Tartalomjegyzék

Idézett emlékezések
Előszó
Családi krónika
Tanulmányai, állomáshelyei
Katonai szolgálat
Katedrán
Szolgálatának méltatása
Viața și activitatea profesorului Pupp József
Életem a Kolping családban
Temetésén elhangzottak
In memoriam

Farkas Ernő magyar nyelv és irodalomszakos tanár

Pupp József tanárúr nem volt könnyű ember. Mert hivatásos pedagógus volt, a hivatás
elkötelezettséget, teljes embert, az önfelemésztésig menő munkát jelent. A minőségi oktatást,
nevelést nem csak a saját szellemi, szakmai erőforrásainak mozgósítáasát jelentette, hanem a
tanítványok módszeres, pedagógiailag megalapozott bevonását értelmi-erzelmi arculatuk
felépítésében. Az igényes párbeszéd, epítő munka az iskolában is csak hivatástudattal
működik. Nem „job”.
Pupp tanárúr a napnak mind a huszonnégy órájában tanár volt. Munkája lekötötte minden
erejét. Három eseményre emlékszem élesen. A kettőnk ismeretségi történetéből.
Az autóbuszt vártuk a főtéren. A tanár úr kezében a megszokott aktatáska-köszönt,
mellémlépett, és udvariasan megkért, hogy segítsek egy kérdés megoldásában. Egy
többszörösen összetett mondatot idézett és véleményemet kérte a tagmondatok közötti
viszony mikéntjéről. Mondtam valamit, de biztosan neki volt igaza, mert – többekközt –
nyelvtanban verhetelen volt. Egy pedagógiai körön – a ’80-as években! – hozzászólásában
kritikával illetett szakmai döntéseket, és elutasító érvei között szerepelt Márton Áron
pedagógiai hitavallása. A harmadik emlékem, amely oldja a szigorú ember portréját – egészen
személyes. Vesekrízissel bajlódtam. A tanár úr felkeresett, és egy zacskó
vadgörögdinnyemagot hozott, hogy az abból készített teával kúráljam magam.

“Elmúlik a világ
És játékai is,
Még kívánsága is,
Szél szórja szét a színes szavakat,
De sorsom lényegének,
De lelkem Istenének
Beszéde megmarad.”
Reményik Sándor

Fodor Sándor,
Történelemszakos tanár
Pupp József a marosszentgyörgyi Általános Iskola tanítója, majd tanára jelentős szerepet
töltött be a település életében. Munkájának eredményességét ma is értkeljük.
1939-ben kántor tanítói diplomát szerzett a Kézdivásárhelyről Marosvásárhelyre áthelyezett
Római Katolikus Főgimnáziumban majd Római Katolikus Elemi Iskolában kezdi el oktatási
tevékenységét. Munkáját nagy szeretettel és odaadással végezte. Vezette az iskolai énekkart
majd a kulturotthon tevékenységének fő irányítója és a Kolping család tagja lett. Nevéhez is
fűződik a marosszentgyörgyi iskolai dalárda megszervezése és annak tevékenysége, amit
később Hajdó Károly tanár nagy sikerrel működtet mind a mai napig.
1961-ben a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Filológia Karának a végzettje, ahol magyar
nyelv és irodalom és történelemből képesítést nyer.
Tovább képzi magát, megszerzi a tanügy vonatkozásban jelentős kettes fokozati minősítést.
Sokat tett azért, hogy a marosszentgyörgyi iskolát a Marosvásárhely és környékének legjobb
iskoláinak sorában tartsanak számon. Különböző irodalmi versenyeket, dalos ünnepélyeket
szervez és vendégszerepel dalárdájával a város és a városkörnyéki falvak iskoláiban.
Pupp József tevékenységét a felsőbb szervek értékelték, elismerték és különböző
kitüntetésekben reszesítették. Így került sor a munkaérdemrend-del való kitüntetésre majd ezt
követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövettségé-nek elismerésére és
nagyrabecsülésére Szovátán ünnepélyes keretek között.
Végül 2000-ben újabb kitüntetésben, „Steaua României grad de cavaler” érdemrendben
részesül.
Pupp József a marosszentgyörgyi iskola jelentős személyisége volt. De oktató-nevelő
munkája mellett, az oszályon és iskolán kívüli tevékenységével, jelentősen hozzájárult a
tanulók személyiségének alakításához. Többen közülük tovább folytatták tanulmányaikat s
egyetemi és főiskolai diplomáknak lettek a tulajdonosai, majd az adott tantárgyak oktatói.
Pupp József tanítványai tovább folytatják ezt a tevékenységet, amire diákkorukban
fogadalmat tettek. Örömmel veszi tudomásul, hogy a marosszentgyörgyi iskola a nevelésben,
a tudomány fejlesztésében ma is élen jár s a megvalósítások elismerésül szolgálnak
mindnyájunknak.

Bodolai Gyöngyi újságíró – Népújság Marosvásárhely

Az igaz emberek, a vérbeli pedagógusok közé tartozott. A fogalom, hogy tanító, tehát olyan
ember, akik hivatásként a tanítást választotta, számomra mindig őt idézi. Sodró lelkesedését,
biztos szakmai tudását, amellyel a sokak által száraznak tartott nyelvtan megszállottjává tett.
Pontosságát, alaposságát, a kitartó munkára való törekvést a gondolkodás hajlékonyságát
tanultam tőle. Azt, hogy a feladatot csak úgy érdemes végezni, ha minden idegszálával arra
összpontosít az ember. És azt is, hogy tanítani csak annak lenne szabad, aki olyan szeretettel
tud odahajolni tanítványaihoz, ahogy ő tette, bíztatóan, nem fukarkodva a dícsérettel,
felgyújtva bennünk a kiváncsiség lámpásait.
Szinte megszállottan hitt abban, hogy nincs olyan diák, akit az anyanyelv ismeretének és
szeretetének egy bizonyos szintjére ne lehetne fölemelni. És igaza volt. Abban, aki vagyok,
abban, ahogy dolgozom, s kezem alá szelídülnek a szavak, ő is benne van. Megtanított
darabokra szedni és összerakni a mondatokat, s közben nemcsak érteni, érezni is az
anyanyelv lelkét és zenéjét.

Bán Erika – Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem tanára

Pupp Tanár bácsi.
A város egyik jóhírű iskolájába jártam. Akkor éppen a nyolcadik osztályt kezdtem. Készülni
kellett már a felvételire. Nem igazán értettem, miért, de magánórák is bekerültek az
órarendbe. A főtantárgyakból: matematikaból és román nyelv és irodalomból első iskolai
héttől kezdve már jártam külön felkészítő órákra.
Az elmúlt hét iskolai év mindegyikét éltanulóként zártam. Jó volt a bizonyítványom, a
jegyeim. Azt hittem, ennyi elég lész a sikeres felvételihez. Nem nagyon tetszettek a délutani
órák. És akkor tudtam meg, hogy ráadásul még magyar órára is kell menni. Sőt, mi több:
szombaton délután. Egyszerre három órát kell maradni. A tizennégy éves énem meglehetősen
lázadozott ez ellen. Szombat délutan kirándulni kell, és kikapcsolódni. És amúgy is, miért
kellene nekem magyar órára járnom, hiszen mindig jó jegyem volt, és rengeteget olvasok,
falom a szebbnél szebb könyveket. Én nem megyek! – jelentettem ki otthon és az iskolában
is.
De – és ma már hálával telve mondom ezt – szerencsére akkor nem én döntöttem, hanem a
szüleim.
Elérkezett a szombat. Autóba ültünk, és pontban három óra előtt tíz perccel megálltunk Pupp
tanár bácsi háza előtt. Édesanyám bekísért, röviden beszélgettünk, a Tanár bácsi elmondta,
hogy fontos egyhuzamban három órát maradni, mert egy óra nagyon rövid. Én ezzel
természetesen nem értettem egyet, mint ahogyan azzal sem, hogy két másik gyerekkel együtt
lesz az óra. Duzzogtam, morogtam magamban, és eldöntöttem, bebizonyítom, hogy én jól
tudok mindent, és akkor majd nem kell jönnöm! Ez a gondolat felvillanyozott, kezdődhetett
az óra.
A Tanár bácsi bevezetett a szobába. Leültünk mind a négyen az asztalhoz. Úgy alakult, hogy
éppen én ültem szembe a Tanár bácsival. Elővettük a füzeteket, és nagyon röviden
beszélgettünk. A Tanár bácsi kérdezett az iskoláról, a kedvenc könyvünkről, majd
kejelentette: és most együtt elkezdünk dolgozni… Meglepődtem. Említettem már, hogy jó
iskolába jártam. Jó tanárok oktattak. De így még egyikük sem beszélt. Kíváncsi lettem.
Sajnos nem sokáig tartott az örömöm. Tollbamondással kezdtük. Biztos voltam, hogy ez jól
megy. Egy ismert elbeszélésből diktált pár mondatot a Tanár bácsi. Gyorsan leírtam, ahogy
mondta. Utána piros tollat vettünk elő, és mindenki kijavította a saját írását, úgy, hogy
minden egyes szót külön megbeszéltünk. Dolgoztunk. A Tanár bácsi magyarázott. És kész.
Az utolsó szót is leellenőriztük. Rápillantottam a lapra. Vérzett. Számos sebből vérzett
minden sor, sőt néha egy szó is többől. Ez nem igaz! Dühös voltam, és nagyon csalódott.
Gyűltek a könnyek a szememben, nem akartam felpillantani, a füzetemet néztem. Miért nem
mondta eddig nekem senki, hogy nem tudok helyesen írni? Miért nem tudok helyesen írni?
Mikor kellett volna megtanulnom? Néztem a füzetem, és már nem csak a lap volt piros,
hanem az arcom is. Sírni szerettem volna! Ám aztán, hirtelen valami felvillant a fejemben:
nem jövök ide többet, és akkor majd senki sem tudja meg, hogy nem tudok helyesen írni! Ez
az: nem jövök ide többet! És felnéztem.
Egyenesen a Tanár bácsi pillantásával találkozott a tekintetem. Én dacosan néztem. A Tanár
bácsi mélyen rám nézett. Nem volt sem gúny, sem szidás a szemebén. Komoly volt, és mégis,
mintha egyetlen apró vidám sugár is ott bujkalt volna. Nem szólt, és én is hallgattam. Vegül
ezt mondta: “Karácsonyra egyetlen sebből sem fog vérezni a tíz sor! Együtt meggyógyítjuk.”
Úgyanúgy vérezni látta, mint én? Vajon azt is tudja, hogy mit gondoltam? Újra felnéztem. A
pillantása biztatás volt és a bizonyosság, hogy úgy lesz, ahogy mondta.
Valami megérintett.
Az arcom lángolt. Úgy dolgoztunk tovább. Megláttam, hogy a szüleim autója megállt a ház
előtt. Vajon mi történt, hogy korábban jöttek? “Mára végeztünk. Ügyesen dolgozott
mindenki.” – szólt a Tanár bácsi. Alig hittem, hogy a három óra valóban ennyire rövid.
Aztán eltelt a hét. Elvégeztem a feladataimat. És vártam a szombat délutánt. Szombaton
három és hat óra között a nyolcadik osztályos tanulók kirándultak, kikapcsolódtak,
szórakoztak. Én Pupp Tanár bácsinál voltam. Szemben vele ültem az asztalnál. Együtt
dolgoztunk, hogy együtt megismerjük az anyanyelvünket. Nem is tudtam, hogy két másik
társam is ott van velünk. Nem számított. A Tanár bácsi tanított. Hétről hétre egyre több kapu
nyílt ki. Megértettem azt, amit eddig csak ösztönösen sejtettem, és megismertem azt, amiről
nem tudtam, hogy létezik. Már nem szégyelltem, hogy van, amit nem tudok. A Tanár bácsi
megtanított arra: nem azért jövök ide, mert tudok, hanem azért, mert többet szeretnék tudni!
Ezt az iskolában nem tanítják. Ott elhitették velem, csak akkor lehetek jó, ha mindent tudok,
amit kérdeznek.
Teltek a hetek. Vártam a Karácsonyt. De meg csak Mindenszentek Napja jött el. Szombat
délután volt. A Tanár bácsinál ültem. Tanultunk. És a Tanár bácsi így szólt: “Már egyetlen seb
sincs!”. És attól kezdve soha többet nem is volt. Az anyanyelvem velem együtt él a
szavakban, amelyeket leírok.
A gyermekévek nagyon gyorsan eltelnek. A szombat délutánok is. Még messze volt a nagy
megmérettetés, a felvételi, de én már tudtam, nincs okom félni. A Tanár bácsi megtanított
tanulni: “csak pontosan és szépen”, és megtanított arra, hogy tudjam, mi az, amit tudok. És
minden héten egy kicsit többet mutatott meg emberségből, jóságból, megértésből. És azt
hiszem, tőle tanultam meg azt is, milyen jól esik tanítani.
Felvételi. Sikerült. És ezzel véget ért életem egy felvonása. És többet nem kellett mennem
szombat délután magyarórára. Kirándulhattam, szórakozhattam, mint a többi liceumista.
Hiányzott.
Az, amit a Tanár bácsi mutatott meg nekem, nagyon sok örömet okozott. Diákelégtételt. És
büszkeségre adott okot a szüleimnek. Nemzeti versenyt nyertem. Tanáraim csodálkoztak:
hiszen tavaly még annyira nem ment… Én tudtam, hogy pár hónap alatt csoda történt. A
későbbi években irodalmi kört vezettem, végzősöket búcsúztattam, és a Magyar Tudományos
Akadémia ösztöndíjára lettem kiválasztva – orvostanhallgatói álmaim miatt nem fogadtam el
-, hogy nyelvépítőként dolgozzam. Sokat köszönhetek a Tanár bácsinak. Hálával tartozom
minden szóért. És hálámat abban szeretném kifejezni, hogy a gyerekeim előtt szépen sorban
megnyitom azokat a kapukat, amelyeken engem a Tanár bácsi vezetett be.
Megkezdődött a kilencedik osztály. Jó iskola. Jó osztály. Jól tanultam. Egy szombat délután
aztán már nem halogattam tovább, felhívtam a Tanár bácsit, hogy elmeséljem, mi minden
történt azóta. Beszélgettünk. Rendszeressé váltak a telefonok. De valami hiányzott. És akkor
írtam az első levelet! A Tanár bácsi valaszolt.
Mindössze kilenc hónapig jártam magyar órára, szombaton délután, háromtól hatig. De ennél
sokkal többre emlékszem. Ameddig az Úr engedte, levelet írtam, és levelet kaptam a Tanár
bácsitól. Rendszeresen. Meséltünk. És soha nem vérzett többé a lap, amire írtam.
Aztán egyszer nem jött levél. Pedig vártam. Telefonon beszéltünk. Röviden. És azután jött a
levél. Más, mint eddig. Egy vers volt. “Érints meg!” – ez a címe. Elolvastam. A szívem
vérzett. Tudtam, hogy valami véget ért. És tudtam, hogy a Tanár bácsi látta, mire gondoltam
akkor, amikor lángoló arccal, dacosan a szemébe néztem azon az első órán. De mindig ott
maradt a biztatás a szemében.
Most is ott van, amikor én írok. Emlékeket írok. A Tanár bácsiról, a Tanár bácsi életrajzához
kaptam ezt a megtisztelő lehetőséget, hogy én is írhassak pár sort. Lehet, hogy nem így kellett
volna a szavakat egymáshoz fűznöm. De másként nem megy. Nem tudok úgy írni a Tanár
bácsiról, hogy ne a kettőnk közös munkájáról írjak. Annyira élnek az emlékek, hogy úgy kell
elmesélnem, ahogy érzem. Mintha most történt volna. Minden napban bennevannak. Mint az
anyanyelvem. Akkor is, amikor álmodok, akkor is, amikor a gyerekeimet tanítgatom első
szavaikra. Hálával, szeretettel, tisztelettel telt emlékek. Ezt tudom Pupp Tanárbácsiról én
elmesélni.

Előszó

Már elsuhant felettem jónéhány esztendő, de mostanáig nem beszélhettem tollforgatói

múltról. Így aztán, mint leendő szerző, magától értetődő lelkesedéssel, alázattal, és akarással
szántam el magam ennek a kis könyv összeállítására, melyet sok-sok személy apa, nagyapa
iránti szerete és tisztelete is segített célba jutni.
Ezzel az igyekezettel követem lépésről lépésre változatos életútját a pontos adatközlés
szellemében.
Az ÚR 1921-dik évében március 9-én született, ő volt a most következő történet hőse. Pupp
József édesapánk, aki már ezzel is kiérdemelte volna, hogy emlékét megőrizzük. De ő ezért
jóval többet is tett.
Az emlékezet nyomába szegődve, kesernyés és édes tapasztalatok sorában egyaránt volt
része, hiszen korunk már nem a hagyományőrzés szellemének időszaka. Ezért is éreztem
fontosnak mindezt leírni, s ezzel lehetővétenni, hogy ha netán kezébe veszi majd e könyvet
egy mostani diák vagy oktató régebbi generácio valamely tagja megismerhesse őt, a küzdő
eéődöt és emlékezzen Rá.
Nem áll szándékomban olvasóim figyelmét e sorokkal terhelni de azért jelzem, hogy a
történetek ismeretében előfordulnak érzelmesen méltató szövegrészek is. Természetesen lesz
olyan fejezet, amely családi vonatkozásai miatt, csak egy szűkebb réteget érdekelhet.
Édesapám sokoldalúsága, életútjának fordulatos folyama, indokolttá tehetné akár egy regény
megírását is “minden ember élete egy regény”.
Édesapához való érzelmi kötödés miatt mélyen elgondolkodtam azon, hogy miként
elemezhető maratoninak is mondható életútja, és az első perctől éreztem a feladat nehézségét.
Ismereteim szerint, fontos szerepet töltött be nála a két világháború közötti időszak, amely
egy serdülő gyermek életét igen nagy kihívásoknak vetette alá. Ennek ellenére, mit sem
törődve a megpróbáltatásokkal menetelt előre, az elérhető megbecsülésért. Figyelt rá a
szakma és a körülvevő szerettei. Tiszteletet parancsoló személyiségével, természetével
pedagógusként diákok hadát vonzotta.
Mindigis azt éreztem, hogy apám aurája olyan erőt sugároz, amire feltétlenül példaként kell
tekinteni, nem maradhattam kívül vonzáskörén.
A tőle megkövetelt és kijelölt normák betartását is kötelezőnek tartottam. Ezért adódott, hogy
követtük az általa sugallt irányvonalat. Apával kapcsolatos kutatásaim során sokszor
csodálkoztam, hogy miért éppen ő hiányzik egy-egy fényképről, amin természetes módon
szerepelnie kellene, erre szinte azonnal sikerült megtalálnom a választ, ugyanis szereplései
olykor ezt nem tették lehetővé, mivel a felvételek pillanatában már máshol volt rá szükség.
Emlékeim közt sok kellemes és gyermekszemmel nézve kellemetlen esemény szerepel de
lényeget tekintve, kivétel nélkül mindegyik pozitív hatással volt életünkre.
Ezt a tényt a következő – gyakran ismételt útravalóval tudom alátámasztani: „Dolgozni cask
pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes.” Ez alaptétele volt és az egész
életútját meghatározza. Számos eredménye, elismerések és kitüntetések sokaságát hozta neki.
Családja iránti szeretetét, hűségét éppen következetes életfelfogása alapozta meg.
Amennyiben a fentebb leírt gondolatok már felkeltették kedves olvasóm érdeklődését,
ígérem, hogy a későbbiekben még több olyan eseménnyel, történettel találkozhat, amelyben
akár személyesen is érintett lehet, vagy rátalálhat egy kedves ismerősére, hozzátartozójára.
Mivel időnként átfedések okozta ismétlődő adatok is előfordulhatnak, kérem szíves
türelmüket és megértésüket.
Induljunk hát el e történet kanyargós útján, melyen egy egészséges életszemlélettel megáldott
halandó, alkotó életének tanúi lehetünk.
Édesapám kántor, tanító, igazgató majd magyar-történelem szakos tanár rendkívüli
pedagógus volt. Szakmáját hivatásként élte meg. Ez a hálátlan de egyben gyönyörű hitvallást
megélt életpálya tanulságként szolgálhat az eljövendő tanítók és tanulók számára.
Pedagógiai optimizmust sugárzó, gazdag szellemi tapasztalatot összegező, szikár
egészségével hadilábon álló halk szavú és önmagát emésztő ember, édesapánk
kitörölhetetlenül írta be nevét a Maros megye, Marosszentgyörgy község iskola és
műveldődés történetébe.
Az iskolába azzal a hittel lépett be mindig, hogy nem kell fölhagyni a reményt az újabb
nemzedékek nevelésében – oktatásában. Ez az optimista beállítódás nem csak lelki alkat
hanem hozzáállás függvény is. Édesapánk, magyar szakos tanár mindig azt kereste mivel
lehetne javítani-gazdagítani azt a közösséget, amelyikbe állította szolgálatba az Isten.
Helyettesítő tanítóként, majd teljes jogú tanárként mindig ugyanazt tartotta szemelőtt.
Elhatározta, hogy szelektál a tennivalók közt és azokat helyezte előtérbe, amelyekkel
ténylegesen a növendékek, a falu, az emberek hasznát szolgálja. Talán ez a hozzáállás a titka
a pályán eltöltött sikerének, nem azt nézte, kitől, miért és hogyan jött az utasítás, hanem azt,
hogy ő személyesen miként, mivel tud segíteni a katedrán és a befogadó közösségnek.
Miközben a jót képviselte és cselekedte emberként és tanárként, mindenki megsegítésére, a
diákjaitól, kollégáitól és az egyszerű emberektől érkező pozitív visszajelzések kialakították
benne a meggyőződést, amely formálta életútját Kazinczy intelme szellemében „Jót s jól…!
Ebben áll a nagy titok.”
Ajánlom ezt a szerény összeállítást az érdeklődőknek édesapám Pupp József magyar nyelv és
irodalomszakos tanár örök hazába költözésének tizedik évfordulójára.
Családi krónika

Éedsapám Magyarországon született 1921 március 9-én Aranyospolyán helységben (ma

román elnevezése Oprisan) Torda város mellett, mely község a jelenlegi közigazgatásnak
megfelelően Kolozsvár megyéhez tartozik. Aranyospolyán az Aranyos folyó jobb partján
helyezkedik el. 1291-ben említik először. A trianoni békeszerződésig Torda-Aranyos
vármegye a Tordai járáshoz tartozott. Sajnos nem adatott meg neki, hogy magyar
állampolgárként távozzon az élők sorából. Felmenőink anyai meg apai ágon is Magyarország
területén születtek.
Apai ágon felmenői nagyapáig mind Pupp Sándor névre hallgattak. Nagyapja, Pupp Sándor
1854 február 15-én született Keresztesen. Nagymamája, született Szabó Mária 1868
december 1-én Pátkán. Házasságot kötöttek 1889 december 12-én Pátkán.
A mellékelt fotó a nagyszülőket ábrázolja a kétéves édesapa 1894-ben.

Nagyszülők 1894-ből Stick: 101948

2. Állampolgársági bizonyítvány

Anyai ágon nagymamája Vargyas Anna, született 1867 július 27-én Gyergyóalfalun, római
katolikus. Lánya, az édesanya, Vargyas Ilona, született 1893 november 13-án Budapesten,
római katolikus. Házasságot kötött 1918 november 12-én Kolozsváron édesapjával, aki
szintén Pupp Sándor névre hallgatott, született 1892 március 18-án Tasnádszarvadon.

4. Anyai nagymama keresztlevél 1867-ből

5. Édesapám születési bizonyítvány 1921-ből

6. Apai dédnagymama keresztelési kivonat 1868-ból

7. Szülők házassági kivonat 1918-ból

8. Édesapa születési kivonat 1892-ből

9. Apai nagyapa keresztelési kivonat 1854-ből

10. Dédszülő keresztelési kivonat 1824-ből

11. Édesanya kerszetlevél 1893-ból

12. Szülők házassági jegyzőkönyv 1918-ból

13. Nagyszülők házassági kivonat 1889-ből

14. Származási táblázat 1944-ből

Vargyas Ilona, édasanyja, az első világháború előtt ismerkedett meg édesapjával és

eljegyezkedtek. Kitört a nagy háború, édesapját behívták katonának néhány év elteltével
muszka fogságba esett. Ahogy vége lett a háborúnak ő még fogságba volt. Elterjedt az a
bizonyos spanyolnátha, amely százával-ezrével szedte az áldozatait. Vargyas Anna, a
nagymamája, attól való félelmében, hogy egyszem lányát baj érheti, elrohant vele Erdélybe,
Kolozsváron maradtak. Édesapja szabadult a fogságból, rohant haza menyasszonyához, akit
nem talált, megtudta, hogy Kolozsváron van, utána sietett. Ott házasodtak össze.
Édesapja kapott állást, uradalmi kertészi állást Kemény-teleki, Máriaffy gróféknál. Édesapja
kezdetben József főherceg (nádor) urdalami kertésze. Keze munkáját őrzi a híres Alcsúti
Arborétum.
Édesapja uradalmi kertész, majd 1925-27-es évek között a Marosszentgyörgyi Máriaffy
uradalom kertésze, utóbb haláláig 1929 május 6-ig Marosvásárhely városi kertésze.
Édesanyja, Vargyas Ilona, okleveles virágkötőnő Budapesten majd Kolozsváron, utóbb
Marosvásárhelyen a Kossuth utca sarkán a Köpeczi-Teleki házban haláláig, 1973 január 15-
ig.
Szülei házasságából négy gyermek született: Sándor, József, Lujza és Antal.
Sándor: gépészeti szakember a MÁV alkamazottja volt, három gyereke és hét unokája van.
József: kántor tanító, majd magyar irodalomszakos tanár, három gyereke van és öt unokája.
Lujza: férjezett szövérffi okleveles virágkötő, egy gyerek és egy unokája van.
Antal: doktor, a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem tanára volt. Két gyereke és három unokája
van.

Családi fotó apai ágon Stick 7386

Anyai ágon a nagyszülők földbirtokosok voltak, nagyapa a község bírája tisztséget is töltött
be.

Család anyai ágon 1944-ből Stick 7393

Tanulmányai, állomáshelyei

Édesapja halála után alig nyolc éves volt. Az I-IV osztályt Marosszentkirályon,
Marosvásárhelyen majd a Nagyszebeni árvaházban a Mária Teréziánumban, az utolsó két
évet a Marosvásárhelyi Szent Ferenc rendi szerzetesek főtéri iskolájában járta. Sokszor
említette a család körében, hogy a nagyszebeni árvaházban volt elsőáldozó, ugyanott
bérmálkozott 1929-ben. A Szent ostyát a későbbi püspök a boldog szentéletű Márton Áron
nyújtotta első ízben neki. Bérmálás alkalmával ő lett a bérmakeresztapja is.

15. Értesítő a második osztályról 1928-1929-es iskolai évben

Majd 1932-1935-ös évek között a Marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium négy

osztályát elvégezve felvetté a Római Katolikus Tanítóképzőbe, ahol 1939-ben kántortanítói
végzettséget szerzett.

16. Értesítő az 1937-1938 iskolai évben

17-18. Értesítő a VIII. osztályról

19.-20. Értesítő a IV. gimnáziumról

21.-22. Tanítói diploma 1939-ből

22/1. Római Katolikus Főgimnázium épülete

Édesapám abban a Római Katolikus Tanítóképzőben szerzett diplomát, amely 2002-ben
ünnepelte indulásának 300-dik évfordulóját. A megemlékezés egyetlen célja a volt Romai
Katolikus Főgimnázium nemes hagyományainek, keresztény értékeinek a még életben levők
által való hiteles felelevenítése.

22/3 – 22/4. Levél az Érsekúrhoz

22/5 – 22/6. Érsekúr válasza

Megemlítendő, hogy a Római Katolikus Tanítóképző növendékei 1931-1934-es évben hatvan

tanulót számlált.

24. Az 1931-1934-ben indultak névsora

Az 1939-ben végzett tanulók száma 14-re csökkent, betudható a két világháború közötti
időszak borzalmainak.

25. 1939-es év végzettjei

A háborús események okozta változások szemléltetése egyetlen osztály esetében.

26. Háborúokozta változások

A marosvásárhelyi zenekedvelők széles rétege szeretettel gondol Nagy Istvánra (1908-1988)

a tanítóképző és gimnázium zenetanárára, aki válogatott énekkarával hódította meg a
hallgatóság nagyrészét. Nagy István kitűnő zenetanár, Országos Karnagy, zenepedagógus, a
Kolozsvári Zeneművészeti Főiskola, majd az Állami Magyar Opera karigazgatója volt.
Édesapám ezen kitűnő ember árnyékában szívta magába és továbbadta Kodály személyiségét.
Nagy István a zeneakadémián megrendezett országos versenyen a hangverseny emlékére
személyesen írta rá 50 darab emlékképre buzdítását.
“Énekelj magyar ifjúság.”
Nagy István Kolozsvárra való távozása után nem volt többet kórusa a gimnáziumnak.
És a Katolikus Gimnáziummal mi lesz? Mikor kinek a jóindulatából és milyen formában
lehet számítani eredeti jellegének visszaállítására – mindenképpen nyitott kérdés. Egyelőre
marad a remény és Az ember tragédiájának végső gondolata:
“Ember küzdj és bízva bízzál”
Hangzott el a 300 éves évforduló alkalmával. Íme egy kis gondolatcsokor a Római Katolikus
Tanítóképző mindössze hat éves tevékenységéről Marosvásárhelyen.
Nagy szeretettel gondolt és mesélt Pap Dénes, Huber József paptanáraira óráikon a hitoktatás
mellett emberségre, mások iránti tiszteletre, rendszeretetre is tanítottak.
Anyanyelv iránti szeretetét magyarszakos tanárától örökölte, Zsögödi Zsögön Zoltán-tól aki
Adynak volt barátja és írótársa.
A tanítóképző elvégzése után mint képesített tanító elindult a pedagógiai pályán. Kezdte
Tövissel, folytatta a Vásárhelyi Romai Katolikus Fiúgimnáziumban majd Szászfenesen.
Végig mint helyettesítőtanító egészen 1940 március 1-ig mikor véglegesen kántortanító
igazgatónak helyezték ki Székelykálba.

27. Szolgálati helyei 1939 és 1942 között

27/1, 28, 29, 30, 31, 32 Áthelyezési akták

A háború utáni időszakban a tanerők rendszeres felkészítése, továbbképzése folyamatban
volt, melyek eredményeiről tanúskodnak az alábbi bizonylatok.

33, 34 Bizonylatok

Csodálatos bizonyítási alapként szolgál a mellékelt DÍJLEVÉL abból az időből, ami hűen
tükrözi egy kántortanító javadalmazását.

35. Díjlevél 1942-ből

Katonai szolgálat

Édesapámat sorozásra 1942 március 14-én hívták be.

36. Sorozási bizonyítvány 1942-ből

1942 október 12-én vonult be tényleges katonai szolgálatra.

Bevonulási kép Stick 10/24.2016 10:35

38. Tartalékos tisztikiképzési igazolvány

1942 október 12-én vonult be tényleges katonai szolgálatra a marosvásárhelyi 27/III.

gyalogzászlóalj géppuskás századához. A kiképzés alatt szerzett betegsége miatt
decemberben egy évre felmentették. 1943 decemberében újra behívták, majd 1944
januárjában a tartalékos tiszti iskola II évfolyamára vezényelték. 1944 március 20-án
hadapród őrmesterré léptették elő. Kiújuló betegsége miatt előbb a Jókai hadikórházba, majd
a kolozsvári, 1944 június 14-étől pedig Budakeszire a helyőrségi kórházba utalták. 1945
februárjában jelentkezett a Csenpeszkopácson állomásozó 27/III. gyalogzászlóalj
törzspótszázadánál. Március 5-étől 27-ig frontszolgálatra osztották be, de röviddel ezután
felmentették. 1945 május 5-én bekövetkezett fogságba eséséig a törzspótszázad kötelékében
tevékenykedett.
Klagenfurt közelében esett angol hadifogságba, ahonnan 1946 május 20-án szabadult. Meg
kell hogy jegyezzem, hogy édesanyánk a háború alatt végig követte. 1944 október 24-én
Veszprém megyei Devecseren házasságot kötöttek. A meneküléskor, meg a fogságból való
szabadulásig egy Boda Pál nevezetű tábori gyermekszakorvos kisegítőjeként volt jelen. A
szerzett tapasztalatokat a szabadulás után bőven tudta kamatoztatni a betöltött munkakörben.
Sokszor vett részt átképzésen, mely rövidebb meg hosszabb időszakra nyúlott ki.

39. Véghatározat

A háború alatt FEFFERNITZ-i magyar kórházban a gondozására bízott gyermekeket

lelkiismeretesen, fáradtságot nem ismerve ápolta.

40. Igazolvány 1946-ból

A LANSACHI magyar menekült tábor elemi népiskolájánál 1945 november 1-től december
22-ig a harmadik-negyedik vegyesosztály vezető tanítójaként működött.
41. Működési bizonyítvány

Önzetlenül vállalt nevelői és tanítói munkáját mindenkor áldozatos magyar tanítói lélekkel,
lelkiismeretesen, a legnagyobb ügybuzgalommal és kiváló szakértelemmel látta el, miáltal
vezetősége legteljesebb elismerését érdemelte ki.

A Katedrán

A háború befejeztével haztértek a kis családdal, tudnillik a nővérem a táborban született a

meneküléskor 1945 szeptember 8-án. Édesapám újra munkába állt Székelykálba, várta a
község. Tanított, nevelt főképp gyermek és felnőtt kórusaival ért el kimagasló eredményeket,
sikereket. Ebben az időszakban 1947.IV.17-én születtem én másadik gyermekként. 1950
szeptember 1-től a marosszentgyörgyi iskolához helyezték ahol dolgozott nyugdíjazásáig.

42. Kihelyezési akta 1950-ből

1951 szeptember 3-án megszületett öcsém.

Család 1952-ben Stick 5703

Családi kép Stick 7384

Szölők Stick 7387

Unokák Stick 7388

A legrégebbi tantestületi fényképet az 1955-ös évből Bóni Klára tanítónéni bocsájtotta

rendelkezésemre, aki ma 91 éves. Közben, elismerő szavakkal méltatta a sok évre nyúló
munkaviszonyukat. Illedelmes, finom, jóindulatú, segítőkész jelzőket használt.
Mindig tartott helyesírási órát, játékosan nevelt, gyűléseken ötletekkel jött, amiből mindig
tanuni lehetett főleg ami a magyar nyelv ápolását illette. A faluban nagy tekintélynek
örvendett. Gyűlésből állt az életük. Az átalvett énekkarral kapcsolatban is sok szép emléket
elevenített fel. Köszönöm, Klári néni a szép emlékeket, Isten éltesse sokáig.

Tantestület 1955-ben Stick 5706

Osztály az 1955-ös évben Stick 5705

Osztály az 1955-ös évben Stick 5707

Az 1961-es évben Kolozsváron megszerzi a tanári képesítést, magyar, történelem,

alkotmánytan szakokon. Marosszentgyörgyön a magyar nyelv tanítása, ápolása terén fejtett ki
elismert tevékenységet.

47. Tanári diploma 1961-ből

A tanári diploma megszerzése után megnyílt az út a didaktikai fokozatok megszerzésére.

1964 januárjában megszerzi a II-es didaktikai fokozatot igazolva rátermettségét a pedagógiai
pályán.
48-49. Igazoló akták

50. Igazoló akta

Az I-es didaktikai fokozatra nem kerülhetett sor, mert kérését mindig elutasították alantos
indoklással, noha sokoldalú oktató, nevelői és iskolán kívüli munkát végzett.

Tíz éven keresztül (1950-1960), a közigazgatási átszervezésig a rajoni metodikai bizottság

felelőseként tevékenykedett, önkéntes metodistaként a rajoni magyar pedagógiai kör vezetője
volt, így segítette úgy a tanfelügyelőség, mint a tanügyi káderek tevékenységét. Besegített
különböző metodiaki tevékenységek megszervezésénél, biztosítva a színhelyet, szállást,
étkezést, stb. A rajoni néptanács könyvtárosi munkáját is végezte. Biztosította ilyen
minőségben a költségvetésből az iskolák könyvszükségletét a Rajon területén.
1962-től kevés olyan metodikai kör volt, ahol nem tartott volna előadásokat, metodikai és
szakterületen a magyar irodalmat és nyelvtant oktató kádereknek a megyében. A Tanítók
Házában bemutatta elméletileg és gyakorlatban is a munkára való nevelést, a nyelvtanórák
keretén belül.
Többször is résztvett tudományos szessziókon, előadta kutatási eredményeit, különös
tekintettel a munkalapokkal való foglalkozás eredményére és a tanulók felmérésének
fontosságára. Hangsúlyozta az ismétlések fontosságát, a helyesírás szabályainak elsajátítását,
az évharmadi és evvégi összefoglalók rendszeres megtartását.
1973 és 1974-ben összeállított 6000 példát nyelvtanból, alkalmazta a gyakorlatban ezeket és
kiértékelte. Az eredményeket bemutatta a Tanítók Házában 1974 április 5-6-án tartott
szimpoziumon Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Ezzel az alkalommal nyílt órát is tartott a
marosvásárhelyi Unira Szakközépiskolában. Hozzávetőlegesen 1000 munkaórát fektetett
ebbe a tevékenységbe, akkori elmondása szerint. Munkáját méltatta dr. Kuszálik Piroska,
kolozsvári egyetemi tanár és megjelent a Tanítók Házának kiadásában is (1975-ben).
Folytatta kutatási tevékenységét a tanulási és elsajátítási szint megismerésében, az olvasási
készség kialakításával, a helyesírás- és helyes kiejtés gondjainak megoldása területén.
Előadásokat tartott ezekben a témákban a pedagógia körökön és metodikai tanácskozásokon.
A Tanügyi Újságban megjelent öt metodikai munkája, cikke.
A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskoláról minden évben két hetes gyakorlatra hozzá
értkeztek hallgatók, akikkel foglalkozott, bevezette őket a tanítás gyakorlatába.
Több, mint száz nyelvtani szemléltető eszközt készített (100x70 cm nagyságban), mint
például a hangtan (12 darab), ezeket 1957-ben felvitték sokszorosítás céljából Bukarestbe.
Legtöbb szemléltető eszköz ott maradt az iskola tulajdonában.
26 éven keresztül, minden évben, szeptember elején megszerkesztette az iskola órarendjét,
figyelembe véve a tanulók megterhelhetőségi szintjét, a nevelési szempontok elsődlegességét.
Minden nevezetesebb alkalomra irodalmi összeállítást tanított be a diákoknak, irodalmi
estéket szervezett a művelődési házban, könyvbemutatókat tartott. 1950-1960 közötti
időszakban vezette a művelődési ház és az iskola kórusát.
1950-ben Guțu Alexandru vezeti a dalkart, majd Pupp József tanár. Ebben az időszakban 100-
nál többre rúg a kórustagok száma. Pupp József vezetése idején a marosszentgyörgyi énekkar
negyvennél is több dalművet tanult meg román és magyar nyelven, három és négy
szólamban. Ilyen címűeket, mint: A béketábor legyőzhetetlen, A párt zászlaja, Bunkócska,
Szálj te büszke ének, Szép az élet, ifjúság, Együtt lesz győztes csatánk. A kötelező mozgalmi
dalok mellett nagyon sok népdalt és népfeldolgozást tanultak meg és adtak elő. Tudor Iarda,
Bárdos Lajos, Kodály Zoltán a népszerű zeneszerzők, a klasszikusok közül pedig Hydl,
Mozart vezetik a népszerű megtűrtek listáját. A tanítóképzőben Pupp József zenetanára Nagy
István, a legendás hírű erdélyi karmester volt. A tőle kapott bíztatás és példa vezérelte
énektanítási munkájában is. 1965-ben a kórus irányítását Hajdó Károly és felesége, Hajdó
Mária-Magdolna veszi át. Mindketten zenetanárok.

51. Értesítés 1975-ből

De nem az a fontos, hogy mi voltam, hanem az, hogy mi vagyok, mi szeretnék továbbra is
lenni. Szókimondó ember, szeretnék maradni továbbra is ebben az embertelenségben, mely
dúl körülöttünk – noha tudta, mindig valotta, hogy ez konfliktusokkal jár.
“Községem múltjából vegyük át azt ami 1990 márciusig jó volt az együttlakók kölcsönös
megbecsülését, tiszteletét, nemzetiségtől, vallástól függetlenül. Fogjunk össze magyarságunk
érdekében, mutassuk meg másoknak, mert bizonyosan eljön annak az ideje, amikor a mostani
félrevezetett ellenségeink barátjainkká válnak, ha nem nekünk, hát fiainknak, unokáinknak,
dédunokáinknak.” Megjelent a Harangszó hasábjain.
A régi növendékeivel folytonos kapcsolatot tartott és ápolt, személyesen, telefonon vagy level
útján. Ezt igazolja a Húsvéti jókívánság köszönő sorai a 2005-ös évből.

52. Köszönetnyilvánítás 2005-ből

53. Érints meg

Sokszor említette, hogy neki egy nap nem 24 órából áll, de nem lankadt, mert mindent amit
tesz teljes szívéből és lelkéből végzi.
Nyugdíjazásig hozzávetőlegesen 5000 fiatalt oktatott. 1981 augusztus 31 után sem szűnt meg
dolgozni. Ezalatt több, mint félezer tanulónak, tanárnak, tanítónak, óvonőnek nyújtott
segítséget különféle vizsgákra való előkészületben. Közben szorgalmasan, kitartóan követte
tanítványai fejlődését a kimutatásai alapján. A nyelvtan példatár meg a helyesírás tanításának
módszertana fokozatosan bővült. Három tanéven át segítette teljesen díjmentesen a
felvételiző nyolcadik osztályos tanulókat a Római Katolius Parókia hittantermében az
RMDSZ felkérésére. A Népújságban nyolcadik osztályosokban folyamatosan közölt
feladatlapokat. Közben több hónapig két városi iskolában is helyettesített. Egyházi
szolgálatot is végzett kántorhiányok idején (Tarzicius atya), Bálint Jenő plébánoskodása
idején véghezte a kántori teendőket, több kórusművet tanított be az általa megalapított
egyházi kórusnak. Tüdőbetegségéig maga is tagja volt a mások által vezetett egyházi
kórusnak.
A marosszentgyörgyi Katolikus Plébánia plébánosa Baricz Lajos író verses köteteinek
dedikálásában „kedves munkatársnak” nevezte, valamint a következő felemelő gondolatokkal
méltatja: “Évtizedeken át a fiatal nemzedék számára a Nap ébresztője volt, aki maga is jel
volt tanítványai számára”. A katedrán eltöltött évek alatt nem unatkozott, s hol van még a
család, a fedél, mely sok éven át épült. Szinte mind kirepültünk mire a ház lakhatóvá vált. Az
öttagú család anyagi gondjai az ő vállát terhelte, édesanyánkra a gyereknevelés hárult. Lakott
a család albérletben, a felső iskola termében, a Katolikus Plébánia (hajdani zárda) épületében.
Ide illik hangoztatott idézete József Attilától „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a
csillag megy az égen, úgy érdemes.”, és minden szépen lassan beteljesedett.

Plébánia épülete (hajdan zárda) Stick 7381

Felső iskola Stick 7376

Az elkészült családi ház Stick Ház 2

Szolgálatának méltatása

A Munka Érdemrend fokozatát kapta elsőként az 1960-as években, melynek kitűzőjét mindig
büszkén viselte. Ezt követte A Romániai Magyar Pedagógusok Szövettsége által 1999-ben
kétévente kiosztott „Ezüst Gyopár” díj, kitüntetés a romániai Magyar nyelvű oktatás és
nevelés szakterületén kifejtett életmű-tevékenységért, elismerve kiváló szakmai tudását,
fáradtságot nem ismerő munkáját, amely erkölcsileg rangot és elismerést adott. Sajnos 2000
március 25-án gyenkélkedése miatt nem vehetett részt Szovátán a Teleki Oktatási
Központban megtartott felemlő ünnepségen, ahol Maros megyéből 11 nagyrészt nyugdíjas
pedagógus vehette át az „Ezüst Gyopár” díjat, a díszes oklevelet, ezért személyesen
mondhatott köszönetet közel 80 éves kora küszöbén a 60 éves folyamatos oktató-nevelői és
kultirális munkáját megdícsőítő, számára nagyon értékes elismerésért, az egyetemes magyar
oktatás érdekében végzett tevékenységét méltató oklevélért. Sokat viaskodott, végül döntött,
nyíltan, ország világ előtt megköszönte a hat evtizedes megszakítás nélküli munkáját
elismerő Díjat a magyar irodalmunk, főképp anyanyelvünk alaposabb megismertetéséért
végzett tevékenységéért. Megjelent Népújság 2000 május 4-i számában. Tudta, hogy nem
tagadják ezt volt kollegái, tanulói, diákjai s azok szülei, s nem utolsó sorban a tanügy volt
irányítói.
Mint az egykori nagyszebeni árvaház tanulója megvallotta, hogy nagy püspökünk Márton
Áron volt bérmaatyja s ugyanakkor volt utolsó éves tanítóképzős amikor 1939 decemberében
az igazság őrzője, az üldözöttek védelmezője, népünknek jó pásztora püspöki pecsétjébe a
“NON RECUSO LABOREM”. “Nem utasítom vissza a munkát” jelmondatot választotta, s
aki utolsó bérmaútján a marosszentgyörgyi plébánián emlékezett rá.
S az is csodálatos egybeesés, hogy a bérmaatyja sok szenvedéstől meggyötört teste éppen
1980 szepetember 29-én tért végső nyugalomra, amikor édesapám befejezte az 1980/1981-
edik tanévben aktív katedrai tevékenységét. Kérdem én, a Nagy Püspök bérmafia bensőében
gondolhatott-e, cselekedhetett-e másképp, mint ő? Megtagadhattam-e oktató-nevelői
munkámat, mint tanító, később, mint magyartanár? Nyugodt lelkiismerettel vallhatom, nem
utasítottam vissza a népemért végzett feladatokat hatvan év tanító és nevelő munkám alatt
senkinek, gyermeknek, felnőttnek, NEM-et nem mondtam, vallja a pedagógusi pályája végén.
Igaza van Bodolai Gyöngyinek, akinek laudációját hálásan köszönöm, hogy nem futottam be
különösebb karriert, csak egyszerűen elismerést nem várva végeztem sokoldalú munkámat,
tettem, amit tenni kellett, folytattam ezután is az újabb magyar nemzedék javára „Non recuso
laborem” szellemében amíg még meglevő egészségem engedi, amíg az Isteni gondvislés
életem fonalát szent akarata szerint egykor majd megszakítja. Ismételten hálásan köszönöm,
hogy az Ezüst Gyopár-díj kitüntetett pedagógusai között lehetek, hogy az RMPSZ tisztelt
vezetősége munkámra felfigyelt, jutalmazott. Írja a kitüntetett.

64. 1999-ben kitüntetett pedagógusok

65., 67. Laudáció

Elismerődíj Stick 7393

Mindig hangoztatta a polgári demokrácia hármas jelszavát, úgy, mint szabadság, egyenlőség,
testvériség, írta a Harangszó 2002 decemberi számában is. „Akkor rövidesen marosvásárhelyi
Călărașilor utca ismét Kossuth utca lesz, szobra áll majd a Rózsák terén úgy, mint az
anyaországban, Amerikában, Angilában, Franciaországban, s a nagyvilág sok-sok városában.
A község pedagógiai vezetőtanácsa és a Maros Megyei Tanfelügyelőség felterjesztette
munkája eredményei, a Román Kormány figyelmébe, így 2000-ben az 525-ös Elnöki
Rendelet alapján (elnök Emil Constantinescu, első miniszet Mugur Isărescu) megkapta a
legmagasabb Román Állami kitüntetést a Hűségszolgálat Érdemrend Lovagi Rangfokozatát
(Ordinul Național Steaua României Grad de Cavaler). Az egyetemes magyar nyelvápolása
terén kifejtett tevékenységéért. A kitüntetést az Elnöki Rendelet közlése után évekkel
kézbesítették, kormányváltás történt, a pártérdekek mást kívántak.

67/1,2 Közlöny
Monitorul Oficial nr. 525

Románia Csillaga Érdemrend lovagi fokozata Stick 094945

Stick 095010

1914-ben a Szent György napok keretében “Megbecsülték az értéket”, megkésve ugyan, a

község post-mortem tiszetelbeli polgára címet adományozta annak a Pupp József tanárnak,
aki több, mint 65 éven át szolgálta az alma matter. Marosszentgyörgyön és Marosvásárhelyen
oktatott, de legfőképpen nevelt. S nem csak nevelt, hanem jelentős elkötelezettje volt az
erdélyi magyar kórusmozgalomnak is, számos korus alapítójaként és vezetőjeként. A
díszoklevelet Sófalvi Szabolcs polgármester nyújtotta át. Ez alkalommal a Kolping Család “A
Húsz Éves Marosszentgyörgyi Kolping Család Krónikája” című könyvet ajándékozta.

68. Plakett átadása

68/1. A Szent György napok részletes programja

Tiszteletbeli polgár plakett Stick DFT_1918_1

Viața și activitatea profesorului Pupp József

Profesorul de limba și literatura maghiară Pupp József s-a născut în data de 9 martie 1921 la
Oprișan – lângă orașul Turda, care aparține, potrivit organizării administrativ-teritoriale
actuale, de județul Cluj. S-a născut ca cetățean maghiar, dar din păcate nu a putut părăsi viața
pământeană ca cetățean maghiar.
Tatăl său, Pupp Sándor era grădinar al arhiducelui József la Alcsút (Ungaria). Urmele
activității sale depuse se mai văd în arboretul renumit al domeniului din Alcsút. În perioada
dintre 1925-1927 își continuă activitatea pe domeniul Máriaffy din Sângeorgiu de Mureș,
apoi ca grădinar al orașului Târgu Mureș până la moarte, adică până în 6. mai 1929. Mama lui
Pupp József, Vargyas Ilona avea și ea o meserie asemănătoare fiind florăreasă cu diplomă de
specialitate. Activa la Budapesta, Cluj și apoi la Târgu Mureș. A decedat 15. ianuarie 1973.
Din căsătoria lor au rămas patru copii. Pupp József și-a început studiile elementare la
Cristești Mureș apoi la Târgu Mureș. După moartea tatălui frecventează școala la Sibiu la
Maria Terezianum, ultimele două clase le absolvă la școala din centrul orașului Târgu-Mureș,
în cadrul școlii monaharl Szent Ferenc. După terminarea studiilor în perioada 1932-1935 la
Gimnaziul Catolic a fost admis la Liceul Pedagogic Catolic din Târgu-Mureș unde a obținut
în anul 1939, potrivit obiceiurilor vremii diplomă de învățător și cântăreț (adică cantor). Prin
anii 1960 prin reciclare, a devenit profesor de limba și literatura maghiară și istorie la Cluj. În
anul 1964 a obținut gradul didactic II. dovedindu-și vocația și priceperea pedagogică ca
dascăl. Obținerea gradului didactic I. i s-a zădărnicit, din motive josnice, invocând faptul că
nu era membru de partid. Această mare nedreptate i s-a întâmplat în 1974, deși continua să
desfășoare o activitate didactică-pedagogică intensă extrașcolară. În perioada de după 1950
numărul coriștilor pe care îi învață și îi îndrumă depășește 100. Sub conducerea sa corul din
Sângeorgiu de Mureș interpretează peste 40 de cântece în limba română și maghiară, pe trei
sau patru voci. Din păcate mulți dintre foștii coriști, martori ai acestor vremuri, astăzi nu mai
sunt în viață.
La Liceul Pedagogic absolvit de profesorul Pupp József a fost elevul renumitului dirijor Nagy
István, îndrăgit de elevi și cunoscut în toată Transilvania. Scopul său a fost formarea unei
generații, a unor tineri care să cultive tradiția, să însușească o cultură muzicală cât mai
bogată. Acest ideal a fost dus mai departe și de Pupp József.
La Sângeorgiu de Mureș a predat limba și literatura maghiară până la 30. august 1981 când s-
a pensionat.
În lunga și rodnica sa activitate de instruire și educare i-au învățat peste 5000 de elevi. Nu a
încetat nici după pensionare să activeze. I-a îndrumat și ajutat elevi, profesori, învățători,
educatoare pentru pregătirea la diferite examene. La cererea UDMR-ului în sala de religie a
parohiei catolice a ținut pregătire pentru elevii claselor terminale în vederea prezentării la
examenul de absolvire a clasei a VIII-a și examenul de intrare în liceu, toate acestea fără vreo
remunerație. În „Népújság” a publicat fără încetare, teste de rezolvat pentru elevii claselor
terminale. Între timp ocupa diferite posturi de suplinitor mai multe luni la diferite școli.
Îndeplinea și funcția de cantor în cadrul bisericii, când se semnala lipsa unor specialiști. A
înființat în această perioadă și corul bisericesc și a reușit să pună pe scenă un repertoriu bogat
și complicat din punct de vedere muzical. În a doua perioadă a colaborării sale cu biserica s-a
convins de faptul că activitatea sa ar putea deveni și mai rodnică în cadrul familiei
“KOLPING”, datorită relației sale de muncă cu domnul paroh Baricz Lajos la Sângeorgiu de
Mureș. Și această convingere s-a adeverit până la momnetul a fost chemat la cel ce stă
deasupra vieții și morții.
Spiritul de abnegație față de poporul din care se trăgea și față de limba sa maternă nu l-a
părăsit nici după pensionare. A transmis și a lăsat drept moștenire valori inestimabile prin
seriile de conferințe ținute în cadrul Familiei Kolping. A prezentat 25 de conferințe în fața
unui public numeros. Deși acestea erau de un nivel înalt, a încercat să mobilizeze publicul
prin întrebări adresate copiilor, bătrânilor, tinerilor, muzicienilor și artiștilor care interpretau
operele marilor clasici maghiari. Aceste ore ar putea fi numite chiar „lecții de cultură generală
și națională”. În altă ordine de idei am putea relata și serviciul militar executat de domnul
profesor Pupp József. A fost mobilizat pe 12. octombire 1942. Din cauza bolii primite în
timpul instuirii a fost lăsat la vatră pentru un an. A fost din nou chemat sub arme în decembrie
1943. A obținut gradul de plutonier în 20 martie 1944. În compania statului major suplimentar
activează până în 9 mai 1945, când devine prizonier englez. Este eliberat pe 20 mai 1946. Se
întoarce acasă.
Urmează câteva fragmente din omagiile aduse domnului profesor la înhumarea dumnealui:
“Niciodată nu a separat activitatea de cultivare a limbii de ceea a educării muzicale, fiind
convins de faptul că muzica începe acolo, unde încetează puterea cuvântului. A preluat de la
profesorul său îndrăgit Nagy István spiritualitatea lui Bartók si Kodály, care au ridicat
folclorul la rang de rugăciune națională. Cântecul vechi a însemnat un factor mobilizator în
activitatea sa de cultivare a limbii naționale. În toată viața lui a întruchipat conștiinciozitatea,
responsabilitatea didactică, simțul dreptății, dar mai întâi iubirea față de semenii săi. Cu
acestea comori umane s-a încris pe veci în inima colegilor și elevilor săi. Cu aceate lauri s-a
prezentat în fața lui Dumnezeu pentru ultima judecată.”
Cuvintele au fost rostite de Hajdó Károly.
S-a stins din viață în 7 aprilie 2007.
Aprecierea activității sale:
Prin anii 1960 a fost decorat cu Ordinul Muncii, printre primii dascăli. A purtat insigna cu
mare mândrie. În anul 1999 a primit distincția „Floarea de colț argintie” din partea Asociației
Pedagogiilor Maghiari din România, ca recunuoaștere a activității sale pedagogice și
educative, a muncii sale neobosite. În domeniul cultivării limbii, unde a dat dovadă de mare
putere de muncă, conștiinciozitate, perseverență și ținută morală, această din urmă l-a
caracterizat toate cariera și viața personală.
Consiliul pedagogic a școlii din comună la fel și Inspectoratul Școlar al Județului Mureș i-a
analizat activitatea și l-a propus în anul 2000 să fie decorat, pe baza Legii Prezidențiale nr.
525 la Ordinul Național Steaua României în grad de Cavaler pentru ocrotirea și cultivarea
limbii naționale maghiare. Ordinul a fost înmânat câteva ani de la apariția hotarârii
comunicată în Buletinul Oficial. La șapte ani după moarte la 23. aprilie 2014 în cadrul zilelor
comunei, Primăria i-a acordat post-mortem titlul de Cetățean de Onoare al comunei
Sângeorgiu de Mureș. Diploma de onoare a fost înmânată de primarul Sófalvi Szabolcs.
Asociația “Kolping” a oferit urmașilor cartea “Cronica de 20 de ani a Familiei Kolping din
Sângeorgiu de Mureș”.

Életem a Kolping családban

Nyugdíjazása után kezdett el alaposabban foglalkozni az alapító atya életével,

tevékenységével, az általa alapított mozgalom fordulatokban gazdag, ám a jelenkorban is
sikeres történetével. A kezdetektől fogva az érdekelte, hogy mi lehet annak a titka, hogy egy
XIX. században alapított mozgalom 5-6 emberöltő után is létezik szinte az egész világon.
Jól felmérve a kialakult viszonyokat, és szem előtt tartva a keresztény tanítás nyílvánvaló
üzenetét – az elesettek és a szociálisan rászorultak támogatásában, felkarolásában látta meg.
A MAKOCS 1993 november 14-én alakul. A Baricz Lajos plébános úrral tartott
munkaviszony mind jobban meggyőzte, hogy a MAKOCS kitűzött céljai, mint keresztény
nevelés, összejövetelek, megbeszélések, a fiatalok és felnőttek szenélyiségének fejlesztését
segítheti a képzőművészeti, zenés-irodalmi rendezvények által. “A nemzet boldogága
tagjainak személyes tisztességén, vallásos és polgári eréjein múlik, szebb jövőjének záloga az
erényes, a becsületes ifjúság.”
ADOLPH KOLPING
A továbbiakban a fellelt anyagból, úgy mint irodalmi, zenés-verses, képzőművészeti
összeállítás, e könyvbe csoportosítom és átaladom önöknek.

1997 április 24
“A kereszténység nemcsak a templomé és az imatermeké, hanem a teljes életé.”
Adolph Kolping
Ezt tükrözi a MAKOCS rendezésében betöltött szerepe. A Szent György napok keretében a
Kolping Család meghívására Pupp József magyartanár előadást tartott a „Szent Györgyi
jellemvonások a Magyar irodalomban” címmel.

Szent György-i jellemvonások irodalmunkban

Évszázadok óta minden évben lelki bensőséggel emlékezünk meg sárkányölő Szent
Györgyről, Rókai Katolikus Egyházunk szentjéről s egyben egyházközségünk védőszentjéről,
kinek névnapja április 24-én búcsúnk napja is. Népszerűsége közel 1600 éve közismert a
keresztény világban, így szűkebb hazánkban, Erdélyben is.
Tény, hogy a katonatiszt Györgyöt történelmi személynek kell elfogadnunk, noha életéhez
elég sok legenda-motívum járult. Ilyen az is, hogy Silena városának közeli tavában élő
sárkánykígyótól menti meg a halálba kényszerített királylányt, miután a város polgárai több
juhot már nem tudtak összeszedni a sárkány táplálására. György vitéz legyőzte a sárkányt,
mire a város polgárai megkeresztelkedtek.
Valószínűleg Diocletianus császár idején szenvedett borzalmas kínok közt vértanúhalált.
Halála után rövidesen jelentkeztek a csodák, melyek hatására, tiszteletére egymás után
emeltek szentélyeket, kolostorokat, templomokat, bazilikákat. Angliának védőszentje,
ugyanaz a liturgiai rangja van, mint a karácsonynak. Magyarországon s főképpen Erdélyben
György ma is egyik leggyakoribb keresztnevünk, a népi kultúrában április havát Szent
György havának nevezték. Egy újabb etimológiai szótár csak a Kárpát-medencében 33
helységnevet számlál, melyből 11 Erdélyben fekszik, s mindenik sárkányölő Szent Györgyre
utal.
Szent György a középkorban sem volt csak a lovagi és nemes osztályok szentje, hanem mint
az egész népet segítő szent. Védőszentje lett a parasztoknak, állatállományuknak, oltalma
alá helyezkedtek a zsoldos katonák, a puskaművesek, a páncélkovácsok, sőt a kígyómarás, a
pestis, a lepra s más betegséges meggyógyításában is segítségéért könyörögtek.
Magyar irodalmunk számos művének kisebb-nagyobb epizódja, szereplőjének magatartása
igazolja, hogy bennük megtaláljuk a Szent György-i jellemvonások nagy többségét: Isten
dicséretét, a lovagiasságot, a nők tiszteletét, a gyöngédséget, a bajbajutottak megsegítését
stb.-t.
A legtisztább forrás, a népköltészet legkedveltebb műfaja, a népmese is ezt igazolja. Lehet a
sárkánynak akárhány feje, a mesehős valamennyit levágja, megmenti a királylányt, aki
jutalmul az övé lesz. Madács Imre Az ember tragédiájának Tankréd lovagja katonáihoz
intézett beszédében így fogalmazza meg a lovagi szemléletet: „Lovag barátim! Míg a
szennytelen/ Becsület, Isten szent dicsérete,/ A nő védelme és a hősiesség/ Lesz karjainkon,
mink vagyunk hivatva/ E ronda démont féken tartani/ S vezetni, hogy vágyának ellenére/
Nagyot s nemeset műveljen szüntelen.”
Ez az eszme hatotta át a lovagkirályt, az igazságos Mátyást is, aki Vörösmarty Szép
Ilonkájában érzékiségmentes gyöngédségét mutatta meg ősz Peterdi unokája iránt. A jó
cselekedet hatását bizonyítja Jósika Miklós Abafi Olivérje, aki eleinte dorbézolásban lelte
örömét, de miután megment egy eltéved kisfiút, teljesen megváltozik.
A lovagiasság, önfeláldozó hazaszeretet csodálatos példáját nyújtják a haza szabadságáért
harcoló végvári vitézek Zrinyi Miklós, Szondi György, Dobó István és sok névtelen végvári
vitéz; majd a Rákóczi vezette szabadságharc kurucai, az 1848-49-es szabadságharc hősei,
köztük az aradi tizenhárom. E hősöknél nem kisebb tettet hajtott végre ifjú Wesselényi
Miklós, akiről Vörösmarty Az árvízi hajós c. versében, Jókai pedig Kárpáty Zoltán c.
regényében nyújt követendő példaképet.
Fazekas Mihály Lúdas Matyija nem volt lovag. De azzal, hogy az őt ért sérelmet háromszor
torolta meg Döbrögin, hozzájárult ahhoz, hogy a népnyúzó nemes megjavuljon.
Petőfi János vitézének ereiben sem csörgedezett „kék vér”, mégis hűséges szerelméhez, segít
a bajbajutottakon, nem öli meg a basa fiát. Ő is szembekerül a sárkánykígyóval, mellyel
leleményes módon végez.
Arany Toldija végtelenül gyöngéd édesanyjához, szánja a fiait sirató özvegyet, nem tűri
hazájának becsmérlését, noha nemesi származású, egyenrangúnak tekinti öreg szolgáját,
Bencét.
Mély emberszeretet árad Móricz Zsigmond Kis Samu Jóska c. elbeszéléséből is. A háborúba
kergetett két székely katona nem öli meg az alvó muszkát. Nem volt bennük gyűlölet, hisz a
kenyérdarabocska átadása után elfordulnak egymástól, hogy egyik se lássa a halál földjén a
férfiszemben kibuggyanó könnyet.
Eötvös A falu jegyzője c. regényének hősét, Tengelyi Jónást a jellemtisztaság, a hajlíthatatlan
igazságszeretet vezérli, együtt érez a néppel, kit Viola testesít meg. Ezért mellőzi az úri
vezetést, s inkább megmarad egyszerű falusi jegyzőnek.
Jókai „aranyembere”, Timár Mihály megundorodik a gazdagságtól, a pénztől, mely nem tette
boldoggá, s otthagyja mindenét, hogy a „Senki szigetén” Noémi mellett élhessen szegényes,
de boldog életet.
S végül, bár hosszan lehetne sorolni a példákat, hadd említsem meg a Baradlay-fivéreket,
Jókai A kőszívű ember fiai regényének hőseit, akik anyjuk szavára a haza, a szabadságharc
szolgálatába állnak, sőt a legkisebbik, Jenő még életét is feláldozza Ödönért. Gondoljunk
Richárd lovagiasságára, aki teljesíti haldokló ellensége kérését: megkeresi, s így megmenti
annak gyermekét a biztos éhhaláltól, s gondoskodik további neveltetéséről.
A teljesség igénye nélkül megpróbáltam néhány irodalmi hősben azokat a jellemvonásokat
megmutatni, melyek azonosak Szent György-i portréval. Befejezésül kissé módosítom a III.
Eduárdtól eredő csatakiáltást: „Szent Györggyel Angliáért!” valahogy így: Szent Györggyel
előre egyházközségünkért, magyar népünkért, ellenségeink legyőzéséért, az emberi démonok,
„sárkányok” nélküli békés, boldog életért. Adja a jóságos Úristen, hogy úgy legyen!
(Harangszó, 1998. július, 6. old.)
1998 január 29
A marosszentgyörgyi katolikus egyházközség hittantermében Petőfi ester került sor. Nagyobb
volt az érdeklődés, mint amilyen szokott lenni hasonló jellegű kulturális rendezvényen. Pupp
József magyartanár a nagy költő rövid de mozgalmas életútját mesélte el, feldúsítva az est
hangulatát a költő közismerten szép verseivel.
1998 május 19
A Kolping találkozó keretében kuruc emlékműsort tartottak. Fontosnak tartották a kuruc kor
és értékek megismerését, hiszen akkor is, mint most, népünk kesergett, szebb és jobb korról
álmodott. Az irodalom az élet tükre, a tollforgatók a társadalmat ábrázolják, a kuruc
függetlenségi harcokról a legtöbbet a kuruc költészetből tudhatunk meg – vélekedett Pupp
József magyartanár. A kurucok hadában román, ukrán és szlovák szegénylegények is voltak,
így ezeken a nyelveken is íródtak kuruc versek. Fontos, hogy néha egy kicsit kuruckodjunk,
emlékezzünk, megismerjük múltunkat, hiszen csak ezáltal tudhatjuk, kik vagyunk.
Simon Virág – Népújság
1998 október 22
A csütörtöki találkozókat különböző rendezvényekkel töltik ki, képzőművészeti kiállítások
szervezése, magyar irodalom nagyjaival ismerkedtek Pupp József magyartanár előadásain.
Együtt csodálhatták az ősz és tél szépségeit az érdeklődőkkel az “Itt van az ősz, itt van újra”
és a “Téli világ” című képzőművészeti, zenés-irodalmi összeállításokon.

70. Itt van az ősz, itt van újra

1999 január 14
A Kolping találkozó keretében Ady Endre halálának 80. évfordulója alkalmával
megemlékezést tartottak. A költő életét és munkásságát Pupp József magyartanár ismertette
(Harangszó, 1999 március).
1999 február 6
A téli évszakhoz kötödő zenés, verses, irodalmi összeállításra került sor. A tél a két arcú Janus
római istenhez hasonlít a legjobban, néha az adventi, vetéseket takaró karácsonyi szeretettel
üdvözlő arcát, néha a metsző hideget hozó, hajléktalanokat megfagyasztó arcát mutatja meg
nekünk, vélekedett Pupp József magyartanár, s véleményét a közel félszáz verset szavaló és
vidáman éneklő személy is osztotta. “Téli világ” című képzőművészeti-zenés-irodalmi est
hangulatát a kint szállingózó hópelyhek mellett a gyermek és felnőtt szavalók, dalolók a
Vivaldi “Évszakok” című zeneműnek a “Tél” részlete biztosították.

71. , 71/1 Téli világ

1999 április 15
Él itt egy már nyugdíjba vonult, ám rendkívül agilis tanár, Pupp József, ő a lelke az
évszakköszöntő irdolami-zenés-képzőművészeti rendezvényeknek Marosszentgyörgyön. A
motorja pedig a Kolping Családot is szervező, a cserkészeket is felkaroló, újságot szerkesztő
plébános, Baricz Lajos. Segédmotorja a helybeli értelmiségiek, a szépet kedvelő fiatalok. Jól
elkülöníthető legalább három nemzedék jelenik meg egy-egy évszakköszöntő találkozáson,
mint amilyen nemrég a “Nyitnikék” nevű is volt, iskolások, ifjak, felnőttek szereplésével.
Szemelvény Bölöni Domokos író tollából

72, 72/1 Nyitnikék tavaszköszöntő műsor

73 Emlékfüzetbe történt bejegyzések

1999 június 17
A plébánia nagytermében folytatódik a Kopling talalkozó sorozat. Ennek keretében sor került
egy újabb képzőművészeti-zenés-irodalmi rendezvényre, amely az “Évszakok” gyűjtőcím
alatt a nyárköszöntő “Kakukk” jelképes címet viseli. A közönség elé kerülő alkotásokat,
darabokat a nyár ihlette. A rendezvény szellemi irányítója Pupp József magyartanár.

74 “Kakukk” nyárköszöntő műsor

1999 október 6
Megemlékezés az aradi vértanúk kivégzésének 150. évfordulójáról

75 Október 6

Pupp tanár úr, Baricz Lajos plébános, Simon Kinga karvezető, Sófalvi Szabolcs, Szász
László, Magyari Júlia, Járai József, Károly Ferenc kiállítók a caaknem két tucatnyi előadó
egy olyan polgárosodó közösség kulturális magva, amely divatos médiáknak fittyet hányva,
élt bölcsességgel és iróniával tekint az ezredévre, néz a jövő kihívásai elé. Hiszen amit akar,
az irigylésreméltóan egyszerű, tisztességes, normális életet, az istenhit és a polgári humán-
értékek biztosította egyensúlyt, melyet közösség és önépítéssel, önműveléssel, a művészi
szép iránti érdeklődéssel, műkedveléssel is próbál kialakítani. Van-e rá esélye? Van.
Szemelvény Bölöni Domokos író tollából

2000 október 26
A Kolping Család szervezésében milleniumi zenés-irodalmi összeállításra került sor Pupp
József magyartanár irányításával.

Jubileumi gondolatok
Hálát adok az Úristennek, hogy a jubileumi Szentévben kifejezhetem érzéseimet Jézus
Krisztus születésének 2000-ik, valamint Szent István király megkoronázásának 1000-ik
évfordulója alkalmából.
Jubileumi gondolataim első része a Messiásnak szól, akit a próféták lelkei előre láttak, a
halandó lelkek pedig oly régóta epedve vártak: a kétezer éve megszületett égszemű isteni
Kisdednek, kit az Atya irgalma közénk lehozott, kit egyik titokzatos éjjel a Szűzanya a
betlehemi istállóban világra hozott, kinek elsőként egyszerű pásztorok mondtak köszöntést,
majd fényes csillagtól vezérelt keleti bölcsek imádtak, és adták át ajándékaikat. Itt az isteni
Kisded a jászolban a Szűzanya ölében még veszélyektől mentesen nyugodhatott, de rövidesen
már életére tört Heródes. A Szent Családnak Egyiptomba kellett menekülnie, majd Heródes
halála után hazatérhettek. Három évtizedig a názáreti kicsiny ház boldog lakója, de utána a
világba kilépve az Atyától kapott küldetést teljesíti: halászokat nevel apostolaivá,
példabeszédeivel nevel és oktat, számtalan csodát művel. Az utolsó vacsorán örök
szeretetének zálogát nyújtja az Oltáriszentség ajándékával, hogy mindig köztünk lehessen.
Jeruzsálembe vonulásakor a tömeg „hozsannával” fogadja, de pár napra rá „feszítsd meg!”-et
követel Pilátustól. Megostorozzák, két lator közt keresztre feszítik, kiadja lelkét. Sírba
helyezik, de harmadnapra feltámad. Megjelenik apostolainak és másoknak. Péterre bízza,
hogy „legeltesse juhait”, megalapítva ezzel az egyházat. Bár a mennybe emelkedik, mégis
közöttünk marad a kenyér és a bor színében. A végítélet napján ismét láthatjuk, amikor
ítélkezik, kinek-kinek érdeme szerint, élők és holtak felett. Ebben hiszünk, s e Szentévben az
emberek közti megértésért, a nemzetek megbékéléséért könyörgünk az Atya, Fiú és
Szentlélekistenhez. Add meg ezt, a sokat szenvedett emberiségnek, dicsőséges
Szentháromság!
Gondolataim második része magyar nemzetünk első királyához, Szent Istvánhoz fűződik.
Kilencszáz éves volt már a kereszténység, amikor messzi Keletről érkezett őseink vezérei a
Kárpát medencét rendre meghódították. Ekkor még pogány őseinknek istenei Hadúr és
Ármány. Papjaik, a sámánok, Hadúr tiszteletére fehér lovat áldoztak. Kalandozásaikkal
eljutottak az Atlanti-óceánig, Itáliáig, Bizáncig; a legyőzött népek haragját szerezték meg
ezzel. Bizony, azóta nem lenne magyar e földön, ha Géza fejedelem fia, aki a keresztségben
az István nevet kapta, a lázadásokat le nem veri, s nem kér koronát a pápától, elismerve ezzel
azt, hogy országa a Nyugathoz kíván tartozni. Az akkori pápa, II. Szilveszter Asztrik apáttal
küldi a koronát, ezzel koronázzák meg 1000-ben. Így lett a későbbi a magyar állam
megalapítója, a kereszténység védelmezője, magyar nemzete pedig minden téren véglegesen
a Nyugat szellemiségéhez tartozó nép. Röviden tekintsük át, miket tett országáért, népéért e
nagy király, Szent István!
Elrendeli, hogy minden 10 település templomot építsen, a vasár- és ünnepnapokat megtartsa.
Papok, hittérítők jönnek az országba. Megszervezik az esztergomi érsekséget. Kalocsán,
Veszprémben, Egerben, majd Pécsett, Győrött, Gyulafehérváron püspökséges létsülnek,
Pannonhalmán pedig bencés kolostor.
Megszervezi az ország közigazgatását; a vármegyék száma 49-re emelkedett. A vármegyék
szervezték a hadsereget. Vármegyékként 400 főnyi könnyű lovasság volt mozgósíható,
bevetésre készen; ez felkerekítve 20 000 könnyű loval, íjjal és csákánnyal felfegyverkezve.
Külön hadrendet képeztek a határőrző székely és besenyő alakulatok. Feladatuk a gyepük
védelme volt. Katonaságuk volt a püspökségeknek, apátságoknak, a birtokos nemeseknek is.
Rendkívüli figyelemmel kísérte a nyugat-európai egyházi életet is. Több helységben
templomot, zarándokszállást létesített. Országában az utak mentén kellő távolságra lévő
zarándokfogadó szállásokat élelemmel, ajándékokkal látta el.
Nagy gondot fordított a papnevelésre is. Bizonyság erre, hogy már 1036-ban magyar
születésű püspöke van az országnak Szent Mór személyében.
Mindenkit szívesen befogadott országába. Ezt igazolják Intelmei, melyeket fiához, Szent
Imre herceghez írt. Hadd idézzek ebből: „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és
esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan
gyámolítsd, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebbe tartózkodjanak, mintsem másutt
lakjanak.” De nagyon időszerű lenne ezt megszívlelni sok politikusnak!!!
Túlzás nélkül mondható, hogy Szent István a maga korának legkorszerűbb, leghaladottabb
államát hozta létre. Benne a magyar nemzet élni vágyása és államalkotó képessége testesült
meg. Így lett a maga korának világviszonylatban is jelentős királya, aki államát a latin
szertartású római egyház egyik sarkkövévé tette.
De mert egyetlen ember sorsa sem tökéletes, Szent István nagy gonddal létrehozott
keresztény királyságának is támadt egy nagy kérdőjele: Ki legyen az utód, hisz Imre herceg
1031-ben meghalt. Így Pétert jelölte ki utódjául, húgának a velencei választott fejedelemtől
született fiát. De maradhatott benne némi bizonytalanság is, mert a mélyen vallásos király az
égieknek, s főképp a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta koronáját és országát. Ezért lett
Magyarország Mária országa. Nagyon sokatmondó, hogy e nagy király éppen Szűz Mária
mennybevitelének napján, augusztus 15-én halt meg 1038-ban. Az általa alapított
székesfehérvári templomban temették el. 1038-ban László, akit később szintén a szentek
sorába emeltek, sírjából kiemeltette fia és Szent Gellért maradványaival együtt. Szent István
épen maradt jobb karját ereklyetartóba foglaltatta, s a későbbi századok során, napjainkban is,
augusztus 20-án körmenetben tiszteli meg az egész ország.
II. János Pál pápa a magyar néphez intézett millenniumi üzenetében méltán állapítja meg:
„Magyarország ezeréves történelme e szent királlyal, Szent Istvánnal kezdődik. Sőt, egy szent
családdal, Istvánnal és feleségével, Boldog Gizellával, valamint fiúkkal, Szent Imrével. Ők az
első magyar szent család, amely olyan termékeny talajjá vált, melyből a Pannonia Sacrat
ékesítő nemes szentek sora sarjad...”
Aki valamennyire is ismeri Magyarország teljes történelmét, az tudja, hogy telve volt
dicsőséges, de ugyanakkor több fájdalmas eseménnyel. Elegendő, ha csak a tatárjárást,
Mohácsot, a 150 évnél is tovább tartó török hódoltságot, Rákóczi szabadságharcának bukását,
az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vérbefojtását, az I. és II. világháborúk, az 1956-
os magyar szovjetellenes forradalom utáni szörnyűségeket említjük. Ennyi balsors után mégis
él a nemzet!
Gondolataimat II. János Pál pápa soraival zárom, melyeket Szentatyánk Magyarországhoz, a
világ tizenötmilliónyi magyarságához üzent: „Az Isten fia megtestesülésének nagy jubileuma
és a magyar millennium évében kérem mindnyájatokra az irgalomban gazdag Atyaisten, az
egyetlen megváltó Fiúisten és a mindent megújító Szentlélekisten bőséges áldását. Neki
legyen dicsőség és tisztelet, mindörökkön örökké!” Erre minden magyar csakis azt felelheti:
AMEN!
(Harangszó, 2000. december, 5-6-7. old.)

76 Milleniumi műsor

2001 május 17
Pupp József magyatanár irányításával ismét színvonalas irodalmi estet szerveztek, melynek
alaptémája a HIT volt. “Credo-Hiszek” címmel tartotta összejövetelét a Kolping Család. A
tulajdonképpeni műsort Pupp József magyartanár állította össze és irányította. Baricz Lajos
plébános köszönő szavaiban, istentisztelettel felérőnek minősítette az estét, a rendező Pupp
József tanár úrnak, a plébánia és a Kolping Család hálájaként nyújtotta át az “Ezer esztendő”
című milleniumi kötetet.
Hitvallását versben is kifejezte.
“Sötét éjszakában fénysugár a hit,
Amelynek fényében bizton járhatok,
Történhet bármi földi életemben,
Hitem erejével én mindent vállalok.”
Ezt a fajta interaktivitást, ami a szentgyörgyieknél tapasztalható, hogy tudniillik a hit
jegyében, a művészet szeretetében egybegyűlő – s nem csak katolikus vallású – emberek,
cselekvő részt vállalnak a rendezvényen, hogy ők nem passzív befogadói, hanem szereplői is
egyben az egyházi és világi elemeket szerencsésen ötvöző produkciónak – ezt szűkebb
pátriánkban sehol sem láttam még. Ha van igaz műkedvelés, akkor ez minden bizonnyal az.
B. D., Népújság

Hit
Istenben hívő kedves hallgatóim!
Édes anyanyelvünk milliónyi kincse, szava között van három erényt jelentő szó, mely
embervoltunk meghatározója: a Hit, a Remény és a Szeretet.
A műsorunkat kezdő imádságból, a Hitvallásból sejteni lehetett, hogy a Kolping Család
szervezte mostani zenés-irodalmi rendezvényünk központjában a Hit áll.
Gondolom, a tisztelt jelenlévők nagy többsége hallotta Tarziciusz atya Szent György-napi
prédikációját, melynek lényeges gondolata az volt, mit jelent Jézus Krisztusban hinni, s
mekkora testi-lelki veszteség éri azokat, akik rövid földi életüket Istent megtagadva próbálják
leélni.
A Hit a titkok titka, mely nélkül semmi tervünk, célunk nem valósulhat meg.
A hitetlennek a próféták szava, Jézus Krisztus igéje is csak üres frázis, mely ellentmond a
reménynek, a szeretetnek, az igazságnak, a hűségnek, a lelki tisztaságnak: minden jónak és
szépnek.
A hitetlen csak a veszélyben veszi ajkára Isten nevét. Ennek bizonyságára hadd idézzek egy
gimnazista koromban hallott több mint nyolcszáz éves ó-belga (flamand vagy vallon)
balladát:
Egy vén részésznek ócska csónakán
Ült hat tudós és arról beszélgettek,
Hogy nincsen Isten,
S mily bárgyú a nép.
A csónak roppant, s szólt a vén:
„Ha tudnak úszni, hát ússzanak!”
„Jaj, Istenem!” – kiáltott mind a hat.
Ezzel szemben az Istenben hívő egyénnek lelkébe – legyen az gyermek, ifjú, vagy felnőtt – a
Hit reményt, szeretetet, becsületessége, segíteni akarást, liliomtisztaságot, virágos illatos
tavaszt, termést érlelő nyarat, gazdag termést betakarító őszt, pihentető téli fehér tájat, dicső
múltat, biztató jelent, s boldogabb jövőt sugall.
A Hit döbbent rá a bűnre, mely bűnbánathoz, majd gyóntatószékhez vezet. A Hit segít hozzá,
hogy bízzunk munkánk sikerében, higgyünk a családban: az édesanyákban, az édesapákban,
a nagyszülőkben, örvendjünk a gyermekkacagásnak, mely a baj, a betegség elmúltát jelzi.
Az év legszebb hónapjában higgyünk Jézus Krisztus Édesanyjában, május hónap égi
királynőjében, a Boldogságos Szűzanyában, Magyarország Nagyasszonyában, aki minden
ügyünkben közbenjár Szent Fiánál, nem hagyja elveszni a Szent Istvántól neki felajánlott
országot s népet, a magyar nemzetet itt és most a Kárpát-medencében s szerte a
nagyvilágban.
Credo-i gondolataim befejezése csakis ez lehet: higgyünk a Teremtő Atyában, a minket
kereszthalálával megváltott, feltámadott s mennybement Jézus Krisztusban, az életadó, elmét
derítő Szentlélekben; azaz a teljes Szentháromság egy Istenben! Ámen.
(Harangszó, 2001. július, 7. old.)

77 „Credo-Hiszek”

2001 október 25
Nem biztos, hogy giccses a hit-remény-szeretet hármasa; lám a marosszentgyörgyiek Kolping
Családja a tavaszi HIT témaköre után a REMÉNY vonzatához társítható estet tartott, és ebben
is az volt a legüdvösebb, hogy Pupp József magyartanár irányításával és Simon Kinga
zenetanárnő vezényletével megszólaltatott versek és zenei szerzemények, otthonosan,
meghitten hangzottak el gyermek, ifjak és szépkorúak ajkáról.
Szemelvény Bölöni Domokos író tollából

A remény
Amint május 17-én kifejtett gondolataimban említettem, édes anyanyelvünk milliónyi szava
között van három erényt jelentő szó, amely embervoltunk meghatározója: a Hit, a Remény és
a Szeretet. Akkor a hittel kapcsolatban mondtam el érzéseimet.
Most, amint a kezdő ének négy szavából: „Édes reménységünk, kegyes Szűzanya...”, sejteni
lehet, a Kolping Család szervezete zenés-irodalmi műsorunk központjában a Remény áll,
mind egyéni, mind nemzetközösségi értelemben, hogy aztán Isten segítségével a jövő év
elején erényciklusunkat a szeretet jegyében zárjuk, fejezzük be.
Csodálatos egybeesés, hogy mindkét műsorunkat a Szűzanyának szentelt hónapban
rendeztük, illetve rendezzük. Magyarázata csakis az, hogy Szűz Mária az, aki közbenjár isteni
szent Fiánál, hogy a Remény se – akár a Hit –,soha ne tűnjék el igaz lelkünkből.
Nincs is olyan ember, aki valamiben ne reménykednék: az ifjak boldog házasságban; a szülők
– főképp az édesanyák – abban, hogy kicsi babájuk egészségesen lássa meg a napvilágot;
hogy gyermekeik rendes, becsületes, szorgalmas, Isten és felebarátjaikat tisztelő emberekké
váljanak; hogy mindenkinek tanulmányi eredménye sikeres legyen, hogy ne váljanak
munkanélküliekké; hogy ne legyenek átkos szenvedélyek áldozatává, megőrizhessék
egészségüket; hogy mindannyian szülőföldjükön érhessék meg földi boldogságukat; hogy a
betegek reménykedjenek fájdalmaik enyhülésében, a gyógyulásban; hogy az útra kelők
épségben elérjék úti céljukat; a világ valamennyi lakója abban, hogy az egyéni viszályok, a
háborúk megszűnjenek; a szülők és a nagyszülők abban, hogy a Gondviselő szent akarata
szerint minél tovább maradhassanak gyermekeik, unokáik körében; hogy minden embernek
meglegyen az élethez szükséges anyagi feltétele; hogy a kertekben, mezőkön,
gyümölcsösökben fáradságot nem ismerő dolgozók bőséges termést gyűjthessenek be; hogy
az igazságtalanul elítéltek kegyelmet kapjanak; hogy a rabok és foglyok szabadulhassanak... s
folytathatnám reményeinket akár reggelig is, annyi van belőlük, de az idő sürget.
Ha a világ-, de főképp magyar irodalmunkat vizsgáljuk, ott is megtaláljuk a reményt, de
sajnos ennek ellenkezőjét is, a reménytelenséget, a csalódást. Ez utóbbit például Balassi
Bálint Júliájában, Csokonai Vitéz Mihály Lillájában, Vörösmarty Mihály Etelkájában, József
Attila Flórájában, hogy ne is részletezzem tovább.
A titkos reményt s az ezt követő gyógyíthatatlan reménytelenséget talán senki nem tükrözte
olyan páratlan költői művésziességgel, mint Vörösmarty a Szép Ilonkában. Cselekményéből
tudhatjuk meg, hogy a vén Peterdi bájos unokája szerelmes lett az álruhás Mátyás királyba, a
vadászba, és amikor rádöbbent szerelme kilétére, s megérezte, hogy vágya soha nem
teljesülhet, bánatában lassan, liliomhullásként hervadt a sír felé.
Befejezésül megállapíthatjuk: mindenki reménykedik, sóvárog valami után, de a valós, végső
emberi célban csak az nem csalódik, akinek reménye a Szűzanya Szent Fia, Jézus Krisztus, s
a Megváltónak tetsző életet élve, a végső napon mindannyiunk ajkáról imaként elrebeghet a
dal: „Jézus az én reményem, mély sír födjön be bár,/ Nincs ok remegve félnem, rám a menny
üdve vár...”. Ámen
Marosszentgyörgy, 2001. október 25.
(Harangszó, 2001. december, 2. old)

78. „Remény”

2002 január 24
Ismét megtelt a marosszentgyörgyi plébánia hittanterme. Harmadik alkalommal a HIT és
REMÉNY után – SZERETET címmel tartottak képzőművészeti-zenés-irodalmi estet a
Kolping Család szervezésében. A műsor összeállítója és vezetője Pupp József magyartanár
volt. A tanár úr gondolatai hangzottak el a szeretetről, amit 90 percnyi műsor követett az
egyházközségi énekkar, a Jubilate, Simon Kinga zenetanárnő vezetésével, Szántó Árpád
gitárszólói és közben a Magyar költők szeretetről-szerelemről valló versei hangolták
szívünket a kitárulkozó szeretetre. Minden versmondó – felnőtt és gyerek MŰVÉSZ volt a
rendezvény alatt, miként mi mindannyian, akik jelen voltunk, a szeretet művészeivé akartunk
válni.

Gondolatok a szeretetről
A múlt év május 17-én, majd október 25-én a Kolping Család rendezésében összeállított
zenés-irodalmi műsorban elhangzott mindaz, amit a magát kereszténynek érző egyén a hittel
és reménnyel kapcsolatban vall, átél és cselekszik.
Mostani rendezvényünk első éneke minden kedves jelenlévőben jó előre azt sugallta, hogy
ez alkalommal zenés irodalmi összeállításunk középpontjában a Szeretet áll, melyet az előbbi
kettő koronájának is nevezhetném, hisz az apostol szerint „ezek közül a legnagyobb a
Szeretet”. Szent Pál szerint a szeretet a három magasabb rendű isteni adományok közé
tartozik. Bizonyságul hadd idézzem az apostol szeretethimnuszát: (1 Kor. 13.) „ Szóljak bár
az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc
vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és
legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeret nincs bennem, semmi
vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy
elégessenek: ha szeret nincs bennem, semmit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem
nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a
gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél,
mindent elvisel.
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a
tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor
pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy
beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek;
amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók.
Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről-színre. Most töredékes
az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.
Most azért megmarad a hit, remény, a szeretet, ez a három: de ezek közül a legnagyobb a
szeretet.”
Nézzük tehát e szeretethimnusz tükrébe, hogy ki-ki homályosan vagy világosan ismerjen
magára! Bizonyosan de sokszor elmondhatjuk, megvallhatjuk: nem voltam, nem voltunk
türelmesek, a legkisebb nem tetsző, sokszor jelentéktelen szóra visszavágtam, felfortyantunk,
egy-egy félresikerült szó miatt megsértődtem, nehezteltünk. Felebarátom jóságát nem
viszonoztam, nem vettünk tudomást róla, a jóságos szavak egyik fülünkön be, a másikon
pedig ki, megértés, kellő mérlegelés nélkül távoztak, nem sikerült megtalálnunk a dicsérő, az
elismerő szót a jóra.
Dicsekedtem. Kérkedtünk azzal a testi-szellemi adománnyal, mellyel az isteni Gondviselés
nagyon sok esetben elhalmozott, s továbbra sem veszi el tőlünk, nem hagyja, hogy
ismereteink elenyésszenek, sőt halálunkig gyarapodjanak. S mindezekért nem voltunk
hálásak. De sokszor kerestem, követeltük a magunk igazát, s haragra, sőt gyűlöletre
gerjedtünk, ha mások ezt kétségbe vonták, nevetségesnek, gyermekesnek minősítették. Nem
tudtunk örülni az igazságnak, inkább gonosz gondolatok, indulatok, gyűlölethullámok törtek
fel belőlem, belőlünk. Nem tudtuk elhallgatni azt, ha embertársunk hibázott, megszóltuk
tévedését. Nem volt erőnk tűrni, elhallgatni a méltatlanságot, , a lekicsinylést, s ezért de
sokszor kifakadtunk, megbántottuk egymást. Nem tudtunk hinni a végső igazságban, s
remélni azt, hogy a rossz jóvá változik, s a sötétsége a fény váltja fel, s képesek leszünk
elviselni a sok-sok meg nem érdemelt megalázást, lekicsinylést, félremagyarázást, sokak
mitológiai Janus-arcát, a kétszínűséget.
S ha ezt s még sok, a szeretethiánnyal kapcsolatos nyilvános gyónásnak is minősíthető
önmagunkba tekintést őszintén megtettük, s utána a megbocsátó szeretet sugárkoszorúja
övezett, megnyugodhattunk, hisz az apostol szavát Isten sugallta: „A szeretet soha meg nem
szűnik.”
De ez csak akkor valósul meg, ha engedjük, sőt kérjük, hogy a szeretet az év minden
napjában, a nap minden percében megkísértsen, hatalmába kerítsen. Akkor a sokszori kísértés
öröme mindannyiunk számára az lesz, hogy uralkodni fog bennünk ez a három: a hit, a
remény és a Szeretet.
E műsorban szeretetünket főképp Jézus Krisztus és a Szűzanya iránt fejezzük ki, ugyanakkor
nem mellőzhetjük a tisztán szerető földiek, a szerelmesek érzéseit sem a „holtomiglan”-tól a
nászzenéig, a beteljesülésig.
Az eddigi, a Kolping Család keretében elhangzott gondolataimtól eltérően – anélkül, hogy a
megérdemelt neveket megemlíteném – e rendezvényen kötelességemnek érzem az
iskolásoknak, az ifjaknak, a felnőtteknek, a munkatársaimnak egyaránt kifejezni szívből jövő
őszinte köszönetemet, hálámat, amiért az eddigi s a mostani hét zenés-irodalmi műsorban
önzetlenül, kérésemet soha vissza nem utasítva részt vettek, szerepet vállaltak, kissé idős
korú művelődési munkámat megifjították. A jó Isten adjon számukra továbbra is egészséget,
művelődésre vágyó éhséget és szomjat, hogy a továbbiakban a „Tóth István Művelődési Kör”
rendezvényein hasonló, sőt még nagyobb közreműködéssel tevékenykedhessenek.
Ugyanakkor megköszönöm Vendégeinknek, a tisztelt Hallgatóságnak jelenlétüket, mely
alkalmakkor nemes érzülettel telítődhettek, átjárhatta szívüket az őszi, a téli, a tavaszi és a
nyári szépségnek hangulata, igézete, s nemrég a hit, s remény s most bizonyosan a Szeretet
igaz, minden keresztény embert jellemző aureolája, fénykoszorúja.
Befejezésül ismételten kérem a jó Isten, ihlessen, kísértsen meg nagyon sokszor továbbra is a
hit, a remény a szeretet erénye, óhajunk már ma kezdődjék el, és soha ne szűnjék meg, mert
„holnap talán az ajkunk néma már, holnap talán a munkánk hiába vár; holnap talán a
lábunk gyenge lesz, holnap talán egy lépést sem mehetsz; holnap talán a szíved gyenge már,
holnap talán utolsót dobban már; holnap talán a kezünk is gyenge lesz, holnap talán már
minden, de minden késő.” A Szeretet ma hív, még ma vár. Értsd meg, testvér, még ma vár,
holnap késő lesz talán! „Szeress, az életedben szeress! Szeress és erről szóljon életed!” –
zengte e jeligét hetvenezer fiatal az év végi Budapesten megtartott nemezközi találkozón, s
zengjük ma is, január 24-én, mely napon Assisiben közös imanapon a Szentatyával együtt
valamennyi vallás küldöttei a világbékéért imádkoznak.
Jó Istenünk, Szent Szűzanyánk, a Szeretetet soha-soha ne feledjük már! Úgy legyen!
(Harangszó, 2002. február, 1-2. old.)

78/1 Gondolatok a szeretetről

2002 május 16
Újabb zenés-irodalmi összeállítás bemutatására került sor a Kolping Család keretében a
BÉKÉVEL kapcsolatosan.
Béke
Békét óhajtó kedves Hallgatóim! Gondolataimat szokatlan módon, szakmai emlékezéssel
indítom, kezdem. Hiszem, hogy még sokan nem feledkeztek meg arról – fiatalok, idősek – ,
amit 63 éven át nyelvtanóráimon a hangokról megjegyeztek. Például azt, hogy a
magánhangzók képzése során a nyelv vízszintes állása szerint vannak mély és magas
magánhangzók. Eszükbe juttatom, hogy a mélyek az: a, á, o, ó, u, ú, magasak pedig az e, é, i,
í, ö, ő, ü, ű magánhangzók. Majd, amikor az ellentétes jelentésű szavakat, az anonímákat
tanítottam, játszi könnyedséggel válaszoltak: nagy-kis, magas-alacsony, szép-csúf, okos-buta,
mély-sekély, éjjel-nappal, hoz-visz, ad-vesz, ide-oda stb. Nem egy esetben akadt olyan
tanuló, aki aki azzal egészítette ki a felsorolást: háború-béke. Ilyenkor kaptam az alkalmon s
azt is megfigyeltettem, hogy a hangrend szempontjából is ellentétesek: a háború mély-, a
béke magas hangrendű szó. Ekkor mindig felhasználtam az adott lehetőséget, s kértem,
mondjanak a háború és a béke fogalmához tartozó mély, illetve magas hangrendű szavakat.
Kevés gondolkodás után sorolták is: katonaság, puska, szurony, ágyú, roham, tank, fogoly,
halott, árva stb., illetve csend, derű, öröm, szeretet, felhőtlen kék ég stb.
E kis visszaemlékezés után rátérek mostani zenés-irodalmi műsorunk témájára, hisz én úgy
gondolom, talán nem is tévedek, ha édes anyanyelvünk milliónyi szava közül e hármat
minősítem a legszebbnek: édesanya, szülőföld és béke.
Igen, mert édesanyánknak köszönhetjük az életet, a féltő gondoskodást, a féltő gondoskodást,
a családi fészek melegét, biztonságát.
A szülőföldön láttuk meg először a ragyogó, meleget árasztó Napot, a csillagokat, a természet
minden szépségét, gazdagságát, melyért dolgoznunk kell, hogy egyre virágozzék, jólétben
élhessünk.
Tagadhatatlan, hogy sem a család boldogsága, sem a haza fejlődése nem lehetséges béke
nélkül, mely az előbbi kettő biztosítéka, s melyről költők, zeneszerzők ezrei verseltek,
daloltak.
Mert mi is a béke? A béke jelenti, hogy biztosan tervezhetünk, s azokat meg is valósíthatjuk.
Nappali és éjjeli nyugalmunkat nem zavarja meg szirénasüvítés, fegyverek ropogása, ágyúk
dörrenése, bombák robbanása. A kék eget nem hálózzák be repülőgépek kondenzcsíkjai,
megcsúfítva a békés bárányfelhőket. Ha eltávozunk otthonról, nem kell attól tartanunk, hogy
hazatérésünkkor már nem találjuk életben szeretteinket, családi fészkünk romhalmazzá vált.
A gyárakban, üzemekben, szántóföldeken zavartalanul folyhat a termelés, mely jólétünket
hívatott biztosítani. Az oktatási intézményekben zavartalanul, megszakítás nélkül taníthatunk,
tanulhatunk, egyre több ismerettel és készséggel gazdagodhatunk. Az üzletek mindig tele
vannak élelmiszerekkel, a szükséges ipari cikkekkel. S sorolhatnám tovább, melyek mind azt
igazolják, hogy a béke boldogság, jólét, biztonság; a béke maga az élet.
Az elmondottakkal ellentétben a háború a leggyűlöletesebb szó, a legnagyobb esztelenség,
melyet magukat értelmesnek nevező emberek, országok egymás ellen viselnek. Nyomában
patakokban folyik a vér, milliókra nő a halottak, sebesültek, rokkantak, foglyok száma. Egyre
több anya jajveszékel fiáért, feleség férjéért, a gyermek apjáért, a testvér testvéréért. A
termelés szinte csak a frontért folyik, az üzletek üresek. Éhhalál, járványok tizedelik azokat,
akiket a golyók, a bombák repeszdarabjai, a fogolytáborok kínjai még életben hagytak. Az
iskolákban nincs tanítás, azokat hadi kórházakká változtatták; csengő gyermekkacagás helyett
halálhörgés hallatszik ki onnan. S egyre nő az atomháború veszélye; annyi ilyen robbanófej
van a nagyhatalmak s más országok birtokában, hogy Földünket, öreg bolygónkat
sokszorosan elpusztíthatná.
Végső következtetésünk: nem habozhatunk tovább!Az országok vezetőinek mindent el kell
követniük a béke érdekében. Nekünk, egyéni embereknek pedig önmagunkban,
embertársainkkal kell békében élnünk. Hagyjunk fel a családon belüli viszálykodással, a
szomszédok se folytassák „fülemüle” pereskedéseiket!
Szent Péter földi helytartójával, a Szentatyával együtt nekünk is szüntelenül könyörögnünk
kell a békesség Királynőjéhez, a Szűzanyához, hogy járjon közben isteni Szent Fiánál, hogy
az emberiség megszabaduljon a háborúskodástól, őszinte, igaz békesség honoljon minden
lélekben.
Ámen.
(Harangszó, 2002, augusztus, 2-3. old.)
79 PAX-BÉKE

2002 október 10
A marosszentgyörgyi Római Katolikus iskola alapításának 100. évfordulójára újabb zenés-
irodalmi összeállítás bemutatására került sor a Kolping Család rendezésében.

80 Szív-Kohó

2002 október 31
Ismét irodalmi összeállítással egybekötött megemlékezést tartott a Kolping Család. Ezúttal is
a szervezés nehéz munkáját Pupp József magyartanár vállalta fel. A zest keretében
megemlékeztek az 1848-as forradalom kiemelkedő alakjáról, Kossuth Lajosról, szavalatok,
Kossuth-nóták hangzottak el. A tanár úr igazi történelem órát tartott a megjelenteknek.
Pupp József tanár urat a Kolping Család keretében végzett áldozatos munkája
elismeréseképpen a Kolping Család “tiszteletbeli tagjává” avatták.

81 Alapító tagok

82 Kossuth Lajos azt üzente

2003 január 30

A Kolping család rendezésében zenés-irodalmi összeállítással tisztelegtek Ady emlékének.

Születésének 125-ik valamint halálának 84-ik évfordulója alkalmából.

Ady ma is él
Tisztelgés Ady emlékének
Az elmúlt év november 22-én 125 éve volt annak, hogy megszületett Érmindszenten, a mai
Adyfalván, Ady Lőrinc „hét szilvafás nemes” és Pásztor Mária, az „Ides” frigyéből a magyar
s egyben világirodalom Petőfi utáni legnagyobb géniusza, népforradalom „viharmadara”, a
bátorhangú újságíró, elbeszélő, az Új versek, a Vér és Arany, Az Illés szekerén, a Szeretném,
ha szeretnének,A minden Titkok verse, A menekülő élet, A Magunk szerelme, a Ki látott
engem?, a Halottak élén s az 1919. január 27-én, a 88 évvel előtt elhunyt, s így halála után
kiadott Az utolsó hajók című verseskötetek közel 150 halhatatlan versének alkotója, az együtt
élő népek igaz barátságának hirdetője, a román nép nagy, igazi barátja és nyelvének
beszélője, a parasztság sorskérdéseit szívén viselő, az úri „sok rossz fehér ököl”-t ostorozó, a
munkásosztály forradalmi erejét felismerő, a szerelmet oly elvakultan, majd fenséges
alázattal megvalló ADY ENDRE.
Tanulmányi éveinek állomásai: Érmindszent, Nagykároly s a zilahi Wesselényi-kollégium,
mely ma a költő nevét viseli. Ez az iskola, a zilahi, jelentette számára az „elveszett
paradicsomot”.
Nem csoda, hogy így emlékezik rá: „ Aki vagyok, az a négy zilahi esztendő által vagyok. És
más nem lehetek. Minden percre végzetesen szabogatta ki utamat.”
Debrecen, Budapest, Temesvár jogi tanulmányainak stációi. De nem lett belőle prókátor, mert
az újságszerkesztéssel kötött örök frigyet, előbb Debrecenben, majd 1900-tól Nagyváradon a
Nagyváradi Napló szerkesztőségében. 1903-ban ismeri meg Brüll Adélt, a Léda-versek
ihletőjét, kinek kedvéért hétszer járt Párizsban, a „fény városában”. Tíz év múlva az
Elbocsátó, szép üzenettel szakít Lédával, megírva neki: „Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, !
Csillag-soromba ne véljen fonódni / S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak: /Általam vagy,
mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert régen nem látlak.
1915 márciusában feleségül veszi Csucsán Boncza Bertát, az ő drága Csinszkáját. A hozzá írt
szerelmes versek a tiszta szerelmi érzés szépségét fejezik ki. Ady ekkor már súlyos beteg,
idegeit az embertelen háború, az öldöklés is tépi. Hiába volt minden gyógykezelés s a családi
élet tiszta boldogsága, Ady 1919. január 27-én, 84 évvel ezelőtt 42 éves korában távozott az
élők sorából, de megmaradt a halhatatlanok sorában; verseiben ma is él.
Ady testestül-lelkestül forradalmár költő. Harcot indít a félfeudális állapotok minden
maradisága ellen. Muszáj Herkulesnek, Dózsa György unokájának vallja magát. Sürgeti a
forradalmat, a „nagy, tisztító Tüzet”. A munkásosztályban megtalálja a forradalom vezető
erejét, küldve nekik a frigyládát, a szövetség jelképét.
Bennük látja meg a „jövendő Fehérei”-t, „Csaba új népé”-t, mert azok „frissek a vérben,
nagyok a hitben”.
Élesen szembefordul korának – de a mai időknek is – jellegzetes nacionalista, túlfűtött
megnyilvánulásaival. Bátran kimondja, hogy a „nacionalizmus dühödt hazafiság”. A
nacionalista hazaáruló, ha örökösen nem is tesz egyebet, kint a nemzeti himnuszt énekli”.
Vallja, hogy a „nacionalizmus arra jó mindenek felett, hogy a vele megmámorosított tömeg
ne vegye észre, mi hiányzik neki, mihez van joga”.
Igazi, őszinte, minden nemzetfajt tisztelő magatartása csendül ki barátjához, Goga
Octavianhoz írott leveléből: „Hidd el, szeretlek! Szeretem gyönyörű, érzelmes népedet,
szeretem úgy, mint a magamét.”
Emil Isac pedig így ír Adynak: „Ne sajnálj egy pár percet attól, aki nagy-nagy imádattal van
irántad, mert benned látja az új Magyarország képviselőjét. Ha ebben az országban a te
szavaid lennének az irányadók – Istenem, mily más volna minden, mily mások volnának az
emberek!”
Ezért tisztelgünk az eszméiben ma is élő Ady Endrének. Tisztelgésünk emlékezés a Kolping
Család rendezésében községünk apraja-nagyja részéről. Szolgálja az emberszeretet, a másság
megismerését és megbecsülését e haza minden polgára részéről.
(Harangszó, 2003. március, 4. old.)

83 Ady ma is él

2003 október 30
Zenés-irodalmi összeállítás a Kolping Család rendezésében II. Rákóczi Ferenc vezette
szabadságharc 300-ik évfordulójára.
Rákóczira emlékező kedves hallgatóim!
1713-2013! E két évszám jelzi azt, hogy 300 esztendeje annak, hogy II. Rákóczi Ferenc
vezetésével megindult a kurucok újabb, legdicsőségesebb szabadságharca a labancok ellen e
jelszóval: „Istennel a hazáért és a szabadságért!”
Tudnunk kell, hogy a kurucok a magyar szabadságharcért küzdő bujdosók és a később
hozzájuk csatlakozott igaz magyar hazafiak voltak, köznép és nemesség egyaránt; a
labancoknak, azaz németeknek pedig a császári zsoldos katonákat és a bécsi udvarral tartó,
hazafiatlan kevés számú magyar urat nevezték. Köztük a harc már Rákóczi előtt 32 évvel
megkezdődött, s legmagasabb fokra hágott Thököly Imre, a „kuruc király” vezetésével, hogy
aztán csillaga 1686-ban lehanyatlódjék.
Thököly Imre szabadságharcának elnyomása után a kurucok ismét hontalanná váltak saját
hazájukban, bujdosókká lettek, várva azt a napot, amikor újra felvirrad a szabadság hajnala.
Ez a hajnal II. Rákóczi Ferenc dicsőséges szabadságharcával érkezett meg. Noha csak nyolc
évig tartott, tündöklő éke II. Rákóczi Ferenc, I. Rákóczi Ferenc és Zrinyi Ilona 1676. március
27-én Borsiban született fia. Apja korán elhalt, édesanyja nevelte atyai és anyai ősei
hagyományos szellemében. Mint kisgyerek ott volt 1685-1688 között Munkács várában hős
lelkű anyja mellet, aki évekig védte a várat a császáriak ellen. A vár föladása után az anyát
két gyermekével együtt Bécsbe vitték, ahol hamarosan elszakították egymástól. Zrinyi Ilona
követte férjét a törökországi bujdosásba, Nikodémiába, ahonnan soha többé nem térhettek
vissza, ott végezték be életüket.
II. Rákóczi Ferenc, miután erőszakkal anyjától elszakították, nővérével együtt Kollonics
Lipót esztergomi hercegprímás gyámsága alá került. Ferenc egy jezsuita kollégiumban tanult.
Itt császári utasításra igyekeztek minden magyar érzést kiölni szívéből. Miután nagykorúvá
lett, sógorának sikerült kieszközölnie, hogy visszatérjen magyarországi birtokaira. Itt Rákóczi
egymillió-kétszázezer hold óriási birtoknak volt az ura.
A tizennyolc éves ifjú Rákóczi feleségével, Sarolta-Amália birodalmi hercegnővel nagyon
visszavonultan élt mindaddig, míg 1697-ben kitört a bujdosók tokai zendülése, melynek
vezéréül Rákóczit akarták elfogni Thököly egykori katonái. Rákóczi azonban Bécsbe
menekült, semmiféle mozgalomban nem akart részt venni. Később visszatért, de a császári
vezérek kegyetlenkedései, zsarolásai már a nemességet, sőt magát Rákóczit sem kímélték.
Ilyen viszonyok között ismerkedett meg a tüzes lelkű magyar gróf Bercsényi Miklóssal,
akivel azon tanakodtak, hogyan lehetne megmenteni a magyar nemzetet a pusztulástól.
Csakhamar az egész Tisza meneti nemesség Rákóczit tekintette vezérének, aki titokban
tárgyalásokat kezdett a francia királlyal, XIV. Lajossal, de idegen származású megbízottja
Bécsben elárulta, mire Rákóczit sárosi várában 1701-ben elfogták, s a bécsújhelyi börtönbe
zárták. Bercsényinek sikerült Lengyelországba szöknie.
Rákóczit halálra akarták ítélni, de hűséges neje addig fáradozott, míg sikerült megszöktetnie
és Lengyelországba menekítenie. Az itt összetalálkozott magyar urak hozzáfogtak a fölkelés
előkészítéséhez, megnyerték a francia király támogatását is, így 300 évvel ezelőtt, 1703.
március közepén a nép küldöttei felkeresik Rákóczit, közlik vele: „A föld népe kész, csak
legyen feje”, mire Rákóczi május 6-án fegyverre hív mindenkit „a hatalmaskodó idegen
nemzetnek kegyetlenkedése” ellen, piros zászlókat küld az országban, majd június 16-án
Lengyelországból hazatér
Magyarországra.
Nagy előnye volt a felkelésnek az, hogy a francia király megindította háborút I. Lipót császár
ellen, s emiatt a császári hadak nagy részét s franciák ellen küldték, ami annyira
megkönnyítette a kurucok 75. 000 fős előrenyomulását, hogy rövid idő múlva már Bécs alatt
kalandoztak. A következő évben, 1704-ben Erdély is csatlakozott a kurucokhoz, s Rákóczit
július 8-án Gyulafehérváron az országgyűlés fejedelmévé választotta. Érdemes
megjegyeznünk, hogy Maros székből 16 ezren léptek be a kuruc seregbe. S abból 46 személy
marosvásárhelyi illetőségű volt. Az is nagy jelentőségű, hogy Rákóczi Marosvásárhelyen vált
hivatalosan is fejedelemmé, az esküt itt tette le 1707. április 5-én, egy ma már nem létező
kápolnában, (illetve a dinnyeföldön).
Rákócziék a magyar alkotmány visszaállítását, teljes vallásszabadságot, az erdélyi
fejedelemség függetlenségét követelték, melyet a császár visszautasított. A franciákkal kötött
szövetség feltétele az volt, hogy alkossák meg a független Magyarországot, ami a híres ónodi
országgyűlésen meg is történik. „Eb ura fakó” kiáltással megfosztják a tróntól a
Habsburgokat, s elhatározzák, hogy új királyt választanak. Ősszel, szeptember 15-én Rákóczi
megköti Nagy Péter orosz cárral a varsói szerződést.
Sajnos minden csak ígéret maradt, a magyar királyságot egyetlen külföldi uralkodó sem
akarta elfogadni. Rákóczi hiába áldozta fel óriási birtokai jövedelmét, az sem volt elég, így a
szabadságharc ügye rohamosan hanyatlani kezdett, pedig a vitéz kurucok és vezéreik:
Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor, Ócskai László, Vak Bottyán, Balogh Ádám, Bezerédy,
Esze Tamás vezényletével még nemrég egyik hőstettet a másik után vitték végbe.
Egymásután esett el Trencsén, Lőcse, Szolnok, Eger, hogy aztán Romhánynál vesztett döntő
ütközet végső csapást mérjen Rákóczi szabadságharcára.
Rákóczi Bercsényivel kiment Lengyelországba. Nem is tért többé vissza, mert a
békealkudozásokkal megbízott Károlyi Sándor, Rákóczi tiltakozása ellenére 1711. április 30-
án Szatmáron megkötötte a békét, melyet másnap, május elsején követett a nagymajtényi
síkon a fegyverletétel.
A kurucvezérek nem tudtak belenyugodni ebbe, nem látták biztosítottnak a magyar nemzet
jogait, s zért a hűségesküt nem tették le, köztük Mikes Kelemen se, Rákóczi hűséges apródja.
Elhagyták óriási birtokaikat abban reménykedve, hogy idegen segítséggel visszatérhetnek,
még kivívhatják a magyar nemzet szabadságát. Reményeik azonban nem teljesedtek be.
Rákóczi híveivel előbb Lenge-, majd Francia-, később Törökországba ment, ahol a szultán a
Márvány-tenger partján, Rodostóban jelölt ki nekik állandó lakhelyet. Itt éltek még hosszú
évekig, míg lassanként egymásután elhaltak fejedelmük mellől, aki 1735. április 8-án hunyt
el 59 éves korában. Hamvait hálás nemzete 1906-ban nagy ünnepélyesség között hazahozta,
és egykori fővárosában, Kassán helyezte el örök nyugalomra.
„Istennel a hazáért és szabadságért” jegyében nyújtjuk át szerény műsorunkat kedves
Hallgatóságunknak azért, hogy rádöbbenjenek: Rákóczi szabadságharcának háromszáz év
távlatából is van időszerű üzenete, figyelmeztetése vezető magyar politikusainknak és
vezetetteknek egyaránt: „Amit harc árán vesztettünk el, azt még visszaszerezhetjük, de amiről
önként mondunk le, azt soha.” (Deák Ferenc)
Itt és most vállalnunk kell tehát a harcot a SÖTÉTSÉG erői ellen gyermekeink,
uokáink, s talán a magunk boldogabb jövője érdekében.
(Harangszó, 2003. december, 5-6. old)

84 Emlékezzünk Rákóczira

2003 december 28
Zenés-irodalmi összeállítás a 10 éves Kolping Család rendezésében “Légy üdvözölve Szent
Karácsony” cím alatt.

85 Légy üdvözölve Szent Karácsony

2004 október 28
Kolping Család éppen a 19-dik zenés-irodalmi műsorával legértékesebb kincsünket, édes
Magyar anyanyelvünket köszönti.
Anyanyelvünk – erős várunk
A marosszentgyörgyi Kolping Család ma esti, éppen 19-ik zenés-irodalmi műsorával
legértékesebb kincsünket,édes magyar anyanyelvünket köszönti: azt a nyelvet, mely az
édesanyák ajkáról hangzott el gyermekeik fülébe, kiknek kezdeti gőgicséléséből váltak nem
kevesen nyelvünk hangjainak, szavainak, mondatainak mestereivé, lettek költőkké, írókká;
azt a nyelvet, melynek talán egyetlen szava utoljára szakad fel szeretteinktől való elválás
pillanataiban.
Persze a ma beszélt anyanyelv kialakulása hosszú folyamat eredménye, mely hétezer
esztendővel ezelőtt az ural-altáji őshazában kezdődött, ahol a finnugor népek – a magyarok,
finnek, észtek, lappok, vogulok, osztjákok, cseremiszek, mordvinok, zürjének, votjákok
bölcsője ringott.
Általában több mint négyezer nyelvről elmondhatjuk, hogy az emberek közti érintkezés
legfontosabb eszköze, a gondolat közvetlen valósága, olyan régi, mint a tudat, tehát nyelv és
gondolkodás teljesen azonos.
Következőkben a magyar anyanyelvünket tudományosan vizsgálva, megállapíthatjuk sok
más nyelvvel összehasonlítva, azoktól eltérő értékeit. Lássuk hát ezeket!
Anyanyelvünk hangzásában változatos, színes, más nyelvű ember számára muzsikaként hat.
Mind magánhangzói, mind mássalhangzói, ha helyesen ejtjük mi, tisztán képzettek.
Magánhangzó-rendszere a legváltozatosabbak közé tartozik, s e változatosságot és a vele
kapcsolatos kifejezőképességet növeli a rövid és a hosszú magánhangzók éles
szembennállása (pl. kor-kór, örök-őrök, zug-zúg, por-pór, oda-óda, öt-őt stb.). Mássalhangzó-
rendszerünk ugyancsak a leggazdagabbak közé tartozik, élesen megkülönböztetve a szavak
rövid és hosszú mássalhangzóval ejtett szavait (pl. szál-száll, var-varr, megy-meggy, len-
lenn,fen-fenn, fejel-fejjel, fülel-füllel, ál-áll stb.).
Anyanyelvünk azon igen kevés élő nyelvek közé tartozik, melyben a hangsúlyos magyar
verselés mellet az időmértékes verselés is lehetséges, sőt ez utóbbit a magyarban éppoly
tökéletességre emelkedett, mint a görögben vagy a latinban. Bizonyítja ezt Berzsenyi,
Vörösmarty, Ady, József Attila és mások verselése.
Igen értékes vonása magyar szókincsünknek a hangutánzó (pl. ugat, béget, ásít, horkol, süvít,
rezeg, nyikorog stb.), valamint a hangulatfestő szavak (pl. ballag, tántorog, ténfereg,
ólálkodik, pipogya, alamuszi, nyimnyám stb.) nagy sokasága és változatossága.
A magyar nyelv szórendje is más; nem kötött, hanem szabad, rugalmas, így az értelmi és
érzelmi árnyalás árnyalás lehetősége gazdag (pl. A rokonos meglátogattak tegnap délután.
Meglátogattak a rokonok tegnap délután. A rokonok látogattak meg tegnap délután. Tegnap
délután látogattak meg a rokonok.
Anyanyelvünk megköveteli, hogy világosan, szabatosan, nyelvtanilag helyesen beszéljünk és
írjunk. Világos, ha érthető; szabatos, ha sem többet, sem kevesebbet nem mondunk vagy
írunk, mint amennyi a megértéshez szükséges.
Carducci, az olasz költő írta: „Aki húsz szóval mond el olyasmit, amire tíz szó is elég, az
egyéb hitványságokra is képes.” A helyes nyelvhasználat tehát az egész ember minősíti, nem
csupán értelmi szintjén, hanem áttételes módon erkölcsi valójában is. Babitstól származik ez
a bölcs megállapítás: Minden rossz mondat egy törött ablak, amelyen át egy rossz gondolatra
látni.”
Nem mindegy tehát, hogyan beszéljük anyanyelvünket, miképp írjuk le gondolatainkat,
érzéseinket.
Ki ír helyesen? Nyelvészeink megállapítása az, hogy helyesen, azaz hibátlanul, tökéletesen
senki sem tud magyarul íni. Leghelyesebben pedig bizonyára az ír, aki tudja, hogy minek kell
utánanéznie. És tegyük hozzá? Utána is néz a legújabb kiadású Helyesírási kéziszótárban.
Hálás tisztelettel kell adóznunk mindazoknak, akik a múltban és jelenben sokat tettek,
tesznek a magyar nyelvért. Balassi Bálintnak (1554-1594), aki az addigi latin nyelvből
megteremtette a mai magyar költői nyelvet; Apáczai Csere Jánosnak (1625-1659), aki a
Magyar Encyclopaedia című művében először tolmácsolta magyar nyelven korának
leghaladóbb tudományos nézeteit, igazolva ezzel, hogy anyanyelvünk képes, alkalmas
valamennyi tudományág oktatására, megismerésére, megismertetésére (Bessenyei Györgynek
(1747-1811), aki röpiratban síkraszállt azért, hogy a műveltséget széles körben elterjeszteni,
fejleszteni, a tudományokat alaposan elsajátítani csak anyanyelven lehet; Kazinczy Ferencnek
(1759-1831), aki lelkes társaival diadalra vitte a nyelvújítást a latin, német és francia eredetű
szavakkal szemben; Kosztolányi Dezsőnek (1885-1936), aki sohasem tudott betelni azzal a
különös csodával, amelyet az anyanyelv keltett benne. Arany János óta sohasem tudott nála
szebben, tisztábban, természetesebben beszélni erről a csodáról. Szerinte a nyelv „maga a
végtelenség. Minél többet foglalkozom vele, annál inkább látom, hogy sohasem lehet a
végére érni. Csak vérünk érzi... Csak anyanyelvemen lehetek igazán én” – vallotta egész
életében.
Nem szabad megfeledkeznünk napjaink ismert nyelvészeiről sem. Az elhunyt Lúrincze
Lajosról, a ma is élő Deme Lászlóról, a Duna Tv-ből ismert Balázs Gézáról, a Népújságban
közölt nyelvművelő cikkek írójáról, Bartha Jánosról és sokan másokról. Közvetve nekik
köszönhető az, hogy sokunkban kifejlődött bizonyos éberség, s az, hogy olyasmin is megakad
a fülünk s szemünk, amire mások nem figyelnek fel.
Nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy nagyon sokan, főképp fiataljaink nem tudják, hogy
a zenében is van anyanyelv. Nem ismerik régi és új stílusú népdalainkat.
Végezetül: nem tagadjuk, hogy napjainkban s a jövőben még inkább szükség van a modern
nyelvek (angol, német, francia, spanyol stb.) tökéletes elsajátítására, de ez nem mellőzheti
édes anyanyelvünk ápolását, melyet kötelességünk szóban és írásban helyesen átadni
gyermekeinknek, unokáinknak. Ellenkező esetben eltűnik a világban magyar népünk, hisz
nagyon találó a legnagyobb magyar, Széchenyi István figyelmeztetése: „Nyelvében él a
nemzet.”
(Harangszó, 2004. december, 3. old.)

2005 április 16
A „Család” címmel Pupp József magyartanár és Simon Kinga zenetanárnő irodalmi-zenés
összeállítás bemutatására került sor.
Gondolatok a családról
Mondanivalómat egy örök megállapítással kezdem, melyet az emberiség története s mai
valósága is bizonyít: család mindig volt, a világ végéig lesz.
Mert mi is a család? A társadalom alapsejtje. Az is igaz, hogy az ószövetség s annak
teremtéstörténete így mondja: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy
uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön. Megteremtette
tehát Isten az embert a maga képére, Isten képére. Férfinak és nőnek teremtette. Isten
megáldotta őket, és azt mondta nékik: szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be e a földet.
De a bűnbeesésre és a bűnhődésre is figyelmeztette őket.
Így szaporodott el az első emberpár, a sok nemzetség majd faj, majd sokkal később a népek.
Azon sem kell csodálkoznunk, hogy kezdetben a családban a főszerep az anyáé volt, hisz míg
az erős férfi élelmiszerek gyűjtögetésével, vadászattal hetekig távolt volt, az anya nevelte
őket, táplálta, ruházta, nevelte őket. Csak később, amikor a földművelés és állattenyésztés
nehezebb munkát követelt már, vált a család főszereplőjévé a férfi, aki sok népnél élet és
halál urává is vált.
Ezek nem voltak az igaz Isten szerint működő családok, a zsidó népet kivéve, mely egy Isten
imádó volt és ma is az.
A keresztény család Jézus Krisztussal kezdődik, aki a Szentlélek ereje által úgy jött a világra,
hogy édesanyja a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelenül fogantatott.
A következőkben rámutatok a keresztény család négy jellemző pillérére: a szeretetre, a
hűségre, a munkára és a gyermekáldásra.
1. A szeretet a barátsággal, szerelemmel egy időben kezdődik, sokszor azonban egyik (másik)
megelőzi a másikat. Alig akad író, költő, aki ne fejezte volna ki ezekkel kapcsolatos c
csodálatos gondolatait. Petőfi például így: „ A szerelem, a szerelem sötét verem; / Beleestem,
benne vagyok, / Nem láthatok, nem hallhatok”. Mikor már megtörtént a házasság, a múltban,
találó Móra Ferenc gondolata: „A nőnek sohasem szabad először elaludni, sem pedig
felkelni.”
2. A hűségről általában nagyon keveset írnak, mert mit ér már a szép szó, ha tett nem követi.
Már rég elfelejtőd9tt: tisztán az oltárig, hűen a sírig. Ezzel szemben a mai világban ez ez így
vált valósággá: a házasság két szerető szívnek arra való egyesülése, hogy előbb magunkat
meggyűlöljük, végzetessé tegyük egymást. Pedig ha ismerők a ló túlsó oldalát, ha két darab
fát összeteszünk, kereszt lesz belőle, csodálatos allegória a házasságra. Miért van napjainkban
a sok válás? Mi lesz a gyerekekből, ha szeretetet csak egy hétig kapnak, felváltva.
3. Sokan azt vallják, hogy nem kell pénz a családi boldogsághoz. Hát putrikban,
lesoványodott gyermekként hagynád utódodat? Ha erre rádöbbensz, rögtön rájössz a
valóságra: kellenek az anyagiak is, amelyek sok esetben éppen a válástól mentenek meg.
Panaszkodunk, hogy sok a munkanélküli, de ugyanakkor nem vesszük észre, hogy sok a
dohányzó, az alkoholista, a munkakerülők száma. Találóan állapítja meg Jókai: „Még ha étel,
ital nem esik jól, ha az álom nem kell, a szép nő szava nem melegít; hagyján: de mikor a
munka nem látszik, az már nagy nyavalya.”
4. Az nem óvoda, amelyet nem zsong tele a csöppségek önfeledt, szabad zsivaja. Nem iskola,
honnan nem szűrődik ki a tudományok csöndes visszhangja; honnan nem nyílik ki 3-4 vagy
még ennél is több rózsabimbó; hol nem zengi be az otthon, a munkából jövő fáradt apát, vagy
nagyon sok esetben az édesanyát is az édes gyermekzsivaj, a szerető átölelés; nem érinti
kezüket, arcukat a sok puszi, hol nincs kinek mesét mondjon nannyó vagy tata.
Igen szigorú, takarékos életet követel meg a háztartás, a ruha, az élelem, a taneszköz,
gyermekeiket szerető szülők mindig kiizzadják azt, nem bor- és pálinkaszagos kocsmákban
töltik ritkán adódó szabadidejüket.
Végezetül sok keresztény család felteheti a kérdést, kihez forduljon, ki segíthet rajtunk? A
felelet rövid, de határozott: a Szent Család; a Boldogságos Szűzanya, aki kénytelen volt
istállóban megszülni kisdedét, aki egész életét úgy rendezte, hogy valamennyi gyermek és
ifjú példaképévé váljék.
Valamennyiünk példaképe volt s maradt a szó legszörnyűbb emberi szenvedését viselő, a
bűneink megbocsátásáért szenvedő Jézus Krisztus.
Szent József a példás nevelő apa, aki mindig gondoskodott az isteni kisdedről, mentesítette
Heródes dühe elől. Ő a házasélet dísze, ínségesek vigasztalója s élete végéig az is maradt.
Szent Család, oltalmadba ajánljuk kicsi családunkat, járjál közben, hogy helyünk legyen a
Mennyek Országában, a Szent Család közelében.
(Harangszó, 2005. április, 3. old)

2006 május 7
Bemutatták a Kolping Család keretében a „Szeretni tehozzád szegődtem” című zenés-verses
összeállítást.
Gondolatok a szerelemről
Alig van a világ- – s így a magyar irodalomban is –, hogy művelőjét ne járta volna át a
szerelem érzése, annak beteljesülése, mint Vörösmartynál, Aranynál, Petőfinél, Adynál, s
másoknál, vagy talán annak csalódása, mint Balassinál, Csokonainál, József Attilánál, s
másoknál. Gondolom, vonatkozik ez rénk is, különleges tehetségekkel meg nem áldott,
hétköznapi emberekre.
Valószínűleg a tisztelt Hallgatóság közül nagyon kevesen vannak, akik nem voltak
szerelmesek, ne lett volna Júliájuk, Zsuzsikájuk, Laurájuk, Tündéjük, Istvánjuk, Mihályuk,
Csabijuk, s ezt folytathatnám a naptár minden női és férfi nevével; vagy ha még Ámor nyila
nem sebezte volna meg, az még hátra van, várhatják, mert a szerelmi érzés fellobbanása nincs
korhoz kötve. Már az óvónők tapasztalhatták egyik-másik kisfiú vonzódását ellenkező nemű
társához, vagy fordítva, hogy a 3-4 éves csöppség szívesebben mondikál, közelít copfos,
hajában szalagos társához.
Akárhogy is magyarázzuk, ez a szerelem legkorábbi megnyilvánulása. Sokszor a teljes
ifjúkorban is megmarad. Ez a jelenség még inkább megnyilvánul gimnazista korban, mikor a
történelemkönyv Nagy Sándorát Áronnak, Kleopátráját Ilonának véli, ábrándozik.
Egyetemistaként az ábránd már közelít a valósághoz, s a kapcsolat házasságba torkollik,
eljutnak abba a csodálatos állapotba, a bizonyosság és a kétkedés, a határozatlanság
mezsgyéjére, melyről a szerelmi érzés nagy ismerője, „doctor docens”-e, Petőfi Sándor ezt
vallja:
„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem:
 Bele estem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.”
Férfiak, gondolkozzatok el azon, saját magatoknak valljátok be titokban a hitves tudta nélkül
vagy az ő tudtával, hogy mi volt a nődben, szíved választottjában, a „muskátlidban, a
rózsádban, a liliomodban, a kéknefelejcsedben, a rezedádban, szegfűdben” stb.-ben az a
szexappeal, az a Női Varázs, mely téged, az erős férfit oly Herkulessé tett, hogy a kedves
óhajáért a csillagokat is lehoztad volna az égből.
Igen, a női varázs a szerelem előhírnöke, ez jelentkezik legelsőnek, ez a szerelem előfutára,
dobosa.
Ne kérdezd! – a női varázsnak se szeri, se száma. Lehet a kedves szeme, haja, szája,
hangja,füle, sóhaja, kacaja, öröme, sírása, nyugodt lelkivilága, munkaszeretete, a háztartásban
való jártassága, szülei, testvérei iránti gondoskodása, őszintesége, vallásossága, tudományos
érdeklődése, testének harmonikus alakja stb., stb., sorolhatnám reggelig.
S most csak az van hátra, hogy minden ifjú, minden férfi önmagának megvallja, mi indította
el a szerelmet menyasszonya, felesége iránt. Igaz, lehet fordítva is, de ez ritkább.
Végkicsengésként kimondhatjuk, a szerelem a szeretet legfelső foka,egy szív maga
választotta szövetsége, melyet a halálig tartó, önként vállalt virágillatos „bilincs” fog egybe
jóban rosszban. Ezért oly megdöbbentő az, hogy napjainkban több millió gyermek nem
részesül a családi szeretetben, hogy megsokasodtak a családon belüli erőszakok, minden
ötödik házasság válással végződik. S mindez miért? – Mert a szerelmes párok nem kötnek
egyházi házasságot, mely ezen alapszik: „Tisztán az oltárig – hűen a sírig.”
Hála Istennek, kezd elmúlni a régies szemlélet, aminkor a fiatalokat a házasságra
erőszakolták, amikor a föld a földdel, a vagyon a vagyonnal kötött ideig-óráig tartó szerelem
nélküli házasságot. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy csak az oltárnál megkötött eskü
mentheti meg boldog házasságunkat, szerelmünket.
Ma esti, immár 21. zenés-irodalmi összeállításunkkal a Kolping Család sok magyar költőnk
szerelmi boldogságát, beteljesülését, de sokak csalódását is csokorba kötötte, s a zene- és
énekszámokkal, mint valami aranyos szalaggal összekötve, a tisztelt Hallgatóságnak
átnyújtja. Fogadják szívesen azzal a meggyőződéssel, a Petőfi által is megvallott igazsággal,
hogy
„Sohasem volt szerelmes, ki
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő … azt adott nekem.”
Szívből kívánom, hogy a jó Isten mindannyiunknak szárnyat adjon becsületes álmaink,
terveink megvalósításához.
(Harangszó, 2006. június, 2. old.)

86 Szeretni tehozzád szegődtem

Temetésén elhangzottak
A Kolping Család búcsúzik az egykori tiszteletbeli tagjától. Népe és a magyar nyelv iránti
felelősségtudata nem lankadt. A Kolping Család keretében tartott előadássorozatai által
maradandó értéket közvetített, hagyott hátra. 25 előadást tartott, nagyszámú közönség előtt. A
színvonalas, mindenki számára érthető előadásokban igyekezett bevonni, gyereket, időst,
fiatalt, zenészt és képzőművészt, akik a magyar irodalom nagyjainak tolmácsolták. Úgy is
lehet nevezni ezeket az előadásokat, hogy rendhagyó magyar órák.
A Kolping Család a “Halotti beszéd és könyörgés” egy részletével búcsúzik egykori
tiszteletbeli tagjától.
“Kérjük Urunk Istenünk kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és
bocsássa meg az ő minden bűnét. És kérjük Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály
arkangyalt és az angyalokat mind, hogy imádkozzanak érette. És kérjük Szent Péter urat,
kinek adatott hatalom oldásra és kötésre, hogy oldja fel az ő minden bűnét. És kérjük mind a
szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk Színe előtt, Isten az ő imádságuk miatt
bocsássa meg az ő bűnét – és szabadítsa meg az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától. És
vezesse őt a paradicsom nyugalmába, és adjon neki a mennyei országba utat és minden
jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kürie eleiszon!”
(Praykodex, 1200 körül)

A harcot megharcoltam
Pupp József halálára

A harcot megharcoltam;
kemény harc az élet,
bár nem győztem mindig,
szembeszálltam véled.

A pályát megfutottam,
hosszú volt a pálya,
minden pillanatban
igent mondtam rája.

A hitet megtartottam;
ha pislákolt néha,
csak az dobjon követ rám,
ki elért a célba.

Eget verő dolgot

én nem cselekedtem,
önmagamat adtam
mindig, bármit tettem.

A betűt és beszédet
mer szentnek tartottam,
erre minden embert
mindig tanítottam.

Hiszem, hogy vár már reám

az örök korona –
Isten szeretőknek
a végleges hona.

2007. április 07.

“Ember, küzdj, és bízva bízzál!”

Tisztelt egybegyűltek! Kedves kollegák és tanítványok!
Búcsúzni jöttünk. Elkísérni utolsó földi útján embertársunkat, Pupp József tanár urat, mert azt
mondja az Úr: “Egymás terhét hordozzátok, s úgy töltsétek be Krisztus törvényét”. Gal 6,2.
Egybegyűltünk szeretett tanárunk sírjánál, hogy áldjuk Istenünket, hódoljunk előtte, hisz tőle
nyertük életünk, s a halálba sem hagy árván jó pásztorként Istenünk. Útját ha el nem hagyjuk,
a síron túl is menedéket, üdvösséget lelünk Nála.
Egy küzdelmes élet végállomásánál, a sírodnál állunk most. Mi tudjuk és büszkék vagyunk
Rád, hogy az ÉLETET megharcoltad, és HITEDET megtartottad. Az isteni felhívásnak eleget
tettél, amely így szól: “MONDOTTAM, EMBER: KÜZDJ ÉS BÍZVA BÍZZÁL!”. Küzdöttél
a magad és családod életéért háborúban és békében, néped szellemi és kulturális
felemelkedéséért. Nyelvművelő tevékenységedet sosem választottad el a zenei anyanyelvtől,
mert azt is tudtad, hogy a zene ott kezdődik, ahol a szónak már nincs hatalma. Nagy István
kedves tanárodtól, akinek ez évben ünnepeljük születésének 100-dik évfordulóját magadba
szívtad és tovább adtad Kodály szellemiségét, aki a magyar dalt nemzeti imává hevítette. A
Bartók és Kodály által felfedezett “ŐSI-ZENGÉST” ötvözted nyelvművelő
teveékenységedbe. A lelkiismeretesség, a tanári felelősségtudat, az igazság és szeretet
megtestesítője voltál. Ezeket a csodálatos emberi kincsekkel zár ma örökre szívébe Téged:
tanítvány és kollega egyaránt. Ezekkel a gyönyörű “pálmaágakkal” fogsz megjelenni Isten
színe előtt a végelszámoláskor.
Szakmai felemelkedésedben gáncsoskodóidnak, mint igazi hívő ember, már életedben
megbocsátottál. Így nyerted el lelked békéjét és nyugalmát. Hadd legyen ez továbbra az ők
gondjuk.
Váratlanul hagytál itt bennünket, de értékeket hagytál ránk. Ez az igazi szeretet, amely
csalhatatlan, nem csak ígér, hanem ad, nem csak kecsegtet, hanem áldoz. Te adtál és egy
életen keresztül és áldozatot hoztál tanítványaid és népünk felemelkedéséért. Áldozat nélkül
nincs őszinte szeretet, és szeretet nélkül nincs igazi áldozat. Isten az embert ÉLETRE
teremtette: földi és örök életre. Ízleljük meg végezetül Teréz anya HIMNUSZÁT az
ÉLETRŐL.
“Az ÉLET egyetlen esély – vedd komolyan,
Az ÉLET szépség – csodáld meg,
Az ÉLET boldogság – ízleld meg,
Az ÉLET álom – tedd valósággá,
Az ÉLET kihívás – fogadd el,
Az ÉLET kötelesség – teljesítsd,
Az ÉLET játék – játszd,
Az ÉLET érték – vigyázz rá,
Az ÉLET vagyon – használd fel,
Az ÉLET szeretet – add át magad,
Az ÉLET titok – fejtsd meg,
Az ÉLET ígéret – teljesítsd,
Az ÉLET szomorúság – győzd le,
Az ÉLET dal – énekeld,
Az ÉLET küzdelem – harcold meg,
Az ÉLET kaland – vállald,
Az ÉLET jutalom – érdemeld ki,
Az ÉLET, élet – éljed!”