Bogdan Hmelnyickij

A hu-Rightpedia wikiből

Bohdan Hmelnickij, teljes nevén Bohdan Zinovij Bohdan Hmelnickij

Mihajlovics Hmelnickij (ukránul: Богдан Зиновій
Михайлович Хмельницький, lengyelül: Bogdan
Chmielnicki, oroszul: Богдан
Хмельницкий; 1593/1595 ? –
Csihirin, 1657. augusztus 16.) a zaporizzsjai
kozák hetman, ukrán uralkodó és hadvezér.
Az ukránok nemzeti hősüknek tekintik, de sokszor
felelőtlen magatartása odáig vezetett, hogy Ukrajnát
többször feldúlták a tatárok, és azoroszok uralma alá
került.

Bohdan Hmelnickij
Tartalomjegyzék A Zaporozsjei Had hetmanja

[elrejtés] Uralkodási ideje

1648. január 30. – 1657. augusztus 16.
• 1Fiatalsága és katonai pályája a Utódja Jurij Hmelnickij
zaporizzsjai felkelésig
• 2Zaporizzsjai Életrajzi adatok
felkelés (Хмельниччина) Teljes neve Bohdan Zinovij Mihajlovics
• 3Ukrajna csatlakozása Oroszországhoz Hmelnickij
• 4Hmelnickij politikájának 1593/1595
Született
következménye Szubotovó, Csihirinközelében
• 5Hmelnickij alakja a történetírásban Elhunyt 1657. augusztus 16 .
• 6Lásd még Csihirin, Hetmanátus
• 7Források Szent Illés-templom, Szubotovó
Temetése
1657. augusztus 25.
Házastársa Hanna Somkivna,
Fiatalsága és katonai pályája a zaporizzsjai Motrona Czaplińska,
felkelésig Hanna Zolotarenko
1595 körül született ukrán kisnemesi Gyermekei Jurij Hmelnickij
családban. Születési helye bizonytalan, de Timish Hmelnickij, és 4 lány
többen feltételezik, hogy Csihirinből való, Édesapja Mihajlo Hmelnickij
ahol annak idején a helyi kozákság
vezetőjévé választotta. Apja lengyel katonatiszt, anyja valószínűsíthetően kozák
származású volt.
Az első katonai akció, amelyben részt vett, az 1620. évi cecorai csata volt, ahol
elvesztette az apját, ő maga pedig török fogságba került. Fogsága idején sajátította el
a török és a tatár nyelvet, valamint ekkora ismerkedett meg behatóbban a török
politikával. A fogságból anyja váltotta ki 1622-ben. Az 1620-as években került a
lajstromos kozákság közé.
Hmelnickij a tisztek azon csoportjához tartozott, akik a Zaporizzsjai Szics és
Lengyel-litván Unió közötti megegyezést szorgalmazták, idővel azonban
egyértelművé vált, hogy erre nincsen reális esély.
IV. Ulászló lengyel király 1638. évi rendelkezése hatályon kívül helyezte a
Zaporizzsjai Szics autonómiáját, megszüntette a titkári tisztséget, melynek
következtében Hmelnickij lefokozódott a csihirini ezred kapitányává.
1645-ben egy 2000-2500 fős kozák alakulattal részt vett Dunkerque ostromában.
Az 1640-es évek végére megnőtt hadvezéri presztízse, hogy IV. Ulászló a
támogatását kérte az Oszmán Birodalom és a Krími Tatár Kánság, illetve a mágnás
oligarchák elleni harcban. Ezzel a lépéssel egyrészt a lengyel-litván állam, másrészt
saját hatalmának a megerősítése volt az uralkodó célja. 1646. áprilisában Hmelnickij
egyike volt azoknak a követeknek, akikkel a király egyeztette a haditervét, melyben a
kozákoktól egy flotta kiállítását kérte, és cserébe a régi kozák jogok visszaállítását
ígérte. Az uralkodó az ígéreteit egy kiváltságlevél formájában írásban is rögzítette,
mindezt azonban igyekezett titokban tartani a szejm előtt. Miután az egyezség
kitudódott, a szejm megakadályozta a terv végrehajtását, így a kozákoknak tudomásul
kellett venniük, hogy jogaik helyreállítása ismételten elmaradt. A kudarc
csalódottságot szült a köreikben, egyre inkább érlelődött egy felkelés a lengyel
nemesség túlkapásai ellen, valamint a kozák jogok helyreállítása érdekében.
1647. decemberének végén 300-500 megbízható emberével Zaporizzsjába ment, ahol
hamarosan hetmanná választották. A felkeléshez tatár támogatást is szerzett, s felvette
a kapcsolatokat a román fejedelmekkel, hogy ők is részt vegyenek a Lengyelország
elleni harcban. Egyelőre azonban III. Iszlam-Girej kántól várta a legfőbb segítséget.
A formálódó felkelés látszólag nem sokban különbözött a korábbi, sikertelen
kísérletektől: egy bosszúra vágyó kozák tiszt, lengyel főurak által megkárosítva a
Szicsbe vonult, ahol meggyőzte a kozákokat, hogy kiálljanak a jogaiért, jogaikért.
Hmelnickij személyében olyan rendkívüli szervező, katonai parancsnok és politikus
került a mozgalom élére, aki képes volt egy egész Ukrajna, sőt Kelet-Európa
történelmét befolyásoló felkelés levezénylésére.

Zaporizzsjai felkelés (Хмельниччина)

Bővebben: Kozák–lengyel háború (1648–54)
1648. januárjában a Zaporizzsjai Szics főhetmannak választotta meg, Mikołaj
Potockit pedig megfosztotta a hatalmától. A kán Tuhaj-bej vezérletével egy hordát
küldött a kozákok támogatására, míg a hetman igyekezett rávenni, hogy teljes
haderejével szálljon harcba. A Zaporizzsja ellen küldött két sereg - egyenként hatezer
fő (Szamuel Velicsko szerint 20 ezer, ami természetesen kétséges), amit
erősítettek cseh és német zsoldosok – megkísérelte az egyesülést, de Hmelnickij
megelőzte őket.Żółte Wody-i csatában (ma Zsovtyi Vodi, Ukrajna) megsemmisítette
az egyik hadat, s a csatában Stefan Potocki, a hetman fia is elesett, a korsuni
ütközetben pedig Potocki és Stanisław Kalinowski hetmanokat is fogságba ejtette, s
tatár rabságba küldte (1650-ben váltották ki őket).
Tuhaj-bej nagy veszteségeket szenvedett és ezért egy időre visszavonult Ukrajnából.
A szabadulást (és nem utolsó sorban zsákmányt) remélő ukrán parasztság megörült
Hmelnickij sikereinek, s óriási tömegben csatlakozott hozzá, már a két győzelem
előtt. A hetmannak néhány napon belül nagy hadereje lett, míg Ukrajnában
számottevő lengyel sereg sehol sem maradt. A felkelő erőknek viszont még a felét
sem tették ki felfegyverzett, képzett kozákok, ezért egy időre pihenőt rendelt el, hogy
megerősítse magát és a lázadást tovább szítsa.

A várbeli kozákság és parasztság tömegeit összegyűjtötte, s délről nagyobb számban

áramlottak a tatár lovasok, kik a segítség fejében kifoszthatták az útjukba eső
területeket, legyen az ukrajnai, vagy lengyel, ami ellen Hmelnickij nem tudott, de
nem is akart semmit tenni. A parasztkatonák is hasonlóképp öltek és raboltak a
gazdag lengyel és ukrán polgárság körében, valamint véres etnikai
tisztogatásokba kezdtek egyes városokban (a megöltek többsége
lengyel, moszlim, zsidó, vagy épp cigány volt).
Ekkor már készülődött ellene Jeremi Wiśniowiecki herceg kb. 15 ezer fős seregével, s
a Dnyepertől nyugatra sorra tiporta el az ott fellángolt parasztfelkeléseket.
A helyzetet bonyolította, hogy 1648. május 20-án IV. Ulászló elhunyt, ami még a
kozákságot is mélyen megrendítette, hisz ugyanúgy mélységesen tisztelték és
uruknak tartották. Hmelnickij egyelőre várt, hogy új királyt válasszanak.
Lengyelországban az 1640-es évek végére igen erős belső gyengeségek jelentkeztek
és főúr már régóta mély ellenszenvet táplált egymás iránt. Jerzy Ossolinski kancellár
és Adam Kisiel braclawi vajda úgy látta jónak, ha Hmelnickijt inkább tárgyalások
utján szerelik le és figyelmüket a belső problémák felé fordítják. Ezzel
szembe Aleksander Koniecpolski és Janusz Radziwiłł litvániai hetman, valamint
Wiśniowiecki herceg igen hevesen a háború mellett tört lándzsát, s álláspontjuk
érdekében agresszívan léptek fel. Kisiel tárgyalás céljából
kinevezett komisszáriusokat küldött a kozákokhoz és felvették a kapcsolatokat a tatár
kánnal. Mivel a szejmnem jutott megegyezésre, ezért komoly acsarkodások alakultak
ki, mialatt a kozákok egyre nagyobb erőket gyűjtöttek.
1648 nyarán aztán megindult a hatalmas kozák-tatár sereg és a paraszthadak Kelet-
Ukrajnából, sorra foglalva el a városokat. A felkeléshez most
már Vörösoroszország (Kelet-Galícia) is csatlakozott és szeptember 21-23-ipilawcei
csatában (ma Pilavka, Ukrajna) szégyenletes menekülésre kényszerítették a lengyel
seregeket. A pilawcei vesztés eredménye Lwów és Kijev eleste lett, s ahol Hmelnickij
bevárta a királyválasztás eredményét. A szejm végül Ulászló fivérét II. János
Kázmért tette új uralkodóvá, aki hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni
Hmelnickijjel, s fegyverszünetet kötött vele.
A tél váltakozó eredményű eszmecserékkel telt Perejaszlavban, és mialatt a fölkelők
száma egyre nőt, főleg miután törököket is fogadtak fel, addig Lengyelországban nem
került sor mozgósításra, noha Hmelnickij már lengyel területen járt és Krakkót vette
célba. Wiśniowiecki rendelkezett az egyetlen nagyobb számú lengyel haddal az
országban, aki nyílt összecsapást nem kockáztatott egyelőre meg, de valamiképp
azon volt, hogy Ukrajnát visszafoglalja, mert földjei nagy része abban az országban
feküdt. Hmelnickij semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, de ő maga is a
harcot részben azért kezdeményezte, hogy személyes bosszút állhasson
Koniecpolskin és Wiśniowieckin. 1649 elején újra indultak a harcok. Hmelnickijhez
csatlakozott a tatár kán, azonkívül nagy számban
török, havasalföldi, janicsár és hódoltságbeli zsoldosok. A július 10-
én Hmelnickij ostrom alá vette a Zbarażban meghúzódó lengyel regimentáriusokat,
akik felett Wiśniowiecki herceg parancsnokolt.

Miután rohammal nem tudták a várat bevenni és nagy veszteségeket szenvedtek,

Hmelnickij éheztetéssel próbálkozott. Zbaraż rövidesen élelmiszer- és lőporhiánnyal
küszködött. Augusztusban megérkezett egy kb. 20 000 ezer főt kitevő
felmentősereggel a király. Az ötszörös túlerőben levő felkelők Zborównál elfogták,
de a kán kétszínűsége, valamint bizalmatlansága a kozákokkal szemben
megakadályozta az összeomlást, s fegyveres erővel kényszerítette Hmelnickijt
a zborówi béke aláírására.
A béke visszaállította a kozákok szabadságának egy részét és kinyilvánította
az Ukrán Fejedelemségfüggetlenségét, amely élére a hetmani méltóságban
meghagyott Bohdan Hmelnickijt állította, s a regisztrált katonaság (ún. lajstromos
kozákság) létszámát 40 ezerben szabták meg, akiket a parasztok sorából kellett
kiválogatni. A katonaságot öt vajdaság, Trock, Braclaw,
Kijev, Bialocierkwica és Human területén osztottak el, s a lengyel mágnások
törekedtek arra, hogy elfordítsák őket Hmelnickijtől. A lengyel nemesek
visszanyertéklatifundiumaikat is, s ott folytatták, ahol 1648 előtt, ezzel ismét
ösztönözték a népi ellenállást.

Ukrajna csatlakozása Oroszországhoz

Hmelnickij rövidesen titkos tárgyalásokba kezdett Moszkvával, II. Rákóczi
György erdélyi fejedelemmel valamint a román fejedelemségekkel.
1651-ben újból fellángoltak a harcok, s belépett a háborúba a kán is. Az előző évi
kozák sikerek miatt a szejm el akarta kerülni, hogy a felkelők még egyszer
behatoljanak lengyel területre, ezért elvetették a Kisiel–Ossolinski-féle békéltető
politikát és általános mozgósítást rendeltek el, eltökélve, hogy döntő csatában
véglegesen megsemmisítik Hmelnickijt.
Vinnicjánál Ivan Bohun ezredes legyőzte ugyan a lengyeleket, míg a litván erők
északról Janusz Radziwiłł vezetésével visszafoglalták Kijevet.
A döntő csatára Beresztecskónál került sor a kozák-tatár-török erőkkel, amelyekkel
szemben a lengyel-litván hadak alig lehettek kisebbek, vagy pedig számbelileg
azonos szinten álltak. A három napig tartó véres csatában elesett a kán
testvére Amurat és Tuhaj-bej, mire a krímiek kivonultak az ütközetből. A kán
dühében elhurcolta a hetmant, mert az könyörögni merészelt hozzá, hogy térjen
vissza. A kozákság és parasztfelkelők maradéka visszavonult a szekértáborba. A
felkelők feletti parancsnokságot Filon Dziedzila vette át, aki még bízott abban, hogy
Hmelnickij visszatért. A kozákok és parasztok keményen védték magukat a lengyel–
litván hadak támadásai ellen. Dziedzila alkudozásokkal és saját élete kockáztatásával
próbálta a katonákat kimenteni, mire a Szics elöljárói leváltották. Hmelnickijnek és a
kánnak továbbra is híre-hamva sem volt, de már nem bíztak a hetmanban annyira a
kozákok, ezért új vezért választottak. Bár névlegesen Hmelnickij maradt a főhetman,
de a tényleges hatalom Ivan Bohun kezében összpontosult.

Bohun kemény és agresszív katona lévén folytatta a küzdelmet, s hidat próbált leverni
a Pleszowa folyón, hogy azon a kozák sereget kivezesse. Ám a braclawi vajda
ágyúival jelentős kárt tett a hídban és a főemberek állítólagos szökésének hallatára a
fegyelem megbomlott a táborban, s őrült rohanással szaladtak ki a szekérvárból.
Sokan belefulladtak a folyóba, másokat a lengyel gyalogság irtózatos puskatüze ölt
meg.
Az 1651-es bialocerkiewi konvenció sem szolgált Ukrajna javára. Ebben a lajstromos
kozákság számát már húszezerben szabták meg (a korábban regisztrált kozákok
többsége ismét részt vett a felkelésben). Hmelnickij nem bírt belenyugodni hatalma
korlátozásába és a szomszédos országok támogatását kezdte keresni. Fiát, Timofijt
elvitte Moldvába, ahol hozzáadta Vasile Lupu lányához. Ezzel az volt a célja, ha
Timofij moldvai vajda lesz, akkor Moldvát felhasználhatja nemcsak a lengyelek,
hanem Bohun ellen is, de ez a terve nem sikerült. II. Rákóczi György ugyanis
bevonult Moldvába és egy másik fejedelmet Gheorghe Ştefant segítette hatalomra. Az
akció után Hmelnickij Rákóczinál próbált támogatást keresni
Közben folytatódott a harc. Hmelnickij és Bohun a batohi csatában kiküszöbölte a
beresztecskói vereséget. Nemsokkal később a Żwaniec közelében teljesen bekerítette
a lengyel főerőket, de kán ismét rákényszerített egy újabb megbékélést.
Hmelnickij ekkor megállapodott az oroszokkal, hogy Ukrajnát az orosz birodalomhoz
köti és a 1654. január 18-i perejaszlavi egyezményben kimondták az ország
egyesülését Oroszországgal, ugyanebben az évben a tatár kán a lengyelek mellé állt a
kozákok és az oroszok ellenében. Ez vezetett az 1654–1656-os orosz–lengyel
konfliktushoz.
De a cár sem adta meg a kozák autonómiát, hanem óriási birtokokat adományozott
nemeseinek Ukrajnában, s kegyetlenül megnyirbálta az addig szabad demokratikus
katonai közösség jogait és reguláris seregekbe kényszerítette őket.
Közben Hmelnickij más országok felé kezdett közeledni, ezzel politikája teljesen
érthetetlenné és zavarossá vált. Rákóczival, Gheorghe Ştefannal és I. Constantin
Şerban havasalföldi vajdával 1656. december 18-án Gyulafehérváron kötött lengyel-
ellenes szövetséget. Ekkor már javában dúlt az ún. északi háború, amelybe több állam
is beavatkozott. X. Károly Gusztáv svéd király Lengyelország ellen hadakozott és
amikor a lengyeleknek sikerült megfordítaniuk vesztésre álló pozíciójukat a svéd
király Erdély segítségét kérte. Rákóczi és Hmelnickij már korábban is
próbáltak Svédország felé közeledni, ez azonban egyet jelentett azzal, hogy
Hmelnickij szakított I. Alekszej orosz cárral, mert az szintén Svédország ellensége
volt és ezért inkább átmeneti időre kibékült a lengyelekkel. 1657-ben a erdélyi-román
csapatok megindították Lengyelország ellen offenzívájukat, amihez Hmelnickij még
csapatokat küldött. Nemsokkal ezelőtt Moszkva helyett X. Károly Gusztáv hatalmát
ismerte el a kozákok felett, amivel meg is történt a szakítás Hmelnickij és a cár
között. Hogy mennyi hatalma volt a kozákjai felett azt jól mutatja, hogy rengeteg
kozák átállt a lengyelek mellé, mások pedig az orosz cár hűségén maradtak, de
továbbra is harcoltak a lengyelek ellen. Még mielőtt Rákóczi lengyelországi
hadjárata véget ért volna, Hmelnickij meghalt.

Hmelnickij politikájának következménye

Hmelnickij zavaros és megfontolatlan politikájával tönkretette hazáját. A legnagyobb
akkor hibázta, amikor Oroszország mellett döntve csatolta a cári birodalomhoz
Ukrajnát. Ukrajna az orosz uralom alatt szenvedte el a legnagyobb elnyomást, s a
tatárok behívása is mérhetetlen kárt okozott. A kozák-, majd lengyel-szövetséges
tatárok barbár pusztításai révén ezreket mészároltak le és egész tartományok váltak
néptelenné. Hmelnickijt követően az orosz-lengyel háború fő hadszíntere továbbra is
Ukrajna maradt. A perejaszlavi egyezmény felborította a kelet-európai hatalmi
egyensúlyt is, amely aggodalommal töltött el egyes lengyel-párti nyugati országokat,
így a Habsburg Birodalmat is, főleg azután, hogy a svéd megkísérelték ezt
kihasználva elfoglalni Lengyelországot. Magának az Oszmán Birodalomnak sem volt
mindez érdeke, különösen Rákóczi György politikája miatt, aki a török kiűzését
akarta előkészíteni. Az egyensúlyt viszont sikerült rendeznie a lengyel és az orosz
félnek, s ennek megfelelően a Dnyeper folyása szerint az ukrán területeket jobbparti
orosz Ukrajna, a balparti lengyel kézben maradó Ukrajnára osztották. Ezt a kozákok
nem fogadták el és megpróbálták megtisztítani a nyugati területeket is a lengyel
uralomtól. A következő években tatár, kozák és török támadások egész sorozata ment
végbe Ukrajnában, ami csaknem teljesen kipusztult, s mindez ugyanúgy Hmelnickij
rossz politikájának következményeként értékelhető. Sobieski Jánosnak idővel sikerült
megszilárdítania a lengyel uralmat Ukrajnában, majd miután Petro Dorosenko III.
Fjodor orosz cár mellé állt, az oroszok is fellélegezhettek Kelet-Ukrajnában.

Hmelnickij alakja a történetírásban

Ludvik Kubala lengyel történész szerint Hmelnickij hatása az Ukrán történelemre
olyan rendkívüli jelentőségűnek tekinthető, mint Cromwellé Angliára,
vagyWallensteiné Bohémiára. Egy – már régóta nem létező – ukrán politikai tudat
helyébe létrehozott egy újat, engedetlen, fosztogató parasztokból és kozákokból
kialakított egy erős, jól szervezett hadsereget, kiváló, dinamikus vezetőréteget
szervezett maga köré. De a legfontosabb mindezek közül, hogy egy
önbizalomhiányban szenvedő, identitását nem találó közösségből egy büszke, saját
érdekeiért kiállni képes társadalmat formált.
Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy Hmelnickijnek is megvoltak a maga
kudarcai, tévedései. Példaként említhető a súlyos beresztecskói vereség, a moldvai
vállalkozás, a sikertelen kozák-erdélyi hadjárat Lengyelországba, és végül, hogy nem
volt képes biztosítani Ukrajna integritását mind a szövetséges, mind az ellenséges
hatalmak szemében.
A modern ukrán történetírás atyjának tekinthető Nyikolaj Kosztomarov Hmelnickij
harcaiban össznépi felkelést látott, de közben arra utalt, hogy a felkelés értelmetlen
volt, hiszen utána visszatért a régi rend, sőt Ukrajna a hetman halála
után Rommá vált. Pozitívumként értékelte azonban az oroszokkal kötött kapcsolatot.
Vele ellentétben, Tarasz Sevcsenko, kiemelkedő ukrán költő kritikával szemlélte
Hmelnickij azon cselekedetét, mellyel orosz kötelékbe sodorta Ukrajnát. Nála is
tovább megy Pantelejmon Kuliš, aki a hetmant azzal vádolja, hogy nem mást tett,
minthogy előidézte a halál, a pusztítás, az anarchia és a kulturális hanyatlás korszakát
Ukrajnában. A 20. századi történész, Mihajlo Hrusevszkij kételyeinek adott hangot
annak tekintetében, hogy Hmelnickij mennyire rendelkezett konkrét, jól
megfogalmazott célokkal, és úgy látja, hogy sokkal inkább az események sodorták a
hetmant, minthogy ő alakította volna azokat.
Az ukrán történészek jelentős része – Vjacseszlav Lipinszkijjel az élükön – arra a
következtetésre jutottak, hogy a hetman tudatosan és szisztematikusan teremtette meg
az ukrán államiság alapjait, és az erőfeszítései nélkül a modern ukrán állam
megszületése nem történhetett volna meg.
A szovjet történészek egyhangúlag dicsőítik Hmelnickijt, egyrészt azért, mert egy
elnyomott nép élére állt, de legfőképpen Ukrajna Oroszországgal való egyesítése
(vagy a szovjet történészek kifejezésével élve: újraegyesítése) miatt.
Az ukrán nép nagy részének szemében – a történészek, tudósok, irodalmárok
véleményétől függetlenül – Hmelnickij kiérdemelte a „Batko Bohdan” megtisztelő
nevet. Kezdve korától, egészen a mai napig a nagy felszabadító heroikus figurájaként
jelenik meg a köznép tudatában. Személyiségének és intellektusának köszönhetően
kivezette Ukrajnát a századokon át tartó passzivitásból és reménytelenségből, és
elindította a nemzeti, gazdasági, társadalmi öntudat kialakulásának útján.

Lásd még
• Kozák–lengyel háború (1648–54)
Források
• Britannica Hungarica, Magyar Világ Kiadó, Budapest
• Henryk Sienkiewicz: Tűzzel-vassal
• A Tűzzel-vassal 1980-as magyar kiadásának utószava (írta Kovács Endre),
Világirodalmi Könyvkiadó, 1980.
• Paul Robert Magocsi, A History of Ukraine, University of Toronto Press,
1996, ISBN 0-8020-7820-6
• Orest Subtelny, Ukraine: A History, University of Toronto Press, 1994. ISBN
0-8020-7191-0
• Font Márta–Varga Beáta: Ukrajna Története, JATE Press, Szeged,
2006. Magyar Elektronikus Könyvtár