RICHARD A.

KNAAK

Meghasadt föld

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Richard A. Knaak: The Sundering
Pocket Books, 2005

Copyright © Blizzard Entertainment, 2007

All Rights Reserved.

Warcraft, Blizzard Entertainment are trademarks or registered

trademarks of Blizzard Entertainment, Inc. in the U.S. and/or other
countries. All other trademarks are the property of their respective owners.

Original English language edition published by Simon & Schuster, Inc.

2005

Fordította: Habony Gábor

Borító: Bill Petras

ISBN: 978 963 497 141 DL

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2007

Hungarian translation © Habony Gábor, 2007

Lektor: Vágó József

Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

2
 Unokaöcsémnek, Brandonnak.

3
 Tartalomjegyzék
Prológus ................................................................................. 5
Egy ....................................................................................... 11
Kettő ..................................................................................... 25
Három ................................................................................... 38
Négy ..................................................................................... 49
Öt ......................................................................................... 63
Hat ....................................................................................... 77
Hét........................................................................................ 89
Nyolc .................................................................................. 101
Kilenc .................................................................................. 115
Tíz ...................................................................................... 126
Tizenegy............................................................................... 136
Tizenkettő............................................................................. 151
Tizenhárom ........................................................................... 164
Tizennégy ............................................................................. 177
Tizenöt................................................................................. 192
Tizenhat ............................................................................... 203
Tizenhét ............................................................................... 216
Tizennyolc ............................................................................ 229
Tizenkilenc ........................................................................... 242
Húsz.................................................................................... 256
Huszonegy ............................................................................ 269
Huszonkettő .......................................................................... 283
Huszonhárom ........................................................................ 295

4
 Prológus

E
lemek dühöngtek körötte őrjöngve, s irgalmatlanul megtépték
minden oldalról. Tűz, víz, föld és lég – mind átitatva nyers,
elszabadult mágiával – forgatta és pörgetne féktelen módon.
Pusztán a helyben maradásért tett erőfeszítés azzal fenyegette, hogy
széthasad, de kitartott, nem tehetett mást.
Tekintete előtt számtalan jelenet, számtalan tárgy suhant tova; érzékeit
az idő végtelen, vad képei támadták. Látott tájakat, csatákat, teremtmények
sokaságát, melyeket meg sem tudott nevezni. Hallotta hangját minden
lénynek, amely valaha létezett, létezik és létezhet. A fülében mennydörgött
minden valaha ütött zaj, hihetetlen színek kavarogtak körülötte.
Mindezek közt a legnyugtalanítóbb volt önmagát látnia, önmagát a lét
minden pillanatában egyszerre, kezdve az idő születésétől, és annak végén
is túl. Akár fel is buzdulhatott volna ettől, ha nem minden aspektusa
ugyanazon torz környezetben szenved, mint a jelenbeli. Minden létformája
azért küzdött, hogy világát – és azzal együtt a valóság egészét –
megmentse az összeomlástól. Nozdormu minden ízében rázkódva
felüvöltött a kíntól és a csalódottságtól.
Sárkány alakját viselte – a hatalmas, arany- és bronzszín szörnyetegét,
amely ugyanúgy tűnt az idő homokjából összetettnek, mint pikkelyes
húsból lévőnek. Szeme napszínben szikrázó aranygömb, karmai csillámló
gyémántok. Az Idő Fejedelme, az Azerotot felügyelő, egyensúlyban,
harmóniában tartó és védelmező öt nagyszerű entitás egyike. Azok
teremtették őket, akik megformázták a világot, és neki kivételes hatalmat
adományoztak; beláthatta a jövő miriád ösvényét és elmerülhetett a múlt
kifinomult szövevényében. Úgy úszhatott az időfolyamban, mint más
sárkányok a légben.
Azonban utóbb alig bírta megakadályozni a katasztrófát, pedig önmaga
segítségére sietett a számtalan időpillanatból, melyekben egyformán
létezett.
Hol lehet? kérdezte magától immáron nem először. Hol az ok? Számos
jelet érzékelt, de egyik sem mutatott rá egyenesen arra, amit keresett.
Amikor felfedezte a valóság törését, azonnal elindult, hogy megvizsgálja,

5
de azon kapta magát, hogy épp csak megakadályozhatja a mindenség
pusztulását. Képtelen volt többre.
Evégre fordult ahhoz, kinek hatalma ezerszeresen eltörpül az ő ereje
mellett, ám kinek elkötelezettsége és leleményessége az ötökével
vetekedett. Felkereste a vörös sárkány Korialstraszt, az Élet Forrása,
Alexstrasza hitvesét, s töredezett látomást küldött neki. Sikerült rávennie,
hogy maga is elinduljon, szemügyre vegye az egyre növekvő katasztrófa
egyik külső jelét, hátha talál a világban valamiféle megoldást a szörnyű
helyzetre.
De az anomália magába szippantotta Korialstraszt és ember védencét,
Rónint. Így közelebb kerülvén egymáshoz, Nozdormu megfeszítette
akaratát, és az idő uralma által azon korszakba taszította mindkettejüket,
melyben a valóság törésének okát sejtette. Túlélték az utazást, de
eredményeik elhanyagolhatóak voltak csupán.
Miközben a nagy megtestesülés a küldöttjei sikerében reménykedett,
maga is megtette, ami tőle tellett. Hatalmának határait feszegetve
kitekintett a kínzó őrületből, szemlélte a káosz minden megnyilvánulását.
Átküzdötte magát az örvénylő víziókon, melyekben ork hordák tomboltak,
királyságok emelkedtek fel és buktak meg, vulkánok törtek a felszínre – de
nem lelt újabb nyomra.
Valami mégis megváltozott… valami mintha kihatott volna a
valóságtörés őrjöngő állapotaira. Rejtőzködő hatalom áradt ki egy
középpontból, messze, messze tőle. Nozdormu összeszedte erejét és
cápaként üldözte a halovány nyomot, érzékeivel áthatolt az idő szörnyű
örvényén. Többször is úgy érezte, elveszítette, de valahogyan mindig
sikerült újra meglelnie.
Azután lassan bizonytalan erők körvonalazódtak előtte. Ismerős érzetet
árasztottak, olyat, melytől előbb majdnem elutasította az egyre
nyilvánvalóbb igazságot. Habozott, elvesztette önbizalmát, a tévedés
lehetőségét fontolgatta. Az ok nem lehetett az, ott. Lehetetlen!
Nozdormu előtt a Végtelen Forrás képe bomlott ki a tomboló káoszból.
A fekete tó felszíne ugyanolyan őrülten kavargott, mint minden Nozdormu
körül, a színtiszta mágia erőszakos villanásai harcoltak egymással a sötét
víz felett és alatt. Közben meghallotta azt a suttogást is.
Először démonok hangjának vélte, a Lángoló Légió hangjának, de őket
eléggé ismerte már ahhoz, hogy gyorsan elvesse ezt a lehetőséget. A
6
suttogásból csöpögő gonoszság sokkalta ősibb, sokkalta rosszindulatúbb
volt…
Az elemi erők egyre csak tépték és szaggatták lényét, de Nozdormu nem
törődött már a fájdalommal, minden összeszedett figyelmét új felfedezése
kötötte le. Úgy vélte, végre meglelte a kulcsot a katasztrófa rejtélyéhez.
Fogalma sem volt róla, hogy hatalmában áll-e még befolyásolni az
eseményeket, de ha legalább az igazságot kideríti, akkor Korialstrasznak is
több esélye lesz a sikerre.
Tovább vizsgálta a tavat. Majdnem mindenkinél jobban tudta, hogy az a
víz sokkalta több annál, aminek látszik. A halandók felfogni is képtelenek
a maga valójában, a többi nagy megtestesülés sem érthette úgy meg mint ő,
s Nozdormu bizonyos volt benne, hogy a Végtelen Forrás még előtte is rejt
titkokat.
Látszólag mintha a sötét mélységek felett suhant volna el, valójában
tudata egy másik birodalomban járt. Egymásba kapcsolódó erők
labirintusán verekedte át magát, amelyek pajzsként fedték el a vizsgálódó
elől a Forrás lényegét. Úgy tűnt, mintha a mágikus víz önálló életre kelt
volna – vagy mintha valami olyannyira befurakodott volna a Forrásba,
hogy részévé is vált annak.
Nozdormu újfent a démonokra gondolt először, és azon törekvésükre,
hogy a Végtelen Forrás hatalma által nyissák meg az utat világemésztő
uruk előtt. Azonban újfent érezte azt is, hogy a talált lények sokkalta
alattomosabbak és ravaszabbak mint a démonok, vagy mint uruk, Sargeras.
Nyugtalanság szállta meg az Idő Fejedelmét, ahogy közeledett a
maghoz. Több helyen is majdnem csapdába esett, hamis utak és ösvények
csábították, mind arra tervezve, hogy örökre odakössék lényét a Forrás
erőihez, és elemésszék hatalmát, esszenciáját. Végtelen óvatossággal
haladt célja felé. Ha elvéti, az nem csupán a saját pusztulását jelentené, de
egyben a valóság egészének teljes és végleges megsemmisülését is.
Egyre mélyebbre és mélyebbre merült, és a Forrást alkotó erők
hevessége ámulatba ejtette. Az érzékelt hatalmak a Teremtőkre
emlékeztették, kiknek ősi dicsősége mellett ő maga is csupán sárból
előmászó féregre hasonlíthatott. Talán még a Teremtők is kötődnek
valamiképpen a Forrás rejtélyeihez?
Víziójában továbbra is az árnyas felszín felett lebegett; ebben a halandó
világon túli univerzumban csupán ő és a Forrás rendelkeztek valamiféle
7
szilárdsággal. A víz a puszta űrben lebegett, feneketlen tó, mely világokon
nyúl keresztül.
Közelebb húzódott a felkorbácsolt felszínhez. Talán a halandó világban
az visszatükrözte volna képét, de ott, a káosz mélyén Nozdormu csupán a
feketeséget látta maga alatt. Tudatával lenyúlt, még mélyebbre fúrt, egyre
közelebb jutott a maghoz… és az igazsághoz.
Csápszerű nyúlványok növekedtek a tintaszerű vízből és megérintették
szárnyait, lábait, nyakát. Épp csak sikerült fennmaradnia, ahogy a
vízcsápok le akarták rántani a felszín alá. Küzdött ellenük, de azok
szorosan tartották, lefogták mind a négy lábát, és az egyik a nyakára
tekeredett, egyre csak szorította. Nozdormu felfogta, hogy mindezen
érzékletek csupán víziók, káprázatok, ám ugyanakkor a valós történések
szimbólumai is egyben. Tudatát próbálta kelepcébe ejteni az, ami a Forrás
mélyén rejtezett. Ha nem szabadítja ki magát minél gyorsabban, hamarosan
elpusztul, mintha a látott illúzió válna valóságossá.
A sárkány elszántságot merített és pusztító leheletének mágikus erejét
vetette be – látomásában a víz kvarcosan csillogóvá vált a belé áradó
homoktól. A csápok megvonaglottak, visszakoztak, elsorvadtak, ahogy az
őket létrehozó energia hirtelen elöregedett, meggyengült.
Ám amint szertefoszlottak, azonnal újabbak csaptak ki a tó felszínéből.
Számított erre, így sebesen kitéri – a vízióban hatalmas szárnycsapásokkal
lebbent fentebb, alatta négy fekete nyúlvány csapott a levegőbe és zuhant
vissza.
A sárkány röpte megakadt, ahogy egy csáp mégis elérte farkát és
rátekeredett, visszarántotta. Nozdormu ráfordult, de többek támadtak újra;
kicsaptak a felszínből, minden irányból, ezúttal oly sokan, hogy képtelen
volt mindet elkerülni.
Félrecsapott egyet, még egyet és még egyet – azután tucatnyi csáp
tekeredett a tagjaira, mind iszonytató erővel húzta lefelé. A felkorbácsolt
Forrás kérlelhetetlenül magába vonta. Örvény formálódott alatta,
Nozdormu már fentről érezte a hihetetlen szívóerőt. A nyúlványok egyre
csak húzták, húzták lefelé.
Az örvény megváltozott, átalakult. A szélén körbe-körbe száguldó
hullámok taréjt növesztettek, megkeményedtek, a középpont tovább
mélyült, és kicsapott belőle egy újabb nyúlvány, amely valamiképpen

8
különbözött a többitől. Hosszabb volt, inasabb, vaskosabb, és ahogy
közeledett, vége három hegyes tüskévé bomlott szét. Egy száj és egy nyelv.
Nozdormu aranyszín szeme elkerekedett, újult erővel küzdött tovább. A
szörnyű állkapocs éhesen nyílt szélesebbre, a nyelv odacsapott, puszta
érintése is égette a sárkány pikkelyeit.
Mindeközben a Forrásból jövő suttogás még maróbb rosszindulatot
sejtetett, mohóbbá és fenyegetőbbé vált. Az összességet alkotó hangok
elkülönültek valamelyest, fájón megborzongatták a nagy megtestesülés
lényét. Határozottan többek voltak a démonoknál…
Újra az idő homokját fújta a csápokra, de hatalommal átitatott lehelete
úgy pergett le a fekete végtagokról, mintha csupán köznapi por lett volna.
Az Idő Fejedelme rángatózni kezdett, hogy legalább egy-két csáptól
megszabaduljon, de azok úgy tapadtak rá, mintha hozzánőttek volna
testéhez.
Mindez érthetetlen volt számára. Mint az idő megtestesítőjét, a
Teremtők felruházták saját halálának ismeretével. Tanulság volt ez
számára, hogy ne tartsa magát mindenek felett állónak, végletesen
felsőbbrendűnek. Pontosan tudta, mikor és hogyan éri el a vég – nem így
és nem ekkor.
Képtelen volt kiszabadítani magát. A nyelv a pofájára tekeredett, olyan
erővel szorította, hogy állkapcsa is megroppant. Emlékeztette magát, hogy
mindez csupán látomás, de a tudat kevés volt, hogy enyhítse a kínt vagy a
nyugtalanságot, mely utóbbi soha nem tapasztalt módon feszítette bensőjét.
A csápok már majdnem a fogakig húzták. Az iszonytató állkapocs
összecsapódott, részben megfélemlítés céljából – sikerrel. A valóság
egyben tartására tett erőfeszítések elvették ereje java részét. Miért ne
hagyná, hogy a Forrás magába szippantsa? Miért ne hagyhatná, hogy
bekövetkezzen az elkerülhetetlennek látszó…
Nem! Képtelen volt feladni. Kétségbeesett ötlete támadt; nem bízott
benne, hogy elég erőt tud összeszedni a kivitelezéshez, de nem látott más
lehetőséget.
Teste felfénylett, látszólag elernyedni készült, mintha magába fordult
volna. A jelenet hirtelen irányt változtatott, s minden mozdulat újra
lejátszódott, ezúttal visszafelé. A nyelv letekeredett róla, belélegezte a
kifútt homokot, a csápok eleresztették és visszazuhantak a fekete vízbe…

9
 Amint kiszabadult, Nozdormu megállította az idő visszaforgatását, és
tudatával eltávolodott a Forrástól, visszatért testébe. Újra ott lebegett a
kaotikus időfolyamban, egyben tartotta a valóságot; a titáni cselekedet
sokkal nehezebbé vált így, hogy erejét a Forrás tanulmányozására és
csapdáinak elkerülésére használta, de valahogy képes volt folytatni.
Találkozott a Forrást megrontó gonoszsággal, és már tudta, hogy bukása
többet jelentene a világ pusztulásánál.
Felismerte őket, és mellettük a Lángoló Légió egésze is halvány árnyék
lehetett csupán. Azt is tudta, hogy tehetetlen velük szemben. Alig bírta
ellenőrzése alatt tartani a káoszt, és ha megtehette volna, akkor sem
szándékozott már kinyúlni a többiekhez.
Elvesztette nagyobb reményeit, csupán a korábbi, halovány sugár
maradt meg szívében. Tudta, ő nem tehet többet mint eladdig, s az oly
jelentéktelennek tűnt, hogy többé nem érezte az elszántságot, amely
mindvégig hajtotta.
Minden rajtuk múlik… gondolta, miközben a nyers erők tovább tépték
és szaggatták. Minden Korialstraszon és társain múlik…

10
 Egy

M
esszire érződött a felégetett táj felett lebegő csípős füst és a
százával heverő holttestek lassú bomlásának émelyítőn édes
szaga. Nem lehetett eldönteni, melyik az erőteljesebb.
Az éjtündéknek sikerült feltartóztatni a Lángoló Légió legutóbbi
támadását, de közben ismét hátrébb szorultak. Csillagszem Desdel próbálta
egy újabb hadműveletnek beállítani az eredményt, mely által jobb rálátásuk
nyílik a démonok gyengéire, de Malfurion és barátai tisztában voltak az
igazsággal. Csillagszem arisztokrata volt, jelentősebb stratégiai ismeretek
nélkül, és hozzá hasonlókkal vette körül magát.
Hollócsőr nagyúr halálával senki sem maradt, aki szót emelt volna a
befolyásos nemessel szemben. Mi több, a néhai parancsnokon kívül nem
sok éjtünde rendelkezett igazi harci tapasztalattal, és minthogy a családja
utolsó tagja volt, háza sem állíthatott ki örököst rangjára és posztjára.
Csillagszem törekvő alaknak mutatkozott, ám nyilvánvalónak tűnt, hogy
alkalmatlansága folytán ambícióit és népét együtt söpri majd el a Légió.
Malfurion gondolatait nem csupán a sereg baljós jövője foglalta le. Egy
másik, jóval személyesebb probléma folytán újra meg újra azon kapta
magát, hogy Zin-Azshari felé tekinget. Alig aludt; amint az első halovány
fénysugarak megjelentek keleten, ő már éberen tűnődött tehetetlenségén és
hibáin. Elveszítette azt a két tündét, akik a legtöbbet jelentették számára –
ikertestvérét, Illidant és a szépséges Tirandát.
Az éjtündék lassan öregszenek, azonban Malfurion sokkalta idősebbnek
tűnt valós életkorának néhányszor tíz esztendejénél. Tartása nem változott,
alkata és bőrszíne is a régi maradt, de ferdén metszett, ezüstös tekintetéből
olyan mélységes keserűség áradt, amely egyáltalán nem voltjellemző
népére. E feneketlen komorság szinte ijesztő hatást ért el az éjtündékre
szintén nem jellemző, farkasszerű vonásokkal párosulva, amilyeneket rajta
kívül szinte csak ikertestvére viselt.
Ám nemcsak ő változott meg ott, legbelül. Környezete is másképp
viszonyult hozzá; fajtája azelőtt megvetette egyszerű öltözékéért, sötétzöld
sörényéért és druida ösvénye okán, de a legutóbbi események óta
kétségbeesett reménnyel néztek rá, tudatában annak, hogy többségük az ő
tettei folytán lehet még életben.
11
 Csak ő maga nem bírta sikernek elkönyvelni az eredményeket. Sokan
nem tudták, hogy öntudatlan állapotban támadott éktelen viharral a
csatatérre, és az még inkább aggasztotta, hogy a természeti erőkkel
kapcsolatos tanulmányai lassan testi változásokat is hoztak.
Megvakargatta feje tetejét, ahol a haja alatt két apró dudor rejtőzött.
Alig néhány napja jelentek meg, és már kétszer akkorák voltak, mint
amikor először felfedezte őket. A szarvak gondolatára meghűlt a vér az
ereiben, minthogy mindig a démonok jutottak eszébe róla – pontosabban
Xaviosz, a királynő kancellárja, aki egyszer már visszatért a halálból, és
mielőtt Malfurion újra elbánt vele, még sikerrel a Lángoló Légió urának
karmai közé küldte Tirandát.
– Nem kellene annyit gondolnod rá – szólította meg valaki.
Malfurion a meglepetés legapróbb jele nélkül pillantott oda, pedig sokan
igencsak megbámulták volna Rónint, az embert, akihez hasonlót egész
Kalimdoron sem lelhettek volna.
A csuklyás alak sötétkék talárt viselt, alatta hasonló színű inget és
nadrágot. Egy fejjel alacsonyabb volt a druidánál és általában véve az
éjtündéknél. Leginkább vállig érő, tűzvörös haja vonzotta a bámész
tekinteteket és kerek, sápadt arca – enyhén egyik oldalra hajló orra pedig
kifejezetten nyugtalanította az éj tündéket. Tekintete is meglepő lehetett
valamelyest; smaragdzöldben pompázott, fekete pupillával.
Viszonylagos alacsonysága ellenére is izmosabb alkat jellemezte, mint
Malfuriont. Úgy festett, mint aki megállja helyét a harcban – és valóban –,
ami szokatlan egy a mágikus művészetekben ily jártas személytől. Rónin
„embernek” nevezte magát, amely fajról itt még senki sem hallott, mi több,
ha a lánghajú utazó népe tipikus képviselőjének számított, akkor Malfurion
azt kívánta, bár a sereg mellett állna még ezer ember! Rónin úgy játszott a
mágikus hatalommal, mint egy félisten ivadéka – közben az éjtündék efféle
ereje szinte teljes egészében a Végtelen Forrástól függött.
– Hogyan mondhatnék le róla? Miért merészelném egyáltalán? –
kérdezett vissza az ifjú éjtünde hirtelen felduzzadó haragot érezve az iránt,
akiről tudta, hogy egyáltalán nem szolgált rá efféle rosszindulatra. –
Tiranda túl hosszan raboskodik már, és még csak be sem tudok pillantani a
palota falai mögé!
Hiába gondozta tehetségét maga Khenariosz, hiába volt képes belépni a
Smaragd Álomba, és álomalakban eljutni bárhová a világon! Hiába sikerült
12
korábban átjutnia az Azshara királynő palotáját védelmező mágikus
gátakon, majd bezárni így az első kaput és megölni Xavioszt – első
alkalommal, legalábbis! Legutóbb a nagy hatalmú démon, Arkhemón
erősítette meg a citadella védelmét, és még a Smaragd Álomban közeledők
elől is elzárta a területet. Malfurion újra meg újra megpróbálta áttörni a
mágikus falakat, de csak annyit ért el, mintha anyagi testét vetette volna
neki egy ház oldalának. Az sem könnyített szívén, hogy Tiranda mellett
feltehetően testvére is a palotában tartózkodott éppen.
– Elún vigyáz reá – próbálta megnyugtatni Rónin. – Mindig is úgy tűnt,
hogy a Holdanya kivételez vele.
Ezzel az érvvel nem tudott vitába szállni. Tirandát nemrégiben avatták
papnővé és máris főpapnői rangra emelkedett – a Légió betörése hatalmas
változásokat hozott mindkettejük életében. De a növekedés nem csupán
rangban mutatkozott meg; a lány hihetetlenül megerősödött hatalomban.
Sajnos így csak még értékesebb prédává vált a démonok számára, és hiába
érte el a végzet Xavioszt, ez nem mentette meg Malfurion szerelmét a
fogságtól.
– Talán Elún szembeszállhat Sargeras sötétségével?
Rónin összeráncolta vastag szemöldökét.
– Az ilyen beszéd mit sem segít, Malfurion – hátrapillantott és
különösképp értékelném, ha nem beszélnél így az új barátaink közelében.
A druida egy pillanatra elfeledte minden bánatát, ahogy meglátta a
mágus mögött közeledő alakokat. Hamar rájött, hogy nem származhatnak
egyazon fajból, minthogy némelyikük még az éjtündéket is eltörpítette
magasságával és vállának szélességével, míg mások alacsonynak
számítottak, még Róninhoz viszonyítva is. Mind olyasféle határozottsággal
és lendülettel mozogtak, amit Malfurion népe már szinte el is veszített a
dölyf évszázadai során.
Pézsmaszag csapott az orrába és határozottan erősödött, hamarosan
ágyékkötőt viselő és masszív lándzsát hordozó, bundás figura állt meg
előtte és nézett le rá. Az óriás nehéz, reszelős lélegzete összeütögette
orrkarikáit, azok halkan csilingeltek. Állkapcsa közel egylábnyi hosszú
lehetett, mélyen ülő, fekete tekintetében elszántság tüze izzott. A kemény,
ráncos homlok felett két veszélyes kinézetű szarv meredt előre. Egy tauren.
– Ő… – kezdte Rónin.

13
 – Hegyjáró Huln áll előtted, éjtünde – morajlott fel a bozontos, bikafejű
teremtmény hangja. – Saslándzsás Huln? –felemelte fegyverét, megmutatta
az ívbe kovácsolt élt, amely egy ragadozó madár csőrére hasonlított. A
nyelet szorosra húzott bőrszalag fedte egészen a fémpenge tövéig, rajta
Huln népének nyelvén íródott jelek sorakoztak. Malfurion tudott annyit a
taurenekről, hogy valószínűleg a fegyver történetét írták fel oda,
kovácsolásától kezdve viselőinek során keresztül a jelenig. – Huln beszél
az egybegyűlt törzsekért.
A bikafej ellentmondást nem tűrő módon bólintott, a pofa kifejezései
húzták alá az elhangzott szavakat. Bundáját legalább két tucat fonat
díszítette, többségük az állkapocs alatt himbálózott. Mindegyik egy-egy
nagyra becsült ellenfél halálát jelezte.
A tauren jobb karja alatt megálló, zömök és izmos alak felhorkantott.
Nagy vonalakban Róninra emlékeztetett, de ebben ki is merült minden
hasonlóságuk. Alkata miatt a sűrű szakállt viselő figura úgy nézett ki,
mintha valamely elképesztő erő – talán a tauren vagy a mögötte álló,
medveszerű alak – kalapálta volna kisebbre egy harci pöröllyel. Még
meglepőbb hatással járt az a tény, hogy teste nem húsból, hanem kőből
épült fel. Durván faragott izmai szürke gránitnak tűntek, enyhén kancsal
szeme csillámló gyémánt lehetett. Szakállában sem lelhetett szőrt a
szemlélő; ehelyett ásványok bonyolult szövevényéből tevődött össze,
amitől enyhén őszesnek látszott.
A törp – Malfurion így ismerte fajtáját – benyúlt az övére akasztott
számos erszény egyikébe és agyagpipát vett elő gyújtósskatulyával. Ahogy
meggyújtotta a pipát, a tűz néhány pillanatra megvilágította az idősnek
tűnő arcot, a kerek orrot. Akár előrehaladott kort jelzett szakálla
szürkesége, akár nem, az öregség más jelei nem mutatkoztak rajta. Kőteste
ellenére csuklyás öltözéket és széles, lapos csizmát viselt, pantallója és
inge leginkább a bányászokéra emlékeztetett, hátára majdnem akkora
fejszét csatolt, mint ő maga. A kivételesen éles penge megcsillant a
napfényben.
– Vasmetsző Dungard, a föld népének szószólója – mutatkozott be
röviden. Fajtája nem a beszédről híresült el.
A föld népe. Malfurion megjegyezte a kifejezést – a „törp” éjtünde szó
volt csupán, megvető felhanggal.

14
 Dungard mögött felmordult a medveszerű lény. Sem a tauren, sem a
törp nem szentelt figyelmet a félelmetes megnyilvánulásnak, de a druida
ösztönösen hátrébb lépett.
A teremtmény előrébb baktatott; bár leginkább medvének nézett ki,
mozgása egészen emberszerű volt. Malfurionnak Ursok és Ursol
ikeristenségek jutottak eszébe, bár nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb lény
állt előtte. Megfakult, barna ágyékkötőt viselt és karmokból készült
nyakláncot, lábán három ujj meredezett, egyik négyujjú mancsában
dorongot tartott, a másikat ökölbe szorította. Állatiasan rekedt hangján újra
felmordult, érzékelhetően más tónusban mint az imént.
– A furbolg Unng Ak azt mondja, ő beszél a falkákért – fordított Rónin
készségesen.
Mások is voltak még mögöttük, de ők nem kívántak előre lépni.
Malfurion végignézett a sajátos gyülekezeten, azután a mágusra bámult,
elismerő tisztelettel tekintetében:
– Mindüket sikerült meggyőznöd…
– Brox és én csak segítettünk, főképp Krázusé az érdem.
Malfurion akaratlanul is körbepillantott, de az ember mentorát nem
találta a közelben. A nyurga alak elment volna éjtündének – ámbár csak
egy több napja halott éj tündéhez hasonlított, fehér bőrével és ezüstszín
hajával. Arca sólyomszerű volt, mint a többségnek Malfurion népéből, bár
szeme inkább Róninéra emlékeztetett és tekintetében ősi bölcsesség ült.
Nem csoda, hiszen sárkánynak született.
Broxigar közeledett. A nagydarab ork fáradtnak tűnt, de mozgásából
határozottság és erő sugárzott. Egész életében harcolhatott, annyi sebhely
borította zöld bőrét, izomzata vetekedett a taurenével – bár alkata
különbözött valamelyest. Csillagszem úgy tekintett rá mint bestiára, aki
nem több a taureneknél vagy a furbolgoknál, de a katonák között már
mindenki tisztelte harci tudását, tapasztalatát és képességeit.
Megállíthatatlannak tűnt, ahogy a démonokat irtotta a Khenariosztól kapott
harci fejszével.
– És ő nincs itt? – továbbra sem lelte Krázust, és ez aggasztotta.
Rónin savanyú arccal válaszolt:
– Azt mondta, van még valami, amit meg kell tennie. Függetlenül a
következményektől.
– Ez mit akar jelenteni?
15
 – Magam sem tudom, Malfurion. Számos dologban csak önmagára
számít.
– Szükségünk lenne rá… szükségem van rá…
Rónin az éjtünde vállára tette egyik kezét:
– Megígérem, hogy kiszabadítjuk!
Ennyi még nem győzte meg Malfuriont, és abban sem volt biztos, hogy
Csillagszem nagyúr elfogad ilyen szövetségeseket. A parancsnok nem adta
áldását Rónin és társai önként vállalt küldetésére, mi több, nem is tudott
róla. Krázus szerint, ha kész tényekkel állnak a nemes elé, akkor nem látja
majd okát, legalábbis nem leli lehetőségét az elutasításnak. Desdel
megpuhítása még így is nagyobb feladatnak tűnt, mint értelmesen
elbeszélgetni a furbolgokkal.
A druida kénytelen volt elfogadni, hogy nem adódott új és azonnali
lehetőség Tiranda kiszabadítására. Már mindent megpróbáltak, ami tőlük
tellett, legalábbis eleddig. Talán az újonnan érkezettekkel foglalkozva
támadhat egy újabb ötlete, mert az elme sokszor nem a legegyenesebb utat
választja, ha megoldást keres… és Illidan sorsát sem sikerült még felfedni.
A törp pipája füstjének közönyös fellegébe burkolózott, Huln pedig
kegyetlen külsejét meghazudtoló türelemmel várakozott. Unng Ak
beleszimatolt a levegőbe, látszólag az új környezet szagait térképezte fel
éppen, időnként megszorította bunkója nyelét.
Rónin végignézett a lehetséges szövetségeseken, majd megjegyezte:
– Természetesen, én is átkozottul szeretném, ha Krázus itt lenne velünk.
Alig várom, hogy lássam Csillagszem képét, amikor elébe állunk a
szószólókkal.

A nemes leesett állal bámult, szemei elkerekedtek, amennyire csak

lehetett. Az épp orrához emelt csipetnyi tubák kiszóródott ujjai közül,
ahogy keze megállt a levegőben.
– Miket hoztál te közénk?
Rónin arckifejezése nyugodt maradt:
– Ők jelentik az egyetlen esélyt arra, hogy csökkentsük a
veszteségeinket, és talán még győzhetünk is.
Csillagszem nagyúr dühösen lökte hátra gazdagon hímzett köpönyegét
az oldaláról; egymásba fonódó zöld, narancssárga és lila szövetörvény kélt
a finom anyagban. Hagyományos, tompább zöld és szürke vértezete éles
16
ellentétet alkotott az élénk színű selyemmel, bár mellkasán a háza címere
hasonlóképp díszesnek hatott; ékkő csillagokkal kirakott aranyszín gömb.
Ugyanezen szimbólumot hordozó sisakja a stratégiai térképekkel teleszórt
tábori asztalon hevert.
A dölyfös éjtünde kissé fentebb emelte hosszú, hegyes orrát, amögül
nézett megvetően:
– Megszegted az egyértelmű parancsot! Vasba kéne veresselek, és…
– És elolvasztanám a bilincset, mielőtt rám zárnák. Azután elhagynám a
sereget, úgy sejtem, néhány barátom kíséretében.
Mindezt egyszerű kijelentésként közölte, fenyegető felhangok nélkül, de
minden jelenlévő ismerte az elmondottak lehetséges következményeit.
Csillagszem a mellette álló három nemesre nézett, ők üres tekintettel
bámultak vissza; egyikük sem vállalta volna magára a felelősséget, ha
parancsnokuk megfosztja a sereget a legerősebb harcosoktól.
A rangidős éjtünde hirtelen elmosolyodott. Malfurion ellenállt a
késztetésnek, hogy elborzadjon a baljós grimasztól.
– Bocsáss meg, Rónin mester! Elhamarkodottan szóltam, igen, túl
elhamarkodottan. Egyáltalán nem kívántam megsérteni személyed vagy a
többiekét. – Benyúlt erszényébe és kivett egy csipetnyit a fehér porból,
egyik orrlyukához emelve beszippantotta. – Értelemmel bíró lények
vagyunk, eszerint kell foglalkoznunk az üggyel. Azonban kétségtelen,
hogy orv szúrásként ért a bejelentés. – Hanyagul a sátor bejárata felé intett:
– Mindenesetre, mutasd be őket!
Rónin a bejárathoz ment és kikiáltott. Két katona lépett be, mögöttük
Árnydal Jarod kapitány, aki annak idején a suramari őrség tisztjeként
„elfogta” Krázust – minek következtében hamar a bizalmi feladatok
sűrűjében találta magát. Nemcsak társaságuk részévé vált, de a néhai
Hollócsőr nagyúr őt nevezte ki a mágusokat körülvevő testőrcsapat élére.
Csillagszem meghagyta őt ebben a tisztségében, bár már rég
bebizonyosodott, hogy senki sem tarthatta kordában a társaságot, főként
nem a sárkánymágust.
Jarod nyomában Huln, a furbolg és Dungard érkezett. Mögöttük még
féltucat katona keresett magának stratégiai pontokat a parancsnoki
sátorban, hogy vész esetén azonnal közbelépjenek.
Csillagszem orrnyerge felráncolódott, meg sem próbálta eltitkolni a
véleményét. Huln mozdulatlan sziklatömb módjára csak állt ott,
17
kifejezéstelenül; Unng Ak széles vigyor formájában mutatta meg hegyes
fogazatát. Dungard csak pipázott egykedvűen.
– Örülnék, ha eloltaná azt az… eszközt – jegyezte meg az egyik éjtünde
nemes.
Válaszképpen a törp csak kipöffentett még egy füstfelhőt.
– Arcátlanság! Látod már, Rónin mester, mennyire törődnek velünk
ezek a barbárok, akikkel szövetséget keresel? –mordult fel Csillagszem,
máris feledve korábbi szavait. –Az éjtündék soha nem egyeznének bele!
– Mint parancsnoknak, meg kell értetnie velük – válaszolt a mágus
nyugodtan. – Ahogyan nekik és a kint várakozó többieknek is meg kellett
értetniük a saját népükkel.
– A fontoskodó kis éjtündéknek – mormolta Dungard pipával a szája
sarkában – ideje megtanulniuk, hogyan is kell harcolni. Ideje megtudniuk
valakitől, hogyan…
Unng Ak hangosan ugatott. Malfurionnak kellett egy kis idő, mire
rájött, hogy a furbolg csupán felröhögött.
– Mi legalább ismerjük a civilizáltság alapjait! – csattant fel egy másik
nemes. – Az ápolt külső is közéjük tartozik.
– Ha szerencséje van, lehet majd fürdetőlány a démonoknál.
Az éjtünde kivonta kardját, a katonák hasonlóképp. Dungard olyan
gyorsan kapta le a hátáról a fejszét, mintha az gondolatra termett volna a
kezében; Huln két marokra fogta lándzsáját és felhorkantott; Unng Ak
kihívón meglengette bunkóját.
Kék fényvillanás kelt életre a sátor közepén. Mindkét oldal felhagyott a
vitával és inkább szemét takarta. Malfurion odafordult, hogy tegyen
valamit, de fel kellett fedeznie, hogy egyedül Rónin maradt érintetlen a
hatástól.
Az ember belépett a két fél alkotta körbe:
– Elég ebből! Kalimdor sorsa, népeink sorsa… – Habozott, tekintete egy
pillanatra a távolba révedt. – Szeretteink sorsa függ attól, hogy felül
tudunk-e emelkedni a kicsinyes előítéleteken!
Előbb Hulnra és társaira nézett, majd az éjtünde nemesekre. Senkinek
sem állt szándékában próbára tenni a mágus hatalmát, még olyan
ártalmatlan formában sem, amilyent az imént tapasztaltak. Rónin
indulatosan bólintott:
– Jól van hát! Most, hogy lefektettük az alapokat, ideje tárgyalni!
18
 Krázus fájdalmas puffanással ért földet a jeges barlangban. Lihegve
hevert a padlón; az őt ideszállító varázslat összetettnek és kockázatosnak
számított, aktuális állapotában még inkább annak bizonyult. A barlang
messze, nagyon messze volt a tünde seregtől – közel fél világgal arrébb, de
meg kellett próbálkoznia a teleportálással, tudván tudva, hogy nem csupán
saját életét veszélyezteti, de lehet, hogy már el is késett.
Még Róninnak sem merte elmondani szándékát. A mágus biztosan vele
tartott volna, de legalább egyiküknek a táborban kellett maradnia, hogy
felügyelje az új szövetségesekkel való megegyezést. E tekintetben Krázus
teljes mértékig megbízott az emberben, minthogy jóval rugalmasabbnak és
alkalmazkodóképesebbnek tűnt bárkinél, akit igen hosszú élete során
megismert.
Amint lélegzete lenyugodott valamelyest, a sárkánymágus talpra
kecmergett. A fagyos barlangban lehelete kicsiny felhők formájában
lebegett tova a magas mennyezet felé. A sztalaktitok éles-hegyes
jégalakzatokkal versengtek a díszítés elsőbbségéért; fagy ölelte magához a
helyiséget.
Magasabb rendű érzékeivel Krázus gyorsan átfürkészte a környező
teret, de nem lelt más jelenlétet. Nem érezte biztatónak az eredményt, de
meg sem lepődött igazán. Ott volt és látta a katasztrófát, a Föld Őrzőjének,
Neltharionnak őrült átváltozását. Minden raj megszenvedte a nagy fekete
sárkány tombolását, de a legtöbbet e barlangok lakói fizettek az
ellenállásért.
Mind egy szálig legyilkolta Maligos gyermekeit, urukat messzire
száműzte a Föld Őrzőjének álnok alkotása, melyet részben maguk a nagy
megtestesülések ruháztak fel hatalommal. A Sárkánylélek volt az eszköz,
melyet később majd Démonlélekként ismer meg a világ.
– Maligos…! – kiáltott Krázus, hangja visszhangot vert a csillámló
teremben. Az állandó fagy ellenére e barlangok valaha a vidámság otthonát
jelentették, minthogy a kék raj színtiszta mágiából született, s önnön puszta
létét is boldogítónak élte meg. Mily üres a hely így, hogy lakói halottak
már!
Amikor eleget várakozott bármiféle válaszra, a sárkánymágus óvatosan
megindult a csúszós, bizonytalan talajon. Fajtája, a vörös sárkányok népe
sohasem ellenségeskedett a kékekkel, de úgy érezte, óvatosnak kell lennie.
19
Ha maga Maligos ott bujkált valahol a barlangrendszer mélyén, ki tudja,
hogyan tesz egy idegen érkezése láttán. Fajtájának megtizedelésébe –
Krázus tudomása szerint – szó szerint beleőrült, és évszázadoknak kell
eltelnie ahhoz, hogy legalább részben összeszedje magát.
Persze, mindezt már átélte egyszer. Végig ott volt abban a küzdelmes
időszakban, amely Neltharion – később őt is átkeresztelték Halálszárnynak
– árulásával kezdődött. Látta, ahogy a sárkányok népe megfogyatkozik,
vagy ahogyan királynőjével, az Élet Forrásával történt; az orkok fogságába
esik és arra kényszerül, hogy harci kutyaként vagy tenyészállatként
szolgálja az alacsonyabb rendű fajt.
Krázus ismét másféle látásával próbálkozott, egyre mélyebbre és
mélyebbre tekintett a barlangok és alagutak rendszerébe, de bármerre
kutatott, csak ürességet lelt, egy roppant méretű kripta ürességét. Falakon
átnyúló érzékeit nem üdvözölte az élet semmiféle jelentős
megnyilvánulása, és kezdett aggódni, hogy teljesen feleslegesen
kockáztatott az utazással.
Azután mélyen, Maligos szentélyének legmélyén halványan életerő
jelenlétét fedezte fel. Előbb csak gyengén, hogy figyelme szinte el is siklott
felette, csupán vágyai kivetülésének, képzelete játékának hitte – de újra
megérezte, immáron kétszeresen.
Bár nem fázott igazán, fejébe húzta csuklyáját és összébb fogta talárját,
így indult el a sötét átjárók és jégtől csillámló termek útvesztőjében. Több
alkalommal is le kellett nyugtatnia kavargó gondolatait, amikor úgy érezte,
elvesztette a helyes irányt a jelenlegi alakjánál százszorta nagyobb
teremtményeknek szánt helyiségekben. A sárkányok számára szinte
észrevehetetlen hasadékok és jégalakzatok neki átmászandó, kikerülendő
akadályokat jelentettek.
Ha tehette volna, visszaváltozik sárkány alakjába, de így, a múltba
keveredve képtelenné vált erre az egyébként egyszerű trükkre. Fiatalabb
önmagával együtt létezett ebben a korban, és bár együtt elképesztő
hatalommal bírtak, mégis korlátok közé szorultak. Egyikük sem tudta
megváltoztatni épp viselt alakját, és bár már nem sújtotta őket végletes
gyengeség, ha eltávolodtak egymástól, mégis, Krázus így e halandó testbe
kényszerült.
Rikoltás harsant a feje felett, és a mágus gyorsan a legközelebbi falhoz
húzódott. Egy alak suhant el a közelében, farkasméretű denevér, a
20
nagymacskákéhoz hasonlatos pofával, vastag bundával és ujjnyi
metszőfogakkal. A teremtmény megfordult, hogy újra lecsapjon, de Krázus
nem hagyta magát.
Egyik kezét felkapva tűzgolyót küldött a bestia elé, az egyenesen
belerepült. A lángoló gömb megdagadt és a következő pillanatban
felrobbant. Hamu – ennyi maradt a teremtményből – pergett lágyan a
légben és ereszkedett le a talajra, a mágusra egyformán. Krázust zavarta,
hogy nem érzékelte a denevért, ezért kitartott kézzel felfogott valamennyit
az aláhulló hamvakból és megvizsgálta misztikus érzékeivel; a szörny nem
élőlény volt, hanem alkotott hússzerkezet. Őrszeme akkor hát a Mágia
Urának.
Lesöprögette magáról a maradványokat és folytatta csüggesztő útját.
Sokat kivett belőle az utazáshoz használt varázs, amellyel a barlangokba
érkezett, de feladatát tekintve semmi sem számított túl nagy erőfeszítésnek.
Meglepetésére váratlanul hőt érzett szemből. Ahogy haladt előre, a
hőérzet növekedett ugyan, de nem olyan mértékben, mint ahogyan várta.
Mély ráncokba húzta szemöldökét, tűnődve érkezett el az eddigieknél
nagyobb barlang bejáratához. Számításai szerint a hőnek már
többszörösére kellett volna növekednie annál, amit érzett.
Bentről halovány, kék fény áradt. Krázus megállt, amíg szeme
hozzászokott a megváltozott viszonyokhoz, azután elszántan belépett.
Tojások hevertek mindenfelé. Kékesfehér tojások mindenféle méretben, az
egyik pusztán ökölnyi, a másik akkora mint ő maga – százszámra.
Akaratlan is visszafojtotta lélegzetét; egyáltalán nem számított ekkora
szerencsére.
De amilyen hirtelen feltámadt, reménye ugyanolyan gyorsan tört össze;
közelebbről vizsgálódva fény derült a szörnyű igazságra. Durva repedések
borítottak minden egyes tojást, de nem a születés, hanem a bomlás
jeleként. A sárkánymágus rátette kesztyűs kezét az egyikre, nem érzett
bentről mozgást vagy bármiféle életjelet.
Fészektől fészekig ment és keserűsége egyre csak növekedett. A
történelem ezen részlete, úgy tűnt, teljes mértékben az általa ismert
eseményeket követte, hiába szánta el magát, hogy változtat rajta. A kék
sárkányok jövője ott hevert előtte, de ezt a jövőt is elkerülte a remény. Az
ő idejében Maligos képtelen volt kiemelkedni a katatón állapotból, melybe
Neltharion taszította, és a tenyésztermet átitató – a nagy megtestesülés
21
lényéhez kötött – mágia közben elhalványodott, megsemmisült. A hidegtől
védtelenül maradt tojások megfagytak, és velük együtt odalett a fajta
továbbélésének lehetősége is. A távoli jövőben Alexstrasza felajánlotta a
Mágia Urának, hogy segít lassan újjáéleszteni a kékek népét és dicsőségét,
de amikor a mágus elkerült abból a korszakból, még az előkészületeit sem
tették meg e tervnek.
Bármit is prédikált korábban Róninnak, Krázus végül arra az
elhatározásra jutott, hogy a jövő nem maradhat úgy, ahogyan ő megélte.
Abban reménykedett, hogy megmentheti a fészkeket és elviheti a tojásokat
egy biztonságos helyre, de a démonok elleni küzdelmek és a szövetségesek
felkutatása, meggyőzése túl sokáig késleltették.
Vagy mégsem? Tűnődései közepette egy félig kifejlődött tojáshoz ért,
melyben még mindig élet lüktetett. Lelassultan, megfáradtan ugyan, de
még elég erősen ahhoz, hogy a megfelelő körülmények között megújuljon.
Összeszedte maradék elszántságát, és hamarosan talált egy másik
életképes egyedet. Dühösen összeszorított fogakkal kutatott tovább a halott
„rokonok” között, és még négy menthető tojásra lelt. Mindet megjelölte
lágyan izzó aranyfénnyel, majd folytatta a keresést.
Mire végzett, jóval kevesebb életképes sárkánytojást jelölt meg, mint
amennyit szeretett volna, ám haldokló reményeit még ez is felülmúlta.
Jelölését követve újra végigjárt közöttük, és ellenőrizte megérzései
helyességét; meg kellett mentenie őket és nem hibázhatott.
A többi sárkány, még Alexstrasza is érzékelhetetlen volt számára.
Kikövetkeztette, hogy valószínűleg elrejtőztek, bezárkóztak valahová,
hogy összeszedjék magukat a Démonlélek pusztító támadása után. Erre az
időszakra túlságosan szórványosan emlékezett ahhoz, hogy bármit is
biztosan tudjon; de még ha a többiek vissza is tértek a csatatérre, Maligos
fajtáját nem menthették meg. Fiatalabb önmagától sem kérhetett segítséget,
minthogy Korialstrasz szörnyű sérüléseket szerzett a Föld Őrzője elleni
küzdelemben, azután elindult megkeresni a népük maradékát.
Így hát Krázus magára maradt elhatározásaival. Már azelőtt
elgondolkodott a számba vehető biztonságos helyeken, mielőtt elindult
Maligos fészkébe, és valahogy egyik lehetőség sem tűnt kielégítőnek. Még
a félisten Khenariosz ligete sem tűnt megfelelőnek. Való igaz, az agancsos
istenség Malfurion bizalmas barátja és mestere, mi több, talán Hiszéra
sárkányhercegnő leszármazottja volt, de az utóbbi időben őt is számos
22
dolog lekötötte, nyilvánvalóan képtelen lett volna megfelelő védelmet
biztosítani.
– Legyen hát – jutott végül elhatározásra a varázstudó. Egy ujjal kört
rajzolt a levegőbe, aranyszín szikrák mutatták mozdulata ívét. Tökéletesre
sikerült, és az izzássá összeálló szikrák mintha a puszta légbe égették volna
bele magukat.
Tenyerét a középponthoz érintette, azután egyetlen mozdulattal
eltüntette a kört, bár az ív megmaradt. Fehér hasadék tátongott előtte, egy,
a halandó világon kívülre vezető nyílás. Krázus mormolni kezdett, és a
kapu körvonalai vörösen felizzottak, odaátról nyögéshez hasonlatos hang
hallatszott és a közelben lévő, kisebb kövek és kavicsok görögni kezdtek a
nyílás felé. A sárkánymágus tovább mormolt, és bár a szívóhatás
érezhetően erősödött, a kövek gurulása lelassult, végül mind megálltak –
ugyanakkor a tojások enyhén megremegtek, mintha belül, még a holtakban
is megmozdult volna valami.
Azután a legközelebbi életképes utódok egyike felemelkedett és
óvatosan a kis nyílás felé lebegett. Egy másik megjelölt tojás
hasonlóképpen tett, majd a többi is követte őket. Kihűlt társaik tovább
remegtek, de a helyükön maradtak; Maligos rajának jövője felsorakozott a
hasadék előtt és lassan áthatolt azon, eközben mintha mind összébb
zsugorodott volna valamelyest, hogy átférjen a szűkös nyíláson. Amikor az
utolsó is bevonult, a csuklyás mágus lezárta az átjárót. Az röviden,
aranyszínben felszikrázott, majd minden nyoma eltűnt.
– Elég a túléléshez, de kevés a gyarapodáshoz – mormolta maga elé
Krázus. Évszázadokig eltart majd, mire a kékek megnövekednek számban;
ha minden megmentett tojás kikel, még akkor sem lesznek sokan abban az
időben, amelyből ő és Rónin elindultak. Mindenesetre, a kevés is több mint
a semmi.
Kimerültség émelyítő hulláma tört rá hirtelen, alig bírt talpon maradni.
Bár javarészben már semlegesítette az ártó gyengeséget, amely egymástól
távol mindkettejüket, őt és az ifjabb Korialstraszt is egyformán sújtotta,
azért még így is gyakran eljutott képességei – főként testi ereje és
állóképessége – határára.
Nem pihenhetett. Ugyan már biztonságba helyezte a tojásokat egy
zsebdimenzióban, ahol az idő lassabban telt, szinte majdnem állt, még sok

23
dolga volt. Például túl kellett élnie a háborút, hogy utána átadhassa a kékek
utódjait valakinek, akiben megbízhat.
A háború gondolatával együtt járó elszántság segített összeszedni erejét.
Bármennyire is bízott Rónin és Malfurion képességeiben, még a saját
hatalmának bevetésével is számos kérdőjel maradt az események
végkimenetelét tekintve. Az általa ismert múlt immáron örökre
megváltozott, és az eredetileg vereségre ítélt Lángoló Légió akár
diadalmaskodhatott is. Marta a bizonyosság; mindent meg kell tennie a
démonok legyőzése érdekében ahhoz, hogy egyáltalán legyen még
bármiféle jövő.
Mielőtt nekifogott a varázslatnak, mely visszaviszi a sereghez, még
utoljára végignézett a halott tojások sokaságán.
Persze, akkor is lesz valamiféle jövő, ha a démonok győznek; sötét,
üres, élettelen, végtelenül komor jövő. A halandó alakba kényszerült
sárkány dühösen sziszegett, azután elteleportált.

24
 Kettő

Z
in-Azshari valaha az éjtünde civilizáció dicsőségének legfőbb
szimbólumaként, burjánzó gazdagságban hevert a mágikus tó, a
Végtelen Forrás partján, s otthonául szolgált a tisztelettel és
imádattal körbevett királynőnek, Azsharának, kiről hű alattvalói
elnevezték.
Zin-Azshari romos temetővé vált főváros, a Lángoló Légió
megjelenésének helye és támadásainak kiindulópontja.
Farkasszerű ördögkutyák szaglásztak a szemétben, keresték az élet és a
mágia aromáit. Ikercsápjaik úgy vizslatták körülöttük a terepet, mintha
önálló életet éltek volna, fogazott piócaszáj végük éhesen lüktetett. Bár a
bestiák főként mágikus energiákkal és életerővel táplálkoztak, a
pofájukban fenyegetőn meredező, éles fogazat arra utalt, hogy a húst sem
vetik meg.
Két démoni eb kotort az egyik rakás szemétben, amely valaha
ötemeletes otthonfa lehetett, legalábbis az állt ott korábban. A szörnyek
felkapták fejüket a közeledő léptek és zörgő fémvértek zajára, mereven
bámulták a masírozó harcosok sorait. A betolakodó sereg gerincét alkotó
felgárok ütemesen, fáradhatatlanul meneteltek a több napi távolságra
állomásozó éjtündék felé. Aránytalanul vékony derekukat széles válluk és
kilenclábnyi magasságuk tette valószerűtlenné, szinte hústalan képük felett
ívelt szarvak díszét hordták. Vérvörös tekintetüket mereven szegezték
előre, de éber gonoszsággal figyelték a lecsupaszított tájat maguk körül.
Minden gépies mozdulatuk ellenére a szörnyeket nyugtalanság rágta;
türelmetlenül várták a harci tombolást, létük lényegét és egyetlen értelmét.
Elég volt egyiküknek kicsit hosszabbat lépve a másik sarkára taposnia, és
máris úgy tűnt, kitör a harc.
De a korbács egy gyors csapása a helyükön tartotta a harcosokat. Tüzes
szárnyú végzethozó repült minden egyes regiment felett, ügyeltek a rendre.
Magasabb intelligenciát nyertek teremtőjüktől, és testiekben is felülmúlták
a gyalogosokat, bár számban jelentősen alulmaradtak.
A Zin-Azsharit borító, rémisztő köd nem akadályozta a szörnysereget.
A bűzös kipárolgás ugyanúgy részüket képezte, mint a kardok és a

25
buzogányok, amelyeket küzdelmeikben forgattak. A beteges zöld homály
tökéletesen illett a démonokat körülvevő lángok hasonló színéhez.
Az éjtünde koponyák gyászosan bámultak ki a szeméthalmokból,
siratták bukásukat, melyet saját királynőjük árulása okozott. A főváros
lakói közül csak azok maradtak életben, akiknek sikerült elmenekülniük –
vagy akik a palotához tartoztak; rangot töltöttek be Előkelőként vagy
katonaként, esetleg szolgálókként kerülték el a szörnyű véget. A szállásaik
körül álló magas falak elzárták a mészárlást kifinomult érzékeik elől;
Azshara parancsaira várva végezték napi feladatukat a palota által nyújtott
biztonságban.
A palotaőrség is ott állt még a falakon, a katonák pupilla nélküli
tekintetét különös izzás színezte vörösre – rejtett őrület fénye, melytől
kegyetlenségben felvehették a versenyt a Légió harcosaival. Varo'then
kapitány rendelkezett felettük, aki az utóbbi időben inkább tábornoki
feladatokat végzett, mintsem a kapitányi rangnak megfelelőket, és
közvetítőként is szolgálta úrnőjét. Alárendeltjei kifejezéstelen arccal
strázsáltak, érzelemmentesen tekintettek alá a mészárlás idején ugyanúgy,
mint azután, mikor már csak romokat láthattak odalenn. Azshara királynő
népéből való szolgáivá váltak Sargerasnak, a Lángoló Légió urának.

*****

Nem hódolt be sem a királynőnek, sem a démonnak. Ahogy ott lógott

láncain a palota alatti tömlöc egyik cellájában, Tiranda az istennőjéhez
mondott imákkal próbálta legyűrni félelmét.
Öntudatára térve azt hitte, valamely rémálmot lát. Csak arra emlékezett,
hogy Elún többi papnőjével együtt szörnyű csatát vívott a Légió ellenében.
Lelökték haldokló hátasáról és fejsérülés érte, majd Malfurion biztonságba
vonszolta testét, amíg magatehetetlenül hevert… azután minden homályba
veszett egy időre. Kecskeszerű lények vették körbe, karmos kezekkel
ragadták meg és kéjvágyó vigyorral vitték… Malfurion hangját hallotta
talán, és…
Legközelebb a cellában ébredt fel. Ezüstszín tekintete már vagy
ezredszer mérte fel börtönét, kecses ívű ajkait zord reménytelenség
feszítette meg. A halvány fény kiemelte az ezüstös csíkokat éjfélkék

26
hajában, ahogy újra megrázta a fejét. Ismét el kellett fogadnia, hogy
helyzete kilátástalan.
Láncokat nem talált magán, mégis úgy függött a falak közt, mintha
kikötözték volna. Csillámló zöld gömb ölelte körbe tetőtől talpig, ez
tartotta a levegőben, nagyjából egy-lábnyival a nedves kőpadló felett,
karjait a feje fölé feszítve, lábait összezárva és kinyújtva. Próbálkozhatott
bármily erősen, a nemrégiben kinevezett főpapnő képtelen volt szabadulni
Arkhemón erőteljes varázslatának fogságából.
Bár mágiájával ott tarthatta, Arkhemón mégsem tölthette ki vágyait
rajta. Hiába állt rendelkezésére saját iszonytató képzelete mellett az
Előkelők és a belőlük született szadista szörnyetegek kegyetlensége is;
ezüstös fény vette körbe és védte meg a lányt minden ártalomtól.
Képtelenek voltak áttörni az isteni holdfényköpönyeget; lehetett volna a
karcsú alak körül akár mérföldnyi vaskos acélfal, talán még azon is
könnyebben áthatolnak, mint ezen az áttetsző aurán. Arkhemón dühödten
feszítette neki akaratát újra meg újra, de mit sem ért vele, végül tajtékzó
őrjöngésében még az egyik felgár nyakát is eltörte.
Inkább magára hagyták, az éj tündék elpusztítása könnyebbnek és
célravezetőbbnek tűnt mint a papnő kínzása. Persze, ettől szándékaik mit
sem változtak. Az Előkelőkből lett szatírszerű szörnyetegek tájékoztatták
urukat a fejleményekről és arról, hogy a Holdanya e szolgálója igen közel
áll ahhoz, akit Arkhemón számára Sargeras megjelölt. Ha másképp nem is,
legalább Malfurion elfogására felhasználhatják, és leginkább ez képezte
alapját félelmeinek. Csak reménykedhetett, hogy nem ő lesz szerelme
bukásának legfőbb oka.
Lépések közeledtek a szűkös folyosón. Aggódva figyelte, ahogy valaki
kinyitja az ajtót, majd olyan alak lépett be rajta, akitől ugyanúgy rettegett,
mint a démonok vezérétől. A sebhelyes arcú tiszt csillogó smaragdzöldre
festett vértezetet viselt, aranyszín napmintázattal a mellkasán. Hosszan,
pislogás nélkül mérte végig Tirandát, és a lány képtelen volt szembenézni
átható tekintetével.
– Magánál van – jegyezte meg Varo'then, valakinek maga mögött.
– Akkor hát – válaszolt egy közönyös női hang –, lássuk, mit értékel oly
nagyra Arkhemón nagyúr!
A kapitány meghajlás kíséretében lépett félre, és Tiranda elfojtott egy
döbbent kiáltást – holott már sejtette, ki szólt az imént.
27
 Azshara királynő olyan szépséges, olyan tökéletes volt, amilyennek a
mesemondók állították. Gyönyörű hajkoronája ezüst áradatként ömlött
végig hátán, félfátyollal takart szemei csillogó aranyszínben pompáztak,
telt ajkai a csábítás ígéretét hordozták. Selyemöltözéke illett hajához, és
bár szabásra bőnek tetszett, mégis kiválóan sejtette az alatta rejlő formákat.
Mindkét karját drágaköves karkötők ékítették, színekben és formákban
teljes összhangot alkottak a fülönfüggőkkel, melyek szinte a tökéletes,
csupasz vállakat seperték. A hajába tűzött, kecsesen ívelt tiara méretes
rubinján megcsillant a királynő előtt járó őr fáklyájának tompa fénye.
Mögötte egy másik nő érkezett, ki maga is szépségesnek számított, bár
Azshara mellett fakó árny lehetett csupán. A szolgálólány hasonló
öltözéket viselt, mint úrnője, bár nem oly nemes minőségben, és amennyire
lehetett, haját is hasonlóképpen viselte, de látszott, hogy ezüstös színe
festéktől származik, és talán csak némi mágiával megsegítve lehetett volna
olyan kiváló mint a királynőé. Csak a szemével nem tudott mit kezdeni –
ezüstszín gömbök, mint minden éjtündéé, de egészen macskás, egzotikus
ferdeséggel.
– Ez lenne az? – kérdezte Azshara, miközben a foglyot nézte, meg sem
próbálta leplezni a csalódottságot hangjában.
A királynő jelenlétében Tiranda még a szolgálónál is szürkébbnek és
jelentéktelenebbnek érezte magát. Szerette volna legalább a csatatér sarát
és a rászáradt vért letörölni az arcáról, de képtelen volt mozdulni. Tudta,
hogy az úrnő elárulta népét, mégis úgy érezte, térdet kell hajtania
fenségessége előtt.
– Nem szabad alábecsülni, Fények Fényessége – szólt a kapitány.
Amikor Azsharára nézett, tekintetében vágyak izzottak fel. – Úgy tűnik,
Elún kivételes kegyeltje.
A királynő egyáltalán nem volt lenyűgözve. A lehető legszebb
grimasszal kérdezett vissza:
– Mi lehet Elún Sargerashoz képest?
– Való igaz, fenség!
Azshara közelebb lépett. A legkisebb mozdulata is a közönségének
szólt, olyan erőteljes hatással, hogy ha nem tartják fogva, Tiranda ezúttal
bizonyosan térdre esik.

28
 – Csinos. Egyfajta… közönséges módon – jegyezte meg a tökéletesség
helytartója. – Némi alakítással talán jó szolgálólány lehetne belőle. Mit
szólnál hozzá – mi is a neve, kapitányom?
– Tiranda – felelte Varo'then rövid meghajlás kíséretében.
– Tiranda… szeretnél a szolgálóm lenni? A palotában élhetnél,
kegyeltemként. És persze, uram kegyeltjeként. Nos?
A másik nő meglepődött a javaslaton, macskaszerű tekintetével szinte
átdöfte a papnőt. Mérhetetlen féltékenységet táplált.
Tiranda összeszorított fogakkal válaszolt:
– A Holdanyának szenteltem magam, életem és szívem az övé.
A királynő szépsége egy pillanatra elhalványodott, amikor tekintetében
a kapitányéhoz mérhető gonoszság villant.
– Hálátlan szajha! És micsoda hazug is egyben! Tudtommal egészen
könnyen osztogatod a szíved. Vagy talán nem? Előbb az egyik testvérnek,
azután a másiknak! Vannak még többen is? – Tiranda nem válaszolt, és
Azshara így folytatta: – Hát nem vidám dolog eljátszadozni a férfiakkal?
Kedves, ahogy viaskodnak érted, ugye? Olyan felemelő érzés, amikor vért
is ontanak a nevedben! El kell ismernem a tehetségedet. Testvérek, mi
több, ikrek – micsoda nagyszerű intrika így eltépni a vérköteléket, míg
végül egymás árulóivá válnak, egymás torkának esnek a kedvedért!
Varo'then kuncogott, a szolgáló sötéten mosolygott. Tiranda érezte,
hogy könnycsepp gördül le arcán, és szótlanul átkozta magát.
– Ó, kedves! Talán érzékeny pontodra tapintottam? Annyira sajnálom!
Szegény Malfurion és Illidan… így hívják őket, nem? De főképpen,
szegény Illidan! Micsoda tragédia! Nem csoda, hogy végül ezt választotta!
A papnő képtelen volt tovább hallgatni és tűrni:
– Mi történt Illidannal?
De Azshara elfordult és kíséretéhez szólt inkább:
– Pihenésre van szüksége, úgy látom. Egyetértesz, kapitány? Jöjj, Vashj
úrnő, lássuk mire jutottak a kapuval! Ott akarok lenni, amikor Sargeras
átlép. – Egészen elérzékenyült hangon ejtette ki a nevet. – Neki… a
legjobb formámat akarom mutatni.
Az őrök oldalt lépve adtak utat a tisztnek és a királynőnek. Az ajtóból
Azshara még félvállról odavetette a fogolynak:

29
 – Tényleg meg kellene fontolnod az ajánlatomat! Megkaphatnád
mindkettejüket élve, és játszhatnál velük, ameddig csak akarsz. Persze,
csak miután rájuk untam.
A vasajtó dörrenve csapódott be a látogatók mögött, visszhangot vert a
Tiranda haldokló reményei helyén támadt űrben. Képzeletében Malfuriont
és Illidant látta. Az előbbi ott volt, amikor őt elrabolták, és biztosan
felelősnek érzi magát emiatt. A lány remélte, hogy szerelme nem vált
óvatlanná, és ezáltal a démonok prédájává.
És Illidan! A legutóbbi csata előtt felfedezte a lány érzelmeinek irányát
és nem fogadta jól a dolgot. Bár Azshara megjegyzéseinek célja bizonyára
lelkének megtörése lehetett, mégis túl hitelesen hangzottak. Jól ismerte az
ifjút, és tudta, mennyire képes feldühödni. Ezt figyelembe véve és
elutasítva, talán cselekedhetett valami szörnyűséget?
– Ó, Elún! Figyelmezz mindkettejükre, Holdanya! – súgta az üres
helyiségnek. Nem tagadhatta; inkább aggódott Malfurionért, de mégis,
barátként törődött a másik ikerrel is. Mi több, szerelmét is szörnyű
csapásként érné, ha valami történne a testvérrel.
– Ó, Holdanya! Bármily sors legyen is a részem, kérlek, mentsd meg
Illidant, vagy legalább Malfuriont! Tartsd meg őket egymás mellett! Ne
hagyd, hogy Illidan…
Abban a pillanatban ismerős jelenlétet érzett a közelben, legalábbis a
kastély falai között, röviden, nagyon röviden, de így is elég hosszan ahhoz,
hogy felismerje. Illidan! Illidan Zin-Azshariban… a palotában!
A felfedezés mélyen megrázta. Elképzelte az ifjút rabként, iszonytató
kínzásoktól szenvedve, minthogy ő nem élvezte Elún csodálatos szeretetét.
Szinte hallotta sikoltását, ahogy a démonok élve nyúzzák le bőrét, közben
mágiájukkal biztosítják, hogy mindvégig éber öntudatánál maradjon.
Megkínozhatják, nemcsak azért, mert veszélyes démonirtó-ként harcolt, de
Malfurion hasonló erőfeszítéseiért is.
Próbálta elérni az ifjút, de csak az iméntihez hasonlóan rövid ideig
sikerült kapcsolatba lépnie vele. Ismét érezte jelenlétét – és valami zavaró
dolgot abban. Valami olyat talált Illidan érzelmei közt, ami nem illett
oda…
Erőlködve próbálta kitalálni, mit érzékelt nem helyénvalónak, és amikor
rádöbbent, legszívesebben elborzadva sikoltott volna fel. Lehetetlen!
Bármi történt is, ez lehetetlen!
30
 Megértette a királynő szavait, és bármily képtelenségnek tűnt is,
bármennyire próbálta bizonygatni magának az ellenkezőjét, el kellett
fogadnia, hogy Illidan önszántából jött el Zin-Azshariba. Saját akaratából
állt be a Lángoló Légió urának szolgálatába.

*****

Azshara palotájának legdélebbi tornyában varázslatos energiák

világították be a nagytermet; nappaltól és éjszakától függetlenül az
Előkelők munkája nem maradhatott félbe. A közelben szolgálatot teljesítő
őrök próbálták nem folytonosan a méretes varázsművet bámulni, és
arcukra kiült a nyugtalanság, a félelem attól, hogy az a dolog elnyelheti
őket.
Beljebb az Előkelők álltak, gazdagon hímzett, türkizszín talárjuk már
csak lógott lesoványodott alakjukon. Nekik gonosz tekintetű, szarvas
alakok segítettek, kiknek alteste egy kecske hátsó lábaira hasonlított
leginkább. Valaha maguk is éjtündék lehettek, és felsőtestük talán még
utalt erre valamelyest, bár az ármány és a démoni bűbáj egészen
eltorzította őket. Inkább lettek gyermekeivé a Lángoló Légiónak, mintsem
Azerot bármely fajának.
Még ők, a szatírszerű démonok is elcsigázottnak tűntek, ahogy korábbi
rangtársaikkal vált-vállnak vetve dolgoztak a hatszögletű mintázat felett
lebegő kapun. Tüzes körlapba foglalva tátongott a sötétség ott, a terem
közepén, s mutatta, mily messzire nyúlt a varázslók hatalma a létdimenziók
közti űrbe, mely egyszerre telt meg a Semmi teljes valójával és az értelmen
és érzékleteken túli őserővel, az esszenciális Káosszal.
Hatalmas árny hajolt az izzadt varázstudók fölé; szárnyas szörnyeteg
négy fatönkszerű lábon. Békaszerű pofájából méretes agyarak álltak ki,
vaskos szemöldöke alól lángoló tekintettel figyelte a jelenlegi és egykori
Előkelők munkáját. Pikkelyes feje búbja szinte a mennyezetet verte,
masszív farka korbácsként tekergett mögötte.
Mannorot megszólalt mennydörgő hangján:
– Tartsátok! Letépem a fejeteket és a nyakatokból iszom ki a véreteket,
ha megint összeomlik!
Azonban fenyegetései ellenére ő is ugyanúgy tartott a bukástól, mint a
többiek. Ismét új varázslatot dolgoztak ki a Sargeras birodalmába nyíló
31
kapu megnövelésére és megerősítésére – istenük érkezését próbálták
előkészíteni, de a várt eredmény helyett majdnem elveszítették uralmukat
az átjáró felett. Az efféle hiba a varázslók egy részének kivégzésével járt
volna, Mannorot pedig a halálnál is rosszabb sorsra számíthatott.
Arkhemón nem tűrt el több hibát.
– Ha megengedik az urak! – szólt egy hang a bejárat felől.
Mannorot morogva nézett a vézna éjtündére. Nyugtalanítóan
borostyánszín szemeit leszámítva nem talált semmi különlegeset ebben a
Viharhozó Illidanban. Arkhemón életben hagyta, minthogy valamiféle
lehetőséget látott benne, de ő legszívesebben húskampóra rakta volna az
arrogáns kis hangyát, lehetőleg a szemüregeinél fogva. Azután több
szeletben levagdosta volna a tagjait. Legalább egy kicsit bosszút állhatott
volna testvérén, azon a druidán, amelyik annyi szégyent és bajt hozott
fejére.
De ezzel még várnia kellett, ha másért nem, legalább hogy bukását
személyesen lássa. Mannorot egy gúnyos vigyor kíséretében intett az
éjtündének, hogy lépjen beljebb. A hosszú varkocsba fogott hajú és fekete
bőrvértbe öltözött ifjú tiszteletlen nemtörődömséggel sétált el a
démongenerális mellett. Rosszabb volt mint Azshara kis kapitánykája, az a
Varo'then.
Illidan megállt a hatszögletű mintázatot magába foglaló kör szélénél, és
tűnődve nézegette az eddig elért eredményt. Hamarosan bólintott, azután
két kézzel arrébb tolva őket, helyet csinált magának egy meglepett Előkelő
és egy még meglepettebb szatírszörny között.
A kapu megvonaglott, és Mannorot vicsorogva feszítette meg vállát és
hátát. Senki sem vonhatja majd felelősségre, ha néhányszor a falhoz
csapkodja az átjárót leromboló éjtünde férget.
De az egykori ellenség csak tett egy egyszerű mozdulatot, és a
varázsmunka ismét szilárdan állt, még az addigi bizonytalan hullámzása is
megszűnt. A kapu pillanatok alatt megerősödött, és Mannorot zöld
szemöldöke összeszaladt. Tán e vézna lénynek elegendő a hatalma, hogy…
Még nem jutott a gondolat végére, amikor nagy hatalmú jelenlét töltötte
be a termet. Jelenlét, melynek eredete valahol a kapu túloldalán, messze az
üresség mélyén rejlett.
– Térdre! – üvöltött fel a négylábú démon.

32
 Mindenki, a varázslók és a katonák egyformán azonnal
engedelmeskedtek… mindenki, kivéve Illidant. Ő csak állt a kapu előtt
közönyös arccal, holott lehetetlennek tűnt, hogy ne érzékelje a mindent
elárasztó jelenlétet. Tekintetében enyhe várakozással bámult a sötétségbe.
Te vagy hát az… jött Sargeras hangja.
A fáklyák vadul lobogtak, a fényükben táncoló árnyak egyike mintha
élőbbnek tűnt volna a többinél. Nemcsak hogy a mennyezetig emelkedett,
de fölébe magasodott a kapunak, annak lángjai sem űzték hátrébb. Illidan
ugyanazon látszólagos közönnyel nyugtázta a jelenséget, mint mindent az
elmúlt pillanatokban, és Mannorot kezdte a világmindenség legnagyobb
bolondjának tartani.
Elvégezted, amit a többieknek nem sikerült.
Végül az éjtünde is mutatott némi intelligenciát, amikor lehajtott fejjel,
hangjában illő tisztelettel válaszolt:
– Szükségesnek ítéltem a cselekvést.
Erős vagy… szólt Sargeras onnan, túlnanról. Pillanatnyi, ám hosszúnak
tűnő csend elteltével folytatta: …de nem elég erős.
Hiába rendelkezett nagyobb hatalommal a körötte lévőknél, a Légió
urának még így sem biztosíthatott belépést világára. Mannorot kétségek
között hányódott; csalódás marta, mert az út nem nyílt meg istene előtt, de
közben öröm töltötte el, hogy magabiztossága ellenére a megvetett idegen
sem járt sikerrel.
– Azonban esetleg ismerek rá módot – jegyezte meg váratlanul Illidan.
Teljes, tökéletes csend uralkodott el a teremben. Mannorot minden múló
pillanattal egyre inkább összezavarodott; még sohasem tapasztalta urát
ilyen hallgatagnak.
Végül: Beszélj!
Illidan maga elé nyújtotta bal kezét, tartott benne valamit – Mannorot a
nyakát nyújtogatva próbált jobb rálátást nyerni. Igencsak csalódnia kellett;
mindenféle amulett vagy energiától lángoló kristály helyett az éjtünde csak
egy jellegtelen aranykorongot mutatott a kapu felé. A dolog
legkiemelkedőbb jellegzetességének az tűnt, hogy remekül beleillett a kis
tenyérbe. Ha bármikor elébe került volna, észre sem veszi, úgy megy
tovább.
Sargeras minden bizonnyal megtorolja ideje vesztegetését… ám
ehelyett kifejezetten érdeklődést mutatott: Mondd el!
33
 Az ifjú mindenféle magyarázkodás nélkül a lényegre tért:
– Ez a kulcs. Elegendő erőt képvisel. Ez itt a Sárkánylélek.
Mannorot és a varázslók növekvő aggodalommal figyelték a folytatást.
Névről már mind ismerték a korong hatalmát, hallomásból. Az a fekete
sárkány százával pusztított démont és éjtündét egyformán, kénye-kedvére.
Az életben maradtak szeme láttára csapott oda vele a többi sárkánynak is;
senki sem tudta megállítani.
– Bizonyára magad is tudod, mit rejt ez a korong. – Illidan még nem
fejezte be. – Még ott, odaát is érezhetted a hatalmát, és joggal vágyódsz a
birtoklására.
Igen…
– Ezreket pusztíthatsz el egyetlen gondolattal. Elsöpörheti előled az
ellenállást… az élet minden csíráját akár.
Várakozó hallgatás jött válaszképpen.
– És eredete lehet a hatalomnak, amely segít átlépned erre a világra.
További hallgatás – ám jelentéssel telt, a jelenlévők többsége által
elértett csend volt ez. Mannorot halkan morgott hátul; az éjtünde nemcsak
végtelen tiszteletlenül letegezte a démonok legfőbb urát és parancsolóját,
de ráadásul megvolt a magához való esze, és akár meg is úszhatta az
arcátlanságért járó büntetést. A Lángoló Légió valóban megkívánta az
ereklyét, de az még mindig a fekete sárkány mancsában volt. Talán, ha
elegendő erőt mozgósítanak, levadászhatják a bestiát, de addig
semmiképpen, amíg seregeiket az éjtünde ellenállás foglalja le.
Valóban elegendő a hatalma, jelentette be Sargeras. Megnyithatná az
utat… ha nálunk lenne.
– Megvan a módja, hogy felleljem. Hogy feltárjam, hová rejtette el a
sárkány.
Újabb sokat mondó hallgatás következett, azután: A fekete bestia
elfátyolozta magát, válaszolta a Légió ura. Nem látom…
Illidan bólintott és elmosolyodott, olyan mosollyal, melyet, ha más
enged meg magának, Mannorot már parancsot kapott volna rá, hogy
cafatokban tépje le az arcról, minden egyes izomszállal és bőrfoszlánnyal
együtt, amely alkotja, s talán mindannak kíséretében, ami mögöttük
található.
– Ám előlem nem rejtőzött el teljesen, és tudom, hogyan találjam meg.
Ezzel. – Az utolsó szónál a tenyere felett lebegő varázskép elváltozott, és
34
kicsiny, fekete háromszöget mutatott, talán tündefejnyi méretű lemezt.
Mannorot a teste korlátait feszegetve hajolt még előrébb, és előbb még egy
vértezet darabjának vélte az újabb tárgyat, azután rájött, hogy nem tévedett
nagyot. Sárkánypikkely, fekete gyíkpáncél egy szilánkját látta.
– Igen kicsiny darab ahhoz, hogy hiánya feltűnjön annak a termetes
bestiának – jegyezte meg Illidan megfordulva. – Csatájuk közben a vörös
többször is megütötte. Gondoltam, hogy lennie kell valahol legalább egy
pikkelydarabnak, és megkerestem. Amint megtaláltam, idejöttem vele.
Mannorot csak bámult meglepetten. Nincs hát határa a varázsló
szemtelenségének? Képtelen volt tovább hallgatni, és dühödten mordult
fel:
– Miért? Miért nem vitted el a fajtádnak? A testvérednek?
Az éjtünde vállat vont.
– Hatalom. Jutalomképpen.
A parancsnoknak ez nem volt elég, de Illidan nem foglalkozott vele.
Visszafordult a kapuhoz:
– Korlátlan hozzáférést kérek a Forrás energiáihoz! A sárkány igen nagy
hatalomnak parancsol, főként az ereklye birtokában, de a Forrás
segítségével meg tudom találni.
– Azután csak úgy odasétálsz és elveszed tőle, ugye, halandó? –
vicsorgott az agyaras démon. – Mi több, önszántából adja oda neked,
nemdebár?
– Valamiképp majd megszabadítom tőle – válaszolta Illidan
nemtörődöm hangon –, és elhozom nektek.
Mannorot elröhögte magát – azután abbahagyta, amikor erős szorítást
érzett a nyakán. Amint lefagyott pofájáról a vigyor, a szorítás is megszűnt,
de az üzenet egyértelmű volt.
Bármit is gondolt a szárnyas démon a semmirekellő éjtündéről, a Légió
ura más véleményen volt.
Elhozod nekünk a sárkány művét, jelentette ki Sargeras.
– Igen.
Megfelelő jutalomban részesülsz erőfeszítéseidért… ha sikerrel jársz.
Az éjtünde fejet hajtott.
– Semmi sem szolgálhatna inkább örömömre, mint hogy legközelebb a
Sárkánylélekkel a kezemben állhassak eléd.

35
 Sargeras ezúttal mintha felkuncogott volna: Ez az elkötelezettség hálám
jelét érdemli. Olyféle jelet, amely egyben a küldetésed teljesítésében is
segítségedre lesz, éjtünde…
Illidan felnézett, mintha a bizonytalanság árnya suhant volna át
vonásain. Hirtelen modora is tisztelettudóbb lett:
– Nagyúr! Azerotra való átkelésed látása épp elegendő kegy lészen, és
segítségre nincs szükségem…
A démonok legfőbb urának szava továbbra is kuncogásszerű
felhangokat hordozott: Ragaszkodom hozzá.
A megerősödött kapuból két sötétzöld lángcsáp ugrott elő. Mannorot
rögtön eltakarta szemét, de Illidannak, mint a varázslat célpontjának, nem
volt lehetősége a védekezésre – mit sem ért volna vele.
A lángoló energiacsápok a szemét vették célba, azon keresztül hatoltak
be fejébe, elméjébe. A lágy szövet azonnal felforrt és elpárolgott, Illidan
sikolya visszhangot vert a terem falain, a palota folyosóin, és talán még
azokon túl is. Arcáról lefagyott minden arrogancia, és átadta helyét a
színtiszta kín torz grimaszának.
A lángok felerősödtek, és az éjtünde kitárt karokkal felemelkedett a
padlóról. Háta hátrahajlott, majdnem kettétörni látszott, és a
természetfeletti tűz csak áradt és áradt befelé az üres szemüregekbe.
Mindeközben az Előkelők és a szatírszörnyek nem merték abbahagyni
munkájukat, térden állva is folytatták a kapu fenntartására tett
erőfeszítéseiket, melyeket megkettőzött istenük hatalmának
megnyilvánulása. A közelebb lévők próbáltak valamiképpen arrébb
húzódni a küszködő ifjútól, még a legközelebb álló őrök is tettek egy lépést
hátra.
Azután a lángoló energiacsápok, amilyen hirtelen érkeztek, ugyanolyan
váratlanul tűntek el. Illidan keményen a kőpadlóra zuhant, de valahogy
sikerült négykézlábra érkeznie. Kínterhes lihegéssel szedte a levegőt, fejét
lelógatta, korábbi hetykesége teljesen eltűnt, legalábbis kívülről nézve.
Sargeras hangja újra betöltötte a jelenlévők tudatát: Nézz fel, hű
szolgám!
Az éjtünde engedelmeskedett. Szemei minden nyom nélkül eltűntek, a
szemüregek hús nélkül, megfeketedetten tátongtak. Peremükön kilátszott a
koponya csontja.

36
 Ám amit Sargeras elvett, azt helyettesítette is valami mással. Két
lángoló gömb izzott a szemek helyén, ugyanazon baljós zöld árnyalatban,
mint amilyenben az őket megteremtő energia tetszelgett. Néhány pillanatig
a tűz erősödni látszott, majd egy lobbanással eltűnt, helyén csak füst
maradt, az töltötte ki a szemüregeket. Azonban e füst, úgy tűnt, végleg ott
marad; nem foszlott szerte és nem sűrűsödött összébb.
Szemed az én szemem is, éjtünde, tisztük szerint engem is szolgálnak,
nemcsak téged…
Illidan nem szólt semmit, nyilvánvalóan őrült fájdalom gyötörte.
Sargeras Mannorothoz intézte következő szavait: Küldd pihenni!
Amikor erőre kap, elindul majd bizonyítani elszántságát… és megszerzi az
ereklyét.
A parancsnok intésére két felgár lépett elő és húzta talpra a remegő
éjtündét. Kivonszolták a teremből, el a szállása felé. Amint hallótávolságon
kívülre ért, Sargeras hadnagya felmordult:
– Hibának vélem a saját eszközeire hagyni ezt a halandót, még így is!
Nem lesz egyedül, kap majd társat. A Varo 'then nevű éjtünde megfelel
a feladatra.
A démon széles szárnyai rándultak egyet a hír hallatán. Rosszindulatú
vicsorgással kérdezett vissza:
– Varo'then?
Azshara kutyuskája szemmel tartja majd a varázslót. Ha Viharhozó
Illidan betartja ígéretét, akkor helyet nyer közöttünk…
Aznap Mannorot nem hallott semmi kedvére valót.
– És ha árulónak bizonyul?
Akkor Varo'then részesül a megfelelő kegyekben… amint elhozta a
sárkány ereklyéjét és Viharhozó Illidan még dobogó szívét.
A termetes démon vicsorgása vigyorrá változott.

37
 Három

L ángoló Légió töretlen lendülettel támadott újra. A védőknek

enniük, aludniuk, pihenniük kellett, de a démonokat nem bénította
effajta gyengeség. Egyformán küzdöttek nappal és éjszaka, míg le
nem vágták őket, és csak akkor hátráltak meg, amikor az esélyek teljesen
ellenük fordultak – az ellenfeleik ekkor is vérrel fizettek minden talpalatnyi
visszaszerzett földért.
Azonban az éjtündék ezúttal kipihenték magukat, és szövetségesekre is
leltek. Seregük erejét majdnem megkétszerezték a tauren, törp és egyéb
csapatok, így ezúttal a démoni horda szorult hátra. A romba döntött
Suramar határaitól egy egész éjszakányi lovaglásra álltak meg végül.
A siker ellenére Malfurion reményei cseppet sem éledtek újjá. Az
utóbbi időben többször is eljutottak a valaha nagyszerű településig,
ahogyan a győzelmek és vereségek egymást váltották, és a druidának
ezúttal nem csupán újra szembesülnie kellett szülővárosa maradványaival,
de a sereg új erősségének magva is nyugtalanította. Való igaz, Róninnak
sikerült kicsikarnia a szövetséget, de az előítéletes Csillagszem Desdelnek
ez nem jelentett többet a kényszerű fegyverszünetnél. Az éjtündék nem
igazán a többiek mellett küzdöttek; a parancsnok középen és balszárnyon
tartotta csapatait, míg a többieket jobbszárnyra rendelte. A különféle
csoportok elég keveset kommunikáltak, és szinte egyáltalán nem működtek
együtt. Az éjtündék megmaradtak az éjtündéknél, a törpök a törpöknél, és
így tovább.
Az ilyesfajta szövetség – mily nevetségesnek tetszik így e meghatározás
– sorsa a vereség. A démonok hamarosan kieszelnek valamit a
megnövekedett erő ellenében, és ellensúlyozzák azt.
Ami kevés koordináció mégis érvényesült, azt Árnydal Jarodnak
köszönhették. Malfurion egészen csodálatosnak tartotta, hogy a kapitány
még nem gyűlölte meg az idegeneket, minthogy csak felelősséget és
nehezen teljesíthető feladatokat hoztak neki. Jarod ugyanazzal a szigorú
kötelességtudattal vetette bele magát újabb teendőibe, mint a korábbiakba,
és Malfurion mélyen tisztelte ezért. A kapitány munkája felért azzal az
ütőerővel, amelyet az ember, a druida és az ork képviselt a seregben. A faji
alapon elkülönülő csapatok közötti veszélyes viták és súrlódások
38
elcsitításával sikerült létrehoznia valamiféle egyetértést – igazság szerint a
tisztnek legalább annyit kellett foglalkoznia a stratégiával, mint magának
Csillagszemnek és parancsnoki táborának.
Malfurion remélte, hogy a nemes nem veszi ezt észre. Ironikus, hogy a
kapitány látszólag egyáltalán nem döbbent még rá tevékenysége
fontosságára és kiterjedtségére; állítása szerint ő csak parancsokat
teljesített.
Rónin egy sziklán pihent és a csatateret kémlelte, majd hirtelen felállt:
– Újabb támadás!
Brox méretes tagjait meghazudtoló gyorsasággal ugrott talpra.
Bemelegítésképpen megsuhogtatta fejszéjét, azután szó nélkül elindult a
leendő frontvonal felé. Malfurion felpattant éjszablyájára, a kardfogú
fekete párducra, melynek fajtáját népe évszázadok óta hátasként és
házőrzőként használta.
Megszólaltak a kürtök. A fáradt sereg mereven sorakozott fel, a
különféle fajok mind a saját jelzéseiket alkalmazva kisebb kakofóniát
teremtettek; a sereg mozgásba lendült és találkozott az ellenséggel.
A támadók és a védők hangos, fémes csattanáshoz hasonlatos zajjal
csaptak össze, morgás és kiáltozás telítette meg a levegőt. Brox valamely
harci éneket üvöltve lemetszette egy felgár fejét, és a remegő torzót
nekilökte egy másiknak. Véres ösvényt vágott a démonok között, máris
legalább féltucatnyit hagyott maga mögött holtan vagy haldokolva.
Rónin is a maga éjszablyáján indult harcba; de nemcsak a fő tömeget
irtotta, mint Malfurion, hanem kifejezetten az eredárokat kutatta. Hiába
apasztották meg számukat a korábbi küzdelmek során, a Légió varázstudó
hadurai még mindig komoly veszélyt jelentettek.
A mágus úgy döntött, ereje egy részét saját harci képességeinek
feljavítására használja; párduca hátán lovagolva, mágiából szőtt
ikerkardokat forgatott. A két energiapenge méternyi hosszan nyúlt ki
markolataiból, és kékesfehér vibrálással kísért pusztulást hozott minden
szörnyetegre. A démoni vértezet nem jelentett ellenállást, és a felgárok
fegyverei üvegként törtek ketté az érintésüktől. Szenvedélyes csapásainak a
jövőben hagyott feleség és születendő ikergyermekek adtak végzetes
lendületet – a vereség a jövő megszűnését, és azzal együtt szerettei létének
teljes eltörlését jelentette volna.

39
 A druida ellenben hátrébb maradt, s hatalmával a természet erőit hívta
segítségül. Számos apró erszényeinek egyikéből tüskés magvakat vett elő,
amelyek könnyedén ráakaszkodtak a ruhára, mint a bogáncs. Maga elé
emelte tenyerét és óvatosan lefújta róla a magokat. Azok felröppentek,
mintha hurrikán erejű szél kapta volna el őket, számban hirtelen ezerszer
többen lettek, és már szinte porviharhoz hasonlatos módon terítették be a
közelgő démonokat.
Az iszonytató harcosok nem foglalkoztak a magocskákból álló köddel,
harci üvöltéseket hallatva törtek át rajta, a védők vérének szaga hajtotta
őket. Azonban alig néhány lépést tehettek még meg, mikor az elöl haladók
összegörnyedtek, majd markukat a gyomrukra szorítva botladozni kezdtek.
Hamarosan a magokkal beszórt terület minden szörnyetege a talpon
maradásért küzdött, kétrét görnyedve, fegyvereiket elejtve vagy sem –
levágva a feltüzelt éjtünde, törp vagy egyéb csapatok által. Akik elkerülték
a védők csapásait, azoknak hasa és mellkasa elképesztően feldagadt, sokan
rángatózva estek össze, s maradtak a földön végleg.
Belőlük és a még állva maradottakból is éles, tőrszerű levelek
sarjadzottak ki a bőrükön és vértezetükön keresztül ugyanúgy mint az
elesettekből. A démonok sikolya messzire hangzott a csatazajban, és
Malfurion érzett némi émelygést az eredmény láttán, de a támadók
kegyetlen gonoszságát megtapasztalva lelkiismerete már egyáltalán nem
furdalta. Ha nem is fogadta még el teljesen, már régóta tudta, hogy bármely
célravezető eszköz felhasználható ellenük.
Hiába pusztultak a démonok ily nagy számban, mindegyre több és több
állt az elesettek helyére. Az éjtündék vonalai veszítettek merev
egyenességükből, mint a több ponton kalapált fémrúd, amely eltorzul és
nem áll helyre egykönnyen. Ők küzdöttek a legtöbbet a Légió ellenében, és
bár így tapasztalataik hatékonyabbá tették a többieknél, mindeközben bele
is fáradtak már a háborúskodásba.
Arkhemón azonnal lecsapott minden gyenge pontra, és egyre több
agyaras harcost rendelt a megbomló csatarend környékére. Ördögkutyák
száguldoztak az éjtündék között, végzethozók csaptak le a magasból egy-
egy erőteljes vágás, ütés vagy szúrás erejéig. Esetenként felkaptak egy
védőt és a magasból ledobták, hogy élő vagy holt lövedékként teperje
maga alá társait.

40
 Becsapódás vetett szét egy éjtünde csoportot, és a helyén támadt
gödörben lángoló pokolfajzat tápászkodott fel. A testiekben felülmúlatlan,
de elméjében gyenge teremtmény csak a pusztításnak élt, és megpróbált
összezúzni minden útjába kerülő élőlényt. Fejét leszegve belerohant a
katonák vonalaiba, száraz falevelekként taszítva félre mindenkit, akit nem
gyűrt maga alá.
Mielőtt bárki cselekedhetett volna, Brox megfordult és szemből
megrohamozta a pokolfajzatot. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy legyen
bármennyire tapasztalt harcos, az ork képes egyedül megállítani az óriást,
de valamiképpen sikerült. A démon lendülete megtört, csalódottan üvöltött
fel. Egyik tüzes öklével próbálta belekalapálni a zöld bőrű ellenfél fejét a
mellkasába, de Broxigar hárította az ütést mágikusan kikeményített
fejszéjével. Azután még a hárítás mozdulatának folytatásaként beleásta a
fapengét a szörnyeteg mellkasába.
Hatalmas ereje ellenére a bestia ugyanolyan védtelennek bizonyult a
varázsfegyverrel szemben, mint harcostársai, s az többhüvelyknyi mélyen
belehasított testébe. Zöldes lángnyelvek lövelltek a sebből, és Brox
félreugrott előlük, közben magával rántotta a fejszét is. Torokhangú
morgással lendült újra támadásba.
Bár megtántorodott, a pokolfajzat még nem szenvedett teljes vereséget.
Újra felüvöltve csapott előre mindkét öklével, ezúttal a földre maga előtt,
és mennydörgő ütésével megremegtette a talajt. Körötte mindenki hanyatt
esett, a démon pedig máris nekirontott megsebzőjének, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy halálra tapossa. Brox válaszképpen félrehengeredett, de
fegyverét otthagyta, mi több, betámasztotta, mint valami pikát.
A pokolfajzat széthasította a saját lábát, amikor belelépett a pengébe;
düh és fájdalom vegyes sikoltásával ugrott hátra. Az ork máris rajta volt,
belemártotta a pengét a vörhenyes, kőszerű húsba, és alig ujjnyival kerülte
el az újra kicsapó lángokat. A test megrázkódott, az üvöltéssel vegyes
sikoly hirtelen elhalt, és a démon eldőlt, mint valami hatalmas zsák.
Azonban az effajta személyes győzelmek ellenére a Légió egésze
kérlelhetetlenül nyomult előre. Malfurion próbálta felidézni azokat az
érzelmeket, amelyek segítségével korábban oly hatékonyan pusztította a
hordát, de sikertelenül. Tiranda elrablása túlságosan eltompította lelkét,
túlságosan közönyössé tette.

41
 Látta Csillagszem nagyurat messze balra, épp az ott küzdőket
szidalmazta. Teljesen elődje ellentéteként viselkedett és cselekedett;
Hollócsőr sohasem riadt vissza a harctól, katonáihoz hasonlóan kosz és vér
borította, ha belelendült a csatába. A jelenlegi parancsnok viszont kényesen
tisztán tartotta öltözékét és vértezetét, kardját szinte csak kommandírozásra
használta. Személyes testőrsége kifejezetten arra volt kiképezve, hogy
semmi és senki ne kerülhessen Desdel közelébe.
A druida legnagyobb meglepetésére hirtelen egy nagydarab, bozontos
alak futott el mellette, majd egy másik és megint egy másik követte, ahogy
a taurenek a meggyengült éjtünde vonalak segítségére siettek. Broxéhoz
hasonlatos hévvel támadtak a démonokra, és már az első rohammal is
sikerült jelentősen csökkenteni a számukat. Malfurion felismerte köztük a
szószólót; Huln épp olyan erővel döfött át egy felgárt, hogy hátul
kibukkant a saslándzsa hegye. A bikaszerű harcos könnyedén lerázta a
döglött démont, azután kivédte egy másik kardcsapását. Mindeközben
semmi sem törölhette volna le széles vigyorát.
A taurenek között oda nem illő alak érkezett; Árnydal Jarod forgatta ott
vérrel áztatott kardját, kiáltozott a körötte küzdő bestiális
szövetségeseknek. Malfurion újabb meglepetésére a csapat úgy
helyezkedett el az első támadás után, mintha parancsot követne.
Csatárláncba állva tartották fel a szörnyeket, amíg az éjtündék
újrarendezték soraikat és megmentőik segítségére siettek.
Elún papnői is hamar felbukkantak, a kecses harcosok vértezete és
kiképzése éles ellentétét mutatta mindannak a békés életnek, amelyet a
Légió érkezése előtt folytattak, s amelyre népüket buzdították. Látványuk
szíven ütötte Malfuriont – saját gyengeségére emlékeztették, amely miatt
képtelen volt megmenteni Tirandát.
Állataik karmai és fogai mellett a beavatottak íjjal és karddal
pusztították az ellent. Ott harcolt közöttük az is, akit befogadtak bár, de
még nem avattak papnővé; Holdpehely Shandrisnak hiányzott még egy
vagy két nyár ahhoz, hogy egyáltalán a korhatár követelményének
megfeleljen. Azonban a vészterhes idők nehéz döntéseket igényelnek, és a
lány képességeire való tekintettel Marinda, a Tiranda távollétében
rangidőssé lett nővér helyet biztosított számára megfogyatkozott soraikban.
Az egyik elesett papnőtől örökölt, így valamelyest túlméretezett

42
vértezetében a Holdanya legifjabb leánya gyors egymásutánban lődözte a
nyilakat, és igen ritkán tévesztette el a démonok torkát.
A Légió előrenyomulása megakadt, mi több, e szárnyon a védők
kezdték visszaszorítani a hordát. Malfurion és Rónin is ide összpontosította
erejét, és az éjtündék hamarosan visszanyerték az imént elveszített
métereket.
Hirtelen sikoly hallatszott a nővérek közül. Két papnő rángatózva esett
le a hátasáról, testüket saját, varázslattól rájuk szoruló vértezetük roncsolta
össze. Holtukban arcukra fagytak a kín vonásai. Malfurion egyre nagyobb
kétségbeesést érzett; az elesettek egyike maga Marinda volt.
– Eredár! – kiáltott Rónin északnyugat felé mutatva. Ám mielőtt
lecsaphatott volna, perzselő lángok borították el a hadurat. A természetre
ráhangolódott Malfurion még így, távolról is érezte a démon szétáradó
fájdalmát.
– Őszintén sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett távol maradnom –
mormolta Krázus. A sárkánymágus ott állt mögötte, észrevétlen lépett oda.
– Rákényszerültem, hogy megállókat iktassak a visszatérés folyamatába –
tette hozzá keserűen.
Senki sem hibáztatta, főként azután, hogy oly sokat tett az éjtündékért.
Csak ő nem tudott megbocsátani magának.
– Ismét hátrébb szorítottuk őket – lovagolt mellé Rónin, hangjában nem
csendült lelkesedés. – Ahogyan korábban és azelőtt is néhányszor…
A frontvonal gyorsan távolodott. Minthogy a védők újra magukhoz
ragadták az irányítást, Elún nővérei visszatérhettek eredeti feladatukhoz, és
szétszóródva ellátták a sebesülteket. Bár némelyikük a taurenekkel is
foglalkozott, viszolygásuk tisztán látszott.
Kürt harsant, s mindhárman a parancsnokságot keresték tekintetükkel.
Csillagszem intett kardjával és a Légió felé mutatott. Ki akarta használni az
iménti sikert.
Krázus a fejét rázta:
– Bárcsak Brox időben elérte volna Hollócsőrt!
– Megtette, ami tőle tellett – válaszolta Malfurion.
– Nem vonom kétségbe az ork szándékait, fiatal barátom. Egész
életemben a sors ellen viaskodtam. Gyerünk, használjuk ki az adódott időt,
és próbáljunk meg segíteni a nővéreknek! Sok a sebesült.

43
 Bár a mágusok nem nagyon ténykedhettek ez ügyben, Malfurion
ösvénye e téren is használhatónak bizonyult; Khenariosz megtanította neki,
mely növények miként enyhítik a fájdalmat és gyorsítják a gyógyulást.
Ugyan nem rendelkezett olyan szakértelemmel mint a papnők, de így is
hatékonyan javított a szenvedők állapotán.
A sérültek közt meglelték Árnydal kapitányt is. Pihenő éjszablyájának
dőlve ült, és egy nővér épp ellátta az alkarján húzódó vágást.
– Próbáltam meggyőzni, hogy nem nagy dolog – mondta az érkezőknek.
– A vértezetem remekül ellátta a feladatát.
– A Légió fegyverei többnyire mérgezettek – ellenkezett Krázus. – Akár
a legkisebb sérülés is végzetesnek bizonyulhat. Amúgy… gratulálok,
gyorsan vág az eszed. Végeredményben te mentetted meg a szárnyat.
– Csak kértem néhány harcost Hulntól, és a törpökkel egészítettem ki a
tauren csapatot, hogy ne gyengítse le őket az átcsoportosítás.
– Mint mondottam, gyorsan vág az eszed. Az éjtündék és a bikák
remekül kiegészítették egymást, amikor végre egymás mellé kerültek.
Bárcsak hajdani parancsnokunk is látta volna az esetet! Első pillantásra
látszik, hogy a szövetségesek között nincs igazi összetartás.
Rónin önelégülten vigyorgott:
– Talán többet vártál Csillagszem nagyúrtól?
– Az igazat megvallva, nem.
Az egyik rangidős papnő lépett oda hozzájuk, mozdulataiban egy éj
szablya kecsessége rejlett, vonásait komorság merevítette. Bőre egy
árnyalattal fakóbbnak tetszett az éjtünde átlagnál, és arca emlékeztette
valakire Malfuriont.
– Azt beszélik, a parancsnokság látta az eredményt – szólt oda köszönés
helyett Jarodnak, hangja lágynak tetszett.
A férfi értetlenül nézett rá, mintha nem is lenne bizonyos a jelenlétében.
– Maiev…
– Rég találkoztunk, öcsém.
A hasonlóság nyilvánvalóbbá vált, amikor a kapitány kiszabadította
magát a másik beavatott kezei közül és felállt. Bár magasabb volt, mégis,
mintha még így is felnézett volna nővérére.
– Utoljára akkor, amikor a Holdistennő szolgálatába lépve Hajiri
templomát választottad tanulmányaid helyéül, és távozásod előtt
elköszöntél.
44
 – Kalo'thera ott magasztosult fel a csillagokhoz – válaszolt élesen
Maiev az egyik, évszázadokkal korábban élt, legendás és ünnepelt
főpapnőre utalva. A nővérek közül sokan hitték, hogy Kalo'thera
félistennői rangba emelkedett.
– Akkor is messze volt az otthonunktól. – Azután Jarodnak hirtelen
mintha eszébe jutott volna, hogy nincsenek egyedül, bemutatta testvérét a
többieknek: – Ő a nővérem, Maiev. Maiev, ők…
A papnő teljesen figyelmen kívül hagyta Rónint és Malfuriont, tekintete
Krázusra szegeződött. Akárcsak más nővérek, ő is azonnal megérezte az
idegen különlegességét, bár ezt az érzést ugyanúgy nem volt képes
azonosítani, mint rendtársai. Féltérdre ereszkedett, mielőtt Jarod
közbeléphetett volna:
– Megtisztelsz jelenléteddel, nagy öreg!
A sárkánymágus kifejezéstelen hangon válaszolt:
– Nem kell letérdelned előttem. Állj fel, nővér, és légy üdvözölve
közöttünk! Kiváló időzítéssel érkeztetek.
Jarod nővére büszkén kihúzta magát:
– A Holdanya vezérel ösvényeinken, még ha áldozatot is követel az út!
Láttuk megtörni a vonalakat, és a bikák előtt odaértünk volna, ha közelebb
vagyunk éppen. – Elnézett arrafelé, ahol a taurenek még mindig az
éjtündék oldalán küzdöttek, s még hozzátette: – Szokatlan viselkedést
mutatnak, a fajtájukat tekintve.
– Az öcséd szervezte össze őket – magyarázta a mágus. – Lehet, hogy
megmentette ezzel a sereg teljes tünde szárnyát.
– Jarod? – kérdezte Maiev hitetlenkedve, de Krázus bólintására inkább
elvetette hitetlenségét és a kapitányhoz fordulva így szólt: – A városőrök
közrangú tisztje parancsnokot játszik! Szerencsés vagy, testvér!
A férfi csak bólintott, tekintetét lesütötte közben.
Azonban Rónin nem hagyhatta szó nélkül a dolgot:
– Szerencse? Józan értelem és kifinomult taktikai érzék, inkább!
A papnő mintha meg sem hallotta volna:
– Be akartad mutatni őket, öcsém…
– Bocsáss meg! Az idősebb mágus Krázus, mellette Rónin áll…
– A különleges vendéget szívesen látjuk manapság – jegyezte meg a nő.
– Elún áldása kísérjen mindkettőtöket!
– Ő pedig – folytatta Jarod – Viharhozó Malfurion, a…
45
 Maiev tekintete a druidáéba fúródott.
– Igen… ismert téged az egyik nővér… Szellőszó Tiranda.
Rövid időre bár, de a főpapnővé vált Tiranda elrablása előtt így a
kijelentés kevesebb tiszteletet éreztetett, mint vádat inkább.
– Igen, együtt nőttünk fel – Malfurion csak ennyit válaszolt.
– Siratjuk az elveszetteket. Attól tartok, tapasztalatlansága fordult
ellene. Jobban járt volna, ha elődje… érettebb utódot választ. –
Kimondatlanul, leginkább a hangsúlyból lehetett érezni, hogy a papnő
önmagára utal.
Malfurion lenyelte haragját, erőltetett nyugalommal válaszolt:
– Nem ejtett hibát. Mindenhol dúlt a küzdelem, és megsebesült,
eszméletét vesztette. Azután eluralkodott a káosz, és hiába védelmeztem, a
démonok magukkal vitték. – Keményen Maiev acélos tekintetébe nézett, és
még hozzátette: – Visszahozom őt!
Jarod nővére bólintott.
– Imádkozom Elúnhoz, hogy sikerrel járj. – Újra a kapitányra nézett: –
Örülök, hogy nem ért súlyosabb sérülés, testvér. Most pedig, ha
megbocsátotok, csatlakoznom kell a nővérekhez. Marinda halálával ismét
vezetőt kell találnunk, minthogy ő nem választott utódot. – Maiev
elköszönt egy rövid meghajlással, amely láthatóan leginkább Krázusnak
szólt: – Elún áldása kísérjen utatokon!
Amikor már messzebb járt, Rónin felmordult:
– Vidám, kedves testvéred van.
– Nagyon elkötelezett, és főképp a hagyományos tanítások iránt –
válaszolt védekezőn Jarod. – Mindig is ilyen volt.
– Az elkötelezettségéért nem is hibáztathatjuk – jegyezte meg Krázus –,
feltéve, hogy nem vakul el tőle és nem ítéli el emiatt mások ösvényeit.
Hirtelen Brox bukkant fel, és ezzel megmentette a kapitányt a további
szabadkozástól. Az ork elégedetten vigyorgott:
– Jó csata! Sok halált lehet megénekelni! Sok harcos sok vért ontott ma!
– Remek! – mormolta maga elé Rónin.
– A taurenek jól küzdenek, jó bajtársak bármely csatában! – A görnyedt
veterán megállt mellettük, fejszéjét a földre támasztva pihentette. – Nem
olyan jók mint az orkok, de majdnem.
Krázus a még mindig távolodó frontot nézte.

46
 – Újabb időleges előrenyomulás, de a többi faj segítségével sem tart
sokáig. Ez nem mehet így tovább. Fordítanunk kell a háború menetén!
– A sárkányok segíthettek volna – mondta korábbi tanítványa, de nem
mernek előbújni, most, hogy Halálszárny bemutatta a Démonlélek
hatalmát. – Rónin nem látta értelmét, hogy a fekete sárkányt eredeti nevén,
Neltharionnak nevezze.
– Attól tartok, igazad van. Láttuk, mi történt a kékekkel.
Malfurion dermedten állt, Tirandára gondolt. Újra meg újra rá kellett
jönnie; semmit sem tehetnek érte, amíg a Lángoló Légió köztük és a palota
között áll. A démonok eltakarításához mindenkire szükségük lett volna,
még a sárkányokra is, akik viszont nem cselekednek, amíg a Démonlélek
veszélyt jelent számukra…
– Akkor el kell vennünk tőle! – jelentette ki hirtelen.
Még a minden küzdelmet őszinte örömmel fogadó Brox is csak bámult,
Jarod döbbenten rázta a fejét, és Rónin vonásaira kiíródott, hogy őrültnek
tartja a druidát, legalábbis az ötletet mindenképpen. Csak Krázus nézett, a
kezdeti meglepetés után, tűnődve Malfurionra:
– Attól tartok, valóban nincs más lehetőségünk.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Krázus…!
A sárkánymágus leintette egykori védencét:
– De igen. Már nekem is megfordult a fejemben az ötlet.
– Azt sem tudjuk, hol keressük Halálszárnyat. Elrejtőzött, jobban mint
ahogy bármely más sárkány elrejtőzhetett volna.
– Ez igaz. Gondolkodom néhány ősibb varázslaton, de egyikhez sem
fűzök nagy reményeket. Persze, megpróbálkozom velük, de ha nem járok
sikerrel, akkor kénytelen leszek…
– Azt hiszem, én megtalálhatom őt – vágott közbe a druida. – A
Smaragd Álmon keresztül. Talán arról az oldalról nem zárta el magát…
mint a palota.
Krázusra nagy benyomást tettek Malfurion szavai.
– Igazad lehet, ifjú barátom. – Azután újabb gondolata támadt: – De ha
rá is találsz, még mindig ott lesz annak a veszélye, hogy Neltharion
megérzi a jelenlétedet. Ahogyan az korábban történt, ugyanúgy most is
követhet az álomvilágba.
– Óvatosabb leszek. Muszáj sikerülnie. Ez az egyetlen módja, hogy
megmentsük őt… hogy megmentsük a népemet.
47
 A sárkánymágus a vállára tette egyik kezét:
– Malfurion! Mindent megteszünk, hogy megmentsük Tirandát.
Megígérem neked!
– Félrevonulok és elkezdem.
– Nem! Előbb pihensz! A sikerhez mindannyiunknak a lehető legjobb
formánkat kell adnunk. Örökre lemondhatunk erről a lehetőségről, ha
hibázol, vagy Neltharion felfedezi a jelenlétedet.
Malfurion csalódottan bólintott, ahogy az új, bármennyire is halvány, de
új remény tettekre ösztönözte, ugyanakkor a belátás türelemre intette. Való
igaz, Neltharion felkészülhetett bármilyen támadásra – mégis, talán
nagyzási mániája akár ellene is fordítható.
– Úgy lesz – válaszolta Krázusnak. – De valamit még akkor is meg kell
tennem. Beszélnem kell a tanítómmal; növekedhetnek az esélyeink.
A sárkánymágus értőn és egyetértőn bólintott.

48
 Négy

E
nni nem kapott, Tiranda mégsem érezte éhesnek magát, Elún
megtelítette szeretetével, ami bárkinek elegendő s táplálék lett
volna. Ugyanakkor fontos kérdésnek tűnt, hogy meddig tarthat így
ki? A démonok és az Előkelők által felébresztett energiák egyre csak
erősödtek, mindemellett a papnő valamiféle a többinél sötétebb, gonoszabb
jelenlétet is érzett, amely mintha nem lett volna része a Légiónak, mégis
segítette azt.
Az ötlet akár a közelgő őrület első jele is lehetett, de Tiranda nem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy talán a démonok is ugyanúgy valamely
befolyás alatt állhatnak, ahogyan ők gyakorolnak befolyást a királynőre és
a nemes varázstudókra.
Valaki babrált az ajtónál. Tiranda szemöldöke összeszaladt; nem hallott
közeledő lépteket, és bárki legyen is odakint, valószínűleg lopva érkezett.
Mi több, az őrök is kivételesen elcsendesedtek.
Az ajtó kinyílt, a papnő erőlködve próbálta kitalálni, hogy ki érkezhetett
ilyen csendben. Illidan, talán? Nem érezte a fiú jelenlétét.
Malfurion testvére helyett a nemes hölgy csusszant be, aki Azshara
szolgálójaként látogatta meg korábban. Előbb óvatosan végigmérte a rabot,
azután megfordult és halkan betette maga mögött az ajtót. Mindeközben
Tiranda észrevette, hogy nem áll kint őr; talán csak nem látja őket, vagy
valóban eltűntek?
A szolgáló mosolyogva nézett újra rá. Ha ezzel nyugtatni akarta a
papnőt, akkor nem járt sikerrel.
– Vashj úrnő vagyok – emlékeztette. – Te pedig Elún papnője, ugye?
– Szellőszó Tiranda.
Vashj hanyagul bólintott.
– Azért jöttem, hogy segítsek megszökni.
Tiranda gondolatban ösztönösen hálát adott a Holdanyának.
Félreismerte a szolgálót, csupán féltékenykedő talpnyalónak gondolta.
Közelebb lépve Vashj folytatta mondandóját:
– Hoztam egy talizmánt, amely megnyitja a gömböt és kienged a
démoni varázsból. Arra is használhatod, hogy elkerüld a figyelmüket,
ahogy én tettem.
49
 – Hálás vagyok neked! De miért kockáztatsz?
– Elún papnője vagy – válaszolt a másik nő. – Tehetnék-e másképp? –
Elővette a talizmánt, egy groteszk fekete körlapot, a szélén apró, kegyetlen
vigyorú koponyákkal. A közepéből kis tüske emelkedett ki, a tövénél
ébenfekete drágakővel körberakva. Tiranda egyszerre érezte a tárgy
mágikus és gonosz kisugárzását.
– Készülj! – parancsolta a szolgáló. – Engedelmeskedj mindenben, ha
nem akarsz újra a démonok foglyává válni! – Azután felnyúlt és
megérintette a zöld gömböt a talizmán hegyével.
Az ékszer villant egyet, a pöttöm koponyák kitátották szájukat és
hátborzongatóan sziszegtek. A Tirandát őrző gömb pillanatok alatt
felszívódott a kicsiny állkapcsok között.
Érezte, ahogy a varázslat semmivé foszlik, és hirtelen védekezőn maga
elé kapta kezét, fel kellett húznia térdét, hogy tompítsa az esést. Meglepte,
hogy egyáltalán nem érzett fájdalmat – Elún érintése még mindig
védelmezte a sérülésektől.
Vashj csalódottan nézte; a gömb eltűntével jól látszott, hogy a papnőt
körülvevő ezüstös ragyogás nem kívülről, hanem belülről ered. A szolgáló
a fejét rázta:
– Nem kellett volna úgy maradnod! Felfedeznek, amint kiléptünk a
cellából!
Tiranda felállt, lehunyt szemmel imádkozott, megköszönte a
Holdanyának a gondoskodást, és biztosította róla, hogy már nincs rá
szüksége. Úgy tűnt, Elún rá se hederít; a védelmező varázs a helyén
maradt.
– Siess! – sürgette Vashj.
Újra próbálta; a Holdanya bizonyára jól tudta, hogy ajándéka ezúttal
veszélyezteti kegyeltjét. Végül Elún jelenléte visszahúzódni tűnt… és
azonnal hatalmas veszélyérzet tört a papnőre.
Kinyitotta szemét, és látta, hogy Vashj épp lesújtani készül a még
mindig kézben tartott talizmánnal. A hegyes tüske könnyen feltéphette
volna torkát, ahol nem védte az elfogása után is rajta maradt vértezet – de
harci képzése által Tiranda nem volt védtelen. Félrehajolva felrántotta
egyik térdét és gyomron kapta ellenfelét. A másik éjtünde levegő után
kapkodva hátratántorodott és elesett, a talizmán kihullott kezéből.

50
 Elún beavatottja nem hagyta ennyiben, máris a szolgálóra vetette magát,
de Vashj gyorsan oldalra gurult, a démoni eszköz felé. Tiranda próbálta a
lábánál fogva visszarántani, de a másik nő már megszerezte, amire
szüksége volt. Idegen, gonosz és érthetetlen nyelven ejtett szavakat,
közben rámutatott a talizmánnal, és a következő pillanatban a zöldes
energia ismét körbefogta a foglyot. Időközben a Holdanya védővarázsa is
újra megjelent, de mit sem ért a bezáródó gömb ellenében. A rab dühében a
mágikus börtön belső falát ütötte, teljesen eredménytelenül.
Vashj úrnő keserű tekintettel nézte, ahogy ellenfele abbahagyja a
vergődést.
– Neked lett volna jobb, ha elfogadod a sorsod! Sohasem lehetsz az Ő
legfőbb kegyeltje! Mindig is én leszek az!
– Egyáltalán nem vágyom arra, hogy a királynő bármiféle kegyeltje
legyek. – Tiranda nyugalmat erőltetett magára.
A szolgáló mintha egyáltalán nem hallotta volna, a talizmánra nézve
folytatta:
– Azt hittem, ez működni fog, de akkor majd kitalálok valami mást!
Talán néhány szó a Fények Fényességének fülébe arról, hogy mennyire
megbízhatatlan vagy. Igen, ennyi elegendő is lesz!
Látván a nő nyilvánvaló őrületét, Tiranda inkább meg sem próbálta
meggyőzni arról, hogy esze ágában sincs Azsharát szolgálni. Megértette,
hogy Vashj nem hallja szavait, csak saját képzeteire figyel.
Kintről jövő hang zavarta meg az elborult elme hangos tűnődését.
– Az őrök! – nézett fel Vashj. – Visszajönnek! Mindennek úgy kell
lennie, ahogyan volt! – és Tirandára mutatott a talizmánnal. A papnő karjai
felemelkedtek, lábai egymáshoz szorultak, teste a gömb közepén lebegett
és ismét úgy nézett ki, mintha láthatatlan bilincsek tartanák fenn.
– Bár többet tudnék erről a vacakról! – Vashj köpött egyet. –
Megölhetnélek vele, ha ismerném a megfelelő parancsot…
A kinti hangok közelebb értek, és Azshara kegyeltje gyorsan elrejtette
titkát a ruhája egyik visszahajtásában. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, de
mielőtt kicsusszant, még visszanézett Tirandára:
– Sohasem leszel az övé! – azzal eltűnt.
Az őrök alig néhány pillanat elteltével értek vissza. Az egyik benézett
az ajtó kémlelőrácsán, talán a szükségesnél valamivel hosszabban mérte

51
végig, és arckifejezése alapján mintha zavarta volna a rab jelenléte. Vashj
nyilván beszervezte bűntársnak.
A maga részéről Tiranda csak magát vádolhatta, mert elszalasztott egy
lehetőséget. Tudhatta volna, hogy nem bízhat meg Azshara szolgálójában,
de Elún tanításai szerint benne is a jót kereste. Talán ha óvatosabb,
elkaphatta volna a nőt, és legalább egyedül megpróbálhatott volna
kilopakodni a palotából.
– Mit tegyek, Holdanya? – suttogta maga elé, de tudta, hogy az istennő
beavatkozásának is vannak határai. Épp elég nagy csoda volt már az is,
hogy folyamatosan megvédte a kínzásoktól.
Malfurion arca jelent meg lelki szemei előtt, egyszerre jóleső és
nyugtalanító érzéseket hozva. A fiú biztosan nem mond le róla és
megpróbálja megmenteni, eljön érte – és veszélybe sodorja magát. Akár fel
is áldozza magát, ha ezzel kiszabadíthatja valamiképpen. Leginkább az az
érzése ébresztett kétségeket Tiranda szívében, hogy semmit sem tehet majd
ennek megakadályozása érdekében.

*****

A feldúlt környéken egy kis csalitos tűnt a legbékésebb helynek arra,

hogy Malfurion szólítsa tanítóját. A druida keresztbe tett lábbal ült és újra
végignézett a szánalomra méltó növényzeten maga körül. Bár a Légió nem
érte el a helyet, jelenlétük fertelmes kisugárzása itt is hatott az életre. A fák
már megérezték a közelgő végzetet és lassan készültek rá, a vadak
elmenekültek, csend uralkodott.
Próbálván kizárni mindezt, Malfurion lehunyta szemét és felidézte
magában a félistent. Megformálta tudatában a szólítást és kisugározta azt
akaratával. Meglepetésére Khenariosz azonnal válaszolt.
Az erdők urának minden éjtündénél, taurennél, furbolgnál és démonnál
magasabb, lenyűgözőbb alakja megjelent lehunyt szemhéja mögött.
Felsőteste és arca a druida népére hajazott, ámbár erőteljesebb alkattal
rendelkezett és idősebbnek is tűnt. Derék alatt azonban nem hasonlított
senkire, gigantikus és fenséges szarvas altestét viselte négy erőteljes lábbal,
s az összképet nemes agancs, ágakból és levelekből szőtt sörény és szakáll
egészítette ki. Tekintete izzó aranyszínben ragyogott.
Tudom, miért hívsz, szólalt meg elméjében a félisten.
52
 Van bármely módja, hogy szembeszálljak a fekete sárkány mágiájával?
Vagy, hogy elkerüljem azt?
Őrületében is ravasz és okos, valóban, válaszolta Khena-riosz. Nem jött
el testi valójában, csupán látomásként vette fel a kapcsolatot
tanítványával. Azonban tudok egy s mást a sárkányfélékről, amit talán még
ő sem.
Malfurion inkább nem kérdezett rá e tudás eredetére. Egy korábbi
beszélgetésből úgy sejtette, az istenség egy nagy megtestesülés, a zöld
sárkány, Hiszéra gyermeke lehet, és nem meglepő, ha az Álmok
Hercegnője ilyen titkokat is tanított fiának.
A Smaragd Álom többrétű, Malfurion. Rétegek hevernek ott egymáson,
melyeket csak tapasztalat útján ismerhetsz meg, és a Föld Őrzője
valószínűleg nem tud erről. Efféle ösvényeken járva kijátszhatod védelmét
és egy időre elrejtezhetsz figyelme elöl.
Ez váratlanul érte és új reményt ébresztett keblében. Ha sikerrel jár,
ugyanezen módszert a palota védelmezőivel szemben is alkalmazhatja. Az
ifjú elfojtotta ez irányú gondolatait; egyszerre egy dologgal kellett
foglalkoznia. Bár majd elepedt, hogy megmenthesse Tirandát, népe – és a
többi nép – sorsa előbbre való volt. Szerelme lenne az első, aki erre
buzdítaná; ettől, persze, nem érezte kevésbé sürgetőnek a késztetést. Bár
mindig türelmes tanítvány volt, ezúttal szorította az idő. Megtanulhatom
ezt gyorsabban is? kérdezte a félistentől.
Te igen. Minden csak nézőpont kérdése… lásd hát…
Khenariosz alakja elhalványult tudatában, helyét egy másik kép vette át,
idilli táj látványa, minden tökéletlenségtől mentesen. Felismerte a
dombokat és völgyeket, amelyeket a halandók világában iszonytató
pusztítás dúlt fel – a Smaragd Álom még őrizte a teremtés csodáit. Nézte,
nézte a szépséges tájat, de semmit sem látott, amit ne tapasztalt volna meg
korábban.
Látod az egészet, összességében, de a tökéletességnek is vannak
fokozatai.
A kép elhomályosodott, majd mintha fordult volna egyet valamely
tengely körül, Malfurion körül, és mikor megállt, újra a vidék elsődleges
állapotát mutatta, ám valamelyes különbségekkel. Néhány domb
alacsonyabbnak tűnt, és egy folyó nem teljesen az ismert medrében
áramlott, az egyik síkság helyén alacsony hegylánc húzódott.
53
 Mielőtt a teremtés befejeződött, különféle próbálkozások kaptak helyet.
A jelenlegitől eltérő, korábbi állapotok. Ez az egyik.
A kép egyszerre mutatta a Smaragd Álmot és valami mást. A druida
felismerte a hely korlátozottságát időben és kiterjedésben – s ezzel együtt
használhatóságának határait is. Ezen az ösvényen járva nem érhette volna
el Kalimdor bármely pontját, Khenariosz állítása szerint mégis segítségére
lehetett a sárkánnyal szemben.
Járj e földön, Malfurion, de légy tisztában a végességével. Tökéletlen
hely, s ha túllépsz a határokon, elveszhetsz az örök ürességben. Szörnyű
tapasztalat mondatja ezt velem.
Khenariosz nem folytatta, de Malfurion ennyiből is megértette, ha
félisteni tanítója számára valami rémisztő, akkor az ő szempontjából a hiba
végzetes lehet. Hogyan térhetek vissza?
Ahogyan máskor. Keresd a testi valódba visszavezető utat, az ösvényt,
amelyet már ismersz.
Oly egyszerűnek tűnt… feltéve, hogy a képzettség elegendő tehetséggel
és tapasztalattal párosul. A kép halványodni kezdett, de nem tűnt úgy, hogy
Khenariosz alakja visszatérne. Malfurion gyorsan újabb kérdést tett fel. A
többiek, kezdte a természet egyéb istenségeire utalva. Sikerült meggyőznöd
őket?
Találkozásotok után Aviana is mellém állt. A kocka el van vetve. Már
csak a hogyanról kell döntenünk.
Malfurion alig bírta visszafogni magát, hogy ne adjon hangot
csalódottságának. Khenariosz már régóta próbálta rávenni a félisteneket,
hogy aktívabban lépjenek fel a horda ellenében, és mindez idő alatt csupán
a cselekvés szükségességében hoztak döntést, a módban nem jutottak
megegyezésre. Az időt nem érzékelő lényeknél egy ilyen vita akár a világ
végezetéig is eltarthat.
Ne félj, Malfurion! nyugtatta az erdők ura. Azon leszek, hogy
meggyorsítsam a döntéshozást.
Nyitva hagyta elméjét és legbensőbb gondolatai is kiáramlottak –
kezdők hibája. Bocsáss meg! Nem akartam tiszteletlen lenni…
Khenariosz jelenléte elhalványodott, de szavai még elérték tanítványát.
Nincs abban tiszteletlenség, ha kötelességünk végrehajtására sürgetsz.
Azzal a félisten eltűnt.

54
 A druida teljesen visszatért volna testébe, hogy értesítse a többieket a
hallottakról, de úgy érezte, a tökéletlen táj még nyitva áll előtte. Hirtelen
tartani kezdett tőle, hogy ha elszalasztja a lehetőséget, akkor sokkal
nehezebb lesz újra meglelnie Kalimdor e korábbi változatát. Eltörölte hát
gondolatait és összpontosított a Smaragd Álomra.
A korábbi alkalmaknál könnyebben kilépett testéből és elmetszette az
ahhoz kötő szálakat, csak a lélek utolsó, vékony ezüstfonalát hagyta meg.
Tekintete előtt mindent a már ismert smaragdzöld köd borított, és ha nem
látta volna az egyes változásokat, talán nem is érzékelte volna a kétféle
lélekvilág különbségeit.
Elszárnyalt a dombok és völgyek felett, a Krázussal tett utazásból már
ismerte az irányt a sárkányok földjére. Bizonyos, hogy a Föld Őrzője
elzárkózott a többiektől is, de Krázustól eleget hallott már a sárkányokról
ahhoz, hogy sejtse; szokásokkal élő lényt keres. Ha az ősi otthon
környékén kezdi kutatását, jó eséllyel rátalál a kívánt helyre.
A táj hegyeket növesztett alatta, bár nem azokat a szépségesre formált
csúcsokat, melyeket előző utazásából ismert, s a földmonstrumok nem is
voltak olyan megviseltek, mint az anyagi világban. Sokkal inkább tűntek,
ahogy Khenariosz szavaiból sejlett, befejezetlennek. Az egyik hegynek
gyakorlatilag hiányzott az északi oldala, a föld és a sziklák úgy néztek ki,
mintha egy hatalmas kés metszette volna el őket. Látta a hegymélyi
teléreket és a kitáruló barlangokat. Egy másik csúcs olybá tűnt, mintha
valaki agyagból kezdte volna megformázni azt, azután félbehagyta volna a
munkát.
Az eltévedés kockázatát csökkentvén elszakította figyelmét az effajta
csodáktól, és ismét inkább céljára összpontosított, közben a táj egészét
próbálta befogadni. Felismerte a sárkányföld körvonalaira hasonlító
alakzatokat, már csak Neltharion jelenlétének nyomait kellett megkeresnie.
Mintha a Smaragd Álom másik állapotában járt volna, Malfurion
beleásta érzékleteit a környezetébe. Hamar megérezte a többi sárkányt és
felismerte Hiszérát, azután egy másik jelenlétet, amelyet Alexstraszaként
azonosított. Halványabb nyomokat talált a kisebb sárkányok ottlétéről, de
mint ilyenek, nem keltették fel az érdeklődését.
Lelassítva röptét eltekintett minden irányba. Minden egyes téves
jelenlétérzet után egyre inkább arra jutott, hogy talán Neltharion mégsem

55
volt olyan naiv, mint Khenariosz feltételezte, és elzárkózott ettől a létsíktól
is. Ha így történt, akkor örökkön örökké ott vándorolhat, sohasem leli meg.
Hirtelen megtorpant, egy kisebb sárkánynak vélt jelenlétnyom újra
megragadta tekintetét. Ismerősnek érezte, bár nem tartotta lehetségesnek,
hogy pont ilyen jelleggel rendelkezzen. Összpontosított, figyelme
középpontjába helyezte…
A külcsín szinte azonnal elváltozott, és Neltharion jelenléte felsejlett a
druida álomvilági érzékei előtt. Az anyagi világból és a teljesen kialakított
Smaragd Álomból szemlélődök elől elfedő varázslat itt gyengébbnek
bizonyult, de Malfurion nem bízta el magát. Egy dolog fellelni a fekete
sárkányt és egy másik dolog észrevétlennek maradni. A Neltharion
elméjében dúló őrület kivételes üldözési mániával párosult, és kiélesítette a
megtestesülés érzékeit. A legkisebb hiba is a druida felfedezésével járhat.
Malfurion a lehető legnagyobb óvatosságot szem előtt tartva indult a
sárkány nyomába. Arra kellett haladnia, amerre a táj egyre
elnagyoltabbnak, egyre formátlanabbnak tűnt. Emlékezvén Khenariosz
figyelmeztetésére a befejezetlen szélekről, még inkább lelassított.
A Föld Őrzője közel lehetett, az ifjú ott érzékelte, ahol a hegyek már
kezdtek elmosódni. Érzett még valamit, valami romlott fertőzést, amely
elárasztotta a tájat és jóval ősibbnek tűnt minden másnál. Leginkább arra
az érzékletre emlékeztetett, amely a Démonlélekből áradt, mikor először
próbált beletekinteni. Nem csupán Neltharion őrületének mintázatai
rejlettek benne, de valami más, sokkal rosszindulatúbb behatás is
nyilvánvalónak tűnt. Halovány nyoma volt csupán az ismeretlennek, de
nyugtalanító, zavaró mélységeket sejtetett.
Szándékosan elfordította figyelmét; mással kellett foglalkoznia. A táj
hirtelen megtört, megcsavarodott, elhomályosult, és Malfurion az anyagi
világban találta magát.
Hatalmas barlang falai vették körbe, mint valamely rémálom színhelye.
Mérgezőnek tűnő, szürkészöld gázfellegek emelkedtek ki a padlót
helyenként borító, olvadt kőtavakból. A láva bugyborékolva és sziszegve
gőzölgött, fortyogva csapott ki az égett kőre. A vulkanikus tevékenység
tüzes vörösre festette a helyiséget, és rosszindulatúan táncoló árnyakat
rajzolt a falakra. Illő otthonnak tűnt egy olyan teremtménynek, amilyenné
Neltharion vált.

56
 A fortyogás és sziszegés hátterében másféle zaj rejlett, kitartó
kopácsolás hangja. Malfurion összpontosított, és rá kellett döbbennie, hogy
nem csupán egyetlen kalapács ütéseit hallja, mintha számos kovács
dolgozna egyszerre, és közben beszélnének, vartyogó hangon kiabálnának
egymásnak.
A kíváncsiságtól hajtva Malfurion átlebegett álomalakjával a
többméternyi vastag kövön, s közelebb érve érezte, ahogy a szikla
ritmikusan meg-megremeg az ütésektől. Valóban egyre inkább úgy tűnt,
mintha a hegy mélyén egy hatalmas kovácsműhelyt rendeztek volna be.
Malfurion hirtelen olyan jelenetbe csöppent, ami az előző helyszínt szinte
nyugalmas tájképpé tette.
Vézna teremtmények, goblinok rohangáltak és sürgölődtek mindenfelé.
Egy részük méretes kemencéknél és olvasztótégelyeknél dolgozott,
folyékony fémet öntöttek óriási, szögletes formákba. Mások méretes
kalapácsokkal ütlegelték a forró lapokat, amelyek leginkább úgy néztek ki,
mint valami gigantikus harcos vértezetének darabjai. Megint mások
csatokat és tüskéket készítettek, mindeközben mindenki folyamatosan
karattyolt fülsértő nyelvükön. Bárhová nézett, mindenhol goblinokat látott,
köztük néhányan csak járkáltak, zsíros kezeslábasba öltözve
parancsolgattak, néhány nyaklevessel sürgették munkára a henyélésre
hajlamosakat.
Gondolván, hogy az egész munka háttere nem eredhet valamiféle
jószándékból, Malfurion közelebb lebegett. Amit odafentről látott, abból
még nem tudta kitalálni, mit terveznek a zöldes bőrű lények.
– Melkó! – mennydörögte egy borzalmas hang. – Melkó! Gyere ide!
A druida dennedten állt meg haladtában. Jól ismerte a hangot, ahogyan
mindenki, aki túlélte a Démonlélek támadását; a hatalmas barlang egyik
bejáratából a fekete sárkány lépett ki. Az ifjú gyorsan leereszkedett az
egyik kemence mögé – első találkozásuk alkalmával kiderült, hogy az őrült
bestia képes lehet érzékelni álomtestét. A Khenariosz által mutatott ösvény
lehetővé tette, hogy elkerülje Neltharion védővarázslatait, de az ereklye
felleléséhez olyan közel kellett maradnia az anyagi világhoz, amennyire
csak lehetséges volt.
A rettegés dermedt pillanatainak elteltével a goblinok folytatták
munkájukat, bár jóval csendesebben mint addig. A Föld Őrzője

57
összehúzott szemöldökkel nézett körbe; talán Melkót kereshette, akit az
imént szólított.
Ha lehet, még szörnyűségesebbnek tűnt mint korábban. Teste eltorzult,
több helyütt feldagadt, tekintetében örvénylőn kavargott az őrület. A bőrén,
pikkelyein nyílt hasadékok tovább növekedtek, a szív lüktető ritmusára
lávával kevert testnedvek szivárogtak ki belőlük. Leginkább úgy nézett ki,
mintha teste szétfeszülni készülne. Ám minden szörnyű torzulásról elterelte
Malfurion figyelmét az egyszerű aranykorong, amelyet a fekete sárkány
őrzött egyik hatalmas mancsában.
Legszívesebben odaröppent volna, hogy minél előbb elragadja a tárgyat,
de az ötlet nevetségesnek, öngyilkos vállalkozásnak tetszett. Csak annyit
tehetett, hogy várakozott és figyelt.
– Melkó! – üvöltött fel újra a Föld Őrzője. Dühében csapott egyet
farkával, beleremegett a talaj, és számos goblin ugrott el a közeléből.
Egy idősebb féreg, látszólag teljesen nyugodt maradt, megigazította a
fején fehérlő szőrcsomót és egészen elgondolkodó képet vágva sietett
arrafelé. A druida közelében haladt el, és Malfurion hallotta, ahogy
mértékekről, számításokról motyog. Majdnem nekiment Neltharion
lehajtott fejének, mire végre felnézett urára.
– Igenis, Neltharion nagyuram, igenis?
– Melkó! Sikolt a testem! Alig bírja már magában tartani dicsőséges
hatalmamat! Mikor lesztek már kész végre?
– Újra át kell számolnom, be kell állítanom és meg kell fontolnom
minden egyes részletet, nagyuram! Óvatosnak kell lennünk, nehogy csak
még nagyobb bajt okozzunk!
A sárkány megbökte orrával a goblint, majdnem hanyatt taszította.
– Legyen kész! Most!
– Mindenképpen, mindenképpen! – Melkó arrébb lépett, fogtávolságon
kívülre próbált állni. – Hadd ellenőrizzem a legutóbbi darabot… –
vinnyogta, közben Neltharion mancsát nézte. – De nagyúr! Hát nem
figyelmeztettem, de figyelmeztettem, hogy ha magánál tartja a korongot,
akkor csak felerősíti ezt a hatást! Tényleg le kellene tennie valahová, amíg
befejezzük ezt a munkát!
– Soha! Sohasem eresztem már el!
Melkó kitartott:

58
 – Ha nem teszi le, nagyuram, akkor felfalja magát, és bárki elveheti
majd a megégett csontjai közül!
Neltharion felüvöltött őrült haragjában… azután mégis bólintott:
– Legyen… De álljatok készen a lemezekkel, vagy bevacsorázom
belőletek!
Az idős goblin heves bólogatással jelezte készségességét:
– A legbiztosabban, nagyuram, a legbiztosabban! – Parancsolója újabb
dühkitörését kockáztatva még hozzátette: – De ne felejtsd el, hogy itt kell
maradnia! Sokkal jobban elszabadultak az erői, mint vártuk! Az új
varázsszövedéket napokig tart majd az anyagi valóhoz kötni, ha nem
akarjuk, hogy ugyanaz megint előforduljon!
– Tudom, varangy, tudom! – Hangos sziszegés kíséretében a fekete
szörnyeteg megfordult és visszament az átjáróba, amelyből az imént
kilépett.
Malfurion feszülten gondolkodott. A sárkány épp elrejteni készült a
Démonlelket. Lehetőség adódott, hogy felfedje hollétét.
Nem foglalkozott a goblinokkal, óvatosan a Föld Őrzője után lebegett.
Neltharion hatalmas, feldagadt alakja betöltötte az alagutat, így a druida
nem láthatta, mi zajlik elöl – ahhoz körbe kellett volna repülnie, de ezzel a
felfedeztetést kockáztatta. Nyugalmat erőltetett magára, ám kényszerű
türelme gyorsan fogyatkozott, ahogy Neltharion egyre mélyebbre
kanyargott a barlangok útvesztőjében.
Az ifjú ismét megérezte, s egyre erősebben érzékelte az ősi gonoszság
jelenlétét. Neltharion útja olyan helyre vezetett, amelyet a többiek
elkerültek. Csak egyszer találkozott másik sárkánnyal; a kisebb fekete
azonnal hasra vetette magát és felnézni sem mert, amíg ura elhaladt
mellette. Más élet, még egy földigiliszta vagy másféle apró féreg sem
rejtezett odalenn.
Őrületében Neltharion nem akart kockáztatni. A Démonlélek iránti
beteges szenvedélye még a saját fajtájának adható bizalmat is megvonta
tőle – nem meglepő, ha figyelembe vesszük a hatalmat, amelyet a korong
adományozott birtokosának.
Malfurion fokozatosan egyre közelebb lebegett, végül már szinte a
sárkány mögött sepregető faroknál tartott. Legszívesebben megsürgette
volna a szörnyeteget.

59
 A bestia hirtelen megállt, fejét elfordítva fél szemmel hátranézett.
Khenariosz tanítványa ösztönösen belebbent a legközelebbi falba, mélyen
belemerült a kőbe. Így várakozott, lassú lélegzetvételek alapján tartotta
számon az időt, azután türelme végére érve kidugta fejét. Neltharion már
továbbment, és magában túlzott riadalmát átkozva, a druida utána suhant.
Akkor érte utol, amikor a sárkány besietett egy szűkebb alagútba. Épp
csak elfért, meghasadt pikkelyei a falat karcolták.
– Ide… – mormolta, látszólag a koronghoz beszélt. – Itt biztonságban
leszel.
Malfurion rettegése egyre csak növekedett, de leküzdötte
menekülhetnékjét. Már majdnem megtudta, hová kívánja elrejteni alkotását
az óriási hüllő.
Neltharion a termetét, mancsa méreteit meghazudtoló óvatossággal
fogott meg egy apró kiszögellést. Az gyengén felvillant és levált, mögötte
karmokkal vésett üreg tárult fel, talán maga a sárkány vájta ki. A Föld
Őrzője a korongot nézegette, azután igencsak vonakodva, finoman
belehelyezte a lyukba. Visszakozni tűnt, majd mégis rátette a zárókövet.
Újra az a halvány villanás, és a fal ismét teljesen érintetlennek tűnt. Ha
közvetlenül előtte lebeg, Malfurion akkor sem találta volna ki magától,
hogy melyik sziklaalakzat zárja le a rejtekhelyet. A hamis kiszögellés
tökéletesen beleolvadt a környezetébe.
Azonban sokkal ijesztőbb volt az a tény, hogy már nem érzékelte magát
a Démonlelket sem. A romlott kisugárzás eltűnt álomalakja túlvilági látása
elől – a sárkány nem vihette el kincsét az anyagi világból, de megtett
minden tőle telhetőt, hogy elfedje az esetleges kíváncsiskodók elől.
Neltharion hátrált egy lépést, majd hirtelen megtorpant és a Démonlélek
rejtekhelyét vizslatta. Egyik hatalmas mancsával odanyúlt, karmai alig
néhány hüvelyknyire álltak meg a lyuk fedelétől. Azután egy csalódott
sziszegéssel leeresztette karját és kihátrált a szűkös alagútból.
A druida megint a sziklák fedezéke mellett döntött és mélyre merült a
kövekbe. Nyugtalanul várakozott, néhány pillanatot is hosszú óráknak
érzett, végül úgy döntött, a sárkány már elég messze járhat. Kikukkantott a
falból, és látta, hogy az átjáró üres. Odalebegett a Démonlélek
rejtekhelyéhez.
Szinte már újra beleolvadt a falba, de még mindig nem érzékelt semmit.
Mélyről fakadó vágyat érzett, hogy eltűnjön a megrontott helyről, de erőt
60
vett magán. Még egy pillantást akart vetni a korongra, hogy
megbizonyosodjon afelől, mindent helyesen megfigyelt és megjegyzett.
Nem bírta teljesen levetkőzni a test nyűgét, és közelebb hajolva próbált
betekintést nyerni a rejtekhelyre. Álomarca átsiklott a fedélen, és a
következő pillanatban rémisztő üvöltés rázta meg a barlangokat.
Feledve a Démonlelket, Malfurion mélyen beúszott a sziklába,
méterekre süllyedt a falba, mielőtt meg mert állni. Érezte, ahogy feszült,
ellenállhatatlan erő kutatja át a teret, keresi, ami nem oda való. Bár őt nem
érintette, a druida felismerte benne Neltharion kisugárzását.
A fekete sárkány megérezhette, hogy valami nincs rendjén, de a kutatás
nyugtalan vadságából ítélve még valószínűleg nem tudta, mit keres. Az ifjú
dermedten várakozott a sziklafal mélyén. Nem volt képes eldönteni, hogy a
mozdulatlanság vagy a távozás a jobb megoldás.
A mágikus fürkészés határa közelebb húzódott, de még nem érte el a
rejtőzködőt. Az éjtünde kezdett megnyugodni – azután hirtelen úgy érezte,
a szörnyeteg egyenesen feléje nyúl akaratával. Azonnal hátrébb húzódott;
Neltharion mágiája távolodni kezdett, megint elkerülte.
Malfurion nem mert tovább kockáztatni. Már ismerte a korong
rejtekhelyét, és bár a Föld Őrzője gyanút fogott, valószínűleg még nem jött
rá, hogy tényleg járt-e ott valaki, vagy csak saját őrülete csalta meg. A
druida kiröppent a barlangokból, ki a hegyből – odakint azonnal a Smaragd
Álom tökéletlenebb állapotába vezető utat kereste, és csak ebbe átjutva
érezte újra biztonságban magát.
Biztonságérzete szertefoszlott, amikor Neltharion jelenléte újra
felerősödött; a sárkány mégiscsak ismerte a titkos ösvényeket. Az éjtünde
kétségbeesetten próbált a visszatérésre összpontosítani, közben érezte,
ahogy a sárkány kinyúl felé akaratával. Épp elérte, amikor Malfurion lelke
hazatért és teste felébredt…
– Egész testében remeg – szólalt meg Rónin hangja mellette. – Teljesen
átizzadta a ruháit.
– Malfurion! – Krázus térdelt előtte. – Mi rág? Szólalj már meg!
– Jól… jól vagyok – próbálta lecsillapítani lélegzetét, majd folytatta: –
Neltharion majdnem észrevett, de sikerült elkerülnöm.
– Máris elindultál, hogy felkutasd? Nem erről volt szó!
– Adott volt a lehetőség… – Malfurion lassan teljesen magához tért.
– Felfigyelhetett rád – mormolta Rónin.
61
 – Talán. Talán mégsem – mondta erre az ember egykori mentora. –
Valószínűbb, hogy betudja a látogatást a számtalan árny egyikének, amiket
maga köré képzel. Megtaláltad a Démonlelket? – fordult vissza
Malfurionhoz.
– Igen… tudom, hol van. – Látta maga előtt Neltharion pofáját, az
elvadult gyíkábrázattól kirázta a hideg. – Csak attól félek, hogy nem tudjuk
elvenni tőle.
– Pedig muszáj lesz – jegyezte meg Krázus, de bólintva jelezte, hogy
egyetért az éjtünde aggodalmával. – Sikerülnie kell, bármi áron.

62
 Öt

L
ágy ujjak érintették Illidan arcát, miközben az óvatos kezek
megmosták az égett, tönkretett bőrt. Liliom és más virágok illatát
érezte, ébredezett, kiemelkedett a fájdalom elől való menekülésben
önmaga által gerjesztett öntudatlanságból. A kín immáron csillapodott, de
az éjtünde kételkedett benne, hogy valaha is teljesen megszabadul tőle.
Mikor öntudata teljesen visszatért, a világ hirtelen megszámlálhatatlan
szín őrjítő látványával telt meg, erőszakos energiák feszengtek és
tomboltak mindenfelé. A varázsló lihegve ült fel hirtelen, üres
szemgödreihez kapott, hogy szemhéjak hiányában legalább kezével elfedje
a káoszt, de az örvénylő és folyton változó kép nem halványodott. Ez volt
hát Sargeras ajándéka; a világ energiáinak démoni látása.
Azután eszébe jutottak Rónin, az ember mágus szavai: Összpontosíts!
Oly sokszor tanította ezt. Összpontosíts, és helyreáll a rend! Puszta
akaratod a kulcs…
Illidan leküzdötte a kezdeti megrázkódtatást, és rend után kutatott a
kaotikus látomásban. Szinte lehetetlennek tűnt, eleinte, hogy a halandó
tudat megküzdjön a természetfeletti ilyen erőteljes megnyilvánulásával.
Ugyanaz az eltökéltség sietett segítségére, amellyel olyan gyorsan
tiszteletet vívott ki a holdőrök között. A rendezettség kutatása helyett
rákényszerítette azt a káoszra; a színek csoportosulni kezdtek, az energiák
áramlása célt és formát nyert. Alakok jelentek meg a mindent átitató
életerő és egyéb energiaformák egymáshoz való illeszkedéséből, élő és
élettelen dolgok körvonalai rajzolódtak ki körülötte.
Felismerte, hogy párnázott díványon ül, végül mégiscsak leeresztett
kezével érzékien sima és puha szövetet tapintott. Hárman álltak a közelben
– mind nő, jött rá hamarosan. Minél erősebben összpontosított, annál
könnyebben látta a részleteket; éjtündék, fiatalok, szépségesek, gazdagon
díszített öltözékben.
A legközelebbi moshatta le az arcát, és ahogy őt figyelte, lassan
meglátta a haj ezüstös színét – nem természetes ezüst – és az arc
macskaszerű jellegét. Rádöbbent, hogy érzékei kifinomultabbá váltak, mint
amilyenek voltak. Pillanatról pillanatra észlelte a hajtincsek mozgását, az
arcvonások változásait, megérezte a jelenlévőkben rejlő hatalom mértékét
63
– az Előkelők közé tartoztak, és az udvari mágusokéhoz hasonlóan az ő
erejük is elenyészőnek tetszett a sajátjához képest.
A szolgáló letette a nedves ruhát, amellyel az arcát törölgette, és felvett
maga mellől egy – a tárgy energiái alapján – borostyánszín selyemkendőt.
Néhai szemének színe.
– Ha megengeded, varázsló uram…
Megértette a mozdulat célját, mielőtt az befejeződhetett volna. Az
összpontosítás és az új érzékletek felfedezésének mámora elfeledtette vele,
milyennek láthatják mások így, megcsonkítva. Rövid bólintással
megengedte, hogy a hölgy óvatosan, de kellően szorosan feltekerje a
kendőt fejére és elfedje vele az iszonytató sebet. Az már meg sem lepte,
hogy az anyag egyáltalán nem zavarta újfajta látását.
– Így jó lesz – mormolta a nő. – Illőn kell megjelenned a királynő
előtt…
– Köszönöm, Vashj – szólt valahonnan Azshara hangja, váratlanul. –
Visszavonulhattok. Mind.
Illidan előtt a nő összeszorította ajkait, azután bólintott és a másik kettő
kíséretében kiment a helyiségből.
Az ifjúnak elakadt a lélegzete, ahogy újdonsült érzékelését a királynő
felé fordította. Fénylő kisugárzás vette körül a nőalakot, ezüstös
csillogásként jelent meg a hatalom, amelyet Azshara hordozott önmagában.
Ha tudott volna, pislogni kezd a kápráztató látomástól. Eladdig azt hitte,
Azshara pusztán karizmatikus erejének és különleges testi adottságainak
köszönheti uralkodói pozícióját – sok más varázstudó mellett ő is
lekicsinylette az úrnő képességeit. Rá kellett döbbennie, hogy a nő mágiája
messze felülmúlja korábbi elképzeléseit, s eltűnődött egy pillanatra, hogy
vajon Varo'then vagy a néhai Xaviosz mennyire lehetett tudatában ennek.
– Fenség! – próbált nem túl esetlenül leszállni a díványról és fél térdre
ereszkedett a jelenés előtt.
– Kelj fel, kérlek! Nincs szükség efféle formaságokra… négyszemközt
– közben Azshara valahogy közelebb lépett, pedig Illidan egyáltalán nem
látta mozogni. A királynő megfogta a kezét és visszaültette a díványra: –
Helyezzük magunkat kényelembe, kedves varázslóm.
Ahogy leültek, Azshara mintha közelebb hajolt volna. Érintése lángra
lobbantotta a férfi lelkét, puszta jelenléte is lenyűgözően hatott.
Lenyűgözően? Illidan tanulmányozni kezdte a mellette ülő csodát.
64
 Azshara csillámló kisugárzása felerősödött, szinte magába fogadta
Illidant is. Sokat elárult uralkodásának mikéntjéről. Azonban még ez a
tudás sem tette lehetővé az ifjú számára, hogy akár kicsit is kikerüljön a
hatás alól.
– Nagy hatással vagy rám, Viharhozó Illidan! Csodálatra méltón
ravasznak és erősnek ismertelek meg! Még Sargeras nagyurunk is látta ezt
benned, máskülönben miért adott volna ilyen ajándékot? – Hosszú ujjak
simítottak végig a kendőn. – Bár sajnálatos, hogy el kellett veszítened
azokat a gyönyörű borostyánszín szemeidet… biztos nagyon fájt…
Arca máris túl közel volt Illidan arcához, de az ifjú még közelebb
kívánta.
– Ki-kibírtam valahogyan, fenség.
– Kérlek! Neked csak Azshara – A kecses ujjak közben lefutottak az
arcán, a szemüregektől az állig. – Milyen kellemes vonások! – A kéz az
ifjú vállára tévedt, félrehúzta ujjasa nyakát. – Olyan erős vagy… és a
Legnagyszerűbb jele itt is!
Illidan dermedten nézett le. Fekete tetoválás kanyargós vonalai ölelték
körbe vállát, alattuk sötét mágiát érzékelt, rejtve, Sargeras mágiáját, amely
átitatta húsát, csontjait. Megdöbbentette, hogy addig egyáltalán nem
érzékelte a jelenlétét. Másik vállára pillantott és ott is ugyanazt a
mintázatot lelte; Sargeras nyilvánvalóan úgy tekintett rá, mint a Légió
tagjára.
A dolog annyira meglepte, hogy szinte megfeledkezett a királynőről.
Óvatosan megérintette az egyik mintázatot, és hirtelen megérezte a
hatalom hullámát, ahogy átáramlik teste egészén. Az erőt ismerte; ugyanaz
volt, amely a Forrásból áradt. A démonok ura megjelölte, s egyben
megsegítette képességeit.
– Igazán nagy kegyben részesített… és így én sem tehetek másképp –
suttogta Azshara, ismét közelebb húzódva valamelyest. – És az én kegyeim
nem olyanok mint az övéi, bár nem is kisebbek igazán…
– Bocsásd meg nekem az alkalmatlankodást, Fények Fényessége! – az
ajtóban felbukkanó alak szinte morgott az elfojtott haragtól.
Illidan izmai megfeszültek, de Azshara nyugodtan felállt, ösztönösen
igazított gyönyörű haján és tekintetében egykedvű közönnyel fordult az
érkező felé.
– Mit kívánsz, kedves kapitányom?
65
 A királynő körüli csábító ragyogással ellentétben Varo'then olyan sötét
energiákat árasztott magából, amelyek a démonokra emlékeztették az ifjút.
Varázstudományban csupán elenyésző képességekkel bírt, de a maga
módján a katona ugyanolyan halálosnak tűnt, mint Mannorot.
Talán halálosabbnak is, legalábbis akkor és ott, féltékenységtől fűtve.
Forrt a méregtől, ahogy a páros elé állt, és a királynő mintha jelezni akarta
volna, hogy játékszernek tekint mindenkit, újra végigsimított Illidan arcán.
– Őhozzá jöttem, fenség. Ez itt… ígéreteket tett, és urunk azt kívánja,
hogy ígérete teljesüljön.
– Természetesen teljesülni fog – vágott vissza Illidan erőteljesen,
közben úgy nézett a kapitányra, mintha még lett volna szeme. Varo'then
veszélyesen összehúzta szemöldökét, de végül csak bólintott.
– Mindenesetre – lépett közéjük Azshara, szemérmesen pillantva
egyikükről a másikra – biztos vagyok benne, hogy nincs olyan sárkány a
világon, amely eséllyel szembeszállhatna veletek! Már nagyon várom,
hogy halljam a hősi történetet. – A kapitányhoz lépett és mellvértjére tette
egyik kezét, a férfi tekintetében a féltékenység lángjait felváltotta a vágy
izzása. –Mindkettőtök történetét, bizony ám! – tette még hozzá.
Bár tudta, hogy a nő csak játszik velük, Illidan nem tudott uralkodni
magán. Próbált ellenállni a fortélynak, de csak annyit bírt kinyögni:
– Nem okozok neked csalódást… Azshara.
Mindenféle cím vagy rang jelzése nélkül használta a nevet, s a
hangsúlyban távolságtartó tisztelet helyett valami más rejlett – mindez
igencsak rosszul esett a katonának. Keze megindult a kardmarkolat felé, de
azután bölcsen továbbmozdult és inkább övébe akasztotta hüvelykujját.
– Először meg kell találnunk a bestiát. Azt állítottad, képes vagy rá.
Illidan magához vette a dívány mellett álló kis asztalkára tett
sárkánypikkelydarabot:
– Nem állítottam; az igazat mondtam.
– Látom, erőre kaptál már. Akkor ne is várakozzunk tovább! Mindjárt
itt az este.
A varázsló felkelt és meghajolt a királynő felé, a gyermekkorában
megtanult, nemesekkel szembeni előírások szerint:
– Engedélyeddel…
Azshara uralkodói mosollyal válaszolt:
– Mindketten távozhattok.
66
 – Ahogy kívánod, Fények Fényessége, Holdnak Virága… – a kapitány
szintén meghajlással köszönt el, bár sokkal merevebben és katonásabban.
Azután megint Illidanra nézett és biccentett a kijárat felé: – Csak utánad,
varázsló mester!
Az ifjú szó nélkül kivonult. Érezte, hogy Varo'then követi, és az sem
lepte volna meg, ha kést döf a hátába, de a kapitány sokkal nagyobb
önuralomról tett tanúbizonyságot.
– Hová? – kérdezte a varázstudó.
– Azonnal indulunk. Majd varázsolsz út közben. Sargeras nagyurunk
szeretné, ha minél előbb sikerrel visszatérnénk. Nagyon várja már, hogy
Azerot talaját tapodhassa és áldását szórja világunkra.
– Szerencsés Azerot.
Egy hosszú szívdobbanásnyi ideig a kapitány hibát keresett a válaszban,
a hangsúlyban, az arckifejezésben, de mivel nem talált, végül csak
bólintott:
– Igen. Szerencsés Azerot.
Áthaladtak a fél palotán, közben lefelé tartottak. Az udvaron az
istállókhoz érve Illidan ezt kérdezte:
– Akkor hát te leszel a társam ezen az úton?
– Valakinek vigyáznia kell rád.
– Megtiszteltetésnek veszem.
– Nagyurunk igencsak komolyan vette azt a megjegyzésedet, hogy a
korong a megoldás a problémáira. Mindenképpen meg akarja szerezni.
– Örvendek a szerencsének… – válaszolta a varázsló. Azonban amint
beléptek az istálló épületébe, a meglepetéstől benne rekedt a folytatás.
Tucatnyi felgár várakozott az éjszablyák karámjai között, pofájukra
kiíródott a vérszomj. Két végzethozó vette őket közre, nyilvánvalóan azért,
hogy szárnyatlan társaikat irányítsák. Két felgár egy kötélvégen őrjöngő
ördögkutyát próbált visszafogni.
– Mint mondtam – jegyezte meg a kapitány –, valakinek vigyáznia kell
rád. Ők majd figyelnek, hogy ne essen bajod. És arra is ügyelnek, hogy
teljesítsd az ígéreteidet.
Illidan csak bólintott, szótlanul vette tudomásul a dolgok ilyetén
alakulását.

*****
67
 – Sietünk, Rónin, megígérem!
– Inkább ne ígérj semmit, Krázus – hárította az ember. – Csak légy
óvatos. És Csillagszem miatt ne aggódj, tudok bánni vele.
– A legkevésbé őmiatta aggódom. Bízom benne, hogy a jó Árnydal
kapitánnyal egyben tudjátok tartani a sereget.
– Velem? – kapta fel a fejét Jarod. – Krázus mester! Túlságosan is bízik
a képességeimben! Csak egy őrtiszt vagyok, semmi több! Ahogy Maiev is
mondta, szerencsém volt csupán. Nem vagyok jobb parancsnok mint…
mint…
– Mint Csillagszem? – vigyorodott el Rónin.
– Attól tartok, mégiscsak rád számíthatok inkább, Jarod. A tauren és a
többiek érzik, hogy tisztelettel vagy irántuk és viszonozzák is ezt. Újra
megtörténhet, hogy döntened és cselekedned kell. Néped érdekében,
teszem hozzá.
Az éjtünde kicsit mintha behúzta volna fejét a vállai közé, bár katonás
tartásával összevetve ez inkább tűnt érzéki csalódásnak csupán, mintsem
valós mozdulatnak:
– Megteszem, amit tudok, Krázus mester. Csak ennyit mondhatok.
– Nem is kértünk többet, kapitány.
– Most hogy ezt megbeszéltük… – zárta le a témát az ember. – Hogyan
szándékoztok eljutni a barlangokhoz?
– A griffeket már nem használhatjuk, nem tudjuk újra idehívni őket. Az
éjszablyákat kell minél nagyobb sietségre ösztökélnünk.
– Úgy túl sokáig tart maga az út is! Ráadásul sokkal sebezhetőbbek
vagytok. Mostanra a Légió orgyilkosai bárhol ott lehetnek már.
Az Arkhemón által személyesen kijelölt démonok folytonosan a sereg
körül ólálkodtak, rendszeresen megpróbálták leölni az éjtündék minden
jelképpé vált hősét, így Krázust és társait is. A csapatból egyedül
Malfuriont nem fenyegette életveszély; a halálnál is rosszabb sors várt rá,
ha sikerül elevenen elfogniuk.
– A varázslat túl kockázatos, ha Halálszárny rejtekébe tartunk –
válaszolt Krázus. – Nem kétlem, felállított valamiféle védelmet az ilyen
betörések ellen. Anyagibb módon kell utaznunk.
– Nekem ez akkor sem tetszik.

68
 – Nekem sem, de nincs más ötletem. – A nyurga idegen leendő
útitársaihoz fordult: – Készen álltok az indulásra?
Malfurion bólintott, Brox csak egy türelmetlen mordulást eresztett meg
válaszképpen. Hiába uralkodtak kivételes mágikus erők felett, ő és a
druida, Krázus tudta, hogy egy képzett harcos segítsége mindig elkél. A
varázshasználót másképp lehetett kivonni a forgalomból, mint a harcost –
bizalom és tudás terén pedig az ork már többször is bizonyított.
– Adjatok nekünk egy órát, mielőtt szóltok Csillagszemnek –
emlékeztette Krázus az embert, mielőtt felült hátasára.
– Kaptok kettőt.
Nem vesztegettek több szót; a druida, az ork és a sárkánymágus
elléptetett. Kecses nagymacskáik megiramodtak, és hamarosan messze
maguk mögött hagyták az éjtünde sereget. Egyikük sem szólalt meg,
mindhárman az útra és az esetleges veszélyekre figyeltek.
Az éjszaka fenyegetés nélkül telt el, és a csapat jelentős távot tett meg.
Krázus csak napkeltekor intett a többieknek, hogy álljanak meg.
– Itt pihenünk egy kicsit – mondta, közben az előttük elterülő, ritkás
erdővel borított dombokat kémlelte. – Szívesebben megyek be oda, ha
előbb felfrissülünk valamelyest.
– Gondolod, hogy veszélyben leszünk? – kérdezte Malfurion.
– Talán. A fák ritkásan állnak ugyan, de a domboldalakban sok a
hasadék. Kiváló rejtekhelyek.
Brox egyetértőn bólintott, és még hozzátette:
– Én azt használnám, ott, az északit. Jó rálátás nyílik az ösvényre. Azt a
részt el kell majd kerülnünk.
– Egyetértek a szakértő véleményével – jegyezte meg a mágus és előre,
kicsit oldalra mutatott: – Ott az a két nagy szikla egész jó táborhelynek
tűnik. Védnek valamennyire és belátjuk róluk a környéket.
Kipányvázták az éjszablyákat egy közeli fához. A nemzedékek óta
szolgálatra tenyésztett állatok engedelmesen tűrtek, és Brox vállalta, hogy
megeteti őket a magukkal hozott eledelből. Három napra elegendőt szedtek
össze, de azután hagyniuk kell majd a macskákat, hogy vadásszanak
maguknak. Krázus remélte, hogy addigra jobb tájékra érnek; a harcokhoz
ilyen közel csoda, hogy egyáltalán még álltak fák a vidéken.
Az utazók is megettek egy-egy fejadagot. A sós, szárított hús nem
igazán elégítette ki a mágus vágyait, de alapvető táplálékforrásnak jó volt.
69
Malfurion csak némi gyümölcsöt vett magához – aszalt gyümölcsöket – és
magvakat, Brox viszont jóval nagyobb élvezettel csócsálta a szárított húst,
mint Krázus. Messze állt tőle, hogy válogatós legyen.
– Úgy látom, a macskák már lepihentek – jegyezte meg Krázus evés
után. – Javallom, tegyünk hasonlóképpen.
– Őrködöm elsőként – ajánlotta fel Brox.
Malfurion ajánlkozott másodiknak, így a biztonság kérdését gyorsan
letudták. Remek alvóhelyet találtak a magasabbik szikla mellett, amelyre
Brox felmászott, ismét bizonyítva, hogy ügyessége meghazudtolja külsejét.
Leült, fejszéjét maga elé fektette, és éhes keselyű módjára fürkészni kezdte
a környéket.
Bár csupán bóbiskolni szándékozott, a sárkánymágus mély álomba
merült. Ekkor mutatkozott meg, hogy menynyire képességei határait
feszegette az elmúlt időben. Előbb-utóbb meg kellett fizetnie a leterheltség
és a kevés pihenés árát.
A sárkányok is álmodtak, és ő sem volt kivétel. Örökkön jelen lévő
vágya, a repülés utáni sóvárgás jelent meg újra, ahogy kinyújtózott és
szárnyra kapott, ismét mint Korialstrasz. A levegő teremtményeként
nehezen tűrte a földhöz kötött állapotot, és a halandó test csupán addig volt
kényelmes számára, amíg egyetlen gondolat erejével visszaváltozhatott
természetes alakjába. Mióta ettől megfosztatott, rendszeresen azon kapta
magát, hogy mennyire kiábrándítónak érzi jelenleg viselt formájának
törékenységét, sebezhetőségét, s legfőképpen; szárnyatlanságát.
Az átok hirtelen álmában is megjelent, a halandó hús egyre kisebbre és
kisebbre nyomta össze fenséges testét. Szárnyai erőszakkal visszatolódtak
a hátába, hosszúkás, agyaras pofája összegyűrődött, mintha valamely
hatalmas kéz formált volna tündearcot egy agyagsárkányból. Fenn, a
levegőben változott vissza Krázussá, s zuhanni kezdett…
Izzadtságban fürödve riadt fel. Félig azt várta, talán valamiféle támadás
érte őket, de Malfurion ritmikus légzését leszámítva csend honolt köröttük.
Felkelt és felpillantott a sziklára; Brox éberen őrködött, a nap állásából
ítélve jóval hosszabban, mint ahogy azt megbeszélték. Már közel a mágus
ideje következett.
Hagyta aludni druida társukat, és a szikla kiszögelléseibe kapaszkodva
felmászott, mint valami különös gyík. Brox csupán egy félfordulattal
nézett oda – nyilvánvalóan tudta, hogy ki közelít.
70
 – Azt hittem, tovább alszik majd, Krázus mester! – szólt hátra.
– Neked is pihenned kellene. Ugyanúgy szükséged van rá, mint nekünk.
A zöld bőrű veterán vállat vont:
– Az orkok megtanulnak nyitott szemmel, fegyvert markolva aludni.
Nem szükséges felriasztani az éjtündét; ki kell pihennie magát. Az ellen a
sárkány ellen ő többet ér, mint egy megvénült harcos.
– A megvénült harcos kitesz húsz ifjat – válaszolta Krázus, miközben
maga is letelepedett.
Broxnak látszólag jólesett a dicséret.
– Távol vannak már a dicsőbb napok. Nem kél több történet
Vörösfejszés Broxigarról.
– Többet megéltem már, mint te, Brox; tudom hát, mit beszélek. Maradt
még dicsőség számodra, vívsz még hősi küzdelmet. Születik újabb történet
Vörösfejszés Broxigarról, még ha nekem is kell elbeszélnem azt.
Az ork zavartan nézett, azután lehajtott fejjel válaszolt:
– Szavaid megtisztelnek, nagy öreg.
Csak idő kérdése volt, hogy Malfurion után Brox is hallja az igazságot a
mágusról. Krázus legnagyobb meglepetésére az agyaras harcos már rég
tudta róla, hogy ki ő valójában. Mint a sámáni hagyományokat is szegről-
végről ismerő ork, a veterán megérezte az álca mögött megbúvó kort és
hatalmat, azután látta, hogyan beszél a sárkányokkal, és egyszerű
elméjében azonnal összekapcsolta az ismereteket a lehetséges
következtetéssel; az összetettebben gondolkodó lények hajlamosak voltak
kizárni az ilyen lehetőségeket. Odáig nem jutott el, hogy egyazon
teremtményként értelmezze Krázust és Korialstraszt, de a hírt csupán
enyhe homlokráncolással fogadta.
– Mint „nagy öreg” szólva – mondta a mágus – javaslom, hogy menj és
pihenj le. Hamarosan úgyis én következnék az őrködésben.
– Jobb lenne, ha…
Krázus az ork szemébe nézett:
– Biztosíthatlak róla, jóval szívósabb vagyok nálad. Nincs szükségem
több alvásra.
Látván, hogy úgyis elveszítene minden további vitát, az ork mordult
egyet és felkelt. Ám ahogy még egy utolsó pillantást vetett a tájra, izmai
megfeszültek és halkan felmordult:
– Végzethozók!
71
 Óvatosan visszahelyezkedett, és mindketten csendben figyelték, ahogy
három szárnyas démon halad lassan a dombok felé. Markukban kivont
pengét hordoztak, óvatosan kémlelték a vidéket, de látszólag még nem
fedezték fel a másik csapat jelenlétét.
– Arra tartanak, amerre mi – jegyezte meg Krázus súgva.
– Intézzük el őket.
A mágus egyetértőn bólintott, de még hozzátette:
– Többen is lehetnek. Nem érdemes támadnunk, ha túl sokan vannak és
csak felkeltjük a figyelmüket. Hadd fürkésszek körbe előbb!
Lehunyta szemét és kiterjesztette érzékeit a démonokra. Észlelte a
szörnyetegekből kiáradó sötét energiákat, s undorát leküzdve mélyebbre
merült a förtelmes kisugárzásba. Meg kellett tudnia az igazságot.
Mindegyikükben megérintette a káoszt és a vadságot, amely lényük
részét képezte, és újfent hihetetlennek tartotta, hogy léteznek ily gonosz
teremtmények a világon. Olyasféle őrület fertőzte – szülte – meg ezeket a
lényeket, mint amely Nelthariont a romlott Halálszárnnyá tette.
Végül a démonok elméjének örvényében meglelte a választ kérdésére.
Felderítők voltak, olyan helyeket kerestek, amelyeket a Légió
elfoglalhatott és előnyösen használhatott. Nem csupán a csatatér határait
kívánták meghatározni, de különféle, kisebb csapatot igénylő, inkább
félelemkeltő, mintsem halálos hadműveletekhez kerestek megfelelő
viszonyokat.
A taktika nem lepte meg. Krázus sejtette, hogy Arkhemón máris
mozgásba lendítette legújabb tervét – részben ezért is volt olyan fontos
megszerezniük a Démonlelket. Gyorsan átkutatta a környéket, újabb
harcosokat keresett, de nyomukat sem lelte. Elégedetten fejezte be a
fürkészést.
– Nincs több – jelentette be Broxnak. – De úgy vélem, ezúttal
használjunk csak mágiát.
Az ork csak mordult egyet beleegyezőn, és Krázus fürgén lecsusszant a
szikláról, hogy felébressze Malfuriont.
– Mi…? – kezdte az éjtünde, de a mágus jelezte, hogy maradjon
csendben.
– Három végzethozó – suttogta a sárkány. – Kíséret nélkül. Szedjük le
őket.

72
 A druida bólintott és követte Krázust a sziklák másik oldalára, ahonnan
jól láthatták a dombságot nézegető démonokat.
– Hogyan gondoltad? – kérdezte társát.
– A legjobb lenne egyszerre lecsapni mind a hármat, de az állandó
mozgásuk miatt elszámolhatom magam. Ha valamelyik elkerüli a
varázslatot, akkor az rád marad.
– Rendben – felelte Malfurion és nagy lélegzetet véve felkészült.
Krázus a végzethozókat figyelte, várta a pillanatot, amikor közelebb
kerülnek egymáshoz.
Két démon megállt, hogy röviden megtárgyaljanak valamit, de a
harmadik haladt tovább, folytatta a megfigyelést. A mágus halkan
szitkozódott; megkapta a legjobb lehetőséget, hogy kettőt egyszerre
intézzen el, a harmadik viszont túl messze volt, és a támadás csak
elriasztotta volna.
Malfurion látta dilemmáját:
– Nem hagyom elmenekülni, Krázus mester.
A mágus megkönnyebbült e szavaktól, bólintott és összpontosítani
kezdett. Illidannal – és esetenként Róninnal – ellentétben ő már nem
fecsérelt erőt arra, hogy látványossá tegye varázslatait. A végzethozók
veszélyt jelentettek, amelyet el kellett hárítaniuk, ennyi a lényeg.
Szükségtelen lett volna bármiféle imponáló hatással próbálkozni; a két
démon, egyik a másik után, felrobbant, maradványaik fröccsenve szóródtak
szét.
Ahogy tartott is tőle; a harmadik elszökött, bár menekülése igencsak
rövidnek bizonyult. Malfurion felkapott egy levelet a földről és mormolt
valamit a szellőnek. Heves széllökés kélt mellette, és magával vitte a
levelet, könyörtelenül követve vele a végzethozót. Az egyetlen levél
hirtelen megsokasodott, százak röppentek tova pörögve és forogva, mintha
örvény ragadta volna el őket.
Ahogy utolérték a menekülő démont, mind rátapadt, tucatjával
akaszkodtak a tagjaira, de a körülötte örvénylő többi sem tűnt úgy, mintha
fogyatkozna. Hiába küzdött a szárnyas harcos, az egyre növekvő súly
lehúzta. Néhány lélegzetvételnyi idő alatt a levelek teljesen elfedték, hiába
a lángoló vértezet, az sem bírt el velük. A szárnyak ellustultak, képtelenek
voltak tovább csatázni a fölös súllyal, és a szörnyeteg kődarabként zuhant

73
le a magasból. Malfurion nem várta meg, míg becsapódik a földbe –
megtette, amit kellett, de nem élvezte a pusztítást.
– Az út tiszta – mondta Krázus. – Azonban sietnünk kell, mert a
dombok hosszan elterülnek…
– Valami van az égen! – szólt le Brox a szikla tetejéről. – Fölöttünk!
Árnyék suhant át felettük, de gazdája olyan gyorsan haladt, hogy mire
felpillantottak, már el is tűnt a felhők között. Az ork terpeszbe állt és két
marokra fogta fejszéjét, Krázus és Malfurion felkészült a gyors varázslásra.
Azután az égen ismét megjelent a hatalmas alak, egyenesen feléjük tartott,
és színe, tartása láttán mindhárman fellélegeztek.
– Tudhattam volna! Éreznem kellett volna! – kiáltott fel Krázus
örömében, miközben Korialstrasz leereszkedett a közelben. Fenséges
látványt nyújtott, ahogy a nap sugarai csillogva verődtek vissza lángvörös
pikkelyeiről. Egy falásra elnyelhette volna az egész csapatot, de harcias
külseje ellenére tekintetében mélyről fakadó értelem és szenvedély
csillogott. Krázus némileg talán önimádónak is tűnhetett, ahogy fiatalabb
megtestesülését csodálta, de nem tehetett róla. Korialstraszt nagyszerűbb
lénynek látta, mint ahogyan századokkal fiatalabb önmagára emlékezett –
mintha valóban két különböző teremtményként léteztek volna, s nem
egymástól függve, egy egész két feleként.
A sárkány közelebb lépett és egy nagy bólintással üdvözölte a
társaságot.
– A sors játéka lehet, de épp erre jártam és ismerős varázsmunkát
éreztem – mennydörögte. – Annyira elgondolkodtam, hogy másképpen
egyáltalán nem érzem meg a közelségeteket. Még a tiédet sem – tette hozzá
Krázusra nézve.
Ez nem hangzott jól.
– A többiekről beszélsz?
– Igen… megtaláltam őket. Keresik a módját, hogy elkerüljék a Föld
Őrzőjének romlott korongját… vagy elbánjanak vele valamiképpen, de
még semmire sem jutottak. Még királynőnk sem mer szembeszállni
Neltharionnal, amíg nem talál ki valamit védelemképpen. Láttátok, mi
történt a kékekkel! A fajtájuk gyakorlatilag kihalt!
Krázusnak eszébe jutottak a megmentett tojások, de nem érezte
alkalmasnak az időt, hogy erről beszéljen.

74
 – Alexstrasza döntése helyénvaló. Nincs értelme vagy oka, hogy
kirepüljön és lemészároltassa magát.
– De ha a sárkányok nem segítenek a halandó fajoknak, akkor
egyikünknek sem lesz reménye a túlélésre!
– Van még remény. Nem kérdezted, mi járatban vagyunk. – Krázus a
druidára mutatott: – Az ifjú Malfurion megtalálta a Föld Őrzőjének
búvóhelyét és benne a Démonlélek rejtekét.
A karmazsin óriáshüllő szeme elkeskenyedett:
– Igaz ez? Talán egy összefogott támadással, amikor pihenni tér…
– Nem! Titokban, ravaszsággal kell megszereznünk. Megpróbálunk
belopakodni és ellopni a korongot. Ha Neltharion markában van, bárkit
leöl vele, mielőtt megtámadhatnánk.
Korialstrasz belátta a szavakban rejlő igazságot, megértette a terv okát
és lényegét, lett légyen bármilyen kétségbeesett ötlet.
– Hová kell mennetek?
Malfurion leírta a tájat, ahogy azt a Smaragd Álomban látta. Krázus úgy
érezte, ismeri a vidéket és nem meglepő, hogy ifjabb önmaga is tudta,
melyik területről van szó.
– Romlott hely az! A sárkányoknál is ősibb gonoszság fészkel a mélyén,
de hogy miféle, azt nem tudom megmondani.
– Ez most nem érdekel, csak a Démonlélek számít. – A sápadt alak
elnézett a dombok felé. – Ha remélhetjük, hogy lesz lehetőségünk ellopni,
akkor a legjobb, ha indulunk tovább. Eltart majd egy darabig az út, így, az
éjszablyákkal.
– Az éjszablyákkal? – kérdezett vissza Korialstrasz értetlenkedve. –
Minek nektek éj szablya, amikor én is itt vagyok?
– Óriási veszélynek tennéd ki magad – mutatott rá Krázus. – Nem tudsz
alakot váltani és így remek célpont lennél. Mi több, sebezhetőbb is vagy a
Démonlélekkel szemben. Neltharion szolgaságba vethet egyetlen
gondolattal.
– Akkor is megteszem, amit lehet. Minél előbb oda kell érnetek. A
macskák nem elég gyorsak, és nem érdemes varázslattal próbálkoznotok.
Krázus látta, hogy értelmetlen lenne tovább vitáznia saját magával.
Korialstrasz gyorsan odavihette mindhármukat – azonban próbálta rávenni,
hogy amint odaérnek, az átváltozni képtelen sárkány azonnal tűnjön el.

75
 – Legyen hát! Brox! Engedd el az éjszablyákat! Küldök egy rövid
üzenetet az enyémmel; hamar visszatérnek a sereghez, és remélhetőleg
Rónin megkapja majd a szavaimat. Vegyétek magatokhoz, amit el tudunk
vinni.
Nem tartott sokáig felrakni kevés felszerelésüket a vörös behemótra.
Miután a mágus felerősítette az üzenetet hátasa nyergére, elküldték az
állatokat és felültek a sárkány hátára. Korialstrasz még hátratekert nyakkal
ellenőrizte, hogy mindhárman biztonságosan megkapaszkodtak-e a
pikkelyeiben, azután kitárta szárnyait.
– Sietünk… de azért vigyázni fogok – biztosította utasait.
Ahogy a levegőbe emelkedtek, Krázus rosszkedvűen nézte az alant
elterülő tájat. Szerencsés találkozás esett az imént, de sikerük még korán
sem biztosított. Neltharion – Halálszárny – bizonyára számít rá, hogy
ellenségei megpróbálnak betörni hozzá, épp elég képzelt ellenféllel
viaskodik minden percben, észre sem veszi, ha köztük néhány
valóságosabbat is elpusztít. Vigyázniuk kell majd minden lépésükre. Csak
egy jó dolog volt az egészben; a rettegett szörnyeteg rejtekében biztosan
nem kell majd tartaniuk a démonoktól.

76
 Hat

C
sillagszem Desdel nagyúrnak csodálatos terve született, legalábbis
az érintetteknek így mondta. Hibátlannak kellett lennie, mert ő
maga találta ki teljes egészében, és miközben előadta, nemes társai
végig bólogattak, majd magasra emelt boroskupákkal éltették. A többiek
csendben várták az eligazítás végét, de hát az ő véleményük amúgy is
kevésbé nyomott a latban, mint a parancsnokságé. Kritikusainak tábora
megfogyatkozott – élükön szokás szerint az ember Rónin állt –, bár Krázus
és mások folytonos eltünedezése rendre félelmet keltett a hadvezérben,
hogy esetleg kifogyhatnak a nagyhatalmú idegenekből. Mindenesetre,
amint úgy tűnt, hogy Rónin hibát keres a nagyszerű tervben, Csillagszem
rögtön lecsapott az alkalomra egy udvarias sugalmazással, miszerint a
haditanács elbír a saját dolgaival, és a mágusnak is akadhat még nehezen
halasztható tennivalója, máshol a táborban. Korábban megkettőzte az
őrséget is a parancsnoki sátor környékén, egyértelművé téve, hogy ha a
külvilági túl sokat ugrál, esetleg megbánhatja.
Minthogy nem akarta a sereg általános egységét veszélyeztetni, a mágus
inkább távozott a megbeszélésről. A tauren tábor közelében Jaroddal
találkozott, mellette Huln sétált. A tiszt olvasott az arckifejezéséből:
– Rossz hír?
– Talán… de talán csak én vagyok túl hitetlen, ha elkényeztetett
arisztokraták tetszelegnek a fontosabb szerepekben. A terve túl
egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy hibátlanul működjön…
– Az egyszerű is lehet jó – jegyezte meg Huln –, ha elég értelmes.
– Valahogy kétlem, hogy Csillagszem eléggé értelmes tervet
kovácsolhat. Nem értem, Hollócsőr miért tűrte meg egyáltalán maga
mellett.
Jarod vállat vont:
– Ugyanaz a kaszt.
– Ó, így már teljesen érthető! – Az éjtünde nem hallotta ki a
hangsúlyból a gúnyt, és Rónin inkább csak legyintett: – Eh, mindegy!
Reméljük a legjobbakat…
Nem kellett sokáig várakozniuk; Csillagszem még napnyugta előtt
mozgásba lendítette tervét. Az éjtündék három ékbe rendeződtek – a többi
77
faj csatlakozott, csapataik ugyanígy tettek. A nemes hátrébb húzta a
lovasság java részét; elküldte az éjszablyásokat a balszárny mellé, ott
várakoztak, kicsit arrébb a főseregtől.
Az ékek csúcsán pikások álltak, őket a többi közelharcos követte,
közéjük az így minden oldalról védett íjászok kerültek. A Holdőrség tagjait
egyenlő számban osztották el; feladatuk a mágikus védekezés volt az
eredárokkal és más varázshasználókkal szemben.
Az ékek célja az volt, hogy a lehető legnagyobb nyomást gyakorolva
három fogként hasítsanak a Légióba. Miután a pikások behatoltak az
ellenség soraiba, a csapatok közé került démonokat a mögöttük haladó
pengés-buzogányos katonák intézik majd el. Az íjászok éberen figyelnek
és lecsapnak minden adódó lehetőségre. A három ék fej-fej mellett tör
előre; egyik sem előzi meg a másikat, és szerepe szerint a lovasság
hátramarad, hogy mozgékonyságával azonnal lefedjen bármely rést, amely
a csata forgatagában kialakulhat.
Adódott némi kétely a föld népénél és a taureneknél, de mivel maguk
képzetlenebbek voltak a nagy számokat átfogó stratégia terén, mint az
éjtündék, így végeredményben nem tettek ellenvetést.
Amikor a sereg megindult, Jarod felzárkózott Rónin mellé. A démonok
szokatlanul távol voltak, és Csillagszem ezt jó jelnek vette, de a mágus és
társai inkább a fokozott óvatosság mellett döntöttek.
– Beszéltem a holdőrökkel – mondta az ember a bajtársának. – Van
néhány trükkünk, melyek segítségével nagyuratok terve esetleg
gyümölcsözőbb lehet. Majd irányítom őket.
– Huln biztosított róla, hogy figyel a taurenekre, és azt hiszem, a
furbolgok is valami ilyesmit mondtak – válaszolt a tiszt. – Azonban
aggódom Vasmetsző Dungard törpjeiért. Nem biztos, hogy elegen vannak
és tudják majd tartani a helyüket.
– Ismertem egy törpöt, Falstadnak hívták – jegyezte meg Rónin. – Ha
úgy küzdenek, ahogy ő harcolt, akkor nem lesz velük gond.
Abban a pillanatban kürtszó harsant, a katonák megacélozták akaratukat
és felkészültek az összecsapásra.
– Állj készen! – szólt a mágus, és gondolatban gyorsan végigtallózta
varázslatainak gyűjteményét.
Jarod még szeretett volna mondani valamit:
– Bárcsak amikor még Suramarban voltam, még azelőtt, hogy…
78
 A dombos vidék hirtelen lejteni kezdett, és a tiszta légben meglátták, mi
hever előttük. Minden irányban démonok tengere nyújtózott a láthatárig, a
Légióból áradó zöldes, bűzös köd undort keltőn árnyalta az alkonyi
szürkeséget.
– Szentséges Holdanya! – kapkodott levegő után Jarod.
– Tarts ki!
A kürtök támadásra szólították fel a sereget, és az éjtündék erőteljes
csatakiáltással rohantak le a lejtőn. Jobbról torokhangú üvöltések jelezték,
hogy a taurenek és a furbolgok is harci lázban égnek, a föld népének
előrenyomulását saját, különös mód jajgató hangú kürtjük szólama kísérte.
A heves támadás szinte azonnal átütötte a Légió elülső vonalait; az ékek
belehasítottak a hordába, a pikások tucatjával ölték a szörnyetegeket.
Jarod izgatottságát felfokozta a kezdeti siker:
– Megcsináljuk!
– Jó kezdet, de az iram lelassul majd.
Valóban; a démonok hamar összeszedték magukat. Az éjtündék
lendületével nem tudtak szembeszállni, de az ékek egyre lassabban
haladtak előre, egyre nehezebben szereztek újabb és újabb lépésnyi
területet.
Végzethozók röppentek fel, és felmérve a viszonyokat a leggyengébb
pontokra csaptak le; az íjászokra. Némelyikük nyilaktól átütve zuhant alá,
mielőtt elérte volna célját, de a többiek fenn maradtak. Karddal vagy
hosszú nyelű buzogánnyal felfegyverkezve buktak le a pikák mögött, s
bezúzták vagy felhasították a lövészek koponyáit, ha azok épp más
célpontokkal voltak elfoglalva. Azonban a holdőrök közbelépése folytán
hamar visszakozni kényszerültek.
Egyszer a démonok vonalai maguktól megnyíltak, hogy utat engedjenek
két pokolfajzatnak. Egyazon ék felé indultak meg, és pillanatnyi
megtorpanás nélkül taposták le mindazon katonákat, akik megpróbálták
megállítani őket. A csapat hatalmas veszteségeket szenvedett, mire az
egyik monstrumot leterítette egy holdőr – a másik még folytatta a
pusztítást.
Rónin próbálta megcélozni egy varázslattal, de túl sok katona volt
körülötte. Bármikor, ha alkalma adódott leölni a démont, a következő
pillanatban máris több éjtünde életét veszélyeztette volna a cselekvéssel.

79
 Valamerről három törp érkezett, utat törtek maguknak a harcolók
között, amíg el nem értek a pokolfajzathoz. Mindhárman méretes, acélfejű
kalapácsokat hordoztak, hosszú nyéllel. A pokolfajzat odasuhintott
karmaival, de elvétette; a föld népének egyik fia belépett a vaskos kar alá
és rácsapott a démon térdére. Társa oldalról közelített, és kapott egyet
visszakézből, de ami szilánkokra törte volna egy éjtünde csontjait, az a
törpöt csupán megtántorította kissé.
Alig szívdobbanásnyi idő múltán mindhárom alacsony harcos elég közel
ért ahhoz, hogy érdemes legyen meglendíteniük kalapácsaikat. Súlyos
fegyvereik mindenhol repedéseket hagytak a hozzájuk hasonlóan kőszerű
testtel rendelkező démonon. A pokolfajzat féltérdre majd még lentebb
kényszerült, végül már mindhárman a fejét ütötték.
Rónin látta, hogy Jarod lovagol vissza hozzá – észre sem vette, amikor
eltűnt mellőle.
– Te hívtad őket? – kérdezte a kapitánytól.
– Úgy gondoltam, nekik több esélyük van ellene.
A mágus elismerően bólintott, közben már a csatateret fürkészte. A
rövid közjáték okozta megállás után a sereg ismét kezdte hátrébb szorítani
a Légiót. Kényszerű visszaszorulásuk ellenére a démonok elég
határozottnak tűntek, de bármit tettek is, ezúttal alig tudták lelassítani az
éjtündék határozott haladását.
– Úgy tűnik, mégiscsak működik a terv! – mormolta maga elé a
varázstudó. – Lehet, hogy alábecsültem őlordságát.
– Jobb így, Rónin mester. Elrettenek, ha arra gondolok, miként
alakulhatott volna még az összecsapás.
Rónin válaszolni akart valamit, de görcsösen összerándult és
hátborzongatóan felsikoltott. Úgy érezte, mintha hatalmas erő szorítaná
össze az agyát, és lebucskázott a nyeregből, mielőtt Jarod elkaphatta volna.
Keményen ért földet, és az éjtünde megszorította a gyeplőt, abba
kapaszkodott, ahogy lehajolt és próbálta talpra rángatni.
A mágus fejéből őrült lüktetés szorított ki minden gondolatot, még a
csatazaj is háttérbe szorult. Káprázó szemmel látta, hogy Jarod mond neki
valamit, de a hang nem jutott el hozzá.
A lüktető fájdalom egyre csak erősödött, de Rónin még így is rájött,
hogy valamiféle varázslattal támadták meg, egy sokkalta alattomosabb
hatással, mint bármi, amit eddig elszenvedett a démonoktól. Ahogy
80
próbálta összeszedni magát, egy pillanatra eszébe jutottak a nathrezimek,
de nem érezte közvetlenül a jelenlétüket.
A kínok kezdtek elviselhetetlenné válni, és bár még küzdött a szorító
érzéklet ellen, már tudta, hogy veszített. Közel állt az eszméletvesztéshez,
és úgy sejtette, azután többé nem ébredne fel.
A varázstámadás mindent elborító hatása közepette egy érzelemtelen
hang szólalt meg a mágus elméjében: Nem dacolhatsz velem, halandó!
Rónin ismerte a hangot, és ahogy ereje hanyatlott, ahogy a sötétség
eluralkodott tudatán, utolsó gondolataként még eszébe jutott a szörnyeteg
neve is; Arkhemón.
Jarod gyorsan elrángatta az elnyugodott testet az éjtünde vonalak mögé.
Sérülések után kutatott, de nem talált ilyesmit; az ember teljesen
érintetlennek tűnt, legalábbis kívülről.
– Varázslóság! – mormolta és grimaszolt mellé. Mint e téren
tehetségtelen személy, egészséges tiszteletet táplált a varázstudókkal
szemben, és bár képzetlen volt, azt biztosra vette, hogy a Rónint így kiütő
erő igazán nagy hatalom. Minthogy a hadurakkal és a Légió egyéb
varázshasználóival eddig nem adódott ilyen gond, így mindenki mást
kizárva a kapitánynak a vezér, Arkhemón jutott eszébe.
A tény, hogy Arkhemón megtalálta a mágus leterítésének módját,
kifejezetten aggasztotta a tisztet. A démoni parancsnok minden figyelmét
az kellett volna lefoglalja, hogy fegyelmet tartson a harcosai között;
bárhová nézett, az ellenség összeomlani látszott. Csillagszem nagyúr tervét
kivételesen jól sikerült kivitelezniük…
Jarod ereiben megfagyott a vér a gondolattól; valóban sikerrel jártak
vagy csak megengedték nekik, hogy sikerrel járjanak?

Brox és a többiek mereven kapaszkodtak, ahogy Korialstrasz a céljuk

felé röpítette őket. Az ork megélte azokat az időket, amikor népe egy
klánja uralkodott a vörös sárkányok felett, de ő maga sohasem ült ilyen
bestián. El kellett ismernie, élvezi a lovaglást. Nem csupán a repülés
élménye borította el, de közelről megtapasztalta a pikkelyes lény erejét és
fürgeségét – először kezdett rokonszenvezni az ő idejében rabszolgaságba
vetett óriásgyíkokkal. Megrázta, amikor belegondolt, hogy a szabadság, a
nyílt ég e teremtményeinek kutyaként kellett elpusztulniuk a náluk
kisebbek és gyengébbek szándékai szerint… Népe is rabszolgaként élt,
81
vagy legalábbis hasonlóan, mikor a Légió démonai eltorzították az ork
ösztönöket.
Valaha csak annyit kért, hogy becsülettel halhasson meg; azóta sem
bánta volna, ha megkörnyékezi a vég, de inkább halt volna meg valamely
nagyszerű cél érdekében, értelmes élet befejezéseként. Nem csupán azért
harcolt, hogy megvédelmezze népét az egyébiránt igen távolinak tűnő
jövőben, de azért is, hogy megvédelmezzen bárkit, akit a démonok még
elpusztíthatnak. A szellemek ítélik meg, fel kell-e áldoznia az életét, és ha
igen, mikor – reménykedett, hogy addig még jó néhány szörnyeteget
elintézhet, mi több, megélheti e kaland végét, amely siker esetén
győzelemmel kecsegtetett.
A dombokból hegyek lettek, amelyek az otthonára emlékeztették.
Azonban ezek a hegyek hamarost megváltoztak, és velük együtt maga a
puszta lég is másmilyenné lett. A táj kopárrá vált, mintha az élet maga is
félt volna megközelíteni céljukat. Korialstrasz valamiféle ősi gonoszról
beszélt, és az ork, ki a többiekhez hasonlatosan rá volt hangolódva a világ
változásaira, megérezte a mindent átitató rosszindulatot. Romlottabb volt
mint a démonok kisugárzása, és legszívesebben fejszéje nyelénél keresett
volna biztonságot, holott ellenfél nem adódott látótávolságon belül.
A sárkány hirtelen leereszkedett két párás, éles hegycsúcs közé, és
röptét a szűk völgyben folytatta könnyedén, leszállásra alkalmas helyet
keresett. Végül egy kifejezetten rosszindulatúnak kinéző csúcs árnyékában
állapodott meg, amely buzogányát csapásra emelő harcosra emlékeztette az
orkot. A töredezett gerinc olyan érzést keltett, mintha láthatatlan tekintettel
figyelte volna az érkezőket.
– Nem merek ennél közelebb repülni – közölte a sárkány az utasaival,
miközben azok leszálltak –, de egy darabig még veletek mehetek.
– Nem járunk messze – jegyezte meg Malfurion. – Emlékszem a tájra.
Krázus ugyanazt a csúcsot szemlélte, amely az ork figyelmét is
megragadta:
– Hogy is ne emlékeznél? Igencsak illő környék Halálszárnynak.
– Rónin is említette már ezt a nevet – mondta a druida.
– Ahonnan mi jöttünk, ott így emlegetik a Föld Őrzőjét. Ott a világ már
ismeri az őrületét, ugye, Brox?
A veterán egyetértőn mormogott:

82
 – A népem másként nevezte… de igen, Halálszárnyként mindenki
ismerte, és rettegték is.
Malfurion megborzongott a hangsúlytól. Próbált a feladatukra
összpontosítani:
– Hogyan kerüljük el a figyelmét? Még álomalakban is trükkhöz kellett
folyamodnom, de azt nem ismételhetjük meg.
– Nem is lenne értelme – válaszolt Krázus. – A lélekvilágban nem
érinthetnénk meg a Démonlelket, csak itt, az anyagi világban. Én ismerem
őt a legjobban; el tudom fedni magunkat a figyelő varázslatai elől.
Azonban ez azt is jelenti, hogy a munka többi része főképp rátok marad
majd.
– Úgy legyen.
– Elválasztom a fekete fejét a nyakától, ha kell – mondta az ork.
A mágus felkuncogott:
– Lenne mit megénekelni, ugye?
Eleinte Korialstrasz vezette a csapatot, minthogy ő jelentette a legjobb
védelmet. Azonban az ösvény nemsokára összeszűkült, végül a behemót
már nem fért volna el a sziklafalak között.
– Itt kell maradnod – mondta neki Krázus.
– Felmászhatnék a hegyoldalra…
– Túl közel vagyunk. Még ha a varázslatokat el is kerüljük, az esetleges
őrök téged könnyebben meglátnának.
A sárkány nem tudott vitába szállni az érveléssel:
– Itt várlak. Ha szükségetek van rám, hívjatok azonnal. Akkor is, ha
vele kell szembeszállnom!
Korialstrasz hátrahagyása eleinte rányomta bélyegét a csapat
hangulatára; óvatosabban haladtak, éberebben figyeltek minden árnyat és
sarkot. Malfurion egyre több jellegzetes sziklaalakzatot ismert fel, és Brox
tekintete ide-oda ugrált, mindenhol ellenség után kutatott.
A nappal lassan estébe, majd éjszakába fordult, és bár Malfurion így
talán még jobban is látott, az alvás mellett döntöttek. A druida biztos volt
benne, hogy közel járnak a rejtekhez, a többiek pedig leginkább a hely
kisugárzása folytán pihentek nyugtalanul.
Ahogy az ork megfelelő őrhelyet keresett, Krázus dorgáló hangon
szólította meg:

83
 – Ezúttal rendben váltjuk egymást! Mindannyiunknak erőt kell
gyűjtenünk.
Az őszülő harcos vonakodva tett ígéretet, azután elfoglalta a helyét.
Hamarosan meghallotta társai ritmusos szuszogását; fáradtságuk erősebb
volt az izgatottságuknál. Más hangokra is felfigyelt, bár sokkalta kevesebb
szólt, mint bármely helyen, ahol életében megfordult. A szél zúgott a
kanyonokban, és itt is, ott is megkoppantak a hegyoldalakon időnként
legördülő kavicsok.
Ebben a közel teljes csendben Brox gondolatban újraélte a démonok
elleni első háborúja végnapjait. Emlékezett társainak örömére, amellyel a
közelgő pusztítást tervezték – mindegyikük a nép bátorságával fogadta a
halál lehetőségét, és micsoda hősi halál volt az!
Azt viszont senki sem sejtette, hogy mi lesz a háború után. Brox sokáig
úgy hitte, elesett társainak szelleme kísérti vádlón, de már tudta, hogy ha a
szellemek körötte maradtak, akkor inkább álltak mellette és erősítették
karját, mintsem vesztébe hajszolták volna. A hágó védői rajta keresztül
éltek tovább, és minden általa legyilkolt szörnyeteg újabb tisztelgésnek
számított emlékük előtt. Egyszer, igen, egy napon ő is elesik majd, de
addig a bajnokuk lesz, és mindent meg kell tennie, hogy méltó legyen erre
a címre.
A gondolat büszkeséggel töltötte el, de nem fennhéjázó, dölyfös
önteltséggel, inkább egészséges, az ellenfelet megszégyenítő kitartást, erőt
adó bátorsággal. Minthogy sokszor őrködött már életében, és ismerte jól a
természet, az ég változásait, így kiválóan nyomon tudta követni az idő
múlását. Idejének fele is letelt már, és egyáltalán nem érzett fáradtságot.
Eltűnődött rajta, hogy hagyja aludni a többieket, de Krázus
figyelmeztetését nem vehette félvállról. Amennyit a különös alakról tudott;
ő csupán csecsemő lehetett volna mellette, és úgy érezte, ezúttal jobb, ha
valóban engedelmeskedik.
Kicsivel később oda nem illő zajt hallott. Távolról, de a természetes
zajoktól elkülönülve magas hangú beszélgetés szólt; nyilván maga a szél is
kellett, hogy arra fújja. Az ork felkelt, felegyenesedve próbálta
beazonosítani az irányt, meghatározni, honnan jön a beszéd.
Végül tekintete megállt egy, az ő ösvényüknél alacsonyabban fekvő,
emellett legalább néhány száz lépésnyire északra lévő hágón; a hangok
arról érkeztek. A jártas vadász csendességével hagyta el őrhelyét, hogy
84
felderítse a terepet. Nem érezte szükségét, hogy felébressze társait; ezen a
nyugtalanító helyen még az is meglehet, hogy csupán érzékei csalták meg.
Ahogy közeledett az átjáróhoz, a beszélgetés elhallgatott. Megtorpant,
szinte mozdulatlanul várakozott, és néhány lélegzetvételnyi idő elteltével
újra meghallotta a magas hangokat. Ezúttal szinte teljes bizonyossággal
beazonosította a hallottakat, és még óvatosabban haladt tovább.
Gyakorlottan fülelt, próbálta megszámolni a beszélgetőket. Hárman,
legfeljebb négyen lehettek.
Egyéb zajokat is hallott; ásás hangjait. Lassan, óvatosan lopakodott
közelebb. A beszélgetésből nyilvánvalónak tűnt, hogy azok ott nem
számítottak másokra a környéken. Néha szinte kiabáltak egymással, és
Brox hamarosan az általuk keltett fényt is meglátta; a goblinok nem
óvatoskodtak.
Egy felmeredő sziklatömb mögül jó rálátása nyílott az alant folyó
munkálatokra. A csontos, vékonyka alakok egyáltalán nem tűntek
veszélyesnek, kivéve talán hegyes körmeiket és fogaikat. Nagy fejükkel és
ostoba viselkedésükkel könnyen megtévesztették ellenfeleiket, de Brox
már ismerte őket és tudta, hogy nem szabad alábecsülnie fürgeségüket,
ravaszságukat. Egyedül a halott goblinról szabad elhinni, hogy nem árthat
már.
Malfurion említette, hogy egész nagy számban dolgoznak odalent, a
fekete műhelyében, és úgy tűnt, benne volt a kezük a Démonlélek
megalkotásában is. Brox feltételezte, hogy ezek is a lenti csoport részének
tekinthetőek – de akkor mit kerestek odafent?
– Még! Még! – visította egyikük. – Ez még nem elég egy egész
lemezhez!
– Az ér kimerült! – csattant fel egy társa, majdnem teljesen ugyanúgy
nézett ki, mint az imént szóló. Egy harmadik egyetértőn bólogatott: –
Találnunk kell egy másikat, másikat!
Az ásás során kis lyukat vájtak a hegyoldalba; a bánya góblin változata
lehetett. Ahogy Brox figyelte őket, negyedik csatlakozott a vitatkozó
többiekhez, egyik kezében lefedett olajlámpást tartott, majdnem vele
egyméretű zsákot húzott maga mögött. Méreteikhez képest a goblinok
egészen erősek is lehettek. A többiekkel ellentétben az újonnan érkező
teremtmény jó hangulatban volt:
– Találtam másik telért! Még több vasat!
85
 A többiek is felvidultak.
– Az jó! – mondta az első. – Nincs időnk keresgélni! Azt csinálják
mások!
Brox alig bírta visszafogni magát, hogy ne rohanja le őket, de tudta,
hogy nem tenne jót vele az ügyüknek. Úgy tűnt, a goblinok el lesznek
foglalva egy ideig, visszatérhet a mágushoz és elmondhatja neki, mit talált.
Majd ő megmondja, mit tegyenek; elfogják, megöljék vagy teljesen
elkerüljék őket esetleg…
Hatalmas ütés taglózta le majdnem, zavarában térdre esett. Valami a
hátára ugrott és megragadta a torkát, bár inkább csak kapaszkodás végett,
mert közben tovább ütötte a tarkóját.
– Betolakodó! Betolakodó! – visított a góblin Brox hátán.
A fejhangú süvöltözés átszúrt a fájdalom ködén, és az ork inkább érezte,
mintsem látta, hogy kővel üti, vagy valami más eszközzel, minthogy a
goblinok ökle nem lehetett akkora. Próbált felkelni, de a kis szemétláda
tovább csapkodta; vér szivárgott a sebből, lecsorgott Brox hátán és előre is
jutott belőle. Megérezte saját életének ízét, és ettől haragja fellángolt,
felállás helyett oldalra gurult. Visítás hallatszott hátulról, ahogy teljes
súlyával ránehezedett a tekergőző testre. Az ütések végre abbamaradtak, és
a veterán a torkához kapott, az ott kapaszkodó kezet megragadva lerángatta
magáról a vérszomjas lényt.
Közben meghallotta, hogy közelednek a többiek. Egy kő keményen a
vállának csapódott, azután látta, hogy a felkecmergő goblinok késeket
rántanak elő. Káprázó szemmel a fejszéje után nyúlt, de nem találta. Mire
kitisztult a látása, az egyik máris a nyakában volt, egy kézzel és mindkét
lábbal kapaszkodott, miközben próbálta belevágni a rövid pengét.
Brox megragadta a fegyvert tartó kezet, közben második támadója is
megérkezett. Megvágta a fülét, és az ork dühe egyre erősödött; morogva
nyúlt hátra, letépte magáról a kis teremtményt és elhajította, amilyen
messzire csak tudta, azután rögtön szembefordult a másikkal.
Behúzott neki egyet, és majdnem sikerült másodszor is megütnie,
amikor egyszerre fogták meg mindkét lábát. Egyiket kirántotta a
szorításból, és mielőtt egyensúlyát veszíthette volna, máris keményen
visszataposott vele. Csont reccsent, a goblin eleresztette, bár a negyedik
dög még mindig keményen markolta a másik combját. Társa példájából

86
okulva már számított a taposásra, és szorítását cseppet sem lazítva
félrecsusszant Brox lába elől.
A másodiknak sikerült az ork vállába döfni késével, és rosszindulatúan
vihogva rántotta ki a pengét a húsból. A veterán haragja immáron végletes
magasságokba csapott, és dühtől elborultan vágta halántékon, ökölbe
szorított kézzel, de visszakézből, bütyökkel érte. A vihogás azonnal
abbamaradt, rövid gurgulázásba torkollott, és a goblin arrébb tántorodott.
A harcosnak nem volt ideje pihenni, egy fej csapódott a gyomrába,
kiszorította tüdejéből a levegőt. Hátrazuhant, ezzel maga alá temette a lábát
markoló alakot. A félig összezúzott teremtmény eleresztette zsákmányát,
de a másik máris az ork mellkasára ugrott, és kezében követ tartva ütni
készült.
Vörhenyes fény világította meg a környéket, és a goblin visítva ugrott
egy nagyot, nekicsapódott egyik társának és végtagok összegubancolódott
tömegeként mindketten elvágódtak.
– Mindet el kell intéznünk! – hallatszott Krázus hangja valahonnan
hátulról.
Brox felpattant, őrjöngésében már nem érzett fájdalmat, de azt látta,
hogy két támadójával egyáltalán nem kell foglalkoznia. Az egymásba
gabalyodott goblinok épp elmerültek a meglágyult sziklában, és az újra
megszilárdult rajtuk, félbeszakította rémült sikolyaikat.
Az egyik okosabb vagy gyávább lény elképesztően jól célozva fejbe
dobta a mágust egy kővel. Az ork próbált figyelmeztetést kiáltani, de már
elkésett, csak arra volt ideje, hogy elkapta az imént alá került, épp csak
ocsúdó goblint, és eltörte a nyakát.
Tarkóján felmeredt a szőr, és ösztönösen megpördült, keményen
odacsapott. Az épp orv szúrásra készülő teremtmény orra nagyot reccsent,
a vékony alak hátratántorodott és elvágódott. A dobálós goblint Malfurion
egy varázslata intézhette el, Broxnak már nem kellett foglalkoznia vele.
Gyorsan lecsillapodva Krázushoz sietett. A mágus csendben,
mozdulatlanul állt, szeme lehunyva. Egészségéről meggyőződve a harcos
próbálta nem megzavarni, míg végül a varázstudó mormolva szólalt meg:
– Egy sem maradt… Mindet elkaptuk – nyitotta ki végül a szemét.
Az ork megkereste a fejszéjét és lehajtott fejjel fordult vissza a
mágushoz:
– Bocsáss meg, tiszteletreméltó ős! Képzetlen gyerekként cselekedtem.
87
 – Vége már, Brox. Amúgy meg találtál egy rövidebb utat. – Krázus
fénylő kezekkel megérintette a sérült vállat, begyógyította a sebet, mintha
az sohasem nyílt volna meg.
A veterán megkönnyebbült, hogy mégsem került akkora szégyenbe,
mint azt hitte, és kérdőn nézett a mágusra. Malfurion hasonlóképp, bár
mintha ő hamarabb megértette volna a lényeget.
– Tudják az utat a műhelybe – magyarázta a nyurga idegen –, a sárkány
rejtekének mélyére. Meg is mutathatják.
A zöld bőrű harcos értetlenül nézett körbe; minden goblin halottnak
tűnt. Azután meglátta az egyiket, amint épp megpróbál elmászni a túlerő
közeléből. Csodálkozott, hogy élhette túl a sérüléseit, azután lassan
rádöbbent, hogy valójában nem élte túl.
– Mi, vörös sárkányok, az Élet szolgái vagyunk – folytatta Krázus. – így
nem csoda, hogy jól ismerjük a Halált is…
– Szentséges Holdanya! – Malfurionban benne rekedt a lélegzet. Brox a
szellemekhez intézett imát, ahogy a megelevenített tetemet figyelte. A
jelenet túlságosan emlékeztette a démonok tevékenységére. Akaratlanul is
szorosabban markolta fejszéje nyelét.
– Nyugalom, barátaim! Elméjéből csupán a levezető út emlékeit adom
neki vissza. Amint megmutatta nekünk, hagyom megpihenni lelkét. Nem
vagyok nathrezim, hogy élő holtakkal vegyem körbe magam csupán azért,
mert hatalmamban áll. – Összpontosítva a goblinra mutatott, és a
feltámasztott teremtmény csoszogva megindult észak felé. – Gyerünk!
Tudjuk le ezt a kellemetlen ügyet és készüljünk fel, hogy be kell lépnünk
egy ellenséges sárkány szentélyébe.
Azzal Krázus nyugodt léptekkel megindult hátborzongató bábuja
nyomában. Némileg habozva, de Malfurion követte, csak Broxnak tartott
valamivel tovább, hogy napirendre térjen a látottak felett. Végezetül
sikerült elfogadnia a mágus tettének szükségszerűségét, és egy grimasszal
kifejezve kelletlenségét, maga is a többiek után ment.

88
 Hét

A
rkhemón türelmesen figyelte, ahogy harcosait hátrébb szorítják.
Figyelte, ahogy tucatjával esnek el az éjtündér fegyverek és
éjszablya karmok csapásaitól és döféseitől, és ugyancsak tucatjával
pusztulnak a szövetségesek támadásaitól.
A parancsnok elmosolyodott… a druida és a két mágus nem segítette az
ellenséget, és még az a majomszerű, zöld bőrű harcos sem volt velük,
kiknek vadságát… végeredményben tisztelte.
– Itt az idő! – sziszegte halkan, csak magának.

*****

Jarod továbbra is próbálta felébreszteni Rónint, de a mágus nem szólalt

meg. Szemét kinyitotta ugyan, de ez volt az egyetlen válasza minden
keltegetésre, szólongatásra – és tekintetéből nem lehetett kiolvasni, hogy
felfogja-e, amit lát, ha lát bármit is egyáltalán.
A kapitány nem adta fel:
– Rónin mester! Fel kell ébrednie! Valami nincs rendben! Tudom! –
Vizet fröcskölt kulacsából a vörös hajú ember arcára, de feleslegesen. – A
démonok parancsnoka készül valamire!
Hirtelen különös hang keltette fel a figyelmét. Arra emlékeztette a
tisztet, amikor gyermekkorában a madarak rajait figyelte; szárnyak
csapkodását hallotta.
Felpillantott; az ég megtelt végzethozókkal.
– Szentséges Holdanya!
Minden egyes repülő szörnyeteg terhet cipelt karjaiban, súlyos üstöt
valamely füstölgő tartalommal. Az üstök nagyobbak voltak, mint amit egy
éjtünde elbírt volna, mi több, még az izmos démonok is erőlködni tűntek
súlyuk alatt.
Jarod figyelte a nyüzsgő tömeget, ahogy közeledtek a védők
vonalaihoz… azután túlmennek azokon. A lent küzdők talán észre sem
vették őket, még a harcot amúgy kerülő Csillagszem is csak előre figyelt.
Talán néhány íjász felpillanthatott…

89
 Figyelmeztetnie kellett a nemest; ennek az egy dolognak látta értelmét.
Krázus elment, nincs más lehetőségük.
Rónin testét elcibálta egy nagy szikláig, és nekitámasztotta a túlsó
oldalának, hogy a csatatérről nézve takarásban legyen – remélte, hogy az
ellenség ott nem veszi majd észre.
– Bocsáss meg, Rónin mester! – kérte a mozdulatlan alaktól, azután
felpattant hátasára és elnyargalt arra, amerre utoljára látta a nemes
zászlaját. Épp csak elindult, amikor a legelöl haladó végzethozók élesen
visszakanyarodtak az éj tündék sorai felé. A kapitány látni vélte, hogy az
egyikük megdönti üstjét. Szeme nem csapta be; forró, vörös folyadék
ömlött alá a gyanútlan katonákra.
A sikolyok borzasztóak voltak. Akit a halálos eső elért, azok többsége
remegve, rángatózva esett el, és egyetlen üst tartalma elegendő volt
tucatnyi éjtünde leterítéséhez, némelyiküknél végzetes sérülések
okozásához is. Lassan egy egész sornyi szárnyas démon fordult vissza
rémisztő rakományával.
– Ne…! – A tehetetlenség borzalmas érzése lett úrrá a kapitányon. –
Ne…!
Halál áradata zúdult a seregre, a katonák nem tehettek többet, mint hogy
a hadrendet feladva menekültek vagy bármiképpen próbáltak kitérni a
lezúduló folyadék elől. Körben karmok és fegyverek várták őket –
leküzdhető veszélyek –, de a folyékony végzet ellenében mit sem tehettek.
Kiáltásokkal és azok visszhangjával a fülében Jarod nagyobb sebességre
ösztökélte hátasát. Már látta Csillagszem zászlaját, és néhány feszült ugrás
után magát a nemest is megpillantotta.
A látvány nem keltett reményt; a parancsnok egyszerre rémült és
döbbent arckifejezéssel, holt mereven ült a nyeregben. Csak figyelte
nagyszerű tervének teljes romba dőlését, és látszólag képtelen volt bármit
is tenni. Körötte kisegítői, bólogatói és személyes testőrei tehetetlenül
néztek rá, várták a következő utasítást.
A kapitánynak sikerült közelebb vezetnie éj szablyáját, a kábult őrök és
egy remegő kezű nemes mellett megközelítette Csillagszemet:
– Nagyuram! Nagyuram! Tegyen valamit! Le kell szednünk azokat a
démonokat!
– Túl késő… túl késő már… – motyogott maga elé a parancsnok, Jarod
alig értette a zajban. – Vége mindennek…
90
 – Nagyuram…! – Valamely ösztön figyelmeztette a tisztet, hogy nézzen
fel. Két démon lebegett föléjük, és lassan, megfontoltan céloztak még teli
üstjeikkel. Jarod megragadta Csillagszem karját és a képébe kiáltott: – El
innen! Gyorsan!
A másik éjtünde hirtelen mintha összeszedte volna magát; de csupán a
vélt becsületsértés zökkentette ki öntudatlanságából:
– Vegye le rólam a kezét! Megfeledkezik magáról, kapitány!
Jarod hitetlenkedve nézett vezetőjére:
– De nagyuram…!
– Tűnjön a szemem elől, mielőtt vasra veretem!
A katonatiszt rádöbbent, hogy nem képes meggyőzni a bomlott elméjű
arisztokratát, és inkább éjszablyáját elfordítva elvágtatott. Ez mentette
meg; a lezúduló áradat leégette a bőrt, beleolvasztotta a vértezet fémjét a
húsba, és a görcsösen vonagló hátas levetette magáról nemes lovasát.
Csillagszem iszonytató főtt kupacként zuhant oldalra, dölyfös vonásaiból
pusztán felismerhetetlen borzalom maradt. Mellette várakozó társai és őrei
sem jártak sokkal jobban – akik nem haltak bele a támadásba, azok is
megnyomorítva sikoltottak, amíg nem veszítették eszméletüket a
fájdalomtól.
Jarod tehetetlen volt. A végzethozók ott lebegtek a sereg felett,
érintetlenül és érinthetetlenül. Az elszórt nyilaktól lezuhant néhány, és a
holdőrök is leszedtek valamennyit, de az ellenállásból hiányzott az
összehangoltság, vagy legalább valamiféle egyszerűbb szervezettség. A
kapitánynak ekkor jutott eszébe, hogy Csillagszem lecserélte a teljes
vezérkart a saját szimpatizánsaira. Volt hát még remény, nem vesztek oda a
tehetségesebbek, de gyorsan kell cselekedni.
Döbbenten látta, hogy az éjtünde csapatok némelyike tétlenül várja a
következő parancsot; valószínűleg fogalmuk sem volt a hadvezér
elvesztéséről. Bizonyos szakaszok gyakorlatilag egyáltalán nem küzdöttek
az ellenféllel – Jarod sebesen odaugratott az egyik ilyen csoporthoz. A
rangidős tisztelegve fogadta, de ő mindenféle előírást félretéve rákiáltott:
– Mennyi íjászotok van?
– Három tucat, kapitány!
Kevés, de kezdetnek megteszi.
– Mindet állítsátok be! Azonnal célozzák be azokat a végzethozókat! A
többiek állják körbe és fedezzék őket!
91
 A másik éjtünde sietve szétkürtölte a parancsokat, Jarod máris
kétségbeesetten kereste a következő lehetőséget. Mielőtt meglelte volna,
éjszablyás könnyűlovas érkezett, kifejezetten őhozzá jött. Gyorsan
tisztelgett, olyas mozdulattal, mintha a kapitány lenne az egyetlen
magasabb rangú személy a környéken.
– Az éket megállították, alig bírjuk tartani a vonalakat. – Maga mögé
mutatott, valahová a csata közepére: – Del'theon nagyúr halott, és a
rangidős altiszt vette át az irányítást! Ő küldött el erősítésért!
Addigra az imént még tétlen csapatok felálltak. Máris tucatjával
hullottak a végzethozók, ami reményt keltett ugyan, de az újabb probléma
még megoldásra várt. Döntenie kellett, így szólt a hírnökhöz:
– Menj a taurenekhez! Mondd meg nekik; Árnydal kapitány tisztelettel
harcosokat kér Huln népéből, hogy segítségetekre legyenek a
küzdelemben! – Még valami eszébe jutott: – Kérd el a legjobb íjászaikat is!
Mikor befejezte, a másik éjtünde ellenkezés és az arckifejezése alapján
bármiféle kétely nélkül ellovagolt, hogy teljesítse a parancsokat. Jarodnak
alig volt ideje összeszedni a gondolatait, mire két újabb futár érkezett. Csak
remélni tudta, hogy úgy tűnik a dolog, mintha Csillagszem utasításait
közvetítené, és a parancsnok halála titokban maradhat, legalább a csata
végéig. Mindenkit meghallgatott és megoldásokat talált ki, még ha
időlegeseket is esetenként.
Meglepte, amikor egy holdőr közelítette meg. Felismerte benne a
rangidős varázshasználók egyikét, és úgy tűnt, az megkönnyebbülten szólal
meg:
– Az íjászok lelassították a szárnyas ördögöket! Képesek voltunk
újraszerveződni, bár hárman közülünk is meghaltak, ketten pedig
magatehetetlenek! Próbálunk kezdeni valamit a fentiekkel és lent a
hadurakkal, de több védelemre lenne szükségünk!
Jarod próbálta nem kimutatni bizonytalanságát, inkább színlelni kezdte,
hogy a balszárnyat szemléli tűnődve. Ahogy odanézett, több sornyi katonát
látott bizonytalankodni, ahogy helyezkedve közelebb férkőztek volna az
ellenséghez, sikertelenül. Az előttük harcolók miatt nem jutottak
semmiféle lehetőséghez, így segíteni sem tudtak a frontvonalban
küzdőknek. Jarod kirángatta az egyik katonát az íjászok körüli védelemből:
– Te! Menjetek oda – mutatott a holdőrre, azután a tétlenekre –, és
szedjetek össze egy csapatot azokból a sorokból! A többieknek mondd
92
meg, hogy lépjenek egy lépést hátrébb, adjanak helyet a frontvonalnak,
pihenjenek valamelyest, azután újra váltsák le a küzdőket! Ennyien nem
férnek oda, és legalább erőre kapnak a fáradtabbak.
Sorban jöttek a hírnökök, és a kapitány szinte lélegzethez is alig jutott
két parancs között. Végül már odáig jutottak, hogy a föld népe és a többi
szövetséges is az ő segítségét kérte. Minden szabad pillanatában valamely
magasabb rangú után kutatott, de nem talált senkit, így csak annyit tehetett,
hogy megpróbált érdemi taktikákat alkalmazni és reménykedett, hogy
senkit sem küldött a biztos halálba.
Egyfolytában azt várta, hogy a horda felülkerekedik népén, de valahogy
kitartottak. A holdőrök és az íjászok összevont ereje végül megtizedelte a
fentről támadókat, és azok elmenekültek, sokuk még tele üstöt cipelt. Nagy
veszteségeket szenvedtek, de Jarod reménykedett, hogy rendelkezései
végett a védők serege nem vész oda teljesen.
Amikor valamiképpen lehetősége adódott, hogy visszatérjen Róninhoz,
fél tucat követője is akadt. Nem kérte őket semmire; a különféle tisztek
önként döntöttek úgy, hogy körülötte maradnak, hátha szükség lesz rájuk,
mint közvetítőkre és végrehajtókra. A volt őrkapitány kifejezetten
nyugtalanítónak érezte a jelenlétüket, de főként, mert úgy kezelték, mintha
Csillagszemmel vagy Hollócsőrrel lett volna egy rangban. Nem volt
nemes, nem formálhatott jogot a parancsnoki címre sem – önbizalma is
hiányzott hozzá – ha a sereg felépül a katasztrófához közeli állapotból, az
jobban múlhat a harcosokon, mint az ő rendelkezésein.
Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy életben és érintetlenül találta a
mágust. Üröm az örömben; az ember még mindig csak ébernek látszott, de
nem válaszolt semmire, mintha nem is hallotta vagy látta volna, ami
körötte zajlik.
Ismételten megpróbálta megitatni, sikertelenül, csalódottan fordult oda
az egyik katonához:
– Találj nekem egy tapasztaltabb holdőrt! Siess!
Azonban nem a varázslók egyike tért vissza a lovassal, hanem két fekete
bőrvértbe öltözött alak, Elún nővérei; az egyik maga Maiev.
– Csak annyit mondtak, hogy a rangidős tisztnek varázstudóra van
szüksége. Nem gondoltam volna, hogy te vagy az, kisöcsém!
A kapitánynak nem volt ideje nővére fensőbbséges hangnemével
foglalkozni:
93
 – Hagyjuk ezt, Maiev! A mágust elkapta valamiféle varázslat, amit
valószínűleg a démonurak egyike sütött el! Elún segíthet rajta?
A papnő előbb haragosan nézett testvérére, azután erőt vett magán és
letérdelt Rónin mellé.
– Nem volt még dolgom a fajtájával, de gondolom, eléggé hasonlít
hozzánk ahhoz, hogy a Holdanya meggyógyíthassa. Segíts nekem, Jia!
Meglátjuk, mit tehetünk.
A másik papnő is odalépett, mindketten a mágus mellkasa fölé
helyezték nyitott tenyerüket. Ujjhegyeiket összeérintették, és abban a
pillanatban ezüstös izzás kélt a kezük körül. A fény körbefonta karjukat,
azután mellkasukat, majd egész testüket. Maiev és társa kántálni kezdtek –
szavaik értelmetlennek tűntek, minthogy a nővériség valamely saját
nyelvezet segítségével imádkozott az istennőhöz. Az ezüstös izzás átfolyt a
fekvő testre, az enyhén megrándult, azután ismét elnyugodott.
Újabb éjszablyalovas érkezett:
– Hol a parancsnok?
Jarod hiába ellenkezett, egyre többen nevezték meg így, és a fontos
pillanatban közbelépőre dühösen megpördült, nagy hanggal kitört:
– Tartsd a szádat, barom! Várj, amíg megengedem, hogy beszélj!
A katona szemei elkerekedtek, és a kapitányban benne rekedt a szó,
amikor meglátta az arany és smaragd hímzést a köpönyegen, a hasonló
szimbólumot a mellvérten. Egy nemesre üvöltött rá, minősíthetetlen
hangnemben.
Ám a másik éjtünde egyszerűen csak bólintott és hallgatott, türelmesen
várakozott és arcán egyáltalán nem látszott sértődöttség jele. Hogy elrejtse
szégyenében elfeketedő arcát, a kapitány visszafordult a nővérekhez.
Maiev és társa minden ízében remegett, homlokukon izzadtság
gyöngyözött; Rónin teste időnként megrándult, amúgy is világos bőre
fakónak tűnt, mint a hold.
Egyszer csak a mágus felült, szája néma sikolyra nyílt, azután pislogni
kezdett, a támadás óta először. Felnyögött és visszahanyatlott, a fejét is
beverte volna, ha Jarod nem ugrik oda és kapja el. Rónin sóhajtva hunyta le
a szemét, lélegzetének ritmusa helyreállt.
– Sikerült…?

94
 – Megszabadult a démon szorításától, testvér – válaszolt Maiev remegő
hangon –, de pihennie kell. Nehéz volt, de Elún kegyes. – Azzal felállt a
fekvő mellől.
– Köszönet néktek!
Nővére kiismerhetetlen arckifejezéssel nézett rá:
– A világon egyedül neked nem szükséges köszönetet mondanod.
Gyere, Jia! Sokan várnak még gyógyításra.
Jarod a tekintetével követte lépteiket, így végül a mellőzött nemes került
elé, és zavartan próbált valami mentséget találni:
– Bocsáss meg, nagyúr…
A lovas leintette.
– Az én bajaim várhatnak. Nem láttam, hogy az idegen varázstudónak
kerestél segítséget éppen. Feketeberek vagyok. Nem ismerlek valahonnan?
– Árnydal Jarod, nagyuram.
– Nos, Jarod parancsnok, én személy szerint örülök, hogy nem vesztél
oda magad is. A jelentések szerint az utolsó pillanatban még próbáltad
megmenteni Csillagszemet.
– Nagyuram…
Feketeberek fel sem figyelt a közbevágásra:
– Próbálom összeszedni a tiszteket. Csillagszem stratégiája helytelennek
bizonyult, a Holdanya bocsássa meg neki az áldozatokat. Reméljük,
gyorsan kitalálunk valami jobbat – feltéve, hogy túl akarjuk élni egyáltalán
ezt a csatát. Sokak szerint neked is ott kellene lenned. Azt javaslom, hogy
vezesd a tanácskozást.
Ezúttal Jarod képtelen volt bármit is kinyögni, inkább megszokásból,
mintsem tudatosan bólintott. A nemes látszólag lefektetett egyezségnek
tekintette a választ, mert hálás tekintettel így szólt:
– Akkor hát, engedelmeddel, várlak a sátramnál. Addig is, szólnom kell
a többieknek. – Köszönésképpen csak biccentett, azután megfordította
hátasát és elléptetett.
– Úgy hallom… lassan megtalálod a helyed a világban – mondta egy
rekedtes hang.
Jarod szinte odaugrott az eszméletére térő emberhez. A mágus még
mindig sápadt volt, de már nem annyira mint korábban. Jarod lekapta
övéről a kulacsot és a lánghajú szájához tartotta, miközben fejét
megtámasztotta a másik kezével. Rónin mohón kortyolt.
95
 – Attól féltem, hogy a varázslat felsértette az elméd, Rónin mester!
Hogy érzed magad?
– Mintha egy szakasz pokolfajzat próbálna kitörni a fejemből… és ez is
azt jelenti, hogy már jobban vagyok. – Az ember bizonytalanul felült. – A
hallottakból úgy vettem ki, történt valami, miután kiütöttek…
A kapitány gyorsan elmondta, olyan röviden, amennyire csak össze
tudta sűríteni, és majdnem teljesen elhallgatta saját szerepét az
eseményekben. Ennek ellenére a mágus vonásaira nem titkolt tisztelet ült
ki:
– Úgy tűnik, Krázusnak igaza volt veled kapcsolatban. Ezúttal nemcsak
egy csapatot mentettél meg, de az egész sereget… és ezzel együtt az egész
világot. Legalábbis egy időre.
Az éjtünde elfeketedő arccal, heves fejrázás kíséretében válaszolt:
– Nem vagyok én vezérféle, Rónin mester! Csak a túlélést tartottam
szem előtt.
– Nos, akkor kedves tőled, hogy a magad túlélését a többiek
megmentésével biztosítottad. Szóval Csillagszem halott? Rossz neki, de
nem olyan rossz a sereg számára. Azt is öröm volt hallani, hogy van olyan
nemes, aki már észhez tért. Talán mégis van remény.
– Nem hiheted, Rónin mester, hogy megyek és tényleg levezetek egy
tanácskozást? – Riadtan képzelte el, ahogy Feketeberek és a többi
ismeretlen vagy névről ismert nemes mindvégig őt bámulja megvetően. –
Csak egy suramari őrtiszt vagyok!
– Többé már nem – válaszolta a mágus. Próbált felkelni, de végül
intenie kellett bajtársának, hogy segítsen. Ahogy felegyenesedett, a
kapitány szemébe nézett, idegen tekintete megfogta Jarodét: – Többé már
nem.

*****

Korialstrasz még nem rendelkezett akkora türelemmel, mint idősebb

énje, és hamarosan nyugtalankodni kezdett. Jól tudta, hogy időbe telik,
mire a csapat visszatér – feltéve, hogy a társaság visszatér egyáltalán –, és
bár próbálta kényelembe helyezni magát, képtelen volt idegeskedés nélkül
várakozni. Túl sok dolog járt egyszerre a fejében; Alexstrasza, a Lángoló
Légió, Krázus jelenlétének értelme és hatása, és még más egyebek is. Nem
96
tudta feledni a Nelthariontól kapott verést sem – mi több, másik énje épp
az őrült megtestesülés szentélyébe tart, ahol akár a fekete áldozatául is
eshet.
Nyugtalanságában a vörös óriás a hegyoldalt kapargatta egyik karmával.
Zömök sziklatömbök és méretes földrögök hullottak alá a völgybe;
számára csupán kavicsok és por. Ez is csupán egy-két fertályóráig kötötte
le a figyelmét, és utána talán még izgatottabb volt, mint előtte. Idegesen
nézegette az éji eget, és eltűnődött, biztonságos lenne-e felröppenni egy
kicsit, csak körülnézni. Mély hangú morgás verődött vissza a völgyekből.
Minden nyugtalanságát félretéve Korialstrasz óvatosan lehúzódott a
várakozáshoz választott magaslatról, és alant a hegyoldalnak lapult. Próbált
körültekinteni, hogy meglelje a hang forrását. Hamarosan sötét alak
röppent el felette, egy kisebb fekete sárkány. Sebessége, mozgása alapján
őrszem lehetett.
Halkan elsziszegte magát; ha a másik csak úgy repült volna valamerre,
nem lett volna oka az aggodalomra, azonban a fekete kifejezetten azt a
területet fürkészte, amerre társai elindultak, így veszélyeztette a terv
sikerét. A vörös sárkány vergődött a rejtőzködés kényszere és az ellenség
jelentette veszély elhárításának szükségessége között. Ha a fekete sárkány
még nem fedezte fel a többieket, akkor a támadás végzetes hiba is lehet; az
őr elmenekülhet és figyelmeztetheti urát. Ugyanakkor, ha nem intézi el őt,
akkor felfedezheti Krázust és a többieket, akár a visszafelé úton is, ha
idefelé ez nem történt meg.
Ahogy izmai megfeszültek várakozás közben, mancsával erősen
megkapaszkodott. Az egyik szikla megroppant és kifordult a karmai alól;
Korialstrasz lebucskázott, de ösztönösen kitárta szárnyát és gyorsan
visszanyerte egyensúlyát, így egyáltalán nem sérült meg az óvatlanságával
keltett földindulástól. Egy fejrázással félresöpörte egymással viaskodó
gondolatait; immáron harcolnia kellett, nem maradt visszaút.
A fekete gyors volt, csatakiáltásként hangzó üvöltése alig néhány
pillanattal a karmai előtt érte el vörös ellenfelét. Hátulról támadott és
őrjöngve csapott le – hiába volt kisebb Korialstrasznál, sikerült
kibillentenie egyensúlyából, és egyik szárnyát fájdalmasan a töredezett
hegyoldalnak ütötte.
A vörös behemót csúszni kezdett lefelé. Mellette és alatta mázsányi kő
görgött alá a meredélyen, ahogy egyik karmos mancsával megkapaszkodva
97
sikerült lassítania az esést. Gyorsan megpördült, és ráakaszkodott ellenfelét
a lejtőhöz csapta; az meglepetten engedte el, de nem sérült meg jelentősen.
Ahogy a másik sárkány eleresztette szárnyát, Korialstrasz elrúgta magát
a hegyoldaltól és néhány csapás után ismét a levegőben egyensúlyozott.
Próbált magasabbra emelkedni, de ellenfele máris újra a hátán volt, karmai
mélyen a pikkelyek közé szúrtak. Plusz súlya túl soknak bizonyult, de
Alexstrasza hitvese nem könnyen adta meg magát.
Összeszedte minden erejét és egyensúlyát kockáztatva farkával a fekete
hátára sújtott. Amikor az akaratlan eleresztette egy-két mancsával,
megpördült a levegőben és hátranyúlva sikerült megragadnia az őrszemet.
Ösztönösen szabadulni akarván hozzávágta a legközelebbi hegycsúcshoz;
az őrült sárkány keményen ért talajt, alatta sziklák zápora zuhogott a
völgyre. Karmai magukkal vittek néhány pikkelyt is, Korialstrasz
felüvöltött a fájdalomtól és saját vérének szagától.
Egy pillanatra mindketten próbálták leküzdeni a sérülések okozta kínt,
és valamivel hamarabb eszmélve a fekete sárkány nyakra támadott. Vörös
ellenfele időben mozdult és miközben arrébb röppent, mancsával a
harapáshoz előretolt fejre célzott.
Az ütés kiverte a harci kedvet Neltharion szolgájából, és az zuhanását
egy íves kanyarral meneküléssé változtatta. Felismerve a helyzetet
Korialstrasz azonnal utána vetette magát, nem hagyhatta elrepülni.
Figyelmeztetheti urát, aki őrületében könnyen arra a következtetésre jut,
hogy nem csupán egy magányos vörös sárkány bukkant fel a környéken.
A fekete szörny igen fürgének bizonyult, de ellenfele sem maradt el
mögötte, ravaszságban pedig felül is múlta. Ahogy a kisebbik sárkány
besiklott egy kanyonba, a vörös más utat választott; a várakozás alatt eleget
szemlélte a környéket, hogy emlékezetébe vésse a hegyek és völgyek
rendjét.
Sebesen repült a csúcsok között, kihasználta a szélcsatornákat, és egy
elágazó völgy felett majdnem megtorpant egy pillanatra, ám sejtette, hogy
jobbra tartva éri be ellenfelét. A távolból szárnycsapások halk flappogását
hallotta; ekkorra már meg kellett volna előznie, de a zajból ítélve a másik
még mindig távolodott tőle. Erejét a végsőkig feszítve Korialstrasz
száguldva próbált ellenfele elé kerülni, és a szél süvítésétől már a
szárnycsapások hangját sem hallotta.

98
 Egy elágazó völgybe alámerülve belerohant a feketébe. Kihasználta az
adódó lehetőséget, és megpördülve vállal a másik oldalába döfött,
lendületével nekitaszította amazt egy hegyoldalnak. Azonban a kisebb
sárkánynak sikerült valahogyan tompítani a becsapódást, és a következő
pillanatban máris újra úton volt. Vörös ellenfele fejét rázva próbálta
üldözőbe venni; az ütközés erejét ő is megsínylette valamelyest.
El kellett kapnia az őrszemet, mindegy, milyen áron. Túl sokat
veszíthetnek, ha elereszti.
Az ellenfelét üldöző behemót nem vette észre az odalent haladó
csoportot. Számos tekintet figyelte, ahogy a hatalmas bestiák eltűnnek a
távolban.
– Látványos bemutató, nem gondolod, kapitány?
A sebhelyes éjtünde felhorkant:
– Valóban látványos küzdelem. Kár, hogy nem tartott tovább.
– Vérből is kevesebb ömlött a kelleténél, gondolom.
– Abból sohasem elég – válaszolt Varo'then. – Ám a fecsegésből hamar
elegem lesz, Illidan mester! Bizonyítják a látottak, hogy végre közelebb
jutottunk?
Illidan akaratlanul is megigazgatta a szemüregeit fedő selyemkendőt.
Számára a küzdelem jóval érdekesebb volt, minthogy energiákból tevődött
össze előtte a világ, s a két mágikus eredetű teremtmény harca közben
ragyogó, lenyűgöző erők kavarogtak az égen. Malfurion testvére egyre
inkább örömét lelte új érzékelésében, merthogy olyan dolgokat fedett fel
előtte, amelyeknek létét korábban csak a legerőteljesebb
fürkészvarázslatokkal bizonyíthatta volna.
– Ez nyilvánvaló, kapitány, de nem találod érdekesnek, hogy vörös
sárkányt látunk a feketék közelében? Miért feltételezed, hogy az előbbi
otthonos ezen a vidéken?
– Magad mondtad, hogy a bestiák ezen a környéken élnek.
A varázsló megrázta a fejét.
– Csak azt mondtam, hogy errefelé találjuk meg a nagy fekete
búvóhelyét. A vörös ittlétének más oka kell, hogy legyen.
Varo'then tépett arca még csúfabb lett, ahogy egy grimasszal jelezte;
felismerte a szavak hátterében rejlő jelentést.
– A korongot akarja! Csak így van értelme idemerészkednie!

99
 – Valószínűleg… – válaszolta Illidan, közben megindult hátasával, és a
tiszt utána. Mögöttük gyalogosan bár, de a sebességet tartva haladtak a
fáradhatatlan démonharcosok, illetve a végzethozók repülve követték őket.
A varázstudó tűnődve léptetett egy darabig, majd újra megszólalt: – Azt
hiszem, felismertem a vöröst.
– Miről? Ezek az állatok mind egyformák!
– Úgy beszélsz, mint az Előkelők. – Illidan az állát vakargatta
elmélkedés közben. – Nem egyformák. Azt hiszem, ezzel már
találkoztam… Akkor pedig valószínű, hogy ismerősökkel is összefutunk
majd.

100
 Nyolc

M
alfurion a goblint figyelte, ahogy az végigkanyargott a szűkös
ösvényeken, és bár megértette Krázus tettének okát és célját,
szükségességét úgy általában, mégis kirázta tőle a hideg.
Borzongását még az sem enyhítette, hogy a mágus biztosította róla, hogy
fajtája megveti és csak nagyon ritka, szélsőséges esetekben alkalmazza az
ilyesfajta mágiát.
Erőt vett magán és nem adta más jelét undorának, de azért próbált a
lehető legtávolabb maradni a természetellenes teremtménytől. Különösmód
az idő múlásával a goblin mozgása egyre rendezettebbé vált, mintha lassan
valóban visszatérne belé az élet.
A druida meglepetésére maga Krázus adott hangot először annak, ami
benne még épp csak felmerült:
– Milyen messze lehet még? – mormolta a sápadt mágus. –Az élet
rendjének effajta felrúgása egyre jobban undorít…
Mintha csak válaszképpen tenné, a goblin hirtelen megállt és
előregörnyedt. Malfurion a nyurga idegenre nézett, hogy esetleg ő elégelte
meg saját cselekedetét és végül felszabadította a testet a varázslat kötelékei
alól, de Krázus tűnődő arckifejezése mást mondott.
Már a hegy lábánál jártak, és a megelevenített test egy teljesen köznapi
külsejű kődarabot fogdosott lent, a földön; akár az imént is legurulhatott
volna a hegyoldalról. Azonban a teremtmény enyhén elfordította jobbra, és
egy nagyobb sziklafelület megremegett előttük; rövid csillámlás után a
kőlap fele eltűnt – Brox felmordult, Krázus csak bólintott egyet.
– Nagyon ravasz – jegyezte meg még mindig elgondolkodva. – Az
alagút átszelheti akár az egész hegyet…
Tovább követték hátborzongató vezetőjüket, de rövid idő elteltével
Krázus hirtelen megállította a goblint.
– Hallgassátok csak…!
Valahonnan a távolból goblinok csevegése és fém folytonos
kalapácsolása hallatszott. A druida határozottan bólintott: – Elértük hát.
– Akkor véget is vethetünk ennek az ocsmányságnak – a mágus máris
intett egyet, mire teremtménye megfordult, és a kijárat felé menet eltűnt a
szemük elől. Néhány lélegzetvételnyi idő elteltével a nyurga alak olyan
101
mozdulatot tett kezével, mintha valamit széthasítana maga előtt. – Biztosan
rátalálnak… de addigra, remélem, mi már nem leszünk itt.
Krázus határozottan megindult, de Malfurion megragadta a karját.
– Várj! – suttogta. – Te nem mehetsz be csak úgy!
Azon ritka pillanatok egyike lehetett ez, amikor a mágust valami
meglepte:
– Oka van, hogy csak ily későn szólsz?
– Csak most gondolkodtam el a dolgon. Mindannyiunk közül téged
fedezhet fel a legkönnyebben. A fajtájába tartozol, és nyilván a
sárkányokat tartja a legesélyesebbnek arra, hogy elvegyék tőle a korongot.
– Ugyanakkor az én fajtám a legérzékenyebb a Démonlélek hatásaira,
így szívesebben maradunk távol tőle. Amellett megfelelően elfedtem
magam.
Malfurion bólintott, de folytatta:
– Amennyire én tudom, a te fajtád veszítheti a legtöbbet, ha a korong
nála marad. Így hasznos legalább megpróbálkozni a dologgal… és
szerintem a Föld Őrzője is így gondolhatja. Nyilván felkészült a
sárkánymágiára, és akkor az effajta rejtőzködésre is.
– Ráadásul az egyik nagy megtestesülésről van szó… – a vékony mágus
kelletlen grimaszt vágott, és Malfurion máris azt várta, hogy elmagyarázza
következtetése helytelenségét. Azonban a taláros alak így válaszolt:
– Igazat szólsz. Próbálkozhatunk, és ő számíthat ránk. Ismerem a
gondolkodásmódját… és gondolhattam volna erre korábban is.
Feltételezem, szinte szándékosan hagytam ki ezt a lehetőséget.
Szerencsések vagyunk, hogy idáig is eljutottunk; bizonyára számos csapdát
állított mindazon sárkányoknak, akik nem tartoznak a rajához.
– Magam is erre gondoltam.
– Azonban ez nem jelenti azt, hogy neked és Broxnak könnyebben
mehet a dolog – emlékeztette őket Krázus. –Ámbár… az talán nem jutott
eszébe, hogy a kisebb fajokból ketten bemerészkedjenek a szentélye
mélyére.
– Broxnak veled kellene maradnia.
– Nem, neked nagyobb segítséget jelent. Számos testi veszély is
fenyegethet, legalábbis goblinból sokkal több lehet odabent, mint
amennyivel eddig találkoztunk. Neked a Démonlélekkel kell foglalkoznod,

102
és bár segítek, ahogy csak innen kintről tudok, valakinek odabent is
fedeznie kell.
– Egyetértek – morrantott Brox. Megemelte a goblinok támadása óta
kézben tartott fejszét és elvigyorodott. – Jó ének lesz, nagy öreg?
Krázus megengedett magának egy mosolyt:
– Elgondolkodom rajta, amint magunk mögött hagytuk ezt a helyet.
Nem jutott eszébe több érv, hogy miért kellene egyedül mennie, így
Malfurion elfogadta az ork társaságának szükségszerűségét. Valójában
örült is, hogy segítséget kap; az ork bátorsága csökkentette az előtte álló
feladattal kapcsolatos aggodalmait. Valamelyest legalábbis.
Ezt meg kellett tenniük, és tudta, hogy neki van a legtöbb esélye a
sikerre. Nem valamiféle felsőbbrendűség vezette erre a gondolatra; inkább
a tudat, hogy tudása által ő a legmegfelelőbb jelölt.
Úgy határoztak, kezdetben Brox menjen előre, és Malfurion akkor
vegye át a vezetést, ha már biztosan felismeri a környezetet. Az ork eltette
fejszéjét. Az alagút szűkebbnek tűnt előttük, és hosszú tőrét könnyebben
használná, ha harcra kerül sor.
– Itt várok és megpróbálkozom néhány dologgal – biztosította őket
Krázus. – Próbálom elkerülni Neltharion figyelmét.
Szerencséjükre a goblinok itt szállították a nyersanyagokat is, így
elfértek a folyosókon – Broxnak ugyan összébb kellett húznia magát,
Malfurion pedig csak görnyedten haladhatott, de elfértek. Az ork maga
előtt tartotta tőrét, éberen figyelt és hallgatózott.
A hangok egyre erősödtek, és az éjtünde remélte, hogy ez előnyükre
válik. Ha a goblinok figyelmét eltereli a saját zajongásuk, nehezebben
fedezik fel a jelenlétüket.
Végül halvány fény derengett fel az alagút végén; Brox cselekvésre
készen feszítette meg izmait, Malfurion a vállára tette a kezét.
– Amikor belépünk a műhelyként szolgáló barlangba – suttogta egy
nagy átjáró felé kell tartanunk bal oldalt.
Az ork bólintással jelezte, hogy megértette. Ahogy továbbmentek, a
fény erősödött és a zajok lassan fülsértővé váltak.
Az elébük táruló látvány kaotikusabb volt, mint amire a druida
emlékezett. Mintha a goblinok is kétszer annyian lettek volna, és mind úgy
sürgölődtek, mintha az életük múlott volna a munkájukon… tekintve, hogy
Neltharion parancsára tevékenykedtek, ez akár igaz is lehetett. Nyers érc
103
nagy halmait porították, mások a méretes kohókat fűtötték, és láncok-üstök
összetett rendszerén keresztül hatalmas öntőformákban készítettek valamit
a kinyert fémből. Azokon túl dézsákban várt a hűtővíz az üstöknek, és még
hátrébb a lemezeket kalapálták valamilyen formára.
A párostól jobbra két kikovácsolt lemezlap hevert félredobva, talán
elrontott próbálkozások eredményei; a fémet apró repedések hálózták be,
valószínűleg használhatatlanná téve azokat, bármire kellettek is.
– Még mindig nem értem, mit csinálnak – mormolta Malfurion. –
Mintha a sárkány vértezetet akarna készíttetni magának.
Az ork szemöldöke összeszaladt:
– Bármit el lehet képzelni róla…
Az éjtünde elhessegette a gondolatot, és a tőlük balra eső területet
kezdte szemlélni. Úgy tűnt, el tudnak lopakodni a műhely szélén a
hatalmas átjáróhoz, amelyet emlékezete szerint Neltharion használt.
– Ott, az az alagút. Arra kell mennünk.
Brox bólintott, de karjánál fogva visszatartotta indulni készülő társát:
– Goblinok alattunk. Várjunk!
A kérdéses teremtmények épp kiválogatták az ércet a murva közül. A
druida türelmesen figyelte a munkát, azután rájött, hogy ha ki akarják várni
a végét, akkor sokáig ott maradnak még.
– El kellene tüntetni őket, Brox. Vagy legalább elvonni a figyelmüket.
– Varázslattal, talán.
Malfurion végiggondolta erszényeinek tartalmát, azután végignézett a
barlangon. Eszébe jutott néhány dolog, ami megfelelő lehetett a
helyzethez…
Pont, amikor döntött és egyik erszényéhez nyúlt a megfelelő
összetevőért, Neltharion hangja rázta meg a hatalmas termet:
– Melkó! Visszajöttem! A következő jó legyen, vagy megeszek minden
egyes bánatos kis vakarcsot, hogy írmagja sem marad a fajtádnak! És te
leszel az előétel!
A terem távolabbi végéből az idős goblin sietett elő, ezúttal nemcsak
úgy lépkedve, de majdnem futva. Félretaszított maga elől néhány munkást,
megrugdosott másokat és megparancsolta, hogy dolgozzanak gyorsabban,
végül a magas átjáró felé fordult. Mindez alatt – szokása szerint –
motyogott magában, valószínűleg ismét a számításai kötötték le a
figyelmét. Mielőtt elérte volna útja végét, a fekete sárkány szinte kirobbant
104
az átjáróból. Brox akaratlanul is elkáromkodta magát, amikor meglátta a
Föld Őrzője testének szörnyű torzulásait, de szerencsére hangját elnyomta
a szörnyeteg üvöltése:
– Melkó! Férgek értéktelen fattya! Vége a türelmemnek! Kész vannak
az új lemezek vagy sem?
– Kettő is, kettő is, nagyuram! Látod? Látod? – arrafelé mutogatott, ahol
munkások egy csoportja épp egy késznek tűnő lemezzel küzdött. Próbálták
kiemelni a hűtődézsából, és hiába volt hideg víz mellettük, igencsak
megizzadtak a termet körbelengő hőségben.
– Remélem, ezek erősebbek lesznek! A legutóbbiak hamar
tönkrementek!
A goblin hevesen bólogatott:
– A legfinomabb ötvözet! Erősebb mint az acél! És felruháztuk az
erőddel is; kibírnak bármit, pedig könnyűnek érzed majd, mintha csak
tollpihéből lenne!
Mintha csak a legutóbbi állítást akarnák aláhúzni, a dézsából nagy
nehezen kiemelt lemezt a munkások láthatóan könnyedén vitték arrébb.
Malfurion az imént azt hitte, többször annyian kellenek majd, hogy a
kampóról leemelt terhet elcipeljék.
Neltharion mohón nézte az eredményt; lélegzete felgyorsult, ahogy
elvitték a közelében.
– Már csak teljesen le kell hűtenünk, de az nem tart sokáig…
– NEM! – üvöltött fel újra a Föld Őrzője.
A goblin megremegett:
– Megbo-bocsátasz, nagyuram!?
A sárkány mániákus tekintettel bámulta tovább a fémet:
– Most rakjátok fel!
– De hát a hő hozzáadódik a testedéhez! A szegeket is szükségtelenül
fel kell hevíteni! Tényleg okosabb lenne várni még…
Az ébenfekete behemót ökölbe szorított manccsal csapott maga elé, alig
néhány méterre Melkótól:
– Most!
– Igenis, nagyuram! Azonnal, nagyuram! Mozogjatok, csótányok! –
Melkó tettetett alázattal és haraggal próbálta elrejteni félelmét.
A goblinok elkanyarodtak a lemezzel, és Neltharion is kilépett az
alagútból, a távolabbi falhoz ment. Malfurion és Brox kíváncsian figyelte,
105
ahogy letelepszik, úgy helyezkedve, hogy horpasza jobb oldalát mutassa
kifelé. Nagy, tátongó hasadék lüktetett ott, láva és lávaszerű testnedvek
szivárogtak belőle.
– Rögzítsétek! – kiáltott a fekete. – Rögzítsétek már!
– Mit csinálnak ezek? – kérdezte Malfurion maga elé mormolva. Brox
csak a fejét rázta.
– Készítsétek a szegeket! A csapszegeket! – parancsolta Melkó. –
Forrónak kell lenniük!
Két tucat goblin vonult hatalmas fogókkal az egyik nagy kemencéhez.
Méretes szegeket tartottak a heves tűzbe, akkorákat mint maga az ork.
– Kalapácsosok! Indítsátok el a masinát!
Jobbról nyikorgás hallatszott. Egy csapat goblin tolt a sárkányhoz
valamit, ami először különös felépítésű katapultnak nézett ki, bár platni
helyett gigantikus fémfeje volt. Láncokkal és csigákkal látták el; a
szemlélődök képtelenek voltak kitalálni a szerkezet célját.
– A lemezt! – Neltharion türelmetlensége egyre csak növekedett. –
Hozzátok már azt a lemezt!
A goblinok rémülten engedelmeskedtek. Óvatosan odaillesztették a
fémlapot Neltharion oldalához, és többször is igazítaniuk kellett rajta,
minthogy a sárkánytest újra meg újra megrázkódott a kíntól. Végül Melkó
kiáltására próbálták helyén tartani, majd elengedték, hogy ráessen a
pikkelyekre.
Malfurion és társa döbbenten látták, hogy a lemez nem csúszik le,
hanem éles, sistergő hanggal, rázkódva bár, de a helyén marad.
– Gyorsan! – kiáltotta most Melkó. – Amíg még kitart! Hozzátok az
első szeget!
Malfurion alig hitte, amit látott:
– Odaszegezik a húsához! Ez őrültség!
Brox nem szólt semmit, csak összehúzott szemmel szorongatta tőrét,
ujjai kifehéredtek.
A Föld Őrzője úgy nézett ki, mintha kába boldogságba merült volna;
agyaras pofája valamiféle hüllőszerű vigyorgásba húzódott, vörös tekintete
elfátyolosodott, közben élvezkedve lihegett.
A fogókkal dolgozó goblinok egyik csapata máris hozta a hatalmas
csapszeget, és beleillesztették a lemez szélén kialakított lyukak egyikébe.

106
Az éjtünde vagy tucatnyi ilyen lyukat számlált egy gyors pillantásra –
vajon mindegyikbe egy-egy szeg kerül majd?
Újfent a fájdalom görcsös rántása nehezítette meg a feladatot. Csak a
harmadik próbálkozásra sikerült eltalálniuk az egyik felső lyukat, és a szeg
részben belecsusszant. A kis zöldbőrűek a hosszú fogóval tartották a
helyén, amennyire az lehetséges volt.
Melkó rögtön intett a másik csapatnak:
– Állítsátok oda a kalapácsot! Üssétek, amint lehet!
A goblinok erőlködve tolták közelebb a nyikorgó szerkezetet,
Neltharion türelmesen, félig leeresztett szemhéjai mögül figyelte, ahogy
helyzetbe hozzák a masinát. Melkó a korát meghazudtolva ugrott át rá, és
ellenőrizte a célzást. Még megigazíttatta kicsit a csapattal, azután leszállt
és jelt adott:
– Húúúzd meg!
A gépezetet odatoló csapat megfogta a láncokat és megrántotta azokat.
Hogy a bonyolult szerkezet miképpen működött, azt Malfurion egyáltalán
nem értette, de célja már megvilágosodott előtte; a zömök fémfej
kalapácsként zuhant a csapszegre. Csontreccsenéshez hasonló zaj
hallatszott, ahogy a szeg mélyen, majdnem a fejéig belefúródott a lemez
alatt lévő pikkelybe, az alatt pedig a sárkány testébe.
Neltharion felüvöltött, de fájdalommal telt hangjába élvezet árnya
vegyült.
– Újra! – morogta azután, mintha kívánná a fájdalmat. – Újra!
Melkó felmászott, ismét állítani kellett a szerkezeten, majd leugrott és
elkiáltotta magát:
– Húúúzd!
A többiek meghúzták a láncokat, mindenféle csigák és távtartók jöttek
mozgásba, majd a kalapács ismét lesújtott. A szeg még mélyebbre süllyedt,
Neltharion üvöltése ezúttal túlharsogott minden zajt.
– Benne van! – jelentette a főgoblin. Szavaira éktelen röhögés jött
válaszképpen a fekete sárkánytól.
– Hozzátok a következő szeget! – parancsolta Melkó. – Siessetek!
Az alagútban Malfurion döbbenten kérdezte:
– Miért? Mindet fel akarja tetetni, de miért?

107
 – Védelem… – válaszolt az ork. – Erős, de könnyű anyagból. – Azután
látszólag kirázta a hideg a következő gondolattól: – Meg talán, hogy ne
hasadjon szét jobban…
– De hát a fájdalom…! Láttad, milyen hosszúak a szegek! És még a
lemez is forró!
– Őrült… de talán pont az őrülete lesz a segítségünkre, druida!
Malfurion hirtelen lecsillapodott:
– Mire gondolsz?
Brox kimutatott a barlangba.
– A goblinok…
Az éjtünde először nem értette, mire utal társa, de azután rájött, hogy
amelyik teremtmény tehette, az abbahagyta a munkát és a zajló
eseményeket bámulta. Csakugyan remek lehetőségnek tűnt, hogy a páros
ellopakodjon mögöttük.
– Jól kell időzítenünk – jegyezte meg. – Amikor hozzák a következő
szeget.
– Úgy van. Mindjárt jönnek is.
A másik fogót cipelő csapat épp megérkezett. Amikor kivették a
kemencéből a szeget, az még vörösen izzott.
– Készüljünk! – morrantotta az ork.
A sárkány figyelmét teljesen lekötötte a munka, amit épp rajta végeztek,
és úgy nézett az újabb szegre, mint a szeretőjére. Elvezettel figyelte, ahogy
a goblinok becélozzák az egyik lyukat a lemezen.
– Siessetek… siessetek… – dorombolta a Föld Őrzője.
Malfurion és társa megfeszített izmokkal várta a legjobb pillanatot; a
szeg túl lassan közeledett rendeltetési helyéhez. Amint bekerült egy lyukba
az előzővel szemben lévő lemezszélen, ők is elindultak. Brox ment elöl,
készen arra, hogy ha bármely goblin lép be a barlangba épp előttük, akkor
elkapja és csendben elintézze, mielőtt figyelmeztethetné a többieket.
Odabent Melkó parancsot ugatott a kalapácsosoknak, a szerkezet
nyikorogva került a megfelelő helyre, majd a láncok csörgését újra a
hatalmas csattanás és a sárkány üvöltése követte.
A betolakodók félúton járhattak a nagy átjáró felé, amikor a második
szeg is végleg a helyére került. Csend telepedett a barlangra, amitől
mindketten megtorpantak, dermedten álltak meg. Malfurion az egyik

108
erszényén tartotta a kezét; ha felfedezik őket, akkor egy gyors varázslattal
le tudja foglalni a goblinokat és urukat, amíg ők ketten elmenekülnek.
De Melkó csak gyorsan ellenőrizte az eredményt, azután ismét
parancsokat kiáltozott, és minden úgy folytatódott, ahogyan a páros
remélte. Amikor a következő szeg is megérkezett, az éjtünde és az ork
folytatták csendes útjukat, és mire a kalapács másodszor is lecsapott, már
ott voltak a nagyobb alagút szájánál. Mögöttük hamarosan ismét
felhangzott a főgoblin fejhangú kiáltása:
– Húúúzd meg!
A hatalmas csattanások fülsértőn követték az elrohanó párost, és
Malfurion képtelen volt elűzni szemei elől a fekete sárkány vigyorgó
pofáját, a lesújtó kalapács és a szegekkel felerősített lemez képét. Valóban
őrület rágta Neltharion elméjét, s a mágusok által használt neve egyre
helyénvalóbbnak tűnt; Halálszárny.
Brox hamarosan lelassított, és a druida is utolérte.
– Innentől tiéd az út – mutatott előre az ork.
Az éjtünde felismerte az alagutat, és úgy érezte, megtalálja a megfelelő
átjárókat és sarkokat, amelyek a korong rejtekhelyéhez vezetnek. Ez persze
még nem jelentett biztos sikert; esetleg más veszélyek is adódhatnak
odalent, mint maga a Föld Őrzője vagy goblin szolgái.
Mögöttük távolabbról bár, de még mindig hangosan csattant a
következő kalapácsütés – a sárkány vérfagyasztó röhögése kísérte. Inkább
az utóbbi késztette Malfuriont, hogy megszaporázza lépteit. Az első
fordulót hamar elérték, de még így is tovább tartott az út mint várta. Nem
számolta bele, hogy a sárkány mekkorákat lép, és ő milyen könnyen
követhette repülve, álomalakban. Ez azt jelentette, hogy útjuk hosszabb
lesz mint amire számítottak, lehet, hogy sokkal hosszabb.
Elmondta aggodalmait az orknak, aki a rá jellemző egyszerűséggel csak
vállat vont és ennyit válaszolt:
– Akkor futunk.
Úgy tettek, de még így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire eljutottak a
második fordulóhoz, majd egy újabb örökkévalóságnak a harmadik elérése.
A veterán a maga kitartásával haladt, Malfuriont pedig fellelkesítette, hogy
egyre ismerősebbnek találta az alagutakat.
Legalább félúton járhattak, amikor Brox megragadta társa vállát és
visszafogta futtában. Szájára tett ujjal mutatta, hogy maradjon csendben és
109
a falhoz húzta. Az éjtünde elértette a mozdulatot, és ő is odalapult a durva
kövekhez.
Mennydörgő lépteket hallottak, az ork aggodalmának okát. Bár
mindketten láttak a sötétben – ki kevésbé, ki jobban –, az oldalfolyosóból
kilépő alakot csak körvonalaiban érzékelték. Két lábon járt és formára
humanoid lehetett, de testén mindenfelé dudorok növekedtek és görnyedten
haladt, torznak tűnt. Malfurion eleinte nem látott a fejen szemeket.
Ahogy az alak közelebb ért, tagjai is kivehetőbbé váltak figyelői
számára. A druidának elakadt a lélegzete; a teremtmény teste kőből
formálódott ki, de nem úgy mint a földnépe fiaié vagy a pokolfajzatoké,
hanem egymásra rakott tömbökből készített durva szoborként. Kinézete
ellenére elég gyorsan mozgott ahhoz, hogy ha észreveszi a rejtőzködőket,
akkor nehezen meneküljenek el előle.
A kőfigura megállt, látszólag gyanút fogva körülnézett, és kiderült,
hogy valójában szemei is vannak. Legalábbis a két sötét üreg úgy ült a
fejnek tekinthető sziklatömbön, mintha szempár lenne, amellyel épp a
párosra nézett mereven… azután elfordult és folytatta útját, hogy
megszemléljen egy másik alagútszakaszt is.
Két lépéssel eltávolodott tőlük. Az őrző – csak az lehetett – közel olyan
magas volt, mint a sárkány, és a vaskos lábakat emelkedni látva a druida
elképzelte, ahogy eltapossa őket. Amikor a lény már távolabb járt, halkan
sóhajtottak egyet és eleresztették a falat.
– Gondolod, hogy visszajön? – kérdezte Malfurion.
– Ha járőr. Siessünk.
Folytatták útjukat a kanyargós átjárókon és kisebb-nagyobb
barlangokon keresztül, az éjtünde időnként megállt, hogy alaposabban
körülnézzen. Egyszer rossz irányba fordultak, de hamar rájött, hogy
ismeretlen helyen járnak.
Malfurion úgy érezte, sohasem fogja elfeledni azt a szűkös alagutat,
amelyhez végül elérkeztek, és amely útjuk célját jelentette. Előbb meg is
torpant, kábultan a felismeréstől, hogy milyen messzire jutottak.
– Ott kell lennie – mutatott előre, a keskeny átjáró végében a hamis
kitüremkedésre. – Ott, az alatt a szikla alatt, a szélesebb repedés mellett.
Látszott, hogy Brox még nem találta meg, de egyszerűen túltette magát
a dolgon:
– Rajtad áll, druida.
110
 A következő problémának a kitüremkedő alakzat elérése bizonyult.
Álomalakjában ott lebegve nem is tűnt fel, hogy milyen magasan van; a
Démonlélek igencsak elérhetetlennek tűnt onnan, lentről. A háttérben még
mindig fel-felhangzott, igen tompán már, a hatalmas kalapácsütés és a
sárkány üvöltése, és ettől felriadva gondolataiból Malfurion mászni
kezdett, Brox utána. Bár az éjtünde fürgébb volt, ereje és kitartása révén az
ork hamar felzárkózott mellé.
– Látok ott egy kis barlangot. Pont mellette van a kitüremkedés, jobbra
és egy kicsit fentebb – szuszogta az éjtünde. – A mélyedésben
megpihenhetünk. – A zöld bőrű harcos csak beleegyezőn morrantott egyet
mellette.
Egyikük sem nézett le, tartottak tőle, hogy a sötétbe vesző talaj
távolságának látványától meginoghat elszántságuk. Egyszer csak elértek a
kicsiny barlanghoz; a hely épp elegendő volt kettejüknek.
Minden előzetes jel nélkül egy ismerős hang szólalt meg az elméjükben:
Vigyázzatok a trollokra!
Az éjtündének beletelt néhány pillanatba, mire értelmezte a Krázustól
jött figyelmeztetést. Nem lepte meg, hogy az idős varázstudó tudati
kapcsolatban maradt velük, de ennek a figyelmeztetésnek nem látta okát.
Trollok? Azok mik?
Szálló por szóródott a szemébe. Malfurion próbálta kipislogni,
kidörgölni, és fátyolos tekintettel látta meg maga előtt a hosszúkás
koponyát hegyes füllel és gubancos, hosszú hajjal. Az arc merőben
hullaszerűnek tűnt, és az alsó állkapocsból két sárgás agyar türemkedett ki,
a homlokon fekete ékkő csillogott a bőrbe égetve – nem kétséges,
Neltharion kézjegye lehetett. A szolgaságban tartott teremtmény jóval
magasabb volt a goblinoknál, valamennyire Malfurionnak is fölé
magasodott volna, ha egymás mellé állnak. Durva, sötétszürke bőrével
beleolvadni látszott a sziklafalba.
– Vacsora… – horkantott a troll köszönésképpen, és már mozdult is,
azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy lelökje a druidát. Ő elhúzódott,
amennyire csak tudott, és a szörny koszos karmai hajszálnyira suhantak el
az arca előtt. Próbált arrébb menekülni a kicsiny barlangban, de a troll úgy
mászott a függőleges köveken, mint valami pók, egyetlen mozdulattal
megint túl közel került.

111
 Brox felől haragos morgást hallott, a szeme sarkából látta, hogy őt is
megkörnyékezte egy őrszem alulról. A környékbeli lyukakból egy
harmadik és egy negyedik troll is előbújt; az is bizonytalanná vált, hogy
hány ellenféllel kell szembenézniük.
– Hangosat csattansz majd, vacsora – gúnyolódott az első szörny. – Az
agyadat nyersen eszem meg, a májadat meg megfőzöm!
Újra áldozata felé csapott, ezúttal megragadta a csuklóját. Elképesztő
erejével majdnem elszakította a kétes kapaszkodóktól. Az épp eszébe jutó
varázslatai közül egyik sem segített volna; a druida próbált hát ragaszkodni
a még fogva tartott kitüremkedéshez és a réshez, amelybe lábujjait
akasztotta. Úgy érezte, mintha ujjpercei leszakadni készülnének.
Azután lentről éles sikoly vonta el a troll figyelmét. Brox jó hasznát
vette tőrének; beleszúrt ellenfele vállába, és a troll lebucskázott a falról,
összezúzta magát odalent. Sajnos a pengét is magával rántotta.
Az első szörny morogva próbálta befejezni, amit elkezdett, és ahogy
ellene küzdött, Malfurion érezte, hogy egy másik is megközelítette alulról,
nyilván a lábát akarta leszedni a falról. Ha eléri, neki nem sok esélye
marad.
A vészhelyzet kiélesítette érzékeit. Felfedezett egy kis bogarat az első
troll felett a falon, rémülten kapaszkodott és közben próbált az apró
teremtményre összpontosítani.
A bogár megfordult és elindult az ördögi ellenfél felé, mi több, társai
előbújtak a fal repedéseiből és követték. A szörnyeteg még megrángatta a
druida csuklóját, azután nem bírta tovább figyelmen kívül hagyni a
bogarakat. Elengedte áldozatát és csapkodni kezdte a kezén, mellkasán
mászó apróságokat, közben csalódottan sziszegett.
Malfurion kihasználta az alkalmat és ököllel támadott. Épp csak elérte a
troll karját, de ennyi is elég volt, hogy a kapálózó teremtmény elveszítse
kapaszkodóját és lezuhanva magával sodorja társát is. Az képtelen volt
megkapaszkodni a rázúduló teherrel, és egymásba gabalyodva, sikoltva
végezték odalent. Az éjtünde lehunyta szemét – továbbra sem kedvelte a
pusztítást, lehetett az bármennyire szükségszerű.
– Menj! – kiáltott fel az ork, miközben az utolsó szörnyeteggel
viaskodott. – Hozd a korongot!
Pillanatnyi habozás után Malfurion engedelmeskedett. Látta már
küzdeni az orkot, végeredményben nem kellett féltenie.
112
 Légy óvatos! szólalt meg Krázus a gondolatai között. Eltávolítottam
néhány védővarázst, de a többi rád vár.
Érzékelte a jelenlétüket. Némelyik egészen nyilvánvalónak mutatkozott,
mások alattomosan rejtőzködtek. Egyesével vizsgálta meg és mozdította el
vagy bontotta szét energiamintázatukat, áthelyezte vagy semlegesítette
őket. Meglepte, hogy dolguk e része milyen gyorsan halad; többet várt
Halálszárnytól.
Újabb sikoly hangzott fel, trollsikoly. Az éjtünde oda sem nézett, nem
zavartatta magát, főként, hogy utána Brox elégedett morgását hallotta.
Ahogy a mélyedés szélén kapaszkodva összpontosított, egyszer csak
azon kapta magát, hogy nem lel több védővarázst. Még egyszer átfürkészte
a hamis kitüremkedést, kiterjesztette a keresést a körülötte lévő falra is, de
nem talált semmit. Mielőtt nekirugaszkodott volna a fedélnek, még egyszer
társára nézett.
Az ork épp elhelyezkedett az apró barlangban, felemelt fejjel és lehunyt
szemmel figyelt valamit.
– Huzat… kijárat is lehet – jegyezte meg halkan.
Bármit szívesen fogadott, ami lerövidítette a barlangokban töltött időt.
Malfurion bólintott és visszatért dolgához. Közben ismét felhangzottak a
távoli kalapácsütések és üvöltések; az őrült sárkány és goblinjainak
tevékenysége elfedte a halálsikolyokat – eddig szerencséjük volt, de ez sem
tarthat örökké.
Mélyet sóhajtott, azután egy határozott mozdulattal megtaszította a
hamis sziklaalakzatot. Nehezen mozdult, ahogy gyanította, de sikerült
annyira ellöknie a faltól, hogy becsusszanhasson mögé. Minden
sárkányméretre vallott; ő csupán kicsiny rovar lehetett volna ott.
– Sietek – szólt hátra, Brox csak bólintott válaszképpen.
Malfurion teljes sötétségre számított, de ehelyett ragyogó fény fogadta
és vakította el néhány pillanatra az alagút viszonyaihoz szokott szemét.
Amikor végre kipislogta a káprázatot, meglátta maga előtt, amiért jöttek.
Alig néhány lábnyira tőle, az üreg mélyén ott hevert a Démonlélek, finom,
vörös bársonykendőn, szépen beleültetve, mint egy újszülött. Kicsinek
tűnt, még az ő markában is elfért, és a belőle áradó fénytől eltekintve
nemes egyszerűséget mutatott a külvilág felé. Ismerve hatalmát, a druida a
lehető legnagyobb óvatossággal és tisztelettel közelített a tárgyhoz.

113
 Megvizsgálta a korong körüli erővonalakat, és látta, hogy egyik sem
jelent veszélyt. Halálszárny valószínűleg úgy vélte, alkotása biztonságban
lesz ott, és nem foglalkozott újabb varázslatok elhelyezésével belül.
Malfurion az ereklye fölé hajolt, és ismét megcsodálta, miként lehet oly
nagy hatalma egy ilyen kicsiny dolognak. A sárkány mancsában is
nagyobbnak látszott, pedig nyilvánvalóan nem változtatta meg a méretét.
– Druida! – kiáltott odakint Brox. – Jön valami! A kődarab, azt hiszem!
Képzeletében megjelent a monstrum képe, ahogy zömök lábaival
áttapos a testén, és Malfurion úgy döntött, nem vesztegeti tovább az időt.
Egy könnyed mozdulattal felkapta a korongot – és a következő pillanatban
rádöbbent hibájára.
A rejtekhelyet sárkányok százainak sikolya töltötte be, az éjtünde térdre
zuhant és a fülére tett kézzel próbálta kizárni a rémisztő zajt. Úgy érezte,
mintha minden elpusztított óriásgyík esszenciája szabadságért kiáltott
volna körülötte – de tudta, hogy riasztást hall, egy utolsó védővarázs
hatását, amely ravaszul a korong belsejében várta, hogy működésbe
léphessen valamely illetéktelen kéz érintésétől.
Amint a sikoltozás elhalt, sokkal szörnyűbb következményeket sejtető
hang vert visszhangot a barlangokban. Halálszárny őrjöngő haraggal
eltelve közelített, üvöltése messze megelőzte.

114
 Kilenc

N
eltharion élvezte a fájdalmat; a húsába fúródó szegek mindegyike
egy újabb lépést jelentett az istenné válás felé vezető úton. A
vértezettel és a koronggal sérthetetlenné és kivédhetetlenné válik
majd.
– Siessetek! – parancsolta újra meg újra. – Siessetek!
A goblinok épp a kalapácsot igazgatták, Melkó a tetején állt, hogy
bemérje a fejet a következő csapáshoz…
Olyan hang szólalt meg, amelytől még a Föld Őrzője is összerezzent –
sohasem remélte hallani, de mindig is félt, hogy mégis felharsan. Az
alagutak és barlangok faláról vissza- meg visszaverődő sikolyok
sokaságától a behemót akaratlan rúgott egyet, mire a kalapács, Melkó és a
körötte serénykedő goblinok többsége elszállt.
– Korongom! Sárkánylelkem! Valaki lopja a korongomat! – üvöltötte
egyre dühösebben, a hatalmas műhelyben dolgozók remegve próbáltak
elrejtőzni haragja elől.
Felpattant fektéből, a még csak részben felszegezett harmadik lemez az
oldalát verte, ahogy megpördült és az átjáró felé rohant. Nem nézte, hová
lép; farkával és karmos lábaival asztalokat, üstöket, sok minden mást is
szétszórt a barlangban. Tüzek éledtek itt is, ott is, ahogy az egyik kemence
felrobbant és mindent lángoló lövedékekkel szórt be.
Nelthariont nem érdekelte a pusztítás és a nyomában kélt káosz. Valaki
addig merészkedett, hogy megérintette azt, ami a legértékesebb számára –
és ezt nem engedhette! El kell fogni, meg kell ölni… de csak lassan,
számtalan kín közepette! Ez a legkevesebb, amit a tolvaj érdemelt.
Még inkább feldühítette az, hogy bárkinek is sikerült átjutnia számos
csapdáján, varázslatán és őrzőjén. Csak a többi faj lehetett erre képes, ők is
csak együttes erővel. Meglakolnak ezért, akár a kékek!
Újra meg újra felüvöltve száguldott az alagutakban arrafelé, ahol a
Sárkánylelket elrejtette.
Jön! figyelmeztette őket Krázus szükségtelenül. Jön! Azután a tudati
kapcsolat váratlanul megszakadt. Malfurion félt, hogy esetleg történt
valami a mágussal, de akkor és ott nem volt ideje és lehetősége barátja
miatt aggódni. Menekülniük kellett, és lehetőleg a Démonlélekkel.
115
 – Gyere már, druida! Siess!
Gyorsan eltette a korongot az egyik nagyobb erszényébe, annak fénye
elhalványult, ahogy behúzta a zsákocska száját. Kimászott az üregből,
körülnézett, és látta, hogy Brox türelmetlenül várja a legközelebbi
trollbarlang szélénél. Fürgén maga is odakúszott a nyíláshoz; amikor
karnyújtásnyira ért, az ork nemes egyszerűséggel megragadta a csuklóját és
berángatta, utána is vonszolta tovább.
– Kijárat lehet! Huzatot érzek. – Csak ennyit vetett oda az éj tündének.
A troll otthonát szemét és csontok halmai borították. Malfurion próbált
nem körülnézni, még ha a maradványok valószínűleg goblinoktól
származtak is.
Megmenekülésük reménye hamar semmivé foszlott. Találtak két
zsákutcának bizonyuló üreget a barlang mélyén, és az érzett légmozgás
csupán az egyik hátsó fal szélesebb repedéseitől származott.
– Ésszerű, hogy a sárkány ne hagyjon efféle utat nyitva, még ha
rabszolgáivá is tette a trollokat – mormolta Malfurion. – Csapdába estünk.
Nehéz lépteket hallottak kintről, de nem a sárkányét. Ahogy az üreg
nyílása felé pillantottak, a gólem darabos alakját látták elhaladni.
– Halálszárny sem lehet messze. – Más név már nem illett a
szörnyetegre mindazok után, amit korábban a csatatéren, majd a
műhelyben láttak.
– Akkor kiállunk és harcolunk – válaszolta az ork higgadtan. –
Mutassuk meg, hogy nem félünk tőlük.
A korong… használjátok a korongot!
Malfurion meglepetten bámult maga elé. A hang olyan gyorsan
semmivé foszlott, hogy nem volt ideje azonosítani – bár nyilvánvalóan
Krázus szólhatott hozzájuk. A javaslatnak volt értelme, de a
Démonlélekben rejlő sötét erőket érzékelve az ifjú habozott követni azt.
Látta, hogy mit tett a fekete sárkánnyal; vajon őrá nem hat valamely
hasonló módon?
Haragos üvöltés rázta meg a barlangot. Kavicsok hullottak a
mennyezetről, kőpor szállt alá, és már nem maradt idő tűnődésre,
vívódásra…
– Mit csinálsz, druida? – kérdezte idegesen Brox, amikor meglátta, hogy
társa előveszi a Démonlelket. A korong fénye bevilágította a helyiséget, és
persze kiáradt a bejáraton is. Ha a gólem eddig nem találta meg őket,
116
ezután biztosan rájuk lel, ahogyan Halálszárnynak sem kell majd
keresgélnie.
– Ez az egyetlen reményünk. – Malfurion maga elé emelte az ereklyét,
azután egy hirtelen gondolattól vezérelve arra mutatott vele, ahol
repedéseket találtak a falban. Sejtelme sem volt, hogyan működhet,
egyszerűen csak próbált parancsot adni egy legalább akkora rés
megnyitására, amin ketten átférnek majd. Semmi sem történt.
Eggyé kell válnod vele… Engedd, hogy eggyé váljatok…
A kapcsolat ismét megszakadt, de legalább kapott valamiféle nyomot a
megoldáshoz. Malfurion összpontosított, és tudatával belemerült a korong
energiáiba. Azonnal megérezte a tárgy nyugtalanító természetét; az a
valami nem az anyagi világhoz tartozott. A Halálszárny által megidézett
erők valami másnak voltak a részei, valahonnan máshonnan érkeztek. A
druida majdnem visszakozott, de tudta, hogy kint sem várja több jó.
Merülj el benne! mondta elméjében a hang. Az éjtünde megnyitotta
magát a Démonlélek előtt, hagyta, hogy annak hatalma megérintse.
Sikerrel járt, a lelkén átfolyó erőtől olyan magabiztossá vált, mint még
soha életében. Alig bírta visszafogni magát, nehogy kivonuljon a gólem és
Halálszárny elé – tudatában volt, hogy biztos halálával az egész világot
megfosztaná a túlélés reményétől.
Az ork készségesen, de aggódva várakozott:
– Jól vagy…?
– Remekül! – válaszolta, vagy csak gondolta, nem tudta bizonyosan.
Mély lélegzetet vett és bocsánatkérőn nézett társára, azután ismét a hátsó
fal repedéseire összpontosított. – Nyíljon hát út… – suttogta.
A korong még inkább felfénylett, és a hátsó fal egy része hirtelen
semmivé foszlott. Nem maradt törmelék, nem maradt semmi. A
Démonlélek pillanatnyi erőfeszítés nélkül tüntetett el sziklát, port, földet,
és bár a mágikus erők nem jelentek meg látványosan, mindketten
csodálkozva meredtek az eredményre. A szemük láttára született új alagút,
annak vége sebesen távolodott.
– Folytatja, amíg ki nem jut a felszínre – mondta Malfurion, bár
sejtelme sem volt, honnan tudja ezt. – Kövessük!
Alig léptek egyet-kettőt, amikor mennydörgésszerű robaj rázta meg az
üreget. A kőgólem próbált beásni; nem maradt vesztegetni való idejük.

117
Malfurion beugrott az imént született folyosóba, Brox a sarkában, és ahogy
távolodtak, a hegy tovább rázkódott a lesújtó sziklaöklöktől.
Nem jutottak messzire, mire a sárkány hangját is meghallották maguk
mögött:
– Hol vannak? Megnyúzom őket! Életben tartom és kiszögezem őket a
falra! Félre innen!
Az utolsó szavakat robaj követte; ura valószínűleg félretaszította a
sziklákból született őrzőt.
– A hegy lesz a kriptátok! – üvöltött bele Halálszárny a lyukba.
Különös hang kélt – Malfurion gyermekkorában látott egy gejzírt; az
volt ilyen, amikor kitört –, és a levegő hőmérséklete hirtelen
megemelkedett.
– Elébem! – kiáltott a druida. Ahogy Brox elrohant mellette, ő
megpördült és a Démonlélekkel a bejárat felé mutatott. Tudatával az imént
már elmerült a gonosz korongban, ezúttal elegendő volt megkérnie, és
jeges szélroham támadt. Az ellenvarázs alig néhány méterrel arrébb csapott
össze az olvadt kő sebesen közeledő áradatával, lelassította, kihűtötte,
megállította azt. A megdermedt láva teljesen lezárta az alagút belső végét.
Az éjtünde levegő után kapkodva hátratántorodott, Brox óvatosan
elkapta, segített neki talpon maradni. Az ork láthatóan egyre nagyobb
tisztelettel nézett társára – egyre nagyobb tisztelettel és aggodalommal.
– Légy azzal óvatos, druida! Nem bízom semmiben, ami ekkora erőt
mutat ilyen félrevezető alakban.
– Egyetértek, szívemből szólsz – válaszolta Malfurion, mégis, a hatalom
szabadon eresztése összehasonlíthatatlan boldogságérzetet hozott magával.
Lehet, hogy tévedett, és lenne értelme visszafordulnia, szembenéznie a
sárkánnyal? Ha legyőzné Halálszárnyat, a Kalimdort fenyegető legnagyobb
veszélyek egyikétől szabadíthatná meg a világot. Azután a Lángoló Légió
már nem jelentene gondot; Neltharion is könnyedén elbánt a démonokkal.
Ahogy továbbmentek, a korong mágiája újabb csodálatra adott okot. Az
újonnan alkotott alagút talaja minden emelkedőn és lejtőn úgy formálódott
ki, hogy a lehető legjobban járható legyen az olyan kétlábú lényeknek,
mint Malfurion és társa. Ennek és a hátulról jövő veszély elmúltának
köszönhetően jóval gyorsabban haladtak mint befelé jövet.
– Huzatot érzek – jegyezte meg Brox, ezúttal hangjában bizonytalanság
csendült. – Legalábbis frissebb a levegő.
118
 A bizonytalanság ellenére reményeik új erőre kaptak és csak valami
sziszegéshez hasonlatos hangra torpantak meg. Amint futó lépteik zaja
elült, máris rájöttek, hogy csak a szél zúgása tréfálta meg túlérzékeny
idegzetüket.
– Ott… – lihegett az éjtünde. – Ott a kijárat!
A Démonlélek csakugyan azt tette, amire jelenlegi gazdája kérte, és
hamarosan kiléphettek a hegyoldalra, ahol hűvös és kedves szellő
köszöntötte őket a pokoli barlangokból való kijutásuk alkalmával. Persze
nem voltak még biztonságban. Halálszárny előbb vagy utóbb rájön majd,
hogy kimenekültek, és dühében nyilván egész rajával üldözőbe veszi őket.
– Jobb, ha megint elteszed azt – mordult fel a harcos, amikor végre egy
kis levegőhöz jutott. – Meglátják a fényét.
Malfurion nem kezdte magyarázni, hogy a fekete sárkánynak nem kell
meglátnia a korong fényét ahhoz, hogy rátaláljon. Mindenesetre, ha elteszi,
azzal valóban több esélyt kapnak. Kinyitotta az erszény száját, de ujjai
vonakodtak elereszteni a sima aranykorongot. Végül erőt vett magán,
beleejtette a zsákocskába és behúzta annak száját.
Ismét Brox vette át az irányítást, és az éjszakában megfontolt minden
egyes lépést a havas lejtőn – több helyütt is könnyen megcsúszhattak
volna, ha nem kerülik ki a veszélyes részeket. Az ork biztonságosan
felszíjazta fegyverét a hátára; egyetlen botlás is az értékes fejsze vesztét
jelenthette.
Szerencsére a goblinok műhelye és Halálszárny szentélye a hegy
legmélyén rejlett, és bár így is elég magasan voltak, mégsem kellett a
csúcstól indulniuk. Malfurion remélte, hogy lejutnak a meredélyről, mire
hajnalodni kezd.
Azonban, ahogy korábban gondolták, a szerencse nem tarthatott örökké
– hatalmas alak suhant el a csillagok kárpitja alatt. Mindketten rögtön hasra
vágódtak a hóban, és gyorsan beásták magukat, ahogy tudták; legalább
részben eltűnjenek a fent kutató tekintet elől.
Csakugyan Halálszárny kereste őket, és csupán saját őrülete akadályozta
meg, hogy rájuk találjon. Őrjöngve fürkészte a terepet maga alatt, időnként
a felgyülemlett feszültség levezetéseként megeresztett egy-egy lávaköpetet
a hegyoldalak felé. Mind olyan erővel csapódott be, hogy a sárkány
gyakorlatilag átalakította a domborzatot; háznyi sziklákat gurított le a

119
völgyekbe. Ha kevésbé vak a dühtől, talán rögtön mágikus érzékeivel
próbálkozott volna, és akkor hamarabb megtalálja a menekülőket.
Malfurion felemelte fejét és a sárkányt kereste az égen:
– Azt hiszem, arra repül, amerről…
Halálszárny elkanyarodott és széles ívben visszafordult, egyenesen
feléjük tartott.
– Mozgás! – dörrent rá Brox a társára.
Otthagyták hevenyészett búvóhelyüket és egy nagyobb sziklatömb felé
tartottak. A druida hátranézett válla felett a sárkány egyre csak közeledő
alakjára; mozgásából nem tudta megítélni, hogy észrevette-e őket, de máris
kényelmetlenül közel járt. Ahogy befordultak a kőtömb mögé, ismét a
sóhajszerű hangot hallották, amely a köpetet előzi meg.
– Ide! – morrantott az ork és karjánál fogva megragadta társát,
berántotta maga mellé egy mélyedésbe. Felettük megremegett és felrobbant
a hegyoldal, az eredetileg menedéknek kiszemelt sziklatömb nagyot ugorva
mozdult ki a helyéből, majd legurult a lejtőn. A hó hirtelen eltűnt a nagy
hőtől, és olvadt kőszilánkok repültek szét. Lezúduló lavina tört utat
magának a hegy oldalán.
Halálszárny a terület felett lebegett, a pusztítást szemlélte, lejjebb
ereszkedett, undorodva horkantott egyet. Vad üvöltést hallatva megfordult
és megint elszárnyalt, mozgásából ítélve körözni készült a szentélyének
otthont adó hegy körül.
Malfurion és Brox lassan ki merte ásni magát a törmelék alól; a gőz
remek fedezéket nyújthatott. Az éj tündét elfogta egy köhögésroham a
portól és a kövekből felszálló gázoktól, azután rögtön ellenőrizte erszényét.
Amint megérezte ujjaival az ismerős alakzatot, megkönnyebbülten
sóhajtott.
Brox sokkal inkább aggódott:
– A sárkány vissza fog jönni. Mennünk kell.
Eleinte sárban, de hamarosan ismét hóban folytatták útjukat lefelé. Újra
meg újra hallották a dühös üvöltést, s visszhangját a hegyek között, de a
szörnyeteg nem bukkant fel újra – ettől függetlenül nem mertek lassítani
lépteiken.
Amikor már egészen közel értek a lejtő aljához, a druida összehúzott
szemmel vizsgálgatta az előttük heverő völgyet:

120
 – Nem ismerős a környék. Krázustól is távol lehetünk. – Lehunyt
szemmel összpontosított. – Nem érzem a jelenlétét sem.
– A nagy öreg bizonyára elrejtőzött, most, hogy a fekete kint dühöng.
– Nekünk akkor is meg kellene találnunk valahogy.
Megegyeztek, hogy addig nem foglalkoznak a dologgal, míg teljesen le
nem értek a hegyoldalról. A mágus tudott vigyázni magára.
A völgyet örök sötétség uralta; a magas csúcsok nappal is árnyékban
tartották. Túl közel voltak még Halálszárny birtokához, goblinokra is
számíthattak a környéken.
Kerülniük kellett balra, hogy elérjék a pontot, ahol elváltak Krázustól,
de alig fél óra elteltével egy, az alattuk lévőre ráhúzódó hegyoldal meredek
falával találták szembe magukat. Malfurionnak eszébe jutott a Démonlélek,
de a varázslattal biztosan felkeltette volna a fekete szörnyeteg figyelmét,
emellett furcsállotta, hogy egyre nehezebbnek tűnt az erszényben tartania a
korongot.
– Ha a másik irányban indulunk el, akkor majdnem teljesen körbe kell
mennünk – jegyezte meg.
– Úgy tűnik – hagyta helyben az ork.
Mégis ez látszott az egyetlen evilági lehetőségnek; számos helyen a
Halálszárny által leszórt törmeléket kellett kerülgetniük, de szerencsére
mindenhol találtak járható ösvényt. A legutóbbi üvöltések egyre
közelebbről szóltak, és már az eget figyelték haladtukban, hogy ők vegyék
észre előbb ellenfelüket. Kiálló sziklák alá vették be magukat, és
reménykedtek, hogy Neltharion már nem folytatja a környék
felperzselésének kétes tevékenységét. A fürkésző óriásgyík majdnem
felettük repült el, közben gondosan szemlélte a vidéket, de ismét elkerülték
a figyelmét. Nem mertek előbújni, amíg nem volt teljesen biztos, hogy a
sárkány már elment.
– Különös, hogy mindeddig csak őt láttuk. Hová lett a többi sárkány?
Brox már készen állt a válasszal:
– Ha megtalálják a korongot, vezetők akarnak lenni.
Meglehet, valóban a fekete szörny félelmei játszhattak közre, és
egyszerűen csak nem merte közelebb engedni a saját fajtáját a
Démonlélekhez. Ismerve a tárgy és akár csak a kisebb sárkányok hatalmát,
Malfurion is elképzelhetőnek tartotta ezt a változatot.

121
 Közben folytatták útjukat, de az ösvény ismét megtréfálta őket, és
valamelyest távolabb kényszerültek céljuktól. A druida egyre
ingerültebbnek tűnt:
– Használhatnám azt az átkozott vacakot, hogy odavigyen minket
Krázushoz!
– A fekete meg máris a nyakunkon lenne.
– Tudom… csak…
Méretes, vértezetes alak rohant az orkra, ugyanabban a pillanatban
éjszablya termetű, de sokkal inkább kutyaszerű teremtmény ugrott
valahonnan az éj tündére. Hátán két inas csáp vonaglott, szívó szervekkel a
végükön, amelyek rögtön az áldozat mellkasát keresték.
Fegyverek csaptak össze csengve, és a hangból Malfurion úgy ítélte,
társa nem lehet a segítségére. Sikerült elkapnia a csápokat, de az
ördögkutya lendülete leterítette, és a démon a torka után kapott. Az ifjú
majdnem fuldokolni kezdett a bestia szájából áradó dögletes bűztől.
A sárgás fogsorok az arca előtt csattantak össze, újra meg újra, és zöldes
nyálat fröcsköltek rá, melynek minden cseppje savként égette bőrét.
Sikerült megragadnia a csápokat és maga elé húznia egyik térdét, így
valamelyest eltarthatta magától a dögöt. A fogak így is túl közel csattantak,
és a druida akaratlanul is maga elé kapta egyik karját; az imént még
keményen fogva tartott csáp kiszabadult, és a következő pillanatban húsába
mélyedtek a szívószervet körbevevő éles fogak.
Felsikoltott, ahogy a lény elkezdte kiszívni a hatalmát, és azzal együtt
életerejét, lelkét is. Az ördögkutyák számára éltető élelmet jelentettek a
mágiahasználókban rejlő energiák, mi több, meg is többszöröződhettek, ha
elég varázserőt szívtak magukba. Ha befejezhették kárhozatos
lakomájukat, csupán kiszáradt porhüvelyt hagytak áldozataikból.
Nem maradt ideje eltűnődni a megfelelő varázslaton; felszabadult
kezével az erszényei körül kezdett matatni – csak sikerüljön előrántani
valamit! Közben a gyengülő másik kézből is kicsúszott a szörnyeteg
csápja, így az ráakaszkodott az oldalára, és ugyancsak szívni kezdte erőit.
Hangok suttogtak Malfurion fejében, matató ujjai a korongos zsákocskára
tévedtek.
Fogd és használd… mondták. Egyetlen reményed, egyetlen esélyed…
fogd és használd… egyetlen lehetőséged…

122
 Egyikük emlékeztetett arra a hangra, amelyet korábban Krázusénak vélt.
Kétségbeesetten megragadta az erszényt és kirántotta belőle a
Démonlelket. Rögtön megérezte a hatalom áradását, magabiztossága
növekedését, és szinte már közönyösen nézett az arca előtt csattogó
állkapocsra.
– Mágiát akarsz? – üvöltötte hirtelen feléledő haragjában. – Nesze
neked mágia!
Egy gyors mozdulattal rászorította a korongot az egyik csáp
ráakaszkodott végére; az ösztönösen eleresztette és ráharapott a nagyobb
táplálékforrásra. Az ördögkutya szeme kidülledt, teste feldagadt, mint egy
hirtelen teletöltött zsák. A teremtmény kétségbeesetten próbált
elszabadulni, de immáron őt tartotta ott ellenfele, majd egy
szívdobbanásnyi idő múlva oldala felhasadt, húsa szétfröccsent a
túláradóan erőteljes energiától.
A démon cafatai elborították, de Malfurion nem foglalkozott vele –
ahogy talpra állt, a korong hatalma megtisztította. Gyorsan körülnézett, és
látta, hogy Brox immáron két felgárral küzd, az egyik megsérült, de az ork
még így is hátrányban volt.
Az ifjú rámutatott a Démonlélekkel arra, amelyiket tisztábban látta, és a
tárgyból aranyszín energiafolyam csapott ki. A koponyafejű harcos
felüvöltött, ahogy az áramlat beburkolta – azután halom porrá válva
pusztult el.
A másik felgár habozott, és ellenfelének csak ennyire volt szüksége. A
bűvös fejsze mélyen belevágott a mellkasába, egyformán átmetszett vértet,
húst és csontot. Ahogy a második támadója is elesett, Brox megfordult;
Malfurion elégedett mosollyal ment oda hozzá.
– Ez könnyen ment – jegyezte meg.
Azonban társa nem tűnt megkönnyebbültnek. Az ork a korongot nézte.
Az éjtünde hirtelen úgy érezte, nem bízhat meg ebben az idegen,
ismeretlen lényben. A hangok is visszatértek, erősebben szóltak hozzá mint
korábban.
A korongot akarja… magának akarja… de a tiéd. Csak te tudod
megfelelően használni, hogy helyreállítsd a világ rendjét.
– Druida! – szólt rá az ork. – Többet nem kéne használnod azt. Gonosz
dolog.
– Épp most mentette meg az életünket!
123
 – Druida…!
Malfurion hátrébb lépett és maga elé emelte a Démonlelket.
– Te is csak a hatalmat akarod! El akarod venni!
– Én? – Brox a fejét rázta. – Hozzá nem érnék!
– Hazudsz! – A hangok egyre csak szóltak, megmondták, mire készül a
zöld bőrű idegen. – Át akarod venni a Lángoló Légió vezetését
Arkhemóntól! Velük akarod meghódítani Kalimdort! Nem hagyhatom!
Előbb égjen fel a világ, minthogy hagyjam!
– Druida! Hallod magad egyáltalán? Értelmetlen, amit beszélsz…
– Nem hagyom, hogy rátedd a kezed! – Az orkra mutatott a koronggal.
El kell őt pusztítanod! Mindet el kell pusztítanod, aki a korongot
akarja… aki elveheti tőled…
Brox mereven, de higgadtan állt, egyáltalán nem mozdult Malfurion
felé. Fejszéje leeresztve csüngött mellette, csak nézett és várt, sorsát az
éjtünde kezébe helyezte.
Végül az ifjú rádöbbent, mire készült éppen. Undorodva ejtette el a
gonosz korongot és elfordult tőle, elfordult társa és barátja tekintetétől.
Hallotta maga mögött a veterán nyugodt lépteit, megérezte vállán a súlyos
kezet. Odanézett, Brox fejrázással jelezte, hogy nem vádolja semmivel.
– A korong miatt volt – mondta. – Csak a korong miatt.
Malfurion irtózott a gondolattól, hogy újra megérintse, de magukkal
kellett vinniük. Krázus biztosan tudja majd, hogyan kell bánni ezzel az
iszonytató dologgal, ami nem tűnt többnek egy különös dísztárgynál.
Letépett egy darabot az ingéből és lehajolt, hogy felvegye a
Démonlelket. Tudta jól, hogy egy darab szövet egyáltalán nem védi meg a
bűbájtól, de nem tehetett többet. A számára legkedvesebbeket idézte
képzeletébe, hogy küzdjön a befolyás ellen – a hangok visszatértek. Ha a
korong elcsábítja, mindannyian az életükkel fizetnek a hibáért. Elsősorban
Tirandára gondolt, aki máris áldozatként szenvedett a palotában, és hirtelen
kételkedni kezdett benne, hogy a tárgy befolyása alatt is megmenthetné-e.
Valószínűbbnek tűnt, hogy végül őt ugyanúgy legyilkolná vele, ahogy az
imént Broxot is majdnem megölte.
Magában köszönetet mondott Khenariosznak, amiért nemes tanításai
lehetővé tették, hogy elszigetelje tudatát a betörni próbáló hangoktól. Már
teljes bizonyossággal tudta, hogy az ereklye természetellenes alkotás – így
kizárandó a druida ösvényről is.
124
 – El kell tűnnünk innen – jegyezte meg, ahogy az összpontosítás
befejeztével végül elég erőt érzett magában. – Ki tudja, mennyi démon
lehet még a környéken…
Szeme elkerekedett, ahogy kőből formált kezek emelkedtek ki a puszta
talajból mellette és megragadták a bokáját. Az ork meglepetten mordult fel
és a segítségére indult volna, de őt is hasonlóképp kötötte helyhez két
sziklakéz. Rettenthetetlenül odasuhintott az egyiknek, és fejszéje összetörte
azt, de még csak épp célba vette a másikat, amikor újabb kéz helyettesítette
a tönkretettet.
Malfurion kétségek közt vergődött; használhatta volna a Démonlelket,
amelyet becsomagolva még mindig a markában tartott, de
megpróbálkozhatott a természeti erők szólításával is. A habozás
végzetesnek bizonyult, fekete fátyol borult tekintetére, és úgy érezte,
mintha száját vaspántok tartanák a helyén, bezárva. A korong kiesett a
kezéből és a rongyból is kicsúszva megcsendült a köves talajon.
Brox dühödten morgott és csapkodott, a varázsfejszéje recsegve törte a
követ, azután egy hangos puffanással az ork ijesztően elcsendesedett.
Először az éjszablyák nehéz, ismerős lélegzését hallotta meg, támadóik
szótlanul jöttek közelebb. A Légió, amennyire ő tudta, nem használta a
párducokat, csak a saját népe. Valaki a palotából?
– Életben hagytad őket. Miért? – éjtünde hangja, de démoni fertőzéssel
terhes.
– Urunk nagy érdeklődést mutat mindkettejük irányában.
Malfurion meglepetten hallgatta a második hangot. Lehetséges lenne???
Hallotta, amint valamelyikük könnyedén leszáll hátasáról, azután
közeledő lépések alatt csikordult meg néhány kavics. Bőrvért reccsent,
ahogy az illető lehajolt valamiért – nyilvánvalóan a fekete sárkány romlott
alkotásáért.
– Nem látszik különlegesnek – jegyezte meg Malfurion mellett a
második hang. Megváltozott valamelyest, de ezúttal biztos volt benne,
hogy felismerte. Azután a beszélő igazolta a legnagyobb félelmeinek
egyikét:
– Köszönöm, hogy kihoztad nekem, testvérem!

125
 Tíz

K
rázus elkáromkodta magát, amikor a sárkánybarlang kitört a
káosz. Megtett minden tőle telhetőt, hogy, megkeresse
Halálszárny varázslatait a barlangokban és a Démonlélek
rejtekhelyén, amellett sejtette, hogy Malfurion sem tett kisebb erőfeszítést.
Mindezek ellenére elhibázták.
Ráadásul a tudati kapcsolat is megszakadt, ámbár ezt nem a fekete
sárkány mágiája okozta. Más erő lépett közbe, valami, ami legalább olyan
hatalmas kellett hogy legyen, mint maga Halálszárny – és a mágusban
szörnyű gyanú ébredt.
Az Öreg Istenek léte még a sárkányok többsége számára is csupán
legenda, mítosz volt, pedig ők az idők hajnalán születtek. Örök
kíváncsiságában, vagy ahogy Rónin fogalmazta meg, mert mindenbe bele
kell vernie az orrát, Krázus tudta róluk, hogy sokkal többek holmi mesebeli
lényeknél.
A történet szerint három sötét entitás uralta az őrjöngő káoszt, amelyet
talán még a Lángoló Légió parancsnokai sem tudnának elképzelni. Az
elsődleges létsík volt az, és a világ teremtőinek eljöveteléig csak e három
létező basáskodott felette. Kozmikus méretekben dúlt a háború, és az Öreg
Istenek elbuktak a végén.
Mindhármukat bebörtönözték, örökre. Fogságuk helyét mindenki elől
elrejtették, hatalmukat megkötötték az idők végezetéig. A legenda utolsó
sora volt ez, de Krázus úgy sejtette, az Öreg Istenek találtak valami módot
a börtönük lerombolására – legalábbis arra, hogy a világokon átnyúlva
kereshessenek lehetőséget a szabadulásra.
Kezd összeállni a kép, gondolta, ahogy kiment a barlangból a sziklás
hegylábhoz és barátai keresésére indult. Nozdormu… a hasadék az időben,
az éjtündék kora és a Légió első eljövetele… a Végtelen Forrás… még a
Démonlélek kikovácsolása is beleillik.
Az Öreg Istenek kulcsot kerestek börtönükhöz, és ha fellelik azt, akkor
még Sargeras is térden állva könyörög majd a kegyes halálért. Ha
széttépik, megszüntetik az Időt magát, akkor börtönüket is kitaszíthatják az
időtlenségbe, megsemmisíthetik kötelékeiket, talán még vereségük
pillanatát is megelőzhetik. Lehetetlen akárcsak megsejteni az Öreg Istenek
126
terveit a maguk teljes valójában, minthogy legalább annyival álltak minden
evilági létező felett, amennyivel királynője felülmúlt egy több napja
kiszenvedett földigilisztát. Céljuk legalább általánosságaiban érthetőnek
tűnt.
Figyelmeztetnem kell Alexstraszát! ösztönösen ez volt a következő
gondolata. A halandó világ leghatalmasabb teremtményei kétségkívül a
nagy megtestesülések, és ha bárkinek esélye lehet az Öreg Istenekkel
szemben, akkor azok ők. Krázus halkan újra szitkozódott; bár ne
változtatta volna az őrület Nelthariont Halálszárnnyá! Összeadott erejükkel
a megtestesülések talán felvehették volna a harcot a teremtés előtti
lényekkel.
Megcsúszott egy kavicsos részen, majdnem lebucskázott az alacsony
gerincről, amelyen épp egyensúlyozott. Milyen előrelátó az Öreg Istenek
tervezése! Hiszen ők őrjítették meg a Föld Őrzőjét, ők facsarták ki
Neltharion elméjét – és egyszerre több célzattal! Bábot faragtak belőle, aki
megsegítheti szökésüket, s közben lehetséges ellenségeik sora is
meggyengült. Neltharion a megtestesülések között is talán a
leghatalmasabbak egyike volt.
Közben Nozdormut lefoglalták, aki pedig lényét tekintve csakugyan a
többiek felett állt – nem kétséges, tervük része lehetett ez is. Krázus
megállt, túl sok volt ez hirtelen. Hosszas korok álltak a sötét ősök
rendelkezésére, volt idejük megalkotni és elhelyezni bábjaikat, elfedni
befolyásukat. Hogyan tudná bárki is ily rövid úton lezárni ügyüket?
Hogyan?
A szörnyű felismerések sorozata olyannyira lefoglalta a mágust, hogy
egyáltalán nem vette észre a hatalmas árnyat, amely a csillagos égen
közelített felé. Hirtelen Halálszárny töltötte be a látóterét:
– Te ott!!!
Folytatásképpen a fekete sárkány hosszan levegőt vett és lávát fújt rá.
Sokan mások ott végezték volna égett csonthalomként, amelyet pillanatok
alatt elborít az olvadt kő és föld áradata, de a mágus már jól ismerte
ellenfelét.
Időben mozdult és csillámló aranyfalat idézett maga elé. A fekete
szörnyeteg lehelete könyörtelen erővel száguldott neki a látszólag törékeny
hártyának, de az kitartott. Krázus megfeszült, testében és akaratában
egyformán, ahogy próbálta tartani a varázslatot és megőrizni egyensúlyát a
127
lejtőn, beleizzadt az erőkifejtésbe. Minden porcikája megadásért nyögött,
de ő kitartott.
Végül a lehelet kifogyott, de a szárnyas rém odafent máris készült a
következő támadására. Azonban Krázusnak ennyi késlekedés is
elegendőnek bizonyult; Halálszárny dühének célpontja felemelte karjait és
eltűnt.
Nem szállhatott szembe vele így, egyedül; az effajta küzdelem
kimenetele nyilvánvaló volt. Még ha a legjobb formáját nyújtja éppen,
akkor sem vetekedhetett egy nagy megtestesülés hatalmával. Valóban
erény a hősiesség, de az esélyek egyértelműen ostobasággá tették volna.
A közelben, a találkozás színhelyétől délre eső hegy lábánál jelent meg
újra. Egy sziklának dőlve lihegett; a hatalmas sárkány leheletének kivédése
és a teleportálás sokat kivett belőle, így, gyors egymásutánban alkalmazva
a varázslatokat. Eredetileg sokkal távolabb szeretett volna jutni.
– Megtalállak! – üvöltötte a fekete óriás, hangja visszhangzott a hegyek
közt. – Nem menekülhetsz!
Krázus úgy látta, egyetlen előnye Halálszárny vak dühe lehet, amely
miatt nem képes összeszedetten kutatni utána. Először tartott tőle, hogy a
mágikus érzékek könnyen felfedezik, de Neltharion tekintete ide-oda
ugrált, nyilvánvalóan kapkodva kereste leendő áldozatát, így ő könnyedén
elfedhette magát.
Feltápászkodott és elindult a völgyben; minél messzebb kerül, annál
jobb. Hogy a társaival mi történhetett, arról fogalma sem volt. Minden
bizonnyal elmenekültek Halálszárny elől, máskülönben a fekete nem
foglalkozott volna vele – egyértelműen nem kapta vissza a korongot és
talán úgy hitte, ő szerezte azt meg.
Annál jobb. Ha az életébe kerül, hogy a többiek elvigyék a
Démonlelket, akkor hát legyen így. Rónin tudni fogja, mit tegyen.
Áthaladt egy kinyúló hegyláb gerincén, még kimerülten is ügyesebben
mozgott mint bármelyik ember vagy éjtünde. Útközben mindvégig fülelt,
és figyelt, de Halálszárny eltűnt mögüle. Egyszer szemből közeledett és
majdnem felette repült el, de a mágus gyorsan behúzódott egy kiszögellés
alá. A fekete sárkány véletlenszerűen lávaköpetekkel szórta meg a
környéket, nem jött még rá, hogy saját őrjöngése dolgozik ellene.
Azután a szörnyeteg azt tette, amitől Krázus a legjobban tartott. Úgy
dönthetett, hogy már a lehető legalaposabban átvizsgálta a környéket, és
128
visszafordult a szentélye felé. A mágus kételkedett benne, hogy feladta a
kutatást, ami azt jelentette, hogy ezután másfelé folytatja a keresést.
Malfurionért és az orkért aggódva a cselekvés mellett döntött,
összpontosított, és a mellette lévő törmelék felemelkedve röppent a rém
után. A nagyobb tömbök keményen odacsaptak, a kisebbek ártalmatlanul
pattantak le a pikkelyekről, esetenként az azokat fedő fémlemezekről.
Halálszárny meglepetten felüvöltött és éles kanyarral fordult vissza.
Krázus futásnak eredt, mögötte az újabb mennydörgő üvöltés jelezte,
hogy a fekete sárkány bekapta a horgot. A mágus egyáltalán nem nézett
hátra; nem lehetett nem érezni, hogy ellenfele sebesen közeleg. Amit
tervezett, ahhoz nagyon pontosan kellett időzítenie – ehhez viszont meg
kell várnia, míg a romlott megtestesülés teljesen a nyakára mászik…
– Hamuvá égetlek! – hallotta a monstrum hangját. – Hamuvá!
Halálszárny nem tartott tőle, hogy támadásaival tönkreteheti értékes
kreatúráját; a Démonlélek úgy készült, hogy kiállja akár a
legszélsőségesebb hatásokat is. Egyszer az egyik pikkelyével felsértette
ugyan, de az ironikus gyengeségen kívül nem vélte felfedezni a korong
más hibáját.
Krázus pedig kifejezetten kereste a módját, hogyan lehetne elpusztítani
a borzalmas játékszert, de azután az jutott eszébe, hogy a valóság amúgy is
végsőkig feszült szövetének ez már bizonyosan túl sok lett volna. Azt
kezdte tervezni inkább, hogy átnyújtja a sárkányoknak, és hagyja, hogy a
történelem folyjon tovább az általa ismert mederben – vagy azt
megközelítő módon, ha másképp nem lehetséges.
A fekete egyre közeledett és közeledett. Úgy tűnt, a következő csapással
biztosra akar menni. A mágus felkészült, hogy bármely pillanatban
cselekedjen, felkészült, és alig egy lélegzetvételnyi idővel később meg is
hallotta a sokatmondó sóhajt, amellyel ellenfele mélyen leszívta a levegőt a
következő lávaköpethez.
Krázus összeszorította fogait… a következő pillanatban olvadt föld és
kő áradata borította el a környéket.
A Föld Őrzője magasra felröppent, röhögése az iménti őrjöngésével
vetekedett hevességben. Tett egy újabb kört az izzó szikláktól
narancssárgán megvilágított terület felett, így várakozott. A köpetében
rejlő nyers mágikus energiák lehetetlenné tették, hogy azonnal felkutassa a
korongot, de most már nem türelmetlenkedett.
129
 Élvezte, hogy a rejtélyes sárkánymágus, Alexstrasza kiskutyája halálát
okozhatta. Az a különös alak korábban is majdnem felrúgta terveit – csak
azt sajnálta, hogy semmi sem maradt belőle, amit a nőstény megtestesülés
elé vihetne, mielőtt ágyasává teszi őt… Igen, ő is érezte kettejük közeli
kapcsolatát, olyan közelit, mint amilyet a vörös úrnő a hitveseivel alakított
ki, főként azzal a sótlan és idegesítő Korialstrasszal.
De igazán csak az számított, hogy az idegen elpusztult és a korong
ismét az övé lehet, csak ki kell várnia. A Léleknek ott kellett lennie a
magmatemetőben, csak várakoznia kellett, míg újra egyesülhetnek…
különös, zavaró gondolat merült fel benne. Eszébe jutott, hogyan vette és
vitte el tőle a korongot áldozata, milyen fondorlatos módot használt a hegy
mélyének elhagyására…
Lejjebb ereszkedett és misztikus érzékeit latba vetve próbálta
kifürkészni a korong jelenlétét a félmágikus lávatömeg alatt. Nem járt
sikerrel; a kaotikus energiák épp csak kezdtek lecsillapodni. Egyáltalán
nem érezte odalenn a legdrágább kincsét. De hát ott kell lennie… valahol
ott kell lennie!
Krázus nem sokkal arrébb jelent meg újra, Halálszárny lávaköpetének
túláradó hője követte. Azonnal hasra vetette magát és felfelé figyelt, tudta,
megint nem sikerült elég messzire jutnia.
Remélte, hogy a fekete halottnak hiszi, mi több, úgy véli, a Démonlelket
is eltemette támadásával. Maga is sárkány lévén ismerte a
leheletfegyverben rejlő erőket, és úgy vélte, azok a mágikus érzékek elől is
elrejtenék a korongot – ellenfele nem láthatja azt, így késlekedni fog, amíg
az energiák lecsillapodására várakozik. Minden múló pillanat egyre több
esélyt biztosít az orknak és az éjtündének.
Ő maga akár pihenhet is most, hogy ellenfele már halottnak véli, és erőt
gyűjthet, hogy később társai segítségére siessen. Halálszárny nem követte;
a mágus hálát adott az isteneknek, hogy terve sikeresnek bizonyult – talán
nem is lett volna képes újabb hirtelen ötletet kierőltetni magából, avagy
megvalósítani azt. Gyanította, hogy hatalma talán már egy gyertya
meggyújtásához is kevés lenne, nemhogy a védekezéshez a megtestesülés
következő támadásával szemben.
Arrébb mászott és letelepedett egy nagyobb szikla tövénél, hogy
legalább részben takarásban legyen. Kimerülten nyúlt el a kavicsos talajon
és próbált pihentető meditációba mélyedni, miközben a keleti hegyek
130
között derengeni kezdett az ég alja, már amennyit látott belőle. A komor
vidéken a napsugarak nem tehettek sokkal többet, mint hogy pusztán
jelölték a nappal és az éjszaka közti halvány különbséget, Krázus mégis
örömmel fogadta őket. Mint vörös sárkány, ő maga is az Élet
esszenciájának hordozója volt, és az Élet napfényben virágzik a leginkább.
Szemét lehunyva megpihent hát az ébredező fényben.
Fentről mély hang szólalt meg, örömteli tónusban: – Á, megtaláltalak
végre!

*****

Éhség kezdte rágni Tiranda gyomrát, ami nem tűnt jó jelnek. A

Holdanya táplálta addig, gondoskodásának érzése elegendő volt, hogy
erőnlétét fenntartsa és kizárja a testi bajokat. Persze, megértette; Elún
egész népe szenvedett Kalimdoron, és az istennő figyelmét fontosabb
dolgok kötik le immáron, mint hogy egyetlen hívével foglalkozzon.
Szükség esetén a papnők voltak az elsők, akik áldozatot hoztak.
Nem érezte, hogy az istennő elárulta volna; egy csendes imával meg is
köszönte mindazt, amit addig őérte tett. Ezután a folytatás a törékeny
halandó test dolga lesz, de tudta, a nővériség képzése megsegíti majd.
Az utóbbi napokban minden este, napnyugtakor, egy Előkelő ételt
hozott tálban – saját táplálékuk maradéka lehetett –, amely érintetlenül
hevert ott másnap estig. Tirandának csak annyit kellett volna tennie, hogy
őr után kiált, és a foglyul ejtő gömb lejjebb ereszkedik, bár el nem engedi.
Tekintve, hogy Vashj holtan akarta látni őt, a papnő kétszeresen is hálás
volt, hogy eddig nem kellett ennie. Azonban a tál kihűlt, alvadó tartalma
lassan kezdett egyre csábítóbbá válni. Egy-két falat is elegendő lett volna,
hogy utána egy egész napig kitartson; böjt idején hozzászokott ehhez,
szervezete könnyen ráállt a nélkülözésre. A teli tál akár egy hétig is
elegendő lehetett volna.
Más segítsége nélkül nem tudott enni, és nem állt szándékában kérni,
ezzel akárcsak kicsit is megtörtnek mutatkozni. A démonok és szolgáik
azonnal gyengeséget láttak volna a dologban.
Csörrent a zár, és Tiranda gyorsan elkapta tekintetét az ételről, erőt vett
magán, hogy véletlenül se adja jelét kételyeinek. Az egyik őr tárta szélesre
a vasajtót, zord arckifejezéssel engedte be az Előkelőt, aki akkor először
131
látogatta meg a foglyot. Cifra talárja ragyogott az anyag és díszek
nemességétől, kasztja számos tagjával ellentétben azonban a férfi magas és
széles vállú volt – megdöbbentőbb volt azonban világos, szinte fakó lila
bőre és a haja, amilyet Tiranda még sohasem látott; rőtes gesztenyebarna,
aranyszín csíkokkal. Azonban minden Előkelőhöz hasonlatos módon az
arcán megvetés ült, s hangjában is, főként, ahogy az őrhöz szólt:
– Hagyj magunkra!
A katonán látszott, hogy szívesen otthagyja a varázslót. Ahogy kiment,
bezárta maga mögött az ajtót.
– Szent nővér! – üdvözölte az Előkelő a foglyot, csupán árnyalatnyit
hagyva meg a lekezelő tónusból, amellyel az őrhöz fordult az imént. –
Hatalmadban áll, hogy enyhíts helyzeted kényelmetlenségein.
– A Holdanya velem van és kényelmet biztosít számomra. Másra nincs
szükségem.
A férfi tekintetében változott valami, csak egy pillanatra, de Tiranda
mintha bűntudatot látott volna éledezni. Próbálta nem kimutatni
meglepetését; úgy hitte, az Előkelők mind a démonsereg rabszolgái, de az
előtte álló nemes mintha rácáfolt volna erre a vélekedésére.
– Papnő… – kezdte.
– Szólíthatsz a nevemen. Tiranda vagyok – szólt közbe a fogoly, a
bizalom ébresztésével próbálkozott. – Szellőszó Tiranda.
– Napjáró Dath'Remar, Tiranda úrnő – válaszolta az Előkelő, nem kis
büszkeséggel a hangjában. – Családom húsz nemzedék óta áll a trón
szolgálatában.
– Jeles felmenő ág. Büszke lehetsz rá, nagyúr.
– Az is vagyok. – Ahogy ezt mondta, árny suhant át az arcán. –
Amennyire csak lehetek – tette hozzá.
Tiranda úgy látta, a férfi kezd megnyílni. Akart valamit.
– Az Előkelők mindig is érdemes védelmezői voltak a birodalomnak.
Vigyáztak népükre és a Forrásra. Biztos vagyok benne, hogy őseid nem
találtak volna hibát az erőfeszítéseidben.
Egy pillanatra újra megjelent az árny az arcon. Dath'Remar hirtelen
körülnézett, tekintete megállt a tálon:
– Azért jöttem, hogy rávegyelek, egyél valamit, szent papnő. –
Odalépett és kézbe vette az edényt. – Többet is kínálnék, de ennyit
engedélyeztek.
132
 – Köszönöm, Dath'Remar, de nem vagyok éhes.
– Annak ellenére, hogy mit szeretnének egyesek, biztosíthatlak, nincs
benne méreg vagy bármi másféle szer, Tiranda nővér. – A jól öltözött
Előkelő megfogta a porcelánkanalat és bevett egy falatot. Grimaszolt
hozzá: – Amiről nem biztosíthatlak, az az élvezhetősége… és elnézésedet
is kérem érte. Jobbat érdemelnél.
A lány röviden végiggondolta a lehetőséget, azután félig
kétségbeesetten döntött:
– Rendben. Eszem.
Szavaira mozdulva a gömb lejjebb ereszkedett. Dath'Remar végig őt
nézte, nem vette le róla a tekintetét, és ha szíve nem lett volna már másé,
Tiranda egészen vonzónak találta volna a nemest. Kevésbé tűnt
beképzeltnek a többi Előkelőnél.
A férfi felkanalazott egy nagy falatnyit és odanyújtotta. Az evőeszköz
és tartalma sisteregve szúrta át a bilincsgömb zöldes fátylát. – Előrébb kell
hajolnod egy kicsit – mondta a papnőnek. – A varázs nem ereszti be a
kezem.
Úgy tett, ahogy a másik éjtünde kérte. Igazat mondott az étel
ízetlenségéről – Tiranda titokban így is örült a tápláléknak. Éhsége hirtelen
megtízszereződött attól az egyetlen falattól, de óvatosan elrejtette vágyait.
Lehet, hogy az Előkelő valóban rokonszenvezett vele, ám így is a démonok
és Azshara szolgálatában állt.
A második falat mellett a férfi ismét megszólalt:
– Ha felhagynál az ellenállással, minden sokkal egyszerűbb lenne.
Előbb-utóbb megunják, hogy csak úgy itt tartsanak, és akkor, nővér, a
sorsod sokkal rosszabbra fordul majd.
– Azt kell cselekednem, amit hitem szerint a Holdanya kér tőlem, de
köszönöm az aggodalmadat, Dath'Remar. Jólesik az adott körülmények
között.
A nemes félrefordított fejjel nézett rá.
– Vagyunk többen is, de tudjuk a helyünket és kerüljük az ostobaságot.
Tiranda úgy érezte, ideje mélyebbre nyúlnia:
– Ám a királynőhöz való hűségetek nem kérdéses.
A magas alak sértettnek tűnt:
– Természetesen! – Azután megenyhült: – Bár attól tartunk, ő sem a
régi már. Nem hallgat ránk, akik jobban megértjük a Forrást és hatalmát,
133
inkább a kívülállók szavát részesíti előnyben. Minden munkánkat félre
kellett tennünk annak érdekében, hogy áthozzuk erre a világra a Légió urát.
Oly sok dolgot igyekeztünk elérni…
Hirtelen elhallgatott, talán rádöbbent, miféle hangnemben beszél
úrnőjéről. Zord határozottsággal etette tovább a papnőt, szó nélkül. Tiranda
sem szólalt meg, eleget látott és hallott már; az Előkelő inkább önmaga
miatt jött el hozzá, mintsem bármi más okból. Gyónni kívánt, feloldozást
keresett elhanyagolt hitének képviselőjénél, nyugalmat az elméjében
kavargó zavart kétségek helyett.
Mielőtt a lány észbe kaphatott volna, a tál kiürült. Dath'Remar
megfordult, hogy visszategye az edényt az ajtó mellé, de ő szeretett volna
kicsikarni belőle még némi időt:
– Kérhetek vizet?
Az étellel együtt egy kis butykos is került az ajtó mellé, de akárcsak az
előbbit, úgy az utóbbit sem érintette soha. Dath'Remar mozdulatai tisztán
jelezték, hogy maga sem kívánja még befejezni a beszélgetést, és
készségesen odavitte a tömlőt és kidugaszolva azt, odanyújtotta a száját, de
a gömb megállította.
– Bocsáss meg! – mormolta. – Elfeledkeztem róla.
Beleöntött inkább valamennyi vizet a tálba, kilögybölte azt, azután újra
öntött és ahogyan az imént etette, a kanállal itatta meg. Legalább tovább is
tartott így.
Tiranda ismét várt egy kicsit, mielőtt újra megszólalt:
– Különös lehet együtt dolgozni olyan démonokkal, akik valaha közénk
tartoztak. Meg kell vallanom, hogy a puszta létük is nyugtalanít.
– Szerencsések, akiknek Sargeras kegyet ajándékozott, hogy jobban
szolgálhassák. – A válasz olyan gépiesen jött, hogy valószínűnek tűnt,
Dath'Remar számtalanszor elismételte már. Talán jó néhányszor csak
magának, meggyőzésképpen.
– Te még nem kerültél be a kiválasztottak közé?
A férfi tekintete megkeményedett.
– Elutasítottam, bár az ajánlat… csábító volt. Számomra a királynő
szolgálata az első és mindeneknél előbbre való. Nem vágyom rá, hogy én
is olyan… egy legyek közülük.
Minden figyelmeztetést mellőzve letette a tálat és a kanalat. Tiranda
beharapta az ajkát, azon gondolkodott, hogy vajon rosszul ítélte-e meg a
134
nemest vagy sem. Mindenesetre, nem volt más lehetősége, Napjáró
Dath'Remar jelentette az egyetlen esélyét.
– Most mennem kell – mondta az Előkelő. – Már így is túl sokáig
maradtam.
– Várom a látogatásod.
Dath'Remar hevesen megrázta a fejét:
– Nem jövök vissza. Nem.
A férfi elfordult, de mielőtt kopoghatott volna az őrnek, a papnő utána
szólt:
– Elún füle vagyok, Dath'Remar, és ha bármit mondani szeretnél neki,
az én dolgom, hogy meghallgassalak. Semmit sem adhatok tovább; nekem
mondott szavaidat nem hallhatja meg senki más.
A varázsló féloldalasan visszanézett rá, és bár eleinte nem válaszolt, a
papnő látta, hogy a hallottakat fontolgatja. Végül, sok habozás után mégis
megszólalt:
– Meglátom, mit tehetek, hogy valami ehetőbbet hozzanak neked,
Tiranda nővér.
– Elún áldása kísérjen utadon, Napjáró Dath'Remar!
A másik éjtünde bólintott és kopogtatott. Az ajtó záródása után Tiranda
még hallotta távolodó lépéseit, azok lassan elhaltak. Az őrök be sem
néztek, csak visszaálltak a helyükre, és foglyul ejtése óta akkor először a
papnő megengedett magának egy halvány mosolyt.

135
 Tizenegy

A
z orkok számára a vérség jelentette a legszorosabb köteléket.
Szentesítette az esküt, hűséget parancsolt és csatában megjelölte az
igazi harcost. A vérkötelék megfertőzését vagy bárminemű
megrontását a legnagyobb bűnök egyikének tekintették. A druida testvére
pontosan ezt tette.
Brox olyan undorral nézett Viharhozó Illidanra, amit egész addigi élete
során csak kevesen érdemeltek ki tőle. Még a démonokat is jobban tisztelte
– ők legalább a saját természetükhöz hűek maradtak, lett légyen az bármily
torz és gonosz. De aki mellettük harcolt a szörnyetegek ellen, aki
Malfurion ikertestvéreként született, ő ott csak a hatalomnak élt és semmi
sem tántoríthatta el, ha hatalmat akart szerezni. Megtagadta ezért nem
csupán népét és otthonát, de vérét és világa egészét is.
Ha karjait nem kötötték volna olyan szorosan hátra, Brox szívesen
feláldozza magát és megpróbálja elkapni a varázslót, akár puszta kézzel
elroppantani a nyakát. Bármilyen vétket hitt is magáénak a múltban, nem
árult el szándékkal bajtársakat; tudta, soha nem tenne ilyet.
Malfurion ott bukdácsolt az őszes harcos mellett, hátrakötött kézzel,
akárcsak társa, és derekán egy másik kötéllel, amelyet az egyik éj szablya
nyergéhez rögzítettek, hogy így húzzák el egészen Zin-Azshari közepéig.
Ráadásul, az áruló testvér még nem vette le róla a vakító varázst; szemét
fekete árnyék fedte, áthatolhatatlanul, így a druida rendre felbukott, és
össze-vissza horzsolta magát. Egyszer hajszálnyira kerülte el, hogy beverje
a fejét egy nagyobb kőbe.
A bekötött szemű varázsló semmiféle jelét nem adta a megbánásnak. Ha
Malfurion elesett, csak közönyös képpel addig rángatta a kötelet, amíg
testvére fel nem állt. A foglyok mögötti őrök tovább noszogatták őket és
folytatódott az utazás.
Brox a fejszéjével szemezett, amit a sebhelyes tiszt akasztott fel a
macskája oldalára. Az ork kinézte magának a kapitányt – ha úgy
alakulnának a dolgok, hogy kiszabadulnak valamiképpen, akkor elsődleges
célpontjai között szerepelt. Persze, a démonok is veszélyesek voltak, de
képességeik mellől hiányzott az a mértéktelen ravaszság, amit abban az
éjtündében látott. Bizonyos tekintetben még Illidan is csak a második volt,
136
bár ha a szellemek megsegítik, mindkettőt szívesen megöli. Aztán, ha lehet
egyáltalán, csinál valamit a Démonlélekkel.
Különös módon nem Illidan vitte a korongot. Ő vette fel a földről, de
alig néhány pillanat múltán a kapitány odalépett hozzá, hogy elvegye tőle.
Talán még különösebb, hogy Malfurion testvére egyetlen szó vagy
bármilyen ellenkezés nélkül átnyújtotta a tárgyat.
Persze, a rejtélyek megoldása nem nagyon érdekelte a zöld bőrű harcost.
Csak annyit tudott, hogy valahogyan meg kellene ölnie mindkét alakot,
mert nyilvánvalóan csak a tetemektől veheti el a Démonlelket. Mindehhez
elsősorban ki kellene szabadítania a kezét és át kellene verekednie magát a
démonokon, hogy odajusson az éjtündékhez. Némi öngúnnyal horkantott
egyet. A mesék hősei oly könnyedén megoldják az effajta gondjaikat, de
neki valószínűleg nem sikerülne. Varo'then kapitány nyilvánvalóan jól ért a
csomózáshoz, mert remekül gúzsba kötötte a foglyok kezét.
Botladoztak hát tovább, messze maguk mögött hagyták a fekete sárkány
rejtekét. Brox valahogy nem érezte olyan biztosnak, hogy nincsenek
veszélyben; Halálszárny könnyedén rájuk lel majd, ha ennyire nem
foglalkoznak a rejtőzködéssel. Az is kész csoda, hogy eddig nem bukkant
fel. Talán valami elvonta a figyelmét?
Az ősz veterán szeme elkerekedett és felmordult saját ostobaságán. Hát
persze! Krázus biztosan mindent megtett, hogy fedezze a menekülésüket!
Az ő szempontjából ez lehetett a helyes, az áldozathozatal… Nagy öreg!
Kívánok neked minden jót, ha valóban eltávoztál. Éneket mondok érted…
talán lesz még lehetőségem rá.
Malfurion hangos nyögéssel esett el ismét, bár ezúttal sikerült kicsit
elfordulnia és nem hasra, hanem az oldalára érkezett. A mozdulat
megmentette a komolyabb sérülésektől, de látszott, hogy így is alaposan
megütötte magát.
Az ork segített volna, de nem tehetett semmit, vicsorogva nézett
Illidanra:
– Add vissza a látását! Gyorsabban is haladhatnánk.
A varázsló megbabrálta a kendőt a szeme előtt. Brox úgy sejtette,
valami történhetett vele.
– Adjam vissza a látását? Miért tenném?

137
 – A bestiának igaza van – szólt közbe a kapitány. – A testvéred így
túlságosan lelassít. Vagy elvágom a torkát most, vagy legalább az utat
lássa maga előtt!
Illidan kajánul elmosolyodott:
– Micsoda csábító lehetőségek! Ám legyen… Hozzátok ide!
Két démon felrángatta és odalökdöste Malfuriont, fegyvereiket
mindvégig csapásra készen tartották. A druida kihúzta magát és próbált
minél határozottabban járni.
– Az én szememből a tiédbe – mormolta Illidan. – Neked adom, amire
nincs már szükségem. – Azzal levette a kendőt.
Brox tarkóján felmeredt a szőr, nyakában megfeszültek az izmok,
amikor meglátta a füsttel telt szemgödröket. Magában imát mondott a
szellemeknek, és mintha még a démonok is feszengtek volna valamelyest.
Közben a testvér szeme elé idézett sötétség semmivé foszlott, és Malfurion
elborzadva hőkölt hátra.
– Ó, Illidan…! – suttogta. – Úgy sajnálom…
– Mit? – A varázsló óvatosan felkötötte a kendőt az istentelen sebhelyre.
– Sokkal jobbat kaptam helyette; olyan látást, amiről mások legfeljebb
csak álmodnak. Nem veszítettem semmit. Érted? Semmit. – A tisztnek
megvetően jegyezte meg: – Most már jobban tud majd haladni. Akár
gyorsíthatunk is, úgy vélem.
Varo'then csak elmosolyodott és parancsot adott az indulásra. A két
fogoly újra egymás mellé került, és Brox odamormolta:
– Sajnálom a testvéredet…
– Illidan maga választotta az ösvényét – válaszolta a druida jóval
enyhébb hangnemben, mint amit társa használt volna a helyében.
– Elárult minket!
– Valóban? – Malfurion ikre hátát nézte. – Tényleg elárult volna?
A másik reményeit megértve az ork csak a fejét rázta, és inkább feladta.
Mentek tovább, a fátyolos nap egyre magasabbra emelkedett, de
fogvatartóik nem törődtek vele. Brox vissza-visszapillantgatott a maguk
mögött hagyott hegyláncra, biztos volt benne, hogy Halálszárny bármely
pillanatban megjelenhet.
– Mondd meg nekem, varázsló! – szólalt meg hirtelen a sebhelyes
kapitány, legalább egy órányi csendet tört meg végül. – Ez a korong. Ez
valóban jó mindarra, amiről beszéltél?
138
 – Mindarra és még többre is. Láttad, mit tett a Légióval és az
éjtündékkel… és a sárkányokkal.
– Igen… – az ork mintha kapzsiság árnyát vélte volna felfedezni a
katona hangjában. Csak ekkor vette észre, hogy a kapitány egyik keze
szinte egyfolytában azon az erszényen van, amelybe a korongot rejtette. –
Akkor minden igaz, mi?
– Kérdezd meg Arkhemónt, ha nem hiszed!
A kapitány elvette a kezét az erszényről. A nagy hatalmú démonnal nem
kívánt kikezdeni.
– Elég erősnek kell lennie, hogy a kaput átformálja Sargeras kívánsága
szerint – folytatta Illidan. – A teljes Légió átléphet Kalimdorra… akár
urunk vezetésével.
Malfurion levegő után kapkodott, Brox csak morgott ellenérzése
kifejezéseként. Rémülten pillantottak egymásra, tudták, hogy nincs erő,
amely sikerrel kiállhatna a démonúr és egész serege ellenében.
– Csinálnunk kell valamit… – mondta az ork halkan, izmait óvatosan a
kötélnek feszítette, és sajnálkozva találta azt erősebbnek.
– Azon vagyok – súgta a druida. – Vakon nem tudtam összpontosítani,
mert akkor elestem, de így már nem gond.
A harcos óvatosan körbepillantott, a démonok közönyösen ballagtak
utánuk és a két éjtünde sem tűnt úgy, mintha nagyon odafigyeltek volna
rájuk.
– Hogyan? – dörmögte halkan, mintha csak magában beszélne.
– A macskák. Beszéltem velük. Befolyás alatt állnak, de meggyőzöm
őket…
Az ork szemöldöke összeszaladt, de emlékezett még, a druida hogyan
beszélt korábban is az állatokkal.
– Én készen állok. Mikor?
– Nehezebb mint gondoltam. Őket is megfertőzte a Légió, de talán…
igen… készülj fel. Bármely pillanatban cselekedhetnek.
Eleinte nem mutatkozott biztos jele a sikernek, azután a sebhelyes tiszt
hátasa hirtelen megmakacsolta magát és megállt. A kapitány az oldalát
rugdosta a sarkával, de az éjszablya meg sem mozdult.
– Mi a fene ütött ebbe az átkozott…
Nem folytathatta; a párduc hirtelen felágaskodott, és Varo'then
meglepetten esett ki a nyeregből. Sejtelemtől vezérelve Illidan hátranézett
139
volna, de akkor saját hátasa is ugyanúgy tett. A katona sorsán okulva ő már
felkészülten fogadta a mozdulatot, és inkább rásegítve kicsusszant a
nyeregből, nem vágódott hanyatt.
– Te ostoba! – tört ki a varázsló, bár nem volt nyilvánvaló, hogy kihez
beszél. – Te ostoba barom…
Brox azonnal mozdult, amikor a macskák levetették lovasaikat.
Varo'then hátasához rohant, a fejszéjéhez, és az állat készségesen az oldalát
mutatta… valószínűleg Malfurion parancsára. Az ork megpördült és
összekötött kezét fordította a penge felé, az könnyedén elmetszette a
kötelet, épp csak megkarcolta gazdája karját. A veterán megmarkolta a
fegyvert és elkiáltotta magát:
– Druida! Hozzám! Az állattal kitörhetünk…
Ám az éj szablya egy hatalmas ugrással eltűnt mellőle és lerohanta az
egyik felgárt, amely épp rátámadott Malfurionra. A többi démon még
habozott, nem tudták, mit kezdjenek magukkal a kialakult helyzetben.
Miután félretaszította a szörnyet, a macska rögtön rágni kezdte ura
kötelékeit, aki az orkra nézve elkiáltotta magát:
– Ne foglalkozz velem! Az erszény, Brox! Az erszény!
Az ork Varo'then után nézett, aki még mindig ott ült, ahová esett, és a
fejét fogta, az erszény a Démonlélekkel az övén lógott. Nem úgy tűnt,
mintha tudatában lenne a körötte zajló dolgoknak. A zöld bőrű veterán
felemelt fejszével rohanta le, de alábecsülte a kapitányt. Látva a termetes
alakot, az éjtünde azonnal oldalra gurult, majd felpattant és kardot rántott.
– Gyere csak, te nehézkes marha – még gúnyolódni is maradt ideje. –
Kibelezlek és megetetlek a macskákkal! Ha lesz hozzád gyomruk!
Brox lesújtott, és ha eltalálta volna a tisztet, bizonyosan kettévágja, de
ellenfele villámként mozdult. A fejsze a sziklás talajt érte, és közel méteres
barázdát szántott benne, ahogy a támadás lendülete továbbvitte az orkot.
Varo'then utánaugrott és vágott, a kard vörös csíkot hagyott a vállán, de
nem hatolt elég mélyre ahhoz, hogy zavaró sérülést okozzon.
Szeme sarkából az ősz harcos látta, hogy Malfurion nekiküldi az
éjszablyákat a felgároknak. Az első démon meghátrált, nem szívesen
támadott parancsnokaik hátasaira. A habozás az életébe került, és
átharapott torokkal végezte.

140
 Brox Illidant kereste, de közben ellenfelét is sakkban kellett tartani, és
csak remélhette, hogy a druida majd foglalkozik a testvérével – elég
egyetlen varázslat, hogy mindketten otthagyják a fogukat.
Felkiáltott, ahogy a kapitánynak sikerült bevinnie egy mélyebb vágást.
Az éjtünde vigyorogva szövegelt ugrálás közben:
– A küzdelem első törvénye, hogy ne hagyd elvonni a figyelmedet!
Válaszképpen az ork félelmetes ívet húzott fejszéjével, és épp csak nem
fejezte le vele ellenfelét. Varo'then vigyora lehervadt, rájöhetett, hogy
komolyabban kell vennie a harcost.
– Második szabály – mordult fel Brox, ahogy a tiszt hátrébb ugrott. –
Csak a bolondok pofáznak ennyit.
Izmai hirtelen zsibbadni kezdtek, mozgása lelassult, minden egyes
cselekedet egyre fárasztóbbá és esetlenebbé vált, mintha maga a puszta lég
szilárdult volna meg körülötte. Varázslat!
Ahogy attól tartott, Malfurion nem intézte el Illidant. Valószínűleg a
családi kötelék miatt késlekedett, és ez sokba kerülhet.
Varo'then ismét elvigyorodott, ezúttal sokkal magabiztosabban
közeledett.
– Nocsak! Általában nem szeretem, ha ilyen könnyen mennek a dolgok,
de ebben az esetben talán kivételt tehetek. – Kardja hegyével Brox
mellkasára mutatott. – Kíváncsi vagyok, hogy ugyanott hordod-e a szíved,
mint mi.
Ahogy a katona közelített, sötét árny borult rájuk. Brox majdnem
felpillantott, de észbe kapott; mozgása annyira lelassult már, hogy minden
bizonnyal átvágott torokkal végezte volna, még mielőtt sikerül
visszanéznie ellenfelére. Ha ott kellett végeznie, hát legalább nézzen
szembe gyilkosával, ahogyan bármely harcos tenné.
Azshara szolgálóját is magával ragadta a látvány, tekintete az égre
meredt, ajkai dühös vicsorba torzultak.
– El onnan, semmirekellő! – dörrent egy hang fentről.
Brox tehetetlenül figyelte, ahogy a kapitány elkerekedett szemmel ugrik
hátrébb, és a következő pillanatban az áruló éjtünde helye lángokban
fürdött. Broxot a célzás pontossága lepte meg a legjobban; alig érezte a
hőt, pedig a tűz karnyújtásnyira tőle csapott le.
De ha a fekete érte utol őket, akkor miért kerülte el oly nagy
óvatossággal? Így csak egyetlenegy másik sárkány jöhetett szóba,
141
Korialstrasz. Amióta kimenekültek Halálszárny barlangjából, annyi
minden történt, hogy teljesen megfeledkezett a vörös óriásgyíkról –
szerencsére ő nem feledkezett meg róluk.
– Készüljetek! – kiáltott le a sárkány. – Jövök!
Brox igazán keveset tehetett, így lelkiekben készült fel rá, hogy valami
történik majd. A következő pillanatban hatalmas mancs ölelte körbe és
ragadta fel a levegőbe. Ahogy a szél az arcába vágott, az ork úgy érezte,
tagjainak merevsége alábbhagy. Akár a vörös sárkány tette, akár más
körülmény hatott; Illidan varázslata hirtelen semmivé foszlott.
Végre rendesen körül tudott nézni, és felfedezte, hogy a másik
mancsban Malfurion mutogat lefelé és kiabál, kimerültnek és ingerültnek
tűnt. Nagy nehezen ki tudta venni a szavait:
– A korong! Még náluk van a korong!
Az ork válaszolt volna, de Korialstrasz is meghallhatta a kiáltozást, mert
éles ívben visszafordult a küzdelem színhelye felé. Meredeken ereszkedett
a csapat felé.
– Melyiknél? – kiáltott az óriásgyík. – Melyiknél?
Kérdeznie sem kellett volna; Varo'then épp benyúlt az erszényébe, hogy
kivegye a Démonlelket. Broxnak eszébe jutott, hogyan vette befolyása alá
az ereklye Malfuriont, és elvigyorodott a gondolatra, hogy talán ott kellene
hagyniuk azt az ellenségnél, hátha náluk is felmerül ugyanezen gond és
baj.
Úgy tűnt, szerencséjük van; Varo'then magasra emelte a korongot,
arcára kiült a gonoszság… és a Démonlélek nem csinált semmit.
Korialstrasz üvöltve rohanta le, a kapitány csalódottan nézett. Abban a
pillanatban, minden várakozás ellenére, a korong mégiscsak felizzott, és a
sárkány feje fölül egy újabb hang szólalt meg: – El onnan! Gyorsan, vagy
mind…
Csupán a Démonlélek hatalmának apró szikrája lehetett, ami
Korialstraszt eltalálta, de ennyi is elegendőnek bizonyult. Még a sárkány
markában Brox is megérezte az erőhullámot, amely hátrébb taszította a
behemótot… a vörös gyík megremegett, felnyögött és nem csapkodott
tovább szárnyával. A talaj egyre közeledett, de ő csak annyit tehetett, hogy
próbált vitorlázva elkanyarodni, messzebb jutni az ellenségtől.

142
 Az ork az ősök neveit hajtogatta, litániával kérte a szellemeket, hogy
készüljenek fel a fogadásukra. Csak a gránittömbökkel teleszórt hegyoldal
töltötte be látóterét…

*****

– Mit tettél? – csattant fel Illidan.

– Használtam a korongot… – válaszolta a kapitány, hangja hirtelen
félelemmel vegyes tisztelettel telt meg. Azután újra öntudatra ébredve
nézett hol a Démoniélekre, hol társára. – Igazad volt! Ez mindent tud, amit
mondtál, és még többre is képes! Akár császárrá is válhatna, aki…
– És élve megnyúzatva végezné, ha Sargeras megtudja, hogy egyáltalán
megfordult a fejében valami ilyesmi.
A Varo'then arcán megjelent kísértés hirtelen semmivé foszlott.
– Ahogy érdemelné, varázsló. Bízom benne, hogy te nem dédelgetsz
ilyesfajta vágyakat!
Malfurion testvére röviden elmosolyodott:
– Nem vágyom rá jobban mint te magad, kedves kapitányom.
– A királynő elégedett lesz a küldetés eredményével. Megszereztük a
korongot, bizonyította hatalmát egy kifejlett vörös sárkányon, és vesztét
okozta a két korcsnak, akik több alkalommal is késleltették a sikereinket.
– Másképpen is használhattad volna – mutatott rá a varázsló. – Azt a
kettőt érdemes lett volna kikérdezni.
Varo'then grimaszolt:
– Mit mondhatnának még, amit tudnunk kellene? Ez itt… – Illidan felé
tartotta a korongot –, ez minden, ami a győzelemhez kell. – A másik
éjtünde kicsit előbbre hajolt, ajka kegyetlen ívbe görbült. – Hacsak nem
érzel valamiféle bűnbánatot a testvéred miatt. Valami hűtlenségre vezető
sajnálatot.
Illidan a kendőt babrálta, felhorkant a feltételezés hallatán:
– Láttad, hogy bántam vele! Nem hiszem, hogy túlságosan a testvéri
szeretet megnyilvánulásának tűnt!
– Való igaz – helyeselt a másik, azután visszacsúsztatta a Démonlelket
az erszénybe. Közben enyhén összébb húzódott a szemöldöke, és mereven
nézett maga elé.
– Valami baj van, kapitány?
143
 – Nem, csak… mintha hangokat… de nem… mégsem. Semmi. – Nem
vette észre, hogy Illidan az arcát tanulmányozza; a kifejezés eltűnt, amint a
tiszt felnézett. – Semmi. Menjünk tovább! A macskák lenyugodtak és
minél előbb el kell vinnünk a korongot Zin-Azshariba, ugyebár.
– Természetesen.
Varo'then a hátasáért ment és felült rá, Illidan hasonlóképpen. Még
rászánt egy lélegzetvételnyi időt, hogy hátrapillantson a hegyek felé,
kirázta a hideg a helytől.

*****

Lassan vissza kellett volna érniük, és Rónin egyre többször kapta magát
azon, hogy abba az irányba bámul, amerre Krázus és a többiek
ellovagoltak. Már vissza kellett volna érniük! Úgy érezte, valami baj
történt. Amikor az éjszablyák visszajöttek a mágus üzenetével, reményei
szárnyra kaptak. Korialstrasz segítségével jóval gyorsabban megjárhatták
az utat. Már rég odaérhettek, és Krázus biztos nem vesztegette az időt,
tekintve az ügy fontosságát. Akkor viszont valami nagyon nagy bajnak
kellett történnie.
Nem említette kételyeit Jarodnak, aki épp a saját gondjainak hegyét
próbálta elhordani. Nem mintha a gyűlés ment volna rosszul Feketeberek
sátrában – épp ellenkezőleg; azzal, hogy csak magát adta, Jarod sikeresen
megszilárdította parancsnoki pozícióját. Azóta, ha ostoba javaslatot hallott,
azonnal felülbírálta, eredhetett az bármilyen rendű-rangú forrásból.
Az egyik nemes javasolta azt az oldalazó hadmozdulatot, amelynek
következtében a sereg valószínűleg szétforgácsolódik, és Jarod alázatos
hangnemben levezette az ötlet következményeit. A társaság elméletileg a
faj legtanultabbjaiból állt össze, de utóbb minden arisztokrata a volt
kapitány hű követőjévé vált, minthogy végre találtak valakit, aki legalább
jól fejlett, bár ösztönös taktikai érzékkel rendelkezik.
Eleinte Rónin azt feltételezte titokban, hogy segítenie kell majd Jarod
első lépéseit, de a férfi pontosan tudta, mit beszél és tesz. A mágus saját
maga is összefutott olyan éjtündékkel, akik a legtanultabb elméket
megszégyenítő tehetséggel születtek – és hálát adott Elúnnak vagy bármely
felelős istenségnek, amiért a védők hozzáértő utódot találtak Hollócsőr
helyére. De így, hogy a korongért folytatott harc kimenetele egészen
144
kétségesnek tűnik, vajon Jarod képességei elegendőek-e önmagukban a
győzelemhez?
Az egykori kapitány léptetett Rónin mellé. Kifényezett vértezetet kapott
Feketeberektől, címer nélkülit, de vörös és narancssárga ívekkel díszítve.
Köpönyege hasonlóképp újnak tetszett és mintázatában is egyezett a
páncéllal, fején taréjos sisak, a festett éjszablyaszőrből készült dísz vége a
hátát verte. Mögötte kísérete közeledett, az egyes parancsnokok altisztjei és
összekötői. Jarod egy intéssel megállította őket valamivel hátrébb, csak
ezután szólalt meg.
– Valaha úgy gondoltam, nincs nagyobb tisztség, mint bekerülni a
kivételezettek közé, és finom ruhákat, díszes vértezetet viselni, ranghoz
illőt – jegyezte meg savanyúan. – Úgy érzem magam, mint egy bohóc.
– Nem igazán szeretnék vitatkozni – ismerte el Rónin. – Viszont néped
szokásai szerint ki kell emelkedned a tömegből és közben hatást kell
gyakorolnod rá. Ha a tekintélyed is megerősödik, lépésenként bevezetheted
a kívánt változtatásokat.
– Alig várom.
A mágus kicsit arrébb húzta.
– Mosolyogj, Jarod! Semmi jó nem lesz belőle, ha néped komornak látja
új reménységét. Általános a félelem és a bizonytalanság, tartással és
mosolyokkal győzheted le ezeket.
– Magam is félek és bizonytalan vagyok, főként, hogy ismerem a
parancsnokunkat.
Az ember nem engedhette meg az ilyesfajta beszédet. Közelebb hajolva
dörrent rá a volt őrtisztre:
– Neked köszönhetően élünk még egyáltalán, magamat is beleértve!
Szokj hozzá! Semmi üzenet a többiektől, ami azt jelenti, hogy Kalimdor
jövője egyelőre a mi kezünkben van és azok kezében, akik most is ott
küzdenek a csatatéren!
Nem részletezte tovább, mert sem a hely, sem az idő nem tűnt
alkalmasnak arra, hogy közölje: Krázussal együtt nagyjából tízezer
esztendő távlatából néznek vissza a parancsnok korának eseményeire, és
maguk sem bizonyosak abban, hogy még létezhet egyáltalán az a jövő,
melyet saját jelenüknek neveznek. Hogyan magyarázhatta volna el röviden,
hogy nemcsak azokért küzd, akik még életben vannak, de azokért is, akik

145
még meg sem születtek, és számára a leginkább szeretett személyek a
világon?
– Én ezt nem kértem… – próbált ellenkezni Jarod.
– A többiek sem akartak démonok ellen harcolni! Én nem is álmodtam
róla, hogy valaha itt lehetek! Soroljam még?
Az éjtünde felsóhajtott. Levette csicsás sisakját és megtörölte a
homlokát.
– Igazad van, Rónin mester. Bocsáss meg nekem! Megteszem, amit
tudok, de nem ígérhetem, hogy elég lesz bármire is.
– Csak csináld, amit eddig, úgy, ahogy eddig. Ha átváltozol Csillagszem
Desdellé, akkor mind odaveszünk.
Az új parancsnok lenézett finom öltözékére, kényelmetlenül érezte
magát a makulátlanságtól.
– Ilyesmi nem történhet. Megígérem.
Ez mosolyt varázsolt a mágus arcára:
– Ezt jó hallani…
Fölharsant mögöttük egy kürt. Rónin hátranézett a válla felett.
– Ez a jobbszárnyon túlról jött! A Légiónak nem kellene ott lennie!
Nem kerülhettek körbe észrevétlenül!
Jarod felvette a sisakját.
– Úgy tűnik, mégis! – Intett a mögötte gyülekezőknek: – Nyeregbe és
hozzátok az éjszablyámat! A mágusét is! Meg kell néznünk, mi folyik ott!
Az egyszerű parancsok olyan hatékonysággal teljesültek, amilyet az
ember egyszer sem látott Csillagszem Desdel vezetése alatt. Úgy tűnt, a
katonák őszintén tisztelik a volt kapitányt. Mozdulataikban benne volt
minden; nem csupán a parancsnok mögött álló nemesek hadának
engedelmeskedtek. Már körbejárt a szóbeszéd Jarod tetteiről, és mindenki
tudta, hogyan ragadta magához a gyeplőt a szükség pillanataiban.
Ahogy a parancsnok nyeregbe szállt, mintha átváltozott volna. Zord
határozottság jelent meg tekintetében, éjszablyáját megugratva a többiek
elé tört.
Újra felrikoltott a kürt. Jarod parancsainak egy része, számos helyzetet
mentve meg, a sereg és szövetségeseinek együttműködését célozta meg. Ily
módon Huln és Dungard népe már nem szorult ki a tömeg szélére, és az
éjtünde katonaság minden szakaszának megvoltak a maga kívülálló
egységei, beillesztve az erőkbe, s nem kivonva abból. Még a furbolgok is
146
saját feladatot kaptak; erősítették az ékeket és bunkóikkal bezúzták minden
felgár koponyáját, amely közelebb akart kerülni az értékes varázslókhoz
vagy íjászokhoz.
A változtatások közül sok egészen egyszerű volt, vagy kevésbé
látványosnak bizonyult, és Rónin őszinte csodálattal adózott értük
Jarodnak. Ezúttal azonban olyasmi történt, ami igazán próbára teheti az új
parancsnok képességeit. Arkhemón újabb trükkel próbált keresztbe tenni
ellenségének.
Nem igazán csatát találtak a kürtszó közelében, inkább zavarodottságot.
Az éjtündék készenlétben tartották fegyvereiket, csatasorokba rendeződtek,
de a többi faj harcosai csak álltak egy helyben és mintha egyáltalán nem
akartak volna részt venni a harcban. A katonák kettős erőfeszítéssel
próbálták lefedni a tétlenségükkel hagyott lyukakat a soraikban.
– Szentséges Holdanya! Mit csinálnak ezek? – kiáltott fel Jarod. –
Mindent tönkretesznek! Most győztem meg a nemeseket a szövetség
előnyeiről!
Rónin már válaszolt volna, de hirtelen észrevett valamit messze a sorok
mögött. Az ellenség közelebb járt mint gondolta; nagydarab alakok
körvonalait látta, szárnyas teremtményekét. Mellettük olyan lényekét,
amelyeket – hiába küzdött a jövőben is a Légió ellenében – még ő sem
ismert fel.
Ami azonnal gyanút keltett; szinte csak sétáltak, és nem üvöltöztek
vérszomjasan, mint a démonok többsége tette. Akadtak köztük óriásiak,
akkorák, hogy még a pokolfajzatok is eltörpültek mellettük, és a szárnyas
alakok sem hasonlítottak igazán a végzethozókra. Persze, a Légióban akadt
másféle szárnyas rém is, de Rónin egyikkel sem tudta azonosítani a látott
teremtményeket.
Jarod egy tauren mellé ugratott, szerencséjére pont Huln állt ott.
– Mit csináltok? Miért nem harcoltok?
A nagydarab bikaember úgy nézett fel az éj tündére, mintha a kérdés
értelmetlen lenne.
– Ezek ellen nem! Elképzelhetetlen!
A föld népének néhány gyermeke ott állt a közelben és buzgón
visszhangozták Huln szavait. Jarod először csak nézett döbbenten, azután
látszott, eltökélte magát.

147
 – Akkor majd mi megküzdünk velük! – morogta és elugratott a tauren
mellől.
Azonban Rónin már ismerte a szövetség lehetőségeit, és gyanút keltett
benne ez a viselkedés.
– Jarod! Várj!
– Hát már te is, Rónin mester?
A horda már elég közel ért ahhoz, hogy a mágus meglásson néhány
alakot – és egyre biztosabb volt benne, hogy neki lesz igaza.
– Nem a Légióhoz tartoznak! Segíteni jönnek, biztos vagyok benne!
Hite teljes bizonyossággá vált, amikor végre meglátta a legelöl közeledő
alakot négy gyors lábon, hatalmas agancsokkal bozontos fején. Őt driádok
követték; az Előkelőkből varázsolt démoni szörnyekre hasonlítottak, bár
felsőtestük inkább hasonlított fiatal éjtünde nők formáira. Mi több,
ugyanannyira látszottak növényi mint állati teremtményeknek, bőrüket
olajosan fénylő levelek borították. Bármilyen törékenynek és kecsesnek
tűntek is, a mozgásuk azt sugallta, hogy bármely ellenfél megbánhatja, ha
túl magabiztosan közelít hozzájuk.
A katonák folytatták a felkészülést az összecsapásra és Rónin már látta,
hogy katasztrófát eredményezhet, ha nem lép közbe.
– Jarod! Gyere velem!
Az éjtündével a nyomában a lánghajú mágus elvágtatott a meglepett
katonák mellett. A volt kapitány utolérte és úgy kiáltott rá:
– Megőrültél? Mit csinálsz?
– Bízz bennem! Ezek szövetségesek!
A vezéralak hirtelen föléjük magasodott, Rónin épp időben állította meg
hátasát.
– Üdvözlet néked, Vöröshajú Rónin! – mennydörögte az agancsos lény,
a driádok kíváncsian nézegették az érkezőket. – Jöttünk, hogy
megküzdjünk szeretett birodalmunkért… – Azután Jarodra nézett: – Ő az,
akivel meg kell tárgyalnunk cselekedeteinket?
Az ember a társára pillantott, aki tátott szájjal bámulta a gyülekezetet.
– Igen, ő az. Bocsássatok meg neki! Igazán hatásos, lenyűgöző látvány,
ahogy így közeledtek…
– Üdvözlet néked – nyögte ki nagy nehezen Jarod –, Khenariosz!
Mintha a gyermekkori mesék keltek volna életre; ez a társaság lehető
legpontosabb leírása. Az egybegyűlt alakokat a halandó fajok csupán
148
meséikből, legendáikból és egyéb hőstörténeteikből ismerhették –
másokkal pedig talán csak álmaikban találkozhattak. Khenariosz mellett
két medveszerű teremtmény állt, ikrekként hasonlítottak egymásra, és
méreteiket tekintve fölé magasodtak még az erdők urának is. Egyikük
kifejezetten érdeklődő tekintettel szemlélte Rónint, aki kissé
kényelmetlenül érezte magát emiatt. Mögöttük alig valamivel kisebb lény
állt, leginkább rozsomákra hasonlított, bár hat végtaggal és hosszú,
tekergőző farokkal rendelkezett. Épp a távolabb eső csatateret szemlélte,
nem foglalkozott a fogadásukra érkezett két alakkal. Lélegzete vad
vágyakkal telített lihegésnek tűnt, és éles karmaival barázdákat vésve
markolászta a talajt maga alatt.
Szinte mindenki más fölé tornyosult az a hatalmas vaddisznó, amelynek
sörénye szőr helyett méretes tüskékből állt. Rónin emlékezetében felmerült
egy név a tanulmányaiból; Agamaggan, az ősharag félistene.
Némelyek nem követték társaikat termet tekintetében, ám így is
lenyűgöző látványt nyújtottak. Egy szépséges, veszélyes kinézetű madárnő
szárnyasok falkájával vette körül magát, mellette kicsiny, vörös róka ült
ravasz, manószerű tekintettel. Számos félisten és kísérő körül apró, kardos
alakok röpködtek sebesen, pillangószárnyakon – tündérkefélék, valamelyik
fajta.
Színtiszta fehér forma villant fel egy pillanatra, a mágus csak a szeme
sarkából látta. Rögtön odafordult, de nem lelte a hatás forrását, bár mintha
egy kép maradt volna elméjében, termetes szarvasról, égig nyúló
agancsokkal.
Ott gyülekeztek mind; a csuklya mögé rejtezett, tölgyfakéreg bőrű –
már amennyi látszott belőlük – férfialakok, a griffek és a hippogroffek
röpködtek együtt a hatalmas rovarokkal és a szélben türelmesen lebegő,
szellemszerű-emberszerű alakokkal, akiket a mágus még úgy sem tudott
volna leírni, hogy egyenesen rájuk bámult. Mindegyikük a természet
valamely aspektusához illő jegyeket viselt magán, és Rónin érzékelte a
köröttük áradó-áramló energiákat, a világ természeti erőit, azoknak erőit,
kiknek a teremtők a természet védelme érdekében ajándékoztak létet.
– Árnydal Jarod… – mutatta be végül a mágus a parancsnokot, maga is
nehezen beszélve, lenyűgözötten. – Kalimdor félistenei előtt állunk…

149
 – Szolgálatodra – tette hozzá Khenariosz tisztelettel telt hangon, közben
mellső lábaival letérdelt. Mögötte a többiek követték példáját, a maguk
testi adottságainak megfelelően.
A sereg új vezetője képtelen volt megszólalni, csak pislogott
döbbenetében. Rónin megengedett magának egy óvatos pillantást hátra;
éjtünde, tauren, furbolg és törp egyformán áhítattól mereven bámulta a
gyülekezetet, többségük már rájöhetett, hogy rémületesen hihetetlen kor és
erő áll előttük. Olyan erő, amely alávetette magát parancsnokuk
vezérletének.
Khenariosz és a többiek felegyenesedtek, várakozó tekintettel néztek a
volt kapitányra.
– Várjuk szavaid – mondta az erdők ura, hangsúlyaiban egyenlőként
kezelte az előtte állót.
Jarod végre eszméletére tért, kihúzta magát a nyeregben és próbált
szerepének megfelelően viselkedni.
– Üdvözlet néktek, nagy öregek! Erőtöket szívesen fogadjuk,
szükségünk van reá. Segítségetekkel és némi szerencsével bizonyosan
győzedelmeskedünk.
Az agancsos istenség bólintott, tekintetét Jarod fölé emelve szemlélte a
védők csapatait, vonásaira eltökéltség ült ki. Halkan, szinte csak magának
jegyezte meg:
– Igazad van, Árnydal parancsnok. Némi szerencse is szükséges lesz.

150
 Tizenkettő

A
hogy Malfurion eszméletére tért, roppant fájdalom áradt szét teste
minden porcikájában. Közel állt hozzá, hogy visszazuhanjon az
öntudatlanság sötét mélységeibe, de ugyanilyen erős késztetést
érzett arra, hogy tegyen valamit. Szemét még csukva tartotta, de
környezete hangjait már hallotta – illetve, sokatmondó módon, apró
neszezést sem érzékelt.
Kinyitotta szemét, és az éjszaka lágy árnyai köszöntötték, ezúttal
jólesett a vakító napfény hiánya. Fájó tagjaival valahogy ülő helyzetbe
emelkedett és körülnézett; elakadt lélegzettel szemlélte a kisebb mélyedést
a talajban, melyet minden bizonnyal a becsapódás hozott létre –
Korialstrasz ernyedt körvonalait látta benne.
– Még… él – emelkedett fel a közelben egy megtört alak, mint valami
lidérc a sírból. – Biztosíthatlak róla…
– Krázus?
A mágus odabotladozott, sápadtabbnak és soványabbnak tűnt, mint
valaha.
– Nem… nem egészen így… terveztem, hogy újra… találkozunk.
Malfurion segített leülni az idős varázstudónak.
– Mi történt? Hogy kerültél ide?
A taláros alak mély lélegzetet vett és belekezdett a történetébe.
Elbeszélte, hogyan vette rá Halálszárnyat, hogy őt üldözze inkább, időt
nyerve ezzel az éjtündének és az orknak. Úgy tűnt, beszéd közben máris
visszanyerte ereje egy részét; a druida betudta ezt sárkány létének. Csak
társa említése okozott aggodalmat:
– Brox! – kiáltott fel. – Ő…
– Ő is él. A koponyája és a bőre vastagabb lehet a sárkányokénál is! Ő
jött és segített fel, amikor magamhoz tértem, azután eltűnt. Talán épp
élelmet és és vizet keres, minthogy amit magunkkal hoztunk, az
tönkrement a becsapódáskor. – Krázus megrázta a fejét, mielőtt folytatta: –
Amellett, Korialstrasznak köszönhetjük, hogy viszonylag épségben
vagyunk. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédjen, beleértve egy
sietős varázslatot is – csak saját magán nem tudott segíteni. – Igen büszkén
beszélt fiatalabb önmagáról.
151
 – Próbáljam meggyógyítani, mint legutóbb?
– Ne… Akkor egészséges vidéken jártunk; itt túl sokat kellene elvenned
magadtól. Van más mód. – Nem magyarázta meg, mire gondol, inkább így
folytatta: – És hogy hogyan kerültem ide? Épp egy szűkös résben bújtam
meg, miután a feketével viaskodtam, hogy összeszedjem magam
valamennyire. Korialstrasz elkapta Halálszárny egyik őrszemét, azután
attól tartva – okkal, mint az kiderült –, hogy valami baj történt velünk, a
keresésemre indult. Mindig engem találhat meg a legkönnyebben.
Óvatosan kellett haladniuk, körkörösen, hogy elkerüljék az őrült
szörnyeteget és a többi őrszemet. Próbálták követni a Démonlélek
kisugárzásának nyomát, minél gyorsabban követni azt, de sajnos már csak
akkor találtak rájuk, amikor a palotabeliek elfogták és magukkal vitték
őket.
– Az egyikük a testvéred volt, ugye, Malfurion?
A druida lehajtotta fejét:
– Igen, ő… Nem tudom, mit mondjak, Krázus!
– Illidan magában hordozza a démoni fertőzést – jegyezte meg a mágus
minden kertelés nélkül. – Ezután mindig emlékezz erre, és ne hagyd magad
félrevezetni. – Volt valami az idegen hangjában, ami több tudást sejtetett,
de az éjtünde nem követelt magyarázatot.
– Hogyan tovább? Menjünk a Démonlélek után?
– Úgy vélem, ezt kellene tennünk… De előbb mondj el mindent, ami
történt, mióta elváltunk!
Malfurion bólintott és részletesen elbeszélte elfogásukat és botladozó
utazását. Amikor Illidan nevét kellett kimondania, majd megfulladt a
bánattól és a haragtól. Krázus kő-merev arccal hallgatta, még akkor is,
amikor az éjtünde a kihallgatott beszélgetést citálta vissza. Csak azután
válaszolt, hogy a másik befejezte:
– Összetettebb a tervük mint képzeltem… – mormolta, félig csak
magának. – Nyilván ezt is belevették, mégis… mégis, talán van remény…
– Remény? – Malfurion egyáltalán nem látott reményt az
elmondottakban.
– Igen. – Krázus felkelt, egyik kezét keresztbe tette mellkasa előtt, a
másikkal rákönyökölt és ujjaival állát simogatva, tűnődve folytatta: – Ha
legalább meghallgatnának!
– Kik?
152
 – A megtestesülések.
A druida tekintetében kétség bujkált.
– De nem teszik. Elzárkóztak még előled is! Ha Korialstrasz magánál
lenne, talán…
– Igen! – vágott közbe a mágus. – Korialstrasz kihozhatja őket… elég
jól ismerem az Élet Forrását.
A druida mit sem értett az egészből, de lassan kezdett ehhez
hozzászokni. Ha Krázus kigondolt valamit, akkor a legjobb, amit tehet,
hogy segít neki. Nehéz lépések jelezték Brox visszatértét, sajnos üres
kézzel.
– Sehol egy patak vagy legalább egy tócsa. Semmi élelem, még
rovarokat se találtam.
– Legalább megpróbáltad, Brox. Komor vidék ez, hiába távolodtunk el
Halálszárny rejtekétől.
A fekete sárkány említésére Malfurion izmai megfeszültek:
– Gondolod, hogy még utánunk jöhet?
– Meglepne, ha nem tenné. Meg kell próbálkoznunk valamivel, mielőtt
ez megtörténik. – Krázus hátrapillantott a válla felett Korialstrasz
mozdulatlan alakjára. – Hálásak lehetünk Varo'then kapitánynak, hogy
elsiette a Démonlélek használatát, máskülönben egy marék hamuként
végezhettük volna. Korialstrasz hamar felgyógyul – ezt biztosan tudom –,
de előbb nekünk kell megpróbálkoznunk a kapcsolatteremtéssel. Mármint,
úgy értem, neked kell próbát tenned, éjtünde.
– Nekem?
Ahogy Krázus rosszallóan összébb húzta tekintetét, Malfurion először
fedezte fel, hogy valóban mennyire hüllőszerűek a vonásai.
– Igen, neked. Közülünk csak te tudsz belépni a Smaragd Álomba.
Keresd meg a birodalom úrnőjét, Hiszérát!
– De ezt már megpróbáltuk, amikor elzárkóztak a Démonlélek elől, és
Hiszéra nem válaszolt!
– Akkor ezúttal mondd neki azt, hogy Alexstraszának üzened;
Korialstrasz haldoklik.
Az éjtünde ijedten kapta oda tekintetét a mozdulatlanul fekvő testre, de
Krázus csak a fejét rázta:

153
 – Nem! Bízz bennem… én lennék az első, aki aggódik emiatt. Csak
mondd ezt Hiszérának. Biztos vagyok benne, hogy azonnal szól
Alexstraszának.
– Azt akarod, hogy hazudjak a birodalom úrnőjének?
– Nincs más lehetőség.
Az ifjú végiggondolta, és rá kellett jönnie, hogy társának igaza van.
Csak egy ilyen erőteljes figyelmeztetés keltheti fel a megtestesülések
figyelmét. Arra nyilván nem gondolnak majd, hogy a druida ostobán
kockáztatna, és csupán ijesztő mesével állna elébük egy ennyire
alkalmatlan időpontban. Csak az a kérdés, mit cselekednek majd a
sárkányok, ha rájönnek, hogy hazudott nekik?
Malfurion elhessegette az utóbbi gondolatot; megbízott Krázusban.
– Megteszem.
– Próbálok vigyázni rád. Brox! Neked kell megvédened mindkettőnket,
ha úgy adódik.
Az ork meghajolt:
– Megtisztelsz vele, nagy öreg.
Ahogyan máskor is kezdte, Malfurion keresztbe tett lábbal ült és előbb
környezete hangjait zárta ki tudatából, majd félresöpörte gondolatait is,
hogy pusztán ösztöneivel érzékelhessen és akaraterejével cselekedhessen.
Mindezzel együtt teste fájdalmai elcsitultak, nem érezte már őket, és egyre
könnyebben összpontosíthatott a mitikus birodalomra.
Ezúttal újfent könnyebbnek tűnt meglátni a Smaragd Birodalmat, mint a
korábbi próbálkozások alkalmával, mi több, könnyebbnek tűnt elszakítani
lelkét testétől és elméjétől, hogy át is léphessen oda. Egyedül az a két
melegnek érzett pont zavarta a homloka felett, ott, ahol az a két dudor
növekedett titokban. Szívesen tanulmányozta volna a jelenséget,
kíváncsiságtól hajtva, hogy így, álomalakban mit tudhat meg róla, de
fontosabb dolga akadt.
Előbb majdnem Hiszéra keresésére indult, azután rádöbbent, hogy a
zöld sárkány létének lényegét tekintve a legjobb mód az, ha szólítja inkább.
Más dolog, hogy válaszol-e egyáltalán.
Álmok Hercegnője! sugározta szét tudati üzenetét Malfurion a Smaragd
Alomban. Hiszéra! Kérlek, jöjj el!
Nem érezte, hogy bármiféle jelenlét közelítene, de tudta, hogy folytatnia
kell. A sárkány ott volt valahol… vagy mindenhol, minthogy birodalmát
154
egyszerre tartották lakhelyének és önmaga kiterjedésének. Hiszérának
hallania kell őt!
Hiszéra! Szörnyű híreket hozok az Élet Forrásának. Alexstrasza hitvese,
Korialstrasz haldoklik. Az üzenet mellé Malfurion elképzelte a látványt, a
környékkel együtt, és ezeket a képképzeteket is szétsugározta a
lélekvilágban. Korialstrasz haldoklik…
Várakozott. Erre biztosan meg kellene jelennie az úrnőnek; egy ilyen
tragédia lehetőségét nem hagyhatja ellenőrzés nélkül.
Az idő bizonytalanul bár, de létezett és telt a Smaragd Álomban is.
Malfurion csak várt és várt a zöld sárkányra, de nem érzékelt semmiféle
jelenlétet. Előbb-utóbb eljött az a pillanat, amelyben legalább már azt
tudta, hogy értelmetlen tovább várakoznia. A sikertelenségtől letörten tért
vissza testébe és az anyagi világba. Krázus nyugtalan türelmetlenséggel
nézett rá:
– Válaszolt?
– Nem… Semmi sem történt.
A mágus mereven nézett Korialstraszra.
– De hát válaszolnia kellett volna! – mormolta magában. – Tudja, mit
jelent ez Alexstraszának…
– Úgy tettem, ahogy mondtad – bizonygatta a druida. – Szinte szó
szerint úgy mondtam mindent, ahogy javasoltad.
A taláros alak csalódottan legyintett:
– Tudom, Malfurion. A végsőkig is hinnék neked. Inkább…
– Sárkány! – Brox figyelmeztető kiáltása alig egy-két pillanattal azelőtt
hangzott fel, hogy a behemót kibukkant a felhők közül. Az éjtünde rögtön
magukra a felhőkre összpontosított, hátha valamiképpen fegyverként
használhatná azokat a támadóval szemben.
Ám nemcsak hogy nem a fekete sárkány érkezett, de Krázus őszinte
örömmel nevetett fel az óriásgyík láttán. A druida és az ork aggódva nézett
idősebb társukra – az ő szemük nem bizonyult annyira élesnek, hogy
rögtön felismerjék a közeledő alak körvonalait.
– Ő jön! Ő jön el személyesen, hogy felmérje a szörnyű hírek igazságát!
– nevetett tovább a mágus.
A termetben Halálszárnnyal vetekedő, karmazsinvörös sárkány lebegve
állt meg hitvese felett. Ahogy nézte, Malfurion felfedezett rajta olyan külső
jegyeket, melyek segítségével felismerhette – ha nem tudta volna máris,
155
hogy kiről beszél Krázus. Alexstrasza, az Élet Forrása nyugtalan
mozdulatokkal szállt le Korialstrasz teste mellé. Még pofájának
hüllőszerűsége ellenére is felismerhetőek voltak rajta az aggodalom és a
félelem általános jelei.
– Nem lehet halott! – kiáltott fel a nemes teremtmény. – Nem
hagyhatom!
Krázus odament a fekvő hímhez, hogy a nőstény őt is lássa.
– Nem halt meg, ahogyan azt te is láthatod, királynőm!
Alexstrasza aggodalma pillanatok alatt változott haraggá.
Fejét leeresztette a pöttöm alakhoz, orrával majdnem fellökte:
– Te tudod a legjobban, hogy micsoda keserű tréfa ez nekem! Már attól
féltem, hogy ő… és te…
– Hála a Démonlélek jelenlegi birtokosának – válaszolta Krázus. – Ha
jobban értett volna hozzá, négy tetemet találtál volna itt.
– Magyarázatot követelek! – csattant fel a sárkánykirálynő. – De előbb
hadd nézzem meg őt.
A mozdulatlan hím fölé hajolt, széttárta szárnyait, mintha hatalmas
takaróként akarná befedni vele az egész testet. Aranyszín csillámlás kélt a
pikkelyei között, majd halvány ragyogássá változva sugárzott ki az Élet
Forrásából, hogy beburkolja az öntudatlan hitvest. Malfurion enyhe meleg
simítását érezte; a fény érintése nyomán neki is enyhültek fájdalmai.
Druida lévén a természet erőivel foglalkozott – és mi jeleníthette volna
meg jobban ezeket az erőket, mint a nagy megtestesülések-, így végtelen
áhítattal figyelte a sárkányt.
– Sokat szenvedett – mondta a vörös nőstény, hangja lágyabban
csendült. – A Démonlélek… valóban megfelelő név annak a
szörnyűségnek… komoly sérüléseket okozott, de felépül majd. Ha lesz rá
ideje és lehetősége…
Az aranyszín ragyogás semmivé foszlott, Alexstrasza magasra emelt
fejjel üvöltötte el magát. Az egybegyűltek meglepetésére még két vörös
óriásgyík ereszkedett le a felhők közül, tettek egy kört és leszálltak
Korialstrasz másik oldalán. Messziről nem látszott a különbség, de ahogy
közelebb értek, kisebbnek bizonyultak úrnőjüknél, holott voltak akkorák
mint a tehetetlenül fekvő hitves.
– Parancsodra, királynőm!

156
 – Vigyétek vissza a rejtekre és fektessétek az Árnyrózsa-barlangba. Ott
gyorsabban felgyógyul majd… Bánjatok vele óvatosan, Türan!
Az újonnan érkezettek közül a nagyobbik teremtmény lehajtotta fejét:
– Ez csak természetes, királynőm.
– Ha felébred, lehet, hogy emlékezetét veszítette valamelyest – jegyezte
meg Krázus, egyáltalán nem nyűgözte le a három sárkány jelenléte – maga
is egy volt közülük. – Ez soha nem fog meggyógyulni.
– Talán jobb is úgy – válaszolta a sárkánykirálynő, a pöttöm alakot
nézte, immáron gyengédséggel tekintetében.
– Magam is így vélem.
A mágus arrébb ment, hogy helyet adjon a hímeknek, akik óvatosan
megfogták Korialstraszt és a magasba emelték. Közben a nagy
megtestesülés gyengédségébe rosszallás keveredett:
– Kellemetlen módon kijátszottál, tudod? Hiszéra azonnal átadta az
üzenetet, és bár az eszem mást mondott, szívem rögtön idehozott – ahogy
azt előre tudhattad!
– Ha ez enyhülést hoz – hajolt meg Krázus miközben válaszolt –,
alávetem magad dühödnek és az illő büntetésnek.
A sárkány csak sziszegett:
– Jobban ismersz annál! Azonban említetted a Démonlelket – újfent
megenyhülten folytatta –, és hogy más kezekbe került. Hogyan lehetséges
ez?
A mágus mindenféle bevezető és kitérő nélkül elbeszélte a történet
lényegét. Alexstrasza vonásaira közben többféle érzelem ült ki, végül a
hitetlenkedés győzedelmeskedett a többi felett:
– Betörni Neltharion szentélyébe! Csoda, hogy bármelyikőtök is életben
maradt, nemhogy mind! – Félrefordított fejjel nézett végig hitvesén: –
Ilyen leszel hát, kedvesem? Kezdek egyre kevésbé csodálkozni az efféle
ötleteiden, és nem tehetek róla, de értékelem az erőfeszítéseidet.
Sajnálatos, hogy végül a korong hasonló szörnyetegek kezébe került, mint
amilyenné a Föld Őrzője változott.
– Ugyanakkor, királynőm, ez a látszólagos katasztrófa lehetővé teszi,
hogy megmentsük legalább Kalimdor egy részét. Az ő végső céljuk
egyelőre az, hogy urukat, Sargerast áthozzák erre a világra.
– A Démonlélekkel meg is tehetik.

157
 – Igen… ami azt jelenti, hogy amíg próbálkoznak, nem használhatják
semmi másra. – Krázus határozottan fúrta tekintetét szerelme szemébe. – A
sárkányoknak nem kell tartaniuk tőle, ez idő alatt a Légió is sebezhető
marad.
– De a korong…
– Igen, ugyanakkor ez az az időpont, amikor a legnagyobb esélyünk lesz
visszaszerezni – mutatott rá a mágus, Alexstrasza szavába vágva. – Ha
elpusztítani nem is tudjátok, legalább megköthetitek valami módon, hogy
Halálszárny ne használhassa többé.
– Halálszárny – mordult fel az Élet Forrása. – Újabb helyénvaló név.
Többé nem tekinthetjük Neltharionnak, a Föld Őrzőjének… Igazad van. Ez
az egyetlen és legbiztosabb esélyünk arra, hogy végleg elvegyük tőle azt a
romlott alkotást.
Bár Alexstrasza figyelmét elkerülte, alacsonyabb nézőszögéből
Malfurion észrevette, hogy Krázus tekintete elsötétedik egy pillanatra. A
mágus valószínűleg titkolt valamit, de ő inkább nem szólt semmit ez
ügyben. Megbízott már annyira a nyurga alakban, hogy tudja; ha úrnője
vagy bárki más elől elhallgat valamit, arra jó okának kell lennie.
– Sajnálatos, de úgy tűnik, Maligos nem lehet segítségünkre – mormolta
a gigantikus vörös lény. – Az Időtlen is távol van még, ámbár raját a
rendelkezésünkre bocsátotta. Hiszéra és én egyesítjük erőinket,
természetesen… – Rövid tűnődés után a sárkánykirálynő bólintott: – Igen,
sikerülhet. Beszélek húgommal és Nozdormu hitveseivel. Úgy vélem, meg
tudom győzni őket.
– Remélem, minél hamarabb.
– Csak annyit ígérhetek, hogy megpróbálom. – Ezekkel a szavakkal
kiterjesztette szárnyát, de mielőtt felröppenhetett volna, Krázus jelezte,
hogy szeretné még a figyelmét kérni. Visszaereszkedett hát, behúzta
szárnyait.
– Van még valami?
– Csak egy dolog. Az Öreg Istenek is használni akarják a korongot, mi
több, valójában ők irányítják a Légiót.
Alexstrasza szeme úgy elkerekedett, hogy Malfurion veszélytől tartva
hőkölt hátra. Azután a sárkány összeszedte magát:
– Biztos vagy ebben?
– Kérdéses… de egyelőre igen.
158
 – Akkor hát kétszeresen is fontos, hogy meggyőzzem a többieket.
Tartogatsz még valami meglepetést?
A mágus megrázta a fejét:
– Nem, de nagyon fontos lenne, hogy mielőbb visszatérjünk a sereghez.
Meg kell győznünk a parancsnokot, hogy vegye figyelembe a rajokat és
építse be a stratégiájába. Minél összehangoltabban cselekszünk, annál
biztosabb a siker. Tudnál segíteni az utazásban? Attól tartok, hatalmam
nem elég megbízható ebben a tekintetben.
A királynő eltűnődött egy szívdobbanásnyi időre:
– Igen, segíthetek. Álljatok hátrébb! Mindhárman!
Ahogy Krázus és társai gyorsan engedelmeskedtek, Alexstrasza ismét
kitárta szárnyait. Visszatért az aranyszín fény, ezúttal százszor erősebben,
bár inkább a sárkány hátánál, nem annyira elöl. Hamar olyan vakítóvá vált,
hogy árnyéka élesen kirajzolódott a három alak előtt, lefedte Korialstrasz
korábbi fekvőhelyét is. Az óriási nőstény olyan szavakat mondott, melyek
mit sem jelentettek Malfurion számára, de a bennük rejlő ősi hatalmat így
is jól érzékelte. Iszonytató erejű varázslat készült… de mi célból?
A föld felmorajlott alattuk, Brox morgott és úgy nézett le, mintha
valamiféle ellensége óvakodott volna a talpa alá. A sziklás talaj emelkedni
kezdett, majd hatalmas reccsenéssel egy roppant tömb szakadt le belőle. A
druida számára valami nagyon ismerősnek tűnt a formákban, de csak akkor
jött rá, hogy micsoda, amikor egy újabb földtömb szabadította el magát és
tapadt az előzőhöz.
Szárnyak. A felemelkedő talaj a nagy megtestesülés árnyékát utánozta
alakjában. A rög és kőtest mozgásba lendült, elöl a sziklaagyaras szájból
ahhoz hasonló rikoltás tört elő, amilyet a szabadságát élvező sárkány adhat,
mikor felröppen a földről.
Színét kivéve a születő lény minden részletében a vörös királynő
másaként jött létre. Durva anyaga elsimult és pikkelyeket formált, még a
mélységes bölcsesség árnya is megjelent a drágakőhöz hasonlatos
szemekben. A két óriás egymással szemben állt, és Alexstrasza ragyogása
hirtelen alábbhagyott. Krázushoz fordult:
– Mintha én vinnélek magammal titeket. Minden tekintetben úgy tesz
majd, ahogy én tennék.
A mágus alázatosan fejet hajtott:
– Nem vagyok rád méltó, úrnőm.
159
 A sárkánykirálynő horkantott egyet.
– Ha nem lennél méltó rám, nem is lennék itt.
A kősárkány megrázta a fejét, mintha örömében tenné, azután ő is
Krázust nézte.
– Megyek, megpróbálom meggyőzni a többieket – jelentette be a vörös
nőstény. – Biztos vagyok benne, hogy sikerrel járunk majd.
– Vigyázz! Halálszárny talán még mindig keresi azt a förtelmet.
Alexstrasza mindentudó tekintettel válaszolt:
– Régóta ismerem már. Távol tartjuk a tűztől. – Azzal a levegőbe ugrott,
tett egy kört felettük, majd felröppent és eltűnt a felhők között.
– Bár elmondhatnám neki… – suttogta a nyurga idegen.
– Mit? – csapott le Malfurion az elejtett szavakra.
Krázus elgondolkodva nézett a druidára.
– Semmit. Nem számít. Nem olyan dolog, amit meg mernék változtatni.
– Tekintetébe újra eltökéltség költözött. – Megvan a módja, hogy sebesen
visszatérjünk a sereghez. Ne késlekedjünk tovább…
– Kik azok az Öreg Istenek? – Malfurion még nem fejezte be.
– Szörnyű gonoszság letéteményesei. Többet nem mondok, elég ha
ennyit tudsz. Ha legyőzzük a Légiót, akkor őket is legyőztük…
Az éjtünde kételkedett benne, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog, de
nem erőltette tovább a kérdést… legalábbis egyelőre.
A kősárkány mélyre hajolt, hogy felszállhassanak a hátára. Malfurion
megcsodálta formáját ugyanúgy mint mozdulatainak kecsességét,
rugalmasságát. Nem volt igazi élőlény, mégis minden tekintetben a lehető
legjobban utánozta a nagy megtestesülést – nyilvánvalóan az ő hatalma
tette lehetővé mindezt.
Krázus vezetésével felültek a nyak tövébe, a vállak közé, közben
felfedezték a méretbeli különbségeket Alexstrasza és Korialstrasz között.
– A pikkelyek ugyanolyanok, mint egy igazi sárkányon – jegyezte meg
Krázus. – Ugyanúgy beakaszthatjátok a lábatokat alájuk, mint
Korialstraszon ülve. Kapaszkodjatok! Gyorsabb lesz mint idefelé.
Hátasuk megvárta, míg mindhárman megfelelően elhelyezkednek,
azután a sárkánykirálynőhöz méltó rikoltással elrugaszkodott a talajtól.
Súlyos szárnyaival hatalmasakat csapva nekilendült az égnek, és hamar
kiderült, hogy Krázus egyáltalán nem túlzott. Mielőtt elérték volna a felhők
fedezékét, máris messze maguk mögött hagyták indulásuk helyét.
160
 Gyorsan fogytak a mérföldek, az éjtünde rettegve bámult le a kősárkány
hátáról. Még mindig nem szokott hozzá a repüléshez, főképp nem ilyen
magasan.
– Nem tudnánk követni Illidant és csapatát, hogy visszavegyük a
korongot? – kérdezte egyszer a mágustól.
– Még ha utol is érnénk őket, valószínűleg hasonlóképpen járnánk, ha
ugyan nem vesznénk oda. Amellett csodálkoznék, ha nem lennének máris a
Légió vonalai mögött, biztonságban. Bármilyen szörnyen is hangzik,
esélyeink nagyobbak lesznek, amikor beviszik a Démonlelket a palotába.
Malfurion elcsendesedett. Krázus szavainak volt értelme ugyan, mégis
kirázta a hideg a gondolattól, hogy hagyják a korongot a démonok
parancsnokainak kezébe kerülni. Még inkább elborzadt attól, hogy a saját
testvére személyesen és szándékosan teszi lehetővé a világuk pusztulását.

*****

Igazán kellemes meglepetést okoztatok, jött a dicséret a kapu túloldalán

rejlő mélységből. Igazán kellemes meglepetést…
Illidan és Varo'then a lángoló szélű lyuk előtt térdelt, Malfurion testvére
a megszokott, közönyös maszkot viselte, mint mindig, ha az átjáróval volt
dolga. Hátrahagyták a démonokat, amint beléptek az elfoglalt és feldúlt
vidékre; ott Illidan már meg merte kockáztatni a varázslatot, mellyel
pillanatok alatt visszatérhettek. Tisztelte a fekete sárkány hatalmát, és nem
kívánt összeakaszkodni vele. Ha előbb alkalmaz egy ilyen erős varázslatot,
könnyen felkelthette volna a szörnyeteg figyelmét.
A kapunak otthont adó teremben jelentek meg, Mannorot bámuló szeme
előtt, és örömmel nyugtázták a magas rangú démon csalódott ábrázatának
látványát. Mielőtt a bestiális parancsnok meglepetése haraggá változhatott
volna, Sargeras kinyúlt akaratával túlnani birodalmából, hogy
megkérdezze, sikerrel jártak-e szolgái.
A válasz után a Légió ura elhalmozta őket dicséreteivel, így csak még
inkább felszította hadnagya keresetlen érzéseit. Mannorot elkötelezettsége
– és a legfőbb hatalomtól való félelme – erősebb volt annál, semhogy
bármit tegyen a páros sérelmére. Ugyanakkor ezt mégsem hagyhatta
annyiban, és próbált magának is kicsikarni valamiféle dicsőséget.
Kénytelen volt felmordulni:
161
 – Jól csináltátok, halandók! – Kinyújtotta egyik húsos mancsát
Varo'then felé: – Add azt ide, hogy felkészüljek vele a kapu
megnövelésére!
Bár kifelé mit sem mutatott belőle, Illidan szíve nagyot dobbant.
Leginkább akkor és ott egyáltalán nem kívánta átnyújtani a korongot a
démonoknak, és úgy, térdelve szólalt meg:
– Minden tiszteletem a tiéd, Mannorot nagyúr, de a sárkány
ereklyéjének összetett mágiája jobban illik az én képességeimhez.
Könnyebben átlátom és megértem, köszönhetően urunk ajándékának.
Akarva-akaratlan megbabrálta a kendőt a szemén, és sikerült vele
aláhúznia mondandóját.
– Nem beszél ostobaságot – mutatott rá a kapitány. – Azonban, mint a
korong jelenlegi hordozója, javaslom, döntse el a Legnagyszerűbb, hogy ki
használja fel erejét a kapu megerősítéséhez.
A varázsló és a démon hasonlóképp nyugtalankodva néztek a katonára,
aki már az átjáró mélységeibe bámult és nem szentelt nekik több figyelmet.
– Természetesen, Sargeras dönti el a kérdést – értett egyet gyorsan
Malfurion ikre.
– Nem is más – visszhangozta Mannorot.
Csak egyvalaki használhatja, jött uruk hangja odaátról. Én.
A kijelentés mindhármukat váratlanul érte, főként Illidant. Nem lehetett
ez a vége – minden a korong birtoklásán múlott.
Alig gondolta ezt végig, gyorsan ellenőrizte a gondolatait elfedő
pajzsokat. Minden rendben lévőnek tűnt; Sargeras nem érzékelhette
vágyait, nem olvashatta ki terveit. Ennek tudatában az újonnan felmerült
problémára összpontosított; kellett lennie valamiféle megoldásnak…
– Minden tiszteletemmel együtt, Legnagyszerűbb – próbálkozott a
varázsló –, a kapu éjtünde varázsmunka révén jött létre, így a korongot is
leginkább egy éjtünde…
A kapu nem számít többé, most, hogy enyém a sárkány játékszere.
A szavak ott visszhangzottak minden jelenlévő fejében. Illidan,
Varo'then és Mannorot hasonlóképp értetlenkedve bámult a valóság
szövedékében tátongó hasadékra – megdöbbenésükben még a hasadék
fenntartásával foglalatoskodó Előkelők és szatírszörnyek is majdnem
felhagytak munkájukkal.

162
 A korong megnyitja az utat, ahogyan terveztem, ám ennél a szánalmas
kis lyuknál megbízhatóbb módon. A nyílás lüktetni kezdett. A Forrás
közvetlen használata erőteljesebbé és biztosabbá teszi az átjárót.

163
 Tizenhárom

J
arod nem érezte magát legendásnak, de mindenki, akivel csak
találkozott, úgy tekintett rá, mint mesékből előlépő hősre. Hírneve
máris jóval nagyobbra növekedett mint amire rászolgált az apró
sikerekkel a csatatéren, és újfent százszorosára növekedett, amikor
Khenariosz megjelent a világ ősi, mitikus védelmezőinek kíséretével. Az
erdők ura elismerte őt parancsnokának, és ez a történet addig járt szájról
szájra a katonák között, míg végül már állítólag úgy fogadta el a
felajánlást, hogy aranypalástját a karjára vette, és fénylő mágikus karddal
ütötte lovaggá az agancsos istenséget. Lehettek ezek a mesék bármilyen
nevetségesek, a védők között senki sem tűnt úgy, mintha nem venné
komolyan őket. Még a nemesek tanácsa is egyre nagyobb tiszteletet
mutatott az alacsony származású parancsnok iránt.
Senkivel sem tudta kibeszélni baját. Rónin állt a legközelebb ahhoz,
hogy bizalmasának nevezze, de ő is egyre csak azt hajtogatta, hogy fogadja
el élete ilyetén alakulását.
A papnőkhöz nem mert elmenni, hogy náluk szabaduljon meg
nyugtalanító gondolataitól; a dolog hamar eljutott volna Maiev fülébe, és
ezt végképp nem akarta.
Mióta nyakába szakadt a parancsnoklás dolga, azóta talán először
lovagolt egyedül a táborban. Kíséretét biztosította afelől, hogy nem marad
el sokáig, és így nem kell követniük; amellett már mindenki ismerte. Csak
kérdezniük kellett és könnyen rátaláltak.
Mindenfelé tisztelgéssel és számos hálás tekintettel találkozott. A
sebesültekkel foglalkozó Elún-nővérek felnéztek a közeledtére, és ők is
tiszteletteljes bólintásokkal üdvözölték. Szerencsére Maiev nem volt
közöttük.
Egy feltűnően alacsony nővér épp a sisakját tisztította, és amikor
meglátta az egykori kapitányt, rögtön odafutott hozzá. Jarod megállította
hátasát, és félt tőle, hogy a papnő valamiféle üzenetet akar átadni a
nővérétől, de nem fordulhatott meg és vágtathatott el.
– Árnydal parancsnok! Reménykedtem benne, hogy újra találkozunk!
Jarod az arcot nézte. Vonzó, de valamivel fiatalabb mint először
gondolta. Ismerős, de honnan…?
164
 – Shandris… te Shandris vagy, ugye? – az árva, akit Tiranda úrnő a
pártfogásába vett, mielőtt elrabolták.
A nő – inkább még lány – szeme érzelmekkel telve kerekedett el. A férfi
nyugtalanítónak érezte az átható tekintetet; Shandris még legalább egy
vagy két évvel fiatalabb volt annál, hogysem párt válasszon magának, és
bár ő maga sem volt még túl koros, sem a hely, sem az idő nem tűnt
alkalmasnak az ilyesmire. El kellett foglalniuk a Végtelen Forrást.
– Igen, parancsnok! Hallott valamit őróla?
A névvel együtt más is eszébe jutott; a lánynak minden gondolata
megmentője körül forgott, szinte mindenkit csak őróla kérdezett, akinek
bánni köze lehetett hozzá. Korábbi beszélgetésük alkalmával Jarod próbált
udvarias maradni, de sohasem tudott kielégítő választ adni a Tirandával
kapcsolatos aggodalmakra. Nem, nem próbálták megmenteni a papnőt –
hogy is tehették volna, mi módon? Minden bizonnyal a palotába vitték, és
ha így történt, talán már nem is él.
De Shandris a gondolatát is elutasította annak, hogy tisztelete legfőbb
tárgya esetleg nem fog visszatérni. Amikor Malfurion, aki pedig
nyilvánvalóan Tiranda után ment volna, más küldetésre indult, a lány félig-
meddig úgy hitte, visszatértekor magával hozza a főpapnőt is. Jarod
próbálta a lehető legfinomabban meggyőzni az ellenkezőjéről, de a fiatal
nő makacsabbnak bizonyult a taureneknél. Ha a fejébe vett valamit, a
végsőkig kitartott mellette – ezért is aggódott a férfi amiatt a tekintet miatt,
melyben nem kevés személyes érdeklődés is megcsillant.
– Semmit, Shandris, sajnálom.
– És Malfurionról? Visszatért már?
Ez a parancsnokot is aggasztotta.
– Semmi jele, leány, de újfent emlékeztetlek, hogy feladatai másfelé
szólították el. Amivel ő és társai most megpróbálkoznak, az nagyobb
segítségére lehet népünknek mint a főpapnő megmentése. Ezt a druida is
tudja… és gondolom, te is tisztában vagy vele.
– Nem halhatott meg!
– Ilyet nem is mondtam! – csattant fel dühösen Jarod. – Ide figyelj,
Shandris! Én is szeretném, ha visszatérne, de még maga Tiranda úrnő is
fontosabbnak tartaná a jelenlegi problémáink megoldását, mint a saját
megmentését!
A lány döbbenten állt, azután arckifejezése megenyhült.
165
 – Bocsánatodat kérem! Tudom, hogy sok dolgod van. Nem kellett
volna, hogy ezzel zavarjalak, Jarod.
Keresztnevének ilyen természetes használata úgy érte az egykori
őrkapitányt, mintha nyakon zúdították volna egy vödör hideg vízzel.
Hebegve próbálta oldani a feszültséget:
– Mindig lesz rád időm, Shandris…
A fiatal tekintetben fény gyúlt, s világítótoronyként jelezte a férfinak,
hogy egy lépéssel messzebb ment mint szándékozott. A lány ismét úgy
nézett rá, ahogy addig még kevés nő nézett Árnydal Jarodra.
– Most tényleg mennem kell, Shan… – Ajkaira fagyott a szó, mikor
felharsantak a jól ismert kürtök, és ezúttal tudta, hogy nem erősítés
érkezését jelzik tévesen. A kürtszó a frontvonal felől jött, és az utána
érkező üvöltés túl egyértelműen aláhúzta, hogy ismét elkezdődött a
vérontás.
Ahogy megfordította hátasát, karcsú kéz érintette meg a karját.
– Parancsnok! Jarod! Elún áldása kísérjen utadon!
Hálásan elmosolyodott, és megugratta hátasát. Hátán érezte a lány
tekintetét.
Jelentések jöttek jobbról is, balról is, amint elérte a sátrát. Démonok
vették be magukat a déli gerincek közé, más csapataik északról, a folyón át
közeledtek. Középen a fő horda nyomult előre, hatalmas ék formájában
vágta be magát a védők vonalaiba, és haladása egyelőre nem lassult.
– A felderítők szerint egy második sereg áll az első mögött! – kiáltotta
egy épp odaérkező hírnök. – Azt mondják, talán nagyobb is mint ez!
– Mennyi átkozott szörnyeteg lehet még!? – mordult fel az egyik nemes.
– Hát még nem csorbítottunk az erejükön?
Rónin megelőzte válaszával a parancsnokot, de így is csak hangot adott
a többiek kételyeinek:
– De igen. Csakhogy igen apró csorbát ejtettünk rajta.
– A Holdanyára, idegen! Hogyan győzhetnénk akkor?
A mágus vállat vont, és az egyetlen eszébe jutó lehetőséggel hozakodott
elő:
– Úgy, hogy muszáj.
Mind döbbenten néztek, előbb a varázstudóra, majd Jarodra. A
parancsnok próbált a lehető legnyugodtabb hangon válaszolni a kérdő
tekintetekre:
166
 – Mind tudjátok, mit kell tennetek! Meg kell törnünk a támadást! Harcra
fel!
Még saját magát is meglepte határozottságával. Amint a többiek
elsiettek, Róninhoz fordult:
– Nyilván csak akkor vetik be a másik sereget, amikor az első
előrenyomulása megtört!
– Küldd oda a taureneket – javasolta az ember.
– Huln népére ott van szükség, ahol most vannak. – Jarod próbált
gondolkodni, de az egyetlen ötletéről nem hitte, hogy képesek kivitelezni.
Ámbár látott valami kicsiny esélyt: – Meg kell találnom Khenarioszt! –
azzal elvágtatott.

*****

Ideje volt befejezni a komédiázást, ezzel a gondolattal mérte fel

Arkhemón a csatateret. A legutóbbi hírek szerint ura küldöncei hatalommal
bíró tárgyat hoztak, a korongot, melyet az őrült sárkány használt, mikor
tiszteletre méltó pusztítást végzett soraikban. Sargeras biztosra vette, hogy
a korong megnyitja számára az utat erre a világra… minthogy látta és
tapasztalta hatalmát a csatatéren, a démonok parancsnoka nem kételkedett
istene ez irányú tervében.
Azonban, ha Sargeras érkezése ennyire küszöbön álló eseménnyé vált,
akkor úgy illett, hogy ő addigra felkészítse ezt a világot a fogadására – a
győzelem hírével kellett megajándékoznia a Legnagyszerűbbet. Ura belé
vetett bizalma nem inoghat meg azáltal, hogy ezúttal nem teszi elébe tálcán
a meghódított világot!
Így hát azzal a gyorsasággal és ravaszsággal, mellyel kiérdemelte helyét
Sargeras jobbján, Arkhemón újabb haditervet eszelt ki, amellyel
biztosíthatja a szánalmas ellenfél vesztét, hiába próbálják oly elszántan
védelmezni eldugott birodalmukat. Nem lesz lehetőségük a szökésre vagy
arra, hogy az utolsó pillanatban valahogy megfordítsák a csata menetét.
Tudott a kipróbálatlan új parancsnokról, mi több, az elszórakoztatta
valameddig jó szerencséjével, de ennek ideje volt véget vetni. A jó
szerencse nem tart ki hosszabb távon.
Elképzelte, ahogy a siránkozó túlélőket láncra verve viszi érkező ura
elé, százával, ajándékképpen. Azt is próbálta elképzelni, közben kéjesen
167
elvigyorodott, hogy Sargeras miféle válogatott kínzásokkal szórakoztatja
majd el magát, mígnem a hadifoglyok végül elfogynak.
A démoni ék töretlen lendülettel haladt, hiába volt az éjtündék minden
erőfeszítése. Még a föld népének és más fajoknak segítségével sem sikerült
lelassítani a hordát.
Az ék csúcsán pokolfajzatok törtek utat iszonytató hatékonysággal.
Eredárok mágikus védőburka óvta őket minden köznapi fegyvertől; még a
föld népének harci kalapácsai is szikrát hányva pattantak le róla, mielőtt a
kődémonok összezúzták az elébük kerülő törpöket.
Míg a középen harcolók hiába próbálták legalább akadályozni
valamelyest a monstrumok haladását, a felgárok hordája megkétszerezte a
veszteségeket a pokolfajzatok mögött. A szétzilált sorok könnyű prédának
bizonyultak.
Egyre bizonyosabbá vált, hogy a Lángoló Légió kettévágja az éjtünde
sereget. Ha sikerrel járnak, az egyenlő a vereséggel – és a világon minden
élet teljes megsemmisülésével.
Rónin és a holdőrök megtettek minden tőlük telhetőt, de halandókként
hamarabb elfáradtak, mint az eredárok és a Légió többi mágiahasználója.
Mindamellett a saját életüket is védeniük kellett, minthogy Arkhemón
minden addiginál fokozottabb figyelmet fordított az elpusztításukra.
Egy éjtünde varázsló felsikoltott a lánghajú jobbján, és teste egyetlen
pillanat alatt elsorvadt, kiszáradt, mintha minden nedvességet
kiszippantottak volna belőle. Újabb áldozat lelte végzetét ugyanilyen
módon, mielőtt Rónin egyáltalán felfogta volna az előző halálát.
Hirtelen kiszáradt a szája, úgy érezte, elillan testéből minden víz, épp
csak az utolsó pillanatban sikerült semlegesítenie a varázslatot. Épsége
azonnal helyreállt, bár nem maradéktalanul, és az egyik holdőr kapta el,
mikor térdre esett.
– Vizet… – nyögte a mágus. – Vizet…
Megmentője kulacsot illesztett ajkaihoz, és ő pillanatok alatt kikortyolta
a tartalmát. Még ezután is úgy érezte, mintha egy napja nem ivott volna
semmit.
– Kir'altius is halott – jelentette a varázsló, aki a segítségére sietett. –
Túl gyorsan történt, nem tudtunk védekezni.
– Hárman itt… mennyi még máshol? – A vörös hajú mágus grimaszolt.
– Nincs esélyünk! Semmit sem tehetünk a katonákért, ha még magunkat
168
sem tudjuk megvédeni. Ha így lefoglalnak, akkor a Légió áttör és vége
mindennek!
Az éjtünde csak állt mellette tehetetlenül. Mindketten tudták, hogy nem
képesek változtatni a helyzeten.
– Segíts fel! Létre kell hoznunk egy hálót! Legalább arra elég lesz, hogy
magunkat jobban megvédjük. Akkor talán…
Mögötte a kürtök csatába hívták a sereget. Rónin és a varázsló
ugyanolyan meglepetten fordult oda, mint mindenki más – úgy tudták, már
minden harcképes éjtünde a frontvonalon küzd.
Kalimdor történetében még sohasem fordult elő olyan roham, amely
ezután következett. Sem lovasság, sem íjászok; még csak nem is katonák
támadtak az ellenségre. Egyetlen éjtünde vezette a csapatot, Árnydal Jarod,
éjszablyáján ülve vágtatott a démonok felé.
Rónin megrázta a fejét, alig hitte, amit látott:
– Nekivezeti Kalimdor őrzőit az éknek!
Khenariosz közvetlenül a parancsnok mögött nyargalt, mögötte a két
medveistenség. Felettük Aviána repült, a madarak úrnője. Azután jött egy
szárnyas párduchoz hasonló lény, majdnem emberi kezekkel, és mögötte
egy hüllőszerű harcos olyan páncélfélében, mint amilyen a teknősöknek
van. Csupán előfutárai voltak a több tucat mitikus lénynek, sokukat Rónin
még sohasem látta vagy nem is hallott róluk, minthogy meséik már rég a
feledés homályába vesztek abban a világban, melyből ő érkezett. Azt
viszont minden porcikájában érezte és érzékelte, hogy a csodálatos
teremtmények mindegyike hihetetlen hatalmat képvisel, melyet akkor és
ott teljes egészében a démonokra irányított. A mágus elmosolyodott, ahogy
új remény gyúlt szívében.
– Össze kell szednünk a holdőröket! – parancsolta a mellette álló
varázslónak. – Felejtsétek el az éket! Összpontosítsatok a Légió
varázslataira! – Rónin mosolya vigyorrá szélesedett. – Az az átkozott
Jarod! Csak ő lehet olyan naiv, hogy félisteneket vezessen csatába, és meg
is ússza! – Azután jókedve pillanatok alatt elpárolgott, de már csak
magának mormolta: – Remélem, ők képesek rá…

*****

169
 – Előre! – kiáltotta Jarod teljesen szükségtelenül. Ahogy közeledett a
pokolfajzatokhoz és a többi démonhoz, gondolatban csendes imával
ajánlotta lelkét Elún kegyeibe. Csak abban reménykedett, hogy őrült
támadásukkal feltartóztathatják a szörnyetegeket, amíg történik valami
csoda.
A pokolfajzatok testesítették meg az elsődleges erőket. Csak azért
léteztek, hogy zúzzanak, szétverjenek, letapossanak minden akadályt – élőt
és élettelent –, ami elébük kerül. A hadurak és a többi sötét varázshasználó
szinte megállíthatatlanná tették őket mágiájukkal. Azután Jarod rohamával
kerültek szembe.
Az eredárok pajzsvarázsa mit sem ért Khenariosz és társai ellenében; az
ő erejüket a természet adta, melynek behódol mindaz, mi e világra lép
születés által vagy bármi más módon. Úgy hatoltak át a védelmező erőkön,
mintha azok ott sem lettek volna – azután ugyanígy tettek a
pokolfajzatokkal is.
Agamaggan lehagyta a többieket; a vaddisznó sebezhetetlenebbnek tűnt
még a kőtestű démonoknál is, ahogy egyetlen ökleléssel a földre döntött
közülük néhányat és még azzal a lendülettel széttaposta őket. Hatalmas
agyaraival felgárokat döfött át, azután jobbra-balra csapkodva rázta le
magáról a maradványokat. Fentről végzethozók próbálták felnyársalni az
óriási vaddisznót, de amikor megpróbáltak áthatolni az istenség hátán
meredező tüskék sokaságán, maguk vesztek oda.
A félisten meg sem érezte a tüskesörényén lógó démontetemek súlyát és
megfordulva újabb pokolfajzatokat lökött fel. Azok összezavarodva
próbáltak kitérni előle; el sem tudták képzelni, hogyan állíthatta meg
összevont erejüket. Megtorpanásuk a felgárok között is káoszt okozott – a
túlerőbe vetett bizalmuk szertefoszlott az isteni hatalmak közbelépése
láttán.
Fentről a végzethozók korbácsokkal próbáltak rendet teremteni, de a
helyzet menthetetlennek tűnt, és a szörnyetegek sorra hullottak el a mitikus
eredetű csapásoktól. Agamaggan örömteli horkantásokkal üdvözölte az
ellenség tehetetlenségét, tekintete felfénylett, ahogy eltakarította maga elől
a démonokat, és hatalmának lenyűgöző bemutatóját nyújtotta a többieknek.
A Lángoló Légió harcosai összetörve szálltak mindenfelé, amerre az isteni
harag dobta őket; a hatalmas vaddisznó csak akkor állt meg néhány
pillanatra, amikor már ideje volt megszabadulnia a tüskéin felszaporodott
170
holttestektől. Ázott kutyaként rázta meg magát és tépett hústömeggel
szórta be a környéket. Elégedettnek tűnt az eredménnyel, rögtön vissza is
fordult, hogy folytassa.
Bár a vereség elkerülhetetlennek látszott, a végzethozóknak sikerült
mozgásra kényszeríteni a felgárokat, és a démonok újra megindultak. Jarod
kardja várta az elsőt, akinek sikerült átjutnia Agamaggan tombolásán.
Khenariosz megtámadott egy épp feltápászkodó pokolfajzatot; magasan a
feje fölé emelte a kapálózó monstrumot és visszahajította a bajtársai közé.
A többi talán először tapasztalta meg, milyen az, ha egy kődémon közéjük
száguld – a félisten ereje elegendő lendületet adott a lövedéknek, hogy az
feldöntse társait, akik felborulva és hátratántorodva több sornyi mélyen
maguk alá temették a mögöttük nyomakodó hordát.
A medveikrek jóval célirányosabban cselekedtek; súlyos mancsaik
egyesével találták meg a démonokat, bár így sem tűntek kevésbé
hatékonynak társaiknál. A felgárok és a pokolfajzatok darabjai száraz
falevelekhez hasonlatos módon szóródtak szét körülöttük. Ördögkutyák
érkeztek valamely hátrébb lévő sorból, és a többi szörnyeteg tetemein
átugorva-átmászva csápjaikkal megtalálták az egyik félistent – az
felröhögött és letépte magáról a veszélyesnek hitt végtagokat, el sem
engedte azokat, ehelyett egyesével magához rántotta és gerincnél
kettétörte, félbe tépte vagy a földre sújtotta a négylábúakat. Egyes
tetemeket otthagyott, másokat visszadobott Arkhemón seregébe.
Az ék megállt, majd megsemmisült. A végzethozók őrjöngve forgatták
korbácsaikat, próbálták elkerülni a mindent romba döntő káoszt, de közben
mintha a világ minden madara és madárszerű lénye egyszerre csapott volna
le rájuk. Pánikba esve keresték az ellenséget, de az mindenhol ott volt, az
apró csőröktől kezdve a hatalmas ragadozókarmokig százféle méretben és
erővel marcangolta őket. A szárnyasok között ott repült úrnőjük is, Aviana,
szépséges arcára az éhes vadász vonásai ültek ki. Karmaival átszakította a
hártyás szárnyakat, beletépett az izmos testekbe, a végzethozók pörögve
zuhantak alá a nyomában. Végtagokat kapott engesztelhetetlen szorításába,
éles csőrével torkokat hasított fel.
Szakállas harcos lovagolt be a szörnyek közé, két fehér farkas hátán
állva; alig fele akkora lehetett, mint az éjtündék, barna bőrruházatot viselt
és fél kézzel fogta állatai gyeplőjét, másik kezében köznapi sarlónak tűnő
tárgyat lengetett. Azután hirtelen elengedte, és a fegyver halálos kört írt le
171
a démonok között. Lefejezte őket, vértezetes mellkasokon vágta át magát,
majd töretlen lendülettel tért vissza gazdájához. A zömök istenség újra meg
újra útnak indította sarlóját, s véres aratást rendezett minden alkalommal.
A démonok úgy hullottak, mint korábban csak a fekete sárkány
korongjától. Olyan ellenséggel találkoztak, mint még soha, és egy időre
még parancsnokaiktól való félelmük is semmivé foszlott. Utoljára
Neltharion támadása vehette rá őket a nehezen elképzelhető tettre; hátat
fordítottak és megfutamodtak.
Arkhemón sohasem tűrte a gyávaságot; a visszavonulás csupán elrendelt
hadmozdulatként volt lehetséges. Akik körötte torpantak meg, azonnal az
életükkel fizettek riadalmukért; haragját szétárasztva démonjai elolvadtak,
vértezetük, húsuk és csontjuk egyformán elfolyósodott, mint a lágy viasz.
Sikolyaik gurgulázó hangokká váltak, és pillanatok alatt csupán
bugyborékoló tócsa maradt belőlük.
A többiek megértették az üzenetet – a halál számos formája közül az
egyik rémisztőbb lehetett a másiknál. A menekülő szörnyetegek rettegve
fordultak újra szembe a félistenekkel, korábbi magabiztosságuk helyett
ezúttal Arkhemón sötét ösztönzésével vetették magukat előre. Tudván,
hogy biztosan odavesznek, teljesen felhagytak a védekezéssel és csak a
támadással törődtek.
Mániákus rohamuk végül eredménnyel járt. Tucatnyi felgár pengéjétől
sebzetten egy farkasszerű lénynek sikerült széttépnie még néhány
ellenfelét, mielőtt sérülései túl soknak bizonyultak. Életereje száz helyen
áradt ki körötte, és vergődésében még megalkotta saját sírhalmát; démoni
testek, megcsonkítva és felhasítva temették maguk alá végül.
Arkhemón látszólag egyesével szándékozta elpusztítani ellenfeleit;
lándzsákkal felszerelkezett végzethozók verekedték keresztül magukat a
madarak seregén, s közben két tucatnyi veszett oda közülük, de így is túl
sokan érték el céljukat; körülvették a szárnyas lények őrzőjét és egyszerre
több oldalról támadva felnyársalták Aviánát hosszú, fogazott élű
fegyvereikkel.
Még a félistennő kiontott vére is úgy küzdött ellenük, mintha önálló
életet élne, végigcsorgott a lándzsákon, ráfröccsent a démonokra, s a szent
életerő belemart a kárhozott bőrbe, hogy a szörnyetegek maguk tépték szét
saját testüket, csak hogy szabaduljanak a kíntól. Nem menekülhettek; a
tollas istenség után mind alázuhantak.
172
 Lándzsák és más pengék találták meg a medvéket is, és Khaneriosz
szintúgy több sebből vérzett már. Minden egyes félisten magán viselte a
Légió kegyetlen erejének jeleit, de csak harcoltak tovább, kérlelhetetlenül.
A siker láttán új erőre kaptak az éjtündék, a taurenek, a törpök, a
furbolgok csapatai is – mind érezték, hogy ismét fordulóponthoz érkeztek
világuk történelmében.

*****

Rónin tartott tőle, hogy a fordulópont a Légiónak kedvez. Még a

természet védelmezőinek segítségével sem sikerült hátrébb szorítani a
hordát, és ha még ezekkel a szövetségesekkel sem képesek
győzedelmeskedni, akkor miféle remény maradt?
– Bár itt lennének a sárkányok…! – mormolta maga elé, miután
visszaverte egy hadúr támadását. Még három varázsló halt meg, mielőtt a
Holdőrség összeszedte magát, és bár már képesek voltak megvédeni
magukat, nem tehettek többet, mint hogy lefoglalták az ellenség
mágiatudóit.
– Bár itt lennének a sárkányok…! – ismételte a lánghajú, mint valami
litániát. Azonban Krázus nem adott hírt magáról és még Rónin is arra
gyanakodott, hogy korábbi tanítója odaveszhetett Halálszárny
barlangjaiban, holott ő jól ismerte a mágus ravaszságát és hatalmát.
Hirtelen hatalmas alak vetett árnyat a csatatérre, mint az ember
legrosszabb rémálma – Halálszárny visszatért! Krázus és a többiek
halottak; a fekete szörnyeteg eljött, hogy bosszút álljon minden valós és
képzelt ellenségein!
A termetes bestia széles ívben fordult meg és a mágus felfedezett benne
valami különöset; poros szürke volt, mint a gránit, s nem ébenfekete.
Körvonalaiban is különbséget vélt látni, ismerős különbségeket.
Hasonlított az orkok foglyára, még az ő idejéből… Alexstrasza?
A szürke sárkány a démonok közé szállt le, egész tömeget zúzva össze
maga alatt. Néhány levezető szárnycsapással még több tucatnyit suhintott
arrébb, majd egy üvöltés kíséretében újabb sárkánypofányit roppantott
össze hatalmas agyaraival. Hagyta a tetemeket kipotyogni a szájából, és
mélyről jövő morgással máris újabb csapásra lendült.

173
 Rónin csak ekkor fedezte fel, hogy nincs torka; a sárkány testét valóban
gránitszikla alkotta. A roppant gólem kegyetlen fesztelenséggel tépett bele
a Légióba. Látván, hogy mire képes egyedül, a mágus ismét az igazi
sárkányok tömegének visszatérését kívánta. Csak a következő gondolattal
csodálkozott el rajta, vajon mi hozhatta oda Alexstrasza mását.
– Krázus? – kiáltott fel körbefordulva. – Krázus!
Egy közeli dombgerincen pillantotta meg a nyurga alakot, amelyet oly
jól ismert. Mellette ott volt Malfurion és Brox is, mind fáradtan, de
látszólag sértetlenül.
Rónin óvatosan megerősítette személyes védelmét, és egy varázslattal
időlegesen helyettesítette magát a holdőrök energiahálójában, azután
elhúzódott a csatától. Futva rohant oda bajtársaihoz, majdnem megölelte
őket örömében, oly hálás volt a visszatérésükért.
– Éltek, hála az isteneknek! – Elvigyorodott. – A Démonlélek!
Megszereztétek hát!
Alig mondta ki, máris látta, hogy tévedett. Egyik arcról a másikra
nézett, a tekintetekből próbálta kiolvasni a történteket.
– Megvolt – válaszolt Krázus. – De ellopták a Légió küldöttei…
– Köztük a testvérem – tette hozzá Malfurion keserűen. A
sárkánymágus a fejét ingatta, mintha a dolgok e részét nem akarta volna
elmondani Róninnak. – Mi értelme eltitkolni? Igen, Illidan összeszűrte a
levet a palotabeliekkel? –A druida remegett a dühtől.
– De… az a sárkány! Mit jelentsen ez…? És hol van Korialstrasz? Az
üzenetedben még az állt, hogy találkoztatok vele!
– Erre most nincs idő! Fel kell készülnünk!
– Felkészülni? Mire?
Brox hirtelen előremutatott, a csatatér felé:
– Nézzétek! A kősárkány!
Alexstrasza megelevenített képmását démonok hada vette körül, mint
hangyák az eldobott kenyeret. Próbálták szétzúzni – afféleképpen, ahogyan
a törpök tették a pokolfajzattal korábban –, támadták a lábait, kisebb-
nagyobb darabokat törtek ki belőle.
A mágus nem értette, hogyan történhet ez meg:
– Miért nem repül el?
– Lassan letelik a varázs ideje – válaszolt Krázus mélységes
szomorúsággal a hangjában. – Máris…
174
 Valóban, Alexstrasza másának mozgása lassabbnak tűnt mint korábban,
bár még sérülései ellenére is képes volt lerázni magáról a rámászott
démonok egy részét. Kitárt szárnyakkal üvöltött fel és csapott le újra, de
úgy tűnt, ez az utolsó erőfeszítése.
– Egy gólem tovább tart, Krázus!
– Való igaz, ha másképp és más célból hozzák létre. Annyi volt a dolga,
hogy idehozzon, és a királynő árnyából született. Azonban az árnyak
kifakulnak, Rónin, és ő már elvégezte a feladatát. Már azért is hálásak
lehetünk, hogy ennyit segíthetett a küzdelemben.
Bár hangja viszonylag közönyös maradt, a sárkánymágus tekintetében
szomorúság ült. Számára még a szeretett lény e másolata is sokat jelentett –
pusztulását látnia megterhelőbb volt mint bárki másnak.
A gránitsárkány gyászosan morgott, feltartott feje kivételével a
démonok már gyakorlatilag teljesen elborították. Egy-két lábát még ki
tudta nyújtani nagy nehezen, de a másik kettő már nem tartotta meg a
súlyát.
Krázus csak magának mormolta:
– Vége hát…
Alexstrasza mása hatalmas erőfeszítéssel kirúgott, teste oldalra dőlt,
jobb szárnyát behúzta és bal szárnya az ég felé mutatva felemelkedett…
azután elmúlt a megelevenítő varázs, és a gólem tekintetéből elszökött
minden élet. A ráakaszkodott démonok súlyával együtt utolsó
mozdulatának még volt annyi lendülete, hogy a szoborrá vált teremtmény
átforduljon és kitárt szárnyával maga alá temessen még egy rakás
szörnyeteget – azokkal együtt, akik már eleve rajta függeszkedtek.
Krázus egyszerre büszkén és szomorkásan sóhajtott:
– Minden porcikájában királynőmre emlékeztet, még ha csupán az
árnyéka is!
A maradványok gyorsan széthullottak; felgárok ugráltak félre a lezúduló
kőtömbök elől, és a küzdelem színhelyét sűrű porfelhő lepte be.
– Hogyan tovább? – kérdezte az ember. Bajtársai visszatérte
megerősítette hitében, de ha segítséget nem hoztak, és a korongot sem
szerezték meg, akkor egész útjuk felesleges volt.
Krázus válasza nem segített eloszlatni kételyeit:
– Hogyan tovább, ifjú Rónin? Harcolunk, mint azelőtt, és várunk.
Várunk jó királynőmre, hogy feltüzelje és csatába vezesse népét. Ahová a
175
Démonlélek most került, ott nem lehet ártalmukra egy ideig, úgyhogy ideje
cselekedniük.
– És ha mégsem lépnek? Vagy ha túl sokáig haboznak, mint korábban
is?
– Akkor Sargerasnak lesz ideje átjönni Kalimdorra. – Ezután korábbi
tanítója elfedte hangját a többiek elől egy észrevétlenül apró varázzsal; úgy
válaszolt, hogy csak Rónin hallja: – És kitörli világunk történelméből a
következő tízezer esztendőt.

176
 Tizennégy

A
Végtelen Forrás felett tomboló vihar habosra korbácsolta a fekete
vizet. Leszámítva a tornyokat, a palotánál is magasabb hullámok
gurultak ki a partra és söpörtek el mindent, ami útjukba került. A
szél vonyítva kapott fel, dobott arrébb minden mozdítható szemetet és
törmeléket.
Villámok borították fényárba az uralkodói székhelyről érkező csapatot.
Még maga a királynő is – nemes szolgálólányainak kíséretében,
természetesen – csatlakozott a küldöttséghez, felgárok vitték ezüst
hordszéken.
Mannorot haladt elöl, őt Illidan és Varo'then kapitány követte. Számos
Előkelő és szatírszörny – a két csoportot ezúttal szándékosan elválasztották
egymástól – haladt a nyomukban, utánuk palotaőrök szakasza közelgett. A
díszes társaság mögött közel száz démoni harcos menetelt.
Mannorot megállt a Forrás szélén, előrenyújtotta húsos mancsait és
magába szippantott valamennyit az előtte tomboló káoszból. Illidan
próbálta felmérni a vízfelszín felett és alatt kavargó energiákat; csak
csodálni tudta a mérhetetlen hatalmat, melyet a fekete tó testesített meg
világán. Soha, még a démoni parancsnokokban sem tapasztalt akkora erőt,
mint a szent Forrásban.
– Valójában csupán nagyszerűségének árnyékát érintettük meg –
mormolta maga elé.
Varo'then meghallotta, és vakon az ilyesmire csak a vállát vonogatta:
– Most kell, hogy jó szolgálatot tegyen és elhozza Sargeras nagyurat.
– Nem azonnal, kapitány – emlékeztette a varázsló. – Nem azonnal.
– Mit számít az már.
A szárnyas szörnyeteg megfordult, és mindketten elhallgattak, bármit
akartak is még mondani. Mannorot a tiszt felé nyújtotta egyik kezét:
– A korongot! Itt az idő.
Varo'then a közömbösség álarca mögé rejtette érzelmeit, és kivette a
Démonlelket az övére akasztott erszényből, majd szinte habozás nélkül
átadta azt. A parancsnok tekintetében őszinte kapzsiság jelent meg, ahogy
megkapta a tárgyat – azután valamiképpen erőt vett magán és leküzdötte a

177
vágyat, hogy az ereklyét megtartsa magának. Az Előkelőkre és a többi
varázstudóra nézve az agyaras démon felmordult:
– A helyetekre!
A varázstudók a ledöntött otthonok romjai és a szétszóródott csontok,
tetemek között kanyarogva keresték a helyüket. A holtak egy részén
látszott, hogy az éjtündék a Forrás közelségével próbálták megnövelni
hatalmukat, hátha így megmenekülhetnek, de a démonok ettől valószínűleg
csak még kéjesebb örömmel tépték szét őket.
Illidan jól látta a dolog iróniáját; a feltételezés teljesen helytálló volt,
csak a terv kivitelezése nem sikerült. Ő maga miriád módot érzékelt,
amelyek útján bármely varázstudó éjtünde meríthetett volna a Forrás
roppant hatalmából, és megérthette volna annak legalább egy részét – jóval
többet mint amit népe addig, teljes történelme során felfedezett.
A varázslók és a társaikból teremtett förtelmek felkészültek, hogy
megalkossák a Sargeras diktálta mintázatot. Mannorot gondosan,
egyenként ellenőrizte elhelyezkedésüket; amikor mindent rendben lévőnek
talált, hátrébb lépett a csoporttól.
– Ha jól értettem, most még nem látjuk meg Sargeras nagyurat, ugye,
kedves kapitányom? – Azshara egykedvűen pihentette fenséges tagjait a
hordszéken.
– Valóban nem, Fények Fényessége, de az a pillanat sem várat magára
sokáig. Amint az út biztonságos, ő is megérkezik.
A királynő bólintott, az arcát fedő fátyol lágyan meglebbent.
– Bízom benne, hogy időben értesítést kapok a közeledtéről.
– Mind tudatában vagyunk a kötelességeinknek – biztosította Varo'then.
Vajon a királynő tényleg azt hiszi, hogy a Légió urának hitvese lehet?
Illidan nem tudta eldönteni; mindenesetre mélységesen kételkedett benne,
hogy ez a részlet is illeszkedik Sargeras tervébe.
Hamar megfeledkezett az úrnőről, amikor a varázstudók munkához
láttak. Kört alkottak, melynek közepén kékes villámok jelentek meg és
formáltak gömböt – apró energiaszikrák pattogtak recsegve közöttük és az
újonnan létrejött forma között. Mormolás töltötte be a levegőt; mindenki
ugyanazt a litániát mondta, ugyanakkor mindenkinél változott a
varázsszöveg néhány hangban és ennek megfelelően tónusban is itt-ott. A
sajátjuk mellé újabb energiákat vontak ki a Forrásból – Illidan a jelenség
mélyére látva figyelte, ahogy a megidézőiéhez hasonlóan egyéni
178
varázserők körbefonják a gömböt, amely egyre fényesebben szikrázott,
egyre növekedett és lassan örvénylő forgásba kezdett. Azután megjelent a
közepén az ismerős nyílás, a sötét lyuk, mely a valóságon túli valóságba
vezet.
Újra megnyílt a kapu a Lángoló Légió külső birodalmába, ezúttal
közvetlenül a Végtelen Forrás mellett, így a túloldalon várakozó Sargeras
könnyebben, biztosabban meríthetett annak kifogyhatatlan hatalmából.
Illidan és a többiek hirtelen újra megérezték a démonok urának jelenlétét.
Küldjétek ki! parancsolta az ismert hang minden elmében.
– Csináljátok! – Mannorot ellentmondást nem tűrő alakja várakozón
magasodott az éj tündék és a szatírszörnyek fölé. Azok egyként hallgattak
el és tartották fel, majd egyszerre zárták ökölbe kezüket. A gömb – és a
benne rejlő hasadék – a mozdulatokkal összhangban felemelkedett, azután
sebesen elröppent a tó közepe felé, hamar eltűnt szem elől az elemek
tombolása közepette.
A korongot is!
Illidan szíve egyre hevesebben vert. Legszívesebben kiragadta volna az
ereklyét a szárnyas démon kezéből, de a józan ész mást diktált. Arca
közönyös maradt, kezét ernyedten lógatta maga mellett. Nem ez volt a
megfelelő idő, hogy magához vegye a Sárkánylelket – avagy a
Démonlelket, ahogy testvérétől és az idegenektől hallotta. Talán lesz még
alkalom.
Ahogy korábban, ezúttal is gyorsan elrejtette effajta gondolatait.
Szerencséjére még Sargerast is túlságosan lefoglalták az épp zajló
események ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljen a varázsló kétes
szándékaira – de azért továbbra is gondosan varázspajzsok mögé rejtette
tudatának e részét.
Feszülten figyelte, ahogy Mannorot magasra emeli a korongot és mély,
morgó hangján halk szavakat mormol a süvítő szélbe. Zöldes tűz ölelte
körbe az aranykorongot. A Démonlélek – igen, sokkal illőbbnek tűnt most
a név – felemelkedett, azután, akárcsak a kaput ölelő gömb, kiröppent a
felkorbácsolt vízfelszín fölé.
– Ennyi? – kérdezte Azshara sértett csalódottsággal a hangjában.
Mielőtt buzgó kapitánya bármit mondhatott volna csitításképpen, a szél
hirtelen elállt. A vihar szintúgy lenyugodni látszott, ámbár a sötét,

179
fenyegető felhők továbbra is úgy örvénylettek az égen, mintha ezer
füstkígyó próbált volna egymás köré tekeredni.
Ajándékával Illidan láthatta meg először, mi következik ezután.
– Javaslom, fenség, hogy húzódjon hátrébb hordozóival, egészen a
dombgerincig, amelyen idefelé jövet áthágtunk.
Bizonyítandó, hogy nem alaptalanul szólt, a varázsló rögtön megfordult
és elindult visszafelé. A kapitány úgy nézett rá, mintha támadást várna
felőle, azután maga is elindulva megparancsolta katonáinak, hogy tegyenek
hasonlóképpen. A királynő egy kecses intéssel jelzett a felgároknak, hogy
vigyék el onnan.
Valahonnan a Forrás közepe környékéről mintha egyszerre ezer
éjszablya üvöltött volna fel. Illidan hátrapillantott a válla felett a fekete
vízre és megszaporázta lépéseit. Végül a varázslók és a szatírdémonok is
követték a csapatokat; dolguk végeztével amúgy sem kellett a parton
maradniuk. Csupán Mannorot állt továbbra is ugyanott, ahol addig; karjait
előrenyújtotta, mintha szeretője ölelését várná.
– Kezdődik! – kiáltott fel, szinte vidáman. – Kezdődik!
Sárkánynagy hullám közeledett sebesen és csapott le a parancsnokra.
Néhány pillanatra az egész partvonal eltűnt a megtörő áradat alatt, amely
inkább folyt oldalra, mintsem vissza a nagyobb víztömeg felé. A romokat
és a tetemeket úgy söpörte el, mintha ujjnyi vékony fadarabokkal tette
volna ugyanezt. Az iszonytató hullámok újra és újra felkéltek és lecsaptak
a partra, egyre inkább lecsupaszították azt. A még álló kőobeliszkeket
letördelte, az utakból kimosta a kövezetet, a temetetlen testek valamely
mélyebb és sötétebb sírba kerültek, mintha kriptát vagy halmot emeltek
volna számukra – bár így nyugalomra sohasem lelhetnek majd.
Ahogy Illidan felért a dombgerincre, a magaslatról végre meglátta, mi
történik valójában a Forrással, és bár már korábban sejtette mindezt, még ő
is döbbenten állt a hatalom előtt, melyet Sargeras oly távolról hozott
mozgásba a korong segítségével.
Egyetlen roppant örvény uralta szinte az egész vízfelszínt. Teljes
valójában, hatalmas kiterjedésében nem láthatta a jelenséget, de lenyűgözte
már maga a tény, hogy széle a palota alatti partot érintette, s azon túl
mindenhol ott volt, ahol valaha egy nyugodt felszínű tó hevert.
Ugyanakkor a varázsló jóval többet látott az anyagi formánál – az őrjöngve
orgiát rendező varázsenergiákat, melyek ezúttal is veszekedő szeretők
180
módjára ugrottak össze és szét, ám egyazon irányba kényszerültek; a
halandó megértésen messze túl lévő összhangban tekeregtek egymás körül,
miközben a Forrás közepén tátongó hasadék próbálta magába szippantani
őket.
Odalent, a Forrás szélén tomboló erők között ott állt Mannorot, és tele
pofával röhögött. A félelmetes hullámok folytatták pusztító rohamaikat és
egyre nagyobb rögöket téptek ki a partvonalból, de a szárnyas bestia nem
zavartatta magát. Fürdőzött ura hatalmának e megnyilvánulásában,
kiáltásokkal sürgette Sargerast a folytatásra.
Illidan biztonságos távolságból próbált mélyebbre tekinteni az addig
látottaknál. Érzékei kiterjesztésével tudata – látása – mintha a tó felett
lebegett volna, elröppent a középpont felé és maga mögött hagyta a
szárazföldet.
Jól sejtette, hogy a Végtelen Forrás egésze örvénylik; tudatában a
bizonyosság szülte félelmek együtt kavarogtak a fekete vízzel odalent.
Középen ott lebegett a Démonlélek, ragyogó fényt árasztott magából,
aranyszín fényt, amelyet mintha magával rántott volna az örvény, le a
mélységbe, bár sokkal inkább magába szívta a körötte csapkodó
energiákat, mintsem kiadta volna azokat a tónak. Sargeras úgy használta a
korongot, ahogy rajta kívül csak a fekete sárkány volt arra képes, vagy
talán még ő sem. Hiába várakozott odaát, oly távoli birodalmában; a Légió
ura még onnan is tökéletesen összehangolta az ereklye hatalmát a Végtelen
Forrás erőivel.
De hová lett a kapu? Hiába próbált ki többféle mágikus érzéket, Illidan
nem lelte a korong környékén… hacsak nem…
Lenézett és megbámulta a valóság mögé vezető ösvényt, az örvény
közepén tátongó nyílást, a Lángoló Légió birodalmába vezető utat.
Azt hitte, a démonok java része már átjött onnan, de rá kellett
döbbennie, hogy csupán szilánkját látta eddig a szörnyetegek hordájának.
Az agyaras, pusztításra éhező harcosok végtelen sorokban várták, hogy
követhessék társaikat – mindenhol ott voltak, köztük olyan ördögökkel,
melyeknek fajtája még sohasem járt Kalimdoron. Némelyik mászott,
mások repültek, de létezhettek bármilyen formában, mind ugyanazt a
romlott gonoszságot, ugyanazt a kéjes vérszomjat sugározta.
Nem látta, csak érzékelte, és ebből fakadóan bizonyosan tudta, hogy
magát a Légió urát is ott leli odaát. Korábban is érezte, hogy a démoni
181
szörnyeteg óriási hatalommal rendelkezik, ám e közvetlenebb úton
tapasztalva meg jelenlétét, rá kellett jönnie, hogy minden addigi találgatása
és feltételezése együttesen sem közelíti meg a valóságot. Illidan azonnal
menekülőre fogta és felhagyott a további szemlélődéssel.
Ott, ahol Sargeras a maga teljes valójában létezett, semmiféle
varázspajzs nem kendőzhette el előle a halandók elméjét, és ha a
Legnagyszerűbb meglátta volna a gondolatait, sorsához képest a Légió
addigi dúlása talán békés halálnemnek bizonyul.
– Mi fáj, varázsló? – kérdezte Varo'then, ahogy Malfurion testvére
egész testében megremegett.
Illidan próbált erőt venni magán:
– Olyan… mindent felülmúl… – kereste a szavakat. – Igen. Mindent
felülmúló.
Mannorot felcammogott a dombgerincre, tuskószerű lábai kis krátereket
hagytak maguk után a sérült talajban. Szörnyű tekintetében fanatikus
izzással nézett a többiekre. Bár a Forrás többször is elborította, bőre
teljesen száraz maradt – bár a tó mintha folyadékkal telt volna meg,
valójában a fekete víz sokkal több volt annál aminek látszott.
– Hamarosan… – Mannorot szinte gügyögött örömében. – Urunk átlép
Kalimdorra! Hamarosan eljő a Legnagyszerűbb!
– Mily csodálatos! – csapta össze kezét Azshara. Vashj úrnő és a többi
szolgáló készségesen utánozta.
– Akkor itt végeztünk is – mondta Varo'then idegesen; látszólag a
Sargeras iránti hűsége és a királynő érzelmeinek elrablója iránti
féltékenysége között vergődött. – Vissza a palotába! – parancsolta a
katonáknak és a felgároknak.
Az Előkelőknek és a szatírszerű démonoknak nem volt szükségük
parancsra; többségük Mannorotot követte, aki maga is továbbindult már.
Csupán Illidan tétovázott még; fejében ott kavargott a Sargeras
birodalmára vetett pillantás és a saját gondolatainak, terveinek
eredménytelensége, helyzetének kilátástalansága.
A Végtelen Forrásból lett, üvöltő örvényt nézte… elképesztő önbizalma
először rendült meg, mióta maga mögött hagyta és látszólag elárulta népét.

*****

182
 Tiranda is megérezte, hogy valami történik, valami szörnyű és
kivételesen nagy hatalom nyilvánult meg a közelben – a cella mélyén
börtönvarázsba burkolva képtelen volt megmondani, mit érzékelt először
és azóta folyamatosan. Elún még mindig védelmet biztosított fogva
tartóival szemben, de ennél alig nyújtott többet, így a papnő csupán
mágikus kisugárzásként észlelhette a kint zajló eseményeket; semmit sem
láthatott vagy hallhatott belőlük. Amennyit ő tudott, annak alapján az is
lehetségesnek tűnt, hogy népe odaveszett, és a Légió immár akadálytalanul
dúlhatja Kalimdort, bármi is maradt a valaha gyönyörű tájakból.
Elszólították az őröket az ajtó elől; a kapitány szerint csupán
elpocsékolták őket egy olyan fogolyra, aki képtelen megszökni. Nem
jelentett veszélyt a palotára, még saját börtöne ajtajára sem.
Váratlanul léptek zaját hallotta kintről, bár egyáltalán nem ilyenkor
szoktak neki élelmet hozni. Ugyanakkor, Dath'Remar első látogatása óta
nem is evett vagy ivott – az Előkelő járt már nála azóta, és kérte, hogy
vegyen valamit magához, de ő csak annyival élt, amennyire valóban
szüksége volt –, nem kockáztatta meg, hogy szervezete hozzászokjon és ő
így még inkább függjön fogva tartóitól.
Az ajtó rövid nyikordulás kíséretében nyílt ki; Tiranda meglepetésére
Dath'Remar magával hozott egy másik Előkelőt is. Az csak benézett,
röviden szemügyre vette a rabot, majd visszalépett a folyosóra.
– Dath'Remar! Miért jöttél…?
– Hallgass, úrnő – kérte a varázsló, miközben úgy mérte fel a cellát,
mintha az bármely pillanatban megtelhetne felgárokkal. Amikor
megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak, a gömbhöz lépett.
Talárjából előhúzott egy ugyanolyan tárgyat, mint amilyet Vashj
használt – talán ugyanazt. Tiranda elfojtott egy meglepett kiáltást; nem
tudta eldönteni, hogy a férfi vajon ugyanazt a sorsot szánja neki, mint a
nemes szolgáló, avagy más tervei vannak.
– Készülj, úrnő! – suttogta Dath'Remar.
Megismételte Vashj mozdulatát és szavait; a gömb leereszkedett és
eleresztette Tirandát. Elmerevedett tagjaival ő majdnem a padlóra zuhant,
de az Előkelő elég közel állt, hogy elkapja az egyik karját és megsegítse. A
démoni varázstárgy tüskéjének hegye a papnő torkához került.
– Mit sem nyernél a halálommal – mondta Tiranda.

183
 A varázsló lenézett a kezében tartott amulettre és undorodó grimasszal
dobta azt félre.
– Semmi ilyesmi nem áll szándékomban, úrnő! De megkérlek, maradj
csendes, ha bármi reményt látsz még a szökésre.
– A szökésre?
Dath'Remar elértette a kérdés mögött rejlő gyanút.
– Semmi trükk. Hosszan és hevesen vitáztunk erről; nem állhatjuk
tovább ezt a szentségtörést. A királynő… – majdnem megfulladt, ahogy
szívében találkozott az Azshara iránti mélységes elkötelezettség és a
történtekkel kapcsolatban érzett viszolygása. – A királynő… talán
megőrült. Nem lehet más magyarázat. Hátat fordított népének és hagyta,
hogy azt felprédálják a külvilágiak! Ez a Sargeras egy tökéletes világot
ígért, amelyben mi, Előkelők uralkodhatunk majd, de csak romba dönt
mindent. Miféle édent építhetnénk vérrel festett kövekből és elszáradt
indákból? Vagyunk néhányan, akik szerint ez nem helyes.
Tirandát nem lepte meg a vallomás; korábbi beszélgetéseikből már
kihallotta ezeket a szavakat. Csak azon csodálkozott el valamelyest, hogy
akadt még bármiféle önálló gondolat a palotában – a démonok minden
bizonnyal teljes engedelmességet követeltek – ; talán Sargeras egyszerre
túl sokfelé nyúlt ki akaratával.
Bármi volt az ok, a főpapnő hálát adott magában a Holdanyának ezért a
lehetőségért. Biztos volt benne, hogy ezúttal megbízhat segítőiben.
– Most adódott az egyetlen lehetőségünk – folytatta a varázsló. – A
démonok és szolgáik kimentek a Forráshoz, hogy létrehozzanak valamiféle
varázslatot, ami elegendő ideig lefoglalja majd őket. A többiek lent
várakoznak, az istállóknál.
– A többiek?
– Nem maradhatunk itt, főleg, ha felfedezik az eltűnésedet. Aki menni
akart, azt próbáltuk kivonni a démonok mostani feladata alól… akit nem
sikerült, azt elkönyveljük a jó cél érdekében hozott dicső áldozatnak.
– A Holdanya figyelmezzen reájuk! – suttogta Tiranda. A sorsuk nem
csupán halál lesz, ha Mannorot és a többiek felfedezik az árulást. – De mi
lesz az őrökkel?
– Némelyikük velünk van, de a többségük Varo'then kapitány kutyája.
Vigyáznunk kell velük. Most pedig induljunk; nincs több időnk a beszédre.

184
 Kivezette a papnőt a folyosóra, ahol a másik varázsló várakozott.
Tiranda habozva torpant meg; meglepte, hogy kikerült a cellájából.
Dath'Remar türelmetlenül magával húzta.
A másik Előkelő átvette a vezetést és felrohantak egy hosszú
lépcsősoron. Őröknek jelét sem látta, amiből a papnő arra következtetett,
hogy megmentői nyilván biztosították a terepet, mikor cselekvésre szánták
el magukat.
A lépcsősor tetején nagy vasajtó várta őket, közepére Azshara mosolygó
képmását kovácsolták. Tiranda akaratlanul is megremegett, és a két
Előkelő együttérző arckifejezéssel támogatta tovább.
– Ez annak a teremnek az ajtaja, amelyen keresztül egyenesen az
istállókhoz jutunk. A többiek már előkészítették a hátasokat. Amikor a
kapu kinyílik, elvágtatunk, mint a szél.
– De mi lesz… a démonokkal?
A férfi büszkén húzta ki magát:
– Mégiscsak mi vagyunk az Előkelők! A legjobb varázshasználók a
birodalomban! Hatalmunk előtt ők is elbuknak! – Azután némileg
kevesebb önteltséggel tette hozzá: – Valószínűleg közülünk is sokan
odavesznek majd.
– Körülnéztem, tiszta az út – jelentette be a másik varázsló dölyfösen
mosolyogva. – Az a figyelemelterelő varázslatom még mindig dolgozik
Varo'then ölebein.
– Felteszem, már nem sokáig – jegyezte meg Dath'Remar, miközben
belökte az ajtót. A teremből valóban hiányoztak a zord tekintetű őrök.
– Mindjárt kijutunk – jegyezte meg a másik varázsló, önbizalma
láthatóan növekedett minden egyes lépéssel. – Látod, Dath'Remar!
Feleslegesen aggodalmaskodtál egy rakás értéktelen… – szavai
gurgulázásba fúltak, ahogy egy nyílvessző a torkába fúródva elnémította. A
hegye kijött oldalt és felsértette a verőeret, vér spriccelt szét. Miközben
előrebukott és térdre esett, katonák özönlöttek be.
– Állj! Lássam a kezeket! – kiáltott egy altiszt tollforgós sisakban.
Dath'Remar engedelmesen felemelte kezeit, majd az egyikkel rögtön intett
is.
Láthatatlan erő taszította hátra az őröket; úgy vágta falhoz őket,
ahogyan a szél fújja arrébb a száraz leveleket. Fegyvereik és vértezeteik
csattanásai visszhangot vertek a nagy teremben.
185
 – Ez majd megtanítja őket, hogy tiszteljék a belső körbe születetteket! –
csattant fel mérgesen.
– Valaki felfigyelhet a zajra – sürgette Tiranda. Dath'Remar vágott egy
kelletlen grimaszt és tovább húzta a papnőt a kijárat felé.
Hamarosan valóban az istállók épületében jártak, ahol Tirandát
lenyűgöző látvány fogadta. Társa szavai alapján sejtette, hogy találnak ott
néhány Előkelőt, de ennyire egyáltalán nem számított. A kaszt egyharmada
jelen lehetett, és magukkal hozták a családjaikat is.
– Hol…? – kezdte az egyik nő, de Dath'Remar egyetlen sötét pillantása
elhallgattatta.
– Hallottuk a zajokat bentről, és éreztük az energiák változásait –
jegyezte meg egy férfi. – A démonok is biztosan érzékelték.
– Szükséges volt – válaszolta Tiranda megmentője, és máris egy másik
éjtündéhez fordult: – Van egy gyors hátasod a papnőnek, Kvin'thatano?
– A leggyorsabb.
– Jó. Tiranda úrnő! – fordult ismét a papnőhöz. – Neked kell szólnod az
érdekünkben, amikor elérjük a sereget. Tudjuk, hogy a többiek mit
gondolnak rólunk…
– Majd teszünk róla, hogy meghallgassanak! – vágott közbe egy
Előkelő nő. – Megvan hozzá a hatalmunk!
– És rögtön le is öletjük magunkat, ugye? – mordult fel Dath'Remar. –
Megteszed? – fordult újra Tirandához.
– Micsoda kérdés ez! Hát persze, hogy megteszem! Esküszöm a
Holdanyára!
Napjáró Dath'Remar elégedett volt a válasszal, és bár néhányan
zúgolódtak, úgy tűnt, mind elfogadják őt, mint a helyes döntések hozóját.
– Akkor hát indulhatunk! A főpapnő szava elegendő kell legyen
bárkinek! – Megindult az éjszablyák felé: – Nyeregbe! Nincs vesztegetni
való időnk!
A menekülők kevés holmit hoztak magukkal; a sietség biztos jele. A
pompához bizonyosan hozzászokott népségtől Tiranda azt várta, hogy
megpróbálják magukkal hozni az egész házukat, ha tehetik.
A papnő kezébe nyomták egy karcsú, fényes bundájú nőstény párduc
gyeplőjét; az állat oldalára hosszú, zömök kardot erősítettek, nyilvánvalóan
Varo'then valamelyik katonája forgatta azelőtt. Tiranda hálásan
megköszönte az ajándékokat és felült a nyeregbe, úgy várta a többieket.
186
 Dath'Remar még egyszer körülnézett, hogy lássa, mindenki készen áll-e,
majd a nagy, kétszárnyú faajtóra mutatott:
– Együtt lovagolunk, senki se szakadjon le! Akik otthagyják a többieket,
hamar megtapasztalják óvatlanságuk következményeit. A démonok
mindenhol ott lesznek; haladnunk kell, de csak harcolva tehetjük. Akár
napokig is eltarthat. – Kihúzta magát a nyeregben. – Ne feledjétek, mi
vagyunk az Előkelők, a Forrás ajándékának elsődleges hordozói! Ezzel az
ajándékkal utat vághatunk magunknak, és kikövezhetjük ezt az utat
mindazok testével, akik elébünk mernek állni.
Tiranda próbálta nem kimutatni érzéseit. Még a legelvakultabbaknak is
tudniuk kellett, hogy sokan fognak odaveszni – kegyetlen végzet
várakozott odakint, amely válogatás nélkül támad majd rájuk. Magában
Elúnhoz imádkozott, hogy segítse meg őt és a menekülni vágyókat. Az
egybegyűltek bűnbocsánatot kerestek, és ő megfogadta, hogy mindent
megtesz értük, ami csak hatalmában áll.
Dath'Remar a bejáratra mutatott:
– Nyíljon meg hát az út! – A méretes ajtószárnyak kicsapódtak és
darabokra szakadtak, szilánkjaik szétszóródtak az épület előtt.
– Előre!
Tiranda azonnal a varázsló után ugratta hátasát. Az elöl haladó Előkelők
kirobbantak a nyíláson, éjszablyáik könnyed kecsességgel ugratták át az
ajtószárnyak maradványait. Odakint néhány démon friss teteme hevert; az
ajtót szétzúzó varázslat érhette el őket.
– Mannorot és a többiek még mindig a Forrásnál lehetnek! – kiáltott
Dath'Remar. – így még sikerülhet!
A Forrásról Tirandának eszébe jutott Illidan. Azt kívánta, bárcsak ő is
ott lenne a menekülők között, ahelyett, hogy magához öleli a démonok
urának gonoszságát.
A Zin-Azsharit elborító gonosz köd egyáltalán nem lassította az
Előkelők haladását – hozzászoktak már, ahogyan állataik is. A papnő
azonban csak úgy tudott haladni, ha az előtte lévőkre figyelt, és őket
követte hátasával. Rossz előérzettől borzongva várta, hogy miféle
fenyegetés bukkan fel elsőként a bűzös párából.
Ördögkutyák. Annyira siettek, hogy egyáltalán nem hallották őket
közeledni, és sikerült két tündét lerántaniuk a nyeregből, egy harmadikat

187
pedig fel is hasítottak. A démoni ebek csápjai ráakaszkodtak az
áldozatokra, élvezkedő morgással szippantották ki életerejüket.
Az egyik varázslónő eldobott egy kis pálcát, amely röptében dárdává
növekedett, és átszúrta célpontja mellkasát. A többi szörnyeteg is hamar
vesztét lelte, és az utolsók inkább menekülőre fogták; hosszú, csalódott
vonyításaik ott hangzottak fel a csapat mögött, és valaki még hátraküldött
egy varázsvillámot. A hirtelen elhallgató csaholásból és a nyüszítésből
ítélve jól célzott.
– Most már biztosan tudnak rólunk! – kiáltott fel Dath'Remar. –
Gyorsabban!
Kürtszó harsant valahol, mély, gyászos szólammal. Pillanatok teltek
csak el, és máris választ kapott egy másik kürttől, majd egy harmadiktól és
egy negyediktől is. Tiranda ismét elmormolt egy imát, érezte, hogy
hamarosan a puszta túlélésért fognak küzdeni.
– Sarath'Najak! Yol'Tithian! Ide hozzám! – A két szólított férfi
tétovázás nélkül odasietett Dath'Remar mellé. Mindhárman felemelték az
egyik öklüket és kántálni kezdtek. Az elöl haladók előtt karmazsin vörös
energiák jelentek meg a semmiből és formáltak éles, folyton jelen lévő
villámot. Tiranda érezte a hatalmas erőt, amelyet a Forrásból idéztek.
Magas, agyaras harcosok fala bontakozott ki a ködből, a testükből kitörő
zöldes lángok körbeölelték őket. Nem várták meg, míg a menekülők
odaérnek; hosszú kardjaikat magasra emelve rohamra indultak.
Az elsők összefutottak a varázsvillámmal, és egyetlen, fellobbanó
sistergéshez hasonlatos hanggal elégtek. Testüket körülölelő saját lángjaik
felvették a varázslók alkotásának színét és elborították a démonokat.
Némelyiküknek még volt ideje egy vérfagyasztó sikolyra, de egyetlen
szívdobbanásnyi idő alatt csupán megégett vértezetdarabok maradtak
belőlük.
Azonban a démonok csak áradtak feléjük és hamarosan teljesen
körbevették a menekülők csapatát. A varázslók változó sikerrel használták
mágikus tehetségüket, de nem tudtak odafigyelni minden egyes
szörnyetegre, és akik átjutottak misztikus csapásaikon, azok iszonytató
pusztítást végeztek. Egy nő nem tudott időben leugrani elmetszett torkú
hátasáról, és az éjszablya maga alá törte az egyik lábát. A párducot
legyilkoló felgár egyetlen csapással lefejezte. Egy másik Előkelőt

188
kiragadtak a nyeregből; testét hátulról nyársalták fel, majd egyszerűen csak
levetették a földre, a kavargó démonpaták és éjszablya-mancsok alá.
Az egyik nagydarab harcos valahogyan Dath'Remar mögé került –
Tiranda kivonta a kapott pengét és Elúnt kérte, hogy vezesse kezét. A
kardot halovány, ezüstös ragyogás ölelte körbe, és a következő pillanatban
úgy metszette át a démon vértezetét, mintha az csupán valamely puha
gyümölcs héja lett volna, s benne a szörnyeteg maga a gyümölcs, melyet az
acél akadálytalanul szel ketté.
A megmentett varázsló észre sem vette, hogy az imént még halálos
veszély leselkedett rá; kiáltott valamit két társának. Tiranda nem látta, mit
tettek, de a vörösben megalkotott védővarázs kiterjedtebbé vált, színe
kékre változott.
Reccsenő hang hallatszott, és a mágikus falnak nekinyomakodó
démonok úgy vágódtak hátra, mintha katapultokból lőtték volna be őket a
többiek közé. Ahogy fellökték a mögöttük lévőket, testük elveszítette
minden szilárdságát és porrá omlott.
Az új varázslat sokkalta hatékonyabbnak bizonyult az előzőnél.
Visszarettentette a szörnyetegeket, így az Előkelők csoportja újra vágtatni
kezdett – még odaveszett közülük vagy egy tucatnyi, mind pengéktől
tépetten hevert a porban, és a véres hátú éjszablyák lovas nélkül is együtt
vágtattak az életben maradtakkal.
Tiranda mellett egy fiatalabb nő felsikoltott, ahogy valami felemelte és
berángatta a ködbe. Egy pillanat múltán hangja rémisztő véglegességgel
szakadt meg, teste megtörten zuhant vissza a menekülők közé. Az éjtündék
nem lassítottak, de nyugtalanul néztek körül, hogy meglássák, mi okozta a
lány végzetét.
– Végzethozók! – kiáltott fel végül valaki.
Karmok csaptak le újra a papnő közelében, és ő ösztönösen odavágott
kardjával. Hallotta a vad üvöltést és a démon újra felemelkedett, egyik
mancsát sebesülten lent hagyta.
Két varázstudó felemelt kézzel kántált, és felettük csillámlás jelent meg,
amely azután szétáradt az egész csapat felett. Azonban mielőtt teljesen
befejezhették volna varázslatukat, dörrenés rázta meg őket; éjszablyáik
felágaskodtak és ők hanyatt kizuhantak a nyeregből.
A dörrenés egy pokolfajzat becsapódását jelezte, közeledtét senki sem
látta – ámbár akkor és ott ez számított a legkevésbé. A szörnyeteg aratni
189
kezdett az éjtündék között, válogatás nélkül zúzott össze párducot és
lovast. Egyetlen lépést sem kellett tennie, máris borzasztó pusztítást
végzett.
Közben a végzethozók újra lecsaptak és két éjtündét rántottak fel a köd
borította égre. A papnő Dath'Remarra nézett, de a férfitől nem jött segítség
vagy utasítás; az Előkelők választott vezetőjét a felgárok egyre sűrűsödő
tömege foglalta le, mintha a démonok puszta túlerő révén próbáltak volna
áttörni a védővarázslaton. A három legelöl haladó férfi próbálta egyben
tartani a pajzsot, de az erősödő nyomás miatt a csapat lelassult. Nem sok
kellett hozzá, hogy teljesen feltartóztassák őket.
Tiranda ismét istennőjéhez fohászkodott; a beavatottaknak járó
hatalomért könyörgött Elúnhoz. Túléli vagy sem, nem számított már – nem
ülhetett tétlenül és várhatta a halált, miközben az ő segítségét kérők sorban
elpusztultak.
– Hallgass meg, kérlek, Holdanya…! – mormolta.
A pengéjét körülvevő csillámló ezüstfény átterjedt a papnőre is, közben
megerősödött, majd végül haragosan lobbant, és a köd semmivé olvadt; az
úrnő megtisztító jelenlétében minden a maga valójában mutatkozott.
Semmi sem nyújtott már fedezéket a démonok számára, közeledhettek
földön vagy égen – és szemüket elfedve, elfordulva próbáltak védelmet
keresni az elviselhetetlen isteni fény ellen. Tétovázásukkal újabb esélyt
adtak a menekülőknek; egy helyen szétnyíltak soraik.
– Dath'Remar! Arra! – kiáltotta Tiranda a nyílásra mutatva. A férfit nem
kellett bátorítani vagy sürgetni, két társával együtt rögtön a papnő által
felfedett ösvény felé fordultak. A szörnyetegek többsége még mindig
vakon botladozott; az akadályt jelentő néhány démont rövid úton
elintézték.
– Sebesebben! – sürgette kísérőit az Előkelők vezetője. Elszórtan
felbukkanó támadóik mind legyengülten, mágiájukkal szemben
tehetetlenül álltak ki elébük és buktak el gyorsan.
Az isteni segítségből új erőt merítő menekülők közt maga Tiranda sem
kevésbé lelkesen vágtatott – a testéből áradó csillámfény eloszlatta
köröttük a ködöt, s a démonok mind hátratántorodtak a láttán. A papnő
folyamatosan imát mormolt, újra és újra megköszönte a segítséget.
Azonban, miközben Tiranda figyelmét is épp egy valamiképpen mellé
került felgár foglalta le, karmos mancsok nyúltak oda és szakították ki a
190
nyeregből. Meglepett kiáltást hallatva emelkedett fel a magasba, távolodott
el társaitól és a talajtól egyszerre.
A papnő hátrahajolva nézett fel a végzethozó torz pofájára. A démon
csukva tartotta szemét és szaggatott lihegése, nyögése bizonyította,
mennyire kínzó számára az isteni fény ilyen közvetlen érintése. Elún
beavatottja habozás nélkül döfött, és bár a kard hegye elcsúszott a
vértezeten, meglepte vele a szörnyet. Az eleresztette egyik kezével, és
Tiranda imádkozott magában, hogy Elún enyhítse majd esését. Második
próbálkozásával átküldte a pengét a hordószerű mellkason. Hiába markolta
erősen, a démon görcsös rándulása kitépte kezéből a kardot, közben a
másik karmos kéz is eleresztette a lány vállát.
Tiranda a tetem felé kapott, abban reménykedett, hogy maga alá
ránthatja és tompíthatja vele a földet érést. Szerencsétlenségére a vergődő
szörnyeteg már túl messzire volt ahhoz, hogy még el tudja kapni. Szorosan
lehunyta szemét, és bár ösztönösen istennőjéhez imádkozott, gondolatai
Malfurion körül jártak. Szerelme biztosan önmagát vádolja majd a
haláláért, ha annak most jött el a pillanata, és arra kérte a Holdanyát, vegye
le ezt a terhet az ifjú válláról. Az istenek nem lehettek oly kegyetlenek,
hogy ne segítsék meg az ok nélkül szenvedőt! Bár még egyetlen egyszer az
arcába nézhetne, hallhatná szavait…!
Tiranda földet ért, de a becsapódás közel sem volt olyan fájdalmas, mint
várta. Épp csak lezökkent, ahelyett, hogy csontjait törte vagy nyakát szegte
volna. Ujjaival földet érzett maga alatt – valóban leérkezett hát, s
csodálatos módon épségben maradt.
Gyorsan felült és körülnézett. Az ezüstös fény elhalványult körülötte,
így a bűzhödt köd visszatérhetett. Ameddig ellátott, démonok és éj tündék
megcsonkított tetemei hevertek mindenfelé. Egyedül maradt…
Mégsem. Magas, ismerős alak emelkedett ki a zöld kipárolgásból, és
Tiranda egyik meglepetésből a másikba esett.
– Malfurion! – kiáltott fel, de amint kimondta, máris tudta, hogy rossz
nevet választott.
Illidan megállította mellette hátasát és megvetően nézett le rá:
– Te kis hülye! – ennyit mondott. Azután segítő kezet nyújtott: – Gyere,
ha élni akarsz! Még azt is láthatod, ahogy megmentem a világot.

191
 Tizenöt

A
Végtelen Forrás közepe felett a Démonlélek ragyogón felfénylett.
A Sargeras varázslatából kiformálódott örvényben kavargó erők
összecsaptak a korong energiáival és egybefonódtak azokkal,
lassan felépítették az átjárót és megszilárdították azt, majd erősíteni
kezdték. A Légió ura végül módot talált rá, hogy maga készítse elő
átlépését az élettel telt Kalimdorra. Kielégítheti végre vágyait, melyek
egyszerre irányulnak a pusztításra és a nyers életerő felzabálására – azután
keres majd egy másik kies világot; éhsége mindig hamar visszatért.
Azonban még ő sem tudta, hogy mások is várakoznak, mások, kiknek
irtóztató álmai és kielégítetlen vágyai öregebbek voltak a teremtett
világnál. Régóta várakoztak már börtönükben a szökés lehetőségére, arra,
hogy visszakapják, ami valaha az övék volt – s minden lépés, amelyet
Sargeras tett kapujának megerősítése érdekében, az egy lépést jelentett az ő
sikerük felé. A Démonlélek, a Forrás és Sargeras összevont hatalma
segítségével végre véget vethetnek rabságuknak.
Ha nyitnak legalább egy ablakot börtönük falán, akkor többé senki sem
zárhatja be őket. Az Öreg Istenek vártak és figyelték az egyre erősödő
kaput. Oly régóta várakoztak már, hogy ez a kis idő mit sem jelentett
számukra.

Tudván, hogy Sargeras hamarosan megérkezik, Arkhemón minden

erejével azon volt, hogy ezúttal győztesen távozzon a csatatérről.
Mindenhonnan visszarendelte a harcosokat; egyetlen vidéken sem
tapasztaltak akkora ellenállást, mint az éjtündéké; az ő vereségük egyenlő a
világuk bukásával.
A védők serege pedig azért küzdött, mert nem volt más lehetősége. Aki
megadta magát, az a biztos halált választotta, így hát elbuktak inkább, és
közben magukkal vittek néhány ellenséget, mintsem lemészároltatták volna
magukat.
Malfurion kivette a részét a küzdelemből; forgószeleket idézett, melyek
felkapták a démonokat és borzasztó magasságokból vetették vissza őket
társaik közé, apró magvakat szórt a szélbe, melyeket a szörnyek
belélegeztek és lenyeltek, s azok a bensőjükben csíráztak ki, növekedtek
192
meg, belülről tépték szét a gazdaszervezetet. A tetemek húsából tovább
táplálkozva ezek a folyondárok egyre csak növekedtek, megragadták és
körbefonták a többi szörnyeteget, megbontották a horda sorainak
viszonylagos rendjét.
A föld gyomrában a druida rálelt azokra az óriásférgekre, azokra a
méretes teremtményekre, amelyek elég erősek voltak, hogy mélyebbre
fúrva elmeneküljenek a lefelé is sugárzó gonoszság elől. Rávette őket,
hogy jöjjenek feljebb; a sziklás talajt fellazítva előbb csak bizonytalanná
tették a járást, majd az agyaras harcosok úgy süppedtek a korábban szilárd
felületen, mintha futóhomokra léptek volna. Az íjászok és a dárdások
kaptak az alkalmon, gyors aratást végeztek a felbukott ellenfelek között.
A levegőeget a szörnyetegek uralták, de megfizették uralmuk árát. Jarod
megparancsolta az íjászok egy részének, hogy összpontosítsák erejüket a
végzethozókra; bármikor lendültek is támadásba a szárnyas szörnyetegek,
minden alkalommal kétszer megfontolták, hogy lecsapjanak-e.
A holdőrök szembeszálltak az eredárokkal, megtizedelték a
pokolfajzatokat, és kényszerűen védekezniük kellett a nathrezimekkel
szemben. Szerencsére már nem csupán Rónin és Krázus támogatását
élvezték, de a farbolgok és a taurenek sámánjai is melléjük álltak. Az ő
hatalmuk nem nyilvánult meg oly látványosan, de ugyanolyan
hatékonynak bizonyult, mint az árkán varázslatok.
Hiába pusztult az ellenség, mindig volt, ki az elesettek helyére lépjen.
Brox hamar előreverekedte magát Jarod mellé, Kalimdor legendás őrzői
közé, és külsejével nem is nagyon rítt ki a félistenek közül. Eleinte csak
vigyorgott, azután végváró röhögésbe kezdett – csak ő tudta, hogy utoljára
annál a hágónál röhögött így a halál képébe, amelynél minden barátja
odaveszett. Úgy érezte, ez lesz az utolsó csata, melyet életében megvívhat,
s elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét; fejszéje is úgy metszette át
a szörnyetegek vértezetét, húsát és csontját, mintha zöld vérükre éhezne.
Egy kisebb falka ördögkutya elkapta az egyik medvét; valahogy sikerült
körbevenniük és ráugrálva leteperték az óriást. Még mielőtt teljesen földre
vitték volna, máris csatlakozott hozzájuk egy másik falka. Csápjaikkal
mohón akaszkodtak a bundás testre, hogy kiszippantsák belőle a mágikus
erőket, s azokkal együtt az élet esszenciáját is.
A jelenet láttán az elbukott félisten ikre felüvöltött haragjában, és a
körötte lévő felgárokat félresöpörve, letaposva rohant a másik medvelény
193
segítségére. Egyesével tépte-szakította le a csápokat a mozdulatlannak tűnő
alakról, közben végtagokat, nyakakat és gerinceket is eltört. Azonban hiába
takarította el sebesen mindkét falkát; elkésett már.
Az erdei őrző magasra emelte fejét és gyászos hangon üvöltötte világgá
bánatát, azután a démonok serege felé fordult és elvakult dühvel tombolni
kezdett közöttük. A harcosok akár papírmaséból is lehettek volna;
nagyjából ennyi ellenállást tanúsítottak. Hiába minden szúrás és vágás,
mely néha-néha érte a félistent, hamarosan úgy eltávolodott társaitól, hogy
már dúlása nyomait vagy jeleit sem látták. A távolból még fel-felhangzott
összetéveszthetetlen üvöltése, de utóbb az egyik ilyen kiáltás megszakadt,
és több nem hallatszott már.
Holttestek hevertek mindenfelé, és a többség már csak elődjeik tetemén
talált magának elég helyet a küzdelem folytatásához. Félistenek küzdöttek
éjtündék mellett, éjtündék harcoltak taurenek mellett, s taurenek segítették
egymást kölcsönösen furbolgokkal, törpökkel és a többi szövetségessel.
Még mindig Khenariosz vezette a mesés lények csapatát, erőszakos
támadásaik még Rónint és Krázust is megrázták. Göcsörtös karmaival
nemcsak felhasította, de szinte felkoncolta és kibelezte a démonokat –
megszállottként harcolt, és minden egyes társa halálával egyre vadabbul,
egyre iszonytatóbb erővel küzdött. Egyre óvatlanabbnak is tűnt, mintha
bosszút akart volna állni minden elesettért, nem törődve vele, hogy neki
magának mibe kerül ez.
Azonban egyre többen estek el. A felgárok úgy rohanták meg, mint a
zsákmány elvesztéséért aggódó farkasok, és
Agamaggan végül megtántorodott a nyomásuk alatt. Még összeszedte
magát és beletrappolt egy csapat harcosba, részben eltaposta, részben
felöklelte őket, de a tetemek mellett ráakaszkodó démonok súlya végül
neki is soknak bizonyult. A félisten térdre esett, és a körötte lévők azonnal
döfködni kezdték a mellkasát – még lerázta magáról a rácsimpaszkodók
egy részét, de úgy tűnt, ez már az utolsó erőfeszítései egyikének bizonyul.
Vére száz mély sebből folyt, nyögve mordult fel, azután elcsendesedett. A
szörnyetegek nem hagyták ennyiben, hanem tovább támadták, mígnem
bizonyossá vált, hogy valóban sikerült leölniük a hatalmas vaddisznót.
Agamaggan halála végképp feltüzelte Khenariosz indulatait. Nekiesett a
démonoknak és félredobálta őket bajtársa megcsonkított teteme mellől,
összeroppantotta tagjaikat vagy felnyársalta őket a saját fegyvereikkel,
194
esetenként a holtan fekvő félisten tüskéivel. E dühöngése végül
ráirányította a Légió teljes figyelmét, és Arkhemón a legerősebb alattvalóit
rendelte oda.
Minthogy maguk is a puszta túlélésért küzdöttek, Krázus és a többiek
semmit sem tehettek. Egyre több félelmetes harcos vette körül Malfurion
mentorát, míg végül már az agancsa sem látszott közöttük. Már úgy
tetszett, ő is odavész a csatatéren, amikor fehér villanás vágott a démonok
közé – ugyanaz a fehér villanás, amelyet Rónin a mesés segítség
megérkeztekor vélt látni. Négylábú alak, bár inkább csak felhőfoszlánynak
– az erdők uránál tízszer nagyobb felhő foszlánynak – tűnt, csapott szét a
szörnyetegek között; hatalmas paták zúztak össze lángoló fejeket és
mellkasokat, méretes fogazat tépte félbe a testeket.
Végül láthatóvá vált a lenyűgöző teremtmény; óriási fehér szarvas
tornyosult az elgyengült Khenariosz fölé és tartotta távol az ellenséget.
Bundája saját fényt árasztott, mely félig elvakította ellenfeleit, így még
könnyebb prédát jelentettek a félisten számára.
Hatalmas agancsát a szarvas újra meg újra meglendítette maga előtt, és
a démonok vagy megtorpantak, vagy félresöpörte őket – még a
pokolfajzatok sem bizonyultak elég erősnek, hogy helytálljanak. Nem
csupán az erdők ura körül takarította el a Légiót, de a védők közelben
harcoló csapatainak dolgát is megkönnyítette, részben csapásaival, részben
sugárzó fényével.
Brox és Jarod váratlanul a fenséges szarvas dermesztő tekintete előtt
találták magukat. A gigantikus teremtmény szólt hozzájuk, nem szavakkal,
mégis úgy érezték, mintha parancsot kaptak volna, hogy húzzák ki a
sérültet a csatatérről. Így tettek hát, bár épp a szörnyek egy újabb hulláma
kélt ellenük – azonban a hatalmas félisten előtt gyorsan megtört a hullám,
akár az óceán dühödt, habzó hátú küldöttei a nyugati partvonal szikláin.
Démonok sorai áradtak felé kivont fegyverrel, csak hogy pillanatok
elteltével tépetten vagy összezúzva térjenek örök nyugodalomra.
Ám ha a fegyverek nem győzhették le az újonnan színre lépett bajnokot,
a Légió rendelkezett más, sokkal félelmetesebb és gonoszabb fegyverekkel
is. Fekete villám csapott le az égből, megégette és felszaggatta a talajt a
szarvas körül. Nyomában sötét, zöldes lángok kéltek, és megpörkölték a
fehér bundát. A megtépett föld megmozdult és kezeket formálva

195
megragadta a félisten négy lábát. A démonok sorai szétváltak, köztük maga
Arkhemón közeledett.
Minden egyes lépéssel egyre nagyobbra növekedett, míg végül maga is
akkora lett, mint mitikus ellenfele. Fanatikus harcosaival ellentétben a
parancsnok vonásaira hűvös közöny ült ki, vagy inkább merev és
érzelemmentes kifejezés, mintha kőből faragták volna. Fegyvert nem
hozott magával, de ökölbe zárt kezeit ugyanolyan rosszindulatú
lángnyelvek borították, mint amilyenek a szarvast körülvették.
A félisten megrázkódott, letörte magáról a földkezek ujjait, majd egy
kihívó horkantás után előreszegezett aganccsal nekirohant a fődémonnak.
Ütközésüket mennydörgésszerű zaj kísérte és a föld beleremegett;
körülöttük a harcosok sokasága elveszítette lába alól a talajt, démonok és
éjtündék egyformán menekülőre fogták, amint megérezték a párbajozók
iszonytató erejét. A szarvas patái nyomán szikrák szálltak az ég felé;
Arkhemón léptei helyén kisebb kráterek támadtak, melyek körül
felgyűrődött a talaj, magasabbra mint a harcosok.
A démon karmai véres sebeket hagytak a nemes teremtmény oldalán.
Az agancs hegyes végei átdöfték a Légió parancsnokának látszólag
sebezhetetlen bőrét és húsát, a sérülésekből zöld lángnyelvek csaptak ki.
Halandó elmével felmérhetetlen hatalmú lények csaptak össze, élő nem
mert az útjukba kerülni.
Valamivel arrébb Dungard sietett Jarod és Brox segítségére, együtt
támogatták arrébb Khenarioszt, a mágusok felé indultak vele. Az eredárok
támadását kockáztatva Krázus kiszállt a csatából, hogy felmérje a félisten
állapotát.
– Akad néhány durvább sebe – mormolta Dungard.
– Veszélyesen megsérült – értett egyet a varázstudó, miután
megérintette az erdők urának mellkasát és néhány pillanatig
összpontosított. – A démonokból áradó méreg benne gyorsabban dolgozik
mint másban, talán mert a természet erőinek egyik megtestesítője. –
Grimaszolt, mielőtt folytatta: – De úgy vélem, túléli…
A félisten mormolt valamit. Csak Krázus volt elég közel hozzá, hogy
értse is a szavakat, és amikor felnézett, arca bánatot tükrözött.
– Mi az? – kérdezte Jarod.
Mielőtt a mágus válaszolhatott volna, vérfagyasztó nyüszítés harsant a
csatatér felől. Odafordultak, és látták, ahogy Arkhemón egyik karjával a
196
szarvas nyaka alatt, másikkal az orrán épp próbálja eltörni annak
csigolyáit. Máris túlságosan közel járt a győzelemhez, innen eredt a
kínterhes kiáltás.
Krázus mereven állt, fejét rázva motyogta maga elé:
– Ezt nem teheti!
Velőtrázó reccsenés hallatszott, egy pillanatra elnyomott minden
csatazajt, és Khenariosz megmentőjének teste elernyedt a fődémon kezei
közt. Arkhemón vérlázító közönnyel lökte félre a hatalmas testet, mintha
szeméttől szabadult volna meg, azután összedörzsölte két kezét, ahogyan
munka után le szoktuk porolni azt, és a kábult védők seregére nézett.
Talán mondott volna valamit, de abban a pillanatban vaskos indák
törték át a feldúlt talajt körötte, rácsavarodtak a lábaira és szorították
azokat egyre erősebben. A parancsnok érdektelen pofával eltépte és
eldobta volna az indákat, de azok a csuklói köré tekeredtek. Közben a
földből újabb vaskos indakígyók törtek elő, hogy megragadják
ellenségüket.
Malfurion lépett elő ugyanolyan halott tekintettel, mint amikor
bejelentette társainak Tiranda elrablását. Nem nézett a szörnyetegre, nem
nézett senkire, csak bámult maga elé; körülötte halványan fénylő gömb
zizegett és halkan mormolt a tenyerében tartott levélhez, mely a megidézett
varázsnövény leveleihez hasonlított.
Arkhemón arckifejezése egyáltalán nem változott, de mozdulataiba
nyugtalanság költözött és egyre hevesebben próbált megszabadulni a
rátekeredő növényektől. Azok már befedték a teste háromnegyedét, és
minthogy minden egyes darabjuk önálló életet élt, úgy tűnt, hamarosan
teljesen elborítják.
A fődémon is felismerni látszott a helyzetet, és hirtelen felhagyott a
növények tépkedésével. Ehelyett tekintete felfénylett, összecsapta két kezét
és eltűnt egyetlen hatalmas, zöld lángnyelvben.
Malfurion lélegzetért kapkodva megtántorodott, fél térdre esett és egész
testében rázkódva motyogta maga elé:
– Cserbenhagytalak… – Brox és Krázus odasietett, hogy felsegítsék, így
hallották meg szavait: – Cserbenhagytalak, Shan'do, amikor a legnagyobb
szükséged lett volna rám…

197
 A mágus olyan arccal szorította össze ajkait, mintha tudott volna
valamit; a többiek kérdőn néztek rá. Végül a gyors magyarázat mellett
döntött:
– Khenariosz anyja a nagy zöld sárkány, a Hiszéra néven ismert nagy
megtestesülés.
Dungard összehúzta szemöldökét:
– Népem úgy tudja, hogy az erdők ura Elún szülötte…
– A teljes történet igen összetett – folytatta a mágus. – Atyja pedig egy
ősi erdei szellem, Malorn.
Az ork csak nézett értetlenül, végül nagy nehezen kibökte:
– És akkor?
– Malorn más néven a Fehér Szarvas.
Broxban benne ragadt a levegő néhány pillanatra, mielőtt hangosan fújt
egyet. A többiek is döbbenten hallgatták mindazt, mit maguk is sejtettek,
és aminek maguk nem mertek hangot adni. Az őszülő veterán megbámulta
a hatalmas testet, ahogy ott hever élettelenül a többi tetem között – az apa a
saját élete kockáztatásával mentette meg a fiát.
– Cserbenhagytam… – ismételte újra Malfurion és talpra kényszerítette
magát. Krázusra nézett: – Te mondtad el, hogy Hiszéra a tanítóm anyja, de
Malornról már korábban is tudtam. Khenariosz beszélt róla, hogy ő a Fehér
Szarvas egyik gyermeke. – Az éjtünde remegő, ökölbe szorított kézzel
folytatta: – Amikor láttam, mit tesz Arkhemón fogadott atyám és jó
barátom apjával, nem akartam mást, csak kiszorítani belőle a lelket!
A mágus a druida vállára tette kezét.
– Légy erős, ifjú! Az is hatalmas segítség, hogy eltüntetted Arkhemónt a
csatatérről. Időt nyertünk vele.
Malfurion próbálta lerázni magáról a harag és a bánat bilincseit:
– Vesztésre állunk, ugye?
– Attól tartok, igen. A démonok erősebbek nálunk. Biztos voltam
benne… úgy hittem… – Krázus köpött egyet, dühösen folytatta: – Odáig
jutottam, hogy megváltoztattam a jövőt! Mindent megtettem, annak
ellenére, hogy én rettegtem a legjobban a következményektől, és így is
csapás csapást követ!
– Nem értem…
– Elég annyit értened, hogy ha a sárkányok nem jönnek hamarosan, hát
bizonyosan elbukunk, és talán nem is a Légió pengéi ölnek meg, hanem
198
valami jóval ősibb és gonoszabb dolog készül a vesztünkre törni. Olyan ősi
és gonosz, hogy még Sargerast is csupán felhasználja céljai érdekében.
Tudnod kell, kikről beszélek! Érezned kell a jelenlétüket! És azt is tudnod
kell, hogy mit terveznek a világgal, nemcsak ezzel, de minden létező
világgal! – A következő pillanatban vérfagyasztó sikoly tört ki a mágusból.
– Mi… – kezdte a druida, miközben Krázus összegörnyedve majdnem a
földre hanyatlott. Elszörnyedve látták, hogy a lábai kezdenek kővé válni.
– Eredár! – kiáltott fel Malfurion. Érezte, hogy a saját lábai is
elmerevednek, azután iszonytató fájdalom hasít belé.
Nyilvánvalóan ugyanaz a sors várta, mint amely társát elérte az imént. –
Rónin! – kiáltott újra, a lehető legjobb segítséget keresve.
Az ork sem volt jobb állapotban. Lehet, hogy Arkhemón menekülni
kényszerült, de mind érezték, hogy ő vetette feléjük az alattomos varázst,
amely csak rájuk hatott, személyesen csak őket tekintette célpontjának.
Sargeras jobb keze jól tudta már, hogy Krázus és társai hatalma jelenti a
sereg magvát és legpusztítóbb fegyverét; ha őket elpusztítja, hamar véget
vethet az ellenállásnak. Még Jarod is kapott az átokból.
Érezték, ahogy a kővé válás hűs szorítása lassan megdermeszti a
tüdejüket és kiszorítja mellkasukból az utolsó lélegzetet. Hirtelen női hang
szólalt meg a fejükben, végtelenül öreg és szépséges női hang, mely
egyszerre hozta el a reményt és a megnyugvást: Ne féljetek!
Krázus, Malfurion, Brox és Jarod egyszerre, egyként lélegzett fel, ahogy
a szorítás előbb enyhült, majd teljesen elmúlt. A szél felerősödött és
hatalmas árnyak suhantak el a csatatér felett.
– Eljött! – üvöltött fel Krázus tőle szokatlanul heves érzelmekkel telt
hangon, közben felfelé mutogatott. – Mind eljöttek!
Az ég megtelt sárkányokkal. Vörös, zöld, bronzos villanásokkal verte
vissza a nap fényét Hiszéra, Alexstrasza és Nozdormu rajainak minden
egyes pikkelye. A két nagy megtestesülés félreérthetetlenül uralta a
jelenetet, óriási szárnyaikkal lustán csapkodva lebegtek odafenn, és a többi
sárkány teljes testhosszának többszörösét fogták át. Azután egyként
csaptak le a démonokra, egyként az egész gyíksereg.
– Jarod! – kiáltott Krázus a parancsnok felé fordulva. –Fújasd meg a
kürtöket, de szóljanak olyan hangosan és hosszan, hogy senki se érthesse
félre a jelzést! Újra van remény!

199
 A kapitányból lett hadvezér felkapott a legközelebbi éjszablyára és
ellovagolt. Még el sem tűnt igazán szem elől a tömegben, a sárkányok
máris első rohamuk végére értek.
Karmazsin óriások sora nyitotta nagyra száját, hogy pokoli tűzköpettel
borítsa el a démonokat. A lángok végigsöpörtek a Légió vonalain és
egyetlen szempillantás alatt több száz démont égettek porrá. Bronzszín
sárkányok siklottak el látszólag mozdulatlanul a szörnyetegek felett, és
egyes sorok elindultak hátrafelé. Bár számukra megfordult az idő, a
mögöttük jövők mit sem érzékeltek a varázsból, és a teljesen ellentétesen
mozgó harcosok egymásba botlottak, felbuktak, belezuhantak egymás
fegyvereibe; a rendezett előrenyomulás káoszba fulladt.
Az egyik bronzos sárkány felismerhetetlenné roncsolt testtel bukott alá,
ahogy az eredárok és a nathrezimek próbálták feltartóztatni a támadást.
Ekkor lépett közbe Hiszéra raja és a varázstudók képtelenek voltak
összpontosítani; varázslataik félbeszakadtak vagy másfelé irányultak,
nemegyszer egymást találták el. Azután lehunyt szemhéjaik mögül a zöld
sárkányok rémálmokat küldtek a fogékony mágiahasználók elméjébe. A
hadurak egymásra néztek, egymást méregették, csak árulót és ellenséget
láttak saját fajtájukban.
Eredár ölt eredárt, és a nathrezimek örömmel csatlakoztak a
mészárláshoz. Alvajáró állapotba kerülve ugyanolyan kegyetlenül
támadtak egymásra, mint a védőkre, és még Arkhemón sem tudta
megakadályozni a halálos tévedést.
A frontvonal mögött Alexstrasza kecsesen leereszkedett Krázusék
mellé. Hiszéra is elindult feléjük, de mindenki meglepetésére megtorpant
és kinyitotta szemét – ekkor vette észre az addigi dúlás borzasztó
eredményét. Gyönyörű jádegömbökhöz hasonlatos szeme iszonyodva
fogadta be a fehér, agancsos tetem látványát, Malorn holttestének
látványát.
A sárkány felnyüszített – messze nem félelmetesen, sokkal inkább
szánalmasan – és odaröppent az óriási szarvashoz. A testen és körülötte
nyüzsgő démonok azonnal haragja áldozatául estek; összezúzta,
félbeharapta, arrébb hajította vagy félrecsapta őket szárnyaival, karmaival
és agyaraival. Amikor senki sem maradt, akin kitölthette volna bánatból
fakadó dühét, leszállt a hatalmas tetem mellé, és nyöszörögve – talán sírva

200
– végigsimított orrával a szarvas fején. Egész testében rázkódott, mintha
csendben zokogna.
– Tudtuk, hogy elkéshetünk… – jegyezte meg halkan Alexstrasza,
miközben a jelenetet nézte. – De nem gondoltuk, hogy ennyire…
– Khenariosz még él – mutatott Krázus az agancsos istenre.
Az Élet Forrása bólintott, és egy lélegzetvételnyi időre lehunyta szemét.
Hiszéra felemelte fejét és feléjük nézett, azután felröppent Malorn testéről.
A többiek hátrébb léptek, amikor leszállt az erdők ura mellé és végtelen
óvatossággal mancsai közé vette a sérült testet.
– Olyan rémálmokat küldök rájuk, hogy megáll bennük, amit a szívük
helyén hordanak! – mormolta félhangosan. – Elhozom nekik a saját
démonjaikat, mígnem beleőrülnek és már vágyakozni fognak a halálra…
de az elkerüli majd őket!
Folytatta volna még, mi több, elindul valóra váltani ígéreteit, ha Krázus
nem lép közbe:
– Legyen a Légió végzete az, amire rászolgált, Álmok Hercegnője, de
ne feledd, hogy Kalimdor sorsa még mindig kétséges! Khenariosz és
Malorn is e kételyek eloszlatásáért küzdött. Sargeras továbbra is tevékeny,
és az Öreg Istenek játékszereként nekik nyit majd kaput a világra!
– Tudatában vagyunk mindennek – válaszolt Alexstrasza, mielőtt a
magában dühöngő Hiszéra valamely kellemetlen módon vág vissza a
mágusnak. – Mit kell hát tennünk?
– A küzdelem itt bizonyosan folytatódik, de el kell jutnunk Zin-
Azshariba és a Forráshoz. Minden sárkányra és halandóra szükségünk lesz.
– Mit tervezel? – Hiszéra majdnem ellenkezni kezdett nővére e
nyilvánvaló behódolása miatt, de Alexstrasza beléfojtotta a szót:
– Csak mélyebbre kellene tekintened, hogy tudd, miért hallgatok rá!
A smaragdzöld sárkány ismét ellenkezett volna, azután meggondolta
magát és lehajtotta a fejét, így válaszolt:
– Ha a démonok megszenvedik…
– Mind megszenvedjük – jegyezte meg a nyurga mágus –, ha nem
akadályozzuk meg az átjáró létrehozását. – Elnézett a távoli Zin-Azshari
felé. – És az már nincs messze, ha hallgathatok még egyáltalán bármiféle
megérzésre.

*****
201
 Sargeras megérezte Arkhemón pillanatnyi rémületét, és bántotta, hogy
legmegbízhatóbb szolgája – aki még sohasem hibázott – ilyen csalódást
okoz. Félretette a dolgot; a kapu lassan kiformálódott, és épp nem volt
ideje holmi megtorlásra. Elcsodálkozott rajta, hogy korábban nem jutott
eszébe a korong megszerzése felé terelni az eseményeket – az ereklye
segítségével olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt minden, ami addig
problémát jelentett.
Ugyanakkor Arkhemón vétke mit sem számított hosszú távon.
Hamarosan átléphet Kalimdorra, és ha ez megtörténik, akkor az összes
sárkány együtt sem mentheti meg tőle a világot.

*****

Érezték, hogy közeleg a szabadság pillanata. Milyen ironikus, hogy aki

valaha a gyűlölt titánok egyikeként bebörtönözte őket, az ezúttal
megmenekülésük eszközéül szolgál! Több titán együttes hatalma kellett a
rabul ejtésükhöz; diadaluk után apró erőfeszítést igényel csupán, hogy
megszabaduljanak ettől az egy kis zavaró figurától.
A kapu egyre erősödött, és hamarosan eljő a pillanat, amikor
elbitorolhatják. Lenyűgöző volt, ahogy azok a szánalmas kis lények,
amelyek a bukott titán seregei ellen harcoltak, még reménykedtek a korong
visszaszerzésében. A sárkányok – a titánok kutyái – épp megérkeztek a
Forráshoz. Nem baj; végzetes meglepetésben lesz részük.

202
 Tizenhat

V
ihar őrjöngött a Forrás felett, akkora vihar, hogy Malfurion még
ilyen messziről is könnyedén megérezte.
Nem lehetett köznapi jelenség, holott ilyesmi mindig is gyakran
látogatta a misztikus tavat – ez nem csupán az anyagi világban korbácsolta
fel a vizet, de olyan erőkkel dolgozott, melyek a Lángoló Légiótól eredtek.
Olyan erőkkel, amilyeneket a démonok árasztottak magukból, és még más
létezők, ismeretlenek, hatalmasabbak mindenkinél.
A druidának fogalma sem volt, kiféle vagy miféle lehetett az a Három,
akiről Krázus beszélt, még így sem ismerte meg őket, hogy folytonosan és
egyre nyilvánvalóbban érzékelte rosszindulatú jelenlétüket. Valójában,
nem is akart többet. Bármi is furakodott be elméjébe ott, Halálszárny
rejtekének mélyén, az elegendő volt, hogy tudja; nem engedhetik meg,
hogy ilyesfajta létezők lépjenek Kalimdorra… ha adódik egyáltalán
bármiféle lehetőségük arra, hogy megakadályozzák ezt.
Körülnézett és megbámulta a világ reménységét, a tucatnyi sárkányt,
amelyek Alexstrasza és Hiszéra vezetésével repültek Zin-Azshari felé.
Közvetlenül a két megtestesülés mögött termetes bronzszín nőstény haladt,
Nozdormu első hitvese, akit hárman-hárman követtek mindhárom jelen
lévő rajból.
Krázus a hatalmas vörös nőstény nyakában ült, láthatóan élvezte, ahogy
a szél beletép hajába és ruhájába. Immáron ismervén igaz valóját,
Malfurion nem lepődött meg a dolgon; nyilván elképzelte, hogy ismét
természetes alakjában szárnyal.
Brox a bronzszín sárkányok vezérén, Rónin a sárkánykirálynő egyik
hitvesén lovagolt. Türanastrasz hátramaradt, hogy irányítsa a sárkányok
Arkhemón elleni hadműveleteit. Korialstrasz még képtelen volt repülni,
nemhogy harcolni, de talán így is elegen lesznek majd. Maga a druida
abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Hiszéra hátán kapott helyet, mi
több, a smaragdzöld nőstény kérte, hogy így legyen.
– Te vagy az ő büszkesége – mondta az éjtündének, Khenarioszról
beszélt –, és amit érte és Malornért akartál tenni, azért tartozom neked,
legalább ennyivel.

203
 Képtelen volt hangot adni bármiféle helyénvaló válasznak, így
Malfurion csak hálásan meghajolt az Álmok Hercegnője előtt, majd
felmászott a hátára. Azután elrepültek, ilyen egyszerűen, hogy
szembenézzenek a démonúr rémisztő hatalmával és azokkal is, ott, akik
Sargerast használták fel terveik megvalósításához. Ilyen egyszerűen. Azzal
a biztos tudattal cselekedtek, hogy könnyen odaveszhetnek, és velük együtt
megszűnhet létezni a világ, a világegyetem, a rendezett kozmosz egésze.
Mint mindig, ő maga sokkal bonyolultabbnak érezte az egész dolgot.
Saját életben maradásával kapcsolatban nem táplált illúziókat – bármilyen
áldozatot meg kell hozniuk, hogy elhárítsák a veszélyt azonban mások
sorsáért igencsak aggódott. Valahol úticéljuk közelében ott áll még a
palota; csak remélhette, hogy megtalálja és megmentheti Tirandát és
Illidant.
Még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy hagyta elrabolni a
lányt, olyannyira, hogy ha Tiranda sem tud megbocsátani neki, hát teljesen
megérti és igazat ad neki. Még ha életben van is, ő nem számított másra
gyermekkori barátjától, mint megvetésre és gyűlöletre.
Hogy ő mit fog érezni, ha testvérével találkozik, a druida elképzelni sem
tudta. Abban viszont bizonyos volt, hogy valamit tenni kell Illidannal.
Valamit, de mit…?

*****

– Illidan! Kérlek! Hallgass meg! – Tiranda majdnem kiabált, ahogy a

varázsló magával vonszolta. Nem először próbálkozott, és csak remélte,
hogy bármiről is meggyőzheti a férfit. – Nem kell ezt az ösvényt járnod!
Gondolkodj már! A Légió hatalmával magad is egyre közelebb kerülsz
ahhoz, hogy elborítson a gonoszság!
– Ne beszélj ostobaságokat! Megmentem Kalimdort! Imádott hős
leszek, mikor ennek vége! – Megállt és szembefordult a papnővel. – Hát
nem érted? Semmi más módon nem jártunk sikerrel! Csak harcoltunk és
harcoltunk, de nem tudtuk megállítani a Légiót. Végül rájöttem, hogy
egyedül akkor győzhetjük le a démonokat, ha megismerjük őket, úgy,
ahogyan ők ismerik magukat! Azt kell felhasználnunk ellenük, ami belőlük
magukból fakad! Ezért jöttem el és színleltem, hogy csatlakozom

204
hozzájuk! Még arra is sikerült rávennem az urukat, hogy nagyszerű
ajándékot adjon…
– Ajándékot? Amit a szemeddel művelt, azt te ajándéknak nevezed?
Malfurion testvére Tiranda fölé magasodott; a félhomályban inkább
nézett ki démonnak, mintsem éjtündének.
– Ha te is úgy látnál, ahogy én, akkor megértenéd, milyen csodálatos
hatalmat adott… – Egy nyugtalanító mosoly kíséretében lehúzta szeméről a
kendőt és megmutatta alatta a füsttel telt gödröket. Nem foglalkozott a
ténnyel, hogy Tiranda egész testében remegve próbál elhátrálni tőle; erősen
tartotta. Fél kézzel visszaigazítva a kendőt még hozzátette: – Igen, a
legnagyobb ajándékok egyike, ahogyan a Légió ellenében is az egyik
legjobb fegyver.
Illidan újra vonszolni kezdte, és bár a papnő megpróbálhatta volna
kiszabadítani magát a férfi szorításából, valójában nem akarta magára
hagyni varázslót. Féltette, lelkét és elméjét egyformán féltette, s minden
tőle telhetőt meg akart tenni, hogy megmentse az eltévelyedett barátot.
Ennek érdekében Elún tanításai mellett más forráshoz is nyúlhatott; jól
emlékezett még az ifjú Illidanra, a jóravaló álmokkal, reményekkel és
tervekkel teli évekre. Csak azért imádkozott, hogy az általa ismert
Illidanból még maradhatott legalább egy kevéske az őt vonszoló,
hatalomhajhász teremtményben.
Eszébe jutottak a vértezetes rémek és a többi szörnyeteg; Tiranda
ijedten kémlelt körbe, ahogy a ledöntött város romjai között kanyarogtak.
Minden pillanatban azt várta, hogy rájuk ugrik egy falka ördögkutya vagy
lerohanja őket egy csapat felgár. Mannorot már biztosan tud Illidan
árulásáról.
Talán azt vette észre, ahogy körülnéz, talán olvasott a gondolataiban – a
feketébe öltözött varázstudó megszólalt:
– A Forrásnál végzett varázsmunka eredménye leköti annyira
Mannorotot, hogy ne sokat törődjön velem. Létrehoztam egy illúziót is,
mely szerint épp visszatérek a szállásomra és meditálok. – Szélesen
elvigyorodott. – Mindemellett az Előkelők egy részének menekülése és az
értékes fogoly megszöktetése épp másfelé tereli a démonok figyelmét.
Tiranda hallotta, hogy a távolban még mindig harsognak az üldözésre
felszólító kürtök. Elmormolt egy gyors imát Dath'Remarért és társaiért.

205
Hosszú utat kell még megtenniük és számtalan szörnyeteg próbálja
visszatartani őket.
– És így legalább nyerek némi időt a tervem kivitelezéséhez! – tette még
hozzá Illidan az eddigiekhez.
– Mit tervezel? – Közben Tiranda meglátta a távolban a háborgó, fekete
vizet. – Miért megyünk a Forrás felé?
– Mert örvénnyé kívánom formálni Sargeras kapuját, hogy az
visszaszippantsa őt oda, ahonnan jött, az összes alattvalójával együtt.
Megfordítom a sárkány korongjának hatását. – Egyre jobban fellelkesült,
ahogy tervét szavakba öntötte: – Gondolj bele! Egyetlen varázslattal nem
csupán népünket menthetem meg, de az egész világot!
A férfi arckifejezése egészen megváltozott, reményt tükrözött és vágyat
arra, hogy a papnő helyeseljen. Azonban ő nem mutatott efféle érzelmeket,
és Illidan ismét felvette közönyös álarcát.
– Nem hiszed, hogy képes vagyok rá. Ha a kedves kis Malfurionod
tervezné ugyanezt, akkor minden bizonnyal tapsolnál örömödben, hogy
milyen eszes!
– Egyáltalán nem erről van szó, Illidan! Én csak…
– Ne is törődj vele! – Végignézett a viharos tájon, mintha keresne
valamit. Szörnyű tekintete megállt egy ledöntött otthonfa maradványain; a
halott tölgyet nem aprították szét, így felmászhattak rá, hogy jobb rálátást
nyerjenek a Végtelen Forrásra. – Épp megfelel! Gyerünk!
Gyakorlatilag lökdösve ment fel a papnő a romos lakásba, a varázsló
mögötte haladt és hagyta, hogy ő keresse meg az utat. Amikor felmászott
az oldalára borított építménybe, véletlenül megrúgott valamit; egy
koponyát – hirtelen rádöbbent, hogy öt vagy hat tetem lecsupaszított
csontjainak halmán áll. Egyik sem volt teljes, és a csontok többségét
beszédes fognyomok borították. Tiranda megremegett, remélte, hogy az
ördögkutyák már tetemekből lakmároztak, és nem a még élő,
magatehetetlen áldozatokból – bár a tapasztalat mást mondott.
– Imádkozhatsz felettük, ha megmentettem a világot– jegyezte meg
Illidan megvetően. – Épp előttünk hever a…
Szörnyalak ugrott elő az egyik fekete árnyékból és leterítette a
varázslót, mielőtt az bármit tehetett volna. Tiranda ösztönösen Elún
hatalmát kérte, de mielőtt használhatta volna azt, a csápjaival Illidan húsát
kereső bestia fájdalmasan felvonyított. A következő pillanatban már
206
görcsösen vonaglott a földön és feltételezett áldozata felkelt, kezében
tartotta a csápokat:
– Én is használom a mágiádat – vetette oda a teremtménynek szinte
vidáman.
Az éjtünde egy kézbe vette a csápokat, és másik tenyerét rátapasztotta
azok szívókás végére. Minden korábbi esettel ellentétben a lény nem
kívánta elszívni a varázsló életét és hatalmát – ehelyett azon erőlködött
hiábavalóan, hogy kiszabadítsa gonosz végtagjait a férfi markából.
Illidan bal keze körül zöldes fény jelent meg; Tiranda ijedten látta,
mennyire hasonlít a démonok lángjaihoz. Malfurion testvére mélyen
leszívta a levegőt, és az ördögkutya teste szinte porrá omlott, ahogy kiszállt
belőle minden élet és átvándorolt legyőzőjébe, csupán halk nyüszítésre
futotta, mielőtt bevégezte.
Eközben a férfi arca rémisztőbbé vált, mint addig bármikor; a kendő
csupán borostyán árnyalatot adott a rajta átvilágló fénynek, mely a holt
üregekben gyúlt valamiféle gonosz lángnyelv formájában. A varázsló
vonásaira széles, részeg vigyor ült ki, és testéből a szörnyetegeket is
körülvevő zöld lángok csaptak ki.
Azután a tűz hirtelen elhalt, és Illidan újra ugyanúgy nézett ki, mint
korábban. Leporolta kezét és egyik lábával kicsit szétlökdöste a hamut, ami
a néhai ördögkutya testéből maradt. Haját hátrasimítva magabiztos
mosollyal fordult a lányhoz:
– Ezzel meg is volnánk! Folytatjuk?
Amennyire csak tudta, a papnő próbálta elrejteni megrázkódtatását.
Rádöbbent, hogy az általa ismert Illidan már rég nem létezik; a mellette
álló alak ugyanúgy örömét lelte a pusztításban, mint maguk a Kalimdorra
támadó szörnyetegek. Mohón befogadta a fertőzést, amelyet a démoni
energiák jelentenek a világnak – ettől Tirandát mélységes undor fogta el.
Vezérelj engem, Holdanya! Mondd meg, mit tegyek! Megmenthetem még
egyáltalán?
– Oda fel – mutatott fel a férfi. – Onnan jobban belátom a terepet és
összpontosíthatok a Forrás közepére. – Máris közömbösen rátaposott a
csontokra, és mászni kezdett felfelé egy valaha elegáns tetőterasz irányába.
Az összetört korlátot magából az élő tölgyből formálták ki – szilánkjai a
padlón hevertek elszórva –, és Azshara gyöngyből készült szobra
félrefordulva dőlt neki a halott lombozat egy vastagabb ágának.
207
 Illidan nekidőlt az egykor mozaikkal kirakott, majdnem függőleges
helyzetbe került padlónak. Egyes részletek még megmaradtak valamelyest,
falusi jelenetet, állatokat és növényeket fedtek fel, középen a királynő
szépséges arcával. Malfurion testvére megpihentette fejét a telt, bár a
repedésektől cserepesnek látszó ajkakon.
– Hamarosan itt az idő – mormolta inkább csak magának. Az övén lógó
erszények egyikéből kicsi, de hosszú, vékonyka fiolát vett elő, és bár a
vörös üveg majdnem teljesen elrejtette tartalmát, Tiranda így is eleget látott
belőle, hogy nyugtalansága tovább növekedjen – már ha lehetséges volt ez
még egyáltalán.
– Illidan…! Mi van abban?
A fátyolos tekintet szinte szeretettel nézegette az üvegcsét.
– Csak egy darabka magából a Forrásból.
– Hogy mi? – A varázsló oly lágyan szólalt meg, hogy azzal újabb
megrázkódtatást okozott. – El mertél venni az éjtündék minden hatalmának
forrásából? De hát senki… ez tiltott… még az Előkelők sem mernék…
A férfi bólintott.
– Való igaz, ők nem mernék. Ez olyan érdekes dolog a népünkkel
kapcsolatban, nem gondolod, Tiranda? Biztos vagyok benne, hogy ez
másnak is eszébe jutott már előttem… a legnagyobb varázshasználóinkról
szóló legendáink talán pont így születtek. Lehet, hogy titokban
kölcsönvettek valamennyit a Forrásból egy vagy két különlegesebb
varázslatukhoz. Könnyen el tudom képzelni. – Megvonta a vállát, tűnődő
arckifejezése ismét közönyössé vált. – De ha még ha igaz is, hogy soha
senki nem tett még ilyet, akkor sem látom okát, miért kellene nekem
visszafognom magam. Az egész dolog csak úgy jött a semmiből. Ha
elveszek egy kicsit magamnak a Forrásból, akkor semmi sem lehet elég
nagy ahhoz, hogy ne érhessem el!
– De a Forrás… még egy cseppje is… – Tiranda próbált rávilágítani a
lényegre, de nem találta a megfelelő szavakat. Ha ily módon zavarják meg
a Forrást, az katasztrófához vezethetett – nem is beszélve arról, hogy
Illidan befogadta a Légió romlott mágiáját.
– Igen. Képzeld el, mekkora erőt rejt az egész fiola! – Ha az Illidannak
lett volna még szeme, az bizonyosan izzik a türelmetlenségtől. Vajon
miféle hatást várt hataloméhségében? – Elegendőnek kell lennie a világ
megmentéséhez.
208
 A papnőt ez nem győzte meg; Elún beavatottjaként messze jobban
ismerte a Forrás körüli legendákat és meséket, mint gyermekkori barátja.
– Illidan! Ha saját maga ellen akarod felhasználni a Forrást, talán magát
a végső káoszt szabadítod rá a világra! Jusson eszedbe Aru-Talis meséje…
– Ami nem is több ennél. Mese csupán.
– Az a tátongó kráter is mese csupán? Nemzedékek kellettek ahhoz,
hogy az élet újra megvesse ott a lábát!
A férfi hanyagul intett:
– Senki sem tudja, mi történt azzal a várossal, vagy hogy létezett-e
egyáltalán. Kérlek, kímélj meg a bölcs és félelmetes történeteidtől!
– Illidan…!
Az elkendőzött tekintetű arcot növekvő harag torzította el:
– Hallgass már el!
Tiranda mondta volna tovább, de nem jött ki hang a száján, amikor már
torkát kaparta és megköhögtette az erőlködés, akkor sem adott semmiféle
zajt.
Illidan kihúzta magát és a Forrást nézte, a közepét kereste, a koronggal
és a megnyíló kapuval. A vihar immáron oly hevessé vált, hogy az egyre
erősödő szél már a romba dőlt otthonfát is meg-megrázta. Az örvény felett
szellemszerű fények villództak nyugtalanul.
A papnő a fejét rázta; újra eszébe jutott az a képtelenség, hogy még nem
figyeltek fel rájuk. Hiába az önbizalom és a valóban lenyűgöző
képességek, Mannorot bizonyára nem olyan vak, mint amilyennek a
varázsló feltételezte. Ugyanakkor, a magányos kutyát kivéve valóban nem
találkoztak démonnal, illetve két felgár járőrözött még visszább, a palota
közelében, de Illidan egyetlen intéssel elterelte a figyelmüket.
A férfi óvatosan megérintette mutatóujjával a fiola dugóját – Tiranda
csak ekkor vette észre, hogy azt a királynő teljes alakos képére formázták.
Azshara körbefordult háromszor, mintha táncolna, azután a dugó kipattant,
gazdája ügyesen elkapta.
– Figyelj jól, Tiranda! Megteszem, amire a te kis Malfurionod nem
lenne képes! – Azzal magára freccsentette az üvegcse tartalmát.
A Forrás folyadékként való megtestesülése egyáltalán nem viselkedett
vízként, de látszott, a varázslót ez a legkevésbé sem érdekli. A cseppek
nem áztatták el ruháját, még csak meg sem nedvesítették, hanem a bőrből
készült öltözéken keresztülszivárogva beitták magukat a testébe, és ahol
209
megérintették, ott fekete csillámlás kélt. Nyugtalanító, sötét aura borította
el a férfit, azután beleolvadt és feltöltötte lényét varázserővel, ahogyan
korábban az ördögkutya esszenciáját is a magáévá tette.
– Az istenekre… – suttogta. – Sejtettem, hogy mit fogok érezni… de
ez… csodálatos!
A papnő heves fejrázással válaszolt, de hangtalan ellenkezése hatástalan
maradt. Akaratlanul is lépett volna egyet, de rá kellett döbbennie, hogy
képtelen mozdítani a lábait.
Holdanya! gondolta rémülten. Hát nem segíthetsz?
Elún semmi jelét nem adta, hogy meghallotta papnője imáját, avagy
hogy válaszolni akarna rá, így nem tehetett mást, minthogy tovább figyelte
Illidant. Az ifjú kinyújtotta karjait a Forrás közepe felé és mormolni
kezdett valamiféle varázsszöveget, érthetetlenül halkan. Visszatért a fekete
csillámlás és ismét elborította testét, majd a kezeknél összpontosult és
egyre erősödött. A kendő mögött újra fény gyúlt és egyre hevesebben
izzott, maga az anyag megperzselődni látszott.
Ahogy a varázsló belefogott, finoman hangolt mágikus érzékeivel
Tiranda rögtön megérezte a másik jelenlétet, ahogy az felbolydult, mint a
felingerelt kígyó. Próbálta figyelmeztetni egykori barátját, de az másfelé
nézett, teljesen megfeledkezett a papnő jelenlétéről. Érzékelte, ahogy a
láthatatlan jelenlét megkörnyékezi és beburkolja Illidant – hirtelen
felismerte, hogy nem is csak egy, de egyszerre több jelenlét érkezett,
természetükben sötétek, talán még sötétebbek és gonoszabbak is mint
maga Sargeras; a démonúr romlott elméjének érintésétől émelygés és
szédülés, undor és hányinger fogta el korábban, ezúttal még erőteljesebben.
Rossz érzéseit leküzdve gondolkodni próbált, hátha tehetne valamit.
Leginkább az lepte meg, hogy Illidan mintha egyáltalán nem érzékelte
volna az erőteljes jelenléteket. Tiranda bizonyos volt benne, hogy a
Lángoló Légió valamely újabb gonosz aspektusát tapasztalja meg éppen, és
már várta, hogy mikor hanyatlik le Malfurion ikre valamely szörnyű
végzettől.
Ehelyett a következő pillanatban meglepve tapasztalta, hogy a rejtélyes
entitások nem elpusztítják, hanem megsegítik Illidant, megerősítik
varázslatát és átalakítják azt valamivé, ami végül sokkal hatalmasabbnak
mutatkozik majd, mint amilyennek létrehozója remélte. A varázsló

210
felnevetett, ahogy műve kiteljesedett; talán még azt is elhitte, hogy az
egész az ő egyedüli erőfeszítése révén jött létre.
A papnő hirtelen megértette, hogy az odavezető úton nem csupán Illidan
ravaszsága révén kerülték el a démonokat. Eszeveszetten imádkozni
kezdett istennőjéhez, újra meg újra segítséget kért. Figyelmeztetnie kellett
a férfit, hogy csupán felhasználják! Végtelen bizonyossággal érezte, hogy a
nagyszerű varázs csak valamely még nagyobb katasztrófa kiváltója lehet.
Holdanya! Hallgass meg, kérlek!
Áldott melegség áradt szét Tiranda lelkében, és érezte, hogy Illidan
rátett varázslatai elhalványodnak, elerőtlenednek. Szívében új remény
támadt.
– Illidan! – kiáltott fel azonnal. – Vigyázz!
Épp amikor sikerült hangot adnia félelmeinek, a varázsló összecsapta
tenyerét, közülük fekete fénycsóva tört elő és száguldott neki a vihartól
rázott egeknek, a Végtelen Forrás közepe felett lebegő korong felé. A lány
érezte, hogy a jelenlétek visszahúzódnak, és egyre halványodtak, közben
egyre elégedettebbnek tűntek. Elkésett a figyelmeztetéssel.

*****

Krázus összerándult.
– Mi történt? – kiáltott hátra Alexstrasza.
A csuklyás mágus Zin-Azshari távoli látképét szemlélte, és a kolosszális
förgeteget a Végtelen Forrás felett. Megrázkódott. – Attól tartok, kevesebb
időnk maradt mint gondoltam…
– Akkor gyorsabban kell szárnyalnunk! – azzal a hatalmas vörös
sárkány még erőteljesebb szárnycsapásokba kezdett, megfeszített izmokkal
törekedett nagyobb sebességre.
Hátrapillantva Krázus látta, hogy a többiek is hasonlóképpen tesznek;
mindenki érezte, hogy az idő ellenük dolgozik. A mágus halkan
szitkozódott; ennek nem kellett volna megtörténnie. Saját fajtája holmi
terméketlen vitákra pazarolta el az időt, pedig csak hallgatniuk kellett
volna a saját…
Nem bírta kiverni a fejéből, hogy ha elbuknak, akkor az ő lelkükön
szárad majd a számtalan meg nem születő nemzedék létének eltörlése.
Korábban még habozott, ha az eljövendő események befolyásolásáról esett
211
szó, később pedig eldöntötte, hogy igenis változtatni kell a jövőn – mégis ő
javasolta, hogy hagyják a démonokat eltűnni a koronggal. Ő ismerte a
legjobban azt az átkozott Démonlelket; ha akkor követik Illidant és társait,
talán lett volna esélyük visszaszerezni.
Azonban már valószínűleg csak annyi lehetőségük maradt, hogy
jóvátétellel próbálkoznak, és esetleg visszaterelhetik a történelmet a rendes
kerékvágásba.
– Fel kell rá készülnünk – kiáltotta előre hitvesének –, hogy ha a palota
közelébe érünk, sem az Előkelők, sem Mannorot nem lesznek elragadtatva
a jelenlétünktől. Ránk támadnak, és azt sem szabad elfelednünk, miféle
erők akarják használni Sargeras kapuját! Nyilván ők is megtesznek minden
tőlük telhetőt, hogy távol tartsanak!
– Ha fel kell áldoznunk magunkat Kalimdor megmentéséért, akkor sem
teszünk mást, csak teljesítjük szent kötelességünket! – válaszolta a
sárkányok királynője.
Krázus összeszorította fogát. Az általa oly jól ismert jövő még
lehetségesnek tűnt, ahogyan az is, melyben – feltéve, hogy sikerrel járnak –
ők már nem szerepelnek többé. Saját magát tekintve valahogy egyre
könnyebben elfogadta ezt, ám gondolni sem mert szeretett hitvesének
halálára.
Nem! Neki élnie kell! ezzel a gondolattal, és a mögötte rejlő
jelentésekkel, összefüggésekkel szilárdította meg akaratát. Bármibe
kerüljön is, Alexstrasza nem veszhet oda!
A sárkányok elérték Zin-Azshari néhai külvárosának területét. Krázus
csak a Légió első megjelenésének irtóztató nyomait várta, a város
maradványait, de odalent végtelen sorokban álltak a démonok, és
elborítottak, lefedtek minden apró helyet. Dalaran és más városok,
nemzetek bukásának képei, a második háború megtépázott emlékei
kavarodtak fel elméjében. Az odalent sorakozó szörnyetegek kihívást
üvöltve mutogattak fölfelé; a sárkányok mit sem törődtek a felgárokkal és a
hasonlóképpen földhöz kötött, csak közelharcra alkalmas és képes
rémekkel.
Azonban a végzethozók is nagy számban képviseltették magukat, tüzes
lándzsáikat és pengéiket készenlétben tartva röppentek feléjük. Alexstrasza
a közelgő gyülekezetet méregette, azután egyszer csak hátrahúzta fejét és
hatalmas lángcsóvát lövellt feléjük. Kiáltások, rikoltások, halálsikolyok
212
harsantak, és száz halott vagy sérült ellenfél zuhant alá sárkánytűzzel
borítva.
– Szúnyogok… – mormolta szinte csak magának a királynő. – Nem
többek…
Az egyik zöld felüvöltött hátul, amikor hatalmas, különös formájú
kőgolyók kezdtek záporozni rá; Krázusnak oda sem kellett néznie, tudta,
csak magasabbról ledobott pokol-fajzatok lehetnek. Az effajta
lövedékekkel szemben még a sárkánypikkely sem bizonyult elég erős
védelemnek – az óriásgyík csupán felszíni sérüléseket szenvedett, de ha
ismétlődnek a rohamok, akkor akár még el is veszíthetik smaragdszín
társukat.
– Vegyük valami hasznát ezeknek a romlott teremtményeknek! –
sziszegte Hiszéra, és lehunyt tekintetét az iméntieket követő támadók felé
fordította.
A pokolfajzatok bandája irányt változtatott, és új célpontjaikat
megsejtve Krázus megengedett magának egy zord mosolyt. Ezúttal a
palotabeliek is megtapasztalják, miféle pusztító erőt szabadítottak
Kalimdorra.
Azonban az ezután következő események profetikussá tették a mágus
iménti figyelmeztetését. A viharos égből fekete sugarak sokasága csapott le
váratlanul, s záporozott nagy tömegben. A sárkányoknak és lovasaiknak
kényes manőverekkel kellett a túlélésért küzdeniük.
Nem sikerült mindenkinek. Talán a pokolfajzatok támadásától
lelassulva, talán más okból a sérült zöld hím valahogyan elébe került vagy
tucatnyi lövedéknek, azok átszakították a bal szárnyát, súlyosan
megégették hátát és farkát, így tovább gyengülve a sárkány kiváló
célpontot nyújtott az eredárok további támadásaihoz, míg végül üvöltve-
hörögve zuhant alá.
A hatalmas alak a Forrás örvénylő vizébe csapódott be, de méreteit
tekintve még az óriásgyík is csupán annyira zavarta meg a heves
áramlatokat, mintha kavicsot vetettek volna bele. Előbb megjelent némi
hab és egy kis törés a zúgó hullámokban, de egyetlen szemvillanásnyi idő
múltán ez is semmivé foszlott. Közben vészjósló robaj töltötte be a teret.
– Kapaszkodj! – kiáltott hátra Alexstrasza egy gyors forduló elején.

213
 Újabb, hevesebb támadás jött, és ezúttal egyikük sem úszta meg
sértetlenül. Fekete villámok csapkodtak köröttük, még a királynőt is érte az
egyik.
– Nem éget! – magyarázta a varázslatot utasának a lehető legkevesebb
szóval. – Hideg! Csontig hatol!
– Meglátom, mit tehetek!
– Hagyd! – A nőstény hátrapillantott Krázusra. – Tartogatnunk kell az
erőnket a végére!
Az Élet Forrása hirtelen megdőlt röptében; épp csak sikerült elkerülnie
öt vagy hat lövedéket, amelyek valószínűleg súlyosabb nyomokat hagytak
volna rajta, mint az előző. A sárkányok mindegyike hasonló vitustáncot
járt az égen – Krázus gyorsan megkereste tekintetével társait, és látta, hogy
még mind megvannak, rémülten kapaszkodnak. Úgy tűnt, a behemótok
még ilyen szörnyű körülmények között is képesek voltak vigyázni a
lovasaikra – de nem folytathatták sokáig.
Krázus összehúzott szemmel nézett el a Forrás közepe felé; érezte a
Démonlélek gonosz kisugárzását. Azt is érzékelte, hogy a kapu már
majdnem készen állt.
– Középre! – kiáltotta el magát. – Már alig maradt időnk!
Alexstrasza rögtön irányt változtatott, utasa előredőlve kapaszkodott.
Lehetett bármilyen roppant nagy a Végtelen Forrás felszíne, a
sárkánykirálynő néhány erőteljes szárnycsapással elég közel került a
közepéhez, hogy meglássák céljukat. Az örvény tátongó torka felett ott
lebegett a Démonlélek, mozdulatlanul, szinte a nyugalom
megtestesüléseként a tomboló káoszban. Kárhozatos, fekete sugárzás vette
körül.
– Védelme is lehet! – figyelmeztette hitvesét a sárkánymágus. –
Hiszéra, én és Nozdormu első hitvese együtt csináljuk!
Krázus bólintott:
– Rónin és én figyeljük Sargerast és az Öreg Isteneket!
A lovas nélküli óriásgyíkok hátrébb maradtak, hogy védelmet
képezzenek az esetleges, Zin-Azshari felől jövő támadásokkal szemben. A
három nőstény körbevette a rosszindulatú ereklyét; korábban
megtapasztalhatták hatalmát, így igen óvatosan közelítettek. Alexstrasza a
társaira nézett, azok bólintottak, majd mindhármukból aranyszín fény tört
elő.
214
 Varázslatuk egyszerre érte el a korongot, és az aranyszín fény
elborította azt. A romlott sugárzás halványodni tűnt, a Démonlélek
megremegett…
Varázslatuk minden előjel nélkül visszacsapott rájuk, úgy felerősödve,
hogy mindhármukat hátrébb vetette. Lovasaik csak annyit tehettek, hogy
minden erejükkel kapaszkodnak.
– Mi történt? – kiabált Krázus.
Alexstrasza visszanyerte egyensúlyát a levegőben, és elkerekedett
szemmel bámult a Démonlélekre.
– Az Öreg Istenek! A korongból éreztem őket! Nemcsak a mi lényünk
egy részét tartalmazza, de az övékét is!
A hír nem igazán lepte meg Krázust, és abban is biztos volt, hogy az
Öreg Istenek cseppet sem gyengültek meg esszenciájuk egy szikrájának
odaajándékozásától. Nyilvánvalóan használni is akarták, miután
megszöktek börtönükből, és még nyilvánvalóbb, hogy a sárkányoknak nem
kívántak ilyen lehetőséget biztosítani. Egyedül Halálszárnynak engedték
ezt meg – és ő talán soha nem volt tudatában annak, hogy más erők
befolyásolják.
– Át tudjátok törni a védelmüket?
– Nem tudom… Esküszöm, hogy fogalmam sincs!
Krázus szitkozódott; megint alábecsülte ellenségeit. Önvádját az sem
enyhítette, hogy az elképzelhetetlen hatalommal rendelkező Hármakat
valóban könnyű volt alábecsülni, ismeretlenségük folytán, és még sok más
okból. Meglátta, hogy Rónin jelezni próbál. A lánghajú mágus Zin-Azshari
felé mutogatott, amerről tucatnál is több árnyszerű alak közeledett a
légben, termetük a sárkányokéval vetekedett.

215
 Tizenhét

A
zshara magát csinosította. Nem mintha nem lett volna amúgy is
tökéletes – jól tudta ezt ő maga is, egyszerűen csak talált valakit,
akit érdemesnek tartott e tökéletesség hatásosabb kiemelésére.
Sargeras nagyúr hamarosan megérkezik. Végre valaki, aki méltó férjem
lehet! Ez járt a fejében. Egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg ez irányú
meggyőződését. Megbabonázta a Légió ura, őt, aki megbabonázta
alattvalóit.
Ijesztő robaj rázta meg a palotát, majd az elsőt újabbak követték. A
királynő elszakította tekintetét nagyszerű tükörképétől és úgy kiáltott:
– Vashj! Ki a felelős ezért a szörnyű lármáért?
Legfőbb szolgálója futva érkezett:
– A csőcselék erőtlen próbálkozása, hogy megakadályozzák az
elkerülhetetlent, ezt jelentette Varo'then kapitány, Fények Fényessége!
– S mit tesz a jó kapitány e fülsértő inzultus ellenében?
– Mannorot nagyúr megfelelő hátasokat adott neki és válogatott
katonáinak. Már úton van, hogy elbánjon a gonosztevőkkel.
– Szóval minden halad a maga útján? Nem késleltethetik urunk
érkezését?
Vashj úrnő kecsesen bólintott:
– Senki sem késleltetheti, ahogyan Mannorot nagyúr előre megjósolta.
A csőcselék hiábavalóan próbálkozik.
– Nagyszerű! – Azshara visszafordult a tükörhöz, hogy tovább csodálja
és szépítse magát. Azután rájött, hogy már semmivel sem növelheti
tökéletességét. Ezüstös ruhájának uszálya lágy hullámokat vetve követte a
márványpadlón, remek szabása keveset rejtett el az alakjából. Lenyűgöző
haja magas kontyba tűzve, rajta a lehető legmegfelelőbb helyekre rögzítve
csillaggyémántok adták saját belső ragyogásukat a nemes szépséghez.
Újabb robaj hallatszott, ezúttal jóval közelebbről eredt. Azshara
kiáltozást hallott a szolgálólányai szállása felől, és látta, hogy öltözőjének
arra eső falán vékony repedések jelentek meg.
– Nézd meg, van-e sérült! – utasította Vashj úrnőt. Ahogy a legfőbb
szolgáló indult teljesíteni a parancsot, még hozzátette: – Ha igen, akkor

216
mentsd fel a szolgálat alól és küldd haza őket a családjukhoz. Urunk
érkezésekor csak tökéletesség vehet körül.
– Igenis, Fények Fényessége!
Azshara újra az egész alakos tükörhöz fordult, és megdöbbent, micsoda
undorodó grimaszt tud ő vágni. Elképzelte, hogy kivonul Sargeras nagyúr
fogadására, és ez ismét kiszámított mosolyt hozott ajkaira.
– Minden rendben… már csak várakoznunk kell – jegyezte meg, csak
úgy magának, és tovább nézegette tükörképét, tovább álmodozott a
világról, melyet választott párjával teremtenek majd meg. Olyan tökéletes
lesz, mint ő maga; olyan világ lesz, amely méltó arra, hogy benne éljen.
Malfurion a fejét rázva próbált megszabadulni a szédüléstől, amelyet
Hiszéra bukdácsolása okozott. Már az is meglepte, hogy egyáltalán van
még feje, amit rázzon – több alkalommal szinte csak az ujjaival
kapaszkodott a Forrásból lett örvény közepe felett hátára forduló sárkány
pikkelyeibe.
– Mi történt? – kérdezte, amikor végre meg bírt szólalni. Hiszéra
elmondta neki ugyanazt, mint amit Alexstrasza közölt Krázussal; az
éjtünde szomorúan hallgatta. Vállalták a veszélyeket és messzire eljöttek,
csak hogy reményeik egyetlen pillanat alatt összetörjenek…
Azután, akárcsak a mágusok, ő is meglátta a palota felől közeledő,
rémisztő alakokat. Katonák lovagolták meg a denevérszerű árnyékokra
hasonlító förtelmeket. Nem kételkedett benne, hogy a rosszindulatú
csapatot Varo'then kapitány vezeti. Alig egy szívdobbanásnyi idő múltán ki
is tudta venni az ismerős alakot a viharos háttér előtt. A tiszt karddal
vezényelve kiáltott valamit a mögötte lévőknek, akik rögtön három
csapatra szakadtak, közben felfedték a mögöttük közeledőket is. A druida
rádöbbent, mennyire alábecsülte számukat; három ellenfél jutott minden
egyes sárkányra.
Alexstrasza nem pazarolta az időt; hatalmas lángcsóvával fogadta a
katonákat. A tűz áthaladt az elöl haladó bestián és szertefoszlott – még a
rajta ülő éjtünde is teljesen érintetlennek tűnt.
– Ez lehetetlen! – Malfurion levegő után kapkodott meglepetésében.
– Lehetetlen… való igaz… – Hiszéra szemei nyugtalanul mozogtak a
lehunyt szemhéj alatt. – Megtévesztik minden érzékünket…
– Hogyan?

217
 – Nem egészen olyanok mint amilyennek látszanak, és nem is teljesen
ott vannak, ahol látjuk őket.
Ebben az esetben Varo'then és katonái igazán kézzelfogható
szemfényvesztésnek bizonyultak. Két árnylény elérte Brox hátasát és
beletéptek a szárnyába; a kicsorduló vér épp elég bizonyítékkal szolgált az
ellenfelek halálos erejére. Ugyanakkor, a bronzos sárkány támadása ismét
úgy hatolt át rajtuk, mintha a puszta levegőt érte volna csupán.
Következőnek Hiszéra esett áldozatul; egy árny elsuhant mellette és a
szárnya részének tűnő, hosszú és ívelt karmával sebet ejtett a zöld sárkány
nyakán. Az Álmok Hercegnője utánakapott, de agyarai csupán levegőt
értek.
– Tudom, hol kellene lennie – mordult fel Hiszéra; azon ritka alkalmak
egyike lehetett ez, amikor kezdte elveszíteni a türelmét –, de mire
odacsapnék, már nincs ott!
Hogy még nehezebb legyen a küzdelmük, a Malfurionra és hátasára
támadó lények egyikén maga Varo'then kapitány ült.
– Azt hittem, már megszabadultam tőled! – vigyorgott megvetően a
sebhelyes éjtünde. – Ugyanolyan megbízhatatlan vagy, mint a testvéred!
Figyelmeztettem őket, de nem hallgattak rám!
A druidának nem volt alkalma megkérdezni, miről beszél, mert a
következő pillanatban a kapitány és kárhozatos hátasa máris támadásba
lendült. Bűz csapott le rájuk és még Hiszéra is összeráncolta orrát
valamiféle sárkánygrimaszban – bár a szörnyek érzékelhetetlennek tűntek,
erőteljes szaguk ökölcsapásként hatott.
Gúnyos nevetés figyelmeztette Malfuriont, hogy a kapitány túlságosan
közel került; pengéje lehetetlenül messzire elért és az ifjú mellkasa felé
tartott. Ő oldalra lebukva elkerülte a kard hegyét, de majdnem eleresztette
a pikkelyeket, és miközben azon erőlködött, hogy fennmaradjon a sárkány
hátán, Varo'then újabb alkalmat talált a támadásra.
Hiszéra tehetetlen volt; a denevérszerű lény sötét alakja anyagtalanul
borította el, s közben egy másik szörnyeteg felsebezte a hátsó lábait. Hátán
a druida ismét elkerülte a kapitány kardját, azután végre szilárdan
megkapaszkodott, és egyik erszényéből hosszúkás, hegyes magot vett ki.
Puha virágmag volt, olyasfajta, amely nem szúr meg, de szívesen
ráakaszkodik bármire, amit megérint.

218
 Malfurion feldobott két ilyen magvacskát a szélbe, közben varázslatával
megkétszerezte őket, újra, újra és újra gyors egymásutánban. A magok alig
egy vagy két szívdobbanásnyi idő alatt százával, majd ezrével töltötték be
a levegőt a harcolók körül, ám mivel a druida nem ezt kívánta tőlük, a
sárkányokat és lovasaikat nem érintették.
Mind áthatoltak a denevérszerű lényeken, és különösmód beleragadtak a
puszta levegőbe. Egyre több és több mutatta meg a rejtett körvonalakat,
míg szinte kinyilatkoztatásképpen felfedték az ellenfeleket. Kiderült az
igazság; az ördögi szárnyasok folytonosan pislákolni látszottak,
szemvillanásnyi idő alatt tűntek el és jelentek meg ismét, valamivel arrébb.
A győzelem még így is kétséges volt, de a sárkányok legalább már azt
tudták, hol keressék ellenfeleiket.
Az idő teremtményeként Nozdormu első hitvese cselekedett a
leggyorsabban; szinte élvezettel kapott az egyik, épp elérhető távolságban
megjelenő óriásdenevérre. Vadsága és fürgesége mindenkit meglepett, aki
nem ismerte a fajtáját – méretes állkapcsai közé kapta a varázsmagvakkal
megrajzolt, torzán elnyújtott nyakat, elroppantotta a csigolyákat, és a
teremtmény a lovasával együtt zuhant alá a fekete mélységbe.
– Hogyaza…! – szólt a hang a közelből, és Malfurion a válla felett
hátrapillantva a sebhelyes kapitányt találta ott, amint épp újra támadásba
lendül. Szúrása ezúttal felsebezte a druida lábát, és ő odadobta az első
dolgot, ami erszényei valamelyikéből a kezébe akadt.
A katona tüsszentett egyet – rémisztő hátasa hasonlóképpen. Csupán
néhány pillanatra terelte ez el a figyelmüket, de Hiszéra azonnal lecsapott a
kínálkozó lehetőségre, és nekiesett a szörnyetegnek; tépte és harapta, oly
hevesen, hogy magasabbrendű intellektusának nyoma sem maradt
mozdulataiban. Előszólította magából a színtiszta bestiát, ugyanolyan
vadsággal küzdött, mint ellenfelei.
Az árnyszerű teremtmény sem volt rest vagy védtelen; hasonló karmai
voltak, mint a sárkánynak, és hosszú agyarairól könnyű volt elképzelni,
hogy átszúrhatják a pikkelyeket. Éles, idegen rikoltással szállt szembe az
Álmok Hercegnőjével, és a két lovas nem tehetett többet, mint hogy
kapaszkodva próbáltak hátasaikon – életben – maradni. Malfurion
megpróbált összpontosítani egy varázslatra, de az egymással küzdő
behemótok kaotikus mozgása lehetetlenné tette ezt.

219
 Hiszéra odasújtott farkával egy másik óriásdenevérnek, amely
túlságosan közel került hozzá, és a szerencsés találat hátravetette a lényt,
csökkentette a túlerőt, legalább néhány pillanatra. A kapitánynak
valamiképpen sikerült eltennie kardját és előhúznia egy tőrt. Feltételezve,
hogy a tiszt képzett a kisebb fegyver használatában, mi több, a tőrvetésben,
Malfurion próbálta összehúzni magát és a lehető legkisebb célpontot
nyújtani. A sebhelyes arcon sötét vigyor jelent meg; helyzetükhöz képest
Varo'then túlságosan nyugodtnak és türelmesnek tűnt, magabiztosnak
mutatkozott.
Hiszéra teste nagyot rándult; a második dög visszatért… és egy
harmadik is követte. A druida figyelmeztetést kiáltott hátasának.
A zöld óriásgyík vérszomjas üvöltéssel lökte el magát ellenfelétől – e
cselekedete egyformán meglepetésként érte a denevért és a rajta ülő
katonát s második támadója felé fordult. Szárnyaival kicsavart mozdulatot
tett és teljes lendületével rázuhant a szörnyetegre, roppant derekával péppé
zúzta az éjtündét, karmaival felhasította a magvakkal borított szárnyakat,
agyaraival mélyen a démoni nyakba harapott. A förtelem érdes visítást
hallatott, azután elernyedt. Hiszéra azonnal megszabadult a tetemtől,
hagyta belezuhanni a Forrás örvényébe; a katona maradványai néhány
pillanattal előbb zuhantak alá.
Ahogy a zöld úrnő egy lélegzetvételnyi időre eltávolodott a másik két
ellenfelétől, a druida körülpillantott, a többieket keresve. Brox és bronzszín
hátasa három szörnyeteggel küzdött – az ork épp belevágta fejszéje élét
egy túl közel merészkedő vállba. A bűvös penge akadálytalanul hatolt át az
izmokon, az inakon és a csontokon; a démon esetlenül próbálta
visszanyerni elvesztett egyensúlyát, és egy szárnnyal kormányozva széles
ívbe kezdett. Nozdormu kedvese nem hagyta elmenekülni és utána fújt; az
éjtündéből és hátasából elöregedett, bomló tetem maradt csupán. Az
őrjöngő szél szétdobálta a maradványokat, majd beleszórta azokat a fekete
vízbe odalent.
Hiába fogyatkoztak ily sebesen a denevérek, a sárkányok száma is
csökkent közben. A zöld hímekből már csak egy maradt, és az egyik
bronzos gyík is odaveszett már. A többiek vérző sebektől szenvedtek,
melyek tovább súlyosbították a korábbi varázstámadások hatását.
Mindamellett, amíg ellenfeleik lefoglalták őket, addig a védők
képtelenek voltak bármit is tenni a Démonlélekkel és a kapuval. A lent
220
őrjöngő örvénybe már zöldes izzás keveredett; túlságosan hasonlított a
démonok zöld lángjainak színére ahhoz, hogy puszta érzéki csalódás
legyen.
– A korong! – kiáltott fel Malfurion. – Cselekednünk kell!
Minden javaslatra nyitott vagyok, halandó! Hiszéra inkább a tudati
kapcsolatot választotta – neki nem került semmiféle erőfeszítésbe. Azt is
mondd meg, hogy közben mit kezdjünk ezekkel a förtelmekkel!
Tűz fénye világította be a környéket, és a druida látta, ahogy az egyik
denevér lángolva alázuhan. Közvetlenül felette Alexstrasza készült a
következő manőverére – az ifjú érezte Krázus hatalmának kisugárzását a
varázslat által hagyott mágikus nyomokban. Idővel bizonyosan legyőzik
Varo'then csapatát – de egyrészt nem maradt már idejük, másrészt
megtapasztalták, hogy a sárkányok együttes ereje is kevés a korong
védelmének áttöréséhez. Valamit ki kell találniuk… de mit?
A sárkányok és a denevérek tovább harcoltak, a védők esélyei egyre
növekedtek, de a Démonlélekkel kapcsolatosan továbbra sem tehettek
semmit. A démonok összevont erővel támadták az óriásgyíkokat, és az
egyik vörös – már amúgy is több sebből vérezve – hamarosan az ördögi
karmok áldozatául esett. Az egyik bronzszín behemót eltépte ellenfele
szárnyát, de az közben a pikkelyes vállba mélyesztette fogait és
ráakaszkodott, súlyával próbálta magával rántani a mélységbe. Rónin és
Krázus változó sikerrel szórta a varázslatokat, és Brox minden adandó
alkalommal mély sebet ejtett valamelyik szörnyetegen, szakértelme
megmutatkozott sikereiben.
Ébenszín alak vonta magára Malfurion figyelmét. Előbb a denevérek
valamelyikére gondolt, de odafordulva sárkány ismerős körvonalait látta.
Csakugyan sárkány közeledett – de olyan fekete, akár maguk a démoni
teremtmények, akár maga a föld mélye, s feketeségét csak a pikkelyeire
szegecselt fémlemezek tükrös csillogása törte meg.
Azt hitték, elrejthetik előle szeretett művét. Azt merték hinni, hogy nem
találja ki végül, hová vitték – arcátlanságuk feldühítette. Neltharion
elhatározta, hogy amint visszaszerzi a korongot, iszonytató megtorlást
eszközöl mindegyikükön. A világ sokkal jobb hely lesz, ha már csak a
sárkányok maradnak benne; azok a sárkányok, akik megértik és elfogadják
cselekedeteit, önszántukból, vagy mert megparancsolja nekik.

221
 A Lélek szólította, és ő a tőle telhető legnagyobb sebességgel szárnyalt
felé az örvény felett. Egyáltalán nem érdekelte, mi történik körülötte;
mindent másodlagosnak tartott, amíg nem kapta vissza kedveskéjét. Csak a
korong létezett számára.
Elrepült Hiszéra és Alexstrasza mellett, csak futólag pillantott rájuk. A
Lélekkel úgyis elintézi majd őket, engedelmes hitveseivé válnak, és
hatalmukat ugyanúgy magáévá teszi, mint fenséges testüket – a maga
módján Neltharion is elismerte, hogy nemes teremtmények.
A Lélek ott lebegett előtte, nyugodtan és türelmesen várta őt, hogy
megmentse az illetéktelen és méltatlan kezektől. A fekete sárkány
szörnypofáján széles-kéjes vigyor terült szét; újra együtt lesznek hát…
Elképesztő erő csapta meg és hátravetette a harcolók közé, hogy az
egyik denevérszerű lényt eltalálva leverte annak lovasát. Az éjtünde
halálsikolyt hallatva zuhant a mélybe, és Neltharion dühödten üvöltött fel.
Célpontot keresve eszeveszett haragjának megragadta a kábult démont és
darabokra tépte – nem elégítette ki a pusztítás, hát cafatokra szaggatott egy
másikat is, azután valamivel talán higgadtabban, de még mindig őrjöngve
fordult újra a korong felé, és felsőbbrendű érzékeivel kutatta, hogy mi
tartja távol szeretett művétől.
Bonyolult, igen összetett varázsmunkát vélt felfedezni körülötte –
halványan ismerősnek is tűnt bizonyos elemeiben. A hangok a fejében
újult erővel kiáltoztak, ám csak még inkább feltüzelték haragját, minthogy
ezúttal el akarják távolítani a Lélektől.
Megrázta fejét, hogy megszabaduljon a hangoktól. Ha le akarják
beszélni a korongról, akkor többé nem bízhatott meg bennük jobban mint
Alexstraszában vagy más sárkányokban. Magára maradt – csak az
számított, hogy visszakapja az aranyszín tárgyat és bosszút álljon,
mindenkin és mindenen.
Ismét nekilendült, hogy mancsába kaparintsa, de újra eltaszították.
Felismerte; nem csupán a hangokkal és – immár nyilvánvalóan – azok
korongbéli hatalmával kellett megvívnia, de a Légió urával is.
Fájdalommal vegyes haragjában felüvöltött és elszáguldott, csak a tó
északi szélénél állt meg és fordult vissza. Testi-lelki kínokkal egyformán
küszködve a fekete óriás a viharjárta középső tájékot fürkészte.

222
 Nem utasíthatják el, nem dobhatják félre, mint egy megunt játékszert!
Bármiféle varázslattal tartják is távol, széttépi, és azután mindenkivel
megfizetteti a bűnei árát!

*****

A Lángoló Légiónak egyszerre kellett megküzdenie a sárkányok és a

védők erejével. A végzethozók a behemót gyíkokat támadták, próbálták
leszedni vagy repülésképtelenné tenni őket hosszú lándzsáikkal. Az
eredárok és a nathrezimek a lehető leggyilkosabb varázslataikat vették elő,
de a sárkányok és a holdőrök közrefogták őket hatalmukkal.
Gyorsabban fogytak mint ahogy pusztítottak, többnyire valamelyik
pikkelyes óriás elviselhetetlen lángleheletétől.
Történhetett bánni, Arkhemón nem mutatott bizonytalanságot.
Eldöntötte magában; ami a csatatéren történik, az jelentőségét veszíti,
amint uruk belép e halandó világra – csak addig kell feltartania a
sárkányokat és a védőket. Már elfogadta, hogy minden bizonnyal
megtorlás lesz a jutalma, minthogy képtelen volt megfelelően előkészíteni
Sargeras fogadását, de nem tehetett többet. Csak az számított, hogy elhúzza
a játékot, és ha ez a harcosok halálát jelentette, hát legyen úgy. Belőlük
mindig volt tartalékban, sokkal több is mint amennyit áthoztak; uruk
lábánál várták a bevonulás pillanatát.
Mindez, természetesen, nem azt jelentette, hogy a parancsnok csak várt
és figyelt. Ha már mindenképpen megtorlásra számíthat, legalább kiélte e
fölött érzett és jól titkolt haragját azokon, akik bukását okozták. Felemelte
egyik kezét és egy bronzszín bestiára mutatott a Légió jobb szárnya felett.
A gyík épp le-lecsapott, minden alkalommal befúrta magát a harcosok
közé, mint vakond a puha földbe. Arkhemón belemarkolt a levegőbe, és a
távolban a sárkány megvonaglott, minden pikkely egyszerre szakadt le
testéről. A megnyúzott óriás meglepett sikolyt hallatott, azzal alázuhant
áldozatai közé. A démonok azonnal körbevették a védtelen testet és addig
vágták-döfködték, amíg az végleg el nem nyugodott.
Arkhemón elégedetlenül keresett újabb célpontot. Kifejezetten azt az
éjtündét szerette volna karmai közé kapni, Viharhozó Malfuriont, akinek
korábban majdnem sikerült megfojtania egy varázslattal. Tudta, hogy a

223
druida elrepült a többiekkel a Forráshoz, és remélte, hogy túléli az utazást.
Ha Sargeras megérkezik, bizonyára szívesen intézi el maga.
De voltak még sokan, akiken kitölthette haragját. Hideg és számító
tekintetét egy csapat bikaszerű lényre vetette – taurenek, ahogy hallotta.
Remek harcosai lennének a Légiónak, ha egyáltalán túlélnék a világukat…
vagy ezt a napot, úgy általában.

*****

Győzelemre állunk! A sárkányok meghozták a várt csodát, és Jarod

tudta ezt. Nélkülük a sereg már a tartalékait élné fel éppen – de a démonok
így olyan erővel találkoztak, amelyet nem győzhettek le. Bár elvesztettek
néhány óriásgyíkot – esetenként borzasztó módon egyre gyorsabban
nyomulhattak előre, és az ellenség soraiban egyre inkább eluralkodott a
káosz.
Azonban az éjtünde parancsnok még mindig nyugtalan volt. Tisztában
volt vele, hogy a horda rendje ezúttal nem holmi csel részeként bomlik
meg, ugyanakkor jóval többet várt Arkhemóntól. Talán valamiféle mesteri
átcsoportosítást – de a fődémon látszólag semmi mást nem tett, csak
lefoglalta a védőket, mintha várna valamire…
Jarod elmormolt egy szitkot; magát átkozta ostobaságáért. Hát persze,
hogy várt valamire, vagy inkább valakire – Sargerasra. Ha a szörnysereg
parancsnoka úgy véli, hogy ura hamarosan megérkezik, akkor akik a
Démonlélekért mentek, azok vagy csak még nem szerezték meg a
korongot, vagy talán már el is bukhattak.
A fiatal éjtünde idegei egy pillanatra felmondták a szolgálatot, de azután
összeszedte magát, tekintetébe elszántság költözött, és még nagyobb
hévvel küzdött tovább. Eltökélte, hogy ha a védők elbuknak, az nem az ő
hibájából történik majd. Csak remélhette, hogy Krázus és társai sikerrel
járnak, de amíg nincs biztos tudomásuk a balsikerről, addig ő nem adja,
nem adhatja fel.
Odafent a sárkányok folytatták áldásos tevékenységüket, közben arra is
odafigyeltek, hogy a földhöz kötött sereg legszorongatottabb részein
nyújtsanak segítséget. A parancsnok jobbján a föld népének egy fia tört
magának utat – szó szerint – a szétesett Légióban; baloldalt egy furbolg
zúzta szét éppen egy ördögkutya koponyáját.
224
 Mindenki reménykedik! gondolta Jarod, de közben jól tudta, hogy a
reményen kívül nem is maradt számukra más. Látta Huln egyik bandáját,
amint az ellent pusztítja, és mellettük Elún papnői lovagoltak, élükön
Maievvel. Nem lepte meg, hogy nővére a frontvonalon küzd, és bár
aggódott érte, kötéllel és lánccal sem tarthatta volna távol a csatától.
Nyilvánvaló, hogy Maiev saját magát szeretné a főpapnői poszton látni, és
mindenképpen bizonyítani akarja alkalmasságát. Kérdéses, hogy a rend
mennyire tűri vagy támogatja az effajta törekvéseket – de hát Maiev az
Maiev volt.
Aznap már két éjszablya kihalt alóla, Jarod a harmadik hátasán ülve
küzdött. Vértezetét horpadások borították, ahogyan testét is legalább
féltucatnyi seb, ámbár egyik sem volt életveszélyes, vagy egyáltalán eléggé
mély ahhoz, hogy túlságosan sok vért veszítsen. A fáradtság… az más
kérdés. Pihenhet majd, a csata után – akár holtan is.
Sikolyok hangzottak fel a taurenek felől. Az éjtünde elborzadva látta,
hogy Huln fajtájából többen is úgy égnek el, mintha valamely különösen
erős savat öntöttek volna rájuk. Bundájuk sistergett, húsuk cafatokban
mállott le csontjaikról. Egy csapat papnő próbált a segítségükre sietni, de
felgárok sora állt a nővérek elé. A démonokat nem érdekelte, milyen nemű
vagy korú az ellenfél; a bikafejűek és Elún beavatottjai ellenében egyforma
kegyetlenséggel harcoltak.
Jarod tudta, hogy a helyén kellene maradnia, de Maiev – lett légyen
bármi hibája – mégiscsak a testvére volt, mi több, egész családját
jelentette. Sokkal jobban aggódott érte, mint amennyire ki merte mutatni
ezt. Gyorsan megbizonyosodott róla, hogy saját szakasza nem bukik el
nélküle, azután hátasával a rémisztő jelenet felé fordult. Szerencsére nem
kellett a tömegen átverekednie magát ahhoz, hogy odaérjen.
Már csak néhány tauren maradt talpon, némelyikük súlyos sérülten, de
még harcképesen. A még élő nővérekkel együtt küzdöttek, a démonok
teljesen körbevették őket – a parancsnok még csak félúton tartott, amikor
ketten a szörnyetegek áldozatául estek. Maiev épp csak elkerülte egy fölé
magasodó felgár támadását.
A parancsnok csatakiáltást hallatva vágtatott be a harcolók közé;
párduca lecsapta a testvérét támadó démont, miközben ő átszúrta egy
másik ellenfél torkát. A szörnyetegek váratlanul mind felé fordultak,

225
mintha tudták volna, kicsoda ő az éjtünde seregben. Szó szerint otthagyták
a többi áldozatot, csak hogy elérjék a hadvezért.
Éjszablyája leszedett még kettőt, de már maga is mély sebekből vérzett.
Kénytelen volt leszállni, bár gyalogosan jelentős hátrányba került a fölé
tornyosuló túlerővel szemben. Három lándzsa csapott le szinte egyszerre és
végzett a nemes állattal, Jarod kényszeredetten leugrott a nyeregből,
nehogy a tetem maga alá temesse.
Guggolva érkezett, pont a nővére mellé, aki csak ekkor döbbent rá, hogy
ki jött a megmentésére:
– Jarod! Nem kellett volna! Szükségük van rád!
– Ez egyszer ne parancsolgass, hanem állj mögém! – válaszolta a férfi,
és habozás nélkül a hátát mutatta nővérének. Egyszerre két szarvas démon
próbálta halálra sújtani. Addigi jó szerencséje ellenére nem hitte, hogy
hosszan kitarthatnak.
Ahogy felkészült az utolsó küzdelmére, megszólalt egy kürt; éjtündék és
taurenek özönlötték el a területet. Huln szinte berobbant a parancsnok két
ellenfele közé és az egyiket lefejezte, a másikat mellkason szúrta, hasnál
döfött a vértezet alá, és iszonytató erejével kitépte a fegyvert a szörnyeteg
húsából. Köpenyes alak vágtatott el a közelben; Feketeberek is kivette
részét a küzdelemből.
Váratlan érkezésükre egyetlen magyarázat lehetett csupán; látták, ahogy
Jarod ellovagol, és hittek benne annyira, hogy azonnal a segítségére
siessenek. Az erősítés megölte a szörnyeket a testvérpár és a többi túlélő
körül, így a parancsnok elrángathatta nővérét a frontvonalról. Elún
beavatottjai követték őket.
A férfi leültette egy kőre testvérét, és Maiev kérdő tekintettel nézett fel
rá.
– Jarod… – kezdte.
– Majd később rendre utasíthatsz, nővérkém! – csattant fel a
parancsnok. – Nem maradhatok, amíg a többiek az én nevemben
harcolnak!
– Nem akartalak rendre utasítani… – Ennyit hallott még a nőtől, mielőtt
hallótávolságon kívülre került. Minthogy Maievet legalább időlegesen
biztonságban tudta, csak a társaival és magával kellett törődnie. Látta, hogy
Feketeberek milyen elszántan küzd – tárgyalásaikból tudta, hogy a nemes
és köre tanult Csillagszem hibáiból. Immáron komolyan vették, hogy a
226
túlélésért harcolnak, és nem csupán valamiféle játékot játszanak, amely
elszórakoztatja a felsőbb osztályt egy ideig, aztán abba lehet hagyni.
Huln mellé érve a parancsnok leszúrt egy démont, aki oldalról támadta a
taurent – az horkantott egyet köszönetképpen. Hátukat egymásnak vetve
alkalmuk adódott váltani néhány szót:
– Felvésem a neved a lándzsámra! – morogta a bikaszerű alak. –
Nemzedékeken keresztül tisztelik majd!
– Épp eléggé megtisztelsz azzal is, ha túléljük ezt!
– Ha! Micsoda bölcsesség egy ifjútól!
Egy nőstény söpört el felettük Alexstrasza rajából, és tisztítótűzként
ható lángleheletével hosszú ösvényt vágott a démonok közé, ezzel
jelentősen megkönnyítette a védők dolgát.
Alig néhány pillanattal később ugyanaz a sárkány az oldalára dőlt, majd
alázuhant; mellkasából csak összezúzott pikkelyek és tépett belső szervek
masszája maradt. A talaj beleremegett, amikor becsapódott, és görcsös
vergődéséből jól látszott, hogy többé nem emelkedik már fel. Éjtündék és
démonok egyformán odavesztek a csapkodó test körül, mintha az
óriásgyíkot legyilkoló varázshasználó egyáltalán nem törődött volna
cselekedetei következményével.
Elképesztő erejű szél támadt és mindenkit elsöpört, szörnyet és védőt
egyformán, lovast a hátasával együtt – Feketeberek és macskája épp csak
talpon tudtak maradni ott, ahová az orkán vetette őket. Huln és a taurenek
tovább kitartottak, de pillanatokon belül ők is repültek a többiek után. Csak
Jarod nem érzett semmit; körötte szellő sem rezdült.
Egyedül maradt a szél által felkavart porban egy méretes sík térség
közepén – óriási alak lépdelt felé kényelmesen. Sötét bőrét bonyolult,
zöldes fénnyel izzó tetoválások borították, kegyetlen pofáján félig
közönyös, félig kárörvendő vigyor terült szét.
– Nos – kezdte Arkhemón, közben megállt és tetőtől talpig végigmérte
az éj tündét –, ha a druidát nem kaphatom meg, hát mással kell
elszórakoztatnom magam.
Jarod felé fordult – tisztában volt vele, hogy ezzel az ellenféllel
szemben nincs esélye, ugyanakkor egyáltalán nem érzett félelmet vagy
bármi olyasmit, ami megadásra késztette volna.
– Már vártalak, Arkhemón.

227
 Nyugalma akkor sem rendült meg, amikor a fődémon felröhögött és újra
megindult felé.

228
 Tizennyolc

S
okat tapasztalt harcosként Brox felismerte, ha a csata rosszul
alakult. Nem mintha nem tudták volna legyőzni a vértes
éjtündéket és ördögi hátasaikat, de minden egyes elfecsérelt
pillanattal egyre bizonyosabb volt, hogy Sargeras befejezi a kapuját. Máris
gonosz, zöldes izzás jelent meg az örvény torkában, és bár az ork nem
értett a mágiához, azt még ő is tudta, hogy mit jelent a rosszindulatú fény.
Az átjáró lassan elkészült és eléggé megerősödött, hogy bármiféle gonosz
kibújjon belőle – legyen az akár a Légió ura, akár azok az „Öreg Istenek”,
akikről Krázus beszélt.
Lándzsa fogazott éle villant a feje felé, fel is hasította bőrét, de több kárt
nem okozott. A haragos tekintetű katona oldalra kormányozta denevérét,
hogy bejusson a bronzos sárkány karmai mögé és szúrjon egyet a zöld bőrű
harcos felé.
Nem járt sikerrel; az óriásgyík elkapta a szárnyas démont, küzdöttek,
eltérítették az éjtünde támadását – vállánál találta el az orkot. Brox
felkiáltott, ahogy a fogazott penge megtépte a húsát, de a kín ellenére
előrehajolt és félbevágta a fegyvert. A katona átkozódva dobta el a csonkot
és nyúlt a kardja után, azonban a veterán nem hagyta ennyiben a dolgot.
Kipattant a nyeregből és átugrott az éjtündéhez. Guggolva érkezett a
szörnyű bestiára és az egyik fülét használta kapaszkodónak – a hihetetlen
cselekedet olyannyira meglepte a katonát, hogy csak ült tátott szájjal és
félig kivont karddal, hagyta, hogy a mágikus fejsze mohón a mellkasába
marjon. Megrándult, majd ernyedten bukott ki a nyeregből.
A megfontolatlan támadás majdnem Brox életébe került. A denevér
hátáról vissza akart ugrani a sárkányra, de a teremtmény bundája
különösmód csúszósnak bizonyult, és amint eleresztette a fület, rögtön
elvesztette egyensúlyát. Egyik kezével fejszéjét markolta, másikkal
kétségbeesetten kapaszkodót keresett, de sebesen csúszott a farok felé,
követte az éjtünde tetemét. A megnyílófélben lévő átjáró képe betöltötte a
látóterét, érzékelte a túloldalon tomboló gonoszt…
Karmok kulcsolódtak a dereka és a válla köré, közben Rónin hangját
hallotta fentről:
– Elkaptuk!
229
 A mágus hátasául szolgáló vörös sárkány arrébb repült a csatától és egy
kicsavart mozdulattal felsegítette az orkot a hátára. Rónin segített a
veteránnak felmászni és elhelyezkedni, mielőtt megdorgálta:
– Ez elég nagy ostobaság volt. Még egy orktól is, nemdebár!?
– Talán igen – ismerte el a zöld bőrű harcos; nem bírta kiverni fejéből a
kapu látványát és a velejáró érzeteket. Bármilyen bátornak tartotta is
magát, hálás volt megmentőinek, hogy nem hagyták belezuhanni abba, ott
lent. Előre elhatározta, hogy minél távolabb kerül tőle, annál jobban fogja
érezni magát.
Az ember kényelmes tartása hirtelen merev készenlétre váltott:
– Vigyázz! Még kettő!
Az árnydenevérek összehangolt mozgással közelítettek – Rónin keze
körül fényaura jelent meg, ahogy belefogott egy varázslatba; Brox fogást
váltott a fejsze nyelén, készen állt, hogy lecsapjon minden lehetőségre. A
harcos szinte örült az újabb ellenfeleknek; így legalább megfeledkezhetett
a kapuról, melynek túloldalán ott rejtezett az a hátborzongató gonoszság.

*****

A korong körüli védővarázs még Halálszárnyat is megállította; ez

egyszerre lenyűgözte és elszomorította Malfuriont. Ha még a fekete szörny
sem képes áthatolni a sötét mágián, akkor mit tehetnek ők?
Nem maradt több ideje a Démonlélekre; torz alak csapott le rá és
Hiszérára – a zöld sárkány felüvöltött, ahogy a denevér agyarai a vállába
mélyedtek. Az éjtünde oldalra csúszott, nehogy a két test közé szoruljon,
kardpenge érte a fejét, majdnem lemetszette az egyik fülét.
– Sikamlós kis gyík! – sziszegte Varo'then kedvenc fegyverével a
kézben. Azután döfött, ezúttal Malfurion arcát sebezte fel. – A
következővel leszedem a fejed!
A druida benyúlt egyik erszényébe, remélte, hogy a megfelelőbe, és
hogy minél hamarabb megtalálja, amit keres. Amíg a két bestia egymással
küzdött, amíg a tiszt a megfelelő alkalmat várta következő támadásához, ő
kitapintotta ujjaival az ismerős magvakat és kivette azokat. A kapitány
sebhelyes képén gonosz vigyor terült szét, ahogy megérezte a végzetes
csapás lehetőségének közeledtét – a démonok igazán méltó végrehajtót
találtak a személyében.
230
 Ahogy a penge megindult lefelé, Malfurion beletömte a magvakat a
denevér hatalmas pofájába. Az ördögállat még mindig Hiszéra vállába
kapaszkodott hosszú fogaival – teste hirtelen görcsösen összerándult, és a
druida torkára célzott penge hosszú, sekély vágást ejtett a kulcscsont
tájékán. Malfurion felnyögött a fájdalomtól, de kapaszkodott tovább,
kitartott.
Varo'then hátasának torkában tüzes izzás kélt, a kapitány sikertelenül
próbálta visszanyerni uralmát az egyre inkább rángatózó démon felett. A
denevér csapkodva és rikoltozva eleresztette Hiszérát, a következő
pillanatban hatalmas lánggolyóvá változott. A tűzmagvak az elképesztő
belső energiától, hőtől izzó misztikus növényi részek ismét jó szolgálatot
tettek.
A látvány oly fényt árasztott, hogy Malfurionnak el kellett fordulnia. A
szörnyeteg sikolyai már elhaltak, de Varo'then egy kiáltása még hallatszott,
ahogy a lángoló tetem lezuhant a mélybe. Az ifjú lehunyt szemmel,
kétségbeesetten kapaszkodott – Hiszérát újabb ellenfél találta meg.
Malfurion hirtelen nem tudta eldönteni, mitől érzi magát rosszabbul; az
émelyítően kaotikus repüléstől, a kínzó sebektől, vagy a kapu miatt érzett
aggodalmától.
Éles fájdalom hasított a lábába, felkiáltott és majdnem elvesztette
szorítását. Érezte a csizmájába folyó vért, ahogy kirúgott a kín forrása felé,
könnyáztatta szemmel nézett oda. Az elpusztíthatatlan tiszt kapaszkodott
Hiszéra egyik hátsó lábába és ő döfte meg tőrével, miközben lassan egyre
fentebb mászott a pikkelyes végtagon. Az imént használt ívelt pengét most
a fogai közt tartotta, Malfurion vére lefolyt az állán.
Hihetetlen, hogyan lehetett képes Varo'then elkapni Hiszéra lábát,
miközben saját hátasa lángolva zuhant bele az örvénybe odalent – a druida
nyilván megint alábecsülte. Odarúgott sérült lábával, de a tiszt könnyedén
kikerülte.
Míg az ifjú szinte cselekvésképtelenné vált a kapaszkodás közben,
sokkal harcedzettebb ellenfele gyakorlott mozdulatokkal közeledett felé.
Keskeny metszésű tekintete úgy szegeződött az ifjúra, mint tigrisé
valamely kivételesen húsos és remek falatnak ígérkező zsákmányállatra.
Malfurion próbált előszedni valamit erszényeiből, közben a kapitány
felnyúlt és megmarkolta felsebzett lábát.

231
 Felnyögött, kínterhes, vörös köd ereszkedett káprázó szeme elé. Eszébe
jutott, hogy a tiszt is rendelkezik valamennyi mágikus tehetséggel – nem
sokkal, ahogy hallotta, de arra bizonyosan elég volt ez is, hogy ellenfelét
többféleképpen támadhassa. Az ifjú hárító mozdulatot tett, valószínűleg
megmentette vele az életét, mert súlyos kart ragadott meg. Nehéz,
vértezetes test szorult rá, arcán érezte a másik éjtünde forró lélegzetét.
– A Fények Fényessége megjutalmaz majd ezért! – lihegte a kapitány
mániákusan. – Mannorot és Arkhemón gyűlöl téged! Ilyen gyenge
teremtményként is bolonddá tetted mindkettőt! Sargeras nagyúr csodálatos
parancsnokait! Ha! Nemcsak a királynő kegyeltje leszek ezért, de a
Legnagyszerűbb is maga mellé vesz majd!
– Sargeras el akarja pusztítani Kalimdort! Nem teremti újjá! – tört ki
Malfurion, mintha észre akarta volna téríteni ellenfelét.
– Ezt már régóta tudom! Ugyan már, mit érdekeljen ez a sárfolt, ha a
királynő nevében vezethetem a harcosait! Bármelyik világon! Mannorot és
Arkhemón elbukott! Ha most elintézlek, én leszek Sargeras seregeinek
vezére és Azshara legfőbb kegyeltje! Tőlem Kalimdor nyugodtan
hamvaiba fúlhat!
Varo'then elméjét nyilvánvalóan őrület emésztette. Malfuriont
mélységesen felháborította, hogy népe egyik fia így beszélhet világukról,
mi több, örvend szülőföldje pusztulásának. Ez ellentmondott mindennek,
amiben a druida hitt és amit Khenariosz valaha is tanított neki.
– Kalimdor egyenlő a vérünkkel, a lélegzetünkkel és a puszta
lényünkkel! – kiáltotta az ifjú, haragja leoldotta róla a kapitány kábító
varázslatát. – Ugyanúgy részei vagyunk, mint a fák, a folyók és a sziklák!
A gyermekei vagyunk! A saját anyádat gyilkolod le így! – Érezte, hogy
homloka felett lángolni kezd a két dudor.
– Szánalmas vagy! Egy kis kődarabon élünk, ami nem különbözik a
többi kődarabtól! A Légióval és a királynővel világok százait, akár világok
ezreit eltaposhatom. Hatalom, druida! Az én vérem, lélegzetem és lényem
nem Kalimdor, hanem maga a nyers hatalom! Érted? – Varo'then
kicsavarta karját Malfurion szorításából. – De ha ennyire zavar, hogy
elpusztul, akkor ígérem, olyan helyre küldelek, ahol még ez is vágyaid
tárgyává válhat!
Malfurion haragja már elérte csúcsát, és lángoló tekintettel bámult
Varo'then szemébe:
232
 – Hatalmat akarsz? Érezd hát annak a világnak a hatalmát, amelyet
elárultál!
Már nem gondolkodott, csak átengedte magán a nyers energiát, testén,
minden porcikáján, ahogyan a saját vére folyt át tagjain és zsigerein –
Kalimdor természeti mágiája, a Teremtők hatalma áradt szét benne. Maga
a világ sohasem viselkedett élőlényként, de mégiscsak az volt, kétségtelen,
és Malfurionon keresztül végül visszavágott.
A druidából halovány, kék ragyogás tört elő és mellkason találta a
kapitányt. A katona egy kiáltással hátrarepült, tőre kiesett a kezéből, és ő
ott lebegett a Végtelen Forrás örvénylő vize felett. A kékes ragyogás már
nem csupán körbevette, de szó szerint átvilágított rajta és láthatóvá tette
izmait, inait, szerveit és csontjait az áttetszővé vált vértezet alatt. Az
átlátszó bőr alatt koponya sikoltott.
Varo'then elutasította Kalimdort, mire válaszképpen – az ifjún keresztül
– Kalimdor elutasított mindent, ami a kapitány lényét képezte. Még mindig
elborítva a tisztet a kékes ragyogás sugara ívesen meghajlott és élesen
leereszkedett az örvény torkába, közben hirtelen elhalványodott. Ahogy a
pokolfajzatok zuhantak rá Suramar épületeire és áldozataira annak idején,
úgy csapódtak be Varo'then maradványai a megszilárdulófélben lévő
kapuba.
Amilyen váratlanul érkezett, ugyanolyan hirtelen hagyta el a hatalmas
erő Malfuriont. Egyszerre érezte a veszteséget emiatt, és az örömöt a biztos
tudat felett; a világ nem védtelen. Fáradtan csimpaszkodott Hiszéra
pikkelyeibe és kábán bámulta a kapitány vesztét.
– Hátha a Légió ura még ezek után is megjutalmaz valamiképpen… –
mormolta maga elé.
Egy rándulás majdnem a tiszt után küldte őt is; Hiszéra egy-egy
denevért tartott a mancsaiban, és bár az egyiknek már összezúzta a torkát, a
másik épp beletépett a szárnyába. Malfurion kirázta fejéből a kábultságot
és megpróbált szilárdabban megkapaszkodni, lábait is beakasztotta, hogy
legalább az egyik keze felszabaduljon.
Egyik szorosan lezárt erszényét meglazította és kétujjnyi kenőcsöt vett
ki belőle; válogatott gyógynövényekből készült, csatatéren tesztelt
varázskeverék volt ez, ámbár a druida kételkedett benne, hogy egy ilyen
óriás számára is elég hatékony lesz.

233
 Gyorsan odadörgölte a megtépett szárny tövére, és az eredmény
túlszárnyalta képzeletét. A kenőcsbe itatott varázserő megtöbbszörözte és
felerősítette az anyagot, az hamarosan elborította az egész végtagot és
halovány izzással beleolvadt annak felszínébe – a karmok nyomai
beforrtak, teljesen eltűntek, lehetett ott ujjnyi mély hasadék vagy apró
karcolás előzőleg.
Köszönet érte! Az Álmok hercegnője széttépte a markában tartott
szörnyeteget, és hálás gondolatot küldött lovasának, azután hosszú nyakát
hátratekerve odafordította fejét és hangos szóval folytatta, lehunyt
szemhéjai ellenére tekintete szinte égetett, oly tisztának tűnt: – Khenariosz
remekül kitanított… – Hirtelen elmerevedtek vonásai, szeme tágra nyílt
egy pillanatra, csodálkozás rejlett benne. – Ámbár sokkal inkább a benned
rejlő kötelék sietett segítségedre… – Ismét lehunyt szemmel, szinte maga
elé motyogva folytatta: – Igen, valóban erős…
Malfurion úgy érezte, a rövid pillantás a feje fölé irányult. Felnyúlt és
döbbenten tapasztalta, hogy a dudorok immáron háromujjnyi hosszúra
növekedtek. Agancsokat növesztett.
Mielőtt az elképesztő felfedezés és annak jelentősége igazán eljuthatott
volna tudatáig, hatalmas üvöltés rázta meg a puszta levegőeget, még a
vihar zúgását is elfojtotta. A felhők közül Halálszárny robbant ki és vetette
magát neki teljes erővel az áttörhetetlen védő varázsnak. Testéből láva
folyt folytonosan mindenhonnan, ahol nem tartották egyben a fémlemezek,
tekintete hevesen izzott őrjöngő dühében. Olyan sebesen száguldott a
Démonlélek felé, hogy aki látta, hihetetlennek vélte a hatalmas test effajta
fürgeségét.
A korong körül szikrát hányt a levegő, sárgás és vöröses villanások
jelezték, hogy a lopott ereklye hatalma nem csupán készül a támadás
fogadására, de egyre erősödik. Malfurion érezte, hogy újabb, eddig nem
tapasztalt erők is megjelennek, csak hogy biztosan visszaverjék a rohamot.
Halálszárny fejjel előre csapódott neki a védelemnek, körülötte nyers
energiák törtek ki robbanásszerűen, és bár halálra kellett volna égetniük az
őrült sárkányt, és minden pikkelye, alattuk a bőre már lángolt, ő csak tört
előre kérlelhetetlenül. Pofáján rémületes hüllővigyor terült szét, ahogy
pillanatról pillanatra egyre közelebb jutott vágyai tárgyához.
– Szenvedélye határtalannak tetszik… – suttogta Hiszéra, igazi
csodálattal a hangjában.
234
 – Gondolod, hogy sikerülhet neki?
– A kérdés inkább az; vajon akarjuk-e, hogy sikerüljön neki?
Pikkelyek szakadtak le a megtépett testről, az energiavillámok recsegve
csapkodták, újra meg újra megégették. Meg-megrándult a rázúduló
hatalmas erőktől, de Halálszárny nem lassított, nem adta fel.
Vörös sárkány repült el Malfurion mellett, hátán Rónin és Brox ült. A
mágus varázslattal felerősített hangon kiáltott oda:
– Krázus szólt, hogy készüljünk fel! Halálszárnynak sikerülhet áttörni a
védelmen, és azonnal le kell csapnunk rá!
– Halálszárny… – mormolta Hiszéra. – így látva őt… – Azután
Róninnak üvöltötte vissza: – Felkészülünk rá!
Azonnal és egyszerre kell támadniuk, ez az egyetlen esélyük adódhat –
és ez is alig jobb, mintha nekik kellene áttörniük a védővarázson. Az
éjtünde egyáltalán nem kedvelte a lehetőségeket, és mindenképpen meg
kellett idéznie mindent, amit csak elő tudott hívni Kalimdor igaz erőiből.
A vég hamarosan elérheti a világot, mindent, amit valaha is szeretett –
erről eszébe jutott Tiranda. Illidanról már lemondott, de a lányt nem volt
képes magára hagyni. Még legalább egyszer beszélni szeretett volna vele,
megtudni, hogy szerelme élni fog, ha ő nem is…
Malfurion!
Majdnem leszédült Hiszéra hátáról. Előbb azt hitte, csak képzeli a
hangot, vagy talán a gonosz erők valamiféle rosszindulatú tréfájának esett
áldozatul, de érezte, hogy valóban Tiranda hangját – gondolatát – hallotta
elméjében. A köztük feszülő kötelék messze erősebbnek bizonyult, mint
valaha is gondolta volna, és szinte önállóan hozta létre a tudati kapcsolatot.
Malfurion! ismételte a lány reményteli hangon. Ó, Malfurion! Valóban
te lennél?
Tiranda! Hát élsz! Bántottak…?
A papnő rögtön megnyugtató gondolathullámot küldött. A Holdanya
megvédelmezett, és megsegítettek mindazok az Előkelők is, akik vissza
akartak térni népünkhöz. Tudom, hogy csak azt tetted, amit tenned kellett,
de most sem velünk kell törődnöd. A testvéred…
A testvérem… a szó mára mit sem jelentett számára és Tiranda is
elhallgatott, bár jelenléte ott maradt, és mellette Malfurion megérezte a
másik jelenlétet is. Olyan közel a lányhoz, mintha egymás mellett állnának.
Testvér! kezdte Illidan.
235
 Áruló! valami feltámadt a druidában, valami, amit azonnal el kellett
volna fojtania, de képtelen volt rá.
Malfurion! Tiranda hangjába könyörgés keveredett. Hagyd abba!
Megölöd!
Fogalma sem volt róla, hogy pontosan mit is tett Illidannal a tudati
kapcsolaton keresztül, de összpontosítva megpróbálta visszafogni az
akaratlanul szabadjára eresztett erőket. Megkönnyebbülten hallotta, hogy
testvére azonnal magához tért.
Sohasem… gondoltam volna, testvér… hogy ilyesmi is lapul benned…
Bár a hangsúly a szokásos leereszkedő hozzáállást tükrözte, a gondolati
hullámmal együtt csodálkozás érkezett, mellyel a hataloméhes fivér
elismerte őt.
Számos a vétked, Illidan!
Ha túléljük, vádlóim elé állok…
Ennek volt értelme – minek vádaskodni, ha közben mind odavesznek?
Amellett, csak az időt vesztegetik, ha vitatkoznak. Félretéve minden
Illidannal kapcsolatos gondolatot Malfurion újra Tirandát kereste: Jól
vagy? Nem csinált veled semmit?
Semmit, Malfurion, Elún nevére esküszöm… most a Forrás mellett
rejtőzünk a romok között és még varázsolni sem merünk! Mannorot
harcosai mindenhol ott vannak! Talán már meg is sejtették, hol vagyunk,
hiába az ima és Illidan próbálkozásai…
Oda akart menni, azonnal, de újfent olyan helyzetbe került, hogy nem
tehette. Elkáromkodta magát, mielőtt válaszolt. Ha sikerül…
Nem mondhatott többet, Halálszárny rémisztő üvöltése belé fagyasztotta
a gondolatot. A világ egyik legnagyobb hatalmú mágikus teremtménye
körül áramló érzelmek szilánkokra törték az érzékeny érzelmi és tudati
kapcsolatot.
Csak bámulta az immár felfoghatatlan mértékben megkínzott sárkányt,
kinek szenvedélye túlszárnyalt minden létező kínt. A felszegecselt lemezek
egy része megolvadt és testének több táján is hiányoztak a pikkelyek,
helyükön a nyers hús még javában égett vagy már szenesedni kezdett. A
behemót szárnyai cafatokban lobogtak mögötte; csoda, hogy még mindig
repült valamiképpen. Karmai letöredeztek és meggörbültek, mind
használhatatlanná váltak, mintha valamely sérthetetlen tárgyat próbált

236
volna megtépni velük. Mindennek ellenére túlságosan közel került már
kincséhez.
– A Teremtőkre! – kiáltott fel Hiszéra döbbenten. – Semmi sem
állíthatja meg!
A druida csendesen bólintott, inkább csak magának, közben
kétségbeesetten figyelte a szavak igazságának beteljesülését. Úgy tűnt,
Halálszárny bármely pillanatban végrehajthatja a lehetetlent… azután ők
következnek és nekik kell megtenniük ugyanezt.

*****

El innen! El innen! sürgették a hangok, melyek valaha bármire rá tudták

venni. Akárcsak a többiek, már ők is árulókká váltak. Végképp nem
bízhatott meg senkiben.
– A Lélek az enyém! Csak az enyém!
Érzékelte, hogy a hangok egyre inkább feldühödnek engedetlenségén.
Vadul támadták elméjét, közben – igen, ők voltak ott is – egyre csak
erősítették a Légió varázslatait, melyek kívülről tépték és szaggatták. Soha
nem szenvedett még ennyire, de megérte. Még ha csak hüvelykenként
haladt is előre, mindegyre közelebb került a koronghoz. Már majdnem
elérte, majdnem megragadta… El innen! ismételték. El innen!
Növekvő haragjuk mögött Neltharion egyre erősödő nyugtalanságot és
félelmet érzett. A hangok is látták, hogy el fogja érni, és megértették, hogy
rajtuk is bosszút fog állni.
Közben újabb hatalom jelent meg; a démonúr kinyúlt messzi
birodalmából és még inkább megerősítette a korong köré helyezett
varázsenergiákat. Neltharion ismét felüvöltött, ahogy az addig
fokozhatatlannak tűnő kín megkétszereződött.
De a fájdalom csak még inkább hajtotta előre, célja felé, sárkány
vigyorral tépett ajkain, majd hangosan kiröhögve mindenkit, aki el akarta
venni tőle jogos tulajdonát. Röhögve és remegő szenvedéstől-
szenvedélytől hajtva küzdötte le az utolsó hüvelyknyi távolságot.
– Az enyém! – üvöltött fel diadalmasan. – Az enyém!
Jobb elülső mancsa megérintette és körbefonta a korongot.

*****
237
 – Most! – figyelmeztette Krázus Alexstraszát. – Most kell…
A világ felrobbant. Legalábbis a csuklyás alak számára egészen úgy
tűnt, hogy vége; színek örvénye borította el a mágust. Hallotta, ahogy
Alexstrasza felüvölt meglepetésében és fájdalmában – ellenállhatatlan erő
csapott le rájuk, próbált megkapaszkodni királynője hátán, de hiába az
emberfeletti erő, halandó testbe zárva nem bírta tovább tartani magát.
Zuhanni vagy repülni kezdett, irányíthatatlanul, és dolgok szálltak el
mellette. Egy visítozó, tépett árnydenevér, egy apró alak, aki akár a
szörnyeteg lovasa, akár egyik bajtársa is lehetett. Sárkánypikkelydarabok,
ki tudja milyenek; feketére égtek. Csak pörgött és forgott a színek tomboló
kavalkádjában, és hiába próbált összpontosítani valamiféle varázslatra,
lehetetlennek tűnt bármit kezdeni a helyzettel.
Veszítettünk! gondolta, mikor végre sikerült összerendeznie tudatát.
Vége mindennek!
Azután hatalmas mancs ragadta meg és Alexstraszát hallotta rekedten
felkiáltani:
– Megcsinálta! Elérte!
A tekintetére ereszkedett fátylon keresztül megpillantotta Halálszárnyat
és a Démonlelket. A fekete sárkány eget rengető üvöltéssel tépte ki a
korongot a védővarázslatok gyűrűjéből, egész teste lángolt, és Krázus
elcsodálkozott rajta, hogy az elképesztő mértékű sérülés ellenére még
mindig él. A behemót diadalittas röhögéssel emelte magasra kincsét – még
agóniája sem gátolhatta meg, hogy kiélvezze dicsőségét.
A Forrás örvényének mélyéről fekete sugár tört fel és állon találta a
szörnyeteget, rongybabaként vetette hátra a megtestesülést, messzire a
fekete tó partján túlra. Halálszárny levegőben bukdácsoló alakja eltűnt az
őrjöngő viharfelhők között. Markából kiesve a Démonlélek pörögve zuhant
alá a mélységbe.
– Ne! El kell érnünk! El kell kapnunk! – kiáltott Krázus, feleslegesen,
mert hogy királynője máris előrelendült.
– Próbálom… – válaszolt elhalóan Alexstrasza.
A nőstény maga is rettentő sérüléseket szenvedett, amikor Halálszárny
őrült tette elszabadította a poklot. Alig bírt a levegőben maradni, utolsó
erejét szedte össze a sebes sikláshoz, mellyel a korong röptét próbálta
keresztezni, kiszámítottan, nemes sárkányhoz méltó pontossággal.
238
 Egy másik kecses úrnő gyorsabbnak bizonyult; a zöld hercegnő, hátán a
világ legkülönösebb külsejű éjtündéjével. Malfurion fején kicsiny
agancsok növekedtek, pontosan ugyanott, ahol tanítója hordta efféle
koronáját.
– Igen, valóban neki kell próbát tennie… – suttogta maga elé Krázus.
Ugyanígy a többiek is próbát tettek; Krázus látta Rónint és Broxot,
amint a vörös hímmel szárnyalnak a közös cél felé, s őket a bronzos
nőstény követte, bár lovas nélkül ő legfeljebb megfigyelő lehetett.
Hiszéra követte mozgásával a maga mögött halvány aranyösvényt
hagyó Démonlélek zuhanását, és lovasa maga elé tartott kézzel várta a
legmegfelelőbb pillanatot. Azután hirtelen kinyúlt, megragadta a korongot
és a mellkasához szorította azt.
Lentről iszonytató üvöltés harsant, amely minden ízében, minden
porcikájában és még lelkében is megrázta a sárkánymágust. Az örvény
torkában zöldes viharfelhő dagadozott; Sargeras megpróbált átjutni a
befejezetlen kapun.
Brox jól ismerte a lehetőségeit, erejét és határait, így tudta, hogy eljött a
varázslók és mágusok ideje. Pengék és egyéb anyagi fegyverek számára
már nem akadt több ellenfél.
Malfurion tágra nyílt szemekkel, pislogás nélkül bámulta a rettegett
eszközt. Az ork már látta, tapasztalta a korong csábító erejét és odakiáltott:
– Druida! Ne bízz benne! Gonosz dolog!
Az éjtünde felpillantott, de csak egy határozott bólintással válaszolt. A
veterán megkönnyebbülten fújta ki a benne rekedt levegőt – de az újra
elakadt, amikor meghallotta a Forrás közepe felől előtörő ördögi üvöltést.
A feldühödött istenség, Sargeras, a Lángoló Légió ura próbálta
megközelíteni Kalimdort.
– A démonúr! – kiáltotta hátra a karmazsinszín hím feleslegesen. – Már
majdnem megnyitotta a kaput! Sikerülhet neki, és akkor mind elvesztünk!
Brox az odalent gyülekező zöld felhőt bámulta, ahogy az sűrűsödni és
szilárdulni kezdett, tökéletes nyolcszög alakot vett fel.
– Mi történik? – kérdezte értetlenül. – A kapu összemegy, nem
növekszik meg.
– Sargeras helyhez köti a varázslatot. Azután már sokkal könnyebben
kiszélesítheti magának – a sebes szárnyalásban alig hallotta Rónint.

239
 Bár a mikénthez nem értett, az ork felfogta a lényeget és elborzadva
vonta el tekintetét a lent készülődő vihartól… Felnézve is csak újabb
veszélyt látott; Zin-Azshari felől szárnyas alakok százai, de lehet, hogy
ezrei közeledtek.
Mannorot – úgy tűnik – csupán késleltetni akarta őket Varo'then
csapatával. A fekete sárkány közbelépésével minden megváltozott, neki is
új taktikát kellett alkalmaznia; immáron valóban veszélynek tekintette a
betolakodókat, így odaparancsolt minden egyes végzethozót és más
szárnyas szörnyeteget.
A maga részéről Brox örült az újabb harc lehetőségének és szívesen
rendet vágott volna fejszéjével a közeledő hordában, de tudta, hogy
próbálkozásai nevetségesek a varázstudók összevont hatalmával szemben.
Úgy érezte, mit sem tehet ott, a lánghajú mögött lovagolva.
Alexstrasza és Krázus már a közeledők felé indult, és Rónin hátasa is
ívesen elkanyarodott a Forrás közepétől. Malfurionnak egyedül kellett
megbirkóznia a Démonlélek bűverejével és a kapuval… feltéve, hogy lesz
rá elég ideje. Még a mágiára legkevésbé fogékony Brox is megérezte a
gonosz hatalom folytonos erősödését a sűrűsödő kapu körül.
Csak egyetlen dolog jutott eszébe arra, hogy mi módon tehetné
hasznossá magát. Egyrészről maga is őrültségnek tartotta, másrészről
szükségesnek látta a dolgot.
– Minden jót neked, mágus! Megtiszteltetés volt mellettetek harcolni!
Rónin döbbenten pillantott hátra:
– Mit tervezel…? – Abban a pillanatban Brox leugrott az óriásgyík
hátáról.
A vörös sárkány még utánanyúlt, hogy elkapja, de az ork tettétől ő maga
is annyira meglepődött, hogy elkésett a mozdulattal. A veterán csak zuhant
és zuhant a Forrás közepe felé, ahol az izzó zöld felleg kavargó káosza
várta.
Nem tudván, csatára vagy az azonnali halálra számítson, Brox ősi
csataüvöltést hallatott, és olyan szorosan markolta meg fejszéje nyelét,
hogy kifehéredtek a bütykei. Arcán vigyor terült el, olyasféle, mint annak
idején a kanyonban, ahová a hősi halál reményében indult el társaival.
Ahogy közeledett a kapuhoz, mozgást látott a kaotikusan gomolygó
viharfelhőben. Odaát démonok hosszú sorai várakoztak, hogy kövessék
urukat a halandó világba, szörnyetegek tömkelege nyúlt a végtelenbe.
240
Magának Sargerasnak a zöld bőrű harcos jelét sem látta, de valahogy
mégis teljes bizonyossággal tudta, hogy a rémek legfőbb parancsolója ott
van, nagyon-nagyon közel. Végül elérte az örvény torkát és átzuhant a
kapun.

241
 Tizenkilenc

M alfurion nem látta az orkot leugrani, figyelmét már teljesen

magával ragadta a saját dolga – a Démonlélekkel a kezében
rádöbbent, miféle ijesztő feladatnak néz elébe. Reménykedett
benne, hogy valaki a többiek közül, talán Krázus veszi majd magához a
korongot, de a védővarázs lebecsülése és a fekete sárkány őrült
közbelépése felforgatott minden tervet. Immáron minden csak őtőle
függött, és neki fogalma sem volt, hogy mit kell tennie.
Újra megérezte Tiranda jelenlétét az elméjében. Ösztönösen kinyúlt
felé, ezzel megerősítette a kapcsolatot és rémülten észlelte, hogy a lány
veszélyben van. Tiranda! Mi…?
Malfurion! Démonok mindenhol! Illidannal úgy hisszük, hogy Mannorot
rajtunk keresztül akar közelebb csalogatni!
A druida gyorsan kiterjesztette a kapcsolatot testvérére is, ő nyitottan
fogadta. Az első pillanatban Malfuriont elárasztotta Illidan vérszomja, és
érezte, hogy ikre egyre-másra ereszti szabadon varázslatait; ezek
kisugárzása számos testét elérve foszlott semmivé, a szörnyek sötét
életerejét is magával ragadva az enyészetbe. A varázsló hirtelen megérezte
a jelenlétét: Testvér?
El tudtok menekülni? rögtön a lényegre tért.
Körbevettek, és Mannorot kétségkívül várja már, hogy megpróbáljunk
kitörni! Ha kiteleportálnám magunkat, akkor azt biztosan átirányítaná
magához.
Malfurion döntésre jutott: Tartsatok ki, jövök! Ám alig mondta ki, máris
rádöbbent, hogy ezt az ígéretet nem teljesítheti. Ha otthagyja a Forrást és
Sargeras átjut, akkor minden elveszett. Be kell zárnia a kaput, még ha ez
testvére és Tiranda feláldozását jelenti is.
Mennyire szeretett volna visszatérni a Légió előtti napokba, amikor
testvérével még egymás mellett álltak, amikor még valóban fiatalon
képesek voltak barátságban túllépni minden egyes akadályon. Amikor még
egyként cselekedtek.
Lehetséges lenne talán, hogy ismét együtt szálljunk szembe valamivel –
hogy megtámogassuk egymást a közelgő gonosz ellenében…?

242
 A Démonlélek hirtelen fellángolt a kezében és az ifjú úgy érezte, mintha
„arrébb tették” volna. A világ homályba borult egy pillanatra, és ő nyögve
rázta fejét, hogy megszabaduljon a homállyal együtt érkező enyhe
kábulattól. Illidan mögött állt Zin-Azshari romjai között.
– Malfurion? – Tiranda levegő után kapkodott meglepetésében. Kinyúlt,
hogy megérintse, de keze áthatolt rajta. Azonban amikor a druida nyúlt ki
testvére felé, szilárd testet érzett – az meglepetten fordult meg.
Pislogott egyet, és ismét ott lovagolt a Végtelen Forrás felett, ezúttal
Illidannal együtt. A varázsló vonásai gyanakvással és csodálkozással teltek
meg:
– Mit csináltál, testvér?
Malfurion lenézett a kezében tartott Démonlélekre és eszébe jutott
iménti vágya – a korong teljesítette kívánságát, és egyazon helyre kerültek
Illidannal.
Legyen hát! Bármilyen gonosz alkotás is, a Démonlélek lehetőséget
kínált.
– Állj ki mellettem, Illidan! – szólította meg a mögötte ülőt. – Állj ki
mellettem itt… – környezetük hirtelen ismét Zin-Azshari romjait mutatta –
… és itt is! – A másik éjtünde azzal a régi, ismerős vigyorral bólintott.
A bűzhödt ködtől mocskos városban az ikrek vált-vállnak vetve álltak a
romokon átáradó démonhad elé. A szörnyek tucatjával vesztek oda az
Illidan által fekete energiából teremtett, méternyi hosszú kardpengéktől és
a szörnyű esőtől, melyet Malfurion úgy bűvölt meg, hogy cseppjei csak a
szörnyetegek vértezetét és bőrét, húsát, csontját olvasszák el. Tiranda is ott
állt mellettük, Elún tiszta fényét szólította magához, amellyel megvakította,
sokszor meg is égette a túl közel jutó monstrumokat.
Mindeközben Malfurion és Illidan ott ült Hiszéra hátán is, próbáltak
kezdeni valamit a varázslattal, mely összerendezte, egyben tartotta a kapu
energiáit. Mindkettejüket meglepte, hogy Sargeras még nem lépett át, de
kérdések helyett csak a kitűzött cél elérésével foglalkoztak.
Még a Démonlélekkel sem jutottak semmire. A levegőeget végzethozók
és más, mindenféle fajtájú és formájú szárnyas démonok töltötték be
körülöttük, és bár Rónin, Krázus és a sárkányok hatalmas pusztítást
végeztek közöttük, úgy tűnt, számban egyáltalán nem fogyatkoztak meg.
Hiszéra kitért minden támadás elől és többnyire a védekezéssel
foglalkozott, de mindhárman tudták, hogy nem lesz képes a végtelenségig
243
folytatni. A két éjtünde együtt fogta az aranyszín korongot, egyszerre
próbálták meg felhasználni a Démonlelket és bezárni vele a kaput, de
varázslataik újra meg újra semmivé foszlottak.
Malfurionba villámcsapásként hasított a felismerés:
– Rosszul csináljuk! Arra használjuk, hogy felerősítse a varázslatainkat!
– Persze, hogy arra! – csattant fel Illidan, miközben egy pillanatra ismét
Zin-Azshariban ölték a felgárokat. – Hogy is lehetne másképpen?
Ismét váltottak és a Forrás feletti szörnyjárta égen lebegtek,
sárkányháton, kezük Halálszárny kárhozatos alkotásán. A druida megijedt
saját gondolatától, de azért javaslatot tett:
– A korong része a varázsmunkának! Ahelyett, hogy pusztán erőt
nyerünk ki belőle és elveszünk tőle, adnunk kell neki; rajta keresztül kell
dolgoznunk! Nem elegendő, ha egyszerűen csak fegyverként használjuk!
Illidan már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de aztán maga is
felismerte a szavak igazságát. Közben ismét átkerültek Zin-Azshariba – itt
is voltak és amott is egyszerre, a korong segítségével, csupán tudatuk
cserélgette a két helyszínt gyors egymásutánban –, ahol Malfurion újabb, a
többiekétől elütő hatalom megnyilvánulását érezte közeledni.
Szatírszörnyek!
A kecskeszerű démonok a harcosok felett lebegtek és máris
varázslatokat szőttek. Többségük eszelősen röhögött, egyesek még el is
mekegték magukat. Az ezután következő pillanatokat a mágiahasználók
Hiszéra hátán töltötték, és a hirtelen váltások kezdtek egyre zavaróbbá
válni. Mindketten érezték, hogy ennek a megosztottságnak hamarosan meg
kell fizetni az árát.
– Kapcsolódjunk össze, Illidan! Most!
Minden ellenségeskedésük ellenére képesek voltak újra ikrekként,
tökéletesen együttműködni és tudatuk összekapcsolódott, szinte eggyé vált.
Malfurion megismerte testvére balul sikerült terveit, melyek, ha
teljesülnek, Kalimdor hősévé válhatott volna. Közben Malfurion érzékelte
azt is, hogyan használták fel a korongba költözött rosszindulatú erők az
elképesztő hatalmat, amelyet a varázsló a Forrás vizéből nyert ki. Illidan
ugyanolyan megmásíthatatlanul részévé vált a Démonléleknek, ahogyan a
sárkányok és a Légió különféle lényei.
Az Öreg Istenek – ahogy Krázus nevezte őket – még mindig
próbálkoztak. A kapu jelentette szabadulásuk lehetőségét és módját; saját
244
tudását testvére ismereteivel, tapasztalataival egybeolvasztva a druida
megértette, hogy csak és kizárólag a romlott ereklye által lehetnek képesek
elpusztítani az átjárót. Készülj! parancsolta gondolatban.
Kalimdor elsődleges erőit hívta segítségül, ugyanazokat az erőket,
melyekből ösztönösen merített az álnok Varo'then kapitány elleni
küzdelme során. Ezúttal jóval nagyobb áldozatot kért a természettől –
többet mint amennyi egy haldokló sárkány megmentéséhez kellett, többet
mint amennyi Sargeras elszánt szolgáinak elpusztításához valaha is
szükséges volt. Azáltal, hogy ekkora hatalmat kért értékes világától, a
druida megkockáztatta annak vesztét, más módon ugyan, de mégis
ugyanolyan mértékben, mintha a Légió győzedelmeskedne.
Miközben magába gyűjtötte Kalimdor elsődleges energiáit, érezte, hogy
testvére magából a Forrásból merít ugyanígy. Ha sikerül egybeszőniük a
kétféle hatalmat, átfűzik azt a Démonlélekben rejlő erőkön és
összpontosítják a korong segítségével, akkor elérhetik céljukat.
Malfurion és Illidan teste egyformán rángatózni kezdett, ahogy a
lelkükön átáramoltatott hatalom találkozott a korong erőivel. Egy pillanatra
visszatértek Zin-Azshari romjai közé, ahol az egyik szatírszörny épp
nekiugrott Tirandának. A druida lesújtotta egy fogazott szélű
csalánlevélből növesztett, mérges pengével – lefejezte a démont.
Újra a Végtelen Forrás örvénye felett lebegtek és mindketten
összeszorított foggal próbálták a korongba fűzött energiáknak szentelni
teljes figyelmüket – tudatukkal, lényükkel maguk is az ereklye részévé
váltak, egybeforrtak a Démonlélekkel…

*****

A gonoszság végtelen folyamaként áradt felé és egytől-egyig mind az ő

halálát akarták.
– Gyertek hát! – üvöltött fel Brox, miközben ismét lemetszett egy
végtagot természetfelettien éles fejszéjével. Máris tetemek halmán állt, és
bár maga is számos sebből vérzett, ifjúkora óta nem érzett erő árasztotta el.
Kaotikus őrjöngés vette körül a magányos harcost, a Lángoló Légió
birodalmának nyers őrülete. Alattuk nem látszott talaj, nem létezett ég
odafenn, mindenhol izzón élénk színek és megszelídítetlen energiák
tomboltak. Ha nem kellett volna folyamatosan az ellenfeleire figyelnie,
245
nyilvánvalóan megőrült volna a látványtól, talán már az első pillanatban,
amikor belépett ebbe a túlontúli világba.
Mögötte gonoszul felfénylett a kapu, zöld lángjai úgy táncoltak, mintha
maguk is eszement démonok lennének, és úgy vonzották a hordát, mint
lámpás az éjjeli lepkét. Brox érezte, hogy hamarosan legyőzi a túlerő, de
megfogadta, hogy amíg mozdulni képes, addig egyetlen förtelem sem
juthat el az átjáróhoz. Fogalma sem volt, meddig tarthat még ki, de
remélte, hogy túléli magát a kaput. A bűvös fejszének semmi sem állhatott
ellent – de a fegyver is csak addig pusztított, amíg volt kar, amely forgassa,
és amíg volt erő a karban.
Szeme sarkából valami feketét látott mozdulni; ösztönösen változtatott
tartásán, hogy fogadhassa az érkezőt. A következő pillanatban iszonytató
erő csapott le rá, a válla megreccsent és érezte, hogy bordái egy része
szilánkosra törve fúródik belszerveibe. Éles kín áramlott szét testében és
könnyet csalt a szemébe, mielőtt követte a nagyobb sérülésekkel együtt
járó, kegyes érzéketlenség.
Próbált feltápászkodni, de a végzetes erő újra lesújtott, kegyetlenül,
összezúzta jobb lábát és valamiképpen az állkapcsa is elrepedhetett azon az
oldalon. Nyelvét és torkát elöntötte a saját vére – nem ismeretlen íz –,
egyik szemét nem bírta kinyitni és örült, hogy egyáltalán képes még
lélegezni. Azonban ép keze még mindig a fejsze nyelét szorította. Erejét
összeszedve kétségbeesetten rántotta fel, vakon, csupán reménykedve a
találatban.
A penge akadályba ütközött, ami újra erőt adott az orknak – de a vágást
követő nyüszítés ördögkutyára utalt. Nyilván mohón odaugrott, könnyű
prédát sejtve a veteránban.
Milyen kár… a szavak ellenére a mennydörgő hang nem tükrözött
semmiféle sajnálatot vagy csalódást. Roppant árny vetült Broxra. Milyen
kár, hogy kárba vész…
A harcos összeszedte minden erejét és egy fájdalommal színezett
csatakiáltással sikerült felegyenesednie, újra felrántania fejszéjét. Ezúttal
bizonyosan tudta, hogy nem csupán egy állatot talált el.
Haragos, visszhangzó üvöltés süketítette meg, és amennyire épen
maradt szemével látta, a hang a titáni alaktól származott, amely fekete
vértezetben, szarvakkal és vadul táncoló fekete lángokból sűrűn összefont
sörénnyel és szakállal ékesen állt felette. Bár homályos tekintetével nem
246
látta a részleteket, valamiképpen mégis tudta, hogy a sötét istenség külseje
egyszerre kivételesen tökéletes és elképzelhetetlenül iszonytató.
A titán felemelte egyik kezét, hosszú és széles kardot tartott benne,
melynek hiányzott ugyan egy része, de a maradék még alkalmas volt a
gyilkolásra. Törött állkapoccsal és kivert fogakkal az ork halálváró
kántálásba fogott, közben kihúzta magát, amennyire csak megnyomorított
tagjaitól tellett. A törött pengevég lefelé fordult és alázuhant, felnyársalta a
veteránt, végtelen pontossággal végighasította tarkóját és gerincét. Brox
teste megremegett, tekintetében kihunyt a fény, a fejszenyél kicsúszott
ernyedt ujjai közül. Egy utolsó, akaratlan sóhajjal csatlakozott bajtársaihoz,
kiket egy hágóban veszített el, valahol a jövőben, egy még meg sem történt
háború vége felé.

*****

– Túl sokan vannak! – kiáltott Rónin, amikor egyszer hallótávolságon

belül került Krázushoz.
– Megtesszük, amit lehet! Malfurionnak időre van szüksége! – válaszolt
a sárkánymágus Alexstrasza hátáról.
– Képes rá?
– Magának Kalimdornak része! Képesnek kell lennie rá! Neki van a
legtöbb esélye! Higgy benne!
Ismét eltávolodtak egymástól, de Róninnak amúgy sem maradt
mondanivalója. Bólintott egyet, csak úgy magának, és újabb tucatnyi
démont küldött át a másvilágra. Bármiféle pokol létezhetett a szörnyetegek
számára, lehetőséget adott nekik, hogy odakerüljenek.

*****

A kinti, mi több, a benti zajongás egyre elviselhetetlenebbnek tűnt.

Azshara türelme hamar elfogyott; legszebb öltözékében kívánta fogadni a
nagyszerű Sargerast, hát így vonult be a Fények Fényessége az előtérbe,
nyomában démoni testőreivel. Az éjtünde őrök feszengeni kezdtek a
társaság közeledtére.
– Vashj! Ide hozzám!

247
 Azshara legfőbb szolgálója futva érkezett szemből, gyorsan hasra
vetette magát előtte:
– Igenis, úrnőm! Azért vagyok, hogy szolgáljalak!
– Most azért vagy, hogy válaszolj a kérdéseimre! Biztosítottak róla,
hogy minden rendben fog menni, de ez a lárma bizonyosan nem arra utal,
hogy minden a lehető legnagyobb rendben zajlik! Egyszerre támadja
minden érzékemet! Rendet akarok, megértetted?! Mit fog gondolni
Sargeras nagyúr?
Vashj végig a finom márványpadlón tartotta arcát; minden egyes
négyzetbe Azshara elnagyolt képmását vésték.
– Csak egy alázatos szolgád vagyok, Fények Fényessége! Próbáltam
megkérni Mannorot nagyurat, hogy legalább adjon hírt az eseményekről,
de fenyegetésekkel parancsolt el maga mellől, hogy egyenként nyúzza le az
izmokat csontjaimról.
– Az arcátlan! – a királynő elnézett a torony felé, ahol az Előkelők és a
démonok a szükséges varázsmunkákat végezték. – Majd meglátjuk! Gyere,
Vashj!
Nyugtalan társaságának kíséretében Azshara megcélozta a tornyot.
Bosszúságának biztos jelét adta azzal, hogy nem szólította elő a többi
szolgálót; nem foglalkozott a tökéletes megjelenéssel. Ez alkalommal
nagyobb szüksége volt a testőreire.
Az ajtóban két felgár és két ördögkutya állta el az útjukat.
– Félre! Megparancsolom! – A két eb kiskutyaként lihegve iszkolt
arrébb, de a harcosok csak nyugodt fejrázással válaszoltak. A királynő
hátrapillantott kíséretére és parancsot adott: – Távolítsátok el ezeket!
Testőrei pillanatnyi habozás nélkül mozdultak saját fajtársaik ellen;
elegendő ideig voltak már az úrnő mellett ahhoz, hogy feltétlen szolgálóivá
váljanak. A túlerővel szemben az ajtónállók hamar elestek, a kutyák
támogatásával együtt sem állhattak ellen hosszan – az egyik testőr is
odaveszett, de mit számított egy élet, ha közben teljesült a királynő
akarata?
Amint a hullákat félrehúzták, Azshara megindult. Vashj gyorsan kitárta
előtte az ajtót, azután gyakorlott mozdulatokkal mögé csusszant.
A teremben feszült légkör uralkodott; mindenki el volt foglalva. A
lesoványodott varázslók izzadtan és többnapos borostától elcsúfítva
dolgoztak, Mannorot felügyelete megszigorodott az utóbbi időben.
248
Szatírszörnyek, eredárok és nathrezimek segítettek az Előkelőknek vagy
munkálkodtak saját varázslataikon, melyeknek hatása nyilvánvalóan
valahol a falakon kívül jelenhetett meg.
Azsharát nem nyűgözte le a varázstudók sokaságának erőfeszítése;
eleve ezt várta tőlük. A termetes parancsnok maga is megizzadt már,
eleinte észre sem vette a mögé lépő törékeny alakot. A királynő
elhatározta, hogy ezt végképp nem fogja megbocsátani neki.
– Mannorot nagyúr! – kezdte fagyosan. – Mértéktelen csalódást okoz,
hogy a Sargeras érkezése előtti pillanatokban effajta állapotokat kell
találnom a palotában!
Méreteit meghazudtolva a démon egy pillanat alatt megpördült;
békaszerű pofájára kiíródott a nő vakmerősége felett érzett döbbenet.
– Jobban teszed, kicsi teremtmény, ha most azonnal távozol! Ne játszd
el a türelmemet! Pusztán azért, mert félbeszakítottál teendőim közepette, le
kellene tépnem a fejedet, hogy a nyakadon keresztül húzzam ki a beleidet!
Azshara nem szólt, csak nézte megvetően a szörnyeteget. Mannorot
megelégelte a dolgot és hangos sziszegés kíséretében előrenyúlt egyik
húsos mancsával. Szándéka nyilvánvaló volt; véget akart vetni a számára
hasznavehetetlen éjtünde további zaklatásának.
Azonban, amikor lépett egyet a királynő felé, mozdulata hirtelen
megállt – nem azért, mert Sargerasnak esetleg még élve lehetett szüksége
az ezüsthajú lényre, hanem mert számára is teljesen váratlanul
megtapasztalta azt az erőt, amellyel szemben talán csak ura és Arkhemón
nem vált tehetetlenné. Bármilyen kegyetlenség fűtötte is az imént,
immáron úgy érezte, sokkal könnyebb lenne felkoncolnia saját magát, mint
ezt a törékeny halandót itt, előtte. Végül elhátrált, a kaput fenyegető
veszély miatt érzett nyugtalanságát nagymértékben fokozta a jelenet.
– Sargeras nagyurunk kedvéért – kezdte Azshara felsőbbrendűsége
biztos tudatában – ezúttal még megbocsátok neked.
Idegességét rejteni akarván Mannorot inkább elfordult:
– Nincs erre időm! Meg kell védenünk a kaput!
Nem látta, hogy a királynő szemöldöke magas ívbe húzódik.
– Veszélyben van a kapu? Hogyan fordulhatott ez elő?
A démon összeszorított agyarai közül szűrte ki a szavakat:
– A csőcselék kétségbeesett próbálkozásainak egyike miatt! Minden
rendben lesz… ha megszakítás nélkül dolgozhatunk tovább!
249
 Azshara vágott egy nemes grimaszt a sértő hangnem okán, de belátta a
parancsnok igazát:
– Jól van, Mannorot! Visszatérek a szállásomra, de elvárom, hogy
gyorsan elrendezd az ügyet, és akkor Sargeras nagyúr minél előbb átléphet
hozzánk. Végeztünk, Vashj!
A királynő és kísérete uralkodói módon távozott. Mannorot a válla felett
hátrasandítva figyelte őket, és amikor a halandók már kívül jártak, még
mindig kételkedve nézett utánuk. Azután gyorsan összeszedte magát és
visszafordult aktuális feladatához; a lázadókat le kellett verni, hogy a Légió
urának útja akadálytalan legyen. Érezte, hogy Sargeras ott várakozik a
kapu közelében, amely, szerencsére, egyre csak erősödött annak ellenére is,
hogy a csőcseléknek sikerült visszaszereznie a sárkány korongját.
Hamarosan befejezik ezt a túl hosszúra nyúló ügyet.

*****

Malfurion és Illidan tovább küzdött a démonok ellen a romok között –

ugyanakkor tovább áramoltatták lényüket a Démonlélekbe, és bár testvére
minden egyes pillanatban, minden váltáskor a lehető legnagyobb erőket
akarta az épp aktuális varázslatába fektetni, szerencsére a druida kordában
tartotta. Kiszámított módon kellett cselekedniük, még ha a gyorsaság olyan
fontos volt is, mint maga a lélegzetvétel. Végül készen álltak, hogy
lecsapjanak az átjáróra.
Amint belekezdtek a végső varázslatba, Malfurion érezte, hogy végtelen
gonoszság támadja meg elméjét, de nem Sargeras nyúlt ki felé, hanem azok
az ősibb lények, az Öreg Istenek. Hangok szólaltak meg suttogva a fejében
és mindent megígértek; Kalimdor uralmát, Tirandát királynőjének és a
Lángoló Légiót seregének. Mindenki meghajol majd nagysága előtt;
csupán a legapróbb változtatást kellene eszközölnie a varázslás során.
Mindent megígértek, kivéve azt, amit a druida valóban értékesnek
tartott. Könnyedén ellenállt a hangok csábításának és folytatta varázslata
létrehozását…
Illidan hirtelen változtatni kezdett, pontosan azt tette, amit a hangok
kértek tőle. Ő könnyebben elcsábult; vágyai nem igazán ütöttek el az
ígéretektől. Illidan! Malfurion úgy döfte oda a gondolatot, mintha testi
valójában pofozná fel testvérét. Érezte, ahogy a sötét szorítás megtörik,
250
testvére tudata megfeszült, majd elernyedt valamelyest, majdnem
elveszítette az eszméletét.
Önmagam vagyok, biztosította a varázsló néhány hosszú pillanattal
később. Folytatták hát feladatukat; igen kevés idejük maradt. Az is
csodának számított, hogy a démonúr még nem lépett át Kalimdorra, és az
ősi entitások is ott várakoztak valahol – állítólag börtönükben hogy
követhessék Sargerast. Ismervén a lehetséges árat Malfurion végül
szabadjára engedte varázslatát.
Síri csend terült a tájra, mintha soha nem léteztek volna hangok. A szél
nem fútt, még a Forrás vihartól kavargó örvénye sem adott ki magából
semmiféle zajt.
Hátborzongató vonyítás rengette meg a levegőt, a fekete vizet, Zin-
Azshari romjait, és talán egész Kalimdort. Hatalmas szélvihar támadt, de
Hiszéra és a többi sárkány könnyedén ellensúlyozta – nem így a
végzethozók és a többi szárnyas démon, akik képtelenek voltak
szembeszállni az iszonytató lökésekkel. Egymásnak ütköztek, súlyukkal
összezúzták és fegyvereikkel megsebezték egymás tagjait. Sokan
elpusztultak közben, és a szél oly erőteljesen kavargott, hogy az ernyedt
testeket is magával vitte; azok úgy táncoltak a levegőben, mintha
valamiféle szörnyfesztivált tartottak volna.
A szél ereje megtízszereződött, megszázszorozódott, bár a sárkányok és
lovasaik számára nem tűnt többnek holmi tavaszi szellőnél – a
végzethozók és társaik csak keringtek és keringtek a Forrás örvénye felett,
egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül a kapu kérlelhetetlenül
magába szippantotta őket.
Amelyikükben még maradt elég levegő, az felrikoltott, felsikoltott,
felvonyított és felüvöltött – mind küzdöttek a szél ellenében, de akár
porszemek is lehettek volna, csupán annyit értek el vele. A szörnyetegek
tehetetlenül lökődtek az átjáró felé, melyből eredetileg bajtársaiknak kellett
volna kiemelkedniük.
– Működik! – kiáltotta Illidan a hangzavarban, azután diadalittasan
felnevetett. – Működik!
Azonban Malfurion még nem könnyebbült meg; úgy érezte, valamiféle
erő próbálja visszaszorítani a varázslatukat. Lehetett ez a Légió urának
műve ugyanúgy, mint az Öreg Isteneké – ezt nem tudta megmondani, csak

251
azt, hogy ha magára hagyják művüket, akkor az elgyengül és mindent
kezdhetnek elölről. Ha lesz még egyáltalán második lehetőségük…
A természetellenes forgószél egyre csak erősödött és erősödött,
beszippantotta a démonokat és ledobta őket a fekete tó örvényének
közepén nyílt kapuba. Az ég hamarosan megtisztult, de az elemi erők
tovább tomboltak. A két helyen még mindig egyszerre ott lévő Malfurion
csodálattal eltelve látta, ahogy a Tirandát körülvevő szörnyetegek tömege
lelassul, hasra veti magát és próbál megkapaszkodni a romokban, a
szemétben és magában a csupasz talajban, de még a termetes pokolfajzatok
is csupán egy-két lépést tehettek, mielőtt a mágikus szél megállította őket.
Az első ördögkutyák – mindig a Légió előőrseként – csapkodó mancsókkal
és csápokkal röppentek fel a levegőbe, de hamarosan követték őket a
felgárok és a többi szörnyeteg. Megtelítették az eget; mint valamiféle
bizarr, visszafordult monstrumeső, és együtt kavarogtak, örvénylettek az
ellenállhatatlan forgószéllel, alant a fekete vízzel, közben testük egyre
anyagtalanabbá, egyre valószerűtlenebbé vált.
Hirtelen szédülés fogta el az éjtündét és majdnem eleresztette a közös
varázslatot. Elvesztette maga elől a Zin-Azshari romjai között zajló
eseményeket, és hátrapillantva látta, hogy Illidan sem ül már mögötte. Még
érezte a köztük feszülő kapcsolatot, de már csak erőtlen árnyaként a
korábbi köteléknek.
Újra összpontosított és megszilárdította uralmát a varázslat felett –
érezte, ahogy a természet energiái átáramolnak lelkén. A fák, a füvek, a
sziklák, az állatok… mind-mind feláldozták egy részüket, neki
ajándékozták az erőt, amelyre szüksége volt. Tisztában volt vele, hogy
messze többet tett már, mint amire Khenariosz tanításai felkészítették, mi
több, annál is többet hajtott végre, amivel éjtünde valaha is
megpróbálkozott népének történelme során. Illidan mágiájával együtt volt
képes erre, és szerencsére az még mindig kötődött az övéhez, továbbra is
segített életben tartani a Légió ellen szőtt varázst.
Fájdalom hasított fejébe, nem valóságos, csak elméjében létezett, de
mintha ezer szöget vertek volna tudatába. A támadásban tisztán felismerte
Sargeras keze nyomát; a démonok urának jelenléte elborította, megpróbálta
elemészteni lelkét. Egész testében megfeszült, küzdeni próbált az ártó
befolyás ellen, miközben megtartotta uralmát a varázslata felett. Kalimdor
tovább éltette, megadott mindent, amit megadhatott, a druidára bízta sorsát,
252
jövőjét, jelenét. Ő lett világának egyetlen őrzője, azokban a pillanatokban
eggyé vált vele, sokkal inkább mint Khenariosz, Malorn vagy a sárkányok
valaha is egybeolvadhattak e nyers erőkkel. Minden tőle függött már, csak
és kizárólag tőle – egyedül kellett megküzdenie a Lángoló Légióval és az
Öreg Istenekkel.
*****

– Dolgozzatok, kutyák! – kiáltott rá Mannorot a varázslókra és a

démonokra. – Keményebben!
Az Előkelők egyike összeesett. Akárcsak a többiek, ő is csontig
soványodott, valaha nemes talárja úgy vette körbe, mint valami
túlcicomázott halotti lepel. Köhögött, és túl későn vette észre a reá vetülő
termetes árnyat.
– Mannorot nagyúr! Csak néhány pillanatra…
A démon fél kézzel megragadta a férfi fejét és véres péppé zúzta, aztán
megrázta az ernyedt testet a többiek előtt és csak annyit fűzött hozzá az
ügyhöz:
– Munkára!
Kimerültségük ellenére a varázstudók megkétszerezték erőfeszítéseiket,
de Mannorot számára ez sem volt elég. Félredobta a szörnyű
maradványokat és a korábban a kaput erősítő-fenntartó mintázathoz lépett.
A siker érdekében tökéletesen össze kellett hangolnia az egyes csoportok
munkáját.
De még bele sem kezdett a varázsmunka rá eső részébe, amikor
váratlanul úgy érezte magát, mintha arrébb taszították volna. Botladozni
kezdett, mintha sűrű masszában járna, és ahogy körülnézett, látta, hogy a
többiekkel is ugyanaz történik. Az éj tündékre valahogy kevésbé hatott a
dolog, de ők is lassabban mozogtak.
– Mi-mi történik? – kérdezte valaki dadogva a csodálkozástól.
Vaskos farkával támogatva magát Mannorot próbálta folytatni a
munkát, de amikor felemelte vériszamos kezét, csak bámulta azt
elkerekedett szemmel. Pikkelyes bőre egészen áttetszővé vált, látta a saját
izmait, inait, még a csontokat is – amellett, mintha teste elvesztette volna
anyagiságát, legalábbis részben.
– Nem lehet! – mordult fel. – Ez nem lehetséges!

253
 A Végtelen Forrás felőli toronyfal java része apró darabokra esve kidőlt,
és a benti démonokat ellenállhatatlan erő szippantotta ki. A tépett szélű
lyukhoz legközelebb lévők repültek ki elsőkként a fekete víz fölé,
pillanatok alatt eltűntek a távolban. A nehéz vértes démonharcosok
tollpiheként emelkedtek a levegőbe.
Az Előkelők által felvett formáció, a varázslásban oly fontos
alapmintázat megtört, ahogy az éj tündék – szörnyeteg parancsolójuktól
való minden félelmük ellenére – menekülni kezdtek. Segítségük nélkül az
eredárok azonnal elérték erejük határait és követni akarták példájukat, de a
következő pillanatban őket is elsöpörte az elképesztő erejű szélvihar.
Rémült visításokat hallatva tűntek el a lyukban, a padlót fedő kövezet
darabkái követték őket.
Végül már csak maga Mannorot maradt a teremben; hihetetlen ereje és
hatalmas súlya segített kitartani a mohó orkán ellenében. Kegyetlen
tekintete kérdőn fürkészte a kőbe vésett mintázatot, amely a padlólapokkal
együtt kezdett felbomlani, bár még maradt benne valamennyi mágikus
energia. A saját hatalmával együtt elég lehet arra, hogy egy védelmező
varázslattal kivárja a támadás végét.
Minden egyes lépés fáradságos erőfeszítést igényelt, de Mannorot
kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Egyik tuskószerű lábával
belépett a mintázatot magába záró körbe, azután egy másik végtagját is
sikerült bevonszolnia, szárnyaival eszeveszetten csapkodva próbálta lökni
magát előre. Végül vigyor terült szét rémisztő pofáján, ahogy teljesen
bejutott a menedéknek szánt területre.
Először lehetetlennek tűnt, hogy felemelje karmos mancsait, de csak
sikerült valahogyan, és megidézte a mintázat mágiáját. Zöld lángokból
összetett kupolát vont maga fölé és a majdnem ellenállhatatlan szívóerő
enyhülni kezdett, a szél elcsitult. Mannorot a kidőlt fal felé fordult és
felröhögött – bárki támadott is rájuk, a kisebbek ellenében valóban hatásos
formát választott; de ő Mannorot, a Pusztító, a Hentes, Sargeras egyik
kiválasztottja!
Váratlanul a pajzsvarázs zöld lángjai is elhajoltak a falon tátongó lyuk
felé, majd egy szívdobbanásnyi idővel később az értékes védelem a
varázsszél áldozatául esett. A démon menekülni próbált, de a végzetes
szívóerő újult erővel csapott le rá, és ő meglepetten tátogva repült ki a
Végtelen Forrás tomboló örvénye fölé. Előbb röviden még sikerült
254
megkapaszkodni a toronyfal maradványaiban, azonban karmai csak újabb
darabokat téptek ki a kőből ahelyett, hogy bármennyire is
megakadályozták, vagy legalább késleltették volna elkerülhetetlen sorsát.
Felüvöltött, ahogy a kapu magához vonzotta.

255
 Húsz

J arod arcát vér áztatta, bal karja eltört, biztos volt benne. Azt nem
tudta, hogy belső szervei közül megsérült-e valamelyik a hatalmas
ütésektől, melyek mélyen behorpasztották vértezetét – kicsit
nehezebben lélegzett, de egyebet nem érzett, és még mindig egyenesen állt
ellenfele előtt.
Felemelte kardját és ellenfele szemébe fúrta tekintetét. Arkhemón nézett
ki jobban, olyannyira, hogy az éjtünde gyakorlatilag meg sem tudta még
érinteni, nemhogy megvágta vagy megszúrta volna valahol. Ami még
rosszabbá tette az egészet; Jarod tisztában volt a ténnyel, hogy a démon
csak játszadozik vele – Malorn bizonyosan kihívást jelentett számára, de ő
finoman szólva is elég messze állt ettől. A gonosz szörnyeteg már vagy
tucatszor leölhette volna egy-egy jól irányzott ütéssel vagy egy
varázslattal, de csak aprókat sújtott rá, lassan verte ki belőle a lelket, hogy
kiélje rajta szadista vágyait. Előbb vagy utóbb megunja és végzetes csapást
mér rá – ki tudja, meddig leli még kedvét egy jelkép aprólékos
lerombolásában? Mindenesetre, valamiféle belső erő megtiltotta a férfinak,
hogy megadja magát.
Csak ők ketten küzdöttek a csatatér e részén, és valamivel arrébb
bámuló katonák és démonok sokasága állt mindkét oldalon. Az előbbiek
rémülten látták, ahogy parancsnokukat péppé veri az ellenség parancsnoka;
az utóbbiak kéjes örömmel figyelték a jelenetet, javaslatokat kiabáltak
vezérüknek a következő ütés mikéntjére vonatkozóan. Jarod csak
reménykedett benne, hogy kiállásával nem azt a szánalmas őrkapitányt
mutatja bajtársainak, akinek valójában érezte magát – remélte, ha állva hal
meg, akkor legalább példát mutat.
Heves szélroham tört rájuk, felkavarta a port. Jarod hunyorítva próbálta
elkerülni, hogy az apró szemcsék megtalálják a szemét, ellenfele különös
mód mintha lelassult volna valamelyest, bár pofája továbbra is teljesen
kifejezéstelen maradt. A főtiszt elképzelte, ahogy a következő ütés erejét és
pontos helyét mérlegeli magában.
Tudta, hogy mágiát nélkülöző, a hosszú csatában igencsak kicsorbult
pengéjével akkor sem ejthetne rajta sebet, ha el is találná a szörnyeteget; de
nem veszhetett oda küzdelem nélkül. Nem hagyhatta, hogy ellenfele
256
megalázza, hát próbálkozott inkább, esélytelenül; megszorította a
markolatot, és csatakiáltással rohamozott.
A porfelhőn keresztül látta, hogy Arkhemón elvigyorodik
vakmerőségén, azonban amint közelebb ért, a vigyor eltűnt valami okból –
és a kétségbeesett tiszt legnagyobb meglepetésére a fődémon hátrahőkölt.
A nagy erejű szél majdnem fellökte, amikor összeszorított foggal
ellenfele gyomra felé szúrt. Ez volt az egyetlen lágy pont, amelyet a démon
hatalmával szemben nevetségesnek tetsző pengéje megsebezhetett – ha
megsebezhette egyáltalán a túlontúli teremtményt. Szeretett volna legalább
nyomot hagyni az ördögön, mielőtt az halálra zúzza.
A felkavart por és a fájdalom könnyei elhomályosították Jarod látását;
ellenfele egészen szellemszerűnek tűnt. Arkhemón feléje nyúlt, és az
éjtünde már valamiféle szörnyűséges varázslatra számított, amely
elolvasztja húsát vagy élve kicsontozza, hogy belső szerveit a saját
izmainak súlya nyomja majd össze…
Nem történt semmi ilyesmi – a fődémon meggörnyedve lépett hátra,
teljesen védtelenül hagyva magát. A férfi szúrt és felkészült a balsikerre.
Biztos volt benne, hogy vagy nem talál célba, vagy pengéje elvásik a más
törvényszerűségeknek engedelmeskedő bőrön. Tévedett; kardja
belemélyedt Arkhemón gyomrába, mindenféle ellenállás nélkül, mintha a
termetes ellenfél szellemmé vált volna, bizonyára valamely varázslat
folytán – a védők parancsnoka már a biztos halált várta.
Ehelyett a szörnyeteg hátrarepült, mintha hatalmas ütést mért volna rá
valaki, mi több, nem is ért földet, hanem csak repült tovább és tovább.
Csapkodott karjaival és lábaival, de csak emelkedett tovább tehetetlenül és
távolodott a csatatértől – Jarod csak ekkor fedezte fel, hogy valószínűleg a
misztikus szél kaphatta fel. A higgadt közöny immár teljesen eltűnt a
démon pofájáról, helyét átvette valamiféle döbbenet, mely egyáltalán nem
illett kegyetlen szörnyképéhez, majd hangos, dühös üvöltéssel eltűnt a
távolban.
Mielőtt ráeszmélt volna, hogy túlélte a kilátástalan párbajt, a fáradt
parancsnok döbbenten látta, hogy a szél már az egész Légiót támadja. A
démonok küszködve próbáltak tovább harcolni és a helyükön maradni –
levegőben és földön egyformán –, de hamarosan mind követték vezérüket
és elszálltak, akárcsak a por, amelyet harc közben felvertek. Az
ördögkutyák és más négylábú szörnyetegek akár ugrás közben is
257
hátravetődtek, az orkán megforgatta a porban és felkapta, Arkhemón után
küldte őket a felgárokkal együtt, csak a végzethozók előzték meg a
társaságot, minthogy repülő lényekként eleve a levegőben lebegtek.
Egyetlen éjtünde, tauren vagy más védő sem követte a szörnyetegeket;
sérülést is csupán a szél által felkapottak kapálózásai miatt szenvedtek
esetenként.
Az égből aládobott pokolfajzatokat röptükben söpörte el a szél –
ugyanúgy csapkodtak maguk körül, mint bármelyik másik ördögféle;
mintha bármit is tehettek volna a puszta levegő ellenében.
A sárkányokat szintúgy nem érintette az őrjöngő elemi csapás, mint a
földhöz kötött védőket. A heves rohamok közepette is könnyedén
szárnyaltak, illetve hamarosan bölcsebbnek látták leereszkedni a földre, és
onnan nézni a Légió bukását. Az eget vonagló démontömeg töltötte meg,
alattuk ellenfeleik szájtátva nézték, ahogy az életüket, otthonukat és egész
világukat fenyegető veszély egy csapásra elszáll a távolba, pontosan
ugyanarra, amerről érkezett. Még a leölt szörnyetegek tetemei is követték
az élőket, tovább növelve az általános ámulatot.
– Csoda történt! – kiáltott fel valaki Jarod mögött, és hátrapillantva a
parancsnok azokat látta, akiket korábban Arkhemón varázslata söpört félre.
Egy részük az égre vetette bámuló tekintetét, a többiek úgy néztek rá,
mintha neki köszönhetnék az elképesztő fordulatot. Közben egyre ritkult a
horda az égen, a védők körül üres, lecsupaszított táj terült el csupán,
melyen egyetlen démon – egyetlen darabka démon – sem maradt.
Sokan térdre estek, sarkukra ültek a fáradtságtól és a
megkönnyebbüléstől, de Jarod úgy érezte, a küzdelem még nem ért véget.
Nyugtalanította a dolog, és amúgy sem hitte, hogy ilyen könnyen búcsút
inthetnek az egész háborúnak.
– Talpra! Mindenki! – kiáltotta el magát. Épen maradt kezével vállon
ragadott egy döbbent hírnököt és a képébe üvöltötte: – Fújjátok meg a
kürtöket! Rendet akarok a seregben! Menetalakzatba mindenki!
Elún egyik papnője jelent meg mellette és vizsgálni kezdte a bal karját.
A parancsnok oda sem nézett, gondolataiba merülve szemlélte a csatateret.
– Üldözőbe vesszük őket? – kérdezte az egyik nemes, Jarod szerint talán
túlságosan is mohó éllel a hangjában.
– Nem! – csattant fel a főtiszt, a kasztbeli különbségek eszébe sem
jutottak. – Híreket várunk Krázus mestertől vagy valakitől, aki vele együtt
258
távozott; csak azután cselekedhetünk. Akár Zin-Azsharit készüljünk
bevenni, akár az életünket kell majd mentenünk, készen kell állnunk az
azonnali indulásra.
Ahogy a sereg kimerülten újrarendeződött, a férfi elnézett a főváros és a
Forrás felé. Továbbra sem hitte el, hogy ilyen könnyen véget érhetett a
viszály…

*****

A varázsszél eljutott Kalimdor minden zugába és kirángatta onnan a

Lángoló Légió egészét, az utolsó élő és holt démont, hogy mindet a
Végtelen Forrás örvényének torka felé tuszkolja. Hiába küszködtek a
szörnyetegek, mit sem tehettek a mágikus erő ellenében, amely felkapta és
elvitte őket, bárhol voltak is éppen. Krázus és a többiek csak nézték, ahogy
a gigantikus, vonagló tömeg felszívódik a kavargó vízfelszín közepén.
– Ennyi lenne? Vége talán? – kérdezte Rónin.
– Talán! Talán nem! – válaszolt Krázus, majd Alexstraszának kiáltott
oda: – Menjünk Malfurionhoz!
A sárkány bólintott és azonnal Hiszéra felé fordult, Rónin és a vörös
hím követték. A druida és hátasa az örvény közepe felett lebegett, az éj
tündét a Démonlélek aranyszín fénye vonta körbe. Sötétlila bőre közel
olyan sápadttá vált, mint Krázusé, nyugtalan tekintettel nézett fel az
érkezőkre.
– Még mindig próbál átjönni! – A druida arca megöregedett, vonásai
elmélyültek, szeme kissé beesettnek tűnt. – Nem tudom, hogy meddig
tartja vissza a varázslat!
A sárkánymágus lenézett, misztikus érzékeivel átlátott a Forrás közepén
kavargó démoni viharfelhőn, átlátott magán a kapun és a rajta beáramló
szörnyetegeken, így pillantotta meg Sargerast, a Lángoló Légió urát.
A titánt olvadt fémhez hasonlatos vértezet borította nyaktól talpig,
belülről pedig olyan sötét harag fűtötte, hogy már a puszta látványa is
fájdalmasnak tetszett. A kínzó érzetekkel küzdve Krázus belebámult a
gonosz képébe, a szörnyűségesen torz tökéletességbe. Valaha szépséges
lehetett, a világot teremtő faj egyik tagja, azonban gyönyörűségét
megfertőzték. Húsa halott volt már, tekintete végtelen káosz tüzes
ürességét tükrözte, fogai agyarakká váltak. Mögötte hosszú, korbácsszerű
259
farok tekergett, a végén ijesztően éles és hegyes pikkelyek meredeztek.
Kezein kampós karmok növekedtek, az egyikben hatalmas, félbe tört
kardot tartott, mely még így is kiválóan alkalmas maradt a pusztításra. A
rémisztő fegyver hegyén apró, zöldes bőrű tetem függeszkedett
felnyársalva – Krázus fuldokolni kezdett, amikor felismerte benne az orkot.
A harc hevében teljesen megfeledkezett Broxról, az értékes – de milyen
értékes – támogatást nyújtó harcosról, aki feláldozta magát, csak hogy
haladékot szerezzen társainak.
Sargeras az átjárónál állt, és a Légiót visszalökő erő ellenében is csak
nyomakodott előre, egyre csak előre; látszott, hogy lassan, de biztosan el
fogja érni a kaput.
Ahogy őt szemlélte, Krázus rádöbbent, hogy a démonok ura megsérült,
bár kicsiny mértékben; lábán mély vágás tátongott – gyakorlott szemmel
felmérve látszott, hogy harci fejszétől származott. Bármily lehetetlennek is
tűnt, Brox bűvös fegyvere felsértette az istenséget. Nem okozhatott jelentős
fájdalmat, de maga a nyitott seb léte egyedi lehetőséget kínált a mágusok
számára.
Rónin! Alexstrasza! Egyként kell cselekednünk! Gondolatban küldött
üzenetet, minthogy ezúttal tervének pontos kivitelezése fontosabb volt
annál, hogy félreérthető kiáltozással rontsa el. Malfurion! Készülj fel! Lesz
egy halvány esélyed, hogy elpusztítsd a kaput!
A többiek feltétel nélkül elfogadták vezérletét – Krázus érezte, ahogy
királynője és volt pártfogoltja egyként köti össze vele mágikus erejét. A
vörös hím ugyanígy felkínálta tudását, és Hiszéra sem maradt ki. Ugyan
Malfurion védelem nélkül maradt, de a varázsszél miatt nem is akadt
támadója, amellett, ha nem járnak sikerrel, hát úgyis mind odavesznek.
Krázus az örvény torkára fordította varázsenergiáktól fénylő tekintetét,
és az egybefont hatalmat a kapura összpontosította. Bízott benne, hogy
Sargeras feszült próbálkozása az átlépésre eléggé eltereli a figyelmét
ellenségei e kísérletéről.
A Légió urához képest Arkhemón és Mannorot csupán két bolha
lehetett; száz sárkány sem jelentett ellenállást számára. Ily módon
ostobaság lett volna közvetlenül megtámadni, a fejére vagy mellkasára
célozni – az akár városokat is elsöprő csapást nevetséges kis
csiklandozásnak tekintetné – azonban az ork sikere sokat elmondott
varázsfegyveréről, melyet egy druida készített, és melyet az erdők ura
260
bűvölt meg. A sárkánymágus az apró vágásba zúdította az összes mágikus
erőt, amit önmagából és társaiból képes volt előcsikarni.
Megtörtént. Érezte, hogy a szörnyeteg figyelme elfordul az átjáróról –
Sargeras felüvöltött, a fájdalom helyett sokkal inkább csak a meglepetéstől.
Most, Malfurion!
A druida szorosan megmarkolta az aranykorongot, és akaratával
megtámadta a kaput. Az örvény torka megremegett, rendszertelen
hullámok ugrottak szét a körkörösen zúgó vízben, és a mélységből újabb
energiák törtek fel, robbantak ezer színre. A kapu kezdett összeomlani,
zöld lángokkal égő kerete önmagába fordult. A démonok legfőbb
parancsolója próbálta helyreállítani, de már az ő hatalma is kevés volt a
győzelemhez. Diadala alig lélegzetvételnyi időn múlott – végül maga is
felismerte; elbukott.
A teremtő faj gyermeke, Sargeras, az őrült titán nem volt képes
elfogadni a vereséget, és belépett az összeroppanó átjáróba – Krázus
sohasem képzelte volna, hogy egy ily nagy hatalmú lény képes ennyire
eszement módon cselekedni. A kapu kezdett teljesen önmagába omlani, és
az istenség csapdába esett belül. Minden erejét kisugározva próbálta
újjáépíteni, de az egymástól elzárt világok közötti átjárást olyan törvények
tiltják, melyeknek még a legnagyobbak is kénytelenek – többé vagy
kevésbé; ezúttal úgy tűnt, inkább többé – behódolni. A szörnyeteg üvöltése
csalódást, nyugtalanságot tükrözött színében, hangja az elmében zengett
szinte elviselhetetlenül: Nem állíthattok meg!
De a kapu tovább töpörödött, és Sargeras vele együtt ment össze, hiába
küzdött, hogy nyitva tartsa az utat; az átjáró belseje sokszínű lángra
lobbant erőfeszítéseitől. Még újra felhangzott a démonúr haragos üvöltése
a fejekben, miközben a világok közti alagút megszűnt létezni – s vele
együtt a szörnyű istenség is eltűnt.
– Sikerült… – lihegte Malfurion kimerülten a végrehajtott tettektől, de
azután elakadt a szava.
A kapu semmivé foszlott, de a Végtelen Forrás örvénye ott maradt, mi
több, egyre hevesebben, egyre pusztítóbban tombolt; a hullámok közt
feltűnő, egyre nagyobb rögök és kődarabok alapján már kezdte felzabálni a
partokat. Mindenki Krázusra nézett, mintha neki tudnia kellene, mi történik
éppen.

261
 A sárkánymágus elhárító mozdulatot tett és csak annyit üzent: El kell
mennünk innen! Mindenkit olyan messzire kell vinnünk a Forrástól,
amennyire csak lehet!
Alexstrasza és a többi sárkány gyorsan szárnyra kapott, a védők serege
felé repültek. Odalent a fekete vízben nyers energia villámai csapkodtak
recsegve, a palota rázkódott, ahogy elhaladtak mellette – a hullámok már
majdnem a sziklafal tövét nyaldosták, amely felett a magas falak álltak.
– Így kezdődött hát… – suttogta maga elé Krázus. – A Teremtők
óvjanak minket…! Elkezdődött, és megállíthatatlanul bekövetkezik…!
Újabb szélroham kélt az előző helyén, de ez már legyekként lökte félre
a sárkányokat, hiába volt hatalmas erejük. Hamar összeszedték magukat és
ismét együtt voltak, csak egyikük hiányzott – Hiszéra, Malfurionnal és a
koronggal a hátán.
Krázus és Alexstrasza egyformán az eget szemlélték, de nem találták
nyomát a másik nagy megtestesülésnek. Rossz helyen keresték; lenézve
rögtön rájöttek, hová indult a druida és hátasa – vissza a Végtelen
Forráshoz.
– Ne hagyjuk! – kiáltott fel a mágus egyszerre meglepetten és rémülten.
Még Hiszéra sem tudhatta – látszólag nem tudta – mi történik éppen. Ami
még rosszabb; ha a Démonlélek elmerül a fekete vízben, a jövő nemhogy
megváltozik, de talán maga az idő törik meg, merthogy Rónin és Krázus
jövőjének történelme szerint ezek a hatalmak – a tó és a korong – soha nem
merítkeztek meg egymásban. – Vissza kell mennünk! Meg kell állítanunk
őket!
Alexstrasza szó nélkül megfordult, Rónin a vörös hímmel és a bronzszín
nőstény is követték, de a sárkánymágus leintette őket. Összpontosítva
üzenetet küldött a lánghajú embernek: Menj vissza a sereghez!
Figyelmeztesd őket, hogy meneküljenek el a Forrástól, amilyen messzire
csak tudnak! Vissza, egészen a Hyjal-hegyig!
Nem kellett magyarázkodnia; mágusként az ember jól ismerte a
történelmet és annak sorsfordító eseményeit. Akárcsak korábbi tanítója,
maga is rájött már, hogy mi történik a Forrással – előrehajolva kiáltott
valamit hátasának és a vörös óriás újra a sereg felé fordult. Nozdormu
hitvese habozott, azután végül őt követte.
Krázus a környéket fürkészte, miközben hátasa Hiszéra nyomában
szárnyalt. A néhai város kapui helyén olyan mély hasadék tátongott, mint
262
királynője szárnyának hossza, kinyújtva, a démonok tombolása által
érintetlenül hagyott épületek erőszakosan rázkódtak, némelyikük össze is
omlott már.
Így történt… képtelen volt másra gondolni, inkább előre nézett és a zöld
sárkányra, hátán az éjtünde alakjára figyelt. Kalimdor földje meghasad!

*****

A kandeláber alázuhant és hangos csörgéssel csapódott a

márványpadlóba, ezer kristályának szilánkjai csilingelve repültek-
szóródtak szét; Azshara szolgálóinak egyike előrebukott, bal szeméből
gyönyörűen csillámló darab állt ki.
A királynő egy oszlopnak támaszkodott ijedtében, döbbenten nézte a
vérző tetemet. Épp elég baja volt anélkül is, hogy egyik alattvalója
összemocskolja a környezetét, majdnem őt is, és nyilvánvalóan senki sem
akarja majd eltakarítani a szemetet. A többi szolgáló, még maga Vashj is
pánikba esve futkosott, miközben hosszú repedések jelentek meg a falakon
és a padlón.
Egyértelműen megfeledkezve a királynő érinthetetlenségének
törvényéről, Vashj végül megragadta Azshara karját:
– Fények Fényessége! El kell mennünk a palotából! Valami nagyon
rossz történt! A Legnagyszerűbb harcosai eltűntek és a varázslók is
elmenekültek a toronyból! Egyet sikerült megállítanom, és valamiféle
szörnyűséges szélről beszélt, ami még magát Mannorot nagyurat is kifújta
a Forrás fölé!
A démonok sajátos eltűnéséről maga a királynő hamar értesült; saját
személyes testőrségét ugyanaz a szél szippanthatta ki a lakosztálya egyik
falával együtt – a megdöbbentő látvány ellenére nem tudta elfogadni, hogy
Sargeras esetleg mégsem érkezik meg hamarosan, és ő továbbra is készen
akart állni a fogadására.
Vashj tovább rángatta a karjánál fogva, és Azshara elért türelme
határára. Nemes egyszerűséggel lekevert egy pofont legfőbb szolgálójának.
Az egész palotát átjáró rengés-robajlás ellenére a csattanás jól hallatszott a
terem minden sarkában, és az összes rémülten futkosó kézilány megállt,
dermedten nézte a jelenetet. Amennyire úrnőjüket ismerték, azt hitték,

263
helyben kivégzi arcátlan alattvalóját, és hamar követi mindenki, aki nem
engedelmeskedik akaratának.
Azonban Azshara csak ennyit mondott uralkodói hangsúllyal:
– Tudjátok, hol a helyetek! Elvárom, hogy engedelmeskedjetek! Tovább
várjuk Sargeras nagyurat!
Mondandóját aláhúzandó odament egy bársonyhuzatú, selyempárnás
székhez, amely a rengések közepette az oldalára dőlt – a
meghunyászkodott Vashj sietve felállította és leporolta, még mielőtt az
úrnő odaért volna.
Azshara csak bólintott, szolgálói elfoglalták körülötte előírásos
helyüket, Vashj elővarázsolt valahonnan egy serleget és egy üveget, bort
töltött és odavitte, a falak folytonos remegése közepette egyetlen cseppet
sem pocsékolt a padlóra.
– Köszönetem, Vashj úrnő! – szólt kegyesen az éjtündék királynője.
Aprót kortyolt és várakozó pózba helyezkedett. Nem számít, azonnal vagy
később érkezik Sargeras; ő készen állt méltó fogadására. Ha a titán elébe
lép, elkápráztatja tökéletességével – mi mást is tehetne, hiszen ő nem más,
mint maga Azshara, a világ leggyönyörűségesebb és legkifinomultabb
úrnője.

*****

Ahogy a többiek nyomában Hiszéra a Végtelen Forrás partja felé tartott,

és Malfurion a valaha nagyszerű főváros maradványait nézte – a korong a
mellkasához szorítva lelke eltelt rémülettel. A természeti erőkre
kivételesen ráhangolódott lényként felismerte a közelgő katasztrófát, és
rádöbbent, hogy gyorsan kell cselekednie.
– A testvérem és Tiranda! – kiáltotta. – Még mindig Zin-Azshariban
vannak! Nem hagyhatom itt őket!
– Tudod, merre?
– Tudom!
A termetes sárkány bólintott:
– Akkor vezess! Végezzünk minél gyorsabban! Megfordultak, de a
többieknek nem szóltak. Malfurion a partvonalat fürkészte; olyan gyorsan
repültek a sereg felé, hogy vissza kellett fordulniuk, de így is alig néhány
szívdobbanásnyi idő telt el, mielőtt meglátta Tirandát odalent integetni.
264
Egy pillanatra el is feledkezett testvéréről, de azután eszébe jutott és
ijedten kereste a romok között.
Hiszéra leszállt egy nagyobb tiszta részen, és lovasa sietve ugrott le a
hátáról. Tiranda futva közeledett a szemét- és csonthalmok között, majd
olyan erősen ölelte meg a férfit, hogy annak hirtelen zavarában nem jutott
eszébe más, mint viszonozni a szorítást. Talán az idők végezetéig is úgy
maradnak, ha a sárkány nem köszörüli meg torkát figyelmeztetőleg.
Vonakodva váltak szét.
– Malfurion…! – kezdte a papnő, de szerelme a szájára tette ujját:
– Nincs most időnk erre! Hol van Illidan?
A lány szemei elkerekedtek, hátrapillantott a válla felett.
– Ott maradt a víz szélénél!
A druida káromkodva elrohant mellette. Testvére bizonyára tudta, hogy
a világ összeomlik körülötte – hogy lehet ennyire vakmerő? Ahogy
megkerült egy romba dőlt tornyot, majdnem összeütközött a varázslóval,
annak valamiképpen sikerült rábámulnia kendővel fedett, üres
szemgödreivel.
– Testvér! Micsoda időzítés!
– Illidan! A Forrás…!
Ikre bólintott:
– Igen! A sok varázslat egészen eltorzította és felkavarta. A Lélek túl
sok volt neki – főleg, amit te csináltál vele. Az, amelyik visszaküldte a
démonokat a saját birodalmukba, az most magán a Forráson dolgozik
tovább. Felemészti magát és viszi a környékét is. – Hátrapillantott a fekete
vízre. – Hát nem csodálatos az ereje?
– Nem, ha minket is felfal! Miért nem futottál el?
Illidan lopva megtörölte a kezét, de testvére felfedezte körülötte a
halvány izzást és rajta a nedvességet.
– Hogy került a kezed a Forrásba, Illidan?
Hatalmas rengés verte le a lábukról mindkettejüket, Illidan válasz
helyett felkiáltott:
– Ha ismered a kivezető utat, akkor menjünk! Próbáltam kivarázsolni
magam és Tirandát, de a Forrás minden mágiát magához húz!
– Erre! – pattant fel Malfurion, és testvérét magával rángatva elindult
vissza, a többiekhez. Tiranda már a sárkány hátán ült, segített nekik
felszállni.
265
 Hatalmas alak állt meg lebegve felettük, és a druida már ösztönösen
valamelyik rémre gondolt, de felpillantva Alexstraszát és Krázust látta.
– A Démonlélek! – kiáltott le a mágus. – Nálad van még?
Az éjtünde válasz helyett csak meglapogatta egyik erszényét a derekán.
Még Hiszéra hátán ülve eltette a korongot.
Krázus megkönnyebbülten bólintott.
– Siessünk! Messzire megyünk, és talán még az ég sem lesz
biztonságos!
Malfurion ekkor döbbent rá, hogy a mágus ismét sokkal többet tud, mint
amennyit elmondott, de nem kérdezett vissza, csak erősen
megkapaszkodott. Hiszéra elrugaszkodott a talajtól és szárnyra kapott,
közben odalent egyre több hasadék nyílott.
– Zin-Azshari nincs többé – kiáltotta a sápadt mágus és ez még csak a
kezdet!
A két sárkány röpte lelassult, akár kátrányban is úszhattak volna.
Malfurion hátranézett és legnagyobb rémületére úgy tetszett, mintha a
Forrás felett az ég nem is létezne már. Egyetlen roppant nagy, tölcsérszerű
felhő borított mindent; a természetre ráhangolódott érzékei elmondták,
hogy Illidannak mennyire igaza lehetett. A démonok varázsmunkái és a
védők saját erőfeszítései túl soknak bizonyultak és felkavarták a mágikus,
fekete víz mélyén még nyugvó erőket. A világ megmenekült a Légiótól,
de…
Hatalmas, mennydörgésszerű robaj hallatszott, fülsüketítő zaján
keresztül meghallotta Tirandát – a lány elég közel volt hozzá, hogy
odakiálthasson:
– A város! Nézd!
Feleslegesen erőlködött – már mind Zin-Azsharit figyelték, ahogy
végleg darabjaira hullik. A Forrás mintha beszippantotta volna környezetét;
a talaj megdőlt, és a valaha nagyszerű főváros maradványai gyakorlatilag
belecsúsztak az örvénybe.
– Egyre… nehezebb… – Hiszéra üvöltve próbált erőt gyűjteni a
haladáshoz, de a misztikus, vízen és légben egyformán erősödő örvény
csak húzta visszafelé. A Forrás mindent magába szippantott, fel akarta
falni Kalimdort. Zin-Azshari egy nagy földtömbbel együtt szigetként
úszott rajta – különös mód, a palota még mindig szinte teljesen sértetlenül
állt; csak az Előkelők új szentélyének kijelölt torony dőlt meg veszélyesen.
266
Az addigiakkal ellentétben a főváros teteme egyenesen haladt a középpont
felé, körötte egyre szaporodtak a baljós energiavillámok. Malfurion érezte,
hogy Tiranda átkarolja, rémült szorítása már szinte fájt.

*****

Azshara körül minden szolgáló sikoltozni kezdett. Vashj úrnője lábába

kapaszkodott, de ő csak markolta kiürült serlegét és nem kívánta elfogadni,
ami a palotával történt. Ő – az éjtündék úrnője, Fények Fényessége,
Azshara – nem adott erre engedélyt!
Sargeras nem jön el hozzá, ezt ő is jól tudta, bár alattvalóival nem
közölte, hogy tisztában van a tényekkel – nem ismerhette be, hogy
tévedett. A csőcseléknek valamiképpen sikerült megakadályoznia a
nagyszerű házasságot.
A morajlás már általánossá növekedett, és az utóbbi pillanatokban egyre
csak hangosodott, azután olyan sötétség lepte el a palotát, amelyben még
ők, éjtündék sem láttak; csupán a Forrás megszelídíthetetlen energiái adtak
valamelyes fényt. Fekete víz ömlött be az ajtókon és az ablakokon, és
elmosott két szolgálólányt. Sikolyaik a morajlástól alig hallható
gurgulázásba fúltak.
Én Azshara vagyok! szögezte le magában a királynő, kifelé továbbra is
közönyös várakozást mutatott. Egy gondolattal védőpajzsot emelt önmaga
és életben maradt szolgálói köré. Akaratom mindenek felett áll!
Hatalma megszüntette az azonnali halál veszélyét, de a körös-körül
tomboló mágikus erők miatt egyre nehezebben tartotta fenn a varázslatot.
Megnyugodott szolgálói csak annyit érzékeltek belső küzdelméből, hogy
szemöldöke rosszallóan összeszaladt, és halántékán, nyakán néhány
izzadtságcsepp gyöngyözött – védett életében talán először. Azután
meghallotta a hangokat, amelyek mintha sűrű köd mélyéről szóltak volna
tompán, de menekülést ígérve.
Van módja… van módja… te is megnövekedsz… több leszel… mint
valaha… segítünk… segítünk…
A királynő jól tudta, hogy védővarázsát nem sokáig tarthatja fenn; a
Forrás előbb-utóbb elemészti a szolgálókkal együtt, és akkor Azshara
dicsőségének, magának a dicső Azsharának vége. Aprót bólintott gyönyörű
fejével.
267
 Felnyögött, a serleg kiesett a kezéből, testét kín járta át. Érezte, hogy
tagjai megcsavarodnak, természetellenesen meggörbülnek, gerince
elfolyósodik, mintha csontjai olvadni kezdtek volna valamitől.
Több leszel… mint valaha… eljő az idő… biztosan eljő… mikor
visszafizetheted…
Pajzsvarázsa összeomlott, és ahogy a víz elborította a termet, a királynő
együtt sikoltott kíséretével. A Forrás magához ölelte, megtöltötte tüdejét…
mégsem fulladt meg.

*****

Krázus is a roppant város, az éjtünde civilizáció csúcsának

maradványait nézte, ahogy az örvény torka magába szippantja azt.
Megborzongott, de nem az előtte lezajló pusztítás miatt, hanem a jövő
ismeretétől. Remélte, hogy látja összedőlni Zin-Azsharit, de a
történelemnek ez a része változatlan maradt; a város maradéka nem hullott
darabjaira, hanem egészben süllyedt alá, hogy otthont adjon egy új
rémségnek, amely az elkövetkező évszázadok során szabadon tenyészhet
odalent.
Ez ügyben már nem tehetett semmit. Elfordult inkább a Forrástól és
inkább azzal foglalta el magát, hogy a rombolás terjedésének irányát és
gyorsaságát méregette. A fekete víz egyre nagyobb darabokat tépett ki
Kalimdor kontinenséből, és nem adta jelét, hogy csillapodni kívánna. A
hasadékok már mérföldekre elnyúltak a néhai Zin-Azshari területén túl –
talán szerencsének is nevezhetnénk, hogy a Lángoló Légió minden életet
elüldözött a vidékről. A démonok csak kiszáradt földet és csontok halmait
hagyták maguk után – a katasztrófa ennyit sem fog.
Valahogy meg kell állnia! bizonygatta magának. A történelem szerint
meg kell állnia! Azonban azt is tudta, hogy az idő már rég nem ugyanúgy
jár, ahogyan az általa ismert történelem pontos megismétlése kívánná.

268
 Huszonegy

R ónin megköszönte minden istenségnek, hogy visszafelé senkivel

sem találkoztak útközben. Két fáradt sárkánynak és egy kimerült
varázslónak lehetetlen volna komolyabb mentést kivitelezni, ilyen
közel a Forráshoz. Látott egy nagyobb csapat Előkelőt, akik nyilván a
palotából menekültek a sereghez – már egész közel jártak a védőkhöz,
amikor beérte őket az óriásgyíkokkal.
Lejjebb ereszkedett és lekiabált, a gyors beszélgetés alatt kiderült a
meglepő igazság; elmondták, hogy Tirandát szöktették, miközben maguk is
menekülni vágytak a gonoszság fészkétől. Vezetőjük, Napjáró Dath'Remar
látszólag őszintén sajnálta, hogy elvesztették a papnőt, és Rónin közölte,
hogy a lány túlélte a végjátékot. Azt nem tudta biztosan megmondani,
hogy még mindig él-e, de bízott Malfurionban és Krázusban. Ezután a
sárkányokkal a sereg felé vezette az Előkelőket, megakadályozván az
esetleges harcot, amelyet a felső kaszt erősen megromlott híre válthat ki. A
varázslókat a bronzos nőstény védelmére hagyta, és a mágus Jarod
keresésére indult, még mindig sárkányháton.

*****

Éjszablyán ülve találták a parancsnokot, nyugtalanul várta a híreket. A

lánghajú már akkor megkönnyebbülten mosolygott, amikor látta, hogy a
katonák mind menetkészen várakoznak, annak pedig külön örvendett, hogy
barátja is életben van még. A vörös hím nyakából kiáltott le, úgy
üdvözölte.
– Azonnal indulnunk kell a Hyjal-hegy felé! A kapu összeomlott, de a
sok varázs felkavarta a Forrást, és az elemészti magát, elvisz mindent, amit
tud!
– Az istenekre…! – Jarod döbbenete csak néhány pillanatig tartott,
ahogy népéért érzett felelőssége átvette az uralmat gondolatai felett.
Magához intett egy hírnököt a közelben várakozók közül: – Fújjatok
visszavonulást! – Két másik lovast is odahívott: – Vigyétek el a hírt a
nemesekhez és a tisztekhez! A lehető leggyorsabban kell haladnunk! Nincs

269
megállás! Az épségben maradtak támogassák a sérülteket, senkit sem
hagyunk hátra!
– Körülnézünk fentről – ajánlotta fel Rónin.
– Mi lesz… azokkal, akik másfelé még életben lehetnek?
A mágus elkomorodott:
– A Légió lecsupaszította Kalimdort, amennyire csak tudta. Azt kell
mondjam, hogy szeretnék máris olyan messze járni a Forrástól, mint
amilyen messze a túlélők lehetnek. Mi képeztük a legerősebb ellenállást.
– Akkor hát reméljük a legjobbakat.
– És imádkozzunk, hogy sikerüljön elmenekülnünk.
Mintha csak a lánghajú idegen szavait akarta volna alátámasztani, távoli
morajlás keltette fel mindkettejük figyelmét. Odakapták tekintetüket; a
láthatárt természetellenes feketeség borította.
– Induljunk, Jarod! Minél előbb!
Az ég és föld megsemmisülésének robaja egyre közeledett, és a sereg
megindult a Hyjal-hegy irányába – Rónin szerint túl lassan. Akárhányszor
hátrapillantott, mintha egyre sűrűbb és egyre fenyegetőbb feketeséget látott
volna, a sötétség mintha duzzadt volna, bekebelezte a világot. Remélte,
hogy Krázus és a többiek megmenekültek.
Hamarosan a katonák is megértették, hogy legyőzhetetlen fenyegetés
leselkedik rájuk. Ezután már nem kellett ösztönözni őket; a tőlük telhető
legnagyobb sebességgel haladtak, tisztjeiknek csak rendet kellett tartaniuk.
A sárkányok rokonszenveztek az éjtündékkel – felvették a katonák
tempóját, és amellett, hogy jelenlétük eleve bátorságot öntött a megfáradt
lelkekbe, segítettek is, ahol csak tudtak. Nyakukba és mancsukba kapták a
sérülteket, óvatosan, nehogy tovább rontsák az állapotukat. A vörösek az
Élet megtestesülésének gyermekeiként gyógyerővel segítették az életben
maradt papnők munkáját, feltéve, hogy nem gátolták ezzel a haladást.
A mágus egyre csak visszafelé tekintgetett, hátha látja valami jelét a
többieknek, de semmit sem lelt, ami megnyugtathatta volna. A sötétség
egyre eszeveszetten mászott utánuk, és a baljós morajlás is erősebbnek
tűnt.
Rónin gondolatai őrjöngve kavarogtak. A Hyjal-hegy elérése többnapi
járóföldet jelentett. És bár Krázus szerint megmenekülhettek, amellett az ő
történelemismerete is ezt mondta, mégis… annyi minden megváltozott.
Érezte, hogy a távolban a Forrás magához szippant minden varázserőt,
270
minden földet és eget – a lét, mint energia minden megnyilvánulását, az
anyagi és anyagtalan létezőket egyformán; csak a puszta, színtiszta Semmit
hagyta a világból.
A domboldalak beleszakadtak, a völgyek beleomlottak az egyre csak
kavargó-habzó, éhes örvénybe, és pörögve-forogva haladtak annak torka
felé. Fentről Krázus egész településeket – a háború miatt már üreseket –
látott eltűnni egy-egy szívdobbanásnyi idő alatt. Haláltusájában a Forrás
mindent összezúzott, magához húzott, bekebelezett és megsemmisített. A
Lángoló Légió után kiüresedett tájak, minden élettől mentes világok
maradtak – a végtelen hatalmat jelképező és megtestesítő mágikus jelenség
még ennyit sem hagyott.
Meglátta elöl a sereget, amint egyetlen kétségbeesett tömegként vonul a
Hyjal felé. Ha a történelemnek még igaza lehet, akkor épp csak
biztonságba érnek. Ha másfelé is akadtak még túlélői a háborúnak, értük
mit sem tehetnek, és már azért is hálát adhatnak az égnek, hogy ennyien
megmaradtak a démonok dúlása után.
Mivel az oly sok részlet változása könnyen magával hozhatta az egész
történelem átalakulását, a sárkánymágus csak remélte, hogy a pusztítás
alábbhagy, és legalább ez az egy dolog az általa ismert mederben zajlik. A
Démonlélek náluk van, és…
Ösztönös veszélyérzete arra késztette, hogy hátranézzen. A gigantikusra
növekedett Forrásból fekete csáp emelkedett ki és indult utánuk, először
Hiszérát célozta meg. A mágus integetve kiabált:
– Vigyázzatok! Az Öreg Istenek! – Még mindig a korongra vágytak;
utolsó lehetőségük volt, hogy megszerezzék.
Alexstrasza azonnal kanyarodni kezdett és a zöld hercegnő látta a
váratlan mozdulatot, de ebben a pillanatban a csáp elérte és lerántotta
hátáról a druidát.
– Malfurion! – kiáltott fel Tiranda és szerelme után kapott, de már nem
érte el. Illidan is meglepetten nyújtotta ki kezét testvére után, és ujjaiból
bíbor szikrák pattantak ki, varázsenergiából formált kézzel kereste annak
karját. Mielőtt elérhette volna, egészen eltorzult, megnyúlt, majd elszakadt
az éjtünde ujjaitól és elszáguldott volna a Forrás felé, ha megalkotójától
elválasztva nem foszlik semmivé. Az örvény erőszakosan magához rántott
minden energiát, amely akár a legapróbb mértékben is táplálhatta.

271
 Khenariosz tanítványa rémülten nézett társaira, ahogy a csáp sebesen
visszarántotta. Alexstrasza erőteljes csapásokkal sietett utána, közben
Krázus összpontosított. A korongot vette célba, tudta, hogy legalább azt
vissza kell szereznie; a druida elvesztése szörnyű lenne, de a Démonlélek
elvesztése esetén megnyílik az út azok előtt, akik a világ egészét tomboló
káosszá változtatnák.
Vad, tomboló mágikus energiák csapkodták a mágust és királynőjét, a
kívánt varázslat elszabadult, eltorzult, és a romlott végtag tovább húzta
Malfuriont az örvény torka felé. Azután amiért a halandó testbe
kényszerült sárkány imádkozott magában, az végül bekövetkezett és
megmentette barátját. A Forrás elérkezett küszködései végére, nem
emésztette tovább Kalimdort, csak önmagát. A roppant, fekete
folyadéktömeg olyan gyorsan omlott önmagába, hogy azzal még a sötét
entitások sem kelhettek versenyre. Még a körötte zúgó vihar is felszívódott
benne, elsüllyedt – Alexstrasza dühödten csapkodott, majdnem maga is
követte.
Az örvény megfordult és beleömlött a saját torkába. A hatalmas, fekete
csáp próbált visszahúzódni, de a Forrás pillanatok alatt megszűnt létezni,
és a túlvilági végtag úgy oszlott szét a levegőben, mintha füstből lett volna
csupán. Krázus érezte, ahogy az Öreg Istenek rosszindulatú jelenléte
hasonlóképpen szertefoszlik.
Malfurion kapálózva zuhant lefelé, ott újabb – bár talán kevésbé
fenyegető – veszély várta. Éhségében mindent elemésztve a Forrás
kiszélesítette és elmélyítette az evilági megjelenésének helyet adó medret;
az óceán próbálta átvenni ennek uralmát, és ahogy gyorsan beömlött, több
száz lábnyi magas hullámai ölre mentek egymással, tajtékozva viaskodtak.
A mágus egyszerre döbbenten és lenyűgözve nézte, ahogy a katarzis véget
ér, és kialakul a Nagy-tenger.
Azután hirtelen észbe kapott; még nem késett el a druida
megmentésével. A Forrás eltűnésével újra használhatta hatalmát…
Még épp csak belekezdett a gyors varázslatba, amikor csodálatos
bronzsárkány suhant el mellette szinte teljesen zajtalanul, egy
gyönyörűséges hím csillámló pikkelyekkel, melyeknek ragyogása inkább
tükrözte a belülről fakadó nemes hatalmat, mintsem a még mindig árnyas
ég bármilyen fényét.

272
 – Nozdormu! – nyögte csodálkozva; alig jutott szóhoz, varázslatáról is
megfeledkezett.
Az Idő Fejedelme alábukott és elkapta a zuhanó éjtündét, azután
megfordulva visszarepült Alexstraszához és Hiszérához, de aranyszín
tekintetét végig Krázuson tartotta.
– Épp időben… – morajlott fel a nagy megtestesülés hangja, de nem állt
meg. Elszárnyalt a sereg felé, mancsában a druidával, és annak
erszényében a gonosz koronggal.
A többiek rögtön utánafordultak és követték. A mágus nézte, ahogy
Nozdormu repül; mintha mi sem történt volna – azután megrázta a fejét, és
mióta a múltba került, talán először sóhajtott fel igazi
megkönnyebbüléssel.

*****

A menekülők is felismerték a veszélyt a múltból, de tudták, hogy

világuk örökre megváltozott. Sokan csak bámulták üres tekintettel az új
tengert; a víz még mindig kavargott, de a hullámok már csak óvatosan
nyaldosták a tépett partvonalat.
Sokan elvesztették szeretteiket – sokan csak ekkor döbbentek rá
veszteségeik teljes valójára, és arra, hogy hetek, hónapok, talán évek
munkájával kell majd újjáépíteniük feldúlt világukat. Maga Jarod
iszonytató megrázkódtatásként élte meg ezeket a gondolatokat, de tudta,
hogy népe felé elszántságot, határozott kiállást kell mutatnia, és erőt véve
magán így tett. A közkatonák és tisztek mellett még a nemesek többsége is
nála keresett bátorítást; ő pedig kijelölte a legállhatatosabbakat, például
Feketeberek nagyurat, hogy gondoskodjanak a túlélők ellátásának
megszervezéséről.
A hegyet továbbra is útjuk céljaként jelölték meg. Ezúttal nem kellett
már sietniük; bebizonyosodott, hogy démonnal nem találkozhatnak – úgy
tűnt, másféle veszély sem várja a sereget. A Hyjal érintetlen maradt
nemcsak az utóbbi katasztrófától, de előtte a háború sem érte el. Amikor
napok múltán letáboroztak a lábánál, Jarod széles lobogót tűzetett a
csúcsra, hogy mindenki lássa, mint a birodalom új középpontját – az
újrakezdéshez új zászlót varratott.

273
 Az éjtündék segítséget kaptak a taurenektől és a többi fajtól, kiknek
szülőföldjét kevésbé dúlta fel a háború. Mindegyikük károkat szenvedett,
de Jarod népének birodalma, otthona szinte teljes egészében
megsemmisült. Hálás köszönettel fogadta Huln és a többiek segítségét, és a
mellette állók mind örömmel látták, hogy csupán néhány kivételes
alkalommal adódott probléma az előítéletekből. Nem csoda; nem álltak
már a kivételesen szép és nemes éjtünde városok, melyeket össze lehetett
volna hasonlítani mások barbár vagy csak félig-meddig civilizált
lakhelyeivel – elvesztek a hatalmas otthonfák, a mágikusan formázott
épületek és kertek, mely utóbbiak létének célja pusztán a gyönyörűség
lehetett, minthogy a tökéletes szépség utáni vágyból születtek. Már egy
ócska féltető sem maradt a külsőségekben elmerült és ezért megbűnhődött
népnek, sátraik is csak hellyel-közzel akadtak – Jarod felajánlotta a sajátját
az árváknak és a rájuk vigyázóknak.
Sajnálatos módon nem sok idő kellett hozzá, hogy a viszály újra felüsse
fejét. A Forrás megsemmisülésével a köznapibb éjtündéknek már nem
kellett félniük az Előkelők és más varázstudók hatalmától; hamar elterjedt
a szóbeszéd, hogy vannak még, akik büntetlenül megúszták a Légió
elszabadításának szörnyű tettét.
– Le kell csillapítanod a tömeget, mielőtt elharapózik ez a dolog –
tanácsolta Krázus. Jarod és ő egy magaslatra vonultak félre.
A volt őrkapitány a tengert fürkészte, elnézett Suramar romjai felett.
– Lesznek, akik sohasem feledik majd el a fájdalmat, amelyet az
Előkelők okoztak nekik.
A sápadt idegen a barátja vállára tette a kezét:
– Néped túlélése érdekében le kell küzdened a viszályt, Jarod!
Visszamentek a táborba és a parancsnok magához rendelte a nemeseket,
mellettük Dath'Remart és a többi magas rangú Előkelőt is. A két fél
Hollócsőr nagyúr zászlaja alatt találkozott, amelyet Jarod addig akart
használni, míg az újakat elkészítik és ezeket lecserélik. A dolgot Krázus
javasolta; az elhunyt főnemest a felsőbb körök mindegyike tisztelte.
– Erős fenntartásaink vannak – morogta Feketeberek, mint a nemesek
szószólója, vaskesztyűs kezét a kardgombján tartotta. – Ilyen társaságban
nem kívánunk hosszan időzni…
Dath'Remar megvetően felhorkant, de inkább nem mondott semmit. A
másik félről alkotott véleménye így is nyilvánvaló volt.
274
 – Hát nem tanultok a hibáinkból?! – csattant fel Jarod, és a tenger felé
mutatott: – Az ott nem elég, hogy véget vessetek az ellenségeskedésnek?
Talán be akarjátok fejezni, amit a démonok elkezdtek?
– Kik segítettek elkezdeni? – mutatott rá a viszály okára az egyik
nemes.
– Nem keresünk mentséget a vétkeinkre – jegyezte meg Dath'Remar
kihívóan de jóvá akarjuk tenni azokat. Sohasem csodálkoztatok el rajta,
hogy miért tartott olyan sokáig létrehozni az átjárót? Az életünket, talán
még annál is többet kockáztattunk azzal, hogy a démonúr szeme előtt
késleltettük a kapu létrehozását! Megpróbáltuk kimenekíteni a papnőt és
közben sokan odavesztek közülünk!
– Nem elegen!
– Szólhatok?
Elún követői szinte észrevétlenül csatlakoztak a tárgyaláshoz, élükön
Tiranda és Maiev állt. Jarod nővére szokatlanul visszafogott volt a főpapnő
jelenlétében – volt valami a lányban, amitől valóban alkalmasnak tűnt erre
a posztra.
Mindenki fél térdre ereszkedett, Tiranda elfeketedő arccal jelezte, hogy
álljanak fel. Jarod meghajolt előtte és így válaszolt:
– A Holdanya hangja bárhol és bármikor szabadon szólhat.
A főpapnő hálásan bólintott, azután némi tűnődés után belefogott
mondandójába:
– Világunk sohasem lesz már a régi, ahogyan mi, éjtündék sem leszünk
már soha olyanok, amilyenek régen voltunk. Elsodort minket az áradat, és
nem tudom, miféle népként érünk újra partot, de az nyilvánvaló, hogy
legfeljebb csak hasonlíthatunk egykori önmagunkra.
Nyugtalan mormolás kélt a nemesek és az Előkelők között egyformán –
nehezen viselték a szavakban rejlő igazságot.
– Túléltünk egy háborút, de ha nem fogunk össze, akkor nem élhetjük
túl a saját átalakulásunkat. Ezt is fontolóra kell vennünk, mielőtt
megtorolnánk egymáson a sérelmeinket. – Azzal Tiranda elfordult az
egybegyűltektől, Maiev még fivére szemébe nézett, úgy tűnt, biztató
tekintettel.
Ahogy nővére követte a főpapnőt, Jarod látta, hogy Shandris ott állt
mögötte. Mielőtt maga is a többiek után ment, a leendő beavatott

275
félreérthetetlen mosolyt küldött a parancsnok felé, amitől a férfi egyszerre
érzett nyugtalanságot és könnyebbséget szívében.
Valaki megköszörülte a torkát, és Jarod gyorsan észbe kapva visszatért
az aktuális problémához.
– Hallottátok a Holdanya küldöttét; nem vitázhatunk szavával! Mit
mondanátok hát?
Feketeberek már nyitotta a száját, de Dath'Remar megelőzte a vértezetes
nemest:
– A Holdanya és a főpapnő legalázatosabb tisztelőiként minden tőlünk
telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy vezekeljünk bűneinkért.
Feltéve, ha nagyérdemű társaink adnak rá lehetőséget egyáltalán.
A nemesek szószólója kelletlenül válaszolt:
– Nem tehetünk kevesebbet. Ha az Előkelők belátják tévedéseiket,
akkor elfogadjuk visszatérésüket, és örömmel vesszük a vágyott újjáépítés
érdekében tett erőfeszítéseiket.
A hangokban még mindig ott rejlett az ellenszenv, de Jarod nem is
remélt többet a hallgatólagos megegyezésnél. Érezte, hogy lesznek még
viták, de népe talán már nem fogja végpusztulásba rántani saját magát.
– Köszönet mindőtöknek, hogy eljöttetek hívásomra és egyezséget
kerestetek! Beszéljünk arról, hogy miként tudnánk leginkább hasznát venni
a csodának, amely megmentette a sereget.
Mindkét fél többféle véleményt mondott el egyszerre, próbálták
túlkiabálni egymást a különféle ötletekkel. A parancsnok vágott egy
grimaszt és megpróbálta kiragadni a legésszerűbb javaslatokat. Az egyik
azonnal megfogta:
– Víz! – vágott közbe, elcsendesítve a kiabálókat. Eszébe jutott az egyik
felderítő jelentése egy tóról a Hyjal csúcsa közelében. Érdemes lett volna
megnézni, maga készült odamenni, ha egyéb teendői adnak rá némi időt. –
Feketeberek nagyúr! Három önkéntesre van szükségem a nemesek közül;
el kell hogy kísérjenek… – Dath'Remarhoz fordulva így folytatta: – És az
Előkelők közül is kérek három jelentkezőt.
Miközben mindkét fél kísérőket választott, Jarod gratulált magának. A
rövid kitérő valószínűleg remek alkalmat kínál arra, hogy a felek
képviselői megismerjék egymást és összedolgozzanak. Biztonságos,
csendes felderítésre, de az ellátás fontossága miatt mégiscsak sürgős és
elvégzendő feladatra készültek. Ha a nemesek és a varázslók együtt
276
jelentik be az ivóvíz utánpótlásának biztosítását, akkor a nép láthatja, hogy
lehetséges az együttműködés. Jarod leküzdötte mosolyát; kifelé a
parancsnoktól elvárt határozott és kiszámítottan zord külsőt mutatta.
– Malfurion…!
A druida elszakította tekintetét az új tengerről.
– Krázus mester!

*****

A sárkánymágus legyintett:
– Egyenlők közt nem szükséges címekkel dobálózni. Ismét megkérlek,
hogy szólíts egyszerűen csak Krázusnak.
– Megpróbálom. – Malfurion visszafordult a tengerhez. – Szeretnél
mondani valamit?
– Én nem, de ők igen – mutatott fel egy hüvelykujjal a mágus.
Hatalmas szárnyak lusta csapásainak hangja érkezett, a por
felemelkedett az ifjú körül és három sárkány szállt le; Alexstrasza, Hiszéra
és Nozdormu érkezett együtt.
– Tudod, miért jöttünk – mondta a vörös királynő lágy, barátságos
hangon.
Malfurion keze akaratlanul az erszényére csúszott:
– A Lelket akarjátok.
– A Démonlelket – helyesbített Krázus. – Elfelejtetted átadni, amikor
leszálltunk. Kétségtelen, hogy a megmenekülés öröme folytán nem jutott
eszünkbe a dolog.
– Igen… igen… – A druida benyúlt az erszénybe, ujjai a korongra
fonódtak, közben óvatosan megsimította a felszínét. Felötlött benne, hogy
miért kellene odaadnia – talán nem bizonyította be, hogy képes uralkodni
felette? Talán nem ő használta fel, hogy megszabaduljon a Kalimdort dúló
fenyegetéstől?
– Malfurion!
Ha úgy érzik, jobban rászolgáltak az ereklye hordozására, akkor miért
nem próbálják elvenni tőle? Saját képességeit megerősítve a Lélek
hatalmával, minden bizonnyal legyőzné őket…
Undort érzett. Sietve kihúzta az elátkozott korongot az erszényből és
odanyújtotta a mágusnak.
277
 Krázus bólintott.
– Tudtam, hogy helyesen fogsz dönteni, de nem, nem kívánok
hozzáérni. Tedd inkább le.
Az ifjú szemöldöke kérdőn ívbe görbült, de szó nélkül
engedelmeskedett. Amint lehelyezte a romlott tárgyat a földre, úgy érezte,
mintha hatalmas súly került volna le a válláról.
– Kérlek, lépj hátra! – Azután a mágus a sárkányokhoz fordult: –
Elegendő lesz a hatalmatok?
– Elegendőnek kell lennie – válaszolta Nozdormu.
A három behemót előrenyújtotta vaskos nyakát, míg orruk alig egy
lábnyira volt a Démonlélektől.
– Nem köthetjük meg teljesen – jegyezte meg Alexstrasza. – Arra talán
mind együtt sem lennénk képesek. Azt viszont biztosíthatjuk, hogy
Neltharion ne tudja hatékonyabban használni mint bármelyikünk.
– Bölcs kitérő, úgy vélem – válaszolta Krázus. Malfurion úgy érezte, a
csuklyás mágus ismét eltitkol valamit saját királynője elől, akit pedig
olyannyira tisztelt. Az eddig látott események alapján az éjtünde találgatni
sem mert, hogy miről lehet szó, de észrevette a halandó testbe zárt sárkány
ősi tekintetében rejlő szomorúságot, amelyet sikertelenül próbált elrejteni.
A három óriás a pöttöm tárgyat nézegette, az egyszerű kis
aranykorongot, amely oly sok bánatot okozott – és a Démonlelket hirtelen
energiák szivárványszín burka ölelte körbe. Legerősebben a sárkányok
pikkelyeihez hasonlatos vörös, smaragdzöld és bronzos homokszín
ragyogott; az ereklye néhány hüvelyknyire felemelkedett. A rászabadított
mágikus erő keringeni kezdett körülötte, megforgatta több tengely körül,
majd az energiák egyesével beleolvadtak Neltharion kincsébe, a miriádnyi
fajta csillogást utoljára a vörös, a zöld és a bronzos homokszín követte.
A varázslat elenyészett és a Démonlélek csengve esett vissza a kemény
talajra. Változatlannak tűnt, érintetlennek.
– Ennyi? – kérdezte az ifjú.
Krázus bólintott.
– Ennyi. Arra kérlek, Malfurion, ismét vedd a kezedbe.
Bármennyire is meggyűlölte a tárgyat, a druida engedelmeskedett, és
meglepve tapasztalta, hogy már nem érzi a birtoklás kapzsi vágyát.
Csodálkozott magán, hogy egyáltalán kételkedni mert a nagy
megtestesülések hatalmában.
278
 A mágus a sárkányokra nézett, azok szinte egyszerre bólintottak. Ismét
Malfurionhoz fordult:
– Van egy hely… Egy hely, amit a fekete nem ismerhet még. Ha
megengeded, megmutatjuk neked és megkérünk, hogy küldd el oda ezt a
romlott dolgot.
– Ti nem tudjátok elvinni?
– Azelőtt talán csak én tudtam volna használni a korongot, ámbár
bizonyos nehézségek árán. A többieket a fekete hatalma eltiltotta attól,
hogy egyáltalán megérintsék. A mostani varázs megakadályoz minden
egyes sárkányt abban, hogy hozzáérjen, nemhogy hasznát vegye. Ezért van
szükségünk rád.
A druida értőn bólintott, majd kihúzta magát:
– Mutassátok hát meg!
A mágus által az elméjébe küldött kép olyan élénk volt, mintha máris
ott járna és a saját szemével látná. Egyre inkább szabadulni akart a
Démonlélektől, hát azonnal rábólintott:
– Legyen! – azzal összpontosítva nyughelyére küldte a korongot.
Krázus nagyot sóhajtott.
– Köszönet néked ezért!
A megtestesülések csak bólintva jelezték hálájukat, azután Alexstrasza
felnézett az égre:
– A felhők… kezdenek oszladozni…
Való igaz, a Lángoló Légió megjelenése óta először kezdett tisztulni az
ég Kalimdor felett. A fenti kecses szelek egyre inkább elvékonyították a
duzzadó felhőtömböket, kisebb darabokat szakítottak le róluk, köztük
selymes szálakat szőttek a vékonyodó párából. Malfurion érezte, ahogy az
utóbbi napokban csak erejét gyűjtögető természet elkezdett újjáéledni, és
túlélése immáron biztosítottnak tűnt. Melegség árasztotta el fejét a
homloka felett, és érezte, hogy agancsai ismét növekedtek valamennyit.
Már kisebb ágak díszítették a fő törzseket.
Hiszéra, lehunyt szemhéja mögött mindent látó tekintettel, a többi
megtestesüléshez fordult:
– A világ rendje helyreáll majd, de addig még nekünk is sok dolgunk
lesz. Térjünk vissza a többiekhez.
Nozdormu bólintott:
– Egyetértek.
279
 A druida már nyitotta a száját, hogy köszönetet mondjon a
sárkányoknak a segítségért, de váratlanul szédülés és kellemetlen előérzet
fogta el. Valami történt, és bár nem akarta elfogadni a lehetőséget, mégis
úgy sejtette, testvére is benne van a dologban.

*****

Mint mindenki, aki magányosan félrevonult, Rónin is a tengert nézte a

hegyoldalról. A sok-sok halál járt fejében, melyeket a Lángoló Légió
okozott – itt és a saját korában egyaránt. Mélyen gyászolta őket, mert
emlékei között számos olyan arc felbukkant, amelyeket bár nem ismert
közvetlenül, mégis az élete egy-egy apró részét képezték valamiképpen.
Tudta, hogy Krázus hasonlóképpen érezhet, talán mélyebben is gyászol
mint ő, merthogy sokkal tovább élt, többet látott, többeket ismert meg. A
halandók között járva nemzedékek halhattak már ki mellőle, és a mágus
elég jól ismerte egykori mentorát ahhoz, hogy tudja; a kor nem tette
érzéketlenné. Bizonyosan megszenvedett minden egyes halált,
bármennyire elrejti fájdalmát.
Újabb barátot kell eltemetniük magukban, újabb nevet kell felírniuk az
elvesztettek közé. Rónin sohasem gondolta volna, hogy egyszer még
meggyászol egy orkot, de már rég beismerte, hogy tévedett a sokáig
vadállatinak tartott fajjal kapcsolatban. Brox nemes bajtárs volt, elszánt és
becsületes harcos. A mágus csak később értette meg a veterán
önfeláldozásának borzalmát – átvetette magát a kapun, abban a biztos
tudatban, hogy ott csak a végzet, talán a halálnál is rosszabb sors várhat rá.
Malfurionnak időre volt szüksége, és ő biztosította, hogy legyen elég ideje
lerombolni az átjárót.
A tenger az ork győzelmi jelképévé vált a szemében; nélküle sohasem
jöhetett volna létre. Ha Brox nem késlelteti, bármily kicsiny ideig is,
Sargeras bizonyosan átlép erre a világra és mindenkit legyilkol, elemészt
minden életet.
Megválaszolhatatlan kérdés merült fel benne: Vajon Brox helyreállította
a történelem menetét, vagy maga is a részét képezte a múlt eseményeinek?
Talán Nozdormu tudhatja, de ő nyilvánvalóan nem fogja megmondani. A
saját megpróbáltatásairól sem beszélt, csak annyit említett, amennyit

280
közben kiderített az Öreg Istenekkel kapcsolatosan. A kapu bezárásával és
a Végtelen Forrás eltűnésével ez a veszély is elmúlt.
A mágus éles szeme a partvonalon lassan felhalmozódó törmelékre
szegeződött. A hullámok még mindig sok szemetet mostak ki a mederből,
főként növényi részeket, de az éjtünde birodalom kisebb maradványai is
felbukkantak – szövetfoszlányok, könnyebb bútordarabok, megromlott
étel, és időnként bomlófélben lévő testrészek. Jarod kiküldött néhány
csapatot, hogy figyeljék a partvonalat, és minél előbb temessék el az így
fellelt tetemeket, nem csupán tiszteletből, de a biztonság érdekében is. Az
oszladozó testek járványos betegségeket hordozhattak – a túlélők
legnagyobb félelmére.
Valami odalebegett a parthoz, valami különösmód ismerős tárgy. A
mágus nem hitt a szemének, hát megsegítette látását egy gyors varázslattal,
majd gondolkodás nélkül odateleportált a kérdéses partszakaszra. A tenger
szélének sarában állva elhűlten nézte a kimosott tárgyat, azután odalépett
és felvette.
Brox fejszéjét tartotta a kezében. Nem tévedhetett; elegendő
alkalommal látta már a fegyvert, és jól ismerte a belőle sugárzó mágikus
erőt. A kétélű fejsze termetes mivolta ellenére nemcsak a nyél illett
remekül a markába, de súlya annyira nem zavarta, hogy szinte keze
meghosszabbításának érezte a tárgyat. A tengervíz úgy pergett le róla,
mintha az eszköz taszította volna a nedvességet.
– Lehetetlen – mormolta Rónin és gyanakodva fürkészni kezdte a
hullámokat. Nem érzett semmiféle veszélyt, fenyegetést a mélység felől,
nem emelkedett ki szellem, hogy rátámadjon vagy bármiféle magyarázatot
adjon a megdöbbentő felfedezésre.
Hitetlenkedve nézett le a fegyverre, azután újra fel a vízre, majd megint
le a fejszére, végül elbámult az egykori fekete tó és a közepén tátongott
kapu irányába, és a kezében tartott tárgyból kisugárzó energia látomást
hozott számára. Broxigar állt ott egy halom démon tetemén, és kihívást
üvöltött az előtte felsorakozott végtelen seregnek.
Emlékezett még a saját idejéből egy köszöntésre, mellyel az orkok
elbukott harcosaikat bocsátották utolsó útjukra. Magasra emelte a fejszét,
háromszor, azután előre leeresztette és a távolba mutatott vele.

281
 – Megéneklik majd tetteidet – suttogta, emlékezvén, hogy Brox
megosztotta velük e vágyat. – Megérdemled, hogy nemzedékek
növekedjenek fel történeteden. Gondoskodunk róla.
Rónin a vállára kapta az eszközt, és elindult, hogy megkeresse Krázust.

282
 Huszonkettő

I
llidan leszállt a nyeregből, a kendő mögül a sűrű erdőt fürkészte.
Nem mintha bármi is veszélyt jelentett volna számára, aki eleget
tanult az idegen mágusoktól és a démonoktól ahhoz, hogy megtartsa
hatalma egy részét. Mindamellett, ha terve beválik, akkor néhány
sóhajtásnyi idő múltán újra teljes lesz ő is, a többi varázsló is.
Kikötötte hátasát egy fához. Jarod és a rangidősek gyülekezete odalent
vitázott a táborban az ellátásról és a menedékről – örült, hogy másra
hagyhatta az efféle ügyeket. Sokkal fontosabb dolga akadt, olyasmi,
aminek elvégzése minden másnál lényegesebb. Meg akarta menteni népét,
népe legfőbb erősségét, vissza akarta szerezni az éjtünde lét elveszett
aspektusát.
Mind ostobák, ha úgy hiszik, hogy a Légió nem tér vissza egykoron, és
abban is biztos volt, hogy legközelebb a démonok sokkal szörnyűségesebb
módon csapnak majd le. Ő pedig eldöntötte magában, hogy felkészül,
felkészíti népét erre az esetre is.
A Hyjal csúcsánál fekvő ősi tó közepén zöld, idilli kis sziget hevert, és
Illidan a sors kezét látta abban, hogy ő járt erre először. A hely tökéletesen
megfelelt, hogy megvalósítsa tervét. Akaratlanul egyik dagadozó
erszényére tette a kezét – tartalma szinte szólítgatta, szirénénekkel
bizonygatta, hogy helyesen döntött. Népe meghajol majd előtte hálája
jeléül és a legnagyobb hősök közé emeli, talán még Malfurionénál is
nagyobb megtiszteltetésben lesz része.
Igen, testvérére sokan úgy tekintettek, mintha egyedül ő mentette volna
meg a világot. A varázsló is kapott valamiféle kelletlen elismerést, de
sokan félreértették a tetteit, és szóbeszédek keltek szárnyra arról, hogy
valójában csatlakozni akart a démonokhoz. A rossz nyelvek szerint csak
testvére közbelépése mentette meg lelkét az örök kárhozattól. Ami a
szemével történt – nagyszerű új képessége –, az mások szerint csupán a
Légió urával kötött egyezségének jele volt.
Annyira tökéletesnek kikiáltott ikre szép szavakkal szólt róla a köz előtt,
de ezzel is csak saját magát fényezte, még növekvő agancsai sem
riasztották el imádatuktól az amúgy kényes-dölyfös éjtündéket. Úgy
fogadták, mint valami isteni jelet, mintha ő is felemelkedett volna a
283
természet védelmezői közé – azok közé, akik sorban buktak el a
démonokkal szemben, miközben ő, Illidan életben maradt és
diadalmaskodott.
Mindez most megváltozik, gondolta, nem először. Meglátják majd
tettemet és ezerszeresen meghálálják.
Kellemes előérzet öntötte el, ahogy kinyitotta az erszényt és kivett
belőle egy ugyanolyan fiolát, mint amilyet Tiranda látott nála Zin-Azshari
romjai között. Valójában pont ugyanaz az üvegcse volt – mi több,
ugyanazon, újra-töltött tartalommal. Lehet, hogy a Végtelen Forrás örökre
odaveszett, de Viharhozó Illidan megmentett belőle valamennyit.
Sikerülni fog. Sikerülnie kell! Ő már megtapasztalta, személyesen
megtapasztalta a Forrás vizének lenyűgöző tulajdonságait; még egy ily
kicsiny mennyiség is igen nagy hatalmat képviselt.
Az Azshara királynő után mintázott dugasz újfent táncot lejtett az
érintésétől, azután kipattant a vékonyka szájból. A varázsló ezúttal nem
kapta el, hagyta leesni a fűbe. Odament egészen a víz széléhez, kitartotta
fölé a fiolát, majd egy határozott mozdulattal beleöntötte tartalmát.
Ahol a fekete folyadék cseppjei a felszínre hullottak, ott a tó lágyan
fényleni kezdett, nyugodt kékje felizzott, és e változás sebesen tovaterjedt,
hamar elérte a szigetet középen és körbevette azt. Alig néhány
szívdobbanásnyi idő múltán az egész tó gazdag azúrkékben csillámlott,
fénylett, izzott – a legostobább barbár is azonnal felismerte volna benne a
mágikus erők jelenlétét.
Illidan megváltozott érzékelése számára a látvány még lenyűgözőbbnek
hatott; a fekete tó újrateremtését várta az üvegcse tartalmától, de így is
elállt a lélegzete… még többet akart. Elővett még egy fiolát és sietve
kitépte belőle a dugaszt, azután a vízbe öntötte tartalmát. A kékség izzása
felerősödött és oly energiák kezdtek játszadozni a felszín alatt, halandó
szemnek láthatatlanul, amilyeneket utoljára a Forrásban érzékelt.
Izgatottságában összeszorította fogait, ajkai elkeskenyedtek, szeretett
volna beleugrani a vízbe, de visszafogta magát. Keze ismét az erszényre
tévedt – Vajon mit tenne egy harmadik adag?
Kivette és kidugaszolta a harmadik üvegcsét…
– Mi a Holdanya kínját művelsz te itt?
Annyira elmélyedt foglalatosságában, hogy egyáltalán nem érzékelte a
mögötte közeledő csapatot. Megpördült, kezében az utóbbi fiolával – egy
284
rakás éjszablyán ülő nemessel és Előkelővel találta szemben magát, élükön
Árnydal Jarod lovagolt.
– Kapitány… – kezdte hebegve, fogalma sem volt, mit mondjon.
Az Előkelők egyike elnézett felette:
– Valamit művelt a tóval! Olyan… – félelem ült ki az arcára – olyan
lett, mint a Forrás!
– Elún óvjon minket! – kiáltott fel az egyik nemes mellette. – Feléleszti!
A parancsnok leszállt a nyeregből:
– Viharhozó Illidan! Azonnal hagyd ezt abba! Ha a testvéred nem jár
közben az érdekedben, már…
– A testvérem! – ellenállhatatlan harag lobbant szívében, és érezte, hogy
a bűvös tó is tüzeli. Már majdnem a régi hatalom járta át tagjait, mindenre
képesnek érezte magát. – Mindig csak a testvérem!
A többiek is leszálltak hátasaikról és követték Jarodot, óvatos
mozdulataiktól Illidan izmai megfeszültek. Nyilvánvalóan látszott, hogy el
akarják távolítani a tótól és annak erejétől. Az Előkelők bizonyára
maguknak akarják ezt a lehetőséget; ők is hőssé akarnak válni népük
előtt…
– Ne tovább!
Az egyik nemes habozva megállt, azután ijedten kiáltott fel:
– Elún nevére! Miféle szemek lehetnek a kendő alatt?
Illidan üres szemgödreiben ragyogó izzás jelent meg, a borostyánszín
selyem alig tompította. A többi varázslóra nézett – azok körül lángok
törtek fel a talajból, mindhárman sikoltozva csapkodták magukat.
Jarod és a nemesek rárohantak, ő csak elvigyorodott a nevetséges
fenyegetésen és intett egyet feléjük. A katonák alatt felrobbant a föld; a
parancsnokot hátravetette, az őt egy lépéssel megelőző Feketeberek
magasra repült és hangos reccsenések közepette az egyik fa ágaira esett,
onnan bukdácsolva zuhant le.
– Ostobák…!
Váratlanul bokáig belesüppedt a talajba, és ahogy lenézett, fák gyökereit
látta sebesen felmászni mindkét lábára; egyetlen lélegzetvételnyi idő
múltán már a mellkasánál tartottak, majd befonták és teste mellé szegezték
a karjait, rögzítették állát és leveleket tömtek szájába, hogy meg se
szólalhasson. Próbált még összpontosítani, de nem bírt, mert füle mellett

285
olyan fenyegető zúgás és viszketés kélt, mintha ezer darázs akart volna
bemászni a fejébe.
Levegő után kapkodott és térdre esett volna, ha a gyökerek nem tartják
mereven, közben érzékelte, hogy valaki közeledik felé. Tudta, hogy csak
ikre lehet az.
– Ó, Illidan! – Malfurion hangja még a zümmögésen keresztül is
tökéletesen hallatszott. – Miért?
A druida a tavat bámulta, annak fénylő kékje tisztán jelezte a fertőzést;
már nem ihatnak belőle. Akárcsak korábban a Végtelen Forrás, ez is a
hatalom táplálójává vált, és nem az életet szolgálta.
– Ó, Illidan! – ismételte megkötözött testvérére nézve.
– Dath'Remar még életben van – mondta Tiranda az Előkelők vezetője
mellett térdelve. – Egy másik varázsló is túléli, de a harmadik meghalt… –
borzadályában elhalt a hangja. – Egész testük megégett!
Malfurion csak a sárkányokkal és Krázussal akart odamenni, de
ahogyan ő, ugyanúgy Tiranda is megérezte, hogy készülődik valami a
közelben. Néhány papnő kíséretében utánuk lovagolt – mind késve
érkeztek.
– Feketeberek nagyúr halott – jelentette az egyik beavatott –, de a
többieket még megmenthetjük.
Maiev és Shandris kimondatlan egyetértésben látták el az eszméletlen
Jarod sebeit. Utóbb félig-meddig kikalapált vértezetén újabb horpadások
keletkeztek, arcának felét tenyérnyi zúzódás borította és egyik sípcsontja
eltörött. Vérző sebei hamar beforrtak a papnők imái folytán. Nővére felkelt
mellőle, arcára szörnyű harag ült ki; kardját kivonva Illidan felé indult.
– Maiev! Ne! – parancsolta a főpapnő.
– Majdnem megölte a testvéremet!
Tiranda sietve odalépett hozzá.
– De nem ölte meg. Nem neked kell döntened a sorsa felől, hanem a
kijelölt parancsnoknak. – Támogatást kérő tekintettel nézett Malfurionra.
A druida bólintott:
– Igen, Jarod joga ítélkezni. – Szomorúan megrázta a fejét: – Hát ezért
ment vissza a Forráshoz!
– Nem hittem volna, hogy többet is merített belőle – mondta Tiranda
mentegetőzve.

286
 Egy hirtelen gondolattól vezérelve a férfi odament testvéréhez – Illidan
megfeszült, ahogy megérezte a közelségét –, és a megkötözött alak
derekához nyúlt. Az ottani gyökerek engedelmesen félrehúzódtak. – Még
négy fiola. Át akarta változtatni a tavat egy új Forrássá.
– Tehetünk bármit is, hogy visszaváltoztassuk?
Krázus mindvégig a háttérben maradt, csak figyelte az eseményeket
csendesen.
– Nem – mormolta magának –, semmit. Ami megtörtént, azon már nem
változtathatunk.
Azonban Alexstrasza megjegyezte:
– Tehetünk valamit, hogy átalakítsuk egy másféle erővé. Annak
természete kevésbé álnok hatalmat birtokol, mint amilyenné a Forrás vált.
A mágus szeme elkerekedett egy pillanatra:
– Ó! Hát persze!
A sárkány szavait hallva Malfurion érdeklődve lépett közelebb:
– Mi lenne az?
A három óriás egymásra nézett, a másik kettő egyetértésben bólintott a
királynőnek. Alexstrasza visszafordult az éjtündékhez:
– Elültetünk egy fát.
– Egy fát? – a druida magyarázatért esdeklő tekintettel nézett Krázusra,
de ő csak bólintott, vonásain semleges kifejezés ült.
Gyorsan megrendezték a rituálét inkább, hogy elvonják a figyelmet
Illidan tettének lehetséges következményeiről. A varázslót elrejtették, így
akadályozták meg a további bajokat; Jarod nővére önként jelentkezett,
hogy felügyel rá, amíg döntenek a sorsáról. A Holdanyától kért
gyógyerőnek köszönhetően a parancsnok hamar felépült és felkérte
Malfuriont, hogy amikor eljő az ítélkezés ideje, ő is vegyen részt a
döntéshozatalban.
Krázust, Rónint és a sárkányokat kivéve csak éjtündék jöttek el; a nagy
megtestesülések terve csak az ő népüket érintette. Nemesek, Előkelők és az
alacsonyabb kasztok képviselői gyűltek ott össze – a többi túlélő lent
maradt a táborban, és bár semmit sem láthattak a történésekből, azt tudták,
hogy életük ismét megváltozik valamiképpen.
Mind átmentek a tó közepén fekvő szigetre. A Hyjal roppant
magasságával ellentétben a csúcs közelében is egészen kellemes maradt a

287
levegő, nem hűlt le nagyon, mi több, immáron a vízben játszó mágia is
hevítette valamelyest.
– Gyönyörű – suttogta Tiranda.
– Bár ne lenne ennél több – válaszolta Malfurion morózusan. Még
mindig csak Illidanra tudott gondolni; maga is tett néhány javaslatot, hogy
mit kezdjenek az eltévelyedett varázslóval, de kínozta a tudat, hogy mivé
vált testvére és mi történhet még vele. Bizonyos, hogy többé nem
bízhatnak meg benne, őrületében a saját fajtáját ölte, a mágusok szerint
már nem először. Ezt a vétkét egyáltalán nem feledtetheti azzal a
kifogással, hogy szükségük lesz a Forrásra, amikor a Légió újra támadásba
lendül.
A csaták során hozzászoktak a napfényhez, így Jarod délidőre beszélte
meg a sárkányokkal a találkozót. Alexstrasza javasolta ezt, mondván, hogy
tervük kivitelezéséhez az a legjobb, ha a nap épp útvonala csúcsán jár.
Méretei ellenére a szigeten csak magas fű növekedett. A társaság
középre ment, ott a sárkányok kérése szerint helyezkedtek el, körülöttük,
ők hárman pedig körbeálltak egy kétlépésnyi helyet, állításuk szerint a
földdarab pontos közepét. A ceremóniát az Élet Forrása kezdte, előtte
bevezetőt mondott.
– Kalimdor sokat szenvedett – morajlott fel hangja, a többiek
bólintottak, és ő folytatta –, ahogyan az éjtündék népe is. Maguk is
vétkesek e bajok okozásában, de megpróbáltatásaikat látva, feledkezzünk
meg erről.
Néhányan kelletlen arckifejezéssel pillantgattak az Előkelők felé, de
senki sem mert ellenvetést tenni. A vörös nőstény leeresztette egyik
mancsát, abban egy kukoricaszemhez hasonlatos mag hevert, egészen
elveszve a hatalmas tenyérben. Malfurion halántéka zsibbadni kezdett,
amint rápillantott; érezte és felismerte rajta a halott félistennő, Aviána
érintését.
– G'hanír, a Fák Anyja ajándékozta nekünk – szólt Alexstrasza –, és ő
már nincs többé, odaveszett úrnőjével együtt. E mag túlélte halálukat,
belőle kell új fát nevelnünk.
Nozdormu egy kényelmes mozdulattal kis lyukat vájt a földbe, a
királynő óvatosan belehelyezte a magvat, majd Hiszéra fedte be a lyukat
finoman. Az Élet Forrása felnézett a napra, azután mindhárman lehajtották
a fejüket, orruk egészen közel került a friss földhalomhoz.
288
 – Erőt és egészséges Életet adok az éj tündéknek egészen addig, míg e
fa áll! – szólt előbb Alexstrasza. Egész testéből lágy, vörös fény sugárzott
és áramlott át a kicsiny halomba, közben a napfény mintha felerősödött
volna, vele együtt a tó kékes izzása is hevesebbnek tűnt. Némelyik
varázstudó mocorogni kezdett, de mindenki csendben várta a folytatást.
Malfurion ösztönösen Tiranda kezét kereste; a lány egyáltalán nem
húzódott el. Megszorították egymás kezét, és mindkettejüket kedves
melegség árasztotta el.
A frissen feltúrt föld megmozdult, mintha épp valami apró teremtmény
fúrná ki magát a felszínre – kicsiny cserje szökött szárba a bámuló szemek
előtt és növekedett közel méternyi magasra. Ágakat növesztett, azokon
rügyek, majd levelek növekedtek élénken, zölden, élettel telve. Alexstrasza
kicsit hátrébb húzódott.
Nozdormu vette át helyét, hangjába enyhe sziszegés vegyült:
– Folytatódjon az éjtündék élete ugyanolyan hosszan, mint azelőtt, és
biztosítsa ezt a fa Halhatatlansága, melyet neki ajándékozok! – Testéből
aranyos-bronzszín fény sugárzott ki és áramlott a cserjébe, közben
ugyanúgy felerősítette a nap fényét és a tó izzását, mint az imént a vörös
sárkány hatalma.
A fa ismét növekedett valamelyest, immáron elérte az éj tündék
magasságának kétszeresét. Az egybegyűltek felől csodálkozó hangok
szálltak fel, de mindenki próbált halk maradni, nem akarták megzavarni a
rituálét. A lombozat sűrűsödött, az ágak megvastagodtak, az iménti cserje
minden tekintetben erős és egészséges, ígéretes kis fává cseperedett.
Gyökerei sugarasan felnyomták a földet, mintha a növény lábakat
növesztett volna. Az Idő Fejedelme bólintott, majd ugyanúgy visszakozott,
mint imént a sárkánykirálynő, átadta a szót Hiszérának.
A zöld úrnő lehunyt szemmel vizsgálgatta a fácskát; a sárkányok mellett
még mindig eltörpült, hiába a gyors növekedés.
– Új Álmokat, a Képzelet képességét adom az éjtündéknek elvesztett
reményeik helyére, hogy újra a növekedés útjára léphessenek! – Ám
mielőtt társaihoz hasonlatosan erejét adta volna a fának, hirtelen Malfurion
felé fordult: – Azoknak pedig, akik szeretteim és a magam ösvényeit
kutatják, a druidáknak szabad belépést engedek birodalmamba, ahol akár
legmélyebb álmuk közepette is bejárhatják a világot, tanulhatnak és erőt
meríthetnek.
289
 Malfurion képtelen volt méltó választ kierőszakolni magából, hallgatott
hát és köszönetét egy tiszteletteljes meghajlással fejezte ki. Úgy érezte,
mindenki őt nézi, de Tiranda büszke szorítása hamar feledtette ezt vele.
Hiszéra újra a fára nézett, testéből smaragdszín sugárzás kélt és áramlott
át a növénybe, közben vakítóan erőssé tette a napfényt. Ahogy az utolsó
zöld fényfoszlány is felszívódott a gyökerek között, az egybegyűltek úgy
érezték; a sziget megrázta magát. Malfurion néhány lépéssel hátrébb húzta
Tirandát, és mintha csak jelt adott volna, a többiek követték. Még a
sárkányok és elhátráltak, bár nem annyira mint a számukra pöttöm
teremtmények.
A fa növekedni kezdett. Előbb csak kétszer akkorára nyúlt és
szélesedett, mint amilyen az imént volt, azután ezt is megkétszerezte.
Egyre csak nőtt és növekedett, fel az ég felé, olyan magasra, hogy a druida
szerint már a lent maradottaknak is látniuk kellett roppant, buja
lombozatát, mellyel árnyékba borította a tó felét, bár annak izzása nem
csillapodott, és valamiképpen a napfényt sem akadályozta igazán.
A gyökerek ismét megvastagodtak, ezúttal már kibukkantak a talajból és
hamarosan karnyi, majd combnyi támasztékot nyújtottak a gigantikus
fának, sokméternyi hosszan, és egyre csak növekedtek tovább. Deréknyi
vaskosan megfelelő alapot nyújtottak volna egy kisebb toronynak, azonban
néhány pillanat múltán már a néhai Hollócsőr nagyúr Feketebástya erődje
is megirigyelte volna szilárdságukat és erejüket. Mire a fa abbahagyta a
növekedést, a sárkányok sem tűntek többnek mellette mint apró
madárkáknak; felrepülhettek volna egyik ágára, hogy ott csipogjanak el
valamiféle tavaszköszöntőt.
– Nordrassil, a Világfa áll előttetek! – jelentette be fennhangon az Élet
Forrása. – Amíg e fa áll, s amíg tisztelet övezi, addig az éjtündék is
gyarapodhatnak! Megváltozhattok, járhattok bármilyen ösvényen, de
mindörökkön Kalimdor részei lesztek!
Krázus valahonnan Malfurion mögé került és suttogva tette hozzá, csak
a druidának:
– Mélyre nyúló gyökereivel a fa megőrzi a tavat olyannak, amilyen
most. A napfény mindig része lesz a tájnak, és a fekete víz nem jelenhet
meg újra.

290
 Az ifjú hatalmas megkönnyebbülést érzett, akaratlanul is Tirandára
pillantott, aki olyan tekintettel nézett vissza rá, hogy attól arcát elfutotta a
szín. Mielőtt bármit tehetett volna, a lány megcsókolta.
– Bármit is tartogasson a népünknek ígért hosszú jövő – mormolta a
gyermekkori barát és játszótárs –, én csak melletted állva akarom azt látni.
Malfurion visszacsókolt, de közben egy másik arc tolakodott gondolatai
közé. Lesz majd idő, amikor ünnepelnek, együtt örvendenek a nagy
megtestesülések ajándékának, és terjeszthetik a hírt népük soraiban, de
addig még más dolga is akad. Úgy érezte, Illidan ügye nem várhat tovább.
Tiranda kicsit hátrébb húzódott, ajkait gondterhelten húzta össze:
– Tudom, mi nyomja a szíved. Magam is elszomorodom miatta. De
kérlek, ne hagyd, hogy fivéred tettei örökre megnyomorítsák a lelked!
Szerelme erőt merített a szavakból :
– Nem hagyom. Ígérem neked, ezt nem hagyom.
Sejtelemtől hajtva hátrapillantott a válla felett; látta, hogy Rónin és
Krázus eltávolodott az egybegyűltektől. Nozdormu hiányzott a sárkányok
közül – a termetes lény mintha semmivé foszlott volna, észrevétlen tűnt el
a szigetről. Bizonyosnak látszott, hogy a mágusokkal készülnek valamire.
– Mi baj, Malfurion?
– Gyere velem, Tiranda, amíg senki sem figyel fel ránk!
A lány nem vitatkozott, szó nélkül követték Krázust és volt tanítványát.
Így is túl sokat késlekedtünk már. Ideje lezárnunk a magunk ügyét.
Nozdormu szavai még egy ideig visszhangzottak Krázus elméjében. Az
ember ott állt mellette, egymásra néztek, és a lánghajú bólintott:
– Én is hallottam.
Az éjtündék hol csak lenyűgözötten állva, hol új életüket tervezgetve
csodálták az előttük termett Világfát, így észrevétlenül eltávolodhattak
tőlük, hamarosan a tó partján álltak. A sárkánymágus még szeretett volna
szólni Malfurionnal, de végeredményben minden elhangzott már, ami
fontosnak tűnt, és maga is igencsak hazavágyott.
Nozdormu még a ceremónia előtt szólt neki:
– Sokkal tartozunk nektek, Korialstrasz. – A többes számot nem csupán
a többi nagy megtestesülés, de önmaga számtalan időpillanatban egyszerre
létező másainak nevében is használta.
– Azt tettem, amit tennem kellett, ahogyan Rónin… és Brox is.

291
 – Épp beszélek a mágussal – jegyezte meg az Idő Fejedelme csak úgy,
mellékesen. Természetéből fakadóan nem jelentett számára erőfeszítést,
hogy egyszerre több helyen létezzen. – Neki is elmondom, hogy
gondoskodom a hazajutásotokról.
Krázus mérhetetlen hálát érzett; amikor Alexstraszára nézett, minden
alkalommal iszonyúan megkínozta a tudat, hogy nem beszélhet a
királynőjére és a többi sárkányra váró jövőről.
– Köszönöm néked!
A bronzszín óriás komoran nézett rá.
– Tudom, mit titkolsz előle, előlünk. Az én átkom és sorsom, hogy
tudjak az efféle dolgokról, de magam is képtelen legyek bármit tenni azért,
hogy megakadályozzam. Itt és most bocsánatodat kérem mindazon
rosszért, amit így okozok neked az elkövetkezendő időkben, de az vagyok,
akinek és aminek teremtettek, nem tagadhatom meg a végzetem… ahogyan
Maligos sem.
– Maligos! – kiáltott fel meglepetten a mágus, eszébe jutottak a tojások
a varázslattal teremtett dimenzióban.
– Erről is tudok. Add át nekem a tojásokat és én továbbadom őket
Alexstraszának. Amint Maligos jobban lesz, megkapja az ifjakat. A többi
mellett ez kicsiny változás csupán, és magam is szívesen fogadom. A
kékek újra vidáman játszadozhatnak majd az égen, még ha számuk tízezer
esztendő múltán sem lesz akkora mint volt. Mindenesetre a kevés is jobb a
semminél.
Krázus szeretett volna elköszönni imádott királynőjétől, de tudta, hogy
akaratlanul is kicsúszhat valami a száján, aminek titokban kellene
maradnia. Később Róninnal már a bronzszínű sárkányt várták, és hirtelen
megbánta, hogy mégsem ment oda a vörös úrnőhöz.
Az ember átható tekintettel nézte:
– Még szólhatsz neki. Megértelek.
A nyurga alak megrázta a fejét.
– Eléggé eltorzítottuk már a jövőt. Történjék meg, aminek meg kell
történnie.
– Hmm. Én nem lennék ennyire elszánt.
– Ugyan! – mormolta Krázus egy újabb fejrázás kíséretében. – Ne
gondold, hogy én olyan elszánt vagyok!

292
 – Felkészültetek? – kérdezte váratlanul Nozdormu; észre sem vették
érkezését. Odafordultak a türelmesen várakozó sárkányhoz.
– Mióta vagy itt? – csattant fel az idős varázstudó.
– Amióta itt szándékozom lenni. – Megelőzve minden más szót
Nozdormu kitárta szárnyait. – Másszatok fel! Elviszlek a jövő megfelelő
részébe.
Rónin egészen kétkedőnek tűnt:
– Ennyi az egész?
– Amikor a Forrás végül elemésztette önmagát, újra elzárta az Öreg
Isteneket, és már nem tudnak belenyúlni az időfolyamba. A valóság
szövetén ejtett szakadások beforrtak, az utazás egészen egyszerű…
legalábbis számomra.
Rónin arrébb sétált és felvette a földről Brox fejszéjét.
– Az meg mit keres itt? – kérdezte a nagy megtestesülés.
Mindkét mágus kihívóan nézett a sárkányra.
– Velünk jön. – Krázus még messzebbre merészkedett: – Vagy mi is
maradunk és tovább keverjük a lapokat.
– Akkor hát hozzátok!
Felültek az Idő Fejedelmének nyakába, közben a sárkánymágus
észrevette a párost, amely a fák között rejtőzködött – rögtön felismerte
őket.
– Nozdormu…
– Igen, igen, a druida meg a papnő. Tudtam, hogy idejönnek. Menj és
köszönj el tőlük! Mennünk kell!
Bár a megtestesülés nem zavartatta magát, a mágust nyugtalanság
szállta meg.
– Ti ketten…
– Hallottunk mindent… – vágott közbe Malfurion. – És most már értek
sok mindent, ami azelőtt homályosnak tűnt.
Krázus bólintott.
– Eddig is keveset mondtunk és ezután sem mondhatunk többet. Elég,
ha ennyit tudtok, és azt, hogy még találkozhatunk.
– Népünk fennmarad? – kérdezte Tiranda.
A mágus eltűnődött egy pillanatra, mielőtt kiszámított szavakkal
válaszolt:

293
 – Igen, és jobbá teszi a világot. Azonban ezen túl már csak annyit
mondhatok, örülök, hogy megismertelek titeket és minden jót nektek!
Rónin Nozdormu hátán ülve magasra emelte Brox fejszéjét és
üdvözlégyet kiáltott a párnak. Az Idő Fejedelme újra kitárta szárnyait,
nyurga utasa is visszaszállt a helyére, és a két éjtünde hátrébb lépett. Már
emelték kezüket, hogy intsenek a távozóknak, de mire megtehették volna, a
sárkány és két lovasa egyetlen szempillantás alatt eltűnt.

294
 Huszonhárom

R
ónin füves réten ébredt. Először megijedt, hogy valami
félresikerült, azután, mikor felült, ismerős és szívének kedves
látvány fogadta. Egy ház állt előtte, az ő saját háza, mi több, Jália
is ott volt – a falusi asszony, aki a távollétében gondoskodott Verézáról. A
nő egészségesnek tűnt, valamiért nyugtalannak, de a szokásos vidámsága
átütött ezen.
A mágus sikertelenül próbálta kiszámítani az indulása óta eltelt időt;
szerette volna tudni, milyen idősek lehetnek már a babák. Legnagyobb
rémületére Veréza fájdalommal telt hangon felkiáltott odabent:
– Jália! Gyere!
Habozás nélkül talpra ugrott és követte a nőt, aki testes mivoltában
meglepő sebességgel rohant befelé. Közben Veréza újra kiáltott.
Rónin felemelt kézzel robbant be az ajtón, azt várva, hogy varázslattal
kell megvédenie feleségét és gyermekeit a feldúlt házban, de mindent a
helyén talált.
– Veréza! Veréza! – kiáltozott.
– Rónin! A napfényre, Rónin, hát megjöttél! Gyere be!
A férfi befutott a hálószobába, félve, hogy mit fog látni, közben egy
kínterhes nyögéstől felmeredt nyakán a szőr.
– Veréza! – csörtetett be izgatottan. – Az ikrek! Jól…?
– Jönnek!
Elkerekedett szemmel bámult az ágyra, az ágyon feleségére, aki
hatalmas és szépséges pocakkal hevert ott. Mielőtt bármit mondhatott
volna, Jália lépett be a helyiségbe és tolta őt félre:
– Ha nem tudja, hogyan segítsen, Rónin mester, akkor jobb, ha félreáll
és hagyja, hogy végezzem a dolgomat!
A mágus nem vitatkozott, csak megállt az ajtó mellett és toporogva
várta, hogy talán mégis segítségére lehet valahogy a nőknek, de hamarosan
látta, hogy Veréza és Jália remekül kézben tartja a dolgokat.
– Jön az egyik! – nyüszített fel a felesége.
Szörnyű volt tehetetlenül ácsorogni ott, miközben szerelme kínok közt
vergődött. Ahogy várakozott, az átélt lenyűgöző események jártak a
fejében – átutazott időn és téren, túlélte a Lángoló Légió első eljövetelét,
295
ott volt akkor is, amikor Kalimdor földje meghasadt, mindamellett segített
megmenteni a világot és a jövőt, saját jelenét.
Hirtelen rádöbbent, hogy mindez eltörpül amellett a csoda mellett,
amely épp lejátszódik előtte; az új élet – két új élet – születése mellett.
Magában hálát adott az isteneknek, amiért sikerrel jártak… és
Nozdormunak is, amiért pont ezt a pillanatot választotta visszatéréséhez.

*****

Valahol a múlt mélyén Árnydal Jarod elnökölt egy társaságban, melyet

jóval szomorúbb okból hívtak össze, mint a Világfa újjászületésének
szemlélőit. A sereg vezérei és szövetségeseik vezetői mind ítélethozatalra
jöttek.
Katonák hozták elő a vádlottat, körbeállták és lándzsaheggyel
noszogatták; nem mertek hozzáérni. Illidan száját betömték, kezeit merev
vaskesztyűbe bújtatták és azt lánccal hátrakötötték, így sem beszélni, sem
ujjait mozgatni nem tudta. Mindemellett láthatatlan varázslatok
gondoskodtak róla, hogy a fogoly biztosan ne tudja használni mágiáját.
Elkendőzött szörnytekintetével nézett vádlóira, ahogy félkörben állva
várták őt. Az egyik katona óvatosan eltávolította a szájpecket.
– Viharhozó Illidan! – kezdte Jarod. Immáron magas rangra emelve és
szerepébe illeszkedve semmiféle módon nem hasonlított a néhai
őrkapitányra. – Számos alkalommal harcoltál mellettünk a gonosz
ellenében, azonban szomorúan el kell ismernünk, hogy túl sokszor
bizonyultál veszélyesnek saját népedre is.
– Veszélyesnek? Én vagyok az egyetlen, aki tisztán lát! A jövőnket
alapoztam meg! Biztosítottam a megmenekülésünket!
– Közben mindenkit megtámadtál, akinek nem egyezett a véleménye a
tiéddel! Többségüket megölted, és közeljártál hozzá, hogy újra létrehozd
azt, amit mindenki szívesebben feledne!
Illidan kiköpött.
– Amikor a démonok visszatérnek, úgy könyörögtök majd nekem,
mintha valamiféle alászállott istenség lennék! Tudom, hogyan
gondolkodnak, ismerem a módszereiket és az erejüket! Nélkülem nem
űzhetitek el őket újra! Úgy kell harcolnotok ellenük, ahogyan ők
harcolnak, és egyedül én rendelkezem az ehhez szükséges tudással! Én…
296
 – Megvagyunk az ilyen tudás nélkül. – Jarod úgy nézett körül, mintha
keresne valakit; mikor láthatóan nem találta, felsóhajtott és folytatta: –
Viharhozó Illidan! Rám hárul az ítélethozatal feladata, és csak egyetlen
méltó megtorlást találtam neked! Fájdalmas elveszíteni egy hőst, de utóbbi
tetteid láttán halálra kell hogy ítéljelek…
– Milyen… eredeti!
– …mely ítélet végrehajtásának módja…
– Bocsásd meg, Jarod, a késésemet – szakította félbe Malfurion a
vádlott mögött. – Beszélhetek még?
A parancsnok bólintott, szinte hálásan:
– Ugyanolyan jogot kapsz a döntéshozatalban, mint amilyennel magam
rendelkezem.
A druida testvére elé ballagott, vállai megereszkedtek szomorúságában:
– Sajnálom, Illidan!
– Bah!
– Mit kívánsz mondani, Malfurion mester? – sürgette Jarod.
– Van igazság abban, amit testvérem állít. A Légió újra eljön majd.
– Ennek okán bocsássuk meg bűneit és feledkezzünk meg a jelenlétében
rejlő veszélyről?
Malfurion megrázta agancsos fejét.
– Nem. – Ikertestvérére nézett, gyermekkorának és ifjúságának egyik
felére, azután Tirandára pillantott, aki az ítélők körének szélén állt,
mögötte Maiev és Shandris, kíséretképpen. Maguk közt már mindent
megbeszéltek, és a főpapnő biztosította a támogatásáról – nem mintha ez
enyhítette volna szívének fájdalmát.
– Nem, Jarod – ismételte, azután összeszedte magát és folytatta: – Nem.
Rabságot javaslok, akár tízezer esztendőn keresztül is… ha ez szükséges.
Az egybegyűltek többsége meglepetten mormolt, a druida lehunyt
szemmel, nyugodtan várta az ellenvetéseket.
Akadt néhány sejtelme a jövővel kapcsolatban, mindazzal együtt, amit
Krázusról és Róninról megtudott legutóbb. Remélte, hogy a megfelelő
döntéssel állt a tanács elé, de ez csak idővel derülhet ki.

*****

297
 A sámán látomását felderíteni küldött két harcos régóta nem hallatott
magáról. Talán még mindig kutatnak, bár baljós előérzete alapján Delej
sokkal rosszabb sorsot sejtett. Amellett tudta; nem jó uralkodó az, még az
orkok között sem, aki nem szolgálhat jó hírrel népe számára, miután
halálba küldte a hűséges katonákat.
Aznap mélységes éjszaka zuhant az országra, és az alattvalók többsége
már álomba merült; csak ő és a hálója előtti őrök mozgolódtak még.
Ilyenkor már aludni szokott, de napról napra egyre jobban nyugtalanította,
hogy nem kap hírt Laska és Brox felől.
A fáklyák lángja lobbant egyet, az árnyak táncra keltek. Delej nem
törődött velük, egészen addig, míg rá nem döbbent, hogy az egyik fekete
alak valós, szilárd jelenség. Azonnal felpattant matracáról és fegyveréért
nyúlt:
– Ki merészeli?
De orgyilkos helyett – még mindig sok akadt belőlük – egy aszott,
farkasbőrbe öltözött ork csoszogott elő, sárkányfejes totemet hordozott.
– Üdvözlet néked, Delej! – köszöntötte az idős alak, meglepően erős
hangon. – Üdvözlet néked, orkok megmentője!
– Ki vagy? Kaltár küldött talán? – mordult rá a vezér, látva, hogy
sámánnal van dolga.
– Híreket hoztam egy bátor harcosról, Broxigarról.
– Broxról? Mi van vele? Beszélj!
– A harcos halott… de számlálatlanul küldte maga elé az ellenséget!
Újra a Légió ellenében kellett küzdenie, és olyan sokat levágott a csaták
során, hogy sorra venni is beletelne egy egész napba!
– A Légió ellen? – Delej – és minden ork – legrosszabb félelme vált hát
valóra! – Hol? Összegyűjtöm a harcosokat és magam vezetem őket!
Az idős küldött megrázta szinte szőrtelen fejét, azután fogatlanul az
uralkodóra vigyorgott.
– Nincsenek már démonok többé! Broxigar és bajtársai legyőzték a
Légiót, és a te harcosod állt a szörny sereg útjába, hogy időt nyerjen
társainak! Még Sargeras ellenében is kiállt ezért! – Tiszteletteljesen
meghajolt. – Énekeljétek meg a nevét, nagy Delej, mert küldötted a világ
egyik megmentőjévé vált!
A fiatalabb ork csendben tűnődött egy kis ideig, azután hitetlenkedve
kérdezte:
298
 – Igaz ez? Minden, amit mondtál?
– Igen… és elhoztam neked örökségét, hogy méltó helyére kerüljön. –
Tagjainak vékonysága, látszólagos törékenysége ellenére a sámán
könnyedén előhúzott egy hatalmas, kétélű fejszét. Delej csak pislogott és
azon csodálkozott, hogyhogy nem vette észre korábban a fegyvert?
– Sohasem láttam még ilyesmit!
– Az első druida készítette Brox számára, és maga az erdők ura áldotta
meg.
– Találok neki helyet – suttogta Delej és óvatosan átvette a fejszét a
görnyedt alaktól. Csodálattal nézte, értő kezekkel simította végig; súlya
elveszett a karjában, mégis tökéletesen érezte hosszát, pengéjének éle és
hegye pontos helyét, akárcsak saját ujjait, körmeit. Fából volt, mintázata és
színe alapján tölgyből, de sehol egy csorba rajta; nyilvánvalóan többet bírt
mint bármelyik acél. – Hogyan került hozzád?
A sámán nem válaszolt – már nem tartózkodott a helyiségben. Delej
hangos morrantással sietett az ajtóhoz, közben ösztönösen megmarkolta a
fejsze nyelét. Majdnem biztos volt benne, hogy ez az egész látogatás
valami bonyolult terv része, amelyet ellene szőttek…
Vállon ragadta és maga felé fordította az egyik őrt a hálóhelyiség
bejárata előtt strázsálók közül:
– Hová lett? Hol az öreg?
– Itt nem járt senki! – csodálkozott rá az őr. Társa, kettejük közül a
rangidős, valamivel összeszedettebben, de hasonlóképp meglepetten
igazolta az állítást. Delej csalódott morgással elrohant, ki az épület elé. A
telihold bevilágította a környéket, de az orkok ura nyomát sem lelte kései
látogatójának.
Szeme sarkából látta csak az árnyat, amely távolabb suhant el, és
felnézve leesett állal bámulta a távolodó vörös sárkányt, az ezüstös
holdfény ragyogva verődött vissza pikkelyeiről, kirajzolta nemes alakját az
éjszakai égen.

*****

Korialstrasz széles ívben fordult rajának rejtekhelye felé, és erőteljes

csapásokkal haladt távoli célja felé. Rónin újra Verézával lehetett végre, és

299
immáron Brox öröksége, fegyvere és története is méltó helyre került az
orkok vezérénél.
Végre elérkezett az ő hazatérésének ideje. Izgatottan várta, hogy miféle
változásokat talál otthon.

VÉGE

300