A

HÁROM GRÁCIA-TRILÓGIA

A GRÁCIA
BŰVÖLETÉBEN
JENNIFER BLAKE
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jennifer Blake: By Grace Possessed Copyright © 2011
by Patrícia Maxwell
All rights reserved.
Fordította: Stier Ágnes
Boritóterv: Popovics Ferenc
Hungarian edition by
© I.P.C. Könyvek Kft., 2013
Hungarian translation
© by Stier Ágnes, 2013


Ajánlás
Gerard C. Faucheux-nak 1967-2010
A zenéért és az emlékekért
 1. FEJEZET

Anglia
1486. december

A lány képtelen lett volna végignézni az öldöklést.
Nem mintha Lady Catherine Milton túlságosan érzékeny lett volna, egyszerűen
csak nem bírta elviselni, hogy egy ilyen nemes szarvasbikát földre rántanak a
vadászkutyák. Az állat bátran elfutott előlük a nyílt mezőkön át a régi király Új
erdőként ismert vadászterületének sűrűjébe, ravaszul és kicsattanó erővel
egérutat nyert a vadászok elől. De már lankadni látszott. A király és udvaroncai
hamarosan bekerítik, és megkapja a coup de grace-t.[1]
Cate sétára fogta poroszkalovát, és hagyta, hogy a többiek elrobogjanak mellette,
miközben vadul követik a szarvas szűk csapását. A délután nagy részében az
udvaroncok, nemesek és hölgyeik kavalkádjának elmaradozó csoportjával
tartott. Hátramaradását azzal indokolhatta, hogy a lovának pihennie kell. Ha
szerencséje van, mire újra csatlakozik a többiekhez, a legvéresebb rész már
véget ér.
Legszívesebben az egész mai vadászatot kihagyta volna, ám a király meghívását
akár parancsnak is tekinthette. VII. Henrik szerette a társaságot, miközben azért
küzdött, hogy vadhússal lássa el az asztalához sereglő emberek százait. A
közelgő karácsonyi ünnepek miatt pedig még több húsra volt szükség. Ráadásul
fontos volt számára, hogy az udvarába rendelt örökösnők lóháton mutogassák
magukat jövendő kérőik előtt. A három grácia fenyegető átkát már megtörte,
amikor előnyös házasságot szerzett Cate nővérének, Isabelnek, és eltökélte, hogy
ezt a diadalt még kétszer megismétli. Isabel most Anglia északi részén élt a
férjével és a hat hónapos Madeleine-nel, Henrik király szerelemgyerekével, akit
a gondjaira bíztak. Cate húga valahol elöl lovagolt a többiekkel. Marguerite nem
aggódna különösebben, ha észrevenné, hogy Cate-nek nyoma veszett. Nem ez
volt az első eset, hogy nővére a vadászat végén hátramaradt.
A délután a végéhez közeledett, a hasas hófelhők egyre nagyobb sötétségbe
vontak mindent. Mindez csípősen érződött a levegőben. Cate sokkal szívesebben
ült volna a kandalló előtt, hímzésével a kezében, egy serleg forralt mézsör
mellett. Bár felsőtestét kellően melegen tartotta hermelinszegélyes köpenye, orra
hegye már félig megfagyott, kesztyűs kezét és a lábfejét pedig szinte már nem is
érezte. De legalább, ha vége az üldözésnek, akkor visszatérhetnek Winchester
várába, ahol - adja isten! - pattogó tűz és forró étkek várnak rájuk.
Szürke kancája hirtelen felkapta és oldalra fordította a fejét. Cate hozzászorította
térdét az oldalnyereg elülső kápájához, hogy lecsitítsa a lovat, és körbepillantott.
A Szép Rosamond, akit egy órával azután, hogy elnevezték, már Rosie-nak
becéztek, nem volt ideges természetű. Biztos olyasmit érez, ami nem tetszik
neki.
Az erdei ösvény fölé boruló, hatalmas tölgy-, bükk- és égerfák könnyű szellő
által megzörgetett, csupasz ágain kívül semmi sem mozdult. A patadobogás, a
rikkantások és a vadászkürtök tompa zaja a távolba veszett, természetellenes
csendet hagyva hátra. A lovak lépte nyomán felkavart avar szaga leheletnyi,
nyirkos moha- és zuzmóillattal keveredve ott lebegett a levegőben.
Ami hordozott még valamit, valami visszataszítót, ismeretlenül is ismerőst... és
büdöset.
A vadkan az aljnövényzetből tört elő. Dühödt visítással kérte ki magának, hogy
betörtek a területére; egyenesen Cate felé tartott. Éles patái kapálták a földet,
száraz leveleket és rögöket szórva szanaszét. Apró, fekete szemeit összehúzta,
fejét le -sunyta; a szürkület fényében gonoszul megvillant pengeéles, görbe
agyara.
Rosie rémülten felnyerített, és felágaskodott. Amint két mellső lába földet ért,
vágtázni kezdett, és bevetette magát az erdő sűrűjébe.
A vadkan a nyomukba eredt.
Cate hallotta a szuszogását és a horkantásait a háta mögött. Az állat egyszer csak
a fájdalom és a düh metsző visítását hallatta. A lánynak nem volt ideje hátra
pillantani, egyik kezével a gyeplőt markolta, a másikkal a kanca sörényébe
kapaszkodott. Engedte Rosie-t vágtázni, bízott benne, hogy hátasa kimenekíti a
nyomukban járó veszedelemből. A hátuk mögött röfögő, őket üldöző vaddisznó
a hangja alapján valóságos szörnyetegnek tetszett.
Cate-et ágak csapdosták, megtépték ruhája lobogó szoknyarészét, lerántották a
fejéről a csuklyát, beleakadtak és elszakították a fátylát. A lány tucatnyi
alkalommal kevés híján lezuhant a nyeregből, amikor Rosie fatörzseken ugratott
át, bozótost kerülgetett, és kétszer is belecsobbant ugyanabba a kanyargó
patakba. Cate bogáncsként akaszkodott a bukdácsoló kanca sörényébe,
imbolygott a nyeregben, miközben zakatoló szívvel néma fohászokat mormolt
magában.
Úgy tűnt, imái meghallgatásra találtak, mert Rosie egy kitaposott ösvényre
fordult. Az út széles volt, talán erdészek használták, amikor fát gyűjtöttek a
király számára, vagy erdőkerülők jutottak el rajta a várba. A poroszka lelassított,
fújtatott és ügetésre váltott.
Cate hátrapillantott, és igyekezett lélegzethez jutni. A vad kannak nyoma veszett,
már nem lehetett sem látni, sem hallani. Vagy elhagyták azt a részt az erdőben,
amit a magáénak érzett, vagy támadókedvét veszítette, és nem törődött velük
többé. A lány egy pillanatra hálásan lehunyta a szemét, majd újra előre nézett.
Megkönnyebbülése rövid életűnek bizonyult. Ahol az erdei ösvény
elkanyarodott, egy hevenyészett farakás zárta el az utat. Két nagy tölgy között
magasodott, a vastag ágak fölébe borultak.
Cate megállította a lovát. Értetlenül ráncolta homlokát a korhadt farönkök és
ágak rendetlen kupaca láttán. Azt tervezte, hogy Rosie ösztöneire hagyatkozva
tovább halad ezen az úton - abban a reményben, hogy az becsatlakozik a
vadászat útvonalába. Ezen a halmon azonban lehetetlen volt átjutni, ahhoz túl
magas, széles és áthatolhatatlan volt. Ha elég nagy kört tesz meg, esetleg
megkerülheti, de ügyelnie kell, nehogy szem elől tévessze az ösvényt. Az Újerdő
a király tulajdonában állt, sok négyzetmérföldnyi feltérképezetlen területtel,
ahonnan kitiltották a lakókat, és ahová csak azon kevesek merészkedtek be, akik
fenséges ügyben jártak. Akik eltévedtek itt, azokat néha túl későn találták meg -
ha rájuk akadtak egyáltalán.
A felülről érkező, suhogó hangra felkapta a fejét. Épp fölötte egy férfi
emelkedett fel fektéből az ágak sűrűjében. Dróthaja szénaboglyaként ágaskodott,
egykor finom ruházata mostanra elrongyolódott. Foghíjas vigyort villantott a
lányra. Aztán megragadott egy ágat és leugrott, épp előtte érkezve talpra.
Miközben Rosie hátrált, nyerített, és próbált felágaskodni, a férfi odaugrott, hogy
elkapja a kanca kantárját, és lehúzza az állat fejét.
Cate-ben émelyítő félelem ébredt, miközben úgy irányította Rosie -t, hogy ne
legyen még nagyobb a nyomás a jószág érzékeny száján. Újra és újra a lelkére
kötötték, hogy ne menjen az erdőbe egyedül. Rémisztő lények laktak ott,
emberarcú trollok és szörnyetegek, akik zsenge emberhúsból lakmároznak. Vagy
ha ők nem is, akkor törvényen kívüli gazemberek bármikor felbukkanhattak,
akik máról holnapra tengették életüket abból, amit másoktól eloroztak.
A nőktől egyvalamit akartak. De természetesen csak mi után már minden más
értéket elvettek tőlük.
Cate aranykeresztet viselt a nyakában, amit az édesanyjától örökölt, rubinköves
aranygyűrűt az ujján, amit Isabel ajándékozott neki; a derekára csatolt, bőrből
készült vadászövén pedig itáliai, ezüstberakásos, elefántcsont nyelű és finoman
élezett acélpengéjű tőr lógott, melyet első szerelmétől kapott. Egyetlen értékét
sem adja át harc nélkül, döntötte el magában. Jobb kezét hátracsúsztatottá a
köpenye alá, megragadva az apró tőr nyelét.
- No lám, kit sodort utunkba a véletlen?
A férfi hangjában egyaránt bujkált arcátlanság és várakozás. Szétterpesztett
lábbal állt, zord arcán győzedelmes kifejezés ült. Cate a kiejtése alapján
szánalmas sorsra jutott nemesnek vélte. Talán az elmúlt évek végeérhetetlen
háborúi során megfosztották birtokaitól - vagy egy renegát a legyőzött III.
Richárd seregéből. Nem lehetett egyszerű jobbágy vagy földműves: ahhoz
túlságosan magabiztosan viselkedett.
A szándékai sem lehettek tisztességesek. Mégis botorság lett volna Cate részéről
kimutatni előtte a félelmét.
- Üdvözlöm, uram! - köszöntötte, miközben szíve a torkában dobogott, oly
erősen, hogy attól félt, menten megfullad. Ennek ellenére legszebb mosolyával
ajándékozta meg a férfit. - A királyi vadászaton vettem részt, de
szerencsétlenségemre eltévedtem. Útbaigazítana, hogyan csatlakozhatnék a
legkönnyebben hozzájuk?
- A királyi vadászaton, csakugyan? - A férfi szemében mohó fény csillant,
amint előrelépett. - Kétségtelen, hogy ön Henrik kedvence, olyan hölgy, akit
bizonyára hiányolnak.
Hangjában hamiskás él bujkált, mintha bizalmas viszonyban állna a királlyal.
Cate-et mindez nem érdekelte, és Rosie-t sem, aki orrlyukain át fújtatott,
miközben igyekezett kiszabadítani kantárját a férfi markából. Ó, nem! Nem
annyira a férfi, mint a követői rémítették meg, akik tucatnyian vagy még többen
surrantak elő a környező fák közül. Fegyverrel a kezükben óvakodtak előre,
mindegyiküknél volt evéshez használt kés, néhányuknál íj és nyilak, másoknál
idő feketítette kard.
Kinek szánták ezt a durva kelepcét? Talán Henriknek, ha véletlenül erre járna?
Veszélyes vállalkozás lett volna, hisz a király tapodtat sem mozdult a testőrsége
nélkül. Nem, ezek bárkit csapdába csaltak volna.
Cate határozottan rászorított a gyeplőre, és felszegte az állát.
- Inkább a királyné kedvence - válaszolta csípős rosszallással. - Útba tud
igazítani, vagy sem?
- Sok mindent tudok tenni önnel, hölgyem, és jobban, mint bármelyik király,
arról kezeskedem. Szálljon le, és örömmel megmutatom!
A lány gerincén borzongás futott végig a férfiak leplezetlen vigyora láttán,
miközben azok egyre szűkebbre vonták körülötte a kört.
- Nem késlekedhetem, mert különben rám esteledik - közölte olyan fagyos
hangon, amely a fák teteje felett időző fellegek hűvösével vetekedett.
- Pedig így lesz. Nagy kár.
A fenyegetés és a leplezetlen célzás a fakó szemű férfi hangjában fennhéjázó
magabiztossággal keveredett. Az hitte, a lány megrémült, a markában tartja.
Kezét lazán Rosie kantárján nyugtatta. Tekintete a lány köpenye alatt domborodó
melleire siklott, amitől Cate-nek olyan érzése támadt, mintha férgek kúsznának
be a bőre alá.
Ha el akar menekülni, akkor most kell megtennie.
Éles hangon felkiáltott, és elrántotta Rosie fejét. Sarkával sürgetően a kanca
oldalába rúgott.
Az útonállók vezére megtántorodott, de ugyanazzal a lendülettel előrenyúlt, és
megmarkolta Cate karját. A lány comb izmaival az oldalnyeregbe kapaszkodott,
rákulcsolt a kápára, miközben Rosie nyerítve hátrált. Egy másik útonálló
előrerohant, hogy elkapja a kantárt a másik oldalon. A vezér az ösvény sarába
vájta a sarkát, hogy egyensúlyát visszanyerje, közben egész testsúlyát beleadva
próbálta magához rántani a lányt.
Ezt már nem lehetett kivédeni. Cate dühödt kétségbeeséssel felkiáltott, amikor
érezte, hogy a rángatástól meglazult heveder csúszni kezd a ló oldalán.
Amikor a földre zuhant, fájdalom hasított belé. A levegő olyan élesen szökött ki
a tüdejéből, mintha felhasították volna. Látását vörös köd homályosította el.
Rosie rémülten felágaskodott. Kiszabadult kantárja fogságából, és kartávolságon
kívülre táncolt. Nyerítve rázogatta a fejét, kirúgott, és elnyargalt visszafelé az
ösvényen. A haramiavezér ügyet sem vetett rá. Előrehajolt, és vasmarokkal
megragadta Cate karját. Olyan erővel rántotta fel a lányt, hogy az elvesztette
egyensúlyát, és szinte nekicsapódott.
Cate mellkasába fájdalmas hirtelenséggel tért vissza a levegő. Izzó düh öntötte
el. Nem gondolkozott vagy tervezett, csak újból megmarkolta a tőr nyelét, és
kirántotta a hüvelyéből. Hátravetette köpenye szegélyét, és minden erejével
lesújtott.
A penge rongyos bársonyon és föld áztatta vásznon hatolt át, majd húsra és
csontra talált. Támadója felüvöltött és arrébb perdült, amikor a kés hegye beleállt
egy bordájába. Cate émelyegve, ám diadalittasan hátraszökkent, szoknyái
végigsöpörtek a félig fagyott talajon.
Az útonálló a mellkasához kapott, majd maga elé emelte a tenyerét, és az azt
borító vérre meredt. Arca megrándult, miközben behajlította az ujjait, és a lány
után vetette magát. Bandája két tagja azonnal követte őt, aztán többen és még
többen.
Ekkor hangos üvöltés hasított át az erdőn. Vad, teli torokból és mélyről érkező
harci kiáltássá erősödött, amitől Cate tarkóján felállt a szőr, és beleborzongott.
Tágra nyílt szemmel, tőrét továbbra is a markában tartva abba az irányba perdült.
Egy férfi vágtázott feléjük, szinte repült. Kék, zöld és piros mintás, csatos plédje
[2] lobogott utána a szélben. Hosszú, sötét haja hullámzott a sapkája alatt, arcán
halálos eltökéltség tükröződött. Egyik vállán hatalmas kard markolata csillant
meg, ménje oldalát szorító, térdig érő csizmája felett mezítelen combját pedig
bőrszíjak keresztezték. Teli torokból érkező kiáltása megtorlásról, igazságról és
bősz, acélkemény harci kedvről dalolt.
Ross Dunbar, a skót.
Cate hirtelen döbbenettel és felgyorsuló szívveréssel ismerte fel a lovast.
Az udvarnál mindenki ismerte őt, bár senki sem állíthatta, hogy jól ismeri. A nők
sóhajtoztak, ha erős, formás lábai körül lebegő szoknyájával elhaladt mellettük.
Sapkája büszke szögben ült a fején, széles vállát dacosan kihúzta, szemeit pedig,
melyek olyan kékek voltak, akár a tavak a szülőföldjén, egyenesen előre
szegezte. A férfiak messze elkerülték, mert hűvös, határozott természetű volt,
kevés türelme volt az ostobákhoz, és sötét megvetéssel viseltetett Henrik udvara
iránt. Csakis apja jóakaratának zálogaként tartózkodott ott. A vén, lobbanékony,
határ menti földesúr túlságosan is szeretett áttörni a Skócia és Anglia közötti
határvonalon. Ross viszolygott attól, hogy Henrik szolgálatára kényszerítik.
Magára nézve lealázónak érezte, hogy együtt igyon és kockázzon azokkal, akiket
ő Sassenachnak [3] nevezett, és egyiküket sem tartotta barátjának. A
gyakorlótéren kevesen voltak hajlandóak megmérkőzni vele, mert ha kivonta
hatalmas, ezüstfuttatásos kardját, azt valaki mindig megszenvedte.
Cate tudta, hogy a férfi is részt vett a vadászaton, mert látta az éllovasok között.
De sejtelme sem volt róla, hogyan kerülhetett erre az ösvényre. Azt sem értette,
hogy egy szál magában mit tehetne az állig felfegyverzett haramiákkal szemben,
akiknek az élete a saját szemükben sem ért semmit; nem számított, hogy a király
embereinek kezére kerülnek-e, vagy sem.
Ross alig vette észre a haramiavezér mögött gyülekező alakokat. Csak a vért
látta a férfi mocskos zakóján és a kést Lady Catherine apró, fehér öklében. A
lány nem volt ellenfél, sem a sebesült férfi, sem megtépázott büszkesége
számára, mely megtorlást követelt. Ettől függetlenül még sosem látott ilyen vad,
harcos királynőt. Csodásan nézett ki, miközben ellenszegült, pedig esélye sem
volt, hogy ellenfele legyen a férfiaknak, akikkel szembenézett, hisz egyetlen
fegyvere bátorsága és az apró kés volt.
Látta, hogy megtámadták, bántalmazták, földre teperték, akár egy űzött nőstény
rókát. De nem lesz az övék. Megvédi őt - vagy meghal, miközben megpróbálja.
Vadászménje ereje előnyt jelentett számára. A hatalmas paripa villámló patáival
minden irányba felverte az erdő avarát.
Mielőtt a haramiák észbe kaphattak volna, már közöttük termett, lefordult a ló
hátáról, és még azelőtt kivonta a kardját, hogy földet ért volna. A hosszú penge
ezüstös tüzet szórt, miközben Ross megfordult, hogy szembenézzen egy
hasonlóan felfegyverzett támadóval. Egyetlen csapás súlyosabb fegyverével, és a
másik férfi rozsdamarta kardja félbetört. Amikor tulajdonosa eldobta és futásnak
eredt, Ross a hátsójára mért csizmarúgással segített neki. Aztán megperdült,
suhintott és vágott, rúgott, színlelt támadásba kezdett és alábukott, hogy
szembenézzen két támadóval, hárommal, néggyel, és aztán fejjel előre repítse
őket. Brutális és mocskos harc volt ez, finomság nélkül, de arra nem is igazán
volt szükség. Ellenfeleiből hiányzott a becsület és tartózkodás, máskülönben
sosem emeltek volna kezet a hölgyre.
A haramiavezér Ross háta mögé került, és újra megragadta a lányt. Amikor látta,
hogy embereit legyőzték, Cate-et élő pajzsként használva hátrált, amikor Ross
feléje fordult. Vadállati tekintettel mocskos kést szorított a lány torkának finom,
fehér bőréhez.
Ross figyelme egyetlen pillanatra Lady Catherine felé fordult. A lány egyik
karját a háta mögé csavarták, kése - egy tőr - a lábánál hevert a földön. Mégis
belenézett a férfi szemébe, állhatatos tekintetén látszott, hogy tudja, mekkora
veszély leselkedik rá, de nem adja meg magát. Bátorsága olyan, hirtelen erejű
vágyakozással tört át Ross bensőjében, hogy szorosabban markolta a kardját és
vad elszántsággal előrelépett.
A haramia szeme elkerekedett. Nyelve végigsiklott elfehéredett ajkain, majd
ádáz átkozódás közepette ellökte magától Lady Catherine-t, aki kitárt karokkal
előrebukott.
Ross az utolsó pillanatban rántotta félre a kardját, nehogy felnyársalja a lányt.
Harcban olajozott, kemény izmaival előrenyúlt, elkapta egyik karját, és magához
vonta. Megrémülve attól, mit tett majdnem az imént, mire próbálták
kényszeríteni, merev arccal és zakatoló szívvel újra a haramiavezér után vetette
magát.
Majdnem utolérte, felemelte hosszú kését, és lesújtott. Határozott, váratlan,
eltökélt szúrása hátratántorította a férfit. A haramia térdre esett, a hasán
végigfutó hosszú, mély vágáshoz kapott, amibe akár bele is halhatott.
Ross Lady Catherine-t határozottan magához szorítva előrelépett, keményen
markolta a kardját. Az útonálló elsápadt, körbepillantott, látta, hogy teljesen
egyedül maradt. Nem volt bolond, megfordult, és botladozva futásnak eredt.
Az erdei ösvény egy szempillantás alatt kiürült. Körülöttük az erdő recsegett a
távolodó léptektől, aztán csend lett.
Egy csapatnyi könyörtelen haramiát nem volt szokás futni hagyni. Ha Ross
egyedül lett volna, üldözőbe vette volna őket, legalább egyet-kettőt elfogott és
felakasztatott volna. Legfőképp a vezérüknek kellett volna lógnia.
Megérdemelné, és még többet is.
Ross ezt nem tehette. Egyrészt a visszavonulással megpróbálhatják olyan helyre
csalni, ahol bekeríthetik és legyűrhetik. Másrészt akadályozta a hölgy. Ha
gyorsan kell mozognia, vagy ki kell védenie egy váratlan támadást, akkor terhet
jelentene. Lehet, hogy a lány azt sem tudja, milyen felbecsülhetetlen érték
nyomkövetés közben a csend.
Most, hogy belegondolt, nem csapott nagy zajt.
Egyáltalán nem.
Ross homlokráncolva nézett le az oldalához szorított nőre. Arca sápadt volt, ajka
vértelen, szemei pedig, ugyan tiszta kékek, mint a szűzanya köntöse, de merevek
és elkerekedtek. Arcát körbefonó szép, szőke hajfürtjeitől kezdve egészen
hosszú, fehér ujjaiig reszketett, melyek a derekánál nyugvó erős férfikarra
kulcsolódtak. Még szoknyája szegélye is rengett, zörgette a leveleket ott, ahol a
földet söpörte.
- Mi az? - kérdezte durvább szavakkal, mint azt szerette volna. -Megsebesült?
Cate leheletnyit megemelte az állát.
- N-nem. Én csak... Nem tudom.
A férfira lesújtott a felismerés. Látott már ilyet utcai csetepatékban és a
csatamezőn, ahol a férfiak szükség esetén úgy harcoltak, mint akiket megszállt
az ördög, majd úgy reszkettek, hogy a foguk is belekoccant. De eddig sosem
látott ilyet nőknél.
Némileg vonakodva lazított a szorításán, egyik kezével a felkarjánál támogatta a
lányt, és lehajolt, hogy felvegye a Cate válláról leszakadt köpenyt.
- Ezt csavarja maga köré - kérte, miközben a helyére igazította. - Segít, ha
újra felmelegszik.
- Jó. - A lány lehajtotta a fejét, mintha kerülni akarná a férfi tekintetét,
miközben megpróbálta megkötni a szakadt zsinórokat, amik arra voltak hivatva,
hogy tartsák a köpenyét. - Meg kellene... meg kellene köszönnöm, hogy... hogy...
- Nem, dehogy! Isten a tanúm, örömmel tettem! - A férfi lehajolt, felvette a
lány apró kését, és visszatette a lány övére erősített láncon függő hüvelybe.
Cate remegő ajkai mosolyra húzódtak, mintha megértette volna a férfi
szándékát: azt akarta, érezze magát nagyobb biztonságban, ezért visszaadta a
fegyverét. Rossnak különös fájdalmat okozott ez a lány remegése dacára megtett
gesztus. Félrevonta Cate kezét a köpeny zsinórjaitól, és erős csomót kötött abból,
amennyi megmaradt belőlük.
- Mindazonáltal hálával tartozom.
A lány hangja erősebb lett, Ross pedig lenézett rá. Arccsontjain leheletnyi pír
oszlott szét, talán mert neheztelt merészségéért, hogy hozzáért. Így vagy úgy, de
ez a változás nem maradhatott abba. Annál biztosan jobb, mint olyan erősen
magához szorítani, hogy egyikük se kapjon levegőt.
- Nem értem - kezdte, mintha a lány meg sem szólalt volna -, hogy miért
kellett önt megmentenem. Ha a vadászattal marad, ahogy kellett volna...
- Miből gondolja, hogy önszántamból maradtam le? - szakította félbe Cate, és
egy villanásnyi időre a férfi szemébe nézett, aztán újra lesütötte a pilláit.
- Láttam, hogy lemaradt, hogy ön nélkül menjenek tovább. - A férfi szája
mosolyra húzódott. - Vajon miért? Hívta a természet, vagy a szeretőjével akart
találkozni a bozótosban?
- Nem teszek ilyesmit!
Máris jobb. A lány arcára visszatért a forró pirosság, és ajka sem volt annyira
sápadt.
- Sok angol asszony viszont igen, én legalábbis így tapasztaltam. A legtöbb
férfi pedig boldogan várna rá, ha a hölgy valamennyire elfogadható külsejű.
- Ha azért követett, hogy...
- Nem! - utasította vissza keményen Ross. Nem akarta, hogy a lány olyannak
higgye, mint az a söpredék, akiket elkergetett. Bár tökéletesen tisztában volt a
lány bájaival. Még most is érezte domborulatainak helyét az oldalán, a levendula
és a meleg bársony tiszta, nemes hölgyre jellemző illatát az orrlyukaiban.
- Mégis itt van - mondta a lány enyhe rosszallással. - Bizonyára megvan rá az
oka.
Rossnak el kellett ismernie, hogy az átélt sokk ellenére gyorsan vág a lány esze.
Valóban követte a lányt. Túlontúl jól tudta, merre járt, és mit csinált egész nap,
bár ezt inkább megtartotta magának. Leginkább azt bánta, hogy nem ért oda
idejében, hogy megakadályozza a történteket. Hogy a lányt bántalmazták, míg ő
végzett a vadkannal, ami megijesztette a lovát, aztán pedig sokáig várt, hogy
kiderítse, egész pontosan mire számíthat a lány támadóitól.
- Diplomáciai ügy - válaszolta önvédelembe csomagolt iróniával. - Nem lett
volna bölcs döntés lefőzni a királyt azzal, hogy megölöm a szarvasbikáját.
Ráadásul hallottam a vadkant, ami halálra rémisztette az ön lovát, és arra
gondoltam, hogy rágós combjait elviszem Henrik éléskamrájába.
Cate szúrós pillantása nem kevés kétségről árulkodott, de nem kérdőjelezte meg
a férfi állítását. Kellett egy pillanat, mire újból megszólalt.
- Nos, Rosie elszelelt. Találja ki, nélküle és az ön lova nélkül hogyan jutunk
vissza a vadászatra.
A lánynak igaza volt. Ross vadászlova eltűnt a haramiákkal együtt, a kancának
pedig nyomát sem látták.
A férfi vad kelta szavakkal átkozódott, miközben körbejárt, és végigpásztázta a
környező erdőt. Észrevette volna, mit veszítenek, ha a hölgy nem vonja el a
figyelmét. Ez mégsem volt mentség. Észre kellett volna vennie és
megakadályozni.
Eljátszott a gondolattal, hogy a lova után veti magát, és megutálja azokat, akik
elvitték. De még mindig nem tehette. Nem vonszolhatja magával Lady Catherine
-t, most még kevésbé, mint eddig. De egyedül sem hagyhatja, hátha a zsiványok
visszatérnek.
Ross még sosem lovagolt ilyen pompás vadászménen, és szörnyen bánta, hogy
elveszítette. De legalább nem kell túlságosan meggyászolnia a jószágot, hisz
Henrik istállójából vette kölcsön.
Lady Catherine felsóhajtott, aztán elhúzódott a férfitól, és az ösvény felé fordult,
ahonnan jöttek.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha sétálunk.
- Nem - felelte a férfi, homloka lassan ráncba futott. - Nem hinném.
- Nem? De bizonyára...
Ross felhúzta a vállát, és megigazította lecsúszott plédjét.
- Hamarosan teljesen besötétedik. Az erdőn át visszatalálni fényes nappal és
lóháton is elég nehéz lenne, de gyalog, éjjel túlontúl kockázatos.
A lány úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.
- Nem maradhatunk itt!
- Jobb, mint körbe-körbe bolyongani, míg el nem tévedünk, vagy halálra nem
fagyunk közben. - Ross nem hitte, hogy a lány meg tudná tenni ezt a hosszú utat
ebben az állapotban, de erről inkább hallgatott.
- Ó, de...
- Ráadásul a király már biztos keresőcsapatot küldött ön után. Van fánk tüzet
gyújtani, ami majd bizonyára idevezeti őket.
Így a lány is felmelegedhetne, a fából pedig menedéket is építhetnek, de ebben a
pillanatban nem tűnt bölcs döntésnek megemlíteni, hogy az előttük álló éjszaka
folyamán ilyesmikre is szükségük lehet.
- És ha mégsem találnak meg minket reggelig?
- Akkor megtalálnak később - jelentette ki a férfi, és lezártnak tekintette a
kérdést.
- Lehet, hogy ön elégedett ezzel, uram, de én nem!
Ross oldalra billentette a fejét, és homlokráncolva nézett a lányra, aki kéken
lángoló tekintettel állt előtte, akár egy sértett királynő.
- Mit akar ezzel mondani?
- Azt várják majd tőlünk, hogy házasodjunk össze. Erre nem is gondolt, vagy
épp egy örökösnőt kíván nőül venni?
Rossban lassan fortyogó harag támadt.
- Azt hiszi, szándékosan itt tartanám, hogy az oltárhoz kényszerítsem?
- Megesett már ilyesmi. - Cate rápillantott, aztán újra félrenézett.
- Velem nem - ellenkezett a Ross kemény eltökéltséggel. - Nincs szükségem
angol menyasszonyra.
A férfi nyílt szavai még több színt csaltak a lány arcára, és felszegte az állát.
- Remek! - közölte leplezetlen megvetéssel. - Mert nekem sincs szükségem
skót férjre. Sem semmilyenre.
- Semmilyenre? - Ross nem tudta elrejteni meglepetését. Hajadonnak maradni
különös kívánság egy nőtől, ő legalábbis így tapasztalta.
- Nem fogok sírba vinni egyetlen férfit sem.
Ezt rendkívüli magabiztossággal és komorsággal jelentette ki. A férfi nem tudta
megakadályozni, hogy a szája egyik sarkát felgörbítse egy kéjes vigyor.
- A sírba, mi? És mégis, milyen módszerrel?
- Nem úgy, ahogy ön gondolja! - vágta rá a lány vad dühvel, ismét rózsapír
öntötte el az arcát. - Nem hallott még a három elátkozott Graydon-gráciáról?
- Ó, vagy úgy!
A lány szemei összeszűkültek.
- Tekinthet erre tréfaként, de biztosíthatom, hogy nem az.
- A nővérek, akik csak szerelemből házasodhatnak, igaz? Akik halált
hozhatnak a férfiakra, akik érzelmek nélkül jegyeznék el őket? Fülembe jutott a
mese az udvarnál. Nem izgat.
- Tehát elfogadja, bármilyen következménnyel jár is.
A férfi Cate-et figyelte, tetszett neki az arcán tükröződő merev megvetés, örült,
hogy a korábbi sápadtság után kezd visszatérni belé az élet.
- Nem látom különösebb okát, hogy izgassam magam miatta. Senki sem
kényszeríthet minket a házasságra. A botrány hatással lehet az ön házassági
kilátásaira, de az aligha számít, ha amúgy sem akar férjhez menni.
- Megfeledkezik Henrik királyról.
- Neki mi köze mindehhez?
- Sok, lévén ő a gyámom. Már néhány hete keresi számomra a legjobb
frigyet. Mi van, ha úgy dönt, hogy kedvére van a szövetség egy skót báró fiával?
Rosson nyugtalanság cikázott át. Krisztus vérére, lehet, hogy a nőnek megint
igaza van!
Azután maradt Angliában, hogy III. Jakab skót király előző nyáron békét kötött
az angolokkal. Túszként tartották itt, hogy sakkban tartsák az apját. Az a kéjenc,
vén kecske vad örömét lelte az angol szomszédjaival folytatott viszálykodásban,
hogy áttör a határon bármikor, amikor rátör az unalom. Ez nem enyhített a
határvitákon. Ross öt hónapja tűrte a ráerőltetett angol vendégszeretetet, Tudor
Henrik asztalánál vacsorázott, és víg cimborája lett az utolsó Plantagenet-király
búsképű legyőzőjének. Henrik könnyűszerrel dönthet úgy, hogy egy friggyel az
udvarához köti. Feltéve, hogy nincs jobb jelöltje a hölgy számára.
- Skócia a hazám, és csak Jakab királynak tartozom hűséggel - vágta rá. -
Sosem fogok meghajolni egy angol király akarata előtt!
Cate sötétkék szemével mintha méregetné őt, nemcsak külső megjelenését, de
azt is, milyen belülről. Ross gerincén jeges áramlat futott végig, mintha
figyelmeztetni akarná valamire.
- Megesküszik rá? - kérdezte a lány.
A férfi, nem törődve balsejtelmével, felemelte ökölbe szorított kezét, és
mellkasához ütötte a szíve felett.
- Szavamat adom!
Cate mosolya olyan hűvös volt, akár az esti égbolt.
- Én pedig emlékezni fogok erre, mivel egyedül nem védekezhetem Henrik
szándékaival szemben. Tegyen ön is ekképpen!
Miközben ott álltak egymással szemben, és eltökélték, hogy elkerülik a kivont
kardként közöttük feszülő házasságot, leestek az első hópelyhek. Kavarogva
hulltak alá felettük és közöttük, akár a Samhain [4] tüzek hamuja.

2. FEJEZET

Pattogott a tűz, csapdosott a fejük fölött magasodó hatalmas tölgyek alsó ágai
felé. Szikrák reppentek fel, kacérkodtak az ágakkal, mielőtt a lehulló hópelyhek
kioltották volna őket. A táncoló lángok megvilágították a tüzet csiholó férfi
melegedni kitartott kezét. Narancs és kék fényük kiemelte kemény erejét,
miriádnyi fehér sebhelyet és rovátkát világított meg. Arcára árnyékot vetett a
tűz. Jóképű, ám maszkszerű vonásai keménynek és tartózkodónak mutatták,
mintha nem érinthetnék olyan érzelmek, melyek a többi férfit kínozták.
Veszélyesnek tűnt. Ez nyugtalansággal töltötte el Cate -et, hisz kettesben készült
tölteni vele az éjszakát. Ahogy múltak a percek, egyre bizonyosabbá vált, hogy
így lesz. Már több mint egy órája leszállt az est, és a keresőcsapatnak nyomát
sem látták. A lánynak különös érzése támadt a gyomorszájánál, ami mélyen
leereszkedett az altestébe, közben erősödött.
Kényelmetlenül mocorgott ültében a farönkön az apró kuckó belsejében, amit a
férfi épített; farönköket döntött egy tölgyfa széles törzséhez, és gallyakkal
erősítette össze őket.
- Ön szerint visszajönnek az útonállók? - kérdezte, és rövid pillantást vetett a tűz
fénykörén túlra. - Mármint most, hogy besötétedett.
- Lehet. - Ross lenyúlt egy faágért, darabokra tördelte és a lángok közé
dobálta.
- Úgy érti, egész éjjel itt fog ülni és őrködni?
- Igen.
- Véleményem szerint gyávák, hisz gyorsan elfutottak a helyett, hogy
szembenéztek volna önnel.
- Nem, hölgyem. Csak olyan férfiak, akik ráébredtek, hogy jobb
visszavonulni, mint ok nélkül meghalni.
- Ok nélkül? - Hisz magukkal akarták vinni. Nem ért meg némi erőfeszítést?
- Bármilyen ok nélkül. - Egy röpke pillanatra Ross figyelme a lány felé
fordult. - A szegény bolondok látták, hogy semmi reményük megtartani önt,
úgyhogy nem küzdöttek tovább, hogy holnap könnyebb zsákmányhoz jussanak.
- Egy útonálló számára nem szégyen a visszavonulás? Imádkozom, hogy
maradjanak távol. - Cate megborzongott a köpenye alatt.
- Talán a vadászmén kárpótolja őket.
- Legalább a kancám megmenekült. Amikor utoljára láttam, végigvágtatott az
ösvényen. Meg sem áll, míg el nem éri az istállóját Winchester várában.
- Lehet - értett egyet lakonikusan Ross -, de én erre nem vennék mérget.
Ha a kanca a nő nélkül jelenik meg az istállóban, az arra utal, hogy valami
történt vele. Az teljesen más lapra tartozik, hogy az istállómester észreveszi-e,
vagy eléggé aggódik-e ahhoz, hogy kiderítse, visszatért-e a többiekkel.
Cate felsóhajtott.
- Nem is vehet.
Szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mit tenne a férfi, ha az útonállók
mégis visszatérnének, de aztán újra becsukta. Csak egyetlen válasz lehetséges.
Harcolna, ahogy korábban is.
- Ezért rakott ekkora tüzet, nem igaz? - kérdezte inkább. - Hogy észrevegye
őket, mielőtt ideérnének hozzánk. Nem hiszi, hogy ide vezeti majd a király
embereit.
- Nem tudhatjuk.
- A vadászat tagjai vagy nem vették észre a távollétemet, vagy azt hitték,
előttük mentem vissza. Mostanra biztosan észrevették, hogy eltűntem.
- A sötétben bolondság lenne keresőcsapatot küldeni. A hó befedte az összes
nyomot.
- Igen, de mégis...
- Mivel nem vakok, észreveszik majd, hogy én is eltűntem.
Cate rosszallóan nézett a férfira.
- Azt hiszi, ez megnyugtatja őket?
Ross behajított egy fadarabot a tűzbe, és a nélkül válaszolt, hogy a lány szemébe
nézett volna.
- Ha van egy kis képzelőerejük, vigyorra fakasztja őket.
Cate szíve elnehezült, amikor megértette, mire céloz a férfi.
Henrik bizonyára aggódik, hogy egyedül lehet, és veszély leselkedik rá, és
bosszús, amiért egy skót férfi társaságában van. Kételkedett benne, hogy a
királynak a jövőjével kapcsolatos terveiben szerepelt volna efféle, rangon aluli
házasság.
- Sajnálom, hogy gondot okozok - mondta a lány homlokráncolva. -
Henriknek most épp elég más gondja akad.
- A szóbeszédre gondol, miszerint IV. Edward egyik fia még mindig él? Az a
mese már Bosworth óta kering. A király biztosan nem hiszi el.
- Nem? - A néhai IV. Edward király két kisfia volt a trón várományosa,
mielőtt három éve nagybátyjuk, III. Richárd törvénytelennek nyilvánította és a
Towerbe záratta őket, hogy bátyja halála után megkaparinthassa a koronát.
Miután Richárdot megölték Bosworth mezején, lelkiismeretesen átkutatták a
Towert. A két fiúnak nyomát sem találták. Égre-földre keresték őket, de a
hercegeket, Henrik királynéjának, Yorki Erzsébetnek az öccseit elnyelte a föld,
mintha meg sem születtek volna.
Cate sosem találkozott Edward fiaival, mert ő csak egy éve érkezett az udvarhoz,
Henrik koronázása után. De látott róluk miniatűröket. Annyira szépek, fiatalok
és büszkék voltak kicsattanó erejükben! Álnok gyilkosságon kívül mi más
tüntethette volna el őket így a föld színéről? Bár ha előkerülnek rabságukból, az
tovább fenntartotta volna a végtelen viszályt és vérontást a York - és a Lancaster-
párt között. Haláluk mégis kimondhatatlanul borzalmas.
- A Temze közel fut a Towerhez - válaszolta meg kifejezéstelen arccal Ross
Dunbar a gondolatait -, és sok lelket vitt már el a tengerbe.
- Egyesek azt suttogják, hogy Henrik támogatói tették el láb alól a fiúkat
titokban, hogy szabaddá tegyék az útját a koronához.
- Míg Richárd felügyelete alatt álltak, és éjjel-nappal őrizték őket pont az
ilyesmiktől? Ne legyen ostoba! Lehet, hogy a vár börtönőrei néha korruptak, de
nem olyankor, amikor fel is akaszthatják őket ezért.
- Azt is mondják, hogy Henrik anyjának is köze van hozzá.
Ross felhorkantott, félbetört egy újabb ágat, és a tűzre vetette.
- Én mondom, Richmond és Derby grófnéja fontoskodó kis minden lében
kanál asszony, akinek nagyobb beleszólása van Henrik ügyeibe, mint amennyit a
legtöbb férfi megengedne. Igen, nagyon igyekezett trónra ültetni a fiát. De
annyira istenfélő asszony, hogy ennyi erővel akár a Szűzanyát is
meggyanúsíthatnám.
- Gondolom - értett egyet Cate. Lady Margaret közismert volt az egyház
iránti odaadásáról, jó cselekedeteiről és a fekete ruhájáról, amit gyakran úgy
viselt, akár az apácák.
- Ráadásul a pletykák arról, hogy a fiúkat eltették láb alól, Skóciába is
eljutottak Richárd uralkodásának néhány hónapja alatt.
- Valóban? - Cate meglepődött, mennyire megkönnyebbült, hogy ezt hallja.
Bár kevés hitelt adott az udvari pletykáknak, de attól még ugyanúgy
aggasztották.
- Úgy hallottam, a követek mindenhol szélsebesen beszámoltak erről
Angliától Spanyolországig, Spanyolhontól Franciaországig, onnan eljutott
Skóciába, majd vissza Angliába.
- Ön nem hiszi, hogy Richárd szabadult meg tőlük, hogy így ne jussanak a
Lancasterek kezei közé.
- Vagy talán a yorkisták tették, mivel azok, akik az idősebb fiút támogatták V.
Edwardként, akkoriban sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek? Nem, hová
rejthette volna őket Richárd anélkül, hogy szárnyra kelt volna a pletyka?
- Hacsak ez az új fenyegetés nem az a pletyka - mondta a lány szinte csak
magának.
- Épp kapóra jönne: az ifjú herceg lehet annak eszköze, hogy
megszabaduljanak Henriktől. - A skót megvonta széles vállát. Nem mintha
aggódnék emiatt. Minél több Sassenach gyilkolja le egymást, annál jobb.
- Tehát Skócia bármilyen felkelést felhasználna támadásra. Újabb ok, hogy
Henrik aggódjon.
- Az Anglia és Skócia közötti egyezmény épp ezt akarja megakadályozni.
- De így is lesz? Tud arról bármit, mit tesz Jakab király, ha bármilyen
zendülés tör ki?
- Honnan tudhatnám, amikor akaratomon kívül itt ragadtam Henrik
vendégeként? - vágott vissza a férfi, és haragos tekintettel bámult a tűzbe.
Ez eléggé ésszerű, gondolta Cate, miközben a férfival együtt meredt a lángokba,
melyek a szélben vadul lobogtak. Odakint a hó fehéren gomolygott, akár a
száradni kiakasztott lepedők. A lány a szeme sarkából látta, ahogy megmentője
szorosabban a nyakába húzza plédjét.
- Védett helyről is őrködhetne, nem? - javasolta. - Jut hely bőven.
A férfi gyors, kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.
- Jó itt.
- Hamarosan ellepi a hó. Nem fog átázni?
- Valószínűleg nem fog elolvadni.
Cate-et váratlanul érte a férfi hangjában bujkáló, ironikus humor. Valamilyen
különös módon vonzónak is találta. Figyelte, ahogy a férfi szája sarka felfelé
görbül, és elfelejtett válaszolni.
- Mindegy, nem szabad túlságosan elkényelmesedni - folytatta Ross szinte
azonnal.
- Attól fél, esetleg elaludna? Nincs itt olyan nagy meleg - mutatott
menedékére a lány egy vállrándítással, majd szorosabbra húzta maga körül
szőrmeszegélyes köpenyét, amikor hűvös fuvallat haladt végig a tarkóján. -
Annyira kényelmetlenül érezheti magát, amennyire csak szeretné.
A férfi félmosolyt küldött felé.
- Ön szerint élvezem, hogy fázom és nyomorultul érzem magam?
- Nem sokat tesz ellene.
- Tehát meghív, hogy osztozzam önnel a szobáján? Így áll a helyzet?
A lány félrenézett, hirtelen kényelmetlenül érezte magát, amikor valami elszánt,
mégis titokzatos villant a férfi szemének kék mélységében. Leheletnyi
gyógynövényes illat áradt belőle, talán a sapkájába szúrt, elszáradt
hangaágacskából. Tűz melegítette gyapjú-, bőr- és tiszta férfiszag keveredett
bele. Ettől az elegytől a lány hasizmai összerándultak.
- Aligha hívhatja az enyémnek - közölte bosszúsan. - Hisz végül is ön
építette.
- Önnek, lévén nincs hozzászokva, hogy a szabad ég alatt aludjon.
- Ön viszont igen.
A férfi morgás és nevetés közti hangot hallatott.
- Skóciában elég gyakran esik a hó.
Kétségtelenül ezért is tartott tűzszerszámot a bőrerszényében, egy
ezüstemblémás, apró zsákocskában, ami az alhasa előtt lógott. Nagyszerű
szokás, amiért most a lány minden porcikája csak gratulálni tudott.
- Ön, egy nemesúr fia, hozzászokott ehhez? Ez valahogy valószínűtlen.
- A helyes kifejezés a határ menti báró - javította ki a férfi -, és kevés úrias
vagy nemes van a dologban. Mindössze annyit jelent, hogy atyám sokrétű
kötelezettségeket ellátó földbirtokos, aki időnként ellátogat Jaksi parlamentjébe.
- De egy nap mindezt ön örökli?
- Igen, mivel nincsenek sem fivéreim, sem nővéreim, legalábbis törvényesek.
- A férfi sötéten elmosolyodott. - És ha a vén csataló nem dönt úgy, hogy túl
puhány vagyok.
A lány akaratlanul is elnevette magát.
- Puhány? Ön?
A férfi hosszan, mélyen a szemébe nézett, amitől borzongás futott le mélyen a
lány altestébe, majd újra elfordította a tekintetét.
- Túlságosan meg akarok felelni atyámnak. Ő először cselekszik, és csak
utána aggódik, már ha aggódik egyáltalán. Akár örvénylő hóviharban is
kilovagolna marhákat zsákmányolni. Nem számít, hogy a tehenek felét
valószínűleg elveszíti hazáig. Sőt, inkább lovagolna ki rossz időben, mert akkor
valószínűbb, hogy alvás közben találja ellenségeinket.
- Ellenségeik, az angolok. - Ez nyugtalanította Cate-et, de nem tudta
megmondani, miért.
- Sassenachok, akiknek több a tehenük, mint az eszük, bár általában ezek
Trilborn-marhák.
- Trilborn?
A skót lehajtotta a fejét. Amikor megszólalt, hangja keményen csengett.
- Akivel ma lovagoltunk.
Winston Dangerfield, Trilborn lordja is a vadászattal tartott. Cate úgy
emlékezett, birtokai északon terültek el.
- El sem tudom képzelni, hogy a családja megtorlás nélkül tűrné a lopást.
- Nem is, ahogy előtte az apja és a nagyapja sem.
Cate a férfi szemébe nézett az ugráló lángnyelvek között.
- Úgy beszél, mintha békétlenség uralkodna önök között.
- Évek óta dúló, véres viszály ez, mely többről szól, mint marhákról. - Ross
Dunbar megvonta a vállát. - Az ő marháira lecsapni nagyobb örömet okoz, mint
bárki máséra.
Cate úgy érezte, a férfi ezzel el akarja terelni a figyelmét a közte és Trilborn közt
fennálló ellenségeskedésről. Ám legyen.
- Szóval ön más marháit is ellopja?
- A határ mindkét oldalán - felelte a férfi halk nevetéssel.
- Mindkét oldalán... ugye nem azt akarja mondani, hogy az apja ellopja a
szomszédjai teheneit?
- Ó, dehogynem! Tudja, ez egyfajta játék, kis versengés.
Veszélyesnek hangzik.
- Ez benne a szép. Bár szegény párákat annyiszor kergették oda-vissza, oly
sok holdsütötte éjszakán át, annyiszor keveredtek össze és ellettek, hogy szinte
lehetetlen megmondani, melyik tehén kié.
Cate oldalra billentette a fejét, és figyelte, ahogy a hópelyhek megülnek a férfi
sapkáján és haja sötét hullámain, mindent szürkésfehérre festve.
- Legalább az, hogy ön itt van, megakadályozza az édesapját, hogy a határon
át portyázzon. Gondolom, ez a cél.
- Részben. - Ross lehajtotta a fejét, így a hópelyhek a térdére hulltak. -Szépen
elrontotta apám szórakozását. Többé nem rabolhatja és fosztogathatja ősi
ellenségeit.
A lány felvonta a szemöldökét.
- Rablás és fosztogatás?
- Nos, lehet, hogy kicsit kiszínezi az emlékeit, de nagyon kedveli a régi
meséket.
A lány szinte biztosra vette, hogy azok a mesék nem is olyan régiek. A határ
menti skótok, akik az egykor a partok mentén portyázó vikingektől származtak,
híresek voltak harcias természetükről. Néhányukat Acélkalpagosoknak hívták
sisakjuk miatt, amit akkor viseltek, ha betörtek az angol területekre. Tekintetbe
véve sötét, északi, kék szemét, elképzelhető, hogy Ross Dunbar abból a harcias
törzsből származik.
Volt valami megnyugtató a férfi hangjában, puha magánhangzói miatt a
„tehenek” szó szinte turbékolásnak hangzott. Alig leplezett mosoly is bujkált a
hangjában, mintha élvezte volna kiruccanásait a marhatolvajlás világába, vagy
legalábbis örömét lelte volna a holdsütötte üldözés ügyességében és
vakmerőségében. És abban, hogy borsot törhet ősi ellenségei orra alá.
Cate szája önkéntelen mosolyra görbült, miközben a férfit figyelte. Előrehajolt,
könyökét a térdén nyugtatta, állát a tenyerébe támasztotta.
- Mi történik a jószágokkal, miután hazaviszik őket a portyáról egy ilyen
havas éjszakán? - kérdezte, legalább annyira azért, hogy hallja a férfi hangját,
mint a választ.
- A sajátjainkkal együtt bevisszük őket az istállóba, és őrizzük őket, nehogy
visszavegyék.
A lány felsóhajtott, és kissé megborzongott, amikor a jeges szél megemelte
köpenye csuklyáját. Egy pillanattal később folytatta:
- Bár tudnám, hogy Rosie biztonságban van-e egy tehénistállóban ma éjjel,
már ha nem tért vissza az istállójába.
- A kancájára gondol?
- Folyton arra gondolok, hogy újra összefuthat a vadkannal. - Jogosan félt,
mert egy vadkan agyarai egy pillanat alatt feltéphették egy ló puha alhasát.
- Nem futott. Lehetetlen, mert kizsigereltem azt a szörnyeteget. Holnap majd
érte küldetek.
Cate kiegyenesedett.
- Maga... maga megölte.
- Abban a pillanatban szükségesnek látszott, bár jobban tettem volna, ha
továbblovagolok, amikor nekem támadt.
- De... biztosra vettem, hogy közvetlenül a hátam mögül hallom.
- Csak rövid ideig. Ezért nem fordult meg? Azt hittem, az ön Rosieja
elnyargalt önnel, hisz annyival előttem járt.
- Nem... egészen. - Cate teljesen biztosra vette, hogy a vadkan mögötte van,
bár amilyen zajjal csörtetett az erdőben, aligha vehette biztosra.
- Nagy kár. Akkor ezt az egészet megakadályozhattuk volna. Ross a
tűzifaforrásukként szolgáló gallyhalom felé intett, a tűzre és mögötte az erdőre,
ahol a banditák eltűntek.
- Így megfosztott volna a lehetőségtől, hogy a szabad ég alatt aludjak. - A
lány próbált könnyednek tűnni. - Isten ments!
Ross felhorkant, de nem felelt. Az éjszakai égből egyre sűrűbben hulló hóra
pillantott, megfogta plédje szövetét és letekerte a válláról. Előtűnt egyszerű
bőrzekéje, amit mélyzöld, rövid gyapjúkabát alatt és élénk, sáfránysárga
vászoning felett viselt. Fejéről úgy rázta le a fehér pelyheket, akár kutya a vizet,
fejfedőként átvetette rajta a gyapjúköteget, a maradékot takaróként magára
tekerte.
Gyors és természetes mozdulataiban annyi férfias elegancia rejlett, hogy Cate
torkára fagyott a lélegzet. Haja fekete selyemként hullámokban hullott alá a
vállára, állkapcsa vonala szögletes és határozott volt. Vállai elég szélesek voltak
ahhoz, hogy halomnyi havat rázzon le róluk. Ahogy feljebb húzta a szőttest,
előtűnt hosszú, barna, feszes, izmokkal bordázott combja.
A lányt forró és heves érzés járta át, felpezsdült a vére. Még sosem maradt
kettesben férfival ezelőtt, még egyhez sem volt ennyire közel. Ó, ült már
csodálói mellett az asztalnál néhány alkalommal, sétált már mellettük a
kerengőn. De mindig volt körülöttük valaki. A testvérei, a király őrei,
udvarmesterek és őrszemek, hogy megakadályozzák a kéretlen bizalmaskodást.
Itt nem volt rajtuk kívül senki. A férfi azt tehetne vele, ami csak neki tetszik, hisz
senki nem állíthatná meg. Cate csak az adott szavában bízhatott, hogy nem
kívánja feleségül venni.
Bár ez nem zárja ki, hogy mást ne akarna tőle. Küzdhetne bármilyen keményen a
férfi ellen, ereje a nyomába sem ér. Az ő kegyelmére lenne bízva. Nem értette,
hogy emiatt miért érzett fájdalmas ürességet legbelül rémület helyett.
Az őket körülvevő csendet csak a fejük fölött az ágak közt süvítő hóval terhelt
szél és a tűz pattogó ropogása törte meg. A fa-, hó - és füstszagú, hideg levegő
sértette Cate orrüregét, és azzal fenyegetett, hogy megfagyasztja a tüdejét.
Nyomorultul érezte magát, és nem volt egészen tiszta a feje. De tudta, hogy
járhatott volna rosszabbul, sokkal rosszabbul.
- Jó, hogy követte a nyomomat, miután megölte a vadkant - szólalt meg nagy
nehezen. - Igazán hálás vagyok érte. Ha... ha nem jött volna, akkor nem tudom,
mi történt volna.
A férfi tekintete acélos kékséggel megvillant, amikor ránézett.
- Nem tudja?
- Maga szerint ők... - A lány a fejét rázta. - Többet értem volna, ha
váltságdíjat kérnek értem.
- Ó, arra is gondoltak volna, a felől nincs kétségem. De a rablásnak és
nőrablásnak ugyanaz a büntetése, és egy embert csak egyszer akaszthatnak fel.
Cate nyelt egyet, és összeütötte a tenyerét.
- Akkor még inkább az adósa vagyok.
- Ne is gondoljon erre! Nem történt semmi.
- Nem, de azt kívánom, bár lenne valamilyen mód...
- Bölcsen tenné, ha lenyelné ezt a kívánságot - szakította félbe Ross -, hacsak
nem invitál be a köpenye alá, és egyúttal a menedékébe is.
A lány arcát forró harag öntötte el, égette az arccsontjait, aztán olyan gyorsan
tűnt el, hogy a lány beleszédült.
- Nem így értettem, és maga ezt jól tudja!
A férfi felmordult.
- Ennyit a háláról!
- Nem is gondolta komolyan! - A hirtelen felfedezéstől a lány szeme
összeszűkült. - El akart hallgattatni.
- Ha így volt, hát nem sikerült.
- Tudok én csendes lenni! - jelentette ki nyomatékosan a lány, és vállával
fordult a férfi felé. Homlokráncolva kibámult az aláhulló fehér függönybe, ami a
tűz fénye mögött szürkéből feketévé változott.
Rossnak hiányzott Lady Catherine hangjának dallama, miután a lány
elhallgatott. Ahogy csípős kérdései, sőt, még az is, hogy abba üti az orrát, ami
nem az ő gondja. Hiányolta barátságos és emberi társaságát, annál is inkább,
mert miután még mélyebbre húzódott a kuckóba, amit a férfi épített, hátat
fordított, és szőrmeszegélyes köpenyébe burkolózva lefeküdt.
Azt mondta magának, jobb, hogy nincs, ami elvonja a figyelmét. Jobban tudott
koncentrálni arra, ami körülvette, esetleg a fák közül figyelte, vagy körülötte
suttogott az aláhulló hóban.
Persze a lány fogadott némasága csak addig tart, míg az első kósza gondolat át
nem cikázik az agyán. Akkor felül, rámered azzal a vesébe látó tekintetével, és
beszélni kezd a semmiről. Tapasztalatai szerint ritka az olyan nő, aki tartani tudja
a száját. A kíváncsiság és hogy nincs kivel megosztaniuk a gondolataikat,
erősebb ennél.
Tévedett.
Eltelt egy óra, a hó lankadatlanul esett tovább, a szél összekocogtatta a jeges
faágakat, és a nő továbbra sem szólalt meg. Makacs nőszemély volt. Vagy
inkább makacs hölgy. Olyan nőt, aki aranygyűrűt visel, hermelinszegélyes
köpenye alatt pedig bársonyruhát, nem illethetett kevésbé fennkölt kifejezéssel.
És olyan szívós volt és béketűrő, akár egy parasztasszony. Ki tanította meg rá,
hogy magába zárkózzon, elfogadja, ami történik, és elviselje? Annyi mindenen
ment át egyetlen este alatt, ami a legtöbb finom nevelésű hölgyet hisztériába
taszította volna, ő mégis túllépett rajta, mosolyogott, és érdeklődött mások iránt.
No nem mintha őt annyira érdekelte volna a mosolya.
Alig vett tudomást a tűz ragyogásáról a lány halvány bőrén, vagy, ahogy a
köpenyén szétterülő hajfürtjeit folyékony arannyá változtatja. Ugyan, dehogy!
Csak úgy fél tucatszor jutott eszébe, hogy a nő jövendőbeli férjén kívül ő az
egyetlen férfi, aki valaha láthatja haja ragyogó tengerét ilyen laza
összevisszaságban, fátyol takarása nélkül. Mégis, valahol mélyen legbelül,
kelletlenül gondolt arra, hogy a férjének joga lesz ehhez. Hogy lehet ekkora
fajankó?
A nő angol, aki egy porcikáját sem kívánja, és ő sem kér belőle. Jobb, ha erről
nem feledkezik meg.
Mindez persze egetverő hazugság volt. Akarna ő mindent, amit a nőtől kaphat,
azt az apróságot kivéve, hogy férjként hozzákösse magát. Öröm volt ránézni,
jólesett hozzáérni, és jobban felperzselte a vérét, mint bármelyik nő, mióta csak
először látott meztelen nőt életében: a nővére dajkáját fürdés közben.
Fájón vágyott rá, hogy a lányt is ugyanígy lássa, amikor nem visel mást, csak
ragyogó hajkoronáját.
Nem mintha ez bármit is számított volna. A párzás ösztöne olyan volt számára,
mint bármily más vágy, csillapította, ha tehette, uralkodott rajta, ha nem.
A vén báró, nagyra becsült atyja elvakultan gyűlölte az angol kutyákat. Ennél
csak azokat utálta jobban, akik a Trilborn névre hallgattak. Megütné a guta, ha
elsőszülött fia angol nővel merne hazaállítani Skóciába. Feltéve, ha nem tagadja
ki már csupán azért, mert gondolni merészelt efféle árulásra.
Nem mintha ilyesmi eszébe jutna, nyugtatta meg magát Ross, miközben
tekintete ezredszer is végigsiklott Lady Catherine hátsó felének körvonalain. A
gondolatai csak azért csapongtak, mert nem foglalta le semmi, nem látott mást
ezen a végeérhetetlen éjszakán, csak hófelhőket, a fák szürke kísérteteit és a
narancsos tűzfészket. Félig vakon figyelt, tarkójától az ülepéig félig megfagyott,
elöl pedig félig megsült, annyira mozdulatlanul ült. Mégsem mert megmoccanni,
hogy újabb hasábot dobjon a tűzre, újabb törött ággal táplálja. Ki tudja, mi
történne, ha egyszer felállna és megmozdulna?
Halk koccanást hallott. Gyorsan körbepillantott, mielőtt belesett a menedékbe,
amit úgy épített, hogy a nyílásán az összes meleg bejuthasson, ami elér odáig a
tűztől. Lady Catherine foga vacogott, miközben összekucorodva feküdt a
kemény talajon. Ő sem aludt, ahogy Ross sem, és távolabb volt a tűztől.
Beóvakodhatna mellé, becsusszanhatna a köpenye alá, plédjét magukra
boríthatná, hogy még melegebb legyen. Magához húzhatná, és úgy fordíthatná,
hogy finom, feszes feneke kemény vesszőjéhez préselődjön, karja a derekára
kulcsolódjon. Hajába temethetné az arcát, ajkát hozzászoríthatná nyaka finom
görbületéhez érzékeny nyakszirtjénél, amire azóta vágyott, amióta csak látta a
sokktól reszketni. Talán akkor mindketten felmelegednének.
Biztos elment az esze.
Nem tartotta magát szentnek, így nem bízott abban, hogy kezei nem tévednek
oda, ahová nem kellene. Lehet, hogy a lány sikoltana, küzdene ellene. Vagy még
rosszabb, lehet, hogy nem. Halk nyöszörgéssel, édes csókokkal és sóhajokkal
fordulna feléje, és eljuttatná oda, ahol a paradicsom édes forróságát őrzik. Ő
vakon, a perzselő vágy merevségével engedelmeskedne. Heves szenvedéllyel
hatolna belé, olyan esztelen üzekedéssel fogadná nedves puhaságát, szűk,
pulzáló menedékét, hogy nem törődne azzal, mi vár rá holnap.
Ez a menedék csapdába ejtheti, béklyójába zárhatja mindkettőjüket, és soha
többé semmi nem lenne ugyanaz. Ha egyetlen lépést is tesz most a lány felé,
akkor sorsuk eldől. A lelkiismeretünk és az angol király is így kívánná.
Szavát adta a lánynak, hogy sosem veszi feleségül.
Olyan hirtelen állt fel, hogy térdei beleroppantak, és a hó puffanva csúszott le a
hátáról és a vállairól. Újabb fahasábot húzott oda a tűzre, aztán újabbat és még
újabbat. Addig halmozta a faanyagot, míg a lángok démonokként köpködtek,
ropogtak, többméteres körben megvilágítva az éjszakát, és áldásként ontva a
forróságot. Még több fát tett a tűzre, míg biztos volt benne, hogy - legyen
bármilyen veszélyes - felmelegíti a hölgyet, aki nagyobb biztonságban lesz, mint
mellette lenne.
Újra beburkolózott vállkendőjébe, aztán kellően hátrahúzódott a nagy, fényes tűz
elől. Merev arccal, vak tekintettel tűrt tovább.

3. FEJEZET


Cate talpon volt, amikor a lovasok feltűntek az ösvény kanyarulatában. Már egy
ideje hallotta őket, a tucatnyi úr és katona hangosan csörömpölt a fagyos
ösvényen. A vizenyős nap fénye tompa ragyogással tükröződött vissza
sisakjukon és kardjuk markolatán, lovaik fehér párapamacsokat fújtattak a
fagyos levegőbe. A királytól érkeztek, az ő lobogója alatt lovagoltak.
Cate-nek örülnie kellett volna, hogy megérkeztek. Ehelyett szívét összeszorította
a szorongás.
Mire egy órával korábban felébredt, a havazás elállt, a világ elcsendesedett a
puha, fehér lepel alatt. Csak egy-két madár repdesett a jég alatt ropogó ágak
közt. Cate szoknyája és köpenye átázott a térdénél, ahol a hó besodródott a
menedékébe és elolvadt Ross tüzének melegétől. A máglya még mindig égett,
nagy, pattogó lánggal szürkéskék füstöt eregetett az ég felé. Kétségtelenül ez
vezette el hozzájuk megmentőiket.
Ross néhány méterrel távolabb állt, ágakat tört le, hogy azokat is a lángok közé
vesse. Arcán komor kifejezés ült, szája konok vonallá keskenyedett. Nem
mozdult, hogy előrelépjen, vagy üdvözlésre emelje a kezét, csak várt a
lovasokra, hogy odaérjenek.
Cate sem mozdult onnan, ahol állt, háttal a tűznek, hogy megszárítsa a
szoknyáját. A menet vezetőjében Winston Dangerfieldre, Trilborn grófjára
ismert, és nem sietett üdvözölni. Megtette volna, ha valaki más, bárki más
vezette volna a menetet.
Mekkora annak az esélye, hogy véletlenül van itt, amikor ő és a férfi esküdt
ellensége egyszerre tűntek el a vadászatról? - kérdezte magától. Micsoda
véletlen, amikor már ősz eleje óta ő volt Trilborn óvatos udvarlásának célpontja?
Trilborn középmagas, izmos és mindezzel túlontúl elégedett férfi volt. Ezen a
barátságtalan napon ezüstfonatos, fekete szőrmekabátot viselt vértje felett,
mindkettőt hódprémes, nehéz, fekete köpeny fedte, amit több ezüstlánc tartott a
vállán. Kalapja is hódprémből készült; nagy, fehér tollak hajlottak alá a kalap
karimáján, és verdesték a férfi vállát. Elég kellemes megjelenésű volt, bár
tőzegbarna szemei kissé közel ültek egymáshoz, álla fekete kecskeszakállától
tűhegyesnek tűnt.
- Mindenre, ami szent, Lady Catherine! - Trilborn lépésre fogta a lovát, és a
szükségesnél erőteljesebben emelte fel a kezét, hogy megállítsa az embereket a
háta mögött, ő pedig közelebb jött a tűzhöz. - Már majdnem feladtuk a reményt.
- Milord - üdvözölte a lány egyszerű meghajlással.
A férfi leugrott a lóról, és lekapta a kalapját. Amikor meghajolt, felkavarta a
fehér havat a lány lábánál.
- A többiek már egy órája visszafordultak volna, de én nem adtam fel a
reményt. Mondtam, hogy biztonságban és épségben megtaláljuk önt.
Szeme sarka megfeszült, mintha az utóbbiban kételkedne. A lány röpke mosolyt
villantott rá.
- Láthatja, hogy nem kellett csalatkoznia reményeiben. Ám ezért csakis
Henrik skót vendégének tartozom hálával. Azt hiszem, ismeri Ross Dunbart.
Trilborn arcán megvetés suhant át, ahogy Ross irányába biccentett.
- Megkérdezhetném, ő hogyan ért ide előttünk, de mindig is ördögi
szerencséje volt.
Cate nem hagyhatta, hogy azt feltételezzék, a skót csak aznap reggel ért oda
hozzá. A józan ész udvarias hazugságot diktált. De ezt a lelkiismerete nem
engedte.
- Ebben az esetben engem ért jó szerencse - jelentette ki határozottan. - Ha ő
nincs, elragadhattak volna az erdei haramiák, vagy halálra fagytam volna az
éjjel.
A férfiak utolérték Trilbornt, összenéztek, egymás közt mormogtak. A gróf
kihúzta magát, keze a kardja markolatára csusszant.
- Egész idő alatt önnel volt?
- Arra mérget vehet - felelte a lány megvetően. Nem izgatta magát a velük
kapcsolatban felmerülő gyanú miatt. Ezt senki még csak feltételezni sem merné.
- Azt kell mondanom, jobban járt volna, ha az útonállókra bízza magát.
- Uram?!
Ross hanyag eleganciával a lány mellé lépett.
- Úgy érti, Lady Catherine - magyarázta vontatott hangon -, hogy ő ezt
szerette volna. Nincs az az úriember, aki örül annak, ha az ellensége a hölgye
társaságában tölti az éjszakát.
Cate gyilkos pillantást vetett a skót felé.
- Nem vagyok Trilborn hölgye, és nem hinném, hogy az leszek.
- Nem rajta múlik, azt lefogadom - válaszolta Ross, hogy csak a lány hallja. -
Ugye nem azt akarja mondani, hogy őt is meg akarja menteni a gráciák átkától?
- Van fogalma róla, ki ez az ember? - kérdezte Trilborn, és kalapját
hozzácsapdosta a nadrágszárához. - A családja a skót határvidék veszedelme,
mely már több mint száz éve határos a Trilborn-földekkel, skót söpredék, akik
erőszakkal elrabolják a Trilborn nőket, ellopják a Trilborn-jobbágyokat és
marhákat.
- Akiket aztán semmivel nem lehet rávenni, hogy újra hazatérjenek- felelte
erre Ross eltúlzott skót akcentussal. Hangjában gunyoros jókedv bujkált.
Trilborn rákulcsolta kezét a kardja markolatára, mintha ki akarná vonni. A skót
csupán meglendítette a karját, kardját már a markában tartotta, hegye a földön
nyugodott, és félig előtűnt a férfi szoknyája alól.
- Az ön nagyapja elrabolta a nagyanyámat - közölte Trilborn haragosan.
- Hogy kiváltson tíz fiatal lányt, akiket az ön nagyapja vitt magával, miután
felgyújtotta a falujukat.
- Fattyút nemzett neki - rázta a kalapját Trilborn Ross felé.
- Valóban, mert kedvesnek találta, akit könnyű volt szeretni. Nem mondott
volna le róla, ha az emberei, akik nagyon szerették volna már látni
leánygyermekeiket, nem könyörögtek volna. De mégis magánál tartotta, míg a
gyermek meg nem született, hogy az ön nagyatyja ne ölhesse meg a babát. És jól
is tette, mert a gyermek anyjával végzett, amint az hazatért.
Ross Cate-re pillantott.
- Tudja, a nagyanyám évekkel korábban meghalt. Nagyapám annyira
megbánta, hogy lemondott a Trilborn hölgyről, annyira meggyászolta a halálát,
hogy sosem választott másik asszonyt.
- Másik Trilbornt biztosan nem - jelentette ki az angol lord.
Ross megvetően felhorkant.
- Nem, viszont ezután megtorlásul elraboltak két Dunbar hitvest, akik olyan
kétségbeesett állapotban tértek vissza, hogy az egyik vízbe ölte magát, a másik
pedig zárdába vonult.
- A gyerekkel mi lett? - Cate nem állta meg, hogy megkérdezze.
- Apámmal együtt nevelkedett, édestestvéreként. Orvul hátba lőtték, de
addigra már nemzett egy fiút, Liam kuzinomat.
- Marharablás közben lőtték le - szipákolt Trilborn.
A skót acélos tekintete meg sem rezdült.
- Ó, igen, mert volt olyan ostoba, hogy portyázzon, mint az apám. De ebből
elég. Lady Catherine kimerült, éhes és félig átfagyott, és ez egyre rosszabb lesz,
miközben itt fecsegünk. Van lova a számára, vagy vissza kell gyalogolnia a
várba?
Ezen a ponton Cate örömmel közbeszólt volna, de teljesen lebénította, amit az
előbb hallott. A határ menti csetepaték híresen erőszakosak voltak, de ez
ádázabbnak tűnt a többinél. Ezelőtt még sosem látta Trilbornt dühösnek. A férfi
általában mosolygott, és mesterkélten udvariasan viselkedett. Most gyilkos
pillantása ide-oda cikázott közte és a skót között. Vagy jobban érdeklődött iránta,
mint azt Cate gondolta, vagy azért lett dühös, mert Ross Dunbarral találta. És
talán azért, mert tudta, hogy az ilyesmi általában kényszerházassággal végződik.
Nem sejthette, hogy Cate és a skót fogadalmat tettek, hogy efféle áldozatra nem
lesz szükség. Hadd jöjjön rá magától. Úgysem tart soká.
Ezért halványan elmosolyodott, és olyan fáradtnak tettette magát, amennyire
csak tudta. Trilborn felajánlotta a karját, ő pedig elfogadta. Nem törődve Ross
száraz nevetésével, hagyta, hogy a nemes egy robosztus, szürke lóhoz vezesse.
A lány megállt, előrenyúlt, hagyta, hogy jószág megszaglássza a kezét, majd
megsimogatta puha pofáját. Enyhe borzongással vette észre, hogy a ló inkább
férfihoz illik - vagy holttestek szállítására.
- Nincs másik szabad ló? - kérdezte a válla felett.
- Nem tudhattuk, mire bukkanunk, így a legrosszabbra készültünk -védekezett
kissé dölyfösen Trilborn. - Dunbar futhat mögöttünk, vagy várhat, míg hoznak
neki másik lovat.
Arcpirító sértés volt azt javasolni, hogy a skót fusson utánuk, akár egy jobbágy.
- Vagy ülhetnék mögötte - mutatott rá a lány. - Végül is ez egy férfinyereg.
- Ha így szeretné, akkor lovagoljon velem! - vágta rá Trilborn azonnal.
Arroganciája elképesztő volt. Cate valószínűleg fáradtabb volt, mint hitte, mert
ellenkezett.
- Nem is álmodnék róla, hogy az ön lovát ekkora méltatlanságnak tegyem ki -
közölte, mielőtt a skóthoz fordult. - Uram, lenne olyan kedves felszállni a lóra,
aztán megengedné, hogy elhelyezkedjek ön mögött?
Ross előrelépett, elgondolkodó tekintete a lány arcán nyugodott. Nem felelt,
csak olyan gyorsan ugrott fel a nyeregbe, hogy plédje szélei lobogtak utána.
Nyeregbe ült, kezét lenyújtotta a lánynak.
Cate végtelen pillanatokig nézett a férfi kék szemébe, miközben mélyen legbelül
a nyugalom megmagyarázhatatlan érzése lett úrrá rajta. Felnyúlt, megragadta a
férfi karját a csuklója felett, aki eközben ugyanezt tette. A vaskeménységű izmok
gyorsan megemelték, és Cate máris a férfi mögött ült, karjával átkulcsolta a
derekát.
Trilborn nem örült, de aligha parancsolhatta meg Henrik vendégének, hogy
szálljon le. Méltóságteljesen ménjéhez lépett, kikapta a kantárt egy katona
kezéből, és hagyta, hogy az bakot tartva a nyeregbe segítse. Uralkodói gesztussal
utasított két férfit, hogy oltsák el a tüzet, majd megfordult, és elvezette a csapatot
a kis tisztásról a vár felé.
Cate hátrapillantott, emlékezetébe véste a tüzet és a hóborította menedéket, amit
maguk mögött hagytak; szíve belesajdult a veszteség különös érzésébe. Néhány
rövid óráig szabad volt. Senkit sem érdekelt, hogy néz ki, mit visel, hogyan áll,
sétál, ül, eszik vagy imádkozik. Nem várták tőle, hogy pukedlizzen, akár az
algáért alábukó kacsa, nem kellett eszébe idéznie zavaros címeket, és hogy ki áll
rangban ki felett. Nem kellett ügyelnie minden szavára, attól félve, hogy
megbánt valakit, vagy, hogy amit mond, elismétlik a királynak. Önmaga lehetett
béklyók és gátak nélkül; erre talán soha többé nem lesz lehetősége. Élvezte egy
olyan férfi társaságát, aki nem mosolygott önelégülten, nem pózolt, és nem
próbálta kihasználni őt.
Addig nem fordult el, míg az a kis tisztás, ahol sáros kör jelezte, hol olvasztotta
el a nagy máglya forrósága a havat, el nem tűnt az ösvény nagy kanyarulata
mögött.
Ross elfogyasztott két adag marhahúst, egy vekni húslevesbe áztatott kenyeret és
egy ribiszketortát, mindezt forralt borral és egy korsó mézsörrel öblítette le. Az
étkezésnek, a forró, fűszeres illatú fürdőnek és a tiszta ruhának hála, már nem
érezte jégtömbnek magát. Olyan lett, mint rég, kivéve azt a kétségtelen tényt,
hogy szinte már lélegzetet sem vett anélkül, hogy ne Lady Catherine-re gondolt
volna.
Vajon a lány rendelt forró fürdőt, hogy felmelegítse lehűlt testét? Ross bármit
megadott volna, hogy láthassa fürdeni. Egy szolgálólány mosdatta le? Ő
örömmel elvégezte volna ezt a szolgálatot, sok mód eszébe jutott, hogyan
tehetné számára élvezetessé a tisztálkodást. Csodásan el lehetne tölteni egy órát
azzal, hogy lassan szárazra törölgeti őt. Végigkefélni halványarany hajkoronáját,
kézben tartani meleg, selymes hajtömegét, szép álomkép volt. Együtt étkezni
vele egy szoba magányában, több mint kecsegtető gondolat. Megetethetnék
egymást ezzel-azzal, miután más irányú éhségüket már csillapították.
Isten vérére, mi ütött belé? Ő nem valami tökfej, aki csak áll, és bámulja
szerelme ablakát, abban a reményben, hogy megpillanthatja az árnyékát! Felnőtt
férfi, akinek kötelezettségei és feladatai vannak, nincs ideje egy angol hölgy után
epekedni, legyen az bármilyen szép és bátor. Az erdei incidens csupán néhány
órát vett el az életéből, ez csupán a születése előtt számára szőtt sors mintájának
egy hibás darabkája volt. Az ő életében nincs hely olyan nő számára, akiben
angol vér csörgedezik.
Maga mögött kell hagynia ezt az epizódot. Más ügyek sokkal fontosabbak,
például hogy felbecsülje, mekkora erőt képes Henrik csatatérre küldeni, és fel
kell mérnie a királyhoz közel állók hűségét, illetve hogy hogyan reagálnának, ha
próbára tennék azt. Minden további késedelem nélkül neki is lát ennek. Igen,
amint megbizonyosodott róla, hogy Lady Catherine-nek semmilyen bántódása
nem esett a társaságában töltött éjszaka miatt.
A lányt nem találta a szobájában, a szűkös hálóteremben. Még a nemeseknek is
ilyet utaltak ki ebben az ódon várban, melyet inkább védelmi, mint kényelmi
célokból építettek. Az egyetlen fényűzés az apró, ragyogó parázstartó üst volt,
mely alig tette melegebbé a szobát a folyosónál, amelyről nyílt. A lány
szolgálója az ajtóban állt; a középkorú asszony minden jel szerint épp úrnője
fürdője után takarított el. Ross érezte, hogy rosszallóan méregeti, olyan
kétkedéssel járatta rajta le-föl a tekintetét, ahogy a háziasszony méreget egy
malacot a piacon. Meg sem rezdült ettől, bár égett a füle hegye. Arra sem reagált
semmit, amikor megtudta, hogy Lady Catherine-t magához hívatta a király.
Mint kiderült, nem hivatalos audiencia volt.
Amikor Ross belépett a vár nagytermébe, meglátta a lányt, a ragyogó jelzőfényt
a füstködös helyiségben. Lady Catherine alacsony zsámolyon ült Henrik
hatalmas karosszékének lábánál. A király baldachinos trónszéke emelvényen állt
a vár híres, kerek asztalával együtt, melyet egyesek szerint a régi legendák Artúr
királya használt. Senki nem szólt bele a kettejük közti magánbeszélgetésbe, sőt
talán fel sem figyeltek rá, hogy ilyesmi folyik közöttük.
A férfiak csoportokban beszélgettek, kockáztak, sakkoztak, vagy a bolond
produkcióját figyelték, aki zsonglőrködött és vicceket mesélt a
szórakoztatásukra. A levegőt hamu, a lovakkal és kutyákkal foglalkozó izzadt
férfiak, letaposott gyékény és a reggeli lakomán felszolgált kenyér, marhahús és
mézsör emlékének szaga ülte meg. Az odakint a hóra hulló, szeszélyes napfény
sápadt, szürke fénnyel tört be a magas, keskeny ablakokon, és az álló olajlámpák
fénylő szigeteit kivéve, félhomályba borította a teret.
Ross talált egy szabad padot, lehuppant rá, a hátát a falnak támasztotta. Tűnődő
nemtetszéssel figyelte a királyt és Lady Catherine-t. Nézte, Henrik hogyan hajol
a lány felé és beszél hozzá visszafogott gesztusokkal, miközben azért a
nyomaték kedvéért széke karfáját ütögeti. Rosszkedvűnek tűnt; jobban érdekelte
a lány jólléte, mint illő egy alig harmincéves királyhoz, akinek felesége és
tizennégy hónapos fia van.
Ross a homlokát ráncolva azzal nyugtatta magát, hogy nem az ő gondja, mik a
király szándékai a lánnyal. De az udvari népek már a nélkül is elég epés
megjegyzéseket tettek Cate-re, hogy Henrik erre rásegített volna. Sokat adott
volna azért, ha hallhatná, miről folyik köztük a szó. Jakab király udvarában oda
sétálhatott volna hozzájuk, hogy kiderítse. Ez az egyszerűség itt nem járta. A
legtöbb újonnan felkent királyhoz hasonlóan Henrik is ragaszkodott a státuszával
járó szertartásossághoz.
- Milord Dunbar?
Ross annyira elmerülten figyelte a párost, hogy csak akkor vette észre a
közeledő szolgát, amikor az fejet hajtva megállt a könyökénél. Ez meglepő
figyelmetlenség volt szokásos éberségéhez képest.
- Igen?
- A király kéreti. Jöjjön velem, uram, legyen szíves!
Minden udvariasság dacára ez parancs volt. Ross tudta, mennie kell, nem számít,
szívesen teszi-e. Bár most örömmel indult. Talpra szökkent, áttört a morajló
tömegen, olyan szorosan járt a szolga nyomában, hogy majdnem a sarkára lépett.
VII. Henrik komor biccentéssel vette tudomásul térdhajtását, de nem ajánlotta
fel, hogy emelkedjék fel, vagy üljön le egy alacsonyabban elhelyezkedő
zsámolyra. Rossnak fel sem tűnt a fenséges rosszallás eme közismert jele. Karját
behajtott térdén nyugtatva, puha, zöld gyapjúsapkáját babrálta, és arra várt, hogy
kiderüljön, mi célból hívatták. Bár gyanította, mi az ok, jobb volt biztosra menni.
- Lady Catherine beszámolt nekünk róla, hogy időben érkeztél, szüksége
óráján -kezdte Henrik, könnyedén használva a királyi többest -, és beszámolt
bátor támadásodról ezek ellen az erdei haramiák ellen. Hálásak vagyunk, amiért
a közelben voltál.
- Semmiség, bármely férfi megtette volna. - Ross a hölgyre nézett. Cate
tekintetében figyelmeztetés bujkált. Mondani akart valamit, de a férfi nem tudta,
mit.
A lány az élénk színek káprázata volt az egyhangú csarnokban, ahol a lobogókat
és felségjeleket annyira bevonta a füst, hogy lehetetlen volt kivenni a
címerpajzsokat; a szarvasagancsokon pókhálók lógtak, a vaddisznófejeket pedig
moly rágta. A lány karjait és kebleit élénk borvörös bársony fedte, amit a
nyakkivágásnál és csuklójánál arany csipkével szegélyeztek, haját arany háló
fedte, amihez felfordított serleghez hasonlatos fejéket erősítettek, melyről
sokrétegű, rózsaszín fátyol hullt alá. Nyakát láncon függő aranykereszt
ékesítette, ujját arany- és rubingyűrű, és olyan ragyogás vette körül, hogy a
teremben egyetlen más nő sem érhetett a nyomába.
A puha és élénk színű anyag olyan csábítóan emelte ki a lány kebleit, hogy Ross
érezte, ahogy összefut szájában a nyál a vágytól, hogy bejárhassa eme
domborulatokat a nyelvével és az ajkaival. Most először adódott alkalma
közelebbről szemrevételezni a hölgyet. A tegnap éjszakát megelőzően csak
messziről látta, a király erdejében töltött idő alatt pedig végig a köpenyébe
burkolózott, nyaktól bokáig. Mégis olyan közelről ismerte meg domborulatait
aznap reggel, hogy az emléktől megfeszült az ágyéka. Hazafelé, az összes,
nyomorúságos mérföldön át, érezte, ahogy a hátához simulnak azok a csodás
halmok. Elég volt elképzelnie, hogy dédelgetni kívánja őket.
Ettől még tény, hogy te mentetted meg - közölte Henrik, és visszaterelte Ross
figyelmét a jelenlegi ügyhöz. - Ami azt illeti, ami azután történt...
- Elmagyaráztam őfenségének, hogy semmi sem történt - vágott közbe a
hölgy gyorsan. - Ön tüzet gyújtott, és kis menedéket épített a hó ellen. Én
odabent maradtam, míg ön egész éjjel odakint őrködött, és semmilyen érintkezés
nem történt köztünk.
Ross lehajtotta a fejét, de nem felelt. Néha az a legjobb, ha egy férfi tartja a
száját.
- Csodálatos! - felelte a király némi iróniával. - Ugyanakkor mégis aggaszt
minket, miként hat ez Lady Catherine jó hírére. Bizonyára mindketten tisztában
vagytok vele, hogy máris megindult a szóbeszéd. És az emberek készek mindig a
legrosszabbat feltételezni.
Ha valaki, Henrik ezt nagyon is jól tudja, kalandoztak el Ross gondolatai. A
király fia és örököse alig nyolc hónappal az esküvő után született. Nemcsak azt
rebesgették, hogy Henrik siettette az esküvőt, hanem hogy meg is bizonyosodott
jövendő királynéja termékenységéről, mielőtt elkötelezte magát a házasságban.
Ennek ellenére egy királyi frigy hideg fejjel meghozott, üzleti döntés eredménye.
Rossnak viszont nem állt szándékában együttérzésből a házasság igájába hajtani
a fejét.
Most mégis azt várták tőle, hogy azzal védje meg a hölgy jó hírét, hogy megkéri
a kezét. Rosstól mi sem állt távolabb, éjszakai őrködése után különösen. Az ő
megpróbáltatásaira is tekintettel lehetnének, még ha önként vállalta is őket.
- Semmi sem történt, a szavamat adom! - közölte eltökélten.
- Mi pedig örömmel elfogadnánk ezt, ha nem forogna oly sok minden kockán
- biccentett röviden Henrik. - A hölgy kifejezte hajlandóságát, hogy férjéül
fogad.
Ross gyors pillantást vetett Lady Catherine-re. A rezignált kifejezés a lány arcán
eleget elárult az érzéseiről; és arról, hogy képtelen ellenszegülni a királynak.
Szemlátomást már csak abban reménykedett, hogy Ross bejelenti, nem nősül
Henrik parancsára.
A férfi azonban csak arra tudott gondolni, hogy a lány az övé lehet. Egyetlen
szó, legfeljebb kettő, és még újév előtt megkaphatná. Abban a pillanatban, hogy
aláírják a házassági okmányokat, az ágyába vihetné, levehetné róla szép ruháit,
míg el nem ér alattuk a meleg és mezítelen női testig. Bejárhatná kezével a
domborulatait, megérinthetné bőre minden centiméterét, és behatolhatna forró
mélységébe, amíg megkönnyebbült feloldozást nem nyerne a kín alól, ami az
első pillanattól kezdve gyötri.
A lány az övé lehetne. És ha az övé lenne, akkor... az apja kitagadná. Kiűzetné a
szülőföldjéről, a klánjából, és az örökkévalóságig lógathatná a lábát Henrik
udvarában, nem csak egy-két évig. Sassenach válna belőle.
- Nem kívánok lovagiatlan lenni. - Ross csendes, magabiztos szavaiban
feszültség vibrált. - De ne feledje, hogy nem szabad akaratomból vagyok itt.
Skóciából jöttem, és Jakabnak, a skótok királyának tartozom számadással.
Henrik homlokráncolva dobolt széke karfáján, majd kinyújtóztatta ujjait.
- És ha a te királyod parancsolja?
- Még akkor is meg kell szereznem atyám jóváhagyását és áldását, hisz ő a
klánunk feje.
- Úgy hisszük, ez természetes. Őt nem érdekli Skócia jóléte?
Az öreg bárót? - gondolta Ross fanyar humorral. Minden érdekli, ami az ő
érdekeit szolgálja.
- Miféle jóléte?
- A felkelés olyan járvány, ami könnyen átterjedhet a határokon. Minden
királynak vannak ellenségei, akik készek megdönteni uralmukat, és csak a
megfelelő alkalomra, a megfelelő ürügyre várnak.
- Arra gondol, hogy az egyik eltűnt herceg visszatért? - próbálkozott Ross.
Cate azt állította, ebben lehet valami, bár ő nemigen adott hitelt ennek. Elkapta
az egyetértés villanását a lány arcán.
- Ügynökeim jelentést tettek egy szőke, kék szemű gyermekről, aki a
Plantagenetekre hajaz, és akiről azt állítják, hogy ő IV.Edward fia és örököse.
Még nem tudjuk, mi az igazság. Sosem láttuk sem a fiút, sem a fivérét, de sokan
igen, még mielőtt a Towerbe vetették őket. Könnyen lehet tanúkat találni, hogy
bizonyítsák, az állítás hamis.
- Az anyakirályné vagy Erzsébet királyné? - Az első IV. Edward özvegye
volt, annak a fiúnak az anyja, akit rövid ideig V. Edwardnak hívtak, a második
pedig a lánya, Henrik királynéja és a fiú legidősebb nővére. Ha valaki meg tudná
állapítani, hogy az ifjú csaló, akkor ők ketten biztosan.
A király arca semmilyen érzelmet nem árult el.
- Azt végső megoldásnak szánjuk. Mindkettőjüknek felkavaró lenne. Az
tagadhatatlan, gondolta Ross. Mit tenne az anyakirályné, akinek Henrik
jóindulatától függ a napi betevője, vagy a felesége, fia és törvényes örököse
édesanyja, ha az ifjúról kiderülne, hogy ő a jogszerinti király?
- Ön szerint bebizonyosodik, hogy a fiú imposztor? - kérdezte.
A király fáradt helyesléssel bólintott.
- De a yorkista tervekhez szükség van egy Plantagenet-hercegre. Találni is
fognak egyet, még ha ők keltik is életre.
- Ez rendben van, de mi köze mindennek Skóciához? - tette fel Ross a
vakmerő kérdést.
- Azoknak, akik szövetkeznek és szervezkednek, szükségük van biztos
háttérre, ahonnan elindíthatják a támadásukat. Ha nem Skócia lesz az, akkor
Wales vagy Írország. Mi a legutóbbit szeretnénk, mert nem valószínű, hogy
Írországnak van hadereje. De katonai szempontból Wales is gyengébb a te
hazádnál.
Henrik már csak tudja, hisz ő Bretagne-ban tervelte ki a támadást, és a walesi
partokról indult.
- Úgy hiszi, Jakab király esetleg segít nekik?
- Vagy így, vagy úgy, belekeveredhet egy felkelésbe, ha nem vigyázunk.
- Nem igazán látom át, apám hogyan lehet hatással erre - vallotta be Ross.
- Már az is elég, ha nem ad embereket és fegyvereket a vállalkozáshoz. És
meggyőzi a szomszédait, hogy ők is cselekedjenek hasonlóképpen.
- Ha arról van szó, hogy az egyik angol királyt lecserélik egy másikra,
Dunbar ura inkább ülne a határon, és nevetne az előadáson - közölte Ross
egyszerűen. - Ha Jakab király megtagadná az esélyt a fegyveres támadásra, apám
minden bizonnyal mellette lovagolna.
- Megértjük és üdvözöljük hűségedet. Mégis reméljük, hogy édesapád
ellenezné a támadást, mert félne, hogy fia birtokai csatatérré válnak.
A félelem borzongása futott végig Ross tarkóján.
- Bizonyára nem az én birtokaimra céloz, mert nekem nincsenek, és nem is
lesznek, míg atyám el nem távozik erről a földről.
A király sötéten elmosolyodott.
- Lady Catherine nővére Braesfordhoz, hű alattvalómhoz ment nőül, aki
Bosworthnál harcolt, és bárói címet kapott nekünk tett szolgálataiért.
Figyelőtornyos vára és udvarháza van az északi partoknál. Nem messze fekszik
onnan egy Grimes Hall néven ismert, tetemes méretű birtok, ami a mi kezünkön
van. Értékes nászajándék lenne.
- De fenség...
- Aztán ott van még Lady Catherine hozománya. Mivel édesapja nem hagyott
hátra élő fiúkat, vagyonát szétosztották a hölgy és két lánytestvére között. Lady
Catherine része egy vár, egy udvarház és hét-nyolc falu kiterjedt földekkel.
Ross ismét a lányra pillantott, és azon tűnődött, ő vajon mit gondol arról, hogy
ilyen vidáman neki ajándékoznák az örökségét. Cate szájának lágy vonala
egyenes vonallá feszült. A férfi újra a királyra nézett.
- Megvesztegetés? – kérdezte csendes gúnnyal.
- Inkább hűséged jutalma.
- Apám ezt barátaim elárulásának nevezné, és még inkább a névének, amit
viselek.
- Meglehet. De bemutathatjuk a pecséttel ellátott, hivatalos iratot.
Ross apja többek közt ezt a hivatali jelvényt is lenézte, mondván, egy
felkapaszkodó senkié, akinek nincs hozzá sokkal több joga, mint bármelyik
jelentéktelen nemesúrnak, hisz az anyja révén jutott hozzá, és nem egyenesen az
apjáról szállt rá. Dunbar báróját ezzel nem lehetne meghatni.
- Ha ragaszkodik hozzá, fenség – válaszolta Ross.
- Mindeközben függőben hagyjuk a frigy kérdését, míg a házassági engedély
meg nem érkezik.
- Uram! - kiáltott fel a lány rémülten. - Biztos emlékszik, az átok...
A király úgy hessegette félre ezt az ellenkezést, akár egy legyet.
- Igen, igen, azzal majd akkor foglalkozunk, ha eljön az ideje.
Lehet, hogy sosem jön el az az idő - közölte Ross. - Igazság szerint semmi
reményem sincs arra, hogy atyám beleegyezne.- Az öreg előbb hagyná, hogy a
fia pokolra kerüljön, mint hogy engedélyezze, hogy angol nőt vigyen a Dunbar
klánba.
- Lehet, hogy észhez tér, ha a lehetőséget megfelelően tálaljuk neki. Északi
határunk békéje érdekében szándékunkban áll bőkezűen kárpótolni az
édesapádat.
Nagylelkű kárpótlás a vén bárónak. Ha valami hatással lehet az apjára, akkor az
az, ha angol kutyák aranyához juthat. Annak bármikor hasznát venné, mint
mindenki Skóciában, ahol oly sok éhes szájat kell etetni. De apját az vonzaná
leginkább, hogy túljárhat az angolok eszén, számukra előnytelen alkut köthet.
Nem mintha megtartana bármilyen, angoloknak tett ígéretet. Az apjának ilyesmi
nem számít. Henriket legalább figyelmeztetni kellene erre a lehetőségre.
- Jobb, ha vigyáz - jegyezte meg Ross óvatosan, miközben belenézett a király
sápadtkék szemébe. - Bármilyen megállapodást meg lehet szegni, amit ember
köt.
- Az elmúlt években bőven láttuk ennek bizonyítékát - felelte Henrik fagyos
mosollyal. - Ettől függetlenül így teszünk.
Ross egy végtelen pillanatig Cate szemébe nézett, látta a félelem árnyát a
tekintete mélyén. Azután a lány újra elfordult tőle, és megint a királyra nézett.
- Uram - kezdte, de a hangja nem volt nyugodt -, ez ugye nem...
- De igen, Lady Catherine - közölte VII. Henrik szigorú jóakarattal. - Az
eljegyzés ezennel elrendeltetett. Kihirdetjük, amint megkapjuk Dunbar urának
beleegyezését.



 4. FEJEZET


Cate egy szót sem szólt, miközben pukedlizett és elhátrált a király elől, aztán
méltóságteljesen elsétált Ross oldalán. Fájt az állkapcsa, annyira igyekezett,
hogy visszanyelje tiltakozását, mert a királlyal nem lehetett szembeszállni.
Ez nem jelentette azt, hogy szándékában állt férjhez menni, Henrik parancsa
szerint. Még reménykedett benne, hogy talál kiutat ebből a szerencsétlen
helyzetből. Ha egyedül nem képes rá, akkor a mellette sétáló férfinak kell ebben
segítenie, és fog is. Bizonyára Ross sem akarja jobban feladni a szabadságát,
mint ő.
- Nos, uram - kezdte halk, nyugtalan hangon, amint leértek az emelvényről, és
eltávolodtak a király hallótávolságából és a többi kíváncsi fültől is -, mit
tehetünk?
- Tehetünk?
- Természetesen a ránk erőltetett eljegyzéstől beszélek! – felelte alig
leplezett türelmetlenséggel Cate. - Nem kívánok önhöz feleségül menni, ön
pedig még kevésbé akar a férjem lenni. Úgy volt, hogy kereken visszautasítja.
Ezzel mi lett?
- Vissza is utasítottam.
- Csak egy pillanatra! Henrik alig vett róla tudomást. Ön bizonyára
ugyanolyan dühös, mint én.
A férfi válasz nélkül pillantott le a lányra, szeme kéken csillogott összehúzott
szemhéja alatt, hűen tükrözte plédje színét, amit apró, tőrt formázó tű tartott az
egyik vállán. Arckifejezése szigorú volt, bár viselkedése zavartnak tűnt.
Cate számára hirtelen világossá vált, hogy a férfi ellenállhatatlanul vonzó és
elképesztően erős. A hideg és átvirrasztott éjszaka dacára tekintete tiszta volt és
éber. Szélfútta, markáns arcvonásai domborulataira és éleire öröm volt ránézni,
szemöldöke sűrű volt és sötét, pillái elég hosszúak ahhoz, hogy elrejtsék
tekintetét. Ahogy most mellette lépdelt, magasabbnak és robosztusabbnak tűnt,
mint amire emlékezett; miközben gesztikulált, az inge megfeszült a vállizmain,
izmos vádlija elő-előtűnt a szoknyája alól.
Cate biztosra vette, hogy a legtöbb nő azért fordul feléjük irigységgel elegy
kíváncsisággal a zsúfolt teremben, hogy megtudja, vajon mivel keltette fel a
zárkózott skót figyelmét. Ha sejtenék, hogy csak veszélybe kellett sodródnia az
erdőben, akkor a következő királyi vadászaton a felüknek nyoma veszne.
Arról, hogy valójában a jegyese, fogalmuk sem lehetett.
- Nos? - követelt választ, miközben fullasztóan összeszorult a mellkasa. -Így
van?
A férfi szája hamiskás mosolyra húzódott.
- Úgy érti, dühös vagyok-e? Ó, hogyne! Mégis, be kell látnia, hogy a király
védelmet kínál önnek a sértésekkel szemben.
Úgy érti, védelmet számomra, amiért együtt töltöttük az éjszakát. Biztosíthatom,
hogy nem érdekel, mások mit mondanak rólam.
Cate a terem túlfelében észrevette a húga aranyba játszó, világosbarna haján
megcsillanó napfény ragyogását és mézbarna szemének villanását. Marguerite
szép arcán aggodalmas kifejezés ült. Amikor Cate korábban visszatért közös
szobájukba, nem találta ott, így nem volt alkalma beszélni vele, mielőtt a király
magához hívatta. Nagyon elcsodálkozna, ha tudná, mi minden történt vele, és mi
Henrik kitüntető figyelmének oka.
Cate hirtelen összerezzent, amikor ráébredt, hogy nem csak a húga nézi őt.
Udvaroncok, diplomaták, nemesek és hölgyeik kis csoportjai figyelték őket, és
biccentettek az irányukba, miközben kezükkel eltakart szájjal suttogtak.
Mellette Ross kemény pillantást vetett egy vigyorgó fajankó felé, és addig nem
válaszolt a lány megjegyzésére, míg a fickó a füle tövéig el nem vörösödött, és el
nem fordult. Amikor végül megszólalt, hangja ridegen csengett.
- Nagy kár lenne, ha ön a rossznyelvek céltáblájává válna.
- A testvéreimmel bőven szolgáltattunk alapot a pletykára a hosszú évek
során az eljegyzéseink körüli balszerencse miatt. Nem származott belőle semmi
bajunk.
- Mindig van első alkalom.
- Könyörgök, mégis mi történhetne? Szájukra vesznek, amiért
elbátortalanítjuk az udvarlóinkat? Nem számít. Egyetlen másik ismeretlenhez
sincs jobban kedvem hozzámenni, mint önhöz!
Ross komoly tekintettel nézett rá.
- Nem gondolt még rá, hogy egy nap gyermeket szüljön?
- Inkább remélem, hogy nem fogok, mert ahhoz szükség lenne egy élő férjre.
- Cate maga elé bámult, de érezte, hogy az arca felforrósodik.
Ross felhorkant.
- Ez az átok merő ostobaság!
- Ezt mondja azoknak a kérőknek, akik azóta haltak meg, amióta bölcsős
korunk óta eljegyezték őket velünk! - felelte a lány ingerülten.
- Olyan sokan voltak?
- Jó néhányan, igen. Ahhoz a négyhez, akik azután hunytak el, miután
nővéremnek, Isabelnek ígérték őket, hozzáadhatja a részemről egy gróf
legkisebb fiát, akit elvitt a láz, egy idősebb bankárt Bruges -ből, aki a tengerbe
veszett, és egy ifjút, aki az egykor nagyhatalmú Woodville-ekhez tartozott, és
vérmérgezésben halt meg, miután megkéselték egy kocsmai csetepatéban. És
akkor húgom kérőinek listáját még nem is említettem.
- Ilyesmi megesik, ha az esküvővel meg kell várni, hogy a menyasszony
elérje a megkívánt tizenharmadik vagy tizennegyedik életévét.
- Így van, és bevallom, Isabel először csak tréfából beszélt az átokról. De
elég, ha a halál elégszer lesújt az esküvő előtt, és a férfiak aggódni kezdenek.
Most már kevesen akarnak ilyen frigyet megkockáztatni.
- Mindazonáltal engem királyi rendelet kötelez rá.
- Sajnálom, de én tényleg próbáltam figyelmeztetni önt - felelte Cate, és
fájdalmas szúrást érzett a mellkasában.
- Ne izgassa fel magát! - válaszolta a férfi nyugodt hangon.
Henrik parancsolhat, ami neki tetszik, nincs pap, aki hallaná az eskünket, hacsak
mindketten bele nem egyezünk.
A férfi rendkívül magabiztos viselkedése és arckifejezése csillapította kissé a
lány szorongását. Mély lélegzetet vett, majd sóhajtva kifújta.
- Azt hiszem, így van!
- Bár, az igazat megvallva, nagy kár. Gyönyörű kisbabái lehetnének!
Burkolt, szinte személytelen bók volt ez, de Cate épp ezért tartotta sokra. És
kedves a férfitól, hogy aggódik, pedig neki semmi köze nem volt ahhoz, hogy ő
az Újerdő mélyére vágtatott.
A skót nem egy bőbeszédű, válogatott bókokat szajkózó udvaronc. Képzett
katona, aki összetűzések és marhaportyák százaiban edződött. De vele is
végezhet láz, baleset, betegség vagy gyilkosság. Feltéve, ha kihívja maga ellen a
három grácia átkát.
Miközben ezek a kínzó gondolatok villámként átcikáztak az agyán, Cate
ráeszmélt, hogy a férfi a válaszára vár.
- Csak akkor leszek feleség és anya, ha egy férfi szerelemből akar engem -
jelentette ki nyomatékosan. - Ön szerint erre mekkora az esély, ha azok, akik
nem reszketnek a félelemtől, először a hozomány nagyságát akarják megtudni?
Azt, hogy a menyasszonynak megvannak-e a fogai és a lábujjai, csak utána.
- Szerelem?! - rázta a fejét a férfi. - Ez fejő- és konyhalányoknak való,
akiknek nincs vagyonuk, sem reményük rá.
Végighaladtak a nagyterem egyik oldalán. Elmentek a folyosó mellett, ami
elvezetett az italkamrához, ahol hordószám verték csapra a bort és a mézsört, és
az éléskamrákhoz és a konyhákhoz, ahol kenyeret szeltek. Fűszeres lével locsolt,
sülő hús, párolgó levesek és frissen sült kenyerek ínycsiklandozó illata érkezett
abból az irányból, a sör erjedt szagával egyetemben. Megkerülték a külső
bejáratot, ahol hűs fuvallat szökött be, felkapta Cate ruhájának alsó szegélyét és
befújt a szoknyája alá. A lány megborzongott, ahogy a hideg elérte harisnyás
bokáját.
- Fázik, igaz? - kérdezte a férfi. -- Szeretne a tűz mellé ülni?
Aligha találhattak két egymás melletti helyet. Akkor a férfi távozna, Cate pedig
furamód vonakodott visszamerészkedni a nagyterembe úgy, hogy a férfi széles
válla nem védi a tömegtől. Ráadásul néhány ügyet még tisztázniuk kellett.
- Ha mozgunk, kimelegszem - rázta meg a fejét, amitől megremegett a válla
körül a fátyla. - Azt hiszem, még nem válaszolt a kérdésemre.
- Melyikre? - érdeklődött a férfi szárazon.
- Hogy most mit csinálunk?
- Nos, várunk.
- Várunk? - A lány gyors pillantást vetett rá, hogy a férfi nem csak újra ugratja-e.
- Atyám válaszára. Bízhatunk benne, hogy gyorsan nemet mond. És
valószínűleg istenkáromlón is.
- Lehet annyira profán, amennyire csak neki tetszik, ha határozott -válaszolta
Cate hevesen.
- Igen - felelt a férfi egyszerűen.
Cate kirántotta ruhája hosszú uszályát egy szolga lába alól, aki egy lötykölődő
kancsó borral sietett arra. Néhány lépést sétáltak tovább, miközben a lányt
furdalta a kíváncsiság.
- Szóval - szólalt meg egy pillanattal később -, ön sem hisz abban, hogy
születhet szerelem felsőbb parancsra.
- Megesik, de nem gyakran.
- Tehát nem számít ilyesmire, ha megházasodik, és nem érdekli, hogyan néz
ki a hölgy, hogy mit érez ön iránt, vagy ön iránta?
Ross a nyakát forgatta, mintha a feszültségét akarná enyhíteni.
- Apám bizonyára kikéri a véleményemet, én is az övét, a hölgy pedig elég
tetszetős lesz. De a frigy birtokainkat fogja egyesíteni valamelyik szomszéd
vagy távoli rokon birtokaival.
- És ön ezzel megelégszik.
- Így működik a világ.
- Értem - felelte a lány, és megmagyarázhatatlan csalódottságot érzett. -Ön
kap egy fészekaljnyi fiút ettől a tetszetős hölgytől, miközben szalagot és más
csecsebecsét vesz a... a fejőlányoknak.
A férfi mély, öblös hangon felnevetett.
- Fészekaljnyit? Jólesik hallani, hogy ilyen rá termettnek tart.
- Nem erről van szó! - Cate nem nézett a szemébe. - Csak azt akartam
mondani, hogy ön máshol keresne szerelmet.
- Nem tudom, hogy én így hívnám-e, de lehet, hogy igaza van. Mint
mondtam, így...
- Így működik a világ. Igen, megértettem.
- Ön szerelemből házasodna, és vigye az ördög a vagyont, a biztonságot és
a rangban méltó apát gyermekei számára?
- Így van.
A férfi annyira felvonta egyik szemöldökét, hogy az majdnem érintette kalpagját,
amit újra fejére tett, miután távoztak a királytól.
- Nagyon magabiztosnak tűnik.
- Nem történhet másképp. Az átok miatt. Bármely férfi, aki megkísérli, hogy
engem vagy a testvéreimet szerelem nélkül feleségül vegye, biztosan meghal.
- De ezzel az egy feltétellel elkerülhetők az átok szörnyű következményei.
- Igen.
- Gondolom, csak a jegyesére váró szörnyűséges sors az oka, hogy Henrik
ilyen nagylelkű hozományt ad.
Cate hidegen ránézett, kissé sértette a férfi hangneme.
- Mi más oka lehetne erre?
- Nem tudom - válaszolta a férfi, olyan pillantással pásztázva a zsúfolt termet,
ahogy előző éjjel a környező erdőt figyelte. - Talán ön majd felvilágosít.
Cate döbbenetén csak a dühe tett túl.
- Azt hiszi, hogy én... Nem és nem! Meg kell mondjam, lehet, hogy a jó
nevelésű hölgyek így viselkednek Skóciában, uram, de Angliában nem
enyelegnek!
A férfi szürkéskék szeme megvillant.
- Még egy királlyal sem?
Ettől az arcátlanságától Cate-nek a szava is elakadt. Egyik lesújtani vágyó,
remegő kezével elhúzta uszályát az útból, és sarkon fordult, hogy faképnél
hagyja a férfit.
- Várjon! - Ross hangja halkan, de határozottan csengett, előrenyúlt, és
finoman megfogta a nő karját. - Nem kellett volna ezt mondanom.
De Henrik feltűnően aggódik az ön jólétéért.
Cate karja bizsergett ott, ahol a férfi hozzáért, és az érintés nyomán borzongás
futott végig a testén. Finoman elhúzta a karját, és az oldalához szorította.
- Ha a király aggódik, azt hálából és kötelességből teszi, mert a nővérem nem
is olyan rég segített megakadályozni, hogy örököse és királynéja megsérüljön,
ahogy maga Henrik is. Ebben nincs semmi személyes.
- Tényleg hallottam suttogni, hogy a nyáron az életére törtek - enyhült meg a
férfi.
- A részleteket csak kevesen ismerik. Én sem voltam ott, Isabel pedig nem
hajlandó beszélni róla.
- Isabel a nővére, aki ahhoz a Braesfordhoz ment feleségül, akit Henrik
említett?
Cate kissé megemelte az állát.
- Jó lovag, a király kedves embere. Ismeri őt?
- Csak a nevét, de nem hiszem, hogy azok közé a határ menti lordok közé
tartozna, akiket atyám ellenségeinek tekint.
- Hálát adhat érte Istennek, mert veszélyes ellenfél. Bár nem volt ideje, hogy
sok haragost szerezzen, mert földjeit Bosworth után kapta Henriktől.
- Az megmagyarázná a dolgot. - A skót elhallgatott, aztán teljesen más
hangon folytatta. - Most kárpótoljam, vagy később?
- Kárpótoljon ?
- Amiért megsértettem.
- Talán később...
Cate elhallgatott, képtelen volt folytatni, mert összeszorult a torka. Olyan
váratlanul érte, hogy a férfi további magyarázat nélkül hitt neki, hogy azt se
tudta, mit mondjon, vagy merre nézzen. Néhai mostohabátyja, aki a haláláig az ő
és két testvére gyámja volt, sosem volt különösebben megértő.
- Akkor hát később - felelte a férfi csendesen. - Azzal kapcsolatban pedig,
hogy mit csináljunk most, lenne egy másik javaslatom.
- Mégpedig?
- Táncolhatnánk.
- Táncolhatnánk? - ismételte Cate, és nem volt benne biztos, hogy jól
hallotta-e. Bár valaki lanton játszott, a dallam nem illett az ilyesmihez. Sőt
komor arcvonásai dacára a férfi szemében is jókedv bujkált.
- Ma este. Ha táncolunk, úgy tűnhet, hogy könnyű a szívünk, és egyelőre
engedelmeskedünk Henrik parancsának.
- Csak van valami más is.
- Esetleg énekelhetnénk.
- Én inkább várnék. - A lány akaratlanul is felnevetett. Nem akart
megfeledkezni a férfi gyanúsítgatásairól, de azt sem akarta, hogy ez az ostobaság
elterelje a gondolatait.
- Így is lesz. Énekelhetünk, mialatt vidáman örvendezünk a karácsony
közeledtének. Együtt dúdolhatunk a szerzetesek kórusaival, fütyörészhetünk a
cselédekkel, és trillázhatunk a vándorénekesekkel. Senki sem fogja gyanítani,
hogy árulásra készülünk.
- Árulásra? - kiáltott fel a lány. - Én ugyan nem készülök árulásra!
- De igen! Hisz akasztás járhat azért, ha dacol a király akaratával.
- Kérem, legyen komoly! Úgy kell tennünk, mintha örülnénk ennek a
jegyességnek, mintha várnánk az esküvő napját? Mint ha ez igaz lenne?
- Hát nem ezt mondtam? - Ross a lány kezéért nyúlt, és az ajkához emelte.
Végigsimított ujjai hátuljának meleg, puha felüleletén, miközben tekintete a
lányéba kulcsolódott.
Cate kapkodva lélegzetet vett, miközben karizmai kontrollálhatatlan görcsbe
rándultak.
- Ne!
- Attól tartok, mást is meg kell tennem, bár nem most. - A férfi rámosolygott
a lányra. Pillái elnehezültek, szinte álmosnak látszott. - Lady Catherine, ha képes
rá, próbáljon jókedvűnek és elbűvölőnek látszani. Ez egyelőre talán segíthet,
mert Trilborn szinte zihál, annyira kíváncsi, mi történik köztünk.
Kellett egy pillanat, mire Cate felfogta a férfi utolsó, halkan elsuttogott
szavainak értelmét. Oldalra nézve megpillantotta Trilbornt, aki haragos
tekintettel bámult rájuk egy oszlopnak támaszkodva. A lány reakciója inkább
volt ösztönös, mint tudatos. Felszegte állát, közelebb lépett, és kezét a bátor skót
csuklójára tette.
- Igen, értem, mire gondol - suttogta. - Sétáljunk még! Mert a végén
kénytelen lennék énekelni, és én mondom, az nem fog önnek tetszeni.
Nem szokásom játszadozni, gondolta Ross, miközben a hófödte várost és a
mögötte magasodó mészkőhegyeket nézte. Figyelte, ahogy a király solymásza
elindítja a madarat vadnyulakra vadászni a vár falain túlra, a nyílt mezőre. Az
egyszerűséget kedvelte, jobban szerette kinyilvánítani nézeteit és szándékait, és
kitartani mellettük, történjék bármi. Nyugtalanította, hogy Lady Catherine
esetében ezt nem tehette.
A déli étkezés idején a lánnyal maradt. A király asztalának közelében
foglalhattak helyet, és válogatott fogásokkal tisztelték meg őket. Henrik
kegyének jele nem maradt észrevétlen. Csak a vaknak nem szúrt szemet, hogy
eljegyzés van készülőben, különösen, mivel az Újerdőben együtt töltött
éjszakájukról szóló mendemonda úgy terjedt a teremben, akár valami rossz szag.
Lady Catherine mosolygott, és tökéletesen játszotta a piruló, jövendő arát. A
keze azonban jéghideg volt; és szinte semmit nem evett. Ross beleerőltetett
néhány falatot, és gondoskodott róla, hogy a lány borospohara sose legyen üres.
Egyetlen főhajtással tudomásul vette, amikor Cate fejfájásra hivatkozva
kimentette magát. Kikísérte a terem ajtajához, ahol a húga várt rá.
Isten a tudója, a lánynak bőven volt oka elmenekülni. Rossnak is nagy szüksége
lett volna a magányra. Őrjítő esztelenség, de leginkább arra vágyott, hogy
elvihesse a lányt valahová, ahol újra kettesben lehetnek.
Még ennél is rosszabbul viselte az érzelmi zűrzavart, ami úrrá lett rajta,
valahányszor a nőre nézett. Minden képzeletet felülmúlóan feltüzelte a vérét.
Annyira kívánta, hogy a fájdalomtól könnybe lábadt a szeme. A lány kecsessége,
bátorsága, mosolya, mozdulata, ahogy oldalra billentette szőke fejét - minden
lenyűgözte. De ő egy perlekedő skót földesúr fia, aki gyűlöl mindent, ami angol,
a lány pedig az angol király gyámleánya. Ha hozzá köti magát, ha bábu lesz
Henrik sakkjátszmájában, az elvágja őt a családjától és a szülőföldjétől. Esküt
tett, hogy nem veszi feleségül, a lány pedig számít rá, hogy állja a szavát.
Nyilvánvaló, hogy Trilborn akarja a lányt - és a hozományát is. Ross gyűlölte az
angol vágyának egyszerűségét, és eltökélte, hogy gátat vet neki. Hinni akarta,
hogy ezt Lady Catherine érdekében teszi, aki örök életére hajadon kíván
maradni, de tartott tőle, hogy ez csupán kicsinyes, „ha az enyém nem lehet,
akkor az övé se legyen” hozzáállás. Berzenkedett a gondolat ellen, hogy Trilborn
bármilyen kegyben is részesüljön, különösen, ha ennyire becses díjról van szó.
Megesküdött rá, hogy nem veszi el Lady Catherine-t, de arra nem, hogy nem hál
vele. Esküt tett, hogy nem hajt fejet angol király akarata előtt, de arra nem, hogy
küzd a saját vágyai ellen. Ezek a gondolatok gonoszul felütötték fejüket rögtön
azután, hogy audiencián jártak a királynál. Azóta sem hagyták nyugodni.
Vajon Lady Catherine tudja, milyen önző különbségtételekre képesek a férfiak,
hogy kielégítsék vágyaikat? A lány az ártatlanság és a kifinomultság érdekfeszítő
keveréke. Ez minden bizonnyal az udvarnál töltött hónapjainak köszönhető, ahol
szabadon élvezhette a szabados légkört, mialatt szigorú királyi védelem alatt állt.
Ismerte a körülötte állók szándékainak mozgatórugóit, de valahogy felette állt
ennek.
- Dunbar!
Ross ellökte magát a bástya lőrésekkel tarkított mellvédjétől. Megfordult, és nem
lepte meg, hogy régi ellensége közeledik felé sarkát csapdosó köpenyben,
borotvált, arisztokratikus arcán ellenséges arckifejezéssel.
- Trilborn - felelte az udvariasságot mellőzve. Az hiányzott neki a legkevésbé,
hogy ezzel az arrogáns bolonddal foglalkozzon. Szörnyen felbőszítette, hogy
még mindig azt a feketeezüst öltözéket viselte, amit aznap korán reggel.
- Ki gondolta volna, hogy idefönt talállak? Azt hittem, eleged lett a hideg
szélből.
- Mit akarsz?
Trilborn semmi jelét nem mutatta, hogy bántaná a durva kérdés.
- Biztosra veszem, hogy pontosan tudod. Érdekelne, hogy állnak a dolgok
közted és Lady Catherine között. Lesz esküvő?
Ross tudta, hogy nem kellene beismernie semmit. De képtelen volt ellenállni a
csábításnak, hogy legalább szavakkal meg ne csavarja ellensége hegyes bajszát.
- A király követet küld, hogy kiderítse, a Dunbar klán fejét meg lehet-e
győzni.
Trilborn megvetően nézett rá.
- Veled pedig madarat lehet fogatni.
- Miért ne, ha a hölgy ennyire szép?
- És ennyire gazdag is, bár még mindig számolni kell az átokkal. Ugyan,
Dunbar! Nem gondolhatod komolyan, hogy ebbe belemész! Mihez kezdesz
most?
Ross szája sarkában halvány mosoly derengett.
- Te mit tennél? Én atyám válaszára várok.
- Nyeregbe pattanhatnál, és elvágtathatnál Winchesterből. Valószínűleg senki
nem állítana meg. Azt sem igen vennék észre, hogy elmentél.
- Tőled bizonyára kapnék lovat és kísérőt.
Trilborn összehúzta a szemét, hogy elrejtse győzedelmesen felcsillanó tekintetét.
- Hát persze, ha szeretnéd!
- Sajnálom, hogy csalódást okozok, de nemet kell mondanom.
Becsületszavamat adtam, és az eskümet nem szeghetem meg.
- Mit érdekel az téged, ha egy angol királynak adtad?
Ross magában grimaszolva nyugtázta, hogy atyja részéről is ilyen válaszra
számíthat.
- De a saját akaratomból tettem.
- Mások parancsára, államérdekből, amik másként téged nem érintenek.
- Az okok fikarcnyit sem számítanak. - Ez a Lady Catherine-nel kötött
eljegyzésére is igaz, ébredt rá hirtelen. Szavát adta, hogy nem veszi nőül, és
tartania kell magát ehhez.
Ha egyszerűségre vágyott, most örülnie kellene. Furcsa, mennyire nem így állt a
helyzet.
- Tehát nőül vennél egy angol szukát, nem számít, atyád mit válaszol.
Ross Trilbornt méregette.
- Úgy érted, a helyett, hogy inkább itt hagynám neked? Azt hiszed, ha
elmegyek, Henrik esetleg neked adja?
Az angol leplezetlen utálattal szegezte rá a tekintetét.
- Beszéltünk róla. Hamarosan beleegyezett volna, ha nem avatkozol közbe.
- Ha azt hiszed, hogy Henriket bármi mással is befolyásolhatod a korona
érdekén kívül, akkor nem ismered őt.
- Szóval azt hiszed, a karjaidba löki Cate-et, vagyis Lady Catherine-t, hogy
szövetséget kössön Skóciával? Ez egy koldus öntelt képzelgése!
Cate. Ross magában ízlelgette a becenevet. Illett a lányhoz. De ebben a
pillanatban valami mást is megértett.
- Közbeavatkoztam? - kérdezte.
- Nekem járt volna a megtiszteltetés, hogy megmentsem! - vágta rá Trilborn
bősz felháborodással.
Nem a ma reggeli érkezéséről beszélt, mert az aligha nevezhető megmentésnek.
Lehetséges, hogy Lord Trilborn tudta, hogy Lady Catherine leszakad a
vadászattól? Régi ellensége nőrablást tervezett volna, utána egy Cate
társaságában töltött éjszakát, nem sokkal később pedig menyegzőt?
Keresztülvihetőnek látszott. Mindenki tudta, hogy a lány vonakodott megjelenni
az állat elejtésénél.
Akkor mi akadályozta meg, hogy véghezvigye a szándékát? A vadkan. Hát
persze! Trilborn azzal nem számolt, hogy a vadállat miatt Lady Catherine
kancája az erdő mélyére nyargal. Azt sem sejthette, hogy a lány útonállók
csapdájába esik, amit azért építettek, hogy elkapják a királyi vadászat elkóborló
résztvevőit.
- Csakhogy sajnos nekem jutott a megtiszteltetés - felelte halkan Ross. - Attól
tartok, vesztettél.
- Vagy nem! - vágta rá Trilborn. Szemében sötét fenyegetés villant. - Nem
élsz te addig, hogy feleségül vedd Lady Catherine-t.
Hirtelen sarkon fordult, amitől köpenye úgy csapkodott, akár egy ragadozó
madár szárnyai. Hosszú, dühvel tüzelt léptekkel tűnt el szem elől.
Ross figyelte, ahogy távozik, hallgatta lépteit a kövezeten, fenyegetése tompa
visszhangja ide-oda cikázott a fejében. Csodálkozott, hogy jobban rémiszti az a
gondolat, hogy Lady Catherine sosem lesz az övé, mint az, hogy szembenézzen
beígért halálával.

5. FEJEZET


Nem hallottad? Henry azt akarja, hogy holnap reggel útra keljünk a greenwichi
palotába. Különben szomorú karácsonyunk lesz.
Marguerite sóhajtása fehér párapamacsként lebegett a levegőben, és ott
gomolygott mögötte a hideg folyosón, amikor Cate-tel elindultak a nagyteremből
a szobájuk felé. Cate rosszkedvű élt érzett ki a húga hangjából, aki hosszú
ruhaujjába rejtette kezeit. Sötét pillái alól kivillanó, mézbarna szemének
pillantása boldogtalanságról árulkodott.
- Nincs kedved menni? - kérdezte Cate, a homlokát ráncolva.
- Akár négykézláb is! - jelentette ki Marguerite. – Belefáradtam Henrik
országjárásába. Csak araszolgatunk egyik helyről a másikra. Gyűlölök fázni, és
halálosan unom a vadászatot. Hogy Henrik miért nem tudott Londonban maradni
Erzsébettel és a trónörökösével, az rejtély.
- Azt hiszem, azért jött el, hogy a királyné nyugodtan kipihenhesse a
koronázás fáradalmait.
- Vagy, mert megsértődött. - Cate mindössze tizenhat éves húga a fejét rázta.
- A férfiak szörnyen egoisták, nem igaz? Erzsébetnek, a York-ház hercegnőjének
hangosabban éljeneztek, mint neki, amikor egy éve megkoronázták, és akkor mi
van? A királyné egész életét ezek között az emberek között élte le, Henrik a
maga majdnem harminc évéből tizenötöt száműzetésben töltött, de a férfit
hangosabban kell ünnepelni, mert a természet a felesége fölé emelte.
Cate addig nem felelt, míg három, ágyneműkkel megrakott kosarakkal közeledő
szolgálólány el nem haladt mellettük.
- Vigyázz, kedvesem! Az ő jóindulatától függünk, amit meg is kell őriznünk.
Húga tekintetében gúny bujkált.
- Nevetséges azt állítani, hogy Erzsébetet „pihenni hagyja”, miközben
Greenwichben körülbelül kétezer ember számára kell elvégezni a karácsonyi
előkészületeket. Szép kis pihenés, mondhatom!
- A király legalább gondol az ünnepre, drágám - jegyezte meg Cate. -
Odaszállítunk egy fenyőtörzset az Újerdőből, és annyi magyalt, szalmát és
fagyöngyöt, ami tucatnyi kastély feldíszítéséhez is elég lenne.
- Ami csak még több munkát jelent Erzsébetnek és a hölgyeinek. Tudnék
mondani a királynak ezt-azt.
- Biztos vagy benne, hogy igazából nem engem akarsz kérdőre vonni? -
firtatta Cate szeretetteljes iróniával. - Ha tudni akarod, mi történt Ross Dunbarral
tegnap éjjel és őfelségével ma reggel, csak kérdezned kell.
- Mi történt?
A kérdést kísérő tekintet egykedvű volt, mintha a húga azt hitte volna, a válasz
biztos kellemetlen. Cate alig tudott elfojtani egy mosolyt.
- Nem történt semmi.
Marguerite fáradtan felsóhajtott.
- Tudtam, hogy nem mondod el!
- Ez az igazság, legalábbis ami a skóttal töltött időmre vonatkozik -
magyarázta Cate, és próbált a lehető legkönnyedebben beszélni
megmeneküléséről.
- Mindenre, ami szent, Cate, hogy lehetsz ennyire nyugodt?! Bántalmaztak,
emberrablással fenyegettek, megmentett egy északi barbár, aztán kénytelen
voltál a társaságában tölteni az éjszakát, miközben túléltél egy hóvihart. Ágyban
kellene feküdnöd, forralt bort kortyolgatva, ahelyett hogy sétálgatsz a
nagyteremben a te... a te...
- A jegyesemmel?
- Ó, Cate! Ne! - Marguerite kibújtatta kezét a ruhaujjából, megölelte Cate -et.
- Haragszom, hogy nem avattál be azonnal. De biztos annyira kábult vagy, hogy
alig tudsz gondolkodni, vagy annyira feldúlt, hogy legszívesebben zokognál.
- Azt hiszem, kicsit mindkettő.
- Érthető. A te skótod túl szívósnak tűnik ahhoz, hogy ledöntse lábáról a láz,
csatára, ahol eleshet, kevés az esély, de valamilyen katasztrófa végezni fog vele.
Kár érte, de magának kereste a bajt.
Cate mellkasát különös zsibbadás ülte meg.
- Nem, nem, arra biztosan nem kerül sor!
Marguerite felemelte a fejét Cate válláról. Annyira ráncolta a homlokát, hogy a
két szemöldöke majdnem összeért.
- Úgy beszélsz, mintha érdekelne, mi lesz vele.
- Persze hogy érdekel! Rendes ember, Marguerite, aki sokat tett azért, hogy
megmentsen, utána pedig nem történt semmi kellemetlen. Megegyeztünk, hogy
nem engedelmeskedünk a király parancsának.
- Hogy mit csináltatok? - kérdezte a húga döbbenettől elkerekedő szemmel.
Nővérének el kellett mondania minden részletet. Mire befejezte, a szobájukba
értek, lerúgták papucsaikat, és kényelmesen elhelyezkedtek a tollpárnák között.
Gwynne, a szolgálójuk valamilyen ügyben távol járt, így nem kellett ügyelniük a
szavaikra.
A húga gondterhelten nézte Cate-et, miközben hátát az ágy egyik oszlopának
támasztotta.
- Szerinted számít a szándék, ha az átokról van szó? Azt hiszed, a skót
biztonságban lesz, amíg nem egyezik bele, hogy feleségül vegyen?
- Valami ilyesmi, bár szeretném, ha nem hívnád többé „a skótnak”.
Marguerite elhessegette a tiltakozást.
- De Cate, ez csodálatos! Élvezheted Dunbar társaságát anélkül, hogy azon
aggódnál, a halálnak udvarol-e, vagy neked.
- Valóban?
- Csak gondolj bele! Mikor volt bármelyikünk is annyira szabad, hogy együtt
sétáljon egy férfival, beszéljünk vele, vagy egyszerűen csak együtt legyünk vele
anélkül, hogy attól félne, romlást hoz a fejére, ha úgy dönt, hogy feleségül vesz
minket?
- Hát... soha - sejlett fel Cate előtt a felismerés.
- Dunbar nemcsak a szavát adta, de azt is tudja, hogy az apja sosem egyezne
bele efféle házasságba.
- Pontosan!
- Fikarcnyi bűntudatot sem kell érezned, bármi történjék is köztetek.
Cate hirtelen támadt gyanakvással húzta össze a szemét.
- Miről beszélsz?
- Arról...! Te nem vagy kíváncsi, Cate? Sosem gondolkodtál azon, milyen
lehet találkozni egy férfival a kertben, ahogy a Roman de la Rose-ban [5] áll,
megengedni neki, hogy simogasson, ami elvezet a... a puha és meleg szirmok
felfedezéséhez? Az Isabel és Braesford közti szerelem ritka. Ha sosem lesz
férjünk, mert megtagadják tőlünk a szerelmet, akkor mi lesz?
- Marguerite!
Húga arca lángba borult. Megmarkolta a fátyla sarkát, és a szegélyét kezdte
harapdálni.
- Ne próbáld nekem bemesélni, hogy nem gondoltál erre, mert úgysem hiszek
neked!
- Nos, ha eddig nem is, mostantól fogok, mert bogarat ültettél a fülembe!
- Könyörgök, mi rossz van ebben? Meg kell tagadnunk magunktól a test
örömeit egy ostoba átok miatt? Az élet bizonytalan, Cate! Oly kevés időnk van
emlékeket gyűjteni, mielőtt vénségünkre elsorvadunk, akár a zárdák elfeledett
asszonyai.
- Ó, Marguerite! - suttogta Cate. Kezét húga karjára tette. Nem sejtette, hogy
testvére ennyire szenvedélyesen érez azzal kapcsolatban, hogy az átok milyen
jövőt jósol a számukra. - Lehet, hogy nem lesz részünk abban a boldogságban,
hogy feleségek és anyák legyünk, de attól a kíntól is menekültünk, hogy nálunk
kétszer idősebb férfihoz menjünk hozzá, olyanhoz, aki minden évben gyermeket
nemz nekünk, és fikarcnyit sem érdekli, hogy élünk-e, vagy halunk. Elkerültük
az olyan, brutális férfiakat, mint a mostohabátyánk volt, akitől inkább ütlegeket
kaptunk ölelés és simogatás helyett.
- Hogy lehetsz ilyen biztos ebben? Ki a megmondhatója, hogy nem
találhatnánk-e szerelmet a katonák közt, akik a férjünket szolgálják, miután már
adtunk neki egy vagy két fiút, hogy továbbvigye a nevét? Ez más nőkkel is
megesik, Cate. Megtörténik.
- Igen, és fiatal lányok halnak bele abba, hogy szülnek egy - két fiút,
miközben még maguk is gyerekek. Találkozni egy férfival a kertben ugyanide
vezethet.
- Megéri kockáztatni azért, hogy végre megfejtsük a rejtélyt, mitől jó egy
férfi karjában feküdni, hogy érezzük a csókjait és simogatásait...
- De az egész lehet hatalmas csalódás is - erőltetett mosolyt sápadt arcára
Cate. - De értem, miről beszélsz, Marguerite, és gondoltam erre. Ó, igen,
gondoltam rá!
- Hát akkor?
- Nem tudom - válaszolta Cate feszülten. - Aligha mehetek oda Ross
Dunbarhoz azzal, hogy: „Kérlek, jó uram, szerelmeskedj velem, hadd tudjam
meg egyszer az életben, milyen az.” Mi lesz, ha kinevet? Ha visszautasít, mert
azt hiszi, csapda.
Hogy ezzel akarom kikényszeríteni a házasságot. Mi van, ha arra sem vágyik,
hogy a karjába vegyen, nemhogy az ágyába vigyen?
- Mi van, ha igen? Mi van, ha igen?
Ez a gondolat feltüzelte a vérét, ez volt szívében a rejtélyek rejtélye, és érezte,
hogy a gondolat gyökeret ver agya rejtekén. Nem tudta, hogyan szabaduljon meg
tőle, vagy, hogy egyáltalán lehetséges-e. Attól tartott, vele marad, míg a skót
segítségével ki nem szabadítja onnan.
A következő reggel nagy sürgés-forgást hozott a kastélyba: a király kísérete
induláshoz készülődött. Jó néhány szekeret megrakodtak ágyneművel,
élelmiszerrel és más kényelmi cikkekkel, melyeket előreküldtek. Így járultak
hozzá az előkészületekhez annak a nemes úrnak a házánál, ahol következő éjjel
megszállnak majd. Napközben hideg marhahúst és kenyeret esznek, de a nap
végén pazar étkekre számíthatnak. Miközben Winchesterben tartózkodtak, Szent
Miklós ünnepe véget ért, és elkezdődött karácsony időszaka, ami eltart egészen
vízkeresztig vagy akár gyertyaszentelőig. Minden bizonnyal sűrű, meleg ragukat
és leveseket szolgálnak fel ezen az estén, valamint sült libát, szalonnát sok
mustárral, vadhúsokat, búzaká -sát és még száz egyéb fogást.
Amikor a fő menetoszlop elhagyta Winchester városát, Cate Marguerite-tel és
néhány más, Henrik szolgálatába rendelt örökösnővel lovagolt együtt. A
leglassabb szekérnél alig gyorsabb tempóban poroszkáltak. Marguerite egy
herélt pejen ült, Cate a kancáján. A lány örült, hogy újra Rosie nyergébe szállhat,
és annak is, hogy épségben talált rá az istállóban. Úgy tűnt, a szürke lónak nem
esett bántódása, amikor átnyargalt az erdőn, eltekintve néhány ág okozta
horzsolástól, és attól, hogy egy vadrózsabokor felsértette az egyik csüdjét. Cate
gyakran előrehajolt, megpaskolta a ló nyakát, vagy végigfuttatta ujjait a
sörényén.
A király a kanyargó menet élén haladt, de úgy óránként egyszer hátralovagolt.
Aprólékos ember volt, aki keveset hagyott a szolgáira, úgy tűnt, saját szemével
akar megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van.
Ross Dunbar Henrikkel lovagolt, akkor is, ha a király vezette a menetet, és akkor
is, ha szemlét tartott. Cate látta ébenfekete hajának csillanását félrecsapott
sapkája alatt, és össze tudta hasonlítani széles vállát a királyéval, aki ugyan szép
szál ember volt, de lobogó köpenye dacára is soványabbnak tűnt. Mégis, ez a két
fiatal, ereje teljében lévő, nagyjából egyidős férfi szép látványt nyújtott egymás
mellett. Cate tekintete többször fordult feléjük, mint szerette volna.
Szép idő volt, a nap vakító fényességgel ragyogott az olvadó havon; mintha csak
a tavasz ígérete érződött volna a levegőben. A patadobogáson és
tengelynyikorgáson túl madárcsicsergést lehetett hallani. Ahogy telt az idő, a
jókedv egyre emelkedett. Valaki énekelni kezdett. Mások is bekapcsolódtak a
magyalról és a borostyánról szóló, régi dalba. Az ártatlanul hangzó szavak a
pogány időkből való, a szerelmet dicsőítő, mögöttes tartalmat hordoztak: a
magyal a férfit jelképezte, a borostyán pedig a szívszerelmét.
Cate, aki Marguerite-tel együtt nevetett a kétértelmű sorokon, csak akkor vette
észre, hogy Ross Dunbar közeledik, amikor a férfi lovának patája már ott
kopogott mellette. A lány hirtelen oldalra kapta a fejét, és zakatoló szívvel
próbálta visszafogni Rosie-t.
- Jó napot, hölgyem! - üdvözölte a férfi mosolyogva. - A kancája
szemlátomást remek állapotban van a kaland után. Ahogy ön is.
- Köszönöm. Mindkettőnk nevében - felelte Cate halvány mosollyal, de
semmi nem jutott eszébe, amit hozzátehetne.
- Nekem azt állította, nem tud énekelni, de látom, ezt csupán a szerénység
mondatta önnel.
- Egyáltalán nem!
- Nem értek egyet. Mi ketten énekelni fogunk. Kezdhetjük?
- Ezt? - Cate pirulva idézte fel magában a következő versszakot, ami a
magyal növekvő, duzzadó szenvedélyéről szól, amit a borostyán ölelése okoz.
- Mi mást tehetnénk?
A férfi sötétkék szemének mélyén vidám kihívás rejlett. Hogyan utasíthatná
vissza? Cate mosolyogva, de félig-meddig kétségbeesetten ingatta a fejét, aztán
mégis bekapcsolódott a refrénbe.
Aztán Ross is énekelni kezdett. Hangjuk szárnyalt, túlharsogta a többiekét, amíg
Marguerite alt hangja nem csatlakozott hozzájuk ellenpontként; így már nem
voltak annyira feltűnőek.
Így mentek tovább, lovaik irama egymáséhoz igazodott. Ross térde néha-néha
hozzáért Cate combjához, ettől borzongató hullámok cikáztak végig a lány
testén. Úgy énekeltek, mintha semmi jelentős nem történt volna közöttük,
mintha semmi más nem számítana, csak a dallam, és hogy lassú, ám határozott
tempóban továbbhaladjanak London felé.
Az országjárás harmadik napján, miután délelőtt vaj állagú sáron küzdötték át
magukat, Ross végre néhány pillanatig egyedül maradhatott Lady Catherine-nel.
A lány kivált a menetből, fellovagolt egy kopár domb tetejére. Kancája hátán
ülve figyelte, ahogy a hosszú menet elhalad alatta, miközben a könnyű szellő
belekapott sárpettyezte ruhája szegélyébe, és úgy emelte fel fátyla
vászonrétegeit, mintha angyalszárnyak lebegnének utána. Töprengőnek és
rosszkedvűnek látszik, gondolta a férfi. Ügetésre fogta a lovát, és csatlakozott
hozzá.
- Fáradt? - kérdezte, miközben megkerülte, majd megállt mellette.
A lány csak lassan mosolyodott el.
- Nem jobban, mint bárki más.
- Helyet kaphat az egyik szekéren, ha szeretné.
Cate megrázta a fejét.
- Bár a lovaglás már kezd nehezemre esni.
A férfi nem igazán tudott erre mit mondani, mert ugyanúgy érzett.
- Már nem sokáig leszünk úton. Kis szerencsével, és ha jó időnk van, a
holnap estét már Greenwich egyik szobájában tölti.
Cate kíváncsi pillantással nézett rá.
- Ön hol fog aludni?
- Ó, keresek egy patkánylukat valahol. - Ezzel elismerte furcsa helyzetét az
udvarban. Nem volt sem olyan magas rangban, mint az angol nemesek, sem
olyan alacsonyban, mint az inasaik, nem volt sem udvaronc, sem udvari bolond.
A Henrikkel töltött hónapok alatt aludt már előkelő helyen és alantason is. Nem
mintha bármit is számított volna. Skóciában eltűrt már rosszabbat is, és volt már
része jobban is.
- Azt hiszem, Gwynne, a komorna, aki velünk utazik, találhat valamit.
Fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy mindenből megtalálja a legjobbat.
- Önnek és a húgának kétségtelenül. A kedvemért nem fogja törni magát.
A lány arcán mosoly suhant át.
- Ó, nem is tudom. Gwynne szereti a jóvágású férfiakat.
- Igazán? - kérdezte Ross vontatottan. A személytelen bók nagyobb
kíváncsiságot és örömöt ébresztett benne, mint gondolta volna.
A hölgy elpirult, és elfordult. Ross nem akarta még jobban zavarba hozni.
Gyorsan témát váltott:
- Míg Henrikkel voltam, megtudtam, hogy követet küldött a házassági
megállapodással apámhoz. A férfit arra utasította, hogy menjen tovább
Holyroodba Jakab király beleegyezéséért.
- Máris?
- Henrik nem vesztegeti az idejét.
A lány mély lélegzetet vett, majd sóhajtva kifújta.
- Azt hittem, vár ezzel addig, míg berendezkedik a greenwichi palotában.
- Vagy karácsony utánig. - Ross megvonta a vállát. - Úgy tűnik, mások a
szándékai.
- Gondolja, hogy... - kezdte Cate, aztán elhallgatott.
- Mit?
- Hogy az ön Jakab királya beleegyezik? Úgy értem...
- Lehetséges. Jaksi szövetséget akar kötni országaink között, mintegy az
egyezmény megerősítéseként. Néhány évvel ezelőtt majdnem hozzáadta a fiát
Erzsébet húgához, Cecilyhez, úgyhogy lehet, hogy örülne egy újabb, hasonló
frigynek.
- Én is ettől féltem, különösen, hogy ennyire sietve szervezi.
- Ami azt illeti, Henrik ezekben a bizonytalan időkben mindenfelé hírnököket
küldözget, de főleg északra, ahol bármikor partra szállhatnak támadó erők. Nem
akar felkészületlen lenni, mint III. Richárd.
- Ez megtörténhet?
- Ki tudja? Azt hallottam, hogy Burgundiai Margit ugyanannyi arannyal, mint
dühvel támogatja a yorkista imposztorral kapcsolatos összeesküvést.
- Gondolom, ez érthető. Margit őszintén szerette a fivéreit, Richárdot és
Edwardot is.
- Azt nem vitatom, hogy lenne oka bosszút állni. - A férfi megemelkedett a
nyeregben, és kinyújtóztatta feszes izmait.
- Csupán arra akartam rámutatni, hogy Henriknek nem kellett külön követet
küldeni északi határhoz, ha már egy másik épp arra járt.
- Ön szerint mennyi idő, míg választ kap? - kérdezte Cate. Tekintetét
elhomályosította az aggodalom.
- Apám esetében nehéz megmondani. Lehet, hogy egyáltalán nem válaszol.
- Úgy érti, ha a frigyet megvetendőnek találja.
- Vagy sértéssel felel - értett egyet kényszeredetten a férfi.
- De ő legalább nem fogja egy fejjel megrövidítve visszaküldeni a hírnököt.
Legalábbis remélem, mert Henrik kezében vagyok.
Cate rásandított a szeme sarkából.
- Már csak nem hiszi, hogy Henrik kivégeztetné önt megtorlásul?
- Talán igen, talán nem, minkét esetben igaza lenne.
- Mi a helyzet Jakab királlyal? Róla mennyi idő múlva hallunk?
- Egy-két hónap, talán három, mert jól meg akarja majd fontolni a dolgot. Ő
mindenben cselszövést gyanít.
A lány csak röviden mosolyodott el Ross tréfáján.
- És ha úgy dönt, hogy elfogadja?
- Ki? Jaksi vagy az apám? Vagy attól fél, hogy mindketten elárulnak minket?
A lány nyelt egyet, fehér nyakának mozdulatát látva Ross gyomra összeszorult.
- Igen, mindkettő.
- Trilborn szerint meg kellene szegnem az adott szavamat, és visszatérni
Skóciába.
- Szerintem esztelenség. Az ön királya biztos nem örülne, ha ön
visszautasítana egy számára talán fontos politikai házasságot.
- Meglehet.
Cate a férfi arcát kutatta, látta, hogy őt is kétségek gyötrik.
- Vagy mégsem, ha felkelés törne ki, és Jakabnak szándékában állna
kihasználni, hogy Henriket egy másik támadás köti le.
- Nem olyan agyafúrt - tiltakozott azonnal a férfi. - Tartani fogja magát a múlt
nyáron aláírt békéhez. Másrészt bölcsebben teszi, ha megvárja, ki győz. Ami a
harcot illeti, követni fogom királyomat, ha tehetem, bár nem nagyon fűlik hozzá
a fogam, hogy azokat öldököljem, akikkel az utóbbi hosszú hónapokban együtt
ittam.
- Még Trilbornt sem? - kérdezte a lányt szárazon.
- Esetében kivételt tehetek. - A férfi elhallgatott, majd más hangnemben
folytatta. - Korábban önt szórakoztatta.
- Ha ezt annak nevezi. Nehéz elvenni ettől a kedvét anélkül, hogy egyszerűen
faképnél ne hagynám.
- Észrevettem, hogy húga ön mellett maradt.
- Ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Rossban komor jókedv ébredt.
- A testvére nagyon elutasítóan tud egy férfira nézni. Nem mintha Trilbornt ez
zavarta volna.
Egy széllökés a lány szája elé fújta a fátylát. Cate felemelte a kezét, hogy
félresöpörje, mielőtt megszólal.
- Trilborn elég hamar magunkra hagyott bennünket. Mint azt bizonyára
észrevette, nem élvezem különösképpen a társaságát, de attól, hogy önnek
ellensége, nekem nem.
Cate altestét forróság öntötte el, amikor a férfi tekintete nedvesen csillogó ajkán
állapodott meg, miután a fátyol elmozdult onnan. Ross érzéseit a hangja is
elárulta.
- Meg akarja kapni önt. Ezt eléggé világossá tette, amikor néhány napja
figyelmeztetett. Már az is megfordult a fejemben...
- Micsoda?
Ross a közeledő menetoszlop távolabbi végére nézett.
- Azt fogja hinni, hogy ez túlzott bizalmatlanság, sőt őrültség a részemről.
- Ezt hadd döntsem el én.
- Akkor gondolja csak végig. Ön jó lovas. Nem fél egyedül az erdőben.
Gyakran marad hátra a vadászatok végén.
A lány összehúzta a szemét.
- Nem tudom, mindezt honnan tudja, de mi a jelentősége?
- Azok, akik Henrikkel vadásznak, hozzászoktak, hogy ön eltűnik úgy fél
órával az állat leölése előtt, aztán újra előkerül. Jóformán észre sem veszik, mint
azt az Újerdőben is tapasztalhatta. Ha önt elrabolják, és éjszaka fogva tartják,
akkor sem lett volna másként.
- Úgy érti... - Cate elhallgatott, mintha nehezére esne még a feltételezés is.
- Úgy értem - folytatta mogorván a férfi - hogy vigyázzon magára! Figyeljen
oda, mi történik ön körül! Ne menjen sehova egyedül, és mindig tudja, hol
posztol a legközelebbi palotaőr!
Cate felsóhajtott, és lassan megrázta a fejét.
- Ostoba ember!
A lány közömbös és sajnálkozó megjegyzésétől bosszúság fogta el a férfit.
- Hölgyem?
- Ó, nem maga! - válaszolta Cate, és a férfira villantotta a tekintetét. -
Trilbornra céloztam. Ha tényleg ő tervelte ki az elrablásomat, örülnie kellene,
hogy elbukott. Máskülönben lehet, hogy mostanra halott lenne.
- Mert ön megölte volna. - Ross csak remélni merte, hogy sikeresen palástolta
szkepticizmusát.
- Nem én, hanem a vadkan. Vagy leesett volna a lováról, miközben engem
üldöz, és a nyakát szegi. Vagy az útonállók megölték volna az erszényéért.
Bármi megtörténhetett volna, de így is, úgy is halott lenne.
- Az átokról beszél. - A szavak tompán csengtek; a férfi igyekezett uralkodni
haragján.
A lány felemelte a fejét, fátylát még mindig eltartotta az arcától.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen gyorsan bekövetkezett volna -
jegyezte meg Ross.
- Talán nem, de tüdőgyulladást mindenképpen kapott volna.
- Miután ön már a kezére került.
A lány finom, sápadt vonásain sötét kifejezés suhant át.
- Meglehet.
- Legyen hát óvatos.
Cate ült a lován, tekintetét a férfi arcára szegezte, miközben a szél a kancája
sörényét borzolta, és azzal fenyegetett, hogy lefújja a sapkát a férfi fejéről. Ross
felnyúlt, elkapta a fejfedőt, aztán újra a fejébe csapta, és az egyik oldalon
előrehúzta. Lova nyugtalanul toporgott, mire a szükségesnél szigorúbban szólt
rá.
- Miért? - kérdezte végül Cate. - Miért érdekli, mi történik egy angol nővel,
akit alig ismer?
- Miért ne érdekelhetne? Ön nem tett semmi rosszat, mégis házasíthatják,
mert én úgy döntöttem, hogy az erdőben maradunk azon az éjszakán a helyett,
hogy megpróbáltam volna rátalálni a vadászat tagjaira.
- Akkor és ott ez volt a helyes döntés.
A férfi hálás volt, hogy ezt hallja tőle.
- Mindazonáltal én vagyok a felelős azért, ami utána történt.
Ha nem ajánlhatom fel a házasság védelmét, akkor engedje meg, hogy másképp
gondoskodjam a biztonságáról.
- Megvéd Trilborntól.
- És azoktól, akik, mint ő, hasznot húznának abból, ha ön kiesik a király
kegyeiből. Néhány férfi nem fél erőszakkal együtt hálni egy gyenge nővel.
Milady, van annál rosszabb is, mint hogy akarata ellenére férjhez kényszerítik.
Miután elhallgatott, Ross várt, vajon kell-e még nyíltabban beszélnie. Nem
folyamodott volna durva és lényegre törő kifejezésekhez, hacsak nem kényszerül
rá, de nem hagyhatta, hogy a lány olyasmit kockáztasson, amit talán még meg
sem ért.
- Igen - felelte Cate mereven -, tudok róla.
Ross megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Bár a lány kétségtelenül ártatlanabb,
mint amilyennek hiszi magát, de legalább hallott már arról, mi történhet egy
nővel.
- Remek! Szívesen szúrok egy-két lukat Trilborn irhájába, de kár lenne
összevérezni Henrik palotájának padlóját.
A lány kissé összehúzott szemmel vizsgálta Ross arcát.
- Ennyire megveti őt.
A férfi biccentett.
- Ott a viszály, amit Trilborn említett, meg a Trilborn asszony, akit az ön
nagyatyja elrabolt, de...
- ...De a közelmúlt nőrablásairól mintegy „véletlenül” nem mesélt. Arról a
Dunbar lányról sem, akit tavaly magának rabolt el, és csak akkor küldte vissza,
amikor már tudta, hogy a gyermekét várja.
- Egy Dunbar lány...
- A kuzinom, aki akkor tizenhárom éves volt, és tizennégy, amikor belehalt a
szülésbe. Így hát igen, örömmel megölném, ha nem esküdtem volna békét
Henrik udvarában.
- Azt hiszi, Trilborn részben azért akar engem, hogy személyesen torolja meg
a családjaik közti viszályt.
A férfi vállat vont.
- Itt van az ön öröksége is. Az udvari élet drága, az ő birtokai pedig annyira
elhanyagoltak, hogy keveset hoznak vissza. - Ross nem említette a lány szép
arcát és alakját, bár ehhez nagy önuralomra volt szüksége.
- Pórul járhat - közölte Cate fagyos mosollyal.
- Azt hiszi, fél az ön átkától?
- Sokan babonásak az udvarnál, bár legtöbben tagadják - biccentett a lány.
Ross inkább azt tartotta valószínűnek, hogy Trilborn a lány gyámjától, VII.
Henriktől félt. De félelme megszűnt, amint egy barbár skót együtt töltött egy
éjszakát a hölggyel.
- Ha újra próbálkozik, meghal. Vagy az átok végez vele, vagy én.
- Megszegné angliai tartózkodására vonatkozó békeesküjét??
- Meg én, de nem hagyom, hogy az ágyába cipelje önt!
Isten vérére, ostobaság volt ilyet mondania! Erre a férfi azonnal ráébredt. De
minden szót komolyan gondolt, egyet sem vont volna vissza.



 6. FEJEZET


- Lady Catherine, szánna rám egy percet?
Cate összerezzent, amikor Trilborn előlépett egy beugróból az üres
előcsarnokban, amin épp végigsétált. Magában grimaszolt, mielőtt megperdült,
és szembenézett a férfival. Amióta csak visszatértek Greenwichbe, elhárította a
férfi minden kísérletét, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Balszerencséjére
most elkapta, miután Cate egy órát töltött a királynéval.
Sejtelme sem volt, hogy Trilborn honnan tudta, hol találhatja meg, hacsak
korábban nem követte őt. Ő maga sem tudta, hogy Erzsébet érte fog küldetni,
mert hallani akarja a legújabb híreket különös eljegyzésével kapcsolatban.
- Sietek, uram - mondta a lehető legkurtább mosoly kíséretében. - A húgom
vár, csatlakoznom kell hozzá az ebédnél.
- Igazság szerint meglep, hogy most nem látom maga mellett. - A férfi
közelebb lépett, a körülményes meghajláshoz lekapta fejéről tollas kalapját. A
legfrissebb divat szerint öltözött a védjegyének számító színekbe. Rendkívül
rövid, hasított ujjú, fekete bársonyzekéje alól kilátszott ezüsthímzéses
vászoninge. Férfiúi szerveit szűk szabású, fekete nadrág fedte, de a zeke övvel
átfogott derékrésze alatt kiszélesedő, néhány centiméter hosszú szoknyarész
inkább kihangsúlyozta, mint takarta azt a részt. Rövid szárú csizmája puha,
fekete bőrből készült; a lábbeli hosszú, felkunkorodó orrát ezüstszín
zsinegekkkel erősítették a szárának tetejéhez.
- Marguerite-et nem hívatták a királyné szobájába - válaszolta Cate
egykedvűen. Tekintetét a férfi arcára szegezte. Nagyon vigyázott, nehogy
bármilyen érdeklődést mutasson az iránt, ami a férfi nadrágja elején
domborodott. A Trilbornból áradó szag közel sem volt olyan kellemes, mint az
öltözéke, mert állott izzadtság, sör és szegfűszeg erős szaga keveredett benne.
- Elkísérném, ha megengedi - közölte a férfi, és a karját nyújtotta. - Hiányzott
a társasága.
Ha visszautasítja Trilbornt, az épp ahhoz az összetűzéshez vezethet, amit Cate el
akart kerülni. Bár nagyon is jól emlékezett Ross Dunbar figyelmeztetésre, nem
jártak messze a királyné szobáinak őreitől, sem a nagyteremtől.
A gyorsan a király és a királyné kedvelt rezidenciájává váló greenwichi palota
hatalmas, szerteágazó épület volt egy nagy, négyszögletű toronnyal és sok
kisebbel. Az egykori halászfaluban álló palotát IV. Edward megnagyobbíttatta és
felújíttatta királynéja, Elizabeth Woodville számára. Henrik is tovább szépítette
számtalan flamand faliszőnyeggel, francia szekrényekkel és szaracén
szőnyegekkel. Csodás üvegablakai ragyogó fénnyel töltötték meg a termeket, és
pompás kilátást nyújtottak a Temzére. Az épület számtalan egymásba nyíló,
visszhangos szobából állt. Csak néhány folyosó vezetett egyenesen egyik
szárnyból a másikba.
Cate egyáltalán nem volt benne biztos, hogy megbízhat Trilbornban, és a férfi
oda vezeti, ahová el akar jutni, de azt sem szerette volna, ha kéretlenül a
nyomába szegődik.
- Ahogy óhajtja - felelte minden lelkesedés nélkül, és ujjait a férfi ingujjára
helyezte, annyira könnyedén, amennyire csak tudta.
- Jó egészségben találta a királynét? - kérdezte a férfi, és elindultak.
- Remekül van. - Cate rájött, hogy Trilborn arra kíváncsi, miért találkozott
Yorki Erzsébettel, de nem volt kedve kielégíteni a kíváncsiságát.
- Hát a herceg, az ifjú Artúr?
- Szépen gyarapodik, és ő is jól van.
- Azt hiszem, ön és Henrik Erzsébetje egykorúak. Biztos sok önökben a
közös.
- Erzsébet minden hölgy iránt érdeklődik, aki körülveszi, álljanak hivatalosan
a szolgálatában, vagy sem. - Közhely volt ez, de jobb, mint olyan részletekről
beszélni, amik aztán pletykára adhatnak okot.
Csak az árulta el Trilborn bosszúságát, hogy szabad kezét ökölbe szorította, és a
háta mögé tette.
- És az ön egészsége? - folytatta. - Nem betegedett meg a hóviharban töltött
éjszaka után?
A lány szája szegletében mosoly bujkált.
- Egyáltalán nem. Lehet, hogy nem látszik, de bivalyerős a szervezetem.
- Ez biztos elégedettséggel tölti el a vőlegényét, mert a skótok nagyra
értékelik a kikezdhetetlen egészséget.
- Nem panaszkodik. - Cate-nek fogalma sem volt, hogy ez igaz-e, de jól
hangzott.
- Merre jár Dunbar ezen a szép napon?
A lány gyors pillantást vetett a férfira lesütött pillái alól. Végigmérte haja finom
puhaságát, inge fodrait a nyakánál és az ujjainál. Még a király sem öltözött
ennyire választékosan. Egyértelmű volt, hogy Trilborn a gyakorlótér közelében
sem járt, ahol Ross edzett legutóbb, amikor utoljára látta.
- Fogalmam sincs - válaszolta -, bár biztosra veszem, hogy időben megjelenik
az ebédnél.
- Az étvágya bámulatos, abban egyetértek. De nem jött hír Skóciából? Az
eljegyzés ügyében nem történt előrelépés?
Cate-nek fogalma sem volt róla, honnan ismeri mindenki a magánügyei
részleteit, de úgy tűnt, így áll a helyzet. Legbelül gyanította, hogy maga a király
tájékoztatott boldog-boldogtalant, hogy ezáltal is döntésre kényszerítse őket.
- Még korai lenne.
- Ez a frigy nem teheti önt boldoggá.
A lány szája grimaszba rándult.
- Akárhogy is, fejet kell hajtanom Henrik akarata előtt.
- Milyen engedelmes, bár csak szólnia kéne, és elfelejtheti az egészet.
- Gondolja maga - felelte Cate tréfás hitetlenkedéssel.
- Elmondhatatlanul boldoggá tenne, ha a feleségül jönne hozzám, Lady
Catherine! A király rendkívüli módon kedveli önt és a testvéreit. Biztosra
veszem, hogy figyelembe venné a kérését, ha jelezné, hogy engem többre tart a
skótnál.
- Azt feltételezi, hogy önt választanám.
A férfi odakapta a fejét, és szeme a lányra villant, aztán vonásai újra ellágyultak.
- Ön szeret tréfálkozni. Holott én komolyan beszélek.
Bármennyire is próbálta leplezni az érzéseit, Trilborn karja megfeszült dühében
a lány ujjai alatt. Cate úgy döntött, az a legjobb, ha könnyed hangot üt meg.
- A királynak célja van mindezzel, ahogy szinte minden mással is. Nem
valószínű, hogy el tudnám téríteni ettől.
- Ha szabad megjegyeznem, úgy beszél, mint aki meg sem akarja próbálni.
Valami történt ön és a skót között az Újerdőben, nem igaz? Annyira kielégítő
élmény volt, hogy alig várja, hogy újra élvezze?
- Szavai sértőek, uram! - Cate elkapta a kezét a férfi karjáról.
- De igazam van?
- Semmi nem történt. Semmi!
- Dunbar ugyanezt mondja, és féltucatnyi embernek esett már neki ököllel,
bunkósbottal, kardlappal emiatt. Mégis, a király elképesztő gyorsasággal
cselekedett, hogy megvédje az ön jó hírét.
- Ez inkább államügy, mint szükségszerűség, biztosíthatom. - Cate-et
nyugtalanította, hogy Rossnak fizikai erővel kell megvédenie az ő becsületét.
Erről eddig a pillanatig fogalma sem volt. Dunbar erről mélyen hallgatott.
- Hogyhogy?
Trilborn kitárt egy rövid, szobák újabb sorához vezető, ablaktalan folyosóra
nyíló ajtót. Miután a férfi előreengedte, Cate hátraszólt a válla felett.
- Azt hiszem, Henrik ezzel a friggyel akarja csökkenteni a határ menti
feszültségeket.
- Valószínűbb, hogy inkább feltüzelné azokat. Bizonyára hallott a családom
és a Dunbarok közti rossz viszonyról.
- Meglepne, ha a királynak akár csak eszébe jutott volna ez a viszály. -Cate
habozott, majd folytatta: - Olyan fontos ez, hogy őfelségének törődnie kellene
ezzel? Nem lehet ezen segíteni?
- Hölgyem, ezt önnek kell tudnia.
- Hogyan kezdődött? Miféle szörnyű tettet kell hosszú évek óta újra és újra
megtorolni?
Trilborn arcán zavar suhant át, majd vállat vont.
- Az igazat megvallva, magam sem tudom. Úgy nőttem fel, hogy a vérengző
Dunbarokról szóló esti meséket hallgattam, rémálmok gyötörtek, hogy
elragadnak az ágyamból, felakasztanak, vagy lefejeznek, mint egy levesbe szánt
kiskakast.
- Gyerekekkel biztosan nem tettek semmi ilyesmit! - Cate majdnem
megsajnálta Trilbornt, vagy legalábbis azt az egykori kisfiút, aki ilyen ijesztő
örökséggel nőtt fel.
- Ki tudhatja? - felelte a férfi komor arccal. - Elég sok mindent tettek.
- Ahogy hallottam, az ön családja is.
- Mégsem egyenlítettünk.
- Ahhoz mire van szükség, az összes Dunbar halálára?
- Írmagjukat is kiirtani, ahogy apám és nagyapám mondotta - felelte Trilborn
horkantó nevetéssel. - Aligha hihető, hogy Henrik eltekint az ügytől, hisz
rendkívül tájékozott, kémei és fizetett informátorai segítségével rajta tartja az
ujját az ország pulzusán. - A fejét rázta. -Bonyolultabb játékot játszik. Bárcsak
tudnám, mi az!
- Téved, ha azt hiszi, hogy én tudom. - Ez csak részben volt igaz, mivel egy
keveset megtudott a winchesteri audiencia alatt. Mégis, a legnagyobb ostobaság
lett volna azt hinni, hogy eljegyzése nagy szerepet játszik az ügyben. Nem kell
megértenie ahhoz, hogy gyaloggá váljon a király sakkjátékában.
A gyalogokat gyakran feláldozzák az értékesebb bábukért. Cate ürességet érzett,
amikor ez a gondolat lesújtott rá.
- Szóval - követelte újra a figyelmét Trilborn - nem beszél Henrikkel?
- Sosem hallgatna meg. Hányszor kell még elmondanom magának?
- Aki nem kockáztat, az nem is nyer - jelentette ki a férfi.
- Tudomásom szerint ez csatatérre való aforizma. Most az életemről
beszélünk.
- Amit Skóciában fog leélni, ha nem tesz ellene. Szerintem egy angol férj
jobban megfelelne önnek. Biztosíthatom, hogy tudok olyan kielégülést nyújtani
önnek, mint bármelyik skót ökör.
- Odaígértek valakinek. Nem hagyhatnánk pihenni a témát, míg a dolog el
nem rendeződik?
- Minden férfi közül épp Dunbarnak ígérték! - vágta rá a férfi, nem törődve a
lány kérésével. - Mindenre, ami szent, szerintem ön épp ezt akarja!
- Csak azt akarom, uram, hogy hagyjon békén!
Cate megemelte a szoknyáját, és megpördült. Úgy gondolta,
felháborodottságának finom, nőies módon azzal adhat nagyobb nyomatékot, ha
úgy távozik, hogy az uszálya ott örvénylik a nyomában.
Ám Trilborn utána kapott, ujjait a felkarjába vájta, és nekipördítette a falnak.
Cate feje nekikoppant a kemény kőnek; csillagok táncoltak a szeme előtt. A férfi
még azelőtt elé ugrott, hogy megmozdulhatott volna, testét az övéhez préselte, és
a falhoz szorította. Cate alig kapott levegőt. Trilborn egész súlyával nekidőlt.
Elkapta és úgy megcsavarta Cate csuklóit, hogy azok ropogtak, amikor
felrántotta őket a lány feje fölé, fejdíszének két oldalára. Aztán lecsapott a
szájára.
Cate tekergőzött, félrerántotta a fejét, próbált menekülni a férfi nedves, kutakodó
ajkai elől.
- Eresszen el! - kiáltotta, és megremegett az undortól.
- Biztos, hogy ezt akarod? - lihegte Trilborn állati gerjedelemmel a
hangjában. - Egészen biztos vagy benne?
Cate érezte hozzápréselődő keménységét, amit csak a férfi nadrágjának vékony
szövete választott el az alhasától. Testsúlyát egyik lábára helyezve megpróbálta
felrántani a térdét. Trillborn úgy fordult, hogy a rúgás csak a combját érje, amit
aztán beerőszakolt a lány két lába közé. Behajlított térde Cate
szeméremcsontjához dörzsölődött. Egyik kezébe markolta a lány mindkét
csuklóját, a másikkal a melle után nyúlt, vadul szorongatta, dagasztotta, a ruhán
keresztül belecsípett a mellbimbójába.
Cate dühösen és undorodva vergődött a szorításában. Gyötrelmes helyzetéből
csak egy kiút kínálkozott: a harapás. Fogait belemélyesztette a férfi nyakába.
Trilborn átkozódva hátraszökkent. Cate egy pillanatra levegőhöz jutott, egy
pillanatra közelebb került a szabaduláshoz.
Támadója a nyakához kapott, aztán elvette a kezét, és a vércseppeket bámulta az
ujjai hegyén. Arcán a hitetlenkedés vad dühnek adta át a helyét. Ökölbe
szorította a kezét, hátrahúzta a karját, majd lesújtott a lányra. Annyi erőt vitt az
ütésbe, hogy Cate hanyatt vágódott, még szoknyái halmai sem tompíthatták az
esést. Könyökébe és csípőjébe olyan metsző fájdalom hasított, hogy könnybe
lábadt a szeme.
Trilborn torkából üvöltés harsant. Cate arra számított, hogy a férfi a következő
pillanatban ráveti magát. Felült, majd négykézlábra küzdötte magát.
Arcába hulló fátyla kékes csillogásán át két alakot látott birkózni a folyosóra
fektetett szőnyegeken. Ross és Trilborn kapaszkodott össze az átkozódástól és
nyögésektől sem mentes, test test elleni küzdelem ádáz csatájában.
Hirtelen penge villant. Aztán Trilborn feltápászkodott, kezében egy vörösre
színeződött karddal. Megfordult, és Cate -re meredt. Kalapját elhagyta,
szalmaszőke haja az arcába hullott, orrából vér csöpögött, nyakán vöröses-lilás
folt éktelenkedett.
Ross fellökte magát a földről, a tőrét markolva. Az izzadt, sápadt Trilborn
hátrált. Aztán megfordult, és futásnak eredt. Döngő léptei elhaltak, miután
egérutat nyert egy oldalajtón át.
Cate a válla mögé dobta a fátylát, miközben Ross közeledett felé. Látta, hogy a
férfi szája elfehéredik, nem áll túl biztosan a lábán, és kezét az oldalához
szorítja. Szabad kezét mégis a lánynak nyújtotta, és felhúzta, amikor Cate
kapaszkodót keresett.
- Jól van? - kérdezte, és tekintete a lány halántékára siklott, ahol minden
szívverésnél lüktetett egy ér.
- Velem ne törődjön! Önnel mi történt?
Ross nem nézett le oda, ahonnan vér szivárgott az ujjai közül. Nem felelt a
kérdésre. Elengedte Cate kezét, de ujjhegyeit finoman végigfuttatta a lány
arcélén.
- Meg kellett volna ölnöm, amikor esélyem adódott rá.
- Ehelyett majdnem ő végzett önnel.
- Az én hibám. Úgy viselkedtem, mint egy zöldfülű idióta. Arra számítottam,
hogy az ördögfattya útonállókat küld utánam egy sötét sikátorban, de azt nem
néztem ki belőle, hogy van bátorsága kést rántani, méghozzá a palota falain
belül.
Skót akcentusát, amit valamennyire mindig hallani lehetett, még jobban előhozta
a fájdalom. Biztos súlyosabban sérült meg, mint azt el akarta árulni.
- Attól még hálás vagyok, hogy a közelben járt. De a sebét el kell látni. Az
inasa be tudja kötözni? Elküldessek érte?
- Nincsenek szolgáim - közölte Ross, és szája mosolyra húzódott. - Én nem
vagyok olyan kevély kiskakas, mint a maga Trilbornja, nem kell segíteni az
öltözködésnél, mint egy kis- babának, sem semmi másban. Be tudom kötözni
magam is.
- Az lehet, de csak ha nem vérzi össze annyira Henrik selyemszőnyegeit,
hogy útközben elájul.
- Henrik szőnyegei nem az én gondom - mondta a férfi lassan. - Mivel ön
annyira aggódik értük, jobb, ha azokkal foglalkozik.
Ross azt hiszi, azért nem akarta végignézni, ahogy leölnek egy szarvast, mert
nincs gyomra véres sebekkel foglalkozni, Cate látta az arcán, hogy a férfi
biztosra veszi, hogy visszautasítja és útjára bocsájtja. Mennyire nem ismeri őt!
- Így is lesz, de nem itt - megérintette a férfi ingujját, és az előttük
nyújtózkodó folyosó felé biccentett. - A szobámban lesz ruha sebtisztításhoz és
kötözéshez. Nincs messze.
A férfi hátrahúzódott.
- Azt nem tehetem, és ezt nagyon jól tudja.
- Mert hajadon vagyok? Ezt önön kívül senki nem hiszi el, ezt Trilborn
nagyon is világossá tette.
- Az az ember bolond. Ha a többiek nem akarják ezt elfogadni, az ő bajuk.
- Vagy azért gondolnak a legrosszabbra, mert gyakran igaz - javította ki Cate
szárazon. - De mi értelme eltűrni, hogy rosszat gondolnak rólam, ha nem
származhat előnyöm belőle? Jöjjön, erre!
A férfi lépett egyet, aztán megállt. Türelmetlen mozdulattal hátrasimította a
haját, és előtűnt sötét tekintete.
- Ugye nem akarja dühében bebizonyítani, hogy igazuk van?
- Tessék? Fetrengjek a bűnben, mert elveszítettem a fénylő glóriát a fejem
fölül? A büszkeségem nagyobb ennél. Ráadásul Gwynne, a komornám is ott
lesz.
- Hát jó, de ha meglátnak az ön szobájában, a menny minden angyala sem
tudná visszahozni annak a glóriának a fényét.
- Viszont a Trilborn kése okozta seb elfertőződhet, és akkor a három grácia
átka újra bebizonyosodik. Ezt nem hagyom.
A férfi szemében szomorkás jókedv csillogott.
- Azt hiszi, a viszály végez velem az átok miatt? Inkább Trilborn fog
meghalni vérmérgezésben, miután ön nekitámadt éles, fehér fogaival.
- Csak ennyit tehettem. - Cate hangja élesen csengett, és minden tőle telhetőt
megtett, hogy ne törődjön az arcát égető forrósággal, miközben a férfit a szobája
felé vezette.
- És jól is tette, mert eléggé felbőszítette. Valószínűleg ő lesz a szörnyű
prófécia áldozata, hisz megpróbálta megkapni önt.
- Adja isten! De mégis ön sebesült meg jobban.
- Megesküdtem rá, hogy nem veszem nőül önt, tehát hogyan eshetnék
áldozatául az átoknak?
- Ne gúnyolódjon rajta!
- Nem teszem, de lássa be, hogy nincs sok értelme.
A lány a fejét rázta, mozdulatait elnehezítette az aggódás.
- Tulajdonképpen jegyesek vagyunk, akár tetszik, akár nem. Most jöjjön
velem, még mielőtt elvérzik!
Moss nagyon jól tudta, hogy vissza kellene utasítania a lány ajánlatát. Sokkal
jobban tenné, ha - amennyire képes - meghajolna és elsétálna, még mialatt Lady
Catherine beszél. A vágás az oldalán kellemetlen volt, de nem mély. Ilyesmivel
már megbirkózott korábban. Néhány tépés egy régi ingből, egy - két felöltés jó,
felföldi gyapjúfonállal, és nyoma sem marad.
De nem ezt tette. Engedelmesen követte Lady Catherine-t, mint egy jámbor
birka. A lány izgatóan ringó csípőjét figyelve besétált a szobába, kis híján
rálépett uszályszerű ruhaszegélyére, amikor hirtelen megállt. Aztán Ross csak
állt, várta, mi lesz a lány következő lépése.
Az egyszerű szobában csak baldachinos ágy állt, a lábainál láda, parázstartó,
asztal tállal és vizeskancsóval, alacsony zsámoly; a padlót szőnyeg helyett
gyékény borította. A háromlábú állványon lévő parázstartóban világító
széndaraboknak hála, itt melegebb volt, mint kint a folyosón. A parfüm, a
fűszerek és a meleg, összetéveszthetetlenül női ágyneműk illata valósággal fejbe
kólintotta.
Teste azonnal, túlontúl kiszámíthatóan reagált. Volt, amikor az, hogy
bőrerszénye - amit Skócia francia szövetségesei érthető okokból cache sexe [6]-
nek hívtak - elöl, középen helyezkedik el, rendkívül hasznosnak bizonyult.
Személyes véleménye szerint a férfiak Henrik udvarában jobban járnának ezzel,
mint a haszontalan gatyapőccel, amit időnként viseltek.
- Ó, elfelejtettem - szólalt meg Lady Catherine enyhe zavarral hogy Gwynne
vásznakat mos holnapra. Ha leül arra a zsámolyra, elküldetek a mosóudvarra...
- Nem, ez nem éri meg a fáradságot, sem azt az időt, ami ahhoz kellene, hogy
rendbe hozza magát, mielőtt újra kimegy innen.
Cate azonnal odakapott, és rájött, hogy fátyla nincs valami jó állapotban.
- Olyan rosszul festek? Nem hittem volna...
- Ne nyugtalankodjon, egyáltalán nem így értettem! Egyszerűen átmegyek a
saját szobámba.
- Dehogy megy! Én is el tudom látni olyan jól a sebét, mint Gwynne, ha nem
bánja, hogy én segítek.
A komorna, aki a lánnyal és a húgával tartott az országjáráson, idősebb,
gyakorlatias asszony volt, sok mindenhez értett. Ross tudta, hogy ha ő ápolná,
tőle nem lenne nehéz távol tartani a kezét.
- Nem kérhetek ilyesmit - próbálkozott még utoljára.
Cate tekintete nagyobb részt sajnálkozást, kisebb részt türelmetlenséget
tükrözött, amikor a szoba zömök zsámolya felé biccentett.
- Jobb lenne, ha nem lenne szüksége erre, de nincs mit tenni. Ha leülne, talán
könnyebb lenne mindkettőnknek.
Ross nem így gondolta. Tudta, mi lesz a következő nehézség, de azért beljebb
merészkedett a nőiség erődjébe, és lerogyott a parázstartó közelében álló
zsámolyra.
A lány sürgölődött, megkavarta a szenet a tartóban, és tett még néhányat rá az
alatta lévő szeneskosárból. Miközben vékony füstoszlop szállt fel a magas
mennyezet alatt megülő pára felé, az apró mosdótálhoz lépett.
- El kell mennem vízért. Talán levehetné az ingét, mire visszatérek.
- Hölgyem...
- Most miért? Nem hiszem el, hogy szégyenlős.
A férfi halk, elfúló nevetést hallatott.
- Nem, de ahhoz, hogy levegyem az ingemet, le kell vennem az övemet és az
erszényemet.
- Akkor tegyen úgy!
- Ha leveszem az övem, akkor semmi nem tartja a szoknyámat. És hadd
jegyezzem meg, hogy mi, skótok nem igazán kedveljük azt a térdnadrágot, amit
az angol urak hordanak, hogy elfedjék intim részeiket.
Cate ott állt félúton az ajtó felé, mosdótállal a kezében, és szóra nyitotta a száját.
Aztán gyorsan becsukta, mialatt arcát piros szín öntötte el a nyakától a haja
vonaláig.
Nos, akkor csavarja maga köré azt az ágytakarónyi kendőjét. Nem lesz
meztelenebb alatta, mint most.
A nevetés fájdalmat, okozott, de Ross nem tudta megállni. Azt hitte, hogy a lány
zavarba jön. Így is történt, de nem tartott soká. Minden hűvös szőkesége dacára
égett benne a tűz. Talán elfojtja magában, ahogy arra tanították, de időről időre
előtört belőle, és olyan lánggal égett, hogy Ross arra vágyott, hogy a fényénél
melegedjék. Meztelenül és szégyentelenül meg is teszi ebben a mennyektől
kapott néhány percben.
Szabad kezével elkezdte kioldani az inge nyakkivágását összezáró zsineget.
Lady Catherine tekintete hosszú pillanatokra megpihent ujja mozgásán. Amikor
előtűnt a mellkasát borító sötét és göndörödő szőrzet, Cate rövid, éles lélegzetet
vett, sarkon fordult, és kisietett a szobából.
Mire visszaért, Ross deréktól felfelé meztelenül ült, de többi testrészét
illedelmesen becsavarva a több méter hosszú gyapjúszövetbe. Cate megtorpant
az ajtóban, némi vizet kiloccsantott a tálból, így az végigfolyt ruhája
szoknyarészén. A férfi magán érezte a lány pillantását; mintha pillangók szárnya
érintette volna, libabőrös lett. Zavarában olyan erősen szorította az inget a
sebére, hogy attól félt, még nagyobb kárt okoz.
Cate elfordította a tekintetét, majd szinte azonnal a férfi mellett termett. Mint
egy szorgos szolgálólány, odahúzta a kis asztalt, rátette a mosdótálat, aztán
szakadozott vásznat vett elő az ágy lábánál álló ládából. Néhány gyors rántással
csíkokra szaggatta. Eltökélt arccal újra a férfi mellé lépett.
Ross a zúzódást nézte a lány arcán. Most még kékebb volt, mint néhány perccel
korábban. Gyilkos düh áradt szét benne. Annyira vágyott rá, hogy Trilborn arcát
is összezúzza, ököllel csépelje, hogy az szinte már fájt. Bal keze ujjai ökölbe
szorultak.
Úgy tűnt, Lady Catherine tudomást sem vesz sérüléséről. Tekintete a férfi
mellkasán és vállán nyugodott. Az elmélyültség, amit a lány kék szemének
mélyén látott, olyan hatalmas örömet szerzett Rossnak, hogy mellbimbói lapos,
sötét körei gyönggyé keményedtek. Kellett egy pillanat, mire ráeszmélt, hogy
nem férfias fizikuma köti le a lány figyelmét, hanem a régi sebhelyek fehér
vonalkái, a négynapos kardvágás a felsőkarján, és jó néhány zúzódás, melyeket a
legutóbbi csetepatékban szerzett.
Cate pillantása hirtelen az arcára siklott.
- Fázik. Önre terítsem a köpenyemet?
- Nem fázom - dörmögte a férfi.
- Nem? - A lány vita nélkül félrenézett. - Olyan gyorsan kötözöm be a sebét,
amennyire csak tudom. Hadd lássam, milyen súlyos a helyzet!
Megfogta az inget, amit a férfi a sebre szorított, és óvatosan lehámozta róla. A
vágás szivárgott, de már nem nedvedzett annyira, mint korábban. Ross a lány
arcát figyelte, várta az émelygő undort, amit oly sokan kimutattak volna. De
csak higgadt méregetést látott.
- A széleket össze kell húzni - közölte Cate csendesen -, különben egy
örökkévalóságig tart, míg begyógyul.
- Akkor rajta!
Gwynne-nek ez jobban menne.
- Ne mondja nekem, hogy nem bánik jól a tűvel. Láttam a munkáját amott. -
Ross a helyiség egyetlen ablaka alatti ülőkén lévő kosár felé biccentett, amiből
hímzett selyemdarab lógott ki, melyre a legváltozatosabb színekben virágokat
hímeztek.
- Az nem ugyanaz - hangzottak a lakonikus szavak.
- Nem, annál biztos könnyebb, mert nekem nem kell százszorszépeket varrni
a köldököm köré.
A lány szája sarka megremegett. Elfordult, és a válla felett szólt vissza,
miközben visszatért a ládához az ágy lábánál.
- Az a fején lesz.
Ross buzgón törölgette a nedvet a sebből, így nem látta, mit vett elő a lány. Csak
arra figyelt fel, hogy Cate maréknyi fehér port szór a vízbe, amit hozott, majd
belemárt egy rongydarabot. Hirtelen megfordult, és a rongyot a férfi oldalához
szorította.
- Isten vérére! - átkozódott Ross, és úgy pattant fel a zsámolyról, mintha
ezernyi hangya csípte volna meg. Plédje elindult lefelé, gyorsan utánakapott, és
maga elé tartotta. - Ez meg mi?!
- Só. Ez csupán sós vizes lemosás. Gwynne esküszik rá.
- Mintha egy darab vadkanhús lennék, amit tartósítani kell? - kérdezte a férfi,
és visszahanyatlott a zsámolyra.
- Megakadályozza, hogy a hús elrohadjon a hordóban, és ugyanezt teszi a
testen is. Nem tud nyugton maradni?
Bár nem tetszett neki az eljárás, a férfi mozdulatlan maradt, akár egy szikla. De
szüksége volt valamire, ami eltereli a gondolatait oldala feszüléséről és
lüktetéséről. Talált is valamit, amit nézegethetett. Közelről szemrevételezte a
lány domborulatait ruhája sötét rózsaszín külső rétege alatt. Középen, illetve
kétoldalt a térde vonaláig méretes, szegett hasítékok voltak a szoknyán, melyek
szétnyíltak, és felfedték alatta lévő, halvány rózsaszín ruha indaszerű hímzését.
A fátylát tartó, apró főkötő ugyanolyan színből és mintával készült.
Ross látta, hogy a lány néhány hajtincsébe aranyfonál akadt a Trilbornnal való
küzdelem hevében. Ujjhegyei bizseregtek, hogy kiszabadítsa a tincseket,
visszasimítsa őket a lány fátyla alá, a derekát verdeső, vastag fonatba. A
ruhaderék finom anyaga tökéletesen illett az alakjára, kiemelte kebleinek puha
halmait. Látta, hogy a melludvar hol ölt virágformát az apró csúcs körül, aminek
színe valószínűleg hasonlított a selyemére, mely alatt rejtőzött.
Trilborn keze ott járt. Ross hirtelen szenvedélyes vágyat érzett, hogy még az
érintése emlékét is eltörölje onnan azzal, hogy kezeivel dédelgeti a két keblet,
édes gyöngyökké simogatja a két mellbimbót, megkóstolja, becézgeti, finoman
szívogatja őket. Arra vágyott, hogy segítsen a lánynak felejteni.
Biztos a véres küzdelem miatt érezte a mélyről jövő vágyat, hogy ellensége
legapróbb emlékét is kiirtsa a lány elméjéből. Semmi több. Még akkor sem, ha
többre vágyott: érezni akarta puha forróságát és nőies illatát, miközben
meztelenül fekszik a karjaiban.
Valami másra kell gondolnia, bármire.
- Trilborn már ezelőtt is gondot okozott? Szokása megszólítani önt csendes
sarkokban?
- Egyáltalán nem. Amióta visszatértünk, sikerült elkerülnöm őt - válaszolta a
lány, és pár szóval elmesélte, hogyan történt az eset. Miközben beszélt, befejezte
a tisztogatást a seb körül, aztán varrókosarához lépett, és tűt hozott, amelybe
fekete selyemfonalat fűzött.
- Akkor bizonyára előre eltervezte.
A lány elgondolkodott ezen, miközben puha ronggyal szárazra törölte a sebet.
Az asztalra dobta a rongyot, aztán letérdelt a férfi oldalánál, és a befűzött tűért
nyúlt.
- Feltehetően.
- Önre akarta erőszakolni magát, ha nem ért a szép szóból. Szerintem jobb
helyet is választhatott volna ehhez, de lehet, hogy csak... megragadta a pillanatot
-nyögte a férfi összeszorított fogakkal, amikor a lány figyelmeztetés nélkül
megragadta a vágás szélét, és a húsba szúrt.
- Szerencse, hogy nem döntött máshogy, különben lehet, hogy nem talál ránk.
Bár szavai elég prózaian hangzottak, a lányon apró borzongás futott végig, amit
a férfi is megérzett.
- Nem volt véletlen - jelentette ki Ross megfontoltan. - Találkoztam
Marguerite-tel, aki elmondta, hogy a királyné hívatta önt. Úton voltam, hogy
találkozzunk, és megbizonyosodjam, hogy minden rendben van-e, amikor
láttam, hogy Trilborn feltartóztatja önt. Arra gondoltam, megvárom, mik a
szándékai, mielőtt csatlakozom. Majdnem túl sokáig vártam. -Visszatartotta a
lélegzetét, amikor Cate újra átszúrta a tűt a bőrén, de túlságosan érdekelte a lány
válasza, így alig figyelt a sajgó fájdalomra.
- Csak majdnem - mondta Cate.
- Fájdalmat okozott önnek. - Ross ujjbegyével újra végig- simított a lány
arcán, mint már korábban is; képtelen volt ellenállni a késztetésnek. Cate bőre
olyan puha volt, akár az almafavirág szirma. Rossnak megmagyarázhatatlan
fájdalmat okozott, hogy sérültnek látja.
- Nem annyit, mint önnek - válaszolta Cate, miközben arra figyelt, amivel
foglalatoskodott. - Sem annyit, amennyit magának okoznak majd, ha minden
férfival megküzd, aki egy óvatlan szót is szól az Újerdőben együtt töltött
időnkről.
A lány vonásai elkomorodtak, hangja szigorúbb lett. Meglepő volt, hogy a
fájdalom elkerüléséről mesélt, miközben épp tűt döfött a férfiba, de Ross nem
tette szóvá.
- Azt szeretné, ha nem törődnék velük? - kérdezte inkább.
- Ha sokat törődünk a pletykákkal, az hitelt ad furcsa eljegyzésünknek.
Nehezebb lesz felbontani valamikor a jövőben.
- Ha annyiban hagyom, úgy tűnne, mintha nem érdekelne sem az ön jó híre,
sem az enyém.
- A halállal kokettálni, csak azért, mert a kancám elszaladt velem, több mint
bolondság.
- Nem így terveztem. - Ross feltartotta a kezét, amikor a lány újra szóra
nyitotta a száját. - Ez nehéz helyzet, ebben egyetértünk, de ön mit tenne?
Házasulni készülő férfiként kell viselkedem, különben gyávának bélyegeznek.
Miután hét-nyolc embernek a torkára forrasztottam a szót, talán kevesebben
vágynak majd rá, hogy szembenézzenek velem.
A lány szeme elkerekedett és elsötétült, ahogy a férfira nézett.
- Trilborn fél tucatot mondott.
- Le van maradva - közölte a férfi röviden. Régi ellensége szokása szerint
örömét lelte abban, hogy mérget csepegtetett, amerre jár.
Cate összeszorította ajkait, mielőtt megszólalt.
- Ez túl sok.
- Akkor is, ha azt mondják, kihasználtam önt? Azt nem fogom eltűrni.
- Higgyem el, hogy ezért küzdött?
Sok nő így tett volna, már csak azért is, hogy így elhárítsák a felelősséget.
Tudnia kellett volna, hogy Cate másmilyen.
- Örömmel vagyok az ön bajnoka - közölte mélyről jövő hangon Ross -, hisz
semmi más nem lehetek.
Cate tekintete végtelen pillanatokig a férfiéba kapcsolódott - a figyelem két,
sötétkék forrása -, mielőtt megszólalt.
- Úgy érzi, szükségem van egyre.
- Igen - bólintott Ross -, úgy érzem.
Cate röviden megrázta a fejét, újra a varrásra figyelt, miközben felsóhajtott: -
Lehet, hogy igaza van.
Hamarosan befejezte a ténykedését, és apró, lapos csomóval elkötötte az utolsó
öltést. Ross nagyon meglepődött, hogy végzett. Alig érezte a rántást, amikor a
lány odahajolt, és elharapta a fonalat, kiszabadítva a tűt. Vagy talán azért nem
érzékelte, mert olyan közel látta a lány fátylas fejét az öléhez, érezte ajka
érintését a hasa bőrén, keblei nyomását meztelen combján. És mert tudta, hogy
mivel majdnem teljesen meztelen, csak le kell dobnia a plédjét, magával húzni a
lányt a padlóra, és az övé lesz.
Hímtagja olyan iszonyatos kínnal keményedett meg, hogy könnybe lábadt a
szeme. A lélegzete elakadt, szinte eszét vesztette a vágytól, alig tudott
parancsolni ösztöneinek. Képtelen lett volna a nélkül megmozdulni, hogy hozzá
ne érjen Cate-hez, így olyan mozdulatlanul ült, akár a halál, miközben a lány
felállt, és nem törődve az állapotával, kötözni kezdte a sebet.
Cate olyan erősen szorította össze az ajkait, hogy szinte eltűntek, miközben
koncentrált. Ross már korábban felfigyelt erre, de most követni akarta azt a
rejtett vonalat, ki akarta szabadítani az ajkait, becézni és simogatni akarta őket,
míg puhák, duzzadtak és nedvesek lesznek, amikor megnyílnak előtte. Két keze
közé akarta fogni a lány arcát, mialatt ezernyi gyógyító csókot lehel sérült
bőrére. Le akarta venni a fátylát, kiszabadítani a haját, ujjaival végigszántani
benne, amíg ragyogó csuklyaként nem omlik a hátára és a vállára. Vágyott rá,
hogy levegye róla hosszú, fojtogató ruháját, kioldja a kapcsokat és csomókat.
Dédelgetné felfedett testét, míg meztelenül és simulékonyan nem fekszik a
karjában.
Észre sem vette, hogy a lány vászonlapocskát gyártott, az oldalához nyomta, egy
másik csíkkal leszorította, amit aztán körbetekert a derekán, keresztezte a végeit,
majd újra előrehozta. Közel volt, olyan közel, hogy Ross érezte levendula-és
rózsaillatát, haja meleg aromáját. Visszatartotta a lélegzetét, míg a lány egy
túlontúl rövid pillanatig átkarolta a derekát, újra előrehúzta a kötözőcsíkot, aztán
apró csomót kötött rá.
Cate valamit megérthetett a férfi mozdulatlanságából. Felpillantott, Ross
parázsló szemébe nézett, arca feszült kifejezését kutatta.
Hosszú pillanatokig nem mozdult. A hirtelen beálló csendben halkan sustorgott a
parázstartóban a szénről aláhulló hamu. Cate szemei lassan elsötétültek, akár a
nyári vihar előtt az ég. Kezén, amit a férfi combján nyugtatott, finom remegés
futott végig.
Végre, végre ajkai szétnyíltak... és a férfi elveszett. Elveszett, és attól félt,
örökre.

7. FEJEZET


Cate közel volt a skóthoz, nagyon közel. Külön -külön látta a férfi szempilláit,
melyek vastagon és sötéten eredtek a szemhéjáról, az ezüstös pöttyöket, amik
körbevették a pupilláit a sötétkék írisz háttere előtt. Az apró sebhelyet, mely
félbevágta az egyik szemöldökét, és borostája kék árnyát a bőre alatt.
Szája határozott vonala különösen csábító volt, szinte érezte a melegét, a
puhaságát. Körülvette a férfi vadnövényeket idéző illata, ami talán az általa
használt skót szappantól eredt. Ösztö -nösen megérezte, mekkora erő felett
uralkodott a férfi, és mekkora árat fizetett ezért.
Hátra kellene lépnie, meg kellene mozdulnia, mondania valami hétköznapit. Ez
lenne a legbölcsebb, a legjobb mindkettőjüknek.
Képtelen volt megtenni. Izmai nem engedelmeskedtek az akaratának. Agya
kiürült, csak Marguerite suttogásának árulkodó szavaira emlékezett, ahogy
veszedelmesen így érvel: „Sosem gondolkodtál azon, milyen lehet... megengedni
neki, hogy simogasson, ami elvezet a... a puha és meleg szirmok felfedezéséhez?
Ez itt nem egy kert, de mégis talán egy soha vissza nem térő alkalom. Cate
álmodott ilyesmiről, ahogy Marguerite-nek is mondta. Ó, persze hogy álmodott!
Ráadásul itt, a szűzi szobában, melyen Marguerite-tel osztozott, sokkal jobban
tudatában volt Ross Dunbar ruhátlan férfiasságának, mint szerette volna.
Hatalmas ember volt, a testét formáló izmok rendkívül férfiassá tették, szilárd
erejükön megcsillant a parázstartóból érkező meleg, bronzos fény. Fülcimpája,
nyaka íve, haja hullámai; mind lenyűgözték. A puha szőrzet a mellkasán
hívogatta, hogy futtassa végig rajta az ujjhegyeit, rátegye tenyerét a selymes
felületre, és kövesse elkesnyedő vonalát, amíg el nem tűnik plédje rétegei alatt.
Nem mozdult, nem vette le a szemét a férfi szájának határozott vonaláról. A
szíve kalapált, egész testében reszketett a ruhája alatt. Remegett a keze, ahogy a
kötés végeit lapos, szoros csomóba kötötte. Lehet, hogy kissé előrehajolt, és
felsóhajtott. De nem csukta be a szemét, csak amikor a férfi arca közeledett, és
szája a szájához ért.
Ross szinte perzselte. Forróságot árasztott, amibe Cate beleborzongott. Szája
forrón érintette a lány hűvös ajkait, égette őket. Cate-ben fellobbant a tűz,
amelynek forrósága nem maradt el a férfié mögött. Ajkai bizseregtek, vibrálásuk
egy pillanat alatt átcikázott rajta, és elért az altestébe. Végigcsúsztatta a tenyerét
a férfi karján és vállán, bőre olyan volt, akár a meleg márványra feszített selyem.
Érezte Ross kemény, birtokló erejét, ahogy átkarolja a derekát, magához húzza,
szabad keze végigsiklik ruhája selymén, megtorpan dereka kanyarulatánál, majd
ujjai csapdába ejtik a kebleit.
Félig tiltakozó, félig megadó, halk nyögés tört fel a torkából. Mennyire más volt
ez az érintés, mint korábban Trilborné!
Dédelgető, amitől reszketni kezdett, miközben teste megemelkedett, hogy melle
még jobban a férfi tenyerébe simuljon. Szétterpesztette ujjait Ross mezítelen
vállán, végigsimított rajta, majd felfelé haladt, és végigszántott a haján. A
selymes tincsek a keze köré tekeredtek, beakadtak az ujjai közé. Annyira érezte a
férfit, hogy az már szinte fájt.
Ross szájának íze olyan édes volt, olyan részegítő, akár a legfinomabb bor.
Nyelvének finom dörzsölése tüzet ébresztett a lányban mélyen legbelül, az,
ahogy a férfi kemény mellkasa a melleinek feszül, a férfi szívének erős lüktetése
szinte elkábította. Csodálkozó izgalommal érezte azt is, hogy a férfi combjának
feszülő, domborodó keménysége mennyire más érzést kelt, mint Trilborn
gatyapőcszerű keménységének büntető döfései.
A teste lángolt, olyan elementáris vágytól égett, aminek lehetetlen volt ellenállni.
Ross hüvelykujja lassan végigsimított a melle hegyén, és lassú
kérlelhetetlenséggel egyre szorosabban ölelte; ez minden képzeletet felülmúló
tűzbe hozta Cate-et. Annyira sürgető vágyat érzett, hogy közelebb legyen a
férfihoz, és érezze őt meztelen bőrén, hogy újra fölnyögött.
- Ó, kedvesem! - suttogta a férfi az ajkainak; meleg lélegzete szinte simogatta
érzékeny felületüket. Cate annyira csak a szavakban rejlő kérésre figyelt, hogy
alig vette észre a hirtelen huzatot, amikor nyílt az ajtó. A küszöb felett
átcsoszogó nemezpapucsos léptek neszét sem érzékelte, csak a hirtelen beálló,
döbbent csendet.
- A szentek óvjanak minket!
Gwynne. Gwynne volt az.
Cate levegő után kapkodott, végtelennek tűnő pillanatokig azt sem tudta, hol
van. Kibontakozott Ross öleléséből, hátralépett, és megigazította a fátylát, ami
valahogy megint meglazult.
- Ó, itt vagy hát, Gwynne - mondta sietve. - Az úr megsebesült, és segítségre
volt szüksége.
- Igen, úrnőm, azt látom - közölte a komorna, és kezét széles csípőjére tette. -
Te pedig segítséget nyújtottál neki.
Cate felvonta a szemöldökét, igyekezett fensőbbséges lenni.
- Nem voltál itt, hogy megtedd. Most... most tiszta ingre van szüksége, mert a
z övé elszakadt, és mint látod, csupa vér is, és... és nem mehet ki innen
mezítelenül. Menj, és keress neki valamit, amit felvehet!
- Mégis hol keressem?
- A szobámban - válaszolta Ross, amikor Cate habozott. - Megengedem, hogy
átkutasd a holmimat, és elhozd, amire szükség van.
Ha a skótot bosszantotta is, hogy szinte meztelenül találták egy hölgy
szobájában, abból semmi sem látszott az arcán, és úgy tűnt, cseppet sem jött
zavarba attól, hogy rajtakapták, amint egy lánnyal ölelkezik. Talán hozzászokott
az ilyesmihez, vagy cseppet sem érdekelte, mit gondol róla egy szolgáló.
Cate képtelen volt ennyire nyugodt maradni. Gwynne az édesanyja
szolgálólánya volt esküvője napjától fogva, és dadája Cate-nek és testvéreinek.
Ő maradt számukra az egyetlen anya, miután az övék még gyermekkorukban
meghalt. Mellettük állt száz betegségben és bosszúságban, óvta őket
mostohaapjuk és mostohabátyjuk haragjától, míg éltek, osztozott bánatukban,
örömükben. Családtagnak számított.
- Kérlek, Gwynne! - kérte ijedten. - Megmagyarázom, de nem most!
Gwynne a tekintetét kereste, zárkózott pillantása zavart volt, de együtt érző. Egy
pillanattal később kurtán biccentett.
- Jó - egyezett bele - rögtön jövök.
Figyelmeztetésnek szánta, nem mintha szükség lett volna ilyesmire. A
kimondhatatlan veszélyekkel teli pillanat elmúlt. Amikor az ajtó becsukódott
Gwynne mögött, Cate oda lépett, ahova Ross ingét dobta. Felvette, kirázta, látta,
hogy vállban milyen széles, és látta a beleivódott vér sötét foltját is.
- Lehet, hogy kijön a folt, ha vízbe tesszük. - Hangja feszült volt, és nem
teljesen nyugodt. - Ha igen, akkor én - vagy Gwynne - megvarrhatjuk a
szakadást.
- Hagyja csak! - válaszolta Ross. - Van, amit nem lehet helyrehozni.
Cate ránézett, aztán újra elfordította a tekintetét, volt valami a férfi hangjában,
ami megijesztette, ami arról árulkodott, hogy nem az ingről beszél.
- Az ember próbálkozik, mielőtt biztosra venné...
- Nem mindig. Van, amit nem lehet helyrehozni.
Cate még jobban összeszorította az ajkait. Sietve összehajtogatta az inget, és
határozott mozdulattal belenyomta a mosdótálban maradt, pirosra színeződött
vízbe.
- Olyankor mi történik?
- Olyankor az ember alkalmazkodik, ahogy tud. Vagy meg esküszik, hogy
nélküle él tovább, vagy újrakezdi.
Cate érezte nehéz szívverését, altestének feszülését, agya tompultságát. Jelentős
döntés született itt, de nem tudta biztosan, mi az, vagy milyen
következményekkel jár. Amikor újra megszólalt, szavai csak hangok voltak
egymás után.
- És nekünk mi jut?
- Ó, tudod te azt, Cate. Az elejétől fogva tudtad.
A lány félt, hogy így van. Nagyon félt.
Ross sebe begyulladt. Ez a sós vizes lemosás ellenére sem okozott nagy
meglepetést, mivel Trilborn szennyezett karddal vágta meg. A férfi a szobájában
maradt, hánykolódott és reszketett a láztól, sokat aludt, és nem evett semmit. A
második napon Cate komornája sietett a szobába. Egy tálcán kenyeret,
csirkelevest és egy kancsó vizet vitt neki. Lekicsinylő szavakkal számon kérte a
férfin, hogy nem jelent meg a nagyteremben, de aztán rávette, hogy egyen egy
keveset és igyon sokat, kicserélte átizzadt ágyneműjét, és sokkal kényelmesebb
állapotban hagyta magára. A harmadik napon újra megjelent, és a negyediken is.
Néha éjszaka is, bár olyankor elképesztően hasonlított úrnőjéhez, és hosszú,
szőke haja úgy simított végig a férfi lázas bőrén, mint száz apró ujj, miközben
mintha egy fagyos, skót tó vizében mosdatta volna. Kezei gyengéden siklottak a
testén, bőre mégis libabőrös lett, ahogy kicserélték a kötését, kifésülték a haját,
és kendővel letörölgették az arcát.
Az ötödik napra Ross nyugtalan lett, ideges, estére a láza ismét felszökött; a
legkisebb zajtól is dührohamot kapott. Amikor a szomszédos szobában két idióta
vitába kezdett egy behorpadt sisak miatt, felkelt az ágyból, átrobogott hozzájuk,
egymásnak ütötte a fejüket, aztán a me gerőltetéstől olyan gyengén, mint a
vizezett zabkása, visszafeküdt. Pillanatokon belül kiverte a víz, de lenyugodott
annyira, hogy vacsoráig aludni tudjon.
A hatodik éjszaka közepén felébredt, vad vágyat érzett, hogy magára öltse
plédjét, felnyergeljen egy lovat, és itthagyja önként vállalt börtönét. Ki akart
lovagolni, eszét és erejét valamelyik ellensége ellen fordítani. Az szinte nem is
számított, hogy a saját jószágaikat védi-e meg a tolvajoktól, vagy a szomszédok
marháit hajtja el, csak az, hogy a portyázási időszak utolsó néhány napján kint
legyen a szabad levegőn. Az éjszakák hamarosan túlságosan megrövidülnek, túl
kevés lesz a lovak takarmánya, a marhák pedig legyengülnek a ridegtartáshoz.
Feküdt, a sötétségbe bámult, amit csak egy faggyúgyertya csöpögő csonkja
világított meg, és kétkedett benne, hogy valaha kilovagol még a barátaival és
családja férfi tagjaival, hogy csapást mérjenek ellenségeikre. Nélküle mennek
majd, ahogy bizonyára eddig is megtették a Szent Mihály napja óta eltelt hosszú
hetek alatt. Az örökkévalóságig itt ragad Angliában, és mindenki elfelejti...
Egyrészt azért esett búskomorságba, mert elveszítette fiatalkori barátait és a
rokonság nyújtotta biztonságot, másrészt mert magára hagyottan és legyengülve
feküdt az ágyban. Melankóliáját súlyosbította, hogy ráébredt, mekkora szakadék
tátong közte és Lady Catherine Milton között.
Szerette volna elmondani Cate-nek, hogy számukra nincs közös jövő. Azután
volt olyan ostoba, hogy azért kesergett, mert a lány nem jött el hozzá. Igaz,
elküldte a komornáját, amit vehetett az aggodalom jelének is, de ő maga nem jött
el, hogy borogatást tegyen a homlokára, vagy enyhítsen unalmán.
Persze, ha el is jön, nem maradhatott volna. Ross azonnal elküldte volna.
Mégis... azért megpróbálhatta volna.
Nem gondolkodott józanul, és ezt tudta is. Mindketten tudták, hogy nem lehet
közöttük semmi, ebben már kétszer is megegyeztek. Ha a szobája közelében
látják a lányt, annak szörnyű következményei lehetnek mindkettőjük számára. A
hír gyorsabban járná be az udvart, mint egy, a nagyterem menynyezetéről lógó
zászlók és lobogók között eltévedt fecske. Még kakaskukorékolás előtt
összeházasítanák őket.
Ennél csak az lenne rosszabb, ha őt kapnák rajta, amint az éj leple alatt beoson a
lány szobájába. Ez esetben láncra verve végezné.
Mégis eszébe jutott, különösen, amikor majd’ eszét vette a láz. Cate örülne, ha
látná, csupa finom mosoly és puha csábítás lenne - vagy sikolyával felverné a
palotát. Csak az akadályozta meg abban, hogy kicsusszanjon az ágyából, és
kiderítse, melyik következne be, hogy tudta, a lány a húgával alszik. Marguerite
egy pillanatot sem vesztegetne, és hívná az őrséget. Vagy fejbe vágná a
piszkavassal. Arra mennyi esélye lett volna, hogy kicsalja Cate-et az ágyából,
miközben Marguerite ott alszik mellette?
Nőre volt szüksége. Ez gyötörte; túl sokáig élt cölibátusban. Megvetette az
udvari hölgyek hízelgését, akik úgy néztek rá, mint egy barbárra, aki
megismertetheti őket a vad szenvedéllyel, és kerülte a szajhákat, akik kocsmák
padlásán és sikátorokban árulták bájaikat. Szinte már nem is emlékezett rá, kivel
volt legutóbb, de valószínűleg Sadie-vel, a kovács lányával, akinek fémpolírozó,
hanga és a Solway felől fújó szél illata volt. Gyorsan és keményen estek
egymásnak aznap a páfrányosban; két egymást markoló, ölelő, együtt lüktető
test. Nem játszottak meg semmit, csak megragadták a pillanatot. Amikor véget
ért, Sadie ringó csípővel elsétált, és elégedett mosolyt küldött hátra a válla fölött.
Ross csapongó nappali képzelgéseiben és éjjeli álmaiban Cate mosolygott és
ringatta a csípőjét. A lány ott hagyta, és ő csak feküdt a fűben anyaszült
meztelenül, miközben azt kívánta, bár egymást ölelve aludnának el. A lány
csókja kísértette éjjel. Olyan gyengédséggel tért vissza hozzá, olyan természetes
édességgel és halk sóhajokkal, hogy hangos nyögéssel ébredt fel, és csak még
többre vágyott.
A nyolcadik nap estéjén, vagy talán a kilencediken, hírnök érkezett a szobájához.
Amikor dörömböltek az ajtaján, Ross kigördült az ágyból, átkozódva a posta
után kapott, meg sem várta, hogy kitisztuljon a feje. A kuzinja állt odakint, Liam.
Magas volt és izmos, haja akár a rozsdás páncélzat; és tele szájjal vigyorgott.
Olyan erővel veregette vállon Rosst, hogy legyengült állapotában majdnem
padlóra küldte, aztán megragadta, és leültette az ágyra.
- Úgy nézel ki, mint macskahányás a trágyadombon, cimbora! - jelentette ki
szokásos diplomatikusságával. - Mit műveltek ezek veled?
Beletelt egy kis időbe, mire mindent végigvettek. A végén Liam a fejét csóválta.
- Csúnya ügy ez! A te Trilbornod nem a legokosabb lény Isten ege alatt, de
elég ravasz ahhoz, hogy megkaparintsa, amit akar. Szerinted meg akart ölni?
- Talán igen, bár azt nem tudhatta, hogy rájuk akadok Lady Catherine-nel -
ismerte el Ross. - Akkora kárt akart okozni, amekkorát csak lehet, míg volt rá
esélye. Még többet is tett volna, ha nem állítom meg a tőrömmel.
- Ennyire fél tőled.
- Vagy ennyire akarja a hölgyet.
- Hogy így dühítsen egy Dunbart.
- Vagy mert nemcsak a nő után sóvárog, de a hozományához tartozó földekre
és jövedelmekre is fáj a foga.
Liam megértően nézett rá.
- Te pedig meg akarod akadályozni, hogy megkapja.
- Ezt sosem mondtam.
- Nem is kellett, mert az arcodra volt írva. De nem sikerülhet. Sosem fog.
Ennyit Ross is tudott, mégis lassú harag ébredt benne, amikor így, kimondva
hallotta.
- Gondolom, azért jöttél, hogy ezt elmondd.
- Az öreg éktelen haragra gerjedt, amikor megkapta Henrik király üzenetét.
Fel-alá járkált, mint egy őrült, azzal fenyegetőzött, hogy megkorbácsoltat, amiért
összegabalyodtál egy angol nővel. Végül megesküdött, hogy nem leszel a fia
többé, ha a nőnek mered adni a Dunbar nevet. Azt mondja, annyi fattyad lehet
tőle, amennyi csak tetszik, amíg Henrik vendége vagy, de nem állhatsz vele oltár
elé.
Ross undorodva felhorkant.
- Tehát kitagad?
- Vedd a lányt feleségül, és akár Sassenachnak is hívhatod magad. Sőt, a báró
azt is mondta, megöl, ha megjelensz a Dunbarok földjén.
Tehát az öregember vagy dührohamot kapott, vagy csak így akarta biztosítani,
hogy a fia engedelmeskedjen az akaratának.
- Tehát Henriknek az elutasítás hírét hoztad?
Liam nevetve a térdére csapott.
- Nem én! Amit az öreg báró a királynak üzent, azt hírnök vitte el. És meg
kellett fontolnia, mit mond, mivel a mi Jaksink nagyon előnyösnek tartja a
frigyet.
- Jakab király áldását adta rá?
- Igen, mivel annyira elégedett az egyezménnyel, amit ő és az angol Henrik
kötött, hogy támogat mindent, ami biztosítja a fennmaradását.
- Tehát az a ravasz, vén ördög apám nyitva hagyta az ajtót, közben
gondoskodik róla, hogy magamtól sose lépjek át rajta.
- Valahogy így - értett egyet Liam.
- Furcsa, hogy Henrik erről semmit sem szólt.
- Talán még mindig azt hiszi, hogy meggyőzhet. Vagy hagyja, hogy a hölgy
próbálja meg. Bár el sem tudom képzelni, miféle nő lehet, akit ennyire egy galád
skóthoz akar adni.
- Boszorkány, vagy valami hasonló.
Liam elkerekedett szemmel hátrahőkölt.
- Ilyet ne is mondj!
- Csak vicceltem. - Ross barackot nyomott kuzinja feje búbjára. - Henrik
bonyolult játékot játszik, és szerintem már egy lehetséges felkelésre figyel.
- Mert azt rebesgetik, a herceg nem halt meg, ahogy mind hittük? Hallottunk
róla a határ túlfelén. Ahogy arról is, hogy szervezkednek Yorkban, a néhai
Richárd király szülőföldjén. Pontosan erre van szükség. Hogy újabb csetepaté
törjön ki a fehér és a vörös rózsa közt, hogy újabb lecsapott fejek sorakozzanak
karóra tűzve, amikből a hollók lakmároznak.
- De lehetőleg ne skót fejek legyenek.
- Hát ne is!
- Tehát semmi jele, hogy Jakab király bele akarna avatkozni az ügybe.
- Semmi ilyesmit nem hallottam. A saját dolgai foglalkoztatják.
Liam csak addig maradt, míg elmondta a legújabb híreket a Dunbar klánról: ki
született, ki házasodott, betegedett vagy halt meg, és kit öltek meg.
Panaszkodott, hogy unatkozik, hiszen tétlen, amióta a báró megígérte, hogy jól
viselkedik. Bár jót nevetett egy remek tréfán, amit Johnstone-ék ellen követtek
el, amikor is fél tucat Dunbar báránybőrökbe bújt egy ködös éjszakán, és annyi
marhát oroztak el, ami elég volt egy kiadós lakomához.
Amikor kuzinja elment, hogy egyen-igyon hosszú útja után, Ross a szobája négy
falát bámulva ücsörgött, és végiggondolta a hallottakat.
Tudta, apja hogyan fog reagálni, azon alig lepődött meg. Az, hogy a dühödt, „A
hollók vájják ki a szemed!” elutasítás Henrik felé elmaradt, inkább arról
tanúskodott, hogy az öreg minden oldalról meg akarta vizsgálni a kérdést,
mintsem a fia miatti aggodalomról. Úgy gondolta, a fia tud vigyázni magára, és
így is van. Akkor miért az az első ösztönös gondolata, hogy szembeszegüljön
Dunbar báróval? Miféle szeszélyes makacsság miatt kívánja pokolra az apja
parancsait és fenyegetéseit, és azt tenni, amit ő akar?
Amit ő akar...
Ross átkozódva felkelt az ágyról. Hideg vizet lötykölt magára a mosdótálból,
ledörzsölte az izzadtságszagot a bőréről és a hajáról, megszabadult a betegség
kábultságától. Friss vásznat kötött a vágásra az oldalán, a még mindig
élénkvörös vonalra, amit csinos öltésekkel varrtak össze, fekete fonallal.
Belebújt combig érő vászoningébe, magára kötötte a plédjét, felcsatolta az övét
és a bőrerszényét, legfelülre felhúzta bőrzekéjét. Néhány pillanattal később
kicsörtetett a szobájából a nagyterem felé.
Amikor belépett, megcsapta az örökzöld és a füst illata, a pattogó tűz melege.
Ahogy a kandallóba vetett, hatalmas fenyő hasábra nézett, ráeszmélt, hogy
bizonyára ez a karácsonyi mise estéje - míg ő ágyban feküdt, elérkezett az
ünnep. A szokatlan növényi illatokba sült hús, frissen sült kenyér és sör illata
keveredett.
Egy pillanatra megszédült, szinte rosszul lett, aztán rájött, hogy annyira éhes,
hogy a kutyákkal is megküzdene az asztal alá dobott csontokért. A legközelebbi
pad végéhez botorkált, lehuppant rá, és megrángatta a nagy karéj, meleg és
ropogós kenyerekkel arra haladó szolga ingét.
Miután leszedték az asztalokat, az asztallábakat és -lapokat a fal mellé tolták,
Lady Marguerite csatlakozott Rosshoz. A férfi a lány háta mögé pillantott, Cate-
et kereste, de jegyese a királynéra várt. Egy tál fűszeres vizet tartott a kezében,
amibe a fenséges hölgy belemárthatta és megmoshatta az ujjait. Húga
nyugtalannak tűnt, de úgy viselkedett, mint akinek a férfi társasága éppúgy
megfelel, mint bárki másé.
Ám Rosst nem lehetett bolonddá tenni. A kis hölgy akart valamit, bár Ross nem
volt biztos benne, hogy hallani akarja, amit mondani fog.
- Szóval úgy döntött, újra csatlakozik hozzánk - kezdte Marguerite, és megállt
ott, ahol a férfi az egyik oszlopot támasztotta, melyek párosával futottak végig a
terem közepén. - Nem tudtuk eldönteni, hogy papért küldessünk, aki feladja az
utolsó kenetet, vagy riasszuk az őrséget, mert megszökött.
- De egyiket sem tették.
- Mindkettő túl korainak tűnt. Gwynne beszámolt róla, milyen vicces ember
maga. Tegnap csizmát vágott a fejéhez.
- Meg akart fürdetni.
- Ahogy én Gwynne-t ismerem, valószínűleg rá is fért volna magára.
Cate kishúgának intelligens arca volt, nagy, barna szemei elég sötétek ahhoz,
hogy minden titkot elrejtsenek. Szép, aranybarna haja jó néhány árnyalattal
sötétebb volt Cate szőke fürtjeinél; és alacsonyabb is volt a nővérénél. Kissé
távolinak tűnt, szinte titokzatosnak - ezt ezen az estén kihangsúlyozta a
karácsony tiszteletére öltött, tengerkék, bársony ünneplőruhája, ami fölé
levendulakék tunika borult, melyre apró, arany- és ezüstszín napokat és holdakat
varrtak, és ékkövekként csillogó üveggyöngyöket. De annyira higgadtan és
közönyösen vi selkedett, hogy Ross nem tudott ellenállni a vágynak, hogy
kirángassa ebből az állapotból.
- Talán csak jobb szerettem volna, ha másik nő kezében van a mosdókendő -
mondta legkifinomultabb skót hanghordozásával. - Sajnos senki más nem volt a
közelben.
- Úgy érti, a nővérem.
- Nem mutatott hajlandóságot.
- Ó, nehéz volt lemondania erről - közölte Cate húga higgadtan -, csak a
Szűzanya segítségével sikerült neki.
Ross tarkója átforrósodott a gondolatra, hogy Cate vele akart lenni. Ekkor
azonban észrevette a csillanást a húg szemében, amiből rájött, hogy átláttak rajta.
- Kis boszorkány!
Marguerite elsápadt.
- Ne mondjon ilyet!
Ross a lány gyötrelmét látva nyugtatóan felemelte a kezét.
- Nem úgy értettem...
- Sose mondjon ilyet, még viccből se! - kérte komolyan a lány. - Vannak,
akiknek egyáltalán nincs humorérzékük, ha ilyesmiről van szó.
Igaza volt. És Ross egyáltalán nem örült, hogy ennyire feldúltnak látja.
- Bocsánatáért esedezem!
- Az igazat megvallva, attól tartok, Trilborn is boszorkánynak vél engem és
Cate-et is. Tudja, babonás, különben már rég, megszerezte volna magának a
nővéremet. Ha valaha is kényszerítik Cate-et, hogy hozzámenjen, a
boszorkányság vádja épp kapóra jön majd, hogy megszabaduljon tőle.
- De a birtokait megtartja, értem én.
Marguerite csinos vonásain enyhe rosszallással, hosszan ránézett. Rossnak az a
kényelmetlen érzése támadt, hogy épp mérlegre tették. De bármi volt is ennek a
hátterében, őt egyáltalán nem érdekelte.
- Önnel mi a helyzet? - kérdezte végül a lány. - Szereti Cate-et, vagy
megszabadulna tőle, amint szült magának egy-két örököst?
A férfi bensőjében forrongó harag felháborodva a felszínre tört.
- Ez meg miféle kérdés?!
Marguerite meg sem rezzent, ami arra utalt, hogy a bátorság örökletes a
családban.
- Olyan, amire egyszerű választ várok.
- Ha feleségül vehetném, soha többé nem ereszteném.
- És ha találkozna vele szürkületkor egy rózsakertben?
Nem. A lány biztosan nem arra céloz! De mi van, ha mégis?
- Mi... együtt dacolnánk a tövisekkel.
- Szóval szerelmes tudna lenni belé, ha egy kicsit odafigyelne.
A férfi röviden felnevetett.
- Mi értelme lenne? Ő egy nemes származású Sassenach, én pedig
közönséges határ menti fosztogató vagyok.
- Közönségesnek nem mondanám. - A lány egy pillanatig Rosst nézte.
Felmarkolta a fátyla sarkát, idegesen rágcsálta egy darabig, aztán megjegyezte: -
Az ön apja báró, ahogy ön is az lesz, ha ő meghal. Feltéve, ha életben marad.
- Ha?
- Veszély leselkedik önre. Bár érdekes... jó esély volt rá, hogy meghal,
mégsem következett be.
- Meg kellett volna halnom? - kérdezte Ross elhűlve.
- A legtöbben meghaltak azok közül, akik ön előtt megpróbáltak
mennyasszonnyá tenni minket.
- Erre a nevetséges átokra céloz. - A férfi egy pillanatig azt hitte, hogy a
késszúrásra gondolt, és arra, hogy Trilborn meg akar szabadulni tőle.
- Hát persze. Azt hittem... De nem számít. - Marguerite felsóhajtott. - Tényleg
nagy kár! - Megfordult és elsétált, mintha a férfi többé már nem érdekelné.
Ross figyelte, ahogy Cate húga távozik. Attól tartott, korai halálra ítélték. De
elhamarkodott ítélet született. Nem hal ő meg olyan könnyen.
A tarkója bizseregni kezdett, gyorsan megfordult. Épp időben, hogy kivédje,
hogy egy könyök sérült oldalába nyomódjon. Ám az érintés is elég volt ahhoz,
hogy elakadjon a lélegzete, és egy pillanatra megszédüljön.
- No lám, Dunbar - szólalt meg Trilborn, miután kényelmetlen közelségben
megállt -, micsoda meglepetés idekint látni. Biztosra vettük, hogy legközelebb
már csak szemfödélben tűnsz fel.

8. FEJEZET


Cate abban a pillanatban megérezte Ross jelenlétét, amint a férfi belépett a
nagyterembe. Bár fáradtnak és sápadtnak tűnt bőre szélfútta bronzossága alatt,
senkit nem vett körül olyan határozottság, olyan uralkodói légkör, mint őt.
Hanyag eleganciája eltéveszthetetlen volt, ahogy sötéten jóképű vonásai is.
Kevesen viseltek szoknyaként felcsatolt gyapjúszövetet, noha volt néhány más
skót is az udvarnál a királyukkal kötött béke zálogaként.
A lány szíve zakatolt, ritmusa a kétszeresére gyorsult. Követte a férfit a
tekintetével, míg el nem tűnt előle a hatalmas terem túlfelében. Az ünnepi este
hirtelen kétszer olyan vidámnak tűnt.
A terem ablakai és ajtói felett piros bogyós magyal-, hanga- és borostyánfüzérek
lógtak, közéjük dús fagyöngy- és más örökzöldágakat fontak, illatukkal megtelt
a meleg levegő. Még több füzérrel díszítették az emelvény elejét, ahol a főasztal
állt, és mögötte a király jelvényeit is feldíszítették. Szegfűszeggel tűzdelt
almából készült gyümölcsdíszeket halmoztak fel tálakon, melyeket végigraktak
az asztalokon; közöttük különböző szalagok feszültek. A főasztalnál Henrik és
királynéja - tőlük jobbra a király kísérete, balra pedig az udvarhölgyek - a borát
kortyolgatta, és arra várt, hogy szórakoztassák őket.
Cate, számos más hölggyel egyetemben, akiket a királyné kért fel, irányította a
füzérek felhelyezését és az almadíszek elkészítését. A dekorációnak hat hétig a
helyén kellett maradnia, egészen gyertyaszentelőig. Ám az étkezés olyan sokáig
elhúzódott, hogy a lány már attól félt, hogy a díszek ezt az estét sem bírják ki.
Végre elvitték a sajtot és a diót, a lenti asztalokat a falnak támasztották.
Hamarosan kezdődik a pantomim, melyet utazó társulat ad elő. Ezt követi majd a
tánc lant-, hárfa- és violin- zenére; a mulatságot körtánc indítja. Egyéb
vidámságokkal telik majd az idő az éjféli angyal- vagy Krisztus-miséig, ami az
üdvözülés fényének érkezését dicsőíti a legnagyobb tél legsötétebb napjának
legsötétebb órájában.
Cate sosem kedvelte túlzottan a pantomimot, nem bánta, amikor betiltották a
szörnyűséges Danse Macabre után, amit Henrik mulatságainak rendezője vitt
színre Westminsterben néhány hónappal korábban. Meglepte, hogy ezen az estén
beengedték az álcajátékosokat a palotába. Feltételezte, hogy túl erős a
hagyomány karácsony idején ahhoz, hogy betiltsák. Vagy a király új emlékeket
akart a régiek helyett. Amikor előreléptek a fehérre púderezett arcú, díszes
jelmezbe bújt emberek, a lány elfordult, és Ross magas alakját kereste.
Meg is találta; egyik vállával a bejárathoz legközelebbi oszlopot támasztotta.
Marguerite biztosan beszélt vele, mert most sétált el tőle. Húga legyőzötten
eresztette le a vállát, és Cate azon töprengett, vajon miről lehetett szó köztük. Ha
egyedül maradnak, meg kell kérdeznie.
Hirtelen mozgást pillantott meg a szeme sarkából, így újra abba az irányba
fordította a fejét. Három férfi csatlakozott Ross-hoz. Cate előrelépett, és látta,
ahogy egyikük oldalba akarja vágni, aztán elkapja a könyökét. Elfogta a düh, és
összehúzott szemmel figyelte annak a férfinak a zekéjét, aki megpróbálta
megütni Ross sérülését. Bár a férfi háttal állt neki, bárhol felismerte volna.
Mit akarhat Trilborn elérni ezzel, azon kívül, hogy rávegye Rosst, hogy
megvívjon velük, holott még nincs jól? Lehet, hogy a barátaival.
Cate gyorsan határozott. Az egyik pillanatban még hölgyhöz illő tartással állt, a
másikban már a Rosst körbevevő hármas felé lépdelt. Karmazsinvörös
bársonyruhájában és arannyal hímzett fátylában izgatottan közéjük lépett,
hidegen elmosolyodott, és megvetően végigmérte őket.
Látta, hogy Ross a tőre markolatán nyugtatja a kezét. Nem húzhatja elő, mert azt
sértésnek vehetik, ami megtorlást kíván.
- Ross, kedves uram, milyen figyelmetlen is ön! - szólalt meg a lány, és
hagyta, hogy hangja és tekintete ellágyuljon, amikor megfogta a férfi karját. - Ha
még emlékszik, Winchesterben megígérte, hogy táncolunk.
- Én...? Ó, igen! Hogy is felejthettem el.
A férfi szemének hegyi patakot idéző kékségének mélyén pajkosság bujkált.
Tisztában volt vele, miben mesterkedik a lány, de szemlátomást mókásnak
tartotta. Ha az volt, ha nem, Cate folytatta a színjátékot.
- Mivel nem jött el hozzám, én jöttem el önhöz, mert a szaván akarom fogni.
Az álcajátékot körtánc követi. Énekelhet is nekem, miközben együtt
szökellünk...
- De Lady Catherine! - förmedt rá Trilborn.
- Uram?!
Most először találkozott a gróffal a folyosón történt incidens óta. Trilborn sem
mutatkozott, ő is a sebeit nyalogatta az elmúlt héten. Az orra még mindig
bíborszínben játszott, és elgörbült ott, ahol Ross ütése érte. Az álláig érő, magas
gallér eltakarta a nyakát, ahol a lány megharapta.
A Cate tekintetében fellobbanó harag a férfi torkára forrasztotta a szót. Lesütötte
a szemét, és alázatos főhajtást mímelt.
- Bocsásson meg, de én akartam táncra kérni.
- Vissza kell utasítanom - felelte a lány azonnal.
- A köztünk történt kis félreértés miatt? Meggondolatlanul viselkedtem,
beismerem, elragadtak az érzéseim. Reméltem, hogy lehetőségem lesz a
bocsánatát kérni.
Cate olyan választ adott erre a javaslatra, amilyet érdemelt, vagyis semmilyet.
Hátat fordított Trilbornnak, tekintetét Ross arcára szegezte, és megkérdezte:
- Mehetünk, uram?
- Mármint szökellni? - A skót lemosolygott rá. Szorosan Cate karjába fűzte a
karját, így a lány érezte megfeszült izmait, de rájött, hogy a férfi, ha szükséges,
kész cselekedni.
- Boldogan, ahogy az ünnep is az! - A lány szíve kalapált, és úgy tűnt, arca
forrósága az őt körülvevő levegőt is felmelegíti. Leginkább attól félt, hogy
Trilborn kezet emel rá vagy Rossra. Bár tudta, hogy a skót mindkét esetben úgy
harcolna, akár az ördög, abban nem volt biztos, hogy túlélné-e.
- Beszédem volna még a hölggyel, Dunbar!
- Az ő kívánsága előrébb való, Trilborn, különösen, mivel ő az utánozhatatlan
graydoni gráciák egyike.
- Isten szakállára, nem hagyhat így itt!
- Itt vannak a barátai - szólt vissza Ross a válla felett, miközben elvezette a
lányt közülük. - Talán egyikük partnere lesz a táncban.
A Trilborn arcát felhozó harag nagy elégedettségére szolgált. Cate felszegett
fejjel, nem nézve se jobbra, se balra, az összegyűlt bámészkodókra ügyet sem
vetve, Ross Dunbarral a kiürített térség szélére sétált, a főasztal elé. És ha a szíve
ki is akart törni ruhája selyme alól, azt csak ő tudta.
- Felváltva mentjük ki egymást a bajból - mondta Ross mély, halk hangon a
lány fülébe, míg az álcajáték végét várták. - Most már egálban vagyunk.
- Aligha, uram. Ön kétszer segített, én egyszer. - A lány arcán továbbra is
udvarias mosollyal az egyik színészt nézte, aki feltűnően aggódott egy fehér
egérnek öltözött színésztársa sorsa miatt.
- Én máshogy számolom. Ön nemcsak összevarrta a sebemet, de éjszaka is
eljött, hogy csillapítsa a lázamat.
- Az volt a legkevesebb, amit tehettem, hogy elláttam a sérülését. A másikban
téved. Az Gwynne volt.
A férfi bocsánatkérően elmosolyodott.
- Bevallom, eddig én is álomnak hittem, de most, hogy újra önnel vagyok...
- Nem értem, mire céloz.
- Lehet, hogy nem voltam teljesen magamnál, de az illat és érintés nem
hazudik. És annyira azért nem voltam kiütve, hogy ne emlékezzek egy szépen
elkendőzött, csinos monoklira.
- Ó! - A lány az arcához kapta a kezét, és eltakarta azt a részt, ahol Trilborn
ütése nyomán elszíneződött a bőr, és a szeme körül a szivárvány minden
színében pompázott. A Trilbornnal való „találkozás” után néhány napig a
spanyol udvarhölgyek különféle kencéit kente magára, és csak aznap reggel
döntött úgy, hogy már nem szükséges.
- Nem - tette hozzá a férfi könyörtelenül -, most már biztos. - Nem, a fejem
sosem volt annyira záp, hogy összekeverjem az öreget a fiatallal, a csúnyát a
széppel.
- Ejnye, uram! - ugratta a lány, miközben pír hevítette az arcát. - Így kell
beszélni arról a nőről, aki mosdatta, öltöztette önt, mintha... Hogy is mondta? Ó,
igen, mintha pólyásbaba lenne.
- Ez igazságtalanság, milady. A pillanat hevében kimondott szavakat nem
lenne szabad felhasználni senki ellen. De ha ön úgy érzi, hogy még nem
egyenlítettünk, nincs ellene kifogásom, hogy újra megmentsen.
Cate pillantása Ross arcát kutatta.
- Néhány férfi tiltakozna.
- Igen, és néhányan borotválkozás közben is képesek elvágni a torkukat, de ez
nem azt jelenti, hogy sok eszük lenne. Vegyük például az ön Trilbornját...
- Vegye maga, mert előttem nem kívánatos a becses személye - válaszolta a
lány hűvösen, mert bosszantotta, hogy témát váltottak. Sokkal szívesebben
beszélt volna arról, ami köztük történt, amikor kettesben voltak.
A skót nem törődött a pikírt megjegyzéssel.
- Az a szándéka, hogy feleségül veszi önt, és egyáltalán nem bánja, ha közben
kivívja az ön gyűlöletét.
- Ezt már említette korábban, én pedig mondtam, hogy...
- Ön az átokba veti minden bizodalmát, bár az annyit sem ér, hogy
megakadályozott volna két támadást.
- Ön mégis mindkét alkalommal időben felbukkant, nem igaz?
- Higgye ezt, ha boldoggá teszi. De szerintem bölcsebben tenné, ha új
férjjelölt után nézne, ha nem vágyik rá, hogy Trilborn ágyát melegítse.
- Tessék? Keressek harmadik jövendőbeli férjet, akit visszautasíthatok,
amikor már van kettő? Ezzel az erővel kereshetek még néhányat, akár tucatnyit
is.
- Ebben van valami - biccentett a férfi előzékenyen -, hisz minél több, annál
jobb.
- Előbb vonulnék zárdába!
A férfi haragosan nézett rá.
- Ezt nem mondhatja komolyan!
- Ott legalább csönd lenne, és béke! - kapta félre indulatosan a fejét Cate. -
Bizonyos vagyok benne, hogy Henrik király édesanyja, aki maga is félig
apácaéletet él, el tudná intézni.
- Talán, de szembeszállna a király akaratával?
- Lehet, ha sikerülne meggyőznöm, hogy ez az igaz hivatásom.
- Á, igen, ebben az esetben valószínűleg - Ross karját nyújtotta a lánynak, és
arrafelé vezette, ahol a többiek gyülekeztek a tánchoz -, de akkor is tragédia
lenne.
Cate alig vett tudomást a táncosokról, vagy arról, hogy felcsendült a zene. Alig
figyelt az első elénekelt sorra, amit minden párnak el kellett ismételnie, mielőtt
egy újabb sorral toldották meg a dalt.
- Miért lenne tragédia? - kérdezte. - Sok nő szenteli életét Isten szolgálatának.
- Azok, akiken már az ima sem segít. - Ross meghajtotta a fejét, fesztelenül
mosolygott, és nem kért bocsánatot a gúnyos megjegyzésért.
- Téved. A testvéreimmel apácáknál tanultunk, és számtalan boldog órát
töltöttünk azzal, hogy gyógynövényeket, zöldségeket termesztettünk, méheket és
juhokat gondoztunk. Sok nő lel ott menedéket a házasság megpróbáltatásai elől.
- Ez szép, ha ők ezzel elégedettek. De lehet, hogy jobban jártak volna, ha már
az elején olyan férjet választanak, aki nem bánik rosszul velük.
- Okos gondolat, de bizonyára tudja, hogy keveseknek adatik meg a választás
lehetősége.
Cate nem tehetett róla, ha a szavai keserűen hangzottak. Túl sok eljegyzést
erőltettek rá és a testvéreire, olyan egyezményeket, melyek különböző
tragédiákkal végződtek, még ha emberhalálhoz nem is vezettek.
Ross egy hosszú pillanatig nézte a lány elfordított arcát, miközben behajlított
karokkal köröztek egymás körül. Amikor megszólalt, a hangja zavartnak tűnt.
- Ezt valóban nem gondoltam végig. De nem hagyom magam eltántorítani
attól, amiről először beszéltünk. Miért nem ismeri be, hogy azért jött, hogy...
- Csitt! - Cate sietve körbepillantott. - És készüljön, mert mindjárt mi jövünk.
Egy pillanattal később rájuk került a sor. A dal arról szólt, hogy a házaló
szebbnél szebb újévi ajándékokat húz elő a zsákjából: minden táncospárnak el
kellett ismételnie, mi került elő a zsákból, majd megtoldani eggyel. Tizedikként
kapcsolódtak be az énekbe, és Cate arra számított, hogy neki kell
visszaemlékeznie a listára, de tévedett. Ross szép baritonja tökéletes ritmusban
és sorrendben ismételte el az ajándékokat, hozzátett tíz ezüstcsengettyűt,
miközben finom eleganciával járt körbe, perdült-fordult, megfogta a lány kezét,
körbesétálta, aztán haladt tovább.
Cate vonakodva távolodott el tőle. Követte a férfit a tekintetével, mialatt siklott a
párok bonyolult alakzatában, lépegetett jobbra és balra, előre és hátra. A férfiak
óvatosan kerülgették Rosst - legalábbis úgy tűnt. A nők rámosolyogtak, és
túlontúl készségesen nyújtották felé a kezüket, a fordulókban hozzásimultak.
Nem mintha Ross ebből bármit észrevenne, gondolta Cate. A férfi komor arccal,
önkéntelenül a bal oldalát odafordítva, céltudatosan lépkedett egyik partnertől a
másikig, míg újra a lány elé nem ért.
- Fáj a sebe? - kérdezte Cate aggódva, amikor újra szembekerültek, majd
különváltak, és lendületesen meghajoltak üdvözlésként. - Hagyjuk ki ezt a kört?
- És szakítsam meg a táncot? Eszembe nem jutna!
Nem lélegzett olyan egyenletesen, mint a lány, de ugyanolyan könnyedén
mosolygott, mint amikor a táncba kezdtek. Szívósabb volt, mint Cate hitte,
tekintve, min ment keresztül. Még néhány nap, és senki meg nem mondaná,
hogy meglegyintette a halál szele.
- Nálam járt, ismerje be!
A felszólítás a lány háta mögül érkezett, mert a férfi újra mögé pördült, azután
újra eléje érkezett. Nem eresztette el a témát. Addig nem adja fel, míg választ
nem kap.
- Ó, hát legyen! - kiáltott fel Cate, és gyors pillantást vetett a szomszédos
táncosokra. - Ott voltam. És akkor?
- Miért tagadta le? Örömét lelte abban, hogy azt hittem, kínomban láttam önt
az ágyam mellett?
- Nem lett volna szabad ott lennem - magyarázta a lány feszülten, miközben a
tánc koreográfiáját követve közelebb lépett, majd újra eltávolodott. - Ha bárki
megtudná...
- Nagy kockázatot vállalt.
- Tisztában vagyok vele, higgye el! - Cate dühödten nézett a férfira, és
felidézte magában, hogyan lopakodott végig a hideg folyosókon Gwynne egyik
bő köntösében, haját vastag parasztkendő alá rejtve. Többször be kellett
surrannia egy-egy kamrába, meglapulnia az ajtónyílások és az árnyékok
sötétjében, hogy össze ne találkozzon olyanokkal, akik felismerhetik.
- Miért kockáztatott?
- Ön többet kockáztatott értem. És többet is szenvedett.
- Mindez nincs hatással a jövőmre.
A lány gyilkos pillantást vetett rá.
- Szerintem, ha megölik, az óriási hatással lesz rá!
- Talán azért maradtam életben, hogy megvédjem Trilborntól - vetette fel a
férfi különös mosollyal.
Henriknek rengeteg civódó nemessel akadt már dolga, akik mind azt gondolták,
hogy jogukban áll megtenni mindazt, amit egy királynak. De Henrik nem tűr
olyan kard- vagy lándzsapárbajt, amit nem ő rendelt el.
- Nem is áll szándékomban párviadalt vívni. Hacsak nem kényszerítenek rá.
Mit beszél ez? A lány nem hitt a fülének.
- Ezzel mit akar mondani? - kérdezte nem kevés óvatossággal a hangjában.
- Egy olyan férj, akit Henrik elfogadhatónak talál, és aki jól bánik önnel,
megoldja az ön dilemmáját. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a leendő férj
kifejezett megelégedésére szolgál, hogy a menyasszonyt Trilborn orra elől
orozhatja el...
- Megesküdött, hogy nem egyezik bele! - emlékeztette Cate, a fogai között
szűrve át a szavakat. - Ha így akarja megfizetni a fáradozásomat, hogy levittem a
lázát, akkor... akkor sajnálom, hogy valaha is eljegyeztek önnel!
- Igazán?
Nem, ez így nem volt igaz. Ross majdnem tökéletes példánya volt a
férfinemnek, ahogy ott feküdt az ágyán kiterülve. Cate bűnös örömet érzett,
amikor a hűs rongyot végigsiklatta izmos mellkasán, a karjain, aztán le hosszú,
feszes combjain. Igen, megemelte a takaró egyik sarkát, míg Gwynne háttal állt.
De erről ki tudhatott? Csak maga a férfi. Tehát tud arról a szívverést elállító,
intim pillanatról, amikor Cate szembesült vele, milyen bőkezűen is alkotta meg a
természet.
- Azt az esküt azelőtt tettem, hogy rájöttem volna, ön milyen veszélyes -
jegyezte meg Ross, amikor a lány nem válaszolt.
- És mielőtt rájött, hogyan használhat fel arra, hogy dühítse egy régi
ellenségét.
- Inkább az ő felesége lenne? Sor kerülhet rá, ha visszautasít. Henrik
vonakodna egy zárdának adni a maga részét az apja birtokaiból, pedig kénytelen
lenne, ha ön felölti a fátylat.
A lányt torkon ragadta a félelem, lassan szorongatta, hogy érezze a fájdalmát.
- Nem erről van szó, tudja jól.
- Attól fél, különben meghalok? A kaszás mindannyiunkért eljön előbb vagy
utóbb. Addig tesszük, amit tehetünk.
- Hát nem érti, hogy belehalhat a Trilbornnal folytatott viszálykodásba?
Bosszú és árulás vár önre, mint ahogy eddig is. Legyőzhetik, ha dacol az
átokkal.
- Így is, úgy is ez vár rám. Talán tehetnék is valamit azért, hogy méltó legyek
rá!
- Nem lehet!
- Nem?
Ross a lányra nézett, miközben ezt kérdezte, pillantását megfejthetetlen érzések
sötétítették el. Cate állta a tekintetét, mert ezt kellett tennie.
- Nem. Soha.
- Ám legyen - válaszolta a férfi mosolyogva, de a tekintetében nyoma sem
volt jókedvnek ahogy óhajtja, milady!
- Meg kell ígérnie, hogy nem gondolja meg magát! - erősködött a lány.
A férfi a fejét rázta.
- Csitt, most, kedvesem! Újra ránk került a sor a dalban.
A karácsonyi fenyőtörzs olyan széles volt, hogy négy ember sem érte körbe. Így
a karácsony mind a tizenkét napja alatt éghetett, és elviselhetetlen forróságot
teremtett a nagyteremben. Amikor Cate és a húga elment, hogy köpenyt és
kesztyűt húzzanak, mielőtt átsétálnak a karácsonyi misére, Ross is elindult
kifelé. A greenwichi palota a Temzére nézett; a völgyben valamivel messzebb, a
folyó egyik kanyarulatában egy hajóépítő műhely látszott. Napközben szép
kilátás nyílt innen, de most a sötétben csak a hajólámpák fénypontjai látszottak.
A folyón, este lévén, szinte nem is volt forgalom.
Ross a jól kitaposott ösvényt választotta, ami levezetett a dombról; kopasz ágú
vadgesztenyefák közt kanyargott egy kőfal mellett, és végül a folyóparton ért
véget. A víz csendes csobogása és sodrása a partra csalogatta a férfit. Csendben,
szinte elveszve az éjszaka sötétjében egy fekete hattyúpár úszott elé.
Szemeikben visszatükröződtek a félhomályban ragyogó palota apró fénypontjai.
A férfi leguggolt, és feléjük nyújtotta a kezét, de madarak tovasiklottak, amikor
látták, hogy nincs nála ennivaló. Ross ott guggolt tovább, mosolyogva nézett
utánuk.
Az időjárás kissé melegebbre fordult, de még mindig hűvös és nyirkos volt a
levegő. A víz felől érkező fuvallat olyan jólesett Ross felhevült arcának, hogy
alig vette észre, hogy az sár, rothadó növényzet, emberi és állati hulladékok
szagát is magával hozta. Kihúzott egy száraz nádszálat, ami a folyóparton
hajladozott, durva sípot készített belőle, és olyasmi dallamot fújt rajta, aminek
ütemére férfiak meneteltek a csatába lengő szoknyájukban, súlyos kardjukkal a
hátukon.
Alig két órája evett, de máris újra éhes lett. Kétségtelenül az is marad, míg újra
helyre nem jön. Holnap nagy lakoma lesz Henrik költségére. A vadkan, amit
Ross ölt le az Újerdőben, szintén terítékre kerül. Valószínűleg sóban pácolodik
valahol a palota ételkamráinak valamelyikében, miután az ő utasításaira elhozták
az erdőből, és ideszállították szekéren Winchesterből. Alig várta, hogy
beleharaphasson.
Az állat agyarait megmentette magának. A trófea egy nap otthona nagytermét
díszíti majd - amikor édesapja már az égi határmezsgyéken portyázik -, örök
emléke marad egy keserves, ám varázslatos éjszakának.
Ám a mai estére, amikor együtt táncolt és énekelt Cate-tel, semmi nem kell,
hogy emlékeztesse. Soha nem fogja feledni a lány tánctól és a tűz melegétől
kipirult arcát, hiába is próbálná örökre agya leghátsóbb rejtekébe űzni a képet.
De mindenre, ami szent! Cate olyan csinos, merész és nemes, hogy ezer nő
között, ha akad egy ilyen!
De nem lehet az övé. Soha! Ha elégszer mondogatja magának, talán egy nap
majd beletörődik.
Nem mintha többet érezne iránta az aggodalmon túl, amit bármelyik más férfi
érezne a helyzetét ismerve. Nem tehet róla, hogy Cate eltévedt az erdőben, és ő
kénytelen volt védelmébe venni. Az, hogy Trilborn a lány körül szaglászik,
legyen Henrik gondja, bár Ross biztosra vette, hogy régi ellensége érdeklődését
feltüzelte, amikor szóba került, hogy a lányt esetleg egy Dunbarnak adják. Ha
korábban nem is érdekelte a lány, akkor ettől biztosan felcsihadt a szenvedélye.
Trilborn már csak ilyen.
Tompa puffanás, majd nyikorgás hangja lebegett a folyó sötét felszíne felett. A
közelben elsuttogott parancsszó hallatszott. Ross felemelte a fejét, összehúzott
szemmel vizsgálta a csillámló áramlatot.
Nem messze onnan, ahol ő a nádasban guggolt, csónak ereszkedett le a folyón; a
dagállyal sodortatták magukat, amíg a folyó a palota felé nem fordult. Ha nem
lett volna akkora a csend, Ross azt hihette volna, hogy valamelyik nemes tér
vissza a tivornyázásról, a Henrik komoly udvaránál szabadabb környezetből.
Azonban a csónak evezőit beburkolták, utasai köpenyükbe burkolóztak, széles
karimájú kalapjuk árnyékba borította az arcukat.
Ross ugyanazzal a lassú óvatossággal hasalt le, mint régen, ha egy csorda ideges
marhát kémlelt. Miközben nézte, a csónak jóval a palotát kiszolgáló kődokk
fölött kötött ki. Két férfi partra ugrott, és sietve végigment a külső várfal mentén.
Megálltak egy kapunál, ahonnan a konyhai maradékokat vitték el, vagy a
moslékot öntötték a folyóba. A kapu kitárult, a két éji vendég eltűnt odabent.
Mielőtt a kapu újra becsukódott volna, megakadt. A bent várakozó férfi
előrelépett, és erőteljesen meglökte. Az épületből fény szüremlett ki, megcsillant
fekete inge ezüsthímzésen, megvillant a fekete köpenyét tartó ezüst láncsorokon.
A férfi mozdulatai láttán, és ahogy hátranézett a válla felett, mielőtt a kapu
hangosan becsapódott volna, Ross hátán valósággal borzolódott a szőr, ahogy
egy kutya nyakán a bundája.
Szent Péter csontjára!
Trilborn! Trilborn volt az, aki beengedte az újonnan érkezőket, de Rossnak arról
sejtelme sem volt, hogy miben mesterkedik. De azt biztosra vehette, hogy
rosszban sántikál.
Ross talpra ugrott, gyors mozdulatokkal lesöpörte a sarat a szoknyájáról,
miközben figyelt, hogy érkezik-e újabb látogató, távozó vendég vagy őrség. Egy
őrszem jelent meg a falon magasan a feje felett, de túl messze volt ahhoz, hogy
gondot okozzon. Ross fütyörészett, úgy tett, mint aki a természet sürgető
hívásának engedelmeskedik idekint, majd a kapu felé vette az irányt, ahol a
férfiak eltűntek.
Két őrszem bukkant fel előtte, miközben a kapu felé közeledett. Rossnak
fogalma sem volt róla, merre járhattak pillanatokkal korábban, de az biztos, hogy
most a helyükön voltak.
Ám gond nélkül átengedték. Több előnye is volt annak, hogy azon kevesek közé
tartozott, akik skót szoknyát viseltek Henrik udvarában. Vagy erről ismerték fel,
vagy a szolgálatban lévő őrök sem hitték, hogy bárki bebocsátást kérne ezen az
undorító hátsó ösvényen, aki nem a palotához tartozik.
Ross átvágott a sáros térségen a kapu és a kőfalba épített ajtó között.
Beóvakodott, és megállt a boltíves bejáratban. Nem látott semmi gyanúsat, és
nem is hallott semmit a konyhai személyzet távoli csörömpölésén kívül, akik a
másnapi lakomán dolgoztak, amit ezreknek készültek felszolgálni. Gyorsan a
másik irányba fordult.
Alig néhány lépéssel merészkedett beljebb, amikor harangok kongása hangzott
fel a király kápolnájából. Az éjféli mise. Elérkezett a karácsony ünnepét jelző
első mise ideje. A palotában szinte mindenki elindult a kápolna felé, hogy ott
szorosan lehunyt szemmel térdepeljen minden ünnepek legszentebbje
alkalmából. Trilborn jó időpontot választott a titkos találkozójára...
Amikor a huzatos folyosó megtelt a kápolna felé siető szolgákkal és
cselédlányokkal, Ross hosszú pillanatokig azt hitte, szem elől vesztette a
férfiakat. Sodródott a tömeggel, áthaladt jó néhány, egymásba nyíló helyiségen.
Ezek zsúfolásig teltek katonákkal, vándorénekesekkel, Henrik testőrségének
tagjaival, repkedő fátylat viselő apácákkal, főurakkal és hölgyeikkel, akiknek
köpenye csak úgy lobogott utánuk. Ross elvegyült köztük. Amennyire tudta,
óvta az oldalát, miközben magasságát kihasználva megpróbált átlesni a fejek
fölött.
Az egyik folyosón pillantotta meg őket újra. A hosszúkás helyiség fapadlója
minden lépésnél megnyikordult, falikárpitok lebegtek a nyitott ajtókon beáramló
léghuzatban. A három férfi - köztük Trilborn - kivált a tömegből, és belépett egy
szomszédos szobába, amelyből magánszobák sora nyílt. Ross utánuk eredt,
átlósan vágott át az áramló tömegen, míg szemével követte az ezüsthímzés
villanását. Tartotta a távolságot, míg a három férfi el nem tűnt egy ajtón át a
terem másik végében
Mielőtt Ross odaért volna, valaki tenyérrel nekitámaszkodott a nehéz ajtónak,
mielőtt az bezárult volna. Az illető arcát csuklya fedte, olyan, ami magasról
hullott alá, mintha a legutóbbi divat szerinti, csúcsos fejdíszt rejtené - ez nőre
utalt. A sarokban álló, háromlábú állvány lapos tálkáiban sercegő kanócok fénye
felfedte a jelképet, amit a hölgy repdeső bársonyköpenyére hímeztek. Az
anyakirályné, Elizabeth Woodville volt az, a néhai IV. Edward özvegye, Henrik
királynéjának édesanyja.
Elizabeth Woodville megvetette a vejét. Azt suttogták, bitorlónak nevezte,
akinek kevés királyi vér csörgedezik az ereiben, az is csak anyai ágon és
törvénytelen származás révén. Ez tulajdonképpen igaz is volt. IV. Edward és III.
Richárd mindketten III. Edward legidősebb fiától származtak, míg Henrik
vérvonala a harmadik fiútól, Genti Jánostól és szeretőjétől, Katherine
Swynfordtól eredt. Genti János elvette az asszonyt, amikor tehette, és utódjukat
királyi rendelettel törvényesítette, de ez a yorkisták szemében nem számított.
Henrik csak akkor léphetett elő, miután a rózsák háborúja néven ismert, pusztító
harcok során az összes többi Lancaster-trónigénylőt eltávolította az útból.
Ross arra gondolt, az ember azt hinné, az anyakirályné szimpatizál Henrikkel,
hisz ő sem nemesi családból származik.
Sőt, az ő IV. Edwarddal kötött házasságát érvénytelennek nyilvánította Edward
bátyja, Richárd, gyermekeiket ezáltal törvénytelennek. Edward Elizabeth
Woodville-lel kötött házassága előtt házassági szerződést, jogilag kötelező
érvényű iratot írt alá egy másik hölggyel.
A cinikusok azt állították, hogy az anyakirályné elfogultsága a Yorkok felé
inkább kapzsiságból, mint hűségből fakadt.
Előző házasságából született gyermekeivel, bátyjaival és más vérrokonaival
egyetemben megtartották hatalmas birtokaikat és zsíros hivatalaikat, míg
Edward királyként uralkodott. Richárd a legtöbbet elkobozta bátyja halálakor, de
a yorkista rezsim visszatérte után megint minden újra a helyére kerülhet.
Bármire is készült Trilborn a felséges hölgy társaságában, nem valószínű, hogy
VII. Henrik javára munkálkodnának. Akár árulásról is lehet szó.
- Ross? Ön nem jön a misére?
A férfi annyira a zárt ajtóra koncentrált, hogy nem vette észre, amikor Lady
Catherine suhant felé. Ahogy a lány hangjára megfordult, ijesztő lehetett a
tekintete, mert Cate, a húga és hátuk mögött a komornájuk egyszerre álltak meg,
mintha nekifutottak volna egy kőfalnak.
- De - felelte Ross halkan -, néhány perc múlva csatlakozom.
- Ha késik, állnia kell - tájékoztatta Marguerite.
- Állok akár fejen is - érkezett a rövid felelet.
Cate elmélyülten tanulmányozta Ross arcát.
- Csak nemrégiben kelt fel az ágyból, és kivörösödött. Mit...
- Ne most! - intett gyorsan egyik kezével a férfi.
A lány tekintete a csukott ajtóra siklott. Amikor Marguerite mondani akart
valamit, felemelt kézzel elhallgattatta.
- Jó - mondta, és elindult. - Akkor később.
Ez inkább fenyegetésnek hangzott, mint ígéretnek. Ross szája kényszeredett
mosolyra húzódott, aztán a férfi visszafordult az ajtó felé.
Meglátása szerint sötét sarkokban lapulni és magánbeszélgetéseket kihallgatni
nem a legillőbb viselkedés volt a Dunbar klán következő fejének számára.
Vannak dolgok azonban, amiket muszáj megtenni. Céltudatosan átment a
nagyobb helyiségbe, ahonnan be lehetett jutni az őt érdeklő szobába. Nagyon
igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy fontos ügyben jár arrafelé, kinyitotta az
ajtót, és belépett.
Odabent alig volt fény, még gyertya sem égett. Ross rájött, hogy ez egy
közönséges előszoba, ahol azok, akik királyi audienciára vártak, beszélgethettek,
diktálhattak egy írnoknak, vagy négyszemközt beszélhettek Henrik tanácsának
tagjaival. Várt, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez; akkor megpillantott
egy padot az egy szem ablak alatt, egy íróasztalt, egy széket és egy zsámolyt.
Ebben nem volt semmi rendkívüli. Annál érdekesebb volt az újabb, keskeny ajtó,
amit félig függöny takart - alóla fénycsík szűrődött ki.
Ross Henrik egyik szaracén szőnyegén át, ami beért a zsámoly alá is, hangtalan
léptekkel az ajtóhoz óvakodott. Megfordult, vállát a falnak vetette, és
hátradöntötte a fejét.
A fal szilárdan, kényelmes biztonsággal tartotta, ami jól jött, mert hirtelen
megmagyarázhatatlan fáradtság tört rá. De meg akarta érteni a szomszéd
szobából kiszűrődő halk suttogást. Behunyta a szemét, hogy jobban halljon.
- Burgundi Margit... hírek...
- ...yorkista...
- ...tavasz végére, kora...
- ...ifjú herceg... báb...
- ...ezer... jól felfegyverzett német...
- ...fizetség, ami...
Idegesítette, hogy nem hall tisztán. Csak találgathatott a beszélgetés témájával és
céljával kapcsolatban. De az biztosnak látszott, hogy Trilborn és az anyakirályné
azokkal tart, akik le akarják taszítani VII. Henriket a trónról.
Ross komor mosollyal nyugtázta, hogy a jelek szerint neki és az angol királynak
van egy közös ellensége.
Micsoda arcátlanság, hogy betörnek Henrik kedvenc palotájának szívébe, és itt
vitatják meg a tervet! Még akkor is elképesztő vakmerőség, ha az egész udvar a
misén van. Vajon Trilborn döntése volt vagy az anyakirályné agyafúrt
ravaszsága? Az asszony nagyon értett az intrikához, legalábbis ez a szóbeszéd
járta.
Szinte biztos, hogy Trilborn átállt a yorkistákhoz. Részt vett a Henrik
megdöntésére szőtt összeesküvésben, ahogy Margit, Elizabeth Woodville lánya,
aki egyben Burgundia anyaher cegnéje is volt, és egy zsoldoshadsereg is, ami
tavasz végén, nyár elején száll partra valahol Angliában. Gyermekkirályt akartak
trónra juttatni. Kétségtelenül úgy tervezték, hogy Elizabeth Woodville-t nevezik
ki régensnek, amíg a fiú nagykorú nem lesz. Ez a pozíció pedig csak kicsivel
kevesebb pompával és hatalommal jár, mintha az asszony saját jogán lenne
királynő. A fiú támogatói legmohóbb álmaikat is felülmúló jutalmakban
részesülnek.
Vajon az asszony tényleg elhiszi, hogy a fiú személyében a saját gyermekét ülteti
a trónra? Vagy a legcinikusabb hatalomvágy hajtja, és pontosan tudja, hogy a fiú
imposztor, akit végül úgyis elűznek a trónról? De számít ez egyáltalán, ha - mint
Henrik esetében - hadseregek és nem a születési előjog fogja eldönteni az ügy
kimenetelét? Tényleg Isten dönti el a csatatéren, hogy kiből lesz király, és kiből
nem, ahogyan néhányan állítják, így aki nyer, állíthatja azt, hogy az Ő akaratából
uralkodik?
Nem Anglia trónjának stabilitása miatt aggódik, mondta magának Ross maró
megvetéssel. Ha Henrik meghal az idegen seregekkel vívott csatában, az
valószínűleg véget vet az angol földön való, kényszerű tartózkodásának.
Hazatérhetne Skóciába, elfoglalhatná helyét atyja várában és nagybátyjai és
kuzinjai közt az éjféli marhaportyákon.
Ez névleges eljegyzése végét jelentené a graydoni Lady Catherine Miltonnal, az
elátkozott gráciával. Nem lesz több együtt éneklés, tánc, vita, sem csúfondáros
megjegyzések, sem édes, szenvedélyes csókok.
Mihez kezdjen ezekkel az információkkal? Ezt alaposan mérlegelnie kell,
számba kell vennie a következményeket. Talán el kellene mennie a misére, hátha
ott kap útmutatást.

9. FEJEZET


A király érted küldetett, Cate! Mit jelenthet ez?
Marguerite hozta el a hírt oda, ahol Cate Gwynne-nel sétált a kerengőn a palota
és a király kápolnája közt. Belélegezték a friss, nyirkos levegőt, ami a hosszú
oszlopsoron túl hulló esővel érkezett. Húga szeme elkerekedett és elsötétült,
fátyla félrecsúszott. Mögötte két királyi testőr ácsorgott, akik nem örültek
túlságosan a megbízatásuknak, hogy Cate-et Henrikhez kisérjék, bárhol is
tartózkodott a király ebben a pillanatban.
Jellemző, hogy őkirályi fensége akkor parancsolja a színe elé, amikor legrégebbi
ruháját viseli, és hajfonatát unalmas háló alá tuszkolta, amire zömök hennint [7]
tett fel, ami nem túl stílu -sos. Természetesen kizárt, hogy átöltözzön; Henrik
nem szerette, ha megvárakoztatják. Cate megigazgatta a fátyol alól kiszabadult,
rakoncátlan hajtincseit. Nem volt hajlandó a királynál tett, utolsó látogatására
gondolni, sem arra, hogy annak mi lett az eredménye.
Marguerite közelebb lépett, és karját Cate-ébe fonta.
- Szerinted az eljegyzésedről lesz szó? Mi lesz, ha ragaszkodik hozzá, hogy
aláírjátok a szerződést?
- Csak Rossra számíthatok. És az apjára. - Amint aláírja a nevét, hivatalosan
is a skót jegyese, a jog szerint pedig a felesége lesz. Így a férfi még nagyobb
veszélyben lesz az átok miatt. - De talán Henrik egyáltalán nem is ezt akarja.
- Mi másról lehet szó? Nem tettél semmit, amit nem kellett volna.
- Persze hogy nem! - válaszolta Cate olyan határozottan, amennyire csak
tudta.
Borzongás futott végig rajta, amikor eszébe jutott éjjeli lopakodása a palota
folyosóinak labirintusában, úton Ross szobája felé és vissza. Ilyesmire a
karácsony óta eltelt néhány napban nem került sor. Akkor sem volt ott, amikor
Gwynne eltávolította a varratokat a férfi sebéből. De lehet, hogy a kalandja híre
csupán késve ért a királyhoz.
Marguerite szorosabban magához húzta nővére karját.
- Ugye nem vagy ideges? Tudom, hogy Henrik szigorúnak látszik, de a
kötelezettségei súlya alatt bármelyik férfi így viselkedne.
- Nagyon kedves vagy, hogy aggódsz és eljöttél értem - hálálkodott Cate
széles mosollyal de minden rendben lesz!
Szép szavak, de még félúton sem járt Henrik lakosztálya felé, máris azt kívánta,
bár visszaszívhatná őket. Végtelennek tűnt a szobák és ajtók sora, olyan sok
ember mellett kellett elhaladni a királyi testőrökkel, hogy úgy tűnt, a palotában
minden teremtett lélek ismeri az úti célját. A csizmás sarkak kimért koppanása a
háta mögött mennydörgéssé erősödött a fülében, és úgy érezte, menten elájul.
Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor végre bekísérték egy hosszú, fedett
folyosóra; hallani lehetett, ahogy az eső veri a bordázott ablaktáblákat a boltíves
nyílásokban, ahonnan kilátás nyílt a kinti szürkeségre.
Henrik egy hosszú asztalnál ült, pergamenlapok feküdtek előtte. Az asztal két
végében földre állított kandeláberek világítottak. A király mellett az egyik
udvaronca várakozott, egy másik férfi az ablaknál állt, és kibámult az esőbe.
Amikor Cate belépett, a férfi megfordult. Ross szembenézett a lánnyal, vonásai
komor vonalakká rendeződtek, tekintete megfejthetetlenül sötétkék volt. Széles
terpeszben, ugrásra készen állt, kezét összekulcsolta a háta mögött.
Cate-nek elakadt a lélegzete, amikor tekintete a skótéba kapcsolódott. Egy
hosszú pillanatig gondolkodni sem tudott, alig jutott eszébe, hogy illene
pukedliznie őfelsége előtt.
Henrik hanyag intéssel jelezte, hogy felállhat, bár továbbra is a munkája fölé
hajolt. Hosszú pillanatokig az eső morajlásán és Henrik pennájának sercegésén
túl semmit nem lehetett hallani.
A király végre letette a pennát, átolvasta az oldalt, majd homokot szórt rá, és a
felesleges szemeket visszatöltötte a szitába. Óvatosan összetekerte a pergament,
és egy bőrtokba tette, átadta az udvaroncnak, és elbocsájtotta. Csak miután az
ajtó becsukódott a férfi mögött, akkor fordította figyelmét Cate felé.
- Jó napot kívánunk, Lady Catherine, és bízunk benne, hogy jó egészségben
látunk!
- Hasonló jókat kívánok önnek is, fenség! - suttogta a lány.
- Igen, igen. - A király gyors mozdulatot tett, mintha sietne.
Sajnáljuk, hogy eljegyzésed Dunbarral ily sokáig megoldatlan maradt, mivel
biztosra vesszük, kimenetele aggaszt téged.
- Valóban, fenség. - Cate hangja minden igyekezete ellenére gunyorosan
csengett.
Henrik szemhéja megrezzent, de úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a
szemtelenséget.
- Fontos hír érkezett ma reggel Londonba az ír-csatorna túlfeléről. Egy pap,
kinek neve Symonds atya, bemutatott egy kisfiút a tömegnek Dublinban, és
esküszik rá, hogy ő Warwick grófja.
- Warwick grófja - ismételte a lány, és szemöldöke ráncba szaladt. - Ő nem az
egyik eltűnt herceg? - Warwick Georgenak, Clarence hercegének, IV. Edward
bátyjának fia lenne, Edward uralkodásának egyik kegyetlen fordulataként
George-ot a Towerbe vetették árulásért, majd belefojtották egy hordó madeira
borba. Egyesek szerint az akkori borzalmak és az, hogy az ifjú Warwickot ezután
másik nagybátyja, III. Richárd bebörtönözte, megbomlasztották a fiú elméjét,
így esélytelenné vált a koronára.
- Szemenszedett hazugság, ahogy azt hamarosan be is bizonyítjuk -közölte
Henrik elutasító mozdulattal. - Warwickot egy időre a Towerbe küldtük. Nem
lesz nehéz őt megmutatni London népének. Sokan felismerik majd más időkből,
máshonnan. Nem, ez csupán a mélyebb rothadás tünete.
Cate Rossra pillantott, de a férfi Henriket figyelte. Ha tudta is, mi a király célja
azzal, hogy közölte ezt az információt, arcán ebből semmi sem látszott.
- Sajnálattal hallom - felelte a lány.
- Botorság volt azt hinni, hogy a yorkisták ily könnyen feladják -folytatta
Henrik, arcán töprengő kifejezéssel. - Túlon-túl hosszú ideig áltatták magukat
azzal, hogy minden az ő akaratuk szerint történik, és hogy vezetőik zárt ajtók
mögött tanácskozva úgy alakítják az ügyeket, ahogy nekik megfelel.
Kívülállónak tekintenek minket, aki alig angol.
A király elhallgatott, félrekapta a pillantását, talán a tizenöt évnyi száműzetésre
gondolt, mielőtt fegyveres erőkkel angol földre lépett volna. Egy közeli szobából
csecsemő sírása hallatszott, arra emlékeztetve, hogy Henriknek van egy kisfia
valahol a palotában, bár a gyermek ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt. Cate
azon gondolkodott, eszébe jutott-e a királynak valaha Edward eltűnt fiainak
sorsa, és gondol-e arra, mi történne a sajátjával, ha őt legyőzik, miközben
koronájáért harcol.
A yorkista bitorló is eszébe jutott, a fiatal fiú, aki olyan, nagyhatalmú férfiak
ambíciójának hálójába került, akik általa még hatalmasabbak akarnak lenni.
Tizenegy-tizennégy év körüli lehet, ha vagy Edward, vagy George fiának akarják
kiadni. Megértette annak jelentőségét, ami történik? Ráeszmélt, hogy ha
akaratlanul is, de árulást követ el, és meghalhat miatta?
A baba abbahagyta a sírást. Henrik felállt székéből, és az ablakhoz sétált, Ross
mellé. Egyik kezét a keretre támasztotta, és kibámult a borongós tájra, a
bebarnult fűre, a csontvázszerű fákra, a kókadt, eső áztatta sövényekre. Mintha
csak magához beszélne, így szólt:
- Szükségünk van szövetségesekre, akikben megbízhatunk.
- Sokan vannak, akik ön mellé állnak - mondta erre Cate, hogy vigaszt
nyújtson a királyt körüllengő magányban.
- A Lancaster-pártiak, igen. Ők azt lesik, mit nyerhetnek az ügyön, és
gondoskodni akarnak róla, hogy régi ellenségeik biztosan távol maradjanak a
hatalomtól. És gyülekeznek azok is, akik osztoztak Bretagne-ban töltött
éveinkben, akiket üldözött Edward és Richard, akik emlékeznek ránk
gyermekkorunkból Richmond hercegeként, vagy akik hűségesek maradtak
Richmond és Derby hercegnéjéhez.
Legutóbbin természetesen az édesanyját értette, aki oly nagy szerepet játszott
abban, hogy neki esélye legyen trónra lépni. Az asszony gyakran részt vett fia
tanácskozásain, de ezen a napon nem. Cate tudta, hogy nem messze innen kapott
egy Temze-parti házat, és a felújítását felügyelte.
- Mindez nem elég - folytatta egy pillanattal később Henrik. - Lady
Catherine, nővéred férje, Braesford a legmegbízhatóbb lordunk a skót
határvidéken, de lehetőségei végesek, mivel gondot okoznak neki a Skóciából
betörő portyázók. Hatékonyabb lehetne, ha ez nem nyomasztaná.
Cate hirtelen kezdte megérteni a király szándékát, amit őfensége kegyesen meg
is próbált elmagyarázni neki, de ettől még nem lett elfogadhatóbb számára.
- Ha fenséged szerepet szán...
- Szánunk is. A frigy közted és Dunbar közt hőn óhajtott stabilitást hoz a
régióba. Azt kívánjuk, hogy tartsátok meg a lakodalmat. Cserébe, mint
ajánlottuk, Braesford Hall földjeivel megegyező méretű birtokot adományozunk
vőlegényednek, várral és a hozzá tartozó falvakkal együtt.
A lány újra Rossra pillantott. A férfi sötét tekintettel nézett a királyra, ajkait
kemény vonallá szorította össze. Cate epét nyelt, és megfeszítette gerincét, hogy
ne inogjon meg.
- De... de nem kapta meg a klán urának beleegyezését.
- Dunbar már jócskán nagykorú, egyedül is tud dönteni. Bár - örvendetes
lenne a klán fejének beleegyezése, de aligha szükséges. - A király a skóthoz
fordult. - Te mit mondasz, Dunbar?
Ross nyugodtnak tűnt, bár akcentusa sűrű volt, mint a tengeri köd, amikor
válaszolt.
- Nem áll szándékomban angol asszonyt nőül venni.
- Három évvel ezelőtt mi sem gondoltunk arra, hogy királyi hercegnőt
veszünk nőül, de néha a szükség kötelez - közölte Henrik szigorúan.
- Milyen férjet szán Lady Catherine-nek, ha én visszautasítom?
- Amiatt nem kell aggódnod.
- Tudom, de ha mégis aggódnék?
Cate figyelte a közjátékot a két férfi között, mellkasa annyira összeszorult az
idegességtől, hogy alig kapott levegőt. Mit művel Ross? Miért nem közli, hogy
az arab világ minden kincséért sem hajlandó őt feleségül venni?
A király arcára megfontolt kifejezés ült ki.
- Egy bizonyos nemes jelentkezett a kezéért. Ha kedvezünk ügyének, az arra
sarkallhatja, hogy hű maradjon hozzánk.
- Kegyként adja neki a hölgyet, az örökölt földjeivel és a nekem felajánlott
északi birtokkal együtt?
- Pontosan.
- Ravasz ördög! - Ross kemény tekintettel nézett a király szemébe.
Henrik hamiskásan elmosolyodott.
- Szeretjük azt hinni.
Cate arra gondolt, hogy a király azért engedett meg efféle bizalmaskodást, mert
hatszemközt beszéltek, és talán mert értékelte Ross nyíltságát, ami annyira
különbözött az őt körülvevő, talpnyaló hízelgéstől. Talán azért is, mert örült,
hogy nyíltan beszélhet. Henrik tudta, hogy Ross és Trilborn ellenségek, és
szándékosan tüzelte viszályuk lángját, hogy elérje, amit akar.
Ez nem jelenti azt, hogy nem váltja be a fenyegetését, borzongott meg Cate. A
szavakat kimondták, és nem lehet visszavonni őket.
Mégis úgy tűnt, ennél is több van a két férfi között. Henrik bonyolultabb
játszmát játszik? Kételkedett tán Trilborn hűségében, és arra gondolt, ha neki
adja őt, azzal visszanyerheti? Vagy robbanáspontig akarja feszíteni a vitát
Trilborn és a skót között, abban reménykedve, hogy Ross végez egy lehetséges
árulóval?
Ez esetben nem tud Ross sérüléséről, és hogy kétséges lenne a két férfi közti
harc kimenetele. Vagy talán tudja, de nem érdekli.
- Trilborn nem megfelelő férj egy finom nevelésű hölgynek - jelentette ki
Ross határozottan elutasító pillantással. - A durva udvarlásban leli örömét.
- Jó ok, hogy tegyél róla, hogy Lady Catherine ne legyen a felesége.
- Na de...
- Bizonyára nem hiszel az átokkal kapcsolatos sületlenségekben - folytatta
Henrik rendkívül türelmetlenül.
- Nem, de atyám kétszer is kiátkoz, ha beleegyezem. Nem lesz sem klánom,
sem országom, és nekem nincs szándékomban angollá válni.
Henrik odafordította fejét, és jéghideg tekintettel a skót szemébe nézett.
- Ha a másik választásod, hogy a Fehér-toronyba költözöl, arra mit felelsz?
Ross félrebillentette a fejét, és összehúzta a szemét.
- Szép hely, ahol királyok és királynék várnak koronázásukra.
- Olyan hely, amit egyesek nem hagyhatnak el többé.
A komor fenyegetést hordozó szavak ott lógtak a hűvös levegőben. Az ablakon
túl az eső sistergő felhőszakadássá erősödött. Gyertyaláng pislákolt egy kósza
fuvallatban, sercegett a kanócon. Erősödő hangok értek ide a távolból, mintha
közelednének, aztán újra a semmibe vesztek.
Az emlegetett Fehér-torony a londoni Tower néven ismert épületegyüttes része
volt. Az eltűnt hercegeket oda zárták be egykoron. Egyesek állították, hogy az
öreg és szent életű bolondot, akit VI. Henrikként ismertek, szintén ott ölték meg
unokaöccsei, IV. Edward és III. Richárd. Braesford, Cate nővérének férje a
közeli Harangtoronyban raboskodott egy ideig, amikor gyermekgyilkossággal
vádolták. A király tényleg elzárná Rosst valahová, csupán azért, mert nem
hajlandó megnősülni?
Hát persze hogy megtenné. Mi értelme annak, ha az ember király, ha nem
használhatja királyi hatalmát arra, hogy másokra erőltesse akaratát?
Ross aligha kételkedett ebben. Lüktetett egy ér a homlokán, amikor Henrikre
nézett, szája körül fehér vonal jelent meg. Kezét az oldalához emelte, ahol a
tőrének kellett volna lennie, de a bőrerszény, ahol általában tartotta, most üres
volt.
- Nos? - A komor és kérlelhetetlen Henrik válaszra várt.
- Akkor hát - mondta Ross lassan, kék szeme elsötétült, amikor elfordította a
fejét, és végre Cate szemébe nézett -, hirdettessék ki, és készüljünk az esküvői
lakomára! Én leszek a legvidámabb vőlegény innen egészen Solwayig!
A Ross fejében mennydörgő átkok egybecsengtek a kemény ritmussal, amit
csizmája sarka vert a folyosó kőpadlóján. Tower vagy házasság? Nem tudta,
melyik fenyegetés dühítette jobban. Évek óta nem engedelmeskedett más
akaratának a sajátján kívül. Még az öreg báró, az atyja sem fenyegette azzal,
hogy börtönbe csukatja, hogy engedelmességre kényszerítse.
Mindenre, ami szent, nagyon szerette volna Henriket elküldeni a pokolba. Ha
nem lett volna az oldalán siető hölgy, a börtönt választotta volna, Anglia királya
pedig legyen átkozott. Örömmel látta volna a király arcát, amikor ezt közli vele.
Igen, így tett volna.
Lehetetlen!
Ha nem veszi feleségül Lady Catherine-t, akkor Trilbornnak adják. Az a rühes
sátánfattya még azelőtt az ágyába cipelné, hogy a házassági szerződésen
megszáradna a tinta. Levetkőztetné, és irgalom nélkül felöklelné őt, a lánnyal
fizettetne meg, minden büszkeségén esett sérelmet, férfiasságát ért sértést, hogy
Cate nem hagyta magát elcsábítani, a megaláztatás minden pillanatát, amikor
Ross leráncigálta róla. Ez a gondolat annyira undorító volt, hogy Ross sosem
engedhette meg, hogy a dolog bekövetkezzék, vagy nem tudott volna többé
tükörbe nézni.
- Miért?
A teljesen érthető, Cate csendes hangján érkező kérdés felbőszítette. Tudhatta
volna, hogy a lány nem hagyja annyiban, hanem ragaszkodni fog a
magyarázathoz. Miután távoztak a király lakosztályából, áthaladtak az
előcsarnokon, ahol udvaroncok beszélgettek a sarokban, hölgyeik pedig
sétálgattak, hogy mutogassák cicomájukat; majd lassan maguk mögött hagyták
az udvari népséget. A palota azon része, ahol most jártak, szinte néptelen volt.
Hamarosan elérik a nagytermet, és akkor nem lesz többé lehetőségük bizalmasan
beszélni.
- Mit miért? - kérdezett vissza a férfi. - Arra számított, hogy a börtönt
választom ahelyett, hogy férj legyek? Azt hitte, vágyom a Tower kísérteteinek
társaságára?
- Elmagyarázhatta volna, hogy a szavát adta.
- Ön pedig feloldozhatott volna, hogy ne nekem kelljen visszavonnom.
A lány tekintete kék villámokat szórt.
- El sem tudom képzelni, hogyan mondhatja ezt, hisz tudja, mennyire nem
akarok férjhez menni!
- Nem hallottam, hogy fátyol és kereszt után kiáltott volna menekülésképpen.
- Henrik nem volt olyan hangulatban, hogy meghallgasson. Nincs is ideje
ilyesmire.
Ross elmorogta véleményét erről a kifogásról.
- A börtönparancs aláírására bezzeg szakított volna időt.
- Inkább meghalna, mint hogy rabságra vessék?! - dörrent rá a lány. - De
azzal, hogy aláírta a házassági dokumentumokat, épp a halált hívta ki maga
ellen.
- Ne kezdje már megint! - Rossnak nem volt kedve eszébe idézni a lány
baljós kijelentéseit az átokról, ahogy azt sem, amikor ellátták kézjegyükkel a
különböző pergamentekercseket, miközben Henrik árgus szemmel figyelt. A
király nem bízott semmit a véletlenre, gondoskodott róla, hogy élőkészítsék az
iratokat. Ez elviselhetetlenül felbőszítette.
- Az átok attól még létezik, hogy ön nem hisz benne! -Cate szeme gyilkos
villámokat szórt.
- Amit nem tudok megakadályozni, azt el kell viselnem.
- Vagyis?
- Vagyis az ön úgynevezett átka azt csinál, amit akar, nekem most más dolgok
járnak a fejemben. Az apám megesküdött, hogy elűz a klánból, az otthonomból
és a szülőföldemről, és meg is teszi.
- De ez önt nem akadályozta meg abban, hogy beleegyezzen a házasságba.
- Nem, nem akadályozott meg.
- Ebből világosan látszik, hogy a bosszú többet jelent önnek bármi másnál.
- Ó, igen. Inkább mindent elveszítek, mint hogy Trilborn megkapja önt.
- Nincs önnél irigyebb kutya! Micsoda megtiszteltetés, hogy azért vesznek
feleségül, hogy így üssenek vissza egy viszályban!
- Ha így akarja látni - felelte a férfi kurtán.
- Könyörgök, hogyan láthatnám másként?
A férfi hirtelen megállt. Elkapta a lány karját, és határozottan magához húzta.
- A legnagyobb örömmel veszem el Trilborn orra elől a menyasszonyt, akire
vágyott - közölte már-már durván -, és viszem helyette én az ágyba.
Cate szeme elkerekedett, tekintete elsötétedett, amint a férfira nézett. Ajka
elnyílt; csábító és édes volt, akár a nyári cseresznye. Kapkodó légzésétől
hullámoztak a keblei, meleg domborulatai a férfihoz préselődtek, és ott, ahol
combjai összefutottak, kínzó lágyság simogatta a férfi kemény forróságát.
- Ne! - suttogta Cate.
- De igen! - Ross tekintete a lány ajkán nyugodott, teste megfeszült, akár a
penge.
Cate arcát mélyvörös szín öntötte el, miközben a férfi tekintetét kutatta.
- Nem teheti.
- De igen. Meg is teszem!
Amikor Ross a szájára szorította a száját, Cate íze éppolyan édes volt, mint
amilyennek képzelte. Megízlelte, őrjítő erővel fosztogatta melegét és
nedvességét. Még közelebb lépett, kezét a lány karja alá csúsztatva megmarkolta
melle puha, rugalmas halmát. A bimbó feszes rügyként, ingerlően bökte a
tenyerét. Végigsimított rajta, magába szívta a válaszként a lányból feltörő halk
nyögést, mintha ez tökéletes táplálék lenne számára. Talán így is volt, mert
esztelen, őrjítő éhséggel mélyítette a csókot. Nyelve összefonódott a lányéval,
hozzádörgölődött selymes felületéhez, kereste alatta a puha zugot, beljebb hatolt,
majd visszahúzódott. A belélegzett levegő perzselte a tüdejét. A szenvedély
olyan lüktető fájdalommal kínozta, hogy a gallérja égette a tarkóját, csizmája
talpa alatt pedig mintha vörös parázs izzott volna.
Cate megremegett, levegő után kapkodott, kiáltani akart. A hang végigcikázott a
férfi testében, mire hirtelen ráébredt, mit művel.
Eltolta, valósággal lelökte magáról a lányt. Hátralépett, és olyan gyorsan perdült
meg, hogy plédje örvénylett a térde körül, és vadul lebegett a válla fölött.
Elcsörtetett, a lány pedig csak dermedten állt.
Nem sok választotta el attól, hogy ott helyben magáévá tegye Lady Catherine-t a
huzatos folyosón, azzal a durvasággal, ahogy Trilborn akarta, amikor rátámadt
majdnem úgyanitt. Ross nem volt benne biztos, mi képesztette el jobban: hogy
ennyire kétségbeesetten vágyik Cate-re, vagy hogy nem tudja elfojtani magában
ezt az érzést.
Azért akar együtt hálni vele, hogy felmérgesítse egy régi ellenségét, vagy
kárpótlásul apai öröksége elvesztéséért?
Cate-nek egyik lehetőség sem tetszett, bár a puszta gondolatra is begörbült a
lábujja a papucsában, miközben az elviharzó skótot figyelte. Hamarosan ő lesz a
férje, az ezzel járó összes joggal és kiváltsággal együtt. Azt tehet vele, ami csak
neki tetszik, és senki nem száll szembe vele. És mi lesz, ha a férfi meggyűlöli
azért, amit elveszített miatta?
Gondolni sem akart erre, sem elképzelni a durva fizikai aktust, hogy milyen
érzés lenne, vagy hogyan tudná elviselni. Látta, mostohaapja hogyan
bántalmazta az édesanyját. Rémisztő gondolat volt, hogy esetleg el kell tűrnie
ugyanazt az erőszakos bánásmódot, a becsmérlést, a sértéseket, az ütéseket és
zárt ajtók mögött még rosszabbat. Inkább sújtson le az átok, mint hogy ezt
elszenvedje.
De képtelen volt Ross Dunbart ilyen rossz természetű férjként látni. Egészen
máshogy képzelte el őt.
Tudta jól, hogy nem is szabadna képzelegnie róla. De mégis, hogy ne képzelje
el? Egy nő életében semmi más nem lehet ennél fontosabb. Miért lenne baj,
hogy a csók, ami a jövő örömeinek ígéretét hordozta, élénkebben élt benne
gyermekkori félelmeinek emlékénél, és gyenge pillanataiban hevesen vágyott
arra, hogy bárcsak a férfi meg tudná törni az átkot?
Arrogáns, szűk látókörű és hihetetlenül makacs! Cate mégsem akarta, hogy
kenyértörésre kerüljön sor közte és az apja között. A szabadságától sem akarta
megfosztani, sem Angliához kötni. Csak szeretné megmenteni az életét, ha az a
bolond hagyná!
Remegő kézzel megigazgatta a fátylát, lesimította a ráncokat a ruhája elején.
Szörnyen bizonytalannak érezte magát, mint aki túlélt egy váratlan vihart, de
nem lehet biztos benne, hogy tényleg véget ért-e. Megfontolt léptekkel, hogy
ideje legyen megnyugodni, elindult abba az irányba, amerre Ross eltűnt.
Már látta a nagyterem bejáratát, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik
mögötte. Gyors pillantást vetett a háta mögé: bekövetkezett, amitől tartott.
Védelme úgy záródott össze, mint amikor a zsalugáterek a helyükre koppannak.
- Jó napot kívánok, Lady Catherine! - üdvözölte Trilborn nyugodt hangon,
mintha soha semmi kínos nem történt volna közöttük.
Cate metsző pillantást vetett rá, de nem felelt.
- Azt hiszem, ön épp a királytól jön. Hallottam, hogy magához hívatta, láttam
önt és Dunbart elhaladni az imént, miközben a barátaimmal beszélgettem.
- Minő szerencse! - Cate biztosra vette, hogy a férfi itt ólálkodott, arra várt,
hogy megint követhesse. És megvárta, míg egyedül találja. Azt is látta vajon,
ami Ross és közte történt? Cate-et az sem érdekelte, ha igen. Sőt reménykedett
benne, hátha ez elkedvetleníti.
- Nem tűnik túl boldognak a hírektől, melyeket jó királyunktól, Henriktől
kapott - folytatta Trilborn.
- Úgy tűnik? - A nagyterem nehéz ajtaja ott volt a lány előtt. Szemével a
távolságot méregette, míg csöppet meggyorsította a lépteit.
- Kitalálhatom, mi dúlta fel ennyire? Komor Henrikünk időszerűnek találta
véget vetni az ön hajadonsorvadásának. Oltárhoz parancsolta önt.
Hajadonsorvadás, még mit nem!
- Ha feltétlenül tudni akarja, igen. Ross és én összeházasodunk.
- Csalódottságom nem ismer határokat.
- Örülnie kellene! - csattant fel a lány. - Megmenekült az átoktól.
Cate előtt feltárult a nagyterem nehéz ajtaja, és két úr lépett ki rajta. Amikor
megpillantották, aki előrébb állt, tartotta neki az ajtót, és fejet hajtott. A lány
szinte futva tette meg azt a néhány lépést, ami ahhoz kellett, hogy átjusson a
nyíláson, és így megmeneküljön a négyszemközti beszélgetéstől Trilbornnal.
A férfi halk káromkodással utána vetette magát, és ő is becsusszant mögötte, épp
mielőtt az ajtó rázárult volna. Cate nem nézett hátra, amikor megállt, hogy
megkeresse Rosst a hatalmas, visszhangos teremben lézengők közt. A férfi nem
volt ott. Az ostoba biztos csak átsétált a helyiségen, úton kifelé a palotából. A
húgát sem látta sehol.
- Ross és ön, igazán? - kérdezte Trilborn homlokráncolva, amikor odaért
mellé. - Már a keresztnevén emlegeti?
- Hisz végül is összeházasodunk.
- Vagy nem - válaszolta a férfi baljós hangon.
Cate a szemébe nézett, miközben tompa fájdalom kezdett lüktetni a fejében, úgy,
ahogy a szíve zakatolt. Félt kideríteni, mit jelentenek Trilborn szavai, de attól is,
hogy ne kérdezzen vissza.
- Miről beszél?
- Ha a halála elkerülhetetlen a gráciák átka miatt, az ügyet meg lehet oldani.
A lány gerincén jeges borzongás futott végig.
- Ne!
- De nekem az a benyomásom, hogy ön örömmel szabadulna.
- Nos, igen, de...
- Ne féljen! Úgy lesz, ahogy kívánja!
Trilborn csípőre tett kézzel meghajolt, rövid köpenyét átvetette behajlított karján,
majd sarkon fordult: köpenye szárnyként csapdosott körülötte. Hosszú léptekkel
csörtetett előre, állát felszegte, és körülnézett. Nehezen lehetett eldönteni, hogy a
hiúság vezérelte, vagy azokra figyelt, akiket el akar kerülni, mielőtt észrevennék.
Úgy lesz, ahogy kívánja...
De vajon mi az? Mit akart Cate? Mit kérne, ha teljesülhetne a vágya?
Tudni akarta, milyen az, ha szeretik, azt mindenek felett tudni szerette volna. Ha
ezt megtagadják tőle, akkor arra vágyott, hogy megtudja, mi történik férfi és nő
között az éj sötétjében. Meg akarta ismerni azt a reszkettető érzést, mely az
udvar vakmerőbb hölgyeit mosolyra fakasztja, a szolgálólányok pedig
sóhajtoznak tőle. Túl nagy kérés lenne ez?
Ross legalább ennyit megadhatna neki. A férfi kész volt őt az ágyába vinni, ezt
egyértelműen kijelentette. A szerződés, melyet aláírtak, törvényesítette a
házasságot. Kevesen szólnának egy szót is, ha innen számítva kilenc hónap
múlva megszülné a férfi gyermekét. A baba Ross örököse lenne. Ha az átok
végezne a férjével, mielőtt a pap előtt megesküdnének, nem halna meg utód
nélkül.
Az esküvőt három hét múlva ülhetik meg. Ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy
a frigyet kihirdessék, a hír eljusson közelre és távolra, és az öreg báró vagy bárki
más tiltakozhasson az esküvő ellen. Elő kell készíteni az esküvői lakomát,
megtervezni és megvarratni a kelengyéjét, és előkészülni az északi utazásra,
hogy elfoglalják a királytól kapott földeket. Három hét maradt, hogy Trilborn és
az átok versenyezzenek, vajon melyikük oltja ki Ross életét.
De ő mit akar valójában?
Csupán három hete maradt, hogy döntésre jusson.



10. FEJEZET


A király január elseje előtt Greenwichből a shene-i palotába költözött. A
székhelyváltozás részben azért történt, hogy újabb alattvalók járulhassanak a
színe elé, de azért is, hogy a greenwichi palota kiheverje az udvaroncok,
szolgáik és illataik elszállásolásának terhét.
Henrik szép, új öltözéket ajándékozott háznépének az új év, egy új kezdet
alkalmából. Cate, aki nem volt a királyné hivatalos udvarhölgye, kimaradt ebből
az adakozásból. Ehelyett más anyagból és szabással készült, szép ruhát kapott
közelgő esküvője alkalmából, és biztosították, hogy Ross is kapott ugyanilyet.
Az ajándék nem okozott nagy meglepetést. Henrik Cate és a testvérei gyámja
volt, és Isabel valami hasonlót kapott, amikor Braesfordhoz ment nőül. Pompája
mégis megdöbbentette Cate-et. A ruha zöld árnyalatú, fényes selyembársonyból
készült a téli évszakhoz illően, hasított ujjakkal, melyek felfedték az alsóing
arannyal hímzett, krémszínű selyemujjait. A nyak - kivágást még több
aranyszínű csipke szegélyezte, és a hasított szoknyát is, amit hátul megtűztek, és
így felfedte a hímzett alsószoknyát. A hozzá tartozó öv arany hálóból készült és
apró smaragdgyöngyökkel varrták ki. Zsinórjai majd' a földig értek, végeiken
nagyobb drágakövek lógtak. Finom, fehér selyemköpenyt is adtak hozzá, hogy
védjen a téli hideg ellen, a hozzá tartozó pelerin hermelinből készült, csuklyával,
hogy a haját is fedje, melyet a nagy napon kibontva hord majd.
Cate nagyon örült a ruhának, bár ha övé a választás, ő a kékeszöld árnyalat
mellett döntött volna. Erre természetesen esélye sem volt. A fehéret és zöldet
Henrik választotta ki Tudor - uralma színeinek, úgyhogy ezek jelezték a kegyét.
Cate-nek meg kellett elégednie ezzel.
Figyelte, ahogy Gwynne lekeféli a bársonyt és a szőrmét, kihúzogatja a selyem
ráncait - és elnehezült a szíve. Az öltözék ünnepélyes bemutatása valóságosabbá
tette az esküvőt. A napok egymás után peregtek. Hamarosan elfogynak.
Az elmúlt három éjszaka Cate nem sokat aludt. Egy része várakozott, a
sötétségbe bámult, figyelt, hogy hall-e lábdobogást, egy szolgálólány suttogását
odakint, vagy egy őrszem kürt szavát, aki közli vele, hogy Ross halott. Minden
nap hajnala haladékot jelentett. Amikor először pillantotta meg a férfit a
nagyteremben, ahogy a többiekkel együtt marhahúst, kenyeret és sört reggelizett,
jókedve feléledt, akár a nap.
Váltottak újévi ajándékot, bár inkább azért, mert elvárták, mint őszinte
törődésből. Cate a legfinomabb szarvasbőrből kesztyűt varratott a férfinak,
melyre Skócia jelképét, a bogáncsot hímezték. Ross ezüst illatlabdacsot
ajándékozott neki, melybe szaracén rózsák szárított és fűszerezett leveleit
töltötték.
Az elmúlt néhány napban ez volt az egyetlen alkalom, amikor beszéltek
egymással. A kényszerházasság terhe és a dokumentumok aláírása utáni
beszélgetésük miatt kényelmetlenül érezték magukat egymás társaságában.
Cate ritkán feledkezett meg arról, milyen volt Ross arca, amikor kijelentette,
hogy joga van vele hálni. Nem tudta kitörölni agyából a birtokló ígéretet a férfi
tekintetének mélyén. Valahányszor ez eszébe jutott, remegés cikázott át a testén.
Cate félig-meddig attól tartott, hogy Ross Henrik rendeletét engedélynek tekinti
arra, hogy olyan bizalmas viszonyba kerüljön vele, amennyire csak neki tetszik.
Attól is félt, hogy nem teszi meg.
A lány érzéseiben oly nagy zűrzavar uralkodott ezekben a napokban, annyira
összekeveredett benne a rettegés és a vágyakozás, az iszony és a várakozás, hogy
azt sem tudta, hol van. Egy falatot sem bírt lenyelni, és rosszul aludt. Annyira
rossz társaság volt, hogy Marguerite bárkiért otthagyta, akit csak a nagyteremben
talált. Amikor Cate egyedül maradt, a semmibe meredt, hímzése érintetlenül
feküdt az ölében, vagy kibámult valamelyik magas ablakon, a lovasokat figyelte,
akik jöttek-mentek... és egy ismerős, szoknyás alakot keresett.
Azt mondogatta magának, hogy büszkébbnek kellene lennie. Ő nem cselédlány,
aki széles vállak után sóhajtozik. Nem, ő Lady Catherine Milton, olyan hölgy,
aki képes önállóan gondolkodni és megfontolt döntést hozni. Meg kellene
győznie a makacs skótot, hogy meg se álljon a határig, amíg még teheti.
Ha ez nem sikerül, akkor a király édesanyjához kell fordulnia, hogy segítsen
zárdába vonulnia, éppúgy, ahogy azzal fenyegetőzött.
Nem tudott dönteni, mi lenne a jobb megoldás. Mindkettő túlontúl véglegesnek
tűnt.
Néhány napja már Shene-ben időztek, amikor hírnök érkezett Braesford Hallból.
Rengeteg újévi ajándékot hozott magával, melyek jócskán megkéstek a
hóviharok miatt. Cate nővérétől, Isabeltől is hozott üzenetet.
Bármennyire is örült Cate az ajándékoknak, melyekről azt hitte, csak akkor
kapja meg, amikor Braesford és Isabel legközelebb az udvarba jön, a levelet
többre tartotta. Az olvasással várt, míg egyedül maradt. Feltörte a pecsétet, és
óvatosan kitekerte a pergament.
Isabel elégedettsége tükröződött minden egyes leírt szóban. Hatalmasra nőtt a
gyermektől, akit vár, írta, ezért úgy sejti, fiú lesz. Imádkozott ezért, mivel
biztosra vette, hogy ez boldoggá tenné Braesfordot, bár a férfi számtalan módon
biztosította arról, hogy egyáltalán nem számít. A pici Madeleine, Henrik
kisbabája fogzott, ezt leszámítva remekül volt. Isabel volt a ház úrnője, ezen
kívül gondoskodott a haszonbérlőkről, jobbágyokról és egy egész osztagnyi
katonáról, úgy törődött velük, akár anyajuh a bárányaival. Csak az hiányzott
tökéletes boldogságához, hogy drága húgai is vele legyenek. Ezzel elérkezett az
üzenethez, amit Marguerite-től kapott. Kishúguk szerint Cate-et kiházasították.
Kimondhatatlanul örülne, ha hallhatna erről, legalább annyit, hogy ő is boldog.
Cate a homlokát ráncolva elgondolkodott, hogyan értek a hírek olyan gyorsan
oly messzi északra. De aztán rájött, hogy Isabel arra utal, amikor Henrik először
javasolta az eljegyzést, és király a legutóbbi parancsáról nem tudhat. Újra
olvasni kezdett.

Marguerite szerint azt hiszed, megmenekülsz ettől a házasságtól, ha az érsekhez
folyamodsz, valószínűleg a hercegnén keresztül, engedélyért, hogy magadra
ölthesd a fátylat. Nem ismerem gondolataidat ebben az ügyben, de arra
intenélek, hogy gondold át alaposan a dolgot. Az imával és jó cselekedetekkel
teli élet nem biztos, hogy kielégítene téged, édes Cate. Attól tartok, túl vidám
vagy efféle hivatáshoz, mely elviselhetetlenül nyomasztana téged. Szeretném, ha
megértenéd, mekkora áldozatot hoznál. Szavakkal nem tudom leírni, mennyire
értékes lehet a közelség férj és feleség között, mennyire erőteljesek azok a
pillanatok, melyeket kettesben töltenek az ágyfüggönyök mögött. Ezek
varázslatos pillanatok, az élet esszenciája, mely elvezet ehhez a legfenségesebb
állapothoz, melynek most részese vagyok, egy gyermek teremtéséhez. Egy férfi
mellett állni segítőtársként, barátként és szeretőként, aki az életével is
védelmezne, mindennél nagyobb áldás. Könyörgök, drága Cate, ne foszd meg
magad ettől a dologtól! Vagy ha muszáj, bizonyosodj meg róla, hogy nyomós
okod van rá.
Örökké és mindig szerető nővéred:
Isabel……………………..

Cate végtelen pillanatokig csak ült, a tűzbe meredt az összetekert pergamennel a
kezében. Gondolatai és érzései úgy ugráltak és táncoltak, akár a lángok,
rebbentek és eltűntek, csak hogy újra fellángoljanak. Ropogtak, szikrát hánytak,
füstbe mentek, de a középpontban a ragyogó vörös hőség nem hunyt ki.
Belefáradt, hogy mások döntenek az életéről.
Tennie kell valamit.
Igen, tennie kell valamit, de mit?
Az élet a zárdában nemigen vonzotta. Az igazat megvallva, nem volt igazán
elhivatott. De ha nem engedelmeskedik a király kívánságának, nem maradhat
tovább az udvarnál.
Elmehetne Isabelhez és Braesfordhoz, de igazságtalan lenne arra kényszeríteni
őket, hogy megvédjék őt, és szívtelenség lenne, ha elvárná, hogy miatta
összevesszenek Henrikkel.
Nem költözhet az apjától örökölt birtokok egyikére sem. Egy nőt egyedül, apa,
báty, férj védelme nélkül ostromolnának, ki lenne téve a nőrablás vagy az olyan
kényszerházasság veszélyének, amit el akar kerülni. Vagy ez, vagy fogoly marad
Henrik őrizete alatt, amíg nem engedelmeskedik.
Nem engedhette, hogy Rosszal végezzen az átok. Még a gondolatát sem tudta
elviselni.
Mindent egybevetve, a zárda tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak.
Ha fel kell adnia a szabadságát, a vagyonát és a test minden örömét, hogy
Krisztus menyasszonya legyen, ám legyen, de előtte belekóstol abba, milyen egy
férfi közelsége, amiről Isabel beszélt. Isten bizonyára nem sajnál tőle ennyit.
Amikor a délután tovatűnt, és beköszöntött az est, Cate felállt, és kiment
szobájából a hallba. Megállított egy arra elsiető szolgálólányt, és Gwynne-ért
küldetett. Amikor komornája megérkezett, utasította, hogy hozasson fürdővizet,
valamint borból, húsos pitéből és gyümölcsből álló, könnyű vacsorát a
szobájába. Ezután bezárkózott, és elkezdte levenni a hajáról a fátylát.
Éjfélkor, amikor a palota nyugovóra tért, Cate elhagyta a szobáját. Kísértetként
suhant keresztül a hatalmas, magas boltozatú termeken. Újra Gwynne egyszerű,
szürke köpenyét és gyapjú cselédpapucsát viselte, ami halkan surrant a padlón.
Valahonnan mélyen legbelülről indulva, enyhe remegés futott végig rajta, és
összeszorította a fogát, hogy megállítsa vacogását. Azt tette, amire a legjobban
vágyott, mégis úgy érezte, mintha messziről nézné, ahogy egy másik nő ki-be
lép a falmélyedésekbe állított lámpások árnyékából, megbújik, hogy elengedje
az őrséget teljesítő palotaőröket az útjából, hangtalanul eloson a hátuk mögött.
Vére zakatolt a fülében, szíve dübörgött a mellkasában, mire elérte Ross
szobájának ajtaját. Felemelte a kezét, hogy kopogtasson, de alig ért hozzá az ajtó
lapjához. Ha késlekedik, válaszra vár, esetleg megláthatják. Nem akarta, hogy
mások szeme láttára kiutasítsák. Tenyérrel nekitámaszkodva belökte az ajtót.
Csak a padlót borító gyékényen halkan zizzenő léptekre figyelt fel. A következő
pillanatban magas, sötét alak csapott le rá. Olyan gyorsan és erősen lökték háttal
az ajtónak, hogy tüdéjéből kiszorult a levegő. Mielőtt lélegzethez juthatott volna,
merev, hideg tárgyat szorítottak a torkához. Egy kemény és meleg test nap
hevítette páncélzatként préselődött hozzá válltól bokáig.
Egy pillanatra döbbent csend állt be.
Buja, leleményes, keltán recsegő káromkodás lebegtette meg a hajtincseket Cate
tarkóján. A nyakára szorított alkart olyan gyorsan rántották el, hogy a levegő
sípolva száguldott vissza a tüdejébe.
- Eszednél vagy, hogy az éjszaka közepén beállítasz egy férfi szobájába? -
suttogta Ross a fülébe.
- Azt hittem... - kezdte a lány. A torka úgy összeszorult, hogy nagyot kellett
nyelnie, mielőtt újra próbálkozott. - Azt hittem, alszol.
- Így is volt, amíg meg nem hallottam a kaparászásodat. Figyelmeztetlek,
édes Cate, ha azért jöttél, hogy hűsítsd lázas homlokom, most nem erre van
szükség.
- Hanem?
Cate szinte ugyanazt a remegést érezte a férfiban, mint ami az előbb rajta is
átcikázott. De az is lehet, hogy a hideg rázta. A szoba hűvös volt és nyirkos, tűz
sehol nem égett, és Ross egészen... teljesen meztelen volt, amikor magához
szorította
- Semmi olyasmire, amit megadhatnál - szólalt meg a férfi egy pillanattal
később.
- Honnan tudod, ha... ha azt sem tudod, miért jöttem.
- Ha ez valami j áték...
- Nem! Nem. Csak azt akarom, amit más nők is megkaphatnak.
- Éspedig?
- Hogy szeressenek.
- Szeressenek. - A szó fojtottan tört fel Ross torkából.
- Oly kevés idő maradt az esküvőig. Azt mondtad... - Cate elhallgatott,
ráharapott kiszáradt ajkára. - Azt mondtad, meg tudnád tenni, és meg is teszed.
- Ezért jöttél? Hogy megtörténjen? Még az esküvő előtt?
A lány a könnyeit nyeldekelte. Időbe telt, mire újra meg tudott szólalni.
- Különben sosem történik meg. Ha te nem...
- Rám számíthatsz! - felelte Ross tompa hangon, és még közelebb húzta
magához a lányt, így az érezte kemény forróságát a szoknyáján át. - De tudnod
kell, hogy ezt nem lehet visszacsinálni. Utólag már nem gondolhatod meg
magad...
- Nagyon jól tudom - felelte Cate egyszerűen. - Tedd meg most, amíg még
megteheted!
Alig hagyták el a szavak a lány ajkát, Ross máris lecsapott rá. A férfi szája
forrón kutakodott, kissé megnyílva kóstolgatta, mintha újbort kortyolgatna,
magába szívta az ízét, és átadta a sajátját. Hátratolta a lány köpenyének
csuklyáját, ujjaival beleszántott a hajába, és oldalra döntötte a fejét, hogy jobban
hozzáférjen.
Cate ajka bizsergett, érezte a férfi édes ízét, élvezettel magába szívta. Ross
birtokló mohósággal újra és újra végigpásztázta a lány szájának belsejét,
végigsiklott arca puha és érzékeny belső vonalán, fogai széléhez dörzsölődött,
megérintette a nyelvét, majd visszahúzódott. Amikor Cate hozzásimult, Ross
combját a lány combjai közé nyomta, a kezét becsúsztatta a lány köpenye alá, és
magához húzta.
Cate-et magával ragadta a szenvedély. A férfi mellkasát borító, göndör szőrzet
puhán hullámzott a keze alatt. Kiterítette rajta a tenyerét, élvezte a tapintását, és
azt, ahogy beakad szétterpesztett ujjai közé. Mellei megduzzadtak, nekifeszültek
a ruhájának, miközben torkából nyögés tört fel.
A férfi elhúzódott, és homlokát a lányéhoz támasztotta.
- Állíts meg, Cate! - Ez egyszerre volt kérés és figyelmeztetés. - Állíts meg,
míg nem késő!
- Már akkor késő volt, amikor kinyitottam az ajtót.
- Igen - hagyta rá Ross rekedten. - Igazad van.
Lehajolt, egyik erős karját a lány térde alá csúsztatta, a másikat a háta mögé.
Cate lehunyt szemhéja mögött örvénylett a sötétség, amikor a férfi a
mellkasához emelte. Ettől annyira elszédült, hogy beletelt egy percbe, míg
ráeszmélt, hogy Ross letette az ágy szélére, és már a köpenyétől próbálja
megszabadítani.
Mozdulatai még a sötétben is magabiztosak voltak. A férfiköpeny nagyon
hasonlít a nőire, az kétségtelen, Cate mégis azon tűnődött, vajon hány nőt
vetkőztetett már le a férfi, hogy ennyire könnyen megoldja. Bő ruháját, amit a
köpennyel együtt Gwynne-től kért kölcsön, nem tartotta öv. Ross a szegélye alá
csúsztatta a kezét. Felfelé tolta anyagot, így az az alkarján gyűrődött fel; tenyerét
és szétterített ujjait végigcsúsztatta a lány térdén, aztán felfelé combjai selymes
bőrén. Hüvelykujjai a finoman göndörödő metszéspontban találkoztak,
eljátszadoztak az érzékeny redőkkel.
Cate-et annyira meglepte ez a rendkívüli érzés, hogy Ross-hoz simult, a karjába
kapaszkodott. A férfi felemelte, a csípőjét simogatta, úgy markolt a kerek
domborulatba, mint fösvény egy halom aranyba. Aztán hirtelen mozdulattal
feltolta a ruhát, azzal együtt a lány alsóingét, és mindkettőt áthúzta a feje felett.
Még mielőtt Cate lélegzethez jutott volna, vagy akár csak felszisszent volna a
hidegtől, Ross hátradöntötte őt az ágyra, majd mellé feküdt. Forró bőre
nekifeszült a lány bőrének hűvösének, kőkemény izmai a lány puhaságának,
felhevült keménysége a puha domborulatoknak és nedves mélyedéseknek. A
férfi a tollal bélelt ágytakaróért nyúlt, magukra terítette. Azután megfordult, és
maga alá húzta a lányt.
- Fázol? - kérdezte tőle, miközben orrával végigsimított a nyakán, kihúzta
hajtincseit a válla alól, hogy fejbőre ne feszüljön annyira.
- Nem... nem igazán. - Hogy fázhatna, amikor beborítja a férfi testének
forrósága, közben félig elnyeli a tollas derékalj puhasága, Ross izmos teste,
combja és lába pedig mennyeien hozzápréselődik?
- Reszketsz, de sose félj! Felmelegítelek!
Ó, igen, Cate tudta, hogy így lesz. Ross lejjebb csúszott az ágyban, feje eltűnt a
takaró alatt, közben nedves, forró csókokkal hintette tele a lány nyakát egészen a
kulcscsontjai közti mélyedésig és melle ikerdombjaiig. Nedves ösvényt rajzolt
köztük, felfelé haladt az egyik csúcsáig, aztán újra le, majd folytatta a másikon.
Nyelvével becézgette a lány mellbimbóit, mi - közben azok szinte fájdalmas
feszüléssel felágaskodtak, aztán, de csak aztán, szívta be az egyiket felhevült
szájába.
Cate éles kiáltással ívben megfeszült alatta, sarkát belenyomta a puha matracba,
annyira vágyott rá, hogy közelebb legyen a férfihoz. Magában akarta érezni, azt
akarta, töltse ki a hatalmas ürességet odabent.
De Ross még nem állt készen erre, még nem.
Lejjebb csúszott, borostája végigdörzsölte a lány lapos hasát; bizsergető
horzsolást a szájával és a nyelvével hűtötte le. Belélegezte a lány illatát, forró
lélegzete ott lebegett felette.
Nyelvével gyengéden körözve alámerült a lány puha fürtjeibe a combjai
találkozásánál, aztán szélesre tárta a lábait, és közéjük feküdt, miközben a
simogatásra, kényeztetésre összpontosított.
Cate vonaglott és zihálva vette a levegőt, miközben Ross kívül-belül
megismerkedett vele; legalábbis ő úgy érezte. Önkívületében ujjaival
végigszántott a férfi haján, tüzes kezekkel simított végig a vállán és széles hátán.
Lenyűgözték a férfi testének kemény felületei, a halálos erejű, kígyózó izmok,
melyek szinte élő pajzsként vették körül. Tapintásuk olyan volt, akár a
selyemmel borított acélé. A férfi uralta a lány minden porcikáját, akiben eközben
lüktetve tombolt a vágy.
Ross újra föléje emelkedett, és a száját kínálta. Cate gondolkodás nélkül
elfogadta. De még többet akart belőle. Mindent. Vágyott valamire, ami
ismeretlen volt számára, valamire, amit nem érthetett. Teste tűzben égett, belül
már olvadozott, legbelül annyira felhevült, hogy úgy tűnt, semmi sem
csillapíthatja az égető kínt.
Csak a férfi. És ő meg is tette.
Cate lázas vágyának tetőfokán Ross benyomult nedves forróságába, elvett,
mégis adott, lassan hatolt be, majd visszahúzódott, hogy Cate kifújhassa a
levegőt, amit visszatartott, és ezt újra és újra megismételte, míg Cate meg nem
ragadta a csípőjét, és újra magába nem rántotta, hogy egyre mélyebbre
ösztökélje. Hangosan felkiáltott, amikor Ross áttörte lánysága mélyen rejlő belső
határvonalát, majd kitöltötte, teljessé tette.
Ezután a férfi finomabb iramra váltott, amitől a lány jobbra-balra dobálta a fejét,
felkiáltott, többet akart, újra érezni a csodát. A takaró észrevétlenül félrecsúszott,
miközben együtt küzdöttek az elemi vággyal. És amikor Cate újra a férfi után
nyúlt, Ross szélesre tárta a lány térdeit, és megadott neki mindent, amit adhatott.
Egyre gyorsabb és erőteljesebb lökések következtek. Alattuk az ágy rugózni
kezdett bőrszíjain, a heves mozgás megrezegtette az ágyfüggönyöket, míg azok
már felhevült testüket legyezgették. Minden mozdulatra gyönyör hullámzott
végig Cate testében, elsodorva minden ellenkezését és félelmét. A férfi
fáradhatatlan, izzadt küzdelem végén a női megdicsőülést adományozta neki.
Cate szorosan magához ölelte. Könnyek buggyantak ki a szemhéja alól.
Gyöngéd csókokat lehelt Ross nyakára, megízlelte verítéktől sós bőrét,
miközben belélegezte nyers, férfias illatát. Lénye legmélyére menekítette ezt az
érzést. Örökre emlékezetébe akarta vésni ezt az éjszakát és a férfit, aki olyan
gyönyörrel ajándékozta meg, amit soha többé nem élhet át.
Lélekben már elbúcsúzott.
Ross a kielégüléstől félig kábultan feküdt, annyira vágyott az alvásra, hogy
majdnem átadta magát neki. Csak elképedése akadályozta meg ebben. Ha nem
szorította volna magához Cate meleg és meztelen testét, akkor az elmúlt
pillanatokat szokatlanul lázas álomnak hitte volna.
A lány eljött hozzá.
Bármennyire valószerűtlennek tűnt is, megjelent a szobájában, és ugyanazt
akarta, amire ő hosszú napok óta mindennél jobban vágyott. Arra kérte, hogy
szeresse, ő pedig ész nélkül engedelmeskedett a kérésének.
Nem mintha ez olyan nagy jelentőséggel bírna. Nem, persze hogy nem. Egymás
mellé sodródtak, egymás karjába. Az, hogy egymáséi lesznek, az első pillanattól
kezdve ott lebegett a levegőben. Az udvarnál egyesek biztosra vették, hogy azon
a sötét, hideg éjszakán az erdőben meg is történt dolog. Hogy most végre tényleg
megtörtént, az csak rájuk, kettejükre tartozik, akik elmerültek a gyönyörben,
amit hamarosan joguk és kötelességük is lesz megadni egymásnak férj-
feleségként. Ez nem a költők által megénekelt szenvedély, sem szívet tépő
szerelem.
Mégis... a gyors nász igencsak kívánatos lenne.
Cate picit megrezzent, amikor levegőt vett. Ross aggódni kezdett, amikor nedves
forróságot érzett ott, ahol a lány arca a kulcscsontján nyugodott. Csak nem sír?
Általában nem ezt a reakciót váltotta ki a nőkből, akiket az ágyába vitt.
- Jól vagy? - kérdezte, és feljebb húzta a takarót, bebugyolálta magukat, a
takaró szélét a lány dereka mögé gyömöszölte.
Cate kurtán bólintott, de egy szót sem szólt. A férfi rájön, hogy azért nem beszél,
mert akkor elárulná, mi bántja. Amilyen gyengéden csak tudta, kisimította az
összegubancolódott hajtincseket a lány arcából.
- Nem akartam fájdalmat okozni. Finomabban kellett volna bánnom veled az
első alkalommal.
- Honnan... honnan tudod, hogy ez volt az első alkalom? - kérdezte a lány
elfúló hangon, miközben megmerevedett a férfi ölelésében.
- Vannak jelei. - Ross tovább fésülgette a lány haját az ujjaival, eligazgatta a
szőke tincseket. - Nagyon... szűk voltál.
- Nem tehetek róla!
- Persze, hogy nem - felelte a férfi komoly hangon, bár félő volt, hogy kitör
belőle a nevetés. - Nem is panasznak szántam.
- Ó!
- Legközelebb könnyebb lesz.
- Ha lesz legközelebb.
Ross ledermedt, a szíve nagyot dobbant.
- Ha?
- Ne törődj vele! Hidd el, minden rendben lesz!
Ross biztosra vette, hogy megint a gráciák nyavalyás átkára gondol. A lány azt
hiszi, nem éli meg a következő alkalmat. Ross nem hitt a jövendőmondóknak és
az előjelekben, de a lány egy hajszálnyit mégis bizonytalanná tette.
Cate ezért jött a szobájába, mert együtt akart lenni vele, mielőtt meghal, mivel
azt hiszi, nem kerülheti el a sorsát? Nem túl lelkesítő gondolat.
Nem mintha bármi joga lett volna panaszkodni. Cate-et a saját kérésére tette
magáévá, olyan okokból, melyek túlmutattak az egyszerű kéjen. Vágyott a lány
után, és meg akarta akadályozni, hogy a brutális Trilborn avassa be a testiségbe.
Kimondhatatlanul boldoggá tette, hogy ő volt először együtt a lánnyal. És ennek
vajmi kevés köze volt a viszályhoz, bár az mindig ott motoszkált valahol tudata
legmélyén. Viszolygott a gondolattól, hogy Trilborn ráerőlteti magát Cate-re,
még több fájdalmat és sérülést okozva neki. Biztosra vette, hogy az a gazember
ezt tenné. A lány iránt újonnan felfedezett rajongásán túl az, hogy övé lehet
ellensége esetleges felesége, perverz elégedettséggel töltötte el.
Hogyan magyarázhatná ezt el Cate-nek? Jobb, ha meg sem próbálja. A végén
úgy hangozna, mintha mentegetni próbálná a gyengeségét, vagy ami még
rosszabb, mintha annak szándékával vádolná meg Trilbornt, amit ő maga épp az
imént tett meg.
De legalább arra volt ötlete, hogyan terelje el Cate gondolatait a halálról. Nem
cselekedett önzetlenül, de nem tehetett róla; sosem állította magáról, hogy szent
lenne. A lány olyan imádnivalóan készséges volt, hogy Ross teste már a puszta
gondolatától is fájdalmasan felforrósodott. Cate volt mindaz a puhaság és
gyengédség, mely oly sokáig hiányzott az életéből, minden édes öröm, amit
valaha ízlelt. Sőt, most itt fekszik mellette, melegen a takaró alatt, meztelenül a
karjaiban.
- Hát - mondta lassan, miközben a lány felé fordult, térdét becsúsztatva a
lábai közé, felhevült keménységét még jobban hozzápréselve nedves
puhaságához -, ha meg kell halnom, mielőtt...
- Ne mondj ilyet! - tiltakozott fojtott hangon a lány, miközben ujjai Ross
mellkasszőrzetében barangoltak.
A férfi megremegett, megfogta Cate kezét, és a lágyékára tette. Miután így
szabaddá vált az út, finoman megmarkolta a lány mellét, és megnyalogatta a
bimbót. Mosolyogva figyelte, ahogy megkeményedik.
- Ha meg kell halnom - ismételte, és ajkával cirógatta a barackszerű kincset,
amit a szájában tartott -, akkor újra belekóstolok abba az örömbe, ami a
legjobban hiányozni fog.



 11. FEJEZET


Cate a saját ágyában ébredt, a Marguerite-tel közös szobában. Valami nem
stimmelt. Feküdt, bámulta a mennyezetet, és nem emlékezett rá, hogyan tette
meg idáig az utat az alvó palotán át.
Á, igen! Azért, mert nem is tette meg.
Hirtelen forróság öntötte el, amikor eszébe jutott, ahogy Ross előző éjjel
kicsusszant az ágyból, a mosdótálhoz ment, majd mosdókendővel tért vissza.
Olyan alapos gondossággal törölgette végig, hogy Cate majdnem felnyögött
izgalmában, csak attól félt, a férfi még azt hiszi, fájdalmat okozott. Ezután Ross
megtalálta az alsóingét, kisimította, majd áthúzta a lány feje fölött. Ez a művelet
eltartott egy ideig, mert nem igazán akarta ruha mögé rejteni Cate testének
egyetlen fontos részét sem. Egyszer teljesen felöltöztette, csak hogy aztán újra a
karjába vonja, és még egyszer levegyen róla mindent.
Ezután kimerült álomba zuhantak, kakaskukorékolásig aludtak. A hajnali
szürkületben Ross felöltözött, aztán feladta az inget és a ruhát a lányra, sietve
köré kanyarította a köpenyét, és visszavitte a szobájába. Megcsókolta, és
otthagyta, hogy becsusszanhasson Marguerite mellé, a helyére.
A helyére? Többé már nem itt volt a helye.
Cate nagyot nyújtózott, olyan izmait lazította el, melyekről nem is tudta, hogy
léteznek. Miriádnyi ponton érezte a testét rendkívül érzékenynek, belül
egyszerre érzett fájdalmat és jóllakottságot. Szégyenkeznie kellene azért, amit
tett, vagyis az apácák biztosan ezt mondanák neki, de képtelen volt rá. Nagyon
örült, hogy átment Rosshoz. Most már tudta, mi zajlik férfi és nő között.
Tudta, és a gondolat, hogy talán soha többé nem élheti át újra, fájdalommal
töltötte el. Az oldalára fordult, felhúzta a térdét, és fejére rántotta a takarót.
Könnyek égették a szemét, de nem sírt. Az a hirtelen gondolat állította meg a
könnyeit, hogy esetleg állapotos. Hogy ahogy Isabelben, benne is új élet
növekedhet.
Ó, nem, nem úgy, mint Isabel esetében. Nővérével és Rand Braesforddal
ellentétben ő nem szerette Rosst, és a férfi sem szerette őt. Közöttük olyasfajta
gyönyör fakadt, ami ellen ki- kelnek a papok. Ez inkább a test vágya volt, nem a
léleké. Lángra gyúlt testek, simogató és markoló kezek; mély csókok, melyek az
élet lélegzetét adták a másiknak, a legelemibb, állati párzás. Ez távol állt attól,
ahogy a lovag a távolból imádja hölgyét, amint arról az udvari szerelem
évkönyvei regélnek.
Nem, valóban más. Egyikük sem volt szerelmes.
- Még ágyban vagy, Cate?
Marguerite rontott a szobába, hideg fuvallatot hozott magával, mely friss
levegőtől illatozott. Cate halkan felnyögött ettől a kicsattanó energiától.
Gyors léptek közeledtek az ágyhoz, és feltárultak az ágyfüggönyök.
Már eltelt a fél délelőtt, méghozzá szép délelőtt, mely napsütést ígér. Lemaradsz
róla, ha nem iparkodsz. Már így is elmulasztottad, hogy búcsút ints egyik
kedvencednek.
Cate inkább gyorsan, mint elegánsan ült fel. Meztelen volt a takaró alatt, de
Marguerite-et ez nem hozta zavarba, mert ő is ugyanúgy aludt.
- Melyik kedvencem lenne az?
- Trilborn, drágám - felelte a húga gunyorosan. - Nem örülsz? Cate
megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben a háta mögé lökött egy párnát. Egy
pillanatig attól tartott, Ross az... de nem.
- Remélhetjük, hogy távol marad egy ideig?
- Bizony, bizony! - bólintott Marguerite, és elmondta a legutóbbi palotai
mendemondát, mely szerint Henrik előző este rövid időre bezárkózott a
nemessel, minek eredménye a férfi távozása lett.
- Vajon miről volt szó köztük?
- Azt beszélik, Lord Trilbornnak végig kell látogatnia minden udvarházat és
várat innen az északi határvidékig, és tudatni, hogy Henrik hány emberre és
mennyi fegyverre számíthat felkelés esetén. Erről az imposztorról van szó.
Sokak szerint ez csak ostoba színjáték, de mások szerint nyárra seregek özönlik
el az utakat.
Cate gerincén borzongás futott végig.
- Már csak nem.
Húga komoly arccal nézett rá, ami nem csoda olyan gyermekkor után, melyet
olyan csaták híre tett szörnyűvé, ahol marhaként mészárolták le az embereket, és
melyeket az árulók hátborzongató kivégzése követett.
- Csak azt mondom, amit hallottam. Van még más is.
- Más? - Cate ujjaival végigszántott a haján, megpróbálta kibogozni a
gubancok labirintusát. Hogy mitől lett ilyen, abba inkább bele sem gondolt.
- Azt beszélik, Lord Trilbornnak jelentést kell küldenie mindenhonnan, ahol
jár, listát az emberekről és ellátmányról, amit Henrik seregébe küldenek.
- Hogy így legyen bizonyíték munkásságáról?
- Vagy, hogy így mutassa meg, hogy hajlandó Henrik ügye mellé állni. Azt
mondják, hogy a megbízatásról egy magánmegbeszélésen született döntés a
király és jövendő férjed között.
- De azon a házasságunkról volt szó! - tiltakozott Cate.
- Igazán? - kérdezte Marguerite legtitokzatosabb mosolyával. - Vagy a
házasságnak köze van a küldetéshez, ami elszólította közülünk Trilbornt?
Erre a kérdésre Cate nem tudta a válasz. Igazság szerint nem is számított. Elég
volt az, hogy Winston Dangerfield, Trilborn lordja tényleg elment.
Elment, vagyis a viszályból fakadó veszély elhárult. Ha Ross meghal a gyorsan
közeledő esküvő előtt, akkor annak más okból kell bekövetkeznie.
És ha mégsem hal meg, ha életben marad, az mit jelent? Cate erre gondolni sem
akart. Fájdalmasan összeszorult a szíve a gondolatra, hogy erre milyen kicsi az
esély.
- Mit csinálsz ma este?
Cate felkapta a fejét, és a húgára bámult.
- Hogy érted?
- Elmégy Rosshoz, vagy sem?
- Honnan...
- Nem alszom mélyen, így láttalak „visszajönni” ma reggel. Sőt, többé már
nem vagyok gyerek, így egy ideje már tudom, hogyan kell gyermeket nemzeni.
- Kérlek, ne olyan hangosan! - rezzent össze Cate.
- Ne hidd, hogy hibáztatlak érte! Bátor vagy, hogy megszerezted, amit
akartál. -Húga homlokráncolva nézett rá, fátyla sarkát a szájához emelte, és a
szélét rágcsálta. - Nem biztos, hogy nekem lett volna hozzá bátorságom.
- Bátorságod?
Marguerite sötét tekintettel nézett rá.
- Együtt hálni valakivel. És ahhoz, ami utána következik. Tegyük fel, hogy
kétségbeesett szerelemre gyúlsz leendő férjed iránt, de az érzést nem
viszonozzák. Mi lesz, ha meghal? A karjában töltött éjszakákért csak
szívfájdalmat kapsz cserébe. Még ha gyermeked is születik tőle, elveszik tőled.
- Soha!
- De. Elveszik, ha zárdába vonulsz, ahogy megesküdtél rá.
Ha nem, ugyanaz lesz a helyzet. Elveszik a babát, téged száműznek egy távoli
várba, és őrizet alatt tartanak, míg el nem sorvadsz. Bármelyik helyen
csatlakoznék hozzád, ha megengedik, de vajon megengedik-e?
- Felvidítasz, drága húgom. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled! - Cate-
nek is észre kellett volna vennie ezeket a veszélyeket, ha nincs tele a feje annyi
minden mással.
Húga gondterhelten nézett rá.
- Figyeltelek téged és Isabelt, és döntöttem. Mindenáron el kell kerülnöm,
hogy újra eljegyezzenek.
- Lehet, hogy nem tiéd lesz a választás.
- Elfutok, mielőtt beleegyeznék, elbizony! Ha találok egy férfit, aki megfelel
nekem, akkor bűnben fogok élni vele anélkül, hogy szükség lenne az esküre
közöttünk.
- De ha szeret...
- Hogyan lehetnénk ebben biztosak, te meg én? Bármelyik férfi mondhatja,
hogy szeret minket, de csak onnan bizonyosodhatunk meg felőle, ha várunk, és
meglátjuk, hogy meghal-e az esküvő előtt. Miféle emberek vagyunk, ha hagyjuk,
hogy egy férfi így kockáztassa az életét?
- Szörnyűek, egyetértek! - felelte Cate nem épp nyugodt hangon. - De mi
mást tehetnénk?
- Elmehetnél Rosshoz, és megkérhetnéd, hogy vigyen magával.
Cate röviden felnevetett.
- Arra megkértem, hogy ő menjen el. Becsületbeli ügyként visszautasította, és
nem hinném, hogy azt máshogy gondolná, ha engem is magával vinne.
Valószínűleg úgy érezné, hogy ezzel még jobban elárulná Henrik bizalmát.
- Hát persze, hogy azt! - dohogta Marguerite. - A nagy skót szamár! -
Felnézett. - Akkor nem tudom, mit lehetne tenni azon kívül, hogy várunk. Élj át
vele annyi gyönyört, amennyit csak tudsz.
Cate nem tudott vitatkozni ezzel a logikával. Igazság szerint arra gondolt, hogy
igencsak követendő javaslat.
Nem akart engedelmeskedni a király szeszélyeinek.
A délelőtt közepén Henrik maga köré gyűjtötte barátai egy csoportját, és
kilovagolt a palotából. A csak férfiakból álló vadásztársaság napokig távol
marad majd. Természetesen Rossnak kötelessége volt velük tartani.
Amikor Cate meghallotta a hírt, vakrémület lett úrrá rajta.
Amíg Ross a palota falain belül maradt, viszonylag biztonságban volt az átok
veszélyeitől. Ennek most vége. Rémisztő, milyen gyakran történnek balesetek
királyi vadászatokon. A férfiak versengtek az íjjal vagy a lándzsával, hogy
bizonyítsák vitézségüket, vagy elnyerjék őfelsége kegyét azzal, hogy ők viszik a
legtöbb húst a királyi asztalra. A versengés felelőtlenségekhez vezethetett.
Az egyenetlen talajon való vágtázáson, a megolvadt hótól megduzzadt patakok
átszelésén, vagy szarvasok, vadkanok bekerítésén túl, melyek üldözőikre
támadhattak, az eltévedt nyílvesszők is veszélyt jelentettek. És nem mindegyik
vadászhalál volt baleset. Hódító Vilmos fiát és örökösét, Rufus Vilmost így ölték
meg. Azt állították, öccse, I. Könyves Henrik állította félre, hogy megszerezze a
koronát. Ha egy király életét vesztheti így, mennyivel könnyebben megeshet ez
olyasvalakivel, akire nem vigyáznak annyira?
A lány félelmén az sem enyhített, hogy Trilborn nem tartott a vadászokkal. Ott
ólálkodhat a közelben, hogy tegyen róla, az esküvőt semmiképp ne tartsák meg.
És mi lehetett ezzel Henrik célja? A palota éléskamráját fel kell tölteni az
esküvői lakoma előtt. Lehetséges, hogy a király arra gondolt, a skótnak segítenie
kell megszerezni hozzá a szarvas- és vaddisznóhúst. Mindazonáltal Cate azon
tűnődött, vajon Henrik tudja-e, mi történt kettejük között. Lehet, hogy szeretné
elejét venni a szóbeszédnek azzal kapcsolatban, hogy Rosst megingatták hazája
iránti hűségében.
Telt az idő. A palota különösen csendes volt a király és őrei nélkül. Küldöncök
vágtáztak a vadászat helyszíne és a palota közt. Minden este különféle vadhússal
megrakott szekerek gördültek be a konyhaudvarra, így bizonyítva a vállalkozás
sikerességét. A vadászaton történt katasztrófáról nem kaptak hírt. Arról sem,
hogy mikor térnek vissza. Közeledett az esküvő napja, és lassan úgy tűnt, Henrik
addig akarja távol tartani Rosst, míg a ceremónia le nem zajlik.
Aztán az esküvő előtti estén, nem sokkal vecsernye előtt, trombiták hangos
üdvrivalgása zendült fel. Kiáltások harsantak a palotában. A hangos üdvözlések
közepette a visszatérő vadászok lovainak patája végigdobogott a palota kapui
alatt.
Amikor Cate meghallotta a hangzavart, mely végigvisszhangzott a régi
kőfalakon, sietve egy, az istállóudvarra néző ablakhoz szaladt. Kihajolt rajta, és
nézte, ahogy a férfiak leszállnak a lóról, és istállófiúk szaladnak feléjük. A
növekvő szürkületben hosszú pillanatokig szinte semmit nem tudott kivenni a
lenti kavarodásból.
Aztán meglátta őt.
Ross suhogó szoknyában leszállt a lováról, a gyeplőt mosolyogva egy
istállófiúnak dobta, majd egy pengőt nyomott a kölyök kezébe. Jól volt,
sértetlen, és ahogy elfordult a lovasok és kutyák nyüzsgő tömegétől, úgy tűnt,
nem gémberedett el annyira a nyeregben, mint a többiek.
Hirtelen megállt, és felnézett a palotára. Az ablakokat kutatta, mintha megérezte
volna, hogy a lány figyeli őt.
Cate hátrahúzódott az ablakból, szíve a torkában dobogott. Mégis mit művel?
Vőlegénye nem lehet ennyire fontos a számára. Nem követheti el ezt a hibát,
mert csak szenvedés lesz a vége.
De természetesen Ross Dunbart nem tartotta többnek vonzó férfinál és
lélegzetelállító szeretőnél. Hogy él-e, hal-e, nem érdekli jobban, mint a többi
férfi sorsa, akiknek társaságában eltöltött néhány órát. Mindig emlékezni fog rá,
milyen gyengéden vezette be a szerelem rej télyeibe, de nem lesz lesújtva, ha
meghal. Legjobban a bűntudat gyötörné, ha a férfira lesúj -tana az átok, mely az
ő és testvérei nyomában jár.
Igen, ez az. Csak a bűntudat okozza ezt a fojtogató érzést a mellkasában. Meg
talán a rettegés, hogy mi történhet még e pillanat és esküvője órája közt.
Az ablakban megpillantott női sziluett láttán megpezsdült Ross vére. Cate állt
ott; ezt oly biztosan tudta, mint a nevét és a származását. Az elmúlt néhány
napban úgy vadászott, akár egy eszelős, úgy üldözte a gímszarvast, mintha az őt
kínzó, gyomorszorító vágyakozást akarná megelőzni. Mintha egy boszorkány
főzetéből ivott volna, melyet azért készítettek, hogy őt megbabonázza. Nem
tudta kiverni Cate-et a fejéből. A lány ott lovagolt vele, beszélt hozzá a lovak
patáinak mennydörgésében, alakja kirajzolódott a tűz lángjaiban, és meglátogatta
az álmaiban.
Kéjvágy, mondogatta magában a férfi. A teste, melyet sok hónapon át
önmegtartóztatásra kényszerített, újra felfedezte a testi kielégülés lüktető örömét,
és még többet akart belőle.
Gondolatai azért forogtak arája körül, mert megízlelte mézes édességét, de nem
lett tőle csömöre. A vágy, mely megszállta, csillapszik majd, ha néhány órát
ágyfüggönyök mögött tölt.
Miközben a palota legközelebbi bejáratához sétált, sietve elhatározta, hogy
meglátogatja a közös fürdőkamrát a mosóudvar végében, megszabadul az
izzadságtól, sártól, a vadászat állati és lószagától, majd eszik, hogy csillapítsa
gyomra korgását. Aztán valahogy megüzeni Lady Catherine -nek, hogy alig
várja, hogy vele töltse az éjszakát.
A fürdésre fenntartott helyiségben állandóan égett a tűz, és gőzölgött a lángok
fölé akasztott üstökben a víz. A fürdővíz forró volt, növényillatú, és mélyen bele
lehetett merülni. A dézsát fakeretre kifeszített, nyirkos vásznak védték a huzattól
három oldalról; a negyedik, nyitott oldalról a tűz melege áramlott be. A
meglepően tiszta, dús idomokkal megáldott szolgálólány pimasz pillantásában
egyértelmű ajánlat rejlett.
Ross nem érzett csábítást. Finomabb zsákmányra fájt a foga.
Néhány kurta szóval elbocsájtotta a nőt, puha szappant dörzsölt a hajába,
felhabosította és leöblítette. A maradékot ledörzsölte magáról, azután a
vászonnal bélelt fadézsa peremére fektetett karokkal hátradőlt. A víz melege
enyhítette lovagló izmai sajgását, kiűzte testéből a hosszú nap hűvösségének
utóját is. Az éjszaka egyre mélyült, a gyertyák már csak pislákoltak
állványaikon, a helyiség sarkai árnyékba borultak. Ross lehunyta a szemét,
mellkasa hullámzott a jóleső sóhajtól.
Titokban találkozhatna Lady Catherine-nel vacsora után, de eléggé kétséges,
hogy a lány hajlandó megkockáztatni, hogy újra felkeresi. Miután ettek,
sétálhatnának egyet, becsalogathatná Cate-et a szobájába, de ha rajtakapják őket,
akkor Cate kellemetlen helyzetbe kerül. Végigjárhatná a palotát, hogy olyan
zugot keressen, ahol kettesben lehetnek, és akkor Cate-nek nem kellene
bezárkóznia vele, de mindenhol rájuk akadhatnak. Vagy egyszerűen
odaosonhatna a lány apácacella nagyságú szobájához, és reménykedhetne, hogy
Marguerite elég előzékeny és diszkrét ahhoz, hogy kettesben hagyja őket.
Mindegyik elképzelésnek voltak hátulütői, melyek most vészterhesebbnek
tűntek, mint amikor alvást színlelve álmodozott esténként a vadászaton,
miközben a király emberei ott hortyogtak körülötte. Egyik megoldás sem volt
szája íze szerint való, de akkor mi más lehetősége maradt? Az önmegtartóztatás
kétségtelenül dicséretére válik egy vőlegénynek az esküvője előtti éjszakán, de ő
nem találta vonzónak ezt az ötlelet sem.
Halk nesz rángatta vissza a valóságba. Mintha megnyikordult volna egy ajtópánt.
A huzat finoman megrezegtette a kikészített vászonlepedőket, válla lúdbőrözni
kezdett. De senki nem szólalt meg.
Nem egy másik tisztálkodni vágyó vadász érkezett, sem egy szolgálólány
törölközőkkel, vagy vízzel, hogy feltöltse az üstöket, esetleg személyesebb
ajánlatot tegyen. Ross mozdulatlanul feküdt a vízben, alig vett levegőt,
miközben a lopakodó léptek, az egymáshoz dörzsölődő ruhadarabok halk
suhogására figyelt. Hogy férfi vagy nő az illető, azt nem tudta. Egészen addig,
míg meg nem érezte a férfitest kipárolgását és a felböfögött sör fanyar szagát.
Feje felett, a dézsát körülvevő vászonlepedők egyikére a gyertyák fénye
kivehetetlen árnyékot vetett. Aztán az árny megnyúlt, kiszélesedett, majd egy
férfi alakját öltötte fel; felemelt öklében valami rövidet és hegyeset tartott. A
betolakodó előrelépett, és magasra emelte a karját.
A vászon fojtott sikolyra emlékeztető hangon felhasadt. Ross felnyúlt, hogy
megragadja a vastag, szőrös csuklót, ami megjelent felette. Olyan erővel
csavarta meg, hogy a kés kihullott az elerőtlenedett ujjak közül, bele a dézsába.
Ross fellökte magát, szappanos vizet fröcskölt mindenfelé, miközben behajlított
térdéhez rántotta támadója karját. Hangos reccsenés hallatszott.
A férfi felüvöltött, hátraugrott, és estében letépte a szakadt fürdővásznat a
tartóoszlopáról. Ross, a biztonság kedvéért, még lökött rajta egy nagyot, hogy
még messzebb taszítsa. A támadó nyekkenve ért földet, de vitte magával a
lendület, és kicsivel a kandalló előtt, hasmánt terült el. Vad tekintettel
feltápászkodott.
Ross kiugrott a dézsából, és utána vetette magát. Lábfeje beleakadt a lerántott
vászonba, majd megcsúszott a padlót borító szappanrétegen. Botladozott, de
eléggé előrelendült ahhoz, hogy keze rákulcsolódjon a piszkos zekére. Ám
ellenfele egy rántással kiszabadította magát.
Ross elveszítette az egyensúlyát, teljes hosszában elterült a kőpadlón, lábai
szétcsúsztak a piszkos szappanhabon; félig begyógyult sebébe gyötrő fájdalom
nyilallt. Támadója kiszökött az ajtón. Ross felugrott, és vadul átkozódva
utánaeredt.
Meztelenül, vizesen, dühöngve megállt a kinti előcsarnokban, kezét az oldalához
szorította. Meglátott egy nyitott ajtót. Odarohant, és a palota mosóudvarán kötött
ki. A hely félhomályba burkolózó fateknők és szárítókötelek labirintusa volt, az
este ezen szakaszában elhagyatott és veszélyes a sötét miatt.
A gazember után mehetett volna, de gyakorlatilag semmi esélye nem volt rá,
hogy a nyomára bukkanjon. Úgy tűnt, ismeri a palotát, és azzal az előnnyel is
rendelkezett, hogy fel volt öltözve. Ross átkozódva megfordult, visszament
nedves lábnyomai mentén, és bezárkózott a fürdőkamrába.
Mivel a dulakodás és az esés következtében teste mocskosabb volt, mint mielőtt
fürödni indult volna, visszalépett a dézsába, és a már langyos vízzel alaposan
lemosakodott. Ahogy lenyúlt, keze beleütközött a merénylő elejtett késébe a
dézsa alján. Kitapogatta, ujjait a markolatára fonta, és a fény felé tartotta.
Néma morgással engedte ki a levegőt. Finom holmit tartott kezében, olyasfajta,
női tőrt, mely általában övláncról lógó tokban pihent. Halálosan éles tőrt,
futtatott ezüst pengével és ezüsttel megmunkált elefántcsont markolattal. Ezt a
kést használta a graydoni Catherine Milton az étkezéseknél.
Ross éles szúrást érzett a mellkasában, mintha a penge mégis a szerveibe hatolt
volna. Közeleg az esküvő, és ő még nem szenvedte el azt a halált, ami szabaddá
tenné a hölgyet. Túlélte a baleseteket és betegséget, ami általában végzett a
három grácia kérőivel.
A hölgy nem akart a felesége lenni. Mit tehetett hát, ha holnap nem akart férjhez
menni? Felbérelt egy bérgyilkost.
Cate gondoskodni akart arról, hogy megmeneküljön. Úgy tűnik, elhatározta,
hogy maga idézi elő az átkot, fizetett merénylő segítségével.
Terve nem vált be; erre hamarosan rá fog jönni. Mihez kezd most, ha mindjárt itt
az idő? Ő maga próbálkozik?
Ross keze lassan rázárult a pengére, egyre jobban szorította, aztán megérezte a
vágás csípését, és hogy meleg vér folyik le a csuklóján. Az a Cate, akit
megismert, makacs, határozott és bátor nő volt. Nem adta meg magát gyáván a
sorsnak, ahogy azt egy hölgytől elvárták az ő helyzetében. De azt nem gondolta
volna róla, hogy gyilkos is.
Mi van, ha mégsem az? Ha pusztán csak emlékeztetni akarta az esküjére, hogy
nem veszi őt nőül? Ha vőlegényként visszalép, akkor az átok nem lesz
semmissé?
De nem, ezzel nem érné el a célját. Cate-nek tudnia kell, hogy ő nem olyan
nyúlszívű. Aláírta az iratokat, vagyis a férje, akkor is, ha frigyüket még nem
áldotta meg az egyház.
Csak úgy szabadulhat meg tőle, ha meghal.
Akkor próbálja csak meg! Próbálja csak meg, bár ő nem fog jövendő
feleségének olyan kényelmes alkalmat adni, mint amilyen az ágya lesz ma éjjel.
Ross behunyta a szemét, és minden addiginál ádázabb átkokat suttogott.
Cate kalapáló szívvel lépett a nagyterembe. Bár a helyiség zsúfolásig megtelt, ő
csak Rosst látta. Az egyik falnál, kezében egy kupa borral, töprengő
arckifejezéssel ült a székében. Sáfrány színű vászoninge megfeszült széles
vállain, szoknyája végét átvetette a bal lábán. Új, kékre festett bőrzekéje felett
szemei olyan sötétnek látszottak, mint az északi vihar. Haja barázdált volt,
mintha az ujjaival fésülte volna meg, mielőtt megszáradt, de egészségesen és
tisztán fénylett a gyertyafényben. Minden porcikájában skót nemes volt, és
könnyen lehet, hogy a legcsinosabb férfi a jelenlévők közt - és az övé.
Cate megtorpant, megrémítette a hirtelen rátörő, birtokló büszkeség. Persze
lehet, hogy csak a két hölgy miatt történt mindez, akik nem messze ültek az
asztalnál, suttogtak, és Ross irányába rebegtették pilláikat. Hogy merészelik
fixírozni, mikor holnap őt veszi feleségül?
Cate ruhájának hosszú uszálya a gyékényt súrolta, ahogy a vőlegénye felé
suhant. Félúton sem járt, amikor a férfi feléje fordult.
Ross nem üdvözölte. Vonásai nyugodtak voltak, és úgy nézett rá, akár egy
idegenre.
Cate torka összeszorult. Egy mosolyt azért elvárt volna, a köztük lévő
bizalmasság apró jeleként. Ennek hiánya bántotta, és nem is értette, miért maradt
el. De nem hátrált meg.
Felszegte az állát, és olyan vakmerően nézett a férfi szemébe, amennyire csak
tudott.
Ross felállt, és meghajolt. A mozdulat erőltetett volt, közel sem hódolatteljes.
Aztán egy mellette lévő hely felé intett, és odébb húzta a padot, hogy a lány
kényelmesen elférjen.
- Jó napot, hölgyem! - köszönt közönyösen. - Remélem, jól van.
- Tökéletesen. - Cate hátrasöpörte a szoknyáját, és leült, bár ijedség szorította
össze a mellkasát, alig kapott levegőt. Milyen formálisan üdvözölte a férfi,
mintha alig ismerné őt, mintha nem ölelkeztek volna egymáshoz simuló,
meztelen testtel! Ez egyszerre volt sértő és fájó.
Ross visszaült, és hozzá hajolt, eltakarva előle a termet.
- Nagyon örülök, hogy látlak. Azt hittem, várnom kell éjfél utánig.
- Ugyan miért, hisz te is megkereshettél volna.
- Erre számítottál, szép Cate? Vártál rám?
A lányban feltámadt a rémület, de inkább a férfi pillantásától, mint attól, amit
mondott.
- Természetes lett volna.
- Azért, amit tettünk?
A férfi hangja mély volt, sokat sejtető. Ross a lány arcát kutatta, a szemébe
nézett, mintha minden kifejezését, szavát mérlegelné. Cate érezte, ahogy
forróság árad szét a keblétől a nyakáig, és halad felfelé az arcán, nem pusztán
zavarában.
- Igen.
- Nem számítottál rá, hogy visszajuttatom a tulajdonod?
- Én... nem értem, mire célzol. - Valamit ott felejtett volna a férfi szobájában?
Fogalma sem volt, mi lehetett az.
- Erre. - Ross benyúlt a bőrerszénybe, kihúzott belőle valamit, és óvatosan
letette a lány elé az asztalra. Egyik ujjával megpörgette. A tárgy forgott, a fény
újra és újra megcsillant rajta, aztán Ross hirtelen megállította. Éles hegye
egyenesen a lány szívére mutatott.
Egy tőr. Az ő tőre volt az.
- Ó - kiáltott fel a lány, és a markolatért nyúlt -, hol találtad meg? Mindenhol
kerestem!
Ross durván megmarkolta Cate csuklóját.
- Mikor láttad utoljára?
Cate pislogott a szigorú kérdés hallatán, de készségesen válaszolt.
- Két estével ezelőtt. Azt hittem, leejtettem evés közben, bár a szolgáló, aki
összecsukta az asztalt, nem találta meg. Hogyan jutottál hozzá? - Ujjai zsibbadni
kezdtek, de ezt nem volt hajlandó kimutatni, ahogy azt az örömet sem akarta
megadni a férfinak, hogy lássa szenvedni a szorításában.
- Nos, a fürdődézsámban találtam.
- A fürdődézsádban? - ismételte Cate értetlenségtől üres tekintettel.
- Miután odaejtette a bérgyilkos, aki a hátamba akarta döfni.
Cate levegő után kapott.
- És azt hiszed, hogy én...
- Így biztosra vehetnéd, hogy nem mész férjhez. Ezek a halálesetek, melyek
oly sokáig szabadon hagytak téged és a testvéreidet, épp kapóra jöttek. A
nemkívánatos kérőktől megszabadulni családi hagyomány lenne?
A düh és a félelem villámcsapásként sújtott le Cate-re. A férfi az egyházi eskütől
eltekintve is a férjének számított. Ha megvádolja azzal, hogy meg akarta ölni, a
kés elég ahhoz, hogy bizonyítsa a bűnösségét. Büntetése akasztás lenne, bár
néhány feleséget, akik megszabadultak férjüktől, megégettek.
A lány benedvesítette hirtelen kiszáradt ajkait.
- Ugye nem nézel annyira ostobának, hogy a saját késemet adnám a
bérgyilkosnak?
- Ha neki nem volt saját fegyvere...
- Sosem váltam volna meg tőle!
A férfi oldalra döntötte a fejét.
- Ilyen értékes számodra?
- Ajándékba kaptam - válaszolta a lány merev ajkakkal.
- Kitől?
Cate ujjai kékes-lilás színt öltöttek. Ross rájuk pillantott, de nem eresztette el a
lány csuklóját.
- Egy barátomtól az udvarnál.
- Egy baráttól, akivel többé már nem találkozol, különben nem lenne ilyen
fontos az ajándéka. Akkor hadd találjam ki! A francia az, Henrik mulatságainak
rendezője.
Cate meglepetten a férfira meredt.
- Honnan tudod?
- Egyrészt a tőr kivitelezéséről. Bár olasz stílusú, a megmunkálása francia.
Azonkívül hallottam, mennyire bizalmas viszonyban állt veled és a testvéreiddel,
sőt még Yorki Erzsébettel is.
- Sosem bizalmaskodott, úgy nem - javította ki a lány sietve - Mindig
rendkívül tisztelettudóan bánt velem.
- Még a szenvedély viharában is?
Cate a férfi sötétkék szemébe nézett. Sértett hangon, de őszintén válaszolt:
- Semmi ilyesmi nem történt. Jól tudod, hogy én még nem voltam férfival.
Ross hirtelen elengedte a lányt, és inkább a tőr markolatát ragadta meg. Arra
szegezte a tekintetét, miközben válaszolt.
- Szűz voltál. Ezt elismerem.
- Igazán kedves tőled! - felelte Cate remegő dühvel, miközben a csuklóját és
a kezét dörzsölte, ami ezer tűszúrással zsibogott, ahogy visszatért bele az élet. -
Ideadhatnád a kése- met.
- Hogy aztán a pengéjét a bordáim közé döfjék? - Ross újra megperdítette a
tőrt, és nem vette le a szemét róla. - Akkor mit jelentett neked ez a Leon?
- Nem értem, mit számít ez, ha úgysem lesz esküvő.
Ross felnézett, pupillája annyira kitágult, hogy a szeme feketének látszott.
- Ki mondta, hogy nem lesz?
- Aligha akarhatsz elvenni egy nőt, akiről azt hiszed, hogy meg akart öletni.
De kétségtelen, hogy ez volt Trilborn szándéka. Ha az embere elvégzi a dolgát,
minden szép és jó. Ha nem, ugyanaz.
- Trilborn már nincs itt - felelte Ross közönyösen.
A lány halványan elmosolyodott.
- De nem olyan rég ment el, és mielőtt távozott, közölte, hogy végez veled.
- Te pedig nem figyelmeztettél.
- Mi szükség rá, amikor a családja és a tied évek óta fenyegeti egymást? De
lehet, hogy említettem volna, ha tudom, hogy újra vadászni mész. Attól féltem,
ott történik veled valami.
- A fenyegetés miatt?
- És az átok miatt is, bár mindegy, hogy a miatt vagy Trilborn mesterkedése
miatt, a végeredmény ugyanaz - felelte Cate türelmetlenül. - Így is, úgy is
meghalsz.
A férfi szóra nyitotta a száját, de aztán újra összezárta, olyan szorosan, hogy
ajkai egyenes vonallá keskenyedtek. A kést lustán pörgetve végül így szólt:
- Mesélj nekem erről a franciáról!
- Összebarátkozott velem és a testvéreimmel, amikor az udvarba érkeztünk -
felelte Cate beletörődő vállrándítással.
Mint azt sejtheted, felbontott eljegyzéseink híre megelőzött bennünket. Leon
elég különc és a maga módján befolyásos volt ahhoz, hogy mások kövessék a
példáját. - A lány gyorsan felpillantott. - És természetesen a királytól is ezt a
példát látták.
- Természetesen - ismételte Ross szárazon.
- Az, hogy Leon elfogadott minket, azt jelentette, hogy a többiek ugyanezt
tették. De aztán árulásba keveredett, és megfenyegette Henriket és a királynéját.
El kellett hagynia Angliát.
- Szeretted őt. - A halkan kiejtett szavakban jottányi gyengédség sem volt. A
férfi választ várt, bár a lány csak egyetlen lehetséges magyarázatot tudott találni
arra, miért foglalkoztatja ez a kérdés. Nem valószínű, hogy Ross féltékeny lenne,
de lehet, hogy meg akar védeni mindent, ami az övé. Hisz a feleség ingóságnak
számít.
- Más volt, mint a mostohaapám és a mostohabátyám, nem olyan kegyetlen és
hangos, és nem járt el olyan gyorsan az ökle. Zenész volt és költő, aki a
szerelemről, az örömről és a tavaszról dalolt. Viccelődött és mosolygott ahelyett,
hogy ráncolta volna a homlokát, vagy kiabált volna, vagy a nap minden
pillanatában megkövetelte volna a neki járó tiszteletet.
- És te szeretted őt - ismételte Ross kérlelhetetlenül.
- Én... talán, bizonyos tekintetben. A legtöbb fiatal lány általában nem a
megfelelő férfiba szeret bele. Nem jelentett semmit.
- Nem megfelelő férfi volt?
- XII. Lajos ügynökeként azt a parancsot kapta, hogy csatlakozzon Henrikhez
száműzetése utolsó heteiben, hogy így személyes jelentéseket küldhessen,
miután Henrik trónra kerül. Ha volt is földje, címe, rangja, azt sosem árulta el,
bár rendelkezett az úriemberek írás - és olvasástudásával.
- Még mindig kincsként őrzöd a kést, amit tőle kaptál.
- Ha így gondolod - vágott vissza Cate -, akkor azt is be kell látnod, hogy
sosem téveszteném szem elől.
- De megtetted.
- Nem! Legalábbis nem szándékosan. Nálam volt vacsoránál, de valamivel
később már nem találtam.
- Szóval lehet, hogy a szobádból lopták el?
- Nincs mindig zárva, mivel kevés értékes holmit tartunk ott. - Cate gyorsan
megrázta a fejét. - Kieshetett az erszényemből, mialatt a kápolnában térdepeltem,
vagy a kerengőn sétáltam. Csak azt tudom, hogy eddig nem találtam.
- Gyenge magyarázat.
- Mi mást mondhatnék? Nem tudom, hogyan jutott ahhoz a férfihoz, aki
megtámadott. Csak azt tudom, hogy én nem vagyok az ellenséged.
- Tehát visszatérünk Trilbornhoz - horkant fel Ross.
Cate a szemébe nézett, dühítette, hogy védekeznie kell, de közben azt akarta,
hogy a férfi higgyen neki.
- Mi a valószínűbb? Hisz esett már neked késsel.
Ross nézte őt, miközben a gyanakvás sötét hullámai ott gyűrűztek kék szeme
mélyén. Aztán a lány felé lökte a tőrt.
Cate lassan kinyújtotta a kezét, és ujjait a markolatra kulcsolta. Ross nyugodtnak
tűnt, de ez nem azt jelentette, hogy nincs résen. Cate minden kétséget kizáróan
tudta, hogy csak visszafogja magát, azt várja, hogy mit tesz ő. A legkisebb,
gyanús mozdulatért szigorú és fájdalmas megtorlás járna.
Nem mintha ilyesmi állt volna szándékában. Bár az, hogy a férfi képesnek tartja
ilyesmire, egyszerre volt őrjítő és furcsamód fájdalmas.
- Hiszel nekem? - kérdezte összeszorult torokkal.
- Talán.
- És az esküvő?
- Ó - szólalt meg Ross erős akcentussal, miközben figyelte, hogy a lány az
övén lógó hüvelybe csúsztatja a tőrt -, egy kis veszélynél semmi sem hozza meg
jobban egy férfi étvágyát ahhoz, hogy a párnák között vitézkedjen a feleségével.

12. FEJEZET


Az esküvő nem jelentett akkora megpróbáltatást, mint amilyenre Ross számított.
A kápolna ajtajában zajlott le; az egyszerű ceremónián Cate húga és néhány
barátja vett részt, valamint néhány férfi, akikkel Ross együtt vadászott vagy a
vívótéren edzett. A király is megjelent egy rövid időre néhány udvaroncával és
jó néhány testőrével, hogy biztos legyen benne, minden úgy történik, ahogy
parancsolta. Türelmetlen homlokráncolása ugyanúgy nem ösztökélte a papot
hosszú szentbeszédre, mint a havat hozó, viharos szél, ami a köpenyeket és
csuklyákat csapdosta körülöttük.
Cate Ross mellett állt, kezeit elrejtette ruhája széles, lebegő ujjába. Ross
átkarolta, a derekánál fogva támogatta. Előttük a pap reszketett a szélben, ami
megemelte haja szürke tincseit tonzúrája körül, és betört a palástja alá.
Ugyanolyan sietve kívánt nekik Istennek tetsző, gyümölcsöző házaséletet, mint
ahogy elhadarta az esküszavakat. Amint utánaismételték, megáldotta őket, majd
mindenki fedett helyre menekült.
Az esküvői vacsora a nagyteremben várt rájuk. Pazar lakoma volt, ahogy az a
király gyámleányához illett. A fogások közt szerepelt mandulatejben párolt
osztriga, szarvas- és vaddisznősült, mézben és fűszerekben pácolt fogoly- és
galambhús, ropogósra sütött borjúfej, különböző módokon elkészített borjúhús,
párolt káposzta, fűszerezett kenyér, torták és pudingok; mindezt forralt borral és
frissen csapolt sörrel öblítették le.
Senki nem sietett befejezni az étkezést, mert vészjóslóan szürke éjszaka borult
rájuk, a szél huhogott, süvített a palota tornyai körül. A vándordalnokok egyik
asztaltól a másikig sétálgatva énekeltek, közben a meghívottak akrobaták és
táncosok előadásában gyönyörködhettek. Álcajáték következett, majd egy ősz,
öreg vándordalnok elregélt egy buja, váratlan fordulatokkal teli, legendás
történetet. A király szép tósztot mondott, majd megkérte Rosst és Cate-et, hogy -
a kegye jeleként az ő tányérjáról válasszanak húsokat. Záporoztak feléjük az ifjú
párnak kijáró, sikamlós tréfák, de nem voltak rosszabbak, mint amilyenekre
számítottak. Pattogott a tűz, a levegő elhomályosodott, mert a széllökések szürke
füstfelhőket pöffentettek vissza a kéményen át. A hangok felerősödtek és egyre
rekedtebbek lettek, miközben a szolgák fel-alá járkáltak az asztalok közt
kancsóikkal, és újratöltötték a fedeles kupákat, poharakat és a főasztal serlegeit.
Ross jó étvággyal evett, de Cate-ről ugyanezt nem lehetett elmondani.
Kortyolgatott a hitvesi borból, de csak csipegetett a kenyérből és a malacsültből,
amit Ross nyújtott oda neki, és csak egy harapást evett az almaszeletből, amit a
tálcájára tett. Szeme alatt karikák feketéllettek, sötét foltoknak tűntek sápadt
arcában. Szája szinte vértelen volt. Ha hallotta is a kárára elsütött, otromba
vicceket, annak semmi jelét nem adta.
Még így is elmondhatatlanul gyönyörűen festett sötétzöld bársonyruhájában,
melyet a vállrészre aláomló, kibontott haja szebben díszített minden
aranyfonalas hímzésnél. Ross tekintetét vonzotta a lány nyakának finom íve,
sápadt bőre és sejtelmesen domborodó keble a ruhakivágás vonalánál. A vágy,
hogy csillapítsa Cate félelmét, felmelegítse, megvédje mindentől, amit a sors
rájuk mérhet, küzdött benne a perzselő késztetéssel, hogy levetkőztesse, és a
lány ott reszkessen alatta. Tudta, hogy Cate semmit nem akar tőle, és retteg attól,
ami - a férfi vérmérsékletét ismerve -hamarosan bekövetkezik. Ám Rossban
felülkerekedett a gonoszkodó énje, és nem tudta rávenni magát, hogy
megkímélje ettől.
A lány volt a jutalom, amivel tartoztak neki azért, hogy rábírták erre a
házasságra, és nem is tagadta volna meg magától. Az, hogy egyszer már
belekóstolhatott, gyönyörű ajándék volt, de nem elég, közel sem elég.
Gyertyafénynél akarta magáévá tenni, védtelenül, a mesterkedés fegyverei
nélkül. Fel akarta fedezni gyönyörű teste minden centijét, örökre az
emlékezetébe akarta vésni. Azt akarta, hogy Cate magához szorítsa,
könyörögjön, hogy hatoljon belé.
Azt akarta, hogy Cate kívánja őt. Hogy ezt megkaphatja-e tőle, arról sejtelme
sem volt. Hogyan is lehetne, ha gyanúja szerint Cate jobb szerette volna őt
halott, semmint élő férjének látni?
Henrik unottnak és nyugtalannak tűnt, mintha inkább valahol máshol szeretett
volna lenni. Ross időről időre magán érezte a hűvös királyi tekintetet. Nem érte
meglepetésként, amikor a lakoma második órájában őfelsége elé hívatták.
- Szerinted miről lehet szó? - kérdezte Cate. A férfi karjára csúsztatta a kezét,
és visszatartotta.
- Nem tudom, de gondolom, mindjárt kiderül.
- Igen - suttogta a lány inkább magának, mint a férfinak.
Tekintetét nyugtalanság felhőzte. Ross tarkója bizseregni kezdett. Hitvese még
mindig arra számít, hogy az utolsó pillanatban valami még véget vet a
házasságának? Lehet, hogy igaza lesz.
Mindazonáltal közönségüknek el kellett játszania az odaadó férjet. Elemelte a
lány hideg, szinte vértelen ujjait a karjáról, és csókot lehelt rájuk.
- Sose félj! Az előttünk álló nászéjszakát semmi sem zavarhatja meg - ígérte.
A düh égő pírt csalt a lány bájos arcára.
- Nem emiatt aggódom!
- Te talán nem - felelte a férfi, és a szája lassú mosolyra görbült -, de én igen.
- Vannak más, fontosabb dolgok.
- Meglehet, de engem e pillanatban nem azok foglalkoztatnak. Ha téged
igen... hát már nem sokáig.
Ross nem várta meg a választ. Nem azért, mert azt hitte, hogy a lány erre már
nem tud mit felelni, sokkal inkább azért, mert biztosra vette, hogy kész válasszal
állna elő. És nem volt kedve több baljóslatú próféciát meghallgatni.
Henrik ellökte magát az asztaltól, és baldachinos trónszékét a férfi irányába
fordította. Ross az intésére közelebb lépett, fél térdre ereszkedett, elég közel
hajolt egy meghitt beszélgetéshez.
Közelebb volt a királyhoz, mint napok óta bármikor. Bár együtt vadásztak,
együtt étkeztek, együtt pihentek a durván ácsolt vadászházakban, olyan kevés
szót váltottak, hogy Ross kezdte azt hinni, ez szándékos, csendes fenyegetés
őfelsége részéről.
- Megnősültél hát, és túlélted - kezdte Henrik egy cinikus megjegyzéssel,
amely azonban jókedvről árulkodott.
- Igaz, uram. Még élek.
A király súlyos szemhéjai mélyen ülő szemeire ereszkedtek, így rejtve el a
tekintetét.
- Nem viseled a teljes esküvői öltözetet, amit neked ajándékoztunk. Nem
tetszett?
- Nagyon is, fenség, hogyne tetszett volna. Hálás vagyok a nagylelkűségéért.
De még mindig skót vagyok, és ezt semmilyen hímzett selyem és szőrmeszegély
nem feledtetheti vagy változtathatja meg. - Ross felvette a bársonyzekét, amit,
mint - ha Cate ruhájához terveztek volna, de az ingéről és szoknyájáról nem volt
hajlandó lemondani.
- Makacs vagy, mint a legtöbb magadfajta.
Ross meghajtotta a fejét. Nem volt értelme tagadni a nyilvánvalót.
- De a szerencse kegyeltje is vagy, legalábbis így értesültünk. Megmenekültél
a késeléstől fürdés közben tegnap éjjel.
- Felfoghatjuk így is.
- A szerencse gyakran fontosabb, mint a harci jártasság, bár te azzal is
rendelkezel, hisz kivédted ezt a támadást. Tehát legyőzted a gráciák átkát, és
elvetted a hölgyet. Örömünkre szolgál.
- Ahogy az enyémre is, fenség.
Henrik arcán a mosoly árnyéka suhant át, aztán elenyészett. Előredőlt a
székében, könyökét a karfán nyugtatta, miközben lehalkította a hangját.
- Minden jót kívánunk a jövőben neked és Lady Catherine-nek. Ezt
bizonyítandó, meghoztunk bizonyos intézkedéseket.
- Uram?
- Mint jeleztük, amikor felvetettük ezt a házasságot, a tekintélyes birtokot,
melyet Grimes Hall néven ismernek, neked adományozzuk helyeslésünk
jeleként. Az a kívánságunk, hogy késedelem nélkül foglald el. Reggel útra kelsz.
Ezt az önkényes parancsot hallva Ross nem tudott uralkodni arckifejezésén. De
jobb tisztázni az ügyet, mielőtt tiltakozna.
- Egyedül, uram?
- Semmi esetre sem. Lady Catherine veled utazik majd, a húga és a
komornájuk társaságában, valamint elegendő számú lovag és katona kíséretében,
hogy biztonságban utazhass. Sietve Braesfordba lovagolsz. Ott átadod
jókívánságainkat újdonsült sógorodnak, és parancsunkat is, hogy további
utasításig állítson embereket lakhelye őrtornyába, nehogy meglepjen minket egy
keletről érkező támadás. Ezután nyugodtan továbbutazhatsz Grimes Hallba,
hogy ott megismerkedj az emberekkel, és megtudd, megfelelnek-e igényeinknek.
Más szavakkal, gondolta Ross, a legnagyobb hóviharban északra kell lovagolnia,
miközben három nőszemély, a poggyászuk, valamint tetemes kíséret és a
szolgálatukra rendelt váltólovak veszik körül. Jó angollá kellene válnia, aki
birtokait ellenőrzi, és gondoskodik róla, hogy annyi ember és ellátmány álljon
Henrik rendelkezésére, amennyit csak őfelsége kíván a birtokról, amit neki
adományozott.
Ross nem így szándékozott tölteni az esküvőjét követő napokat. Mindazonáltal
nem félt a hidegtől és a hótól, és legalább az utazás a jó irányba tart, északra, a
határ felé.
- Ahogy parancsolja, fenség.
- Kitűnő! - Henrik elmosolyodott. - És most, úgy sejtem, hálás lennél, ha
kezünket nyújtanánk királynénknak, és elhagynánk a termet.
Senki nem állhatott fel az asztaltól, nem hagyhatta el a termet, míg a király még
ott tartózkodott, még egy türelmetlen vőlegény sem.
- Áldás lenne, uram - ismerte be Ross kényszeredetten.
- Hamarosan így teszünk, kicsivel később, hogy ne tűnjön úgy, mintha
beszélgetésünk eredményezte volna.
Ross ismét meghajtotta a fejét, és hirtelen örült, hogy nem felkent király, akinek
minden szavára és mozdulatára ügyelnie kell, mert az mindenki másra kihat.
Hálás volt, hogy nem várták el tőle, hogy államérdekből házasodjék, és nem kell
olyan nászi ágyat felkeresnie, amit csak a kötelesség és a politika tesz
kívánatossá.
Vagy mégis?
Cate elképesztően készséges volt, amikor a szobájába jött. Ki sejthette ezt, hisz
oly hűvösnek tűnt a felszínen, mintha a közönséges szenvedély hidegen hagyná.
Néhány férfi jobban szerette, ha felesége engedelmes és mozdulatlan a házastársi
ágyban - mintha a vágy hiánya kezeskedne a tisztaságáért és a hűségéért.
Hallotta, amint egy férfi áldotta a szerencséjét, amiért arája mindvégig
imádkozott, miközben ő a lábai közt élvezkedett. Ross úgy gondolta, az az idióta
bizonyára egy szegény, rémült nőt vett el; vagy egy eszes hölgyet, aki „nemes”
testrészénél fogva kívánta irányítani a hencegőt.
Cate más volt. Rosst még egyetlen nő csókja és érintése sem babonázta meg
ennyire, az az önzetlenség, ahogy megnyílt előtte. Talán még a halált is megérte
kockáztatni azért, hogy ezt megismerhette. De vajon ez így is marad, miközben a
gyilkossági kísérlet gyanúja ott lebeg a fejük felett?
Az sem érdekelte, ha a lány megpróbálja megölni őt álmában. Kívánta őt, csak
róla álmodott, miközben nyugtalanul hánykolódott a férfiak közt, akik úgy
bűzlöttek, mint a szarvasok, melyekre vadásztak. Az égvilágon semmi nem
akadályozhatja meg abban, hogy ezen az éjszakán Cate újra az övé legyen.
A feltört dió és a fűszeres borban párolt körte még a kecskelábú asztalokon
kínálta magát, amikor Henrik végre felállt, és kezét nyújtotta királynéjának. Jó
éjszakát kívántak, azután az emelvényről nyíló szoba felé fordultak. A társaság
figyelte, ahogy távoznak. Ezután is állva maradtak, mert Ross azonnal kézen
fogta Lady Catherine-t, és kivezette a teremből. Nevetés és obszcén
megjegyzések harsantak a nyomukban.
- Mit művelsz? - követelt választ suttogva Cate. - Ki kellett volna kísérni
engem, felkészíteni a lefekvéshez, aztán magamra hagyni, hogy téged várjalak.
Ross morózusan nézett rá.
- És kinek kellett volna felkészítenie?
- Természetesen Marguerite-nek, hisz ő az egyetlen jelen lévő családtagom,
bár Gwynne is ott lett volna, hogy kiszolgáljon.
- A húgod nem tűnt túl lelkesnek. Az elmúlt néhány órában savanyú képpel
bámult engem, miközben a fátylát rágcsálta, mintha azt várta volna, hogy az orra
előtt esem össze.
- Biztosra veszem, hogy tévedsz.
- Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy ő végig azt hitte, a szolgálataira
nem lesz szükség. És hogy őszinte legyek, nem is lesz - felelte Ross. Közelebb
hajolt, belélegezte felesége részegítő rózsa- és meleg asszonyi illatát, és a fülébe
suttogott. - Ha meztelenül kell téged az ágyamba fektetni, akkor jobb szeretném
magam intézni.
A lány úgy nézett rá, mint aki lassan megért valamit.
- Neked nincsenek barátaid vagy családtagjaid, hogy a szobánkba
kísérjenek, ha itt az idő.
- Néhányan ajánlkoztak, hogy a rendelkezésemre állnak, de visszautasítottam
őket.
- Tényleg?
- Szükségtelennek éreztem. És nem is akartam.
A lány lesütötte a pilláit.
- Nem akarsz nyilvános vetkőztetést, és hogy bárki lássa, ahogy az
ágyfüggönyök mögé zárkózunk.
- Nem.
Cate mellkasa hullámzott a nagy lélegzetvételtől, amit a leghalkabb sóhajjal
eresztett ki.
- Örülök. Ez a menny édes kegyelme, amiért hálaimát kell mondanom.
Ross úgy gondolta, Cate-nek ezért inkább neki kellene köszönetet mondania,
hisz ő rendezte így. Noha feltételezte, hogy a lány is szívesen eltekintene ettől a
szertartástól, a maga örömére szervezte ekképpen a dolgot. Lehet, hogy az a
szokás járta, hogy tucatnyi szemtanú trappol mellette a nászszobáig, hogy
megbizonyosodjanak róla, hogy olyan állapotban hagyják ott arájával, mint
Ádámot Évával, nem akart vadásztársaival osztozni Cate puha, fehér testének
látványában. A meztelenség nem volt különösen nagy talány, de a lány édes
titkait meg akarta őrizni saját magának.
Ha pedig a lány ráemelné a kését, nem akart tanúkat, akik esetleg bíróság elé
citálnák ezért. Ezt az élményt is meg akarta tartani magának.
Ahogy azt Cate megjósolta, Gwynne ott várt a hitvesi szobában. Tágas helyiség
volt, amit azután bocsátottak Ross rendelkezésére, hogy visszatért a vadászatról.
Még alig nyílt lehetősége rá, hogy kihasználja a kandalló és a széles ablakok, a
nagy, faragott ágy és a végénél álló, nehéz láda, a buzérvörös szőnyeg, az asztal
és a hozzáillő padok nyújtotta luxust. Ha hajnalban távozniuk kell, később már
nem is lesz alkalma rá. Mivel nem volt vesztegetni való ideje, Ross csak megállt
az ajtóban, és maga elé engedte Cate-et. Egyenesen a komornára nézett, és
fejével a folyosó felé biccentett.
Gwynne meghajolt, bár vetett egy gyors pillantást úrnője felé. Cate elbocsájtóan
biccentett. Az asszony nem késlekedett, gyorsan kisietett a szobából. Ross
becsukta mögötte az ajtót, aztán a feleségéhez fordult.
Lehet, hogy nem is lesz annyira egyszerű a dolog, gondolta, amikor tekintete
végigsiklott Cate csinos alakján, és észrevette a lány csípőjén körbefutó aranyöv
bonyolult rögzítését. Pokoli nehéznek tűnt levenni. Nem számít. Megoldja.
Megfontoltan helyére tolta a reteszt, és az ajtónak dőlt. Keresztbe fonta a karját a
mellkasa előtt, és várt.
Cate nyelt egyet, miközben úgy figyelte a férfit, akár veréb a héját. Hosszú
másodpercek teltek el, miközben táncolt a tűz a kandallóban, árnyékokat vetve a
falakra; a gyertyalángok imbolyogtak a kanócaikon. Aztán Cate az övéhez
emelte a kezét, és lassan kioldotta. Az asztalra tette, mellé helyezte a láncokat és
a többi, hozzá tartozó, rajta lógó tárgyat, beleértve a tőrét is. Ezután
megfejthetetlen arckifejezéssel a férfi felé fordult, szemébe könnyek gyűltek.
Ross leeresztette a karját, és tett felé egy gyors lépést.
- Mi a baj?
- Én nem... - A lány kétségbeesett arccal elhallgatott, képtelen volt
megszólalni.
- Mit nem? - kérdezte Ross. Szentül meg volt győződve arról, hogy a lány el
akarja utasítani ezen az éjjelen. Most, hogy belegondolt, mintha düh csillogott
volna a lány szemében, akár tűz a víz alatt.
Cate ismét nyelt egyet, és újra próbálkozott.
- Alig hiszem el, hogy itt vagyunk... hogy te itt vagy.
- Már megint az a nyavalyás átok! - Ross megmarkolta a nő vállát. – Nem
megmondtam, hogy az egész csupán babona?
- Igen, de olyan sokan haltak már meg. - Cate egy röpke pillanatra a férfi
szemébe nézett, aztán újra elkapta a tekintetét. - Biztos vagy benne... hogy nem
vagyok fontos a számodra... hogy ezért nem sújtott még le rád?
- Cate!
- Így lehet ártalmatlanítani. Az megmagyarázná, hogy miért... miért
menekültél meg nemcsak Trilborn támadásától, hanem a vadászat veszélyeitől és
a merénylő fortélyától is.
A lány nem mondta ki a szerelem szót, de ott lebegett köztük a levegőben.
Ross eltűnődött: Lehetséges lenne? Lehetséges lenne, hogy szerelmes Cate -be?
Tegyük fel, hogy szereti - bár ebben Ross maga sem volt biztos -, hogyan
vallhatná ezt be neki, ha Cate zavara talán annak köszönhető, hogy holtan akarta
látni, ő pedig keresztülhúzta a tervét? Mindenre, ami szent, nem akarta ezt
elhinni! De látta, hogyan sújt le a lány a haramiavezérre az erdőben, felismerte a
halálos dühöt, ami akkor a fegyverét mozgatta, a vad elszánást, amivel
irányította. Nem akart férjet, és azt hitte, soha nem is lesz kénytelen elviselni ezt
a terhet.
Ó, Ross hogyan hihette, hogy a lány meggondolta magát? Hagyta, hogy
bolonddá tegye az ősrégi női csáberő, a mosolya, az íze, hogy olyan
engedékenyen megadta magát a vágyainak?
Ó, igen, a vágya. Kívánta a lányt, minden más árnyba és sötétségbe borult.
Semmi sem számított. Máskor talán számított volna, de nem itt és most.
- A szerencsének és óvatos természetemnek köszönhetem, hogy megmenekültem
- mondta megfontoltan. - Ahogy magad is mondtad, csak az számít, hogy itt
vagyok, és te is vagy. A hites feleségem vagy, és az ágyamban akarlak tudni.
Vesd le a ruhádat!
Az utasítás kirángatta Cate-et különös kábultságából, és ez is volt a cél.
Mozdulatlanná dermedt a férfi kezei közt, és felszegte a fejét.
- Csak így?
- Hogyan máshogy? - kérdezte Ross összeszoruló torokkal.
Vagy azt szeretnéd, hogy én csináljam?
- Kénytelen leszel - közölte a lány -, hisz elküldted Gwynne-t.
Így igaz, és nem volt rossz ötlet, hogy az övtől már meg is szabadult. Ross
leghőbb kívánsága volt meztelenre vetkőztetni a lányt. Valójában soha semmire
nem vágyott még ennyire kétségbeesetten életében.
Lazított a szorításán, és szétnyitott tenyereit lecsúsztatta a lány vállairól a
melleire, melyek hullámoztak, miközben lélegzett. Végigsimított az
ikerdombokon, rövid ideig ujjai csapdájában tartotta azokat. A lány hímzett, zöld
bársonyruháját selyemszalaggal fűzték össze, melyet aranykampók tartottak. A
lány elkerekedett szemébe fúrta tekintetét, miközben egyiket a másik után
precízen kiakasztotta úgy, hogy a ruha felső részének szélei szétváltak, majd
aláhullottak a hozzá kapcsolt felsőszoknyával együtt. A nehéz ruhaujjakat a ruha
széleihez varrták, de a hosszú öltések megadták magukat gyors rántásainak.
Lecsúsztatta őket a lány karján, majd félrelökte őket. Ezután sietve kigombolta a
két nagy aranykarikát, melyek a szoknyát tartották, és letolta a súlyos
bársonyredőket a lány csípőjén, így azok tócsaként terültek el a lány lábainál.
Cate ott állt előtte hímzett alsóingjében, karcsún és sápadtan, készen minden
kívánságára.
Ross az anyagon keresztül átfogta a lány derekát, közelebb húzta, tenyerét
végigcsúsztatta a hátán, le feneke halmáig. Hozzápréselődött, majd felnyögött,
amikor érezte őt meredező forróságához nyomódni. Lassú, megfontolt
mozdulatokkal ingerelte a lányt, miközben figyelte, ahogy arca rózsapirossá vált
a felismeréstől, hogy mi dörzsölődik selymes hasához. Kezébe gyűjtötte a meleg
vászon rétegeket, hátul felhúzta a lány szoknyáját, feljebb, egyre feljebb, míg a
kezei meztelen testet érintettek, és magában mosolygott Cate reszkető légzését
hallva. Vonakodva elengedte az egyik mesésen telt gömböt, kezével a lány
hajába túrt, hátrahúzta a fejét, és lecsapott a szájára.
Jóságos ég, a lány édes volt, üde és meleg, nagyon meleg! Bár szája sarka
remegett, magába fogadta a férfit, nyelve olyan finom elfogadással gabalyodott
össze az övével, hogy Ross majdnem elveszett. Annyira vágyott arra, hogy az
ágyra lökje a lányt és kitöltse őt, hogy az már fájt. Annyira erős késztetést érzett,
hogy szinte észre sem vette, hogy egy kézzel felrántotta lány alsóingét, míg az
be nem szorult a hóna alá.
Megszakította a csókot, és a ruhát áthúzta a lány fején, le a karjain. Az
csatlakozott a szoknyához a padlón, amikor Ross a lány mellkasára tette a kezét,
és kissé eltolta magától, miközben finoman ívelt vállai szoborszerű
tökéletességét figyelte, magas, hegyes melleit - melyek nem voltak túl nagyok,
de csodálatosan formáltak, a bimbóknál mesés rózsaszínűek -, csodásan ívelt
derekát és csípőit, melyek szoborszerű combokban és vádliban folytatódtak, és
vetekedtek egy márvány istennővel.
- Az enyém vagy! - mondta morgásszerű hangon, miközben újra a lány arcára
emelte a tekintetét.. - A feleségem. Az enyém.
- Erre tettem esküt a pap színe előtt - felelte Cate, szeme kéken csillogott,
hangja fojtott suttogás. - De te is a férjem vagy, és csak az enyém.
A szavak billogként hangzottak, Ross mégsem bánta. Azt sem, amikor a lány az
övéhez emelte a kezét és kioldotta, mire erszénye és szoknyája a földre hullott.
Cate a férfiénál fürgébb mozdulatokkal széthúzta Ross zekéjének paszományos
széleit, és letolta róla, tenyerét felcsúsztatta a felsőtestén, majd gyors mozdulattal
végigsimított a karján, hogy levegye róla.
Amikor Ross visszafordult, meztelenül álltak a tűz fényében, nem védte őket a
visszafogottság és a tettetés. Cate úgy nézett rá, mintha nem tudná róla levenni a
szemét, mintha sosem látott volna ilyesmit.
Talán nem is látott. Biztosan nem.
Ez túlságosan felkavarta Rosst, mozgásra kényszerítette, így hirtelen a karjába
kapta a lányt, és az ágyhoz fordult vele. Lefektette, majd csatlakozott hozzá. Bár
Cate bőrét lúdbőr pettyezte, Ross nem takarta be, hanem oldalra fordult, fejét a
kéztövére támasztotta, és kezével végigsimított a lányon a térdétől a derekáig, fel
a nyakáig, aztán újra le, végighaladt keblein, a hasán és a selymes fürtökön lábai
találkozásánál, élvezte a selymes puhaságot combja tövénél és közöttük is.
Miközben Ross a derekától lefelé foglalatoskodott, Cate a mellkasára tette a
kezét, ujjait végigfuttatta az azt borító szőrzeten, megérintette mellbimbói lapos,
barna köreit, miközben pillái alól figyelte, ahogy megkeményednek.
Ujjhegyeivel végigsimított a vállán, le a bicepszén, végig a könyökéig. A
csípőcsontjánál folytatta, ujja hátuljával végigsimított lapos hasán, le-föl járt
rajta, mintha az a hihetetlen keménység rabul ejtette volna. Aztán lassan
közeledett a férfi kiálló keménységéhez, míg ujjpercei már a felhevült hímtagot
súrolták. Kinyújtotta az ujjait, és körülzárta.
Ross Cate apró, édes dombocskájára tette a kezét, és egyik hosszú ujját
benyomta a redők közé.
Cate ujjai szétnyíltak, élesen vette a levegőt, és elkapta a kezét a trófeájáról.
Ross a fejét rázta, és mélyebbre hatolt.
- Fogd meg - biztatta a lányt -, ha akarod!
Cate tapasztalatlan volt még, de működött a képzelete. Megértette a célzást,
hogy mi az, amire a férfi a legjobban vágyik. Finoman, akár egy pillangó, a
markába vette, óvatosan tartotta, miközben Ross vonaglott abban a gyengéd
börtönben.
A férfi tekintete elhomályosult, a levegő sípolt a torkában, rátört a vágy, hogy
szorosabban, határozottabban fogják és mozogjanak rajta. De a lány most
tanulmányozta, követte a kidagadt ereket, megérintette a puha hegyet. Ross eszét
vesztve portyázott odalent, hüvelykujjával addig körözött a selymes magon a
lány redőinek csúcsán, míg Cate fel nem nyögött.
Odahajolt, és megnyalta az egyik rózsás mellbimbót. Mintha bogyós gyümölcsöt
kóstolna, fogai közé vette, ugyanabban a ritmusban szívogatta, ahogy lány
fedezte fel, hogyan csúszik a bőr a bőrön, ahol a férjét tartotta.
Cate nedves volt, és olvasztóan forró. Ross szinte megvakult attól, ahogy
visszafogta magát. De aztán hirtelen nem tudott többé uralkodni magán.
Magához rántotta a lányt, aztán a hátára gördült, és a lányt magával húzta úgy,
hogy az teljes testével rajta feküdt, elterült rajta mellkastól bokáig. Cate széttárta
a lábait, és Ross hozzásimult, nagyon közel volt hozzá, de még nem ott, ahová
tartozott.
- Ahogy akarod, hölgyem - suttogta Ross a hajába -, amikor akarod!
Cate férje mellkasára fektette a tenyerét, feltolta magát, felhúzta a másik karját,
és kezét a férfi vállára tette. Haja ott röpködött körülöttük, mintha finom
aranyfonalak kötnék össze őket. Cate benedvesítette az ajkait, pillantása
érdeklődő, de eltökélt, tettre kész, mégis bizonytalan volt.
- Úgy érted...
- Pontosan - felelte Ross, és kissé hozzápréselte magát a lány meleg és nyitott
nedvességéhez, hogy egyértelműbbé tegye, mire gondol.
Cate sokáig nem mozdult, talán a férfi akaratát méregette, mert érezte, hogy
teljesen megfeszül. Aztán feljebb csúszott, és a férfi ajkára szorította az ajkát.
Édes csók volt ez, de oly távol állt attól, amit Ross teste követelt, hogy a férfi
majdnem felfalta a lányt a szájával. Szíve kalapált, a lánynak éreznie kellett,
ahogy alatta lüktet. Ross agya lángolt, tüdeje levegőért küzdött.
Cate felemelte a fejét, vonaglott a férfi testén, amitől elakadt a lélegzete, a férfi
karjai saját akaratukat követve megfeszültek a lány körül.
- Túl nehéz vagyok - tiltakozott elfúló lélegzettel Cate -, engedj el!
- Nem, soha! Könnyű vagy, akár a pihe. De ha van benned könyörület, fogadj
magadba! Fogadj magadba most!
Cate egy pillanatra lecsillapodott, aztán lejjebb csúszott, engedte, hogy a férfi
néhány centinyit beléhatoljon.
- Úgy érted... így?
- Pontosan, csak... - Megöli ez a nő! Vagy lehet, hogy szándékosan csinálja?
- Így? - kérdezte Cate, és lejjebb ereszkedett.
- Igen - zihálta Ross, és még többért könyörgött volna, de a lány kezével
teljesen a vállára támaszkodott, megemelkedett, maga alá húzta a térdét, és
áthelyezte testsúlyát, majd olyan mélyen ráereszkedett, hogy a férfi megremegett
a belényilalló gyönyörtől.
Cate elég szűk volt, de lassanként kitágult, így Ross még teljesebben
beléhatolhatott. A lány kicsit előredőlt, hogy alkalmazkodjon a férjéhez, mire a
levegő sziszegve távozott a tüdejéből, amit a férfi is visszhangzott.
- Fájdalmat okozok neked - erősködött a lány, és felemelkedett, mintha le
akarna szállni róla.
- Ne, ne mozdulj! Ne hagyd abba! - utasította Ross, megragadta a csípőjét,
egy helyben tartotta, és felfelé nyomult.
- Mit ne hagyjak abba? Nem csinálok semmit! Nem tudom, mit kell tennem.
Ross imádta a kielégítetlenséget a lány hangjában.
- Tégy bármit, ami tetszik!
- Ezt? - kérdezte a lány, előredőlt, aztán hátra.
- Igen, istenem, igen! - nyögte Ross.
Cate a vállába kapaszkodva lovagolni kezdett rajta előre-hátra. Mozdulataitól a
haja röpködött, ezernyi apró ostorcsapásként verdeste a férfit. Ezután Cate a
válla mögé dobta a fürtjeit, lehunyt szemmel hátravetette a fejét. Mellei
csábítóan ugráltak, vörös és telt ajka szétnyílt, zihált.
Ross vad csodálkozással és különös fájdalommal a mellkasában nézte őt.
Határozottan tartva segítette őt, tovább hajszolta, amikor megingott volna, olyan
erővel markolta, hogy attól félt, nyoma marad, de nem tudta elengedni. Hagyta,
hogy ott küzdjön rajta, míg meg nem érezte, ahogy Cate belső izmai lüktetve
összerándulnak körülötte. Ekkor megemelte a fejét, az egyik bimbót a szájába
vette, erősen megszívta, miközben a lány alatt rugózott.
Cate felkiáltott, teste megfeszült, és átadta magát a végtelen kéjnek. Ross
elengedte a mellét, arcát a két halom közé fúrta, miközben erős lökésekkel
felfelé tört, újra, újra és újra, amíg szertefoszlott körülötte a világ. A vakító
fényesség a szemhéja mögött olyan volt, akár egy apró és dicső halál a tökéletes
élet közepette.

13. FEJEZET


Felkelni, milady! Már harangoztak a prímára, és indulnunk kell! Nem
hagyhatod, hogy a lovak ácsorogjanak, hisz farkasordító hideg van, ráadásul
havazik.
Gwynne hangját hallva Cate felnyögött, mert úgy érezte, mintha csak most aludt
volna el. Az elmúlt éjszaka képek és benyomások kavalkádjaként élt az
emlékezetében; legtöbbjük olyan hihetetlen volt, hogy belepirult, ha eszébe
jutott. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyi módja létezik a szeretkezésnek.
A papok szerint a legtöbbjük bűnös élvezet - ők csak egy testhelyzetet fogadtak
el, azt is a lehető legkevesebb érintkezéssel. Rossnak bizonyára pogány hajlamai
voltak, mert az összes efféle megkötést félresöpörte. Bárhogyan keressük az
efféle örömöket, az jó, állította, és a papok, akik mást mondanak, csak irigylik
híveiktől azokat a gyönyöröket, melyek számukra tiltottak.
Cate grimaszolva megfordult. Olyan izmaiban érzett fájdalmat, melyeket még
sosem használt. Kinyitotta az egyik szemét. Álomittas, rekedt hangon
megkérdezte:
- Milyen lovak?
- Azok, melyeket az utazáshoz készítettek elő, természetesen. Abban a
minutumban indulunk, amint felöltöztél.
- Indulunk? - kérdezte a lány zavartan.
- Braesford Hallba. Dunbar nem mondta?
Cate lassan megrázta a fejét.
- Tipikus férfi. A tájékoztatást másra hagyja. Bár nem csodálom, hogy nem
akarta hallani, ahogy itt nyögdécselsz.
Ez egyáltalán nem igaz, gondolta Cate, és lehunyta a szemét. Ross az éjszaka jó
néhányszor gondoskodott róla, hogy nyögdécseljen, és a nevét kiáltsa. Emlékei
szerint még bátorította is erre, miközben a testében dőzsölt.
Ám Gwynne szavainak értelme hirtelen áthatolt kielégültségének és
kimerültségének ködén.
- Braesford Hallba? Braesfordhoz és Isabelhez megyünk?
- Hát nem ezt mondtam? Gyerünk már, nincs vesztegetni való időnk! Kelj fel,
mosd meg az arcod, és hadd öltöztesselek fel! Lady Marguerite már a
nagyteremben vár.
Pocsék egy nap volt az utazáshoz, épp, ahogy Gwynne mondta. Cate abban a
pillanatban rájött, mennyire ellenük dolgozik az időjárás, amikor menetük kiért a
palota védelméből, és lecsapott rájuk a havat görgető szél. Mire elhagyták a
várost, szőrmeszegélyes gyapjúkabátjuk és alatta a több réteg ruha ellenére
csontig átfagytak.
Cate a csuklyáját mélyen az arcába húzta, belehunyorgott a szemébe csapó, fehér
hópelyhekbe, és irigyelte kíséretük páncélzatát, sőt még Ross mellvértjét is, mert
az biztos megóvta a hidegtől, és bent tartotta a testmeleget. Abban is biztos volt,
hogy Gwynne, aki egy katona mögött ült a lovon, nálánál jobb helyzetben van
kirendelt útitársa derekát átölelve: a férfi széles válla védte a hófúvások ellen.
Cate-nek Rosie nyergében nem volt efféle pajzsa, sem Marguerite-nek a
kancáján.
Gyakran megálltak, hogy pihentessék a lovakat, és a tűz mellett melegedve
üstökben sört és bort forraljanak. De ez sem sokat használt. Amint megint útra
keltek, a hideg újra rájuk talált. Óriási szerencséjükre a nagy, északi utat jól
jelölték, különben eltévedtek volna a kavargó fehérségben.
- Mit lehet a király célja, hogy a legnagyobb téli viharban parancsol útra
bennünket? - Marguerite tette fel ezt a zsémbesen panaszkodó kérdést a nap
harmadik pihenője során, miközben háttal állt a szélnek és a tűznek. Füst
gomolygott körülötte, és végül már úgy nézett ki, mint egy máglyán égő
boszorkány, de ez nem zavarta.
- Halkabban, kedvesem! - figyelmeztette Cate, és gyors pillantást vetett a
másik tűz körül ülő katonák felé.
- Miért, nehogy árulásért perbe fogjanak? Mekkora ennek az esélye, ha úgyis
a halálba küldtek minket?
- Ez biztonsági kérdés - válaszolta Ross.
A férfi Cate közelében állt. Véletlen vagy sem, de széles vállaival megvédte
hitvesét a szél és füst nagy részétől. Szőrmeszegélyes köpenye Henrik ajándéka
volt, esküvői öltözete része, amit nem volt hajlandó viselni, míg a fogvacogtató
hideg rá nem kényszerítette. Még nadrágot is húzott szoknyája alá.
Ezektől a kiegészítőktől jobban hasonlított egy angolra. Furcsamód Cate nem
volt benne biztos, hogy örül-e ennek.
- Lefogadom, hogy őfelsége biztonságának kérdése, mert a miénk nem lehet -
dohogta Marguerite.
- Mi más? A királyok számára ez a legfontosabb, védeni a birodalmukat. -
Ross hangjában irónia bujkált, tekintetét a katonákra szegezte, akik külön tűz
fölött havat olvasztottak, hogy megitathassák a lovakat. - Bár minél kevesebben
tudnak az utunkról, annál biztosabb, hogy kézbesíthetjük a parancsait.
Cate felpillantott rá. Suttogva megkérdezte:
- Parancsok Braesfordnak?
- Igen - felelte a férje ugyanilyen halkan.
- Henrik fenyegetést sejt a tenger felől?
- Olybá tűnik. A parancs szerint Braesfordnak embereket kell küldenie a
házához tartozó őrtoronyba, hogy meggyújthassák a betolakodókra
figyelmeztető jelzőtüzet.
Legalább nem tagadta meg tőle a választ, és nem mondta, hogy hagyja az efféle
ügyeket a férfiakra.
- Gondolom, akiket a yorkisták küldenek, de nem értem...
- A burgundiai anyahercegné gyűlöli Henriket. Magát az Antikrisztust látja
benne. Habzó szájjal akarja holtan látni.
Az egykori York-hercegnőről már hónapok óta járta ez a szóbeszéd az udvarban.
- Ő találkozhatott az imposztorral. Tényleg azt hiszi, hogy a fiú az
unokaöccse?
- Ki tudhatja? De messzire elér a keze, hisz még mindig Burgundiában van.
Bárki is legyen az a szegény flótás, aki körül ekkora hűhót csapnak Írországban,
ő akkor is csak ürügy arra, hogy megdöntsék Henrik hatalmát. Akár valódi
herceg, akár nem, bábu lesz azok kezében, akik meg akarják kaparintani a
koronát, ha Henrik elbukik.
- Akárcsak John de la Pole, aki egykoron Richárd kijelölt örököse volt?
Ross bólintott.
- Egy elégedetlenkedő nemes, aki úgy érzi, kisemmizték, amikor Henrik
Bosworthnél megszerezte a koronát.
- Háború lesz - suttogta Cate, amikor lesújtott rá a felismerés.
- Ó, igen.
- Tőled pedig most azt várják, segíts Henriknek.
A férfi egyetértően bólintott.
- Embereket és fegyvereket toborzok.
- Tehát megteszed? - Cate férje markáns arcvonásait fürkészte,
kiismerhetetlen tekintetétől kissé megborzongott.
- Addig, amíg Skócia kimarad belőle.
Akcentusa erősödött, ez mutatta nyugtalanságát.
- És ha Jakab király mégis beleavatkozik?
- Majd meglátjuk, ha bekövetkezik. - Ross elfordult, szólt, hogy oltsák el a
tüzeket, aztán újra útnak indította a menetet.
A délután derekán a havazás csendesült, majd hamarosan teljesen elállt. Az ég
azonban szürke maradt, a felhők alacsonyan ültek. A szél felkapta a havat,
melyet haladtukban felkavartak, és tündérporként szórta szét mögöttük. A vidék
fehér volt és szinte néma, végtelen tenger, melynek síkját csak a sövények teteje
és a domború buckák sora törte meg, ahol a szederbokrokat és a szénabálákat
belepte a hó. Semmi nem mordult, csak a dobogó, csörömpölő menetoszlop;
fejük fölött Henrik hivatalos lobogója verdesett. Néhány faluban, amin
áthaladtak, a házak mintha téli álmot aludtak volna: a hófödte háztetők felett
füstcsíkok nyúltak az égbe, az életet csupán az ugató kutyák jelezték.
Eltévedtek, mert az egyik útjelzőt betemette a hó, így vissza kellett fordulniuk.
Ez a jó néhány mérföldnyi, újabb erőfeszítés próbára tette kitartásukat és
pattanásig feszült idegeiket. Valahol előttük egy kolostornak kellett lennie, ahol
éjszakára menedéket kaphattak. Mivel lassan beállt a szürkület, a vacsorára hívó
harangok kondulását figyelték, hogy odataláljanak.
De még akkor sem hallották, amikor a gázlóhoz értek. A szürkéslila szalagként
kanyargó, meredek partú patak vize, mely fölé kopasz, jeges ágú fák nyúltak,
úgy locsogott és zörgött, mint amikor kockát dobnak a márványpadlón. Szinte
biztosan befagyott a hó alatt, ami elég mélynek látszott ahhoz, hogy a lovak
hasáig érjen.
Ross vezette le őket a parton. A katonák fele szorosan a nyomában járt,
közrefogták Cate-et és Marguerite-et. A többiek, beleértve a Gwynne előtt ülő
férfit is, zárták a menetet. A talaj csúszós volt, és Cate nagyon odafigyelt Rosie-
ra, miközben a kanca a láthatatlan jégen lépkedett.
Amint felkaptatott a másik oldalon, kiáltás harsant. Lovasok közeledtek balról és
jobbról is. Zavar támadt, dühös, istenkáromló szavak hagyták el a férfiak száját,
a lovak patái a havat kapálták.
Ross a katonákkal együtt védő alakzatot vett fel Cate és Marguerite körül.
Nyisszanó hangot hallatva csusszantak elő a kardok a hüvelyükből. Rekedt
kiáltások és morgások rezgették meg a levegőt.
A lovak a rémülettől összeakadt szemmel nyerítettek és ágaskodtak fel, barátot
és ellenséget egyaránt magukkal sodortak, ahogy visszahuppanva, támaszt
keresve evickéltek a csúszós gázlóban. Kardok süvítettek; a fém olyan tompán
kongott a fémen, mint egy horpadt harang őrült gyászéneke.
Egy páncélos, sötét alak a küszködő lovak, villámló pengék, a hó és a jég
kavargó förgetegében megfordította a hátasát, és átcsörtetett a csődületen.
Ellökte Rosie-t a többiektől, aztán lehajolt, hogy elkapja a kantárját.
Cate már a kezében tartotta a tőrét, bár arra nem emlékezett, mikor húzta elő.
Egy gyors szúrás a Rosie kantárját markoló, kesztyűs kézbe, és máris újra szabad
volt. Visszarángatta kancáját a számára és Marguerite számára létrehozott
védőpajzs mögé, azután nagyon figyelt rá, hogy ott is maradjon. Ross és a
többiek nem tudnak teljes erőbedobással harcolni, ha arra kell figyelniük,
nehogy ő közelharcba keveredjen, vagy még rosszabb, nehogy elrabolják.
Körbenézett. Látta, hogy a férje az ő irányába néz. Ross tekintete parázslott
összehúzott szemhéja mögött, szája komor vonallá feszült, de határozottan és
elismerően bólintott. Cate szíve kalapált, a levegő égette a torkát, miközben
hátrált a lovával, ereiben mégis vad öröm tombolt. Belenézett harcos férje
szemébe, és viszonozta a főhajtást.
Ekkor észrevette, hogy Marguerite lovának horpaszán véres seb tátong. A
szerencsétlenül járt jószág a fájdalomtól félőrülten felágaskodott. Cate attól félt,
hogy a húga le fog esni a lóról, de Marguerite-nek sikerült megfékeznie az
állatot. Ugyanabban a pillanatban egy férfi előrenyúlt, mintha magához akarná
rántani. Marguerite visítva feléje fordult, gyeplője végével, mint valami ostorral,
a férfi arcába csapott. A támadó meghátrált. Aztán megfordult, és sisakrostélya
mögül Cate-re meredt.
Ross közéjük ugratott a ménjével, így újra a kordonon kivülre kényszerítette a
férfit.
Mindenre, ami szent, erről szólt ez az egész? Újabb nőrablási kísérlet?
Cate agya lázasan dolgozott, de nem talált más magyarázatot a támadásra. Nem
tűnt egyszerű rablásnak, ahhoz a támadók túl sokan voltak, és túl jól
felfegyverkezve. És ki próbálkozna ilyesmivel Trilbornon kívül?
Igen, de mi célból? Mi másért, mint hogy a nőrablással bosszantsa a skótot,
meggyalázza hitvesét, és így szúrjon egyet a büszkeségén? Vagy, hogy arra
kényszerítse Rosst, hogy Cate után menjen kiszabadítani, és akkor megölje?
Hát őt nem fogják magukkal vinni!
De mi van, ha egyáltalán nem erről van szó? Trilborn legfontosabb célja az lehet,
hogy megölesse Rosst az ádáz rajtaütés során. Akkor ellovagolhatna Cate-tel
valami elhagyatott helyre, ahol aztán gondoskodna róla, hogy a lány megbánja,
hogy visszautasította őt.
Marguerite és Gwynne nem maradhatnak életben, nehogy elmeséljék a
történteket, ahogy a kíséretük egyetlen tagja sem. Cate szíve összeszorult,
amikor ez tudatosult benne.
Rosie dobálta magát és nyihogott. Cate olyan erővel fékezte meg, amire alig
hitte képesnek magát. Egy katona elbukott, vére élénkpirosan bugyogott a tiszta,
fehér havon. Ross lesújtott arra támadóra, aki végzett vele: a férfi átrepült a
hátasa nyaka fölött, amikor a ló megpróbált felkapaszkodni a meredek partfalon.
Hárman is rátámadtak Rossra. Úgy harcolt, akár az ördög, összehúzott szemmel
nézte a közeledő pengéket, miközben meglendítette hatalmas kardját, ami sokkal
hosszabb és nehezebb volt, mint ellenfeleié. A kard süvítve harapott a fémbe,
átütötte a páncélt, és belefúródott az egyik férfi oldalába, akinek jól hallhatóan,
reccsenve több csontja is eltört.
Ross előtt hirtelen szabaddá vált az út.
- Cate! - üvöltötte, és forgott a ménjével, hogy megtalálja a lányt. - Hozzám!
Hozzám!
Hitvese egy szempillantás alatt mellette termett. Ross egyetlen intéssel maga
mellé parancsolta Cate húgát és a férfit is, aki mögött Gwynne ült. Aztán
előrelendültek, utat törtek maguknak felfelé az emelkedőn.
Amint felértek, vágtára sarkallták a lovaikat. A többi katona is kiverekedte
magát a tülekedésből, és utánuk iramodott. Támadóik sötét, mennydörgő
árnyékként követték őket.
A vágtázó versenyfutás dimbes-dombos, de nyílt vidéken folytatódott, miközben
a nap lassan lenyugodott. Levendula- és bíborszín árnyak foltozták a havat,
amelynek színe a völgyekben sötétszürkére mélyült.
Aztán felcsendült a hang, amit a legjobban vágytak hallani. Valahol előttük, a
következő dombon túl, megkondult a vacsorára szólító harang: dallamos és
végtelenül hívogató volt a hangja.
Feltűnt előttük a kolostor alacsony, sárgásbarna kőépülete, amelyhez szerény
kápolna simult, és magas kőfal vette körül. Abban a pillanatban, amint
megpillantották, üldözőik hátramaradtak. De Ross nem lassított az iramon,
vezette tovább kis csapatát. Átküzdötték magukat a hófúváson, mígnem a nagy
fakapu elé értek, ami kitárult előttük.
Galambok rebbentek fel az eresz alól, szárnycsapdosva kavarogtak a sötétülő ég
előtt, miközben a lovak bebaktattak, aztán megálltak a macskaköves udvaron.
Halvány fény szűrődött ki a régi épületegyüttes egyik oldalán végigfutó, hosszú
helyiség zsalugátereinek résein. A zömök építmény normann boltívei arra
utaltak, hogy ez a hely Hódító Vilmos uralkodása óta nyújtott védelmet az
utazóknak. Az embervastagságú, vaspántos kapu döngve becsapódott mögöttük,
kizárva ellenségeiket.
Biztonságban voltak.
Cate megfordult a nyeregben, és Rossra nézett. A férfi arcát és köpenyét is vér
pöttyözte, karja a könyökéig vörös volt. A térdét alvadt vér borította ott, ahol
csak a nadrág fedte.
- Megsérültél? - kiáltott fel a lány. - Hol? Szállj le, és hadd nézzem...
- Nem, édes hitvesem! Nem az én vérem. És te? - Közelebb lovagolt, lehúzta
a kesztyűjét, odahajolt, hogy kezébe fogja Cate állát, és hüvelykujjával
megdörzsölt egy vörös pöttyöt az arcán. - Megsebesítettek?
Cate megrázta a fejét. Mérhetetlenül jólesett neki a férfi érintése, és hogy
aggodalom ült ki kemény arcára.
- Ez is mások vére.
Ross Marguerite-re nézett, aki megrázta a fejét, bár nehezen lélegzett, a száján át
vette a levegőt, és a kancája sörényébe kapaszkodott. Gwynne zihált a katona
háta mögött a nyeregben, de csak egy kis vágást szenvedett el az egyik lábán, és
méretes szakadás tátongott a köpenye hátulján.
Kíséretükből mások nem voltak ennyire szerencsések. Az egyik férfi már alig
tudta tartani magát, sisakját egy ütés horpasztotta be, két másiknak a karjain és
lábain vágások éktelenkedtek, melyek azonnali ellátásra szorultak. Úgy tűnt,
számíthatnak is segítségre, mert a kapus gyülekezőre kongatott. Rendjük
egyszerű, barna öltözékét viselő férfiak özönlöttek ki az udvarra a kivilágított
helyiségből. Körülvették és óvatosan leemelték a sebesülteket a nyeregből.
Pillanatok alatt bevitték őket.
Ross leugrott a lováról, és odalépett, hogy lesegítse Cate-et. Hitvese reszketve a
karjába kapaszkodott. Nem a félelemtől reszketek, gondolta a lány, hanem a
boldog megkönnyebüléstől, és hogy magamhoz tértem abból a furcsa, hideg
kábulatból.
- Biztos nem sérültél meg? - kérdezte Ross, és úgy tartotta a lányt, hogy
köpenyét mindkettőjükre ráborította.
- Biztos, de... bárcsak lett volna nálam kard. Én... nekik akartam esni azért,
amit tettek. Meg akartam ölni mindet!
Ross rázkódott a nevetéstől.
- És, gondolom, így is lett volna. Ez csak a harci láz, bogaram. Elmúlik.
- Segíteni akartam neked. - Cate-nek tetszett ez kedveskedő megszólítás.
- Megtetted azzal, hogy mögöttem maradtál.
A lány grimaszt vágott.
- Aligha vall nagy bátorságra.
- De bölcs döntés volt, ráadásul azt bizonyította, hogy bízol bennem, amiért
hálás vagyok. - Ross a válla felett arrafelé pillantott, amerre elvitték a
sebesülteket. - És most...
- ...Az embereid után kell nézned - fejezte be Cate a mondatot. Kihúzta
magát. - Menj! Marguerite-tel nekünk is el kell látnunk Gwynne-t.
- Később találkozunk! - válaszolta Ross, és elsietett.
Cate nem kérdezte, mikor, de szemével követte a férfit, míg be nem lépett egy
ajtón, ami bizonyára a gyengélkedőé lehetett.
Gwynne sebe nem volt mély, de a hosszú vágás bizonyára fájdalmas lehetett.
Marguerite jó néhány kupa újbort a komornába diktált, miközben Cate bekötötte
a sebét. Amikor magára hagyták, horkolt az italtól és a kimerültségtől az apró
cellában, amiben két, padra hasonlító kőágy állt; ezeken fognak aludni
Marguerite-tel.
A szoba, melyet Cate és Ross kapott, nem volt se nagyobb, se fényűzőbb. A
kőágyakat ugyan vékony szalmazsák tette puhábbá, de kettejüknek csupán
egyetlen gyapjútakaró jutott. A helyiségnek nem volt ablaka; nemhogy kandalló
vagy tűzrakóhely, de még parázstartó sem volt benne. Gyékény helyett a földre
szórt nádszálak védtek a kőpadló hidege ellen.
Faggyúgyertya világította meg az imazsámolyt és az ülőzsámolyt, a keskeny
asztalt és rajta a fatálat, ami kiegészítette a szerény berendezést. Röviden: semmi
nem bátorított arra, hogy a szükségesnél tovább maradjanak a rend jó
testvéreinél.
Cate és Marguerite, nők lévén, nem léphettek a közösségi helyiségekbe, így
vacsorájukat ebben az apró szobában szolgálták fel. Az étel sem volt
pompásabb, mint a szállás. Vizezett bor, szikkadt kenyér és néhány falat, langyos
levesben úszkáló hús. Egy olyan, idős szerzetes hozta be nekik, akit már nem
érinthetett semmilyen érzéki csábítás, bár gyengéden és kedvesen mosolygott
rájuk.
- Nos? - kérdezte Marguerite, miután a görnyedt barát elcsoszogott, csuhája
szegélyét a kőpadlót borító porban húzva.
- Nos, mi? - Cate, aki csontig átfagyott, egyik kezét a porcelántálon
melengette, amiben a leves volt, míg a másikkal mártogatta bele a kenyeret.
- Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Milyen hites feleségnek lenni?
- Egész jó.
- Látszólag jól vagy, de szinte meg sem moccantál, amikor hajnalban
benéztem hozzád, mielőtt beküldtem Gwynne-t.
- Hogyan kellene kinéznem?
- Mint akivel szerető férje annak rendje és módja szerint együtt hált?
- Igazán, Marguerite! - csattant fel Cate, de nem nézett a húga szemébe. -Hisz
nem most töltöttük először együtt az éjszakát.
Húga érdeklődve nézett rá.
- Szóval mi történt köztetek? Hogyan...
- Ne firtasd! - szakította félbe sietve Cate. - Legyen elég annyi, hogy minden
rendben.
- Jó, de a te skótod nem mondott semmit az átokkal kapcsolatban?
Megesküdött rá, hogy örökké szeretni fog, amíg csak közöttünk jár?
- Ross nem hisz az átkokban. - Cate lehuppant a kemény ágy egyik végére, a
zsámolyt átengedte Marguerite-nek. A gondolattól, hogy a férje nem hisz az
átokban, még inkább vacogni kezdtek a fogai.
Marguerite felvonta a szemöldökét.
- Könyörgök, annak mi köze ehhez? Ugyan, Cate, tudnia kell, hogyan
menekült meg attól a sorstól, ami végzett a korábbi kérőiddel. Rengeteg alkalom
adódott, hogy meghaljon, tudod jól. Akár ma is megtörténhetett volna.
- Kérlek, ilyet ne is mondj! - könyörgött megborzongva Cate.
Húga kihúzta magát ültében, és rámeredt. Felemelte egyszerű vászonfátylának
szegélyét, és ráharapott. Egy pillanattal később leeresztette.
- Szóval így áll a helyzet.
Cate-et nyugtalanság szállta meg attól, amit húga túlontúl vesébe látó
tekintetéből kiolvasott. Figyelmét újra a leves felé fordította.
- Szerelmes vagy belé.
- Ne bolondozz! - Az nem lehet. Ahhoz ő túl értelmes és óvatos. Ez
egyszerűen lehetetlen. Nem?
- Nem lenne érdekes, ha ez lenne a kulcs az átok legyőzéséhez? Ha a mi
szerelmünk egy férfi iránt ugyanúgy megtörhetné, mint fordítva?
- Szeretnéd ezt hinni, abban biztos vagyok - mormolta Cate.
Akkor csak annyit kell tenned, hogy meggyőzöd Henriket, hogy olyan férfit
jelöljön ki férjedül, akit imádsz.
Marguerite vállat vont.
- Ó, Henrik! Mint már mondtam, nem törődöm majd a parancsával, ha arra
utasít, hogy menjek férjhez.
- Szeretném tudni, hogyan kerülöd el! - Cate hangjában nem kevés bosszúság
bujkált. - De arról valóban fogalmam sincs, Ross miért él még mindig. Talán
mert skótnak született.
- És nem angolnak? Az, hogy külhonban született, nem mentette meg bruges-
i jegyesedet. - Marguerite egy pillanatra fürkésző tekintettel ismét fogai közé
vette fátyla sarkát. - De megkérdezhetnénk Isabelt. Ő a legidősebb, ő biztos
tudja.
- Biztos - hagyta rá Cate. Bár miért lenne szakértő a nővére attól, hogy
néhány hónappal régebb óta van férjnél?
- Talán azt is tudja, hogy az átok elvihet-e egy férfit azután is, hogy már
hozzámentünk.
- Marguerite! - Cate már a gondolattól is fulladozni kezdett, zakatoló szíve a
torkában dobogott.
- Ezt is számításba kell venni. - Húga a levesestáljáért nyúlt.
Cate nem akarta ezt számításba venni. Vonakodása elgondolkodtatta. Hátha a
testvérének igaza van, legalábbis részben Lehet, hogy vonzódik a skóthoz, aki a
férje.
Ó, de az nem szerelem! Vagy mégis?
Nem, persze hogy nem, gondolta, és egyik kezét a derekára csúsztatta a köpenye
alatt. A szerelem több mint csodálni egy jóképű arcot és egy férfias alakot, és
csodálni azt, ahogy a karddal bánik. Annak semmi köze a férfi karjaiban átélt
gyönyörhöz. A szerelem melengető vonzalom, mely az együtt töltött évektől
növekszik, a gyermekáldás közös örömétől, és a közös fájdalomtól, hogy néhány
gyermeküket óhatatlanul elveszítik. Tisztelet és hála, amiért a férfi megvédi. Egy
élet közös felépítése.
Nem, nem szerelmes Rossba. Hogyan is lehetne szerelmes egy olyan férfiba, aki
azt hiszi róla, hogy megpróbálta megöletni?!
Marguerite elment, hogy megnézze Gwynne-t, és aztán ő is nyugovóra térjen.
Cate a válla köré csavarta a köpenyét és a foszlott gyapjútakarót, hátát a falnak
támasztotta. Még akkor is így ült az ágyon, amikor Ross végre bejött a szobába.
A gyertya pislákoló, büdös csonkig égett. Cate férje is csak egy árnyéknak
látszott a többi árnyék között, amikor belépett, és belökte maga mögött az ajtót.
- Még ébren vagy? - kérdezte. - Azt hittem, már rég alszol.
- Ágyban vagyok, de... - rázta meg a fejét a nő.
Ross körbepillantott, a kardját kereste, amit korábban ide küldetett, mert nem
vihette magával a nagyterembe. Miután megbizonyosodott róla, hogy a közelben
van, levette a köpenyét és a zekéjét, és lazítani kezdte a szoknyáját tartó övét.
- Felzaklattak a mai halálesetek?
- Én... azt hiszem.
- Vacog a fogad. Fázol.
Cate kevés sikerrel próbált uralkodni reszketésén.
- Ki... ki ne fázna?
Ross az ágyra dobta a szoknyát, ami a lány lábfejére esett. Cate még a lábát fedő
takarón át is érezte férje testének melegét, amit még őrzött a szövet.
- Azon az első éjszakán is fáztál az erdőben - szólalt meg a férfi érdes
hangon. Fürge ujjakkal kikapcsolta az ingjét a nadrágjához rögzítő kapcsokat.
Hitvese bősz pillantást vetett rá.
- Havazott!
- Akkor is hallottam a fogvacogást. - Ross megrázta a fejét, majd levette az
ingét is.
- Felélesztetted a tüzet. - Cate szinte fel sem fogta, mit beszél, ahogy a halódó
gyertyafény megvilágította a férfi mellkasát és felsőkarját borító kemény
izomkötegeket, árnyékot vetett a domborulatokra.
- De nem arra vágytam. - Ross lehúzta a csizmáját és a nadrágját, bár inkább
a lányt nézte, nem a vetkőzésre figyelt.
- Nem? - Ez az egyetlen szó elfúló várakozással érkezett, miközben a férfi
felállt, és kemény, mezítelen pompájában közeledett felesége ágyához.
- Nem - válaszolta Ross. Rátérdelt a vékony, keskeny matracra, és
könyörtelen hatékonysággal kezdte kibugyolálni Cate-et a takaróból.
- Mit szerettél volna inkább? - Hitvese segített neki, a szentek bocsássanak
meg neki ezért. Legalábbis kibújt a köpenyéből, és engedte, hogy férje kioldozza
a ruháját.
- Melletted feküdni, felmelegíteni, átölelni - válaszolta Ross.
- Bár ezt tetted volna! - felelte Cate remegő hangon.
- És hogy te felmelegíts. - Ross feltolta felesége ruháját és alsóingét, aztán
térdelő helyzetbe húzta, hogy levehesse róla.
A keze nagyon hideg volt. Cate megborzongott, de aztán átkarolta, magához
húzta, és reszketve hozzápréselte lúdbőrös testét a férfi testének bámulatos
forróságához és erejéhez.
- Feküdj mellém most - suttogta a nyakába -, és felmelegítjük egymást!

14. FEJEZET


Isten lábujjára, a szerzetesek ágya bizony kemény! Kétségtelenül azért, hogy
jobban sanyargassák a testet, és így a lelket is. Ross mégis megesküdött rá, hogy
már sziklás talajon is aludt ennél kényelmesebben. Arra gondolt, felkel, és
csatlakozik a katonákhoz az istállóban, de Cate végre elaludt. Talált kedvére való
derékaljat, mert inkább a férjén feküdt, mint azon az ágynak csúfolt valamin.
Nem mintha Ross ezt bánta volna. A lány súlya és puha domborulatai különös
elégedettséggel töltötték el. Furcsa, hisz hitvese akár gyilkos is lehet.
Az esti csetepaté nem egy kóborló rablóbanda átgondolatlan támadása volt. A
férfiak fegyelmezettek voltak, jó lovakon ültek, és páncélzat védte őket. Jól
választották meg a rajtaütés helyét, és kivárták a lehető legtökéletesebb
pillanatot, hogy támadjanak. Elsőszülött fiába merte volna lefogadni, hogy
Trilborn állt a dolog mögött. A kérdés csak az, hogy Cate tudott-e róla.
Lehet, hogy önteltség, de nehezen hitte, hogy a lány Trilbornt választaná
helyette. De mégis, ki ismerhette a nők észjárását? Lehet, hogy úgy érezte, egy
angolt könnyebb megérteni, könnyebb bánni vele.
Ross még kétségei ellenére sem tudta megállni, hogy ne jöjjön a lányhoz, és ne
háljon vele. Biztos megbabonázták. Lehet, hogy mégis van ebben az átokban
valami. Megbolondítja azokat a férfiakat, akiket nem öl meg.
Nem árulta el Cate-nek, hogy a nászéjszaka utáni reggelen indulnak. Nem
feledékenységből, hanem óvatosságból. Hogyan küldhetett volna a lány
üzenetet, és mikor, ha egyenesen a szobájába vitte? Arra csak hajszálnyi esély
volt, hogy a lány azután szökött ki az ágyából. Ahhoz túlságosan lefoglalta és
kifárasztotta. Igaz, ezt inkább a kétségbeesett vágy okozta, nem egy terv, de az
eredmény ugyanaz lett.
Ahogy Cate aggódva kereste őt a csetepaté közben, hitvesi riadalma, hogy
esetleg megsebesült, valódinak tűnt. Az előbb nagyon kívánta őt, odaadása
feltűnő, szinte alázatos volt. Mit gondoljon erről, hacsak nem azt, hogy a nő
kívánja őt? Meg is játszhatta, asszonyi fortéllyal megtévesztette. Ha így volt,
akkor elérte a célját. Most készségesebben keresett mentséget a lánynak, mint
előző éjszaka.
A legtöbb férfi nem merné ezt megtenni. Féltenék az irhájukat és halhatatlan
lelküket az efféle varázslattól, és azonnal visszautasítanák őt. Melyik férfi akarna
olyan feleséget, aki az egyik pillanatban rámosolyog és megnyílik előtte, a
másikban pedig megpróbálja megölni?
Ő igen.
Minden óvatossága és a józan ész dacára kívánta ezt a nőt. Csak őt, és senki
mást. De ezt a felesége nem tudhatta meg. Ezt a gyengeséget nem engedhette
meg magának.
Cate érzi, hogy nem bízik benne, gondolta Ross. Visszafogottabban,
zárkózottabban viselkedik vele szemben. Lehet, hogy a testét odaadja neki,
örömét leli a simogatásában, és viszonozza is a gyönyört, de semmi mást nem
engedett. Rosst bosszantotta ez az eltökélt önuralom. De minden gyanakvása
dacára még egyszer látni akarta azt az elfogadást, amit egyszer-kétszer már
megpillanthatott a lány égkék szemében, még mielőtt rájuk erőltették az esküvőt.
Mintha megérezte volna nyugtalan gondolatait, Cate mormolt valamit álmában,
és közelebb húzódott hozzá, egyik térdét átvetette a combján. Ross előrenyúlt,
szorosabban köréje vonta a takarót, a szoknyáját és a lány köpenyét. Sóhajtva
lehunyta a szemét. Itt, ezen a biztonságos helyen, Cate-tel a karjában, az álom
oly hirtelen erővel sújtott le rá, mint a bakó pallosa.
Biztonságos kevesebb katonával továbbindulni?
Cate a férjének tette fel ezt a kérdést, aki elhelyezkedett az ágyon, és figyelte,
ahogy Gwynne, sérült lábát óvva, befonta a lány haját. El sem tudta képzelni,
Ross miért tartotta annyira csábítónak ezt a látványt, mégis ott ült hátát a
kőfalnak vetve, csuklóját behajlított térdén nyugtatva, és alig mozdította el a
tekintetét. Biztosan lennének fontosabb elfoglaltságai, például meglátogatni a
sebesülteket, akiket itt hagynak, és utánanézni, hogy minden készen áll-e az
indulásra. Persze lehet, hogy mindezt már megtette, hisz még sötétben kiosont
apró szobájukból, és csak nemrég tért vissza.
- Mennünk kell - válaszolta a férfi -, vagy kockáztatjuk, hogy itt esünk
csapdába.
- Mi van akkor, ha azok, akik ránk támadtak, odakint várnak, vagy valahol az
út mentén?
- Ezért indulunk azonnal, mielőtt Trilborn nagyobb osztagot gyűjthetne maga
köré.
- Tehát biztos vagy benne, hogy ő áll emögött. - Cate megkockáztatott egy
pillantást a férje felé, de a férfi arcvonásai nem árultak el semmit. Képtelen volt
felfogni, hogyan tudja Ross olyan gyengéden ölelni, varázslatosan érinteni, aztán
úgy nézni rá, mintha semmi nem történt volna közöttük.
- Ki más?
A kurta, már-már támadó szavak hallatán a lány felvonta a szemöldökét.
- Én honnan tudjam? A te ellenséged.
- Az bizony.
- Hajtsd le a fejed, milady! - Gwynne elkészült a fonattal, és most fel akarta
tenni a lány fátylát.
Cate nem követte el azt a hibát, hogy azt higgye, a komorna nem figyel, csak
mert lesüti a szemét. Ironikus pillantást vetett Gwynne-re, miközben hagyta,
hogy a helyére tegye és meg- kösse a hajfonat alatt a lapos fejfedőt.
- Legalább túléltük a támadást - jegyezte meg Cate. - Ez csak jelent valamit.
- Ó, igen. Azt, hogy nagyon elővigyázatosak voltunk, és - Henriknek hála -
erősebb kíséretünk volt, mint amire számitani lehetett.
- Mindkét dologban egyetértünk. Nem gondolod, hogy az átoknak köze van
mindehhez?
Ross felhorkant.
- Nem, de lenne egy kérdésem erről a te átkodról.
- Igen? - Cate mozdulatlanul állt, miközben Gwynne ráadott egy bélelt
felsőinget, amit megkötött mindkét karja alatt.
- Az érzéseidnek nincs szerepe benne? Nem hatástalaníthatod azzal, ha
beleszeretsz a férfiba, akit férjedül választottak?
Cate-et azóta gyötörte ez a kérdés, amióta Marguerite célzott rá. Ez eddig sosem
jutott eszébe, mert ő és a testvérei sosem ismerték korábbi vőlegényeiket az
eljegyzés előtt.
- Fogalmam sincs - felelte, és lassan megcsóválta a fejét.
- Ha eldöntötted - mondta Ross, miközben felállt, és az ajtóhoz sétált -,
esetleg elárulhatnád.
Bosszantó alak, távozni egy ilyen beszélgetés közepén! Cate először arra
gondolt, utánamegy, hogy folytassák.
Nem, jobb, ha békén hagyja. Ha a férje csak a saját bőrét félti, arról tudni sem
akar. Vagy azt próbálta volna kideríteni, hogy szereti-e? Nos, Cate nem akarta,
hogy azt higgye, ez a kérdés fontos a számára. Mint ahogy nem is az. Hogy is
lehetne, amikor teljesen egyértelmű, hogy Ross Dunbar szereti az ágyába vinni,
de azon kívül nem igazán érdekli a felesége.
A férfi nem szereti.
De akkor miért van még mindig életben? Miért?
Még jóval hajnal előtt kilovagoltak, így jelentős távolságot megtettek, mielőtt a
kelő nap rózsaszínűre és rózsapirosra, levendula- és aranyszínűre festette a
hófehér világot. Az ágas- bogas vadrózsabokrok és a fák ágai gyémántos fénnyel
szikráztak. A levegő olyan volt, mint valamilyen jeges elixír. Az ég felé törő nap
kósza meleget hintett rájuk.
Jó tempóban haladtak, hajtotta őket a tudat, hogy veszélyben lehetnek, és Ross
nógatásai. A hosszú nap során a férfi úgy tucatszor előrelovagolt, hogy
végigpásztázza a vidéket, aztán visszaügetett, és hátulról sürgette a menetet.
Ritkábban álltak meg pihenni, és nem gyújtottak tüzeket. Idegesen, éberen és a
végtelen lovaglástól kimerülten, némán tűrtek. A nap végére elmondhatatlan
boldogságukra elértek egy apácazárdát, bár a zárdafőnöknő kikötötte, hogy az ő
felségterületére érkező nők és férfiak csakis külön épületekben aludhatnak.
Egész éjjel kitartóan esett. A felhőszakadás még akkor sem csillapult, amikor
másnap reggel újra útra keltek. Hangulatuk olyan komor volt, akár az időjárás.
Ross különösen rosszkedvűnek tűnt, pattogó hangon osztogatta parancsait.
Gwynne szerint ezért csak részben volt okolható az eső és az ingoványos út.
Azért ilyen ingerült, mert kénytelen volt egyedül aludni. Cate azt kívánta, bár
hihetne neki.
A harmadik napon nyomát sem látták Trilbornnak, sem bármilyen más
veszélynek. Csak egy csapat, áruval megrakott gyapjúkereskedővel, biztonsági
okokból együtt utazó zarándokokkal, vidám színekkel kifestett, ponyvás
szekéren utazó színtársulattal és egy skót hírnökkel találkoztak, aki a lovagi
tornára tartó, szedett-vedett lovagokkal együtt lovagolt.
Ross felismerhette a hírnök plédjének mintáját, mert érdeklődve köszöntötte a
férfit. Közelebbről megnézve még Cate is észrevette, hogy a gyapjúszövet, amit
a férfi viselt, nagyon hasonló Ross kék, szürke és vörös öltözékéhez. A két férfi
egymás mellé léptetett, és pergő skót kelta nyelven beszélgetni kezdett. A hírnök
átadott Rossnak egy bőrerszényt. Ross szinte azonnal megálljt parancsolt a
menetnek egy csoportnyi bükkfa védelmében, és megengedte, hogy tüzet
gyújtsanak.
Miközben ételt készítettek, Ross tovább beszélgetett honfitársával, kis távolságra
a nőktől és a katonáktól. Cate nagy önuralommal úgy tett, mint aki nem is
törődik velük, bár Marguerite-tel együtt türelmetlenül várta, hogy megtudja, mit
jelent számukra ez a váratlan találkozás. Az, hogy következményekkel jár, férje
komor arcvonásaiból egyértelműnek tűnt.
A skót hírnök felmelegedett a tűznél, evett a kenyérből és a marhahúsból, ivott a
bőrtömlőből, amit egymásnak adogattak. Amikor végzett, Ross és ő csukló fölött
összeakasztották a karjukat a rokonság kettős fogásával. A hírnök nyeregbe
szállt, várta, hogy elinduljanak; egy darabon velük tart, mielőtt visszakanyarodik
Skócia felé.
Ross arrébb sétált, kinyitotta az erszényt, és kivett belőle egy bőrtokot, abból egy
pergament. Széthajtotta, teljesen mozdulatlanul állt, míg elolvasta. Az eső
időközben ködszitálássá szelídült. A nyirkos szél a férfi térde fölé fújta a
szoknyáját, összekócolta a haját, és megcibálta a derekáról lógó erszényt. Észre
sem vette. A következő pillanatban visszacsúsztatta az üzenetet a tokjába,
megfordult, és egy kiáltással nyeregbe parancsolt mindenkit.
Cate nem engedelmeskedett. A férfi mellé lépett, aki zsinórjánál fogva még
mindig kezében tartotta az erszényt.
- Mi az? - kérdezte csendes aggodalommal.
- Semmi.
- Meghalt valaki? Az apád?
- Nem, ő jól van.
- És a családod többi tagja?
- Számomra elvesztek.
Cate szívét különös fájdalom ülte meg, látva a fájdalmat a férfi arcának
rezzenetlen vonásai mögött.
- Kitagadtak? Hivatalosan is?
- Száműztek, megtagadtak, nem vagyok többé a Dunbar klán tagja, és nem
látnak szívesen Dunbar földeken. Te, hölgyem, olyan emberhez mentél nőül,
akinek se rokona, se ismerőse, és nem számíthat másra, mint amit egy olyan
angol királytól kap, akit meg kellene vetnie.
Cate az alsó ajkába harapott. Habozott, mielőtt megszólalt.
- Várható volt.
- Igen. Arra viszont nem számítottam, hogy Henrik üzenetet küld atyámnak,
melyben közli, hogy túszként töltött napjaimnak vége, és szabadon hazatérhetek.
- Ez akár jó hír is lehetne.
Ross sötétkék szeme a feleségére villant.
- Csakhogy az öreg báró kijelentette, hogy felőle Henrik akár meg is
ölethetett volna, mert az ő és mindenki számára, aki valaha ismert, halott vagyok
azóta, amióta a házasságot kihirdették.
- Erre számítottál is. - Cate együttérzően Ross karjára tette a kezét.
- Az nem ugyanaz, mint megkapni a hivatalos értesítést.
A férfi a fejét rázta. - Számára meghaltam. Talán mégiscsak van valami az
átkodban.
Cate-et nem töltötte el elégedettséggel a beismerés. A férfi vesztesége, fájdalma
nagyrészt az ő hibája volt. Miatta fordultak oly sokan a férje ellen. Ross olyan
volt, akár egy erős és nemes vad, melynek ott loholnak a kutyák a nyomában, és
hamarosan leteperik. Cate képtelen volt ennek még csak a gondolatát is elviselni.
- Van családod! - jelentette ki elszoruló torokkal. - Itt vagyok neked én, a
testvéreim, és mindazok, akiknek Braesford az otthona. Vannak birtokaid, és
alapíthatsz saját otthont és klánt.
A férfi kurta mosollyal reagált a vigasztalásra.
- Az nem ugyanaz.
- Annyira sajnálom! - A szavak szívből jövő kiáltásként hangzottak a szélben.
- Én is - felelte a férfi. - Én is.
Időben elérték úti céljukat. Felkaptattak egy dombra, és végre megpillantották a
Braesford Hall néven ismert várat. Bástyás őrtornya tetején kék-fehér lobogó
feszült a szélnek. A falu szétszórt házai úgy pöttyözték a magas kőfalak
környékét, mint szoknya szegélyét a sár.
Nem kellett bebocsájtásra várniuk. Már jó ideje észrevették őket, így a kapu
felhúzott rostéllyal, nyitva állt a fogadásukra. Látni lehetett valamennyit a
központi épület falának élénkvörös tégláiból is. Kürtök kórusa harsant,
visszhangzott a dombok felett. Kutyák özönlöttek ki a torony aljában lévő ajtón,
Braesford és Isabel jelent meg mögöttük. A báró karjában tartotta a kis
Madeleine-t, aki boldogan rágcsálta a férfi kérges hüvelykujját, miközben a
házaspár az érkezők elébe sietett, hogy üdvözölje őket.
A nővérek boldog sikkantások és örömkönnyek közepette ölelkeztek össze,
gügyörésztek a kis Madeleine szép, aranyvörös fürtjei fölött. Olyan gyorsan és
annyi mindent akartak hirtelen elmondani egymásnak, hogy a szavak akadozva
hagyták el az ajkukat. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha éveket töltöttek
volna egymástól távol, nem csupán néhány hónapot. Cate és Marguerite
tapsikolva örvendezett Isabel állapota láttán, megcsodálták szépen gömbölyödő
pocakját a kényelmes ruha alatt. A Cate-nél kissé alacsonyabb és Marguerite-nél
szőkébb Isabel valósággal kivirágzott a várandósságtól. A magas és félelmetes
termetű Rand haja hollószárnyként csillogott a napfényben. Csak vigyorgott,
amikor vicces megjegyzéseket tettek arra, hogy hamarosan apa lesz. Tekintete
ritkán hagyta el Isabelt hosszabb időre, szürke szemében ezüstösen csillogott a
szerelem, ha a feleségére nézett.
Az átok próbára tette őket, mondta magában Cate, miközben kettejüket nézte, de
végül együtt maradhattak. Nem történhet ez meg újra?
Ross mindeközben távolabb várakozott, és csak figyelte őket. Egészen addig,
míg Cate felé nem fordult, és kezét nyújtva maga mellé nem hívta. Őt magát is
meglepte, hogy elcsuklik a hangja a hirtelen rátörő büszkeségtől:
- Hadd mutassam be a férjemet!
Rand, Braesford bárója ezután átvette a parancsnokságot; a katonákat a
szálláshelyükre irányította, és utasította az embereit, hogy segítsenek Gwynne-
nek a hölgyek poggyászánál. Rögtön ezután bekísérte vendégeit az udvarról,
ahol eddig, a mosónők, konyhalányok, kovácsok, suszterek és lézengő katonák
szájtátva nézték a nagy találkozást.
Amint felértek a torony kanyargós lépcsőjén a hatalmas, tágas nagyterembe,
csak mézsörrel és borral kínálták őket, mert már közeledett az ebéd ideje. Előtte
még gyors fürdőt vehettek, és megszabadulhattak az út porától. Mialatt
szomjukat oltották, a házigazda és Ross a skót határ menti helyzetről
beszélgetett. Braesford ifjú fegyverhordozója, David, a szőke, zafírkék szemű
fiatalember, akinek arca Botticelli egyik angyaláét idézte, le sem vette a szemét
Marguerite-ről. Cate és Isabel elmerült a legfrissebb pletykák megvitatásában.
Marguerite is közbevetett egy-egy szót, de csak akkor, amikor nem David felé
rebegtette barna szeme pilláit. Egy idő után megmutatták nekik a szobáikat.
Ross a nagyteremben maradt Braesforddal. Azt mondta, majd csak azután
használja a dézsát, hogy hitvese végzett. Igazság szerint Cate örült, hogy rövid
időre távol lehet a férfitól. Az utazás alatt állandóan egymás társaságában voltak,
ami elég nagy megpróbáltatást jelentett a jelenlegi körülmények között, ráadásul
a férfi úgy viselkedett, mint egy sebzett mancsú medve. Útjuk utolsó szakaszán
semmi nem tetszett neki, sem az utak állapota, sem a napsugarak dőlésszöge,
sem az, ha őrjáratokkal találkoztak, amiket a nemesek küldtek ki, akiknek a
birtokán áthaladtak, sem az, ha az emberek szükségszerű pihenőt kértek. Cate
többször is a nyelvébe harapott, nehogy ráförmedjen. Csak az tartotta vissza,
hogy tudta, mekkora felelősség nehezedik a férfi vállára.
Ha aláássa férje tekintélyét azért, hogy ő kiereszthesse a dühét, az a legnagyobb
ostobaság lett volna, mégis nagy erőfeszítésébe került visszafognia magát.
Szüksége volt néhány perc magányra, hogy pihentesse felborzolt idegeit.
A nélkül érték el Braesfordot, hogy Trilbornnak nyomát látták volna. Ez nagy
megkönnyebbülést jelentett. Cate érezte, hogy a feszültség enyhültével a
nyakában és a vállában is lassan ellazulnak az izmok. Lehunyta a szemét, és
hátradöntötte a fejét a vászonnal bélelt dézsa peremére. Annyira fáradt volt,
hogy ott, helyben el tudott volna aludni. Így is történt volna, ha a víz nem hűl ki
olyan gyorsan, és a gyomra nem korog az éhségtől. Gwynne is mindjárt jön,
tiszta ruhát hoz, hogy átöltözhessen. Le is akarná mosdatni, de Cate-nek ehhez
sem volt kedve. Nem tudta volna elviselni, hogy most bárki más megérintse
Rosson kívül. Mivel valószínűtlennek tűnt, hogy a férje betoppanjon elvégezni a
feladatot, fogta a mosdókendőt, a kemény spanyol szappant, és mosakodni
kezdett.
Ross kötelességének érezte, hogy beszámoljon vendéglátójának a Trilbornnal
kapcsolatos helyzetről. Nem mintha azt hitte volna, hogy megpróbálná
megtámadni Braesford Hallt. Trilborn a gyengébb, rosszabbul védett célpontokat
szerette. Mégis, miután megkísérelte elrabolni Cate-et, veszélyes lehet Braesford
hölgyének erős őrizet nélkül kilovagolni. Lady Isabelnek annyira hasonlított a
hajszíne és a termete a húgáéhoz, hogy könnyen összetéveszthették őket.
Ráadásul értékes túsz lehetett volna. Braesforddal közös erőfeszítésekre lehet
szükség, hogy megakadályozzák Cate-et, nehogy ilyen körülmények között
kilovagoljon, és esetleg túszként ajánlkozzon a nővére helyett... nem beszélve
róla, hogy Isabel állapotos.
Felélesztették a tüzet a nagyteremben, ahol festett, kazettás mennyezet feszült
magasan a padló fölé, amire friss gyékényt fektettek; a falikárpit titokzatos
szörnyekkel küzdő vadászokat ábrázolt, de díszítésként voltak még régi lobogók,
kardok és sisakok is. Megterítették a hatalmas asztalt az emelvényen a terem
egyik végében, és összeállították a kecskelábú asztalokat. A bárót mindez a
sürgölődés hidegen hagyta. Lehuppant a székébe, és kinyújtóztatta lábát a tűznél,
miközben kutyája selymes fülét morzsolgatta. Fürkésző tekintettel nézett a
vendégére, de nem próbálta faggatni.
Ross néhány dicsérő szóval illette vendéglátója birtokát, majd érdeklődött, hogy
tudna-e mondani valamit Grimes Hallról, amit Henriktől kapott nászajándékul.
Mint kiderült, Braesford jól ismerte a birtokot. Ő a saját földjeit a királytól kapta
a bosworthi csata után, ami trónra juttatta Henriket, így volt némi fogalma arról,
mi érdekelheti Rosst. Tisztában volt a férfi új birtokának nagyságával és
értékével, és számos ügyben jó tanácsokat adott.
Idővel rövid csend telepedett rájuk. Ross kiitta a kupáját, és a kezében forgatta.
Tekintete a súlyos kandallópárkány alatt villódzó, narancssárga lángokon pihent.
- Bizonyára eltűnődtél rajta, miért vettem el Lady Catherine-t - szólalt meg
végül.
Braesford felvonta a szemöldökét.
- Ha valaha is úgy gondoltad, hogy bármilyen értelemben lsabel húgának
gyámjának tekintem magam, felejtsd el!
- Nem így értettem. Jól tudom, hogy ő Henrik gyámleánya. De talán érdekel,
mégis hogy jutottam idáig.
- Ami azt illeti, hitvesem és testvérei zárdában nevelkedtek. Mind olvasnak
angolul, franciául és latinul, és sokkal szebb a kézírásuk, mint azt én valaha
elmondhatnám magamról. Cate tudósított minket a greenwichi és shene-i
eseményekről.
Vendéglátója hangjának ridegségétől Ross tarkóján végigfutott a hideg.
- Mindenről?
- Azt azért kétlem. De elégről. - Braesford megengedett magának egy
mosolyt. - Tudjuk, hogy hirtelen parancsoltak kettőtöket az oltár elé. Azt viszont
nem, mi hozott ide titeket ilyen hamar.
Ross a homlokát ráncolta.
- Ha kényelmetlenséget okozunk, csak szólj, és...
- Nyugalom, testvér. Tedd félre azt a híres, skót érzékenységedet. Nagy
örömmel látunk titeket, mert Isabel nagyon szeretett volna már találkozni Cate-
tel és Marguerite-tel. Örülök, hogy nem kell több kifogást találnom, miért nem
mehet Londonba ebben az állapotában.
Testvér. Bizonyos szempontból az is, hisz most házasság útján rokonok lettek.
Rossnak kedvére volt a gondolat. Ha lett volna bátyja, akkor szerette volna, ha
olyan, mint Braesford. A beszélgetéstől felbátorodva elárulta jövetelük okát.
- Szóval van alapja a felkelésről szóló mendemondáknak - mondta Braesford
homlokráncolva.
- Igen, Henrik kémeinek jelentései szerint legalábbis. A király be akarja
mutatni Warwick ifjú hercegét, hogy bebizonyítsa, az elveszett hercegnek
kikiáltott fiú imposztor. Bár szerintem nem ér el vele semmit.
- Mert így, is úgy is megtámadják, ha Plantagenet az előkerült fiú, ha csaló.
- Ezért sietve ideküldtek, hogy megkérjelek, állíts embereket a jelzőtűz mellé,
az őrtorony tetejére, és üzenj a szomszédaidnak, hogy tegyenek ők is így.
- Természetesen készen állok teljesíteni a kérést - válaszolta Braesford némi
iróniával -, bár ez inkább parancs.
Ross egyetértése jeléül bólintott.
- Ahogy a házasságod is. Most mit mondasz erről?
- A szükség kötelez.
- Nem vonzott a Tower? Nagyon is megértem.
Ross egyenesen vendéglátója szemébe nézett.
- Úgy hallottam, te elviselted.
- Ó, igen, bár nem azért, mert nem akartam feleségül venni Isabelt. Soha
semmit nem akartam annyira, mint őt. Sem akkor, sem most.
Erős ember az, aki beismeri, hogy ennyire gyengéje egy nő. De Braesford
hangjából sütött az elégedettség.
- Te már azelőtt is szeretted... - Ross zavartan elhallgatott. - Nem, nem
kellene ilyesmit kérdeznem. Semmi közöm hozzá.
Sógora elnevette magát.
- Szerettem. Szeretem. De lefogadom, hogy neked az átok jár a fejedben.
Túlélted, úgyhogy nincs miért aggódni.
- Nem aggódom - válaszolta Ross, és megvonta a vállát. - De te hogy érzed?
Valódi fenyegetést jelent?
- Isabel és a húgai azt hiszik.
- Az ugyanaz, nem?
Braesford mélyebbre süppedt a székében, és keresztbe tette hosszú lábait.
- A férfiak elméje különös játékokat játszhat. Ha gondolunk valamire, az néha
megvalósul. Nem tapasztaltál még hasonlót?
- De, azt hiszem. - Ross előtt felrémlett, hogy egy merénylő késétől
meghalhatott volna fürdés közben. - Egy próféciát valóra is lehet váltani.
Braesford jelentőségteljesen nézett rá.
- Vagyis?
- Egy nem megfelelő vőlegénytől meg lehet szabadulni - folytatta Ross
makacs meggyőződéssel.
- Azt hiszed, Cate holtan akar látni?
Ilyen nyersen kimondva valószínűtlennek tűnt, de Ross még maga előtt látta,
ahogy a lány tőre csillogva a dézsába esik. Tömör őszinteséggel beszámolt a
történtekről.
- Trilbornnal mi a helyzet?
- Nem hinném, hogy az ő keze lenne benne ebben, bár elküldték a shene-i
palotából.
- Legalább ezt elérted - mondta a sógora morózusan.
Ross nem tágított.
- Egy olyan nőhöz vagyok kötve, aki attól a pillanattól kezdve a halálomat
akarta, hogy a király elrendelte a frigyünket. Senki nem lepődött volna meg, ha
ez bekövetkezik. Mi lehet annál egyszerűbb, mint néhány tőrdöféssel rásegíteni
az átokra?
- De élsz. Megnősültél.
- Szerencsémnek és éberségemnek hála.
- Azt hiszed, Cate másvalakit szeretett volna, és ezért akart megöletni?
Ross lelki szemei előtt megjelent Leon, a mulatságok francia rendezője. Minden
önuralmára szüksége volt, hogy ne csikorgassa a fogát.
- Nem tudom.
- Trilbornt régóta ismerem, bár a birtokai nyugatabbra fekszenek. - Braesford
elgondolkodva nézte Rosst. - Bolondnak kell ahhoz lenni, hogy valaki őt
válassza helyetted. Cate pedig minden, csak nem bolond.
- Mindenre, ami szent, nem az! Megveti Trilbornt, és jó oka van rá. - Ebben
nagyon is biztos volt, miután a nő remegett a karjában a megkönnyebbüléstől,
hogy az angolnak nem sikerült elraboltatnia azon éjszakán, amikor végül
menedékre leltek a kolostorban.
- De Trilborn ettől még őt akarja.
- Igen, és ha kell, akár erőszakot is alkalmaz - válaszolta Ross megvetően. -
Bár azt állítja, részeg volt.
- Valóban?
- Valószínűleg Cate öröksége az, ami ennyire rabul ejtette. Ami szép summa,
bár ezt tudod te is, hisz a feleségedé is ugyan ennyi volt.
Braesford elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Tehát Trilbornnak most meg kell ölnie téged ahhoz, hogy hozzájusson, és el
kell rabolnia Cate-et, hogy a király neki adja a kezét és az örökségét.
Természetesen megerőszakolná, hogy siettesse a döntést.
Ross keze ökölbe rándult, olyan szorosan, hogy belefájdultak az ujjpercei. Az
ilyen kikényszerített frigyek egyáltalán nem voltak szokatlanok.
- Ahogy mondod.
- Néhány férfinak a kapzsiság a legfőbb szenvedélye. És mi a helyzet veled?
Nem érzel semmit Cate iránt, nem is éreztél, mielőtt megesküdtetek?
Ross zord pillantást vetett rá.
Braesford mellkasát nevetés rázta.
- Igaz, nem az én dolgom.
Ismét csend telepedett rájuk, bár maga a terem nem burkolózott némaságba, hisz
hallatszott az őrtorony mellvédjei közt cikázó szél süvítése, halk
beszélgetésfoszlányok az ital- és éléskamrákból, ahol az ételt készítették elő, és a
kések halk koppanása, ahogy valahol a hátuk mögött kenyeret szeltek.
A két férfi a lángokba bámult, aztán végül Braesford megmoccant, és
megfontoltan így szólt:
- Úgy látom, két választásod van.
- Mégpedig? - Ross nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg, bár tartott a
választól.
- Itt hagyhatod a hitvesedet Braesfordban, míg te birtokba veszed új
földjeidet. Vagy teszel róla, hogy inkább élve akarjon téged, mint holtan.
Ross elgondolkodott a hallottakon. Elképzelte, hogy megszabadul Cate-től, itt
hagyja a testvéreivel, és soha többé nem öleli át, nem tartja a karjában, nem hál
vele. Mindezt egy lélegzetvételnyi ideig tartott végiggondolnia.
- Engedelmeddel itt hagynám, míg körülnézek Grimes Hallban, mert nem
tudom, mit találok ott. - Amennyit tudott róla, a hely akár romhalmaz is lehet,
ami csak a férgeknek való. Lehet, hogy fegyveresekkel van tele, akik a jöttére
várnak. Lehet, hogy nincs is ott ágynak nevezhető valami, olyan, ami neki
megfelelne; Lady Catherine-nek pedig még kevésbé.
- És aztán? - érdeklődött finoman Braesford.
- Aztán magam mellett tartom, hogy tudjak minden mozdulatáról.
A jókedv ezüstös fénye csillant Braesford szemében.
- Értem.
Ross tartott tőle, hogy érti, méghozzá túlontúl jól. Hisz végül is ő vette el a
három grácia közül a legidősebbet.

15. FEJEZET


Ross Braesford Hallban hagyta Cate-et. Nem lett volna szabad, hogy ez
számítson, de mégis így állt a helyzet.
Cate jól ismerte az okokat. A férje nyers, de bő részletességgel közölte vele
előző este. Nem tudja, mit talál, ha Grimes Hallba ér, magyarázta. Trilborn is ott
várakozhat, ha megtudta, melyik birtokot ajándékozta neki Henrik. Lehet, hogy
még mindig az előző tulajdonos kezén van, valami megveszekedett yorkistáén,
aki nem hajlandó elismerni, hogy Henriknek joga van átruházni a tulajdonjogot,
és ezért erővel kell eltávolítani. Lehet, hogy falusiak leltek menedékre ott, míg
üresen állt, lehet, hogy oda terelték össze a jószágaikat, vagy már félig
lebontották a falakat az építőkövekért. A várat ellátó kút vize lehet poshadt, de
akár mérgezett is. Szinte biztos, hogy semmi ehető nincs a kamrában, sem egy
ép bútor az épületben.
Így hangzott a lehetséges katasztrófák litániája. A férje szerint sokkal jobb
helyen lenne Braesfordban, ahol biztonságban és kényelemben élhet.
De Ross nem nézett rá beszéd közben, és nem is sajnálkozott, amiért hitvese
nem láthatja azonnal új otthonát. Cate-nek türelmesnek kell lennie, míg férje
eldönti, hogy a hely biztonságos és megfelelő-e a számára.
Cate minden volt, csak türelmes nem. Ő nem egy elkényeztetett virágszál, aki
képtelen megbirkózni a kényelmetlenségekkel. Apácák tanították meg arra, hogy
rendet tartson a háztartásban, gondoskodjon róla, hogy a konyhát felsúrolják, jól
ellássák élelemmel, és semmi szemet sértő ne maradjon kint az udvaron. Miután
évekig korlátozták, mialatt Graydon és Henrik udvarának függésében élt, alig
várta, hogy úgy intézkedjen a saját birodalmában, ahogy neki tetszik. Keserű
csalódást érzett, hogy megakadályozzák ebben.
Ha nem lett volna olyan nyilvánvaló, hogy a férje nem akarja magával vinni,
akkor talán ragaszkodott volna hozzá, hogy ő is megy. Lehet, hogy Ross
ugyanannyira szabadulni vágyik a társaságától, mint ő akart tőle korábban. De ő
csak pillanatokig vágyott erre... nem napokig vagy hosszú hetekig.
- Férfiak! - dohogott, miközben Isabellel a várfalról nézték, ahogy Rosst és
katonáit lassan elnyeli a távol.
- Pontosan - válaszolta a nővére. - Ha Randon múlna, mostantól ágyban
feküdnék egészen addig, míg a kisbabánk megszületik.
Braesford egy darabon Rosszal lovagolt, mielőtt elkanyarodott, hogy
utánanézzen valami birkanyájjal kapcsolatos problémának. A tenger távolban
látszó, kék vonala mentén is végig akart lovagolni, hogy végiglátogassa az
övéhez hasonló őrtornyokkal rendelkező szomszédjait. Isabel el akarta kísérni,
de lebeszélték erről. Neki és Cate-nek a falakon belül kell maradnia, míg meg
nem bizonyosodnak róla, hogy Trilborn nincs a közelben. Braesford egyáltalán
nem akarta kockáztatni, hogy feleségének és születendő gyermeküknek
bántódása essen egy fegyveres összetűzésben vagy vágtázó menekülés közben.
- Ő legalább törődik ilyesmivel! - sóhajtott fel Cate.
- Ross nem? - fordult felé gondterhelten Isabel.
- Miért tenné, ha kényszerítették erre a frigyre?
- De akkor...
- Tudom, tudom! Akkor hogyan menekült meg az átoktól? Bárcsak tudnám!
Nővére arca felderült.
- Az, hogy egy férfi mit érez, és ebből mennyit ismer be, nem biztos, hogy
ugyanaz.
Lehetséges volna? Cate szerette volna hinni. Ahogy Ross hozzáért, a
gyengédség, ahogy az érintésére reagált, a csókja édessége többnek tűnt puszta
vágynál. A férje előző éjjel rendkívül heves volt, és ma hajnalban is olyan
módokon szeretkezett vele... az emléktől még most is felpezsdült a vére. Mintha
testük egyesülésének egy ideig ki kellene tartania a férfi számára, talán örökre is.
- Cate, édesem, elpirultál! Könyörgök, mondd, mi az oka!
- Semmi - felelte a lány, és a szélbe fordította az arcát, hogy lehűtse. -
Bemenjünk? Nehogy megfázz!
- El ne kezdj aggódni miattam! Vagyok olyan egészséges, mint bármelyik
parasztasszony, aki megszüli a gyermekét, és másnap már gabonát rostál a
földeken.
Cate-nek be kellett látnia, hogy úgy is néz ki.
- Van sejtésed, mikor születik meg a kisbabád?
- Számításaim szerint májusban. - Isabel grimaszolt. - Úgy tűnik, mindjárt az
első alkalommal megfogant, amikor Rand-dal szeretkeztünk.
Cate gyors pillantást vetett rá.
- Gyakran történik így?
- Ha a férj és a feleség is fiatal, és örömét leli az együttlétben. Legalábbis az
idősebb asszonyok így mondják. Ha a férfi benne jár a korban, többet kell várni
a dologra. Miért? Azt hiszed... De nem... ilyen hamar még nem tudhatod.
Cate némán megrázta a fejét.
- Nem - sóhajtott Isabel. - Bárcsak ott lehettem volna az esküvődön!
Cate kihallotta a bánatot a nővére hangjából, közelebb lépett, és gyorsan
megölelte. Mivel hármuk közül Isabel volt a legidősebb, mindig felelősnek
érezte magát érte és Marguerite-ért, próbálta megvédeni őket. Ő teremtette meg
azt a különleges kapcsot közöttük.
Hamarosan szembe kell néznie mindazzal a veszéllyel, amivel a gyerekszülés
jár. Cate azért imádkozott, hogy minden rendben menjen. Elviselhetetlen lenne,
ha máshogy történne.
Ő félne Isabel helyében? Félne világra hozni Ross gyermekét? Sejtelme sem volt
róla, de a gyermek gondolata melegséggel töltötte el a szívét. Egy kisbaba, egy
fiú, aki apja fekete harcba és megfejthetetlen, kék szemét örökölné. Magas, erős
és bátor lesz, ha felnő.
Igen, és aztán pajzzsal a karján és karddal az oldalán harcba vonulna, miközben
ő belehalna az aggodalomba, hogy mi lehet vele. Épp úgy, mint most, ha arra
gondol, vajon mi vár Rossra, ha Grimes Hallba ér.
Hogy ez hogyan jutott eszébe, arról fogalma sem volt. Egyáltalán nem így akart
érezni, miközben figyelte, ahogy a férfi eltűnik a szeme elől.
- Szerinted visszajön? - kérdezte erős kétségek közt.
- Rand? Hát persze hogy visszajön!
- Rossra gondoltam. És az ő esetében nincs „hát persze”. Lehet, hogy
itthagyott, és nem is akar visszajönni értem.
- Kizárt!
- Elvileg. De honnan tudhatnám?
Isabel egy hosszú pillanatig szótlanul nézte a húgát.
- Szerintem igazából azt kérdezed, honnan tudhatnád biztosan, hogy fontos
vagy-e neki.
- Vagy, hogy így lesz-e a jövőben - suttogta Cate.
- Mert szereted őt?
Cate kényszeredetten elmosolyodott.
- Így kell lennie, különben nem fájna annyira, hogy itthagyott.
Isabel Cate dereka köré fonta a karját, és közelebb húzta magához.
- Én csak egy módját ismerem annak, hogy rávedd arra, hogy szeressen,
mégpedig azt, hogy te is szeresd. A férfiak néha olyanok, mint az ezüstműves
tükrei. Lehet, hogy hidegek és kemények, még a legderekabbak is, de ha szépen
fényezzük őket, visszatükrözik, amit mutatnak nekik.
- És a legrosszabbak?
- Tőlük óvakodni kell, mert nem érdemlik meg a könnyeket, amit egy nő
miattuk hullat.
A legderekabb vagy a legrosszabb. Ross melyik lehet? Cate úgy érezte, tudja, de
hogy lehetne benne biztos?
Az idő megállt Braesford Hallban. Teltek a napok, hetekké duzzadtak, egy
hónappá, aztán kettővé, és egyik nap alig különbözött a másiktól. A tél lazított
szorításán, a tavasz már a dombok közt ólálkodott. Az őrök, akik a fahasábokkal
teli vaskosár mellett strázsáltak a lakótorony tetején, jöttek-mentek, de a lángot
nem kellett meggyújtani. A falakon szolgálatot teljesítő férfiaknak nem akadt
jelentenivalójuk. Néha-néha egy szomszéd lovagolt arra, hogy ott töltse a napot,
vagy velük étkezzen, de idegen lovasokat nem láttak, és Trilborn sem tűnt fel.
Rossról keveset hallottak, bár megüzente, hogy szerencsésen megérkezett
Grimes Hallba. Nem ütközött ellenállásba, de a ház romhalmaz, és sok időbe
telik rendbe hozni.
Cate a nagyterem sarkában felállított rokkán font aznap, amikor friss híreket
kaptak Londonból. Peverell grófja egy éjszakára megszállt náluk úton észak felé.
Ő és Braesford nem törődtek a lány jelenlétével, amikor nem sokkal azután,
hogy a gróf megérkezett, beszélgetni kezdtek. Vagy Rand úgy gondolta, nem árt,
ha a sógornője is tisztában van a dolgokkal. Mindenesetre nem próbálta meg sem
kiküldeni, sem akár csak lejjebb vinni a hangját.
A felkelés többé már nem csak szóbeszéd volt. A pap, aki azt állította, hogy
megtalálta a Plantagenet-herceget, Warwick ifjú grófját, megjelent a fiúval
Írországban. Bemutatták őt Dublinban a yorkistáknak, akik támogatásukról
biztosították, és megígérték, hogy április elejére haderőt toboroznak. Ehhez a
csoporthoz csatlakozott Kildare tekintélyes grófja és az öccse is, aki nem szerette
a Lancaster-királyokat.
Ennek hírére zendülések törtek ki Devonban és Cornwallban. Henrik
végigparádézta egész Londont az igazi Warwickkal, hogy enyhítsen a helyzeten,
de úgy tűnt, ez vajmi kevesen nyom a latban. Aztán összehívta a Tanácsot
Shene-be, hogy valamilyen stratégiát dolgozzanak ki a krízis megoldására. A
tanácskozás egyik eredményeként általános kegyelmet hirdettek minden, a
Korona elleni vétekre Bosworthig visszamenőleg, beleértve a felségárulást is.
Henrik ezzel nyilvánvalóan azt akarta elérni, hogy azok, akiknek nem tetszett,
hogy ő jutott a trónra, legalább ne toborozzanak sereget ellene. Ezután hosszú
országjárásra indult, hogy csillapítsa a nyugtalanságot.
Ismét a háború réme fenyegette az országot, mint már annyiszor a Yorkok és
Lancasterek viszályával terhelt előző években. Cate-et már a gondolatra is
émelygés fogta el. Miféle büszkeség és hatalomvágy okozza, hogy a férfiak
ennyire könnyen harcba szállnak? Miért öldösik és kaszabolják egymást, aztán
miért vadásszák le a legyőzőtteket, akár a férgeket, ha véget ér a harc, és
csapdosnak le fejeket, mintha üregi patkányokat irtanának? Ez a vér őrülete volt
a legveszedelmesebb fajtából, különös vágy, mely más férfiak félelméből
táplálkozik.
Vajon ott, ahol falakat rak újra, tehénistállót takarít, vagy bármit tesz is, ami
miatt nem jött vissza érte, Ross tudja, mi történik? Ha igen, mit szól mindehhez?
És mit tesz most?
Nem az ő harca volt az, ami azok között zajlott, akik a fehér vagy a vörös rózsát
követték. Nem angol volt, úgyhogy nem igazán aggasztotta, kiből lesz király, és
kiből nem. De Henrik földeket adományozott neki, cserébe segítenie kell
megtartani az északi határt. Henrik azt is elvárná Rosstól, hogy a csatatérre
vonuljon, akkor és oda, ahová parancsolja.
De mi történne, ha visszautasítaná? Henrik minden bizonnyal megfosztaná a
kegyétől. Lehet, hogy Rosst árulásért bebörtönöznék, vagy ki is végeznék, ha a
király úgy döntene, hogy Ross Skócia mellé állt, hogy megpróbálják megdönteni
az uralmát.
III.Jakab ez idáig hallgatott az ügyben, de meddig marad ez így? Anglia
védelmének bármilyen gyengesége lehetőséget jelenthet a számára.
Ross átkozott lenne, ha Angliáért harcolna, és akkor is, ha a hazájáért. Mit tehet
akkor?
A háború ígéretét az átok művének lehet tekinteni, eszköznek arra, hogy
megszabaduljon a férjétől? Cate iszonyodott a gondolattól, de nem tudott
szabadulni tőle.
Felpillantott, amikor Isabel sietett be a terembe, nyomában egy szolgálóval, aki
tálcán forralt bort, diót, sajtokat és marcipánt hozott. Az asszony olyan kecsesen
siklott, akár egy dagadó vitorlájú hajó, vonásai komolyak, modora élénk, de
kedves volt. Cate arra gondolt, hogy nővére hasa most láthatóan nagyobb, mint
amikor Rosszal megérkeztek. Lehetséges, hogy a baba előbb jön, mint számolta?
Vagy esetleg ikreket vár? Egyik lehetőség ugyanolyan valószínűnek tűnt, mint a
másik.
Cate-nek nem kellett aggódnia efféle számítások miatt. A ciklusa jött és múlt,
bizonyítva, hogy nem vár gyermeket.
Isabel érkezése jó ürügyül szolgált, hogy abbahagyja a munkát, otthagyja a
nagytermet a férfiaknak. Félretette a rokkát, felállt, krémszínű gyapjúdarabokat
söpört le a szoknyájáról. Arra akart hivatkozni, hogy máshová szólítja a
kötelesség. Felnézett, és elkapott egy pillantást a nővére és férje között. Meleg és
bizalmas volt, akár egy simogatás, a szerető megbecsülés üzenete Braesfordtól
Isabelnek, amiért törődik vele és vendégével.
Apróság volt, Cate-ben mégis fájdalmas düh ébredt mélyen legbelül. Neki is
meg kellene tennie ilyesmiket a férjének, Ross házának asszonyaként. Utasítania
kellene a szolgákat, miközben gondoskodik a falusiak, férje vendégei és barátai
igényeiről. Együtt kellene munkálkodniuk azon, hogy élhető, kényelmes otthon
legyen a király ajándékából. Fogadnia kellene férje mosolyát, és igen, a
simogatásait is.
De nem, tőle megtagadták jog szerinti feladatait és hitvesi kötelességeit. Teher
volt a nővére és a férje nyakán, mintha soha nem is ment volna férjhez. Arra
kényszerítik, hogy fonással, hímzéssel és azokkal az alkalmankénti feladatokkal
töltse napjait, amihez Isabel már túl nehézkes, ügyetlen.
Nevetséges helyzet.
Ezt nem lehet elviselni. Nem bírja tovább.
De a nap további részében és még egy éjszakán át kénytelen volt nyugton
maradni. Szüksége lesz Braesford segítségére, ha el akarja hagyni a házát,
sógorának pedig nincs ideje vele foglalkozni, amíg vendége van.
Korán reggel, miután Peverell végre távozott, Cate sógora keresésére indult. A
nagyteremben nem találta, de az intézője szerint aznap nem is lovagolt ki. Cate
arra gondolt, talán a lakószobában van, abban a szép helyiségben, amin Isabellel
osztozott, és ahol a felesége a tűz előtt hímzett, ha nem akadt más dolga.
Egyiküket sem találta ott. Cate megfordult, azt hitte, a szoba üres. Az utolsó
pillanatban apró mozdulat vonta magára a figyelmét az udvarra néző ablak
közelében. Marguerite állt ott, annyira arra összpontosított, ami odalent zajlott,
hogy semmi mást nem érzékelt.
- Láttad Braesfordot? - kérdezte Cate, és közelebb sétált. Kíváncsi volt, mi köti
le húga figyelmét.
Marguerite kissé összerezzent, majd az ablak felé intett. Cate melléje lépett,
odahajolt, hogy kilessen a homályos ablaküvegen.
Két férfi küzdött egymással karddal és pajzzsal odalent az udvaron. Cate látta,
hogy az egyikük Braesford, a másik pedig egy ifjonc, akinek szőke haja aranyos
színben csillogott tavaszi napsütésben.
- Hisz az ott... - kezdte.
- David, igen - fejezte be a mondatot Marguerite feszüli aggodalommal.
Cate visszafordult, hogy Braesfordot és ifjú fegyverhordozóját figyelje, akik úgy
estek egymásnak, mintha halálos ellenségek lennének. Pengék csengtek-bongtak,
és szikrákat vetettek a kövekre, amikor él az élnek csapódott. Ingre, harisnyára
és térdnadrágra vetkőztek, és az anyag súlyos izmokat mutatott meg, melyet
általában a zekék, zubbonyok és köpenyek fedtek. Nyers erő öltött testet minden
kemény csapásban, ami a fémnek csapódott, vagy a bal karjukon viselt pajzson
mennydörgött, minden gyors előretörésben és visszavonulásban. Nem ismertek
és nem is kértek kegyelmet, miközben morogva-átkozódva támadtak és
védekeztek.
Cate-nek el kellett ismernie, hogy Braesford fenségesen néz ki. Bámulatos férfi
és kitűnő kardforgató volt. De David sem maradt el mögötte, bizonyítva,
mennyit fejlődött, mióta Rand fegyverhordozója lett. Válla kiszélesedett,
kemény izom fedte, amit kihangsúlyozott az átizzadt vászon. Egy nap félelmetes
harcos válik majd belőle.
Cate a húgára pillantott. Látta, hogy Marguerite pillantása a fegyverhordozóra
szegeződik. A lány feltűnően elsápadt, egyenetlenül vette a levegőt, felső ajkára
a verejték finom párája ült ki.
- Marguerite? - Cate aggódva érintette meg a karját.
Húga sötétbarna szemében kétségbeesés tükröződött.
- Meg fogja ölni! Tudom, hogy így lesz!
- Ne aggódj ennyire! Biztosra veszem, hogy Braesford csak...
- Meg kell nyomorítania Davidet ahhoz, hogy lovagot faragjon belőle?
Marguerite a fegyverhordozó miatt aggódott. Cate most már látta, hogy a fiú
megsebesült, bár eddig nem vette észre a vörös foltot a karján. Nem volt halálos
vágás, de az ilyesmi mindig veszélyes. A vérmérgezés több embert vitt el egy
lovagi torna után, mint ahányan valaha csatában estek el.
- Az ilyesmi így működik. - Cate tehetetlen mozdulatot tett. - Hogyan
máshogy tanulná meg a kardforgatást? Hozzá kell szoknia a vágáshoz és
szúráshoz, mintha ösztönös lenne. Láttad Rosst, amikor ránk támadtak a
gázlónál, olyankor nincs idő gondolkodni.
- Tudom, de nézni is szörnyű! - közölte Marguerite tragikus arccal.
- Akkor gyere innen! - Amikor húga nem mozdult, sőt mintha meg sem
hallotta volna, Cate gyanakodva nézett rá. - Ennyire félted őt?
- Ki ne aggódna? - Marguerite elfordította a tekintetét. - Így meg fog halni,
még mielőtt elnyerné a sarkantyúját.
- Lovag akar lenni?
- Mindig is erről álmodott. Annyira komolyan veszi, hogy alig gondol másra.
Tudod, talált gyermek volt, zárdában nevelkedett. Ott hagyták a kapu előtt...
- Ez túlontúl gyakran megesik.
- Most az a nagy terve, hogy vagyonra és nagy hírnévre tesz szert Európa
lovagi tornáin, és semmi sem állhat az útjába.
- Ez csodálatra méltó, nem?
- Nem, ha nincs más választása.
Nem volt jellemző Marguerite-re, hogy ilyesmiket mondjon. Vagy igazságtalan
vele? A húga mindig is csendes volt, kissé álmodozó, magába zárkózó.
Megszokták, hogy békén hagyják, ő, Isabel és mindenki más is. Honnan
sejthették volna, mi zajlik a fejében?
Úgy tűnt, sokat gondol Braesford ifjú fegyverhordozójára. Ezt jobb észben
tartani.
Odalent a versengés véget ért, mivel Braesford egy hirtelen mozdulattal
lefegyverezte Davidet. Lehajolt, hogy felvegye a fegyverhordozó kardját, ami
csengve-bongva csúszott a földön, majd megállt a csizmája orránál. Azt a
fegyvert és a sajátját is. a kezében tartva átkarolta David vállát, kicsit megrázta a
fiút, és mondott valamit, amitől fegyverhordozója elnevette magát.
Megfordultak, és elsétáltak az istállók irányába.
- Legalább egyelőre vége - mondta Cate bátorítólag húgára pillantva.
Marguerite felsóhajtott.
- Igen, egyelőre.
Cate reménye elszállt, hogy Braesforddal beszéljen, legalábbis ebben a
pillanatban. Sógora és David most fürdőt vesz, mire végeznek, már tálalják az
ebédet. Utána a ház ura általában ki - lovagolt, elnyargalt a tenger irányába, hogy
ellenőrizze, minden rendben van-e a földjein. Szerencséje lesz, ha sötétedés előtt
újra látja.
Úgy alakult, hogy csak másnap reggel tudott vele beszélni. Akkor lépett hozzá,
amikor a nagyterembe vezető lépcsőn jött lefelé.
- Sir Rand! - kiáltotta, és az utolsó néhány lépcsőfokot futva tette meg, hogy
utolérje.
- Lady Catherine! - üdvözölte a férfi udvarias főhajtással, bár nyugtalanság
suhant át az arcán, ahogy a nő felé fordult.
- Miben lehetek a szolgálatára?
- Érdekelne, hogy gondolt-e arra, hogy ellátogat a birtokra, amit Ross kapott a
királytól.
A férfi szeme vidáman megvillant ezt a ravasz javaslatot hallva.
- Nem, milady, meghívás nélkül nem.
- De nem kíváncsi rá, hogy mire jutott Ross Grimes Hallban?
- Nem igazán. Hát ön?
- Nagyon is! - felelte a lány tömören. - Azon tűnődöm, meggyőzhetem-e,
hogy legyen a kísérőm, ha úgy döntenék, hogy meglátogatom.
Rand kissé összehúzta a szemét.
- Úgy látom, ön már döntött.
- És ha igen?
- Sajnálom, de nem segíthetek. Most elsősorban Isabelre kell gondolnom.
Nem kockáztathatom, hogy távol legyek, amikor a baba megszületik. Ezenfelül
köteles vagyok készen állni, hogy figyelmeztessek bármilyen támadás esetén. A
fejembe kerülhet, ha Henriket meglepi egy ellenséges partraszállás, míg távol
vagyok a posztomtól.
Mindkét érv jogos volt, Cate mégsem akarta beismerni a vereségét.
- A távolság nem olyan nagy, csak egy nap lóháton, ha nem vesztegetjük az
időt.
- És egy éjszaka ott, valamint még egy nap visszafelé. Legnagyobb
sajnálatomra, Lady Catherine, nem merem megtenni.
Ha neki, vagy akár Isabelnek lenne szüksége erre, megtenné, és még csak hátra
sem nézne, gondolta cinikusan Cate.
- Mivel a távolság nem nagy, néhány katona elegendő védelmet jelentene.
Nem parancsolná meg nekik, hogy kísérjenek el, esetleg a fegyverhordozójával
együtt?
Rand kifürkészhetetlen arccal oldalra billentette a fejét.
- Davidre gondol, igaz?
- Csak tegnap vettem észre, hogy igen nagy jártasságra tett szert a
kardforgatásban.
- Istenadta tehetség. Csak azt kellett megtanulnia, hogy ezt hogyan használja.
Cate elmosolyodott, hisz sógora az ő malmára hajtotta a vizet.
- Ehhez kétség sem fér.
- Mindenesetre nagy a veszély. Mindenütt csapatok gyülekeznek. Ki a
Yorkokat, ki a Lancastereket támogatja, mások csak önös érdekből fogtak
fegyvert.
- Biztosra veszem, hogy David elég ügyes ahhoz, hogy biztonságban
odakísérjen és vissza.
Braesford mérlegelő tekintettel nézett sógornőjére.
- Tehát szándékában áll visszatérni? - kérdezte végül.
- Hacsak nincs ott szükség az állandó jelenlétemre.
Rand habozott, majd a fejét rázta.
- Ha Dunbar igényelné a jelenlétét, már önért küldetett volna. Mielőtt
távozott, megkért, hogy gondoskodjam az ön biztonságáról. Meg vagyok róla
győződve, hogy a férje nem örülne, ha az engedélye nélkül elengedném.
Cate dühbe gurult. Már azt hitte, sikerült meggyőznie a férfit.
- Megöregedhetek és megőszülhetek, míg az engedélyére várok!
Rand megvonta bársonyba bújtatott vállát.
- Nem szeretnék összetűzésbe keveredni a sógorommal, egyben közeli
szomszédommal, csak mert ön dacol a kétségeimmel és a férje kívánságaival.
Kettejüknek kellene megállapodásra jutniuk...
- De hát ő egy makacs skót, aki túlságosan nyakas ahhoz, hogy beismerje, ott
nagyobb hasznomat veszi, mint itt! Értékelem az aggodalmát, uram, és hálás
vagyok a törődéséért, de nem hagyhatom, hogy az ön félelmei irányítsanak.
- Nem hagyhatja? - kérdezte a férfi acélos hangon.
Cate gerincén félelem futott végig. A nővére hogyan jutott dűlőre ezzel az
emberrel? Olyan rendíthetetlen, mint a kőlépcső a közelben, és majdnem olyan
hajthatatlan, mint az ő férje.
- Oda kell mennem! - vallotta be kétségbeesetten. - Minél tovább maradok
tőle távol, annál nehezebb lesz... újra férjemül fogadni.
- Sose féljen, milady! - felelte Braesford bárója halvány mosollyal. - Kétlem,
hogy Dunbarnak bármilyen nehézséget okozna a feleségének tekinteni önt.
Ha ezzel a megjegyzéssel meg akarta nyugtatni a lányt, nem sikerült. Cate
minden volt, csak nem nyugodt.
Mivel Braesford nem volt hajlandó elkísérni, sem utasítani Davidet, hogy
vállalja át ezt a kötelességet, más módszerekhez kellett folyamodnia.
De miután itt-ott diszkréten érdeklődött, be kellett látnia, hogy feladat
kivitelezése nehézségekbe ütközik. Egyik katona sem merne felelősséget vállalni
érte anélkül, hogy erre parancsot kapna Braesfordtól; már a puszta gondolatra
elsápadtak. Egyetlen istállófiú sem választana számára lovat, nemhogy
felnyergelné. A mostani, nyugtalan időkben a kapukat csak szükség esetén
nyitották ki, és éjjel-nappal őrség járt a várfalon.
Ha előzőleg nem beszélt volna Braesforddal, talán meg tudta volna győzni, hogy
hirtelen solymászni támadt kedve most, hogy az idő melegebbre fordult.
Kilovagolhatott volna egy inassal és néhány katonával, aztán rávehette volna
őket, hogy kísérjék el, és megesküdött volna rá, hogy minden felelősséget
magára vállai. De mint kiderült, kevés reménye volt arra, hogy bolonddá tegye a
sógorát. Biztosra vette, hogy kísérete szigorú parancsot kapna, hogy maradjanak
mellette.
Persze fel tudna nyergelni egy lovat... kivezetné az istállóból, és kijutna a várból
a hátsó kapun át segítség nélkül is. Először az istállóban alvó fiúk mellett kellene
elosonnia, aztán kikerülni az őrséget. Azokat az embereket mind megbüntetnék,
ha sikerrel járna, de a büntetésük az ő lelkén száradna. Ráadásul egyáltalán nem
volt benne biztos, hogy bölcsen tenné, ha egyedül indul el. Az út legnagyobb
részét nyílt vidéken kellene megtennie. Egy kíséret nélküli nő olyan feltűnő,
mint kurtizán orrán a pattanás. Azonnal útonállók vagy kóbor katonák prédájává
válna. A legkevesebb, hogy elrabolják és váltságdíjat követelnek érte.
Cate tisztában volt vele, hogy nagy kockázatot vállal. De képtelen tovább eltűrni,
hogy nem tehet semmit, és mások döntöttek az életéről.
Elmegy innen, méghozzá hamarosan.



 16. FEJEZET


Cate megjátszotta, hogy belenyugodott a dologba. Az tűnt a
legcélravezetőbbnek, ha elhiteti Braesforddal, hogy megszívlelte a tanácsát, és
felhagyott a szándékával. Eközben nekikezdett az előkészületeknek.
Először is végigsétált az istállókon, hogy kiderítse, melyikben tartják Rosie-t, és
hol találhat nyerget és más lószerszámokat. Megfigyelte a mellvéd őreinek
posztjait, és hogy mikor a legkisebb a mozgás a hátsó kapu környékén. Szerzett
élelmet és italt az utazáshoz. Apránként szedegette össze, hogy ne tűnjön fel az
elcsent élelmiszerek hiánya.
Megkérhette volna Gwynne-t, hogy gondoskodjon ezekről a dolgokról, de
inkább maga intézte. Nem mintha nem bízott volna a komornájában, inkább attól
félt, Gwynne véletlenül kikotyog valamit Marguerite vagy Isabel előtt. Mindkét
testvére maga volt a megtestesült diszkréció, de Isabel esetleg úgy dönthet, nem
engedi, hogy ekkora veszélynek tegye ki magát, és ezért Braesfordhoz fordul.
Cate naponta jó néhányszor felment az oromzatra, és abba az irányba nézett,
amerre Ross eltűnt. Mire felért a magasba, a szíve hevesen vert a reménytől,
hogy megpillanthatja a visszatérő férfit, így előkészületei feleslegessé válnak. A
vidék azonban néptelen maradt, csak a lóhere és saspáfrány friss zöldje
hullámzott a palaszürke hegyek előtt.
A kiválasztott napon - majd' két héttel azután, hogy beszélt Braesforddal - Cate
még hajnal előtt kicsusszant az ágyból, és a sötétben felöltözött. Elővette az
ellátmányát tartalmazó ruhászsákot a rejtekhelyéről, az ágy lábánál álló láda
mélyéről, kinyitotta az ajtót, és kilesett az üres folyosóra. Tompa fény szűrődött
fel a nagyterembe vezető lépcsőházból, a parázsló szén visszfénye az egyik
falnál álló kandalló üregéből. Bár nagyon figyelt, egyetlen hangot sem hallott a
horkoláson kívül. Abból a szobából szűrődött ki, amin Gwynne Isabel
szolgálólányaival osztozott, és a nagyteremből, ahol néhány katona aludt. Cate
kilépett az ajtón, hangtalanul behúzta maga mögött, abban a reményben, hogy
nem veszik észre túl korán az eltűnését.
Léptei alig surrogtak a kőpadlón, miközben végigment a rövid folyosón. Érzékei
fájdalmasan éberek voltak, szíve a torkában dobogott. Feltűnt a lépcső teteje. A
zsákot átvette a bal kezébe, a nehéz korlát után nyúlt, és lábát az első fokra tette.
A kiáltás abban a pillanatban harsant fel, amint a lábujjai a deszkához értek.
Gyenge és furcsamód testetlen hang volt, akár egy kísértet tompa nyögése.
Cate lélegzete elakadt. Izmai összerándultak.
Újabb nyögés követte az elsőt. Mintha a folyosó másik végéből jött volna, ahol a
mellékhelyiség volt, egyik sarkában az árnyékszékkel. Cate úgy érezte, a
hangszín valahonnan ismerős. A hang felé fordult, és kínzó összpontosítással
fülelt.
Újra hallotta.
Isabel!
Cate megperdült, és a mellékhelyiség felé szaladt. Benyomakodott a félig nyitott
ajtón, és majdnem átesett a nővérén. Isabel lehajtott fejjel gubbasztott a padlón,
egyik vállával a belső falnak támaszkodott. Lassan felemelte a fejét, hogy Cate-
re nézzen. A nagyteremből érkező gyér fényben arca sápadtnak és izzadtnak
tűnt, szeméből fájdalom sugárzott.
- Mi történt? - kérdezte Cate. Ledobta a zsákját, és gyorsan letérdelt a nővére
mellé. - Elestél? Megütötted magad?
- A baba! - lehelte Isabel. - Görcsölt a hasam. Azt hittem... Elfolyt a
magzatvíz. Jön a baba!
Cate észrevette, hogy Isabel egyre növekvő tócsában ül, amit pirosra színezett a
vér. Elkínzott szisszenés akadt a torkán. Még majd' egy hónap lett volna vissza a
szülésig.
- Gwynne! Gyere ide! - kiáltotta rémült dühvel. - Braesford! Ide! Ide!
Ezután a lobogó fáklyák, káromkodások, futkosó szolgák és nyögések rémálma
következett. A nem túl decensen öltözött Braesford sietve felöltött térdnadrágban
rontott be a mellékhelyiségbe, a karjába vette Isabelt, és futva emelvényen álló
ágyukhoz vitte. Lerántotta a foltvarrott ágytakarót, a matracra fektette a
feleségét; félelemtől elsötétülő tekintettel és rekedt hangon parancsokat
harsogott. Gwynne azonban félrelökte, majd kitessékelte az ajtón, miközben
utasította az egyik szolgálólányt, hogy szítsa fel a tüzet, a másikat, hogy hozzon
régi vásznakat, amiket erre az alkalomra tettek félre, a harmadikat, hogy
forraljon vizet, Cate-et pedig, hogy hozza oda a gyógyfüves zsákját.
Isabelt levetkőztették, megmosdatták, és puha, kényelmes vásznakba
bugyolálták. Gwynne enyhe oldatot kevert mézből, gyógyfüvekből és meleg,
vizezett borból, majd ráparancsolt Isabelre, hogy igya meg. Előhozták a
vajúdószéket a fészerből. Ezután felkészültek a várakozásra.
Miközben hajnal hasadt, majd nappali világosság ragyogott fel az ablakokat fedő
zsalugáterek mögött, a fájások rendszeressé váltak. Délfelé sűrűsödtek. Lassan
telt a nap, ők pedig csak vártak tovább. Braesford ráförmedt Gwynne-re, és
félrelökte, amikor nem akarta beengedni a szobába. Úgy tűnt, jelenléte erőt ad
Isabelnek. Csupán fél órával azután, hogy férje csatlakozott hozzá, a nő utoljára,
fogcsikorgatva nyomott egyet, miközben olyan erővel kapaszkodott Braesford
kezébe, hogy körme férje csontjáig hatolt. A gyermek kicsússzant a testéből,
tökéletes kisfiú született. Kicsi volt, de erős; hangja olyan dühödt tiltakozással
zengett világrajövetelekor, hogy ijedtükben a bástyák is megremegtek.
Cate nem tudta visszatartani az arcán lepergő könnyeit nővére örömét, valamint
Braesford büszkeségét és megkönnyebbülését látva, hogy a megpróbáltatásnak
vége. Fájdalom lüktetett a hasában, furcsa, együtt érző üresség. Elképzelte,
milyen lenne Rosst megajándékozni ilyen szép és életerős fiúval. A férje örülne,
vagy sajnálná? Érdekelné egyáltalán? Eszébe jutna vajon, hogy bele is halhatott
volna a szülésbe?
Nem sokkal később, amikor Isabel a kisbabával a karjában végre elaludt,
Braesford pedig vigyázott rájuk, Cate kisurrant. Visszaszerezte az
elemózsiászsákot a mellékhelyiségből. Visszatette a ládába, ahol rejtegette, és
rázárta a fedelét.
Most, amikor Isabelnek szüksége volt rá, nem mehetett el. Még ha sikerülne is
elszöknie, nem tenné ki a nővérét fölösleges aggodalomnak, hogy mi történhet
vele útközben. Isabel öröme drága kincs. Hamar vége szakadhat, ha a yorkisták
harcra kényszerítik Henriket. Semmi nem zavarhatja meg ezt az időszakot, amit
a férjével és a fiukkal tölt, az égvilágon semmi.
Cate leírhatatlan fáradtságot érzett. Megmosakodott, és könnyű vacsorát
fogyasztott a szobájában, miközben sötétség telepedett az udvarra odakint.
Könnyű, tavaszi eső verte az ablaküveget. A lány fekve hallgatta, a sötétségbe
bámult, és azon tűnődött, ott is esik-e, ahol Ross alszik. Végül legyőzte a
kimerültség, és lehunyta a szemét.
Pezsdítő álma volt, ijesztően valóságos érzékcsalódás. Esőillatú, fűszeres
frissesség vette körül. A puszta emléknél élénkebb simogatások perzselő
gyönyört küldtek a mellei csúcsától a combja közti mélyedésig. Szőrös, meztelen
test csusszant mellé; álmában nyöszörögve közelebb gördült hozzá. A vér úgy
zsibongott az ereiben, akár ha mézsör mámorítaná. Hiába ért hűvös és kemény
felülethez, csodálatos melegséget érzett. Magától értetődőnek tűnt, hogy arra
ösztönzik, hogy felhúzza a térdét. Reszketett, halkan felnyögött a hihetetlen
gyönyörtől, amikor kemény forróság hatolt belé, határozott és kérges kezek
megragadták a csípőjét és magukhoz rántották, amíg ő már teljesen körbe nem
vette, szorította azt a valamit... aztán hirtelen felébredt.
Ross suttogó káromkodással vette a levegőt, mintha imádkozna. Cate
megpróbálta ellökni magát tőle, de a férfi olyan fékezhetetlen vággyal dagadt
belé, hogy attól félt, zúzódásai lesznek. A lány teste fogva tartotta, belső izmai
olyan szorosan zárták körül, hogy az már fájt, de a beteljesülés túlontúl tökéletes
volt ahhoz, hogy lemondjon róla.
- Engedd! - suttogta Ross a lány enyhén rózsaillatú hajába - Egyszerűen
csak... hagyd!
- Mit művelsz?
- Ha nem tudod - válaszolta a férfi ziháló nevetéssel -, akkor Braesfordnak
igaza volt: túl sokáig elhanyagoltalak.
Cate lecsillapodott a karjában, bár éles lélegzetvételétől apró, feszes mellbimbói
Ross mellkasába fúródtak.
- Braesford?
- Igen. Azt üzente, jobb, ha visszajövök hozzád, mert - attól tart - te próbálsz
eljutni hozzám. A nővéred eltökéltségéből kiindulva belőled is kinézi, hogy
sikerül kijátszanod az őrséget.
- Tényleg ezt üzente?
- Ne légy ennyire meglepve! Nem lehet ott mindenhol, és más dolgok is
foglalkoztatják. - Ross alig tudta, mit beszél, mert a finom bőrre figyelt a keze
alatt, ahogy csillapító körzéssel felfelé vándorolt a nő csípőjétől a hátáig. Cate
kissé ellazult, így el tudott tőle húzódni néhány centit, aztán újra belécsusszant.
- Más, fontosabb dolgok... gondolom - válaszolta Cate árulkodóan
elvékonyodó hangon.
- Mások, ez minden.
- Apa lett. Isabel ma megszülte a kisbabát.
- Braesford beszámolt róla, miután jelezte az őrségnek, hogy kaput nyithatnak
nekem.
Cate a férfi karjába kapaszkodva felsóhajtott, amikor Ross kicsit elfordította a
csípőjét, finoman körzött az ujjával, a lány legfőbb gyönyörének apró gombját
dörzsölte.
- Egész nap úton voltál.
- Keményen lovagoltam - ismerte el Ross, kissé beljebb nyomulva és gyorsan
- tette hozzá gyors, rövid lökés kíséretében, mert nem kockáztathattam meg,
hogy egyedül elindulj. Eljöttél volna hozzám, édes Cate?
A lány végigfutatta ujjhegyeit a férfi mellkasán. Rátalált az egyik lapos, kemény
bimbóra, lehajtotta a fejét, és megnyalta. Lélegzete melengette a férfi bőrét,
amikor megszólalt.
- Látni akartam a házadat, és megfelelő lakhellyé alakítani.
A férfiba tőrként hasított a csalódottság. Felemelkedett, a hátára penderítette
Cate-et, csípőjét benyomta a combjai közé, szélesre tárta a lábait, hogy tövig
belemerülhessen.
- Ez minden?
Cate lélegzete elakadt, hátravetette a fejét. Ross úgy gondolta, hogy hitvese
szorosan lehunyta a szemét, bár túl sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen.
- Kell... kell ennél több?
- Ez... - felelte Ross, és olyan ritmusba kezdett, amitől a vér dübörgött az
ereiben, olyan gyorsan áramlott ki agyából és szívéből alsó testrészei felé, hogy
beleszédült; majd' megőrjítette a lüktető, rázkódtató öröm. Kitöltötte hitvesét,
újra megismerte lenyűgöző, selymes forróságát és mélységeit, magáévá tette a
nőt, ahogy azt megálmodta, eltervezte, miközben az elmúlt pokoli órákban egyik
fárasztó mérföldet tette meg a másik után.
Nem tudott elég mélyre hatolni benne, eleget kapni az érzésből, ahogy a lány
hozzápréselődik, a combjaiból, hasa puha felszínéből, mellei puha, ám feszes
halmaiból. Vágya tetőfokán lecsapott Cate szájára, ezt is birtokba vette, mintha
máshogy nem is, de így az övé lehetne. Hitvese az övé, és egyetlen, apró
porcikája sem marad ismeretlen előtte. Vágya erős nyomását hajthatatlanul
visszafogta, még akkor is, amikor érezte a nő apró összehúzódását, beteljesülése
folyékony forróságát. Amikor az ő megadása is elérkezett, és megérezte a
gyönyör határtalanul erős robbanását, még akkor is éhezett rá, vágyott utána,
rettegett tőle, hogy soha többé nem lehet az övé, ahogy rettegett minden
pillanatban, amióta csak kézhez kapta Braesford üzenetét.
Nem, ennyi nem volt elég. Így várt, míg Cate lélegzete csillapodott, amíg
elernyedt alatta. Aztán újrakezdte. Ezúttal lassan, megfontoltan, megízlelte a
lány lényét minden mélyedésben, szívogatta a kebleit, szájával incselkedett és
csábított mindaddig, míg hitvese vonaglott alatta, nyögdécselt, és könyörögve,
követelve a nevét kiáltotta. Amikor belényomult, mélyre hatolt, várt, míg
megérezte a nő szívének erős dobogását mélyen legbelül: saját, érzékeny bőrén
számolhatta a szívverését. Gondosan kimért erővel mozgott benne, újra és újra,
mélysége határait kutatta, mígnem vörös köd ereszkedett a szemére, míg már
minden izma lángolt, és a foga is belecsikordult, ahogy visszafogta magát.
Ekkor elengedte magát, de a lányt nem. Nem, továbbra is benne időzött,
magához ölelte, amikor elaludt. Úgy maradt volna hajnalig, de vagy ő, vagy Cate
megmoccanhatott álmában, mire a hímtagja kicsusszant belőle.
Ross félálomban felnyögött a csalódottságtól, amikor ezt megérezte.
Három nappal később elkezdték a gyakorlatozást, hogy felkészüljenek a
háborúra.
Ross magával hozta a férfiakat, akiket Henrik kért a birtokáról a szolgálatára, az
ellátásukra szánt lovakkal, fegyverekkel és készletekkel együtt. Nos, valójában
nem „magával hozta” őket, mert türelmetlenségében és félelmében, hogy Cate a
veszélybe lovagolhat, előrevágtatott, hátrahagyta embereit, hogy kövessék.
Biztosra vette, hogy sietsége végeláthatatlan, trágár tréfákra ragadtatta az
embereit. De nem zavartatta magát, amíg egyikük sem mondta a szemébe, vagy
ami még fontosabb, Cate előtt.
Nem volt egyszerű feladat összegyűjteni a tehénpásztorokból, juhászokból,
földművesekből, vadorzókból, néhány kóbor lovagból és pár hegyi zsiványból
álló kompániát. Először minden faluban fel kellett becsülnie a harcra képes
korúak számát, aztán el kellett döntenie, kit nélkülözhet, és kit nem. Legalább
már nem voltak olyan zöldfülűek, mint amikor először felsorakoztak szemlére.
Az elmúlt három hónap azzal telt, hogy képezte az embereit, próbálta
megismertetni őket a fegyverekkel és a parancsszavakkal. Ahhoz nem volt
gyomra, hogy a király harcmezejére terelje őket, és lemészároltassa mindet
anélkül, hogy legalább valamennyi fogalmuk ne lenne a védekezésről. Egyrészt
szüksége volt rájuk, hogy gondoskodjanak a földjeiről az eljövendő években.
Másrészt csatából vagy portyáról hazatérve nem igazán szeretett szembenézni
azok édesanyjával és hitvesével, akik nem tértek vissza. El kellett érnie, hogy
valamennyire elfogadják őt új uruknak, és hajlandóak legyenek az
együttműködésre.
Támadás és visszavonulás, fegyelmezett rendben történő menetelés: csak a
javukra válhatott, ha mindezt megtanulják. Hamarabb el kellett volna hoznia
őket, neki is hamarabb vissza kellett volna jönnie. Hogy nem tette, az azért volt,
mert...
Erre inkább nem is gondolt.
Ross végignézett Braesford vártornyain, a közel s távol elterülő jó néhány falun,
a földeken legelésző állatokon, a szorgoskodó mesterembereken, az épp művelés
alá vont földeken, és újfajta tisztelet ébredt benne a férfi iránt, akihez Cate
nővére hozzáment. Mindenütt rend és harmónia uralkodott. Úgy tűnt, akit csak
lát, tudja, mi a teendője, és zokszó nélkül el is végzi. Senki nem akart kibújni a
kötelezettségei alól, és nem ostoba, dacos arccal dolgozott, mint a falusiak
Grimes Hallban.
Ugyanis így állt a helyzet, amikor odaérkezett, de javulni kezdtek a dolgok, mire
most eljött. Adja isten, hogy visszatérhessen, mielőtt munkája teljesen a
semmibe vész!
Ez alkalommal Cate-et is magával vinné, és vigye az ördög a következményeket.
- Hallottad, hogy a király útra kelt?
Ross magához tért ábrándozásából, és Braesford felé fordult. Nyeregben ültek,
miközben összevont csapataikat nézték gyakorlatozás közben.
- Csak néhány vándorbádogos révén.
- Azt beszélik, hogy megjelent a keleti megyékben böjt idején, ott, ahol a
legvalószínűbb, hogy felkelés tör ki. Húsvétkor elzarándokolt Walsinghambe, és
áldást kért magára.
- Az istenfélő Henrik! - mondta Ross gunyoros mosollyal.
- Istenemre, így van! Úgy tűnik, valamivel korábban pápai bulláért küldetett,
mert illően felolvasták annak pontjait, amikor a király Szent György ünnepére
Coventrybe érkezett. Most pedig mindazokat, akik fellázadnak az uralkodása
ellen, ki fogják átkozni.
- Ravasz lépés!
Braesford egyetértően biccentett.
- Nem árt, ha maga mellé állítja az egyházat. És lehet, hogy szüksége lesz
isteni közbeavatkozásra. Burgundiai Margit német zsoldosai partra szálltak
Írországban. Egyesek ötezerre becsülik a számukat, vagy még többre, bár mások
csak kétezret mondanak.
- Hallottuk - felelte Ross. - Elkerülhetetlennek tűnik a háború.
- A németek időben érkeztek ahhoz, megakadályozzák a közbeavatkozást,
míg ezt a fiút, akit ők hercegnek neveznek, megkoronázzák. Ő lesz VI. Edward,
és új pénzt is veretnek a képmásával.
- Biztosak magukban, nem?
- Legalábbis mindent megtesznek, hogy annak tűnjenek.
Ross gondterhelten gondolta végig ennek jelentőségét.
- És Henrik nem tesz semmit, hogy ezt megakadályozza?
- Ahogy hallottam, semmit, bár ez nem számít. Henrik, mint előtte Richárd és
ennek a szigetnek sok más uralkodója, kétségtelenül várni fogja a támadást.
- Ami el is jön - felelte meggyőződéssel Ross.
- Ó, igen. Túlságosan sikeres módszernek bizonyult ez a múltban ahhoz, hogy
most mással próbálkozzanak.
- Henrik biztosan már előre összehívja erőit.
- Így lesz, és megyek is - felelte Braesford a sógorát méregetve. - A kérdés
csak az, hogy te is jössz-e.
Ross egyenesen a szemébe nézett.
- Eddig úgy cselekedtem, ahogy parancsolta.
- De harcolni is fogsz?
Ez világos beszéd volt. Erre a kérdésre Ross Cate-nek is válaszolt, és magától is
megkérdezte vagy százszor, mióta elhagyta a shene-i palotát. Anglia háborúja
nem az ő gondja. Minél több Sassenach öli meg egymást, a honfitársainak annál
jobb. Henrik börtönnel fenyegette meg, és az oltárhoz kényszerítette. Mi oka
lenne segíteni ennek az embernek?
Mégis kedvelte Henriket, aki folyamatosan a Koronáért munkálkodott, és
hiányzott belőle az uralkodói gőg. Neki adta Cate-et és egy szép, értékes
birtokot. Király létére még nyílt lapokkal is játszott. Ez több volt, mint amit a
saját apja, ez a basáskodó, indulatos, fösvény báró tett. Most, hogy Skócia és
apai öröksége elveszett, mi maradt számára? Az új gyermek - király, VI. Edward
és tanácsadói aligha tartják tiszteletben azokat az ígéreteket, melyeket VII.
Henrik tett. Könnyen elveszítheti azt, ami most a király kegyéből az övé.
- Cate-ért fogok harcolni - közölte.
- Jól beszélsz! - felelte Braesford halk nevetéssel, és kezét nyújtotta
barátságuk megpecsételéseként.
Olyan volt ez, akár egy áldás. Ross úgy érezte, mintha hazaérkezett volna.
De nem volt ilyen kedélyes viszonyban a sógorával azon a délutánon, amikor kis
összecsapást rendeztek karddal és tengerésztőrrel. Csak gyakorlás volt, szép
vágó- és szúrócsörte, hogy harci kedvüket megőrizzék, reflexeiket pedig
olajozottan tartsák. De fegyvereik korántsem voltak életlenek, ahogy egymás
felé fordították őket.
Ross ismerte ez a játékot. Unokatestvéreivel gyakran bocsátkoztak efféle
kardpárbajba, ezt sebhelyei is bizonyították. Egy férfit az elszenvedett találatnál
semmi sem tanítja meg jobban arra, hogyan védekezzen. Időnként az udvarban is
szembekerült Henrik testőrségének tagjaival, bár gondosan választotta meg az
ellenfeleit. Ha rossz ellenfelet választ, könnyen kétszeresen halálos kimenetele is
lehetett volna a dolognak. Ha rossz embert ölt volna meg, akár bitófára is
juthatott volna.
Braesford nagyon is neki való ellenfél volt. Sógora ügyessége olyan pokoli volt,
hogy szíve minden pillanatban vad lelkesedéssel zakatolt, míg egymással
küzdöttek. Szinte gondolkodás nélkül harcolt, előretört, elhátrált, támadott,
hárított, csak az ösztöneit követte. Isabel férje ismert néhány olyan fortélyt,
mellyel ő eddig még nem találkozott, ő pedig bőven tudott olyat, amit egy
taljántól lesett el. A vívómester Ross apjánál töltött egy telet, és a vendéglátásért
cserébe tanította őket. Kölcsönös tisztelettel mutatták be ezeket a fogásokat
egymásnak, köröztek, támadtak, védekeztek, míg izmaik égtek, a verejték a
szemükbe folyt és lecsöpögött a hajukról. Kardjaik úgy csendültek, mint amikor
két kovács az üllőnél kalapál.
Tömeg gyűlt köréjük, hogy biztassák őket, köztük Braesford fegyverhordozója,
David is, aki csípőre tett kézzel állt, csinos, ifjú arcát gond felhőzte. Körülötte a
többiek fogadásokat tettek, és biztató szavakat kiabáltak. Sértéseket is egymás
fejéhez vágtak, hisz Braesford emberei bajnokuk mellé álltak, és Rosséi is
ugyanezt tették.
David vetett véget a dolognak. Nem szólt egy szót sem, csak közelebb lépett,
aztán hüvelykujjával a fölöttük magasodó oromzat felé bökött.
Braesford követte a fiú pillantását. Ross ugyanezt tette.
Lady Isabel állt ott, egyik oldalán Cate, aki nővére újszülöttjét tartotta a
karjában, a másikon Marguerite. Fátylaik örvénylettek a késő tavaszi szélben,
szoknyájuk vitorlaként lobogott mögöttük. A nap ontotta rájuk sápadt arany
fényét, szinte ragyogtak. Bár túl messze álltak ahhoz, hogy látni lehessen
arckifejezésüket, teljes mozdulatlanságuk, fejtartásuk és válluk merevsége
árulkodó volt. A hölgyeket - másokkal ellentétben - nem szórakoztatta a látvány,
és nem örültek az esetleg emberéletet követelő erőfitogtatásnak sem.
Ross tarkója bizseregni kezdett. Abban a pillanatban megesküdött volna rá, hogy
az oromzaton álló három nőben van valami isteni, valami fenséges, ami nem
jellemző a halandó emberekre. Már számára sem volt kétséges, hogy az átok a
markában tartja őket.
Elfordította a fejét, hogy ellenfelére nézzen, szinte azt várta, hogy halálos csapás
sújt le rá ez alatt a pillanatnyi figyelemkihagyás alatt. De Braesford
ugyanannyira megrendült, mint ő.
Hirtelen taszítással eltávolodtak egymástól, ledobták kardjukat, szalutáltak, és
hátraléptek. Megfordultak, és együtt elsétáltak a torony irányába, melyen
hitveseik álltak.
- Ha megölted volna Braesfordot - mondta Cate valamivel később, társalgási
hangnemben, amikor a férfi mellett ült a vacsoránál -, akkor, és ezt biztosra
veszem, Isabel a saját kezével nyársalt volna fel, és ínyencségként feltálalta
volna neked a belsőségeidet.
Ross a feleségére sandított a szeme sarkából.
- És te, édesem, mit tettél volna, ha a sógorod a másvilágra küld?
- Megtapsolom.
Bár Ross maga forszírozta a kérdést, a válasz mégis jobban fájt neki, mint várta.
- Sejthettem volna.
Cate félrekapta a pillantását.
- De igazán! Nem volt szép tőletek. Isabel még csak most kelt fel a
gyermekágyból. Nem elég attól félnünk, hogy elestek a csatatéren, megpróbáltok
végezni egymással?
- A közelgő csata miatt történt – közölte a férfi kurtán.
- Kímélj meg a férfiak logikájától. Épp elég rossz volt nézni, amikor David és
Braesford egymásnak esett, bár legalább egyiküknek volt annyi esze, hogy
abbahagyja. De ti Braesforddal készek letettek volna halálig küzdeni.
Cate arca rózsásan piroslott a dühtől, szemei akár két, kék lángnyelv. Keblei
hullámzó halmai láttán férjének szinte fájó merevedése támadt. Ross kissé
elhúzta a száját, mielőtt megszólalt.
- Mire ez a felháborodás, ha annyira nem érdekel?
- Jó kérdés - helyeseit a nő, és azonnal folytatta: -, ugyan olyan jó, mint az a
kérdés: Mire föl ez a nagy szenvedély, amivel visszatértél az ágyamba, miközben
eszedbe sem jutott, hogy értem küldess?
- Ez fájó pont, igaz?
- A feleséged vagyok, tehát úrnője bármilyen hajléknak, melyet
főhadiszállásodnak mondasz. Kötelességem és előjogom rendbe hozni.
A férfi a fejét rázta.
- Ezt nem.
- Hogy érted?
- Egy romhalmaz volt, Cate. A falak omladoztak, a várudvar egyetlen
hatalmas trágyadomb, a nagyterem vadállatok tanyája volt. A tapéta, ahol nem
szaggatták le, lemállott, a matracokkal, amikre nem pisáltak rá... még rosszabbat
tettek. Nem kérhettem tőled, hogy ott élj.
A nő egy hosszú pillanatig nézte őt. Tekintetében kihunyt a tűz.
- Te ott éltél.
- Csak miután tüzet raktam az udvaron, és eltüzeltem minden éghetőt. Cate...
A nő röviden megrázta a fejét.
- Akkor rossz üzlet volt.
- Nem. Ott a föld - hatalmas, nyílt terület -, a falvak és az emberek is. A falat
megerősítettük, a házakat helyrehoztuk, az udvar és a vár ép. A többit rendbe
tesszük.
- Ezt én is megtehetem. - Cate a férjére szegezte elsötétült tekintetét. -
Örömmel megtenném.
- Nem, arra nem lesz szükség - közölte Ross, lezárva a vitát.
- Megvannak hozzá a forrásaim, és az én otthonom is lesz.
Ross mellkasát parázsló szénként égette a düh.
- Nem fogok a pénzesládádba nyúlni.
- Miért nem? Minden keresztény férfi azt hinné, hogy joga van hozzá.
- Nevezz nyakas skótnak, de én inkább magam teszek minden követ a
helyére, mint hogy valakinek egy morzsával is adósa legyek.
Cate összehúzott szemmel nézett rá.
- Úgy érted, az én adósom.
- Igen.
- A büszkeség nagy erény, de közben nekem nem lehet részem benne, sem
szavam abban, hogyan intézzék a dolgokat. Te döntesz el mindent, míg én itt
maradok a nővérem és férje nyakán.
Ez így, kimondva nagyon is arrogánsan hangzott. De már nem lehetett
visszaszívni.
- Talán Isabel és Braesford elfogadják a pénzed, de én nem tehetem. Nem is
fogom.
- Lehetek az ágyasod, talán még a gyermeked anyja is, de a segítőtársad, az
nem.
Rossnak kihagyott a szívverése.
- Lehet, hogy állapotos vagy? - A szavak kérdésként buktak ki a száján.
Felesége úgy rázta meg a fejét, hogy a fátyla félrecsúszott a vállán.
- Nem, de ha így folytatjuk...
- Igen – szakította félbe Ross. Magát is meglepte, milyen csalódottsággal tölti
el a válasz. Azóta motoszkált a fejében a gondolat, hogy Cate a gyermekét
hordja a szíve alatt, amióta megpillantotta őt a várfalon Isabel kisfiával a
karjában. Annyira természetesnek tűnt és igaznak. Kardvágásnál is fájdalmasabb
kétségbeeséssel vágyott rá, hogy hitvese a gyermeküket hordja a szíve alatt,
amikor őt háborúba szólítják.
Még nem késő tenni ez ügyben.
Forróság támadt benne, és vad, szúró nyomás feszítette a lábai közét. Kiitta a
borát, a poharat nagy koppanással visszatette a főasztalra.
- Talán kellene.
- Mit kellene?
Cate érdeklődve nézett a szemébe, aztán arcát lassan halvány, a vadrózsa színét
idéző pír öntötte el. Valami árulkodót látott a férje arcán, mert tudta a választ, ó,
igen, tudta!
- Folytatnunk - nyelt nagyot Ross. Hátralökte a székét, felállt, és a kezét
nyújtotta. Most látta csak igazán előnyét szoknyájának és bőrerszényének,
melyek elrejtették felajzott állapotát.
Cate orcáin egyre sötétebbek lettek a pírfoltok. Gyorsan körbepillantott a
teremben, hogy figyel-e rájuk valaki. Aztán leheletnyi mosoly jelent meg a szája
szegletében. A férfiba karolt.
Mintha győzelmet aratott volna. Ross olyan mély lélegzetet vett, hogy
belefájdult a torka. Megfordult, és óvatosan kivezette hitvesét a teremből.

17. FEJEZET


Henrik hadiparancsa egy gyönyörű reggelen érkezett, amikor a nap lágy fényét
hintette a földre, a friss fű puha zöldjére; a lóhere és saspáfrány bársonyosan
borította a dombokat, a madarak boldogan szárnyaltak, repülés közben daloltak.
A hírnök csak addig maradt, míg átadta őfelsége üzenetét, elfogyasztott némi
kenyeret, marhahúst és sört, és már vágtatott is tovább a következő vár felé.
Legalább a falusi asszonyoknak van annyi eszük, hogy megijedjenek a hírtől,
gondolta Cate kétségbeesetten. A fiatalemberek úgy tekintettek erre, mintha
szabadulnának a munka alól, hepciáskodtak és szájaltak, miközben vezetőik
parancsára gyülekeztek. Velük éles ellentétben Ross és Braesford módszeresen,
komor elfogadással tette a dolgát. Úgy tűnt, mindenhol ott vannak, ellenőrizték a
készleteket és a szekereket, melyek majd szállítják őket, fegyvereket osztottak,
hírnököket küldözgettek ide-oda, döntöttek az újoncok és a veterán katonák
hadrendjéről és ezer más részletről.
Hamar, túlontúl hamar hadrendbe álltak. Az anyák megölelték fiaikat, a férfiak
búcsúcsókokat adtak feleségüknek. Parancsok harsantak, és a király nevében
besorozott katonák menetoszlopa elindult. A kutyák ugatva rohangáltak. Fiatal
fiúk szaladtak a menetelő férfiak mellett. A falusiak az út mellé gyűltek,
kiabáltak, integettek, míg néhányan a szemüket törülgették, vagy imára
kulcsolták a kezüket. Az első osztag egyre távolodott az úton, elmasíroztak,
hogy felvonuljanak a király elé Kenilworthbe, ahol már csatlakozott hozzá
királynéja és édesanyja is.
A csapatok elindultak, de Ross még nem búcsúzott el. Cate ágyban feküdt,
miközben ő öltözködött. Figyelte, ahogy férje maga köré tekeri a szoknyáját,
felszíjazza erszényét, és fejébe csapja sapkáját, majd egyik oldalon lejjebb
húzza, hogy kényelmes legyen. Hogy ne gondoljon arra, mire készül a férfi, Cate
azon tűnődött, vajon átveszi-e valaha teljesen az angol öltözködést. Úgy érezte,
rosszul tenné. Szerette néha-néha előtűnő bronzbarna térde és vádlija kemény
izmainak látványát.
Könnyebbséget jelentett az is, hogy férje a magáévá tehette, ha úgy támadt
kedve, anélkül, hogy kínlódva babrálni kellett volna a nadrágjával meg a
kapcsokkal. Erre az előnyre abban az elmúlt néhány napban ébredt rá, mióta a
férje visszatért.
Ross megcsókolta, gyorsan végigsimított az ajkán, majd felcsatolta a kardját.
Megállt az ajtóban, feszült mosolyt küldött felesége felé, aztán eltűnt. Cate nem
tudta, most látja-e utoljára, mielőtt háborúba indul. Arra gondolt, biztos
megkeresi még egyszer, mielőtt távozik.
Vagy lehet, hogy férje arra vár, hogy ő menjen oda hozzá? A vár ormáról látott
néhány lovast, akik együtt poroszkáltak a menetelőkkel, de Ross nem volt
köztük, sem Braesford, vagy a fegyverhordozója, David. Nem látott le a
közvetlenül alatta fekvő udvarra, a lakótorony elé, bár hallotta, hogy paták
koppannak a macskaköveken. Talán a vezérek ott búcsúzkodnak.
Szoknyáit suhogtatva megfordult, leszaladt a kőlépcsőn, egyik kezét a durva
falon végighúzva, nehogy elveszítse az egyensúlyát, aztán végigsietett a
folyosókon. Amikor elhaladt Isabel szobája mellett, látta, hogy az ajtaja nyitva
áll. Megpillantotta odabent a nővérét; férje szorosan átölelte, az újszülöttjükkel
és a kis Madeleine-nel együtt, és megcsókolta. Cate nem állt meg.
A nagyteremben viszont igen. Marguerite ott ült egy padon. David fél térdre
ereszkedett előtte. Kezében tartotta a lány kezét, miközben fejet hajtott, és
szenvedélyesen a homlokához szorította. Marguerite, döbbent ámulattal az arcán,
finom ujjaival megérintette a fiú formás, aranyfürtös fejét.
Túlságosan személyes búcsúzás volt ez ahhoz, hogy félbeszakítsák, vagy akár
csak végignézzék. Cate elfordult, újra futásnak eredt az udvarra vezető
toronylépcső felé. Aztán megállt, levegő után kapkodott.
Ross tűnt elő az árnyékos lépcsőházból. Feléje tartott.
Pár lépéssel Cate mellett termett. Magával hozta a friss levegő és bőr illatát, a
meleg gyapjú, a hanga és lovak szagát. Szemei sötétkéken lángoltak, arcán
kemény eltökéltség tükröződött. Tekintete a felesége ajkán pihent, amikor
megfogta a vállát.
- Ó, Cate - szólalt meg rekedtes hangon -, nem mennék, ha nem lenne
muszáj!
- Ne! - suttogta a lány.
Ross úgy nézett le rá, mintha emlékezetébe akarná vésni az arcát. Keze
végigsimított a karján. Aztán megfeszültek az ajkai. Hirtelen lehajolt, és a
karjába kapta. Hosszú, gyors léptekkel a lépcsőhöz vitte, és meg sem állt a
tetejéig. Besétált a szobájukba, lábával lökve be az ajtót, aztán az ágy mellett
állította talpra Cate-et.
- Bocsáss meg, édesem, de muszáj...
- Tudom - felelte Cate elfúló sietséggel, és férje övéhez nyúlt.
Ross elkapta a hitvese kezét. Aztán lehajolt Cate szoknyájának szegélyéhez, és
felhúzta a derekáig. Hátranyomta a lányt az ágyra, széttárta a lábait, majd
felemelte saját szoknyáját.
Gyorsan, keményen tette magáévá, arcán fájdalmas arckifejezéssel. Cate magába
fogadta, rákulcsolta a lábait, miközben férje újra és újra belényomult, mintha
lénye legmélyét akarná elérni. Dühödt egyesülés volt ez, egyszerre állati és isteni
párzás. Az élet igenlése, a sors és a halál megtagadása. És mindeközben Cate
érezte az édes változást legbelül, a vágy tetőfokán hirtelen egész lényét átjárta az
a bizonyos érzés. Tudta, hogy szereti ezt a férfit, tudta már hetek óta. Örökké
szeretni fogja, még akkor is, ha soha többé nem tér vissza.
- Ross! - suttogta.
- Ó, én drága Cate-em! - mormolta a férfi a hajába.
Aztán véget ért. Ross hátralépett, megigazította a szoknyáját, még egy utolsó,
durva, mély csókra magához ragadta hitvesét. Az ajtó felé fordult.
- Vigyázz magadra! - kiáltotta Cate. A szavakat a torkára forrasztották a
könnyek.
Ross nem felelt. Talán meg sem hallotta.
Egy lélegzetvételnyi pillanattal később már ott sem volt.
Cate úgy érezte a fájdalmas veszteségnek ebben a pillanatában, hogy most sújt le
végül az átok, most, amikor a legkevésbé tudja elviselni. A Henrik koronájáért
vívott háború lesz az eszköz, mely végül elveszi tőle Rosst.
Múltak a napok, a tavasz átadta helyét a kora nyárnak, telt az év, a szántás, vetés,
terelés és nyírás, tisztítás, fonás és szövés körforgása. Virágok nőttek a hajladozó
fűben, madarak raktak fészket, beértek a bogyós gyümölcsök. Minden ment a
maga útján, mégsem volt rendben semmi.
Braesford feleségeként Isabel maradt a vár úrnője. De csak lassan nyerte vissza
az erejét a koraszülés után, ezért sok felelősség Cate-re hárult. Szokásává vált,
hogy kilovagoljon, ahogy Braesford is tette. Végigjárta a partot, ügyelt a
földeken maradt munkásokra, és végighallgatta a falusiak panaszait. De ő sosem
lovagolt egyedül, mindig legalább négy vagy több katona követte a vár
őrségének itthon hagyott tagjai közül.
Az egyik ilyen körútjáról tért épp vissza, amikor őrei hirtelen előrenyargaltak, és
körbevették. A kapitány - ősz, félszemű férfi, a bajvívás és különféle európai
háborúk veteránja - mellé léptetett, majd dél felé mutatott.
- Lovasok, milady - közölte mogorván. - Arra, nézze csak! És gyorsan
közelednek.
A lovasok még csak apró pontoknak látszottak a távolban, ahogy ott nyargaltak a
lebegő porfelhőben. A nap megcsillant páncéljukon és sisakjukon, lándzsájuk
hegyén. Lehettek barátok, de ugyanúgy ellenségek is.
Braesford Hall a biztonság bástyájaként állt a magaslaton. A kapuk azonban
nyitva álltak, hogy a falusiak ki-be járhassanak. Cate a közeledő csapatot nézte,
miközben a szíve olyan erővel zakatolt, hogy elakadt a lélegzete.
- Vágta! - parancsolta határozottan, és megsarkantyúzta a kancáját. Ráhajolt
Rosie nyakára, és hazafelé fordította.
Versenyt futottak az idővel. A lovak patái tompán mennydörögtek, fülsiketítően
süvített a szél. A birkák riadt bégetéssel kotródtak el az útjukból. Magasra
verődött mögöttük a föld. Egy marhacsorda terelőkutyája hosszan ott loholt a
nyomukban. A várfalon posztoló őrök összegyűltek, és izgatottan a kis csapat
háta mögé mutogattak. Közeledtek a várhoz, és Cate látta, hogy emberek
rohannak működésbe hozni a kaput, páncélt ölteni, fegyvert ragadni. Nők
iramodtak gyermekeik után, odébb terelték őket a veszély útjából, a kutyák
izgatottan ugráltak és ugattak, a malacok visítva rohantak fedezékbe.
Cate és őrei végigszáguldottak a felvonóhídon, át a kapurostély alatt, keresztül a
kapun, majd nagy zajjal megálltak az udvaron. A nehéz kapu becsukódott
mögöttük, legördült a kapurostély, rácsai a helyükre kerültek. Az őket üdvözlő
lárma és kiabálás elhalt, Braesford falain belül minden elnémult.
Odakintről patadobogást hallottak, majd kiáltás harsant.
- Üdv a vár népének! Lord Trilborn kér bebocsátást. Beszélni szeretne Lady
Catherine-nel és a testvéreivel, a három graydoni gráciával!
Trilborn?! Cate kétkedve csóválta a fejét. Trilborn itt, míg Braesford és Ross
távol járnak?
- Mit akar?
Ezt Isabel kérdezte. Kilépett a torony ajtaján, és megállt Cate mellett, aki épp
leszállt kancája nyergéből. Nővére arcára nemtetszés ült ki. Trilborn sosem volt
a kedvence, és mióta Cate-től hallotta, hogyan próbálta ráerőszakolni a
házasságot, még kevésbé.
- Fogalmam sincs - válaszolta Cate. - A király seregeinél kellene lennie.
Isabel még jobban elsápadt. Összeszoruló torokkal kérdezte:
- Szerinted híreket hozott?
Ez jogos kérdés volt. Bármi megtörténhetett, amióta az emberek Braesfordból és
Grimes Hallból útra keltek: baleset útközben, kóbor yorkista erők támadása, akár
egy szabályos ütközet is. Ilyesmiről csak úgy értesülhettek, ha valakit
ideküldtek, hogy tájékoztassák őket róla.
- Üdv a vár népének!
Erre a második kiáltásra Cate megperdült, és a mellvédre vezető, falon kívüli
kőlépcsőhöz szaladt. Az első lépcsőfokon járt, amikor észrevette, hogy Isabel ott
van mögötte. Visszalépett, és maga elé engedte a nővérét, nemcsak azért, mert ő
volt Braesford valódi úrnője, de azért is, hogy ha megszédülne, el tudja kapni.
Mielőtt felértek volna, Marguerite érkezett futva a toronyból, és már ott dobogott
mögöttük. Végigmentek a gyilokjárón, elhaladtak a felfegyverzett őrök mellett,
és megálltak a felvonóhídon nyüzsgő lovasok feje felett.
Trilborn észrevette őket, még mielőtt megszólaltak volna. Levette a sisakját, és a
nyeregben ülve meghajolt.
- Lady Catherine, Lady Isabel, Lady Marguerite, legyen szép napjuk! -kiáltott
fel hozzájuk. - Kérem, nyissanak kaput a megfáradt utazóknak, akik szívesen
vennék kedves vendéglátásukat!
Isabel, érzékeltetendő, hogy ő Braesford Hall úrnője, hűvös felsőbbséggel nézett
le rá.
- Mi dolga itt, uram?
- Nos, csak annyi, szép hölgy, hogy meglátogassam régi barátaimat, és híreket
hozzak, melyeket talán hallani szeretnének.
- Miféle híreket? - követelt választ Cate. - Csata volt?
- Még nem, Lady Catherine, de lesz.
- Üzenetet hozott a férjemtől? - kérdezte Isabel feszült reménykedéssel.
- Nem, milady. Miből gondolta ezt?
Isabel elkerekedett szemmel nézett Cate-re. Braesford ugyan olyan kevésre tartja
Trilbornt, mint mások, de sosem hagyta volna, hogy északra lovagoljon anélkül,
hogy ne küldött volna vele levelet. Persze csak akkor, ha ugyanabban a seregben
szolgáltak.
- Ez csel - suttogta Marguerite egy orákulum magabiztosságával a hangjában.
A testvérei is így vélték.
- Összezavarodtunk, milord - közölte Cate, és kezét ökölbe szorította,
miközben átlesett a kőfal felett. - Ön miért nincs a király csapataival?
- Henrik parancsára bejárom a vidéket, hogy még több embert gyűjtsek a
lobogója alá. Nehéz munka ez, Lady Catherine.
Ez akár igaz is lehetett, mert Henrik hasonló küldetésre küldte, amikor Shene -
ben voltak. De vajon igaz is volt?
- Ne engedd be! - suttogta Marguerite Isabelnek.
- Legalábbis ne az embereivel együtt! - tette hozzá Cate olyan halkan, hogy
csak a nővére hallja.
- Szép hölgyek, könyörgök!
Isabel visszafordult az alant esdeklőhöz.
- A húgaimmal meghallgatnánk a híreit, Lord Trilborn. Meghívjuk, hogy
egyen velünk, ha az embereit odakint hagyja.
- Könyörüljön, Lady Isabel! - kérte Trilborn, és haragosan összevonta a
szemöldökét, ahogy felnézett rájuk. - Régóta úton vannak, és vágynak a falakon
belül található kényelemre.
- Le vagyunk sújtva, hogy ezt meg kell tagadnunk tőlük, de mit tenne ön a
helyünkben? - kérdezte Cate gyászos hangon. - Sört, marhahúst és kenyeret
szívesen adunk nekik. A vidék nyugtalan, mi pedig csupán három magányos nő
vagyunk. Beláthatja, hogy jó okunk van óvatosnak lenni.
Trilbornnak ez nem tetszett, ennyi világosan látszott. Végül mégis beleegyezett.
Utasította az embereit, hogy táborozzanak le egy közeli völgyben, ő belovagolt,
és a vendégszeretetükre bízta magát.
Cate gondosan kiöltözött az étkezéshez; zöld bársony esküvői ruháját
választotta, mert az volt a legfényűzőbb. Megengedte, hogy Gwynne színt
vigyen az arccsontjára, és málnapirossal emelje az ajkait. Szándékosan szorosra
húzatta vele a ruhaderekat, hogy így mélyebben fusson a völgy mellei közt a
ruhája nyakkivágásánál.
Úgy érezte, ezek az előkészületek hasonlatosak a harci viselet felöltéséhez.
Trilbornnak célja van azzal, hogy Braesford Hallba jött. Cate szóban fog csatázni
vele, míg ki nem deríti, milyen céllal érkezett.
Trilbornt megtisztelték azzal, hogy fürdőt készítettek a számára. A jog szerint
Isabelnek kellett volna a szolgálatára állni, de a gyermekágy utáni gyengeséget
használta kifogásul, hogy kimentse magát. Cate felajánlhatta volna, hogy átveszi
ezt a kötelességet, de egy szolgálólányt küldött maga helyett. Mindennél jobban
meg akarta tudni, mit keres itt Trilborn, de nem volt olyan bolond, hogy
bezárkózzon vele, miközben a férfi mezítelen. Már az is elég veszélyes volt,
hogy beengedték a várba.
Nem sokkal később Cate és testvérei ott ültek a főasztalnál a vendégükkel. A
férfi ajkáról megállás nélkül záporoztak a cikornyás bókok. Mindhárom
hölgynek kijutott belőlük, miközben Trilborn úgy illegette magát, mint egyedüli
kakas a tyúkok között. Marguerite a balján ült, Isabel a jobbján, azon túl pedig
Cate. A férfi az állát simogatta, hajfürtjeivel babrált, és hátrahúzta a vállát,
kidüllesztette borvörös színű, ezüsthímzéses bársonyzekébe bújtatott mellkasát.
Cate Isabel arcát fürkészte, és nem lepődött meg, amikor látta, hogy a nővére
szája sarka undorodva legörbül. És azon sem döbbent meg, amikor Isabel
támadásba lendült.
- Mi hozta ide, uram? Bizonyára nem hiszi, hogy vannak még embereink,
akiket Henrik szolgálatára küldhetünk. A férjem csatlakozott hozzá az
egységével, ahogy Cate ura is.
- Ó, én Lady Catherine-hez jöttem - válaszolta a férfi azonnal -, mert nem
messze innen vitt az utam. Kettőnknek van egy befejezetlen ügyünk.
Isabel rosszallóan nézett rá.
- Azt nem hinném. A húgom férjes asszony.
- Míg a férje meg nem hal - hangzott a gunyoros válasz.
- Uram!
- De ne vesszünk el a részletekben. Nekem még mindig arára van szükségem,
és kedvelem a graydoni gráciákat. Most, hogy jobban megnéztem ifjabb húgát,
szándékomban áll udvarolni a hölgynek.
Marguerite épp akkor kortyolt a borába; erre félrenyelt és köhögött. Mielőtt
bárki bármit reagálhatott volna, bor fröccsent vendégük zekéjére,
vércseppekként borítva a lilásvörös bársonyt.
- Bocsásson meg! - krákogta Marguerite. Mézbarna szeme elkerekedett a
rémülettől, bár hogy Trilborn javaslata hallatán, vagy öltözéke
megszentségtelenítése miatt, azt nehezen lehetett eldönteni.
Hideg nemtetszés ült ki vendégük arcára. Az ölébe terített asztalkendőt
használva gyors, kemény mozdulatokkal felitatta a bort.
- Marguerite megesküdött, hogy nem megy férjhez - szólalt meg gyorsan
Cate, remélve, hogy így elvonja a férfi figyelmét -, a legkomolyabb esküvel.
- Így igaz - erősítette meg nyomatékosan Marguerite, miközben száját a
fátylába törölte -, és egy igen elhivatott lovag védelme alatt állok.
- Igen? - Most Cate-en volt a csodálkozás sora, és Isabel is csak értetlenül
pislogott a húgukra.
- David a legünnepélyesebben megesküdött, hogy védelmezőm és pajzsom
lesz - válaszolta a lány. Kissé elrugaszkodva a valóságtól, lovagi rangra emelte
az ifjú fegyverhordozót. - Szerelme irántam tiszta és igaz, viselkedése tökéletes
példája annak, hogyan szolgálja egy lovag szíve hölgyét.
- Szolgálat? - Trilborn kéjesen felnevetett, és megnyalta nedves ajkát. -Abban
biztos vagyok!
- Lehet is. - Marguerite felszegte az állát. - Megesküdött, hogy mindentől
megóv engem, csak azt kérte, hogy hódolhasson nekem.
Tehát ezt jelentette az a gyengéd jelenet, amikor David fél térdre ereszkedett a
kishúga előtt, gondolta Cate. Milyen gálánsan hangzott mindez, de egyben
milyen ifjonti és idealista is! Megtartva Aquitánia udvari szerelmének dogmáit,
egy lovag bármiben szolgálatára lehetett hölgyének, de kapcsolatuknak
szelleminek kellett lennie, nem testinek.
- És ön viszonozza hevületét? - érdeklődött Trilborn.
Marguerite felvonta a szemöldökét.
- Az rám tartozik. A lényeg, hogy az ön számára itt nincs menyasszony.
- A kis bolond - közölte Trilborn, és lesütötte a szemét, hogy elrejtse a
tekintetét -, lojális is, nincs kétségem. - Nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli a
lány tiltakozása.
- Megveti a lojalitást, uram? - érdeklődött Isabel, és kissé hátrahúzódott a
székében.
- Az a tárgyától függ, milady.
- És nem az embertől? - folytatta a kérdést Cate, részben, hogy megszabadítsa
Marguerite-et, de kíváncsiságból is. - Ön lojális a királyhoz, nem igaz?
Trilborn az itt maradt braesfordi katonákra pillantott, akik a lenti asztal mellett
ültek, durva sietséggel és maguk között tréfálkozva ettek. Lehalkította a hangját,
hogy a férfiak még véletlenül se hallhassák meg:
- Mivel rákérdezett, beismerem, nem érzek túl nagy hűséget Lancaster-
uralkodónk iránt. Nekem ígérték Graydon elhunyt grófjának címét, önnel és az
ezzel járó birtokkal egyetemben. Henrik elorozta ezeket tőlem az utolsó
pillanatban egy körmönfontabb játszma kedvéért. Lojálisnak kellene lennem
olyasvalakivel szemben, aki kijátszott engem? Egy bitorlóval szemben, akinek a
trónra harmatgyenge igénye van, az is egy rég halott herceg és ágyasa frigyén
alapul?
- Ha Henrik ősére, Genti Jánosra céloz, ő feleségül vette szíve hölgyét, amint
megtehette, és törvényesítette a gyermekeiket. Henrik pedig a csatamezőn nyerte
el a koronáját, Isten akaratának bizonyítékaként. - Cate arra gondolt, Trilborn
egyértelműen úgy hiszi, szabadon vallhat kételyeiről, mert fikarcnyi jelentőséget
sem tulajdonít neki és a testvéreinek, három nőnek, akik semmilyen ráhatással
nincsenek a fontos eseményekre. Ettől az arroganciától perzselő haragra gerjedt.
Vendégük legyintett.
- Szereti ezt hangoztatni.
- Megbánhatja, ha úgy dönt, hogy azokhoz csatlakozik, akik ellene
szervezkednek - jegyezte meg Isabel. A karcos él a hangjában Cate-éhez hasonló
haragot sejtetett hűvös viselkedése mögött.
- Így gondolja? Nem vagyok lenyűgözve a seregtől, amit maga köré gyűjtött.
Európa legjobb hadseregeinek zsoldosai fogják támogatni az ifjú királyt, akit
York fehér rózsája alatt koronáztak királlyá. Szívós, fegyelmezett haderő, úgy
keresztülhatol Henrik seregén, mint sarló a gabonakévén.
- De ők Írországban vannak - jegyezte meg Cate.
- Épp ellenkezőleg, elindultak a Piel-sziget felé, a nyugati partokhoz.
Amikor a főszigetre érnek, akkor VI. Edward és Lincoln grófjának vezetésével
vonulnak majd tovább. Előbb érnek Henrikhez, mint hogy felfogná, mi történik.
- Biztos ön ebben?
Trilborn felnevetett.
- Ó, igen, nagyon is!
- Mégis itt késlekedik ahelyett, hogy vinné a hírt.
- Egy férfinak minden szempontot meg kell vizsgálnia, mielőtt cselekszik.
Marguerite előrehajolt, hogy magára vonja Trilborn figyelmét.
- Szinte úgy hangzik, mintha köpönyegfordításra készülne.
A férfi fölényes mosolyt villantott rá.
- Az is egy lehetőség.
- Ez árulás!
Cate-et meglepte, milyen hevesen reagál a húga. Ő alig tudott összefüggően
gondolkodni. Közelgett az invázió, és Henrik nem vette észre, sejtelme sem volt,
melyik irányból fognak lecsapni rá.
Trilborn tudta, de úgy tűnt, nem áll szándékában tájékoztatni a királyt.
- Az árulás csak egy szó, ha a jogos király győz - közölte vendégük
könnyedén.
- Úgy érti, a jó király - mondta Isabel gondterhelten.
- Úgy érteném? Persze ugyanaz lesz a helyzet, ha a rossz király hal meg.
Ezek a dolgok a csatamezőn dőlnek el.
Cate erre felvonta a szemöldökét.
- Kétlem, hogy Henrik elkövetné ugyanazt a hibát, mint III. Richárd. Ő nem
lesz olyan elhamarkodott, hogy személyesen támadjon az imposztorra.
- Valószínűleg nem, mert túlontúl óvatos. A támadás jön el hozzá.
- A yorkista erőknek először át kell törniük a védelmén - közölte Isabel
megvetően, kétségtelenül azért, mert Braesfordra gondolt, akinek nagy
valószínűséggel a király védelme lesz a feladata.
Kárörvendő fény csillant meg Trilborn szemében, aztán kialudt.
- Vagy nem.
Jeges balsejtelem futott végig Cate gerincén. Szinte úgy hangzott, mintha a
férfi... De nem, erre gondolni sem mert.
- Jaj, uram, ez igencsak áruló beszéd, de biztosra veszem, hogy amilyen
hamar csak lehet, csatlakozni fog Henrikhez.
- A megfelelő pillanatban, milady, a megfelelőben.
Amikor Marguerite tekintetében tüzes elutasítással szóra nyitotta a száját, Cate a
terítő alatt figyelmeztetően megfogta húga térdét. Marguerite gyorsan összezárta
az ajkát, bár remegett felháborodásában.
Isabel, aki éles szemmel figyelte a közjátékot, csitítólag megszólalt:
- Bizonyára Isten akarata szerint történik majd, és mi, szegény nők. vajmi
keveset szólhatunk bele. - Felállt, majd pillanatnyi szünet után folytatta. - Azt
hiszem, a férjemnek van egy hordó ritka madeirabora, melyet vendégeknek
tartogat. Hogy is felejthettem el? Kérem, bocsásson meg, míg megfelelően
kitöltetem önnek.
- Egy szolga biztos el tudja intézni - kezdte Trilborn homlokráncolva.
- Elnézését kérem, uram! - szólalt meg azonnal Cate, és bizalmasan közelebb
hajolt. - A nővérem nehéz szülésen esett át nem is olyan rég, és még korántsem
nyerte vissza erejét. - Trilborn higgye csak azt, ha akarja, hogy Isabel azért
hagyja ott az asztalt, hogy megnézze a kisbabát, vagy a mellékhelyiségbe kell
mennie. De ő biztosra vette, hogy Braesford úrnőjének más jár a fejében. Talán a
pillantásból, amit Isabel vetett rá Trilborn feje fölött, vagy csupán a néma
kommunikációból, ami néha hármójuk között zajlott, de úgy érezte nővére erős
eltökéltségét, akár a sajátját.
Imádkozott, hogy így legyen, mert valamilyen elterelő hadműveletre volt
szükség. Valakinek el kell lovagolnia, és tájékoztatni a királyt a nyugati
partokhoz közeledő támadó seregről, és hogy hol akarnak partra szállni. A
továbbított információ lehetővé tenné, hogy a sereg találkozzon a támadó
erőkkel, mielőtt azok felkészülhetnének a harcra. De kire bízhatnának ilyen
életbevágó üzenetet?
Braesford magával vitte legrendíthetetlenebb katonáit. Az őrség parancsnoka
volt a kivétel, de rá itt volt szükség, hogy megóvja a várat és lakóit. A többiek
csupán katonák voltak. Bár a maguk módján lojálisak, de aligha elég ravaszak
ahhoz, hogy eljussanak Rosshoz vagy Braesfordhoz, akik aztán elvihetnék az
üzenetet a királynak.
Hogyan akadályozhatnák meg, hogy Trilborn előbb célba érjen, mint a hírnök?
Vendégüket elfoghatják és megkötözhetik, de meddig tarthatnák itt? És milyen
megtorlásra számíthatnának tőle megaláztatásáért cserébe? Valaki kisurranhatna
a várból, de meddig juthatna, ha Trilborn emberei a közelben táboroznak?
Isabel, mint idővel kiderült, kézbe vette az ügyet. Egy szolgálóval tért vissza, aki
a bort hozta. Saját kezével töltötte ki, közben megállás nélkül a nedű édességéről
panaszkodott, rendkívül aggodalmasan kérte ki Trilborn véleményét. Figyelte,
hogy a férfi belekóstol, de nem szolgálta ki Marguerite-et és Cate-et. Amikor
Marguerite emlékeztetőül kézbe vette a poharát, nővérük a fejével apró, tiltakozó
mozdulatot tett. Cate értette a jelzést, odahívott egy szolgálót, és poharába,
valamint húgáéba a szokásos, vizezett borból töltetett.
Az elkövetkező fél óra komoly megpróbáltatást jelentett Cate idegeinek. Mivel
nem tudta, mit várjon, követte az Isabel vezette társalgást az udvari
skandalumokról, nyári vásárokról és annak nehézségeiről, hogy megfelelő
eleganciával öltözzenek, míg így el vannak zárva a világtól. Trilborn tekintete
lassan üvegesedni kezdett, ami nem csoda, tekintve, mennyi ostobaság hangzott
el körülötte. Hogy előre ne bukjon ültében, nehézkesen az asztalra könyökölt.
Cate elkerekedett szemmel meredt Isabelre, aki tekintetét a férfi kezében tartott
borospohárra emelte, és finoman bólintott. Ezután Cate, a féltő gondosság szobra
újratöltötte vendégük poharát, és biztatta, hogy lankadó kedélyén a borral
segítsen. Amikor a férfi szeme végre lecsukódott, és Trilborn előredőlt a
székében, Cate fellélegzett.
Marguerite még időben rántotta el vendégük ezüsttányérját ahhoz, hogy a férfi
arccal bele ne bukjon. Isabel erőltetetten felnevetett.
- Jaj nekem, azt hiszem, Lord Trilborn a kupa fenekére nézett!
A katonáknak szeme sem rebbent, amikor látták, hogy a vendég elájult a
főasztalnál, nyugodtan ették tovább a sajtot és a diót. Az odalent ülők számára a
látvány nem volt szokatlan, és nem is tartozott rájuk.
- Azt hiszem, jobb, ha itthagyjuk Lord Trilbornt - közölte Isabel; felállt, és
határozottan megigazgatta a szoknyáját. - Hamarosan felébred, és nem fogja
nekünk megköszönni, hogy tanúi voltunk túlzott dőzsölésének.
- Nem kétséges, hogy a mai hosszú és fárasztó lovaglás az oka - közölte Cate
jóindulatúan. Megvárta, míg Marguerite felkel, és követi Isabelt, majd
vonakodva ő is a testvérei után indult, mintha kedve ellen való lenne a gondolat,
hogy korán nyugovóra térjen.
A férfihangok halk moraja - tulajdonosaik csak a saját dolgukkal törődtek,
semmi mással - követte őket, míg felmentek a lépcsőn. Egyikük sem szólalt
meg, míg a szoba ajtaja szorosan be nem csukódott mögöttük.
- Menned kell, Cate! - szólalt meg Isabel. - Az istállófiúk megszokták, hogy
felnyergelik a kancádat, és nem fognak csodálkozni, ha kilovagolsz, különösen,
ha megemlíted, hogy az egyik falusi asszony bármelyik percben lebabázhat. Az
őrök, akik általában elkísérnek, szokatlannak találhatnak egy esti kiruccanást, de
biztosra veszem, hogy elbírsz a kérdéseikkel.
- Igen - értette meg gyorsan a tervet Cate, bár szívverése hirtelen annyira
felgyorsult, hogy beleszédült. Volt a dologban ráció, bár gyanította, hogy nem
lesz olyan egyszerű, mint azt Isabel szavai sugallják. - Titokban kijuthatunk a
hátsó kapun.
- És el kell kerülnöd Trilborn táborát. Nagy kört kell tenned, hogy ne verjenek
riadót.
Marguerite gondterhelten nézett egyikükről a másikukra.
- Veszélyes útra vállalkozol.
Valóban. De a végén újra láthatja Rosst, gondolta Cate. Ezt akarta, nem?
- Gwynne-nek össze kell szednie mindent, amire neked és a kíséretednek
szüksége lesz - közölte Isabel, még mindig a terven dolgozva.
- Nem jöhet velem.
- Nem, az túl fárasztó lenne a számára, és túlságosan egyértelmű is. Itt kell
lennie, amikor Trilborn reggel felébred. Ha ő mondja el neki, hogy a faluba
mentél, neki hinni fog, míg nekünk talán nem.
- Így időt veszít azzal, ha a visszatértemre vár. - Cate a fejét ingatta. -
Őrjöngeni fog, ha rájön, hogy elmentem. Nem hagyhatom, hogy rajtad töltse ki a
dühét.
- Nem találkozom vele egyedül - felelte Isabel.
- Mindig mellette leszek - ígérte Marguerite határozott biccentéssel és
fegyveres őrök is. Ha szerencsénk van, az ördögfajzat elrohan, hogy tűvé tegye
érted a falut, így esélyünk lesz kizárni őt a várból.
Isabel egyetértően bólintott.
- Ráadásul Anglia sorsa is a kezedben lesz, Cate. Az információid nélkül
Henriket legyőzhetik. Fabatkát sem ér majd a támogatói élete, beleértve a mi
embereinket is. Minden, amit Braesford elért, amiért olyan keményen dolgozott,
semmivé lesz. Ross elveszíti, amit kapott. Ezt mindannyiunkért teszed.
Hatalmas felelősség volt ez. Mi lesz, ha elbukik?
Ha elbukik, akkor Ross meghalhat, miközben Braesford és a király mellett
harcol, vagy a yorkista győzők felköttethetik árulásért.
Sikerülnie kell! - döntötte el felszegett állal.
Még néhány percig ott maradtak, megbeszélték a részleteket. De az idő
fontosabb volt, mint a tökéletesség. Minden elvesztegetett perc élet vagy halál
kérdése lehet azok számára, akiket szeretnek.
- Cate? - Marguerite surrant be később a szobájába.
- Igen, édesem?
- Ha találkozol Daviddel...
Cate a lovagláshoz szükséges holmik listáját ellenőrizte, de azonnal abbahagyta.
- Igen?
- Mondd meg neki... ó, mondd meg neki...
- Micsodát?
Húga a fogai közé vette a fátyla sarkát, egy pillanatig rágcsálta, aztán elengedte.
- Nem fontos.
Cate-et elöntötte az együttérzés, és elnehezítette a mellkasát.
- Biztos vagy benne?
Marguerite bólintott.
- Minden rendben lesz!
Cate ebben nem volt biztos, de inkább hallgatott. Gyorsan megölelte a húgát, és
kiment a szobából, majd végig a folyosón.
Benézett Isabelhez. Nővére a kisbabáját szoptatta, mert nem volt hajlandó
szoptatós dajkának adni olyan fontos kis előkelőséget, mint Braesford kisfia. A
kis Madeleine ott ült a lábánál, és építőkockákkal játszott. Cate csókot lehelt
nővére homlokára, majd lehajolt, és megérintette Madeleine puha, vörös-arany
hajfürtjeit, aztán végigfuttatta ujjhegyeit a kisbaba fekete haján. A torkát marták
a visszanyeldekelt könnyek.
Vajon fogja ő valaha a melléhez tartani Ross gyermekét? Lehetséges, mert a
ciklusa kimaradt, amióta a férfi visszatért Grimes Hallból, és más jelei is voltak.
De ezen most nem rágódhat, hanem teszi, amit tennie kell.
Mosolyt erőltetve magára a nővére szemébe nézett, és meglátta mindazt a
zaklatottságot, amit ő is érzett, és a kibuggyanó könny csillogását.
- Isten legyen veled! - suttogta Isabel.
- Angyalai vigyázzanak mindannyiótokra! - válaszolta Cate.
Újabb feszült mosoly, aztán szoknya- és köpenysuhogással sarkon fordult.
Lesietett a cselédlépcsőn a konyhákhoz.
Onnan kijutott a sötét udvarra. Hamarosan már a hátsó kapu túloldalán járt, ahol
kísérete várt rá, hátuk mögött a lovakkal.
- Milady. - Az őrök félszemű kapitánya, akit ennek az expedíciónak a
vezetésével bíztak meg, előrelépett és így szólt: - Bölcs dolog ez?
Cate halk, ironikus nevetést hallatott.
- Semmiképp.
- Ha visszautasítjuk, hogy elkísérjük...
- Ha visszautasítanak - közölte Cate egyszerűen -, akkor Braesford báró
meghalhat, ahogy sokan azok közül is, akik vele mentek el innen.
- És az ön skótja is.
Vakmerőség volt ilyesmire célozni. De a férfinak joga van hozzá, hisz az életét
teszi kockára azzal, hogy megvédi őt az elkövetkező néhány napban. Valójában
ez volt Cate legégetőbb félelme, ezért zakatolt a szíve, ezért aggasztotta a
késlekedés, miközben szíve szerint már szélvészként vágtatott volna.
- Igen, ő is.
Kavargott körülöttük az éjszakai szél, belekapott a köpenyükbe. Az egyik ló
dobrokolt és fújtatott.
A kapitány hirtelen bólintott, és szembefordult a mögöttük várakozó öt emberrel.
- Mire vártok még? - ripakodott rájuk. - Kövessétek Lady Catherine-t!
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megkerülték a tábort; lovaikat messze onnan
vezették el, ahol Trilborn emberei aludtak. Végre elérték a főutat, a poros
szalagcsíkot, mely tompán ragyogott a félhold fényében. Nyeregbe szálltak, és
megkezdték hosszú útjukat dél felé.

18. FEJEZET


Ross dühösen felhajtotta a sátor ajtólapját, és belépett. Mindenre, ami szent, a nő
tényleg itt van, ahogy mondták!
A felesége ott állt a Braesforddal közös sátor közepén, akár egy jelenés, sápadtan
és elszántan, maga előtt összekulcsolt kezekkel. Arcát piszok borította, ruhájára
por és sár tapadt, és ugyanannyira bűzlött a verejtéktől és a lószagtól, mint ő
maga. Ross meg akarta ütni, amiért ekkora kockázatot vállalt, hogy eljöjjön
hozzá.
- Megőrültél?! - követelt választ halk morgással, miközben félredobta a kezében
tartott sisakot. Az visszapattant a kifeszített ponyváról, elgurult, és a sátor falánál
állt meg. - Isten szent nevére, ezt mégis hogy képzelted?!
Amikor hitvese szemébe nézett, látta, hogy sikerült megfélemlítenie; ez is volt a
cél. Ross még sosem érzett ehhez hasonló, émelyítő, gyötrő dühöt és félelmet.
Bármi megtörténhetett volna Cate-tel Braesford Halltól idáig, az égvilágon
bármi. Hitvesének fogalma sem volt a háborúra készülő férfiak brutalitásáról,
sejtelme sem lehetett, mire képesek. Akár holtan is feküdhetne az árokban
valahol, megerőszakolva, megnyomorítva, megcsonkítva, megfosztva minden
büszkeségétől és méltóságától. Elveszve a számára, elveszve örökre.
Egek
- Azért jöttem, mert jönnöm kellett - közölte Cate remegő hangon. Szemhéján
könnyek csillogtak. - Azért jöttem, mert...
Megtántorodott, majd összeesett a kimerültségtől és az idegfeszültségtől. Ross
végre megszánta, megragadta a vállánál fogva, magához húzta, és kétségbeesett
erővel átölelte. Érezte, hogy a lány remeg, és úgy bújik hozzá, mint egy riadt, kis
veréb.
- Mondd el! - suttogta a Cate haját borító poros fátyolba, miközben hirtelen
forró könnyek lepték el a szemét. - Mondd el!
Először nehezen értette meg, miről beszél. Trilborn Braesford Hallban járt, és
elejtett néhány információt a yorkisták mozgásáról. Biztosan átállt az imposztor
ügye mellé. A határ mentén a sértésért sértés járt, az igaz, de ez az angol kutya
most árulást követett el.
Viszont ha Trilborn vissza akar térni Henrik seregéhez, akkor annak oka van.
Lehet, hogy csak azért, hogy mindkét táborban ott legyen, készen arra, hogy
végül a győztes mellé álljon. De ennél álnokabb oka is lehet. Az a király, aki egy
állítólagos barát kezétől hal meg, ugyanúgy halott, mint akivel ellenség végez.
A düh még mindig ott dübörgött Ross ereiben, de már perzselő büszkeséggel
együtt. Cate, az ő Cate-je hozta azt a hírt, mely megváltoztathatja az eljövendő
csata kimenetelét. Nagy szolgálatot tett a királynak, ahogy mindannyiuknak.
- Gyere! - utasította erélyesen. - Beszélned kell Henrikkel! Azután
pihenhetsz.
Cate mély levegőt vett, amitől keblei megemelkedtek. Férjén a puha, mégis
feszes és rugalmas halmok láttán úrrá lett a szenvedély.
- Jó.
Ross vágya tüzes volt, vad és halálos, mint acél a kohóban.
- De először...
Cate hátrahúzódott, és a férfira nézett. Szája kicserepesedett a széltől, de még
sosem látszott ennyire édesnek. Ross rávetette magát, égette a forrósága, úgy tört
be ajkai közé, mintha a nő forrás lenne, ő pedig majd' szomjan halna. Kezei az
ingerlő domborulatokon siklottak, emlékeztek. Félrelökte Cate fátylát, ujjaival
végigszántotta a haját kínzó vágyában. Érezni akarta maga alatt, belé hatolni.
Annyira kívánta hitvesét, mint még soha semmit életében; az sem zavarta, hogy
a sátor vékony ponyváján túlról behallatszik a katonák káromkodása és fel-
felcsattanó röhögése, amint trágár vicceket mesélnek egymásnak.
Kívánta Cate-et, de nem kaphatta meg. Még nem.
Kínlódva elhúzódott, hátat fordított, ádáz erővel markolta a középső sátorpóznát,
miközben próbálta visszanyerni önuralmát. Cate megérintette a vállát, mire
összerezzent. Aztán megrázta magát, megfordult, segített megigazítani a lány
fátylát, és kikísérte a sátorból, hogy megkeressék a királyt.
Egy alábukó héja sebességével peregtek az események. Henrik és parancsnokai,
Bedford hercegének és a királyt a száműzetésbe is követő John de Vere-nek,
Oxford grófjának vezetésével sietve tanácskoztak. Pillanatokon belül
végigsöpört az indulási parancs a táboron. Egy órával később már Nottingham
felé meneteltek.
Ross az első csatasorban lovagolt, és az út minden méterét káromkodva tette
meg. Cate valahol messze hátul volt az ellátmányos szekereknél. Ha csak néhány
nappal korábban érkezett volna, amikor a király még Kenilworthben volt,
biztonságban ott maradhatott volna Henrik királynéjával és édesanyjával, a
grófnéval. De Leicesterben talált rájuk. Ross ott hagyhatta volna, de nem bízott
benne, hogy a várost nem rohanják le, ha a yorkisták előretörnek. Így most a
mosónőkkel, markotányosnőkkel és a közkatonák feleségeivel együtt utazott, és
valószínűleg jócskán többet megtudott a mozgásban lévő hadseregről és a harcra
készülő katonák igényeiről, mint amennyit egy hölgynek illett volna.
Bár legalább ott volt, ahol Ross szükség esetén megvédhette. Ígért neki mást is,
de arra nem jutott idő. Talán majd ezen az éjszakán.
Vajon hogy érzi most magát? Ross visszalovagolhatott volna a menet mellett,
hogy megnézze, ha nem lett volna egyértelmű, miért akarja látni. Nem akarta
Cate-et nyers megjegyzések céltáblájává tenni, csak mert képtelen távol maradni
tőle. És Henriknek azzal segít a legkevésbé, ha párbajban megöli tucatnyi
emberét a sértések miatt.
Talán szerezhetne Cate számára egy fedett szekeret, ami meg védené őt a
napfény és por nagy részétől. Ha a nő tudna pihenni egy keveset, akkor nem
érezné magát önző gazembernek, ha egész éjjel szeretkezik vele, amikor végre
letáboroznak éjszakára. Bár amilyen erőltetett menetet diktált Oxford grófja, az
is lehet, hogy meg sem állnak.
Már alkonyodott, amikor gyorsan közeledő patadobogást hallott a háta mögött.
Megfordult a nyeregben, és látta, hogy Trilborn lovagol előre a menetoszlop
mellett. Megvetés gyűlt benne, és tőrére csúsztatta a kezét. Meglepte, hogy nem
tartóztatták le a férfit, amint meglátták, de a döntés a király kezében volt.
Kétségtelenül meg volt rá az oka, hogy szabadon hagyta. VII. Henrik gyakran
játszott bonyolult játékot.
- Nos, Dunbar - szólalt meg Trilborn, amikor egymás mellé értek -, látom,
kedves hitvesed csatlakozott hozzád.
Valami nyers és veszélyes moccant Ross bensőjében. Már azért is gyűlölte
Trilbornt, hogy ismeri Cate-et, azért még inkább, hogy ilyen bizalmasan beszél
róla.
- Így van.
- Ha tudtam volna, hogy olyan nagy hatással lesznek rá szavaim Henrik
hadmozdulatairól, biztosan vele lovagolok.
- Nem kétlem - válaszolt horkantva Ross.
- Persze követtem, amilyen gyorsan csak tudtam. - Trilborn ott léptetett a
lovával Ross mellett. - A nők csodálatos teremtmények, de gyakran
belezavarodnak a részletekbe, különösen, ha helyszínekről és útirányokról van
szó.
- Ezt mondtad a királynak?
- Ó, már tudta! Henrik nagyra értékeli a nőket, de csak szentéletű
édesanyjában bízik.
Lehetséges lenne, hogy Henrik nem hitte el a hírt, amit Cate hozott neki? Ross
erre a gondolatra önkéntelenül megrántotta a gyeplőt. Lova felágaskodott, majd
néhány lépésnyire Trilborn hátasa mellett huppant vissza a földre. Ross biztos
kézzel megrendszabályozta erős, fekete ménjét.
- Lady Catherine rendkívül okos - közölte, amikor visszatért az angol mellé.
Trilborn keményen felnevetett.
- Ez fajtája néhány tagjának sajátja, nem gondolod? Csodálom, milyen
elnézően bánsz azzal az elbűvölő boszorkánnyal, akit feleségül vettél.
- Boszorkánnyal? - kérdezte halkan Ross, és összehúzta a szemét.
- Ó, nem hívom így, ha mások is hallhatják - válaszolta Trilborn
vállvonogatva. - Túl szép ahhoz, hogy megégessék. De egy hölgy, aki fizet azért,
hogy megszabaduljon a jegyesétől, hogy ne kelljen férjhez mennie, aligha
átlagos.
- Vigyázz! - figyelmeztette Ross baljós hangon. - A feleségemről beszélsz.
- Jobb, hogy a tiéd, és nem az enyém! Nem bánok néhány karcolást, ha együtt
hálok egy nővel, de inkább ne aprítsanak miszlikbe. Lady Catherine tőre csinos
jószág, de átkozottul éles.
E szavakkal ügetésre fogta a lovát, megfordult és visszalovagolt a menet mellett
úgy középtájig. Ross figyelte, ahogy távolodik, miközben magában vadul
átkozódott.
Mit tudhat Trilborn Cate tőréről? És miből gondolta, hogy Cate fizetett egy
bérgyilkosnak, hogy megpróbálja megölni? Amennyire tudta, csak ő, Cate és
valószínűleg a testvérei tudtak a támadásról. És persze a merénylő.
A Sassenach csak zagyvál itt összevissza, képtelen elviselni, hogy legyőzték,
ráadásul egy nő. Ha már nem tudta megszerezni magának Cate-et, hát az
ellenségéé se legyen. Neki nem sikerült megbüntetnie azért, hogy bolonddá tette,
most akkor meggyőzi a férjét, hogy tegye meg helyette.
Cate sosem állna szóba ilyen hitvány alakkal; megvetette Trilbornt azért, hogy
üldözte és bántotta. Tudta, hogy a férfi áruló, és számtalan veszélyen át ide
lovagolt, hogy ennek hírét hozza.
Ross az eszével mindezt tudta, de szíve zakatolt, és émelygett a gyomra. Ez van,
ha az ember olyan nőt vesz feleségül, aki semmit nem akar tőle. Gondolni kell
erre, ha az arát ősi átok védi.
Cate feje alá tett kézzel feküdt a tábori ágyon. A lámpás egyetlen gyertyájának
fényében a ponyvát bámulta a feje felett, ami hullámzott az éjszakai szélben.
Időről időre kékesfehér villámlás cikázott végig az égbolton, kísérteties
ragyogásba vonva a sátrat. Cate minden egyes alkalommal összerezzent,
gondterhelten figyelte az ezt követő mennydörgés távoli robaját. Idegei
pattanásig feszültek, agya zakatolt. Merre jár Ross, és mit csinál most, hogy
vihar készül lecsapni a táborra? Cate fáradt volt és ideges. Késő éjszakáig
meneteltek. Amikor megálltak, leszállt a kocsiról, amin délután utazott, és a
napközben megismert két mosónővel lesétált a folyóhoz, amely mellett tábort
vertek. Kimostak néhány holmit a lámpás fényénél, bokáig álltak a sebes sodrású
vízben, aztán lemosták magukról az út porát és izzadtságát. De Cate nem maradt
ott soká, mert arra gondolt, Ross a sátorhoz jöhet távollétében.
De nem jött, és nem is látta őt, mióta letáboroztak.
Két férfi, akik Ross alárendeltjeinek tűntek, felállította a sátrat, bekísérte, majd
hozott enni- és innivalót is. Egyedül evett, aztán leült, és várt. Egyre csak várt.
Rossnak megvoltak a kötelességei és feladatai, nem rendelkezett szabadon az
idejével. Nem az ő hibája, hogy Cate-nek nem akadt tennivalója, ezért az eltelő
órák súlyosan nehezedtek rá. Meg kellene próbálnia aludni, mert túl hamar eljön
a reggel, és még több lovaglás vár rájuk. De délután szundított, így most
egyáltalán nem volt álmos. Túlságosan izgatott volt, túlságosan félt, hogy mi fog
történni. Hamarosan találkozni fognak a Lincoln gróf által vezetett, támadó
hadakkal. A két sereg csatázni fog; nem lehet másként.
Vajon partra szállt már a yorkista kontingens az írekkel és a német zsoldosokkal?
Nagyobb a számuk, mint azoké, akik a királyért harcolnak? Merre menetelnek?
A VI. Edwardnak kikiáltott fiú velük tart? Gyűlnek az emberek a regimentjébe?
Hol fog a két haderő megütközni egymással?
Hol lesz Ross, amikor ez megtörténik? Milyen halált hal majd?
Nem, ilyesmire gondolnia sem szabad. A férfi túl erős, túl jól bánik a karddal, túl
tapasztalt. Nem halhat meg. Megtiltja neki!
A gyertyaláng megrebbent, amikor feltárult a sátorponyva. Ross bebújt, és teljes
magasságában felegyenesedett; a sátorponyvára sikló árnyéka óriásinak tetszett.
Haja nyirkos volt és szélfútta, páncélingét és sodronycsuklyáját átvetette a
karján. Arcán sötét harag tükröződött.
Ijedtség futott végig Cate gerincén, de nem akarta, hogy a férje ezt lássa.
Felkönyökölt, ugyanolyan gondterhelten nézett a férfira, mint az őrá.
- Merre jártál?
- Utánanéztem az embereimnek - felelte Ross kurtán. Egy zsámoly felé lökte
a páncélzatot; ügyet sem vetett rá, amikor az fémes zörgéssel lecsúszott a földre.
Majd levette a sapkáját is, és kezét az ingét rögzítő zsinegre tette.
A feszültség ott lüktetett közöttük. Cate kutatott valami után, amivel megtörheti
a csendet. Nyelvét végigfuttatta az alsó ajkán.
- Esik már?
- Még nem. Hamarosan.
Ross haja a verítéktől nyirkosán tapadt a homlokára. Nagy nehezen lehámozta
magáról átizzadt ingét, aztán megmosdott, ahogy Cate is korábban, és
valószínűleg ugyanazon okból. A nő képtelen volt levenni a szemét róla. Forró
teltség duzzadt az altestében, combjai belső izmai hirtelen összerándultak.
- Láttam... azt hiszem, ma láttam Trilbornt.
- Láthattad is. - Ross lehúzta a csizmáját, és arrébb rúgta.
- Letartóztatták? - Cate felegyenesedett.
- Úgy tűnik, Henrik nincs meggyőződve az árulásáról.
- Úgy érted... Gondolom, Trilborn meggyőzte az ellenkezőjéről. Az én
szavam áll szemben az övével, Henrik pedig neki hisz.
- Vagy szeretne bizonyítékot látni.
- De... de az alapján az információ alapján vonultunk, amit hoztam.
- Amit más forrásokból is megkaphatott.
Cate kábán megrázta a fejét.
- Trilborn forral valamit. Az az ember maga az ördög.
- Különös. - Ross szárazon rámosolygott. - Ő ugyanezt mondja rólad, vagyis
csak majdnem, mert boszorkánynak nevezett.
Kioldotta bőrerszényes övét, lerántotta a szoknyáját, és elhajította. Ez a
mozdulat egyértelműen felfedte, hogy készen áll házastársi kötelességét
teljesíteni. Cate a meredező férfiasságra pillantott, majd belenézett a férfi
szemébe, aztán lenyűgözve újra le. Szinte csak suttogott, amikor megszólalt.
- És te mit gondolsz?
- Azt - felelte Ross, és két lépéssel az ágynál termett, a lány után nyúlt és
feszes testéhez húzta úgy, hogy a mellétől a térdéig hozzásimult -, hogy az én
boszorkányom vagy!
Birtokba vette Cate száját, borostája dörzsölte a lány puha bőrét. Nyelve forró
előrenyomulása gyenge utánzata volt annak a támadásnak, amelyre készült. A
lány szenvedélyesen visszacsókolta, miközben keze Ross válláról a hajába
siklott; ujjai eltűntek a hosszú fürtök közt. Amint megérezte a hasának nyomódni
a forrón lüktető, kemény hímtagot, ösztönös örömmel bújt közelebb a férfihoz.
Ross belemarkolt a lány fenekébe, átfogta, összeszorította a két félgömböt,
ujjhegyei a hasítékot simogatták.
Cate hirtelen a férfi hajába markolt, hátrahúzta a fejét, és az ajkainak suttogta:
- Ha boszorkány vagyok, lovagolni akarok.
Elfúló hang tört fel a férfi torkából. Ross még szorosabban magához ölelte a
feleségét.
- Jó, édesem, és fogsz is, bizony fogsz!
Ezekkel a szavakkal lehúzta Cate-ről az alsóinget, aztán szétvetett lábbal
lehuppant a vaságyra; olyan erővel érkezett le rá, hogy az belenyekkent.
Magával húzta a lányt, miközben hanyatt dőlt és kinyújtózott, úgy térdepeltetve
maga fölé Cate-et, hogy kemény fallosza a combjai találkozásához került, és már
forró, nedves puhaságát bökdöste.
Cate csak erre várt. Ráült, mélyen magába engedte, aztán vad önfeledtséggel
lovagolni kezdett rajta. Ross hüvelykujjával a nőiség legérzékenyebb pontja, az
apró kis csúcs körül körözött, vad vágtára sarkallva ezzel Cate-et, aki szinte már
eszét vesztette a gyönyörtől, és nem is érzékelt mást, csak ezt a varázslatos
repülést. Addig lovagolt, míg már nem maradt más, csak ők ketten és az éjszaka.
És amikor kitört a vihar, kitört ő is: teste ívben megfeszült a férfi felett, akár egy
felajzott íj, a beteljesülés mámorító borzongása futott végig a tagjain, amikor
Ross belélövellt. Azután ernyedten a férfi mellkasára hanyatlott. A szívük egy
ütemre reszketett és dobogott.
Még jóval hajnal előtt ismét útnak indultak.
Egyre gyorsabban haladtak, jöttek-mentek a királyi hírnökök, úgy hajtva
lovaikat, mintha a pokol - vagy tán a háború - kutyái járnának a nyomukban.
Híreik, melyeket Henriknek hoztak a lázadók táborában rejtőző kémektől és a
járőröktől, akik kíméletlenül kifaggattak mindenkit, aki csak az útjukba akadt,
néhány óra alatt eljutottak a menetnek arra a végére, ahol Cate utazott. Lincoln
grófja nemcsak partra szállt a Piel-szigetnél és átkelt Furnessbe, hanem erőit
elvezette Yorkshire-ba, a yorkista oldal erődjébe, ahol jelentős támogatásra
számíthatott.
Bár sokan csatlakoztak az ügyéhez, nem annyian, mint várta. Az a békés és
igazságos kormányzás, amit Henrik megteremtett Angliában, még Yorkshire-ban
is sok támogatót szerzett. Véget vetett a Yorkok fehér rózsája és a Lancasterek
vörös rózsája közti, harmincéves konfliktusnak, és ezt kevesen akarták semmisé
tenni. Még kevesebben akartak újabb vérontásba kezdeni azért, hogy olyan
jöttmentet támogassanak, aki lehet, hogy nem is valódi Plantagenet. Az sem
vette jól ki magát, hogy ír és német katonák vállán érkezett hozzájuk.
Ezzel ellentétben a Nottinghambe érkező Henriket éljenezve fogadta a lakosság.
Sokkal többen csatlakoztak hozzá, mint amire számítottak, így serege úgy
tizenötezer főt számlált, szemben a nyolcezer főre becsült, Lincoln vezette
yorkistával. Nottinghamben néhány napra megálltak, hogy pihenjenek és
feltöltsék a készleteket, Henrik és parancsnokai pedig tanácskozzanak, és
meghatározzák a stratégiát, mielőtt továbbindulnak Newark felé.
Ezt az utóbbi lépést meggyorsította az a híresztelés, mely szerint a két erő
találkozott, és Henriket legyőzték. Az ellenség mindenfelé ezt terjesztette, hogy
így akadályozza meg, hogy még többen álljanak be Henrik regimentjébe; így a
négy égtáj felé sebtében küldött hírnökökkel kellett cáfolni a hírt. A király serege
újra útra kelt, majd megállt Radcliffe falujánál, úgy nyolcmérföldnyire
Newarktól. Ott egy vagy két órával éjfél után hírek érkeztek a lázadó seregről:
egy hegyháton táboroztak a Trent-völgy fölött, East Stoke falujának közelében.
Ezután kitört a rendezett káosz. Henrik meg akarta akadályozni, hogy Lincoln
Newarkban töltse fel készleteit, és meglepetésszerű támadást akart indítani
ellene. Tisztjeit és embereit gyorsan mozgósította; az ellátmányos szekereket,
élelmiszert, szakácsokat, pékeket, mosónőket és mindenki mást hátrahagytak.
Rosst a sátorponyván túlról érkező kiáltások ugrasztották ki az ágyból. Magára
kapta a ruháit, engedte, hogy Cate rásegítse a sodronyingét és a páncélját, azután
felcsatolta a kardját. Hóna alá csapta a sisakját, és magához húzta hitvesét egy
hosszú, kemény csókra. Majd elhúzódott, lenézett a lányra, az arcát fürkészte
sötétkék szemével. Cate egy pillanatra azt hitte, mondani akar valamit. De e
helyett férje újra megcsókolta, aztán távozott.
Cate utána akart szaladni, odakiáltani, elmondani neki... mit is? Mit lehet
ilyenkor mondani?
Semmi nem változtathatott azon, ami köztük történt, de minden megváltozhat.
Nem nyomaszthatja a férjét a kétségeivel és félelmeivel, a hírrel, hogy talán
gyermeket vár, vagy olyan vallomással, ami valószínűleg nem is érdekli.
Lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett, miközben pilláin könnyek remegtek.
Amikor a férfiak elindultak, a vállára kanyarította a köpenyét, és kilépett a sátor
elé, hogy nézze távozásukat. Néhányan olyan izgatottan készülődtek, mintha
csak vásárba mennének, sokan mintha félig még aludtak volna, mások komor
belenyugvással meredtek maguk elé. Léptük akkora port vert fel, hogy szinte
lehetetlen volt beazonosítani a lovasokat, akik fel-le jártak a menet mellett,
biztató szavakat kiabáltak, nógatták a lemaradozókat. Cate mégis felismert Rosst
a lebegő szoknyájáról. Követte a férfit a tekintetével, úgy fordult, hogy ne
veszítse szem elől, hogy az utolsó pillanatig lássa, miközben egyre távolodott.
Egy sisakos lovas vágtatott elő a porfelhőből; csak a zubbonyát díszítő
jelvényről lehetett felismerni, amit a mellvértjén viselt. Olyan hirtelen állt meg,
hogy ménje felágaskodott, a levegőt kapálta patáival. A férfi lenézett a nőre, bár
nem sokat láthatott belőle az orrát fedő fém keresztidom miatt.
- Nos, Lady Catherine, nem kíván nekem sok szerencsét? - kérdezte Trilborn.
- Nem! - A szóból sütött a megvetés.
- Nem is aggódik amiatt, amit tervezek?
- Egyáltalán nem.
A férfi nevetése tompán visszhangzott a sisakjában.
- Pedig nem ártana.
A balsejtelem jeges ujjai markoltak Cate szívébe, mégis ellenségesen nézett a
férfira.
- Nem értem, miért. Számomra nem jelent semmit.
Trilborn keményen megrántotta nyugtalan lova kantárját.
- Még akkor sem, ha megesküdtem, hogy megölöm a királyt?
Cate szíve a torkába ugrott.
- Nem merné megtenni. Magát is megölnék.
- Azt hiszi? Sok minden megeshet a csata sűrűjében,
- Ross tudja, mire készül - szegte fel az állát Cate. - Megállítja magát.
- Ó, számítok is rá, hogy megpróbálja. Végig ez volt a célom. Azért árultam
el a szándékaimat, hogy továbbadja Dunbarnak. Csak egy dicsőségre vágyom
még annál is jobban, hogy megszabadítsam Angliát Tudor Henriktől: özveggyé
tenni önt!

19. FEJEZET


A két sereg végül egy derűs nyári délelőttön ütközött meg egy mezőn, ahol olyan
élénkzöld volt a fű, hogy az ember szeme belefájdult, ha ránézett. A pacsirták
csak néhány pillanattal korábban üdvözölték a reggelt. A lázadó sereg egy
hasadékon keresztül özönlött lefelé, letiporva a lápos terep hangáit és
saspáfrányait. Henrik első csatasorával a nyílt mezőn és az újonnan megművelt
földeken találkoztak odalent.
Ádáz ütközet, véres közelharc kezdődött. Az első sort Oxford grófja vezette,
oroszlánrészt vállalt középütt, a fennmaradó erők pedig kettéoszlottak. A
baloldalt Braesford vezette a csapatával, beleértve Davidet is, aki ezen a napon
lovagi öltözéket öltött; Ross pedig Braesford jobbján harcolt.
Fülsiketítő volt a zaj, kiáltások, átkok, nyögések és ordítások végtelen
összevisszasága a lovak nyihogása, egymásnak csapódó acél, pajzsokra mért
ütések és az írek nyilainak fütyülése közepette. Tűzött le rájuk a nap, fénye
vakítóan visszaverődött a sisakokról és kardpengékről. Ross félig süketen, a
vakító fénytől és portól hunyorogva, páncélja alatt izzadva valamilyen ördögi
masina dühével küzdött. Ösztönösen cselekedett, olyan gépies mozdulatokkal,
melyeket már oly sok ezerszer ismételt meg, hogy álmában is képes lett volna
rájuk. Az idő elveszítette jelentőségét. A percek órákká nyúltak.
Valahol látómezeje szélén érzékelte a királyt. Henrik egy dombról, a lova hátán
ülve követte az eseményeket, és ide-oda küldözgette hírnökeit a parancsaival.
Ross tudta a kötelességét. Az angol uralkodó őrzőjeként nem adhatta fel
pozícióját.
Amikor a középszárny meggyengült, Henrik szélsebesen előreküldte testőreit
Oxford támogatására. Hirtelen egyedül maradt, gyakorlatilag védtelenül.
Ekkor egy lovag, akit vagy féltucatnyi másik követett ugyanazokban a
színekben, levált a fő hadtestről. Megcélozta Henrik dombját, felemelt
lándzsával, harcra készen kiáltott valamit, ami beleveszett a poros lármába. Ross
megpillantotta a lovag jelvényét, és érezte, hogy tarkóján feláll a szőr.
Trilborn!
Trilborn a királyt támadta meg, akit nem vett körül őrség. Végül is minden úgy
történik, ahogy Cate állította. Ha Trilborn megölné a királyt, a csata véget érne.
Ross végzett egy baltával felfegyverkezett német zsoldossal, megfordította a
lovát, és odakiáltott Davidnek és Braesfordnak. Az ifjú fegyverhordozó feléje
fordult, de Braesford nem hallotta meg, mert épp utat vágott magának egy csapat
katona felé, akik a yorkista Lincoln grófot és a gyermekkirályt védték a dühöngő
csatától. Ahogy Ross előrehajolt hatalmas ménje nyakára, vörösre színeződött
kardját készenlétben tartva, a szél átfütyült a sisakján. Vére vadul áramlott az
ereiben. Elüvöltötte a skótok harcra hívó, ősi csatakiáltását. A hang kaparta a
torkát, megtöltötte a fülét, és visszaidézte a rokonaival közös, több száz portyát.
Látta, hogy a király leereszti sisakrostélyát és felemeli a kardját, látta a fenséges
penge villanását, és ahogy Henrik vad és határozott erővel védekezik a támadás
ellen. Zászlóvivőjét - egyetlen megmaradt védőjét - a mellkasára mért ütés
kirepítette a nyeregből. A királyt körbevették. Nem tarthatott ki sokáig három
emberrel szemben.
Ross ménje harciasan felnyerített. Trilborn hátrakapta a fejét, és már meg
fordult, amikor egyik társa kibillent a nyeregből, és épp eléje zuhant. Az angol
lord átkozódott, amikor hátasa végigtiport a saját emberén, de ez sem
akadályozta meg abban, hogy gyűlölt ellensége felé sújtson.
Ross elszántan fogadta a támadást. Az ütés ereje végigrázkódott a karján, aztán
le a gerincén. A szeme sarkából látta, hogy egy vad tekintetű, a holló jelvényét
viselő lovas a király segítségére siet. Némi kétségbeeséssel konstatálta, hogy
David az, ifjonc, valami harcedzett veterán helyett.
Ross kemény párbajba bonyolódott Trilbornnal. Verejték folyt a szemébe. Olyan
erővel szorította össze a fogát, hogy a fájdalom a koponyájáig hatolt.
Kardforgató karja égett, mégis dühödt erő járta át ütéseit, miközben csak arra
várt, hogy ellenfele hibát vétsen. Azt akarta, hogy ez a gazember Sassenach,
klánja ellensége, aki bántani merészelte Cate-et, utána mert epekedni,
megfenyegette és hazugnak nevezte, meghaljon. Innen nem menekül élve.
A férfi, akivel a király küzdött, elesett, David rántotta le a nyeregből, és végzett
vele. A fiú megfordult, hogy szembenézzen a következő támadóval.
Abban a pillanatban kiáltás harsant. Lincoln elesett! A hamis királyt elfogták!
Lincoln grófja, a yorkista parancsnok meghalt. A VI. Edward királynak nevezett
ifjút Braesford szorította maga elé, egyrészt, hogy magát óvja, másrészt, hogy
jelezze, a fiú fogoly.
Trilborn átkozódott, és megfordította a lovát, hagyta, hogy a villámló paták
megakadályozzák Ross előrelendülő csapását. A gyűlölet üvöltése szakadt fel a
torkából, miközben át- és túlküzdötte magát azon, ami hirtelen véres vereséggé
változott.
Onnan, ahol Ross ült a lován, világosan látszott, hogy a csatának vége. Az
ellenség megfutamodott, sorsára hagyva halott vagy sebesült bajtársaikat,
akiknek teste szinte beborította a reggel még zöldellő mezőt. Henrik serege
nemcsak számfölényben volt, de jobb fegyverzettel és öltözettel is bírt, mint az
elsősorban ír csapatok, akiknek nem volt se kardjuk, se pajzsuk, és csak bőrzeke
védte őket. Miután embereik majd' fele elesett, a lázadók meghátráltak, és a
Lancaster-erőkkel a nyomukban menekülőre fogták a dolgot. Henrik akár ebben
a szent pillanatban leszúrhatja a lobogóját, és győztesnek kiálthatja ki magát.
De Ross nem vehette űzőbe Trilbornt, még nem. Henriket csak a saját kardja
védte, és egyetlen magányos fegyverhordozóé: Davidé.
Átnézett a válla felett arrafelé, ahol ellensége eltűnt, miközben lehajolt a
nyeregből és a kardja hegyével felemelte a királyi lobogót. Akkor is Trilbornt
figyelte, amikor David, Henrik új zászlóvivője átvette tőle a zászlót, és hagyta,
hogy a vásznat kibontsa a meleg, nyári szél.
A Sassenach menekült. Elhagyta a csatateret, hátat fordítva mind a yorkistáknak,
mind a Lancastereknek, lovagolt visszafelé ahonnan jött. Dél felé tartott,
Radcliffe felé, ahol Cate várakozott.
A csata véget ért és Henriket legyőzték. Ross és a király is halott.
Cate a fejét rázva nézett fel a nyeregben ülő Trilbornra, szíve kihagyott egy
dobbanásnyit.
- Az nem lehet! - suttogta.
- Jöjjön! - kérte a férfi. Feltolva a sisakrostélyát, és a kezét nyújtotta a
lánynak. - El kell mennie innen! A tábort hamarosan lerohanja Lincoln serege!
- Hogyan... hogyan történt? - Cate képtelen volt elhinni.
Ross túlságosan életteli, túl erős volt ahhoz, hogy ez legyen a sorsa.
- Mit számít az? Ha itt marad, kényszeríteni fogják, hogy széttegye a lábát az
összes gyalogos katonának Lincoln seregében. Megmenteném ettől a sorstól.
Jöjjön velem, mielőtt még túl késő lenne!
A gráciák átka végül győzedelmeskedett.
De vajon valóban megtörtént? Émelyítő kétely ébredt Cate-ben. Szembenézett a
végső csapással, de agya képtelen volt felfogni.
- Ön hol volt, amikor ő elesett? - kérdezte, miközben kezével árnyékolta
szemét a délutáni napfény ellen. - A közelben?
- Krisztus vérére! Mit számít az? - förmedt rá dühösen Trilborn.
- Megesküdött rá, hogy megöli őt és a királyt is.
- Az csak ostoba hazugság volt. Cate... Lady Catherine, sietnünk kell! Ha
elfogják, talán nem tudom megmenteni.
- Braesford? És David? Ők is meghaltak?
- Nem tudom. - A férfi arca elsötétült a haragtól. - Most jöjjön velem, hacsak
nem akar a yorkista sereg nyomában járó szajhává válni! Tényleg azt választja
az ágyam helyett?
Igen. Cate inkább szerencsét próbált volna a mosónőkkel, akikkel
összebarátkozott. Annak, hogy Trilborn alatt feküdjön és magába fogadja, még a
gondolatától is rosszul lett.
Ross valóban meghalt? Nem hitte el, képtelen volt rá. Biztosan megsúgná a
szíve, ha így lenne.
- Nem! - kiáltotta, bár a torkát fájdalom fojtogatta. Felemelte a szoknyája
szegélyét, és elhátrált. - Nem, nem mehetek önnel!
- Ragaszkodom hozzá! - A férfi indulásra ösztökélte hatalmas lovát.
Kényszeríteni akarja! Cate a felfedezéstől elkerekedett szemmel pillantott körbe.
A sátorsor elhagyatott volt, itt-ott látott csak mozgást. Közeledő hangokat
hallott: biztosan másik lovas is visszaérkezett a csatatérről. Senki nem törődött
azzal, hogy vele mi történik.
A távoli kiáltások hirtelen értelmet nyertek.
- Lancaster! Lancaster! Henrik győzedelmeskedett! Isten óvja Henrik királyt!
- Ön vesztett - állapította meg Cate a nyilvánvalót, miközben hátraugrott a
határozottan közeledő mén elől. - Átállt a másik oldalra, és most menekülnie
kell, vagy felkötik árulásért.
- Nem kapnak el, hacsak át nem érik az Ír-tengert!
- Menekül, mint egy gyáva nyúl! Gondolhattam volna!
Trilborn vakkantva felnevetett.
- De életben vagyok, ellentétben másokkal.
Tényleg megölte Rosst a csata tüzében, ahogy megesküdött rá? A kétség nyers
fájdalma táplálta a lány haragját.
- El fogják kapni! Sosem menekülhet!
- Lehet, de te előbb az enyém leszel! - mennydörögte Trilborn, és
megsarkantyúzta a lovát.
A paripa előrelendült. Cate futásnak eredt. Háta mögött hallotta a nehéz
patakopogást, érezte a felhevült ló szagát, és a hatalmas állat légzésének
fuvallatát a feje búbján.
Egy kéz markolt repkedő fátylába és alatta hosszú hajfonatába. Felkiáltott,
amikor a magasba emelkedett. Hátranyúlt, és megragadta Trilborn kesztyűs
csuklóját, miközben a férfi magához, páncélja forró acéljához rántotta.
Cate küzdött, tekergőzött, karmolt, rúgott és sikoltozott, akár egy eszelős.
Majdnem kiszabadult a szorításból, már csúszni kezdett lefelé. Trilborn
átkozódva visszahúzta, és elengedte a gyeplőt. Cate a férfi arcába nézett.
Trilborn vicsorogva hátrahúzta kesztyűs öklét.
Oldalról csapott a lány arcába. Cate fejébe fájdalom nyilallt. Kevés híján
átzuhant a paripa nyakán, már-már alábukott az ájulat szürkésfekete ködébe. De
érezte, hogy elkapják, és olyan erővel szorítják, hogy nem kap levegőt. Azután
végre kegyes sötétség vette körül.
A kín térítette magához. Kábán, szédelegve még mindig űzött vadnak érezte
magát.
A mozgásból arra következtetett, hogy lóháton van. Úgy sejtette, hogy a
hatalmas paripa átugrott egy árkon vagy alacsony falon, és nagy erővel ért földet
kettős terhével. Mozdulatlanul, lehunyt szemmel ült. A férfi mellvértjének
karkivágása a vállába vágott, a nagy nyereg kápája nyomta a csípőjét, és
túlságosan hozzápréselődött a férfi szétterpesztett, combjainak találkozásához.
Egy nyögés tört fel a torkán, de visszanyelte.
Merre járnak? Mennyi idő telt el, mióta elhagyták a tábort? Résnyire nyitotta a
pilláit, de azonnal összeszorította a szemét, amint epe jött fel a torkába. Nem
sokkal dél után jártak, amikor Trilborn odajött hozzá, most pedig már hosszú
árnyékot vetettek a fák, amiket megpillantott.
Rövid vizsgálódása során nem látta út nyomát. Trilborn úttalan utakon jár,
gondolta. Milyen messze jutottak? Merre tartanak?
Ó, persze, az Ír-tengerhez, a férfi mondta is. Írországba akar menekülni, onnan
talán Burgundiába, vagy más országba, ahová Henrik keze nem ér el.
Látta bárki is az elrablását?
A király emberei levadásszák azokat, akik megszöktek a csatamezőről. Talán
valaki Trilborn után eredt. Talán már most is keresik.
Henrik él. Élnie kell, ha ő győzött. Ha Henrik él, akkor Ross miért nem?
Könnycseppek szivárogtak a szeme sarkából. Érezte nedvességüket az arcán, de
nem mozdult, hogy letörölje őket.
A feje nem volt teljesen tiszta, de abban biztos volt, hogy nem erőszakolták meg,
míg eszméletlen volt. Sok helyen érzett fájdalmat, de ott nem. Trilborn olyan
régóta fenyegette már ezzel, hogy valószínűleg csak az tarthatta vissza, hogy
attól félt, közben fogják el. Mi van, ha félelme abból ered, hogy tudja, Ross
valahol mögöttük jár?
Ha él, a férje utánuk jön, már csak azért is, mert a feleségéről van szó. Nem
hagyhatja, hogy Trilborn elragadja Cate-et, már csak becsületből sem, nem is
beszélve a viszályról közte és régi ellensége közt. Ha nem is látta őket senki,
amikor elindultak, Ross egyszerű logikával kitalálhatja Trilborn menekülésének
útját: hol máshol találna biztonságra Írországon kívül? Talán már most is a
nyomukban jár.
Késleltetni... valahogy késleltetnie kell Trilbornt. De mit tehetne, hogy
megállítsa? Bárcsak ne fájna ennyire a feje, bár csak tudna gondolkodni.
Trilborn megfordult a nyeregben, hátranézett: Cate feje olyan kegyetlenül
lüktetett, hogy a mozdulattól nyögés szakadt fel a torkából.
- Majdnem úgy határoztam - közölte Trilborn; hangja kongott lehúzott
sisakrostélya mögött hogy itt hagylak.
Cate mély lélegzetet vett, hogy lecsillapítsa háborgó gyomrát, mielőtt
megszólalt.
- Bár azt tette volna!
- Mielőtt minden lehetséges módon a magamévá nem tettelek? Ugyan!
Aztán ezeket a módokat kezdte ecsetelni. Cate arra gondolt, hogy a durva
aktusok részletezése leginkább az ő megfélemlítését szolgálja. Már amikor a
férfi először rátámadt, akkor is olyan érzése volt, hogy Trilborn kéjvágyát egy
tehetetlenül vergődő nő látványánál semmi nem szítja fel jobban.
- Nem hiszem, hogy ezek megvalósíthatóak - jelentette ki, és a halántékát
masszírozta, hogy legalább a látása kitisztuljon. Aztán óvó mozdulattal a hasára
tette a kezét. - Lóháton legalábbis nem.
- Nem leszünk mindig lóháton! - csattant fel a férfi.
Trilbornt idegesíti, hogy nem reszket a félelemtől. Mi lesz, ha lepattan a
nyeregből, és bebizonyítja, hogy jó okkal retteg tőle? Cate jobbnak látta, ha nem
pimaszkodik tovább.
Bár... nem épp azt akarta elérni, hogy megálljanak? A kézenfekvő indok nem
feltétlenül von erőszakot maga után.
És ha a férfi mégis kihasználná az alkalmat? El tudná viselni? Tényleg itthagyná
utána? És ha igen, élve vagy holtan?
Nagy volt a kockázat, de mi más választása maradt? Ha egyszer elhagyják
Anglia partjait, Trilborn mindenképp a szajhájává teszi. Örömét lelné benne az
összes megalázó és fájdalmas módon, melyeket részletezett. El kellene viselnie a
dührohamait, ökle kegyelmére lenne bízva.
Viszont, ha sikerrel jár, és Ross, vagy a király emberei tényleg a nyomukban
járnak, az Trilborn végét jelentené. Ez a lehetőség megéri a kockázatot.
Gyorsan, mielőtt még meggondolhatta volna magát, megragadta a férfi csuklóját.
- Azonnal álljon meg! Rosszul vagyok.
- Bírd ki. Nincs időnk!
Cate a szájára szorította a kezét, és az ujjai között beszélt.
- Esküszöm, hogy nem tudom. Ha szeretné, hogy lehányjam...
Trilborn dühödt undorral felhorkant, de elkanyarodott a legközelebbi fák felé.
Amikor az árnyékukba értek, leszállt a nyeregből, aztán a lányt is lerántotta
maga mellé.
Cate botladozott, majdnem elesett, de egyáltalán nem játszotta meg magát. Lábai
remegtek, mint a kocsonya, és háborgott a gyomra. A szája elé kapta a kezét,
ellökte magát a férfitól, és tett néhány bizonytalan lépést. Háttal Trilbornnak
egyik kezével egy hatalmas tölgy törzsének támaszkodott. Előrehajolt és gyorsan
ledugta ujját a torkán.
A mozdulat valójában szükségtelen volt. Erősen hányt, zihált és fuldoklott,
miközben könnyek peregtek le az arcán. Újra és újra öklendezett, míg gyomra
kiürült. Végül elernyedt, kezével megtörölte a száját, fölegyenesedett, aztán
lehunyta a szemét, és hátát a fatörzsnek döntötte.
A mozdulattól valami a combjának ütődött. Annyira hozzászokott ahhoz a
könnyű súlyhoz, hogy kellett egy pillanat, mire rájött, mi az.
A tőre. Még mindig az övén lógott, a tokja ott rejtőzött ruhája redői között.
Óvatlanságból, nemtörődömségből, vagy hasonló okból Trilborn nem vette el
tőle.
- Gyerünk, iparkodnunk kell! - utasította a férfi, amikor nem mozdult, és a
karjára tette a kezét.
Cate lerázta magáról. Kissé bizonytalanul arrébb lépett, beljebb sétált az erdőbe.
- Hová mész?
- Vajon hova? - kérdezett vissza a lány a válla felett. Továbbsétált, míg egy
csalitos került közéjük.
A férfi eltűrte az ellenszegülést, amin Cate nagyon csodálkozott, míg a
hangokból rá nem jött, hogy Trilborn is kihasználja az alkalmat. Cate felhúzta a
szoknyáját, leguggolt, és miközben megtette, amit kellett, a levelek szövedékén
át figyelte a férfi alakját. Közben kihúzta az apró kést a hüvelyéből. Bedugta
hosszú ruhaujjába a csuklója alatt. Amikor ezzel meg volt, felegyenesedett, és
újra kilépett a nyílt terepre.
Erős késztetést érzett, hogy futásnak eredjen, nagyon erőset. Máskor talán
megpróbálta volna, de nem most. A fejét túl nagynak érezte a testéhez képest,
mégis túl kicsinek ahhoz, hogy elviselje a benne lüktető fájdalmat. Látása
elhomályosult, a távoli tárgyak hullámoztak, különleges alakot öltöttek. Egy
kecske a távoli dombon sárkánnyá változott, egy nyúl óriási varanggyá, egy
facsemete pedig lóháton közeledő, sötét alakra hasonlított. Cate pislogott, a
facsemete imbolygott, két feje nőtt. Lenézett, és látta, hogy neki is két jobb keze
van. Kettős látás kínozta.
Lassú, óvatos léptekkel visszaindult arrafelé, ahol a ló állt, bár szándékával
ellentétben léptei az erdő nyílt széléhez vitték. Trilborn káromkodva mellé
sietett. Levette a sisakját, hogy jobban láthassa prédáját. Hóna alá csapta a
sisakot, ujjait a lány csuklójára kulcsolta, és maga után húzta, ahogy
visszafordult a lova felé.
- Várjon, várjon! - zihálta Cate, és a homlokára szorította a kezét, amikor újra
rátört a rosszullét. - Pihennünk kellene még kicsit. A lova nem bír el örökké
mindkettőnket.
- Az az én gondom, nem a tied! - Trilborn maga előtt lökdöste. Cate
megbotlott, és el is esett volna, ha a férfi nem rántja fel és húzza magához.
Érezte testének forróságát a szoknyáján át, és ágyéka fenyegető keménységét.
Trilborn a szájára meredt, és lehajtotta a fejét.
Cate-et körbevette a férfi izzadt, felgerjedt, leheletnyi szegfűszeggel keveredő
szaga. Öklendezni kezdett. Inkább a hatás kedvéért, mint szükségből, fel is
nyögött.
Trilborn vadul átkozódott, közben gyorsan hátralépett. Az összes trágár
kifejezést, ami csak az alantas nőszemélyekről az eszébe jutott, a lányra
zúdította. Újra karon ragadta, és a lova felé taszította.
Cate megállt a hatalmas paripa mellett, fogva tartójának háttal a kengyelszíjba
kapaszkodott.
- Képtelen vagyok rá! - közölte, arcát a kengyelvashoz szorítva. - Nem tudok
továbbmenni.
- De tudsz! Fogsz is!
- Nem! - Cate a fejét ingatta.
- Inkább meghalnál? - kérdezte Trilborn. Ezek után a szavak után hallotta a
fémen csúszó fém hangját, ahogy a kardot kihúzzák a hüvelyéből.
Cate előhúzta a tőrt ruhája ujjából. Hova sújtson le? A nyakára? Azt túlságosan
könnyű védeni. A mellkasát védő mellvért és alsóbb védelme közé? A férfi
hosszú láncinget viselt alatta, ami legérzékenyebb pontján kívül mindent védett.
Ha csak megszúrja, az olyan megtorlásra sarkallná, amit talán nem élne túl.
Hirtelen rájött. Trilborn keze és csuklója csupasz volt, ahogy most a karját fogta.
Amikor könnyített magán, lehúzta a kesztyűjét.
Van egyáltalán esélye? Számít az?
Sosem tudna engedni Trilbornnak. Sosem adná meg magát, sosem lesz más
férfié, mint Ross Dunbaré.
Leeresztette a karját, és lassan megfordult, hogy szembenézzen elrablójával. Az
apró, éles tőrt a combjához szorította, tekintetét valahová a férfi válla mögé
szegezte, hogy szándéka ne látszódjon a szemében.
Trilborn haragosan nézett rá, bár arca megváltozott, amikor azt hitte, a nő
engedelmeskedik neki. Elégedettség villant a szemében, gúnyos kattanással
visszalökte kardját a hüvelyébe.
Cate mindezt látta a szeme sarkából, de figyelmét magára vonta valami a mező
túloldalán. A facsemete, amit észrevett, most közeledett és megnőtt. Mozgott,
csillogott a ferde napsütésben. Mégiscsak egy lovas. Egy lovag fénykörrel a
páncélja körül.
Trilborn nem láthatja meg, még nem. Cate lehunyta a szemét, és megnedvesítette
az ajkait. Könnyek homályosították el a látását, amikor újra felemelte pilláit,
hogy az előtte álló férfira összpontosítson.
- Miért? - kérdezte rekedten. - Miért én, miért most, amikor más felesége
vagyok?
- Az első perctől kezdve nekem szántak. Csinos, rangos, elátkozott grácia,
akiért az embernek a halállal kell megküzdenie? Melyik férfi tud ellenállni efféle
kihívásnak?
- Azt kell hinnem, hogy szinte mindenki más.
Trilborn gúnyosan felhorkant.
- Babonás bolondok! Örököltél is, az én erszényem pedig kiürült.
- Ezt elfogadom - húzta el a száját Cate -, bár azt hiszem, érdeklődése
felélénkült, amikor Rossnak adtak engem.
- Annak sosem lett volna szabad megtörténnie, hogy a holló vájja ki a
szemét! Soha!
- Nem, nem kellett volna követnie engem, amikor lemaradtam a vadászatról,
igaz? Ön akart elrabolni engem, ahogy most is.
- Rájöttél? Ó, igen, el akartam játszani az epekedő gavallért, aki mindenáron
meg akar kapni téged, és felajánlja a házasságot az erőszak után. Hálásnak
kellett volna lenned megaláztatásodban.
- De Ross belekeveredett, és maga gyűlölte őt ezért.
- Egy Dunbart, egy olyan határon portyázó kurafit, mint ő? Hogy ne
gyűlöltem volna? Henriknek nekem kellett volna adnia téged, nem neki!
- Tehát álnok támadással meg akart szabadulni tőle. Arra számított, hogy
Ross úgyis a segítségemre siet, amikor maga felém fordította a haragját.
- Ó, téged is a kezeim közé kaptalak volna, mert voltál olyan bolond, hogy őt
választod.
- De Ross túlélte a sérülést.
- Túl bizony, az a sátánivadék, ahogy megmenekült a bérgyilkos késétől is, és
túlélte azt is, amikor ma rá és a királyra támadtam.
Túlélte
Cate tudta, hogy így kellett történnie, mégis olyan öröm áradt szét benne, ami
több erőt adott neki, mint bármi más ezelőtt. Eltöltötte a szívét, és az egyre
vágtató lovag képe feltűnt lelki szemei előtt, bár nem merte tekintetét újra a
Trilborn mögötti mező felé fordítani.
- Életben van! - suttogta.
Trilborn durván felnevetett.
- Kétségtelen, hogy őkirályi felsége bárói címet ajándékoz neki a mai
teljesítménye után. Még több kegy Dunbarnak, aki elég szerencsés volt, hogy
megakadályozzon abban, hogy végezzek Henrikkel. De téged nem kap meg!
Trilborn tekintete lángolt kivörösödött arcában. Sérelmei visszaidézése újból
felajzotta. Hátralökte a lányt, majd a karja után nyúlt.
A tőr ott lapult Cate kezében, az ezüstös fém az elefántcsont felett a tenyerébe
simult. Gondolkodás nélkül előrecsapott, lesújtott a férfi csuklójának belső
oldalára.
Trilborn felüvöltött. Hitetlenség jelent meg a szemében, ahogy a lányra nézett,
bár hamar gyilkos dühvé változott. A sisakja kiesett a markából. Szabad kezét a
sebre szorította. Élénk skarlátvörös cseppek jelentek meg az ujjai között.
Cate-nek csak ennyi kellett. Megkerülte Trilbornt, és futásnak eredt. A feje
lüktetett, a fájdalom minden lépésnél egyre jobban elvakította. Kapkodva vette a
levegőt. A lába felmondta a szolgálatot, úgy érezte, mintha egy tál sodóban
járna. Rohanó léptei lassultak, és már csak vánszorgott, amikor kiért a fák
takarásából.
Hallotta, hogy a háta mögött Trilborn átkozódó morgással a nyeregbe pattan, és
ráüvölt az állatra. A hatalmas paripa vágtatni kezdett. Patái tompa
menydörgéssel csapódtak a talajhoz. Cate érezte, hogy megremeg alattuk a föld.
A sötét lovag a mező túloldalán Cate felé fordította a lovát. Gyorsan közeledett,
előrehajolt a nyeregben. Hátranyúlt a hátára vetett kardért, és előrehúzta: a
napfény csillámolva követte a fegyver ívét. A férfi arctalan volt a zárt sisak
mögött, de a páncélja felett viselt lovagi köpenyén Henrik vörös sárkánya
díszelgett. Lova patáinak mennydörgése tompa morajjá olvadt össze a lány háta
mögül hallatszó patadobogással.
Cate hátranézett. Trilborn őt vette célba. Ajka vicsorogva eltávolodott a fogától.
Kardja lelógott az ökléből, mintha lehúzná a súlya; a vér sötét vonalban futott le
a fényezett acélon. Miközben közelebb robogott, hátralendítette, és lesújtott vele.
Cate a földre vetette magát. Acél fütyült felette, átszakította a fátylát. Ezt a zajt a
füle csengésén is túlharsogta a zengő és halálos fenyegetés, a Dunbar klán skót
kiáltása.
A két férfi úgy ütközött össze, ahogy a fémmel bevont faltörő kos csapódik a
fémkapunak. Még a föld is beleremegett. A lovak nyihogtak, botladoztak a
csattanás erejétől. Cate odébb hengeredett az útjukból. Egy pillanattal később
páncél roppant, amikor egy test a földnek csapódott.
A lány időben ült fel ahhoz, hogy lássa, amint Ross leugrik a lováról, majd
megáll a földön fekvő Trilborn felett. Egyik lábával rálépett a legyőzött férfi
páncéllal védett mellkasára, előrehajolt, és kardja hegyét fedetlen nyaka vájatára
tette.
- Sújts le! - krákogta Trilborn, szája dacos vigyorra húzódott. - Gyerünk, ölj
meg!

20. FEJEZET


Ross nem egyedül nyargalt őrült módjára Cate nyomában.
Braesford vele tartott, megfontolt iramban ügetett mögötte, azért, hogy
támogassa, de ne avatkozzon közbe. Leszállt a nyeregből, és a férfi mellé lépett.
Álltak, és Trilbornra meredtek.
A gazember nehezen lélegzett. Ross nem mozdult, hogy segítsen. Fikarcnyit sem
érdekelte, ha többé nem vesz levegőt. Sőt igazából annak jobban örült volna.
Egyetlen pillanatig nagy kísértést érzett, hogy elfogadja a gazember felhívását,
kardját átdöfje a nyakán, és örökre torkára fagyassza a lélegzetet. Hatalmas
elégtétel lett volna, és végre igazság tétetett volna.
A lovagiasság és a becsület átkozott nyűg néha.
- Majd én őrzöm! Te Cate-tel foglalkozz! - szólt rá Braesford.
Ross rettegett odamenni, ahol a lányt elesni látta. De sógora, bár aggódott,
nyugodtnak tűnt, bár ő hihetetlenül derűlátó természet volt. Cate
megsebesülhetett annyira, hogy nem tudják elállítania vérzést, megcsonkíthatták,
talán meg is halt. Ross karddal a kezében lassan abba az irányba fordult, ahol
hitvese lebukott Trilborn kardja elől.
Cate felült a derékmagas fűben. Tágra nyílt szemmel figyelte a közeledő férfit,
miközben szakadt fátylát igyekezett helyre rángatni.
- Azt mondta, meghaltál.
Ross úgy vette ki, hogy a lány üdvözlésében dühös vádaskodás bujkál, bár
könnyek szegélyezték a szemét. Kire irányul a dühe? Ross nem tudta
megmondani.
- Az enyhe túlzás. - Ross közelebb lépett. Cate bal arccsontjától a halántékáig
sötét zúzódás húzódott. Látta, hogy szeme azon az oldalon bevérzett és
feldagadt. A hang homokként recsegett a férfi torkában, amikor ismét
megszólalt. -Megsebesített.
- Magával akart vinni Írországba. Nem akartam menni.
- Inkább maradni akartál, hogy megtudd, engem biztosan megöltek-e.
Harag lobbant fel Cate tekintetében, valami olyasmivel együtt, ami gyötrő
fájdalomra hasonlított.
- Ross...
- Később - szakította félbe a férje, és hagyta, hogy a kardja vívószíjánál
lógjon le a csuklójáról, amikor felsegítette a lányt. Az ijedtség savként cikázott
át az erein, amikor látta, hogy Cate alig áll a lábán. Válogatott káromkodások
jutottak eszébe. Mit művelt vele Trilborn?
Meg kellett volna ölnie azt a gazfickót, amíg még esélye volt rá.
Arrafelé pillantott, ahol a férfi elterült, és látta, hogy Braesford talpra segítette
régi ellenségét. Levette a mellvértjét, és Braesford épp gyolcscsíkot kötött a
csúnya vágásra a csuklóján, ahonnan patakokban folyt a vér.
- Megható! - kiáltott Trilborn oda, ahol Ross és Cate állt. - Hogy bánnál egy
nővel, akinek fontos vagy, ha ilyen gyengéd vagy azzal, aki megpróbált
megölni?
Cate éles lélegzetet vett, és megingott Ross ölelésében. Méltatlankodás a vád
miatt, vagy bűntudat, amiért kiderült az igazság? Ross nem tudta, abban sem volt
biztos, hogy tudni akarja, mit érez a lány Trilborn imént kimondott vádjával
kapcsolatban.
- A kis tőre halálos játékszer, nem igaz? A fürdődézsádban találtad egy
támadás után. Engem megpróbált vele kivéreztetni. Kár, mert megöltelek volna,
ha jó formában van a kardforgató karom.
- Nem igaz! - suttogta Cate. - Azaz tényleg megvágtam a karját, de muszáj
volt.
- Így van, különben az enyém lett volna - közölte Trilborn könnyed társalgási
modorban. - Bár okádott, akár egy halaskofa. Ez elég, hogy bármelyik férfi
gerjedelmét lelohassza. Szerintem az ivadékoddal viselős. Dilemma, bevallom,
de még mindig bezárhatod, míg a baba megszületik.
Ross akaratlanul is szorosabban ölelte a nőt. Trilbornnak igaza lenne? Cate annyi
mindenen ment keresztül: mi van, ha gyermeket várt és most elveszítheti?
- Cate? - kérdezte.
A lány arca elvörösödött.
- Azt hiszem... Talán.
Rossban feltámadt a harag, a vad, védőösztönnel együtt, ami minden izmát kővé
dermesztette. Trilborn járt Braesford Hallban, valahogy rájött Cate állapotára.
Meg akarta büntetni a lányt és őt, a Dunbar férjet azzal, hogy gondoskodik róla,
hogy elvetéljen? Nagy volt a fenyegetés születendő gyermeke számára, de az
anyja még nagyobb veszélyben volt.
- Honnan tudod, hol találtam a kést? - követelt választ Ross Trilborntól. -
Honnan tudnád, hacsak nem a bérenced számolt be róla?
- Talán a te Cate-ed árulta el nekem? Nem, én csupán elfogadtam a
csecsebecsét, amikor felajánlotta, és felfogadtam valakit a számára. Ügyesebb
bérgyilkost is találtam volna, ha nem kellett volna annyira sietni.
- Nem ajánlottam fel! - kiáltotta Cate.
- Óvatosan, ember! - szólt közbe Braesford. - Épp most ismertél be egy
gyilkossági kísérletet.
Trilborn felnevetett.
- Mit számít az, ha a nőt is magammal rántom?
- Tényleg, mit számít? - kérdezte Ross. Megfordult, és Cate-et támogatva
elindult Trilborn felé. - Végig az volt a célod, hogy elvedd tőlem Cate-et. Miért
ne ismernél be egy gyilkossági kísérletet? Nem csaphatják le kétszer a fejed. Bár
a hóhér rád biztosan az árulás és a királygyilkosság kísérletéért sújt le, Cate-et
viszont máglyára küldhetik azért, mert megpróbálta megölni a férjét. De sosem
veszed el őt tőlem, sem itt, sem a másvilágon. Ő az enyém lett illően megtartott
ceremónia által. A feleségem, a reményem, a jövőm, és az utolsó
lélegzetvételemig az is marad!
Eszelős harag torzította el Trilborn arcát. A morgás a torkában üvöltéssé
erősödött. Kitépte a karját Braesford markából, lehajolt, hogy felkapja a kardját a
fűből. Ugyanazzal a mozdulattal támadásba lendült, és Ross védtelen térde felé
vágott.
Ross félrependerítette Cate-et, ellökve a veszély közeléből, de azt már nem volt
érkezése megfigyelni hogyan és hová esett. Elkapta a csuklójáról lelógó kard
markolatát, és egész testét beleadva a védekezésbe, megállította a vad
előretörést. Kardjaik acélos éle összecsattant, fém szikrázott fémen. Aztán vívni
kezdtek.
Nem volt szép látvány. Mozdulataikból hiányzott a finomság és az elegancia.
Vágás, döfés. Zihálva erőlködtek, miközben tűzött rájuk a nap, és a verejték
csípte a szemüket. Vagy ölnek, vagy őket ölik meg.
Trilborn megtébolyodott; támadt, egyre csak támadt eszelős vakmerőséggel,
vérben forgó szemmel. Ross védekezett, figyelt, várt; tudta, hogy az angol nem
bírja sokáig, mert a csuklója sérült, és hamarosan kifárad. De úgy tűnt, a férfit
ördögi erő szállta meg. Nem félt, nem óvatoskodott, alig védekezett.
Meg akart halni.
Inkább kard által, mint hogy szembenézzen a hóhérral. Nem akart tárgyalást
csúfolódó nemesekkel, nem akart találkozni a bakóval, miközben a tömeg kacag,
süteményt majszol és moslékot dobál rá. Harc közben akart elesni.
Ross szívesen segédkezett ebben. Amikor megejtette a végzetes döfést, nemcsak
dühből, ősi gyűlölségből tette, nem is Cate miatt, hanem őszinte könyörületből.
Erejét és ügyességét arra használta, hogy olyan tiszta vágást ejtsen, amilyenre
csak képes. A nyakán találta el Trilbornt, pontosan azt a hirtelen véget nyújtva,
mint a hóhér csapása.
Kegyes halál volt ez régi ellensége számára. Ő is hasonló bánásmódra vágyott
volna Trilborn helyében.
Miután vége lett, és amikor Ross lélegzethez jutott, és szembe mert nézni az
iszonyattal és elutasítással Cate szemében, feléje fordult. A lány ott feküdt,
ahová lökte, elterült a fűben.
Nem moccant, amikor Ross térdre rogyott mellette, a nevén szólította, és a
karjába vette. Akkor sem, amikor felült vele a lovára, és visszafordult Henrik
tábora felé.
Még csak meg sem rezzent, akkor sem, amikor férje újra és újra selymes
hajfonatába suttogta:
- Ne hagyd meghalni! Kérlek, Istenem, ne hagyd meghalni!
Egy hónappal a stoke-i csata után hírnök érkezett Skóciából. Cate abban az
udvari kertben kapta meg a hírt, amit Isabel ültetett. Párnáknak támaszkodott egy
rózsalugasban. A levegőt betöltötte a viola és levendula illata.
Ross hozta meg a hírt. Halk léptekkel közeledett, mintha attól félne, hogy
felébreszti. Könnyen előfordulhatott volna, mert a csatatérről hazavezető,
fárasztó út nagy részét átaludta, és azóta is gyakran elszundított. Sokk - Henrik
orvosa így hívta -, bár Gwynne megesküdött rá, hogy ez csak attól van, hogy a
lány állapotos. Talán igaza volt. Bár még mindig megfájdult a feje az aprólékos
varrástól és más hasonló feladatoktól, unta már, hogy nyomorékként kezeljék.
Amikor egykor arról álmodozott, hogy egy jóképű lovag megszólítja egy
kertben, mint a Rózsaregényben, nem ilyen tiszteletteljes közeledésre gondolt.
- Igen? - kérdezte, és kinyitotta a szemét, amit a napfény ellen csukott be. -
Mi történt?
- Zavarok? Visszajöhetek máskor.
- Nem. Kérlek maradj! - Cate a pad vége felé mutatott. - Hallottam a
kapunyitás kürtszavát. A királytól jött hír?
Ross elfogadta az invitálást, és a felesége felé fordulva letelepedett.
- Pontosabban Braesfordtól, Henrik pecsétjével. Minden rendben. Az
elesettek számát kétszázra teszik Lancaster - részről, ezzel szemben több ezren
haltak meg a York-táborban. Az ifjú imposztor, született Lambert Simnel
biztonságban van. Henrik, nem úgy, mint előtte Richárd, nem látta szükségét,
hogy végezzen a fiúval. Ehelyett nyársforgatóvá tették, és most Henrik
konyhájában szolgál. Még a papot is, aki megpróbálta őt hercegnek kikiáltani,
csak börtönre ítélték, nem halálra.
- Megfontolt döntés.
- Ó, igen, bár én inkább ravasznak nevezném - felelte Ross. - Henrik kerülni
akarja, hogy akár csak a gyermekgyilkosság gyanújával illessék, és ki
hibáztathatná ezért?
Cate csak helyeselni tudott. Egy pillanattal később megkérdezte:
- Ez minden?
- Az öreg báró is üzent. Először Londonba, mert azt hitte, ott talál.
- Remélem, nem rossz hír.
Ross megrázta a fejét, amitől a napfény megcsillant sötét hajfürtjein.
- Minden meg van bocsátva. Hazarendelt.
Haza. Még mindig úgy gondolja, hogy Skócia az, ahová tartozik. Cate a
rózsabimbóra nézett, amit a feje fölött viruló lugasról tört le, és az ujjai közt
pörgette.
- Nagy öröm ez, de váratlan. Hogyan történt?
- A fülébe jutott, hogy Trilborn az én kezemtől halt meg. A Sassenach
családja utolsó sarja volt. A viszálynak vége. Mivel ezt én értem el,
visszafogadnak a Dunbar klánba.
- Ha atyád, a báró ennyire hálás neked, kész eltekinteni attól az apróságtól,
hogy angol szukát vettél nőül?
Ross előrehajolt, csuklóját a térdén nyugtatta.
- Ahogy mondod.
- Tehát elmész? - A szavak könnyednek hangzottak, érzelemmentesnek. Cate
büszke volt erre, nem számított, mekkora erőfeszítésébe került kimondani őket.
- Mennem kell.
Cate-nek már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy mikor jön vissza, de nem
tudta kimondani a szavakat.
- Mikor indulsz?
- Azonnal. Apám kíséretet is küldött az üzenettel.
Azonnal. Tehát a férfinak nem áll szándékában megvárni, hogy ő is elkészüljön,
nem akarja megkérni, hogy tartson vele. Akkora gombócot érzett a torkában,
hogy képtelen volt megszólalni.
Ross ránézett, aztán tekintete visszavándorolt ökölbe szorított kezére.
- Az lesz a legjobb, ha te most nem utazol - szólalt meg, mintegy
megválaszolva a kimondatlan kérdést. - Nem voltál jól, és jön a baba is.
Jó kifogás, ahogy arra is, hogy a férje miért nem osztja meg vele a szobáját vagy
az ágyát, mióta visszatértek. Ennek ideje véget vetni.
- Most már tökéletesen jól vagyok.
A férfi aggodalomtól sötéten kéklő tekintettel nézett rá.
- Igen? Annyira... Féltem, hogy talán meg is halsz.
- Biztos vagy benne, hogy ez minden? - Cate mély lélegzetet vett, és óvatosan
kifújta. - Vagy lehet, hogy elhiszed, hogy van igazság abban, amit Trilborn
mondott, és a halálodat akartam, hogy beteljesítsem a gráciák átkát és
szabaduljak a házasságunktól?
- Cate, ne!
- Nem hibáztatnálak érte - folytatta a lány gyors fejrázással. - Az a sok
minden, amit az átokról mondtam, a tőr, amit visszaadtál nekem, egy kivégzésre
váró férfi vallomása - bizonyára terhelőnek látszik rám nézve.
- Lehetetlennek tűnik - ellenkezett a férfi határozott hangon, tiszta tekintettel.
- Te sosem vennél részt orvgyilkosságban, Cate. Ha meg akarnál tőlem
szabadulni, akkor azt dühödben tennéd, és a saját kezeddel kaparnád ki a
szemem.
Cate-nek nem tetszett, hogy ilyesmit feltételez róla, de nem tette szóvá.
- Akkor hát?
Ross száraz, reszelő hanggal dörzsölte össze kardforgatástól kérges tenyerét.
- Nem érdemeltem ki, hogy feleségül vehesselek - kezdte lehajtott fejjel. - Te
Lady Catherine vagy, a birodalom nemesének lánya, míg én csak egy határ menti
portyázó. Egy nap bárónak hívnak majd, de ez csak tiszteletbeli rang lesz, a
nemességhez nincs köze. Az, hogy azt hittem, holtan akarsz látni, csak ürügy
volt arra, hogy ne csapjak le sólyomként a csalétekre, hogy a kedvedért ne váljak
angollá.
- Az sosem következne be - mondta Cate mosolyogva.
- Ráadásul - folytatta Ross makacsul - magam mellett tartottalak, amikor el
kellett volna küldjelek a veszély közeléből. Védtelenül hagytalak Henrik
táborában, és nézd meg, mi lett a vége. Önző gazember vagyok, és nem lovag.
Még az a David is, Braesford fegyverhordozója, akit Henrik a csatatéren lovaggá
ütött, nemesebb léleknek bizonyult nálam.
- Nem igaz! - közölte a lány egyszerűen.
Ross meg sem hallotta. Könnyed mozdulattal felállt, ellépett, és megállt Cate-
nek háttal.
- Jobb lenne neked nélkülem.
Tényleg így gondolja, vagy csak így akarja közölni, hogy inkább egyedül tér
vissza Skóciába? Kényszerítették, hogy megnősüljön, azért fogadta el Henrik
nagylelkűségét, mert nem volt otthona és hazája. Ez most megváltozott.
- Mi lesz Grimes Hall-lal?
- Miattad kaptam. Tégy vele, amit akarsz.
Cate szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, vajon a gyereküket is úgy
nevelje-e fel, ahogy akarja, ráadásul egyedül, de az siránkozásnak tűnhetett
volna. Nem csinál újra foglyot a férfiból, nem köti magához ezzel a kisbabával,
akit együtt teremtettek. És könyörögni sem fog, hogy maradjon vele, és szeresse,
bár a szavak olyan hangosan dübörögtek a fejében, hogy visszatért a sokk
fájdalma.
- Tehát ez a búcsú – mondta a férfi széles vállának.
- Ha úgy akarod.
Az ő akarata. Már megint az a szó.
- Mi köze az egésznek az én akaratomhoz? - kérdezte ingerülten. - Mikor
hagytak engem dönteni ebben az ügyben?
Ross visszafordult, hogy a szemébe nézzen.
- Visszautasíthattad volna, hogy hozzám gyere.
- Ó, igen, és mit értem volna el vele? Hogy szajhának bélyegeznek, mert
veled töltöttem egy éjszakát kettesben, vagy, hogy Henrik parancsára inkább
Trilbornnak adnak? Nem, köszönöm!
Ross csípőre tette a kezét.
- Te inkább engem akartál.
- Hát persze, hisz nem ment el a józan eszem! - Cate szinte köpte a szavakat.
- Nem mintha fikarcnyit is számítana.
- Hagyhattál volna belehalni egy elfertőződött késvágásba, de nem tetted.
Cate arca lángra gyűlt, ahogy visszaemlékezett rá, amikor a férfit mosdatta, hogy
levigye a lázát. Élvezte a rongy siklását a testén, és kitakarta, hogy lássa pőre
valójában.
- Felelősnek éreztem magam. Akkor sérültél meg, amikor a segítségemre
siettél.
- És később, amikor a szobámba jöttél?
- Azt hittem, meghalsz, mielőtt... mielőtt elhálhatnánk a házasságot.
- Milyen figyelmes tőled! - mondta Ross vontatottan, összehúzott szemmel.
- Miért, nem? - Cate a férfira nézett, aztán újra félrekapta a pillantását. - És
mindezt a semmiért, mert majd' kicsattantál az egészségtől az esküvő előtt és
után is.
- És szerinted miért történt mindez?
- Fogalmam sincs. Talán mert nem hittél az átokban, vagy talán először
Trilborn kért meg Henriktől, és ezért a balsors rá sújtott le.
Ross szemöldöke felszaladt.
- Nos, ebben van valami, bár te is kivetted a részed abból, hogy ne tudja
keresztülvinni aljas tervét.
- Nem a bosszú vezérelt - sietett leszögezni Cate.
- Nem, csakis a királyért tetted.
Cate eltökélten felszegte állát a vallomáshoz.
- És érted. Trilborn meg akart ölni téged a csata zűrzavarában.
- Amellett, hogy végez Henrikkel. Ambiciózus köpönyegforgató.
- De egyikőtök sem hitt nekem, amikor elmondtam! - Ez akkor is rosszulesett
Cate-nek, és még most is.
Ross keresztbe fonta karjait széles mellkasa előtt.
- Hittünk neked, de meg kellett győznünk Trilbornt az ellenkezőjéről. Azt
szerettük volna, hogy lesújtson, ahogy tervezte, ahelyett, hogy inába szállna a
bátorsága.
- Szólhattatok volna.
- Igen, lehet, de állandóan figyelt téged, te győzhetted meg leginkább, hogy
nyugodtan cselekedhet és biztonságban van.
- Ó, igen, de én nem voltam biztonságban.
- Nem - értett egyet Ross komoly hangon -, ezért hagynálak itt, ahol
Braesford vigyázni tud rád.
Cate hosszú pillanatokig nézte őt, miközben a nyári szél megrezgette a rózsákat
a feje felett, elhintve így édes illatukat rózsaszín sziromesővel együtt.
- Braesford kiváló sógor és jó férj - szólalt meg végül, felállt és tett néhány
lépést a férje felé -, de nem hozzá mentem feleségül.
Ross állkapcsa megfeszült, óvatosság villant a tekintetében.
- Ó jobban tud vigyázni rád.
- Kértem én, hogy vigyázzanak rám? - kérdezte Cate éles hangon. - Talán
nem azt akarom. Ráadásul utánam jöttél, amikor Trilborn elrabolt. A
feleségednek hívtál. Imádkoztál, hogy ne haljak meg. Újra és újra azért
könyörögtél.
Halvány pír tűnt fel Ross bőrének sötétsége alatt.
- Hallottad?
- Mint egy lázas álomban.
- A figyelmeztetéseddel megmentetted az életem. Az volt a legkevesebb,
hogy utánad megyek.
- Azt mondtad nekem, „később” - emlékeztette Cate, és egyre határozottabb
léptekkel közeledett felé.
- Később?
- Amikor elmondtam volna neked, mit érzek a haláloddal kapcsolatban. -
Eszébe jutott, hogy a férfi máskor is mondott ilyet, olyankor, ha valamiről nem
akart vitatkozni.
- Az nem a megfelelő időpont volt.
- Mert Trilbornnal találtál, és mert nem tudtad, mi történt köztünk, hogy mit
tett velem?
- Annak ehhez semmi köze nem volt - válaszolta Ross homlokráncolva. -
Azért mondtam, mert véres kezű skót voltam, aki akkor tért vissza a csatából, te
pedig angol hölgy. Ez még mindig igaz.
A megkönnyebbüléstől gombóc támadt Cate torkában, és nehezen nyelt.
- Ennek meg még kevesebb köze van hozzá. Szerintem túl sokat gondolsz az
angol hölgyekről, Ross Dunbar.
- Te vagy az egyik graydoni grácia.
- De akkor is csak egy nő. Nem jelent semmit... Vagy félsz tőlem emiatt?
- Nem, dehogy!
- Gondoltam. Azt hiszem, azért mondtad Stoke után, hogy a tiéd vagyok,
azért imádkoztál, hogy maradjak életben, mert szeretsz. Azért nem hatott rád az
átok, mert szeretsz attól az éjszakától fogva az erdőben, amikor majdnem lángba
borítottad a világot, hogy ne fagyjak meg. Hagytad, hogy a szobádba menjek,
mert szerettél. Ugyanezen okból vettél feleségül, és nem másért. Azért maradtál
olyan sokáig Grimes Hallban, mert attól féltél, hogy észreveszem. Ezért tartottál
magad mellett a sereggel menetelve.
- Nem! - A férfi hangja keményen csengett.
Cate összerándult, mintha a szó megütötte volna.
- Nem? - suttogta.
Ross lassan megrázta a fejét, és utána nyúlt, mint aki álmodik és attól fél, hogy
az álomkép szertefoszlik.
- Szerettelek attól a perctől fogva, amint megláttalak szembeszállni a
haramiavezérrel a kezedben azzal az apró tőrrel. A merészséged megbabonázta a
szívem. Majd' belehaltam később, ha csak egy pillanatra is, de arra gondoltam,
hogy ellenem fordítod. Aztán a tudat, hogy használnod kellett Trilborn ellen, és
én nem tudtalak megvédeni, ráébresztett, hogy nem vagyok méltó, soha nem is
voltam méltó az arához, akit Henrik nekem adott.
- Azt hittem... - Cate elhallgatott. Megköszörülte a torkát, majd folytatta: -Azt
hittem, nem vagyok skótnak való feleség.
- Ne butáskodj! Apám egy óra alatt a rabszolgáddá válna, ha találkoznátok.
Igen, ahogy én is az lettem. Ahogy most is az vagyok.
Ez kétségtelen túlzás volt, de Cate nem rótta meg érte.
- Akkor ne tegyünk róla, hogy így legyen?
- Tegyünk róla? - kérdezte Ross, hüvelykujjaival a hitvese felkarjait
simogatva a selyemruhaujjakon át. - Amikor lehet, hogy nem maradsz velem?
Cate kissé hátrahúzódott, hogy jobban lássa az arcát.
- Miért ne maradnék?
- A feleségemnek hívtalak. Te nem hívtál férjednek.
- Dehogynem - felelt a lány homlokráncolva -, minden egyes alkalommal,
amikor veled voltam.
Röpke mosoly suhant át a férfi arcán.
- Azt tetted volna? Azt hittem, valami mást.
- Nem - suttogta Cate, közelebb lépett, míg keble már a férfi mellkasát
súrolta.
- Nem hiszem, hogy neked szabadna... nem. A papok szerint tilos, míg
gyermeket vársz, és a szülés után is. Két hosszú évig! - sóhajtott Ross.
- A papok - válaszolta Cate, miközben ujja végigfutott a férfi ingének
kivágásán, csak mert örömét lelte abban, hogy hozzáérhet - semmit nem tudnak
a várandósságról, hisz sosem hordtak gyermeket a szívük alatt.
- Igaz.
- Soha nem adtak életet egynek sem.
- Nem. Gondolod...
- Hogy ez inkább az ő önfejűségük, hogy megakadályozzák a gyönyörünket?
Igen, azt hiszem.
- Biztos vagy benne?
- Egészen biztos.
- Ó, Cate!
A nőt a lábujja hegyéig felmelegítette a kék lángként fellobbanó szenvedély a
férje szemében. Halkan, megkönnyebbült sóhajjal felnevetett, amikor Ross
magabiztos erővel magához szorította. A férfi szája olyan csókkal csapott le az
övére, ami felfalta, de dédelgette is, birtokba vette, de egyben bizalmat,
szerelmet és hűséget is ígért. Amikor egy pillanatra elengedte, Cate a mellkasán
nyugtatta a homlokát.
- Mi lesz atyáddal, a báróval - kérdezte felsóhajtva - és a kísérettel, amit érted
küldetett?
- Ők várhatnak. Apám ötlete volt, hogy kitagadjon. Nem sietek visszatérni a
kegyeibe.
- De elmész? Nem tartanálak távol a családodtól és a barátaidtól. - A lány
szorongva ráncolta a homlokát.
- Szeretnéd, ha újra a határ mentén portyáznék?
- Ha... ha az örömet okoz neked - válaszolta Cate, de habozását inkább a Ross
mellei csúcsát súroló hüvelykujja, mint az ijedtség okozta.
- Henrik kegyelméből most már én is angol báró vagyok, akárcsak Braesford,
és szép, terjedelmes földjeim vannak. Nincs időm portyázni, és nem is vágyom
rá. De van egy vágyam, ami Skóciában valóra válhat.
Cate a szemébe nézett.
- Mi lenne az?
- Feküdj velem hanga és páfrány közt, mikor nincs fölöttünk más, csak a kék
ég, alattunk pedig a plédem.
- Tehát - kérdezte Cate elhaló lélegzettel - hamarosan indulunk?
- Ki tudja? - felelte Ross lassan, tekintete hitvese mellbimbójának ágaskodó
dudorán pihent, amely majd’ átdöfte a ruha szövetét. - Talán, ha már
belefáradtam, hogy angol földön szerelmeskedjek veled, mondjuk, úgy ötven év
múlva. De mindenképp csak miután a baba megszületett.
- Akkor a kíséretednek sokáig kell várnia.
- Igen. De visszamehetnek nélkülem is.
- Kétlem, hogy nélküled akarnának szembenézni Dunbar urával.
- Istenemre, tényleg! - mondta Ross, hangjába azonban tisztelet is vegyült.
- Milyen félelmetes ember - Cate kezével végigsimított Ross nyakán, ujjai
beletúrtak a hajába -, azt hiszem, nekem is találkoznom kellene vele hamarosan.
Ross szája egyik sarkát felhúzva lemosolygott rá.
- Ha azt szeretnéd.
- Akkor ma indulunk?
- Nem, ma még nem. - Ross átfogta Cate mellét, mintha csak ellenőrizni
akarná, hogy tökéletesen illik-e a tenyerébe.
- Holnap?
- Kétlem, hogy készen állnék.
- Mikor szállunk nyeregbe hát?
- Édesem, ha úgy kívánod, akár ma este is ellovagolhatsz.
- Skóciába? - kérdezte Cate teljesen ártatlanul, miközben arca felforrósodott,
combjai közt édes nedvesség szivárgott.
Ross a hajába súgta a választ.
Cate felnevetett, elakadt a lélegzete az úti cél hallatán, de nem ellenkezett.




[1] Kegyelemdöfés - francia
[2] Skót népviselet, a kilt őse; nagy. négyszögletes, kockás szövet, egyik végéből
combközép és térd közötti magasságban szoknyát formáznak, övvel fölcsatolják,
másik végét pedig a vállon rögzítik.
[3] Skót gúnyszó „angol kutya", illetve nőkre vonatkoztatva „angol szuka"
értelemben.
[4] A kelta nyelvi-kulturális kör egyik legjelentősebb ünnepe, mely október 31-
én sötétedéskor kezdődik, és november 1-jén ér véget.
[5] 11. századi francia romantikus költemény
[6] Ágyékkötő
[7] A 15. században viselt burgundi főkötő, melyről hosszú, bőredőjű fátyol
lógott le