Lomb Kató

ÍGY TANULOK NYELVEKET

Egy tizenhat nyelvű tolmács feljegyzései

Gondolat • Budapest 1970

Lektorálta
Babos Ernő
Fodor István
Előszó

Körülbelül négyéves-forma lehettem, amikor azzal a kijelentéssel leptem meg környezetemet,

hogy tudok németül.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy ha a lámpa az Lampe és a láda az Lade, akkor a szoba csak Sobbe és a kályha
csak Kaiche lehet.
Ha jó szüleim ismerhették volna a nyelvpedagógia mai szakkifejezéseit, azt mondták volna,
hogy „ez a szegény gyerek a negatív transzfer jelenségének esett áldozatul”. (Így nevezzük azt a
hibasorozatot, amelyet más nyelvvel való téves általánosítások alapján követünk el.) Így csak
megrökönyödtek, elszomorodtak és egyszer és mindenkorra leírtak azok sorából, akik valaha is
meg tudnak valamilyen idegen nyelvet tanulni.
Az élet eleinte őket látszott igazolni. A polgári iskola németóráin alaposan elmaradtam Fräulein
nevelte vagy német származású osztálytársnőim mögött. Még évekkel később, a gimnázium
elvégzése után is nyelvantitalentumnak tartottak és tartottam magam: természettudományi szakra
kértem felvételemet az egyetemen.
Pedig időközben már bekerültem az idegen nyelvek bűvkörébe. Én magam még nem tanultam
latinul, de idősebb nővérem könyveit lapozgatva egy oldalnyi latin közmondásra bukkantam.
Elragadtatva betűztem ki a sok szépen csengő mondatot és hozzávetőleges magyar megfelelőjét:
„Juventus – ventus”… (Fiatalság – bolondság)… „Per angusta ad augusta”… (Minden kezdet
nehéz). Hát lehetséges, hogy a szavak ne csak az értelemhez szóljanak, hanem a fül számára is
ilyen édes muzsikát csendítsenek? Néhány közmondás – a szűkszavú formákba kristályosodott
népi bölcsesség – révén szerettem bele a nyelvekbe.
Ki is erőszakoltam, hogy írassanak be franciára, amit különórákon lehetett tanulni a polgáriban.
A tanfolyam nagy előnye az ingyenesség, nagy hátránya az a körülmény volt, hogy szegény
Budai tanító nénit csak a keresztneve miatt szemelték ki a vezetésére: Clarisse-nak hívták. „Ezzel
a névvel okvetlenül kell valakinek franciául tudnia” – gondolta biztosan az iskola igazgatónője.
Az ambíció mindenesetre megvolt bennem is, meg a pedagógusban is. Sohasem felejtem el, hogy
amikor egy hónap múlva megtett vigyázónak, hálából – szorgos szótárforgatás után – már
franciául írtam fel a táblára: „La toute classe est bienne”…
Az egyetemen fizikából rosszul, kémiából jól boldogultam. Különösen a szerves vegytant
szerettem. Máig is vallom, hogy azért, mert a latin nyelvtant időközben jól elsajátítottam.
A nyelvtan – rend. Aki valamely – bármely – nyelv nyelvtanát egyszer agyába és szívébe zárta,
aki egyszer kijárta a szellemnek ezt az iskoláját, az megtanult rendet teremteni a rendszerezhető
ismeretek birodalmában. Az organikus kémia ezek közé tartozik. Ha az „agricola arat” (a
földműves szánt) egyszerű tőmondatából megtanultuk levezetni az egész főnév- és igeragozást,
akkor a logika országútján járva jutunk el a szerves kémia birodalmának legtávolibb pontjaira is.
Csak a két alapvegyületnek – a metánnak és benzolnak – hidrogénatomjait kell szép sorban más
és más gyökökkel behelyettesíteni.
Így tehát nyugodtan vonultam be a szóbeli doktori vizsgámra: tudtam, hogy kézbe kapom
hamarosan a diplomámat. Azt is tudtam, hogy semmire sem megyek vele. A harmincas évek
elején, a dekonjunktúra kellős közepén álltunk.
Az egyetemről most kikerülő ifjúság talán el sem tudja képzelni, hogy akkoriban nemcsak a
frissen érettségizettek, hanem a szakdiplomák tulajdonosai is pályaválasztási gondokkal
küzdöttek.
 Az én esetemben hamar megtörtént a pályaválasztás: elhatároztam, hogy nyelvtanításból fogok
élni. Azt már nehezebb volt eldönteni, hogy melyik nyelv tanításából. Latin tudásomnak nem volt
nagy keletje, franciából több tanár akadt a fővárosban, mint tanítvány. Csak az angol nyújtott
biztos kenyeret, azt viszont előbb el kellett sajátítanom.
Szükség és tudásvágy kettős ösztönzésére így alakítottam ki akkor egy nyelvtanulási módszert,
amelyet azóta is használok és amelynek a következő fejezeteket szentelni kívánom.
Beválik-e ez a módszer másoknál is? Megkísérlek majd erre feleletet adni a továbbiakban. Itt
csak azt a meggyőződésemet szeretném hangsúlyozni, hogy bárki, aki annyi kíváncsisággal és
kitartással hajolt volna könyvei fölé, mint én 1933 tavaszán albérleti díványom sarkában, az
elérte volna ugyanezt az eredményt. Egy Galsworthy-könyv szolgált kiinduláspontul. Egy hét
múlva sejtettem, egy hónap múlva értettem, két hónap múlva élveztem a szöveget.
Hogy tanítványaimnak valami szilárdabb táplálékot is tudjak nyújtani, mindenesetre átrágtam
magam egy akkor divatos nyelvkönyvön, a „Fifty lessons”-ön. Most, utólag sem érzek semmi
lelkiismeret-furdalást, hogy a „discendo discimus” (tanítva tanulunk) elve alapján oktatni mertem
egy nyelvet, amelyből mindig csak egy-két leckével voltam előbb a tanítványaimnál. Remélem,
hogy lendületem és lelkesedésem pótolta ismereteim szilárdságát.
Egy gyógyszerészeti laboratóriumban, amelyben időközben valami állásfélét sikerült találnom,
írásbeli fordítással is megpróbálkozhattam. A próbafordítás, úgy látszik, nem ütötte meg a
mértéket, mert a lektor azzal küldte vissza, hogy „bátor ember lehet, aki csinálta”.
Következő nyelvtanulási lépésemhez – amely azután végleg hozzáfűzött új hivatásomhoz –
tényleg nagy bátorságra volt szükség. 1941-ben elhatároztam, hogy megtanulok oroszul.
Szeretném, ha most azt írhatnám ide, hogy elhatározásomban politikai éleslátás vagy ideológiai
meggyőződés vezetett. Ha tudat alatt ez a két tényező irányította is lépéseimet, az első gyakorlati
gesztusra sokkal prózaibb körülmény ösztönzött. Egy körúti antikvárium könyvei között
böngészve kétkötetes orosz–angol szótárra bukkantam. Nem is tettem le többet a kezemből: a
kasszához rohantam kincsemmel. Nagy anyagi áldozattal nem járt az elhatározás: pontosan 96
fillért fizettem a két dohos, elnyűtt, 1860 tájáról származó kötetért.
A fasizálódó Magyarországon gyanús dolog volt oroszul tanulni. Ez alkalommal már különösen
szerencsés körülmény volt, hogy írott szövegekből kiindulva dolgoztam ki tanulásom módszerét.
Az egyetemen, azt hiszem, folyt ugyan orosz oktatás, de oda bekerülni körülbelül annyi
kilátásom volt, mint ösztöndíjjal a helyszínre utazni.
Dr. Feri Sándornak, a Szovjetunióból visszatért kommunista ügyvédnek könyvtárában találtam
néhány klasszikus orosz regényt, de azokkal nem tudtam megbirkózni. Itt is a véletlen sietett
segítségemre.
Berlinben akkoriban elég sok fehérorosz emigráns élt. Az egyik család valahogyan
Balatonszárszóra került párhetes nyaralásra. A kis penzió szobájába férjemmel azon a napon
költöztünk be, amelynek reggelén az orosz család visszautazott. A szobaasszony éppen a
hátrahagyott kacatot készült kidobni a szemétbe. Szívdobogva fedeztem fel egy vastag, nagybetűs
orosz könyvet a selejtben: 1910-ben írt buta, szentimentális szerelmi regény volt. Habozás nélkül
nekiláttam és annyit vesződtem a szöveg megértésével, hogy egyes oldalaira még ma is szóról
szóra emlékszem.
Mire áttérhettem a színvonalasabb olvasmányokra, elérkezett 1943 és a bombatámadások kora.
Az óvóhelyen eltöltött órák eredményeképpen most már gyorsan haladtam. Csak éppen
„tereptarkára” kellett maszkíroznom a könyvemet. Vastag magyar lexikont vásároltam és egy
ismerős könyvkötésszel minden második ív helyére Gogol Holt lelkek című regényének oldalait
köttettem be. Egy-egy légiriadó alkalmával néha teljes fejezeteken rágtam át magam. Olvasási
technikámat akkor csiszoltam ki a végleges formára: az ismeretlen szavak felett nagyvonalúan el
kellett siklanom, hiszen az óvóhelyen veszélyes lett volna a szótárforgatás.
Alig vártam, hogy az első szovjet tisztet, akivel szóba elegyedhetek, elkápráztassam irodalmi
tájékozottságommal. Amint alkalom nyílott, rögtön meg is említettem, hogy ismerem ezt a
könyvet. Nem értettem, hogy a tiszt miért bólogat olyan udvarias bizonytalansággal. Csak később
jöttem rá, hogy a könyv címe oroszul „Mjortvie dusi” – nem pedig „Mertvie”, ahogy én a betűk
alapján képzeltem.
1945 február elején felszabadult a Városháza és én még aznap orosz tolmácsnak jelentkeztem.
Pillanatok alatt felvettek; rögtön meg is kaptam az első feladatot: hívjam fel a városparancsnokot
és jelentsem be nála a polgármestert. Amikor megkérdeztem: mi a városparancsnokság
telefonszáma, csak legyintettek: emeljem fel a kagylót, ők fognak jelentkezni. 1945. február 5-én
Budapesten egyetlen telefonvonal működött.
Ettől az időponttól kezdve már korlátlan alkalom nyílott a nyelv gyakorlására. A baj csak az
volt, hogy folyékonyan (és nyilván igen hibásan) hadartam már oroszul, érteni viszont még alig
értettem valamit. Partnereim nagyothallásnak tulajdonították ezt a nehézségemet és kedvesen
vigasztalva üvöltöttek a fülembe, hogy a testi kondícióm javulásával a hallásom is vissza fog
térni. Húsz kilóval voltam kevesebb a magasságomhoz járó súlynál.
1946-ban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyar irodájába kerültem. Lingvistának – mert
akkor már annak éreztem és vallottam magam – ideálisabb munkabeosztást el sem lehetett
képzelni. Angol, orosz, francia tárgyaló partnerek szinte tízpercenként váltották egymást az
irodában. Nemcsak a nyelvtudásom gyarapodott, hanem megszerezhettem a rutint, amire olyan
nagy szükségem van a tolmácsolásban: a nyelvről nyelvre való váltás villámgyors képességét.
A „nyelvi kalandozás” ösztöne csakhamar egy új nyelv, a román felé terelt. Ezt a nyelvet ma is
igen szépnek tartom. Népibb, mint a francia, férfiasabb, mint az olasz, szláv jövevényszavaival
érdekesebb, mint a spanyol. Ez a különös ötvözet olyan lelkesedést keltett bennem, hogy heteken
belül kiolvastam egy Sebastianu-regényt és Gáldi László nyelvtanfüzeteit. Ma már beszélni nem
tudok románul, de gyakran van alkalmam román műszaki cikkeket idegen nyelvekre, főleg
angolra fordítani.
Egészen 1950-ig lekötötte energiáimat a különböző hivatalokban végzett adminisztrációs és
fordítási munka. Ebben az évben azonban két új probléma kezdte izgatni fantáziámat.
Az egyik kérdés, amelyen régóta törtem a fejemet, az volt, hogy vajon másoknál is beválik-e az
általam kikísérletezett módszer: az érdekes olvasmány oldaláról megközelíteni az idegen nyelvet.
Véletlenül kedvező körülmény adódott az elgondolás kipróbálására: az egyetemeken akkoriban,
vett nagyobb lendületet az orosz oktatása; engem is meghívtak műegyetemi előadónak.
Mérnökjelöltekről lévén szó, logikusnak éreztem, hogy szaktudásukra és szakérdeklődésükre
építsük fel a nyelv oktatását. Egy kis kollektívát alakítottunk és meg is született gyors
egymásutánban két, ezen az elven alapuló orosz tankönyv. A gyakorlatlanságunk okozta hibák
ellenére még most is „vállalom az anyaságot” és örülök, hogy a szakszövegek olvasásának
rendszere ma már általánossá és magától értetődővé vált minden egyetemünkön.
A másik probléma is régóta motoszkált bennem. Arra voltam kíváncsi, hogy mire jutok
módszeremmel egy olyan nyelvben, amelynél sem a germán, sem a szláv, sem a román nyelvekre
épített analógiára nem támaszkodhatom. A választás önként adódott: az egyetem Kelet-ázsiai
Intézetében abban az évben indult először kínai nyelvtanfolyam.
Első találkozásomat a kínai nyelvvel azért szeretném kissé részletesebben leírni, mert a
nyelvekhez – és általában a tanuláshoz – való egész viszonyomnak szimbólumát látom benne. A
tanfolyamra való bejutás nem ment könnyen. A hallgatókat szívesebben válogatták az egyetemi,
nyelvszakos diákság köréből; én már akkor is túl voltam azon a koron, amelyben ilyen nagy fába
szokás vágni a fejszét. Így történt, hogy jelentkezésemre nem érkezett válasz és én csak
véletlenül tudtam meg, hogy hetek óta folyik már oktatás.
Késő őszi napon, este hét óra után botorkáltam az egyetem sötét folyosóin, az órák helyet
keresve. Emeletről emeletre bolyongtam: semmi sem tanúskodott arról, hogy valaki tartózkodik
az épületben. Már fel akartam adni a harcot és végleg szegre akasztani az egész vállalkozást,
amikor egy hosszú, kihalt folyosó legtávolabbi termének ajtajából fényt láttam kiszivárogni. Bár
szentimentális butaságnak hallatszik, máig is hiszem, hogy nem a százwattos égő, hanem a
tudásvágy fénye győzedelmeskedett a sötétségen. Benyitottam, bemutatkoztam a tanfolyamot
vezető bájos sanghaji asszonykának – és életemet azóta is a keleti nyelvek szépsége világítja
meg.
Másnap már a közkönyvtárak egyetlen kínai–orosz szótára fölé görnyedve próbáltam megfejteni
azt a rejtélyt, hogy a betűket (tehát az ábécét sem) ismerő kínai nyelv szavait milyen elv alapján
lehet szótárba foglalni. Egy december végi hajnalon pedig nekivágtam az első kínai mondat
önálló megfejtésének. Bizony, öreg este lett, amire boldogultam vele. A mondat ez volt: Világ
proletárjai egyesüljetek!
Közben az orosz tanárok száma olyan örvendetesen felszaporodott, hogy átadhattam helyemet
hivatásos pedagógusoknak, én pedig elkezdhettem egy újabb nyelvvel, a lengyellel foglalkozni.
A beiratkozásnál azt a trükköt alkalmaztam, amelyet szívből ajánlok minden komoly szándékú
nyelvtanuló-kollégámnak: sokkal magasabb szintet vállalni, mint amelyre tényleges tudása
képesíti. A három (kezdő, haladó és erősen haladó) kurzus közül én az erősen haladóra kértem
felvételemet.
– Sose fáradjon – mondtam a tanfolyam vezetőjének, amikor próbált meggyőződni ismereteim
színvonaláról – nem tudok egy árva szót se lengyelül.
– Hát akkor miért akar az erősen haladó kurzusra járni? – csodálkozott.
– Mert erősen haladni annak kell, aki semmit sem tud.
Ettől a nyakatekert okoskodástól úgy megzavarodott, hogy szó nélkül beírta nevemet a kívánt
rovatba.
Két év alatt a kínaiban is eljutottam odáig, hogy a hozzánk érkező delegációknak tolmácsa
lehettem és egymás után fordítottam magyarra a regényeket, amelyeket megszerettem. 1956-ban
kezdtem azon gondolkodni, hogy megszerzett tudásomat hogyan tudnám egy másik keleti
nyelvben értékesíteni. Így vágtam neki – ezúttal már teljesen egyedül – a japánnak. Tanulásom
tanulságos történetét könyvem egy másik fejezetében mondom el részletesen.
1954-ben nyílt alkalmam először külföldre utazni. Bár azóta jóformán az egész világot bejártam,
soha akkora izgalmat nem éreztem, mint amikor kiderült, hogy egy IBUSZ-úttal Csehszlovákiába
mehetünk. Hálából haladéktalanul megvásároltam Iván Olbracht Proletár Anna című regényét, és
most már rutinná vált módszeremmel „kispekuláltam” a szövegből a főnév- és igeragozás
rejtélyeit. A megtalált szabályokat rögtön ki is jegyeztem a lap szélére. Szegény könyv olyan
állapotba került ettől a szívtelen kezeléstől, hogy amikor hazaérkeztem, foszlányokra mállott szét.
A szlovák és ukrán szövegeket ezután már nem volt nehéz megérteni és fordítani, a bolgárral
viszont elég nehezen boldogultam. Talán a megközelítés módja nem volt túlságosan szerencsés.
Az egyik könyvkiadó kérésére elfogadtam egy hosszabb cikk fordítását. A politikai szöveg
alkalmas lett volna arra, hogy meglevő szláv nyelvi ismereteim alapján belejöjjek a munkába,
mégis sokat vesződtem, mert mind a 30 oldal – kézírással volt írva.
Olasz nyelvtudásomnak volt már némi előzménye. A negyvenes évek elején egy derék körúti
iparos cipőfelsőrész-készítő gépének szabadalmát igyekezett rásózni az olaszokra. A
lelkiismeretes szótárforgatás ellenére is sok homályos részlet maradhatott az én fordításomban.
Lehet, hogy éppen a stílusnak ez a misztikussága tett olyan mély benyomást az olaszokra, hogy a
szabadalmat valóban megvásárolták.
A spanyollal való kapcsolatom sokkal újabb keletű. Talán három évvel ezelőtt fogtam hozzá –
pirulva vallom be – egy hajdani buta amerikai bestsellernek, a „Gentlemen prefer blonds”-nak
(Szőkék előnyben) spanyol fordításához. Mire kiolvastam, már csak Király Rudolf okos
könyvéből kellett ellenőriznem, hogy jól következtettem-e ki a szövegből az alak- és mondattani
szabályokat.
Érdeklődésem közben egyre inkább a tolmácsolás felé fordult, hiszen Budapest
„kongresszusvárossá” fejlődött. A szellemi foglalkozásoknak e – szerintem – legérdekesebbjéről
bőven lesz szó a könyv további fejezeteiben. Ide csak az tartozik, hogy már az első szereplés
sikert is hozott: valamelyik elégedett delegátus megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e tolmácsolni
az egyik nyugatnémet konferencián is. Boldogan mondtam igent és amikor az írásbeli meghívás
is megérkezett, úgy éreztem, hogy illik a meghívók nyelvét elsajátítani. Így kanyarodott vissza –
hosszú kerülővel – nyelvtanulói karrierem a némethez, ahonnan annak idején olyan dicstelenül
indult el.
Mi a nyelv?

Talán nincs még szó a világon, amelyhe: olyan különböző fogalmak fűződnének, mint e pár betűs
főnévhez.
Az anatómusnak az izomrostoknak tőre, hátra és hegyre tagozódó csoportja ju róla eszébe. Az
ínyenc finom falatokra gondol, amelyek párolt, pácolt, füstölt formában kelletik magukat az
étlapon. A teológust biztosan piros pünkösd napjára emlékezteti. Író számára eszköz amely
egyedül a természettel nem mer versenyezni. Költőnek: hangszer. Ha mester szólaltatja meg,
olyan értékek születnek, amelynek birtokában „nem maradsz üres kezekkel üres ég alatt” (Szerb
Antal).
A nyelvvel hivatásszerűen foglalkozókat nyelvésznek szoktuk nevezni. A „nyelvész” a nyelvek
elméleti kérdéseit, a nyelv és a kor kultúrája közötti összefüggéseket kutatja. Nincs külön
kifejezésünk arra a szakemberre, aki egyszerűen csak szereti, köny-nyen tanulja, jól tudja a
nyelveket és a velük való foglalkozást választotta életpályájának és hobbyjának. Az angol nyelv
különbséget tesz e két típus között: az utóbbit „linguist”-nek nevezi. Minthogy „philologist” és
„linguist” között én is akkora különbséget érzek, mint – mondjuk – a koreográfus és a balerina
között, jobb híján „lingvistának” nevezném azt az embert, aki érdeklődésének kielégítésére,
gyakorlati célokból sajátított el több nyelvet. E meghatározás értelmében a „poliglott” kifejezést
sem használhatom, mert legtöbb poliglott a születés vagy az életkörülmények véletlenje folytán
vált soknyelvűvé, nem pedig érdeklődés fűtötte tanulmányok eredményeképpen. „Bilingvisnek”
azt az embert szoktuk nevezni, akinek két anyanyelve van. Századunk nagy történelmi
átalakulásai olyan tömegvándorlásokkal (a bilingvizmus fő forrásával) jártak, hogy ez a kérdés
most a nyelvésztudósok érdeklődésének homloktercbe került.
A mi témánk tehát a lingvista (hadd használjam ezt a kifejezést mindaddig, amíg valaki jobb
szót nem talál a fentebb körülírt fogalomra). A nyelvet gyakorlati célokból elsajátítani kívánó
embert értem rajta. Ha a továbbiakban néha mégis az elmélet mezeire tévedünk, úgy az csak két
okból történik. Egyrészt, mert a „lingvista” nyitott szemű, művelt ember, akit tanulmányainak
szélesebb háttere is érdekel. Másrészt, mert célunkat – a megtanulni kívánt nyelv helyes
kiválasztását és eredményes elsajátítását – is megkönnyíti a „rálátás”, a szélesebb perspektíva.
Ezért mertem itt-ott elkalandozni a gyakorlati mondanivalóktól, kitéve magamat annak a
veszélynek, hogy a szakemberek e fejtegetéseket túlságosan leegyszerűsítettnek, a nyelvtanulók
pedig túl elméletinek fogják találni.
Miért tanulunk nyelveket?
Miért tanuljunk nyelveket?
Mikor tanuljunk nyelveket?

Induljunk ki e néhány alapvető kérdésből.

A másodiknál kezdem, mert erre a legkönnyebb felelni.
Azért tanuljunk nyelveket, mert a nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.
Ha valaki csak kicsit tud hegedülni, hamar be fogja látni, hogy a környezetének szerzett kínos
percek nem állnak arányban azzal az esetleges örömmel, amelyet a kontár játék neki magának
szerez. Az amatőr – mondjuk – kémikus csak addig nem komikus, amíg tisztában van
érdeklődésének hobbyjellegével és nem pályázik szakmai babérokra. Az orvostudományban
„kicsit jártas” ember sokra nem viszi, és ha tudását értékesíteni akarja, még be is csukják mint
kuruzslót.
Egyedül a nyelvekben jelent értéket már a laikusság is. Hibákkal teli mondatok is építhetik a
jóakarat hídját ember és ember között. És lehet, hogy rosszul fogalmazott mondatokban
kérdezzük meg a velencei pályaudvaron, hogy melyik vonatra kell szállnunk, de még mindig
jobb, mintha ennyire se futja a tudományból és Milánó helyett visszautazunk Budapestre.
Az első kérdésről (Miért tanulunk nyelveket?) sok cikket írtak már a nyelvészet elméleti és
gyakorlati kérdéseinek kutatói. A cél – az úgynevezett motiváció – olyan központi probléma,
hogy néhány évvel ezelőtt Nyugat-Németországban hatnapos konferenciát szenteltek ennek az
egyetlen kérdésnek. A tanulásról szóló kis könyvecskében azért van helye a probléma
felvetésének, mert az elérni kívánt cél bizonyos mértékben a foglalkozás módját is befolyásolja.
De csak bizonyos mértékben.
A nyelv – épület. A nyelvtanulás – építés. Az orosz nyelv minden ívében-szegletében
harmonikusan kiképzett, bonyolult, masszív dóm. A könnyűnek dicsért olasz nyelv egyszerűbb
szerkezetű és áttekinthetőbb alaprajzú, de ha építésénél valamely részletét elnagyolták, bizony az
is összedől.
Kisgyermek mamájától hallottam nemrégen a következő kedves történetet: Péterkéje sípot,
dobot, trombitát kapott születésnapjára. A fiúcska azt kérte, hogy mindegyik játékát külön-külön
aggathassa a szobája falára.
– Nem lehet – mondta az anyuka. – Megbüntet a KIK, ha annyi szöget verünk a falba.
– Minek beverni? – csodálkozott a gyerek. – Nekem úgyse kell az a része a szegnek, amelyik
beáll. Elég nekem az, ami kiáll!
Péterke jut mindig eszembe, valahányszor valaki azt magyarázza, hogy ő csak passzívan akarja
a nyelveket elsajátítani.
A tudást – akárcsak a szeget – a beálló rész teszi teherbíróvá. Ha nem verjük be elég mélyen, az
első megterhelésnél felmondja a szolgálatot.
A nyelv épületének négy nagy terme van. Lakójának csak az mondhatja magát, aki mindegyikbe
bejáratos, aki mind a négy készséget – beszéd és megértés, írás és olvasás – elsajátította. Annak,
aki e termekbe be kíván hatolni, nem kisebb, csak hétköznapibb akadályokat kell leküzdeni, mint
a mitológia hőseinek. Akár Odüsszeusznak, neki is le kell győznie a „megint nem jut eszembe”
küklopszát és ellen kell állnia a „jó műsor megy a tévében” sziréndalának.
A hasonlat mégsem pontos. A cseles görögöt ugyanis csak a cél – a hazatérés vágya – tette
képessé a megpróbáltatások leküzdésére. A nyelvtanulóknak viszont már maga az utazás is
meghozza a maga örömeit. Az út felfelé visz: minden megmászott hágó után tágul, szépül a
láthatár. Ha értelmesen, átgondoltan kezeljük a feladatot, akkor nem összeszorított foggal űzött
vadászat lesz a tanulás, hanem felnőtt értelmünket kielégítő szellemi torna. Többek között azért is
tanuljunk nyelveket, mert nyelvet tanulni jó.
A harmadik kérdésre (Mikor tanuljunk nyelveket?) lényegében az Átlag Nyelvtanulóról szóló
fejezet ad választ. Ezt a típust többek között az jellemzi, hogy felnőtt. Felnőtt, vagyis túl van az új
nyelvi benyomások gépies felvételének korán (0-6 év), amikor a „miért?” még fel sem vetődik,
de túl van azon a koron is (6-12 év), amikor a „miért?” már felmerül, de a „mert”-et még
nemigen érti meg az agy.
Ezek szerint a „Mikor tanuljunk nyelveket?” kérdéssel kapcsolatban csak a felső korhatárt
kellene megszabni, ami azonban egyszerűen nincs.
Nem saját véleményemet idézem, mert félek, hogy korosztályommal szemben elfogultsággal
fognak vádolni. Tárgyilagosabb fórumtól – a bécsi egyetem pedagógiai kutatóintézetétől –
származik az alábbi pár mondat:
„A vizsgálatok megcáfolják a hagyományos tételt arról, hogy idősebb korban a szellemi
befogadóképesség nagy mértékben lecsökken. A vizsgálatok szerint az idősebbek ugyan
kétségkívül lassabban tanulnak például nyelveket, mint a fiatalok, de a hosszabb munkával elért
eredmnény éppoly tartós.”
Még biztatóbb a másik üzenet: „Minél több beható szellemi munkát végzünk, annál később
öregedik meg az agyunk.”
Az öregségtudományának – a gerontológiának – jelszava; „Ne éveket adjunk az életnek, hanem
életet az éveknek.” Ma, amikor máris egy évtizeddel hosszabbodott meg az emberi életkor, és
egyre többen „képezik át” magukat elfoglalt rutinmunkásokból szellemileg friss, ráérős
nyugdíjasokká, talán éppen egy idegen nyelv tanulása fogja sokak számára ezt az „életet”
jelenteni.
Milyen nyelvet tanuljunk?

A választék igen nagy.

A Biblia szerint Bábel tornyának építésénél vetette meg szakmánk alapjait az Isten és Ember
között kitört hatáskörvillongás, A torony összeomlásánál 72 nyelv született; azért ennyi, mert
Noé három fiának 72 leszármazottja volt: Sémnek 26, Hámnak 32, Jáfetnek 14.
Számuk (az ivadékoké is és a nyelveké is) azóta jelentékenyen elszaporodott. Arra a kérdésre,
hogy hány nyelvet beszélnek a világon, nem lehet pontosan válaszolni. A színképben is csak
jelképesen különböztetünk meg hét színt; a gyakorlatban számtalan árnyalaton keresztül
olvadnak egymásba az egyes csíkok. Az olasztól a francia felé a ligurin és a provanszálon
keresztül vezet az út: ha akarom, négy külön nyelvként foghatom fel őket, ha akarom, az olasz
egyik tájszólásaként a másodikat, a francia dialektusaként a harmadikat.
A nyelvek spektrumában mindig voltak vakítóbb fénnyel tündöklő színek: az úgynevezett
világnyelvek. Ezeknek volt nagyobb az „akciórádiusza”, ezek igyekeztek bűvkörükbe vonni a
szerényebbeket. Teljesen sohasem sikerült nekik, még a latinnak sem, a Dáciától Ibériáig terjedő
római birodalomban. Tanúm rá Ovidius tanulságos története.
Az elkényeztetett költőfejedelemre ugyanis megharagudott fenséges pártfogója, Augustus
császár, és valamilyen udvari pletyka miatt kitiltotta Rómából. A költőnek a fénytől csillogó
metropolist a birodalom söpredékei által lakott Tomival kellett felcserélnie. Ovidius mégsem a
száműzetés szégyenétől szenvedett a legjobban, hanem attól, hogy ő, a latin nyelv koronázatlan
királya, a helybeli lakosság nyelvét nem ismerve, teljesen magára maradt.
„Hic ego barbarus sum, quia non intelligor nulli.” (A barbár én vagyok itt, mert senki sem érti
beszédem.)
Sóhaját lefordítani mégcsak lehet, megérteni már csak nehezen. Ma, amikor az idegenforgalom
a legtöbb országban a nemzeti jövedelem számottevő részét adja, biztosan körülvennék a
helybeliek a nyugatról érkezett idegent és igyekeznének az utas nyelvén szállást kínálni neki.
Hogyan tanuljunk nyelveket?

„Hogy lehet oroszul, angolul, franciául, németül, spanyolul (nem kívánt törlendő) tudni?” –
hallom gyakran a kérdést.
Hát a legbiztosabb és legfájdalommentesebb út a „perfekt” – mondjuk – németséghez, hogy az
ember németnek születik.
No, ehhez már késő van. Ki tíz, ki húsz, ki harminc, de mindannyian már sok évvel
elmulasztottuk ezt a soha vissza nem térő alkalmat.
Másodszor lehet úgy is, hogy az ember lehetőleg fiatal korában és hosszú időn át német
nyelvterületen él.
Ez már valamivel járhatóbb, de szintén nem könnyen megvalósítható út.
Választható harmadszor az a megoldás, hogy rendszeresen és szorgalmasan hetenként két vagy
több órát veszünk és 4-5 év múlva eljutunk az igényes mivoltunkat kielégítő tudás színvonalára.
A nyelvtanulásnak ezt a legáltalánosabb és klasszikusnak tekinthető módját nem helyettesíteni,
hanem kiegészíteni van hivatva e kis könyv. Mondanivalóit világért sem nevezném tanácsnak
vagy receptnek. Egyszerűen azt szeretném elmesélni: hogyan jutottam el, gyakorlatilag 25 év
alatt, tíz nyelven arra a fokra, hogy e nyelveken beszélni, további haton odáig, hogy
szakirodalmukat fordítani, szépirodalmukat élvezni tudjam.
Még ha csak az első kategóriáról lenne szó, a fentebbi alapon legalább 60 évre lett volna
szükségem, hiszen olyan „nehéz” nyelvek is szerepelnek benne, mint a kínai és a japán. (Az
idézőjel nem azért került a jelző köré, mintha e két nyelv nem lenne nehéz, hanem azért, mert
nincs „könnyű” nyelv. Legfeljebb egyes nyelveket könnyen tanul meg az ember rosszul
beszélni.)
A tudás kapujának zárát felpattintó bűvös jelszót nem találtam meg. Többek közt azért sem,
mert ilyen jelszó nincs. Ha tapasztalataimról mégis beszámolni kívánok, ezt kizárólag azért
teszem, mert e negyed század alatt a tanulás sohasem teher, hanem mindig kiapadhatatlan
örömforrás volt számomra.
Nem került volna sor e könyv megírására, ha feltételezném, hogy a nyelvtanuláshoz való
viszonyom – egyéni különlegesség. Éppen, mert meggyőződésem, hogy utam minden tudásra
szomjas, szellemi kalandozásra szívesen csábuló ember számára járható, szeretném továbbadni
leszűrt következtetéseimet.
Vannak nyelvtanulók, akiknél a motiváció megengedi, időbeosztásuk megköveteli, hogy a
haladást lassúbb ütemre korlátozzák. Könyvem nem nekik szól. Oktatásukat hivatásos
pedagógusaink kezében – jó kezekben – tudom. Szerény tapasztalataim átadásával azoknál
szeretném a tanulás örömét növelni, ürömét csökkenteni, akiket ez a tempó nem elégít ki.
Kinek szól – kinek nem szól ez a könyv

Könyvem egy gyakorlatban nem létező embertípusnak, az Átlag Nyelvtanulónak – továbbiakban

ÁNy – íródott.
Az „átlagság” a legelvontabb, legkevésbé létező valami az egész világon. Valahányszor
statisztikai kimutatásokat olvasok, megpróbálom magam elé képzelni szerencsétlen kortársamat,
az Átlag Embert, akinek a statisztikai kimutatás szerint 0,66 gyereke, 0,032 személygépkocsija és
0,046 televíziós készüléke van.
Könyvem írásakor egy ilyen ÁtlagNyelvtanuló lebegett lelki szemeim előtt. Jellegének
közelebbi meghatározása ezért elengedhetetlen.
Életkora 16 és 96 év között van. Foglalkozása bármi lehet – egyetemi hallgató, kertész,
fogorvos, varrónő vagy nyugdíjas főkönyvelő. Kizáró ok kettő van: túl sok és túl kevés szabad
idő.
Ha ugyanis korlátlan óraszámot szentelhet valaki nyelvtanulásra, akkor tömény tanmenet
alkalmazható, amelynek tárgyalása kívül esik e könyvecske keretein. Ha viszont napi egy-másfél
órát sem tud e célra áldozni, akkor ezzel a módszerrel nem (ezzel a módszerrel sem) fog
eredményt elérni. Egyik esetben sem meríti ki az ÁNy fogalmát.
Megkívántatik viszont bizonyos érdeklődés a nyelvtanulás gyakorlati problémáin túlmenő
általános kérdések iránt és egy kis egészséges türelmetlenség a tanulásnak azzal a tempójával
szemben, amelyet a régi, szolid és szabályos módszerek irányoznak elő.
A kor, amelyben élünk, maga követel bizonyos gyorsulást ebben a vonatkozásban is.
A nyelvtanítási módszer – felépítmény. Jellemzi a kort, amelyben született és uralkodik.
Bonyolult társadalomtudományi fejtegctéseket könyvem célja nem kíván, terjedelme nem enged
meg. Hadd fordítsam tehát le a fenti mondatot a pedagógia nyelvére és fogalmazzam meg úgy,
hogy minden korban olyan módszerek kerültek előtérbe, amelyek megfeleltek az adott időszak
társadalmi szükségletének.
Hogyan változott ez a motiváció az idők függvényében?
A nyelvtanulás fejlődésének e rövid áttekintésénél nem azért indulok ki az időszámításunk előtti
évszázadból, mert Kurt Tucholsky német humorista szerint nem számít komoly műnek, ami nem
a „Már a régi rómaiak is…” szavakkal kezdődik. Nem: a rómaiak azért kerültek e fejezet élére,
mert velük kezdődik a nyelvtanulás. És e korhoz fűződik szakmánk legnagyobb, örök dicsősége
is.
A hódító hadjáratok sikerétől részeg római nép először egy nyelv – a magasabb kultúrájú görög
nyelv – előtt hajtotta meg fegyvereit.

Graecia capta ferum cepit captorem et artes

Intulit aegristi Latio.

(Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország,

S pór népét Latiumnak művészetre kapatta.)

Horatius: Epist. II. I. (Muraközy Gyula fordítása.)

A győztes Róma az újgazdagok mohóságával vetette rá magát erre a patinás kultúrára.

Kisajátítására a kornak megfelelő módszert választott. A Latium felé gördülő harci szekereken ott
ültek – vagy nemegyszer láncra fűzve ott kullogtak mögöttük – a római birodalom ifjúságának
leendő görög tanítói. Ezeket az ifjakat egy hadászatilag megsemmisített nép képviselői hódították
meg nyelvük számára.
Első nyelvtanár-kartársaink sorsa nem volt irigylésre méltó. Uraikkal csak addig érintkezhettek,
amíg volt mit „kitermelni” belőlük. Ha az „adolescens romanus”, a fekete fürtű, sasorrú római
ifjú elunta az oktatást, akkor tanára éppen olyan „instrumentum vocalé”-vá, beszélő szerszámmá
süllyedt, mint bármely más rabszolgatársa.
Az idők folyamán a latin nyelv nem kevésbé nagyszerű művekkel gazdagodott és gazdagította a
világot, mint a görög. Ismeretük a feudális világban jelkép – a kiváltságos osztályba tartozás
jelképe – lett. Mai amerikai nyelven „status-symbol”-nak neveznénk. A társadalmi tagozódásnak
ezt az eszközét – mint mindig és mindenhol – az előjogokkal nem rendelkező valamennyi réteg
visszaszorítására is felhasználták: latinul, görögül tudó nő ritkaságszámba ment; tanulásuk
perverzitásnak számított. Még a főurak feleségei is azon duzzognak Mikszáth novelláiban, hogy a
férfiak „latinul prézsmitálnak” és így kirekesztik őket a társalgásból. Érthető tehát, hogy a
kapitalizmus születésekor a feltörekvő polgárság ezt a viszonylag könnyen elérhető eszközt is
felhasználta társadalmi ugródeszkaként. A két klasszikus nyelv tanulásával a polgári osztály
egyrészt a feudális társadalom tagjai közé remélt emelkedni, másrészt a görögöt és latint nem
ismerő többi osztálytól kívánta magát elhatárolni. Ekkor született a gimnázium mint iskolatípus.
Oktatási rendszere teljesen e két nyelv tanítására épült. A latin–görög tanítás egyik célja a
fegyelemre nevelés volt. A német internátusok kaszárnyalégkörének, az angol „public school”-ok
sokszor szadizmusba torkolló rendszerének nagyon megfelelt ez a nyelvtani törvények
bemagoltatására alapozott szellemvilág. Vajon véletlen, hogy a „disciplina” szónak kettős
értelme van: tantárgy és fegyelem?
Maga az a tény, hogy az első, igaz tömegméretű nyelvtanulás tárgya két holt nyelv volt, hosszú
időre eldöntötte az oktatás módszerét. Egy évszázadra volt szükség, hogy nyűge alól
felszabaduljunk.
A görög és a latin ebben az időben már kevéssé szolgálta az általános kommunikációt. Arról,
hogy a tanuló kézhez simuló szerszámnak, kényre-kedvre felhasználható építőkockának érezze a
nyelvi elemeket (amire most olyan nagy súlyt helyezünk), szó sem lehetett.
Hogy a szabályok bemagolásának célja mellett a kiejtési problémák háttérbe szorultak, az annál
is természetesebb, mert időszámítás előtt élt őseink hangját semmiféle gramafonlemez vagy
magnetofonszalag nem örökítette meg. Tudomásom szerint még ma sem dőlt el a kiejtés vitája.
Angliában sokszor Kaiszárnak, Kikerónak tanítják a mi fülünk által Cézárnak, Cicerónak
megszokott neveket. Egyébként a klasszikus nyelvek oktatásához legtovább és legmakacsabbul
Anglia ragaszkodott. Parlamenti jegyzőkönyvek örökítik meg a tényt, hogy amikor az egyik
lordban egy latin idézet közepén elakadt a tudomány, az egész felsőház egy emberként
emelkedett fel és folytatta az idézetet.
A latin és görög nemcsak azért szerepelt legtovább és legintenzívebben az angol iskolák
tantervében, mert Nagy-Britannia a hagyományokhoz való ragaszkodás országa! A kiejtéssel
alig-alig kapcsolatban álló helyesírást (az úgynevezett „spelling”-et) is könnyebben megtanulja a
diák, ha némi fogalma van a klasszikus nyelvekről. Az „ósn”-nak hangzó ocean-t, a „sziető”-nek
hallott „theatre”-t egyszerűbb leírni, ha megsejtjük mögöttük az oceanum/okeanos, illetőleg
theatrum/theatron szavakat.
Azokban az évtizedekben, amelyekről előbb szó volt – tehát kb. a múlt század közepéig – az
arisztokrácia országhatárokon átnyúló házasodásai révén, a városi polgárság a letelepülés
keveredési folyamata következtében tudott nyelveket. A század vége felé állt be az a fordulat,
hogy az élő nyelvek iránti érdeklődés élénkebb lett annál, hogy családi vagy földrajzi
körülmények ki tudják elégíteni. A vándorlegényeket, akik vállukon bugyraikkal, zsebükben
szerszámaikkal vágtak neki az országútnak, a kalandvágyon és a nagyobb falat kenyér reményén
kívül a nyelvtanulás vágya is vezérelte. Ennek az igénynek kielégítésére született meg a
„cseregyerekek” rendszere is.
A postakocsit kiszorította a vonat, a tutajt a gőzhajó. Az országok közelebb kerültek egymáshoz:
a határokon túl élő népek iránti érdeklődés élénkebbé vált. A kialakuló kereskedelmi kapcsolatok
is új motivációt jelentettek: az új motiváció a tudásnak új formáját – az élő, beszélt, köznapi
nyelv ismeretét – követelte meg. Megérett a kor a modernebb nyelvtanulási módszerek
megszületésére és meg is jelent a színen Berlitz mester, majd számtalan követője.
Ezeknek a módszereknek lényege, hogy az anyanyelv közvetítése nélkül teremt kapcsolatot a
tárgy (fogalom) és idegen nyelvű megnevezése között. „Ez könyv”… „Az ceruza”.
Amikor Karinthy Capillariájának hajótörést szenvedett hőse a tengerek mélyének királynője elé
került, Berlitz mester módszerének alkalmazásával próbálja felhívni magára a figyelmet: „A
kitűnő Berlitz módszere szerint magamra mutattam és azt mondtam: ember.”
Ez az – úgynevezett közvetlen – módszer a klasszikus nyelvek oktatásában egyeduralkodó
fordítást döntötte le trónjáról.
Különböző, korszerűsödő formákban az oktatásnak ez a módja szolgált évtizedeken a
nyelvtanítás alapjául. Az új motiváció a nyelvtanulás ütemét is meghatározta.
A kétnembeli ifjúság ugyanis általában 10 éves korban kezdett hozzá a nyelvtanuláshoz, és mire
a középiskolák nyújtotta „általános műveltséget” megszerezte, addigra egy, esetleg két idegen
nyelven is tett szert bizonyos ismeretekre. A modern oktatási módszerek azonban egyelőre csak a
magán nyelvtanításban vertek gyökeret; az iskolai tanterv még mindig az előző kor pedagógiai
örökségét nyögte.
Nyelvtani szabályok sulykoltatása, minden szökőévben előforduló kivételek bemagoltatása…
nem csoda, hogy a gimnáziumból, a reál- és polgári iskolából kikerült ifjúság hat-nyolc évi német
tanulás után szinte „szűz aggyal” hagyta el e tanintézeteket. Használható nyelvismeretekre csak a
jómódú polgárság gyermekei tettek szert, a szülők anyagi áldozatkészsége és a gyermek
időbefektetésének eredményeképpen. A – nyelvtanulás szempontjából, valljuk be, igen
eredményes – „Fräulein”-rendszerben nem nehéz felismerni a rómaiak viszonyát görög
pedagógusaikhoz. Ezeknek a kizsákmányolt, házi mindeneseknek feladata nemcsak a
nyelvoktatás volt, hanem tanítványaiknak „manírokra” való tanítása is. Elfogult vagyok
szakmánk e régvolt képviselőivel szemben: egyrészt, mert a nőemancipáció nehéz körülmények
között küzdő élharcosai voltak, másrészt, mert nemegyszer ők vitték és adták tovább nyárspolgár
környezetükben a magasabb kultúra stafétabotját.
Közben azonban felnövekedett egy új nemzedék, amely ismét másképpen viszonyult az idegen
nyelvekhez, mint azok, akik a két világháború között voltak fiatalok. Megváltozott újra a
célkitűzés, a motiváció.
Mindeddig ugyanis a nyelvtudás csak az általános műveltség része volt, és a megszerzésre
irányuló törekvés körülbelül meg is szűnt akkor, amikor a diákból dolgozó ember lett. A
nyelvtanulás ideje tehát a tanulóévekkel esett össze. Ezek az évek amúgy is az „életre való
felkészülés” jegyében teltek el; a tanulás lassú üteme nem állt ellentétben a diákság
életformájával.
A második világháború után emberré lett nemzedék nyelvtanulási igénye azonban nem fejeződik
be a tanulóévekkel; célkitűzése pedig nem engedi meg az ilyen hosszú lejáratú, perspektivikus
tervek felállítását. A világ tovább zsugorodott. Az idegen ajkúakkal való érintkezés ma már nem
hivatásos diplomaták, új piacok után kutató kereskedők vagy unalmukat űző globetrotterek
(világjárók) előjoga. Mindennapi munkánk és mindennapi szórakozásunk során számtalanszor
találkozunk más nyelveken beszélőkkel: önérdek és kíváncsiság, kikívánkozó baráti érzés és
egyéni érvényesülésvágy egyaránt követeli, hogy minél gyorsabban megtanuljunk szót érteni
velük. De a technika fejlődése is gyökeresen megváltoztatta az embereknek a tanuláshoz való
viszonyát.
Aki három napig tartó szekerezés helyett egy óra alatt repül Budapestről Bécsbe, akinek nem
gázláng szolgáltatja a világosságot, hanem gombnyomásra szótfogadó villamos áram, az a
nyelvtanulásban is kisebb erőfeszítéseket igénylő módszereket követel.
Az ember elkényelmesedett. A technikai vívmányoktól ma már nemcsak a test, hanem a szellem
tehermentesítését is megköveteljük. A legmodernebb – úgynevezett audiovizuális – módszer a
szem és fül fokozottabb bekapcsolásával igyekezik csökkenteni azt a terhet, amelyet a
nyelvtanulásnál elengedhetetlen memorizálási folyamat az agyra hárít.
Az új módszerek a külföldiekkel való érintkezés rendkívül fontos aspektusát: a jó kiejtést segítik
elsajátítani.
Még a „közvetlen módszer” alapján oktató derék nyelvmesterek is fontosabbnak találták a
„concevoir” és egyéb alig használt igéknek alig használt időkben való hibátlan eldarálását, mint a
bennszülöttét minél jobban megközelítő jó kiejtést és hangsúlyozást. A kép- és
hangbenyomásokon alapuló audiovizuális módszertől ezen a téren vártak csodákat és kaptak igen
jó gyakorlati eredményeket.
Az új módszer nagy előnye a tananyag sűrű ismételhetősége. És itt is le kell szögeznünk, hogy
az ismétlés olyan nélkülözhetetlen eleme a nyelvtanulásnak, mint a forgácsolókés az
esztergapadnak vagy az üzemanyag a belső égésű motoroknak. Ezt a primitív igazságot
egyébként előbb fedezték fel, mint a benzinmotort: „Repetitio est mater studiorum” – az ismétlés
a tudás szülőanyja – mondták már száz évvel ezelőtt is.
Korunk elkényelmesedett gyermekének nagyon kedve szerint való, hogy minél több érzékszerv
bekapcsolása tehermentesítse agyát a tudatos koncentrációtól. Egy kicsit azonban itt is átestünk a
ló másik oldalára. A XIX. század iskoláiban a nyelvtani szabályok ismerete öncél volt, most
viszont kezdjük azt hangoztatni, hogy a nyelv törvényszerűségeinek tudatos ismerete nem is
értékes, nem is érdekes. Megtanulásukra kár mozgósítani az agyat. Ezen az elven alapszik az
úgynevezett immerziós („belemerítős”) módszer. Nem véletlen, hogy a kényelemrajongó
Amerikában született meg. Minden elméleti összefüggés feltárása nélkül, végnélküli ismétlések,
napi többórás „drill” formájában tanítják meg az idegen nyelvi formákat. A gondolkodás – bűn,
amely csak hátráltatja az eredményt. A tanfolyamok vezetői nem győznek panaszkodni a
nyelvtanár hallgatókra, akik az anyag gépies abszorbeálásával szemben „intellektuális ellenállást”
tanúsítanak.
Egy nyelvtani szabályt – mondjuk: franciában a melléknév egyeztetését a főnévvel – meg lehet
tanulni például úgy is, hogy tudatosítjuk agyunkban: a hímnemű melléknévhez a nőnemben
általában „e” járul. De elképzelhető – és sokkal kevesebb agymunkát kíván – az az eljárás hogy
annyiszor halljuk: le parc, le champs, le jardin est grand (a park, a mező, a kert nagy), viszont la
maison, la salle, la chambre est grande (a ház, a terem, a szoba nagy), hogy a végén a folytonos
„drill” hatására automatikusan kialakul bennünk a helyes egyeztetési forma.
A langyos esőként rápermetező ismétléssel szemben az elkényelmesedett agy kisebb ellenállást
tanúsít, mint a tudatos koncentráció követelményével szemben. Ugyanannak a folyamatnak
hatását sejtem itt, amely a televízió ernyője elé ragasztja korunk ifjúságát.
Ennek a nagyszerű technikai vívmánynak műveltségterjesztő hatását senki sem vitatja. Nem
hivatása e kis könyvnek arról beszélni, hogy – többé-kevésbé jól összeválogatott – műsorai mit
jelentenek az eldugott falvak lakói vagy a közlekedés nehézségei által otthonuk falai közé
kényszerített nagyvárosiak számára. Tagadhatatlan azonban, hogy a televízió nemcsak időben
vonja el az ifjúságot az olvasástól. A kép könnyebben követhető, mint a betű; a mozgó képre
gyorsabban reagál a lusta képzelet, mint a mozdulatlanra, a hangosított mozgókép követeli a
legkisebb szellemi energiabefektetést. Minimális testi – és ennél is kevesebb szellemi – fáradozás
árán jutunk élményekhez. Ifjúságunk – tisztelet a kivételnek – nem olvas eleget.
Ha a mozi, a rádió és a televízió hatását mi, a könyvek emlőjén nevelkedett nemzedék ebből a
szempontból nyugtalankodva szemléljük is, el kell ismernünk, hogy a kultúra emelésében és
éppen a nyelvtanulásban óriási segítséget jelentenek a technikának e vívmányai. Ma – ezt nem
lehet eléggé hangsúlyozni – a nyelvtudás célja elsősorban a különböző idiómákon beszélők
közötti érintkezés lehetővé tétele.
Partnerünk beszédének megértésében, saját gondolataink helyes kifejezésében éppen a rádió, a
magnetofon, a gramofon nyújthat nagy segítséget. Különböző formákban és különböző
mértékben kombinálva ezeket a technikai találmányokat használja fel az audiovizuális módszer.
Alkalmazásával szemben nem lehet ellenvetésünk, legfeljebb némi aggályunk. A nyelvtanulás
problémáját, úgy érezzük, ezek a vívmányok sem oldják meg maradéktalanul. „There is no royal
way to wisdom” – a tudáshoz királyi út nem vezet – mondja az angol.
A módszer kívánta technikai berendezések még az iskolai oktatásban sem minden tanuló
számára hozzáférhetők, hát még abban a kategóriában, amely e könyvecske szempontjából
egyedül érdekes: a dolgozó felnőtt nyelvtanulásában!
Még ha el is képzeljük azt az ideális állapotot, hogy e segédeszközök – kellő számban és kellő
időn át – minden ÁNy rendelkezésére állnának, akkor se tarthatnánk a módszert egyedül
üdvözítőnek a felnőtt, tanult agy számára.
A kis hatévest, amikor iskolába kerül, valamelyik hozzátartozója kézen fogja és pár hónapon át
kísérgeti. Később a gyermeket már a megszokás, a beidegződés irányítja: ennél a saroknál
befordulok, annál az épületnél balra kanyarodok. De aki felnőtt fejjel kerül idegen városba vagy
ismeretlen városrészbe, az ennél gyorsabb és célravezetőbb módszert keres. Térképet vesz elő és
meghatározza a követendő útvonalat jellemző fontosabb irányítópontokat.
Ilyen irányjelző pontok a szabályok. Kár lenne lemondani róluk. Felnőttek vagyunk.
Álljunk meg egy pillanatra ennél a tételnél és vegyünk szemügyre egy sokszor hallott
féligazságot. A felnőttnek – szokták mondani – úgy kellene az idegen nyelvet is tanulnia, ahogy
annak idején anyanyelvét elsajátította.
Nem tudom elfogadni ezt a követelést. Gyermekkorának szellemi keretei közé éppoly kevéssé
lehet beszorítani a felnőttet, mint hajdani napozókájába, vagy kezeslábasába.
A kisgyermek egyik jellegzetessége, hogy még nem tanult meg beszélni. Az „infans”
(kisgyerek) szó is az in-fant (nem beszélő) összetételből származik.
Amikor viszont beszélni kezd, akkor egyszerre ismerkedik meg a tárggyal és azzal, ahogy a
tárgyat nevezik. A külvilág lassan, fokozatosan bontakozik ki előtte. Megtanul beszélni, mert
életösztöne (a leghathatósabb motiváció!) kényszeríti rá. Meg kell értetnie magát, hogy
bekapcsolódhassék a közösségbe és biztosítsa szükségleteinek kielégítését.
A felnőttnek azonban már gazdag értelmi és érzelmi világa van. Gondolataival, indulataival
együtt kialakult nála a pavlovi második jelzőrendszer – a nyelvi forma is. Ezt az egész kész
jelzőrendszert kell most átalakítania.
Tanárnő barátnőm egyik tanítványával együtt bujkálva menekült a nyilas terror elől; a lánykával
érte meg a felszabadulást is. A hozzájuk beszállásolt szovjet tisztekkel a kis tízéves már vígan
karattyolt, amikor barátnőm még a legnagyobb nehézségekkel küzdött a beszélgetésben.
„Könnyű Évikének – vigasztalta magát –, neki az általános iskola négy osztályának
ismeretanyagát kell csak lefordítania az idegen nyelvre; nekem előbb el kell magamban végezni a
középiskolát, sőt az egyetemet is.”
 Gyermek és felnőtt képességei pozitív és negatív irányban térnek el egymástól. A gyermek
automatikus, a felnőtt logikus. Ennek a közismert igazságnak szemléltető példáját láttam
nemrégen egy szomszédos iskola első osztályosainak vizsgáján. A hétéves hölgyek és urak
irigylésre méltó biztonsággal fújták negyedórákon át a különböző verses és prózai szöveget, amit
friss kis agyuknak meg se kottyant betanulni. Ugyanezek a gyermekajkak azonban teljesen
elnémultak, amikor az egyik vers kapcsán a tanító néni megkérdezte: „Miért mondjuk a tehénre,
hogy „háziállat”? Végre egy kis szőke copfos mentette meg az osztály becsületét: „Mert nem
vad” – felelte.
A felnőtt agy viszolyog már hallott dolgok ismétlésétől. A gyerek csak a már többször
megemésztett közlést szereti. „Azt a mesét meséld, a pöttyös labdáról!” – kéri vagy századszor.
A felnőtt kor egyik ismérve, hogy a szavak egyre teljesebb értékűvé válnak a számára. Minél
műveltebb, annál maradéktalanabbul jelzi számára a szó a mögötte rejtőző fogalmat; annál
kevésbé lesz szüksége arra, hogy az idegen szó megértésére a szó mögött rejlő fizikai tartalmat is
felidézze.
E hosszú kitérőt csak azért engedtem meg magamnak, hogy hangsúlyozzam: felnőtt nem
tanulhatja ugyanazzal a módszerrel az új nyelvet, amellyel annak idején anyanyelvét sajátította el.
A technikai segédeszközöktől csodákat remélő audiovizuális oktatás éppen azért okozott
csalódást, mert a felnőttnél kialakult „második jelzőrendszer” (a szavak világa) éppoly erős
ingerhatást fejt ki, mint a kép. Ahhoz, hogy a „fá”-nak megfelelő idegen szót a felnőtt
megtanulja, nem kell, hogy megmutassák neki, lerajzolják előtte, vagy éppen papírból,
seprűszálból összeeszkábáltassák vele, ahogyan azt az indiai angol iskolákban még most is teszik.
A felnőtt és gyermek reakciói közötti különbséget azért is kellett hangsúlyoznunk, mert a
mostani nyelvtanulók zöme egészen más korosztályhoz tartozik, mint a negyedszázaddal előtti. A
TIT nagysikerű nyelvtanfolyamain az átlag életkor 30 év.
Az életkor megváltozásának oka: az új motiváció. Következménye: új eredmények a
nyelvtanulásban. Felnőtt nyelvtanuló kollégáink gyorsabban, jobban haladnak, mint gyermekeink
az iskolapadokban. Nem nehéz kitalálni, hogy miért: nemesebb, hogy úgy mondjuk,
perspektivikusabb cél fűti őket, mint a rendszerint muszájból vagy a jó vizsgajegyért tanuló
diákot.
Nézzünk egyszer férfiasan szembe a tényekkel: a szakiskolákból, gimnáziumokból,
egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúságunk (tisztelet a kivételnek) nem tud oroszul. Éppúgy
nem tud, mint ahogy mi sem tanultunk meg annak idején németül. Helyzetük még nehezebb: az
előző nemzedék családi kapcsolata több volt a némettel, mint a mostaniaknak az orosszal. Sok
helyütt akadt németül tudó nagyszülő vagy szomszédságban élő német anyanyelvű kisebbség.
Dr. Adamik Tamás idézi azt az adatot, hogy 113 – a ragozást, szavakat egyébként jól ismerő –
tanuló közül 4-7 évi orosz tanulás után mindössze 4 tudott helyesen egy pohár vizet kérni
oroszul! (Csak mellékesen jegyzem meg: a Die Welt című lapban [1960. 147. szám] Dr. Werner
Ross, a müncheni Goethe-Intézet igazgatója éppen azt hányja a legmodernebb nyelvoktatás
híveinek szemére, hogy ez a módszer viszont csak arra tanít meg, hogyan kell egy pohár vizet
kérni!)
Az orosz nyelv oktatásának kifogásolt eredményességében nem a cirill betűs ábécé a hibás,
amely napok alatt elsajátítható, nem a tanítási módszer, amely szakított a rég- és közelmúlt
hibáival és megfelel a követelményeknek, nem a sok új tankönyv, amelynek zöme ma már
korszerű elveken épül fel, és nem is maga a nyelv, amely nem nehezebb a latinnál vagy
franciánál! A hiba nem minőségi, hanem mennyiségi okokban rejlik. A tanulásra fordított idő
nem elég az alapos és maradandó ismeretek megszerzéséhez.
 Hogy mennyire így van, arra az úgynevezett „szakos” iskolák nyújtják a legjobb bizonyítékot.
Ha a heti óraszám eléri – mint ebben az iskolatípusban – a 6-8 órát, akkor a diákok a gyakorlati
életben igen jól felhasználható orosz ismeretekkel hagyják el az iskolát. A magyar tolmácsbrigád
orosz tolmácsainak zöme is ebből a kategóriából kerül ki.
Keserű tanulság, de egyszer meg kell fogalmazni: elveszett a nyelvtanulásra fordított idő, ha egy
bizonyos – napi, heti – koncentrációt nem ér el.
Komoly emberek általában kerülik az általánosításokat. Egy adat mégis idekívánkozik:
átlagkörülményeket tekintetbe véve heti 10-12 óra ez a minimum.
Állítsa fel mindenki elfoglaltságának mérlegét, mielőtt egy új nyelv tanulásába belefog! Ha
ennyi időt nem tud, vagy nem akar befektetni, gondolja meg kétszer is a vállalkozást!
Minimális koncentrációnak neveztem az ébrenlét heti 100-120 órájából nyelvtanulásra fordított
10-12 órát. Érdekes kérdés, hogy a maximális töménység egyben a legkedvezőbb-e?
Egyszerűbben szólva: ha valaki ennek – mondjuk – négyszeresét fekteti tanulásba, akkor
negyedrésznyi idő alatt tud-e valóban maradandó ismereteket szerezni?
Hazánkban is sikerrel kísérleteznek úgynevezett „intenzív” tanfolyamokkal. Túl kevés idő múlt
el azonban az első kurzusok befejezése óta ahhoz, hogy megállapíthassuk: maradandó formában
asszimilálódott-e ez a töményen adagolt tudomány?
A minimális tanulási koncentráció, amelyet fent idéztem, természetesen minden szempontból
átlagérték. Induljunk ki mégis ebből az átlagból, amikor visszakanyarodunk „történelmi
áttekintésünknek” ahhoz a pontjához, amelynél elhagytuk: a dolgozó felnőtt nyelvtanulási
módszeréhez.
Ha elfogadjuk a fenti állítások lényegét – azt a tételt, hogy heti 10-12 óra foglalkozáson alul
nincs és nem lehet eredményes nyelvtanulás –, akkor rögtön felmerül a kérdés:
minek a rovására vonhat el erre a célra ennyi órát az állandó időhiányban szenvedő mai ember,
vagy pláne mai asszony?
A régi, klasszikus beosztás szerint a nap 24 órájából
nyolcat munkára
nyolcat pihenésre, illetőleg szórakozásra,
nyolcat alvásra fordítunk.
Hogy az alvás nyolc órájából hányat lehet majd nyelvtanulás céljaira felhasználni, arra csak a
futurológusok – a jövő kutatói – tudnának választ adni. A hypnopédia (alvatanulás) nem is olyan
új módszer, mint gondolnánk: 1916-ban már kipróbálták, igaz, hogy nem nyelvekkel, hanem a
Morse-jelek elsajátításával kapcsolatban. Minthogy azonban aránylag kevéssé ismert eljárás,
megérdemli, hogy kissé részletesebben írjuk le: hogyan alkalmazzák a Szovjetunióban?
A megtanulandó szöveget (oroszul és a választott nyelven) egyrészt papírlapokra gépelik,
másrészt magnetofonszalagra mondják. Egy-egy alkalomra kb. 30 szót és 10-12 rövid mondatot
irányoznak elő. A tanulók megismerkednek ezzel a szöveggel, azután már ágyban fekve, 15
percen át az úgynevezett diktorral együtt hangosan ismételgetik. A világítás kikapcsolása után,
egyre csökkenő hangossággal tovább folyik a „hypnoinformáció” további negyven percen át.
Kora reggel a fenti folyamat fordítottjával ébresztik őket: először alig hallható hangerőséggel,
majd egyre hangosabban ismétli a hypnoinformátor a megtanulandó anyagot. 25-30 perc múlva
általában olyan szintet ér el a hangintenzitás, hogy a hallgatók felébrednek. Újabb lapokat
osztanak ki, amelyeken ezúttal csak az orosz nyelvű szöveg szerepel; erre írják fel a tanfolyam
résztvevői a megjegyzett idegen nyelvű „ekvivalenciákat”.
A kísérletek tanúsága szerint 18 „alvás” alatt 800-900 lexikai egységet sajátítottak el a tanulók:
hat-hétszeresét annak, amit a hagyományos módszerek irányoznak elő. Az eredményeket
biztatónak és az eljárást a szervezetre nézve „valószínűleg ártalmatlannak „tartják.
 Ma még azonban nem támaszkodhatunk erre a reménybeli megoldásra. A realitásokból kell
kiindulnunk: a nyelvtanulást vagy a munkával, vagy a szórakozással, pihenéssel kell
összekapcsolni. Még pedig nem ezek rovására, hanem ezek kiegészítésére.
Mit jelent ez a látszólag fából vaskarika?
Vegyük először is a hivatást. A mai ember munkájának jelentős részét teszi ki a továbbfejlődés,
a „hozzátanulás”.
Sokat beszélünk arról, hogy a mérnök és gyógypedagógus, a szakmunkás és zenetanár, az orvos
és külkereskedő szakismereteinek bővítése szempontjából milyen fontos a nyelvtudás. Fordítsuk
meg egyszer a kérdést és beszéljünk arról, hogy mit jelent a szaktudás a nyelvtanulásban?
A szakismeret az idegen nyelvben való beszélgetésben: tolmács, az olvasásban: szótár, a
tanulásban: nyelvkönyv.
Amikor 1956-ban a japán nyelv tanulásába kezdtem, tanár nem létezett, nyelvkönyv nem volt
kapható Magyarországon.
A foglalkozáshoz egy vegyészeti szabadalmi leírás adott alapot, amelyet hősiesen (és
könnyelműen) elfogadtam fordításra. A sok képlet, ábra, felirat, táblázat segített a
reménytelennek látszó feladat megoldásában.
Először azt kellett kinyomoznom a kezemben levő szöveg alapján, hogy milyen nyelv is a japán:
„agglutinál”-e (ragoz-e), mint a magyar, „flektál”-e (hajlít-e), mint a német, vagy „izolál”
(elszigetel), mint az angol vagy kínai.
Szótárt sikerült kerítenem, szakszótárt persze már nem. De akinek már volt alkalma műszaki-
tudományos szövegeket böngészni, az tudja, hogy a szavaknak leggazdagabb – és sajnos, egyedül
megbízható – forrása maga az eredeti szöveg.
Mert aki ismeri például a víz @ és a sav @ szójelét (hieroglifjét), az az alábbi képletben
középiskolai kémiai ismeretei alapján is „kiszámíthatja”, hogy az ismeretlen, bekerített írásjelek
csak sót, illetőleg lúgot jelenthetnek.

„Esetem a japánnal” – szélsőséges eset. Pozitív és negatív irányban is az. Elismerem, hogy nem
mindenkinek van türelme – és elsősorban ideje – ilyen „kutatómunkára”. (A fordítás egyébként
csak az elején ment csigalassúsággal, egy hét alatt úgy belejöttem, hogy egész napi munkával
már két-három forint árát is megkerestem.) Negatív irányban azért különleges eset, mert ÁNy
kollégáim ritkán kerülnek ilyen nehéz helyzetbe. De áll minden nyelvre, minden tanulóra és
minden tudásszintre a szabály, hogy a szakmai ismeret kulcs, amely nyitja az idegen nyelv
kapuját.
A klasszikus felosztás szerint az alvás és a munka nyolc-nyolc óráján túl további nyolc marad
még a huszonnégyből, amelyet állítólag pihenéssel, szórakozással töltünk. E kétféle
tevékenységet közös szóval „ráérés”-nek nevezném, az angol „leisure” és a francia „loisir” rossz
fordításaként. Gábor Dénes, az Angliában élő, és nemrégen Magyarországon járt filozófus szerint
a most felnövekvő nemzedék életét annyira ennek az „elfoglaltságnak” fokozatos
meghosszabbodása fogja jellemezni, hogy a korszakot, amelyben élni fognak, „Age of Leisure”-
nek, a „Ráérés Korának” nevezte el. De minden futurológiái találgatás nélkül már most is
kijelenthetjük, hogy a harmadik nyolc óra valóban gyümölcsöző lehetőséget nyújt a
nyelvtanulásnak pihenéssel, szórakozással való összekapcsolására.
Valahányszor felteszik a kérdést, hogy hogyan tudtam aránylag rövid idő alatt sok nyelvben
eredményt elérni, gondolatban mindig meghajtok minden tudás forrása, a könyvek előtt.
Mondanivalóm lényegét ez az egy szó fejezi ki: olvassunk.
Olvassunk!

Azt a Kolombusz tojását, hogy a meglevő tudás megtartásának, új ismeretek szerzésének legfőbb
eszköze a könyv, előttem már számosan feltalálták. Amivel én az ismert tételt szeretném
kiegészíteni, mindössze két szempont. Az egyik az, hogy az olvasást a kezdet kezdetén merjük
már tanulási programunkba beiktatni, a másik pedig, hogy olvassunk aktívan.
A könyv a tanulásnak „házi eszköze”. Ha a továbbiakban részletesen akarunk vele foglalkozni,
akkor meg kell állnunk egy pillanatra és fel kell tennünk a kérdést: miért van egyáltalán szükség
ilyen háziipari módszerekre?
Még egyszer szeretném leszögezni, hogy az általam pártolt tanulási forma inkább kiegészíteni és
gyorsítani, mint helyettesíteni van hivatva a tanár vezetésével való tanulást.
Az elcsépelt vicc szerint némely pesti feketének van előnye (nincs benne pótkávé), van hátránya
(nincs benne babkávé) és van rejtélye (mitől fekete?). A tanárral való tanulásban is felfedezhetjük
mindhárom elemet.
Kétségtelen előnye: a kapott információ nagyobb megbízhatósága. Időhözkötöttségével nagyobb
rendszerességet is jelent: kevesebb önfegyelem kell ahhoz, hogy a kitűzött időpontban az órán
megjelenjünk, mint ahhoz, hogy a magunk előírta foglalkozáshoz magunktól nekiüljünk.
Hátránya: a nehezebb hozzáférhetőség, viszonylag nagy üresjárat, és rosszabb adagolhatóság.
Nemcsak falvakban (pedig remélem, hogy ott is akadnak bőven ÁNy-k), hanem városokban is
nehéz szellemi habitusunknak megfelelő pedagógust találni. Tanár és tanítvány összehangolódása
éppúgy szerencse és önfegyelem dolga, mint a házasság vagy bármely más, felnőtt és felnőtt
közötti viszony. Az élénkebb temperamentumú tanuló számára „megfagy” ugyanaz a tanári óra,
amely a lassabb munkához szokott számára „megég”.
De még ha sikerül is olyan pedagógust találni, akinek vérmérséklete megfelel a miénknek, nem
könnyű az órák ritmusát mai életünk ütemével összhangba állítani. Éppen a nagyvárosokban,
ahol kisebb a pedagógushiány, nyel el rengeteg időt a közlekedés – különösen a „műszak” utáni
időben, amikor általában órára sietnénk. „Amennyi időt a villamosozással töltöttem – sóhajtotta
múltkor egyik szomszédom –, már a felét meg is ehettem volna a németnek”.
Külön bonyodalmat jelent, hogy pedagógiai szempontból sem a leghelyesebb, anyagi okokból
pedig egyenesen lehetetlen éveken át egyedül órákat venni. A nagy anyagi megterhelésen kívül
az ilyen tanulás azzal a hátránnyal is jár, hogy az óra 60 pcrcén át nehéz a figyelmet
lankadatlanul fenntartani. Ha pedig másokkal tanulunk, akkor majdnem reménytelen igyekezet
partnereinket úgy megválasztani, hogy a nálunk haladottabbak el ne gázoljanak, a gyengébb
tudásúak vissza ne húzzanak. Az élénkebbek és gátlástalanabbak a pedagógus minden igyekezete
ellenére is „elszívják a levegőt” a passzívabb természetűek elől. Nagyszámú csoportnál külön
veszélyt jelent, hogy többet halljuk tanulótársaink rossz, mint tanárunk jó kiejtését.
Aránylag legjobb eredménnyel a hármasban való tanulás kecsegtet. Egyrészt azért, mert
önkéntelenül egy kis – igyekezetre serkentő – verseny szokott kialakulni a partnerek között.
Másrészt, mert így időnként csökkenhet a figyelem feszültsége. Jelen vagyunk; hallunk is, látunk
is, de „relaxált” állapotban.
És végül, hogy visszatérjünk a közismert feketekávé-anekdotához, rejtélye is van a klasszikus,
tanár irányítottá tanulási módszernek: összeegyeztethető-e, kiegészíthető-e azokkal a házi
eszközökkel, amelyek közül a továbbiakban a legfontosabbal – az olvasással – szeretnék
foglalkozni.
Miért olvassunk? – Mit olvassunk?

Azért olvassunk, mert a tudást a könyv nyújtja a legszórakoztatóbb módon. Az emberi természet
alapvető tulajdonsága, hogy keresi a kellemest és kerüli annak ellenkezőjét. Márpedig a
tanulásnak másik módja (napi 20-30 szónak „bevágása” és a tanár vagy tankönyv által készen
szállított nyelvtani szabályok megemésztése) legfeljebb kötelességérzetünket elégíti ki, de
örömforrásul nemigen szolgálhat.
Ma már nem kívánjuk ezektől a stúdiumoktól, hogy „melléktermékként” spártaivá neveljék a
jellemet. (A mai nyelvtanulók zöme rendszerint túl is van már a jellem kialakulásának
időszakán.) De ha a nyelvvel való foglalkozás elmesportot, rejtvényfejtés-jellegű szórakozást,
saját képességeink felmérését és igazolását jelenti, akkor viszolygás nélkül fogunk nekiülni a
munkának.
„Man lernt Grammatik aus der Sprache, nicht Sprache aus der Grammatik” – mondták ki már a
múlt század végén az igazságot. („A nyelvből tanuljuk a nyelvtant, nem a nyelvet a
nyelvtanból.”) A holt nyelvek iskolai oktatásának idején forradalminak hatott Toussaint–
Langenscheidtéknek ez a jelszava. Ma már azonban világos, hogy az idegen nyelv
legmegbízhatóbb hordozója – a könyv – mindig egyszersmind tankönyv is. A fenti jelszó csak
annyiban szorul kiegészítésre, hogy nemcsak a nyelvtanra tanítja meg forgatóit, hanem a szókincs
megszerzésének is legfájdalommentesebb eszköze.
A szókinccsel külön fejezet is foglalkozik e könyvecskében, de a kérdés fontossága megérdemli,
hogy itt és most is röviden kitérjünk rá. Megszerzése ugyanis az a zátony, amelyen a legtöbb
tanulási jószándék megfeneklik. Az automatikus–mechanikus gyermek-emlékezőtehetség már a
múlté; a felnőtt ész logikája itt nem sok segítséget jelent. Márpedig ahhoz, hogy saját
gondolatainkat kifejezni, másokét megérteni tudjuk, sok ezer kifejezésre van szükségünk.
Az „átlag szókincsre” vonatkozó terjedelmes irodalmat mellőzve egyetlen hozzávetőleges
számot szeretnék itt idézni. Magyar „zsebszótáraink” általában 20-30 000 alapkifejezést
(címszót) tartalmaznak. Azon a szinten, amit egy későbbi fejezetben, a nyelvtudás osztályozására
vonatkozó kísérletnél „négyesnek” nevezek, ennek a szókincsnek kb. 50-60%-át használjuk.
Akik idáig eljutottak, tegyék fel egyszer a kérdést önmaguknak: hány százalékát szerezték
ennek a tekintélyes szókincsnek „legális úton”, vagyis úgy, hogy jelentését szótárban kikeresték
vagy értelmét megmagyaráztatták? Ki fog derülni, hogy csak elenyészően csekély hányadát. A
zömét szótárnál, tankönyvnél, tanárnál kényelmesebb eszköz – a könyv, az olvasás – hullatta
ölükbe.
A nyelvtan szabályaival való megismerkedés nem teszi annyira próbára a felnőtt agyat, mint a
szókincs elsajátítása. Kevésbé mechanikus és több gondolkodást kíván. A nyelvtantól való
viszolygás mégis egyetemesen jellemzi korunk műszaki beállítottságú ifjúságát. Pedig itt baj van:
nyelvtani ismeretek nélkül csak anyanyelvén tanul meg az ember helyesen beszélni (írni azon
sem).
Az emberi agyat az jellemzi, hogy egy új – bármely új – jelenséggel kapcsolatban rögtön
felmerül benne a „miért?” kérdése. A nyelvekben – minden „illogikusságuk” ellenére is – a
szabályok adják meg a „mert”-et. Ezeket elsikkasztani éppolyan bűn lenne, mint a vegytan,
örökléstan vagy kristálytan törvényeit.
Nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, mint a felszabadulás utáni hónapok egyik legelső,
botcsinálta orosz tanára. A derék bácsi – nevezzük Ikszkijnek – a húszas évek táján emigrált
Magyarországra. 1945 tavaszán befogták szekerükbe az orosz nyelv iránt érdeklődők, és
megtanulták tőle, hogy a fiú az мальчик, a lány pedig девущка. De amikor azt kérdezték: miért
lesz az egyikből tárgyesetben мальчика, a másikból pedig девущку, akkor egy darabig a fejét
törte, azután a vállát vonogatta: bozse moj, ez már csak egy olyan russzicizmus (orosz
specialitás).
Nem, a nyelvek impozáns dómját éppúgy nem lehet nyelvtan, mint szavak nélkül felépíteni.
Amitől viszolygunk, és aminek haszontalanságát az előző kor maradéktalanul bebizonyította, az
csak az önmagáért való „grammatizálás”.
Két véglettel állunk itt szemben. Azt a nyelvtant, amelyet a régi iskola célnak tekintett, a mai
tanuló már eszköznek se hajlandó elfogadni.
Az igazságot az az egészséges középút jelenti, amelyre előbb-utóbb mindenkit rávezet a saját
bőrén szerzett tapasztalat.
A szabályokat tudatosítani kell. A szellem világában utat kereső felnőtt útjelzők után kutat;
megköveteli a törvények ismeretét. Csak azt ne várjuk tőle, hogy ha egyszer felismerte a
törvényt, sohasem fog többé rossz útra tévedni. A törvény csak elv. Az elv csak alap, amelyen a
helyes magatartás kialakul.
Amikor az utcakereszteződésnél megtorpanunk a vörös jelzésnél, akkor ezt a cselekvésünket
nem előzi meg komplika gondolatsor (ha nem tisztelem a „tilos” jelzést, zavart okozok a
forgalomban megbüntet a rendőr, életveszélybe kerülök). Reflexeink már kialakultak, neki
engedelmeskedünk. Az elv tudatosult, szokás megszületett, a helyes magatartás automatikussá
vált.
Ezt a „magatartási mintát” jól ismeri és különböző néven tartják számon a nyelvpedagógiában.
A lélektan komplikálta „dinamikus sztereotípiának”, az angol lingvisztika egyszerűen „mintának”
(pattern) hívja. Én még egyszerűbben és még köznapibban kaptafának nevezném.
Hogyan alakítjuk kérdéssé az állítást a magyarban? Úgy, hogy egyszerűen megváltoztatjuk a
mondat hanglejtését. „Beszél angolul.” „Beszél angolul?”
Ha beszél – vagy beszélni akar –, akkor tudnia kell, hogy az angolban a mondathangsúly
egészen más, sokkal bonyolultabb, mint a magyarban. (Még a 15 perces televíziós oktatásban is
alkalmanként 2 percet szentelnek neki!) Ilyen fontos értelmi változást tehát nem erre, hanem
külön segédigékre kell bíznunk. „He speaks English.” „Does he speak English?” A tudatosult elv
alapján hamarabb alakul ki a kaptafa; ha egyszer kialakult, van mire ráhúznunk a felmerülő új és
új formákat.
Aki nem szereti a kaptafa-hasonlatot, gondolhat a költőibb hangvillára is. Merem állítani, hogy
valahányszor idegen szóra nyitjuk a szánkat, mindig erre a hangvillára támaszkodunk: „lelki
füleinkben” megpengetjük és figyeljük: ha nem cseng hamisan, amit mondani akarunk, akkor
megszólalunk.
A nyelvtanulás az ilyen minták (nevezzük akár kaptafának, akár hangvillának) kialakításából áll.
Jó az a nyelvtanulási módszer, amelynek segítségével viszonylag hamar kerülünk minél több,
minél megbízhatóbb minta birtokába. Kialakulásuk előfeltétele, hogy annyiszor – számtalanszor
– kerüljünk szembe a helyes formákkal, hogy valóban automatikus képzetekké erősödjenek.
Kialakulásukat elősegíti, ha kimunkálásukban magunk is részt veszünk és nem előre
megfogalmazott, készen kapott ismeret formájában hisszük el őket.
Mindkét célra – a kimunkálásra is, a sűrű ismétlésre is – a könyv a legjobb eszköz. Olvassunk!
A könyv zsebrevágható és sutba dobható, összefirkálható és lapokra téphető, elveszthető és újra
megvásárolható. Aktatáskából előráncigálható, uzsonnázás közben elénk teríthető, az ébredés
pillanatában életre kelthető, elalvás előtt még egyszer átfutható. Nem kell telefonon értesíteni, ha
nem mehetünk el az órarendbe iktatott találkozóra. Nem haragszik meg, ha felébresztjük
szendergéséből álmatlan éjszakáinkon. Mondanivalója egészében lenyelhető, vagy apróra
megrágható. Tartalma szellemi kalandozásokra csábít és kielégíti kalandvágyunkat. Mi
megunhatjuk őt – ő sohasem un meg bennünket.
A könyv örök útitárs – mindaddig, amíg ki nem nőjük és a következő kedvéért el nem hajítjuk.
Mit olvassunk? Olyan szöveget, amely érdekel bennünket. „Interesse – stärker, als Liebe” –
mondja a német. (Az érdeklődés erősebb, mint a szerelem.) Valóban, mert az érdeklődés a
legádázabb ellenségen fog ki: az unalmon.
Mert valljuk be: hézagos szóismerettel, a mondat dzsungelében el-eltévedő, bizonytalan
nyelvtantudással eleinte nem tiszta öröm az olvasás. Öt, tíz, húsz perc múlva könnyen támad az
az érzésünk, hogy holtpontra jutottunk. Kell valami, ami átsegít rajta.
Ez a valami az olvasnivaló érdekessége.
Hogy ki mit talál érdekesnek, az életkor, szellemi színvonal, szakma, illetőleg vesszőparipa
kérdése. Nem voltam rest és tíz embert, akiről tudtam, hogy az én módszeremmel „olvasta bele”
magát egy-egy idegen nyelvbe, megkérdeztem: mi segítette őket át a holtponton. Válaszaikat
abban a sorrendben és formában iktatom ide, ahogy kaptam:
S. P. nyugdíjas: fel kellett dolgoznom egy csomó katalógust, hogy rendezni tudjam a
bélyegeimet.
M. Ö. harmadikos gimnazista: cikis dolog, ha az ember nem tudja, hogy milyen meccsre
készülnek a külföldi futballcsapatok.
N. B. írógépjavító: tetszik tudni, van egy találmányom, ahhoz kellett.
V. K. fodrász: mindent elolvasok Gregory Peckről, meg a többi sztárról.
F. P. nagymama: nahát, hogy mi mindent le mernek írni ezekben a mai szerelmi regényekben!
M. A. minisztériumi osztályvezető: imádom a krimiket. Csak nem hagyom abba, mielőtt
megtudom, hogy ki a gyilkos?
L. J. nyomdász: addig fütyültem a slágereket, amíg rájöttem, hogy meg kell tanulni a szövegeket
is.
M. R. Röltex-elárusítónő: a Soraya kalandjaival kezdődött. Direkt specializáltam magam rájuk…
W. S. elsőéves orvostanhallgató: idegfiziológiával szeretnék foglalkozni…
R. M. kirakatrendező: az ember csak nézi azokat a guszta ruhákat a divatlapokban, és nem érti,
hogy mi van alájuk írva.
Sok felnőtt férfiismerősömet a politika iránti érdeklődés segítette át a holtponton.
Minél jobban kielégíti kíváncsiságunkat az olvasás, annál kisebb szerep jut a holtponton való
átsegítés másik elemének: az önfegyelemnek.
A kerékpárt sem állítottuk vissza a falhoz az első esés után, sílécünket se hasogattuk fel
tűzifának, amikor hóba huppantunk vele. Pedig ezeket az emlékeket fájdalmas kék foltok őrizték
sokáig. Mégis kitartottunk, mert tudtuk, hogy egyre kisebb lesz a megpróbáltatás, egyre nagyobb
az új készség nyújtotta öröm. Holott itt nem is egy új világról volt szó, amelynek kapuit egy kis
kitartás tárja fel előttünk!
A beszédkészséget legjobban a mai színdarabok és a jó ritmusú, színes, modern novellák,
regények olvasása fejleszti. Az úgynevezett „szituatív elemek” itt a történet hátterébe vannak
beépítve, és így e háttérrel együtt lopják be magukat memóriánkba. Ezzel az összefüggéssel
együtt merülnek fel, amikor a leírttal azonos helyzetbe kerülünk.
A „szituatív” szövegek előnye, hogy jól felhasználható szókincset és mondatmintákat nyújtanak.
Hátrányuk, hogy nehezebben érthetők.
Mindenkinek, aki egy idegen nyelv fájába vágja fejszéjét, fel kell készülnie arra, hogy nem egy,
hanem legalább két nyelv elsajátítása vár rá: az írott és a beszélt nyelvé. Az ÁNy, aki hajlamból
vagy kényszerűségből az általam javasolt tanulási módszert választotta, az előbbivel könnyebben,
az utóbbival nehezebben birkózik meg.
 A könyvekben vannak úgynevezett leíró részek. Ezekben az író, hogy úgy mondjuk, önmagát
idézi, és minthogy foglalkozásánál fogvájó stiliszta, szépen, szabatosan fogalmazott mondatokat
gördít elénk. A tanár is azért pedagógus, hogy okosan, szabatosan beszéljen. Sajnos, mindennek
nincs – nem mindig van – köze az élet tényleges helyzeteihez.
Próbálják meg egyszer, kedves ÁNy társaim, megfigyelni, hogy mivé kopik ajkunkon
anyanyelvünk, amikor nem figyelünk oda! Betűket hagyunk ki, szóvégeket harapunk el,
szavakon siklunk át. G. B. Shaw mondta magáról, hogy három különböző nyelven tud „angolul”;
az egyiken a színdarabjait írja, a másikat az élet hivatalos funkciói közben használja, a
harmadikon intim barátaihoz szól; e három nyelv alig hasonlít egymáshoz. Ez a minden nyelvben
meglevő „rétegesség” egyébként is az angolban a legkirívóbb. A nyelv ugyanis két nagy
nyelvcsoport – a germán és a román – találkozásának tengelyébe esik. Ennek megfelelően kétféle
szókincset ötvözött össze: a normann (francia) és angolszász eredetű kifejezéseket.
Sokszor idézett tény, hogy a borjú, sertés, ökör szavakra két garnitúrája van az angolnak. Magát
az élő állatot a német eredetű calf (Kalb), swine (Schwein), ox (Ochs) szavakkal jelzi, mert a
szolgák, akik ezeket az állatokat őrizték-terelgették, a meghódított angolszászokhoz tartoztak. Az
állatok húsának élvezői azonban már a hódító normann urak voltak, ezért a borjúhús, sertéshús,
marhahús neve francia eredetű: veal (veau), pork (porc), beef (boeuf).
Közismert dolog, hogy a külföldiek közül az intelligensebbjét jobban megértjük, mint a
tanulatlant. Viszont Londonban járt ismerősöm, aki németül jól, franciául semmit sem tudott,
csodálkozva tapasztalta, hogy ott pontosan fordított a helyzet: a sarkon álló rendőr
felvilágosításait sokkal jobban tudta követni, mint művelt kollégái beszédét. A nyelvgyakorlás
érdekében még a templomokba is be-betért, a szónoklatokat meghallgatni. (Ezt a régi trükköt én
se hagyom ki soha: nyelvet is tanul az ember, meg a városnézéstől feltört lábait is pihenteti egy
kicsit.) Nos, barátunk elkeseredve tapasztalta, hogy Londonban egy árva szót sem értett a
prédikációkból.
Kíváncsiságból a mise után szétosztott szónoklatok szövegét haza is hozta. Megnézegettük egy
kicsit és láttuk, hogy a nyelv szókincsének „kettős garnitúrájából” a pap mindenütt a normann
(francia) eredetű szót választotta. Jót mulattunk, amikor az angol szöveget „lefordítottuk” –
angolra úgy, hogy minden szó helyébe a megfelelő germán eredetűt tettük (pl. to commence – to
begin stb.).
A rétegezettség a cselekmények hátterét festő leíró részekben kevésbé tükröződik. Ezek
nyelvezete sokkal egyneműbb. Nem mutatja például azokat az eltéréseket, amelyeket a különböző
udvariassági fokok követelnek meg a beszélt nyelvben. Üdítő vívmánya korunknak, hogy ritkul a
„szíveskedjék”, „bátorkodom”, „megtisztel” stb. használata. (Az azonban már sajnálatos, hogy
kezdjük kevesebbet használni a „Tessék!”-et is. Kár, mert – ha tulajdonképpeni jelentésének
utánagondolunk – nyelvpszichológiai szempontból is kedvesnek kell találnunk. Ennél szebben
talán csak Erdélyben kínálják egy pohár borral a szomjas utast: „Szeresse!”)
Néhány nyelvben – pl. a japánban – az irodalom leíró részei teljesen alkalmatlanok a beszélt
nyelv elsajátítására. Utóbbi legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis, hogy még olyan egyszerű
cselekvésre is, mint a menni vagy mondani, egészen más ige használatos aszerint, hogy
társadalmilag „alattunk”, „felettünk” vagy velünk egy szinten állóhoz beszélünk. Ezt aránylag
hamar megszokja az ember: nyomai minden nyelvben – a mienkben is – megtalálhatók;
gondoljunk csak a „foglaljon helyet”…, „üljön le”… „csüccs!” sorozatra. Sokkal nehezebb
megtanulni, hogy ugyanazt az igét is másképpen kell ragozni a partner korának és társadalmi
állásának függvényében. A legudvariatlanabb forma persze saját magunknak jár ki, és ha
véletlenül elfelejtjük ezt az „önlenéző” ragozást használni, akkor olyan nevetségessé válunk, mint
ha magyarban például azt mondanánk, hogy „holnap megtisztellek látogatásommal”.
 A beszélt nyelv értékes szótáraiként a mai színdarabokat vagy a regények párbeszédrészeit
használhatjuk. Klasszikus művek nem alkalmasak erre a célra. Jókain nevelkedett kis német
barátnőmtől kérdeztem, hogy milyen az új szobatársnője. „Délceg, de kevély” – felelte.
Miért válik komikussá egy-két évtized alatt néhány szó és őrzi értékét változatlanul sok másik?
Nem tudjuk, és nem sikerült választ találni arra a kérdésre sem, hogy miért fogadtunk el bizonyos
nyelvújítás korabeli szavakat, miért utasítottunk vissza másokat. A „zongorá”-t”,irodá”-t minden
viszolygás nélkül használjuk, a „tetszicé”-ről és a „gondolygász”-ról már azt se tudjuk, hogy
milyen célra ajánlották. A Bugát Pál által indítványozott „kórtan” teljesjogúvá vált, az „éptan”
nem; újításai közül elfogadtuk a „rekeszizmot” a diafragma helyett, de nem használjuk a „gerj”-et
és elutasítottuk a „fogondzat”-ot, pedig nem is illogikusabb, mint a „magzat”. Habent sua fata
verba – a szavak sorsa is meg van írva valahol.
A tankönyvek, sőt a most divatos „társalgási zsebkönyvek” is sokszor műnyelven íródtak, és
nem olyan megbízható forrásai a mai élő beszédnek, mint a modern szépirodalom. A napokban
lapozgattam egy (nem Magyarországon készült) „Útiszótárt” és nem tudtam nevetés nélkül
megállni, amikor a megtanulásra ajánlott dialógust a mai élet kontextusába képzeltem bele:
„Szeretnék megismerkedni országuk történelmi nevezetességeivel és mezőgazdaságának
jelentősebb termelvényeivel.”
Sokkal valószínűbb, hogy a beszélgetés – például magyarországi vonatkozásban – valahogy így
fog lezajlani:
– Na, nincs kedve bemenni valahová egy feketére?
– Jaj, lassabban, nem értem! Mire?
– Egy feketére?
– Az mi? Feketekávé?
– Hát persze!
– Nem mehetek, vissza kell mennem a… na, hogy hívják… izé…
– Szállodába? Hát akkor viszlát!
Elismerem, hogy tankönyv nem taníthatja, tanár nem javasolhatja a „szóval”, „izé” „na”, „hát”,
„jaj” szavak használatát. Pedig ezek sokkal gyakrabban fordulnak elő a mindennapi
beszélgetésekben, mint a jólnevelt „szótárszavak”. Visszatérek tehát vesszőparipámra:
mindaddig, amíg az idegen nyelvű légkör nem áll be tanítómesterünknek, a mai
prózairodalomból meríthetjük legfájdalommentesebben az ilyen „kollokvializmusokat’’.
Hogyan olvassunk?

Eleinte szinte felületességig menő lendülettel, később már-már bizalmatlanságnak ható

lelkiismeretességgel.
A kezdeti felületességre elsősorban hímnemű – és azon belül is műszaki beállítottságú –
tanulótársaimat szeretném rábeszélni.
Gyakran látom, hogy férfiak nehéz szótárokkal felfegyverkezve ülnek neki a legkönnyebb
ponyva olvasásának is. Egy szó olvasás a könyvben – egy szó keresés a szótárban. Nem csoda,
hogy csakhamar elunják az egészet és megkönnyebbülten állapítják meg: itt az esti hírek ideje, be
lehet kapcsolni a rádiót.
A lelkiismeretesség szép erény, de a nyelvtanulás kezdetén inkább fék, mint motor. Nem
érdemes minden szót kikeresni a szótárban. Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a
sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg hogy kökény vagy galagonyabokor mögül
figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost.
Ha fontos a szó, akkor úgyis előbukkan még és értelme kiderül a szövegből – az úgynevezett
kontextusból. Az ilyen, némi fejtörést igénylő megismerkedés sokkal maradandóbb nyomot hagy,
mintha automatikusan a szótárhoz nyúlunk és szórakozottan tudomásul vesszük a szó jelentését.
Ha bizonyos agymunka árán jutottunk el a megértéshez, úgy mi működtünk közre a kapcsolat
kialakításában; mi találtuk meg a megoldást. Kicsit olyan öröm ez, mint a sikerült
keresztrejtvényfejtés.
A „sikerélmény” megédesíti a munka örömét és kárpótol a fáradozás unalmáért. A közömbös
szövegbe is beleviszi a világ legérdekesebb tényezőjét. Hogy mi ez? Használjuk fel ezt az
alkalmat, hogy egymás közt vagyunk mi, ÁNy-ok, és valljuk be őszintén: saját magunk.
A szóra én magam jöttem rá, a mondat értelmét én fejtettem meg. Tudatalatti önelismerés, titkos
kis vállveregetés jár ki érte. Máris kárpótolva vagyunk a befektetett munkáért, máris megvan az
ösztönzés a további tevékenységre.
A tapasztalat bizonyítja, hogy a kezdeti lendület jó start az idegen nyelven való olvasás
megszokásához, hiszen ez is csak szokás kérdése, mint minden más emberi aktivitás. A fő az,
hogy megtanuljunk nem elkedvetlenedni az idegen nyelvű szöveg barátságtalan közegétől.
Ki nem érzett még enyhe borzongást, amikor a Balaton hűvös hullámai közé vetette magát?
Kiben nem fogant meg ilyenkor a vágy: visszamászni a napsütötte homokra? És ki nem örült egy-
két perc múlva, amikor már hozzászokott a víz hidegéhez, hogy nem engedett a csábításnak? A
kezdeti viszolygáson és elbátortalanodáson van hivatva átsegíteni az „úszót” az új közeg – az
idegen nyelvű szöveg – érdekessége.
De ha már jól forog a mese motorja, meg kell tanulni a fékezést is. Miután átrágtuk magunkat a
szövegen és azzal a felemelő érzéssel tettük le a könyvet, hogy megértettük: miről van szó benne,
az irodalomnak késztermékből nyersanyaggá: a tanulás nyersanyagává kell várnia. Ezért
szeretném tanácsolni, hogy az olvasva tanulás második szakasza a bizalmatlanság jegyében
folyjék le.
Nyelvtanulással szépirodalmi szinten egyetlen magyar írásmű foglalkozik: Mikszáth Kálmán
„Aussi brebis” című bűbájos novellája. Az író francia születésű lánykát szerződtet fiai mellé. A
kis kamaszok minden áron ki akarnak bújni az új feladat alól, annál is inkább, mert
meggyőződésük, hogy ifjú tanárnőjük nem tud franciául. Megígértetik apjukkal, hogy
abbahagyhatják a tanulást, ha sikerül tudatlanságon fogni a kislányt. A leleplezés érdekében
addig-addig forgatják a szótárt meg a nyelvtankönyvet, míg észrevétlenül maguk is elsajátítják a
tudományt.
 Legyünk mi is sunyik és gyanakvóak e második szakaszban. Tekintsük próbaköveknek a
szavakat, a mondatokat, amelyeken lemérhetjük: nem vét-e a szabályok ellen az író.
Az eredményt előre megjósolhatom. Ki fog derülni, hogy Maurois jobban tud franciául, Panova
oroszul, Caldwell angolul, mint mi. Ebben a küzdelemben győztesek nem lehetünk, de nyertesek
igen. Ismereteink kialakulnak, tudásunk megszilárdul. Egyébként nem véletlenül említettem
éppen ezt a három szerzőt. Jól gördülő, természetes stílusuk igen alkalmassá teszi őket a
„bemelegedésre”.
Aki nem mer rögtön eredeti csorbítatlan irodalmi műbe fogni, annak szívből ajánlom a
Szovjetunióban kiadott, úgynevezett „adaptált” szövegeket. A világirodalom klasszikusait írták át
– nyelvtanulási célból – kevesebb szót használó, egyszerűbb mondatok formájában.
Könyvesboltokban igen olcsón kaphatók, könyvtárakból ingyen kölcsönözhetők ki, de ezt az
utóbbit nem ajánlom. A pénz olvasva, a tankönyv összefirkálva jó. Ha már túlságosan szétment a
forgatástól, pár forintért újra beszerezhetjük.
Egy-egy írásműben úgy van benne a nyelv, mint egyetlen cseppben a tenger. Ha van türelmünk
a szöveget összevissza forgatni, darabokra szedni, majd újra összerakni, fel-felrázni és újra
leülepedni hagyni, rendkívül sokat tudhatunk meg belőle.
Kossuth Lajos, akinek szónoklatait ma angol retorikakönyvekben idézik példaképpen, az
osztrákok börtönében tanult meg angolul. Egy Shakespeare-dráma tizenhat sora szolgált hozzá
kiindulópontul. „Az angol nyelvtant a szó szoros értelmében fel kellett találnom. Amint pedig ezt
feltaláltam és a százszor meg százszor átgondolt tizenhat sort minden ízében tökéletesen
megértettem, annyira tudtam angolul, hogy azután csak szóismeretemet kellett gyarapítanom.”
Olvasás és kiejtés

A nyelvtudás mások megértéséből és önmagunk megértetéséből áll. A nyelvtanulás célja: e két

készség elsajátítása, egyrészt szóban, másrészt írásban.
Az írott szöveg és a hallott beszéd értelmének felfogása: analitikai, elemző folyamat. Saját
mondanivalónk szóban vagy írásban való közlése: szintetizáló, felépítő tevékenység.
Bármelyik marad ki e négy készség közül, csak részfeladatot teljesítettünk. A gyakorlatban
persze sokszor kerül sor ilyen kényszerű korlátozásra. Rendszerint nem elvi okokból, hanem a
rendelkezésre álló idő rövidsége miatt.
A négy funkció összefügg és egymást erősíti, de a tapasztalat bizonyítja, hogy bármelyik
önmagában is elsajátítható. Rómában találkoztam olyan hotelportással, aki tökéletes kiejtéssel
tárgyalt hét nyelven (még magyarul is), de helyesen írni egyiken se tudott (még olaszul sem).
Viszont Aranynak és Petőfinek, akik a műfordítás örök értékeivel ajándékoztak meg bennünket, a
kiejtésről fogalmuk se volt. A Walesi bárdok ritmusa megköveteli, hogy „lord major”-nak
olvassuk a csodálatos lejtésű sort. Jó, hogy nekünk, magyaroknak íródott: az angolok sohasem
fedeznék fel a „me(r)”-nek ejtendő polgármestert mögötte.
A könyv, sajnos, pontos kiejtésre nem taníthat. Fültanúja voltam néhány évvel ezelőtt egy
kedves jelenetnek a londoni repülőtéren. Egy indiai diák útlevelét forgatta az úgynevezett
immigration officer. „Utazásának célja: tanulmányút” – olvasta hangosan.
– És mi lesz a tanulmány tárgya? – érdeklődött.
– Lav – felelte a diák, aki nyilván csak leírva látta a „law” (jog) szót és azért úgy ejtette ki, mint
a „love”-t (szerelem).
A tisztviselőnek, angol hidegvérrel, a szeme se rebbent meg. Átengedte az utast a kordonon és
csak magában mormogta, hogy a „love” többé-kevésbé az egész világon egyforma: annak a kis
különbségnek tanulmányozására igazán nem volt érdemes ennyi ezer mérföldet megtenni.
A kiejtés a nyelvtanulásnak egyik legnehezebb feladata; nyelvtudásunk egyik fontos próbaköve.
Bár a szókincs és nyelvtan becsületes ismerete nélkül nem sokat ér, tudásunkat az első
pillanatban mégis ennek alapján ítélik meg. Körülbelül azt a szerepet játssza képességeink
elbírálásában, mint a külső a nők életében. A csinos nőnek megjelenése pillanatában
mindenképpen igaza van. Később kiderülhet róla, hogy buta, unalmas, vagy éppen rosszindulatú,
de az első csatát mindenképpen megnyerte.
A kiejtés tanítása rövidebb múltra tekint vissza, mint a nyelvtané vagy a szókincsé. Csak azóta
vált igazán fontossá, amióta megindult az élő nyelvek oktatása. De ez a rövid idő is elegendőnek
bizonyult ahhoz, hogy több tévhit kerüljön forgalomba. Vegyük sorra őket.
„A jó kiejtéshez jó hallás kell.” Ha kell is, nem az a bizonyos valami szükséges, amit köznapi
értelemben „jó”-nak (vagyis zeneinek) szoktak nevezni. Tanúm rá egész sereg kiváló magyar
muzsikus, aki folyékonyan, gazdag szókinccsel, de ékes pannóniai tájszólással beszéli az idegen
nyelveket. Én inkább „ráhallás”-nak nevezném a szükséges készséget: fülünkkel érzékelni,
agyunkkal differenciálni tudni az anyanyelvünktől eltérő hangokat.
Tévhit az is, hogy a jó kiejtés megtanulásához elég a jó kiejtést hallani. Olyan naivitás ez, mint
ha feltételeznénk, hogy szorgalmasan figyelve a televízión Rodnyina és Ulanov jégtáncbravúrjait,
másnap már nekünk is sikerülni fog a városligeti műjégen a háromfordulatos Rittenberg vagy a
dupla Axel.
A bajnok és trénere ezer részletre kiterjedő, áldozatos, sohasem szűnő munkával közeledik
lépésről lépésre a tökéletesség felé. Tudom: az ÁNy nem kíván indulni a Nyelvek Olimpiászán.
De aki énekelni tanul, az is természetesnek találja, hogy skáláznia kell. Hosszú órákon, hosszú
éveken át. A jó kiejtéshez is skálázáson keresztül vezet az út, de itt „drill”-nek hívják.
A csecsemő gügyögése csak a szülők számára égi muzsika: a kisbabának már szorgalmas
skálázás. Próbálgatja: hogyan tudná létrehozni azokat a hangokat, amelyek a környezetéből feléje
áramlanak. Nyelvet tanuló felnőtt kollégáival szemben azonban egy óriási előnye van: nem kell e
tevékenysége során egy másik hangsort elfelejtenie; nem betűből indul ki, amire a felnőtt egy már
beidegződött hanggal reagál.
Rövid ideig működött Budán egy általános iskola, amelyben az első osztálytól kezdve franciául
tanítottak. Az én kisfiam is odajárt, részt vehettem egyik órájukon. Mindegyik gyerek olyan
tökéletesen ejtette „kat”-nak a „quatre”-t, hogy nagyot sóhajtottam irigységemben. „Azért nem
mondják katr-nak – szólalt meg mögöttem egy megértő anyatárs –, mert fogalmuk sincs róla,
hogy r betű is van a szóban.”
Lehet-e mindebből azt a következtetési levonni, hogy minden szót előbb halljon és csak azután
lásson az ember? Attól félek, hogy nem. Nem elméleti, hanem gyakorlati okokból nem. Ilyen
hosszútávú, „perspektivikus” szókincs-szerzési módszerre mé? akkor sem lehetne beállítani
tanulásunkat, ha feltételeznénk, hogy elegendő a szó kiejtését egyszer vagy kétszer hallani: soha
többet nem fogunk hibát elkövetni. Vagyis ha nem számolnánk a nyelvtanulók első számú
közellenségével: a felejtéssel.
A felejtés ellen ismétléssel kell küzdeni. Az ismétlés előfeltétele, hogy a találkozások száma
tetszés szerint szaporítható legyen. Ezt még az idegen nyelvi környezet kellős közepében sem
lehet biztosítani, hát még a „nyelvországtól” sokezer kilométernyi távolságban!
Már eddig is többször leírtam, de le kell szögeznem még egyszer (nem merem ígérni, hogy
utoljára): korlátlan számú ismétlést csak a könyv biztosít. Csak az olvasmányt lehet újra és újra
tetemre hívni. Ez a zordon szó azért kívánkozik ide, mert a könyvtől is azt várjuk, mint Kund
Abigéltől: tegyen tanúbizonyságot. A könyv nem is fog cserben hagyni bennünket. Újra és újra,
változatlan készséggel hagyja magát kihallgatni. Millió jó tulajdonsága mellett csak egyben
vétkes: nem tud beszélni. Azaz, hogy szól hozzánk, csak éppen anyanyelvi kiejtési szokásainknak
megfelelően. Nincs mit tenni: meg kell tanulni az idegen nyelv kiejtési szabályait, mégpedig nem
általánosságban, hanem a magyarral való tudatos összehasonlítás – az úgynevezett szembeállítás
– útján.
Ez még annál is elengedhetetlen, akinek „nyelvtanulói hallása” van, vagyis a fülével közelíti
meg az új nyelv világát. Sőt annak is, aki korlátlan ideig vehet igénybe korlátlan tökéletességű
audiolaboratóriumokat.
Az angol „film” szót néhányan „ráhallásból” megtanulják helyesen kiejteni. De biztosabb
módszer, ha tudatosul bennünk, hogy rövid „i” egyszerűen nincs az angolban: mihelyt rövid,
azonnal eltolódik az „e” felé. A jó tanár – vagy ennek hiányában a rádió – feladata, hogy ilyen és
hasonló szabályokra felhívja figyelmünket.
Ez azonban csak egyik része a leckének, méghozzá nem is a nehezebbik része. Legalább ilyen
fontos a tudatosult hang – hangsúly – beszédütem reprodukálásának készsége. A „teremtés
koronája” – a férfi – itt van hátrányban a nőhöz képest. Az utánzó képesség sokkal ritkábban van
meg a férfiakban, akik rendszerint restelük vállalni a tőlük idegen mimikát.
Ha valaki elszánja magát az elsajátítására, annak szorgalmasan „skáláznia” kell a magyarban
ismeretlen hangokat és hangkapcsolatokat. Hogy melyiket? Elsősorban azokat, amelyeknek
helytelen ejtése megváltoztatja a szó értelmét.
A magyar nyelv az „e” hangnak sok változatát ismeri. De ha az „embert” másképpen is ejtik a
Dunántúlon, Pesten vagy éppen Szögeden, a szó felismerése nem okoz problémát. Ugyanakkor az
angolban a zárt e-vel ejtett bed (ágy) és a nyílt e-vel ejtett bad (rossz) tökéletesen mást jelent. A
korunk irodalmában annyit emlegetett „bed manners” (ágyban való viselkedés) világért sem
tévesztendő össze a „bad manners”-szel (rossz modor).
Két szempontot szeretnék itt még megemlíteni, amelyeket saját tapasztalatomból szűrtem le. Az
egyik, hogy ezt a „hangtani drill”-t helyesebb aszóban forgó nyelveken egyáltalában nem létező
szavakon felépíteni. Az angol nonsense syllablesnek, „abszurd szó tagoknak” nevezi őket. A
létezőkhöz ugyanis már fűződhet valamilyen vizuális élmény, jobb kerülni őket.
A „w” és „v” hang közötti különbség például nekünk, magyaroknak, különösen nehéz.
Skálázzunk tehát ilyen szótagokat: wo – vo, wa – va, we – ve, wi – vi stb. Jó alkalom erre a séta
és a fürdés, a villamosra várás vagy a reggeli fésülködés. Utóbbit különösen ajánlom, mert a
tükörből a szájállást is kitűnően lehet ellenőrizni.
A másik tapasztalat szerint rendkívül tanulságos a magyarul beszélő idegenajkúak kiejtési
hibáinak megfigyelése. Hallgassuk őket a nyelvtanulásban olyan fontos tudatos aktivitással.
„Brachfeld Siegfried magyarságából értettem meg igazán a német nyelv kiejtési szabályait”,
mondta a múltkor egy ilyen „éber” barátnőm. Aki egyszer hallott angol embert
„thölthőtollthinthát” kérni az üzletben, az nem fogja elfelejtem a „hehezés” (aspiráció) szabályát.
Átlag nyelvtanulási körülmények között a rádió jelent igen fontos eszközt a helyes kiejtés
elsajátításában. Mondanom sem kell, hogy csak akkor, ha ebbe is tudatos aktivitást viszünk be.
„Hallgassunk rá”, hogy egy-egy hang mennyiben más (rövidebb vagy hosszabb, élesebb vagy
zártabb, nyíltabb vagy kettőzöttebb), mint ahogy tudatunkban élt. Hacsak minden alkalommal
egy-egy hanggal kerülünk így közelebbi ismeretségbe, egész szép kiejtési kaptafagyűjteményre
tehetünk szert.
Az egyes hangok felismerésénél és helyes kiejtésénél is fontosabb (és nehezebben elsajátítható)
a szó és mondat helyes dallama. Beidegzésére célravezető módszer a rádióelőadások
magnetofonszalagra vétele és ismételt leforgatása. Tizenéveseink is biztosan találnak erre időt és
szalagot két beatzeneprogram között. Itt is áll az örökérvényű szabály: inkább rövid ideig, de
teljes intenzitással foglalkozni a feladattal, mint elüldögélni a rádió vagy magnetofon mellett és
gondolatainkkal a tegnap élményeinek vagy a holnap reményeinek világában kalandozni.
Ideális megoldás lesz az állítólag hamarosan piacra kerülő televíziós készülék, amelybe házilag
lehet majd készen kapható filmeket betáplálni, és ismételten levetíteni. A televízió azért kiváló
módszer a nyelvtanulásra, mert sokszor tükrözi „premier plan”-ban az arcot; ilyenkor a hangot
halljuk, a megfelelő szájbeállítást pedig szinte leolvashatjuk a képernyőről. Őszintén irigylem
külföldi – pl. holland – nyelvtanuló kollégáimat. Televíziós filmjeik rendszerint
szinkronizálatlanok, és így napi egy-két órán át van alkalmuk az idegen nyelvet hallani, az
esetleg meg nem értett részeket feliratokból tisztázni.
Ha okát értem is, szívből sajnálom, hogy eredeti nyelven adott szövegek a magyar televízióban
mindössze néhány nyelvtanfolyamra korlátozódnak. Ezekért is hálásak vagyunk mi,
nyelvtanulók. Az ilyen tanfolyamok hasznosságát nem kell külön hangsúlyozni, pláne, ha
lehetőséget adnak – sajnos, csak a kis számú ráérősebbeknek –, hogy egy-egy leckét kétszer
hallgassanak meg.
Járuljunk hozzá az így közvetített nyelvtanulási akció sikeréhez mi is azzal, hogy nem
féllélekkel, félszemmel követjük!
Milyen nyelveket tanulnak az emberek?

Az UNESCO nemrégen körlevelet küldött szét, hogy választ kapjon erre az izgalmas kérdésre.
Számadatokat még nem közöltek, a befutott válaszok alapján csak egy ideiglenes következtetést
vont le a beszámoló cikk: az emberek az országhatáraikon élő népek nyelvét igyekeznek
elsajátítani, mert a mindennapi érintkezés folyamán ennek tudják legnagyobb hasznát venni. Ha
ez a szabály, akkor a mi országunk részben kivétel alóla. Az elsajátítandó nyelvek listáján –
különösen az idősebb nemzedékekén – a cseh, a szerb, a román nemigen szerepelt. Nyelvi
elszigeteltségünk olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk nagy „akciórádiuszú” nyelvek
tanulásával váltani magunknak útlevelet a nagyvilágba. Boldog Svájc: három világnyelvet ölel
határai közé. Akármelyiket választja a tanuló, sokmilliós tömegek felé nyit ajtót magának.
Milyen szempontok szerint választja ki a felnőtt önmagának, a szülő gyermekének az
elsajátítandó nyelvet? Két magától értetődő tényező – a nyelv felhasználhatósága és
elsajátíthatósága – szempontjából.
A felhasználhatóságról a nyelvek jövőjéről szóló fejezetben lesz szó. Az elsajátíthatósággal
kapcsolatban azonban már itt szeretném megjegyezni, hogy hazánkban (mint általában a „nagy”
nyelveken kívülrekedt országokban) a nyelvtanulási kultúra igen magas. Pedagógusban,
tankönyvben, szótárban, elméleti és gyakorlati módszertani irodalomban nincs hiány. A
megtanulhatóságot tehát inkább szubjektív hozzáállásunk alapján szoktuk mérlegelni.
A laikusoktól azt szoktuk hallani, hogy vannak
könnyű és nehéz,
szép és csúnya,
gazdag és szegény nyelvek.
Kezdjük itt is a második kategórián. A legszebb nyelvnek általában az olaszt szokták tartani.
Dallamosságáért, lágyságáért dicsérik.
Fülünknek azért kellemes ez a nyelv, mert sok magánhangzóval, kevés mássalhangzóval építi
fel szavait. A német, amelynek a hangzás szempontjából nem ad jó jegyet a közvélemény,
legfeljebb olyan mondatokkal indulhat a nyelvek olimpiászán, mint a „Laue Lufte wehen lind”.
Azért tetszik-e ez a mondat, mert sok benne az „l” betű, vagy mert önkéntelenül a fordítására, az
ugyancsak szépen csengő magyar mondatra gondolunk: „langyos szellők lágyan lengedeznek”.
Az oroszt is inkább férfiasnak, mint behízelgőnek tartják, pedig Szolovjev, a költő, ilyen szépen
csengő szavakat talált kedvese dicséretére:
Belej lilej, aleje lala,
Bela bila ti i ala.
Az eredeti szebben hangzik, mint – hevenyészett – fordítása: „Fehér voltál és rózsás, liliomnál
fehérebb, rubinnál rózsásabb.”
„A nyelv akusztikai jelenségeit nehéz elkülöníteni a jelentés befolyásától” – írja Zolnai Béla
(Nyelv és hangulat). A szavak rideg vagy lágy csengése nemcsak a hangok kombinációjától függ!
A „viola” szón elandalodunk: milyen gyengéd, kedves kis virág. A „violencia” (erőszak)
mérgesen kong a fülünkben, pedig betűi majdnem azonosak. Az „Andalúzia” szó lágyan cseng, a
„vandalizmus” durván, holott mindkét szó ugyanabból a tőből fakad. Másképpen reagálunk a
„fülbemászó” szóra, ha könnyed dallamot és másképp, ha csúf rovart jelent.
Széphangzásból rossz jegyet szokott kapni a cseh és a szerb nyelv is. „Mássalhangzó-torlódás”
miatt ítéli el őket a közvélemény. A szerbből a „crni vrh”-t, (fekete hegycsúcs) szokták idézni:
majdnem csupa mássalhangzóból áll. A cseh nyelv szerintem azért nem hat kellemesen a fülre,
mert élhangsúlyos, vagyis mindig a szó első szótagja koppintja meg a dobhártyát. Azt hiszem,
azért nem tartják szépnek a magyart sem.
– Hogyan szólítod a kedvesedet? – faggatta az első világháborúban az olasz baka a magyar
kamerádot.
– Úgy, hogy galambom – felelte a hadfi.
– Bim-bam-galambom! – csodálkozott az olasz. – Hiszen ez harangkongás, nem kedveskedés!
Sokan megkísérelték már, hogy bizonyos hangoknak kifejező, expresszív jelleget
tulajdonítsanak. Senki sem költőibben, mint Kosztolányi:

…Ó az i
kelleme
ó az l
dallama
mint ódon
ballada
csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
úgy sóhajt
Ilona
csupa jaj,
Ilona.

Sokkal prózaibban mi is megállapíthatjuk, hogy bizonyos jelentéseket rejtő szavakban az

átlagnál sűrűbben fordulnak elő egyes hangok. Így például az „i” magánhangzó „apró”
értelemben. Gondoljunk csak a magyar kis, kicsi, pici, a német winzig szavakra, az orosz
„mizinyec”-re (kisujj), az angol little-re, itsy-bitsyre, teeny-weenyre (ejtsd: tini-vini), a francia
minime-re vagy az olasz piccolino, a spanyol chiquito (kisfiú) vagy a jassznyelv piti szavára, sőt
a mininél is kisebb bikinire, még ha nevét nem is a kicsisége miatt kapta. A mennydörgést jelző
Donner, tonnerre, thunder, гром гремит az „r” sűrű előfordulása vagy baljós értelme miatt
hangzik-e olyan zordonnak?
A nyelv szépségét tehát a lágy vagy rideg, dallamos vagy kemény hangzás alapján szokták
megítélni. Egyéb szempontok – például a szóképzés rugalmassága – nemigen játszik szerepet az
osztályozásban. Pedig ha így lenne, kedvenc nyelvem, az orosz, biztosan a győztesek
emelvényére kerülne. Képlékenységből nyerné az első díjat.
Az arany a legnemesebb fém – szokták mondani –, mert fillér nagyságú lemezkéje méteres
átmérőjű lepénnyé kalapálható, anélkül, hogy fényéből, színéből bármit is vesztene. Ilyen
plasztikusan nemes nyelv az orosz: egy-egy szavát szinte a végtelenségig lehet nyújtani.
Induljunk ki például az egyszótagos „СТАТЬ” szócskából.

стать lesz, válik vmivé

ставить helyez
оставить hagy
остановить megállít
приостановить felfüggeszt
приостанавливать megszüntet
приостанавливаться abbamarad
приостанавливаемый feltartóztatható
неприостанавливаемость feltartóztathatatlanság.

És minthogy tízes számrendszerben élünk, hadd iktassuk ide, hogy a „feltartóztathatatlan”

неприостанавливаемые szóban tízre terebélyesedett a „СТАТЬ” egyetlen szótaga.
Bonyolult szerkezet? Kétségtelenül az. De hát a milánói dóm is bonyolult, mégis áhítattal
szemléljük. A C-dúr skála egyszerű, csak éppen nem szép; az alkotóelemeiből felépült Jupiter-
szimfónia viszont csodálatos remekmű.
Ha a nyelvek nehézségéről beszélünk, egy kis kirándulást kell tennünk a nyelvtípusok
birodalmában. A magyarhoz hasonló nyelveket a tudomány „agglutinálóknak”,
összeragasztóknak nevezi. Nehéznek általában ezeket a nyelveket mondják, mert a szó
rendszerint megváltozik, amikor helyét a mondatban elfoglalja. „Ez könyv – látom a könyvet.”
Elvben egyszerűbbnek kellene lenniök az úgynevezett szigetelő (izoláló) nyelveknek. A
tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a passzív megértést erősen megkönnyíti, ha a szó formája
már önmagában megmutatja: milyen szerepet játszik, milyen más szóhoz kapcsolódik a
mondatban. Az orosz „лаяла” (ugatott) szóra például csak rá kell néznem és tudom, hogy ige,
hogy múlt időben áll és hogy az alany, amelyre állítmányként vonatkozik, valami nőnemű főnév:
ezek után nem is lesz nehéz megtalálni a mondatban.
Tipikus izoláló nyelv az angol, még tipikusabb a kínai. Utóbbinál az írásjel (hieroglif) nemcsak
azt nem árulja el, hogy a főnév alany vagy tárgyesetben, az ige jelen, múlt vagy jövő időben áll-e,
hanem még azt sem, hogy főnévvel vagy igével van-e dolgunk: a @ hieroglif például azt is
jelenti, hogy menni, én–te–ő–mi stb. elmegyünk vagy el fogunk menni, de azt is, hogy elment,
menés, elmúlt, tavaly stb.
Ezért mutatja a tapasztalat, hogy az agglutináló nyelvek nem nehezebbek a szigetelőknél: amit
elvesztettünk a vámon, megnyerjük a réven.
A nyelv az emberiség kezes báránya. Elvárjuk tőle, hogy hajlékonyán alkalmazkodjék
mondanivalóinkhoz; egyértelműen és minden kétséget kizáróan fejezze ki gondolatainkat. Ha a
nyelv szerkezete olyan, hogy az elengedhetetlen egyértelműséget nem tudja formai simulással
biztosítani (vagyis ha nem alaktani eszközökkel éri ezt el), akkor mondattana, elsősorban
szórendje lesz szigorúbb, megkötöttebb.
Azt a szabályt, hogy a tárgyeset ragja a „t”, meg kell tanulniok a magyarral foglalkozó
idegenajkúaknak. Elég nehezen jegyzik meg, elég sokszor el is hibázzák. Viszont e szabály
ismerete felmenti őket az alól, hogy megtanuljanak és mereven alkalmazzanak szórendi
előírásokat. A „túrót eszik a cigány” és a „cigány túrót eszik” nagyjából ugyanezt jelenti, hála a
„t” ragnak. Ha nem ragozó nyelvben bánnánk ilyen könnyedén a szórenddel, arra az eredményre
jutnánk, hogy a túró eszi a cigányt.
Minden nyelv igyekszik egyértelműen és maradéktalanul kifejezni minden gondolatot. A nyelv
addig alakul és tökéletesedik, amíg meg nem találja a félreértések kiküszöbölését lehetővé tevő
formát. Egy-egy ilyen átalakulás nem is olyan régen zajlott le. Hadd idézzek erre is egy példát.
Az orosz hímnemű főnévnél alanyeset és tárgyeset között nincs különbség. „Ceruza” és
„ceruzát” – egyformán карандаш. Valamikor az élőt jelölő főneveket is így ragozták. Ezt a
lázaságot nem tűrhették a régi krónikások, mert ha például a párviadalok eredményeit így
jegyezték volna fel, akkor (a tárgyesetnek az alanyeseítel való azonossága miatt) az utókornak
kétségei támadhattak volna, hogy Tyimofejev győzte le Arkagyijt vagy Arkagyij Tyimofejevet.
Szegények nem tudták, hogy ez néhány évszázad múlva milyen tökéletesen mindegy lesz és ezért
inkább megváltoztatták a nyelvtant a hímnemű élőlényekkel kapcsolatban: a szó vége „a”-ra
(„я”-ra) változott és szegény legyőzött nemcsak a fövényre, hanem birtokos esetbe is került.
Hogy a nőnemű főnév egyesszámára azért nem terjedt-e ki a változás, mert itt úgyis más formája
van a tárgyesetnek, vagy mert a nők kívül estek a történetírók érdeklődési körén, arról nem szól a
krónika.
Meglévő eszközeit tehát úgy variálja a nyelv, hogy minden gondolat maradéktalanul
tolmácsolásra alkalmas legyen. Akit a finn nyelv tanulásától pl. az igenévrendszer bonyolultsága
rettent vissza, az gondoljon csak a szavak kombinációjának végtelen lehetőségére az angolban.
Ezeket a ragozhatatlan építőköveket tologatja ide-oda a gondolatok sakktábláján a nyelv.
A „to turn” jólnevelt ige: még csak nem is rendhagyó. Alapértelme (fordulni, fordítani) azonban
teljesen elveszik összetételeiben, amelyeket külön-külön, új szavakként kell megjegyezni a
tanulónak. Csak egy kis csokorravalót válogattam össze a lehetőségek közül:
I turned down – én visszautasítottam
you turned up – te megjelentél
he turned in – ő nyugovóra vonult
we turned over – mi forgalmaztunk
you turned out – ti produkáltatok
they turned on – ők bekapcsolták.
A nehézség–könnyűség kérdését inkább úgy kellene megfogalmazni, hogy nehéz az a nyelv,
amelynél rövid a szabályok érvényességének sugara. Más szavakkal szólva: annál több energiát
kell befektetni egy nyelv megtanulásába, minél kisebb részt fed a szabály abból a területből,
amelynek egészére kellene vonatkoznia.
Vegyük a 1. hangképzési, 2. szóképzési és 3. mondatképzési szabályok közül, amelyek a nyelv
rendszerét uralják, először az elsőt.
1. Ha e hangképzési szabályok „érvényességi sugara” kicsi, vagyis ha ugyanazt a hangot hol
ilyen, hol olyan betűvel kell átírnunk, akkor az írást „afonetikusnak” mondanám.
Az angol nyelvben megtanulhatjuk például az alapszabályt, hogy az „ee”-t hosszú i-nek kell
olvasnunk. De sajnos, rövid a szabály hatósugara: a to be-ben e, a leafben ea, a siege-ben ie, a
keyben ey, a suite-ben ui jelzi ugyanazt a hangot:

2. Ha a szóképzés szabályainak hatósugara „nem ér végig”, akkor a nyelvet „illogikusnak”

nevezném. Az élő nyelveknek megvan az a – nyelvtanuló szempontjából tapintatlan –
tulajdonságuk, hogy nem papírforma szerint képzik a szavakat. Az „illogikusság” persze csak
látszólagos. Bárki, aki az idegen nyelv tanulásánál hajlandó több évszázadra visszamenőleg
elmerülni a fejlődés történetébe, magyarázatot kap minden „kivételre”. Lingvisták vagyunk és
azért, lemondva az oknyomozásról, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy például a magyarban a
„műveltetés” „-tat, -tét” ragja az olvas-t olvastat-tá alakítja, de az ír-ből nem lesz írtat, hogy az
orosz feltalál-ból (изобретать) a szabályos főnévképző raggal lehet
feltaláló-t (изобретатель) képezni, de a
felfedez-ből (открывать) nem lehet
felfedező-t (открыватель)
és így tovább.
3. Ha a szavak kombinálásánál tér el az eredmény a várhatótól, akkor a különböző nyelvek
„izmusai” (gallicizmus, anglicizmus, russzicizmus) születnek. Olyan kifejezések ezek, amelyek
mást jelentenek, mint ahogy összetevő elemeik sejtetni engednék. Anyanyelvünk is tele van
„hungarizmusokkal”: „bogarat tettél a fülembe” stb.
Az „izmusok” felhasználásánál nem lehet eléggé óvatosságra inteni a nyelvtanulót.
Egyik tolmácskollégámnak megtetszett egy könyvben talált szép kifejezés: скатертью (terítő)
вам (önnek) дорогу (utat). A benne szereplő szavak szó szerinti fordítása alapján jogosan
elvárhatta tőle, hogy azt jelentse: „abroszsimaságú utat kívánok Önnek”. Sajnos, egy igen előkelő
vendég búcsúztatásánál próbálta ki először – és majdnem diplomáciai bonyodalmakat okozott,
mert a kifejezés – miért, miért nem – annyit jelent, hogy „le is út, fel is út”.
Az olasz másodsorban azért szolgált rá a könnyű nyelv hírére, mert hangképzési–szóképzési–
mondatfűzési szabályainak érvényességi sugara aránylag hosszú. Elsősorban azonban azért, mert
a magyarországi gyakorlat szerint a francia (és sokszor a latin) elsajátítása után szokott
következni. Ezek a testvérnyelvek viszont szinte kulcsot nyújtanak az olasz megtanulásához.
„Olasz tudásom latinból és franciából áll” – írja Lénárd A. Sándor.
A közvélemény nehéznek általában a nem latin betűs ábécén felépülő nyelveket tartja. Mi,
foglalkozásunkra nézve hivatásos nyelvtanulók, úgy véljük, hogy ezt a nehézséget túlbecsülik,
még pedig azért, mert a nyelvvel való foglalkozás legelső stádiumában jelentkezik. Ha például
oroszul tanulunk, akkor a haladást ábrázoló görbe valahogy így néz ki:

Lassú indulás után egyenletes, biztos emelkedés várható.

Ugyanez a görbe pl. angol vonatkozásban a következő képet adná:

Vagyis kezdetben elragad bennünket a gyors fellendülés öröme, hogy később szomorúan
állapítsuk meg: még mindig sok tanulni való van hátra. „Ugye, könnyű az angol nyelv?” –
szokták tőlem kérdezni. „Igen, az első tíz év könnyű – felelem mindig – csak azután kezd nehéz
lenni.”
Meg a hieroglifikus (szójeleket használó) nyelvek sem azért nehezek, mert a hieroglifeket nehéz
megtanulni! Ezeknek a jeleknek belső logikájuk van; a velük való foglalkozás olyan öröm, amely
a nehézségek legyőzésére serkenti a tanulót. Nem, a japán vagy kínai elsajátítására más okból
kell legalább háromszor annyi időt szánni, mint bármely más nyelvre. A betűírásos nyelvek
olvasási szabályai ugyanis hamar elsajátíthatók: ezek ismeretében általában az új, ismeretlen
szónak csak értelmét kell kikeresni a szótárban. (Legtöbbször ki sem kell keresni, mert az
összefüggésből úgyis kiderül.) A hieroglifnél először annak kell utánanéznem, hogy hogyan
hangzik, csak ezután tisztázom, hogy mit jelent.
Ezekre az „outsider” nyelvekre is áll azonban a szabály, hogy amit elvesztünk a réven,
behozzuk a vámon. Vegyünk például három német szót: „Eiche”, „Birke”, „Linde”. A
kiejtésükkel, igaz, nincs probléma, de formájuk, betűik arról már nem vallanak, hogy valamilyen
fát (tölgyfát, nyírfát, hársfát) jelentenek. A kínaiban, japánban azonban egyetlen napi tanulás
elegendő arra, hogy egyszerű ránézéssel megállapítsuk: a fák társadalmának valamelyik tagját
jelölik. A „fa” fogalmát jelentő úgynevezett „gyök”, a @ garantálja ezt, amelyet kivétel nélkül
megtalálunk minden fát jelentő szóban. Éppúgy, mint a víz jelét @, a szó jelét @, vagy a szív
jelét @ a vízzel, beszéddel, érzelemmel összefüggő kifejezésekben.
Szellemes megjegyzést olvastam a múltkor az angollal kapcsolatban: azt vetette a nyelv szemére
egyik nyelvtanuló kollégánk, hogy az angol is hieroglifikus nyelv, mert „ránézésből” éppúgy
megállapíthatatlan a szó kiejtése, mint a kínaiban vagy japánban. Minden szót meg kell keresni
valamilyen kiejtési útmutatóban, „Pronunciation Gazetteer”-ben.
Azt is sokszor halljuk a nyelvek osztályozásával kapcsolatban, hogy vannak szegény és gazdag
nyelvek. Lehet, hogy egy-egy fogalomra egyik vagy másik nyelv több szinonimát kínál;
tudtommal még senki sem végzett pontos felméréseket ezen a téren. Saját szerény tapasztalatom
szerint egy és ugyanazon nyelv bizonyos fogalmak számos árnyalatára kínál külön szavakat, de
ugyanabban a nyelvben találunk másutt meglepő hiányokat és színtelenségeket. Édes
anyanyelvünk sem kivétel e szabály alól.
Fordítóink szívesen sóhajtoznak amiatt, hogy az eredeti műnek nem minden árnyalatát tudják
visszatükröztetni a magyarban. Elismerem, hogy itt-ott szegények vagyunk, így például a német
Stimme, Ton és Laut szavakkal csak az egy hangot tudjuk szembeállítani. De melyik nyelv
dicsekedhetik még azzal, hogy különbséget tud tenni „felszabadulás” és „felszabadítás”,
„felhalmozás” és „felhalmozódás” között?
Leggazdagabb nyelvnek általában a németet szokták tartani. Mégsincs külön szava például az
elsajátítható, a külső készségre és a körülményektől függő képességre, mint a franciának,
orosznak, vagy lengyelnek. „Je sais écrire”, „умею писать” „umiem pisać” ezeken a nyelveken
azt jelenti, hogy tudok írni, mert megtanultam, „je peux écrire”, „могу писать” „mogę pisać” azt,
hogy külső akadálya nincs az írásnak: tollam is van, megtiltva sincsen. A francia „pouvoir” és
„savoir” közötti különbség alapján született meg a sóhaj: „si jeunesse savait, si vieillesse pouvait,
ha a fiatalok szellemileg, az öregek testileg többre lennének képesek…”
Az angolnak az engedélytől függő lehetőségre van külön segédigéje, a „may”. Ez adta a jó
humorú G. B. Shaw tollára a választ, amikor egy gyengécske fordító megkérdezte tőle, hogy
valamelyik művét lefordíthatja-e: „You may, but you can’t”. Magyarul csak ilyen suta
fordításban lehet visszaadni: én megengedem, de maga nem képes rá.
A segédigékről szóló fenti sorok vezettek el egy olyan nyelvhez, amelyről sok szó esik
mostanában: a fiatalság speciális szókincséhez. Sokan szidják, sokan méltányolják; én az
utóbbiak közé tartozom. Nemegyszer hézagpótló szerepet töltenek be a diákszótár feljegyzésre
sohasem kerülő kifejezései. Németórán magyarázta egy tanárnő, hogy a „mögen” segédigének
nincsen magyar megfelelője. „Na és a komálom?” – kiáltották egyhangúan a tanfolyam
résztvevői, a tizenévesek. Olyan rövid, velős, szinte hangutánzó szónak, mint pl. a „cucc”, bizony
kár lett volna nem megszületnie.
Szöllősy Klára jegyzi meg egy helyen, hogy mennyi fejtörésébe került a Varázshegy egy
mondatának fordítása. Thomas Mann ugyanis azt írja: kár, hogy a nyelv egyetlen szóval (die
Liebe) fejez ki minden érzelmet – a legjámborabb vonzalomtól kezdve a testi vágyakozásig.
Nyelvünk gazdagsága (a szeretet–szerelem szópár) itt alaposan megnehezítette a kiváló fordító
munkáját.
Szókincs és kontextus

– Anyu, mit jelent az, hogy tb?

– Az attól függ, kisfiam, hogy mit olvasol. Talán azt, hogy tiszteletbeli. De ha sportújságot,
akkor esetleg Testnevelési Bizottságot. Ha orvosi cikket, akkor tuberkulózist. Valami régi
szövegben táblabíró helyett is állhat.
A fenti, életből ellesett beszélgetés a rövidítések szélsőséges példáján illusztrálja, hogy a szavak
– akárcsak a fenti betűk – nem emelhetők ki összefüggéseikből. Csak kontextusukba beágyazva
lehet megérteni és szabad megtanulni őket.
A kontextus latin szó; összeszőtt anyagot, átvitt értelemben összefüggést, hátteret jelent.
Témánkba azért kívánkozik, mert a hallott, látott szöveg mindig szőttes. Egy-egy szót, kifejezést
ki lehet emelni belőle, de az ilyen izolált egység csak annyira képviseli majd az egészet, mint a
szövedékből kiráncigált lánc- vagy vetülékfonal. A szálak összefonódnak, egymást erősítik; így
adják meg az egésznek színét, formáját, szilárdságát.
Biztosan mindnyájan emlékezünk olyan esetre, amikor évek óta nem használt nyelven kellett
megszólalnunk. Nehezen csikordulnak az agy kerekei. Bosszúsan rázzuk a fejünket: tudtuk, de
elfelejtettük. A legegyszerűbb szavak se jutnak eszünkbe. Kinyomta őket – érdekes módon – nem
az anyanyelvi kifejezés, hanem egy másik idegen nyelv, amely frissebben él bennünk.
Mérgelődünk, csodálkozunk, azután 10-20 perc múlva szépen kezdenek összeállni a szavak és
formák. Eszünkbe jutnak az évek óta emlékeink raktárában heverő főnevek, hozzágördülnek a
helyesen egyeztetett jelzők és a megfelelően ragozott igealakok. Partnerünk csodálkozik, mi
pedig néma elragadtatással állapítjuk meg magunkról, hogy úgy látszik, mégis nyelvzsenik
vagyunk. Pedig csak a szavak egymást idéző ereje ráncigálta helyükre a kontextus elemeit.
Kontextusul nemcsak a beszéd szóelemei szolgálnak, hanem minden, ami a beszédet kíséri, tehát
az arckifejezés, a hanghordozás, a kézmozdulat is. Ezért értjük meg jobban az élő, gesztikuláló
beszélőpartnert, mint a mégoly tökéletes kiejtésű, de láthatatlan rádióbemondót.
Egyszer, egy válságos pillanatban, szokatlan kísérőjelenség – a beszélő bőrének színe – szolgált
számomra életmentő kontextusként.
Fontos nemzetközi konferencián szerepeltem, mint úgynevezett szimultán tolmács. Ilyenkor
általában lehunyt szemmel szoktunk dolgozni, hogy minden „vizuális” benyomást kirekesszünk
és figyelmünket teljesen az elhangzó szövegre tudjuk összpontosítani. Az egyik küldött olyan
gazdaságpolitikai javaslattal állt elő, amely mögött még a tolmácsolás izgalmai közepette is
megéreztem a leplezett faji diszkriminációt. Tiszta, szép franciasággal felelt rá valaki, de rövid
megjegyzéséből éppen a döntő szót nem hallottam tisztán: nem értettem, hogy a javaslatot
„acceptable”-nak (elfogadhatónak) vagy „inacceptable”-nak (elfogadhatatlannak) tartotta.
Rémülten nyitottam ki a szememet és meg voltam mentve: a hozzászóló koromfekete afrikai arca
minden problémámat eloszlatta.
Kontextus tanár úr szerepe nem akkor kezdődik, amikor rendet kell teremteni félrehallott vagy
feledésbe süllyedt kifejezések világában, hanem már amikor a tudást megszerezni igyekszünk.
Megint a szókinccsel kezdem, mert az ismeretek legkonkrétabb, legjobban megfogható része.
Ezzel a ténnyel gyakran visszaélnek és a szókincset a nyelvtudással, a nyelvkészséget a
szómemóriával azonosítják. Nem azonos.
Büszke papától hallottam a múltkor, hogy kislánya németül tanul és „most körülbelül a felénél
van”. Hogyhogy a felénél? Hát úgy, hogy kb. 1500 szót tud és ha még 1500 szót hozzátanul,
akkor már perfektül beszél majd németül.
 Ennél naivabb megjegyzést – ugyancsak a német nyelvvel kapcsolatban – csak magától egy
ÁNy kollégánktól hallottam. Szolgáljon mentségére az illetőnek, hogy mindössze 7-8 éves
lehetett. Villamoson mesélte a mamájának:
– Anyu, képzeld, holnap németóránk lesz.
Anyu, nyilván egyéb gondjaiba merülve, csak szórakozott fejbólintással vette tudomásul a nagy
eseményt. A kis legényt azonban, úgy látszik, izgatta a dolog, mert pár perc múlva újra
megszólalt:
– És mondd, Anyu, ha vége lesz az órának, fogok majd németül tudni?
Nem, kisfiam, sajnos, nem fogsz. Még hetek, hónapok múlva sem. Még akkor se, ha kisujjadban
lesz már a tudáshoz állítólag elégséges háromezer szó.
A szókincs – Laziczius Gyula szerint – parttalan tenger, amelyet befelé az új szavak képzésének
lehetősége, kifelé a többi nyelvvel való érintkezés duzzaszt szüntelenül.
Még kacérkodni se kezdtünk egy új nyelv elsajátításának gondolatával, máris birtokunkban van
szókincsének egy bizonyos része. Egy zenekritika egyetlen hasábján 14 olasz szót olvastam össze
a múltkor. Futballszurkolóink majdnem angolul vesznek össze a vasárnapi meccs részletein.
Szputnyik és társai oroszul kerültek be egyszer és mindenkorra a köztudatba. De még olyan
outsider nyelvben is, mint a japán, tudjuk „egyből”, hogy hogyan mondják a ruhát (kimono), az
orkánt (taifun), a művésznőt (geisha), a viszontlátást (sayonara). Ismerjük az „ég” szót a
Tennóból (császár), az „erő”-t a rikshából, a „tízezer év”-et a banzájból (éljen), a „has”-t és a
„felmetszés”-t a harakiriből, sőt még a „lepké”-t is a Csocso szanból (Pillangó kisasszony).
Ismerjük minden nyelven a földrajzi kifejezések zömét és a tudományos kifejezéseknek vastag
szótárra rúgó nemzetközi kincsét.
A nyelvek bölcsen magukévá tettek sokezer ilyen kifejezést. A baj csak az, hogy „felvetették
velük az állampolgárságot”, vagyis saját szabályaik szerint kezelik őket. Így építik be őket a
nyelv szerkezetébe. Sajnos, a kisajátítás nyomán annyira megváltoztak, hogy néha filológus
legyen a talpán, aki hallomásból felismeri őket.
Nemrégiben valaki fogadásból olyan angol orvosi szöveget állított össze, amelynek minden
szavát a nemzetközi latin–görög szókincsből kölcsönözte. Angolul nem tudó orvosok előtt
olvasta fel: egyik se értett belőle semmit. Nem is csodálom. Az „izófögsz” szó mögött tényleg
nehéz felismerni az aesophagust, a „szajki” mögött a psychét, a „fitösz” mögött a foetust. Az
orosz „vuál” (voile, fátyol) vagy „sedevr” (chef d’oeuvre, mestermű) se siet mindig a franciául
tudók segítségére.
Mindaddig, amíg ilyen magas szintű szövegekről van szó, még könnyebb – legalábbis írásban –
a megértés. Ahogy szállunk lejjebb, a köznapi élet felé, úgy válik egyre nemzetibbé a szókincs.
Nincs mit tenni: el kell sajátítani: szálak nélkül nem lehet szőttest szőni.
Hogyan tanuljunk szavakat?

A klasszikus szótanulás alapja az úgynevezett szószedet. Füzetünk egyik oldalára kigyűjtjük az

olvasmány megtanulandó szavait, a másik oldalára a megfelelő magyar nyelvű kifejezéseket. A
tenyér hol az egyik, hol a másik oldalt takarja el, a szem nézi, a száj mormolja, az agy állítólag
megjegyzi a szavakat. A módszer csaknem olyan idős, mint maga a nyelvtanulás. Egy nagy
előnye és egy még nagyobb hátránya van.
Hátránya, hogy elszigetelt, kontextusból kiemelt szavakat szállít az agynak. A fix pont,
amelyhez a megtanulandó szót rögzítjük, a kifejezés magyar jelentése. Erre az egy szegre
akasztjuk – tudományosabban szólva, ehhez asszociáljuk – az új szerzeményt. Nem a
legegészségesebb kiindulás.
Többek között azért sem, mert a megtanulandó szónak csak egyik értelme kerül feljegyzésre. Ha
azt állítom például a szószedetemben, hogy az angol „marble” szó márványt jelent, akkor csak
féligazságot jegyeztem fel, mert legalább annyit használjuk játékgolyó értelmében is. Nagyobb
szótárak 15-20 összefüggésben magyaráznak egy-egy szót. Ha csak egy, a mi konkrét esetünkben
előforduló értelmét rögzítjük szószedetünkben, megfosztjuk „Hintergrundjától”, hátterétől.
A módszernek viszont egy nagy előnye van. A szószedetet mi állítottuk össze, személyes
élményünk fűződik hozzá. A lapjain rögzített kifejezésünk az Én kontextusába ágyazva
bukkannak fel emlékezetünkben. Idézik az összefüggést, amelyben összekerültünk velük; az
időpontot, sőt néha a hangulatot is, amelyben papírra vetettük.
Mindenkinek szívből ajánlom a rendetlen szószedetet. Az egyforma gyöngybetűkkel egymás alá
szántott sorok olyanok, mint a sivatagi tájképek. Egybefolynak, elálmosítanak; az emlékezetnek
nincs hol megkapaszkodnia bennük. Rögzítésre alkalmas támaszpontokat nyerünk, ha toll,
ceruza, színes iron nyomai, dőlt vagy egyenes, kis és nagy betűk váltakoznak a feljegyzésekben.
A szószedet előnye tehát a személyes jelleg.
A másik – érdekes módon nagy elterjedtségnek örvendő – módszert „szótármódszernek”
szokták nevezni. Olyan ellentétes egyéniségek esküdtek rá, mint Vámbéry Rusztem, a tudós
orientalista és a költő József Attila. Mindketten teljes szótárakon rágták át magukat, így tettek
szert a szükséges szókincsre.
A modern szótár összefüggéseikbe beépítve nyújtja a szavakat. Talán ez a magyarázata annak,
hogy ez a módszer a gyakorlatban egész jól beválik, bár szöges ellentétben áll minden modern
nyelvpedagógiával. Régóta keresem az okot, amely megmagyarázza az abszurdnak ható eljárás jó
hatásfokát.
Középiskolás diák ismerősömet kérdeztem meg, aki úgy boldogult a németországi turistaúton,
hogy előzőleg végigrágta magát egy kéziszótár tengerén. Azt felelte: a szavak kezdőbetűje volt az
asszociációs bázis, ennek alapján jegyezte meg a kifejezéseket. A szavakat különböző
jelentéseikkel együtt, szóbokrokba építve tanulta meg és az összefüggések feltárták előtte a nyelv
belső logikáját.
A „szótár” logikus és a „szószedet” személyes jellegének előnyeit egyesíteni tudjuk, ha saját
füzetünkbe nem elszigetelt formában írjuk be a megtanulni kívánt szót, hanem valami olyannal
együtt, ami hozzá tartozik. Elsősorban a szövegösszefüggéssel együtt, ahogyan az olvasmányban
felmerült. Hozzáírhatunk rokonértelmű szavakat (szinonimákat) vagy ellenkező értelműeket
(antonimákat) is. Ne erőltessük a kiegészítést; csak azt jegyezzük fel, ami tényleg magától
asszociálódik.
Ne hagyjuk kihasználatlanul a szavaknak azt az értékes tulajdonságát, hogy nem elszigetelten,
hanem családot – néha rendkívül népes családot – alkotva építik fel a nyelvek társadalmát.
 A majom – többek között – azért felsőbbrendű állat, mert két mellső lábát kézként tudja
használni. Az ember – többek között – azért lett óriás, mert e két végtagjával dolgozni is
megtanult. Nem csoda tehát, hogy minden nyelv kincsének leggazdagabb szóbokra éppen a „kéz”
magjából fakadt. Egy német tudós szerint ennek az egyetlen szónak leszármazottaival az emberi
tevékenység minden egyes változatát ki lehet fejezni. Nem ellenőriztem, hogy ez valóban így
van-e, de egy kis csokorra valót lehet összegyűjteni azokból a – mondjuk – francia-szavakból,
amelyek képzésében (különböző fokozatokon át) a „kéz” (main) játszott szerepet:

affektált (maniéré)
átdolgozni (remanier)
bilincs (menotte)
borravaló (manche)
félkezű, nyomorék (manchot)
felszabadítás (émanciper)
fenntartani (maintenir)
fizikai munka v. munkás (main d’oeuvre)
fogantyú (manivelle)
karbantartás (manutention)
készítés, gyártás (manufacture)
kezelni (manier)
kézelő (manchette)
kézikönyv (manuel)
kézirat (manuscrit)
kiáltvány (manifeste)
kinyilvánítás (manifestation)
lóidomítás (mančge)
lompos (démanché)
markolatos (émanché)
megbízás (mandat)
mesterkedés (manipulation)
muff (manchon)
most (maintenant)
mód (maničre)
nyél (manche)
rabszolga-szabadítás (manumission)
távírász (manipulant)
tüntető (manifestant)
ujj (ruháé) (manche)
utalványozni (mandater)
stb. stb.
Már valószínűleg minden ÁNy kollégám észrevette a szabályt, hogy az egyik szó könnyebben, a
másik nehezebben ragad meg agyunkban. Az, hogy egy-egy kifejezés hányadik találkozásra
vésődik belénk, az egyrészt szubjektív, másrészt objektív okokon múlik. Az első tényezőt
egyszerűen így fejezhetjük ki: azt a szót jegyezzük meg, amelyikhez közünk van. Kifejezés, szám,
név, esemény annáljobban rögződik belénk, minél személyesebb élmény formájában találkoztunk
vele.
 Itt megint ahhoz a már többször hangoztatott véleményemhez kanyarodom vissza, hogy a kis
fejtörés árán szerzett ismeret inkább a mienk, mint a készen kapott. Ha a kontextusból jövünk rá,
akkor a tudatunkig el se jutó „logikai öröm” pozitív élménnyé teszi ezt az apró mozzanatot. A
pavlovi tanra csak primitív megfogalmazásban szeretnék hivatkozni: ha egyszerre két szféra
reagál, a hatás mindig sokkal maradandóbb. A mi esetünkben az értelmi szféra az érzelmivel
párosul. A fiziológia nyelvén szólva az inger kétféle ingerületet vált ki, amelyek egymást erősítik:
innen a jó hatásfok.
Az objektív ok független a mi hozzáállásunktól, és magában a szóban, a szó tartalmában rejlik.
Legkönnyebben azokat a főneveket tanuljuk meg, amelyek valamely konkrét tárgyra
vonatkoznak (ház, ablak, könyv, ceruza). Utána következnek az érzékelhető tulajdonságokat jelző
melléknevek (színek, formák, méretek): kék, kerek, apró. Ezután jönnek az elvont főnevek, majd
az igék, ha gondolatban könnyen elképzelhető, konkrét cselekmény rejlik mögöttük (szalad, átad,
behoz). A tapasztalat szerint legnehezebben a „jelképes cselekvést” kifejező igék ragadnak meg
emlékezetünkben (teljesít, biztosít, hivatkozik).
Az igék azért is szorulnak ennyire hátra a felsorolásban, mert a legváltozékonyabb formájú
szófajt képviselik. Hol jelen, hol múlt időben, hol egyes, hol többes számban, hol aktív, hol
passzív formában, hol feltételes, hol parancsoló módban bukkannak fel. (És itt a cselekvés
„szemléletéről”, az orosz ige befejezett–befejezetlen alakjairól: a nyelv nagy buktatójáról még
nem is beszélünk!)
A jelentésen kívül persze a szó alakja is szerepet játszik a megjegyezhetőségben. Rendszerint
azonban nem abban a primitív formában, ahogy állítani szokták: „minél hosszabb a szó, annál
nehezebben ragad meg memóriánkban”. A hosszú szavaknál azért szoktunk bajba jutni,mert
minél több betűből állnak, annál nagyobb az eshetőség, hogy valami hasonló betűkombináció
már lappang emlékezetünkben. Ilyenkor az úgynevezett „keresztasszociáció” tesz bennünket
bizonytalanná: könnyen összekeverjük őket. Egyébként szóra is, nyelvre is áll a szabály, hogy
főleg azt keverjük össze, ami „lappang”. Amiben biztosak vagyunk, az az emlékezetünk
sokfiókos szekrényében szépen elrendezve várja az életre hívást.
Tapasztalatom szerint például az oroszban legtöbbször a применять, принимать, прибирать,
примирять (primenyaty, prinyimaty, pribiraty, primirjaty): (alkalmazni, fogadni, választani,
békíteni) típusú igékkel van baj: túl hasonlóan csengenek. Sok pedagógus szerint a hasonló
szavak „keresztasszociálódásának” veszélyét úgy kell elkerülni, hogy távoltartjuk őket a tanuló
tudatától. Én inkább annak vagyok a híve, hogy sorakoztassuk fel és szembesítéssel vallassuk ki
őket. A japánban három ige: az „okiru”, „okoru” és „okuru” összesen tízfélét jelent: felkel,
felébred, megérkezik, kiemelkedik, megharagszik, létrejön, kikísér, ajándékoz, elküld, elkísér.
Hónapokig igyekeztem úgy elkerülni az összezavarásukat, hogy nem vettem tudomást a
hasonlóságukról. Nem sikerült, és a végén csak úgy tudtam rendet teremteni közöttük, hogy
egyszerre citáltam valamennyit raportra.
A szókincs elemei persze nemcsak megtanulhatóságuk, hanem fontosságuk szempontjából is
különböznek egymástól.A „kérem”-re tízszer olyan gyakran lesz szükség, mint a „nagy”-ra, a
„nagy”-ra százszor gyakrabban, mint a „látszat”-ra, a „látszat”-ra ezerszer gyakrabban, mint az
„orangután”-ra. Sajnos, leggyakrabban a „Tessék?”-re. Nyilván ezt fogjuk először kimondani,
amikor az első idegen megszólít bennünket; logikusan tehát ezzel a szóval kellene minden
tankönyvnek kezdődnie. Mégse láttam még soha egyet se, amely közölte volna: hogyan mondjuk
ezt a kezdő nyelvtanulónak életmentően fontos szót.
Tankönyveink régebben „szubsztantivizmus”-ban, főnévtúltengésben szenvedtek. Érthető, hisz
ez a szófaj a szókincs legkönnyebben elsajátítható eleme. A századeleji Ollendorff-
tankönyvekben egyetlen mondat sem úszta meg hármas birtokos eset nélkül (a szomszéd birtoka
vadorzójának telivér hátaslova).
Sajnos, igénél, főnévnél, melléknévnél és minden más „felelős” szófajnál nagyobb szerepet
játszik a beszéd folyamatossá tételében egy sereg kifejezés, amelyet módosító szónak szoktak
nevezni. Én töltelékszavaknak hívom őket, mert közös tulajdonságuk, hogy a mondat lényegét
nem változtatják, csak kiegészítik.
Ilyen töltelékszavak az elég, nyilván, nagyon, persze, szóval, tényleg, ugyan, főleg, biztosan,
inkább, sokkal, mégis, úgyis és társaik. Nem könnyű megjegyezni őket, mert tárgyi képzet nem
fűződik hozzájuk, megtanulásukat mégis szívből ajánlom.
Ha már a töltelékszavaknál tartunk, ne felejtkezzünk el a töltelék mondatrészekről se. Ezek a
legtöbbször mondatbevezető kifejezések már nem is téglái a nyelv épületének, hanem egyenesen
kész paneljei. Előre gyártott formában a helyszínre szállíthatók és azonnal beépíthetők. Nagy
előnyük, hogy átmenetet biztosítanak tényleges mondanivaló és lényeges mondanivaló között.
Ugyanakkor időt engednek egy-egy emlékezetünkben mélyebbre süllyedt kifejezésnek
felidézésére és a már többször emlegetett hangvilla megpendítésére.
Volt már szó e kis könyvben arról, hogy – a gyerekekkel ellentétben – a felnőtt nem könnyen,
nem szívesen tanul kívülről. Ha hosszabb összefüggő szövegek bemagolásától viszolyog is az
agyunk, egy ilyen csokornyi bevezető formulát ne restelljünk összeállítani és betanulni a szóban
forgó nyelven. Nekem minden idiómában van egy-egy füzetre valóm; állandó kiegészítésekkel
tartom őket „naprakész” állapotban. Forrásul nemcsak az olvasmányaim szolgálnak, hanem az is,
amit a beszélgetőpartnereimtől lesek el:
A helyzet az, hogy…
Szeretném még külön is hangsúlyozni…
Gondoljunk különösen arra…
Erről jut eszembe…
Megkérdezhetném azt is, hogy…
Ugyanakkor viszont…
Persze tudom, hogy…
Igaz az is, hogy…
Arról nem is beszélve…
Azt se szabad elfelejteni, hogy…
Így csokorba szedve ellenszenvesen tapadósak és ragadósak ezek a bevezető részmondatok.
Nem hiába nevezik őket az angolok „lubricant”-oknak, azaz kenőanyagoknak. Valóban az is a
szerepük, hogy biztonságosabbá, gördülékenyebbé tegyék a szerkezet értékesebb részeinek
működését.
És különben is, kedves olvasóm, csak azt szeretném mondani, hogy ne tévesszük szem elől:
idegen nyelvről van szó. Sokszor örülünk, hogy egyáltalában élünk.
Mankó vagy segédeszköz? (A szótárakról)

Anatole France „ábécésorrendbe szedett világegyetemnek” nevezte a szótárakat. Bevallom, én se

tudok – ennyi év után sem – szívdobogás nélkül kezembe venni egyet.
Szerencsés szakma a mienk. Egyetlen kézmozdulat elég ahhoz, hogy gyors és egyértelmű
feleletet kapjunk problémánkra. Egy másodperc – és tudni fogjuk, amit tudni akarunk.
Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kísérletet, vitát, fejtörést követel a feltett kérdés
megválaszolása sok más területen, kezdve a teozófiától egészen a nukleáris fizikáig!
A szótár tudásszomjunk oltásának hosszú évekre méretezett eszköze. Megérdemli, hogy a benne
felhalmozott sokezer szónak mi is szenteljünk pár szavas elmefuttatást.
Az első, amire nyelvtanuló társaimat kérni szeretném, hogy éljenek a szótárakkal. A másik,
hogy ne éljenek vissza velük.
Egy nyelv zárának felpattintásához kitűnő kulcs a szótár. Meg kell venni, bele kell lapozni,
szamárfülesre kell forgatni. Az angol „well-thumbed”-nek, jól összehüvelykujjazottnak nevezi
azt az állapotot, amely elárulja, hogy a könyv tulajdonosa alaposan kihasználta a benne rejlő
lehetőségeket. A latintól eltérő ábécé elsajátítására is a szótárforgatás a legjobb módszer. Átlagos
nyelvérdeklődésű (szándékosan nem írtam nyelvtehetségűt, nem hiszek benne) ismerőseim is úgy
tették le fél nap múlva az orosz szótárt, hogy a nemzetközi szavak alapján kispekulálták belőle a
cirill ábécé „titkait”. Mert mit jelenthet az a szó, hogy мотор? vagy Москва? És ha a kíváncsiság
azután elhajtotta őket a ротор-ig, vagy a самовар-ig, akkor az elképzelésük igazolásán érzett
öröm biztosan egy életre beléjük rögzítette az ismereteket.
A szótár használatának megtanulása időben is legsürgősebb feladata az ÁNy-nek. Hieroglifikus
nyelvekkel, kínaival, japánnal foglalkozónak is rögtön a kezébe adnám.
Azután elvenném tőlük. Meg a többi nyelvtanulótól is.
Mert a kezdeti – majdnem azt mondanám: nyelvelőtti – fázisban a szótár gondolkodásra serkent,
később viszont egyenesen leszoktat róla. Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy gondolkodás
helyett használjuk. Kezelésének egyszerűsége lustaságra csábít: megvettem, kéznél van, felütöm.
Mennyivel egyszerűbb, mint a fejemet törni egy-egy szón!
Enyhe fejtörés nélkül pedig nincsen tanulás. A szótár a nyelvvel való foglalkozás legelején
energiabefektetésre ösztönöz, később a „legkisebb ellenállás vonalának” követésére inspirál.
Mit tegyünk tehát, ha könyvolvasás, leckeírás, fogalmazás, fordítás közben nem jut eszünkbe
egy kifejezés, vagy bizonytalanok vagyunk a szó jelentésében? Ne használjunk szótárt? De igen,
csak okosan.
A kereseti szó legtöbbször valamilyen formában „fülünkbe cseng”. Hogyan is mondják a
hajszalagot angolul? Máris a magyar–angol szótár felé nyúlik a kezünk és felütjük. Bosszúsan a
homlokunkra csapunk (hát persze, hogy ribbon!), azután sürgősen újra elfelejtjük.
Ha azonban az emlékezet ködéből felidézett, bizonytalan foszlányokból indulunk ki (ri…
ribb…) és vesszük magunknak a fáradságot, hogy az ellenkező (angol–magyar) szótárból
állapítsuk meg: jól pedzettük a dolgot, akkor a gondolatban önmagunknak kiosztott vállveregetés
segít agyunkba rögzíteni a szót. Kétszer akkora időbefektetés, tízszer olyan kedvező hatásfok.
A „sikerélményt” sokan az egész pedagógia (sőt az egész élet) kulcskérdésének tekintik. A
nyelvtanulásban biztos, hogy az.
A nyelvismeret egészen kezdeti fokán használhatók már az úgynevezett egynyelvű vagy
értelmező szótárak. Csak példaképpen említem meg az orosz Usakovot, a francia Larousse-t, az
angol Webstert, a német Dudent. Itt különösen érvényesül a nagyobb energiabefektetés – jobb
hatásfok elve.
 Tegyük fel, hogy a „pontos” szó orosz megfelelőjén törjük a fejünket. Dereng bennünk, hogy
van rá jobb kifejezés is, mint az emlékezetünkben spontán felmerülő „аккуратный”. A magyar–
orosz szótár túl egyszerű felütésénél sokkal hatékonyabb az „аккуратный”-t megkeresni az
értelmező szótárban. A keresett és megtalált „точный”, amelyet az értelmező szótár megad,
tízszer olyan intenzíven fog emlékezetünkbe vésődni.
Mai szótáraink már nem tőszavakban tükrözik Anatole France világegyetemét.
Szókombinációkkal és típusmondataikkal ma már egyenesen „olvasmányosak”. A szavak
értelmét az összefüggés világítja meg, amelyben a szótárszerkesztő beépítette őket. Másképpen
nem is lehet.
A jó szótár az „izmusoknak” gazdag tárháza. Azáltal, hogy nem elszigetelten nyújtja a szavakat,
hanem különböző kontextusokban, a rögzítésnek új és új formáit teremti meg. Ahányszor egy új
összetételben bukkan fel ugyanaz a szó, annyiszor vésődik agyunkba. A mondat, amelybe a
szótár ágyazta, megtanulásra érdemes megbízható egység. A szó nem az, mert háttere nélkül nem
egység, hanem tört; a hosszabb, összefüggő szöveg sem az, mert a felnőtt agyra túl nagy feladatot
ró mechanikus elsajátítása.
A tankönyvekről

Ezen a téren is óriási haladást értünk el a legutóbbi egy-két évtizedben. A világnyelvek

mindegyikét tanulhatjuk frissen készült, modern pedagógiai elveken épült magyar
tankönyvekből.
A jelzőt azért emeltem ki, mert magyar anyanyelvű, lehetőleg magyar szerző által szerkesztett
könyvből tanuljon. Nem sovinizmusból, hanem azért, mert minden népnek a maga speciális
nehézségeivel kell megküzdenie egy idegen nyelv elsajátításánál. Jespersen, a kiváló dán
filológus és nyelvpedagógus, az angol nyelvben rendszeresen elkövetett hibákat nemzetek szerint
csoportosította.
Hadd idézzek én is egy példát arra, hogy az egyik népnek fejtörő lehet az, ami a másiknak
természetes. A felszabadulás után Potapova orosz tankönyve került először forgalomba
Magyarországon. A könyvet nézegetve eltűnődtem azon, hogy miért foglalkozik egyes – nekünk
egészen természetes – fordulatokkal oldalakon át a könyv, miért siklik el egy-két rövid mondattal
mások felett. Így például számtalan példát idézett annak a szabálynak rögzítésére, hogy a „hol”
szót az oroszban „где”-vel, a „hová” szót „куда”-val kell fordítani. Mindaddig nem értettem,
hogy miért kell ezen a számunkra magától értetődő tényen ennyit lovagolni, amíg rá nem jöttem,
hogy a könyv eredetileg franciák számára készült. A nálunk kiadott formáját is franciából
fordították magyarra. A franciában viszont nincs külön szó a „hol”-ra és a „hová”-ra: mindkettőt
„oů”-val kell fordítani. Logikus tehát, hogy franciák számára írt könyvben külön kell felhívni a
figyelmet egy olyan nyelvi tényre, ami nálunk természetes, amit mi el se tudunk másképp
képzelni.
Hibás az a – néha még egyetemi szinten is divatos – gyakorlat, hogy a „nyelvország” elemi
iskolai tankönyveit használják nyelvkönyvként. Igaz, hogy a nyelvismeret szempontjából a
felnőtt tanuló is gyermek, de másképpen gyermek. Az illető országban élő kis hat vagy hétéves
csak leírt formájukban nem ismeri a szavakat, de szókincse az adott helyen lakó felnőttével
azonos tőből fakad. Mire menne viszont a magyarul tanuló lengyel, orosz vagy francia azzal az
olvasókönyvvel, amely valamikor egy Hajdú megyei faluban akadt a kezembe? Az első mondata
így hangzott: „A kanász a tülökkel riog.”
Hogyan beszélünk idegen nyelveket?

Már ismert analógiák felhasználásával: egyrészt az anyanyelvünkből kiindulva, másrészt azokra

az ismeretekre támaszkodva, amelyeket a szóban forgó „cél”-nyelvben már régebben
megszereztünk.
Az előbbi esetben úgy próbáljuk megoldani az új szituáció által felvetett feladatokat, hogy egy
másik nyelv tényeit (szabályait, szóanalógiáit) érvényesítjük. Az utóbbiban magának a
célnyelvnek ismert kaptafáit igyekszünk felhasználni. Tehát vagy a nyelvek közötti, vagy a
nyelven belüli hasonlatosságra építünk.
Matematikusok egyszerűbben fogalmaznák meg ezt a tételt. Azt mondanák, hogy az előbbi
esetben extrapoláljuk, az utóbbi esetben interpoláljuk a szabályokat.
Tudománytalanul és nagyon leegyszerűsítve így határozhatnánk meg ezt a két matematikai
fogalmat: ha a kertemben álló nyárfáról megállapítottam, hogy évenként fél méterrel növekszik
és e percben 30 méter magas, akkor ezt ez adatot extrapolálva feltételezhetem, hogy 1980-ban 35
méter magasból rikkant majd a csúcsán fészkelő feketerigó. Ha viszont a havonkénti
növekedésére vagyok kíváncsi, akkor a fenti adat interpolálásából kiszámíthatom, hogy
havonként körülbelül 4 centiméterrel lesz nyurgább a nyárfa.
Idegen nyelven beszélve ösztönösen, automatikusan extrapolálunk, illetőleg interpolálunk.
Ez az ösztönös tevékenység segíti is, nehezíti is, az idegen nyelv elsajátítását.
Ha nem extrapolálnánk, akkor minden nyelvet úgy kellene megtanulni, mint az elsőt, az
anyanyelvünket. Ez bizony nem lenne ideális megoldás.
A kisgyerek – velünk szemben – függetlenített nyelvtanuló, akinek gyakorlatilag nincs is más
dolga, mint anyanyelvének elsajátítása. Ötéves korában eljut ugyan a kétezer szavas szókincshez
(aránylag gyorsan, mert ezeknek ismeretére az életösztön kényszeríti), innen azonban már lassabb
a haladás, és évi 3-400 szavas gyarapodással csak 12-14 éves korára tanul meg annyi szót, hogy
gondolatait kifejezni, a külvilág jelenségeit tolmácsolni tudja.
Mire a felnőtt első idegen nyelvét tanulni kezdi, addigra talán nem is tudatosan, de benne él a
nyelv végtelen változatossága. Képe van az egyes és többes számról, a jelen, múlt és jövő időről,
a cselekvés és történés közötti különbségről: a gondolat és kifejezésmódja közötti százféle
kapcsolatról. Ezeket az ismereteket automatikusan érvényesíti az új nyelv tanulásánál.
Ha nem interpolálnánk, akkor minden egyes szót, minden egyes mondatot egyedi esetként
fognánk fel és tanulnánk meg.
Miután – pl. az igével kapcsolatban – kialakult már bennünk az olvas – olvasás – olvasó –
olvasott lánc, akkor a többi nyelvben (minden nyelvben) csak a megfelelő láncszemet kell
behelyettesíteni és kész a kerítés.

olvasni olvasás olvasó olvasott

to read reading reader read
lesen der Lesen der Leser gelesen
читать читение читатель прочитанный
lire le lecture le lecteur lu/e

Szókincsünk bővítése automatikus interpolálással történik: megvan a kaptafa, ráhúzzuk az új

jelenséget.
Ez a két tevékenység – a nyelvek közötti és a nyelven belüli analógiák felismerése és
felhasználása – teszi lehetővé, hogy tájékozódjunk az idegen nyelv labirintusában. Minden
problémánkat megoldaná ez a kétféle funkció, ha a nyelvek egységes törvényeket követő,
szabályos rendszerek lennének. Sajnos, nem azok.
Nem lehetnek azok, mert amit sokan használnak, az óhatatlanul elkopik és eltorzul. Az lenne
meglepő, ha nem menne ki a formájából a kesztyű, amelyben reggel a nagymama húzná a vizet a
kútról, délben a kamaszfiú szánkázna vele és este anyuka díszelegne benne az operában.
Ilyen milliók által, millió célra használt kesztyű a nyelv. Természetes, hogy változik: enged és
kopik, bővül és összeugrik. Elveszti szabályos alakját. Ott veszti el, ahol a legtöbben nyúlnak
hozzá: a köznapi szavaknál.
Nyelvpedagógusaink összeállították a 40 legtöbbet használt angol igét (tenni, venni, jönni,
menni, enni, inni stb.). Egytől egyig rendhagyó.
Ezért nehezebb a köznyelv a tudományosnál. Ezért egyszerűbb a szakszöveget megérteni, mint
helyesen kérni egy pohár vizet.
Egy mondatot, amely a protoplazma fehérjekomponensének elbomlásáról szól, aránylag könnyű
lefordítani. Tudományos szövegekben nemcsak a kifejezések nemzetköziek (és így legalább
írásban könnyen felismerhetők), hanem a mondatfűzés is szabályos mintát követ. Extrapolálással
és interpolálással itt csaknem telitalálatot érhetünk el. De jaj annak, aki a magyar mondatot
lefordítva kérdezi meg, hogy hány óra.
A német ezt úgy fejezi ki: Milyen késő van? (Wie spät ist es?) – a francia: Melyik óra van?
(Quelle heure est-il?) – az orosz: Hányadik óra? (Который час?) – az angol: Micsoda az idő?
(What is the time?).
A nyelvtanuló rögösebb pályán halad, mint bármely más készség elsajátítója. Útját az
automatikus extra- és interpolálás komplikálja, amelyet a nyelvtudomány transzfernek,
interferenciának, vagy keresztasszociációnak (cross-association) is nevez.
Aki mérnöknek vagy orvosnak készül, annak nem kell tanulmányait a már kialakult kapcsolatok
sürgős felbontásával kezdeni. Nem rögződtek bele hibás – az új tanulnivaló szempontjából hibás
– orvosi vagy mérnöki képzetek, amelyek az új tanulnivaló elsajátítását nehezítik, „keresztezik”.
Képzeljük el, hogy egy szer csak kiderülne: át kell alakítanunk a számokról alkotott összes
eddigi elképzeléseinket; ezentúl új számrendszer alapján kell élnünk. Mennyi időbe és energiába
kerülne, amíg leszoknánk arról, hogy kétszer kettő négy?
Legkevésbé a szókincs megszerzésében zavar bennünket az anyanyelvi ráhatás. Azt a kezdő is
hamar megérti és megtanulja, hogy az asztal angolul nem asztal, hanem table és a könyv nem
könyv, hanem book. De az már nem megy ilyen simán, hogy a „Mi van az asztalon?” kérdésre ne
így feleljen: „Book is on the table” (könyv van asztalon), hanem így: There is a book on the table.
Az anyanyelvi interferencia jól ismert jelenség. Sokkal kevesebbet beszélnek
nyelvpedagógusaink arról a tényről, hogy a legtöbb téves extrapolálás nem anyanyelvünk, hanem
az első – vagy alaposabban elsajátított – idegen nyelvből származik.
Nyilván azért, mert anyanyelvünk megtanulása különösebb energiabefektetéssel – főleg
tudatossal – nem járt, nem járhatott. Amikor azonban a felnőtt – mondjuk – angolul kezdett
tanulni, akkor e tevékenységbe már az akarati szféra is bekapcsolódott. Tudatosan véstük
agyunkba a szabályt, hogy a p-t-k mássalhangzókat „aspiráltan”, hehezetten kell ejteni. Annyira
sikerült rászoktatni magunkat, hogy amikor a francia nyelvre térünk át, legalább ennyi energiával
kell leszoktatni magunkat a „hehezésről”. Pedig meg kell tennünk, mert az aspiráltan ejtett
mássalhangzók a francia szavak érthetőségét éppúgy eltorzítják, mint ha pl. magyarban „phék”–et
mondanánk pék helyett.
Ha az extrapolálás bizonyos értelemben negatívan hat is az új nyelv elsajátíthatóságára,
értelmesen tanuló felnőtt kezében értékes eszköz lehet: a rögzítés eszköze.
A le nem rögzített ismeret ugyanis elrepül.
 Anyanyelvünk egy egyszerű igekötő mögé rejti a „tanulni” és „megtanulni” közötti óriási
különbséget. E különbség mögött éppen a rögzítés ténye húzódik meg. Ha a rögzítetlen ismeret
nem repülne el, akkor a nyelvet tanulók száma azonos lenne a nyelvet tudók számával. Sajnos,
nem azonos.
Találkozunk egy szóval, egy szabállyal, azután agyunk tovább siklik az új nyelvi tény felett:
nem lett sajátunk, nem lett belőle eszköz, amelyet kényünkre-kedvünkre felhasználhatunk, ha
szükségünk lesz rá. Még jó, ha passzívan felismerjük, amikor legközelebb megint felbukkan
előttünk.
Az ismeretek rögzítésének éppen a szembeállítás az egyik jól bevált módszere. A felnőtt agy
úgyis megteszi, még ha a legújabb pedagógia fintorog is tőle.
Tudatosan kell tisztázni magunkban, hogy a német nem kettőzi a mássalhangzókat
magánhangzók között úgy, mint a magyar („hätte”, „Brücke”)- Hogy a lengyel az orosztól
eltérően nem használja a személyes névmásokat, mert az igeformák végződése úgyis
egyértelműen utal a cselekvő személyre. Az olasszal és franciával szemben kell tisztázni
magunkban, hogy a spanyol a mozgást jelentő igéket is „haber” segédigével párosítja, nem pedig
a „ser”-rel, mint a testvérnyelvek. Le kell rögzítem, hogy az angol – a magyartól eltérően – a
jelenben aktuális cselekvést nem jelen idővel, hanem „present perfect”-tel fejezi ki, ha már a
múltban elkezdődött. Hogy az orosz a magyarral ellentétben birtokos esetet használ a
mennyiséget jelző főnevek után – egy darab kenyér: кусок хлеба.
Az anyanyelv – vagy más, jobban rögződött idegen nyelv – extrapolálása az új nyelv
szempontjából: hiba. A hiba azonban a tanulás szempontjából: érték. Azért érték, mert tudatos
szembeállítást tesz lehetővé, ez pedig a rögzítés jó eszköze. Rögzítés nélkül nincs eredményes
nyelvtanulás.
Pedagógiai szempontból legértékesebb a saját magunk által elkövetett hiba. Ha egy tévedésemet
felfedeztem, ha egy hibámat fejemre olvasták, csodálkozás, bosz-szúság vagy sértődöttség
formájában az érzelmi szféra is bekapcsolódik az ismerkedésbe. Kitűnő eszköz a rögzítésre.
Ne haragudjunk tehát a hibákra. Sok értékes dolog született már belőlük. Többek között a
francia, az oksz, a spanyol. Mindhárom nyelv a latin vulgáris használatából alakult ki.
Mi persze ne akarjunk új nyelveket alkotni. De a meglevőket jobban elsajátíthatjuk a kiindulási
(anya)nyelv és az új nyelv sajátságainak összehasonlításával, a hibás és a helyes megoldás
tudatos szembeállításával.
Ha jót és téveset egymás mellé helyezünk, akkor elkerülhetjük a hibák meggyökeresedését. Ez
pedig nagyon fontos. A már sokszor emlegetett hangvillának tisztán kell zengeni, hiszen erre
hangoljuk be a kimondani kívánt szót, mondatot. Ezért tilos a saját, kijavítatlan fordítás,
fogalmazás olvasgatása, vagy pláne betanulása. Erre a célra csak eredeti vagy tökéletesen rendbe
tett szöveg alkalmas. Ha sokat halljuk a rossz formát, fülünkbe lopja és elfogadtatja magát
„kamarahangnak”: úgy járunk, mint a kozmás koszton tartott férj, aki végig abban a
meggyőződésben élt, hogy ilyennek kell lennie az igazi babfőzeléknek.
Hogyan beszéljünk idegen nyelveket?

Úgy, hogy ne a forrásnyelv (vagyis anyanyelvünk) szolgáljon kiindulópontként, hanem a cél –

vagyis idegen – nyelv. Az utóbbinak ismert, bevált kaptafáira húzzuk fel az újonnan elénk került
nyelvi jelenséget.
Ezt a követelményt úgy szokták kifejezni, hogy „gondolkozzunk az idegen nyelven”. Nem
szimpatikus nekem ez a megfogalmazás. Maradok a kaptafánál.
Hogyan lehet megállapítani, hogy milyen nyelven gondolkodunk? Hogyan, mikor lehet
behatolni az agytevékenység hallatlanul bonyolult mechanizmusába?
Csak nagyon tragikus körülmények között: amikor az agyállomány valamely körülírt részének
elpusztulása miatt a beteg emlékezőtehetsége – néha teljesen, néha részlegesen – felmondja a
szolgálatot.
Agypatológusaink ismernek olyan eseteket, amelyeknél csak az anyanyelv esett ki a sérülés
következtében, az idegen nyelvek nem. Máskor az anyanyelvnek csak az igéit felejtette el a
beteg, a névszóit nem. A tudományos kutatás bizonyosan tovább fogja tisztázni a gondolkodás és
a beszéd folyamatára vonatkozó ismereteinket. Mi egyelőre maradjunk a fenti fogalmazásnál és
igyekezzünk rászokni arra, hogy ne anyanyelvünk, hanem az idegen nyelv felől közelítsük meg
mondanivalóinkat.
Annyi mindenhez hasonlítottuk már az idegen nyelven való beszédet – hasonlítsuk most a
fényképezéshez. Tegyük fel, hogy gyönyörű rózsaszálat látunk és le akarjuk fotografálni. Senki
sem választja azt a módszert, hogy a tárgylencsét sorba rászorítja az egyes szirmokra és így
kattintgatja el a gépét. A helyes megközelítés hátrálásból áll: visszahúzódunk a megörökítendő
tárgytól egy bizonyos távolságra. Éppen akkorára, hogy gépünk keresőjébe bepillantva a
lefényképezendő tárgy egészét lássuk.
Aki sorra venné az anyanyelv szavait és lefordítaná az idegen nyelvre, ugyanazt a hibát követné
el, mint a rossz fotográfus. A lefényképezendő tárgy a fülünkbe csengő idegen nyelvi forma
legyen. Mint már megállapítottuk, a nyelvek legmegfoghatóbb, legjobban idézhető részét a
szókincs képezi; hadd hivatkozzunk most is erre.
A „nem jut eszembe” réme mindig ott lebeg felettünk, amikor idegen nyelven beszélünk. Nem
is fog eszünkbe jutni mindaddig, amíg rémülten nyargalászunk gondolatban az anyanyelvi
kifejezés körül. Jaj, istenem, hogy is mondják…
Gyakorlattal, fegyelemmel eljuthatunk odáig, hogy agyunkból száműzzük az anyanyelvi
kifejezést és azt a kísérő szót villantjuk fel, amellyel együtt szoktuk hallani, emlegetni a
szökevény kifejezést.
Rövid nyelvtanári pályafutásom alatt kísérletképpen más-más diáktól kérdeztem meg pár órán
át, hogyan mondjuk oroszul: „ötéves”. Ha magyarul tettem fel a kérdést, haboztak; ha
kisegítettem őket a „terv” (план) szóval, rögtön rávágták: „пятилетный”. Együtt tanulták meg a
két szót, egyik segített a másikat felidézni. Amikor még bosztont táncoltak a párok, voltak, akik
csak a kályhától elindulva tudtak végiglejteni a termen.
Ha fentebb a szóbokrok tanulását javasoltuk, akkor ezt két cél érdekében is tettük. Egyrészt
biztosabbak lehetünk abban, hogy nem tévedtünk a szó értelmezésénél, mert összefüggései
jobban meghatározzák a jelentését. Másrészt környezetével együtt véstük agyunkba, ami jó
szolgálatot tesz akkor, amikor elillanni akaró szellemet kell visszaidézni.
Bárki, aki a szókincs parttalan tengerének mélyébe pillant, meglepve fogja megállapítani, hogy
mennyi ilyen „ölelkező” szópár van a világon. Ezek megtanulása megint csak elsőrangú és -rendű
feladat; valami, amit a szóról szóra tanulástól viszolygó felnőttnek is szívből tanácsolhatok.
 Az akadály az elhárítással, a kötelesség a teljesítéssel, a nehézség a leküzdéssel, a hír a
közléssel, a szerep a játszással, az életszínvonal az emeléssel, az igény a kielégítéssel, az üzenet
az átadással, a feltétel a megteremtéssel, a zár a nyitás-csukással, a fal a felépítéssel vagy
lebontással (no jó, néha a spontán összedűléssel) jár együtt. Biztosra megy az, aki ezeket az
ölelkező szópárokat együtt tanulja meg: számíthat rá, hogy a kritikus pillanatban, amikor ki kell
mondani őket, együtt fognak bekerülni fényképezőgépe keresőjének keretébe.
Mi történik, ha mégsem sikerül a szembesítés, mert a szópár mindkét tagja sztrájkol? A régi,
idétlen diákvicc szerint kell eljárni: „Mondani akartam valamit, de elfelejtettem.” „Akkor mondj
hasonlót!” Igen, még mindig jobb valami hasonlót, tökéletlenebbet mondani, mint elnémulni és
rémülten kutatni agyunkban az „igazi” kifejezés után. Még akkor is, ha érezzük, hogy csak az az
egy bizonyos szó fejezné ki maradéktalanul a mondanivalónkat. Mármint ha eszünkbe jutna.
Elismerem, hogy a vágtatás, rohanás, száguldás sokkal színesebb, mint az egyszerű futás. De
ha valamennyi szó cserben hagyja emlékezetünket, akkor szégyen a futás, de hasznos. Idegen
nyelven beszélni mindig megalkuvást jelent – hirdette Kosztolányi.
A szinonimákon (rokonértelmű szavakon) kívül az antonimáktól (ellenkező értelmű szavak)
kapjuk a legnagyobb segítséget. Ha sem a „merész”, sem a „hős”, de még a „bátor” se jut
eszünkbe, a „nem gyáva” is jobb lesz az elnémulásnál. Lehet a merev, rideg helyett „nem
rugalmast”, „szájtátiság” helyett a „tetterő hiányát” mondani, amikor a szükség rákényszerít.
Ha különösen rossz formában vagyunk és ez a módszer se segít, megmarad utolsó mentsvárunk:
a körülírás. „Milyen poétikusan hangzott az előbb – dicsértem meg egyszer egyik
tolmácskollégámat –, amikor a szerény kis virágról beszélt, amelyet messziről elárul illata.”
„Muszáj volt, mert nem jutott eszembe, hogy hogy mondják olaszul az ibolyát” – felelte.
A hatás az idegen nyelvű beszélgetésben (vagy fogalmazásban, fordításban, tolmácsolásban)
nem a valótól, hanem annak égi másától függ, mint az ének varázsa Vojtina Ars poeticájában
(Arany János). Partnerünk képet, méghozzá hű képet akar kapni mondanivalónkról és mindegy
számára, hogy ezt milyen nyelvi eszközökkel érjük el. Magától értetődő, primitív igazság, hogy
ezt a hűséget legkevésbé a kiindulási nyelv formáinak a célnyelvre való gépies átvitelével tudjuk
biztosítani. Abszurdumig vive az anyanyelvhez való ragaszkodást, azt állíthatnánk, hogy a német
verekedők láblépéseket (Fusstritt) és fülfügéket (Ohrfeige) osztogattak egymásnak: senki sem
sejtené, hogy rúgást és pofont akartunk mondani.
A fordítással kapcsolatban sok közhely hangzott már el. (Valamennyi vonatkozik az idegen
nyelvű beszélgetésre, hiszen az is fordítás, csak éppen saját gondolatainkat visszük át a
forrásnyelvről a célnyelvre.) A közhelyek közhelye úgy szól, hogy „jó az a fordítás, amely a
lehető leghívebben ragaszkodik az eredetihez, de ugyanakkor tökéletesen azt a benyomást kelti,
mintha a célnyelven íródott volna”. Hadd fogalmazzam meg ezt a követelményt inkább úgy, hogy
jó az az áttétel (beszéd, fordítás, tolmácsolás), amely ugyanazokat az asszociációkat kelti,
amelyeket az eredetinek keltem szándékában volt.
Aki ezt el akarja érni, az „sulykot bizony nemegyszer elhajít”, mint Arany írja a fentidézett Ars
poeticában. Ez történt velem egy ünnepi vacsorán, amelyet egyik miniszterünk rendezett japán
kollégája tiszteletére. Én mint tolmács kerültem az asztalhoz.
Halat szervíroztak előételként és a vendég – nyilván a „captatio benevolentiae” (a jóakarat
megnyerése) céljából – azzal kezdte a társalgást, hogy „a munkásosztályhoz való viszonyomat
egy életre eldöntötte az a tény, hogy tizennyolc éves koromig minden este rákot vacsoráztam”.
Ha humorista lennék, azt írnám, hogy torkomon akadt a kés, amellyel a halat ettem. Tény az,
hogy belesápadtam a feladatba: ha szóról szóra lefordítom, akkor bakot lövök. Ami Japánban a
proletariátus eledele, az Magyarországon luxusbankettek díszfogása! Ez úton is bocsánatot kérek
az összes szótárszerkesztőtől: kénytelen voltam úgy visszaadni, hogy „tizennyolc éves koromig
rántott levest reggeliztem”.
Hogyan tanulok nyelveket?

Az elméleti elmefuttatások után szeretném elmondani: hogyan kezdek a gyakorlatban hozzá egy
új nyelv tanulásához. Abban a reményben adom át tapasztalataimat, hogy a nálam okosabbak
más, jobb módszert fognak javasolni, amivel saját nyelvtanulási arzenálomat is kiegészíthetem.
Tegyük fel, hogy azilul szeretnék megtanulni. Ilyen nyelv persze nem létezik. A probléma
általános érvényűségének hangsúlyozására én magam találtam ki ebben a pillanatban.
Először is jó vastag azil szótárt próbálok beszerezni. Derűlátásból nem veszek soha kis szótárt:
feltételezem, hogy hamar kitanulnám, és akkor kárba veszne a kiadott pénz. Ha azil–magyar
szótár történetesen nem kapható, akkor igyekszem azil–angol, azil–orosz stb. szótárra szert tenni.
Tankönyvként kezdetben ezt a szótárt használom. Megtanulom belőle az olvasási szabályokat.
Minden nyelvben (következésképpen minden szótárban) van egy sereg nemzetközi kifejezés.
Minél nagyobb a szótár, annál több. Nemzetek, országok, városok elnevezése (főleg a kisebbeké,
amelyeknél nem áll fenn a gyakran használt szavakat fenyegető torzulásveszély), a tudomány
„nyelvfeletti” szókincse feltárja előttem az azil nyelv betű–hang viszonyait. Emlékszem, az 1941-
ben vásárolt orosz–angol szótárban is először a nevemet – Екатерина – kerestem meg.
A szavakat nem tanulom meg, csak nézegetem, mint valami megfejtendő keresztrejtvényt. Mire
az olvasás szabályaival a fenti szókincs alapján tisztába jövök, addigra szótáram sok minden mást
is elárult az azil nyelvről. Látom, hogyan alakítja egymásba a szófajokat; hogyan képez igéből
főnevet, főnévből melléknevet, melléknévből határozószót stb.
Ez csak olyan kóstolgatás. Ízlelem a nyelvet, barátkozom vele.
Rögtön utána és egyszerre vásárolom meg a tankönyvet és az azil nyelvű szépirodalmi műveket.
Előbbiből – minthogy ÁNy vagyok, vagyis időbeli okokból elsősorban magamtól kell órákat
vennem – kizárólag kulcsosat. Tehát olyat, amelyben a feladatok helyes megfejtése is
megtalálható. Végigmegyek a leckéken és a feladatokat sorban írásban megoldom. Nagyon
„szellősen” írok, hogy a javításra sok hely maradjon. Utána megnézem a „kulcs”-ban a helyes
megoldást és melléje-föléje írom a helytelen, saját variációmnak. Így igen szemléltető képet
kapok Butaságom történetéről.
Megszidom magamat az elkövetett hibákért, majd sürgősen megbocsátok magamnak. (Ez
nagyon fontos, lásd lejjebb, 10. parancsolat.) Füzetemben mindig hagyok annyi helyet, hogy az
elrontottak mellé 5-6 hasonló szót, mondatot írhassak. Segítenek magamba sulykolni a
helyesbített formát.
Minthogy ez elég unalmas szórakozás, a kezdet kezdetén hozzálátok azil színdarabok vagy
novellák olvasásához is. Ha szerencsém van, kapok a már említett „adaptált” szövegekből. Ha
nincs, belevágok bármely szépirodalmi műbe, amit 1950 előtt adtak ki. Mindig kettőt veszek
belőlük: így megvan a remény, hogy legalább az egyik közérthető. A modern asszociációkra
épülő regények stílusát esetleg még magyarul sem érteném meg.
A közérthetőbe haladéktalanul belevágok. A nemértéstől a féligértésen keresztül eljutni a
megértésig – felnőtt ember szelleméhez méltó, izgalmas és lelkesítő turistaút. Mire megtettem,
azzal az érzéssel búcsúzom a könyvtől, hogy „ez jó mulatság – férfimunka volt”.
Első olvasásnál csak azokat a szavakat írom ki, amelyeket megértettem, vagyis amelyeknek
jelentését a kontextusból ki tudtam hámozni. Persze ezeket sem elszigetelt formában, hanem
hátterükbe beépítve. Csak másodszori vagy harmadszori olvasásnál keresem ki a szótárból az
ismeretleneket. Akkor se mindegyiket. Amit azonban kiírok, ahhoz mindig hozzácsípem a
„bokrot”, amellyel együtt hozza őket a könyv, vagy minden valamirevaló, mai szótár.
 Mindez azonban nem tanít meg a már sokszor emlegetett négy aspektus közül az egyik
legfontosabbra: a „szóból értésre”. És a tankönyv (kicsit mindig kétes értékű) átírásain kívül nem
kaptam képet a helyes kiejtésről sem. Ezért az azillal való ismerkedés legkezdetibb szakában
rászánok már egy-két órát a „levegőűr feltérképezésére”. Megállapítom, hogy mikor, milyen
hullámhosszon hallhatok azil beszédet a rádióban.
A budapesti rádió 7, a moszkvai több mint 50, a prágai 17 nyelven sugároz híreket. Valahol,
valamikor okvetlenül el tudom csípni az űrben az engem érdeklő idiómát.
A hírek főbb vonásaikban a nap legfontosabb nemzetközi eseményeit tükrözik. Ezért – még ha
Azilia lakóinak várható érdeklődése szerint is válogatják össze őket – általában azonosak a
különböző nyelvű adásokban. Mindig meghallgatom tehát a hírközlést valamely más, ismertebb
nyelven is. Így előre kulcsot – majdnem szótárt – kapok a várhatóhoz. Ha menet közben
ismeretlen szó bukkan fel, leírom. Adás után rögtön megkeresem a nagyszótáromban. Azért
rögtön, mert közvetlenül a vétel után még összefüggésével együtt cseng a fülemben: ha
félrehallottam (ami sokszor megtörténik), az emlékezetemben lévő kontextus segít
helyrebillenteni a tévedést.
Ha megtalálom a szót a szótárban, megint kijár önmagamnak egy kis vállveregetés, ami terhes
feladat helyett kellemes időtöltéssé teszi a tanulást.
Utána nem rögtön, hanem 1-2 nap múlva beírom a szótárba a „légből kapott” ismereteket. Ez az
„időbeli lépcsőzetesség” azért ajánlatos, mert így kénytelen vagyok még egyszer – sajnos,
sokszor nem utoljára – felidézni a halványuló emlékeket.
Hetenkint egyszer magnetofonra veszem az adást. A szalagot egy darabig megőrzöm, többször
leforgatom. Ilyenkor mindig a kiejtésre koncentrálom a figyelmet. Bizony akadnak néha szavak,
amelyeket a könyvekből már ismerni véltem, de amelyeknek a bemondó anyanyelvi kiejtése
alapján újra be kell mutatkoznom.
Igyekszem persze azilul beszélő tanárt felkutatni. Ha hivatásos pedagógust találok, nyert ügyem
van. Ha ilyen „nincs a piacon”, legalább itt tanuló azil ösztöndíjashoz próbálok szocialista
összeköttetést szerezni.
Bevallom, szívesebben veszek nőtől órát, mint férfitól. Talán azért, mert a hölgyeknek
„lazábban van beakasztva a nyelvük”; könnyebb velük csevegni. Régóta izgat a kérdés, hogy a
nők (nagy általánosságban) miért beszélnek többet, mint a férfiak (ugyancsak nagy
általánosságban).
Addig is, amíg erre a problémámra választ kapok valamely pszichofiziológustól, szeretném
leszögezni, hogy azil tanáromtól elsősorban azt várom, amit se könyvtől, se rádiótól nem tudok
megkapni: 1. az átlagosnál lassúbb tempóban beszéltetem, hogy minél több szót tudjak „kifogni”
az összefüggésből, és 2. saját azilságomat javíttatom vele, mégpedig elsősorban a minden órára
lelkiismeretesen elkészített írásbeli feladat alapján.
Eleinte „szabad fogalmazásokat” írok, mert ez könnyebb. Sokszor nem is összefüggő
szövegeket, hanem laza mondatokat, amelyekbe beépítem a látott-hallott új szavakat és/vagy
nyelvtani formákat. A javítás alapján ellenőrzöm, hogy helyesen fogtam-e fel jelentésüket,
szerepüket. Később fordítani kezdek. Itt ugyanis előre megadott szöveg kényszerít rá, hogy ne a
már jól ismert formákat használjam, hanem a fordítási fegyelem által rámparancsolt
bizonytalanabbakat is. Sok hivatásos nyelvtanárral szemben Ponghó István véleményét vallom
(Köznevelés, 1967. 4), aki a fordításban – mégpedig az idegen nyelvre való fordításban – a
nyelvismeret megszilárdításának hatékony eszközét látja.
A kijavítatlan hiba – életveszélyes. Ha hibás formát ismételgetünk, az gyökerezik belénk, azt
fogjuk hitelesnek elfogadni. Az írásbeli fordítás könyörtelenül gombostűre tűzi tévedéseinket,
ami mellett a hallgató fül könnyen továbbsuhan.
 Éveken át kísérgettem kínai vendégeinket Budapesten. A Hősök tere sohasem maradt ki a
programból. Legalább ötvenszer mondtam el, hogy a tér közepén egymáshoz simuló koszorúk az
Ismeretlen Katona sírját borítják. Szóról szóra lefordítottam a kifejezést. Soha, senki se javított
ki: a vendég nem nyelvtanár. Évek múltán, amikor egy idegenforgalmi prospektusfordításomat
lektorálva kaptam vissza Pekingből, kiderült, hogy tökéletesen másképpen mondják.
Nem vág szorosan a témába, de ide szeretném iktatni azt a kérdést, hogy kitől remélhetjük – az
erre hivatott pedagóguson kívül – tévedéseink kijavítását. Tapasztalatom szerint a kis nyelvek
képviselőitől. Nekik még újdonság, hogy anyanyelvüket „kinnszülöttek” is beszélik, magyarán
mondva, hogy rosszul beszélik. Misszionáriusi hévvel figyelmeztetnek minden elkövetett hibára.
Néhány évvel ezelőtt Angliában szívélyes, művelt pedagóguskollégákkal dolgoztam együtt. Már
a bemutatkozásnál megkértem őket: javítsák ki hibáimat. Három hét múlva mégis
szemrehányással kellett búcsúznom tőlük – soha, semmilyen tévedésemre sem figyelmeztettek.
Talán egyetlen hibát se csináltam? – „Ó, dehogynem! – legyintettek. – Csak tudja, mi annyira
hozzászoktunk az ilyesmihez, hogy a fülünkben automatikus hibahelyrebillentő készülék alakult
ki. Ami az agyunkhoz ér, az már a helyesbített forma.”
A másik esetem ennek mulatságos ellentéte volt. Szomszédos baráti állam egyik vezető
politikusa adott vacsorát többszáz külföldi vendég tiszteletére. Az ünnepi pohárköszöntőt sajnos,
anyanyelvén mondta el, amiben bizony elég csehül álltam. A diplomácia szabályaira vonatkozó
halvány emlékeim mégis azt súgták, hogy nekem is erre a nyelvre kell fordítanom a
válaszbeszádet. Felejthetetlenül kedves élményem, hogy a házigazda fordítás közben sűrűn
megállított, figyelmeztetett, hogy hibát csináltam és mindjárt meg is magyarázta, hogy miért, és
hogyan kellett volna helyesen mondanom. Nagyon megértettem: én se mulasztok el egyetlen
alkalmat, hogy tanítsam azokat, akik vállalták az anyanyelvem elsajátításával járó fáradalmakat.
Az írásbeli fordítás még egy előnyét szeretném hangsúlyozni a beszélgetéssel szemben. Idegen
nyelven beszélni: rutin kérdése. Abban az értelemben is, hogy bölcs ember megtanul csak addig
nyújtózkodni, ameddig tudása takarója ér. Ez persze nem baj, sőt Németh László szerint „az tud
jól, aki azt akarja mondani, amit tud”. A baj csak ott van, hogy az ilyen ügyeskedéstől sem
szókincsünk nem gyarapszik, sem mondatfűzési képességünk nem gazdagodik. A hotelportástól
50-60 mondatot várunk el, de azt azután tökéletesen, az ÁNy-nak azonban meg kell tanulnia a
szélesebb keretek kitöltését is. „Beszélgetésnél azt mondd, amit tudsz, fordításnál azt tudd, amit
kell” – tanított egy okos francia kolléga.
Azok, akiknek volt türelmük végigolvasni az azil nyelv elsajátításával kapcsolatos
fejtegetésemet, két dolgot fognak talán hiányolni benne. Minden valamirevaló (mint az angol
mondja: „self-respecting”) nyelvtanulásról szóló írásműben most annak illene következni, hogy
„…igyekszem ezen kívül minél behatóbban megismerkedni Azilia történelmével, földrajzával,
társadalmi, politikai és gazdasági viszonyaival”.
Az ilyen ismerkedés persze nem árthat, hiszen közelebb visz bennünket célunkhoz: a nyelv
minél átfogóbb, pontosabb ismeretéhez. Ha mégis némi viszolygással írom le, úgy ez elsősorban
azért van, mert sokszor visszaélnek ezzel a (magamban „nyelvmellettinek” nevezett) területtel.
Sokkal egyszerűbb ugyanis Azilia fenti vonatkozásairól magyar nyelvű előadásokat hallgatni
(vagy tartani), mint a nyelv szókincsével és nyelvtanával gyötörni magunkat (vagy
tanítványainkat).
Ugyancsak ide illene egy másik megjegyzés is: „igyekszem továbbá kijutni Aziliába, hogy a
helyszínen tökéletesítsem ismereteimet”. Ezt sem írtam ide, pedig bevallom: igyekszem.
Valamikor két alapösztönről beszéltek a tudósok: a Hungertriebről (éhségösztön) és a
Liebestriebről (szerelmi ösztön). A mai filozófusoknak a Reisetriebet (utazási ösztön) is ide kell
sorolni. Az utazás vágya korunkban és hazánkban komoly feszítőerővé vált. Azt hiszem, részben
a háború és az azt követő megszorítások miatt, hiszen az előbbi két „Trieb” is csak akkor válik
igazi hajtóerővé, ha kielégítésük akadályokba ütközik.
Amikor tehát meghallom, hogy a tripológusok idén Azilville-ben, Azilia fővárosában tartják évi
rendes közgyűlésüket, én is mindent megteszek, hogy meggyőzzem felettes hatóságaimat: ezen a
világrengető eseményen Magyarországnak is okvetlenül képviseltetnie kell magát. Természetesen
szerény személyemben, aki a tripológiát már csecsemőkoromban választottam hivatásomnak.
Ha nem sikerül az akció, legfeljebb az idő ment kárba, amíg vastag fóliánsok és enciklopédiák
böngészésével igyekeztem kideríteni, hogy mi is tulajdonképpen az a tripológia.
Ha sikerült (mármint a meghívást, az útlevelet és a vízumot megszereztetni), akkor az utazásnak
azil nyelvtudásomra gyakorolt hatása (a kinttartózkodás időtartamán kívül) két tényezőtől függ.
Egyrészt attól, hogy mennyire volt alkalmam tudatos aktivitással hallgatni (és rögzítés céljából
fel is jegyezni) a bennszülöttek azilságát, másrészt attól, hogy mennyire ismertem a nyelvet az
elinduláskor.
Súlyos tévhit, hogy a „nyelvországban” való tartózkodás – tölcsér, amelyen keresztül fejünkbe
töltődik a tudomány. Azt hiszem, a latin mondás: „Saxa loquuntur” – a kövek beszélnek –
tévesztette meg az embereket. Ezért gondolják, hogy maguk a házak, a falak és épületek csapnak
fel tanítómesterüknek. Lehet, hogy beszélnek, de sajnos kőnyelven. A környezet hatására talán
valóban felcsípünk egy-egy „kollokviális” mondást, szólást, fordulatot: semmivel se többet, mint
ugyanennyi idő alatt otthon, szorgalmas tanulással.
Sem az Aziliába szakadt honfitársainkkal folytatott visszaemlékezés (emlékszel még a Sanyira a
hatodik B-ből?), sem az összehasonlító kirakatkutatás (amelyet az angolok window-shoppingnak,
a németek Schaufensterleckennek, kirakatnyalásnak neveznek) nem visz bennünket közelebb az
azil nyelv ismeretéhez. De igenis közelebb visz a nyelv sűrű hallása. A helybeli újságok mindig
közlik, hogy hol, mikor van vezetéses tárlat – vagy múzeumlátogatás. Az aziliai TIT is biztosan
szervez ingyenes ismeretterjesztő előadásokat. Ha külföldre kerülök, szorgalmasan látogatom és
végigjegyzetelem ezt is, azt is. A moziba járásra szintén jó ürügy a nyelvtanulás. 1967-ben három
hétig voltam Moszkvában, 17-szer voltam moziban. Igaz, hogy a Lomonoszov egyetemen, ahol
laktam; igaz, hogy esetenként 20 kopekért. De – nem hencegésből mondom – egyszer öt perccel
később kezdték az előadást, csak azért, mert én késtem.
Az ideális megoldás persze: intenzív kapcsolat, sok közös program velünk azonos érdeklődésű
azil bennszülöttekkel. Főleg, ha azok hajlandók kijavítani hibáinkat, és ha mi hajlandók vagyunk
ezért nem megsértődni. Ebben az esetben valóban megszilárdult készségekkel jövünk haza és már
csak arról kell gondoskodnunk, hogy itthon feledésbe ne menjenek.
A másik tényező, ami az utazás ismereteinkre gyakorolt hatását eldönti: tudásunk színvonala a
kinntartózkodás idején. A következő fejezetben megkísérlem a nyelvtudás osztályozását, az
iskolákban használatos jegyek alapján. Nos, a legkisebb hasznot az „egyesre” és „ötösre”
állóknak fogja hajtani az utazás. Aki semmit sem tudott kiutazásakor, az bizony szűz aggyal fog
hazaérkezni. Aki igen jól tudta a nyelvet, annál nehezen lesz felmérhető a javulás. A
legkedvezőbb eredményt – a fent részletezett előfeltételek mellett – a közbeeső szinteken fogjuk
tapasztalni.
Azokat a gondolatokat, amelyeket a nyelvtanulás mezejére kirándulva gyűjtöttem csokorba,
igyekeztem rendezni az alábbi kis összefoglalásban. Nevezzük – világért se tízparancsolatnak –
legfeljebb tíz kérésnek.

I.
 Egy-egy alkalommal csak akkor és csak addig tanulj, amíg érdeklődésed a tanulnivaló iránt
lankadni nem kezd.

II.

Foglalkozz mindennap a nyelvvel – ha többre nem jut idő, legalább egy tízperces monológ
erejéig. A reggeli órák különösen értékesek e szempontból: ki korán kel, szókincset lel.

III.

Sohase elszigetelt egységeket, hanem mindig kontextusba ágyazott szavakat, nyelvtani formákat
tanulj.

IV.

Soron kívül írj ki és vágj be minden olyan részmondatot, amelyet mint „előregyártott elemet”
tudsz a beszélgetés során felhasználni.

V.

Szem előtt elvillanó reklámszöveget, kapuszámot, fül mellett elsuhanó beszélgetést még a fáradt
agynak is pihenés gyorsan „kapásból”, önmagának lefordítani.

VI.

Betanulni azonban csak azt szabad, amit a tanár kijavított. Saját lektorálatlan írásaidat ne
olvasgasd, nehogy a hiba belédgyökerezzék. Ha egyedül tanulsz, a megtanulandó egység csak
akkora legyen, amekkora kizárja a hiba lehetőségét.

VII.

A különleges nyelvi fordulatokat (az úgynevezett izmusokat) mindig egyes szám első személyre
átalakítva jegyezd meg.

VIII.

Az idegen nyelv: vár. Célszerű minden irányból egyszerre ostromolni: újság és rádió,
szinkronizálatlan film és szakértekezés, tankönyv és a szomszédék vendége felől.

IX.

Ne riasszon vissza a megszólalástól, hogy esetleg hibákat csinálsz, de kérdd meg a partneredet,
hogy javítsa ki őket. És főleg ne sértődj meg, ha – ami nem valószínű – ezt meg is teszi.

X.
 Légy szilárdan meggyőződve arról, hogy nyelvzseni vagy. Ha a tények az ellenkezőjét
bizonyítják, inkább szidd az elsajátítandó nyelvet, a szótárakat vagy ezt a könyvecskét, mint
tenmagadat.
Hányasra állunk a nyelvekből?

A diáknak nincs problémája: a bizonyítvány vagy leckekönyv egyértelmű feleletet ad arra a

kérdésre, hogy tudása hányasra értékeltetett. Legfeljebb morogni lehet az osztályzat ellen.
Az ÁNy-nak azonban, aki a tanulásnál elsősorban önmagára támaszkodik, az osztályozást is
egyedül kell elvégeznie. Minthogy pedig önmagunkkal szemben köztudottan elfogultak vagyunk,
a továbbiakban megkíséreltem ezt az önkiértékelést néhány általános követelmény felállításával
tárgyilagosabbá tenni.
E próbálkozásnál megint csak az a felnőtt lebegett szemein előtt, aki kiegyensúlyozott, átfogó
tudásra, nem pedig egy-egy speciális készség egyoldalú elsajátítására törekszik. Célja tehát nem
az, hogy a szakmájába vágó közleményeket megértse, sem az, hogy a pulóver árát lealkudni
tudja.
Azt kell tehát megállapítani, hogy kollégánk, aki ebből a szempontból is ÁNy, hogyan tud
vakmilyen nyelvet. Kövessük az iskolákban szokásos osztályozást egyestől ötösig és lássuk a
szinteket.
Az egyeseket és ötösöket a legkönnyebb osztogatni. Azt hiszem, az iskolában is itt a legtisztább
a helyzet. Egyest érdemel – minden vita nélkül – az, aki semmit sem tud. Viszont ötös jár annak
az – óh, mily kis számú – tanulónak, akinek szókincse az idegen nyelven (természetesen az
intelligenciájának megfelelő szinten) anyanyelvű szókincsével azonos; akinél a beszéd a kiejtés,
az írás a szóhasználat és mondatfűzés vonatkozásában csak annyira tér el az adott idegen nyelv
szabályaitól, amennyire azt az egyéni beszédmód változatai megengedik.
Négyest adjunk magunknak az idegen nyelvből, ha úgy olvassuk szépirodalmát, hogy az
olvasott szöveget árnyalataiban is az író szándéka szerint tudjuk felfogni; ha az olvasott szöveg
szavainak legfeljebb 20%-ában szorulunk szótárra; ha szóban úgy tudunk – az ismeretkörünkön
belül eső témákban – rögtönözni, hogy azt partnerünk „egyszeri hallásra” (tehát visszakérdezés
nélkül) megértse, még akkor is, ha a mondatok szerkesztésén vagy kiejtésen megérzik a
„kinnszülöttség”; ha a rádióban hallott szöveg nemmegértését a légköri zavarokra lehet fogni; ha
írásban, fogalmazásban vagy fordításnál olyan szöveget tudunk produkálni, amelyet a lektor
gyorsan és könnyen tud „nyomdakészre” javítani.
Hármast érdemel nyelvtudásból az, aki az átlagos tempójú és nehézségű, hallott szövegeknek a
lényegét megérti, de részleteit nem; akivel megismételtetik a kérdést, ha utcán vagy üzletben
felvilágosítást kér; akinek fejben előre meg kell szerkesztenie mondanivalóit, hogy a szavakat
vagy a nem biztosan „ülő” nyelvtani szerkezeteket előbb megpengesse a képzeletbeli hangvillán;
akinél az egyszerűbb „publicisztikai” szöveg megértése is szótározást kíván, akinek
fogalmazásait vagy fordításait a lektor csak úgy tudja javítani, hogy közben az eredeti szöveg
alapján ellenőrzi: mit is akart mondani.
És végül kettesre állunk egy idegen nyelvből, ha a fülünkkel felfogott szöveget többszörös
elismétlés után is csak hézagosán értjük meg; ha az írott szöveggel akkor is nehezen birkózunk
meg, ha szavait szótárban előzőleg kikerestük és ha legegyszerűbb mondanivalónkat is csak
mimika, gesztikulálás és a partner jóindulata segítségével tudjuk megértetni.
A nyelvtudási normák felállítására vonatkozó e kísérletben igyekeztem az összes „pilléreket” –
a nyelvtan szabályainak ismeretét, alkalmazásának képességét a hallott és írott szöveg
megértésének, saját és mások gondolatainak tolmácsolási készségét – belevonni. Ezek az elemek
összefüggenek. Tégla is kell, malter is kell a falhúzáshoz.
Kifestetlen lakásba még csak bele lehet költözni, de olyanba, amelynek tetejét az ács el nem
készítette, ajtóit az asztalos le nem szállította, ablakait az üveges be nem üvegezte, nem lehet. És
ha már egyszer a ház-nyelv analógiánál tartunk, hadd pirítsak rá türelmetlenkedő ÁNy társaimra a
hasonlat folytatásával. Házépítésnél mindenki természetesnek tartja, hogy a munka alapozással
kezdődik, és nem csodálkozik, hogy sok-sok munkaóra után a felszínen még semmi sem látható.
Alápincézés nélkül is lehet építeni, de csak kártyavárakat. Mikor vesszük végre tudomásul, hogy
a nyelvtanulásban is az alapozás veszi el a befektetett energia egy részét?
Minden elsajátított egység – szó vagy nyelvtani fonna – egyszersmind szög is, amire
továbbiakat lehet akasztani. A bevezető részben említett Péterke csak kiálló szegeket akart. De a
nála 30-35 évvel idősebbek se értik meg mindig, hogy minden megszerzett ismeret: cövek. A
fogassal kapcsolatban is természetesnek találjuk, hogy először a láthatatlan „tiplit” kellett beverni
a falba, azután a szöget, és csak azután dobhatjuk rá – mindezek teherbírása erejéig – a kalapokat
és kabátokat. Nem lenne érdemes e magától értetődő tényről beszélni, ha nem találkoznánk annyi
türelmetlenséggel szakmánkban, a nyelvtanulásban is. Egy féléven át kínait tanítottam a József
Attila Szabadegyetemen. Az egyik tanítványom csakhamar elmaradt, „lemorzsolódott”. Miért? –
kérdeztem, amikor egyszer összetalálkoztunk. „Mert már egy hónapja jártam az órákra – felelte –
és még nem tudtam kínaiul.”
A normákra visszatérve, ebből a jól megalapozandó, sok részletből összeszerkesztendő
épületből hadd ragadjak mégis egy elemet ki: megint a legmegfoghatóbbat és legkonkrétabbat – a
szókincset. Kis kitérésül és szórakozásul vaktában összeírtam néhány szót. Tessék melléjük írni
(a szóban forgó nyelven) a megfelelő kifejezést és meghatározni, hogy a nyelvnek ebből az
aspektusából a felsorolás utáni pontozás alapján hányast érdemelnek.

I. II.

hold csapás
vásárolni élvezni
ingyen hirtelenül
széles hálás

III. IV.

szalma sárgaréz
elősegíteni böngészni
mereven csökönyösen
lényeges lelkesedő

Az első – függőleges – oszlop minden szaváért 1-1, a másodikért 2-2, a harmadikért 3-3, a
negyedikért 4-4 pont jár. Összesen 40 pont. Aki csak tíz pontot tudott szerezni, az kettest, aki
húszat – hármast, aki harmincat – négyest, aki negyvenet – ötöst adhat magának szóismeretből.
Megjegyzés: Szótárhasználat diszkvalifikálást von maga után.
A megszerzett szókincs, sajnos, nem olyan, mint a csinos porcelánfigura, amelyet, ha egyszer
birtokunkba vettünk, életünk végéig vitrinbe zárva őrizhetünk. Vakmennyien tapasztaltuk már
biztosan: milyen rozsdásan csikordulnak agyunk kerekei, ha egy ideig nem foglalkoztunk egy
idegen nyelvvel. Valamikor négyest adtunk magunknak belőle és most, amikor elővesszük és
leporolni akarjuk, kiderül, hogy kettesre is alig állunk belőle.
Az a tény, hogy a nem használt tudás elkopik, olyan közhely, amelynek nincs helye e
könyvecskében. Mégis szentelünk neki néhány sort, mert nem ilyen egyszerűen áll a dolog.
 Először is azért nem, mert egy bizonyos „ülepedés”éppúgy nem árt a nyelvtudásnak, mint a
bornak. Híres karmesterektől hallottam, hogy miután töviről hegyire, ízről ízre szedve
begyakoroltak egy művet, félretették, és hangversenyük előtt 1-2 hétig hozzá se nyúltak.
Megfigyelték, hogy ez használ a teljesítményüknek. A külföldön töltött idő eredménye sem az
ott-tartózkodás közben mutatkozik meg például a nyelvtanulásban, hanem érdekes módon jóval a
hazaérkezés után.
Másodszor is azért, mert a nyelvbe nemcsak „bele lehet jönni”, hanem bele is lehet fáradni. Az
úgynevezett kísérőtolmácsokat (de külföldi vendéget fogadó barátaimat is) nemegyszer hallottam
panaszkodni erről. A megérkezés idején folyékonyan ment a beszélgetés – mondták – de az itt-
tartózkodás idején ez a folyékonyság inkább csökkent, mint növekedett, és mire elérkezett a
búcsúzás pillanata, már csak egy „Szerencsés utat!” elrebegésére tellett belőle.
E furcsa jelenségnek nemcsak az az oka, hogy a (hagyományos magyar vendégszeretet miatt
mindig túlméretezett) program agyonfárasztja az agyat, hanem az a tény is. hogy a vendég
először megerőlteti magát. Lassan, világosan, egyszerűen igyekszik beszélni. Később azután úgy
elkényelmesedik az örömtől, hogy őt milyen jól értik Magyarországon, hogy visszazökken az
otthon megszokott természetes stílusába. Ez a természetes stílus – a „beszélt beszéd” – pedig,
mint már láttuk, sokkal lazább szerkezetű, pongyolább felépítésű és gyorsabb ritmusú. Annak, aki
nem a helyszínen sajátította el a nyelvet, nem könnyű megbirkóznia vele.
Harmadszor azért nem állíthatjuk fel az egyszerű tételt, hogy „ahogy halad az idő, úgy felejtjük
a nem használt nyelvet”, mert hosszú távon a nyelvtudásnak (akárcsak az emberi szervezet
fejlődésének) útját ábrázoló vonal parabola alakú. Ez a geometriai kép úgy értendő, hogy ahogy
haladunk az öregedés felé, úgy kerülnek előtérbe a régi emlékek és a gyermekkorban elsajátított
készségek a később tanultak rovására. Közismert jelenség, hogy a nagypapa az ötven évvel
ezelőtt lejátszódott doberdói csata minden apró részletére emlékszik – csak éppen azt felejtette el,
hogy egy félórával ezelőtt már végigmesélte az egészet.
Nyelvi vonatkozásban érdekes, szívfájdító bizonyítékát hallottam ennek a tételnek
képzőművészetünk doyenjétől, az egyik kiváló szobrászművésztől.
László Fülöp festőművész fiatal korában Angliába került és ott élt élete végéig. Előkelő angol
ladyt vett feleségül. Nem nagyon kereste honfitársai társaságát – talán azért, mert az első
világháború után kisodródott magyarok nagyon is megtalálták és halálra pumpolták. Tény az,
hogy sem felesége, sem három fia sohasem tanult meg magyarul. Ha a Londonba került
művészkollégák közül valakit meghívásával tisztelt meg, rögtön mentegetőzött: angolul fog
beszélni, teljesen elfelejtette az anyanyelvét.
Egy éjjel azonban – mesélte szobrászművészünk – előkelő inas zörgette fel álmából. Jöjjön
azonnal: asszonya, Mrs. László kéreti, férje hirtelen rosszul lett és folyton valami ismeretlen
nyelven beszél; hiába szólnak hozzá angolul, nem válaszol. A mester odasietett, de sajnos, későn
érkezett. Idős barátja már nem tudott beszélni, még anyanyelvén sem, amelyhez annyi évtized
után, halála órájában visszatalált.
A nyelvtehetségről

Mindaddig, amíg egy új Könyves Kálmán tekintélyének egész súlyával ki nem jelenti, hogy
nyelvtehetségek pedig nincsenek, fogunk ilyen megjegyzéseket hallani:
„Könnyű neki, rá csak úgy ragadnak a nyelvek!”
Senkire se ragad „úgy” semmi, legfeljebb a bojtorján, ha túl közel megyünk hozzá az
árokparton. A nyelvtanulás várható sikerét egyszerű egyenlet fejezi ki:
Ráfordított idő + érdeklődés = eredmény.
Csak játszunk a szóval, amikor a fenti egyenletben nyelvtehetség helyett érdeklődést írtunk?
Véleményem szerint nem. Ha tehetség kérdése lenne a tanulásban elért siker, akkor egyforma
eredményességgel (vagy eredménytelenséggel) birkózna a különböző nyelvekkel ugyanaz a
tanuló. Márpedig ki nem hallott (vagy tett) már ilyen kijelentéseket: „Amilyen, könnyen ment az
angol, úgy kínlódom most a franciával”… „Semmi érzékem a szláv nyelvekhez” stb.
Hogyan egyeztethető ez össze a nyelvtehetség univerzalitásával?
Még sohasem hallottam olyan (egyébként szellemileg ép) emberről, aki egy nyelvet – az
anyanyelvét – ne tudta volna a műveltségének megfelelő színvonalon megtanulni. Olyant
azonban már hallottam, hogy egy nagymama, akinek nemcsak a nyelvekhez, de még a tanuláshoz
sem volt semmi köze az utolsó negyven évben, bámulatos gyorsasággal tanult meg spanyolul,
mert Dél-Amerikában született kisunokája meglátogatására készült. Abba tehát még bele tudnék
menni, hogy a fenti egyenletben az „érdeklődést” motivációval helyettesítsük.
A „nyelvtehetség” szóval márcsak azért sem rokonszenvezem, mert e kifejezés kalapjával a
legkülönbözőbb fogalmakat szokták leborítani. A „nincs semmi érzékem a nyelvekhez” panasz
rendszerint azt jelenti, hogy az illető csak nehezen, többszöri nekifutásra tudja megjegyezni az új
szavakat. „Tehetséges a nyelvekben” elismerés jár ki azoknak, akik papagájszerű készséggel
utánozzák az idegen nyelv hangjait. Zseniként tisztelik a tanfolyamokon a hallgatót, aki
hibátlanul oldja meg az írásbeli feladatokat, mert gyorsan sikerült tájékozódnia a nyelv alaktani
és mondattani szövevényeiben. „Nyelvésznek is nagy” – dicsérjük egy-egy írónkat, ha stílusa
merészen magyar és újítóan modern. De nyelvész az is, aki beszélni ugyan egyetlen idegen
nyelven sem tud, viszont évekig tartó és a helyszínen folytatott kutatásai eredményeképpen
megállapította, hogy Észak-Kalcedónia különböző nyelvjárásaiból teljesen hiányoztak az óasszír
jövevényszavak.
„Lingvistának” – úgy, ahogy azt a bevezető részben meghatároztuk – csak az első három
készségre van szüksége: jó szómemóriára, hangelemző és hangutánzó képességre és logikus
agyra, amely utat talál a nyelv szabályainak világában. De a gazdag szókincsben, jó kiejtésben és
nyelvtani „rálátás”-ban is nagyobb szerepet játszik a megközelítés módja, mint a megfoghatatlan
és meghatározhatatlan „nyelvtehetség”.
Tagadhatatlan tény, hogy alföldi származású honfitársaink nehezebben tanulnak nyelveket, mint
a dunántúliak vagy felvidékiek. Ennek magyarázata persze nem abban rejlik, hogy a délibábos
rónán egytől egyig nyelvtehetség nélküli gyermekek jönnek a világra! Inkább abban, hogy a
Tiszahát vagy a Hajdúság színmagyar vidékén később hallanak idegen szót, mint a német ajkúak
lakta Tolnában–Baranyában vagy a Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Romániával szomszédos
határszéleken.
Érdekes szabály, hogy e készség kialakulásához nincs is okvetlenül szükség az aktív beszédre.
Már az anyanyelvünkben nem létező hangok gyerekkori puszta hallása is elegendő ahhoz, hogy a
fül megszokja, a száj később reprodukálni tudja a tőlünk idegen hangokat. Tudományosan ezt
úgy szoktuk mondani, hogy „az idegennyelvű környezet önmagában meg tudja akadályozni az
artikulációs bázis elmeszesedését”.
Tolmácsbrigádunknak vannak tagjai, akik magyar szülők gyermekeként külföldön születtek és
nevelkedtek. 1945 után, már viszonylag felnőtt fejjel kerültek Magyarországra és bár addig
sohasem beszélték – csak szüleiktől hallották – a magyar nyelvet, most tökéletesen bilingvisek,
ugyancsak a bevezető részben meghatározott értelemben.
A start, a „megközelítés” (az angol approachnak, az orosz „подход”-nak nevezi), tehát igen
nagy szerepet játszik; lényegesen nagyobbat, mint a nyelvtehetség vagy annak hiánya. A zsidóság
mindig híres volt poliglottságáról. Nos, a Kiskunságon vagy a Nyírségben felnőtt nemzedék már
éppoly színtiszta magyar tájszólással beszéli az idegen nyelveket, mint a debreceni cívisgyerek.
Izrael kibucokban felnőtt ifjúsága csak ivritül tud.
Senki sem tagadhatja azt a tényt, hogy ha A és B egyszerre kezd el tanulni, akkor A esetleg fele
idő alatt ér el a tudásnak ugyanarra a szintjére, mint tanulótársa. Nézzünk utána a háttérnek:
biztosan rá fogunk jönni, hogy
A-nak több ideje van a nyelvvel foglalkozni, mint B-nek,
A-t közvetlenebb cél serkenti a szorgalomra, mint B-t,
A okosabb módszerekkel tanul, mint B, és/vagy
A egyszerűen eszesebb B-nél és ugyanez a tempókülönbség a biológia, geológia vagy bármely
más tudományágban is megmutatkozott volna.
Mégis az az érzésem, hogy a fejezet elején idézett primitív egyenlet baloldalának nevezőjébe is
kívánkozik valami: egy negatív tényező. Talán egyszerűen gátlásnak nevezhetném:

Ráfordított idő + motiváció

–––––––––––––––––––––– = eredmény
gátlás

Ez a gátlás mutatkozik meg akkor, amikor a hibáktól való félelem tart vissza bennünket a
megszólalástól és akkor is, amikor nem merünk elszakadni az anyanyelv fix pontjaitól, hanem
annak sajátságait szorongva átvisszük az új nyelvre is (arról már volt szó, hogy ilyen görcsösen
sokszor a tudatunkba régebben belesajtolódott idegen nyelv formáiba kapaszkodunk; ez a jobban
ismert idegen nyelv tehát ilyenkor az anyanyelv szerepét játssza).
Megint szegény hímnemű ÁNy társaimra jár rá a rúd, akikről köztudomású, hogy több gátlással
küzdenek a megszólalásban. Tálasi Istvánné („Az idegen nyelvek tanítása”, Köznevelés XI. évf.
6. szám) találóan írja az idegen nyelven beszélő művelt emberről, hogy „kínosan érzi azt a
feszültséget, ami szellemi fejlettsége és az idegen nyelvi kifejezési lehetőségek korlátolt volta
között fennáll”. Nos, a férfi ezt a feszültséget általában kínosabban érzi.
Az idegen nyelvben való megszólalásban tapasztalt „fáziseltolódást” férfi és nő között, többek
között azzal is lehet magyarázni (és ezzel remélem, ki is engesztelem férfi tanulótársaimat), hogy
a nyelv mindig felületi, formai valami, amibe a lényeg öltözködik. A férfinak a lényeget firtató
tudásszomja pedig éppoly közismert, mint hölgyeink érdeklődése a ruha iránt. Azt mindenesetre
tényként szögezhetjük le, hogy a pedagógusi után a tolmácsság a legelnőiesedettebb pálya az
egész világon. Egy brightoni konferencián szemem láttára vonult be a hét nőből és egy szál
férfiből álló tolmácsgárda: még a fegyelmezett angolok se állták meg nevetés nélkül.
A közvéleményt két okból szokta foglalkoztatni a nyelvtehetség kérdése. Egyrészt azért, mert az
idegen idiómák ismerete a mindennapi élet követelményei közé tartozik, másrészt, mert egy
bizonyos szinten túli nyelvtudás már olyan különleges világba vezet, amelybe tiszteletteljes
kíváncsisággal szoktak bepillantgatni a kapun kívül maradtak. A különlegesen poliglottak
(soknyelvűek) mindig is izgatták a kortársak és utódok fantáziáját. Nemzedékről nemzedékre
szálltak a legendák, amelyek sajnos csak kevéssé tárgyilagos képet nyújtanak hajdan volt
lingvistáink képességeinek határairól.
A hagyomány Buddhának például 150 nyelv ismeretét tulajdonítja, míg Mohamedről
egyszerűen azt jegyzi fel, hogy „minden nyelven tudott”. Aulus Gellius helyszíni közvetítése
szerint Mithridatész 25 nyelven beszélt, Kleopátráról viszont Plutarkhosz közli, hogy a kopton,
etiópiain, héberen, arabon, szíriain és médeain kívül perzsául is tudott. A királynő
poliglottságátnem nehéz megmagyarázni a fejezet elején idézett matematikai képlet segítségével.
Ideje bőven akadt, hiszen a háztartás gondját rabszolgái levették válláról, motivációul féktelen
politikai ambíciói szolgáltak, gátlástalanságát pedig ékesszólóan bizonyítja gáláns kalandja
Marcus Antoniusszal.
De hogy a hölgyeknél maradjunk: büszkén említhetjük: Erzsébet királynő és Daskova hercegnő
nevét. Előbbi kortársai véleménye szerint az egyetlen volt, aki Descartes filozófiáját megértette
és fordítani tudta. Az utóbbit az Orosz Tudományos Akadémia választotta elnökévé egy olyan
korban, amikor a nők még nemigen látszottak ki a főzőkanál árnyékából.
A nem nyelvészek is jól ismerik Pico della Mirandola nevét. A „csodálnivaló” Picóról már hitelt
érdemlően jegyezték fel, hogy 18 éves korában 22 nyelven beszélt. Karrierje – mint annyi más
csodagyermeké – rövid volt. Mindössze 31 évet élt.
A csehek büszkesége, Johann Amos Comenius, nemcsak a modern nyelvoktatás alapjait vetette
meg, hanem 12 európai nyelven kívül arabul, törökül és perzsául is ismertette módszerét. Mi
magyarok, Kőrösi Csorna Sándorral dicsekedhetünk: 18 nyelven beszélt és a tibeti nyelv első
szótárát alkotta meg. Az orosz Lomonoszov személyében a költő, természettudós és filológus
ritkán együttjáró képességei egyesültek.
Régvolt korok lingvistái között nekem Tom Coryat, minden hippik őse a kedvencem. Ez az
aranyos csirkefogó a XVI. század végén élt és sohasem dolgozott. Hivatalos mestersége a
csavargás volt: 16 éves korában kelt útra, kétezer mérföldet járt be gyalog és közben 14 nyelvet
sajátított el. Fogadalma szerint sohasem ült szekérre és egyszer sem cserélt cipőt útközben.
Megszívlelendő példa elkényelmesedett ifjúságunk, de cipőgyártó iparunk számára is! A sok
vihart megért lábbelit egyébként az angliai Odcombe község templomának kapujára akasztotta
fel, amikor megtért a kalandozásokból; romjai állítólag még most is láthatók.
A pálmát azonban kétségtelenül az olasz Mezzofanti bíboros viszi el. Nemcsak rendkívüli
módszere és felülmúlhatatlan eredményei miatt érdemli meg, hogy kicsit hosszabban
foglalkozzunk vele, hanem azért is, mert nyelvünknek nagy barátja volt.
Ha Mezzofanti neve felmerül, rendszerint azt szokták vitatni, hogy tulajdonképpen hány
nyelven beszélt. Egyes kommentátorok százat emlegetnek; ő maga 1839-ben úgy vallott, hogy
„ötven nyelven tudok és bolognaiul”. 1846-ban „hetven-nyolcvanat és néhány dialektust” ismert
be. És mindezt úgy tanulta meg, hogy sohasem hagyta el Olaszország határait, sőt szülővárosától,
Bolognától sem került 40 kilométernél nagyobb távolságra!
Szegény munkáscsalád sokadik gyermekeként született. Amikor még iskoláskora előtt kiderült,
hogy hibátlanul jegyezte meg és tudta reprodukálni az utcán ellesett latin szavakat, a szegények
előtt akkoriban egyedül nyitva álló szellemi pályára – a teológiára – adták.
A különféle háborúskodások bő alkalmat nyújtottak arra, hogy a bolognai kórházba került
sebesültek gyóntatójaként a legkülönbözőbb nyelvekkel ismerkedjék meg. Módszere körülbelül
Kossuthéval volt azonos, csak nála nem Shakespeare-dráma szolgált kiinduló pontul, hanem a
Hiszekegy, az Üdvözlégy és a Miatyánk. Ezeket mondatta végig a világ minden tájáról odakerült
haldokló bakákkal. Az elrecitált szövegből „kihallotta” az adott nyelv szóalkotási, mondatfűzési
és kiejtési szabályait.
 A fiatal pap csakhamar világhírre tett szert, és a Bolognán átutazó egyházi és világi
előkelőségek nem mulasztották el felkeresni. Ő, gyermeki szerénységgel, minden eredményét két
tulajdonságának – energiájának és kitartásának – tulajdonította. A látogatások rendszerint úgy
zajlottak le, hogy a „Polyglot Academia della Propaganda” termében összegyűltek a csodálatára
érkezett idegenek, ő pedig csoportról csoportra járva válaszolt – mindig a megszólaló nyelvén – a
feltett kérdésekre. Szemtanúk jegyzik fel, hogy minden zökkenő és „átállás” nélkül siklott egyik
nyelvről a másikra és írt be a látogatók kérésére epigrammákat, „exhortációkat” az e célra hozott
könyvecskékbe.
Magyarból a feljegyzések szerint négy tájszólást is megtanult a messzire vetődött szegény
bakáktól. Hogy valóban létezett-e „Pesth”-i dialektus és hogy az „Eperjes”-i nem inkább a
szlováknak volt-e valamelyik változata, azt száz év távlatából nehéz lenne már eldönteni. De
sokkal érdekesebb is ennél, hogy hogyan vélekedett Mezzofanti bíboros a magyar nyelvről.
Honleányi büszkeségem nem engedi meg, hogy ne idézzem szóról szóra nyilatkozatát:
„Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az
összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar. Az új magyar költőknek
számos versét ismerem, amelyeknek dallamossága teljesen magával ragadott. Kísérje
figyelemmel a jövő történetét és a költői géniusz olyan hirtelen fellendülésének lesz tanúja,
amely teljesen igazolja jóslatomat. Úgy látszik, a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük
milyen kincset rejt magában.” (Idézi: Watts, Transactions of the Phyl. Society, 1855.)
Hát lehet-e nem szeretni ezt a kedves tudóst, aki ezt írta egyik csodálója füzetébe:
„Mindenki utolérheti teljesítményemet, aki a nyelvek lényegét felfogni, elemezni, megítélni és
emlékezetébe vésni tudja.”
„Nyelvi pályák”

Boldogtalanság ellen a pszichológusok valamilyen hobby sürgős beszerzését javasolják. Elfogult

vagyok; az az érzésem, hogy aki a nyelveket választotta rögeszméjének, az sohasem érezheti
magát igazán szerencsétlennek. Ha pedig sikerül elérnie, hogy ne csak mániájának, hanem
mániájából is élhessen, akkor lelki egyensúlya egyenesen garantálva van. Ugyanezt mondja
egyébként G. B. Shaw is a Pygmalionban: „Happy is the man who is living by his hobby” –
Boldog az az ember, aki a vesszőparipájából él.
Hogy élhet meg szenvedélyéből a nyelvek iránt lelkesedő ember? Három foglalkozást – a
külkereskedelmit, vendéglátóiparit és idegenforgalmit – szoktunk nyelvigényesnek, hármat – a
nyelvtanárit, a fordítóit és a tolmácsit – nyelvi pályának nevezni. Könyvünk keretei közé az
utóbbi háromnak problémái kívánkoznak.
Közoktatásunkat ezen a téren súlyos mulasztás terheli. Magyarországon rendszeres képzés csak
a tanári pályán folyik; képesítést csak ebből lehet nyerni. E hiányra már számtalanszor felhívtuk
az illetékesek figyelmét értekezleteken és szakközleményekben, statisztikai kimutatásokban és a
napisajtó hasábjain. Számunkra, a szakma képviselői számára, teljesen világos, hogy a rendszeres
fordító- és tolmácsképzést nemcsak a pályaválasztás előtt álló fiatalok, hanem hivatásunk érdekei
is megkövetelik.
A kérdés megoldásának pénzügyi, adminisztratív és pedagógiai vonatkozásai nem illenek e kis
könyv keretei közé. Minthogy témánk a nyelvtudás, itt és most csak arra szeretnék rámutatni,
hogyafő követelmény – a magasszintű nyelvismeret – azonossága ellenére milyen különböző
igényeket támaszt és milyen ellentétes adottságokat követel e három foglalkozás.
Ma már tudjuk – mert megtanultuk –, hogy a kitűnő nyelvismeretekkel, nagy gyakorlattal
rendelkező fordító is megbukhat, ha nyelvoktatásba vágja a fejszéjét. Évtizedek óta él a hit, hogy
nyelvtanításra alkalmas mindenki, aki idegen nyelveket ismer. (Itt az ideje, hogy megértsük:
semmit sem ér a nyelvtudás, ha nem párosul pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel és őszinte
hivatásérzettel.) De fordítva is áll a szabály: sok sikeres pedagógus mondott már csődöt a
tolmácsfülkében. Sőt példákat idézhetnék annak igazolására, hogy kitűnő tolmács gyatra írásbeli
fordítást produkált vagy hogy óriási rutinnal rendelkező fordítónk még az első mondat alanyához
keresgélte az állítmányt, amikor a szónok már rég meghajolt és visszaült a helyére.
Könnyű lenne azzal érvelni, hogy a gyakorlat hiánya miatt nem váltak be a próbálkozók. A
tapasztalat azonban mást mutat: nem rutin, hanem egyéniség kérdése, hogy a három „nyelvi
pálya” közül ki melyiken tudja sikerrel felhasználni képességeit.
A legfontosabb tényező, amely e három „szolgáltatást” megkülönbözteti egymástól, és
amelyhez való viszonyunk eldönti a munka sikerét vagy kudarcát, az Időfaktor. Aszerint, hogy
kollégáink hogyan tudnak megbirkózni ezzel a zsarnokkal, beszélünk fordítói, tanári, illetőleg
tolmácsegyéniségről.
Mégpedig érdekes módon a fenti sorrendben.
Tanárnak és tolmácsnak csak az menjen, aki nem „befeléfordult” (introvertált), és nem riad
vissza a rivaldafénytől. A színész után ennek a két szakmának képviselői állnak legtöbbet
színpadon. A különbség csak abban áll, hogy a színész előre alaposan kidolgozhatja
szereplésének minden részletét és azután hetekig, hónapokig, szerencsés esetben évekig, sőt
évtizedekig játssza a szerepet, viszont a tanár és tolmács mindig új és új szituációk közé kerülve
mozog a „színpadon’’. A tanár mindenkor környezetére reagálva ugyan, de saját maga által
irányíthatóan, míg a tolmács élete maga az előreláthatatlanság.
 Ebből következik, hogy a Kosztolányi által hirdetett tétel („idegen nyelven beszélni mindig
megalkuvást jelent”) a tanárnál kevésbé érvényesül. A pedagógussal szemben jogosabban
támaszthatják a tévedhetetlenség követelményét.
Az oroszoktatás megindulásakor előfordult ugyan, hogy a tanár tanítványaival együtt törte fejét
a nehezebb mondatok jelentésén. Ez a partizánidőszak azonban már a múlté. A tanár – ismétlem,
előre körvonalazható – munkájában bizonytalanságnak helye nincs.
Erősen önkritikára hajlamos, befeléfordult, tépelődő egyéniség a három nyelvi pálya között csak
az írásbeli fordítóéra alkalmas. Munkájuk sokkal változatosabb keretek közül folyik, mint a
tanároké: legrangosabb képviselőik – a műfordítók – sem engedhetik meg maguknak azt a
fényűzést, hogy egyetlen stílusra vagy egyetlen íróegyéniségre specializálják magukat. A
szakfordítók népes csoportjában sem akadnak olyanok, akik meg tudnak maradni a – mondjuk –
csak gépészeti vagy csak művészettörténeti témák keretén belül. A technika egyre fokozódó
specializálódása mellett a „műszaki fordító” meghatározás is értelmetlen, túlhaladt fogalom.
Kedves személyes – igaz, hogy nem fordítói, hanem tolmács élményem –, hogy egy nemzetközi
kongresszuson az egyik amerikai vendég vette magának a fáradságot és hátrajött a fülkémhez:
figyelmeztetett, hogy az egyik fogalom visszaadására rossz szót választottam. Így és így kellett
volna mondanom. Megköszöntem a segítséget és megkértem: árulja el egy másik kifejezésnek
fordítását is, amelyben bizonytalan voltam. – Ja, azt nem tudom – felelte erre –, én csak a szilárd
testek polimerizációjában vagyok otthon, a folyékony fázisban lejátszódóhoz már semmit sem
értek!
Hogyan tudja a műfordító és szakfordító mégis megoldani sokrétű feladatait? Talán
univerzálzseni az egyik? Polihisztor a másik? Nem, csak kegyesen bánik velük szakmánk
zsarnoka: az idő. Tetszésük és lelkiismeretük szerint kutathatnak jobb és még jobb megoldások
után, konzultálhatnak szótárakkal és szakemberekkel.
A tolmács azonban eleve eljegyezte magát a megalkuvással. Erre a pályára csak az menjen, aki
nem szenved „perfekcionizmusban”. Munkája örök kompromisszum a „tökéletesen szeretném”
ideálja és az „ennyire tellett az időmből” realitása között. Aki nem képes elfogadni a jót a jobb
helyett, az nem sok babért fog aratni a nyelvi szakmák e legmodernebbjén és legérdekesebbjén.
Engedjék meg, hogy külön fejezetet szenteljünk neki.
A tolmácspálya

Mert lőn Bábel és nyelvi zűrzavar. És biztosan tudom, hogy órákon belül akadtak egyesek, akik a
többinél jobban megértették: mit üvölt a baloldalon ágáló szomszédjuk a jobboldalon toporzékoló
felé. Készséggel siettek segítségükre, hogy egymásnak eshessenek. Megszületett a
tolmácsmesterség.
Szakmánk e legelső képviselőiről hivatalos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Az
irodalomban tudtommal Plinius említi őket először: leírja, hogy a Dioscuriasban már 130 tolmács
működött állandó jelleggel.
A római birodalom bukása, úgy látszik, a szakmát is romjai alá temette. A korai középkor sok
zsinatáról tudjuk ugyanis, hogy az egyházatyák közül ki görögül, ki latinul, ki héberül érvelt: nem
értették, következésképpen nem is győzték meg egymást.
A Kelet–Nyugat közötti kereskedelmi kapcsolatok megindulásakor kezdtek újra szerephez jutni
tolmácselődeink. A szultánok udvarában sorra megjelentek a nyugati nyelveket ismerő
külkereskedelmi „bonyolítók”: a dragománok.
A szó eredetére nézve eddig két magyarázatot találtam. Az egyik szerint az óarab tarzsumánból
(közvetítő), a másik szerint az angolszász druggermanból (robotos, kuli) származik. Egésznapos
szimultán tolmácsolás után mindig az utóbbi feltevés felé hajlok.
A. Naima az Annals of Turkish Empire című művében egyetlen dragománt említ meg külön.
Tizennégy nyelven beszélt. Büszkék lehetünk ra: magyar volt.
Ma már furcsa hallani” hogy a reneszánszban azért lendült fel a tolmácsszakma, mert a velencei
és génuai fejedelmek nem értették egymás nyelvét és csak tolmácsok révén tudtak érintkezni.
Akárcsak a festők és szobrászok, mesterségünk e régvolt képviselői is egy-egy mecénás kegyét
élvezték és udvartartásának fényét emelték.
A művész körülbelül a múlt század elején szabadult fel a főúri pártfogók alól; a tolmács egy
évszázaddal később. Megszületett a tolmácsság mint önálló foglalkozási ág, a „septem artes
liberales”, a hét szabad művészet nyolcadik testvéreként.
Nagy égzengés kellett ahhoz, hogy ez bekövetkezhessek. Hivatásunk akkor nyert jelentőséget,
amikor a második világháború borzalmaitól még félig vak emberiség az együttélés ösvényei felé
kezdett tapogatózni.
Döntő fordulatot elsősorban mennyiségi téren hozott e változás. Addig ugyanis a rendszeres
nemzetközi érintkezést a diplomaták bonyolították le, akiknek megvolt a maguk közös nyelve: a
franeia. Elgondolkoztató tény, hogy a Napóleon bukása után, 1815-ben összeülő bécsi
kongresszuson a francia nyelv és kultúra háttérbe szorításának módozatairól francia nyelven
tárgyaltak a Szent Szövetség képviselői.
130 évvel később, 1945-ben viszont annyi politikai, kereskedelmi, gazdasági, kulturális és
tudományos kérdésben kezdte keresni az együttműködést az emberiség, hogy a helyzet döntően
megváltozott. A tárgyaló feleknél a szakismeret mellett a nyelvismeret már nem volt mindig
megkövetelhető; a tolmácsszükségletet már nem elégítették ki azok a nők és férfiak, akik a
származás vagy születés véletlenje folytán nevelődtek két- vagy háromnyelvűvé. Megkezdődött a
tolmácsok tervszerű képzése a különböző iskolákban, amelyeknek száma ma már 30-40 körül
mozog.
Pontos adatot azért nehéz idézni, mert nincs olyan nagy vagy középvárosa Nyugatnak,
amelynek nyelviskolája ne büszkélkedne „tolmácsképző” tanszékkel. A tolmácsság ugyanis
külföldön (de hazánkban is) a jól fizetett mesterségek közé tartozik.
 A közvélemény nem ismeri a szakmán belüli erős tagozódottságot. Mint ahogy sokan egészen a
felszabadulásig egységes osztálynak hitték a parasztságot és csak 1945 után tudták meg, hogy
van zsellér, középparaszt, kulák stb., úgy veszik általában közös kalap alá a kísérő, tárgyalási és
konferenciatolmácsokat. Pedig mások a velük szemben támasztott követelmények; mások a
feladataik és a díjazásuk is.
A kísérő tolmácsokat „státuszban” idegenforgalmi, alkalomról alkalomra pedig társadalmi
szervek foglalkoztatják, amelyeknek profiljában külföldiek vendégül látása is beletartozik.
Idegenvezetői tevékenységet csak az fejthet ki, akit erre külön igazolvány jogosít fel. Az
engedély megszerzése vizsgához, a vizsga tanfolyam elvégzéséhez van kötve. Nyelvtudáson és
politikai tájékozottságon kívül történelmi, irodalmi, művészettörténeti ismeretekről kell
bizonyságot tenniök. Az a mondás, hogy minden külföldivel érintkező ember egyszersmind
hazájának nagykövete is, fokozottan áll a tolmácsoknak erre a kategóriájára, amelynek szemén át
látja, szavam át ismeri meg országunkat a vendég. Emberi tulajdonság, hogy egész népeket, sőt
egész kontinenseket azon a – sokszor csak néhány – emberen keresztül ítélünk meg, akikkel
személyes kapcsolatunk volt. Nem csoda, hogy a kísérő tolmácsokkal szemben személyi,
szakmai, politikai, morális téren egyaránt magas követelményeket támasztunk. Díjazásuk, sajnos,
fájdalmasan elmarad e követelmények mögött.
Az úgynevezett tárgyalási tolmácsok egy-egy cég, intézet, vállalat keretében működnek. Az ő
munkájuknál ugyanis a jó nyelvismereten kívül a szakma részletes és elmélyült ismerete a fontos.
A fordítást általában „konszekutíven” végzik, vagyis a mondanivalók kisebb-nagyobb részeinek
elhangzása után. Ez a jó nyelvismereten kívül egy speciális követelményt támaszt velük szemben:
a jó – úgynevezett „retentív”, halmozni tudó – emlékezőtehetséget. A tolmácsiskolák tantervében
nagy szerepet játszik olyan feljegyzési rendszer kialakítása (a gyorsírás érdekes módon teljesen
alkalmatlan e célra),amely a memória bizonyos fokú tehermentesítését teszi lehetővé.
Nemzetközi találkozókon egyre jobban kiszorítja ezt a színvonalas, de időrabló módszert az
úgynevezett szinkron vagy szimultán tolmácsolás. Lényege, hogy a tolmács általában a tárgyaló
felektől helyileg is távol, akusztikailag elszigetelt fülkékben, fejhallgatón keresztül hallgatja a
vitát vagy előadást és a szónokkal egyidejűleg fordítja az elhangzottakat a „célnyelvre” a
mikrofonba.
A szimultán tolmácsolás a legmodernebb szakmák és a legérdekesebb szellemi tevékenységek
egyike. Előbbit mindenki elismeri, utóbbit sokan vitatják. Kijelentik, hogy a tolmácsolás nem
szellemi funkció, hanem annak éppen ellenkezője.
Tagadhatatlan, hogy a közvetített tényeknek nem kell mindig behatolniuk a tolmács tudatába.
Igazán rutinírozott kollégáink tudatosan is ki tudják agyukat kapcsolni a munkából. Így se
kevésbé fárasztó azonban a munka: 15-20 perc után már pihenést kíván a meghajszolt agy. Ezért
dolgozik egy-egy fülkében mindig „váltópár”.
Mi teszi olyan nehézzé ezt a munkát és mi a magyarázata annak, hogy hazánkban 50-60 igazán
jó tárgyalási tolmács akad, viszont az „egyidejű” áttételre körülbelül csak egyharmaduk
vállalkozik?
Három okra hivatkozva kérek engedélyt, hogy kedvenc vesszőparipámról, a szimultán
tolmácsolásról ne kelljen még egy kicsit leszállnom.
Egyrészt azért, mert a tolmács sem csinál lényegében mást, mint bárki, aki idegen nyelvre nyitja
száját: fordít, forrásnyelvről célnyelvre; csak éppen készen kapott mondanivalókat és nem a saját
gondolatait. (Ezért is szokták mondani, hogy nem igazi szellemi funkció.) Az összes szakmai
„trükkök” tehát, amelyekről a későbbiekben szó lesz, csak a könyvem eddigi lapjain
elmondottakat helyezik élesebb megvilágításba.
 Másrészt azért, mert a nyelvtudás felhasználásának ez a formája annyira új, hogy lingvisztikái
szempontból még senki sem próbálta elemezni, és a kérdésnek sem belföldön, sem külföldön
nincs számottevő irodalma.
Harmadszor azért, mert e könyvecske témája a nyelvtudás. Annak legigényesebb mércéje – a
szimultán tolmácsolás – megérdemel tehát egy-két oldalnyi elmefuttatást.
Az ilyen jellegű gondolatközvetítésnek ugyanis „beépített” nehézségei vannak, amelyeket csak
nyelvi vagy csak szakmai tudással nem is lehet leküzdeni. Mindkettőnél fontosabb az a készség,
amely révén a szellem a forrásnyelv szférájából kitörve egy új nyelv pályáin kezd keringeni;
amelynek segítségével eléggé el tud távolodni a kiindulási nyelv formáitól.
Miért nehezebb ez a feladat a szimultán tolmácsolás, mint a mindennapi beszélgetések
folyamatában? Mert az egyszerű társalgásokban (vagy különösen írásbeli fordításkor) van némi
időnk mondanivalónkat átgondolni és az új forma helyességét (a már annyiszor emlegetett
hangvilla megpengetésével) ellenőrizni. Még a konszekutív tolmácsolásnál is ráérünk
megszerkeszteni mondanivalónkat, hiszen az, akit fordítunk, nekünk is megszerkesztett egységet
– készterméket – szállít.
Sokszor, sajnos, csak félkészterméket. „Ha halála után felboncolják – mondta valamelyik
tiszteletlen tolmácskollégánk egy külföldi politikai nagyságról – millió állítmányt fognak találni a
hasában: azokat, amelyeket az elmúlt évtizedek alatt lenyelt és nem mondott ki.” Annak
reményében, hogy e kis könyv olvasói között mai és leendő szónokok (előadók, felszólalók,
korreferensek, jelentéstevők) is akadnak, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy két kérésünket
továbbítsam hozzájuk. Az egyik az, hogy ha rögtönöznek, ne próbálkozzanak az írott stílus
nálunk meglehetősen elterjedt dagályosságával! Belegabalyodnak, nem tudnak kilábolni a
megkezdett mondatból, sohasem jutnak az állítmányig, pedig a tolmácsnak még a szónok
életében, nem pedig a halála után van rá szüksége! A másik kérésünk: ha mondanivalójukat
otthon előre és gondosan kicirkalmazták. adjanak nekünk is a kezünkbe egy másolatot! Amikor a
szónok komplikáltra csiszolt, hosszú mondatokat hadar le a zsebéből előhúzott papírlapokról,
nekünk pedig rögtönöznünk kell, akkor kettőnk között egy előre látható kimenetelű birkózás
indul meg. A tolmács római stílusban kénytelen küzdeni, a szónok pedig „ott fogja, ahol éri”.
Ebben a küzdelemben biztos, hogy mi maradunk alul.
E kis kitérő után hadd mondjam el még egyszer, hogy a szimultán tolmácsolás azért nehezebb a
spontán beszélgetésnél, mert a gondolkodásra csak a másodperc tört részei állnak rendelkezésére.
Sokszor pedig egyenesen „mínuszban van” a tolmács: előre kell kitalálnia, hogyan hangzik majd
1–2 másodperc múlva az, amit neki most kell fordítania.
Hadd igazoljam ezt az állításomat egy konkrét példán. Tegyük fel, hogy a lefordítandó mondat
magyarul így fog hangzani:
„Vízben oldható sók nem alkalmasak ennek a gyógyszernek előállítására, amelyet főleg az
állatorvosi gyakorlatban használnak.”
Mint minden közlésben, ebben a mondatban is van egy kulcsszó, ami a mondanivaló lényegét –
a benne levő új elemet – fejezi ki. Valami, amit nemcsak a tolmács, de még a jelenlévő
szakemberek sem tudnak. Valami, amit – némi optimizmussal szólva – még az egyetemen is csak
ezután fognak tanítani. Ebben a mondatban ez az előre nem látható lényeg, az új elem a nem szó.
A magyar fordításban a negyedik helyre kell kerülnie.
Mi történik azonban, ha – például – németből fordítjuk ezt a mondatot, mégpedig a szónokkal
egyidejűleg, szimultán? A német szöveg valahogy így fog hangzani:
„Wasserlösliche Salze eignen sich zur Herstellung dieses, hauptsächlich in der Vcterinärmedizin
verwendeten Medikaments nicht.”
 A közlés lényege, amelynek kedvéért az előadó beszél és a hallgatók (remélhetőleg) figyelnek –
vagyis a „nicht” szócska – a lefordítandó mondatban a tizennegyedik helyre kerül!
A legkönnyebb megoldás persze az lenne, ha megvárnánk, amíg a szónok elrebegi a boldogító
„nem” szócskát és csak akkor nyilatkoznánk. A gyakorlatban azonban ez azért nem – nem mindig
– valósítható meg, mert a kulcsszót megelőző részek számoktól, technikai szakkifejezésektől
hemzseghetnek, amelyeket jobb nem emlékezetünkre bízni, hanem minél előbb kimondani.
Megállni, elnémulni különben is csak a szónoknak szabad („Mélyen szántó agy, keresi a
gondolatait legjobban kifejező formát!”). Ha a tolmács némul el, akkor a beállt csendre még a
fejhallgató árnyékában békésen szendergő delegátusok is felriadnak egy pillanatra. („Pancserek
ülnek ott fenn a fülkékben; nem ismerik a kifejezéseket.”)
Ha tehát várat magára a kulcsszó, ne árulkodjon néma csend vagy a csendnél is kínosabb
nyöszörgés a tolmács nehézségéről! Ilyenkor jutnak szerephez azok a „töltőformák”, amelyekről
a szókincsfejezetben már szó esett. Azt a felsorolást erre a célra kötetnyivel lehetne kiegészíteni:
az előadások, szónoklatok hivatalos nyelve sokkal többet bír el a „kenőanyagokból”, mint a
hétköznapi beszélgetés.
A különböző nyelvek szórendje nem azonos. Németből azért nehéz fordítani, mert ez az idióma
szereti a minél hosszabb „képződményeket”. Az angolok „box in box in a box”-nak, a németek
maguk „Schachtelsatz”-oknak, skatulyamondatoknak nevezik e végeérhetetlenül egymásba fűzött
mellékmondatokat. Csakhogy míg a németben az egymásba tolt részmondatoknak ez a stílusa
inkább divat kérdése, addig a japánban például nyelvtanilag az egyetlen lehetőség! Ez a nyelv
ugyanis egyáltalában nem ismeri a mellékmondatok rendszerét. Bizony, megizzad a szegény
tolmács, amikor egy így hangzó mondatban kell rendet teremtenie: „Barátom tegnap az anyjától
könyvvásárlás céljából kapott tiszteletreméltó pénzt elvesztvén a könyv megvásárlásának nem
tudása miatt keservesen síró kislánnyal találkozott dolgot mesélte.”
(A „tiszteletreméltó” szócska japánban nem ilyen hosszú, de annál elengedhetetlenebb.
Sohasem szabad – főleg nőknek – kihagyni a pénzzel, névjeggyel, üzenettel és még sok száz más
dologgal kapcsolatban. Ne csodálkozzunk rajta: ebben az udvarias országban még a játékbabát is
„ningjó-szannak”, „emberformájú uraságnak” hívják!)
A tolmácsolás brigádmunka. Fülkebeli partnerünktől nemcsak azt várjuk el, hogy felváltson
bennünket, amikor kifáradtunk, hanem azt is, hogy kisegítsen egy-egy szóval, ha éppen nem jut
eszünkbe. Ha nincs jelen, vagy ha ő sem tudja, akkor a tolmácsra is áll (csak fokozottabb
mértékben) mindaz, amit a szavak felidézésével, a körülírással stb. kapcsolatban előbb már
elmondottunk.
Munkánk szépségeinek és nehézségeinek ecsetelésénél hadd térjek ki még egy tényezőre. A
nemzetközi találkozók ma már mindennapos formái a műszaki, gazdasági, tudományos
együttműködésnek. Számtalan nemzetközi szerv – például a KGST vagy az Európai Gazdasági
Közösség, az ISO (Nemzetközi Szabvány szervezet) vagy a GATT (Nemzetközi Vámunió) –
évről évre konferenciákon alakítja ki egységes elveit. Az ilyen értekezletek résztvevői nemcsak
egymás személyét ismerik évek óta, hanem egymás véleményét is. Tudják például, hogy míg Mr.
Craig a főtthúsnak foszfatáze-aktivitás meghatározása céljából történő homogenizálásánál
ragaszkodik az Ultra-Turrax készülékhez, addig Herr Schulze kizárólag a Nelco-készüléket
hajlandó evégből elfogadni. A baj csak az, hogy a legutolsó konferencia esetleg Barcelonában, az
ezt megelőző pedig – mondjuk – Leningrádban zajlott le. így szegény magyar tolmács, míg a vita
mondatai villámgyorsan repkednek a feje körül, még mindig azon töpreng, hogy mi a csuda is
lehet az a foszfatáze-aktivitás.
 E sok nehézség leküzdésére a szakmánk iránti szeretet lelkesít bennünket. Egyetlen kérésünk
van csak azokhoz, akiket annyi igyekezettel szolgálunk: ők se tekintsenek „szükséges rossz”-nak
bennünket.
Ma már nem a kiváltságos osztályoknak a diplomácia nyelvét gyermekkoruk óta ismerő
képviselői találkoznak a nemzetközi fórumokon, hanem a tudományos, a mozgalmi, a műszaki
élet szakemberei! A velük szemben támasztott követelmények számosak és sokrétűek: átfogó
szaktudás és ösztönös emberismeret, elvi szilárdság és diplomatikus tapintat. Nem lehet mindig
döntő szempont, hogy még a nyelveket is ismerjék a rögtönzött viták megkívánta magas
színvonalon. Ha ezt a terhet mi, tolmácsok, levesszük a vállukról, akkor a törve beszélés
tekintélyromboló kényszerűségétől mentjük meg őket. „Inkább perfektül hallgatok, mint hibásan
beszélek” – mondta egyszer egy okos miniszterünk.
Emlékeimből: a Ráktérítőtől az északi sarkkörig

Tanulságos és felemelő, szívderítő és elgondolkoztató élményekben gazdag a tolmács élete.

Talán egyetlen szín hiányzik csak az érzelmek palettájáról: fárasztónak már találtam a
mesterségemet, unalmasnak még soha.
Sokat gondolok mostanában egy Jókai-novellára. Gyermekkoromban olvastam; az új
válogatásokban nem akadtam nyomára. Hőse egy fiatal orosz lány, akinek – néhány
fogolytársával együtt – sikerül kimenekülnie a cári ólombányák rabságából. A kis csapat étlen-
szomjan kóborol Szibéria úttalan útjain és már-már reményvesztetten könyörög segítségért a
különböző istenekhez, amikor a vadon mélyén elhagyatott sírra bukkannak. A lányka térdre veti
magát előtte és felkiált: „O dan olik pükatidel volapüken!” (Fejből idézem, talán hibásan. Kérem,
hogy aki jobban tud volapükül, lektorálja.) A többiek is letérdelnek: azt hiszik, hogy társuk új,
könyörületesebb istent fedezett fel. Pedig a lányka csak volapük tanárjának ad hálát, aki
megtanította erre az idiómára: a sírfelirat pontosan leírja volapükül a tajgából kivezető utat. A kis
társaság megmenekül.
Gondolatban én is számtalanszor rebegtem hálát ahhoz a láthatatlan kézhez, amely utamat a
nyelvtudás széles, derűs országútjára terelte. Ha az örömteli órákról nem is beszélek, amelyeket
maga a barangolás jelentett, mennyi csodálatos élményt köszönhetek annak, hogy a nagyvilág
kapuit megnyitotta előttem! Így jutottam el Európa gyakorlatilag minden, Ázsia legtöbb és
Afrikának számos országába. 1969 májusában nem jártam messze a Ráktérítő tájékától,
augusztusában az északi sarkkört léptem át a finn Rovaniemiben.
Ha megérem a kort, amelyben a nyelvész is bilabiálisan ejti a gutturális hangokat – népiesebben
szólva, a hamut is mamunak mondja –, ezeknek az emlékeknek fényénél fogom majd melengetni
szívemet. Hadd nyújtsak át belőlük egy csokorra valót e fejezetben.
Három találkozásra szoktam gondolni, ha élményeim felől faggatnak. Időbeli sorrendben
számolok be róluk.
1959-ben magyar küldöttséggel jártunk Hanoiban. A program egyik pontja volt: találkozás
Pham Van Donggal, Észak-Vietnam miniszterelnökével. A fogadásra 10 percet irányoztak elő:
gondoltam, a szokott „protokolláltalánosságok” fognak elhangzani. Nem így történt. A miniszter
sorban és név szerint felszólította a küldöttség tagjait: mondják el, mit láttak említésre méltónak
vagy éppen javításra szorulónak Vietnamban. Egy órára nyúlt a találkozás; ő csak figyelt és
kérdezett, mégis az volt a benyomásom, hogy ez a hatvan perc történelmi lecke volt –
mindannyiunknak.
A másik találkozáson nem a jelenről volt szó, hanem a múltról, mégpedig az emberiség ködbe
vesző, legrégibb múltjáról, az élet megjelenéséről a földön. E kérdés két elismert szakértője a
szovjet Oparin és az angol Bernal professzor. A két tudós Magyarországon találkozott egymással;
engem ért a szerencse, hogy kettőjük között tolmácsolhattam. Nemcsak szédületes ismereteiket
csodáltam, hanem humorérzéküket is. Az egyik kérdésben Bernal sehogyse tudta elfogadni
partnere érvelését. „Akkor maradjunk inkább abban, hogy a világot Isten teremtette!” – kiáltott
fel. „Vagy hogy nincs is élet a földön” – vágott vissza Oparin professzor.
A búcsúzásnál megkérdeztem, hogy kérhetnék-e én is valamit. – Hogyne, csak bátran! –
biztattak. Bernal professzorhoz fordultam, akiről tudtam, hogy a fordítógépeknek is nagy
szakértője és megkértem: ne siessen nagyon ezeknek a készülékeknek tökéletesítésével, mert
akkor mi, tolmácsok kenyér nélkül maradunk. Nevetve vigasztalt meg, hogy a gépi fordítás még
sokáig nem helyettesítheti az embereket és ennek bizonyítására a következő történetet mesélte el:
 Egy angol mondatot fordítottak le gépi úton oroszra: „Out of sight, out of mind.” A mondat
olyasfélét jelent, mint a német „Aus dem Augen, aus dem Sinn”, vagyis: amit a szem nem lát, azt
az ész is elfelejti. Csakhogy a gép – gépies, ezért a mondat első részét „szemen kívül”-nek,
második részét „észen kívül”-nek fordította. Ami viszont kívül esik a szemen, az nem látható és
aki nincs eszénél, az esztelen. Így történt, hogy amikor (a fordítás helyességének ellenőrzésére)
az orosz mondatot „visszatáplálták” a gépbe és visszafordították angolra, az jött ki, hogy
„Invisible idiot” – láthatatlan hülye.
A harmadik találkozás egészen a közelmúltban történt és nem a jelen vagy múlt, hanem a jövő
kérdéseit feszegette. Barnard professzor, a szívátültetés úttörője beszélt, szónoki hévvel és
meggyőző optimizmussal a szervek transzplantációjának biztató távlatairól. Hadd jegyezzek fel
erről a vendégről is egy kedves emberi vonást. Csak két napig tartózkodott Budapesten, de jó
magyar szokás szerint vagy öt napra való beszámolót, találkozást, interjút és nyilatkozatot
igyekeztünk „kitermelni” belőle.
Az egyik előadásra öt perccel a kitűzött időpont előtt érkezett és vagy 20 orvos kolléga, rádiós,
újságíró és fényképész várakozott rá az előcsarnokban. Kissé ijedten pillantott körül – azután
észrevett egy idősebb hölgyet, aki csendesen sírdogálí az egyik sarokban. „Mi baja van a
ladynek?” – kérdezte. Kiderült, hogy az asszony súlyos szívműtétre hozta fel 12 éves fiát
Budapestre és látni akarta a nagy specialistát. Vele töltötte Barnard professzor a rendelkezésre
álló szabad perceket: magyarázott neki, vigasztalgatta.
Az újságírók rohamát egyébként jól állta a vendég, csak akkor jött zavarba, ha írásos üdvözletet
kértek tőle „Jaj, hogy is írják („how do you spell”) azt, hogy „Hungarian” – kérdezte
kétségbeesetten. „Hiányoztam az iskolából, amikor a helyesírást tanították” – mentegetőzött.
Sokan kérdezhetnénk, hogy miért nem zsúfoltabb a tolmácspálya, ha egyszer ennyi érdekes
élményt kínál. A magyarázat, azt hiszem, egyszerű: a „követel” oldalon is igen sok minden
szerepel, elsősorban villámgyors gondolattársítási képesség, azután rendíthetetlen nyugalom, jó
idegrendszer és mindenekelőtt sohasem szűnő készség a tanulásra. A tolmács évente 30-40
alkalommal „vizsgázik” – nemzetközi zsűri előtt – olyan egymástól távol eső tantárgyakból, mint
az agydaganatok diagnosztikája és a matematikai modellek alkalmazása a mezőgazdasági
tervezésben, hőre lágyuló anyagok mechanikai sajátságai vagy az aleatorikus zene távlati
fejlődése.
A tolmácsfülkében gyakran derül ki, hogy a feladatok nagyobbak, mint ahogy az ember
elképzeli. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban is egy személyes élményt.
Kezdő tolmács koromban, meglehetősen fogvacogva vonultam be a francia fülkébe és nagyon
jólesett, hogy egy magabiztos, határozott fellépésű úr is mellém telepedett. A rendezők küldték –
mondotta –, hogy kisegítsen, ha elakadok és kijavítson, ha hibát csinálok. Mindjárt meg is kezdte
áldásos működését. Alig rebegtem el az első mondatot: „Nous saluons les délégués venus de tous
les coins du monde” (üdvözöljük a világ minden sarkából érkezett küldötteket), amikor befogta a
mikrofont és figyelmeztetett: „Elvtársnő, ezt nem lehet mondani. A föld gömbölyű, a világnak
nincsenek sarkai.”
Még két-három ilyen „javítás” után felajánlottam, hogy cseréljünk helyet: vegye át ő a fordítást,
hiszen nyilván sokkal tökéletesebb nálam. „Nagyon helyes – bólintott –, csak lemegyek a
rendezőséghez és bejelentem a változást.” Elment – és azóta sem jött vissza, pedig 10-15 év is
elmúlt már közben.
A bevezető, üdvözlő szavak egyébként meglehetősen sablonosak szoktak lenni és kellemes
bemelegítést jelentenek az igazi feladatokhoz. Legkínosabb élményem mégis éppen hozzájuk
fűződik, Stockholmban jártunk egy nemzetközi konferencián – rám az orosz kabin jutott. Az
értekezletet az elnök nyitotta meg és először a svéd királynak a konferencián megjelent öccsét
üdvözölte. A többi kabinban már régen elhangzott a „Your Royal Highness”… „Königliche
Hoheit”… „Votre Altesse Royale”… amikor én még mindig némán gyötrődtem a kérdésen, hogy
vajon hogy mondják a „Királyi Fenség”-et – oroszul.
Néha a téma, néha a szónok okoz kínos perceket a tolmácsolásban Előbbire példa egyik
ornitológusunk esete Németországban. Szakmai előadás tartására hívták meg és tolmácsul egy
kint tanuló magyar diákot adtak mellé. Felvillant az első vetített kép, elhangzottak az első szavak:
„Ez a kettős tollsorú, felmereszthető és hátrakonyítható bóbitájú, üldögélő lábú búbos- vagy
büdösbanka.” A magyarázatot néma csend követte, majd hosszú, kínos percek után megszólalt a
tomiács: „Vogel!” (madár).
A másik história, sajnos, velem történt meg. Életemben először próbálkoztam japánra való
tolmácsolással: a ferihegyi repülőtéren fogadtunk egy delegációt. A magyar vendéglátókat
közszeretetben álló, de szóvirágos stílusáról ismert, idős politikusunk vezette. Abban az időben
tudásomból még nemigen tellett többre, mint hogy „japán jó, magyar jó, éljen!”, de a mondat,
amellyel karrieremnek el kellett volna indulnia, így hangzott: „A konkolyhintők fekete serege
hiába próbálja homályba borítani a japán és magyar nép közötti barátság felhőtlen égboltozatát.”
Néha nem is a téma és nem is a szónok, hanem maga a nyelv okozza a tolmács szenvedéseit.
Volt már szó a német nyelv egyik jellegzetességéről, hogy az állítmányt lehetőleg a mondat
végére halasztja. A szakmai anekdotakincs Mark Twain nevéhez fűzi az alábbi „storyt”: a neves
angol író Németországban járt látogatóban és egy történelmi drámát kívánt a színházban
megtekinteni. Minthogy azonban nem tudott németül, tolmácsot ültetett maga mellé. Kigyulladt a
rivaldafény, fellebbent a függöny, megjelent a színen a főszereplő és már hosszú percek óta
hallatszott ékes dikciója, de a tolmács még egy szót sem szólt. „Miért nem fordít?” – lökte
oldalba Mark Twain. „Pszt – suttogta kollégánk – az állítmány még csak most jön!”
Egyik legjobb magyar tolmácsunkat is megszidták egyszer emiatt. A szónok, akit fordítania
kellett volna, belebonyolódott saját szóvirágaiba és szegény kartársunk hiába próbált
megkapaszkodni valamilyen ige mentőövében. – Miért nem fordít? – kérdezték tőle is. – Várom
az állítmányt – felelte. – Maga ne az állítmányt fordítsa – förmedt rá a szónok –, maga azt
fordítsa, amit én mondok!
A most következő műsorszámot tizenkét éven aluli olvasóinknak nem ajánljuk.
Telefonon hívtak fel néhány évvel ezelőtt az egyik Minisztériumból: rendkívül fontos japán
vendég érkezett, menjek azonnal X szálló halijába és igyekezzem szórakoztatni, amíg a
minisztériumi tisztviselők megérkeznek. Odasiettem. Sovány, fiatal, szerény emberke fogadott.
Megkezdtem az előírt szórakoztatást: megkérdeztem, hogy mi magyarországi látogatásának célja.
Egy japán szóval felelt, amit nem ismertem; megkértem, hogy írja le a szó hieroglifjét; erre ő
nem vállalkozott: túl bonyolult. Viszont eszébe jutott, hogy valahová felírták neki a szó angol
fordítását. Ki is húzott a zsebéből egy cédulát, amelyen egyetlen szó állt:

Sexing

Utána pedig rögtön megkérdezte, hogy mennyinek felel meg forintban az a – rendkívül magas –
dollárösszeg, amelyet ezért a ténykedésért a magyar állam naponta fizet neki.
Zavarba jöttem. Elképzelhető – gondoltam –, hogy az ilyenfajta időtöltés lehetősége minden
férfi tudatában felmerül, amikor idegen tájakra evez. De ezt ilyen kertelés nélkül be is vallani és
méghozzá államunk ilyen nagyvonalú anyagi támogatását élvezni érte!
Magyarázatot csak az odaérkező minisztériumi tisztviselőktől kaptam. Japán vendégünk az
egynapos csirkék nem szerinti szétválasztásának volt szakembere. Feladata abban állt, hogy a
további tenyésztés szempontjából értéktelen kakasokat már a legelején elválassza a tyúkoktói és
ezáltal tetemes hely- és takarmánymegtakarítást tegyen lehetővé. Ehhez a – rossz magyar szóval
„szexálásnak” nevezett művelethez érdekes módon csak a japánok értenek az egész világon.
A tolmácsolás közben elkövetett „bakikkal” – nyelvbotlásokkal – hosszú oldalakat lehetne
megtölteni. Csak egyet szeretnék idézni közülük. A filmkritikusok kongresszusán „fogamzás”
helyett véletlenül „fogalmazást” mondott a tolmács. – Most már tudom, hogy miért olyan rosszak
néha a magyar filmszövegek – jegyezte meg kabintársa. – Fogalmazásgátló szert használnak a
forgatókönyvírók.
Mesterségemnek már azért is hálás vagyok, mert bűvös szőnyegként röpített át országhatár
szabdalta kontinenseken. Útiélményeim nem tartoznak e kis könyv keretébe; különben is
csalódást okoznának, mert sohasem a nemzeti különbségeket kerestem és találtam meg a világ
különböző pontjain, hanem mindig a közös vonásokat – az örök emberit. Ha úgy értenék a
ceruzaforgatáshoz, mint Vasvári Anna, az alábbi két „női dolgot” rajzolnám meg közülük.
Látnivalónak talán a kínai múzeum „Pithecantrophus pekiniensis”-e volt a leglenyűgözőbb. Ez a
hatalmas majom még tökéletesen állat, de ugyanakkor félig ember is. Úgy éreztem, hogy az egész
emberiség görbe tükrét tárja elém valaki: napokig nem tudtam a hatása alól szabadulni.
Kiállításilag is csodálatos a megoldás: facettás tükrök bélelik a tárlót úgy, hogy bárhol áll a néző,
egyszerre látja minden oldalról a majmot – meg saját magát is.
Velünk egyidejűleg egy csapat koreai iskoláslány járt a múzeumban. Nos, a sok kis tizenötéves
egytől egyig előbb a copfjába kötött piros masnit igazította meg a tárló tükrében, csak azután
nézte – és tárgyalta meg csipegő madárhangján – az izgalmas látnivalót.
A másik élményem színhelye a szibériai tajga volt. Egész napos kirándulásra indultunk a
Bajkál-tóhoz. A táj bűvöletéből ismert, ominózus érzés riasztott fel: tenyérnyi darabon szaladt le
a szem a harisnyámon. Nem baj – vigasztalt meg a kísérőnk – veszünk majd egy párat a
legközelebbi boltban. Találtunk is egy üzletet egy cseppnyi kolhozfaluban. Alig két köbméternyi
helyiségben füstölt halat és üregestéglát, vadászfelszerelést és függőágyat árult a könyvébe
temetkezett kis elárusítólány. Akkor se nézett fel, amikor beléptem és egy pár harisnyát kértem,
csak úgy, olvasás közben (jaj, de otthon éreztem magam) vetette oda, hogy „без щва нет”, vagyis
hogy varrás nélküli harisnya nem kapható. Fejet hajtottam a tömegkommunikációs eszközök
hatékonyága előtt: néhány hónappal ezelőtt indult el a hír a párizsi Rue de la Paix valamelyik
boutique-jából és íme, már az Angara-folyó partján lakó asszonytársak is tudják, hogy varrás
nélküli harisnya a divat.
Mi lesz veled, nyelvecske?

Megint a futurológia területére tévedtünk, megint visszapillantással kell kezdenünk.

Az Ótestamentum szerint Bábel előtt egy közös nyelven beszélt az egész emberiség. Az
Újtestamentum az időszámításunk előtti évszázadról szólva már több nyelvet említ, közöttük
olyan szépen csengőket is, mint a pamfiliai, kappadóciai és likaontusi.
A latin nyelvet a római impérium légiói lándzsáik hegyén vitték szét a meghódított területekre.
A fennmaradt feliratok tanúsága szerint az írott, hivatalos nyelv azonos volt az egész
birodalomban. Még elképzelni is szédítő, hogy Lusitaniában, Mesopotámiában és Numidiában
ugyanazokkal a szavakkal biztatták a sóadó befizetésére a lakosságot, mint Pannóniának
adómorálban talán már akkor sem élenjáró honpolgárait.
A hadiszerencse megfordulása után ez a nemzetközi nyelv bomlott az ún. román nyelvekre:
olaszra, spanyolra, portugálra, franciára, katalánra, provençalra, rétorománra és románra. Persze,
először szóban alakultak ki a helyi nyelvjárások, hogy azután írott dokumentumokon keresztül
önálló nyelvekké kristályosodjanak.
Aki a nyelvek történetét írja, az mindig az emberiség krónikáját jegyzi fel. Az efféle könyv
azonban csak olyan száraz képet nyújt a nyelvek életének és halálának izgalmas históriájáról,
mint egy oceanográfiai tankönyv a tenger világáról.
Az emberiség által most használt nyelvek árja elsüllyedt Atlantiszok és láthatatlanná vált
korallzátonyok felett hömpölyög. Egyetlen nyelv van a világon, amely 2300 évvel ezelőtt is és
napjainkban is az általános kommunikáció célját szolgálja: a héber. Nem kis vesződségbe
kerülhet nyelvészeinek a technika új vívmányaira a nyelv szabályainak megfelelő kifejezéseket
megtalálni.
A nyelvtudósok szerint a történelemben a nyelvek elkülönülési és közeledési folyamatai
szükségszerűen váltakoznak. Én azt hiszem, hogy az utóbbi, az „integráció” folyamata ma már
feltartóztathatatlan. Magas hegy, gyorssodrású folyam valamikor alig elhárítható akadályt
jelentett az érintkezésben: megtörténhetett, hogy két szomszédos törzs nyelve az érthetetlenségig
messze került egymástól. Ma azonban – bár a Concorde is csak három óra alatt tudja utasait
Európából Amerikába szállítani – a hang már a másodperc tört része alatt felfogható az óceán két
partja között. Ilyen körülmények között a nyelvi elszigeteltség – tiszta anakronizmus.
A szükségleteknek megfelelően beválhatik az én jóslatom: nemzeti nyelvén kívül angolul és
oroszul fog tudni unokáink nemzedéke.
Az angol a technika több ágában már ma is a „tudomány eszperantójának” szerepét tölti be.
Egyszerű alaktanával, rövid szavaival igen alkalmas arra, hogy a világ minden tájáról
összesereglett szakemberek megértessék rajta magukat. Azért néha eltöprengek azon: mit
gondolhat magában a született angol, amikor – mondjuk – norvég és jugoszláv kollégája az ő
számára alig, egymás számára viszont igen jól érthető angolsággal vitatkozik egy-egy
tudományos tételen. „Melyik a legelterjedtebb nyelv a világon?” – kérdezik sokszor tőlem. „A
tört angolság” – szoktam felelni.
Az oroszt utolérhetetlen gazdagsága, örök életű klasszikus és rendkívül bő mai műszaki
irodalma teszi világnyelvvé. Békés úton sohasem hódított még ekkora teret egyetlen világnyelv
sem. Ma már Skandinávia és Svájc, Amerika és Ausztrália minden egyetemén működik orosz
tanszék. Angol ember sohasem tanult meg németül vagy franciául, most tízezrével tanulnak
oroszul. Londoni fizikus ismerősöm meg akarta vásárolni az Angliában kiadott, oroszról angolra
fordított szakkönyveket: olyan csillagászati összegbe kerültek volna, hogy sürgősen beiratkozott
az ottani „TIT’’ valamelyik orosz tanfolyamára. Kiszámította, hogy így sokkal olcsóbban ússza
meg a dolgot.
A nyelvek közeledése nem jelentené a nemzeti nyelvek elsorvadását. Annyi irodalmi és
történelmi emlék, a múlt annyi öröme és bánata fűződik hozzájuk, hogy mindannyiunknak
kötelessége őrködni jelenük és jövőjük felett.
A nyelv a nemzet életének realitása. 1945 végén a háborút vesztett japánok egymáson túltéve
gyakoroltak önkritikát. Egy japán publicista – a japán nyelv időszerűtlenségére hivatkozva –
azzal a gondolattal állt elő, hogy az egészet el kellene vetni és valamelyik európai nyelvvel –
például a franciával – felcserélni. Elborzadtam. Az volt az érzésem, hogy százmillió ember
készül a „tiszteletre méltó halálra”, a harakirire.
A hazaszeretetnek nem az internacionalizmus az ellentéte, hanem a sovinizmus. Saját nyelvéhez
is közelebb érzi magát az, aki más nyelveket ismer. Goethe mondja a Maximen und Reflexionen
című művében: „Wer fremde Sprachen nicht kennt, weiss nichts von seiner eigenen.” (Aki nem
ismer idegen nyelveket, nem tud semmit a magáéról.) Tizenhat nyelv tükrében én is úgy vagyok a
magyarral, mint Mikes Kelemen írta a magyar széppróza azóta is alig felülmúlt remekében: „Már
annyira megszerettem Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont.”
A nyelvek „integrációjának” harcosai – nem egyszer Don Quijotéi – voltak a világnyelvek
szerkesztői. Sokan hallottak már a volapükről, amelynek szerzője, Johann Martin Schleyer szerint
egy nemzetközi idiómából hiányoznia kell két, sok nép számára kiejthetetlen nyelvi jelenségnek:
az „r” hangnak és a zárt (vagyis mássalhangzóval végződő) szótagnak. (A kínai számára valóban
áthághatatlan akadályt jelent mind a kettő. A pekingi rádióban – no persze tíz évvel ezelőtt –
félórán át rajongott egy Moszkvában járt turista a „Kulinumulinu” szépségeiért. Már éppen
bosszankodtam, hogy elmulasztottam egy ilyen idegenforgalmi látványosság megtekintését,
amikor rájöttem, hogy a Kremlről van szó.) Egyébként a volapük szó maga is a „world speak” –
fordítása, ilyen mindenki számára kiejthető formára.
Századunk első évtizedeiben már olyan nagy bőség mutatkozott világnyelvekben, hogy
Párizsban nemzetközi zsűrit hívtak össze a legmegfelelőbb kiválasztására. A zsűri tagjai – köztük
hazánk képviselője is – Zammenhof, a lengyel orvos által szerkesztett eszperantót találták a
legjobbnak, ha nem is tökéletesnek. Ma is ez a legelterjedtebb világnyelv; népszerűbb, mint a
fenti zsűri tanácsára belőle kialakított „ido” vagy a nyugati lapokban öles hirdetésekkel propagált
„interlingua”.
Ami szerény személyemet illeti, érzelmileg én is szívesen vállalnám az emberiség reményének
zöld csillagával szimbolizált eszperantót. Mint morfológus azonban nehezen tudnék
megbarátkozni a szokatlan nyelvtani formákkal (például az „a”-ra végződő jelzővel az „o” végű
főnevek előtt). Mint tolmács pedig csak arra az álláspontra helyezkedhetem, mint az egyszeri
orvos, akitől megkérdezték: mit szólna, ha feltalálnák a „panaceát” – a minden betegséget
gyógyító csodaszert. „Boldog lennék – felelte –, mert mindenki élni akar. De nem bánnám, ha
csak halálom után kerülne forgalomba, mert nekem is élnem kell.”
Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a közös nyelv elfogadásával megszűnnének a népek közötti
szellemi, kedélybeli különbségek is. A zárkózott angol és a kitárulkozó amerikai gyakorlatilag
ugyanazt a nyelvet beszéli. Igaz, hogy nem minden olasz forróvérű, nem minden német
„akkurátus”, de azért létezik egy bizonyos „nemzeti jelleg”, amelynek kialakításában földrajzi,
történelmi, éghajlati viszonyok játszottak szerepet és amelynek a nyelv is vetülete, kifejezője. A
latin népek szavaikban is „szuperlatívuszokra” (felsőfokokra), az angolszászok „understatement”-
ekre (mérséklésre) hajlamosak. Ha záróra közeledtén megkérdezzük: maradhatunk-e még egy
kicsit a könytárban és erre egy szelíd „I am afraid not” a felelet, akkor az csak szó szerinti
fordításban jelent „attól félek, hogy nem”-et; a gyakorlatban a leghatározottabb elutasítással
egyenlő.
A mi nyelvünk is ismer ilyen „understatement”-eket. „Kérnék egy kiló kenyeret” – mondjuk a
boltban. A japán népnél a határozottság nem jellem, hanem modor – pontosabban rossz modor –
kérdése. Még a napi programra vonatkozó elhatározásunkat is csak így illik közölni: „Ma
Kiotóba szeretnék menni azt gondolnám.”
Udvariasság szülte az angolban a magyarok számára olyan nehezen megtanulható „shall–will”,
„should–would” segédige párt is. Jómodorában ugyanis az angol azt tartja, hogy önmagunkról –
tehát egyes és többes szám első személyében – nem mondhatjuk, hogy „akarunk” (will) csak azt,
hogy kötelesek vagyunk (shall). Viszont másokról nem állíthatjuk, hogy kötelesek, legfeljebb azt,
hogy akarnak. Így született meg e tarka ragozás. „Ha már a should–would agyamat kimarta…” –
írta Amerikába szakadt költő-hazánkfia (Zilahy Lajos).
Mindaddig, amíg az emberiség megérik egy vagy két nemzetközi nyelv elfogadására, ránk,
nyelvtanulókra vár a nyelvek partjai közötti híd építésének felemelő feladata. Kis könyvem
megírásánál nem is vezetett más igyekezet, mint megmutatni, hogy a hídépítésnek nem kell
okvetlenül terhes téglahordásból állnia: jelentheti az emberi szellem büszke örökségének, a
tudásvágynak, örömteli kielégítését is.
Utószó

Azoknak, akiknek kedvük volt velem barangolni a nyelvek birodalmában, nem tudom szebb
szavakkal megköszönni türelmét, mint amelyeket Cicero mondott a „De Archia poetá”-ban:
„Haec studia adulescentiam alunt, senectutem oblectant, secundas res ornant, adversis refugium
ac solacium praebent, delectant domi, non impediunt foris, pernoctant nobiscum, peregrinantur,
rusticantur.”
„…ezek a tanulmányok az ifjúságot táplálják, az öregséget gyönyörködtetik, a szerencsés
körülményeket még szebbé teszik, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújtanak,
gyönyörködtetnek otthon, nem akadályoznak a fórumon, velünk töltik az éjszakát, velünk
vándorolnak, és velünk vonulnak el falura.” (Trencsényi Waldapfel Imre fordítása.)
Kiadja a Gondolat, a TIT Kiadója
Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Vészits Ferencné
Műszaki vezető: Kálmán Emil
Műszaki szerkesztő: Deák Gyuláné
A borító és kötésterv Nagy Béla munkája
Megjelent 14 000 példányban,
9,8 (A/5) ív terjedelemben
Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült
70.4601.66-12-1 Alföldi Nyomda, Debrecen