millennium trilógia I.

STIEG LARSSON
A TETOVÁLT LÁNY
animus
Budapest, 2009
 A mű eredeti címe: Män som hatar kvinnor
Copyright © Stieg Larsson, 2005
A fordítás a svédországi Norsteds Förlagsgrupp AB
2005-ös első kiadása alapján készült.
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2009
a Norsteds Agency engedélyével
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Fordította: Péteri Vanda

Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Sigmond Viktória

ISBN 978-963-9884-22-9

Kiadta az Animus Kiadó 2009-ben

1301 Budapest, Pf.: 33
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója

info@animus.hu
www.animus.hu

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Tartalomjegyzék
PROLÓGUS
Péntek, november
ELSŐ RÉSZ
ÖSZTÖNZÉS
December 20. – január 3.
ELSŐ FEJEZET
December 20., péntek
MÁSODIK FEJEZET
December 20., péntek
HARMADIK FEJEZET
December 20., péntek – december 21., szombat
NEGYEDIK FEJEZET
December 23., hétfő – december 26., csütörtök
ÖTÖDIK FEJEZET
December 26., csütörtök
HATODIK FEJEZET
December 26., csütörtök
HETEDIK FEJEZET
Január 3., péntek
NYOLCADIK FEJEZET
Január 3., péntek – január 5., vasárnap
KILENCEDIK FEJEZET
Január6., hétfő – január8., szerda
TIZEDIK FEJEZET
Január 9., csütörtök – január 31., péntek
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Február 1., szombat – február 18., kedd
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Február 19., szerda
TIZENHARMADIK FEJEZET
Február 20., csütörtök – március 7., péntek
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Március 8., szombat – március 17., hétfő
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Május 16., péntek – május 31., szombat
TIZENHATODIK FEJEZET
Június 1., vasárnap – június 10., kedd
TIZENHETEDIK FEJEZET
Június 11., szerda – június 14., szombat
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Június 18., szerda
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Június 19., csütörtök – június 29., vasárnap
HUSZADIK FEJEZET
Július 1., kedd – július 2., szerda
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Július3., csütörtök – július 10., csütörtök
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Július 10., csütörtök
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Július 11., péntek
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Július 11., péntek – július 12., szombat
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Július 12., szombat – július 14., hétfő
HUSZONHATODIK FEJEZET
Július 15., kedd – július 17., csütörtök
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Július 26., szombat – július 28., hétfő
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Július 29., kedd – október 24., péntek
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
November 1., szombat – november 25., kedd
EPILÓGUS
REVIZORI JELENTÉS
November 27., szerda – december 30., kedd
PROLÓGUS
 Péntek, november
Az esemény évről évre megismétlődött. A férfi, akinek a virágot küldték, most töltötte be
nyolcvankettedik életévét. Amikor megérkezett a virág, kibontotta a csomagot, és leszedte a
küldeményről a díszcsomagolást. Aztán felemelte a telefonkagylót, és egy volt rendőrfelügyelő
számát tárcsázta. A rendőrfelügyelő nyugdíjba vonulása óta a Siljan-tó mellett lakott. A két férfi
nemcsak egyidős volt, hanem – és ez az adott összefüggésben a sors iróniájának tűnhet
– pontosan ugyanazon a napon születtek. A felügyelő tudta, hogy a tizenegy órai kézbesítés után
számíthat a hívásra. Várakozás közben kávét kortyolgatott. Ebben az évben már fél tizenegykor
megcsörrent a telefon. Felemelte a kagylót, és bemutatkozás nélkül szervuszt köszönt.
– Megjött.
– Na mondd, mit tartalmaz az idei meglepetéscsomag?
– Nem tudom, milyen virág. Majd beazonosíttatom valakivel. Fehér.
– Kísérőlevélnek nyoma sincs, gondolom.
– Nincs. Csak a virág. És a keret is ugyanolyan, mint tavaly. Az az olcsó fajta, amit bárki képes
összerakni.
– Postai bélyegző?
– Stockholm.
– Kézírás?
– Nagybetűs, mint mindig. Egyenes, takaros betűk.
Ezzel ki is merítették a témát, s egy percre mindketten elhallgattak. A nyugalmazott felügyelő
hátradőlt a konyhaszékén, és a pipáját szopogatta. Tudta jól, hogy nem várnak tőle semmilyen
hihetetlenül intelligens, megváltó kérdést, mely fényt derítene az ügyre. Az az idő réges-rég
elmúlt már, s a két hajlott korú férfi beszélgetése mostanra leginkább egy rituáléra emlékeztetett,
a rituálé pedig egy olyan rejtélyhez kapcsolódott, melyre a világon senki más nem volt kíváncsi.

Leptospermum (Myrtaceae) Rubinette-nek hívták latinul. Egy első pillantásra nem túl tetszetős,
kisarasznyi magas cserjefajta volt, a seprővirágéra emlékeztető, kicsiny levelekkel, és két
centiméteres átmérőjű, ötszirmú virággal.
A növény Ausztrália hegyes-bozótos vidékeiről származott, sűrű fűcsomók között nőtt.
Ausztráliában Desert Snow-nak, sivatagi hónak hívták. Később egy uppsalai botanikuskert
specialistája megállapította, hogy ritka növényről van szó, svédországi termesztése nemigen
ismeretes. A botanikus szakvéleményében arról írt, hogy a növény a rózsamirtusz rokona, s hogy
gyakorta felcserélik egy jóval elterjedtebb családtaggal, az Új-Zélandon gazdagon termő
Leptospermum scopariummal. A különbség a szakértő szerint abban áll, hogy a Rubinette
sziromleveleinek csúcsán mikroszkopikus méretű, rózsaszínű pontocskák helyezkednek el, s ettől
az egész virág halvány rózsaszín árnyalatot kap.
A Rubinette mindent összevetve elképesztően igénytelen növény volt. A legcsekélyebb
kereskedelmi értékkel sem bírt. Nem voltak gyógyászati szempontból értékes tulajdonságai, és
nem idézett elő hallucinációt. Ehetetlen volt, sem fűszernek, sem festékalapanyagnak nem volt
jó. Az ausztrál őslakosság mégis becsben tartotta. Ezek az emberek ugyanis az Ayers Rock körül
elterülő vidéket és annak növényvilágát szentségként tisztelték, s a virág nehezen megragadható
szépségével fontos része volt e tájnak.
Az uppsalai botanikusnő korábban egy példányt sem látott még, ám a kollégáival folytatott
konzultáció során tudomására jutott, hogy egy göteborgi kertészetben már kísérleteztek a növény
meghonosításával. Könnyen elképzelhető volt az is, hogy az ország különböző pontjain
hobbikertészek és amatőr botanikusok melegházaiban megtalálható. Svédországi termesztése
azért ütközött nehézségekbe, mert a virágnak enyhe, száraz éghajlatra van szüksége, telente pedig
zárt helyen kell tartani. Nem tűri a meszes talajt, alulról kell öntözni, közvetlenül a gyökereknél.
Egyszóval különleges bánásmódot igényel.

A szóban forgó példány származásának kiderítését nem könnyítette meg, hogy Svédországban
ritkaságnak számított, mivel nem létezett sem egy felüthető névjegyzék, sem egy
tanulmányozásra alkalmas engedélyeztetési nyilvántartás, sem olyan személy, aki tudta volna,
hány magántermelő adta a fejét ennek a nehezen termeszthető virágnak a meghonosítására. Ha
valaki egyszer hozzájutott a magokhoz vagy a palántákhoz, tőle azután bárkihez elkerülhetett a
növény.
Ez a példány mindössze egy volt a zavarba ejtő, titokzatos virágok sorában, melyek minden
egyes darabja bélelt postai borítékban érkezett évről évre, mindig november l-jén. A faj változott,
de minden alkalommal viszonylag ritka virágot rejtett a csomagolás. A virágot most is
lepréselték, és gondosan felragasztották akvarellpapírra, melyet aztán üveg alá tettek egy
egyszerű, 29 x 16-os méretű keretben.

A virágrejtélyről mindössze az érintettek szűk körének volt tudomása. Három évtizeddel

korábban a virág rendszeres, évente esedékes érkezése még különféle vizsgálódások tárgyát
képezte – az Állami Krimináltechnikai Laboratórium ujjlenyomat-elemzői, grafológusai és
nyomozói, valamint egy, a címzett rokonaiból és barátaiból álló csoport foglalkozott az üggyel.
Ez idő tájt azonban már csak hárman maradtak a színpadon: az idős ünnepelt, a nyugdíjas rendőr,
s végül természetesen az ismeretlen, aki az ajándékot küldte. Mivel a két elsőként említett
személy mostanra tiszteletre méltó kort élt meg, tehát számukra kétségtelenül elérkezett az idő,
hogy felkészüljenek az elkerülhetetlenre, immár az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy iránt
érdeklődők köre hamarosan tovább zsugorodik.
A nyugdíjas rendőr harcedzett veterán volt. Örökre emlékezetébe vésődött legelső rendőri
beavatkozása, mikor egy súlyosan lerészegedett, erőszakos vasúti váltóőrt kellett lesittelnie,
mielőtt az kárt tett volna magában vagy másokban. Pályája során a felügyelő többnyire
vadorzókat, feleségbántalmazókat, csalókat, autótolvajokat és ittas vezetőket tett rács mögé. Volt
dolga betörőkkel, rablókkal, drogdílerekkel, erőszakos bűnelkövetőkkel és egyszer még egy
többé-kevésbé elmebetegnek nevezhető robbantóval is. Ezenkívül részt vett kilenc gyilkossági,
illetve emberölési ügy kivizsgálásában. Közülük öt abba a típusba tartozott, melyben az elkövető
maga értesíti a rendőrséget, hogy töredelmesen bevallja, ő ütötte agyon a feleségét vagy a fivérét
vagy valamelyik közeli ismerősét. Három gyilkosságból lett nyomozati ügy; kettőt néhány nap
alatt sikerült megfejteni, egyet csak két év elteltével az országos bűnügyi főosztály segítségével.
A kilencedik gyilkosság rendőrségi stádiumban maradt. A kivizsgálásban közreműködők
ugyanis hiába tudták, ki a gyilkos, de a bizonyíték oly gyengének mutatkozott, hogy a vád úgy
döntött, pihenteti az esetet, amely azután a felügyelő nagy bosszúságára lassan elévült. Mindent
összevetve a felügyelő mégis imponáló karriert tudott maga mögött, akár meg is elégedhetett
volna pályáján elért sikereivel.
Őt azonban minden másnak lehetett nevezni, csak elégedettnek nem.
A préselt virágok esete ugyanis máig nem hagyta nyugodni. Erre a lezáratlan, bosszantó
rejtélyre összehasonlíthatatlanul több időt áldozott eddig, mint bármi másra. A töprengéssel
eltöltött több ezer óra után még azt sem tudta biztosan megmondani, hogy egyáltalán állt-e
bűnelkövetés az eset hátterében vagy sem.
Mindkét férfi tudta, hogy a virágot felragasztó személy kesztyűt viselt, s hogy ezért nem
találnának ujjlenyomatot sem a kereten, sem az üvegen. Tudták, hogy lehetetlen a feladó
nyomára bukkanniuk. Tudták, hogy a kerethez a fotós boltokban és a papírkereskedésekben az
egész világon bárki hozzájuthat. Egyszerűen nem létezett egyetlen olyan nyom sem, amelyen
elindulhattak volna. A postai bélyegző pedig állandóan változott; leggyakrabban Stockholmban
került a borítékra, kétszer Koppenhágában, egyszer Madridban, egy másik alkalommal Bonnban.
A leginkább zavarba ejtő az egyesült államokbeli Pensacolából érkezett boríték volt. A
bélyegzőkön tudniillik mindig valamelyik híres főváros szerepelt, az ismeretlen Pensacolát
viszont a felügyelő kénytelen volt egy atlaszban megkeresni.

Miután elbúcsúztak egymástól, a nyolcvankét éves ünnepelt még sokáig üldögélt székében,
szemét le nem véve a szerény küllemű ausztrál virágról, aminek akkor még a nevét se tudta.
Majd felpillantott az íróasztal fölötti falra, ahol negyvenhárom préselt virág függött, mind
üveglap alatt, bekeretezve. A virágok négy sorban tízesével voltak elrendezve, az egyik sor még
nem volt teljes, ott egyelőre négy virág lógott. A legfelső, foghíjas sor kilencedik helye üresen
maradt. A Desert Snow volt tehát a negyvennegyedik virág a gyűjteményben.
Azután valami olyasmi történt, ami megtörte a korábbi évek rituáléját. A férfi hirtelen, minden
előzmény nélkül sírva fakadt. Negyven év után őt is meglepetésként érte ez a váratlan érzelmi
kitörés.
ELSŐ RÉSZ
ÖSZTÖNZÉS
 December 20. – január 3.
Svédországban a nők tizennyolc százaléka
életében legalább egyszer ki volt már téve egy
férfi erőszakos fenyegetőzésének.
ELSŐ FEJEZET
 December 20., péntek
A bírósági per visszavonhatatlanul lezárult. Minden elhangzott már, ami csak elhangozhatott.
Egy percig sem kételkedett abban, hogy el fogják ítélni. Az írásbeli végzést péntek reggel tízkor
adták ki, így a bíróság folyosóján várakozó riportereknek az összegzésen kívül nem maradt más
feladatuk.
Mikael Blomkvist látta őket az ajtónyíláson át, és néhány másodpercig nem akaródzott
elindulnia. Nem akarta meghányni-vetni az imént kézhez kapott bírósági végzést, de a kérdéseket
nem lehetett megkerülni. Ha valaki, akkor ő aztán tudta, hogy azokat az újságíróknak fel kell
tenniük, neki pedig válaszolnia kell rájuk. Szóval, ilyen az, amikor az ember bűnöző, gondolta. És
a mikrofon rossz oldalán áll. Feszélyezetten kihúzta magát, és megpróbált mosolyt erőltetni az
arcára. A riporterek visszamosolyogtak rá, barátságosan, szinte zavartan biccentettek felé.
– Lássuk… Aftonbladet, Expressen, TT, TV4 és… maga honnét is jön… aha, a Dagens
[*]
Industritól. Úgy látszik, híres ember lettem – állapította meg Mikael Blomkvist.
– Nyilatkozna nekünk, Kalle Blomkvist! – kérdezte az egyik esti újság riportere.
Mikael Blomkvist, akit teljes nevén történetesen Carl Mikael Blomkvistnek hívtak, csak nagy
erőfeszítések árán tudta megállni, hogy felháborodásában az égre ne vesse szemét, amikor
[†]
meghallotta ezt a becenevet. Valamikor régen, húsz évvel ezelőtt, huszonhárom éves, kezdő
újságíróként szerencsés véletlenek folytán leleplezett egy bandát, melynek két év alatt öt
figyelemre méltó bankrablást sikerült végrehajtania. Hogy ugyanarról a társaságról van szó,
afelől nem volt kétség; arra szakosodtak, hogy hadműveletekre jellemző precizitással fosszák ki
a kistelepülések bankjait, általában egyet, alkalomadtán akár egymás után kettőt is. Disney-
figurák maszkjaival álcázták magukat, ezért nevezték el őket a rendőrök Donald kacsa bandának.
Az újságok viszont Kasszafúrókat emlegettek Disney hápbörgi medvéire utalva – ez valamivel
mégis komolyabban hangzott, tudniillik két alkalommal is előfordult, hogy az akció közben
figyelmeztető lövéseket adtak le.
A hatodik rablást egy östergötlandi bankban követték el, a nyár kellős közepén. A helyi rádió
egyik riportere véletlenül pont a bankban tartózkodott, amikor a rablás történt, és újságíróhoz
méltón járt el. A rablók távozását követően azonnal leadott a rádiónak egy helyszíni közvetítést
egy nyilvános telefonkészülékről.
Mikael Blomkvist ugyanekkor néhány napot egyik nőismerősével töltött az illető hölgy
szüleinek nyaralójában, Katrineholm közelében. Amint értesült a bankrablásról, egy négy
fickóból álló banda jutott eszébe. (Hogy egészen pontosan miért kötötte össze a két dolgot, erről
később nem tudott beszámolni a rendőrségnek sem.) Ezek pár száz méterrel alattuk laktak egy
másik nyaralóban. Egy-két nappal azelőtt figyelt fel rájuk. A fickók épp a kertben tollasoztak,
amikor útban a fagyizó felé Mikael és a barátnője elsétáltak a telek mellett.
Nem látott mást, mint négy szőke, kisportolt fiatalembert sortban, csupasz felsőtesttel. Nyilván
testépítők voltak. Mikael Blomkvistnek feltűnt, hogy a tűző napon, óriási erőbedobással
játszottak, mintha igazából nem is szórakoztató időtöltésről lenne szó.
Bár valójában semmilyen ésszerű magyarázat nem indokolta Mikael gyanakvását, azért a hír
hallatán tett egy sétát a környéken. Félúton letelepedett egy dombon, ahonnan jó rálátás nyílt a
nyaralóra. Megállapította, hogy a ház üresen áll. Körülbelül negyven perc elteltével érkezett meg
a társaság egy Volvóval. Úgy látszott, nagyon sietnek. Mindegyikük sporttáskát cipelt. Ez
önmagában nem feltétlenül jelentett egyebet, mint hogy fürdeni voltak valahol. Az egyik férfi
azonban visszament az autóhoz, és kivett egy tárgyat, amit aztán sebesen letakart egy
sportdzsekivel. Mikael viszont még távoli megfigyelőbázisáról is pontosan látta, hogy egy jó
öreg AK4 volt az, pontosan abból a fajtából, amelyikhez neki is szerencséje volt nem rég letöltött
egyéves katonai szolgálata idején. Így aztán felhívta a rendőrséget, hogy beszámoljon a
látottakról. Bejelentését a nyaraló hetvenkét órán át tartó ostroma követte, amelyet a média végig
élénk figyelemmel kísért éppúgy, mint a „nézőtér” első sorában ülő Mikael, akinek addigra
munkája elismeréséül az egyik esti újság tisztes honoráriumot ajánlott. A rendőrség egy
lakókocsiban rendezte be főhadiszállását a Mikaelék házához tartozó telken.
A Kasszafúrók esete meghozta Mikael számára a várva várt sikert. Az elismerés hátulütője
mindössze az volt, hogy a másik esti lap nem bírt ellenállni a kísértésnek, és a Kalle Blomkvist
megoldotta a rejtélyt címet adta cikkének. A gunyoros hangvételű szöveget egy idősebb
újságírónő írta, s vagy tucatszor hivatkozott benne Astrid Lindgren ifjú detektívfigurájára. Az
illusztrációnak odabiggyesztett szemcsés képen Mikael volt látható félig nyitott szájjal és
felemelt ujjal, mintha a mellette álló egyenruhásnak adna utasítást. Valójában a kerti budihoz
vezető utat mutatta meg a rendőrnek.
Mit sem számított, hogy Mikael Blomkvist soha életében nem használta a Carl keresztnevet
sem bemutatkozáskor, sem az aláírásában. Ettől a perctől kezdve nagy bánatára az újságíró
kollégák csakis Kalle Blomkvistnek hívták. Astrid Lindgrennel nem volt ugyan baja – imádta a
könyveit, de gyűlölte saját gúnynevét, amely sok-sok év újságírói sikerei után kezdett csak
kikopni a használatból, ám Mikael még mindig visszahőkölt, ha meghallotta valahol.
Most békülékenyen elmosolyodott, és mélyen az esti lapos kolléga szemébe nézett.
– Azt szeretné, hogy nyilatkozzak? Ugyan már! Találjon ki valamit! Maga olyan ügyesen hord
össze mindenfélét az írásaiban.
Megjegyzése nem volt bántó. Többé-kevésbé ismerték egymást, Mikael legádázabb kritikusai
pedig távol maradtak. A jelenlevők egyikével már dolgozott azelőtt, egy másikat – a TV4
riporternőjét – pedig egy éve majdnem sikerült felszednie.
– Alaposan kiosztották odabent – jegyezte meg a Dagens Industri embere. Gyakornoknak tűnt.
– De még hogy! – ismerte el Mikael. Mást nem nagyon mondhatott.
– Milyen érzés?
Bár Mikael és az idősebb újságírók igyekeztek megőrizni komolyságukat, önkéntelenül
elmosolyodtak a kérdésen. Mikael pillantása összetalálkozott a TV4-es nőével. A Milyen érzés?
profik szemében olyan kérdésnek számít, amit csak ostoba sportriporterek képesek feltenni a
kifulladt sportolónak, miután az átszakította a célszalagot. Mikael összeszedte magát, és ismét
komoly képet vágott.
– Természetesen csak sajnálatomat fejezhetem ki amiatt, hogy a bíróság ezt a döntést hozta
– válaszolta mereven.
– Három hónap börtönbüntetés és százötvenezer korona kártérítés. Ez érzékenyen érintheti
– mondta a nő a TV4-től.
– Túlélem.
– Hajlandó bocsánatot kérni Wennerströmtől? Kezet fog majd vele?
– Nem hinném. Wennerström úr üzleti erkölcsét illetően nem változott jelentősen a
véleményem.
– Tehát továbbra is kitart amellett, hogy Wennerström gazember? – bökte közbe a Dagens
Industri újdonásza.
A kérdés egy jövendőbeli cikket, az abban szóról szóra idézett nyilatkozatot és ugyanezen cikk
megsemmisítő címét vetítette előre. Mikael el is csúszhatott volna ezen a banánhéjon, ha a
riporter nem teszi oly szembeszökővé a közelgő veszélyt azzal a túlbuzgón előrenyújtott
mikrofonnal. Mikael néhány másodpercig gondolkozott a válaszon.
A bíróság az imént mondta ki, hogy Mikael Blomkvist becsületsértést követett el Hans-Erik
Wennerström bankár ellen. Rágalmazásért ítélték el. A per lezárult, és neki nem állt szándékában
fellebbezni. De mi történne vajon, ha korábbi állításait már a bíróság épületének lépcsőjén
óvatlanul elismételné? Mikael ezt inkább nem akarta megtudni.
– Úgy gondoltam, jó okom van rá, hogy publikáljam a rendelkezésemre álló adatokat. A
bíróság azonban másképp gondolta, én pedig nem tehetek mást, mint hogy elfogadom a
következményeket. A szerkesztőségben alaposan megvitatjuk majd a bírósági végzést, mielőtt
elhatároznánk, mi lesz a következő lépés. Több hozzáfűznivalóm nincs.
– De hiszen maga újságíró létére képes volt megfeledkezni róla, hogy igazolja az állításait
– mondta a nő a TV4-től, leheletnyi éllel a hangjában. Észrevételét aligha lehetett megcáfolni.
Mikael Blomkvist maradt még, és néhány gyötrelmes percen keresztül kötelességtudóan
válaszolgatott a riportereknek. Egy kérdés végig ott lógott a levegőben, de senki nem merte
feltenni, mert mindannyiuk számára annyira felfoghatatlannak tűnt, hogy Mikael képes volt egy
ilyen minden magvasságot nélkülöző szöveget kiadni a kezéből. A helyszínen tartózkodó
riporterek, a Dagens Industri emberét kivéve, egytől egyig nagy háttérrel rendelkező veteránok
voltak. Értetlenül álltak az eset előtt.
A TV4 a bíróság kapuja elé állította Mikaelt, és ott mindjárt a kamera előtt lenyomta külön
kérdéssorát. A nő a megérdemeltnél barátságosabban faggatózott, és az összes riporter meg
lehetett elégedve a szóról szóra idézhető válaszok mennyiségével. Mikael tudta, hogy a történetet
viszontláthatja majd a címekben – ez elkerülhetetlen volt –, de azzal nyugtatta magát, hogy talán
nem ez volt az év legnagyobb médiaeseménye. Miután a riporterek megkapták, amire vágytak,
visszavonultak szerkesztőségeikbe.

Úgy tervezte, sétál egyet, de szeles decemberi nap volt, és az interjú végére fázni kezdett. Már
egyedül állt a lépcsőn, amikor megpillantotta az autójából kiszálló William Borgot. Az interjú
alatt nyilván végig a kocsiban ücsörgött. Egymás szemébe néztek, aztán William Borg
elmosolyodott.
– Már ezért megérte idejönni, hogy lásson az ember ezzel a papírral a kezedben.
Mikael nem válaszolt. William Borg és Mikael Blomkvist tizenöt éve ismerték egymást.
Valamikor együtt dolgoztak pályakezdő gazdasági riporterként az egyik napilapnál. Már ekkor
súlyos feszültség támadt közöttük. Mikael szerint Borg pocsék riporter volt, ezenkívül fárasztó,
kicsinyesen bosszúszomjas ember, aki idióta tréfákkal gyötörte a környezetét, és becsmérlőn
nyilatkozott az idősebb, következésképpen nála tapasztaltabb újságírókról, különösen, ha nő volt
az illető. Az elkövetkező évek során Mikael és William Borg néha egymásba botlottak, ám csak a
kilencvenes évek elején váltak esküdt ellenségekké. Mikael abban az időben könyvet írt a
gazdasági újságírásról, amiben szorgosan idézgetett több Borg nevével fémjelzett ostoba cikkből
is. Mikael tálalásában Borg olyan okostojásként állt az olvasó előtt, aki a legtöbb adatot
félremagyarázva, dicshimnuszokat zengett különböző, tönk szélén álló dotcom cégekről. Borg
persze nem volt elragadtatva Mikael elemzésétől, és egy véletlen kocsmai találkozás alkalmával
a Söder városrészben majdnem egymásnak estek. Borg nem sokkal ezután otthagyta az újságírást,
s adatgyűjtőként helyezkedett el, lényegesen magasabb fizetésért. A cég az iparmágnás Hans-Erik
Wennerström érdekkörébe tartozott.
Egymásra néztek, azután Mikael sarkon fordult, és faképnél hagyta Borgot. Jellemző
– gondolta –, nem átallott idejönni a tanácsháza elé, csak hogy a markába röhöghessen.
A távolodó Mikael mellett kisvártatva lefékezett a 40-es busz, s ő felugrott rá, hogy
mihamarabb messzire kerüljön a bíróságtól. A Fridhemsplanon szállt le. Bizonytalanul toporgott
egy darabig a buszmegállóban, kezében még mindig ott volt a végzés. Végül úgy döntött, átsétál
a rendőrség garázslejárata mellé, a Kafé Annába.
 Jókor érkezett. Miután caffe lattét és szendvicset rendelt, már kezdődtek is a hírek a rádióban.
Története harmadik helyezett lett egy jeruzsálemi öngyilkos merénylő és az újonnan alakult
építőipari kartellek kivizsgálására szakosodott kormányzati bizottság létrejöttéről szóló hír
mögött.

Mikael Blomkvistet, a Millennium folyóirat újságíróját csütörtök reggel három hónapnyi

börtönbüntetésre ítélték Hans-Erik Wennerström gyártulajdonos súlyos megrágalmazásáért. Mint
ismeretes, még ebben az évben nagy port kavaró cikk jelent meg az úgynevezett Minos-ügyről,
melyben Blomkvist azt állította, hogy Wennerström lengyelországi befektetésekre szánt állami
pénzeket használt fegyverkereskedelmi ügyleteihez. Mikael Blomkvistet a szabadságvesztés
letöltésén kívül százötvenezer korona kártérítés megfizetésére kötelezték. Wennerström
ügyvédje, Bertil Camnermarker nyilatkozata szerint védence elégedett az ítélettel. Rendkívül
súlyos rágalmazás esete forog fenn, jegyezte meg kommentárjában az ügyvéd.
A huszonhat oldalas ítéletben kifejtették, miért találták Mikael Blomkvistet tizenöt rendben
vétkesnek Hans-Erik Wennerström üzletember súlyos megrágalmazásában. Mikael
megállapította, hogy a vádpontok, amelyekért elítélték, egyenként tízezer koronájába és hat nap
börtönbüntetésbe kerülnek. Ehhez jöttek még a perköltségek és az ügyvédjének fizetendő
honorárium. Gondolni sem bírt a számlán szereplő végösszegre, de rosszabbul is járhatott volna;
hét vádpont alól ugyanis felmentette a bíróság.
Miközben az ítélet szövegét olvasgatta, szorító érzés jelentkezett a gyomortájékán. Ezen
meglepődött. Hiszen tudta már a per kezdetén, hogy el fogják ítélni, hacsak nem történik valami
csoda. Viszonylag nyugodtan ülte végig a tárgyalás két napját, s az utána következő tizenegy
napon minden különösebb aggodalom nélkül várta, hogy a bíróság megfogalmazza azt a
szöveget, amit most a kezében tartott. Erre mi történik? Épp amikor véget ért az eljárás, teljesen
váratlanul rátör ez a kellemetlen érzés.
Beleharapott a szendvicsébe, de mintha megdagadt volna szájában a falat. Nehezére esett
lenyelni, félretolta a tányért.
Mikael Blomkvistet életében először vonták felelősségre bűncselekmény elkövetéséért
– életében először gyanúsították és vádolták meg egyáltalán valamivel. Ha nem is fegyveres
rablásról, gyilkosságról vagy nemi erőszakról volt szó, mégiscsak perbe fogták és elítélték.
Anyagilag sem volt fájdalommentes a kiszabott büntetést, de nem annyira a bírói végzés bántotta.
Bár a Millennium nem volt a médiavilág korlátlan anyagi forrásokkal bíró zászlóshajója
– marginális folyóiratnak számított –, a végzés így sem jelentett katasztrófát a lapnak. Mikael aki
– meglehetősen botor módon – egyszerre volt a Millennium résztulajdonosa, újságírója és felelős
kiadója, a százötvenezer korona kártérítést saját zsebből készült kifizetni, amivel nagyjából az
összes megtakarított pénzének nyakára hágott. A per költségeit viszont az újság fedezte.
Az is lehet, hogy el kell majd adnia szövetkezeti lakásának lakhatási jogát, folytatta a
tépelődést. Ez fájdalmasan érintette. A boldog nyolcvanas évek végén kezdett állandó lakhelyet
keresni magának, akkoriban lett fix állása, és a fizetése is egész tisztességesnek számított.
Lakásbemutatókra rohangászott, míg rá nem talált egy hatvanöt négyzetméteres tetőtér-
beépítésre a Bellmangatan legelején. Az előző tulajdonos már elkezdte otthonossá tenni a helyet,
de váratlanul munkát kapott egy külföldi dot.com cégnél, így Mikael olcsón hozzájutott a
felújításra váró lakáshoz.
Rögtön visszadobta a belsőépítész terveit, és maga fejezte be a renoválást. Csak a konyha és a
fürdőszoba rendbehozatalára áldozott, a többi nem érdekelte. Ahelyett, hogy parkettát fektetett
volna és felhúzott volna néhány válaszfalat, inkább felcsiszolta a padlódeszkákat, kimeszelte az
eredeti, durva felületű falakat, a legfeltűnőbb hibákat meg eltakarta néhány Emanuel Bernstone-
akvarellel. A végeredmény egy nagy légterű, nyitott lakás lett, a könyvespolc mögött rejtőző
hálósarokkal és egy kicsi bárpultos konyha köré rendezett étkezővel és nappalival. A lakásnak
volt két félköríves fülkés ablaka és egy oromablaka, ahonnan a Riddarfjärden és az óváros
háztetőire nyílt kilátás. Odalátszott a városháza is, no meg egy darabka Slussen-zsilipnél csillogó
víztükörből.
A lakás elvesztésének kockázata azonban semmiség volt a szakmai lebőgéshez képest. Az
utóbbi által okozott károkat hosszú időbe telik majd helyrehozni. Ha egyáltalán lehetséges…
Elsősorban attól tartott, hogy a szerkesztők ezután százszor meggondolják majd, mielőtt
bármit publikálnak tőle. Hála az égnek, maradt elég barátja a szakmában, akik szerencsétlenség
áldozataként tekintettek rá, ám több hibát nem követhetett el.
A legjobban persze a megaláztatás fájt. Már nyerésre állt, s végül mégis legyőzte őt egy
Armani öltönyös félgengszter. Egy bitang bróker. Egy yuppie, oldalán a pert végigvigyorgó
sztárügyvéddel.
Hogy a csudába szúrhatta el ennyire?

Pedig a Wennerström-ügy annyira ígéretesen indult úgy fél éve, Szent Iván éjjelén, azon a
sárga Mälar-30-as vitorláson.
A véletlenek játéka azzal kezdődött, hogy egy volt újságíró kolléga – azóta a tartománygyűlés
sajtófőnöke – kibérelt egy Scampit néhány napos spontán, romantikus vitorlázáshoz a
Stockholmot körülölelő szigetvilágban. A sajtófőnök új barátnőjénél szeretett volna bevágódni. A
Hallstahammarból nemrég Stockholmba költözött barátnő kis ideig ellenkezett, végül aztán
hagyta magát rábeszélni a hajókázásra, azzal a kikötéssel, hogy elhozhatja a nővérét és annak
barátját is. A hallstahammari trió egyik tagja sem ült korábban vitorláson. A baj ott kezdődött,
hogy a sajtófőnök maga is inkább a lelkes, mintsem a tapasztalt vitorlázók közé tartozott. Vízre
szállás előtt három nappal kétségbeesetten hívta fel Mikaelt, és kérte, tartson velük, mint a
legénység ötödik és egyetlen megbízható navigációs ismeretekkel büszkélkedhető tagja.
Mikael – végighallgatván a néhány napos tengeri kikapcsolódást, jó evéseket, kellemes
társaságot ígérő, csábító ajánlatot – kötélnek állt. Az ígéretekből azonban semmi nem teljesült. A
szép, ám kevéssé izgalmas Bullandö-Furusund hajózási útvonalon vitorláztak felfelé, alig öt
méter per másodperces sebességgel, ám a sajtófőnök újdonsült barátnője így is rögtön
tengeribeteg lett. A barátnő nővére pedig összeveszett a pasijával, és senki egy szemernyi
érdeklődést sem mutatott a vitorlázás fortélyai iránt. Hamarosan teljes egészében Mikaelre
maradt a hajó irányítása, miközben a többiek jóindulatú, de javarészt sületlen tanácsokkal látták
el őt. Az Ängsö szigetén eltöltött első éjszakát követően Mikael úgy tervezte, hogy kiköt
Furusundnál, és onnan hazabuszozik. A sajtófőnök kitartó könyörgésére aztán elállt a tervétől.
Másnap tizenkét órakor kötöttek ki Arholmán, elég korán ahhoz, hogy jusson még hely a
vendéghajók számára fenntartott kikötőhídnál. Ebédet főztek, s alig fejezték be az evést, amikor
Mikael észrevett egy sárga műanyag M-30-ast. A hajó felvont nagyvitorlával siklott be a
kikötőbe. Csendes fordulatot tett, miközben hajósa kikötőhely után kémlelt. Mikael
körbepillantott, és megállapította, hogy valószínűleg az ő Scampijuk és egy H-hajó jobb oldala
között volt az egyetlen rés, ahova a karcsú hajó még épp befért volna. Felállt a taton, és intett az
M-30-as hajósának. Az köszönetképp felemelte kezét, majd befordult a kikötőhídhoz. Magányos
vitorlás, nem bajlódik a motor beindításával, állapította meg Mikael. Azután meghallotta a
horgonykötél zörgését. Néhány másodperc múlva a hajós bevonta a nagyvitorlát, s mint a
mérgezett egér, fel-alá szaladgált, hogy irányban tartsa a kormányt, és közben a hajó orrában
előkészítse a kikötőkötelet.
Mikael fellépett a korlátra, és kinyújtotta a kezét, hogy jelezze, meg tudja fogni a kötelet. Az
újonnan érkezett hajós egy utolsó, tökéletesre sikerült irányváltoztatással siklott oda a Scampi
farához, szinte alig mozgott, olyan finoman. És csak ekkor, a kötél átadásnak pillanatában
ismerték fel egymást. Felnevettek örömükben.
– Szevasz, Robban! – üdvözölte Mikael. – Miért nem használod a motort? Akkor talán nem
gyalulnád le a festéket a kikötő összes hajójáról.
– Szia, Micke! Ismerősnek tűntél már az előbb is. Használnám én a motort, ha be tudnám
indítani. Két napja bedöglött a rohadék, kint a Rödlögánál.
Kezet ráztak a korlát felett.
Ezer évvel azelőtt, az 1970-es években Mikael Blomkvist és Robert Lindberg a Kungsholmen
Gimnáziumba jártak. Barátok voltak, sőt, nagyon jó barátok. De mint az régi iskolatársak között
gyakran megesik, az érettségi napja után kapcsolatuk megszakadt, az elmúlt húsz évben
legfeljebb ötször-hatszor futottak össze. Váratlan arholmai találkozásukat megelőzően legalább
hét-nyolc éve nem látták már egymást. Most mindketten kíváncsian fürkészték a másikat. Robert
haja összefilcesedett, napcserzett arcbőrén kéthetes borosta éktelenkedett.
Mikael egyszerre sokkal jobb kedvre derült. Amikor aztán a sajtófőnök és együgyű társasága
elment, hogy részt vegyen a májusfa körüli táncmulatságon a sziget túloldalán, a
vegyeskereskedés bódéja mellett, ő ott maradt az M-30-as korlátján üldögélve heringgel,
snapsszal felszerelkezve, és jóízűen elbeszélgetett egykori iskolatársával.
Valamikor este, amikor végképp feladták a hírhedt arholmai szúnyogok ellen folytatott harcot,
leköltöztek a kajütbe. Jelentős mennyiségű rövidital elfogyasztása után a beszélgetés fokról fokra
az üzleti morálról és etikáról szóló baráti civódássá alakult. Mindketten az ország pénzügyeit
szem előtt tartó pályát választottak. Robert Lindberg a gimnázium után kereskedelmi főiskolára
ment, onnan a bankvilágba. Mikael Blomkvist az újságíró-főiskolán kötött ki, és a szakmában
eltöltött idő nagy részét éppen a bankszféra és az üzleti élet kétes ügyleteinek leleplezésével
töltötte. A beszélgetés a kilencvenes évek végkielégítéseinek erkölcsi megítéléséről folyt. Miután
Lindberg a leginkább szemet szúró végkielégítések jogossága mellett is határozottan kiállt,
letette poharát és kelletlenül megjegyezte, hogy azért tényleg van néhány korrupt gazember az
üzleti szférában. Aztán váratlanul elkomolyodott, és Mikaelhez fordult.
– Te, aki oknyomozó újságíró vagy, és gazdasági bűncselekményekről írsz, miért nem írtál
még semmit Hans-Erik Wennerströmről?
– Nem tudtam, hogy van róla mit írni.
– Bányásszál! Bányászd elő, a fenébe is! Mit tudsz a SIB-programról?
– Hát, hogy a kilencvenes évek nagy gazdasági segélyprogramja volt, a keleti blokk
országainak gazdasági talpra állítását támogatta. Néhány éve szűnt meg. Én történetesen semmit
nem írtam róla.
– A SIB az Ipari Segélyprogram Felügyelőbizottságát takarta, egy olyan tervezetet, ami mögött
ott állt a kormány. Körülbelül tíz svéd nagyvállalat képviselői irányították. A SIB állami
garanciát kapott egy sor olyan projektre, amelyet Lengyelország és a balti államok kormányzatai
is jóváhagytak. Az LO, a Svéd Szakszervezetek Országos Tanácsa is benne volt, így kívánták
elősegíteni, hogy keleten még a szakszervezeti mozgalmak megerősítése is a svéd modell
mintájára történjen. Az a fajta támogatási projekt volt, amely a segítségnyújtás és önsegély elvén
alapult, tehát indítólökést adott volna a keleti rendszerváltó országoknak saját gazdaságuk
rendbetételéhez. Valójában azonban azt jelentette, hogy a svéd cégek állami támogatást kaptak a
benyomuláshoz a volt keleti-európai államok piacára, és résztulajdonosként rendezkedhettek be
az ottani vállalatoknál. Krakkóban papírgyárat akartak létesíteni, Rigában fel akartak szerelni egy
fémművet, Tallinnban egy cementgyárat és így tovább. A pénzt a SIB vezetősége osztotta szét, a
vezetőség pedig a bankszféra és az ipari szféra nehézsúlyú birkózóiból állt.
 – Szóval adópénzekről beszélünk.
– Részben. Körülbelül az összeg ötven százaléka volt állami támogatás, a másik felét a bankok
és a vállalatok adták össze. Fair trade tevékenységnek azért bajosan nevezném. A bankok és a
cégek tisztes profittal számolhattak, különben tök mindegy lett volna nekik.
– Mennyi pénzt jelentett ez?
– Várj még, hallgass végig! A SIB főként tekintélyes svéd cégeknek kínált lehetőséget.
Azoknak, akik be akartak törni a keleti piacra. Fajsúlyos cégekről van szó, mint az ABB, a
Skanska és a hozzájuk hasonlóak. Tehát nem holmi spekulációs vállalkozásokról.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy a Skanskának nincsenek spekulációs ügyletei? Nem ennek a
cégnek a vezérigazgatóját rúgták ki, miután kiderült, hogy a fiai közül valaki addig spekulált,
míg percek alatt el nem tapsolt félmilliót? És mi van azokkal az ész nélküli londoni meg oslói
ingatlanfelvásárlásokkal?
– Jó, persze. Idiótákat a világ minden vállalatánál találsz, de te is tudod, mire gondolok. Ezek a
vállalatok legalább termelnek valamit. Ők a svéd ipar oszlopai.
– Hogy kerül a képbe Wennerström?
– Wennerström a dzsóker. A semmiből előbukkant fickó, nincs múltja az iparban, ám hatalmas
bevételre tett szert a tőzsdén, és befektetett jó néhány stabil cégbe. Úgyis mondhatnánk, a hátsó
bejáraton át érkezett.
Mikael megtöltötte poharát Reimersholm pálinkával, hátradőlt a kajüt szófáján, és
megpróbálta összeszedni azt a keveset, amit Wennerströmről tudott. Valahol Norrlandban
született, ott indította el befektetési vállalkozását a hetvenes években. Leakasztott vele nem is
keveset. Stockholmba költözött, ahol a boldog nyolcvanas években megcsinálta a szerencséjét.
Fényes karriert futott be. Megalapította a Wennerström Csoportot, ezt Wennerstroem Groupnak
nevezték át, amikor a londoni és a New York-i iroda megkezdte működését. Részvényekkel,
opciókkal kereskedtek, gyors ügyletekkel, ázsiójuk egyre emelkedett. Wennerström számos
milliárdosunk egyikeként állandó szereplőjévé vált a celebritásokat vizslató sajtónak; lakást vett
a Strändvágen egyik házának tetején, lenyűgöző villát Värmdö szigetén, valamint boldog
tulajdonosa lett egy huszonhárom méter hosszú tengerjáró jachtnak, amit egy fizetésképtelenné
vált exteniszcsillagtól vásárolt. Egy számember, naná, de hát a nyolcvanas évek végig a
számemberek és az ingatlanspekulánsok évtizede volt, és Wennerström sem jobb, sem rosszabb
nem volt a többinél. Ami azt illeti, szinte meglapult a nagyfiúk között. Nem volt dagályos, mint
Stenbeck, és nem teregette ki ügyeit a sajtónak, mint Barnevik. Nem foglalkozott ingatlanokkal,
helyette masszív beruházásokhoz látott a volt keleti blokk országaiban. Amikor a kilencvenes
években kezdett leereszteni a lufi, és egyik vállalatigazgató a másik után kényszerült
végkielégítésért folyamodni, Wennerström vállalatai meglepően jól vészelték át a helyzetet.
Botránynak halvány nyoma sem volt. A Swedish success story – „Svéd sikertörténet”, ahogy a
Financial Times summázta pályáját.
– 1992-ben történt. Wennerström váratlanul jelentkezett a SIB-nél, és közölte, hogy pénzre van
szüksége. Egy lengyelországi telephelyű élelmiszer-ipari csomagolóeszközök gyárának tervével
állt elő.
– Tehát egy konzervdobozgyáréval.
– Nem egészen, de valami olyasmivel. Fogalmam sincs, kiket ismert a SIB-ben, mindenesetre
nem sokkal ezután hatvanmillió koronával sétált ki onnan.
– Ez már izgalmasan hangzik! Hadd találjam ki! Emberi szem ekkor látta utoljára az összeget.
– Tévedsz – felelte Robert. Bennfentesen mosolygott, mielőtt megnedvesítette torkát néhány
csepp pálinkával.
– Ami ezután történt, az a klasszikus gazdasági számvitel körébe tartozik. Wennerström
tényleg létesített egy csomagolóeszköz-gyárat Lengyelországban, egészen pontosan Łodžban.
Minős, ez volt a cég neve. A SIB 1993-ban kapott néhány lelkes jelentést, azután sűrű csönd
következett. 1994-ben a Minos váratlanul befuccsolt.
Robert Lindberg nagyot koppantott pálinkáspoharával az asztalon, ezzel jelezte, hogyan dőlt
dugába a vállalkozás.
– A SIB-bel az volt a baj, hogy nem voltak megfelelő előírásaik arra nézvést, hogyan kell a
projekteket beszámoltatni. Nyilván emlékszel azokra az időkre. Mindenki tele volt
optimizmussal, amikor ledőlt a berlini fal. Eljött a demokratizálódás ideje, az atomháború véget
ért, és a bolsevikekből a demokráciában egyik napról a másikra igazi kapitalisták válnak majd,
legalábbis így gondolták a legtöbben. A kormány erősíteni szerette volna ezt a folyamatot. És
persze minden tőkés szívesen jelen lett volna az új Európa építésénél.
– Nem is tudtam, hogy a tőkések ilyen lelkesen jótékonykodtak.
– De még hogy! Gondolj csak bele, mekkora piacról van szó!
Oroszország és a kelet-európai államok a világ talán legnagyobb piacát jelentik Kína után. A
vállalati szférának egyáltalán nem esett nehezére kisegíteni a kormányt, főleg így, hogy a
kiadásoknak mindössze töredékét kellet kifizetniük. A SIB összesen több mint harmincmilliárd
adókoronát nyelt el. Reményeik szerint ez a pénz a jövő nyereségeiből folyt volna vissza.
Formálisan a SIB a kormány kezdeményezésére jött létre, de a vállalati szféra befolyása
valójában akkora volt, hogy a SIB gyakorlatilag önállósodott.
– Értem. Ebben is valami sztori rejtőzik?
– Türelem! Amikor az egész projekt beindult, semmi baj nem volt a finanszírozásával.
Svédországot még nem sújtotta a kamatsokk. A kormány elégedett volt, mivel a SIB-nek
köszönhetően felmutathatta, mennyire komolyan járul hozzá a keleti demokráciák
megteremtéséhez.
– Ez, ugye, a konzervatív kormányzás alatt zajlott?
– Ne keverd bele a politikát! Itt a pénzé a főszerep. Édes mindegy, hogy a szocik vagy a
konzervatívok választják a minisztereket. Szóval, teljes gőzzel mentek előre, aztán jöttek a
valutaproblémák, majd néhány őrült újdemokrata – emlékszel az Új Demokráciára? – elkezdett
nyavalyogni, amiért nincs betekintésük a SIB ügyködéseibe. 1994-ben elrendelték a SIB
működésének kivizsgálását. Ebben az időben már bírálat ért több projektet is, de a Minos volt az
első, amelyet ellenőriztek.
– Wennerström pedig nem tudott elszámolni a felhasznált pénzzel…
– Ellenkezőleg. Wennerström egészen kiváló elszámolást nyújtott be. Eszerint több mint
ötvennégymillió koronát invesztáltak a Minosba, de mint kiderült, Lengyelországban az
elmaradottság okozta óriási strukturális problémák akadályt gördítettek egy modern
csomagolóeszköz-gyár megfelelő működése elé. Így aztán csomagológyárukat egy konkurens
német vállalat könnyedén kiütötte a nyeregből.
– Azt mondtad, hatvanmillió koronát kaptak?
– Pontosan, a SIB-pénzek kamatmentes kölcsönként működtek. Eredetileg persze az volt a
terv, hogy a cégek néhány éven belül visszafizetik a pénz egy részét. De a Minos csődbe ment, a
projekt kudarcot vallott, és Wennerströmöt nem lehetett hibáztatni érte. Itt léptek be az állami
garanciák, Wennerströmnek pedig egy haja szála se görbült. Egyszerűen nem kellett
visszafizetnie a Minos becsődölésekor elveszett pénzt, ráadásul azt is bebizonyította, hogy a
támogatás nagyságrendjének megfelelő összeg a saját pénzéből is odalett.
– Lássuk, jól értem-e. A kormány milliárdokat bocsátott rendelkezésre az adóbevételekből. A
vállalatok megkapták a pénzt, befektették közös vállalkozásokba, és aztán besöpörték a hatalmas
nyereséget. Mint lenni szokott. Néhányan nyernek, néhányan fizetnek, tudjuk jól, kire milyen
szerep jut.
– Cinikus vagy. A kölcsönöket vissza kellett fizetniük az államnak.
– Azt mondtad, kamatmentes kölcsönök voltak. Ez tehát azt jelenti, hogy az adófizetőknek egy
fillér osztalék nem jutott a rendelkezésre bocsátott pénzük után. Wennerström hatvanmilliót
kapott, ebből ötvennégyet fektettek be. Mi lett a maradék hatmillióval?
– Abban a pillanatban, hogy kiderült, hogy a SIB-projekteket felülvizsgálják, Wennerström
elküldött a SIB-nek egy hatmillió koronáról szóló csekket, hogy kifizesse a különbözetet. Ezzel
aztán jogi szempontból egyszer s mindenkorra el volt intézve a dolog.

Robert Lindberg elhallgatott. Unszoló tekintettel nézett Mikaelre.

– Jó. Úgy néz ki, Wennerström elsinkófált egy kis SIB-pénzt, ám ha összevetjük azzal a
Skanska kezén eltűnt félmilliárddal vagy az ABB vezérigazgatójának több mint egymilliárdos
végkielégítésével, amelyen tényleg felhördült a nyilvánosság, itt nem látok túl sok megírnivalót
– jegyezte meg Mikael. – Kínál még valamit ez a történet?
– A java még hátravan.
– Honnan tudsz te mindent ezekről a lengyelországi Wennerström-üzletekról?
– A kilencvenes években a Handelsbankenben dolgoztam. Találd ki, kinek a feladata volt a
felülvizsgálat végrehajtása a bank SIB-es képviselője számára.
– Értem, na mesélj.
– Szóval… összefoglalásképpen. A SIB megkapta Wennerström magyarázatát. Aláírták a
papírokat. A maradék pénzt visszafizették. A hatmillió visszaadása már önmagában ravasz húzás
volt. Mert gondolj csak bele: ha valaki bekopogtat hozzád egy pénzzel teli szatyorral, és azt
mondja, hogy szeretné neked adni, nem kezdesz el rögtön kételkedni, és nem merül fel benned,
hogy a szatyrot valójában liszttel pakolhatták tele?
– Lényegre!
– De, kedves Blomkvist, ez a lényeg. A SIB elégedett volt Wennerström elszámolásával. A
befektetés ugyan kudarcot vallott, ám az eljárást semmilyen bírálat nem érte. Átnéztük a
számlákat, az átutalásokat, az összes papírt. Takarosan beszámoltak mindenről. Én is elhittem. A
főnököm is. A SIB is. A kormány sem emelt kifogást.
– Hol itt a bökkenő?
– Innentől kezd a dolog büdössé válni – mondta Lindberg, és hirtelen elképesztően józannak
látszott. – És mivel újságíró vagy, hadd mondjak csak annyit, hogy mindez off the record.
– Állj már le! Ezt nem teheted. Nem fecseghetsz el mindenfelét, hogy aztán utólag megtiltsd,
hogy továbbadjam!
– Már hogyne tehetném. Amit eddig meséltem, az teljesen nyilvános. Belenézhetsz az
elszámolásba is, ha szeretnél. A történet hátralevő részét – amit még nem meséltem el
– megírhatod, ha tetszik, de névtelen forrásként használj.
– Vagy úgy… Az off the record a szakzsargonban mintha valami olyat jelentene, hogy
bizalmas információ birtokába juthatok, de nem írhatok róla.
– Teszek a szakzsargonodra! Azt írsz, amit akarsz, de anonim forrás vagyok. Rendben?
– Persze – felelte Mikael.
– Na szóval…. A fal leomlása után vagyunk, amikor a kommunisták kezdenek átalakulni
rendes tőkésekké. Én voltam a Wennerströmöt kivizsgáló személyek egyike, és végig az volt az
érzésem, hogy valami bűzlik ebben a sztoriban.
– Miért nem szóltál az aggályaidról a főnöködnek?
– Említettem neki, csak sajnos nem volt mibe kapaszkodnunk.
Minden papír rendben volt. Nem volt mit tenni, aláírtam az elszámolást. Később azonban
valahányszor Wennerström nevére bukkantam a sajtóban, a Minosra gondoltam.
– Aha…
– Az az igazság, hogy néhány évvel később, a kilencvenes évek közepén a bankom
Wennerströmmel üzletelgetett. Egész komoly üzletek voltak ezek. De nem túl jól sültek el.
– Átvert benneteket?
– Nem, azt azért. nem. Mindkét fél keresett a dolgon. Valójában az történt… nem is tudom,
hogy magyarázzam el… Wennerströmöt úgy állítja be a média, mint valami óriási gazdasági
orákulumot. Ebből él, ez a bizalmi tőkéje. Nekem viszont az volt a benyomásom, hogy az egész
pasi egy nagy blöff, úgy ahogy van. Igazából nem is akkora üzleti tehetség. Sőt, bizonyos
megnyilvánulásait kifejezetten sekélyesnek találtam. Volt ugyan pár nagyon penge ifjú titán a
csapatában, de személy szerint soha sem voltam jó véleménnyel róla.
– Jó, jó ezt értem. És aztán?
– Néhány évvel ezelőtt Lengyelországban jártam teljesen más ügyben. Társaságunk együtt
vacsorázott néhány łodži befektetővel. Én történetesen egy asztalhoz kerültem a polgármesterrel.
Egyebek mellett a lengyel gazdaság talpra állításának hatalmas nehézségeiről beszélgettünk,
aztán úgy esett, hogy véletlenül megemlítettem a Minos-projektet. A polgármester értetlenül
nézett rám egy darabig – mintha soha nem hallott volna a Minosról –, majd hirtelen eszébe jutott,
hogy valóban volt valami vacak üzlet, amelyből később semmi nem lett. Egy nevetéssel elintézte
a dolgot, és azt mondta – szó szerint idézem –, hogy ha ez minden, amire a svéd befektetők
képesek, akkor hamarosan bezárhatjuk az országot. Figyelsz?
– A kijelentés arra enged következtetni, hogy Łodž polgármestere szellemes pacák. De folytasd
csak!
– Megjegyzése nem hagyott nyugodni. Másnap reggel egy értekezleten kellett részt vennem, a
nap hátralevő részében viszont szabad voltam. A hecc kedvéért kaptam magam, és felkerestem a
Minos bezárt gyárát egy kis faluban, Łodž határában. Egy italárus bódé és egy budi állt az
udvaron. A nagy Minos gyár valójában egy rozzant fészer volt, öreg, hullámbádogból összetákolt
raktárépület. Még a Vörös Hadsereg húzta fel az 1950-es években. Találtam a telepen egy őrt, aki
egy kicsit beszélt németül. Megtudtam, hogy az egyik unokatestvére a Minosnál dolgozott. Az
unokatestvér a közvetlen közelünkben lakott, úgyhogy felkerestük őt otthonában. Az őr velem
jött és tolmácsolt, amennyire tudott. Érdekel, hogy mit mondott?
– Tűkön ülök.
– A Minos 1992 őszén indult be. Legfeljebb tizenöt alkalmazott dolgozott náluk. Többnyire
öreg nénik. A fizetésük volt vagy százötven svéd korona. Havonta. Kezdetben gépek sem
üzemeltek az úgynevezett telephelyen. Az alkalmazottak takarítani jártak be a fészerbe. Október
elején megérkezett három Portugáliában vásárolt kartongép. Öreg, lepusztult, teljesen elavult
gépek voltak. A roncstelepen nem kaptál volna értük pár ezernél többet. Be lehetett őket indítani,
de állandóan meghibásodtak. A pótalkatrészek beszerzése persze lehetetlen volt, így a Minosban
folyton leállt a termelés. Gyakori megoldásként egy-egy dolgozó addig-addig buherálta a rossz
gépet, hogy az átmenetileg használhatóvá vált.
– Na, kezd alakulni a történet! – ismerte el Mikael. – Mi a fenét gyártott tulajdonképpen a
Minos?
– 1992-ben és 1993 első felében szokványos kartondobozokat mosogatószer-göngyölegként,
aztán tojásos dobozokat és ilyesmit. Később papírtasakokat kezdtek el gyártani. De az üzem
állandó nyersanyaghiánnyal küszködött, úgyhogy túl sok áru nem kerülhetett ki tőlük.
– Hát ez nem hangzik nagyberuházásnak.
– Utánaszámoltam. A teljes bérleti költség két évre tizenötezer koronába került. A bérek a
járulékokkal legfeljebb százötvenezret vittek el összesen – és akkor nagylelkű voltam.
Gépbeszerzés, szállítás… a tojásos dobozokat szállító furgon… úgy kétszázötvenezer. Add hozzá
az engedélyek kiváltási költségeit, néhány útiköltséget oda-vissza. Úgy néz ki, Svédországból
egyetlen személy látogatott el párszor az üzembe. Igen, azt mondhatjuk tehát, hogy az egész buli
alig egymillióba került. 1993-ban aztán, egy nyári napon az üzemvezető lement az
üzemcsarnokba, és bejelentette, hogy a gyárat bezárják. Nem sokkal ezután egy magyar teherautó
érkezett a helyszínre, és elszállította a gépeket. A Minosnak ezzel befellegzett.

A bírósági per idején Mikael gyakran gondolt vissza arra a Szent Iván-éjre. Az este túlnyomó
részében kedélyes kötekedés jellemezte társalgásukat, ahogy az iskolai években. Tizenévesként
bensőséges barátok voltak. Felnőttkorukra eltávolodtak egymástól, teljesen különböző emberekké
váltak. Azon az estén Mikael elgondolkozott rajta, miért nem tudja felidézni, hogy mitől lettek
olyan szívbéli jó barátokká a gimnáziumi évek alatt. Emlékeiben Robert csendes, visszafogott
fiúként élt, aki hihetetlenül félénk volt a lányokkal. Felnőtt korára pedig sikeres… hát igen,
felkapaszkodott bankár lett belőle. Mikaelnek egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy társa
nézetei többnyire szöges ellentétben állnak az ő látásmódjával.
Mikael ritkán itta részegre magát, de talán mert a véletlen találkozás kellemes estébe fordított
egy sikertelen vitorlázást, a pálinkásüveg lassan kiürült. A baráti csipkelődés miatt először nem
vette komolyan Robert Wennerströmről szóló elbeszélését, de újságírói ösztönei végül feléledtek.
Ettől kezdve odafigyelt Robert történetére, és egymást követték a közbevetései.
– Várj csak egy másodpercet! – kérte Mikael. – Wennerström csúcsfigura a brókerek között,
milliárdos, ha nem tévedek…
– A Wennerstroem Group vagyona hozzávetőlegesen kettőszázmilliárdra rúg. Azt akarod
megkérdezni, minek foglalkozik egy milliárdos egyáltalán azzal a zsebpénznek is nevetséges,
rongyos ötvenmillióval?
– Vagy inkább azt, hogy miért tenne mindent kockára egy nyilvánvaló svindli miatt.
– Nem tudom, mitől lenne olyan nyilvánvaló a svindli; a SIB vezetése, a bankszakma, a
kormány, az országgyűlés revizorai mind egyhangúan elfogadták Wennerström elszámolását.
– Mindenesetre jelentéktelen összegről van szó.
– Igen ám, de gondold csak meg, a Wennerstroem Group egy befektetési vállalat, mindenféle
átmegy a keze között, amiből gyors üzletet lehet csinálni – értékpapírok, opciók, valuta… amit
akarsz. Wennerström 1992-ben lépett kapcsolatba a SIB-bel, a gazdasági recesszió kellős
közepén. Emlékszel 1992 őszére?
– Hogy emlékszem-e? Változó kamatozású hitelt vettem fel a lakásra, egy éven át nyögtem a
tizenkilenc százalékra felfutó kamatot.
– Mmm, szép idők voltak, az biztos – mosolygott Robert. – Én is átkozottul megjártam. És
Hans-Erik Wennerström, mint a piaci élet többi szereplője, hasonló problémákkal küzdött. A cég
különböző kötvények formájában milliárdokkal rendelkezett, de elképesztően kevés volt a
készpénze. Több kölcsönt már nem vehetett fel. Ilyen helyzetben az a szokványos eljárás, hogy a
cég beáldoz néhány ingatlant, aztán nyalogatja a veszteség okozta sebeket – 1992-ben viszont
hirtelen valahogy senki nem akart ingatlant vásárolni.
– Cash-flow probléma.
– Pontosan. És nem egyedül Wennerströmnek voltak ilyen gondjai. Rajta kívül még rengeteg
üzletembernek…
– Csak könyörgöm, ne mondd már, hogy üzletember! Hívd őket annak, aminek akarod, de
üzletembernek nevezni ezeket, az egy tisztes szakma meggyalázása.
– Jó, akkor cash-flow problémája volt minden egyes brókernek… Ha így vesszük:
Wennerström kapott hatvanmillió koronát. Hatot visszafizetett, de csak három év múlva. A
Minosszal kapcsolatos kiadások alig érték el az egymilliót. Ha csak azt nézzük, mennyit
kamatozik hatvanmillió három év alatt, már az sem kevés. Attól függően, hogy mibe fektette a
SIB-pénzt, akár megkétszerezhette, sőt megtízszerezhette az összeget. És az viszont már nem
kismiska! Különben egészségedre!
MÁSODIK FEJEZET
 December 20., péntek
Dragan Armanskij ötvenhat éves volt, Horvátországban született. Az apja fehéroroszországi
örmény zsidó. Anyja bosnyák muzulmán, görög beütéssel. Mivel Dragan Armanskij
neveltetéséért az anyja felelt, a férfi felnőtt korára ahhoz a heterogén csoporthoz tartozott,
melynek tagjait muszlimnak hívja a tömegtájékoztatás. A bevándorlási hivatal furcsamód mégis
szerbként könyvelte el. Útlevele szerint svéd állampolgár volt. Az útlevélfényképről egy
szögletes arcú, erős állkapcsú, a szakálltövektől sötét bőrű, szürkülő halántékú férfi nézett vissza.
Gyakran hívták arabnak, pedig egy csöpp arab vér sem csörgedezett az ereiben.
Fizimiskája az amerikai filmekből ismert helyi gengszterfőnök típusát idézte. A valóságban
azonban köze nem volt a bűnszövetkezetekhez. Tehetséges közgazdász volt, aki az 1970-es évek
elején kezdett el dolgozni a Milton Securitynél mint gazdasági asszisztens, és három évtizeddel
később a cég ügyvezető igazgatójává lépett elő.
Biztonsági kérdések iránti érdeklődése csak a munkába lépés után kezdett el kialakulni, idővel
azonban egyre jobban lenyűgözték ezek a feladatok. Olyan volt mind, mint egy-egy stratégiai
játék; a fenyegetők által elküldött fotókon szereplő adatok beazonosítása, az ellenstratégia
kidolgozása, valamint az, hogy egyfolytában legalább egy lépéssel a zsarolók, rablók, ipari
kémek előtt kellett járniuk. Az egész azzal kezdődött, hogy felfedezett egy ügyes csalást, amelyet
kreatív könyveléssel követtek el az egyik ügyfelük ellen. Be tudta bizonyítani, hogy a tucatnyi
emberből álló csoportban ki állt a csalás háttérben, és még harminc év után is emlékezett rá,
mennyire elképedt, amikor rájött, hogy a sikkasztást maga a cég tette lehetővé azáltal, hogy a
biztonsági eljárások során a felelősök gondatlanul nyitva hagytak bizonyos réseket. Armanskij
ekkor vált a számok emberéből a cég fejlesztésében részt vevő munkatárssá és a gazdasági
bűncselekmények szakértőjévé. Öt év elteltével bekerült a cégvezetésbe, és tíz év múlva ő lett
– nem minden ellenállást legyőzve – a cég igazgatója. Az ellenállás azonban idővel megszűnt.
Irányítása alatt a Milton Securityból Svédország egyik leghozzáértőbb, legtöbbet foglalkoztatott
biztonsági cége lett.
A Milton Security háromszáznyolcvan teljes állású alkalmazottat foglalkoztatott, ezenkívül
több mint háromszáz megbízható külsőst, az ő munkájukért honoráriumot fizetett. Abban az
időben, mikor Armanskij dolgozni kezdett náluk, a céget még Johan Fredrik Milton Őrző-védő
Rt.–nek hívták. Klientúrája elsősorban bevásárlóközpontokból állt, a cég vagyonőröket, dagadó
izmú biztonsági őröket kínált a számukra. Armanskij vezetése alatt a vállalat nevét a nemzetközi
viszonylatban is jól használható Milton Securityre változtatták, és átálltak a csúcstechnológiára.
A személyzeti állományt lecserélték, a kiérdemesült éjjeliőröket, egyenruha-fetisisztákat és diák
munkavállalókat jól képzett szakemberekre cserélték. Armanskij idősebb ex-rendőröket tett meg
operatív vezetőknek, ezenkívül a nemzetközi terrorizmus, a személyvédelem, az ipari kémkedés
világában jártas biztonságpolitikai szakértőket vett alkalmazásba, és végül, de nem utolsósorban
távközlési és számítástechnikai szakembereket. A cég Solnából új, rangjának megfelelő helyre
költözött, Stockholm kellős közepére, a Slussen-zsiliphez.
A kilencvenes évek elején a Milton Security már egészen újfajta biztonságot nyújtott exkluzív
kuncsaftjai számára. A klientúrát többnyire kiemelkedő forgalmat bonyolító középvállalatok
alkották, illetve tehetős magánszemélyek – újgazdag rocksztárok, brókerek és dot.com-igazgatók.
A Milton Security megrendeléseinek egy másik része külföldre koncentrálódott. Elsősorban a
Közel-Keleten működő svéd vállalatoknak kínáltak testőri szolgálatot és biztonsági
megoldásokat. Ezek a megrendelések tették ki a cég forgalmának mintegy hetven százalékát.
Armanskij irányítása alatt az éves forgalom negyvenmillióról közel kétmilliárdra nőtt. A
biztonsággal való kereskedés roppant jövedelmező szakma volt.
Munkájuk három fő tevékenységi kört ölelt fel: a lehetséges fenyegetések eredetének
beazonosítására szolgáló biztonsági konzultációkat; az ellenintézkedések foganatosítását – ez a
tűzriasztóktól a számítástechnikai tűzfalakig minden elképzelhető technikai eszköz bevetését
magába foglalta – valamint a személyvédelmet magán személyek vagy vállalatok számára. A
személyvédelem piaca tíz év alatt több mint negyvenszeresére nőtt, részben egy új ügyfélcsoport
létrejöttének köszönhetően. Egyre gyakrabban megtörtént ugyanis, hogy jómódú nők
– hírességek, közszereplők – kértek védelmet volt barátjukkal, férjükkel vagy ismeretlen
zaklatókkal szemben. Ezenkívül a Milton Security – jó nevű európai és amerikai vállalatokkal
együttműködve – a Svédországba látogató világsztárok, híres külföldiek biztosításával is
foglalkozott.
Egy negyedik, sokkalta kisebb tevékenységi kör mindössze egy-két alkalmazottnak adott
munkát. Ez volt az SZÁ, vagyis a személyi átvilágítások területe.
Armanskij nem lelkesedett ezért a feladatért. Nem volt túl jövedelmező, és számtalan
kellemetlenséggel járt. Ez a munka többet követelt a kolléga ítélőképességétől és szakértelmétől,
mint bármelyik más terület. Ha csak egyszerű hitelképesség-vizsgálatokról, munkába lépést
megelőző háttérellenőrzésekről volt szó, esetleg vállalati titkokat kiszivárogtató alkalmazottakat
kellett átvilágítani, azzal nem volt baj.
Olyankor kezdett kínossá válni a helyzet, amikor vállalati ügyfeleik magukkal hozták a
magánügyeiket: Tudni akarom, miféle csavargóval randevúzik a lányom… Azt hiszem, megcsal a
feleségem… Nincs semmi baj a gyerekkel, de rossz társaságba keveredett… Armanskij többnyire
határozottan elzárkózott az ilyen esetek kivizsgálása elől. Ha felnőtt az a lány, azzal a
csavargóval találkozik, akivel csak akar, a hűtlenségre pedig a pároknak maguknak kell
megoldást találniuk – vallotta. Ráadásul egy-egy ilyen kérés teljesítése a Milton Securityre nézve
igen kellemetlen jogi következményekkel járhatott volna.

A reggeli megbeszélés témája sajnos épp egy személyi átvilágítás volt. Dragan Armanskij élre
vasalt nadrágját egy kicsit feljebb húzta a térdén, mielőtt hátradőlt volna kényelmes irodai
székében. Bizalmatlanul méricskélte a nála harminckét évvel fiatalabb munkatársát, Lisbeth
Salandert, és ezredszer megállapította, hogy keresve sem találna egy tekintélyes biztonsági cég
közegébe kevésbé passzoló jelenséget. Pedig Lisbeth Salander kétségtelenül a legkiválóbb kutató
volt, akivel a cégnél eltöltött évek során találkozott. Négy éve dolgozott neki, és soha egyetlen
feladatot sem szúrt el, egyszer sem adott le középszerű jelentést.
Armanskij meg volt róla győződve, hogy Lisbeth Salander egyedülállóan tehetséges. Kikérni
egy hitelképességet igazoló dokumentumot vagy különböző adatokat az adóhivataltól – ilyet
bárki tudott, Salandernek azonban volt fantáziája, s mindig valami olyannal állított be, amire
senki sem számított. Hogy igazából hogyan csinálta, arról Armanskijnak fogalma sem volt.
Időnként nem feltételezhetett mást a lány adatszerző akciói mögött, mint varázslatot. Az
mindenesetre biztos volt: Lisbeth Salander kiválóan ismerte a hivatali archívumokat, és a
legrejtőzködőbb egyéneknek is a nyomára bukkant. A keresett személy bőre alá is bebújt, ha
valami disznóságot kellett előásni. Úgy rázoomolt, mint egy beprogramozott robotrepülőgép. És
mindig sikerrel járt.
Armanskijt folyton kiverte a víz, ha eszébe jutott egy eset, amikor Lisbeth Salandernek egy
cégfelvásárlás előtt rutinellenőrzést kellett végeznie egy gyógyszergyártó vállalat egyik
kutatóján. Lisbeth eredetileg egy hetet kapott a munkára. Négy hét hallgatást és több figyelmen
kívül hagyott felszólítást követően viszont olyan jelentéssel tért vissza, amely dokumentálta,
hogy a vizsgált személy pedofil, és legalább két alkalommal adott pénzt egy tizenhárom éves
tallinni gyerekprostituáltnak szexuális szolgáltatásokért cserébe. A jelentés azt is bebizonyította
róla, hogy érdeklődést mutat élettársa lánya iránt.
Salander meglepő viselkedése azonban időnként a kétségbeesés szélére sodorta Armanskijt.
Amikor például a lány rájött, hogy az említett férfi pedofil, nem emelte fel rögtön a
telefonkagylót, mint azt más tette volna, nem is rontott be Armanskij irodájába, hogy minél
hamarabb beszámolhasson neki felfedezéséről. Ellenkezőleg – a nagy horderejű anyagot
pisszenés nélkül tette le Armanskij asztalára egy este, amikor főnöke már a lámpát készült
lekapcsolni, s indult volna hazafelé. Armanskij magához vette a jelentést, és csak később nézett
bele, miközben végre ellazultan kortyolgatott egy üveg bort a feleségével a tévé előtt, lindigői
villájukban.
A jelentés, mint mindig, majdhogynem tudományosan precíz volt; lábjegyzetekkel, idézetekkel
és pontos forrásmegjelöléssel ellátott írásmű. Az első oldalak a vizsgált személy hátteréről
számoltak be, az illető képzettségéről, karrierjéről és anyagi helyzetéről. Salander csak a
huszonnegyedik oldalon, az egyik alcím alatt engedte ki a szellemet a palackból, a tallinni
kirándulások megemlítésével. Ugyanazt a tárgyilagos stílust használta, mint amelyikkel azt
közölte, hogy a férfi egy sollentunai villában lakik, és sötétkék Volvót vezet. A terjedelmes
függelékben fotókat is mellékelt a vizsgált személy társaságában feltűnő tizenhárom éves
lányról. Az egyik kép egy tallinni hotel folyosóján készült. Ezen jól látható, amint a férfi a lány
pulóvere alá dugja a kezét. Lisbeth Salandernek sikerült személyesen felkeresnie a szóban forgó
lányt, s valahogy arra is rávette, hogy részletes vallomásáról felvétel készülhessen.
Armanskij kénytelen volt bevenni néhányat a gyomorfekélyére kapott gyógyszerből, mielőtt
felhívta volna a megbízót, hogy komor hangú villámbeszélgetést folytasson vele. Miután ez is
megtörtént, a megbízó nemtetszése dacára, azonnal átadta az anyagot a rendőrségnek. Az utolsó
lépéssel egyenesen azt kockáztatta, hogy a Milton Security vádak és viszontvádak szövevényébe
gabalyodik. Ha ugyanis kiderül, hogy a dokumentáció nem helytálló, és a férfit szabadon
engedik, könnyen megtörténhetett volna, hogy a céget beperelik rágalmazásért.
Mégsem Lisbeth Salander megdöbbentő érzelemmentessége zavarta a legjobban Armanskijt. A
cég konzervatív imidzséhez sehogy sem illett, hogy sztáradatgyűjtője egy sápadt, tüskehajú,
anorexiásan sovány lány, piercinges orral és szemöldökkel. Lisbethnek mindennek tetejébe
kétcentis darázstetoválás díszelgett a nyakán, bal bicepsze és bokája körül pedig kékes rajzolatú
folyondár tekergett. Alkalmanként viselt kombinészerű, könnyű női felsője néha látni engedett
egy sárkányt ábrázoló tetoválást is a lapockáján. Lisbeth Salander hajszíne eredetileg vörös volt,
de hollófeketére festette. Úgy nézett ki, mint aki most kelt fel egy rockerbanda tagjaival töltött
egyhetes orgia után.

Armanskij pontosan tudta, hogy Lisbeth valójában nem küzdött evészavarral; sokszor tanúja
volt, hogy beosztottja minden elképzelhető egészségtelen ételt megevett. Egyszerűen soványnak
született, vékony csontozata kislányossá tette. Huszonnégy éves volt, de úgy nézett ki, mint egy
tinédzser. Finom végtagjai kicsi kezekben, keskeny lábfejekben végződtek. Apró melleit alig
lehetett észrevenni a ruha alatt. Szája széles volt, pici orra és magasan kirajzolódó arccsontjai
kissé keleties benyomást keltettek. Mozdulatai sebesek voltak, mint egy póké; amikor a
számítógépnél dolgozott, ujjai megszállott tempóban röpdöstek a billentyűzet felett. Testi
adottságaival nem kerülhetett volna a kifutók modelljei közé, de megfelelő make-uppal arca
bármelyik reklámfotón megállta volna a helyét. Tetoválásai, és az orrába, szemöldökébe fúrt
piercingek ellenére Lisbeth a sminkje alatt – melynek időnként domináns eleme volt egy
ugyancsak visszataszító fekete ajakrúzs – vonzó nő volt.
Valójában azonban érthetetlen jelenségnek számított, hogy Lisbeth Salander Dragan
Armanskijnak dolgozott. Nem az a fajta nő volt, akivel Armanskijnak gyakran volt dolga, még
kevésbé olyan, akinek munkát is ajánlott.
Salandert afféle mindenesnek vették fel a céghez. Holger Palmgren, egy nyugdíjazása előtt álló
ügyvéd, az öreg J. F. Milton ügyeinek képviselője, úgy írta le Lisbethet, mint „fifikás, bár egy
csöppet macerás természetű leányzó”, és egyúttal könyörögve kérte Armanskijt, hogy adjon neki
egy esélyt. Armanskij kelletlenül ugyan, de belement. Palmgren az az embertípus volt, aki
nemleges válasz hallatán kétszeres vehemenciával kezd küzdeni célja eléréséért, úgyhogy
egyszerűbb volt azonnal igent mondani neki. Armanskij ezenkívül tudta, hogy Palmgren
„macerás” fiatalokkal és más szociális problémákkal küszködő egyének támogatásával is
foglalkozik.
Ám amint meglátta Lisbeth Salandert, megbánta, hogy igent mondott.
Salander nemcsak macerásnak tűnt – Armanskij szemében a lány maga volt a macera. Már az
általános iskola utolsó évfolyamairól is kimaradt, gimnáziumba soha be nem tette a lábát,
magasabb képzettség így fel sem merülhetett.
Az első hónapokban teljes munkaidőben dolgozott – na igen, majdnem teljesben –, vagyis
olykor-olykor azért megjelent a munkahelyén. Ilyenkor kávét főzött, szétosztotta a postát,
fénymásolt. A hivatalos munkaidőt semmibe vette, viszont kiválóan értett ahhoz, hogyan dühítse
fel a cég munkatársait. Úgy kezdték emlegetni, mint a két agysejtű kislányt, akinek az egyik
agysejtje a lélegzésben, a másik pedig a két lábon járásban segít. Lisbeth Salander sosem beszélt
magáról. Azok a munkatársak, akik megpróbáltak a közelébe férkőzni, hamar feladták a
kísérletezést. Annak sem lett jó vége, ha valaki tréfálkozni próbált vele, olyankor Lisbeth
Salander nagy, kifejezéstelen szemekkel meredt a tréfamesterre, vagy még egyértelműbb jelét
adta bosszúságának. Drámai hangulatváltásokra volt képes, ha rájött, hogy valaki gúnyt űz belőle.
Lisbeth Salander viselkedését tehát nem lehetett sem bizalomgerjesztőnek, sem barátságosnak
nevezni. Fura szerzet volt, aki úgy kóborolt a Milton folyosóin, mint egy gazdátlan macska.
Reménytelen esetnek tartották.
Egy hónap elteltével Armanskij azzal a feltett szándékkal hívatta be az irodájába, hogy kirúgja.
Salander szenvtelenül hallgatta végig a vétségeit elősoroló beszámolót, a szeme se rebbent.
Armanskij végül befejezte a nem megfelelő hozzáállásról szóló hegyi beszédét, és éppen
hozzáfogott, hogy elmagyarázza, miért lenne jobb mindkettejüknek, ha Salander egy másik céget
keresne, amelyik jobban ki tudná használni képességeit, amikor a lány hirtelen, egy mondat
kellős közepén félbeszakította. Először történt meg, hogy nemcsak egy-egy szót bökött ki, hanem
folyamatosan beszélt a főnökéhez.
– Ide figyeljen! Ha gondnokot keres, menjen el a munkaközvetítőbe, és szedjen fel onnan
valakit. Én akármit ki tudok deríteni akárkiről, de ha magának nem kellek másra, mint a posta
szortírozására, akkor maga egy idióta barom.
Armanskij még emlékszik, hogy a hirtelen dühtől nem talált szavakat. A lány eközben
zavartalanul folytatta:
– Van egy embere. Az ürge három hetet áldozott egy teljesen használhatatlan jelentés
elkészítésére a nagy reményű yuppie-ról, akit – ahogy az lenni szokott – hamarosan felvesznek
majd egy dotkom vállalat elnöki posztjára. Tegnap másoltam le azt a szar jelentést. Látom, pont
az van maga előtt az asztalon.
Armanskij megkereste szemével a jelentést, és rá nem jellemző módon felemelte a hangját.
– Vegye tudomásul, hogy maga nem olvashat bizalmas jelentéseket!
– Az lehet, de hadd áruljam el, hogy cége biztonsági gyakorlata is hagy némi kívánnivalót
maga után. Az előírás szerint ugyebár ilyesmit a kolléga csak saját magának másolhatott volna, ő
viszont bedobta hozzám tegnap az anyagot, mielőtt elhúzott volna a kocsmába. És egyébként
néhány hete az előző jelentését az ebédlőben találtam meg.
– Miről beszél!? – tört ki a megdöbbent Armanskijból.
– Nyugi! Beraktam az illető páncélszekrényébe.
– Megadta magának az iratszekrénye kódját?! – hörgött Armanskij.
– Nem, nem egészen. De felírta a kombinációt egy papírlapra, és az íróasztalvédő alá dugta a
számítógépes jelszavával együtt. Az igazi poén persze az, hogy ez a maga privát detektívnek
nevezett alkalmazottja teljesen használhatatlan jelentést készített. Nem derítette ki, hogy az a
pacák súlyos adósságokat halmozott fel különböző szerencsejátékokon, hogy úgy szippantja
magába a kokaint, mint a porszívó, és hogy a barátnője egy segélyszolgálatnál keresett
menedéket, miután a pasi egyszer szarrá verte.
Ekkor a lány elhallgatott. Armanskij csöndben ült néhány percig, átlapozta a jelentést. Nagy
rutinnal megírt munka volt, könnyen olvasható szöveg tele hivatkozásokkal, és a vizsgált
személy barátaitól, ismerőseitől begyűjtött kijelentésekkel. Aztán felnézett, és mindössze két
szót szólt:
– Bizonyítsa be!
– Mennyi időt kapok rá?
– Három napot. Ha péntek délutánig nem tudja bebizonyítani az állításait, tényleg ki van rúgva.
Három nappal később Salander némán átnyújtott egy jelentést, amelyben az előzőhöz
hasonlóan gazdag hivatkozásanyag az első megközelítésben kellemes ifjú képét egy
megbízhatatlan szarházi portréjává rajzolta át. Armanskij a hétvégén többször is elolvasta
Salander jelentését, és a hétfői nap egy részét azzal töltötte, hogy ímmel-ámmal ellenőrizte a
lány néhány állítását. Mielőtt hozzáfogott volna az ellenőrzéshez, már tudta, hogy az információk
helytállóak.
Armanskijt zavarba hozta az eset. Dühös volt magára, amiért tévesen ítélte meg a lányt. Eddig
úgy tekintett rá, mint egy flúgosra, egy szellemileg kissé visszamaradt egyénre. Nem hitte volna,
hogy valaki, aki úgy lógta végig az általános iskolát, hogy még bizonyítványt sem kapott a végén,
ilyen kifogástalanul megfogalmazott jelentést képes írni. A szövegben szereplő észrevételekről,
információkról pedig Armanskij el se tudta képzelni, hogyan juthattak a lány birtokába.
Meg volt róla győződve, hogy a Milton Securitynél senki más nem tudta volna így előkaparni
egy női segélyszervezet orvosa által kitöltött bizalmas felvételi lap kivonatát. Amikor
megkérdezte Salandert, hogy csinálta, kitérő válaszokat kapott. Nem akarja beköpni a forrásait,
válaszolta a lány. Armanskij lassacskán megértette, hogy Lisbeth Salandernek eszében sincs
megbeszélni a munkamódszereit sem vele, sem mással. Ez kissé nyugtalanította ugyan – de nem
eléggé ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, és próbára ne tegye a lányt.
Pár napig töprengett a dolgon.
Visszaemlékezett Holger Palmgren szavaira, amikor az annak idején hozzá küldte Lisbethet.
Minden embernek adni kell egy esélyt – gondolta. Muzulmán neveltetése azt is megtanította
neki, hogy Isten előtt való kötelessége a kitaszítottak megsegítése. Bár hívő nem volt, és
tizenéves kora óta egy mecsetben sem járt, Lisbeth Salanderre mégis mindig úgy gondolt, mint
akinek szüksége van egy erős kéz támogatására. Ő pedig – mi tagadás – igazán nem sok hasonló
tettre ragadtatta magát az elmúlt évtizedekben.
A kirúgás helyett tehát behívatta magához Lisbeth Salandert egy magánjellegű beszélgetésre,
ahol megpróbálta kifürkészni, milyen fából is faragták ezt a nehezen kezelhető leányzót. Ekkorra
ugyan megerősödött abban a feltevésében, hogy Lisbeth Salandernél van valami komolyabb
zavar, de azt is felfedezte, hogy a nyers modor mögött intelligens ember rejtőzik. Nagy
meglepetésére kezdte őt megkedvelni.
Az elkövetkező hónapokban Armanskij szárnya alá vette Lisbeth Salandert. Ha őszinte volt
magához, elismerte, hogy a lány valójában szociális hobbi a számára. Egyszerű kutatási
feladatokkal bízta meg, megpróbálta ötletekkel ellátni a boldoguláshoz. A lány türelmesen
meghallgatta, aztán elment, és mindent a maga feje után csinált. Armanskij megkérte a cég
műszaki vezetőjét, tartson neki bevezető órákat számítástechnikából; Salander zokszó nélkül
végigült egy teljes délutánt az alkalmi iskolapadban. Ezt követően a műszaki vezető kissé
zavartan számolt be Armanskijnak arról, hogy a lány már most átfogóbb ismeretekkel
rendelkezik a számítógépről, mint a dolgozók többsége.
Hamarosan az is világossá vált, hogy Lisbeth Salander az előmenetel kilátásba helyezése, a
felkínált továbbképzés és más ígéretek vagy akár fenyegetések dacára sem volt hajlandó
alkalmazkodni a Milton hivatali rendtartásához. Ez gyötrő dilemmába sodorta Armanskijt.
Mert bizony a lány szálka volt a cég munkatársainak a szemében. Armanskij senkitől sem
fogadta el különben, hogy úgy járjon-keljen, ahogy neki tetszik. Azt is sejtette, hogy Lisbeth
Salander a küllemére, magatartására vonatkozó bármilyen felszólításra vagy egy elbocsátással
fenyegetőző intésre csak megvonta volna a vállát. Így aztán Armanskijnak két választása maradt:
vagy megszabadul tőle, vagy elfogadja, hogy másképp viselkedik, mint egy átlagember.
Armanskijt az sem zavarta kevésbé, hogy nem igazán tudta helyére lenni a fiatal nő iránti
érzéseit. Mint egy idegesítő viszketegség olyan volt; visszataszító, ugyanakkor csábító. Nem
szexuális vonzalom volt ez, legalábbis Armanskij nem tekintette annak. Azok a nők, akiken
gyakorta rajtuk felejtette a szemét, szőkék voltak, gömbölyűek, ahol kell, telt ajkukat látva
szárnyra kelt a képzelet. Na meg aztán húsz éve házasságban élt egy Ritva nevű finn nővel, aki
még középkorú asszonyként is messze felülmúlta összes elvárását. Soha nem volt hűtlen a
feleségéhez, na jó, egyetlenegy alkalommal… Két lányt neveltek fel, Salanderrel körülbelül
egyidősek lehettek. Bárhogy volt is, annyi biztos, hogy nem érdekelték a Salander-típusú lapos
mellű lányok, akiket távolról cingár fiúnak nézett az ember.
Mégis tetten érte magát, amint illetlen álmodozásba merül Lisbeth Salanderről. El kellett
ismernie, hogy hatott rá a lány közelsége. De a vonzalom inkább abból adódott, hogy Salander
idegen lény volt számára. Ezzel az erővel egy festmény görög nimfájába is beleszerethetett
volna. Salander valószerűtlen életet képviselt, s ez lenyűgözte Armanskijt. Érzését azonban nem
tudta megosztani vele – mi több, a lány minden eszközzel megakadályozta, hogy ezt megtegye.
Történt egyszer, hogy Armanskij egy kávézó teraszán ült a Stortorgeten, az óvárosban, amikor
hirtelen megjelent a lézengő Lisbeth Salander, és leült egy asztalhoz a kávézó teraszának túlsó
végén. Három lány és egy fiú társaságában érkezett, nagyjából ugyanúgy voltak felöltözve
mindannyian. Armanskij kíváncsian figyelte Salandert. A lány éppolyan zárkózottnak tűnt, mint a
munkahelyén, de majdnem elmosolyodott valamin, amit egy bíborvörös hajú lány mesélt.
Armanskij arra gondolt, hogyan fogadná őt Salander, ha egy szép napon zöld hajjal, elnyűtt
farmerben, és összefirkált, szögekkel kivert bőrdzsekiben állítana be a munkahelyére. Vajon
elfogadná őt egyenrangú partnernek?… Talán. Az volt ugyanis a benyomása, hogy a lány mindent
elfogad maga körül, amiről lerí ez a semmi-közöm-hozzá attitűd, ám nagy valószínűséggel
inkább csak vihogott volna rajta.
Most háttal ült neki, nem fordult meg egyetlenegyszer sem, és látszólag fogalma sem volt róla,
hogy ő is ott van. Armanskij furcsán zavarban érezte magát a lány jelenlétében, és amikor kis idő
múlva felállt, hogy észrevétlenül elosonjon, Salander egyszerre hátrafordult, és egyenesen a
szemébe nézett, mintha egész idő alatt tudta volna, érzékelte volna a radarjával. A lány pillantása
oly váratlanul érte, mint valami támadás. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, és sietős
léptekkel távozott a kávézóból. A lány nem köszönt, de tekintetével követte őt, és a nézése okozta
égető érzés a hátában csak akkor maradt abba, miután befordult a sarkon.
Salander ritkán nevetett, szinte sosem. Armanskij mégis felfedezte, hogy valamelyest
megenyhült irányában. Finoman szólva száraz humora volt, időnként ironikus, ferde mosoly ült
ki arcára.
Armanskij néha kifejezetten úgy érezte, hogy provokálja őt a lány ezzel az
érzelemmentességgel. Ilyenkor kedve lett volna megragadni, megrázni, feltörni körülötte ezt a
héjat, elnyerni, ha nem is a barátságát, de legalább a tiszteletét.
Egyszer, amikor már kilenc hónapja dolgozott neki Salander, megpróbált beszélni vele az
érzéseiről. A Milton Security karácsonyi ünnepségén történt, egy decemberi estén. Kivételesen
nem volt teljesen józan. Persze semmi illetlen dolgot nem tett – csak megpróbálta megmondani a
lánynak, hogy igazán kedveli. Mindenekelőtt azt szerette volna megértetni vele, hogy egyszerűen
védelmezőösztönöket vált ki belőle, s tudatni akarta, hogy ha bármiben segítségre van szüksége,
hozzá bizalommal fordulhat. Megpróbálta megölelni. Csakis barátságból.
Salander kibontakozott a félszeg ölelésből, és távozott az ünnepségről. Azután nem jött be
dolgozni, nem vette fel a mobiltelefonját. Dragan Armanskij kínszenvedésként élte meg
távolmaradását. Mintha, ezzel büntette volna. Érzéseit senkivel nem tudta megbeszélni.
Elborzadva vette tudomásul, milyen pusztító hatalommal bír felette Lisbeth Salander.

Három héttel később, egy januári estén Armanskij bent maradt túlórázni. Az éves mérleget
nézte át. Salander ezen az estén jött vissza. Mint egy kísértet, olyan észrevétlenül lépett be a
szobába. Armanskij már csak azt vette észre, hogy ott áll a sötétben az ajtó előtt, és őt figyeli.
Fogalma sem volt, mióta lehetett ott a lány.
– Kérsz kávét? – kérdezte tőle Salander. Behúzta maga mögött az ajtót, és átnyújtott neki egy
csésze kávét az ebédlőben található eszpresszógépből. Ő némán elvette a csészét. Amikor a lány
lábával belökte az ajtót, és letelepedett a látogatók székére, Armanskij egyszerre érzett
megkönnyebbülést és félelmet. Salander egyenesen a szemébe nézett. Aztán feltette a tiltott
kérdést oly módon, hogy azt sem elbagatellizálni, sem megúszni nem lehetett.
– Dragan, mondd, felizgulsz rám?
Dragan bénultan ült egy pillanatig, miközben kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan
válaszoljon. Az volt az első gondolata, hogy sértődötten letagad mindent. Aztán, látva Lisbeth
Salander tekintetét, rádöbbent, hogy az most először kérdezett tőle valami személyeset. Beszélni
akart vele! Armanskij kíváncsi volt, vajon mennyi időbe telt összeszednie a bátorságát ehhez a
kérdéshez. Lassan lerakta tollát, és hátradőlt a székében. Végül teljesen ellazult.
– Miből jutottál erre a következtetésre? – kérdezett vissza.
– Abból, ahogy rám nézel, meg ahogy nem nézel rám. És amikor majdnem kinyújtod a kezed,
hogy hozzám érj, de aztán visszafogod magad.
Armanskij hirtelen elmosolyodott.
– Mindig az az érzésem, hogy leharapnád a kezem, ha egy ujjal is hozzád érnék.
Salander nem mosolygott. Várt.
– Lisbeth, a főnököd vagyok, és ha vonzónak találnálak is, akkor sem közelednék feléd.
A lány még mindig várt.
– Köztünk szólva… igen, több alkalommal éreztem vonzódást irántad. Nem tudom
megmagyarázni miért. Ez van. Valamilyen oknál fogva, amit magam sem értek, nagyon
kedvellek téged. De nem izgatsz fel.
– Akkor jó. Mert az nem történhet meg soha.
Armanskij hirtelen felnevetett. Salander most először mondott neki valami privát dolgot, még
akkor is, ha ez a lehető legkategorikusabb elzárkózás volt, amivel az ember szembesülhet.
Megpróbált megfelelő szavakat találni.
– Lisbeth, teljesen megértem, hogy nem érdekel egy ötven feletti öregember.
 – Engem egy olyan ötven feletti öregember nem érdekel, aki a főnököm. – Feltartotta a kezét.
– Várj, hadd mondjam tovább. Néha teljesen hülye vagy, dühítően bürokratikus, de te is vonzó
vagy… és én is érezhetem úgy… De hát közben meg a főnököm vagy, találkoztam a
feleségeddel, és meg akarom tartani a tőled kapott állást, úgyhogy annál nagyobb baromságot
nehezen tudnék elkövetni, mint hogy belebonyolódom veled valamibe.
Armanskij csöndben ült, lélegzetet venni is alig mert.
– Tisztában vagyok vele, hogy mit tettél értem. Nem szeretnék hálátlan lenni. Nagyra tartom,
hogy előítéleteidet leküzdve esélyt adtál nekem. De nem akarom, hogy a szeretőm légy, és az
apám sem vagy.
Salander elhallgatott. Kis idő múlva Armanskij tehetetlenül sóhajtott egyet.
– Tehát…? Mire kellek neked tulajdonképpen?
– Szeretném folytatni veled a munkát. Ha te is egyetértesz.
Armanskij bólintott. Aztán olyan őszintén válaszolt a lánynak, amennyire csak tudott.
– Nagyon örülök, ha folytatod a munkát. De szeretném, ha éreznél valamiféle barátságot,
bizalmat irántam.
Salander bólintott.
– Nem váltasz ki túl sok baráti gesztust az emberből – bökte ki hirtelen Armanskij. A lány arca
elkomorult egy kissé, de Armanskij most már tántoríthatatlan volt. – Megértem, miért nem
akarod, hogy mások folyton beleszaglásszanak az életedbe, és én is igyekszem elkerülni ezt. De
azért tán kedvelhetlek ezután is?
Salander sokáig morfondírozott magában. Aztán felállt, megkerülte az asztalt, és átölelte
Armanskijt. A férfit teljesen készületlenül érte az ölelés. Amikor Salander elengedte, megfogta a
lány kezét.
– Lehetünk barátok? – kérdezte.
A lány bólintott.
Ez volt az egyetlen eset, hogy Salander gyöngédséget mutatott iránta. Az egyetlen alkalom,
amikor egyáltalán hozzáért. A pillanat szívmelengető emlék maradt.
Salander azonban – barátság ide, barátság oda – négy év elteltével még mindig alig árult el
valamit Armanskijnak a magánéletéről vagy a származásáról. Ezért aztán Armanskij egyszer
fogta magát, és kipróbálta rajta saját SZÁ ismereteit. Holger Palmgren ügyvéddel szintén
hosszasan elbeszélgetett róla. Az nem csodálkozott a kérdésein. Az újonnan szerzett információk
nem növelték a lány iránti bizalmát. Aggodalmát eltitkolta, de ha lehet, még elővigyázatosabb
lett.

Salander és Armanskij még azon a furcsa estén megegyezésre jutottak. Attól a naptól kezdve
Lisbeth szabadúszóként végzett kutatásokat Armanskijnak. Az adott hónap megbízásaitól
függetlenül mindig kapott fix fizetést, egy szerényebb összeget; az igazi kereseti lehetőség persze
a megbízásokban rejlett. Armanskij szabad kezet adott neki a munka menetét, módszereit
illetően, azzal a megkötéssel, hogy soha nem tesz olyat, amivel kellemetlen helyzetbe hozná
főnökét vagy a Milton Securityt.
Armanskij praktikus megoldásával mindenki jól járt, ő maga, a cég és Salander is. A cégvezető
ezt a lépést követően végre leépíthette a személyi átvilágítások rengeteg vesződséget okozó
osztályát. Ezentúl egyetlen munkatársat alkalmazott teljes állásban, egy idősebb kollégát, aki
tisztességes rutinmunkát végzett. Ő felelt a hitelképesség-vizsgálatokért. Armanskij minden
bonyodalmas, kétes ügyet Salanderre bízott, valamint néha egy-egy önálló külsős vállalkozóra,
akikért – ha bármi komplikáció adódott – a Milton Security nem volt köteles felelősséget
vállalni. Mivel Salander gyakran kapott megbízásokat, igen rendes jövedelemre tett szert. Sokkal
többet is kereshetett volna, ha akar, de ő csak akkor dolgozott, ha kedvet érzett hozzá. Egyébként
az sem érdekelte volna, ha Armanskij kirúgja ezért.
Armanskijnak viszont eszében sem volt kirúgni. Elfogadta a lány feltételeit azzal az egy
kikötéssel, hogy Lisbeth nem találkozhatott az ügyfelekkel. Ritkán tettek ez alól kivételt, ám az
aktuális esetben sajnos nem volt más választásuk.

Lisbeth Salander ezen a napon fekete pólót viselt, rajta egy tépőfogas E. T.–figurával és a
következő felirattal: I am also an alien. Kirojtosodott szélű fekete szoknya volt rajta, elnyűtt,
derékig érő bőrdzseki és szögekkel kivert bőröv, a lábán robusztus Dr. Martens bakancs zöld-
piros csíkos térdzoknival. Sminkjének különböző árnyalatai színvakságról árulkodtak. Más
szóval: rendesen kicsípte magát.
Armanskij sóhajtott, és a szobában ülő harmadik személyre, a konzervatív megjelenésű, vaskos
szemüveges vendégre emelte tekintetét. A hatvankét éves Dirch Frode ügyvéd úr ragaszkodott
hozzá, hogy személyesen találkozhasson a jelentést összeállító munkatárssal. Armanskijnak
eddig sikerült különféle ürügyekre hivatkozva megakadályoznia a találkozót: Salander influenzás
volt, elutazott, nyakig beletemetkezett egy másik feladatba. Frode minden alkalommal
könnyedén azt válaszolta, hogy nem sürgős az ügy, szívesen vár még néhány napot. Armanskij
csendben szapora szitkokat szórt mindenfelé maga körül, de végül kénytelen volt őket
összehozni. Most tehát ott ült a szobában Frode ügyvéd úr, és ámulattal pislogott Lisbeth
Salander irányába. Salander elég barátságtalan képpel bámult vissza rá.
Armanskij újra felsóhajtott, és az előtte fekvő CARL MIKAEL BLOMKVIST címmel ellátott
mappára pillantott, amelyet előzőleg Salander rakott az asztalára. A név mellett gondosan
odapingált személyi szám állt. Armanskij hangosan felolvasta a nevet, kirántva ezzel az ügyvédet
bűvöletéből. Frode Armanskijra nézett.
– Nos, mit mesélnek nekem Mikael Blomkvistról? – kérdezte az ügyvéd.
– Mint már kiderülhetett, a jelentést Salander kisasszony készítette. Armanskij egy pillanatig
tétovázott, majd bizalmas, bocsánatkérő kifejezéssel az arcán hozzátette:
– Meg ne tévessze a hölgy zsenge kora! A legjobb kutatónk.
– Efelől semmi kétségem – felelte Frode szárazon. Hangjában azonban nyoma sem volt az
állításában megfogalmazott meggyőződésnek. – Kérem, mondja el, mire jutott a kollegina.
Frodénak nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogyan viselkedjen Lisbeth Salanderrel. Így az
egyszerűség kedvéért Armanskijhoz intézte a kérdést, mintha a lány ott se lett volna a szobában.
Salander kihasználta a lehetőséget, hatalmas lufit fújt a rágógumijával, s mielőtt Armanskij
válaszra nyitotta volna száját, Frodét levegőnek nézve a főnökéhez fordult:
– Megkérdeznéd az ügyféltől, hogy a hosszú vagy a rövid verziót óhajtja hallani?
Frode rögtön belátta, hogy bakot lőtt. Rövid, kínos hallgatás következett, végül Lisbeth
Salanderhez fordult, s hogy helyre tegye a hibát, ezúttal barátságos, atyáskodó hangot ütött meg:
– Igazán lekötelezne vele a kisasszony, ha szóban összefoglalná, mire jutott.
Salander most úgy festett, mint valami ebédjére váró, gonosz núbiai ragadozó állat, amelyik
azt mérlegeli, megkóstolja-e Dirch Frodét vagy sem. Pillantása tele volt gyűlölettel. Dirch Frodét
kirázta a hideg a látványtól. Aztán hirtelen ellágyultak Lisbeth vonásai. Frode fejében még az is
megfordult, hogy korábban talán csak képzelődött. A lány beszédmodora most egy állami
hivatalnokéra emlékeztetett.
– Hadd mondjam el felvezetésképpen, hogy a feladat nem bizonyult különösebben
bonyolultnak, attól eltekintve, hogy magát a megbízást elég homályosan sikerült
megfogalmazniuk. A megrendelés szerint mindenre kíváncsi, „amit csak elő lehet ásni” a
kérdéses férfiról, de semmi támpontot nem adott arra vonatkozóan, hogy mi után kutat voltaképp.
Így aztán a jelentés leginkább a személy életútjának feltérképezésére koncentrál. Összesen
százkilencvenhárom oldalról van szó, melyből több mint százhúsz oldalt a vizsgált személy által
írott újságcikkek, illetve a róla szóló sajtótermékek másolatai tesznek ki. Blomkvist közéleti
személyiség, nincs túl sok rejtegetnivalója.
– Ezek szerint akad azért egy-két titka… – szólalt meg Frode.
– Mindenkinek vannak titkai – felelte Salander közömbösen. – Az a kérdés, sikerül-e kideríteni
őket.
– Halljuk!
– Mikael Blomkvist 1960. január 18-án született, tehát negyvenhárom éves. Borlängében jött a
világra, de soha nem lakott ott. A szülei, Kurt és Anita Blomkvist, a harmincas éveikben jártak,
amikor megszületett a gyermekük. Mindketten elhunytak azóta. Apja gépszerelő volt, sokat
költözött ide-oda. Az anyja, amennyire megállapítható, háziasszony volt egész életében. Amikor
Mikael iskoláskorú lett, Stockholmba költözött a család. Mikaelnek van egy három évvel
fiatalabb húga, ügyvéd. Ezenkívül van még néhány anyai nagybátyja és unokatestvére. Kaphatunk
kávét?
Az utóbbi kérdés Armanskijnak szólt, aki sietősen kinyitotta a megbeszélésre rendelt
kávétermoszt, közben intett Salandernek, hogy folytassa.
– Szóval 1966-ban Stockholmba költözött a család, Lilla Essingenbe. Blomkvist Brommában
járt általános iskolába, gimnáziumba pedig a Kungsholmenen. Tanulmányait a jegyek összesítése
alapján igen jó eredménnyel fejezte be – 4,9-es átlaggal. A bizonyítvány másolatát megtalálja a
mappában. A gimnáziumi évek alatt szabadidejének jelentős részét zenéléssel töltötte,
basszusgitáros volt egy Bootstrap nevű együttesben. 1979-ben meg is jelent egy kislemezük, amit
annak idején többször lejátszottak a rádióban. A gimnázium után a metrónál dolgozott
állomásfelügyelő jegyellenőrként. Félretett pénzéből aztán külföldre utazott. Egy évig volt távol,
s úgy tűnik, bebarangolta Ázsiát – a legtöbbet Indiában és Thaiföldön időzött, s egy fordulóra
leutazott Ausztráliába is. Huszonegy éves korában kezdett újságírást tanulni Stockholmban,
tanulmányait azonban az első év után félbehagyta, és bevonult a hadsereghez, hogy teljesítse a
kötelező sorkatonai szolgálatot. A kirunai vadászezrednél szolgált. Ez amolyan macsó köteléknek
számított, Blomkvist itt 10-9-9-es, csaknem kiváló eredménnyel zárt. A katonaság után befejezte
újságírói tanulmányait, és azóta a szakmájában dolgozik. Milyen részletesen szeretné hallani a
folytatást?
– Azt mesélje el, amit fontosnak tart!
– Jó. Mikael Blomkvist amolyan belevaló gyereknek tűnik. Sikeres újságíró, a nyolcvanas
években számtalan helyen dolgozott, vidéki lapoknál, aztán Stockholmban. A listát mellékeltem.
A nagy áttörés a Kasszafúró-sztorinak köszönhető, a rablóbandának, amit neki sikerült
beazonosítania.
– Kalle Blomkvist.
– Utálja ezt a becenevet. Meg lehet érteni. Ha engem például Harisnyás Pippinek nevezne
valaki egy újságcímben, hát beverném a pofáját, az hétszentség.
Sötét pillantást vetett Armanskijra, aki erre nagyot nyelt. Armanskij fejében többször is
megfordult a két lány, Salander és Pippi közötti hasonlóság, s most hálát adott az égnek, mert
valahogy érezte, hogy nem érdemes ezzel a dologgal tréfálkozni. Sürgetően intett, hogy várja a
folytatást.
– Az egyik adatközlő szerint világéletében bűnügyi zsurnaliszta szeretett volna lenni – egyszer
dolgozott is ebben a munkakörben az egyik esti lapnál –, mégis a politikai, gazdasági újságírás
hozta meg számára a valódi hírnevet. Mindig szabadúszóként tartotta fenn magát, csak a
nyolcvanas évek végén lett rendes állása az egyik esti lapnál. 1990-ben mondott fel nekik, amikor
részt vett a Millennium nevű, havonta megjelenő folyóirat megalapításában. Igazi outsider lap ez,
sosem állt mögötte semmilyen nagy hatalmú kiadó, amely felkarolhatta volna. Az eladott
példányszám mégis évről évre nőtt, ma huszonegyezernél tartanak. A szerkesztőség a Götgatanon
található, pár sarokra innét.
– Egy baloldali folyóirat…
– Attól függ, hogyan definiáljuk a baloldaliságot. A Millenniumról általánosságban
elmondható, hogy erősen társadalomkritikai szemléletű, de az anarchisták szerint valószínűleg
túlságosan is nyárspolgári, és hangvétele leginkább az Arénáéra és az Ordfrontéra. hasonlít, míg
a konzervatív hallgatói szövetség, a Moderata Studentförbundet minden bizonnyal úgy képzeli,
hogy a szerkesztőség tagjai egytől egyik bolsevikok. Semmi jel nem utal arra, hogy Blomkvist
valaha is szerepet vállalt volna a politikai életben. Még az erősen balos időkben, a gimnáziumi
évei alatt sem. Amikor az újságíró-főiskolára járt, együtt élt egy lánnyal, aki a Szindikalisták
pártjának volt aktív tagja, ma pedig a Vänsterpartiet, a baloldali párt országgyűlési képviselője.
Eléggé úgy tűnik, hogy azért ütötték rá a balos bélyeget, mert gazdasági újságíróként
leggyakrabban a vállalati szférában előforduló korrupciós ügyekről és más gyanús suskusokról írt
tényfeltáró riportokat. Megsemmisítő portrékat rajzolt vállalatigazgatókról, politikusokról, s
ezzel persze sikerült előidéznie, hogy jó néhányuk távozott posztjáról, illetve hogy a cikkek
nyomán bíróság elé kerültek az esetek. A legismertebb ezek közül az Arboga-ügy, amelynek
eredményeképpen lemondásra kényszerült egy konzervatív politikus, és egy volt önkormányzati
harcostársát sikkasztásért egy év börtönbüntetésre ítélték. Ennek ellenére mindenkit óva intenék
attól, hogy baloldaliként tekintsen bárkire pusztán azért, mert az illető szembehelyezkedik az
ilyen bűnelkövetőkkel.
– Értem, mire gondol. Egyéb?
– Két könyvet írt. Az egyiket az Arboga-ügyről, a másikat a gazdasági újságírásról
Templomosok címmel, az utóbbi munka három évvel ezelőtt jelent meg. A könyvet nem
olvastam, de a recenziók alapján eléggé felkavarhatta a kedélyeket, a médiában komoly vita folyt
róla.
– Anyagiak?
– Tehetősnek nem mondanám, de nem hal éhen. Az adóbevallási íveket csatoltam a
jelentéshez. Valamivel több mint kettőszázötvenezer koronája van a bankban, részint a
nyugdíjpénztárban, másrészt értékpapírok formájában. A számláján százezer koronát tart, ezt
használja a folyó kiadásokra, utazásokra és egyebekre. Van egy hatvanöt négyzetméteres
szövetkezeti lakása a Bellmangatanon, ennek a teljes szövetkezeti díját kifizette már, ezenkívül
nincs semmi adóssága.
Salander a mondat végén feltartotta az ujját.
– Van még egy fontos tulajdona. Egy sandhamni ingatlan, harminc négyzetméteres
nyaralószerűségnek berendezett házikó a víz mellett, a település legvonzóbb részének kellős
közepén. Egy nagybácsi vehette meg valamikor a negyvenes években, amikor még közönséges
halandóknak is tellett ilyesmire, aztán a ház több állomás után végül Blomkvistre szállt. Úgy
osztották fel az örökséget egymás között a húgával, hogy a húga kapta meg a szülők lakását Lilla
Essingenben és Mikael Blomkvisté lett a nyaraló. Nem tudom, mennyit érhet manapság – néhány
milliót egészen biztosan –, de nem hiszem, hogy el akarná adni, egyébként is elég gyakran
tartózkodik odakint Sandhamnban.
– Jövedelmek?
– Nos, egyrészt ugye, a Millennium résztulajdonosa, de innen alig több mint tizenkétezer
korona fizetést visz haza havonta. A maradékot egyéb külsős munkáival szerzi, a végösszeg
változó. Három éve csúcsra járt, akkor egy csomó megbízást kapott különböző
médiavállalatoktól, s az éves bevétele négyszázötvenezer koronára rúgott. Tavaly csak
százhúszezer koronányi jövedelme jött össze a szabadúszásból.
– Százötvenezer korona kártérítést kell kifizetnie, ezenfelül az ügyvédi honoráriumot és
egyebet – állapította meg Frode. – Nem járhatunk messze az igazságtól, ha borsos végösszegre
tippelünk, ráadásul a börtönbüntetés letöltése alatt elesik a rendszeres jövedelmeitől is.
– Azaz majd kezdheti szépen újra a nulláról.
– Becsületes? – kérdezte erre Dirch Frode.
– Azt mondhatnánk, ez az igazi tőkéje. A vállalati szféra kisebb nagyobb stiklijei elleni
fellépései ezt az erkölcscsőszi imidzset erősítik.
Gyakran kap a televíziótól szakkommentátori felkérést különféle ügyek kapcsán.
– Az biztos, hogy nem sok pénze maradhatott a mai ítélethozatal után… – mondta
elgondolkozva Dirch Frode.
– Nem tudom pontosan, mit várhat el az ember egy újságírótól, de az biztos, hogy ez után a
pofon után időbe telik majd, míg Blomkvist, az ifjú mesterdetektív megkapja a Nagy
Újságíródíjat. Eléggé elbaltázta – vonta le józanul a tanulságot Salander –, ha szabad ilyen
személyes megjegyzést tennem…
Armanskij felhúzta szemöldökét. Évek teltek el anélkül, hogy Lisbeth Salander akár egyetlen
kutatáshoz is személyes megjegyzést fűzött volna. Nála soha nem jöhetett szóba más, mint a
száraz tények.
– Nem volt ugyan feladatom, hogy utánanézzek a Wennerström-ügynek, de követtem a
bírósági eljárást, és be kell vallanom, ledöbbentett, amit ott tapasztaltam. Valami nem stimmel
ezzel az esettel kapcsolatban, egyszerűen nem illik a képbe, hogy Mikael Blomkvist képes legyen
ekkora marhaságot kiadni a kezéből.
Salander megvakarta a nyakát. Frode türelmes képet vágott. Armanskij nem tudta eldönteni,
hogy téved-e, vagy Salander tényleg elbizonytalanodott a folytatást illetően. Az a Salander, akit
megismert, soha nem tétovázott. Végül mégis úgy tűnt, hogy elszánja magát a lány.
– Hadd mondjam ezt a jegyzőkönyvön kívül, ha lehet… nem mélyültem el a Wennerström-ügy
tanulmányozásában, de szerintem Kalle Blomkvistet… bocsánat, Mikael Blomkvistet ebben az
esetben sikerült valakinek nagyon átejtenie. És úgy érzem, hogy a történet valami teljesen más
dologról szól, mint amit az ítélet sejteni enged.
Most Dirch Frodén volt a sor, hogy meglepetésében kihúzza magát a székén. Kíváncsian
méregette Salandert. Armanskij észrevette, hogy megrendelője arckifejezése a beszámoló
kezdete óta most először mutatott többet puszta udvarias érdeklődésnél. Nyilvánvalóan a
Wennerström-ügyre figyelt fel. Helyesebben, gondolta Armanskij rögtön ezután, Frode nem a
Wennerström-ügyre volt kíváncsi, hanem arra reagált olyan hevesen, amikor Salander Blomkvist
átejtéséről beszélt.
– Mire gondol tulajdonképpen? – kérdezte Frode érdeklődve.
– Ez csak az én spekulációm, de meg vagyok róla győződve, hogy valaki becsapta őt.
– Na igen, de miből gondolja így?
– Az előásott adatok alapján minden jel arra utal, hogy Blomkvist iszonyatosan óvatos
újságíró. Minden korábbi, nagy port felkavart leleplezését megbízható dokumentumokkal
támasztotta alá. Elmentem egyik nap, és belehallgattam a tárgyalásba. Blomkvist meg se szólalt,
nem voltak ellenérvei, mintha minden küzdelem nélkül feladta volna a harcot. És ez nagyon nem
fér össze a jellemével. Ha hiszünk a bírósági álláspontnak, úgy Blomkvistnek sikerült
bizonyítékok nélkül kifundálnia egy mesét, amit aztán öngyilkos merénylőként közzé is tett ez
egyszerűen nem az ő stílusa.
– Mert maga szerint mi történt?
 – Csak találgatni tudok. Blomkvist hitt a történet igazságában, de félúton közbejött valami,
kiderült, hogy az információ hamis. Ebből arra következtethetünk, hogy olyasvalakitől
származott, akiben Blomkvist teljes mértékben megbízik, illetve hogy tudatosan közöltek vele
téves információkat. A másik lehetőség, hogy súlyosan megfenyegették, mire ő inkább bedobta a
törülközőt, azaz szívesebben vállalta, hogy idiótának nézik, mint hogy felvegye a harcot. De,
mint mondtam, ez mind puszta spekuláció.
Salander folytatta volna, ám Dirch Frode felemelte a kezét. Azután némán ült egy darabig,
miközben ujjaival a szék karfáján dobolt, s csak ekkor fordult tétován ismét Salander felé.
– Ha magát bíznánk meg vele, hogy felgombolyítsa a Wennerström-ügyet, és kiderítse, mi az
igazság… mennyi az esélye, hogy talál is valamit?
– Erre nem tudok válaszolni. Lehet, hogy nincs mit megtalálni.
– De lenne kedve hozzá, hogy legalább megpróbálja?
A lány vállat vont.
– Ezt úgysem én döntöm el. Dragan Armanskijnak dolgozom, ő osztja ki a feladatokat. Aztán
az sem mindegy, milyen jellegű információra van szüksége.
– Rendben, akkor hadd mondjak csak annyit, hogy… Ugye, jól gondolom, hogy beszélgetésünk
szigorúan bizalmas marad? – Armanskij bólintott. – Nem tudok semmit Wennerströmnek erről az
ügyéről, de tudomásom van más esetekről, ahol Wennerström becstelenül járt el. Egy biztos, a
Wennerström-ügy nagy hatást gyakorolt Mikael Blomkvist életére, pályájára. Engem pedig
igazán érdekelne, hogy van-e valami igazság a maga spekulációiban.
A beszélgetés váratlan fordulatot vett. Armanskij rögtön éberebbé vált. Dirch Frode kérése azt
vonta volna maga után, hogy egy már lezárt bírósági ügyet felülvizsgálva esetleg Mikael
Blomkvist ellen elkövetett törvénytelenségekre bukkannak, ezen a ponton pedig a Milton azt
kockáztatta, hogy a Wennerström-birodalom ügyvédeinek hadával kerül szembe. Armanskij
ebben az összefüggésben egyáltalán nem szívesen képzelte maga elé a szabadjára engedett
Lisbeth Salandert, amint ellenőrizhetetlen robotrepülőként cikázik ide-oda.
Nemcsak a cég létét veszélyeztette volna egy ilyen lehetőség. Salander kétségtelenül jelezte
már azelőtt is, hogy semmi szüksége nincsen egy aggodalmaskodó mostohaapára. A
megállapodásuk óta Armanskij ügyelt is rá, hogy ne lépjen fel ebben a szerepben, de lelke
mélyén továbbra is szüntelenül aggódott Lisbethért. Néha tetten érte magát, amint Salandert a
saját lányaihoz hasonlítja. Jó apának tartotta magát, olyannak, aki fölöslegesen nem avatkozik
bele gyermekei magánéletébe, de tudta jól, hogy lányainak soha nem nézné el azt a viselkedést
vagy életvitelt, amit Lisbeth Salander képviselt.
Horvát vagy talán bosnyák vagy örmény szíve összeszorult a gyakran visszatérő félelemtől,
Armanskijnak ugyanis állandóan az volt az érzése, hogy Salander jó úton halad valami szörnyű
katasztrófa felé. Szemében a lány maga volt a tökéletes áldozat, s előre rettegett a reggeltől,
amikor majd arra a hírre ébred, hogy valaki bántalmazta Lisbethet.
– Egy ilyen vizsgálat elég sokba kerül – jegyezte meg Armanskij óvatosan, így tesztelve Frode
érdeklődésének komolyságát.
– Megállapodhatnánk egy felső határban – válaszolta higgadtan Frode. – Nem hiszem, hogy
teljesíthetetlen lenne a kérésem, a munkatársa pedig nyilvánvaló szakértelemmel bír a feladat
elvégzéséhez, erről egyébként korábban már ön is biztosított.
– Salanderre gondol? – kérdezte Armanskij, és felvonta szemöldökét.
– Nem nagyon ismerek mást.
– Hát rendben. De szeretném, ha megegyeznénk a munka némely formai kritériumát illetően.
És most hadd hallgassuk meg a jelentés végét.
– Nem maradt sok hátra. Néhány adat a vizsgált személy magánéletéről. 1986-ban házasodott
össze Monica Abrahamssonnal, ugyanebben az évben született meg Pernilla nevű lányuk. Most
tizenhat éves. A házasság nem tartott sokáig, 1991-ben elváltak. Abrahamsson újraházasodott, de
Blomkvist és közötte még mindig baráti kapcsolatról beszélhetünk. A lány az anyjával él, nem
találkozik túl gyakran az apjával.

Frode újabb csésze kávét kért a termoszból, és megint Salanderhez fordult.

– A bevezetőjében arra utalt, hogy mindenkinek vannak titkai. Talált ilyesmit Blomkvistnél?
– Úgy értettem, hogy minden embernek van olyan magánügye, amit nem tesz ki az ablakba.
Blomkvistre láthatóan buknak a nők. Több komoly kapcsolat és rengeteg alkalmi viszony van
már mögötte. Egyszóval – pezsgő szerelmi életet él. Van azonban egyvalaki, aki régóta vissza-
visszatér az életébe. Igencsak furcsa kapcsolat az övék.
– Hogy érti?
– Erika Berger, a Millennium főszerkesztője Mikael Blomkvist szeretője; felső
középosztálybeli nő, svéd mama, belga papa gyermeke. Svédországban él. Berger és Blomkvist
az újságíró-főiskolán ismerkedtek össze, és azóta van viszonyuk egymással.
– Ebben nem nagyon találok semmi furcsaságot – jegyezte meg Frode.
– Mert nincs is. Csakhogy Erika Berger eközben Greger Beckman képzőművésszel él együtt,
akivel ráadásul házasok. Beckman másodvonalbeli alkotó, egy csomó borzalmas művet állított ki
különböző nyilvános helyeken.
– Tehát azt akarja mondani, hogy a nő csalja a férjét.
– Nem. Beckman tud a kapcsolatukról. Egy ménage à trois-ról van szó, amelybe valószínűleg
mindhárman belementek. Erika Berger hol Blomkvistnél, hol a férjénél tölti az éjszakát. Hogy az
ilyen valójában mi módon működtethető, azt nem tudom, de valószínűleg e miatt a viszony miatt
bomlott fel Blomkvist Abrahamssonnal kötött házassága.
 HARMADIK FEJEZET
December 20., péntek – december 21., szombat
Erika Berger elcsodálkozott, amikor késő délután a didergő Mikael Blomkvist lépett be a
szerkesztőség ajtaján. A Millennium szerkesztősége a Götgatan nevű utca ismert emelkedőjének
közepén székelt, a Greenpeace irodahelyiségei felett, az emeleten. A bérleti díj kissé sokba került
a lapnak, de Erika, Mikael és Christer ragaszkodtak a helyhez.
Erika az órájára pillantott. Öt óra múlt tíz perccel. Stockholm felett már rég besötétedett az ég.
Azt hitte, Mikael ebédidőben már ott lesz.
– Bocsáss meg – kezdte Mikael, mielőtt a nő bármit mondhatott volna. – Átolvastam a végzés
szövegét, nem volt nagy kedvem a beszélgetéshez. Sétáltam, elmélkedtem.
– Hallottam a rádióban az ítéletet. Idetelefonált az a nő a TV4-től, szerette volna hallani a
véleményemet.
– És mit mondtál neki?
– Körülbelül azt, amiben megegyeztünk, vagyis hogy együtt alaposan átolvassuk a bírói
határozatot, mielőtt nyilatkoznánk az ügyben. Vagyis nem mondtam semmit. Ha a személyes
véleményemre vagy kíváncsi, az sem változott – szerintem rossz stratégiát követünk. Gyengének
tartanak majd minket, és biztosan csökkenni fog a média-támogatottságunk. Számolnunk kell
vele, hogy valami hírműsort le fognak adni ma este a tévében. Blomkvist komoran bólintott.
– Hogy érzed magad?
Mikael Blomkvist megvonta vállát, aztán lehuppant kedvenc fotelébe Erika szobájának ablaka
előtt. A főszerkesztői iroda puritán berendezésének nagy része néhány egyszerű könyvespolcból,
valamint olcsó irodai bútorelemekből állt. Minden darab az IKEÁ-ból származott, a két
extravagáns fotel és egy dohányzóasztalka kivételével – egy kis engedmény úrilányi
neveltetésemnek, szokta tréfásan kommentálni a kellemes berendezési tárgyakat Erika Berger.
Ha már elege volt az íróasztalából, leginkább e fotelek valamelyikében szeretett olvasni felhúzott
lábbal. Mikael az ablakon át lenézett a Götgatanra. Sok-sok ember rohant tova a sötétben. A
karácsonyi vásárlási hisztéria a tetőfokára hágott.
– Talán elmúlik majd – válaszolta később. – De ebben a pillanatban úgy érzem magam, mintha
elagyabugyáltak volna.
– El tudom képzelni. Mindannyian így vagyunk vele. Janne Dahlman is korán hazament ma.
– Feltételezem, nem volt elragadtatva a bírói döntéstől.
– Persze, de hát tudjuk, hogy sosem volt a derűlátás mintaképe.
Mikael a fejét ingatta. Janne Dahlman kilenc hónapja volt a Millennium szerkesztőségi titkára.
A Wennerström-ügy begyűrűzése idején kezdett dolgozni náluk. Pont ennél a válságos helyzetbe
került szerkesztőségnél sikerült kikötnie. Mikael megpróbált visszaemlékezni rá, milyen érvek
szóltak Dahlman mellett, amikor Erikával úgy döntöttek, hogy felveszik. Hozzáértéséhez nem
fért kétség, a külsősök gyakorlópályáját szépen végigjárta, dolgozott a TT-nél, a nagy esti
lapoknál és a Dagens Ekónál. Az mindenesetre kiderült, hogy nem volt lázadó lélek. Az eltelt év
során Mikael többször csöndben bevallotta magának, mennyire megbánta már, hogy felvették ezt
a Dahlmant. A pacák egyszerűen az idegeire ment örökös pesszimizmusával.
– Christerről van valami híred? – kérdezte Mikael még mindig az utcát bámulva.
Christer Maim volt a képszerkesztő a Millenniumnál. Erika és Mikael mellett ő volt az újság
harmadik résztulajdonosa, de jelenleg külföldön pihent a partnerével, egy másik férfival.
– Telefonált. Üdvözletét küldi.
– Neki kell átvennie a felelős kiadói posztot.
 – Maradj már, Micke! Felelős kiadóként így is, úgy is számolnod kell vele, hogy időről időre
arcul csapnak. Benne van a munkaköri leírásodban.
– Jó, persze. Csakhogy itt én írtam meg azt a bizonyos cikket, ami egy olyan újságban jelent
meg, ahol mellesleg felelős kiadóként is működöm. És ettől rögtön más a helyzet. Így már súlyos
szakmai tévedésről van szó.
Erika Berger érezte, hogy a nyugtalanság, ami egész nap ott birizgálta legbelül, most teljesen
eluralkodik rajta. A bírósági eljárás hetei alatt Mikael sötét felhőbe burkolózva járkált, ő azonban
valahogy nem akarta meglátni a férfin ezt a búskomor beletörődést. Itt, a végső vereség
pillanatában, már muszáj volt szembenéznie vele. Megkerülte az íróasztalt, lovagló ülésben a
férfi ölébe ült, és átölelte a nyakát.
– Mikael, hallgass ide! Mindketten tudjuk, hogyan történt a dolog. Engem ugyanakkora
felelősség terhel, mint téged. Együtt kell szembeszállnunk a viharral.
– Nincs vihar. Az ítélet, ha szépen lefordítjuk, tarkólövés. Nem maradhatok tovább a
Millennium felelős kiadója. A lap szavahihetősége forog kockán. A lehető legkisebbre kell
csökkentenünk a kárt. Ezt te legalább olyan jól tudod, mint én.
– Ha azt hiszed, hagyom, hogy te vigyed el az egész balhét, akkor gratulálok, ennyi év alatt
sem sikerült megismerned.
– Ismerlek, mint a tenyeremet, Ricky. Jóban, rosszban kitartasz a kollégáid mellett. Ha rajtad
múlna, addig csatáznál Wennerström ügyvédeivel, míg a te hitelességed is odalesz. Muszáj
valami ravaszabbat kitalálnunk ennél.
– És szerinted az elég ravasz ötlet, hogy kiszállsz a Millenniumból, amitől az egész úgy nézhet
ki, mintha én rúgtalak volna ki?
– Ezt már százszor megbeszéltük. A Millennium léte innentől kezdve rajtad áll vagy bukik.
Christerrel az égvilágon minden rendben, az egyetlen baj, hogy túl kedves. Mindent tud a
képekről és a layoutról, de fogalma sincs arról, hogyan kell megvívni a milliárdosokkal. Nem az
ő területe. Az elkövetkezőkben jobb, ha eltűnök egy időre a Millennium életéből, és nem leszek
se kiadó, se riporter, se vezetőségi tag. A továbbiakban te képviselsz majd. Wennerström tudja,
hogy tudom, mit tett. És mérget veszek rá, hogy amíg a Millennium közelében lát, mindent
megtesz, hogy tönkretegye a lapot. Ekkora veszteséget nem engedhetünk meg magunknak.
– És miért nem állunk elő az igazsággal, ha törik, ha szakad?!
– Azért mert semmire sincs bizonyítékunk, ráadásul én tényleg elveszítettem a hitelességemet.
Ezt a kört Wennerström nyerte, nincs mit tenni. Jobb, ha belenyugszol.
– Oké. Tegyük fel, hogy kirúgunk. Mihez kezdesz?
– Amúgy is szükségem van már egy kis pihenőre. Kiégtem, ahogy mostanában hívják az ilyet.
Elleszek én, egy kicsit legalább jobban odafigyelek magamra. Aztán majd meglátjuk.
Erika átkarolta Mikaelt, s a férfi fejét a mellére vonta. Szorosan ölelte. Percekig egyikük sem
szólt egy szót sem.
– Szeretnéd, ha veled tölteném az estét? – kérdezte végül a nő. Mikael bólintott.
– Jól van. Már beszéltem Gregerrel, mondtam neki, hogy ma éjszaka nálad alszom.

A szoba egyetlen fényforrása a lakáson kívül volt. Az utcai lámpa fénye az ablaküvegen
verődött vissza. Erika valamikor kettő óra után aludt el, Mikael még sokáig tanulmányozta a nő
profilját a félhomályban. A takaró lecsúszott a derekáig. Mikael a mellét figyelte, ahogy nyugodt
légzése ütemére lassan felemelkedett és visszaereszkedett. Mikael is ellazult már, végre
kiengedett az a szorító érzés a gyomorszája körül. Erika hatott rá így. Mindig ez történt. És tudta,
hogy ő is ilyen jótékony hatással van a nőre.
Húsz éve, gondolta. Azóta tartott a viszonyuk. Mikael részéről akár ugyanennyi ideig
folytathatták volna. Még legalább húsz évig. Soha nem titkolták el igazán a kapcsolatukat, ettől
aztán időnként kellemetlen helyzetbe kerültek mások előtt. Mikael tudta, hogy ismerős körökben
beszélnek róluk, és fura viszonyukról néha szerettek volna többet megtudni az emberek, ilyenkor
Erika és ő is rejtélyes válaszokat adtak, a megjegyzésekre pedig rá se hederítettek.
Közös ismerőseik rendezték azt a bulit, amelyen először találkoztak. Mindketten másodévesek
voltak az újságíró-főiskolán, és stabil párkapcsolatban éltek. Az este folyamán kettejük talán
ártatlan, viccelődéssel kezdődő flörtölése egyre kihívóbbá vált. Mielőtt hazamentek, elkérték
egymás telefonszámát. Mindketten tudták, hogy a végén egymás karjaiban fognak kikötni, s egy
héten belül meg is valósították a tervet.
Mikael biztosra vette, hogy szó sem volt szerelemről, legalábbis arról a hagyományos
értelemben vett szerelemről, ami együttéléssel, közös bankkölcsöntörlesztéssel, karácsonyfával
és gyerekekkel végződik. A nyolcvanas években előfordult, hogy nem voltak elkötelezve más
irányban. Ilyenkor néha elgondolkoztak az összeköltözésen. Mikael szerette volna, ha
kipróbálják, de Erika mindig kihátrált az utolsó pillanatban. Azt mondta, hogy nem fog működni,
és nem kellene elrontani a kapcsolatukat azzal, hogy a végén még egymásba is szeretnek.
Egyetértettek abban, hogy viszonyuk a szexről szólt, illetve ha lehet, még inkább szexőrületről.
Mikael sokszor eltűnődött, létezik-e egyáltalán a világon az övénél őrületesebb vágy egy nő iránt.
Egyszerűen összepasszoltak. Kapcsolatuk olyan volt, mint a heroin, függőséget okozott
mindkettejüknél.
Bizonyos időszakokban annyira gyakran voltak együtt, mintha egy pár lennének. Máskor hetek,
sőt hónapok teltek el két találkozás között. De mint az alkoholisták egy tiszta időszakot követően,
ők is mindig visszatértek egymáshoz, hogy aztán még többhez jussanak, mint addig.
Egy ilyen kapcsolat természetesen nem működhetett problémamentesen. Egy ilyen kapcsolat
mindig több fájdalom forrása, mint örömé. Mindketten rendszeresen hazug ígérgetésekbe
bonyolódtak, s ahogy teltek az évek, számos tönkrement kapcsolatot hagytak maguk mögött.
Mikael házassága is azért futott zátonyra, mert nem bírt távol maradni Erikától. Sosem hazudott
a feleségének, de Monica folyton abban reménykedett, hogy viszonyuk Erikával egyszer úgyis
véget ér. Különösen akkor hitt ebben erősen, amikor összeházasodtak, és megszületett a
kislányuk – Erika szinte ezzel egy időben lett Greger Beckman felesége. Mikael is így képzelte.
Házassága első éveiben kizárólag szakmai ügyekben keresték egymást Erikával, ám miután
elindult a Millennium, néhány hét alatt minden elhatározásuk dugába dőlt, s egy késő esti órán
vadul egymásnak estek Erika íróasztalán. Gyötrelmes időszak jött ezután. Mikael ragaszkodott a
családjához, ott akart lenni felcseperedő lánya mellett. Mindeközben viszont menthetetlenül
visszahúzta valami Erikához, mintha nem lett volna ura önmagának. Persze, ha nagyon akarta
volna, biztosan sikerül elszakadnia tőle. Lisbeth Salandernek tehát igaza volt, Monicával való
házasságának folytonos hűtlensége vetett véget.
Greger Beckman ezzel szemben furcsamód elfogadta kapcsolatukat. Erika mindig őszinte volt
hozzá, és rögtön elmondta azt is, amikor újra viszonya lett Mikaellel. Talán egy művész lelke
kellett ahhoz, hogy elbírjon egy ilyen terhet, egy művészé, akit annyira lekötött az alkotás, vagy
talán egyszerűen csak önmaga, hogy nem ütközött meg a feleségén, amikor az egy másik férfinál
hált – sőt, a szabadság heteit is úgy osztották be, hogy a feleségének jusson egy-két hét, amit a
szeretőjével tölthet annak sandhamni nyaralójában. Mikael nem volt oda Gregerért, nem nagyon
értette Erika és Greger szerelmét. Azt gyanította, hogy Greger a házaséletük fűszereként tekint az
ő viszonyára Erikával. Erről azonban soha nem beszélt egyikükkel sem.
Mikaelnek nem jött álom a szemére. Valamikor hajnali négy óra körül végképp feladta.
Kiment a konyhába, és még egyszer elolvasta az ítéletet elejétől végig. A dokumentummal a
kezében úgy érezte, mintha már az arholmai találkozással megpecsételődött volna a sorsa. Azóta
sem sikerült rájönnie, hogy Robert Lindberg vajon azért mesélt-e neki Wennertsröm svindlijéről,
mert egyszerűen csak egy szórakoztató anekdotával akart előrukkolni, egy olyannal, amely
kiválóan passzolt a pálinkázáshoz és az alattuk ringó vitorláshoz, vagy mert feltett szándéka volt,
hogy nyilvánosságra kerüljön az eset.
Mikael az első változatra tippelt, de azt sem tartotta kizártnak, hogy Robert személyes vagy
üzleti érdekből kárt akart okozni Wennerströmnek, s egyszerűen nem tett mást, mint élt a tálcán
felkínált lehetőséggel, amikor hajója fedélzetén megjelent egy újságíró ismerős. Robert annyira
mégsem volt részeg, hogy elbeszélése döntő pillanatában ne lett volna képes tekintetét Mikaelébe
fúrva kiejteni száján azokat a mágikus szavakat, amelyekkel becsípett pletykafészekből névtelen
forrássá minősítette át magát. Innentől kezdve bármit elmondhatott, mivel Mikael nem fedhette
fel adatközlője személyét.
Robertnek becsületére vált volna, ha előre kiterveli és megszervezi, hogy ők ketten Arholmán
találkozzanak, de az a véletlen műve volt. Robert ugyanis nem tudhatott arról, hogy Mikael
mennyire megveti a Hans-Erik Wennerström-féle figurákat. Sok év tapasztalatgyűjtését és
kutatásait követően Mikael arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy kivétel nélkül minden
bankigazgató és vállalatvezető gazember.
Mikaelnek fogalma sem volt Lisbeth Salander létezéséről és a lány aznapi beszámolójáról, de
ha végighallgatta volna a jelentést, egyetértő bólintással nyugtázta volna Salander azon
megállapítását, miszerint Blomkvist számemberek iránt érzett gyűlölete nem valamiféle
baloldali radikalizmus megnyilvánulása. Mikaelt nem hagyta hidegen a politika, de a politikai
izmusok mindig gyanakvással töltötték el. Azon az egyetlenegy parlamenti választáson, amelyen
részt vett – 1982-ben –, jobb híján a szociáldemokratákra szavazott, egyszerűen csak azért, mert
rosszabbat el sem tudott képzelni, mint újabb három évet Gösta Bohmannal a pénzügyi tárca élén
és Thorbjörn Fälldinnel vagy esetleg Ola Ullstennel a miniszterelnöki székben. Így aztán minden
nagyobb lelkesedés nélkül Olof Palméra szavazott, aztán persze nem is kellett sokáig várnia, jött
[‡] [§]
a miniszterelnök meggyilkolása, a Bofors-botrány és Ebbe Carlsson ügye** .
Mikael azért vetette meg a gazdasági újságírók többségét, mert velük szemben makacsul
kitartott amellett az együgyűnek tűnő morális alapvetés mellett, mely szerint ha egy
bankigazgató százmilliókat tapsol el esztelen spekulációk eredményeként, annak a
bankigazgatónak mennie kell. Ugyanígy, ha egy vállalatigazgató fedőcégek létrehozásán
ügyködik, akkor be kell őt zárni. Ha egy ingatlantulajdonos fiatal bérlőktől kicsikart fekete
jövedelmet tesz zsebre egy kerti budis, egyszobás lyukért, akkor azt az embert meg kell büntetni
és pellengérre kell állítani.
Mikael Blomkvist szerint bizony a gazdasági újságírás feladata volt, hogy kivizsgálja és
leleplezze a kamatválságokat okozó és a lakossági megtakarítók kis pénzösszegeit elherdáló
cápákat az áttekinthetetlenül guzmis dotkom cégeikkel együtt. Szerinte a gazdasági újságírónak
ugyanazzal a kíméletlen elszántsággal és alapossággal kell felülvizsgálnia a cégvezetők
tevékenységét, mint amivel a politikai újságírók követik nyomon a miniszterek és a parlamenti
képviselők minden egyes lépését. Egy politikai újságírónak eszébe nem jutna ikont csinálni egy
pártvezetőből. Mikaelnek egyszerűen nem fért az sem a fejébe, hogy volt képes annyi kollégája
az ország különféle jelentékeny tömegtájékoztatási fórumán úgy kezelni a gazdasági élet
középszerű figuráit, mintha azok legalábbis rocksztárok lennének.
A gazdasági zsurnalisztika világában szokatlan hozzáállása miatt aztán rendszeresen hangos
szóváltásba keveredett a különböző médiaszakemberekkel. Ő lett a tévéadások kellemetlen
szakértő vendége. Mindig olyankor jelent meg a képernyőn, amikor tetten értek egy-egy éppen
leköszönő s mellesleg milliárdos végkielégítést zsebre tevő vállalatigazgatót. Természetesen
minden ilyen alkalommal tovább gyarapodott elkeseredett ellenségeinek száma.
 Mikaelnek nem esett nehezére elképzelni, hogy az ítélethirdetés napján jó néhány
szerkesztőségben pezsgős palackok dugói durrantak.
Erika Mikaelhez hasonlóan gondolkodott az újságírásról. Már a főiskolán is gyakran
fantáziáltak arról, hogy összehoznak majd egy lapot, amely megfelel közös ideáljuknak.
Mikael szerint Erika kiváló főnök volt. Ügyes szervező, aki bizalommal és barátsággal fordult
munkatársai felé, ám nem félt a konfrontálódástól sem, és képes volt nagyon szorosra fogni a
gyeplőt, ha arra volt szükség. Hihetetlen érzékkel hozta meg döntéseit a lap tartalmával
kapcsolatban. Gyakran voltak eltérő véleményen Mikaellel, ilyenkor élénk vita alakult ki
közöttük, ugyanakkor a legmesszebbmenőkig megbíztak egymásban. Verhetetlen páros volt a
kettejüké. Mikael végezte a fizikai munkát, ő járt utána a történetnek, Erika intézte a
csomagolást, a marketinget.
A Millennium közös teremtményük volt, de soha nem indulhatott volna el az anyagi hátteret
biztosító Erika nélkül. A munkásosztály és az úri közép talált egymásra párosukban. Erika
örökölt. Az ő hozzájárulása volt az alap, ezenkívül sikerült az apját és néhány ismerőst is
rábeszélnie, hogy jelentős összegekkel támogassák az induló újságot.
Mikael gyakran elgondolkozott rajta, miért áldozott annyit Erika a Millenniumra. Igaz, hogy
résztulajdonos volt, sőt többségi tulajdonos, és saját lapjának a főszerkesztője. Ez egyszerre
rangot és szabadságot adott neki, amit aligha kaphatott volna meg más munkahelyen. Mikaeltől
eltérően, ő tévésként indult a főiskola után. Rátermett riporterré vált, szemtelenül jól mutatott a
képernyőn, egyszóval megállta helyét a kiélezett versenyben. Ezenkívül előnyös kapcsolatai
voltak a bürokrácia világában. Ha ott marad a tévénél, egészen biztosan meg sem áll valamelyik
csatorna remekül fizetett vezetői posztjáig. Ő azonban a váltásra szavazott, a Millenniumra annak
összes kockázatával és a midsommarkranseni pincehelyiségben álló dohos irodájával. A lap
viszont már a kilencvenes évek elejére feltornázta magát annyira, hogy átköltözhetett a Götgatan
emelkedőjén található jóval tágasabb és kellemesebb irodahelyiségekbe, a Södermalm
városrészbe.
Erikának aztán sikerült rábeszélnie Christer Malmot, hogy legyen résztulajdonos. Az
exhibicionista meleg híresség időnként „sztárlátogatós” rovatokban teregette ki magánéletének
bizonyos részleteit oldalán barátjával, és gyakran volt látható a partioldalakon is. A média
érdeklődése akkor erősödött fel iránta, amikor összeköltözött Arnold Magnussonnal, az Arnként
ismert színésszel. Arn a Dramaten színházban játszott, de első átütő sikereit egy reality show
szereplőjeként aratta a televízióban. Christer és Arn azóta a médiavilág nagy szappanoperájának
visszatérő szereplői.
Harminchat éves korára Christer Malmból keresett fotós és dizájner lett. A Millennium neki
köszönhette friss és vonzó külsejét. Christernek saját cége működött a Millennium
szerkesztőségével azonos emeleten. A Millenniumnak részidőben dolgozott, havonta egy hetet
töltött a laptervezéssel.
Ezenkívül két teljes állású munkatársat foglalkoztattak még, valamint egy gyakorlatra felvett
fiatal újságírót és három részmunkaidőst. Az a fajta folyóirat volt, ahol bár az éves mérleggel
mindig bajok voltak, mégis tekintélyesnek számított a műfajban, és az ott dolgozó kollégák
imádták a munkájukat.
A Millennium nem számított jövedelmező vállalkozásnak, de kitermelte a költségeit, és mind
az eladott példányszám, mind a hirdetésekből befolyt összeg nagysága fokozatosan növekedett az
évek során. A lap arculatát egészen mostanáig a karakánság és a megbízható igazmondás
jellemezte.
Mostantól kezdve azonban nagy valószínűséggel változásokra lehetett számítani. Mikael
elolvasta a rövid sajtóközleményt, amit Erikával pár órával korábban fogalmaztak meg, és alig
valamivel később a TT által közreadott hír lett belőle, s már olvasható volt az Aftonbladet
weboldalán is.

ELÍTÉLT ÚJSÁGÍRÓ TÁVOZIK A MILLENNIUMTÓL

Stockholm (TT). Mikael Blomkvist újságíró, a Millennium folyóirat felelős kiadója távozik
posztjáról, jelentette be a lap főszerkesztője és többségi tulajdonosa, Erika Berger.
Mikael Blomkvist saját kérésére távozik a Millenniumtól. Kimerítették az elmúlt hetek
eseményei, szünetet kell tartania, mondta Erika Berger, aki erre az időszakra maga veszi át a
felelős kiadói feladatokat. Mikael Blomkvist egyike az 1990-ben indult Millennium alapító
tagjainak. Erika Berger véleménye szerint az úgynevezett Wenneström-ügy nem befolyásolja
majd a folyóirat jövőjét.
A lap következő havi száma a megszokott napon kerül a terjesztőkhöz, mondta Erika Berger,
és hozzátette: bár Mikael Blomkvist jelentős szerepet játszott a Millennium eddigi sikereiben,
mostantól új fejezet kezdődik a lap történetében. Erika Berger kijelentette, hogy a Wennerström-
ügyre szerencsétlen körülmények véletlen összjátékának eredményeként tekint, és sajnálatát
fejezte ki a Hans-Erik Wennerströmnek okozott kellemetlenségek miatt. Mikael Blomkvistet
nem sikerült utolérnünk, hogy nyilatkozatot kérhessünk tőle.

– Szerintem, úgy ahogy van, egy borzadály, amit írtunk – mondta Erika, miután elküldték a
sajtóközleményt. – A legtöbben azt hiszik majd, hogy egy inkompetens barom vagy, én meg egy
hideg, számító bestia, aki az első adandó alkalommal azonnal kinyírt téged.
– Legalább lesz miről pletykálniuk az ismerőseinknek, végre valami újdonság kettőnkkel
kapcsolatban… – próbálta Mikael tréfásra venni a dolgot, de Erika ezt most egyáltalán nem
találta mulatságosnak.
– Nincs ugyan B tervem, de úgy érzem, nagy hibát követtünk el.
– Ez az egyetlen megoldás – győzködte Mikael. – Hiába találnánk ki fáradságos munkával
különböző trükköket, ha közben meg összedől a lap. Te is tudod, hogy már most jelentős
bevételektől estünk el. Tényleg, mi van azzal a számítástechnikai céggel?
Erika felsóhajtott.
– Hát bizony, ma reggel közölték, hogy a januári számban már nem akarnak nálunk hirdetni.
– Nem csoda, Wennerströmnek jelentős részvénybefektetései vannak abban a cégben…
– Csak fel tudunk hajtani új hirdetőket. Lehet Wennerström akármekkora nagytőkés, attól még
nem minden az övé a világon. És nekünk is vannak kapcsolataink.
Mikael egyik karjával átölelte Erikát, és magához húzta.
– Egy szép napon úgy elkapjuk Hans-Erik Wennerström grabancát, hogy beleremeg az egész
Wall Street. De ma még nem. A Millenniumnak először is ki kell kerülnie a szenzációhajhász
érdeklődés középpontjából. Nem veszíthetjük el teljesen az egyszer már elnyert bizalmat.
– Ezt én is tudom, de akkor is úgy festek ebben a szerepben, mint valami szemét spiné, aki
kihasznált téged, te meg borzalmas helyzetbe kerülhetsz, ha eljátsszuk, hogy ilyen komoly
ellentétek feszülnek közöttünk.
– Ricky, amíg mi ketten bízunk egymásban, mindig lesz esély a kilábalásra. Most viszont
muszáj megjátszanunk magunkat a külvilág felé, visszavonulót kell fújnunk.
Erika kénytelen-kelletlen beismerte, hogy van valami keserű logika Mikael okfejtésében.
NEGYEDIK FEJEZET
 December 23., hétfő – december 26., csütörtök
Erika Mikaelnél töltötte a hétvégét. Többnyire csak akkor keltek ki az ágyból, ha a
fürdőszobába mentek, vagy a konyhában ütöttek össze valami ennivalót. De nem kizárólag
szeretkezéssel telt az idő; órákon át beszélgettek a jövőről, latolgatták az esélyeket, mérlegelték a
lehetséges következményeket. Hétfő hajnalban, szenteste előtt egy nappal Erika megcsókolta
Mikaelt, és hazament a férjéhez.
Mikael a hétfőt mosogatással, takarítással kezdte, azután elsétált a szerkesztőségbe, hogy
összepakolja a cuccait, és kiürítse a dolgozószobáját. Egy másodpercig sem gondolta, hogy
végleg otthagyja a folyóiratot, de végre meg tudta győzni Erikát, hogy egy ideig jót fog tenni a
Millenniumnak, ha elválik Mikael Blomkvisttől. Ezentúl a munkahelye a lakásán, a
Bellmangatanon lesz.
Karácsonyi szünet volt, egyedül tett-vett a szerkesztőségben. Papírokat és könyveket rakott be
egy nagy kartondobozba, amikor megcsörrent a telefon.
– Mikael Blomkvisttel szeretnék beszélni – szólalt meg egy reménykedő, ám teljesen
ismeretlen hang a vonal másik végén.
– Én vagyok az.
– Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, pont az ünnepek előtt. Dirch Frode ügyvéd vagyok.
– Mikael automatikusan feljegyezte a nevet és a hívás idejét. – Az egyik ügyfelem képviseletében
kerestem meg önt; nagyon szeretne beszélni önnel valamikor.
– Aha, értem. Akkor kérje meg az ügyfelét, hogy hívjon fel!
– Igazából személyesen szeretne magával találkozni.
– Jó, állapodjunk meg egy időpontban, és küldje be hozzám az irodába. De siessen, mert éppen
kiköltözöm innét.
– Ügyfelem annak örülne leginkább, ha hajlandó volna őt meglátogatni. Hedestadban lakik
– mindössze három óra vonattal.
Mikael abbahagyta a pakolászást. A tömegtájékoztatás műfajának elkerülhetetlen velejárói
voltak az őrültek, akik a legképtelenebb ötletekkel zaklatták a szerkesztőségeket. A világ minden
lapszerkesztőségének volt már dolga ufológusokkal, szcientológusokkal, paranoiásokkal és
különféle összeesküvés-elméletek kiötlőivel.
Mikaelnek egyszer lehetősége nyílt rá, hogy meghallgassa Karl Alvar Nilsson író előadását az
ABF-házban, Olof Palme miniszterelnök meggyilkolásának évfordulóján. Az előadást teljesen
komolynak szánták, a közönség soraiban ott ült Lennart Bodström és Palme más egykori barátai,
ugyanakkor elképesztő számban képviseltették magukat az önjelölt nyomozók. Az egyikük, egy
negyvenes éveiben járó nő az előadást követő kérdésfeltevéseknek szentelt percekben magához
ragadta a mikrofont, majd – mintegy bevezetésképpen – alig hallható hangon belemotyogta:
Tudom, ki ölte meg Olof Palmét. A színpadon erre elhangzott egy finoman ironikus javaslat,
miszerint ennek a drámai tudásnak a birtokában a hölgynek nyilván azonnal közölnie kellene az
információt a Palme-gyilkosság ügyében nyomozó szakemberekkel. A nő rögtön visszavágott, és
azt suttogta: Azt nem lehet – túl kockázatos…
Mikael azt firtatta, vajon Dirch Frode maga is egyike-e az igazság lelkes szószólóinak, akik
arra készülnek, hogy leleplezzék a titkos elmegyógyintézetet, ahol a nemzetbiztonságiak
agykontrollkísérleteket folytatnak.
– Nem megyek házhoz – válaszolta röviden az ügyvédnek.
– Ez esetben hadd reméljem, hogy sikerül rábeszélnem. Tegyen kivételt! Ügyfelem elmúlt
nyolcvanéves, ideutazni Stockholmba roppant fárasztó vállalkozás lenne a számára. Ha ön
ragaszkodik hozzá, megszervezhetjük, de az igazat megvallva sokkal előnyösebb megoldás lenne,
ha volna olyan kedves és…
– Ki ez a maga ügyfele?
– Valaki, akiről feltételezem, hallhatott már a munkája során: Henrik Vanger.
Mikael meglepetésben hátradőlt a székén. Henrik Vanger – hogyne hallott volna a nagyiparos
Vangerről, a Vanger-konszern volt vezérigazgatójáról! A vállalatcsoport valaha egyet jelentett a
fakitermeléssel, erdőgazdálkodással, bányákkal, acéllal, fémiparral, textiliparral. Henrik Vanger
a maga idejében egyike volt a legnagyobbaknak. Hajlíthatatlan, becsületes, régi vágású patriarcha
hírében állt. A svéd gazdasági élet meghatározó egyénisége volt, a klasszikus iskolához tartozott,
mint a MoDo élén álló Matts Calgren és Hans Werthén, a régi Electrolux vezetője – mindannyian
a svéd ipar fontos alakjai a folkhemmet, azaz a svéd szociáldemokrácia „nép otthona”
programjának évtizedei alatt.
Csakhogy a Vanger-konszernnek, amely továbbra is családi vállalkozásként működött, az
elmúlt huszonöt évben kijutott a bajokból; egymást követték a szerkezetátalakítások, a tőzsdei
válságok, kamatválságok, az, ázsiai konkurencia megjelenése, az export megcsappanása és egyéb
kellemetlenségek, amelyek így együtt végül meggyengítették a Vanger név pozícióját. A vállalat
jelenlegi vezetője Martin Vanger volt. Nevét Mikael egy borzas hajú, kövérkés férfi képével
kapcsolta össze, akit látott valamikor feltűnni a tévé képernyőjén, de nem ismerte őt közelebbről.
Henrik Vanger viszont már vagy húsz éve eltűnt a porondról, Mikael eddig azt se tudta, hogy még
él.
– Miért szeretne Henrik Vanger találkozni velem? – tette fel a nem túl meglepő kérdést.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Évek óta vagyok Henrik Vanger ügyvédje, de neki kell
majd elmondania önnek, hogy mit akar. Annyit azonban elárulhatok már most, hogy Henrik
Vanger valami munkával akarja önt megbízni, ezt szeretné megbeszélni négyszemközt.
– Munkával? Nem tervezem a munkába állást a Vanger-vállalatoknál. Sajtófőnököt keresnek?
– Nem ilyen típusú munkáról van szó. Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat, hogy
valamennyire értse. Szóval, Henrik Vanger azért sürgeti a találkozást, mert magánjellegű ügyben
szeretne konzultálni önnel.
– Nem tudna ennél világosabban fogalmazni?
– Hadd kérjek bocsánatot ezért. De mondja, nem beszélhetném rá mégis, hogy tegyen egy
látogatást Hedestadban? Az utazás költségeit természetesen álljuk, és tisztes honorárium lesz a
fizetsége.
– Egy kicsit rossz az időzítés, tudja. Éppen nyakig benne vagyok valamiben… és hát
gondolom, nem kerülték el a figyelmét az elmúlt napok rólam szóló újságcikkei sem.
– A Wennerström-ügyre gondol? – Odaát hirtelen kuncogás hallatszott. – Igen, tény, hogy elég
sok szórakoztató hír érkezett az esettel kapcsolatban. De az igazat megvallva, Henrik Vanger épp
a bírósági per körüli nagy felhajtásra figyelt fel, akkor lett magára olyan kíváncsi.
– Azt mondja? És mikor szeretné Henrik Vanger, hogy meglátogassam? – kérdezte Mikael.
– Amilyen gyorsan csak lehet. Holnap szenteste, gondolom, szeretné, ha békén hagynák. Mit
szólna karácsony másnapjához? Vagy a karácsony és szilveszter közötti napok valamelyikéhez?
– Ha ennyire sürgős, hát az még rosszabb. Sajnálom, de ha nem kapok legalább valami
minimális útmutatást arról, hogy mégis miről szólna a látogatásom, ebben az esetben…
– Kedves uram, biztosíthatom róla, hogy a meghívást komolyan veheti. Henrik Vanger önnel
kíván megbeszélést folytatni, senki mással. Egy alkalmi munkával szeretné megbízni, ha érdekli
önt. Én a küldönce vagyok. A munkáról Henrik Vanger tud csak felvilágosítást adni.
– Hosszú idő óta ez volt a legelképesztőbb telefonbeszélgetésem. Hadd gondolkozzam az
ajánlaton. Hol érem utol?
 Amikor Mikael letette a telefonkagylót, pár percig mozdulatlanul ült, és az íróasztalán
összegyűlt kacatokat bámulta. Nem bírta elképzelni, miért akar vele találkozni Henrik Vanger.
Mikaelnek nem volt különösebb kedve Hedestadba utazni, de Frode ügyvéd úrnak sikerült
felkeltenie a kíváncsiságát.
Bekapcsolta a számítógépét, és a Google-lal rákeresett a Vanger-vállalatcsoportra. Több száz
találatot dobott fel a program. A Vanger-konszernt ugyan elhagyta már régi ereje, de a
tömegtájékoztatásban még így is naponta terítékre került. Mikael elmentett egy tucat cikket,
főleg cégelemzéseket. Azután szép sorban megvizsgálta, mit talál Dirch Frode, Henrik Vanger és
Martin Vanger neve alatt.
Martin Vanger úton-útfélen mint a Vanger-vállalatok jelenlegi vezérigazgatója szerepelt.
Frode ügyvéd úrról nem sok minden derült ki. A hedestadi golfklub vezetőségi tagja volt,
ezenkívül a Rotary Clubbal is összefüggésbe hozták. Henrik Vanger neve egyetlen kivételtől
eltekintve csakis a Vanger-vállalatok történetéről szóló szövegekben fordult elő. A helyi lap, a
Hedestads-Kuriren ezzel szemben megemlékezett két évvel korábban az idős iparmágnás
nyolcvanadik születésnapjáról, és a cikkíró felvázolt egy gyors portrét az ünnepeltről. Mikael
kinyomtatott néhányat a tartalmasabbnak tűnő szövegek közül, s máris ötvenoldalas mappája lett
az anyagból. Ezt követően befejezte ingóságai összepakolását, és hazament. Fogalma sem volt,
mikor látja legközelebb a munkahelyét, ha egyáltalán láthatja még valaha.

Lisbeth Salander Upplands-Väsbyben töltötte a szentestét, az äppelviki szanatóriumban.

Karácsonyi ajándékot is vitt magával, egy Dior eau de toilette-et és egy angol karácsonyi
süteményt az Åhléns áruházból. Kávét iszogatott, és közben a negyvenhat éves nőt figyelte, aki
ügyetlen ujjaival megpróbálta kibogozni a csomót a csomagoláson. Salander tekintetébe
gyengédség vegyült, de egy percre sem hagyott fel a csodálkozással afelett, hogy a vele szemben
ülő nő az anyja. Bárhogy próbált a nyomára bukkanni, a legapróbb hasonlóságot sem sikerült
felfedeznie kettejük között, sem a nő külsejében, sem a személyiségében.
Anyja végül feladta a harcot, és tehetetlenül nézett a csomagra. Nem volt jó napja. Lisbeth
Salander odaadta neki az ollót, amely egész idő alatt elérhető távolságban feküdt az asztalon.
Anyja arca felderült, mintha most ébredt volna.
– Biztosan azt hiszed, nem vagyok normális.
– Ne csináld, anya! Persze, hogy normális vagy. Csak az élet bánik veled igazságtalanul.
– Találkoztál a nővéreddel?
– Rég nem láttam.
– Engem soha nem látogat meg.
– Tudom, anya. Engem sem.
– Dolgozol?
– Igen, anya. Megvagyok.
– Hol laksz? Még azt sem tudom, hogy hol laksz.
– Nálad lakom a régi lakásban a Lundagatanon. Évek óta ott élek, át kellett íratnom a
szerződést a nevemre.
– Nyáron lehet, hogy meglátogatlak.
– Persze. Nyáron.
Lisbeth anyjának végül sikerült kibontania a karácsonyi ajándékot. Elragadtatva szagolgatta a
parfümös üveget. – Köszönöm, Camilla – mondta aztán.
– Lisbeth. Én vagyok az, Lisbeth. Camilla a nővérem.
Anyja zavarba jött. Lisbeth azt javasolta, menjenek át a tévészobába.
 Mikael Blomkvist arra használta a tévé szokásos karácsonyi Donald kacsás műsoridejét, hogy
előző feleségének, Monicának és Monica új férjének sollentunai villájában meglátogatta lányát,
Pernillát. Ajándékot is vitt Pernillának. Miután egyeztetett Monicával, egy iPod mellett döntött.
Az MP3-lejátszó alig tűnt nagyobbnak, mint egy gyufásskatulya, de belefért Pernilla hatalmas
lemezgyűjteménye. Drága meglepetés volt.
Apa és leánya kettesben töltöttek egy órát Pernilla emeleti szobájában. A lány ötéves volt,
amikor Mikael és Monica elváltak. Hétéves korában új papa állt a házhoz. Mikael nem
hanyagolta el a kapcsolattartást. Pernilla havonta egyszer-kétszer meglátogatta őt, és a nyári
szünetekben legalább egy hétig együtt voltak a sandhamni nyaralóban. Arról sem volt szó, hogy
Monica közéjük akart volna állni, vagy hogy Pernilla nem érezte volna jól magát apja
társaságában – épp ellenkezőleg. Az együtt töltött időszakokban nagyon jól kijöttek egymással.
Mikael azonban hagyta, hogy a lánya döntse el, mennyit akar együtt lenni vele, főleg azóta, hogy
Monica újraházasodott. Pernilla tizenévesen pár évig szinte egyáltalán nem érintkezett az
apjával, csak most kezdett újra nagyobb lelkesedést mutatni a találkozásaik iránt.
Pernilla figyelemmel követte a bírósági tárgyalás alakulását. Meg volt győződve apja igazáról,
tudta, hogy apja ártatlan, csak nem sikerült bebizonyítania.
Aztán mesélt az apjának egy fiúról, aki mostanában bukkant fel a láthatáron. A párhuzamos
osztályba járt a gimnáziumban. Pernilla azt is elárulta, hogy hisz Istenben, és belépett az egyik
helyi gyülekezetbe. Mikael megállta megjegyzések nélkül.
A háziak hívták, hogy maradjon velük vacsorára, de ő megköszönte, s elmondta, hogy már
megállapodott a nővérével. Náluk fogja tölteni a szentestét a stäketi yuppie-rezervátumban.
Reggel különben kapott egy harmadik meghívást is Saltsjöbadenből. Erikától és a férjétől
érkezett az indítvány. Udvariasan nemet mondott. Azzal érvelt, hogy Greger Beckman jóindulatú
hozzáállása ellenére biztos létezik egy végső határ ebben a szerelmi háromszögben, amit nem
léphetnek át. És Mikaelnek semmi kedve nem volt még csak kitapogatni sem, hogy hol húzódik
ez a határ. Erika erre azt válaszolta, hogy valójában a férje javaslata volt az egész, és azzal
cukkolta Mikaelt, hogy biztos nem mer részt venni egy ilyen hármasfogatban. Mikael ezen csak
nevetett – hiszen Erika tudta, hogy megrögzött heteroszexuális, furcsa ajánlatát nem lehetett
komolyan venni –, de szilárd elhatározása volt, hogy a karácsonyestét nem fogja a szeretője
férjével egy társaságban tölteni.
Ennélfogva tehát a húgánál, Annika Blomkvist Giannininél kopogtatott be aznap este. Testvére
otthonában az olasz származású férj, a két gyerek és egy regiment olasz rokon éppen a karácsonyi
sonka felszeletelésével volt elfoglalva. Mikael a vacsora alatt számos kérdést megválaszolt főleg
a pert illetően, emellett kénytelen volt végighallgatni egy sor jó szándékú, de teljesen értelmetlen
tanácsot.
Egyvalakinek nem volt mit hozzáfűznie az ítélethez, Mikael húgának – az egyetlen ügyvédnek
a társaságban. Annika játszi könnyedséggel végezte el annak idején a jogi egyetemet. Aztán
ügyvédbojtárként és közjegyzőként dolgozott néhány évig, mielőtt pár barátjával összefogtak, és
megnyitották ügyvédi irodájukat a Kungsholmenen. Annika a családjogra szakosodott. Mikael,
aki alig bírta követni kishúga gyorsan felfelé ívelő pályáját, egyszer csak arra lett figyelmes,
hogy Annika egyre többet jelenik meg az újságokban és a televízió vitaműsoraiban mint
feminista közszereplő, a nők jogaiért küzdő híres ügyvéd. Védencei között ennek megfelelően
gyakorta lehetett megtalálni férjek, volt barátok által megfenyegetett, üldözött nőket.
Mikael épp a kávézáshoz segített megteríteni az asztalt, amikor húga hirtelen a karjára tette
kezét, és megkérdezte, hogy érzi magát. Mikael azt válaszolta neki, hogy úgy érzi magát, mint
egy nagy rakás szar.
– Legközelebb keress egy tisztességes ügyvédet – mondta erre a húga.
 – Ebben az esetben édes mindegy volt, hogy ki az ügyvédem.
– Miért, tulajdonképpen mi történt?
– Hosszú, hugi. Majd máskor elmesélem.
Annika megölelte és megpuszilta a bátyját, mielőtt kivonultak volna az ebédlőbe a
süteménnyel és a kávéscsészékkel.
Este hét körül Mikael megkérdezte, használhatná-e a konyhai telefont. Dirch Frodét hívta, a
kagylóban Frodéén kívül más hangok moraja is átszűrődött a háttérből.
– Kellemes karácsonyi ünnepeket! – üdvözölte Frode. – Na, sikerült döntenie?
– Nincs más elfoglaltságom, ráadásul kíváncsivá tett. Úgyhogy karácsony másnapján
odautaznék, ha az megfelel.
– Hát ez remek! Ha tudná, mennyire örülök az elhatározásának! Ne haragudjon, de itt vannak
nálam a gyerekeim és az unokáim, ezért aztán alig hallom önt. Felhívhatom holnap, hogy
megbeszéljük, mikor is érkezne pontosan?

Mikael Blomkvist már aznap este megbánta, hogy belement az utazásba, lemondani viszont
kényelmetlen lett volna, így aztán karácsony másnapján felszállt az északra tartó vonatra. Volt
ugyan jogosítványa, de soha nem törte magát, hogy legyen hozzá egy autója is.
Frodénak igaza volt, nem tartott sokáig a vonatozás. Uppsala után nem sokkal sorban jöttek
egymás után a norrlandi partvidék kis iparvárosai. A Gävlétől északra fekvő Hedestad egy volt a
kisebbek közül. Egy bő órányi vonatút volt a távolság a két város között.
Éjszaka keményen havazott, de másnapra kitisztult az ég. Jéghideg volt a levegő, amikor
Mikael leszállt a hedestadi vasútállomáson. Rögtön érezte, hogy nem a norrlandi télnek
megfelelően öltözött fel, de Dirch Frode azonnal felismerte, kedvesen köszöntötte, és mindjárt
beültette őt egy kellemesen fűtött Mercedesbe. Hedestad központjában teljes erőbedobással folyt
a hóeltakarítás. Frode óvatosan lavírozott a hóekék között. A nagy hó szinte egzotikus élményt
jelentett, mintha Mikael egy idegen világba érkezett volna. Pedig alig három órája hagyta maga
mögött a Sergelstorgetet. Lopva az ügyvédre pillantott; egy szögletes arcú, őszes, rövidre nyírt
hajú, erőteljes orrú férfit látott vastag lencséjű szemüveggel.
– Először jár Hedestadban? – kérdezte Frode. Mikael bólintott.
– Régi iparváros kikötővel. Nem nagy. Mindössze huszonnégyezren lakják. De általában jól
érzik itt magukat az emberek. Henrik Hedebyben lakik, közvetlenül a déli irányból ideérkező
autóút mellett.
– Maga is itt él? – kérdezte Mikael.
– Így alakult. Skånéban születtem, de 1962-ben, a záróvizsgám után rögtön Vangernél kezdtem
el dolgozni. Üzleti joggal foglalkozom. Az évek során barátok lettünk Henrikkel. Ma már
valójában nyugdíjas vagyok, Henrik az egyetlen megmaradt ügyfelem. Természetesen azóta ő is
nyugdíjba vonult, és viszonylag ritkán veszi igénybe a szolgáltatásaimat.
– Csak olyankor, ha rossz hírű, megbélyegzett újságírókat kell felhajtania.
– Ne becsmérelje magát! Nem ön az első ember a földön, aki elvesztette a játszmát Hans-Erik
Wennerströmmel szemben.
Mikael kérdőn Frodéra nézett, nem tudta, hogy értelmezze az imént elhangzott kijelentést.
– Van valami köze a meghívásnak Wennerströmhöz? – kérdezte aztán.
– Nincsen – felelte Frode. – Henrik Vanger viszont soha nem rejtette véka alá, hogy nem
tartozik Wennerström baráti körébe, ezért aztán élénk figyelemmel kísérte a tárgyalást. De önnel
más ügyben akar találkozni.
– Amiről maga nem akar beszélni.
– Amiről nem nekem kellene beszélnem. Alhat Henrik Vangernél, vagy ha nem tetszik,
foglalhatunk önnek szobát a városban, a Nagyszállóban.
– Nem is tudom… Azt hiszem, még az esti vonattal hazautaznék Stockholmba.
A hedebyi bekötőúton még nem kotorták el a havat. Frode lefagyott keréknyomokon döcögött
előre a kocsival. A falu magját a Botteni-öböl menti településekre jellemző faépületek alkották.
Néhol modern építésű, nagyobb villákat is lehetett látni. Hedeby egyik fele a szárazföldön terült
el, a másik a falu hídján túl, egy dimbes-dombos szigeten. A szárazföldi részen, a híd lábánál kis
fehér kőtemplom állt, vele szemben régi neonreklám világított, rajta: Susanne – Híd presszó és
pékség. Frode áthajtott a hídon, aztán még száz métert ment egyenesen előre, majd balra
kanyarodott, begördült egy frissen takarított udvarra, és megállt egy kőépület előtt. Az egész
udvar a házzal együtt nem volt akkora, hogy birtoknak nevezhessék, de ez az épület volt a
legnagyobb a környéken, nyilvánvalóan ez lehetett annak idején a parasztgazda birodalmának
közepe.
– A Vanger-gazdaság – mondta Dirch Frode. – Valaha nagy volt itt a nyüzsgés, az élet, most
egyedül Henrik lakik a házban a házvezetőnőjével. Vendégszoba akad bőven.
Kiszálltak az autóból. Frode észak felé mutatott.
– A hagyomány szerint a Vanger-konszern vezetője mindig ebben az ősi házban lakott, Martin
Vanger azonban szeretett volna valami modernebbet, úgyhogy építtetett magának egy villát
kijjebb a parton, a sziget egyik csücskéhez közel.
Mikael körülnézett. Próbált rájönni, vajon milyen őrült belső késztetésnek tett eleget, amikor
elfogadta Frode ügyvéd meghívását. Eltökélt szándéka volt, hogy még aznap este visszautazik
Stockholmba. Kőlépcső vezetett fel a ház bejáratához, de mielőtt felértek volna, már nyílt az ajtó.
Mikael azonnal felismerte Henrik Vangert az interneten talált képekről.
A fotókon persze fiatalabbnak nézett ki, de tartása és mozgása nyolcvankét éve dacára még
mindig elképesztő erőnlétről tanúskodott. Mikael inas testet, markáns, naptól, széltől cserzett
arcot látott maga előtt. Az idős férfi fején hátrafésült sűrű, ősz haj arra engedett következtetni,
hogy jó géneket örökölt, alig kopaszodott. Szépen vasalt sötét nadrágot viselt, hozzá fehér inget
és egy kopott, barna kardigánt. Volt egy kis bajusza is, orrán vékony acélkeretes szemüveget
hordott.
– Én volnék Henrik Vanger – üdvözölte Mikaelt. – Köszönöm, hogy hajlandó volt eljönni
hozzám.
– Üdvözlöm. Igen, elég meglepő invitálás volt.
– Jöjjön be a melegre. Már előkészítettem magának egy szobát; szeretné egy kicsit rendbe
szedni magát? Később vacsorázunk is. Ez itt Anna Nygren, ő gondoskodik a háztartásról, no meg
rólam.
Mikael sietősen kezet rázott a hatvan év körüli, alacsony termetű nővel, aki rögtön elvette tőle
a kabátját, és beakasztotta egy ruhásszekrénybe. Aztán papucsot tett Mikael elé, a hideg padlóra
hivatkozott.
Mikael megköszönte, majd Henrik Vangerhez fordult.
– Ne haragudjon, de nem biztos, hogy itt maradok vacsorára. Még azt sem tudom, mi ez a
móka…
Henrik Vanger Dirch Frodére nézett. Mintha lett volna valami egyezség a két férfi között.
Mikael nem tudta, mire vélje játékukat.
– Én azt hiszem, hogy most magukra hagyom az urakat – szólalt meg Dirch Frode. – Haza kell
mennem gatyába rázni az unokákat, mielőtt szétszedik nekem a házat.
Aztán Mikaelhez fordult.
– A híd túloldalán lakom. Innét öt perc séta. A Híd presszó alatt, a harmadik villa a vízpart
felé. Ha szükség lenne rám, csak hívjanak.
 Mikael megragadta az alkalmat, hogy kezét zsebre téve titokban bekapcsoljon egy diktafont.
Paranoiás, még hogy én? Bár fogalma sem volt, mit akarhat tőle Henrik Vanger, de az eltelt év
Wennerströmmel folytatott csatározásai után elengedhetetlennek tartotta, hogy minden körülötte
történő fura eseményről megbízható dokumentáció készüljön, és bizony, ez a hirtelen jött
hedestadi meghívás egyértelműen a fura események kategóriájába tartozott.
Az öreg nagyiparos búcsúzóul vállon veregette Dirch Frodét, aztán behúzta maga mögött a
bejárati ajtót. Innentől kezdve Mikaelnek szentelte figyelmét.
– Ez esetben talán nem árt, ha rátérek a lényegre. Mókáról szó sincs. Beszélnem kell magával,
de amit el akarok mondani, az kifejezetten hosszú időt vesz igénybe. Kérem, hogy hallgassa meg
először, miről szeretnék majd részletesen mesélni magának, és csak azután hozzon döntést. Maga
újságíró, és az én megbízásom egy alkalomra szól. Anna már megterített a kávéhoz odafent a
dolgozószobámban.
Henrik Vanger előrement. Mikael követte a férfit a lépcsőn, fel az emeletre. Beléptek a
hosszúkás dolgozószobába. A ház oromfala mögötti helyiség körülbelül negyven négyzetméter
alapterületű lehetett. A hosszanti falak egyikét padlótól plafonig tíz méter hosszú könyvespolc
borította, rajta szépirodalmi művek, életrajzok, történeti munkák, kereskedelmi és ipari
kézikönyvek, valamint A4-es méretű mappák hatalmas gyűjteménye. A könyvespolcot láthatóan
rendeltetésének megfelelően használták; Mikael arra a következtetésre jutott, hogy Henrik
Vanger olvasó ember. A szoba szemközti oldalának meghatározó bútordarabját, a sötét tölgyfából
készült íróasztalt úgy helyezték el, hogy a mellette ülő személy a szoba belseje felé nézett. Az
asztal mögötti falon pedáns sorokban elrendezve préselt virágok lógtak, egyesével bekeretezve,
üveglap alatt.
Az oromablakon keresztül a hídra és a templomra lehetett rálátni. Az ablak alatt ülőgarnitúra
állt megterített tálalóasztalkával. Anna már kikészítette a porceláncsészéket, a kávétermoszt és
különféle házi süteményeket.
Henrik Vanger hellyel kínálta Mikaelt, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre a gesztust, és
először inkább körbesétált a szobában. Szemügyre vette a könyvespolcot, aztán a virágokkal
teleaggatott falat, majd az íróasztal kínos rendjét. Az asztal szélén bekeretezett fénykép állt. Egy
fiatal, sötét hajú lányról készült a kép. Szép volt a lány, de a szemében valami csintalanság
vibrált. Egy ifjú hölgy a veszélyessé válás útján, gondolta Mikael. Egy azóta megfakult
konfirmálási kép volt. Sok-sok éve állhatott már ott. Mikael egyszerre megérezte, hogy Henrik
Vanger figyeli őt.
– Emlékszel rá, Mikael? – kérdezte aztán.
– Hogy emlékszem-e? – Mikael felvonta a szemöldökét.
– Igen, találkoztál ám vele. Mert bizony jártál te már itt azelőtt, még ebben a szobában is.
Mikael körülnézett, és értetlenül ingatta a fejét.
– Persze, persze… hogy is emlékezhetnél… Ismertem jól az apádat. Az ötvenes-hatvanas
években többször bíztam meg Kurt Blomkvist gépésztechnikust különböző feladatokkal.
Tehetséges ember volt. Szerettem volna rábeszélni, hogy tanuljon tovább, és legyen mérnök.
1963 nyarát az elejétől a végéig nálunk töltötted. Akkor cseréltük le a gépparkot a hedestadi
papírgyárban, az édesapád helyezte üzembe az új gépeket. Nehéz volt szállást találni a családnak,
így végül kiötöltük, hogy lakjatok abban a kis faházban az út másik oldalán. Ha idejössz az
ablakhoz, innét látod is a házat.
Henrik Vanger ezután íróasztalához ment, és felemelte a fényképet.
– Ez a lány Harriet Vanger, a bátyám, Richard Vanger unokája. Sokszor vigyázott rád azon a
nyáron. Kétéves múltál akkor. Vagy lehet, hogy három is? Nem emlékszem. Harriet tizenkét éves
volt.
 – Bocsásson meg, de semmire nem emlékszem abból, amit itt elmesélt. – Mikael egyáltalán
nem volt biztos benne, hogy Henrik Vanger igazat mondott.
– Érthető. Én viszont emlékszem rád. Itt futkorásztál körbe az udvaron, mindenhová magaddal
ráncigáltad Harrietet. Ha elestél, bármilyen távolságból felismertem keserves sírásodat.
Emlékszem rá, hogy egyszer kaptál tőlem egy játékot, egy sárga bádogtraktort, gyerekkorom
kedves játéka volt. Hát komolyan mondom, majd' megvesztél azért a kis traktorért. Szerintem a
színe nyerte meg igazán a tetszésedet.
Mikael ereiben megfagyott a vér. Egyszerre eszébe jutott a sárga traktor. Nagyobbacska
korában könyvespolca dísze lett.
– Fel tudod idézni?
– Emlékszem. És képzelje el, az a traktor még mindig megvan! Most a Mariatorgeten
található, a Játékmúzeumban. Nekik adományoztam tíz évvel ezelőtt, amikor egy hirdetésben
régi, eredeti gyerekjátékokat kerestek.
– Komolyan? – Henrik Vanger elragadtatottan nevetgélt. – Gyere, hadd mutassam meg…
Az öregember a könyvespolchoz lépett, és az alsó polcok egyikéről előhúzott egy fotóalbumot.
Mikael felfigyelt rá, hogy Henrik Vangernek nehezére esik lehajolnia. Meg kellett kapaszkodnia
a könyvespolcban, hogy fel tudjon egyenesedni. Henrik Vanger az ülőgarnitúrára mutatott,
miközben máris lapozgatni kezdett az albumban. Tudta, mit keres, és a következő pillanatban
már le is tette Mikael elé az albumot a tálalóasztalra. Egy fekete-fehér amatőr képre mutatott, a
kép sarkában látszott a fényképész árnyéka is. A kép középpontjában szőke, rövidnadrágos,
félénk kisfiú bámult zavartan a kamerába.
– Ez te vagy azon a nyáron. A szüleid a háttérben ülnek a kerti székeken. Harrietet kicsit
eltakarja az édesanyád, és az édesapádtól balra az a fiú Harriet bátyja, Martin Vanger, a Vanger-
konszern jelenlegi vezetője.
Mikaelnek nem volt nehéz felismernie a szüleit. Anyján látszott, hogy terhes – a húga tehát
már úton volt. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, miközben a képet nézte. Henrik Vanger
kitöltötte a kávét, és elé tolta a süteményes tányért.
– Tudom, hogy édesapád meghalt. Édesanyád él még?
– Nem – felelte Mikael. – Három éve halott.
– Kedves nő volt. Jól emlékszem rá.
– Engem viszont biztosan nem azért rendelt ide, hogy felelevenítsük a szüleim emlékét.
– Jól gondolod. Több napja tervezgetem már, hogy miképpen vezethetném elő a mondandómat,
de most, hogy végre itt vagy, nem tudom, melyik végéről kezdjem. Feltételezem, hogy olvastál
rólam egy keveset, mielőtt idejöttél. Ha így van, akkor azt is tudod, hogy valaha fontos szereplője
voltam a svéd iparnak. Mára nem maradt belőlem több mint egy vénember, aki nemsokára
meghal, és úgy van, talán a halál lehetne a legjobb kiindulópont a mi történetünk szempontjából.
Mikael kortyolt egyet a feketekávéból, és azon töprengett, hova vezet még vajon ez história.
– Fáj a csípőm. Nehezemre esnek már a hosszú séták. Egy napon majd te is rájössz, milyen az,
amikor egy öreget minden ereje elhagy. De ne érts félre, ezt nem morbid szellemeskedésnek
szántam, szenilis sem vagyok még. Nem foglalkoztat a halál különösebben, egyszerűen csak abba
a korba jutottam, amikor el kell fogadnom a tényt, hogy hamarosan lejár a nekem kiszabott idő.
Ilyenkor az ember szeret számadást készíteni, szívesen teszi rendbe lezáratlan ügyeit. Érted, mire
gondolok?
Mikael bólintott. Henrik Vanger világosan beszélt, hangja kiegyensúlyozott volt, valóban
semmi jel nem utalt arra, hogy szenilis lenne, vagy bármi módon elrugaszkodna a valóságtól.
– Engem főképpen az érdekelne, minek vagyok itt – ismételte meg a kérdést Mikael immár
sokadjára.
 – Azért kértem, hogy elgyere hozzám, mert szükségem van a segítségedre az említett számadás
elkészítésében. Van itt néhány tisztázatlan dolog.
– És miért engem kért meg? Úgy értem… miből gondolja, hogy segíteni tudok magának?
– Amikor tervbe vettem, hogy megbízok valakit a feladattal, éppen feltűnt a neved a
Wennerström-üggyel kapcsolatban. És hát ráadásul ismertelek, mivel már kislegényként is a
térdemen lovagoltál. – Henrik Vanger itt legyintett egyet a kezével. – Nehogy félreérts! Nem
szentimentális okok miatt kérem a segítségedet. De ez is hozzátartozik az igazsághoz, ha azt
kérdezed, miért pont rád gondoltam.
Mikael barátságosan felnevetett.
– Hát igen, bár bevallom, nem sok emlékem maradt azokról a térdekről. De még mindig nem
értem, honnan tudhatta biztosan, hogy én vagyok az, hiszen az a régi nyaralás a hatvanas évek
elejének eseménye volt.
– Ne haragudj, tisztázzunk egy félreértést! Stockholmba akkor költöztetek, amikor a papád
művezetői állást kapott a Zarinders Mekaniska gépgyárban. A gyár a Vanger-vállalatok közé
tartozott, én jártam ki neki az új munkahelyet. Nem volt megfelelő képesítése, de tudtam, hogyan
végzi a munkáját. Többször is találkoztam vele az évek során, amikor a Zarindersben volt
dolgom. Nem voltunk közeli barátok, de mindig megálltunk és elbeszélgettünk egy kicsit.
Utoljára egy évvel a halála előtt találkoztunk, akkor mesélte el, hogy bejutottál az újságíró-
főiskolára. Nagyon büszke volt rád. Aztán nem sokkal ezután híres lettél, amikor leleplezted
azokat a bankrablókat – jött Kalle Blomkvist és a többi. Valamennyire nyomon követtem a sorsod
alakulását, sok írásodat olvastam az eltelt évek alatt. Ha hiszed, ha nem, elég gyakran elolvasom
a Millenniumot.
– Oké, ezt értem. De még mindig nem tudom, hogy most mit szeretne tőlem?
Henrik Vanger néhány pillanatig lebámult a kezére, aztán belekóstolt a kávéba, mintha erőt
gyűjtene, mielőtt előáll valódi tervével.
– Mikael, mielőtt belekezdenék, szeretnék megegyezni veled valamiben. Azért hívtalak ide,
mert szeretném, ha megtennél a kedvemért két dolgot. Az egyik valójában ürügy, a másik a
tényleges óhajom.
– És miben szeretne megegyezni?
– Két részletben fogok elmesélni neked egy történetet. Az első rész a Vanger családról szól
majd. Hosszú, sötét história, én viszont megpróbálom kendőzetlenül feltárni számodra az
igazságot. A történet másik része maga a feladat. Azt hiszem, hogy apró részletekben előadva
úgy reagálsz majd az elbeszélésemre, mint… mint valami őrült elme szüleményére. Mégis azt
kérem, hogy mielőtt döntenél, hallgasd végig az egészet, azt is, hogy mit szeretnék tőled, és mit
kínálok érte cserébe.
Mikael felsóhajtott. Most már tisztán látta, hogy Henrik Vangernek eszében sem volt röviden,
lényegre törőn összefoglalnia a tervét, és elengedni őt a késő délutáni vonattal. Az a gyanúja
támadt, hogy ha felhívná is Dirch Frodét, hogy az ügyvéd kivigye őt az állomásra, az autó
biztosan nem akarna elindulni ebben a hidegben.
Sok idejébe telhetett az öregnek, míg sikerült kifundálnia, hogyan akassza őt horogra. Mikael
hirtelen úgy érezte, hogy amióta átlépett a küszöbön, minden egy előre megkomponált
forgatókönyv szerint zajlott. A felvezető meglepetés a gyerekkori ismeretségről, a szüleiről
készült kép a fotóalbumban, annak hangsúlyozása, hogy a papája és Henrik Vanger között
valamiféle barátság szövődött, a hízelgő történet, miszerint Henrik Vanger távolról mindig is
követte a pályafutását… mindez valószínűleg igaz lehetett, de úgy volt felépítve a játék, hogy
valamely egyelőre ismeretlen cél elérése érdekében a legmegfelelőbb lélektani hatást gyakorolja
rá. Egyszóval Henrik Vanger kiváló manipulátornak bizonyult. Nyilván meg volt hozzá a
gyakorlata, hiszen sok-sok éven keresztül Mikaelnél sokkal nehezebb embereket kellett
megdolgoznia zárt ajtók mögötti vezetőségi üléseken. Csak a véletlenen múlt, hogy nem ő lett
Svédország egyik vezető nagyiparosa.
Mikael mindenesetre azt a következtetést vonta le az eddigiekből, hogy Henrik Vanger nyilván
azt szeretné, ha ő, Mikael megtenne valamit, amihez az öregnek semmi kedve nincsen.
Mindössze azt kellett kiderítenie, mi ez a valami, mert utána szépen nemet mondhat rá, és akkor
talán még a délutáni vonatot is eléri.
– Sajnálom, nincs több egyezkedés – felelte Mikael. Az órájára nézett. – Húsz perce vagyok
már itt. Harminc percet adok magának, hogy elmondja, mit akar. Harminc perc múlva taxit hívok
és hazamegyek.
Egy pillanatra Henrik Vanger kiesett a jóságos patriarcha szerepéből. Mikael előtt ereje
teljében sejlett fel a régi idők gátlástalan gyáriparosa, pont úgy nézhetett ki, mint annak idején,
ha valaki szembe mert szegülni vele, vagy ha el kellett bánnia valamelyik csökönyös fejű, fiatal
vezetőségi taggal, de aztán hamar kesernyés mosolyra görbült a szája.
– Értettem.
– Pofonegyszerű az egész. Nem kell kitérőket tennie. Mondja meg, hogy mit akar tőlem, hogy
mit tegyek, és abból én már el fogom tudni dönteni, hogy vállalom-e a munkát vagy sem.
– Más szóval azt akarod mondani, hogy amennyiben nem lennék képes harminc perc alatt
meggyőzni téged, úgy harminc nap sem lenne elég rá.
– Valami olyasmit.
– Csakhogy az én történetem tényleg hosszú és komplikált.
– Egyszerűsítse le, fogja rövidre! Látja, erről szól az újságírás. Huszonkilenc perce maradt.
Henrik Vanger feltartotta a kezét.
– Elég. Tudomásul vettem. De azért ne essünk túlzásokba, az nem jó taktika. Szükségem van
egy emberre, aki ért a kutatáshoz, kellő kritikával kezeli a forrásait, képes az önálló
gondolkodásra. Egy jó újságíróban mindenféleképpen meg kell lennie ezeknek az erényeknek.
Nagy érdeklődéssel olvastam a Templomosok című könyvedet, akkor bizonyosodtam meg róla,
hogy benned megvannak ezek a tulajdonságok. Nem hízelgés. Valóban sokat nyomott a latban az
is, hogy ismertem az édesapádat, és tudtam, ki vagy. Ha jól értem a jelenlegi helyzetet, téged a
Wenneström-ügy miatt kirúgtak a lapodtól – vagy legalábbis saját kérésedre otthagytad őket. Ez
egyben azt is jelenti, hogy nincs állásod, és nem kell hozzá túl nagy tehetség, hogy
megállapíthassam, valószínűleg nem állsz túl jól anyagilag.
– Így aztán maga jól kihasználhatja szorult helyzetemet, ezt akarja mondani?
– Nem kizárt. De hallgass meg, Mikael!… Nem baj, ha Mikaelnek szólítalak?… Nem akarlak
hazugságokkal traktálni és összehordani mindenféle ócska ürügyet. Öreg vagyok én már az
ilyesmihez. Ha nem tetszik, amire készülök, nyugodtan mondd meg, hogy menjek a pokolba a
nagyszerű ötletemmel. És én akkor keresek valaki mást, aki hajlandó nekem dolgozni.
– Ühm, és mi lenne a feladatom?
– Mennyire ismered a Vanger családot? Mikael széttárt karokkal válaszolt.
– Na igen, hát körülbelül annyira, amennyit sikerült róla elolvasnom a neten azóta, hogy Frode
úr hétfőn felhívott. A maga idejében a Vanger-csoport az ország egyik legjelentősebb ipari
konszernjének számított, ma már nem olyan számottevő. Martin Vanger a vezérigazgató. Jó,
tudok még ezt-azt, de hova akar kilyukadni?
– Martin… Martin jó ember, de mindig szeretett a kisebb ellenállás felé haladni. Az ilyen
vezető nem a legmegfelelőbb egy válságban levő konszern élén. Modernizálni szeretne, kisebb
területekre szakosodni – ez önmagában helyes elképzelés – , de nem képes keresztülvinni a
terveket, és a pénzügyi kérdésekkel még gyatrábban bánik. Huszonöt évvel ezelőtt a Vanger-
konszern komoly riválisa volt a Wallenberg-érdekcsoportnak. Negyvenezer alkalmazottunk volt
szerte az országban. A Vanger-vállalatok munkahelyeket biztosítottak és jelentős bevételeket
egész Svédország számára. Mára ezek a munkahelyek átköltöztek Koreába vagy Brazíliába. Az
alkalmazottaink száma alig haladja meg a tízezret, s hacsak Martin meg nem táltosodik,
hamarosan lent leszünk ötezer főnél, akik közül gyakorlatilag mindenki a termelési ágazatban
dolgozik, kisüzemekben. Ha másképp akarom megfogalmazni, azt is mondhatnám, hogy a
Vanger-konszern nemsokára a történelem szemétdombján fog kikötni.
Mikael bólintott. Henrik Vanger összefoglalása nagyjából megegyezett azzal, amit korábban a
számítógép előtt ülve kibogarászott.
– A Vanger-konszern a mai napig egyike az ország ritkaságszámba menő családi vállalatainak.
Valamivel több mint harminc családtag vesz részt a vállalat vezetésében, illetve
finanszírozásában, mindannyian kisebbségi résztulajdonosok különböző arányban. Mindig ebben
a felállásban rejlett a konszern ereje, ugyanakkor a sebezhetősége is.
Henrik Vanger itt hatásszünetet tartott, majd nagy nyomatékkal a következőket mondta:
– Mikael, később megkérdezhetsz bármit, most mindössze arra kérlek, higgyél nekem, amikor
azt mondom, hogy én a Vanger család tagjainak többségét egyszerűen megvetem. Családom
többnyire rablókból, zsugori, nagyképű és a feladataik betöltésére teljességgel alkalmatlan
alakokból áll. Harmincöt éven át vezettem a vállalatot – majdnem egész idő alatt állandóan csatát
kellett vívnom a többiekkel. Nem a konkurens vállalatok és nem is az állam, hanem ők, a
rokonaim voltak legnagyobb, kibékíthetetlen ellenségeim.
Itt rövid szünetet tartott.
– Azt mondtam, ugye, az előbb, hogy két dologgal bíználak meg. Egyrészt szeretném, ha
megírnád a Vanger család történetét. Az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk ezt az én
életrajzomnak is. Nem jámbor olvasmánynak készülne, az biztos. Egy gyűlöletről, viszályokról
és telhetetlen kapzsiságról szóló családtörténet lenne. Az összes naplómat és minden
tulajdonomban levő dokumentumot a rendelkezésedre bocsátok. Szabad bejárást kapsz
legbelsőbb gondolataimba, válogatás nélkül közreadhatsz minden piszokságot, amit találsz. Jó
okom van azt feltételezni, hogy ennek a történetnek a fényében Shakespeare drámái könnyed,
szórakoztató családi olvasmánynak tűnnek majd.
– De… miért…?
– Hogy miért akarom megjelentetni a Vanger család botránykrónikáját? Vagy miért kérlek rá
téged, hogy megírd?
– Azt hiszem, mindkét kérdésre szívesen kapnék válasz.
– Hogy őszinte legyek, nem izgat különösebben, hogy megjelenik-e majd a könyv vagy sem.
De a történetet most már épp ideje papírra vetni. Ha egyetlen példány létezik majd belőle, amit
átadsz a Királyi Könyvtárnak, nekem úgy is jó. Az a fontos, hogy hozzáférhető legyen a külvilág
számára, ha meghalok. Hogy mi motivál? A magyarázatom a létező legegyszerűbb: a
bosszúvágy.
– Kin akar bosszút állni?
– Nem kell hinned nekem, de én mindig igyekeztem becsületes ember maradni nagytőkés
gyáriparosként is. Büszkeséggel tölt el, hogy nevemhez az évtizedek során a szavahihetőséget,
egy ígéreteit megtartó férfi figuráját kapcsolták. Soha nem vettem részt politikai játszmákban.
Mindig szívesen ültem tárgyalóasztalhoz a szakszervezetekkel. Még Tage Erlander tiszteletét is
sikerült kivívnom annak idején. Számomra az etika volt a legfontosabb; emberek ezreinek
megélhetéséért vállaltam felelősséget, gondját viseltem az alkalmazottaimnak. Martinnak, bár mi
ketten teljesen más emberek vagyunk, ehhez a kérdéshez érdekes módon hasonló a hozzáállása. Ő
is mindig igyekezett helyesen cselekedni. Lehet, hogy nem minden alkalommal jártunk sikerrel,
de mindent összevetve nincs sok szégyenkeznivalóm.
– Sajnos, mi azonban ritka kivételnek számítunk a családban Martinnal – folytatta Henrik
Vanger. – Több oka is van annak, hogy a Vanger-konszern mára a tönk szélére került, de az egyik
legfontosabb ezek közül az az elvakult kapzsiság, amely annyira jellemző a családtagjaimra. Ha
elvállalod a feladatot, később elmesélem részletesen, hogyan taszították a céget együttes erővel a
mocsárba.
Mikael elgondolkozott.
– Rendben. Én sem akarok hazudni. Egy ilyen könyv megírása hónapokba telik. Nekem sem
kedvem, sem erőm nincs ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam.
– Szerintem rá tudlak beszélni.
– Azt erősen kétlem. De azt mondta, hogy két feladatom lenne. Ez volt az ürügy, mi az igazi
kérés?
Henrik Vanger nehézkesen felállt, és odament az íróasztalhoz Harriet Vanger fényképéért.
Aztán Mikael elé tette a képet.
– A családtörténet megírásának oka igazából az, hogy szeretném, ha egy újságíró szemével
ismernéd meg a családtagokat, ráadásul a feladat alibit biztosít a számodra, zavartalanul
kotorászhatsz a család múltjában. A valódi óhajom nem más, mint hogy megfejts egy rejtélyt. Ez
lenne tehát a feladatod.
– Egy rejtélyt?
– Harriet, mint mondtam, a bátyám, Richard Vanger fiának a lánya. Öten voltunk testvérek,
Richard a legidősebb, ő 1907-ben született. Én vagyok a legfiatalabb, 1920-as születésű. Nem
értem, hogy engedhette a jóisten, hogy ez a seregnyi gyerek…
Henrik Vanger néhány másodpercre elvesztette a fonalat, a gondolataiba merült. Aztán
összeszedte magát, és újra Mikaelhez fordult.
– Hadd meséljek a bátyámról, Richard Vangerről. Legyen ez egy kóstoló a családi krónikából.
Kávét töltött magának, és Mikaelt is megkínálta.
– 1924-ben, tizenhét évesen Richard fanatikus nacionalista volt, zsidógyűlölő, s mint ilyen
belépett a Svéd Nemzetiszocialista Szabadságszövetségbe, Svédország egyik legelső náci
szervezetébe. Hát nem óriási, hogy a náciknak mindig sikerült beilleszteniük a szabadság szót a
propagandájukba?
Henrik Vanger újabb fényképalbumot halászott elő, és felütötte egy helyen.
– Íme Richard, Birger Furugård állatorvos társaságában, aki nem sokkal ezután a harmincas
évek nagy náci mozgalmának, az úgynevezett Furugård-mozgalomnak az élére állt. De Richard
nem érte be ennyivel. Néhány évvel később tagja lett az SFKO-nak, Svédország Fasiszta
Rohamszervezetének, ott ismerkedett össze Per Engdahllal és más egyénekkel, akik
tevékenykedésükkel szégyent hoztak a nemzetre.
Henrik Vanger lapozott egyet az albumban. Az egyik fotón Richard Vanger állt egyenruhában.
– 1927-ben – apánk akarata ellenére – beállt a hadseregbe, és a harmincas évek folyamán
nagyjából végigjárta az összes náci szervezetet az országban. Azokban az időkben, ha valahol
felütötte fejét valamilyen beteg lelkületű szervezkedés, és a nyomában megalakult egy csoport
vagy párt, mérget vehetett rá az ember, hogy a bátyám neve rajta volt a taglistán. 1933-ban
létrejött a Lindholm-mozgalom, vagyis a Nemzetiszocialista Munkáspárt. Mennyire vagy jártas a
svéd nácizmus történetében?
– Történész nem vagyok, de olvastam néhány könyvet.
– 1939-ben kitört a második világháború, nem sokra rá megkezdődött a téli háború Finnország
és a Szovjetunió között. A Lindholm-mozgalom aktivistái közül sokan önkéntesként vettek részt
a finnországi harcokban. Richard köztük volt; ekkor már a svéd hadsereg századosaként. 1940
februárjában esett el, nem sokkal a moszkvai békekötés előtt. A náci mozgalom mártír halottja
lett, egy roham-csapatot is elneveztek róla. Sőt, Richard Vanger elestének évfordulóján mind a
mai napig összesereglik egy csapatnyi tökfej az egyik stockholmi temetőben, hogy tisztelegjenek
a mártír emlékének.
– Értem.
– 1926-ban tizenkilenc éves volt. Gyakran találkozgatott egy Margareta nevű nővel, egy
Falunban élő tanár leányával. Elsősorban politikai elkötelezettségük ürügyén találkoztak
egymással, de aztán viszonyuk lett, ebből született meg fiuk, Gottfried 1927-ben. Richard a fiú
születésekor elvette Margaretát feleségül. A harmincas évek első felében bátyám idehozta a
feleségét és a fiát Hedestadba, miközben ő maga Gävlében állomásozott a sereggel.
Szabadidejében körbeutazta az országot, szolgálta a nácizmus ügyét, mint valami misszionárius.
1936-ban súlyosan összekülönbözött apámmal, aminek az lett a következménye, hogy apám
megvont tőle minden anyagi támogatást. Onnantól kezdve magáról kellett gondoskodnia.
Családjával együtt Stockholmba költözött, s ott élt viszonylagos szegénységben.
– Nem volt pénze?
– A konszernben a rá eső örökséget zárolták. Nem adhatott el belőle semmit. Hozzátartozik a
dologhoz, hogy Richard kegyetlen zsarnokként viselkedett otthon is. Verte a feleségét,
bántalmazta gyermekét. Gottfried elnyomott, megfélemlített kisgyerekként nevelkedett.
Tizenhárom éves volt, amikor apja elesett; azt hiszem, az lehetett Gottfried életének addigi
legboldogabb napja. Apámnak megesett a szíve az özvegyen és a gyermeken, a gondjába vette
őket. Beköltöztette Margaretát és Gottfriedet egy hedestadi lakásba, és elfogadható
életfeltételeket biztosított a számukra.
– Ha azt mondjuk, hogy Richard képviselte a család sötét, fanatikus oldalát, akkor Gottfried
maga volt a megtestesül tunyaság. Tizennyolc éves korában vettem magamhoz, hiszen mégiscsak
halott bátyám fiáról volt szó. Jusson azonban eszedbe, hogy nem volt túl nagy korkülönbség
közöttünk. Mindössze hét évvel voltam idősebb nála. Én már akkor a konszern vezetőségében
ültem. Nem volt kérdés, ki veszi át apám után az irányítást. Gottfriedre mindeközben úgy
tekintett a család, mint valami jöttmentre.
Henrik Vanger gondolkodott egy kicsit.
– Apám nem nagyon érzett rá, hogyan viselkedjen az unokájával. Én viszont ragaszkodtam
hozzá, hogy tegyünk érte valamit. Munkát adtam neki a cégen belül. Ez már a háború után
történt. Bizonyára minden tőle telhetőt megtett, hogy rendesen végezze el a feladatait, de
semmire nem bírt odafigyelni. Hanyag ember volt, egy mulatozó nőcsábász, aki időnként nagyon
sokat ivott. Nehéz pontosan megfogalmaznom, mit éreztem iránta. Nem volt hitvány ember, de a
végtelenségig megbízhatatlan. Nekem is nagyon sokszor okozott keserves csalódást. Ahogy teltek
az évek, kemény alkoholista lett, és 1965-ben vízbe fulladt. Itt a Hedeby-sziget túloldalán történt
a baleset, ott építtetett magának egy házikót, ahova időről időre visszavonult iszogatni.
– Ő lenne tehát Harriet és Martin apja? – kérdezte Mikael, és a tálalóasztalkán álló fényképre
mutatott. Akarata ellenére be kellett ismernie, hogy az öreg elbeszélése kezdett izgalmassá válni.
– Úgy van. Az 1940-es évek végén Gottfried találkozott egy Isabella Koenig nevű nővel. A
fiatal német lány a háború után költözött Svédországba. Isabella gyönyörű nő volt – ezzel azt
akarom mondani, hogy az fajta ragyogó szépség volt az övé, mint Greta Garbóé vagy Ingrid
Bergmané. Harriet inkább Isabella génjeit örökölhette, mint Gottfriedét. Mint a fényképen is
látszik, már tizennégy évesen nagyon szép kislány volt.
Mikael és Henrik most együtt vizsgálták meg a képet.
– Hadd folytassam tehát. Isabella 1928-ban született, és még életben van ő is. Tizenegy éves
volt, amikor kitört a háború. Képzeld csak el, milyen lehetett kamasznak lenni Berlinben a
szüntelen bombázások idején! Szerintem, amikor végül partra szállt Svédországban, az olyan
érzés lehetett, mint megérkezni a földi Paradicsomba. Sajnálatos módon azonban sok
tulajdonsága egyezett Gottfriedéivel, szórta a pénzt, állandóan partikra járt. Ő és Gottfried inkább
ivócimborái lettek végül egymásnak, házastársakként szinte működésképtelenek voltak. Isabella
gyakorta úton volt belföldön és külföldön egyaránt, felelőtlen életet élt. Ez természetesen nyomot
hagyott a gyerekek neveltetésén is. Martin 1948-ban született, Harriet 1950-ben. Gyerekkoruk
egyetlen nagy káoszként jellemezhető. Anyjuk állandóan magukra hagyta őket, apjuk egyre
mélyebbre süllyedt alkoholizmusában.
– 1958-ban nem bírtam tovább, közbeléptem. Gottfried és Isabella bent laktak a városban
– kikényszerítettem, hogy költözzenek ide a szigetre. Elegem volt már, és meg akartam végre
szakítani ezt az ördögi kört. Martinnal és Harriettel ez idő tájt gyakorlatilag egyáltalán nem
foglalkozott egyik szülő sem.
Henrik Vanger az órájára pillantott.
– Mindjárt lejár a harminc percem, de nemsokára befejezem a történetet. Kaphatok egy kis
hosszabbítást?
Mikael bólintott.
– Folytassa.
– Rövidre fogom. Én gyermektelen voltam – micsoda drámai kontrasztban áll ez bátyáim és a
többi családtag sorsával, akik mintha megszállottan azon dolgoztak volna, hogy leszármazottaik
által fennmaradhassanak a Vangerek! Gottfried és Isabella tehát ideköltöztek, de házasságuk
felbomlóban volt. Egy év sem telt bele, és Gottfried áttelepült a sziget túloldalán álló házikójába.
Hosszú heteket töltött ott egyedül, s csak akkor költözött be Isabellához, ha nagyon lehűlt az idő.
Martint és Harrietet én vettem gondozásba, s mondhatom, soha meg nem született gyermekeim
helyett gyermekeimként szerettem őket.
– Martin… hát az igazat megvallva, ifjúkorában éveken át rettegtem, hogy apja nyomdokába
lép. Szelíd, zárkózott és töprengő fiú volt, ugyanakkor nagyon bájos és lelkes tudott lenni. A
kamaszévek nehézségeiből, úgy tűnt, végre sikerül kilábalnia, amikor elkezdte az egyetemet.
Mert hát… igen, mindennek ellenére mégiscsak ő lett a Vanger-konszern maradékának a
vezérigazgatója.
– És Harriet? – kérdezte Mikael.
– Harriet volt a szemem fénye. Mindent megtettem, hogy biztonságban érezze magát nálam,
hogy növeljem az önbizalmát. Nagyon jól megértettük egymást. Úgy tekintettem rá, mint a saját
lányomra, sokkal bensőségesebb volt a viszonya velem, mint a szüleivel. Tudod, Harriet nagyon
különös kislány volt, a bátyjához hasonlóan zárkózott gyerek. Tinédzserkorában buzgó
vallásosság szállta meg, ezzel aztán végképp kilógott a családból. De nyilvánvalóan roppant
tehetséges is volt és őrülten intelligens. Belőle nem hiányzott az a morális tartás sem, amelyet az
egész rokonságban hiába keresne az ember. Amikor tizennégy-tizenöt éves lett, szent
meggyőződésem volt, hogy bátyjával és az összes középszerű unokatestvéremmel, valamint
bátyáim gyerekeivel szemben neki bezzeg megadatott az az erő és tudás, amellyel egy nap majd
elirányíthatná a Vanger-konszernt, vagy legalábbis kulcsszerepet játszhatna a cégcsoport
irányításában.
– És aztán mi történt?
– Most érkeztünk el a felkérés valódi okához. Tudniillik arra szeretnélek megkérni, Mikael,
hogy derítsd ki, melyik családtag gyilkolta meg Harriet Vangert. Hozzátenném, hogy ez a
családtag a gyilkosság óta eltelt közel negyven év alatt mindent megtett azért, hogy engem
módszeresen kikészítsen, vagyis az őrületbe kergessen.
ÖTÖDIK FEJEZET
 December 26., csütörtök
Beszélgetésük kezdete óta Henrik Vanger most először tett említést valamiről, ami aztán
tényleg megdöbbentette Mikaelt. Kénytelen volt megkérni az öreget, hogy ismételje el, amit
mondott. Meg akart róla bizonyosodni, hogy mindent jól hallott. Az interneten talált cikkek közül
egyik sem utalt a Vanger családban esett gyilkosságra.
– 1966. szeptember 22-én történt. Harriet tizenhat éves volt, éppen csak elkezdte a második
osztályt a gimnáziumban. Az a szombat életem legborzalmasabb napja lett. Annyiszor
végiggondoltam már az aznapi eseményeket, hogy szinte percre pontosan be tudnék számolni
róluk – kivéve arról az egyről, a legfontosabbról.
Kezével félkörívet írt le a levegőben.
– A család nagy része ebben a házban tartózkodott. Az évente egyszer esedékes nagy családi
vacsora zajlott. Ilyenkor szoktak találkozni a Vanger-konszern résztulajdonosai, hogy
megbeszéljék üzleti ügyeiket.
Még a nagyapám teremtette a siralmas hagyományt; a vacsorák szinte kivétel nélkül
szégyenteljes marakodással értek véget. 1980-ban fejeződött be a közös üzleti vacsorák korszaka.
Martin egyik pillanatról a másikra úgy döntött, hogy a céget érintő megbeszélésekre attól kezdve
a rendes vezetőségi értekezleteken kerítenek sort. Élete legjobb döntése volt. Csaknem húsz éve
nem gyűlt már össze a család ilyen eseményre.
– Azt mondta, hogy Harriet meggyilkolása…
– Várj, hadd mondjam el, mi történt! Szombat volt, ünnepnap, gyereknapi felvonulás a
hedestadi sportklub szervezésében. Harriet napközben a városban járt pár barátjával, hogy
megnézzék az ünnepi menetet. Délután kettő után ért haza a szigetre. A vacsora ötkor kezdődött,
a többi fiatal családtaggal együtt ő is hivatalos volt rá.
Henrik Vanger felállt és az ablakhoz ment. Intett Mikaelnek, hogy lépjen közelebb.
– Tizennégy óra tizenöt perckor, néhány perccel Harriet megérkezése után tragikus baleset
történt kint a hídon. Egy Gustav Aronsson nevű férfi, az Östergården birtok gazdája
– Östergården egyébként itt fekszik nem messze tőlünk, a sziget belsejében – a hídra kanyarodás
közben gépkocsijával frontálisan összeütközött egy tartályautóval. A tartályautó a szigetre
szállított fűtőolajat. A baleset pontos körülményeit sosem sikerült kideríteni. Mindkét irányban
elég jók a látásviszonyok, az viszont biztos, hogy a sofőrök mind a ketten túl gyorsan hajtottak,
ez okozhatta a katasztrófát. A tartálykocsi vezetője az ütközést elkerülendő ösztönösen elrántotta
a kormányt, belehajtott a híd korlátjába és felborult. Úgy állt meg keresztben a hídon, hogy a
hátsó része lelógott a hídról a másik oldalon… egy kidöntött fémoszlop dárdaként fúrta át a
tartályt, amiből spriccelni kezdett a gyúlékony olaj. Gustav Aronsson eközben be volt szorulva
összepréselődött kocsijába, és üvöltött fájdalmában. A tartálykocsi vezetője is megsérült, de
legalább ki tudott kászálódni a vezetőfülkéből.
Az öregember itt megállt, és visszaült a helyére.
– A balesetnek voltaképp nem sok köze volt Harriethez. Különös módon később mégis
fontossá vált. Teljes volt a zűrzavar, a helyszínre siető emberek megpróbáltak segíteni. Csakhogy
tűzveszély fenyegetett, a legmagasabb fokú riasztás volt érvényben. Egymás után érkezett ki a
rendőrség, a mentők, a katasztrófavédelem, a tűzoltóság és a tömegtájékoztatás, persze
mindannyian a szárazföldi oldalon sorakoztak fel. Mi a szigetről a helyszínre rohantunk, és
minden erőnkkel megpróbáltuk kiszabadítani Aronssont a roncsok közül. Súlyos sérüléseket
szenvedett, és nagyon nehéz volt hozzáférnünk.
– Megpróbáltuk puszta kézzel kihúzni, de nem ment. Ki kellett vágni onnan. A baj csak az volt,
hogy nem használhattunk semmi olyan eszközt, amiből esetleg szikra pattan; hisz ott álltunk egy
felborult tartályautóból kiömlött olajtenger közepén. Ha felrobban, mi is ott pusztulunk.
Ugyanakkor hosszú időbe telt, míg segítséget kaphattunk a túloldalról, mivel a tartálykocsi a híd
teljes szélességében elállta az utat, átmászni rajta pedig egy bomba megmászásának a
kockázatával ért volna fel.
Mikaelnek egyfolytában az volt az érzése, hogy az öreg egy jól begyakorolt, remekül
szerkesztett történetet mesél – így akarja még jobban felkelteni vendége érdeklődését. Meg
kellett hagyni, Henrik Vanger valóban kiváló elbeszélő volt, könnyen rabul ejtette hallgatóságát.
Mikael viszont még mindig nem tudta elképzelni, hova fog kilyukadni ezzel a történettel az öreg
Vanger.
– A baleset jelentősége az én elbeszélésem szempontjából annyi, hogy a hidat ezek után egy
teljes napra lezárták. Vasárnap estére sikerült csak kiszivattyúzniuk az olaj maradékát a
tartályból, ezután már elvontathatták a tartályautót, és megnyithatták az utat az átkelőforgalom
előtt. Az addig eltelt huszonnégy óra alatt Hedeby-sziget gyakorlatilag el volt vágva a
külvilágtól. Az egyetlen közlekedési eszköz egy tűzoltóhajó volt, ezt a sziget innenső oldalán
található csónakkikötő és a templom alatti régi halászkikötő között állították forgalomba, az első
órákban kizárólag a mentési munkálatokban részt vevő személyzet számára. Csak valamikor késő
este kezdett el magánszemélyeket szállítani a sziget és a szárazföld között. Érted, hogy ez mit
jelent?
Mikael bólintott.
– Gondolom, Harriettel itt a szigeten történhetett valami, és a gyanúsítottak nyilván azok közül
kerülnek ki, akik akkor a szigeten voltak. A „bezárt szoba rejtélye” ismétlődik meg egy szigeten?
Henrik Vanger kesernyés mosolyra húzta száját.
– Mikael, nem is hiszed, mennyire igazad van. Én is olvastam ám annak idején Dorothy
Sayerst. Ami biztos: Harriet körülbelül tíz perccel kettő után ért vissza szigetre. Ha mindenkit
beleszámolunk, gyerekeket és élettársakat is, körülbelül negyven vendég érkezett hozzánk aznap.
A személyzettel és az ittlakókkal együtt összesen hatvannégy fővel számolhatunk. Közülük
néhányan – azok, akik éjszakára is maradni kívántak – éppen berendezkedtek a környező
házakban, illetve a vendégszobákban.
– Harriet korábban az út túloldalán lakott az egyik villában, de mint említettem, sem Gottfried,
a papája, sem a mamája, Isabella nem volt jó állapotban. Látván Harriet örökös kínlódását,
valamint azt, hogy mennyire nem tud a tanulmányaira összpontosítani, megengedtem neki, hogy
ideköltözzön a házamba. Ez 1964-ben történt, tizennégy éves korában. Isabella valószínűleg örült
neki, hogy egy gonddal kevesebb hárult rá. Harriet kapott egy szobát az emeleten, és az utolsó két
évben itt lakott. Azon a napon tehát idejött haza. Tudjuk, hogy útközben összefutott Harald
Vangerrel az udvaron, váltottak is néhány szót. Harald az egyik bátyám. Azután feljött hozzám
ebbe a szobába, és beköszönt. Azt mondta, szeretne majd beszélni velem. Abban a percben nem
volt rá érkezésem, mert más családtagokkal tárgyaltam, de Harriet kérése sürgetőnek tűnt, s én
megígértem, hogy nemsokára átmegyek hozzá a szobájába. Harriet biccentett és kiment az ajtón,
ott azon. Akkor láttam utoljára. Néhány perccel később óriási csattanás hallatszott a hídról, és az
ütközés nyomán kitört kavarodásban minden a feje tetejére állt, s a nap hátralevő részében mit
sem enyhült a helyzet.
– Hogyan halt meg?
– Várj csak, nem olyan egyszerű! Muszáj időrendben végigmondanom. A karambolt követően
az emberek bárhol voltak, otthagytak csapot-papot, rohantak a baleset helyszínére. Én magam…
ha szabad ilyet mondanom, azonnal átvettem a parancsnokságot. Lázasan tevékeny órák
következtek. Tudomásunk van arról, hogy Harriet lejött a hídhoz rögtön a karambol után – többen
is látták őt –, de a robbanásveszély miatt megkértem mindenkit, aki nem vett tevőlegesen részt
Gustav Aronsson kimentésében, hogy menjen el az autóroncs közeléből. Öten maradtunk ott. Én,
a bátyám, Harald, egy Magnus Nilsson nevű férfi, aki nálam dolgozott a gazdaságban, egy
munkás a fatelepről, Sixten Nordlandernek hívták, a halászkikötőnél volt különben a háza, és
végül egy Jerker Aronsson nevű fiatal fickó. Jerker mindössze tizenhat éves volt, szívem szerint
elküldtem volna onnét, de ő volt annak az autóban rekedt szerencsétlen Gustav Aronssonnak az
unokaöccse. Östergårdenből indult a városba biciklin alig néhány perccel a baleset után.
– Tizennégy óra negyven perc körül Harriet a konyhában volt. Megivott egy pohár tejet, és
váltott néhány szót a szakácsnőnkkel, Astriddal. Az ablakon át nézték a felfordulást a hídon.
– Tizennégy óra ötvenöt perckor Harriet áthaladt az udvaron, ekkor többek között az anyja,
Isabella is látta őt, de nem beszéltek egymással. Pár perccel később Harriet összetalálkozott Otto
Falkkal, a hedebyi templom lelkészével. Abban az időben a lelkész háza ott állt, ahol most
Martin Vanger új villája. Azt akarom csak mondani, hogy a lelkész is a híd innenső oldalán
lakott. Influenzás volt, és a karambol pillanatában még otthon aludt az ágyában. Később
riasztották, és most útban volt a híd felé. Harriet megállította, szeretett volna beszélni vele, de a
lelkész intett neki, hogy nagyon siet. Otto Falk látta utoljára életben Harrietet.
– Hogy halt meg?
– Nem tudom – felelte Henrik Vanger elgyötört tekintettel. – Aronssont csak valamikor öt óra
tájban sikerült kiszednünk az autóból – egyébként súlyos sérülésekkel, de túlélte a balesetet –, és
valamivel hat után lefújták a tűzveszélyt is. A sziget ezután is le volt zárva, de lassan helyreállt a
rend. Harriet eltűnésére csak akkor figyeltünk fel, amikor nyolckor hozzákezdtünk a késői
vacsorához. Az egyik unokatestvérét küldtem fel érte, de a lány hamarosan azzal tért vissza, hogy
Harriet nincs a szobájában. Nem foglalkoztatott a dolog, arra gondoltam, biztosan sétálni ment,
és nem kapta meg az üzenetet a későbbre tolt vacsoraidőről. Az este folyamán különféle vitákba
bonyolódtam néhány rokonnal. Másnap reggel végül, miután Isabella sem találta Harrietet, hogy
megbeszélhessen vele valamit, rá kellett döbbennünk, hogy senki nem tudja, hol van, és az előző
nap délutánja óta nem is látta senki. Henrik Vanger széttárta karját.
– Harriet Vanger nyomtalanul eltűnt.
– Eltűnt? – ismételte el Mikael.
– Ennyi év alatt sem sikerült egyetlen parányi nyomra bukkanunk.
– Tehát eltűnt… De honnan veszi, hogy meggyilkolta valaki?
– Logikus következtetés. Egy ember eltűnésének négy oka lehet. Saját elhatározásból tűnt el az
illető, és azóta is rejtőzködik. Halálos balesetet szenvedett. Öngyilkos lett. Vagy bűntény
áldozata lett. Mindegyik lehetőséget végiggondoltam.
– És mindezek után úgy véli, hogy valaki az életére tört. Miért?
– Azért, mert egyedül ez a megoldás illik a képbe – felelte Henrik Vanger, és feltartotta a
mutatóujját. – Kezdetben abban reménykedtem, hogy megszökött. De ahogy teltek a napok,
világossá vált, hogy nem ez a helyzet. Mert hogy is lett volna képes egy tizenhat éves kislány,
még ha olyan furfangos is, elrejtőzni hosszú napokon keresztül anélkül, hogy felfedeznék?
Honnan lett volna pénze rá? És ha talált volna is munkát, adószám és címbejelentés nélkül azt
sem oldhatta volna meg.
Henrik Vanger most felemelte a középső ujját is.
– A másik feltételezésem természetesen az volt, hogy baleset érte. Megkérhetlek rá, hogy menj
az íróasztalhoz, és húzd ki a legfelső fiókot? Találsz ott egy térképet.
Mikael odament az asztalhoz, elővette a térképet, és kiterítette a tálalóasztalon. A szabálytalan
alakú Hedeby-szigetet látta maga előtt. A sziget hossza körülbelül három kilométer volt, a
legnagyobb szélessége másfél kilométer, nagy részét erdő borította. A lakott területek a híd és a
csónakkikötő körül helyezkedtek el, feltüntették Östergårdent is a sziget keleti felében, azt a
gazdaságot, ahonnan a szerencsétlenül járt Aronsson azon a végzetes szeptemberi napon elindult
autójával.
– Ne feledkezz meg róla, hogy Harriet nem hagyhatta el a szigetet! – mondta Henrik Vanger
nyomatékkal a hangjában. – Itt, a Hedeby-szigeten ugyanúgy meghalhat az ember valamilyen
baleset következtében, mint bárhol másutt. Például belecsaphat a villám – de aznap nem volt
vihar. Vagy agyontaposhatja egy ló, beleeshet egy kútba, lezuhanhat egy hasadékba. Száz meg
száz módon történhet baja bárkinek. Sorra vettem mindet, ami eszembe jutott.
Az öreg hüvelykujja következett.
– Van azonban egy bökkenő, és ez a harmadik esetben is érvényes – tudniillik, ha a kislány
mégis öngyilkosságot követett volna el, a testnek itt kellene lennie valahol ezen a jól
behatárolható területen.
Henrik Vanger kezével a térképre csapott.

– Eltűnését követően átfésültettük a szigetet. A kutatásban részt vevők feltúrtak minden árkot,
minden szántóföldet, minden szakadékot végigvizslattak, bekukucskáltak minden fagyökerek
alatt rejtőző üregbe. Ezenkívül lenéztünk minden kút fenekére, átkutattuk az összes épületet, a
kéményeket, melléképületeket és padlászugokat.
Az öregember most kipillantott a sötétbe. Hangja elhalkult, bensőségesebbé vált.
– Az ősz folyamán folytattam a keresést, pedig már mindenki más feladta. Ha éppen nem a
munkámmal kellett foglalkoznom, sétákat tettem a szigeten, bejártam keresztbe-kasul. Eljött a
tél anélkül, hogy bármit találtunk volna. Tavasszal folytattam a nyomozást, miközben egyre
értelmetlenebbnek éreztem. Nyárra felvettem három tapasztalt erdőkerülőt, ezek három kopó
segítségével újra átkutatták a szigetet. Négyzetméterről négyzetméterre fésülték át minden
szegletét. Ezen a ponton már megfordult a fejemben, hogy valaki megölte. Az erdőkerülők tehát
valójában a lány sírját keresték, ahová gyilkosa eltemette. Három hónapig folyt a munka.
Eredménytelenül. Harriet köddé vált.
– Azért nekem volna még ötletem – vetette közbe Mikael.
– Halljuk!
– Éppenséggel vízbe is fúlhatott, véletlenül vagy önszántából. Egy szigeten vagyunk, a víz
pedig elrejt mindent.
– Van benne igazság. De nem tartom valószínűnek. Gondolj csak bele: amennyiben Harriet
baleset folytán fulladt vízbe, annak nyilván a falu közelében kellett történnie. Vedd figyelembe,
hogy az aznapi zűrzavar a hídon évtizedek óta a legdrámaibb esemény volt a Hedeby-szigeten!
Aligha elképzelhető, hogy egy kíváncsi tizenhat éves lány ilyenkor a sziget túloldalán sétafikál.
– Ennél azonban még fontosabb – folytatta Henrik Vanger –, hogy ezen az oldalon, a kis
szorosban nincsenek erős áramlások. Akkor ősszel északi-északkeleti szél fújt, mint általában. Ha
ilyenkor valami a vízbe esik, hamar a felszínre kerül valahol a szárazföldi partvonal mentén,
ráadásul jóformán az egész partszakasz be van építve. Nehogy azt hidd, hogy nem számoltunk
ezzel a lehetőséggel! Kutatóhorgonnyal jártuk végig az összes helyet, ahol vízbe eshetett. A
hedestadi búváregyesülettől is felkértem néhány fiatalt. Egész nyáron a szoros medrét kutatták,
lent a fenéken és a part mentén… hiába. Biztos vagyok benne, hogy megtaláltuk volna a vízben,
ha tényleg ott van.
– Miért, máshol nem történhetett meg? Jó, a híd le volt zárva, de a sziget és a szárazföld
közötti szakasz elég rövid. Nem lehet, hogy esetleg átúszott vagy átevezett a túloldalra?
– Szeptember vége felé járt, a víz nagyon lehűlhetett már. Nehéz elképzelnem, hogy Harrietnek
a felfordulás kellős közepén pont úszni támadt kedve. De ha mégis, akkor egészen biztosan
észrevették volna. A hídon legalább egy tucat ember tartózkodott, a híd túloldalán, a szárazföldön
pedig vagy két-háromszáz nézelődő.
– És csónakkal?
– Nem, nem. Aznap – mint azt megszámolták – tizenhárom csónak volt a szigeten. A legtöbbet
partra vonták. Lent a csónakkikötőben általában hét hajó állt, ötöt már partra vontak addigra, két
ladik még a vízen volt. A lelkészlak alatt egy csónak a parton feküdt, egy a vízen. Odaát
Östergårdennél is volt egy motorcsónak és egy ladik. Az összes csónaknak volt leltári száma, és
mindegyiket a helyén találták. Ha Harriet tényleg átevezett volna a túlpartra, akkor természetesen
ott kellett volna hagynia a csónakot.
Henrik Vanger most már négy ujját tartotta fel.
– Így tehát egy megoldás maradt, nevezetesen az, hogy Harriet akarata ellenére távozott.
Valaki megölte, és aztán eltüntette a holttestet.

Lisbeth Salander karácsony másnapjának reggelét Mikael Blomkvist nagy feltűnést keltett
könyvének olvasásával töltötte. A Templomosok című, kétszáztíz oldalas munka alcíme a
következő volt: Hogyan koppintsunk a gazdasági újságírók fejére? A Christer Maim tervezte
trendi borítón a stockholmi tőzsde épülete látszott. Christer Maim Photoshoppal dolgozott. A kép
szemlélőjének néhány pillanatba telt, míg rádöbbent, hogy az épület valójában a semmiben lebeg.
Egyszerűen nem volt talapzata. A könyv tartalmára ennél nyilvánvalóbb, hatásosabb utalást nem
is adhatott volna a borító tervezője.
Salander megállapította, hogy Blomkvist kiváló stiliszta. Az olvasó érdeklődését végig
fenntartó könyv letisztult nyelvezetével a gazdasági újságírás útvesztőit elkerülő emberek
számára is élvezetessé tette az olvasást. A szerző hangvétele gúnyos volt, szarkasztikus, de
meggyőző.
Az első fejezet hadüzenetnek is beillett – Blomkvist nem sokat hímezett-hámozott. Szerinte a
svéd gazdasági újságírók az addig eltelt húsz év alatt hozzá nem értő, önelégült kifutófiúkká
fejlődtek vissza, akikből teljesen kiveszett a kritikai szemlélet. Az utóbbi következtetés alapjául
szolgált az a tapasztalat, hogy az említett területen dolgozó zsurnaliszták jelentős része újra és
újra, minden további nélkül kész tényként közölte a cégvezetők és brókerek megnyilatkozásait
– még akkor is, ha azok egyértelműen téves és félrevezető információkat tartalmaztak. Az ilyen
riporterek tehát vagy annyira naivak és könnyen becsaphatóak voltak, hogy már önmagában ezért
el kellett volna őket bocsátani, vagy – ami sokkal rosszabb – tudatosan gázoltak a szakma
becsületébe, meghazudtolva hivatásuk lényegét, a kritikus szemléletű oknyomozó riporteri
munka alapvetéseit, és a közvélemény helytálló tájékoztatását. Blomkvist kiemelte, milyen
kellemetlen érzés gazdasági újságírónak lennie, amikor állandóan fennáll a veszélye, hogy egy
lapon említik olyan személyekkel, akik miatt szégyenkeznie kell, s akiket valójában nem is tekint
szakmabelinek.
Blomkvist könyvében a gazdasági újságíró feladatait a bűnügyi újságírás, illetve a külföldi
tudósítók munkájával veti össze. Szemléletes hasonlatában bemutatja, mekkora kalamajkát
okozna, ha egy gyilkossági perről szóló tudósításban a riporter a vád által elősorolt adatokat
automatikusan valós információként adná tovább anélkül, hogy tájékoztatna a védelem
álláspontjáról, megkérdezné az áldozat családtagjait, és kialakítana magában egy képet arról,
hogy mi hiteles, és mi nem. Blomkvist szerint ugyanezeknek a szabályoknak kellene
érvényesülniük a gazdasági újságírásban is.
A könyv többi része tulajdonképpen nem más, mint az indulatos bevezetőben
megfogalmazottak bizonyítása. Az egyik hosszú fejezetben Mikael Blomkvist hat vezető napilap,
valamint három televíziós gazdasági műsor riportjait vizsgálja. A riportok mind ugyanarról az
ismert dotkom cégről készültek. Idézeteket, összefoglalásokat közöl a tudósítók munkáiból, és
aztán összeveti őket a valósággal. A cég fejlődésének felvázolásakor elősorol néhány alapkérdést,
amelyeket egy magára valamit adó, komoly riporternek mindenképpen fel kellett volna tennie, ám
ez a fenti hírközlő cégek egyik munkatársának sem sikerült. Ravasz leleplezés.
Egy másik fejezet a Telia-részvények forgalomba hozásának körülményeiről szólt – ez volt a
könyv legepésebb, legvagdalkozóbb része, amelyben a szerző alaposan elbánt néhány néven
nevezett kollégával, közöttük egy bizonyos William Borgjal, aki érezhetően jobban bosszantotta,
mint bárki más. A könyv egyik utolsó fejezetében a svéd és a külhoni gazdasági újságírást állítja
egymás mellé Mikael Blomkvist. Leírja, hogyan készítenek a svéd példákhoz hasonló
tudósításokat a Financial Times, a The Economist, valamint pár német lap komoly riporterei a
saját hazájukban. Az összevetés után bizony nem a svéd újságírók kerültek ki győztesen. A záró
fejezetben Mikael Blomkvist felvázolja javaslatait, amelyek elősegíthetnék a változást ebben a
tarthatatlan helyzetben. A végszó visszakanyarodik a bevezetés gondolatmenetéhez:

Ha egy parlamenti tudósító a fenti példákhoz hasonlóan minden mérlegelés nélkül lándzsát
törne az összes ostoba határozat mellett, vagy ha egy politikai újságíró látná el így a feladatát
– azt a riportert kirúgnák az állásából, de legalábbis azonnal áthelyeznék egy olyan területre, ahol
nem okozhat súlyos károkat. A gazdasági szakírók világában viszont érthetetlen módon mégsem
ez a szemlélet érvényesül. Itt – ahelyett, hogy alapos oknyomozó munka folyna, amelynek
eredményeit aztán a szerzők az olvasó elé tárhatják – pojácák aratják le a babérokat. Pedig
ezekben a körökben formálódik a jövő Svédországa is, miközben az újságírószakma iránti
bizalom lassan távoli emlék lesz csupán.

Keserű, szenvedélyes mondatok voltak ezek, nem holmi közhelyek. Salander ezután pontosan
értette, hogyan folyhatott annak idején olyan heves vita a könyvről a Journalisten nevű szakmai
orgánumban, pár gazdasági folyóiratban, és a napilapok vezércikkeiben. Bár mindössze néhány
szerzőt idézett a könyv név szerint, Lisbeth Salandernek jó oka volt azt feltételezni, hogy elég
kicsi ahhoz a szakma, hogy az újságok neve alapján mindenki pontosan felismerje, kikről van
szó. Blomkvist elszánt ellenfeleket szerezhetett magának, ez kétségtelenül megmutatkozott a
Wennerström-ügy lezárását követő kárörvendő megnyilatkozásokban is.
Salander becsukta a könyvet, és szemügyre vette az író profiljáról készült fényképet a
hátoldalon. A férfi sötétszőke haja kissé hanyagul a homlokába lógott, mintha egy szélfuvallat
borzolta volna össze, mielőtt a fényképész elkattintotta a gépet, vagy mintha (és ez valószínűbb
magyarázatnak tűnt) Christer Maim, a borító tervezője igazította volna így azt a sörényt. Mikael
Blomkvist gúnyos mosollyal pillantott a kamerába, valószínűleg vonzó, fiús mosolynak szánta.
Elég jóképű férfi. Három hónapos szabadságvesztés előtt.
 – Szevasz, Kalle Blomkvist! – mondta ki hangosan Lisbeth, csak úgy magában. – Beképzelt
egy pasi lehetsz, nincs igazam?
Ebédidő tájt Lisbeth Salander bekapcsolta az iBook-ját, megnyitotta az Eudora
levelezőprogramot, s a következőt írta:

Ráérsz?

L i s b e t h W a s p névre hallgatott a programban, szűkszavú levelét a

Plague_xyz_666@hotmail.com címre küldte el. A biztonság kedvéért még ezt az egyszerű
üzenetet is PGP-vel titkosította.
Amikor ezzel készen volt, fekete farmernadrágot vett fel, vastag téli cipőt húzott hozzá, egy
meleg garbót, egy sötét színű tengerész-kabátot, fakósárga ötujjas kötött kesztyűvel, és
ugyanolyan színű sapkát, sálat. Ezután kivette a szemöldök- és orrgyűrűit, egy kevés
halványrózsaszínű rúzst kent az ajkára, és végigmérte magát a tükörben. Semmiben sem
különbözött egy hétvégi sétafikálótól. Elégedett volt az öltözékével, megfelelő álcának tűnt.
Bátran megkezdhette az expedíciót az ellenség frontvonalai mögött. Zinkensdamm állomástól az
Östermalmstorgig metróval utazott, onnan pedig legyalogolt a Strandvägenre. Az út közepén
sétált, a fasoron, s közben sorra leolvasta a házszámokat. Már majdnem elérte a Djurgårdsbron
hidat, amikor megtorpant, hogy szemügyre vegye a kaput, amit addig keresett. Átkelt az úttesten,
és a bejárattól néhány méterre megállt. Várt.
Megfigyelte, hogy a legtöbb járókelő, aki kimerészkedett egy sétára ebben a karácsony
másnapi hidegben, a víz mellett ballagott a rakparton, míg az épületek tövében a járdán alig
kószált egy-két ember.
Majdnem félóra türelmes várakozás után egy bottal járó idős nő közeledett a Djurgården sziget
felől. A nő megállt, gyanakodva méregette Salandert, aki barátságosan rámosolygott, és udvarias
biccentéssel üdvözölte. A botos hölgy visszaköszönt neki, látszott rajta, hogy igyekszik
elhelyezni a fiatal lányt valahol a fejében. Salander hátat fordított neki, és néhány lépésnyire
eltávolodott a kaputól, mintha fel-alá járkálva várakozna valakire. Mire visszafordult, az öreg
hölgy már elérte a kaput, és lassú mozdulatokkal beütötte a kódot. Salandernek nem volt nehéz
leolvasnia a kombinációt: 1260.
Öt percig várt, aztán odament a kapuhoz. Beütötte a számot, a zár kattant egyet. Lisbeth
kinyitotta a kaput és belépett. Körülnézett a lépcsőházban. A bejárattól valamivel beljebb
biztonsági kamerát szereltek fel. Salander vetett rá egy pillantást, ennél több figyelmet nem is
érdemelt a dolog. A kamera a Milton Securitynél volt beszerezhető, csak akkor aktiválódott, ha
egy lakásban megszólalt a betörésriasztó. Még beljebb, a régi lifttől balra újabb, kódzárral
működő ajtót talált; kipróbálta rajta az 1260-at. Ugyanaz a kombináció volt érvényes az
alagsorba, a kukákhoz vezető ajtónál is, mint a bejárati kapun. Milyen eszméletlenül gondatlanok
az emberek! Három percig időzött az alagsorban. Talált egy bezáratlan mosókonyhát és egy
szeméttárolót. Ezután a Milton zárszakértőjétől kölcsönvett álkulcsok segítségével kinyitott egy
ajtót, amely mögött a lakásszövetkezet tárgyalóhelyisége lehetett a kiírás szerint. Az alagsor
legvégében volt a társalgó. Végül megtalálta, amit keresett – a ház kapcsolószekrényét.
Megvizsgálta a villanyórákat, a biztosító- és kapcsolódobozokat, majd elővett egy cigarettás
doboz méretű digitális Canon kamerát. Három képet készített a számára fontos részletekről.
Kifelé még vetett egy pillantást a lift melletti táblára. A legfelső emelet egészéhez a
Wennerström név tartozott.
Azután elhagyta az épületet, és sietős léptekkel elindult a Nationalmuseum felé. Betért a
múzeum kávézójába, ivott egy kávét, hogy megmelegedjen egy kicsit. Körülbelül félórával
később visszametrózott a Söder városrészbe.
Mire hazaért, már várta Plague_xyz_666@hotmail.com válasza. A PGP fordításában
mindössze ennyit tartalmazott az üzenet: 20.
HATODIK FEJEZET
 December 26., csütörtök
A Mikael Blomkvist szabta harmincperces határidő rég lejárt. Fél öt volt, a délutáni vonat
miatt már kár lett volna bánkódnia, a fél tízes estit viszont még elérhette. Az ablaknál állt és a
tarkóját masszírozta, miközben a templom kivilágított homlokzatát nézte a híd túloldalán. Henrik
Vanger egy albumot mutatott neki az előbb. Az album tele volt különféle helyi és országos
lapokból kivágott cikkekkel. Mind Harriet Vanger eltűnésével foglalkozott. Egy ideig feltűnő
médiaérdeklődés kísérte az esetet, a híres gyáros családból származó kislány nyomtalan
eltűnését. De miután nem találták meg a holttestet, és a nyomozások sem jártak eredménnyel,
lassacskán elült az érdeklődés. Még ha a Vanger családról volt is szó, Harriet Vanger története
harminchat év elteltével teljesen feledésbe merült. A hatvanas évek végén született cikkek
alapján a legelfogadottabbnak tűnő korabeli elmélet szerint a lány valószínűleg vízbe fulladt, és
testét az áramlások messzire sodorhatták a tengerben – hétköznapi családi tragédia.
Mikaelt szándéka ellenére magával ragadta az öreg elbeszélése, ám amikor Henrik Vanger
néhány percre elment a mosdóba, ismét úrrá lett rajta a kétkedés. Az idős férfi még mindig nem
ért története végére, Mikael pedig legutoljára megígérte, hogy végighallgatja.
– Szerinted mi érhette Harrietet? – kérdezte Mikaeltől, amint visszatért a szobába. – Egy
rendes hétköznapon mindössze huszonöt szigetlakóval kellene számolnunk, de a családi
összejövetel miatt mintegy hatvanan tartózkodtak azon a napon Hedeby-szigeten. Közülük húsz-
huszonöt ember többé-kevésbé kizárható. Én abban hiszek, hogy valaki a fennmaradó negyven
személy közül – és nagy valószínűséggel az egyik családtag – ölte meg Harrietet, és ő rejtette el a
holttestet.
– De hát legalább egy tucat dolog ellentmond ennek.
– Hallgatlak.
– Nos, az egyik ellentmondás természetesen az, hogy ha valaki elrejtette is a testet, azt
mindenféleképpen meg kellett volna találni, ha a kutatás valóban annyira alapos volt, ahogyan itt
lefestette.
– A kutatás igazság szerint még annál is alaposabb volt, mint ahogy elmeséltem. Csak akkor
kezdtem el egy lehetséges gyilkosság áldozataként gondolni Harrietre, miután több elméletem is
volt arról, hogyan tüntethették el a holttestet. Bizonyítani ugyan nem tudom, de elképzeléseim
nem teljesen valószerűtlenek.
– Akkor vágjon bele!
– Harriet valamikor délután három óra körül tűnt el. Otto Falk tizennégy ötvenkor látta őt. A
lelkész éppen a baleset helyszínére sietett. Nagyjából ezzel egy időben érkezett meg a helyi lap
fényképésze, aki az elkövetkező órában rengeteg képet készített a balesetről. A rendőrség
közreműködésével később megnéztük az összes képet, de Harriet egyiken sem volt rajta; viszont
a képkockákon az apróságok kivételével mindenki szerepelt, aki ott volt a faluban a kérdéses
órákban.
Henrik Vanger újabb fotóalbumot hozott az asztalhoz, és lerakta Mikael elé.
– Ebben az albumban aznap készült fényképeket látsz. Az elsőt Hedestadban csinálták, bent a
városban a gyermeknapi felvonulás alatt. A fényképész ugyanaz. A fotó negyed kettő környékén
készülhetett, és rajta van Harriet.
A képet egy ház második emeletén állva kattintottak el. Egy utcát ábrázolt. Az ünnepi menet
– bohócokat szállító teherautók, fürdőruhás lányok – pont akkor vonult el a ház alatt. Tülekedő
nézősereg a járdán. Henrik Vanger rábökött az egyik alakra a csoportosulásban.
– Az ott Harriet. Két órával az eltűnése előtt. Az osztálytársaival járt a városban. Ez az utolsó
róla készült kép. De van még egy fotó, kifejezetten érdekes.
Henrik Vanger előrelapozott. Az album úgy száznyolcvan képet tartalmazhatott
– hattekercsnyi anyagot – a hídon történt balesetről. Miután Mikael hallotta már a történetet,
most szinte felkavarták ezek az éles fekete-fehér képek. A fotográfus mesterien kapta
lencsevégre a baleset okozta káoszt. A képek jelentős része a felborult tartálykocsi körüli
sürgölődésre koncentrált. Mikael rögtön kiszúrta a hevesen gesztikuláló, negyvenhat éves, nyakig
fűtőolajas Henrik Vangert.
– Ez a bátyám, Harald. – Az öreg egy zakós férfira mutatott, aki előrehajolt, s közben az
Aronssont fogva tartó autóroncsban mutatott valamit. – Harald kellemetlen ember, de a
gyanúsítottak listájáról, azt hiszem, kihúzhatjuk. Attól a pár perctől eltekintve, amikor vissza
kellett futnia a házba, hogy cipőt váltson, végig ott volt a hídon.
Henrik Vanger még előrébb lapozott. Egymást váltották a felborult tartálykocsiról, a
bámészkodókról és Aronsson összetört autójáról készült fotók. Nagytotálok és közelképek.
– Itt van az az érdekes fotó – szólalt meg Henrik Vanger. – Amennyire sikerült
megállapítanunk, valamikor 15.40 és 15.45 között készülhetett, azaz több mint negyven perccel
azután, hogy Harriet összefutott Falk lelkésszel. Nézd csak meg a házunkat, azt az emeleti
ablakot, ott középen! Az Harriet szobája. Az előző képen az ablak be van csukva. Ezen nyitva áll.
– Szóval az adott időszakban járt valaki Harriet szobájában.
– Mindenkit megkérdeztem; senki nem ismerte be, hogy kinyitotta azt az ablakot.
– Amiből arra következtethetünk, hogy Harriet maga nyitotta ki, vagy hogy valaki hazudott. De
miért ment volna be a gyilkos Harriet szobájába, és minek nyitotta volna ki az ablakot? És miért
hazudna bárki?
Henrik Vanger megrázta a fejét. Ő sem tudta a választ.
– Harriet valamikor három körül tűnt el. Ezek a fényképek adnak némi felvilágosítást arról,
hogy ki hol tartózkodott a kérdéses időszakban. A segítségükkel néhány embert kihúzhatok a
gyanúsítottak listájáról. Hasonló okoknál fogva néhány embert, aki pedig nincs rajta a képeken,
fel kell vennem a listára.
– Nem válaszolt a kérdésemre a holttest eltüntetésével kapcsolatban. Azt persze megértettem,
hogy legalább egy magától értetődő válasz létezik, tudniillik az, hogy valaki egy rendes
bűvészmutatványt hajtott végre.
– Több egészen valószerű megoldás lehetséges. Három óra tájban a gyilkos a tettek mezejére
lép. Nemigen használhatott ütőszerszámot, mert akkor valószínűleg találtunk volna vérfoltokat.
Arra tippelek, hogy Harrietet megfojtották, és hogy itt történhetett az udvart körülvevő fal
mögött; egy olyan helyen, ami nem befogható a fotós lencséjével, és a házból sem lehet odalátni.
Volt egy út a kertek alatt, ezt használtuk, ha gyorsan akartunk a lelkészlakhoz érni – ahol
Harrietet legutoljára látták –, illetve vissza. Mára be lett ültetve virágokkal és fűvel, de a
hatvanas években kavicsos ösvény futott ezen a szakaszon, sokszor parkolásra használták. A
gyilkosnak elég volt kinyitnia egy csomagtartót, és betenni Harrietet. Amikor másnap
átvizsgáltuk a terepet, még senki nem gondolt bűntettre – a partszakaszok, az épületek és a
faluhoz legközelebb eső erdős területek átfésülésén kezdtük a munkát.
– Tehát senki nem ellenőrizte az autók csomagtartóit?
– Senki. Vagyis másnap este a gyilkos szabadon autózhatott át a hídon, hogy aztán valahol
tőlünk messzire elrejtse a holttestet.
Mikael bólintott.
– Mindezt a többiek orra előtt, miközben azok mindent tűvé tesznek, hogy megtalálják a lányt.
Hidegvérű gazember lehet az illető, ha tényleg így történt!
Henrik Vanger keserűen felnevetett.
 – Ahogy mondod. És ezzel tökéletes jellemezést adtál a Vanger család számos tagjáról.

A vacsora mellett folytatták a beszélgetést. Anna nyúlpecsenyét készített ribizlidzsemmel és

krumplival. Henrik Vanger testes vörösbort töltött a poharaikba. Még bőven volt idő, hogy
Mikael elérje az utolsó vonatot. Lassan nem ártana befejeznünk, gondolta magában.
– Elismerem, izgalmas történet. Azt azonban még most sem értem, hol jövök én a képbe.
– De hát már elmondtam. Szeretném megtalálni a gazembert, aki megölte az unokahúgomat.
És téged akarlak megbízni ennek a kiderítésével.
– De hogyan…
Henrik Vanger letette az evőeszközt a tányérjára.
– Mikael, közel harminchét éve gyötrődöm egyfolytában azon töprengve, mi történhetett
Harriettel. Az évek során a szabadidőm egyre nagyobb részét szenteltem a kutatásnak.
Elhallgatott, levette a szemüvegét, és megvizsgált valami láthatatlan foltot a lencsén. Aztán
tekintetét ismét Mikaelre szegezte.
– Ha őszinte akarok lenni, azt mondhatnám, hogy Harriet eltűnése miatt hagytam ott a cég
irányítását. Elment a kedvem az egésztől. Az a tudat, hogy egy gyilkos van a közelemben,
valamint a rengeteg morfondírozás és nyomozás idővel túl nagy terhet jelentett a munkám
mellett. És ennél is rosszabb, hogy a teher nem lett könnyebb később sem – épp ellenkezőleg.
1970 körül volt egy periódus az életemben, amikor semmi másra nem vágytam, csak nyugalomra.
Martin ekkor került be a vezetőségbe, és egyre többet vett át a feladatokból. 1976-ban mondtam
le, Martin lett a vezérigazgató. A vezetőségnek továbbra is tagja vagyok, de ötvenéves korom óta
nem sok vizet zavarok. Az elmúlt harminchat évben egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne
gondolkoztam volna Harriet eltűnésén. Lehet, hogy megszállottnak hiszel – a legtöbb rokon
mindenesetre ezen a véleményen van. Valószínűleg igazuk lehet.
– Borzasztó élmény lehetett.
– Annál is rosszabb. Tönkretette az életemet. Rá kellett jönnöm, ahogy telt az idő. Jó az
önismereted?
– Mmm. Úgy gondolnám.
– Nekem is az. Képtelen vagyok szabadulni ettől a történettől. De a motiváció évről évre
változik. Eleinte a végtelen szomorúság hajtott. Meg akartam találni Harrietet, hogy legalább
illendően eltemethessem.
– Mennyiben változott ez?
– Mostanság azt érzem fontosabbnak, hogy megtaláljam azt a könyörtelen gyilkost. A vicces
az, hogy minél öregebb leszek, a nyomozás annál inkább egy minden időmet felemésztő hobbivá
válik.
– Hobbivá?…
– Igen, ez a legjobb szó rá. Mikor a rendőrségi nyomozás zátonyra futott, én folytattam a
keresést. Megpróbáltam szisztematikus, tudományos alapokra helyezni a vizsgálatot.
Begyűjtöttem minden létező információt, amit csak elő bírtam teremteni – a fent mutatott
fényképeket, a rendőrségi nyomozás teljes anyagát. Mindent feljegyeztem, amit az emberek
elmeséltek nekem arról a napról. Gyakorlatilag a fél életemet azzal töltöttem, hogy egyetlen nap
eseményeiről gyűjtöttem adatokat.
– Az megfordult a fejében harminchat év után, hogy talán maga a gyilkos is halott már?
– Ezt nem hiszem.
Mikael felvonta szemöldökét a határozott válasz hallatán.
– Fejezzük be a vacsorát, és aztán menjünk föl megint a szobámba! Maradt egy részlet, amivel
ki kell egészítenem a történetet. Ez a legelképesztőbb mind között.
 Lisbeth Salander leparkolt az automata sebességváltós Corollával a helyiérdekű vasút
sundbybergi állomásánál. A Milton Security autóparkjából vette kölcsön a Toyotát. Nem törte
össze magát, hogy előzetesen engedélyt kérjen rá, végtére is Armanskij soha nem tiltotta meg
neki, hogy a Milton autóit használja. Előbb-utóbb saját járművet kell szereznem, gondolta
magában. Autója ugyan nem volt, de motorkerékpárja igen – használtan vásárolt egy pehelysúlyú,
százhuszonöt köbcentis Kawasakit. Nyáron azzal járt. Télen a tárolóban állt a járgány lent a
pincében.
Lisbeth elsétált a Högklintavägenig, és pontban hatkor megnyomta a kaputelefon csengőjét.
Néhány másodperc múlva kattant a zár. Fölment a lépcsőn a második emeletre, és becsengetett
egy ajtón, elolvasta a szerény családnevet a névtáblán: Svensson. Fogalma sem volt, ki lehetett az
a Svensson, vagy hogy egyáltalán létezik-e.
– Szevasz, Plague! – köszönt Lisbeth Salander, ahogy belépett.
– Wasp. Te is csak akkor jársz erre, ha segítségre van szükséged.
A Lisbeth Salandernél három évvel idősebb férfi százkilencven centi magas volt és
százötvenkét kiló. Lisbeth százötvennégy centiméterre nőtt, és negyvenkét kilót nyomott. Plague
mellett mindig törpének érezte magát. Mint általában, most is sötét volt a lakásban; egyetlen
lámpa fénye szűrődött ki a hallba a dolgozószobának használt hálószoba ajtaján. Áporodott volt a
levegő.
– Plague, te is tudod, hogy azért nem jövök hozzád, mert soha nem mosakszol, és állandóan
elviselhetetlen oroszlánszag van idebent. Ha valaha kimerészkednél, ajánlom figyelmedbe a
szappan nevű terméket. Minden közértben kapható.
A férfinak halovány mosoly jelent meg az arcán, de nem szólt semmit. Helyette intett
Lisbethnek, hogy kövesse a konyhába. Plague leült a konyhaasztalhoz anélkül, hogy felkapcsolta
volna a villanyt. A helyiség egyetlen fényforrásául az ablak alatt álló utcalámpa szolgált.
– Én sem vagyok egy házi tündér, de amikor dögletes bűz kezd áradni a régi tejesdobozokból,
akkor fogom és kihajítom őket a szemétbe.
– Leszázalékoltak – mondta erre Plague. – Ezenkívül szociopata vagyok.
– Aha, és így kaptál egy lakást állam bácsitól, aki aztán szépen megfeledkezett rólad. Nem
félsz, hogy a szomszédok egyszer csak bepanaszolnak, és rád küldenek egy ellenőrzést a
társadalombiztosítástól? Mert akkor még diliházban is végezheted.
– Hoztál nekem valamit?
Lisbeth Salander kinyitotta a cipzáras kabátzsebét, és előhalászott ötezer koronát.
– Ennyit tudtam előteremteni. Saját pénzből megy. Mert ugyebár nem szívesen tüntetnélek fel
a munkavégzés során felmerülő költségként.
– Mit szeretnél?
– Azt a mandzsettát, amiről két hónapja beszéltél. Összeraktad? A férfi elmosolyodott, és
lerakott egy tárgyat Salander elé az asztalra.
– Mondd el, hogyan működik!
Az elkövetkező órában Lisbeth csupa fül volt. Azután ki is próbálta a mandzsettát. Lehet, hogy
Plague szociopatának minősült, de zseni volt, az biztos.

Henrik Vanger megállt íróasztalánál, és kivárta, amíg Mikael újra odafigyel rá. Az újságíró az
órájára pillantott.
– Egy utolsó elképesztő részletet ígért még, igaz?
Henrik Vanger bólintott.
– November elsején születtem. Harriet nyolcéves korában születésnapi ajándékkal lepett meg,
egy képpel. Préselt virág volt, egyszerű keretben.
Henrik Vanger megkerülte az íróasztalt, és az első virágra mutatott. Egy harangvirágra.
Ügyetlenül montírozták a papírra.
– Ez volt az első. 1958-ban kaptam. A következőre mutatott.
– 1959. Boglárka.
– 1960. Margaréta.
– Szokásává vált. Mindig valamikor nyáron készítette el a képet, és a születésnapomig eldugta
előlem, hogy aztán odaadhassa. Mindegyiket kiakasztottam ide a falra. 1966-ban Harriet eltűnt, a
hagyomány megszakadt.
Henrik Vanger elhallgatott és egy hiátusra bökött az egyik sorban. Mikael libabőrös lett. Az
egész fal tele volt préselt virágokkal.
– 1967-ben, eltűnése után egy évvel ezt a virágot kaptam a születésnapomra. Egy ibolyát.
– Hogyan… kitől…? – kérdezte Mikael, szinte suttogva.
– Díszpapírba csomagolva, bélelt borítékban adták fel a postán. Stockholmban. Feladó nem
volt feltüntetve, és semmi üzenetet nem mellékelt az illető.
– Azt akarja mondani, hogy… – Mikael a falon függő gyűjteményre mutatott.
– Azt. Minden átkozott évben a születésnapomon. El tudod képzelni, milyen érzés? Mintha
direkt gyötörni akarna vele a gyilkos. El nem tudom mondani, mennyit törtem a fejemet. Lehet,
hogy valaki azért tette el láb alól Harrietet, mert valójában ellenem akart támadást intézni. Nem
volt soha titok, hogy Harriettel való kapcsolatom mindkettőnk számára sokat jelentett, s hogy
saját lányomként tekintettem rá.
– És tőlem mit akar, mit tegyek? – tette fel a kérdést Mikael kissé nyersen.

Miután Lisbeth Salander visszavitte a Corollát a Milton Security alagsori garázsába, sürgősen
vécére kellett mennie. A kapuban a belépőkártyáját használta, majd felment a lifttel a harmadik
emeletre, hogy ne kelljen áthaladnia a másodikon nyíló főbejáraton, ahol az ügyeletesek
dolgoztak. Gyorsan felkereste a mosdót, aztán hozott magának egy csésze kávét az
eszpresszógépből. Dragan Armanskij azért vette meg annak idején masinát, mert belátta, hogy
Lisbeth soha nem fog kávét főzni, csak mert elvárják tőle. A lány ezután kávéscsészéjével a
kezében a dolgozószobájába ment. Kabátját leterítette a széktámlára.
A dolgozószoba egy üvegfallal leválasztott 2x3 méteres fülkeszerű helyiség volt. Egy íróasztal
állt benne, rajta egy viszonylag öreg Dell márkájú asztali számítógép, egy irodai szék, egy
szemeteskosár, egy telefon és egy könyvespolc. A könyvespolcon egy telefonkönyv sorozat,
valamint három üres jegyzetfüzet. A két íróasztalfiókban néhány kifogyott golyóstoll feküdt,
gemkapcsok és egy jegyzettömb társaságában. Az ablakban haldokló cserepes növény állt barnára
száradt levelekkel. Lisbeth Salander egy darabig elmélyülten tanulmányozta a virágot, mintha
most látná először. Aztán határozott mozdulattal felemelte, és berakta a szemeteskosárba.
Ritkán volt dolga az irodájában, körülbelül hatszor látogatta meg évente. Olyankor ült itt
magában, ha beadás előtt még utoljára átnézett egy jelentést. Dragan Armanskij ragaszkodott
hozzá, hogy Lisbethnek legyen külön helye. Úgy képzelte, hogy ettől a lány talán szabadúszóként
is a cég elkötelezett munkatársának érzi majd magát.
Lisbeth arra gyanakodott, hogy Armanskij így szeretett volna a körmére nézni, hogy
beleavatkozhasson a dolgaiba. Először a folyosó végében kapott helyet, egy nagyobb szobán
kellett volna osztoznia egy kollégával, de mivel sosem volt bent, Armanskij végül beköltöztette
ebbe a szabadon maradt sufniba.
Lisbeth Salander most elővette a Plague-től elhozott mandzsettát, s alsó ajkát harapdálva
megszemlélte az eszközt.
 Este tizenegy óra is elmúlt már, egyedül volt az emeleten. Egyszerre végtelenül fáradtnak
érezte magát.
Kis idő múlva felállt és elsétált a folyosón Armanskij szobájáig. Lenyomta a kilincset. Zárva
volt az ajtó. Körülnézett. Elég kicsi volt a valószínűsége, hogy valaki karácsony másnapján
éjfélkor felbukkanjon ezen a folyosón. A cég főkulcsának kalózmásolatával nyitotta ki az ajtót. A
másolat beszerzéséről évekkel korábban gondoskodott.
Armanskij tágas szobájában volt egy íróasztal, néhány látogatók számára fenntartott szék, és
az egyik sarokban egy nyolcszemélyes tárgyalóasztal. Lisbeth régen nem szimatolt körbe a
főnökénél, így aztán, ha már itt volt… Végül egy teljes órát töltött Armanskij íróasztalánál, hogy
felfrissítse értesüléseit többek között egy ipari kém utáni hajtóvadászatról. Azt is megtudta, kiket
helyeztek ki téglának ahhoz a céghez, ahol szabadon garázdálkodott egy beépült rablóbanda,
valamint kiderítette, hogy milyen szigorúan titkos intézkedéseket foganatosítottak egy ügyfél,
egy hölgy védelme érdekében, akit gyermeke túszul ejtésével fenyegetett meg az apa.
Amikor végzett, minden papírt szépen visszarakott rakott a helyére, bezárta Armanskij
szobáját, és hazasétált a Lundagatanra. Eredményes napot tudhatott maga mögött.

Mikael Blomkvist a fejét ingatta már nem először. Henrik Vanger leült az íróasztalhoz, és
nyugodt tekintettel nézett Mikaelre, mintha minden ellenvetésre felkészült volna.
– Azt nem tudhatom, kiderül-e valaha, mi az igazság, de addig nem halhatok meg, míg
legalább egy utolsó próbát nem teszek – mondta az öregember. – Azzal szeretnélek megbízni,
hogy még egyszer utoljára vizsgáld át az összegyűjtött anyagot.
– De hát ez őrültség! – jegyezte meg Mikael.
– Már miért lenne az?
– Eleget hallottam eddig is, Henrik, együtt érzek a gyászban, de engedje meg, hogy őszinte
legyek. Amire kér, idő- és pénzkidobás. Azt szeretné, hogy varázsoljak elő valami megoldásfélét
egy olyan rejtélyre, amelybe a bűnügyi rendőrségnek, igazi nyomozóknak tört bele a bicskájuk,
pedig hosszú-hosszú évek és összehasonlíthatatlanul nagyobb apparátus állt a rendelkezésükre.
Arra kér, hogy derítsek fényt egy bűnesetre az elkövetése után negyven esztendővel. Hogy a
csudába lehetnék képes ilyesmire?!
– A díjazásról még nem beszéltünk.
– Teljesen szükségtelen.
– Ha nemet mondasz, nem kényszeríthetlek. De azért hallgasd meg, mit ajánlok cserébe! Dirch
Frode már megírta a szerződést. A részleteket illetően tárgyalhatunk, ha kell, a szerződés
mindenesetre roppant egyszerű, áttekinthető, egyetlen dolog hiányzik róla, az aláírásod.
– Henrik, ennek semmi értelme. Nem fogom tudni megfejteni Harriet eltűnésének titkát.
– A szerződés szerint nem is kell megfejtened. Egyetlen dolgot kérek benne, hogy tegyél meg
minden tőled telhetőt. Ha kudarcot vallasz, akkor az Isten akarata vagy – ha nem vagy hívő – a
sors rendelése.
Mikael felsóhajtott. Egyre kellemetlenebbül érezte magát, s szerette volna mindenkorra lezárni
a Hedebyben tett látogatást, ám végül beadta a derekát.
– Hallgatom.
– Azt szeretném, ha egy évre ideköltöznél Hedebybe. Itt laknál, itt dolgoznál. Szeretném, ha
friss szemmel elejétől végéig átnéznéd a nyomozati anyagot, papírról papírra. Szeretném, ha
minden régi következtetést megkérdőjeleznél, pont úgy, ahogy egy oknyomozó riporter tenné.
Szeretném, ha a nyomára bukkannál valaminek, ami a rendőrség és a többi nyomozó figyelmét
esetleg elkerülte.
– Ha jól értem, arra kér, hogy fordítsak hátat eddigi életemnek és pályámnak, hogy egy éven
keresztül olyasvalaminek szenteljem magam, ami valójában puszta időpocséklás.
Henrik Vanger hirtelen elmosolyodott.
– Ami a karrieredet illeti, talán nem túlzok sokat, ha azt mondom, most amúgy is
parkolópályán vagy.
Erre Mikael nem tudott mit válaszolni.
– Megveszem azt az egy évet az életedből. Állást kínálok. A díjazás kedvezőbb, mint bármi,
amit valaha fel fognak neked ajánlani. Havonta kétszázezer koronát fizetek, egy évre tehát
összesen 2,4 milliót, ha elfogadod, és maradsz egy évig.
Mikael szóhoz se jutott.
– Nincsenek illúzióim. Tisztában vagyok vele, hogy kicsi az esélye annak, hogy sikerrel jársz,
de ha várakozásaim ellenére megoldod a rejtélyt, úgy kapsz egy bonusz összeget – megduplázom
a fizetésedet, 4,8 millió koronát adok. Sőt, legyünk nagyvonalúak, kerekítsük ötmillióra.
Henrik Vanger hátradőlt a székén, fejét egy kissé félrebiccentette.
– A pénzt arra a számlára fizetem, amelyikre óhajtod, bárhol a világon. Ha akarod,
készpénzben is megkaphatod egy bőröndben, onnantól a te dolgod, hogy bevallod-e az
adóhatóságnak vagy sem.
– De… ez… őrület – dadogta Mikael.
– Miért lenne? – kérdezett vissza Henrik Vanger nyugodt hangon. – Nyolcvanéves elmúltam
már, de szellemileg továbbra is teljesen frissnek érzem magamat. Hatalmas magánvagyonom
felett úgy rendelkezem, ahogy nekem tetszik. Gyermekem nincs, és semmi kedvem pénzt
adományozni a rokonaimnak, akiket szívből gyűlölök. Végrendeletemben a pénzem jelentős
[**]
részét a WWF-re hagyom. Néhány hozzám igen közel álló személy tisztességes összegekre
számíthat – többek között Anna is, az én nagy segítségem.
Mikael Blomkvist még mindig a fejét csóválta.
– Próbálj megérteni! Öreg vagyok, hamarosan meg fogok halni. Semmi mást nem akarok már
az élettől, mint egy választ – választ egy kérdésre, ami majdnem negyven éve megállás nélkül
kínoz. Nem hiszem, hogy megtudnám a választ, de futja rá, hogy tegyek egy utolsó kísérletet.
Miért volna botorság ilyen célra használni a vagyonomat? Tartozom ennyivel Harrietnek. És
magamnak.
– Több millió koronát készül kifizetni a semmiért! Mindössze alá kell írnom a szerződést,
aztán egy éven át lógathatom a lábamat.
– Dehogy fogod te a lábadat lógatni! Ellenkezőleg – keményebben dolgozol majd, mint valaha.
– Mitől annyira biztos ebben?
– Mert olyasmit ajánlok fel neked, amit a világ minden pénzéért sem vehetnél meg, pedig
mindennél jobban vágysz rá a földön.
– És mi lenne az?
– Hans-Erik Wennerström. Én ugyanis be tudom neked bizonyítani, hogy Hans-Erik
Wennerström csaló. Harmincöt évvel ezelőtt nálam kezdte a karrierjét. Tálcán hozom eléd a
fejét. Oldd meg a rejtélyt, aztán az év legszenzációsabb riportját hozhatod ki átmeneti vesztes
helyzetedből!
HETEDIK FEJEZET
 Január 3., péntek
Erika lerakta a kávéscsészét az asztalra, és hátat fordított Mikaelnek. Az ablaknál állt Mikael
lakásában. Kinézett az óvárosra. Január 3-a volt, reggel kilenc óra. Újévkor az összes havat
elmosta az eső.
– Úgy szeretem innen a kilátást – szólalt meg Erika. – Egy ilyen lakásért még Saltsjöbadent is
otthagynám.
– Van kulcsod. Ha akarsz, ideköltözhetsz abból a burzsoá rezervátumból – szólalt meg Mikael.
Lecsukta a bőrönd tetejét, és kitette az előszobába. Erika megfordult, szemében csupa
aggodalommal nézett a férfira.
– Ugye, nem gondoltad komolyan? Itt vagyunk a legnagyobb válság kellős közepén, te meg
fogod magad, összepakolsz kétbőröndnyi holmit, és elköltözöl a világ végére.
– Hedestadnak hívják a várost. Vonattal mindössze pár óra. És nem örökre megyek el.
– Ezzel az erővel akár Ulánbátor is lehetne. Nem érted? Azt fogja gondolni mindenki, hogy
füledet-farkadat behúzva menekülőre fogtad.
– Mert úgy is van. Ráadásul idén le kell töltenem a börtönbüntetést.
Christer Maim Mikael kanapéján ült. Kellemetlen érzés lett rajta úrrá. A Millennium indulása
óta először látta Mikaelt és Erikát ilyen kibékíthetetlen konfliktusban. Persze, megesett, hogy
összekülönböztek, és heves perpatvar támadt közöttük, de ezek sohasem szakmai kérdésekről
szóltak. Általában hamar dűlőre jutottak, aztán átölelték egymást és leugrottak egy kocsmába,
hogy megünnepeljék a kibékülést. Vagy az ágyban kötöttek ki. A múlt ősszel viszont mintha
elmérgesedett volna a dolog. Christer Maimban még az is felmerült, hogy talán elérkezett a
Millennium hanyatlásának korszaka.
– Nincs más választásom – mondta Mikael. – Nincs más választásunk.
Kávét töltött magának, és leült a konyhaasztalhoz. Erika leült vele szemben.
– Neked mi a véleményed, Christer? – kérdezte a nő.
Christer Maim széttárta karját. Már várta a kérdést, és előre rettegett az állásfoglalástól. Ő volt
a harmadik résztulajdonos, de mindhárman tudták, hogy a Millennium Mikael és Erika szellemi
gyermeke. Csak akkor kérték ki a véleményét, amikor ők ketten képtelenek voltak megegyezni.
– Hadd legyek őszinte – válaszolta Christer –, mindketten tudjátok, hogy nem sokat számít,
mit gondolok.
Elhallgatott. A fotózásért, a képszerkesztésért odavolt, imádott a grafikai megjelenítéssel
foglalkozni. Nem tartotta magát művésznek, de tudta, hogy istenadta tehetsége van a
formatervezéshez. Intrikákhoz és vállalati döntésekhez azonban egyáltalán nem volt érzéke.
Erika és Mikael egymásra néztek. A nő visszafojtott dühvel. A férfi töprenkedőn.
Nem veszekedés ez, gondolta magában Christer Maim. De nem ám. Ez bizony válóper. Mikael
törte meg a csendet.
– Oké, hallgass meg még egy utolsó érvelést! – Közben egyfolytában Erikára szegezte
tekintetét. – Szó sincs róla, hogy feladtam volna a Millenniumot, hisz őrült sok energiát
fektettünk bele.
– Ó nem, persze! Csak többé ne keressen senki a szerkesztőségben – nekem és Christernek kell
majd a hátunkra venni minden terhet. Nem veszed észre, hogy te ítélted saját magadat
száműzetésre?
– Ez lenne az érvelésem második része. Szükségem van egy kis szünetre, Erika. Nem úgy
működöm, ahogy kellene. Kikészültem. Lehet, hogy tényleg ez a hedestadi fizetett szabadság fog
segíteni.
 – Az egész ügy annyira ködös, Mikael. Ezzel az erővel egy ufóeseten is elkezdhetnél dolgozni.
– Tudom. De 2,4 milliót kapok csak azért, hogy nyugton üljek a fenekemen. És nem leszek
teljesen tétlen. Ez a harmadik érv. A Wennerström elleni első menet befejeződött. Wennerström
kiütéssel győzött. A máris elkezdődött második menetben mindent meg fog tenni, hogy örökre
elsüllyessze a Millenniumot, mert tudja, hogy ameddig él a lap, addig létezik egy szerkesztőség,
amelynek munkatársai tisztában vannak viselt dolgaival.
– Jó, ezt én is tudom. Az elmúlt félévben minden hónapban megnéztem a hirdetésekből
származó bevételek mérlegét.
– Hát ez az. Éppen ezért muszáj elmennem a szerkesztőségből. Vörös posztó vagyok a
szemében. Amíg itt vagyok, folytatni fogja a kampányát. Nekünk pedig fel kell készülnünk a
harmadik menetre. Hogy egyáltalán legyen valami esélyünk Wennerströmmel szemben,
átmenetileg meg kell hátrálnunk, és ki kell dolgoznunk egy merőben új stratégiát. És nem fog
menni, ha nem találunk valami komoly fegyvert ellene. Ez lesz az előttem álló év legfontosabb
hozadéka.
– Ezt mind értem – vágott vissza Erika. – Vegyél ki szabadságot! Utazz külföldre, süttesd
magadat egy tengerparton egy hónapig! Készíts felmérést a spanyol nők szerelmi életéről!
Kapcsolódj ki! Költözz ki Sandhamnba, pihentesd a szemedet a hullámokon!
– Igen, és mire visszajövök, semmi sem változik. Wennerström el fogja taposni a
Millenniumot. Te is tudod. Egyetlen dolog képes megakadályozni, ha találunk róla valamit, amit
fel tudunk használni ellene.
– Aha, és te azt képzeled, hogy majd Hedestadban megtalálod ezt a valamit.
– Átnéztem az internetről összegyűjtött cikkeket. Wenneström 1969-től 1972-ig dolgozott a
Vanger-vállalatoknál. A konszern törzskarában ült, ő felelt a stratégiai fontosságú
befektetésekért. Aztán hirtelen kiszállt az egészből. Nem lehetetlen, hogy Henrik Vangernek
tényleg van valami a tarsolyában.
– Igen ám, csak ha harminc évvel ezelőtt követett el valamit, azt aligha leszünk képesek
bebizonyítani.
– Henrik Vanger megígérte, hogy rendelkezésemre áll egy interjú erejéig, és mindent elmesél,
amit tud. Teljesen megszállottjává vált ennek az eltűnési ügynek – azt hiszem, semmi más nem
foglalkoztatja. Úgy tűnik, jó esély van rá, hogy a nyomozás kedvéért feldobja Wennerströmöt.
Nem szalaszthatjuk el az alkalmat, annyi biztos – ő az első ember, aki hajlandó a nevét adva
nyilatkozni Wennerström gazságairól.
– Hiába, még akkor sem tudnánk használni az anyagot, ha mindjárt azzal érkeznél vissza, hogy
maga Wennerström fojtotta meg azt a lányt. Olyan hosszú idő telne el közben. Wennertröm
lemészárolna minket egy újabb tárgyaláson.
– Bár nekem is megfordult a fejemben, de sajna, Wennerström a Kereskedelmi Főiskola
hallgatója volt, és semmilyen kapcsolatban nem állt a Vanger-konszernnel, amikor a lány eltűnt.
– Mikael elhallgatott. – Erika, nem hagyom el a Millenniumot, de nagyon fontos, hogy úgy
nézzen ki, mintha elhagynám. Neked és Christernek kell folytatnotok a munkát. Ha meg
tudnátok… ha lehetőséget kaptok, hogy egyezséget kössetek Wennerströmmel, áldásom rá. Erre
viszont addig egészen biztosan nem kerülhet sor, amíg szerkesztőségi tag vagyok.
– Oké, pocsék helyzetben vagyunk, tény. De szerintem ezzel a hedestadi utazással az utolsó
szalmaszál után kapsz.
– Miért, van jobb ötleted? Erika vállat vont.
– Már most el kellene kezdenünk forrásokra vadászni. Adatközlőkre. Felépíthetnénk a sztorit a
legelejétől. És ez alkalommal a valódit.
– Ricky, a sztori halott.
 Erika elcsigázottan temette kezébe arcát. Amikor újra megszólalt, egy ideig nem volt hajlandó
Mikael szemébe nézni.
– Olyan mérhetetlenül fel tudsz dühíteni, Mikael. Nem azzal, hogy elszúrtad a cikket – én is
hagytam magamat behúzni a csőbe. Még csak nem is azzal, hogy lelépsz a felelős kiadói posztról
– bölcs döntés az adott helyzetben. Benne vagyok. Tegyünk úgy, mintha törés vagy hatalmi harc
alakult volna ki közted és köztem – világos, el kell hitetnünk Wennerströmmel, hogy egy buta
csaj vagyok, aki nem sok vizet zavar, s hogy a valódi fenyegetést te jelentetted a számára.
Erika itt megállt egy pillanatra, és konokul Mikael szemébe nézett.
– De szerintem tévedsz. Wennerström nem fogja bevenni ezt a blöfföt, és nem adja fel a
Millennium tönkretételére vonatkozó tervét. Az lesz csak a különbség, hogy egyedül kell
felvennem vele a harcot. Tudod, hogy nagyobb szükség van most rád a szerkesztőségben, mint
eddig bármikor. Mert rendben van, megküzdök én Wennerströmmel, ha kell, de elmondhatatlanul
dühös vagyok rád, amiért minden további nélkül itthagyod a süllyedő hajót. Miért pont most kell
lelépned, amikor a neheze még hátravan?
Mikael kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a nő fejét.
– Nem maradsz magadra. Itt lesz Christer és mögötted áll az egész lap.
– Janne Dahlmanról például nem hinném. Mellesleg úgy érzem, hibát követtünk el, amikor
felvettük. Kétségtelenül van szakmai tapasztalata, de többet árt, mint használ. Nem bízom benne.
Egész ősszel olyan kárörvendőnek tűnt. Nem tudom, azért van-e, mert a te posztod után
ácsingózik vagy egyszerűen csak képtelen kijönni bárkivel a szerkesztőségben.
– Tartok tőle, hogy igazad van – felelte Mikael.
– És? Mit csináljak vele? Rúgjam ki?
– Erika, te vagy a főszerkesztő és a többségi tulajdonos. Ha ki kell rúgnod, hát rúgd ki!
– Eddig soha nem rúgtunk ki senkit, Micke. Most pedig még ezt a döntést is rám hárítod. Attól
is elveszed az ember kedvét, hogy reggelente bejárjon a munkahelyére.
Ebben a pillanatban a másik kettő meglepetésére Christer Maim felkelt a szófáról.
– Mikael, ha el akarod érni azt a vonatot, csipkednünk kell magunkat! – Erika ellenkezni akart,
de Christer felemelte a kezét. – Ne haragudj, Erika, de azt kérdezted tőlem az imént, hogy mi a
véleményem. Az a véleményem, hogy rohadt helyzetben vagyunk. De ha úgy van, ahogy Mikael
mondja – tudniillik, hogy kezd teljesen kipurcanni –, akkor muszáj elutaznia a saját érdekében.
Ennyivel tartozunk neki.
Erika és Mikael ámulva néztek Christerre, aki zavartan Mikaelre sandított.
– Mindketten tudjátok, hogy ti vagytok a Millennium. Én résztulajdonos vagyok. Mindig
nagyon tisztességesek voltatok velem, imádom a lapot meg minden, de igazából bármikor
lecserélhetnétek, és felvehetnétek egy másik laptervezőt, ha úgy hozza kedvetek. Mégis
kíváncsiak voltatok a véleményemre. Tessék, megkaptátok! Ami Janne Dahlmant illeti,
egyetértek veletek. És ha a kirúgása mellett döntesz, Erika, én megteszem helyetted. Csak
találjunk egy nyomós okot!
Elhallgatott, aztán folytatta.
– Teljesen igazad van, nagy kár, hogy Mikaelnek éppen most kell eltűnnie. Szerintem azonban
nincs más választásunk – Mikaelre nézett. – Elviszlek az állomásra. Erikával tartjuk a frontot,
míg vissza nem jössz.
Mikael bólintott.
– Attól félek, hogy Mikael nem jön vissza… – szólalt meg halkan Erika Berger.

Délután fél kettőkor Lisbeth Salander Dragan Armanskij telefonhívására ébredt.

– Mié, mia baj? – kérdezte a lány álomittas hangon, kátrányízzel a szájában.
 – Mikael Blomkvistről van szó. Az előbb beszéltem a megbízónkkal, Frode ügyvéddel.
– És?
– Felhívott, és azt mondta, hogy ejtsük a Wennerström-ügyet.
– Ejtsük? De hát már elkezdtem vele dolgozni.
– Jó, jó. De Frodét a továbbiakban nem érdekli.
– Csak így ripsz-ropsz?
– Ő dönt. Ha nem kéri, hát nem kéri.
– De megegyeztünk a honoráriumban.
– Mennyi munkád van benne?
Lisbeth Salander utána számolt.
– Nagyjából három teljes nap.
– Negyvenezer koronás felső határról állapodtunk meg. Írok neki egy számlát tízezerről, annak
te kapod meg a felét, tisztes kárpótlás lesz három elpazarolt napért. Ennyit ki kell fizetnie, ha
már belerángatott minket.
– És mit csináljak az előásott anyaggal?
– Van benne valami izgalmas?
Lisbeth elgondolkodott, azután azt válaszolta:
– Nincsen.
– Frode nem kért beszámolót. Tedd félre egy időre, hátha visszatér még rá. Aztán kidobhatod.
Jövő hétre új feladatom van a számodra.
Miután Armanskij lerakta a telefont, Lisbeth Salander egy darabig még ücsörgött az ágyán a
telefonkagylóval a kezében. Azután kiment a nappaliba. A dolgozósarkában megvizsgálta a falra
kitűzött jegyzeteit, és az asztalon felhalmozott papírköteget. Eddig főként a nyomtatott sajtóból
kivágott cikkeket és az internetről letöltött szövegeket sikerült összeszednie a témában. Fogta a
papírokat és berakta őket egy fiókba.
Aztán a homlokát ráncolta. Mikael Blomkvist rejtélyes tárgyalótermi viselkedése érdekes
kihívásnak tűnt, és Lisbeth Salander nem szívesen szakított félbe valamit, amit egyszer elkezdett.
Mindenkinek vannak titkai. Az a kérdés, sikerül-e kideríteni őket…
 MÁSODIK RÉSZ
KÖVETKEZMÉNYEK
Január 3. – március 17.
Svédországban a nők negyvenhat százaléka
válik áldozatául férfi által elkövetett erőszakos
bűncselekménynek.
NYOLCADIK FEJEZET
 Január 3., péntek – január 5., vasárnap
Pasztellkék színű volt az ég, amikor Mikael Blomkvist immár második alkalommal leszállt a
vonatról Hedestadban. Odakint dermesztő volt a hideg, az állomásépület homlokzatára erősített
hőmérő mínusz tizennyolc fokot mutatott. Mikael most is vékony félcipőt hordott. Ez
alkalommal viszont nem várt rá Frode ügyvéd a fűtött autójával. Mikael csak azt jelezte előre,
melyik napon érkezik, azt nem, hogy melyik vonattal. Biztosra vette, hogy létezik valamilyen
Hedebybe menő buszjárat, de nem volt kedve két nehéz bőrönddel és egy válltáskával
buszmegállóra vadászni, úgyhogy fogta magát, és átment a tér túloldalán álló taxiállomáshoz.
Napok óta vadul esett a hó a norrlandi partvidéken, és az út menti összetorlódott hóbuckák
méretéből ítélve a hedestadi hómunkások és útkarbantartók megállás nélkül, teljes erőbedobással
dolgoztak. A taxisofőr, akit a szélvédőre ragasztott igazolványa szerint Husseinnek hívtak, csak a
fejét ingatta, amikor Mikael az időjárásról kérdezte, ízes norrlandi tájszólással mesélte el az
újságírónak, hogy az elmúlt évtizedek legkeményebb hóviharát vészelték át nemrég, és komolyan
megbánta, amiért nem vett ki szabadságot, hogy Görögországban töltse a karácsonyi ünnepeket.
Mikael elnavigálta a taxit Henrik Vanger frissen hóekézett udvaráig, kiszállt, lerakta
bőröndjeit a bejárat előtt, s a Hedestad irányában eltűnő taxi után nézett. Hirtelen rátört a
magány, a teljes tanácstalanság. Lehet, hogy mégis Erikának volt igaza, amikor őrültségnek
nevezte a tervét?
Aztán hallotta, amint kinyílik mögötte az ajtó. Megfordult. Henrik Vanger jött elé, vastag
bundát, nagy csizmát, fülvédős sapkát viselt. Mikael farmernadrágban és egy vékony bőrkabátban
állt az ajtó előtt.
– Idefent meg kell tanulnod, hogy ebben az évszakban muszáj rendesen felöltöznöd.
Kezet ráztak.
– Biztosan nem akarsz a nagy házba költözni? Nem? Akkor talán kezdjük azon, hogy
megmutatom neked az új lakásodat.
Mikael bólintott. A Henrik Vangerrel és Dirch Frodéval folytatott tárgyalások során az volt az
egyik kikötése, hogy szeretne független háztartást vezetni ez alatt az egy év alatt, és úgy jönni-
menni, ahogy neki tetszik. Henrik Vanger először a híd felé vezette Mikaelt, majd letért az útról,
és belépett egy kis ház kertkapuján, közel a híd lábához. Régi rönkház volt. A havat valaki szépen
eltakarította a bejárat elől. Az ajtót nem zárták be, az öregnek csak le kellett nyomnia a kilincset.
Beléptek egy kis előszobába. Mikael megkönnyebbülten felsóhajtott, és letette bőröndjeit a
padlóra.
– Ez az úgynevezett vendégház, itt szállásoljuk el azokat a látogatókat, akik hosszabb időt
töltenek nálunk. 1963-ban itt laktál a szüleiddel. Ez a falu egyik legöregebb háza, természetesen
modernizált. Szóltam Gunnar Nilssonnak – az intézőmnek –, hogy már reggel fűtsön be.
A ház egy nagy konyhából és két kisebb szobából állt, összesen ötven négyzetméter lehetett az
alapterülete. Legalább a felét az elektromos tűzhellyel, és kis hűtőszekrénnyel felszerelt konyha
foglalta el. Folyóvíz is volt. Az előszobával határos falnál régi vaskályha állt, azzal fűtöttek most
is.
– Ha nincs farkasordító hideg, nem szükséges begyújtanod a vaskályhába. A tűzifát megtalálod
kint az előszobában, a fáskamrát a ház mögött. Itt ősz óta nem lakott senki, de azért reggelente
begyújtottunk, hogy ne hűljön ki teljesen a ház. Nappal viszont az elektromos fűtőtest is
megteszi. Csak arra ügyelj, hogy ne teríts rájuk ruhát, mert meggyulladhatnak.
Mikael bólintott és körülnézett. Három ablak volt a helyiségben, mindhárom más-más irányba
nézett. A konyhaasztalnál ülve a híd lábára nyílt kilátás a háztól körülbelül harminc méterre. A
konyha bútorzata a már említett felszereléseken kívül néhány nagy szekrényből,
konyhaszékekből, egy régi lócából és egy újságokkal megpakolt polcból állt. Legfelül egy 1967-
es Nézz és láss! magazin feküdt. A konyhaasztalhoz legközelebb eső sarokban egy íróasztalként
is kiválóan használható rakodóasztal állt.
A vaskályha egyik oldalán volt a konyhaajtó, a másikon két keskeny ajtó nyílt a kisszobákba. A
ház fala melletti, jobb oldali szobát akár kamrának is lehetett volna nevezni. Mindössze egy pici
íróasztal, egy szék és egy könyvespolc fért el benne. Ez volt a dolgozószoba. A másik kamrát az
előszoba és a dolgozószoba között apró hálószobának rendezték be. Egy keskeny franciaágy, egy
éjjeliszekrény és egy ruhásszekrény volt minden bútorzata. A falakon néhány tájkép lógott.
Minden régi volt a házban, a tapéta, a bútorok, de finom tisztaságszag áradt mindenhonnan.
Valaki jó adag szappannal eshetett neki a padlónak. A hálószobából nyíló oldalajtó az előszoba
egyik sarkába vezetett, ott rendezték be a fürdőszobát – egy vécével, tusolóval felszerelt kis
sufnit.
– A vízzel néha baj lehet – mondta Henrik Vanger. – Ma reggel ellenőriztük ugyan, de a
vezetékek túl közel vannak a felszínhez, ezért tartós hideg esetén előfordul, hogy elfagynak. Kint
az előszobában van egy vödör, ha szükség lesz rá, tőlünk hozhatsz vizet.
– Telefonra lesz szükségem – mondta Mikael.
– Már előjegyeztettem. Holnapután szerelik be. Na, mit szólsz? Ha meggondolod magad,
bármikor beköltözhetsz a nagy házba.
– Nem, ez tökéletes – felelte Mikael, bár távol állt tőle, hogy máris kibéküljön a helyzettel,
amelybe merész döntésével sodorta magát.
– Príma. Még egy-két óráig világos van. Tehetnénk esetleg egy sétát, hogy megismerd a falut.
Ha megengeded, javaslom, hogy húzzál vastag zoknit és csizmát. Egyiket is, másikat is
megtalálod az előszobaszekrényben.
Mikael úgyis tett, ahogy tanácsolták neki, és elhatározta, hogy már másnap bevásárlókörutat
tesz, és beszerez magának pár jégeralsót és egy tisztességes téli bakancsot.
A séta elején Henrik Vanger megmutatta Mikaelnek Gunnar Nilsson házát az út túloldalán.
Gunnar Nilsson volt Henrik Vanger jobbkeze. Az öreg egyfolytában az intézőjének nevezte. De
Mikael lassacskán megértette, hogy Nilsson afféle gondnok volt, ő kezelte a családhoz tartozó
összes épületet a szigeten, ezenkívül néhány ingatlant is bent a városban.
– Az ő apja az a Magnus Nilsson, aki a hatvanas években volt az intézőm, és egyike volt a
balesetnél segítő embereknek. Magnus él még, Hedestadban lakik, nyugdíjas. Ebben a házban
Gunnar lakik és a felesége, a gyerekek már kirepültek.
Henrik Vanger elgondolkozott egy kicsit, mielőtt újra megszólalt volna.
– Mikael, ittléted okának hivatalos verziója szerint az önéletrajzom megírásában segédkezel.
Ez jó ürügy lesz arra, hogy rejtettebb zugokban is kutakodhass, és bármit megkérdezhess az
emberektől. Valódi feladatod maradjon hármunk között, rajtam és rajtad kívül csak Dirch Frode
tud a dologról.
– Világos. Én meg hadd ismételjem meg, amit már korábban is mondtam. Puszta időpazarlás
az egész, nem leszek képes megfejteni a rejtélyt.
– Semmi mást nem kérek, csak hogy próbáld meg. Azzal viszont vigyáznunk kell, hogy mit
beszélünk mások jelenlétében.
– Ez természetes.
– Gunnar ötvenhat éves. Tizenkilenc volt Harriet eltűnése idején. Harriet és ő jó barátok
voltak, s ha jól sejtem, volt köztük valami gyermeteg szerelemféle. Az mindenesetre biztos, hogy
Gunnar nem volt közömbös Harriet iránt. Az eltűnés napján Hedestadban volt a fiú, ő is a
szárazföldi oldalon rekedt, amikor a hidat lezárták. A viszonyuk miatt természetesen külön
figyelmet fordítottunk rá a nyomozás során. Elég kellemetlenül érintette, de a rendőrség
ellenőrizte az alibijét, és rendben találták. Az egész napot a barátaival töltötte, csak késő este jött
haza.
– Gondolom, van egy részletes jegyzőkönyve arról, hogy ki volt aznap a szigeten, és mit
csinált a nap folyamán.
– Van bizony. Folytathatjuk a sétát?
Az emelkedő tetején megálltak a nagy Vanger-ház előtti útkereszteződésnél. Vanger lemutatott
a régi halászkikötőre.
– A sziget összes földterülete a Vanger család tulajdonában van, illetve, ha pontosak akarunk
lenni, az én birtokomban. Az egyetlen kivétel Östergården, a parasztgazdaság, és néhány ház a
szigeten. A halászkikötő bódéi ilyenek például, de azokat nyaralónak használják, és a téli
szezonban lakatlanok. Kivéve azt a legtávolabbi házat – látod, aminek füstöl a kéménye.
Mikael bólintott. Már most csontjáig haltolt a hideg.
– Nyomorúságos, huzatos viskó, de egész évben lakják. Eugen Norman él ott. Hetvenhét éves
festőféle. Körülbelül az a kvalitás, mint az utcai portréfestőké, de egész híres lett az öreg.
Tájképfestőnek mondják. Ennek a falunak ő az elmaradhatatlan különce.
Henrik Vanger elvezette Mikaelt a szigetcsücsök felé, útközben megmutatott neki minden
egyes házat. Az út bal oldalán hat ház állt, jobbra négy. Az első ház, a vendégházhoz legközelebb
eső, Henrik Vanger bátyjáé, Haraldé volt. A kocka alakú kétszintes kőépület első ránézésre
elhagyatottnak tűnt; az ablakokban behúzott függönyök, a bejárathoz vezető utat fél méter magas
hó borította. Ha azonban jobban megnézte az ember, észrevehette a lábnyomokat. Valaki átgázolt
a havon az út és a bejárati ajtó között.
– Harald emberkerülő. Sosem jöttünk ki jól. A konszern ügyeit illető veszekedéseken kívül
– mert hát ő is résztulajdonos – hatvan éven keresztül alig beszéltünk egymással. Idősebb nálam,
kilencvenegy éves. Ő az egyetlen bátyám, aki még életben van. Később majd részletesebben is
mesélek róla, most csak annyit, hogy orvosnak tanult, és leginkább Uppsalában tevékenykedett.
Ide Hedebybe hetvenévesen költözött vissza.
– Ha jól értem, nincsenek jóban. Mégis szomszédok. Hogy van ez?
– Elég utálatos embernek tartom, és biztosan boldogabb lennék, ha Uppsalában marad, de övé a
ház. Gazember vagyok, igaz?
– Az még nem feltétlenül gazemberség, ha nem kedveli a bátyját.
– Életem első huszonöt-harminc évét azzal töltöttem, hogy állandóan megbocsátottam, és
felmentettem az olyanokat, mint Harald, arra hivatkozva, hogy rokonok vagyunk. Aztán rá kellett
jönnöm, hogy a családi kötelékekkel nem feltétlenül jár együtt a szeretet, s hogy valójában nincs
miért védelmembe venni Haraldot.
A következő ház Isabelláé volt, Harriet Vanger anyjáé.
– Az idén lesz hetvenöt éves. Még mindig mutatós nő, hiú is. Ezenkívül ő az egyetlen ember a
faluban, aki beszélő viszonyban van Haralddal, és időnként meglátogatja. Egyébként nincs túl sok
közük egymáshoz.
– Harriettel milyen kapcsolata volt Isabellának?
– Jó kérdés. Nők is lehetnek a gyanúsítottak között. Már meséltem, hogy gyakran hagyta
egyedül a gyerekeket. Nem tudom… nem hinném, hogy rosszat akart, egyszerűen csak képtelen
volt a felelősségvállalásra. Harriettel nem álltak túl közel egymáshoz, de sosem lettek ellenségek.
Isabella időnként kemény tud lenni, máskor meg elég elveszett. Majd megérted, miről beszélek,
ha találkozol vele.
Isabella szomszédját Cecilia Vangernek hívták. Ő volt Harald Vanger lánya.
– Azelőtt férjével élt, és Hedestadban lakott, de több mint húsz éve elvált. Ez a ház az enyém,
én ajánlottam fel, hogy költözzön be. Cecilia tanár, és sok szempontból az apja szöges ellentéte.
Hozzáteszem, nem is beszélnek egymással többet, mint amennyit muszáj.
– Milyen idős?
– 1946-ban született. Tehát Harriet eltűnésekor húszéves. És igen, aznap a szigetre látogató
vendégek egyike volt ő is.
Henrik Vanger elmélázott.
– Cecilia néha csapongónak tűnhet, de valójában ritka éles eszű nő. Nehogy alábecsüld! Ha
akad valaki, aki ki fogja szimatolni, hogy miben sántikálsz, hát az ő. El kell mondjam, hogy
egyike annak a kevés rokonomnak, akiket nagyra tartok.
– Ez egyúttal azt jelenti, hogy nincsen a gyanúsítottak között?
– Nem erre céloztam. Különben is azt szeretném, hogy az én véleményemtől, és az
elmondottaktól teljesen függetlenül mérlegeld ezeket a dolgokat.
Cecilia szomszédságában ugyancsak egy Henrik Vanger tulajdonában levő ház állt. Egy idős
házaspár vette bérbe Vangertől. Korábban a Vanger-konszern vezetésében dolgoztak mindketten.
A nyolcvanas években költöztek a Hedeby-szigetre, így nem sok közük lehetett Harriet
eltűnéséhez. A következő ház Birger Vangeré volt, Cecilia Vanger bátyjáé. Több éve üresen állt
az épület, amióta Birger Vanger beköltözött a városba egy modern kertesházba.
Az út két oldalán a legtöbb épület a múlt század elején épült masszív kőház volt, jellegében
csak az utolsó tért el tőlük, egy modern építésű villa – fehér téglaépület sötét spalettákkal, egy
elképesztően gyönyörű helyen. Mikael elképzelte, milyen nagyszerű kilátás nyílhat a felső szint
ablakaiból keletre, a tenger felé, és északra, Hedestad irányába.

– Itt lakik Martin Vanger, Harriet bátyja, a Vanger-konszern mostani feje. Ezen a telken állt
azelőtt a lelkészlak. De a régi épület nagy része leégett a hetvenes években. Martin 1978-ban
építtette a villát, amikor vezérigazgató lett.
Az út jobb oldalának végén lakott Gerda Vanger, Henrik Greger nevű bátyjának az özvegye, és
a fia, Alexander Vanger.
– Gerda sokat betegeskedik, reumás. Alexander résztulajdonos a konszernben, de beindított
néhány saját vállalkozást is, többek között éttermeket üzemeltet. Minden évben néhány hónapot
Barbadoson tölt, ott is vannak különböző turisztikai befektetései.
A Gerda és Henrik Vanger háza közötti telken két kisebb épület állt, mindkettő üresen.
Vendégháznak használták őket, a hazalátogató családtagok laktak bennük. Henrik háza mellett
ugyancsak egy nyugdíjas Vanger-konszern alkalmazott élt a feleségével a saját vásárlású
házában. Télen ez a ház is üresen állt, a hideg évszakot a házaspár Spanyolországban töltötte.
Mikael és Henrik Vanger visszaértek a kereszteződéshez, és ezzel véget ért a körséta.
Alkonyodott. Mikael magához ragadta a kezdeményezést.
– Henrik, csak magamat ismétlem, de újra elmondom, hogy a munka sikertelen lesz.
Természetesen elvégzem mindazt, amiért fel lettem véve. Megírom az önéletrajzát, és kívánsága
szerint végigolvasom a Harriet Vangerről szóló összes anyagot, amilyen alaposan és amennyire
kritikus szemmel csak bírom. De szeretném, ha belátná, hogy nem vagyok magánnyomozó,
lehetetlent vár tőlem.
– Nem várok én semmit. Csak egy utolsó esélyt szeretnék adni az igazságnak.
– Rendben.
– Inkább délután, estefelé vagyok aktív – folytatta Henrik. – Ebédidőtől kezdve többnyire
elérsz. Elintézem, hogy legyen itt a házban egy dolgozószobád. A rendelkezésedre áll majd,
amikor csak akarod.
– Köszönöm, de nem lesz rá szükség. Már van egy dolgozószobám a vendégházban, ott fogok
dolgozni.
– Ahogy megfelel.
– Ha magával szeretnék beszélni, arra jó lesz a maga dolgozószobája. De ma este még biztosan
nem fogom kérdésekkel ostromolni.
– Persze, gondoltam is. – Az öregember egyszerre meglepően félénknek tűnt.
– Beletelik néhány hétbe, míg átolvasom az összes anyagot. Ráadásul két fronton zajlik a
munka. Szerintem kezdhetnénk naponta egy-két óra interjúzással az életrajzhoz. Amikor pedig
már lesznek kérdéseim Harriet ügyével kapcsolatban, azokat is felteszem az üléseinken.
– Ésszerűnek hangzik.
– Szeretném, ha magam oszthatnám be az időmet.
– Természetesen. Tervezd csak meg a munka menetét.
– Ugye tudja, hogy le kell ülnöm néhány hónapot a börtönben? Nem tudom, mikor kerül rá sor,
de mivel nem áll szándékomban fellebbezni, valószínűleg még ebben az évben.
Henrik Vanger összehúzta a szemöldökét.
– Hát ez kellemetlen, de majd megoldjuk valahogy, ha itt az idő. Kérhetsz halasztást, nem?
– Ha van rá mód, és addigra sikerült elég anyagot gyűjtenem, akkor a családról szóló könyvön
a börtönben is tudnék dolgozni. De erről majd ráérünk akkor beszélni, amikor aktuálissá válik.
Még valami: én továbbra is a Millennium résztulajdonosa vagyok, a lap pedig jelenleg válságos
korszakát éli, ha történne valami, ami miatt muszáj Stockholmban lennem, akkor nincs mese,
félre kell tennem az itteni dolgaimat, és haladéktalanul vissza kell utaznom a fővárosba.
– Nem a jobbágyomnak szerződtél el. Azt kívánom, hogy következetesen, folyamatosan
foglalkozz a tőlem kapott feladatokkal. De magától értetődik, hogy a rutint neked kell
kialakítanod. Ha szabadságra kell menned, nem baj, ám ha észreveszem, hogy nem törődsz a
munkáddal, azt szerződésszegésnek kell tekintenem.
Mikael bólintott. Henrik Vanger elnézett a híd irányába. Sovány férfi volt. Mikaelnek hirtelen
az jutott az eszébe, hogy olyan, mint egy boldogtalan madárijesztő.
– Ami a Millenniumot illeti, nem ártana beszélgetnünk egyszer erről a válságról, hátha segíteni
tudok valamiben.
– A legnagyobb segítség az lenne, ha már ma felkínálná nekem Wennerström fejét egy tálcán.
– Van eszemben! – Az öreg szúrós szemmel nézett Mikaelre. – Az egyetlen dolog, amivel rá
bírtalak venni, hogy elvállald ezt a munkát, az Wennerström beígért leleplezése. Ha már most
megadom ezt az örömöt, abba fogod hagyni a munkát, ha arra szottyan kedved. Nem, ezt az
információt csak egy év múlva kaphatod meg.
– Henrik, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de maga egy év múlva talán már nem is él.
Henrik Vanger gondterhelten felsóhajtott, és lenézett a halászkikötőre.
– Van benne valami. Beszélek Dirch Frodéval, és megpróbálunk megoldást találni. De a
Millenniumnak esetleg másképpen is a segítségére lehetek. Ha jól tudom, a fő probléma, hogy a
hirdetők lemondják a megrendeléseiket.
Mikael lassan bólintott.
– Igen, a hirdetők kérdése az egyik húsba vágó problémánk, a válság azonban ennél mélyebben
gyökerezik. A hitelességünk kérdőjeleződött meg. Hiába van sok hirdetőnk, ha az emberek nem
akarják megvásárolni az újságot.
– Ezt én is átlátom. De ne feledkezz meg róla, hogy én még mindig egy meglehetősen nagy
vállalatcsoport vezetőségi tagja vagyok. Nekünk is szükségünk van a hirdetéseink elhelyezésére.
Beszéljünk még erről, jó? Kérsz vacsorát?
– Köszönöm, nem. Szeretnék berendezkedni a házamban, vásárolnék néhány dolgot, közben
szétnéznék egy kicsit a környéken. Holnap bemegyek Hedestadba, és veszek magamnak téli
ruhát.
– Remek ötlet.
– Jó lenne, ha közben a Harrietről szóló anyagot áthozatná hozzám.
– Megoldjuk.
– Gondolom, komoly óvintézkedések életbe léptetése mellett.

Mikael kocogó fogakkal ment vissza a vendégházba. Megnézte az ablakra szerelt hőmérőt.
Mínusz tizenöt fokot mutatott. Nem emlékezett rá, mikor fázott át utoljára ennyire egy alig több
mint húszperces sétától.
Az elkövetkező órát pakolászással töltötte. A bőröndből a ruhákat berakta a hálókamra
gardróbjába, a piperecikkeit a fürdőszobaszekrénybe. A másik táska egy kerekeken guruló
négyszögalapú zsák volt. Ebből könyveket, CD-ket és egy CD-lejátszót vett elő, ezenkívül néhány
jegyzetfüzetet, egy Sanyo diktafont, egy kis Mikrotek szkennert, egy hordozható tintasugaras
nyomtatót, egy Minolta márkájú digitális kamerát és egyéb holmikat, melyeket
nélkülözhetetlennek tartott az egyéves száműzetésben.
A CD-ket és a könyveket felrakta a dolgozószoba polcára két Hans-Erik Wennerströmről
gyűjtött anyagot tartalmazó mappa mellé. Az anyag igazából teljesen értéktelen volt, de nem volt
szíve kidobni. Mintha az a két mappa lenne pályája következő szakaszának alapköve.
Végül kinyitotta a vállsáskáját, és kirakta iBookját az íróasztalra. Amikor idáig ért a
pakolásban, egy pillanatra megtorpant és bárgyún körülnézett. – A vidéki élet örömei… Hamar
rájött, hogy nincs hova bedugnia a szélessávú internet kábelét. Még egy öreg modem
működtetéséhez szükséges telefoncsatlakozót sem talált.
Kiment a konyhába, hogy mobiltelefonjáról felhívja a Teliát. Némi bonyodalmak árán sikerült
előkeresniük a Henrik Vanger által leadott rendelést. Mikael megkérdezte, hogy van-e ADSL-
kapacitása a vezetéknek, mire azt a választ kapta, hogy egy hedebyi relén keresztül minden
megoldható, és néhány napon belül már lesz internete.

Délután négy óra is elmúlt már, amikor Mikael befejezte a rendrakást. Ismét felhúzta a vaskos
zoknikat, a csizmát, és felvett egy extra pulóvert. Az ajtóban megállt; eszébe jutott, hogy nem
kapott kulcsokat a házhoz. Stockholmi lakos lévén ösztönei erősen tiltakoztak az ellen, hogy ne
zárja be a bejáratot. Visszament a konyhába, kihúzogatott néhány fiókot. Végül az éléskamrában
találta meg a kulcsot egy szögön.
A hőmérő folyadékszála mínusz tizenhét fokig süllyedt. Mikael sebes léptekkel átsétált a
hídon, aztán felkapaszkodott a dombra. Elhaladt a templom előtt, és a házától kényelmes
távolságra, körülbelül háromszáz méterre fekvő Konsum üzletet vette célba. Két élelmiszerekkel
dugig megrakott papírszatyrot cipelt haza, azután újra átkelt a hídon. Most Susanne Híd
presszóját kereste fel. A pult mögött álló nő az ötvenes éveiben járhatott. Mikael megkérdezte
tőle, hogy tényleg ő-e Susanne. Elmondta neki, hogy ezentúl számíthat rá, mint törzsvendégére.
Mikael volt az egyetlen kuncsaft a helyiségben. Szendvicset rendelt, és kenyeret vett. Susanne
kávéval kínálta. Mikael elvette az állványról a Hedestads-Kurirent és leült egy asztalhoz, ahonnét
az ablakon át a hídra és a kivilágított templomra látott. A sötétség által keretbe foglalt látkép
olyan volt, mint egy karácsonyi képeslap. Nagyjából négy perc alatt kiolvasta az újságot. Az
egyetlen figyelmet érdemlő szövegben röviden arról tudósítottak, hogy egy helyi politikus,
bizonyos Birger Vanger (Néppárt) IT TechCent néven technológiai fejlesztési központot kíván
létesíteni Hedestadban. Mikael fél órát töltött a presszóban. Hatkor ugyanis záróra volt.

Este fél nyolckor Mikael felhívta Erikát, de az előfizető pillanatnyilag nem volt elérhető. Leült
a lócára a konyhában, megpróbált olvasni egy kicsit. A regény a fülszöveg alapján egy feminista
tinédzser szenzációs írói debütálása volt. Arról szólt, hogyan próbálta meg az írónő rendbe tenni
szexuális életét egy párizsi utazás alkalmával. Mikael kíváncsi lett volna, vajon őt is
feministának neveznék-e, ha kamaszos hangvételű regényt írna a szexuális életéről. Valószínűleg
nem. Azért vette meg a könyvet, mert a kiadó egy új Carina Rydbergként ünnepelte a szerzőt.
Mikael hamar rájött, hogy az összehasonlítás alaptalan, mind a stílus, mind a tartalom
vonatkozásában. Lerakta a könyvet, és inkább egy Hopalong Cassidyről szóló westernnovellát
kezdett olvasni az 1950-es években megjelent Re-kordmagasinetben.
Minden félórában tompán megkondult a templom harangja. Az út túloldalán Gunnar Nilsson
intéző ablakai világítottak, de Mikael egy lelket sem látott a házban. Harald Vanger háza sötét
volt. Kilenc óra körül egy autó hajtott át a hídon, és eltűnt a sziget csücske felé. Éjfélkor
lekapcsolták a templom díszkivilágítását. Ilyen volt a pezsgő éjszakai élet Hedebyben egy január
eleji pénteken. Hihetetlenül nagy volt a csönd.
Mikael újabb kísérletet tett rá, hogy felhívja Erikát. Ezúttal az üzenetrögzítőjét érte el. Hagyott
neki egy üzenetet, aztán lekapcsolta a lámpát, és lefeküdt. Elalvás előtt az volt az utolsó
gondolata, hogy még a végén megbolondul ebben a hedebyi elszigeteltségben.

Különös érzés volt ekkora csöndben ébredni. Mikael egy másodperc töredéke alatt a mély
álomból a teljes éberség állapotába került. Aztán csak feküdt és hallgatózott. A szobában hideg
volt. Később elfordította a fejét, hogy megnézze a karóráját, amit előző éjszaka egy sámlira
rakott le az ágya mellé. Hét óra nyolc perc volt – Mikaelnek mindig nehezére esett reggel
felkelnie, legalább két ébresztőórára volt szüksége a művelethez. Most azonban magától ébredt,
ráadásul kipihenten.
Feltette a kávét, aztán beállt a zuhany alá, s hirtelen azon kapta magát, hogy jóleső érzés tölti
el. Kalle Blomkvist – kutatóúton az isten háta mögött.
A zuhany keverőcsapjából a legfinomabb érintésre tűzforróról jéghidegre váltott a víz
hőmérséklete vagy fordítva. Hiányzott a konyhaasztalról a reggeli újság. A vaj megfagyott a
hűtőben. Az evőeszközös fiókban nem volt sajtszeletelő. Kint egyelőre koromsötét volt
mindenütt, a hőmérő mínusz huszonegy fokot mutatott. Így kezdődött a szombat.

A hedestadi busz a Konsum élelmiszerbolt előtt állt meg. Mikael visszavonulásának évét a
bevásárlókörút tervének megvalósításával kezdte. A hedestadi vasútállomáson szállt le,
körbesétálta a várost. Megvette a téli bakancsot, vásárolt két jégeralsót, néhány meleg
flanelinget, egy tisztességes félhosszú téli dzsekit, egy meleg sapkát és egy pár bélelt kesztyűt. A
Teknikmagasinetben, a műszaki áruk boltjában talált egy kis teleszkópos antennájú, hordozható
tévét. Az eladó szavát adta, hogy ha más nem, a Svéd Televízió csatornái foghatóak lesznek rajta
Hedeby-ben is. Mikael jelezte, hogy visszakéri a pénzét, ha mégsem.
 Bement a városi könyvtárba, olvasójegyet váltott, és kikölcsönzött két Elizabeth George-
krimit. Egy papírkereskedésben beszerzett néhány írószert és jegyzetfüzetet. Vett egy új
sporttáskát is, hogy legyen miben hazacipelnie a portékát.
Végezetül vásárolt egy csomag cigarettát; tíz évvel azelőtt hagyta abba a dohányzást, időről
időre azonban visszaesett. Most is nikotinéhség jött rá. De aztán bontatlanul tette zsebre a
cigarettás dobozt. Utoljára egy optikushoz tért be, itt kontaktlencse-ápoló folyadékot vett, és új
kontaktlencséket rendelt.
Két órára visszaért Hedebybe. Éppen az árcédulákat vagdosta le az újonnan vett
ruhadarabokról, amikor meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Egy ötven év körüli szőke nő
kocogtatta meg az ajtófélfát, és a következő pillanatban már át is lépett a konyhaajtó küszöbén.
Piskótát hozott egy süteményes tálon.
– Jó napot! Gondoltam, beköszönök. Helen Nilssonnak hívnak, és itt lakom az út túloldalán.
Szomszédok leszünk.
Mikael kezet fogott a nővel és bemutatkozott.
– És a tévében is láttam. Olyan jó, hogy sötétedéskor kigyúlnak a fények a vendégházban.
Mikael kávét tett fel – a nő ellenkezett, de végül leült a konyhaasztalhoz. Kinézett az ablakon.
– Na, jön Henrik meg a férjem. Azokat a kartondobozokat biztosan magának hozzák.
Henrik Vanger és Gunnar Nilsson egy taligával álltak meg a ház előtt. Mikael kisietett az
üdvözlésükre, és segített bevinni a négy nagy kartondobozt a vaskályha elé a padlóra. Aztán
kávéscsészéket vett elő, és nekilátott, hogy felszeletelje Helen piskótáját.
Gunnar Nilsson és Helen kedves emberek voltak. Nem tűntek kíváncsiskodónak, nem próbálták
kipuhatolni, mit keres Mikael Hedebyben – az a tény, hogy Henrik Vangernek dolgozott,
kielégítő magyarázat volt a számukra. Mikael csöndben figyelte Nilssonék és Henrik Vanger
összjátékát, s úgy látta, hármójuk kapcsolata híján van minden erőltetettségnek. A faluról
csevegtek, meg arról, hogy vajon ki is építette az öreg vendégházat, amelyben Mikael lakott. A
Nilsson házaspár időnként kijavította Vangert, ha azt megcsalta az emlékezete, ő pedig cserébe
elmesélt egy vicces történetet Gunnar Nilssonról. A férfi egy este hazafelé menet arra lett
figyelmes, hogy valaki a híd túloldaláról az ablakon keresztül próbál meg behatolni a
vendégházba; Nilsson átkelt az úton, odament a házhoz, és megkérdezte a betörőt, hogy miért
nem használja inkább a bejárati ajtót, amikor az mindig nyitva áll. Gunnar Nilsson Vanger
meséje közben felfedezte Mikael kis tévéjét, s miután gyanakodva megvizsgálta, felajánlotta
Mikaelnek, hogy menjen át hozzájuk, ha szeretne megnézni valamilyen érdekes műsort, nekik
parabolaantennájuk is van.
Henrik Vanger maradt még egy kicsit Nilssonék távozása után. Az öregember még
szükségesnek tartotta elmondani Mikaelnek, hogy az átadott dokumentumokat tetszése szerint
osztályozhatja, s ha valami esetleg nem stimmelne, csak keresse őt bátran. Mikael megköszönte a
segítséget, s hozzátette, hogy biztosan rendben lesz minden.
Amikor egyedül maradt, bevitte a dobozokat a dolgozószobába, és nekiállt a szortírozásnak.

Henrik Vanger harminchat éven keresztül nyomozott eltűnt unokahúga után. Mikael nem tudta
eldönteni, hogy őrült megszállottságnak tartsa-e az idős férfi töretlen érdeklődését vagy az évek
során kialakult intellektuális játéknak. Az öreg pátriárka szemmel láthatóan egy hobbirégész
módszerességével végezte feladatát. Kutatásainak eredménye közel hét folyóméternyi
dokumentációra rúgott.
Az anyag váza a rendőrségi nyomozás során megtelt huszonhat mappából állt. Mikael alig
hitte, hogy egy „normális” eltűnési esetben ilyen hatalmas mennyiségű nyomozási anyag
keletkezhet. Henrik Vangernek ugyanakkor valószínűleg elég nagy befolyása volt ahhoz, hogy a
hedestadi rendőrséget rávegye minden elképzelhető és elképzelhetetlen nyom alapos
megvizsgálására.
A rendőrségi anyagon kívül újságkivágásokkal, fotókkal teli albumokat talált a dobozokban,
térképeket, szuveníreket, ismertetőket Hedestadról és a Vanger-vállalatokról, Harriet Vanger
naplóját (bár ez nem volt túl sűrűn teleírva), tankönyveket, orvosi igazolásokat és így tovább.
Volt ott tizenhat darab bekötött A4-es füzet, Henrik Vanger saját nyomozási hajónaplói. Az öreg
pátriárka e jegyzetfüzetekbe írta le szép kézírásával észrevételeit, ötleteit. Mikael belelapozott a
füzetekbe. A szépirodalmi jellegű szöveg azt a benyomást keltette benne, mintha régi jegyzetek
letisztázott változatát olvasná. Tíz további mappát emelt ki a dobozokból, ezek a Vanger család
különböző tagjairól gyűjtött anyaggal voltak teli; csupa gépelt lap, nyilvánvalóan hosszú időszak
termése lehetett.
Henrik Vanger szorgalmasan nyomozott családtagjai ügyes-bajos dolgai után.

Hét óra felé járhatott az idő, amikor Mikael meghallotta a nyávogást. Kinyitotta a bejárati
ajtót. Egy vörhenyes bundájú macska surrant be lába mellett a melegbe.
– Tökéletesen megértelek – mondta Mikael.
A macska körbeszimatolt a házban. Mikael tejet töltött neki egy tálkába, amit a hálás állat
pillanatok alatt fellefetyelt. Miután ezzel megvolt, felpattant a konyhai lócára és
összegömbölyödött. Eszébe sem volt elmozdulni onnét.

Már este tíz óra is elmúlt, mire Mikael áttekintette az anyagot, és mindent a megfelelő rendben
elhelyezett a polcokon. Kiment a konyhába, feltett egy kávét és megkent magának két
szendvicset. A macskát megkínálta egy kis virslivel és májkrémmel. Ő maga egész nap nem evett
rendesen; az igazat megvallva, nem is érdekelte nagyon az evés. Miután elfogyasztotta könnyű
vacsoráját, elővette a cigarettacsomagot a zsebéből és kibontotta.
Lehallgatta a mobiltelefonja üzenetrögzítőjét; Erika nem jelentkezett. Megpróbálta felhívni, de
ismét csak a rögzítő hangja szólalt meg.
Mikael magánnyomozásának első intézkedései között szerepelt, hogy beszkennelte a Hedeby-
szigetnek Henrik Vangertől kölcsönkapott térképét. Minden házhoz odaírta lakójának nevét,
mivel most még emlékezett rá. Elég hamar rájött, hogy sok időbe telik majd beazonosítania a
népes Vanger klán tagjait.

Éjfél előtt jó melegen felöltözött, felvette új bakancsát, és sétára indult a hídon túlra. A
templom alatt lekanyarodott az útról a vízhez.
A tengerszorost és a régi kikötőt jég borította, de valamivel kijjebb látszott a sötét vízfelszín.
Mialatt ott állt, kialudt a templom díszkivilágítása. Egyszerre sötétség vette körül. Hideg éjszaka
volt, a kristálytiszta égbolton ragyogtak a csillagok.
Mikaelre hirtelen rátört a kedvetlenség. Nem értette, miért hagyta magát rábeszélni erre a
képtelen feladatra. Erikának igaza volt. Időpocséklás az egész. Valójában Stockholmban lenne a
helye – ha lehetséges, Erikával egy ágyban –, hogy együtt készülhessenek a Hans-Erik
Wennerström ellen indítandó háborúra. Ha nappal lett volna, azon nyomban felkeresi Henrik
Vangert, hogy felbontsa vele a szerződést és hazautazzon. Ám ha a templomdombról átnézett a
szigetre, megfigyelhette, hogy a Vanger-házban már sehol sem ég a villany. A templom tövéből
látta a sziget összes épületét a szoros felőli oldalon. Harald Vanger ablakai szintén sötétek voltak
már, Cecilia Vanger házában és Martin Vanger villájában ellenben világított még egy-egy lámpa.
A bérbe adott ház lakói is fent voltak még. A csónakkikötőben Eugen Norman huzatos
vityillójában is zajlott még az élet. A ház kéményéből szikraeső lövellt az ég felé. Égett a villany
a presszó feletti emeleten is. Mikael azon töprengett, hogy Susanne lakik-e ott, s ha igen, vajon
egyedül.

Vasárnap reggel sokáig aludt. Az egész házat betöltő őrült zúgásra riadt lel. Egy-két
másodpercbe telt, míg rájött, hogy hol van, és hogy a zúgás nem más, mint az istentiszteletre
hívó harangszó, ebből viszont arra kellett következtetnie, hogy már tizenegy óra körül járhat az
idő. Levertnek érezte magát, ezért egy darabig még az ágyban maradt. Amikor meghallotta a
sürgető nyávogást, felkelt és kiengedte a macskát.
Tizenkettőkor túl volt a zuhanyozáson és a reggelin. Nagy elhatározással lépett be a
dolgozószobába. Leemelte az első rendőrségi anyagot tartalmazó mappát a polcról. Azután
elbizonytalanodott. Az ablakon át idelátszott Susanne Híd presszójának reklámtáblája. Betette a
mappát a válltáskába, és felöltözött. A kávézó azonban dugig volt vendégekkel. Mikael egyszerre
választ kapott a kérdésre, amely egy ideje már ott motoszkált a fejében: miért nem megy tönkre
egy presszó egy olyan elhagyatott helyen, mint Hedeby? Susanne tehát a templomba járókra
szakosodott, az esküvőkre, temetésekre és hasonló eseményekre érkező kávéfogyasztókra.
Mikael inkább sétált egyet. A Konsum vasárnap zárva tartott, úgyhogy gyalogolt még pár száz
métert, míg egy benzinkúthoz nem ért. Itt újságokat vett. Egyórás sétája alatt megkerülte Hedeby
szárazföldi részét. A templom és a hozzá közel eső házak alkották a falu régi magját. Kétszintes
kőházak – Mikael megítélése szerint az 1910-es, 1920-as években építhették őket – álltak a rövid
főutcaszerűség két oldalán. A bekötőúttól északra jól karbantartott bérházak emelkedtek
gyermekes családok számára kialakított lakásokkal. A part mentén, a templom déli oldalán egy
villanegyed épült. Hedeby kétségtelenül gazdag falunak számíthatott, lakosainak jelentős része
tehetős hedestadi döntéshozókból és hivatalnokokból állt.
Mire visszaért, már megritkult a vendégsereg Susanne Híd presszójában. Susanne a szennyes
edényeket szedegette össze az asztalokról.
– Vasárnapi roham? – kérdezte Mikael.
A nő bólintott, és besimított a füle mögé egy hajtincset.
– Jó napot, Mikael.
– Szóval emlékszik a nevemre!
– Nehéz elfelejteni – felelte a nő. – Láttam karácsony előtt a televízióban azon a bírósági
tárgyaláson.
Mikael rögtön zavarba jött.
– Hát… muszáj megtölteniük valamivel a hírműsort – motyogta, és behúzódott a
sarokasztalhoz, ahonnan kilátás nyílt a hídra. Amikor pillantása újra találkozott Susanne-éval,
látta, hogy a nő mosolyog.

Délután három órakor Susanne közölte, hogy aznapra bezárja a kávézót. A templomi rohamot
követően csak néhány vendég érkezett. Mikael addigra körülbelül a nyomozati anyag első
mappájának az ötödét olvasta el. Becsukta, berakta jegyzetfüzetével együtt a táskájába, és sebes
léptekkel elindult a hídon át hazafelé.
A macska már várt rá a lépcsőn. Mikael körülnézett, hogy megtudja, kié lehet. Aztán
beengedte magához, így legalább volt egy kis társasága.
Újra megpróbált telefonálni Erikának, de továbbra is csak a nő üzenetrögzítője kapcsolt be.
Erika valószínűleg rettentően dühös volt rá. Hívhatta volna a szerkesztőségben is vagy az otthoni
számán, de hősiesen visszafogta magát. Már épp elég üzenetet hagyott eddig is. Inkább kávét
főzött, odébb tessékelte a macskát a lócán, és ismét felnyitotta az asztalon heverő mappát.
Lassan, nagy odafigyeléssel olvasott, hogy egyetlen apró részletet se szalasszon el. Amikor
aztán késő este befejezte a munkát, már több oldalt telerótt a jegyzetfüzete margójára írt
emlékeztetőkkel és olyan kérdésekkel, melyekre a többi mappában remélt választ. Az anyagot
időrendi sorrendben rakták össze; Mikael nem tudta eldönteni, hogy Henrik Vanger rendezte-e
így, vagy a rendőrségen tárolták ilyen szisztéma szerint a dokumentumokat a hatvanas években.
A legelső lap egy kézzel írt jelentés fénymásolata volt a hedestadi rendőrség készültségi
központjából. A telefonhívásra válaszoló rendőr, Ryttinger őrp. kézjeggyel látta el a papírt.
Mikael őrparancsnoknak fordította a rövidítést. A bejelentést tevő személy nevénél Henrik
Vanger szerepelt, mellette ott állt Vanger címe és telefonszáma. A jelentés készítésének
időpontja vasárnap délelőtt 11 óra 14 perc, 1966. szeptember 23. A rendkívül helytakarékos
szöveg így szólt:
Telefonhív.: H. Vanger bejel., hogy unokahúga (?) Harriet Ulrika VANGER, szül. 1950. jan. 15.
(16 éves) szombaton du. eltűnt otthonról, Hedeby-szigetről. A bejelent, tevő hangja aggodalomról
árulk.
11 óra 20 perckor készült egy bejegyzés, mely szerint P-014-et (vajon a rendőrautó száma
lehetett, esetleg egy járőré, vagy egy hajóé?) utasították, hogy vonuljon ki a helyszínre.
11 óra 35 perckor a Ryttingerénél nehezebben kivehető kézírással valaki azt vetette papírra,
hogy Magnusson őrm. jel.: a híd Hedeby-szigetére továbbra is lezár. Közl. hajóval. A margón
olvashatatlan aláírás.
12 óra 14 perckor visszatért Ryttinger: Magnusson őrm. tel.-on jel. H-byből: a 16 éves Harriet
Vangert szombat kora du. óta nem találják. Csal. aggódik. Valósz. nem aludt az ágyában az
éjszaka. Szigetet nem hagyhatta el – hídon tört. baleset miatt. A megkérd, csal. tagok közül
senkinek nincs tudomása HV hollétét itt.
12 óra 19 perc: G. M.–t telefonon ért. az ügy részl.-ről. Az utolsó bejegyzés időpontja 13 óra 42
perc: G. M. h-byi helyszínen; átveszi az ügy kivizsg.-át.

Már a következő lap feloldotta a G. M. monogram titkát. Egy Gustaf Morell nevű rendőr-
főfelügyelőt takart, aki miután hajóval megérkezett a szigetre, átvette az irányítást, és mindjárt
hivatalos jelentést készített Harriet Vanger eltűnéséről. A bevezető jegyzetek indokolatlan
rövidítéseitől eltérően Morell jelentései gépírással készültek, világos megfogalmazásban. A
következő oldalak arról szóltak, milyen intézkedéseket foganatosítottak a kivizsgálás
megindítása érdekében – mindezt olyan részletességgel és szakértelemmel tárgyalta a jelentést
készítő személy, hogy Mikael egyik ámulatból a másikba esett a szöveg olvasása közben.
Morell módszeresen haladt előre. Először Henrik Vangerrel beszélt, Isabella Vanger, Harriet
mamája társaságában. Azután szép sorban beszélt Ulrika Vangerrel, Harald Vangerrel, Greger
Vangerrel, Martin Vangerrel, Harriet bátyjával, valamint Anita Vangerrel. Mikael úgy sejtette,
hogy valamiféle csökkenő fontossági sorrendet követtek, amikor kikérdezték a rokonokat.
Ulrika Vanger Henrik Vanger anyja volt, az „özvegy királyné”. Ulrika Vanger a nagy Vanger-
házban lakott akkoriban, de nem tudott semmilyen felvilágosítással szolgálni az üggyel
kapcsolatban. Előző este korán lefeküdt, s egyébként már napok óta nem látta Harrietet.
Valószínűleg ő ragaszkodott a Morell felügyelővel való találkozáshoz, hogy tudtára adja,
mennyire fontosnak tartja a rendőrség azonnali bevonását az eset kivizsgálásába.
Harald Vanger, Henrik bátya volt a következő a sorban, övé volt a második hely a befolyásos
családtagok listáján. Elmondta, hogy sebtében ugyan összefutott Harriettel, amikor a lány
visszaért a hedestadi ünnepségről, de azt is hozzátette: Nem láttam őt a hídon bekövetkezett
baleset óta, és semmilyen értesülésem nincs későbbi tartózkodási helyét illetően.
Henrik és Harald bátyja, Greger Vanger elmondása szerint akkor találkozott az eltűnt tizenhat
éves lánnyal, amikor Harriet Hedestadból visszaérve Henrik dolgozószobájába ment, és arra kérte
Henriket, hogy hadd beszéljen vele. Greger Vanger azt is elmondta, hogy ő személyesen nem
beszélt a lánnyal, csak röviden üdvözölte. Ő sem tudta, hol lehet Harriet, de hangot adott annak
az elképzelésének, hogy a meggondolatlan lány esetleg valamelyik barátjához ment anélkül, hogy
előzőleg szólt volna róla, és biztosan hamarosan előkerül. Arra a kérdésre, hogy ez esetben
milyen úton hagyta el Harriet a szigetet, Greger Vanger nem tudott válaszolni.
A Martin Vangerrel készült interjú gyorsan lezajlott. Martin végzős gimnazista volt
Uppsalában, Harald Vanger uppsalai házában lakott. Ezen a szombaton Martin nem fért be Harald
Hedebybe induló autójába, így vonattal utazott haza, s mivel későn érkezett, a híd túloldalán
rekedt a baleset miatt. Csak valamikor késő este vitte át egy hajó a szigetre. Morell azt remélte,
hátha megemlített Martinnak valamit a húga, esetleg utalt is rá, hogy szökni készül. A felvetést
Harriet anyja határozottan elutasította, de Morell főfelügyelő is rögtön átlátta, hogy a szökési
elmélet halvány reménysugár csupán. Mint kiderült, Martin a nyári szünet óta nem beszélt a
testvérével, és semmi figyelmet érdemlő információval nem szolgálhatott.
Anita Vanger Harald Vanger lánya volt, de tévedésből. Harriet unokatestvéreként említették a
feljegyzések. Valójában Harriet apjának, Gottfriednek volt az unokatestvére. Anita Vanger első
éves egyetemi tanulmányait végezte Stockholmban, a nyarat viszont Hedeby-ben töltötte, ahol
összebarátkozott a vele majdnem egyidős Harriettel. Anita Vanger beszámolt róla, hogy azon a
szeptemberi szombaton apjával érkezett a szigetre, és már előre várta, hogy találkozhasson
Harriettel, amiből aztán nem lett semmi. Elmondta, hogy aggódik Harrietért, s hogy egyáltalán
nem volt jellemző az unokatestvérére, hogy se szó, se beszéd csak úgy eltűnjön. Ezt a kijelentését
Henrik és Isabella Vanger nyilatkozatai is megerősítették.
Mialatt Morell főfelügyelő interjút készített a családtagokkal, elrendelte, hogy Magnusson és
Bergman őrmesterek a 014-es járőrszolgálattól még sötétedés előtt szervezzék meg a sziget
átfésülését. A híd lezárása miatt nehéz volt erősítést hívni a szárazföldi oldalról, azt vontak be,
akit tudtak. Harminc különböző korú és nemű személy mozgósításával végezték el az első
kutatást. A délután folyamán ellenőrizték a halászkikötő lakatlan házait, a partvonalat a
szigetcsúcs környékén, a faluhoz legközelebb eső erdőterületeket, valamint a halászkikötő felett
emelkedő úgynevezett Söderberget-dombot. Az utóbb említett hely átkutatására azután került sor,
miután valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy Harriet esetleg azért ment fel oda, mert onnan jobb
rálátás nyílt a hídon történt balesetre. Járőröket küldtek Östergårdenbe is, valamint Gottfried kis
házához a sziget túloldalán, Harriet tudniillik néha ott is megfordult.
A keresés mindazonáltal eredménytelenül zárult, s csak valamikor este tíz felé fejeződött be,
jóval sötétedés után. Éjszaka fagypontig süllyedt a hőmérséklet.
A délután folyamán Morell főfelügyelő berendezkedett új főhadiszállásán, a Henrik Vanger
által rendelkezésre bocsátott szalonban a Vanger-ház földszintjén. Nem sokat tétlenkedett.
Isabella Vanger társaságában felkereste Harriet Vanger szobáját, és az anya segítségével
igyekezett kideríteni, hogy hiányzik-e a szobából valami, ruha, táska vagy bárminemű tárgy, ami
arra utalna, hogy Harriet Vanger megszökött otthonról. Isabella Vanger nem volt túl készséges,
és nem tűnt különösebben jól értesültnek lánya ruhásszekrényének tartalmát illetően. Mint
elmondta, lánya gyakran hordott farmert, az viszont szerinte mind egyforma. Az íróasztalon
megtalálták Harriet kézitáskáját, a táskában a személyi igazolványát, egy pénztárcát, benne
kilenc korona ötven őrét, egy fésűt, egy kis tükröt, valamint egy zsebkendőt. A szemle után
Harriet szobáját lezárták.
Morell több személyt magához hívatott kihallgatásra, családtagokat és alkalmazottakat
egyaránt. Mindegyik beszélgetésről precíz jegyzőkönyv készült.
Amikor a sziget első átfésülését követően a kutatás résztvevői eredmény nélkül tértek vissza,
Morell elhatározta, hogy egy újabb, az előzőnél alaposabb keresőakciót szervez. Az este és az
éjszaka folyamán erősítést hívtak; Morell többek között kapcsolatba lépett a Hedestadi
Tájfutóklub elnökével, és könyörgött neki, hogy toborozzon klubtagokat az ismételt kutatáshoz.
A főfelügyelőt éjfélkor tájékoztatták, hogy másnap reggel hét órakor ötvenhárom aktív, többnyire
az ifjúsági szekcióban leigazolt sportolóra számíthat a Vanger-ház előtt. Henrik Vanger is
besegített. Reggelre ötven dolgozót rendelt magához a Vanger-konszern helyi papírgyárának
reggeli műszakából. Ezenkívül élelemről és innivalóról is gondoskodott.
Mikael Blomkvist maga elé képzelte, milyen jelenetek játszódhattak le a Vanger-házban és
környékén ezekben a napokban. A hídon történt baleset nagyban hozzájárult az első órák
zűrzavarához; egyrészt, mivel így nehéz volt komolyabb erősítést kapniuk a szárazföldről,
másrészt azért, mert mindenki úgy gondolta, hogy két ennyire közeli helyen és időben
bekövetkezett drámai eseménynek feltétlenül közük kell legyen egymáshoz. Amikor felemelték
és elvontatták a tartálykocsit, Morell nyomozó még a hídhoz is lement, hogy ellenőrizze, nem
került-e Harriet valami véletlen folytán a roncs alá. Igazából ez volt a főfelügyelő egyetlen
ésszerűtlen cselekedete a vizsgálatok során, mivel bizonyított tény volt, hogy a lány a baleset
után is feltűnt a szigeten. A nyomozó azonban csak nem szabadult a két esemény közötti
összefüggés gondolatától.

Az első zaklatott napot követően nem sok remény maradt az ügy gyors lezárására és pozitív
kimenetelére. A remény helyét fokozatosan kétféle elmélet foglalta el. Ezek egyike szerint
Harriet Vanger megszökött. Morell a nyilvánvaló ellenérvek dacára sem akarta elvetni ezt az
eshetőséget. Körözési parancsot adott ki, és elrendelte, hogy a Hedestadban járőröző rendőrök
nyitott szemmel járjanak, hátha felbukkan az eltűnt kislány. A bűnügyi alosztály egyik
munkatársának parancsba adta, hogy kérdezze ki a buszvezetőket és a vasútállomás dolgozóit,
nem látták-e Harriet Vangert valahol.
A kutatások eredménytelenségéről érkező hírek egyre növelték annak valószínűségét, hogy
Harriet Vanger balesetet szenvedett. Ez a második elmélet határozta meg a következő napok
nyomozásának menetét.
A sziget komoly erőket mozgósító átfésülése Harriet eltűnése után két nappal – már amennyire
Mikael Blomkvist meg tudta ítélni – a legnagyobb körültekintéssel és szakértelemmel zajlott le.
Tapasztalt rendőrök és tűzoltók szervezték meg a keresést, s habár a Hedeby-szigetnek tényleg
volt néhány nehezen megközelíthető pontja, az egész terület nem volt nagy, így még aznap
sikerült átkutatni minden zegét-zugát. A szigetet körülvevő vizeket egy rendőrhajó és két
önkéntes csónak kutatta át, amilyen alaposan csak lehetett.
Másnap csökkentett létszámmal folytatódott a keresés. Újabb átfésülésre küldték ki a járőröket
a nehezen hozzáférhető terepekre, különös tekintettel az Erődítménynek nevezett területre – egy
elhagyott bunkerrendszerbe, amelyet a partvédelem épített még a második világháború idején.
Ezen a napon átvizsgálták a falu minden szegletét, a kutakat, pincéket, padlásokat, kamrákat,
egyszóval minden elképzelhető rejtekhelyet.
A harmadik napon, a keresés beszüntetésekor készült szolgálati bejegyzés alig titkolt
frusztráltságról árulkodott. Gustaf Morell még természetesen nem tudhatta, hogy addigi
nyomozása során máris elérte, amit elérhetett – ennél tovább később sem jutott. Feljegyzésében
mindenesetre hangot adott megdöbbenésének, és nem igazán tudta, mi legyen a következő lépés,
a következő hely, ahol folytatódhatna a kutatás. Harriet Vanger eltűnt, mint a kámfor. És ezzel
elkezdődött Henrik Vanger negyven éve tartó kálváriája.
KILENCEDIK FEJEZET
 Január6., hétfő – január8., szerda
Mikael sokáig olvasott az éjszaka. Másnap későn kelt fel. Henrik Vanger házának bejárata előtt
egyéves tengerészkék Volvo parkolt. Ahogy Mikael lenyomta volna a kilincset, nyílt az ajtó, és
egy ötven év körüli férfi lépett ki rajta. Majdnem egymásnak ütköztek. A férfi rohant valahova.
– Tessék. Segíthetek valamiben?
– Henrik Vangerhez jöttem – felelte Mikael.
A férfi tekintete egyszerre felcsillant. Elmosolyodott és a kezét nyújtotta.
– Akkor bizonyára Mikael Blomkvisthez van szerencsém. Ugye, maga segít Henriknek a
családi krónika megírásában?
Mikael bólintott és kezet fogott vele. Henrik Vanger tehát elkezdte terjeszteni a mindent
megmagyarázó fedőtörténetet, hogy mindenki értse, mit keres Hedestadban. Bár a férfi
– valószínűleg az irodákban és tárgyalótermekben eltöltött hosszú éveknek köszönhetően
– túlsúlyos volt, Mikael rögtön felfedezte arcában a Harriet Vangerre emlékeztető vonásokat.
– Martin Vanger vagyok – mondta a férfi, megerősítve Mikael feltételezését. – Isten hozta
Hedestadban.
– Köszönöm.
– Nem olyan rég láttam magát a televízióban.
– Ezt valahogy senki nem ússza meg.
– Hát igen, Wennerström… hogy is fogalmazzak… nem örvend túl nagy népszerűségnek ebben
a házban.
– Henrik említette már.
– Néhány napja tudom tőle, hogy magát bízta meg ezzel a munkával. – Martin Vanger hirtelen
elnevette magát. – Azt is elárulta, hogy valószínűleg csak Wennerström miatt vállalta el a
feladatot itt a semmi szélén.
Mikael egy másodpercig hezitált, mielőtt kibökte volna, mi az igazság.
– Igen, ez sem volt elhanyagolható szempont, de mindenféleképpen el kellett jönnöm
Stockholmból, és Hedestad a legjobbkor bukkant fel a láthatáron. Azt hiszem. Ugyanakkor nem
tehetek úgy, mintha soha nem lett volna az a bírósági tárgyalás. Börtönben kell majd ülnöm egy
ideig.
Martin Vanger bólintott, és megint komoly arcot vágott.
– Van lehetősége a fellebbezésre?
– Ebben az esetben semmi értelme. Martin Vanger az órájára nézett.
– Ma este Stockholmban kell lennem, muszáj elrohannom. De pár nap múlva visszajövök.
Jöjjön át hozzám vacsorára! Igazán kíváncsi vagyok rá, hogy mi minden történt magával.
Újból kezet ráztak, aztán Martin Vanger a Volvóhoz lépett, és kinyitotta az ajtaját. Még
egyszer visszafordult, s odakiáltott Mikaelnek:
– Henriket az emeleten találja, menjen csak be nyugodtan!

Henrik Vanger a dolgozószobájában üldögélt a kanapén, előtte újságok hevertek az asztalon, a

Hedestads-Kuriren, a Dagens Industri, a Svenska Dagbladet – egyike a két legnagyobb svéd
napilapnak –, valamint a két nagy esti hírlap aznapi száma.
– Összefutottam Martinnal a ház előtt.
– Elsietett, hogy megmentse a Vanger-birodalmat – felelte Henrik Vanger, és felemelte a
termoszt. – Kávét?
– Igen, köszönöm – felelte Mikael. Aztán leült, és azt firtatta, mitől tűnik Henrik Vanger olyan
jókedvűnek.
 – Emlegetnek az újságok.
Mikael elé tolta az egyik esti lapot. Az újság egy Rövidzárlat a médiában című cikknél volt
kinyitva. A szöveget egy azelőtt a Finansmagasinet Monopolnál dolgozó újságíró írta. Arról volt
híres, hogy gúnyos hangon húzott le mindenkit, aki lelkesen tevékenykedett valamilyen
kérdésben, uram bocsá' bátran kiállt bizonyos ügyekért. Feministák, antirasszisták,
környezetvédők mindig számíthattak egy-egy tőle érkező, megsemmisítő csapásra. A szóban
forgó írástudó arról viszont nem volt ismert, hogy bármikor részt vett volna egyetlen komoly
vitában. Ezek szerint tehát a közelmúltban médiakritikussá avanzsált, és a per lezárása után
néhány héttel minden figyelmét Mikael Blomkvistnek szentelte, akit egyébként komplett
idiótának nevezett, Erika Bergert pedig gyenge kezű, buta libaként állította be:

Híre ment, hogy a Millennium hamarosan befuccsol, pedig a lap főszerkesztője – hadd
fogalmazzunk tömören – igazi feminista, és roppant édesen durcizik a televízióban. Az újság
éveken keresztül elevickélt valahogy, hála a szerkesztőség által izzadságosan fenntartott
imidzsnek, mely szerint a lapnál dolgozó fiatal zsurnaliszták az oknyomozó újságírás képviselői
lennének, akik a gazdasági élet gaztevőinek leleplezésére szövetkeztek. Az ilyen
reklámfogásokra talán vevő lehet egy-két fiatal anarchista – hiszen nekik ez minden vágyuk –, a
bíróság viszont, amint Kalle Blomkvist nemrég megtapasztalhatta, nem éri be ennyivel.

Mikael bekapcsolta a mobiltelefonját, hogy megnézze, hívta-e azóta Erika. Nem érkezett egy
üzenete sem. Henrik Vanger egy szót se szólt; Mikael rájött, az öreg arra vár, hogy ő törje meg a
csendet.
– Ez a pacák egy barom – mondta.
Henrik Vanger elnevette magát, majd tárgyilagosan így szólt:
– Meglehet, de nem őt ítélték el.
– Ez igaz. És nem is fogják. Mert soha nem mond ki semmi eredetit, de az élő fába is beleköt.
Mindig ezt szerette: a lehető legmegalázóbb szavakkal még egy utolsót belerúgni a vesztesekbe.
– Láttam én sok ilyet annak idején. Hadd adjak egy jó tanácsot – ha elfogadod tőlem –, rá se
bagózz a fröcsögésére, de el ne feledd, s ha eljön az ideje, fizess meg érte rendesen! Most nem
tudnál, ő van nyerő pozícióban.
Mikael kérdő tekintettel nézett Henrik Vangerre.
– Sok ellenségem volt ennyi év alatt, gondolhatod. Egyvalamit megtanultam. Soha nem szabad
akkor harcba szállni, amikor majdnem biztosra vehető, hogy te leszel a vesztes. Viszont azt sem
hagyhatod, hogy valaki, aki egyszer megalázott, szárazon megússza. Várd ki a megfelelő
időpontot, miután visszanyerted az erődet, és sújts le rá – még akkor is, ha valójában már
okafogyottá vált a dolog!
– Köszönöm a filozófiaórát. Most pedig szeretném, ha mesélne a családjáról. – Mikael kitett az
asztalra egy diktafont kettejük közé, és lenyomta a felvevő gombot.
– Mit szeretnél megtudni?
– Elolvastam az első mappát, a rendőrségi anyag első részét, az első napok keresésének
dokumentumait. De annyi Vanger szerepel bennük, hogy alig bírom megkülönböztetni őket
egymástól.

Lisbeth Salander mozdulatlanul állt a kihalt lépcsőházban, tekintetét majdnem tíz percen
keresztül a rézből készült névtáblára szegezte: N. E. Bjurman ügyvéd. Aztán becsöngetett. Kattant
a zár.
Kedd volt, a második találkozó napja, és Lisbeth tele volt rossz előérzettel.
 Nem mintha félt volna Bjurman ügyvédtől – Lisbeth Salander ritkán félt bárkitől vagy
bármitől. Egyszerűen csak taszítónak találta az új gyámot. Bjurman elődjét, Holger Palmgren
ügyvédet teljesen más fából faragták. Derék, illemtudó, kedves férfi volt, akivel három hónappal
azelőtt azért szűnt meg a kapcsolata, mert Palmgren agyvérzést kapott. A Lisbeth számára
követhetetlen hivatali eljárás eredményeként, a lány feletti gyámság Nils Erik Bjurmanra szállt.
Az eltelt több mint tizenkét évben, miközben végig szociális és pszichiátriai felügyelet alatt
állt, ebből két évet egyhuzamban egy gyerekklinikán töltött, Lisbeth Salander egyetlenegyszer
sem volt hajlandó válaszolni még arra a szimpla kérdésre sem, hogy „Na, és hogy vagyunk ma?”.
Amikor betöltötte tizenharmadik életévét, egy bírósági határozat alapján, a kiskorúak
gondozásáról szóló törvény szerint az uppsalai St. Stephans gyermekklinika pszichiátriai
részlegének zárt osztályára küldték. A döntést elsősorban arra alapozták, hogy Lisbeth pszichikai
állapotát kiegyensúlyozatlannak találták, és főképpen az osztálytársaival szemben elkövetett
erőszakos cselekedetei miatt köz- és önveszélyesnek ítélték viselkedését.
Ez a feltételezés többnyire inkább empirikus megítélésen alapult, és nem mélyreható
vizsgálatokat követő, átgondolt elemzésen. Minden egyes Lisbeth érzéseiről, lelkiállapotáról,
egészségéről kezdeményezett beszélgetés kudarcot vallott. A különféle orvosok és hatósági
személyek legnagyobb bosszúságukra minden alkalommal egy áthatolhatatlanul sűrű csöndbe
burkolózó, morcos Lisbethtel találták szembe magukat. A lány következetesen keresztbe font
karokkal ült előttük, és nem volt hajlandó részt venni a pszichológiai vizsgálatokban. Helyette
végig a padlóra vagy a falakra meredt, esetleg a plafonra. Ez a végsőkig vitt ellenállás az iskolai
munkájára is jellemző volt – hiába vitték be erőszakkal egy osztályterembe, hiába láncolták oda
az iskolapadhoz, azt nem akadályozhatták meg, hogy becsukja a fülét, s egy betűt se írjon le
dolgozatíráskor. Lisbeth bizonyítvány nélkül fejezte be az általános iskolát.
Mindez fontos szerepet játszhatott abban, hogy képtelenek voltak megállapítani, mi is a valódi
baja. Lisbeth Salander minden volt, csak könnyen kezelhető nem.
Tizenhárom éves korában döntöttek arról is, hogy amíg el nem éri a nagykorúságot, jogi
képviselőt rendelnek ki hozzá anyagi ügyei kezelésére és érdekei képviseletére. Ez a jogi
képviselő volt Holger Palmgren ügyvéd, aki a meglehetősen kemény kezdetek után végül
pszichátereket és más szakembereket megszégyenítő eredményeket ért el Lisbethnél. Túl azon,
hogy elnyerte a rengeteg vesződséget okozó kislány bizalmát, meg is szerettette magát
Lisbethtel.
Amikor Lisbeth Salander tizenöt éves lett, az orvosok immár többé-kevésbé egyetértettek
abban, hogy nem közveszélyes, illetve nem jelent közvetlen veszélyt magára nézve. Mivel a lány
családját diszfunkcionálisnak találták, és rokonai sem voltak, akik gondoskodhattak volna róla,
Lisbeth Salandert az uppsalai gyermekklinika pszichiátriai osztályán töltött évek után egy
nevelőcsalád közreműködésével kívánták visszaszoktatni a társadalomba.
Nem volt könnyű menet. Az első nevelőcsaládtól két hét után megszökött. Nem sokkal később
hasonlóan járt a kettes és a hármas számú család is. Ezt követően Palmgren komoly beszélgetést
folytatott Lisbethtel, melynek során igyekezett megértetni vele, hogy amennyiben így folytatja,
hamarosan újra intézetbe zárják. A burkolt fenyegetés célba ért, Lisbeth elfogadta
nevelőcsaládjának a négyes számú jelöltet – egy midsommarkranseni idős házaspárt.

Ez persze nem jelentette azt, hogy megemberelte volna magát. Tizenhét éves korára már
négyszer kapta el a rendőrség. Két alkalommal súlyosan ittas állapotban szállították a sürgősségi
osztályra, egyszer kábítószeres befolyásoltság alatt. Megtörtént, hogy tajt részeg volt, amikor
lefülelte a rendőrség egy Söder Mälarstrandon parkoló autóban. Egy hasonló állapotban levő, de
nála sokkal idősebb férfi társaságában találtak rá. Ruhái szétszórva hevertek a hátsó ülésen.
 Az utolsó rendőri beavatkozás három héttel a tizennyolcadik születésnapja előtt történt. Ekkor
tökéletesen józan állapotban fejbe rúgta a metró egyik utasát az Óváros állomás peronján.
Bántalmazás vádjával tartóztatták le. Salander azzal magyarázta tettét – amennyiben egyáltalán
volt kedve bármit elmagyarázni –, hogy a férfi tapizni kezdte, s mivel kislányos kinézete alapján
könnyen tizenkét évesnek is gondolhatná az ember, jó oka volt azt feltételezni, hogy molesztálója
pedofil hajlammal bír… Vallomását szemtanúk is alátámasztották, úgyhogy a vád végül
megszüntette az eljárást.
Lisbeth élettörténete mindent összevetve mégis tele volt olyan elemekkel, ami miatt a bíróság
indokoltnak látta elmeállapota kivizsgálását. Mivel a lány szokásához híven nem válaszolt
semmilyen kérdésre, és nem volt hajlandó részt venni a vizsgálatokban, a társadalombiztosítás
által kirendelt orvosszakértők végül amellett döntöttek, hogy Lisbethet „megfigyelés alá”
helyezik. Hogy pontosan mit lehet megfigyelni egy némaságba burkolózó fiatal nőn, aki
keresztbe tett karral és lebigyesztett ajakkal ült egy széken, az nem volt egészen világos.
Mindenesetre a törvényszéki orvos zárójelentésében az állt, hogy szerinte Lisbeth Salander
pszichiátriai intézeti ápolásra szorul. Ezzel körülbelül egyidőben a társadalombiztosítás kirendelt
bizottságának főnökhelyettese is az orvosi véleményt támogatta, a zárt osztályon való kezelést.
Tekintettel a lány előéletére, a zárójelentés megállapította, hogy Lisbeth esetében nagy a
veszélye az alkohollal és kábítószerekkel való visszaélésnek, és hogy a páciens egyértelműen
híján van a józan belátás képességének. Kórlapja már addigra tele volt olyan fárasztó
terminusokkal, mint introvertált, szociálisan gátolt, empátiahiányos, énközpontú, patologikus,
antiszociális viselkedésmintákat produkáló, együttműködésre, valamint az oktatásban való
részvételre alkalmatlan. Aki ezt elolvasta, könnyen azt hihette, hogy Lisbeth egy szellemileg és
lelkileg súlyosan visszamaradt személy. Az a tény sem szépített túl sokat a róla kialakított képen,
hogy a szociális gondozó terepmunkásai több alkalommal látták őt a Mariatorget környékén
különböző férfiak társaságában. Egyszer el is kapták, ismét egy nála jóval idősebb férfival.
Feltételezések szerint Lisbeth Salander talán már ki is próbálta a prostitúciót, de ha nem, akkor is
megvolt a veszélye, hogy hamarosan prostituálttá válik.
Amikor a bíróság – az intézmény, amely Lisbeth sorsáról volt hivatott dönteni – összeült, hogy
meghozza a végső határozatot, már minden készen állt, nem is volt szükség előzetes
mérlegelésre. Lisbeth egyértelműen problémás egyénnek minősült, és nem tűnt valószínűnek,
hogy az orvoszakértők és a társadalombiztosítás javaslatától eltérő döntés születik.
Az ülés napjának reggelén Lisbeth Salandert kihozták a gyermek-pszichiátriai klinikáról,
ahová az óvárosi incidens után bekasznizták. Úgy érezte magát, mint valami hadifogoly, aki nem
fogja túlélni azt a napot. A tárgyalóterembe lépve rögtön meglátta Holger Palmgrent. Kis időbe
telt, míg rájött, hogy a férfi nem a gyámjaként érkezett a tárgyalásra, hanem jogi képviselői
minőségben, vagyis az ügyvédjeként. Teljesen új oldaláról ismerte meg aznap a férfit.
Legnagyobb meglepetésére Palmgren végig egyértelműen mellette állt, és határozottan
síkraszállt az intézeti elzárását követelő javaslattal szemben. A lány mindössze felvont
szemöldökével jelezte megdöbbenését, de minden elhangzott szót elraktározott emlékezetében.
Palmgren ragyogó munkát végzett, amikor két órán keresztül vallatta azt az orvost, egy bizonyos
dr. Jesper H. Lödermant, aki aláírta a Lisbeth bezárását indítványozó javaslatot. Palmgren a
zárójelentés legapróbb részleteit is górcső alá véve követelte, hogy az orvos tudományosan
igazoljon minden egyes ott szereplő állítást. Ezek után nem maradhatott senkinek kétsége afelől,
hogy a vizsgálatokban való részvételt minden alkalommal megtagadó páciens állapotáról csakis
találgatások alapján nyilatkozhattak az orvosok, azaz véleményük nélkülözött minden
tudományos megalapozottságot.
A tárgyalás végén Palmgren utalt rá, hogy a kényszergyógykezelés nemcsak az erre vonatkozó
országgyűlési határozattal áll ellentmondásban, hanem jelen esetben kellemetlen ellenlépéseket
vonhat maga után mind a politikai döntéshozás, mind a tömegtájékoztatás részéről, így tehát
mindenkinek jól felfogott érdeke volt alternatív megoldást találni. Palmgren stílusa
meglehetősen szokatlan volt az ilyen típusú ügyek tárgyalásain, nem csoda hát, hogy a bírósági
tagok nyugtalanul feszengtek székeiken.
És bizony sikerült is kompromisszumos megoldást találni. A bíróság Lisbeth Salandert
elmebetegnek nyilvánította, ugyanakkor leszögezte, hogy állapota nem kívánja meg a feltétlen
elzárást. Felhívták azonban a figyelmet a társadalombiztosítás által javasolt gyámság alá
helyezésre. Ezen a ponton a bíróság elnöke gyilkos mosollyal fordult Holger Palmgrenhez,
Lisbeth Salander jogi képviselőjéhez, és megkérdezte, elvállalja-e a feladatot. Az elnök
feltehetően arra számított, hogy Palmgren meghátrál, és megpróbálja másra hárítani a
felelősséget, ám az ügyvéd kedélyes hangon kijelentette, hogy legnagyobb örömére szolgálna, ha
őt választanák Salander kisasszony gyámjának. Egyetlen kikötése volt csak.
– Természetesen csak abban az esetben vállalhatom a feladatot, ha Salander kisasszony
bizalmát élvezhetem, azaz ő is elfogad engem gyámjaként.
Miközben ezeket mondta, Lisbeth felé fordult. A lányt kissé összezavarta a feje fölött zajló
egész napos szócséplés. Mostanáig senki meg nem kérdezte volna, hogy ő mit gondol. Hosszasan
nézett Palmgrenre, aztán bólintott.

Palmgren egy régi vágású jogász és egy szociális munkás ideális keveréke volt. A kezdet
kezdetén a politikából került a társadalombiztosításhoz, és majdnem egész életét nehezen
kezelhető fiataloknak szentelte. Lassanként távolságtartó tisztelet, már-már baráti viszony alakult
ki az ügyvéd és pályájának kétségtelenül legproblémásabb védence között.
Kapcsolatuk tizenegy éve tartott már, mikor Lisbeth pár héttel karácsony előtt felkereste
Palmgrent, miután az ügyvéd nem jelent meg havonta esedékes, előre megbeszélt találkozójukon.
Amikor pedig Palmgren nem nyitott ajtót a lakásból kiszűrődő hangok dacára sem, Lisbeth fogta
magát, és felkapaszkodott az ereszen a harmadik emeleti erkélyre. Palmgrent fekve találta az
előszobapadlón. Bár a férfi nem vesztette el a tudatát, beszélni és mozogni már képtelen volt,
agyvérzést kapott. Mindössze hatvannégy évesen. Lisbeth azonnal kihívta a mentőket, és
bekísérte gyámját a Söder kórházba. Gyomrában időről időre erős pánikot érzett. Három napon
keresztül alig hagyta el az intenzív osztályt. Úgy leste a kórterem ajtaján ki-bejárkáló orvosok és
nővérek minden lépését, mint egy hűséges eb. Elkárhozott lélekként járkált a folyosón,
tekintetével el nem engedte volna a közelébe kerülő orvosokat. Végül az egyik orvos, akinek
sosem tudta meg a nevét, bevezette egy szobába, és feltárta előtte a helyzet súlyosságát. Holger
Palmgren állapota kritikusra fordult a súlyos agyvérzést követően. Nem valószínű, hogy felébred.
Lisbeth nem sírt, egy arcizma sem rándult. Felállt, kiment a kórház kapuján, és többé nem tért
vissza.
Öt héttel később a gyámhatóság behívatta Lisbeth Salandert, hogy találkozzon az új gyámjával.
Először figyelmen kívül akarta hagyni a behívót, de Holger Palmgrennek sikerült belé plántálnia,
hogy minden cselekedet következményekkel jár. Azóta megtanulta a lehetséges következmények
mérlegelését. Ennek a mostani esetben meglett az eredménye: az tűnt a legegyszerűbb
megoldásnak, ha kedvében jár a gyámhatóságnak, és úgy viselkedik, mintha törődne azzal, amit
mondanak.
Egy decemberi napon – miközben rövid szünetet tartott a Mikael Blomkvist-kutatásban – mint
valami jól nevelt úrilány, megjelent Bjurman irodájában a St. Eriksplanon. A gyámügy
képviseletében érkezett idősebb nő átadta Salander terjedelmes dossziéját Ujurman ügyvédnek. A
hölgy kedvesen megkérdezte a lánytól, hogy érzi magát, s elégedetten elfogadta válaszként
Lisbeth tompa csöndjét. Egy félóra múlva Salandert hivatalosan is Bjurman gondjaira bízta.
Lisbeth a kézfogásuk után öt másodperccel már utálta Bjurmant.
Lopva figyelte az ügyvédet, miközben az a róla szóló jelentéseket bújta. Kora: ötvenvalahány
év. Kisportolt test; kedden, pénteken tenisz. Ritkás, szőke haj. Gödrös áll. Boss parfüm illata
lengi körül. Kék öltöny. Vörös nyakkendő, arany nyakkendőtűvel és csicsás
mandzsettagombokkal, amelyekbe NEB betűket gravíroztak. Acélkeretes szemüveg. Szürke
szempár. Az oldalsó asztalra rakott folyóiratokból ítélve a vadászat és a lövészet érdekelte.
Az eltelt évtizedben, ha Lisbeth Palmgrennel találkozott, mindig együtt kávéztak, és
mindenfélét megtárgyaltak. Még a nevelőotthonból való legvakmerőbb szökései és a rendszeres
iskolakerülés sem hozta ki az ügyvédet a sodrából. Egyetlenegyszer gurult be rá, amikor az
óvárosban letartóztatták annak a hányadék taperolónak a bántalmazásáért. Tisztában vagy vele,
hogy mit tettél? Megsebesítettél egy embert, Lisbeth. Palmgren úgy kárált, mint egy öreg tanár.
Lisbeth türelemmel hagyta, hogy a leteremtsék, közben Palmgren minden szavát elengedte a füle
mellett.
Bjurman nem sokat adott a beszélgetésre. Azonnal rámutatott a Holger Palmgren gyámügyi
törvények által előírt kötelességei és a tények közötti diszkrepanciára. Holger Palmgren tudniillik
beleegyezett, hogy Lisbeth Salander saját maga gondoskodjon a megélhetéséről, és önálló
háztartást vezessen. Bjurman vallatóra fogta Lisbethet. Mennyit keresel? Kérek majd egy
másolatot a könyvelésedről. Kivel találkozol? Időben ki szoktad fizetni a lakbéredet?
Fogyasztasz alkoholt? Megengedte Palmgren, hogy ilyen gyűrűket hordj az arcodon? Rendesen
tisztálkodsz?
Fuck you.
Palmgren rögtön azután lett a jogi képviselője, hogy az a legelvetemültebb gonoszság
megtörtént. Az ügyvéd ragaszkodott hozzá, hogy havonta legalább egyszer találkozzanak előre
megbeszélt időpontokban, néha akár ennél többször is. Miután Lisbeth visszaköltözött a
Lundagatanra, szinte szomszédok lettek; Palmgren a Hornsgatanon lakott, néhány háztömbbel
odébb. Rendszeresen összefutottak az utcán, és olyankor beültek egy kávéra a Giffibe vagy más
kávéházba. Palmgren soha nem viselkedett tolakodóan, de előfordult, hogy váratlanul beállított
hozzá egy kis ajándékkal a születésnapján. Lisbeth állandóan szívesen látott vendég volt
Palmgrennel, bár ritkán élt a lehetőséggel. Amikor viszont a Söder városrészbe költözött,
szokásává vált, hogy miután anyját meglátogatta a kórházban, Palmgrennel ünnepelte a
karácsonyt. Karácsonyi sonkát ettek, és sakkoztak. Lisbethet egyáltalán nem kötötte le a játék, a
szabályok elsajátítását követően viszont minden játszmát megnyert. Holger Palmgren
özvegyember volt, és Lisbeth Salander kötelességének érezte, hogy megkönyörüljön rajta ezeken
a magányos ünnepnapokon.
Úgy gondolta, tartozik neki ennyivel, és Lisbeth sosem maradt adósa senkinek.
Palmgren Lisbeth anyjának a Lundagatanon található lakását albérlőknek adta ki, míg
Lisbethnek szüksége nem lett egy önálló helyre. A negyvenkilenc négyzetméteres lakást eléggé
lelakták már, de legalább tető volt a feje felett.
Palmgren távozásával azonban megszűnt egyike annak a néhány fontos köteléknek, amelyek
Lisbeth számára a társadalommal való kapcsolatot jelentették. Nils Bjurman másfajta ember volt.
Lisbethnek eszébe se jutott nála tölteni a szentestét. Bjurman legelső intézkedésével korlátozta
Lisbeth hozzáférését saját banki folyószámlájához a Handelsbankenben. Palmgren könnyedén
figyelmen kívül hagyta a vonatkozó törvényeket, és megengedte Lisbethnek, hogy ő kezelje
megkeresett pénzét. A lány maga fizette ki a számláit, és arra használta a megtakarításait, amire
akarta.
A Bjurmannnal való karácsony előtti találkozásra Lisbeth alaposan felkészült. Megpróbálta
elmagyarázni új gyámjának, hogy elődje teljes mértékben megbízott benne, és meg is volt rá az
oka. Elmondta azt is, hogy Palmgren nem avatkozott bele a magánéletébe.
– Pontosan ez az egyik baj – szólalt meg Bjurman, és ujjával megkopogtatta a Lisbethről szóló
jelentést. Ezután hosszasan fejtegette a gyámsággal járó szabályokat és állami rendeleteket, és
bejelentette, hogy új rezsimet léptet életbe.
– Palmgren hagyta, hogy azt csináld, ami neked tetszik, igaz? Csodálom, hogy rá nem faragott.
Azért nem faragott rá, mert egy bolond szociáldemokrata volt, és majdnem negyven éven át
nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozott.
– Már nem vagyok gyerek – monda Lisbeth, mintha ez elég magyarázat lett volna.
– Nem, valóban nem vagy. Viszont engem választottak gyámodul, és amíg az leszek, addig
gazdasági és jogi szempontból én felelek érted.
Bjurman első intézkedésének részeként újabb számlát nyittatott Lisbeth neve alatt, amit a
lánynak be kellett jelentenie a Milton bérosztályán, hogy attól kezdve oda utalhassák a
járandóságait. Salander megértette, hogy vége a boldog időknek; ezentúl Bjurman ügyvéd fogja
kifizetni a számláit, ő pedig havonta mindössze egy meghatározott összeghez juthat hozzá a
fizetéséből. Bjurman elvárta, hogy Lisbeth bemutassa a számlákat és a nyugtákat minden
kiadásáról. Lisbethnek heti ezernégyszáz korona zsebpénzt szavazott meg élelmiszerre, ruhára,
mozira és egyebekre.
Lisbeth évente körülbelül százhatvanezer koronát keresett, bár az összeg a vállalt
munkamennyiségtől függően ettől eltérő is lehetett. Könnyen megduplázhatta volna ezt a
summát, ha elfogadja a teljes állást és vele az összes feladatot, amellyel Dragan Armanskij
megbízza, így nem volt olyan rengeteg dolga, de a pénzét sem szórta ész nélkül. A szövetkezeti
lakás havi díja valamivel többe került, mint kétezer korona, ám szerény bevételei dacára
Lisbethnek kilencvenezer koronát sikerült megtakarítania a számláján, azon a számlán, amihez
ezentúl nem nyúlhatott hozzá.
– Lisbeth, csak hogy világos legyen, mostantól én felelek a pénzedért – magyarázta Bjurman.
– Félre kell tenned az elkövetkező évekre! De ne aggódj, mindenről gondoskodom!
Köszi, én tízéves korom óta gondoskodom magamról, te seggfej!
– A szociális kompetenciád alapján nem kell intézetbe zárniuk, de a társadalom felelősséget
vállalt érted és követi sorsod alakulását.
Bjurman ezután alaposan kikérdezte a Milton Securitynél végzett munkájáról. Lisbeth
ösztönösen hazudott neki. Válaszában a Miltonnál töltött legelső hetek feladatait írta le. Bjurman
ügyvéd tehát úgy képzelte, hogy a lányt kávéfőzésre és a posta szétválogatására használják a
cégnél – tökéletes munkakör egy kissé visszamaradt egyén számára. Elégedettnek tűnt a
válasszal.
Lisbeth nem tudta megmondani, miért hazudott, de meg volt róla győződve, hogy okosan tette.
Ha Bjurman ügyvéd a kihalástól fenyegetett rovarfajok listáján szerepelt volna, akkor is habozás
nélkül eltapossa őt a cipője sarkával.

Mikael Blomkvist mintegy öt órán át társalgott Henrik Vangerrel. Ezt követően az éjszaka
nagy részét, és a keddi napot teljes egészében a jegyzetei letisztázásával töltötte. Ezenkívül
összerakta a Vanger család genealógiáját úgy, hogy az végre valami áttekinthető formát öltött. Az
a családtörténet, ami a Henrik Vangerrel folytatott beszélgetésekből előtűnt, drámai módon eltért
a hivatalos verziótól. Mikael biztos volt benne, hogy ha valaki kinyitná a Vanger család
szekrényét, csak úgy dőlnének belőle kifelé a csontvázak. Egy egész temetőnyire való.
Mindeközben időről időre emlékeztetnie kellett magát rá, hogy igazi feladata nem a
családtörténet megírása volt, hanem annak megfejtése, mi történt Harriet Vangerrel. Elvállalta a
munkát, mert gyakorlatilag nem volt vele más feladata, mint egy éven át a fenekén ülni. A Henrik
Vangernek elvégzendő feladat csak színjáték volt, a kíváncsiskodók félrevezetésére szolgált. Egy
év múlva pedig felvehette a honoráriumát, azt az őrült összeget – a szerződést aláírták már.
Valódi jutalma azonban remélhetőleg a Henrik Vanger birtokában levő információ volt Hans-
Erik Wennerström disznóságairól.
Miután első alkalommal végighallgatta Henrik Vangert, kezdte kapiskálni, hogy nem
feltétlenül lesz eltékozolt idő az előtte álló év. A Vanger családról szóló könyv megírása már
önmagában értékes munka lehet – igencsak izgalmas történet bontakozott ki lelki szeme előtt.
Az, hogy egyszer tényleg megtalálja Harriet Vanger gyilkosát, egy pillanatra sem fordult meg
a fejében – ha egyáltalán meggyilkolták, és nem valami abszurd szerencsétlenségben halt meg,
vagy máshogy tűnt el. Mikael egyetértett Henrikkel. Egy tizenhat éves lány nem szívódik fel csak
úgy, szabad akaratából, és nem rejtőzik el harminchat éven keresztül a hatóságok árgus szeme
elől – egy ilyen akció sikerének nagyon kicsi volt a valószínűsége. Mikael viszont mégsem akarta
kizárni annak lehetőségét, hogy Harriet Vanger esetleg megszökött, például Stockholmba, és az
úton vagy még később történt vele valami – kábítószerügyletekbe keveredett, prostitúció
áldozatává vált, megtámadták vagy egyszerűen valamilyen balesetet szenvedett.
Henrik Vanger biztos volt benne, hogy Harrietet meggyilkolták, és hogy valamelyik családtag
volt a tettes – valószínűleg másokkal együttműködve. Az ő verziójának abban rejlett az ereje,
hogy Harriet kétségtelenül akkor tűnt el, amikor a szigetet lezárták, és minden szempár a
balesetet követő drámai fejleményeket figyelte.
Erikának igaza volt. A Henrik Vangertől kapott feladat, a gyilkosság felderítésének szándéka
tiszta őrültségnek tűnt. Mikael azonban lassan kezdett rájönni, milyen központi szerepet játszott
Harriet Vanger sorsa a család, mindenekelőtt Henrik Vanger életében. Akár igaza volt az
öregembernek, akár nem, a családtagokkal szemben megfogalmazott vádjai fontos részét alkották
ennek a históriának. Több mint harminc éve hangoztatta nyíltan ezeket e vádakat a családi
összejöveteleken csakúgy, mint máskor, olyan elmérgesedett viszonyokat teremtve, amelyek
nagyban hozzájárultak a konszern gazdasági destabilizálódásához. Egy Harriet eltűnését taglaló,
egész fejezetre való tanulmány könnyen a családregény vezérfonalává válhatott – forrás pedig
akadt bőven. Akár Harriet Vanger esetét, akár a családi krónikát tartotta elsődleges feladatának,
mind a kettőhöz a családfának és az egyes családtagok portréjának megrajzolása tűnt a legjobb
kiindulópontnak. Erről szólt aznapi beszélgetése Henrik Vangerrel.
A Vanger család vagy száz tagot számlált másod-unokatestvéreket is beleszámítva minden
irányban. Olyan kiterjedt volt a rokonság, hogy Mikael kénytelen volt egy külön adatbázist
létrehozni az iBookjában. A NotePad (www.ibrium.se) programot használta hozzá. Két fiatal
műszaki főiskolás srác alkotta meg a programot, a stockholmi Kungliga Tekniska Högskolan
hallgatói. Aztán potom összegért shareware-ként kezdték forgalmazni a neten. Egy tényfeltáró
újságíró számára kevés ehhez hasonló, felbecsülhetetlen értékű technikai segítség létezett. A
program minden családtaghoz saját dokumentumot rendelt.
A családfát nagy biztonsággal az 1500-as évek elejéig lehetett visszavezetni, addig az
időszakig, amikor még Vangersaad volt a családi név. Henrik Vanger nem tartotta kizártnak,
hogy a nevük a holland van Geerstaadból származott; ha igaza volt, akkor egészen az 1100-as
évekig lehetett volna visszanyúlni a történetben.
Ami a modern időket illeti, a Vangerek franciaországi gyökerekkel büszkélkedhettek. Az első
Vangersaad az 1800-as évek elején érkezett Svédországba Jean Baptiste Bernadotte kíséretének
tagjaként. Alexandre Vangersaad katona volt, kiváló helyőrségparancsnok, s bár személyesen
nem ismerte a királyt, a sok éven át tartó, hűséges szolgálatáért cserébe 1818-ban a hedebyi
birtokot adományozta neki. Alexandre Vangersaad saját vagyonnal is rendelkezett, ebből
tekintélyes norrlandi erdőterületeket vásárolt. Vangersaad fia, Adrian, Franciaországban
született, de apja biztatására maga mögött hagyta a párizsi szalonokat, és felköltözött a messzi
északra, az isten háta mögé, a norrlandi Hedebybe, hogy átvegye a birtok igazgatását. Adrián a
kontinensről importált ötleteket felhasználva új típusú mezőgazdasági és erdőgazdálkodási
eljárásmódokat vezetett be. Ő alapította meg a papírgyárat, amely köré aztán Hedestad városa
épült.
Alexandre Henrik nevű unokája rövidítette le a családnevet Vangerre. Az idősebb Henrik
[††]
Vanger kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Oroszországgal, majd egy szkúnerekből álló
kisebb kereskedelmi flottát hozott létre, amely a Baltikummal, Németországgal és az acélipar
központjával, Angliával kötötte össze Svédországot a XIX. század közepén. Henrik Vanger
igyekezett minél sokoldalúbbá tenni a családi vállalkozást, ezért beindított egy szerény méretű
bányát, majd megalapította Norrland első fémipari gyárait. Két fiúgyermeke született, Birger és
Gotffried, valójában nekik köszönheti a nagytőkés Vanger család a felemelkedését.
– Ismered a régi örökösödési rendet? – kérdezte azon a délutánon Henrik Vanger.
– Hát ezt nem mondhatnám.
– Persze. Engem is gyakran összezavar. Birger és Gottfried között a családi hagyomány szerint
kutya-macska barátság dúlt – legendás ellenfeleknek számítottak a családi vállalkozás feletti
hatalom és befolyás elnyeréséért folytatott harcban. Hatalmi csatározásuk több szempontból is
fenyegetést jelentetett a vállalkozásra nézve, rivalizálásukkal a vállalat létét tették kockára. Ezért
aztán apjuk nem sokkal halála előtt úgy döntött, hogy kialakít egy rendszert, amely biztosítja,
hogy minden egyes családtag részesedjen az örökségből, azaz résztulajdonosa lehessen a
vállalatnak. Kétségkívül jóindulatú elgondolás volt, ám ettől kezdve nem nyílt lehetőség külső
szakértelem bevonására. A cégvezetés csupa néhány százalékos részesedéssel rendelkező
családtagból állt.
– És még ma is érvényes ez a szabály?
– De még mennyire! Ha egy családtag el akarja adni a részesedését, kizárólag egy másik
családtaggal köthet üzletet. Az éves taggyűlésen manapság körülbelül ötven családtag vesz részt.
Martiné a részvények tíz százaléka; nekem öt százalékom van, mivel a rám eső rész egy hányadát
eladogattam, többek között Martinnak. Hét százalék a bátyám, Harald tulajdona, a többiek
általában egy vagy fél százalékkal rendelkeznek.
– Erről fogalmam sem volt. Középkori elgondolásnak tűnik.
– Tiszta őrültség, úgy ahogy van. És ráadásul azzal jár, hogy ha, teszem azt, Martin követni
kíván egy bizonyos elképzelést, ennek keresztülveréséhez muszáj bonyolult lobbitevékenységbe
bonyolódnia, hogy maga mögé állítsa a résztulajdonosok legalább húsz-huszonöt százalékának
támogatását. És máris felsejlik előttünk a szövetségek, frakciók és intrikák sűrű, kusza
szövevénye.
Henrik Vanger így folytatta:
– Gottfried Vanger 1901-ben halt meg gyermektelenül. Illetve, bocsánat, igazából négy leány
apja volt, de abban az időben a nők nem számítottak. Nekik is volt részesedésük, de a tulajdonosi
érdekeltségi a férfiak képviselték. A nők azután kezdtek el részt venni a taggyűléseken, hogy
bevezették az általános választójogot, és ők is szavazhattak.
– Micsoda liberális engedmény!
– Ne gúnyolódj! Más idők voltak azok. Mindegy. Lényeg az, hogy Gottfried bátyjának,
Birgernek viszont három fia volt – Johan, Fredrik és Gideon Vanger –, akik mind az 1800-as évek
végén születtek. Gideon Vangerrel nem kell foglalkoznunk, eladta a részesedését és emigrált
Amerikába, ahol ma is élnek rokonaink. Johan és Fredrik Vanger voltak azok, akik a céget
átalakították a modern Vanger-konszernné.
 Henrik Vanger elővett egy fényképalbumot, és mesélés közben megmutatta a különböző
szereplők képeit. A századelőn készült fotókon két erős állcsontú, lesimított hajú fiatalember volt
látható, amint komoly arccal néznek a kamerába.
– Johan Vanger, a család zsenije mérnöknek tanult, és több saját szabadalmával járult hozzá az
ipar fejlődéséhez. A konszern főképp a vas- és az acéliparra épült, de más irányba is próbálta
megvetni a lábát, például a textiliparban. Johan Vanger 1956-ban halt meg, és három lánya
– Sofia, Marit és Ingrid – voltak az első nők, akik automatikusan bebocsátást nyertek a konszern
taggyűléseire.
– A másik fivér Fredrik Vanger, az apám. Ő volt az üzletember, a nagyiparos, aki Johan
találmányaiból pénzt csiholt. Apám egész későn, 1964-ben halt meg. Haláláig aktív tagja volt a
vállalat vezetőségének, bár a hétköznapok vezetői feladatait már az ötvenes években átruházta
rám. Egyébként pontosan úgy történt, mint egy generációval azelőtt. Johan Vangernek csak
lányai születtek.
Henrik Vanger újabb képeket mutatott, amelyeken ott pózoltak széles karimájú kalapjaikban,
napernyővel a kezükben a dús keblű hölgyek, Johan Vanger lányai.
– Fredriknek – az apámnak – pedig csak fiai lettek. Összesen öten voltunk testvérek. Richard,
Harald, Greger, Gustav és én.

Mikael egy A4-es lapokból összeragasztott papírlepedőre próbálta felrajzolni a családfát, hogy
legyen némi esélye az eligazodásra ennyi szereplő között. A Hedeby-szigeten 1966-ban
megrendezett családi összejövetelen részt vevő családtagok nevét kivastagította, mivel azoknak
elvileg lehetett valami közül Harriet Vanger eltűnéséhez.
Mikael nem foglalkozott a tizenkét év alatti gyerekekkel – arra gondolt, bármi történt is
Harriettel, nem árt valahol meghúzni határt. Rövid mérlegelés után Henrik Vanger nevét is
lehúzta a listájáról – ha a pátriárkának volt köze bátyja unokájának eltűnéséhez, úgy az elmúlt
harminchat évben folytatott tevékenysége a pszichopatológia területére tartozott. Voltaképp
Henrik Vanger anyját is ki lehetett pipálni, ő 1966-ra már tiszteletre méltó kort ért meg,
nyolcvanegy éves volt. Így huszonhárom családtag maradt, akik Henrik Vanger szerint, a
„gyanúsítottak” csoportjába tartoztak. Közülük azóta heten elhunytak, és néhányan nagyon
öregek voltak már.
Mikael mindazonáltal nem osztotta teljes egészében Henrik Vanger elméletét, mely szerint
Harriet eltűnése mögött kizárólag családtag állhatott. A listára másoknak is fel kellett kerülniük.
Dirch Frode 1962 tavaszán állt munkába Henrik Vanger ügyvédjeként. És ha körülnézünk a
szolganép között – vajon kik álltak alkalmazásban, amikor Harriet eltűnt? A jelenlegi „intéző”,
Gunnar Nilsson – tekintsük alibinek vagy sem – már tizenkilenc éves volt akkor, és apja, Magnus
Nilsson is a Hedeby-szigeten tartózkodott, nem beszélve Eugen Normanról, a festőről és a
lelkészről, Otto Falkról. Falknak vajon volt felesége? Östergården gazdája, Martin Aronsson, sőt
a fia, Jerker Aronsson is itt lakott a szigeten, Harriet közelében, egész neveltetése alatt – nekik
milyen viszonyuk lehetett egymással? Martin Aronsson házasember volt? Laktak vajon mások is
Aronssonék gazdaságában?
 Mikael listája körülbelül negyven főre duzzadt. Végül bosszúsan rakta le töltőtollat. Már
hajnali fél négyre járt, és a hőmérő nem moccant a mínusz huszonegy fokról. Hosszan tartó hideg
ígérkezett. Mikael hazavágyott az ágyába, a Bellmangatanra.

Szerda reggel kilenc órakor a Telia emberének kopogtatására ébredt. A hírközlési társaság
megbízottja beszerelt hozzá egy telefoncsatlakozót és egy ADSL-modemet. Tizenegykor már
működött Mikael internetkapcsolata. Rögtön kevésbé érezte magát mozgáskorlátozottnak. A
telefonja azonban továbbra is néma maradt. Erika egy hete nem válaszolt a hívásaira. Biztosan
nagyon dühös volt. Ettől viszont Mikael is egyre nyakasabb lett, és nem volt hajlandó felhívni
Erikát a szerkesztőségben. Ha a mobiltelefonon hívta, Erika láthatta, hogy ő az, és eldönthette,
hogy akar-e vele beszélni vagy sem. Úgy tűnt, nem akar.
Elindította a levelezőprogramot, és átnézte az elmúlt héten érkezett több mint háromszázötven
e-mailt. Körülbelül egy tucatot mentett el közülük, a többi spam volt, vagy levelezőlistákról
ékezett körlevél. Az első e-mail, amit kinyitott, a demokrat88@yahoo.com címről érkezett és így
szólt: REMÉLEM A SITTEN JÓL MEGSZOPOD VÉGRE ROHADT KOMCSI DISZNÓ. Mikael
egy Intelligens hozzászólások címet viselő mappába mentette el a levelet.
Aztán írt egy rövid e-mailt az erika.berger@millennium.se címre:

Szia, Ricky. Fix, hogy meg tudnál ölni mérgedben, és ezért nem hívsz vissza. Csak azt szeretném
jelezni, hogy most már bekapcsolták hozzám a világhálót, szóval elérnek a mailjeid, ha majd
egyszer úgy döntenél, hogy megbocsátasz. Hedeby különben rusztikus egy hely, megér egy
látogatást./M.

Ebédidőtájt belerakta iBookját a táskájába, felgyalogolt Susanne Híd presszójához. A szokásos

sarokasztalnál telepedett le. Amikor Susanne kihozta neki a kávét és a szendvicset, kíváncsian
mustrálgatta Mikael számítógépét, és megkérdezte a férfitól, hogy min dolgozik. Mikael most
először vette hasznát a cover storynak; elmondta, hogy Henrik Vanger bízta meg egy életrajz
megírásával. A vallomást udvarias frázisok követték mindkét részről, majd Susanne arra biztatta
Mikaelt, hogy feltétlenül kérje ki az ő véleményét is, amennyiben érdeklik a nagy leleplezések.
– Harmincöt éven keresztül szolgáltam fel Vangeréknél, a legtöbb családi pletykát ismerem
– mondta Susanne, és ringó járással visszament a konyhába.
Mikael családi tablójából kitűnt, hogy a Vanger család nem volt rest az utódnemzésben. A
gyermekeket, unokákat és dédunokákat – akiket Mikael nem tüntetett fel a családfán
– beleszámítva Fredrik Vangernek és Johan Vangernek hozzávetőleg ötven kései leszármazottja
lehetett. Mikael azt is megállapította, hogy a Vangerek általában magas kort érnek meg. Fredrik
Vanger hetvenhat évesen, testvére, Johan hetvenkét évesen ment el. Ulrika Vanger nyolcvankét
éves korában halt meg. A két életben maradt fivér sem lógott ki a sorból, Harald Vanger
kilencvenegy éves volt, Henrik Vanger nyolcvankettő.
Henrik Vanger másik bátyja, Gustav volt az egyetlen kivétel, aki harminchét évesen,
tüdőbajban halt meg. Henrik Vanger elmondta, hogy Gustav sokat betegeskedett, és mindig a
saját útját járta. Nem házasodott meg, gyermeke sem született.
A többi korán elhunyt családtag halálát nem betegség okozta. Richard Vanger önkéntesként
esett el Finnországban a téli háborúban, mindössze harminchárom éves volt. Gottfried Vanger,
Harriet apja vízbe fulladt lánya eltűnése előtt egy évvel. És aztán ott volt a tizenhat éves Harriet.
Mikaelnek nem kerülte el a figyelmét a furcsa mintázat; érdekesnek találta, hogy a családnak
pont ezt az ágát sújtotta annyi szerencsétlenség – a nagyapát, az apát és a lányát. Richardnak
egyetlen leszármazottja volt életben, Martin Vanger, aki ötvenöt éves korában még nőtlen volt és
gyermektelen. Henrik Vanger elárulta Mikaelnek, hogy Martinnak van egy külön élő élettársa,
egy hedestadi nő.
Martin Vanger tizennyolc éves volt húga eltűnésének idején. Azon kevesek közé tartozott,
akiket teljes biztonsággal el lehetett távolítani arról a bizonyos listáról. Azon az őszön Martin
Vanger Uppsalában lakott, ahol végzős gimnazista volt. Ő is részt vett a családi találkozón, de
csak késő délután érkezett meg, ezért aztán a húga köddé válásának órájában a híd túloldalán
tartózkodott a bámészkodók között.
Mikael tovább nézegette a családfát, és két újabb sajátosságot fedezett fel. Az egyik abban állt,
hogy a házasságokat láthatóan egy életre kötötték; egy családtag sem vált el, senki nem
házasodott újra, még akkor sem, ha párja fiatalon távozott. Mikael eltöprengett rajta, hogy vajon
mekkora lehet egy ilyen felállás statisztikai valószínűsége. Cecilia Vanger évek óta külön élt
férjétől, de Mikael tudomása szerint még mindig házasok voltak.
A másik feltűnő sajátosság a családtagok földrajzi elhelyezkedése és a család ilyenformán való
megosztottsága volt. Minden túlzás nélkül „férfi” és „női” ágról lehetett beszélni, amelyek térben
is eltávolodtak egymástól. Hagyományosan Fredrik Vanger leszármazottai – Henrik Vanger is
közéjük tartozott – játszották a vezető szerepet a vállalat történetében, s jószerével mindannyian
Hedestadban vagy Hedestad közelében telepedtek le. Johan Vanger oldalán csak női örökösök
születtek, akik férjhez mentek és szétszóródtak az ország más részein, többnyire Stockholmban,
Malmőben és Göteborgban laktak, vagy külföldön, és csupán a nyári szünetben vagy a konszern
fontosabb gyűlései alkalmából jártak Hedestadban. Ingrid Vanger volt az egyetlen kivétel, a fia,
Gunnar Karlman ugyanis hedestadi lakos volt, a helyi újság, a Hedestads-Kuriren főszerkesztője.
Henrik mint magánnyomozó úgy vélte, hogy „a Harriet meggyilkolásának hátterében álló
indíték”-ra talán a cég felépítése adhatna választ. Önmagában az a tény, hogy igen korán
mindenkinek tudomására hozta, hogy Harriet egészen különleges teremtmény, elég lehetett
ahhoz, hogy rajta keresztül Henriket bántsák. Az is lehet, hogy Harriet a céget érintő kényes
információ birtokába jutott, így fenyegetést jelentett valaki számára. S habár mindez puszta
spekuláció volt, Henrik Vanger mindenesetre számon tartott egy tizenhárom főből álló kört,
amelynek tagjait „különösen figyelemreméltónak” találta.
Az előző napi beszélgetés más szempontból is érdekes, új adalékokkal szolgált. Az idős Henrik
Vanger kezdettől fogva oly becsmérlően beszélt a családjáról Mikael előtt, hogy az már-már
túlzásnak tűnt. Mikael eleinte arra gondolt, hogy Harriet eltűnésével a pátriárka ítélőképessége
végképp megingott, de mostanra kezdte belátni, hogy Henrik Vanger megdöbbentően józanul és
tárgyilagosan jellemezte rokonait.
Egy társadalmi és gazdasági elismertség tekintetében roppant sikeres, ám minden egyéb
hétköznapi vonatkozásban működésképtelen család képe bontakozott ki szeme előtt.
Henrik Vanger apja hűvös, érzéketlen ember volt, aki a gyereknevelést mindenestül a
feleségére hagyta. A gyerekek tizenhat éves korukig alig látták apjukat, leszámítva a nagy családi
eseményeket. Ilyenkor elvárták tőlük a jelenlétet, természetesen olyan formában, hogy azért ne
nagyon látszódjanak. Henrik Vangernek semmi emléke nem volt arról, hogy apja valaha is
bármilyen apró jelét adta volna szeretetének; a gyermek és ifjú Henrik viszont annál többször
vált céltáblájává apja megsemmisítő kritikájának. Testi fenyítést ritkán alkalmaztak a családban,
nem volt rá szükség. Henrik egész életében azzal az egy dologgal vívta ki apja elismerését, hogy
jelentős mértékben hozzájárult a Vanger-konszern sikeréhez.
A legidősebb testvér, Richard fellázadt apja ellen. Egy veszekedés után, amelynek okáról soha
nem beszéltek a családban, Richard Uppsalába költözött, hogy megkezdje egyetemi
tanulmányait. Uppsala lett aztán náci pályafutásának első jelentős állomása, mint arról Henrik
Vanger korábban már beszámolt Mikaelnek, s ahonnan majdnem egyenes út vezetett a
finnországi téli háború lövészárkáig.
Arról azonban hallgatott az öreg, hogy két másik fivére is hasonló karriert futott be.
Harald és Greger Vanger is bátyja nyomdokába lépett 1930-ban, és követték őt Uppsalába.
Harald és Greger közel álltak egymáshoz, de Henrik Vanger nem tudta megmondani pontosan,
hogy milyen viszony fűzte őket Richardhoz. Egy biztos, a fivérek csatlakoztak Per Engdahl
fasiszta mozgalmához, Az Új Svédországhoz. Harald Vanger ettől kezdve hűséges követője lett
Per Engdahlnak, vele tartott a Svédországi Nemzeti Szövetségbe, majd a Svéd Oppozícióba, és
végezetül az Újsvéd Mozgalomba, amikor az a háború után megalakult. Egészen Per Engdahl
1990-ben bekövetkezett haláláig tagja volt a mozgalomnak, és bizonyos időszakokban ő volt a
legjelentősebb anyagi támogatója az áttelelő svéd fasizmusnak.
Harald Vanger orvostanhallgatóként kezdte meg uppsalai tanulmányait, s szinte azonnal a
fajok tisztaságáról és a fajbiológiáról szóló tanok buzgó híveinek körébe csöppent. Egy ideig a
Svéd Fajbiológiai Intézetben dolgozott, és orvosként részt vett a népesség nemkívánatos
elemeinek sterilizálását sürgető kampányban:

Idézet, Henrik Vanger, 2. kazetta, 02950:

Harald ennél is tovább ment. 1937-ben társszerzője volt – hál' istennek álnéven – egy
könyvnek, a címe: A népek új Európája Én 1970-ben hallottam a könyvről először. Van egy
másolatom, elolvashatod. Minden bizonnyal az egyik legundorítóbb írásmű, ami valaha svéd
nyelven megjelent. Harald nem pusztán a sterilizálás híve volt, hanem az eutanáziáé – az
ízlésének nem megfelelő, a tökéletes svéd népfajról alkotott képébe nem illeszkedő
emberpéldányok aktív halálba segítése mellett érvel könyvében. Egyszóval orvostudományi érveit
felsorakoztatva a tömeggyilkosság mellett szónokol egy formailag kifogástalan, akadémikus
szövegben. Likvidáljuk a mozgássérülteket! Állítsuk meg a lapp népesség terjeszkedését; ezeknél
ugyanis a mongol befolyás érvényesül! A mentálhigiénés problémával küszködőknek a
felszabadulás élményét hozza a halál, igaz? Ledér nők, cigányok, zsidók – el tudod képzelni. A
bátyám fantáziájában Auschwitz akár Dalamában is megépülhetett volna.

Greger Vanger a háború után középiskolai tanárként dolgozott, és nemsokára a hedestadi

gimnázium igazgatója lett. Henrik azt hitte, hogy a háborút követően nem volt már párttag, és
elfordult a nácizmustól. Greger 1974-ben aztán meghalt, s mikor Henrik átnézte a hagyatékot, a
levelezésből tudta meg, hogy a bátyja az 1950-es években csatlakozott a semmilyen politikai
jelentőséggel nem bíró, de annál betegesebb szektához, a Nordiska Rikspartiethez (NRP), az
„Északi Birodalmi Párthoz”, amelynek haláláig tagja maradt.

Idézet, Henrik Vanger, 2. kazetta, 14167:

Megállapíthatjuk tehát, hogy fivéreim közül hárman politikai elmebetegek voltak. Vajon milyen
más elmebetegségben szenvedtek még?

Egyetlen testvérnek kegyelmezett meg Henrik Vanger a szívében, a sokat betegeskedő

Gustavnak, aki végül tüdőbajban hunyt el 1955-ben. Gustav nem volt kíváncsi a politikára. Az ő
világtól elfordult művészlelkét a legkevésbé sem érdekelte az üzleti élet, nem is akart a Vanger-
konszernben dolgozni. Mikael megkérdezte Henrik Vangertől:
– Ma már csak ketten vannak életben, maga és Harald. Miért költözött vissza a bátyja
Hedebybe?
– 1979-ben költözött haza, közvetlenül a hetvenedik születésnapja előtt. Az a ház az övé.
– Elég fura érzés lehet ennyire közel lakni egy gyűlölt testvérhez. Henrik Vanger meglepetten
Mikaelre nézett.
– Félreértettél. Nem gyűlölöm a bátyámat. Azt hiszem, sajnálom őt. Komplett idióta. Ő gyűlöl
engem.
– Gyűlöli magát?
– Úgy, ahogy mondod. És szerintem ezért költözött vissza. Hogy élete utolsó éveiben
közvetlen közelről gyűlölhessen.
– És miért gyűlöli?
– Amiért megházasodtam.
– No, erről még mesélnie kell, hogy meg is értsek belőle valamit!
Henrik Vanger viszonylag korán eltávolodott bátyjaitól. Ő volt az egyetlen a testvérek közül,
akit érdekelt valamennyire az üzleti élet – apja belé vetette minden reményét. A politika nem
izgatta, Uppsalát elkerülte, helyette Stockholmba ment gazdaságtant tanulni. Miután betöltötte
tizennyolcadik életévét, minden iskolai szünetet a Vanger-konszern valamelyik irodájában vagy
igazgatóságán töltött gyakornokként. Egyre ügyesebben eligazodott a hatalmas családi
vállalkozás útvesztőjében.
1941. június 10-én – a világháború kellős közepén – Henriket hathetes látogatásra Hamburgba
küldték a Vanger-konszern ottani kereskedelmi kirendeltségére. A hamburgi hetek alatt a
konszern hűséges német képviselője, a cég veteránja, egy bizonyos Hermann Lobach volt a
mindössze huszonegy éves Vanger fiú kísérője és mentora.
– Nem akarlak túl sok részlettel terhelni, de mikor elutaztam Németországba, akkor még Hitler
és Sztálin nagy barátok voltak, és olyan, hogy keleti front, nem létezett. Még mindenki hitt Hitler
legyőzhetetlenségében. Optimizmus és… elkeseredettség, azt hiszem, ez a két szó illik az akkori
közhangulatra. De most, fél évszázaddal később még mindig nehéz ezt szavakba önteni. Félre ne
érts, soha nem voltam náci, Hitler az én szememben szánalomra méltó, tragikomikus
operettfigura! De rám is elkerülhetetlenül átragadt az a jövőbe vetett bizalom, ami a
hamburgiakat akkoriban jellemezte. És a háború begyűrűzése, az egyre sűrűsödő
bombatámadások dacára az emberek mindezt átmeneti bosszúságként élték meg, hitték, hogy a
béke már közel, s hogy Hitler hamarosan megalapítja Neueuropáját, az új Európát. Istenként
szerettek volna felnézni rá. Ezt ösztönözte a propaganda is.
Henrik Vanger felütötte az egyik fényképalbumot.
– Nézd, ez itt Hermann Lobach. 1944-ben tűnt el, valószínűleg egy bombatámadás végzett
vele. Többet nem sikerült megtudni róla. A Hamburgban töltött hetek alatt közel kerültünk
egymáshoz. Nála és a családjánál laktam egy elegáns lakásban, Hamburg egyik előkelő
negyedében. A párttagság ajtókat nyitott meg számára, s megkönnyítette, hogy a Vanger-
konszern számára üzleteket kössön. Cégünk vagonokat épített a német vasutaknak – kíváncsi
lennék rá, hogy vajon a vagonok egy részét nem irányították-e Lengyelországba. Ezenkívül
szövetet adtunk el a németek egyenruháihoz, vezetékeket a rádiókészülékeikhez – bár hivatalosan
nem lehetett tudomásunk arról, mire használják a tőlünk vásárolt termékeket. Hermann Lobach
pedig pontosan tudta, hogyan kell nyélbe ütni egy üzletet. Szórakoztató, gemütlich férfi volt. A
náci ember mintaképe. Később kezdtem kapiskálni, hogy ez a minta-náci kétségbeesetten
igyekszik eltitkolni valamit.
A június 22-ére virradó éjszakán Herman Lobach kopogtatására ébredtem. Szobám a felesége
hálószobájával volt szomszédos, így aztán Lobach intett a kezével, hogy maradjak csöndben,
öltözzek fel és menjek vele. Lementünk egy emelettel lejjebb az egyik szalonba. Lobachon
látszott, hogy egész éjjel nem aludt. A szalonban szólt a rádió, es hamarosan rájöttem, hogy
valami komoly dolog történt. Megkezdődött a Barbarossa-hadművelet. Németország megtámadta
a Szovjetuniót Szent Iván éjjelén.
Henrik Vanger fáradt mozdulatot tett a kezével.
– Hermann Lobach két snapszos poharat vett elő, és telitöltötte őket valamilyen röviditallal.
Szemmel láthatóan megrázták a hírek. Amikor megkérdeztem, mire föl ez a nagy zaklatottság,
azt felelte, hogy Németországnak és a nácizmusnak megpecsételődött a sorsa. Vonakodtam
elhinni, amit mond – hiszen Hitler legyőzhetetlennek tűnt –, de Lobach Németország bukására
koccintott velem. Aztán rátért a dolog praktikus vonatkozásaira.
Mikael bólintott, azt jelzendő, hogy egyelőre követi még a történetet.
– Először is nem tudott kapcsolatba lépni az apámmal, hogy utasításokat kapjon tőle,
önhatalmúan azonban úgy döntött, hogy amilyen gyorsan csak tud, hazaküld engem. Másodszor:
meg akart kérni valamire.
Henrik Vanger egy rojtos szélű, elsárgult fotóra mutatott. Egy sötét hajú nő profiljáról készült
a kép.
– Hermann Lobach akkor már negyven éve házasságban élt, csakhogy 1919-ben
megismerkedett egy nővel. A nő feleannyi idős volt mint ő, és őrületesen szép. Lobach rögtön
halálosan belé szeretett. Szegény varrónő volt, Lobach pedig udvarolni kezdett neki, s minthogy a
jómódú férfiaknak telt az ilyesmire, Lobach az irodája közelében lakást bérelt a nőnek, és a
szeretőjévé tette. 1921-ben a szerető leánygyermeket szült Lobachnak. Edithnek keresztelték a
kislányt.
– Gazdag idősödő férfi, szegény fiatal nő és egy szerelemgyerek – ez már a negyvenes években
sem számíthatott botránykavaró eseménynek – jegyezte meg Mikael.
– Jól látod. Egy dolgot viszont még nem említettem. A nő zsidó származású volt, Lobach tehát
egy zsidó leányka apja lett a náci Németország közepén, s mint ilyen, faj árulónak minősült.
– Ó, így mindjárt más a helyzet. Mi történt aztán?
– Edith anyját 1939-ben elfogták. Innentől kezdve csak sejtjük, mi lett a sorsa. Tudtak a
lányáról, aki a hamburgi tartózkodásom napjaiban még nem került fel semmilyen deportálási
listára. A Gestapo szökött zsidókat köröző részlege már kereste egy ideje. 1941 nyarán, azon a
héten, hogy megérkeztem Hamburgba, Edith anyját kapcsolatba hozták Hermann Lobachhal.
Azonnal beidézték egy kihallgatásra. Beismerte a viszonyt, az apaságot is, de vallomásában
közölte, hogy fogalma sincs lánya hollétéről, hisz tíz évvel azelőtt megszűnt minden kapcsolatuk.
– Na és hol volt ezalatt a lány?
– Mindennap találkoztam vele Lobachnál. Tündéri, halk szavú teremtés volt, húszéves. Ő
tartotta rendben a szobámat, és a vacsora felszolgálásánál is segédkezett. 1937-ben, amikor a
zsidóüldözés már jó pár éve zajlott, Edith anyja könyörögve fordult segítségért Lobachhoz. És
Lobach segített rajta – mert rajongott ezért a házasságon kívül született gyermekért, csakúgy
mint a többiért. A legbizarrabb helyen bújtatta kislányát, amit csak elképzelhet az ember – ott,
mindenki orra előtt. Hamis papírokat szerzett neki, és felvette házvezetőnőnek.
– És Lobach felesége tudta, ki ez a fiatal házvezetőnő?
– Nem, az egész szervezkedés titokban maradt előtte.
– És aztán?
– Négy éven át elvoltak így, de 1941 nyarán Lobach érezte, hogy szorul a hurok. Csak
időkérdése volt, mikor kopog be az ajtón a Gestapo. Mindezt azon az éjszakán mesélte el nekem,
egy-két héttel a hazautazásom előtt. Aztán felhozta a lányát a szalonba, és bemutatott minket
egymásnak. Edith végtelenül félénk volt, nem mert a szemembe nézni. Lobach könyörgött, hogy
mentsem meg a lány életét.
– Hogyan?
– Addigra megszervezte már az egészet. Az eredeti terv szerint három hétig maradtam volna
még Hamburgban, aztán egy éjszakai vonattal utaztam volna Koppenhágába, onnan hajóval
Svédországba a Sundon át – nem olyan veszélyes út, még háborús időkben sem. Beszélgetésünk
után két nappal azonban Lobach haladék nélkül vissza akart küldeni Svédországba a Vanger-
konszern egyik teherhajójával, mely éppen elhagyni készült Hamburgot. Útitervem módosítását a
biztonsági szolgálatnak is jóvá kellett hagynia – bevett bürokratikus eljárás, de nem okozott
problémát. Lobach mindenképpen fel akart lakni arra a hajóra.
– Gondolom, Edithtel együtt.
– Edithet elbújtatták a fedélzeten a háromszáz konténer egyikében. Az én feladatom volt
megvédeni őt, ha rátalálnak, mielőtt elhagyjuk a német felségvizeket, ebben az esetben meg
kellett volna akadályoznom a kapitányt, hogy valami butaságot csináljon.
– Igen, és?
– Rémálom volt az az utazás. A hajó kapitányát Oskar Granathnak hívták, és egyáltalán nem
lelkesült az ötletért, hogy munkaadója taknyos örököséért kell felelnie a fedélzeten. Egy júniusi
este hagytuk el Hamburgot. Kilenc óra volt. Kifelé hajóztunk a kikötőből, amikor megszólaltak a
légvédelmi szirénák. Angol bombatámadás érte a várost – a legintenzívebb, amit megéltem.
Természetesen a kikötő volt az egyik legfontosabb célpontjuk. Nem túlzok, majdnem a gatyámba
vizeltem, ahogy a becsapódások egyre közelebb értek hozzánk. De csodával határos módon
megúsztuk egy motormeghibásodással, s az aláaknázott vízen töltött kegyetlenül viharos éjszakát
követően másnap délután behajóztunk Karlskrona kikötőjébe. Most nyilván megkérdezed, mi
történt a lánnyal.
– Sejtem már.
– Mondanom sem kell, apám őrjöngött a dühtől. Nem keveset kockáztattam vakmerő
tettemmel. A lányt bármikor deportálhatták volna. Ne felejtsd el, 1941-et írtunk! Csakhogy
addigra halálosan belé szerettem, pont mint Lobach az anyjába. Megkértem a kezét, apámnak
pedig ultimátumot adtam – vagy áldását adja a házasságunkra, vagy új főnökjelölt után nézhet a
családban. Végül megadta magát.
– De Edith meghalt aztán, ugye?
– Igen, szörnyű fiatalon, 1958-ban. Valamivel több mint tizenhat évet tölthettünk együtt.
Veleszületett szívbaja volt. És hamar kiderült, hogy én meg terméketlen vagyok – nem lehetett
gyerekünk. Hát ezért utál a bátyám.
– Mert összeházasodott Edithtel?
– Azért, mert – az ő szavaival élve – elvettem egy mocskos zsidó ribancot. Szemében ez
fajárulásnak minősült, a néppel, az erkölccsel szemben elkövetett árulásnak. Elárultam tehát
mindazt, amiért ő síkraszállt.
– De hát ez az ember őrült!
– Ennél frappánsabban én sem tudtam volna megfogalmazni.
TIZEDIK FEJEZET
 Január 9., csütörtök – január 31., péntek
Mikael isten háta mögött töltött első hónapja a Hedestads-Kuriren szerint emberemlékezet óta
a leghidegebb január volt, pontosabban (Henrik Vanger szíves felvilágosítása alapján) a
leghidegebb 1942 háborús tele óta. Mikael hajlamos volt elhinni, hogy az adatok helytállóak. Már
az első hedebyi héten bele kellett rázódnia a jégeralsók, vastag kötött zoknik és dupla trikók
világába.
Január közepén néhány kegyetlenül hideg napot élt át, a hőmérő higanyszála az ép ésszel fel
sem fogható mínusz harminchét fokig süllyedt. Nem tapasztalt soha ehhez foghatót, még a
Kirunában letöltött sorkatonai szolgálat alatt sem. Egyik reggel elfagyott a vízvezeték. Gunnar
Nilsson gondoskodott ugyan két hordó vízről, hogy legyen mivel főznie és mosakodnia, de bénító
volt a hideg. Az ablaktáblák belső oldalára is jégvirág nőtt, s hiába rakta meg a fakályhát, ahogy
csak bírta, majd szétfagyott a házban is. Mindennap rengeteg időt töltött tűzifaaprítással a
fáskamrában, a ház mögött.
Időnként a sírás határán volt. Olyankor megfordult a fejében, hogy taxit hív, beviteti magát az
állomásra, és felszáll az első, déli irányban közlekedő vonatra. De aztán inkább felvett még egy
pulóvert, maga köré csavart egy takarót, és úgy olvasta tovább a régi rendőrségi jegyzőkönyveket
a konyhai lócán kuporogva.
Később enyhült a hideg, a hőmérséklet felkúszott a kellemesnek számító mínusz tíz fokig.
Mikael lassanként megismerkedett a hedebyiekkel. Martin Vanger ígéretéhez híven saját
kezűleg készített vacsorára hívta meg magához. Jávorszarvas-sültet ettek és olasz vörösbort ittak
hozzá. A vezérigazgató nőtlen volt, de velük vacsorázott a barátnője, Eva Hassel. Eva Hassel
kedves, kellemes társaság volt. Mikael rendkívül vonzónak találta. A nő fogorvosként dolgozott,
és Hedestad belvárosában lakott, a hétvégéket pedig Martin Vangernél töltötte. Mikael utóbb azt
is megtudta, hogy már évek óta ismerték egymást, de csak idősebb korukra kezdtek el összejárni,
és nem látták különösebb értelmét, hogy összeházasodjanak.
– Különben, csak hogy tudja, ő a fogorvosom – nevetett Martin Vanger.
– Aki köszöni, de eszébe sem jut beházasodni ebbe a bolond családba! – mondta Eva Hassel, és
szeretetteljesen megsimogatta Martin Vanger térdét.
Martin Vanger villáját egy agglegény álmai alapján tervezték. A berendezés csupa fehér,
fekete és krómozott felületből állt. A bútorok drága egyedi tervezésű portékáknak tűntek, a
kényes ízlésű Christer Malmot minden bizonnyal lenyűgözték volna. A konyhai felszerelés egy
hivatásos szakács igényeit is kielégítette volna. A nappaliban mikrobarázdás lemezjátszó állt a
legkiválóbb fajtából, valamint egy elképesztő jazzgyűjtemény Tommy Dorseytől John
Coltraneig. Martin Vanger nem volt pénzszűkében, otthonát drágán, ugyanakkor praktikusan
rendezte be. Az összhatás meglehetősen személytelenre sikerült. Mikael felfedezte, hogy a
falakon egyszerű reprodukciók és poszterek függenek, abból a fajtából, amit az IKEÁ-ban
árulnak – mutatós, de nem hivalkodó képek. A szellősen megpakolt könyvespolcokon, legalábbis
a lakásnak abban a részében, amit Mikael láthatott, a Nationalencyklopedin kötetei álltak és
néhány ajándékkönyv abból a fajtából, amit akkor ad az ember valakinek karácsonyra, ha
végképp nincs más ötlete. Mindent összevetve Mikael úgy látta, Martin Vanger csupán két dolog
iránt mutatott szenvedélyes érdeklődést az életben: a zene és a főzés iránt. Az első
megállapításához elég volt szemügyre venni a hozzávetőlegesen háromezer darabot számláló
lemezgyűjteményt. A másodikra már a Martin Vanger derékszíja felett kigömbölyödő testrészből
is következtetni lehetett.
Martin Vangerben különös vegyüléket alkotott a nyers egyszerűség és valami szeretetreméltó
báj. Nem kellett hozzá túlzott éleslátás, hogy rájöjjön az ember, a vezérigazgatónak gondjai
vannak. Miközben szólt a Night in Tunisia, nagyrészt a Vanger-konszern ügyes-bajos dolgairól
beszélgettek, és Martin Vanger nem csinált belőle titkot, hogy egy ideje már a vállalatcsoport
életben maradásáért folytat harcot. A témaválasztás meglepte Mikaelt; Martin Vangernek
emlékeznie kellett rá, hogy vacsoravendége egy általa alig ismert gazdasági újságíró, a férfi
ennek ellenére szinte gátlástalanul kiteregette a konszern belső ügyeit. Ez óvatlanság volt a
részéről. Nyilván úgy tekintett Mikaelre, mint egy családtagra, mivel Henrik Vangernek
dolgozott. Egyébként pedig osztotta a volt vezérigazgató véleményét, miszerint a család tehet a
vállalat jelenlegi válságos helyzetéről. Nem osztozott viszont nagybátyja családtagok iránt érzett
keserű, kibékíthetetlen dühében. Martin Vanger érdekes módon szinte szórakoztatónak találta a
család gyógyíthatatlan őrültségét. Eva Hassel megjegyzés nélkül bólintott. Valószínűleg ők
ketten többször megbeszélték már a kérdést.
Martin Vanger tudta, hogy Mikael egy családi krónika megírásán fáradozik, s megkérdezte
tőle, hogy halad a munka. Mikael mosolyogva azt válaszolta, hogy már a rokonok neveit is
nehezére esik megtanulnia. Aztán érdeklődött, hogy visszajöhetne-e majd egy interjúra egy olyan
időpontban, amikor Martin Vangernek megfelel. Többször közel volt hozzá, hogy rákérdezzen az
öreg Vanger megszállottságára. Feltételezése szerint Henrik Vanger gyakran gyötörhette Harriet
bátyját különféle elméleteivel. Martin nyilván tisztában volt vele, hogy a családi krónika
megírásakor előbb-utóbb felbukkan a nyomtalanul elveszett családtag története, ám semmi jelét
nem mutatta, hogy ráharapna a témára, így aztán Mikael magában időt adott neki.
Több kör vodka elfogyasztása után váltak el, hajnali kettő körül. Mikael kótyagos fejjel
csúszkált haza háromszáz méterrel odébb álló házába. Kellemes este volt.

A második hét egyik délutánján kopogtattak a bejárati ajtón. Mikael letette a rendőrségi
vizsgálati anyagot – alig pár perccel azelőtt kezdte el olvasni a hatodik mappa tartalmát –, s
mielőtt kiment volna az előszobába, gondosan becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját.
Ötvenes éveiben járó, bundába öltözött, szőke nő állt a küszöbön.
– Szervusz. Csak be akartam köszönni. Én vagyok Cecilia Vanger. Kezet ráztak. Mikael
kávéscsészéket vett elő. Cecilia Vanger, a náci Harald Vanger lánya nyitott és sok szempontból
megnyerő nőnek tűnt. Mikael emlékezetébe idézte, milyen tisztelettel beszélt róla Henrik
Vanger. Azt is megemlítette az öreg, hogy Cecilia, bár szomszédok, nem érintkezik az apjával.
Elcseverésztek egy darabig, aztán Cecilia a lényegre tért.
– Tudok róla, hogy könyvet írsz a családról. Hogy őszinte legyek, nem lelkesedem a
gondolatért – mondta a nő. – Szerettem volna megnézni, kiféle-miféle vagy.
– Hát igen. Henrik Vanger bízott meg a feladattal. Voltaképp az ő történetéről van szó.
– És a derék Henrik pedig nem nevezhető semlegesnek, ha a családtagokhoz fűződő viszonyát
nézzük.
Mikael a nőre nézett. Azt firtatta, mit akarhat valójában.
– Ellenedre van, hogy könyv készül a Vanger családról?
– Nem azt mondtam. Ezenkívül úgysem számít, hogy mit ellenzék, és mit nem. De gondolom,
van már némi elképzelésed arról, hogy nem mindig könnyű családtagnak lenni ebben a
famíliában.
Mikaelnek fogalma sem volt arról, hogy Henrik mennyit árult el Cecíliának a megbízatásáról.
Széttárta a karját.
– Henrik Vanger arra szerződtetett, hogy megírjam a családi krónikát. Több családtagról igen
határozott nézeteket vall, ez tény. Én ahhoz tartom magamat, amit dokumentálni tudok.
Cecilia Vanger hűvös mosolyra húzta a száját.
– Jó volna megtudni, hogy emigrálnom kell-e majd a könyv megjelenésekor.
 – Nem hinném – felelte Mikael. – Az emberek különbséget tudnak tenni bizonyos személyek
között, képesek rá, hogy árnyaltan lássanak.
– Aha, itt van például az apám.
– Az idős náci? – kérdezett rá Mikael. Cecilia bosszúsan forgatta a szemét.
– Az apám bolond. Évente egyszer-kétszer találkozom vele, pedig szomszédok vagyunk.
– Miért kerülöd?
– Ácsi! Mielőtt egy csomó kérdést szegeznél nekem, mondd csak, mennyire szorgosan
szemezgetsz majd a válaszaimból a megírandó munkádban? Beszélgethetek veled anélkül, hogy
rettegnem kelljen ettől a kiszolgáltatottságtól?
Mikael nem válaszolt rögtön. Elgondolkozott rajta, hogyan fogalmazza meg, amit mondani
akar.
– Azt a megbízatást kaptam, hogy írjak egy könyvet egy történetről. A történet azzal kezdődik,
hogy Alexandre Vangersaad partra száll Bernadotte kíséretével, a vége pedig itt ér véget a mában.
A Vanger-birodalom évtizedeiről szól majd a könyv, de természetesen arról is, hogy miért indult
hanyatlásnak ez a birodalom, s hogy milyen ellentétek feszülnek a családtagok között. Egy ilyen
elbeszélésben szinte elkerülhetetlen, hogy a felszínre ne kerüljön sok kétes ügy, de nem a család
befeketítése, és nem gyúnyrajzkészítés a szándék. Itt van például Martin Vanger, vele
találkoztam már, rokonszenves embernek tűnik, tehát ennek megfelelően írok majd róla.
Cecilia Vanger nem válaszolt.
– Úgy hallottam, tanár vagy…
– Még annál is rosszabb. Én vagyok a Hedestadi Gimnázium igazgatónője.
– Bocsánat. Ezenkívül tudom, hogy Henrik Vanger kedvel téged, hogy házas vagy, de férjedtől
külön élsz… ezzel nagyjából ki is merült minden tudományom. És persze, hogy beszélgethetsz
velem rettegés nélkül. Előfordulhat viszont, hogy egy szép napon bekopogtatok hozzád, és
megkérdezlek egy bizonyos eseményről, hátha tudsz valami érdekes információval szolgálni. Az
akkor egy interjú lesz, te pedig természetesen választhatsz, hogy hajlandó vagy-e felelni egy-egy
kérdésemre vagy sem. De mindig jelezni fogom előre, ha ez a helyzet.
– Szóval, folytathatok veled bizalmas beszélgetést is… off the record, ahogy ti, újságírók
nevezitek?
– Hogyne!
– És akkor jól gondolom, hogy ez a mostani off the record?
– Igen. A szomszédom vagy, átjöttél, hogy üdvözölj és megigyunk egy csésze kávét. Ennyi.
– Rendben. Akkor szeretnék tőled kérdezni valamit.
– Parancsolj.
– Milyen komolyan foglalkozik majd a könyv Harriet Vangerrel? Mikael az alsó ajkába
harapott. Egy kis hezitálás után azonban könnyed hangnemben válaszolt.
– Az igazat megvallva, nem tudom. Akár egy fejezet is kerekedhet belőle, hiszen egy tragikus
eseményről van szó, ami ha másra nem is, Henrik Vanger életére nagy hatással volt.
– De ugye, nem Harriet eltűnése körül kutakodsz?
– Miből gondolod?
– Hát ott van például az a négy hatalmas kartondoboz, amit Gunnar Nilsson cipelt át ide.
Körülbelül ennyi anyag gyűlhetett össze Henrik nyomozása során a hosszú évek alatt. És amikor
a minap bekukucskáltam Harriet régi szobájába, ahol Henrik a gyűjteményét tárolta, bizony
üresen álltak a polcok.
Cecilia Vangert nem ejtették a feje lágyára.
– Ezt Henrik Vangerrel kellene megbeszélned és nem velem – felelte Mikael. – Henrik persze
valóban sokat mesélt Harriet eltűnéséről, és mivel érdekelnek a dokumentumok és Henrik
feljegyzései, el is fogom őket olvasni.
Cecilia ismét szomorúan elmosolyodott.
– Néha nem tudom eldönteni, ki az őrültebb, az apám vagy a nagybátyám. Ha ezerszer nem
tárgyaltam meg vele Harriet eltűnését, akkor egyszer sem.
– Szerinted mi történt vele?
– Ez most az interjú része?
– Nem – nevette el magát Mikael. – Puszta kíváncsiság.
– Én pedig arra lennék kíváncsi, hogy vajon te is lökött vagy-e. Hogy te vetted-e be a
maszlagot vagy te járatod Henrikkel a bolondját?
– Azt akarod mondani, hogy Henrik lökött?
– Félre ne érts! Henrik az egyik legkedvesebb, legjózanabb ember, akit ismerek. Nagyon
kedvelem őt. De belebolondul ebbe az ügybe.
– Csakhogy a bolondságának valóságos oka is van. Hiszen Harriet tényleg eltűnt.
– Igen. Én viszont annyira belefáradtam már ebbe a rohadt históriába. Évek óta mérgezi az
életünket, és soha nem lesz vége.
Hirtelen felállt, felvette bundáját.
– Mennem kell. Rokonszenves vagy. Martin szerint is, bár őt néha félrevezetik a megérzései.
Szívesen látlak egy kávéra, ha kedved szottyan. Esténként általában otthon találsz.
– Köszönöm – felelte Mikael.
Aztán még a nő után kiáltott:
– Nem feleltél arra kérdésre, ami nem volt semmilyen interjú része.
Cecilia Vanger megállt az ajtóban, majd anélkül, hogy Mikaelre nézett volna, válaszolt.
– Fogalmam sincs, mi történt Harriettel. De azt hiszem, hogy valami baleset érhette, s a
magyarázat oly egyszerű és hétköznapi, hogy elámulunk rajta, ha valaha kiderül.
Mosolyogva Mikael felé fordult – a férfi most először látott valami melegséget a mosolyában
–, aztán intett és kilépett az ajtón. Mikael eltűnődve, mozdulatlanul ült a konyhaasztalnál. Cecilia
Vanger egyike volt annak a néhány személynek, akinek kivastagította a nevét a listán; Harriet
eltűnése idején Cecilia Vanger is a szigeten volt.
A Cecilia Vangerrel kötött ismeretség végeredményben kellemes élményt jelentett Mikael
számára, mindezt azonban nem lehetett elmondani Isabella Vangerrel kapcsolatban. Harriet
Vanger anyja hetvenöt éves volt, és ahogy Henrik Vanger leírta, hihetetlenül mutatós nő, egy
[‡‡]
kicsit emlékeztetett Lauren Bacallra . Karcsú alakját perzsáin inda takarta, fején hozzáillő
prémsapkát viselt, s egy fekete botra támaszkodott, amikor egy reggel Mikael összetalálkozott
vele útban Susanne Híd presszója felé. Úgy nézett ki, mint egy idősödő vámpír; még mindig
ragyogóan szép volt, de mérges, mint egy kígyó. Isabella Vanger sétájából tarthatott hazafelé; ő
kiáltott oda Mikaelnek, megállván az útkereszteződésnél.
– Halló, fiatalember! Jöjjön csak ide!
A parancsoló hangot nehezen lehetett félreérteni. Mikael körülnézett, és arra a következtetésre
jutott, hogy csak őrá gondolhatott a nő. Odament hozzá.
– Isabella Vanger vagyok – mutatkozott be a nő.
– Jó napot! Mikael Blomkvist. – Előrenyújtotta a kezét, de a nő mintha észre se vette volna.
– Maga az az alak, aki családunk ügyes-bajos dolgai körül szimatol?
– Valahogy úgy. Én vagyok az az alak, akit Henrik Vanger szerződtetett a Vanger családról
szóló könyv megírására.
– Ahhoz magának semmi köze!
– Mihez? A megbízáshoz, vagy ahhoz hogy elfogadtam? Az előbbi véleményem szerint Henrik
magánügye, az utóbbi pedig az enyém.
 – Ne tegyen úgy, mintha nem értené, miről beszélek! Nem szeretem, ha mások beleütik az
orrukat a magánéletembe.
– Jó. Én nem fogom beleütni az orromat a magánéletébe. A többiről tárgyaljon Henrik
Vangerrel.
Isabella Vanger hirtelen felemelte a botját, s a fogójával mellbe bökte Mikaelt. Az ütésnek alig
volt ereje, Mikael mégis elképedve hátrált egy lépést.
– Tartsa magát távol tőlem!
Azzal Isabella Vanger sarkon fordult, és folytatta a sétát hazafelé. Mikael még egy ideig ott
állt földbe gyökerezett lábakkal s olyan arckifejezéssel, mintha egy életre kelt
képregényfigurával találkozott volna az imént. Amikor felnézett, Henrik Vangert látta meg
dolgozószobája ablakában. Az öregember kávéscsészét tartott a kezében, amit most ironikusan
koccintásra emelt. Mikael csak fáradtan legyintett egyet, és elindult a Híd presszó felé.

Mikael egyetlen utazást tett az első hónapban, egynapos kirándulásra ment a Siljan-tó egyik
öbléhez. Kölcsönvette Dirch Frode Mercedesét, és keresztülszelte a havas tájat, hogy Gustaf
Morell főfelügyelővel töltsön egy délutánt. A vizsgálati anyagok alapján megpróbálta elképzelni,
milyen ember lehet Morell; a férfi, akivel aznap találkozott, inas öregember volt, lassan mozgott,
és még annál is lassabban beszélt.
Mikael vitt magával egy jegyzetfüzetet. Tíz kérdést írt le előre – a nyomozati anyag olvasása
közben felmerülő gondolatait. Morell minden egyes kérdésre úgy válaszolt, mint egy idős tanár.
Végül Mikael félrerakta a jegyzetfüzetet, és elmagyarázta Morellnek, hogy a kérdések valójában
csak ürügyül szolgáltak ehhez a látogatáshoz, mert igazából szeretett volna elbeszélgetni a
nyugalmazott nyomozóval, és feltenni az egyetlen lényeges kérdést: volt valami a nyomozás
során, amit nem vetett papírra – valamilyen spekuláció, intuitív megérzés, amit hajlandó lenne
vele megosztani?
Mivel Morell Henrik Vangerhez hasonlóan harminchat éve törte a fejét a rejtélyen, Mikael
felkészült rá, hogy esetleg ellenállásba ütközik. Hiszen most ő volt az új fiú, aki jött, hogy
körbetrappoljon a csalitban, ahol Morell végleg eltévedt. De nem fedezte fel semmi jelét az
ellenségességnek. Morell nagy műgonddal megtömte pipáját, meggyújtott egy gyufát, aztán
válaszolt.
Hogyne lennének elképzeléseim, de olyan haloványan körvonalazódtak, annyira illékonyak,
hogy nem is igazán tudom megfogalmazni őket.
– Maga szerint mi történt Harriettel?
– Azt hiszem, meggyilkolták. Ebben megegyezik a véleményem Henrikével. Ez az egyetlen
logikus magyarázat. De az indítékra nem sikerült rájönnünk. Valamilyen különös indokkal
ölhették meg, nem őrült indulatnak vagy szexuális erőszaknak esett áldozatául. Ha ismernénk az
indítékot, azt is tudnánk, ki gyilkolta meg.
Morell elgondolkozott egy kicsit.
– A gyilkosságot spontán módon követték el. Úgy értem, hogy valaki kapva kaphatott az
alkalmon a baleset idején előállt kaotikus helyzetben. A tettes elrejthette a holttestet, aztán egy
későbbi időpontban eltakarította az útból, amikor a sziget átfésülésével voltunk elfoglalva.
– Ebben az esetben hidegvérű, számító gyilkossal van dolgunk.
– Van egy apró részlet. Harriet a gyilkosság előtt felkereste Henriket a dolgozószobájában,
beszélni akart vele. Utólag furcsának tartom ezt a viselkedést. Harriet nagyon jól tudta, mennyire
lefoglalta Henrik Vangert a sok lézengő rokon. Szerintem Harriet fenyegetést jelentett valaki
számára, az illető félt, hogy Harriet majd elmesél valamit Henriknek, a gyilkos rájött, hogy a
lány… hát igen, kifecseghet valami titkot.
 – Henrik éppen családtagokkal volt körülvéve…
– Igen, Henriken kívül négyen tartózkodtak a szobában. A bátyja, Greger, az egyik
unokatestvérének a fia, Magnus Sjögren, valamint Harald Vanger két gyereke, Birger és Cecilia.
Önmagában ez nem jelent semmit. Tegyük fel csupán a példa kedvéért, hogy Harriet felfedezett
egy sikkasztást. Ha mondjuk hónapok óta tudott már a dologról, előfordulhatott, hogy többször is
beszélt a kérdéses férfival, esetleg megpróbálta megzsarolni, vagy megsajnálta, és abban sem
volt biztos, hogy le akarja-e leplezni, de aztán hirtelen elhatározásra jutott, ezt elmondta a
gyilkosának, aki azután kétségbeesésében agyonütötte.
– Miért mondta azt, hogy a kérdéses személy férfi?
– Egyszerűen a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a legtöbb gyilkosságot férfiak követik el.
Persze, a Vanger rokonság eldicsekedhet néhány igazi boszorkánnyal is.
– Isabellához már volt szerencsém.
– Ő az egyik. De nincs egyedül. Cecilia Vanger is megéri a pénzét, ha arra kerül a sor, szúr,
mint a fullánk. Sara Sjögrennel találkozott már? – Mikael a fejét rázta. – Sara Henrik egyik
unokatestvérének, Sofia Vangernek a lánya. Na, az aztán egy kellemetlen, gátlástalan teremtés a
javából. De annak idején Malmőben lakott, ezenkívül nem sikerült nála semmilyen indítékot
találnom.
– Világos.
– Akárhogy csűrjük-csavarjuk, nincs és nem is volt meg soha az indíték. Ez a baj. Ha
megtalálnánk, rögtön megértenénk mi történt, és ki volt érte a felelős.
– Sokáig nagyon intenzíven dolgozott ezen az ügyön. Van olyan szál, amit nem sikerült végig
felgöngyölítenie?
Gustaf Morell fáradtan nevetgélt a kérdésen.
– Mikael, végtelen sok időt szenteltem az ügy megfejtésének, és semmilyen nyomot nem tudok
mondani, amit ne göngyölítettem volna föl. Azután is megszállottan folytattam a munkát, miután
elköltöztem Hedestadból.
– Elköltözött?
– Igen. Nem vagyok hedestadi. 1963 és 1968 között szolgáltam ott. Aztán előléptettek, és a
pályám végéig a gävlei rendőr-főkapitányságon dolgoztam. De Gävlében is folytattam a kutatást
Harriet után.
– Gondolom, ebben Henrik Vanger is játszott némi szerepet.
– Hát persze. De nemcsak ő. A Harriet körüli rejtélynek a mai napig rabja vagyok. Tudja… így
van ez, minden rendőrnek megvan a maga megoldatlan esete. A Hedestadban töltött évek alatt jól
emlékszem, milyen sokat beszéltek a kávézóban az idősebb rendőr kollégák a Rebecka-ügyről.
Az egyikük, bizonyos Torstensson – sok éve halott már – évről évre visszatért ehhez az esethez.
A szabadidejében, a vakációi alatt. Amikor éppen nem adtak neki munkát a helyi csínytevők,
mindig elővette a mappáit, és a Rebecka-ügyön elmélkedett.
– Az is egy eltűnt lány volt?
Morell főfelügyelő egy pillanatra elcsodálkozott. Miután rájött, hogy Mikael igyekszik valami
kapcsolatot találni a két ügy között, elmosolyodott.
– Nem. Nem ezért hoztam fel. A rendőrnyomozó lelkét akartam illusztrálni a példával. A
Rebecka-ügy Harriet Vanger születése előtt történt, réges rég elévült már. Valamikor a negyvenes
években megtámadtak egy hedestadi nőt, megerőszakolták és meggyilkolták. Ebben még nincsen
semmi különös. Pályája során minden rendőrnyomozó találkozik legalább egy ilyen esettel.
Vannak azonban történetek, amelyek nem engedik el többet az embert, bemásznak a bőre alá. Ezt
a Rebecka nevű lányt a lehető legkegyetlenebb módon ölték meg. gyilkosa előbb összekötözte a
végtagjait, és fejét bedugta egy nyitott tűzhely izzó széndarabjai közé. Nem tudni, mennyi idő
elteltével halt meg a lány, iszonyatos kínokat állhatott ki a szerencsétlen.
– Rettenetes!
– Ahogy mondja. Képzelje el, micsoda gonoszság kellett ehhez. Szegény Torstensson volt a
helyszínre érkező első nyomozó, miután megtalálták a holttestet. A tettes nyomtalanul
felszívódott, pedig Stockholmból is érkeztek szakértők. Torstensson soha többé nem bírta
elengedni az esetet.
– Érthető.
– Az én Rebecka-ügyem pedig Harriet. Nála még azt sem tudni, hogyan halt meg. Technikailag
be sem tudjuk bizonyítani, hogy meggyilkolták. De képtelen vagy szabadulni a gondolattól.
Rövid időre elhallgatott.
– A gyilkossági nyomozás valószínűleg a világ legmagányosabb szakmája. Az áldozat
hozzátartozóit eleinte borzasztóan felzaklatják és kétségbeejtik a történtek, de előbb-utóbb
– néhány héttel vagy hónappal később – az élet visszatér a régi kerékvágásba. A legközelebbi
hozzátartozóknál hosszabb ideig tarthat a folyamat, de aztán ők is túlteszik magukat a bánaton, az
elkeseredettségen. Minden megy tovább, úgy mint azelőtt. Egy megoldatlan gyilkossági ügy
azonban nyugtalanító, emésztő gondolat. Végül egyetlen személy marad, aki nem bírja kiverni a
fejéből az áldozatot, és nem tud lemondani arról, hogy igazságot szolgáltasson neki – a rendőr,
akit megbíztak az eset felderítésével.

A Vanger család tagjai közül hárman laktak még a szigeten, akikkel Mikael nem találkozott.
Alexander Vanger 1946-ban született, a harmadik báty, Greger fiaként. Egy 1900-as évek elején
épült, azóta felújított faházban lakott. Mikael Henrik Vangertól tudta, hogy Alexander jelenleg a
Nyugat-Indiákon tartózkodik, ahol kedvenc időtöltéseinek áldoz, a vitorlázásnak és a
semmittevésnek. Henrik lesújtó nyilatkozata mögött Mikael komoly vitákat sejtett. Egyelőre
azonban beérte annyival, hogy megállapítsa, Harriet eltűnésekor Alexander húszéves volt, és a
szigeten tartózkodó rokonok körébe tartozott.
Alexanderrel együtt élt nyolcvanéves édesanyja, Gerda, Greger Vanger özvegye. Mikael még
egyszer sem látta; a beteg asszony ideje nagy részét az ágyban töltötte.
A harmadik családtag természetesen Harald Vanger volt. Az első hónapban nyomát se látta
Mikael az öreg fajbiológusnak. Harald Vanger háza állt a legközelebb Mikael szállásához. A
komor épület az elhúzott sötétítőfüggönyökkel ablakaiban szinte vészjóslóan festett. Mikael sétái
alkalmával többször úgy látta, mintha megmozdulna a függöny az egyik ablakban. Egyszer késő
éjszaka, ahogy lefekvéshez készülődött, az egyik emeleti ablak függönyrésén kiszűrődő
lámpafényre lett figyelmes. Több mint húsz percen keresztül állt a kis fénysugár bűvöletében
sötét konyhája ablakában, aztán hagyta az egészet, és fogvacogva bebújt az ágyába. Reggelre
valaki szorosan összehúzta a függönyöket az ominózus ablakban.
Harald Vanger valamiféle láthatatlan, ám mégis állandóan jelenlevő lény volt. A falu életére
sajátos módon a távolmaradása nyomta rá bélyegét. Mikael képzeletében Harald Vanger alakja
kezdett egyre inkább egy gonosz Gollamra emlékeztetni, aki a függönyök mögül kémleli a falu
többi lakójának életét, és hermetikusan elzárt odújában rejtélyes dolgokon mesterkedik.
Harald Vangerhez naponta egyszer látogató érkezett. Az idős nő a házi betegápoló szolgálattól
jött, a hídon túlról. Rendszerint teli bevásárlószatyrokkal megpakolva küzdötte magát keresztül
az eltakarítatlan hóbuckákon át a bejáratig. Gunnar Nilsson, az „intéző” Mikael kérdésére csak a
fejét rázta. Elmondása szerint többször is felajánlotta Harald Vangernek, hogy elkotorja a havat a
háza előtt, de Harald Vanger senkinek nem engedte, hogy betegye a lábát a telkére.
Egyetlenegyszer, Harald Vanger hazaköltözésének legelső telén Gunnar Nilsson mit sem sejtve
felment traktorával a ház elé, hogy eltakarítsa a havat, mint a többi ház előtt szokta. Vakmerő
tettének az lett az eredménye, hogy Harald Vanger őrjöngve rohant ki a házából, és addig
veszekedett vele, míg Gunnar Nilsson kénytelen volt visszavonulót fújni.
Bosszantó módon Gunnar Nilsson Mikael háza előtt sem tudott havat kotorni a traktorával,
mivel a kerti kapun nem fért volna be a jármű. Itt csak a hólapát és a kétkezi munka jelentett
megoldást.

Január közepén Mikael Blomkvist megkérte ügyvédjét, hogy derítse ki, mikor kell leülnie a
három hónapos börtönbüntetést. Szeretett volna minél előbb túl lenni rajta. A dolog egyszerűbben
ment, mint hitte. Alig egy hét egyeztetés után megszületett a döntés: Mikaelnek március 17-én
kellett jelentkeznie az Östersund közelében található büntetés-végrehajtási intézetben. A
Rullåkeri Fogház lakóit kevésbé súlyos bűnökért ítélték szabadságvesztésre. Mikael ügyvédje azt
is közölte kliensével, hogy a letöltendő idő egy kis hányadát nagy valószínűséggel elengedik
majd.
– Remek – felelte Mikael különösebb lelkesedés nélkül.
A konyhaasztalnál ült és a vörhenyes macskát simogatta. Az állat fel-felbukkant a ház előtt, és
ilyenkor Mikaelnél töltötte az éjszakát. Mikael Helen Nilssontól azt is megtudta, hogy a macska
a Tjorven névre hallgatott, és senkihez sem tartozott igazán. Körbejárkált a szigeten álló házak
között, és hol az egyikben, hol a másikban aludt.
Mikael majdnem minden délután felkereste megbízóját. Megesett, hogy csak egy kurta
beszélgetés erejéig találkoztak, máskor órákig eldiskuráltak Harriet eltűnéséről és Henrik Vanger
nyomozásának részleteiről.
Sokszor olyan Mikael által kialakított elméletekről vitatkoztak, melyeket Henrik Vanger
kapásból elvetett. Mikael mindvégig törekedett a tárgyilagos távolságtartásra, már ami a
feladatát illette, közben azonban érezte, hogy egyre inkább magával ragadja ez a kirakós játék.
Még utazása előtt megígérte Erikának, hogy kidolgoz egy valamelyest használható stratégiát a
Hans-Erik Wennerström elleni harchoz, ám a Hedestadban töltött első hónap után odáig sem
jutott, hogy kinyissa a régi mappákat, amelyek tartalma miatt annak idején bíróság előtt kötött ki.
Épp ellenkezőleg – az egész problémakört próbálta hárítani. Minden alkalommal, amikor
Wennerströmön, illetve saját helyzetén kezdett el elmélkedni, mélabú és cselekvésképtelenség
lett rajta úrrá. A tisztánlátás pillanataiban átsuhant fején a gondolat, hogy nem kezd-e ő is
ugyanannak a megszállottságnak a foglya lenni, mint az öreg Vanger. Szakmai karrierje
összedőlt, mint egy kártyavár, erre fogja magát, és elrejtőzik egy messzi kis faluban, ahol
kísértetekre vadászik. Ráadásul Erika is hiányzott neki.
Henrik Vanger visszafogott aggodalommal kísérte szemmel nyomozótársa színeváltozásait.
Sejtése szerint Mikael Blomkvist nem mindig volt elég nyugodt, kiegyensúlyozott állapotban.
Henrik Vanger január végére olyan elhatározásra jutott, amivel magát is meglepte. Felemelte a
telefonkagylót, és egy stockholmi számot tárcsázott. A beszélgetés húsz percig tartott, és szinte
kizárólag Mikael Blomkvistről szólt.

Erikának majdnem egy hónapjába telt, míg túltette magát elkeseredett haragján. Egy január
végi estén fél tízkor telefonált.
– Hát tényleg ott akarsz maradni? – kezdte üdvözlésképpen. A hívás olyan váratlanul érte
Mikaelt, hogy válaszolni sem bírt. Aztán elmosolyodott, és szorosabban tekerte maga köré a
takarót.
– Szia, Ricky. Neked is ki kellene próbálnod!
– Igazán? És mitől lett olyan vonzó a világ végén lakni?
– Az előbb például jéghideg vízben moshattam fogat. Nyilallnak a fogaim.
 Úgy kell neked! Különben itt Stockholmban is piszok hideg van. Na, mesélj valamit!
A hirdetőink kétharmad része oda. Egyikük sem indokolja meg őszintén, de…
– Tudom. Készíts egy listát a hirdetést visszamondókról. Egy nap majd bemutatjuk őket egy jó
kis riportban.
– Micke… osztottam-szoroztam, ha nem találunk új hirdetőket, ősszel lehúzhatjuk a rolót. Ez
van.
– Várd ki a végét!
Erika fáradtan felnevetett a vonal másik végén.
– Aha, te már csak meg tudod állapítani onnan a messzi Lappországból!
– Erika, a legközelebbi számi falu legalább ötszáz kilométerre van innét!
Erika nem válaszolt.
– Erika, nekem most…
– Ó, hagyd el! A man's gotta do what a man's gotta do… és így tovább, blablabla. Ne is mondj
semmit! Inkább bocsásd meg, hogy undok némber voltam, és nem hívtalak vissza! Nem
boríthatnánk rá fátylat? És ahhoz mit szólnál, ha elmerészkednék odáig?
– Gyere! Akár már holnap!
– Vigyek magammal puskát a farkasok ellen?
– Dehogy! Majd felfogadunk néhány kutyaszános lappot, azok megvédenek. Mikor jössz?
– Péntek este. Jó?
Mikael egyik pillanatról a másikra sokkal elviselhetőbbnek érezte az életet.

A bejáratig vezető keskeny ösvényt leszámítva közel egyméteres hó borította az egész telket.
Mikael kritikus szemmel végigmérte a hólapátot, aztán átment Gunnar Nilssonékhoz, hogy
megkérdezze, beállhat-e Erika a BMW-jével az ő udvarukra látogatása ideje alatt. Nilssonék
természetesen örömmel felajánlották a parkolási lehetőséget, dupla garázsukban bőven volt hely,
és motormelegítőt is tudtak adni.
Erika kora délután indult, és hat óra körül érkezett meg Hedeby-be. Néhány másodpercig
óvatosan tanulmányozták egymást, azután összeölelkeztek. Ez utóbbi sokkal tovább tartott.
A kivilágított templomot leszámítva nem sok látnivaló volt házon kívül az esti sötétségben
– záróra volt a Konsumban és Susanne Híd presszójában is –, úgyhogy sietősen hazafelé vették az
irányt. Mikael vacsorát főzött, miközben Erika körbenézett a házban, megjegyzéseket tett az
ötvenes évekből ottmaradt Rekordmagasinet számokra, és beleolvasott a dolgozószobában tárolt
mappákba. Báránybordát ettek tejszínes burgonyával – szörnyű kalóriadús táplálék –, és
vörösbort ittak hozzá. Mikael igyekezett felvenni a fonalat, de Erikának nem fűlt a foga a
Millennium-témához. Helyette inkább Mikael hedebyi munkájáról és közérzetéről beszélgettek
vagy két órán keresztül. Végezetül kipróbálták, elég széles-e az ágy ahhoz, hogy mindketten
elférjenek rajta.

A Nils Bjurman ügyvéddel esedékes találkozás elmaradt, áttették másik időpontra, egészen
pontosan ugyanazon a pénteken délután öt órára. A korábbi találkozókon mindig egy
pézsmaillatú nő nyitott ajtót, aki az iroda titkárnőjeként mutatkozott be. Most azonban nem volt
már ott a pézsmaillatú. Hazament. Bjurman eresztette be, neki enyhe alkoholszaga volt. Leültette
Lisbethet az egyik székre, sokáig szórakozottan lapozgatott a papírjai között, aztán egyszer csak
mintha hirtelen feleszmélt volna, hogy Lisbeth is ott van.
Újabb kihallgatás következett. Ez alkalommal Lisbeth nemi élete került napirendre. A lány
szerint a téma egyértelműen a magánéletének részét képezte, és senkivel nem akarta
megtárgyalni.
 A látogatás után már tudta, hogy rosszul játszotta szerepét. Először csak csöndben ült, nem
válaszolt az ügyvéd kérdéseire; ezt Bjurman úgy értelmezte, hogy a lány félénk, éretlen vagy
valami rejtegetnivalója van, így megpróbálta erőszakosabban kicsikarni a válaszokat. Salander
rájött, hogy az ügyvéd nem fog tágítani, amíg meg nem szólal, úgyhogy inkább szűkszavú,
ártatlan válaszokat adott neki, melyek beleillettek a hivatalos személyiségrajzába. Megemlítette
Magnust – az elmondása szerint vele egykorú, kicsit flúgos programozót, aki mindig
úriemberként viselkedett, moziba vitte, és időnként ágyba bújt vele. Magnus puszta kitaláció
volt, alakja ott született meg, abban a pillanatban az irodában, Bjurmannak azonban kapóra jött,
és újabb kérdéseket tett fel. Milyen gyakran létesítesz szexuális kapcsolatot? Hébe-hóba. Ki
kezdeményez, ő vagy te? Én. Használtok gumi óvszert? Persze – hallott már a HIV-ről. Mi a
kedvenc pozitúrád? Uhmmm, általában háton. Szereted az orális szexet? Na, álljunk csak meg
egy pillanatra… Kipróbáltad már az análszexet?
– Nem, szerintem nem valami felemelő, ha az embert fenékbe dugják – de hogy a francba
képzeli, hogy ilyeneket kérdez tőlem?!
Ez volt az egyetlen eset, hogy kifakadt a szeánsz alatt. Tudta jól, hogy tekintete elárulta volna
érzelmeit, ezért inkább lesütötte a szemét, és a padlóra meredt egy darabig. Amikor újra
felnézett, Bjurman rávigyorgott az íróasztal mögül. Lisbeth Salander azonnal rájött, hogy élete
mostantól kezdve drámai fordulatot vett. Émelygő gyomorral távozott Bjurman irodájából.
Készületlenül érte a találkozás. Palmgrennek eszébe sem jutott volna feltenni ilyen kérdéseket,
viszont mindig rendelkezésre állt, ha Lisbeth szeretett volna megtudni tőle valamit. Mondani sem
kell, a lány elég ritkán élt ezzel a lehetőséggel.
Bjurman ügyvédről ezúton bebizonyosodott, hogy egy serious pain in the ass. Lisbeth érezte,
hogy még komoly bajok lesznek vele.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
 Február 1., szombat – február 18., kedd
Szombaton Mikael és Erika sétálással töltötte azt a néhány világos órát napfelkelte és
naplemente között. Az Östergårdenbe vezető úton haladtak, útközben elmentek a régi kikötő
mellett is. Mikael egy hónapja lakott már a szigeten, és még sohasem sétált errefelé, nem járt
még a Hedeby-sziget belsejében. A hideg és a hóviharok elijesztették ettől a fajta
sporttevékenységtől. De ezen a szombaton kellemes volt az időjárás, sütött a nap, mintha Erika
hozta volna magával a küszöbönálló tavasz ígéretét. Mínusz öt fok volt a hőmérséklet. Az utat a
hóekék munkája nyomán méteres hótorlaszok szegélyezték. Amint elhagyták a lakott területet,
sűrű fenyőerdőbe értek. Mikaelt meglepte, hogy a házak felett emelkedő Söderberg-domb
mennyivel nehezebben megközelíthető, mint ahogy odalentről látszott. Egy másodperc
töredékére eszébe jutott, milyen sokszor játszhatott itt Harriet Vanger kiskorában, de aztán
elhessegette a gondolatot. Néhány kilométerrel odébb kerítés állta útját az erdőnek ott, ahol az
Östergården gazdaság kezdődött. Fehér faépületet pillantottak meg és egy nagy vörös istállót.
Végül nem mentek be a gazdaság területére, hanem visszafordultak azon az úton, amelyen jöttek.
Amikor elhaladtak a Vanger-ház kocsifelhajtója mellett, Henrik Vanger erősen megzörgette az
emeleti ablakot, és intett nekik, hogy menjenek fel. Mikael és Erika egymásra néztek.
– Szeretnél találkozni egy legendás gyáriparossal?
– Harapós?
– Szombaton nem annyira.
Henrik Vanger a dolgozószobája ajtajában várt rájuk. Kezet fogtak.
– Megismerem ám! Lefogadom, hogy maga Berger kisasszony – üdvözölte Erikát.
Mikael egy szót se szólt előre Erika hedebyi látogatásáról.

Erika legkiválóbb tulajdonságai közé tartozott, hogy pillanatok alatt barátságot kötött bárkivel.
Mikael tanúja volt, hogyan bűvöl el ötéves kiskölyköket, akik tíz percen belül képesek lettek
volna otthagyni érte a mamájukat. A nyolcvan év feletti öregemberek sem képeztek kivételt.
Erika ennivaló nevetőgödröcskéi mindenkit levettek a lábáról. Két perc elteltével Erika és Henrik
Vanger tökéletesen megfeledkeztek Mikaelről, és olyan kedélyesen elcseverésztek, mintha már
gyerekkoruk óta ismernék egymást – na igen, a korkülönbségre való tekintettel helyesebb lenne
azt mondani, hogy Erika gyerekkora óta.
Erika már a beszélgetés elején fesztelenül Henrik Vanger fejéhez vágta, mennyire mérges rá,
amiért volt képe elcsábítani az isten háta mögé a Millennium felelős kiadóját. Az öreg azzal
válaszolt, hogy amennyire a sajtóközleményekből kiderült, ő úgy tudja, Erika már azelőtt lapátra
tette Mikaelt, s ha mégsem, hát épp itt az ideje, hogy megszabadítsa a szerkesztőséget egy adag
ballaszttól. Erika hatásszünetet tartott, mintha mérlegre tenné a javaslatot. Kritikus szemmel
nézegette Mikaelt. De ha már így alakult, folytatta Vanger, a vidéki élet csakis hasznára válhat az
ifjú Blomkvist úrnak. Ezzel Erika is egyetértett.
Öt percen keresztül kizárólag Mikael gyarlóságán gúnyolódtak. Mikael hátradőlt székén, és
úgy tett, mintha meg lenne sértődve. Erika néhány kétértelmű megjegyzéssel illette újságírói
hiányosságait, melyeket könnyen úgy lehetett értelmezni, hogy a férfi szexuális teljesítményére
utal. Henrik Vanger hátravetette a fejét és teli torokból hahotázott.
Mikael elképedt; a megjegyzések viccesek voltak, de soha nem látta még Henrik Vangert
ennyire felszabadultnak és elengedettnek. Hirtelen ötven – na jó, harminc – évvel fiatalabb
emberként állt előtte. Henrik Vanger a maga idején nagy sármőr lehetett, a nők bálványa.
Felesége elvesztése után nem házasodott újra. Pedig biztosan keresztezték más nők az útját, ő
mégis agglegény maradt.
 Mikael ivott egy korty kávét és fülelt. Lassacskán komolyra fordult a beszélgetés, a
Millenniumról volt szó.
– Mikaeltől tudom, hogy bajok vannak a lappal. Erika Mikaelre sandított.
– Nem, ne gondolja, hogy kiteregette a belső ügyleteiket, de hacsak nem süket és vak az ember,
nehéz nem észrevenni, hogy az önök folyóirata a Vanger-vállalatokhoz hasonlóan lejtőre került.
– Majd kievickélünk valahogy a csávából – felelte Erika óvatosan.
– Ebben erősen kételkedem – felelte Henrik Vanger.
– Miért?
– Lássuk csak, hány alkalmazottjuk van, hat? Egy huszonegyezres példányszámú, havonta
megjelenő folyóiratról van szó, nyomdaköltségek, bérelt helyiségek… Mondjuk azt, hogy
tízmilliós forgalommal kell számolniuk évente. Az összeg felét a hirdetésekből származó
bevételeknek kell fedeznie.
– És?
– Hans-Erik Wennerström aljas, kicsinyes gazember, és nem fogja könnyedén elfelejteni
magukat. Hány hirdetőt veszítettek az utóbbi hónapokban?
Erika kivárt, szemét le nem vette Henrik Vangerről. Mikael egyszerre észrevette, hogy hosszú-
hosszú másodpercek óta visszatartja lélegzetét. Bármikor érintették is a témát azelőtt Henrik
Vanger meg ő, élcelődéseiken túl mindig azt latolgatták, milyen hatással lenne a lap sorsára, ha
Mikael hedestadi munkája eredményesen végződne. Mikael és Erika mindketten alapítói és
résztulajdonosai voltak a Millenniumnak, ám Vanger most egyértelműen Erikához intézte
kérdéseit, egy vállalkozás vezető embere tárgyalt a másik vállalkozás vezetőjével. Olyan
jelzéseket küldözgettek egymásnak, amelyeket Mikael nem igazán értett, nem csoda, hisz végtére
is ő csak egy szegény norrlandi munkáscsalád gyermeke volt, Erika pedig középosztálybeli
úrilány szerteágazó nemzetközi rokonsággal.
– Kaphatok még egy kis kávét? – kérdezte Erika. Henrik Vanger azonnal töltött neki.
– Jó, látom, hogy utánanézett a dolognak. Úgy van, több sebből vérzünk. És aztán?
– Mennyi idő van még hátra?
– Fél év, maximum kilenc hónap. Annál tovább nem húzzuk ki a meglevő tőkénkből.
Az idős férfi kifürkészhetetlen arccal bámult ki az ablakon. A templom tagadhatatlanul a
helyén volt még.
– Tudják, hogy valaha laptulajdonos voltam?
Mikael és Erika egyszerre jelezték, hogy nem. Henrik Vanger hirtelen felnevetett.
– Hat norrlandi lap volt a miénk az ötvenes-hatvanas években. Az apám ötlete volt – úgy
képzelte, politikus húzás, ha az ember a háta mögött tudhatja a médiát. A Hedestads-Kurirennek
még jelenleg is résztulajdonosai vagyunk, Birger Vanger a tulajdonosi testület elnöke. Birger
Harald fia – tette még hozzá Henrik Vanger.
– Ezenkívül önkormányzati képviselő – szólalt meg Martin.
– Martin is tagja a testületnek. Kordában tartja Birgert.
– Miért mondtak le a laptulajdonlásról? – kérdezte Mikael.
– A hatvanas évekbeli szerkezetátalakítások miatt. A lapkiadás inkább hobbi volt, mint üzleti
érdek. Amikor aztán a hetvenes években megszorító intézkedéseket kellett bevezetnünk, a lapok
eladásával kezdtük. De tudom, hogy mit jelent egy lap működtetése… Feltehetek egy személyes
jellegű kérdést?
Erika felhúzta a szemöldökét, aztán intett Vangernek, hogy folytassa.
– Mikaeltől nem kérdeztem meg soha, és ha nem akarnak válaszolni, most sem kell. De
szeretném megtudni, hogyan kerültek bele ebbe a kalamajkába. Tényleg volt egy közlésre
érdemes sztorijuk vagy nem?
 – Volt egy sztorink. Igazából egy teljesen más sztori.
Henrik Vanger bólintott, mintha pontosan értette volna, mire utal Erika. Pedig még Mikael
sem értette.
– Nem szeretném itt megvitatni ezt a dolgot – vágta el Mikael a beszélgetést. – Kutattam,
megírtam a szöveget. Minden forrás a rendelkezésemre állt, amire szükségem volt. És végül
balul ütött ki az egész.
– Azt állítod, tényleg minden állításod mögött volt egy forrás, amire hivatkozhattál?
Mikael bólintott. Henrik Vanger hangja most élesebbé vált.
– Nem tudok úgy tenni, mintha érteném, hogy a fenébe hagyták magukat így behúzni a csőbe.
Nem jut eszembe más hasonló történet, csak a Lundahl-ügy az Expressenben a hatvanas években.
Ha egyáltalán hallottak róla, hisz olyan fiatalok. Ez a maguk forrása is egy hazudozó volt?
– kérdezte tőlük Vanger, aztán fejét csóválva Erika felé fordult, és valamivel halkabban így szólt:
– Foglalkoztam lapkiadással régen, éppenséggel foglalkozhatok vele újra. Mit szólnának, ha
betársulna még egy résztulajdonos?
A kérdés úgy érkezett, mint derült égből villámcsapás, de Erika nem látszott túlzottan
meglepettnek.
– Hogy gondolta? – kérdezte Vangertől.
Henrik Vanger visszakérdezéssel kerülte ki a válaszadást.
– Meddig marad Hedestadban?
– Holnap megyek haza.
– Elképzelhetőnek tartja – persze Mikaeltől is kérdezem –, hogy örömet szerezzenek egy
öregembernek azzal, hogy ma este nálam vacsoráznak? Mondjuk hét órakor?
– Mindenképp! Nagyon szívesen eljövünk. De ne kerülje meg a kérdésemet. Miért szeretne a
Millennium résztulajdonosa lenni?
– Nem akartam megkerülni. Arra gondoltam, hogy jobb lenne egy falat étel mellett
megbeszélnünk. Muszáj egyeztetnem az ügyvédemmel, mielőtt bármi konkrétummal előállnék.
De ami a lényeget illeti, van elég pénzem egy befektetéshez. Ha az újság túléli a válságot, és újra
nyereséget termel, akkor én is nyerek rajta. Ha nem – nos, az igazat megvallva, fogtam én már
ennél sokkal veszteségesebb vállalkozásokba életemben.
Mikael már mondani akart valamit, amikor Erika a térdére rakta a kezét.
– Kemény harcokat vívtunk Mikaellel a lap teljes függetlenségéért.
– Ez duma. Senki nem lehet teljesen független. Nekem viszont eszemben sincs megkaparintani
a lapot, és a tartalmi kérdésekbe sem ártanám bele magamat. Ha az a piszok Stenbeck
pluszpontokat tudott begyűjteni a Modern Idők kiadásával, akkor én miért ne állhatnék a
Millennium mögött? Ráadásul egy jó folyóiratról van szó.
– Van ennek az egésznek valami köze Wennerströmhöz? – kérdezett közbe Mikael. Henrik
Vanger elmosolyodott.
– Mikael, elmúltam nyolcvanéves. Sok dolgot nem tettem meg életemben, amit most már
bánok, és sok emberrel nem acsarkodtam eleget, amit szintén bánok utólag. Erről jut eszembe
– megint Erikához fordult –, egy ilyen beruházásnak egy elengedhetetlen feltétele van.
– Halljuk! – mondta Erika Berger.
– Mikael Blomkvistnak kell ismét betöltenie a felelős kiadói tisztséget.
– Nem, ez nem megy – vágta rá Mikael.
– De bizony! – replikázott Vanger ugyanolyan határozottan. – Wennerström gutaütést kap
majd, ha kiadunk egy sajtóközleményt arról, hogy a Vanger-konszern felsorakozott a Millennium
mögött, s hogy újra te vagy a felelős kiadó. Ennél egyértelműbb jelzést nem is küldhetnénk
– mindenki számára világossá válik, hogy nincs szó hatalomátvételről, és hogy a szerkesztőség
egysége és álláspontja rendíthetetlen. És ez már elég ahhoz, hogy a hezitáló hirdetésmegrendelők
legalább még egyszer elgondolkozzanak rajta, valóban ki akarnak-e szállni. Wennerström pedig
nem mindenható. Neki is vannak ellenségei, és higgyék el, lesznek olyan vállalatok, amelyek
ezek után kifejezetten kedvet kapnak hozzá, hogy a Millenniummal reklámozzanak.

– Mi folyik itt? – kérdezte Mikael abban a pillanatban, hogy Erika becsukta maga mögött a
bejárati ajtót.
– Azt hiszem, az ilyet hívják előkészítő szondázásnak üzletkötések előtt – válaszolta Erika.
– Miért nem mondtad nekem, hogy ilyen édes pofa ez a Henrik Vanger?
Mikael megállt és szembefordult Erikával.
– Ricky, ugye, te tudtad előre, hogy miről fog szólni ez a beszélgetés?
– Ide figyelj, hapsikám. Még csak három óra van, szeretném, ha gondoskodnál a
szórakoztatásomról vacsora előtt.
Mikael Blomkvist majd szétrobbant a dühtől. De hiába füstölgött annyira, ha Erikáról volt szó,
mindig hamar elillant a mérge.

Erika fekete ruhát vett fel, egy derékig érő blézert, s hogy, hogy nem, egy pár körömcipőnek is
maradt hely csinos kis bőröndjében. Ragaszkodott hozzá, hogy Mikael öltönyt vegyen és
nyakkendőt. A férfi fekete nadrágot húzott, szürke inggel, sötét színű nyakkendőt kötött, és aztán
felvette szürke zakóját. Pontban hétkor kopogtattak Henrik Vanger ajtaján. Kiderült, hogy a
vacsoravendégek között ott van Dirch Frode és Martin Vanger is. Mindenki zakót és nyakkendőt
viselt Henriket leszámítva, aki csokornyakkendőben és egy barna kardigánban feszített.
– A vénség egyik előnye, hogy senki sem tehet megjegyzést az ember öltözetére – jelentette ki.
Erika egész vacsora alatt remek hangulatban volt.
A tárgyalás komolyabb része csak azután kezdődött, hogy áttelepültek egy szalonba a kandalló
mellé, és konyakot töltöttek a poharakba. Majdnem két órán át tartott a diskurzus, míg végül
sikerült felvázolni az üzleti együttműködés tervét.
A terv nagy vonalakban a következő lépésekből állt: Dirch Frode beindít egy vállalkozást,
amelynek kizárólagos tulajdonosa Henrik Vanger, a vezetőség három tagja, a tulajdonos, Frode és
Martin Vanger. A vállalkozás egy négyéves időszak folyamán befektet egy összeget a
Millenniumba, hogy fedezze a folyóirat bevételei és kiadásai közötti rést. A befektetéshez
szükséges pénzt Henrik Vanger személyes forrásaiból biztosítja. Mindezért cserébe Henrik
Vanger névleges posztot kap a folyóirat vezetőségében. A szerződés teljes futamideje négy év, a
Millennium két év elteltével bonthatja fel először. Egy korai szerződésbontás azonban sokba
kerülne, mivel Henriket csak az általa befektetett teljes összeg visszafizetésével tudják
kivásárolni az üzletből.
Henrik hirtelen bekövetkező halála esetén Martin Vanger venné át helyét a lap vezetőségi
tagjai között, a megegyezésben kikötött idő hátralevő részében. Ha Martin azon túl is folytatni
kívánja ezt a tevékenységet, arról majd akkor tárgyalnak, ha eljött az ideje. Martinnak
mindenesetre tetszett a lehetőség, hogy most megfizethetnek Hans-Erik Wennerströmnek a régi
sérelmekért. Mikael azon törte a fejét, hogy mi lehet ez a régóta feszülő ellentét.
Amikor elkészültek az előzetes megállapodással, Martin Vanger újból megtöltötte a
konyakospoharakat. Henrik Vanger megragadta az alkalmat, odahajolt Mikaelhez, és a fülébe
súgta, hogy ez a megállapodás semmiben nem befolyásolja a kettejük egyezségét.
Döntés született arról is, hogy az új rezsim kihirdetésére, a minél nagyobb médiafigyelem
generálása érdekében, március közepén kerül sor, Mikael Blomkvist börtönbe vonulásával egy
napon. Egy negatív esemény és egy szerkezetváltás összekapcsolása PR-szempontból annyira
hibás lépés, hogy Mikael befeketítői teljesen elképednek rajta, és mindenki Henrik Vanger színre
lépésére összpontosít majd. Ugyanakkor senkinek nem kerülheti el a figyelmét, hogy a
Millennium szerkesztősége felett lobogó pestises zászlót lassan bevonják, és a lap új erőskezű
támogatója nem fél felvenni a harcot. Lehetséges ugyan, hogy a Vanger-vállalatcsoport válságot
él meg, de továbbra is egyike a fajsúlyos ipari konszerneknek, és nem jelent számára akadályt, ha
támadásba kell lendülnie.
A beszélgetés elejétől végig Erika és Henrik, illetve Martin között zajlott. Mikael véleményét
senki nem kérte ki.
Késő éjszaka Mikael fejét Erika mellén pihentetve a nő szemébe nézett, és megkérdezte:
– Mióta folytattatok tárgyalásokat Henrik Vangerrel erről a megállapodásról?
– Már egy hete, körülbelül – felelte Erika mosolyogva.
– Christer is beleegyezett?
– Természetesen.
– És én miért nem tudtam az egészről?
– Miért vontalak volna bele? Lemondtál a felelős kiadói posztról, otthagytad a szerkesztőséget
és a vezetői testületet, hogy letelepedj az erdő közepén.
Mikael ezen elgondolkozott.
– Azaz rászolgáltam, hogy úgy kezeljetek, mint egy idiótát? Ezt akarod mondani?
– Pontosan – felelte Erika.
– Te akkor tényleg nagyon ki lehettél akadva…
– Mikael, én még soha azelőtt nem éreztem magamat ilyen elkeseredettnek, elhagyatottnak,
megcsalatottnak, mint amikor kivonultál a szerkesztőségből. Soha nem voltam rád ilyen dühös.
Megragadta Mikael üstökét és lenyomta az ágyra.

Miután vasárnap Erika elment Hedebyből, Mikael magára maradt a bosszúságával. Annyira
dühös volt Henrik Vangerre, hogy véletlenül sem szeretett volna összefutni sem vele, sem a klán
többi tagjával. Inkább fogta magát, bement Hedestadba, és a városban töltötte a délutánt. Sétált,
könyvtárba ment, megivott egy kávét az egyik cukrászdában, este pedig beült egy moziba, és
megnézted Gyűrűk Ura első részét. Egy éve készült rá, már a bemutató óta. Most úgy érezte,
hogy az orkok egyszerű, könnyen kezelhető lények voltak az emberekhez képest.
A hedestadi McDonald'sban tette kerekké az estét, és az utolsó éjféli busszal ment vissza a
Hedeby-szigetre. Kávét főzött, leült a konyhaasztalhoz és előszedett egy mappát. Hajnali négyig
olvasott.
Volt néhány pont a Harriet Vanger-nyomozásban, amelyek minél messzebb jutott Mikael az
anyag feldolgozásában, annál érdekesebb megvilágításba kerültek. Ezek a problémák már Gustaf
Morell főfelügyelőt sem hagyták nyugodni.
Élete utolsó esztendejében Harriet Vanger megváltozott. A változás bizonyos mértékben
persze életkori sajátosságoknak volt köszönhető. Harriet is útban volt a felnőtté válás felé; de az
osztálytársak, a tanárok és több családtag egyöntetűen azt hangoztatta, hogy zárkózott, magába
forduló lány lett belőle.
A két éve még csintalan tizenéves kislány egyértelműen eltávolodott a környezetében élő
emberektől. Az iskolában ugyan érintkezett a barátaival, de ahogy azok leírták, „merevvé” váltak
a közeledései. Ezt a szót az egyik barátnő használta, s elég szokatlan volt ahhoz, hogy Morell
azonnal feljegyezze, és további kérdéseket tegyen fel. A barátnő arra utalt, hogy Harriet nem
nagyon beszél magáról, nem pletykál, nem mesél el bizalmas dolgokat, mint régen.
Harriet keresztyén neveltetést kapott, kisgyerekkorától kezdve eljárt vasárnapi iskolába,
esténként imádkozott, s amikor eljött az ideje, konfirmált. Az utolsó évben sokak szerint igazán
vallásossá vált. Olvasta a Bibliát, rendszeresen templomba járt. Otto Falk lelkész, a Vanger
család barátja helyett azonban egy hedstadi pünkösdista gyülekezetet keresett fel, és hozzájuk
csatlakozott, de náluk sem maradt sokáig. Két hónappal később távozott a gyülekezetből, és a
katolikus hitről kezdett el könyveket olvasni.
Kamaszos vallási rajongás lehetett? Talán. A családban viszont senki más nem volt említésre
méltóan vallásos, ezért nehéz volt kideríteni, honnan származhattak Harriet késztetései. Isten felé
fordulásának az volt az egyik lehetséges magyarázata, hogy egy évvel azelőtt vesztette el
édesapját, aki vízbe fulladt. Gustaf Morell mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy
történhetett valami Harriet életében, ami nyomasztotta és nagy hatással volt rá, de nem tudott
rájönni, mi lehetett az. Morell, csakúgy, mint Henrik Vanger rengeteg időt töltött Harriet
barátnőinek kikérdezésével, igyekezett találni valakit, akit Harriet a bizalmába avatott.
Reménykedett benne, hogy a két évvel idősebb Anita Vanger esetleg tud valamit. Anita, Harald
Vanger lánya 1966-ban a Hedeby-szigeten nyaralt, és Harriet jó barátjának tartotta magát. De ő
sem tudott igazán hasznos információval szolgálni, pedig sok időt töltött a két lány együtt a nyár
folyamán; fürödtek, sétáltak, filmekről, popegyüttesekről és könyvekről beszélgettek. Harriet
gyakran elkísérte Anitát a gépkocsi vezetői tanfolyamra, és beült mögé az oktatóautóba. Egy
alkalommal szalonspiccesek lettek a Vanger-ház készletéből származó bortól. Akkor egy teljes
üveggel megittak az italból. Heteken át kint laktak kettesben Gottfried ötvenes évek elején
építtetett, rusztikus kis házában a sziget túloldalán.
A Harriet Vanger személyes gondolatait és érzéseit firtató kérdésekre viszont nem érkezett
válasz. Mikael észrevett azonban egy eltérést a jellemzések között: a Harriet zárkózottságát
hangsúlyozó leírások az iskolatársaktól és a többi családtagtól származtak, mindeközben Anita
Vanger egy szót sem szól arról, hogy befelé fordulónak találta volna Harrietet azon a nyáron.
Mikael emlékeztetőül feljegyezte észrevételét, hogy az első adandó alkalommal megbeszélje
Henrik Vangerrel.
Volt egy még inkább szembeötlő kérdés, amelynek Morell még az előbbinél is több időt
szentelt. Talált ugyanis Harriet Vanger naptárában egy meghökkentő oldalt. A gyönyörű kötésű
naptárat Harriet az eltűnése előtti év karácsonyán kapta ajándékba. Az első része találkozókról,
dolgozatírásokról, házi feladatokról tartalmazott emlékeztető feljegyzéseket napokra lebontva.
Bőven volt hely naplójegyzetek számára is, de Harriet csak elvétve használta ilyen célra a
naptárát. Januárban aztán eltökélten hozzákezdett a naplóvezetéshez; rövid bekezdéseket írt a
karácsonyi szünet találkozásairól, a nemrég látott filmekről, ezt követően azonban semmi
személyes vonatkozású dologról nem tett említést egészen a tanévzáróig, amikor – legalábbis
amennyire a feljegyzésekből kisilabizálható – elég nagy érdeklődéssel fordult egy bizonyos fiú
felé, a nevét viszont nem írta le.
Az igazi rejtélyt a telefonregiszter lapjain találta meg Morell. Itt precízen, ábécésorrendben
voltak feltüntetve a családtagoknak, osztálytársaknak, bizonyos tanároknak, a pünkösdista
gyülekezet néhány tagjának, valamint más könnyen beazonosítható ismerősnek az adatai. A
regiszter legutolsó, valójában már nem is a regiszterhez tartozó, sima lapján öt név szerepelt és
mindegyik mellett egy-egy telefonszám. Három női név és két monogram.

Magda-32016
Sara-32109
RJ-30112
RL-32027
Mari-32018
 Az ötjegyű telefonszámok közül a 32-vel kezdődők a hatvanas években hedestadi számok
voltak. A 30-asok a Hedestad határában fekvő Norrbyhez tartozhattak. Az volt az egyetlen
bökkenő, hogy amikor Morell főfelügyelő gondosan végigkérdezte Harriet minden ismerősét a
bejegyzések mögött feltételezett személyekről, senki nem tudta, kik lehetnek ők.
Az első, a Magda névhez kapcsolt szám sokat ígért. Egy méteráruboltot kapcsolt a Parkgatan
12.–ben. A telefonvonal egy Margot Lundmark nevű hölgyé volt, akinek az édesanyját
történetesen tényleg Magdának hívták, és néha besegített a boltban. Csakhogy a hatvankilenc
éves Magda még életében nem hallott Harriet Vangerről. Arról sem sikerült tudomást szerezni,
hogy Harriet járt-e valaha a boltban. A szabás-varrás egyébként nem érdekelte.
A Sara név mellett szereplő szám egy kisgyermekes családnál csengett ki. Toressonéknak
hívták őket és Väststanban laktak, a vasút nyugati oldalán. A szülőket Andersnek és Monicának
hívták, a gyerekek keresztneve Jonas és Peter, mindkét kisfiú iskolakezdés előtt állt. Sara nem
volt a családban, és ők sem ismerték Harriet Vangert, mindössze az eltűnéséről szóló hírekben
hallottak róla. Harrietet és a Toresson családot egyetlen vékonyka szál kötötte össze. Anders, aki
foglalkozását tekintve tetőfedő volt, egy évvel korábban pont annak az iskolának a cseréptetején
dolgozott, amelyikben Harriet abban az évben a kilencedik osztályt végezte. Elvileg tehát nem
volt lehetetlen, hogy ők ketten találkoztak.
A többi telefonszám az eddigiekhez hasonlóan szintén nem vezetett végül sehová. Való igaz,
hogy az RL-hez tartozó 32027-es számon egy Rosmarie Larsson nevű nőt kellett volna kapcsolni,
az illető azonban évekkel azelőtt meghalt.
1966-1967 telén a Morell nyomozó által folytatott vizsgálatok nagy része ennek az öt névnek
és számnak a rejtélyét igyekezett feloldani.
Az első találgatás nem meglepő módon a telefonszámok esetleges titkos kódként való
használatára vonatkozott. Morell megpróbált belehelyezkedni egy tinédzser lány
gondolkodásmódjába. Mivel a 32-vel kezdődő számok egyértelműen Hedestadra illettek, azzal
kezdte, hogy a másik három számot igyekezett felcserélgetni. Sem a 32601, sem a 32160 nem
vezetett el semmilyen Magdához. Morell rájött egy idő után, hogy ha eleget csereberéli a
számokat, előbb-utóbb természetesen talál valami kapcsolatot Harriet és közöttük. Ha például
eggyel növelte a 32016-os szám utolsó három számjegyének mindegyikét, akkor a 32127-et kapta
eredményül, Dirch Frode ügyvéd hedestadi telefonszámát. A baj csak az volt, hogy az ilyesfajta
kapcsolódási pontok egy fabatkát sem értek. Ráadásul olyan kódot nem talált, amely egyszerre
érvényes lett volna mind az öt számra.
Morell tovább keresett, újabb elképzeléseket vont be a kutatásba. Megvizsgálta, milyen egyéb
számok lehettek ezek. A hatvanas évek rendszámai például a megye betűjelzéséből és egy
ötjegyű számból álltak. Ezzel a felvetéssel sem jutott sokra.
A főfelügyelő ezután felhagyott a számok boncolgatásával, és a nevekre koncentrált. Egészen
odáig ment, hogy beszerzett egy listát a Hedestadban és vonzáskörzetében élő összes Mariról,
Magdáról, Saráról és RL, illetve RJ monogramú személyről. A lista összesen 307 nevet
tartalmazott. Közülük huszonkilencnek volt valamilyen kapcsolata Harriettel; egy kilencedikes
iskolatársát például Roland Jacobssonnak hívták, RJ-nek, de csak felszínesen ismerték egymást,
és miután Harriet elkezdett gimnáziumba járni, semmi kapcsolat nem volt kettejük között. A
telefonszámhoz meg végképp semmi köze nem volt ennek az RJ-nek.
A telefonregiszter-misztériumot nem sikerült megfejteni.

A Bjurman ügyvéddel való negyedik találkozás nem volt előre megbeszélve. Lisbeth
egyszerűen kénytelen volt felvenni Bjurmannal a kapcsolatot.
Február második hetében Lisbeth laptopja egy sajnálatos baleset következtében kimúlt. A
balesetet egy bosszantó figyelmetlenség okozta, Lisbethnek ölni lett volna kedve. Biciklivel ment
egy munkahelyi értekezletre. Amikor a Milton Security garázsában begurította kétkerekűjét egy
oszlop mögé, s letette hátizsákját a földre, hogy jobban hozzáférjen a kerékpár biztonsági
zárjához, mögötte éppen egy piros Saab farolt ki a parkolóhelyről. Lisbeth a recsegő hátizsák
hallatán fordult csak hátra, s még látta, amint a nemtörődöm sofőr eltűnik a kijárat felé.
A zsákban benne volt 2002-es, 14 inches képátlójú hófehér Apple iBook 600-asa a 25 gigás
merevlemezes tárával, 420 Mb RAM-mal. A vásárlás időpontjában ezt a modellt tartották az
Apple cég művészi hitvallásának. Lisbeth Salander gépei mindig is a legújabb, gyakran
legdrágább konfigurációkkal voltak felszerelve – kiadásai között a számítástechnikai kellékek
voltak az egyedüli luxustételek.
Miután kinyitotta a táskát, megállapította, hogy a laptop zárja eltörött. Aztán bedugta a kábelt
a konnektorba, megpróbálta beindítani a gépet, de attól már egy halálhörgésre sem tellett. Lisbeth
a földi maradványokkal felkereste Timmyt a Brännkyrkagatanon álló MacJesus Shopban. Arra
gondolt, hátha a merevlemez egy részét még meg lehet menteni. Rövid ideig tartó ügyködés után
Timmy megrázta a fejét.
– Sorry. Hagyj fel minden reménnyel! – mondta fejét csóválva. – Hozzáfoghatsz egy szép
temetés megszervezéséhez.
A számítógép pusztulása ha bosszantotta is Lisbethet, azért nem érintette tragikusan, mivel
minden rajta tárolt dokumentumáról volt biztonsági másolata, otthon meg várta egy valamivel
korosabb Mac (J3-as asztali számítógép és egy öreg, ötéves Toshiba laptop, amelynek hasznát
vehette házon kívül is. De – az ördögbe is – csak szüksége lett volna egy gyors és modern lapos
dobozra!
Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az elképzelhető legjobb megoldást válassza: az új
alumíniumborítású Apple PowerBook G4/1.0 GHz-et egy PowerPC 7451-es processzorral,
AltiVec Velocity Engine-nel, 960 Mb RAM-mal, és egy 60 gigabájtos merevlemezzel, beépített
bluetooth-szal, CD- és DVD-íróval.
Ennek a gépnek volt a laptoptörténelemben először 17 inches képátlója, NVIDIA-grafikával és
1440x900 pixel felbontású képpel, ami sokkolta a PC-híveket, és minden mást kenterbe vert a
piacon.
A hordozható számítógépek Rolls Royce-a volt ez a hardver. A legjobban azonban egy
mellékesnek tűnő, egyszerű megoldás tüzelte fel Lisbeth birtoklásvágyát: tudniillik a
billentyűzetet háttérvilágítással látták el, ami azt jelentette, hogy szuroksötétben is látszódtak a
gombok feliratai. Milyen egyszerű! Hogy nem jutott ez korábban senkinek az eszébe?
Első pillantásra beleszeretett a laptopba. Harmincnyolcezer korona plusz áfa – ennyit kértek
érte. És ez azért okozott némi fejtörést.
Mindenesetre leadta a megrendelést MacJesusnál, s mivel minden számítógépes alkatrészt
rendszeresen náluk vásárolt meg, tisztes kedvezményt kapott a gép árából. Néhány nappal később
Lisbeth összeszámolta a várható költségeket. Szerencsétlenül járt laptopja után elég tisztességes
összeget fizetett neki a biztosító, de a biztosítási önrész és az újonnan beszerzendő gép borsos ára
miatt még így is hiányzott tizennyolcezer korona. Otthon tízezer koronát tartott félretéve egy
kávésdobozban, arra az esetre, ha sürgősen készpénzre volna szüksége. Nem sok jót gondolt
Bjurman ügyvédről, de végül összeszorított foggal felhívta gyámját és elmondta neki, hogy
pénzre van szüksége egy előre nem látott kiadáshoz. Bjurman azt válaszolta, hogy nincs érkezése
Lisbethtel foglalkozni a nap folyamán. Salander erre azt felelte, hogy körülbelül húsz
másodpercét venné igényben, ha írna neki egy csekket tízezer koronáról. Bjurman próbálta
megértetni vele, hogy nem adhat a kezébe csak úgy hasraütésszerűen ennyi pénzt, de végül
megadta magát, és adott Lisbethnek egy időpontot munka után, este fél nyolcra.
 Mikael tudta jól, hogy bűnügyek tekintetében híján van a szakértelemnek, ám mégis biztos volt
abban, hogy Morell főfelügyelő kivételesen körültekintő volt, és sokkal több követ
megmozgatott, mint amennyit a szolgálati előírás alapján el lehetett várni tőle. Miután félretette
a rendőrségi dokumentumokat, Morell újra felbukkant, immár Henrik feljegyzéseinek
szereplőjeként; barátság szövődött a két férfi között, s Mikael kíváncsi volt, hogy vajon Morellre
is átragadt-e a gyáriparos megszállottsága. Minden jel arra mutatott, hogy Morell figyelmét
semmi nem kerülte el. Minden elképzelhető kérdést feltettek, minden nyomon végigmentek, még
a legfaramucibbakon is. A Harriet Vanger-rejtélyre még a legtökéletesebb rendőri nyomozás sem
volt képes választ adni.
Nem ért ugyan a vizsgálati anyag végére, de minél tovább jutott a történetben, annál
homályosabb nyomvolnalakat követtek a szereplők, annál furcsább ötletek szabták meg, hogy a
két idős úr merre halad tovább. Nem számított rá, hogy talál valamit, amiről elődei
megfeledkeztek. Csak egyetlen kísérletben látott némi fantáziát: ha megpróbálja kideríteni a
történetben részt vevő különböző személyek pszichológiai motivációját.
A legelső kérdés természetesen Harrietről szólt. Ki volt Harriet valójában?
Mikael konyhája ablakából látta, amint öt órakor kigyúlnak a fények Cecilia Vanger házának
emeletén. Nyolc órakor bekopogtatott a nő ajtaján; épp akkor szólalt meg a tévéhíradó szignálja.
Cecilia fürdőköpenybe burkolózva nyitott ajtót, fején a sárga frottírtörülköző alatt még vizes volt
a haja. Mikael rögtön elnézést kért a zavarásért, és elindult volna visszafelé, de Cecilia intett
neki, hogy kövesse a konyhába. Kávét tett fel, aztán eltűnt néhány percre az emeleten. Mikor
visszajött, farmernadrág és egy kockás flaneling volt rajta.
– Már kezdtem azt hinni, hogy nincs merszed meglátogatni.
– Előbb telefonálnom kellett volna, de láttam, hogy égnek a lámpák, úgyhogy fogtam magam
és benéztem.
– Én is többször láttam, hogy hosszú éjszakákon át ég nálad a villany. Meg hogy gyakran éjfél
után mész sétálni. Éjszakai bagoly vagy?
Mikael vállat vont.
– Így alakult – mondta, s megnézte az asztal szélén felstócolt tankönyveket.
– Ezek szerint a tanítást nem hagyta abba, rektor asszony?
– De. Nincs rá időm rektorként. Egyébként történelem, hitoktatás és társadalomismeret szakos
tanár volnék. Néhány évem maradt.
– Hogyhogy maradt?
Cecilia Vanger elmosolyodott.
– Ötvenhat éves vagyok, nemsokára nyugdíjas leszek.
– Hát nem nézel ki ötvennek sem, negyven-egynéhánynak gondolna az ember.
– Kösz a bókot! És te milyen idős vagy?
– Negyven-egynéhány – felelte Mikael, és elmosolyodott.
– És nemrég még csak húsz voltál. De gyorsan eltelik. Az idő mármint…
Cecilia Vanger kitöltötte a kávét és megkérdezte Mikaelt, hogy éhes-e. Mikael azt mondta,
hogy evett már, ami részben igaz volt. Nem nagyon törődött az evéssel, szendvicseket tömött
magába, ha nagyon megéhezett. De most tényleg nem volt éhes.
– No, és mi az oka a látogatásnak? Eljött az idő, hogy feltedd azokat a kérdéseket?
– Hogy őszinte legyek… nem a kérdések miatt jöttem. Azt hiszem egyszerűen csak be akartam
ugrani.
Cecilia Vanger váratlanul elmosolyodott.
– Börtönbüntetésre ítélnek, erre Hedebybe költözöl, Henrik bevon kedvenc hobbijába,
elmélyülten bogarászol az archívumában, éjszaka nem alszol, sőt időnként hosszú sétára indulsz
a kegyetlen hidegben… mindent felsoroltam?
– Így teszem tönkre az életemet – felelte Mikael, és ő is mosolygott.
– Ki volt az a nő, aki a hétvégén meglátogatott?
– Erika… a Millennium főszerkesztője.
– A barátnőd?
– Nem egészen. Férjnél van. Inkább úgy fogalmaznék, hogy barátok vagyunk és alkalmi
szeretők.
Cecilia Vanger felkacagott.
– Mi olyan vicces?
– Az, ahogy mondtad. Alkalmi szeretők. Tetszik az elnevezés. Mikael nevetett. Egyszerre
megkedvelte Cecilia Vangert.
– Nekem is jól jönne egy ilyen alkalmi szerető – mondta a nő. Aztán lerúgta lábáról a papucsot
és egyik lábát Mikael térdére tette. Mikael automatikusan a nő lábfejére tette a kezét,
végigsimított a bőrén. Aztán elbizonytalanodott – érezte, hogy váratlanul ismeretlen vizekre
sodródott. Végül mégis óvatosan masszírozni kezdte hüvelykujjával a nő talpát.
– Én is férjnél vagyok – szólalt meg újra Cecilia.
– Tudom. A Vanger klánban nem válnak el a párok.
– Majdnem húsz éve nem találkoztam a férjemmel.
– Mi történt?
– Az nem rád tartozik. Viszont… hmm, mennyi ideje is…? Három éve nem feküdtem le
senkivel.
– Ez azért meglep.
– Miért? Az ilyesmi az adódó lehetőségeken és az igényeken múlik. Én például nem akarok
magamnak se úgynevezett barátot, se férjet vagy élettársat. Nagyon jól megvagyok egyedül.
Mégis kivel szeretkeznék? Az egyik tanárral az iskolából? Vagy ne adj' isten egy diákkal?
Szaftos kis történet kerekedne mindkettőből a pletykaéhes vénasszonyok száján. Ha mást nem is,
a Vangereket szemmel tartják, gondolhatod! Itt a szigeten pedig csak rokonok laknak, vagy már
házasságban élő emberek.
Cecilia előrehajolt és megcsókolta Mikaelt a nyakán.
– Megbotránkoztatlak?
– Nem. De nem hiszem, hogy túl jó ötlet. A nagybátyádnak dolgozom.
– Valószínűleg én lennék az utolsó, aki bármit elfecsegne. De az az érzésem, hogy Henriknek
nem lenne semmi kifogása ellene.
Azután Mikael ölébe ült és szájon csókolta a férfit. A haja még mindig nedves volt,
samponillatú. Mikael ügyetlenkedett egy kicsit a nő flanelingjének gombjaival, aztán a vállánál
fogva egyszerűen lehúzta róla. Cecilia nem hordott melltartót. Szorosan Mikaelhez préselte
magát, miközben a férfi a melleit csókolta.

Bjurman ügyvéd megkerülte az asztalt, és megmutatta Lisbethnek a számlaegyenlegét

– amelynek adatait Lisbeth kívülről fújta az utolsó őréig, s amely felett ezentúl nem
rendelkezhetett szabadon. Bjurman most mögötte állt, s egyszer csak masszírozni kezdte a lány
tarkóját, miközben másik keze a lány bal válláról egyenesen lesiklott a mellére. Az ügyvéd keze
Lisbeth jobb mellén állapodott meg, és nem mozdult onnan. Mivel a lány nem tiltakozott,
Bjurman tenyerével körülfogta a mellet. Lisbeth Salander moccanás nélkül ült a székén. Tarkóján
érezte a férfi leheletét. Aztán az íróasztalon fekvő levélvágó késre pillantott; nem érte volna el a
szabadon maradt kezével.
 Lisbeth inkább semmit nem csinált. Holger Palmgren az együtt töltött évek alatt sikeresen
bemagoltatta vele, hogy a hirtelen cselekvés csak bonyodalmakhoz vezet, a bonyodalmak pedig
további következményekkel járnak. Ezért Lisbeth soha nem tett semmit a lehetséges
következmények mérlegelése nélkül.
A kezdeti szexuális túlkapás – a jogi definíció szerint: egy kialakult hatalmi pozícióval
visszaélő személy nem kívánt szexuális megnyilvánulása, amelyet az érintett fél megalázásként,
megfélemlítésként vagy zaklatásként él meg, s melyért elméletileg akár kétéves
szabadságvesztést is kiszabhattak volna Bjurmanra – néhány rövid másodpercig tartott. De ennyi
idő pont elég volt a határ visszavonhatatlan átlépéséhez. Lisbeth Salander szemében megtörtént
az ellenséges csapat katonai erődemonstrációja – Bjurman egyértelműen jelezte számára, hogy a
pontosan körülírt jogi viszonyukon túl teljes mértékben, fegyvertelenül ki van szolgáltatva az
ügyvéd kényére-kedvére. Amikor pár másodperccel később összetalálkozott a tekintetük, a férfi
szája félig elnyílt, Lisbeth látta szemében azt a kéjes csillogást. Salander arca nem árult el
semmilyen érzelmet.
Bjurman visszaballagott íróasztala mögé, és leült kényelmes bőrfotelébe.
– Nem írhatok neked csekket csak úgy ukmukfukk – szólalt meg váratlanul. – Mire kell neked
az a drága számítógép? Sokkal olcsóbb gépeket lehet kapni, a számítógépes játékaidhoz
ugyanolyan jók lennének.
– Szeretném, ha én rendelkeznék a pénzem felett úgy, mint régen.
Bjurman ügyvéd együtt érző pillantást vetett a lányra.
– Megnézzük, mit tehetünk az ügy érdekében. Mindenekelőtt azonban meg kellene tanulnod
készségesebben viselkedni az emberekkel.
Bjurman ügyvéd mosolya valószínűleg lehervadt volna arcáról, ha olvasni tudott volna a lány
gondolataiban a kifejezéstelen szemek mögött.
– Érzésem szerint, mi ketten jó barátok leszünk – folytatta Bjurman. – Muszáj megbíznunk
egymásban.
Mivel Lisbeth erre sem reagált, igyekezett még világosabbá tenni, mire gondol.
– Lisbeth, te most már felnőtt nő vagy. Lisbeth bólintott.
– Gyere ide – mondta Bjurman, és kinyújtotta az egyik kezét.
Lisbeth néhány másodpercig a levélvágó késre meredt, aztán felkelt a székről, és odament a
férfihoz. Következmények. Bjurman megragadta Lisbeth kezét és a két lába közé húzta. Lisbeth
érezte a férfi nemi szervét a sötét gabardinnadrág szövetén keresztül.
– Ha szépen viselkedsz, én is szépen viselkedek majd – mondta Bjurman.
Lisbeth egész testében megdermedt, mint egy darab fa, amikor a férfi a másik kezét a tarkójára
téve letérdepeltette maga elé úgy, hogy a lány arca egy magasságba került az ágyékával.
– Már csináltál ilyet, igaz? – kérdezte Bjurman, miközben lehúzta a sliccét. Szappanszaga volt,
mintha nemrég külön megmosakodott volna.
Lisbeth Salander elfordította a fejét, és megpróbált felállni, de a férfi szorosan fogta. Pusztán
fizikai erőviszonyaikat tekintve Lisbeth alig több mint negyven kilójával teljesen esélytelen volt
a kilencvenöt kilós férfival szemben. Mindkét kezével megragadta a lány fejét, és maga felé
fordította, egymás szemébe néztek.
– Ha szépen viselkedsz, én is szépen viselkedek majd – mondta megint.
Lisbeth a fejét rázta.
A férfi addig várt, míg a lány le nem sütötte szemét – ahogy Bjurman képzelte – a megadás
jeléül. Aztán közelebb húzta magához. Lisbeth szétnyitotta ajkait, és szájába vette a férfi nemi
szervét. Bjurman végig szorosan fogta a tarkóját, és vadul magához húzogatta a lány fejét.
Lisbethre a végtelen hosszúnak tűnő tíz perc alatt szűnni nem akaró öklendezés tört rá. Amikor
aztán a férfi elélvezett, olyan keményen szorította magához a lányt, hogy az lélegzethez sem
jutott.
Bjurman megengedte, hogy kimenjen az iroda melletti kis vécére. Lisbeth Salander egész
testében remegett, mialatt az arcát mosta. Megpróbálta kidörzsölni pólójából a foltokat.
Kinyomott egy csíkot Bjurman fogkréméből és megette, csak hogy eltüntesse szájából azt az ízt.
Amikor visszament az irodába, az ügyvéd ismét az íróasztalnál ült, és közömbös képpel
lapozgatta papírjait.
– Ülj le, Lisbeth – szólította fel a lányt anélkül, hogy ránézett volna. Lisbeth leült. Végül aztán
Bjurman mosolyogva felemelte a tekintetét.
– Felnőtt vagy már, igaz, Lisbeth? Lisbeth bólintott.
– Akkor ismered a felnőttek játékait – mondta Bjurman, s olyan volt a hangszíne, mintha egy
kisgyerekhez beszélne. Lisbeth nem válaszolt. Bjurman homlokán apró ránc jelent meg.
– Nem tartanám jó ötletnek, ha a játékainkat elmesélnéd másoknak. Gondold csak meg – vajon
ki hinne neked? Hisz papírod van róla, hogy beszámíthatatlan vagy. – Lisbeth továbbra sem szólt
egy szót sem, úgyhogy Bjurman folytatta: – A te szavad az enyémmel szemben. Mit gondolsz
melyiknek nagyobb a súlya?
Bjurman frusztráltan sóhajtott egyet, mert Lisbeth továbbra is hallgatott. Bosszantotta a lány
néma mozdulatlansága és firtató szemei – de uralkodott magán.
– Te meg én jóbarátok leszünk – mondta újra Bjurman. – Ma is okosan tetted, hogy felkerestél.
Máskor is nyugodtan eljöhetsz hozzám.
– Tízezer koronára van szükségem a számítógéphez – szólalt meg Lisbeth halkan, mintha
onnan folytatná a beszélgetést, ahol a szünet előtt abbahagyták.
Bjurman ügyvéd felvonta szemöldökét. Micsoda egy nyakas nőszemély. De hát mit várjon az
ember egy szellemileg visszamaradt békától. Átadta Lisbethnek a csekket, már akkor kitöltötte,
amikor a lány a vécén volt. Jobb, mint egy kurva; a saját pénzével fizethetem ki. Fölényes
mosollyal a lányra pillantott. Lisbeth átvette a csekket és távozott.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
 Február 19., szerda
Ha Lisbeth Salander átlagos honpolgár lett volna, nagy valószínűséggel amint elhagyja
Bjurman ügyvéd irodáját, rögtön felhívja a rendőrséget és bejelenti a rajta esett erőszakot. A
nyakán látható véraláfutások, a spermafoltok a testén és a ruháján bennük a férfi DNS-ével bőven
elég technikai bizonyítékként szolgáltak volna. Ha Bjurman az erőszaktevőkre jellemző rutinos
kijelentésekkel, mint például a lány benne volt a játékban vagy ő csábított el engem vagy ő akart
leszopni, megpróbált volna kibúvót keresni, akkor is elegendő számú törvénytelenségben találták
volna bűnösnek ahhoz, hogy azonnal megvonják tőle a Lisbeth feletti gyámságot. Egy ilyen
bejelentés feltehetően úgy végződött volna, hogy Lisbeth kap egy rendes ügyvédet, aki sokat tud
a nők ellen elkövetett erőszakról. Ez a lépés pedig elvezetetett volna a bajok gyökeréig
– nevezetesen az ő cselekvőképtelenné nyilvánításáig.
A gyámhatóság kétféle felügyeletet javasolhat a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan
cselekvőképes emberek számára – gondnokságot és gyámságot.
Egy gondnokul kirendelt személy önként vállalja, hogy segítséget nyújt olyan embereknek,
akik akadályoztatva vannak mindennapos feladataik ellátásában, a számlafizetéstől kezdve a
tisztálkodásig. Gondnoknak gyakran egy rokont vagy más közeli hozzátartozót rendelnek ki a
gondnokság alá helyezett személy mellé, leggyakrabban az érintett kívánságát figyelembe véve.
Ha ez nem lehetséges, akkor a gyámhatóság jelöli ki a megfelelő személyt a gondnokság
ellátására. A gondnokság a gyámság egy kíméletesebb formája, ahol az érintettnek – a
cselekvőképtelenné nyilvánított személynek – beleszólása van a vagyonkezelésbe. A gondnok
ugyanis köteles a gondnokolt személyes kívánságait meghallgatni, és igényeit lehetőség szerint
az illetővel egyetértésben teljesíteni.
A gyámság ezzel szemben jóval szigorúbb ellenőrzéssel járó felügyelet, amelynek során a
gyámság alá helyezett személyt megfosztják a vagyona feletti rendelkezéstől és egyéb
döntéshozási jogaitól. A gyám teljes egészében átveszi a gyám alá helyezett jogi képviseletét.
Svédországban több mint négyezer személy áll gyámság alatt, leggyakrabban pszichiátriai
kezelésre szoruló emberek, súlyos szenvedélybetegek, elsősorban alkohol- és kábítószer-
fogyasztók. A gyámság alá helyezettek kisebbik részét öregkori elbutulásban szenvedő
személyek alkotják. A gyámság alatt állók meglepően nagy hányada kerül ki a viszonylag fiatal,
harmincöt év alatti korosztályból. Ezek egyike volt Lisbeth Salander.
Megfosztani valakit attól, hogy maga kezelje a bankszámláját, vagyis hogy szabadon
rendelkezzen az élete felett, az egyik legjogtipróbb intézkedés egy demokráciában. Még akkor is
így van, ha az intézkedés alapvetően jó szándékú és szociálisan indokolt. A gyámsággal
kapcsolatos érzékeny kérdések ezért valójában politikai ügyek. A gyámhivatal működését a
megyei önkormányzatok felügyelik az állampolgári jogok országgyűlési biztosának ellenőrzése
mellett, ám annak ellenére, hogy roppant kényes ügyekkel foglalkozó hatóságról van szó,
elképesztően kevés gyámsággal kapcsolatos panasz vagy botrány jut a tömegtájékoztatás
tudomására.
Néha hírt adnak egy-egy gondnok vagy gyám elleni vádemelésről, a vádlottakat ilyenkor
legtöbbször sikkasztásért vagy a saját tulajdonú lakás használati jogának a jogtulajdonos, azaz a
jogi képviselő gondjára bízott személy beleegyezése nélküli eladásáért és a pénz saját zsebbe
való kifizetéséért fogják perbe, ám ezek az esetek viszonylag ritkák, amiből két dologra
következtethetünk: vagy hihetetlenül jól végzik a munkájukat a hatóságok, vagy a gondnokság,
illetve gyámság alá helyezett személyeknek nincs lehetőségük a panaszra, hangjuk egyszerűen
nem ér el az újságírókig és a hatóságokig.
A gyámhivatalnak kötelessége évente felülvizsgálni a gyámság alá helyezés felfüggesztésének
lehetőségét. Mivel Lisbeth Salader makacsul megtagadta részvételét minden pszichiátriai
vizsgálaton – még egy udvarias jó reggeltet sem volt képes odanyögni orvosainak –, az ő
esetében a hivatal értelemszerűen nem találta indokoltnak a végzés megváltoztatását. Az így
kialakult status quónak köszönhetően Lisbethet évről évre gyámság alá helyezték.
A törvényi megfogalmazás persze kiköti, hogy a gyámság alá helyezés körülményeit mindig az
egyedi eseteknek megfelelően kell kialakítani. Holger Palmgren értelmezésében ez azt jelentette,
hogy a gondjára bízott Lisbeth szabadon kezelhette a pénzét és élhette az életét. Palmgren ettől
még az előírásnak megfelelően teljesítette összes feladatát, havonta elküldte a jelentését a
hatóságnak, és minden évben megírta a lányról az esedékes beszámolót. Ezt leszámítva azonban
úgy kezelte Lisbethet, mint bármelyik normális, fiatal nőt, nem ártotta bele magát az
életvezetésébe. Szerinte abba sem neki, sem a társadalom többi tagjának nem volt szükséges
beleszólnia, hogy hordhat-e egy lány piercinget az orrában és tetoválást a nyakán vagy sem. A
bírósági döntéshez való sajátos hozzáállása volt az egyik oka annak, amiért olyan jól kijött
Lisbethtel.
Amíg Holger Palmgren volt a gyámja, Lisbethnek nem sokat kellett töprengenie a jogi
helyzetén. Nils Bjurman ügyvédnek viszont teljesen más elképzelései voltak egy gyám
feladatairól.

Lisbeth jogi tájékozottsága igen csekély volt – ezen a területen eddig nem volt miért elmélyült
kutatásokat végeznie –, a rendőri szervek iránt pedig nem viseltetett egy csepp bizalommal sem.
A rendőrség egyet jelentett egy ellenséges erőszakszervezettel, amely az eltelt évek során olyan
dolgokban tüntette ki magát, mint Lisbeth őrizetbe vétele és megalázása. A rendőrséggel előző év
májusában találkozott utoljára, amikor útban a Milton Securitybe a Götagatant elhagyva hirtelen
szembetalálta magát egy rohamsisakos rendőrrel, aki minden előzmény nélkül teljes erőből
rásózott gumibotjával Lisbeth vállára. A lány ösztönösen vad ellentámadásba lendült a kezében
tartott coca-colás üveggel. A rendőr azonban szerencsére sarkon fordult és elinalt onnét, mielőtt
Lisbeth nekiesett volna. Mint Lisbeth utóbb megtudta, az utca másik végében a Reclaim the
Streets mozgalom tartott aznap demonstrációt.
Fel sem merült benne a gondolat, hogy felkeresse a rohamsisakosok főhadiszállását, és
feljelenést tegyen Nils Bjurman ellen szexuális zaklatásért. Különben is – mit mondott volna
nekik? Hogy Bjurman megfogta a mellét? Amint valamelyik rendőr meglátja mikroszkopikus
méretű cicijét, rögtön megkérdőjelezi a történetét, vagy azt gondolja, hogy Lisbethnek inkább
örülnie kellene, amiért valaki egyáltalán vette a fáradságot, és figyelmet szentelt azoknak a
pattanásoknak. És ez az egész leszopásügy – Lisbeth mondhatott, amit akart, állításával szemben
ott volt Bjurmané. Megszokta már, hogy mások véleménye valamiért mindig nagyobb súllyal
esik latba, mint az övé. A rendőrség tehát szóba se jött.
Így miután távozott Bjurman irodájából, hazament, lezuhanyozott, evett két uborkás-sajtos
szendvicset, leült elnyűtt, kibolyhosodott kanapéjára a nappaliban, hogy átgondolja a történteket.
Egy átlagember a Lisbethnél tapasztalható reakcióhiányra talán problémaként tekintett volna
– mint a lány abnormalitásának újabb bizonyítékára –, hiszen semmiképp nincs rendben, ha
valakiben a megerőszakoltatása ténye sem képes kiváltani elegendő érzelmi válaszreakciót.
Tény, hogy Lisbethnek nem volt túl sok ismerőse, és akik voltak, azok nem a védett
középosztálybeli villalakók közül kerültek ki, tizennyolc éves korában azonban nem tudott
megnevezni egyetlen lányt sem a környezetében, akit életében legalább egyszer ne
kényszerítettek volna akarata ellenére valamilyen szexuális cselekedetre. Ahol meg is
ismétlődtek az ilyen túlkapások, ott nagy valószínűséggel az illető lány valamivel idősebb fiúja
alkalmazhatott rendszeres erőszakot akarata keresztülviteléhez. Lisbeth tudomása szerint az ilyen
incidensek időnként síráshoz, dühkitörésekhez vezettek, de rendőrségi feljelentéshez soha.
Lisbeth Salander világa így lett berendezve. Társadalmi státusz nélkül, kopott bőrdzsekijében,
átfúrt szemöldökével, tetoválásaival ígéretes préda volt ő is.
Nem volt oka a siránkozásra.
Arról persze szó sem lehetett, hogy Bjurman ügyvéd büntetlenül megúszhatta volna tettét.
Lisbeth Salander soha nem felejtette el a rajta esett sérelmeket, és nem bocsátott meg senkinek.
Jogi helyzete viszont sok kellemetlenséggel járt. Amióta az eszét tudta, mindig nehéz és
indokolatlanul erőszakos embernek tartották. Alsó tagozatban a védőnő első feljegyzései szerint
Lisbethet egyszer azért küldték haza az iskolából, mert az egyik osztálytársát olyan erővel lökte
neki egy ruhafogasnak, hogy a sérült gyerek sebéből csak úgy ömlött a vér. Még emlékezett
áldozatára, egy idegesítő, túlsúlyos fiúra; David Gustavsonnak hívták, és rendszeresen cukkolta
Lisbethet. Mindenféle dologgal megdobálta a lányt. Felnőttkorára ismert rosszfiú lett belőle.
Annak idején viszont Lisbeth még nem sejthetett sokat David karrierjéről, de a fiú másnap
megfenyegette, hogy bosszút áll, mire Lisbeth markában golflabdát tartva egy jobbegyenessel a
földre terítette őt. Ez aztán újabb vérző sebhez vezetett, és egy újabb feljegyzéshez a védőnő
naplójában.
Az iskolai társas érintkezés szabályai mindig meghökkentették Lisbethet. Ő kizárólag a maga
dolgával törődött, nem ütötte bele az orrát másokéba. Mégis mindig akadt valaki, aki nem volt
hajlandó békén hagyni.
Nagyobbacska korában is többször azért küldték haza, mert vadul hajba kapott az
osztálytársaival. A nála sokkal erősebb fiúk hamar megtanulták, hogy nagyon rosszul járnak, ha
belekötnek a cingár kislányba. Osztálytársnőitől eltérően Lisbeth ugyanis soha nem hátrált meg
zaklatói elől. Egy percig nem tétovázott, ha kellett, öklével vagy más ütőszerszámmal
védekezett. Inkább hajlandó lett volna agyonveretni magát, mint lenyelni valami szemétséget.
Hatodik osztályban összeütközésbe került egy nála sokkal nagyobb és erősebb társával. Lisbeth
fizikailag semmi kihívást nem jelentett a fiúnak, aki kezdetben néhányszor csupán szórakozásból
fellökte a lányt, és amikor az vissza akart vágni, lekevert neki néhány pofont. De nem sokat ért
vele. Akármekkora fölényben volt is, ez a hülye kis csaj nem adta fel. Egy idő múlva az
osztálytársak is látták, hogy elfajul a dolog. Lisbeth annyira védtelennek tűnt a nagydarab
fickóval szemben. Nézni is rossz volt. Végül a fiú ököllel behúzott neki egy akkorát, hogy
felrepedt a szája, és csillagokat látott az ütéstől. A többiek aztán otthagyták a tornaterem
padlóján elterülve. Két napig otthon maradt. A harmadik nap reggelén egy krikettütővel várta a
fiút az iskolában. Amikor meglátta kínzóját, odacsapott neki az ütővel a füle fölé. Ezért a tettéért
aztán magához hívatta az igazgató, s úgy döntött, hogy bántalmazásért feljelenti Lisbethet a
rendőrségen. Ennek az lett az eredménye, hogy külön vizsgálatot rendelt el a hatóság.
Lisbeth osztálytársai úgy tekintettek a lányra, mint aki nem normális, és ennek megfelelően
kezelték őt. A tanárok körében sem keltett túl nagy rokonszenvet. Arról volt ismert, hogy soha
nem jelentkezett, és általában nem válaszolt a tanárok közvetlenül hozzá intézett kérdéseire.
Senki nem tudta viszont, hogy azért hallgat-e, mert nem tudja a választ vagy más miatt. Ez az
osztályzatain is meglátszott. Környezetének nem volt kétsége afelől, hogy Lisbethnek valami
baja van, de érdekes módon senki nem akart felelősséget vállalni a sok kényelmetlenséget okozó
kislányért. Pedig számos tanári értekezleten napirendre került. Így aztán a tanárok sem törődtek
vele, hagyták, hadd eméssze magát abba a morcos hallgatagságba burkolózva.
Aztán megtörtént az a legelvetemültebb gonoszság, amire gondolni sem bírt, éppen a
kamaszkora küszöbén. Az utolsó kitörés, amely teljessé tette a mintát, s ami miatt azokat az
általános iskolai naplóbejegyzéseket előkeresték. Azóta jogilag… hát igen, úgy néztek rá, mint
aki bekattant. Mint egy őrültre. Lisbeth Salandernek nem volt ahhoz szüksége papírokra, hogy
tudja, mennyire más, mint a többiek. Másrészről addig semmi nem aggasztotta, míg Holger
Palmgren volt a gyámja, akit, ha akart, könnyen az ujja köré csavart.
Amióta azonban Bjurman belépett az életébe, óriási terhet jelentett a gyámság. Mindegynek
tűnt, kihez fordul, mindenütt csapdától tartott. Mert mi van, ha elveszti a csatát? Akkor jön az
intézet? A diliházba zárás? Még csak az hiányzik…

Késő éjszaka, amikor Cecilia Vanger és Mikael már csöndben feküdtek egymás mellett,
lábaikat egymásba fonva, Cecilia felnézett Mikaelre.
– Köszönöm! De régóta vágytam már erre. Meg kell adni, elég jó vagy az ágyban.
Mikael mosolygott. A férfiúi tudományát dicsérő szavak még mindig jólestek neki, mint egy
gyereknek.
– Nekem is finom volt – felelte Mikael. – Váratlanul jött, de jólesett.
– Szívesen megismételném majd – mondta erre Cecilia. – Ha van kedved.
Mikael ránézett.
– A szeretőd legyek?…
– Alkalmi szeretőm – válaszolta Cecilia. – De szeretném, ha hazamennél, mielőtt elalszol itt
nekem. Nem esne jól arra ébredni reggel a gyűrött arcommal és a zsibbadt végtagjaimmal, hogy
itt vagy. Aztán az se lenne baj, ha nem mesélnéd el az egész falunak, hogy összejöttünk.
– Nem hiszem, hogy ilyesmire vetemednék – mondta Mikael.
– Legjobban Isabellától tartok. Az a nő egy szipirtyó!
– És ráadásul a közvetlen szomszédod… találkoztam vele.
– Igen, de szerencsére a házából nem láthatja a bejáratomat. Mikael, könyörögve kérlek, légy
diszkrét!
– Diszkrét leszek.
– Köszönöm. Iszol?
– Néha.
– Úgy megkívántam valami gyümölcsös italt ginnel. Kérsz?
– Szívesen.
Cecilia maga köré tekert egy lepedőt, és lement a földszintre. Mikael közben kiment a vécére,
megmosakodott egy kicsit. Meztelenül állt a szobában. Cecilia könyvespolcát nézegette, amikor a
nő visszatért. Egy kancsó vizet hozott jégkockákkal, lime-ot és két gint. Koccintottak.
– Miért jöttél át? – kérdezte aztán Cecilia.
– Nem volt semmi különösebb oka. Csak arra gondoltam…
– Otthon gubbasztottál, Henrik jegyzeteit olvastad. Utána meg átjössz. Nem kell hozzá olyan
nagy tehetség, hogy kitaláljam, min töprengsz.
– Te elolvastad az anyagot?
– Bizonyos részeit. Egész felnőttéletemet ennek a közelében töltöttem. Ha az ember ismeri
Henriket, és rendszeresen találkozik vele, nem ússza meg a Harriet-kérdést.
– Elég izgalmas feladvány. A bezárt szoba rejtélye egy szigetre kiterjesztve. És a nyomozás
során mintha nem akarna kirajzolódni egyetlenegy logikusan követhető út sem. Minden kérdés
megválaszolatlanul marad, minden egyes nyom zsákutcába vezet.
– Hmm, ezért válik a megszállottjává az ember.
– Aznap te is a szigeten voltál.
– Bizony. És átéltem azt a zűrzavart. Stockholmban laktam egyébként abban az időben, ott
tanultam. Bárcsak otthon maradtam volna azon a hétvégén!
– Milyen volt Harriet? Úgy tűnik, mindenki másképp látja őt.
– Ez most off the record vagy…?
 – Off the record.
– Nem láttam bele Harriet fejébe. Nyilván téged az utolsó év érdekel. Egyik nap szentfazékot
játszott, másik nap kisminkelte magát, mint egy örömlány, és a leginkább testre simuló
pulcsijában ment iskolába. Nem kell hozzá pszichológusnak lenni, hogy rájöjjön az ember,
mennyire boldogtalan lehetett. De mint mondtam, nem éltem itt, ezek csak a róla hallott
pletykák.
– Mi okozhatta vajon a lelki bajokat?
– Gottfried és Isabella. Gondolom, nem leplek meg vele. Kettejük házassága olyan volt, mint
egy őrült hullámvasút, hol együtt mulatoztak, hol ölték egymást. Nem fizikailag – Gottfried nem
volt verekedős férfi, ő tartott jobban Isabellától. Isabella kiállhatatlan tudott lenni. Valamikor a
hatvanas évek elején Gottfried kiköltözött a kis házba, a sziget túloldalára, és többnyire ott lakott.
Isabella be nem tette oda a lábát. Gottfried időről időre felbukkant a faluban, úgy festett, mint
egy csavargó. Aztán kijózanodott, ismét rendes ruhát vett fel, és igyekezett tisztességgel ellátni a
feladatait.
– És senki nem állt Harriet mellé?
– De. Henrik, természetesen. Harriet végül be is költözött hozzá. Azt viszont ne feledd, hogy
Henriknek akkor még rengeteg elfoglaltságot jelentett az üzlet. Általában utazott, nem sok ideje
maradt Harriettel és Martinnal törődni. Elég keveset tudok erről, mert én először Uppsalában
laktam, azután Stockholmban – mellesleg ne hidd egy percig sem, hogy nekem vidám
gyerekkorom volt egy olyan apa mellett, mint Harald. Utólag azonban rájöttem, hogy az egyik
legalapvetőbb gond az lehetett, hogy Harriet senkit nem avatott a bizalmába. Épp ellenkezőleg,
igyekezett fenntartani a látszatot. Úgy csinált, mintha egy boldog család gyermeke lett volna.
– Így könnyebb volt elviselnie az életet.
Persze. De miután a papája vízbe fulladt, megváltozott. Nem bírt úgy tenni, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne körülötte. Addig olyan… nem is tudom, hogy írjam le, nagyon
tehetséges, érett gondolkodású lány volt, de azért nem különbözött a többi tinédzsertől. Az utolsó
évben még ugyanaz a rettentően értelmes, minden dolgozatát jelesre író gyerek volt, de mintha a
lelke már hiányzott volna belőle.
– Hogy fulladt meg az apja?
– Gottfried. Nem egy romantikus történet. Kipottyant a csónakból nem messze a kis háztól. A
slicce nyitva volt, vérében borzasztó magas alkoholtartalom, innentől már ki is találhatod. Martin
bukkant rá.
– Nem tudtam.
– Érdekes. Martin remek ember lett. Ha megkérdeztél volna harmincöt évvel ezelőtt,
valószínűleg azt válaszolom, hogy ha van olyan családtag, akinek szüksége van pszichológusra,
hát az ő.
– Hogyhogy?
– Nemcsak Harrietet viselték meg a körülmények. Martin éveken keresztül alig beszélt,
teljesen befelé fordult, szinte emberkerülő lett. Mindkét gyereknek nehéz volt. Vagyis
mindannyiunknak, akik a családnak ehhez a generációjához tartoztunk. Nekem is megvolt a
magam baja az apámmal – feltételezem, nem titok előtted sem, hogy az apám totál bolond. A
húgom is küszködött eleget, az unokatestvérem is, Alexander. Kemény dolog volt fiatal
Vangernek lenni abban az időszakban.
– A húgoddal mi lett aztán?
– Anita Londonban él. A hetvenes években költözött Angliába, egy ottani svéd utazási irodában
dolgozott, és végül ott maradt. Hozzáment egy pasihoz, akit soha nem mutatott be a családnak,
később meg elvált tőle. Mára a British Airways egyik járatfelelőse lett. Mi ketten nagyon jól
kijövünk, de borzalmasan hanyagul tartjuk egymással a kapcsolatot, úgy kétévente találkozunk.
Anita nem jár haza Hedestadba.
– Miért nem?
– Az apánk őrült. Szerintem ennél több magyarázatra nincs szükség.
– De te mégis itt maradtál.
– Én és Birger, a bátyám.
– A politikus.
– Gúnyolódsz? Birger idősebb Anitánál és nálam is. Soha nem voltunk túl jóban. Ő persze
elsőrangú, tekintélyes politikusnak tartja magát, akire nagy jövő vár az országgyűlésben, sőt
elképzelései szerint később talán még egy miniszteri tárca is kinéz neki, ha a konzervatívok
győznek. Valójában egy eldugott vidéki városka szerény képességekkel megáldott önkormányzati
képviselőjéről van szó, és nem csodálkoznék, ha ezzel elérte volna pályája csúcsát.
– Mindig elképedek, látván, hogy mindenki mennyire utálja a többi Vangert a családban.
– Azért ez nem igaz. Martint és Henriket például nagyon kedvelem. És a húgommal is mindig
jól kijöttem, ritka találkozásaink dacára. Isabellát gyűlölöm, Alexanderért sem vagyok túlzottan
oda. Az apámmal pedig egyszerűen nem beszélek. Azt mondhatnám tehát, hogy ötven-ötven
százalék a szeretem-nem szeretem arány. Birger… hmm, inkább egy felfuvalkodott pojáca, de
rossz embernek azért nem nevezném. Persze értem, mire gondolsz. Nézd, ha valaki a Vanger
családba születik, korán megtanulja, hogy kimondja, amit gondol.
– Igen, észrevettem ezt a nyíltságot. – Mikael kinyújtott kezével megérintette Cecilia mellét.
– Alig töltöttem nálad egy negyedórát, s te máris letámadtál.
– Bevallom, azóta töprengtem, hogy milyen lehet veled az ágyban, amióta először
találkoztunk. És arra jutottam, hogy talán nem lenne hülyeség kipróbálni.

Lisbeth Salander életében először érezte sürgető szükségét annak, hogy valakitől tanácsot
kérjen. Annyi baj volt csupán, hogy a tanácskéréshez valakit a bizalmába kellett avatnia, s ez
egyúttal azt jelentette, hogy kénytelen kiszolgáltatni magát, elárulni a titkait. De kire bízhatta
volna mindezt? Kissé hadilábon állt az emberi kapcsolatokkal.
Ha fejben végigpörgette a telefonregiszterét, mindent összevetve tíz embert talált, akit az
ismerősének nevezhetett. És akkor még nagylelkű volt – ezt az őszinteség kedvéért hozzá kellett
tennie.
Beszélhetett volna Plague-gel, a férfi mégis valamiféle stabil pontnak számított az életében.
De nem volt a barátja, és az biztos, hogy Plague-től várhatta a legkevesebb segítséget jelenlegi
helyzetében. Úgyhogy ez a megoldás kiesett.
Lisbeth Salander nem volt azért annyira szende lány, mint ahogy Bjurman ügyvéd előtt
eljátszotta. Ami a nemi életét illeti, csakis (vagy legalábbis a legtöbb esetben) ő kezdeményezett
és ő szabta a feltételeket a szexben. Tizenöt éves kora óta körülbelül ötven partnere lehetett,
évente tehát átlagosan öt. Ez éppen megfelelt volna egy magafajta szinglinek, akinek a szex nem
jelentett mást, mint élvezetes időtöltést. Se többet, se kevesebbet.
Alkalmi partnereinek többségével azonban összesen két év leforgása alatt létesített
kapcsolatot, tiniévei végén, a nagykorúvá válása körüli zűrös években. Abban az időszakban
válaszút előtt állt, nem tudta, mit kezdjen az életével. Onnan nézve elég valószerűnek tűnt, hogy
a jövőben a különböző egészségügyi intézmények rendszeres drog- és alkoholproblémás
ápoltjaként bukkan majd fel. Aztán betöltötte a huszadik életévét, dolgozni kezdett a Milton
Securitynél, lenyugodott, és – véleménye szerint – kézbe vette sorsát.
Nem kellett többé senkinek a kedvére tennie, csak mert az illető meghívta három sörre. Már
nem az volt számára az önmegvalósítás csúcsa, ha hazavitte magához a részeg palikat, akiknek a
nevét is alig tudta. Egy éve ugyanaz a férfi volt a szexpartnere, ezt pedig nem lehetett
promiszkuitásnak nevezni, mint amire a régi, késő tinédzserkorából származó jelentésekben
többször hivatkoztak a szakemberek.
Ha volt is ezenkívül szexuális kapcsolata, akkor az egy baráti társaságban fűzte valakihez.
Nem volt különben tagja a bandának, azért fogadták be maguk közé, mert ismerte Cilla Norént.
Tizenévesen ismerkedtek össze, amikor Holger Palmgren kitartó unszolására megpróbálta
megszerezni a hiányzó jegyeit az önkormányzati felnőttképzés kurzusain. Cillának ringlóvörös
haja volt, fekete tincsekkel, fekete bőrnadrágot hordott, az orrában egy gyűrűt, derekán szegecses
övet, mint Lisbeth. Az első órán gyanakodva méregették egymást.
Lisbeth nem értette, hogyan történt, de valamiért aztán közeledni kezdtek egymás felé.
Lisbethtel nem volt egyszerű barátságot kötni, főleg azokban az években, de Cilla nem törődött a
másik szótlanságával, hanem fogta, és magával vitte a lányt a sörözőbe. Lisbeth Cillán keresztül
ismerte meg az Evil Fingerst. A „Gonosz Ujjak” eredetileg egy elővárosi rockbanda volt, négy
enskedei keményrock-kedvelő tinilány alapította, aztán tíz év leforgása alatt egész tekintélyes
baráti körré nőtte ki magát a zenei együttesként induló csapat. A Kvarnen lett a törzshelyük, ahol
kedd esténként összejöttek, hogy kipletykálják a pasikat, feminizmusról, pentagramról,
politikáról, zenéről beszélgessenek, miközben nagy mennyiségű könnyű sört gördítettek le
torkukon. A nevükre is igyekeztek rászolgálni.
Salander a banda perifériájához tartozott, ritkán vett részt a beszélgetésekben, de a többiek
elfogadták olyannak, amilyen. Úgy jött és ment, ahogy neki tetszett, vagy ha ahhoz volt kedve,
hát ott ült közöttük némán a sörével hosszú estéken át. Mindig meghívták a születésnapi bulikra,
karácsonyi forraltbor-ivásra és hasonló rendezvényekre, amelyekre legtöbbször el se ment.
Az Evil Fingersszel töltött öt év alatt sokat változtak a lányok. A hajszínek szelídültek, a
ruhákat egyre gyakrabban a H&M-ben vették a Hangyák névre hallgató turkálóhálózat boltjai
helyett. Dolgoztak vagy egyetemre jártak, és egyiküknek babája született. Lisbethnek az volt az
érzése, hogy egyedül ő nem változott semmit, mintha egész idő alatt egy helyben toporgott volna.
De még mindig jól érezték magukat együtt. Az Evil Fingers volt az egyetlen társaság, ami
valami közösségi élményt nyújtott Lisbethnek még azután is, hogy a kör kiegészült a lányok férfi
ismerőseivel.
Az Evil Fingers meghallgatta volna. És segítettek is volna rajta. Csakhogy arról fogalmuk sem
volt, hogy Lisbeth egy bírósági végzés alapján jogi szempontból beszámíthatatlannak minősül. És
azt nem szerette volna, ha emiatt ferde szemmel néznek rá. Tehát ez sem jelentett megoldást.
Talán mégis van egy ember… – ötlött fel benne. Alaposan meghányta-vetette magában, mivel
járna, ha Dragan Armanskijra bízná a titkát. Ha bekopogtatna hozzá, és elmondaná, milyen
helyzetbe került. Egyszer azt mondta neki Armanskij, hogy forduljon hozzá bátran, ha bármikor
segítségre van szüksége. Lisbeth tudta, hogy Armanskij ezt komolyan gondolta.
Igaz, Armanskij is próbált közeledni hozzá, de ez minden rossz szándékot nélkülöző,
barátságos közeledés volt, nem valami hatalmi demonstráció. A segítségkérés viszont valamiért
mégis nehezére esett Lisbethnek. Armanskij a főnöke volt, és ha hozzá fordul egy ilyen kéréssel,
az adósa marad. Lisbeth eljátszott a gondolattal, hogy alakulna az élete, ha Bjurman helyett
Armanskij lenne a gyámja. Hirtelen elmosolyodott. Nem volt kellemetlen elképzelnie, de
Armanskij valószínűleg borzasztó komolyan venné a feladatot, és megfojtaná a gondoskodásával.
Ez így… hmm, végül is nem volt teljesen elvetendő megoldás.
Bár tudta jól, mire vannak a női segélyszolgálatok, soha nem fordult meg a fejében, hogy
hozzájuk forduljon. Az ilyen női segélyszervezetekre Lisbeth szerint az áldozatoknak volt
szükségük, magát viszont nem tekintette áldozatnak. Ezért aztán az utolsó lehetséges megoldás
az volt, amit mindig is alkalmazott – hogy saját kezébe veszi az ügyet, és mindent maga intéz. Ez
egyértelműen használható megoldásnak tűnt.
És Bjurman ügyvédre nézve nem sok jót ígért.
TIZENHARMADIK FEJEZET
 Február 20., csütörtök – március 7., péntek
Február utolsó hetében Lisbeth Salander a saját megrendelője volt. Az 1950-ben született Nils
Bjurman ügyében végzett kutatást. Körülbelül napi tizenhat órát dolgozott, és elkészítette élete
eddigi legalaposabb átvilágítását. Minden levéltárat és nyilvánosságra került információt
felhasznált, amihez csak hozzáfért. Utánanézett Bjurman legközelebbi rokonainak és barátainak.
Megvizsgálta a férfi anyagi helyzetét, és pontról pontra feltérképezte eddigi karrierjét,
megbízatásait.
Az eredmény szinte egyenlő volt a nullával.
Bjurman jogász volt, az ügyvédi kamara tagja, szerzője egy tiszteletre méltóan terjedelmes, de
hihetetlenül unalmas, kereskedelmi jogról szóló disszertációnak. Bjurman ügyvéd kifogástalan
szakmai hírnévnek örvendett, soha nem volt rá panasz. Egyetlenegyszer tettek feljelentést ellene
az ügyvédi kamarában – a vád szerint Bjurman több mint tíz évvel azelőtt egy fekete lakáseladási
üzletben közvetített, de aztán bebizonyította ártatlanságát, az ellene indított pert pedig
megszüntették. Anyagi ügyei rendben voltak; Bjurman ügyvéd tehetős ember volt, vagyona
legalább tízmillió koronára rúgott. Több adót fizetett, mint amennyinek a megfizetésére
kötelezték volna az adótörvények, tagja volt a Greenpeace-nek és az Amnestynek, rendszeres
adományokat küldött a Szív- és Tüdőbetegek Alapítványának. Ritkán szerepelt a
tömegtájékoztatásban, de néhányszor felhívást intézett a nyilvánossághoz, és szót emelt a
harmadik világ politikai foglyainak szabadon bocsátásáért. Az Upplandsgatanon lakott egy
ötszobás lakásban az Odenplanhoz közel. Ő látta el saját lakásszövetkezetének titkári feladatait.
Elvált, gyermeke nem volt.
Lisbeth Salandert érdekelte volna az elvált feleség. Annyit tudott meg róla, hogy Elenának
hívták, Lengyelországban született, de egész életét Svédországban töltötte. A rehabilitációs
beteggondozásban dolgozott, s úgy nézett ki, boldog házasságban él Bjurman egyik kollégájával.
Ez nem sokat segített Lisbethen. Elenának Bjurmannal kötött házassága ráadásul tizennégy évig
tartott, a válás zökkenőmentesen zajlott le.
Bjurman ügyvéd rendszeresen foglalkozott jogilag szorult helyzetbe került fiatalok
felügyeletével. A Lisbeth feletti gyámság előtt már négy fiatalhoz rendelték ki gondnoknak.
Mindegyik esetben kiskorú érintettről volt szó, és egy egyszerű bírói határozat alapján
nagykorúvá válásuk után meg is szűnt a felügyelet. Az egyik kliens még ezután kérte fel
Bjurmant ügyvédjének. Ezek szerint itt sem alakulhatott ki különösebb ellentét. Ha Bjurman
visszaélt is védencei kiszolgáltatottságával, a felszínen ebből semmi nem látszott. Hiába
erőlködött Lisbeth hogy felfedezzen valami jelet a mélyben. Mind a négy fiatal rendezett életet
élt, voltak barátaik, barátnőik, állásuk, lakásuk és „Med Mera” törzsvásárlói kártyájuk.
Lisbeth felhívta mind a négy klienst. Szociális gondozóként mutatkozott be, azt mondta nekik,
hogy gyerekkorukban gondnokság alá helyezett fiatalokról készít felmérést. Ó, persze, magától
értetődik, hogy mindenki névtelenül szerepel majd. Előre összeállított egy tíz kérdésből álló ívet,
ezeket a kérdéseket tette fel a telefonban. Közülük jó párat úgy fogalmazott meg, hogy azok
kifejezetten a gondnokságra vonatkoztak – ha tehát lett volna valami észrevételük Bjurmannal
kapcsolatban, akkor annak legalább az egyiküknél ki kellett volna buknia. De egyik
interjúalanynak sem volt egyetlen rossz szava az ügyvédről.
Miután Lisbeth Salander befejezte a vizsgálódást, összeszedett minden dokumentumot, és egy
papírszatyorba rakta őket, a szatyrot pedig kitette az előszobában álló másik huszonkét szatyor
közé. Bjurman ügyvéd a felszínen feddhetetlennek mutatkozott. Lisbeth tudta jól, hogy a férfi
egy undorító féreg, de semmit nem talált a múltjában, aminek segítségével ezt bebizonyíthatta
volna.
 Itt volt az ideje, hogy más lehetséges utakon is elgondolkozzon. Most, hogy minden
eshetőséget végigvett már, egy lehetőség maradt, amely egyre vonzóbbá vált a szemében – ha
nem is vonzóbbá, de teljesen valószerűvé. A legegyszerűbb ugyanis az lett volna, ha Bjurman
eltűnik az életéből. Hirtelen szívroham. End of problem. Az volt csak a bibi, hogy még
gusztustalan ötvenes férfiak sem kaptak szívrohamot megrendelésre.
De egy ilyet azért csak el lehetett intézni valahogy.

Mikael Blomkvist a legnagyobb diszkrécióval folytatta viszonyát Cecilia Vanger

igazgatónővel. Mindössze három szabályt kellett betartania: Cecilia nem akarta, hogy bárki
megneszelje titkos afférjukat. Ezenkívül az volt a kívánsága, hogy csak akkor menjen át hozzá
Mikael, ha neki kedve támad hozzá, és felhívja a férfit. A harmadik kikötés az alvásra
vonatkozott, Cecilia nem akarta, hogy Mikael bármikor nála aludjon.
Cecilia elképesztő vágya lehengerelte Mikaelt. Amikor Susanne Híd presszójában futottak
össze, a nő kedvesen, de távolságtartóan, szinte hűvösen viselkedett vele. A hálószobában ezzel
szemben egész lényét vad szenvedély fűtötte.
Mikael voltaképp nem szívesen kutakodott Cecilia magánéletében, csakhogy pontosan erre
szerződtették, s mi tagadás, enélkül is furdalta a kíváncsiság. Egy nap, amikor Alexanderről,
Birgerről és más, a „gyanúsítottak” körébe tartozó családtagokról faggatta Henrik Vangert,
megkérdezte az öreget Cecilia férjéről és a házasságukról.
– Ceciliát kérdezd. Nem hiszem, hogy bármi köze lehetett Harriet eltűnéséhez.
– Mesélne egy kicsit róla?
– Az egyetemi tanulmányai után költözött vissza. Tanárként helyezkedett el. Találkozott egy
Jerry Karlsson nevű férfival, aki sajnos a Vanger-konszernnél dolgozott. Összeházasodtak,
boldog házasságnak tűnt – az elején legalábbis. De néhány év múlva észrevettem, hogy nincs
minden rendben. Ceciliát verte a férje. A szokásos történet – a férfi gyepál, a hűséges feleség
pedig a védelmére kel, ha bárki célozgatni mer. Egyszer aztán úgy megütötte Ceciliát, hogy
súlyos sérülésekkel kellett kórházba vinni. Beszéltem vele, felajánlottam a segítségemet. Akkor
költözött ki ide, a szigetre, és onnantól kezdve nem volt hajlandó találkozni a férjével.
Gondoskodtam róla, hogy Karlssont kirúgják a cégtől.
– De még mindig házasok, ugye?
– Attól függ, honnan nézzük. Valójában nem tudom, miért nem vált még el Cecilia a férjétől,
de újraházasodni sem akart soha. Szóval, valószínűleg nem olyan sürgős a dolog.
– Ennek a Jerry Karlssonnak, volt valami köze…
– …Harriethez? Nem, 1966-ban nem lakott még Hedestadban, és akkor még nem is dolgozott a
konszernnél.
– Értem.
– Mikael, én nagyon kedvelem Ceciliát. Időnként bonyolult tud lenni, de jó ember, akikből
olyan kevés akad ebben a családban.

Lisbeth Salander egy akkurátus bürokrata lelkületével egy teljes héten át tervezgette, hogyan
fog Nils Bjurman ügyvéd eltávozni az élők sorából. Sorra vette a különböző módszereket, azután
a legtöbbet elvetette. Végül sikerült kiválogatnia néhány használhatónak tűnő szcenáriót. Csak
semmi indulat, semmi kapkodás. Az első gondolata az volt, hogy balesetet kell imitálni, de hamar
rájött, hogy az sem baj, ha nyilvánvalóan gyilkosság áldozata lesz a férfi.
Egyvalamire muszáj volt odafigyelnie. Bjurman ügyvédnek úgy kellett meghalnia, hogy őt,
Lisbeth Salandert ne tudják kapcsolatba hozni a halálával. Tudta, hogy a rendőrségi nyomozásban
elkerülhetetlenül szerepelni fog. Az is megtörténhet, hogy behívják tanúnak, tehát a neve
mindenképpen előkerül, amikor utánanéznek Bjurman tevékenységeinek. Lisbeth Salander
azonban mindössze egyetlen szereplő volt a jelenlegi és a régi ügyfelek tömegében, csak
néhányszor találkoztak, és mivel Bjurman feltehetőleg nem jegyezte be a naptárába, hogy orális
szexre kényszerítette Lisbethet, nem találnának nála semmilyen indítékot a gyilkosságra. Arra
sem lesz bizonyítékuk, hogy bármilyen összefüggésre bukkanjanak a gyilkosság és Bjurman
ügyfelei között. Ahhoz ott voltak a régi barátnők, rokonok, alkalmi ismerősök, munkatársak és a
többiek. Sőt lehet, hogy megfordul majd a nyomozók fejében, hogy az ügyvéd egyszerűen
véletlen áldozatává vált egy gyilkosnak, azaz egy ún. „random violence” esetről van szó, amikor
a tettes és áldozata nem ismerik egymást korábbról.
Ha mégis felmerül a neve a gyanúsítottak között, hát ott lesz az a rengeteg papír, ami mind azt
igazolja, hogy ő egy segítségre szoruló, cselekvőképtelen, értelmi fogyatékos kislány. Ehhez
persze nem ártana, ha Bjurmant oly fifikásan eltervelt módon tennék el láb alól, hogy egy értelmi
fogyatékos kislány szóba se jöhessen gyanúsítottként.
A lőfegyver használatát rögtön kizárta. A beszerzés önmagában nem jelentett volna
nehézséget, de a rendőrség a lőfegyverek lenyomozására szakosodott.
Megfordult fejében a kés is. Könnyen beszerezhető lett volna a legközelebbi vasboltban, ám
végül ezt sem tartotta jónak. Még ha váratlanul megjelenik is Bjurmannál, és sikerül a férfi
hátába döfnie, akkor sincs rá garancia, hogy az egy nyikkanás nélkül, azonnal meghal. Az sem
biztos, hogy egyáltalán meghal a döféstől. Ebből óriási kalamajka kerekedne, túl nagy feltűnést
keltene az eset, sőt, ha az ő ruhája is véres lesz, azt még bizonyítékként is felhasználhatnák
ellene.
Elgondolkozott a bombamerényleten is, de az túl bonyolultnak tűnt. A bomba elkészítése
megint csak nem jelentett volna gondot, hiszen a neten rengeteg a bombakészítésről szóló
különféle útmutató. Azt viszont nem volt könnyű kitalálnia, hova helyezze el úgy a bombát, hogy
ártatlan emberéletekben ne tegyen kárt. Ráadásul ez a megoldás sem jelentett százszázalékos
garanciát arra nézve, hogy Bjurman meghal.
Megcsörrent a telefon.
– Szia, Lisbeth. Én vagyok az, Dragan. Munkám van a számodra.
– Nem érek rá.
– Pedig fontos lenne.
– Most nincs időm.
És Lisbeth letette a telefont.
Végül hirtelen ötlete támadt: mérgezés… A gondolat számára is meglepetést okozott, de
amikor közelebbről megvizsgálta a kérdést, el kellett ismernie, hogy nem talál ennél megfelelőbb
megoldást.
Néhány napot azzal töltött, hogy alapos kutatásba merült a világhálón. A megfelelő mérget
kereste. Bőséges volt a választék. A leghatásosabb mérgek egyikeként a ciángázt írták le.
A ciángázt a vegyipar bizonyos területein is használják, például a festékgyártásban. Már
néhány milligrammjával meg lehetett ölni egy embert; egy liter, víztározóba öntött ciángáz pedig
elég egy közepes méretű város elnéptelenítéséhez. Érthető okoknál fogva e gyilkos anyag
tárolását és használatát szigorú biztonsági intézkedésekhez kötik. Legálisan hozzájutni ugyan
lehetetlen, de akár egy pár száz koronás játék laborkészlettel is előállítható otthon a konyhában.
A nikotin is príma méregnek tűnt. Egy kevés cigarettából már elegendő mennyiséget lehet
kivonni, hogy viszonylag híg állapotú szirupot készítsen belőle az ember. Vagy ott volt egy még
kiválóbb anyag, a nikotin-szulfát, bár ennek az előállítása bonyolultabbnak ígérkezett, ám nem
volt lehetetlen. A nikotin-szulfát a bőrön keresztül szívódik fel. Lisbethnek tehát gumikesztyűben
kellene az anyagot Bjurman képébe spriccelnie például egy vízipisztolyból. Az ügyvéd húsz
másodpercen belül elveszti az eszméletét, és néhány perc múlva meghal.
Lisbeth Salander rádöbbent tehát, hogy a helyi boltban összevásárolható háztartási cikkek
halálos fegyverekké alakíthatók. Miután pár napig elmélyülten tanulmányozta a lehetőségeket,
már nem volt kétsége afelől, hogy gyámját ripsz-ropsz elintézheti.
Két hátulütője volt a tervnek: egyrészt Bjurman halála továbbra sem jelentette feltétlenül, hogy
a jövőben végre a maga ura lehet, másrészt semmi biztosítéka nem volt arra nézvést, hogy az
ügyvéd utódja nem lesz százszor rettenetesebb, mint Bjurman volt. Következményelemzés.
Valahogy muszáj volt ellenőrzése alatt tartania a gyámját, azaz a saját helyzetét.
Mozdulatlanul ült a nappali kopott kanapéján egész este, s fejében újra végigpörgette a
lehetőségeket. Mire leszállt az éj, a mérgezés gondolatáról is lemondott, és elkészült egy teljesen
új tervvel.
Nem volt csábító a gondolat, tudniillik a terv szerves részét alkotta, hogy Bjurman újra ráveti
majd magát. De ha sikerül kiviteleznie amit kigondolt, nyert ügye lesz.
Legalábbis így képzelte.

Február vége felé Mikael belerázódott a hedebyi hétköznapokba, kialakította a saját

napirendjét. Kilenckor kelt fel minden reggel, megreggelizett, azután délig dolgozott. Ilyenkor a
rendelkezésére bocsátott dokumentumokból olvasott el újabb fejezeteket. Délben ha esett, ha fújt,
egyórás sétát tett. Délután otthon vagy Susanne Híd presszójában folytatta a munkát, és a délelőtt
olvasottakat dolgozta fel, vagy folytatta az önéletrajzírást. Háromtól hatig nem dolgozott. Ezeket
a szabad órákat vásárlásra, mosásra használta, illetve ha szükség volt rá, ilyenkor ment be
Hedestadba. Hét óra tájban átment Henrik Vangerhez, hogy megbeszéljék a nap folyamán
felmerült kérdéseket. Tíz órakor már otthon volt, és olvasott tovább éjjeli egyig, kettőig. Szép
komótosan közeledett az anyag végéhez.
Henrik önéletrajzának írásával meglepően könnyedén haladt előre. Már majdnem százhúsz
oldalnyi piszkozat elkészült a családi krónikából – Jean Baptiste Bernadotte partraszállásától
kezdve egészen az 1920-as évekig. Ettől az időszaktól kezdve azonban kicsit óvatosabban kellett
folytatnia, százszor is megfontolta, mit ír le.
A hedestadi könyvtáron keresztül megrendelt néhány könyvet, amelyek a korszak
nemzetiszocialista mozgalmairól szóltak, többek között Heléne Lööw A horogkereszt és a Vasa-
kéve című doktori disszertációját. Elkészült már a Vanger fivérekről szóló negyven oldallal is,
mely fejezetnek Henriket állította a középpontjába mint az elbeszélés szerteágazó szálait
összetartó figurát. Összeírt egy hosszú listát az előtte álló kutatási feladatokról. Utána kellett
néznie, hogyan működtek annak idején a vállalatok. Időközben a Vanger család és Ivar Kreuger
birodalma között jelentős összefonódásokra bukkant – szintén egy mellékszál, aminek érdemes
volt utánajárni. Mindent összevetve Mikael még háromszáz megírásra váró oldallal számolt.
Saját időbeosztását betartva szeptember elsejéig szeretett volna elkészülni a teljes első
változattal, hogy megmutathassa Henrik Vangernek, s hogy aztán az őszt már csak a szöveg
átdolgozásával tölthesse.
A Harriet Vanger-nyomozásban viszont egy tapodtat sem jutott előre. Bármennyit olvasott,
bármennyit törte a fejét a részleteken, nem talált egyetlenegy olyan adatot sem, ami egy
pillanatra megingatta volna.
Egy február végi szombat este hosszú beszélgetést folytatott Henrik Vangerrel. Ennek során
elővezette, hogy sehol nem tart a kutatásban. Az öreg türelmesen hallgatta Mikaelt, aki sorban
beszámolt minden egyes zsákutcába vezető gondolatmenetéről.
– Egy szó, mint száz, Henrik, semmi olyat nem találtam a nyomozati anyagban, aminek ne
ástak volna a mélyére már előttem.
 – Tudom én, miről beszélsz. Én is rengeteget kínlódtam, töprengtem. És mégis, mérget vennék
rá, hogy valamit nem veszünk észre. Nem létezik tökéletes gyilkosság.
– De hát még azt sem vehetjük készpénznek, hogy gyilkosság történt.
Henrik Vanger felsóhajtott, és ingerülten gesztikulálni kezdett.
– Folytasd, nagyon kérlek! – könyörgött. – Érj előbb a végére!
– Semmi értelme.
– Lehet, hogy igazad van. De azért ne add fel!
Mikael sóhajtott.
– A telefonszámok – nyögte ki végül.
– Igen.
– Azok egészen biztosan jelentenek valamit.
– Igen.
– Nem véletlenül szerepelnek a naptárban.
– Nem.
– De nincs hozzájuk kulcsunk.
– Nincsen.
– Vagy ha támad is egy ötletünk, arról mindig kiderül, hogy tévútra visz.
– Ahogy mondod.
– Azok nem lehetnek telefonszámok. Valami teljesen mást jelentenek.
– Talán.
Mikael megint sóhajtott egyet, aztán felkerekedett és hazament, hogy folytassa az olvasást.

Nils Bjurman ügyvéd megkönnyebbülést érzett. Lisbeth Salander újra felhívta, pénzre volt
szüksége. A lány legutolsó előre megbeszélt találkozójukról azzal mentette ki magát, hogy
dolgoznia kell. Bjurmant akkor elfogta az aggodalom. Tartott tőle, hogy még a végén
kezelhetetlenné válik itt neki ez a Lisbeth. A találkozó elhalasztása persze azzal járt, hogy a lány
nem kapta meg a zsebpénzét, így aztán lehetett tudni, hogy előbb-utóbb felkeresi gyámját.
Bjurmannak természetesen az is megfordult a fejében, hátha Lisbeth mégis elárulta egy
kívülállónak múltkori tettét.
A rövid hívás, valamint az a tény, hogy Lisbethnek pénzre volt szüksége, mindenesetre
megnyugtatóan hatott az ügyvédre. Mégis úgy gondolta, hogy kézzelfoghatóbbá kell tennie, ki
tartja kézben a gyeplőt. Ezért aztán úgy rendelkezett, hogy a lakásán találkozzanak az
Odenplanon, és ne az irodában. A kívánság elhangzása után jó darabig csönd volt a vonal másik
végén – mindjárt megalszik a tej a szájában ennek a kis picsának –, mielőtt a lány belegyezett.
Lisbeth eredetileg úgy készült, hogy az irodában találkoznak majd, ahogy legutoljára történt.
Most viszont ismeretlen terepen kellett szembenéznie Bjurmannal. Péntek estében állapodtak
meg. Az ügyvéd megadta neki a kapukódot. Lisbeth a megbeszélt időpontnál fél órával később,
fél kilenckor csöngetett be az ügyvédhez. Szüksége volt arra a fél órára. Még utoljára átgondolta
a tervét az alternatív megoldásokkal együtt, s összeszedte minden erejét és bátorságát.

Mikael este nyolckor kikapcsolta a számítógépét, és felöltözött utcai ruhába. A

dolgozószobában égve hagyta a villanyt. Odakint tiszta, csillagos volt az ég, a hőmérséklet
fagypont körül lehetett. Sietős léptekkel indult el felfelé az emelkedőn. Elhaladt Henrik Vanger
háza mellett az Östergården gazdaságba vezető úton. Amint elhagyta Henrik házát, balra
kanyarodott, és a hóban taposott ösvényen haladt tovább a part mentén. Kint a vízen villogtak a
világítótornyok, a szárazföld felől pedig a sötét ég alatt egészen Hedebyig sziporkáztak Hedestad
esti fényei. Mikaelnek friss levegőre volt szüksége, de nem szeretett volna Isabella Vanger
fürkésző szeme elé kerülni. Martin Vanger házánál sétált fel az útra, s nem sokkal fél kilenc után
meg is érkezett Cecilia Vangerhez. Rögtön felmentek a hálószobába.
Hetente egyszer-kétszer találkoztak. Cecilia Vanger nemcsak Mikael szeretője lett az isten
háta mögötti faluban. A nő volt az egyetlen személy, akiben a férfi megbízott. Ceciliától sokkal
többet sikerült megtudnia Harriet Vangerről, mint Henriktől.

A terv szinte azonnal befuccsolt.

Nils Bjurman fürdőköpenyben nyitott ajtót. Sikerült jól felbosszantania magát Lisbeth késése
miatt. Intett a lánynak, hogy lépjen beljebb. Lisbeth fekete farmernadrágot, fekete pólót viselt, és
az elmaradhatatlan bőrdzsekit. Csizma volt a lábán, hátán pedig egy kis hátizsák, az egyik pántját
elöl a mellén kapcsolta össze.
– Az órát sem tanították meg neked? – förmedt rá Bjurman üdvözlésképpen. Salander nem
válaszolt, körbenézett az új helyen. A lakás nagyjából olyan képet mutatott, mint amilyenre
számított, miután megvizsgálta a tervrajzokat a Városépítési Hivatal archívumában. Bjurman
világos színű tölgy- és nyírfa bútorokkal rendezte be a helyiségeket.
– Na gyere – mondta Bjurman valamivel barátságosabb hangon. Egyik karjával átfogta Lisbeth
vállát, és a hallon keresztül bevezette a lakás belsejébe. Semmi fölösleges mellébeszélés. Bjurman
kinyitotta egy hálószoba ajtaját. Nem hagyott kétséget afelől, milyen szolgáltatásokat kell majd
Lisbethnek nyújtania.
A lány gyorsan körülnézett. Agglegénylakásokra jellemző bútorokat látott mindenütt: egy
franciaágyat, magas, rozsdamentes acélból készült ágyfejjel, egy éjjelszekrénynek is használt
komódot. Az ágy felett tompított fényű lámpák égtek. Tükörajtós gardrób borította végig az
egyik falat. Az ajtó melletti sarokban egy rattanszék és egy asztalka állt. Bjurman kézen fogta
Lisbethet, és az ágyhoz vezette.
– Mesélj, mire kell megint az a pénz? Még több számítógépes ketyerére?
– Ennivalóra – felelte Lisbeth.
– Ja persze. De buta vagyok. Hisz nem tudtál eljönni az utoljára megbeszélt találkozónkra.
Egyik kezével megfogta a lány állát és felemelte az arcát, tekintetük összeért.
– Hogy érzed magad? Lisbeth megrántotta a vállát.
– Gondolkoztál azon, amit a múltkor mondtam neked?
– Mi volt az?
– Lisbeth, ne tégy úgy, mintha ennyire hülye volnál. Szeretném, ha mi ketten nagyon jó
barátok lehetnénk, és segítenénk egymásnak.
Lisbeth nem válaszolt. Bjurman ügyvédnek sikerült leküzdenie magában a sürgető késztetést,
hogy lekeverjen a lánynak egy pofont, és azzal végre életet leheljen belé.
– Tetszett a múltkori felnőttjátékunk?
– Nem.
Bjurman felvonta szemöldökét.
– Lisbeth, ne butáskodj!
– Pénzre van szükségem, hogy ennivalót tudjak venni.
– Na látod, erről beszéltünk a múltkor. Ha kedvesen viselkedsz velem, én is kedves leszek
hozzád, de ha hisztizni kezdesz, akkor… – Bjurman egyszerre szorosabban fogta Lisbeth állát. A
lány kitépte magát a kezéből.
– Kérem a pénzt. Mit akar tőlem, mit csináljak?
– Pontosan tudod, mit szeretnék.
Azzal Bjurman vállon ragadta és az ágy felé húzta.
– Várjon – mondta Lisbeth hirtelen, majd lemondóan Bjurmanra nézett, és biccentett. Levette a
hátizsákot és a szöges bőrdzsekit. A dzsekit a rattanszékre terítette, hátizsákját a kerek asztalra
állította, és tétován elindult az ágy felé. Aztán megállt, mint aki meggondolta magát. Bjurman
közelebb lépett.
– Várjon – szólalt meg ismét Lisbeth olyan hangon, mintha megpróbálná Bjurmant jobb
belátásra bírni. – Miért kellene nekem minden alkalommal leszopnom, amikor pénzre van
szükségem?
Bjurman arckifejezése megváltozott. A következő pillanatban már csattant a tenyere Lisbeth
arcán. Lisbeth felnézett, de mielőtt bármit léphetett volna, a férfi vállon ragadta és arccal előre az
ágyra lökte. A lányt váratlanul érte a hirtelen jött erőszak. Amikor megpróbált megfordulni,
Bjurman lenyomta az ágyra és lovagló ülésben ráült.
Lisbeth ez alkalommal sem jelentett fizikai kihívást a férfinak. A lány egyetlen esélye az lett
volna, ha körmével nekiesik a férfi szemének, vagy megsebesíti valamilyen ütőszerszámmal.
Ebben a felállásban azonban lőttek a tervének. A rohadt életbe, gondolta Lisbeth, amikor
Bjurman letépte róla a fekete pólóját. Elborzadva kellett belátnia, hogy elszámította magát.
Hallotta, amint a férfi kihúzza a komód egyik fiókját, és elővesz valami fémesen zörgő tárgyat.
Először fel sem fogta, mi történik vele, aztán meglátta, ahogy egyik csuklója körül kattan a
bilincs. Bjurman felemelte Lisbeth karjait, a bilincs szabadon lógó végét áthúzta az ágyláb egyik
rúdja körül, azután összezárta a lány másik csuklóján. Sietve lehúzta Lisbethről a csizmáját és a
farmernadrágját, végül a bugyija következett, amit egy ideig még a kezében tartott.
– Bízzál bennem, Lisbeth! – szólalt meg újra Bjurman. – Megtanítom neked, hogyan zajlik ez a
felnőttjáték. Ha undok leszel hozzám, jön a büntetés. Ha rendesen viselkedsz, barátok leszünk.
Aztán megint ráült a lányra.
– Azt mondtad, ha jól emlékszem, hogy nem vagy oda az análszexért – folytatta Bjurman.
Lisbeth Salander üvölteni szeretett volna, de az ügyvéd belemarkolt a hajába, és a lány szájába
tömte a bugyit. Lisbeth érezte, amint Bjurman széthúzza lábait és a bokáinál fogva odaköti őt
valamihez. Ott feküdt hason, szétterpesztett lábakkal, teljesen kiszolgáltatva. Hallotta, ahogy
Bjurman a szobában tesz-vesz, de nem látott semmit a fejére húzott póló miatt. Percek teltek el.
Lisbeth alig kapott levegőt. Egyszer csak iszonyatos fájdalmat érzett a fenekében, a férfi vad
erőszakkal dugott belé valamit hátulról.

Cecilia Vanger továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Mikael ne aludjon nála. Nem sokkal éjjel
két óra után a férfi felöltözött, miközben Cecilia mosolyogva nézte őt az ágyból.
– Kedvellek téged, Mikael. Jól érzem magam veled.
– Én is veled.
Cecilia visszahúzta magához a férfit az ágyba, levette róla imént begombolt ingét. Mikael ott
ragadt még egy órára. Később, mikor elhaladt Harald Vanger háza előtt, esküdni mert volna rá,
hogy mozogni látta az egyik emeleti ablak függönyét, ám túl sötét volt ahhoz, hogy teljesen
biztos legyen a dolgában.

Lisbeth Salander szombaton, hajnali négy óra tájt öltözhetett fel újra. Felvette a bőrdzsekit, a
hátizsákját, és kitámolygott a lakásajtóhoz. Bjurman már várta. Addigra lezuhanyozott és
felöltözött. Átadta neki a kétezer-ötszáz koronáról szóló csekket.
– Hazaviszlek kocsival – mondta a férfi, és kinyitotta az ajtót. Lisbeth átlépte a küszöböt, aztán
Bjurman felé fordult törékeny testével, sírástól duzzadt arcával. Bjurman majdnem hátrahőkölt,
ahogy a lányra nézett. Életében nem látott még ilyen nyílt, izzó gyűlöletet, mint ami a lány
szeméből sugárzott felé. Nem kérdés, Lisbeth Salander elmebeteg volt, hisz erről szóltak a
zárójelentései is.
 – Nem – szólalt meg alig hallható hangon a lány. – Haza tudok menni egyedül.
Bjurman a vállára tette a kezét.
– Bizti?
Lisbeth bólintott. A vállán szorosabb lett a fogás.
– Ne felejtsd el, miben állapodtunk meg! Jövő szombaton várlak. Lisbeth ismét megadóan
bólintott. Aztán Bjurman elengedte.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
 Március 8., szombat – március 17., hétfő
Lisbeth Salander az egész hetet ágyban töltötte. Fájt az alhasa, vérzett a végbélnyílása, és teli
volt a teste más kevésbé látványos, de lassan gyógyuló sérüléssel. A legutoljára átélt erőszak más
volt, mint azelőtt az irodában; már nem egyszerűen kényszerítésről és megalázásról volt szó,
hanem előre eltervezett és szisztematikusan végrehajtott brutális erőszakról.
Túl későn döbbent rá, mennyire félreismerte Bjurmant.
Nem gondolta volna, hogy a hatalmával előszeretettel visszaélő férfi igazából minden hájjal
megkent szadista. Bjurman egész éjjelre úgy hagyta Lisbethet bilinccsel a csuklóján az
ágyvéghez kötözve. Lisbeth fel volt készülve rá, hogy Bjurman esetleg meg is öli. Egyik
alkalommal addig szorított egy párnát az arcához, míg a lány teljesen elalélt, majdnem
elvesztette az eszméletét. Lisbeth nem sírt.
Az erőszaktétel alatt érzett puszta fizikai fájdalom okozta könnyektől eltekintve egyetlen
könnyet sem ejtett. Miután távozott Bjurman lakásából, elsántikált az odenplani taxiállomásig,
hazavitette magát, és felvergődött a lépcsőn a lakásáig. Lezuhanyozott, megmosta vérző altestét.
Azután megivott fél liter vizet, bevett két Rohypnolt, elbotladozott az ágyáig, beledőlt és a fejére
húzta a takarót.
Vasárnap ebédidőben ébredt, üres fejjel, sajgó izmokkal és fájó altesttel. Felkelt, ivott két
pohár kefirt és evett egy almát. Azután bevett még két altatót és visszafeküdt.
Kedden bírt először kikecmeregni az ágyból. Elment otthonról, és vett magának egy nagy
csomag Billy Pan pizzát. Amikor hazaért, kettőt berakott közülük a mikrohullámú sütőbe, és
megtöltötte a termoszt kávéval. Az éjszakát keresgéléssel töltötte az interneten, cikkeket és
tanulmányokat olvasott a szadizmus pszichopatológiájáról.
Az egyik cikket különösen érdekesnek találta; egy amerikai nőkből szerveződött munkacsoport
írta. A cikk szerint a szadista emberek számára a legmegfelelőbb áldozat az a nőtípus, aki önként
adja magát oda, mivel azt hiszi, nincs más választása. A szadista önállótlan, függőségben élő
emberekre specializálja magát, és félelmetes érzékkel ismeri fel a neki megfelelő áldozatot.
Bjurman ügyvéd úr őt választotta áldozatának.
Ezen elgondolkozott.
Itt ugyanis nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy általában milyennek látja őt a
környezete.

A második megerőszakolása utáni pénteken Lisbeth Salander átsétált a Hornstullnál álló

tetoválószalonba. Előzetesen odatelefonált, hogy időpontot kérjen. Más kuncsaft nem volt az
üzletben. A tulajdonos ismerősként köszöntötte.
Egyszerű kis tetoválást választott, egy vékony folyondárt. A bokájára kérte, megmutatta, hova.
– Ott borzasztó vékony a bőr. Nagyon fog fájni – mondta a tetováló.
– Nem baj – mondta Lisbeth, és már vette is le a nadrágját, aztán feltette a lábát a székre.
– Rendben, tehát egy folyondár legyen. Elég sok tetoválás van már rajtad. Biztos, hogy
szeretnél még egyet?
– Igen, emlékeztetőül – válaszolta Lisbeth.

Mikael Blomkvist szombaton kettőkor, zárórakor távozott Suzanne Híd presszójából. A napot
az iBookjában levő jegyzetek letisztázásával töltötte. Mielőtt hazament volna, átsétált a
Konsumba, bevásárolt, cigarettát vett. Felfedezett magának egy új fogást, a sült hurkát
krumplival és céklával. Régebben nem volt oda érte, de valamiért a vidéki élethez tökéletesen
illett ez az étel.
 Este hétkor a konyhaablakban állva elmerengett azon, hogy Cecilia Vanger már rég nem
telefonált. Összefutottak délután a kávézóban, de Cecilia a gondolataiba merült, nem úgy nézett
ki, mint aki majd este áthívja magához. Azután a kis tévékészülékére sandított, amit szinte sosem
használt. Végül leült a konyhai lócára, és nekilátott egy Sue Grafton-kriminek.

Lisbeth Salander előzetes megállapodásuk szerint szombat este kereste fel ismét Bjurmant az
odenplani lakásban. Bjurman szívélyes mosollyal arcán nyitott ajtót, maga volt az udvariasság.
– Hogy vagyunk ma, drága Lisbeth? – köszöntötte. Lisbeth nem válaszolt. Bjurman átkarolta.
– A múltkor talán egy kicsit nehezebbre sikerült a dolog, igaz? Olyan megszeppentnek tűntél.
Lisbeth alig látható, ferde mosolyra húzta száját, ettől Bjurman rögtön bizonytalanná vált.
Teljesen bolond ez a kiscsaj. Ezt jobb lesz észben tartani. Nem tudta, vajon Lisbeth képes lesz-e
valaha hozzászokni.
– A hálószobába megyünk? – kérdezte Lisbeth Salander. Különben meg talán nem is olyan
nehéz felfogású… Karjával átölelte Lisbeth vállát éppúgy, mint előző alkalommal. Ma óvatosabb
leszek vele. Lépésről lépésre haladunk. A szekreteren már ott volt kikészítve a bilincs. Bjurman
ügyvéd csak akkor vette észre, hogy valami nincs rendben, amikor az ágyhoz értek.
A lány vezette őt oda, nem fordítva történt. Bjurman megállt és elképedve nézett Lisbethre. A
lány mobiltelefonra emlékeztető tárgyat húzott elő a zsebéből.
– Jó éjszakát! – szólalt meg, és az elektromos sokkolót feldugta Bjurman bal hónaljába, aztán
belevezetett hetvenötezer voltot. Amikor a férfi lábai feladták a szolgálatot, Lisbeth nekifeszült
vállával Bjurman testének, és minden erejét összeszedve az ágyra lökte.

Cecilia Vangernek finoman fejébe szállt az ital. Úgy döntött, nem hívja fel Mikael
Blomkvistet. Viszonyuk átalakult valami őrült hálószobai komédiává, ahol Mikael a
legkülönfélébb kerülő utakon és ürügyekkel igyekezett szinte észrevétlenül belopózni hozzá. Ő
pedig úgy viselkedett, mint egy fülig szerelmes bakfis. Nem volt ura önmagának. Az elmúlt
hetekben egyszerűen nem fért a bőrébe.
Az a baj, hogy túlságosan kedvelem Mikaelt, töprengett Cecilia. Ez később még fájni fog…
Üldögélt még egy darabig, miközben azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna Mikael Hedebybe.
Felnyitott egy üveg bort, és lassan elkortyolt két pohárral. Bekapcsolta a híreket, igyekezett
ráhangolódni a nagyvilág eseményeire, de azonnal belefáradt a bölcs kommentárokba, amelyek
éppen azt taglalták, miért kell Bushnak feltétlenül szétbombáznia Irakot. Inkább leült a nappaliba
és elővette Gellert Tamás híres lézeres gyilkosról szóló könyvét. Néhány oldal elolvasása után
azonban nem bírta tovább, és letette a könyvet. Unos-untalan saját apja jutott róla eszébe, az apja
fejében élő kényszerképzetek.
1984-ben töltöttek utoljára hosszabb időt egymás társaságában. Hármasban indultak
nyúlvadászatra Hedestadtól északra: ő, Birger, a bátyja és az apjuk. Birger egy új vadászkutyát
iskolázott be éppen – egy újonnan beszerzett Hamilton kopót. Harald Vanger hetvenöt éves volt.
Cecilia minden tőle telhetőt megtett, hogy elfogadja apja őrültségét, mely gyerekkorát egy
rémálommá tette, és egész felnőtt életére rányomta bélyegét.
A legsérülékenyebb korszakát élte. Három hónappal azelőtt bomlott fel a házassága.
Nőbántalmazás miatt – annyira banálisan hangzott a kifejezés. Az ő esetében egy enyhe, ám
folytonos bántalmazásról volt szó. Pofonokról, erőszakos lökdösésekről, fenyegetőzésekről,
illetve arról, hogy időről időre leteperték a konyhapadlóra. Férje kitörései mindig váratlanul,
minden különösebb indok nélkül érkeztek, és annyira sosem voltak durvák, hogy megsebesítse
velük Ceciliát. Sosem ütötte meg az öklével. Cecilia szinte hozzászokott ehhez a bánásmódhoz.
Így éldegéltek egészen addig a napig, míg Ceciliának egyszerre elege nem lett és vissza nem
ütött. Ezzel aztán teljesen kihozta a férjét a sodrából, aki eszeveszett dühében egy ollót vágott
Ceciliának, amely beleállt a nő lapockájába.
A férj iszonyatosan megrémült. Azonnal kórházba vitte feleségét, és előadott egy bizarr
balesetről szóló történetet, amelyen az ápolószemélyzet minden tagja azonnal átlátott. Cecilia
szégyellte magát előttük. Tizenkét öltéssel varrták össze a sebét. Két napig nem hagyhatta el a
kórházat. Amikor a két nap letelt, Henrik Vanger jött érte, és hazavitte magához. Azóta nem
beszélt a férjével.
Harald Vangert a vadászat napja, három hónappal Cecilia és a férje szétköltözése után, egész jó
hangulatban találta, az idős férfi majdhogynem kedves volt – ám egyszer csak minden átmenet
nélkül elkezdett megalázó szitkokat, durva megjegyzéseket tenni Cecilia életvezetésére, nemi
életére, és a lánya fejéhez vágta, hogy egy lotyó, s nem csodálkozik azon, hogy egy férfit sem bír
megtartani maga mellett.
Cecilia bátyja rá se hederített, hogy apjuk minden egyes szava ostorcsapásként csattant a
húgán. Apja vállára tette a kezét, s a maga sajátos módján úgy segített a helyzeten, hogy nevetve
odahajolt az öregemberhez, és azt mondta neki: tudod te jól, milyenek a nők. Aztán vidáman
Ceciliára kacsintott, s javasolta, hogy Harald álljon lesben egy kis dombon.
Cecilia Vanger elnézte apját és bátyját. Egy másodpercre megállt az idő, s hirtelen tudatára
ébredt, hogy egy töltött sörétes puska van a kezében. Behunyta a szemét. Ebben a kimerevedett
pillanatban úgy tűnt, mintha egyetlen dolognak volna értelme az életben, felemelni a fegyvert és
meghúzni a ravaszt. Meg akarta ölni mindkettőjüket. Ehelyett letette a fegyvert a földre, sarkon
fordult, és visszagyalogolt az autóhoz. Hazament, őket meg otthagyta az erdőben. A vadászat
napja óta elvétve, muszájból beszélt az apjával, olyankor is kizárólag semleges terepen, a házába
nem volt hajlandó beengedni, és ő sem látogatta meg soha az öreget annak otthonában.
Tönkretetted az életemet, mondogatta magában Cecilia Vanger. Már gyerekkoromban
tönkretetted az életemet.
Este fél kilenckor felemelte a telefonkagylót, s áthívta Mikael Blomkvistet.

Nils Bjurman ügyvédnek fájdalmai voltak. Nem működtek az izmai. Mintha megbénult volna
az egész teste. Abban nem volt teljesen biztos, hogy a tudatát elvesztette-e korábban, de nem
igazán tudta, hol van, és nem emlékezett arra sem, hogy mi történt vele. Mire lassan sikerült újra
ellenőrzése alá vonnia a testét, felfedezte, hogy mezítelenül fekszik az ágyán a hátán,
összebilincselt kézzel és kínzó pozícióban széthúzott lábakkal. Sajgó égésnyomokat talált a
testén ott, ahol az elektródák hozzáértek.
Lisbeth Salander odahúzta a rattanszéket az ágyhoz, és bakancsos lábát az ágy szélén
pihentetve türelmesen várt. Elszívott egy cigarettát. Bjurman szeretett volna megszólalni, de
hamar rájött, hogy a szája széles szigetelőszalaggal van le ragasztva. Elfordította a fejét.
Fiókjainak tartalma szanaszét hevert a földön.
– Megtaláltam a játékaidat – mondta Salander. Feltartott egy ostort, aztán tovább kotorászott a
padlón a műpéniszeket, lószerszámokat és gumimaszkokat tartalmazó kupacban.
– Ez meg mire való? – kérdezte, s felmutatott egy anális behatoláshoz használatos durva
szerszámot.
– Nem baj, ne erőlködjön, úgysem hallom, mit mond. Ezt próbálta ki rajtam a múlt héten?
Elég, ha bólint a fejével – folytatta Lisbeth, és érdeklődve hajolt közelebb a férfihez.
Nils Bjurman egyszerre érezte, ahogy a rémülettől elönti a hideg verejték. Megrántotta
bilincseit. Átvette az irányítást a kiscsaj. Ez nem lehet igaz. Bjurman tehetetlen volt, Salander
föléje hajolt és bedugta az eszközt a férfi sonkái közé.
– Szóval maga egy szadista – állapította meg a lány. – Olyan, aki szeret tárgyakat felnyomni
más emberek testnyílásaiba, ugye? – Lisbeth kifejezéstelen arccal bámult a férfira. – Síkosító
nélkül, mi?
Bjurman vonított, mint a fába szorult féreg, már amennyire a szájára tapasztott szigetelőszalag
engedte, miközben Lisbeth Salander kíméletlenül szétfeszítette két lábát és a szerszámot
rendeltetésének megfelelően felhelyezte a férfi végbélnyílásába.
– Hagyja már abba a nyavalygást! – mondta neki Lisbeth a férfi hangját utánozva. – Ha
cirkuszol, kénytelen leszek megbüntetni!
Lisbeth felállt és megkerülte az ágyat. A férfi kétségbeesetten követte tekintetével… úristen,
mi jön még! Lisbeth Salander már korábban begurította harminckét hüvelykes képernyőjű tévéjét
a nappaliból. A DVD-lejátszóját lerakta a padlóra. Bjurmanra nézett, még mindig az ostorral a
kezében.
– Ide bír rám figyelni százszázalékosan? – kérdezte. – Megszólalnia nem kell, elég, ha bólint.
Hallja, mit mondok?
Az ügyvéd bólintott.
– Rendben – Lisbeth lehajolt, felvette a földről a hátizsákját. – Megismeri ezt a táskát?
A férfi ismét bólintott.
– Ez volt rajtam a múltkori látogatás alkalmával. Praktikus holmi. A Milton Securitytől vettem
kölcsön – kinyitott egy cipzárt a táska alján. – Ez itt egy digitális videokamera. Szokta nézni az
Insidert a TV3-on? Ez itt pontosan egy olyan batyu, amit azok a csúnya riporterek használnak, ha
fel akarnak venni valamit rejtett kamerával.
Behúzta a cipzárt.
– Gondolom, érdekli, hogy működik az objektív. Nagylátószög, fiberoptikával. A lencse úgy
néz ki, mint valami gomb, a táska vállszíjába van beledolgozva. Talán emlékszik rá, hogy
ideállítottam a zsákot az asztalra, mielőtt maga taperolni kezdett volna. Ügyeltem arra, hogy az
objektív az ágy felé nézzen.
Ekkor felemelt egy cédét és bedugta a DVD-lejátszóba. Azután elfordította a rattanszéket,
hogy lássa a képernyőt, és letelepedett. Rágyújtott egy cigarettára, majd megnyomta a távirányító
gombját. Bjurman ügyvéd látta saját magát, amint ajtót nyit Lisbeth Salander-nek.
Az órát sem tanították meg neked? – förmedt a lányra köszönésképpen.
Lisbeth lejátszotta neki az egész filmet. Másfél óráig tartott a vetítés. Az utolsó jelenetben
Bjurman ügyvéd anyaszült meztelenül az ágyfejnek támaszkodva ül, és egy pohárral a kezében a
hátrakötött kezű, összekuporodott Lisbeth Salandert nézegeti.
Lisbeth kikapcsolta a televíziót, s mintegy tíz percen át néma csöndben ült, anélkül, hogy a
férfira pillantott volna. Bjurman moccanni sem mert. Aztán a lány felállt, és kiment a
fürdőszobába. Amikor visszajött, ismét helyet foglalt a rattanszékben. Hangja reszelős volt, mint
a csiszolópapíré.
– Múlt héten súlyos hibát követtem el – szólalt meg végül. – Azt hittem, hogy megint le kell
szopnom, s bár ez a maga esetében fölöttébb undorító dolog, ám még mindig kibírható
valamennyire. Azt hittem, ennyire könnyedén hozzájuthatok a felvételekhez, melyekkel
bebizonyíthatom, milyen egy undorító féreg. De félreismertem. Akkor még nem fogtam fel, hogy
maga ennyire beteg elméjű.
– Szeretnék világosan beszélni magához – folytatta Lisbeth. – Ezen a filmen bárki
végignézheti, amint maga megerőszakol egy huszonnégy éves értelmi fogyatékos lányt, akit
mellesleg a gyámsága alá helyeztek. Ami azt illeti, maga még csak nem is sejtheti, mennyire
értelmi fogyatékosan tudok viselkedni, ha szükséges. Aki megnézi ezt a filmet, rögtön látja, hogy
maga nem pusztán alávaló gazember, hanem egy veszélyes, őrült szadista. Én most néztem meg a
filmet másodszor és remélhetőleg utoljára. Tanulságos kis mozi, egyetért velem? Ha
megkockáztathatok egy ilyen feltevést, szerintem nem engem fognak intézetbe zárni. Nincs
igazam?
Lisbeth várt. Bjurman nem reagált a kérdésre, de látta, hogy a férfi egész testében remeg.
Lisbeth fogta az ostort, és odasuhintott vele a férfi nemi szervére.
– Igazam van vagy nincs? – ismételte meg a kérdést immár hangosabban. Bjurman bólintott.
– Jól van. Ebben a részében tehát megegyeztünk.
Közelebb húzta a széket és leült rá úgy, hogy közben lássa a férfi szemét.
– Nos, maga szerint hogyan intézzük el ezt a dolgot? – Bjurman nem tudott válaszolni. – Van
ötlete? – Mivel Bjurman erre sem reagált, Lisbeth kinyújtotta a kezét, megragadta a férfi
herezacskóját és elkezdte húzni. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól. – Van ötlete? –kérdezte
megint a lány. Bjurman a fejét rázta.
– Nem is baj. Ugyanis baromira feldühítene, ha különféle ötletekkel állna elő.
Lisbeth hátradőlt a székén és újra rágyújtott.
– Elmondom, mi lesz a dolgok menete. Jövő héten, amint sikerül kivajúdnia azt a túltrágyázott
gumituskót a seggéből, elintézi a bankomnál, hogy ezentúl nekem – és csakis nekem – lehessen
hozzáférésem a folyószámlámhoz. Érti, amit mondtam?
Bjurman ügyvéd bólintott.
– Milyen okos maga. Ezenkívül többé soha nem hívhat fel. A jövőben csak akkor
találkozhatunk, ha én azt akarom. Úgy is fogalmazhatnék, hogy láthatási tilalom alá kerül.
Bjurman többször bólintott, és egyszerre fellélegzett. Legalább nem akar megölni.
– Ha bármikor arra vetemedne, hogy kapcsolatba lép velem, abban az esetben Stockholm
összes újságszerkesztősége azonnal megkapja ennek a cédének a másolatát. Világos?
Bjurman ismét hevesen bólogatott Meg kell szereznem valahogy a filmet.
– Évente egyszer beadja a rólam szóló jelentését a gyámhivatalnak. Ebben mindig megírja,
hogy kiegyensúlyozott, normális életet élek, stabil munkahelyem van, tudok gondoskodni
magamról, s hogy nem talál semmi deviánsat a viselkedésemben. Rendben?
A férfi bólintott.
– Minden hónapban hamis jegyzökönyvet kell vezetnie a találkozásainkról. Ezekben
részletesen beszámol majd a pozitív hozzáállásomról, valamint arról, mennyire jól alakulnak a
dolgaim. Egy másolatot mindig küldjön el nekem is. Érthető? – Bjurman ismét bólintott, Lisbeth
szórakozottan vette tudomásul a férfi homlokán gyöngyöző verítékcseppeket.
– Néhány év múlva, legyen kettő, benyújtja a papírokat a bíróságnál, hogy megindulhasson az
eljárás, és kivonhassanak a gyámság alól az addig megírt hamis jelentések alapján. Kerítsen elő
egy elmeorvost, aki megesküszik a bíróság előtt, hogy normális vagyok. Ne spóroljon az
energiájával. Mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy érettnek nyilvánítsanak az önálló
életre. – Bjurman erre is csak bólintott.
– Tudja, miért vagyok benne biztos, hogy bármit hajlandó lesz megtenni az érdekemben?
Állati jó okom van rá! Vegye komolyan! Ha nem sikerül elintéznie az ügyemet, nyilvánosságra
hozom a filmet.
Bjurman Lisbeth minden szavára odafigyelt. Hirtelen gyűlölettől izzott fel a tekintete. Most
már tudta, mekkora hibát követ el azzal Lisbeth, hogy életben hagyja. Megetetem még ezt veled,
te rohadt kis picsa! Előbb-utóbb megkapod a magadét. Eltaposlak, meglátod. De továbbra is
buzgón bólogatott a lány minden kérdésre.
– Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha kapcsolatba akar lépni velem – tette hozzá Lisbeth, s
mutatóujját keresztbe elhúzta nyaka előtt. – Akkor aztán búcsút inthet a lakásának, a címének és
a millióinak azon a bizonyos külföldi számlán.
Bjurmannak tágra nyílt a szeme a milliók hallatán. Hogy a fenébe tudhatott róla…
 Lisbeth csak mosolygott, és mélyet szívott a cigarettából, aztán elnyomta – vagyis leejtette a
padlószőnyegre és a cipője sarkával rátaposott.
– Szeretném megkapni a tartalék kulcsait, mind ide, mind az irodába. Bjurman a szemöldökét
ráncolta. Lisbeth előrehajolt és üdvözült mosollyal a következőket mondta:
– Mostantól kezdve ellenőrzésem alá vonom az életét. Amikor a legkevésbé számít majd rá, és
lehet, hogy fekszik és alszik az ágyában, én egyszerre itt termek ezzel a cuccal a kezemben…
– feltartotta a sokkolót. – Figyelni fogom. Ha még egyszer rajtakapom egy lánnyal – nem
érdekel, hogy önszántából vagy kényszerből csatlakozott-e magához –, ha még egyszer egy nő
társaságában találom… – Lisbeth Salander újra elhúzta ujjait a nyaka előtt.
– Ha pedig meghalnék, vagy balesetet szenvednék, elgázolna egy autó vagy valami egyéb
beütne… a cédémásolatokat rögtön elküldik a szerkesztőségeknek egy részletes elbeszélés
társaságában, amelyben arról értekezem, milyen az élet a maga gyámkodása alatt.
– Még valami – folytatta Lisbeth, és közelebb hajolt Bjurmanhoz, csak néhány centi
választotta el az arcukat egymástól. – Ha még egyszer hozzámér, megölöm. Megteszem, higgye
el!
Bjurman ügyvédnek egyszerre nem volt nehéz elhinnie. A blöffölésnek nyoma sem volt a lány
szemében.
– Ne feledje, nem vagyok normális! Bjurman bólintott.
Lisbeth elgondolkozva nézett rá.
– És nem hinném, hogy mi ketten valaha is jó barátok lehetünk – szólalt meg aztán komoly
hangon. – Ebben a pillanatban, ahogy itt fekszik előttem, gondolatban nyilván gratulál magának,
amiért annyira idióta vagyok, hogy életben hagyom. Úgy érzi, még mindig maga irányíthatja a
dolgokat, annak ellenére, hogy most a foglyom, mivel azt hiszi, ha nem ölöm meg, nem tehetek
mást, szabadon kell engedjem. Reményei szerint csak kis idő kérdése, és újra átveheti a hatalmat
fölöttem. Ugye, így van?
Bjurman megrázta a fejét, közben nagyon rossz sejtései támadtak.
– Megajándékozom valamivel, hogy mindig emlékezzen az egyezségünkre.
Elvigyorodott, majd fellépett az ágyra, s letérdelt az ügyvéd két lába közé. Bjurman nem tudta,
mit akart, de elöntötte a rémület. Aztán meglátta a lány kezében a tűt.
Felvetette a fejét, igyekezett kitekerni magát, megszabadulni a fogságból, erre a lány kénytelen
volt figyelmeztetésképpen egyik térdét a lágyékához szorítani.
– Maradjon nyugton! Életemben először használom ezt a felszerelést.
Ezt követően két órán keresztül elmélyülten dolgozott. Mire elkészült, a férfi abbahagyta a
nyöszörgést. Leginkább az apátiára hasonlító állapotba került.
Lisbeth lemászott az ágyról, s félrebiccentett fejjel, kritikusan vette szemügyre alkotását. Nem
volt kifejezett művészi tehetség. A betűk ide-oda görbültek, az egész ábra kissé impresszionistán
festett. Piros és kék színt használt. A férfi hasát befedő ötsoros, nagybetűs üzenet a
mellbimbóitól leért egészen a nemi szervéig: SZADISTA DISZNÓ VAGYOK, ALÁVALÓ
FÉREG ÉS ERŐSZAKTEVŐ.
Lisbeth összeszedte a festékpatronokat, a tűket, és elrakta a hátizsákjába. Azután kiment a
fürdőszobába kezet mosni. Ahogy visszament a hálószobába, felfigyelt rá, hogy máris mennyivel
jobban érzi magát.
– Jó éjszakát! – mondta.
Kinyitotta az egyik bilincset, és a kulcsot a férfi hasára tette, mielőtt elment. A filmet és a férfi
kulcscsomóját magával vitte.

Éjfél után nem sokkal, miközben közösen elszívtak egy cigarettát, Mikael azzal fordult
Ceciliához, hogy egy darabig nem találkozhatnak. Cecilia elképedve fordult felé.
– És miért nem?…
Mikael nem nézett rá, úgy válaszolt.
– Hétfőn megkezdem a három hónapos börtönbüntetésem letöltését.
Ennél több magyarázatra nem volt szükség. Cecilia hosszú időre elnémult. Hirtelen sírhatnékja
támadt.

Dragan Armanskij már-már a kétségbeesés szélére került, amikor végre hétfő délután Lisbeth
bekopogtatott az ajtaján. Azóta nem látta a lányt, hogy január elején lemondta nála a
Wennerström-ügy kivizsgálását. Ha telefonálni próbált, Lisbeth vagy nem vette fel, vagy rögtön
letette azzal a kifogással, hogy nagyon elfoglalt.
– Van valami nekem való munka? – kérdezte Lisbeth, átugorva a felesleges udvariassági
formulákat.
– Szervusz. Örülök, hogy látlak. Már azt hittem, meghaltál, vagy mi…
– Muszáj volt utánajárnom egy-két dolognak.
– Elég gyakori, hogy utána kell járnod egy-két dolognak.
– Ez most nagyon sürgős volt. De itt vagyok. Van munka?
Armanskij megrázta a fejét.
– Sorry. Ebben a pillanatban semmivel nem szolgálhatok. Lisbeth hosszasan nézte Armanskijt,
le nem vette róla a szemét.
Armanskij folytatta:
– Lisbeth, tudod, mennyire kedvellek, azt is tudod, hogy örömmel adok neked munkát. De két
hónapra teljesen eltűntél, én meg tele voltam mindenféle vállalásokkal. Megbízhatatlan vagy. Ki
kellett adjam a feladatokat másoknak, hogy fedezzelek. Most viszont éppen nincsen semmi sem.
– Felhangosítanád?
– Micsoda?
– A rádiót.

…a Millennium folyóirat. Az értesülést, miszerint Henrik Vanger ezentúl a lap résztulajdonosa

és vezetőségi tagként működik a továbbiakban, egy napon hozták nyilvánosságra azzal a hírrel,
hogy a Millennium volt felelős kiadója, Mikael Blomkvist megkezdi három hónapos
börtönbüntetésének letöltését. Mint ismeretes, a büntetést az ismert üzletember, Hans-Erik
Wennertsröm megrágalmazása ügyében folytatott bírósági eljárás lezárásaként szabták ki az
alperesre, Mikael Blomkvist újságíróra. A Millennium főszerkesztője, Erika Berger a
sajtótájékoztatón elmondta, hogy a büntetés letöltését követően Mikael Blomkvist visszatér
felelős kiadói posztjára.

Mi az ördög! – motyogta magában Lisbeth olyan halkan, hogy Armanskij csak azt látta, hogy a
szája mozog. A lány ezután felpattant a székéről, és megindult az ajtó felé.
– Várj! Hova mész?
– Haza. Még ezt-azt szeretnék megvizsgálni. Hívj fel, kérlek, ha van új megbízásod a
számomra!

A hírnek, hogy a Millennium erősítést kapott Henrik Vanger személyében, sokkal nagyobb volt
a jelentősége, mint azt Lisbeth gondolta. Az Aftonbladet online változata azonnal közzé tett egy
összefoglalót Henrik Vanger pályájáról, amelyben megállapította, hogy az öreg iparmágnás több
mint húsz éve lépett utoljára a nyilvánosság elé. Hogy a Millennium résztulajdonosa lett, hogy
váratlan feltűnése épp a sajtó területén történt, az egyszerűen hihetetlennek tűnt. A bejelentés a
Rapport televíziós hírműsor fél nyolcas adásának hírei között mindjárt az előkelő harmadik
helyre került, és teljes három percet kapott a műsoridőből. Erika Bergert a Millennium
szerkesztőségének tárgyalóasztalánál kapták mikrofon végre, s mi sem természetesebb, a
Wennerström-ügy egy csapásra ismét a figyelem középpontjába került.
– …súlyos hibát követtünk el, melynek eredményeként a lapot elítélték. Természetesen
borzasztóan sajnáljuk, hogy így történt… Reméljük, lesz még rá mód és alkalom, hogy valóban
alaposan utánajárjunk ennek a történetnek.
– Mit ért pontosan utánajárás alatt? – tette fel a kérdést a riporter.
– Arra gondolok, hogy apránként közreadjuk majd a saját változatunkat, már ami ezt a
történetet illeti, erre ugyanis eddig még nem kerülhetett sor.
– De hát ezt a bírósági tárgyaláson is megtehették volna.
– Mi ezzel szemben úgy döntöttük, nem tesszük. Az oknyomozó újságírói munkát azonban a
jövőben is folytatni fogjuk.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy a továbbiakban is kitartanak a közönség által megismert
történet igazsága mellett? Hisz emiatt ítélték el önöket!
– Ehhez jelenleg nincs hozzáfűznivalóm.
– Ön a bírósági ítélet meghozatalát követően elbocsátotta Mikael Blomkvistet az állásából.
– Ez nem így történt. Kérem, olvassa el a sajtóközleményünket! Mikael Blomkvistnek
pihenésre volt szüksége. Még az idén visszalép felelős kiadói posztjára.
Ezután a kamera körbesiklott az iroda helyiségein, miközben a riporter sebtében odalökte a
nézőknek a pimasz hangvételű Millennium viharos éveiről fellelt háttér-információkat. Mikael
Blomkvistet nem sikerült utolérniük. Mikael ugyanis rács mögött ült a Rullåkeri Fogházban,
valahol Jämtlandban, Östersundtól néhány kilométerre az erdő közepén, egy kis tó mellett.
Lisbeth a képernyő szélén, a szerkesztőség egyik ajtónyílásában egy pillanatra elsuhanni látta
az Armanskij irodájában megismert Dirch Frode alakját. A lány összehúzta szemöldökét, s
elgondolkozva ajkába harapott.

Egyébként eseménytelen hétfő volt, így aztán Henrik Vanger mintegy négy percet kapott a
kilenc órai adásban. A hedestadi televízió stúdiójában készítettek vele interjút. Mint a riporter
bevezetőjében elmondta, két évtizedes hallgatás után a gazdasági élet legendás figurája, Henrik
Vanger újra kilépett a reflektorfénybe. A riportban fekete-fehér tévés filmkockákból összeállított
beszámolót láthattak a nézők Henrik Vanger életéről, többek között az 1960-as évek
gyáravatásairól, amelyeken Tage Erlander, az akkori miniszterelnök is részt vett. A kamera ezt
követően a stúdió kanapéjára fókuszált és az ott helyet foglaló Henrik Vangerre. Nyugodt
testtartással ült a támlának dőlve, keresztbe tett lábakkal. Sárga inget, keskeny zöld nyakkendőt
és barna színű, lezser zakót viselt. Sovány, vén madárijesztő benyomását keltette, ám hangja
szilárd volt, tisztán csengett. Fesztelenül, határozottan beszélt. A riporter első kérdésében azt
tudakolta, mi vette rá Henrik Vangert, hogy a Millennium résztulajdonosa legyen.
– A Millennium kiváló újság, évek óta érdeklődéssel olvasom. Felfigyeltem rá, hogy manapság
folyamatos támadások érik. Nagy hatalmú ellenségei hirdetési bojkottot szerveztek ellene azzal a
céllal, hogy elsüllyesszék a lapot.
A riportert láthatóan felkészületlenül érte a válasz, de pillanatok alatt sikerült felmérnie, hogy
a különös történet váratlan lehetőségeket kínál.
– Kik állnak a bojkott mögött?
– Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket a Millennium nemsokára alaposan kivizsgál.
De hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy kijelentsem: a Millennium nem hagyja magát
egykönnyen tönkretenni.
– Ennek megakadályozása érdekében vállalt résztulajdonosságot az újságnál?
– Roppantmód elkeserítőnek tartanám a szólásszabadságra nézve, ha önös érdekektől vezérelt,
nagy hatalommal bíró erőknek módjában állna elnémítani a számukra nemkívánatos
médiahangokat.
Henrik Vanger úgy beszélt, mintha egész életében a szólásszabadság élharcosa lett volna.
Mikael Blomkvist hangosan felröhögött a Rullåkeri Fogház tévészobájában töltött első estén.
Rabtársai nyugtalan pillantásokat vetettek rá.
Később, amikor már szűk hotelszobára emlékeztető cellájában feküdt az ágyon, egy szék és
egy falra szerelt polc társaságában, elismerte, hogy Henriknek és Erikának tökéletesen igaza volt,
így volt a legokosabb közzétenni a hírt. Anélkül, hogy bárkivel beszélhetett volna róla, tudta,
hogy egy kicsit máris megváltozott a Millennium közmegítélése.
Henrik Vanger fellépése egy Hans-Erik Wennerströmnek szóló hadüzenet volt, nem kétséges.
Könnyen értelmezhető tartalmát a következőképpen lehetett összefoglalni: ezek után már nem
egy mindössze hat alkalmazottból álló lappal folytatsz egyenlőtlen harcot, Hans-Erik
Wennerström, nem egy kis szerkesztőséggel, amelynek éves költségvetése megfelel a
Wennerstroem Group egyetlen, ebéddel egybekötött rendezvényének kiadásaival! Mostantól
fogva a Vanger-vállalatokkal kerültél szembe, s bár a konszern mára csak árnyéka régi
önmagának, mégis komoly kihívást jelent, még neked is! Wennerström választhatott: vagy
kihátrál a konfliktusból, vagy belevág a kemény feladatba, és szétmorzsolja a Vanger-
vállalatokat is.
Henrik Vanger televízióban tett kijelentésével nyilvánvalóvá vált, hogy kész harcba szállni.
Lehet, hogy végül elbukik Wennerströmmel szemben, de az biztos, hogy sokba fog kerülni az
ellenségének.
Erika nagy körültekintéssel válogatta meg szavait. Valójában semmit nem árult el, de
állításával, mely szerint az újság eddig még nem adta közre saját változatát, azt a benyomást
keltette, mintha tényleg volna mit közreadni. Annak ellenére, hogy Mikaelt perbe fogták,
elítélték, ráadásul most még fogságban is van, Erika kiállt az emberek elé, és közölte velük, hogy
Mikael Blomkvist valójában ártatlan, s hogy az igazság nem az, aminek látszik. Tette mindezt
anélkül, hogy az ártatlan szót kiejtette volna a száján. Ám épp ettől lett Mikael ártatlansága
sokkal kézzelfoghatóbb. Az a legnagyobb természetességgel elhangzott kijelentés, hogy Mikaelt
visszahelyezik felelős kiadói pozíciójába, megmutatta, hogy a Millenniumnak nincs miért
szégyenkeznie. A nagyközönség előtti hitelesség visszaszerzése nem is ígérkezett kemény
falatnak, hiszen az összeesküvés-elméleteket általában kedvelik az emberek, s ha egy pénzzel
kitömött üzletember és egy szókimondó, jóképű újságíró között kellett választani, hát nem volt
nehéz megjósolni, kivel rokonszenveznek inkább az emberek. Várható volt azonban, hogy a
média nem lesz ilyen könnyen vevő a történetre, ám Erikának már így is sikerült leszerelnie
néhány kritikus kollégát.
A nap eseményeinek szereplői közül senki nem változtatta meg gyökeresen az alaphelyzetet,
de sikerült időt nyerniük, valamint egy csöppet elmozdítaniuk a beállt erőviszonyokat. Mikael
elképzelése szerint Wennerströmnek nem lehetett túl kellemes az estéje, ő aztán nem tudhatta,
mennyi – egészen pontosan, milyen kevés – információnak volt birtokában a Millennium, s
ahhoz, hogy megtegye a következő lépést, először mindenféleképpen ezt kellett kinyomoznia.

Erika mogorva arccal kapcsolta ki a tévét és a videót, miután végignézte a saját, majd Henrik
Vanger szereplését. Az órájára nézett. Háromnegyed három volt, éjszaka. Fel akarta hívni
Mikaelt, de aztán elfojtotta magában a késztetést. A férfi rács mögött ült, elég valószerűtlennek
tűnt, hogy vele van a mobiltelefonja. A férje már akkor aludt, amikor Erika hazaért saltsjöbadeni
villájukba. Erika felállt és a bárszekrényhez ment, kitöltött magának egy jókora adag Aberlour-t
– évente egyszer ha ivott alkoholt –, letelepedett az ablak elé, kinézett a Saltsjö-tóra és a
Skurusundet szoros bejáratánál álló villogó világítótoronyra.
A Henrik Vangerrel való tárgyalás után heves szóváltásba keveredett Mikaellel. Az évek során
volt elég vitájuk szövegekről és tördelésről, a források hitelességéről és ezer más dologról, ami
egy újság működtetésénél elkerülhetetlen. A Henrik Vanger vendégházában zajló veszekedés
azonban alapelveket érintett, s Erika tudta, hogy ingoványos talajon jár.
– …mert szerinted mit tegyek? – kérdezte Mikael. – Henrik Vanger megbízott, hogy írjam meg
az önéletrajzát. Eddig legalább nem kellett meghajolnom, rögtön faképnél hagyhattam, amint
megpróbált rávenni, hogy pártoskodjam, s írjak meg valamit, ami nem volt teljesen igaz. Most a
lapunk egyik résztulajdonosa – ráadásul az egyetlen olyan személy, akinek módjában áll
megmenteni a lapot. Váratlanul immár egyszerre két lovat ülök meg, olyan helyzetben, amit a
szakma etikai bizottsága nem hiszem, hogy értékelne.
– Van ennél jobb ötleted? – tette fel a kérdést válaszul Erika. –Mert ha igen, nem ártana, ha
kinyögnéd már végre, de ha lehet, még mielőtt letisztáztuk és aláírtuk a szerződést.
– Ricky, nem látod?! Vanger a Wennerström elleni magán-bosszúhadjáratában akar
felhasználni minket.
– Na és? Vagyunk azért még néhányan, akik magán-bosszúhadjáratot indítottunk Wennerström
ellen.
Mikael elfordult Erikától, és idegesen cigarettára gyújtott. A csetepaté még hosszú ideig
folytatódott, míg végül Erika fogta magát, bevonult a hálókamrába, levetkőzött és bebújt az
ágyba. Úgy tett, mintha aludna, mikor úgy két órával később Mikael bekúszott mellé…
A Dagens Nyheter egyik tudósítója szintén megkérdezte tőle:
– Hogy tudja ezek után elhitetni magáról, hogy független marad?
– Ezt hogy érti?
A riporter felvonta szemöldökét. Szerinte elég érthetően tette fel a kérdést, de azért igyekezett
világossá tenni, miről tudakozódik.
– A Millennium többek között cégek vizsgálatával foglalkozik. Hogy lesz képes ezek után
hiteles maradni, ha mondjuk éppen a Vanger-vállalatokat veszi górcső alá?
– Azt akarja ezzel állítani, hogy egy ismert, gazdaságilag erős támogató színre lépése
csökkenti a lap hitelességét?
– Igen, elég nyilvánvaló, hogy ezek után a Vanger-vállalatokról készülő beszámolóik nem
tekinthetők hitelesnek.
– Vajon ez egy olyan szabály, amelyik csak a Millenniumra érvényes?
– Pardon…?
– Vegyük például magát és a napilapját, amely teljes mértékben komoly gazdasági
érdekeltségek tulajdonában van. A fentiek szerint tehát a Bonniers-konszern által kiadott egyik
lap sem hiteles. Az Aftonbladet egy norvég nagyvállalaté, és ez a nagyvállalat mellesleg
nehézsúlyú játékos a számítástechnika és a kommunikációs technológia területén – eszerint az
Aftonbladet elektronikai iparágról készített anyagai nem lennének hitelesek? A Metrót például a
Stenbecks-konszern jegyzi. Azt akarja mondani, hogy azok közül a svéd lapok közül, amelyek
mögött ilyen komoly érdekeltségek állnak, egyik sem lehet hiteles?
– Nem, természetesen nem erre gondoltam.
– Akkor mért célzott arra, hogy a Millennium hitelessége csökkenhet a komoly financiális
támogatottság miatt?
A riporter feltette a kezét.
 – Rendben. Visszavonjam a kérdést?
– Ne, ne tegye. Szeretném, ha megjelentetné, amit mondtam, szóról szóra. És azt is
hozzáírhatja, hogy amennyiben a DN ígéretet tesz rá, hogy egy kicsit jobban odafigyel a Vanger-
vállalatokra, akkor mi is megígérhetjük, hogy jobban odafigyelünk ezentúl a Bonniersre.
Ez azonban már etikai kérdés volt.
Mikael akkor is Henrik Vangernek dolgozott, akinek helyzetéből adódóan lett volna rá
lehetősége, hogy egy tollvonással elsüllyessze a Millenniumot. Mi történne vajon abban az
esetben, ha Mikael és Henrik Vanger esetleg komolyan összekülönböznének valamin?
És ami a legfontosabb: vajon neki, Erikának mennyit ér a saját hitelessége, honnantól válik az
ember független főszerkesztőből korrumpált főszerkesztővé? Nem töltötték el túlságosan nagy
boldogsággal sem a kérdések, sem a válaszok.

Lisbeth Salander lekapcsolódott az internetről, és becsukta Power-Bookját. Nem volt munkája,

éhes volt. Az előbbi nem izgatta különösebben, amióta ismét maga rendelkezhetett a számlája
felett, és Bjurman ügyvéd státusza a mindennapok alig zavaró kellemetlenségévé szelídült.
Éhségtől hajtva kiment a konyhába és bekapcsolta a kávéfőzőt. Készített magának három nagy
szendvicset, sajtot, kaviárt tett rájuk és egy szétfőtt tojást. Hosszú órák óta nem evett már. A
nappaliban, a kanapén ülve fogyasztotta el az éjszakai szendvicseket, s közben feldolgozta
magában a beérkezett információkat.
Azzal kezdődött, hogy a hedestadi illetőségű Dirch Frode megbízta, készítsen egy személyi
átvilágítást Mikael Blomkvistről, akit Hans-Erik Wennerström üzletember megrágalmazásáért
börtönbüntetésre ítéltek. Néhány hónapra rá Henrik Vanger, szintén Hedestad-ból, egyszer csak a
Millennium vezetőségi tagja lesz, és azt állítja, mégpedig egy napon Mikael Blomkvist börtönbe
vonulásával, hogy a lap tönkretételét célzó összeesküvés zajlik. A legelképesztőbb azonban mind
között az egy-két éve megjelent, Hans Erik Wennerström-ről szóló háttércikk – Üres kézzel –,
amelyre a Finansmagasinet Monopol online kiadásában bukkant rá. Ebben az írásban az
olvasható, hogy Wennerström nem máshol, mint a Vanger-vállalatoknál alapozta meg üzleti
diadalmenetét az 1960-as években.
Nem kellett lángésznek lenni hozzá, hogy rájöjjön az ember: az események között valami
összefüggés van. Valahol elástak itt egy kutyát, Lisbeth Salander pedig kedvét lelte az elásott
kutyák kiásásában. Meg aztán… éppen nem is volt egyéb dolga.
 HARMADIK RÉSZ
FÚZIÓK
Május 16. – július 3.

Svédországban a nők tizenhárom százaléka

életében legalább egyszer már volt saját szexuális
kapcsolatain kívüli súlyos nemi erőszak áldozata.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 Május 16., péntek – május 31., szombat
Mikael Blomkvistet május 16-án, pénteken helyezték szabadlábra, két hónappal azután, hogy
bebörtönözték a Rullåkeri Fogházban. Bebörtönzése napján büntetése lerövidítéséért
folyamodott, bár nem sok reményt fűzött hozzá. Idő előtti szabadon bocsátásának tényleges okait
nem tudta meg, de gyanította, hogy összefüggésben lehettek azzal, hogy a hétvégi kimenők idején
soha nem hagyta el az intézményt. Az az állapot, hogy a harmincegy főből álló őrszemélyzet
gondjára bízott bebörtönzöttek létszáma mindössze negyvenkét főre rúgott, szintén
közrejátszhatott a dolgok alakulásában. Azt mindenesetre tudni lehetett, hogy a fogház
igazgatója, egy negyvenéves lengyel emigráns, bizonyos Peter Sarowsky is – ő és Mikael jól
megértették egymást – támogatta Mikael büntetésének enyhítését.
A rullåkeri hetek nyugalomban teltek, szinte kellemesen. A fogház, ahogy Sarowsky hívta,
mindenféle bajkeverők és ittas vezetők fegyintézeteként működött, igazán komoly
törvényszegésben vétkesek nem lakták. A napi rutin egy üdülőére emlékeztetett. Mikael
negyvenegy fogolytársa, akiknek nagyjából a fele második generációs bevándorló volt, ritka
madárként tekintett Mikaelre. Az is volt ebben a gyülekezetben, hiszen ő volt az egyetlen fogoly,
akiről szó volt a televízióban, s bűnözőnek senki nem tartotta.
A fogház igazgatója sem. A legelső nap mindjárt berendelte magához Mikaelt egy
beszélgetésre, ahol terápiás kezelést, valamint az önkormányzat által biztosított
felnőttképzésben, illetve más tanfolyamokon való részvételi lehetőséget ajánlott neki, ezenkívül
felhívta figyelmét az intézetben ugyancsak igénybe vehető munkavállalási tanácsadásra. Mikael
azt válaszolta, hogy az igazat megvallva saját esetében nem érzi különösebb szükségét társadalmi
beilleszkedése megkönnyítésének, a tanulmányait évtizedekkel korábban befejezte már, és
munkája is van. Viszont engedélyt kért rá, hogy a cellájában magánál tarthassa iBook hordozható
számítógépét és folytathassa a munkát a könyvön, melynek elkészítésével megbízták. Kérése
minden további nélkül meghallgatásra talált, sőt Sarowsky Mikael rendelkezésére bocsátott egy
kulcsra zárható szekrényt, ami lehetővé tette, hogy Mikael elzárja a számítógépet, amikor nincs a
cellában, és így elejét vegyék egy esetleges rongálásnak vagy lopásnak. Nem mintha bármelyik
rabtárstól számítani lehetett volna ilyesmire – ellenkezőleg, inkább óvták Mikaelt, minthogy
kárára lettek volna.
Ily módon tehát Mikael két, viszonylag kellemes hónapot töltött el börtönében, s ezalatt
naponta körülbelül hat órát dolgozott a Vanger család krónikáján. Munkáját mindössze a kötelező
takarítás és a rekreációs foglalkozások szakították időnként félbe. Mikaelnek és két
fogolytársának – közülük az egyik Skövdéből érkezett, de a gyökerei Chiléig vezettek – a
tornaterem kitakarítása volt a feladata mindennap. A rekreáció tévénézésből, kártyajátékból és
erősítő konditornából állt. Mikael így fedezte fel, hogy egészen tisztességesen pókerezik, de még
így is elvesztett néhány félkoronást naponta. A fogház rendtartása engedélyezte a pénzben
játékot, amennyiben a kasszában található összeg nem haladta meg az öt koronát.
A szabadon bocsátásáról egy nappal korábban értesült. Sarowsky magához hívta az irodájába,
és megkínálta egy pohár pálinkával. Az este hátralevő részét Mikael pakolászással töltötte.

Miután kiengedték, Mikael egyenesen a hedebyi házikójába tért vissza. Ahogy felfelé baktatott
a hídon, nyávogást hallott. A vörösesbarna macska csatlakozott hozzá útközben, és
köszöntésképpen a lábához dörgölőzött.
– Jól van, gyere be! – mondta neki Mikael. – De tejet venni nem volt még időm.
Kipakolt a bőröndjéből. Olyan érzése támadt, mintha vakációzásból tért volna vissza, szinte
hiányzott neki Sarowsky és a rabok társasága. Akármilyen bolondságnak hangzott is, jól érezte
magát a Rullåkerben. A szabadlábra helyezése oly hirtelen történt, hogy nem is értesített róla
senkit.
Este volt, valamivel hat óra után. Felgyalogolt a Konsumba, és vett néhány alapvető
élelmiszert zárás előtt. Amikor hazaért, bekapcsolta a mobiltelefonját. Erikát hívta, akiről hamar
kiderült, hogy átmenetileg nem elérhető. Üzenetet hagyott neki, hogy majd másnap beszéljenek,
ha lehet.
Ezt követően felsétált munkaadójához. Henrik Vanger háza földszintjén tartózkodott, s nagyot
nézett, amikor meglátta Mikaelt.
– Megszöktél? – hangzott Henrik Vanger első szava.
– Hamarabb kiengedtek.
– Micsoda meglepetés!
– Nekem is az volt. Tegnap este hozták a tudomásomra. Néhány percig csak nézték egymást,
aztán Mikael legnagyobb ámulatára az öreg magához vonta, és boldogan megölelte.
– Éppen evéshez készülődtem. Gyere velem.
Anna húsos palacsintát szolgált fel vörös áfonyalekvárral. Vacsora után ülve maradtak az
ebédlőasztalnál, és még két órán keresztül diskuráltak. Mikael beszámolt arról, hogy meddig
jutott a családregényben, s hogy hol szorul kiegészítésre a történet. Harriet Vangerről nem
ejtettek szót, annál többet beszélgettek a Millenniumról.
– Három vezetőségi ülésünk volt eddig. Berger kisasszony és a partneretek, Christer Maim
voltak olyan kedvesek, hogy az ülések helyszínéül a kedvemért kétszer Hedebyt választották, a
harmadik alkalommal Dirch képviselt Stockholmban. Ha csak pár évvel fiatalabb lennék,
könnyebb volna a helyzetem, de az az igazság, hogy ma már nagyon kifáraszt egy ilyen hosszú
utazás. Nyáron azért majd megpróbálok egyszer elmenni Stockholmba.
– Nem hiszem, hogy problémát jelentene nekik, ha itt tartjuk az értekezleteket – felelte
Mikael. – És milyen érzés a lap résztulajdonosának lenni?
Henrik Vanger ajkán félmosoly jelent meg.
– Évek óta nem volt már ilyen jó dologban részem. Megvizsgáltam az újság anyagi helyzetét.
Nem is áll olyan rosszul. Nem kell annyi pénzt betennem, mint hittem – a bevételek és a kiadások
közötti rés szemmel láthatóan csökken.
– A héten beszéltem Erikával. Elmondta, hogy kezd gyarapodni a hirdetések száma.
Henrik Vanger bólintott.
– Ez változni fog majd, de időbe telik. Azzal kezdtük, hogy a Vanger-konszern vállalatai
felvásároltak jó néhány oldalt a hirdetéseik számára. És ketten azóta – egy mobiltelefoncég és
egy utazási iroda – a régiek közül is visszatértek.
Henrik elvigyorodott.
– Egy kevés személyes meggyőző erőtől segítve nyomulunk előre Wennerström régi
ellenségeinél is. És nekem elhiheted, hosszú lista, áll a rendelkezésünkre.
– Hallott valamit azóta Wennerström-ről?
– Hát nem sokat. Mi ugyebár kiszivárogtattuk a hírt, hogy Wennerström bojkottra készül a
Millennium ellen. Ennek fényében kezd kialakulni róla egy kicsinyes ember képe. A Dagens
Nyheter egyik újságírója állítólag szeretett volna interjút készíteni vele, ám Wennerström
gorombán visszautasította.
– Maga élvezetét leli ebben.
– Az élvezet nem a legjobb szó rá. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem ezt a lépést.
– Milyen titkos ellentét feszül maga és Wennerström között?
– Hiába próbálkozol. Várd ki az év végét!
 A levegőben érezni lehetett a tavaszt. Amikor Mikael elbúcsúzott Henriktől, kilenc óra felé járt
az idő, sötétedett. Mikael egy darabig nem volt biztos a dolgában, aztán mégis elindult, s néhány
perc múlva bekopogtatott Cecilia Vanger ajtaján.
Valójában nem tudta, mire számítson. Cecilia Vangernek tágra nyílt a szeme a csodálkozástól,
s rögtön látszott rajta, hogy kissé kényelmetlenül érinti a látogatás, de beengedte Mikaelt a
házba. Megálltak az előszobában, egyikük sem tudta, mit tegyen. Ceciliának is az volt az első
kérdése, hogy vajon megszökött-e a fogházból, mire Mikael elmagyarázta, mi történt.
– Csak be akartam köszönni. Zavarok?
Cecilia kerülte a tekintetét. Mikael azonnal észrevette, hogy a nő nem örül túlzottan a
látogatásának.
– Nem, nem… dehogy. Gyere csak be. Kérsz kávét?
– Igen, köszönöm.
Követte Ceciliát a konyhába. A nő háttal állt neki, miközben megtöltötte a kávéfőzőt vízzel.
Mikael odament hozzá, kezét a vállára tette. Cecilia egész testében megdermedt az érintésre.
– Cecilia, nem úgy nézel ki, mint aki tényleg meg akar vendégelni kávéval.
– Arra számítottam, hogy egy hónap múlva érkezel – felelte a nő. – Megleptél az érkezéseddel.
Mikael érezte a másik kelletlenségét, finoman maga felé fordította Ceciliát, hogy lássa az
arcát. Rövid ideig így álltak, némán. A nő továbbra is kerülte a tekintetét.
– Cecilia. Hagyd a csudába azt a kávét. Mi a baj?
Cecilia csak a fejét rázta, aztán nagy levegőt vett, és azt mondta:
– Mikael, szeretném, ha most elmennél innen. Ne kérdezd, miért! Csak menj, kérlek!

Mikael először hazasétált a házához, de a kertkapuban megállt. Aztán ahelyett, hogy belépett
volna rajta, lement a híd lábához, a vízpartra, és leült egy kőre. Cigarettára gyújtott, s
megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Mitől változhatott meg ennyire Cecilia Vanger
viselkedése?
Hirtelen motorzúgást hallott, s látta, amint egy fehér hajó a híd alatt lassan beúszik a szorosba.
Ahogy a hajó elhaladt előtte, a kormánynál Martin Vangert fedezte fel. A férfi szemét a vízre
szegezte, igyekezett kikerülni a zátonyokat a tizenkét méter hosszú tengerjáró jachttal. Imponáló
jármű… Mikael fölállt, s elindult a víz mellett a parti sétányon. Látta, hogy a stégek és kis
kikötők mellett már nem egy hajó kint lebegett a vízen, ladikok, motorcsónakok és vitorlás hajók
egyaránt. Az egyik stég mellett egy IF ringatózott a jacht verte hullámokon. Voltak ott jóval
nagyobb, drágább járművek is. Talált például egy Hallberg-Rassyt. Küszöbön állt a nyári szezon.
A hajók segítségével Mikael felmérhette Hedeby társadalmának vagyoni megosztottságát; Martin
Vangeré volt a környéken, fellelhető legnagyobb és legdrágább hajó.
Cecilia Vanger háza alatt megállt egy kicsit, fölpislantott az emeleti ablakokra, ahol még égtek
a lámpák. Aztán hazament, feltett egy kávét, s amíg felforrt a víz, benézett a dolgozószobájába.
A Harrietről szóló dokumentumok nagy részét visszavitte Henrik Vanger házába még a
börtönbe vonulása előtt. Ésszerűnek látta, ha nem hagyja az anyagot a hosszú időre őrizetlen, üres
házban. Most üresen tátongtak a polcok. A nyomozási anyagból mindössze Henrik Vanger öt
darab jegyzetfüzete maradt nála, amelyeket a Rullåkerbe is magával vitt, és mostanra betéve
tudta mindet, ezenkívül – vette észre pár pillanat elteltével – ott maradt a házban az egyik
fényképalbum is, amit véletlenül felejtett a legfelső polcon.
Levette az albumot, és a konyhaasztalhoz vitte. Kávét töltött magának, leült és lapozgatni
kezdett a képek között.
Azok a fotók szerepeltek az albumban, amelyek Harriet eltűnésének napján készültek. Az első,
amelyen Harriet együtt vonul a gyereknapi menettel Hedestad belvárosában. Ezt több mint
száznyolcvan nagyon éles kép követte a hídon történt balesetről. Mikael korábban már többször
végignézte a fényképeket nagyítóval a kezében. Most szórakozottan lapozta végig újra az
albumot; meg sem fordult a fejében, hogy talál valamit, amitől okosabb lesz. Egyszerre úgy
érezte, hogy halálosan fárasztja a Harriet Vanger-rejtély. Egy csattanással becsukta az albumot.
Nyugtalanul lépett a konyhaablakhoz, és kinézett a sötétbe.
Aztán ismét a fényképalbumra pillantott. Nem igazán tudta megfogni, mit érez, de hirtelen
meglepte egy tétova gondolat… mintha meglátott volna valamit az előbb… Mintha egy
láthatatlan lény finoman belefújt volna a fülébe, egy pillanatra libabőrös lett a tarkója.
Leült, megint kinyitotta az albumot. Átlapozta, oldalról oldalra végignézett minden képet a
hídon készültek közül is. Megvizsgálta a tetőtől talpig olajos Henrik Vangert fiatalabb kiadásban
és a szintén jóval fiatalabb Harald Vangert, akit azóta sem látott egyszer sem, a képen látszó
tönkrement hídkorlátot, az épületeket, ablakokat és járműveket. Nem okozott nehézséget
beazonosítania a húszéves Cecilia Vangert a nézelődők csoportjának közepén. Világos ruhát
viselt, rajta sötét blézert, összesen körülbelül húsz képen bukkant fel ebben az albumban.
Mikaelt váratlan izgatottság kerítette hatalmába. Az évek során megtanulta, hogy bíznia kell a
megérzéseiben. Az albumban látott meg valamit, az váltotta ki benne ezt a feszültséget, de
egyelőre nem tudta megmondani, hogy mi az.
Tizenegy órakor még a konyhaasztalnál ült és a képekre meredt, amikor meghallotta, hogy
nyílik a ház ajtaja.
– Bejöhetek? – kérdezte Cecilia Vanger. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, letelepedett
egy székre Mikaellel szemben a konyhaasztal túloldalán. Mikaelnek furcsa déjà vu érzése támadt.
Cecilia bő szabású, vékony, világos ruhát viselt, fölötte egy szürkéskék blézert, öltözete szinte
tökéletesen megegyezett az 1966-ban készült fényképen látott viselettel.
– Te vagy a baj… – szólalt meg Cecilia. Mikael felvonta szemöldökét.
– Ne haragudj, de teljesen padlóra kerültem, amikor bekopogtattál hozzám. És most annyira
szerencsétlenül érzem magamat, hogy nem bírok elaludni.
– Mitől vagy szerencsétlen?
– Hát nem érted?
Mikael a fejét rázta.
– Elmesélhetem, anélkül, hogy kinevetnél miatta?
– Ígérem, hogy nem foglak kinevetni.
– Amikor a télen elcsábítottalak, természetesen őrült felindulásból tettem. Jól akartam érezni
magamat. Semmi másról nem szólt az egész. Azon az első estén egyszerűen részeg voltam, nem
terveztem én veled hosszú távú kapcsolatot. Csakhogy aztán másképp alakult. Szeretném, ha
tudnád, hogy azok a hetek, amikor az alkalmi szeretőm voltál, életem legkellemesebb hetei
voltak.
– Én is nagyon jól éreztem magamat.
– Mikael, én egész idő alatt hazudtam neked és magamnak is. Soha életemben nem voltam
szabados nő. Összesen öt férfival volt szexuális kapcsolatom. Egyszer huszonegy éves koromban,
akkor először. Azután a férjemmel, akivel huszonöt évesen találkoztam, s akiről kiderült, hogy
egy gazember. És ezt követően néhányszor három különböző férfival, akikkel pár éves
kihagyásokkal létesítettem viszonyt. Te azonban előhoztál bennem valamit. Egyszerűen nem
bírtam betelni a kapcsolatunkkal. Ahhoz lehetett köze, hogy veled minden olyan természetes és
könnyed.
– Cecilia, nem kell…
– Pszt! Hadd mondjam végig! Máskülönben nem tudom soha többé összeszedni magamat,
hogy elmeséljem.
 Mikael elhallgatott.
– Aznap, hogy eltűntél a börtönben, iszonyúan boldogtalannak éreztem magam. Egyszerre nem
voltál sehol, mintha nem is léteztél volna. Sötétek voltak a szobák ideát a vendégházban. Az
ágyam hideg volt és üres. Hirtelen megint ötvenhat éves néni lett belőlem.
Cecilia elhallgatott egy pillanatra, és Mikael szemébe nézett.
– Én beléd szerettem a télen. Nem ez volt a cél, de megtörtént. És aztán rájöttem, hogy csak
átmenetileg vagy itt, egy napon elmész majd örökre, én viszont itt maradok életem végéig. A
felismerés borzasztó fájdalmat okozott, és elhatároztam magamban, hogy nem engedlek be
többet magamhoz, ha visszajöttél a börtönből.
– Nagyon sajnálom…
– Nem a te hibád.
Egy ideig szótlanul ültek mindketten.
– Miután elmentél ma este, csak ültem otthon és itattam az egereket. Bárcsak kaphatnék még
egy esélyt, hogy újraélhessem az életemet. Aztán újabb elhatározásra jutottam.
– És mi lenne az?
Cecilia lesütötte tekintetét, az asztalt nézte.
– Hát hogy teljesen agyament lennék, ha véget vetnék a találkozásainknak csak azért, mert te
egy szép napon majd elmész innen. Mikael, újrakezdhetnénk az egészet? El tudod felejteni a ma
este tőrténteket?
– Már el is felejtettem – mondta Mikael. – De köszönöm, hogy elmesélted.
Cecilia még mindig az asztalt nézte.
– Ha most akarnál engem, nem lenne ellene semmi kifogásom. Aztán megint felnézett a
férfira. Felállt, a hálószoba ajtajához ment. Útközben levette blézerét, és hagyta, hogy lecsússzon
a padlóra, majd fején keresztül lehúzta magáról a ruhát.
Mikael és Cecilia egyszerre riadtak fel. Valaki kinyitotta a bejárati ajtót, és bement a
konyhába. Azután egy táska puffanását hallották a vaskályha előtt a padlón. A hálószoba
ajtajában pedig egyszerre ott állt Erika. Arcán a mosoly hirtelen döbbenetté torzult.
– Ó, te jóságos ég! – hőkölt vissza.
– Szia, Erika – szólalt meg Mikael.
– Szia. Bocsánat! Ezer bocsánat, hogy így rád rontottam. Legalább kopoghattam volna.
– Nem, nekünk kellett volna bezárni az ajtót. Erika – ez itt Cecilia Vanger. Cecilia – Erika
Berger, a Millennium főszerkesztője.
– Szervusz – mondta Cecilia.
– Szervusz – felelte Erika. Látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, odamenjen-e az ágyhoz és
kezet rázzon, mint valami jól nevelt gyerek, vagy forduljon sarkon és menjen el onnét.
– Öhm… talán teszek egy sétát a környéken.
– És mit szólnál hozzá, ha megkérnélek, hogy inkább tedd fel a kávét? – Mikael az
éjjeliszekrényen álló ébresztőórára nézett. Már elmúlt déli tizenkettő.
Erika biccentett, és behúzta maga után a hálószoba ajtaját. Mikael és Cecilia egymásra néztek.
Cecilia kínosan érezte magát. Hajnali négyig felváltva beszélgettek és szeretkeztek. Aztán
Cecilia azt mondta, hogy Mikaelnél marad, és mostantól kezdve tesz rá, hogy ki mit gondol a
viszonyukról. Mikaelnek hátat fordítva aludt, miközben a férfi a karjával átölelte a mellét.
– Figyelj rám, nincs semmi vész – mondta Mikael. – Erika férjnél van. Nem a barátnőm. Néha
találkozunk, de nem izgatja, hogy közöttünk mi van. Ettől azonban még valószínűleg ő is nagyon
zavarba jött az imént.
Nem sokkal később kimentek a konyhába. Erika már megterített, kávét, gyümölcslevet,
narancsdzsemet és pirítóst tett az asztalra. Finom illatok szálltak. Cecilia egyenesen Erikához
lépett, és kezet nyújtott.
– Odabent egy kicsit fejetlenre sikerült. Szia.
– Kedves jó Cecilia, ne haragudj, hogy elefánt módjára betrappoltam – mondta Erika
szégyenkezve.
– Felejtsd el, az isten szerelmére! Igyunk kávét!
– Szia – szólalt meg most már Mikael is, és megölelte Erikát, mielőtt asztalhoz ült. – Hogy
jöttél idáig?
– Autóval, természetesen. Reggel indultam. Éjjel kettőkor kaptam meg az üzenetedet,
megpróbáltalak visszahívni.
– Igen, én viszont kikapcsoltam a telefonomat – felelte Mikael, és mosolyogva Ceciliára
nézett.

Reggeli után Erika elnézést kért, és magukra hagyta Mikaelt és Ceciliát azzal a kifogással,
hogy feltétlenül meg kell látogatnia Henrik Vangert. Cecilia Mikaelnek hátat fordítva szedte le az
asztalt. A férfi odalépett hozzá és hátulról átölelte.
– És mi jön ezután? – kérdezte Cecilia.
– Semmi. Ez van – Erika a legjobb barátom. Idestova húsz éve vagyunk jóban, s remélhetőleg
így is marad még vagy húsz évig. De soha nem voltunk egy pár, és soha nem ütöttük bele az
orrunkat a másik románcaiba.
– Aha, szóval ez, ami közöttünk van, ez egy románc?
– Nem tudom, mi van közöttünk, de szemmel láthatólag jól érezzük magunkat egymás
társaságában.
– És Erika hol alszik ma éjszaka?
– Szerzünk neki egy szobát valahol. Egy vendégszobát Henriknél. Nem fog az ágyamban
aludni.
Cecilia elgondolkozott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem menni fog. Te meg ő talán így működtök, de én
nem tudom… én soha… – Cecilia megrázta a fejét.
– Cecilia. Korábban már kérdeztél erről, és én meséltem neked a kapcsolatomról Erikával.
Csak nem okozhatott ekkora meglepetést.
– Jó, persze. De ameddig tőlünk kényelmes távolságban tudtam őt, Stockholmban, addig nem
is kellett gondolnom rá.
Cecilia felvette a blézerét.
– Vicces egy helyzet – mondta, és elmosolyodott. – Gyere át ma este vacsorára. Hozd
magaddal Erikát is. Azt hiszem, máris megkedveltem őt egy kicsit.

Erika hamar megoldotta a szálláskérdést. Azzal a két alkalommal, amikor Mikael

börtönbüntetése alatt Hedebyben járt, hogy Henrik Vangerrel találkozzon, az idős férfi házának
egyik vendégszobáját vette igénybe. Most sem restellett előállni a kéréssel. Henrik alig bírta
elrejteni örömét. Biztosította Erikát afelől, hogy bármikor szívesen vendégül látja a házában.
Miután ezek az akadályok elhárultak az útból, Erika és Mikael átsétáltak a hídon, és még zárás
előtt leültek Susanne Híd presszójának teraszán egy kávéra.
– Olyan csalódott vagyok – mondta Erika. – Eljövök egészen idáig, hogy köszöntselek a
szabadságba való visszatérésed alkalmából, erre mi történik, egy ágyban talállak a falu femme
fatale-jával.
– Bocsáss meg.
– Na, és mióta is vagy te és Miss Big Tits… – Erika mutatóujjával körözött a levegőben.
 – Körülbelül amióta Henrik résztulajdonos lett.
– Aha.
– Aha, aha. Miért?
– Csak kíváncsi voltam.
– Cecilia klassz nő. Kedvelem őt.
– Nem kritizáltam én senkit. Csak kicsit el vagyok kenődve. De túlteszem magamat rajta. Csak
legyen némi édesség elérhető távolságban, aztán majd jöhet a fogyókúra. Milyen volt a börtön?
– Mint egy szuper, munkával töltött vakáció. Mi van az újsággal?
– Alakul. Még mindig valahol a peremen kullogunk, de egy éve most először növekedni
kezdett a hirdetések összterjedelme. Továbbra is messze alulmúljuk az egy évvel ezelőtti
állapotot, de ismét úton vagyunk felfelé. Ezt Henriknek köszönhetjük. Ami viszont egészen
csodálatos, hogy az előfizetők száma egyre növekszik.
– Az máskor is szokott, nem? Fel-le mozog szabályos időközönként.
– Persze, néhány száz előfizetés ide-oda. Ám az elmúlt három hónapban háromezer új
előfizetőnk lett! A növekedés elég stabil volt, nagyjából kétszázötvennel több hétről hétre.
Először azt hittem, véletlen műve az egész. De egyfolytában újabb és újabb előfizetők
jelentkeznek. Ez eddig a legnagyobb példányszám-növekedés a lap életében. Valójában többet
jelent, mint a hirdetésekből származó bevétel, és közben a régi előfizetőink is következetesen
kitartanak mellettünk.
– De vajon miért? – kérdezte Mikael elképedve.
– Nem tudom. Senki nem tudja. Nem folytattunk hirdetési kampányt. Christer egy hetet töltött
azzal, hogy szúrópróbát végzett az új előfizetők körében. Az eredmények szerint először is
teljesen új olvasókról van szó, másodszor: hetven százalékuk nő – normális esetben ez a hetven
százalék férfiakból szokott állni. Harmadszor: ami az előfizetők társadalmi helyzetét illeti,
közepes jövedelmű, elővárosi lakosok, viszonylag magas képzettséget kívánó állásokban,
többnyire tanárok, középvezetők vagy az alatt, hivatalnokok.
– A középosztály forradalma a nagytőke ellen?
– Nem tudom. De ha így folytatódik, alaposan átalakul majd az olvasói törzsgárdánk. Két
héttel ezelőtt tartottunk egy szerkesztőségi értekezletet. Ott végül úgy döntöttünk, hogy részben
új anyaggal töltjük meg a lapot; szeretnék több cikket szakmai kérdésekben, a TCO-val, a
munkavállalók országos érdekképviseleti szervezetével kapcsolatban, és hasonló jellegű
szövegeket, de jó volna még több az oknyomozó újságírásból, például a nők helyzetéről.
– Azért legyél óvatos! Nem biztos, hogy szükség van ilyen sok változtatásra – mondta Mikael.
– Ha ilyen rövid idő alatt ennyi új előfizetőnk lett, azok valószínűleg úgy szeretik az újságot,
ahogy van.

Cecilia Vanger Henrik Vangert is meghívta a vacsorára, könnyen elképzelhető, hogy azért,
mert így elejét vette néhány kínosabb témának. Vadragut készített, vörösbort kínált hozzá. Erika
és Henrik a beszélgetés nagy részét az új erőre kapott Millenniumnak és az előfizetők nem várt
áradatának szentelték, de később más dolgokra terelődött a szó. Erika hirtelen Mikael felé fordult
és megkérdezte, hogy halad a munkájával.
– Úgy számolom, hogy a családi krónika első változata körülbelül egy hónap múlva elkészül, s
akkor Henrik megnézheti.
– Egy családtörténet az Addams family szellemében – mondta mosolyogva Cecilia.
– Úgy van, ott is találhatunk némi történetiséget – ismerte el Mikael.
Cecilia lopva Henrik Vangerre pillantott.
– Mikael, Henriket igazából nem a család története érdekli. Azt akarja, hogy oldd meg a
Harriet Vanger körüli rejtélyt.
Mikael nem reagált. Amióta viszonya volt Ceciliával, meglehetősen nyíltan beszélgetett vele
Harrietről. Cecilia már rég kitalálta, hogy ez a valódi megbízatása, bár ezt ő sosem erősítette
meg. Mikael viszont nem említette Henriknek, hogy Ceciliával időnként eldiskurálnak a témáról.
Henrik összehúzta bozontos szemöldökét. Erika egy szót se szólt.
– Drága Henrik – fordult Cecilia a nagybátyához. – Nem ejtettek a fejem lágyára. Fogalmam
sincs a közöttetek levő megállapodásról, de Mikael hedebyi látogatása nyilván Harrietről szól.
Vagy mégsem?
Henrik bólintott, s közben Mikaelre nézett.
– Nem megmondtam, hogy ez a nő okos? Aztán Erikához fordult.
– Feltételezem, hogy Mikael már elmagyarázta magának, hogy mivel tölti a napjait itt
Hedebyben.
Erika válaszképpen bólintott egyet.
– Valamint feltételezem azt is, hogy maga az egészet, úgy, ahogy van, tökéletesen értelmetlen
foglalatosságnak tartja. Nem, erre nem kell válaszolnia. Ugyanis egy értelmetlen, őrült
foglalatosságról van szó. De azért tudnom kellene.
– Nincs mit mondanom ezzel kapcsolatban – hangzott Erika diplomatikus válasza.
– Már hogyne lenne – mondta erre Henrik Vanger, és most Mikaelhez fordult. – Lassan letelik
az év első fele. Mesélj. Találtál egyáltalán valamit, amit eddig nem sikerült kinyomoznunk?
Mikael kerülte Henrik tekintetét. Az előző esti különös érzés támadt föl benne, amelyik a
fotóalbum nézegetése közben lepte meg. Az érzés elkísérte a rákövetkező napon is, de azóta nem
volt érkezése rá, hogy leüljön és újra kinyissa az albumot. Nem volt abban sem biztos, hogy a
képzelete játéka volt-e az egész vagy sem, de azt tudta, hogy elméje így reflektált valamire, s
hogy akkor a határán állt egy döntő gondolat megfogalmazásának. Most felpillantott Henrik
Vangerre, és a megrázta a fejét.
– Egy fikarcnyit sem kerültem közelebb a megoldáshoz.
Az idős férfi élénk tekintettel fürkészte Mikaelt. Végül nem szólt semmit, csak biccentett
egyet.
– Nem tudom, a fiatalok hogy vannak ezzel, de nekem ideje elvonulnom. Köszönöm a
vacsorát, Cecilia. Jó éjszakát, Erika. Látogasson meg holnap, mielőtt elutazik.
Amikor Henrik Vanger becsukta maga mögött az ajtót, a társaság felett eluralkodott a csend.
Cecilia törte meg végül:
– Mikael, mit akart vajon ezzel az öreg?
– Arról van szó, hogy Henrik Vanger hihetetlenül érzékenyen észleli az ember legapróbb,
mások számára láthatatlan reakcióit is. Olyan, mint egy szeizmográf. Amikor tegnap este átjöttél
hozzám, azt a bizonyos fényképalbumot nézegettem.
– ÉS?
– Megláttam valamit. Nem tudom, mit, és megmutatni sem tudnám. Valamit, amiből majdnem
született egy gondolat is, de végül nem tudtam megragadni.
– De mégis mire gondoltál?
– Egyszerűen nem tudom. Aztán átjöttél, s onnantól kezdve… hmm… kellemesebb dolgokkal
foglalkozhattam.
Cecilia elpirult. Kerülte Erika tekintetét. Kiment a konyhába, hogy feltegye a kávét.

Meleg, napsütéses májusi nap volt. Zöldbe borult minden, s Mikael észrevette, hogy az
iskolában oly gyakran énekelt Den blomstertid nu kommer kezdetű nyárköszöntő zsoltárt
dudorássza.
 Délután Mikael megkérdezte Ceciliát, hogy átmehet-e hozzá. Cecilia az
osztályozókonferenciákra készült, fáradt volt, és aludni szeretett volna leginkább. Erika hétfőn
kora reggel megpuszilta Mikaelt, ós távozott Hedeby szigetéről.
Március közepén, Mikael börtönbevonulásának idején még vastag hó borította a tájat. Mára
kihajtottak a nyírfák, a ház körül sűrű, egészséges fű nőtt. Mikaelnek most először adódott
alkalma rá, hogy az egész szigetet bejárja és körülnézzen. Nyolc óra körül átment Annához egy
termoszért. Váltott egy-két szót Henrikkel, aki alig valamivel korábban kelt fel. Mikael
kölcsönkapta az öreg térképét a túrához. Egy helyet szeretett volna behatóbban megvizsgálni:
Gottfried kis házát, amely újra és újra felbukkant a nyomozati anyagban, mivel Harriet néha
elidőzött ott is. Henrik elmondta, hogy a ház jelenleg Martin Vanger tulajdonában van, de
jóformán senki nem használta évek óta. Olykor egy-egy rokon rövid időre kölcsönkéri.
Mikaelnek még épp sikerült elérnie a munkába induló Martin Vangert, elmagyarázta neki, mi
járatban van, s megkérdezte, hogy kölcsönkaphatná-e a kulcsot. Martin mosolyogva nézett rá.
– Ezek szerint a családi krónika megírásában elérkezett a Harrietről szóló fejezetig.
– Mindössze szeretnék egy kicsit körülnézni…
Martin Vanger megkérte, várjon egy keveset, s már jött is vissza a kulccsal a kezében.
– Szóval nincsen akadálya?
– Ami engem illet, tőlem aztán be is költözhet, ha ahhoz támad kedve. Az a ház, eltekintve
attól, hogy a sziget túloldalán áll, kellemesebb lakhely, mint amiben most él.
Mikael kávét főzött, készített néhány szendvicset, megtöltött egy üveget vízzel, s mindent
berakott egy hátizsákba. Egy keskeny, növényektől benőtt úton haladt a Hedeby-sziget északi
oldalán futó kanyarulat mentén. Gottfried háza a sziget egyik csücskében állt, mintegy két
kilométerre a falutól. Mikael kényelmes tempóban fél óra alatt tette meg az utat.
Martin Vangernek igaza volt. Ahogy Mikael elért a keskeny út kanyarulatához, egy árnyas
vízparti helyhez ért. Pazar kilátás nyílt innen a Hede folyó torkolatára, a bal oldalon levő
turistakikötő és a jobb oldalon álló ipari kikötő felé.
Meglepőnek tartotta, hogy Gottfried házát senki nem lakta. Rusztikus, cseréptetős építmény
volt. Sötétre pácolt rönkökből rakták, az ablakkereteket zöldre festették, a bejárat előtt kicsiny,
napsütötte terasz állt. Az viszont mindjárt szemébe ötlött az embernek, hogy mind a ház, mind a
hozzá tartozó telek régóta elhagyatottan állt; az ajtókról, ablakokról pattogzott a festék, és a ház
körüli pázsit helyét bokrokkal tarkított méteres gaz verte fel; csak egy teljes napig tartó alapos
gazirtással, kaszával, fűrésszel lehetett volna rendbe tenni a kertet.
Mikael kinyitott az ajtót. Odabent rögtön az ablakokhoz ment, hogy beengedjen egy kis friss
levegőt. A földszinten egyetlen nagy szoba volt. A bejárati ajtó két oldalán széles ablakok néztek
a víz felé. Hátul lépcső vezetett fel a hálószobának használt nyitott padlásra, amolyan
galériaféleségként fedte be az alatta levő szoba felét. A lépcső alatti zugban egy petróleumfőző,
egy mosogatópult és egy konyhaszekrény állt. A bútorzat egyszerű volt; az ajtótól balra, a
hosszabbik fal mellett falhoz erősített pad, egy ütött-kopott íróasztal és egy tíkfa polc foglalt
helyet. Ugyanezen fal mentén távolabb három ruhásszekrény, az ajtótól jobbra pedig kerek
ebédlőasztal állt öt faszékkel. A rövidebbik fal közepén kandalló ásított.
A házban nem volt áram, petróleumlámpákkal világítottak. Az egyik ablakban öreg, Grundig
márkájú tranzisztoros rádió állt törött antennával. Mikael megnyomta az o n gombot, persze az
elemek rég lemerültek.
Mikael felment a keskeny lépcsőn és szétnézett a padláson is. Egy franciaágyat látott, egy
csupasz matracot, egy éjjeliszekrényt, és egy komódot.
Átkutatta a házat. A komódot néhány enyhe penészszagot árasztó törülköző és ágynemű
kivételével gyakorlatilag üresen találta. A ruhásszekrényekben régi munkaruhákra lelt, egy
overallra, egy pár gumicsizmára, egy pár elnyűtt tornacipőre és egy petróleumkályhára. Az
íróasztal fiókjaiban üres papírok, ceruzák hevertek, egy üres vázlatfüzet, egy pakli kártya és
néhány könyvjelző. A konyhaszekrényben egy étkészletet, kávéscsészéket, poharakat, gyertyákat,
egy csomagban kevés sót, néhány teafiltert és ehhez hasonló maradékokat talált. A konyhaasztal
fiókjában evőeszközöket tartottak.
A hátrahagyott holmik közül egyedül a könyvespolcon bukkant intellektuális természetű
portékára. Mikael átemelt a szoba másik feléből egy konyhaszéket, és arra felállva átböngészte a
felhozatalt. A legalsó polcon magazinokat talált, képes újságokat, mint a Se, a Rekordmagasinet,
ezenkívül a Tidsfördriv című hobbimagazin és a Lektyr számait. Mindegyik példány az ötvenes
évek végéről, a hatvanas évek elejéről származott. Ott volt a Bildjournalen 1965-ből és 1966-ból,
a Mitt Livs Novell és néhány képregény: a 91-es, a Fantomas és a Románc. Mikael belenézett a
Lektyr egyik 1964-es számába, és megállapította, hogy az aktuális poszternő nagyon ártatlanul
fest a fényképen.
Vagy ötven könyv állt a polcokon. A fele puha fedelű krimi, aztán Astrid Lindgren három
könyve is ott volt a többi között: a Lármafalvi történetek, a Kalle és Rasmus és a Harisnyás Pippi.
A legfelső polcon egy rövidhullámú rádiózásról szóló könyvre bukkant, két csillagászati
munkára, egy madárhatározóra, valamint A gonosz birodalom címet viselő kötetre a
Szovjetunióról, egy könyvre a finn téli háborúról, Luther katekézisére, a Zsoltároskönyvre,
valamint egy Bibliára.
Mikael felütötte a Bibliát, s a borító belső oldalán a következőket olvasta: Harriet Vanger,
1963, 12/5. Az a Biblia volt tehát, amit Harriet a konfirmácójára kapott. Mikael csalódottan
visszatette a polcra.

A ház mögött volt egy bódé, amit egyszerre használtak a tűzifa és a szerszámok – többek
között kasza, gereblye, egy doboz szög, gyaluk, fűrész – tárolására. A kerti vécé a háztól húsz
méterre keletre állt, bent az erdőben. Michael benézett oda is, majd visszament a házhoz.
Kihozott egy széket a verandára, leült, kitöltött magának egy csészényi kávét a termoszból.
Rágyújtott egy cigarettára, s közben a fűzfalombok függönyén keresztül elnézett a Hedeby-sziget
kanyarulata felé.
Gottfried házikója sokkalta igénytelenebb volt, mint amire számított. Ez lett volna tehát az a
hely, ahová a testvérek, Harriet és Martin papája visszavonult, amikor Isabellával kötött
házassága kezdett tönkremenni valamikor az ötvenes évek végén. Itt élt, itt itta le magát
rendszeresen. És lent, valahol a stég közelében fulladt meg vérében jelentős alkoholtartalommal.
Nyáron minden bizonnyal kellemes lehetett az élet a házban, de amint a hőmérséklet elkezdett
lefelé kúszni, hát… Henrik elmondása szerint Gottfried 1964-ig dolgozott a Vanger-konszernben.
Az, hogy alkoholizmusa ellenére képes volt ellátni magát, s hogy meg tudott jelenni frissen
borotvált fizimiskával, megmosakodva, zakóban, nyakkendőben a munkahelyén, bizonyos
fegyelemről árulkodott.
Ezen a helyen Harriet Vanger is egészen sokszor tartózkodott. Olyan gyakran, hogy ez volt az
egyik első hely, ahol keresték. Henrik elmesélte, mennyit járt ki Harriet a kis házba az utolsó
évben, feltételezhetően azért, hogy békén hagyják az iskolai szünnapokon. Az utolsó nyáron
három hónapig lakott itt, pedig mindennap bejárt a faluba.
Itt vendégeskedett hat hétig a barátnője, Anita Vanger, Cecilia Vanger húga is.
Mit csinált vajon Harriet ebben a magányban? A Mitt Livs Novell és a Románc számai
magukért beszéltek, csakúgy, mint a Kitty-könyvek. A vázlatfüzet is az övé lehetett. De itt volt a
Bibliája is.
Talán szerencsétlenül járt apja közelében akart lenni a gyász ideje alatt? Ennyire egyszerű lett
volna a magyarázat? Vagy vallásos elmélkedéseihez keresett itt nyugalmat? Azt játszotta volna
Harriet az aszketikusan egyszerű körülmények között, hogy egy kolostorban él?

Mikael elindult a parton délnyugati irányban, de a terepen annyi volt a hasadék, s úgy benőtte a
boróka, hogy alig lehetett előrejutni az úton. Visszament a házig, azután megtett egy darabot
azon az úton, amelyen jött. A térkép szerint lennie kellett valahol egy ösvénynek, amely az erdőn
keresztül elvezet az erődnek nevezett építményhez. Mikaelnek húsz percébe telt, míg megtalálta
az odavezető letérőt. Az erődöt a második világháború parti őrsége hagyta maga után a szigeten;
egy parancsnoki épületből és a körötte szétszórt betonbunkerekből és lőállásokból állt. Az eltelt
évtizedek alatt teljesen benőtte a bozót és az aljnövényzet.
Mikael az ösvényen lement egészen a víz mellé, egy tisztáson álló csónakházig. A
csónakházban megtalálta egy ladik roncsait. Elindult visszafelé az erődhöz; az ösvény elvezetett
egy kerítésig – most hátulról érkezett az Östergården gazdasághoz.
Követte a kacskaringózó ösvényt az erdőn keresztül, ez nagyjából végig az Östergården
szántóföldje mellett haladt. Az ösvényen nehezen lehetett előrejutni, néhány helyen olyan
ingoványossá vált az út, hogy kénytelen volt nagyot kerülni. Az út végén egy láphoz, a láp szélén
álló csűrhöz érkezett. Amennyire sikerült kivennie, itt véget ért az ösvény, de alig száz méterre
már látszott az Östergårdenhez vezető kocsiút.
Az út másik oldalán a Söderberget magasodott. Mikael felmászott egy meredek emelkedőn, az
utolsó szakaszon már a kezével is kapaszkodnia kellett. A Söderberget túloldalán egy csaknem
teljesen függőleges sziklafal ereszkedett a vízbe. Mikael a hegygerincen gyalogolva tért vissza
Hedebybe. Megállt a házak felett, s elgyönyörködött az elé táruló kilátásban, a régi halászkikötő,
a templom, a vendégházhoz vezető lejtő látványában. Leült egy sziklára, és kitöltötte az utolsó
adagot a langyos kávéból.
Meglehetősen zavaros volt, mit keres ő Hedebyben, de amit innen látott, az kedvére való volt.

Cecilia Vanger igyekezett távolságtartón viselkedni, Mikael pedig nem akart tolakodó lenni.
Egy hét elteltével aztán fogta magát, és bekopogtatott Cecilia ajtaján. A nő beengedte, kiment a
konyhába és bekapcsolta a kávéfőzőt.
– Nyilván bolondnak képzelsz. Itt van ez az ötvenhat éves, tiszteletre méltó tanárnő, aki úgy
viselkedik, mint egy tinilány.
– Cecilia, felnőtt ember vagy, azt teszel, amit akarsz.
– Tudom. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy nem találkozom veled többet. Nem bírom ki,
hogy…
– Nem tartozol magyarázattal. Remélem, hogy attól még barátok maradhatunk.
– Én is szeretném, ha barátok lehetnénk. De mint szeretővel nem boldogulok veled. Soha nem
voltam ügyes az ilyen viszonyaimban. Azt hiszem, egy kis nyugalomra van most szükségem.
TIZENHATODIK FEJEZET
 Június 1., vasárnap – június 10., kedd
Hat hónap terméketlen tanakodást követően Mikael végre talált valami fogást a Harriet
Vanger-eseten. Június első hetében történt. Néhány nap leforgása alatt három vadonatúj
mozaikdarabra bukkant – kettőre önállóan, a harmadikhoz egy kis segítség is kellett.
Erika látogatását követően kinyitotta a fényképalbumot, s több órát töltött azzal, hogy minden
egyes képet végignézett, hátha rájön, mire reagált annak idején olyan erőteljesen. Végül aztán
félrerakta az egészet, és tovább dolgozott a családi krónikán.
Egyik nap beutazott Hedestadba. Ült a buszon, és valami egészen máson törte a fejét, ám
amikor a busz befordult a Järnvägsgatanon, hirtelen rádöbbent, mi volt az, ami egész idő alatt ott
motoszkált, ott érlelődött a fejében. Derült égből villámcsapásként érte a felismerés. Annyira
elképedt, hogy fennmaradt a buszon a végállomásig, s aztán visszafordult vele Hedebybe, hogy
minél előbb ellenőrizni tudja, vajon jól emlékszik-e.
Az album legelső képe. Az volt az!
Az utolsó kép Harriet Vangerről, amelyik a Järnvägsgatanon készült, azon a végzetes napon,
amikor a lány végignézte a gyermeknapi menetet.
Ennek a fényképnek nem ebben az albumban volt a helye. Azért került ide, mert a többivel egy
napon készült, de ez volt az egyetlen közülük, amelyik nem a hídon történt balesetet ábrázolta.
Minden alkalommal, amikor Mikael és – véleménye szerint – mások ezt az albumot nézegették,
figyelmüket inkább a balesetről készült képek részletei, az ott szereplő személyek köthették le.
Az órákkal a baleset előtt zajló, hedestadi gyermeknapi felvonulásban nem volt semmi izgalmas.
Henrik Vanger maga is valószínűleg ezerszer megnézte a fotót, és mindig szívébe hasított a
fájdalom, hogy Harrietet már soha nem fogja látni. Elképzelhető, hogy fájlalta, amiért a képet
olyan messziről készítették, hogy Harriet csak egy kis pontnak tűnik a tömegben.
De Mikaelnek nem ez szúrt szemet.
A fotót az utca túloldaláról készíthették, valószínűleg egy második emeleti ablakból. A széles
látószög befogta a menetben haladó egyik teherautó elejét. A platón háremhölgynek öltözött nők
álltak csillogó fürdőruhában, áttetsző bő nadrágban, és édességet dobáltak a nézőseregnek.
Néhányuk mintha táncot lejtett volna. A teherautó előtt három bohóc ugrándozott.
Harriet a nézelődő tömeg első sorában állt a járda szélén, mellette három osztálytársa,
körülöttük legalább száz másik városlakó.
Ez volt az a látvány, amit Mikael tudat alatt elraktározott magában, s ami hirtelen a felszínre
tört, amikor a busz a képen látható helyszín mellett haladt el.
A közönség pont úgy viselkedett, ahogy az egy közönségtől elvárható. A nézők szeme egy
teniszmeccsen mindig a teniszlabdát követi, egy jéghokimérkőzésen a korongot. A bal szélen álló
személy a bohócokat figyelte, akik éppen előtte haladtak el. Azok, akik közelebb álltak a
teherautóhoz, a ledéren öltözött lányokra koncentráltak a teherautó platóján. Szórakozott,
bámészkodó arcok, mutogató gyerekek. Néhányan nevettek. Mindenki boldognak tűnt.
Egy ember kivételével.
Harriet Vanger elnézett oldalra. Három osztálytársa, mint a közelükben mindenki, a bohócokat
figyelte. Harriet arca azonban harminc-harmincöt fokos szögben jobbra fordult a többiekéhez
képest. Úgy látszott, a tekintete megakadt valamin az utca másik oldalán, a kép bal alsó sarkán
túl, már a kép szélén kívül.
Mikael elővette a nagyítót, megpróbálta kivenni a részleteket. A képet túl messziről készítették
ahhoz, hogy egészen biztos legyen a dolgában, de azt láthatta, hogy másokétól eltérően Harriet
arca teljesen élettelennek tűnik rajta. Szája keskeny csíkká zsugorodik össze. Tágra nyílt
szemmel bámul. Karja ernyedten csüng a törzse mellett.
 Fél. Félelem látszik rajta, vagy harag.

Mikael kiszedte a képet az albumból, és berakta egy műanyag tokba. A következő busszal
visszament Hedestadba. A Järnvägsgatanon leszállt, és odaállt arra a helyre, ahonnan a kép
készülhetett, Hedestad központjának a szélén. Egy kétemeletes faépület állt ott, egy video-üzlet
és a bolt bejáratára kiakasztott tábla szerint 1932-ben alapított „Sundström férfidivat” működött
benne. Mikael belépett a boltba, s rögtön felfedezte, hogy az üzlet kétszintes, egy csigalépcső
vezetett fel a második emeletre.
A lépcső tetején két utcára nyíló ablakot talált. Ott állhatott a fényképész annak idején.
Segíthetek valamiben? – szólította meg egy idősebb eladó, ahogy Mikael előszedte a műanyag
tokba rakott fényképet. A boltban alig lézengtek vevők.
– Mmm, azt szeretném valójában megnézni, honnan készítették ezt a képet. Megengedi, hogy
egy másodpercre kinyissam az ablakot?
Miután engedélyt kapott rá, kinyitotta az egyik ablakot, és a szeme elé emelte a fényképet. Az
ablakból pontosan odalátott a helyre, ahol Harriet Vanger állt. A lány háta mögött felsejlő két
faépület közül az egyik azóta eltűnt onnét, a helyére felhúztak egy téglából épült kockaházat. A
megmaradt faépületben 1966-ban papírkereskedés volt; ma egy biobolt és egy szolárium. Mikael
becsukta az ablakot, megköszönte a lehetőséget és elnézést kért a zavarásért.
Lent az utcán megkereste azt a helyet, ahol Harriet állt. A divatáruüzlet emeleti ablaka és a
szolárium ajtaja közötti egyenes jó irányvonalként szolgált. Elfordította a fejét, és igyekezett
megcélozni a Harriet által fodrozott pontot. Amennyire fel bírta mérni, Harriet tekintete a
Sundström férfidivatnak helyet adó faépület sarkára szegeződött. Átlagos házsarok volt, egy
keresztutcával maga mögött. Mit láttál ott, Harriet… mit láttál?

Mikael berakta a képet a válltáskájába, és elsétált a vasútállomás parkja felé. Ott leült egy
kávéház teraszán, tejeskávét rendelt. Egyszerre megérezte, mennyire megrázták az események.
Angolul new evidence-nek hívják a megrázkódtatás okát, a kifejezés egészen másként cseng,
mint fordítása, az új bizonyíték. Hirtelen meglátott valami teljesen új dolgot, amit még senki
nem vett észre egy harminchét éve egy helyben topogó nyomozás során. Hogy egyáltalán volt-e
felfedezésének bármi jelentősége? Ő valamiért fontosnak érezte.
A szeptemberi nap, amikor Harriet eltűnt, több tekintetben is drámai volt. Hedestadban nagy
ünneplés folyt, több ezer ember tolongott az utcákon. A Hedeby-szigeten az éves családi
összejövetel zajlott. Már e két esemény egybeesése sem volt hétköznapi. És minderre jött még a
hídon bekövetkezett baleset, amely azután minden mást beárnyékolt.
Morell bűnügyi főfelügyelő, Henrik Vanger és mindenki más, aki valaha eltöprengett Harriet
eltűnésén, a Hedeby-szigeti eseményekre koncentrált. Maga Morell is leírta, hogy nem képes
szabadulni a gondolattól, hogy a közlekedési balesetnek és Harriet eltűnésének köze van
egymáshoz. Mikael szerint Morell tévedett.
Az események láncolatának nem a Hedeby-sziget volt a kiindulópontja, hanem Hedestad
belvárosa órákkal korábban. Harriet Vanger meglátott valakit vagy valamit, ami megriasztotta, és
arra késztette, hogy azonnal hazamenjen Henrik Vangerhez, akinek azonban sajnálatos módon
nem volt ideje beszélni vele. Ezek után történt a baleset. Majd ezt követően lesújtott a gyilkos.

Mikael itt vett egy mély lélegzetet. Most először mondta ki magában, hogy Harrietet
meggyilkolták. Voltak kétségei, de hamar rájött, hogy nincs visszaút, immár ő is osztozik Henrik
Vanger meggyőződésében. Harriet meghalt, s ő egy gyilkost üldöz.
Visszatért a nyomozati anyaghoz. A több ezer oldalból alig néhány foglalkozott a hedestadi
órákkal. Harriet három osztálytársával tartózkodott a városban, akiket mind kihallgattak. A
vasútállomás parkjánál találkoztak reggel kilenc órakor. Az egyik lány szeretett volna
farmernadrágot venni magának, a többiek elkísérték vásárolni. Az Olcsó Áruház éttermében
megkávéztak, aztán felsétáltak a sporttelepre, majd a vidámpark mutatványosai között
csatangoltak. Más iskolatársakkal is összefutottak. Tizenkét óra után megint elindultak a központ
felé, hogy megnézzék a gyermeknapi felvonulást. Közvetlenül két óra előtt Harriet egyszer csak
azt mondta a többieknek, hogy haza kell mennie. A Järnvägsgatan szomszédságában levő
buszmegállóban váltak el.
A társak közül senki nem vett észre semmi szokatlant. Egyikük, Inger Sternberg volt az a lány,
aki úgy írta le Harriet Vangert az utolsó évben, mint aki „merevvé” vált. Inger Sternberg szerint
Harriet aznap szokott módján csendes volt, csak ment, amerre a többiek.
Morell főfelügyelő minden embert kikérdezett, aki azon a napon Harriettel találkozott, még
azokat is, akik csak odaköszöntek neki. Az eltűnt Harriet fényképe rögtön megjelent a helyi
újságokban. Több hedestadi lakos, aki látta aznap Harrietet, önként kereste fel a rendőrséget, de
mind azt állították, hogy nem vettek észre semmi szokatlant a lányon.

Mikael egész este azon agyalt, hogy vajon hogyan haladhatna tovább a megtalált nyomon.
Másnap délelőtt felkereste Henrik Vangert a reggelizőasztalánál.
– Azt mondta, ugye, hogy a Vanger család még mindig érdekelt a Hedestads-Kurirenben.
– Úgy van.
– Szeretném átnézni a lap 1966-os képarchívumát.
Henrik Vanger letett maga elé egy tejes poharat, megtörölte a száját.
– Mikael, mit találtál? Mikael az öreg szemébe nézett.
– Semmi kézzelfoghatót. De szerintem eddig rosszul vázoltuk fel az események sorrendjét.
Azután megmutatta a képet, s elmondta, milyen következtetésekre jutott. Henrik Vanger
sokáig néma csendben ült.
– Ha nekem van igazam, oda kellene figyelnünk arra is, hogy mi történt aznap Hedestadban
– mondta Mikael. – Nem tudom mire jutunk ilyen sok idő elteltével, de egy biztos: a
gyermeknapi felvonuláson rengeteg olyan fénykép készült, ami soha nem jelent meg. Én ezeket a
képeket szeretném végignézni.
Henrik Vanger a falra szerelt telefont használta a konyhában. Felhívta Martin Vangert,
elmondta neki, milyen ügyben keresi, és megkérdezte, ki a Kuríren képszerkesztője. Tíz percen
belül megtalálták a megfelelő személyt, és Mikael megkapta az engedélyt.
A Hedestads-Kuriren képszerkesztőjének Madeleine Blomberg volt a neve, Majának hívták, és
a hatvanas éveiben járt. Mikael életében most találkozott először női képszerkesztővel a
szakmában, ahol a fotografálást nagyjából-egészéből a férfiak művészeti kifejezésmódjának
tartották.
Szombat volt, a szerkesztőségben nem volt senki, de kiderült, hogy Maja Blomberg csak öt
percre lakik az irodától. A szerkesztőség székházának kapujában találkozott Mikaellel. A nő
életének jelentős hányadát a Hedestads-Kurirennél dolgozta végig. Olvasószerkesztőként kezdte
1964-ben, néhány évet a sötétkamrában is töltött, miközben időnként kiküldték tartalék
fényképésznek, ha a szokásos gárda nem volt elég. Később kinevezték szerkesztőnek, és tíz évvel
ezelőtt, amikor a régi képszerkesztő nyugdíjba ment, ő tölthette be a képosztály vezetői posztját.
De nem bíztak túl nagy birodalmat a kezére. Osztályukat már tíz évvel korábban összevonták a
hirdetési osztállyal. A csoport összesen hat emberből állt, akik felváltva végeztek el minden
előforduló feladatot.
Mikael megkérdezte a nőt a képarchívum felépítéséről.
 – Töredelmesen be kell vallanom, hogy elég nagy a rendetlenség az archívumban. Amióta
számítógépeink és elektronikus képeink vannak, cédéken tároljuk az archívumot. Egy ideje
dolgozik nálunk egy gyakornok, aki a fontosabb régi képek beszkennelésével foglalkozik, de a
képeknek mindössze néhány százaléka van jelzőszámmal ellátva. A régi képeket egyébként
keletkezési idejük szerint szétválogatva őrizzük a negatívos mappákban. Vagy lent találja őket a
szerkesztőségben, vagy fent a padláson.
– Engem az 1966-os gyermeknapi felvonulás érdekelne a legjobban, de valójában mindegyik
képre kíváncsi volnék, ami azon a héten készült.
Maja Blomberg fürkésző tekintettel Mikaelre nézett.
– Tehát a Harriet eltűnésének hetében készült fényképekre gondol?
– Maga ismeri ezt a történetet?
– Annak, aki egész életében a Hedestads-Kurirennél dolgozott, nehezen kerülhette el a
figyelmét. És amikor Martin Vanger felhív engem kora reggel, ráadásul a szabadnapomon, akkor
nyilván én is levonom a magam következtetéseit. Én voltam a korrektora az esetet taglaló
írásoknak a hatvanas években. Maga miért vájkál ebben a történetben? Sikerült valami új dologra
bukkannia?
Mikael somolyogva a fejét ingatta, majd előállt a fedőtörténettel.
– Nem, és nem hiszem, hogy valaha is választ kaphatnánk arra, mi történt Harriet Vangerrel.
Van ugyan egy kis felhajtás körülötte, de annak az az oka, hogy éppen Henrik Vanger önéletrajzát
írom. Az eltűnt Harrietről szóló történet olyan fejezet az életrajzban, amit aligha lehet
elhallgatni. Képeket keresek Harrietről és a barátairól, kiválóan illusztrálhatnám velük a
könyvben ezt a napot.
Maja Blomberg gyanakvóan nézett rá, de Mikael állítása elfogadhatónak tűnt, s neki semmi
oka nem volt megkérdőjelezni azt.
Egy újság fényképésze naponta átlagosan minimum két, maximum tíz filmtekercset használ el.
Nagy események idején ez a szám a duplájára nőhet. Minden tekercs harminchat negatív kockát
tartalmaz; tehát nem ritka, hogy egy lap háromszáz képet halmoz fel mindennap, melyek közül
mindössze néhány felvételt publikálnak. Egy jól szervezett szerkesztőségben a tekercseket
darabokra vágják, és a negatívokat hatosával zsebekbe helyezik. Egy tekercs negatívjai körülbelül
egy oldalt foglalnak el egy negatív mappában. Egy mappa körülbelül huszonnégy tekercs
képkockáinak ad helyet, egy évben húsz-harminc darab körül mozog az újonnan keletkezett
mappák száma. Az évek során iszonyú mennyiségű mappa tud összegyűlni, amelyek
kereskedelmi értéke nulla, és rengeteg helyet elfoglalnak a szerkesztőség polcain. Azonban
minden fényképésznek és képszerkesztőnek meggyőződése, hogy a képek pótolhatatlan történeti
értékkel bírnak, s ezért egy darabot ki nem dobnának belőlük.
A Hedestads-Kurirent 1922-ben alapították, 1937 óta volt képszerkesztősége. A Kuríren
padlásán több mint ezerkétszáz mappát tároltak időrendi sorrendben. Az 1966 szeptemberében
készült képek négy mappát töltöttek meg.
– Hogy csináljuk? – kérdezte Mikael. – Le kellene ülnöm egy átvilágítóasztalhoz, és jó volna,
ha másolatot készíthetnék az érdekesebb darabokról.
– Tudja, hogyan kell használni egy negatívszkennert?
– Igen, dolgoztam már képekkel, és büszke tulajdonosa vagyok egy Agfa negszkennernek.
Photoshoppal dolgozom.
– Akkor pontosan azt a felszerelést használja, amit mi. Sietősen leültette Mikaelt egy
átvilágítóasztal elé, majd bekapcsolt egy számítógépet és egy szkennert. Megmutatta az
étkezőben a kávéautomatát is. Megállapodtak abban, hogy magára hagyja Mikaelt, aki majd
értesíti, ha végzett, hogy bezárhassa az ajtókat, és aktiválja a riasztóberendezést. Ezek után Maja
Blomberg kellemes szórakozást kívánt és elment.

Mikaelnek hosszú órákba telt átnéznie a mappákat. Abban az időben a Hedestads-Kurirennek

két fényképésze volt. Egyikük, az ominózus napon szolgálatban levő Kurt Nylund – akit Mikael
régről ismert. Kurt Nylund 1966-ban huszonéves volt még. Később Stockholmba költözött, és
elismert fotós lett, először szabadúszóként, később a mariebergi Pressens Bild képügynökségnél
dolgozott. Mikael és Kurt Nylund útjai többször is keresztezték egymást a kilencvenes években,
amikor a Millennium a Pressens Bildtől vásárolt képeket a cikkeihez. Mikael egy sovány, gyér
hajú férfira emlékezett akkoriból. Kurt Nylund a sok sajtófotós által használt, nem túl szemcsés,
nappali fényre beállított filmre fényképezett.
Mikael elővette az ívet a fiatal Nylund képeivel, és az átvilágító-asztalra helyezte, ahol egy
lupé segítségével mindegyik képkockát behatóan megvizsgálta. A negatívolvasáshoz azonban
kell némi rutin, amellyel Mikael sajnos nem rendelkezett. Belátta, hogy nem fogja tudni másképp
megítélni a képek jelentőségét vagy jelentéktelenségét, csak ha beszkenneli őket egytől egyig,
hogy később legyen ideje tanulmányozni őket a számítógép képernyőjén. Ez viszont több órát
vett volna igénybe. Ezért mégis elvégzett egy előzetes szortírozást.
Azzal kezdte, hogy megjelölt minden képet, ami a tartályautóval történt baleset helyszínén
készült. Közben megállapította, hogy Henrik Vanger száznyolcvan képet tartalmazó albuma nem
teljesen komplett. Az a személy, aki lemásolta Vangernek a sorozatot – valószínűleg maga
Nylund –, úgy harminc képet – életleneket vagy egyéb okok miatt rossz minőségűeket
– kihagyott.
Mikael kihúzta a Hedestads-Kuriren gépét a konnektorból és az Alfa szkennert dugta be
helyette, amelyet az iBookjához kapcsolt. Két órájába telt, míg beszkennelte az összes
kiválogatott képet.
Az egyik fotó rögtön felkeltette az érdeklődését. Valamikor 15 óra 10 perc és 15 óra 15 között,
pontosan Harriet eltűnésének időpontjában valaki kinyitotta Harriet szobájának ablakát. Henrik
Vanger hiába próbálta kideríteni, ki volt az. Mikael előtt a képernyőn most hirtelen megjelent
egy fénykép, ami éppen az ablak kinyitásának pillanatában készülhetett. Az ablaknyílásban – igen
homályosan – egy alakot vélt felfedezni. Úgy döntött, eláll a képelemzéstől, míg be nem
szkennelt mindent.
Az elkövetkezendő órákban Mikael a gyermeknapon készült képeket nézegette. Kurt Nylund
hat tekercset kattintott el, összesen valamivel több mint kétszáz kockát – véget nem érő
képáradat kezükben lufit tartó gyerekekről, felnőttekről, utcai nyüzsgésről, a kolbászárusokról, a
felvonulásról, egy helyi művész színpadi szerepléséről és valamilyen díjkiosztóról.
Tökéletesen érdektelennek tűntek ezek a fotók, Mikael mégis úgy döntött, hogy az egész
gyűjteményt beszkenneli. Hat óra alatt kilencven képet másolt be egy mappába a számítógépére.
Maradt munkája másnapra is.
Este kilenc körül felhívta Maja Blomberget, megköszönte a lehetőséget, és hazabuszozott
Hedebybe.
Vasárnap reggel kilenc órakor már ismét az archívumban volt. Az épületnek megint ő volt az
egyetlen látogatója, pünkösd lévén csak kedden jelent meg a legközelebbi lapszám. Az egész
napot szkenneléssel töltötte. Este hatkor már csak negyven fotó volt hátra a gyereknapról. Mikael
megnézte ezeket a negatívokat, s úgy döntött, hogy a tündéri gyerekpofik és egy művész
fellépését ábrázoló közelképek nem érdekesek a munkája szempontjából. Az addig beszkennelt
képeken elsősorban az utcai nyüzsgést és különböző csoportosulásokat kapott lencsevégre a
fotós.
 Mikael pünkösd hétfőjét az új képanyag tanulmányozásával töltötte. Két felfedezést tett. Az
első megdöbbenést okozott. A másodiktól megemelkedett a pulzusa.
Az első felfedezés a Harriet Vanger ablakában megjelenő arc volt. A gép a felvétel közben egy
kissé bemozdult, az ebből adódó életlenség miatt selejtezték ki. A fényképész a templomdombon
állt, és a hidat vette célba. Az épületek alkották a hátteret. Mikael feldarabolta a képet, úgy, hogy
csak a kérdéses ablakrészlettel kelljen dolgoznia, s aztán megkísérelte beállítani a kontrasztot, s
úgy megnövelni az élességet, hogy előálljon a feltételezhető legjobb minőség.
Az eredmény egy szemcsés kép lett minimális szürkeárnyalat-mennyiséggel. A képen
négyszögletű ablak volt látható, az ablakban függöny, egy emberi kar részlete, és egy elmosódott
félhold egy arcból egy kissé beljebb, a szoba belsejében.
Mikael megállapította, hogy az arc nem Harriet Vangerhez tartozik. A lánynak hollófekete haja
volt, ennek a személynek viszont sokkal világosabb volt a hajszíne.
Azt is megállapította, hogy bizonyos sötétebb részek kivehetők az arcon ott, ahol a szemek, az
orr, a száj található, de ebből még lehetetlen volt arcvonásokra következtetni. Arról viszont meg
volt győződve, hogy a képen látható személy egy nő; az arc melletti világos részek lejjebb,
vállmagasságban folytatódtak, mindez egy nő hosszú hajának hullámaira engedett következtetni.
Mikael azt is látni vélte, hogy az illető világos ruhát visel.
Az ablak méreteinek segítségével meg tudta saccolni a személy testmagasságát; egy körülbelül
170 centiméter magas nőről lehetett szó.
Miután oda-vissza kattintgatott a balesetről készült fényképek között, az is egyértelművé vált
számára, hogy a rendelkezésre álló ismertetőjegyek kitűnően ráillettek valakire – a húszéves
Cecilia Vangerre.

Kurt Nylund összesen tizennyolc képet készített a Sundström férfidivat második emeletének
ablakából. Közülük tizenheten szerepelt Harriet Vanger.
Harriet és az osztálytársai éppen akkor értek a Järnvägsgatanra, amikor Kurt Nylund
fényképezni kezdett. Mikael becslése szerint körülbelül öt perc leforgása alatt készült el a
tizennyolc kép. Az első képen Harriet és társai lefelé sétálnak az utcán, a kép középpontja felé. A
második számú képtől a hetedikig egy helyben álltak, és a menetet nézték. Ezután körülbelül hat
méterrel arrébb sétáltak. A legutolsó képen, amelyet valószínűleg egy kisebb szünet után vett fel
a fényképész, már senki nem látható Harriet társaságából.
Mikael, amikor felbontotta a képeket kisebb egységekre, készített egy képsorozatot Harrietről
deréktól felfelé. A sorozaton addig dolgozott, míg elérte a legjobb minőséget eredményező
kontrasztot. A képeket külön mappába tette, kinyitotta a Graphic Converter nevű programot, és
beindította a vetítőfunkciót. A hatás egy szaggatott némafilmre emlékeztetett, ahol minden
kockát két másodpercig láthat az ember.
Harriet megérkezik, oldalkép. Harriet megáll és elnéz az utca másik vége felé. Harriet
elfordítja a fejét. Harriet kinyitja a száját, hogy mondjon valamit a társának. Harriet nevet, a
füléhez nyúl a bal kezével. Harriet mosolyog. Harriet hirtelen meglepettnek tűnik, arca körülbelül
húsz fokkal fordul el balra a kamerától. Harrietnek tágra nyílik a szeme, már nem mosolyog.
Harriet vékony csíkká szorítja össze száját. Harriet a tekintetével merőn néz valamit. Arcáról
leolvasható a… micsoda is… bánat, megrázkódtatás, düh? Harriet lesüti a szemét. Harriet
eltűnik.
Mikael újra és újra levetítette magának a képeket.
A vetítések teljesen egyértelműen megerősítették előzetes feltevését. Valami történt
Hedestadban a Järnvägsgatanon. Harriet meglát valamit – vagy valakit – az utca túloldalán, ami
megdöbbenti. Később megkeresi Henrik Vangert, hogy négyszemközt beszélhessen vele, ez a
beszélgetés nem valósul meg. Harriet ezután nyomtalanul eltűnik.
Valami történt ezen a napon. De a képek ennél többet nem árultak el.

Kedden hajnali két órakor Mikael kávét főzött, és megkent néhány kenyeret, amit a
konyhaasztalnál ülve meg is evett. Valahogy egyszerre érezte magát levertnek és izgatottnak.
Várakozásai ellenére új nyomokra bukkant. Az volt csupán a baj, hogy a felfedezés, bár új
megvilágításba helyezte az eseménysort, egy milliméterrel sem vitt közelebb a rejtély
megoldásához.
Azon törte a fejét, hogy Cecilia Vanger vajon milyen szerepet játszhatott a drámában. Henrik
Vanger korábban kertelés nélkül felvázolta minden érintett aznapi elfoglaltságait, s Ceciliát sem
hagyta ki. Cecilia 1966-ban Uppsalában élt, a szomorú szombat előtt két nappal érkezett meg
Hedebybe. Isabella Vanger egyik vendégszobájában lakott. Cecilia azt állította, hogy távolról
valószínűleg látta Harrietet kora reggel, de nem beszélt vele. Szombaton Cecilia Vanger
beutazott Hedestadba, hogy elintézzen néhány dolgot. Harriettel ott sem találkozott. Egy óra tájt
ért vissza Hedebybe, körülbelül akkor, amikor Kurt Nylund a Järnvägsgatanon készült
képsorozatot csinálta. Cecilia, miután megérkezett, átöltözött, és két óra körül segített
megteríteni az asztalt a közelgő családi vacsorához.
Alibinek elég gyengének tűnt Cecilia aznapi viselt dolgainak leírása. Az időpontok
hozzávetőlegesek voltak, különösen azt követően, hogy visszatért a szigetre, de Henrik Vanger
soha nem talált semmi arra utaló jelet, hogy unokahúga hazudna. Cecilia egyike volt ama kevés
rokonoknak, akiket Henrik Vanger igazán szeretett. Ráadásul Mikael a szeretője lett. Így aztán
elég nehéz volt tárgyilagosnak lenni, mindenesetre nem nagyon tudta elképzelni Ceciliát a
gyilkos szerepében.
Most viszont egy kiselejtezett kép mégis arra engedett következtetni, hogy Cecilia hazudott,
amikor azt állította, hogy soha sem járt Harriet szobájában. Mikael kétségek közt hánykódva
próbált rájönni, mi lehetett ennek az oka. Ha erről hazudtál, akkor vajon még miről?
Mikael összeszedte, mit tud Ceciliáról. Szemében Cecilia alapvetően visszahúzódó ember volt,
nem utolsósorban a múltjának köszönhetően, hiszen egyedül élt, életéből javarészt hiányzott a
szex, és nehezére esett kapcsolatot teremteni másokkal. Távolságtartó nő volt, s amikor elengedte
magát, Mikaelt választotta, egy idegen férfit, akiről tudta, hogy csak ideiglenesen lesz a
közelében. Cecilia ugyan azt mondta neki, hogy azért szakít vele, mert nem viseli el a gondolatot,
hogy Mikael amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnhet az életéből. Mikael feltételezése
szerint azonban épp emiatt mert Cecilia olyan könnyen viszonyt kezdeményezni vele. Mivel
Mikael csak átmenetileg lakott Hedebyben, Ceciliának nem kellett attól tartania, hogy a férfi
drámai változásokat hoz majd életébe. Mikael felsóhajtott. Aztán egy képzeletbeli mozdulattal
félretolta a pszichologizálást.

A második felfedezésre késő éjszaka jutott. A rejtély kulcsa – s erről immár meg volt
győződve – a Mit látott Harriet az utcán? kérdésre adandó válaszban rejlett. Úgy érezte, ezt a
választ soha nem fogja megismerni. Persze feltalálhatott volna egy időgépet, amelynek
segítségével Harriet háta mögül egyenesen odakukucskálhatott volna arra az utcasarokra.
Abban a pillanatban, hogy ez a képzeletbeli megoldás átfutott a fején, hirtelen a homlokára
csapott, és az iBookjához rohant. Oda-klikkelt a homályos järnvägsgatani képsorozathoz, újra
nézegetni kezdte őket és… ott!
Harriet Vanger háta mögött jobbra, körülbelül egy méterre a lánytól, fiatal pár állt, a férfi
csíkos pulóverben, a nő világos dzsekiben. A nő egy fényképezőgépet tartott a kezében. Miután
felnagyította a képet, Mikael megállapította, hogy egy beépített vakus Kodak instamaticról lehet
szó – egy olcsó, egyszerű kameráról, amely kiválóan működött a fényképezéshez nem értő
emberek kezében is.
A nő az álla magasságában tartotta a kamerát. Aztán fölemelte, hogy lefényképezze a
bohócokat. Ez pontosan akkor történt, amikor Harriet arckifejezése úgy megváltozott.
Mikael összehasonlította a fényképezőgép és Harriet tekintetének irányát. A nő szinte pontosan
ugyanarról a részletről készíthetett képet, amit Harriet bámult.
Mikael hirtelen érezte, ahogy felerősödik a szívdobogása. Hátradőlt a lócán, és inge
mellényzsebéből elővette a cigarettás csomagot. Valaki készített egy képet. De hogyan lesz képes
beazonosítani ezt a nőt? Hogyan fogja megszerezni a képet? Előhívták egyáltalán azt a tekercset,
s ha igen, megvan-e még ez a kép valahol?
Mikael kinyitotta azt a mappát, amelybe a Kurt Nylund ünnepi sokadalomról készült képeit
tette. A következő órát azzal töltötte, hogy felnagyított minden egyes képet, és
négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre átvizsgálta őket. Csak az utolsó fotón talált rá ismét a
párra. Kurt Nylund akkor éppen egy másik bohócról készített képet. A bohóc lufikat tartott a
kezében, és örök vigyorral arcán pózolt a fényképész lencséje előtt. A kép már a sportpálya
bejárata előtt készült, valószínűleg két óra után. Nylundot ezt követően értesítették a tartályautó
balesetéről, ezért ezen a ponton megszakad az ünnepségről szóló képriport.
A nőből szinte semmi nem látszott ezen az utolsó képen, a csíkos pulóveres férfi profilja
azonban tisztán kivehető volt. A férfi kulcsokat tart a kezében, előrehajol, hogy kinyisson egy
kocsiajtót. A fényképész persze az előtérben álló bohócra fókuszált, így a kép többi része egy
kissé elmosódott. A rendszámtábla félig takarásba került, de jól látszott az elején az AC3.
A hatvanas évek rendszámtáblái a megyéket jelölő betűkombinációval kezdődtek. Mikael már
kisfiú korában megtanulta beazonosítani, melyik megyében regisztrálták az éppen szeme elé
kerülő autót. Az AC Västerbotten jelölése volt.
Aztán Mikael meglátott valami mást is. A kocsi hátsó ablakán felfedezett egy matricát.
Rázoomolt, de a matricán levő szövegből mindössze egy homályos plecsni lett. Inkább kivágta a
matricát, hogy a kontraszt és az élesség beállításával kísérletezzen. Ezzel elment egy kis idő.
Még mindig nem bírta elolvasni a szöveget, de megpróbálta a látható formák segítségével
kikövetkeztetni, milyen betűkről lehet szó. Sok betű megtévesztően hasonlított egymásra. Egy O-
t könnyen felcserélhetett az ember egy D-vel, egy B-t egy E-vel és más betűkkel. Miután hosszú
ideig sakkozott így, papírra vetette a lehetőségeket, s végül a következő érthetetlen szöveget
sikerült előállítania:

R JÖ AF LD G ZÓ Ü EM

Olyan intenzíven bámulta a betűsort, hogy könnybe lábadt a szeme. Aztán egyszerre megjelent
előtte a szöveg. NORSJÖ FAFELDOLGOZÓ ÜZEM. Az üzem szó után további apró jelek álltak a
matricán, de ezeket végképp lehetetlen volt elolvasni, feltehetően egy telefonszámot takartak.
TIZENHETEDIK FEJEZET
 Június 11., szerda – június 14., szombat
A kirakós harmadik darabkájának megtalálását Mikael egy váratlan segítségnek köszönhette.
Miután keményen végigdolgozta az éjszakát a fényképekkel, másnap délutánig mély álomba
merült. Tompa fejfájással ébredt, lezuhanyozott, aztán felsétált Susanne Híd presszójába, hogy
megreggelizzen. Nehezen bírta összeszedni a gondolatait. Fel kellett volna keresnie Henrik
Vangert, hogy beszámoljon a felfedezéséről, ehelyett azonban Cecilia házához ment. Meg akarta
tőle kérdezni, mit csinált Harriet szobájában, és miért tagadta le, hogy ott járt. Bekopogtatott, de
senki nem nyitott ajtót.
Már éppen indulni készült, amikor meghallott egy hangot a közelből.
– Nincs itthon a kurvája.
Gollam volt az. Ő mászott elő a barlangjából. Magas férfi volt, majdnem kétméteres, de a kor
annyira meghajlította a hátát, hogy a szeme egy szintre került Mikaelével. Bőrét sötét májfoltok
tarkították. Pizsamát viselt, fölötte egy barna háziköntöst. Egy botra támaszkodott. Úgy nézett ki,
mint a hollywoodi filmek gonosz öregembere.
– Mit mondott?
– Azt mondtam, hogy nincs itthon a kurvája.
Mikael olyan közel ment Harald Vangerhez, hogy az orruk majdnem összeért.
– A saját lányáról beszél, maga rohadt zsivány.
– Nem én lopózom ide éjszakánként – felelte Harald Vanger, és mosolyra húzta fogatlan száját.
Rossz szagot árasztott. Mikael kikerülte, és folytatta útját anélkül, hogy visszafordult volna.
Felment Henrik Vangerhez. A dolgozószobájában találta.
– Épp az imént találkoztam a bátyjával – mondta Mikael rosszul leplezett dühvel.
– Haralddal? Nahát, előmerészkedett? Évente egyszer ez is megesik.
– Cecilia ajtaján kopogtattam, amikor felbukkant. Azt mondta, idézet eleje: nincs itthon a
kurva, idézet vége.
– Ez Haraldra vall – felelte Henrik Vanger a legnagyobb nyugalommal hangjában.
– Kurvának nevezte a saját lányát.
– Annak nevezi már jó pár éve. Ezért nem beszélnek egymással.
– De miért?
– Cecilia huszonegy éves korában veszítette el a szüzességét. Itt történt Hedestadban, egy nyári
liasonját követően, a Harriet eltűnése utáni évben.
– És aztán?
– A férfit, akibe szerelmes volt, Peter Samuelsonnak hívták, és a Vanger-vállalatok gazdasági
szaktanácsadója volt. Okos fiú. Most az ABB-nél van. Az a fajta, akit büszkén fogadtam volna
vejemül, persze, ha Cecilia a lányom lenne. Egyetlenegy dolog nem stimmelt nála.
– Csak nem az, amire gondolok?!
– Harald méretet vett a fejéről, vagyis hogy megvizsgálta a családfáját, vagy valami hasonlót
tett, és persze kiderítette, hogy a fiú negyed vérig zsidó származású.
– Uram teremtőm!
– Ettől a felfedezésétől kezdve hívja kurvának Ceciliát.
– De tudott arról is, hogy én és Cecilia…
– Erről minden valószínűség szerint az egész falu tudomást szerzett már, talán Isabella az
egyetlen kivétel, mivelhogy akinek van egy csöpp esze, az jobban teszi, ha semmit nem mesél el
neki. Harald viszont egészen biztosan szemmel követte minden lépésedet.
Mikael ostoba képet vágva leült.
– Azt akarja mondani, hogy mindenki tudja…
 – Naná.
– És maga nem veszi rossz néven?
– Mikael, drága barátom, ez aztán végképp nem rám tartozik.
– Hol van Cecilia?
– Vége a tanévnek, úgyhogy Cecilia múlt szombaton elrepült Londonba a húgához, aztán meg
vakációzni fog valahol… mm, azt hiszem, tán Floridában. Egy-két hónap múlva jön vissza.
Mikael ettől még butábban érezte magát.
– Nagyjából lezártuk a kapcsolatunkat.
– Értem, de ehhez nekem tényleg semmi közöm. Hogy halad a munka?
Mikael kávét töltött Henrik termoszából. Az öregre nézett.
– Új dolgokra bukkantam. Azt hiszem, szükségem lenne egy autóra. Kölcsönbe.

Mikael részletes beszámolót tartott a felfedezéseiről, következtetéseiről. Kivette iBookját a

válltáskából, és lejátszotta a Harriet järnvägsgatani színeváltozását bemutató képsorozatot.
Megmutatta azt is, hogyan találta meg a nézelődő párt a fényképezőgéppel, az autójukat a Norsjö
Fafeldolgozó Üzem matricájával. Ahogy jelentése végére ért, Henrik Vanger megkérte, hadd
nézze meg újra a képsorozatot. Mikael ismét levetítette neki.
Amikor Henrik Vanger felnézett a számítógép képernyőjéről, olyan szürke volt az arca, hogy
Mikael rémülten a vállára tette a kezét. Henrik Vanger hárítóan legyintett. Egy darabig néma
csöndben ült.
– Mikael, isten az atyám, te megtetted, amiről már azt hittem, hogy teljességgel lehetetlen. Ez
valami egészen új dolog. Mi a következő lépés?
– Meg kell keresnem azt a képet, ha egyáltalán létezik még valahol.
Mikael az ablakban látott arcról egy szót sem ejtett, mint ahogy a Ceciliával kapcsolatos
gyanúját sem említette. Ez persze elég távol állt attól, ami egy tárgyilagos magándetektívtől
elvárható.

Amikor Mikael újra kint volt a szabadban, Harald Vanger már eltűnt az útról, valószínűleg
visszabújt a barlangjába. Ahogy Mikael befordult a sarkon, észrevette, hogy a házához vezető kis
hídszerű építményen ül valaki. Az illető háttal volt neki, és egy újságot olvasott. Egy pillanat
töredékéig arra gondolt, biztosan Cecilia Vanger az, de aztán látta, hogy a hídon egy sötét hajú
lány ül. Amint közelebb ért hozzá, azonnal felismerte.
– Szia, apa – köszönt neki Pernilla Abrahamsson. Mikael szorosan átölelte a lányát.
– Te meg honnan a csudából kerültél elő?
– Otthonról, természetesen. Skellefteåba megyek, ma éjszaka itt aludnék nálad.
– Hogyan találtál ide?
– Hát úgy, hogy a mama tudta, hol vagy. Aztán meg érdeklődtem abban a fenti kávézóban,
hogy melyik házban laksz. Ideirányított a tulajnő. Nem zavarok?
– Dehogy zavarsz! Gyere be! Szólhattál volna korábban, hogy vehessek valami finomat.
– Hirtelen jött az ötlet. Szerettem volna gratulálni a szabadulásodhoz, de soha nem telefonálsz.
– Bocsáss meg…
– Semmi vész. Mama mesélt róla, mennyire le tudnak foglalni a gondolataid.
– Ilyeneket mesél rólam a mamád?
– Hát efféléket. De rá se ránts! Én attól még nagyon szeretlek.
– Én is szeretlek téged, de tudod, hogy…
– Tudom. Azt hiszem, elég felnőtt vagyok már ehhez.
 Mikael teát főzött, piskótát tett az asztalra. Elnézte a lányát, akinek közelgett a tizenhetedik
születésnapja. Egy majdnem felnőtt nő jött hozzá látogatóba. Tényleg nem kezelheti úgy, mint
egy gyereket.
– Szóval? Milyen volt?
– Micsoda?
– A börtön.
Mikael felnevetett.
– Hinnél nekem, ha elmesélném, hogy olyan volt, mint egy fizetett szabadság? Volt időm
átgondolni dolgokat, és még írhattam is.
– Hát persze. Szerintem nem lehet túl nagy a különbség egy börtön és egy kolostor között. Az
emberek pedig mindig is azért vonultak kolostorba, hogy ott elmélkedjenek és fejlődjenek.
– Ühm, vehetjük így is. Őszintén remélem, hogy nem ért semmi kellemetlenség, amiért az
apádból börtöntöltelék lett.
– Egyáltalán nem. Büszke vagyok rád. Egy alkalmat sem szalasztok el, hogy el ne dicsekedjem
veled másoknak. Mindenkinek elmondom, hogy azért ültettek le, mert hittél valamiben.
– Hittem valamiben?
– Láttam Erika Bergert a tévében.
Mikael elsápadt. Eszébe se jutott a lánya, amikor Erika kidolgozta a stratégiát. Pernilla nyilván
azt hitte, hogy az apja ártatlan, mint a ma született bárány.
– Pernilla, tudnod kell, hogy nem vagyok ártatlan. Sajnos nem tudjuk alaposan megbeszélni,
hogy mi történt, de az a lényeg, hogy nem tévesen ítéltek el. A bíróság aszerint döntött, amit
megtudott a per során.
– Igen, de te nem álltál elő a saját verzióddal.
– Mert nem tudom bebizonyítani. Óriási baklövést követtem el, ezért kellett börtönbe mennem.
– Jó. Akkor válaszolj a kérdésemre: ez a Wennerström most szemétláda vagy nem?
– Egyike a legmocskosabb szemétládáknak, akikkel valaha dolgom akadt.
– Rendben. Nekem ennyi bőven elég. Tessék, itt egy ajándék! Neked. A lány előszedett egy
csomagot a táskájából. Mikael kibontotta.
Egy cédé volt a Eurhytmics legjobb dalainak válogatásával. Pernilla emlékezett rá, hogy apja
régi kedvence volt az együttes. Mikael megölelte lányát, majd betette a lemezt iBookjába, s
hallgatni kezdték együtt a Sweet dreamst.
– Mi dolgod neked Skellefteåban? – kérdezte aztán Mikael.
– Egy nyári bibliaiskolába megyek. Az Élet Fénye, ez a gyülekezetünk neve – felelte Pernilla,
mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.
Mikael érezte, ahogy tarkóján feláll a szőr.
Rádöbbent, hogy a lánya és Harriet mennyire hasonlítanak egymásra. Pernilla is pont tizenhat
éves volt, mint az eltűnésekor Harriet. Mindkettejük életéből nagyrészt távol maradt az apa.
Mindkettejüket hatalmába kerítette a vallásos rajongás, és furcsa szektákhoz csatlakoztak;
Harriet a helyi pünkösdistákhoz, Pernilla valami bárgyú helyi kinövéshez, amelynek igencsak
hasonlított a neve egy másik hajtáséhoz, az Élet Szavához.
Mikael nem igazán tudta, hogyan kezelje gyermeke új keletű érdeklődését a vallás iránt. Félt
tőle, hogy belegyalogol lánya érzéseibe. Nem szívese szólt bele Pernilla döntéseibe. Ám szó se
róla, az Élet Fénye az egyik legkiválóbb példája volt azoknak a gyülekezeteknek, melyekről ő és
Erika bármikor örömmel közreadott volna valamilyen élcelődő riportot a Millenniumban. Végül
úgy döntött, hogy inkább Pernilla anyjával fogja megtárgyalni a kérdést.
Aznap éjszaka Pernilla aludt a hálókamrában, apja meg a konyhai lócán nyúlt el Mikael merev
nyakkal és sajgó izomfájdalommal ébredt. Pernilla be volt sózva az előtte álló utazástól. Mikael
gyorsan összeütött maguknak egy reggelit, aztán elkísérte lányát a vasútállomásra. Maradt még
egy kis idejük indulás előtt, úgyhogy vettek egy kávét a Pressbyrån kioszkjában, s a peronon
leültek beszélgetni egy padra. Közvetlenül a vonat érkezése előtt Pernilla hirtelen ezzel állt elő:
– Te nem örülsz annak, hogy Skellefteåba utazom…
Mikael nem tudta, mit válaszoljon.
– Nem baj, apa. Ugye, te nem vagy keresztény?
– Nem, az biztos, hogy nem vagyok jó keresztény.
– És nem hiszel Istenben?
– Nem, nem hiszek. De tisztelem a hitedet. Minden embernek szüksége van rá, hogy higgyen
valamiben.
Amikor megállt a vonat az állomáson, hosszan megölelték egymást, aztán Pernillának fel
kellett szállnia. A kocsi ajtajából még visszafordult.
– Apa, nem akarlak térítgetni. Tőlem abban hiszel, amiben akarsz. Én mindig szeretni foglak.
De nagyon jól teszed, ha folytatod a Biblia a tanulmányozását.
– Mii?
– Láttam a faladon az idézeteket – felelte Pernilla. – Csak azt nem értem, miért pont ezeket a
komor, neurotikus helyeket választottad? Puszi. Szia!
Azután intett még egyet, majd eltűnt a kocsi belsejében. Mikael elképedve állt a peronon, s
nézte, ahogy a vonat kigördül az állomásról észak felé. Csak akkor értette meg a maga
teljességében Pernilla megjegyzését, miután a szerelvény eltűnt a kanyarban. Jeges érzés lepte
meg a mellkasában.

Sietős léptekkel hagyta el az állomás épületét. Az órájára nézett: negyven perc volt még a
hedebyi busz indulásáig. Ilyen hosszú várakozást most nem bírt volna elviselni. Átkocogott a tér
másik oldalára a taxiállomásra, és meg is találta régi Husseinjét azzal az északsvéd
nyelvjárásával.
Tíz perccel később már ki is fizette a fuvart, és azonnal a dolgozószobájába ment. A lap ott
lógott az íróasztala fölé kiragasztva.
Magda-32016
Sara-32109
RJ-30112
RL-32027
Mari-32018
Körülnézett a szobában. Aztán rájött, hol találhat a leghamarabb egy Bibliát. A lapot magával
vitte. Megkereste a kulcsokat – egy tálkában tartotta őket az ablakban –, s aztán futva nekieredt.
Gottfried házához igyekezett. Remegő kézzel emelte le Harriet Bibliáját a polcról.
Mert Harriet nem telefonszámokat rótt a naplójába. A számok Mózes „A léviták egyházi
szolgálatáról”, a törvényekről és a bűnök büntetéséről szóló harmadik könyvének a részeire és
azok megfelelő szakaszaira vonatkoztak.

(Magda) Mózes harmadik könyve, 20. rész, 16. szakasz: „Ha valamely asszony akármely
baromhoz járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az asszonyt, mind a barmot; halállal
lakoljanak; vérök rajtok.”

(Sara) Mózes harmadik könyve, 21. rész, 9. szakasz: „Hogyha valamely papnak leánya
vetemedik paráznaságra, megszentségteleníti az ő atyját, azért tűzzel égettessék meg.”
 (RJ) Mózes harmadik könyve, 1. rész, 12. szakasz:
„Azután vagdalja el azt tagjaira, a fejével és kövérjével együtt, a pap pedig rakja azokat a
fára, mely az oltáron levő tűzön van.”

(RL) Mózes harmadik könyve, 20. rész, 27. szakasz: „És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző
vagy jövendőmondó lesz közöttök, halállal lakoljanak; kővel kövezzétek azokat agyon; vérök
rajtok.”

(Mari) Mózes harmadik könyve, 20. rész, 18. szakasz: „És ha valaki havi bajos asszonnyal hál,
és felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és az asszony is felfedi az ő vérének forrását:
mindketten irtassanak ki az ő népökből.”

Mikael kiment a ház elé, és leült a verandán. Nem fért hozzá kétség, a számok, amelyeket
Harriet a telefonkönyvébe felírt, ezekre a helyekre vonatkoztak. Minden egyes idézet gondosan
alá volt húzva Harriet Bibliájában. Mikael cigarettára gyújtott, és a közelben hangicsáló
madarakat hallgatta.
Megfejtette a számok titkát. De a nevek még hátravoltak. Magda, Sara, Mari, RJ és RL.
Agya hirtelen, ösztönös ugrással előállt egy ötlettel. Mikael úgy érezte, mintha egy szakadék
szélén egyensúlyozna. Egyszerre visszaemlékezett a megégetett hedestadi áldozatra, akiről
Gustaf Morell főfelügyelő mesélt – ez volt a Rebecka-ügy valamikor a negyvenes évek végén. A
lányt megerőszakolták, és úgy ölték meg, hogy fejét izzó szénen megégették. „Azután vagdalja el
azt tagjaira, a fejével és kövérjével együtt, a pap pedig rakja azokat a fára, mely az oltáron levő
tűzön van.” Rebecka. RJ. Mi volt vajon a vezetékneve?
Te jó ég, mibe keveredhetett Harriet?

Henrik Vanger egyik percről a másikra nagyon vacakul érezte magát, és már ágyban volt,
amikor Mikael bekopogtatott nála aznap délután. Anna azért beengedte a férfit, mindössze arra
kérte, várjon pár percet, aztán bemehet az öreghez.
– Nyári megfázás – magyarázta Henrik csöpögő orral. – Mit akarsz?
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Igen?
– Maga hallott arról a gyilkosságról, ami valamikor a negyvenes években történt itt
Hedestadban? Egy Rebecka nevű lány volt az áldozat, úgy gyilkolták meg, hogy a fejénél fogva
bedugták egy kemencébe.
– Rebecka Jacobsson – vágta rá Henrik. – Soha nem felejtem el ezt a nevet. De már évek óta
nem hallottam senkitől
– Ezek szerint tud a gyilkosságról.
– Részletekbe menően. Rebecka Jacobsson huszonhárom vagy huszonnégy éves volt, amikor
megölték. Azt hiszem… igen, 1949-ben történt. Hihetetlenül komoly nyomozást folytattak az
ügyben, nekem is volt benne némi szerepem.
– Magának? – szakadt ki a meglepődött Mikaelből.
– Bizony. Rebecka Jacobsson a Vanger-konszern alkalmazásában állt, irodista volt. Népszerű
kislány volt, roppant csinos teremtés. De miért érdekel az eset?
Mikael hirtelen nem tudta, mit mondjon. Felállt és odament az ablakhoz.
– Nem tudom. Henrik, lehet, hogy találtam valamit, de először át kell gondolnom ezt az
egészet.
– Arra célzol, hogy van valami összefüggés Harriet és Rebecka között? De hát… közben több
mint tizenhét év telt el.
– Hadd törjem ezen a fejemet egy kicsit. Holnap megint átugrom, ha már jobban lesz.

Mikael nem találkozott Henrikkel a rákövetkező napon. Éjjeli egykor még a konyhaasztalnál
ült és Harriet Bibliáját olvasta, amikor meghallotta, amint egy jármű nagy sebességgel áthajt a
hídon. Kikukkantott az ablakon. A sötétben meglátta egy mentőautó villogó kék fényeit.
Balsejtelmekkel telve rohant ki a házból és követte a mentőkocsit. Az Henrik Vanger háza előtt
állt meg. A házban égtek a földszinti lámpák, és Mikael tudta, hogy valami történt. Felrohant a
bejárati lépcsőn. Az előszobában összetalálkozott a kétségbeesett Annával.
– A szíve – mondta a nő. – Nem sokkal ezelőtt ébresztett fel. Mellkasi fájdalmakra
panaszkodott. Aztán összeesett.
Mikael átkarolta a hűséges házvezetőnőt, s ott maradt vele, miközben a mentősök a hordágyon
kivitték az élettelennek tűnő Henrik Vangert. A menetet a láthatóan felzaklatott Martin Vanger
zárta. Már ágyban volt, amikor Anna riasztotta; papucsban jött át, mezítláb. Kurtán odaköszönt
Mikaelnek, aztán Annához fordult.
– Bemegyek vele a kórházba. Maga telefonáljon Birgernek és Ceciliának! – szólt az utasítás.
– És értesítse Dirch Frodét is!
– Én átmehetek Frodéhoz – ajánlkozott Mikael. Anna hálásan bólintott.
Éjfél után kopogtatni valakinek az ajtaján, gyakran jelent rossz híreket, gondolta Mikael,
ahogy megérintette ujjával Dirch Frode csengőgombját. Percek teltek el, Dirch Frode álmos
szemekkel nyitott ajtót.
– Rossz hírt hozok. Henrik Vangert az imént kórházba szállították. Úgy néz ki, szívrohama
volt. Martin kért meg, hogy közöljem önnel.
– Jézusmária! – szólalt meg Dirch Frode. Az órájára pillantott. – Péntek van, 13-a – folyatta
rejtélyes, de kérlelhetetlen logikával. Arcán zavarodottság tükröződött.

Mikael hajnali háromra ért haza. Egy darabig tétovázott, végül úgy döntött, hogy Erikát majd
később hívja fel. Másnap reggel tízkor, miután gyors telefonbeszélgetést folytatott Dirch
Frodéval, amiből megtudta, hogy Henrik Vanger életben van, feltárcsázta Erika számát, és
tájékoztatta őt a történtekről. Elmondta neki, hogy a Millennium újdonsült tulajdonostársát
szívrohammal szállították kórházba. A hír nem meglepő módon nagy szomorúságot és
aggodalmat váltott ki a vonal másik végén.

Mikael a Henrik Vanger állapotát illető további hírekről csak késő este értesült, amikor Dirch
Frode átment hozzá látogatóba.
Életben van, de nincs túl jól. Komoly infarktusa volt, és van valami fertőzése.
– Maga találkozott vele?
– Nem. Az intenzív osztályon fekszik. Martin és Birger vannak mellette.
– Milyenek a kilátások?
Dirch Frode ide-oda ingatta kézfejét.
– Túlélte a szívinfarktust. Ez mindig jót jelent. És Henrik amúgy is nagyon jó kondícióban van
a korához képest. De kétségtelenül öreg már. Nem tehetünk mást, minthogy várunk és
reménykedünk.
Kis ideig csöndben ültek, elméláztak az élet törékenységén. Mikael kávét töltött maguknak.
Dirch Frode csüggedt képet vágott.
– Muszáj feltennem néhány kérdést a jövőt illetően – szólalt meg Mikael.
Frode felemelte fejét, és Mikaelre nézett.
 – A maga alkalmazásának feltételeiben semmi nem változik. Ezeket az egy éven keresztül
érvényes szerződésben rögzítettük, ez továbbra is érvényes, függetlenül attól, hogy Henrik
életben marad-e vagy sem. Emiatt ne aggódjon.
– Egyáltalán nem aggódom, és nem is erre gondoltam. Az a kérdés, hogy kinek jelentsek az ő
távollétében.
Dirch Frode felsóhajtott.
– Mikael, maga legalább annyira tisztában van vele, mint én, hogy ez az egész Harrietről szóló
história valójában érdekes időtöltés Henrik számára.
– Ne beszéljen így róla.
– Hogy érti?
– Új nyomokra bukkantam – mondta Mikael. – Bizonyos elemeiről éppen tegnap tájékoztattam
Henriket. Tartok tőle, hogy az elmondottaknak köze lehet a szívrohamához.
Dirch Frode csodálkozó tekintettel bámult Mikaelre.
– Ugye, viccel?!
Mikael a fejét rázta.
– Dirch, az elmúlt napokban több anyagot sikerült előbányásznom Harriet eltűnésével
kapcsolatban, mint a hivatalos nyomozás összesített erőinek minimum harmincöt év alatt. Nekem
most az a gondom, hogy sosem tisztáztuk, kinek jelentsek Henrik távollétében.
– Nekem elmondhatja.
– Rendben… mert… muszáj valahogy folytatnom a kutatást… Van egy kis ideje?
Mikael előadta új felfedezéseit. Igyekezett olyan tisztán és érthetően felvázolni a helyzetet,
amennyire csak tudta. Bemutatta a järnvägsgatani képsorozatot, és elmondta elméletét. Ezután
elmagyarázta, hogyan oldotta meg a telefonkönyv rejtélyét a lánya segítségével. Végezetül
ismertette az 1949-es brutális Rebecka Jacobsson-gyilkosságot.
Egyetlen részletet tartott meg magának: Cecilia Vanger Harriet ablakában feltűnő arcát. Még
mindig abban reménykedett, hogy lesz alkalma beszélni a nővel, mielőtt rá terelné a gyanút
mások előtt.
Dirch Frode gondterhelten a homlokát ráncolta.
– Azt akarja mondani, hogy Rebecka meggyilkolása összefügg Harriet eltűnésével?
– Ezt nem tudhatom. Elég valószerűtlennek tűnik. Ugyanakkor nem elhanyagolható az a tény,
hogy Harriet telefonregiszterében szerepel az RJ monogram, mellette pedig az égő áldozatokról
szóló törvényrészlet. Rebecka Jacobssont halálra égették. A Vanger családhoz egyértelműen köze
volt – a Vanger-konszernnél dolgozott.
– És mivel magyarázná mindezt?
– Még nem tudom. De szeretném folytatni a kutatást. Magára úgy tekintek mint Henrik
képviselőjére. Maga dönthetne Henrik helyett.
– Talán értesítenünk kellene a rendőrséget.
– Nem. Legalábbis Henrik engedélye nélkül nem tenném. Rebecka esete rég elévült már, a
nyomozást lezárták. Nem fognak új nyomozást indítani egy ötvennégy évvel ezelőtt történt
gyilkosság ügyében.
– Világos. Akkor tehát mit javasol?
Mikael felkelt ülőhelyéről, és került egyet a konyhában.
– Először is szeretnék a nyomába eredni annak a fényképnek. Ha megláthatnánk, mit nézett
akkor Harriet… úgy sejtem, az a kulcsa lehet az egész eseménysornak. Másodszor: szükségem
van egy autóra, hogy elmehessek Norsjőbe ezen a nyomon. És harmadszor: ki akarom deríteni,
mi áll a bibliaidézetek hátterében. Az egyik idézetet már sikerül összekapcsolnunk egy förtelmes
gyilkossággal. Négy még hátra van. Az utánajáráshoz igazából… segítségre volna szükségem.
 – Milyen jellegű segítségre?
– Kellene mellém egy segédkutató, egy asszisztens, aki végigrágja magát az archivált
sajtóanyagon, hogy megtalálja Magdát, Sarát és a másik két nevet. Már ha tényleg úgy van,
ahogy gondolom, és Rebecka nem az egyetlen áldozat.
– Arra gondol, hogy avassunk be valakit…
– Ezzel a felfedezéssel egyszerre iszonyú sok kutatómunka szakadt rám. Ha egy aktív
nyomozásban közreműködő rendőr lennék, úgy osztanám be az időmet és a lehetőségeimet, hogy
másokat bíznék meg ezzel a babramunkával. Egy profira van szükség, aki ért a levéltári
kutatáshoz, ugyanakkor megbízható.
– Értem… Ismerek egy nagyon rátermett illetőt. Magát is ő világította át – szaladt ki Frode
száján, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond.

– Kicsoda? És mit csinált velem? – kérdezte Mikael Blomkvist éles hangon.

Dirch Frode azonnal rájött, hogy kimondott valamit, amiről jobb lett volna hallgatnia. Hiába,
öregszem, gondolta magában.
– Csak hangosan gondolkodtam. Nem érdekes – próbálta elütni a dolgot.
– Maga átvilágíttatott engem?
– Nincs ebben semmi különös, Mikael. Alkalmazni akartuk magát, és ahhoz először meg
kellett vizsgálnunk, kiféle-miféle.
– Aha, szóval ezért tudja mindig Henrik Vanger, hogy hányadán áll velem. Milyen alapos
vizsgálat volt?
– Elég alapos.
– Volt benne szó a Millenniummal kapcsolatos gondokról?
Dirch Frode felvonta vállát.
– Igencsak központi kérdésnek számított azokban a hetekben.
Mikael rágyújtott. Aznap már az ötödik cigarettája volt. Be kellett ismernie, hogy rászokott a
dohányzásra.
– Írásbeli jelentésnek készült?
– Mikael, nem érdemes ezen lovagolnia.
– El akarom olvasni azt a jelentést.
– De kedves Mikael, ne vegye már úgy a szívére! Az csak természetes, hogy a körmére
akartunk nézni, mielőtt felvettük erre a munkára.
– El akarom olvasni a jelentést – ismételte meg Mikael.
– Erre csak Henrik adhat engedélyt.
– Igazán? Akkor hadd fogalmazzak másképpen: egy órán belül legyen a kezemben az a
jelentés, máskülönben azonnal felmondok, és már az esti vonattal hazautazom Stockholmba! Hol
van az anyag?
Dirch Frode és Mikael Blomkvist néhány másodpercig farkasszemet néztek. Aztán Dirch Frode
nagyot sóhajtott, és lesütött szemmel így szólt:
– Odahaza, a dolgozószobámban.

A Harriet Vanger-eset kétségtelenül Mikael életének legbizarrabb története volt. Az eltelt év,
jószerével teljes egészében, attól a pillanattól kezdve, hogy megjelentette a Hans-
ErikWennerströmről szóló cikkét, mint egy őrült hullámvasút száguldott előre – helyesebben
időnként kapaszkodott, máskor zuhant lefelé, teret adva a szabadesés törvényeinek. És a java még
hátralehetett…
Dirch Frode ugyan nem adta fel a kibúvók keresését, de reggel hatkor végül Mikael a kezébe
vehette Lisbeth Salander róla készített jelentését. Maga a jelentés több mint nyolcvan oldalból
állt, ezt egészítette ki a mintegy százoldalnyi cikkekről, bizonyítványokról és Mikael életének
más fontos dokumentumairól készült másolatköteg.
Fura érzés volt elolvasnia saját magáról ezt a leginkább önéletrajzi és titkosszolgálati jelentés
keverékére emlékeztető írást. Mikael időről időre megdöbbenten eszmélt rá a jelentés
precizitására. Lisbeth Salander olyan részleteket ásott elő, amelyekről ő maga is azt hitte, hogy
rég feledésbe merültek már. Salander utánanézett például egy fiatalkori szerelmének. A nő annak
idején lánglelkű szindikalista volt, ma hivatásos politikus. Ki a fenétől tudhatta meg? A kutató
rátalált volt rockbandájára is, a Bootstrapre, amelyre már aligha emlékezett élő ember ezen a
földön. Ezenkívül átvilágította a pénzügyi helyzetét, mindent tudott erről is az utolsó fityingig.
Hogy a francba csinálta?
Újságíró lévén Mikael számtalan éven át foglalkozott információszerzéssel különféle
személyekről, így aztán nem volt nehéz szakmailag megítélnie a kezében tartott munkát. Lisbeth
Salander minden kétséget kizáróan eszméletlenül jó kutató lehetett. Mikael azt nem hitte volna,
hogy hasonlóan kiváló jelentést tudna készíteni egy számára teljesen ismeretlen személyről.
Mikael számára az is világossá vált, hogy semmi szükség nem volt eltitkolniuk a viszonyukat
Erikával Henrik Vanger előtt; az öreg az alapos tájékoztatásnak köszönhetően kezdettől fogva
tudott sokéves kapcsolatukról. Lisbeth Salander ezenkívül félelmetesen precízen ítélte meg a
Millennium helyzetét; Henrik Vanger pontosan tudta, milyen rosszul áll a szénájuk, amikor
kapcsolatba lépett Erikával és felajánlotta, hogy résztulajdonosként besegít. Vajon mire megy ki
valójában a Henrik által folytatott játszma?
A Wennerström-ügyet csak vázlatosan említi az anyag, de az kiderül, hogy Salander a
közönség soraiban ülve részt vett a tárgyalások némelyikén. Lisbeth Salander bizonyos
kérdéseket is feltett Mikael érthetetlen viselkedésével kapcsolatban, amikor az újságíró nem volt
hajlandó nyilatkozatot tenni a bíróság előtt. Okos lány, az már biztos, akárki legyen is.
A következő pillanatban Mikael nem hitt a szemének. Lisbeth Salander majdnem szó szerint
idézte azt a sajtóközleményt, amit Erika bocsátott közre, miután ő lelépett felelős kiadói
posztjáról. Csakhogy az idézetben Salander az ő- Mikael – saját kezűleg megfogalmazott eredeti
változatát használta, nem az Erika által nyilvánosságra hozott verziót! Mikael ismét a jelentés
keltezésére pillantott. Három nappal korábban készült, minthogy Mikael Blomkvist a kezébe
kapta volna a bírósági végzést. Az lehetetlen.
Azon a napon a sajtóközlemény egyetlenegy helyen volt elérhető az egész világon. Mikael
privát számítógépén – az iBookjában, még csak nem is a szerkesztőségi gépén. A szöveget
egyszer sem nyomtatta ki. Erikának sem volt másolata róla, ha futólag megvitatták is, mi álljon
benne.
Mikael lassú mozdulattal leengedte Lisbeth Salander jelentését az asztalra. Szilárd
elhatározása volt, hogy nem gyújt rá több cigarettára. Inkább felöltötte széldzsekijét, és kilépett a
világos júniusi éjszakába, Szent Iván-éj előtt egy héttel. Végigsétált a parton a szorosig, elhaladt
Cecilia Vanger telke előtt, és a Martin Vanger villája alatt kikötött proccos jacht mellett. Lassan,
maga elé bámulva bandukolt. Aztán leült egy kőre, s elnézett a hedestadi kanyarulatnál álló
világítótornyok felé. Egyetlen magyarázat létezett.
Maga bent járt a számítógépemben, Salander kisasszony, szólalt meg Mikael fennhangon.
Maga egy aljas hacker.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 Június 18., szerda
Lisbeth Salander álomtalan alvásból riadt fel. Enyhe rosszullét kerülgette. Nem kellett hozzá
elfordítania a fejét, hogy megtudja, Mimmi már elment dolgozni. Az illata azonban továbbra is
ott lebegett a zárt ablakú hálószoba levegőjében. Lisbeth túl sok sört ivott a Kvarnen-ben az Evil
Fingers keddi összejövetelén. Mimmi nem sokkal zárás előtt érkezett, aztán hazakísérte, és még
ágyba is bújt vele.
Mimmitől eltérően Lisbeth Salander sosem tartotta magát leszbikusnak. Nem töltötte azzal az
időt, hogy kitalálja, vajon hetero-e vagy homo, vagy esetleg biszexuális. Általában véve magasról
tett az ilyen címkékre. Szerinte senkinek semmi köze nem volt ahhoz, hogy kivel töltötte az
éjszakát. Ha mégis választania kellett volna szexuális orientáltságot, akkor a fiúkra szavaz
– legalábbis a statisztika alapján. Az okozott csak nehézséget, hogy találjon egy olyan fiút, aki
nem béna, és az ágyban sem utolsó, Mimmi pedig édes kompromisszumnak tűnt, ráadásul volt
tehetsége hozzá, hogy felizgassa őt. A Pride fesztiválon találkoztak egy sörsátorban egy évvel
korábban. Mimmi volt az egyetlen személy, akit Lisbeth vitt el az Evil Fingers találkozójára.
Viszonyuk egész évben folytatódott, de ez valójában pusztán kellemes kikapcsolódást jelentett
mindkettejük számára. Mimmi meleget árasztó, puha teste mellett jó volt elaludni, de olyan
ember volt, aki mellett Lisbeth a felébredést sem bánta, sőt szeretett együtt reggelizni vele.
Az éjjeliszekrényen álló óra délelőtt fél tízet mutatott. Lisbeth épphogy elkezdett azon
gondolkozni, hogy mi ébresztette fel, amikor újra megszólalt a lakáscsengő. Meghökkenten felült
az ágyban. Soha senki nem szokott becsöngetni hozzá ebben a napszakban. Egyáltalán – nagyon
ritkán szokott bárki is csöngetni nála. Kótyagos fejjel maga köré tekerte a lepedőt, kibotorkált az
előszobába és ajtót nyitott. Mikael Blomkvisttel nézett farkasszemet. Érezte, ahogy a rémület
végigcikázik a testén. Önkéntelenül tett egy lépést hátrafelé.
– Jó reggelt, Salander kisasszony – köszöntötte jókedvűen a férfi.
– Gondolom, későn került tegnap ágyba. Bejöhetek?
Aztán anélkül, hogy megvárta volna a beljebb invitálást, átlépte a küszöböt, és behúzta maga
mögött az ajtót. Kíváncsian vette szemügyre az előszoba padlóján heverő ruhakupacot és az
újságos szatyrok hegyeit. Bekukucskált a hálószoba ajtaján, miközben Lisbeth Salander körül
többször megfordult a világ, ráadásul rossz irányban – hogy lehet, mi a franc, ki a fene? Mikael
Blomkvist szórakozottan nézett a száját tátó Lisbethre.
– Arra gondoltam, hogy még biztos nem reggeliztél, úgyhogy hoztam magammal néhány
bagelt. Egy marhasülteset, egy pulykamelleset dijoni mustárral meg egy vegetáriánust
avokadóval. Nem tudom, melyiket szereted. A marhasültet?
Aztán eltűnt a konyhában. Rögtön megtalálta Lisbeth kávéfőzőjét.
– Hol tartod a kávét? – kiáltotta. Salander földbe gyökerezett lábhal állt az előszobában, míg
meg nem hallotta odakint a vízcsobogást, Ekkor három lépéssel a helyszínen termett.
– Stop! – Rájött, hogy üvölt, úgyhogy halkabban folytatta. – Mégis hogy képzeled, hogy csak
úgy betrappolsz ide, mintha itt laknál! Nem is ismerjük egymást.
Mikael Blomkvist kannát tartó keze megállt a kávéfőző víztartálya felett. Lisbeth felé fordult,
komoly hangon válaszolt:
– Tévedés. Jobban ismersz, mint az emberek többsége. Nincs igazam?
Azután hátat fordított Lisbethnek, megtöltötte a tartályt vízzel, majd elkezdte nyitogatni a
konyhapulton található dobozokat.
– S ha már erről van szó, hadd mondjam el, én is tudok egyet s mást viselt dolgaidról. Ismerem
a titkaidat.
 Lisbeth Salander lehunyta a szemét, s azt kívánta, bárcsak megnyílna lába alatt a föld. Zsibbadt
elméje felmondta a szolgálatot. Másnapos volt. A helyzet teljesen abszurdnak tűnt, agya pedig
nem akart beindulni. Még soha nem találkozott szemtől szembe vizsgálatainak egyik tárgyával
sem. Tudja, hol lakom! A férfi ott állt a konyhája közepén. Nem lehetett igaz. Ez nem történhetett
meg. Tudja, ki vagyok!
Hirtelen ráeszmélt, hogy a lepedője szétcsúszik. Szorosabbra húzta maga körül. A férfi
mondott neki valamit, amit először nem értett meg.
– Muszáj beszélnünk – ismételte meg Mikael Blomkvist. – De szerintem előbb le kellene
zuhanyoznod.
Lisbeth megpróbálta összeszedni magát.
– Ide figyelj, ha botrányt akarsz csapni, ne engem keress! Én csak a munkámat végeztem. A
főnökömmel beszélj.
Mikael Blomkvist elé állt, és a békés szándék univerzális érvényű jelzéséül a tenyerét felé
fordítva feltartotta két kezét. Fegyvertelen vagyok.
– Már beszéltem Dragan Armanskijjal. Különben kéri, hogy hívd fel. Nem vetted fel tegnap
este a telefont.
A férfi odament hozzá. Lisbeth nem érzett semmilyen fenyegetést a jelenlétében, mégis hátrált
néhány centimétert, amikor a férfi hozzáért a karjához, és a fürdőszoba irányába tessékelte.
Lisbeth nem szerette, ha valaki engedély nélkül hozzányúlt, még akkor sem, ha barátságból tette.
– Semmi botrány – mondta Mikael Blomkvist nyugodt hangon. – Viszont nagyon sürgős
ügyben kell beszélnem veled. De csak azután, hogy felébredtél. A kávé elkészül, mire felöltözöl.
Zuhanyozás! Sipirc!
Lisbeth szinte tehetetlenül, akaratát vesztve engedelmeskedett. Lisbeth Salander sohasem
tehetetlen, gondolta közben.

A fürdőszobában az ajtónak dőlve igyekezett összeszedni a gondolatait. Jobban megrázta a

dolog, mint hitte volna. Lassanként aztán belátta, hogy a hólyagja valóban majd szétrobban, és a
zuhanyozás nemcsak egyszerűen jó tanács volt, hanem szükségszerűség az éjszaka zűrzavara
után. Amikor elkészült, besurrant a hálószobába, bugyit, farmert húzott magára, és felvett egy
pólót a következő felirattal: Armageddon was yesterday – today we have a serious problem.
Egy másodpercnyi tétovázás után megkereste a bőrdzsekijét. Egy székre hajítva találta.
Elővette az elektromos sokkolót a kabát zsebéből, megvizsgálta, hogy fel van-e töltve, majd
bedugta farmernadrágja hátsó zsebébe. Kávéillat lengte be a lakást. Mély levegőt vett, és
visszament a konyhába.
– Soha nem takarítasz? – üdvözölte ismét Mikael.
Addigra már telipakolta Lisbeth mosogatóját a piszkos edényekkel, kidobta a régi
tejesdobozokat, és megtisztította az asztal felületét az öt hete halmozódó sajtótermékektől,
letörölte, csészéket vett elő és – nem hazudott – bageleket. Csalogatóan nézett ki a terített asztal,
Lisbeth meg is éhezett a Mimmivel töltött éjszaka után. Na jó, lássuk, mi lesz ebből.
Mikaellel szemben leült az asztalhoz.
– Nem feleltél a kérdésemre. Marhasült, pulyka vagy vegetáriánus?
– Marhasült.
– Akkor enyém a pulyka.
Csöndben reggeliztek, miközben kölcsönösen mustrálgatták egymást. Amikor Lisbeth végzett
a bageljével, magába tömte a vegetáriánus megmaradt felét is. Aztán elvett egy gyűrött csomagot
az ablakból, és előkotort egy cigarettát.
– Aha, most már tudom – törte meg a csendet Mikael. – Lehet, hogy nem vagyok olyan jó
különböző személyek átvilágításában, mint te, de legalább kiderítettem, hogy nem vagy sem
vegetáriánus, sem – mint azt Dirch Frode hitte – anorexiás. Kiegészítem az adatokkal a rólad
készülő jelentésemet.
Salander Mikael Blomkvistre bámult, de amikor a szemébe nézett, látta, hogy a férfi a
bolondját járatja vele. Blomkvistet annyira mulattatta az egész, hogy Lisbeth nem bírt ellenállni,
nagyon hasonlóan reagált. Ő is elvigyorodott. Teljesen abszurd helyzet volt. Lisbeth odébb tolta a
tányérját. A férfinak barátságos volt a szeme. Bármilyen legyen is, nem lehetett gonosz ember,
döntötte el magában a kérdést. A róla készített anyagban sem volt semmi, ami arra utalt volna,
hogy egy szemétláda, aki bántalmazza a barátnőit, semmi ehhez hasonló. Lisbethnek
emlékeztetnie kellett magát rá, hogy ő az, aki mindent tud a másikról – nem fordítva. A tudás
hatalom.
– Min vigyorogsz? – kérdezte a férfitől.
– Bocsáss meg. Nem így terveztem el a belépőmet. Nem akartam rád ijeszteni. De látnod
kellett volna, milyen arcot vágtál, amikor kinyitottad az ajtót. Szenzációs volt. Nem álltam meg,
hogy ne cukkoljalak még egy kicsit.
Csönd lett. Lisbeth Salander a legnagyobb meglepetésére képes volt elfogadni hívatlan
vendége társaságát – vagy legalábbis nem érezte azt kellemetlennek.
– Vedd úgy, hogy ez volt az én szörnyű bosszúm, cserébe a magánéletembe való kutakodásért
– mondta a férfi vidáman. – Még mindig félsz tőlem?
– Nem – felelte Salander.
– Akkor jó. Mert nem azért jöttem, hogy bántsalak vagy balhézzak veled.
– Ha bántani merészelsz, bajod esik. A legkomolyabban mondom.
Mikael végigmérte a lányt. Valamivel magasabb lehetett mint százötven centiméter, és nem
úgy nézett ki, mint akinek sok esélye lenne felvenni a harcot, ha egy erőszakos bűnöző betörne
hozzá. A tekintete viszont kifejezéstelen volt, és halálosan nyugodt.
– Nem lesz rá szükség – válaszolta végül a lánynak. – Nem rossz szándékkal jöttem.
Beszélnünk kell. Ha azt szeretnéd, hogy elmenjek, mondd meg… – Aztán egy pillanatra
elgondolkodott. – Olyan vicces ez az egész, hogy… á… – hagyta félbe a mondatot.
– Micsoda?
– Nem tudom, van-e értelme annak, amit mondok, de hát négy nappal ezelőtt még azt sem
tudtam, hogy létezel. Aztán elolvastam a rólam szóló elemzésedet – Mikael belekotort a
válltáskájába, s elővette a jelentést –, ami nem egyszerűen szórakoztató olvasmánynak bizonyult.
Mikael Blomkvist elhallgatott, kinézett a konyhaablakon.
– Kérhetek tőled egy cigarettát?
Lisbeth odatolta elé a csomagot.
– Korábban említetted, hogy nem is ismerjük egymást, én meg azt mondtam erre, dehogynem.
– Ujjával a jelentésre mutatott. – Messze nem értelek még utol, csak egy kis rutinellenőrzést
végeztem, hogy elő tudjam ásni a címedet, a születési dátumodat és ilyesmit –, te azonban egy
csomó mindent tudsz már rólam. Nagyon sok olyan dolgot, ami a legmesszebbmenőkig
magántermészetű, s amiről csak a legközelebbi barátaim tudnak. És erre most itt ülök a
konyhádban, és bagelt eszem veled. Mindössze fél órája ismerjük egymást, és hirtelen olyan
érzésem támadt, mintha évek óta ismerősök lennénk. Érted, mire gondolok?
Lisbeth bólintott.
– Szép a szemed – mondta Mikael Blomkvist.
– Neked meg kedves – felelte Lisbeth. A férfi nem tudta eldönteni, volt-e irónia a hangjában.
Aztán csönd következett.
– Mit keresel itt? – szólalt meg hirtelen Lisbeth.
 Kalle Blomkvist – jutott eszébe Lisbethnek a gúnynév, s el kellett fojtania magában a
késztetést, nehogy hangosan is kimondja – egyszerre komoly arcot vágott. A szeme fáradtnak
tűnt. A korábbi magabiztosság elillant, Lisbeth tehát levonta magában a következtetést: vége a
komédiázásnak, legalábbis átmenetileg. Most először érezte, hogy a férfi behatóan
tanulmányozza őt, elmélyült figyelemmel. Azt nem tudta eldönteni, mi járhat a másik fejében, de
azonnal érezte, hogy a férfi látogatásának komoly oka van.

Lisbeth Salander tudatában volt, hogy külső nyugalma ellenére nem igazán volt a helyzet
magaslatán, nehezen palástolta idegességét. Blomkvist váratlan látogatása olyan
megrázkódtatásként érte, amit soha nem élt meg korábban a munkája során. A mások után való
kémkedésből élt. Igazából nem tartotta a Dragan Armanskijnak elvégzett feladatokat munkának,
inkább igényes időtöltésként, majdnem hobbiként tekintett erre a tevékenységre.
Az igazat megvallva – s ezt már réges rég megállapította magáról – szeretett más emberek
életében vájkálni, és leleplezni a titkokat, amiket azok el akartak rejteni. Ezzel foglalkozott
– ilyen-olyan formában –, amióta csak az eszét tudta. És még mindig ezt csinálta, nemcsak akkor,
amikor Armanskij megbízta valamivel, hanem időnként saját kedvtelésből is. Valami
kielégülésfélét érzett, amikor egy-egy eset megfejtésén dolgozott – nagyon hasonlított ez egy
bonyolult számítógépes játékhoz, azzal a különbséggel, hogy itt élő személyekről volt szó. S
most váratlanul itt ül jelenlegi hobbija a konyhában, és bagellel eteti őt. A helyzet egészen
valószerűtlennek tűnt.
– Van itt egy izgalmas kérdés – szólalt meg újra Mikael. – Mondd csak, amikor elkészítetted
rólam az anyagot Dirch Frode számára… volt arról bármi tudomásod, hogy mire fogják
használni?
– Nem.
– Ahhoz kellett nekik a jelentés, hogy tájékozódjanak rólam, mert Frode, helyesebben a
megbízója szerződtetni akart egy alkalmi munkára.
– Aha.
Mikael halványan elmosolyodott.
– Egy szép napon majd elbeszélgetünk a mások magánéletében való vájkálás morális
aspektusairól is, de most sajnos nincs erre idő… A feladat, amit rám bíztak, s amelyet valamilyen
érthetetlen oknál fogva elvállaltam, egyértelműen életem legbizarrabb felkérésére. Lisbeth,
megbízhatok benned?
– Hogyhogy?
– Dragan Armanskij állítása szerint tökéletesen megbízható vagy. De azért hadd kérdezzem
meg. Elmondhatok neked titkokat, anélkül, hogy továbbadnád őket bárkinek?
– Na várjunk csak! Te beszéltél Dragannal? Ő küldött ide? Esküszöm, hogy agyonváglak, te
dilinyós örmény.
– Nem egészen. Azért nem te vagy az egyetlen, aki képes előkaparni egy címet. A tiédhez sem
kellett túl sok segítség, egyszerűen felütöttem a népesség-nyilvántartást a megfelelő helyen.
Összesen három embert hívnak Lisbeth Salandernek, a másik kettő szóba se jött. Tény, hogy
később kapcsolatba léptem Armanskijjal, és tegnap hosszan elbeszélgettünk. Először ő is azt
hitte, hogy balhézni akarok a szaglászásod miatt, de aztán megértette, hogy más ügyben kerestem
fel.
– Mégpedig?
– Mint említettem, Dirch Frode megbízója szerződtetett egy munkára. Ebben a munkában
elérkeztem egy pontra, ahol óriási segítséget jelentene egy hozzáértő kutató, aki ráadásul gyors,
mint a villám. Frode mesélt rólad, azt mondta, profi vagy. Véletlenül csúszott ki a száján, így
tudtam meg aztán, hogy rólam is te készítetted el a jelentést. Tegnap beszéltem Armanskijjal,
elmondtam neki, mire volna szükségem. Ő belegyezett, megpróbált telefonon elérni téged, de
egyszer sem vetted fel, így aztán… most itt vagyok. Ha akarod, felhívhatod Armanskijt, hogy
leellenőrizzél.

Percekbe telt, míg Lisbeth megtalálta a mobiltelefonját a ruhakupac alján, amitől Mimmi
szabadította meg előző éjszaka. Mikael Blomkvist nagy érdeklődéssel követte a zavart keresést,
közben körbesétált a lakásban. Lisbeth bútorai mintha lomtalanításkor talált kincsek lettek volna.
A nappali szobában tetszetős „state of the art” PowerBook foglalt helyet egy kis íróasztalon. A
polcon CD-lejátszó állt, ám a lány lemezgyűjteménye egy csöppet sem volt imponáló – Mikael
alig több mint tíz lemezt talált, olyan együttesekkel, akikről életében nem hallott még. Zenészeik
úgy néztek ki a borítókon, mint a Tejúton túlról szalasztott űrvámpírok.
Salander látta, hogy Armanskij nem kevesebb mint hétszer hívta őt előző este, és kétszer
reggel. Lisbeth tárcsázta a számot, miközben Mikael az ajtófélfának dőlve hallgatta végig a
párbeszédet.
– Az vagyok… sajnálom, de ki voltam kapcsolva… tudom, hogy meg akar bízni… nem, itt áll
a nappaliban… – Aztán megemelte a hangját. – Dragan, ne haragudj, másnapos vagyok, fáj a
fejem, úgyhogy kérlek, ne dumálj itt nekem összevissza! Igent mondtál a munkára vagy sem…?
Kösz!
Kattanás.
Lisbeth Salander Mikael Blomkvistre sandított a nappali szoba ajtajából. A férfi a lemezei
között kotorászott, könyveket emelt le a könyvespolcról, aztán talált egy barna gyógyszeres
fiolát, amiről hiányzott a címke. Kíváncsian tartotta a fény felé. Éppen letekerte volna az üvegről
a kupakot, amikor Lisbeth odanyúlt, és kivette kezéből a fiolát. Visszament a konyhába, és
masszírozni kezdte a homlokát, amíg Mikael újra le nem ült a helyére.
– A szabályok baromi egyszerűek – mondta Lisbeth. – Semmi, amit nekem vagy Dragan
Armanskijnak elmondasz, semmi nem jut mások tudomására. Aláírunk egy szerződést, ebben a
Milton Security titoktartásra kötelezi magát. Szeretném tudni, miről szól a munka, mielőtt
elhatározom, hogy akarok-e veled együttműködni vagy sem. Ez azt jelenti, hogy minden, amit
elmesélsz, köztünk marad, akár elvállalom a feladatot, akár nem, persze csak abban az esetben,
ha nem derül ki rólad, hogy bűnténynek minősülő dologgal foglalkozol. Mert akkor viszont
azonnal jelenteni fogom Dragannak, aki értesíti a rendőrséget.
– Rendben… – Mikael hezitált. – Armanskij számára talán nem teljesen világos, hogy mivel
akarlak megbízni…
– Nekem azt mondta, hogy valamilyen történeti kutatásban van szükséged a segítségemre.
– Igen, ez így is van. De valójában egy gyilkos azonosításában kellene segédkezned.

Mikaelnek több mint egy órába telt elmesélnie Harriet Vanger szövevényes történetének
részleteit. Nem hagyott ki semmit. Frodétól kapott engedélyt a lány alkalmazására, de ahhoz,
hogy hasznát vegye, tökéletesen meg kellett benne bíznia.
A Cecilia Vangerrel való viszonyát sem hallgatta el, és elmondta azt is, hogyan fedezte fel a nő
arcát Harriet ablakában. Amilyen részletesen csak tudta, leírta Lisbethnek a nő személyiségét.
Kezdte ő is elismerni, hogy Cecilia igen előkelő helyre került a gyanúsítottak listáján. De még
mindig képtelen volt felfogni, mi köze lehetett a szinte még gyermek Ceciliának egy gyilkoshoz.
Miután végzett mondandójával, odaadta Lisbethnek a telefonkönyvben talált lista másolatát.

Magda-32016
 Sara-32109
RJ-30112
RL-32027
Mari-32018

– Mit kellene ezzel csinálnom?

– RJ-t, Rebecka Jacobssont beazonosítottam, sikerült kapcsolatba hoznom egy bibliaidézettel
az égő áldozatokról szóló törvényekről. Rebecka Jacobssont úgy gyilkolták meg, hogy a fejét izzó
parázsra tették. Ez a módszer eléggé hasonlít az idézetben leírtakhoz. Ha úgy van, ahogy
gondolom, még négy áldozatot fogunk találni – Magdát, Sarát, Marit és RL-t.
– Szerinted ők is meghaltak? Őket is meggyilkolták?
– Egy az ötvenes, talán a hatvanas években is aktív gyilkosra gondolok. Akinek valamilyen
úton-módon Harriet Vangerhez is köze lehet. Végignéztem a Hedestads-Kuriren régi számait. Az
egyedüli groteszk bűntény, ami Hedestadhoz kapcsolható, az Rebecka meggyilkolása. Azt
szeretném, ha beleásnád magad a sajtóba, és körülnéznél Svédország más vidékein is.
Lisbeth Salander semmitmondó némaságba burkolózott. A türelmesen várakozó Mikael egy
idő után feszengeni kezdett a székén, és már-már kezdett kételkedni benne, hogy Lisbeth lenne a
megfelelő személy, amikor Lisbeth hirtelen felnézett rá.
– Jó. Elvállalom a munkát. De írjatok egy szerződést Armanskij-jal!

Dragan Armanskij kinyomtatta a szerződést, melyet Mikael Blomkvistnek el kellett még

vinnie Hedestadba, hogy Dirch Frode is aláírja. Mikor Armanskij visszaindult Lisbeth Salander
dolgozószobájába, az üvegfalon keresztül látta, amint a lány és Blomkvist Lisbeth Power-Bookja
fölé hajolva diskurálnak. Mikael a lány vállára tette a kezét – hozzáért –, és mutatott neki
valamit. Armanskij lelassította lépteit.
Mikael mondott valamit, amin Salander meglepődött, aztán hangosan felnevetett.
Armanskij soha azelőtt nem hallotta Lisbethet nevetni, pedig évek óta próbálta elnyerni a lány
bizalmát. Mikael Blomkvist körülbelül öt perce ismerte, és már együtt nevetgéltek.
Armanskij hirtelen mélységes utálatot érzett Mikael Blomkvist iránt, amelynek intenzitása őt
magát is megdöbbentette. Megállt az ajtóban, megköszörülte a torkát, és a műanyag dossziét a
szerződéssel letette eléjük az asztalra.

Mikael délután villámlátogatást tett a Millennium szerkesztőségében. Először járt itt, amióta
karácsony előtt eltakarította a cuccait. Furcsamód idegennek tűnt a hely, ahogy felfelé szökdelt
az egyébként jól ismert lépcsőkön. A bejárati kódot nem változtatták meg, így észrevétlenül
besurranhatott. Megállt, körülnézett.
A Millennium L alakú irodahelyiségén belül az előtér, egy méretes hall, elég nagy helyet
foglalt el kihasználatlanul. Egy ülőgarnitúrát helyeztek el itt a látogatók számára. Az ülőgarnitúra
mögött volt az ebédlő a főzősarokkal, a vécék és két raktárhelyiség telipakolva könyvespolcokkal
– ezek adtak helyet a szerkesztőségi archívumnak. Ide állították a mindenkori gyakornok
íróasztalát. A bejárattól jobbra egy üvegfal mögött állt Christer Maim műterme; Christer saját
cégének székhelye nyolcvan négyzetmétert foglalt el az emeleten, és külön bejárata nyílt a
lépcsőházból. Balra helyezkedett el a szerkesztőség körülbelül százötven négyzetméter
alapterületen a Götgatanra néző üveghomlokzatával.
Az irodát Erika rendezte be, ő tétetett térelválasztó üvegfalakat a helyiségbe, kialakítva ezzel a
három munkatárs dolgozószobáit. A legnagyobb lett az övé az iroda belsejében, Mikael a
túloldalon kapott irodát. Ez volt az egyetlen szoba, amelyre rálátott az ember a bejárattól, így
Mikael megállapíthatta, hogy senki nem költözött be a helyére.
A harmadik szobában, kissé elszeparálódva, Sonny Magnusson dolgozott. A hatvanéves férfi
néhány éve a Millennium legsikeresebb hirdetésihely-értékesítője volt. Erika akkor talált rá
Sonnyra, amikor a férfi egyik napról a másikra munkanélküli lett. Karcsúsítás miatt küldték el a
vállalattól, ahol aktív dolgozói pályájának legnagyobb részét töltötte, s Sonny a kora miatt már
nem is számított stabil munkahelyre. Erika azonban kipécézte őt, és egy kis összegű, de állandó
havi jövedelmet kínált neki, valamint a hirdetésekből befolyó pénz utáni százalékot. Sonny élt a
lehetőséggel, s eddig egyikük sem bánta meg a döntést. Az elmúlt évben azonban lehetett Sonny
akármilyen rátermett értékesítő, a hirdetésekből befolyó bevételek mélyrepülést produkáltak.
Sonny fizetésének összege drámaian csökkent, ám ahelyett, hogy más munka után nézett volna,
szorosabbra húzta a nadrágszíjat, és hűségesen kitartott a posztján. Nem úgy, mint én, akinek az
egész földomlás köszönhető, gondolta Mikael.
Végül összeszedte a bátorságát, és belépett a félig üres szerkesztőségbe. Meglátta a füléhez
telefonkagylót tartó Erikát a szobájában. A munkatársak közül csak ketten tartózkodtak az
irodában. Monika Nilsson, egy harminchét éves, megszállott riporternő, akinek a politikai
események szondázása volt a specialitása. Mikael életében nem találkozott még az övénél
kifinomultabb cinizmussal. Mónika Nilsson kilenc éve dolgozott a Millenniumnál, és prímán
érezte magát a munkahelyén. Herny Cortez huszonnégy éves volt, a szerkesztőség legfiatalabb
tagja. Két évvel korábban sétált be az ajtón, közvetlenül az újságíró-főiskoláról érkezett mint
gyakornok. És mindenkinek a tudomására hozta, hogy ő vagy a Millenniumnál fog dolgozni, vagy
sehol. Erikának nem állt módjában felvenni teljes állásba, de felajánlott neki egy íróasztalt az
egyik sarokban, és állandó megbízott munkatársként alkalmazta őt.
Mind a ketten felkiáltottak elragadtatásukban, amikor meglátták Mikaelt. Megpuszilták, hátba
veregették. Rögtön aziránt érdeklődtek, hogy visszajön-e dolgozni, s csalódottan sóhajtottak,
amikor Mikael elmagyarázta nekik, hogy egy fél év még hátra van a norrlandi kiküldetésből, s
igazából csak be akart köszönni és váltani pár szót Erikával.
Erika is örült a látogatásnak. Kávéval kínálta, aztán becsukta szobája ajtaját. Mindenekelőtt
Henrik Vanger állapotáról érdeklődött. Mikael elmondta, hogy csak annyit tud, amennyiről Dirch
Frode beszámolhatott; Henrik Vanger állapota súlyos, de életben van.
– Mit keresel a városban?
Mikael zavarba jött a kérdéstől. Néhány perccel korábban a Milton Securityban járt alig
néhány utcával arrébb, innen jött az ötlet, hogy beugrik a szerkesztőségbe. Azt viszont
bonyodalmasnak tartotta elmagyarázni, hogy éppen szerződést kötött egy biztonságvédelmi
céggel, amely korábban behatolt a számítógépébe. Ehelyett vállat vont, és azt mondta, hogy egy
Vangerrel kapcsolatos ügy miatt kellett Stockholmba utaznia, de már utazik is vissza Norrlandba.
Aztán a szerkesztőségről kérdezgette Erikát.
– Az eladott példányszám és a hirdetők számának folyamatos növekedése természetesen
kellemes hírek, ám újabb viharfelleg közeledik.
– Amennyiben…?
– Janne Dahlman…
– Na persze.
– Kénytelen voltam egy négyszemközti beszélgetésre magamhoz rendelni még áprilisban,
mindjárt azt követően, hogy publikussá tettük Henrik Vanger belépését résztulajdonosként. Nem
tudom eldönteni, hogy egy eredendően ennyire borúlátó, negatív személyiségről van-e szó, vagy
valami komolyabbról. Nevezetesen, hogy az egész valamiféle játszma része.
– Mi történt?
– Minden bizalmam elveszett iránta. Miután aláírtuk Henrik Vangerrel a megállapodást,
nekem és Christernek döntenünk kellett: vagy azonnal tájékoztatjuk az egész szerkesztőséget
arról, hogy nem kell többé az őszi összeomlástól tartanunk, vagy…
– Vagy csak bizonyos kollégákkal közlitek a jó hírt.
– Pontosan. Lehet, hogy van egy kis üldözési mániám, de nem akartam megkockáztatni, hogy
Dahlman kiszivárogtassa a történetet. Úgyhogy végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy akkor
hozzuk a szerkesztőség tudomására a hírt, amikor az a nyilvánosság elé kerül. Azaz több mint
egy hónapon keresztül hallgattunk róla.
– És?
– Hát gondolhatod, egy év elteltével ez első jó hír a szerkesztőség életében. Mindenki
ujjongott, Dahlmant kivéve. Úgy értem – hiszen nem a világ legnagyobb szerkesztőségéről van
szó –, hárman ujjongtak, plusz a gyakornok, egy ember viszont iszonytatóan dühös volt ránk,
amiért visszatartottuk az információt.
– Egy kicsit azért érthető…
– Persze, én is tudom. De az, ahogy napokkal később is ezen csámcsogott, teljesen betett a
szerkesztőség hangulatának. Miután eltelt két hét, és még mindig nem hagyta abba, behívtam
magamhoz, és elmondtam neki, hogy azért nem tájékoztattam a szerkesztőséget korábban a
hírről, mert éppen iránta nincsen semmi bizalmam, következésképpen nem lehettem benne
biztos, hogy nem adja tovább az információt illetékteleneknek.
– Hogy reagált?
– Természetesen mélységesen megbántotta és felzaklatta, amit mondtam. Én nem vontam
vissza semmit, hanem ultimátumot adtam neki, mondván: vagy összeszedi magát, és méltósággal
viselkedik, vagy más állás után nézhet.
– És erre?
– Összeszedte magát. De továbbra is tartózkodóan viselkedik mindenkivel. Nagy a feszültség
közte és a többiek között. Christer ki nem állhatja, és nem is csinál belőle titkot.
– Mivel gyanúsítod Dahlmant?
Erika mélyet sóhajtott.
– Nem tudom, mit gondoljak róla. Egy évvel ezelőtt vettük fel. Már nyakig benne voltunk a
Wennerströmmel folytatott csetepatéban. Nincs semmi bizonyítékom, de az az érzésem, hogy
Dahlman nem nekünk dolgozik.
Mikael bólintott.
– Bízzál csak a megérzéseidben!
– Lehet, hogy csak egy szerencsétlen szarházi, aki rossz hangulatával állandóan megfertőzi a
környezetét.
– Lehetséges. De akár így van, akár úgy, abban egyetértek veled, hogy nagy hibát követtünk el,
amikor felvettük őt.
Húsz perccel később Mikael már északra tartott. A Slussenen kelt át a Dirch Frode feleségétől
kölcsönkapott autóban, egy tízéves Volvóban, amit Frode felesége alig használt, Mikael pedig
kölcsönvehette, amikor csak szüksége volt rá.

Apró, leheletfinom részletekről volt szó, amelyek akár észrevétlenek is maradhattak volna, ha
nem elég figyelmes. Az egyik papírköteg egy kicsit ferdébben állt az asztalon, mint ahogy
emlékezete szerint otthagyta. Egy mappa nem volt rendesen visszatolva a polcra. Az íróasztalfiók
teljesen csukva volt – Mikael meg volt róla győződve, hogy résnyire nyitva hagyta Stockholmba
utazása előtt egy nappal.
Pár percig mozdulatlanul ült, kételkedett a saját igazában. Aztán lassan megerősödött benne az
érzés: valaki járt a házban.
 Kiment az előszobába és körülnézett. Az ajtót ugyan bezárta, mielőtt elindult volna, de nagyon
régi volt a zár, olyan, amit bárki képes lenne kinyitni egy kisméretű csavarhúzóval. Visszament a
dolgozószobába, és szisztematikusan átnézett mindent, hogy lássa, nem tűnt-e el valami. Rövid
idő múlva megállapította, hogy minden megvan.
Ettől még a ténnyel szembe kellett néznie: valaki járt a házában, leült a dolgozószobában, hogy
a papírjai és a mappái között lapozgasson. A számítógépét Mikael magával vitte Stockholmba,
így az nem került idegen kézbe. Két kérdés maradt tehát. Ki volt az? Mennyit sikerült vajon a
rejtélyes látogatónak megszimatolnia abból, hogy Mikael mit kutat valójában, és hol tart a
kutatásaiban?
A mappák Henrik Vanger gyűjteményének azon darabjai voltak, amelyeket a börtönbüntetése
letöltése után hordott vissza a vendégházba. Új anyag nem volt közöttük. Az íróasztalon fekvő
füzetek jegyzetei a beavatatlanok számára nem sokat árultak el, de vajon tényleg beavatatlan volt
a hívatlan látogató?
A legfontosabb részlet az íróasztalán heverő kis műanyag dossziéban volt, oda rakta a
telefonlistát és a letisztázott bibliaidézeteket. Az a valaki, aki átkutatta a dolgozószobáját, ebből
megtudhatta, hogy Mikael megfejtette a bibliás kódot.
Ki lehetett az?
Henrik Vanger kórházban feküdt. Annát nem gyanúsíthatta ilyesmivel. És Dirch Frodét? De
hiszen az ügyvéd előtt egyetlen részlet sem maradt titokban, miután mindent elmesélt neki.
Cecilia Vanger elhalasztotta a floridai utazását, s húgával együtt visszatért Londonból. Mikael
még nem találkozott Ceciliával, de előző nap látta őt autójával áthajtani a hídon. Martin Vanger.
Harald Vanger. Birger Vanger. Birgert elhívták egy családi kupaktanácsra a Henrik szívrohamát
követő napon, Mikael nem volt az összejövetelre hivatalos. Alexander Vanger. Isabella Vanger
– akit minden másnak lehetett nevezni, csak rokonszenvesnek nem.
Kikkel beszélhetett közülük Frode? Mit kotyoghatott el nekik? A beteg felépülésére várók
közül vajon hányan neszelték meg, hogy Mikael átütő sikert ért el az eddigi nyomozásban?
Este nyolc óra múlt. Mikael telefonált a hedestadi zárszerviznek, és új zárat rendelt a ház
bejáratára. A lakatos azt mondta, hogy másnapra tudja vállalni a munkát. Mikael dupla árat ígért,
amennyiben azonnal felszereli neki a zárat. Végül megegyeztek, hogy a mester ott lesz nála este
fél tizenegykor, és felszereli az új biztonsági zárat.

Mielőtt megjött volna a lakatos, Mikael átsétált Dirch Frode házához, és bekopogtatott az
ajtón. Fél kilenc felé járt az idő. Frode felesége hátravezette őt a ház mögötti kertbe, hideg sörrel
kínálta, amit Mikael örömmel elfogadott. Szeretette volna megtudni, hogy van Henrik Vanger.
Dirch Frode a fejét csóválta.
– Megoperálták. A koszorúerében találtak meszesedést. Az orvos azt mondja, önmagában az a
tény, hogy életben van, reményt keltő, de még egy ideig van ok az aggodalomra.
Mindketten gondolataikba merültek sörrel a kezükben.
– Beszélt vele?
– Nem. Nem volt elég jó állapotban ahhoz. Hogy mentek a dolgok Stockholmban?
– Lisbeth Salander elfogadta az ajánlatot. Itt van a Dragan Armanskij által fogalmazott
szerződés. Írja alá, s majd feladjuk postán.
Frode átfutotta a papírokat.
– Mit mondjak, Salander kisasszony szakértelme drága mulatságnak tűnik – állapította meg.
– Henriknek telik rá.
Frode bólintott, elővett egy tollat a mellényzsebéből, és odakaparta nevét a szerződés alá.
– Jobb is, ha addig írom alá, míg Henrik életben van. El tudná majd vinni a Konsum melletti
postaládához?

Mikael aznap már éjfélkor lefeküdt, de nem bírt elaludni. Hedebyi tartózkodása egészen
mostanáig egy történelmi kuriózumok utáni kutatásra hasonlított, ám ha valakinek annyira
felkeltette érdeklődését Mikael tevékenysége, hogy ezért képes volt betörni a dolgozószobájába,
akkor talán nem is lehetett olyan távol a jelentől a történet, mint ahogy azt képzelte.
Hirtelen beugrott neki, hogy éppenséggel mások is kíváncsiak lehetnek a munkájára. Henrik
Vanger feltűnése a Millennium vezetőségében aligha kerülte el Hans-Erik Wennerström
figyelmét. Vagy egyszerűen a kezdeti paranoia jeleit észlelte volna magán?
Mikael kikelt az ágyából, meztelenül odaállt a konyhaablakhoz, és elgondolkodva nézett a híd
túloldalán álló templom felé. Cigarettára gyújtott.
Sehogy sem tudott eligazodni Lisbeth Salanderen. Nagyon furcsán viselkedett a lány, hosszú
szüneteket tartott beszélgetés közben. Az otthona kész káosz, papírszatyrokba gyűjtött
újsághegyek az előszobában, és egy konyha, amit legalább egy éve nem takarított ki senki. Ruhái
kupacokban hevertek a padlón, és nem fért hozzá kétség, hogy a találkozásuk előtti éjszakát a
kocsmában töltötte. Szívásnyomok látszottak a nyakán, egyértelmű volt, hogy valaki ott aludt
nála az éjszaka. Tetoválások és piercingek díszelegtek az arcán, meg nyilván még néhány helyen,
ahol Mikael nem láthatta. Egyszóval különös teremtés volt.
Másrészről Armanskij arról biztosította, hogy Lisbeth Salander a cég legjobb kutatója – a lány
róla készített mélyreható riportja valóban nem hagyott kétséget az alapossága felől. Rendkívüli
lány, semmi kétség…

Lisbeth Salander a PowerBookja előtt ült, s azon gondolkozott, hogyan viselkedett Mikael
Blomkvist jelenlétében. Soha még azelőtt nem engedte meg senkinek átlépni a küszöbét, hacsak
nem kifejezetten ő hívta el magához az illetőt. Azt a pár embert, aki ebben a megtiszteltetésben
részesült, egy kezén is meg tudta számolni. Mikael zavartalanul besétált az életébe, ő pedig még
tiltakozni is alig bírt.
És ez még mind nem elég – a férfi még gúnyolódott is vele. Kicsúfolta!
Normális esetben, ha így viselkedik vele valaki, azonnal kibiztosít egy pisztolyt – legalábbis a
fejében. Ám ez alkalommal egy szikrányi ellenséges indulatot sem érzékelt a férfiban. Holott
annak megvolt rá az oka, hogy megleckéztesse – fel is jelenthette volna, miután rájött, hogy
Lisbeth feltörte a számítógépét. Ehelyett mindenből viccet csinált.
Hz volt beszélgetésük legérzékenyebb része. Olyan volt, mintha Mikael tudatosan ráhagyta
volna a témafelvetést, s végül tényleg nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Azt mondtad, tudod, mit tettem.
– Igen. Hacker vagy. Bent voltál a számítógépemben.
– Honnan tudod? – Lisbethnek szent meggyőződése volt, hogy nem hagyott nyomot maga után,
s hogy a behatolásai csakis abban az esetben lenyomozhatóak, ha egy a legkiválóbb biztonsági
szakemberek közül ott ül, és végigszkenneli a szóban forgó gép hard drive-ját, miközben ő a
gépben jár.
– Elkövettél egy hibát.
Mikael elmagyarázta, hogyan jött rá, hogy a szövegének Lisbeth által idézett verziója
kizárólag a számítógépén létezett, sehol máshol.
Lisbeth Salander egy darabig nem szólt egy szót sem. Aztán kifejezéstelen szemekkel
Mikaelre nézett.
– Hogy csinálod? – kérdezte tőle Mikael.
– Az maradjon az én titkom. Mit szándékozol tenni az ügyben? Mikael vállat vont.
 – Mit tehetnék? Nyilván nem ártana elbeszélgetnünk etikáról és morálról, valamint a mások
magánéletében való turkálás hátulütőiről.
– Ami mellesleg újságíróként neked is fontos feladatod. Mikael bólintott.
– Persze. Pontosan ezért hoztak létre az újságírók egy etikai bizottságot, ami felügyeli és
megvitatja ezeket a morális kérdéseket. Amikor például a bankszakma egyik gazemberéről
készítek riportot, a nemi életét nem tárgyalom. Nem írom meg, hogy egy csekkhamisító
leszbikus, vagy a kutyájára izgul vagy hasonló, még akkor sem, ha véletlenül igaz. A
gazembereknek is joguk van a magánélethez, és olyan olcsó dolog valakit az életvezetése miatt
pellengérre állítani. Érted, mire gondolok?
– Igen.
– Vegyük tehát azt, hogy te betörsz az én magánéletembe. A munkaadómnak semmi szüksége
arra, hogy tudja, kivel fekszem le. Az egyedül az én dolgom.
Lisbeth Salander halványan elmosolyodott.
– Szerinted nem kellett volna megemlítenem.
– Az én esetemben nem volt nagy jelentősége. A fél város tud a viszonyunkról Erikával. Az elv
a fontos.
– Lehet, hogy viccesnek találod, de nekem is vannak a te etikai bizottságodéhoz hasonló
elveim. Én Salander elveinek hívom őket. Szerintem egy gazember gazember marad, s ha
sérelmet okozok neki azzal, hogy mindenféle kétes ügyét előkaparom, úgy megérdemli.
Egyszerűen csak visszakapja, amire rászolgált.
– Jó – mosolygott Mikael Blomkvist. – Én sem gondolkodom teljesen másképp, mint te, de…
– Arról van szól, hogy amikor elkészítek egy ilyen vizsgálatot, nekem is van véleményem az
adott emberről. Nem semleges a hozzáállásom. Ha rendes embernek tűnik, finomítok a
jelentésen.
– Igazán?
– A te esetedben például finomítottam. Egy külön könyvet írhattam volna a szexuális
kalandozásaidról. Elmesélhettem volna Frodé-nak, hogy Erika Bergernek múltja van a Club
Xtreme-ben, s hogy a nyolcvanas években BDSM-mel szórakozott – ami egészen biztosan
további elkerülhetetlen asszociációkhoz vezetett volna a kettőtök szexuális életét illetően.
Mikael Blomkvist tekintete összetalálkozott Lisbeth Salanderével. Kicsivel később kinézett az
ablakon, elnevette magát.
– Na hallod, te aztán tényleg alapos vagy. Miért nem tetted be a jelentésbe?
– Te és Erika felnőtt emberek vagytok, akik nyilvánvalóan kedvelik egymást. Ahhoz, hogy mit
csináltok az ágyban, senkinek semmi köze. Egyetlen dolgot sikerült volna elérnem, ha mindezt
elmondom a jelentésben, hogy benneteket megsértelek, és esetleg valakinek a kezébe adok egy
eszközt, amivel megzsarolhat titeket. Ki tudja – Dirch Frodét nem ismerem, és az anyag végül
akár Wennerströmnél is kiköthetett volna.
– És Wennerströmöt nem akarod információval ellátni?
– Ha választanom kell közted és közte, bizonyára a te térfeledre állok ebben a mérkőzésben.
– Én és Erika… a mi kapcsolatunk egy…
– Szarok rá, milyen a kapcsolatotok. Arra viszont még mindig nem válaszoltál, hogy mit
teszel, miután kiderítetted, hogy behatoltam a számítógépedbe.
Mikael legalább olyan sokáig hallgatott most, mint Lisbeth.
– Lisbeth, nem azért vagyok itt, hogy szívózzak veled. Nem áll szándékomban megzsarolni
téged. Azért jöttem, mert szükségem van a segítségedre ebben a kutatásban. Mondhatsz rá igent
is, nemet is. Ha nemet mondasz, elhúzok, keresek valaki mást, és nem hallasz rólam többet…
– Egy pillanatra elgondolkozott, és Lisbethre mosolygott. – Persze csak, ha nem találok rád
megint a számítógépemben.
– Tehát?
– Nagyon sok mindent megtudtál rólam – ezeknek az információknak egy része
magántermészetű, személyes dolog. A baj már megtörtént. Csak reménykedhetem benne, hogy
nem használod fel ezt a tudást ellenem vagy Erika Berger ellen.
Lisbeth üres tekintettel nézett rá.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
 Június 19., csütörtök – június 29., vasárnap
Mikael két napot töltött azzal, hogy átnézte az összegyűjtött anyagot, miközben egyfolytában a
Henrik Vangerről érkező híradásra várt. Dirch Frodéval állandó kapcsolatban állt. Csütörtök este
Frode átjött a vendégházba, és közölte, hogy a válságos állapotnak pillanatnyilag vége.
– Henrik gyenge, de ma már tudtam vele beszélni egy keveset. Találkozni szeretne magával,
amint lehetséges.
Szent Iván napján, egy óra tájban tehát Mikael elautózott a hedestadi kórházba. Ott először a
feldühödött Birger Vangerrel találta szembe magát, aki elállta az útját, és fölényeskedve
elmagyarázta, hogy Henrik Vanger semmilyen körülmények között nem fogadhat látogatót.
Mikael egy darabig elálldogált az ajtóban, s közben szemügyre vette az önkormányzati képviselő
urat.
– Hm, milyen vicces. Henrik Vanger még külön követet is küldött hozzám, aki azt mondta,
hogy Henrik kifejezetten kérte, hogy találkozhassunk a mai nap folyamán.
– Maga nem tartozik a családhoz, semmi keresnivalója itt.
– Abban teljesen igaza van, hogy nem tartozom a családhoz. Csakhogy én Henrik Vanger
felkérésére tartózkodom itt, és kizárólag az ő felszólításainak vagyok hajlandó engedelmeskedni.
Heves szóváltás alakulhatott volna ki kettejük között, ha Dirch Frode véletlenül nem pont
abban a pillanatban lép ki Henrik szobájának ajtaján.
– Ó, hát itt van! Henrik épp maga felől érdeklődött.
Frode nyitva tartotta az ajtót, és Mikael Birger Vanger mellett elhaladva belépett a szobába.
Henrik Vanger tíz évvel öregebbnek nézett ki, mint egy héttel azelőtt. Szemét félig becsukta,
oxigénes cső vezetett az orrába, a haja kócos volt.
Egy nővér, kezét Mikael karjára téve, megállította egy pillanatra.
– Két percet kap. Többet nem. És nehogy felzaklassa!
Mikael bólintott, és leült az egyik székre, ahonnan látta Henrik arcát. Elérzékenyült. Ezen
aztán maga is megdöbbent. Kinyújtotta kezét, és óvatosan megszorongatta az öreg ernyedt
kézfejét. Henrik Vanger halkan, nyögdécselve beszélt.
– Valami újság?
Mikael bólintott.
– Tartok majd magának egy beszámolót, amint egy kicsit jobban lesz. Még nem oldottam meg
a rejtélyt, de új anyagot találtam, és a nyomába eredtem néhány elvarratlan szálnak. Egy-két hét
múlva már meg tudom mondani, elvezetnek-e valahová.
Henrik Vanger megpróbált bólintani. De csak egy pislantás lett belőle azt jelzendő, hogy érti,
amit Mikael mond.
– Néhány napra el kell utaznom.
Henrik Vanger összehúzta szemöldökét.
– Nem, nem hagyom itt a posztomat. Ezzel kapcsolatban akartam… Azt beszéltem meg Dirch
Frodéval, hogy neki jelentek. Megfelel így magának is?
– Dirch a… a képviselőm… minden vonatkozásban.
Mikael bólintott.
– Mikael… ha nem… ha nem sikerül túlélnem… azt szeretném, akkor is… akkor is fejezd be a
munkát.
– Megígérem.
– Dirchnek… felhatalmazása van… mindenre.
– Henrik, én azt szeretném, ha maga meggyógyulna. Átkozottul dühös lennék, ha fogná magát
és meghalna nekem, miközben ilyen messzire jutottam végre a munkában.
 – Két perc – szólalt meg az ápolónő.
– Mennem kell. Amikor legközelebb meglátogatom, majd hosszabban elbeszélgetünk.

Birger Vanger már várta Mikaelt a folyosón, s kezét Mikael vállára téve megállította.
– Szeretném, ha nem zavarná többet Henriket. Súlyos beteg, és nem kéne őt semmivel zargatni,
felzaklatni.
– Megértem az aggodalmát, egyet is értek vele. Nem zaklatom fel, ígérem.
– Senki előtt nem titok, hogy Henrik arra szerződtette magát, hogy tovább vájkáljon az ő kis
hobbija… Harriet esete körül. Dirch Frode elmondta, hogy Henriket borzasztóan felzaklatta a
szívrohama előtti beszélgetésük. Azt mondta, maga szerint ez váltotta ki az infarktust.
– Megváltozott a véleményem. Henrik Vangernek súlyos érelmeszesedése van. Egy egyszerű
vécére menéstől is szívrohamot kaphatott volna. Ezt maga legalább olyan jól tudja, mint én.
– Szeretnék teljes betekintést nyerni ezekbe a bolond kutatásokba. Ha nem tudná, a
családomról van szó.
– Mint már említettem… én Henriknek dolgozom. És nem a családnak.
Birger Vanger láthatóan nem volt hozzászokva, hogy valaki beint neki. Néhány másodpercig
Mikaelre bámult olyan tekintettel, amelyet valószínűleg tiszteletet parancsolónak szánt, de
leginkább úgy nézett ki tőle, mint egy felfuvalkodott jávorszarvas. Aztán sarkon fordult, és
visszament Henrik szobájába.
Mikael majdnem hangos nevetésben tört ki, de visszafogta magát. Mégiscsak Henrik Vanger
betegágya közelében van, amely akár halálos ágy is lehetett volna. Mégsem tudta megállni, hogy
ne jusson eszébe egy strófa Lennart Hyland hatvanas évekbeli ábécés verseskönyvéből, amit
felfoghatatlan módon örökre emlékezetébe vésett, amikor írni és olvasni tanult. A J betűnél állt a
versike: Jávorszarvas egymagában üldögél és vigyorog, körülötte szétlőtt erdő, minden vadász
elfutott.

A kórház bejáratánál Cecilia Vangerbe botlott. Legalább egy tucatszor próbálta elérni
mobiltelefonján a nőt, amióta az visszajött félbehagyott szabadságáról, de Cecilia nem válaszolt.
Nem is volt soha otthon, ha Mikael néha a háza táján járt, és bekopogtatott hozzá.
– Szia, Cecilia! – köszönt rá. – Nagyon sajnálom, ami Henrikkel történt.
– Köszönöm! – biccentett Cecilia.
Mikael megpróbálta kipuhatolni az érzéseit, de sem melegséget, sem hűvösséget nem
tapasztalt.
– Beszélnünk kell – mondta Mikael.
– Ne haragudj, hogy így kizártalak mindenből. Megértem, ha haragszol, de magammal is nehéz
megküzdenem.
Mikael Ceciliára kacsintott, még mielőtt igazán megértette volna, miről beszél a nő. Hirtelen a
karjára tette kezét, és rámosolygott.
– Várj egy kicsit, Cecilia! Szerintem félreértesz valamit. Egyáltalán nem vagyok rád mérges.
Remélem, hogy továbbra is barátok lehetünk, de ha te nem akarsz velem találkozni… ha így
döntöttél, akkor teljes mértékben tiszteletben tartom a döntésedet.
– Nem vagyok ügyes a kapcsolataim irányításában – felelte Cecilia.
– Én sem. Megiszunk egy kávét? – kérdezte Mikael, és fejével a kórház büféje felé intett.
Cecilia Vanger hezitált.
– Nem, ma nem. Most Henrikhez szeretnék bemenni.
– Rendben, de akkor is beszélni akarok veled. A munkámmal kapcsolatban.
– Hogy érted? – kérdezte Cecilia némi riadalommal a hangjában.
 – Emlékszel az első találkozásunkra, amikor januárban átjöttél a vendégházba? Azt mondtam
akkor, hogy minden, amiről beszélgetünk, köztünk marad, s ha majd a munkámhoz kapcsolódón
teszek fel kérdéseket, akkor előre szólok neked. Harrietről van szó.
Cecilia Vanger arca hirtelen elvörösödött a dühtől.
– Te rohadék!
– Cecilia, találtam egy-két dolgot, amiről egyszerűen muszáj veled beszélnem.
Cecilia hátrált egy lépést.
– Hát nem érted, hogy ez az egész idióta vadászat erre az átkozott Harrietre nem más
Henriknek, mint egy munkaterápia?!… Képtelen vagy felfogni, hogy most, amikor odafent
fekszik, s talán haldoklik, arra van a legkevésbé szüksége, hogy felzaklassa valami, hogy
fölöslegesen telebeszéljed a fejét, és újra reménykedni kezdjen…
Cecilia itt elhallgatott.
– Lehet, hogy Henriknek ez a hobbija, mindenesetre nemrég merőben új nyomokra bukkantam.
A nyomozás során felmerültek megválaszolatlan kérdések. És én Henrik felkérésére végzem a
munkámat.
– Ha Henrik meghal, ez a nyomozás baromi gyorsan be fog fejeződni, és te szedheted a
sátorfádat! – felelte Cecilia, és faképnél hagyta Mikaelt.

Már mindent bezártak. Hedestad kihalt volt, úgy tűnt, a városlakók mind elmentek a
nyaralóikba, a májusfáikhoz. Végül Mikael elkeveredett a Városi Szálló teraszára. Ez a hely
legalább nyitva volt. Mikael kávét rendelt és egy szendvicset az esti lapok olvasásához. Semmi
fontos nem történt a nagyvilágban.
Lerakta az újságokat. Cecilia Vangeren törte a fejét. Sem Henriknek, sem Dirch Frodénak nem
említette a feltételezését, miszerint Cecilia lett volna az a személy, aki Harriet szobájában
kinyitotta az ablakot. Félt ugyanis tőle, hogy azzal gyanúba keverné Ceciliát, amit a legkevésbé
sem akart. De neki előbb-utóbb fel kellett tennie a kérdést.
Egy órán át ücsörgött a teraszon, aztán elhatározta, hogy a gondokat félretéve valami mással
tölti a Szent Iván-éjt, minthogy a Vanger család ügyes-bajos dolgain tipródjon. A telefonja néma
maradt. Erika elutazott, valahol a férjével múlatta az időt, és Mikaelnek nem volt kivel
beszélgetnie.
Négy óra körül ért vissza a szigetre, ahol egy másik elhatározásra jutott – arra, hogy
abbahagyja a dohányzást. Amióta leszerelt, mindig sportolt, eljárt a konditerembe, rendszeresen
kocogott a Söder Mälarstrandon, de amióta Hans-Erik Wennerströmmel elkezdődtek a bajok,
teljesen elhanyagolta magát. Rullåkerben kezdett ismét súlyt emelni, leginkább afféle
terápiaként, de a szabadlábra helyezése óta gyakorlatilag egy gyufaszálat sem tett keresztbe.
Ideje volt újrakezdeni. Nagy elhatározással magára kapta futóruháját, és egy laza kört tett a
szigeten. A Gottfried házához vezető úton indult el, aztán felkanyarodott az Erődítményhez, ott a
terep valamelyest nehezebbé vált. Tájfutásra a katonaság óta nem kerített sort, de mindig jobban
szeretett átkelni erdőn-mezőn, mint körbefutkorászni a lapos sportpályákon. Östergården kerítése
mellett haladva kocogott vissza a faluba. Fájt minden porcikája, miközben levegő után kapkodva
megtette az utolsó lépéseket a házáig.
Hat óra körül lezuhanyozott. Krumplit főzött, mustáros heringet, snidlinget és tojást tett a ház
előtt álló, billegő kerti asztalra. Kitöltött egy pohárka pálinkát, és megemelte a poharát, csak úgy
magára, Aztán felütött egy krimit, Val McDermidtől A hableány énekét.
Hétkor átjött hozzá Dirch Frode, lehuppant Mikaellel szemben az egyik kerti székre. Mikael
töltött neki egy korty Skånét.
– Ma aztán sikerült felkavarnia a kedélyeket – mondta Frode.
 – Tisztában vagyok vele.
– Birger Vanger egy pojáca.
– Magam is úgy látom.
– Cecilia Vanger viszont egyáltalán nem pojáca, de őrült dühös magára.
Mikael bólintott.
– Utasított, gondoskodjam róla, hogy maga abbahagyja a családi ügyek körüli szimatolást.
– Értem. És mit válaszolt?
Dirch Frode a snapszos poharát nézegette, aztán egy mozdulattal magába döntötte az italt.
– Az én válaszom az, hogy Henrik roppant világosan leírta, mit szeretne magától. Ameddig
nem változtat ő maga a szándékán, magát köti a szerződés, amit közösen fogalmaztunk meg.
Elvárom magától, hogy mindent megtegyen a szerződésbe foglaltak teljesítése érdekében.
Mikael bólintott. Felpillantott az égre. Esőfelhők gyülekeztek.
– Jön a rossz idő – mondta Frode. – Ha nagyon erős vihar kerekedik, maga mögé állok.
– Köszönöm.
Némán ültek egy darabig.
– Kaphatnék még egy pohárkával? – kérdezte aztán Dirch Frode.

Néhány perccel Dirch Frode távozását követően Martin Vanger autója fékezett le a vendégház
előtt, aztán leparkolt az útszélen. Martin Vanger odament Mikaelhez, üdvözlésre nyújtotta kezét.
Mikael kellemes Szent Iván-éjt kívánt neki, s megkérdezte, meginna-e vele egy felest.
– Nem, most inkább nem. Csak átöltözni jöttem haza, aztán megyek vissza a városba, Evával
töltöm az estét.
Mikael várt.
– Beszéltem Ceciliával. Egy kicsit felkavarták az események – ő és Henrik elég jóban vannak
egymással. Remélem, megbocsát neki, ha ne adj' isten valami… kellemetlenséget mondana
magának.
– Ceciliát nagyon kedvelem – felelte Mikael.
– Megértem. De néha egy kicsit be tud csavarodni. Csak mondom, hogy tudja: Cecilia a lehető
leghatározottabban ellenzi, hogy maga a múltban kutakodjék.
Mikael sóhajtott egyet. Úgy tűnt, Hedestadban már mindenki tudja, mivel bízta meg Henrik
Vanger.
– És magának mi a véleménye?
Martin Vanger széttárta karját.
– Harriet ügyének Henrik évtizedek óta a megszállottja. Nem tudom… Harriet a húgom volt,
de valahogy minden olyan távolinak tűnik már. Dirch Frode elmondta, hogy a maga bombabiztos
szerződését csakis Henrik bonthatja fel. Szerintem egy ilyen döntés az ő jelenlegi helyzetében
több kárt okozna, mint hasznot.
– Maga szerint tehát inkább folytatnom kellene?
– Jutott valamire?
– Nagyon sajnálom, Martin, de ha Henrik engedélye nélkül elmesélném, az kimerítené a
szerződésszegés tényét.
– Tiszta sor – felelte Martin Vanger, és hirtelen elmosolyodott. – Henrik amolyan
összeesküvés-elmélet gyártó. Én mindössze arra szeretném kérni, hogy ne ringassa őt hamis
illúziókba.
– Ezt megígérhetem. Egyedül olyan adatokat hozok a tudomására, amelyeket
dokumentumokkal is alá tudok támasztani.
– Remek… Különben, hogy témát váltsunk, nem ártana egy másik szerződésen is
elgondolkoznunk. Most, hogy Henrik megbetegedett, és nem tudja teljesíteni kötelezettségeit a
Millennium vezetőségében, az én tisztem lesz a helyébe lépni.
Mikael újra kivárt.
– Vezetőségi ülést kellene tartanunk, és megvizsgálni a helyzetet.
– Jó ötlet. De tudtommal már döntés született arról, hogy a következő ülést majd augusztusban
tartják.
Tudok róla, de talán nem ártana korábbra hoznunk. Mikael udvariasan elmosolyodott.
– Az lehet, de ebben az ügyben sajnos nem én vagyok a maga embere. Jelenleg vezetőségi tag
sem vagyok. Decemberben hagytam ott a lapot. Semmi beleszólásom vezetőségi döntésekbe.
Keresse meg Erika Bergert!
Martin Vanger nem erre a válaszra számított. Morfondírozott magában egy darabig, aztán
felállt.
– Igaza van, hát persze. Beszélni fogok vele – mondta, s búcsúzásképpen vállon veregette
Mikaelt, aztán elindult az autójához.
Mikael töprengve nézett utána. Senki nem mondott ki semmit, de a fenyegetés ott lógott a
levegőben. Martin Vanger mérlegre rakta a Millenniumot. Kis idő múlva Mikael újabb adag
pálinkát töltött magának, és újra felemelte Val McDermid könyvét.
Kilenc óra tájt megérkezett a barnás-vörhenyes macska. Mikael lábához dörgölőzött. Mikael
fölemelte, és megvakarta az állat füle tövét.
– Akkor már ketten vagyunk, akik halálra unjuk magunkat Szent Iván éjjelén – mondta a
macskának.
Amikor leestek az első esőcseppek, Mikael bement a házba, és lefeküdt. A macska úgy döntött,
hogy inkább kint marad.

Lisbeth Salander Szent Iván-éj napján elővette a Kawasakiját, és átvizsgálta a járgányt tetőtől
talpig. Egy százhuszonöt köbcentis könnyűsúlyú versenyző talán nem a legmenőbb motor volt a
világon, de az övé volt, ő pedig tudta, hogy kell vele bánnia. Saját kezűleg újította fel csavarról
csavarra, s egy kicsit fel is turbósította, a megengedettnél alig jobban.
Délután felvette a bukósisakját és a bőrszerkóját, aztán elhajtott az Äppelviken
gondozóotthonba, hogy anyjával töltse az estét a parkban. Aggodalmat és lelkiismeret-furdalást
érzett. Az anyja szórakozottabb volt, mint bármikor. A három együtt töltött óra alatt alig
váltottak egymással pár szót, s közben anyjának mintha fogalma sem lett volna, hogy kivel
beszél.

Mikael több napon keresztül próbálta beazonosítani az AC rendszámú autót. Számos fejtörés
és egy nyugdíjas hedestadi autószerelővel való konzultáció után megállapíthatta, hogy egy Ford
Anglia nevű modellről van szó, egy „tucatautóról”, amelyről még életében nem hallott azelőtt.
Ezután felhívott egy hivatalnokot a gépkocsi-nyilvántartásnál, hogy utánanézzen, milyen
lehetőségei vannak előszedetni az összes 1966-ban AC3-mal kezdődő rendszámú Ford Anglia
adatait. Az alapos utánajárás eredményeként kiderült, hogy nem lehetetlen egy ilyen régészeti
kutatás elvégzése a nyilvántartásban, de egész biztosan beletelik egy kis időbe, és a procedúra
egy icipicit sértette a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatos szabályokat.
A Szent Iván-éji hétvége után jó néhány nappal Mikael beült kölcsön-Volvójába és kihajtott az
E4-es sztrádára. Északnak tartott. Soha nem volt híve a gyorshajtásnak, komótos tempóban
vezetett. A Härnösand híd előtt megállt, és megkávézott a Vesterlund cukrászdában.
A következő megálló Umeåban volt, ahol behajtott egy motelbe, és napi menüt rendelt
magának. Vett egy autós atlaszt, és folytatta útját Skellefteå felé, ahol aztán letért balra Norsjö
irányában. Este hat óra körül érkezett meg, rögtön be is csekkolt a Hotell Norsjőbe.
Másnap már kora reggel hozzáfogott a kereséshez. A Norsjö Fafeldolgozó Üzem nem szerepelt
a telefonkönyvben. A Polarhotellet szálloda recepciósa, egy húszéves forma lány, még soha nem
hallotta a cég nevét.
– Maga szerint kit kellene megkérdeznem?
A recepciós egy pillanatra zavarba jött, de hamar felragyogott az arca, s azt mondta, felhívja a
papáját. Két perccel később már vissza is érkezett. Elmondta, hogy a Norsjö Fafeldolgozó
Üzemet a nyolcvanas évek elején zárták be. Ha Mikael beszélgetni szeretne valakivel, aki ennél
többet is tud a cégről, forduljon egy bizonyos Burmanhoz, aki művezető volt a gyárban, és ma a
Solvändan nevű utcában lakik.
Norsjö kis község volt. A települést átszelő egyetlen nagyobb utca mentén, amelyet
értelemszerűen Fő utcának neveztek el, különböző üzletek álltak, és lakóházak alkotta
mellékutcák ágaztak el mindkét irányban. A keleti bejáratnál egy kisebb ipartelep és egy istálló
feküdt, a falu nyugati végében pedig egy hihetetlenül szép templom. Mikael feljegyezte
magának, hogy a helységben ezenkívül egy, a Misszió egyházához és a Pünkösdistákhoz tartozó
templom is van. A buszmegállóban egy hirdetőtáblán elhelyezett reklám a Vadász- és a
Sífutásmúzeumról lelkendezett. Egy régi plakát arról mesélt, hogy Veronika itt adott koncertet a
Szent Iván-éji hétvégén. Mikael húsz perc alatt átért a falu egyik végéből a másikba.
A Solvändangatanon kis családi házak álltak; körülbelül öt percre volt az utca a hoteltől.
Burman nem nyitott ajtót, amikor Mikael becsöngetett hozzá. Fél tíz volt. Mikael arra tippelt,
hogy a keresett személy dolgozni mehetett, vagy ha már nyugdíjas az illető, esetleg el kellett
mennie valamit elintézni.
A következő megálló a falu főutcájának vasboltja volt a Storgatanon. Ha Norsjőben lakik az
ember, előbb-utóbb úgyis kiköt a vasboltban, gondolta Mikael. Az üzletben két eladó dolgozott;
Mikael az idősebbet választotta, a férfi minden bizonnyal túl volt már az ötvenen.
– Jó napot! Egy házaspárt keresek, akik valószínűleg itt laktak Norsjőben a hatvanas években.
A férfi feltehetően a Norsjö Fafeldolgozó Üzemben dolgozott. Nem tudom, hogy hívják őket, de
van róluk két fényképem, 1966-ban készültek.
Az eladó hosszú ideig nézte a képeket, alaposan megvizsgálta őket, de végül megrázta a fejét.
Sem a férfit, sem a nőt nem ismerte.
Mikael egy kolbászosbódénál ebédelt a buszpályaudvaron. Az üzletekben való kérdezősködést
feladta, az önkormányzati irodát, a könyvtárat és a gyógyszertárat letudta már. A rendőrőrsön
senkit nem talált, így aztán idősebb embereket kezdett el kérdezgetni, csak úgy véletlenszerűen.
Délután két óra felé éppen két fiatalabb nőnél tudakozódott, akik nyilván nem szolgálhattak
konkrét információval a párról, de adtak egy jó ötletet.
– Ha a képet 1966-ban készítették, akkor a rajta szereplő személyek ma a hatvanas éveikben
járhatnak. Lemehetne a solbackai szolgáltatóházba és megkérdezhetné az ottani nyugdíjasokat.
Mikael bemutatkozott a szolgáltatóház személyzetéhez tartozó harminc év körüli nőnek, s
aztán elmondta neki, mi szél hozta. A nő először gyanakodva hunyorgott rá, de aztán hagyta
magát meggyőzni. Bekísérte Mikaelt a nappaliba, ahol fél óra alatt több embernek is sikerült
megmutatnia a képet. Az idős emberek a hetven körüli vagy az afeletti korosztályhoz tartoztak.
Nagyon segítőkésznek mutatkozott mindegyikük, de senkinek nem sikerült beazonosítania az
1966-ban Hedestadban készült fényképen látható párt.
Öt óra tájban Mikael visszaindult a Solvändangatan felé. Ismét bekopogtatott Burmannál, most
több szerencsével járt. Burman úr és Burman asszony, mind a ketten nyugdíjasok voltak már,
behívták a konyhába, ahol a feleség nyomban feltette a kávét, miközben Mikael elmesélte
látogatásának célját. Mint aznap minden más próbálkozása, ez sem kecsegtetett sok sikerrel.
Burman úr a fejét vakarta, meggyújtott egy pipát, s egy kis idő múlva megállapította, hogy nem
ismeri fel a képen látható személyeket. Az idős házaspár ízes norsjői tájnyelvet beszélt, így aztán
Mikael néha alig értett valamit a mondandójukból. Az asszony göndörre gondolt, de úgy írta le a
képen látható nőt, mint akinek kondri a haja a fején.
– De abban igaza van, hogy ez a matrica a faüzemből való – mondta a férj. – Szemfüles egy
ember maga, hogy így kitalálta. A baj csak az, hogy jobbra-balra osztogattuk az ilyen matricákat.
Átutazó fuvarosoknak, faszállítóknak, karbantartóknak, gépészeknek és más népeknek.
– Hát, nehezebb feladatnak tűnik megtalálnom ezt a párt, mint gondoltam volna.
– Oszt miért akarja megtalálni őket?
Mikael úgy döntött, hogy ha kérdezik, elmondja az igazat. Minden kitalált történet hiteltelenül
hangzana és zavart keltene.
– Hosszú történet. Egy bűnügy körülményeit kutatom. Az eset 1966-ban történt Hedestadban.
Azt feltételezem, hogy talán van rá némi esély, ha icipici is, hogy a képen szereplő személyek
láthattak valamit abból, ami történt. Szó sincs arról, hogy bármiféle gyanúba keveredtek volna,
még azt sem hiszem, hogy tudatában lennének a birtokukban levő információ jelentőségének a
bűntett szempontjából.
– Bűntett? Milyen bűntett?
– Igazán sajnálom, de ennél többet nem mondhatok. Elhiszem, elég rejtélyesnek tűnhet a
história, hogy valaki negyven évvel később fog hozzá, hogy megkeresse ezeket a személyeket,
ám a bűntény továbbra is megoldatlan, és csak most, ennyi idő elteltével kerültek napvilágra
bizonyos döntő jelentőségű adatok.
– Értem. Hát, elég különös feladat a magáé, az már biztos.
– Hányan dolgoztak akkor a fafeldolgozóban?
– Úgy negyvenen. Engem az ötvenes évek közepén vettek fel, tizenhét éves koromban, és ott
dolgoztam az üzem bezárásáig. Aztán fuvarozó lettem.
Burman néhány percig a gondolataiba merült.
– Annyit azért elmondhatok, hogy ez a fiú a képen soha nem dolgozott a fafeldolgozóban. Az
lehet, hogy fuvarozó volt, de szerintem akkor fel kéne ismernem. Na persze van egy másik
megoldás is. Lehet, hogy az apja vagy a nagyapja vagy más rokona dolgozott a gyárban, és ez
nem is az ő autója.
Mikael bólintott.
– Igen, sok minden lehetséges. Van valami ötlete, hogy kivel beszélhetnék még?
– De van ám! – felelte Burman, miközben bólogatott. – Holnap délelőtt elviszem egy körre, és
akkor találkozhat az öregfiúk közül néhánnyal.

Lisbeth Salander hirtelen nem elhanyagolható módszertani problémával találta szemben

magát; kiválóan értett az adatgyűjtéshez, legyen szó bárkiről, ám a kutatás kiindulópontjaként
mindig rendelkezésére állt egy kortárs személy neve és személyi száma. Ha pedig ez a kérdéses
személy egy számítógépes adatbázisban is szerepelt, amit mára jóformán nem úszik meg senki
emberfia, akkor pillanatok alatt fennakadt Lisbeth hálóján. Ha azután a kérdéses személynek volt
ráadásul egy számítógépe internetkapcsolattal, e-mail címmel és ne adj' isten saját weblappal,
amelyet egyébként az ő különleges kutatási alanyai rendszerint nem nélkülöztek, akkor
legbelsőbb titkaikat is hamar kifürkészte.
A Mikael Blomkvistnek végzendő munka azonban teljesen más jellegűnek bizonyult. Nagyon
leegyszerűsítve: ez alkalommal az volt a feladat, hogy szinte minden háttér-információ nélkül
azonosítson be négy személyi számot. Az illető személyek több évtizeddel korábban éltek.
Számítógépes adatbázisról tehát szó sem lehetett.
 Mikael Rebecka Jacobsson esetén alapuló feltételezése szerint ezek az emberek ugyanannak a
gyilkosnak az áldozatai. Következésképpen Lisbethnek különféle kiderítetlen, félbehagyott
rendőri nyomozások dokumentumai között kellett rájuk találnia. Arról fogalma sem volt, sem
neki, sem Mikaelnek, hogy mikor és hol történtek ezek a gyilkosságok, mindössze annyit lehetett
nagy valószínűséggel meghatározni, hogy valamikor 1966 előtt. A kihívás újdonság erejével
hatott.
Aha, és akkor hogy csináljam?
Bekapcsolta a számítógépet, s a Google keresőjébe beírta a következőket: Magda + gyilkosság.
Ez volt a legkézenfekvőbb lépés, amit megtehetett. Legnagyobb meglepetésére azonnal sikerrel
járt. Első találata, a karlstadi tévécsatorna 1999-ben levetített Värmlandi gyilkosságok című
sorozata egyik folytatásának a hirdetése volt. Ezután a régió napilapjában, a Värmlands
Folkbladban is talált egy rövid reklámot.
A Värmlandi gyilkosságok tévésorozat elérkezett a ranmoträski Magda Lovisa Sjöberg
esetéhez. Évtizedekkel ezelőtt szörnyű bűneset okozott fejtörést a karlstadi rendőrségnek. 1960
áprilisában Lovisa Sjöberget, egy gazdálkodó feleségét holtan találták a család istállójában. A
negyvenhat éves nő brutális gyilkosság áldozata lett. Claes Gunnars újságíró végigkíséri Lovisa
Sjöberg utolsó óráit, valamint a gyilkos után folytatott eredménytelen nyomozást. A gyilkosság
nagy felháborodást keltett a maga idején, a bűnös kilétét illetően több elképzelés is létezett. A
műsorban bemutatkozik egy fiatalabb rokon, aki elmondja, hogyan tették tönkre életét az őt ért
vádak. Kezdés: 20.00.

Lisbeth további információra bukkant egy Värmlandskultur című folyóirat cikkében: Egy egész
falu lakossága megrendülten áll a Lovisa-ügy előtt. Ebben bulvárosan borzongató stílusban
vezették elő, hogyan talált rá felesége holttestére Holger Sjöberg erdőmunkás, amikor öt óra felé
hazaért ranmoträski otthonába. A nőt megerőszakolták, megkéselték, és végül egy vasvillát
döftek belé, ez okozta halálát. A gyilkosság a család istállójában történt, a legnagyobb feltűnést
viszont az keltette, hogy a gyilkos, tettének végrehajtása után, a holtat térdelő helyzetben
kipányvázta az egyik boxban.
Később felfedezték, hogy a gazdasághoz tartozó állatok egyikének, egy tehénnek késvágás
okozta sérülés van a nyakán.
Elsőként a férjet gyanúsították a gyilkossággal, ám Holger Sjöberg-nek megtámadhatatlan
alibije volt. Aznap reggel hat órától kezdve a munkatársaival töltötte a napot egy erdőirtáson,
mintegy negyven kilométerre lakóhelyétől. Reggel tíz órakor Lovisa Sjöberg még bizonyítottan
életben volt, ekkor látogatta meg őt az egyik szomszédasszony. Senki nem látott, nem hallott
semmit; a gazdaság négyszáz méterre feküdt a legközelebbi szomszédtól.
Miután a férj elleni vádat ejtették, a rendőrség figyelme az áldozat huszonhárom éves
unokaöccsére terelődött. Emez már addig is többször konfliktusba került az
igazságszolgáltatással, rendszeres anyagi gondokkal küszködött, többször kért kölcsön egy-egy
kisebb összeget nagynénjétől. Az unokaöcs alibije már jóval gyengébbnek bizonyult. Egy időre
előzetes letartóztatásba helyezték, míg végül bizonyítékok hiányában elengedték. A faluban
ennek ellenére sokan őt tartották a bűntett elkövetőjének.
A rendőrség számos más nyomon is elindult. Hajtóvadászatba kezdett egy rejtélyes házaló
után, akit sokan láttak arrafelé, képbe került egy állítólagos „ragadós kezű cigánybanda”, amelyik
végiglopkodta a környéket. Hogy miért éppen ők követték volna el a brutális, szexuális
természetű gyilkosságot, miközben semmit nem vittek el, az nem volt egészen világos.
Később egy időre az egyik szomszéd került az érdeklődés középpontjába. Az agglegényt
fiatalkorában homoszexuális eltévelyedéssel gyanúsították – abban az időszakban a
homoszexualitás még büntetendő cselekménynek minősült –, ezenkívül többek elmondása szerint
volt valami „furcsa” az illető férfiban, ám hogy miért követett volna el egy valószínűleg
homoszexuális férfi gyilkosságba torkolló nemi erőszakot egy nőn, erre már nem volt válasz.
Sem ez, sem a többi nyom nem vezetett sehová. Nem volt több letartóztatás, sem bírói ítélet.
Lisbeth Salander megállapította, hogy a Harriet Vanger telefonkönyvében talált lista
vonatkozó része egyértelműen idevágott. A Mózes harmadik könyvéből kiemelt idézet, a 20. rész
16. szakasza így hangzott: „Ha valamely asszony akármely baromhoz járul, hogy az meghágja őt:
öld meg mind az asszonyt, mind a barmot; halállal lakoljanak; vérök rajtok.” Nem lehetett puszta
véletlen, hogy épp egy Magda nevű parasztasszony meggyilkolt holttestére bukkantak egy
istállóban, akinek a testét ráadásul térdeplő pozitúrában kötözték oda az egyik box falához.
Az volt csak a kérdés, hogy Harriet Vanger miért a Magda nevet jegyezte fel a Lovisa helyett,
miközben az áldozat életében inkább a Lovisát használta. Ha nem írják ki a teljes nevet a
tévéműsor reklámjában, Lisbeth meg sem találta volna.
És természetesen nem kerülhette el a figyelmét a legfontosabb kérdés: Vajon volt-e kapcsolat
az 1949-es Rebecka-gyilkosság, az 1960-as Magda Lovisa-gyilkosság és Harriet Vanger 1966-
ban történt eltűnése között? És hogyan jutottak a gyomorforgató események Harriet Vanger
tudomására?

Burman véget nem érő szombati vándorútra vitte Mikaelt, keresztbe-kasul bejárták Norsjőt.
Délelőtt öt volt gyári alkalmazottat látogattak meg, ezek mind a közelben laktak, néhány percnyi
sétaútra a Burman házaspártól, hárman Norsjö központjában, ketten a Sörby-ben, a falu szélén.
Mindenütt kávéval kínálták a látogatókat, aztán megnézték a fényképeket, majd a fejüket
ingatták.
A Burmanéknál elköltött ebéd után a két férfi autóba ült. Négy falut kerestek fel Norsjö körül,
ahol még laktak néhányan az üzem régi dolgozói közül. Burmant körútjuk minden állomásán
meleg szeretettel fogadták, de senki nem tudott felvilágosítást adni. Mikael a sorozatos kudarc
után nem gondolhatott másra, mint hogy az egész norsjői utazás elejétől fogva zsákutca volt.
Délután négy órakor Burman leparkolt autójával egy vörös västerbotteni ház előtt
Norsjövallennél, Norsjötől alig néhány kilométerre északra. Itt egy nyugdíjas ácsmesternek,
Henning Forsmannak mutatatta be Mikaelt.
– Ó, hát ez az Assar Brännlund kölyke! – bökte ki Henning Forsman abban a pillanatban, hogy
Mikael eléje tartotta a képet. Bingó!
– No nézd már, igazad lehet! Ez annak az Assarnak a fia – mondta erre Burman. És Mikaelhez
fordult:
– Az egyik felvásárlónk volt.
– Hol találom meg?
– A kölyköt? Hát azt nem lesz könnyű feladat előkaparni. Gunnar, így hívták, és a Bolidennek
dolgozott. A hetvenes évek közepén halt meg egy robbanásban.
A fenébe!
– De az asszony, a felesége nekije, az él még. Ő az itt a képen. Mildred. Bjurselében lakik.
– Bjurselében?
– Valamivel több mint tíz kilométerre innét, Bastuträsk felé. Abban a hosszúkás veres színű
vityillóban lakik. Rögtön meglátja majd jobb kéz felől, ahogy beér a faluba. A harmadik ház.
Elég jól ismerem a családot.

„Tisztelt Hölgyem/Uram! Lisbeth Salandernek hívnak, és kriminológiai tanulmányt készítek a

nők elleni erőszakról a huszadik században. Ha lehetséges, szeretnék a landskronai
rendőrkapitányság útmutatásának segítségével betekintést nyerni egy 1957-es történet irataiba.
Egy gyilkossági ügyről van szó, egy negyvenöt éves nő, bizonyos Rakel Lunde esetéről. Ön
szerint van rá esély, hogy megtalálom az erre vonatkozó dokumentumokat valahol?”

Bjursele tökéletesen beillett egy västerbotteni kirakatfalunak. A település összesen húsz házból
állhatott, a házak félkörívet alkottak a vízpart körül egy gyönyörű tó egyik végében. A falu
közepén egy útelágazásnál két nyíl mutatott Hemmingen, 11 km és Bastuträsk, 17 km felé. Az
útelágazás mellett kis híd ívelt át egy folyócska felett. Mikael feltételezése szerint ez a kis
folyócska lehetett a helység nevében szereplő Bjur csendes vize.
Mikael egy bezárt Konsum élelmiszerbolt előtt parkolt az autójával. Átellenben, az út jobb
oldalán ott állt a „harmadik ház”. Bekopogtatott, de nem érkezett válasz; úgy tűnt, nincsenek
otthon.
Mikael egyórás sétát tett a Hemmingenbe vezető úton. A kis folyó egy helyen zubogó
vízeséssé változott. Emberrel sem oda, sem visszafelé nem találkozott, s Mildred Brännlund
ajtaja is zárva maradt előtte.
A hídnál egy oszlopon felfedezett egy foszladozó papírragaszt. A hirdetés a BGZB-re invitált,
ha közelebbről vizsgálta az ember, kiolvashatta a rövidítés feloldását: Bjursele Gépkocsi-
zabolázó Bajnokság, 2002. Az gépkocsi-zabolázás téli időtöltés volt, és körülbelül annyiból állt,
hogy a versenyzők az erre kiválasztott járművüket totálkárosra hajszolták a befagyott hó jegén.
Mikael elgondolkodva bámult a plakátra.
Este tízig várt Bjurselében, aztán feladta, és visszament Norsjőbe. Elfogyasztott egy kései
vacsorát, és azután figyelemelterelésképpen Val McDermid hátborzongató krimijével bújt ágyba.

Este tízkor Lisbeth Salander újabb nevet csatolt Harriet Vanger listájához. Elég bizonytalan
volt, előbb több órán keresztül törte a fejét a dolgon.
Felfedezett ugyanis egy rövidebb utat. Az egyik esti lap megoldatlan gyilkossági ügyekről
közölt sorozatot vasárnapi mellékletében. Lisbeth rátalált egy 1999-ból származó szövegre,
amelynek Nőgyilkosok szabadon volt a címe. A cikk elég szűkszavú volt, de néhány nagy
feltűnést keltett gyilkossághoz kapcsolódón neveket és képeket közöltek benne az áldozatokról.
Megemlítették a norrtäljei Solveig-esetet, az Anita-gyilkosságot Norrköpingben, a helsingborgi
Margaretát és még sok más történetet.
Az összegyűjtött esetek közül a legrégebbiek a hatvanas évekből származtak, de egyik
gyilkosság sem illett a Mikaeltől kapott listába. Egyre azonban felfigyelt közöttük.
1962 júniusában egy Lea Persson nevű prostituált Göteborgból utazott Uddevallába, hogy
meglátogassa anyját és kilencéves kisfiát, akit a nagymama nevelt. Néhány napos együttlét után,
egy vasárnap este Lea búcsúzóul megölelte mamáját, és elindult az állomásra, hogy
visszavonatozzon Göteborgba. Két nappal később egy elhagyott konténer mögött találtak rá egy
kiürített ipartelepen. Megerőszakolták, s testét különösen durva bántalmak érték. A tettest ez
esetben sem sikerült megtalálni.
Harriet Vanger listáján nem szerepelt semmilyen Lea. A bibliaidézetek egyike sem illett rá.
Mégis volt a történetben egy bizarr körülmény, s ez Lisbethet nem hagyta nyugodni. Körülbelül
tíz méterre attól a helytől, ahol Lea holttestét megtalálták, virágcserép feküdt, benne egy galamb.
Valaki zsinórt kötött a galamb nyaka köré, amit azután áthúzott a cserép alján található
vízáteresztő lyukon. Ezt követően a cserepet egy két tégla közé felállított kis máglyarakásra
helyezte. Semmi bizonyítékot nem találtak arra, hogy az állatkínzásnak köze lett volna Lea
Persson meggyilkolásához; lehet, hogy mindössze kegyetlen gyerekcsínyről volt szó, mégis a
média ezután galambos gyilkosságként emlegette az esetet.
 Lisbeth Salander nem volt egy nagy bibliaolvasó – nem is volt saját Bibliája –, de aznap este
felsétált a Högalid templomba, és bizonyos akadályok leküzdése után kölcsönvett onnan egy
Bibliát. Leült a templomkertben egy padra, és olvasni kezdte Mózes harmadik könyvét.
Amikor a 12. rész 8. szakaszához ért, a döbbenettől felvonta szemöldökét. A 12. rész a
gyermekágyas anyák megtisztulásáról szólt.

Ha pedig nincs elég módja bárányhoz, vigyen két gerliczét vagy két galambfiát, egyiket egészen
égőáldozatul, a másikat bűnért való áldozatul, és szerezzen néki engesztelést a pap, és tiszta lesz.

Lea neve tehát akár szerepelhetett is volna Harriet Vanger telefonkönyvében: Lea – 31208.
…és Lisbeth Salander már kapiskálta, hogy soha azelőtt nem foglalkozott még ilyen léptékű
kutatással, mint amilyet mostani feladata elvárt tőle.

Vasárnap reggel tíz órakor Mildred Brännlund, aki azóta újra férjhez ment, s most Mildred
Berggrennek hívták, ajtót nyitott Mikael Blomkvist kopogtatására. Bár a nő majdnem negyven
évvel idősebb és hozzávetőleg ugyanannyi kilóval nehezebb volt, mint a fiatal lány a fotón,
Mikael nyomban felismerte.
– Jó napot. Mikael Blomkvist vagyok. Mildred Berggrenhez van szerencsém, ugye?
– Így van.
– Elnézést kell kérjek, amiért így magára törtem, de már jó ideje kutatok ön után egy nehezen
elmagyarázható ügyben. – Mikael mosolygott. – Bejöhetnék egy kicsit? Tudna rám áldozni egy
kevés időt?
Mildred férje és harmincöt éves fia is otthon volt. A nő tétovázás nélkül behívta Mikaelt a
lakásba, és hellyel kínálta a konyhában. Mikael mindenkivel kezet rázott. Az elmúlt napokban
több kávét ivott meg, mint életében valaha, de mostanra megtanulta, hogy Norrlandban
udvariatlanság nemet mondani. Mildred is leült, és kíváncsian kérdezte, miben lehet Mikael
segítségére. Mikaelnek nehézséget okozott megérteni a nő norsjői dialektusát, amit az érzékelt is,
így átváltott a sztenderd svédre.
Mikael nagy levegőt vett.
– Hosszú, különös történet, amit most elmondok. Maga 1966 szeptemberében Hedestadban járt
akkori férjével, Gunnar Brännlunddal.
A nő elképedt arcot vágott. Mikael kivárta, míg Mildred bólint egyet, s aztán elé tette az
asztalra a Järnvägsgatanon készült fényképet.
– Ez a kép akkor született. Emlékszik az eseményekre?
– Ó, teremtőm! – szólalt meg Mildred Berggren. – Egy örökkévalóság telt el azóta.
Új férje és a fia mellé léptek, és ők is megvizsgálták a képet.
– Nászúton voltunk. Autóval mentünk le Stockholmba és Sigtunába, és itt már jöttünk
hazafelé, de útközben megálltunk valahol. Mit is mondott, Hedestadban?
– Igen, ez Hedestad. Körülbelül délben egy órakor fényképezték le magukat. Jó régóta
próbáltam magát beazonosítani, nem volt könnyű.
– Talál rólam egy ősrégi képet, s aztán meg sem áll az otthonomig. Szinte hihetetlen. Hogy
csinálta?
Mikael most elé rakta a parkolóhelyen készített fotót.
– Ennek a fényképnek köszönhetem. Valamivel később készült ugyanazon a napon. Enélkül
nem akadok a maga nyomára.
Mikael elmagyarázta, hogyan találta meg a Norsjö Fafeldolgzó Üzemen keresztül Burmant, aki
aztán elvezette Norsjövallenbe Henning Forsmanhoz.
 – Úgy képzelem, nyomós oka lehet, hogy ilyen szenvedélyesen kutat ezután a kép után.
– Bizony. Ezt a lányt, aki itt áll maga előtt a képen, Harrietnek hívták. A felvétel napján örökre
eltűnt, az általános vélekedés szerint meggyilkolták. Hadd mutassam meg magának, mi történt.
Mikael elővette iBookját, s miközben a gép beindult, elmagyarázta az összefüggéseket. Azután
lejátszotta a képsorozatot, amelyen szemmel követhető, hogyan változik meg Harriet
arckifejezése.
– Akkor fedeztem fel magát, amikor átnéztem ezeket a régi képeket. Maga Harriet mögött áll
fényképezőgéppel a kezében, s mintha pontosan arról a dologról készítene képet, ami Harrietnél
kiváltotta ezt a reakciót. Tudom, hogy nem kis dologba vágtam a fejszémet, de az igazat
megvallva, azért jöttem el idáig, hogy megkérdezhessem, hátha megvannak még az akkor készült
képei.
Mikael fel volt készülve rá, hogy Mildred Berggren széttárt karokkal azt mondja majd, hogy a
fotók réges-rég elenyésztek, vagy hogy a tekercset soha nem hívták elő, vagy hogy kidobott
mindent. A nő azonban égszínkék szemével Mikaelre nézett, s mintha a világ legtermészetesebb
dolga lenne, azt válaszolta, hogy igen, megvan minden régi nyaraláson készült fényképe.
Kiment egy kis tárolóhelyiségbe, s néhány perc múlva egy kartondobozzal tért vissza, a
dobozban fényképalbumokat tartott. Beletelt egy kis időbe, míg megtalálták a nászúton készült
képeket. Mildred három képet kattintott el Hedestadban. Az egyik életlen volt, a főutcát mutatta.
A másik a volt férjét. A harmadik a bohócokat az ünnepi felvonuláson.
Mikael izgatottan előrehajolt. Utóbbin, az utca túloldalán egy alakot látott. Ennél többet
azonban nem árult el a fénykép.
HUSZADIK FEJEZET
 Július 1., kedd – július 2., szerda
Miután Mikael megérkezett Hedestadba, mindjárt átment Dirch Frodéhoz, és Henrik Vanger
hogyléte felől érdeklődött. Mint megtudta, az öreg állapotában jelentős javulás állt be az eltelt
héten. Még mindig gyönge volt, törékeny, de már fel tudott ülni az ágyában. A válságos
időszakon túljutott.
– Hál' istennek – mondta Mikael. – Azt hiszem, nagyon megkedveltem őt.
Dirch Frode bólintott.
– Tudom, Henrik is szereti magát. Hogy sikerült a norrlandi utazás?
– Sikerült, de mégsem szolgált kielégítő válasszal a kérdésemre. Később majd elmesélem.
Most egy másik kérdést szeretnék feltenni magának.
– Csak tessék.
– Mi lesz a Millennium sorsa, ha Henrik, ne adj' isten, meghal?
– Semmi nem változik. Martin venné át a helyét a lapjuk vezetőségében.
– Nincs meg annak a veszélye, persze csak hipotetikusan, hogy Martin keresztbe tesz a
Millenniumnak, ha nem hagyom abba a Harriet Vanger utáni kutatást?
Dirch Frode hirtelen szúrós tekintettel nézett Mikaelre.
– Miért? Mi történt?
– Igazából semmi. – Mikael beszámolt a Szent Iván-éjen Martin Vangerrel folytatott
beszélgetéséről. – Amikor hazaindultam Norsjőből, felhívott Erika, és elmondta, hogy Martin
telefonált neki, és a lelkére beszélt, hogy hangoztassa előttem azt a véleményét, miszerint
nélkülözhetetlen vagyok a szerkesztőségben.
– Értem, mit mond. Én arra tippelek, hogy Cecilia beszélte rá erre. De nem hinném, hogy
Martin megzsarolná magát. Túl becsületes ahhoz. Azt se feledje, hogy én is ott ülök annak a kis
leányvállalatnak a vezetőségében, amit a Millennium részvényeinek a felvásárlásakor
alapítottunk.
– És ha mégis kiéleződne a helyzet, maga hova állna, mit lépne?
– A szerződések arra vannak, hogy betartsák őket. Henriknek dolgozom. Negyvenöt éve
vagyunk barátok, elég hasonlóan gondolkozunk ezekről a dolgokról. Ha Henrik meghalna, én
lennék az – és nem Martin –, aki megörökli Henrik részét a leányvállalatban. Van egy
megtámadhatatlan szerződésünk, amelyben arra köteleztük magunkat, hogy négy éven keresztül
támogatjuk a Millenniumot. Ha Martin valami disznóságra készülne – bár nem hiszem –,
mindössze annyit tehet, hogy visszatart néhány új hirdetőt.
– …akik mellesleg a Millennium fennmaradásának a zálogai.
– Jó, hát persze, de gondolja csak végig: az ilyen kicsinyes lépések is időigényesek. És Martin
most éppen a saját vállalata megmentésével van elfoglalva, napi tizennégy órákat dolgozik. Nem
nagyon marad másra ideje.
Mikael gondolataiba merülve ült egy darabig.
– Megkérdezhetem… tudom, hogy nem rám tartozik, de érdekelne… Milyen állapotban van a
konszern?
Dirch Frode még jobban elkomolyodott.
– Gondokkal küzdünk.
– Igen, ezt még egy olyan mezei gazdasági újságíró is sejti, mint én. De vajon mennyire
súlyosakkal?
– Köztünk marad?
– Még szép.
– Az elmúlt hetekben két nagy megrendelést vesztettünk el az elektronikai ágazaton belül,
nemsokára végleg kiteszik a szűrünket az orosz piacról. Szeptemberben összesen ezerhatszáz
dolgozónktól kell megválnunk Örebróban és Trollhättanban. Nem valami szép ajándék cserébe
sok-sok éves munkájukért. És mondanom sem kell, hogy minden alkalommal, amikor
kénytelenek vagyunk bezárni egy gyárat, tovább zuhan a konszernbe vetett bizalom.
– Nagy lehet Martin Vangeren a nyomás…
– Egy ökörnek is sok lenne a rá nehezedő teher, s közben ráadásul tojáshéjon lépked.

Ahogy Mikael hazaért a vendégházba, felhívta Erikát. Erika nem volt bent a szerkesztőségben,
Mikael Christer Maimmal beszélt helyette.
– Az a helyzet, hogy Erika tegnap telefonált, amikor elindultam Norsjőből. Úgy tűnt, Martin
Vanger rászállt, és hogy is mondjam csak, arra biztatta őt, hogy vegyen rá a szerkesztőségi
munkában való nagyobb felelősségvállalásra.
– Ez ellen nekem se lenne kifogásom – jegyezte meg Christer.
– Tudom. Én viszont szerződést kötöttem Henrik Vangerrel, amit nem akarok megszegni.
Martin pedig egy itteni személy felkérésére teszi ezeket a lépéseket, aki azt szeretné, ha
abbahagynám a szimatolást, és eltűnnék a faluból. Martin javaslata tehát arról szól, hogy engem
minél előbb elpateroljanak innét.
– Értem.
– Mondd meg Erikának, kérlek, hogy akkor megyek Stockholmba, amikor itt végeztem a
dolgommal. Annál előbb nem.
– Értem. Szóval adjam át a hírt, hogy teljesen elment az eszed. Meglesz.
– Christer… valami furcsa játszma zajlik idefent. És nekem eszemben sincs éppen most
kihátrálni belőle.
Christer mélyet sóhajtott.

Mikael átment Martin Vanger házához. Bekopogtatott az ajtón. Eva Hassel nyitott ajtót,
kedvesen üdvözölte.
– Jó napot! Itthon van Martin?
Válasz helyett maga Martin Vanger jött elé, aktatáskával a kezében. Megpuszilta Eva Hasselt,
és köszönt Mikaelnek.
– Az irodába tartok. Beszélni akart velem?
– Később is megtehetjük, ha most siet.
– Halljuk.
– Nem szeretnék hazautazni Stockholmba s felvenni a munkát a Millenniumban, amíg el nem
végzem a Henriktől kapott feladatot. Csak azért tájékoztatom erről, hogy elkerüljük a
félreértéseket. Ennek megfelelően tehát újév előtt ne számítson rám a vezetőségben.
Martin Vanger egyik lábáról a másikra állt.
– Értem. Azt hiszi, hogy meg akarok szabadulni magától… – Itt Martin Vanger egy pillanatra
szünetet tartott. – Mikael, halasszuk egy kicsit későbbre ezt a beszélgetést. Tudja, nem nagyon
van időm a Millennium vezetőségében folytatott hobbitevékenységre, s azt kívánom, bárcsak ne
egyeztem volna bele Henrik javaslatába. De higgye el, minden tőlem telhetőt megteszek azért,
hogy a Millennium életben maradhasson.
– Ebben soha nem kételkedtem – felelte udvariasan Mikael.
– Ha találunk egy időpontot a jövő héten, akkor átnézhetjük a gazdasági ügyeket, és szívesen
elmondom magának, hogyan ítélem meg a jelenlegi helyzetet. Azt azonban már most sem rejtem
véka alá, hogy véleményem szerint a Millennium nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy
az egyik kulcsembere a Hedeby-szigeten lógassa a lábát. Szeretem a lapjukat, szerintem együtt
meg is erősítjük majd, de ehhez szükség van a maga hathatós közreműködésére. Valójában a
hűség kérdése miatt kerültem konfliktushelyzetbe. Mire hallgassak? Henrik óhajaira vagy arra,
amit a Millennium tőlem mint vezetőségi tagtól megkíván?

Mikael tréningruhát vett fel, és tett egy kört a szokásos terepen. Elfutott az erődítményhez,
aztán Gottfried házához, majd ott visszafordult, és a víz mellett kocogott haza. A ház előtt Dirch
Frode várta a kerti asztalnál. Mikael először megivott egy üveg ásványvizet, és letörölte arcáról a
verítéket.
– Nem biztos, hogy jót tesz vele az egészségének ebben a hőségben.
– Örhhh – felelte Mikael.
– Tévedtem. Nem Cecilia hajtotta ki Martinból, hogy rászálljon magára. Isabella az, aki
igyekszik rábírni a Vanger-klán mozgósítható tagjait, hogy meghempergessék magát szurokban,
tollban, s aztán ha lehetséges, máglyán is megégessék. Birgerben lelt legfőbb támaszára.
– Isabella…?!
– Igen, hihetetlenül gonosz, kicsinyes nő, általában senkit nem szeret. Jelenleg mindenki közül
magát utálja a legjobban. Olyan állításokat terjeszt magáról, hogy maga egy csaló, csalással vette
rá Henriket, hogy megbízza ezzel a munkával, és szándékosan izgatta fel annyira az öreget, hogy
annak szívrohama lett.
– És hisznek neki?
– Mindig vannak emberek, akik hisznek a rossz nyelveknek.
– Itt töröm magamat, hogy kinyomozzam, mi történt a lányával, ő meg cserébe gyűlöl engem.
Ha az én lányomról volna szó, valószínűleg máshogy reagálnék.

Délután kettőkor megszólalt Mikael mobiltelefonja.

– Jó napot! Conny Torsson vagyok a Hedestads-Kurirentől. Volna egy kis ideje válaszolni
néhány kérdésre? Kaptunk egy fülest, eszerint maga jelenleg itt lakik a közelben, Hedebyben.
– Ha így van, hát elég lassan működik az a fülesküldő masinéria. Itt lakom már vagy fél éve.
– Nem tudtam róla. Mit csinál Hedestadban?
– Írok. És szabadságon vagyok egy évig.
– Min dolgozik?
– Sajnálom. Ha megjelent, majd megtudja.
– Most engedték ki a börtönből…
– És?
– Mi a véleménye az olyan újságírókról, akik a cikkeikben hamis adatokat közölnek?
– Az adathamisító újságírók idióták.
– Szóval ezzel azt akarja mondani, hogy maga idióta?
– Miért tenném? Soha nem hamisítottam meg semmilyen adatot.
– De hát rágalmazásért ítélték el.
– Na és?
Az elbizonytalanodott Conny Torson ekkor hosszú másodpercekre elnémult, Mikael kénytelen
volt a segítségére sietni.
– Rágalmazásért ítéltek el, és nem adatok meghamisításáért.
– De megjelentette az anyagot.
– Ha azért hívott, hogy a bírósági ítéletet tárgyaljuk meg, úgy nincs mit mondanom.
– Szeretném személyesen felkeresni, készítenék magával egy interjút, ha lehetséges.
– Igazán sajnálom, de nincs semmi mondanivalóm a témával kapcsolatban.
– Tehát nem akar a bírósági tárgyalásról beszélgetni?
 – Úgy van. Jól gondolja – felelte Mikael, és ezzel lezárta a disputát.
Pár percig töprengett még, azután a számítógépéhez ment.

Lisbeth Salander az előzetes útbaigazítást követve áthajtott Kawasakijával a hídon a Hedeby-

szigetre. Azután megállt a legelső kis háznál az út bal oldalán. Megérkezett az isten háta mögé.
Amíg a megbízója rendesen fizet, addig ha kell, hajlandó ő elvergődni akár az Északi-sarkra is.
Ráadásul nem volt olyan rossz végig nyomni a gázt egy ilyen hosszú úton, az E4-es sztrádán.
Leparkolt a motorral, kioldotta a csomagtartó szíjakat.
Mikael Blomkvist ajtót nyitott. A küszöbről integetett neki. Aztán elé jött, és leplezetlen
ámulattal szemügyre vette Lisbeth motorkerékpárját.
– Ezt nevezem! Motoros lány…
Lisbeth Salander nem szólt egy szót sem, de éber figyelemmel kísérte Mikael minden
mozdulatát, ahogy a férfi megfogta a kormányt, megtapogatta a gázszabályzót. Nem szerette, ha
mások hozzányúlnak a cuccaihoz. Ám amikor meglátta Mikael gyermeteg kisfiús mosolyát,
kiengesztelődött egy kicsit. A legtöbb Macintosh-őrülttől azt szokta meg, hogy a motorja láttán
csak a szájukat húzzák.
– Nekem is volt egy tizenkilenc éves koromban – mondta Mikael, és Lisbethhez fordult.
– Köszönöm, hogy eljöttél! Gyere, megmutatom, hol fogsz lakni!
Mikael kölcsönkért egy kempingágyat az út túloldalán lakó Nilssonéktól. A dolgozószobában
ágyazott meg. Lisbeth gyanakodva körbejárt a házban. Miután azonban nem fedezett fel
semmilyen álnok csapdára utaló jelet, egy kissé lenyugodott. Mikael megmutatta neki, hol van a
fürdőszoba.
– Ha esetleg szeretnél lezuhanyozni vagy egy kicsit felfrissíteni magadat.
– Jó lenne átöltöznöm. Nem akarok tetőtől talpig bőrbe burkolva flangálni.
– Jól van. Amíg rendbe szeded magad, én összeütök egy vacsorát.
Mikael báránybordát sütött vörösboros szószban, s odakint terített asztalt a lemenő nap
fényében. Lisbeth lezuhanyozott, tiszta ruhát vett fel. Mezítláb ült asztalhoz, fekete trikóban és
egy rövid, kopott farmerszoknyában. Finom illatok szálldostak az asztal körül. A lány két
hatalmas adagot falt be, s miközben evett, Mikael lenyűgözve sandított a hátán díszelgő
tetoválásra.
– Öt plusz három – mondta Lisbeth Salander. – Öt a te Harriet-listádról és még három, aminek
szerepelnie kellett volna azon a listán. Legalábbis szerintem.
– Mesélj!
– Összesen tizenegy napot tudtam csak ezzel tölteni, egyszerűen nem volt időm előkotorni
minden anyagot. Néhány esetben a rendőrségi dokumentumokat már áthelyezték az állami
levéltárba, más esetekben még mindig az adott rendőrkapitányságon tárolják őket. Három
egynapos kirándulást tettem különböző kapitányságokra, több nem fért az időmbe. De mind az öt
esetet sikerült beazonosítani.
Lisbeth Salander vaskos papírköteget rakott a konyhaasztalra, körülbelül ötszáz A4-es lapot.
Pillanatok alatt szétválogatta őket külön kis kupacokra.
– Nézzük végig időrendi sorrendben – javasolta, és Mikael kezébe nyomott egy listát.

1949 – Rebecka Jacobsson, Hedestad (30112)

1954 – Mari Holmberg, Kalmar (32018)
1957 – Rakel Lunde, Landskrona (32027)
1960 – (Magda) Lovisa Sjöberg, Karlstad (32016)
1960 – Liv Gustavsson, Stockholm (32016)
 1962 – Lea Persson, Uddevalla (31208)
1964 – Sara Witt, Ronneby (32109)
1966 – Lena Andersson, Uppsala (30112)

– A sorozatban az első, úgy tűnik, Rebecka Jacobsson esete volt, ezt már ismered részletesen.
A következő, amit találtam, Mari Holmberg, egy kalmari prostituált. A lakásában gyilkolták meg
1954 októberében. Nem tudták pontosan megállapítani, melyik napon ölték meg. Egy ideje halott
volt már, amikor rátaláltak. Valószínűleg kilenc nap telhetett el.
– És hogyan kapcsoltad Harriet listájához?
– Megkötözték, súlyosan bántalmazták, a halálát viszont fulladás okozta. A gyilkos lenyomta a
torkán a véres egészségügyi betétjét.
Mikael némaságba burkolózott, aztán felütötte a Bibliában Mózes harmadik könyvét a 20. rész
18. szakaszánál.
– És ha valaki havi bajos asszonnyal hál, és felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és
az asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten irtassanak ki az ő népökből.
Lisbeth bólintott.
– Harriet Vanger is idekapcsolta a nevet. Értem. Menjünk tovább.
– 1957 májusa, Rakel Lunde, negyvenöt éves takarítónő. Különcnek tartották a környéken,
mivel szabad idejében jóslással is foglalkozott, kártyából, tenyérből… Rakel Landskrona
határában lakott egy magányosan álldogáló házban. Ott ölték meg egy kora reggeli órán.
Meztelenül találtak rá, egy ruhaszárítóhoz kötözve a hátsó kertben. A száját szigetelőszalaggal
leragasztották. Az okozta halálát, hogy valaki újra meg újra hozzávágott egy nehéz követ.
Számtalan zúzódást és törést találtak a testén.
– Ó, te jóisten! Ez iszonyú…
– Lesz még rosszabb is. Az RL monogram ráillik. Megtaláltad a bibliaidézetet?
– Egyértelmű. És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondó lesz közöttök,
halállal lakoljanak; kővel kövezzétek azokat agyon; vérök rajtok.
– Aztán itt van Lovisa Sjöberg Ranmóból, Karlstad külterületéről. Ő az, akit Harriet Magda
néven jegyzett fel. A teljes név Magda Lovisa, de a Lovisát használta.
Mikael figyelmesen hallgatott, miközben Lisbeth elmesélte a karlstadi gyilkosság bizarr
részleteit. Amikor Lisbeth rágyújtott, Mikael sóvárgó szemekkel nézett a cigarettás dobozra.
Lisbeth odatolta elé.
– Ha jól értem tehát, a gyilkos az állatot sem kímélte?
– A Biblia szerint, ha egy nő állattal közösül, mindkettejüknek halállal kell lakolnia.
– Annak valószínűsége, hogy ez a nő közösült volna egy tehénnel, igen csekély lehet.
– Ha szóról szóra értelmezzük az idézetet, elég, ha csak valamelyik baromhoz járul, amit egy
parasztasszonynak tagadhatatlanul meg kell tennie mindennap.
– Igaz. Folytasd!
– A következő eset Harriet listáján Sara. Megtaláltam Sara Wittet, egy harminchét éves
ronnebyi lakost. 1964 januárjában gyilkolták meg. Ami a körülményeket illeti: odakötözték az
ágyhoz, brutálisan megerőszakolták, a halál oka fulladás. Megfojtották. A gyilkos utólag fel is
gyújtotta a lakást. Az lehetett a szándéka, hogy porig égjen az egész ház, de a tűz részben elaludt
magától, és a tűzoltóság is nagyon hamar kiért a helyszínre.
– És a kapocs?
– Sara Witt egy lelkész lánya volt, s mindez nem elég, lelkészhez ment feleségül. A férje nem
volt otthon, elutazott a hétvégére.
– Hogyha valamely papnak leánya vetemedik paráznaságra, megszentségteleníti az ő atyját,
azért tűzzel égettessék meg. Aha. Hát persze, hogy illik a listára. Azt mondtad, hogy találtál még
néhány esetet.
– Igen, találtam még három nőt, akiket olyan furcsa körülmények között tettek el láb alól, hogy
valójában ott a helyük Harriet listáján. Az első eset egy fiatal lány, Liv Gustavsson. Huszonkét
éves volt, Farstában lakott. Lovagolt, versenyzett is, nagy tehetségnek tartották. Volt egy
kisállatboltja, a nővérével közösen vezették. A boltban találtak rá. Előző este túlórázott, a
könyveléssel dolgozott, egyedül volt az üzletben. Ő engedhette be a gyilkost az ajtón.
Megerőszakolták és megfojtották.
– Ez azért nem úgy hangzik, mint egy Harriet listájára való eset.
– Nem is, ha nem lenne itt egy árulkodó részlet. A gyilkos végezetül feldugott egy hullámos
papagájt a lány hüvelyébe, majd ezek után kieresztette az üzletben tartott összes állatot.
Macskákat, teknőcöket, fehér egereket, nyulakat, madarakat. Még a halakat is kiborogatta az
akváriumból. Képzelheted, milyen rettentő látvány fogadta másnap reggel a lány nővérét.
Mikael bólintott.
– Liv Gustavssont 1960 augusztusában ölték meg, négy hónappal a karlstadi parasztasszony,
Magda Lovisa halála után. Mindkét esetben olyan nőről volt szó, akinek hivatása volt az
állatgondozás. És mind a két esetben volt állatáldozat. A karlstadi tehénke nagy valószínűséggel
túlélte, gondolom, nem lehet könnyű feladat halálra késelni egy tehenet. Egy hullámos papagáj
már ezerszer könnyebb eset. Ehhez jön még a harmadik állatáldozat.
– Melyik?
Lisbeth elmesélte Mikaelnek az uddevallai Lea Perssonon esett különös galambos
gyilkosságot. Mikael aztán újra némaságba burkolózva ült egy darabig. Sokáig nem szólt
egyetlen szót sem, a végén Lisbethnek fogyott el a türelme.
– Na jó – szólalt meg végre Mikael. – Vevő vagyok az elméletedre. Még egy eset hátravan,
ugye?
– Legalábbis az eddig megtaláltak közül. Fogalmam sincs, vajon hány kerülhette el a
figyelmemet.
– Mondd el, amit erről tudsz.
– 1966. február, Uppsala. A legfiatalabb áldozat mind közül, egy tizenhét éves gimnazista,
bizonyos Lena Andersson. Egy osztálybuli után tűnt el, három nappal később bukkantak rá egy
árokban az Uppsalai síkságon. A várostól elég messze. Valahol máshol gyilkolhatták meg, azután
odaszállították.
Mikael intett a fejével Lisbethnek, hogy folytassa.
– Ezt a gyilkosságot roppant nagy érdeklődéssel figyelte a média. De a lány halálának pontos
körülményeiről soha nem közöltek adatokat. Valószínűleg azért, mert olyan szörnyű
kegyetlenséggel kínozták meg. Tűzzel. Mindkét kezén és mellén súlyos égési sérüléseket
szenvedett, de az egész testén voltak égésnyomok. A bőrén nyomokban viaszcseppeket találtak,
tehát a lány kínzója gyertyát is használhatott, de a kezei annyira elszenesedtek, hogy azokat
egészen biztosan nagyobb lángba tarthatták. A gyilkos végezetül lefűrészelte a lány fejét, és a
teste mellé dobta.
Mikael elsápadt.
– Jézusmária – mondta halkan.
– Nem találtam passzoló bibliaidézetet, de több rész is van, ami égőáldozatról és bűnért való
áldozatról szól, és néhány helyen kinyilatkoztatják, hogy az áldozati állat – gyakorta bika – testét
fel kell darabolni tagjaira, a fejével és kövérjével együtt. A tűz használata eléggé emlékeztet az
első gyilkosságra, a hedestadi Rebeckáéra.
 Amikor leszállt az est, és előrajzottak a szúnyogok, leszedték a kerti asztalt, és a konyhában
folytatták a beszélgetést.
– Nincs különösebb jelentősége annak, hogy nem találtad meg a pontos bibliaidézetet. Nem az
idézetek a fontosak. Itt egészen egyszerűen a Bibliában található törvények paródiájáról van szó
– amolyan szabad asszociációkról, amiket ezekhez a kiragadott sorokhoz kapcsoltak.
– Tudom. És többnyire minden logikát nélkülöznek. Vegyük például azt az idézetet, mely
szerint mindkét partnert ki kell irtani, ha akkor fekszenek le egymással, amikor a nő menstruál.
Ebben az esetben tehát a tettesnek öngyilkosságot kellett volna elkövetnie.
– Na és mi következik ebből, szerinted? – kérdezte Mikael Lisbethtől.
– Hogy ez a te Harrieted vagy elég érdekes kis hobbit választott magának, a bibliaidézetek és a
hozzájuk kapcsolható, innen-onnan hallott gyilkossági áldozatok neveinek gyűjtögetésével…
vagy tudta, hogy létezik valami összefüggés a gyilkosságok között.
– Ez tehát azt jelentené, hogy 1949 és 1966 között, s ki tudja, talán 1949 előtt és 1966 után is
létezett egy megátalkodott őrült, egy szadista sorozatgyilkos, aki Bibliával a hóna alatt legalább
tizenhét éven keresztül egymás után tette el láb alól a nőket anélkül, hogy bárki összefüggésbe
hozta volna ezeket a gyilkosságokat. Hihetetlen, nem?
Lisbeth hátratolta a székét, felállt, és hozott még egy kis kávét a tűzhelyről. Rágyújtott, s
amikor kifújta a füstöt, Mikael némán elkáromkodta magát, és újabb cigarettát kunyerált a
lánytól.
– Nem. Igazából nem is annyira hihetetlen – válaszolta Lisbeth, és feltartotta a mutatóujját.
– A huszadik században több tucat felderítetlen nőgyilkosság történt Svédországban. Az a
kriminológus professzor, Persson, egyszer azt mondta abban a Körözzük című tévéműsorban,
hogy Svédországban a sorozatgyilkosok ritka madarak, de biztosan vannak néhányan, akiket
sosem sikerül leleplezni. Mikael bólintott. Lisbeth feltartotta a második ujját is.
– Ezeket a gyilkosságokat igen nagy időeltéréssel, egymástól távol eső helyeken követték el.
Közülük kettő elég gyorsan követte egymást, az 1960-ban történtekre gondolok, de a
körülmények viszonylag nagy eltéréseket mutattak – egy karlstadi parasztasszony és egy
huszonkét éves stockholmi lovas lány.
Három ujj emelkedett a levegőbe.
– Egyelőre semmi egyértelmű mintázat nem rajzolódik ki. A gyilkosságokat különböző
módszerekkel követték el, névjegy vagy ahhoz hasonló jelzés nem maradt sehol, bizonyos
motívumok persze vissza-visszatérnek. Állatok. Tűz. Súlyos nemi erőszak. És, mint ahogy
rámutattál, a bibliaparódia. De az biztos, hogy egyik rendőri nyomozás sem támaszkodott a
Bibliára.
Mikael bólintott. Aztán lopva Lisbethre pillantott. Ez a lány vékony, szinte gyerekesen
fejletlen testével, fekete trikójában, a tetoválásaival és piercingjeivel finoman szólva nem illett
bele a hedebyi vendégház alkotta környezetbe. Amikor megpróbált vele barátságosan viselkedni,
és elbeszélgetni a vacsora alatt, Lisbeth darabosan, alig néhány szóban válaszolt a kérdéseire.
Ami viszont a munkáját illette, úgy beszélt, mint egy ízig-vérig profi tényfeltáró kutató.
Stockholmi lakása úgy festett, mintha bombatámadás érte volna, de Mikael Blomkvistnak el
kellett ismernie, hogy Lisbeth Salander fejében nyoma sem volt a rendetlenségnek. Elképesztő!
– Elég nehéz összefüggést találni egy elhagyott uddevallai gyártelep konténere mögött
agyonütött prostituált és egy Ronnebyben megfojtott és felgyújtott lelkészfeleség között. Hacsak
az embernek véletlenül nem áll rendelkezésére a kulcs, amit Harriet adott a kezünkbe.
– És ez elvezet a következő kérdéshez – tette hozzá Lisbeth.
– Ahogy mondod. Vagyis: mi a franc köze lehetett Harrietnek mindehhez? Egy tizenhat éves,
meglehetősen védett környezetben nevelkedő kislánynak?
 – Egyetlen magyarázat lehetséges – mondta erre Lisbeth.
Mikael ismét bólintott.
– Mégpedig, hogy létezik egy szál ebben a történetben, és az a szál a Vanger családhoz vezet.

Éjszaka tizenegy óráig rágódtak a gyilkosságsorozaton, addig tárgyalták a furcsa kapcsolódási

pontokat és bizarr részleteket, míg Mikael bele nem szédült. Megdörzsölte a szemét,
kinyújtózott, aztán megkérdezte Lisbethet, van-e kedve egy esti sétához. Lisbeth Salanderen
látszott, hogy az efféle testgyakorlatokat puszta időpazarlásnak tekinti, ám kis habozás után
rábólintott a javaslatra. Mikael azt tanácsolta, húzzon hosszúnadrágot a szúnyogok ellen.
A csónakkikötő melletti utat választották, mely áthaladt a híd alatt, és vitt tovább Martin
Vanger kiszögellése felé. Mikael rámutatott a házakra, és elmondta, melyikben ki lakik. Egy
kicsit nehezebben ment a fogalmazás, amikor Cecilia Vanger házához értek. Lisbeth lopva a
férfira nézett.
Elhagyták Martin Vanger puccos hajóját, és kiértek a szigetcsücsökre. Ott letelepedtek, és
megosztoztak egy szál cigarettán.
– Még egy kapcsolat van a gyilkosságok áldozatai között – szólalt meg egyszer csak Mikael.
– De lehet, hogy már neked is eszedbe jutott.
– Micsoda?
– A nevek.
Lisbeth kis ideig a gondolataiba merült, aztán megrázta a fejét.
– Mindegyik bibliai név.
– Ez nem igaz – vágta rá Lisbeth. – Sem Liv, sem Lena nem szerepel a Bibliában.
Mikael a fejét ingatta.
– De bizony! Liv azt jelenti, élet, ez a bibliai jelentése az Éva névnek. És most légy okos,
Domokos – vajon minek a rövidítése Lena?
Lisbeth Salander dühében résnyire összehúzta a szemét, és csöndben elkáromkodta magát.
Mikaelnek gyorsabban járt az agya, mint az övé. Ez nem tetszett neki.
– A Magdalénának – válaszolta.
– Az örömlány, az első asszony, Szűz Mária… mindenki jelen van ebben a gyűjteményben.
Annyira eszelős az egész, hogy egy pszichológus valószínűleg becsavarodna tőle. De igazából
valami másra gondoltam a neveket illetően.
Lisbeth türelmesen várakozott.
– Mindegyik hagyományos zsidó női név. A Vanger család bizonyos elmebeteg tagjai pedig
tisztesen kivették a részüket a zsidógyűlöletből, a nácizmusból, az összeesküvés-elméletek
gyártásából. Harald Vanger, aki odafönt lakik abban a házban, a kilencvenes éveiben jár. Az
1960-as években volt élete delelőjén. Egyetlen találkozásunk alkalmával egyfolytában azt
sziszegte, hogy a lánya egy kurva. Elég komoly problémái lehetnek a nőkkel…
Amikor visszaértek a házba, megkentek néhány szendvicset, felmelegítették a kávét. Mikael az
ötszáz oldalas anyagra pillantott, amelyet Dragan Armanskij kedvenc kutatója szállított házhoz.
– Fantasztikus munkát végeztél, mégpedig rekordidő alatt! – mondta Lisbethnek. – Nagyon
köszönöm! És azt is köszönöm, hogy voltál ilyen kedves, és eljöttél egészen idáig, hogy
beszámoljál az eredményekről.
– És most…? – kérdezte Lisbeth.
– Holnap beszélek Dirch Frodéval, elintézzük a fizetésedet.
– Nem erre gondoltam.
Mikael Lisbethre nézett.
– Hát… mindenesetre a kutatómunkát, amivel megbíztalak, kifogástalanul elvégezted
– mondta óvatosan.
– Nem vagyok még készen.
Mikael hátradőlt a konyhai lócán, Lisbeth szemébe nézett. De semmit nem tudott onnan
kiolvasni. Fél éve dolgozott már Harriet eltűnésén egyedül, s most hirtelen itt termett valaki
– egy tapasztalt kutató –, aki tökéletesen átlátta a felfedezéseikből adódó további bonyodalmakat.
A megérzéseire hallgatva végül új elhatározásra jutott.
– Tudom. Ez a történet bemászik az ember bőre alá, s nem hagyja többé nyugton. Velem is ez
történt. Holnap beszélek Dirch Frodéval. Meghosszabbítjuk a… hmm, kutatósegédi
megbízatásodat egy vagy két héttel. Nem tudom, hogy hajlandó lesz-e ugyanazt a tarifát fizetni,
mint Armanskij, de egy tisztes havi fizetést biztosan ki tudunk belőle préselni.
Lisbeth Salander hirtelen elmosolyodott. Egyáltalán nem vágyott semmiféle beosztásra,
valójában akár ingyen is elvégezte volna a feladatot.
– Nagyon elálmosodtam – mondta a lány hirtelen, majd bement a szobájába, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Két perc múlva még egyszer kidugta a fejét.
– Azt hiszem, tévedsz. Itt nem egy Bibliát szétolvasó őrültről van szó, hanem egy hétköznapi
rohadékról, aki gyűlöli a nőket.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
 Július3., csütörtök – július 10., csütörtök
Lisbeth Salander Mikael előtt ébredt, reggel hat óra körül. Feltette a kávét, aztán beállt a
zuhany alá. Mire Mikael felkelt valamikor fél nyolc körül, Lisbeth már egy ideje az ő iBookja
előtt ült, és a Harriet Vanger esetéről szóló összefoglalást olvasta. Mikael lepedőt csavart a
dereka köré, és a szemét dörzsölve kiment a konyhába.
– A tűzhelyen van még kávé – mondta neki Lisbeth.
Mikael átpillantott Lisbeth válla fölött.
– Ez egy jelszóval védett dokumentum – jegyezte meg.
Lisbeth hátrafordult, és Mikaelre nézett.
– Összesen harminc másodpercbe telik letölteni a világhálóról azt a programot, ami feltöri a
Wordben a titkosításra használt jelszavakat – felelte.
– Úgy látom, tényleg muszáj lesz egyszer eldiskurálnunk erről az enyém-tied témáról
– mondta Mikael, aztán elment zuhanyozni.
Mire visszaért a fürdőszobából, Lisbeth már becsukta a gépét, és visszatette a helyére a
dolgozószobába. Közben elindította saját PowerBookját. Mikaelnek szent meggyőződése volt,
hogy Lisbeth addigra már mindent, amire szüksége lehetett, átmásolt a saját gépére.
Lisbeth Salander súlyos betegségben, információfüggőségben szenvedett, a morállal és
etikával kapcsolatban pedig meglehetősen liberális elveket vallott.

Alig ült le Mikael a reggelihez, valaki bekopogtatott az ajtón. Felkelt és ajtót nyitott. Martin
Vanger állt előtte, elég komor és eltökélt arcot vágott. Mikael egy másodpercig azt hitte, Henrik
Vanger halálhírével érkezett.
– Nem, dehogy! Henrik egész jól van. Teljesen más ügyben jöttem. Benézhetek egy pillanatra?
Mikael beengedte, bemutatta őt a „kutatósegédnek”, Lisbeth Salandernek. Lisbeth fél pillantást
vetett a vállalatigazgatóra, kurtán biccentett, aztán visszatért a monitorjához. Martin Vanger
gépiesen odaköszönt neki, de annyira szétszórtnak tűnt, hogy talán észre sem vette volna
Lisbethet. Mikael kávét töltött neki, és hellyel kínálta.
– Miről van szó?
– Jár magának a Hedestads-Kuriren?
– Nem, néha ugyan elolvasom Susanne Híd presszójában.
– Ezek szerint a mai számot nem olvasta még.
– Úgy tűnik, elmulaszthattam valamit.
Martin Vanger Mikael elé rakta a Hedestads-Kuriren aznapi számát. A címlapon kéthasábos
felvezetést olvashatott magáról. A cikk a negyedik oldalon folytatódott.

ITT REJTŐZKÖDIK A RÁGALMAZÁSÉRT ELÍTÉLT ÚJSÁGÍRÓ

A szöveghez illusztrációként egy fényképet biggyesztettek. A képet teleobjektívvel készítették

a templomdombról. Sikerült lekapniuk az ajtaján kilépő Mikaelt.
A riporter, Conny Torsson tisztességes munkát végzett. Összeeszkábált egy gunyoros portrét
Mikael Blomkvistről. A szöveg összefoglalta a Wennerström-ügy fontosabb állomásait,
rámutatott, hogy Mikael Blomkvist annak idején megszégyenülten hagyta el a Millennium
szerkesztőségét, s hogy nem olyan rég töltötte le börtönbüntetését. A cikk azzal zárult, hogy
Mikael nem volt hajlandó nyilatkozni a Hedestads-Kurirennek. A hangvétel aligha hagyhatott
kétséget afelől bármelyik helyi lakosban, hogy egy Igazi Sötét Szarházi Alak vette be magát
közéjük. A szöveg egyik állítását sem lehetett jogilag megtámadni, de oly ügyesen csűrték-
csavarták őket, hogy Mikaelt egyértelműen gyanús fényben tüntették fel. A kép és a szöveg
pontosan úgy volt megszerkesztve, mint a politikai terroristákról készített portrékban szokás. A
Millenniumot nem túl hiteles, „agitatív folyóiratként” jellemezte a cikk írója, Mikael gazdasági
újságírásról szóló könyvét pedig tiszteletre méltó újságírókról szóló „vitatható állítások”
gyűjteményeként mutatta be.
– Mikael… nem találok rá szavakat, hogy kifejezzem, mit éreztem, amikor elolvastam ezt a
cikket. Undorító.
– Nyilván megrendelésre készült – felelte Mikael nyugodt hangon.
Fürkésző tekintettel nézett Martin Vangerre.
– Remélem, elhiszi, hogy semmi közöm nincs ehhez a förmedvényhez. Félrenyeltem a
kávémat, amikor beleolvastam.
– És kinek van?
– Körbetelefonáltam reggel. Conny Torssont nyárra vették fel gyakornoknak. De ezt a feladatot
közvetve Birgertől kapta.
– Nem tudtam, hogy Birger ilyen befolyásos figura a szerkesztőségben, hiszen ő mindenekelőtt
önkormányzati képviselő és politikus, nem?
– Hivatalosan nincsen semmi befolyása. De a Kuriren főszerkesztője Gunnar Karlman, Ingrid
Vanger fia a Johan Vanger felőli ágon. Birger és Gunnar hosszú évek óta jó barátok.
– Így már érthető.
– Torssonnak azonnal mennie kell.
– Mennyi idős?
– Az igazat megvallva, nem tudom. Sosem találkoztam vele.
– Ne rúgja ki! Amikor telefonon beszéltünk, hallottam a hangján, hogy egy fiatal,
tapasztalatlan kollégáról lehet szó.
– Nem. Egy ilyen ügyet nem hagyhatunk annyiban, minden következmény nélkül!
– Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem egy kissé abszurdnak tűnik a helyzet. Az történt
ugyanis, hogy egy Vanger család tulajdonában levő újság főszerkesztője támadásba lendült egy
másik lap ellen, ahol Henrik Vanger résztulajdonos, maga meg vezetőségi tag. Úgy néz ki,
mintha Karlman főszerkesztő úr végeredményben magát és Henriket támadná.
Martin Vanger fontolóra vette Mikael minden szavát, de aztán a fejét ingatta.
– Értem, mire gondol. A felelősség mégis máshol van. Karlman a konszernben is
résztulajdonos, és mindig igyekezett hátba támadni, ha lehetősége adódott, ez a mostani eset
viszont inkább Birger bosszújának tűnik, amiért maga lealázta őt a kórház folyosóján. Azóta
szálka a szemében.
– Tudom. Ezért gondolom, hogy még mindig Torssonnak írható a legkevesebb a számlájára.
Nagyon kevesen tudtak volna az ő helyében nemet mondani, amikor a főszerkesztőjük parancsba
adja nekik, miként írjanak meg egy cikket.
– Megkérhetem, hogy jelentessenek meg egy nyilvános bocsánatkérést a holnapi számban…
– Ne tegye! Abból csak egy elhúzódó háború lesz, ami tovább mérgezi a helyzetet.
– Azt akarja mondani, hogy ne csináljak semmit?
– Nem éri meg. Karlman nem fogja annyiban hagyni, s még a végén magát is gazfickónak
festik le, aki tulajdonos létére illegitim módon korlátozni próbálja a szabad
véleménynyilvánítást.
– Ne haragudjon, Mikael, de nem értek egyet magával. Nekem is van jogom a
véleménynyilvánításra. És véleményem szerint ez a cikk bűzlik – ha egy mód van rá, szeretném
tisztázni az ezzel kapcsolatos álláspontomat. Azért mégiscsak Henrik helyettese vagyok a
Millennium vezetőségében, ebben a minőségemben pedig végképp nem hagyhatom szó nélkül az
ilyen undorító rágalmakat.
– Rendben.
– Válaszolni fogok a cikkre. Abban pedig nem kímélem majd Karlmant. Magára vessen.
– Jó, jó. Tegyen úgy, ahogy jónak látja.
– Nekem az is nagyon fontos, hogy maga elhiggye, semmi közöm nincs ehhez a gyalázatos
mocskolódáshoz.
– Hiszek magának – felelte Mikael.
– Ezenkívül pedig – valójában nem most kéne ezzel előhozakodnom, de az ügy időszerűvé tesz
egy-két dolgot, amiről már korábban eszmét cseréltünk. Nagyon nagy szükség lenne rá, hogy
maga minél előbb a Millennium szerkesztőségét erősítse, és kifelé is egységes frontot tudjunk
felmutatni. Ennek a gusztustalan iszapbirkózásnak addig nem lesz vége, amíg maga vissza nem
tér a helyére. Én hiszek a Millenniumban, és meg vagyok róla győződve, hogy egyesített
erőinkkel meg fogjuk nyerni ezt a harcot.
– Értem, hogy miért vélekedik így. De hadd legyek most én az, aki nem értek egyet magával.
Nem szeghetem meg a Henrikkel kötött szerződést, és őszintén szólva nemcsak azért nem, mert
aláírtam. Nem tudom, világos-e, de tényleg megkedveltem az öreget. És ez a Harriet-ügy…
– Igen?
– Tudom, hogy kellemetlen magának, tudom, hogy Henriknek hosszú évek óta ez a
bolondériája.
– Köztünk szólva, imádom Henriket, a mentorom, apám helyett apám, de a Harriet-ügy
kapcsán egyszerűen az őrület határáig jutott már a konokságával.
– Amikor hozzáfogtam a munkához, én is úgy éreztem, hogy időpocsékolás az egész. De most
várakozásaink ellenére új anyagot találtunk. Azt hiszem, nagy áttörés előtt állunk, s talán
nemsokára megtaláljuk a választ arra, hogy mi történt.
– Gondolom, nem szívesen meséli el, mit találtak?
– A szerződésben foglaltak alapján senkivel nem oszthatom meg ezeket az információkat
Henrik személyes beleegyezése nélkül.
Martin Vanger tenyerébe támasztotta állát. Mikael enyhe kétkedést látott a szemében, de aztán
meghozta a végső döntést.
– Rendben. Úgy tűnik, az lesz legjobb, ha először végére járunk a Harriet-rejtélynek. Legyen
akkor így, és én minden elképzelhető segítséget megadok magának, hogy minél előbb kielégítő
eredményre jusson, azt követően meg visszatérhessen a Millenniumhoz.
– Pompás! Akkor magával legalább nem kell csatároznom!
– Nem, persze hogy nem! Számíthat a támogatásomra. Bármikor felmerül valamilyen
probléma, forduljon hozzám bátran. Birgert pedig megszorongatom, nehogy további akadályokat
gördítsen az útjába. És Ceciliával is megpróbálok beszélni, hogy megnyugtassam.
– Nagyon köszönöm! Muszáj lenne szóra bírnom. De már egy hónapja figyelmen kívül hagyja
a kérésemet.
Martin Vanger hirtelen elmosolyodott.
– Lehet, hogy maguknak mást is ki kellene bogozniuk ott, de abba nem szeretném beleártani
magamat.
Ezután Mikael és Martin Vanger kezet ráztak egymással.

Lisbeth Salander csöndben végighallgatta Mikael és Martin Vanger beszélgetését. Amikor

Martin elment, átnyúlt a Hedestads-Kurirenért, és átfutotta a cikket. Megjegyzés nélkül tette le az
újságot.
Mikael némán ücsörgött a lócán. Gondolkozott. Gunnar Karlman 1942-ben született, tehát
1966-ban huszonnégy éves volt. Egyike azoknak a személyeknek, akik Harriet eltűnése idején a
szigeten tartózkodtak.
Reggeli után Mikael a kutatómunkatársat ráállította a Harriet-üggyel kapcsolatos rendőrségi
dokumentumokra. A tömérdek anyagból előre kiválogatta a kifejezetten Harriet eltűnésével
foglalkozó iratokat, most ezeket a mappákat adta oda Lisbethnek átolvasásra. Ezenkívül elé rakta
a hídon történt balesetről készült képeket és Henrik magánnyomozásának szerkesztett változatát.
Miután ezzel megvoltak, Mikael átment Dirch Frodéhoz és megfogalmaztatta vele a
munkaszerződést, amibe belefoglalták azt is, hogy Lisbeth még egy hónapon keresztül
segédmunkatársi megbízást kap.
Mire visszaért a házhoz, Lisbeth már kiköltözött a kertbe. Teljesen belemerült a nyomozati
anyag olvasásába. Mikael bement a konyhába, felmelegítette a kávét. A konyhaablakon keresztül
elnézte Lisbethet. Úgy látszott, mintha a lány iszonytató tempóban futná át a mappákat. Egy
oldalt tíz, maximum tizenöt másodpercig olvasott, aztán gépiesen továbblapozott. Mikaelt
meglepte ez a hanyagság; nem értette egészen pontosan, hiszen Lisbeth kutatásai annyira
szakszerűek voltak. Kivitt magával két csésze kávét, és letelepedett Lisbeth mellé a kerti
asztalhoz.
– Amit Harriet eltűnéséről írtál, az ugye még azelőtt született, mielőtt rájöttünk, hogy egy
sorozatgyilkosra vadászunk?
– Igen. Lejegyeztem mindent, amit fontosnak tartottam, a Henrik Vangernek felteendő
kérdéseket és egyebeket. Mint azt nyilván észrevetted, elég rendszertelen az egész. Mostanáig
igazából a sötétben tapogatóztam, mindössze annyit szerettem volna kihozni Harriet esetéből,
hogy szerepeljen egy neki szentelt fejezet a Henrik Vanger-életrajzban.
– És most?
– Azelőtt minden nyomozás a szigetre koncentrált. Most már biztos vagyok benne, hogy ez a
történet órákkal korábban elkezdődött, Hedestad belvárosában.
Lisbeth töprengve nézett maga elé, s bólintott.
– Nagy dobás volt, hogy rájöttél a képek titkára – szólalt meg.
Mikael felvonta a szemöldökét. Lisbeth Salander nem úgy hatott, mint aki dobálózni szokott az
elismerésekkel. Hízelgő szavai furcsa melegséggel töltötték el Mikaelt.
– Itt az idő, hogy összeszedd a hiányzó részleteket! – zökkentette ki a pillanatnyi hangulatból a
lány. – Mi lett azzal a képpel, amiért felutaztál Norsjőbe?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem nézted meg a képeket a számítógépemben?
– Nem volt rá érkezésem. Inkább az érdekelt, hogy mit gondolsz a dologról, és milyen
következtetésekre jutottál.
Mikael sóhajtott egyet, bekapcsolta iBookját, és rákattintott a képeket tartalmazó mappára.
– Elképesztő élmény volt. Norsjői látogatásom egyszerre mondható sikeresnek és totális
kudarcnak. Megtaláltam a képet, de semmit nem árul el arról, amire választ kerestem. Az a nő,
Mildred Berggren, az összes nyaraláson készült fényképét elrakosgatta az évek során, és
takarosan beragasztotta őket a fotóalbumokba, kis képeket, nagyokat, mindent. Ez a kép is ott
volt közöttük. Olcsó színes filmet használtak. Harminchét év elteltével a kép elég fakó, erősen
megsárgult már, de Mildred megőrizte a negatívokat egy cipősdobozban. Kölcsönkaptam tőle az
összes Hedestadban készült kép negatívját, hogy beszkenneljem őket. És íme, ezt látta Harriet.
Mikael ráklikkelt egy képre, amely a HARRIET/bd-19.eps filé nevet viselte.
Lisbeth nyomban megértette, miért volt Mikael olyan csalódott. Enyhén életlen képet látott
maga előtt, mely széles látószögben mutatta a gyereknapi menet bohócait. A háttérben egy
férfidivatáru-üzlet sarka látszott. Vagy tíz ember állhatott ott a járdán, a bohócok és az őket
követő teherautó orra között.
 – Szerintem ezt a személyt láthatta meg Harriet. Részben azért gondolom így, mert
megpróbáltam belőni a megfelelő szöget az arca állásából – az útkereszteződést igyekeztem a
lehető legpontosabban lerajzolni –, másrészt amennyire látni lehet, ez az egyetlen ember, aki
mintha egyenesen belenézne a kamerába, tehát ő lehetett az, aki Harrietre bámult.
Lisbeth életlen figurát látott a képen, aki a többi szemlélődő mögött állt, szinte már bent a
keresztutcában. Sötét színű sportdzsekit viselt, a vállán vörös sávval, és sötét nadrágot,
valószínűleg farmert. Mikael rázoomolt, most az alak deréktól fölfelé jóformán betöltötte az
egész képernyőt. A kép rögtön sokkal kivehetetlenebbé vált.
– Férfi az illető. Körülbelül száznyolcvan centiméter magas, átlagos testalkatú. Haja
sötétszőke, félhosszú. Arca simára borotvált. Arcvonásait viszont egyszerűen képtelenség
kivenni, csakúgy, mint megsaccolni az életkorát. Valahol a tinédzser és a középkor között lehet.
– A képekkel el lehet egy kicsit babrálni…
– Elbabráltam, gondolhatod. Sőt, még a Millenniumba is küldtem egy másolatot Christer
Maimnak, aki ördögi ügyességgel bánik a képszerkesztő programokkal – Mikael rákattintott egy
másik képre. – Ez a legeslegjobb, amit sikerült előhoznom belőle. Nincs mit tenni, a
fényképezőgép vacak, a távolság túl nagy.
– Mutattad már valakinek? Az emberek időnként a testtartásukról is felismerik a másikat…
– Dirch Frodénak mutattam meg egyedül. Fogalma sincs, ki lehet a képen szereplő személy.
– Dirch Frode talán nem a legjobb megfigyelő Hedestadban.
– Nem, de neki és Henrik Vangernek dolgozom. Szeretném, ha Henrik látná a képet, mielőtt
elkezdem körbemutogatni mindenkinek.
– Lehet, hogy csak egy nézelődő férfiről van szó.
– Lehetséges. Ebben az esetben viszont igen furcsa, hogy ilyen megdöbbentő hatással volt
Harrietre.

Az elkövetkező héten Mikael és Lisbeth nagyjából minden ébren töltött percében a Harriet-
rejtéllyel foglalkozott. Lisbeth folytatta a nyomozati anyag olvasását, és egymás után sorjáztak
kérdései, Mikael alig győzte őket megválaszolni. Csak egy igazság létezett, úgyhogy minden
bizonytalan válasz elmélyült eszmecserékhez vezetett. E teljes napot a szereplők időbeosztásának
tisztázásával töltöttek, ellenőrizték, ki mit csinált a hídon történt baleset óráiban.
Mikael közben egyre kevésbé bírt eligazodni Lisbeth Salanderen. A saját szemével látta, hogy
a lány milyen hihetetlen gyorsan és felületesen lapozza át a mappákat, ám utólag kiderült
számára, hogy Lisbeth a szövegek legeldugottabb helyein is rátalált a homályos, ellen mondásos
adatokra.
Délutánonként, amikor a kertben már nagy volt a hőség, tartottak egy kis szünetet. Néhány
alkalommal lesétáltak a csatornához, fürödtek egyet a hűs vízben, máskor felgyalogoltak Susanne
Híd presszójához, és leültek a teraszon. Susanne viselkedése egyik napról a másikra tüntetően
hűvössé vált. Mikael rájött, hogy nyilván Lisbeth kinézete zavarta, valamint az, hogy a lány a
tetejébe még nála is lakott, ami Mikaelt Susanne szemében megkergült, kéjvágyó középkorú
pasassá alacsonyította. Kellemetlen érzés volt.
Mikael minden este elment kocogni. Lisbeth nem tett megjegyzéseket, amikor Mikael levegő
után kapkodva befutott egy-egy kör után. Az ilyen futkorászás árkon-bokron át láthatóan nem
tartozott Lisbeth kellemes nyári időtöltésről alkotott elképzelései közé.
– Elmúltam negyvenéves – mondta neki Mikael. – Muszáj mozognom, mert ha nem teszem,
undorító hájat növesztek a derekam köré.
– Aha.
– Te sosem sportolsz?
 – Néha bokszolok.
– Bokszolsz?
– Igen, tudod, olyan kesztyűkkel.
Mikael elment zuhanyozni, s közben megpróbálta maga elé képzelni Lisbethet a ringben. Nem
volt benne egészen biztos, hogy vajon Lisbeth nem csak a bolondját járatja-e vele. Egy kérdést
mindenképpen fel akart még tenni.
– Melyik súlycsoportban bokszolsz?
– Egyikben sem. Néha öklözöm egy kicsit a fiúkkal egy bokszklubban a Söderen.
Miért nem lep meg annyira ez a válasz?, kérdezte magától Mikael, ám közben azt is
megállapította, hogy Lisbeth végre mesélt valamit magáról. Mikael még mindig nem tudta a
legalapvetőbb információkat sem Lisbethről; hogy miért kezdett el dolgozni Armanskijnak, mi az
eredeti képzettsége, mik a szülei. Amint megpróbálta a magánéletéről kérdezni, Lisbeth
bezárkózott, mint egy kagyló, és csak félszavakban válaszolt, vagy úgy tett, mint aki meg sem
hallja, hogy hozzá beszélnek.

Egy délután Lisbeth lerakta maga elé az egyik mappát, és Mikaelre nézett. Két szemöldöke
között megjelent egy függőleges kis ránc.
– Mit tudsz Otto Falkról, a lelkészről?
– Elég keveset. Év elején találkoztam néhányszor a jelenlegi lelkésszel, aki elmesélte, hogy
Falk életben van még, de valami idősgondozó otthonban helyezték el Hedestadban. Alzheimer-
kórban szenved.
– Hova valósi?
– Ide Hedestadba. Uppsalában tanult, és harmincéves lehetett, amikor hazaköltözött.
– Nőtlen volt. És Harriet találkozgatott vele.
– Miért kérdezed?
– Csak megállapítottam, hogy a zsaru, ez a Morell, elég puhán bánt a lelkésszel a kihallgatás
során.
– A hatvanas években a lelkészeknek más volt még a státuszuk, mint ma. Az csak természetes
volt, hogy a lelkész idekint lakott a szigeten, közel a helyi potentátokhoz, hogy úgy mondjam.
– Kíváncsi vagyok, mennyire alaposan vizsgálta át a rendőrség a lelkészlak kertjét. A képeken
látszik, milyen nagy volt az a faház. Bőven akadt ott hely, hogy egy ideig elrejtsenek egy hullát.
– Igazad van. De a dokumentumokban semmi nem utal arra, hogy bármi köze lett volna a
gyilkosságokhoz vagy Harriet eltűnéséhez.
– Pedig volt – mondta Lisbeth, és kajánul Mikaelre vigyorgott. – Először is egy lelkészről van
szó, és ha valaki, akkor egy lelkész igencsak közeli kapcsolatban áll a Bibliával. Másodszor, ő
volt az utolsó személy, aki látta, sőt beszélt is Harriettel.
– De hát azonnal a baleset helyszínére sietett, s aztán több órán át ott maradt. Egy csomó képen
látható, pontosan abban az időszakban, amikor Harriet eltűnt.
– Ó, ha nagyon szeretném, megpiszkálhatnám én azt az alibit. Egyébként valami teljesen más
dolog jutott az eszembe. Ez a történet ugyebár egy nőket legyilkoló szadistáról szól.
– És?
– Nekem… szóval volt egy kis időm tavasszal, és olvastam egy keveset a szadistákról más
összefüggésben. Az olvasott szövegek egyike, az FBI útmutatószerűsége azt állította, hogy az
elfogott sorozatgyilkosok közül megdöbbentően sokan származnak problémás családokból, sokan
közülük már gyerekkorukban is kínoztak állatokat, és egy jelentős részüket fogták el
gyújtogatásért.
– Állatáldozat, égő áldozat – erre gondolsz?
 – Igen. A megkínzott állatok és a tűz is többször előkerül Harriet összegyűjtött gyilkosságai
között. Igazából viszont arra akarok kilyukadni, hogy a lelkészlak a hetvenes évek végén leégett.
Mikael gondolkozott egy darabig.
– Hát… ez még nagyon kevés… – mondta végül.
Lisbeth Salander bólintott.
– Egyetértek. De nem hülyeség megjegyezni. Semmit sem találtam a nyomozási anyagokban a
tűz okáról, és azt is érdekes volna megtudni, vajon voltak-e más rejtélyes tűzesetek a 1960-as
években. Ezenkívül azt sem ártana kideríteni, hogy előfordultak-e abban az időben állatkínzások,
állatcsonkítások ezen a vidéken.

Amikor Lisbeth lefeküdt a hetedik Hedebyben töltött éjszakán, forrt az indulattól. Mikael
Blomkvistre volt dühös. Egy héten keresztül, csaknem minden ébren töltött percben együtt
voltak; normális esetben egy másik ember társasága hét perc elteltével megfájdította Lisbeth
fejét.
Régóta tisztában volt vele, hogy nem szociális lény, alkalmatlan emberi kapcsolatok
kialakítására és fenntartására, ezért aztán a magányos életre rendezkedett be. Tökéletesen
elégedett is lett volna ezzel, ha békén hagyják, és engedik, hogy úgy tegye a dolgát, ahogy neki
megfelel. Azonban sajnos ekkora megértésre és bölcsességre nem számíthatott a környezetétől.
Állandóan meg kellett védenie magát a különféle intézményekkel szemben, a gyámhatósággal, az
adóhatósággal, rendőrökkel, ifjúságvédelmi felelősökkel, pszichiáterekkel, tanárokkal,
kidobóemberekkel szemben, akik (a Kvarnen őreinek kivételével, ezek mostanra ismerték már)
nem akarták őt beengedni a kocsmákba, pedig már huszonöt éves is elmúlt. Egy egész regimentet
alkottak azok az emberek, aki megpróbálták irányítani az életét, s ha megtehették, korrigálták
Lisbeth választásait.
Korán megtanulta, hogy a sírás nem vezet semmire. Azt is megtanulta, hogy ha bárkinek
felkeltette az érdeklődését az élete, és az illető úgymond elkezdett odafigyelni rá, annak sosem
lett jó vége. Ebből az következett, hogy saját maga oldotta meg a problémáit a rendelkezésére
álló módszerekkel. Nils Bjurman ügyvédnek erről volt már némi fogalma.
Mikael Blomkvistnek is megvolt az a többieknél tapasztalt idegesítő tulajdonsága, hogy
szeretett a magánéletében kotorászni, és olyan kérdéseket feltenni, amire nem szívesen válaszolt.
Csakhogy Mikael reakciói teljesen eltértek a többiekétől.
Amikor Lisbeth eleresztette a füle mellett a kérdéseit, a férfi csak vállat vont, leszállt a
témáról, és békén hagyta. Elképesztő…
A vendégházban töltött első reggelen a legfontosabb intézkedése volt, hogy Mikael iBookjának
tartalmát átmentette a saját gépére, így nem kellett amiatt aggódnia, hogy nem lesz hozzáférése
az anyaghoz, ha a férfi esetleg nem tartana a továbbiakban igényt a segítségére.
Ezt követően azonban szándékosan provokálta Mikaelt. Így történhetett, hogy amikor Mikael
felébredt, még megláthatta az iBook-jában tárolt dokumentumait olvasó lányt. Lisbeth
dühkitörésre számított. Ehelyett mindössze egy megadó, ironikus motyogás érkezett a
zuhanyozni induló Mikaeltől. Zuhanyozás után pedig arról kezdtek el beszélgetni, hogy miket
talált Lisbeth a gépen. Érdekes fickó… Lisbethnek már-már az a benyomása támadt, hogy ez az
ember megbízik benne.
Az viszont, hogy Mikael tudott a hackeléseiről és a területen kamatoztatott tehetségéről, nem
volt annyira megnyugtató. Lisbeth Salander tudta, hogy mind a hobbiszinten, mind a munkája
során folytatott hackelései bőségesen kimerítették az idegen személy tulajdonát alkotó
számítógépbe való illetéktelen behatolás bűnét, amiért akár két év börtönbüntetést is
kiszabhatnak rá. Ez érzékenyen érintette. Egy esetleges börtönbüntetés nagy valószínűséggel
magával vonta volna, hogy elkobozzák tőle a számítógépeit, s ezáltal megfosztják őt az egyetlen
tevékenységtől, amiben igazán jó volt. Soha eszébe sem jutott elárulni Dragan Armanskijnak
vagy bárki másnak, hogy honnan származnak az információk, amiért fizetnek neki.
Nem tudott róla senki Plague és még néhány professzionális hacker kivételével, és ezek közül
is a legtöbben Wasp néven ismerték csak, nem tudták, kicsoda valójában, és hol lakik. Szóval
egyedül Kalle Blomkvist jött rá a titkára. És ez úgy sikerülhetett neki, hogy Lisbeth elkövetett
egy óriási hibát, amilyet még a tizenkét éves kezdők sem engedhetnek meg maguknak a
szakmában. Ez is csak azt bizonyította, hogy az agyát lassan felzabálták a férgek, s hogy
megérdemelt volna egy sorozat botütést. De ahelyett, hogy Mikael őrült dühbe gurult volna,
inkább a munkatársává tette őt.
Lefekvés előtt megettek még egy szendvicset. Ekkor kérdezte meg tőle Mikael, hogy jó
hackernek számít-e. Lisbeth saját meglepetésére azonnal válaszolt a kérdésre.
– Valószínűleg én vagyok a legjobb az országban. Két vagy három ember lehet még körülbelül
az én szintemen.
Nem volt miért kételkednie az igazában. Plague valaha jobb volt nála, de már őt is rég
felülmúlta.
Mégis furcsa volt kimondania ezeket a szavakat. Még soha nem történt meg azelőtt. Nem is
létezett olyan kívülálló személy, akivel ilyesmit megbeszélhetett volna. Egy pillanatra úgy
érezte, szinte élvezi, hogy Mikaelnek imponál a képességeivel. A férfi következő kérdése
azonban rögtön elvette az örömét. Mikael ugyanis aziránt érdeklődött, hogyan tanult bele a
hackelésbe.
Lisbeth nem tudta, mit válaszoljon. Nem kellett tanulnom, mindig tudtam, hogyan csináljam.
Ezért aztán fogta magát, és köszönés nélkül lefeküdt aludni.
Ami még jobban felidegesítette, hogy Mikael oda se bagózott morcos távozására. Lisbeth
feküdt az ágyában és hallgatózott. Figyelte Mikael mozgását, ahogy leszedi az asztalt, és
elmosogat. Tovább fennmaradt, mint Lisbeth, de később aztán hallotta, hogy ő is lefekvéshez
készülődik. Hallotta, ahogy bemegy a fürdőszobába, majd a hálószobába, és becsukja maga
mögött az ajtót. Néhány perc múlva hallotta az ágy nyikorgását a fal túloldalán, amikor Mikael
lefeküdt.
Egy hete lakott már Mikaelnél, s a férfi meg sem próbált flörtölni vele. Együtt dolgoztak,
Mikael kikérte Lisbeth véleményét, az orrára koppintott, ha Lisbeth tévedett, és elismerően
dicsérte, amikor Lisbeth igazította helyre az ő balfogásait. Ördög tudja, de úgy tűnt, ez a férfi
emberszámba veszi őt.
Rájött, hogy jól érzi magát Mikael Blomkvist társaságában, sőt még talán meg is bízott benne.
Máskülönben soha nem bízott meg senkiben, az egyetlen Holger Palmgren kivételével. Bár annak
más volt az oka. Palmgren eredendően jó lélek volt, maga volt a jó szándék megtestesülése.
Lisbeth hirtelen kikelt az ágyból, odament az ablakhoz, és nyugtalanul kinézett a sötétbe. A
legnehezebb dolgot az jelentette számára, amikor először mutatta meg magát meztelenül egy
másik ember előtt. Tudta, hogy sovány teste visszataszítóan fest. Hogy a melle szánalmas.
Csípője szót sem érdemelt. Nem sok jóval kecsegtetett a látvány – legalább is ezt tartotta
magáról. Ettől eltekintve ő is nő volt, akit ugyanolyan vágyak és késztetések fűtöttek, mint bárki
mást. Húsz percig állt az ablak előtt, aztán elhatározta magát.

Mikael egy Sara Paretsky-regényt olvasott, amikor meghallotta a kilincs kattanását. Lisbeth
Salander állt az ajtóban némán, a teste köré tekert takaróban. Úgy tűnt, gondolkodik valamin.
– Valami baj van? – kérdezte Mikael.
Lisbeth megrázta a fejét.
 – Mit akarsz?
Lisbeth odament Mikaelhez, kivette a kezéből a könyvet, majd letette az éjjeliszekrényre.
Aztán a férfi fölé hajolt, és szájon csókolta. Ennél nyilvánvalóbban nem fejezhette volna ki, hogy
mit szeretne. Sebesen bebújt mellé az ágyba, és firtató szemekkel nézett Mikaelre. Egyik kezét a
férfi takaróval fedett hasára tette. Miután Mikael nem tiltakozott, Lisbeth újból fölé hajolt, és
beleharapott az egyik mellbimbójába.
Mikael Blomkvist alig bírt magához térni meglepetésében. Néhány másodperccel később
vállon ragadta Lisbethet és eltolta magától, hogy a lány arcába nézhessen. Lisbeth elég
felindultnak látta Mikaelt.
– Lisbeth… nem hinném, hogy annyira jó ötlet. Munkatársak vagyunk, együtt kell dolgoznunk.
– Szeretkezni akarok veled. És semmi bajom nincs azzal, hogy együtt kell ezek után is
dolgoznunk, az viszont elég gáz lenne, ha most kirúgnál innen.
– De hát alig ismerjük egymást.
Lisbeth hirtelen felnevetett, röviden, majdnem mintha csak köhögött volna.
– Amikor a rólad szóló anyagot készítettem, megállapíthattam, hogy ez azért nem nagyon
szokott téged visszatartani. Épp ellenkezőleg, nem bírsz ellenállni a nőknek. Mi a baj? Nem
vagyok neked elég vonzó?
Mikael a fejét rázta, s közben megpróbált valami okosat kigondolni válaszul. Mivel azonban
nem szólt egy szót sem, Lisbeth lehúzta róla a takarót, és lovagló ülésben ráült.
– Nincs nálam óvszer – szólalt meg végül Mikael.
– Ne törődj vele!

Lisbeth már felkelt, amikor Mikael kinyitotta a szemét. Hallotta, amint a lány megtölti a
kávéfőző tartályát vízzel. Még hét óra sem volt. Összesen két órát aludt, most fekve maradt,
behunyta a szemét.
Nem tudott eligazodni Lisbeth Salanderen. Egyetlenegyszer sem érezte, hogy a lány
szemernyit is érdeklődne iránta.
– Jó reggelt – szólt be Lisbeth Salander az ajtón. És igen, halványan még mosolygott is hozzá.
– Szia – mondta Mikael.
– Elfogyott a tej. Felmegyek a benzinkúthoz. Hétkor nyitnak. Aztán oly sebesen fordult sarkon,
hogy Mikaelnek válaszolni sem volt ideje. Hallotta, ahogy Lisbeth cipőt húz, fogja a táskáját, a
bukósisakját, és kilép az ajtón. Újra behunyta a szemét. Aztán megint hallotta, hogy nyílik a
bejárati ajtó, s néhány másodperccel később Lisbeth ismét ott állt előtte. Most nem mosolygott.
– Legjobb lesz, ha kijössz és megnézed – mondta különös hangon.
Mikael azonnal kipattant az ágyból, és felvette a farmerét. Az éjszaka folyamán valaki náluk
járt, és kéretlen ajándékot hagyott ajtajuk előtt. A bejárat lépcsőjén egy feldarabolt macska félig
elszenesedett testrészei hevertek szanaszét. A macska fejét és lábait levágták, a törzset
megnyúzták, kibelezték; a zsigereket odahajították a tűzön megégetett törzs mellé. A macskafejet
rátették Lisbeth motorkerékpárjának nyergére. Mikael rögtön felismerte a vörösesbarna bundát.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
 Július 10., csütörtök
Néma csöndben reggeliztek a kertben. A kávét tej nélkül itták. Lisbeth előszedett egy kicsi
Canon kamerát, és lefényképezte a szörnyű látványt. Mikael szemeteszsákot hozott, és
eltakarította a macska maradványait. A zsákot berakta az autója csomagtartójába, de nem igazán
tudta, hogy mit tegyen a döggel. Normális esetben természetesen feljelentette volna az ismeretlen
tettest a rendőrségen állatkínzásért és halálos fenyegetésért, de nem volt benne biztos, hogy elő
tudott volna állni elfogadható indítékokkal.
Fél kilenckor Isabella Vanger sétált el a ház előtt, útban a híd felé. Nem látta meg őket,
legalábbis úgy tett.
– Hogy érzed magad? – szólalt meg végül Mikael, s Lisbeth felé fordult.
– Jól – felelte Lisbeth, és meglepetten nézett vissza Mikaelre. Aha, értem. Szeretne még mindig
felzaklatottnak látni. – Ha megtalálom azt az aljas disznót, aki képes volt halálra kínozni egy
ártatlan macskát, csak azért, hogy itt hagyjon nekünk egy figyelmeztetést, hát esküszöm, lesz
nálam egy baseballütő, és használni is fogom.
– Szerinted figyelmeztetés volt?
– Van rá jobb magyarázatod? Sőt, a puszta figyelmeztető szándékon túl is jelent valamit.
Mikael bólintott.
– Bármi is az igazság ezzel a történettel kapcsolatban, valakit sikerült eléggé felidegesítenünk
ahhoz, hogy ne riadjon vissza egy őrült tettől. De van valami más is…
– Igen, igen… Ez az 1954-es és az 1960-as esetek stílusában végrehajtott állatáldozat volt. Azt
viszont elég nehéz elképzelni egy ötven évvel ezelőtt aktív gyilkosról, hogy idelopózik, és lerakja
egy megkínzott állat maradványait a küszöbödre.
Ezzel Mikael is egyetértett.
– Ha mégis így lenne, csakis Harald Vanger és Isabella Vanger jön szóba. Van ugyan néhány
idős rokon Johan Vanger ágán is, de semelyikük sem lakik a környéken.
Mikael felsóhajtott.
– Isabella hihetetlenül gonosz nőszemély, és kitelik tőle, hogy elpusztítson egy macskát, de
nem hinném, hogy nőket gyilkolászott az ötvenes években. Harald Vanger… tudja az ég. Olyan
cselekvésképtelennek tűnik… alig bír járni, nem feltételezem róla, hogy éjszaka kisurran és
levadászik egy macskát, hogy megtehesse ezt a förtelmet.
– Hacsak nem ketten voltak: egyikük idős, a másik fiatal.
Mikael meghallotta egy közelükben elhaladó autó hangját. Fölnézett, Cecilia Vanger kocsija
tűnt el éppen a híd irányában. Harald és Cecilia, gondolta magában. De gondolatát nagy kérdőjel
zárta. Apa és lánya alig találkoztak egymással. Martin Vanger megígérte, hogy Cecilia lelkére
beszél, de a nő még mindig nem reagált Mikael telefonhívásaira.
– Nyilván olyasvalaki lehetett, aki tud róla, hogy nyomozunk, s hogy tettünk néhány jelentős
előrelépést – mondta Lisbeth, majd felállt és bement a házba. Pár perc múlva
motorosfelszerelésben lépett ki az ajtón.
– Stockholmba megyek. Estére visszaérek.
– Mit dolgod ott?
– Elhozok egy-két cuccot. Ha valaki van annyira őrült, hogy ilyen módszerekkel nyiffantson ki
egy macskát, akkor nem sok választhatja el attól, hogy legközelebb velünk tegyen valami
hasonlót. Vagy csak egyszerűen ránk gyújtsa a házat, miközben alszunk. Jó volna, ha még ma
bemennél Hedestadba, és vennél két tűzoltó készüléket és két tűzriasztót. A tűzoltó készülékek
közül az egyik legyen halontartalmú oltóanyaggal töltött.
Lisbeth minden további búcsúzkodás nélkül felvette a sisakját, beindította a motort, és elgurult
a híd felé.

Hedestadba menet Mikael a benzinkútnál bedobta a dögöt egy kukába. A városban megvette a
tűzoltó készülékeket. Mindent berakott a csomagtartóba, aztán a kórházhoz hajtott. Előzőleg
telefonált, és találkozót kért Dirch Frodétól a kórház kávézójában. Mikael beszámolt a reggeli
eseményekről. Dirch Frode arca elsápadt.
– Tudja, Mikael, nem számítottam rá, hogy ez a történet így elfajulhat.
– Pedig azt maga is tudta, hogy egy gyilkost keresünk…
– De ki lenne képes… ez egyszerűen őrület. Ha tényleg veszélyben forog az ön és Salander
kisasszony élete, nincs mese, le kell állítanunk a kutatást. Beszélek Henrikkel.
– Ne. Ne tegye! Nem akarom megkockáztatni, hogy újból szívrohamot kapjon.
– Egyfolytában magáról és a munkájáról érdeklődik.
– Üzenem neki, hogy folytatom a szálak felgombolyítását.
– Mi a következő lépés?
– Van pár kérdésem. Az első kellemetlenség akkor ért, amikor Stockholmban jártam. Valaki
átkutatta a dolgozószobámat. Ez pont azután történt, hogy rájöttem a Harriet-féle kódok és a
bibliai idézetek kapcsolatára, és felfedeztem a Järnvägsgatanon készült képeket. Ezekről a
felfedezéseimről magának és Henriknek beszéltem csak. Martin is tudott a dologról, hiszen ő
szervezte meg, hogy bejuthassak a Hedestads-Kuriren képarchívumába. A fenti személyeken
kívül még kik értesülhettek a fejleményekről?
– Igen, hát azt nem tudom pontosan, hogy Martin kikkel beszélhetett a dologról. De Birger és
Cecilia tudták. Megtárgyalták egymással a maga képvadászatát. Még Alexander is tudott róla.
Sőt, Gunnar és Helena Nilsson is. Éppen látogatóban voltak Henrik kórházi ágyánál, úgyhogy
bekapcsolódtak a beszélgetésbe. És Anita Vanger is értesült róla.
– Anita? A londoni testvér?
– Cecilia húga. Henrik szívinfarktusának hírére együtt repültek haza, de Anita szállodában
lakott, s tudomásom szerint ittléte alatt egyszer sem jött el a szigetre. Nem akart találkozni az
apjával, akár a nővére. Egy héttel ezelőtt repült haza Londonba, amikor Henrik kijött az intenzív
osztályról.
– És hol lakik most Cecilia? Láttam őt reggel áthajtani a hídon, de a házában állandóan sötét
van, mintha le lenne zárva az egész.
– Őt gyanúsítja?
– Nem, csak jó volna tudni, hol lakik.
– Birgernél, a bátyjánál. Gyalog sincs messze a kórháztól.
– Nem tudja esetleg, hogy most hol tartózkodik?
– Nem. De az biztos, hogy Henriknél nincsen.
– Köszönöm – felelte Mikael, és felemelkedett a székéről.

A Vanger család elérhető távolságban élő tagjai mind ott köröztek Henrik kórháza körül.
Birger Vanger haladt át az előcsarnokon. A liftek felé tartott. Mikaelnek nem volt kedve
összefutni vele. Megvárta, míg a férfi eltűnik. Azután ő is kilépett a csarnokba, így viszont
Martin Vangerrel találkozott a bejárati ajtóknál, majdnem ugyanazon a helyen, mint az előző
alkalommal Ceciliával. Kézszorítással üdvözölték egymást.
– Henriknél járt?
– Nem. Dirch Frodéval volt villámtalálkozóm.
Martin Vanger fáradtnak nézett ki beesett szemeivel. Mikaelnek az volt a benyomása, hogy a
férfi ismeretségük fél éve alatt sokat öregedett. A Vanger-birodalom megmentése nem kis
fáradságba került, és Henrik egészségi állapotának hirtelen leromlása éppenséggel nem sokat
segített a helyzeten.
– Hogy van különben? – kérdezte Martin Vanger.
– Ó, köszönöm. Napról napra egyre érdekesebb dolgokra bukkanok. Remélem, mire Henrik
felépül, izgalmas hírekkel szolgálhatok neki.

Birger Vanger fehér téglás sorházban lakott az út túloldalán, a kórháztól mindössze öt percre.
Házából kilátás nyílt a tengerre és a turistahajók kikötőjére. Mikael csöngetésére senki nem
nyitott ajtót. Felhívta Cecilia mobiltelefonját, de Cecilia nem vette föl. Egy ideig az autóban ült,
és ujjával a kormánykeréken dobolva várt. Birger Vanger fehér foltnak számított a családi
albumban; 1939-ben született, tehát mindössze tízéves volt a Rebecka Jacobsson-gyilkosság
idején. Harriet eltűnésekor viszont már huszonhét éves.
Henrik Vanger elmondása szerint Birger és Harriet alig találkoztak. Birger Uppsalában
nevelkedett szűkebb családja körében, később Hedestadba költözött, hogy a konszernben
dolgozzon, de pár év elteltével kiugrott, akkor kezdett el politikával foglalkozni. A Lena
Andersson-gyilkosság idején azonban Uppsalában tartózkodott.
Mikael még nem találta a fogást a történeten, de ez a macskaincidens egyértelműen azt jelezte,
hogy nem sok ideje maradt.

Otto Falk, Hedeby agg lelkésze harminchat éves volt, amikor Harriet eltűnt. Most túl volt a
hetvenkettediken. Henriknél tehát fiatalabban, de sokkal rosszabb szellemi állapotban élte
napjait. Mikael a Fecske gondozóotthonban kereste fel az idős férfit. Az otthonnak sárga
téglaépület adott helyet a Hede folyó fölött a város másik végében. Mikael bemutatkozott a
recepciós pultnál, és elmondta, hogy Falk lelkésszel szeretne beszélni. Elmondta azt is, hogy
értesült a lelkész Alzheimer-betegségéről, s megkérdezte, mennyire gátolja a kór a beteggel való
kommunikálást. Egy főnővér felvilágosította, hogy Falk lelkész úrnál három évvel azelőtt
diagnosztizálták az Alzheimer-kórt, és betegsége agresszív lefolyásúnak mutatkozik. Falkkal
lehetett ugyan beszélni, de rövid távú memóriája borzalmasan gyenge volt, nem ismerte fel a
rokonokat, és gondolatai unos-untalan belevesztek a sűrű ködbe. Mikaelnek arra is felhívták a
figyelmét, hogy az idős embert időnként nagyon veszélyes szorongásrohamok kerítik hatalmába,
főleg akkor, ha olyan kérdésekkel zaklatják, amelyekre nem tudja a választ.
Az öreg lelkipásztor egy padon ült a kórház parkjában néhány más páciens és egy ápoló
társaságában. Mikael egy órán keresztül próbált beszélgetni vele.
Falk állítása szerint tökéletesen emlékezett Harriet Vangerre. A lány neve hallatán felragyogott
az arca. Elbűvölő kislányként írta le Harrietet. Mikael hamar rájött, hogy a lelkész teljesen
elfeledkezett róla, hogy Harrietnek közel harminchét éve színét se látták; úgy beszélt róla, mintha
a minap találkozott volna vele utoljára. Megkérte Mikaelt, adja át üdvözletét, s egy üzenetet is
küldött vele arra biztatván a lányt, hogy látogasson el hozzá valamelyik nap. Mikael megígérte,
hogy beszél Harriettel.
Amikor aztán Mikael felidézte, mi történt Harriettel azon a bizonyos napon, a lelkész szemmel
láthatóan megdöbbent a hallottakon. Nem emlékezett a hídon történt balesetre sem. Csak
valamikor a beszélgetés vége felé említett meg egy dolgot, amire Mikael hegyezni kezdte a fülét.
Amint Mikael mesélni kezdett neki Harriet vallás iránti felfokozott érdeklődéséről, Falk
lelkész gondolkodóba esett. Mintha egy pillanatra felhő árnyékolta volna be arcát. Előre-hátra
ingatta felsőtestét, aztán hirtelen Mikaelre nézett, és megkérdezte tőle, hogy kicsoda. Mikael
újfent bemutatkozott, az öreg pedig újra a gondolataiba merült. Végül a fejét csóválta.
Bosszúsnak tűnt.
 – Harriet egyelőre csak keresi az utat. Óvatosnak kell lennie. Magának figyelmeztetnie kéne őt.
– Mire figyelmeztessem?
Falk dühös lett. Szemöldökét ráncolta, és még mindig fejét ingatta.
– Sola scriptura kell olvasnia, hogy megértse, miben áll a sufficientia scripturae, csak így
lehet rá érvényes a sola fide igazsága. Josef azokat egyértelműen kizárja. Soha nem váltak a
kánon részévé.
Mikael egy kukkot sem értett az egészből, de azért szorgosan jegyzetelt. Ezt követően Falk
lelkész odahajolt hozzá, és bizalmasan Mikael fülébe suttogta:
– Azt hiszem, Harriet valójában katolikus. Rajong a mágiáért, még nem találta meg az ő
Istenét. Útmutatásra van szüksége.
A Falk lelkész által kiejtett katolikus szó negatív csengése nem kerülte el Mikael figyelmét.
– Én azt hittem, hogy Harriet a pünkösdistákat követte inkább.
– Nem, nem a pünkösdistákat. A tiltott igazságot keresi. Harriet nem jó keresztyén.
Ezután mintha Falk lelkész egy pillanat leforgása alatt megfeledkezett volna mind Mikaelről,
mind beszélgetésük tárgyáról, s az egyik pácienssel kezdett el diskurálni.

Mikael délután kettő után ért haza Hedeby-szigetre. Átment Cecilia Vangerhez, bekopogtatott
az ajtón, de hiába. Kipróbálta a mobiltelefonját, de nem vette fel senki.
Felszerelt egy tűzriasztót a konyhában, egyet az előszobában. Az egyik tűzoltó készüléket a
vaskályha és a hálószobaajtó mellé helyezte el, a másikat a vécéajtó szomszédságában. Később
ebédet készített magának, szendvicseket, kávét, és kiült a kertbe, ahol begépelte a Falk
lelkipásztorral folytatott beszélgetést az iBookjába. Töprengett egy keveset, majd felemelte fejét,
és elnézett a templom irányába.

Hedeby új lelkészlakja, egy egészen szokványos modern villa néhány perc járásnyira volt a
templomtól. Mikael délután négy körül kopogtatott be Margareta Strandh lelkésznőnél.
Elmagyarázta, hogy egy teológiai kérdésben lenne szüksége tanácsadásra. Margareta Strandh
Mikaellel egyidős, sötét hajú nő volt, farmert viselt és flanelinget. Csupasz lábfején világítottak
lakozott körmei. Mikael korábban összefutott vele néhányszor Susanne Híd presszójában, akkor
már elbeszélgettek Falk lelkipásztorról. Mikael most is szívélyes fogadtatásban részesült,
Margareta Strandh a kertjébe invitálta, ott ültek le.
Mikael beszámolt az Otto Falkkal készített interjúról, elmondta, miket mesélt az öreg lelkész,
de hozzátette, hogy bizonyos dolgokat egyáltalán nem sikerült megértenie. Margareta Strandh
figyelmesen hallgatta, majd arra kérte Mikaelt, hogy szóról szóra ismételje el, amit Falktól
hallott. Margareta Strandh eltűnődött a szavakon.
– Három éve szolgálok Hedebyben, és még sosem találkoztam Falk lelkésszel. Sok-sok évvel
ezelőtt nyugdíjba ment. De annyit azért tudok róla, hogy megrögzötten hagyománytisztelő,
szigorú keresztyén egyházfi volt. Amit magának mondott, körülbelül annyit jelent, mint a
Szentírásban megfogalmazott tanítások egyedüli követése – sola scriptura –, s hogy az
sufficientia scripturae. Az utóbbi egy kifejezés, amely kinyilvánítja a Szentírás elegendő voltát
fundamentalista keresztények számára. A solafide azt jelenti, egyedül hit által.
– Értem.
– Mindez dogma, hogy úgy mondjam – egyházi platform, ezért nincs benne semmi különös.
Falk egyszerűen azt mondta: Olvasd a Bibliát, mert az elegendő tudást ad, és elvezet az igaz
hithez.
Mikael egy kicsit zavarba jött.
– Meg kellene persze kérdeznem – vetette fel a lelkésznő –, hogy milyen összefüggésben
hangzott el ez a beszélgetés…
– Egy olyan emberről érdeklődtem nála, akivel hosszú évek óta nem találkozott. Nekem
viszont írnom kell az illetőről.
– Egy vallási tévelygőről?
– Igen, igen… olyasvalakiről…
– Ühm. Azt hiszem, értem az összefüggést. Falk lelkész ugye még két dolgot mondott
ezenkívül – hogy Josef azokat egyértelműen kizárja, s hogy soha nem váltak a kánon részévé.
Nem lehetséges, hogy rosszul hallotta, és Josefust mondott Josef helyett? Igazából a kettő egy és
ugyanaz.
– Nem lehetetlen – felelte Mikael. – Felvettem a párbeszédet, meghallgathatjuk.
– Nem, nincs rá szükség. Ez a két mondat elég egyértelműen elárulja, hogy mire célzott.
Josefus zsidó történetíró volt, és a soha nem váltak a kánon részévé szentencia arra utalhat, hogy
nem voltak benne a héber kánonban.
– És ez mit jelent?
A lelkésznő felnevetett.
– Falk lelkész ezzel azt állította, hogy a kérdéses személy ezoterikus források felé fordult, az
apokrif iratok felé. Az apokrüphosz szó jelentése „elrejtett”, az apokrif iratok tehát a rejtett
könyvek, amelyek kanonikus voltát bizonyos emberek vitatják, mások szerint az Ó-szövetség
részét kellene alkotniuk. Tóbiás, Judit, Eszter, Báruk könyvéről van szó, Sirák bölcsességéről, a
Makkabeusok könyveiről és még néhány iratról.
– Röstellem a tudatlanságomat. Az apokrif iratokról természetesen hallottam már, de soha nem
olvastam őket. Mi a különleges bennük?
– Valójában nincs bennük semmi különleges azonkívül, hogy valamivel később születtek, mint
az Ószövetség többi része. Ezért húzták ki őket a kanonizált héber szövegből – nem mintha a
zsidó írástudók kételkedtek volna a tartalmában, hanem egyszerűen mert azután íródtak, hogy az
isteni kinyilatkoztatás befejeződött. A régi görög bibliafordításban viszont megtalálhatók az
apokrifák, a római katolikus egyház például nem is zárja ki ezeket a kánonból.
– Értem.
– A protestáns egyház szemében viszont vitatott iratoknak számítanak. A reformáció idején a
teológusok a régi héber bibliát vették forrásul. Luther elkülönítette az apokrif könyveket a
reformáció Bibliájában, később Kálvin kinyilatkoztatta, hogy az apokrifák egyáltalán nem
szolgálhatnak hitbéli meggyőződés alapjául, mert olyan ellentmondásokat tartalmaznak, amelyek
nem egyeztethetők össze a claritas scripturae-vel – a Szentírás tisztaságával.
– Azaz a cenzúra által tiltott könyvek lettek.
– Pontosan. Az apokrif iratok olyan kijelentéseke tartalmaznak, amelyek szerint például a
mágia nem tiltott tevékenység, a hazugság bizonyos esetekben megengedhető, és így tovább,
mindez magától értetődően felháborítja az Szentírás dogmatikus értelmezőit.
– Értem. Szóval, ha valakit vallási rajongás kerít hatalmába, nem elképzelhetetlen, hogy
olvasmányai között szerepelnek az apokrif könyvek, ez pedig egy olyan embert, mint Falk,
nyilvánvalóan felkavar.
– Így van. Egyébként majdhogynem lehetetlenség elkerülni az apokrifákat, ha valakit érdekel a
Biblia vagy a katolikus hit. És legalább ilyen valószínű, hogy egy ezotériára fogékony ember
előbb-utóbb kapcsolatba kerül ezekkel a könyvekkel.
– Véletlenül nincs kéznél egy példány az apokrif iratokból? A lelkésznő újra felnevetett
csengő, barátságos hangon.
– Hát persze, hogy van! Nálunk a nyolcvanas években adták ki az apokrifákat a svéd Biblia
szövegének az Állami Bibliatársulat által irányított revideálása idején, az ő gondozásukban.
 Dragan Armanskij el nem tudta képzelni, vajon miért akar Lisbeth Salander négyszemközt
beszélni vele. Becsukta irodája ajtaját, és intett Lisbethnek, hogy üljön le. Lisbeth elmondta,
hogy a Mikael Blomkvistnek végzett munka befejeződött – Dirch Frode még a hónap letelte előtt
fizetni fog –, ugyanakkor azt is elmesélte, mennyire szeretne részt venni a nyomozás
folytatásában. Hozzátette, hogy Mikael felajánlott neki egy fix havi juttatást, bár az jóval
alacsonyabb, mint eddigi fizetségei.
– Saját cégem van – mondta Lisbeth Salander. – Eddig soha nem vállaltam olyan munkát, amit
nem tőled kaptam a megállapodásunknak megfelelően. Tudni szeretném, hogyan érintené kettőnk
együttműködését, ha mást is elvállalnék.
Dragan Armanskij széttárta karját.
– Egyéni vállalkozó vagy. Azt vállalsz el, amit akarsz, úgy terheled magadat, ahogy tetszik.
Örülök neki, hogy pénzt keresel. Akkor tekintenélek hűtlennek, ha lenyúlnád magadnak a
közvetítésünkkel szerzett kuncsaftokat.
– Semmi ilyet nem tervezek. Teljesítettem, a Blomkvisttel kötött szerződésben rögzített
elvárásokat. Az a munka lezárult. Itt rólam van szó, én szeretnék ott maradni és folytatni a
kutatást. Ingyen is megtenném.
– Ingyen ne vállalj el semmit!
– Te is érted, hogy mire gondoltam. Látni akarom, hova vezet ez a história. Rábeszéltem
Mikael Bolmkvistet, hogy állapodjon meg Dirch Frodéval a szerződés meghosszabbításáról, így
most egy kutatóasszisztensi pozíciót töltök be odafent.
Lisbeth átnyújtotta a szerződést Armanskijnak, aki rögtön átfutotta a papírokat.
– Ezzel a fizetéssel gyakorlatilag ingyen dolgozol nekik. Lisbeth, tehetséges vagy, nem kellene
zsebpénzért munkát vállalnod. Te is tudod, hogy ennél sokkal többet keresnél, ha nálam lennél
teljes állásban.
– De én nem akarok teljes állást. A hűségem viszont ideköt. Mindig rendes voltál velem,
amióta beálltam a céghez. Én annyit akarok csak megtudni, hogy nem bánt-e, ha elvállalom ezt a
munkát. Mert nem szeretném, ha később emiatt összetűzésbe keverednénk.
– Világos – felelte Armanskij, aztán gondolkozott egy kicsit a dolgon. – Nincs ezzel semmi
baj. Köszönöm, hogy megkérdeztél. És jó volna, ha az elkövetkezőkben is kikérnéd a
véleményemet, ha hasonló helyzet adódik, hogy ne legyen közöttünk félreértés.
Lisbeth Salander egy-két percig csöndben ült, azt mérlegelte, kell-e még valamit hozzátennie
az eddig elmondottakhoz. Dragan Armanskijt szinte keresztüldöfte tekintetével, de néma maradt.
Azután biccentett, felállt és búcsú nélkül távozott. Miután megkapta az engedélyt, már nem
nagyon érdekelte Armanskij. A férfi csöndben elmosolyodott. Az, hogy Lisbeth tanácsot kért
tőle, óriási fegyverténynek számított, ez volt a szocializációs folyamat eddigi csúcspontja.
Armanskij kinyitott egy mappát. A mappában egy múzeum biztonsági állapotáról írt jelentés
feküdt, ahol francia impresszionisták műveiből készültek kiállítást nyitni. Armanskij kisvártatva
lerakta a mappát az asztalra, és az ajtóra emelte tekintetét, amelyen Salander az imént ment ki.
Eszébe jutott az a pillanat, amikor a lány együtt nevetett Mikael Blomkvisttel a
dolgozószobájában. Eltűnődött. Vajon Lisbeth tényleg elkezdett felnőtté válni, vagy Blomkvist
közelsége olyan csábító? Egyszerre nyugtalanságot érzett. Soha nem bírt szabadulni a
gondolattól, hogy Lisbeth Salander maga a tökéletes áldozat. Erre mi történik? Elmegy a lány a
világ végére, hogy egy őrültre vadásszon…

Ismét észak felé gurulva Lisbeth Salander hirtelen támadt ötlettől vezérelve tett egy kitérőt, és
meglátogatta az Äppelviken betegotthonban fekvő anyját. A Szent Iván-éji látogatástól eltekintve
karácsony óta nem találkozott vele. Lelkiismeret-furdalása volt, amiért olyan ritkán szentelt erre
időt. Az utolsó két látogatás között eltelt alig néhány héttel bizony rekordot döntött.
Anyja a nappali szobában üldögélt. Lisbeth egy bő órát maradt vele, elsétáltak a kórház
melletti park kacsaúsztatójához. Anyja továbbra is összetévesztette őt a testvérével. Mint
általában, most sem volt lélekben jelen a találkozásukon, de valahogy mégis nyugtalannak
látszott Lisbeth miatt.
Amikor Lisbeth elbúcsúzott az anyjától, az nem akarta elengedni a kezét. Lisbeth megígérte,
hogy hamarosan újra meglátogatja, de anyja aggodalommal teli, boldogtalan tekintettel követte
távozó alakját.
Mintha megérzett volna egy közelgő katasztrófát.

Mikael két órán keresztül lapozgatta az apokrif iratokat a ház mögött, a hátsó kertben. De
hiábavaló időtöltésnek érezte az egészet. Egy dolog motoszkált csak a fejében Harriet felfokozott
vallásosságával kapcsolatban. Úgy látszott, a lány bibliatanulmányozás iránti érdeklődése az
eltűnése előtti évben alakult ki. Annyit lehetett róla tudni, hogy összekötött néhány bibliaidézetet
egy gyilkosságsorozattal, s ezután nemcsak a Bibliában mélyült el, hanem az apokrif könyvekben
is, és a katolicizmus iránt is érdeklődni kezdett.
Lehet, hogy ugyanaz után kutakodott, mint most harminchét évvel később ő és Lisbeth
Salander? Lehet, hogy igazából egy gyilkos kilétének felderítése érdekelte és nem is annyira a
vallás? Falk lelkész is utalt rá, hogy Harriet (legalábbis az ő szemében) inkább egy keresgélő,
tévelygő lélek volt, nem jó keresztyén.
Mikaelt Erika telefonhívása ragadta ki merengéséből.
– Csak azért telefonálok, mert Greger meg én szabadságra megyünk a jövő héttől. Négy hétig
leszek távol.
– Hova mentek?
– New Yorkba. Gregernek lesz kiállítása. Terveink szerint utána a Karib-szigetekre utazunk.
Greger egyik ismerősétől kölcsönbe kaptunk egy házat Antiguán, két hétig ott pihennénk.
– Fantasztikusan hangzik. Érezzétek jól magatokat! És add át az üdvözletemet Gregernek!
– Három éve nem voltam rendes szabadságon. A lap legújabb száma elkészült, már a
rákövetkező is majdnem teljesen megvan. Az lenne persze a legjobb, ha te lennél a szerkesztő a
távollétemben, de Christer megígérte, hogy átveszi a feladatokat.
– Nyugodtan hívjon, ha bármi segítségre van szüksége. Mi van Janne Dahlmannal?
Erika pár pillanatig nem tudta, hogyan feleljen.
– Ő is szabadságra megy a jövő héten. Henryt állítottam be mint átmeneti szerkesztőségi
titkárt. Ő meg Christer viszik a boltot.
– Jól van.
– Dahlmanban egyébként továbbra sem bízom. Bár úgy tűnik, megemberelte magát. Augusztus
hetedikén jövök vissza.

Hét óra tájban Mikael egymás után ötször próbálta elérni Cecilia Vangert. Előzőleg küldött
neki egy SMS-t is arról, hogy hívni fogja, de arra sem érkezett válasz.
Határozott mozdulattal összecsukta az apokrifeket, felvette tréningruháját, és elindult a szokott
mindennapos terepfutásra, előtte azonban rendesen bezárta a házat.
A part menti keskeny úton kocogott, mielőtt bekanyarodott volna az erdőbe. Amilyen gyorsan
csak bírt, úgy haladt előre a cserjével benőtt, gyökerektől felszaggatott, küzdelmes terepen.
Kimerülten ért fel az Erődítményhez, erősen vert a szíve. Megállt az egyik régi lőállásnál, és
elvégzett néhány nyújtógyakorlatot.
 Hirtelen éles csattanást hallott, s a következő pillanatban egy golyó csapódott be a mellette
álló szürke betonfalba, alig pár centiméterre a fejétől. Aztán megérezte a fájdalmat a haja tövénél
– egy visszapattanó szilánk mélyen felhasította a bőrt.
Mikael egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig állt bénultan, földbe gyökerezett lábbal. Képtelen
volt felfogni, mi történt. Azután nagy lendülettel a földre vetette magát, hogy fedezékben legyen.
Majdnem összezúzta a lapockáját. A második lövés a vetődés pillanatában dördült el. A golyó ott
találta el a betonfalat, ahol egy másodperccel azelőtt állt.
Óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett. Nagyjából az Erődítmény közepén lehetett. Tőle
jobbra és balra szűk, bozóttal benőtt lövészárok húzódott több mint kétszázötven méteren. Mikael
szinte földig hajolva futásnak eredt. Délnek vette az irányt, útja keresztülvitt az Erődítmény
labirintusán.
Váratlanul, húsz év távlatából, felzendült fülében Adolfsson százados utánozhatatlan hangja a
kirunai téli lőgyakorlatokról. Az istenit, Blomkvist, húzza már be azt a tökfejét, ha nem akarja,
hogy seggbe lőjék!
Körülbelül hatvan méterrel odébb állt meg. Levegő után kapkodott, a szíve majd kiugrott a
helyéből. A saját lélegzetvételén kívül nem hallott mást. Az emberi szem sokkal hamarabb észleli
a mozgást, mint a formát. Mozogjon lassan, mikor a terepet kémleli! Mikael lassan felemelte
fejét, és kinézett néhány centiméterrel az árok széle felett. A nap pont szembe sütött, ettől aztán
lehetetlen volt kivenni a részleteket, de mozgást sem tapasztalt.
Ismét behúzta a fejét, és továbbindult az utolsó lövészárok felé. Nincs jelentősége annak, hogy
milyen minőségű fegyvere van az ellenségnek. Ha nem látja meg, nem fogja eltalálni. Fedezék,
fedezék, fedezék. Ügyeljen rá, hogy ne látszódjék, sose maradjon védtelenül kiszolgáltatva.
Mikael most hozzávetőlegesen háromszáz méterre lehetett az Östergården gazdaságtól. Tőle
negyven méterre, félig áthatolhatatlan bozótos kezdődött. A bozót megközelítéséhez azonban el
kellett hagynia fedezékét. Le kellett rohannia egy lejtőn, ám közben teljesen láthatóvá vált volna.
De nem volt más kiút. Háta mögött a tenger hullámzott.
Mikael tanácstalanul leguggolt. Egyszerre fájdalmas nyilallást érzett a halántékában, rájött,
hogy dől belőle a vér. A trikóját addigra már teljesen átitatta. A betonfalról vagy a belé ütköző
golyóról lepattant szilánk mélyen felhasította a bőrt a hajtövénél. A fejsérülések okozta vérzések
nem állnak el soha, gondolta Mikael, mielőtt újra összeszedte volna magát. Egyetlen lövés esetén
lehetett szó akár elvétett lövésről is. Két lövés viszont egyértelműen azt jelentette, valaki meg
akarja ölni. Nem tudta, ott van-e még valahol a lövész. Talán már újratöltötte fegyverét, s csak
arra vár, hogy Mikael elárulja rejtekhelyét.
Megpróbált valamilyen nyugodt, ésszerű gondolatra jutni. Választhatott: vagy várakozik, vagy
kísérletet tesz a távozásra. Ha üldözője még odakint vár rá, akkor az utóbbi terv határozottan
alkalmatlan a megvalósításra. Ha ő marad a helyén és vár, a lövész felsétálhat az Erődítményhez,
hogy megkeresse, és közelről lője le.
Azt viszont nem tudja az illető, hogy jobbra indultam-e vagy balra. A fegyvere valószínűleg
egy vadászpuska lehetett, az a fajta, amilyennel jávorszarvasra szoktak vadászni. Minden
bizonnyal látcsöves. Ez azzal jár, hogy a vadász látómezeje leszűkül, ha a nézőkén keresztül
próbálja megkeresni.
Ha szorult helyzetben van, kezdeményezzen! Az jobb, mint a várakozás. Mikael két percen
keresztül fülelt néma csöndben. Azután kimászott a fedezékből, s amilyen gyorsan csak bírt,
lekúszott a lejtőn.
Félúton járt már, amikor eldördült a harmadik lövés. A golyó viszonylag távol csapódott be. A
következő pillanatban Mikael egyenesen belevetette magát a bozótosba. Egy csalántengeren
gurult keresztül. Felkelt és guggolva igyekezett egyre távolabb kerülni merénylőjétől. Ötven
métert megtéve ismét megállt, hallgatózott. Hirtelen ágak reccsenésére lett figyelmes valahol a
rejtekhelye és az Erődítmény között. Óvatosan lehasalt.
Aki kúszik, az mászik – hangzott Adolfsson százados egyik visszatérő mondata. Mikael
mintegy százötven méteren keresztül könyökét, térdét, lábujjait használva kúszott át a sűrű
aljnövényzeten. Hangtalanul mozgott, ügyelt a gallyakra, ágakra. Kétszer is hallotta, hogy
megreccsen az ág a bozótban. Az első reccsenést közvetlen közelében észlelte, a búvóhelyétől
húsz méterre. Dermedten lapult a földre. Kis idő múlva óvatosan felemelte a fejét, kikémlelt, de
senkit nem látott. Sokáig feküdt még mozdulatlanul, pattanásig feszült idegekkel. Gondolatban
felkészült a menekülésre, de arra is, ha át kellene lendülnie ellentámadásba. A következő
reccsenés jóval távolabbról érkezett. Aztán csönd lett.
Tudja, hogy itt vagyok. Nyilván letáborozott valahol, és arra vár, hogy megmozduljak. Vagy
visszavonult volna?
Mikael újra kúszni kezdett a bozóton át, míg elért az Östergården legelőjének a kerítéséhez.
Ismét kritikusabbá vált a helyzet. A kerítés mentén, a külső oldalon ösvény haladt. Mikael
elnyúlt a földön és figyelt. Látta az Östergården épületeit a domboldalon. Körülbelül négyszáz
méterre lehettek tőle. A házaktól jobbra tehenek legelésztek. Senki nem hallotta meg a lövéseket?
Senkit nem érdekelt, hogy honnan jön a hang? Persze meglehet, senki nincs otthon.
Semmi értelme nem volt kimerészkedni a legelőre – ott aztán teljesen védtelenné vált volna –,
a kerítés mellett haladó ösvény pedig a lövésznek kínált tökéletes terepet, onnan kitűnően
beláthatta a környéket. Mikael tehát óvatosan visszamászott a bozótosba, és elindult egy másik
irányban, s azt tartotta végig, míg egy ritkás fenyőerdőhöz nem ért.

Az Östergårdenhez tartozó földeket és a Söderberget hegyet megkerülve jutott haza. Ahogy

elhaladt az Östergården lakóháza mellett, megállapította, hogy nem áll ott az autó. A Söderberget
tetején megállt egy pillanatra, lenézett Hedebyre. A csónakkikötőben álló régi halászkalyibákba
megérkeztek a nyaralóvendégek. Az egyik stégen néhány fürdőruhás nő üldögélt. Kerti grillen
sülő hús illata szállt a levegőben. A stégek körül, a vízben gyerekek pancsoltak.
Mikael az órájára nézett. Nyolc óra múlt pár perccel. Ötven perc telt el a lövések eldördülése
óta. Gunnar Nilsson sortban, meztelen felsőtesttel locsolta a füvet a telkén. Mióta locsolgathatsz
vaj on? Henrik Vanger háza körül nem bukkant fel senki, leszámítva Anna Nygrent, a
házvezetőnőt. Harald Vanger háza elhagyatottnak tűnt, mint általában. Mikael a következő
pillanatban észrevette Isabella Vangert. A nő a hátsókertjében ült, s úgy látszott, mintha
beszélgetne valakivel. Egy másodperccel később Mikael rájött, hogy a beszélgetőtárs a beteges
Gerda Vanger. Gerda 1922-ben született, és fiával, Alexanderrel lakott egy házban, Henrik
Vanger otthonán túl. Mikael még nem találkozott vele, de látta néha a telkén. Cecilia Vanger
háza is kihaltnak tűnt, de váratlanul lámpa gyúlt a konyhában. Szóval otthon van. Lehet, hogy nő
volt a vadász? Abban egy pillanatra sem kételkedett, hogy Cecilia Vanger tudott bánni a
fegyverrel. A távolban meglátta Martin Vanger autóját. Na, és te mióta vagy otthon?
Vagy olyan személy lehetett, aki még egyszer sem fordult meg a fejében? Frode? Alexander?
Mindent összevetve túl sok lehetőség.
Lemászott a Söderberget hegyről, és az úton elindult hazafelé. Senkivel nem találkozott
útközben. Rögtön észrevette, hogy a ház ajtaja nyitva áll. Ösztönösen lekuporodott. Aztán
megérezte a kávé illatát, s látta, hogy a konyhaablakban feltűnő alak Lisbeth Salander.

Ahogy Lisbeth az előszobába belépő Mikael felé fordult, szinte megbénította a látvány. Mikael
alvadásnak indult vérrel összekent arca rémisztően festett. Fehér pólójának teljes bal oldala
vérben ázott. Mikael egy rongyot szorított a fejéhez.
 – Fejsérülés. Vérzik, mint a csuda, de semmi vész – mondta, mielőtt Lisbeth megszólalhatott
volna.
A lány megfordult és elővette az elsősegélydobozt a konyhaszekrényből. Nem volt benne sok
minden; két csomag ragtapasz, egy szúnyogriasztó stift és egy kis leukoplaszt. Mikael
levetkőzött, ruháit a földre dobta, és kiment a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe.
Halántékán egy körülbelül három centiméteres vágás éktelenkedett, olyan mély, hogy
Mikaelnek egész mutatós kis húsdarabot sikerült felemelni a sebről. A vérzés nem akart elállni,
igazából össze kellett volna varrni a sebszéleket, de Mikael abban reménykedett, hogy a
ragtapaszok alatt majd meggyógyul. Benedvesített egy törülközőt, és letisztította az arcát.
A törülközőt a halántékán tartva lépett a zuhany alá. Behunyta a szemét, s öklével akkorát
vágott a csempefalba, hogy csak úgy csattant. Rohadj meg… Úgyis elkaplak!
Amikor Lisbeth hozzáért a karjához, összerándult, mintha áramütés érte volna, s olyan dühösen
nézett a lányra, hogy az önkéntelenül tett hátrébb lépett. Odaadta Mikaelnek a szappant, aztán
szótlanul kiment a konyhába.

Mikael zuhanyozás után három darab sebkötő tapasszal ragasztotta le a sebet. Bement a
hálószobába, tiszta farmert, tiszta pólót húzott, és magához vette a kinyomtatott képekkel teli
mappát. Szinte remegett a felindulástól.
– Itt maradsz! – üvöltött rá Lisbethre.
Átsétált Cecilia Vangerhez, megnyomta a csengőt. Másfél perc múlva nyílt az ajtó.
– Nem akarok veled találkozni – mondta a nő. Aztán meglátta Mikael arcát. A ragasztáson
kezdett átszivárogni a vér. – Mit csináltál?
– Engedj be! Beszélnünk kell! Cecilia hezitált.
Nincs miről beszélnünk.
– De nagyon is van. Eldöntheted, hogy itt akarsz róla eldiskurálni a lépcsőn, vagy odabent a
konyhában.
Mikael hangja annyira eltökélt volt, hogy Cecilia beeresztette a férfit. Mikael nagy dérrel-
dúrral bevonult a konyhába.
– Mit csináltál? – ismételte meg a kérdést Cecilia.
– Nem is olyan régen képes voltál azt állítani, hogy minden kutatás, ami igyekszik kideríteni a
Harriet Vangerrel kapcsolatos igazságot, csupán haszontalan időtöltés, Henrik Vanger
szórakozása. Lehet, hogy igazad van, mindenesetre egy órával ezelőtt valaki megpróbált fejbe
lőni, a múlt éjszaka pedig egy feldarabolt macskát hagytak a bejárati ajtóm előtt.
Cecilia Vanger kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Mikael nem hagyta szóhoz jutni.
– Cecilia, tudod mit? Szarok rá, hogy miért nem válaszolsz a hívásaimra, hogy min töprengsz,
hogy egyik pillanatról a másikra miért undorodtál meg a puszta látásomtól is! Nem megyek a
közeledbe soha többé, nem kell attól félned, hogy a terhedre leszek, hogy kajtatok utánad. Ebben
a pillanatban azt kívánom, bárcsak a büdös életbe ne hallottam volna rólad vagy a többi
Vangerről. De választ várok a kérdéseimre. Minél gyorsabban válaszolsz, annál hamarabb
szabadulsz tőlem.
– Mit akarsz tudni?
– Először is azt, hogy hol voltál egy órával ezelőtt? Ceciliának elkomorult az arca.
– Egy órával ezelőtt Hedestadban voltam, félórája érkeztem haza.
– Van rá tanúd?
– Nem hinném. Miért tartoznék erről elszámolással?
– Másodszor: miért nyitottad ki Harriet Vanger szobájának ablakát az unokatestvéred
eltűnésének napján?
 – Micsoda?
– Szerintem elég jól hallottad a kérdést. Henrik éveken át próbálta kideríteni, ki nyitotta ki azt
az ablakot Harriet eltűnésének perceiben. Mindenki tagadja, hogy ő tette volna. Valaki hazudik.
– És honnan az ördögből veszed, hogy én voltam az?
– Erről a képről – mondta Mikael, és odadobta a homályos képet Cecilia konyhaasztalára.
Cecilia Vanger közelebb lépett az asztalhoz, megvizsgálta a képet. Mikael meglepetést és
félelmet látott az arcán. Cecilia felemelte a tekintetét, és a férfira nézett. Mikael érezte, amint
egy vércsepp leszalad a halántékán, és rápottyan a trikójára.
– Aznap vagy hatvanan tartózkodtak a szigeten – szólalt meg újra. – Huszonnyolc nő. Ötnek
vagy hatnak volt vállig érő szőke haja. Közülük egyetlenegy viselt világos nyári ruhát.
Cecilia a képre meredt.
– És szerinted ez itt én lennék?
– Ha nem te vagy, jó lenne, ha megmondanád, hogy szerinted ki az. A képet korábban nem
ismerte senki. Több hete van nálam, azóta próbállak utolérni. Valószínűleg nagy barom vagyok,
de nem mutattam meg se Henriknek, se másnak, mivel borzasztóan féltem tőle, hogy gyanúba
kevernélek, vagy valami más bajt okoznék neked. De muszáj választ kapnom a kérdésemre.
– Megkapod a választ. – Cecilia felemelte a képet, és odanyújtotta Mikaelnek. – Aznap egyszer
sem jártam Harriet szobájában. A képen nem engem látsz. Semmi közöm az eltűnéséhez.
Azután az ajtóhoz ment.
– Tessék. Megkaptad a válaszodat, és most kérlek, menj. Javaslom, hogy mutasd meg a sebet
egy orvosnak.

Lisbeth Salander elvitte Mikaelt a hedestadi kórházba. Két öltéssel, valamint egy rendes kötés
segítségével sikerült elállítani a vérzést. A nyakán és kezén levő csalánhólyagokra kortizonos
kenőcsöt kapott.
A kórházi látogatás után Mikael azon morfondírozott, hogy tegyen-e feljelentést a
rendőrségen. Lelki szemei előtt megjelentek az újságcímek. Lövöldözés sérültje lett a
rágalmazást ügyben elítélt újságíró. Megrázta a fejét.
– Menjünk haza – szólt oda Lisbethnek.
Mire hazaértek a szigetre, már besötétedett. Ez jól jött Lisbethnek. Óriási sporttáskát rakott a
konyhaasztalra.
– Kölcsönvettem néhány praktikus holmit a Milton Securitytól. Ideje használatba vennünk
őket. Addig is, felraknál egy kávét?
Lisbeth négy, elemmel működő mozgásérzékelőt helyezett el a ház körül. Ha valaki hat
méternél közelebb merészkedett, működésbe lépett egy sípoló hangot adó riasztó, amely Mikael
hálószobájában szólalt meg. Illetéktelen behatolás esetén két fényérzékeny videokamera – ezeket
a ház előtt és a ház mögött erősítette fel egy-egy fára – küldött jelzéseket egy hordozható PC-re,
amit az előszobában álló szekrénybe rakott. A kamerákat betekerte sötét színű textíliával, csak a
lencsék látszódtak ki.
A harmadik kamerát az ajtó feletti madárfészekbe rakta. A fészek mögött átfúrta a falat, hogy a
lukon keresztül át tudja vezetni a kábelt. Az objektívet az útra irányította, és a kerítéstől a
bejáratig vezető ösvényre. A kamera minden másodpercben egy alacsony felbontású képet
készített, a fényképeket a gardróbszekrényben tárolt másik PC automatikusan elmentette a
merevlemezére.
Lisbeth ezt követően nyomásérzékeny lábtörlőt fektetett az előszobapadlóra, arra az esetre, ha
valakinek sikerül a mozgásérzékelők aktiválódása nélkül bejutni a házba. Aki a lábtörlőre lépett,
egy száztizenöt decibeles szirénát hozott működésbe. Lisbeth bemutatta, hogyan kapcsolható ki
az összes riasztóberendezés a gardróbban elhelyezett dobozka és a dobozkába illő kulcs
segítségével. Hozott magával egy éjszakai távcsövet is, ezt a dolgozószoba asztalára tette.
– Nem sokat bízol a véletlenre – mondta Mikael, és kávét töltött a lánynak.
– Még valami. Állj le a kocogással, amíg meg nem fejtettük az ügyet!
– Nem sok kedvem maradt a sportoláshoz, gondolhatod.
– Ezzel ne is viccelj. Családtörténeti rejtvényfejtésnek indult az egész, tegnap viszont már egy
döglött macska hevert a küszöbön, aztán ma megpróbáltak fejbe lőni. A nyomában vagyunk
valakinek.
Elfogyasztották a késői vacsorát. Felvágottat ettek krumplisalátával. Mikaelen hirtelen iszonyú
fáradtság lett úrrá, közben nyilalló fejfájás gyötörte. Nem bírt már részt venni a beszélgetésben,
inkább lefeküdt aludni.
Lisbeth Salander éjjel kettőig ébren volt. A nyomozati anyagot tanulmányozta.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
 Július 11., péntek
Mikaelt reggel hatkor a függönyrésen keresztül szemébe tűző napsütés ébresztette fel. Fájt a
feje, s ha ujjával a halántékához nyúlt, sajgott a leragasztott seb. Lisbeth Salander hason feküdt
mellette, karját Mikael hasán pihentette. Mikael a sárkányt nézegette. A lány hátán
végigkacskaringózó kép a jobb lapockájától a fenekéig ért.
Mikael összeszámolta Lisbeth tetoválásait. A sárkányon és a nyakán levő darázson kívül
folyondármotívum ékeskedett a bokáján és a bal bicepsze körül, a csípőjén egy kínai írásjegy, a
vádliján egy rózsa. A sárkánytól eltekintve mindegyik tetoválás pici volt, diszkrét.
Mikael kikászálódott az ágyból és elhúzta a függönyt. Kiment a vécére, aztán visszalopakodott.
Óvatosan bújt be az ágyba, hogy Lisbethet fel ne ébressze.
Pár órával később a kertben reggeliztek. Lisbeth Salander Mikaelre pillantott.
– Még mindig elég kusza a kirakósunk…
– Összegeznünk kell a rendelkezésünkre álló adatokat. És próbáljuk meg továbbiakkal
kiegészíteni a már meglevőket.
– Egyben biztosak lehetünk. Téged valaki üldözőbe vett. Mégpedig valaki, innen a
környékről…
– A kérdés csak az, hogy miért? Vajon azért, mert a Harriet-rejtély megoldásán ügyködünk,
vagy mert egy ismeretlen sorozatgyilkos nyomára bukkantunk?
– A két dolog biztosan összefügg egymással. Mikael bólintott.
– Ha Harriet tisztában volt a gyilkos létezésével, az a gyilkos nyilván a lány környezetében
mozgó ember lehetett. Ha szemügyre vesszük az 1960-as évekbeli listát, legalább két tucat
lehetséges elkövetőre bukkanunk. Mára azonban nem sokan maradtak a közelben. Harald Vanger
például itt van, de nem hinném, hogy közel kilencvenöt éves aggastyán létére fegyverrel a
kezében futkorászna az erdőben. A puskát is bajosan tudná felemelni. A szóba jövő személyek
ma már vagy túl öregek ahhoz, hogy veszélyesek legyenek, vagy túl fiatalok az ötvenes években
elkövetett szörnyű bűntettekhez. Tehát visszajutottunk a társasjáték első mezőjére…
– …amennyiben lemondunk arról a verzióról, hogy ketten összejátszanak. Egy idős és egy
fiatal.
– Harald és Cecilia. Nem hiszem. Szerintem Cecilia igazat mondott az ablakkal kapcsolatban,
nem ő volt a szobában.
– Hát akkor ki?
Kinyitották Mikael iBookját. A következő órát azzal töltötték, hogy minden embert tüzetesen
szemügyre vettek a balesetről készült fényképeken.
– Nehezen tudom másképp elképzelni, minthogy az egész falu ott volt. Lejött mindenki, hogy
megbámulja a felfordulást. Szeptember. Legtöbben dzsekit, pulóvert viselnek. Egyedül egy
személyen van világos női ruha, egy hosszú szőke hajú lányon.
– Cecilia Vanger nagyon sok képen látható. Mintha ide-oda járkálna a házak és a baleset körül
összesereglett emberek között. Itt éppen Isabellával beszél. Itt Falk lelkésszel álldogál. Itt Greger
Vangerrel van, a középső testvérrel.
– Várj csak! – vágott közbe Mikael. – Mi tart a kezében Greger?
– Valami négyszögletűt. Ládafélének nézem.
– De hiszen ez egy Hasselblad kamera! Neki is volt egy gépe.
Újra lejátszották a képeket. Greger sok fotón szerepelt, de gyakran takarásban. Az egyik képen
viszont jól kivehető volt a kezében tartott láda.
– Igazad lehet. Ez egy kamera.
– Amiből az következik, hogy újabb képvadászat előtt állunk.
 – Jó, egy kicsit még várjunk ezzel… – intett Lisbeth. – Hadd fogalmazzak meg egy feltevést.
Mi van akkor, ha a fiatalok közül valaki rájött, hogy az idősebb generációhoz tartozó családtagok
egyike sorozatgyilkos, de nem akarja, hogy kiderüljön. Mert a család becsülete forogna kockán
satöbbi, satöbbi. Ebben az esetben ugyancsak két személyről lenne szó, de anélkül, hogy
összedolgoznának. Lehetséges, hogy a gyilkos már réges-rég meghalt, a minket gyötrő egyén
viszont alig várja, hogy abbahagyjuk a vájkálást, és hazamenjünk.
– Nekem is eszembe jutott ez a változat – felelt Mikael. – Csak azt nem értem, miért kellett
akkor a feldarabolt macskát ott hagynia a házunk előtt? Hisz ez direkt utalás volt a
gyilkosságokra! – Mikael ujjával megkopogtatta Harriet Bibliáját. – Az égő áldozatról szóló
törvény újabb paródiája.
Lisbeth Salander hátradőlt a székén, és felnézett a templomra, miközben halkan motyogva
felidézett egy részletet a Bibliából.
– És ölje meg a tulkot az Úr előtt, az Áron fiai pedig, a papok, vigyék fel a vért, és hintsék a
vért köröskörül az oltárra, amely a gyülekezet sátorának nyílásánál van. Azután vonja le az
égőáldozat bőrét, azt pedig vagdalja el tagjaira.
Lisbeth elhallgatott. Ráébredt, hogy Mikael egész idő alatt feszült figyelemmel nézte őt. Aztán
felütötte a léviták egyházi szolgálatáról szóló részt.
– A 12. szakaszt is tudod?
Lisbeth hallgatott.
– Azután vagdalja… – kezdte Mikael, és fejével intett Lisbethnek.
– Azután vagdalja el azt tagjaira, a fejével és kövérjével együtt, a pap pedig rakja azokat a
fára, a mely az oltáron lévő tűzön van – folytatta Lisbeth jéghideg hangon.
– És a következő szakasz? Lisbeth váratlanul felállt.
– Lisbeth, neked fotografikus memóriád van! – kiáltott fel Mikael meglepetésében. – Ezért
bírsz a nyomozási anyagból egy oldalt tíz másodperc alatt elolvasni.
Lisbeth reakciója egy bombatámadás erejével hatott. A lány haragos tekintetével szinte
keresztül fúrta Mikaelt. A férfit egészen elképesztette ez a tomboló düh. A következő pillanatban
Lisbeth elkeseredett képpel, szikrázó szemekkel hirtelen hátat fordított neki, és a kerítéshez
szaladt.
– Lisbeth! – kiáltott utána a megdöbbent Mikael.
A lány eltűnt az úton.

Mikael bevitte a házba Lisbeth számítógépét, s bekapcsolta a riasztórendszert. Aztán bezárta

maga az ajtót, és elindult, hogy megkeresse a lányt. Húsz perc múlva meg is találta. Lisbeth a
csónakkikötő egyik stégjén ült, lábát a vízbe lógatta és cigarettázott. Hallotta, ahogy Mikael a
stégre lépett, s ettől egy pillanatra megfeszültek a vállai. Mikael a lánytól két méterre megállt.
– Nem tudom, mit vétettem, de nem akartalak felmérgesíteni.
Lisbeth nem válaszolt.
Mikael odament hozzá, leült mellé, s gyengéden átkarolta a vállát.
– Kedves jó Lisbeth! Kérlek, beszélj hozzám!
Lisbeth felé fordította a fejét.
– Nincs miről beszélnünk – felelte a lány. – Egyszerűen nem vagyok normális.
– Én örülnék, ha csak feleolyan jó emlékezőképességgel bírnék, mint te.
Lisbeth a vízbe hajította a cigarettacsikket.
Mikael sokáig némán ült. Mit csináljak? Most mondjam azt neki, hogy teljesen normális lány
vagy? De mi baj van azzal, ha egy kicsit más vagy, mint a többiek? Az énképed… hát azzal
lehetnek problémák. ..
 – Ahogy megláttalak, az első perctől kezdve tudtam, hogy másmilyen vagy, mint a többiek
– mondta Mikael. – És tudod, nagyon régen nem történt már meg velem, hogy valakit ennyire
megkedveljek már a találkozásunk legelején.
A kikötő túloldalán álló házak egyikéből gyerekek szaladtak ki, és beugrottak a vízbe. Eugen
Norman, a festő, akivel Mikael még egy szót sem váltott, egy széken ült a háza előtt, és pipázott,
miközben Mikaelt és Lisbethet figyelte.
– Boldogan lennék a barátod, ha elfogadod a barátságomat – mondta Mikael. – De ezt neked
kell eldöntened. Most visszamegyek a házba, felteszek még egy kis kávét. Gyere majd haza, ha
kedved lesz rá…
Azután felkelt, békén hagyta a lányt. Az emelkedő közepéig ért, amikor meghallotta a lány
lépteit maga mögött. Szótlanul sétáltak vissza a házhoz.

Amikor megérkeztek, Lisbeth megtorpant, és megállította Mikaelt is.

– Megpróbáltam megfogalmazni egy gondolatot… Beszéltünk már korábban róla, hogy
minden a Biblia paródiája. És igaz, hogy egy macskát darabolt fel az illető, de véleményem
szerint ennek elsősorban az lehet oka, hogy egy ökröt jóval nehezebb beszerezni. Az
alaptörténetet mindenesetre hűségesen követi. Kíváncsi volnék…
Fölnézett a templomra.
– …és hintsék a vért köröskörül az oltárra, a mely a gyülekezet sátorának nyílásánál van…
Átgyalogoltak a hídon, fel a templomhoz. Szétnéztek a dombtetőn. Mikael megvizsgálta a
templomkaput, zárva volt. Körbesétálta az épületet, közelebbről szemügyre vett egy-egy sírkövet,
míg végül a kápolnához ért. Ez egy kicsit lejjebb állt a domboldalon, közelebb a vízhez. Itt
észrevett valamit, s a felfedezés váratlanul érte. A kápolna valójában nem kápolna volt, hanem
egy nagy kripta. Az ajtó felett elolvasta a kőbe faragott nevet: VANGER. A név alatt latin sor
állt, Mikael nem tudta, mit jelent a szöveg.
– Azt, hogy nyugodj békében az idők végezetéig – segítette ki Lisbeth.
Mikael a lányra nézett, az vállat vont.
– Láttam már valahol ezeket a sorokat – mondta.
Mikael hirtelen hangosan felnevetett. Lisbeth összerezzent, először dühösnek tűnt, de rájött,
hogy Mikael nem rajta nevetett, hanem a morbid helyzeten. Ettől megnyugodott.
Mikael megnézte ezt az ajtót is. Zárva volt. Rövid hezitálás után azt mondta Lisbethnek, hogy
üljön le, és várja meg. Mikael átment Anna Nygrenhez, bekopogtatott az ajtón. Elmondta, hogy
szeretné közelebbről megnézni a Vanger család síremlékét, s megkérdezte, hol tartja Henrik a
kulcsot. Anna először nem tudta, mit tegyen, de Mikael emlékeztette rá, hogy közvetlenül
Henriknek dolgozik, mire Anna Nygren bement a házba, és hamarosan visszatért a kulccsal.
Pár perc múlva Lisbeth és Mikael kinyitották a sírbolt kapuját. Azonnal tudták, hogy sejtésük
beigazolódott. Égett dögszag terjengett a levegőben. Pedig a macska kínzója nem rakott tüzet. Az
egyik sarokban forrasztólámpa állt. Lisbeth elővette a fényképezőgépét a farmerszoknya egyik
zsebéből és készített néhány fényképet. A forrasztólámpát magával vitte.
– Bizonyíték lehet. Talán ujjlenyomatok is vannak rajta – mondta Mikaelnek.
– Hát persze, és majd megkérjük a Vanger család összes tagját, hogy legyenek olyan kedvesek,
adjanak nekünk ujjlenyomatot – szólalt meg gúnyosan Mikael. – Szórakoztató lenne végignézni,
amint ujjlenyomatot veszel Isabelláról.
A föld csupa vér volt. Találtak egy erős sövényvágó ollót, valószínűleg ezzel vágták le a
macska fejét.
Mikael körülnézett. Egy emelvényen Alexander Vangersaad szarkofágja állt, mellette pedig, a
padlóba süllyesztve, négy sír a legrégebbi családtagok földi maradványaival. Úgy tűnt, a Vanger
család később áttért a hamvasztásra. A falban körülbelül harminc urnahely viselte a klán
valamely tagjának nevét. Mikael, aki elég jól ismerte a családi krónikát, eltöprengett azon, hogy
hova temethették azokat a kevésbé becsben tartott családtagokat, akiknek nem jutott hely a
kriptában.
– Akkor most már tudjuk – szólalt meg Mikael, miközben átkeltek a hídon –, hogy egy
komplett őrültet üldözünk.
– Ezt hogy érted?
Mikael megállt a híd közepén és a korlátnak támaszkodott.
– Ha csak egy átlagos agyament lenne, akinek az volt a célja, hogy megijesszen bennünket,
akkor levitte volna a macskát a garázsba, vagy ki az erdőbe, s ott trancsírozza fel. Ő viszont a
családi kriptát választotta. Ez kényszeres viselkedésre vall. Gondold csak meg, mekkora
kockázatot vállalt. Nyár van, az emberek éjszakánként kint sétálnak a szabadban. A
templomkerten át vezető út köti össze Hedeby északi és déli részét. Még ha becsukta is a kripta
ajtaját, a macska egészen biztosan nyivákolt és az égett szag nem kerülhette el az arra járók
figyelmét.
– Szerinted férfi az illető?
– Nem hiszem, hogy Cecilia éjszaka idelopózott egy forrasztólámpával.
Lisbeth vállat vont.
– A magam részéről egyikükben sem bízom, Frodéban és a te Henrikedben sem. Ez a család,
amint esélye lesz rá, csőbe húz téged. Mi a következő lépés?
Mindketten hallgattak. Azután Mikael kénytelen volt feltenni a kérdést:
– Sok titkodat kifürkésztem már. Hányan tudnak róla, hogy hacker vagy?
– Senki.
– Úgy érted, rajtam kívül senki.
– Hova akarsz kilyukadni?
– Szeretném tudni, hányadán állunk. Hogy megbízol-e bennem. Lisbeth Mikaelre nézett.
Hosszasan méregette, aztán megint vállat vont.
– Nem rajtam múlik.
– Bízol bennem? – makacskodott Mikael.
– Egyelőre – felelte a lány.
– Rendben. Akkor látogassuk meg Dirch Frodét.
Frode ügyvéd felesége először találkozott Lisbeth Salanderrel. Tágra nyílt szemekkel mérte
végig a lány, miközben udvariasan mosolyogott, és kivezette vendégeit a hátsó kertbe. Frode arca
felragyogott Lisbeth láttán. Felállt és nagy tisztelettel üdvözölte.
– Örülök, hogy találkozhatunk – mondta. – Egész idő alatt lelkiismeret-furdalást éreztem,
amiért nem sikerült eléggé egyértelműen kifejeznem, milyen hálás vagyok a nekünk végzett
kitűnő munkájáért. Téliért, nyáriért egyaránt.
Lisbeth gyanakodva szegezte tekintetét az ügyvédre.
– Megkaptam a fizetségemet – szólalt meg.
– Nem erről van szó. Tele voltam előítéletekkel, amikor először találkoztunk. Szeretnék
bocsánatot kérni.
Mikaelt megdöbbentette az ügyvéd. Dirch Frode képes volt bocsánatot kérni egy huszonöt
éves, tetovált, átlyuggatott bőrű lánytól olyasvalamiért, amiért nem is lett volna szükség a
bocsánatkérésre. Nagyot nőtt Frode a szemében. Lisbeth Salander most maga elé bámult, szinte
átnézett az ügyvéden.
Frode Mikaelhez fordult.
– Magának meg mi történt a homlokával?
 Mindhárman helyet foglaltak. Mikael összefoglalta az elmúlt huszonnégy óra fejleményeit.
Amikor az Erődítményben eldördült három lövéshez ért a történetében, Frode felpattant a
székéből, arcán őszinte felháborodás tükröződött.
– Ez aztán mindennek a teteje! Őrület! – Itt szünetet tartott, és Mikaelre nézett. – Nagyon
sajnálom, de ennek véget kell vetni. Nem tehetjük kockára a maguk életét. Beszélek Henrikkel.
Fel kell bontanunk a szerződést.
– Üljön csak le! – szólt hozzá Mikael.
– Hát nem érti…?!
– Annyit értek, hogy én és Lisbeth olyan közel jutottunk a megoldáshoz, hogy az eseményeket
mozgató személy pánikba esett, és elmezavarodott tettekre szánja el magát. Szeretnénk feltenni
néhány kérdést. Az első: kiknek lehet a birtokában a Vanger család kriptáját nyitó kulcs?
Frode elgondolkozott.
– Az igazat megvallva, nem tudom pontosan. Nyilván több családtagnak is bejárása van oda.
Tudom, hogy Henriknek van egy kulcsa, Isabella néha elüldögél ott, de azt már nem tudom, hogy
neki saját kulcsa van-e, vagy Henrikét kapja kölcsönbe.
– Világos. A következő kérdés: maga továbbra is a Vanger-konszern vezetőségi tagja. Létezik
maguknál vállalati archívum? Egy irattár vagy ahhoz hasonló, ahol a vállalatról az évek során
összegyűjtött újságcikkeket és egyéb dokumentumokat tartják?
– Igen, létezik. A hedestadi központi irodában.
– Szeretnénk bejutni oda. Találunk a dokumentumok között régi személyzeti anyagokat és
ehhez hasonló dolgokat?
– Erre megint azt kell válaszolnom, hogy nem tudom. Én magam legalább harminc éve nem
jártam az archívumban. Egy Bodil Lindgren nevű nővel kellene beszélnie, ő felel a konszern
iratállományának és a kapcsolódó nyomtatott dokumentumoknak a tárolásáért.
– Felhívná őt és megtudakolná, hogy bemehet-e Lisbeth már ma délután? El kellene olvasnia a
Vanger-konszernről megjelent összes régi sajtóterméket. Iszonyúan fontos, hogy hozzáférése
legyen mindenhez, ami figyelemre méltó lehet.
– Ezt bizonyára el tudom intézni. Valami mást?
– Igen. Greger Vanger egy Hasselblad kamerát hordott magánál a hídon történt baleset idején.
Ebből arra következtethetünk, hogy fényképeket is készített. Hova kerülhettek a képek a halála
után?
– Az özvegyére vagy a fiára tippelnék elsőként.
– Meg tudná…
– Telefonálok Alexandernek, és rákérdezek.

– Mit keressek? – kérdezte Lisbeth a hídon, miután elbúcsúztak Frodééktól.

– Kivágott újságcikkeket, belső személyzeti információkat. Nézz át mindent, kutass olyan
hírek után, amelyek kapcsolatba hozhatóak az ötvenes-hatvanas években elkövetett gyilkosságok
dátumaival. Mindent jegyezz fel, amin akár csak véletlenül megakad a szemed. Szerintem
okosabb, ha ezt a részét te csinálod. Mert… mi tagadás, egy csöppet jobb az emlékezőtehetséged,
mint az enyém.
Lisbeth öklével finoman oldalba bokszolta Mikaelt. Öt perccel később átgurult motorján a
hídon, útban a város felé.

Mikael kezet rázott Alexander Vangerrel. Mikael hedebyi tartózkodása alatt Alexander
javarészt külföldön időzött. Korábban csak sebtében találkoztak. Alexander húszéves volt Harriet
eltűnésekor.
 – Dirch Frodétól tudom, hogy maga régi fényképekre kíváncsi.
– Az édesapjának volt egy Hasselblad fényképezőgépe.
– Stimmel. Meg is van még, de senki nem használja.
– Gondolom, tudja már, hogy azt próbálom kinyomozni Henrik megbízásából, mi történt
Harriettel.
– Igen, egy ideje tudok róla. Sokaknak nem tetszik a dolog.
– Ez természetes. Magának sem kötelessége bármit megmutatnia nekem.
– Ugyan már! Mire kíváncsi?
– Arra, hogy az édesapja készített-e képeket Harriet eltűnésének napján.
Felmentek a padlásra. Beletelt egy kis időbe, míg Alexander rátalált egy kartondobozra, amely
szétválogatásra váró képekkel volt tele.
– Magával viheti az egész dobozt, kölcsönadom – mondta. – Ha készültek aznap fényképek,
akkor ezek között kell lenniük.

Mikael egy órán át szortírozta Greger Vanger hátrahagyott fotóit. Remek képeket talált a
családi krónika illusztrálásához; közöttük számos felvételen Greger Vanger Sven Olof
Lindholmnak, a svéd nácik negyvenes évekbeli vezérének a társaságában volt látható. Mikael
ezeket különrakta.
Több borítékot is talált, a bennük levő fényképeket minden bizonnyal Greger Vanger készítette
különböző személyekről, nagy családi összejövetelekről, hegyi horgásztúrákról és egy
olaszországi családi vakációról. A fotók tanúsága szerint a pisai ferde toronyhoz is ellátogattak
azon a nyáron.
Valamivel később négy érdekes képet talált, ezek a baleset idején készültek. A profi kamera
ellenére Greger azon a napon pocsék fényképésznek mutatkozott. A képek vagy a tartályautóra
fókuszáltak, vagy hátulról mutatták a nézelődő embereket. Egyetlen olyan fényképet talált,
amelyen látszott Cecilia Vanger félprofilja.
Mikael beszkennelte a fotókat, bár tudta, hogy nem sokra megy velük. Visszapakolt mindent a
kartondobozba, és megkent magának egy szendvicset. Közben egyfolytában járt az agya. Három
óra felé felsétált Anna Nygrenhez.
– Nem tudom, vannak-e még Henriknek fotóalbumai, úgy értem, olyanok, amelyek nem
tartoznak a Harriettel kapcsolatos kutatásai közé.
– Persze. Henriket mindig is érdekelte a fényképezés, egészen fiatal kora óta, ha jól tudom.
Sok-sok albuma van fent a dolgozószobában.
– Megmutatná nekem?
Anna Nygrennek kételyei támadtak a kérés teljesíthetőségével kapcsolatban. Az egy dolog,
hogy az ember kölcsönadja a kripta-kulcsot – ott legalább Isten az úr –, Mikaelt viszont bajosan
engedheti be Henrik Vanger dolgozószobájába. Ott tudniillik Isten felettese volt az úr. Látván a
házvezetőnő tétovázását, Mikael azt tanácsolta neki, hogy hívja fel Dirch Frodét. Anna végül
némi ellenérzéssel inkább beeresztette Mikaelt a szobába. A legalsó polcon egy teljes
folyómétert megtöltöttek a különböző, fényképekkel teli mappák. Mikael leült Henrik
íróasztalához, és felütötte az első albumot.
Henrik Vanger minden családi fotót eltett. Sok kép régi időkből származott, öregebbek voltak,
mint maga Henrik. A legrégebbi képek az 1870-es években készültek. Kemény arcvonású
férfiakat, karót nyelt nőket látott rajtuk. Voltak ott képek Henrik szüleiről és más rokonokról. Az
egyik képen Henrik apja látszott a barátai körében egy sandhamni Szent Iván-éji ünnepségen
1906-ban. Egy másik sandhamni kép Fredrik Vangert ábrázolta felesége, Ulrika, valamint a híres
festő, Ander Zorn és Albert Engström társaságában egy nyitott flaskákkal megpakolt asztal körül.
Talált egy tinédzserkori öltönyös képet is a biciklin ülő Henrik Vangerről. Megint más képeken
gyári gépteremben vagy igazgatói irodában álló emberek néztek a kamerába. Mikael kezébe
akadt Oskar Granath hajóskapitány portréja is, ő szállította a háború kellős közepén Henriket és
imádott Edith Lobachját Németországból a biztonságot adó Karlskronába.
Anna kávét hozott, Mikael megköszönte. Közben egyre modernebb idők fotói között lapozott,
ezek közül jó néhányon Henrik Vanger szerepelt: ereje teljében, hatalma csúcsán gyárakat avatott
vagy éppen Tage Erlanderrel rázott kezet. Egy korai hatvanas évekbeli képen ismét Henrik
Vanger tűnt fel, ez alkalommal Marcus Wallenberggel. A két nagytőkés szigorúan méregeti
egymást a fényképen – szemmel láthatóan nem voltak puszipajtások.
Mikael előrelapozott, ám az egyik fejezetnél hirtelen megállt. Henrik ceruzával írta a címet a
fedőlapra: Családi tanács, 1966. Két színes fotón szivarozó, beszélgető férfiak látszottak. Mikael
rögtön felismerte Henriket, Haraldot, Gregert és a Johan Vanger ágán beházasodott férfi
családtagok közül is jó párat. Két másik kép a vacsorán készült, ezeken körülbelül negyven férfi
és nő ült a hosszú asztaloknál, és nézett a kamerába. Mikael rájött, hogy ezeket a képeket már a
hídon bekövetkezett baleset után készítették, Harriet eltűnéséről azonban még nem tudhattak a
résztvevők. Mikael beható vizsgálat alá vetette a képen szereplő személyek arcát. Ezen a
vacsorán Harrietnek is jelen kellett volna lennie. Vajon tudta az urak közül valaki ezekben a
másodpercekben, hogy Harriet már nincs a közelben? A fényképek nem adtak választ.
Mikael a következő pillanatban félrenyelte a kávét. Heves köhögő roham jött rá.
Felegyenesedett a székén.
Az asztalsor egyik távolabb eső rövid oldalán Cecilia Vanger ült világos ruhájában, és
egyenesen belemosolygott a kamerába. Mellette egy másik hosszú szőke hajú nő foglalt helyet,
szintén világos nyári ruhában. Annyira hasonlított egymásra a két nő, mintha ikrek lettek volna.
Egyszerre helyére került a kirakós játék egy darabja. Nem Cecilia Vanger állt Harriet ablakában
– hanem két évvel fiatalabb húga, Anita, aki azóta Londonba költözött.
Mit is mondott Lisbeth? Cecilia Vanger nagyon sok képen látható. Mintha ide-oda járkálna a
házak és a baleset körül összesereglett emberek között. Csakhogy nem ez volt a helyzet. Két
személyről volt szó, akik valami véletlen folytán az egyik fotón sem szerepeltek együtt. A
viszonylag távolról levett fekete-fehér fotókon Mikael és Lisbeth nem tudta őket
megkülönböztetni egymástól. Tévedésükre pedig nem derülhetett fény, hiszen mások előtt soha
nem tették fel a kérdést.
Mikael lapozott egyet és érezte, ahogy tarkóján felborzolódnak a hajszálak, mintha hideg
szélfuvallat húzott volna keresztül a szobán.
Ezen az oldalon a másnap készült képeket vehette szemügyre, a Harriet utáni kutatás kezdetén
készülteket. Az egyiken egy fiatal rendőrnyomozó, Gustaf Morell ad a terep átfésülésére
vonatkozó utasításokat egy csapat csizmás embernek és az őket vezető két egyenruhás rendőrnek.
Henrik Vanger térdig érő esőkabátot és keskeny karimájú angol kalapot hord.
A kép bal szélén fiatal, kissé telt férfi látható, szőke félhosszú hajjal. Sötét színű sportdzsekit
visel, a vállán vörös sávval. A kép elég éles volt, így Mikael azonnal felismerte a férfit, de a
biztonság kedvéért kivette a fotót az albumból, s lesietett Anna Nygrenhez a földszintre.
Megkérdezte tőle, hogy ismerős-e az illető.
– Hogyne. Martin az. Tizennyolc éves lehet a képen.

Lisbeth Salander 1949-től kezdve évfolyamról évfolyamra rágta át magát a Vanger-konszern

sajtóanyagán. Óriási mennyiségről volt szó. A kérdéses időszakban a konszernt gyakorlatilag
naponta emlegette a média – nemcsak az országos, hanem természetesen a helyi sajtó is.
Gazdasági elemzések, szakszervezeti információk, tárgyalási eredmények, fenyegető
fejleményekről szóló híresztelések, gyáravatások, gyárbezárások, éves mérlegek, igazgatócserék,
bevezetésre kerülő új termékek minden mennyiségben – mindez egy jóformán kezelhetetlen
méretű hírözönné tette az archivált dokumentumokat. Klikk, klikk, klikk. Lisbeth agya teljes
gőzzel dolgozott.
Egy-két óra elteltével új ötlete támadt. Odament az archívum főnökéhez, és megkérdezte tőle,
van-e valamilyen áttekintő táblázatuk vagy leírásuk a Vanger-konszern ötvenes-hatvanas években
működő összes gyáráról, vállalatáról.
Bodil Lindgren hűvösen, leplezetlen gyanakvással pillantott Lisbethre. Egy csöppet sem örült
neki, hogy egy vadidegen személy bebocsáttatást nyert a konszern archívumának legszentebb
részlegébe, és azt nézhetett meg, amit csak akart. Az, hogy ráadásul egy őrült, tizenöt éves,
anarchista kinézetű csitri volt a kutató, nem sokat javított Lisbeth megítélésén. Dirch Frode
azonban világosan rendelkezett azt illetően, hogy mindent oda kell adnia Lisbethnek, amire az
rábök. Egyszerűen ugráltatta ez a lány. Bodil Lindgren előhozta a kért időszak nyomtatásban
megjelent éves jelentéseit; minden jelentéshez mellékeltek egy térképet, amin feltüntették a
konszern összes svédországi vállalatát, gyárát és egyéb kirendeltségeit.
Lisbeth a térképre pillantott. Megállapította, hogy a Vangereknek rengeteg gyáruk, irodájuk és
elárusítóhelyük volt szerte az országban. Azt is látta, hogy a gyilkosságok helyszíneinek
mindegyikén legalább egy, de időnként több, a Vanger-konszern érdekeltségeit jelölő piros pötty
is szerepelt.
Az első megtalált kapcsolódási pont 1957 volt. Rakel Lunde holttestét egy nappal azután
találták meg Landskronában, hogy a V&C Építőipari Vállalat elnyert egy többmilliós
megrendelést a település központi létesítményének megépítésére. A V&C a Vanger & Carlén
Építőipari Vállalat rövidítése volt. A konszern egyik cégéről volt szó. A helyi lap interjút
készített a szerződés aláírására a városba érkezett Gottfried Vangerrel.
Lisbethnek eszébe jutott valami, amit még annak idején a landskronai levéltárban olvasott a
rendőri nyomozás elsárgult lapjainak egyikén. Rakel Lunde, a hobbijósnő a V&C Építőipari
Vállalatnál dolgozott mint takarítónő.

Este hétkor Mikael már egy tucatszor rátelefonált Lisbethre, és mindannyiszor konstatálhatta,
hogy Lisbeth készüléke ki van kapcsolva. A lány nem akarta, hogy zavarják az elmélyült
bogarászás közben.
Mikael nyugtalanul járkált fel-alá a házban. Előkereste Henrik Vanger feljegyzéseit, hogy
elolvassa, mit írt össze az öreg Martin Vanger tartózkodási helyeiről és elfoglaltságairól Harriet
eltűnésének napján.
Martin Vanger 1966-ban végzős gimnazista volt Uppsalában. Uppsala… Lena Andersson,
tizenhét éves gimnáziumi tanuló… Azután vagdalja el azt tagjaira, a fejével és kövérjével együtt.
Henrik említette valahol, de Mikaelnek muszáj volt megnéznie a jegyzeteit, hogy megtalálja az
idézetet Martinról, a zárkózott fiúról, aki miatt egy időben sokat aggódtak. Amikor Martin apja
vízbe fulladt, Isabella elhatározta, hogy Uppsalába küldi fiát, hátha jót tesz neki a
környezetváltozás. Martin Uppsalában Harald Vangeréknél lakott. Harald és Martin? Valahogy
nem állt össze a kép.
Aznap Martin Vangernek nem jutott hely a hedebyi családi összejövetelre igyekvő Haraldék
autójában, és a vonatját is lekéste. Késő délután volt már, amikor megérkezett, következésképpen
ő is a szigeten kívül rekedt. Csak este hat után hajózott át a szigetre, ahol többek között Henrik
Vanger fogadta őt. E körülményeket szem előtt tartva Henrik Vanger Martint a Harriet
eltűnésével kapcsolatba hozható gyanús személyek listájának a legvégére helyezte.
Martin Vanger elmondása szerint egyáltalán nem találkozott aznap Harriettel. De hazudott.
Már korábban megérkezett Hedestadba, és járt a Järnvägsgatanon, ahol egyszer csak
szembetalálta magát a húgával. Az imént előkerült, negyven évig lappangó fényképek most már
Mikael rendelkezésére álltak, hogy mindezt bizonyítani tudja.
Harriet Vanger a bátyját látta meg a hedestadi utcán, s a megrázkódtatástól hajtva rögtön
hazasietett a szigetre, hogy beszélni tudjon Henrik Vangerrel, csakhogy mielőtt erre sor
kerülhetett volna, a lány eltűnt. Miről szerettél volna beszámolni a nagybátyádnak? Uppsaláról?
De hát Lena Andersson és Uppsala nem is szerepelt a listádon! Erről az esetről nem tudtál…
Valami még mindig nem stimmelt a történetben. Harriet délután három óra körül tűnt el.
Martin bizonyíthatóan a víz túlpartján tartózkodott ebben az időben. Ott volt ugyanis a
templomdombról készített képek némelyikén. Tehát a szigeten tartózkodó Harrietben nem
tehetett kárt. Még mindig hiányzott egy darab a kirakósból. Egy bűntárs lehetett vajon? Anita
Vanger?

A dokumentumok alapján Lisbeth pontosan követni tudta, hogyan változott meg Gottfried
Vanger pozíciója a cégen belül. Gottfried 1927-ben született. Húszévesen találkozott Isabella
Vangerrel, nem sokra rá teherbe ejtette; 1948-ban megszületett Martin Vanger, s innentől kezdve
nem volt kérdés a házasság.
Henrik a központi irodában adott munkát a huszonkét éves Gottfried Vangernek. Tehetséges
ifjú volt, akkoriban a jövő emberének tartották. Huszonöt évesen már igazgatósági tag lett, a
vállalatfejlesztési osztály vezetőjének helyettese. Pályája egyre magasabbra ívelt.
Valamikor az ötvenes évek közepén azonban karrierje megtorpant. Gottfried keményen inni
kezdett. Isabellával való házasságuk felbomlóban volt. A gyerekek, Harriet és Martin,
természetesen mindezt megsínylették. Végül Henrik lépett közbe. 1956-ban kineveztek Gottfried
mellé egy másik vállalatfejlesztési osztályvezető-helyettest. Az egyik elvégezte a munkát,
Gottfried pedig rendszeresen távol volt és ivott.
Ettől még a Vanger klán tagja maradt a máskülönben rendkívül sármos, a szavakkal ügyesen
bánó rokon. A dokumentumok szerint 1957-től Gottfried beutazta az országot. Ő vett részt a
gyáravatásokon, ő simította el a kisebb helyi konfliktusokat. Ő volt a vállalatvezetés törődésének
megszemélyesítője, így próbáltak jó benyomást kelteni mindenfelé, A saját fiunkat küldjük
közétek, hogy figyelmesen meghallgassa a problémáitokat. Mi komolyan veszünk benneteket.
Lisbeth fél hét körül talált rá a második kapocsra. Gottfried Vanger annak idején részt vett egy
karlstadi tárgyaláson, ahol a Vanger-konszern felvásárolt egy helyi faáruvállalatot. A
rákövetkező napon Magda Lovisa Sjöberg parasztasszonyt holtan találták.
A harmadik kapcsolódási pontot mindössze tizenöt perccel később fedezte fel. Uddevalla,
1962. Lea Persson eltűnésének napján a helyi lap interjút készített Gottfried Vangerrel a kikötő
kibővítésének terveiről.
Három órával később Lisbeth Salander leszögezhette, hogy Gottfried Vanger a nyolc
gyilkosság közül legalább öt helyszínén felbukkant közvetlenül a bűntett előtti vagy utáni
napokban. Az 1949-ben és az 1954-ben elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatban nem talált
semmit. Alaposan szemügyre vett egy Gottfriedról készült sajtófotót. Szép, sötétszőke hajú,
sudár férfit látott az elsárgult újságpapíron, úgy nézett ki, mint Clark Gable az Elfújta a szélben.
1949-ben Gottfried huszonkét éves volt. Az első gyilkosság hazai pályán történt. Hedestadban.
Az áldozat Rebecka Jacobsson, a Vanger-konszern irodistája. Hol találkozhattatok? Mit ígértél
vajon ennek a nőnek?
Hét órakor Bodil Lindgren záráshoz készülődött, végre haza szeretett volna menni. Lisbeth
ráförmedt, hogy még nincs kész. Azt is hozzátette, hogy nyugodtan hazamehet, csak hagyjon ott
egy kulcsot neki, s ő majd bezár mindent. A levéltár vezetőjét annyira feldühítette a fiatal lány
parancsolgató viselkedése, hogy további utasításokért felhívta otthonában Dirch Frodét. Frode
határozott volt: Lisbeth addig marad ott, ameddig akar. Az ügyvéd ezenkívül megkérte Lindgren
asszonyt, feltétlenül szóljon az éjszakai portásnak, hogy ki tudják engedni Lisbethet, amikor
befejezte a munkát.
Lisbeth az alsó ajkát harapdálta. A nehézséget természetesen az okozta, hogy a Gottfried
Vanger 1965-ben részegen vízbe fulladt, miközben az utolsó gyilkosság csak később, 1966
februárjában történt. Újra el kellett gondolkoznia: vajon tévedett-e, amikor a tizenhét éves Lena
Anderssont felvette a listára? Nem. Bár nem pontosan ugyanaz a kézjegy, de ugyanaz a
bibliaparódia. Kell, hogy legyen valami összefüggés…

Kilenckor már sötétedett. Lehűlt az idő, az eső is eleredt. Mikael a konyhaasztalnál ült, és
ujjával az asztallapon dobolt, amikor Martin Vanger Volvója áthaladt a hídon, és eltűnt a sziget
csücske felé. Ez a jelentéktelennek tűnő esemény feltüzelte.
Mikael nem tudta, mit tegyen. Egész testében érezte a késztetést – szeretett volna kérdéseket
feltenni a férfinak, szembesíteni akarta a tettével. Ez persze nem volt valami bölcs elképzelés, ha
gyanúja megalapozottnak bizonyul, és Martin Vanger valóban őrült sorozatgyilkos, aki megölte a
saját húgát és egy uppsalai lányt, s mindennek tetejébe őt is el akarta tenni láb alól. Mégsem
tudott szabadulni a gondolattól, hogy felkeresi. Azzal nyugtatta magát, hogy Martinnak fogalma
sincs, mire jött rá. Átmehet hozzá valamilyen ürüggyel is… mmm… például hogy visszaadja
Gottfried Vanger házának a kulcsát.. . Mikael bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a sziget
csücske felé.
Harald Vanger háza koromsötét volt, mint általában. Henrik Vangernél is lekapcsolták az
összes lámpát egy udvarra néző szoba kivételével. Isabella házában sem égett villany. Cecilia
nem volt otthon. Alexander Vanger házának emeletén fény szűrődött ki az egyik szobából, de a
nem rokonok lakta két ház ablakai sötétek voltak. Mikael egy lélekkel sem találkozott az úton.
Tétován megállt Martin Vanger háza előtt, elővette a mobiltelefonját és Lisbeth Salander
számát tárcsázta. A lány most sem válaszolt. Mikael kikapcsolta a telefonját, nem akarta, hogy
megszólaljon.
A földszinten égett a villany. Mikael keresztülvágott a gyepen, aztán a konyhaablaktól néhány
méterre megállt. Nem látott semmi mozgást odabent. Megkerülte a házat, közben minden
földszinti ablakon benézett, de Martin Vangert nem találta. Ám a következő pillanatban
észrevette, hogy a garázsajtó félig nyitva van. Ne légy ekkora marha! De nem bírta megállni,
hogy be ne kukkantson.
Egy barkácsasztalt látott, rajta felnyitott dobozt, tele vadászpuskához használatos töltényekkel.
Aztán észrevett két benzineskannát az asztal alatt. Újabb éjszakai vendégeskedést készítünk elő,
Martin?
– Jöjjön csak be, Mikael. Láttam messziről, hogy erre tart.
Mikaelnek egy pillanatra megállt a szívverése. Lassan elfordította fejét, s a sötétben Martin
Vangert látta meg az egyik bejárati ajtónál.
– Nem bírta magát visszafogni. Ide kellett jönnie, igaz? A férfi nyugodt, szinte barátságos
hangon szólt hozzá.
– Jó estét, Martin – felelte Mikael.
– Jöjjön be – mondta újra Martin Vanger. – Erre.
Egy lépést tett előre, majd oldalra. Bal kezét invitáló mozdulattal nyújtotta Mikael felé. Jobb
kezében megvillant egy tompa fényű fémtárgy.
– Egy Glock pisztoly van a kezemben. Ne csináljon hülyeséget! Ilyen távolságból nem vétem
el.
 Mikael óvatosan közelebb lépett. Aztán megállt Martin Vanger előtt, és farkasszemet nézett
vele.
– Muszáj volt idejönnöm. Olyan sok a megválaszolatlan kérdés.
– Sejtem. Induljon befelé.
Mikael belépett a házba. A folyosó a konyha előtti hallba vezetett, de mielőtt odaért volna,
Martin megállította, kezét könnyedén a férfi vállára téve.
– Nem kell olyan messzire! Itt jobbra lesz. Nyissa ki az oldalajtót!
Egy pinceajtó volt. Mikael félúton járhatott lefelé a lépcsőn, amikor Martin Vanger elcsavart
egy főkapcsolót, s lámpa gyúlt a sötét helyiségben. Jobbra volt a kazánház. Szemből mosószer
illata csapta meg Mikael orrát. Martin Vanger beterelte a bal oldali tárolóhelyiségbe, ahol régi
bútorokat és dobozokat halmoztak föl. A helyiség szemközti falán újabb ajtó nyílt. Egy
biztonsági zárral felszerelt acélajtó.
– Tessék – mondta Martin Vanger, és odadobott Mikaelnek egy kulcscsomót.
Mikael kinyitotta az ajtót.
– Jobbra talál egy villanykapcsolót. Mikael megérkezett a pokol tornácára.

Kilenc órakor Lisbeth vett magának egy csésze kávét és egy műanyag fóliába csomagolt
szendvicset az irattár előtti folyosó automatájából. Azután folytatta a régi dokumentumok
átlapozását. Szeretett volna valami olyan nyomra bukkanni, amely szerint 1954-ben Gottfried
Vanger Kalmarban járt. Semmit nem talált.
Már azon volt, hogy felhívja Mikaelt, végül mégis úgy döntött, hogy átnézi a vállalati
hírleveleket, mielőtt befejezi a munkát.

A szoba körülbelül öt méter széles és tíz méter hosszú volt. Mikael feltételezése szerint
valahol a ház északi frontja alatt lehettek.
Martin Vanger gondosan felszerelt kínzókamrát rendezett be a helyiségben. Mikael bal kéz
felől láncokat, a plafonhoz és a padlóhoz erősített fémkarikákat látott, valamint az áldozatok
kikötözésére használt asztalt bőrszíjakkal. És egy videoberendezést, mint valami stúdióban. A
szoba belsejében acélketrec állt. Az ajtótól jobbra egy ágy és egy tévésarok kapott helyet,
valamint egy videofilmekkel telipakolt polc.
Amint beljebb léptek, Martin Vanger Mikaelre szegezte pisztolyát, és a földre kényszerítette.
Mikael nem engedelmeskedett.
– Így is jó – mondta Martin Vanger. – Akkor szétlövöm a térdkalácsát.
Martin Vanger megcélozta az említett testrészt. Mikael megadta magát, nem volt más
választása.
Abban reménykedett, hogy Martinnak egy tizedmásodperc erejéig talán lanyhulni fog a
figyelme – Mikael tudta, hogy ha verekedésre kerül sor, mindenképpen Martin marad alul
kettejük közül. Meg is csillant egy halvány reménysugár, amikor Martin a kezét a vállára rakta,
de Mikael túl sokáig tétovázott. Martin nem ment többször a közelébe. Szétlőtt térdkaláccsal
pedig nem lett volna semmi esélye. Lefeküdt hát a padlóra.
Martin hátulról közelítette meg. Utasította Mikaelt, hogy kezét kulcsolja össze a hátán, aztán
bilincset rakott rájuk. Ezt követően belerúgott Mikael véknyába, és vad ütésáradatot zúdított rá.
Mindaz, ami ezután történt, maga volt a rémálom. Martin Vanger az őrület és a racionalitás
között ingázott. Sokáig látszólag nyugodt volt, ám a következő pillanatban már úgy járkált fel-alá
a szobában, mint valami ketrecbe zárt, felajzott vadállat. Többször belerúgott Mikaelbe. Mikael
nem tudott mit tenni, próbálta védeni a fejét, és a puhább testrészeivel igyekezett felfogni a
rázúduló ütéseket és rúgásokat. Néhány perc múlva az egész teste sajgott a sebektől,
zúzódásoktól.
Az első félórában Martin egy szót se szólt, lehetetlen volt vele kommunikálni. Végül kissé
lecsillapodott. Hozott egy láncot, ezt Mikael nyaka köré tekerte, s egy lakat segítségével
odakötözte őt az egyik fémkarikához a padlón. Ezután negyedórára egyedül hagyta foglyát.
Amikor visszatért, egy literes ásványvizes palackot hozott magával. Leült egy székre, és ivás
közben Mikaelt vizsgálgatta.
– Kaphatok egy kis vizet? – kérdezte Mikael.
Martin Vanger lehajolt hozzá, és hagyta, hadd igyon, amennyit csak bír. Mikael mohón nyelte
a vizet.
– Köszönöm.
– Állandóan ez az udvariasság. Mit is várhatna az ember Kalle Blomkvisttől?
– Miért rugdosott meg ennyire? – tette fel a kérdést Mikael.
– Azért, mert felidegesítettél, Kalle Blomkvist! Rászolgáltál a büntetésre. Miért nem utaztál
haza? Szükség volt rád a Millenniumban. Komolyan gondoltam – csinálhattunk volna belőle egy
jó lapot. Éveken keresztül együttműködhettünk volna.
Mikael grimaszolt, közben megpróbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Védtelen volt.
Semmije nem volt a hangján kívül.
– Ha jól veszem ki a szavaidból, eljátszottam az esélyeimet – szólalt meg.
Martin Vanger felnevetett.
– Sajnálom, Mikael. De gondolom, számodra is világos, hogy idelent fogsz meghalni.
Mikael bólintott.
– Hogy a fenébe jutottatok el hozzám, te meg a társad, az az anorexiás kísértet?
– Hazudtál. Be tudom bizonyítani, hogy Harriet eltűnésének napján Hedestadban voltál a
gyereknapi felvonuláson. Lefényképeztek, ahogy ott állsz, és Harrietet nézed az utca túloldalán.
– Hát ezért utaztál Norsjőbe?
– Igen, hogy megszerezzem a képet. Egy házaspár készítette, teljesen véletlenül, átutazóban
jártak Hedestadban.
Martin Vanger a fejét ingatta.
– Az ördögbe, el sem hiszem…
Mikaelnek közben őrült tempóban kattogott az agya, hogy kitaláljon valamit, amivel
megakadályozhatja vagy legalábbis későbbre halaszthatja a kivégzését.
– Hol van most ez a kép?
– A negatív? A Handelsbankenben a széfemben, itt nem messze, Hedestad belvárosában…
Nem tudtál róla, hogy nyittattam magamnak egy széfet? – Mikael gátlástalanul folytatta a
hazudozást. – A másolatokból mindenfelé akad egy-kettő. Az én számítógépemen, Lisbethén, a
Millennium képarchívumában, és a Milton Security szerverén, Lisbeth munkahelyén.
Martin Vanger várt. Nem tudta eldönteni, hogy Mikael blöfföl-e vagy sem.
– Salander mit tud erről az egészről?
Mikael nem tudta, mit mondjon. Az adott pillanatban Lisbeth Salander volt az egyetlen
reménye a menekülésre. Mit csinál majd a lány, amikor hazaérkezik, és meglátja, hogy Mikael
nincs sehol? A dzsekibe öltözött Martin Vangerről készült képet a konyhaasztalon hagyta. Vajon
rájön Lisbeth az összefüggésre? És riasztja majd a rendőrséget? Nem az a fajta, aki betelefonálna
a rendőröknek. A legborzasztóbb eshetőség az volt, hogy Lisbeth egyenesen átjön Martin
Vangerhez, becsönget az ajtón, és azt követeli, hogy Martin Vanger árulja el Mikael tartózkodási
helyét.
– Válaszolj! – mondta Martin fagyos hangon.
– Gondolkozom. Lisbeth nagyjából ugyanannyit tudhat, mint én. Talán még többet is. Igen, azt
hiszem, többet tud nálam. Nagyon okos. Ő vette fel a listára Lena Anderssont.
– Lena Anderssont? – Martin Vanger egészen elképedt a hallottaktól.
– A tizenhét éves lányt, akit 1966 februárjában kínoztál halálra Uppsalában. Ne mondd, hogy
elfelejtetted.
Martin Vangernek valamennyire kitisztult a tekintete. Arca most először mutatott némi
megrázkódtatást. Eddig nem sejtette, hogy valaki megtalálta ezt az összefüggést – hiszen Lena
Andersson neve nem szerepelt Harriet telefonkönyvében.
– Martin – szólalt meg ismét Mikael, olyan határozott hangon, ahogy csak bírt. – Martin, vége
a játszmának. Engem megölhetsz, de akkor sincs tovább. Túl sokan tudnak már róla, most nem
úszod meg, el fognak kapni.
Martin Vanger hirtelen felállt, ismét elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Öklével váratlanul
belevágott a falba. Nem szabad elfeledkeznem az irracionalitásáról. A macska. Lehozhatta volna
ide is a macskát, ehelyett a családi kriptába ment vele. Tettei időnként nélkülöznek minden
ésszerűséget. Martin Vanger megállt.
– Szerintem hazudtál. Csak te és Salander tudtok valamit. Nem beszélhettetek senkivel, hisz
akkor már rég itt lenne a rendőrség. Ha tisztességes tábortüzet rakok a vendégházban, a
bizonyítékok – ripsz-ropsz – már meg is semmisültek.
– És mi van, ha tévedsz?
Martin Vanger megint elmosolyodott.
– Ha tévedek, úgy tényleg vége van. De nem hiszem. Arra alapozok, hogy blöffölsz. Mi más
választásom lenne egyébként? – Itt egy pillanatra elgondolkozott. – Az a rohadt kis picsa az
egyedüli zavaró tényező. Meg kell találnom.
– Délben Stockholmba utazott.
Martin Vanger nevetett.
– Azt mondod? Akkor vajon mi a fenét keresett egész este a Vanger-konszern archívumában?
Mikael szíve nagyot ugrott. Tehát tudta. Végig tudott mindenről.
– Úgy van. Az archívumba is ellátogatott, és csak azt követően készült Stockholmba – felelte
Mikael nyugodtságot erőltetve magára. –Nem tudtam, hogy végül ilyen sokáig marad.
– Elég már a mellébeszélésből! A levéltár vezetője szerint Dirch Frode parancsba adta neki,
hogy hagyja Salandert dolgozni, ameddig neki tetszik. Ez azt jelenti, hogy a lány éjszakára
hazajön. A portás azonnal telefonál nekem, amint a lány kilép az iroda kapuján.
 NEGYEDIK RÉSZ
ELLENSÉGES HATALOMÁTVÉTEL
Július 11. – december 30.

Svédországban a szexuális erőszaknak kitett nők

kilencvenkét százaléka soha nem tett feljelentést
a rendőrségen.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
 Július 11., péntek – július 12., szombat
Martin Vanger lehajolt Mikaelhez. Addig kotorászott foglya zsebeiben, míg meg nem találta a
kulcsot.
– Bölcs dolog volt kicserélni a zárat – jegyezte meg. – Gondoskodom a barátnődről, ha hazaért.
Mikael nem válaszolt. Tudta, hogy Martin Vanger tapasztalt tárgyalófélnek számított az üzlet
világában. Nem először fordulhatott elő, hogy átlátott egy blöffölésen.
– Miért?
– Mit miért?
– Minek ez az egész? – Mikael fejével határozatlanul a szoba felé intett.
Martin Vanger lehajolt, egyik kezével megfogta Mikael állát, és megemelte, hogy pillantásuk
összeérjen.
– Azért mert annyira egyszerű – felelte. – Egyre másra tűnnek el a nők. Nem hiányoznak
senkinek. Bevándorlók. Orosz kurvák. Emberek ezrei érkeznek Svédországba minden évben.
Elengedte Mikael fejét, aztán felállt, és majdhogynem büszkén húzta ki magát.
Martin Vanger szavai ökölcsapásként érték Mikaelt.
Uramisten. Hát nem történelmi rejtélyről van szó. Martin Vanger ma is nőket gyilkol. Én meg
mit sem sejtve belesétáltam…
– Most éppen nincs vendégem. De talán jóleső érzéssel tölt el a gondolat, ha megtudod, hogy
miközben ti Henrikkel az elmúlt telet és tavaszt locsi-fecsizéssel töltöttétek, nekem volt idelent
egy lakóm. Egy belorusz kislány, Irina. Amikor vacsorázni voltál nálam, Irina ebbe a ketrecbe
volt bezárva. Kellemes este volt, nem?
Martin Vanger felült az asztal tetejére, és kedélyesen kalimpált a lábával. Mikael lehunyta a
szemét, hirtelen savanykás ízt érzett a szájában, rájött az öklendezés, nagyot nyelt.
– Mit tettél a holttestekkel?
– A hajóm idelent áll a ház alatt. Kiviszem mindet a tengerre. Apámtól eltérően, én ügyelek rá,
hogy ne hagyjak nyomot magam után. De ő sem csinálta rosszul. Egész Svédország területén
működött.
A kirakós darabkái lassan végleges helyükre kerültek Mikael fejében.
Gottfried Vanger 1949-től 1965-ig. 1966-tól, az uppsalai esettől kezdve Martin Vanger
folytatta…
– Te csodálatra méltónak tartod az apádat.
– Ő tanított meg mindenre. Tizennégy éves koromban avatott be ebbe a világba.
– Udevalla. Lea Persson…
– Pontosan. Én is ott voltam. Csak nézőként, de ott voltam.
– 1964, Sara Witt Ronnebyben.
– Akkor voltam tizenhat. Először voltam nővel. Gottfried mutatta meg, hogyan kell. Aztán én
fojtottam meg.
Ez a férfi még dicsekszik is. Uram teremtőm, milyen iszonytatóan beteg család…
– Ugye tisztában vagy vele, hogy amit elmesélsz, nem normális, hogy súlyosan beteg dolog?
Martin Vanger lezserül vállat vont.
– Nem hinném, hogy valaha megértenéd, milyen istenült, magasztos érzés uralkodni egy ember
élete és halála fölött.
– Martin, te egyszerűen élvezetet lelsz abban, hogy nőket kínzol halálra.
A konszernfőnök elgondolkodott, tekintetét a Mikael mögötti fal egy pontjára szegezte. Aztán
ragyogó, nyájas mosoly jelent meg az arcán.
– Hát ezt azért nem mondanám. Ha elemeznem kell, én inkább sorozatos szexuális erőszak
elkövetőjének tartom magamat, mint sorozatgyilkosnak. Valójában emberrabló vagyok.
Mondhatnám úgy is, hogy az ölés mindössze természetes következménye a tettnek – muszáj
lepleznem, amit már elkövettem. Érted?
Mikael nem tudta, hogy válaszoljon. Csak bólintott egyet.
– …mert a társadalom nem fogadja el az ilyen cselekedetet, hiszen ezek a társadalmi
konvenciók ellen elkövetett merényletek. A halál csak később jön, vendégeim látogatásának
végén, mikor már rájuk untam. Csalódottságuk minden alkalommal levesz a lábamról.
– Csalódottság? – kérdezte Mikael elképedve.
– Ahogy mondod. Csalódottság. Azt hiszik, ha a kedvemben járnak, akkor túlélik.
Alkalmazkodnak az általam felállított szabályokhoz. Kezdenek megbízni bennem,
együttműködővé válnak, és reménykednek, hogy ez a bajtársiasság jelent valamit. A csalódottság
akkor köszönt be, amikor rájönnek, hogy becsapták őket.
Martin Vanger megkerülte az asztalt és az acélketrecnek támaszkodott.
– Te a nyárspolgári konvencióiddal sosem fogod megérteni, de azért elárulom neked, hogy a
valódi izgalom az emberrablás eltervezésében rejlik. Nem szabad a hirtelen késztetéseknek
engedelmeskedni – az ilyen emberrablókat előbb-utóbb lecsukják. Önálló tudományágról van
szó, nem kevesebbről. Ezer meg ezer részletre kell odafigyelnie az embernek. Minden egyes
esetnél amennyire lehet, előzőleg meg kell ismernem a zsákmány személyiségét, fel kell
térképeznem addigi életét: hogy ki ő pontosan, és honnan jön… hogyan férhetek hozzá… hogyan
kell viselkednem ahhoz, hogy később lehetőségem nyíljon kettesben maradni vele anélkül, hogy a
nevemre fény derüljön, és esetleg felbukkanjon egy rendőri nyomozás során.
Hagyd már abba!, gondolta magában Mikael émelyegve. Ez az ember olyan hangnemben adja
elő gondolatait, mintha kettejüknek valami teológiai kérdésben volna nézeteltérése.
– Mikael, hát tényleg ennyire érdekel, amiről beszélek?
Martin Vanger lehajolt hozzá és végigsimított az arcán. Érintése óvatos volt, csaknem
gyöngéd.
– Ugye, tudod már, hogyan végződik a történet? Meg kell értened, hogy nem történhet
másképp. Zavar, ha rágyújtok?
Mikael megrázta a fejét.
– Megkínálhatnál egy cigarettával – mondta.
Martin Vanger teljesítette kívánságát. Meggyújtott két cigarettát, s az egyiket vigyázva Mikael
ajkai közé dugta, megvárta, hogy Mikael beleszívjon, aztán kivette a szájából.
– Kösz – mondta Mikael gépiesen. Martin Vanger újra felnevetett.
– Látod, máris elkezdtél alkalmazkodni az alávetettség elveinek megfelelően. Kezemben van
az életed, Mikael. Tudod, hogy bármelyik másodpercben végezhetek veled. Hozzám fordultál,
hogy javítsak valamennyit az életminőségeden, az ügy érdekében racionális érveléssel álltál elő
és némi hízelgéssel. Megkaptad a fizetségedet.
Mikael bólintott. Mellkasában közben szinte elviselhetetlen erővel kalapált szíve.

Negyed tizenkettőkor Lisbeth ivott az ásványvizes palackjából, és lapozott egyet. Mikaeltől

eltérően ő nem nyelte félre a folyadékot. A döbbenettől azonban így is elkerekedett a szeme,
amikor rájött az összefüggésre. Klikk.
Már két órája kutakodott a Vangern-konszern terjedelmes személyzeti anyagában. A
legfontosabb újságot nemes egyszerűséggel Vállalati hírlevélnek hívták, a címlapon ott díszelgett
a vállalati logó – szélben lengedező svéd zászló nyilat formázó csücsökkel. Az újságot nyilván a
konszern stábjának reklámosztálya készítette, a benne található propaganda anyag legfőbb
célkitűzése pedig az volt, hogy a cég dolgozói úgy érezzék magukat, mintha mindannyian
egyetlen nagy család tagjai lennének.
Valamivel az 1967-es februári iskolai síszünet előtt Henrik Vanger nagyvonalúan meginvitálta
a központi iroda mintegy ötven dolgozóját, hogy vegyenek részt családostul egy síeléssel
egybekötött härjedaleni vakáción. A meghívás apropójául a cég év végi rekordadatai szolgáltak
– Henrik Vanger így kívánta meghálálni a beosztottak áldozatos munkáját. A PR-osztály elkísérte
a társaságot, és fotóriportot készített az eseményről.
Mókás felirattal látták el a sípályán, és a bárban tartott esti összejöveteleken készült fotókat,
utóbbiakon kicsípett arcú, nevetgélő alkalmazottak emelnek magasba néhány söröskorsót. Két
kép egy kisebb délelőtti rendezvényen készült, amelyen Henrik az év legjobb irodai dolgozóját
köszöntötte, a negyvenegy éves irodistát, Ulla-Britt Mogrent. Ötszáz koronával és egy üvegtállal
jutalmazták a kolléganőt.
A díjkiosztó helyszíne a síhotel terasza volt, az eseményt követően a legtöbben valószínűleg
elindultak aznapi első lesiklásukra. A képen körülbelül húsz ember volt látható.
A jobb szélen, Henrik Vanger mögött, hosszú szőke hajú férfi állt, vastag sötét dzsekiben, a
sötét alapszíntől elütő sávokkal a válla tájékán. Bár fekete-fehér volt az újság, Lisbeth meg mert
volna esküdni rá, hogy a dzseki vállrészen húzódó sáv vörös.
A képaláírás megvilágította az összefüggéseket: A kép jobb szélén legalul a tizenkilenc éves
Martin Vanger, az Uppsalai Egyetem hallgatója látható. Már most úgy emlegetik őt, mint a
vezérigazgatói poszt várományosát.
– Megvagy! – szaladt ki halkan Lisbeth száján.
Lekapcsolta az íróasztallámpát. Az újságokat otthagyta egy rendetlen kupacban az asztalon
– legalább lesz egy kis dolga holnap reggel ennek a tespedt Bodilnak.
Egy oldalajtón át ment ki a parkolóba. Félúton eszébe jutott, hogy ígérete szerint szólnia
kellett volna a portásnak. Megállt körülnézett a parkolóban. A portás fülkéje az épület másik
oldalán volt. Ahhoz viszont vissza kellett volna mennie és megkerülnie az egész házat. Szarok
rá… döntötte el végül.
Ahogy odaért a motorkerékpárjához, bekapcsolta a telefonját. Mikael számát tárcsázta. A szám
átmenetileg nem volt elérhető. Felfedezte azonban, hogy Mikael több mint tizenhárom
alkalommal próbált telefonálni neki fél négy és kilenc között. Az utolsó két órában nem
jelentkezett többet.
Lisbeth felhívta a vezetékes telefont is a vendégházban, de nem vette föl senki. A lány a
homlokát ráncolta. A laptoptáskát a motorjára erősítette, felvette a sisakját, majd egy-két
rúgással beindította a motort. A hedestadi ipari övezet bejáratánál álló központi irodától a
szigetig összesen tíz perc volt az út. A konyhaablakban égett ugyan a villany, de a ház üresen állt.
Lisbeth Salander kiment a ház elé, és körülnézett. Először arra gondolt, hogy Mikael bizonyára
átment Dirch Frodéhoz, de már a hídról látta, hogy az ügyvéd villájának ablakai sötétek. A
karórájára nézett. Az óra szerint húsz perc volt hátra éjfélig.
Visszafordult és hazament. Kinyitotta a gardróbszekrényt, kivette azt a PC-t, amelyikre a
kertben és a ház bejáratánál elhelyezett biztonsági kamerák képei kerültek. Beletelt egy kis időbe,
míg a képek alapján összerakta magának a délutáni eseményeket.
15 óra 32 perckor Mikael megérkezett a házhoz.
16 óra 3 perckor kiment kávét inni a kertbe. Nála volt egy mappa is, kávézás közben az abban
levő anyagot olvasgatta. Három rövid telefonhívást intézett el kerti tartózkodás alatt, mindhárom
hívás ideje percre pontosan megegyezett a Lisbeth telefonján szereplő nem fogadott hívásokéval.
17 óra 21 perckor Mikael sétára indult. Alig negyedóra múlva már haza is ért.
18 óra 20-kor kiment a kertkapuhoz, és elnézett a híd irányába.
21 óra 3 perckor elhagyta a házat. És azóta nem jött vissza.
 Lisbeth visszapörgette a képeket a másik PC-n, amelyiken a kertkaput, a bejárati ajtó előterét
és az odavezető kerti ösvényt figyelő kamera felvételeit tárolta. Így megfigyelhette, kik jöttek-
mentek a nap folyamán a szigeten.
19 óra 12 perckor Gunnar Nilsson érkezett haza.
19 óra 42 perckor valaki elhagyta a szigetet Hedestad irányában az östergårdeniek
tulajdonában levő Saabban.
20 óra 2 perckor ugyanez az autó érkezett vissza a szigetre – talán a benzinkút boltjában tettek
egy fordulót?
Azután semmi nem történt egészen 21 óráig, amikor Martin Vanger autója hajtott át a hídon a
szigetre jövet. Mikael három perccel később kilépett a ház ajtaján.
Alig egy órával később, 21 óra 50 perckor Martin Vanger jelent meg váratlanul a kamera
látómezejében. Több mint egy percig állt a kertkapunál, a házat nézte, bekukucskált a
konyhaablakon, aztán felment a bejárati lépcsőn, miközben zsebéből előhúzott egy kulcsot. Pár
másodperccel később nyilván rájött, hogy új zárat szereltettek fel. Egy darabig még álldogált az
ajtó előtt, azután sarkon fordult és elment.
Lisbeth Salander ereiben megfagyott a vér.

Martin Vanger ismét jó időre magára hagyta Mikaelt. A férfi kényelmetlen testhelyzetben
mozdulatlanul feküdt. Kezei továbbra is a hátán voltak összebilincselve, és elrablója egy nehéz
lánc segítségével az egyik földbe ágyazott acélkarikához kötözte a nyakánál fogva. Mikael
megtapogatta ujjaival a bilincseket, de tudta, hogy nem lenne képes kinyitni őket. Olyan szorosan
fogták át a csuklóját, hogy teljesen elzsibbadt tőlük a keze.
Esélytelen volt bármit tennie. Becsukta a szemét.
Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak ismét meghallotta Martin
Vanger lépteit.
– Kényelmetlen? – kérdezte tőle.
– Igen – felelte Mikael.
– A te hibád. Haza kellett volna utaznod.
– Miért ölsz?
– Mert ezt választottam. Egész éjszaka el tudnék veled diskurálni a cselekedeteim morális és
intellektuális aspektusairól, de mi értelme lenne? Próbálj meg a következő módon tekinteni a
dologra: az ember nem más, mint egy bőrburok, benne sejtek, vér és egyéb kémiai alkotók a
megfelelő helyeken. Néhányan a bőrburkok közül a történelemkönyvekbe kerülnek, a legtöbben
azonban eltűnnek nyomtalanul.
– De te nőket gyilkolsz.
– Mi, akik élvezetből gyilkolunk – ne hidd, hogy egyedül nekem ez a hobbim –, teljes életet
élünk.
– És miért kellett így végeznie Harrietnek? A saját húgodnak?
Martin Vanger arckifejezése hirtelen megváltozott. Egyetlen lépéssel Mikael mellett termett,
és a hajánál fogva felemelte a fekvő férfi fejét.
– Mi történt vele, te szemét?
– Hogy érted? – nyögte Mikael, s igyekezett úgy fordítani a fejét, hogy csillapítsa a hajtöveinél
érzett fájdalmat, ám a lánc abban a pillanatban megfeszült a nyaka körül.
– Te meg Salander… Mire jöttetek rá?
– Engedj el, az isten szerelmére! Csak beszélgetünk.
Martin Vanger elengedte Mikael haját, és keresztbe tett lábbal leült elé. Váratlanul kést húzott
elő. A kés hegyét Mikael szeme alá tartotta, a fém hozzáért a szem alatti finom bőrhöz. Mikael
kényszerítette magát, hogy bele tudjon nézni Martin Vanger szemébe.
– Mi az isten történt vele?!
– Nem értem. Én azt hittem, hogy te ölted meg.
Martin Vanger hosszú ideig mereven bámulta Mikaelt, aztán egy kicsit elengedte magát.
Felkelt a székéről, s gondolataiba merülve járkálni kezdett a szobában. A kést a padlóra ejtette,
elnevette magát, majd Mikael felé fordult.
– Harriet, Harriet, állandóan csak Harriet. Próbáltuk… próbáltunk a lelkére beszélni. Gottfried
szerette volna tanítgatni. Azt hittük, közülünk való, s hogy tudja, mi a kötelessége, de ő sem volt
egyéb, mint egy közönséges… pina. Azt hittem, átlátok rajta, de ő arra készült, hogy mindent
elmesél Henriknek. Rájöttem, hogy nem bízhatok meg benne. Előbb-utóbb eljárt volna a szája, és
elárult volna engem is..
– Megölted.
– Készültem rá, de elkéstem. Aznap nem tudtam átjutni a szigetre.
Mikael agya igyekezett minden részletet elraktározni, de olyan érzése támadt, mintha
megjelent volna fejében egy tábla információs túlterhelés felirattal. Martin Vanger tehát nem
tudja, mi történt a húgával…
Ekkor Martin Vanger elővette a mobiltelefonját a zakójából, megvizsgálta a kijelzőt, aztán
lerakta a készüléket a pisztoly mellé a székre.
– Lassan be kéne fejeznünk. Ma éjszaka még azt az anorexiás kurvádat is el kell intéznem.
Kinyitotta az egyik szekrényt, előszedett egy keskeny bőrpántot és szorosan megkötötte
Mikael nyaka körül. A rabját fogva tartó láncot kioldotta, majd lábra segítette Mikaelt, hogy
azután nekilökje a falnak. A bőrszíj egyik végét keresztülhúzta a plafonról lelógó egyik
fémkarikán úgy, hogy Mikaelnek lábujjhegyre kellett állnia, ha nem akart azonnal megfulladni.
– Túl szoros lenne? Nem kapsz levegőt? – Martin Vanger lazított néhány centit a pánton, és a
végét a falhoz rögzítette. – Nem célom, hogy azonnal megfulladj.
A szíj olyan mélyen vágott be Mikael nyakába, hogy megszólalni se bírt. Martin Vanger
felvillanyozva méregette.
Aztán hirtelen kigombolta Mikael nadrágját, és az alsógatyájával együtt lerántotta róla. A
nadrágjától megfosztott, Mikael néhány másodpercig a levegőben lógott a bőrszíj végén, míg
lábujjai újra földet nem értek. Martin Vanger odament egy szekrényhez, és ollót vett elő, amivel
levágta Mikaelről a pólóját. A szétszabdalt ruhadarabot a padlóra hajította. Aztán hátralépett,
hogy megszemlélje áldozatát.
– Fiú még sosem járt idelent – mondta Martin Vanger komoly hangon. – Nem voltam még
férfival, az apámat kivéve. Az a kötelességem volt.
Mikael halántékában iszonytató erővel dobolt a vér. Nem tudta úgy egyensúlyba hozni testét a
lábujjhegyein, hogy ne fuldokolt volna. Ujjaival megpróbált fogást találni maga mögött a
betonfalon, de mindhiába.
– Itt az idő – szólalt meg újra Martin Vanger.
Kezével megfogta a bőrszíj másik végét és húzni kezdte. Mikael azonnal érezte, hogy a szíj
még jobban a nyakába vág.
– Mindig érdekelt, milyen íze lehet egy férfinak.
Martin Vanger még erősebben húzta meg a pántot, majd váratlanul előrehajolt, és szájon
csókolta Mikaelt. Ebben a pillanatban fagyos hang hasított keresztül a levegőn.
– Hé te, te gusztustalan állat, arra egyedül nekem van jogom a világnak ebben az elátkozott
sarkában!

Lisbeth hangja sűrű ködön keresztül hatolt el Mikael tudatáig. A férfinak roppant erőfeszítések
árán végül sikerült a hang irányába fordítania tekintetét. Lisbeth állt az ajtóban, és kifejezéstelen
szemekkel nézett Martin Vangerre.
– Ne… Menekülj innét! – krahácsolta Mikael.
Mikael nem látta Martin Vanger arcát, de szinte érezte rajta a megdöbbenést, amikor a hang
irányába fordult. Egy pillanatra megállt az idő. A következőben Martin Vanger a széken hagyott
pisztoly után nyúlt.
Lisbeth három gyors lépést tett előre, aztán meglengetett a levegőben egy golfütőt, amit addig
a háta mögött rejtegetett. A vasban végződő ütő széles kört írt le, majd vállon találta Martin
Vangert a kulcscsontja felett. Rettentő ereje volt az ütésnek, Mikael hallotta, ahogy összetörik
alatta valami. Martin Vanger felüvöltött.
– Szereted a fájdalmat? – kérdezte Lisbeth Salander.
A lány hangja érdes volt, mint a csiszolópapír. Mikael tudta, hogy élete végéig nem fogja
elfelejteni a támadásba lendülő Lisbeth arcát. Úgy vicsorított, mint egy ragadozó állat. A szemei
koromfeketén ragyogtak. Villámgyorsan mozgott, mint egy pók, kizárólag a zsákmányra
összpontosított. Ismét felemelte a golfütőt. Ezúttal a bordája felett találta el Martin Vangert.
A férfi átbucskázott a széken, és a földre zuhant. A pisztoly Lisbeth lába előtt kötött ki. Lisbeth
rögtön félrerúgta a fegyvert, hogy Martin Vanger véletlenül se érje el.
Aztán harmadszor is lesújtott, éppen akkor, amikor Martin Vanger megkísérelt feltápászkodni.
A csípőjét ért találat hatalmasat reccsent. Iszonytató hang szakadt fel Martin Vanger torkából. A
negyedik ütés hátulról érkezett és a lapockáján landolt.
– Lis… errrth – nyögte Mikael.
Közel járt az eszméletvesztéshez. Halántékában most már kibírhatatlanná vált a fájdalom.
Lisbeth Mikael felé fordult és azonnal látta, hogy a férfi feje vörös, mint egy paradicsom,
szemei kiguvadnak, a nyelve pedig kikandikál a száján.
Gyorsan körülnézett. Meglátta a padlóra ejtett kést. Aztán vetett egy pillantást Martin
Vangerre, aki valahogy felküzdötte magát a térdelésig, s most élettelen karját maga mellett
lógatva megpróbált Lisbethtől minél messzebbre kúszni a padlón. Az elkövetkező percekre
mindenesetre ártalmatlanná tette őt. Lisbeth leeresztette a golfütőt, és felvette a kést a földről. A
kés hegyes volt, de életlen. Lisbeth lábujjhegyre állt, és lázasan nekilátott a pánt nyiszatolásának.
Hosszú másodpercekbe telt, míg Mikael végül összerogyhatott a padlón. A nyakát viszont még
mindig szorította a bőrszíj.

Lisbeth Salander ismét Martin Vangerre nézett. A férfi mostanra felállt, de nehezére esett
megállnia a lábán. Lisbeth nem törődött vele, igyekezett ujjaival bejutni a Mikael nyakát szorító
bőrszíj mögé. Először nem merte elvágni a szíjat, aztán mégis bedugta a késhegyét a nyak és a
pánt közé. Egy kicsit felsértette Mikael nyakán a bőrt, miközben megpróbált beférkőzni a
pengével, végül sikerült lenyesnie a fojtogató pántot. Mikael hörögve kapkodott levegő után.
Egy rövid pillanat erejéig Mikaelnek hihetetlenül különleges élményben volt része: teste és
lelke újraegyesült. Látása annyira tökéletessé vált, hogy ki tudta venni a legapróbb porszemeket
is a szobában. Tökéletesen hallott mindent; minden lélegzetvétel, minden ruhasusogás mintha
hangszórókon keresztül jutott volna a hallójáratába, érezte Lisbeth Salander verítékének szagát,
bőrdzsekijének illatát. A szenzációs illúzió mindössze addig tartott, míg újra vér áramlott a
fejébe, s arca visszanyerte normális színét.
Lisbeth Salander felemelte a fejét. Martin Vanger éppen abban a pillanatban ment ki az ajtón.
A lány felpattant, és felvette a pisztolyt. Ellenőrizte a tárat, utána kibiztosította a fegyvert.
Mikael megállapította, hogy Lisbeth nagy valószínűséggel használt már fegyvert máskor is.
Lisbeth körülnézett, az asztalon felfedezte a bilincs kulcsait.
 – Megyek és elkapom – mondta aztán, és az ajtó felé rohant. Menet közben felkapta a
kulcsokat az asztalról, és odadobta őket Mikael elé a padlóra.
Mikael megpróbált utána kiáltani, hogy várjon még, de csak egy rekedt nyöszörgés hagyta el a
torkát. Lisbeth addigra már kirohant a szobából.

Lisbeth nem feledkezett meg róla, hogy Martin Vangernek volt valahol egy fegyvere. Amikor
kijutott a garázs és a konyha közötti átjáróba, a pisztolyt tüzelésre készen tartotta maga előtt.
Nagyon fülelt, de nem hallott egyetlen hangot sem, amely elárulta volna zsákmánya tartózkodási
helyét. Ösztönösen a konyha felé lépdelt, s már majdnem odaért, amikor meghallotta az induló
autó hangját a kertből.
Visszarohant a garázsba, aztán ki a garázsajtón. A kocsifeljáróról szétnézve két távolodó hátsó
lámpát látott eltűnni Henrik Vanger háza mellett. Az autó lekanyarodott a híd felé. Lisbeth utána
eredt. Szaladt, ahogy csak bírt. A pisztolyt a dzsekije zsebébe dugta, a bukósisakjával sem
törődött, úgy pattant fel a motorjára. Néhány másodperccel később már a hídon gurult át ő is.
Martin Vangernek körülbelül kilencven másodperces előnye lehetett, amikor Lisbeth felért a
bekötőúton az E4-es sztráda körforgalmi csomópontjához. Sehol nem látta Martin Vangert.
Fékezett, leállította a motort, és hallgatózott.
Nehéz felhők úsztak az égbolton. A látóhatár szélén mintha már pirkadt volna. Aztán
meghallotta a motorzúgást, és egy pillanatra felvillant előtte Martin Vanger autója. Délnek vette
az irányt az E4-esen. Lisbeth újraindította a motorját, magasabb sebességre kapcsolt és
átrobogott a viadukt alatt. Nyolcvan kilométer per órával hajtott, amikor végre rákanyarodott a
sztrádára. Most egy egyenes szakasz következett, s forgalomnak nyoma sem volt. Lisbeth kövér
gázt adott, csak úgy repült előre. Amikor a dombtetőről lefelé lejteni kezdett az út, százhetven
kilométer per órás volt a sebessége. Ezzel egyébként elérte a saját kezűleg felspécizett
könnyűsúlyú járgányától elvárható maximumot. Két perc múlva meg is látta maga előtt Martin
Vanger autóját.
Következményelemzés. Hogyan tovább?
Csökkentette a sebességet. Most százhússzal ment, így lépést tartott az előtte haladó autóval.
Élesebb kanyarokban néhány másodpercre szem elől tévesztette a járművet, aztán kiértek egy
hosszabb egyenes útszakaszra. Körülbelül kétszáz méter választotta el Martin Vanger autójától.
A férfi megláthatta a motor lámpáját, mert egy hosszú kanyarban elhúzott előle. Lisbeth is
utána iramodott, de nem bírta elég gyorsan bevenni a kanyart.
A távolban meglátta egy szembejövő teherautó fényszóróit. Martin Vanger is látta. A férfi
váratlanul még nagyobb sebességre kapcsolt, s amikor már csak százötven méter választotta el a
teherautótól, áthajtott a szembejövő sávba. Lisbeth végignézte, amint a teherautó lefékez és
őrülten villogtat a fényszórójával, ám a két jármű közötti távolság pillanatok alatt nullára
csökkent, az ütközés elkerülhetetlen volt. Martin Vanger autója szörnyű csattanást hallatva
egyenesen belerohant a teherautó elejébe.
Lisbeth Salander ösztönösen behúzta a féket. Aztán látta, ahogy a teherautó hátsó része
átcsúszik az ő sávjába. Két másodperc alatt odaért a baleseti helyszínre. Azután még nagyobb
gázt adott, kikormányozta a motort az út szélére, s így néhány méterrel sikerült kikerülnie a
teherautó vontatott kocsiját. Szeme sarkából látta, ahogy a sofőrfülke alatt felcsapnak a lángok.
Százötven méterrel odébb hajtott. Megállt, visszanézett. Még látta, ahogy a teherautó sofőrje
kiugrik a fülkéből az utasoldalon. Ekkor újra gázt adott. Két kilométerrel délebbre Åkerbynél
letért balra, és visszafordult észak felé az E4-essel párhuzamos régi országúton. Egy magaslaton
hajtott el újra a baleset helyszíne mellett. Látta, hogy két személyautó megállt. A teherautó alá
beszorult, szétlapított roncsból hatalmas lángok csaptak fel. Egy férfi kis poroltóval igyekezett
eloltani a tüzet.
Lisbeth újra gázt adott, és hamarosan megérkezett Hedebybe. Átgurult a hídon, leparkolt a
vendégház előtt, aztán visszament Martin Vanger házához.
Mikael még mindig a bilincsekkel küszködött. Annyira elzsibbadt a keze, hogy nem bírta
megfogni a kulcsot. Lisbeth kinyitotta bilincseit, és karjával megtartotta Mikaelt, míg újra
keringeni kezdett a vér a férfi kézfejében.
– Martin? – kérdezte Mikael rekedten.
– Halott. Százötven kilométer per órás sebességgel belehajtott egy teherautó elejébe néhány
kilométerre tőlünk délre az E4-esen.
Mikael tágra nyílt szemekkel bámult Lisbethre. Alig néhány perce hagyta magára.
– Fel kell… hívnunk a rendőrséget – krahácsolta.
Hirtelen erős köhögési roham jött rá.
– Miért is? – kérdezte Lisbeth.

Mikael tíz hosszú percen át képtelen volt felállni. A padlón ült, csupaszon, egy falnak
támaszkodva. A nyakát masszírozta, s ügyetlen ujjaival felemelte a vizes flaskát. Lisbeth
türelmesen kivárta, míg Mikael újra képes volt hozzányúlni a dolgokhoz. Közben gondolkozott.
– Öltözz fel!
Lisbeth Mikael szétvágott pólójával letörölte az ujjlenyomatokat a bilincsről, a késről és a
golfütőről. A műanyag vizes flakont magához vette.
– Mit csinálsz?
– Öltözz fel! Már virrad. Igyekezz!
Mikael remegő lábakkal felállt, aztán sikerült felhúznia magára az alsónadrágját és a farmerét.
Belebújt a tornacipőjébe. Lisbeth zsebre dugta a férfi zokniját, aztán egy pillanatra megállította
Mikaelt.
– Mihez nyúltál hozzá idelent?
Mikael körülnézett. Próbált visszaemlékezni. Végül azt mondta, hogy semmihez sem nyúlt
hozzá az ajtó és a kulcsok kivételével. Lisbeth Martin Vanger széktámlán hagyott zakójában
meglelte a kulcsokat.
Gondosan letörölgette a kilincset, a villanykapcsolót, majd lekapcsolta a lámpát. Felvezette
Mikaelt a lépcsőn, és arra kérte, várja meg az átjáróban. Visszarakta a helyére a golfütőt. Egy
sötét pólóval a kezében bukkant föl ismét. A póló Martin Vangeré volt.
– Vedd fel! Nem akarom, hogy meglássanak, amint pucér felsőtesttel szaladgálsz a környéken.
Mikael rájött, hogy sokkos állapotban van. Lisbeth vette át az irányítást, s ő ellenkezés nélkül
engedelmeskedett a lány parancsainak. Elindultak Martin Vanger házától, Lisbeth átkarolva
vezette a férfit a vendégházig. Ahogy átlépték a küszöböt, Lisbeth ismét megállította Mikaelt egy
pillanatra.
– Ha valaki esetleg meglátott minket, és később megkérdezné, mit ügyködtünk odakint az
éjszaka, akkor kisétáltunk a szigetcsúcsra, és ott szeretkeztünk.
– Lisbeth, én nem tudok… – Állj a zuhany alá! Most rögtön!
Lisbeth lesegítette Mikaelről a ruháit, aztán kiküldte őt a fürdőszobába. Feltette a kávét, és
villámgyorsan megkent vagy fél tucat vaskos májkrémes és sajtos szendvicset. Már a
konyhaasztalnál ült, amikor Mikael visszasántikált a zuhanyozásból. Lisbeth megvizsgálta a férfi
testén keletkezett vérömlenyeket és horzsolásokat. A bőrszíj olyan mélyen belevájt Mikael
nyakába, hogy most sötétvörös csík húzódott a helyén, körbe a nyakán. A kés vérző vágásnyomot
hagyott a nyak bal oldalán.
– Gyere! – mondta. – Feküdj csak le!
 Lisbeth ragtapaszt hozott és lefedte a sebet egy nyomókötéssel. Azután kávét töltött, és a férfi
felé nyújtott egy szendvicset.
– Nem vagyok éhes – mondta Mikael.
– Egyél! – parancsolta Lisbeth, és nagyot harapott az egyik sajtos kenyérből.
Mikael egy percre behunyta a szemét. Aztán felült és beleharapott a szendvicsbe. A torka
annyira fájt, hogy csak nagy küzdelem árán sikerült lenyelnie a falatot.
Lisbeth levetette magáról a bőrdzsekit és egy doboz tigrisbalzsamot hozott a neszesszeréből.
– Hagyd a kávét, hadd hűljön egy kicsit! Feküdj hasra!
Öt percen keresztül masszírozta a férfi hátát a kenőccsel, majd a hátára fordította Mikaelt, és
az előbbihez hasonló kezelésben részesítette a mellkasán is.
– Elég rendes véraláfutásaid lesznek egy ideig.
– Lisbeth, fel kell hívnunk a rendőrséget.
– Nem – felelt Lisbeth olyan izzással a hangjában, hogy Mikael meglepetésében felnyitotta
szemét, s a lányra nézett. – Ha telefonálsz a rendőrségre, én elhúzok innét. Nem akarok
rendőrségi ügybe gabalyodni. Martin Vanger halott. Közlekedési balesetben hunyt el. Egyedül
volt az autóban. Vannak szemtanúk. Azt a rohadt kínzókamrát meg majd felfedezi a rendőrség
vagy valaki más. Te meg én legalább olyan keveset tudunk a létezéséről, mint bárki más a
faluban.
– De miért?
Lisbeth nem vett tudomást Mikael kérdéséről, helyette a férfi sajgó combját kezdte
masszírozni.
– Lisbeth, nem tehetünk úgy, mintha…
– Ha nem hagyod abba, visszacipellek Martin odújába, és láncra verlek megint.
Miközben Lisbeth beszélt hozzá, Mikael egyik pillanatról a másikra álomba zuhant, mintha
elájult volna.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
 Július 12., szombat – július 14., hétfő
Mikael reggel öt óra tájban ébredt. Teste összerándult, aztán kezével elkezdett matatni a nyaka
körül, hogy levegye onnét a bőrszíjat. Lisbeth bement Mikaelhez, megragadta a férfi kezét és
lefogta, amíg az meg nem nyugodott. Mikael kinyitotta a szemét és opálos tekintettel a lányra
nézett.
– Nem tudtam, hogy ilyen nagy golfozó vagy – motyogta, és lehunyta a szemét. Lisbeth egy
darabig még ott ült mellette, megvárta, hogy a férfi visszaaludjon. Lisbeth már korábban, Mikael
első álomba zuhanását követően visszament Martin Vanger pincéjébe, hogy megvizsgálja a
tetthelyet. A kínzószerszámokon kívül egy hatalmas újsággyűjteményre bukkant, keménypornó-
magazinokra és egy csomó polaroid képre, amelyek mindegyikét beragasztották egy-egy
albumba.
Felfedezett két A4-es méretű mappát, amelyekben tulajdonosuk útlevélfényképeket és
különböző nőkről szóló kézzel írt feljegyzéseket őrzött. Lisbeth berakta a mappákat egy
nejlontáskába Martin Vanger Dell laptopjával együtt, amelyet az emeleten talált, egy asztalon a
hallban. Most, hogy Mikael visszaaludt, Lisbeth folytathatta Martin Vanger mappáinak és
számítógépének az áttanulmányozását. Hat óra is elmúlt már, amikor kikapcsolta a számítógépet.
Cigarettára gyújtott, s gondolataiba merülve harapdálta az alsó ajkát.
Mikael Blomkvisttel a nyomába eredtek valakinek, egy mára történelmi múltba vesző
sorozatgyilkosnak. És valami teljesen mást találtak helyette. Alig bírt belegondolni abba az
iszonyatba, ami Martin Vanger pincéjében zajlott le a jól ápolt, idilli felszín alatt.
Szerette volna megérteni valahogy.
Martin Vanger a hatvanas évek óta tett el nőket láb alól. Az utóbbi tizenöt évben körülbelül
egy vagy két áldozatot ejtett évente. A gyilkosságokat oly diszkréten, oly nagy körültekintéssel
szervezte meg, hogy senki nem vett észre semmit a sorozatgyilkos több évtizede tartó
tevékenységéből. Hogy történhetett meg?
A válaszok egy része benne volt a mappákban.
Martin Vanger áldozatai névtelen nők voltak, gyakran újonnan Svédországba érkezett
bevándorlók, fiatal lányok, barátok és egyéb szociális kapcsolatok nélkül. Voltak közöttük
prostituáltak és más módon kiszolgáltatottá vált nők is, alkohol- és drogfogyasztók.
Lisbeth a szexuális szadizmus területén végzett kutatásai során megtanulta, hogy a
gyilkosoknak ez a fajtája lelkes gyűjtője az áldozataitól szerzett szuveníreknek. A szuvenírek
ugyanis évek múltán is felidézik emlékezetükben a gyilkolás közben átélt gyönyört. Martin
Vanger egy halottaskönyvet is vezetett, így tartott rendet az emlékei között. Precíz katalógust
készített az áldozatairól, minden egyes nőt leosztályozott, jegyzőkönyvet vezetett szenvedéseik
fázisairól, kiegészítve azt saját meglátásaival. Gyilkosságait videoszalagokon és fényképeken
örökítette meg.
Erőszak és gyilkolás – mindig ez volt a végcél, de Lisbeth arra a következtetésre jutott, hogy
Martin Vanger számára valójában az áldozat becserkészése volt a folyamat legérdekesebb része.
A laptopjában tárolt saját készítésű adatbázis több száz nőről tartalmazott leírást. Sokan közülük
a Vanger-konszern alkalmazottai voltak, vagy pincérnők az általa látogatott éttermekből,
hotelrecepciósok, az egészségbiztosítási pénztár személyzetének tagjai, üzletfelek titkárnői és
rengeteg más nő. Már-már úgy tűnt, mintha Martin Vanger minden nőt, akivel csak találkozott,
feljegyzett volna a regiszterébe. E nőknek persze csak egy részét ölte meg, de minden nő
veszélyeztetve volt a környezetében. Az ily módon dokumentált komoly kutatómunka
szenvedélyes hobbitevékenységnek tűnt, amellyel megszámlálhatatlanul sok órát tölthetett el az
évtizedek során.
 Férjnél van vagy egyedülálló? Gyerek, család? Hol dolgozik? Hol lakik? Milyen autót vezet?
Milyen a képzettsége? Hajszíne? Bőrszíne? Testalkata? Alakja?
Lisbeth megállapította, hogy a lehetséges áldozatok szorgosan összegyűjtött személyi adatai
fontos ihletforrásul szolgálhattak Martin Vanger szexuális fantáziáinak. Martin Vanger
mindenekelőtt stalker volt, és csak második helyen volt gyilkos.
Amikor Lisbeth végére ért az olvasásnak, észrevett egy kis borítékot az egyik mappában, két
összefogdosott, kifakult polaroid képet húzott elő belőle. Az elsőn egy sötét hajú lány ült egy
asztalnál. Sötét színű nadrágot viselt, felsőteste viszont meztelen volt, jól látszottak hegyes kis
mellei. A lány elfordította arcát a kamerától, a karját védekezőn emelte maga elé, mintha a
fényképész váratlanul szegezte volna rá a fényképezőgépet. A másik képen deréktól lefelé is
csupasz volt. Egy kék ágytakaróval letakart ágyon feküdt. Arcát továbbra is elfordította.
Lisbeth a borítékot a képekkel együtt berakta dzsekije zsebébe. Aztán odavitte a mappákat a
vaskályhához és meggyújtott egy gyufát. Amikor mindent eltüzelt, megkotorta a hamut. Az eső
nem állt még el, amikor Martin Vanger laptopjával a kezében rövid sétára indult. Néhány perccel
később a híd alatt óvatosan beejtette a gépet a vízbe.
Reggel fél nyolckor Dirch Frode rontott a házba. Lisbeth a konyhaasztalnál ült, cigarettázott és
kávét ivott. Frode hamuszürke arcáról lerítt, hogy valami borzalmas dologra ébredt.
– Hol van Mikael? – kérdezte.
– Még alszik.
Dirch Frode lehuppant az egyik konyhaszékre. Lisbeth kávét töltött neki és odatolta elé a
csészét.
– Martin… Most tudtam meg, hogy Martin halálra zúzta magát egy autóbalesetben az éjszaka.
– Elszomorító – mondta Lisbeth Salander, és belekortyolt a kávéjába.
Dirch Frode nagyot nézett. Értetlenül bámult a lányra.
– Micsoda…?
– Karambolozott. Milyen bosszantó.
– Maga tudja, mi történt?
– Egyenest belevezette az autóját egy teherautó elejébe. Öngyilkosságot követett el. Túl sok
volt már neki a sajtó, a stressz, a rogyadozó Vanger-birodalom. Legalábbis gyanítom, hogy
valami ilyesmi fog megjelenni az újságok címlapjain.
Dirch Frode olyan képet vágott, mint aki másodperceken belül ott helyben agyvérzést kap.
Felugrott a székéről, a hálószobához ment, és kinyitotta az ajtót.
– Hagyja nyugton, hadd aludjon! – szólalt meg Lisbeth szigorú hangon.
Frode az alvó alakra nézett. Véraláfutásokat látott az arcán, a törzsén vérömlenyeket. Azután
felfedezte a nyakán a vörös nyomot a bőrszíj helyén. Lisbeth ekkor megérintette Frode karját, és
óvatosan becsukta az ajtót. Frode néhány lépést tett hátrafelé, majd szinte bénult lassúsággal
leereszkedett a konyhai lócára.

Lisbeth Salander tömören összefoglalta az éjszaka eseményeit. Részletes leírást adott Martin
Vanger kínzókamrájáról és arról, hogyan talált rá Mikaelre nyakán bőrszíjjal, testközelben a
Vanger-konszern vezérigazgatójával. Elmesélte, mit talált a vállalati archívumban egy nappal
korábban, hogyan sikerült Martin papáját összefüggésbe hozni legalább hét nő meggyilkolásával.
Dirch Frode egyszer sem vágott közbe. Amikor a lány befejezte, az ügyvéd még percekig ült
néma csendben, aztán kifújta a levegőt és lassan ide-oda ingatta fejét.
– És most mihez kezdünk?
– Ez már nem az én gondom – felelte Lisbeth közönyös hangon.
– De hát…
 – Ami engem illet, én soha be nem tettem a lábamat Hedestadba.
– Nem értem.
– Semmilyen körülmények között nem akarok belekerülni rendőrségi jelentésekbe. Én ebben
az összefüggésben egyszerűen nem létezem. Ha ezzel a történettel kapcsolatban megemlítik a
nevemet, le fogom tagadni, hogy valaha itt jártam, és egyetlen kérdésre sem adok választ.
Dirch Frode kutakodó szemekkel figyelte a lány arcát.
– Nem értem.
– Nem kell értenie.
– Na és én mit csináljak?
– Ezt döntse el maga. Arra kérem csak, hogy Mikaelt és engem hagyjon ki az egészből.
Dirch Frode arca holtsápadtra vált.
– Nézze: az egyetlen dolog, amiről tudnia kell, hogy Martin Vanger elhunyt egy közlekedési
balesetben. Arról viszont jelenleg fogalma sincs, hogy Martin egy őrült gyilkos. Ennek
megfelelően természetesen soha nem hallott a pincéjében berendezett szobáról.
Lisbeth most elővette a kulcsot, és lerakta kettejük közé az asztalra.
– Magának lesz ideje elgondolkodni, és ha valaki majd egyszer lemegy, hogy kitakarítsa
Martin pincéjét, akkor felfedezi a szobát. Ez azonban egy darabig valószínűleg várat magára.
– Muszáj a rendőrséghez fordulnunk az üggyel.
– De nem nekünk. Ha akarja, maga megkeresheti a rendőrséget. Erről maga dönt.
– Egy ilyen ügyet nem lehet eltussolni.
– Nem eltussolni akarom, csak azt, hogy Mikaelt és engem hagyjanak ki belőle. Majd ha már
felfedezte a titkos szobát, levonhatja a következtetéseit, és eldöntheti, kinek meséli el.
– Ha igaz, amit mond, hogy Martin nőket rabolt el és ölt meg… hát akkor ott vannak azok a
családok, amelyek tagjai kétségbeesetten próbálhatták kideríteni, hova tűnt a gyermekük. Nem
csinálhatunk úgy, mintha…
– Ezzel egyetértek. A baj csak az, hogy nincsenek holttestek. Lehet, hogy talál majd egy-egy
útlevelet vagy személyi igazolványt a fiókok valamelyikében. Valószínűleg az áldozatok
némelyike beazonosítható lesz a videofilmek alapján. De erről még most nem kell döntenie.
Gondolja végig a dolgot!
Dirch Frode arcára kiült a rémület.
– Ó, te jóisten! Ez halálos döfést jelent a cégnek. Hány család válhat majd munkanélkülivé,
amikor kiderül Martinról, hogy…
Frode hol előrehajolt, hol hátradőlt a székén. Az előtte álló morális dilemma mélységes
szorongással töltötte el.
– Nézőpont kérdése. Feltételezem, hogy Martin örököse Isabella Vanger. Nem hinném, hogy jó
ötlet, ha ő értesül először Martin hobbijáról.
– Oda kell mennem, hogy megnézzem.
– Szerintem okosabb, ha ma még nem megy a közelébe annak a szobának – vágott közbe
Lisbeth határozott hangon. – Van elég tennivalója. Tájékoztatnia kell Henriket, össze kell hívnia
a vezetőséget egy rendkívüli ülésre, és úgy tenni, mint ahogy akkor tettek volna, ha a
vezérigazgatójuk teljesen normális körülmények között halálozik el.
Dirch Frode magában meghányta-vetette Lisbeth szavait. A szíve majd kiugrott a helyéről. Ő
volt a bölcs öreg, a problémamegoldó ügyvéd, akitől elvárták, hogy minden akadályt simán
vegyen, s az ilyen helyzetekben kész tervvel álljon elő. Most azonban semmi mást nem érzett,
mint totális bénultságot. Döbbenten látta be, hogy ott ül azon a konyhaszéken, és hagyja, hogy
egy fiatal lány tanácsokat osztogasson neki. Lisbeth valahogy átvette az irányítást. A lány józanul
átgondolt javaslataihoz hasonlókat Frode ebben a helyzetben képtelen lett volna megfogalmazni.
 – És Harriet…?
– Még nem zártuk le a kutatást. De azt megmondhatja Henrik Vangernek, hogy szerintem
lassan a végére érünk már.

Mikael kilenc órakor ébredt, addigra a rádió hírműsorainak élére került Martin Vanger halála.
Az éjszaka eseményeinek leírása szerint az iparmágnás eddig tisztázatlan oknál fogva autóját
nagy sebességgel vezetve átsorolt az autópálya rossz oldalára. Másról nem tettek említést.
Martin Vanger egyedül tartózkodott az autóban. A helyi rádió viszonylag hosszú tudósítást
közölt az esetről, amelyben hangot adott a Vanger-konszern jövőjét illető aggodalmainak,
valamint a halálesetnek a vállalat gazdasági helyzetére gyakorolt közvetlen hatásainak.
A TT távirati irodának elküldött, sebtében megfogalmazott közlemény, amely a Döbbenet a
norrlandi településen címet kapta, a Vanger-konszern legsürgetőbb problémáit igyekezett
összefoglalni. Senkinek nem kerülhette el a figyelmét, hogy csak a huszonegyezer lakost
számláló Hedestadban több mint háromezren függnek anyagilag a cégtől. Az igazgató meghalt; a
volt igazgató, egy idős férfi egy szívroham túlélője, kórházban fekvő lábadozó beteg. Nem volt,
aki átvehette volna az irányítást, ráadásul a cég történetének legválságosabb időszakát élte.

Mikael Blomkvist valójában bemehetett volna a hedestadi rendőrkapitányságra, és

elmondhatta volna, mi történt az éjszaka, csakhogy Lisbeth Salander elindított már egy
folyamatot, mely Mikael tervének megvalósítását minden egyes perccel nehezebbé tette, nem
utolsósorban azért, mert nem telefonált nekik azonnal, még az éjszaka folyamán. Mikael a
délelőttöt komor szótlanságban töltötte. A konyhaasztalnál üldögélt, az esőt bámulta. Ebédidőre
az eső elállt, és a szél is elcsendesedett egy kissé. Mikael kiment a kertbe, letörölte a kerti
bútorokat, és egy csésze kávéval a kezében leült az egyik székbe. Nyaka körül fel volt hajtva az
inggallér.
Martin halála természetesen rávetült a hedebyi hétköznapra. Egyre másra parkoltak az autók
Isabella Vanger háza előtt. Megérkeztek a klán tagjai, hogy részvétet nyilvánítsanak. Lisbeth
hideg tartózkodással figyelte a történéseket. Mikael egy pisszenést sem hallatott.
– Hogy vagy? – kérdezte meg végül Lisbeth.
Mikael hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon.
– Azt hiszem, még mindig sokkos állapotban vagyok – mondta aztán. – Magatehetetlen
voltam. Több órán keresztül meg voltam róla győződve, hogy meg fogok halni. Halálfélelmem
volt.
Egyik kezét Lisbeth térdére tette.
– Köszönöm – mondta a lánynak. – Ha te nem jössz, megölt volna.
Lisbeth arcán megjelent egy fanyar mosoly.
– Hogy őszinte legyek… azt azért most sem értem, hogy lehettél annyira bolond, hogy egyedül
indultál harcba ellene. Miközben odalent feküdtem a pincepadlón, azért imádkoztam, hogy
észrevedd a képet a konyhaasztalon, és azonnal kihívd a rendőrséget.
– Ha megvárom, míg kiérkezik a rendőrség, szerintem nem élted volna túl. Nem hagyhattam,
hogy kinyiffantson az a szemét.
– És miért nem akarod felvenni a kapcsolatot a rendőrsséggel? –tette fel a kérdést Mikael.
– Én a hatóságokkal nem állok szóba.
– Miért nem?
– Az az én dolgom. Ami téged illet, nem hiszem, hogy jól mutatna a pályád történetében, hogy
te voltál az az újságíró, akit Martin Vanger, a hírhedt sorozatgyilkos meztelenül fellógatott a
pincéjében. Neked már az sem tetszett, hogy Kalle Blomkvistnek hívnak. Gondold csak el,
milyen szellemes díszítő jelzőket kaphatnál ezután!
Mikael egy ideig Lisbeth arcát nézte, aztán inkább ejtette a témát.
– Van még itt egy kis probléma – szólalt meg újra Lisbeth.
Mikael bólintott.
– Mi történhetett Harriettel?
Lisbeth lerakta a két polaroidképet Mikael elé az asztalra, és elmondta, hol találta őket. Mikael
alaposan szemügyre vette a képeket, aztán felnézett.
– Lehet, hogy ő az – mondta végül. – Nem mernék megesküdni rá, de a testfelépítés és a haj
nagyon egybevág azzal, amit eddig a róla készült képeken láttam.

Mikael és Lisbeth egy órát töltöttek a kertben. Összeállították a kirakóst, kiegészítették a

hiányzó darabkákkal. Felfedezték, hogy különböző irányból közelítve, egymástól függetlenül, de
nagyjából egyszerre bukkantak rá Martin Vangerre, a hiányzó láncszemre.
Lisbeth egyébként nem találta meg éjszaka a fényképet, amit Mikael elöl hagyott a
konyhaasztalon. A biztonsági kamerák felvételeinek tanulmányozásából jött rá, hogy Mikael
valami őrültséget csinált. A parti sétaúton közelítette meg Martin Vanger házát. Bekukucskált
minden ablakon, de egy lelket se látott. Óvatosan megvizsgálta a földszinti ablakok és ajtók
kilincseit. Végül felmászott az emeletre, és egy nyitva maradt erkélyajtón át bejutott a házba. A
hadművelet hosszú időt vett igénybe. Nagy elővigyázatossággal kellett szobáról szobára
átfésülnie a házat, míg végül megtalálta a pincébe vezető lépcsőt. Martin nem volt elég
körültekintő, résnyire nyitva hagyta a kínzókamrájához vezető ajtót. Lisbeth hamar felfogta,
miről lehet szó.
Mikael megkérdezte a lánytól, mennyit hallott mindabból, amit Martin mondott.
– Nem túl sokat. Akkor értem oda, amikor arról kérdezett, hogy mi történt Harriettel. Pont
mielőtt fellógatott téged a bőrszíjjal. Pár percre muszáj volt otthagynom a lejárót, hogy keressek
valami fegyvert. Egy gardróbszekrényben akadtam rá a golfütőre.
– Úgy tűnt, Martin Vangernek halvány gőze nem volt arról, hogy mi történt Harriettel.
– És te hiszel neki?
– Igen – felelte Mikael kételkedés nélkül. – Tény, hogy Martin Vanger elmebeteg volt,
görényebb a görénynél… honnan szedem vajon ezeket a hasonlatokat?… de beismerte az általa
elkövetett gyilkosságokat. Gátlás nélkül sorolta őket elő. Mintha hencegni akart volna velük.
Harriettel kapcsolatban viszont ugyanolyan elkeseredettnek tűnt, mint Henrik, ugyanazzal a
hévvel szerette volna megtudni tőlem, hogy mi történt.
– Na és… mindez hova vezet minket?
– Tudjuk, hogy az első, 1949 és 1965 között végrehajtott gyilkosságsorozatért Gottfried
Vanger a felelős.
– Igen. Ő tanította be Martin Vangert.
– Klassz kis diszfunkcionális család – mondta Mikael. – Martinnak tulajdonképpen nem is
nagyon volt más esélye.
Lisbeth fura pillantást vetett Mikaelre.
– Martin elmesélte – még ha elég csapongva is –, hogy az apja tanította be kamaszkora elején.
Ott volt a Lea nevű nő meggyilkolásánál Uddevallában 1962-ben. Akkor tizennégy éves volt.
Sara megölésekor, 1964-ben már aktív résztvevő volt. Tizenhat éves ekkor.
– És…?
– Azt mondta, hogy nem homoszexuális, és sosem nyúlt még férfihoz – kivéve az apját. Ebből
arra kell következtetnem… hát igen, nem lehet másról szó, minthogy az apja megerőszakolta. És
nem is egyszer, valószínűleg éveken keresztül ki lehetett téve az apja visszaéléseinek, aki,
mondhatni, így nevelte a fiát.
– Baromság – szólalt meg váratlanul Lisbeth Salander.
Hangja kemény volt, mint egy kőbalta. Mikael elképedten nézett rá. A lány szemében nyoma
sem volt az egyetértésnek.
– Martinnak pontosan annyi esélye volt a visszavágásra, mint bárki másnak. Ő ilyen döntést
hozott. Azért gyilkolt és erőszakolt meg nőket, mert élvezte.
– Jó, nem mondom, hogy nincs igazad, de ne feledjük, hogy Martin ugyanolyan elnyomásban
élt zsarnok apja mellett, mint Gottfried az ő náci apja mellett.
– Aha, szóval azt akarod mondani, hogy Martinnak nem volt saját szabad akarata, s hogy az
emberek azzá válnak, amivé nevelik őket.
Mikael alig láthatóan elmosolyodott.
– Fájó pontra tapintottam volna?
Lisbeth Salander szeme hirtelen lángokat szórt a dühtől. Mikael igyekezett visszatérni az
eredeti témához.
– Nem állítom, hogy az emberek személyiségfejlődését csak a neveltetésük befolyásolja, de
nyilván ez is fontos szerepet játszik. Gottfriedet éveken keresztül rendszeresen porhanyóssá verte
az apja. Egy ilyen tapasztalat nem múlik el nyom nélkül.
– Baromság – ismételte meg Lisbeth. – Gottfried nem az egyetlen bántalmazott gyerek a
világon. Ez még nem hatalmazza fel arra, hogy nőket gyilkoljon. Az öldöklés az ő választása
volt. Ugyanez vonatkozik Martinra.
Mikael feltartotta a kezét.
– Ne veszekedjünk ezen!
– Nem veszekszem. Csak nevetségesnek tartom, hogy az ilyen undorító férgek tetteit mindig rá
lehet fogni valaki másra.
– Persze, hogy nem lehet. Személyesen felelnek mindenért. Ezt majd kiderítjük később. Most
az a lényeg, hogy Gottfried halálakor Martin tizenhét éves volt, és nem volt ki utat mutasson
neki. Megpróbált tehát az apja nyomdokába lépni – 1966 februárjában Uppsalában.
Mikael elvett egy cigarettát Lisbeth dobozából, majd folytatta:
– Nem akarok azon spekulálni, hogy vajon milyen késztetéseket, vágyakat próbált Gottfried
kielégíteni mindazzal, amit művelt, s hogy ő hogyan interpretálta a tetteit. Lehetett ott valami
bibliai halandzsa a háttérben bűnhődésről és megtisztulásról, amin egy pszichiáter nyilván
átlátott volna. Tök mindegy. Sorozatgyilkos volt, ez a fontos. Itt egy másodperc szünetet tartott,
eltöprengett.
– Gottfried nőket akart ölni, és cselekedeteit valamilyen álvallásos gondolatmenettel álcázta.
Martin viszont meg sem játszotta, hogy ráfoghatná tetteit valami külső körülményre. Előre
eltervelt, módszeres gyilkosságokat hajtott végre. És még pénze is volt rá, hogy finanszírozza ezt
a kedvtelését. Ezenkívül ravaszabb volt, mint az apja. Amikor Gottfried otthagyott valahol egy
hullát, előbb-utóbb mindig beindult a rendőri nyomozás, s ez a lebukás kockázatával járt, azzal,
hogy egy szép napon felfedezik a gyilkosságok közötti összefüggést.
– Martin Vanger a hetvenes években építtette a házát – tűnődött Lisbeth.
– Mintha Henrik 1978-at mondott volna. Valószínűleg a megrendelésében külön igényt
támasztott egy biztonságos helyiségre, ahol fontos iratokat, és egyéb értékes holmit tarthat. Így
építették meg neki azt a hangszigetelt, ablaktalan szobát az acélajtóval.
– Huszonöt éve megvolt a szoba…
Elhallgattak egy időre. Mikael elképzelte, milyen szörnyűségek folyhattak ott a Hedeby-szigeti
idill kellős közepén egy negyedszázadon keresztül. Lisbethnek nem volt szüksége képzelőerőre, ő
már látta a videofilm-gyűjteményt. Észrevette, hogy Mikael önkéntelenül megtapogatja a nyakát.
 – Gottfried gyűlölte a nőket, s miközben rendszeresen megerőszakolta fiát, arra tanította,
hogyan gyűlölje őket ő is. De volt még ott valami más is. Azt hiszem, Gottfried arról
ábrándozott, hogy a gyerekei magukévá teszik majd az ő finoman szólva perverz világképét.
Amikor megkérdeztem Martint a húgáról, Harrietről, azt mondta: Próbáltunk a lelkére beszélni.
De ő sem volt egyéb, mint egy közönséges pina. Arra készült, hogy mindent elmesél Henriknek.
Lisbeth bólintott.
– Hallottam, amikor ezt mondta. Nagyjából ekkor értem a pincelejárathoz. És ez azt jelenti,
hogy most már tudjuk, miről szólt volna Harriet Henrikkel folytatott titokzatos beszélgetése.
Mikael a homlokát ráncolta.
– Nem igazán – mondta tűnődve. – Ha megnézzük a kronológiát, nem tudjuk ugyan, hogy
Gottfried mikor erőszakolta meg először a fiát, de azt tudjuk, hogy Martint magával vitte, amikor
1962-ben Uddevallában megölte Lea Perssont. Gottfried 1965-ben vízbe fulladt. Azt megelőzően
ő és Martin igyekeztek Harriet lelkére beszélni. Mindez mire enged következtetni?
– Arra, hogy Gottfried nemcsak Martinnak esett neki időnként, hanem Harrietnek is. Mikael
bólintott.
– Gottfried volt a tanár. Martin a tanítvány. Harriet volt a mijük… játékszerük?
– Gottfried arra tanította Martint, hogyan dugja meg a húgát – Lisbeth a polaroid képekre
bökött. – Nehéz megállapítani a két fénykép alapján, hogy mit gondolhatott Harriet, mivel
minduntalan megpróbálja elrejteni az arcát a kamera elől.
– Tegyük fel, hogy tizennégy éves korában kezdődött, 1964-ben. Harriet próbált ellenállni
– nem volt hajlandó tudomásul venni a kötelességét, valahogy így fogalmazott Martin. Ezzel
fenyegetőzhetett tehát, hogy ezt fogja elmondani másoknak. Martinnak nem sok hozzáfűznivalója
volt a dologhoz, ő az apjához alkalmazkodott. Kettejük között kialakult valamiféle… szövetség,
és megkísérelték Harrietet is beavatni.
Lisbeth bólintott.
– Azt írod a jegyzeteidben, hogy Henrik Vanger megengedte Harrietnek, hogy 1964 telén
beköltözzön a házába.
– Henrik látta, hogy valami baj van azzal a családdal. Azt hitte, hogy a veszekedések, Gottfried
és Isabella örökös civódásai hajtják hozzá a nyugalomra vágyó Harrietet. Arra gondolt, hogy így
a tanulásra is jobban tud figyelni a lány.
– Ezzel persze beleköpött Gottfried és Martin levesébe. Innentől kezdve nem tudták olyan
könnyen elkapni, és ellenőrizni az életét. De néha-néha még mindig előfordult… hol támadhatták
le vajon?
– Gottfried házában kellett megtörténnie. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezek a képek is
ott készültek – ennek könnyen utánanézhetünk. A ház fekvése kiválóan megfelel a célnak,
félreeső helyen áll, a falutól messzire. Aztán Gottfried egy napon utoljára itta le magát, mielőtt
egészen prózai módon vízbe fúlt.
Lisbeth bólintott.
– Harrietet tehát valószínűleg megerőszakolta az apja, vagy legalábbis próbálkozott vele, de a
gyilkosságokba nem avatta be.
Igen, itt valami nem stimmel, látta be Mikael. Hiszen Harriet feljegyezte Gottfried
áldozatainak nevét, összepárosította őket a bibliaidézetekkel, miközben a Biblia iránti
érdeklődése valójában csak az eltűnése előtti utolsó évben támadt fel, amikor apja már halott
volt. Mikael törte a fejét, hogy valami logikus magyarázatot találjon.
– Harrietnek már valahol útközben rá kellett jönnie, hogy apja bűne nem pusztán a vérfertőzés,
hanem hogy őrült sorozatgyilkos – mondta ki hangosan.
– Nem tudjuk, hogy Harriet mikor fedezte fel a gyilkosságokat. Lehet, hogy még Gottfried
vízbe fúlása előtt. De az is lehet, hogy utána, amikor megtalált valami titkos naplót vagy a
gyilkosságokról szóló cikkgyűjteményt az apja hátrahagyott holmijai között. Valami
mindenesetre nyomra vezette őt.
– De nem erről akart beszámolni Henriknek – tette hozzá Mikael.
– Hanem Martinról – mondta Lisbeth. – Az apjuk halott volt, de Martin folytatta a húga
zaklatását.
– Úgy van – biccentet Mikael.
– Egy teljes évbe telt, míg Harriet nekidurálta magát.
– Miért, te mit tennél, ha egyszer csak felfedeznéd, hogy az apád sorozatgyilkos, és
rendszeresen dugja a bátyádat?
– Agyonverném az egész bagázst – felelte Lisbeth józanul, és Mikaelben fel sem merült, hogy
a lány tréfál. Hirtelen maga előtt látta Lisbeth arcát, amikor a lány rátámadt Martin Vangerre.
Önkéntelenül elmosolyodott.
– Oké, de Harrietet nem olyan fából faragták, mint téged. Gottfried még 1965-ben meghalt,
mielőtt Harriet bármit tehetett volna.
Elég logikus. Amikor Gottfried meghalt, Isabella Uppsalába küldte Martint. A fiú
karácsonykor és más ünnepeken talán otthon tartózkodott, de az elkövetkező évben egyébként
nem nagyon találkozhatott Harriettel. Harriet eltávolodott a bátyjától.
– Aztán elmélyülten tanulmányozni kezdte a Bibliát.
– Igen. És mindannak fényében, amit már jól ismerünk, nem feltétlenül vallási okai voltak az
elmélyült bibliaolvasásnak. Lehet, hogy egyszerűen csak szerette volna megérteni az apja
cselekedeteit. Egészen 1966 gyermeknapjáig töprengett ezen, amikor is a Järnvägsgatanon
váratlanul megpillantotta bátyját, aki ezek szerint visszatért. Nem tudjuk, hogy beszéltek-e
egymással, s hogy ha igen, mit mondott neki Martin. De akármi történt is, az arra késztette
Harrietet, hogy azonnal hazarohanjon és beszéljen Henrikkel.
– Ezután pedig eltűnt.

Miután újra felvázolták az események láncolatát, már nem okozott nehézséget helyére rakni a
hiányzó darabok maradékát. Mikael és Lisbeth összepakoltak. Indulás előtt Mikael felhívta Dirch
Frodét. Elmondta, hogy Lisbethnek és neki egy időre el kell utazniuk, és hogy feltétlenül szeretne
találkozni Henrik Vangerrel, mielőtt útra kelnek.
Mikael tudni akarta, mit mesélt el Frode Henriknek. Az ügyvéd olyan elgyötört hangon szólt a
telefonba, hogy Mikael komolyan aggódni kezdett érte. Frode kis idő múlva kinyögte, hogy
Henriknek mindössze arról számolt be, hogy Martin autóbalesetben meghalt.
Mikael nemsokára leparkolt a hedestadi kórház előtt. Megzendült ismét az ég, sötét
viharfellegek gyülekeztek. Miközben Mikael átsietett a parkolón, eleredt az eső.
Henrik Vanger köntöst viselt, és az ablaknál ült egy asztalnál. A betegség láthatóan nyomot
hagyott rajta, az arca azonban újra színt kapott. Sokat javult az állapota. Kezet ráztak. Mikael
megkérte az ápolónőt, hogy néhány percre hagyja őket magukra.
– Sokáig voltál távol – mondta Henrik.
Mikael bólintott.
– Szándékosan. A rokonság nem szereti, ha itt mutatkozom. Ma viszont mindenki Isabellánál
van.
– Szegény Martin – szólalt meg újra Henrik.
– Henrik. Maga azt a feladatot adta nekem, hogy ássam elő Harrietről az igazságot. Tényleg
arra számított, hogy fájdalommentes lesz a művelet?
Az öreg elkerekedett szemekkel nézett Mikaelre.
 – Martin?
– Ő csak egy része a történetnek.
Henrik Vanger becsukta a szemét.
– Fel kell tennem egy kérdést.
– És mi lenne az?
– Még mindig tudni szeretné, hogy mi történt? Akkor is, ha szenvedést okoz, akkor is, ha az
igazság rettenetesebb, mint amit valaha képzelni mert?
Henrik Vanger sokáig nem vette le a szemét Mikaelről. Aztán bólintott.
– Tudni szeretném. Ezért bíztalak meg.
– Hát rendben. Azt hiszem, most már tudom, hogy mi történt Harriettel, de egyetlen egy kis
mozaikdarab hiányzik még a képből. Ha az a helyére kerül, akkor elkészültem.
– Mesélj!
– Nem. Ma nem fogok. Jó volna, ha egyelőre pihenne. Az orvos szerint túl van a válságos
állapoton, s már gyógyul.
– Ne kezelj már úgy, mint egy gyereket!
– Még nem értem a végére. Egy dologgal kapcsolatban még mindig csak találgatok. Most
elutazom, és megpróbálom megkeresni azt az utolsó mozaikdarabkát. Amikor legközelebb jövök
– ez elhúzódhat egy kis ideig –, ígérem, elejétől végig elmesélem az egész történetet, s megtudja
az igazságot.

– Lisbeth letakarta a motort egy ponyvával, otthagyta a ház árnyékos oldalán, aztán beült
Mikael mellé a kölcsönautóba. A vihar újult erővel tért vissza, s Gävlétől valamivel délre olyan
erős felhőszakadás kezdődött, hogy Mikael alig látta maga előtt az utat. A biztonságos megoldást
választotta inkább, úgyhogy lekanyarodott az autóval egy benzinkúthoz. Ittak egy kávét, s várták,
hogy elvonuljon az eső. Este hétre értek csak Stockholmba. Mikael megadta Lisbethnek a háza
kapukódját, aztán kirakta őt a T-Centralennél. Idegennek érezte a lakást, ahogy belépett az ajtón.
Míg Lisbeth elintézett egy ügyet a Sundbybergben lakó Plague-nél, ő fogta magát,
kiporszívózott és letörölgette a port a bútorokról. A lány éjfélkor kopogtatott Mikael ajtaján, és
az első tíz percet azzal töltötte, hogy alaposan átvizsgálta a lakás minden zegét-zugát. Amikor
ezzel megvolt, sokáig állt az ablakban, kinézett a Slussen-zsilip felé.
A hálósarok egy sor IKEA ruhásszekrénnyel volt leválasztva a lakótér többi részéről.
Mindketten levetkőztek, ágyba bújtak, és aludtak néhány órát.

Másnap tizenkettőkor a Gatwick repülőtéren landoltak Londonban. Esett az eső. Mikael a Hyde
Park mellett foglalt maguknak szobát, a Hotel Jamesben. Kitűnő szállodának számított,
összevetve azokkal bayswateri koszlott helyekkel, ahol korábbi londoni látogatásain folyton
kikötött. A költségek Dirch Frode folyószámláját terhelték.
Délután ötkor a hotel bárjában ácsorogtak, amikor egy harminc év körüli férfi lépett oda
hozzájuk. Szinte teljesen kopasz volt, arcát szőke szakáll keretezte, farmeréhez bő zakót és
vitorláscipőt viselt.
– Wasp! – hangzott a férfi első kérdése.
– Trinity? – kérdezett vissza Lisbeth. Aztán biccentettek egymásnak. A férfi nem érdeklődött
Mikael neve iránt.
Trinity Bob the Dog néven mutatta be a partnerét, aki egy öreg Volkswagen furgonban
várakozott a sarkon túl. A tolóajtón keresztül beszálltak az autóba, és leültek a falhoz rögzített
lenyitható székekre. Miközben Bob elnavigálta a járművet, át a londoni közlekedésen, Wasp és
Trinity megkezdték a tárgyalást.
 – Plague azt mondta, hogy egy crash-bang munkáról van szó.
– Telefonlehallgatásra lesz szükség, és az e-mailek elolvasására egy számítógépen. Lehet,
hogy nagyon gyorsan megy majd az egész, beletelhet pár napba, azon múlik, hogy mennyire
intenzíven szeretné nyomatni a pasi… – Lisbeth hüvelykujjával Mikael felé bökött. – Meg
tudjátok csinálni?
– Nem probléma – felelte Trinity.

Anita Vanger egy jellegzetes angol sorház egyik épületében lakott a takaros St. Alban
elővárosban. Bő órányi autózás után érkeztek meg a házhoz. A furgonból láthatták, amint a ház
lakója hét óra tájban hazaérkezik és kinyitja a bejárati ajtót. Megvárták, míg lezuhanyozik, aztán
eszik egy keveset, majd leül a tévé elé. Mikael csak ekkor csöngetett be az ajtón.
Az ajtót nyitó nő majdnem tökéletes másolata volt Cecilia Vangernek. Arcára udvarias
kérdőjelet rajzolt a váratlan látogatás.
– Jó napot kívánok, Anita. Mikael Blomkvist vagyok. Henrik Vanger kérésére látogattam el
magához. Feltételezem, hogy hallott Martin balesetének híréről.
Anita Vanger arckifejezése megváltozott. Meglepetését óvatos éberség váltotta fel. Amint
meghallotta a nevet, rögtön tudta, kicsoda Mikael Blomkvist. Hiszen kapcsolatban állt Ceciliával,
aki valószínűleg nem rejtette véka alá a Mikael miatt átélt bosszúságokat. Henrik Vanger neve
ugyanakkor azt jelentette, hogy kénytelen volt ajtót nyitni a látogatónak. A nappali szobában
hellyel kínálta Mikaelt. A férfi körülnézett. Anita Vanger otthona egy olyan ember ízlésesen
berendezett lakása volt, aki nem szenvedett pénzhiányban, de nem kedvelte a feltűnősködést.
Mikael a gázkonvektorrá átépített kandalló felett felfedezett egy Anders Zorn kézjegyével ellátott
grafikát.
– Ne haragudjon, hogy ilyen váratlanul törtem magára, de ha már itt vagyok Londonban, úgy
gondoltam, meglátogatom. Napközben próbáltam párszor telefonálni.
– Értem. Miről van szó? – A nő hangjából érezni lehetett, hogy máris felkészült a védekezésre.
– Mik a tervei? Hazautazik a temetésre?
– Nem, Martin és én nem álltunk annyira közel egymáshoz, és a munkától is nehéz lenne
elszakadnom.
Mikael bólintott. Anita Vanger amennyire csak bírt, igyekezett távol maradni Hedestadtól az
eltelt harminc évben. Amióta apja visszaköltözött a Hedeby-szigetre, alig tette be oda a lábát.
– Szeretném megtudni, mi történt Harriet Vangerrel. Itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság.
– Harriet…? Nem értem, mire gondol.
Mikael elmosolyodott a nő megjátszott elképedésén.
– Maga volt Harriet legközelebbi barátja a családtagok közül. Magához fordult Harriet azzal az
iszonytató titokkal.
– Maga meg nem normális – mondta Anita Vanger.
– Ebben valószínűleg igaza lehet – hagyta rá Mikael könnyedén. – Anita, maga ott volt Harriet
szobájában azon a napon. Fényképekkel is bizonyítani tudom. Néhány nap múlva beszámolok
Henriknek erről a felfedezésemről, s onnantól kezdve majd ő veheti át az ügyet. Miért nem akarja
elmesélni nekem, hogy mi történt?
– Azonnal távozzon a házamból!
Mikael fölállt.
– Rendben, előbb-utóbb úgyis beszélnie kell velem.
– Semmi mondanivalóm!
– Martin meghalt – mondta Mikael nyomatékkal. – Maga sosem kedvelte őt. Szerintem
nemcsak azért költözött Londonba, mert így megúszhatta az apjával való találkozásokat, hanem
azért, mert Martint sem kellett többé látnia. Ez azt jelenti, hogy maga tudta. És egyetlenegy
ember mesélhette el magának – Harriet. A kérdés csak az, hogy maga mire használta ezt a
tudását.
Anita Vanger becsapta Mikael orra előtt az ajtót.

Lisbeth Salander elégedetten vigyorgott Mikaelre, miközben megszabadította a férfit az inge

alatt rögzített mikrofontól.
– Harminc másodperccel az ajtó becsapása után már fel is emelte a telefonkagylót – mondta
Lisbeth.
– Az ország hívószáma Ausztráliáé – jelentette Trinity, és lerakta a fülhallgatóját a furgon
asztalkájára. – Meg kell néznem a körzetszámot – tette hozzá, és pötyögni kezdett a laptopján.
– Aha. Szóval ezt a számot hívta. Egy Tennant Creek nevű helyiségben Alice Springstől
északra, a Northern Territory országrészben. Akarja hallani a beszélgetést?
Mikael bólintott.
– Mennyi a pontos idő Ausztráliában?
– Hajnali öt óra lehet – felelte Trinity, majd elindította a digitális lejátszót, amelyhez egy
hangszórót kapcsolt. Mikael hallotta, ahogy nyolcszor kicsöng a telefon. Aztán felvette valaki. A
beszélgetés angolul zajlott.
– Szia, én vagyok az.
– Ühmm, kétségkívül korán kelő vagyok, de azért…
– Már tegnap telefonálni akartam… Martin halott. Tegnapelőtt belehajtott egy teherautóba.
Csönd. Aztán torokköszörülés hallatszott, bár egy „Jól van”-nak is elment volna.
– De van egy kis baj. Egy Henriknek dolgozó kiállhatatlan újságíró az imént bekopogtatott
nálam. 1966-ról faggat. Tudhat valamit.
Újra csönd. Aztán egy parancsoló hang.
– Anita. Most tegyük le. Egy ideig szüneteltetnünk kell a beszélgetéseket.
– De hát…
– Írjál nekem levelet! Írd meg, mi történt! Ezután megszakadt a beszélgetés.
– Okos csaj – szólalt meg Lisbeth csodálattal a hangjában.
Este tizenegy előtt értek vissza a szállodába. A recepción segítettek nekik repülőjegyet foglalni
Ausztráliába. Nemsokára lett is helyük egy másnap este 19 óra 5 perckor induló canberrai
járaton.
Miután mindent elintéztek, holtfáradtan bedőltek az ágyba.

Lisbeth Salander először járt Londonban. A másnap délelőttöt sétálással töltötték. A

Tottenham Court Roadtól indultak keresztül a Sohón. Az Old Compton Streeten megálltak egy
tejeskávéra. Három óra körül visszamentek a hotelbe a csomagjaikért. Miközben Mikael a
számlájuk rendezésével volt elfoglalva, Lisbeth bekapcsolta a mobiltelefonját. Rögtön látta, hogy
SMS-t kapott.
– Dragan Armanskij írt, hogy hívjam fel.
Lisbeth megkérte, hadd használjon egy telefont a recepción, és nyomban felhívta a főnökét.
Mikael egy kicsit távolabb állt tőle, de így is látta Lisbeth arcán a megrázkódtatást. Azonnal
odament hozzá.
– Mi van?
– Meghalt az anyám. Haza kell utaznom.
Lisbeth olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy Mikael hezitálás nélkül átölelte. A lány eltolta
magától.
 Ittak egy kávét a bárban. Amikor Mikael végül azt mondta, hogy lemondja a repülőjegy-
foglalásukat, és hazakíséri Lisbethet Stockholmba, Lisbeth csak a fejét rázta.
– Szó sincs róla – mondta röviden. – Nem szúrhatjuk el pont most. Egyedül kell Ausztráliába
repülnöd.
A hotel előtt elbúcsúztak egymástól, felszálltak reptéri buszaikra, és elindultak más-más
irányba.
HUSZONHATODIK FEJEZET
 Július 15., kedd – július 17., csütörtök
Mikael egy belföldi járattal repült Alice Springsbe. Más lehetősége nem volt, miután késő
délután leszállt Canberrában. A második landolást követően választhatott; vagy charterjárattal
teszi meg a hátralevő négyszáz kilométeres utat észak felé, vagy autót bérel. Az utóbbit
választotta.
A bibliai Joshua névre hallgató ismeretlen személy – aki Plague vagy talán Trinity rejtélyes
nemzetközi hálózatának lehetett a tagja – egy borítékot adott le a nevére a canberrai reptér
információs pultjánál.
Az Anita által tárcsázott telefonszám egy bizonyos Cochran Farmhoz tartozott. A világhálón
tett rövid utánajárással még többet sikerült kideríteni róla. Tudniillik egy birkafarmról volt szó.
Jeremy Cochran alapította 1891-ben, az övé volt Ausztrália ötödik legnagyobb vállalkozása az
ágazatban, körülbelül hatvanezer merinói juhval. Ennek a juhfajtának különösen finom a gyapja.
A cég birkatenyésztésen kívül tehén-, sertés- és baromfitenyésztéssel is foglalkozott.
Mikael megállapította, hogy a Cochran Farm nagyvállalatnak számított, tetszetős éves
forgalommal, amelynek jelentős részét az Egyesült Államokkal, Japánnal, Kínával és európai
országokkal bonyolították.
A dokumentumhoz csatolt életrajzok azonban még izgalmasabbaknak bizonyultak.
1972-ben szállt egy bizonyos Raymond Cochranról örökösére, az Oxfordban tanult Spencer
Cochranra. Spencer 1994-ben hunyt el, a gazdaságot azóta özvegye vezette. A Cochran Farm
honlapjáról letöltött elmosódott, alacsony felbontású képen szőke, rövidre vágott hajú nő
simogatott egy birkát, fél arca takarásban maradt. Joshua szerint Cochran 1971-ben
Olaszországban kötött házasságot a képen látható nővel.
Az nőt Anita Cochrannak hívták.

Mikael egy esőt ki tudja, mióta nem látott településen éjszakázott. Wannado – ez volt a
helység bizalomgerjesztő neve. Mikael birkasültet rendelt a kocsmában, s legördített mellé
három pint sört a helybeliek krémjének társaságában, akik jópofa, ízes dialektust beszéltek, s
Mikaelt egyfolytában mate-nek szólították. Úgy érezte magát, mintha a Crocodile Dundee
forgatásának a kellős közepébe csöppent volna.
Lefekvés előtt még felhívta Erika Bergert New Yorkban.
– Ne haragudj, Ricky, de annyi dolgom volt, egyszerűen nem tudtam telefonálni.
– Mi az ördög zajlik Hedestadban? – robbant ki Erikából. – Christer elmondta, hogy Martin
Vanger meghalt egy autóbalesetben.
– Hosszú.
– És te miért nem veszed fel a telefont? Majd megbolondultam, annyiszor próbáltalak elérni az
utóbbi napokban.
– Itt nem működik a telefon.
– Hol a csudában járkálsz?
– Ebben a percben hozzávetőlegesen húsz mérföldre lehetek Alice Springstől. Ausztráliában
vagyok.
Mikaelnek általában ritkán sikerült meglepetést okoznia Erikának, de erre már neki is
majdnem tíz teljes másodpercre elállt a szava.
– És mit keresel Ausztráliában, ha szabad kérdeznem?
– A munkámat szeretném befejezni. Néhány nap múlva újra Svédországban leszek. Csak azért
hívtalak, hogy elmondjam, nemsokára vége a Henrik Vangertől kapott megbízatásnak.
Teljesítettem a feladatot.
 – Ugye nem azt akarod mondani, hogy kibogoztad, mi történt Harriet Vangerrel?!
– Pedig eléggé úgy tűnik.

Mikael másnap délben érkezett meg a Cochran Farmra. Ott aztán mindjárt megtudta, hogy
Anita Cochran egy Makawa nevű településen levő termelési körzetben tartózkodik százhúsz
kilométerrel odébb, tőlük nyugatra.
Már délután négyre járt, amikor Mikael végre megérkezett, maga mögött hagyva a mellékutak
porát. Egy kerítéskapunál állt meg. Farmerek egy csoportja vett körül egy dzsipet. Kávét ittak, a
motorház tetejét használták asztalnak. Mikael kiszállt az autójából, bemutatkozott, és
megkérdezte, hol találja Anita Cochrant. A társaság tagjai rögtön egy harminc év körüli izmos
férfi felé fordították a fejüket. Láthatóan ő volt a csapat döntéshozója. Csupasz felsőtestén
egyedül a pólója alatt maradt világosabb a bőre, másutt mindenütt barnára sült a sok napsütéstől.
Cowboykalapot viselt.
– Well mate, a főnököt arrafelé találja, néhány mérföldre innét – felelt az izmos férfi, és a
hüvelykujjával mutatta az irányt.
Aztán kételkedve Mikael autójára pillantott, és megjegyezte, hogy nem tartaná túl jó ötletnek,
ha Mikael azzal a japán játékautóval hajtana tovább. Végül aztán kibökte az atléta, hogy szívesen
elviszi Mikaelt a dzsipjén, mivel ő is oda tart, és ezen a terepen úgysem lehet másképp előrejutni.
Mikael megköszönte a lehetőséget. A laptoptáskáját magával vitte.

A Jeff nevű atléta és Mikael kellemesen elbeszélgettek, miközben Jeff lazán navigálta végig az
óránként húsz kilométeres sebességgel haladó dzsipet a húszfokos dőlésszögű úton egy szurdok
oldalában. Mikael nem győzött hálálkodni érte, hogy lemondott a bérautójáról. Mint megtudta, a
szurdok aljában hatalmas legelő terül el, mely mintegy hétszáz birkát lát el élelemmel.
– Mi vagyunk az egyik legnagyobb farm egész Ausztráliában – magyarázta Jeff büszkén. – Itt,
a Makawi körzetben körülbelül kilencezer birkánk van, de New South Walesben és Western
Ausztráliában is vannak birtokaink. Összesen hatvanháromezres a birkaállományunk.
A szurdokból kiérve szelídebb, dimbes-dombos tájon hajtottak keresztül. Mikael váratlanul
egy lövést hallott, majd birkadögöket vett észre az út mellett, nagy máglyákat, és egy tucat
farmert. Úgy tűnt, mindenkinél van fegyver, azzal mészárolhatták le a birkákat.
Mikael önkéntelenül a bibliai áldozati bárányokra asszociált.
Aztán észrevett egy farmerbe és piros-fehér kockás ingbe öltözött nőt. A haja rövid volt és
szőke. Jeff alig néhány méterre állt meg tőle.
– Hi boss. We got a tourist – mondta a nőnek.
Mikael kikászálódott a dzsipből, és a nőre nézett. Az kérdőn nézett vissza rá.
– Szervusz, Harriet. Hát jó régen nem találkoztunk – szólalt meg Mikael svédül.
A köröttük álló férfiak egyike sem értette, mit mondott, de rögtön felfigyeltek a főnökük
reakciójára. Anita Cochran rémült arccal hátrébb lépett. Emberein látszott, hogy nem
teketóriáznak, ha a főnökük védelmére kell kelniük. Abbahagyták a röhincsélést, kiegyenesedtek.
Készen álltak a beavatkozásra az idegenből jött furcsa szerzet ellen, aki láthatóan
kellemetlenséget okozott a főnöknek. Jeff szívélyességét, mintha elfújták volna. Közelebb lépett
Mikaelhez.
Mikael egyszerre rádöbbent, hogy teljesen egyedül maradt a földteke másik, ismeretlen
oldalán egy jóformán megközelíthetetlen helyen, szemben egy csapat izzadt birkatenyésztővel,
akik puskával a kezükben állják körül. Anita Cochrannak csak egy szavába kerül, s ezek nyomban
apró darabokra tépik.
A következő pillanatban azonban Harriet Vanger hessegető mozdulattal tessékelte odébb
embereit, akik erre engedelmesen hátrálni kezdtek. Ezután odament Mikaelhez, és a szemébe
nézett. Harriet Vanger csurom veríték volt, az arca piszkos. Mikael felfigyelt a szőke hajtincsek
alján sötétlő hajtövekre. Nem volt már fiatal, az arca is lesoványodott, de pontosan azzá a szép
nővé fejlődött, amelynek ígérete ott volt már azon a régi konfirmációs fényképen is.
– Találkoztunk mi már? – kérdezte Harriet Vanger.
– Bizony. Mikael Blomkvist vagyok. Te vigyáztál rám egy nyáron át, én még csak hároméves
voltam, te meg tizenkettő vagy tizenhárom.
Néhány másodperc telt el, azután Mikael látta, hogy a nő tekintete kitisztul, és egyik
pillanatról a másikra emlékezni kezd.
– Mit akarsz? – kérdezte meglepetten Mikaeltől.
– Harriet, nem ellenséges szándékkal jöttem. Nem akarok neked semmi rosszat. De muszáj
beszélnünk.
Harriet Jeff felé fordult, s megkérte, vegye át tőle egy időre az irányítást, aztán intett
Mikaelnek, hogy kövesse. Körülbelül kétszáz méterrel odébb egy kis ligetben felállított fehér
sátortáborhoz értek. Harriet rámutatott egy tekintélyes asztal mellett egy kempingszékre, vizet
töltött egy tálba, lemosta az arcát, majd megtörülközött, és bement a sátorba inget váltani. Egy
hűtőtáskából két sört hozott elő, és leült Mikaellel szemben.
– Rendben. Mesélj!
Miért lövitek le a birkákat?
– Egy járvánnyal küszködünk. A lelőtt birkák nagy része valószínűleg makkegészséges, de nem
kockáztathatjuk a betegség továbbterjedését. Több mint hatszáz birka bánja, úgyhogy már csak
ezért sincs túl jó kedvem.
Mikael biccentett.
– A bátyád néhány napja halálos balesetet szenvedett egy karambolban.
– Hallottam róla.
– Anita Vangertől, amikor idetelefonált.
Harriet hosszasan fürkészte Mikael arcát. Azután bólintott. Belátta, hogy fölösleges teljesen
nyilvánvaló dolgokat letagadnia.
– Hogy találtál meg?
– Lehallgattuk Anita telefonját. – Mikael sem látta sok értelmét a hazudozásnak. – Néhány
perccel a halála előtt találkoztam a bátyáddal.
Harriet Vanger összehúzta szemöldökét. Mikael elkapta a pillantását, s aztán levette magáról
az átmenetileg használt idétlen sálat, lejjebb hajtotta a gallérját, és megmutatta a szíj helyén
keletkezett égővörös csíkot. A heg talán örökre ott marad majd.
– A bátyád a nyakamon megkötött bőrszíjnál fogva lógatott fel a plafonra. A társam azonban
megtalált és azonnal közbelépett. Ütötte-vágta Martint, ahogy csak bírta.
Harriet szemében különös fény csillant.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elmesélnéd az egészet az elejéről.

Mikael több mint egy órán keresztül mesélt. Mindenekelőtt elmondta, kicsoda ő és mivel
foglalkozik. Beszámolt arról, milyen körülmények között kapta a megbízatást Henrik Vangertől,
s hogy miért jött neki jól a Hedebybe költözés. Összefoglalta a zátonyra futott rendőri nyomozás
történetét, amely annak idején arra késztette Henriket, hogy magánnyomozásba kezdjen, mivel
meggyőződése volt, hogy Harriet gyilkosa a családban keresendő. Mikael közben bekapcsolta a
számítógépét, és elmesélte, hogyan talált rá a Järnvägsgatanon készült képekre, hogyan kezdtek
el Lisbethtel nyomozni egy sorozatgyilkos után, akiről később kiderült, hogy valójában két
személy.
 Miközben mesélt, bealkonyodott. Harriet emberei tábortüzeket raktak, a bográcsokban
pörköltek rotyogtak. Mikael észrevette, hogy Jeff egyfolytában főnöke közelében tartózkodik, s
végig rajta tartja a szemét az idegen beszélgetőtárson. A szakács étellel kínálta Harrietet és
Mikaelt. Kinyitottak maguknak egy újabb üveg sört. Miután Mikael befejezte történetét, Harriet
jó ideig szótlanul ült.
– Annyira megkönnyebbültem, amikor apám meghalt – szólalt meg végül –, s véget ért az
erőszak. Soha nem gondoltam volna, hogy Martin… – Elhallgatott. – Örülök, hogy Martin halott.
– Megértem…
– A történetedből viszont nem derült ki, hogyan jöttetek rá, hogy életben vagyok.
– Mire kisakkoztuk a múltbéli események nagy részét, a maradékot már nem volt nehéz a
helyére tenni. Ahhoz, hogy el tudj tűnni, segítségre volt szükséged. Anita Vanger volt a
bizalmasod, egyedül ő jöhetett szóba. Barátok voltatok, és együtt töltöttétek a nyarat. Kint
laktatok Gottfried házában. Ha volt egyáltalán valaki, akiben megbíztál, hát az csak ő lehetett
– ráadásul pont abban az időben kapta meg a jogosítványát.
Harriet Vanger közömbös arccal nézett Mikaelre.
– És most, hogy tudod, hol élek, mit tervezel?
– Elmesélem Henriknek. Ennyit megérdemel.
– És azután? Hiszen újságíró vagy.
– Harriet, nem áll szándékomban kiszolgáltatni téged. Ebben a bonyolult históriában amúgy is
annyi szakmai vétséget követtem már el, hogy az Újságíró-szövetség nyomban kizárna tagjai
sorából, ha tudomást szerezne róluk. Ugyan – tette hozzá viccelődve eggyel több vagy kevesebb
nem igazán számítana már, de a volt dadusomat sem szeretném feldühíteni.
Harrietet nem mulattatta annyira Mikael tréfája.
– Hányan tudnak az igazságról?
– Arról, hogy élsz? Ebben a pillanatban csak te meg én, Anita, és a munkatársam, Lisbeth.
Dirch Frode körülbelül a kétharmad részét ismeri a történetnek, de ő még mindig úgy tudja, hogy
1966-ban meghaltál.
Harriet Vanger belebámult a sötétségbe. Mikaelbe visszatért kiszolgáltatottságának
kellemetlen érzése, újra eszébe jutott, hogy Harriet Vanger sörétes puskája összesen fél méterre
van a nő kezétől, nekidöntve az egyik sátor falának. Aztán megrázta magát, és felhagyott a
képzelődéssel. Témát váltott.
– És hogy lett belőled ausztrál birkatenyésztő? Annyi már világos, hogy Anita Vanger
csempészett ki a szigetről, feltételezem, az autója csomagtartójában a baleset másnapján, amikor
újra megnyitották a hidat a forgalom előtt.
– Valójában a hátsó ülés előtt feküdtem a padlón egy pokróccal letakarva. Nem is ellenőrizte
senki a kocsit. Anitát azután kerestem meg, hogy megérkezett a szigetre. Akkor mondtam el neki,
hogy meg kell szöknöm. Jól gondoltad, a bizalmamba avattam. Segített, és hűséges barátom
maradt az évek során.
– Hogy kötöttél ki Ausztráliában?
– Mielőtt elhagytam volna az országot, néhány hétig Anita diákszállásán laktam, az ő
szobájában, Stockholmban. Anita nagylelkűen kölcsönadta összespórolt kis pénzét, megkaptam
az útlevelét is. Nagyon hasonlítunk egymásra, nem volt másra szükség, minthogy befessem a
hajamat szőkére. Négy éven keresztül éltem egy olaszországi kolostorban – nem apácaként,
vannak olyan kolostorok, ahol az ember olcsón kibérelhet egy szobát, ha békében és
nyugalomban akar elmélkedni. Spencer Cochrannal véletlenül találkoztunk. Pár évvel volt nálam
idősebb. Épp akkor szerezte meg a diplomáját Angliában. Európai körúton volt. Belé szerettem.
Ő meg belém. Ilyen egyszerű volt az egész. 1971-ben Anita Vanger hozzáment feleségül. Sosem
bántam meg. Csodálatos ember volt. Sajnos nyolc éve meghalt, s egyik pillanatról a másikra én
lettem a gazdaság tulajdonosa.
– Az útlevelet viszont nem értem. Valakinek időközben csak rá kellett jönnie, hogy két Anita
Vanger létezik.
– Dehogy. Miért kellett volna? Van egy svéd nő, akit Anita Vangernek hívnak, és Spencer
Cochran a férje. Semmi jelentősége nincs, hogy Ausztráliában lakik-e vagy Londonban. Amikor
Londonban van, ő Spencer Cochran külön élő felesége. Ausztráliában együtt élnek. London és
Canberra nem tart fent közös adatnyilvántartást. Ráadásul az ausztrál útlevelemet már Cochran
névre állították ki. Kiválóan megszerveztük. Egy dolog tett volna keresztbe, ha Anita
megházasodik. Az én házasságomat ugyanis regisztrálták a svéd lakossági nyilvántartásban.
– De Anita nem házasodott meg.
– Állítása szerint nem találta meg az igazit. Persze tudom, hogy a kedvemért állt el.
Önfeláldozó barát.
– Mit csinált azon a délutánon a szobádban?
– Nem nagyon voltam észnél aznap. Féltem Martintól, de amíg Uppsalában volt, addig
hárítottam az egész problémát. Aztán egyszer csak ott állt a hedestadi utcán, s én rádöbbentem,
hogy soha az életben nem leszek tőle biztonságban. Nem tudtam eldönteni, hogy elmeséljem-e az
egészet Henriknek, vagy inkább azonnal menekülésre fogjam a dolgot. Amikor kiderült, hogy
Henriknek nincs rám ideje, nyugtalanul járkáltam fel-alá a faluban. Megértettem, hogy a hídon
történt baleset számukra mindennél tragikusabb volt azokban az órákban, engem viszont még
komorabb gondolatok foglalkoztattak, alig vettem tudomást a karambolról. Minden olyan
valószerűtlennek tűnt. Aztán összefutottam Anitával, aki Gerdánál és Alexandernél lakott egy kis
vendégházban. Akkor döntöttem el, hogy segítségért fordulok hozzá. Nála maradtam, ki sem
mertem menni a házból. Egy dolgot azonban muszáj volt magamhoz vennem – a naplómat, amibe
mindent feljegyeztem, és persze szükségem volt egy kevés ruhára is. Anita ment értük.
– Gondolom, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és kinyitotta az ablakot, hogy egy kicsit
meglesse a baleset körüli felhajtást – mondta Mikael, aztán eltűnődött. – Amit viszont nem értek:
miért nem mentél oda egyenesen Henrikhez, ahogy eltervezted?
– Na, mit gondolsz, miért?
– Nem tudom. Tényleg nem értem. Biztos vagyok benne, hogy Henrik segített volna neked,
Martint azonnal ártalmatlanná teszik, anélkül, hogy téged kiadtak volna a sajtónak.
Meggyőződésem, hogy nagyon diszkréten intézkedett volna, amibe belefér, hogy esetleg elküld
téged valamilyen terápiára.
– Tehát még mindig nem érted, mi történt.
Egészen eddig a pillanatig Mikael csak Gottfried Martin ellen elkövetett szexuális
erőszakosságairól beszélt, Harriet szerepéről nem kérdezett semmit.
– Gottfried megerőszakolta Martint – szólalt meg újra Mikael óvatosan. – Gyanítom, hogy
veled is megtette.
Harriet Vangernek egy arcizma se rándult. Azután mélyet sóhajtott, és arcát a tenyerébe
temette. Három másodperc sem telt el, Jeff már ott állt mellette, hogy megkérdezze: minden all
right-e. Harriet Vanger az atlétára nézett, aki halovány mosolyt csalt arcára, majd felállt, és
Mikael legnagyobb meglepetésére megölelte és megpuszilta izmos emberét. Aztán Mikaelhez
fordult, miközben egyik karjával átölelte Jeff vállát.
– Jeff, ez Mikael, egy régi… barát a múltból. Rossz híreket hoz, de azért ha kérhetem, inkább
ne lőjük le a hírvivőt. Mikael, ez itt Jeff Cochran. A legnagyobb fiam. Rajta kívül van még egy
fiam és egy lányom.
Mikael biccentett. Jeff a harmincas éveiben járt; eszerint Harriet Vanger elég hamar várandós
lett, miután összeházasodott Spencer Cochrannal. Mikael felállt, kezet nyújtott Jeffnek.
Sajnálatát fejezte, amiért így felzaklatta az édesanyját, de – mint mondta – nem volt más
választása. Harriet váltott pár szót Jeffel, aztán elküldte őt. Mire visszaült Mikaelhez, mintha
nagy elhatározásra jutott volna.
– Vége a hazudozásnak. Azt hiszem, véget kell vetni ennek. Úgy is mondhatnám, szinte vártam
erre a napra. 1966 óta vártam rá. Sok-sok éven át rettegtem attól, hogy valaki, mint most te, eljön
hozzám és az igazi nevemen szólít. És tudod mit – nem érdekel többé! A bűnöm úgyis elévült.
Magasról teszek rá, hogy ki mit gondol rólam.
– Bűnöd?
Harriet noszogató tekintettel nézett Mikaelre, de a férfi még mindig nem tudta, miről beszél.
– Tizenhat éves voltam. Félelemben éltem. Szégyenkeztem. Elkeseredett voltam. Magányos.
Két ember tudott a titkomról, Anita és Martin. Anitának meséltem ugyan a megerőszakolásokról,
de nem bírtam neki elmondani, hogy az apám mindennek tetejében egy őrült sorozatgyilkos, aki
nőket küld a halálba. Erről Anita nem tudott meg semmit. Azt a bűntettet viszont elmeséltem
neki, amit én követtem el, s ami oly rettenetes volt, hogy amikor elérkezett az idő, nem mertem
Henriknek bevallani. Imádkoztam Istenhez, hogy bocsássa meg a vétkemet. Évekre egy
kolostorban rejtőztem el.
– Harriet, az apád sorozatgyilkos volt. Az ő bűneihez neked semmi közöd.
– Tudom. Apám egy éven keresztül használt engem. Mindent megtettem, hogy elkerüljem a…
de az apám volt, nem tudtam neki minden magyarázat nélkül, egyik pillanatról a másikra hátat
fordítani. Úgyhogy mosolyogtam az egészhez, részt vettem a színjátékban, úgy tettem, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne. Az anyám természetesen tudta, mit csinál az apám, de nem
törődött vele.
– Isabella tudta? – kérdezte Mikael döbbenten. Harriet Vanger hangja megkeményedett.
– Hát persze, hogy tudta! Ebben a családban semmi nem történhetett, amiről Isabella ne tudott
volna. De soha nem foglalkozott semmi olyasmivel, ami neki kellemetlenséget okozhatott vagy
rossz fényben tüntethette volna fel. Az apám minden további nélkül megerőszakolhatott volna a
nappaliban az anyám orra előtt, anélkül, hogy anyám látta volna. Képtelen volt beismerni, hogy
valami nagyon félrement mind az ő, mind a lánya életében.
– Találkoztam vele. Igazi satrafa.
– Egész életében az volt. Gyakran elgondolkoztam kettejük kapcsolatán az apámmal. Rájöttem,
hogy a születésem után valószínűleg nagyon ritkán szeretkezhettek, ha egyáltalán. Apámnak
mindig voltak női, miközben furcsamód rettegett anyámtól. Mindig kerülte, de elválni nem tudott
tőle.
– A Vanger családban nem nagyon válnak az emberek.
Harriet felnevetett. Most először esett meg az egész beszélgetés alatt.
– De nem ám! A lényeg tehát az, hogy nem bírtam erről beszélni. Féltem, hogy az egész világ
megtudja, az osztálytársaim, a rokonok…
– Mikael a nő vállára tette a kezét.
– Harriet, kimondhatatlanul sajnálom, ami történt.
– Tizennégy éves voltam, amikor az apám először megerőszakolt. Onnantól kezdve egy éven át
magával vitt a házába, Martin több alkalommal is vele volt. Apám mind a kettőnket arra
kényszerített, hogy tegyünk meg neki különböző dolgokat. Lefogott, miközben Martinnak… el
kellett élveznie rajtam. És amikor az apám meghalt, Martin készen állt, hogy átvegye a szerepét.
Elvárta volna, hogy a szeretője legyek, számára természetes lett volna, ha alávetem magamat az
óhajának. És ebben a helyzetben végképp nem volt mit tennem. Engedelmeskednem kellett neki.
Hiába szabadultam meg egyik kínzómtól, máris a másik karmai közé kerültem. Egyetlen dolgot
tehettem, igyekeztem nem kettesben maradni vele.
– De hát Henrik biztosan…
– Hát még mindig nem érted?
Harriet megemelte a hangját. A közeli sátorban tartózkodó farmerek Mikaelre sandítottak.
Harriet halkabbra fogta, s odahajolt Mikaelhez.
– Mindent kitettem az asztalra. A többi a te dolgod.
Aztán felállt, és hozott még két sört. Amikor visszajött, Mikael egyetlen szót kérdezett tőle.
– Gottfried?
Harriet bólintott.
– 1965. augusztus 5-én apám ismét arra kényszerített, hogy menjek vele a vízparti házába.
Henrik elutazott. Apám beivott, és rám akart mászni. Még csak fel sem állt neki, hisz
ájulásközeli állapotban volt az italtól. Mindig durván, erőszakosan bánt velem, ha egyedül
maradtunk, de ezen az estén mindenen túltett. Levizelt. Aztán arról beszélt, hogy mi mindent
szeretne csinálni velem. Ekkor mesélt a nőkről, akiket megölt. Kérkedett a gyilkosságaival. A
Bibliából idézgetett. Órákon keresztül csak mondta, mondta. A felét sem értettem annak, amiről
beszélt, de az világos volt a számomra, hogy őrült.
Harriet ivott egy kortyot a söréből.
– Valamikor éjféltájban iszonyú dühroham jött rá. Szinte eszét vesztette. Fent voltunk a
hálónak használt padlástérben. Egy trikót tekert a nyakam köré, és meghúzta, amennyire csak
bírta. Elfeketült előttem a világ. Nem kétséges, meg akart ölni. Akkor éjszaka ismét
megerőszakolt – ez volt az első eset, hogy nem bírtam elmenekülni, és sikerült neki kielégülnie
az aktus során.
Harriet Vanger könyörgő szemekkel nézett Mikaelre.
– De annyira részeg volt, hogy valamiképpen sikerült kiszabadulnom, leugrottam a padlásról,
és hanyatt-homlok menekülni kezdtem. Anyaszült meztelenül rohantam ki az éjszakába, végül a
stéghez értem. Ő tántorogva jött utánam.
Mikael hirtelen arra gondolt, hogy jobb volna, ha Harriet nem mesélne többet.
– Ahhoz még én is elég erős voltam, hogy egy tajt részeg embert a vízbe lökjek. Egy evező
segítségével tartottam a víz alatt, míg abba nem hagyta a kalimpálást. Mindössze néhány
másodperc volt az egész.
Harriet megállt. Fülsiketítő volt a csönd.
– És mikor felnéztem, ott állt Martin. Láttam rajta a rémületet, de közben vigyorgott. Nem
tudom, mióta lehetett a ház körül, mióta leskelődött utánunk. Ettől a pillanattól kezdve kényére-
kedvére ki voltam szolgáltatva. Odajött hozzám, és a hajamnál fogva vezetett vissza a házba,
Gottfried ágyába. Megkötözött és megerőszakolt, miközben az apánk holtteste kint lebegett a
vízen a stégnél. Teljesen tehetetlen voltam.
Mikael lehunyta szemét. Egyszerre elszégyellte magát, és azt kívánta, bárcsak békén hagyta
volna Harriet Vangert. De a nő hangjában valami új erő jelent meg.
– Attól a naptól kezdve a hatalmában tartott. Azt tettem, amit mondott nekem. Bénultságban
éltem. Isabella ötlete mentett meg a teljes elmeháborodottságtól, akkor találta ki, hogy Martinnak
jót tenne egy kis levegőváltozás apja tragikus halála után. Ezért küldte Uppsalába. Anyám
természetesen tudta, mit tesz velem Martin, ő így próbált segíteni a dolgon. Képzelheted, milyen
csalódást okozott Martinnak.
Mikael bólintott.
– A bátyám csak a karácsonyi szünetben jött haza, és nekem sikerült kellő távolságban
maradnom tőle. Az ünnepek között elkísértem Henriket egy koppenhágai útra. A nyári szünet
alatt meg ott volt Anita. Megosztottam vele a titkomat, s ő attól kezdve mindig mellettem volt,
ügyelt rá, nehogy Martin a közelembe jöjjön.
– Aztán a Järnvägsgatanon találkoztál vele.
Harriet bólintott.
– Igen, mert úgy tudtam, hogy nem jön el a családi találkozóra, hanem Uppsalában marad. De
ezek szerint megváltoztatta a tervét, és egyszerre ott állt szemtől szembe velem, az utca
túloldalán. Mosolygott rám. Olyan volt az egész, mint egy szörnyű álom. Megöltem az apámat, s
tudomásul kellett vennem, hogy soha nem szabadulok meg a bátyámtól. Sokat gondolkoztam
azon, hogy véget vetek az életemnek. Végül a menekülést választottam.
Mikaelre nézett, szinte jókedvűen.
– Hogy őszinte legyek, jó érzés elmesélni az igazságot. Most tehát megismerted. Mihez
kezdesz a tudásoddal?
HUSZONHETEDIK FEJEZET
 Július 26., szombat – július 28., hétfő
Mikael a lundagatani ház kapujában vette fel Lisbethet reggel tízkor. Az Északi Köztemető
krematóriumához hajtottak. Mikael elkísérte Lisbethet a megemlékezésre. Sokáig hármasban
voltak a lelkésszel, de amikor a temetési szertartás megkezdődött, Dragan Armanskij lépett be a
kapun. Kurtán biccentett Mikaelnek, aztán megállt Lisbeth mögött, s egyik kezét óvatosan a lány
vállára tette. Lisbeth bólintott, anélkül, hogy felé fordult volna, mintha pontosan tudná, ki áll
mögötte. Innentől kezdve nem törődött sem Armanskijjal, sem Mikaellel.
Az anyjáról nem beszélt soha senkinek, de a lelkész nyilván megkérdezett valakit az
otthonban. Mikael így tudta meg, hogy a halál oka agyvérzés volt. Lisbeth egy szót se szólt az
egész ceremónia alatt. A lelkész két alkalommal is zavarba jött, amikor Lisbethhez fordult. A
lány egyenesen a szemébe nézett, anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésére. Amikor véget ért a
szertartás, Lisbeth köszönés nélkül sarkon fordult és elindult. Dragan és Mikael sóhajtottak
egyet, egymásra pillantottak. Fogalmuk sem volt róla, mi játszódhat le Lisbeth fejében.
– Nagyon rossz állapotban lehet – mondta Dragan.
– Én is látom – felelte Mikael. – Jó, hogy eljött.
– Nem vagyok benne olyan biztos.
Armanskij nem engedte el Mikaelt a szemével.
– Északra utaznak? Tartsa szemmel a lányt!
Mikael megígérte, hogy úgy lesz. A templom kapuja előtt elbúcsúztak. Lisbeth már az autóban
ült és várt.
Kénytelen volt Mikaellel tartani Hedestadba, hogy elhozza a motorját és a Milton Securitytől
kölcsönvett felszerelést. Már Uppsalát is elhagyták, amikor végre megtörte a csöndet. Mikael
ausztráliai útja felől érdeklődött. Mikael előző este landolt a Stockholmhoz közeli Arlanda
reptéren, azóta csak néhány órát aludt. Most elmesélte Harriet Vanger történetét. Lisbeth
Salander fél órán keresztül csöndben ült, aztán megszólalt.
– Bitch – mondta ekkor.
– Kicsoda?
– Harriet Istenverte Vanger. Ha csinál valamit 1966-ban, Martin nem gyilkolhatott volna még
harminchét éven keresztül.
– Harriet tudott az apja gyilkosságairól, de azt nem tudta, hogy Martin is vele volt. Azért
menekült a bátyja elől, mert az megerőszakolta, és megfenyegette, hogy beárulja az apjuk
meggyilkolása miatt, ha nem tesz mindent úgy, ahogy ő parancsolja.
– Baromság.
Ezután néma csendben ültek egészen Hedestadig. Lisbethnek nagyon rossz kedve volt. Mikael
már elkésett a megbeszélt találkozóról, amikor kirakta Lisbethet a Hedeby-szigeti elágazásnál.
Megkérdezte a lánytól, hogy ott lesz-e még, amikor ő visszaér a találkozóról.
– Itt maradsz éjszakára? – kérdezte Lisbeth.
– Azt hiszem.
– Szeretnéd, hogy itt legyek, amikor visszaérsz?
Mikael kiszállt az autóból és átölelte Lisbethet. A lány ellökte magától, szinte erőszakosan.
Mikaelt hátrébb lépett.
– Lisbeth, hiszen a barátom vagy.
Lisbeth kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.
– Akarod, hogy maradjak? Hogy legyen kivel dugnod ma este?
Mikael hosszú ideig nem engedte el a lányt a tekintetével, aztán hátat fordított, beült az autóba,
és elindította a motort. Letekerte az ablakot. Lisbeth ellenségessége megtöltötte körülöttük a
levegőt.
– Szeretnék a barátod lenni – mondta Mikael. – Ha mást hiszel, akkor nem fontos itt maradnod
éjszakára.

Henrik Vanger egy székről kelt fel, és utcai ruhában fogadta Mikaelt, amikor Dirch Frode
bekísérte őt a kórterembe. Mikael rögtön az öregember egészsége felől érdeklődött.
– Azt mondják, holnap kiengednek, hogy el tudjak menni Martin temetésére.
– Mit mesélt el azóta Dirch?
Henrik Vanger lesütötte a szemét, a padlót nézte.
– Elmondta, mit tett Martin és Gottfried az elmúlt évtizedekben. És tényleg iszonyatosabb az
egész, mint amit valaha feltételezni mertem.
– Tudom, mi történt Harriettel…
– Hogy halt meg? Mondd már el, az ég szerelmére!
– Harriet nem halt meg. Él. Ha szeretné, Henrik, Harriet boldogan találkozna magával.
Henrik Vanger és Dirch Frode úgy néztek Mikaelre, mint akit fejbe kólintottak.
– Kellett egy kis idő, míg sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön el. De él és egészséges, itt van
Hedestadban. Reggel érkezett. Egy órán belül itt lehet. Feltéve, hogy akar vele találkozni.

Mikaelnek újra el kellett mesélnie a történetet a legelejétől. Henrik Vanger időnként

közbeszúrt egy-egy kérdést, vagy arra kérte Mikaelt, hogy ismételjen el valamit. Dirch Frode egy
szót se szólt.
Mire a történet véget ért, Henrik Vanger elnémult. Bár az orvosok állítása szerint sikerült
felépülnie a szívrohamból, Mikael rettegett a pillanattól, amikor majd beszámol neki az
eseményekről; tartott tőle, hogy ez már túl sok lesz az idős férfinak. Henrik azonban nem mutatta
különösebb jelét a megrázkódtatásnak, bár a nyelve elég nehezen forgott, ahogy újra megszólalt.
– Szegény Harriet… Bárcsak még akkor elmondta volna nekem!
Mikael az órájára nézett. Három óra ötvenöt percet mutatott. – Szeretne találkozni vele?
Harriet még mindig attól tart, hogy maga el fogja lökni őt, ha megtudja, mit tett.
– És a virágok? – kérdezte Henrik.
– Megkérdeztem a repülőn hazafelé jövet. Az egész családban egy embert szeretett. Magát.
Természetesen ő küldte a virágokat. Azt remélte, hogy ebből maga érteni fogja, hogy él és jól
van, anélkül, hogy neki elő kellene lépnie a rejtekéből. Mivel azonban egyetlen hírcsatornája
Anita volt, aki sohasem látogatott el Hedestadba, és a tanulmányai befejeztével azonnal külföldre
költözött, Harriet semmit nem tudott az itteni történésekről. Fogalma sem volt a maga
szenvedéséről, arról a feltételezéséről, hogy esetleg az ő, Harriet gyilkosa gúnyolódik a
virágküldeményekkel.
– Gondolom, Anita adta postára a virágokat.
– Egy repülőtársaságnál dolgozott, körberepülte a földet. Ott adta fel az aktuális virágot, ahova
éppen a munkája vetette.
– De azt honnan tudtad, hogy Anita segített neki?
– A fényképről. Ő az a nő Harriet ablakában.
– Igen, de attól belekeveredhetett volna… lehetett volna ő a gyilkos. Hogyan jöttél rá, hogy
Harriet életben van?
Mikael Henrik Vangerre nézett. Aztán elmosolyodott. Ez volt az első mosolya, amióta
visszajött Hedestadba.
– Anitának valóban köze volt Harriet eltűnéséhez, de megölni sosem tudta volna.
– És mitől voltál ebben olyan biztos?
 – Azért voltam benne biztos, mert ez nem egy ócska krimi, Henrik. Ha Anita megölte volna
Harrietet, már rég megtalálták volna a holttestet. Az egyetlen logikus válasznak tehát az tűnt,
hogy ő segített neki megszökni és elrejtőzni. Szeretne találkozni Harriettel?
– Hogy a csudába ne szeretnék!

Mikael az előcsarnokban fogadta Harrietet a liftek előtt. Először meg sem ismerte; amióta
előző nap elváltak a repülőtéren, Harriet visszaszerezte sötét hajszínét. Fekete nadrágot viselt,
fehér blúzt és egy elegáns szürke blézert. Ragyogóan nézett ki. Mikael odahajolt hozzá, és
bátorító puszit nyomott az arcára.
Amikor Mikael benyitott az ajtón, Henrik felállt a székéről. Harriet Vanger mély levegőt vett.
– Szervusz, Henrik – mondta.
Az öreg tetőtől talpig végigmérte unokahúgát. Aztán Harriet odament hozzá, és arcon csókolta.
Mikael intett a fejével Dirch Frodénak. A két férfi kilépett az ajtón, és magukra hagyták a
rokonokat.

Lisbeth Salander nem várta meg Mikaelt. Nem volt ott sem a video-felszerelés, sem a motorja,
a táskáját is magával vitte, a fürdőszoba polcáról hiányoztak a piperecikkei. Üres volt nélküle
ház, minden idegennek és valószerűtlennek tűnt. Mikael komoran járta körbe az épületet. A
dolgozószobában összegyűlt papírhalmokra nézett, melyeket idővel vissza kell majd raknia a
dobozokba és felszállítani Henrik házába. De semmi kedve nem volt hozzáfogni a rendrakáshoz.
Felment a Konsumba, kenyeret vett, tejet, sajtot. Amikor visszaért, feltett egy kávét, leült a
kertbe és átolvasta az esti lapokat. Nem gondolt semmi másra.
Fél hatkor taxi hajtott át a hídon. Három perc múlva már visszafelé jött. A hátsó ülésen
Isabella Vanger ült.
Hét óra körül Dirch Frode ébresztette fel Mikaelt a szundikálásból.
– Hogy van Henrik és Harriet? – kérdezte Mikael.
– Legalább van egy kis öröm is ebben a rettentően gyászos történetben – mondta Dirch Frode,
és visszafogottan mosolygott Mikaelre. – Képzelje, egyszer csak Isabella rontott be Henrik
kórtermébe. Látta ugyanis, hogy maga visszajött a házba, s ettől aztán rájött a bolondóra. Azt
üvöltötte, hogy most már elég ebből a Harriet körüli esztelen locsogásból, s hogy a fiát is maga
küldte a halálba azzal az örökös szimatolásával.
– Hát, ami azt illeti, nem mondott butaságot.
– Aztán utasította Henriket, hogy azonnal bocsássa el magát, és gondoskodjon róla, hogy maga
eltűnjék innét, és véget érjen ez a szellemvadászat.
– Hoppá!
– Rá se nézett a Henrikkel beszélgető nőre. Nyilván arra gondolt, hogy a kórházi
személyzethez tartozik. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Harriet végül felállt,
Isabella szemébe nézett, és azt mondta neki: Szervusz, mama.
– Mi történt?
– Orvost kellett hívnunk, hogy Isabellát újraélesszék. Amióta eszméleténél van, állítja, hogy ez
nem is Harriet, hanem egy csaló, akit Mikael maga szedett össze isten tudja, honnan.
Dirch Frode Mikael után Ceciliához és Alexanderhez készült, hogy megossza velük Harriet
„feltámadásának” örömhírét. Elsietett, Mikaelt pedig egyedül hagyta.

Lisbeth Salander Uppsalától északra megállt tankolni. Egész úton elkeseredett konoksággal
hajtott a motorján, a benzinkúton gyorsan elintézte a fizetést, újra nyeregbe pattant, s már a
kijáratnál volt, amikor hirtelen elbizonytalanodott és megállt.
 Még mindig kedvetlen volt. Hedebyt maga mögött hagyva némán őrjöngött dühében, mostanra
azonban lecsillapodott. Nem igazán tudta, miért bosszantotta fel ennyire Mikael, abban sem volt
egészen biztos, hogy rá volt mérges.
Martin Vanger jutott eszébe, Harriet Istenverte Vanger és Dirch Istenverte Frode, meg az egész
átkozott hedebyi Vanger család, a birodalmukkal és a szemét intrikáikkal. Hogy pont rá, Lisbeth
Salanderre volt szükségük! Normális esetben köszönni se lettek volna képesek neki, nemhogy a
titkaikba beavassák.
Undorító bagázs.
Nagy levegőt vett, aztán az anyjára gondolt, akit aznap reggel temetett el. Ezzel minden örök
érvényűen elromlott. Anyja halála egyúttal azt jelentette, hogy sebei sosem fognak begyógyulni,
mivel nincs többé az az ember, akitől az utolsó pillanatig választ remélt a kérdéseire.
Dragan Armanskij jutott az eszébe, ahogy ott állt mögötte a temetésen. Mondania kellett volna
valamit Dragannak. Legalább jelezhette volna főnökének, hogy számít a jelenléte. Ha viszont
megtette volna, Armanskij rögtön felhatalmazva érzi magát az élete megszervezésére. Mert elég,
ha csak a kisujját mutatja neki az ember, Armanskij máris az egész kezét kéri – valahogy soha
nem bírta megérteni őt.
Aztán Nils Istenverte Bjurmanra gondolt, az ügyvédre, átmenetileg ártalmatlanná tett
gyámjára, aki legalább egy időre neki engedelmeskedett.
Engesztelhetetlen gyűlöletet érzett. Összeszorította a fogát.
Aztán pedig Mikael Blomkvistre gondolt, arra, hogy mit szólna hozzá Mikael, ha megtudná,
hogy gyámság alatt áll, s élete még egy patkánylyukban sem lenne kevésbé szánalomra méltó.
Kénytelen volt belátni, hogy nem haragudott Mikaelre. Véletlenül pont ő került az útjába, akire
így aztán kiönthette gyilkos dühét. Máskülönben teljesen értelmetlennek tűnt ez a Mikaelnek
szegezett tomboló harag.
Furcsán ellentmondásos érzések kerítették hatalmába.
Tény, hogy Mikael mindenbe beleütötte az orrát, hogy szeretett volna többet megtudni az
életéről… De nagyon jó volt vele dolgozni. Már önmagában ez is furcsa érzés volt, hogy volt
valaki, akivel képes együttműködni. Szokatlan élménynek számított, ráadásul kezdettől fogva
meglepően könnyen és fájdalommentesen zajlott minden. Mikael nem prédikált. Soha nem szólt
bele, hogyan élje az életét, sőt.
Ezenkívül ő csábította el Mikaelt, és nem fordítva. Mi több, nagyon kellemes tapasztalat volt.
Akkor hát miért is akarta fejbe rúgni?
Felsóhajtott, és boldogtalanul pillantott az E4-es sztrádán elhúzó kamion után.

Mikael nyolc órakor még a kertben ült, amikor meghallotta a motorberregést. Leesett állal
nézte végig, amint Lisbeth Salander áthajt a hídon, leparkol, leveszi a bukósisakját, majd odajön
a kerti asztalhoz és megemeli az üres kávéskannát. Lisbeth aztán fogta a kannát, és bement vele a
konyhába. Amikor visszajött, már levette magáról a bőrszerelést, farmert húzott és egy pólót,
rajta a következő felirattal: I can be a regular bitch. Just try me.
– Azt hittem, elmentél – szólalt meg Mikael.
– Uppsalában visszafordultam.
– Tisztességes kis túra.
– Sajog is tőle a fenekem.
– Miért fordultál vissza?
Lisbeth nem válaszolt. Mikael nem erőltette. Szótlanul kávéztak tovább. Jó tíz perc múlva
Lisbeth törte meg a csendet.
– Szeretek veled lenni – vallotta be kelletlenül.
 Még életében nem mondott ilyet senkinek.
– Izgalmas volt együtt dolgozni ezen az eseten.
– Nekem is jó volt veled együttműködni – mondta Mikael.
– Hmm.
– Tény, hogy soha ezelőtt nem volt dolgom ilyen átkozottul ügyes kutatóval. Jó, persze tudom,
hogy egy piszok hacker vagy, gyanús körökben mozogsz, és láthatóan csak egy telefonhívásodba
kerül, hogy huszonnégy órán belül elintézz egy telefonlehallgatást Londonban, de meg is van az
eredménye.
Lisbeth most először nézett Mikaelre, amióta leült az asztalhoz. A férfi annyi titkát ismerte
már. Hogy alakulhatott ez így?
– Ez van. Értek valamennyire a számítógépekhez. Ezenkívül soha nem okozott problémát,
hogy elolvassak egy szöveget, és pontosan megértsem, miről szól.
– A fotografikus memóriád – jegyezte meg halkan Mikael.
– Feltételezem. Egyszerűen arról van szó, hogy elég könnyen megértem a dolgok működését.
Nemcsak a számítógépekét, és a telefonhálózatokét, hanem a járgányom motorjáét, a
televíziókét, a porszívókét, a vegyi folyamatokét, az asztrofizikai képletekét. Flúgos vagyok. Egy
bolond.
Mikael a szemöldökét ráncolta.
Asperger-szindróma, gondolta. Vagy valami hasonló. A tehetsége lehetővé teszi, hogy
meglásson bizonyos mintákat és megértsen elvont gondolatmeneteket ott, ahol mások szeme előtt
csak egy nagy katyvasz jelenik meg.
Lisbeth az asztalt nézte.
– A legtöbben mindent odaadnának egy ilyen adottságért.
– Nem akarok erről többet beszélni.
– Akkor hagyjuk. Miért jöttél vissza?
– Nem tudom. Talán hiba volt.
Mikael kíváncsian figyelte Lisbeth arcát.
– Lisbeth, meg tudnád fogalmazni, hogy neked mit jelent a barátság?
– Azt, hogy valaki kedvel valakit.
– Jó, de mi az, ami miatt kedvelünk valakit?
Lisbeth vállat vont.
– A barátság – az én megfogalmazásomban – két dolgon alapul – mondta Mikael. – Tiszteleten
és bizalmon. Mindkettőre szükség van. Mindkét félnél. Tisztelhetünk valakit, ám ha nincs meg a
bizalom a másik iránt, úgy szétforgácsolódik a barátság.
Lisbeth hallgatott.
– Azt értem, hogy nem akarsz magadról beszélni, de el kellene döntened végre, hogy
megbízol-e bennem vagy sem. Én szeretném, ha barátok lennénk, de egyedül nem megy.
– Én meg szeretek lefeküdni veled.
– A szexnek semmi köze a barátsághoz. Persze barátok is lefekhetnek egymással, de hogy
őszinte legyek, Lisbeth, ha választanom kellene, hogy a barátod akarok-e lenni vagy a
szexpartnered, nem kérdés, mire szavaznék.
– Nem értem. Most akkor jó velem a szex vagy nem?
Mikael az ajkába harapott, aztán felsóhajtott.
– Az ember ne feküdjön le a munkatársaival – motyogta. – Abból csak baj lesz.
– Jól hallok? Hát nem pont ezt csináljátok Erika Bergerrel, akárhányszor alkalom nyílik rá?
Ráadásul Erika még házas is.
Mikael kis ideig csöndben maradt.
 – A mi történetünk Erikával… sokkal korábban indult, minthogy elkezdtünk volna dolgozni
egymással. Ahhoz pedig, hogy házas, semmi közöd.
– Aha értem. Hirtelen mintha neked nem esne jól magadról beszélni. Nem arról volt szó, hogy
a barátság bizalom kérdése?
– De igen. Akkor sem fogom kibeszélni a barátomat a háta mögött, mert úgy a vele kialakított
bizalmas viszonyt sérteném meg. Mint ahogy rólad sem beszélgetnék a hátad mögött Erikával.
Lisbeth Salander meghányta-vetette Mikael szavait. Kezdett zavarossá válni a párbeszéd. És
Lisbeth nem szerette a zavaros párbeszédeket.
– Szeretek lefeküdni veled – mondta újra.
– Én is veled… de közben meg az apád lehetnék, olyan öreg vagyok.
– Szarok a korodra.
– Te csak ne szarj a köztünk levő korkülönbségre. Nem jó kiindulópont egy tartós
kapcsolathoz.
– Ki beszél itt tartós kapcsolatról? – kérdezte Lisbeth. – Épp csak befejeztünk egy nyomozást,
ahol iszonyú ferde hajlamú férfiak játszották a főszerepet. Ha rajtam múlna, az ilyen embereket
egytől egyig kiirtanám.
– Nálad nincs kegyelem…
– Nincsen – mondta Lisbeth azzal a mosolynak nem nevezhető szájgörbítésével. – De legalább
te nem tartozol közéjük…
Aztán felállt.
– Most bemegyek, lezuhanyozom, és utána meztelenül befekszem az ágyadba. Ha túl öregnek
érzed magad, akkor tiéd a kempingágy.
Mikael Lisbeth után nézett. A lány gyakori szótlanságának aligha félénksége volt az oka. Eddig
minden szópárbajukat elvesztette Lisbethtel szemben. Később Mikael összeszedte a kerti
asztalról a kávéscsészéket, majd ő is bement a hálószobába.

Másnap tízkor keltek, együtt zuhanyoztak, és kint reggeliztek a kertben. Tizenegy órakor Dirch
Frode telefonált. Elmondta, hogy a temetés délután kettőkor kezdődik, s megkérdezte tőlük, hogy
részt vesznek-e a szertartáson.
– Nem hinném – felelte Mikael.
Dirch Frode ezenkívül kérte, hadd látogassa meg őket hat órakor egy beszélgetés erejéig.
Mikael néhány órát a papírok szétválogatásával töltött. Bepakolta mindet a kartondobozokba,
amelyeket azután átvitt Henrik dolgozószobájába. Végül nem maradt elöl más, mint a saját
jegyzetfüzetei és a Hans-Erik Wennerström-mappák. Ezeket már fél éve ki sem nyitotta. Mély
sóhajtással berakta őket a táskájába.

Dirch Frode késett, már nyolc óra felé járt az idő, amikor megérkezett. Még a temetésen viselt
öltönye volt rajta. Feldúltnak látszott, ahogy leült a konyhában, s örült a Lisbeth kínálta kávénak.
A lány az oldalsó asztalkánál dolgozott a számítógépén, miközben Mikael arról kérdezte az
ügyvédet, hogyan fogadta a család Harriet feltámadását.
– Az eset, mondhatni, beárnyékolta Martin halálát. A média megszimatolta Harriet
visszatérését.
– És hogyan magyarázták meg a helyzetet?
– Harriet a Kuríren egyik újságírójával beszélt. Az általa előadott verzió szerint azért szökött
meg otthonról, mert nem jött ki a családjával, de minden jóra fordult, s megtalálta számításait a
nagyvilágban, hiszen ma már ő is egy, a Vanger-konszernével azonos forgalmú nagyvállalatot
irányít.
 Mikael füttyentett egyet.
– Azt sejtettem, hogy van üzlet az ausztrál birkákban, de hogy ennyire jól megy, arról nem
tudtam.
– Kitűnően jövedelmez Harriet gazdasága. De nem ez az egyetlen jövedelemforrás. A Cochran-
vállalatok opálbányászattal is foglalkoznak, valamint szállítmányozással, elektronikával és egy
csomó minden mással.
– A mindenit! És mi lesz a folytatás?
– Őszintén szólva nem tudom. Egész nap jönnek-mennek a látogatók, a család hosszú évek óta
most először van együtt. Fredrik és Johan Vanger ágáról is érkeztek rokonok, sokan a huszonéves
fiatalok közül is. Ma este legalább negyven Vanger tartózkodik Hedestadban. Egyik felük
Henriket boldogítja a kórházban, a másik a Nagy Hotelben ül, és Harriettel beszélget.
– Harriet, ő a nagy szám. Hányan tudnak Martin történetéről?
– Eddig csak én, Henrik és Harriet. Volt egy hosszú beszélgetésünk hármasban. Ez az egész
dolog Martinnal… a perverzióival árnyékot vet mindenre, ami minket érint. Hatalmas válságot
idézhet elő a konszern életében.
– Hát persze.
– Nincsen egyenes ági örökös, de Harriet egy ideig még Hedestadban marad. Ki kell
bogoznunk a tulajdonviszonyokat, hogy szétoszthassuk az örökséget és így tovább. Harrietre igen
szép örökrész szállt volna, ha egész idő alatt idehaza tartózkodik. Egy rémálom az egész, csak
ennyit tudok mondani.
Mikael felnevetett. Dirch Frode nem nevetett vele.
– Isabella most a kórházban fekszik. Harriet nem hajlandó meglátogatni.
– Meg tudom érteni.
– Viszont hamarosan megérkezik Anita Londonból. Jövő hétre összehívunk egy családi
tanácsot, huszonöt éve most vesz részt rajta először.
– Ki lesz az új vezérigazgató?
– Birger ugyancsak áhítozik a posztra, de szóba sem jöhet. Átmenetileg Henrik irányít
vezérigazgatóként a betegágyáról, egészen addig, amíg fel nem veszünk valakit kívülről, vagy
meg nem választunk egyet a családtagok közül…
Nem fejezte be a mondatot. Mikael felvonta szemöldökét.
– Harrietre gondol? Ez komoly?
– Miért ne? Egy szerfelett rátermett és tiszteletre méltó üzletasszonyról van szó.
– De hát ott van neki az ausztráliai vállalata, azt is el kell irányítgatni valakinek.
– Persze, de a fia, Jeff Cochran egész ügyesen viszi a boltot a távollétében.
– Jeff egy birkafarm studs managere. Ha jól értettem, ő felügyeli, hogy a megfelelő birkák
párosodjanak egymással.
– Igen, ám hadd említsem meg, hogy ezenkívül van egy oxfordi közgazdaságtan-diplomája és
egy Melbourne-ben szerzett jogi diplomája.
Mikael felidézte magában a meztelen felsőtestű, izzadt atlétát, aki keresztülvitte őt a
szurdokon. Megpróbálta elképzelni őt vékony csíkos öltönyben. Végül is miért ne?
– Úgy sem fog megoldódni az ügy egy szempillantás alatt mondta Dirch Frode. – Harriet
mindazonáltal kiváló vezérigazgató lenne. Megfelelő támogatással új életet lehelhetne a
konszernbe.
– De hát nem tudhat egy csomó…
– Ez igaz. Harriet nem bukkanhat fel csak úgy. Több évtizedes távollét után nem vághat bele a
döntéshozásba, ami az apróbb részleteket illeti. De a Vanger-konszern nemzetközi
vállalatcsoport, ezzel az erővel akár idehozhatnánk egy amerikai vezérigazgatót is, aki egy
mukkot nem beszél svédül… az üzlet, az üzlet.
– Aztán előbb-utóbb szembe kell nézniük a Martin Vanger titkos szobája jelentette
problémakörrel is.
– Tisztában vagyok vele. Csakhogy bármit mondunk, Harrietet tesszük tönkre vele… Örülök,
hogy ebben a kérdésben nem nekem kell döntenem.
– Az ördögbe, Dirch, csak nem azt mondja ezzel, hogy el akarják tussolni Martin Vanger
sorozatgyilkos múltját?
Dirch Frode szótlanul feszengett a székén. Mikaelnek hirtelen rossz lett a szája íze.
– Mikael, az én helyzetem… roppant kellemetlen… Át kell adnom egy üzenetet. Henrik küldi.
Nagyon egyszerű az egész. Köszönetet mond az elvégzett munkáért. Véleménye szerint maga
teljesített mindent, amiről a szerződésben megállapodtak. Eszerint minden további kötelezettsége
alól felmenti magát, nem kell az elkövetkezőkben Hedestadban maradnia, azonnal
visszaköltözhet Stockholmba, és nekiláthat az új feladatainak.
– Szóval szeretné, ha lelépnék a színről?
– Egyáltalán nem. Azt szeretné, ha meglátogatná őt, és beszélni tudnának a jövőről. Azt is
mondta, reméli, hogy a Millennium vezetőségében betöltött pozíciójában korlátozások nélkül
működhet tovább. De…
Dirch Frode, ha lehet, még kényelmetlenebbül kezdte érezni magát.
– De már nem akarja, hogy megírjam a Vanger család krónikáját, igaz?
Dirch Frode bólintott. Aztán előszedett egy jegyzetfüzetet, kinyitotta az egyik oldalon, s
odaadta Mikaelnek.
– Ezt a levelet írta magának.

Kedves Mikael!
A legmesszebbmenőkig igyekszem tiszteletben tartani integritásodat, és véletlenül sem
szeretnélek megbántani azzal, hogy előírjam neked, miről írj és miről ne. Azt írsz meg és azt
publikálsz, ami jólesik, eszemben sincs nyomást gyakorolni rád.
Szerződésünk továbbra is érvényben van, ha te is így akarod. Immár elég anyaggal rendelkezel
ahhoz, hogy befejezd a Vanger család krónikáját.
Mikael, soha életemben nem könyörögtem még senkinek. Mindig azt vallottam, hogy az ember
legyen hű erkölcsi meggyőződéséhez. Ebben a pillanatban azonban nincs más választásom.
Könyörögve kérlek, mint barátot s mint a Millennium résztulajdonosát, tartózkodjál Gottfried
és Martin igazi történetének leleplezésétől! Tudom, hogy hibát követek el, de nem látok más
kiutat ebből a sötétségből. Két rossz közül kell választanom, ennek az ügynek csak vesztesei
lehetnek.
Kérlek, ne írj semmi olyat, ami további sérüléseket okozhat Harrietnek! Te magad is
megtapasztaltad, milyen érzés kiszolgáltatva lenni egy médiakampánynak. Ráadásul az ellened
irányuló kampány szerény méretűnek számít ahhoz képest, mint aminek Harriet lenne kitéve, ha
kiderülne az igazság. Negyven éven keresztül szenvedett, jó volna, ha nem érné már több fájdalom
az apja és a bátyja által elkövetett gazságok miatt. Kérlek, gondolj arra is, milyen
következményekkel járna a konszern több ezer alkalmazottjára nézve, ha ez a história napvilágra
kerül! Harrietet tönkretenné, mindannyiunkat megsemmisítene.
Henrik

– Henrik még azt is mondta, hogy ha szüksége volna kárpótlásra a megjelenésre nem kerülő
anyag okozta veszteségért, ő nyitott az egyezkedésre. Olyan követelést támaszthat vele szemben,
amilyet megfelelőnek tart.
 – Henrik Vanger megpróbál megvesztegetni. Üzenem neki, hogy azt kívánom, bárcsak soha ne
bízott volna meg a feladattal.
– A helyzet legalább annyira gyötrelmes Henriknek, mint magának. Nagyon szereti magát, úgy
tekint magára mint a barátjára.
– Henrik Vanger egy dörzsölt fráter – mondta Mikael. Elöntötte a düh. – El akarja hallgattatni
a történetet. Az érzelmeimmel játszik, mert tudja, hogy én is kedvelem őt. Amit mond, az
gyakorlatiasan megfogalmazva annyit jelent, hogy szabad kezet kapok az anyag publikálását
illetően, de ha megjelentetem, akkor újragondolja a Millenniumhoz fűződő viszonyát.
– Akkor változott meg minden, amikor Harriet besétált a színpadra.
– Igen, és Henrik most azt latolgatja, mennyit érek én. Egyáltalán nem áll szándékomban
kirakatba tenni Harrietet, de valakinek muszáj megemlítenie azokat a nőket, akik Martin
pincéjében kötöttek ki. Dirch, még azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy összesen hány nőt
mészárolt le! Ki fog szót emelni az áldozatokért?
Lisbeth Salander váratlanul kikukucskált a számítógép monitorja mögül. Hangja
hátborzongatón behízelgő volt, ahogy Dirch Frode felé fordulva megszólalt:
– Hát engem senki nem próbál megvesztegetni a konszerntől?
Frodének leesett az álla. Megint megfeledkezett róla, hogy Lisbeth velük van.
– Ha Martin Vanger élne, tétovázás nélkül kiteregetném förtelmes tetteit – folytatta Lisbeth.
– Függetlenül attól, hogy Mikael milyen egyezségre jut magukkal, én bizony minden egyes
adatot elküldtem volna az első valamirevaló esti lapnak. És ha megtehettem volna, lecipeltem
volna Martint a saját kínzókamrájába, kikötöttem volna arra az asztalra, és tűket szurkáltam
volna a heregolyóiba. De – mint tudjuk – Martin Vanger meghalt.
Aztán Mikael felé fordult.
– Én elégedett vagyok az ügy lezárásával. Semmit nem tehetünk, ami begyógyítaná azt a
sérülést, amit Martin Vanger okozott az áldozatainak. Az előállt helyzet viszont felettébb
figyelemreméltó. Te a jelenlegi pozíciódban további fájdalmakat okozhatsz ártatlan nőknek
– nem utolsósorban annak a Harrietnek, akit oly hevesen a védelmedbe vettél Stockholmból
idefelé jövet. A kérdésem valójában csak ennyi: szerinted mi a rosszabb – az, ahogy Martin
megerőszakolta őt a kisházban, vagy ahogyan te fogod ugyanezt tenni vele az újságok
címlapjain? Fincsi kis dilemma, ugye? Talán az Újságíró-szövetség etikai bizottsága segít majd
eligazodni.
Lisbeth itt szünetet tartott. Mikael nem bírt a lányra nézni, lesütötte a szemét, és az asztalt
bámulta.
– Én viszont nem vagyok újságíró – folytatta Lisbeth.
– Mit óhajt…? – kérdezte Dirch Frode.
– Martin videofelvételeket készített az áldozatairól. Azt akarom, hogy a filmek alapján
azonosíttassanak be mindenkit, akit csak tudnak, és gondoskodjanak a családok méltányos
kompenzációjáról. Ezenkívül szeretném, ha a Vanger-konszern mostantól kezdve az idők
végezetéig évi kétmillió koronát adományozna a Svéd Nősegítő Egyesületek Országos
Szövetségének.
Dirch Frode egy-két percig mérlegelte az árajánlatot, végül rábólintott.
– Hajlandó vagy belemenni egy ilyen alkuba, Mikael? – kérdezte Lisbeth.
Mikael maga alatt volt. Eddig egész újságírói pályáját azzal töltötte, hogy igyekezett leleplezni
olyan dolgokat, amiket mások megpróbáltak elrejteni a nyilvánosság elől. Szakmai hitvallása
tiltotta, hogy része legyen a Martin Vanger pincéjében elkövetett szörnyű bűnök eltussolásában.
Munkaköri leírásában az szerepel, hogy fel kell tárnia a tudomására jutott információkat. Hát
nem pont ő szokta nagy hévvel kritizálni a kollégáit, ha azok nem mondják el az igazságot? Most
viszont itt ül, és részt vesz az elmúlt évtizedek egyik legsötétebb ügyének leghátborzongatóbb
elkendőzésében.
Sokáig nem szólt, aztán bólintott ő is.
– Akkor megállapodtunk – mondta Dirch Frode. – Ami Henrik kárpótlásról szóló ajánlatát
illeti…
– Tőlem aztán Henrik feldughatja a kárpótlását… – szólalt meg Mikael. – Dirch, kérem, most
menjen. Én megértem, hogy magának sem könnyű, de e percben olyan elmondhatatlanul dühös
vagyok magára, Henrikre és Harrietre, hogy ha itt marad, félő, hogy örökre ellenségek leszünk.
Dirch Frode azonban ülve maradt, és semmi jelét nem adta annak, hogy távozni készülne.
– Még nem mehetek – mondta. – Nem beszéltünk meg mindent. Még egy üzenetem van,
aminek nem fog túlzottan örülni. Henrik ragaszkodott hozzá, hogy ma este mondjam el. Ha
akarja, holnap elmehet hozzá a kórházba és megvesszőzheti érte.
Mikael lassan fölemelte tekintetét, és Dirch Frode szemébe nézett.
– Azt hiszem, életem legnehezebb feladata előtt állok – mondta Frode. – De szerintem csakis a
teljes őszinteség mentheti meg a helyzetet, vagyis ha minden kártyát kirakunk az asztalra.
– Miről beszél?
– Amikor Henrik Vanger rábeszélte magát a munkára múlt év karácsonyán, sem én, sem ő nem
hitte volna, hogy ilyen messzire jut majd. Henrik annak szánta a megbízást, aminek akkor
mondta – egy utolsó próbálkozásnak. Alaposan megvizsgálta a maga helyzetét, nem utolsósorban
a Salander kisasszony által összeállított anyag segítségével. A maga elszigeteltségére utazott, jó
fizetést kínált, és mellé kiválóan működő csalit.
– Wennerströmöt – mondta Mikael. Frode bólintott.
– Blöfföltek, ugye…?!
– Azt nem.
Lisbeth Salander érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
– Henrik minden ígéretét beváltja – mondta Dirch Frode. – Interjút ad, ha kell, és
szembetámadja Wennerströmöt. A részletekhez majd később hozzájut, most legyen elég csak
annyit mondanom, hogy amikor Hans-Erik Wennerström a Vanger-konszern pénzügyi osztályán
dolgozott, több millió koronát használt fel valutaspekulációkra. Mindezt hatáskörén kívül, a
vállalatvezetés engedélye nélkül tette. Az üzlet rosszul ütött ki, egyik percről a másikra sikerült
hétmillió koronás veszteséget előállítania, amit részben könyvelési csalással, másrészt további,
még rizikósabb spekulációkkal igyekezett elleplezni, így is rajtakapták, és kirúgták a cégtől.
– És nyert rajta valamit saját zsebre?
– Igen. Körülbelül félmillió koronát sikkasztott el. A sors iróniája, hogy ez az összeg lett a
Wennerstroem Group indulótőkéje. Minderről hiteles dokumentumokkal rendelkezünk. Úgy
használja fel a kapott információkat, ahogy akarja. Henrik kész nyilvánosság elé állni az
állításokkal. De…
– De az információ értékét vesztette – mondta Mikael, és tenyerével az asztalra csapott. – A
dolog harminc évvel ezelőtt történt, lezárt fejezet.
Dirch Frode bólintott.
– Viszont lesz rá bizonyítéka, hogy Wennerström csaló.
– Igen, Wennerströmöt nyilván bosszantani fogja, ha ilyesmi jelenik meg róla, de körülbelül
annyi kárt okoz majd neki, mint egy köpőcsőből kilőtt papírgalacsin. Vállat von majd, aztán
újrakeveri a kártyapaklit. Kiad egy sajtóközleményt, amelyben Henrik Vangert lökött
öregembernek nevezi, aki le akarja tőle nyúlni valamelyik üzletét, s végül hozzáteszi azt is, hogy
valójában annak idején Henrik utasítására tette mindazt, amivel most vádolják. Ha ártatlanságát
nem lesz is képes bizonyítani, akkor is elég ködösítéssel tud élni ahhoz, hogy a nyilvánosság az
egész történetet elintézze egy vállrándítással.
Drich Frode boldogtalan képet vágott.
– Maguk átvágtak engem – mondta végül Mikael.
– Mikael… nem így akartuk.
– Az én hibám. Szalmaszál után kaptam. Erre rájöhettem volna korábban is. – Hirtelen kurtán
felnevetett. – Henrik, a vén róka. Egyszerűen el akarta adni a portékáját, pontosan olyan
körítéssel, amilyet hallani akartam, hisz tudta ő azt jól…
Mikael felállt, és a mosogatópulthoz ment. Azután Frode felé fordult, és érzéseit egyetlen
szóban foglalta össze.
– Tűnés!
– Mikael… annyira sajnálom, hogy…
– Dirch! Menjen!

Lisbeth Salander nem tudta pontosan, mit tegyen – odamenjen-e Mikaelhez, vagy inkább
hagyja őt békén. Mikael végül megoldotta helyette a problémát. Belebújt a dzsekijébe, kilépett a
házból, és becsapta maga mögött az ajtót.
Lisbeth több mint egy órán keresztül járkált fel-alá a konyhában, annyira elkedvetlenedett,
hogy kapta-fogta magát és elmosogatott – pedig ezt a feladatot mindig Mikaelre hagyta. Néha
odament az ablakhoz, és azt leste, mikor bukkan már fel Mikael. Végül úgy eltöltötte az
aggodalom, hogy felvette a bőrdzsekijét, és kiment a férfi után.
Először lesétált a csónakkikötőbe, ahol a házakban még égtek a lámpák, de Mikael nem volt
sehol. A víz melletti ösvényen indult el, esti sétáik útvonalán. Martin Vanger háza sötét volt,
mintha már rég nem lakná senki. Kiment a sziget csúcsánál a kövekhez, ahol Mikaellel szoktak
üldögélni, aztán hazaindult. Mikael még nem érkezett vissza.
Lisbeth felment a templomhoz. Sehol nem találta a férfit. Téblábolt egy darabig, nem tudta,
mihez kezdjen. Aztán visszament a motorjához, elővett egy zseblámpát a nyereg alatti
csomagtartóból, s újra elindult a vízparton. Beletelt egy kis időbe, míg a bokroktól és gaztól
benőtt úton előrejutott, s még több időbe, míg megtalálta a Gottfried házához vezető ösvényt.
Egyszer csak ott magasodott előtte a ház néhány fa takarásában. Mikael viszont nem mutatkozott
sem a verandán, sem másutt, az ajtó pedig zárva volt.
Visszafordult a falu felé, de aztán megállt, és a másik irányba indult el, elment egészen a
kiszögellésig. Hirtelen meglátta Mikael sziluettjét a sötétben. A stégen ült, azon a helyen, ahol
Harriet Vanger vízbe fojtotta az apját. Lisbeth fellélegzett.
Mikael meghallotta a lány lépteit. Hátrafordult. Lisbeth szótlanul ült le mellé. Végül Mikael
törte meg a csendet.
– Bocs, de muszáj volt egyedül lennem egy kicsit.
– Persze…
Lisbeth meggyújtott két szál cigarettát, az egyiket odanyújtotta Mikaelnek. Mikael a lányra
nézett. Lisbeth Salander volt a legantiszociálisabb ember, akivel életében találkozott. Rá se
bagózott, ha Mikael valamilyen személyes ügyéről próbált beszélgetni vele, rokonszenve
megnyilatkozására meg végképp hiába várt az ember. Alig néhány napja viszont megmentette az
életét, most meg az éjszaka közepén utána eredt, hogy megkeresse. Átkarolta a lány vállát.
– Most már tudom, mennyit érek. Elárultuk azokat a szerencsétlen nőket – mondta. – Ezek
eltussolják az egész történetet. Minden, ami Martin pincéjében van, el fog tűnni onnét.
Lisbeth nem válaszolt.
– Erikának volt igaza – több értelme lett volna, ha elmegyek nőzni Spanyolországba egy
hónapra, és aztán hazaérkezésem után felveszem a harcot Wennerströmmel. Így viszont
hónapokat vesztegettem el fölöslegesen.
– Ha Spanyolországba utaztál volna, Martin Vanger még mindig ott ügyködne a pincéjében.
Néma csend. Sokáig ültek így egymás mellett, aztán Mikael feltápászkodott, és hamarosan
elindultak hazafelé.
Mikael előbb aludt el, mint Lisbeth. A lány a férfi lélegzését figyelte. Kis idő múlva kiment a
konyhába, kávét főzött, leült a sötétben a konyhai lócára, miközben egyfolytában járt az agya.
Mérget vett volna rá, hogy Vanger és Frode át fogják vágni Mikaelt. Ilyen volt a természetük. De
ez Mikael gondja volt. Nem az övé. Vagy mégis?
Végül döntésre jutott. Elnyomta a cigarettát, bement Mikaelhez a szobába, felkapcsolta az
éjjeli lámpát, és addig rázogatta a férfit, míg az fel nem ébredt. Hajnali fél három volt.
– Mi az?
– Kérdezni akarok valamit, ülj fel.
Mikael felült, álomittas tekintettel nézett Lisbethre.
– Amikor bepereltek, miért nem védted meg magad?
Mikael a fejét ingatta, Lisbethre pillantott, aztán az órára.
– Lisbeth, ez egy baromi hosszú történet.
– Mondd el! Én ráérek.
A férfi latolgatni kezdte, mit kellene elmondania. Aztán az igazság mellett döntött.
– Nem tudtam mit felhozni a védelmemre.
A cikkemben megjelent adatok tévesnek bizonyultak.
– Amikor behatoltam a számítógépedbe, és beleolvastam az Erika Bergerrel folytatott
levelezésedbe, egy csomó utalást találtam a Wennerström-ügyre, de egész idő alatt csak a
bírósági tárgyalás praktikus kérdéseiről váltottatok szót, soha nem arról, hogy mi történt
valójában. Meséld el, mi vitte így félre az egészet.
– Lisbeth, nem adhatom ki a valódi sztorit. Elhasaltam egy blöffön. Átvertek. Erikával
tökéletesen egyetértünk abban, hogy csak tovább rontaná a hitelességünket, ha előállnánk a cikk
megírásának háttértörténetével.
– Na ide figyelj, Kalle Blomkvist! Nem te papoltál nekem barátságról, bizalomról és ég tudja,
miről ma délután?! Nem fogom megjelentetni a történetedet a világhálón.

Mikael egy darabig még tiltakozott. Felhívta Lisbeth figyelmét árra, hogy éjszaka van, és nem
bír ilyen dolgokkal foglalkozni. De Lisbeth nem engedett, úgyhogy Mikael végül beadta a
derekát, kiment a vécére, megmosta az arcát, majd feltett főni egy adag kávét. Aztán visszabújt
az ágyba, és elmesélte, hogyan keltette fel érdeklődését a régi iskolatárs, Robert Lindberg egy
Mälar-30-as vitorláson ringatózva az arholmai turistakikötőben két évvel azelőtt.
– Úgy érted, hogy ez a haverod hazudott neked?
– Nem, egyáltalán nem. Ő kizárólag olyan részleteket árult el, melyekről biztos forrásból
származó tudomása volt, minden szavát alátámasztották az SIB-nél tartott revízió
dokumentumai. Még Lengyelországba is elutaztam, hogy lefényképezzem azt a
bádogtákolmányt, ahol a nagy Minos vállalat működött. Több alkalmazottjukkal interjút is
készítettem. Mindannyian ugyanazt mondták el.
– Nem értem.
Mikael felsóhajtott. Időbe telt, míg újra hozzáfogott.
– Összeállt egy bombajó történet. Wennerströmöt ugyan nem szembesítettem még vele, de a
sztori megtámadhatatlan volt, és amint megjelent volna, fenekestül forgatja fel a Wennerström
által felépített látszatvilágot. Valószínűleg nem vezetett volna vádemeléshez az elkövetett csalás
ellenére sem – hiszen az üzletet a revízió is jóváhagyta annak idején –, de súlyos sebet ejtettem
volna a tekintélyén.
– Hol csúszott hiba a számításotokba?
– Útközben valaki megszimatolhatta, mivel foglalkozom. Wennerströmnek váratlanul
tudomására jutott, hogy létezem, s onnantól kezdve egy csomó meglehetősen fura dolog történt.
Először is fenyegető üzeneteket kaptam; névtelen telefonhívásokat kártyás telefonokról,
amelyeket nem lehetett lenyomozni. Erikát is megfenyegették. A szokásos idiótaságokkal jöttek,
mint például: állj le, különben a mellednél fogva kiszögelünk egy istállóajtóra. Erika persze
iszonyú haragra gerjedt.
Mikael elvett egy cigarettát Lisbethtől.
– Aztán történt egy nagyon kellemetlen dolog. Egy késő éjszaka, a szerkesztőségből hazafelé
menet, két férfi nekem esett az utcán. Ököllel ütöttek, s mivel teljesen készületlenül ért a
támadás, feldagadt szájjal rogytam össze az aszfalton. Nem tudtam beazonosítani őket, de
egyiküknek olyan öreg motoros kinézete volt.
– Aha.
– Ennek az esetnek persze csak az lett az eredménye, hogy Erika még jobban őrjöngött, én
pedig megmakacsoltam magamat. Új biztonsági intézkedéseket vezettünk be a Millennium
szerkesztősége körül. De képtelenek voltunk felfogni, miért történik az egész, a zaklatások
mértéke valahogy nem állt arányban a sztori tartalmával
– A cikk viszont, ami végül megjelent, teljesen másról szólt.
– Hát ez az. Hirtelen megjött az áttörés. Találtunk egy informátort Wennerström köréből.
Forrásunknak a szó legszorosabb értelmében halálfélelme volt, így kizárólag névtelenül, egy
félreeső hotelszobában volt alkalmunk találkozni vele. Elmesélte, hogy a Minosszal szerzett
pénzt a Jugoszláviában zajló háború fegyverügyleteibe fektették be. Wennerström az Usztasával
csinált üzletet. Adatközlőnk még másolatokat is adott nekünk a bizonyítékként használható
dokumentumokról.
– És ti hittetek neki?
– Ügyesen játszott. Elég információt bocsátott a rendelkezésünkre ahhoz, hogy ily módon
elvezessen egy másik informátorhoz, aki természetesen csak megerősítette az addig hallottakat.
Még egy fényképet is kaptunk, amin Wennerström legközelebbi munkatársainak egyike ráz kezet
az ügyféllel. Óriási, ütős anyag volt, minden részlet csak megerősítette a többit. Aztán kijöttünk
vele.
– És kiderült, hogy csalás az egész.
– Elejétől kezdve – mondta Mikael. – A dokumentumok kiváló hamisítványok voltak.
Wennerström ügyvédje bebizonyította, hogy az Usztasa vezetőjéről és Wennerström emberéről
készült kép montázs, két képet illesztettek össze.
– Elképesztő – szólalt meg Lisbeth Salander szinte közönyösen, s biccentett, csakúgy magának.
– Ugye…? Utólag egyszerű átlátni, hogyan váltunk a manipulációjuk áldozataivá. Az eredeti
történetünk betett volna Wennerströmnek. Most viszont az egész belefulladt ebbe a mesébe és a
körötte keletkezett botrányba – nem is igen halottam még hasonló mértékű aláaknázásról.
Megjelentettünk egy történetet, ami egymás után vitte be Wennerströmnek a jó pontokat, s arra is
alkalmas volt, hogy bebizonyítsák vele az ártatlanságát. Hihetetlenül ügyesen csinálták.
– Ti meg nem tudtatok kihátrálni és elmesélni az igazságot. Nem volt bizonyíték a kezetekben
arról, hogy Wennerströmék műve az egész mondvacsinált történet.
– Nem hát. Ha elég hülyék vagyunk ahhoz, hogy Wennerströmöt vádoljuk az álsztori
kitalálásával, senki nem hitt volna nekünk. Az egész nem tűnt volna másnak, mint egy
kétségbeesett kísérletnek, amelynek célja, hogy bemártsunk egy ártatlan nagyiparost. Bolond
összesküvéselmélet-gyártóknak tituláltak volna minket.
 – Értem.
– Wennerström kétfelől is be volt biztosítva. Ha a hamis történet eredetére fény derül, azt
mondhatta volna, hogy az ellenségei akarták őt bajba sodorni. Mi pedig a Millenniummal ebben
az esetben ugyanúgy hitelünket vesztettük volna, mivel bevettünk valamit, ami később téves
információnak bizonyult.
– Így aztán azt választottad, hogy nem védekezel, és leülöd a börtönbüntetést.
– A börtönbüntetést megérdemeltem – válaszolta Mikael keserűen. – Becsületsértést követtem
el. Most már mindent tudsz. Lefekhetek aludni?
Mikael lekapcsolta a lámpát, behunyta a szemét. Lisbeth lefeküdt mellé. Egy ideig csöndben
volt.
– Wennerström egy gengszter.
– Persze hogy az…
– Én nemcsak úgy nagy általánosságban mondtam. Tudomásom van róla, hogy egy igazi
gengszter. Együttműködik az orosz maffiától kezdve a kolumbiai drogkartelleken át mindenkivel.
– Micsoda…?!
– Amikor leadtam a jelentésemet Frodénak, kaptam tőle egy pluszfeladatot. Szerette volna, ha
kiderítem, mi is zajlott pontosan ezen a bírósági tárgyaláson. Épphogy elkezdtem dolgozni rajta,
felhívott Armanskij, és közölte, hogy Frode lemondta a megrendelést.
– Igazán?
– Feltételezem, hogy miután igent mondtál a felkérésükre, már nem izgatta őket annyira az
ügyed.
– És?
– Ja, hát igen, én viszont nem szeretem a félbehagyott dolgokat. Volt néhány szabad hetem,
Armanskij nem tudott munkát adni, úgyhogy körülnéztem Wennerström háza táján csak úgy a
magam szórakozására.
Mikael felült az ágyban, felkapcsolta a lámpát, és Lisbeth Salanderre nézett. Abban a nagy
szempárban most felfedezett némi bűntudatot.
– És találtál valamit?
– Az egész merevlemeze ott van a gépemen. Annyi bizonyítékot találsz rajta Wennerström
gengsztermivoltára, amennyit akarsz.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
 Július 29., kedd – október 24., péntek
Mikael Blomkvist három napig bújta a Lisbeth számítógépéről kinyomtatott, több
kartondobozt megtöltő anyagot. Az volt csak a baj, hogy az adatok egyfolytában változtak. Egy
opciós ügylet Londonban, egy valutaüzlet-közvetítőn keresztül Párizsban, egy fantomcég
Gibraltárban. Egy számlán levő összeg hirtelen megduplázódása a New York-i Chase Manhattan
Bankban.
És persze sorjáztak a kérdőjelek: ott volt egy kereskedelmi cég a chilei fővárosban,
Santiagóban, amely a bejegyzése óta teljesen érintetlen kétszázezer koronás számlával
rendelkezett, s még vagy harminc hasonló vállalat létezett tizenkét különböző országban
– egyikről sem lehetett kideríteni, milyen tevékenységet folytat. Vajon mire várnak ezek az
„elfekvő” vállalatok? Fedőcégek lennének, miközben a háttérben rejtett tevékenység folyik? A
számítógép arra igazán nem tudhatta a választ, hogy mi zajlik Wennerström fejében.
Salander biztos volt benne, hogy a kérdések egy jelentős részére sosem fogják megtudni a
választ. Az üzenetet felfogták, de megfelelő kulcs nélkül nem tudják lefordítani. Wennerström
birodalma olyan volt, mint egy fej hagyma levelei. Ha egyiket a másik után hántotta le az ember,
vállalatok labirintusával találta szemben magát, ezek a vállalatok pedig egymás tulajdonát
alkották. Cégek, számlák, alapítványok, értékpapírok. Lisbeth és Mikael megállapította, hogy
senkinek – még magának Wennerströmnek – sem lehet teljes rálátása erre a felépítményre.
Wennerström birodalma a saját életét élte.
Valami minta – legalábbis mintaszerűség – mindenesetre kivehető volt: az egymást tulajdonló
vállalatok kusza hálózatáé. Wennerström birodalmának értékét egy jószerivel felfoghatatlan
száz- és négyszázmilliárd korona közötti összegre becsülték. A végeredmény mindig azon
múlott, kit kérdezett meg az ember, és hogy az illető hogyan végezte el a számítást. Csakhogy
felmerül a kérdés: ha a vállalatok birtokában vannak egymás anyagi forrásainak – akkor is ilyen
óriási az értékük?
Miután Lisbeth feltette ezt a kérdést, Mikael Blomkvist elgyötört tekintettel nézett vissza rá.
– Ennek a megválaszolása bizony az ezotéria körébe tartozik – felelte, és folytatta a
bankszámlakivonatok vizsgálatát.

A nagy éjszakai beszélgetésüket követő reggelen sietve hagyták el a Hedeby-szigetet, miután

Lisbeth Salandernek sikerült aktiválnia a szuperfegyvert, amely ettől fogva Mikael Blomkvist
minden ébren töltött óráját felemésztette. Először Lisbeth lakásába mentek. Két teljes napot
töltöttek Lisbeth számítógépe előtt. Lisbeth körbevezette Mikaelt Wennerström univerzumában.
Mikaelnek rengeteg kérdése volt. Ezek egyikét puszta kíváncsiságból tette fel.
– Lisbeth, hogy vagy képes gyakorlatilag teljesen irányítás alá vonni a számítógépét?
– Egy okos találmány segítségével, Plague fejlesztette ki. Kolléga. Wennerström egy IBM
laptopon dolgozik otthon és a munkahelyén is. Ez azt jelenti, hogy minden információ
megtalálható egyetlen merevlemezen. Otthon szélessávú internetet használ. Plague feltalált egy
mandzsettakinézetű szerkentyűt, amit magára a szélessávú kábelre kell rákapcsolni. Én tesztelem
Plague műszerét. Mindent, amit Wennerström a gépén lát, látja a mandzsetta is, és aztán
továbbküldi a regisztrált információt egy távoli szerverre.
– Miért, Wennerström nem használ tűzfalat?
Lisbeth elmosolyodott.
– Persze hogy használ tűzfalat. A vicc az, hogy a mandzsetta egyidejűleg funkcionál tűzfalként
is. Ezért aztán beletelik egy kis időbe, míg az ember meghackeli a számítógépet. Tegyük fel,
hogy Wennerström kap egy mailt; a mail Plague mandzsettájára érkezik meg először, valójában
mi előbb el tudjuk olvasni, minthogy átjutna Wennerström tűzfalán. Az igazán ravasz dolog
viszont az, hogy a mailt a mandzsetta átírja, s ellátja egy néhány bájtos forráskóddal. Ez minden
alkalommal megtörténik, amikor Wennerström letölt valamit a gépére. Ha képekkel teszi
ugyanezt, az még jobb. Rengeteget szörföl a neten. Ahányszor letölt egy pornóképet, vagy,
teszem azt, kinyit egy honlapot, egy sor új forráskódot kapcsolunk a letöltött adatokhoz. Egy idő
múltán, néhány óra vagy néhány nap elteltével, attól függően, hogy milyen gyakran használja a
számítógépet, sikeresen letöltött egy körülbelül három megabájt méretű programot az egymáshoz
kapcsolódó forráskódok darabkáiból.
– És?
– Mire az utolsó darabok a helyükre kerülnek, a program beépül Wennerström
internetprogramjába. Ő csak annyit tapasztal az egészből, hogy lefagy a gépe, ezért restartolnia
kell. Az újraindítás során egy tökéletesen új szoftvert installál, természetesen anélkül, hogy tudna
róla. Wennerström Microsoft Explorert használ. Legközelebb, amikor elindítja az Explorert,
valójában egy teljesen más programot kapcsol be, egy olyat, ami láthatatlanul bújik meg az
asztalán, de úgy néz ki, és pontosan úgy működik, mint az Explorer, éppen csak más dolgokat is
csinál közben. Először is ellenőrzése alá vonja Wennerström tűzfalát, ügyelve rá, hogy minden
működőképesnek hasson. Aztán szépen elkezdi beszkennelni a gép tartalmát, az így kinyert
információdarabokat pedig minden olyan alkalommal továbbküldi, amikor Wennerström
szörfölés közben kattint egyet az egerével. Valamennyi idő múlva – ez megint csak azon múlik,
mennyit szörföl Wennerström a neten – már össze is állt merevlemezének tökéletes
tükörképe a távoli szerveren. S ha mindez megtörtént, akkor elérkezett az idő a HT-re.
– A HT-re?
– Ó, bocsánat! Plague hívja így a folyamatot: hostile takeovernek, vagyis ellenséges
hatalomátvételnek.
– Aha…
– Ami ezután történik, még cselesebb. Miután felépült a tükörkép, onnantól kezdve
Wennerströmnek igazándiból két darab merevlemeze van, egy a saját gépdobozában, egy meg a
mi szerverünkön. A következő alkalommal, amikor elindítja a számítógépet, valójában a
tükörképet kapcsolja be. Nem a saját gépére dolgozik, hanem a mi szerverünkre. A gép így egy
lehelettel lassabban működik ugyan, de ez alig észrevehető. Akárhányszor rákapcsolódom a
szerverre, egyidejűleg látom, hogy mi történik Wennerström gépén. Minden leütését követni
tudom a saját gépemen.
– Gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha arra tippelek, hogy a Plague nevű haverod
szintén hacker.
– Ő szervezte meg a londoni telefonlehallgatást. Egy csöppet antiszociális, kerüli az
embereket. De a hálózaton élő legendának számít.
– Jó… – mondta Mikael, megadóan mosolyogva Lisbethre. – Kettes számú kérdés: korábban
miért nem beszéltél a Wennerström-ügyről?
– Soha nem kérdeztél.
– És ha tényleg nem kérdeztelek volna meg – mondjuk azért, mert nem találkozunk –, akkor ott
gubbasztottál volna a megszerzett ismereteiddel, annak tudatában, hogy Wennerström egy
gengszter? És ölbe tett kézzel nézted volna, amint a Millennium csődbe megy?
– Engem aztán senki meg nem kért arra, hogy leplezzem le Wennerströmöt – válaszolta
Lisbeth tudálékoskodó hangon.
– És ha mégis?
– De hát elmondtam, amit tudtam – felelte Lisbeth hárítón.
Mikael nem erőltette tovább a kérdést.
 Mikaelt teljesen magába szippantotta a Wennerström gépén talált információhalmaz. Lisbeth
az átmásolt merevlemezen tárolt öt gigabájtnyi adatot kiírta körülbelül tíz darab cédére. Többé-
kevésbé úgy érezte magát az utóbbi napokban, mintha beköltözött volna Mikael lakásába. Ott
rostokolt a férfi mellett órákon át, és türelmesen válaszolt minden felmerülő kérdésére.
– Felfoghatatlan! Hogy lehet Wennerström ennyire megátalkodott idióta, hogy a mocskos
bizniszei teljes dokumentációját képes egyetlen merevlemezen tárolni! – fakadt ki Mikael. – Ha
ez valamikor a rendőrség kezébe kerülne…
– Az emberek általában nem képesek racionálisan gondolkozni. Én arra tippelek, hogy
Wennerström egyszerűen elképzelhetetlennek tartja, hogy a rendőrségnek valaha is eszébe jut
elkobozni a gépét.
– Mert ugyebár ő aztán minden gyanú felett áll. Egyetértek. Ahhoz épp eléggé pimasz a
rohadék, hogy így okoskodjon, de fix, hogy vannak körülötte biztonsági szaktanácsadók, akik
ellátják különféle javaslatokkal a számítógépe kezelését illetően. 1993-ig visszanyúló adatokat
tárol a merevlemezén.
– A gép viszonylag új. Egy évvel ezelőtt gyártották, de úgy néz ki, Wennerström többek között
átmentette a teljes régi levelezését az új hard drive-ra, ahelyett, hogy kiírt volna mindent cédékre.
Ha másra nem ügyel is, de legalább használ titkosító programot.
– Aminek persze semmi értelme, ha már egyszer behatoltál a gépébe, hiszen akárhányszor beír
egy jelszót valahová, te le tudod olvasni.

Négy nappal Stockholmba érkezésük után, a Millennium képszerkesztője, Christer Maim

jelentkezett Mikael váratlanul mobiltelefonján. Éjszaka három óra volt.
– A mi Benjáminunk, Henry Cortez ma este kocsmázni volt a barátnőjével.
– Ühm – hangzott Mikael álmatag kommentárja.
– Hazafelé a Centralen pubjában kötöttek ki.
– Nem a legjobb hely a csajozásra…
– Figyelj! Janne Dahlman szabadságon van. Henry észrevette őt az egyik asztalnál egy férfi
társaságában.
– Na és? Egy szerkesztőségi titkár nem mehet szabadságra?
– Henry felismerte a pacákot, az illető cikkei mellett közölt kis fotóról. Krister Söder volt az.
– Ismerős valahonnan a név, de…
– A Finansmagasinet Monopolnál dolgozik, a lap tulajdonosa a Wennerström-csoport
– folytatta Maim.
Erre már Mikael is felült az ágyában.
– Még ott vagy? – kérdezte Maim.
– Itt vagyok. Nem biztos, hogy jelent valamit. Söder is csak egy újságíró. Lehet, hogy Dahlman
és őrégi barátok.
– Oké. Nyilván én vagyok paranoiás. Három hónappal ezelőtt a Millennium megvette egy
külsős riportját. A megjelenés előtti héten Söder majdnem tök ugyanazt a riportot publikálta a
saját lapjánál. Szinte szóról szóra ugyanaz a történet egy mobiltelefon-gyártóról, aki ügyesen
elhallgatta, hogy hibás alkatrészt használnak a készülékeikben, ami rövidzárlatot okozhat.
– Ja, értem már, mit akarsz mondani. De előfordul az ilyesmi. Erikának említetted?
– Nem. Még nincs itthon. A jövő héten érkezik.
– Sebaj. Később visszahívlak – mondta Mikael, s azzal kikapcsolta a telefonját.
– Mi a gubanc? – kérdezte Lisbeth Salander.
– A Millennium háza táján történt valami – felelte Mikael. – Be kell ugranom a
szerkesztőségbe. Van kedved velem jönni?

Négyre értek oda, a szerkesztőség kihalt volt a hajnali órán. Lisbeth Salandernek körülbelül
három percébe telt feltörni Janne Dalhman gépének jelszavát, s még legalább két hosszú percbe,
amíg a gépen tárolt, számukra érdekes adatokat átmentette Mikael iBookjára.
A mailek nagy részét viszont Janne Dahlman a saját laptopján tárolta, ahhoz nem volt
hozzáférésük. Az asztali számítógép segítségével azonban Lisbeth Salandernek sikerült
kiderítenie, hogy Dahlman-nak a millennium.se címén kívül volt még egy privát hotmail címe is.
Ennek a feltörése és az elmúlt év levelezésének átmásolása további hat percet vett igénybe. Öt
perccel később Mikaelnek minden elégséges bizonyíték a birtokában volt arra vonatkozóan, hogy
Janne Dahlman nemcsak állandóan naprakész információval látta el a rivális lap, a
Finansmagasinet Monopol szerkesztőjét a Millennium állapotával kapcsolatban, hanem amilyen
hamar csak tudta, értesítette őt Erika Berger lapszámterveiről, mellékelve a megjelenésre szánt
cikkek rövid leírását. A kémkedés legkésőbb a múlt év őszén kezdődhetett.
Kikapcsolták a gépeket. Visszamentek Mikael lakásába, és aludtak még néhány órácskát.
Mikael reggel tízkor felhívta Christer Malmot.
– Kezemben van a bizonyíték Dahlman ellen. Wennerströmnek dolgozik.
– Úgy tudtam! Úgy tudtam! Kirúgom ezt a szemétládát még ma.
– Ne tedd! Ne tégy semmit!
– Semmit?
– Christer, bízz bennem! Meddig van Dahlman szabadságon?
– Hétfőn kezd.
– Ma hányan vannak bent a szerkesztőségben?
– Fél házzal üzemelünk.
– Összehívnál két órára egy értekezletet? Ne mondj nekik előre semmit! Én is ott leszek.

Hatan ültek a tárgyalóasztal körül. Christer Maim fáradtnak tűnt, Henry Cortez pedig fülig
szerelmesnek, amennyire csak egy huszonévestől kitelik. Mónika Nilsson teli volt várakozással;
Christer Maim tényleg egy mukkot sem árult el a többieknek az értekezlet tárgyáról, Mónika
viszont elég régi bútordarab volt már. Rögtön tudta, hogy valami szokatlan dolog zajlik a
háttérben. Az meg igencsak bosszantotta, hogy kirekesztik az információáramlásból. Az egyetlen
ember, aki úgy nézett ki, mint mindig, a részmunkaidős Ingela Oskarsson volt, aki heti két
alkalommal járt be. Ő intézte többek között az adminisztrációt, ő tartotta a kapcsolatot az
előfizetőkkel, s mióta két éve édesanya lett, nem nagyon lehetett őt kihozni a sodrából. A másik
részmunkaidős Lotta Karim volt, aki a Henry Cortezéhez hasonló szerződésben állt a lappal, és
nemrég jött vissza szabadságról. Christernek ezenkívül sikerült a szabadságát töltő
hirdetésszervezőt, Sonny Magnussont is berángatni.
Mikael mindenkit üdvözölt, és bocsánatot kért, amiért egy éven át szinte hírét se hallották.
– A mai megbeszélés tárgyával kapcsolatban sem nekem, sem Christernek nem sikerült még
egyeztetnünk Erikával, de biztosíthatlak benneteket afelől, hogy ebben az esetben ő sem lenne
más véleményen. Ma a Millennium jövőjéről kell döntenünk.
Itt szünetet tartott, hagyta, hogy szavai leülepedjenek. Nem hangzott el kérdés senkitől.
– Az elmúlt év nehéz volt. Meglep, hogy egyikőtöknek sem jött meg az esze, hogy máshol
keressen magának munkát. Ebből kénytelen vagyok arra következtetni, hogy vagy tökkelütött
bolondok vagytok mindannyian, vagy hihetetlenül hűséges munkatársak, akik ráadásul még
szeretnek is ennél a lapnál dolgozni. Ezért aztán nyílt lapokkal játszom, s egy utolsó közös
erőfeszítésre kérlek benneteket.
 – Utolsó erőfeszítés – szólalt meg Mónika Nilsson. – Ez pont úgy hangzik, mintha be akarnád
csukni a boltot.
– Ahogy mondod – felelte Mikael. – Erika a nyaralása után összehív majd minket egy
búskomor szerkesztőségi értekezletre, hogy bejelentse: a Millennium karácsonykor jelenik meg
utoljára, s azt követően mindenkinek felmondunk.
Erre már némi nyugtalanság ütötte fel a fejét a szobában. Egy másodpercre még Christer Maim
is elhitte, hogy Mikael komolyan beszél. Aztán mindannyian látták önelégült mosolyát.
– Az ősz folyamán színjátékot kell játszanotok. Az a nagy helyzet, hogy drágalátos
szerkesztőségi titkárunk, Janne Dahlman mellékállásban bedolgozik Hans-Erik Wennerströmnek.
Wennerström lapjának az informátora. Így tehát nem csoda, ha az ellenség végig tökéletesen
képben volt a szerkesztőség minden dolgát illetően, ez ugyebár mindjárt megmagyarázza az
elmúlt év néhány csúfos kudarcát. Nem utolsósorban azokat, Sonny, amit te tapasztalhattál a
hirtelen megcsappant hirdetői megrendelések körül.
– Meg mertem volna esküdni rá… – mondta Mónika Nilsson.
Janne Dahlman soha nem volt túlzottan népszerű a kollégák körében. A leleplezés, úgy
látszott, senkinek sem okozott különösebb megrázkódtatást. Mikael félbeszakította a pusmogást.
– Azért mondtam ezt el nektek, mert tökéletesen megbízom bennetek. Több éve dolgozunk már
együtt, tudom, hogy helyén van az eszetek és a szívetek. Így azt is tudom, hogy hajlandóak
lesztek belemenni az őszi kettős játékba. Iszonyatosan fontos, hogy Wennerströmöt félre tudjuk
vezetni, s azt higgye, hogy a Millennium a teljes összeomlás felé tart. A ti feladatotok lesz ezt
elhitetni vele.
– És hogy állunk igazából? – kérdezte Henry Cortez.
– Hát figyeljetek! Tudom, hogy eddig sem volt könnyű dolgotok, és még mindig nem értünk
révbe. A Millenniumnak a józan számítások szerint mostanra már fél lábbal a sírban kellene
lennie. Szavamat adom rá, hogy ez nem fog megtörténni. A Millennium erősebb, mint egy évvel
ezelőtt volt. Az értekezlet után én újra eltűnök bő két hónapra. Október vége felé érkezem vissza.
És akkor szárnyát szegjük Hans-Erik Wennerströmnek.
– Hogyan? – tette fel következő kérdését Cortez.
– Bocs, de ezt még nem árulhatom el. Megírom Wennerström történetét, egy új változatot,
amely, ígérem, nem hagy kívánnivalót maga után. Aztán felkészülhetünk egy nagy karácsonyi
bulira. Előételnek egybesült Wennerströmöt képzeltem, desszertnek pedig néhány kritikusunkat.
Hirtelen felélénkült a társaság. Mikael megpróbálta elképzelni, milyen érzés lett volna ott ülni
a tárgyalóasztal valamelyik oldalán magát hallgatva. Bizalmatlankodott volna? Igen,
valószínűleg. De szemmel láthatóan maradt még némi hitele a Millennium kis csapatánál. Újra
felemelte a kezét.
– Az ügy sikerének elengedhetetlen feltétele elhitetnünk Wennerströmmel, hogy a
Millenniumnak befellegzett. Nem szeretném, hogy kitaláljon valami ellenkampányt, vagy az
utolsó pillanatban szőnyeg alá söpörje a bizonyítékokat. Ehhez pedig elkészítünk egy
forgatókönyvet, és ősszel eszerint fogtok dolgozni. Először is: nagyon fontos, hogy semmi, ami
ma elhangzik, illetve eddig elhangzott, ne kerüljön papírra vagy e-mailekbe, egyáltalán ne
tegyetek róla említést senkinek az itt jelenlevőkön kívül. Nem tudhatjuk, milyen mélységben volt
Dahlmannak már eddig is bejárása a gépeinken tárolt dokumentumokba, de nem olyan régen
figyelmeztettek rá, hogy egyáltalán nem nehéz a kollégák magánlevelezéséhez hozzájutni a
hálózaton. Tehát ezt az ügyet kizárólag szóban tárgyaljuk meg. Ha valakinek az elkövetkező
hetekben muszáj kiengednie a szelepet, megszellőztetni a tapasztaltakat, úgy forduljon bátran
Christofferhez, találkozzatok az ő otthonában. És a lehető legdiszkrétebben szervezzetek meg
minden ilyen látogatást!
 Mikael egy filctollal a következőt írta a flip chartra; e-mailezés a témában tilos!
– Másodszor: szeretném, ha a társaságban hamarosan felütné fejét a viszálykodás. Kezdjétek
az én bemószerolásommal, amikor ott van a közelben Janne Dahlman. Ne essetek túlzásba, de
ideiglenesen engedjétek szabadon természetes hajlamotokat az önző, kicsinyes piszkálódásra.
Christer, jó volna, ha közted és Erika között kialakulna egy komoly szakadék. Használjátok a
fantáziátokat, legyetek titokzatosak a törés okait illetően. Úgy kell kinéznie az egésznek, mintha
szétesőben lenne az újság, és mindenki legszívesebben a másik torkának esne.
Egymás szívatása – írta fel Mikael a fehér táblára.
– Harmadszor: amikor Erika hazajön, Christer, neked kell felvilágosítanod a történésekről.
Erika feladata lesz gondoskodni arról, hogy Janne Dahlman azt higgye, a Vanger-konszernnel
kötött megállapodásunk – mellesleg jelenleg is ez tart minket a felszínen – Henrik Vanger súlyos
betegsége és Martin Vanger halálos közúti balesete miatt befuccsolt.
Most a félretájékoztatás szó került a táblára.
– De ugye igazából sziklaszilárdan áll az egyezség a konszern és a lap között? – érdeklődött
Mónika Nilsson.
– Hidd el – felelt Mikael kesernyés hangon –, a Vanger-konszern szinte bármit hajlandó
megtenni a Millennium túlélése érdekében! Néhány hét múlva, mondjuk augusztus végén, Erika
összehív egy értekezletet, és ott bejelenti, hogy elbocsátásokra lehet számítani. Fontos, hogy
tudjatok róla: a bejelentés színjáték lesz, egyetlen ember fog eltűnni innét, és az Janne Dahlman.
De kérlek benneteket, hogy végig vegyetek részt a játékban. Kezdjetek majd el arról beszélni,
hogy milyen állások után néztetek, hogy milyen vacak referenciának számít az önéletrajzotokban
a Millennium, és így tovább.
– És szerinted ez a színjáték tényleg megmenti majd a Millenniumot? – tette fel a kérdést
Mikaelnek Sonny Magnusson.
– Tudom, hogy meg fogja menteni. Sonny, kérlek, állíts össze egy hamisított jelentést az
elmúlt hónapok rohamosan csökkenő hirdetői megrendeléseiről és előfizetői számáról!
– Tök izgi! – jegyezte meg Mónika. – A szerkesztőség falain belülre korlátozzuk az akciót,
vagy kiszivárogtassunk ezt-azt a médiáknak?
– Korlátozzuk a falainkon belülre. Ha máshol is felbukkannának a hírek, rögtön tudni fogjuk,
kinek köszönhető. Így, ha valaki pár hónap múlva megkérdezne minket, egyszerűen azt tudjuk
válaszolni: „Mi az ördög, csak nem bedőltél az alaptalan híreszteléseknek, soha fel sem merült a
Millennium megszüntetése!” Igen, az lenne a legjobb, ha Dahlman elkotyogná az álhíreket a
tömegtájékoztatásnak. Az tehát csak jó, ha sikerül Dahlmant beetetnetek mindenféle idióta
történettel.
Ezután még két órát töltöttek a vázlatos forgatókönyv összeállításával és a szerepek
kiosztásával.

Az értekezlet után Mikael és Christer Maim megittak egy kávét a Javában a Honsgatanon.
– Christer, életbe vágón fontos, hogy kimenj Erika elé a reptérre, és kapásból felvilágosítsd a
dolgok állásáról. Rá kell beszélned, hogy részt vegyen a játszmában. Amennyire ismerem őt,
biztos rögtön el akarja majd intézni a Dahlman-ügyet – és ez az, ami nem történhet meg. Nem
engedhetjük meg, hogy Wennerström fülest kapjon, és legyen ideje eltüntetni a bizonyítékokat.
– Rendben.
– És gondoskodj róla, hogy Erika addig ne e-mailezzen, amíg nem telepítette a gépére a PGP
titkosító programot, és meg nem tanulta használni azt. Dahlmanon keresztül Wennerström nagy
valószínűséggel minden szerkesztőségi levelünket el tudja olvasni. Installáljátok a PGP-t
mindegyik gépen. Nagy felhajtás nélkül. Hamarosan megkapod tőlem a nevét egy
számítástechnikai szaktanácsadónak. Fel kell hívnod. Ő aztán ellátogat a szerkesztőségbe,
ellenőrzi a gépeket és az internetkapcsolatot. Hagyd majd, hadd tegye fel a szoftvert, mintha az
egy hétköznapi szolgáltatás része lenne.
– Megteszek mindent, ami tőlem telik. De Mikael – áruld már el, miben mesterkedsz?
– Wennerströmöt akarom kiszegezni egy istállóajtóra.
– Jó, de hogyan?
– Sajnálom. Egyelőre titok. Csak annyit mondok, hogy olyan anyagnak vagyok a birtokában,
amelynek fényében az előző leleplezésünk bárgyú családi matinénak fest majd.
Christer elgyötörtnek tűnt.
– Mikael, én mindig megbíztam benned. Ez azt jelentené, hogy te nem?
Mikael felnevetett.
– Ugyan! Nem erről van szó. De tudd meg, hogy jelenleg súlyos bűncselekménynek minősülő
tevékenységet folytatok, ami miatt akár két évre is elzárhatnak. Hogy másképp fogalmazzak… a
kutatási módszereim finoman szólva kétes természetűek… Hasonló remek eszközökhöz nyúlok,
mint Wennerström. Nem szeretném, ha bármelyikőtök véletlenül is belekeveredne ilyesmibe.
– Mit mondjak, értesz hozzá, hogy miképp hozd rám a szívbajt!
– Nyugi. És mondd csak meg Erikának, hogy nagyot fog szólni a sztori! Hatalmasat!
– Erika is nyilván tudni akarja, hogy miben mesterkedsz… Mikael elgondolkozott egy
másodpercre, aztán elmosolyodott.
– Mondd csak meg neki, hogy amikor tavasszal a hátam mögött aláírta azt a szerződést Henrik
Vangerrel, teljesen világossá tette számomra, hogy attól kezdve én is csak egy vagyok a
hétköznapi szabadúszók közül, akinek már a vezetőségben sincs helye, és semmi befolyást nem
gyakorol a Millennium belső politikájára. Ebből az is következik, hogy a továbbiakban viszont én
sem tartozom neki állandó tájékoztatással. De ha jó kislány lesz, ígérem, hogy a cikkemet ő kapja
kézhez elsőként.
Christer Maim váratlanul harsányan elnevette magát.
– Őrült mérges lesz rád – jegyezte meg derűsen.

Mikael magának azért beismerte, hogy nem volt teljesen őszinte Christer Maimmal. Igazából
kerülte Erikát. Az lett volna a természetes, ha azonnal felveszi vele a kapcsolatot, és beavatja őt
mindenbe. Ő viszont nem akart beszélni Erikával. Az elmúlt napokban több tucatszor kereste ki
Erika számát a telefonján, hogy felhívja őt. Aztán valahogy mindig meggondolta magát.
Tudta jól, mi a baj. Nem bírt a szemébe nézni.
Az a fedőtörténet, amihez Hedestadban hozzájárult, egyszerűen megbocsáthatatlan
cselekedetnek számított egy újságírótól. Fogalma sem volt, hogyan fogja hazugságok nélkül
elmagyarázni ezt az egészet Erikának. Ezt az egyet soha nem hitte volna, hogy valaha is hazudnia
kell majd Erika Bergernek.
Különben pedig nem volt ereje ezen tépelődni, miközben Wennerström ellen indult harcba. Így
aztán elodázta a találkozást, kikapcsolta a mobiltelefonját. Persze tudta, hogy nem sokáig
maradhat ez így.

A szerkesztőségi értekezlet után Mikael azonnal kiköltözött sandhamni házába, ahol már egy
éve nem járt. Két doboznyi dokumentumot vitt magával, valamint a Lisbethtől kapott cédéket.
Bespájzolt egy jó adag élelmiszert, magára zárta az ajtót, felnyitotta az iBookját és nekilátott az
írásnak. Mindennap tett egy rövid sétát, ilyenkor megvette az újságokat és bevásárolt. A kikötő
még mindig tele volt vitorlásokkal, és a papájuktól kölcsönkapott hajókon érkező fiatalok, jó
szokásukhoz híven, továbbra is nap mint nap eszméletvesztésig itták magukat a Dykarbaren nevű
intézményben. Mikaelnek egyébként alig tűnt fel, mi zajlik körülötte. Gyakorlatilag egyfolytában
a számítógépe előtt ült, onnantól kezdve, hogy reggel kinyitotta a szemét, egészen a késő esti
ágyba zuhanásig.

Titkosított e-mail a főszerkesztőtől

<erika.berger@millennium.se>
a szabadságát töltő felelős kiadónak
<mikael.blomkvist@millennium.se>:

Mikael, muszáj megtudnom, mi folyik itt – te jóisten, hazajövök, és teljes káosz fogad! A Janne
Dahlmanról szóló hírek, a kettős játszma, amit kitaláltál. Martin Vanger halott. Harriet él. Mi
történt odafent Hedebyben? Hol vagy? Lesz sztori? Miért nem válaszolsz a telefonhívásokra? E.
P.S. Vettem a Christer által kéjes élvezettel előadott csipkelődést. Ezt még visszakapod! Hát
tényleg ennyire dühös vagy rám?

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

Szia, Ricky! Az isten szerelmére, dehogy vagyok rád dühös! Ne haragudj, hogy nem volt időm
tájékoztatni téged, de az életem néhány utolsó hónapja olyan volt, mint egy hullámvasút. Mindent
elmesélek, ha majd találkozunk, de e-mailben inkább nem. Jelenleg Sandhamnban vagyok. Van
egy sztori, de az nem a Harriet Vangeré. Az elkövetkezőkben ide leszek kötve. Aztán lassan véget
ér ez az időszak. Bízzál bennem! Csók és ölelés, M.

Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:

Sandhamban? Már indulok is. Meglátogatlak!

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

Most ne, ha nem baj! Várj még néhány hetet, legalább addig, amíg nagyjából összeáll a szöveg.
Ráadásul lesz más vendégem is.

Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:

Akkor természetesen távol maradok. De tudnom kell, mi folyik itt. Henrik Vanger ismét
vezérigazgató, és nem válaszol a telefonhívásomra. Ha a Vangerekkel kötött megállapodásunknak
annyi, azt azért illene tudnom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Túl fogja ezt élni a lap vagy nem?
Ricky
P.S. Ki az a nő?

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
 Először is: biztos lehetsz benne, hogy Henrik nem hátrál ki a megállapodásunkból. De
szívrohama volt, és naponta összesen egy-két órát dolgozik. Úgy képzelem, hogy a Martin halála
és a Harriet feltámadása okozta zűrzavar felemészti minden erejét. Másodszor: a Millennium túl
fogja élni a válságot. A lap történetének legfontosabb riportján dolgozom. A cikk megjelenésekor
– te is meglátod – Wennerströmnek örökre leáldozott.
Harmadszor: az életem a feje tetejére állt, de te meg én meg a Millennium – ott semmi nem
változott, higgyél nekem. Csók, Mikael
P.S. Bemutatlak majd a nőnek, amint úgy alakul. Nem lesz egyszerű napirendre térned felette.

Lisbeth Salander egy borostás képű, beesett szemű Mikaelt talált a sandhamni házban. A férfi
sietve megölelte, és megkérte, hogy tegyen fel egy kávét, míg ő befejez valamit a szövegben.
Lisbeth körülnézett Mikael házában, s rögtön tudta, hogy jól fogja itt érezni magát. A ház a víz
fölé épült, az ajtót két méter választotta el a tengertől. Mindössze 6x5 méter volt az egész épület
alapterülete, de elég magas volt ahhoz, hogy a tető alatt elférjen egy galéria. Ott volt a hálószoba.
Csigalépcső vezetett fel a nappaliból. Lisbeth ki tudott egyenesedni a tető alatt, Mikaelnek egy
picit össze kellett húznia magát. Lisbeth megvizsgálta az ágyat, és elégedetten állapította meg,
hogy kényelmesen elférnek majd rajta mindketten.
Nagy ablak nyílt a vízre, közvetlenül az ajtó mellett. Az ablak előtt állt Mikael konyhaasztala,
ami most íróasztalként működött. Az asztal felett a falon egy polc függött, rajta CD-lejátszó és
egy nagy Elvis Presley-albumokból és hard rock lemezekből álló gyűjtemény. Nem azok voltak
Lisbeth első számú kedvencei.
Az egyik sarokban kőből rakott kályha állt üvegelőlappal. Máskülönben a berendezés
mindössze egy falra szerelt gardróbszekrényből és egy zuhanyozófüggönnyel eltakart
mosósarokból állt, itt állt a mosogató is. A mosogató felett egy kis ablak nyílt a ház oldalában. A
csigalépcső alatt Mikael kialakított egy helyet a biovécének. Az egész ház úgy volt berendezve,
mint egy hajókabin, cseles kis rekeszekkel, praktikus pakolófelületekkel mindenfelé.
Lisbeth annak idején a Mikael Blomkvistról készített anyagában utánajárt, hogy Mikael saját
kezűleg újította fel a házat, és ő is rendezte be. A fenti adatokra a lány egy ismerős e-mailjében
akadt. Az illető egy sandhamni látogatást követően számolt be nagy lelkesen Mikael
kézügyességéről. Minden tiszta volt és áttekinthető, szinte igénytelenül egyszerű, majdhogynem
spártaian puritán. Lisbeth hamar rájött, miért tetszik neki annyira a sandhamni ház.

Két óra elteltével sikerült eléggé kizökkentenie Mikaelt a rendes kerékvágásból ahhoz, hogy a
férfi fogja magát, megadóan lecsukja a számítógépet, megborotválkozzon és városnéző körútra
vigye őt Sandhamnban. Esős, szeles idő volt, így aztán hamarosan a vendéglőben kötöttek ki.
Mikael elmesélte, mit írt meg addig, Lisbeth pedig átnyújtotta neki a Wennerström gépéről
származó legfrissebb információkat.
Aztán a lány hazarángatta Mikaelt, felvonszolta a galériára, s miután sikerült leszedni róla a
ruháit is, még jobban kizökkentté a sandhamni mindennapokból. Lisbeth késő éjszaka arra ébredt,
hogy egyedül van az ágyban. Lenézett a galériáról és látta, amint Mikael a gépe fölé görnyedve
dolgozik. Sokáig nézte a férfit, hason fekve, fejét a tenyerébe támasztva. Mikael boldognak tűnt,
s a lányt hirtelen szokatlan elégedettség töltötte el.

Lisbeth csak öt napig maradt. Vissza kellett utaznia Stockholmba. Dragan Armanskij tűkön ült,
új munkája volt a számára, Lisbeth tizenegy napot töltött megbízatása teljesítésével, majd leadta
a jelentését, és újra elutazott Sandhamnba. Utolsó találkozásuk óta Mikael iBookja mellett
tovább vastagodott a kinyomtatott papírköteg.
 Ez alkalommal Lisbeth négy hétig maradt. Kialakítottak egy napirendet. Nyolckor keltek,
megreggeliztek, társalogtak. Azután Mikael intenzív munkához látott késő délutánig, ezt
követően mindig tettek egy sétát. Lisbeth a nap nagy részét az ágyban töltötte. Vagy olvasott,
vagy a neten szörfölt. Ügyelt rá, hogy ne zavarja Mikaelt. Meglehetősen későn vacsoráztak, s
utána általában Lisbeth kezdeményezésére a galérián múlatták az időt, ahol Lisbeth gondoskodott
róla, hogy Mikael neki szentelje minden figyelmét.
Lisbeth úgy érezte, ez élete első vakációja.

Titkosított e-mail <erika.berger@millennium.se>-től

<mikael.blomkvist@millennium.se> – nek:

Szia, M.! Ez a nyilvános verzió. Janne Dahlman felmondott, három hét múlva felveszi a munkát
a Finansmagasinet Monopolnál. Úgy tettem, ahogy kívántad, nem mondtam el semmit. Mindenki a
megállapodás szerint folytatja ezt a majomparádét. E.
P.S. Különben élvezik. Henry és Lotta néhány napja nagy veszekedést csaptak. Különböző
tárgyakat vagdostak egymás fejéhez. Olyan durván vezetik Dahlmant az orránál fogva, hogy
igazából nem értem, miért nem jött még rá, hogy műbalhé az egész.

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

Sok szerencsét Dahlmannak, hadd menjen! Az ezüst étkészletet azért a biztonság kedvéért zárd
el! Csók, ölelés, M.

Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:

Itt állok szerkesztőségi titkár nélkül két héttel a nyomdába kerülés előtt, az oknyomozó
újságíróm meg Sandhamnban csücsül, és nem hajlandó szóba állni velem. Micke, térden állva
könyörgök! Be tudnál szállni egy kicsit? Erika

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

Tarts ki még pár hétig, utána révbe érünk! Kezdd el tervezni a decemberi számot! Nagyon más
lesz, mint bármi, amit eddig csináltunk. A szövegem körülbelül negyven oldalt tölt meg abban a
számban. M.

Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:

Negyven oldal!!! Észnél vagy?

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

Tematikus szám lesz. Még három hétre van szükségem. Megtennéd nekem a következőket: (1)
jegyeztess be egy kiadót Millennium néven; (2) szerezz egy ISBN-számot; (3) kérd meg Christert,
hogy üssön össze valami mutatós lógót az új könyvkiadónknak; (4) keress egy rendes nyomdát,
ahol olcsón és gyorsan tudnak előállítani puha fedelű könyveket! És persze szükségünk lesz némi
pénzre első könyvünk megjelentetéséhez.
Csók, M.

Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:

Tematikus szám. Könyvkiadó. Pénz. Yes, Master. Esetleg még valamit? Ne lejtsek el egy táncot
anyaszült meztelenül a Slussen tetején? E.
P.S. Remélem, tudod, mit csinálsz. Én viszont mit tegyek Dahlmannal?

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

Dahlmannal ne foglalkozz! Elmegy az magától is. A Monopol úgysem él már sokáig. Tegyél be
több külsős anyagot a mostani számba. És vegyél már fel egy új titkárt, a jó életbe! M.
P.S. Boldogan látnálak meztelenül a Slussen tetején.

Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:

Ami a Slussen tetejét illeti – in your dreams. Máskülönben, ha emlékeznél rá, mindig együtt
vettünk fel új munkatársat. Ricky

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

És mindig egyetértettünk abban, hogy kit vegyünk fel. Ez most sincs másképp, akárkit
választasz is. Ne feledd, Wennerström kinyírására készülünk! Hadd fejezzem már be nyugalomban
a munkát! M.

Október elején Lisbeth Salander felfedezett egy közleményt a Hedestads-Kuriren elektronikus

változatában. Elújságolta Mikaelnek is. Rövid ideig tartó betegség után elhunyt Isabella Vanger.
Gyászolja Ausztráliából nemrég hazatért lánya, Harriet Vanger.

Titkosított e-mail
<erika.berger@millennium.se>-től
<mikael.blomkvist@millennium.se> – nek:

Szia, Mikael,
Harriet Vanger keresett ma fel a szerkesztőségben. A látogatása előtt öt perccel hívott, teljesen
készületlenül ért a betoppanása. Szép nő, elegáns öltözet, hűvös pillantás.
Azért jött, hogy közölje velünk, ő helyettesíti Martin Vangert, aki ugyebár Henrik Vanger
helyett ugrott be a lap vezetőségébe. Udvarias volt, kedvesen megnyugtatott afelől, hogy a
Vanger-konszern nem akar kihátrálni a megállapodásunkból, és az egész család kiáll a Henrik
által vállalt kötelességek teljesítése mellett. Megkért, hogy vezessem körbe a szerkesztőségben, és
aziránt érdeklődött, hogyan élem meg a jelenlegi helyzetet.
Őszintén elmondtam neki az érzéseimet. Hogy olyan, mintha kicsúszott volna a lábam alól a
talaj, hogy nem engeded, hogy meglátogassalak Sandhamnban, és azt sem tudom, min ügyködsz,
leszámítva, hogy azt hiszed, sikerül majd tönkretenned Wennerströmöt. (Remélem, nem baj, hogy
ennyit elárultam. Mégiscsak egy vezetőségi tagról van szó.) Erre felvonta a szemöldökét,
elmosolyodott, és megkérdezte, hogy valóban kételkedem-e a sikeredben. Mit válaszoljon
ilyesmire az ember? Azt feleltem neki, hogy mindenesetre nyugodtabb lennék, ha tudnám, mi
folyik a műhelyedben. A francba, hát persze, hogy megbízom benned! De az őrületbe kergetsz.
Megkérdeztem Harrietet, hogy ő tud-e valamit a jelenlegi munkádról. Nemmel válaszolt, de
hozzátette, hogy hihetetlenül meggondolt, leleményes észjárású (ezek az ő szavai) ember
benyomását keltetted kezdettől fogva.
Elmondtam neki, hogy sejteni vélem, milyen drámai események zajlottak le Hedebyben. Nem
titkoltam, hogy majd megesz a kíváncsiság, hogy megismerhessem Harriet Vanger igaz történetét.
Egy szó mint száz, hülyén éreztem magamat. Visszakérdezett, azt tudakolta, vajon tényleg nem
meséltél-e el semmit. Elárulta, rájött a kettőnk különleges viszonyára, és azzal vigasztalt, hogy
biztosan mesélsz majd nekem, ha lesz egy kis időd. Megkérdezte, megbízhat-e bennem. Na, erre
mit válaszolhattam volna? A Millennium vezetőségi tagja, te meg minden további felvilágosítás
nélkül magamra hagytál.
Aztán mondott valami furcsát. Arra kért, hogy se őt, se téged ne ítéljelek el túl elhamarkodva.
Azt állította, hogy hálával tartozik neked, s örülne, ha ő meg én barátok lehetnénk. Azután
megígérte, hogy ha neked nem sikerülne, akkor ő elmondja nekem a történetet. Fél órával ezelőtt
ment el. Eléggé felzaklatott a látogatása. Rokonszenvesnek tűnik, de nem tudom, hogy
megbízhatok-e benne. Erika
P.S. Hiányzol. Az az érzésem, hogy valami szörnyűség történhetett Hedestadban. Christer azt
mondta, valami furcsaságot – fojtogatásnyomot? – látott a nyakadon?

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:

Szia, Ricky! A Harrietről szóló történet olyan elkeserítő, annyira rettenetes, hogy azt el sem
tudod képzelni. Nagyon jó volna, ha ő mesélné el neked. Én gondolni sem bírok rá.
Amíg erre az alkalomra vársz, csak annyit mondhatok, Harriet Vangerben megbízhatsz, tűzbe
teszem érte a kezem. Igazat mondott, amikor arról beszélt, hogy hálával tartozik nekem – és hidd
el, hogy ő aztán tényleg soha nem tenne kárt a Millenniumban. Barátkozzál vele, ha tényleg
rokonszenvesnek találod. De bárhogy legyen is, tiszteletet érdemlő nő. Hihetetlen nehézségeken
ment keresztül. Én igazán szeretetre méltónak tartom. M.

Másnap Mikael újabb e-mailt kapott.

Feladó <harriet.vanger@vangerindustries.com>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:

Kedves Mikael!

Több hete tervezem már, hogy hírt adok magamról, de úgy tűnik, a nap huszonnégy órája alig
elég valamire. Olyan hirtelen távoztál Hedebyből, hogy még elköszönni sem volt időm.
Amióta hazajöttem Svédországba, egymás után érnek a felkavaró élmények, s közben persze
keményen dolgozom. A Vanger-konszern válságos helyzetben van. Én és Henrik igyekszünk
rendbe tenni mindent, amit csak lehet. Tegnap ellátogattam a Millenniumba; Henriket fogom
képviselni a vezetőségetekben. Henrik részletesen beszámolt a lap és benne a te helyzetedről.
Remélem, elfogadod a jelenlétemet ebben a formában. Ha nem akarod, hogy én vagy bárki más
a családtagok közül vezetőségi tag legyen, megértem, de ígérem, hogy mindent megteszek, amivel
segítségére lehetek a Millenniumnak. Óriási hálával tartozom neked, és mindig ennek
megfelelően fogok veletek viselkedni. Találkoztam a barátoddal, Erika Bergerrel. Nem tudom,
vajon mit gondol rólam. Meglepett az is, hogy nem mesélted el neki, mi történt.
Mikael, szeretném, ha barátok lehetnénk, ha egyáltalán a jövőben eltűrsz még valakit a Vanger
családból.
Szeretettel üdvözöllek.
Harriet
P.S. Erikától hallottam, hogy újra nekimész Wennerströmnek. Dirch Frode elmondta, hogyan
csapott be Henrik. Mit is mondhatnék. Nagyon sajnálom, hogy így történt. Ha tudok valamiben
segíteni, jelezd bátran.

Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <harriet.vanger@vangerindustries.com>:

Kedves Harriet!
Valóban otthagytam csapot-papot, és sietve eljöttem Hedebyből, s most végre azon dolgozom,
amivel egész évben kellett volna. Időben tájékoztatlak majd a részletekről, mielőtt nyomdába
kerülne a szöveg, de meg merem kockáztatni, hogy a Millennium válságos időszakának
hamarosan vége.
Remélem, sikerül összebarátkoznotok Erikával. Ami engem illet, semmi bajom nincs a
vezetőségi tagságoddal. Erikának elmesélem majd a történteket, de most sem erőm, sem időm
nincs erre, egyébként is szeretnék először egy kicsit eltávolodni az eseményektől.
Tartsuk a kapcsolatot! Üdvözöllek. Mikael

Lisbethet nem izgatta különösebben, hogy mit ír meg Mikael. Mikael viszont hirtelen valami
olyasmit talált mondani, amit a lány először meg sem értett. Lisbeth felnézett a könyvéből.
– Bocsánat, hangos voltam. Csak annyit mondtam, hogy ez már durva.
– Mi durva?
– Wennerströmnek viszonya volt egy huszonkét éves pincérnővel. A lány teherbe esett.
Olvastad Wennerström levelezését az ügyvéddel?
– Drága Mikael – tíz év levelezése, e-mailjei, szerződései, utazási dokumentumai és még ki
tudja, mi minden van azon a hard drive-on. Annyira azért nem vagyok oda Wennerströmért, hogy
egy hat gigabájtos hablatyot magamba szippantsak. Egy töredékét olvastam csak el, hogy
csillapítsam a kíváncsiságomat, ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, Wennerström egy
gengszter.
– Jó, figyelj! 1997-ben ejtette teherbe a lányt. Amikor az kompenzációt kért, Wennerström
bedobta az ügyvédjét, aki megpróbálta rábeszélni a lányt az abortuszra. Gondolom, az abortuszért
cserébe pénzt kínálhattak neki, de őt nem érdekelte az ajánlat. Ezután a tárgyalás egy kissé
elfajult, Wennerström behajtója ugyanis egy telitöltött kádban addig tartotta a lányt a víz alá
nyomva, míg az ígéretet nem tett, hogy békén hagyja Wennerströmöt. És ez a barom ügyvéd még
meg is írja mindezt egy Wennerströmnek szóló mailben, igaz, hogy titkosítva, de akkor is…
– Mi lett a lánnyal?
– Alávetette magát az abortusznak. Wennerström nagy megelégedésére.
Lisbeth Salander vagy tíz percig meg se szólalt. Feketén ragyogtak a szemei.
– Még egy férfi, aki gyűlöli a nőket – mormogta végül. Mikael meg se hallotta.
Lisbeth elkérte a cédéket, és az elkövetkező napokat Wennerström e-mailjeinek és más
dokumentumainak átolvasásával töltötte. Miközben Mikael továbbírta a cikkét, a lány a galérián
feküdt ölében PowerBookjával, és Wennerström fura birodalmán töprengett.
Váratlanul különös gondolata támadt, amely egyszerűen nem hagyta nyugodni. Leginkább azt
nem értette, miért nem jutott eszébe már korábban.

Október végén Mikael kinyomtatott egy oldalt, s bár délelőtt tizenegy óra volt, ünnepélyes
mozdulattal kikapcsolta a számítógépét. Szó nélkül felmászott a galériára, és átnyújtott
Lisbethnek egy vaskos papírköteget. Aztán álomba zuhant. Már este volt, amikor Lisbeth
felébresztette, hogy elmondja a szöveggel kapcsolatos meglátásait.
Hajnali kettőkor Mikael utoljára mentette el a biztonsági másolatot.
Másnap bezárta a spalettákat, és lelakatolta a házat. Lisbeth vakációja véget ért. Együtt utaztak
vissza Stockholmba.

Mielőtt Stockholmba értek, Mikaelnek meg kellett beszélnie Lisbethtel egy kényes kérdést. A
vaxholmi hajón vetette lel a témát, miközben a papírpoharaikból megkávéztak.
– Muszáj megbeszélnünk, hogy mit mondhatok el Erikának. Nem lesz hajlandó megjelentetni a
cikket, ha nem magyarázom el, hogyan jutottam hozzá az anyaghoz.
Erika Berger… Mikael szeretője évek óta, főszerkesztő. Lisbeth sosem találkozott vele, de
nem is biztos, hogy szeretett volna. A nő nehezen meghatározható, zavaró tényező volt Lisbeth
életében.
– Mit tud rólam?
– Semmit – mondta Mikael, és sóhajtott egyet. – Az az igazság, hogy nyár óta kerülöm Erikát.
Képtelen voltam elmesélni, hogy mi történt Hedestadban, annyira szégyellem. Őt persze
borzalmasan zavarja, hogy ilyen fukarul látom el információval. Azt tudja, hogy mostanáig
Sandhamnban voltam és ezen a szövegen dolgoztam, de a tartalmáról nem tud semmit.
– Hmm.
– Néhány óra múlva megkapja a kéziratot. Utána rögtön magához fog rendelni, hogy
kikérdezze a leckét. És nem tudom, mit mondjak neki.
– Mit akarsz elmondani neki?
– Az igazságot.
Lisbeth homlokán megjelent egy kis ránc a két szemöldöke között.
– Lisbeth, Erika meg én szinte egyfolytában veszekszünk. Így kommunikálunk egymással. De
feltétlen bizalommal vagyunk egymás iránt. Erika tökéletesen megbízható. Te vagy a forrás a
cikkhez. Erika inkább meghalna, mint hogy kiadjon téged.
– És még kinek készülsz beszélni rólam?
– Az égvilágon senkinek. Velünk fog sírba szállni a titkod. De ha megkérsz rá, nem mondom el
neki. Viszont hazudni nem szeretnék, nem akarok kitalálni egy nem létező forrást.
Lisbeth gondolkodóba esett, abba se hagyta, míg ki nem kötöttek a belvárosban a Grand Hotel
előtt. Következményelemzés. Végül kelletlenül bár, de engedélyt adott Mikaelnek, hogy
bemutassa őt Erikának. Mikael bekapcsolta a mobiltelefonját, és már hívta is a számot.
 Erika Berger épp munkaebéden ült Malin Erikssonnal, amikor megcsörrent a telefonja. Malin
Erikssont szemelte ki új szerkesztőségi titkárnak. Malin huszonkilenc éves volt, öt éven át
dolgozott külsős újságíróként. Soha nem volt még fix állása, s lassan feladta a reményt, hogy
valaha ilyen szerencsében lesz része. Az állást nem hirdették meg. Malin Erikssont egy hetilapnál
dolgozó régi ismerős ajánlotta Erika figyelmébe. Azon a napon hívta fel a fiatal nőt, amikor
annak éppen véget ért utolsó megbízatása. Megkérdezte tőle, érdekelné-e egy állás a
Millenniumnál.
– Három hónapos próbaidőről lenne szó, s ha minden oké, felveszünk állandóra – mondta
Erika.
– Bizonyos híresztelések szerint a Millennium hamarosan lehúzza a rolót.
Erika Berger elmosolyodott.
– Ne higgy a híreszteléseknek!
– Ez a Dahlman, akit helyettesíteni fogok… – Malin Eriksson elbizonytalanodott egy kicsit.
– Átmegy egy Hans-Erik Wennerström tulajdonában levő újsághoz…
Erika bólintott.
– Aligha lehet szakmai titoknak nevezni, hogy Wennerström és köztünk van némi feszültség.
Nem kedveli a Millennium munkatársait.
– Azaz, ha a Millenniumnál lesz állásom, én is bekerülök ebbe a kategóriába.
– Nyilván.
– De akkor hogy kaphatott Dahlman munkát a Finansmagasinet-nél?
– Fogalmazhatnánk úgy is, hogy Wennerström így fizet Dahlmannak az általa nyújtott
szolgáltatásokért. Még mindig érdekel az állás?
Malin Eriksson egy percre elgondolkozott, aztán rábólintott.
– Mikor kezdhetek?
Ebben a pillanatban megcsörrent Erika telefonja – Mikael hívása szakította félbe az
állásinterjút.

Erika saját kulcsaival nyitotta ki Mikael lakásának ajtaját. Most találkoztak először
személyesen Mikael kurtára sikeredett szerkesztőségi látogatása óta. Az Szent Ivánkor történt,
júniusban. Erika most bement a nappaliba, s ott egy anorexiás kinézetű, szörnyen sovány lányt
talált a kanapén. A lány kopott bőrdzsekit viselt, lábát a dohányzóasztalon pihentette. Erika
tizenöt év körülinek gondolta, mielőtt a szemébe nézett volna. Még javában ezt a furcsa
jelenséget bámulta, amikor Mikael megjelent kávéskannával és süteménnyel a kezében. Mikael
és Erika végigmérték egymást.
– Bocsásd meg, hogy olyan lehetetlenül viselkedtem – szólalt meg Mikael.
Erika félrebiccentette fejét. Valami megváltozott Mikaelben. Elgyötörtnek tűnt, lesoványodott.
A férfi szemeiben szégyenkezést látott, Mikael egy rövid másodpercre ki is tért a tekintete elől.
Erika lopva a férfi nyakára pillantott. Egy megfakult, de még mindig jól kivehető csík húzódott
körbe rajta.
– Kerültelek. Hosszú történet, nem vagyok büszke a benne játszott szerepemre. De ezt majd
később megbeszéljük… Hadd mutassalak be az ifjú hölgynek. Erika, ez itt Lisbeth Salander.
Lisbeth, ez Erika Berger, a Millennium főszerkesztője és az én legjobb barátom.
Lisbeth, miután tíz másodperc alatt felmérte a nő elegáns öltözékét s megcsodálhatta
magabiztos fellépését, nagy biztonsággal el tudta dönteni, hogy neki valószínűleg nem lesz a
legjobb barátja Erika Berger.

Öt órán keresztül beszélgettek. Erika kétszer is telefonált, hogy lemondjon más találkozókat.
Egy órát azzal töltött, hogy elolvassa a kezébe nyomott könyv kéziratának részleteit. Ezer
kérdése lett volna, de belátta, hogy hetekbe telne mindre választ kapnia. A lényeg maga a kézirat
volt. Lerakta az asztalra. Ha csak a töredéke is igaz mindannak, amit itt olvasott, teljesen új
helyzet áll elő.
Erika Mikaelre nézett. Sosem kételkedett a férfi becsületességében, de egy pillanatra
megfordult vele a világ, és arra gondolt, hogy Mikael esetleg belebetegedett a Wennerström
ügybe – és újabban kitalációkat gyárt. Ugyanebben a pillanatban Mikael két kartondobozt rakott
elé, tele kinyomtatott forrásanyaggal. Erika természetesen azonnal tudni akarta, hogy került
mindez a férfi birtokába.
Elég hosszú időt vett igénybe, míg sikerült megértetni vele, hogy ennek a furcsa lánynak, aki
egész idő alatt egy szót se szólt, korlátlan hozzáférése van Wennerström számítógépéhez. És
nemcsak az övéhez, hanem több ügyvédjének és közeli munkatársának a gépéhez is.
Erika spontán reakciója természetesen az volt, hogy nem használhatnak olyan anyagot, amihez
illegális hálózati behatolás segítségével jutottak hozzá.
Persze, miért ne használhatták volna. Mikael rámutatott, hogy nem kötelességük felfedni a
kutatási anyag eredetét. Lehetett volna egy beépített emberük is, aki egyszerűen cédére írja
Wennerström számítógépe merevlemezének tartalmát.
Erika végül belátta, micsoda fegyvert tart a kezében. Kimerültnek érezte magát, és még tele
volt kérdésekkel, de azt sem tudta, hogy fogjon hozzá. Hátradőlt a kanapén, széttárta karját, s azt
kérdezte:
– Mikael, mi történt Hedestadban?
Lisbeth Salander fürgén felemelte fejét a kérdés hallatán. Mikael csöndben ült, aztán egy
kérdéssel válaszolt.
– Hogy jössz ki Harriet Vangerrel?
– Jól. Azt hiszem. Eddig kétszer találkoztunk. Christerrel fent voltunk Hedestadban egy
vezetőségi ülésen a múlt héten. Jól beboroztunk.
– És hogy ment az értekezlet?
– Harriet állja a szavát.
– Ricky, tudod mennyire zavar, hogy állandóan elbujdostam, és különböző kifogásokat
találtam, hogy ne kelljen elmesélnem. Soha nem volt titkunk egymás előtt, de most itt volt ez a
fél év az életemben, amit… egyszerűen képtelen vagyok megosztani veled.
Erika Mikaelre nézett. Ismerte a férfit kívül-belül, de amit most olvasott ki a szeméből, azt
soha azelőtt nem látta még. Mikael szeme könyörgött, hogy ne tegyen fel több kérdést. Erika
kinyitotta a száját, tehetetlenül nézett a férfira. Lisbeth Salander közömbös tekintettel figyelte
néma párbeszédüket. Nem avatkozott bele.
– Ennyire szörnyű volt?
– Kimondhatatlanul. Rettegtem ettől a beszélgetéstől. Ígérem, hogy egyszer elmesélem, de
több hónapon át igyekeztem elnyomni magamban az érzéseket, miközben Wennerströmnek
szenteltem a figyelmemet… még nem készültem fel rá. Örülnék, ha Harriet mesélné el
helyettem.
– Mi az a csík a nyakadon?
– Lisbeth mentette meg az életemet. Ha ő nincs, most halott lennék. Erika elkerekedett
szemekkel nézett a bőrdzsekis lányra.
– Vele kéne egyébként megállapodnod, ő a forrásunk, neki köszönhetjük a Wennerström-
anyagot.
Erika sokáig néma csöndben ült. Aztán valami olyat csinált, ami Mikaelt teljesen
elképesztette, Lisbethet meg egyenesen megrázkódtatásként érte. Valójában még saját magát is
meglepte vele. Egész idő alatt, amíg ott ült Mikael dohányzóasztalánál, magán érezte Lisbeth
Salander tekintetét – halk szavú lány, teli ellenséges vibrálással.
Most viszont felpattant, megkerülte az asztalt és átölelte Lisbeth Salandert. Lisbeth úgy
ficánkolt Erika ölelésben, mint egy kukac, aki attól tart, hogy a következő pillanatban horogra
fűzik.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
 November 1., szombat – november 25., kedd
Lisbeth Salander Hans-Erik Wennerström cyberbirodalmában szörfölgetett. Már több mint
tizenegy órája ült a számítógép monitorjához szegezve. Az ötlet, amely agytekervényei
valamelyik rejtett kis zugában bukkant elő a sandhamni nyaralóban, mostanra mániává nőtte ki
magát. Már négy hét telt el azóta, hogy bezárkózott a lakásába, s minden Dragan Armanskijtól
érkező telefonhívásra fittyet hányt. Nap mint nap tizenkét-tizenöt órát töltött a számítógép
képernyője előtt, s az ébrenlét maradék óráit is töprengéssel töltötte – ennek tárgya mindig
ugyanaz volt.
Az eltelt hónap folyamán ritkán lépett kapcsolatba Mikael Blomkvisttel, aki hozzá hasonló
megszállottsággal dolgozott a Millennium szerkesztőségében. Telefonon beszéltek hetente
néhányszor, és Lisbeth továbbra is ellátta a férfit Wennerström levelezésének folytatásával és
egyéb ügyeinek legfrissebb dokumentumaival.
Lisbeth századszor is átfutotta az adatokat. Attól nem tartott, hogy szem elől téveszt valamit,
de nem volt benne száz százalékig biztos, hogy mindent megértett az egymásba kapcsolódó apró
részletek szövevényes hálójában.

Wennerström birodalma olyan volt, mint egy pulzáló, egyfolytában alakot váltó, amorf
organizmus, amely opciókból, kötvényekből, részvényekből, részesedésekből, hitelkamatokból,
bevételi kamatokból, zálogjogokból, folyószámlákból, átutalásokból és ezer meg ezer egyéb
alkotórészből szerveződött egy testté. A rendelkezésre álló tőke elképesztően nagy hányadát az
egymás tulajdonát alkotó fantomcégekbe fektették.
Egyes szakértők több mint kilencszázmilliárd koronára becsülték a Wennerstroem Group
értékét. Ezek a szakemberek természetesen blöfföltek, vagy legalábbis durván túloztak,
mindazonáltal Wennerströmöt aligha lehetett éhenkórásznak nevezni. Lisbeth Salander
kilencven- és százmilliárd korona közötti összegre taksálta a vagyon igazi értékét, amely szintén
nem volt lebecsülendő. A konszern alapos revíziója évekbe telt volna. Lisbethnek nagyjából
háromezer különböző bankszámlát sikerült összeszámlálnia világszerte, ezek mindegyike a
konszernhez tartozott. Wennerström csalássorozata oly széles körű és átfogó rendszert alkotott,
hogy azt szinte nehezére esett az embernek bűntettnek tekinteni. Üzlet volt ez a javából.
Valahol a Wennerström-organizmusban volt azért némi kézzelfogható szubsztancia. Három
ilyen forrás tűnt fel unos-untalan a hierarchiában. A svéd befektetések megtámadhatatlannak
bizonyultak, valódiaknak, az ő esetükben nyugodtan ki lehetett függeszteni közszemlére az éves
mérleget és a felülvizsgálatok eredményeit. A cégcsoport Amerikában folyó tevékenysége is
megbízhatónak tűnt, az ottani pénzmozgásoknak egy New York-i bank volt a bázisa. A történet
érdekesebb részét a fantomcégek környékén kellett keresni, olyan helyeken, mint Gibraltár,
Ciprus és Makaó. A Wennerström-konszern úgy működött, mint egy vegyesárubolt, volt ott
minden, például illegális fegyverkereskedelem, gyanús kolumbiai vállalatok, de sötét orosz
ügyletek számára is biztosított pénzmosást.
Egy kajmán-szigeteki anonim bankszámla különösen felkeltette Lisbeth érdeklődését. Ennek a
kezelését Wennerström intézte személyesen, függetlenül minden más üzleti tevékenységtől.
Minden Wennerström által megkötött üzlet bevételének körülbelül tíz százaléka a kajmán-
szigeteki számlára futott be a fantomcégeken keresztül.
Salander szinte transzban dolgozott tovább. Számlák-klikk – e-mail – klikk – mérleg – klikk.
Megvizsgálta a legutolsó átutalásokat. Nyomon követte egy Japánban történt kisebb tranzakció
útját Szingapúron, majd Luxemburgon keresztül a Kajmán-szigetekre. Megértette a folyamatot.
Eggyé vált, együtt mozgott a cyberspace impulzusaival. Apró változások. A legutolsó e-mail. Egy
soványka, nem különösebben figyelemre méltó levél, este tízkor adták fel. Recseg-ropog a PGP, a
titkosítóprogram. Legalább van min mulatnia, ha már egyébként úgyis bent van Wennerström
gépében, és azonnal el tudja olvasni a levelét:

Berger nem cirkuszol többé a hirdetések miatt. Feladta volna, vagy másra készül? A
szerkesztőségben dolgozó informátorod arról biztosított, hogy lefelé mennek a lejtőn, de úgy
tűnik, nemrég vettek fel új munkatársat. Derítsd ki, mi folyik náluk! Blomkvist úgy írt, mint a güzü
az elmúlt hónapokban, kint a sandhamni házában, de senki nem tudja, mit. Az utóbbi napokban
bejárt a szerkesztőségbe. Intézd el, kérlek, hogy minél előbb kézhez kapjak egy előzetest a
következő számról! / HEW

Semmi dráma. Hadd törje csak azt a buksi fejét. Neked már úgyis annyi, öregem.
Lisbeth reggel fél hatkor lépett le a világhálóról, kikapcsolta a gépet, és előkeresett egy újabb
csomag cigarettát. Négy, vagy nem is, összesen öt Coca-Colát ivott meg az éjszaka. Elővette a
hatodikat is, és leült a kanapéra. Csak bugyi volt rajta és a Solider of Fortune Magazine
agyonmosott terepszínű reklámpólója a következő felirattal: Kill them all and let God sort them
out. Hirtelen rájött, hogy fázik. Kinyúlt egy pokrócért, aztán maga köré tekerte.
Úgy érezte magát, mintha beállt volna valamilyen gyanús hallucinogén anyagtól. Megpróbált
rázoomolni az ablakában álló utcalámpára, közben túlpörgött az agya. Mama – Klikk – hugi
– Klikk – Mimmi – Klikk – Holger Palmgren. Evil Fingers. És Armanskij. A munka. Harriet
Vanger. Klikk. Martin Vanger. Klikk. A golfütő. Klikk. Nils Bjurman ügyvéd. Klikk. Minden
rohadt apró részlet… Bárhogy is igyekezett, nem bírta kiverni őket a fejéből.
Eltűnődött rajta, hogy Bjurman levetkőzik-e még életében egy nő előtt, s ha igen, mivel
magyarázza majd a hasán díszelgő tetoválást. És hogy fogja kikerülni a vetkőzést, amikor
legközelebb az orvosnál jár?
És Mikael Blomkvist. Klikk.
Mikael Blomkvist a jó emberek közé tartozott. Időnként ugyan kissé túlságosan előtérbe került
az Ügyes Kisöcsi-komplexusa, s ami még ennél is rosszabb, bosszantóan, sőt elviselhetetlenül
naiv volt bizonyos alapvető morális kérdések megítélésében. Természeténél fogva elnéző volt
másokkal és megbocsátó. Olyan személyiség, aki mindig a körülményekkel és a lélektani
tényezőkkel igyekezett megmagyarázni az emberek tetteit, és aki soha nem fogja megérteni, hogy
a világ ragadozói egy nyelvet beszélnek. Ha Mikaelre gondolt, feltámadt benne valami
védelmezőösztön. Ez máskülönben elég kellemetlenül érintette.
Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el, de másnap reggel kilenckor ébredt merev nyakkal,
fejjel a kanapé mögötti falnak dőlve. Bebotorkált a hálószobába, és hamarosan újra elaludt.

Kétségtelenül ez volt életük legfontosabb riportja. Erika Berger másfél éve most először érezte
magát olyan boldognak, amilyen csak egy főszerkesztő lehet pályája legnagyobb dobásával a
tarsolyában. Éppen a szöveg utolsó javított változatán dolgoztak Mikaellel, amikor Lisbeth
Salander hívta a férfit a mobiltelefonján.
– Azt elfelejtettem mondani, hogy Wennerströmöt nyugtalanítja, hogy annyit irkáltál az utóbbi
hetekben, és már megrendelte a következő lapszám előzetesét.
– Honnan tudod, hogy… á, bocs, hülye kérdés volt. Van valami információd arról, hogy mire
készül?
– Nix. Egy logikus következtetéstől eltekintve.
Mikael néhány másodpercig gondolkozott, majd felkiáltott:
– A nyomda!
 Erika felvonta a szemöldökét.
– Ha egyébként résen vagytok a szerkesztőségben, nincs nagyon más lehetősége. Hacsak
valamelyik verőlegénye vagy behajtója nem készül éjszakai látogatásra nálatok.
Mikael Erikához fordult:
– Kérj időpontot egy másik nyomdánál ugyanerre a lapszámra! Most azonnal! És hívd fel
Dragan Armanskijt, rendeljünk ide éjjeliőröket a következő hétre.
Aztán újra Lisbethhez szólt:
– Köszi, Sally!
– Érdemes volt?
– Miről beszélsz?
– Megérte elárulnom a tippet?
– Mit akarsz?
– Megbeszélhetnénk egy kávé mellett. Most azonnal.

A Kaffebarban találkoztak a Hornsgatanon. Salander komoly képet vágott, amikor Mikael

lehuppant mellé a zsámolyra. A férfit eltöltötte az aggodalom. Lisbeth, mint mindig, rögtön a
tárgyra tért.
– Pénzre van szükségem. Kölcsön.
Mikael bárgyún elmosolyodott, és kotorászni kezdett a pénztárcája után.
– Semmi akadálya. Mennyire?
– Százhúszezer koronára.
– A mindenit! – bámult rá Mikael, és visszatette a tárcát a zsebébe. – Annyim nincs kéznél.
– Nem viccelek. Százhúszezer koronára van szükségem, hat hétre. Szeretnék befektetni egy
jövedelmezőnek látszó üzletbe, de nincs kihez fordulnom. Neked körülbelül száznegyvenezer
korona van a számládon ebben a pillanatban. Visszakapod a pénzt.
Mikael semmi értelmét nem látta, hogy kommentálja a titkos bankszámlájára történt
illetéktelen behatolást. Internetbank-szolgáltatást használt, nem volt kérdés, hogy mi történt.
– Nem kell kölcsönkérned – felelte Lisbethnek. – Még nem állapodtunk meg ugyan a
részesedésedről, de az bőven fedezi a kölcsönkért összeget.
– Részesedés?
– Sally, te is tudod, hogy egy iszonytató összegű honoráriumot fogok beseperni Henrik
Vangertől az év végén. Nélküled rég halott lennék, és a Millennium sem létezne már. Meg
szeretném osztani veled a honoráriumot, fifty-fifty.
Mikael észrevette, ahogy az arcát fürkésző Lisbeth Salander homlokán megjelenik egy ránc.
Kezdte megszokni a lány szüneteit. Lisbeth végül megrázta a fejét.
– Nem kérek a pénzedből.
– De hát…
– Egy koronát sem kérek a pénzedből – ismételte, majd a szokásos ferde mosolyra húzta száját
–, kizárólag születésnapi ajándékok formájában vagyok hajlandó bármit is elfogadni belőle.
– Most jövök rá, hogy nem tudom, mikor van a születésnapod.
– Te vagy az újságíró. Nyomozd ki!
– Salander, nem vicceltem, komolyan osztozni szeretnék veled a pénzen!
– Én se vicceltem. Komolyan nem kérek a pénzedből. Százhúszezret szeretnék kölcsönbe, arra
viszont már holnap szükségem lesz.
Mikael Blomkvist elnémult. Még csak meg sem kérdezi, mekkora lenne a részesedése.
– Sally, szívesen elmegyek veled ma a bankba, hogy odaadhassam a kért összeget. De az év
végén újra tárgyalni fogunk a részedről – mondta végül Mikael, aztán föltartotta a kezét. – Na és
mikor van a születésnapod?
– Walpurgis-éj, április 30. – felelte Lisbeth. – Elég jól illik rám, nem? Olyankor seprűnyelet
kapok a lábam közé, és úgy röpködök mindenfelé.

Lisbeth este fél nyolckor szállt le Zürichben. Taxit fogott, és a Matterhorn szállóba ment, ahol
Irene Nesser néven foglalt szobát. Egy Irene Nesser nevére kiállított norvég útlevéllel igazolta
magát. Irene Nessernek vállig érő szőke haja volt. Lisbeth a parókát még Stockholmban vette, a
két útlevélre pedig tízezer koronát költött a Mikaeltől kölcsönvett pénzből. Plague kétes
nemzetközi kapcsolatainak segítségével sikerült beszereznie őket.
A szobájába sietett, magára zárta az ajtót. Levetkőzött, lefeküdt az ágyra, és felnézett a
plafonra. A szoba ezerhatszáz koronába került egy éjszakára. Lisbeth kiüresedettnek érezte
magát. A Mikael Blomkvisttől kölcsönkapott összeg felének már a nyakára hágott, és hiába vette
magához a spórolt pénzét is az utolsó fillérig, soványka költségvetéssel kellett gazdálkodnia.
Abbahagyta a fejtörést, és csaknem azonnal elaludt.
Reggel öt után ébredt. A zuhanyozással kezdte, azután igen sok időt töltött a nyakán levő
tetoválás eltüntetésével. Vastagon felvitt alapozókrémet használt és púdert. Az elvégzendő
feladatok listáján a második pont szerint egy sokkal drágább hotel előcsarnokának
szépségszalonjában kellett időpontot kérnie egy kezelésre még aznap reggel fél hétre. Itt vásárolt
még egy szőke parókát – félhosszú apródfrizura volt –, majd jött a manikűr – vörös műkörmöket
ragasztatott a tövig rágott valódiakra, azután műszempillák kerültek a szemhéjára, még több
púder, rúzs, ajakfény és egyéb ragacs az arcára. Több mint nyolcezer koronát fizetett.
A számla kiegyenlítéséhez használt hitelkártyáján a Monica Sholes név állt, igazolásként egy
ugyanerre a névre kiállított angol útlevelet mutatott fel.
A következő feladat végrehajtásához százötven méterrel kellett odébb sétálnia a hoteltől, a
Camille's House of Fashionig. Egy órával később fekete csizmában, fekete harisnyában,
homokszínű szoknyában, egy hozzá illő blúzban, derékig érő dzsekiben és fején egy baszk
sapkával lépett ki az üzletből, csupa drága, márkás holmiban. Egy eladóra bízta a választást.
Vásárolt egy exkluzív bőr irattáskát is, valamint egy kisméretű Samsonite bőröndöt, végül az
egészet megtetézte egy pár diszkrét fülbevalóval és egy sima arany nyaklánccal. A hitelkártyát
így további negyvennégyezer koronával sikerült megterhelnie.
Ezenkívül Lisbeth Salandernek életében először akkora mellei nőttek, hogy elállt a lélegzete,
amikor belenézett a tükörbe. A mellek ugyanolyan hamisak voltak, mint Monica Sholes
személyazonossága. A latexből készült kiegészítőt egy elsősorban transzvesztiták által látogatott
koppenhágai boltban vásárolta.
Készen állt a bevetésre.
Nem sokkal kilenc óra után lesétált két háztömbbel lejjebb az elegáns Hotel Zimmertalba, ahol
Monica Sholes névre foglaltatott szobát. Száz korona borravalót adott a fiúnak, aki felvitte
újonnan vásárolt bőröndjét – benne régi utazótáskáját – az emeletre. A lakosztály kicsi volt, így
aztán csak napi huszonkétezer koronába került. Lisbeth egy éjszakára foglalt szobát. Amikor
egyedül maradt, körülnézett. Az ablakból a Zürichi-tóra nyílt kilátás, ám ez érdekelte a
legkevésbé. Viszont több mint öt percet töltött a tükör előtt. Alaposan végigmustrálta magát. Egy
idegen ember nézett vissza rá. A nagy mellű, szőke apródfrizurás Monica Sholes több sminket
hordott, mint amennyit Lisbeth egy hónap alatt elhasznált.
Fél tízkor végre megreggelizett, ivott két csésze kávét és evett egy lekváros bagelt a hotel
bárjában, kétszáztíz koronáért. Meg vannak ezek veszve?
Tíz előtt Monica Sholes lerakta a kávéscsészét az asztalra, felnyitotta mobiltelefonját, és
bepötyögött egy hawaii modemhez tartozó számot. Három kicsengés után felhangzott a
kapcsolást jelző hang. A modem ráharapott. Monica Sholes erre egy hatjegyű számmal válaszolt,
ezenkívül elküldött egy SMS-t, amely instrukciókat tartalmazott egy bizonyos program
elindításához. A programot Lisbeth Salander írta direkt a különleges alkalomra.
A program Honoluluban kelt életre, egy – legalábbis névleg –, a honolului egyetemhez tartozó
szerver anonim honlapján. Egyszerűen működött. Az volt csupán a feladata, hogy utasításokat
küldjön egy másik szerveren futó program beindításához. A másik szerver ebben az esetben egy
teljesen szokványos kereskedelmi weboldal volt, mely különféle internetszolgáltatásokat kínált
Hollandiában. Ennek a programnak pedig az volt a feladata, hogy megkeresse Hans-Erik
Wennerström merevlemezének tükörképét, és átvegye az irányítást a több mint háromezer
bankszámla mozgásait szemmel tartó program felett.
A háromezerből igazából csak egy bankszámla volt érdekes. Lisbeth Salander rég felfedezte,
hogy Wennerström ezt a számlát hetente többször is megvizsgálja. Ha Wennerström elindítja
majd a gépét, az adott számlához tartozó fájlban mindent a legnagyobb rendben talál. A program
továbbra is kimutatja a számlán várható kisebb változásokat az elmúlt hat hónap mozgásainak
megfelelően. Tehát ha Wennerström az elkövetkező negyvennyolc órában bemenne a fájlba, és
kifizettetne vagy áthelyeztetne a számláról egy nagyobb összeget, azt a program annak rendje és
módja szerint rögtön kimutatná. A valóságban azonban a Wennerström által intézett tranzakciók
csak Hollandiában, a hard drive tükörképén zajlanak le.
Monica Sholes, amint meghallotta a négy rövid hangjelzést, lecsukta a mobiltelefonját. A
program elindult.

Monica Sholes távozott a Zimmertalból és átsétált az utca túloldalán álló Bank Hauser
Generalba, ahol pontban tíz órakor előre megbeszélt találkozója volt Wagner bankigazgatóval.
Három perccel korábban érkezett. Megragadta az alkalmat és pózolt egy kicsit a biztonsági
kamera előtt. A gép felvételt készített róla, amikor belépett a diszkréten kezelt privát
konzultációk osztályára.
– Néhány tranzakció lebonyolításához lenne szükségem egy kis segítségre – mondta Monica
Sholes kifogástalan oxfordi angolsággal. Ahogy kinyitotta bőr irattáskáját, véletlenül kiesett
belőle egy reklámtoll, s rögtön elárulta, hogy a hölgy a Hotel Zimmertalban lakik. Wagner
bankigazgató úr udvariasan hajolt le az írószerért. Monica Sholes pironkodva mosolygott
igazgatóra, és leírta a számlaszámot az asztalon heverő jegyzettömb lapjára.
Wagner úr egy pillantás alatt megállapította róla, hogy valami nagykutyának az elkényeztetett
lánya lehet.
– Van egy sor bankszámla a kajmán-szigeteki Bank of Kroenenfeldben. Ezekről szeretnék
automatikus átutalást a clearing kódok sorrendjében.
– Fräulein Sholes, szabadna megkérdeznem, hogy ugye van hozzáférése a clearing kódokhoz?
– kérdezte az igazgató.
– Aber natürlich – felelte Lisbeth erős akcentussal, ami rögtön elárulta, hogy németül csak az
iskolában tanult.
Aztán hozzáfogott a tizenhat jegyű kódok felsorolásához anélkül, hogy egyszer is elő kellett
volna vennie hozzá bármilyen papírt. Wagner bankigazgató úr időközben rájött, hogy munkás
délelőtt elé néz, s mire az átutalások négy százalékánál jártak, lélekben már arra is felkészült,
hogy le kell mondania az ebédjéről.

A művelet hosszabb ideig tartott, mint amire Lisbeth számított. Monica Sholes csak tizenkettő
óra után hagyta el a Bank Hauser General épületét. Visszasétált a Hotel Zimmertalba. Mielőtt
felment a szobájába, megmutatta magát a recepció pultjánál. A szobájába érve levetkőzött. A
latexmellet magán hagyta, de az apródfrizura helyett újra Irene Nesser vállig érő szőke haját
húzta a fejére. Valamivel otthonosabban öltözködött fel: tűsarkú csizmát vett, fekete nadrágot
egyszerű pulóverrel és egy csinos fekete bőrdzsekit, amit Stockholmban vásárolt a
Malungsbodenben. Megvizsgálta magát a tükörben, egy csöppet sem keltett hanyag benyomást,
csak nem volt többé gazdag örökösnő. Indulás előtt Irene Nesser összeválogatott néhány
kötvényt, és betette őket egy vékony dossziéba.
Egy óra után öt perccel, kissé elkésve lépett be a Bank Dorffman épületébe. A bankot
nagyjából hetven méter választotta el a Bank Hauser Generaltól. Irene Nessernek előre
megbeszélt találkozója volt Hasselman bankigazgatóval. Elnézést kért a késésért. Kifogástalanul
beszélt németül, enyhe norvég akcentussal.
– Semmi probléma, Fräulein – felelte Hasselman igazgató. – Miben lehetek a segítségére?
– Szeretnék számlát nyitni. Van néhány magánkötvényem, ezeket akarom átváltani.
Irene Nesser letette a férfi elé a dossziét.
Hasselman igazgató átnézte a dosszié tartalmát, először gyorsan, aztán nyugodtabb tempóban.
Aztán felhúzta a szemöldökét, és udvariasan elmosolyodott.
Irene Nesser öt darab, számmal azonosított bankszámlát nyitott, amelyeket később internetes
hozzáféréssel is használni tudott. A számlák tulajdonosa egy igencsak anonim gibraltári
fantomcég volt, amit egy helyi ügynök létesített Lisbeth számára a Mikaeltől kölcsönkapott pénz
egy részéért, egészen pontosan ötvenezer koronáért. Irene Nesser, azaz Lisbeth ötven kötvényt
váltott át pénzre, amit aztán az újonnan nyitott, számozott számlákon helyezett el. Minden egyes
kötvény értéke egymillió korona volt.

Eléggé elhúzódott az ügyintézés a Bank Dorffmannban, így még jobban kicsúszott az időből, s
már látszott, hogy nem lesz érkezése az utolsó tranzakciókra, mert addigra bezárnak a bankok.
Irene Nesser visszament a Hotel Matterhornba, ahol egy teljes órát szánt arra, hogy minél többet
forgolódjon. Így a hotelben könnyebben észrevették, és emlékezetükbe vésték. Később fejfájás
jött rá. A recepción fájdalomcsillapító gyógyszert vett, és ébresztést kért másnap reggel nyolcra.
Ezután visszavonult a szobájába.

Már majdnem öt óra volt. Európában bezártak a bankok. Az amerikai kontinensen viszont csak
most nyitottak. Lisbeth elindította PowerBookját, és a mobiltelefonján keresztül a netre
kapcsolódott. Egy órát töltött a Bank Dorffmanban nyitott számozott számlák kiürítésével.
A pénzt felosztotta kisebb adagokra, s az így kapott összegeket a világ legkülönbözőbb
pontjain fellelhető fiktív vállalatok számlájának kiegyenlítésére használta. Mire ezzel elkészült, a
pénz – hogy, hogy nem – visszakerült a Kajmán-szigetekre a Bank of Kroenenfeldbe, csakhogy
most egy teljesen más számlára, mint ahonnan aznap korábban elindult.
Irene Nesser úgy vélte, hogy ügyleteinek ez az első szakasza biztonságban lezajlott, és szinte
lehetetlen volt lenyomozni. Egyetlen kifizetést eszközölt a számláról; valamivel több mint
egymillió koronát helyezett át egy másik számlára, ami a tárcájában lapuló hitelkártyák
egyikéhez tartozott. A száma tulajdonosa egy Gibraltárban bejegyzett anonim vállalat volt Wasp
Enterprises fedőnévvel.
Néhány perccel később szőke apródfrizurás lány hagyta el a Matterhorn szállodát a bár egyik
oldalajtaján keresztül. Monica Sholes átsétált a Hotel Zimmertalba, fejével udvariasan intett a
recepciósnak, és felliftezett a szobájába.
Ezt követően újra felöltötte Monica Sholes harci egyenruháját, megigazította a sminkjét, és
feltett az alapozóból egy extra réteget a nyakán levő tetoválásra. Amikor ezzel elkészült, lement a
szálloda éttermébe és elfogyasztott egy őrületesen finom halvacsorát. Rendelt egy üveg
különleges évjáratú bort – sosem hallotta még a bor nevét, de ezerkétszáz koronába került –, ivott
belőle egy pohárral, a maradékot lezserül otthagyta az asztalon, majd áttelepült a hotel bárjába.
Több mint ötszáz koronás borravalót hagyott az étteremben, így aztán nem csoda, ha felfigyelt rá
a szállodaszemélyzet.
A következő három órában hagyta, hogy kikezdjen vele egy részeg olasz fiatalember. A férfi
nemesi nevét nem nagyon igyekezett megjegyezni. Két üveg pezsgőt ittak meg együtt, amiből
Monica Sholes gyomrába összesen egy pohár ital került.
Tizenegy órakor a becsiccsentett gavallér előrehajolt, és minden további nélkül megfogta
Monica mellét. A lány elégedetten tette vissza a férfi kezét az asztalra. Ezek szerint nem vette
észre, hogy puha latexbe markol. Időnként egy kissé hangosak voltak, ez némi rosszallást váltott
ki a vendégek körében. Nem sokkal éjfél előtt Monica Sholes felfigyelt rá, hogy egy őr komor
képpel méregeti őket, úgyhogy felsegítette olasz barátját, és elkísérte őt a szobájáig.
Míg az olasz ifjú a fürdőszobában tartózkodott, Monica Sholes vörösbort töltött maguknak.
Aztán kihajtogatott egy papírdarabkát, és tartalmát, egy összezúzott Rohypnol tablettát,
beleszórta partnere poharába. A fiatalember a koccintás után alig egy perccel eldőlt az ágyon,
mint a zsák. Lisbeth kilazította egy kicsit a férfi nyakkendőjét, levette róla a cipőt, és
betakargatta. Mielőtt távozott volna a szobából, elmosogatta a poharakat a fürdőszobában, és
gondosan eltörölgette őket.

Másnap Monica Sholes a szobájában reggelizett. Hat óra volt. Busás borravalót fizetett a
személyzetnek, és még hét óra előtt kijelentkezett a Hotel Zimmertalből. Indulás előtt öt percet
arra áldozott, hogy letörölgette az ujjlenyomatokat a kilincsekről, szekrényajtókról, vécéülőkéről,
telefonkagylóról és más tárgyakról, amelyekhez esetleg hozzányúlhatott.
Irene Nesser fél kilenckor jelentkezett ki a Matterhornból. Nem sokkal kért ébresztője után.
Taxit rendelt, a pályaudvarra hajtatott, ahol poggyászát betette egy csomagmegőrző automatába.
Ezután jó néhány órán keresztül privát bankokat látogatott, szám szerint kilencet, amelyekben
szépen elosztotta a Kajmán-szigetekről származó magánkötvényeket. Délután háromra a
kötvényeknek tíz százalékát sikerült pénzzé tennie. A pénzt aztán a bankokban helyezte el,
mintegy harminc, számmal azonosított számlán. A megmaradt értékpapírokat összefogta és
elhelyezte őket egy széfben.
Meglehet, Irene Nessernek nem ez volt az utolsó zürichi látogatása, ám egyelőre semmi nem
sürgette a visszatérést.
Délután fél ötkor Irene Nesser taxival ment a repülőtérre. Ott felkereste a női vécét, ahol
miszlikbe vagdosta Monica Sholes útlevelét és hitelkártyáját. Az apró papír- és
műanyagdarabkákat lehúzta a vécén, az ollót pedig egy szemétládába dobta. 2001. szeptember
11-e óta könnyen felhívta magára az ember a figyelmet, ha kézipoggyászában hegyes tárgyat
próbált felvinni a repülőgép fedélzetére.
Irene Nesser a Lufthansa GD890-es járatával Oslóba repült, a reptéri busszal beutazott Oslo
belvárosába, a központi pályaudvarra, ahol bement a női vécébe, és szétválogatta a ruháit. A
Monica Sholes személyéhez kapcsolható használati tárgyakat – apródfrizura, márkás ruhák
– három papírszatyorba helyezte el, amelyeket azután egyesével bedobált különböző kukákba a
pályaudvar egymástól távol eső pontjain. Az üres Samsonite táskát berakta egy nyitott
csomagmegőrző automatába. Az aranylánc és a fülbevalók formatervezett holmik voltak,
könnyen nyomra vezették volna a keresőket, így aztán eltűntek egy csatornafedő alatt.
Némi szorongás és hezitálás után Irene Nesser végül úgy döntött, hogy a latexből készült
műmellet megtartja.
Nem sok ideje maradt. Vacsorára vett egy hamburgert a McDonald's-ban, s miközben azt ette,
az exkluzív bőrtáska tartalmát átpakolta az útitáskájába. A bőrtáskát otthagyta az éttermi asztal
alatt. Egy elárusító helyen caffe lattét vásárolt elvitelre, és aztán rohant, hogy elérje az éjszakai
vonatot Stockholmba. Mire kiért a peronra, már zárták a kocsiajtókat. Saját hálókocsit
foglaltatott magának.
Amikor magára zárta a kupé ajtaját, érezte, ahogy az adrenalinszintje negyvennyolc órája
először a normálisra süllyed. Kinyitotta az ablakot, és a tiltással dacolva rágyújtott egy
cigarettára. Kávéját kortyolgatva állt az ablakban, miközben a vonat kigördült Oslóból.
Fejében újra végigszaladt a listán, hogy ellenőrizze, nem feledkezett-e meg valamiről. Néhány
másodperc múlva megjelent egy ránc a homlokán, megtapogatta a dzsekije zsebeit. Az egyikből
elővette a Hotel Zimmertal feliratú reklámtollat, egy percen át méregette, aztán kiejtette a nyitott
ablakon.
Tizenöt perc múlva ágyba bújt, s szinte azon nyomban elaludt.
EPILÓGUS
REVIZORI JELENTÉS
 November 27., szerda – december 30., kedd
A Millennium Hans-Erik Wennerströmről szóló tematikus száma negyvenhat oldalt foglalt el a
lap összterjedelméből, és mint egy időzített bomba, hatalmasat robbant november utolsó hetében.
A sztorit Mikael Blomkvist és Erika Berger együtt jegyezték. A megdöbbenés első óráiban a
média képtelen volt eldönteni, mihez kezdjen egy ekkora merítéssel; a most megjelenthez
hasonló témájú szöveg az elmúlt évben azt eredményezte, hogy Mikael Blomkvistet
rágalmazásért börtönbüntetésre ítélték, és legalábbis látszólag kirúgták őt a Millennium
folyóirattól. Az újságíró ennek megfelelően nem számított elég hitelesnek. Erre most fogja magát
ugyanaz a folyóirat, ugyanaz az újságíró, és visszatérnek ugyanazzal a témával, de a korábbinál
sokkal súlyosabb állításokat tartalmazó szövegben. A cikk tartalmának bizonyos részei teljesen
abszurdnak tűntek. A bizalmatlan svéd médiavilág kivárt.
Estére megtört a jég. Az ismerős nő a TV4-es csatornánál egy tizenegy perc hosszú riportban
járta körül Blomkvist vádjai közül a legizgalmasabbakat. Erre fel már a TT távirati iroda is
előrukkolt egy közleménnyel, amelynek igen óvatos címet adtak: Elítélt újságíró súlyos
bűncselekmények elkövetésével vádolja az üzletembert. A szöveg valójában a tévériport rövidített
változata volt, mégis a TT lépésére volt szükség ahhoz, hogy egyszerre őrült tevékenységi láz
kerítse hatalmába a nagy konzervatív napilapot és vagy egy tucat jelentős vidéki újságot. Még a
nyomdába kerülés előtt ki kellett cserélniük a másnapi címoldalaikat, nem sok idejük maradt,
miután egészen mostanáig azt a megoldást választották, hogy inkább nem vesznek tudomást a
Millennium állításairól.
A nagy liberális napilap másnapi vezércikkében reagált a Millenniumban megjelentekre. A
cikket maga a főszerkesztő írta lapzárta előtt, kora délután. A főszerkesztő, miután elkészült a
szöveggel, egy vacsorameghívásnak tett eleget, amely egy időben zajlott a TV4 esti
hírműsorával. A szerkesztőségi titkár buzgó telefonhívásait azzal kapcsolatban, hogy Blomkvist
állításaiban azért „lehet, hogy van valami” a főszerkesztő később klasszikussá vált szavakkal
hárította: „Ugyan már, badarság – ha lenne bennük valami, azt a mi gazdasági szakíróink már rég
megtalálták volna!” Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a liberális lap lett az ország egyetlen
médiaorgánuma, amely kíméletlenül a földbe döngölte a Millenniumot az állításaival együtt. A
vezércikk szerzője olyan kifejezésekkel élt, mint hajtóvadászat, bűnténynek minősülő
vulgárzsurnalisztika, és azonnali fellépést követelt a tisztességes állampolgárok ellen irányuló
alaptalan vádakkal szemben. Ez volt a főszerkesztő egyetlen hozzájárulása a vitához.
Az éjszaka folyamán a Millennium szerkesztősége megtelt munkatársakkal. Az eredeti tervek
szerint csak Erika Berger és az új titkárnő, Malin Eriksson maradt volna bent, hogy fogadják az
esetleges telefonhívásokat. Este tízkor azonban még az összes munkatárs az irodában
tartózkodott, sőt mi több, a társaság kiegészült négy régi kollégával és legalább hat rendszeresen
bedolgozó külsőssel. Éjfélkor Christer Maim kinyitott egy üveg pezsgőt, egy régi ismerős
ugyanis ekkor küldött át a Millennium csapatának egy előzetest az egyik esti lap másnapi
számából, amely Pénzmaffia cím alatt tizenhat oldalt szentelt a Wennerström-ügynek. A másnapi
esti újságok megjelenésével ritkán látott méretű médiahajsza vette kezdetét.
Malin Eriksson, a szerkesztőségi titkár magában arra a következtetésre jutott, hogy nem is
lehetne jobb helyen, mint itt a Millenniumnál.

Beleremegett a svédországi tőzsdepiac, amikor a pénzügyőrség államügyészek bevonásával

megkezdte az eset kivizsgálását. Pánikszerűen emelkedett az értékpapír-eladások száma. A
leleplezés után két nappal a Wennerström-ügy kezelése kormányzati szintre emelkedett, így a
gazdaságügyi miniszter is kénytelen volt nyilatkozatot tenni.
 A média hajtóvadászata nem abban állt, hogy minden további nélkül bevették volna a
Millennium vádjait – ahhoz túl súlyos állításokat tartalmazott a lapban közölt leleplezés. De az
első Wennerström-ügytől eltérően a Millenniumnak most alkalma nyílt a drámaian meggyőző
bizonyítékok felmutatására: Wennerström elektronikus levelezésétől kezdve a számítógépén
található egyéb dokumentumokon, eldugott kajmán-szigeteki és még legalább két tucat országban
nyitott bankszámlák kimutatásain keresztül a titkos szerződésekig és egyéb nyalánkságokig,
amelyeket egy óvatosabb gengszter az életben nem tárolt volna egy helyen, egyetlen
merevlemezen. Hamarosan egyértelművé vált, hogy amennyiben a Millennium állításait a
legfőbb bíróság is hitelesnek találja – hogy az ügynek előbb vagy utóbb ott kell kikötnie, abban
mindenki egyetértett –, akkor az 1932-es Kreuger-krach óta ez volt a svéd pénzügy világának
eddigi leghatalmasabb buborékpukkasztása. A Gotabank zűrös ügyei és a Trustor-svindlik
eltörpültek a Wennerström-ügy mellett. Olyan léptékű csalássorozatokról volt szó, hogy itt már
senki nem vette a fáradságot, hogy összeszámolja, hány törvénysértés történt valójában.
A svéd gazdasági újságírás történetében most először használtak olyan szavakat, mint
szervezett bűnözés, maffia, gengszterbirodalom. Wennerströmről és a köréhez tartozó fiatal
brókerekről, részvénytulajdonosokról, valamint Armani öltönyös ügyvédeikről készült portrék
leginkább bankrablókéra vagy drogkereskedőkére emlékeztettek.

Az első huszonnégy órában Mikael. Blomkvist láthatatlan maradt. Nem válaszolt az e-mailekre
és a telefonhívásokra. A szerkesztőség részéről Erika Berger nyilatkozott mindenkinek. Úgy
dorombolt, mint egy macska, amikor az országos lefedettségű tömegtájékoztatási szervek,
fontosabb helyi újságok és később egyre növekvő számban mindenféle külföldi sajtóorgánum
riporterei faggatták. Minden alkalommal, amikor nekiszegezték a kérdést, hogy honnan jutott
hozzá a Millennium ezekhez a kifejezetten magánjellegű dokumentumokhoz, titokzatos
mosollyal csak ennyit válaszolt: Forrásunkat természetesen nem leplezhetjük le.
Ha pedig azt kérdezték tőle, mitől vallott kudarcot az elmúlt évben a Wennerström
leleplezésére tett kísérletük, Erika még titokzatosabbá vált. Nem hazudott soha, de megesett,
hogy nem mondta el a teljes igazságot. Off the record, vagyis amikor nem tartottak éppen az orra
alá egy mikrofont, elejtett néhány rejtélyes megjegyzést. Akik aztán ezeket megpróbálták
valahogy összerakni, általában elsietett következtetésekre jutottak. Így született az a legenda,
amely szerint a bírósági tárgyaláson Mikael Blomkvist azért nem hozott fel semmit a saját
védelmére, valamint azért vállalta önként a börtönbüntetést és a súlyos pénzbírságot, mert a
rendelkezésére álló dokumentumok elvezettek volna adatközlőjéhez. Amerikai médiasztárokhoz
hasonlították, akik inkább börtönbe vonulnak, mintsem hogy leleplezzék a forrásukat. Olyan
szemtelenül hízelgő szavakkal jellemezték, hogy teljesen zavarba jött. A félreértések
eloszlatásának azonban nem jött még el az ideje.
Erika elégedett mosollyal nyugtázta immár megkérdőjelezhetetlen győzelmüket, amikor
kezébe került az egyik esti lap, és az újság első oldalán meglátta A Millennium visszavág címet.
A hajbókoló riport kalapot emelt a folyóirat és munkatársai előtt, az írást ráadásul egy Erika
Bergerről készült, kiváltképp előnyös fotóval illusztrálták. A Millennium főszerkesztőjét
egyenesen az oknyomozó újságírás királynőjének titulálták. A Nagy Újságíró-díjról pusmogtak
az emberek.

Öt nappal a Millennium indító nagy dobását követően megjelent a könyvesboltok polcain

Mikael Blomkvist új könyve, A maffia bankárja. A könyvet, amely szeptembertől októberig
készült, a lázas sandhamni napok alatt, nagy titoktartás közepette nyomtatták ki a morgongåvai
székhelyű Hallvigs Reklámnál. A maffia bankárja egy új kiadó, a saját lógóval rendelkező
Millennium első könyveként jelent meg, s talányos ajánló soraiban a következőket írta a szerző:
Sallynek, aki megmutatta nekem, hogy mire jó a golf.
Puha fedelű könyv volt, de hatszáztizenöt oldalával igazán masszív darabnak számított. Az
igen alacsony, kétezres példányszám alapján veszteséges üzletre lehetett számítani, ám a könyvet
néhány nap alatt elkapkodták, így aztán Erika sürgősen újabb tízezer példányt rendelt a
nyomdától.
A recenzensek egyöntetűen megállapították, hogy Mikael most nem fukarkodott a ballaszttal,
gazdag háttéranyaggal rendelkezett, részletes hivatkozási apparátust adott közre a könyvben.
Észrevételük helyénvaló volt. A könyv kétharmad részét mellékletek formájában a Wennerström
számítógépéről származó dokumentumok alkották. A könyv megjelenésével egy időben a
Millennium a honlapjára is feltett néhány Wennerström gépéről származó szöveget letölthető
PDF-fájlformátumban. Bárki, akit egy kicsit is érdekelt a dolog, közelről megvizsgálhatta a
forrásanyagot.
Mikael Blomkvist különös távolmaradása fontos eleme volt az Erikával kiókumlált
médiastratégiának. Nem volt olyan lap az országban, amelyik ne akart volna beszélni Mikael
Blomkvisttel. Első színre lépését a könyv piacra dobásának napjára időzítették. A TV4 emlegetett
riporternője készített vele exkluzív interjút, s ezzel egyúttal kiütötte az állami tévécsatornákat a
nyeregből. De szó sem volt holmi baráti tereferéről, az elhangzott kérdéseket mindennek lehetett
nevezni, csak éppen dörgölőzőnek nem.
Mikaelt az egyik szópárbaj különösen nagy elégedettséggel töltötte el, amikor visszanézte
fellépését egy videofelvételen. Az interjút egyenes adásban közvetítették a Stockholmi Tőzsde
szabadesésének pillanatában – ezekben a napokban a tőzsdeügynökök közül sokan azzal
fenyegetőztek, hogy kiugranak az ablakon. Mikaelnek ekkor tették fel a kérdést:
– Az ország gazdasága hamarosan megfeneklik – mekkora lehet vajon a Millennium
felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulásában?
– Az állítás, miszerint Svédország gazdasága nemsokára megfeneklik, nonszensz – vágta rá
Mikael.
A TV4 riporternője zavarba jött. Egyáltalán nem erre a válaszra számított, így kénytelen volt
rögtönözni. A következő kérdés pontosan úgy hangzott, ahogy Mikael szerette volna:
– A svéd tőzsdepiac eddigi legnagyobb összeomlását tapasztaljuk a napokban – ez az állítás
maga szerint nonszensz?
– Nem árt különbséget kell tennünk a svéd gazdaság és a svéd tőzsdepiac között. A svéd
gazdaság mindazoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak az összessége, amit ebben az
országban nap mint nap előállítunk. Az Ericsson telefonjai, a Volvo autói, a Scan csirkéi, a
Kiruna és Skövde közötti szállítmányozás. Ez a svéd gazdaság, s ez a gazdaság pontosan
ugyanolyan erős vagy épp gyenge ma is, mint egy héttel ezelőtt volt.
Itt hatásszünetet tartott, és ivott egy korty vizet.
– A tőzsde más lapra tartozik. A tőzsdén nincsen gazdaság, nincsen termelés. A tőzsdén a
fantázia játssza a főszerepet. Ott óráról órára arról hoznak döntéseket, hogy ez vagy az a vállalat
ennyi vagy annyi milliárddal ér többet vagy kevesebbet. Ennek a folyamatnak egy fikarcnyi köze
sincs a valósághoz, így a svéd gazdasághoz sem.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy semmi jelentősége nincs a tőzsdei árfolyamok
mélyrepülésének?
– Az égegyadta világon semmi – felelte Mikael oly elcsigázott hangon, mint valami
mindenható bölcs. Válaszát később még egy éven keresztül visszhangozták mindenfelé.
Aztán folytatta:
– Most az következik, hogy nagyobb spekulánsok majd fogják, és átköltöztetik
részvénypozícióikat a svéd vállalatoktól német vállalatokhoz. Ők azok az árulók, akiket minden
belevaló riporternek pellengérre kellene állítania. Ők azok, akik számító módszerességgel
folyamatos károkat okoznak a svéd gazdaságnak, hogy kielégíthessék ügyfeleik profitéhségét.
Ezután a TV4 riporternője elkövette azt a baklövést, hogy szóról szóra ugyanazt a kérdést tette
fel Mikaelnek, amit az újságíró hallani akart.
– Azt állítja tehát, hogy a média nem felelős a helyzetért?
– Dehogynem. Súlyos felelősség hárul a médiára. A gazdasági újságírók sokasága legalább
húsz éven keresztül nem volt hajlandó élni a lehetőséggel, hogy Hans-Erik Wennerström ügyét
alaposan megvizsgálja, sőt a róla készült idealizáló portréival még hozzá is segítette az óriási
presztízsnövekedéshez. Bálványt csináltak belőle. Ha ezek az újságírók tisztességesen látták
volna el a feladatukat az elmúlt húsz évben, most nem lennénk ebben a helyzetben.

A tévés szereplés fordulópontot jelentett. Erika Bergernek utólag az volt a meggyőződése,

hogy a svéd médiavilág, Mikael nyugodt kijelentéseit hallgatva, egy hét elteltével azon az estén
végre megértette, hogy a Millennium által közölt történet szilárdan áll a lábán, és az ott leírt
elképesztő állítások igazak.
A tévéinterjút követően a Wennerström-ügy észrevétlenül átkerült a gazdasági újságírók
asztaláról a bűnügyi tudósítókéra. Korábban ritkaságszámba ment, hogy a bűnügyes kollégák
gazdasági bűncselekményekről írjanak, hacsak nem az orosz maffiáról vagy a jugoszláv
cigarettacsempészekről volt szó. Senki nem várt tőlük beszámolókat a tőzsdén játszódó kusza
ügyletekről. Most viszont az egyik esti lap, Mikael érvelésétől indíttatva, négy oldalt megtöltött
olyan jelentős tőzsdeügynökök portréival, akik éppen német értékpapírok vásárlására készültek.
Eladják a hazát – ez volt a cikkük címe. Az ügynökök mindegyikét felkérték, hogy véleményezze
a Mikael részéről elhangzott állításokat. Mindegyikük visszautasította a kérést. Az
értékpapírkereskedés aznap különösen nagyot zuhant. Néhányan azok közül az ügynökök közül,
akik haladó hazafiként szerettek volna megjelenni a nyilvánosság előtt, szembeszegültek az árral.
Mikael Blomkvist röhögött az egész cirkuszon.
Akkora lett a nyomás, hogy a svéd pénzvilág legbelsőbb köreihez tartozó, komoly, sötét
öltönyös férfiak közül sokan kénytelenek voltak megszegni exkluzív társaságuk egyik
alapszabályát, és redőzött homlokkal a nyilvánosság elé álltak, hogy nyilatkozzanak egy
kollégájukról. Nyugalmazott Volvo-vezérigazgatók, gyáriparosok, bankigazgatók töltötték meg a
tévéstúdiókat, és türelmesen válaszoltak a kérdésekre, hogy ezzel is elejét vegyék a további
károknak. Mindenki számára világos volt a helyzet komolysága, az volt tehát a legfontosabb,
hogy minél gyorsabban elhatárolják magukat a Wennerstroem Grouptól, és túltegyenek esetleges
részvényállományukon. Wennerström (nyilatkozták csaknem egyhangúlag) nem is volt valódi
iparmágnás, sosem volt igazi tagja a klubnak. Valaki emlékeztetett rá, hogy Wennerström
származását tekintve egyszerű norrlandi munkáscsalád gyermeke, és talán ezért szállt annyira a
fejébe a siker. Mások személyes tragédiának nevezték Wennerström döntéseit és azok
következményeit. Megint mások váratlanul rádöbbentek, hogy már évek óta gyanús volt nekik
Wennertström fennhéjázó viselkedése.
Az elkövetkező hetekben, miután a Millennium által prezentált dokumentumokat alapos
vizsgálatnak vetették alá, Wennerström kétes vállalatokból álló birodalmát sikerült kapcsolatba
hozni a nemzetközi maffia központjával. Illegális fegyverkereskedelemtől, a dél-amerikai drog-
kereskedelemben megtermelt összegek pénzmosásától kezdve New Yorki-i prostituáltak
futtatásán át mexikói gyerekszex-kereskedelemig mindenféle tevékenység szerepelt a listán.
Óriási felháborodást keltett, amikor kiderült, hogy egy Cipruson bejegyzett Wennerström-vállalat
szegényített uránt akart vásárolni az ukrán feketepiacról. Bármerre nézett az ember, nagyon
hamar felfedezhette Wennerström kifogyhatatlan fantomcégkészletének valamelyikét, mégpedig
a legsötétebb összefüggésekben.
Erika Berger szerint a Wennerströmról írt könyv volt Mikael eddigi legjobb munkája, ha
stilisztikailag elég egyenetlenül, nyelvileg pedig néha kifejezetten pocsék módon sikerült is
– nem volt tudniillik idő az irodalmi szerkesztésre. Mikael meg akart fizetni a régi sérelemért.
Egyetlen olvasó figyelmét sem kerülhette el a szöveget átfutó bősz harag.

Luca napján Mikael Blomkvist véletlenül összefutott ősi ellenfelével is, a volt gazdasági
riporterrel, William Borgjal. A Kvarnen bejáratánál találkoztak. Mikael, Erika Berger, Christer
Maim és a Millennium többi munkatársa görbe estét tartottak. Arra készültek, hogy ünnepi
örömivászatot csapnak a cég kontójára. Borg egy Lisbeth Salander korú, teljesen részeg lányt
kísért, amikor kilépett a Kvarnen ajtaján.
Mikael megtorpant. William Borg mindig előcsalogatta személyiségének gonosz oldalát. Elég
nehezére esett megállnia, hogy ne mondjon vagy tegyen valami őrültséget. A két férfi hosszú
másodpercekig csöndben állt egymással szemben. Méregették egymást.
Mikael Borg iránt érzett megvetését szinte tapintani lehetett a levegőben. Erika azonban végett
vetett a macsótalálkozónak, odalépett Mikaelhez, karon fogta, és bevezette a bárba.
Mikael elhatározta magában, hogy amint alkalma nyílik rá, megkéri a fantasztikus Lisbeth
Salandert, világítsa át Borgot. Már csak a forma kedvéért is.

A dráma főszereplője, Hans-Erik Wennerström a médiavihar egész ideje alatt lényegében

láthatatlan volt. A Millennium-beli cikk megjelenése napján egy teljesen más témában
meghirdetett sajtókonferencián fűzött rögtönzött kommentárt a szöveghez. Azt nyilatkozta, hogy
az ott elősorolt vádak alaptalanok, és a bemutatott dokumentumok hamisítványok. Emlékeztetett
rá, hogy ugyanannak az újságírónak a kezéből kerültek ki, akit egy évvel azelőtt rágalmazásért
elítéltek.
Ezt követően már kizárólag Wennerström ügyvédei válaszoltak a tömegtájékoztatás
kérdéseire. Két nappal Mikael könyvének megjelenése után kósza hírek kezdtek el keringeni
Wennerströmről, s ezek egyre makacsabbul tartották magukat. A híresztelések szerint a
pénzember elhagyta Svédországot. Az esti lapok címei menekülést, szökést emlegettek. Amikor a
pénzügyőrségnek két hét elteltével sem sikerült hivatalos úton kapcsolatba lépnie
Wennerströmmel, megállapították, hogy nincsen már az országban. December közepén a
rendőrség megerősítette, hogy elindította a nyomozást. Szilveszter előtt egy nappal hivatalos
körözést adott ki a nemzetközi rendőri szervek közreműködésével. Ugyanezen a napon az
Arlanda repülőtéren elkapták Wennerström egyik legközelebbi tanácsadóját, aki egy Londonba
induló gépre akart felszállni.
Hetekkel később egy svéd turista beszámolt arról, hogy látta Hans-Erik Wennerströmöt autóba
szállni Bridgetownban, Barbados fővárosában, a Nyugat-Indiákon. Állítása alátámasztásaként a
turista egy fotót is mellékelt: az elég távolról felvett képen egy fehér bőrű, napszemüveges férfi
látszott, kigombolt fehér ingben és világos nadrágban. A képen látható férfit nem sikerült nagy
biztonsággal beazonosítani, de az esti újságok azonnal riportereket küldtek a Karib-szigetekre,
akik aztán hiába próbáltak Wennerström nyomára bukkanni. És ez csak a legelső volt a bolygó
milliárdos számos feltűnése közül.
Hat hónap elteltével leállították a rendőrségi nyomozást. Hans-Erik Wennerströmöt ugyanis
holtan találták Spanyolországban, egy marbellai lakásban, ahova Victor Fleming néven volt
bejelentve. Közvetlen közelről lőtték fejbe, három lövéssel. A spanyol rendőrség feltételezése
szerint egy betörőt érhetett tetten.
 Lisbeth Salandert nem lepte meg annyira Wennerström halálának híre. Jó oka volt azt hinni,
hogy eltávozásának köze lehet ahhoz, hogy már nem volt hozzáférése egy bizonyos Kajmán-
szigeteken található bank számláihoz, amire igencsak nagy szüksége lett volna ahhoz, hogy
rendezni tudja bizonyos kolumbiai adósságait.
Ha valaki vette volna a fáradságot, és megkéri Lisbeth Salandert, hogy segítsen Wennerström
kézre kerítésében, ő jóformán napról napra el tudta volna mondani, hol van Wennerström. Az
interneten követte Wennerström kétségbeesett menekülését sok országon keresztül, e-mailjeit
olvasva tanúja volt a férfin egyre jobban eluralkodó pániknak. Azt még Mikael Blomkvist sem
hitte volna, hogy a menekülő milliárdos annyira hülye, hogy ugyanazt a számítógépet viszi
magával, amelyikbe az ellenségei behatoltak.
Fél év múltán Lisbeth ráunt Wennerström követésére. Egyetlen kérdése maradt: mikor
tekintheti lezártnak személyes közreműködését az ügyben. Wennerström szemét gazember volt,
ez biztos, de nem volt Lisbeth személyes ellensége, a lánynak nem állt érdekében, hogy
bármiképp beavatkozzon. Mikael Blomkvistnek szólhatott volna, de Mikael valószínűleg csak
egy újabb cikket írt volna az egészből. Szólhatott volna a rendőrségnek is, de elég nagy volt az
esélye, hogy Wennerström megneszelné, és még időben megpróbálna felszívódni. Ezenkívül
Lisbeth a rendőrséggel elvből nem állt szóba.
Voltak viszont más kiegyenlítetlen tartozások. A huszonkét éves terhes pincérnőre gondolt,
akinek a saját kádjában nyomták a fejét a víz alá.
Négy nappal Wennerström holttestének megtalálása előtt Lisbeth meghozta a döntést.
Felnyitotta a mobiltelefonját, és felhívott egy ügyvédet Miamiban. Úgy tűnt, Wennerström ez
elől a férfi elől próbált elbújni a legjobban. Egy titkárral sikerült beszélnie, akit megkért, adjon át
főnökének egy üzenetet. Az üzenet mindössze a Wennerstroem névből és egy marbellai címből
állt.
Lisbeth körülbelül a Wennerström haláláról szóló drámai tudósítás felénél kikapcsolta a
tévéhíradót, feltette a kávéfőzőt és készített egy májkrémes kenyeret szeletelt uborkával.

Erika Berger és Christer Maim a karácsonyi tennivalókkal voltak elfoglalva. Mikael Erika
foteljéből nézte őket egy pohár forralt borral a kezében. Minden kolléga, beleértve az állandó
külsősöket is, kapott karácsonyi ajándékot – idén egy Millennium-lógóval ellátott válltáskát.
Miután becsomagolták az ajándékokat, leültek, hogy megírják és felbélyegezzék azt a csaknem
kétszáz karácsonyi lapot, amit a nyomdának, a fényképészeknek és más cégeknél dolgozó
újságíró kollégáiknak készültek elküldeni.
Mikael sokáig megpróbált ellenállni a kísértésnek, de végül feladta. Felvette az egyik lapot a
maradékok közül, és a következőt írta rá: Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet!
Köszönet az elmúlt év áldozatos erőfeszítéseiért!
Aláírta a nevét, aztán megcímezte a lapot Janne Dahlmannak a Finansmagasinet Monopol
szerkesztőségi címére.
Amikor aznap este Mikael hazaért, látta, hogy neki is hozott valamit a posta. Egy csomag
érkezéséről szóló értesítést dobtak be hozzá. A csomagot másnap reggel vette fel, és a
szerkesztőségbe érve kibontotta. Egy szúnyogriasztó stiftet talált benne és egy negyedliteres
Reimersholm pálinkát. Kinyitotta az ajándékok mellé rakott üdvözlőkártyát és elolvasta a
szöveget: Ha más dolgod nincs, tudjál róla, hogy Szent Iván napján újra kikötök Arholmánál. A
levél aláírója Robert Lindberg volt, a régi iskolatárs.

A hagyományok szerint a Millennium szerkesztősége egy héttel karácsony előtt bezárt és az új

év másnapjáig zárva tartott. Idén ez egy kicsit másképpen alakult. Hatalmas volt a nyomás a pici
szerkesztőségen, még mindig naponta jöttek a telefonhívások a világ minden pontjáról. Szenteste
előtt egy nappal Mikael szinte véletlenül akadt rá egy cikkre a Financial Timesban, amelyben
összegezték a Wennerström-birodalom ügyleteinek kivizsgálására felkért nemzetközi bizottság
legfrissebb megállapításait. A cikk megemlítette, hogy a bizottság feltételezése szerint
Wennerströmöt a legutolsó pillanatban valaki figyelmeztethette a közelgő botrányra.
Wennerström kajmán-szigeteki számláiról, a Bank of Kroenenfeldből az ominózus
Millennium-szám megjelenése előtti napon mintegy kétszázhatvanmillió USA-dollár
– körülbelül kétmilliárd svéd korona – tűnt el. A pénzt olyan számlákon tárolták, amelyek felett
egyedül Wennerström rendelkezhetett. Meg sem kellett jelennie a bankban, elég volt, ha
megadott egy clearing-kód sorozatot, és máris átutalhatta a pénzt a világ bármelyik más
bankszámlájára. Ez alkalommal a pénzt Svájcba utalták, ahol egy nő segítségével az összegeket
anonim magánkötvényekbe fektették. Minden clearing-kód rendben volt.
Az Europol nemzetközi körözést indított az ismeretlen nő ellen, aki Monica Sholes névre
kiállított lopott útlevéllel igazolta magát, és fényűző életet élt Zürich egyik legdrágább
szállodájában. Egy biztonsági kamerával készített, s ehhez képest viszonylag éles felvételen
alacsony növésű, széles szájú, feltűnően telt keblű nő volt látható. A nő szőke apródfrizurát
viselt, drága márkás ruhadarabokat, valamint arany ékszereket.
Mikael először csak sebtében nézte meg a képet, aztán mégis odatapadt a szeme, gyanakodni
kezdett. Néhány másodperc múlva már nagyító után kotorászott az íróasztalfiókjában, s azzal
próbálta meg kihámozni a nő arcvonásait az újság raszterei közül.
Végül letette az újságot, és percekig maga elé bámult. Aztán hisztérikus nevetésben tört ki,
mire Christer Maim bedugta a fejét az ajtón, és megkérdezte, nincs-e valami baja. Mikael intett a
kezével, hogy minden rendben.

December 24-én délelőtt Mikael Årstába ment. Meglátogatta volt feleségét és a lányukat,
Pernillát. Átadták egymásnak a karácsonyi ajándékaikat. Pernillának teljesült a vágya, egy
számítógépet kapott Monicától és Mikaeltől közösen. Mikael Monicától egy nyakkendőt, a
lányától pedig egy Åke Edwardsson-krimit kapott ajándékba. A múlt karácsonytól eltérően most
mindannyian fel voltak villanyozva a Millennium körül zajló médiadráma miatt.
Együtt ebédeltek. Mikael időnként lopva Pernillára nézett. Lánya hedestadi látogatása óta nem
találkoztak. Eszébe jutott, hogy még mindig nem beszélték meg Monicával a lány skellefteåi
bibliaolvasó szekta iránti rajongását. És még azt sem volt alkalma elmesélni, hogy a lányuk
bibliaismerete vezette nyomra, amikor Harriet Vanger után kutatott. Azóta nem beszéltek,
lelkiismeret-furdalása volt.
Nem volt jó apa.
Ebéd után elbúcsúzott, megpuszilta a lányát. Aztán Lisbeth Salanderrel találkozott a
Slussennél, ahonnan kihajóztak Sandhamnba. Alig találkoztak, amióta a Millennium bombája
robbant. Késő délután érkeztek meg, s ott töltötték az ünnepnapokat.

Mikael, mint mindig, kellemes társaság volt, de Lisbeth Salandernek rossz érzése támadt;
mintha a férfi furcsán nézett volna rá, amikor egy százhúszezer koronáról szóló csekk formájában
visszafizette tartozását. Mikael azonban nem szólt semmit.
Elsétáltak Trovillbe és vissza (ezt Lisbeth a maga részéről időpocsékolásnak tartotta), ünnepi
vacsorát ettek a vendégfogadóban, aztán visszavonultak Mikael házába, begyújtottak a
kályhában, feltettek egy Elvis-lemezt és nem csináltak mást, csak szeretkeztek.
Lisbethnek semmi baja nem volt Mikaellel mint szeretővel. Mindig jói érezték együtt magukat
az ágyban. Elsősorban fizikai együttlét volt a kettejüké, de Mikael soha sem próbálkozott a lány
dresszírozásával.
Lisbeth egyetlen bánata az volt, hogy nem bírt beszélni a férfinak az érzéseiről. Utoljára jóval
a kamaszkora előtt engedett magához valakit olyan közel, mint most Mikael Blomkvistet. Mikael
bosszantóan jól értett hozzá, hogyan törjön át a lány védőbástyáin, arra késztetve őt, hogy egyre
többet meséljen a saját életéről és érzéseiről. Még ha volt is hozzá esze, hogy figyelmen kívül
hagyja Mikael legtöbb kérdését, úgy tudott mesélni ennek a férfinak, ahogy másnak halálos
fenyegetés terhe alatt sem lett volna hajlandó. Ezt ijesztőnek találta, csupasznak érezte magát,
védtelennek, ki volt szolgáltatva Mikael Blomkvist kényére-kedvére.
Ugyanakkor – ha a férfi alvó alakjára nézett, és közben hallgatta a horkolását – érezte, hogy
életében még soha ilyen végtelen bizalmat nem érzett senki iránt. Biztos volt benne, hogy Mikael
Blomkvist soha nem használná ki, hogy annyi mindent tud róla. Egyszerűen más természet volt.
Egyetlen dologról nem beszéltek szinte soha, az egymáshoz fűződő viszonyukról. Ő nem merte
megtenni, Mikael pedig soha nem vetette fel a kérdést.
Karácsony másnapjának reggelén Lisbethbe belé nyilallt a szörnyű felismerés. Hogy miképp
történhetett, azt képtelen volt felfogni, azt sem tudta, hogyan kezelhető a kérdés. Huszonöt éves
pályafutása során most először volt szerelmes.
Egyáltalán nem érdekelte, hogy Mikael majdnem kétszer olyan idős, mint ő. Az sem izgatta,
hogy egyike volt azoknak a személyeknek az országban, akikről a legtöbbet cikkeztek manapság,
sőt még a Newsweek címlapjára is felkerült – az egész nem volt más, mint egy szappanopera. De
Mikael Blomkvist nem pusztán erotikus fantázia volt, nem csupán a vágy titokzatos tárgya. Nem,
ez nem mehetett így tovább, ennek véget kellett vetni. Különben is, mire kellene ő Mikaelnek?
Valószínűleg átmeneti megoldás a férfinak, kellemes időtöltés, amíg meg nem érkezik valaki
más, akinek nem egy patkánylyukba szorulva zajlik az élete.
Rögtön megértette, hogy a szerelem pillanata akkor jön el, amikor az ember úgy érzi, hogy
megszakad a szíve.
Mikael késő délelőtt ébredt. Lisbeth már megfőzte a kávét, megterített a reggelihez. A férfi
leült mellé az asztalhoz. Azonnal észrevette, hogy valami megváltozott a lány viselkedésében
– tartózkodóbb lett. Amikor azt tudakolta tőle, mi bántja, Lisbeth egykedvűen nézett vissza rá,
mint aki nem érti a kérdést.

A két ünnep közötti első napon Mikael felvonatozott Hedestadba. Meleg ruhát vett és rendes
téli bakancsot. Dirch Frode várt rá a pályaudvaron, és halkan gratulált a sikereihez. Augusztus óta
ez volt Mikael első látogatása, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt érkezett ide először. A
két férfi kezet fogott és udvariasan elbeszélgetett egymással, de sok kimondatlan feszültség
sűrűsödött közöttük, Mikael kellemetlenül érezte magát.
Már mindent előkészítettek, és az üzleti tranzakció mindössze néhány percet vett igénybe.
Frode felajánlotta, hogy a pénzt egy kényelmes külföldi számlán helyezi el, de Mikael
ragaszkodott hozzá, hogy rendes adóköteles jövedelemként utalják át a cége számára.
– Nem futja rá, hogy más formában fogadjam el a fizetséget – válaszolta kurtán, amikor Frode
rákérdezett, miért akarja így.
A látogatásnak nem csak anyagi okai voltak. Mikael ruhái, könyvei és néhány egyéb holmija a
vendégházban maradtak, amikor Lisbethtel nagy hirtelen maguk mögött hagyták Hedebyt.
Henrik Vanger még mindig gyengélkedett, de már hazaköltözött a kórházból. Egy ápolónőt
fogadtak mellé egész napra, aki nem engedte például, hogy hosszú sétákat tegyen, hogy lépcsőt
járjon, és olyan dolgokról beszélgessen, amelyek felzaklathatják. Ráadásul Henrik egy kissé
megfázott, ezért azonnal visszaparancsolták az ágyba.
 – És mindez nem elég, még egy csomó pénzbe is kerül ez a nő? –panaszkodott Henrik. Mikael
Blomkvistet azonban nem nagyon hatotta meg. Az újságíró kifejtette, hogy szerinte igazán nem
okozhat Henriknek túl nagy nehézséget kifizetni egy ilyen szolgáltatást, elég, ha csak
összeszámolják mindazt az adókoronát, amit az öreg elfelejtett befizetni hosszú évek során.
Henrik Vanger mogorván nézett Mikaelre, aztán elnevette magát.
– Na hallod, te aztán megéred a pénzed! De tudtam én azt!
– Hogy őszinte legyek, én nem hittem, hogy képes leszek megfejteni a rejtélyt.
– Nem akarom megköszönni – mondta Henrik.
– Nem is vártam – felelte Mikael.
– Tisztességesen megfizettelek.
– Nem panaszkodom.
– Elvégeztél nekem egy feladatot, a honoráriumod egyben a köszönetem is.
– Csak azért jöttem, hogy megmondjam, mostantól befejezettnek tekintem a munkát.
Henrik Vanger lebiggyesztette ajkát.
– De hát nem fejezted be.
– Tudom.
– Nem írtad meg a Vanger család krónikáját.
– Tudom. Nem is fogom megírni.
Egy percig mindketten némán elgondolkodtak a szerződésszegésen. Aztán Mikael szólalt meg
újra:
– Nem tudom megírni. Nem tudok úgy mesélni a Vanger családról, hogy közben szándékosan
kihagyom az elmúlt évtizedek legfontosabb eseményeit – Harriet történetét, az apjáét, a bátyjáét
és a gyilkosságokét. Hogy írhatnék meg egy fejezetet Martin vezérigazgatói tevékenységéről úgy,
mintha nem tudnám, hogy mi zajlott a pincéjében. És anélkül sem tudom megírni a történetet,
hogy ne okozzak ismételten fájdalmat Harrietnek.
– Értem a dilemmát. Hálás vagyok, amiért erre a döntésre jutottál.
– Tehát nem lesz krónika.
Henrik Vanger bólintott.
– Gratulálok. Sikerült korrumpálnia. Minden beszélgetéseinkről készített jegyzetet és
hangfelvételt megsemmisítek.
– Szerintem egyáltalán nem korrumpálódtál – mondta Henrik Vanger.
– Pedig úgy érzem, és valószínűleg nem véletlenül.
– Választás elé kerültél, az újságíró és az emberbarát került benned konfliktusba. Elég biztos
vagyok benne, hogy nem tudtam volna megvenni a hallgatásodat. Szerintem ha Harriet belement
volna, vagy ha tényleg egy megátalkodott gazembernek tartasz, az újságírót választod, és azonnal
kiteregetsz mindent.
Mikael egy szót sem szólt. Henrik ránézett.
– Beavattuk Ceciliát az egész történetbe. Én és Dirch Frode már nem sokáig leszünk itt,
Harrietnek pedig szüksége van néhány családtag támogatására. Cecilia vezetőségi tag lesz, és
részt is vesz majd a munkában. A jövőben ők ketten irányítják majd a konszernt.
– Hogy fogadta?
– Természetesen szörnyen megrázta az egész. Egy időre külföldre utazott. Féltem, hogy nem
jön vissza.
– De visszajött.
– Martin azon kevés rokonok egyike volt, akivel Cecilia viszonylag jól kijött. Pokolian nehéz
volt megtudnia Martinról az igazságot. De most már azt is tudja, mi mindent tettél a családért.
Mikael vállat volt.
 – Köszönöm, Mikael – mondta Henrik Vanger.
Mikael újra vállat vont.
– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy erőm se lenne a könyv megírásához – szólalt meg.
– Torkig vagyok a Vanger családdal.
Ezen mindketten eltűnődtek egy kicsit, mielőtt Mikael témát váltott.
– Milyen érzés huszonöt év szünet után újra vezérigazgatónak lenni?
– Csak átmenetileg van így, de… azt kívánom, bárcsak fiatalabb lehetnék. Most mindössze
napi három órát dolgozom. Minden értekezlet ebben a szobában zajlik, és Dirch Frode azonnal
közbelép, amint valaki ellenkezni merészel.
– Hadd reszkessenek csak a fiatalok! Időbe telt, míg rájöttem, hogy magának Frode nemcsak
remek gazdasági tanácsadója, hanem első számú konfliktuskezelője is.
– Úgy van. De minden döntés Harriet részvételével történik, és ha fogalmazhatok így, az
irodában ő végzi a lábmunkát.
– Hogy van Harriet?
– Megörökölte anyja és bátyja részesedését. Ketten együtt a konszern harminchárom százaléka
felett rendelkezünk.
– És ez elég?
– Nem tudom. Birger próbál ellenszegülni, szeretne keresztbe tenni Harrietnek. Alexander
hirtelen azt találta ki, hogy úgy lesz belőle valaki, ha Birgerrel szövetkezik. A bátyám, Harald
rákbeteg, nem sok van már neki hátra. Egyedül nála maradt viszonylag nagy részvénymennyiség,
hét százalék, amit a gyerekei örökölnek majd. Cecilia és Anita Harriettel szövetkeznek majd.
– És így már negyven százalék felé emelkedik a maguk irányítása alá eső rész.
– Ilyen szavazati kartell még sosem létezett a család történetében. És jön még hozzánk jó
néhány egy-két százalékos szavazat. Harriet februárban veszi át a vezérigazgatói posztot.
– Nem lesz gondtalan élete.
– Nem, de ennek így kell lennie. Új partnereket kell keresnünk, frissítésre van szükség.
Lehetséges, hogy együttműködünk majd Harriet ausztráliai konszernjével. Sokféle megoldás
felmerült.
– Itt van most Harriet?
– Nincs, sajnos. Londonban van. De nagyon szívesen találkozna veled.
– Találkozunk a Millennium vezetőségi ülésén januárban, ha ő vette át maga helyett a posztot.
– Tudom.
– Üzenem neki, hogy Erika Bergeren kívül senkivel soha nem fogom megbeszélni, hogy mi
történt itt a hatvanas években.
– Tudom, Mikael. És Harriet is tudja. Morális lény vagy.
– De mondja meg neki azt is, hogy ha rosszul viseli magát, mostantól kezdve bármikor
bekerülhet a lapunkba. A Vangern-konszern sem bújhat el árgus tekintetünk elöl.
– Hogyisne! Figyelmeztetem majd rá.
Nem sokkal később Henrik Vanger elszundított, Mikael magára hagyta. A vendégházban
három táskát töltött meg a sok holmival. Amikor utoljára zárta be maga után a kis ház ajtaját,
még tépelődött egy kicsit, de aztán átment Cecilia Vangerhez, és bekopogtatott a háza ajtaján.
Cecilia nem volt otthon. Mikael elővette a zsebnaptárát, kitépett belőle egy lapot, és papírra
vetett néhány szót. Bocsáss meg. A legjobbakat kívánom. A lapot egy névjegykártya kíséretében
bedobta a postaládába. Martin Vanger villája üresen állt. A konyhaablakban elektromos
karácsonyi gyertyadísz világított.
Mikael az esti vonattal visszautazott Stockholmba.
 Az ünnepek között Lisbeth Salander kikapcsolta a külvilágot. Nem válaszolt a
telefonhívásokra, nem indította el a számítógépét. Két napig csak mosott és takarított. Kötegekbe
gyűjtötte az egy éve halmozódó pizzásdobozokat, újságokat, és kidobta őket. Összesen hat fekete
színű óriási szemeteszsákot és körülbelül húsz, újságokkal telipakolt papírszatyrot hordott ki a
kukába. Olyan érzése volt, mintha elhatározta volna, hogy új életet kezd. Azt tervezte, vesz egy új
lakást – ha talál megfelelőt –, de addig is ragyogó tisztaságot fog tartani otthonában.
Azután csak ült bénultan és szenvedett. Életében még egyszer sem érzett ilyen erős vágyódást.
Azt szerette volna, ha Mikael Blomkvist becsönget az ajtaján… na és, hogyan tovább? A karjaiba
vegye? És szenvedélyesen maga után húzza a hálószobába, aztán meg letépje róla a ruhát? Nem,
igazából Mikael társaságára vágyott. Szerette volna hallani, ahogy elmondja, hogy úgy kedveli
őt, ahogy van. Hogy ő, Lisbeth különleges valakinek számít az életében. Szerette volna, ha
Mikael megnyilvánul felé valamilyen szerelmes gesztussal, amely nemcsak a barátságról és a
bajtársiasságról szól. Kezdek bedilizni, gondolta aztán.
Kételkedett önmagában. Mikael Blomkvist környezetében csupa tiszteletre méltó szakmában
tevékenykedő ember forgolódott, rendezett életük volt, egy csomó piros pontot begyűjtöttek már
felnőttségből. Ezek az ismerősök a tévében szerepeltek, cikkeket írtak. Mire kellenék én neked?
Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez –,
hogy az érzései miatt nevetik ki az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény
erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.
Meghozta a döntést. Több órába telt, míg összeszedte hozzá a bátorságát, de muszáj volt
találkoznia Mikaellel, hogy megmondja, mit érez iránta.
Minden más elviselhetetlen fájdalmat okozott.
Ki kellett találnia egy ürügyet, amivel bekopogtathatott az ajtaján. Nem adott még Mikaelnek
karácsonyi ajándékot, de már tudta, mit venne neki. Egy ócskásnál felfedezett egy bádogból
készült dombornyomásos reklámtábla-sorozatot az ötvenes évekből. Az egyik tábla Elvis Presleyt
ábrázolta csípőjén gitárral, a szájából kiszálló buborékban Heartbreak Hotel felirattal.
Lisbethnek semmi érzéke nem volt a lakberendezéshez, de érezte, hogy a bádogreklám
tökéletesen passzolna a sandhamni házikóba. A portéka hétszáznyolcvan koronába került, Lisbeth
elvből alkudott, és sikerült levinnie az árat hétszáz koronára. Becsomagoltatta a bádogreklámot, a
hóna alá csapta, aztán elindult Mikael lakása felé a Bellmangatanra.
A Hornsgatanon úgy esett, hogy épp átpillantott a Kaffebar bejáratára, és Mikaelt látta kijönni
az ajtón, Erika Bergerrel a sarkában. Mikael mondott valamit, Erika felnevetett, átölelte a férfi
derekát és puszit nyomott az arcára. A Brännkyrkagatanon tűntek el Lisbeth szeme elől, a
Belmanngatan felé tartottak. Testbeszédük félreérthetetlenül elárulta, mi jár a fejükben.
Lisbethet letaglózta az iszonytató fájdalom. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert képtelen
volt megmozdítani a tagjait. Egyik része utánuk akart rohanni, hogy azonnal széthasítsa Erika
Berger fejét a bádoglemezzel. De nem tett semmit, csak a fejében cikáztak megállás nélkül a
gondolatok. Következményelemzés. Végül megnyugodott.
Salander, te szánalmas barom – mondta magának hangosan.
Aztán sarkon fordult és elindult hazafelé, a szépen kitakarított lakásba. Amikor elhagyta
Zinkensdammot, már esett a hó. A bádog-Elvist egy szemeteskonténerbe hajította.
 A könyvben gyakran előforduló tulajdonnevek kiejtése
A betűk magyar hangértékei természetesen nem mindig feleltethetőek meg egy az egyben a
svéd kiejtésnek, csak közelítenek felé. A hangsúlyos, hosszan ejtendő szótagokat vastagon
szedtük.

Anita – aníta
Anna Nygren – ánná nűgrén
Bellmangatan – bellmánngatán
Birger – birger
Cecilia – szeszíliá
Christer Maim – kriszter málm
Dirch Frode – dirh fróde
Dragan Armanskij – dragán ármánszkij
Erika Berger – ériká berger
Gävle – jevle
Gottfried – gottfríd
Götgatan – jőtgatán
Greger Beckman – gréger bekkmánn
Gunnar Nilsson – gunnár nilsszon
Gustaf Morell – gusztáv morell
Hans-Erik Wennerström – hánsz-érik vennesström
Harald – haráld
Harriet – hárriet
Hedeby – hédebű
Hedestad – hédesztad
Helen – helén
Henrik Vanger – henrik vánger
Holger Palmgren – holger pálmgrén
Isabella – iszabellá
Janne Dahlman – jánne dalmánn
Kalle – kálle
Lisbeth Salander – liszbet szálánnder
Margareta Strandh – márgáréta sztránd
Martin – máttin
Mikael Blomkvist – míkáel blomkviszt
Monica Abrahamsson – móniká abráhámsszon
Nils Bjurman – nilsz bjűrmánn
Norsjö Snickeri Fabrik – núrső sznikkerí fábrík
Otto Falk – otto fálk
Östergården – ösztergóden
Pernilla – penillá
Richárd – ríkád
Robert Lindberg – róbett lindberj
Sandhamn – szándhámn
Slussen – szlusszen
Stockholm – sztokholm
 Susanne – szuszánne
Uppsala – uppszalá
William Borg – villiem borj

[*]
Aftonbladet, Expressen – Svédországban délutánonként megjelenő országos terjesztésű napilapok; TT – a rövidítés feloldása: Tidningarnas Telegrambyrå, a svéd „Sajtóorgánumok Távirati Irodája”; Dagens Industri – svéd gazdasági
napilap

[†]
Kalle Blomkvist a magyarul is megjelent Az ifjú mesterdetektív c. ifjúsági regény főhőse; a szerző, Astrid Lindgren, világhírű svéd gyerekkönyvíró (a ford. megj.)
[‡]
A Bofors-ügy a nyolcvanas években leleplezett két fegyvereladási-ügylet gyűjtőneve.
[§]
Ebbe Carlsson volt igazságügy-minisztériumi főtisztviselőt 1988-ban az akkori igazságügyi miniszter, Anna-Greta Leijon az állambiztonsági hatóságok megkerülésével az Olof Palme-gyilkosság ügyében folytatandó

magánnyomozással bízta meg. A nyomozás finanszírozója egy szociáldemokratákhoz közel álló üzletember volt .
[**]
World Wide Foundation: a biológiai sokféleség megőrzésért, a környezeti szennyezések csökkentésért és a természeti erőforrások hosszú távon fenntartható használatának elősegítésért dolgozó nemzetközi szervezet.
[††]
Hosszú, keskeny testű, tíz-tizenöt fős legénységet igénylő hajó, amelynek rendszerint két árboca van.
[‡‡]
Szül: 1924, amerikai filmszínész, a negyvenes évek egyik legnagyobb sztárja.
 Table of Contents
PROLÓGUS
Péntek, november
ELSŐ RÉSZ
ÖSZTÖNZÉS
December 20. – január 3.
ELSŐ FEJEZET
December 20., péntek
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
December 20., péntek – december 21., szombat
NEGYEDIK FEJEZET
December 23., hétfő – december 26., csütörtök
ÖTÖDIK FEJEZET
December 26., csütörtök
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
Január 3., péntek
NYOLCADIK FEJEZET
Január 3., péntek – január 5., vasárnap
KILENCEDIK FEJEZET
Január6., hétfő – január8., szerda
TIZEDIK FEJEZET
Január 9., csütörtök – január 31., péntek
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Február 1., szombat – február 18., kedd
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Február 19., szerda
TIZENHARMADIK FEJEZET
Február 20., csütörtök – március 7., péntek
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Március 8., szombat – március 17., hétfő
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Május 16., péntek – május 31., szombat
TIZENHATODIK FEJEZET
Június 1., vasárnap – június 10., kedd
TIZENHETEDIK FEJEZET
Június 11., szerda – június 14., szombat
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Június 18., szerda
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Június 19., csütörtök – június 29., vasárnap
HUSZADIK FEJEZET
Július 1., kedd – július 2., szerda
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Július3., csütörtök – július 10., csütörtök
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Július 10., csütörtök
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Július 11., péntek
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET