást. Azt meg csak akkor tudják, ha meg-
sérülnek. Különben a csatában fognak elveszni,
ahol nincs elég sárkányvér, hogy mindenkit vis�-
szahozzunk az életbe. De ez egy átok. És minden
átkot meg lehet törni! – De azt, hogy ezt hogyan
lehetne, arra nem volt ötlete.
– Akkor mi lelte? – Ebből az aggódó kérdéséből
is le lehetett szűrni, hogy a Nemes Vitéz nagyon
szerette a tanulókat.
– Ugye, fel fog ébredni? – A Hegyi Tündér na-
gyon-nagyon félt. De inkább mérges volt a Banyá-
ra, aki ezt tette a Diákkal, és eldöntötte, minden
erejével segíteni fog a Diáknak, hogy az átok véget
érjen.
– Vajon mi az, amit a Diáknak el kellett felejte-
nie? – kérdezte, de csak magától a Bocskorkészítő.
A Diák már a kezében fogdosta az aranyrögöket,
de nem tudta, mit kell velük tenni. Ahogy ott ült,
egyszer csak a mélylila sötétkékké változott. Fur-
csa volt a látvány. A sötétkék aztán a horizonton
világoskék lett. A csillagok még mindig ragyogtak.
Nem volt nappal, sem pedig nem éjszaka. Pont

44.
olyan volt, mintha valaki összemosta volna ezeket
a fogalmakat egymással.
Előtte a földből kis virágok keltek ki. Sorban ti-
zenhárom. Nagyon szépek voltak, de a Diáknak
nem jutott eszébe ennek a virágnak a neve. Már
az illata is elbódította. Hét darab cirmos színű
volt fehér és kék árnyalatokból. Hat darab pedig
sötétkék. Olyan érzése lett a Diáknak, hogy meg
kéne ennie ezeket a virágokat. Ezért letépte őket,
és berakta a szájába. Rágcsálás közben a virág és a
virág szárainak nedvei elkeveredtek a nyálával, és
eljutottak a teste minden részébe. Különösen a vé-
rébe is. A vére pedig a szemébe. Ekkor pillantotta
meg a legszebb nőt, akit valaha látott. Kisméretű,
visszafogott korona volt rajta. Innen tudta a Diák,
hogy egy királylányt lát. Haja aranylott az éjsza-
ka-nappalban, a csillagok szánkáztak hullámain,
szemei kékek voltak, mint a nyári ég. Kinyúlt a
Diák felé, és megfogta a kezét.
– Ments meg! Gyere el értem! – Szemei kérlelték
a Diákot, szája picit legörbült. Szomorúsága átha-
tó volt, a szemei nem nevettek.
– Hol vagy? – szólalt meg végre a Diák, s öntuda-
ta kezdett visszatérni.
– Az égig érő fán! A Banya fogságában! Siess,

45.
 mert megesz! Csiholj tüzet! Ébredj fel! Nyisd ki a
szemed!
A Bocskorkészítő pont fel akarta adni már, ami-
kor a Diák hirtelen felült. Kinyitotta a szemét, és a
következő furcsa dolgokat mondta:
– Hol a tarisznyám? Tündér, adj egy varázsbics-
kát! Ki kell szabadítani a Királylányt! – Hát oda-
adták neki a tarisznyáját, a Tündér meg egy bics-
kát. A Diák kivett egy térképet a tarisznyából, és
feldobta a levegőbe. Aztán a varázsbicskát is el-
hajította, egyenesen a térkép felé. A pajta egyik
oldalába állt bele a bicska, de úgy, hogy a térképet
is odaszegezte.
– Ott az égig érő fa! Oda kell menni! – mondta a
Diák, majd újra elájult.

46.
Az Aratás
 Másnap a Diák korán kelt. Bekopogott a Hegyi
Tündérhez, de meg sem várva a választ, berontott
a szobájába.
– Gyere-gyere, Tündér! Le kell győznünk a Ne-
mes Vitézt! – szólt.
– De hát…
– Nem-nem, simán menni fog, ne félj!
A Tündér nem tudta, mit mondjon. Nem akarta
kiábrándítani a Diákot. Úgy látszik, a Diák nem
emlékezett semmire. A Diák nagyon szerette vol-
na, hogy a Tündérnek ma jó kedve legyen. Nem
hitte, hogy bármi is közbejöhetett volna.
– Ne izgulj, a Nemes Vitéz nagyon kicsi! – biztat-
ta.
– Te Diák! Honnan tudod, mekkora a Nemes Vi-
téz?
Erre a diák nem tudott mit mondani. Valahogy
kótyagos volt a feje. Úgy érezte magát, mint ami-
kor egyszer régen berúgott, és másnap nem igazán
tudta, mi történt előző este.
– Mi történt velem tegnap? – kérdezte.
– Inkább menjünk a Nemes Vitézhez! Ő majd el-
mondja. Egy dologra emlékezz: együtt kell, hogy
harcoljunk! Nehogy megint egyénieskedj! – A He-
gyi Tündér elszólta magát. De a Diák nem vette

48.
észre.
A Diák és a Hegyi Tündér lement a Nemes Vitéz-
hez.
– Akkor lássuk a harcot! – A Nemes Vitéz sem
akart belemenni a tegnap történtekbe.
Nosza, egyből előkapták a fegyvereiket, és egy-
másnak estek. A Nemes Vitéznek gyorsan kellett
osztódnia hétfelé, hogy tudja tartani a lépést a két
megvadult fiatallal. A Tündér és a Diák vállvetve
harcolt. Teljes egységben. Valahogy eggyé váltak
a harc szellemében a közös ellenség ellen küzdve.
Táncuk ritmusa és vágásaik gyorsasága lenyűgöz-
te a nézőket, ahogy a Kastély növendékei közül
egyre többen jöttek nézni őket. A végén egy nagy
félkörben fogták őket közre. A Tündér azt gondol-
ta, a Diáknak jót tett, hogy beverték tegnap a fe-
jét. Most le volt nyugodva. Nem egyénieskedett.
Lassan becserkészték az egyik Nemes Vitézt, és le-
vágták. Ugrásokkal és forgásokkal tarkított akro-
batamozdulatokat mutattak be, ahogy varázscsiz-
májukkal járták a levegőt. De soha nem jutottak
feljebb, mint egy–másfél méter. Most a Diák vállá-
ról rúgta el magát a Tündér, ahogy hol a jobb, hol
a bal varázsbicskájával vágta meg az egyik Nemes
Vitézt. Az a földre esett, és eltűnt. Apró lángok és

49.
 kevés hamu maradt a helyén. A Diák lángoló pal-
losa szikrákat szórt a Nemes Vitéz kardjain, ahogy
egyszerre kettővel is harcolt.
Három perc sem telt bele, és már csak egy Ne-
mes Vitéz maradt, aki hirtelen elkiáltotta magát:
– Ennyi! Elég lesz mára! Győztetek!
A Tündér lihegve nézett a Nemes Vitézre, közben
az izzadság folyt a homlokáról, de lassan a kön�-
nyei is megindultak. A megkönnyebbüléstől. Egy-
részt, hogy a Diák túlélte a tegnapot, és hogy si-
került túljutniuk a harmadik próbán. Illetve azért
is, mert végre megértette, hogyan kell egységben
harcolni egy másik sárkányölővel. Még sosem volt
együtt ennyit egy másik ezüst karláncossal, és
most megtapasztalta, hogy ha egységben össze-
fognak, és pontosan betartják a harc szabályait,
akkor ők ketten legyőzhetetlenek. Senki és semmi
nem állhat az útjukba!
A Diák is örült a diadalnak. De még mindig fur-
csán érezte magát. Még mindig nem emlékezett
az előző napra. A Banya átka nagyon erősen a ha-
talmában tartotta.
– Holnap hajnalban pedig elmentek egy tanyára,
és segítetek két öregnek aratni. Csütörtök lesz, szó-
val iparkodni kell! – mondta nekik a Nemes Vitéz.

50.
 Nos, ezt végképp nem értették. Tiltakozni is pró-
báltak, de a Nemes Vitézhez hamarosan csatlako-
zott az Öreg Kádár is, és nem volt mese. Úgy tűnt,
tényleg ez lesz a negyedik feladat.
Amikor másnap hajnalban megérkeztek, látták,
hogy a két öreg még az Öreg Kádárnál is öregebb
volt. Ezekre tényleg ráfért a segítség, de nem ér-
tették, miért az ő dolguk, hogy segítsenek Klári
néninek és István bácsinak aratni.
– Amint vet, úgy arat az ember! Add meg nekünk,
Istenünk, munkánk gyümölcsét idén is, ahogy ta-
valy tetted, és jövőre is, ahogy idén ránk moso-
lyogtál! – emelte meg István bácsi a kalapját. –
Fogjátok meg azt a két kaszát, és neki is állhattok
vágni a búzakalászokat szép sorjában!
– Nagyon fontos, hogy egyenletes mozgással
vágjátok a rendeket. Mindig csak egyet, és aztán
tovább! Kis lépésekkel el lehet érni bármit. Nem
kell rohanni, de mindig kell haladni! – adott jó ta-
nácsot a munkához Klári néni.
A Hegyi Tündér még csak-csak elboldogult a ka-
szával, de a Diák nem volt egy tipikus földműve-
lő. Sokszor mondta magában, hogy ő bizony nem
fogja a földet túrni. Szerencsére a búzamező nem
volt nagy. Pont akkora, hogy a két öregnek legyen

51.
 elég kenyérre való búza meg vetőmag a követke-
ző évre. Az ebédet csendesen a verandán költötték
el. Nem beszélt senki, csak ettek. Aztán egy kicsit
pihentek még. Megfenték és kikalapálták a kaszá-
kat, majd folytatták a munkát.
Ahogy dolgoztak, a Nap lenyugodott. A naple-
mente nagyon szép volt. A még megmaradó Nap
vörös fénnyel szórta be az arany kalászokat. Egy
kis része még lengett az enyhe szellőben, a nagy
része viszont mögöttük le volt már vágva. A két
kisöreg ezeket gyűjtögette. Kévékbe kötötték a
búzakalászokat, és a kévéket boglyákba rakták. A
Diák már azt hitte, hogy eseménytelenül telik el
ez a nap is. Lépett egyet a jobb lábával előre, már
éppen suhintott volna a kaszával, amikor hirtelen
beleesett egy mély lyukba. Megnyílt a föld alat-
ta, és a lyukból egy izlandi törpesárkány ugrott
ki. Nem volt nagyobb, mint egy ember. A sárkány
pikkelyei súrolták a Diák testét. Közben a Diákot
kirázta a hideg. Talán attól is, hogy közben a sár-
kány azzal a furcsa, csontig hatoló bőgéssel adta
tudtukra: nem tetszett neki, hogy felébresztették
nyári álmából. Tudvalevő, hogy az izlandi törpe-
sárkány csak a hideget szereti. Ha a nyár túl me-
leg, akkor bevackolja magát a föld alá, és addig

52.
nem is jön elő, amíg újra el nem kezd esni a hó. A
levegőben a lény kibontotta a szárnyát, félkörív-
ben megfordult, és a Diákra akart támadni, de a
Hegyi Tündér sem volt rest. Már régen eldobta a
kaszát, két varázsbicskájával a kezében támadott,
és ráugrott a sárkányra hátulról. A Diáknak csak
annyi ideje volt, hogy maga elé tartsa a lángpallo-
sát. A sárkány rávetette magát. A lyukban három
test kavargott. Egy emberé, egy sárkányé és egy
farkasé – mivel a Tündér mérgében megint far-
kassá változott.
A sárkány ismét kiugrott, mert rájött, ha ott ma-
rad, akkor vége. Ez a sárkány kicsi volt a többihez
képest, ezért is hívták törpesárkánynak. Legalább
huszad akkora, mint amilyeneket már külön-kü-
lön legyőztek. De azért nem adta magát könnyen!
Most az üreg felett lebegett, és próbált tüzet okád-
ni a két emberre, de nem sikerült neki. A Diáknak
különös érzése támadt. Ez egy szándékos csapda
volt. A sárkány nem véletlenül termett ott, ha-
nem ez volt a negyedik próba. Egy átdolgozott
kemény nap után vajon képesek-e arra, hogy az
utolsó erőtartalékukat mozgósítva, összehangolt
harccal legyőzzék a sárkányt? A Hegyi Tündér a
varázscsizmákkal kilépdelt a lyukból, a levegőt

53.
 használva lépcsőknek, és megvágta a sárkányt,
aki csak nem akart belenyugodni, hogy nincs tüze.
A Diákban annyira benne maradt a tegnapi kép-
zés, hogy öntudatlanul követte a lányt, és fordu-
lásból levágta a sárkány bal szárnyát. Együttesük
az éles bevetés közben is kialakult. Túljutottak a
kezdeti idegességen, meglepetésen és félelmen. A
sárkány fél szárnnyal már csak csapkodni tudott,
repülni nem. Ezért a Diáknak most könnyebb dol-
ga volt. Pallosával megsebezte a sárkányt a lábán,
a kezén, és éppen a fejére akart sújtani, amikor
a Tündér megint farkassá változott, és állkapcsai
összezáródtak a sárkány nyakán. A Diák pedig ki-
használta a helyzetet, és vágta, szúrta, ahol bírta
az ősi ellenséget!
– Ne kaszabold már annyira széjjel! Ide a vérével,
ni! – feddte meg Klári néni a Diákot.
Egy hordót gurított oda nekik. Ekkor jött rá a
Diák, hogy fel kell fogni a sárkány vérét. Gyorsan
a lény nyakához tette a hordót, ahol a farkas fog-
ta. Szerencsére a veszteségek ellenére meglett a
huszonöt liter. A sárkány kiszenvedett, a farkas
pedig visszaváltozott Tündérré.
– Kész a negyedik iskolátok! – közölte István bá-
csi vigyorogva. Tetszett neki ez a páros nagyon.

54.
Szakértő szeme látta, amit látott. Tudta jól, hogy
a Tündér és a Diák még nagy hasznára fog válni a
világnak. Nagyobbra, mint eddig bármikor. A te-
hetségük ugyanis szakértelemmel és képességek-
kel párosult. Új képességekkel, amikkel eddig nem
rendelkeztek. Eddig csak darabjai voltak meg a
Titkok Könyvének, de két éve a Titkok Könyvének
Őrzője végre megfejtette az ősi rejtvényt, és meg-
találta a teljes kötetet. Negyed évszázadig tartott
neki, a részei szét voltak szórva az egész világon.
Míg beutazta a mindenséget, benézett elfelejtett
kastélyromok elfeledett titkos rejtekhelyeire. De
sikerült, és ez volt a lényeg. Akkor derült ki, hogy
a negyedik próba egy izlandi törpesárkány legyő-
zése kell, hogy legyen. A Könyv világosan meg-
mondta. Nem lesz több olyan, hogy a sárkányölők
úgy találkoznak életük első sárkányával, hogy a
vakszerencsén múljon az életük!
– István bácsi! Miért nem volt tüze ennek a sár-
kánynak? – kérdezte a Diák.
– Azért, fiam, mert kivettük az öngyújtóját. Tu-
dod, azt a pici kis szikragyújtót a torkában, amitől
begyulladna a lehelete. Ezt a sárkányt szándéko-
san nektek neveltük, hogy leöljétek.
Ekkor értette meg a Tündér, hogy ez a két idős

55.
 ember nem két tanyasi földműves, hanem a Kas-
tély iskolájának tanárai. Lefogadta volna, hogy a
házuk alatt rengeteg izlandi törpesárkány-tojást
talál. Sőt pár bevackolt sárkányt is, mind meg-
fosztva tűzokádó képességétől, hogy a negyedik
próba még ne legyen túl megterhelő.
A Diák és a Tündér nem tudta, mit tegyenek.
Folytassák az aratást, vagy menjenek haza? Klári
néni jött a segítségükre.
– Azt a kevés búzát már nem kell levágnotok. Az
őzeknek és az egereknek is hagyunk valamennyit,
ők is lakjanak jól! Derekasan küzdöttetek! Vigyé-
tek el a hordót az Öreg Kádárnak, és adjátok át
neki az üdvözletünket!

56.
A Tizenkét Óriás
 – Na végre, már hasznotokat is veszem? – fogad-
ta őket az Öreg Kádár. – Csak azt tudnám, mi tar-
tott eddig!
A Tündér és a Diák kora reggel ért csak vissza.
A hordót egész úton gurították. Ez bizony nagyon
lelassította őket.
– Na, gyerünk gyakorolni! – mondta az Öreg Ká-
dár. Egyből tudták, hogy nincs mese. Nem fognak
aludni.
A Nemes Vitéz mozdulatait követte mindenki az
udvaron. Százan vágtak egyszerre suhintva a le-
vegőben. A Tündér és a Diák is beállt, s követték
a mozdulatokat. Nagyon érdekes volt megfigyelni
a testüket, ahogy a fáradtságot elhajtotta a moz-
gás. Már egy ideig gyakoroltak, s a Diák kezdett
belejönni, amikor a Bocskorkészítő érkezett meg a
szokásosnál is nagyobb porfelhő közepette.
– Vészriadó. Ellenség a kapuknál – jelentette
be érzelemmentes hangon. Talán ezért is volt az,
hogy senki nem mozdult.
– Vészriadó! Mindenki a helyére! – ismételte han-
gosan a Nemes Vitéz.
Erre már mozdultak. Rendezett sorokban az őr-
helyére ment minden tanuló és oktató. Beüzemel-
ték a védműveket. Előkészítették a nyílvesszőket

58.
az íjakhoz. Forralni kezdték a szurkot a kapuk
felett. Láthatólag nem először csinálták ezt. Hát
persze, hogy nem, mivel rengetegszer gyakorol-
ták. Ahogy ott álltak, és vártak, átfutott mindenki
agyán, hogy ez megint csak egy gyakorlat. An�-
nyira nem láttak közeledni a távolban senkit. Az
ég tiszta volt, sehol egy felhő. Se sárkánynak, se
más teremtménynek nyomát nem látták. A Diák
már-már azon volt, hogy megkérdezi, mikor lesz
ennek vége, amikor távolról lódobogást hallott.
A Tündérre nézett, mert ott állt mellette a vár-
toronyban. De a Tündér nem adta a jelét annak,
hogy hozzáfűznivalója lenne a történésekhez. Sze-
me kicsit elsötétült, és várta, hogy mi lesz ebből.
– Óriások! – jelentette be az Öreg Kádár. – Tizen-
ketten vannak!
Hogy ezt honnan tudta, azt nem lehetett kitalál-
ni. A Diák még mindig nem látott semmit.
– Ott van egy kis porfelhő! – mutatott északi
irányba a Tündér. És csakugyan, mintha egy ki-
sebb ménes közeledett volna a Kastély felé...
– Kádár bátyám! Hogyan kell megölni az óriáso-
kat? – kérdezte a Diák tanárát.
– Hát, bizony nem egyszerű vállalkozás. Olyan
kemény a bőrük, hogy kard alig lyukasztja azt ki.

59.
 A húsuk mintha sziklából lenne, a csontjaik szén-
ből, nehéz a szívüket elérni. De a szemüknél érzé-
kenyek. Azon keresztül elérheted az agyukat. Ha
ott meg tudod őket szúrni, akkor lehet, hogy ki-
nyiffannak.
A Hegyi Tündér elfintorodott. Nem szerette, ami-
kor a kezei tocsognak a vérben. Nem szerette az
óriásokat se. Bár régóta nem is látott egyet sem
közülük. Tündérországot régen elhagyták. Úgy lát-
szik, ahogy a sárkányok elszaporodtak, az óriások
is visszatértek.
Azok, akik a Kastély felé futottak, nem akartak
megállni. Ahogy a közelbe értek, egyértelmű lett,
ki a vezetőjük. Egyik óriás sem volt kistermetű, de
fél méterrel mindegyik fölé magasodott a szőke
óriás király.
– Hinnye! – A Diák bizony nem szerette, amikor
ismeretlen vizekre kellett eveznie. – Szóval, akkor
a szemüket kell kiszúrni, hogy ne lássanak...
– De megvárjuk, hogy ők támadjanak! – Az Öreg
Kádár nem izgult. A falak mentén azért nem csak
oktatók és tanulók voltak, hanem a faluból beme-
nekült földművesek, valamint a templom emberei
is. Katonát viszont nem látott sehol. Ebből rögtön
tudta, hogy ez egy független iskola. Nem tartozik

60.
egyik királyhoz sem.
Amikor hallótávolságon belülre értek az óriások,
a vezérük elbődült:
– Halljátok-e, halandók? Adjátok ki nekünk az
Ördög Fiát, mert ha nem, akkor rátok törünk! És
megölünk mindnyájatokat!
Kezdtek egy gonosz terv körvonalai felsejleni a
Diáknak. De még bele se mert gondolni. Különben
is, amikor erre gondolt volna, valahogy elfelejtett
ezen gondolkodni...
– Nem adjuk ki, fattyúk! Jöjjetek csak nyugod-
tan! Kiszúrjuk mind a tizenkét szemeteket, ti po-
kolfajzatok! – Bizony, még nem hallották az Öreg
Kádárt csúnyán beszélni, de nem is tudott a Diák
erre figyelni, mert egyszeriben most tűnt fel neki,
hogy az óriásoknak csak egy szeme van. A Diák
még nem látott sosem óriást, de most sem akart
volna, ha rajta múlik az életvonala sorsa.
Azok pedig nem vártak már másra, nekiestek a
kapunak. Ömlött a szurok a nyakukba, de elugrot-
tak. Egy-kettőre ráfröccsent kicsit, de vastag bő-
rük miatt csak a ruhájuk lett koszosabb. Többet
nem ártott nekik a forró szirup. Nyilak záporoztak
minden irányból, de nem tudták átszakítani az
óriások bőrét, csak a ruhájukat. Nem fogott rajtuk

61.
 még a legjobb acélból kalapált nyílhegy sem.
Az egyik langaléta tanár megelégelte, hogy az
óriások a rájuk záporozó nyilakkal sem törődnek.
Fogta magát, és az egyik nyakába ugrott. Körbe-
fogta az óriás nyakát a lábával, egyik kezével pe-
dig erősen szorította az óriás bal fülét. A másik
kezében egy tőrt markolt, amivel kiszúrta az óriás
szemét. Az aztán ordítani kezdett! A langaléta ta-
nárt dobálta ide-oda. De jól fogta a kezeivel az ok-
tató lábait, nehogy leugorjon róla. Két óriás végre
odafordult megsérült társukhoz, mert eddig csak
a kapu szétverésével voltak elfoglalva. Ez volt az a
pont, amikor a Tündér és a Diák is túltette magát
a sokkon, és akcióba kezdett. Átvetették magukat
a mellvéden, és varázscsizmáikkal a levegőt ta-
posva a tanár segítségére siettek.
– Állj le a szurokkal! – ordította Nemes Vitéz, ne-
hogy az övéjüket öntsék nyakon.
A Diák és a Tündér odaért az óriáshoz, akinek
a nyakában volt a tanár. A Diák spárgában neki-
ugrott a két óriásnak, hogy odébb taszítsa őket, a
Tündér pedig beleszúrt az óriás jobb kezébe. Nem
ment át a varázsbicska a bőrön, de azért elterelte
az óriás figyelmét. Ennyi elég is volt a langaléta
tanárnak, hogy kiszabadítsa magát. De innen már

62.
nem tudtak felfelé menni, csak lefelé. Az óriások
lábai között futkároztak. Követték a tanárt, mert
azt hitték, hogy tud valami titkos bejáratot a kas-
télyba.
– Még tíz önkéntest kérek! – hangzott az Öreg
Kádár szájából, ahogy ő is beleugrott az egyik óri-
ás nyakába. Rájött arra, hogy ezek az óriások nem
harcoltak mostanában senkivel. Lehet, hogy elpu-
hultak, vagy lehet, hogy túl fiatalok. Csak az el-
múlt hatvanhat évben dúltak a harcok. Ráadásul
nem mindenhol. Leginkább a tengeren túl. Az Öreg
Kádár a ceruzáját beleállította egy másik óriás
szemébe, amelyik testvére lehetett az előbbinek,
mert most már kórusban jajongtak, s nem lehetett
tudni, mikor melyik vonyít. A Nemes Vitéz is ug-
rott, de már a levegőben három részre osztódott, és
három óriást intézett el. Az Öreg Kádár lábát nem
lehetett megfogni. Úgy ficánkolt, meg térült-for-
dult, mintha csak egy vasárnapi sétán lenne, de
az óriás nem bírt vele. Clair jelentkezett feladat-
ra még, de ő nem hátulról, hanem szemből ugrott
egy óriás nyakába, és a tőrével már a zuhanása
pillanatában kiszúrta a szemét. Majd hátravetette
magát, és szaltóval érkezett a földre. Megpróbál-
ta átszúrni az óriás lábát, de a vastag bőr kivéd-

63.
 te a támadást. Még a Nemes Vitéz varázskardja is
csak a szemüket tudta megsérteni. Három tanuló
nem járt sikerrel. Ők túlbecsülték képességeiket.
Egyikük ketté lett szakítva, ahogy két óriás mar-
cangolta. Egyet a földre dobtak, és agyontapostak.
Egyet pedig az egyik óriás megfojtott. A tanuló lá-
bai a levegőben rázkódtak, ahogy a levegő kiment
a tüdejéből. Ez lecsillapította a vállalkozó kedvet.
Még a tanárok között sem akadt már több bátor
kísérletező szellem. A tizenkettő óriásból még öt-
nek volt meg a látása. Akik most már nem a kaput
döngették, hanem megpróbálták összefogdosni a
lábuk között futkározó embereket.
– Alakzatba! – parancsolta a Nemes Vitéz. És a
tanárok, a tanulók háromszögbe álltak. – Fel kell
jutnunk a szemükig! Négyen bakot tartotok, ket-
ten felmásznak, majd egyik a másik válláról fel-
ugrik az óriás szeméig!
Így is lett, ahogy mondták. Két tanuló bakot tar-
tott a Diáknak, aki a levegőbe szökellt, majd még
másfél métert. Addigra a Tündér is már ott járt, és
a Diák válláról elrugaszkodott. Egyenesen az egyik
óriás nyakába repült, de most ő is elölről ért oda.
Mindkét bicskáját az óriás szemébe mélyesztette.
De annyira, hogy elérte az agyvelőt! Könnyen meg-

64.
tehette ezt, mert a kezei olyan kecsesek és kicsik
voltak, hogy átfértek az óriás szemgödrén. Erre a
lény mozdulatlanná vált, majd kidőlt, mint egy fa.
A Tündér pedig ülőből álló helyzetbe nyomta ki
magát a mellkasán. Ekkor vette csak észre, hogy
ez volt az óriáskirály. Ekkor a megmaradt pár ép
szemű óriás sírva fakadt, és leborultak az uralko-
dójuk elé. A vakok szintén abbahagyták az óbéga-
tást. A sírás irányába mentek, ők is leborultak, és
sírtak. Majd felemelték a fejüket – és nevettek.
– Meghalt a király, éljen a király! – zúgták.
Nem nagyon értette a Hegyi Tündér, hogy most
mi történik. De a Diák kitalálta. Átvergődött az
óriások között, felmászott a halott királyra, majd
átkarolta a Hegyi Tündért, és azt mondta:
– Én vagyok az udvarmestere az új királyotok-
nak! Diáknak hívnak! Óriások, mondjátok meg
csak nekünk, innentől fogva a Hegyi Tündér lesz a
királyotok?
– Igen, Diák! A Hegyi Tündér az új királyunk!
Neki engedelmeskedünk! De szeretnénk meggyó-
gyítani beteg testvéreinket. Ezért el kell mennünk.
De adunk neked, Tündér, egy sípot, amit ha meg-
fújsz, akkor ott termünk, és egy kívánságodat tel-
jesítjük!

65.
 Tudvalevő, hogy az óriások annyira buták voltak,
hogy csak egy kívánság erejéig választottak királyt
maguk közül, mert utána különben is elfelejtették
volna, ki a király. Legtöbbször csak verekedéssel
döntötték el, kié legyen a hatalom.
– Egyet mondjatok még meg nekünk! – kérte tő-
lük az Öreg Kádár. – Miért akarta elhalt királyotok
magával vinni az Ördög Fiát?
– Nem tudjuk, jó uram. Valamilyen Banyáról be-
szélt nekünk. Meg valamilyen jutalomról, de más
egyebet nem tudunk.
Az óriások – ha nem volt királyuk, aki rájuk pa-
rancsolt volna – mindig egyszerre beszéltek. Kol-
lektív tudatuk így irányította őket. Mert egyma-
gukban még ennél is butábbak voltak.
Végül, halottjukat hátrahagyva elfutottak.
A Tündér nézte a méretes sípot. Hát aztán erre
nem számított, hogy lány létére az óriások királya
lesz... A Diák csak nevetett rajta.

66.
A Lakodalom
 – Ellopták az ostoromat és a köpönyegemet! –
sajnálkozott a Bocskorkészítő, aki tudvalevőleg az
Ördög Fia volt, csak már jó útra tért. Kezében egy
arany hajszálat tartott. – A tulajdon nővérem tette
ezt velem! Vajon mi lehet a szándékuk?
A Bocskorkészítő műhelyében voltak azok, akik
sikerrel vakítottak meg óriást. Az Öreg Kádár hí-
vatta őket ide. Itt volt az ideje, hogy megértsék,
mi történt. A tanulókat, akik nem haboztak életük
kockáztatásával segíteni, és megoldani a kényes
helyzetet, teljes értékű partnernek tekintette,
akikre lehet számítani. Azért voltak itt.
– Tehát az óriások támadása csak álca volt. És
igazából a varázsholmijaidat akarták – szögezte le
a Nemes Vitéz.
– Nagyon úgy tűnik… – A Bocskorkészítő nem
tudott szabadulni a múltjától és családjától, ami
nélkül nagyon jól megvolt már régóta.
– Akkor most mind a három ördögi varázsszer
Anyádnál van, a Banyánál? – kérdezte a Kádár.
Már nem zavarta, hogy elárulja a Bocskorkészítő
titkát, mert a helyzet gyökeresen megváltozott.
Úgy tűnt, hadban állnak. Különben is, csak a be-
avatottak voltak itt. Tudta, hogy nem mondják el
a többi diáknak, miről beszélgetnek.

68.
 – Igen. Ez azt jelenti. Már kisgyerekkoromban
elvette tőlem a jogos örökségemet. A varázsbocs-
kort, a varázsostort és a varázsköpenyt. De pár éve
visszaloptam tőle az ostort és a köpenyt. A bocs-
kort nem találtam.
– Mire jók ezek? – kérdezte a Hegyi Tündér.
– Ha viseled a köpenyt és a bocskort, majd pat-
tintasz az ostorral, és kimondasz egy helyet, akkor
egyből ott teremsz – gondolkodott el a Bocskorké-
szítő. – De nem csak… azt a nyavalyás ménkőjét!
Ezek esküvőre készülnek!
– Esküvőre? – A Diák arca fehér lett, sápadt, majd
lilulni kezdett. Azután elájult.
– Ne… már megint! – A Hegyi Tündérnek még
mindig ragadt a keze az óriáskirály agyvelejétől.
Hiába próbálta lemosni vagy tucatszor. Valahogy
ez a tény immunissá tette a sajnálatra a Diákkal
szemben, akire megint rájött az átok.
A sötétségnek mélylila színe van, ha nagyon sö-
tét. Ez a feketénél is feketébb. A pokolban sem
volt olyan sötét, még a legelhagyatottabb vájat-
ban, ezer és ezer méter mélyen, ahol a Diák lelke
most csapdába esett. Egy ősrégi varázslat tartotta
fogva…
Ments meg engem! - hangzott mindenhonnan. A

69.
 lilaég, a lilafű, a lila Hold mind visszhangozta ezt.
Aztán egy hattyú jelent meg, de az is lila volt.
Közelebb jött, és befészkelte magát a Diák ölébe.
Az megsimogatta a hattyút, és átölelte. Nagyon
puha érintése volt a tollának, mint a legfinomabb
paplan. Tiszta volt, sehol egy porszem.
– Na, most meglátjuk, mit tesz ez! – mondta a
Bocskorkészítő mindentudó mosollyal, amikor a
varázsitalát a Diák szájába öntötte. A Hegyi Tün-
dér már nem aggódott egy cseppet sem, mert im-
máron tudta, hogy a Kastélyban mindennek meg-
van az ellenszere.
Ebbe a varázsitalba a Bocskorkészítő beleőröl-
te testvére hajszálát is. A kutyaharapást ugyanis
szőrével kell meggyógyítani. A Banya-karmolást
meg egy banya hajszálával.
A hattyú gyönyörűséges királylánnyá vált a Diák
ölében. Most, hogy a hattyúnak lett keze, ő is átö-
lelte a Diákot.
– Hiányzol, Diák! – mondta neki, és szájon csó-
kolta.
– Ki vagy te? – kérdezte a Diák.
– A feleséged! – jött a válasz.
A Diáknak nem állt össze ez az egész. Az álma to-
vább kavargott, és közben azon gondolkodott, ho-

70.
gyan lehetne a felesége egy hattyú, aki királylány.
– A Manók Királyához akarnak ezek itt hozzá-
adni! Kedvesem, ha még szeretsz, akkor gyere, és
szabadíts ki! – mondta a királylány. Hirtelen a lila
szín kiszépült, és minden színes lett. Ekkor látta
meg a Diák, hogy milyen szép bőre van a király-
lánynak. Az ajka és a nyaka elvarázsolta. Megcsó-
kolta. A királylány pedig visszacsókolt.
– Siess, kedvesem, különben sosem leszünk egy-
máséi!
A Diák olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem le-
fejelte a Tündért.
– Házas vagyok! – mondta, majd újra elájult. De
már mindenki tudta, hogy csak alszik a kimerült-
ségtől. Az átok és a távkommunikáció együttesen
kivett az erejéből szinte mindent. Reggelre kutya
baja nem lesz.
A Diák reggel még emlékezett, mi történt. A
Banya lányának hajszála segített neki. Valamit
tett a vérével, az átok enyhült, így képes volt em-
lékezni a telepatikus kapcsolatra.
– Házas vagyok! – ismételte. – Nagyon érdekes,
hogy egyáltalán nem emlékeztem rá! Vajon miért
kaptam ezt az átkot?
– Nem tudjuk, de ki fogjuk deríteni! – mondta a

71.
 Hegyi Tündér. Valami oknál fogva nem csak a sa-
ját, de más boldogulása is fontos volt neki.
A Diák eldöntötte, hogy utánajár a problémának.
Újra elment a könyvtárba, és információt gyűjtött
a Manók Királyáról. Persze, a Tündér ott volt a
nyomában, és mindent át is beszéltek. A Diák épp-
hogy megtalált egy nagyon régi könyvet az egyik
sarokban, de ott is a legalsó polcon, a legutolsó
könyv mögött elbújva, amit nem is betűvel írtak,
hanem rovátkákkal. A Diák persze értette azt is
– hiszen Diák volt. De nem balról jobbra, hanem
jobbról balra kellett olvasni. Azt tudta meg a Diák,
hogy a Manók Királya búskomorságba esett, mert
nem volt leánya, csak fiai. Öt Manó Király volt a
Földön: az Északi, a Déli, a Keleti és a Nyugati Ki-
rály, illetve a Manók Királya, aki igazából a Manó
Királyok Királya volt, de senki nem hívta így, mert
azt már túl hosszú lett volna kimondani. Régen,
amikor azok négyen csatáztak, egy vitéz harcos
alkut kötött a Banyával: tegye meg őt vezérének,
hogy végre béke legyen a manók között. A Banyá-
nak csak két feltétele volt. Először is, minden év-
ben több szekér gyémántot kell kapnia a Manók
Királyától. Másrészt a manóknak folyamatosan
ásniuk kell a Pokol alagútjait az egész világon, hi-

72.
szen a Banya férje volt az Ördög, a Pokol Ura. Ezért
cserébe a Banya megígérte, hogy minden manót
halhatatlanná tesz. De mint kiderült, a Banya be-
csapta őt, mert onnantól fogva nem születtek ma-
nók. A halhatatlanság ára az volt, hogy nem le-
hettek többé manógyerekek. Mindenki annyi idős
maradt, ahány akkor volt, mikor a Banya varázs-
lata működésbe lépett. Annyi manó asszonyság
élt, hogy a sok manó férfira főzzenek és mossák a
ruhájukat, viszont soha többé nem születtek ma-
nók, pláne lányok.
Na most, ez nem is lett volna baj, mert azért a
manókat jobban érdekelte a saját életük, mint a
még nem is létező gyerekeik jövője, ha az Észa-
ki Királyt nem zsarolta volna egy sárkány. Az
Északi Királynak sok-sok évvel azelőtt elárulta a
gyémántcsinálás titkát egy sárkány a jövendőbe-
li leánya kezéért. Csakhogy a király felesége nem
tudott gyereket szülni a Banya átka miatt…
A könyvből kitépték az utolsó lapokat. Nem tud-
tak meg többet belőle.
A Diák elkezdett gondolkodni, mit is tud eddig.
A Banya lányának hajszála kezdte feloldani az át-
kot, legalábbis annyira, hogy most már talán ér-
tette azt is, hogy mivel állnak szemben.

73.
 Nem tetszett neki sehogy sem, mert egy világ-
méretű összeesküvés részleteire jött rá az embe-
riség ellen!
– Ezek lakodalomra készülnek, és az én felesége-
met akarják az Északi Királyhoz adni, hogy attól
szülessen manógyereke! Hiszen a sárkányok csak
manókkal tudnak házasodni, e frigyből megint egy
banya születik, aki egy másik sárkánnyal áll majd
össze, és azok gyereke lesz az ördög! – A Diák saj-
nos nem tudta a felesége arcát felidézni, akárhogy
akarta. Az átok olyan erős volt, hogy erre nem volt
képes.
– Diák, most mit tegyünk? – kérdezte a Hegyi
Tündér, mert neki fogalma sem volt.
– Legjobb lesz, ha mindent elmondunk a Bocs-
korkészítőnek! A saját fajtáját talán mégis jobban
ismeri. Lehet, hallott valamit, amíg ott élt velük.
A Bocskorkészítő nagyon mérgesen itta a kávé-
ját, kanállal, nem cukorral. Már több mint három-
szor megkeverte. Ott voltak megint mind a műhe-
lyében, akik igazán küzdöttek. Nem voltak sokan.
– Lakodalom lesz – mondta sokadszorra a Bocs-
korkészítő. – De hol? És most mit tegyünk? Nem
hagyhatjuk el az iskolát. Nekünk nem a harc a dol-
gunk, hanem a tanítás. A tanulók dolga a harc, de

74.
csak akkor, amikor már képzettek. De most nincs
idő arra, hogy végigtanuljanak mindent.
Az Öreg Kádár oldotta meg a helyzetet.
– Meg kell ölni a sárkányt! – A Kádár arcán nem
látszott félelem. – Ha nincs vőlegény, akkor nincs
lakodalom!
– De Kádár bátyám, az Északi Király akarja el-
venni a feleségemet, nem a sárkány, az csak a gye-
reküket akarja!
– Értem én, de a dolgok eredője ez a sárkány
mégiscsak! – Az Öreg Kádár elégedett volt magá-
val, hogy átlátta a helyzetet.
– Hogyan vehet el valaki egy olyan nőt, akinek
van férje? – A Hegyi Tündér sehogy sem értette.
Nagyon tiszta volt a gondolkodása.
– A manók nem foglalkoznak az emberi szoká-
sokkal és törvényekkel. Ami tetszik nekik, azt el-
veszik. – A Nemes Vitéz tudta ezt jól. – Az én egy-
kori feleségemet is elrabolta az egyik.
A Hegyi Tündérnek ez már sok volt: könnycsep-
pek futottak végig az arcán, majd fejest ugrottak
a padlóba.
– Nos, a következőt javaslom… – Az Öreg Kádár
elszánt volt. – Mivel a Hegyi Tündér és a Diák ön-
ként vetette magát az óriások közé, továbbá meg-

75.
 ölték az Óriások Királyát, sőt most a Hegyi Tün-
dér parancsol az óriásoknak, ő lett uralkodójuk,
ha még csak egy alkalomra is… ezért azt mondom,
hogy ezzel három leckét letudtak. Tehát a nyolca-
dik jön!
– De hát én nem lettem a királyuk! – A Diák tilta-
kozott. – Nekem akkor csak két leckém van kész?
– Nem, fiam! Amit a tanulótársad elér, az neked
is számít, mert ti a tizenhárom próbán keresztül
egynek számítotok! Megtervezzük a maradék öt
leckéteket, mert most felettébb szokatlan fordu-
latot vett a világ. Fel kell gyorsulnunk hozzá. Saj-
nos a többieknek tanulniuk kell. Nem mehetnek
veletek. Ezt bizony ketten kell, hogy elintézzétek!
De vigyázzatok, mert ellenségek nem csak a célo-
toknál várnak majd rátok, hanem végig az úton!

76.
A Koldus
 A Diák azon gondolkodott, hogy itt-e a vég. A kö-
vetkeztetését arra alapozta, hogy az Öreg Kádár
a fiának nevezte előző este. Nem gondolta volna,
hogy bármi érzékenységet mutatna a tanára, de
úgy látszik, megszerette.
A Hegyi Tündérrel bandukoltak az északi úton.
Teljes menetfelszerelésben. A Hegyi Tündér bőr-
ruhája nagyon harcos kinézetet kölcsönzött neki.
A Diák köpönyege pedig lobogott a szélben, botja
és tarisznyája is vele volt. Utóbbiban volt a térkép,
ami az égig érő fa pontos helyét mutatta, de még
nem oda mentek. A Hegyi Tündér nagyon szomorú
volt, de elszánt. Érezte, hogy itt már nem babra
megy a játék. A világ megváltozott. Az emberek
nem érzékelték ezt. De ők már tudták. A harc el-
kezdődött, életükben az utolsó, végső harc, mivel
a teljes összeesküvés lényegi részeit már sejtették,
ha még nem is tudták a részleteket.
A Hegyi Tündér inkább a férjével lett volna a
Hargita lábainál, de nem tudott mit tenni, még
dolga volt. Sajnos az iskolát be kellett fejeznie. Pe-
dig már nem erről álmodott, hanem másról. De azt
még senkinek sem mondta.
Délben leültek az út szélére enni. Nem ettek so-
kat, hogy bírják a megterhelést. Még volt út előt-

78.
tük. Estére egy fogadóba értek, ahol a kocsmáros-
tól meleg ételt kértek.
Jó magyar étel volt az, nem átverés. A Diák fel-
mérte a közönséget. Innentől nem lehetett biztos
benne, ki van a manókkal, és ki a Banya kémje.
Még a régi barátaiban sem bízhatott, mert mind-
egy, mit mondtak régen, a kérdés az volt, hogy mit
tettek most! A Banya bizony rengeteg gyémánttal
rendelkezett, és a Diák tudta jól, hogy a csillogás-
nak nem sokan állnak ellen. De a szabadság fonto-
sabb a pénznél, kényelemnél vagy bárki életénél.
Kész volt feláldozni a sajátját, bármi áron teljesí-
teni a küldetést, vagy belehalni. Mert volt tartá-
sa. Amit tett és mondott, az egybevágott. Érezte a
világ összes egyesített Sárkányölőjének erejét. És
itt volt vele a Hegyi Tündér. Rákapcsolódott arra
a fényességre, amit csak a Nap adhat, és amit egy
gyertyában látott meg az egyik asztalon, s körbe-
nézett. Éles szeme rávetült egy koszos Koldusra,
akinek árnyéka nem szokványos volt: homályosan
ugyan, de lehetett látni az Ördög képét benne.
Tudta, mi lesz, mert látta a jövőt. A Hegyi Tün-
dérrel az emeleten vettek ki egy szobát éjszakára.
Elmagyarázta neki a tervét, majd kicsit aludtak.
De sokat nem alhattak, mert a Koldus megpróbált

79.
 betörni hozzájuk. Persze, a Diák szándékosan nem
zárta be az ajtót, hanem csak erre várt: varázscsiz-
májával – mert ruhástól aludtak – a levegőbe rú-
gott, és máris a falnál állt, az ajtó mellett. Látta,
hogy a Hegyi Tündér is ugyanígy tesz.
Ahogy a Koldus bejött a szobába, máris elkapta a
grabancánál fogva, és belehajította a székbe, amit
direkt neki készítettek elő. A Diák gyorsan meg-
kötözte egy spárgával. Meggyújtott egy gyertyát,
rámosolygott – hiszen legyőzte –, és elkezdte a ki-
vallatást:
– Mi járatban, jó uram?
– Eltévedtem, diák uram… – A Diák tényleg di-
áknak nézett ki, ezt még a Banya tanácsa nélkül
is lehetett tudni. – Azt hittem, ez az én szobám,
de tévedtem. Azért is gondoltam, mert nyitva volt.
Elnézést a zavarásért! Nyugodtan engedjenek
utamra, mert nem ártok senkinek!
– Nem tetszik a szaga! – szólt a Hegyi Tündér,
és morgott közben. De a Koldus nem vette észre.
Ezek szerint a Banya sem tudott mindent, vagy
nem mondta el a Koldusnak, mitől kéne tartania.
– Nekem se! – szögezte le a Diák. – De most nem
azért van itt, hogy szagoljuk, hanem hogy kikér-
dezzük. Na, te jó ember, miért adtad el a lelked a

80.
gonosznak?
A Diák nem volt híve az udvarlásnak, a körülírás-
nak. Durr bele! – ilyen egyszerű volt a lelke. Nem
is szerették emiatt sokan, de aki a jó oldalon állt,
az nem bánta, hogy ilyen, hiszen pont ez volt az
erőssége.
– Nem értem, mit akar, Diák uram, én csak egy
egyszerű Koldus vagyok… – sütötte le a szemét a
Koldus. De ebből a Diák egyből tudta, hogy nem
mond igazat.
– Tündérkém, mutasd meg a fogad fehérjét neki,
és szagold meg közelebbről! Nincs időnk a jobbik
énjére hatni, azt már régen elvesztette.
A Hegyi Tündér meglepő gyorsasággal változott
hatalmas, fekete farkassá. Morgása betöltötte
a szobát. Nem akartak nagyobb bajt, mint amit
egyébként is kerestek. Odasomfordált a Koldus-
hoz, és megszagolta a nyakát. A Koldus érezte a
farkas fogainak élét.
– Mit akartok tudni? Csak hagyjátok meg az éle-
tem! – tört ki belőle. Tudvalevőleg a gyávák nem
csak a barátaikat, hanem az uraikat is könnyen
elárulják.
– Ki küldött ránk, és mit akarsz?
– A Banya lánya volt! Szerelmet ígért, ha meg-

81.
 öllek titeket! – felelte majdnem üvöltve a Koldus,
aztán pityeregni kezdett. – Nem akartam rosszá
válni, de én már nem leszek jó soha…
A könnyeket látva a Hegyi Tündér visszaválto-
zott, és először értette meg, hogy minden ember
alapvetően jó. Mélyen legbelül senki nem akar
rosszat, csak valahogy rossz társaságba kevered-
nek, és a gonosz harcát viszik előre.
– Húzd fel az inged ujját, Hegyi Tündér, és a sár-
kányezüstödet nyomd az arcához! – A Diák nem
először csinált ilyet.
A Hegyi Tündér már annyira megbízott a Diák-
ban, hogy egyből megtette, amire az kérte.
A Koldus üvölteni kezdett. Az arca sistergett,
ékes bizonyítékaként, hogy a pokol szele megérin-
tette: ezért tudta az ezüst megsebezni.
– Mit akartok tudni? Csak ezt hagyjátok abba!
– kérlelte őket a Koldus. – Ígérem, elmegyek, és
soha nem jövök vissza!
– Hogyan lehet megölni a Sárkányt?
A Koldus szeme fennakadt, mert nem hitte vol-
na, hogy azok ketten, akiket nemrég még meg
akart ölni, mindent tudnak. Rájött, hogy esélye
sem volt. Összeomlott, és beszélni kezdett.
– A Sárkányt nem lehet megölni… – A Hegyi Tün-

82.
dér erre jobban odanyomta az ezüstöt a Koldus ar-
cához. A Diák sistergést hallott, és orrát megcsap-
ta az égő hús szaga. – Kivéve egy módon! – A Hegyi
Tündér azonnal visszalépett, és hagyta a Koldust
beszélni. – Az ereje el van rejtve. Van egy nyúl a
Sárkány várához közeli mezőn. Le kell vágni a fe-
jét, akkor abból kirepül egy lódarázs. Azt kell két
kő között összemorzsolni, és a Sárkány meghal. De
ha nem vagytok képesek elkapni a lódarazsat, ak-
kor az elrepül, egy másik mezőn egy másik nyúl
agyába bújik bele, és kezdhetitek az egészet elöl-
ről.
A Diák elővette a lúdtollát. A Hegyi Tündér fel-
nyögött meglepetésében, mert azt hitte, hogy a
Diák meg akarja ölni a Koldust. De a Diák egy má-
sik varázsigét szavalt el, és a Koldus nyakán meg-
jelent egy nyakörv, sőt még egy lánc is láthatóvá
vált, ami a végtelenségbe veszett.
– Az Ördög kutyája vagy, Koldus! Hogy engedhet-
ted meg, hogy láncon rángassanak, és rávegyenek
a rosszra?
– Nem tudom, Diák uram… – A Koldus csak most
jött rá, hogy tényleg szolgája lett a gonosznak,
ahogy a nyakörvét markolászta és a láncot nézte.
A Diák lángoló pallossá változtatta a tollát, és

83.
 lesújtott, de nem a Koldusra, hanem a láncra, ami
azonnal elszakadt.
– Na, ez most remélem, jól pofán verte! – vigyor-
gott.
Közben a Hegyi Tündér egyik varázsbicskájával
kinyitotta a nyakörvet.
– A Banya lányát? – kérdezte.
– Igen. Mert aki mást rabláncon tart, azt előbb-
utóbb a lánc pofán vágja, amikor elszakad.
A Hegyi Tündér még talán egy sikolyt is hallani
vélt a távolból, és valami csörömpölést, de lehet,
hogy csak bemagyarázta magának. Annyira tet-
szett neki az ötlet. Viszont a Koldus arca, ahogy
leesett róla a rabiga, megváltozott. Húsz évet fi-
atalodott, a haja őszből újra szőke lett, és a rán-
cai eltűntek. De még nem vette észre. A Diák ezért
elővette a tükrét.
– Nézz bele! – utasította a Koldust, aki először
megijedt, hogy valaki idegen van a tükörben. Az-
tán arcát kezdte fogdosni, és felpattant.
– Vége az átoknak? – kérdezte a Koldus. – Újra
enyém az életem?
– Addig nem, amíg az ellenség él, vagy jó útra
nem tér. És addig sem, amíg a magadfajták nem
látnak a szemüktől, és mindenféle banyákba sze-

84.
retnek bele!
– Diák uram, hol tanulta ezt?
– Menj el az Elvarázsolt Kastélyba, és keresd
meg az Öreg Kádárt! Adj neki bőségesen gyémán-
tot, amivel lefizettek! Aztán válj sárkányölővé Te
is, mert hátha máskor nem leszünk a közelben,
hogy megmentsünk!
A Koldus nekik is akart adni gyémántot, de nem
fogadták el. Tudták, hogy az Elvarázsolt Kastély-
nak nagyobb szüksége lesz rá a védelemhez. Még
aznap este elindult, hiszen eddig is főleg sötétben
járt.
A Diák és a Hegyi Tündér viszont jól kialudta
magát. Másnap folytatták útjukat észak felé. Sok
napon keresztül mentek, amíg el nem értek egy
zöldnél is zöldebb mezőre. A távolban pedig meg-
pillantottak egy kacsalábon forgó kastélyt. Ebből
tudták meg, hogy elérték a Sárkány birodalmát.
– Nézzünk körül, Tündér, ezen a mezőn kell len-
nie a nyúlnak!
De hiába keresték, nem találták sehol. Nemhogy
nyulat, de egeret sem láttak sehol. Szöcskét igen,
meg hangyát. Azonban nyulat nem. Megint besö-
tétedett. Tábortüzet raktak, és szalonnáztak. Volt
náluk kenyér is, arra csöpögtették a zsírt. Jóízűen

85.
 falatoztak. Kellett is az energia. Ki voltak fáradva.
Egyszer csak egy öreg néne került elő az éjszaká-
ból, a vállán rőzsével.
– Jaj, kiscsibéim! Leülhetnék-e a tűzhöz mellé-
tek, és megmelegedhetnék?
– Persze, öreganyám! Még szalonnát is adunk,
ha szereti! – mondta a Diák. A Hegyi Tündér azért
jobban ráfogott a varázsbicskára, amivel a szalon-
nát ette…
A Diák adott két szelet kenyeret az öregasszony-
nak, és a saját nyársát egy új szalonnával, mivel a
sajátját rácsúsztatta a kenyerére.
– Jaj, nem kell nekem a te nyársad, egyél csak,
kiscsibém! – szerénykedett a néne. De a Diák nem
hagyta.
– Én már jóllakom ezzel itt – mutatott a kenye-
rére, és beleharapott.
Hárman ettek csendben. Közben a Hold fénye éle-
sebb lett. A Hegyi Tündér most vette észre, hogy
telihold van. Mintha melegebb lett volna a levegő
is a tűz körül. Nem értette, de akkor egyszer csak
az öregasszony fiatal hangon szólalt meg.

86.
A Fehér Boszorkány
 – Szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítot-
tatok! Csak jó boszorkányok éltek a Földön ré-
ges-régen. Annyira jók voltak, és annyira csak jót
cselekedtek, hogy angyaloknak vagy tündéreknek
hívták őket. De aztán megérkeztek a Sárkányok.
Többet elcsábítottak, és rosszá tették őket. Önző-
vé, kapzsivá és gonosszá. Rávették őket, hogy ör-
dögöt szüljenek nekik, meg sok-sok rossz boszor-
kányt. De kezdetben a varázslatos nők jók voltak:
a mágiai szülöttei, a Fény Angyalai.
Annyira szép volt a hangja, hogy a Diák meg sem
tudott szólalni, csak a tüzet nézte, de mire ráemel-
te a tekintetét, az öregasszony csodaszép fiatal ha-
jadonná változott. Tökéletes alakja, fehér ruhája
az egyik legszebb látvány volt, amit valaha látott.
A haja fel volt tűzve. De a Fehér Boszorkány to-
vább beszélt:
– Az Óperenciás-tengeren túl élek! Ide csak hold-
töltekor tudok átjönni. Segíteni jöttem, mert baj-
ban vagytok! Elfogadjátok a segítségem?
A Diák meg lett babonázva, még levegőt venni is
elfelejtett.
– Miben akarsz vagy tudsz nekünk segíteni? –
vette át a szót a Hegyi Tündér. Látta a Diákon,
hogy annak férfi-énje győzedelmeskedett, és hát a

88.
feleségére még mindig nem emlékezett.
– Diák, a tükröd másik oldalán én vagyok! Az az
én tükröm volt, azért tudok rólatok. Egy tárgyam
mágikus ereje szükséges, hogy ott jelenjek meg,
ahol nem vagyok.
A Diáknak furcsa érzése lett: hát persze, az őran-
gyala, aki eddig is egyengette az útját.
– Hát te voltál a hang a fejemben? – kérdezte.
– Igen, hogy a jó úton tartsalak! De az átkot le
kell szedni rólad. Viszont előbb meg kell ölnötök
a sárkányt.
– Hogy találjuk meg a nyulat! – kérdezte a Hegyi
Tündér, mert kettőjük között ő még tudott gondol-
kodni.
– Az üregében.
– Hogyan? – A Diáknak nem forogtak a kerekek
az agyában.
– A nyúl a saját üregében van, oda kell bemenni
érte.
Hát, ettől nem lettek okosabbak! Legalábbis ezt
gondolta a Hegyi Tündér, mivel azt sem tudta,
hogy hol az az üreg, vagy a nyúl, és hogy melyik
mezőn keressék.
– Most aludjunk, majd holnap megkeressük! Fon-
tos, hogy ki legyetek pihenve. Holnap nagy nap

89.
 lesz! Mutatok majd egypár trükköt nektek…
A Diák újra álmodott. A Királylányt kereste, de
nem találta sehol. Próbált emlékezni rá, de nem
bírt. Az arcát akarta látni, de nem sikerült. Nem
tudta felidézni a vonásait. Csak annyit érzett, hogy
a hiánya űrt hagy a szíve helyén.
Szebb napra nem is ébredhettek volna. A fű zöld
volt, az ég kék. De nyúl nem volt sehol.
– Reggeli után menjünk szépen arra! – mutatott
a Fehér Boszorkány előre.
Összecsomagoltak, miután a vacsora maradékát
megették reggelire, és mentek a fehér ruhás jelen-
ség után.
– Igen, gondoltam! – mondta egyszer csak a bo-
szorkány.
A Hegyi Tündér és a Diák is kérdőn nézett rá.
Közben nem is vették észre, hogy a tücskök zenél-
tek, a hangyák pedig nagyobb számban jöttek elő
a földből, mint tegnap.
– Az a nyúl, amit keresünk, üregi. Akár másfél
méter mélyre is be tudja ásni magát, és csak haj-
nalban, valamint alkonyatkor jön elő. Viszont ne-
künk nincs időnk várni. Diák, van nálad íj és nyíl-
vessző?
– Persze! – mondta a Diák. – Sőt még a Hegyi

90.
Tündérnek is jut, ha tud lőni.
– Tudok hát! – A Hegyi Tündér nem szerette az
íjat, mivel a hegyekben csak akadályozta mászás
közben, de mint minden tündér, jól tudott lőni. A
Diák tarisznyájába pedig minden belefért.
– Akkor én most lemegyek a nyúl barlangjába,
felzavarom az almot, ti pedig el kell, hogy kapjátok
azt az egyet, amelyik a sárkány erejét rejti! Onnan
fogjátok megismerni, hogy a feje tetején lesz egy
csillag. Hiszen a sárkányok az égből jöttek.
A Diák épp tiltakozott volna, hogy honnan is-
merné már fel sok méterről több nyúl közül, de
a Fehér Boszorkány fehér macskává változott,
amelyik pont befért a nyulak alagútjába, amit a
hangyák és a tücskök megmutattak. Nem kellett
sokat várni, mire – mint egy vasárnapi vásárban –
nagy tömeg vágódott ki a föld alól. Hirtelen több
tucat nyúl termett a mezőn. A Diák nem volt rest,
párat egyből lelőtt. Gondolta, ha nem is azt találja
el, amelyiket kell, legalább finom ebédjük lesz.
A Hegyi Tündér látása sokkal jobb volt, és vala-
hogy le tudta lassítani az időt. Volt ideje látni!
– Ott fut, ni! – mondta, és az íjat arrafelé for-
dította. Most már a Diák is látta, melyik nyúlról
van szó. Az volt még az érdekessége, hogy ennek

91.
 az alsó fogai voltak nagyobbak, ráadásul a felső
fogak elé álltak. Egyszerre lőtték ki a nyílvesszőt,
így kétszer is eltalálták a nyulat. Pont akkor ért
vissza a fehér macska, és nagy ugrásokkal a nyúl-
nál termett. Visszaváltozott hajadonná, és elővett
egy gyufás skatulyát.
– Na, most óvatosan! Hegyi Tündér, vágd fel a
koponyáját! Diák, te pedig fogd ezt a gyufás skatu-
lyát, és kapd el a lódarazsat!
Pontosan így is lett, még magukon is meglepőd-
tek, hogy milyen ügyesek voltak. Bent zümmögött
a lódarázs a kis dobozban, nem tudott kijönni.
– Nos, ezzel megvagyunk! Akkor menjünk a ka-
csalábon forgó palotához!
A Diák nem nagyon érette, mert szerinte már
rég agyon kellett volna taposni a darazsat. De hát
bízott ő a Fehér Boszorkányban, mert különleges
érzés vett erőt rajta, akármikor ránézett. És ilyet
csak akkor érzett, amikor Tündérekkel volt dolga.
Odaértek a kacsalábon forgó palotához. Szép is
volt, meg nagy is. Kilencvenkilenc hálószobája
volt.
– Sárkány uram, gyere ki, és állj ki velünk! – kia-
bálta el magát a Fehér Boszorkány.
– Ki mer felébreszteni? – kérdezte a sárkány.

92.
 – Ezek szerint itthon van – szögezte le a Hegyi
Tündér, akinek szokása volt a nyilvánvalót értel-
mezni. Előhúzta két varázsbicskáját, és harci ál-
lást vett fel.
De ez nem akármilyen sárkány volt, most látták,
hogy három feje van. Bizony, nagyon megrémül-
tek, de a Fehér Boszorkány nem félt. Kék szemé-
ben évezredek tudása tükröződött, és pontosan
tudta, mit kell tennie.
– Nálunk van a lódarazsad, ami az erődet rejti!
Elmondasz nekünk mindent, és megmenekülsz,
vagy itt és most meghalsz?
A sárkány nagy hahotában tört ki, mert nem
tudta elképzelni, hogy egy királylány fenyegeti.
– Nem is kell várnom nekem az Északi Király
manólányának megszületésére, elveszlek téged
feleségül! Mit szólsz, te leány?
– Zúzd össze a darazsat, Diák! Ma, úgy nézem,
nem tárgyal velünk az Úr!
A Diák a földre dobta a skatulyát, és rátaposott
háromszor. Erre a Sárkány éktelen haragra ger-
jedt. Eddig azt hitte, csak blöffölnek vele, nem is
kapták el a nyulat, és nem kapták el a lódarazsat
sem, ami kirepült az agyából! De érezte, hogy hal-
hatatlansága odalett, már csupán egy élete ma-

93.
 radt. Viszont azt most már nem akarta könnyen
adni!
– Három feje van, mindenkinek jut egy! – adta ki
az utasítást a Fehér Boszorkány, és jegesmedvévé
változott. Ekkor hihetetlen dolog történt: a Hegyi
Tündért és a Diákot is hatalmas nyugalom száll-
ta meg, pontosan tudták, mit kell csinálniuk. A
Diák felpattant a jegesmedve hátára, a Hegyi Tün-
dér pedig már ott robogott mellettük farkasként.
A jegesmedve elkapta a sárkány egyik nyakát, a
farkas a másikat, a Diák pedig lángoló pallosával
levágta az utolsó fejét.
A sárkány kimúlt, mert nem hitte el, hogy va-
laha valaki kitudja a titkát. Pedig, ha létezik ti-
tok, az azért van, hogy megfejtsék. Csak a jónak
nem kell titkolóznia, mert nincs mit rejtegetnie.
A sárkány, ahogy kimúlt, meggyulladt, és elégett,
de egy arany karkötő kipattant még belőle, amit a
Diák elkapott.
– A fizetséged, Fényesség Angyala! – mondta a
Fehér Boszorkánynak, és átadta a karkötőt, mert
most már a Diák tudta, pontosan ki áll előtte. Egy
nemes fajta harcos a javából, aki az igazságot szol-
gálta.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, de

94.
most nézzük az átkodat… – A boszorkány megfog-
ta két kézzel a Diák fejét, aki azonnal elájult.
A Hegyi Tündér felhúzta az egyik szemöldökét,
ahogy szokta, de most fintorgott is hozzá, mert
már unta, hogy a Diák folyton kidől.
– Ki vagy te, és honnan jöttél? – kérdezte a Fehér
Boszorkánytól a Hegyi Tündér, mert könnyebben
győztek le egy háromfejű sárkányt, mint ő az első
egyfejű sárkányát. Gondolta a Tündér, többről van
itt szó, mint amit eddig hallott.
– Az Óperenciás-tengeren túl található a Varázs-
egyetem, aminek tizenkét emelete van. Minden
tanár ott taníthat, amelyikre fel van készítve.
– Te a tizenkettedik emeleten tanítasz! Oda fo-
gunk menni mi is előbb-utóbb, tanulni tőled má-
giát! – szaladt ki a Tündér száján, mert most már
összeállt neki is a kép.
– Igen, királyokat és királynőket képzek – mo-
solygott a Fényesség Angyala. Majd a Diák mind-
két kezét összekulcsolta a sajátjával, és behunyta
a szemét. Újra mosolygott. Két fényes energiahul-
lám ment át a Diák testébe a kezeken keresztül,
amely megrázkódott. Majd a Diák kinyitotta a sze-
mét.
– Az életed újra a tiéd! – Egy ideig egymás sze-

95.
 mét nézték, aztán a boszorkány harmadszorra is
elmosolyodott, majd eltűnt. A messzeségből még
ezt hallották: „Ha szükséges, következő holdtölte-
kor újra jövök, csak gondoljatok rám! Gratulálok a
kilencedik próba teljesítéséhez is!”
A Diák le volt nyűgözve, ahogy a Hegyi Tündér is.

96.
A Táltos Paripa
 – Mi történt veled? Olyan más vagy most… – A
Hegyi Tündér nagy szemeivel vizsgálta a Diákot,
mert most tényleg nagyon más volt.
A Diák még nem szólalt meg, mert nem talált
szavakat. Aztán a szavak találták meg őt:
– Emlékezem…
Ezt követően belekezdett élete történetébe, ami
eddig el volt rejtve előtte, mivel a Banya megát-
kozta. Szegénylegényként született egy kis falu
legkisebb házában, egy szegényasszony hetedik
gyermekeként. Onnan tudták, hogy Diák lesz. Azt,
hogy hogyan, azt nem. Mivel pénzük arra sem
volt, hogy egyenek. Édesapja kondás volt, az anyja
mosónő. De a dolgok nem igazán mentek jól. Egyik
nap, amikor már felcseperedett, rájött arra, hogy a
családja jobban járna nélküle. El is indult világgá.
Ment-mendegélt, amíg egy öreg apóba nem bot-
lott.
– Tudod-e, a Napnak mi a kedvenc száma? – kér-
dezte tőle az Apó.
– Öregapám, hát a négy!
– És miért?
– Mert mehetek feléje, el tőle, jobbra és balra
hozzá képest.
– És mi a titkos száma?

98.
 – Az öt.
– Az meg hogy jött ki neked, te ifjú? – Mert bi-
zony a Diák jól válaszolt, amikor még nem is volt
diák, a tehetség viszont már ott volt nála.
– Mert én nézem. Én vagyok az ötödik elem!
Erre az Apó nagyon megörült, mert ő volt a Nap.
Minden Diák Tanítója. Nem mondta ezt el a Diák-
nak soha. Csak pártfogásába vette, és elkísérte egy
íródeák-iskolába.
Adott neki egy köpönyeget, egy tarisznyát és egy
lúdtollat búcsúzóul, aztán kifizette a tandíját ezer
évre.
– Na, most már mindened megvan, aminek meg
kell lennie. Tanulj sokat és jól! Légy hasznára a
világnak!
Az ifjú pedig csak tanult és tanult. Amikor a paj-
tásai játszani hívták, ő a könyvtárba ment, s a
könyvek lettek a barátai. Rájött, hogyan tudhatja
meg a múlt titkát: egyre többet tanult, és minden
dolgok tudójává vált. Kiderítette, hogy a tarisz-
nyájába minden belefér, mert mágikus tarisznyát
kapott. A köpenye vihart tudott támasztani. A lúd-
toll pedig nem csak lúdtoll volt, hanem egy régi
mágikus kard, amelybe villámok erejét lehetett
összegyűjteni. Sok évbe telt, mire minden szüksé-

99.
 ges dolgot elsajátított, aztán az emberek szolgála-
tára állt.
Rengeteget vándorolt, csak járta-járta a vidéket.
Gazdagabb nem lett, de az nem is érdekelte. Segí-
tett, ahol tudott. Hol esőt csinált. Hol napsütést.
Hol egy kislányt talált meg. Hol egy lovat. Kincse-
ket nem volt hajlandó keresni, mert a manóknak
is kellett valamit hagyni, de oktatott. Írni, olvasni
tanította a becsvágyókat. Sok faluból elkergették,
mert az apák nem akarták, hogy a lányaik oko-
sak legyenek, vagy, hogy a fiaik világgá menjenek
szerencsét próbálni, mivel a Diák telebeszélné a
fejüket mindenféle varázslatos történettel! Voltak
azonban falvak, ahol nagyon kedvesen fogadták,
ahol a lányok okosak akartak lenni, a fiúkat pedig
engedték, hadd menjenek szerencsét próbálni.
A Diák sokáig vándorolt, mire megértette. A Tit-
kok Könyvének néhány lapja a kezébe került, és
az elméjében fényesség gyúlt. Rájött, hogy csak
idő kérdése, de a sárkányok visszatérnek, és lesz
egy újabb háború. Ezért sokat tanult. Elvégezte a
régi iskolát, ahol nem volt tizenhárom lecke, de
hét igen.
Egyszer csak azt hallotta, hogy a Király lánya
eltűnt, meg kéne keresni. Aki megtalálja, annak

100.
adják a kezét és a fele királyságot. Az utóbbi kettő
nem érdekelte, mivel még nem látta a Királylányt,
de felkerekedett, mert sárkányszagot érzett.
A Király és a Királynő nagy sírás-rívásban volt,
mert egy szem lányuk eltűnt, nem találták sehol.
Aztán hírnökök jöttek, hogy csakugyan egy sár-
kány rabolta el a lányt, mert láttak egy kacsalá-
bon forgó palotát, és annak közelében mosott ru-
hát a Királylány a patakban. No, a Királynő egyből
gondolta, hogy a sárkány feleségnek rabolta el a
gyermekét, mert a sárkányok sosem mostak ma-
gukra. Annyira féltette a lányát, hogy a szíve meg
is szakadt. Szegény Király pedig duplán búsult,
mire a Diák odaért.
– Király uram, én visszahozom a lányát! – ígérte
a Diák.
– Nem hozod. Meg fogsz halni, Diák! Tudod te,
mennyi herceg lelte már halálát a félelmetes sár-
kánytűzben? Na de, ha mindenáron meg akarsz
halni, akkor menj, és küzdj meg a sárkánnyal!
Úgy tűnt, a Király – azon kívül, hogy búslakodott
– már nem foglalkozott semmivel. A szomorúsá-
gát meg nem tudta borba fojtani – próbálni csak
próbálta, azonban nem sikerült neki.
A Diák tudta azt, amit a többiek nem: ha megöli

101.
 a sárkányt, a sárkányezüst őt illeti, és akkor me-
het tanulni az Óperenciás-tengeren túlra is. Ez a
motiváció erősebb volt, mint a félelme. Mivel nem
csak a küzdelemig tervezett, ezért sikerrel járt.
Akkor ért a palotához, amikor a sárkány nem
volt ott, mert vadászott. Beosont a hátsó kapun,
fel az emeletre.
– Na, egy másik öngyilkosjelölt… – szólt a Király-
lány, mert jó érzéke volt ahhoz, hogy különbséget
tegyen rabló és megmentő között.
– Királylány! Mondd csak, milyen színű a sár-
kány pikkelye?
– Zöldeskék. De miért?
– Hát, hogy mi a megölésének módja, azért kér-
dezem…
– De most bújj el az istállóba, mert a sárkány
mindjárt hazaér, és nyomban felfal, ha itt talál!
A Diák engedelmeskedett a Királylánynak, mert
igazat kellett adnia neki. Mint oly sokszor később
is.
Az istállóban csak egy gebe állt. Annyira sovány
volt, hogy zörögtek a csontjai. Egy fűcsomót csó-
csált, de nem hízott tőle. Furcsa volt, hogy öt lába
van, ez tűnt fel a Diáknak.
– Hát neked meg miért van öt lábad? – gondol-

102.
kodott hangosan a Diák. Meglepetésére a ló vála-
szolt:
– Mert táltos paripa vagyok! Hozzál nekem izzó
parazsat, és csodaszép, fényes szőrű táltos paripá-
vá változom! Elrepítelek bárhova, ahova csak aka-
rod!
– Aztán segítesz-e legyőzni a sárkányt? – kérdez-
te a Diák a legfontosabbat.
A paripa így felelt:
– Nem csak ezt az egyet, hanem bármelyiket!
Erre a Diák sikeresen beosont a tűzhelyhez, és
egy lapáton hozott izzó parazsat. A ló egyből fe-
lette, mint aki már ezer éve nem evett. Ez közel is
járt az igazsághoz.
– Pattanj fel rám, kis gazdám! – kérlelte a Diákot,
aki már fent is ült a hátán. – Milyen gyorsan vág-
tassak, mint a szél?
– Az lassú volna…
– Hát akkor, mint a villám?
– Még az sem elég…
– Akkor, mint a gondolat?
De ennek a paripának szárnyai is voltak, s ahogy
kirúgta az istálló ajtaját, már fel is szállt a levegő-
be. A nagy hangra előjött a sárkány.
– Hát ez mi volt? – kérdezte. Máris a levegőben

103.
 termett, mert rájött, hogy valaki parázzsal etette
meg a lovát, és az elszabadult. A Diák összehúzta
a köpenyét, és az ég felé nézett. Kitartotta a kezeit,
úgy imádkozott:
– Az Ég Ura segítsen utamon! Adj nekem esőt és
vihart! A Diák vagyok, a tudó, aki le akarja győzni
a sárkányt!
Erre nagy eső kerekedett, aztán jöttek a villámok.
Az ég csak úgy dörgött. A Diák elővette a lúdtollát,
és a paripát a sárkány felé sürgette.
– Csak nem valamit írni akarsz a hátára? – kér-
dezte a paripa. Mert nem értette még teljesen a
Diák észjárását.
De az égből hatalmas villámok cikáztak, és ahogy
a sárkány összetalálkozott a Diákkal, az egyik vil-
lám belecsapott a lúdtollba, ami azonnal pallossá
alakult. Lángolt, megvilágítva a sötét eget. A Diák
ezzel csapta le a sárkány fejét.
– Kisgazdám, innentől kezdve örökre a tiéd va-
gyok! – örült a ló, mert most már tudta, hogy lova-
sa maga a megtestesült hős, akit régóta várt, hogy
kiszabadítsa.
A Diák visszament a kastélyhoz, és a Királylány-
hoz beszélt:
– Na, te lány! Egyébként kényelmes-e neked itt,

104.
ebben a palotában?
A Királylánynak valóban kedvére való volt a
nagy kastély, csak hiányzott neki az apja meg a
szolgái, a társalkodónői és a lova.
– Akkor értük küldetek – mondta a Diák. Leszállt
a táltos paripáról, bólintott neki, az meg tudta a
dolgát. Ment előbb a Királyhoz, hogy jöjjenek, és a
Diák családjához is, mert lakodalom lesz! Hiszen a
Diáknak volt szeme, a Királylány pedig olyan ked-
vességet sugárzott, és annyira szép volt, hogy a
Napba lehetett nézni, de rá nem.
Sírt a Királylány is, hogy az anyja nem érhet-
te meg ezt. Meg is fogadta, hogy ő is kiképezteti
magát sárkányölővé. A Király nagyon örült, hogy
a Diákban érdemes volt megbízni, mert tartotta a
szavát.
– Egy életem, egy halálom, a lányomat neked
adom, s vele az egész királyságom!
– Király bátyám, nekem a fele is elég volna! –
nevetett a Diák, merthogy mit kezdjen egy király-
sággal, sose volt az az uralkodó fajta. Szeretett
vándorolni. Hol itt, hol ott feltűnni, de hogy egész
nap egy székben üljön, még ha az egy trón is, azt
nem akarta.
Nem volt mit tenni, megtartották a lakodalmat.

105.
 Hetedhét országból jöttek, nagy tánc volt, mulat-
ság. Az étkektől roskadoztak az asztalok. Torta is
volt vagy egy tucat. De a legjobban egy messzi
földről érkezett Herceg ajándéka ízlett mindenki-
nek: a szaftos gombóc.
A Diák családja is ott volt, örültek ők is, hogy ez-
után palotában élhetnek. Bár több testvére inkább
a közeli faluban szeretett volna lakni, az állatok-
kal. Sose hitték volna, hogy pont a legkisebb fiuk
fogja vinni valamire. Pláne, hogy király lesz! Azt
biztos nem gondolták volna soha!
– Diákom! – mondta a Királylány, amikor nyugo-
vóra tértek a kastély legnagyobb hálószobájában.
– A kilencvenkilencedik ajtót nem szabad kinyitni.
Azt mondta a sárkány, amikor még élt, hogy ha
azt az ajtót kinyitjuk, akkor nagyon nagy bajunk
lesz! Ezért őrzöm ezt az aranykulcsot a nyakam-
ban, egy láncon.

106.
A Manók
 Teltek-múltak az évek. Több sárkányt nem lát-
tak errefelé. Minden rendben ment, de a Diáknak
a lábaiba beleköltözött a mehetnék. Meghívták
Kirgizföldre meg a Bahamákra, hogy ott is segít-
sen sárkányt ölni, így jutott el oda, hogy már há-
rom sárkányezüstje volt. Az országát persze egy
intézőre bízta, és a Királylány a legtöbbször vele
utazott. Aztán, nagy örömükre, megszületett a
Szőke Herceg, aki mókás volt és nagyon helyes.
Beragyogta a napjaikat. Igazán boldogan éltek,
míg meg nem haltak… volna, ha a Diáknak az ol-
dalát nem furdalja a kíváncsiság.
Egyik éjjel csak nem tudott aludni, forgolódott
erre-arra. Aztán leakasztotta óvatosan a felesége
nyakáról a kulcsot. A folyosón gyújtott egy gyer-
tyát, kinyitotta a titkos szoba ajtaját, és belépett.
A szobában egy koporsón kívül más nem volt, de
az többször át volt kötve egy vastag lánccal. És le
is volt lakatolva.
Akkor jött rá a legény, hogy a tarisznyáját is hoz-
nia kellett volna. Mert ha már idáig eljutott, akkor
a végére akart járni a dolgoknak.
Felöltözött menetfelszerelésbe, mert gondolta,
ebből még harc is lehet. A lángpallosával levágta
a láncot a ládáról, és kinyitotta a tetejét.

108.
 Hát nem egy másik csodaszép királylány feküdt
a koporsóban? A Diák döbbenten nézte. Nem tud-
ta, mit tegyen. Hiszen neki már volt felesége, de
azért csak nem zárhatja vissza a koporsó fedelét
erre a szerencsétlenre! Elhatározta, hogy megnézi,
él-e egyáltalán. Ezért odalépett hozzá, és a nya-
kánál kitapogatta a pulzusát. Az ismeretlen lány
bőre nagyon puha volt, az illata andalító.
A Diák hirtelen el is vesztette az eszét. Ekkor
a lány kinyitotta a szemét, ő is megfogta a Diák
nyakát, a fejét a sajátjához húzta, és szájon csó-
kolta a legényt. A Diák próbált tiltakozni, de nem
bírt. Pont erre toppant be a Királylány…
– Diák, te mit csinálsz itt? – kérdezte. De töb-
bet nem tudott mondani, mert a másik fiatal ki-
rálylány egy bűn ronda, vén Banyává változott.
Földöntúli kacagása betöltötte a palotát. A Diák
elájult a Banya csókjától, mivel az a száján át ki-
szívta az emlékeit, közben hosszú körmével meg-
karcolta a Diák fejét, hogy ha valaha emlékezni
próbálna, akkor is felejtsen el mindent.
– Te pedig velem jössz! – mondta a Királylány-
nak, mert eleve ez volt a célja, majd visszamene-
kült az égig érő fa tetejére, magával ragadva sze-
gény Királylányt.

109.
 Így tudta meg a Hegyi Tündér, hogy mi történt.
– A sárkány nem akarta a Banyának adni a fe-
leségem, amikor még nem volt a feleségem, mert
az is megszerette. De a Banya már eleve az Északi
Manókirálynak szánta. Ez volt a kastélyunk, Hegyi
Tündér, kérdés, mi lett a fiunkkal, a Szőke Herceg-
gel…
Körbenéztek a kastélyban, de senkit nem talál-
tak. Vagy a háromfejű sárkány ette meg őket, vagy
szétszéledtek az ostrom alatt. A Szőke Herceg se
volt sehol, bár mostanra már daliás ifjúvá kellett
nőnie. A Diák szomorú volt, hogy nem látta felnőni
a fiát, de csak ő tehetett róla. Azóta a Titkok Köny-
vének új lapjai megkerültek, és abból már tudta
volna, hogy Banyát talált. De most már mindegy
is volt.
– Menjünk, keressük meg a Manó Királyt, és old-
juk meg a dolgot, mert szorít az idő! – mondta a
Hegyi Tündér, és folytatták az útjukat.
Hátulról számolták fel a Banya csalfa tervét, mi-
vel a háromfejű sárkány már halott volt. De a Ma-
nókat még kezelni kellett!
Árkon-bokron keresztül, több hónapig csak men-
tek-mentek, egyre kénesebb, büdösebb helyre,
ahol Manóország Királyának föld alatti palotáját

110.
találták. Könnyű dolguk volt, mert szekérszámra
hordták a gyémántokat az égig érő fához, és az
úton csak a karavánokat kellett visszafelé követ-
niük. Az úton kiderült, hogy a Királylány alszik,
a Banya pedig azt mondogatja a Manó Királynak,
hogy több gyémántra van szüksége, hogy külön-
leges gyógynövényeket vásároljon külhonból. De
eddig nem találták meg a megfelelőt, ami feléb-
resztette volna.
Hamar a Manó Király előtt térdeltek, mert annak
iszonyatos haragja volt. Sőt már ki volt adva, hogy
keressék meg katonái a háromfejű sárkány gyilko-
sát vagy gyilkosait.
– Nem hiszem el, hogy ti öltétek meg a három-
fejű sárkányt – szögezte le a Manó Király. – Hol a
sárkányarany?
A Hegyi Tündéren és a Diákon is csak ezüst volt,
mert a Diák a második karláncát feltette, és még
volt neki egy tartalékba.
– Jó-jó, tehát öltetek már sárkányt, de három-
fejűt még biztos nem! – Akármennyire is mérges
volt az uralkodó, ártatlanokat nem akart megbün-
tetni.
A Diák egyszer csak felnyögött, és a tarisznyá-
jából elővette az agyontaposott gyufás skatulyát,

111.
 amiben a döglött lódarázs is még benne volt. A
Diáknak ez a rossz szokása – mármint, hogy min-
dent elrakott – most jól jött.
– Ez a Gazsi! Felismerem! – Mert a Manó Király
csak így hívta a háromfejű sárkányt. Alaposan
megvizsgálta a lódarazsat, de könnyeket nem hul-
latott. – Ejnye, na! Akkor most mihez kezdjünk?
– Próbált gondolkodni, de nem nagyon ment neki.
Hiszen a manók inkább szolgalelkűek voltak. Ezért
tudta a Banya és az Ördög folyton megmondani
nekik, hogy mihez kezdjenek. – Akkor az Északi
Királynak… nem kell… odaadni a lányát Gazsihoz,
mert Gazsi… már nincs.
Sikerült öt perc alatt egy értelmes mondatot
megformálnia.
– De nekem oda kéne adnom a lányomat az
Északi Királyhoz, mert a gyémántok készítésének
titkáért tartozom neki! Csakhogy nincs lányom! A
Banya meg még mindig nem adta oda a Király-
lányt, akit ígért. Csak egyre több és több gyémán-
tot követel tőlem!
– Manó Király uram! – szólt a Diák. – Lenne egy
javaslatom!
A Diák furfangos esze már évszázadokat szágul-
dott előre-hátra, mire a Manó Király rájött, hogy

112.
nem tudja, mi a megoldás!
– Készítünk Manó Király úrnak egy manó király-
lányt, akit hozzáadhat az Északi Királyhoz!
– Hogyan? – A Manó Királyt egyből megragadta
a gondolat, hogy egy igazi manólányuk lehet.
– Gyémántból! – A Diáknak kész terve volt. Azt
nem kívánta elmondani, hogy a feleségét akarják
megvenni a Banyától, aki bizony az elmúlt tizen-
hét évben csak húzta az üzletet, és csak kihasznál-
ta a Manókat.
– Gyémántból hogyan? – A Manó Király meg-
vette az ötletet, mivel gyémántja, az volt, sőt gyé-
mánttal tudott fizetni is a munkáért.
– Manó Király uram, össze kell illeszteni elég
gyémántot, ami akkora, mint egy manó király-
lány. Aztán hívunk egy messze földön híres gall
Szobrászt, és az majd kifaragja. Aztán varázslattal
életre keltjük. Sima ügy.
– Mennyi idő alatt lehetne ezt nyélbe ütni? – Úgy
tűnt, a Manó Királynak határozottan beindult az
agya járása a beszélgetés alatt.
– Két hét, nagyuram!
A Manó Királynak elállt a szava. Ha ez igaz, ak-
kor a Banya tényleg csak a bolondját járatta vele
az elmúlt tizenhét évben. Hiszen nem egy ember-

113.
 lány kell nekik, hanem egy manólány igazából.
– Diák úrfi! Elfogadom az ajánlatodat! Annyi gyé-
mántot adok neked, a kísérődnek és a Szobrász-
nak, amennyit csak el bírtok vinni, ha sikerül ez a
varázslat! Kezdjünk neki!
Így is lett. A Diák egy papírfecnire firkantott pár
sort. Elővett egy galambot a tarisznyájából, s an-
nak a lábához spárgázta a levelet.
– Hozd ide nekem a Szobrászt! – súgta neki, majd
feldobta a levegőbe. A galamb körözött egyet, majd
elszállt messzire.
A manók nekiláttak gyémántlányt gyártani. A Diák
segített nekik formázni, mivel a lángpallosa képes
volt a gyémántokat összehegeszteni. Több napon
keresztül bíbelődtek vele, mire elkészültek, épp idő-
ben, mert pont megjött a Szobrász. A Szobrász egy
érdekes hintón érkezett. Elég drágának tűnt. Nem
volt az a tipikus szegény művész. A hintóját négy
malaházi tyúk húzta. Kivágódott az ajtaja, ahogy a
hintó lefékezett, egy óriás belga nyúl ugrott ki rajta
komornyikruhában. Lépcsőként lekuporodott, és a
Szobrász peckesen leszállt a hintóról.
– Dicsértessék, Diák! De örülök neki, hogy megint
eszedbe jutottam, édes barátom! Mi a megbízás?
– Szobrász uram, egy manólányt kéne kifaragni

114.
gyémántból!
– Hú, az nagyon nehéz és hosszadalmas munka,
de semmiképpen nem olcsó!
– Azt egyből gondoltam, jó uram... Hadd mutas-
sam be a Manó Királyt! – A Diák a Manó Királyra
mutatott.
– Szobrász, annyi gyémántot elvihetsz innen, ha
sikerrel járunk, amennyit csak elbírsz! – jelentette
ki a Manó Király.
– A hintómmal? – kérdezte a Szobrász, csak hogy
tisztázzák a részleteket.
– A hintóddal! – csapott a Manó Király a Szobrász
kezébe. A Diák csak mosolygott. Mindig élvezte,
ahogy a Szobrász alkudozik, hiszen ő tanította. De
hát megérdemelte a bérét, mert messze földön ő
volt a legjobb Szobrász. Felségek, királyok, cárok,
szultánok tőle vásároltak, mert a szobraiban ott
volt a fény. A Nap fénye. Melegséggel töltöttek fel
bárkit, aki rájuk nézett.
A Szobrász nekiállt dolgozni. A nyúl hozta neki a
szerszámokat a hintóból. Először is, három képtar-
tó állványt hozott, majd három képet rakott rájuk.
A három képpel szembe egy széket. Arra a Manó
Királyt ültették. Az meg elképedt, mert a képeken
manó királylányok voltak.

115.
 – Király uram – kérdezte a Szobrász –, melyik
manólány tetszik a legjobban?
Végül összeszedték. Az egyes számú képen lévő-
nek a szeme, a második képen lévőnek az arca, a
harmadiknak pedig szája tetszett a Manó Király-
nak. Már-már azon volt az uralkodó, hogy megkér-
dezze, nem-e lehetne egy kis extra gyémántért egy
új feleséget is készítenie neki, amikor a Királyné
belépett a terembe.
– Hát, ez aztán érdekes! Régen még szülnöm kel-
lett volna, évekig nevelgetni, most meg két hét
alatt már nagykorú!
– Úgy-úgy, Királynő! – A Szobrász azért megérez-
te, hogy talán itt egy második rendelés is lesz, de
nem szólt semmit. Mert tapintatos ember volt.
Két héten belül el is készült a gyémánt manó-
lány. Csodájára járt mindenki, csak hát nem élt.
De annak is megvolt az oka.
– Az a legtrükkösebb – mondta a Diák. – El kell
menni az égig érő fához, felmászni rá, megkeres-
ni a Királylányt, és megcsókolni. De olyannak kell
megcsókolnia, aki szereti. Abban a pillanatban a
Manó Királylány életre fog kelni.

116.
Az Égig Érő Fa
 – Honnan veszünk valakit, aki igazán szeret egy
Embert? – A Manó Király teljes mértékben prob-
lémamegoldó módba kapcsolt, de nem vette észre,
hogy a Diák vezeti.
– Nehéz feladvány! – csóválta a fejét a Diák. Eb-
ből élt. Mindig felsrófolta a megoldás árát.
– Na, de Diák, ha már ennyit tettél az ügyün-
kért, nem vállalnád el ezt a feladatot? Megadok
mindent, amit csak kérsz! – A Manó Király nagyon
megörült az ötletének, hogy a Diákot felfogadja
egy újabb feladatra. Nem is gondolta volna, hogy
pont ez volt a Diák célja.
– Nem szívesen venném el mástól a dicsőséget...
– válaszolta a Diák. Mert még kérette magát a hi-
telesség kedvéért.
– Nem-nem, Diák, te leszel a hős szerelmes! Sőt
még azt is megbeszélem majd a Királylány apjá-
val, hogy elvehesd feleségül!
A Diák nem akarta a Manó tudtára adni, hogy
az már megvolt. De a nagyobb baj az, hogy nem
tudja, hol az apósa. „Egyszerre csak egy dolgot old-
junk meg! – emlékeztette magát. – A másik dolgot
majd akkor, ha az első kész!” Ez volt a taktikája,
hogy a kemény időkben se hagyja el optimizmusa.
– Manó Királyom! Én inkább azt akarom, ha egy-

118.
szer harcolni kell, akkor álljanak ki értem, az én
ügyemben! – A Diák most csöndben maradt, mert
az üzlet lezárásának ez volt a módja.
– De csak egyszer, egy csatára! – A Manó Király
a Diák kezébe csapott. – De most együnk, és ünne-
peljünk!
A Diák másnap fel is kerekedett a Hegyi Tündér-
rel. Most már az égig érő fa jött. Szerencsére tud-
ták, hol találják. Az út hosszú volt, de csak követ-
ték a manók szekérnyomait. Heted hónapra meg
is érkeztek.
A fa tizenháromszor hajlott meg az arany ég
alatt, mert nem tudta átszakítani. Ágai között ott
volt a Hold és a Nap. A gyökerei a Pokolba értek. A
törzsénél az Emberek laktak.
A Diák előszedett hétrét bőrruházatot saját ma-
gának és a Hegyi Tündérnek is.
– Vedd fel ezeket! Addig megyünk, amíg ezek el-
szakadnak! – mondta a Diák, majd mászni kezdett.
A Hegyi Tündér előszedte két varázsbicskáját,
majd hol az egyiket szúrta a fába, hol a másikat,
a lábát nem is használta a mászáshoz. Ezért nem
is koptatta el a bőrruházatot. Később kiderült, ez
háromszorosan is meghozta a szerencséjüket. A
Diáknak elszakadt mind, mire felértek a fa he-

119.
 tedik szintjére, máshogy nem vette volna észre,
mert annyira ágas-bogas volt a fa, hogy mászás
közben nem lehetett követni, nappal van-e vagy
éjszaka, mivel a Nap és a Hold is mindig világított
az ágak között. Azért árnyékban is sokat mentek,
mert a levelek elfogták a fényt. A Diák nem látott
a sötétben, de a Hegyi Tündér megfogta a kezét, és
vezette. Közben a Diák kezét a fához, a levelekhez
érintette, és halkan csak ennyit mondott:
– Ha tudod érezni a kezeddel, akkor tudod látni
szem nélkül is!
Ezt a Diák nem nagyon értette. Mérges is lett
felettébb, de a Hegyi Tündér mindig lenyugtatta.
Aztán megtörtént a csoda: a Diák elkezdett látni
csukott szemmel.
Amikor a Diákról lehámlott az utolsó réteg ruha
is, elérték a hetedik szintet. Ott a Diák egy ág
végéig sétált. A Hegyi Tündér nem értette, hogy
most mi jön, de a Diák biztos volt a dolgában, mert
a Királylány álmában elmondta neki részletesen,
hogyan tud érte menni.
Szóval, kiértek az ág legszélére, de azon túl is,
egy vékony hajtáson ott volt egy mindennél zöl-
debb levél.
– Abba kell beleugranunk, Hegyi Tündér! – mond-

120.
ta a Diák. Megfogta a jobb kezével a Tündér bal
kezét, és ugrottak. A Hegyi Tündér nem értette,
miért bízik meg a Diákban annyira. Talán azért,
mert nyertes fajta volt.
Ahogy a kis levélkén átestek, egy hatalmas ré-
ten találták magukat. A rét közepén pedig egy
gyémántpalota állt. Most végre megtudták, mit
csinált a Banya a gyémánttal. Lecserélte a sárból
– és hadd ne mondjam ki, miből – épített kunyhó-
ját mások verejtékes munkájának gyümölcséből.
A Banya és fajtája sosem dolgozott, csak másokat
manipulált, hogy nekik jó legyen. A Hegyi Tün-
dérnek ez nagyon nem tetszett. Egyre jobban nem
szerette a Banyát. No, de a gyémántpalota szintén
egy kacsalábon forgott. Azonban olyan gyorsan,
hogy nem tudták, hogyan jussanak be. Ahogy kö-
zelebb értek a palotához, három banyalányt hal-
lottak veszekedni.
– Amikor édesanyánk nyélbe üti az üzletet, biz-
tos nekünk adja majd az örökségünket! Megígérte!
– Nekem az ostor kell! – mondta egy másik.
– Nekem a köpeny! – így a harmadik. De nem
fogták be a szájukat, egyszerre beszéltek, és mind-
egyiknek a másiké kellett. Nem tudtak megegyez-
ni.

121.
 A Diák felismerte a Bocskorkészítő eszközeit. A
bocskort, a köpönyeget és az ostort. Hirtelen ötlet-
től vezérelve előállt:
– Szépséges hölgyeim! – szólította meg őket, hi-
szen tanulta a Titkok Könyvéből, hogy a boszor-
kányok szeretik, ha hízelegnek nekik –, lenne egy
javaslatom! Mi lenne, ha feladnánk az eszközeiket
erre a hölgyre itt? Így könnyebben el tudnák dön-
teni, hogy kinek melyik tetszik jobban.
Mivel a Hegyi Tündéren hét réteg ruha volt, nem
derült ki, hogy Tündér, hanem boszorkánynak
nézték. Ez volt az első szerencse.
Amint a Hegyi Tündéren volt minden, a Diák
megkérdezte a boszorkányokat:
– Nos, hölgyeim, mit gondolnak, szebb itt ez a
lány, mint az alvó Királylány, aki a gyémántpalota
kilencvenkilencedik szobájában alszik?
Ez csak blöff volt, de a boszorkányok okosabbnak
akartak látszani mindenkinél, ezért kijavították a
Diákot:
– A harmincegyedik szobában van, mert az vis�-
szafelé a tizenháromnak felel meg, és bizony pe-
chje volt a lánynak!
„Na, azt most mindjárt szerencséssé változtat-
juk!” – gondolta a Diák. Majd bólintott a Hegyi

122.
Tündérnek, akit átölelt.
– Irgum-burgum, az anyját, legyünk a harminc-
egyes szobában! – mondta. A Hegyi Tündér csat-
tintott az ostorral.
Egyből eltűntek, és megjelentek a Királylánynál.
Igazából Királynőnek kellett volna hívni, de an�-
nyira fiatalnak nézett ki, hogy senki nem gondolt
arra, hogy Királynőnek hívja. Élete felét átaludta,
ezért nem öregedett. A Diák újból beleszeretett,
ahogy meglátta. Odalépett az ágyhoz, és megcsó-
kolta.
– Már reggel van, Diákom? – kérdezte ásítva. –
Nem szeretek felkelni...
Akkor vette észre a Hegyi Tündért, aztán minden
eszébe jutott.
– Hát megmentettél! Eljöttél értem?
– Itt vagyok, Királylány, most már nem kell fél-
ned! – A Diák hősnek kezdte érezni magát.
– De félek még, mivel a Banya, az Ördög és há-
rom lányuk él a palotában. Bármelyik azonnal
megöl minket, ha rájönnek, hogy felébredtem, és
ti itt vagytok a palotában!
– Ne félj, Királylány! Minket nem tudnak legyőz-
ni! – A Hegyi Tündér nagyon magabiztos lett a fo-
lyamatos sikereknek hála.

123.
 – De hogy megyünk el innen? – kérdezte a Diák.
– A köpennyel, a bocskorral és az ostorral! –
mondta a Hegyi Tündér.
De sajnos nem sikerült. Vagy túl sokan voltak
hárman a dologhoz, vagy a palotán belül a va-
rázserő nem működött.
– Akkor marad a szokásos módszer... – A Diák
elővett egy álkulcsot, és kinyitotta az ajtót. A fo-
lyosón a három banyalány várta őket.
– Haha! Kigondoltuk, hogy ide jöhettetek! Most
pedig megölünk titeket, és megeszünk ebédre!
Vékony, de hosszú pengéjű kardokat vettek elő,
és rátámadtak a menekülő hármasra. A Diák kezé-
ben ott volt a lángpallos, a Hegyi Tündér két bics-
kával harcolt. A Királylány sem akart rest lenni,
ezért visszament a szobába, és letörte egy széknek
az egyik lábát. Jó lesz az bunkónak. Mert hát az
erdésztől tanult egy s mást, mikor fiatal volt, és
játék közben meg kellett magát védenie a parasz-
toktól. Nehezen boldogultak egymással, de végül
csak-csak az igazság győzött. A Diák levágta az
egyik banyalányt. Egy másikat a Királylány tag-
lózott le, pont, amikor a Diákot döfte volna hátba.
A harmadik beleszúrt a Hegyi Tündérbe, azaz csak
beleszúrt volna, ha a hétrét bőrruhán átment vol-

124.
na a kard. De az olasz penge nem bírt a hétrétű
magyar bőrrel. Ez volt a második szerencse. A har-
madik banyalány is a padlón végezte.
– Ezzel megvolnánk, menjünk gyorsan! – utasí-
totta a csapatot a menekülésre a Diák.
Megtalálták a kijáratot, visszajutottak a rétre, a
rétről pedig a kis levélen keresztül a fa ágára.
– Felfelé menjünk! – mondta a Királylány. Mert
miközben aludt, azért hallott mindent. Emléke-
zett, hogy a Turulmadár fent fészkel, pont a Nap
és a Hold között. – Annak a Turulmadárnak a há-
tán szállva megmenekülhetünk!
Jó ötlet volt ez, mert a Királylánynak minden öt-
lete okos volt. A Diák csak egyszer nem hallgatott
rá, és azért lett ez a mese. Másztak felfelé, csak
felfelé gyorsan.
A hátuk mögött hallották, hogy az Ördög és a
Banya éktelen haragra gerjedt szeretett három lá-
nyuk megölése miatt.
– Hívd össze a pokol minden teremtményét! –
utasította a Banya férj urát, az Ördögöt. Ebből is
kiderült, ki a Pokol igazi ura.
– Hívom-hívom, de nekem ahhoz lefelé kell men-
nem!
– Hát akkor menj, és majd találkozunk lent!

125.
 Siess, mert ha nem kapjuk el őket, ígérem, téged
eszlek meg!
A Banyának majdnem mindegy volt, kinek okoz
bajt, élvezte, ha félnek tőle. Utána iramodott a há-
rom menekülőnek, és már-már beérte őket, ami-
kor elérték a Turulmadarat.
A Turulmadár minden magyar királynak a ma-
dara. És még a királynőké is. Ezért megtollászko-
dott, a lábaira állt, és várta, mi lesz az utasítás.
Hova kell szállítania új gazdáit.
Azok fel is ültek a hátára, készen a repülésre, de
a Banya pont akkor érte el őket. Elöl a Királylány
ült, mögötte a Hegyi Tündér, és a legvégén a Diák.
A Banyának nagyon hosszú volt a kardja. A Po-
kolban edzették. Átszelte a Diákot keresztbe, de a
hétrétű bőrruhában elakadt, a Hegyi Tündért csak
megsebezte. Ez volt a Tündér harmadik szerencsé-
je.
– Repülj, repülj, Madár! – mondta gyorsan a Ki-
rálylány, mert neki maradt csak lélekjelenléte. Hi-
ába halt meg a kedvese, tudta, mi a dolga.

126.
A Szőke
Herceg
 A Turulmadár az Elvarázsolt Kastélyhoz repült.
Nagy volt az öröm, aztán a bánat, ahogy min-
denki körbevette őket. Kiderült, hogy a Királylány
tényleg létezik, és nem csak a Diák képzeletében.
Nagyon szomorú volt mindenki, hogy a Diák hősi
halált halt, és hogy amikor már éppen boldogok le-
hettek volna, akkor nem lesznek együtt a Király-
lánnyal. Az átkot sikerült megtörni, de túlélni nem.
Valahogy a Királylány nem sírt. Sőt bizakodó volt
a tekintete. Nem hitte el, hogy a kedvese meghalt.
Nem akarta elhinni. És ha valamit nem hiszünk
el, az nem is igaz.
– Hol van egy nagy fa? – kérdezte az Öreg Kádárt,
akinek a priccsén kötött ki a Diák már megint. De
most két részletben.
– A Kastély keleti oldalán, a falon túl. – Az öreg
nem igazán értette a kérdést. Talán oda akarta te-
metni a Diákot.
A Királylány egyből arra vette az útját. Meglátta,
amit keresett, és hangosan szólt:
– Kígyók anyja, segíts nekem!
Mivel nagyon szépen és az állat nyelvén szólt,
hamarosan megjelent a földből a legnagyobb kí-
gyó, amit ember valaha látott, a szájában egy fű-
szállal.

128.
 – Tudom, miért jöttél, de csak akkor kapod meg,
amit akarsz, ha válaszolsz egy találós kérdésre!
– Halljam hát!
– Mi az ember? – kérdezte a kígyó.
– Fűszál a mezőn, fűmag a szélben. Hol kiég,
majd másutt megterem, és ott újraéled.
A kígyó meglepődött, hogy a Királylány tudja az
ősi titkot. De nagyon örült neki, hogy végre valaki
megfejtette a kérdést.
– Akkor vedd el ezt a fűszálat! Kend be a Diák
sebét vele, és meglátod, összeforr! Mert mi az em-
ber, ha nem egy fűszál, sok ezer egy mezőn?
– Köszönöm, kedves Kígyó! – A Királylánynak
helyén volt az esze. A Banyánál töltött idő alatt
csak a teste pihent, az elméje nem. Volt ideje be-
járni lelkével a titkok birodalmát, és rájönni el-
feledett igazságokra. No meg az is segített, hogy
az Ördög vagy megsajnálta magányában, vagy
beleszeretett, de volt az a szokása, hogy vasárna-
ponként bement hozzá, és az „Azt sem mondom el
neked...” kezdetű mondataival minden varázslatát
és tudását megtanította neki.
A Királylány visszament a Diákhoz, és bekente a
fűszállal a sebeit. Hatalmas csoda történt: a Diák
teste összeforrt.

129.
 – Milyen nap van? – kérdezte a Diák, mert még
csütörtök előtt akart feltámadni.
– Megcsináltad, kedvesem – nyugtatta meg a Ki-
rálylány –, de támadás várható! A pokol erői ide
menetelnek. Mindenkire szükség lesz a harcban.
Ahogy ezt mondta a Királylány, a fűszál a kezé-
ben gyémántkarddá változott. Így készült fel ő is
arra, hogy sárkányt öljön.
Nagy volt a sürgés-forgás. Készültek a védelemre.
A Bocskorkészítő megkapta örökségét: a köpenyt,
a bocskort és az ostort. Felettébb örült nekik. Még
kávézni is meghívta a Hegyi Tündért, a Diákot és
a Királylányt.
Persze, sokat nem ülhettek, mert az ellenség ha-
marosan megérkezett.
Megszámlálhatatlan tüzes szemű kutya, boszor-
kány, alördög, emellett pár egyfejű sárkány sora-
kozott fel hadrendben.
A sárkányok voltak a legveszélyesebbek.
Harsona szólalt és dob pergett, hogy hevítse a
harci kedvet. A várfalon túl pedig hörgések, pofo-
nok és szitkozódás hallatszott.
– Az jó, ha már mindjárt egymást pofozzák! –
mondta a Nemes Vitéz.
Ott állt mindenki a sorban. A Nap lemenőben

130.
volt, vöröse szétterült az égen, s az ellenség csak
erre várt. Megrohamozta a kastélyt.
Lett hadd el hadd! Folyt a szurok, égett a tűz,
nyilak repültek.
Ádáz csata folyt. A sárkányok tudtak egyedül át-
érni a falon, mert keresztülrepülték.
– Nem tudjuk átlőni a pikkelyeiket! – mondta az
íjászok parancsnoka. A Diák feltette az ezüst nyíl-
hegyét a következő nyílra.
Azzal lőtt sikerrel. A sárkány lezuhant, de csap-
kodott jobbra meg balra. Körbekerítették a tanu-
lók és a tanárok. Szúrták mindenhonnan. A Hegyi
Tündér farkassá változott, úgy támadt, a Diák pe-
dig bikává, hogy feltartóztassa a sárkányt. Farkas-
ként a Tündér most a sárkány farkát tépte, de az
annyira erős volt, hogy egy legyintéssel eldobta a
farkast, amely nagyot nyikkant az egyik sarokban.
Erre a Királylány olyan ideges lett, hogy egysze-
riben egy hatalmas oroszlánná változott, mert az
ördög ezt a varázslatot is elmondta neki. Torkon
ragadta a sárkányt, hogy az már nem is mozdult
többet. Így lett sárkányezüstje a Királylánynak. A
Diák nagyon büszke volt rá.
A harc folyt hajnalig, akkor a pokol szülöttei újra
csatarendbe álltak, és egy végső rohamra készültek.

131.
 Ekkor érkeztek meg a Manók.
Trombitákkal és fáklyákkal jöttek, s egy furcsa
dalt énekeltek.
– Egy csata, csak egy csata! – mondta a Manó
Király, és rohamra vitte népét az ősi métely ellen.
Mert most már látta, hogy a Banyától soha semmi
jót nem kapott, de rosszat annál többet.
A Hegyi Tündér megfújta sípját, így az óriások is
csatlakoztak a harchoz.
– Kapjuk el az Ördögöt és a Banyát! – javasolta az
Öreg Kádár. Kinyitották a kaput, és a várvédők be-
levetették magukat a forgatagba, mert most már
túlerőben voltak. A Banya összes régi szövetsége-
se fellázadt ellene.
Még két sárkány élt, s az egyik nagyon veszé-
lyeztette a Királylányt, a Diákot és a Hegyi Tün-
dért. Fújta rájuk a tüzet, a karmaival hadonászott.
Jóval nagyobb volt, mint a másik, amit a Király-
lány leölt. Már-már azt hitték, itt a vég, amikor
két nagy farkas jelent meg a semmiből, és hátul-
ról lefogták. A Diák felvágta a hasát, a Királylány
levágta a fejét, a Hegyi Tündér pedig mindkét va-
rázsbicskával szíven döfte.
– Jaj, de örülök uramnak és kedves testvérének!
– A Hegyi Tündér átölelte őket.

132.
 – Csak most tudtunk jönni, mert a Hargita mes�-
sze van. Egész éjjel loholtunk, hogy reggelre ide-
érjünk!
– Hát, épp időben érkeztetek! – dicsérte meg őket
a Diák, de barátkozni tovább nem volt idő, mert
százan támadtak rájuk egyszerre.
A Bocskorkészítő hol itt, hol ott jelent meg. Hol
az ostorával fojtott meg valakit, ami messziről el-
kapta a pokol kutyáinak nyakát, hol leütötte az il-
letőt hatalmas öklével, ami akkora volt, mint Mari
néni ötkilós kenyere.
A Nemes Vitéz derekasan harcolt hétfelé osztód-
va. Az Öreg Kádár mellett a kuvasza morgott, vi-
csorgott és harapott. A Manók is keservesen küz-
döttek. Az óriásokból is élt még pár.
Senki nem látott régóta ekkora harcot!
Mindenki kitett magáért, de csak nem fogyott
az ellenség. Akkor vették észre, hogy folyamatos
utánpótlása van a pokolnak. Mert a föld több he-
lyen megnyílt, és onnan csak jöttek-jöttek a mély
szülöttei, nem akart elapadni a folyam.
Aztán egyszer csak mégis elapadt, de közben
olyan sokan lettek, hogy bekerítették a megma-
radt várvédőket. Egy körben egy másik kör – ez
volt most a csatatér.

133.
 – Végetek van! – mondta a Banya, ahogy egy
nagy, izzó szemű tigrisen az élre vágtatott. – Most
meghal mindenki, amiért ellenem mertetek áská-
lódni, tervezni és harcolni!
Már-már azt mondta volna, hogy „Rohamra!”
vagy hogy „Előre!”. De azt már sose tudjuk meg,
mert egy táltos paripa pont megrúgta a fejét, ahogy
alászállt az égből. A lovon ülő daliás ifjú, Szőke
Herceg pedig egy suhintással levágta a Banya és a
tigris fejét is ezüstkardjával.
– Nos, édesapám! Látja-e, mit tanultam külhon-
ban? – Mert a Szőke Herceg a Diák és a Királylány
fia volt. Kiderült, hogy a táltos paripa elvitte hu-
szárképzőbe, amit nemrég végzett el.
– Látom-látom, de még van ellenség több mint
ezer! – köszöntötte a Diák a fiát és a táltos paripát,
aki régen az övé volt.
– Hát akkor aprítsuk őket! – válaszolta a Szőke
Herceg. Elkurjantotta magát, ahogy csak ő tudta,
és az égből egy egész táltosparipa-hadsereg szállt
alá. Fiatalok, fiúk és lányok, szebbnél szebb ötlá-
bú lovon mind. Annyian voltak, hogy meg sem le-
hetett számolni őket. Ahogy az erőviszonyok így
szerencsésen változtak, mindenki nekiveselkedett
még utoljára, és legyőzték az ellenséget.

134.
 A végén már csak az Ördög maradt. Most ő volt
körülzárva. De aki megközelítette, azt megölte.
Hatalmas volt az ereje. Ezért a vállalkozó kedv
leapadt. Elmenekülni nem tudott, de megölni sem
volt képes senki sem. Patthelyzet.
– Azt hiszitek, ezzel vége? Még sok Ördög és
Banya él a föld alatt vagy a mennyekben! Sok égig
érő fa van még a világon, amiről még nem is tud-
tok! És minden fa egy Ördög tulajdona! Lesz még
bosszúja a Pokol Erőinek…
– A mennyekben én lakom! – mondta a Diák, és
nekiiramodott. Tudta jól, hogy égig érő fa csak egy
van. Egyenesen az Ördög felé futott, nem lassított.
Az mindkét kezében smaragdkarddal várta a Di-
ákot, hogy levágja, de elvétette, mert a Diák egy
tigrisbukfenccel egyenesen belebújt az Ördögbe.
Senki nem értette, mi történt, és hogy a Diák hova
tűnt. De legmeglepettebb az Ördög volt. Hirtelen
nagy hasa lett, mintha terhes lenne férfi létére.
Aztán az egyik arca nyúlt meg, majd a mellkasa.
Végül fényesség áradt belőle apró tűlyukakon. Ezt
követően hatalmas robajjal millió apró szentjá-
nosbogárra robbant szét. Villámok cikáztak ki a
testéből, de nem is... hanem az a Diák teste volt.
Fényes, mint a Nap, ezüst, mint a Hold, és lüktető,

135.
 mint a csillagok sugara. Mindenkit beragyogott lé-
nyével, mert legyőzte az Ördögöt!
– Nos, úgy látom, Diák, teljesítetted a tizenhá-
rom próbát! – mondta az Öreg Kádár, és részéről
befejezte a Diák iskoláját. Elővett egy példányt a
Titkok Könyvéből, és a Diáknak adta. – Itt a jól
megérdemelt jutalmad, fiam!
Nagy volt az öröm és a taps. Minden más tanuló
is megkapta a saját példányát, amelyik sárkányt
is ölt a harcban. A Királylánynak és a Hegyi Tün-
dérnek is jutott.
Lakodalmat is kellett ülni, mert a Manó Király
hozzáadta az immár élő lányát az Északi Király-
hoz. Hetedhét országból mindenki eljött a nagy
napra, s marasztaltak mindenkit még hét napig.
Volt eszem-iszom, dínomdánom, vigasság, kaca-
gás és sok beszéd.
Örök barátságot fogadtak az óriások, a manók, a
tündérek és az emberek.
– Na, fiam! Szerezz magadnak egy feleséget, az-
tán legyél te a király! – veregette meg a Szőke Her-
ceg vállát a Diák. Mert uralkodni meg trónon ülni
továbbra sem akart. – Mi elmegyünk anyáddal a
gyémántpalotába, az égig érő fa tetejére. Bepótol-
juk az elveszett tizenhét évet. Aztán, ha készen ál-

136.
lunk, szólunk, és mehetünk az Óperenciás-tenge-
ren túlra, mert a sárkányezüstöt sárkányaranyra
cserélnénk már végre!
Én is ott voltam ezen a lakodalmon. Táncoltam
a Királylánnyal meg a Hegyi Tündérrel, roptuk a
verbunkost a Diákkal, meg a Szőke Herceggel hét
éjen keresztül, hét hajnalig. Még most is ott vigad-
nék, ha ez mind igaz volna.

Itt a vége, fuss el véle!

137.
 SZEREZD BE
KASZA TAMÁS
TOVÁBBI KÖNYVEIT

Ingyenesen letölthető

KIVÁLASZTOTTAK
sci-fi
űrháborúk gyermekei
SZEREZD BE
KASZA TAMÁS
TOVÁBBI KÖNYVEIT

WWW.KASZATAMAS.HU
 SZEREZD BE
KASZA TAMÁS
TOVÁBBI KÖNYVEIT

WWW.KASZATAMAS.HU