NNCL1199-4AAv1.

0
Bill McCay
Lázadás
Stargate
Első fejezet
Három ébredés
A hajnal még néhány órányira volt, de már halvány fény keltett árnyékokat a külvárosi ház
hálószobájában, jelezve a közelgő napfelkeltét, amelynek elkerülhetetlenül jönnie kellett. Sarah
O'Neil előtt egyre jobban kirajzolódtak a fésülködőasztal és a ruhásszekrény körvonalai.

Könyökére támaszkodva feküdt az ágyon, és csendesen nézte hálótársát. Jack O'Neil ezredes
hamarosan felkel, megborotválkozik, felöltözik, majd elindul a közelben lévő haditengerészeti
támaszpont felé. Sarah boldog volt, hogy férje irodai munkát kapott, és nem kellett többé embereket
ölnie valami távoli harctéren, mint amivel egész szolgálati idejét töltötte.

Az asszony félt, hogy férje legutóbbi küldetése az utolsó lesz számára. Jack teljesen összetört, amikor
fiuk, Jack Junior életét vesztette egy baleset során. Junior az apja pisztolyával játszott, amely
véletlenül elsült, és megölte a fiút. A balesetet követő hónapok folyamán Jack egyszer sem aludt a
hálószobában, az asszony mellett. Szótlan volt és görcsös, akár egy ökölbe szorított kéz. Órákon át ült
magányosan a fia szobájában egy 191 l-es gyártmányú, 45-ös kaliberű automata coltot tartva a
kezében, miközben az a gondolat foglalkoztatta, hogy a szájába veszi a fegyver csövét, és
szétloccsantja az agyát.

Amikor Jack felettesei újabb küldetéssel bízták meg a férfit, Sarah tudta, hogy egy bomba élő
detonátoraként akarják felhasználni.

De Jack visszatért, Sarah pedig örömmel látta, hogy férje a küldetés során kiheverte lelki sérülését.
Gyermekük halálát természetesen nem tudta elfelejteni, de a távoli világban szerzett élményei
hatására beletörődött a sorsába. Már nem volt többé az a két lábon járó roncs, mint a temetés után.

Ismét önmaga lett. A visszatérését követően, oly hosszú idő óta először, egymáshoz bújtak a hitvesi
ágyban. Amikor Jack levetkőzött, Sarah látta, hogy nem lehetett könnyű a küldetés. Közelharcban
szerzett zúzódások, kék-zöld foltok borították a bordáit és a hasizmait.

Az asszony megpróbált gyengéd lenni hozzá, a harcedzett ezredes pedig szinte szégyenlősnek
látszott, mint aki nem tudja, hogyan tehetné jóvá, amit valaha elrontott.

Sarah némán figyelte a férfi ismerős arcvonásait. Eszébe jutott az első találkozása a vagány, markáns
állú, kihívó tekintetű tizedessel, aki most békésen aludt mellette. Az alvó férfi vonásai teljesen
ellágyultak, az arca pontosan olyan volt, mint elvesztett fiuké.

Sarah lehajtotta fejét a párnára, karjával átölelte a férfi nyakát, mintha testével akarná megóvni. Az
asszony tudta, hogy több hónapi nyugalom után aznap érkezik a támaszpontra Jack egyik titokzatos
felettese.

Milyen kevés időt kapott, hogy emberi lényként élhessen --, gondolta a férfihoz simulva. Remélem,
nem küldik olyan helyre, ahol ismét parancsot teljesítő gépezetté válik!
***

Az Abydos bolygón Daniel Jackson a mennyezetet bámulta, miközben elzsibbadt karját dörzsölte,
hogy helyreálljon benne a vérkeringés. Nem bánta a kellemetlen érzést, hiszen a zsibbadást Sa'uri
okozta, amint fejét Daniel karján nyugtatta, arcát pedig a férfi mellkasába fúrta.

Daniel különös úton került az Abydosra. Egyiptológus társai kinevették, amikor azt állította, hogy a
Nílus menti civilizáció gyökerei egy korábbi kultúrára épülnek.

Egy titkos katonai bázison saját szemével láthatta ennek a korábbi civilizációnak az egyik alkotását. A
hatalmas, kör alakú tárgyat kőlapok burkolták. A burkolólapok hieroglifáinak megfejtése a Csillagkapu
elnevezést adta.

Azután a^Csillagkapu rejtélyes jeleinek értelmezésével próbálkozott, amelyekről kiderült, hogy

csillagképeket ábrázolnak. A megoldás lehetőséget adott a kormány tudósainak, hogy kinyissák a
Csillagkaput. Egy csoport tengerészgyalogossal Daniel átlépett a Kapun ebbe a különös világba, ahol
szembekerültek Re istennel, az emberi testet öltött idegen lénnyel, aki Abydos és más világok lakóin
uralkodott.

Daniel, valamint a tengerészgyalogosok egy csapat lelkes fiatal élén felkelést robbantottak ki Re
testőrei ellen. Daniel és Sa'uri halálos sebet kapott a harcban, csupán Re testregeneráló szarkofágja
révén maradtak életben. A szarkofág földönkívüli technológiával készüít az Abydoson bányászott
különleges kvarckristály ásványából.

Re elmondta Danielnek, hogy technológiájának az alapját ez az ásvány biztosítja. A kitermeléséhez az

ókori Egyiptomból hozta az embereket a Csillagkapun át, és rabszolgaként dolgoztatta őket az
ércbányákban. De a Földön lázadás tört ki, ezért Re lezárta a kaput. Most, évezredekkel később az
átjáró ismét megnyílt. Ezért pedig meg fogja büntetni az embereket. Atombombát küld Coloradóba,
amelynek hatóerejét százszorosára növeli a titokzatos kvarckristállyal.

De a lázadás megakadályozta terve végrehajtásában. A robbanás végül magát Rét pusztította el.

Daniel úgy döntött, hogy az Abydoson marad. Re a lázadástól félve tudatlanságban tartotta a népet.
Megtiltotta az írást, ezért az itteni emberek nem ismerték történelmüket. Daniel tanítani kezdte őket,
miközben igyekezett minél több ismeretet szerezni az egyiptomi kultúra gyökereiről. Közben
feleségül vette Sa'urit, a helybeli uralkodó lányát.

Daniel a vályogtéglákból épített mennyezetet nézte. Óriási feladatot vállalt magára, amikor
elhatározta, hogy kézbe veszi az itt élő emberek oktatását. Az elmúlt hónapok során megtanította
Sa'urinak, a helybeli bölcseknek, valamint néhány lelkes fiatalnak a hieroglifák rendszerét. Ők
képezték az oktatás első generációját, akik majd továbbadják tudásukat a szélesebb rétegeknek.

Ideje jelentős részét egy ősi, föld alatti helyiségben töltötte. A termek falait generációkon át
írástudók vésték tele a legnagyobb titokban, feljegyezve a bolygó lakóinak történelmét. Daniel első
dolga az volt, hogy lemásolja a falra vésett hieroglifákat.
Eszébe jutott, amint Sa'uri lefordította az egyik részletet. „Amikor az Omboson fellázadtak az
emberek, Re elküldte Hathort, hogy verje le a lázadást. Hathor vérbe borította az egész világot, de
végül sebesülten tért vissza Re palotájába, és ott alszik azóta is."

Daniel emlékezett egy óegyiptomi mítoszra. A legenda szintén arról számolt be, hogy egy felkelés
elfojtására, és a lázadó vezérek elpusztítására Re a macskafejű Hathor istennőt küldte. De Hathor
nem tudta csillapítani vérszomját, s elhatározta, hogy kiirtja az egész fajt. Az isteneknek nem tetszett
az értelmetlen pusztítás, sokallták a halálos áldozatokat, ezért készítettek egy kis tavat, amelyet édes
bogyó levét tartalmazó sörrel töltöttek meg. Amikor az istennő ivott a tóból, mély álomba zuhant,
amelyből felébredve ismét derűssé és nőiessé vált.

Most már tudjuk a legenda alapjául szolgáló igazságot -- gondolta Daniel. Azután a gondolatai másra
terelődtek. Az az ötlete támadt, hogy hasznosabb lenne angolra tanítani ezeket az embereket.

Nagada, Sa'uri lakóhelye, mezőgazdasági jellegű település volt. Az élelmiszert primitív színvonalú
állattartással és növénytermesztéssel biztosították. A település lakóinak többsége azonban a
bányákban dolgozott. A város az egyik érclelőhely közelében épült, ahol a napisten technológiájához
nélkülözhetetlen kvarckristályt bányászták. Re a kitermelt ércet elvette az emberektől, és cserébe
nem adott semmit.

Az érc jelentős exportcikknek látszott, miután a földi tudósok megvizsgálták azokat a mintákat,
amelyeket O'Neil ezredes vitt magával. Daniel megpróbálta figyelmeztetni Kaszufot, Sa'uri apját, és a
város bölcseit, hogy óvatosak legyenek a földi üzletemberekkel. De az egyszerű emberek a
Csillagkapun át érkezett látogatókat barátjuknak, sőt szinte hősöknek tekintették.

Daniel csak reménykedni tudott abban, hogy ez a nézetük nem fog megváltozni.

Sa'uri megmozdult, majd felsóhajtott. Azután kinyitotta a szemét, és Danielre mosolygott.

-- Den-jur! -- suttogta, helyi akcentussal ejtve ki a férfi nevét.

Daniel visszamosolygott rá, és elhatározta, hogy ezeket a problémákat későbbre halasztja.

A Tuat hold felszínéből csupán a márványcsarnokot magába foglaló kristálypiramis emelkedett ki.
Thot már számtalanszor eltűnődött azon, vajon Re miért építtette a piramis alakú kupolacsarnokot
kilátónak. Odakinn mindent kopár sziklák borítottak, a sötét égbolton mozdulatlan csillagok
ragyogtak, és magasan a horizont felett látni lehetett a szürkéskék bolygó hatalmas korongját, amely
körül a hold/keringett. Tíz évezred után a bolygó kezdte kiheverni az ökológiai katasztrófát. A titkos
feljegyzések szerint Re itt találta meg az első szolgáit. Velük készíttette a Csillagkapukat, valamint a
sisakokat és fegyvereket, amelyek isteni hatalommal ruházták fel humán testőreit.

A feljegyzések szerint Re megegyezett az itt élő emberekkel, hogy elpusztult bolygójukról új világba
költözteti őket. Mint később kiderült, az a bolygó lett az Ombos, a vér világa.

Thot felemelte a fejét, és az égen ragyogó bolygót szemlélte. Bárkik voltak is az első szolgák, remek
építészeknek bizonyultak. Még ebből a távolságból is látni lehetett romvárosaik szabályos vonalait.

-- Nézz rám, Ammit faljon fel! -- visszhangzóit Szebek hangja a zárt térben.
Thot sóhajtva pillantott a csarnok közepén álló férfira. Nem értette, miért néz körül gyanakvóan
Szebek, hiszen ő választotta ezt a csarnokot találkozásuk helyéül.

Nehéz volt elhinni, hogy ő és Szebek ugyanazon gyerekek közül valók, akiket azért választottak ki,
hogy Re istent szolgálják. Küllemük és neveltetésük teljesen eltért egymástól. Thot volt a napisten
hivatalnokrendszerének vezetője, Re legfőbb írnoka. Testileg nagyon hasonlított ahhoz a lényhez,
melynek fejét sisakja reprezentálta. Thot volt az íbiszfejű isten, az íbisz pedig egy gólyaszerű madár.
Különös látványt nyújtott kis pocakjával és fehér tunikájából kiálló sovány végtagjaival.

Szebek viszont a kegyetlenségéről ismert krokodilfejű isten volt, Re bolygóközi alkirálya, a felügyelők
felügyelője. Izmos teste katona mivoltára utalt. Ha nem Anubisz lett volna Re első számú harcosa,
bizonyára Szebek töltötte volna be ezt a posztot.

A krokodilfejű isten úgy nézett Thotra, mint aki alig tudja fékezni magát, hogy össze ne roppantsa az
írnok vékony csontjait.

Thot rezzenéstelen tekintettel figyelte a hadurat. Biztos volt benne, hogy Szebek még nem mer nyílt
összeütközésbe kerülni egyik istenséggel sem. Re egy hónappal ezelőtt eltűnt, miközben rövid
látogatást tett a távoli Abydoson. Azóta a birodalom valamennyi harcos istene sorra eljött a
Csillagkapukon át a Tuat bolygóra, ahonnan űrhajóval folytatta útját a Tuat holdra. Re sohasem
engedélyezte Csillagkapu létesítését személyes rezidenciájában.

A hold, amelyen Thot oly sok éven át élvezte a hatalmat, mint Re első számú embere, fő ügyintézője
valamint tanácsadója, most hemzsegett az agresszív haduraktól és katonáiktól. Valamennyien
vérszomjas ragadozók voltak; gyűlölték és vetélytársaknak tekintették egymást. Csupán Re tudta
kordában tartani őket. De egyre bizonyosabbá vált, hogy Re nincs többé. A hadurak agyában azonnal
felmerült a kérdés, vajon ki lesz Re utódja. Néhányuk, köztük Szebek is, már azt kalkulálta, hány
katona támogatására számíthat a hatalmi harcban.

Szebeknek bizonyára ez járhatott a fejében, mert igyekezett barátságosabb hangot megütni.

-- Hamarosan kitör a hatalmi harc... Remélem, számíthatok a támogatásodra! Mi mindig jól

megértettük egymást, miközben őt szolgáltuk.

Thot különösnek találta, hogy Szebek nem ejtette ki Re nevét. A hadúr szinte suttogva folytatta:

-- Emlékszem, gyerekkorodban mennyire rettegtél a büntetésétől, ha valami rosszat tettél. -- Szebek

szeme hirtelen összeszűkült. -- Gondolj arra, milyen büntetést várhatsz tőlem! Ha nem vagy hajlandó
engem szolgálni, akkor rettegj a haragomtól!

Azzal megfordult, és kiment. Thot egyedül maradt a csarnokban. Az égboltra tekintett, közben Szebek
ajánlatán gondolkodott. Kétségtelen, hogy nála rosszabbak is hatalomra kerülhetnek. Szebek
rendelkezett azokkal az erőkkel, melyek révén megszerezhette a hatalmat. De vajon az ő
támogatásával képes lenne-e meg is tartani azt valamennyi vetélytársával szemben? Mert ha nem,
akkor őt, mint a vesztes támogatóját, bizonyára megölik. Ha Anubisz is a pályázók közt lenne, nem
kétséges, ki indulna a legtöbb eséllyel, és kit kéne támogatnia.
De Anubisz eltűnt Révei együtt. Hozzá mérhető harcos nem akadt Tuat palotájában. Hacsak Thot nem
szánja rá magát egy rendkívül kockázatos vállalkozásra.

Márpedig gyorsan döntenie kellett, mielőtt kezdetét veszi a fegyveres harc. Az ellenfelek közel
egyenrangúaknak tűntek, nem lehetett tudni, végül melyikük kerül ki győztesen.

Thot aktiválta a sisakját, és egy pillanattal később az íbiszfej kialakult. Azután elindult a piramis alsóbb
szintjei felé, ahol a palota létfenntartó rendszerei, gépezetei és berendezései kaptak helyet. A teljes
rendszer automatikusan működött évezredeken át, időnként mégis elvégeztek előírásszerű
karbantartási műveleteket.

A palota tervrajzát csupán az írnokok ismerték. Hála a pontos feljegyzéseknek, Thot tudta, hol
található a légzsilip, és milyen védőöltözet szükséges, ha kilép a szabadba, mivel a hold nem
rendelkezett atmoszférával. A testéhez simuló öltözet szokatlan érzést váltott ki Thotban, mivel
általában meztelen felsőtesttel járt. A ruha hozzákapcsolódott a sisakjához, az oxigénellátást egy
légzőkészülék csöve biztosította.

A zsilipkamrán át kilépett a hold sziklás felszínére. A piramistól néhány méternyire megszűnt a

mesterséges gravitáció. Thot úgy érezte, mintha nem lenne súlya. Úti célja elég távol esett a palotát
alkotó piramiskomplexumtól. Hamarosan már a palota csúcsát sem látta, a kilátót, ahol Szebekkel
találkozott.

Az alacsonyabb gravitáció ellenére alaposan kifulladt, mire egy kisebb kráterhez ért. Szerencsére itt
tökéletes biztonságban volt, és ezúttal semmit sem kellett magával vinnie.

A kráter alját fekete szikla borította. Ha a titkos feljegyzések nem adnak pontos útbaigazítást, hogy
hol kell keresnie a lejáratot, azt még közvetlen közelről is árnyéknak vélte volna. A bejáratot fedő
kőlapot 8500 éven át bombázták a mikrometeorok, kontúrjai mégis tökéletesen belesimultak a
környezetébe.

Miután Thot megtalálta a masztaba, vagyis a föld alatti sírkamra lejáratát, betáplálta a
kontrollpanelen a megfelelő kódot. Az ajtó kinyílt, ő pedig belépett. A bejárat mögött egy kis
halomba rakott felszerelés várta, amelyet darabonként hordott oda. Magához vett egy kézi lámpást,
azután megfordult, hogy bezárja az ajtót. Amikor megbizonyosodott arról, hogy nem szűrődik ki fény,
amelyet a palotából valaki észrevehet, bekapcsolta a lámpát. A masztabába egy szűk folyosó vezetett,
amit energiasugárral vájtak a sziklába. A falak durvák voltak, látszott rajtuk, ahogy az energianyaláb
hatására a fekete kőzet megolvadt, majd ismét megdermedt. Az egyik sarokban a munkálatokat
végzők üszkös csontvázai hevertek.

A megfeketedett, eldeformálódott csontok éles ellentétben álltak a helyiség közepén emelkedő

szarkofág szabályos éleivel. Re csodálatos technológiájának igazi műremeke volt a hatalmas, koporsó
alakú tárgy, melynek oldalai vakítóan ragyogtak Thot lámpájának fényében. A csaknem négy méter
hosszú szarkofág feji része hatalmas napkorongot formált, az oldalakat pedig geometriai
pontossággal faragott hieroglifák borították.

Thot egy falba süllyesztett kontrolipanelen különböző utasításokat adott a masztaba rendszereinek.
Hamarosan friss levegő áramlott a helyiségbe. Amint a légnyomás elérte a kívánt szintet, Thot
reaktiválta a sisakját, amely azonnal visszasiklott a hüvelyébe.
Azután a szarkofághoz lépett, és megérintett néhány hieroglifát. Az egyetlen hatalmas kristálynak
látszó felület három részre vált. A nap alakú korong a magasba emelkedett, a két oldalsó rész pedig
lassan eltávolodott egymástól.

A szarkofág belsejéből jövő halvány fény elárasztotta a helyiséget. Thot izgatottan lépett közelebb.
Egy gyönyörű női arcot pillantott meg, melynek szépsége olyan tökéletes volt, mint egy szoboré.

Azután Thot észrevette, hogy az asszony mellkasa enyhén megemelkedik, majd visszasüllyed, amint a
szépség lélegezni kezd.

Lassan kinyíltak a szemek.

Hathor életre kelt.

Második fejezet
Információszerzés
A fájdalom volt Hathor utolsó emléke. Amint fokozatosan kezdett magához térni, eszébe jutottak az
Omboson vívott harcok, melyek során el akarta pusztítani a lázadó bolygó lakóit. Már saját katonái is
féltek tőle, olyan kegyetlenül állt bosszút a lázadókon, vérbe borítva az egész bolygót.

Hathor éppen támadást vezetett egy maroknyi ellenállóval szemben, akik egy hegyvonulat
erődrendszerében húzódtak meg. Az udadzsítek, az egyszemélyes vadászrepülők, dupla csövű
sugárfegyvereikkel többször végigpásztázták a leszállóhelyet. De amint a földre lépett, az egyik vörös
hajú ördög előugrott a fedezékéből, és rátámadt. Az átkozott nem rendelkezett sugárfegyverrel. A
lázadók nyilvánvalóan megfigyelték, hogy a Hórusz-testőrök felfedezik az ilyen fegyvereket.

Mire Hathor lövésre emelte a sugárlándzsáját, a lázadó hasba szúrta egy hegyes fémtárggyal. A seb
nem volt túl veszélyes, mégis úgy érezte, mintha a teste megbénult volna.

-- Méreg... -- suttogta, miközben az egyik Hórusz-testőr megölte a merénylőt. De a fájdalom és a

bénultság egyre fokozódott. Minden mozdulat pokoli kínokat okozott. A seb a rothadó hús szagát
árasztotta, mire az udadzsíten eljutott a Csillagkapuig.

Elhatározta, ha sikerül túlélnie ezt a kalandot, kideríti a méreg összetételét. Újabb fegyvert jelentene
az arzenáljában.

Mire végül a Tuatra érkezett, az arca már teljesen elfeketedett. Re személyesen üdvözölte, Hathor
szívét pedig melegség öntötte el a napisten megjelenésétől.

Életben maradásának csupán egyetlen lehetősége volt: Re csodálatos szarkofágja. Re szolgái közül
néhányat, az úgynevezett pótolhatatlanokat, időről időre elhelyeztek a kristályszarkofágban, ha
súlyos betegségben szenvedtek. Valamennyien megfiatalodva és egészségesen hagyták el a
szarkofágot.

Tehát amikor Hathor magához tért, tele volt reménnyel. Visszanyerte az erejét és egészségét, s azt
remélte, hogy Re fogja várni az ébredését, vagy legalábbis legbizalmasabb szolgái. De Re trónterme
helyett egy barlangszerű helyiségben találta magát, és fogalma sem volt róla, hogy ki az az ember, aki
fölé hajolva őt bámulja.

Hathor izmai tiltakoztak a mozdulat ellen, amint az asszony felült, hogy elkapja a bámészkodót. Thot
ijedten hátralépett, de az asszony egy pillanat alatt kiugrott a szarkofágból, megragadta aztán az
írnok torkát.

Néhány lépés, majd Hathor a durva falhoz nyomta a betolakodót. A férfi feje már kékülni kezdett,
amikor az istennő engedett a szorításon. Hathor halálos ütésre emelte másik karját. Azt hitte, hogy a
betolakodó egy áruló Hórusz-testőr, de azután felismerte Thothot.

-- Lehetetlen -- mondta, ismét megszorítva a sisak nélküli férfi torkát. -- Thot idősebb ember, de nem
olyan öreg, hogy meghalt volna, mielőtt én... -- Szemei végigfutottak a falakon. -- Hol vagyok?

Thot megpróbált levegőhöz jutni sérült gégéjén át.

-- A Tuaton. Egy masztabában, néhány mérföldnyire Re palotájától.

-- Egy sírkamrában?!

-- Sokáig aludtál, úrnőm. -- Thot igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. -- A titkos feljegyzések,
amelyeket tanulmányoztam, arra utalnak, hogy túl nagy lelkesedéssel hajtottad végre a küldetésed.

-- Levertem a lázadást a parancsnak megfelelően -- válaszolta Hathor. -- De úgy tűnik, a

tevékenységem még Rében is ellenérzést váltott ki. Ezért eltemetett, hogy elkerüljön egy újabb
lázadást. Erről van szó? -- Hathor szeme összeszűkült. -- Vagy... feljegyzéseket említettél, amelyeket
tanulmányoztál. Ha azért keltettél életre, hátha Re ellen fordulok... akkor súlyos baklövést követtél
el, összeesküvő!

Mivel a napistent harcosok vették körül, Hathor csak nőiessége és a csábító ereje révén tudott
közöttük boldogulni. De még a férje, a mérnökisten sem merte rosszallni Réhez fűződő „barátságát".
Hathor tudta, hogy örökifjú teste nem tud ellenállni az ősi ösztönöknek. És azt is érezte, hogy Re
idegen testbe költözött tudata is fogékony a bájaira. Talán éppen ezért akarta eltávolítani őt a
közelből.

De ha ez az igazság, akkor sem volt bölcs dolog azt feltételezni róla, hogy elárulja a napistent. Most
felébredt, és azzal nyerheti el ismét Re kegyét, ha elviszi hozzá az áruló fejét.

Az arckifejezése bizonyára elárulta gondolatait, mert a falhoz préselt Thot felemelte a kezét.

-- Azért ébresztettelek fel, mert úgy tűnik, Re nincs többé.

Ezúttal Hathor lépett hátra elbizonytalanodva. Egy pillanatig néma maradt.

-- Hogyan...? -- Elharapta a nyilvánvaló kérdést: „Hogyan lehetséges ez?" Helyette mást kérdezett. --
Mióta vagyok bezárva ide?
Amikor Thot válaszolt neki, az asszony szeme elkerekedett a rémülettől. Nyolc évezred túl hosszú idő
volt ahhoz, hogy tettei puszta legendává váljanak. A következő kérdése csupán gyakorlati
vonatkozásúnak tűnt.

-- Ki viseli most a macskafejet? Thot meglepődött.

-- Sohasem létezett másik Hathor.

A hír hallatán elégedett mosoly futott át az asszony arcán. Azután számba vette a felmerülő
problémákat. Re jogutódja megkérdőjelezheti az ő pozícióját, és egyetlen gyilkosság nem oldja meg a
gondot. Ha még nincs jogutód, akkor el kell döntenie, melyiküket támogatja, vagy ő maga próbálja
megkaparintani a hatalmat.

Nézte az előtte álló Thotot, akiben évezredek tapasztalata halmozódott fel az Első Idők óta. Vajon
miből gondolja, hogy ő képes erre? Thot annak idején Re legfőbb írnoka és informátora volt, akinek a
fegyvere a toll, nem pedig a kard. Kételkedett benne, hogy ez a csenevész kis teremtmény elég
hatékonyan tudná támogatni a nagy hatalmú hadurakkal és fegyvereseikkel szemben.

-- Mit vársz tőlem? -- foglalta szavakba gondolatait.

-- Úgy tűnik, Re nincs többé -- válaszolta Thot. -- Valakinek rendet kell teremtenie a palotában.

Ó, igen, a legenda átka, gondolta Hathor. Thot azt hiszi, hogy ő minden segítség nélkül, egymaga is
képes elbánni az összes trónkövetelővel.

Hathort mégis gondolkodóba ejtette a lehetőség. Hiszen eddig is ő uralkodott Re palotájában a

szerelem segítségével. Miért ne uralkodhatna ezentúl a harc révén?

-- Ezt részletesebben meg kell még beszélnünk! -- mondta. -- Elég fullasztó itt a levegő.

Thot a masztaba bejáratánál halomba rakott felszerelésre mutatott.

-- Hoztam egy védőruhát a számodra, mivel odakinn nincs levegő. Szállásról is gondoskodtam, amely
a palota egy titkos részében helyezkedik el.

Hathor bólintott. Azok után, hogy több mint nyolcezer évet töltött egy kőkoporsóban, az igényei
meglehetősen szerények voltak. Egyébként is úgy gondolta, jobb, ha a meglepetés előnyét a
megfelelő pillanatra tartogatja.

-- Beszélj a vezérekről! -- szólalt meg. -- Kik pályáznak Re trónjára? Melyik hadúr látszik a
legerősebbnek? Anubisz is köztük van? Vagy ő eltűnt Révei együtt?

Thot röviden összefoglalta a helyzetet, miközben Hathor magára öltötte a szkafandert. Az asszony
már korábban is viselt ilyen öltözéket. Meglepte, hogy Re technológiája semmit sem változott az
eltelt évezredek folyamán.
Indulásra készen állt, mire Thot befejezte a trónkövetelők és potenciális lehetőségeik felsorolását.
Hathor figyelmét leginkább Szebek keltette fel. Sohasem szerette a krokodilfejű istent. Szebek
félelmetes harcos és kiváló hadvezér hírében állt.

Hathor szemében ő volt az első számú célpont.

-- Elég! -- jelentette ki végül. -- Menjünk innen!

Hathor aktiválta a sisakját, mire nyolcezer év után először vált láthatóvá a macskafej.

A macskák ruganyos teste, hízelgő viselkedése hűen tükrözte Hathor megjelenését. De az emberek
általában túl későn döbbentek rá, hogy az asszony valójában nem szelíd, kedves cica, hanem
valóságos tigris.

Valószínűleg így fognak járni azok az istenségek is, akik Re helyét akarják elfoglalni.

Másrészt a rossz hírét, keltő legenda is félelmet keltett ellenfeleiben, ami szintén hasznára lehet. Úgy
vélte, ha legyőzi Szebeket, a többiek behódolnak neki.

Ölj meg egyet, és megfélemlítesz ezret! Ezt még az Omboson tanulta meg, a lázadók lemészárlásakor.
Most ugyanezt az elvet akarta alkalmazni a Tauton is. Bár azt is el kellett ismernie, hogy a
megfélemlítés módszerét Rétől leste el.

Még a Földön, az Első Napoktól kezdve Re mesterien alkalmazta a megfélemlítés különféle technikáit.
Rendkívül ügyesen kényszerítette rá a lakosságra az akaratát. De ugyanilyen eszközökkel tartott
fegyelmet az istenné emelt emberei közt is. Ha valaki hibát követett el, vagy a napistennek nem
tetsző cselekedetet hajtott végre, súlyos büntetésben részesült. Az illető gyakran az életével fizetett
tettéért.

Re tehát a megfélemlítés eszközeivel uralkodott alattvalóin.

Hathor elmosolyodott: ugyanezt fogja tenni ő is.

A Földön egy katonai szállítógép indult el WashingtonbóL Az utasterét nem lehetett igazán spártainak
nevezni, mivel mindössze egyetlen utas tartózkodott benne. West tábornoknak így elegendő hely állt
rendelkezésére, hogy kényelmesen utazhasson. A táskája tele volt iratokkal, amelyeket az út során
háborítatlanul áttanulmányozhatott.

West merev arca olyan volt, mint egy vérbeli pókerjátékosé, amint kivette táskájából az első,
„Szigorúan titkos" jelzéssel ellátott dossziét. Ez tartalmazta a szétszerelt sugárlándzsa működési
elvének technikai leírását. A Pentagon szakembereinek nem sikerült túl sokat megállapítani az idegen
technikáról, de ezt igyekeztek bonyolult szakkifejezések hókuszpókuszával leplezni. A szakemberek
mindenesetre optimistának tűntek, és azt ígérték, hogy két héten belül megoldják a kérdést.

West rosszallóan összevonta a szemöldökét. A legnagyobb problémát az okozta, hogy az idegen

technológia az Abydoson bányászott titokzatos kvarckristályon alapult. A kristály egyetlen földi
forrását viszont csak a Csillagkapu jelentette. West azon tűnődött, vajon hány ilyen csodafegyvert
gyárthatnának, ha feldarabolnák a Csillagkaput...
Ezzel két probléma is megoldódna. A fegyver csak az Egyesült Államok kezében lenne, másrészt pedig
az átjáró megszüntetésével elhárulna a világűrből fenyegető veszély.

Tovább olvasta az iratokat, amelyek az Abydosról visszatért tengerészgyalogosok beszámolóival

folytatódtak. A katonák említést tettek egy csillaghajóról is, de erről csak az a néhány ember tudott,
aki odaát járt.

West megborzongott, amikor gondolatai visszatértek Jack O'Neil részletes jelentéséhez. A

Csillagkapun át visszaküldött atombomba, amelynek hatását százszorosára növelték a kvarckristállyal,
az emberi civilizáció végét jelentette volna. A Kapu léte tehát potenciális veszélyforrást jelentett.

Szerencsére az utolsó pillanatban O'Neil ezredesnek sikerült a csillaghajó fedélzetére juttatni az

atombombát, így az a gonosz idegen lény pusztulását okozta, aki istennek tekintette magát.

De mióta a három életben maradt tengerészgyalogos visszatért a Földre, senki sem lépett át a
Csillagkapun. A katonai támaszpont őrzését megerősítették, illetéktelen személyeket nem engedtek a
bázis területére. A potenciális veszély nagyságának felmérése elég nehéz feladatnak bizonyult. A
teljes felelősség West tábornokra hárult. Nem szívesen zárta volna le örökre a Csillagkaput, hiszen
óriási távlatokat jelentett az emberiség számára. Megnyitotta előtte az univerzumot.

Ezen túlmenően a Földre hozott anyagminták között jelentős mennyiségű kvarckristályt találtak. Az
anyag vizsgálata talán hihetetlen mértékű technikai fejlődést eredményez, elsősorban az Egyesült
Államok számára. Az érc egyeduralkodóvá teheti az országot.

O'Neil szerint az Abydos lakói primitív technológiával termelték ki a földből az ércet. Ez nyilvánvalóan
megfelelt az idegen lénynek, mivel így jobban éreztethette velük isteni mivoltát. Egy fejlettebb
technológiával rengeteg ércet lehetne kibányászni, és a Csillagkapún át a Földre szállítani. Ha az érc
valóban beváltja a hozzá fűzött reményeket, akkor mindenképpen érdemes fenntartani az átjárót.

A bányászat gépeket jelent, valamint embereket, akik működtetik azokat. West azonnal a
haditengerészet mérnökeire gondolt, mivel az egész vállalkozás természetesen a hadsereg
felügyelete alatt folyna, az ő személyes irányításával.

Ez persze ismét hatalmas felelősséget jelent. Ha valamelyik ember nem térne haza, s kitudódna, hogy
egy másik bolygón érte baleset... Talán mégis jobb lett volna, ha O'Neil felrobbantja a Kaput az
Abydoson, és ezzel elejét veszi az összes problémának. Ha senki sem tudna a kristály létezéséről...

De az idegen technológia és a kristály létezett, erről pedig a Pentagonban is sokan tudtak. Westre
hárult a feladat, hogy megoldja ezt a problémát. Éppen ezért bízták rá; ő volt az az ember, aki mindig
megoldotta az ilyen kérdéseket.

Hajlott arra a döntésre, hogy a legnagyobb titokban bányát létesítsenek az Abydoson. Emellett arra is
figyelniük kell, nehogy támadás érhesse őket a világűrből. A bányászok azonban nem lehetnek
katonák. Az embereket a bányatársaságtól kell hozatni. Az UMC [United Mining Consortium --
Egyesült Bányászati Társaság] rengeteg munkát végzett a kormány számára az utóbbi időben. Eléggé
megbízható cégnek bizonyult. A munkáikat pontosan elvégezték, és az emberek is tartották a
szájukat. Külön előnyük, hogy végeztek kitermelést a fejlődő országok primitív körülményei között,
így várhatóan az Abydoson is megbirkóznak majd a nehézségekkel. Ráadásul az UMC rendelkezik a
Földön fellelhető valamennyi ásvány kitermeléséhez szükséges felszereléssel.

West úgy döntött, az UMC lesz a megfelelő bányatársaság. Személyesen ismerte az igazgatótanács
néhány tagját. Elhatározta, hogy kapcsolatba lép velük, hiszen a termelés megkezdése előtt a
helyszínre kell küldeniük a szakembereiket az előzetes vizsgálatok elvégzéséhez.

A vizsgálatokat a hadsereg felügyelete alatt kell lebonyolítaniuk. Ki legyen a parancsnoka a katonai

egységnek? Olyan ember, aki megbízható, és pontosan követi az utasításokat. Ezenkívül pedig helyi
ismerettel rendelkezik.

Jack O'Neil ezredes.

West elégedetten elmosolyodott. Az UMC bizonyára hálás lesz neki, hogy óriási profithoz juttatja...
Talán nem azonnal, de előbb-utóbb rájönnek, hogy kinek tartoznak hálával. Egy magas rangú
katonatiszt, aki egyengeti az útjukat, esetleg még az igazgatótanácsban is helyet kaphat. Amúgy is
foglalkoztatta a gondolat, hogy hamarosan nyugdíjba vonul...

És egy tábornoknak is gondolnia kell a jövőjére.

Harmadik fejezet
Terepszemle
Szkára eltakarta szemét a vakító napfénytől, majd megszámolta a masztadzs-csordát, amelyet
barátaival őrzött. Sa'uri fivérének el kellett ismernie, hogy mióta szabad harcos lett, a pásztorkodást
még unalmasabb tevékenységnek találta, mint korábban.

Ő és a társai szinte véletlenül sodródtak bele a felkelésbe, amikor megmentették az idegen világról
érkezett katonákat Re haragjától. Szkára a legtöbbet a fekete sapkás parancsnoktól tanulta, akiről
később megtudta, hogy Jack O'Neil ezredesnek hívják. O igazi harcos volt, annak ellenére, hogy
durva, zöld ruhát viselt. Eleinte kissé mogorvának találta, de később rájött, hogy barátságos,
melegszívű ember. Sajnos a kapcsolatteremtés nehézségekbe ütközött, mivel az idegenek közül csak
Daniel beszélte a nyelvüket.

Szkára csodálta O'Neilt, és különös barátság alakult ki közöttük. Nagyon elkeseredett, amikor a
példaképe, a bálványa eltűnt a Csillagkapuban, hogy visszatérjen abba a világba, ahonnan jött.

Szkára nem azért szerette volna, ha az ezredes velük marad, mert vágyott a harcra. Be kellett látnia,
hogy a háború borzalmas; nem csupán dicsőséget jelent, hanem sebesülteket, sőt halottakat. Sokan
elestek a csatában, és a Nagada fölött repülő udadzsítek is rengeteg civil lakost mészároltak le.

Az idegenek távozása óta aludni is alig maradt ideje. Nappal dolgozott, esténként a hieroglifákat
tanulta. Ám sohasem lankadt a lelkesedése. A titkos helyiségek szövegeiből megtudta, hogy Re más
világokon is zsarnokként uralkodott. A hieroglifák feljegyezték azt is, mi történt az Omboson, ahol a
nép fellázadt, mire macskafejű Hathor vérbe borította az egész bolygót.

Miközben tudása fokozatosan gyarapodott, Szkára egyre leküzdhetetlenebb vágyat érzett, hogy
eljuthasson ezekre a bolygókra, és elmondja az ott élő embereknek, hogy Re nem létezik többé.
Szeretett volna csatlakozni hozzájuk, hogy az Abydos népéhez hasonlóan ők is kivívhassák
szabadságukat.

Ezekről a gondolatairól azonban nem mert beszélni még Kasufnak, Sa'urinak és Danielnek sem. De
amikor elmondta mindezt barátainak, ők is egyetértettek vele. Ez újabb erőt adott neki a tanuláshoz.
Minden szabad idejét a titkos feljegyzések tanulmányozásával töltötte.

Közben a társaival arra az elhatározásra jutottak, hogy harcászati tudásukat is fejleszteniük kéne.
Ezért hamarosan megkezdték a kiképzést, amely testgyakorlásból, rejtőzködésből, emberek
észrevétlen megközelítéséből állt. Valóságos kincsnek tekintették, és gondosan karbantartották
azokat a fegyvereket, amelyeket a Földről érkezett látogatók hagytak az Abydoson. Szkára
vezetésével átkutatták az idegenek elhagyott sátrait, ahol nagy örömükre több láda lőszert találtak.

Szkára megszervezte, hogy a piramist, amely magában foglalta a Csillagkaput, éjjel-nappal őrizzék.

Ezért, amikor lövések döreje hallatszott a piramis felől, Szkára nem lepődött meg túlságosan. Az
előzetes megbeszélés értelmében ez jelezte, ha újabb látogatók érkeznek. Szkára kissé
bosszankodott, mert az őrnek elég lett volna egyetlen lövést leadnia, felesleges volt egy egész
sorozatot a levegőbe lőni, hiszen lőszer csak korlátozott mennyiségben állt rendelkezésükre.

Azután árra gondolt, hátha a látogatók ellenséges szándékkal érkeztek, s az őröknek meg kellett
védeniük magukat.

Szkárát nyomasztó érzés fogta el, amikor eszébe jutottak a Hórusz-testőrök, ahogyan kiözönlöttek a
piramis kapuján. Talán Re valamelyik hadura jött el, hogy bosszút álljon, és helyreállítsa a birodalom
rendjét.

Néhány parancsot kiáltott a társainak, mire a pásztorfiúk azonnal katonává váltak. Fegyvereiket
kézbe fogva megindultak a dűnék felé, amelyek mögött a piramis emelkedett. Hamarosan elérték az
utolsó magaslatot, ahol a figyelőhelyet kiépítették, és ahonnan tüzet nyithattak a betolakodókra.

A dombtetőre érve az őrök riadt kiáltozással fogadták őket.

-- Szkára! -- mutatott Nabeh a piramisra. Visszajöttek!

Szkára a szeméhez emelte a távcsövet, amelyet O'Neil ajándékozott neki, mielőtt elhagyta az
Abydost. Amint élesebbre állította a képet, három alakot pillantott meg, akik a piramis felől
közeledtek. Nabehnek igaza volt. De a látogatók ugyanolyan öltözéket viseltek, mint akik a Földről
érkeztek. Az egyikük fején fekete sapkát pillantott meg. Tovább figyelte az ismerősnek tűnő alakot,
míg végül felismerte. Valóban Jack O'Neil ezredes volt.

A fekete sapkás férfi ezúttal nem sötétzöld ruhát viselt, hanem homokszínűt, akárcsak két társa. Ezért
nehezebben lehetett észrevenni őket. Szkára azonban jól ismerte az ezredes arcvonásait, s azonnal
tudta, hogy a látogatók a barátaik.

Legszívesebben azonnal lerohant volna a közeledők elé. Ám mint egy igazi vezér, tájékoztatta a
látottakról a katonáit, majd letolta Nabehet, amiért nem takarékoskodott a lőszerrel.
***

Walter Draven, az UMC képviselője egy pillanatra döbbenten megállt, mikor a piramist elhagyva
jellegzetes zajokat hallott.

-- Puskalövésnek tűnik -- mondta. Markáns arcával katonai kísérőjük felé fordult.

-- M-16-os automata puska -- bólintott Jack O'Neil ezredes.

-- Maga azt állította, hogy az itteni emberek primitív technikai színvonalon állnak. Még
fémeszközökkel sem rendelkeztek, amikor találkozott velük.

-- Úgy tűnik, azóta sokat fejlődtek -- jegyezte meg Martin Preston, a csoport mérnöke, majd a dűnék
felé mutatott. Alacsony, zömök ember volt, kerek, vörös arccal. Feltehetően mindent tudott a
primitív körülmények között folytatott bányászatról.

-- Néhány kölyök segített nekünk -- magyarázta mosolyogva O'Neil. Eszébe jutott Szkára és lelkes
csapata. -- Használták a fegyvereinket is, bár kétlem, hogy maradt még lőszerük.

-- Talán megdézsmálták a maguk készletét mondta gyakorlatiasan Preston. -- A beszámolója szerint a

felszerelés jelentős részét itt hagyták a táborhelyen.

O'Neil nem tudta leplezni meglepetését. Nem akarta elhinni, hogy West tábornok titkos iratokat
adjon át egy bányamérnöknek.

-- Ha ez történt, akkor sokkal leleményesebbek és fegyelmezettebbek, mint gondoltam.

-- Hogy érti ezt? -- kérdezte Draven,

-- A gyerekek és a fegyverek veszélyes kombinációt alkotnak. A fegyver könnyen elsülhet egy gyerek
kezében.

Az UMC emberei egymásra pillantottak, majd némán követték O'Neilt a dűnék felé. Több lövés nem
hallatszott.

-- Valószínűleg jelzőlövést adtak le, amikor megláttak minket -- vélekedett O'Neil.

Az UMC két embere úgy izzadt, mintha zsírból lettek volna, és a levegőt is elég nehezen szedték.
O'Neil viszont olyan könnyed léptekkel haladt, akár egy díszszemlén.

-- Tehát ezek az emberek figyelőket helyeztek el a Csillagkapu közelében -- jelentette ki a mogorva

arcú Draven, azt érzékeltetve, mintha ez ellenséges tevékenységre utalna,

-- Nyilvánvalóan tudni szeretnék, ha látogatók érkeznek -- bólintott O'Neil.

-- Gondolja, hogy a professzor szervezte meg a figyelést, aki itt maradt, és feleségül vett egy helybeli
lányt? Mi is volt a neve...? Jackson? kérdezte Draven.
O'Neilt nevetésre késztette az ötlet.

-- Daniel? Őt annyira lefoglalja a házasélet és a hieroglifák megfejtése, hogy eszébe sem jutna az
ilyesmi.

-- Akkor kik azok az emberek, akik szaglásznak utánunk? -- tudakolta Draven.

-- Talán az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezzük tőlük -- javasolta O'Neil, majd elindult a

legmagasabb dűne felé. Draven és Preston botorkálva követte. Lábuk bokáig süllyedt a puha
homokba, és ez erősen lelassította haladásukat. Ezzel szemben O'Neil továbbra sem mutatta az
erőfeszítés legkisebb jelét.

Draven csendesen káromkodott, miközben megpróbált lépést tartani az ezredessel. Amióta komoly
beosztást töltött be az UMC-nél, megszokta, hogy limuzinnal jár mindenhová, és állandóan testőrök
veszik körül. Egy hete még nevetett volna azon, ha valaki azt mondja neki, hogy a sivatagban fog
gyalogolni, ahol egyetlen tengerészgyalogos felügyel a biztonságára.

Mégis itt volt, s élete legnagyobb lehetősége állt előtte. Az UMC hamar belátta, mekkora
lehetőségetjelent számára egy egész bolygó ásványikincseinek kitermelése, vetélytársak nélkül. De
mindenekelőtt kapcsolatot kellett teremteniük a bolygó lakóival. Erre a feladatra pedig Walt Draven
látszott a legalkalmasabbnak.

Draven letörölte homlokáról az izzadságot, majd az ezredesre pillantott, aki már jóval előttükjárt.

Hamarosan elérték a legnagyobb dűnét. Q'Neil nem állt meg a domb tövében, hanem elkezdett
felkapaszkodni az emelkedőn.

Draven mozgást észlelt a csúcson.

-- Ezredes! -- kiáltotta kiszáradt torokkal. Odafenn!

O'Neil már észrevette a fenti mozgást, hallotta az izgatott beszédet. Tovább folytatta útját, majd
elmosolyodott, amint a dombtetőn megpillantotta Szkára örömtől sugárzó arcát és a pásztorfiúk
csapatát. Amint az ezredes közelebb ért, valamennyien vigyázzba vágták magukat, s tisztelgésre
emelték a kezüket.

-- Mi az ördög ez...? -- dörmögte értetlenül Draven.

A fiúk fegyelmezettségének egy pillanat alatt vége szakadt, amint O'Neil odaért hozzájuk. A hősük
köré sereglettek, lelkesen kiáltoztak, Szkára pedig megölelte az ezredest.

-- Elég kifejező kultúrának látszik -- jegyezte meg szárazon Preston.

Amint az üdvözlés véget ért, Szkára parancsokat osztogatott, hogy megmutassák O'Neilnek, milyen
katonás fegyelmet alakítottak ki a távollétében.

-- Úgy tűnik, ő a vezérük -- mondta Draven a társának. -- Jó lesz szemmel tartani.

A fiatalok lenyújtották kezüket, hogy segítsenek a két idegennek felkapaszkodni a csúcsra.

-- Ez itt Szkára, a többiek pedig a barátai mutatta be a fiúkat O'Neil. -- Ők segítettek Re legyőzésében.

A fiúk nem értették az ezredes szavait, de Re nevének említéséből arra következtettek, hogy O'Neil a
lázadásról és a győzelemről beszél.

Dravent nem nyűgözte le a fiatalok lelkesedése. Katonásdit játszó csürhének tekintette őket.
Egyenruhát sem viseltek, a felszerelésüket pedig nevetségesnek találta. Csupán a csapat fele
rendelkezett puskával, és mindössze Nabeh fején volt sisak.

De azt el kellett ismernie, hogy Szkára született vezéregyéniség. Társai habozás nélkül végrehajtották
a parancsait. Draven azonnal belátta, hogy a fiatalember rendkívüli figyelmet érdemel. Nagyon
veszélyes is lehet, ugyanakkor bármilyen rendszer hűséges, megbízható támogatójává válhat.

Hegyedih fejezet
Előnyszerzés
Szebek lakosztálya előtt aktivált sisakkal álltak a Hórusz-testőrök. Ha Hathor látta volna az
arckifejezésüket a maszk alatt, bizonyára úgy véli, hogy kénytelen valamennyiüket megölni. Bár ez
nem tartozott a tervéhez.

A testőrök reakcióit mindig az adott körülmények határozzák meg, és ezeket a körülményeket

ügyesen lehet manipulálni. Re szolgái valamennyien férfiak voltak, ezért Hathor sokat várt
nőiességének, valamint testi szépségének varázsától. A szolgák között akadtak olyan rút kiskacsák is,
mint Thot, de általában nem ez volt a jellemző. A gyönyörű Hathor pedig egész életét a nőiesség és a
szerelem istennőjeként élte le.

Hathor nem követte el azt a hibát, hogy túlságosan kihívóan öltözzön, vagy többet mutasson
gyönyörű alakjából, mint amennyi feltétlenül szükséges.

Az egyik testőr az útját állta, aminek következtében testük egy pillanatra érintkezett egymással. Az őr
sóvárgó szemekkel bámulta a szépséget.

-- Mi járatban vagy? -- kérdezte. Az asszony lesütötte a szemét.

-- Az uram, Thot küldött.

Az őr bekiáltott valakinek, aki a lakosztályban tartózkodott.

-- Egy lány van itt. Thottól hozott üzenetet. Odabentről hangfoszlányok szűrődtek ki, azután
egyértelmű parancs érkezett.

Az ajtónál álló őr értetlenül nézett végig az asszonyon.

-- Átkutatni? -- vigyorodott el. -- Nincs rajta semmi, amibe bármit elrejthetett volna.
Hathort bevezették egy hatalmas márványterembe, ahol Szebek hívei tartózkodtak. A helyiség
levegőjét a sör és az izzadság szaga töltötte meg. A katonák csontból faragott dobókockákkal
játszottak, miközben harsányan röhögtek.

Amint a tömeg lassan felfigyelt Hathor jelenlétére, egyre jobban elhalkult, végül néma csend lett. A
férfiak szinte felfalták tekintetükkel az istennőt. Szebek egyik hadnagya odahajolt a hadúrhoz, és a
fülébe súgott valamit.

A krokodilfejű isten széles mellkasa megemelkedett, miközben végigmérte az asszonyt.

-- Tehát Thot küldött? -- Hathor bólintott.

-- És mit üzent? -- Hathor vállat vont.

-- Csupán tisztelete jeléül küldött.

-- Bizonyára tudja, mennyire örülök a szép ajándéknak. És elég bölcsen választott -- mondta Szebek,
majd harsány nevetéssel fordult híveihez. -- De úgy látom, nincs bővében az asszonyoknak, ha csak
egyet szánt nekem.

A harcosok nevettek a vezér tréfáján.

-- Gondolom, nem sértlek meg benneteket, ha Thot ajándékát kisajátítom.

Szebek intett az asszonynak, majd a kijárat felé indult. Hathor lesütött szemmel követte. Bámulatba
ejtette a katonák fegyelmezettsége, alázatossága. Sóvárogva bámulták a tökéletes női testet, de
egyikük sem merte megérinteni a vezér tulajdonát.

Hathor elhagyta a márványtermet, és követté Szebeket egy kisebb helyiségbe. A hadúr leült egy
heverőre, és mohó szemmel bámulta az asszonyt.

-- Gyere közelebb! -- mondta. -- Hadd nézzem meg jobban az ajándékomat!

Hathor lassú, kecses mozdulatokkal közelített felé. Testének minden porcikájából áradt a nőiesség.
Szebek légzése felgyorsult, vérben forgó szemei kidülledtek. Hathor érezte a férfi felhevült testének
melegét.

Szebek az asszony felé nyújtotta mindkét kezét, mint a kisgyerek, amikor megkapja a régen áhított
ajándékot. Az egyik keze Hathor ágyékkötője alá siklott, és merészen megindult felfelé. Másik karja az
asszony derekára fonódott, hogy még közelebb húzza magához. Hathor érezte meztelen hasán a férfi
forró leheletét.

Miközben Szebek magához húzta az asszonyt, Hathor keze mozgásba lendült. Jobb kezével lecsapott
Szebek karjára, amivel a derekát fogta, a balt pedig villámgyors mozdulattal felrántotta. A
borotvaéles karperec mély sebet ejtett a férfi arcán, a karra mért ütés pedig szabaddá tette az
asszonyt. A következő csapása végighasította Szebek arcát az állától egészen a szeméig.
Szebek megdermedt, döbbenten nézte a földre csorgó vért. Azután felfogta, hogy mi történt, és
csodálkozása haraggá változott.

-- Te kurva! -- kiáltotta, miközben fenyegetően felemelkedett a heverőről.

Hathor rúgása a gyomrán érte Szebeket, amitől kiszorult a levegő a hadúr tüdejéből. Annak idején,
amikor Hathor még versengeni akart a férfiakkal, a legjobb mesterek tanították a harcművészetre.
Bár Hathor sohasem rendelkezett olyan fizikai erővel, mint a férfiak, ügyességben bármelyikükkel
felvette a versenyt. A közelharcban előszeretettel használta a lábait, amelyek erősebbek voltak a
férfikarnál, és messzebbre nyúltak. Csinos szandáljának talpába erős fémlemezt építettek.

Szebek arcáról le lehetett olvasni a nyilvánvaló kérdést: „Ki ez a nőstényördög?" Megpróbált levegőt
venni, de a rekeszizma mintha megbénult volna. Hathor látta az erőfeszítését. Csak egyetlen kiáltás,
és az összes katona beront a szobába. De ha Szebeknek sikerülne kiáltania, Hathor már akkor is nyert.
Milyen vezér az, akinek a katonái mögé kell bújnia egy gyenge asszony elől. Szebek teljesen
elveszítette volna a tekintélyét.

Ám Hathor nem érte be ennyivel. Jobb lábát kinyújtva teljes fordulatot írt le, majd halántékon rúgta a
férfit, aki félig öntudatlanul végigterült a kövezeten.

Szebek nagy nehezen négykézlábra állt. Egy újabb rúgás kifordította a könyökízületét, amitől iszonyú
fájdalmak közepette az oldalára dőlt. Hathor bevitt még néhány rúgást a férfi bordái közé, hogy a
hadúr teljesen védtelenné és kiszolgáltatottá váljon.

A krokodilisten megpróbált összegömbölyödni, hogy karjaival és térdeivel védje a hasát, de Hathor

fémbetétes szandálja kíméletlenül lesújtott újra meg újra. Szebek ekkor már belátta, hogy veszélyben
forog az élete. Segítségért akart kiáltani, de ehhez nem volt elég levegő a tüdejében.

Hathor elérkezettnek látta az időt a küzdelem befejezéséhez. Elmosolyodott, majd torkon rúgta
Szebeket. A hadúr megdermedt, törött gégéjével gurgulázó hangot hallatott. Az utolsó rúgás az arcán
érte a férfit, amitől a hosszú, mély seb olyan szélesre szakadt, mint egy barlang nyílása.

-- Ki...? -- hörögte Szebek.

Hathor elégedetten mosolygott. A hadúr nyilván azt akarta kérdezni, melyik riválisa küldte. Thot
bizonyára nem szőhetett nagyhatalmi terveket, hogy ráküldjön egy bérgyilkost, különösen nem egy
jól képzett gyilkos asszonyt.

Tehát Hathor úgy vélte, Szebek inkább azt akarta kérdezni, hogy ki ő. Végül is megérdemel annyit a
férfi, hogy megtudja az igazságot.

Megállt a hadúr előtt, majd aktiválta a fémsisakot, amely a vastag arany nyakláncból indulva
macskafejet alakított ki.

Szebek döbbenten nézte a régen elfeledett Hathor jellegzetes maszkját.

Ezt láthatta utoljára. Hathor sarka lecsapott Szebek nyakára, és eltörte a férfi gerincét.
Hathor sohasem kételkedett abban, hogy meg tudja ölni Szebeket. Ez volt a feladat könnyebbik része.
Most következett az igazi próbatétel.

Mielőtt a márványterembe indult, ahol Szebek leghűségesebb emberei tartózkodtak, reaktiválta a

sisakját. Azt akarta, hogy a katonák lássák az arcát, és felismerjék azt az asszonyt, akivel a hadúr
távozott, s aki megölte félelmetes vezérüket.

Csak egyetlen feladata maradt, mielőtt a terembe ment. Thot szolgái már előzőleg elrejtettek a
heverő alatt egy kis táskát. Hathor előhúzta az ágy alól, majd kivett belőle egy kést. A keskeny penge
különleges ötvözetből készült, és annyira kiélezték, hogy mindössze néhány mikron vastagságúvá
vált.

Hathor úgy vélte, ha nem sikerül meggyőznie a katonákat, akkor használnia kell a fegyvert. El akarta
kerülni, hogy azt tegyék vele, mint amit Szebek is szándékozott.

De mindenekelőtt más célra kellett használnia a kést. Lábát a halott álla alá nyomta, hátrahajtotta a
fejet, azután elkezdte vagdosni a nyak izmait és inait. Nem törődve a kiömlő vérrel, gyakorlatias
mozdulatokkal kezdte eltávolítani a fejet a törzstől. Csupán a csigolyák szétválasztása okozott némi
nehézséget. Hathor belemarkolt a férfi hajába, s jobbra-balra mozgatta a fejet, miközben a kés
pengéjével a csigolyák találkozását kereste.

Miután sikerült levágnia Szebek fejét, a kést megtörölte a halott ruhájában. Azután egyik kezében
tartva a kést, a másikban Szebek fejét a hajánál fogva, a márványterem felé indult.

Amint a terembe lépett, a zaj ismét elhalkult, majd döbbent csend lett. A harcosok felismerték, mit
tart a kezében.

-- Egymagám öltem meg őt -- jelentette ki Hathor, a magasba tartva a fejet. -- Csak egy Szebek
létezett, és én bebizonyítottam, hogy ő nem alkalmas a vezérségre. -- A kést védekező helyzetben
tartva folytatta: -- De én nem akarom elfoglalni Szebek helyét. Sokkal nagyobb hatalommal
rendelkezem, mint ő. Egy legenda vagyok. Én vagyok Hathor -- mondta, miközben aktiválta a sisakját,
amely macskafejet hozott létre. Zöld szemei a harcosokat figyelték, hogy nem lát-e ellenséges
megnyilvánulást.

Szebek hívei dermedt csendben ültek a helyükön. A vezérük elment, hogy elszórakozzon egy
szolgálóval, az pedig harcos asszonyként tért vissza, a kezében tartva a vezér levágott fejét.

Az arcukat nézve Hathor szinte olvasott a gondolataikban. Szebek mestere volt a harcnak és a
taktikának. Éppen ezért követték az emberei. De Szebek fizikai erejét és ügyességét nyilvánvalóan
túlszárnyalta ez az istennő.

Az egyik tagbaszakadt harcos eljutott a végső következtetésig. Lassan odament az asszony elé,
letérdelt előtte, majd alázatosan lehajtotta a fejét. A többiek követték a példáját.

A maszk alatt Hathor szája mosolyra húzódott, miközben eltette a kést. Hasznos dolog a legenda,
gondolta. Többet ér, mint a legélesebb kés.
Hathor egyetlen ruhadarabját a vállára terített törülköző alkotta. Egy olyan társadalomban, ahol az
emberek alig viseltek öltözéket, a meztelenség nem jelentett problémát. De észrevette, hogy Thot
mégis elfordult. Mióta megtudták, mi történt Szebekkel, a férfiak óvatosabban bámulták.

Az asszony úgy érezte, rendkívül jó kondícióban van, izmai visszanyerték megszokott

rugalmasságukat. Minden reggel kemény testedzést végzett.

Hathor nem foglalta el Szebek helyét; nem vette át a férfi krokodilsisakját. Követői mégis pontosan
tudták, hogy ő a vezérük. Szebek híveinek felajánlotta, hogy kiáll párviadalra bármelyikükkel, aki a
hadúr helyére pályázik. A legtöbben elutasították a kihívást; nem akartak Szebek sorsára jutni.
Néhányan mégis vállalkoztak a párviadalra, de őket Hathor legyőzte. Ezek a küzdelmek óriási
mértékben növelték az asszony tekintélyét a saját katonái és a többi trónra törő hadúr harcosainak
szemében.

Hathor közben igyekezett propagandát kovácsolni a legendájából. Amikor eléggé szilárdnak érezte a
hatalmát, hozzákezdett egy másik érdekcsoport behódoltatásának előkészítéséhez.

Thot megismertette veié Re birodalmának adminisztrációs rendszerét. A katonák kinevették Thot

hivatalnokait; azzal gúnyolták őket, hogy babot számolnak, és nincs beleszólásuk a nagy volumenű
ügyekbe. Hathor viszont pontosan tudta ennek az apparátusnak a jelentőségét.

De akadt még egy fontos alkotóeleme Re hatalmának, amely szintén nem katonai jellegű volt. A
technológia és a tudomány mesterei biztosították az igazi hatalmat, vezetőjük pedig Ptah, a
mérnökisten volt. Ők javították a csillaghajók motorjait, készítették az udadzsíteket, ők ismerték a
különleges kvarckristály titkát, amely Re csodálatos gépeit és eszközeit alkotta.

Hogy megnyerje magának a birodalom mérnökeit, Hathornak fel kellett keresnie Ptahot. A mérnök
általában a birodalom bolygóit járta, megjavítva mindent, ami időközben elromlott. Az írnokok
kémhálózata azonban tudomást szerzett arról, hogy Ptah megérkezett a Tuat bolygóra, és hamarosan
ellátogat a Tuat holdra.

Thot elfordított fejjel állt az asszony előtt.

-- Én készen állok a találkozásra -- mondta Hathor. -- Sikerült őt megtalálnia az embereidnek?

Thot bólintott.

-- Az egyik régi piramis karbantartását végzi.

-- Vezess hozzá!

Egy kis csapat Hórusz-testőr kíséretében elindultak a megadott hely felé. Thot vezette őket,
gondosan elkerülve az ellenséges érdekcsoportok főhadiszállásait.

Re sohasem látogatta a piramis berendezéseit működtető gépek szintjét. Ezért ezeknek a helyeknek a
falai nem készültek simára csiszolt márványból. Rosszul megvilágított, durva kőfalakkal határolt szűk
folyosókon haladtak. A meleg levegőben érezni lehetett az ózon jelenlétét.
Hathor jól ismerte ezt a légkört. Valamikor régen, az Első Időkben feleségül ment Ptahhoz. A házasság
növelte a hatalmát, és ennek révén került Re közelébe. Ptah nem nézte jó szemmel a felesége és a
napisten kapcsolatát, de nem merte szóvá tenni rosszallását. Csak csendesen emésztette magát,
miközben Hathor csodálatos katonai karriert futott be. Amikor az asszony az Ombosra ment, Ptah
nem tartott vele.

A kanyargós folyosókon haladva Hathor visszagondolt a rég múlt eseményeire. Az Első Idők Ptahja
már bizonyára évezredekkel ezelőtt eltűnt, mint Thot, Szebek és a többiek. Csupán Re maradt mindig
ugyanaz a személy. És ő, aki ezt az időszakot egy szarkofágban töltötte.

Távoli ragyogás erősítette fel a folyosó tompa fényét.

-- A műhelye -- suttogta Thot.

Amint beléptek a helyiségbe, technikusok csoportját pillantották meg, akik egy titokzatos gépezet
körül serénykedtek. Egy sisakos ember állt mellettük és irányította tevékenységüket. A férfi maszkja
füstszínű üvegből készült, ellentétben a többi istenség állatfejet ábrázoló fémsisakjával. Az első Ptah
ostobaságnak tartotta ezt a szokást, a többiektől eltérően még szakállt is viselt.

A jelenlegi Ptah különös látványt nyújtott. A hegesztőkeszüléket tartó keze aranyszínű kvarcból
készült. Gyakorlatilag Ptah testének több mint a fele mesterségesnek látszott. Az izmok és gépszervek
összekapcsolódásait vékony gézzel tekerték be. A néhány helyen látható hús halottfehér volt, mint a
korhadt fák kérgét borító penészgomba.

Amint megpillantotta a látogatókat, Ptah kikapcsolta a hegesztőkészüléket, a szemét védő maszk

pedig visszasiklott a nyakán lévő keretbe.

-- Ah! -- mondta száraz, gépi hangon. -- Tehát igaznak bizonyult a szóbeszéd. Nemhiába utaztam ide.
Örülök, hogy látlak, drágám.

Hathor egy pillanatra megdermedt, és olyan sápadttá vált, mint az előtte álló személy. Ptáh valaha
jóképű férfi volt, de ez az arc most szánalmas roncsnak látszott. A fél oldala, beleértve az egyik
szemet is, Re különleges kvarcanyagából készült. A húst még fehérnek sem lehetett nevezni, inkább
zöldes színben csillogott, mint a viasz.

De az egész jelenségben az volt a legsokkolóbb hatású, hogy a cyborgban Hathor felismerte az első
Ptahot, az exférjét.

Hathor felháborodottan fordult Thot felé.

-- Nem mondhatta meg neked, drágám -- szólalt meg Ptah, mielőtt az asszony ráförmedhetett volna
Thotra. -- Az információ mindig annyit ér, mint ahonnan származik. Az évek során néhány adatot
kitöröltek a titkos feljegyzésekből. Az én származásomról például csak Re tudott. A házasságunkat
tartalmazó információkat szintén kitörölték, Réhez fűződő kapcsolatunk csupán a legendákban
szerepel.

-- Hogyan lehetséges...? -- kezdte Hathor a cyborg testére mutatva.

-- A hadihajó javítása közben, amelyet Rétől kikönyörögtél, balesetet szenvedtem. Te már elfoglaltad
a helyed az egyik szarkofágban, Re pedig nem akarta rendelkezésemre bocsátani a sajátját, hátha a
regenerálásom ideje alatt váratlanul neki is szüksége lehet rá. Ezért mechanikus módon javította ki a
sérüléseimet. Ez viszont azt jelentette, hogy soha többé nem használhattam a szarkofágot. -- Ptah
végighúzta ujjait az arca élettelen részén. -- De ezek segítségével sikerült tovább élnem. A sors
iróniája, hogy mindig megvetettem a maszk használatát, és most állandóan viselnem kell.

Hathor elsősorban azt akarta tudni, hogyan vélekedik Ptah. Talán még mindig nem bocsátotta meg a
régi sérelmeket, ráadásul azzal is vádolhatja, hogy ilyen szánalmas állapotba került. Ám minden
bizonnyal előtérbe helyezi a politikai szövetséget a személyes érzelmekkel szemben.

-- Mindenki másnál jobban tudod, hogy mit akarok -- kezdte Hathor. -- Hajlandó vagy támogatni?

Ptah széttárta a karjait.

-- Tanulmányoztam a riválisaidat -- válaszolta gyakorlatiasan. -- Mindent elpusztítanának, ha nem

fékezi meg őket valaki. Igen, Hathor drágám, támogatlak.

„Legalábbis egyelőre." A kimondatlan szavak ott lebegtek a levegőben kettőjük között.

Ötödih fejezet
Egyezkedés
Jack O'Neill valósággal lenyűgözte Szkára katonáinak lelkesedése, miközben a fiúk Nagadába kísérték
a látogatókat. Szkára született vezérnek látszott, olyan ügyesen vezette katonáit a dűnék között. Igazi
tengerészgyalogos járőrnek tűntek, akik tökéletesen végrehajtották vezérük parancsait. Szkára
igyekezett mindent ellesni Jack O'Neiltől a katonai irányítás terén, a férfi első látogatása folyamán.

Amikor a távolban megpillantották Nagadát, Szkára parancsot adott Nabehnek a jelzőlövés leadására.
A fiú ezúttal nagyon ügyelt arra, hogy csak egyetlen golyót lőjön ki. A város megfigyelőtornyain álló
emberek észrevették a közeledőket, és megfújták hosszú kürtjüket. A hang hallatán Nagada lakói
kitódultak az utcákra.

O'Neil emlékezett arra, hogy az emberek mennyire féltek az idegenektől. Amikor első alkalommal itt
jártak, azt hitték róluk, hogy Re követei. De ezúttal a kapu kitárult, s mosolygó arcok fogadták a
látogatókat.

O'Neilt meghatotta, hogy nem felejtették el, sőt hősként üdvözölték. A köréje sereglő emberek
áhítattal néztek arra a férfira, aki felszabadította őket Re rabszolgaságából.

Az ezredes gyomra görcsbe rándult, amint a boldogan ünneplő emberekről a bányatársaság két
savanyú figurájára pillantott. Nagada lakói barátként fogadták az idegeneket, de O'Neil tudta, csak az
iránta érzett tiszteletből teszik. Rájött, hogy nem azért jött vissza erre a bolygóra, hogy elkalauzolja a
társait, hanem mert érezni akarta ezt a megbecsülést, amit itt kapott.

A tömegben egy ismerős arcot pillantott meg. Sa'uri odahajolt Szkárához, és a fülébe súgott valamit.
Szkára a főtérre vezette a látogatókat. Kaszuf és a város elöljárói az egyik épület előtt várakoztak.
DanielJackson éppen akkor furakodott át a tömegen.
-- Egész idő alatt arra vártunk, mikor érkeznek látogatóink -- mondta mosolyogva. -- Majd én
tolmácsolok.

Draven a fiatalemberre meredt. -- Úgy érti, hogy nem tanította meg angolul ezeket az embereket?

-- Sajnos Re teljes sötétségben tartotta őket. Abydos lakói írástudatlanok.

Draven mosolya elárulta, hogy ez a hír nagyon is kedvére való.

-- De az elmúlt hónapok folyamán egyre több ember tanult meg írni és olvasni a saját nyelvén.

-- Tudnia kell, hogy hamarosan kapcsolatba kerülnek a földi tudománnyal, valamint

kereskedelemmel. Mi azért jöttünk ide, hogy felmérjük az ásványok kitermelésének lehetőségeit.
Nézzünk szembe az igazsággal! Erre a világra ráférne, hogy egy kicsit civilizáltabbá váljon.

-- Ez nem Disneyland -- válaszolta ingerülten Daniel. -- Az itt éló' emberek több ezer éves kultúrával
rendelkeznek. Nem telepíthet ide gyorsbüféket.

-- Vajon mi a véleményük a modern háztartás kényelméről és az orvosi ellátásról? -- mutatott Draven

az elöljárókra. -- Kérdezzük meg ezeket az embereket, úgyis ők fognak dönteni a nép jövőjéről!

O'Neil megrázta a fejét. Világosan látta, hogy ezt a cápát csak a profit érdekli, és annak érdekében
mindenre képes. Az ittenieknek annyi esélyt sem ad, mint Godzila Bambinak. Arra gondolt, hogy
figyelmeztetnie kéne az elöljárókat a tárgyalások megkezdése előtt.

Daniel felajánlotta, hogy angolra tanítja azokat, akik a bányatársaság dolgozóival kapcsolatba fognak
kerülni. Draven azonban nem foglalkozott ilyen jelentéktelen részletekkel.

-- A legfontosabb feladatunk, hogy megállapodjunk a munkásokkal a fizetési feltételekről.

Daniel lefordította a férfi szavait.

-- Daniel említette ezt -- bólintott Kaszuf.

-- Szeretnénk, ha tájékoztatna minket, hogyan működik ez a rendszer -- szólalt meg az egyik elöljáró.

Draven csodálkozva bámult az idős férfira.

-- Maguk nem fizetnek a bányászoknak? Kaszuf hosszasan beszélgetett Daniellel, azután Dravenhez
fordult.

-- Hogy mindezt megértse, vissza kéne mennünk az időben körülbelül nyolcezer évet. Az emberek
nem fizetségért dolgoztak Re bányáiban, hanem kényszerből. Csupán annyi élelmet kaptak, hogy
éhen ne haljanak. A legkomolyabb építmény a bánya közelében egy sátor, amely védelmet nyújt a
napfénytől.
-- Kérem, tájékoztassa Kaszufot, hogy a vállalatom a legjobb munkafeltételeket biztosítja a bányászok
számára! -- Draven az elöljárókra pillantott. -- Tehát azt állítják, hogy nincsenek kialakult szokások a
bérezés terén?

-- Re sohasem adott fizetséget a munkásoknak. Egyszerűen elvette a kitermelt ércet, és ha annak

mennyiségét kevésnek találta, akkor megölette a bányászokat.

-- Ez a Re elég érdekes jellem lehetett.

Daniel bólintott.

-- Biztos vagyok benne, hogy önöknek is kedvére lenne ez a munkáltatói rendszer.

Az UMC képviselői elhúzták a szájukat.

-- Térjünk vissza a fizetési feltételek megbeszéléséhez! -javasolta Draven. -- Úgy tűnik, a pénz
használata itt még nem alakult ki. Tehát a munkának és az ércnek nincs ellenértéke. Mindenekelőtt
pénzérméket, vagyis fizető-eszközöket kell gyártanunk. O'Neil arca megfeszült.

-- Gondolom, az UMC szívesen készítene pénzérméket az itteni kereskedelem számára.

Daniel lefordította a bányatársaság képviselőjének véleményét, majd az elöljárók hosszasan

vitatkoztak a kérdésén. Közben Draven is belátta, hogy ez nem lenne tisztességes dolog. Végül abban
állapodtak meg, hogy fizetőeszközül az amerikai pénzt fogják használni. De ez újabb problémákat
vetett fel. A bolygó lakói ugyanis még sohasem láttak papírpénzt. Amikor Draven előkotort a
zsebéből néhány dollárt, a bölcsek eléggé csalódottnak látszottak.

-- Fémpénz akarnak -- mondta Daniel. -- A papírt nem becsülik semmire.

-- Ez nem okoz gondot. -- Draven elővett pár negyeddollárost. -- Ez elegendő lesz egy napra?

-- Magának elment az esze! -- csattant fel Daniel. -- Azt akarja, hogy ezek az emberek napi két
dollárért dolgozzanak?

-- Nem tudom, helyes-e, ha elárasztjuk ezt a primitív világot az amerikai ipar termékeivel. A fizetés
összege részletkérdés. Tulajdonképpen egy fiktív számjegy, amelyet a vásárlóértéke határoz meg. Ezt
pedig a kormánynak kell meghatároznia.

Vagy az UMC-nek, gondolta O'Neil.

A további beszélgetésnek gyakorlatilag nem volt semmi értelme. Az amerikai dollár csak akkor lehet
fizetőeszköz ezen a bolygón, ha a munkások vásárolhatnak érte valamit. Ruhát, tiszta vizet, bútorokat
és mindazt, amit itt nem gyártanak. Tehát ehhez először ki kell alakítani a kereskedelmet.

A problémát Daniel oldotta meg, amikor véletlenül megtalált a zsebében egy Susan B. Anthony
fémdollárost.
-- Ez a pénz lesz a fizetőeszköz ezen a bolygón. Fémből készült, tehát elég tartós, és a világon bárhol
elfogadják.

A tárgyalások első szakasza így mindkét fél elégedettségével zárult. Daniel azt akarta, hogy a
szerződést foglalják írásba, de Draven vonakodott.

-- Biztos vagyok benne, hogy a bölcsek nem ragaszkodnak az írásos szerződéshez. A jó szándék
mindennél fontosabb.

Ezzel Daniéi is egyetértett, de arról már nem volt meggyőződve, hogy a bányatársaság embereit is a
jó szándék vezérli, nem pedig a haszonvágy. Kaszuf azonban megelégedett a szóbeli megegyezéssel.
Ezen nem lehetett csodálkozni, hiszen ebben a világban évezredek óta tiltották az írást. A tárgyalás
Draven győzelmével végződött. O'Neil undorodva fordult el a gyíkfejű embertől, és nem vett részt a
vendégek tiszteletére rendezett ünnepségen. Helyette megkereste Danielt.

-- Nézze meg jól ezeket az embereket! -- mondta. -- A társaság szoros kapcsolatban áll a CIA-vel. Igen
tevékenyen részt vettek a Harmadik Világ gazdasági fejlődésének manipulásában.

-- Lehetséges -- bólintott Daniel. -- De ez a Negyedik Világ. Miért játssza el itt az erdei vezető
szerepét, aki segítséget nyújt ezeknek az alakoknak?

O'Neil nem nézett Daniel szemébe.

-- Mert ez volt a parancs -- felelte röviden.

Másnap reggel Martin Preston úgy érezte, hogy elérkezett az ő ideje.

-- Szeretném megtekinteni a bányászati munkálatokat -- mondta az UMC mérnöke. -- Elég nehéz

lenne a kitermelt mennyiségeket meghatározni az óegyiptomi mértékrendszer alapján. És vajon
honnan fogjuk tudni a pénzbeli értékét?

-- Ez a kérdés nem annyira egyszerű -- válaszolta Daniel. -- Mindent vissza kell vezetnünk az ősi idők
értékrendjére. De Re megölte a bányászokat, ha nem termeltek eleget.

Az UMC emberei, valamint O'Neil, Daniel, Kaszuf, Szkára és néhány elöljáró elindultak egy közeli
bánya felé.

-- Feltételezem, hogy külszíni fejtést végeznek -- jegyezte meg Preston, miközben a dűnék között
haladtak.

-- Önök bizonyára ezt a szakkifejezést használják -- bólintott Daniel. -- Az ércet egy nagy kiterjedésű,
mély gödörből hozzák a felszínre.

Hamarosan egy hatalmas ponyvát pillantottak meg, amit póznák tartottak.

-- Ez itt a pihenőhely -- mutatott Daniela ponyvára. -- Árnyékot nyújt a munkások számára, és itt ihat
vizet.
A sátron túl álltak a munkások. Zsákkal felszerelt férfiak és nők sora várakozott a létráknál, hogy
leereszkedjen, miközben más létrákon az ércet hozó emberek másztak a felszínre.

Kaszuf mondott valamit, Daniel pedig lefordította.

-- Ez már csak töredéke a korábbi létszámnak. A legtöbben most öntözőcsatornákat építenek. --

Daniel elmosolyodott. -- Erre sohasem maradt idejük, míg Re rabszolgái voltak.

Preston a bánya lejáratánál állt, s csodálkozva nézte a munkálatokat. A hatalmas kiterjedésű gödör
mélysége elérte a száz lábat, és szabálytalan közökben kialakított párkányok osztották több szintre.
Az egyik szintről a másikrajcsak létrán lehetett fel- vagy lejutni. A létrákat durván összetákolt faágak
alkották.

Az emberek sora hangyaként mászott a létrákon, s haladt végig a párkányokon, miközben az érccel
megrakott nehéz zsákokat cipelték a hátukon.

-- Uram Isten! -- sóhajtott Preston a mélybe nézve. -- Azt mondták, hogy rosszak a
munkakörülmények... de ez hihetetlenül primitív eljárás.

A Harmadik Világ termelési viszonyai messze elmaradtak a XX. századi Európa színvonalától. Ám ez a
bánya mintha az ókorban létesült volna.

A bányamérnök töprengő arccal bámult lefelé.

-- Valami baj van? -- kérdezte O'Neil.

-- Ez nem természetes -- válaszolta Preston.

-- Persze hogy nem, de már nyolcezer éve így csinálják.

-- Semmi sem indokolja a szakadék létrejöttét -- mondta előrehajolva Preston.

O'Neil remélte, hogy a bányamérnöknek jó az egyensúlyérzéke.

-- Bizonyára volt itt valamikor egy szűk hasadék, amelyet kitágítottak.

Preston azonban megrázta a fejét.

-- Semmiféle természetes magyarázatát nem látom egy kanyon keletkezésének. Nincs víz, és a szél
sem okozhatta a talaj ilyen mértékű erózióját. -- Preston Dravenre pillantott. Higgyék el,
bányamérnök vagyok, elég sokat tudok a geológiáról. Úgy tűnik, mintha az isten keze szakította volna
szét a sziklákat éppen az érclelőhelyen. A helybeliek pedig azóta tágítják és mélyítik a kanyont.

-- Nem isten, hanem az ő hatalmával rendelkező idegen lény -- jegyezte meg komoran O'Neil. Ha Re
ilyen fegyverekkel rendelkezett, csoda, hogy nem pusztította el a lázadó bolygókat. A Földről érkezett
látogatókat lenyűgözték Re piramis alakú űrhajójának méretei. Ha kiderül, hogy az csupán egy jacht
volt...?
És akkor milyen lehet a csatahajó?

-- Gondolod, hogy a hadihajókat nem lehet többé használni? -- kérdezte Hathor Ptah műhelyének
egyik asztala fölé hajolva. Ökölbe szorított keze egy faragott kövön pihent.

A hadiflotta megteremtése Hathor Rére gyakorolt hatásának diadalát jelentette. Re jobban szerette
seregeit a Csillagkapukon át szállítani. Még legmegbízhatóbb embereit sem szívesen juttatta akkora
hatalomhoz, amekkorát egy csatahajó jelentett. A Csillagkapukon keresztül a lázadók nem juthattak
sehová, nem menekülhettek. Hathor fejében bizonyára az motoszkált, hogy kegyvesztettsége esetén
magával viszi a flottát, letelepszik valahol az univerzum távoli sarkában, aztán kinevezi magát
uralkodónak.

Re tehát eleinte elzárkózott a flotta létesítésének gondolatától, de Hathor azzal érvelt, hogy az
Ombos lázadói figyelemre méltó technológiával rendelkeznek, és már maguk is tervezik egy
Csillagkapu létrehozását.

-- Hol vannak az űrhajók? -- kérdezte Hathor.

-- Megmutatom -- válaszolta Ptah egy műszerfalhoz lépve. Néhány billentyű lenyomása után az
univerzum egyik részének holografikus képe vetítődött ki. Thot rendkívül ideges lett a látványtól,
hiszen a kristálykupola létezése titkos volt.

Ptah további mozdulataira a kép folyamatosan változott, míg az eget olyan szögből látták, mintha a
hold felszínén állnának.

-- Hová lett az űrkikötő? -- kérdezte felháborodottan Hathor.

Odakinn csupán egy szimpla dokkolóállomást látott, egy átlagos méretű piramist. Onnan, ahol a
többiek álltak, két piramist lehetett látni, amelyek a palotához lettek csatlakoztatva.

-- Nézd meg jobban a palota toldalékait! mondta Ptah.

Hathor megvizsgálta az oldalszárnyakat, s felismerte a két régi csatahajót.

-- Miután téged a szarkofágban elhelyeztek, Re kísérőhajóként használta őket. De a két hajó

leginkább az Abydoson került hasznosításra, az érclelőhelyek feltárásánál -- pillantott hajdani
feleségére Ptah. -- Rét zavarták az ambícióid és a játékszereid. Ezért egy idő után leszereltette a
hajókat.

Hathor bólintott, megértve a napisten gondolatmenetét. Űrhajók nélkül egyetlen lázadó sem
szökhetett meg előle.

-- Mennyi időbe telne működőképes állapotba hozni őket?

-- Az egyiket teljesen kibelezték -- felelte Ptah. -- A másiknak legalább meghagyták a

vezérlőrendszerét. A technikusok képzésére használjuk, akik Re jachtjának személyzetét alkotják.

-- Mennyi idő? -- ismételte meg a kérdést Hathor.

-- Valószínűleg csak az egyik hajó hajtóművét tudjuk megjavítani. Azután pótolni kell a burkolat
lemezeit, mivel azokat több helyen eltávolították, amikor a hajókat a palotához csatlakoztatták. Meg
kell javítanunk a vezérlőrendszert, a vezetékeket, a komputereket... Óriási munkát jelent; annyi,
mintha új űrhajót készítenénk.

Néhány másodpercig némán álltak, Ptah végül engedett a fekete szemek kényszerének.

-- Legjobb esetben egy év -- mondta végül.

-- Három hónap -- jelentette ki Hathor ellentmondást nem tűrő hangon. -- Addigra én is megerősítem
a hatalmam. Bízom a szakértelmedben. A halhatatlanságod múlik rajta.

Az asszony mosolya olyan mesterkélt volt, mint a férfi teste.

-- Mennyire sajnálom, hogy ilyen hosszú idő megélése után ennyire triviális ügyekkel kell
foglalkoznod, drágám.

Hatodik fejezet
Előkészületek
A feladat, hogy a lakosztályok komplexumát visszaalakítsák csatahajóvá, nem bizonyult könnyűnek,
különösen a megfelelő anyagbázis nélkül. Re ezer éve szereltette szét a hajókat, de Ptah nem az a
fajta ember volt, aki utólag bánkódik valami miatt. Inkább a munkáját akadályozó politikai
viszálykodás bosszantotta.

Hathor néhány riválisa fenntartotta lakosztályát a régi hajótestben, és a katonáit is ott helyezte el.
Ezek a harcos istenek nem voltak hajlandók engedni egy különös asszony szeszélyének. Sőt, még
ellenségesebbé váltak, amikor tudomást szereztek az átalakítás céljáról.

Néhány esetben Hathornak sikerült tárgyalások útján elérnie a célját. Ügyes taktikával még azt is
keresztülvitte, hogy két riválisa egymás ellen forduljon, amikor a katonáikat közös lakrészben
helyezte el.

Más vezérek sokkal ravaszabbnak bizonyultak. Ők nem mozdultak, .arra vártak, hogy Hathor szálljon
harcba ellenük. Ám az asszony még mindig takarékoskodott a forrásaival, és kerülte a nyílt
összecsapást. Egyelőre csupán igyekezett viszályt szítani az ellenségei közt, hogy megbontsa
egységüket. Ezzel a taktikával sikerült felborítania a hadurak között kialakult hierarchiát.

Ptah meglepődött az asszony ravaszságán. Be kellett látnia, hogy a felesége nem veszítette el
képességeit a hosszú hibernáltság folyamán. Hatalma megszilárdítása érdekében minden fortélyt
bevetett a hajó építésének ideje alatt.

A hajó rekonstrukciója nem ment simán. Ptah kevés jól képzett szakemberrel rendelkezett.
Technikusainak jelentős része a birodalom távoli részein tevékenykedett.

Szégyellte beismerni, hogy a technikusok számának csökkenése Re birodalmának hanyatlását

bizonyította. Az utóbbi időben Re sokkal több figyelmet fordított a katonáira, mint a gazdasági
hatalmát biztosító apparátusra.
De a napisten utódjától sem lehetett másra számítani. Ptah éppen ezért szeretett volna Hathornál
rugalmasabb uralkodót. Tudta, hogy az asszony őt is habozás nélkül kivégezteti, ha nem tartja magát
a megszabott határidőhöz, ezzel is példát mutatva a következő Ptahnak.

Az a tény, hogy igen kevés számú olyan szakember állt rendelkezésére, akiknek még Ré adta át a
tudását, egy cseppet sem zavarta az asszonyt. Legalábbis egyelőre nem.

Tehát több ezer évi munka után Ptah egy rövid távú terv részévé vált. A technikusai napi tizenkét órát
dolgoztak, és ő maga is gyakorta kétkezi munkára kényszerült, miközben folyamatosan irányította
valamennyi emberének tevékenységét. Szerencsére félig mechanikus teste képessé tette arra, hogy
napi néhány órás alvás mellett mindezt elvégezze.

Ennek ellenére a munkák jóval elmaradtak a tervezettől.

Ptah egy lemez mellett állt, amellyel a gyönyörűen kialakított bejárati nyílást akarták befedni. Az
emberei panaszkodtak a nehéz és piszkos fizikai munka miatt. De a lemez megfelelőnek látszott, hogy
lezárja az átjárót. Az átalakítások elvégzése után a hajó ismét kezdte felvenni eredeti alakját.

Ptah letette a hegesztőpisztolyt, majd elégedetten sóhajtott. Az átjárót sikerült légmentesen

lezárniuk. A teljes belső tér légmentességét nem akarta addig ellenőrizni, míg a hajtóművek javítását
nem végezték el. Azután következhetett a navigációs teszt, végül pedig a hajó gyakorlati kipróbálása.

A mérnökisten egyelőre túlságosan távolinak találta ezt a problémát, ezért nem foglalkozott vele.
Éppen egy holografikus tervet tanulmányozott a technikusaival, amikor az egyik mérnöke
csatlakozott hozzájuk.

-- Mit tegyenek az embereim, amikor két fontos feladatot kell egy időben elvégezniük? kérdezte
kimerültén. -- Felszereljék az új fegyverrendszert, vagy teszteljék a hajtóművet? A kettő együtt nem
megy.

-- Szereljék fel az új fegyverzetet! -- válaszolta Ptah pillanatnyi gondolkodás után.

A mérnök döbbenten meredt rá.

-- A tűzvezérlő komputer áramköreinek több mint fele egyidős a hajóval -- emlékeztette Ptahot. --
Csupán új konzolokat helyeztünk be.

A mérnök nem ismert mesterére. Mintha kicserélték volna. Ptah azelőtt mindig többszörösen
teszteltetett minden új berendezést a végleges beszerelés előtt.

Ám a mérnökisten csak vállat vont.

-- Egy évet kértem a munkálatok elvégzéséhez, de azt reméltem, hogy legalább a felét megkapom.
Három hónap alatt kell elkészülnünk. -- Kísérteties arca sátáni mosolyt öltött. -- Ilyen körülmények
között arra számítok, hogy üzemképes állapotban adhatom át a hajót Hathornak. Vagyis tud majd
repülni és lőni. És ezt mindenképpen biztosítani fogjuk.
A mérnök elgondolkodva nézett mesterére.

-- Csak azt nem tudom, meddig lesz erre képes -- jegyezte meg komoran.

***

Eugene Lockwood arról volt nevezetes az UMC köreiben, hogy mindig megbirkózott a nehézségekkel.
Büszke volt arra, hogy ugyanolyan otthozosan mozog az irodában, mint egy bánya mélyén. Mégis
rendkívül unalmasnak találta egy olyan irodában dolgozni, amely egy bánya mélyén található. Ennél
már csak azt tartotta unalmasabbnak, hogy a föld alatti atomtámaszponton dolgozzon, ahol a
Csillagkaput elhelyezték.

Szeretett volna eljutni az Abydosra, de a Földön is annyi admiminsztratív munkája akadt, hogy erre
egyelőre gondolni sem tudott. A legnagyobb gondot az UMC fejlesztési mérnöke, Martin Preston
jelentette számára. Mint a primitív körülmények között végzett kitermelés szakértőjét, Preston őt és
a csoportját kérte konzultánsként.

Lockwood abban bízott, hogy az öreg harcos nem veszi komolyan a tanácsait.

-- Higgye el, látnia kéne, hogyan dolgoznak ezek az emberek -- mondta Preston legalább tizedszer.

-- Láttam róla felvételeket.

-- A felvételek csupán utalnak a„termelési módra. Minden munkát kézi erővel végeznek. Még
gőzfelvonóval és szállító járművekkel sem rendelkeznek.

-- Igen, igen, mindezt már korábban említette -- nézett türelmetlenül Lockwood a mérnökre. -- Az
igazgatótanács azzal bízott meg, hogy modernizáljam ezt a bányát. De ehhez fejleszteni kell az ott élő
emberek szaktudását. Meg kell tudnunk, mennyiben számíthatunk ennek a Daniel Jacksonnak a
segítségére! Egyelőre nem látok problémát. Felajánlotta, hogy megtanítja angolul a helybelieket.
Ehhez természetesen mi is hozzájárulhatunk iskolák létesítésével, televíziós csatornák bevezetésével.
Alkalmaztunk egy televíziós oktatási társaságot. Már csak fel kell becsülnünk, mennyi készülékre és
hordozható áramfejlesztő generátorra lesz szükségünk. Lockwood néhány másodpercig az előtte álló
feladatokon merengett. -- Végül pedig ki kell kalkulálnunk, mekkora az az ércmennyiség, amely fedezi
az oktatás költségeit.

-- Még azt sem tudjuk, mennyi munkabért fogunk fizetni -jegyezte meg Preston.

-- Úgy tudom, már megállapodott Nagada elöljáróival.

-- Ez azért nem olyan egyszerű, mint gondolja. Re isten rabszolgasorban tartotta ezeket az
embereket, és a hatalom eszközeivel uralkodott. Ha a bányászok nem termeltek ki elegendő ércet,
egyszerűen megölette őket. Gondolom, nem akarja továbbra is ezt a hagyományt folytatni.
Lockwood egy jelentést nézegetett.

-- A megbízatásom arra szól, hogy minél több ércet hozassak a Földre. Ez a kvarckristály rendkívül
értékes. Valamennyi nemzet könyörög érte, de csak mi tudunk hozzájutni -- mondta, majd
megpróbált kedvet önteni Prestonba. -- Tehát arra kérem önt és a helybelieket, hogy legyenek egy
kicsit türelmesek, amíg néhány berendezést a helyszínre szállítunk. Akkor a bánya egy részét
modernizáljuk.

Preston csodálkozva nézett rá.

-- Egy részét? Ezt nem tudja megoldani. Ezek az emberek évszázadok óta ugyanilyen technológiával
dolgoznak. Nem szakíthatja két táborra őket. Nem is beszélve arról, hogy a modern gépek
üzemeltetése szakértelmet igényel, és ehhez egyelőre nem állnak rendelkezésre szakképzett
munkások.

-- Köszönöm az értékes véleményét-jelentette ki Lockwood. -- De hagyja rám ennek a problémának a

megoldását, maga pedig végezze a saját dolgát! Termeltessen az abydosi emberekkel annyi ércet,
amennyit csak lehet! -- Fagyosan Prestonra mosolygott. -- Addig mi beszerezzük és a helyszínre
szállítjuk a gépeket. Azután megszabadulunk tőlük.

***

-- Élelmiszer -- mondta a kopasz ellátóstiszt a listát tanulmányozva, amelyet O'Neil átnyújtott neki. --
Ahhoz képest, hogy hány emberrel rendelkezik, ez legalább hat hónapra elegendő.

-- Nem tudjuk, szükségünk lesz-e erősítésre

-- válaszolta O'Neil.

-- Azt hittem, a helybeliek ellátják önöket.

-- Mi is arra számítunk. De szeretnék biztonsági tartalékot képezni.

-- Tulajdonképpen semmi akadálya. Csupán ide kell szállítani az élelmiszert, és átjuttatni, a

Csillagkapun.

O'Neil elfojtott egy mosolyt. A tiszt úgy beszélt, mint aki még sohasem lépett át a Kapun. Kíváncsi
volt, hogyan képzeli az utazást, miután a szerkezet atomjaira bont mindent, és átjuttatja az egymillió
fényév hosszú csatornán, amely nem a háromdimenziós térben létezik.

A tiszt végigsimította kopasz fejét, majd tovább böngészte a listát.

-- Tehát a készlet ezzel rendben van. Úgy látom, tekintélyes mennyiségű lőszert is igényelt. Talán
hadgyakorlatot akarnak tartani?

-- Nem tudjuk, milyen ellenséggel találjuk szembe magunkat -- felelte O'Neil. -- Minden eshetőségre
fel kell készülnünk. Hamarosan erősítést kapunk. Azt akarom, hogy az újonnan érkezett katonák is el
legyenek látva lőszerrel, éppúgy, mint élelmiszerrel.

A tiszt bólintott.
-- Egy csirke minden csajkába, egy Stinger rakéta minden katona kezébe. Több rakétát igényelt, mint
ahányat Afganisztánban használtunk az egész háború folyamán. Abydps lakóinak már a számszeríj is
csúcstechnika. Miért gondolja, hogy szüksége lehet ennyi rakétára?

O'Neil nehezen türtőztette magát.

-- A Stingerekre azért van szükségem, mert West tábornoktól azt az utasítást kaptam, hogy építsek ki
egy erős katonai bázist.

A kopasz tiszt hitetlenkedve bámult O'Neilre.

-- Föld-levegő rakétákat akar telepíteni arra a bolygóra? Minek? Gondolja, hogy a ruszkik lefizetik az
abydosi elöljárókat?

O'Neil rosszallóan nézett rá.

-- Az abydosiak rendelkeznek néhány MIGgel, azokkal szemben akarjuk megvédeni magunkat --

vigyorodott el.

A kopasz tiszt arckifejezéséről tükröződött, hogy mindent megértett.

-- Tehát azoktól fél, akik a Csillagkaput építették? Azt hiszi, hogy a Stingerek hatásosak a repülő
csészealjakkal szemben?

O'Neil arca elkomorodott. Visszagondolt arra, amikor Kawalskiék és a lelkes helybéli fiatalok
szembeszálltak a vadászrepülőkkel. Nem is beszélve Re űrjáró palotájáról.

-- Nem a repülő csészealjak, hanem a repülő piramisok aggasztanak -- felelte csendesen.

Hetedih fejezet
A helyzet megismerése
A Csillagkapu abydosi oldalán egy hatalmas, vibráló tölcsér csapódott ki a gyűrűből, majd
visszahúzódva örvénylő vízfelületnek tűnt. Azután a vibráció megszűnt, a felület kisimult, s olyanná
vált, mint egy tökéletesen lecsiszolt oldalú lencse. Egy pillanattal később az üvegszerű felület
egyenletessége megtört, és egy emberi alak lépett ki belőle.

Eugene Lockwood a jelentésekből tudta, hogy egy piramis belsejében elhelyezett oszlopcsarnokban
áll. A tompa világításhoz szükséges energiát egy generátor biztosította, melynek mély, dübörgő
hangja visszhangzóit az üres helyiségben.

Elhagyva a Csillagkaput továbbhaladt, majd egy még tágasabb helyiségbe érkezett. Az egyik falat itt
három méter átmérőjű, függőlegesen elhelyezett korongok borították. A kutatók feltételezése szerint
ezek rövid távú anyagátvivők lehettek.

A következő helyiség már közvetlenül a kijárathoz vezetett. Itt érte utol az UMC robbantási
szakembereit, akik a felszerelésüket rendezgették. A benti hatalmas csarnokokkal ellentétben a
kijárat szűk folyosó volt, akár egy palack nyaka. Lockwood aggodalmas pillantásokat vetett a
robbanóanyagra, miközben az emberek elhelyezték a vezetékeket és a detonátorokat.
-- Gondolják, hogy működni fog? -- kérdezte a robbantási csoport parancsnokát, egy alacsony, vörös
arcú férfit, aki meggyújtatlan cigarettát tartott a fogai közt.

A robbantási.szakember olyan meleg pillantást vetett főnökére, hogy attól csaknem bekövetkezett a
robbanás.

-- Megvizsgáltuk a kövek teherbírását, és a robbanóanyagot a legmegfelelőbb helyekre telepítettük. A

detonáció nem fog nagyobb kárt tenni az épületben, csupán kiszélesíti a bejáratot.

-- A Csillagkapu nem fog megsérülni...? kérdezte ideges hangon Lockwood.

-- Biztonságos távolságban van, de ha akarja, védőlemezeket helyezünk el előtte -- felelte a vörös

képű fickó, aztán szemei végigfutottak beosztottjainak munkáján. -- Tökéletes-jelentette ki, nyelvével
a szája sarkába tolva a cigarettát. -- A robbanás ereje kifelé fogja vinni a törmeléket, amely tovább
szélesíti az ajtónyílást.

A robbantózsinórok a Csillagkapu termébe vezettek. Közben újabb emberek és anyagok érkeztek a

Földről. Nehéz vaslemezeket állítottak fel a csarnok bejáratánál, hogy megvédjék a Kaput a
szétrepülő kődaraboktól.

-- Készen vagyunk, indulhatunk -- mondta a robbantási szakember.

Lockwood visszatért a Földre, majd utasításokat adott a Kapunál várakozó embereknek.

A detonáció bekövetkezésekor fülsiketítő robaj töltötte be a föld alatti bázist. A kapu előtt
felsorakoztatott gépek megrázkódtak. Három buldózer várt rá, hogy az Abydosra szállítsák. Az elsőt
papírlapként szippantotta be a csillagkapu, és a gép azonnal eltűnt. Lockwood bízott benne, hogy a
vezetője nem felejtette el kikapcsolni a motort.

A kristályfal kisimult, folytatódhatott a bányagépek átszállítása. Miután a harmadik is átdübörgött a

Csillagkapun, Lockwood megkockáztatta, hogy visszatérjen az Abydosra. Amikor megérkezett, a
buldózerek már elkezdték a csarnok megtisztítását. A szétszóródott törmeléket a kijárat felé tolták.
Lockwood és a robbantási szakember óvatosan haladt a gépek mögött. Hamarosan elérték a
kijáratot.

Meglepődve tapasztalták, hogy sokkal világosabb van az utolsó helyiségben, mint előzőleg. A tető egy
része leomlott, s hatalmas nyílás keletkezett, amelyen át az Abydos három napja világította meg az
oszladozó porfelhőt.

A törmelék eltakarítása még némi időbe került, de a bejárati nyílás olyan széles lett, amelyen át
megkezdődhetett a bányagépek helyszínre juttatása, valamint az érc hazaszállítása.

-- Ez hát a kezdet -- mondta Lockwood. -- És még a tető sem omlott ránk -- tette hozzá mosolyogva.

A robbanás ereje kifelé vitte a törmeléket, mint amikor a puskagolyó kirepül a csőből. A cső pedig
éppen Nagadára irányult. Szerencsére a város túl messze volt, így a szétrepülő kődarabok nem
tehettek kárt senkiben. De a robaj rettenetesen megijesztette az embereket. Ilyen hangot eddig csak
Daniel Jackson hallott.

Daniel azonnal abbahagyta a hieroglifek olvasásának oktatását, amint a földet megrázó dübörgés
bekövetkezett.

-- Mi az ördög lehetett ez? -- tűnődött hangosan, miközben a város utcáin át Kaszufhoz igyekezett.

Amikor Daniel megtalálta a város vezetőjét, az éppen néhány elöljáróval beszélgetett. Valamennyien
az egyik őrtorony felé siettek, hátha a magasban álló őrszem magyarázatot tud adni a zaj forrására.

Kaszuf arca elfehéredett a félelemtől, és Daniel pontosan tudta az okát. A piramisból utoljára
udadzsít vadászgépek jöttek elő, s a magasból végigpusztították a védtelen várost.

A távolban megjelent Szkára kis csapatának néhány tagja, akik futva közeledtek a dűnék között. Az
egyikük jelzőlövést adott le, míg a többiek a piramis felé mutogattak.

Kaszuf nagyot sóhajtott. Bármi okozta is a hangot, hamarosan találkozni fog velük. Kaszuf
parancsokat osztott, egy ember néhány felnyergeit masztadzsot vezetett elő az egyik épületből.
Daniel arra gondolt, a látogatók elé akarnak menni, hogy megtudják, kik érkeztek és mi a szándékuk.

A masszív kapu kitárult, az elöljárók kilovagoltak. Valahonnan Szkára is előkerült, majd csatlakozott a
dűnék között poroszkáló csapathoz.

Hamarosan elérték a fiatal megfigyelők csoportját, akik Szkárát katonás tisztelgéssel fogadták. A
jelentésük azonban meglehetősen pontatlannak bizonyult. A nagy piramisból hatalmas erejű
robbanást hallottak, ezt követően a bejáraton egy sárga színű gépezet dübörgőit elő. A fiatal
harcosok mindössze ennyit tudtak megállapítani.

Daniel összevonta a szemöldökét. Lehetséges, hogy valami nincs rendben a Csillagkapuval? Ettől a
gondolattól egy pillanatra megnyugvás fogta el. Jobb, ha megszakad a kapcsolata a Földdel, mintha
az Abydost elözönlik a profitra éhes hiénák.

Felmászott az utolsó dűnére, ahonnan megpillantotta a piramist. A látvány megdöbbentette. A

bejárat már nem látszott szűk alagútnak, a helyén hatalmas nyílás tátongott. A törmeléket
buldózerek igyekeztek eltakarítani az útból. A romok közt hevert az a négy obeliszk, amelyek
korábban a bejárat előtt álltak.

Kaszuf és a többi elöljáró is visszafojtott lélegzettel nézte a rombolást, valamint a gépszörnyek

munkálkodását. A kitágított ajtónyíláson át egyre több ember jött elő, akik azonnal hozzáláttak a
rámpa kialakításához. Betont készítettek, töltöttek az elsimított törmelékre. Szándékuk nyilvánvaló
volt: a korábbi lépcsőfeljáróból széles, kevésbé meredek rámpát akartak készíteni, amelyen a
teherautók könnyedén fel- és legördülhettek.

Daniel rettentő dühös lett. Mérgében nagyot rántott a gyeplőn, s olyan hirtelen állította meg a
masztadzsot, hogy majdnem leesett a hátáról.
Leugrott a nyeregből, közben ügyelt arra, nehogy az esetlenül topogó, masztodonszerű állat
agyontapossa. Miután sikerült elkerülnie az oszloplábak veszélyét, a piramis felé szaladt.

-- Mi a fenét csinálnak itt...?!

Hirtelen megtorpant. Észrevett valamit, ami idegességében eddig elkerülte a figyelmét. A piramis
környéke katonai védelem alatt állt. Terepszínű r^hát viselő tengerészgyalogosok állták útját, és
ráfogták fegyverüket.

Daniel lassan széttárta a kezét, jelezve, hogy nincs nála fegyver.

-- Hé, fiúk! Fegyvertelen vagyok. Ugyanazt a nyelvet beszélem, mint ti. Nem lőhettek le! Én fogok
tolmácsolni.

Egy civil ruhát viselő férfi ment le a rámpán hozzá.

-- Mit akarnak azok a mutáns tevéken ülő beduinok? -- kérdezte Danielre pillantva. -- Maga: is jobban
vigyázhatna! Kis híján lelőtték. Mit szaladgál itt az átalakítási zónában?

-- Nos, nem láttunk figyelmeztető jelzést. Mi csak a robbanás hangjára jöttünk ide, amikor
lerombolták a piramisunk bejáratát.

-- A maguk piramisa? Úgy tudom, Mr. Draven tájékoztatta önöket, hogy megkaptuk a Csillagkapu
kizárólagos használati jogát.

-- De arra senki sem jogosította fel, hogy leromboljanak egy nyolcezer éves épületet. A legalapvetőbb
az lett volna, ha legalább figyelmeztet minket.

A hivatalnok úgy nézett Danielre, mint a cipője orrára került piszokra.

-- Maga bizonyára Jackson.

-- Dr. Daniel Jackson. És ön?

-- Eugene Lockwood, az UMC útépítő mérnöke. Éppen utat készítünk.

-- Utat a szállításhoz. Mert bízik az Itt élő emberek jóhiszeműségében. Akiket azután becsap. Nézzen
rájuk!

Daniel az elöljárókra mutatott, akik szomorú arccal bámulták a romokat, amelyeket Lockwood tervei
eredményeztek.

-- Minél előbb hozzájutunk a megfelelő mennyiségű érchez, annál hamarabb el tudjuk látni ezt a
világot mindazzal, amire szüksége van -- magyarázott Lockwood, majd az elöljárók felé intett a
fejével. -- Ezt mondja meg nekik!

-- Fordulj fel! -- dünnyögte Daniel, aztán elnézve Lockwood válla fölött, ismerős alakot pillantott meg,
aki éppen feléjük tartott.
Jack O'Neil meglehetősen rossz hangulatban volt.

-- Azonnal idejöttem, amint megtudtam, hogy az UMC robbantási csoportot hozott át a Kapun az
átalakításokhoz.

-- Az emberei majdnem lelőttek minket, amikor meg akartuk tudni a robbantás okát -- közölte
felháborodottan Daniel.

O'Neil összevonta a szemöldökét.

-- Egy ilyen csendes kutatót, mint ön? Hogyan lehetséges ez?

Egy héttel később Szkára elfoglalta a helyét Daniel osztályában. Az angol oktatás tulajdonképpen
Daniel és Sa'uri közös erőfeszítése volt.

Szkárát aggodalommal töltötte el, hogy egyre több üres széket lát. Már feleannyian sem maradtak,
mint az oktatás megkezdésekor.

Ez Danielnek is feltűnt.

-- Talán a színvonallal van baj? -- próbálta tréfával elütni a problémát. -- Bizonyára nem megfelelő a
kiejtésem. Éppen ezért kértem meg Sa'urit, hogy segítsen.

-- Nem a kiejtésed az oka -- válaszolta az egyik hallgató. -- Azok az órák sokkal érdekesebbek,
amelyeket a táborban tartanak.

A táborban, gondolta Daniel. Milyen hamar belekerült ez a szó a helyi nyelvbe. Lockwood néhány nap
alatt sátrakból álló várost épített a Csillagkapu mellett húzódó sziklás fennsíkon. Az anyagok pedig
folyamatosan áramlottak a Földről. Jack O'Neil tengerészgyalogosai titkos őrhelyekről védték a
tábort.

Bár a tengerészgyalogosok nagyobb biztonságot nyújtottak Nagada számára, Szkára katonái továbbra
is megfigyelés alatt tartották a piramis környékét. Ezért azután a fiú pontosan tudott minden
szállítmány érkezéséről.

-- Mit tudnak ők nyújtani, amit mi nem? Csinos tanárnőket? -- kérdezte Daniel, széttárva a karjait.
Sajnálom, rossz vicc volt. Csak tréfálkozom itt magamban, ráadásul senki sem érti a vicceimet --
pillantott Sa'urira. -- Lássunk munkához! -- mondta csüggedten.

Amikor az óra véget ért, Szkára átmászott a kerítésen, és elindult a dűnék között. Megállt a
megfigyelőknél, azután folytatta útját a tábor felé. Amikor az egyik őrszemhez ért, megcsillantotta
angoltudását.

-- Ez-re-des -- mondta. -- O'Neil ezredes.

Legnagyobb meglepetésére a katona az egyik sátorra mutatott.

Jack O'Neil is elcsodálkozott, mikor meglátta Szkárát. De még jobban meglepődött, amikor a fiú
angolul üdvözölte.

-- Hello, ezredes!

-- Hello, Szkára!

-- A nővérem és Daniel tanít angolra. O'Neil elmosolyodott.

-- Jó munkát végeztek.

-- Igen jól tanítanak -- próbálta Szkára összeszedni minden tudását. -- De az emberek eljönnek ide...

-- Tudni akarod, hogy miért? -- kérdezte mosolyogva O'Neil.

Szkára lelkesen bólogatott.

-- Jó gondolat, tábornok.

A fiatalember szemmel láthatóan zavarban volt.

-- Ezredes -- javította ki a fiú nyelvbotlását O'Neil, majd tisztelgett. -- Te vagy a tábornok.

Szkára a mellére bökött.

-- Tábornok.

-- Felderítő vagy -- folytatta O'Neil kezét a szeme fölé tartva, mintha a tájat kémlelné.

Szegény Szkára már nem tudta követni. O'Neil intett neki.

-- Gyere, megmutatom az iskolát! Nézz körül! Az UMC iskoláját egy hatalmas sátorban

rendezték be. Szkára szemé elkerekedett a csodálkozástól, amint megpillantotta a videókat,

monitorokat, komputereket. Néhány képernyőn hihetetlen gépezeteket látott, mint amilyenek a
piramisból jöttek elő. De megfigyelhetett hatalmas járműveket, amelyek sok keréken futottak, és
nem vontatták őket masztadzsok.

Más képernyőkön különös ruhába öltözött fiatalok mozogtak, miközben ritmusos zene hallatszott.
Arra gondolt, hogyan taníthatják őket olyan emberek, akik nem ismerik a nyelvüket. Azután
megértette a dolgot. Az UMC tanárai hieroglifákat és képírást használtak.

Az idegenek Daniel korábbi oktatására építették a tananyagukat, amelynek révén elcsalhatták tőle a
diákokat.

Az írás nem volt tökéletes. Szkára számos olyan jelet figyelt meg, amelyeket rosszul alkalmaztak.

Az oktatási program egyik irányítója közeledett feléjük.

-- Meg akarod tanulni a nyelvünket? -- kérdezte a fiút furcsa dialektussal. -- Segíts megtanulnom a
tiédet!

-- A városomban élő tanár sokkal jobban beszéli a nyelvünket -- válaszolta Szkára. -- Miért ne
tanulhatnék tőle?

A tanár válaszolt valamit, de Szkára nem értette. A fiú igyekezett kifejezéstelen arcot vágni. Amikor
hazatért, beszámolt a tapasztalatairól Danielnek és Sa'urinak.

Nyolcadik fejezet
Az oktatás nehézségei
Daniel alig tudta elhinni mindazt, amit Szkárától hallott.

-- Videók, televíziók, számítógépek...

Látta az értetlen kifejezést Szkára és Sa'uri arcán, ezért elnézést kért. Meg sem tudta magyarázni
azoknak a készülékeknek a működését.

Tehát Lockwood azért hozatta ide azokat a csodálatos készülékeket, hogy lenyűgözze vele az Abydos
lakóit. Sőt, még az üzemeltetésükhöz is talált megfelelő embereket. De még mindig olcsóbb ez a
megoldás, mintha a Földről hozatna szakképzett bányászokat. Vajon milyen nyelven folyik az oktatás?
Hogyan tudnak beszélni az emberekkel? Nem valószínű, hogy a tengerészgyalogosok ennyire gyorsan
elsajátították volna az itteni nyelvet...

Amikor Szkára említést tett a hieroglifákról, Daniel szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

-- Megpróbálják elsajátítani az óegyiptomi nyelvet, és ehhez azokat az írásjeleket használják,

amelyeket én tanítottam az embereknek. Azt mondod, hieroglifákat láttál?

-- Némelyiknek nem volt semmi értelme -- bólintott Szkára. Egy táblára krétával felrajzolta a jeleket,
amelyeket a képernyőn látott. -- A színeket természetesen nem tudom utánozni.

Daniel az ábrákat bámulta, azután nevetni kezdett.

-- Nem csoda, hogy értelmetlennek találtad őket. Ezek az idióták Budge könyvét vették alapul, ami
tele van hibával. -- Miután visszatért a jókedve, Sa'urihoz fordult. -- Úgy tűnik, hamarosan ismét
megtelik a tantermünk. De ezúttal olyan embereket választunk ki, akiket nem tanítottunk meg írni. És
nem a hieroglifákat fogjuk használni, hanem az angol ábécét. Kíváncsi vagyok, sikerül-e alkalmaznom
azt az oktatási formát, amelyet annyit reklámoztak.

Az idegenek óriási előrehaladást tettek igen rövid idő alatt. A piramis és a bánya közötti út elkészült.
Teherautók jártak rajta oda-vissza. Megkezdődött a bánya modernizálása; emelőszerkezetek hozták
fel az ércet a mélyből. Az érc kifejtése azonban a kőzetekből továbbra is kézi erővel folyt.

Lockwood néhány alkalommal ellátogatott Nagadába, hogy egyezkedjen a város elöljáróival, több
munkás és keményebb munka kieszközlése érdekében. A bérezés kérdését igyekezett mindig
elkerülni. A tárgyalásokra az oktatási csoport tagjai közül vitt magával tolmácsot. Ezek az emberek
már elég jól elsajátították a helyi dialektust. Ők legalább igazolhatták, hogy DanielJackson
becsületesen és pontosan fordítja a beszélgetések szövegét.

Az UMC képviselője cseppet sem örült ennek. Sokkal kevesebb ércet sikerült kitermeltetnie, mint
amennyit a feletteseinek ígért. Lockwood pedig valakit vádolni akart a lemaradásért. Megpróbálta
fokozni a munkások teljesítményét. Ezt persze nem a bérezésen keresztül akarta megoldani. A város
elöljárói viszont ragaszkodtak a tisztességes bérhez, vagyis azt követelték, hogy több munkáért
többet fizessen. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a fizetséget fémpénzben kérték. Néhány
amerikai bankban nem értették, miért van szüksége a bányatársaságnak a hihetetlen mennyiségű
Susan B. Anthony egydollárosra.

A termelés növekedni kezdett, de nem olyan mértékben, ahogy Lockwood szerette volna. Ezért
bizalmas beszélgetésre magához hívatta a munkavezetőt.

-- Lusták ezek -- panaszkodott Tony DiBlasi. -- Nincs meg a megfelelő fegyelem. Nem tudom, hogyan
termelhettek régen ennél többet. Néhányszor megmásszak a létrákat, azután azonnal
visszahúzódnak a ponyva alá. Különösen az asszonyok és az öregek.

DiBlasi nem említette, hogy csupán egyszer mászott végig a létrasoron, s utána fél órán át alig kapott
levegőt.

Lockwood elmosolyodott.

-- Meg kell határoznunk egy bizonyos szintet! Közöljük velük, hogy öt forduló után mehetnek pihenni!
Ez ésszerűnek látszik?

A főnök légkondicionált konténerszobájában ülve DiBlasi nem érezte az Abydos három napjának
perzselő sugarait. Ezért nagyon is ésszerűnek tartotta a javaslatot.

-- De hogyan akarja erre rákényszeríteni őket? -- kérdezte.

Lockwood olyan arcot vágott, mint akit meglepett ez a kishitűség.

-- Még nem tudom, de ezt a problémát nekünk kell megoldani -- mondta. -- Amilyen lágyszívű ez az
O'Neil, a tengerészgyalogosok támogatására nem számíthatunk.

-- Mi lesz, ha az abydosiak panaszt tesznek?

-- Az abbadabbák? -- vigyorgott Lockwood először használva azt a szót, ahogyan magában a bolygó
lakóit nevezte. -- Mit tehetnek? Petíciót küldenek az igazgatótanácsnak?

-- Abbadabbák -- nevetett DiBlasi. -- Ez tetszik.

-- Azt várom önöktől, hogy figyeljék a munkásokat -- folytatta Lockwood. -- Keressék meg a gyenge
láncszemeket, azokat az embereket, akik nem termelnek eleget! Ha gépesítjük a bányát, ők lesznek
az elsők, akiktől megszabadulunk. És ne dolgoztassanak halálra senkit! Ha beindul a termelés,
szükségünk lesz a jó munkaerőre.
***

Lockwood rendkívül szellemesnek tartotta magát, hogy abbadabbáknak nevezte a bolygó lakóit, és
lustának, piszkosnak nyilvánította őket. Ám miközben DiBlasival beszélgetett, egy helybeli a
szomszédos helyiséget takarította. Az idős asszony emlékezett a régi munkavezetők
kegyetlenkedéseire, ezért ösztönösen utálta a munkavezetőket. Sem Lockwood, sem DiBlasi nem
tudta, hogy az asszony DanielJackson tanfolyamának hallgatója.

A hangok átszűrődtek a konténerház vékony válaszfalain, így jól hallott mindent. Bár angol
nyelvtudása nem volt tökéletes, a beszélgetés lényegét mégis megértette. Mivel nem tudott minden
szót lefordítani, ezért jegyzetet készített.

Az esti tanfolyamon olyan pontosan számolt be a hallottakról, hogy Danielnek úgy tűnt, mintha
megnetofónról játszanak le a beszélgetést. Azok, akik már elég jól értették az angol nyelvet, mint
Sa'uri és Szkára, mélységesen felháborodtak, és sértve érezték magukat.

Szóval abbadabbák, gondolta Daniel. Milyen idétlen nevet talált ki ez a féreg...

***

A szöveg lefordítása általános felháborodást eredményezett a tanteremben.

-- Mit képzel ez a Lockwood, kicsoda ő? kérdezte dühösen az egyik hallgató. -- Azt hiszi, hogy maga Re
isten? Re legalább isten volt, nem egy egyszerű halandó. De ez a Lockwood ugyanolyan ember, mint
mi vagyunk.

-- Amikor nagyszabású munka folyik valahol, sok ember gyűlik össze -- magyarázta Daniel.

-- Vannak köztük munkások, mérnökök, vezetők. Az ilyet vállalatnak nevezik. Lockwood egy vállalat
képviselője.

-- Nagyszabású munka? Mint a bányászat? kérdezte egy másik hallgató.

-- Minél nagyobb a feladat, annál hatalmasabb a vállalat. És annál nagyobb hatalommal rendelkezik.
A vezetői pedig azt hiszik, hogy mindent megtehetnek: Sz…