Svábok kitelepítése: sötétben

érjetek haza!
2016. június 9.
Hetven évvel ezelőtt telepítettek ki Magyarország területéről Németországba egyes becslések szerint 235
ezer, más számítások szerint 185 ezer svábot. Bodrogi László és Szále László Visszaszököttek című könyve
egy Pest megyei község, Szigetújfalu kitelepítettjeinek sorsát mutatja be, elsősorban olyan újfalusi
svábokat szólaltatva meg, akik kitelepítésüket követően visszaszöktek. Abba az országba, amelyik
kitaszította őket a teljes létbizonytalanságba. Werny László és családja is ezt az utat választotta.

Nem volt könnyű dolga Bodrogi Lászlónak és Szále Lászlónak, amikor megírták a Visszaszököttek című
könyvet, amely egy Csepel-szigeti település, Szigetújfalu svábjainak 1946-os kitelepítését mutatja be. A szerzők
munkájuk során írásos forrásokra és a szemtanúk, valamint a túlélők beszámolóira támaszkodtak, ám a fellelhető
dokumentáció – finoman szólva is – foghíjas volt: Bodrogi László elmondása szerint például hiába kereste az
úgynevezett vagonlistákat, nyomukat sem lelte sehol Magyarországon. Kereste pedig a Pest Megyei Levéltárban,
az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Központi Statisztikai Hivatalban, a Bevándorlási és
Állampolgársági Hivatalnál, sőt még a MÁV archívumaiban is – mindhiába. Ezért csak naplókra és a kitelepítést
szorgalmazó pártok belső levelezéseire támaszkodhattak a szerzők.

Talán ez a dokumentumhiány az oka, hogy még a témával foglalkozó történelmi munkák sem említik: hetven
évvel ezelőtt Szigetújfalu lakosságának gyakorlatilag a felét, több mint 800 személyt telepítettek ki a
németországi Kassel környéki falvakba. Az egyébként radiológus főorvosként dolgozó, szigetújfalusi Bodrogi
László azonban több évtized alatt számos történetet hallott a kitelepítettekről, hiszen az ő családja is érintett volt.
A könyv is így indul: „Négyévesen én is kint voltam akkor a szigetújfalusi állomáson, és velük akartam menni.”

Ez a személyes hangvétel végig meghatározza az indulásról, az utazásról, a megérkezésről, a helyben maradásról

és a visszaszökésről szóló beszámolókat. Az egyes szám első személyben megfogalmazott monológok
tökéletesen visszaadják azt a bizonytalanságot, amely a háború utáni éveket jellemezte. Azt a korszakot, amikor
bármi megtörténhetett, és amiről sok szereplő még hét évtized után is csak óvatosan mer beszélni.

Talán éppen emiatt a félelem miatt nincs benne a köztudatban, hogy többen a kitelepítettek közül visszaszöktek
Magyarországra. A könyv elsősorban őket szólaltatja meg, továbbá olyan kitelepített svábokat, akik megtalálták
a számításukat Németországban, aztán olyanokat, akiket nem telepítettek ki, végül a Szigetújfaluba betelepítettek
közül néhányat. Bodrogi László elmondta: a könyv megírásának hároméves folyamata alatt sok mindent
megértett, ám az a mai napig megfoghatatlan számára, miként lehetséges, hogy nem maradt tartós indulat egyik
csoport tagjaiban sem, és hogy végül is mi késztette arra a visszaszökötteket, hogy megtegyék viszontagságos
útjukat hazafelé.
A hazáját nem lehet kiűzni az emberből
Werny László, aki tizennyolc évesen indult haza kitelepítését követően, azzal magyarázza ezt, hogy a hazájából
kiűzhetnek egy embert, de a hazáját nem lehet kiűzni az emberből. Hihetetlenül hangozhat, de nyelvi
nehézségeik is voltak odakint, a sváb nyelv ugyanis közelebb áll az osztrákok által beszélt némethez, mint az
ottani dialektushoz. Nehéz volt a sorsunk – mondja –, de ennél is nehezebb volt számára a honvágy.

Egyébként még csak különösebb előkészületeket sem tettek a visszaútra. Háromszor kapták el őket az osztrák–
magyar határon, végül csak megengedték nekik, hogy hazainduljanak. Jegygyűrűket és aranyláncokat adtak el
Sopronban, ám így is apácák segítették ki őket, hogy meglegyen mindannyiuk vonatjegye. Ám a kinti életnél és
a hazaszökésnél is keményebb három esztendő várt rájuk. Szigetújfaluba nem mehettek, mert féltek a
feljelentésektől, ezért aztán 1949 őszéig – a hazaszökötteknek amnesztiát hirdető rendeletig – távolabbi
településeken dolgoztak napszámosként, cselédként. Féltek ugyanis – joggal –, hogy a telepesek rájuk hívják az
ÁVO-t. Azonnal elő is állították volna őket, elvégre magyar állampolgárságuktól is megfosztották a
„batyusokat”.

Werny László unokatestvére, a szintén hazaszökött Perndl Ferencné Kirchner Anna szinte metaforikusan írja le
egy mondatban, hova tértek haza a kitelepítettek. Budapesten meg kellett állniuk, ahol nagynénjük a jobb
rejtőzködés lehetőségének reményében azt tanácsolta nekik: sötétben érjetek haza.

De hogy e borongós kép ellenére mégis mennyire rendíthetetlen maradt a magyarsága a visszaszökött
újfalusiaknak, arra szolgáljon bizonyítékul az alábbi párbeszéd. (Werny Lászlóval a német–magyar barátságos
labdarúgó-mérkőzés másnapján beszélgettünk – a szerk.)

– Laci bácsi, kinek szurkolt tegnap?

– Ó, hát micsoda kérdés ez! Természetesen a magyaroknak!
– És 1954-ben, a döntőben?

Werny László válaszul egy fényképet vesz le a szekrényükről. Puskás Ferenc és ő kapaszkodnak össze a fotón.
– Akkor is a magyaroknak drukkoltam. Amúgy tudja, mi volt a Puskás másik beceneve az Öcsi mellett?
– Igen. Sváb.
– Úgy van, azelőtt Purczeldek voltak.