IRVING STONE: MATRÓZ LÓHÁTON

(Jack London élete)

 Aki elnyomja az igazságot, aki elrejti
az igazságot, aki a gyulésben nem áll fel,
hogy beszéljen, aki úgy beszél a gyulésben,
hogy nem a teljes igazságot mondja,
az kevésbé igaz, mint az igazság.

Hadd pillantsak az igazság szemébe.

Mondjátok meg nekem, milyen
az igazság arca.

JACK LONDON

I.

1875 júniusának elején egy reggel San Francisco lakói hátborzongató történetet olvastak a
Chronicle-ban: revolverrel öngyilkosságot kísérelt meg egy asszony, akit férje elkergetett
hazulról, mert nem volt hajlandó elpusztítani születendo gyermekét. Micsoda szívtelenség, a
családi életnek micsoda fertoje! - teszi hozzá az újság. Az asszony neve Flora Wellman, Ohio
állam Massillon városkájában született, egy amerikai pionír-család megtévedt báránya. A férfi ír
születésu vándor csillagjós, W. H. Chaney “professzor”. A születendo gyermeket pedig arra
szánta a sors, hogy az egész világon milliók ismerjék meg majd a nevét: Jack London.
A Chronicle riportere cikkének utolsó sorában bevallja ugyan, hogy a történet magától
Flora Wellmantol származik, s az asszony barátai adták tovább neki, mégis súlyos vádakkal illeti
Chaney professzort: régebben a tombsi börtönben ült, már több feleségét eltemette (“fejük fölött
pázsit terem, lábuknál ko a jel”), Florát pedig arra kényszerítette, hogy a mosódézsa mellett
robotoljon, és pénzért idegen emberek gyermekeire vigyázzon; az asszony pénzén vett bútort
elkótyavetyélte, és Florát kiutasította lakásukból; amikor pedig az asszony nem volt hajlandó tole
távozni, o maga hagyta faképnél. E vádaskodások azonban éppoly kevéssé felelnek meg a
valóságnak, mint a cikk címe: Az eluzött feleség. Flora Wellman ugyanis sohasem volt Chaney
professzor felesége.
Sot, Florának esze ágában sem volt eldobni az életét. Csak horzsolt sebet ejtett magán, a
golyó sokkal inkább Chaney-t sebezte meg, mint ot: a történet ugyanis bejárta az egész ország
sajtóját és megkeserítette, tönkretette Chaney egész hátralevo életét. Nemsokára el is tunt San
Franciscóból. Jack London sohasem látta az apját.
Amikor a Chronicle cikke megjelent, Flora Wellman harmincéves volt, csúnyácska, inas
kis noszemély, pápaszemet és fekete parókát viselt, mert tífusz következtében meggyengült a
látása, és kihullott a haja. Nagy orra volt, füle elállt, betegesnek látszott, ízléstelenül öltözködött.
Derék walesi családból származott, nagyanyja, Mrs. Joel Wellman az 18oo-as évek elején télvíz
idején kelt át négy gyermekével az Allegheny hegyeken, a New York állambeli Canandaiguából
Ohióba, Wayne County helységbe - olyan utazás volt ez, amely erot, önbizalmat és bátorságot
követelt.
 Két fia, Hiram és Marshall örökölte Mrs. Joel Wellmantol ezeket a tulajdonságokat; az
utóbbi lett Jack London nagyapja. A két fiú egyszer késo osszel Clevelandból hajón kirándult a
Put-In-öböl egyik szigetére, s a hajó visszafelé elfelejtett megállni a szigetnél. Ez volt az év
utolsó járata, a két fiú tehát magára maradt az elhagyott szigeten, fedél és élelem nélkül, pedig
már közeledett a tél. Partra vetett fadarabokból koszerszámokkal tutajt készítettek, amely elég
eros volt ahhoz, hogy ne csak a partra, hanem egészen Clevelandig elvigye oket.
Marshall Wellman aztán az ohiói Massillonban telepedett le, csatornákat épített,
találmányokat szabadalmaztatott - mindenekelott a Wellman-féle szénrostélyt -, csinos vagyont
gyujtött össze és felépítette magának Massillon egyik legmutatósabb házát. Ebben a házban
született leánya, Flora.
Flora Wellman megkapta mindazt, amit az a kor egy leánynak nyújthatott. Zenét tanult,
polgári iskolába járatták, sokat olvasott, a muvelt angolok nyelvét beszélte, modora is választékos
volt. Mint a vagyonos Wellman-család lánya, kedvére válogathatott a férjjelöltek között, és
éppúgy, mint testvérei, nyugodt, megalapozott életnek nézett elébe. A gépezet azonban valahol
kihagyott.
Hiába volt leleményes feltaláló Marshall Wellman, azt az eszközt nem találta meg,
amellyel leányát megóvhatta volna a kisiklástól. Floráról azt mondták a barátai, hogy okos és
értelmes leány, de idegei rosszak, tetteinek érzelmi rugói kiszámíthatatlanok, nehezen illeszkedik
bele a megadott körülményekbe, nem tudja fegyelmezni önmagát. Húszéves korában tífuszba
esett, és - úgy mondták -, ez a betegség megzavarta elméjét.
Huszonöt éves korában egy napon összecsomagolta holmiját és elutazott Massillonból.
Hogy hajadon leány ilyet tegyen, ez abban az idoben példátlan esetnek számított. Ettol
kezdve élete végéig minden kapcsolata megszakadt családjával. Hogy összevesztek, az
kétségtelen, de a szakítás pontos okára csak következtetni lehet. A Chronicle élénk fantáziájú
riportere szerint Flora “abban az idoben érkezett a mi tengerparti városunkba, amikor a
professzor Nevada állam regényes bozótosain keresztül már éppen útban volt ugyanide”. Pedig
Flora csak három évvel késobb, Seattle városban ismerkedett meg Chaney professzorral. Sokért
nem adnók, ha nyomon követhetnok Flora Wellman életének ezt a homályos három esztendejét,
amint városról városra utazva, zongoraleckék adásából tartotta fenn magát. A jelekbol ítélve, ez
nem lehetett valami rózsaszínu történet.
Chaney professzor ezt írja: “Flora mint a feleségem szerepelt ugyanabban a panzióban,
ahol elobb mint Lee Smith feleségét ismerték. Nagyon erkölcsös hely volt, és én egy napon,
hazaérkezve azt láttam, hogy a lakók mind költözködnek, az egész házban nagy az izgalom.
Amint a szobánkba léptem, Flora rögtön bezárta az ajtónkat, térdre esett elottem és zokogva kért,
hogy bocsássak meg neki. Hosszas és körülményes magyarázkodás után végül bevallotta Lee
Smitht és elmondta, hogy a lakók miatta költöznek el, mert hát micsoda dolog az, hogy valaki
Miss Wellman, Mrs. Smith és Mrs. Chaney legyen szinte ugyanabban az idoben. Ha akkor elso
érzésemre hallgatok, és rögtön faképnél hagyom, bizony sok esztendei kínlódástól megkíméltem
volna magamat. De akkor már az én életem félresiklott, és ezért, némi latolgatás után,
megbocsátottam neki.”
Chaney elso ízben Yesler seattle-i polgármester házában találkozott Flora Wellmannel.
Az ohiói Yesler ismerte a Wellman-családot, Flora nála és feleségénél szállt meg, s ok közölték
bizalmasan Chaney-vel, hogy vendégük köztiszteletben álló család leánya, csak éppen elkövetett
valami hibát, s bizonyára e rejtélyes “valami” miatt hagyta el otthonát. Chaney bizalmas
kapcsolatban állt Yeslerékkel, gyakran megfordult házuknál és amikor utóbb San Franciscóban
találkozott Florával, már régi ismerosökként üdvözölték egymást.
Miféle ember volt Jack London apja? Családfájáról alig tudunk valamit; csupán annyi
bizonyos, hogy Chaney tosgyökeres ír volt, és egy maine-i faházban látta meg a napvilágot. Fiatal
korában sok évet töltött a tengeren. Zömök teste erotol duzzadt, és még hatvanéves korában is le
tudott taszítani a lépcson egy hivatásos verekedot, akit valaki arra bérelt fel, hogy ot elpáholja.
Életét írással, lapok kiadásával, eloadások tartásával töltötte, ezenkívül horoszkópokat
készített.
Tekintélyes könyvtárat gyujtött össze: filozófiai, matematikai, csillagászati és okkult
muveket.
Nyelvészkedett, sokat tudott a történelembol, bibliamagyarázattal is foglalkozott. Barátai,
tanítványai és követoi nagyra tartották, a csillagjósok között a legjobbak egyikének számított.
Amikor öreg korában Chicagóban lakott, rengeteg energiát, napi tizenhat órát szentelt -
úgy mondják -, csak az asztrológiának, amelyben oszintén és szenvedélyesen hitt. Az egzakt
tudományok közé sorolta, mint a vegytant vagy a matematikát, azok közé a tudományok közé,
amelyek kiemelhetik az emberiséget a mocsárból.
A no volt a legnagyobb gyöngéje. Amikor barátai szemére vetették csapodár természetét,
csak tulajdon horoszkópjára mutatott és felsóhajtott: “Hajaj, így áll megírva a csillagaimban!”
Hamar felfortyant, összeférhetetlen volt, mindig o akart a fonök, a vezeto, a tanító lenni.
Életének nagyobb részét szegénységben töltötte, mert nem tudott a pénzzel bánni. Aki nem tudott
fizetni, azt ingyen tanította, ami keveset mégis keresett, azt rögtön el is költötte.
Tanítványai azt bizonygatják, hogy eloadásai mindig lekötötték figyelmüket, mert
mindenkor volt mondanivalója, s ezt élvezetes formában adta elo. Gúnyolódásban,
csipkelodésben pedig kevesen vehették fel vele a versenyt. Barátait folytonos gondolkodásra
késztette, ha ugyan tudtak gondolkodni, - mert ha nem, akkor nem is maradtak sokáig a barátai.
Az oregoni Portlandban népszeruek voltak heti eloadásai. Táblára két láb magas horoszkópot
rajzolt, ez elott ült a hallgatóság, o pedig pálcával mutogatta a különféle konstellációkat, majd
felhívta az osztályt, magyarázzák meg az egyes csillagállások értelmét. Másfélórás eloadása után
tréfás történetekkel szórakoztatta hallgatóit, csillogtatta eroteljes ír humorát.
Egyik követoje, a healdsburgi Joe Trounson, aki késobb Jack London szocialista
elvbarátja lett, 19o9-ben ezt írja: “Többek közt azzal kötötte le hallgatóit, hogy beszélgetés
közben gyakran váratlanul így szólt: ÚEjnye, errol jut eszembe…T és egyszerre csak valami
pompás igazságot kezdett megformálni, amely még senkinek sem jutott eszébe. A matematikában
és a csillagjóslásban mindenkit elkápráztatott. Megtanított minket egy módszerre, amellyel régi
írásokat lehet megfejteni.
Sokat tanult életében, nagy tudású, elmélyült ember volt, bámulatos emlékezotehetséggel
rendelkezett; napi tizenhat órát írt anélkül, hogy elfáradt volna. Sokszor úgy beszélt, mint
manapság a szocialistáink; azt bizonygatta, hogy a gazdag tovább gazdagodik, a szegény pedig
még szegényebbé válik. Felsorolta a szegénység okait és orvosságait. Többet tanultam tole,
egymagától, mint másoktól együttvéve; roppant sokoldalú volt. Egy napon így szólt hozzám:
ÚMegtanítom, hogyan kell kiszámítani a napfogyatkozásokat, vagy megtanítom bármilyen
tudományra, amit csak kívánT. Egyszóval bármit akartam is megtanulni, mindig Chaney
professzorhoz fordultam.”
Ez a Trounson megemlíti Chaney fogyatékosságait is. Zenében analfabéta volt, gyulölte
azokat, akik választójogot követeltek a noknek, ugyanúgy tudott ádáz ellenség lenni, mint
huséges barát, s ha összeveszett valakivel, nemigen talált magában lelkierot arra, hogy
igazságosan ítélje meg ezt az embert; pénzt fogadott el a szabadgondolkodóktól azért, hogy a
maradiság ellen tartson eloadásokat, és nem bírt ellenállni ifjú özvegyek bájainak.
Amikor Flora Wellmannel összeköltözött, Chaney ott rendezkedett be, ahol akkor a First
Avenue húzódott, a Mission Street és a Valencia Street között. Belépett a Common Sense
folyóirat szerkesztoségébe - ezt a lapot úgy hirdették, mint az egyetlen szabadgondolkodó
szellemu
folyóiratot a Sziklás-hegységtol nyugatra. Cikkeket írt, sorozatos társadalomtudományi
eloadásokat tartott a Tudománykedvelok Társaságában, és magánórákat adott csillagjóslásból.
“Chaney professzor azért költözött végleg San Franciscóba, hogy itt az ASZTROLÓGIA
tudományát muvelje. Tanítani is fogja, mert nyilván sokan óhajtanak megismerkedni az égbolt
eme tudományával, amelynek muveloi és bámulói között nem kisebb elmék találhatók, mint
Galilei és Sir Isaac Newton. Ebben a városban hosszú azoknak a listája, akik asztrológusoknak
tüntetik fel magukat, de egy sincs közöttük, aki valamit is konyítana ehhez a tudományhoz. Ezek
a magukat asztrológusoknak nevezo egyének csak közönséges jövendomondók, kávézaccból
vagy egy pakli kártyából jósolgatnak, és szélhámosságukkal nagyon is megtépázták már a tisztes
asztrológia becsületét. - Hivatalos órák: d.e. 1o-12, valamint d.u. 2-4. Esti fogadás elozetes
megbeszélés alapján.”
Chaney nem volt szédelgo. Nem tudatosan élt vissza az emberek hiszékenységével: ezt
bizonyítja, hogy életének nagyobbik részét ingyenes tanítással, írással, felolvasásokkal töltötte.
Az ügy érdekében tette. Hogy milyen volt a helyzete, legjobban néhány anekdotával világíthatjuk
meg.
“Egyszer leégett egy ház, és nyilvánvaló volt, hogy gyújtogatás történt. A háztulajdonos
Chaney professzorhoz fordult tanácsért. Chaney kijelentette: három ember követte el a tettet;
olyan pontosan leírta oket, hogy a tulajdonos egyenesen odament hozzájuk és közölte velük:
Chaney megállapítása szerint ok gyújtogattak. Azonnal vallottak. Ha Chaney megállapította,
akkor hiába is tagadtak volna.”
“Egy középkorú no, aki valamikor nem a legerkölcsösebb életet élte, felkereste Chaney-t,
hogy horoszkópot kérjen tole. A horoszkóp elmondása közben az asszony felugrott, elrohant, így
kiáltva: ÚEz az ember az Isten gondolatát is kitalálja!T”
Vasárnap esténként Chaney asztrológiai eloadásokat tartott a Charter Oak Hallban, s a
bejáratnál Flóra árulta a belépojegyeket, darabonként tíz centért. Egy ideig ezek a felolvasások
népszeruek voltak, noha a hallgatók egy része élcelodni, nevetni járt oda.
Chaney gondolkodásának és munkájának jellegét legjobban azokból a cikkeibol
ismerhetjük meg, amelyeket a Common Sense-ben közöltetett: A szegénység okai és orvossága
és Mi történjék a bunösökkel, - olyan témák, amelyekrol fia, Jack ír szenvedélyesen mintegy húsz
évvel késobb. Az ember lásson bele jövojébe címu cikkében ezt írja: “Hamis neveléssel azt
oltották belénk, hogy a jövo Isten kezében nyugszik, és istenkáromló az, aki még csak meg is
kísérli kifürkészését. Az emberek kora gyermekségüktol hozzászoktak ehhez a hiedelemhez,
ezért ma az Egyesült Államok lakosságának tán kilenctized része kétséggel fogadja azt az állítást,
hogy a jövo megjósolható.
Felfogásuk tehát megfelel azokénak, akik még Galilei elott éltek. Azok abban az
elméletben nevelkedtek, hogy a Föld lapos, s ezért tekintettek borzadállyal mindazokra, akik a
Föld gömbölyu
voltát hirdették; mikor pedig a pápa és a bíborosok börtönbe vetették Galileit, mert azt
állította, hogy a Föld körpályán mozog, akkor a tudomány e korai vértanújáról a köznép úgy
vélte, hogy érdeme szerint bunhodik.”
Chaney cikkeinek stílusa világos, magvas, irodalmi; alapos képzettségrol, bátor
szókimondásról, a tömegek iránt érzett mély rokonszenvrol tanúskodnak; szerzojük arra akarta
tanítani az embereket, miként nevelhetik jobbá önmagukat. Felfogása modern, haladó; a
bunözésrol szóló írásában kifejti, hogy a büntetésnek nem annyira a szigorúsága, mint inkább az
elkerülhetetlensége rettenti el a bunözoket, egy másik cikkében meg azt javasolja, hogy a
Tudománykedvelok szervezzék meg férfiak, nok és gyermekek Fivérközösségét, illetve
Novérközösségét, s heti összejöveteleiken a felnottek írják és vitassák meg problémáikat, a
gyermekek pedig muzsikáljanak, szerezzenek zenét és bírálják meg egymást - ezzel megjavítják
öröklodo tulajdonságaikat és néhány nemzedék múlva minden bun és vétek eltunik majd a föld
színérol.
Írásmódja, hangvétele, magatartása, lelkesedése, egész mondatfuzése gyakran annyira
hasonlít Jack London írásaira, hogy olvasójuk szinte nem akar hinni a szemének.
Flora viszont nemcsak asztrológus, hanem lelkes spiritiszta is volt. Szeánszokat tartott, s
azzal hívta oda az embereket, hogy társalogjanak halottaikkal, üzenjenek elhunyt szeretteiknek;
minthogy pedig a holtak tisztábban látnak, kérjenek tolük tanácsot üzleti és szerelmi ügyeikben,
továbbá abban, hogy hogyan intézzék el vitáikat, miképp ellenorizzék hitvestársukat. A hetvenes
években nagyon divatozott a spiritizmus, San Franciscóban mindenfelé tucatjával rendeztek
szeánszokat, s a hívok odáig mentek, hogy még a háztartási alkalmazott felvételéhez is a
szellemek tanácsát kérték.
Flora és Chaney jó néhány boldog hónapot töltött együtt San Franciscóban, Flóra vezette
a háztartást, zongoraleckéket adott, szeánszokat rendezett, felolvasásokat tartott a spiritizmusról,
és árulta a jegyeket annak a furészporral felhintett sátornak a bejáratánál, amelyben Chaney
vegytanról, csillagászatról és okkult tudományokról adott elo. Az asztrológia hívei között voltak
jó barátaik, megbecsülték oket, mondhatni, vezeto szerepet játszottak ebben a felekezetben.
Flora, úgy látszik, szerette Chaney-t, azt akarta, hogy vegye feleségül, de Chaney-t túlságosan
elfoglalta az, hogy “A testi, szellemi, erkölcsi és lelki élet jelenségeirol” tartson eloadásokat a
Tudománykedveloknek és nem jutott ideje olyan földi dolgokra, mint a házasságkötés.
Jack London, amikor huszonegy éves lett, leveleket írt Chaney-nek és megkérdezte, hogy
o-
e az apja. 1899. június 4-én, tehát épp huszonnégy évvel a Chronicle cikkének
megjelenése után felelt Chaney erre a kérdésre: “Tisztelt Uram” - így kezdi válaszát - “ön, ugye
egyetért azzal a kívánságommal, hogy a hallgatást és a diszkréciót meg kell oriznünk”, majd
elmondja, hogyan ismeri o azokat az eseményeket, amelyek Flora öngyilkossági kísérletéhez
vezettek. “Flora Wellmant sohasem vettem feleségül”, írja Chaney, “de együtt élt velem 1874.
június 11-tol egészen 1875. július 3-ig. Én abban az idoben a nélkülözések, megpróbáltatások és
megfeszített agymunkám folytán impotens voltam, tehát nem lehetek az Ön atyja és fogalmam
sincs, hogy ki lehetett az.”
S hogy eleget tegyen Jack kérésének, aki az o segítségével szerette volna megállapítani
apja kilétét, felidézi azt a pletykát, amely 1875 tavaszán két másik férfival hozta kapcsolatba
Flora nevét, de rögtön hozzáfuzi, hogy “saját tapasztalásából semmit sem” tud ezekrol. Ezután
következnek azok a sorok, amelyeknél keserubbeket ritkán olvashat az ember: “Valamikor
gyengéden szerettem Florát, de aztán eljött az az ido, amikor gyulöltem, heves természetemnek
minden hevességével, még az is megfordult a fejemben, hogy megölöm ot és magamat, ahogy
sok más ember teszi hasonló körülmények között. Az ido azonban begyógyította e sebeket, s én
nem érzek haragot iránta. Önnel pedig forrón rokonszenvezek, mert el tudom képzelni, mit
éreznék az Ön helyében… A Chronicle azt írta, hogy kidobtam ot a házamból, mert nem volt
hajlandó magzatelhajtást végeztetni. Ezt hajtogatták, ezt kürtölték szét országszerte. Maine
államban élo novéreim olvasták ezt, és mindketten ellenem fordultak. Egyikük meghalt abban a
hiszemben, hogy én vagyok a bunös. Minden hozzátartozóm, kivéve az oregoni Portlandban lakó
novéremet, ma is ellenségem. Azt hirdetik, hogy szégyent hoztam a fejükre. Annak idején röpirat
formájában közzétettem egy detektívjelentést, melyet a rendorfonöktol kaptam meg, és amely
bizonyítja, hogy a reám szórt vádak nagy része rágalom. De sem a Chronicle, sem a többi lap,
amely meghurcolt, nem volt hajlandó a helyreigazításra. Erre aztán abbahagytam a védekezést;
életemet hosszú évekig csak tehernek éreztem. Végül azonban változott a helyzet, s ma már van
néhány barátom, akik tisztességesnek gondolnak. Hetvenhat éves elmúltam, és teljes
szegénységben élek.”
Jack Londont nem elégítette ki ez a válasz, és újabb levélben sürgette a felvilágosítást.
Chaney ezúttal is tagadta apaságát; ezt írta utolsó levelében: “Válásunk története akkor
kezdodött, amikor Flora egy napon így szólt hozzám: ÚTudja, hogy életem nagy álma az anyaság,
maga azonban túl öreg. Ha tehát most egy idore találok magamnak egy rendes és jóképu embert,
ugye nem lesz kifogása az ellen, hogy gyerekem legyen tole?T
Azt feleltem: rendben van, de akkor tartsa el ot az a másik. Ó nem, mondta, o mindig
velem akar élni és Chaney professzorné akar lenni. Vagy egy hónappal késobb kijelentette, hogy
teherbe esett tolem. Azt hittem, csak próbára akar tenni, és nem is gondoltam, hogy valóban
teherbe esett.
Nagy lármát csaptam, így akartam értésére adni, hogy ne merjen ilyesmivel próbálkozni.
Éktelen veszekedés támadt köztünk; egész nappal és éjjel marakodtunk. Reggel közöltem vele,
hogy ezek után sohasem lesz a feleségem. Egy pillanatra összeomlott, mert tudta, hogy nem
tréfálok. Térden csúszott oda hozzám, zokogva könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Nem
akartam megbocsátani, egyébként is arra gondoltam: csak színleli, hogy állapotos. Dühös
természete különben is súlyos terhet jelentett, és már elozoleg gyakran megfordult a fejemben,
hogy egyszer majd el kell hagynom emiatt.
Amikor eltávozott hazulról, Ruttley doktor házába sietett, ott kiment a hátsó udvarra,
majd rövid ido múlva visszatért, egyik kezében revolverrel, a másikban töltényesdobozzal;
homlokának bal felén friss seb látszott, vére végigfolyt az arcán. Mrs. Ruttley kérdésére Flora így
felelt: ÚEgy kicsi asszonyka végezni akart önmagával, de nem sikerült neki.T
Izgalmas órák következtek. Az utcán százötven fonyi csocselék gyult össze, és
esküdözött, hogy felakaszt engem az elso lámpavasra.”
Chaney védekezo röpiratának minden példánya elveszett, az irat létezését azonban
igazolták többen is, akik akkor olvasták. A detektív jelentette, hogy azt a revolvert valamikor
használhatták ugyan, de nem lopor-, hanem olajszagú, tehát utolsó olajozása óta nem lottek vele.
Az ács pedig, aki ott dolgozott, Florától húsz lépésre, semmiféle durranást sem hallott; ráadásul,
ha Flora valóban önmagára lott volna, arcán nyomott hagytak volna a loporszemcsék. Lopor
nyoma azonban nem látszott rajta.
Ami figyelemre méltó: Chaney, aki mindenáron azt akarta bizonyítani, hogy Flora csak
tettette magát, még csak meg sem kísérelte, hogy szemügyre vegye Flora sebét, megvizsgálja,
valóban létezik-e vagy sem, sot errol még csak említést sem tesz védekezo iratában. És nem ok
nélkül: hiszen azt, hogy Florának forradás látszott a homlokán, késobb mostohalánya, Eliza
London Shepard és mostohaunokája, John Miller is tanúsította. Chaney védekezése tehát csak
arra irányult, hogy ha Flora egyáltalán sebet ejtett önmagán, ehhez nem lofegyvert, hanem annál
sokkal veszélytelenebb szerszámot - például egy csorba fémdarabot - használt. Pedig ha
Chaney-nek sikerül is ezt az állítását bebizonyítania, akkor sem jelentett volna számára elonyt.
Gondolatainak hasonló kuszasága miatt nem fogadhatjuk el azt sem, ahogy Chaney az
apaságát tagadja. Ha meg akarta volna cáfolni Flora állítását, hogy tole van másállapotban, elég
lett volna ennyit mondania: “De Flora, hiszen mi nem érintkeztünk nemileg, hát hogy lehetnék én
a maga gyermekének apja?” Ha impotens volt, hogyan juthatott Florának eszébe olyan orültség,
hogy obenne lássa magzatának nemzojét? Nos: Chaney, a képzett Chaney egyszeruen nem tudta
szabatosan kifejezni azt, amit Jacknek tudomására akart adni: hogy magtalan lévén, nem adhatott
neki életet. Hiszen azt, hogy nemileg érintkezett Florával, sohasem tagadta.
 Tehát miért tagadta Chaney az apaságát Jack London elott? Tagadása oszintének hangzik,
így hát okunk van elhinni, hogy valóban magtalannak vélte önmagát, és meg volt gyozodve róla,
hogy Flora más férfival is érintkezett a kritikus hónapban. De még ha nem volt errol
meggyozodve, akkor is, hetvenen fölül, életének alkonyán már túlságosan fáradt lett volna ahhoz,
hogy egy apa-fiú kapcsolatot kezdjen. Flora Wellmannel való együttélésébol amúgy is rengeteg
sok kellemetlensége származott, esze ágában sem volt tehát, hogy ismét belebonyolódjék abba az
ügybe, amely régebben oly sokáig megkeserítette életét. Jack London idegen ember, ismeretlen
név volt számára. Florával és Jack Londonnal kapcsolatban Chaney csak egyet kívánt: hogy
hagyják békében.
Pedig Chaney hasztalan tagadta apaságát. Jack Londonhoz küldött leveleinek borítékán a
címzett nevét alig lehetett megkülönböztetni Jack London saját aláírásától. Jack az apjától
örökölte éles vonású, csinos ír ábrázatát, szoke haját, magas homlokát, mélyen fekvo, rejtélyes
csillogása szemét, érzéki száját, erélyes állát és rövid, izmos felsotestét. Hall doktor, aki Florát
terhességében kezelte, tanúsítja, hogy az a keménykötésu, jóképu fiatalember, akit tizenhat évvel
késobb látott az átkelohajón, annyira hasonlított Chaney professzorhoz, hogy meg sem kellett
kérdeznie a nevét, máris tudta róla: nem lehet más, mint Chaney fia. Ami azonban még
fontosabb: Jack az észjárását és a természetét is Chaney-tol örökölte: ritka eset, hogy apa és fiú
vérmérséklete és gondolkodásmódja is ennyire hasonlítson egymásra.
Florát az öngyilkossági kísérlet után William H. Slocumbnak, a Chronicle munkatársának
és a Common Sense szerkesztojének lakására vitték, ennek vendégszeretetét élvezte egészen Jack
születéséig; Chaney pedig, miután nem sikerült tisztáznia magát, Portlandba költözött, ahhoz az
egyetlen novéréhez, aki megbízott benne. Itt élt sok esztendeig, kituno könyvtárat gyujtött össze;
röpiratokat és egy asztrológus-évkönyvet adott ki, tanítványokra és követokre tett szert. Késobb
New Orleansba ment; itt egy okkultista folyóiratot szerkesztett, és koszt-kvártély ellenében két
fiatal fiú nevelését vállalta. Utolsó lakóhelye Chicago volt; végre megnosült, az Asztronómiai
Intézet vezetojének mondta magát, és abból tengodött, hogy horoszkópokat állított fel szóbelileg,
“darabját” egy dollárért. S mielott az évszázad véget ért volna, szó szerint teljesítette - így
mondta egyik tanítványa - azt a jóslatát, hogy egy elozoleg pontosan meghatározott napon fog
meghalni, és hóvihar idején fogják eltemetni.

Flora Wellmann nyilvános spiritiszta felolvasásokat tartott és szeánszokat rendezett

egészen fia megszületésének napjáig. San Franciscóban többen emlékeztek rá, amint kísérteties
öltözékben, válláig omló hamis fekete hajfürtjeivel, úgy elore görnyedve, mintha púpos volna,
elöl pedig magzatától kidomborodva, ott állt az emelvényen. Az emberek sajnálták a férj nélkül
élo esendo
not, aki mellett nem állt senki - több ízben gyujtöttek is a javára.
1876. január tizennegyedikén a Chronicle-ban ismét megjelent a Chaney név, ezúttal
azonban barátságosabb vonatkozásban. “Chaney. Városunkban január 12-én W. H.
Chaneyné-nek fia született.” Ez a fiú azonban csak nyolc hónapig viselte a John Chaney nevet,
mert azután Flora férjhez ment John Londonhoz.
John London angol eredetu volt. Pennsylvaniában született, falusi iskolába járt. Szerette
beszédét idézetekkel megtuzdelni. Tizenkilenc éves korában a Pennsylvania-Erie Vasút egyik
hivatalának fonöke lett és feleségül vette Ann Jane Cavettet. Boldog házasságban éltek, tíz
gyermekük született. London utóbb otthagyta a vasutat és farmer lett. A polgárháború kitörésekor
az északiak seregébe állt, és addig harcolt, amíg a tífusz szét nem roncsolta fél tüdejét. A háború
után az iowai Moscow mellett állami földterületet kapott, itt gazdálkodott, sheriff is lett; mint ács
és építomester is dolgozott. A metodista egyház presbiterévé választották, vasárnaponként a
szentbeszéd után a lelkészt magával vitte otthonába ünnepi ebédre.
Nem sokkal Ann Jane Cavett halála után egyik fiuk megsérült; baseball-mérkozésen ütést
kapott a mellére, s az orvos azt tanácsolta, vigyék Kaliforniába, mert az ottani éghajlat
elosegítené gyógyulását. Azt azonban az orvos elfelejtette megmondani, hogy az ezerkétszáz
mérföld hosszú Kalifornia állam különbözo éghajlati övezeteket foglal magában. S minthogy San
Franciscón kívül London egyetlen kaliforniai városról sem tudott, beteg fiával és két legkisebb
leányával egy olyan nyugati vonatra zsúfolódott fel, amely ebbe a városba indult. A San
Franciscói köd tíz nap alatt megölte a fiút.
Ekkor London egy házaspárnak üzent Iowába, hogy jöjjenek el háztartásvezetonek
Kaliforniába, hozzá és két leányához. A házaspár néhány hónapig gondoskodott is a
gyermekekrol; de aztán a férfi munkát kapott az állam egy távoli részében, és odaköltözött
feleségével. London tehát megint magára maradt két leánykájával; most a Haight Streeten fekvo
Protestáns Árvaházban helyezte el oket, és fizetett értük.
John London ekkor negyvenes éveit taposta, körszakállas, vonzó külseju, barátságos,
finomérzésu férfi volt, mindenkiben nagyon kedvezo benyomást keltett. Még mindig bánkódott
elhunyt feleségéért és fiáért, s egyik munkatársa rábeszélte, hogy vegyen részt egy spiritiszta
szeánszon.
- Menj csak el oda, John, és próbáld meg, hátha üzenetet kapsz odaátról.
Ahelyett azonban, hogy régi feleségétol üzenetet kapott volna, London új feleséget kapott.
Hogy Florát a gyermek születése elott vagy után ismerte-e meg, errol nem szól a krónika,
de azt London feltétlenül tudta, hogy Flora nem kötött házasságot Chaney-vel. Hisz Flora ezt
saját maga nyilvánosan hirdette a Charter Oak Hallban rendezett összejövetelen, és alaposan
leszedte a keresztvizet a távollevo professzorról. Akkoriban a legtöbb ember csodálkozott rajta,
miért vette London feleségül Florát. Ha vasegészségnek nem örvendett is, de jó eroben volt,
kellemes egyéniségét kedvelték azok a nok, akikkel együtt járt, különösen az a szép színészno,
aki egy idoben szombatonként elkísérte, mikor két kislányát meglátogatta az árvaházban.
John London egyedül élt San Franciscóban. Mint otthonülo ember, vágyódott feleség,
házituzhely után, s azt kívánta, hogy leányainak otthonuk és anyjuk legyen. Flora jó kedélyu és
gyakorlott társalgó volt, zongorázott Londonnak és jelenlétével betöltötte magányos óráit.
Amikor a férfi egyszer tífuszban megbetegedett, ápolta is. Két héttel azután, hogy John ágynak
dolt, Flora megjelent az árvaházban a szombat délutáni látogatóidoben, közölte a kislányokkal,
hogy apjuk beteg, és hogy o lesz az új mamájuk. A két lányka nem akart hinni a fülének.
1876. szeptember hetedikén Flora Wellmann (Flora Chaney néven) aláírta a diszpenzációs
kérvényt és nyolchónapos fiacskájával átköltözött John London kis lakásába, a Market Streettol
délre fekvo munkásnegyedbe. Amikor elhelyezkedtek, John elment az árvaházba és hazahozta két
leányát. Az idosebbik, Eliza, jelentéktelen külseju, egyenes beszédu, nyolcéves leányka, korához
képest érett és önálló volt. Apja megmutatta neki lakásukat, és közölte vele, hogy a bébi az öccse.
Amikor Eliza elso ízben pillantott Jackre, legyeket látott az arcán, mert Florának nem
jutott eszébe, hogy egy darab moszkitóhálót vegyen és letakarja vele a gyereket. Eliza semmit
sem kérdezett; papírból legyezot csinált, és leült a bölcso mellé, hogy elkergesse a legyeket a
csecsemorol. A talpraesett nyolcéves kislány ebben a szempillantásban saját fiává fogadta Jacket,
s a vele való törodést szent hivatásának tekintette mindaddig a napig, amelyen Jack hamvait a
Hold völgyére nézo magas dombon eltemette.
Florának nemigen fult foga az anyai teendokhöz. Nyugtalan, túlérzékeny, szeszélyes
asszony volt; muzsikája, felolvasásai és spiritiszta elfoglaltsága annyira lekötötték, hogy nem
jutott ideje a fiára. A gyermek krónikus bélhurutot kapott, s orvosuk tanácsára a London-család
kiköltözött a városból egy tanyavidékre, Bernal Heightsbe. Itt Flora hirdetés útján
szoptatós-dajkát keresett, és fel is fogadták Jack mellé a néger Jenny Prentiss asszonyt, aki az
országút túlsó felén lakott, s éppen akkor vesztette el saját kisbabáját. Jacknek nemcsak dajkája,
hanem neveloanyja és haláláig jó barátja is lett. Jenny mama dúskeblu, magas, testes asszonyság
volt, szénfekete és szorgalmas, büszke otthonára és családjára, meg a néger közösségben elfoglalt
tisztes pozíciójára.
Széles ölében ringatta Jacket, néger altatódalokat énekelgetett neki, elhalmozta
szeretetének mindazzal a heves megnyilvánulásával, amellyel saját gyermekét kényeztette volna,
ha életben marad. Most már, Eliza és Jenny mama között a kis Jack egy pillanatra sem maradt
gondoskodás nélkül.
Egy évvel utóbb a család visszaköltözött a zsúfolt munkásnegyedbe, Natoma Street 92o
szám alá. Ekkor Jack már totyogott; volt egy kis piros kocsija, mindig ezt húzta maga után. Eliza
beleültette a babáját, azt Jack fel és alá kocsikáztatta a járdán. Egy napon, amikor Eliza hazament
az iskolából, babáját széttaposva találta, mert Flora odaadta Jacknek játszani, de elmulasztotta
hozzáerosíteni a babát a kocsihoz.
Londonék a most következo két évben egy háromemeletes faház egyik hosszú, keskeny
lakását bérelték; a szobák úgy nyíltak egymás mellett, mint a vonatfülkék. Flora kosztosokat
tartott, s ami bért azoktól kapott, azt kifizette kínai szolgájuknak. John London mint ács és mint
építész dolgozott, de az 1876-ban kezdodo gazdasági pangás még mindig szorongatta a nyugati
államokat, és kevés munka akadt. Londont felfogadták az IXL nagyáruházba, ládák nyitására,
késobb a Singer varrógép cégnek ügynökösködött, így biztosította szerény megélhetésüket.
Amikor San Franciscóban járvány tört ki, Jack is, Eliza is megkapta a diftériát. A két
gyereket ugyanabban az ágyban tartották, elkülönítve a többiektol, ott viaskodtak a halállal. Eliza
egyszer annyi idore magához tért önkívületi állapotából, hogy meghallotta Flora kérdését: - Mit
gondol, doktor úr, el lehet temetni a két gyermeket ugyanabban a koporsóban, hogy valamit
megtakarítsunk a költségekbol?
Mialatt Jack édesanyja már fia temetésének problémájával foglalkozott, a mostohaapa
ide-oda rohangált a városban, gyakorlott ápolónot meg egy olyan orvost keresett, akik
megmenthetnék a gyermekeket. Megtudta, hogy odaát Oakland városban, az öböl túlsó partján
lakik egy orvos, aki jelentos sikereket ért el diftériás esetekben. Beült tehát az elso átkelo hajóba
és addig könyörgött az orvosnak, amíg át nem utazott vele San Franciscóba. Az orvos kiégette a
két gyermek torkából a szürkés fekélyeket, kénport hintett rájuk és - a kettos temetésre nem
került sor.
Mihelyt Jack és Eliza teljesen meggyógyult, a család átköltözött Oaklandba, San
Francisco napsütötte, álmos elovárosába, amely akkor próbált különálló nagyvárossá fejlodni. A
Third Streeten kényelmes, ötszobás lakóházat béreltek. Flora naphosszat a várost járta, holmi
gyors meggazdagodást ígéro üzletkötési ötletekkel, hogy kiegészíthesse John London bizonytalan
keresetét. Fo ötlete abból állt, hogy mulatóhelyek tulajdonosainak aranyfüstöt kínált, amellyel
bearanyozhatták a bárpult feletti dombormuveket. S ha a bártulajdonos nem akarta megérteni,
hogy a pult díszítései különbek lesznek bearanyozott állapotban, Flora felállt a pultra és maga
végezte el az aranyozást.
Jenny mama is Oaklandba akart átköltözni rövidesen, hogy közelebb lehessen “fehérboru
gyerekéhez”; Jack anyai gondozása addig teljes egészében Elizára hárult. Vagy odahaza
tartózkodott a fiúval, vagy magával vitte az iskolába. Amikor tanítójának elmagyarázta, miért
kellett magával hoznia kisöccsét, a tanító asztalként egy kis ládát állíttatott a katedrára a
kisfiúnak, és képeskönyveket tett elébe. Jack ekkor négyéves volt, szeretett az udvaron játszani a
többi gyerekkel, s ezek még almát is adtak Elizának, hogy engedje közéjük a kis Jacket.
 John London azután azzal próbálkozott, hogy fuszerüzletet nyisson Oakland
munkásnegyedében, a Seventh Sreet és a Peralta Street között. Az üzlethelyiség mögötti négy
szobában laktak, és Jack itt érezte meg elso ízben, hogy családjuk életében valami nincs rendben
-
azokban a kéziratos jegyzeteiben ugyanis, amelyekbol egyszer önéletrajzát akarta
összeállítani Matróz lóháton címmel, egy hatéves fiúról tesz említést, akinek a fuszerkereskedés
hátsó helyiségében veszekedés ütötte meg a fülét; az apa szemére vetette az anyának házasságon
kívül született gyermekét, az anya pedig sírva védekezett:
- Mert olyan fiatal voltam, és o fut-fát ígért nekem!
A fuszerkereskedés jól ment, és John London, aki kitunoen meg tudta ítélni az áruk
minoségét, a távoli farmokat járta, hogy a legjobb gyümölcsöt és zöldséget vásárolja össze,
mialatt Flora és Eliza a boltban a vevoket szolgálta ki, Jack pedig valahányszor végigtipegett a
bolthelyiségen, odasündörgött a cukorkákhoz meg a dióbélhez. Jenny mama egy alamedai házban
telepedett meg, és Jack a nap jó néhány óráját nála töltötte, játszadozott néger dajkájának
gyermekeivel, velük is evett, a jószívu asszonyság pedig úgy vigyázott rá, úgy dédelgette és
nevelte, mintha saját édesgyermeke volna. Jack jótanácsot és kényelmet kapott tole; ha meg
belefáradt a játékba a hátsó udvaron, ahol a többi gyermekkel hancúrozott, felmászott Jenny
mama ölébe és újra végighallgatta csecsemokorának altatódalait vagy azokat a tündérmeséket,
amelyeket Jenny mama az oseitol örökölt.
Ez, úgy látszik, boldog idoszak volt a család életében. Csak Flora elégedetlenkedett, mert
úgy érezte, anyagi fellendülésük nem elég gyors. Bemutatta Johnt egy Stowell nevu embernek és
azt tanácsolta férjének, hogy adja el neki érdekeltségük felét, akkor majd terjeszkedhetnek és
gyorsabban gyujthetnek vagyont. Londonék és Stowellék közösen béreltek ki egy tágas, modern
épületet a Sixteenth Street és a Woods Street között, elegáns, kertes házak szomszédságában. A
boltot kibovítették, üzletük fellendült; John Londonnak már egész idejét vidéken kellett töltenie,
hogy a szükséges árut beszerezze. Stowell vállalta a bolt és a pénztár gondját, s ettol kezdve
London nem is tudta, hogyan áll az üzletük. Egy napon aztán, körútjáról hazatérve, a boltot
teljesen kiürítve találta: Stowell eladta egész készletüket, de még a berendezést is, és meglépett a
pénzzel.
Az újabb összeomlás után John London visszatért egyetlen igazi szerelméhez, a
gazdálkodáshoz. Alamedában bérbe vette a húsz acre területu Davenport-tanyát, itt gabonát és
konyhakerti növényeket termesztett piaci árusításra. Jack azt írja, hogy ez gyermekkorának
szomorú idoszaka, mert nem akadtak játszótársai, s így arra kényszerült, hogy önmagába, befelé
forduljon.
London a tapasztalt farmerek közé tartozott, s ebbol hasznot is kovácsolt volna, Flora
azonban nem elégedett meg az egyszeru jóléttel. Minthogy o számított a család eszének, John
rábízta az üzleti részt. Úgy látszik, fogalma sem volt arról, hol és mire költi az asszony a pénzt,
mert számlái kifizetetlenek maradtak. Flora azzal kérkedett, hogy eszes, meg is próbált mindig
pénzt csiholni valami új ötletbol - ilyennek tekintette a lottó-szelvényt és a részvényeket is. Jót
akart, de megbízhatatlan volt. Ráadásul ragaszkodott hozzá, hogy gazdálkodásuk minden
részletét a holtaik szellemeinek kell irányítaniuk. Bár London esküvojük óta sohasem ment el
spiritiszta szeánszra, Flora csoportostul hívta házukba a szellemidézoket. Szeánszaikon a hatéves
Jacknek egy sötét szoba közepén álló asztalra kellett feküdnie, s az asztal szélére hét pár kéz
tapadt. Ezek után Jack és az asztal libegni kezdett.
E kísérteties összejövetelek, az oaklandi fuszerüzlet hátsó helyiségében hallott ijeszto
beszélgetés, a mindkét szülojétol örökölt érzelmi állhatatlanság és fegyelmezetlenség,
végül pedig gyönge idegrendszere - Flora öröksége - azt eredményezte, hogy a kisfiú gyakran
rossz idegállapotba, sot néhányszor az összeroppanás szélére került.
Flora olyan alacsony termetu volt, hogy elsétálhatott férjének kinyújtott karja alatt, de
termetével arányban nem álló méretekben tudott patáliát csapni. Ezenkívül a szíve is
“jelentkezett”: elofordult, hogy ebéd közben kapott szívrohamot; ilyenkor a három gyermeknek
kellett ot ágyába fektetnie, és nagy cécót csaptak körülötte. A háztartás mindennek következtében
Elizát terhelte, aki már tizenhárom éves korában fozött, mosott és takarított.
Jack gyermekkoráról sok anekdota járja, de számos kitalált történet is akad köztük, ezért
úgy vagyunk velük, mintha üvegcserepeken járnánk. Idonkénti idegrohamaitól eltekintve, úgy
látszik, teljesen normális, egészséges gyermek lehetett, jó, mint egy falat kenyér; sosem
gyulölködött.
Göndör, szoke haja, kék szeme, világos arcbore volt, érzékeny szája a legcsekélyebb
benyomásra is megrándult. Ott, Alamedában kezdett iskolába járni, de idejének nagyobb részét
kint a földeken töltötte, valósággal ráakaszkodott John Londonra, akit bálványozott.
Szombat estéken a család elment az oaklandi Tivoli Színházba, ahol sört és szendvicseket
szolgáltak fel az eloadás alatt. John felültette Jacket az asztalra, hogy lássa a darabot, s a kisfiú
nevetett meg tapsolt. Az egyik hétköznapon, mialatt a konyhában játszadozott, ahol Eliza
padlósikálás közben rajta tarthatta a szemét, rázuhant a csorbaszélu lefolyónyílásra, és homloka
felhasadt a haja tövétol egészen az orráig. Elizának eszébe jutott, hogyan bánt egyszer apja egy ló
megsebesült lábával - s most o is pókhálót tett a sebre, majd kátrányt rakott reá. Azon a
szombaton John kötést csavart Jack feje köré és ugyanúgy elvitte a színházba, mint máskor, a
következo
szombaton azonban Flora nem volt hajlandó magával vinni a bekötött feju gyereket. Meg
is mondta Elizának: vagy lekaparja a kátrányt a fiú fejérol vagy Jackkel együtt otthon marad.
Eliza és Jack szerették volna látni az eloadást, így hát a kislány a konyha közepén leszedte a
fiúcska fejérol a kátrányt és - vele együtt a vart is. Jack egész életén át viselte homlokán a seb
nyomát.
Londonéknak most már tehenük, sok konyhakerti növényük és kényelmes házuk volt.
John valamennyi termékét betakarította, de csak a legjobb minoségut vitte a piacra eladni; a
kevésbé szépet szétosztotta a környék szegényebb családjai között. Jól ismerték elsorendu
árujáról és Davenport place-ben továbbra is megkereshette volna azt, ami kényelmes
megélhetésükhöz kellett.
Nemsokára azonban feladták farmjukat és átköltöztek San Mateóba, amely a tengerparton
feküdt, néhány mérföldre San Franciscótól. A család szerint Londonék azért költöztek el, mert
több szabad térségre volt szükségük a lótenyésztéshez. Nagyon kétséges, hogy John akarta-e
elhagyni farmjukat; valószínubb, hogy Flora bíztatta fel a lótenyésztésre, mert gyors
meggazdagodást remélt ettol, vagy talán csak az történt, hogy az asszony elfelejtette kifizetni
számláikat, s ezért kényszerültek elhagyni azt a vidéket.
A ködlepte parton John London a maga hetvenöt acre-jén burgonyát termesztett, legeltette
néhány lovát, és réteket bérelt. Jack abba az iskolába járt, amely Colma mellett egy dombteton
állt; itt az egyetlen tanító mind a négy-öt évjárattal ugyanabban a helyiségben foglalkozott. A fiú
és Eliza szabad óráikban lejártak az öbölbe fürödni és kagylót-csigát gyujteni. Kietlen, sivár tájék
tárult eléjük - rideg part. Gyermekkorának legszomorúbb esztendejét töltötte itt Jack: nem akadt
játszópajtásokra, a farmok messze, szétszórtan feküdtek. A szomszédságukban lakó olaszokkal és
nemrég bevándorolt írekkel Flora nem sokat törodött. Jack csak akkor élt át derus órákat, amikor
Elizával elkószált valamelyik szomszédos farmra, hogy végignézzenek egy olasz lakodalmat vagy
táncmulatságot, vagy amikor apja mellé ült a bakra, s így hajtottak be San Franciscóba, ahol
John a piacon árusította burgonyáját.
 Ez az idoszak úgy maradt meg Jack emlékezetében, mint életének legéhesebb ideje.
Meséli, annyira vágyott már a hús ízére, hogy egyszer egyik iskolatársnojének tízórais
kosárkájából kétujjnyi nagyságú hússzeletet lopott, amikor pedig jóllakott pajtásai földre ejtettek
egy-egy húscafatot, csak büszkesége tartotta vissza attól, hogy e falatokat fel ne kapja a porból és
meg ne egye.
Jack nyolcadik évét töltötte be, amikor John London foglalót fizetett ki egy nyolcvanhét
acre-nyi livermorei birtokért, amely az Oakland mögötti, védett völgyben feküdt. A család a
birtok ódon tanyaépületébe költözött. John olajfasort ültetett a tanya köré, szolot és gyümölcsöst
telepített, szántott-vetett a földeken. Amióta Kaliforniába költözött, most elso ízben vásárolt
földet, s itt akarta berendezni állandó otthonát. Jack itt kezdett eloször a ház körül
foglalatoskodni, összeszedte a tojásokat, behordta a tuzifát, vizet mert a kútból. Sokszor üldögélt
a bakon apja mellett (Londont apjának nevezte és mint apját szerette még akkor is, amikor
megtudta, hogy nincs köztük vérségi kötelék), míg termékeikkel az oaklandi piac felé kocogtak.
A fiú gondolkodásában London ültette el a lelkesedést nemcsak a gazdálkodás, hanem a
tudományos gazdálkodás iránt is, amely csak a legjobb minoségu növényeket varázsolja elo a
földbol és csak a legkitunobb fajállatokat tenyészti.
Jack tévesen úgy vélte, hogy ez a rajongás a vérében van.
Ugyanitt történt az is, hogy a fiú felfedezte életének igazi szenvedélyét. Azt, amelyet
valójában Chaney professzortól örökölt, azt a talizmánját, amely sohasem hagyta cserben, amely
célt és irányt adott életének: a könyvek szeretetét. Tanítójától kölcsönkapta Irving Alhambráját;
szomszédaik házában, akiknél pedig csak véletlenül akadt könyv, rábukkant Garfield életrajzára,
Paul du Chaillu Afrikai utazások címu könyvére, és ami a legfontosabb: megtalálta Ouida
Signájának egy példányát, azt az érzelmes történetet, amely elmondja, hogyan válik egy olasz
parasztlány és egy vándor artista törvénytelen fiából sok nélkülözés és viszontagság után
Olaszország egyik legnagyobb zeneszerzoje. Ez a történet fo vonalaiban elorevetítette Jack
életútját is. Azt írja magáról, hogy a Signa elolvasása kitágította szuk látókörét, ebbol tudta meg,
hogy a világ nyitva áll a bátor ember elott. Eliza meséli, hogy ez ido tájt mondta neki Jack: -
Tudod, Lize, én negyvenéves koromig nem is fogok megnosülni. Nagy lakásom lesz, és az egyik
szobámat egészen meg fogom tölteni könyvekkel.
El is jött az ido, hogy negyvenéves lett, nagy lakást tartott, és több szobája volt teli
könyvekkel…
Bár Jack szerette a földeket járni Johnnal, szeretett olvasni Elizával, ezt a két livermorei
esztendejét mégis szomorúság árnyékolta be. Már nem volt olyan kisgyermek, hogy ne vette
volna észre, milyen bajok vannak a családjukban: otthonukban ritkán tapasztalt meghitt
hangulatot, mindent Flora zavaros gondolkodása, jelenetei, szívrohamai és igényei töltöttek be.
Az asszony nem bánt rosszul a fiával, és Jack szerette is annyira, mint minden átlagos fiú az
anyját - de Floránál hiányzott a gyöngédség, amellyel elhalmozta volna, s ezért a fiú Elizánál
kereste a szeretetet. Arra viszont jutott Flora érzéseibol, hogy gondozásba vegye a polgárháború
egyik középkorú veteránját, bizonyos Shepardot, aki özvegyen maradt három gyermekével. Ettol
kezdve a fozésen, a háztartáson és a Jackkel való anyáskodáson kívül az a feladat is a tizenhat
éves Elizára hárult, hogy nevelje Shepard három gyerekét, akik közül a legidosebbik tizenhárom
éves volt.
Az elso év végére John London ismét megvetette lábát Oaklandban, mint elsorendu
zöldségtermeszto, s a piac most is kedvezoen fogadta termékeit. A jövo oly kecsegtetonek
látszott, hogy a család megvette Jacknek elso, boltból származó ingét, ami nagy örömöt okozott a
fiúnak, mert addig csak házilag szort, durva fehérnemut viselt. Ekkor azonban Flora, aki megint
elégedetlenkedett fellendülésük ütemével, újabb üzleti tervet eszelt ki. Surun átcipelte Johnt az
öblön, San Fanciscóba, ott összehozta az egyik nagy szálloda igazgatójával és nem nyugodott,
amíg meg nem egyeztek abban, hogy John tyúkfarmot létesít, és a szállodás megvásárolja a farm
minden csirkéjét és tojását.
John London semmit sem értett a tyúktenyésztéshez. Jelzáloggal terhelte meg birtokát,
hogy hatalmas hizlaló ketreceket és gozfutéses keltetoket építtethessen. A San Franciscói
szállodás egy kis ideig valóban meg is vette a birtok valamennyi tojását és eladásra szánt
csirkéjét, de aztán egyszerre három esemény is megzavarta a dolgok menetét. Eliza, aki addig a
tyúkokat gondozta, feleségül ment Shepardhoz, és elhagyta a gazdaságot; egy járvány letarolta a
tyúkok nagy részét; a megmaradtak pedig nem tojtak. London minden pénzét elnyelték az
olajfák, a gyümölcsös és a keltetok, s amikor a jelzálogkölcsön kamatai esedékessé váltak, nem
tudott fizetni. A bank mindent lefoglalt, és Londonék ismét kikerültek az utcára. Ami holmijuk
maradt, mind elfért krumplis-szekerükön.

Jack London agya úgy muködött, mint a szeizmográf: a legcsekélyebb megrázkódtatást is

feljegyezte, márpedig megrázkódtatások csostül érték; a most következo tizenhárom év alatt
családjuk nyomorban, állandó bajok között élt. Gyakran emlegette utóbb, hogy voltaképpen nem
is volt gyermekkora, életének elso emlékeire a szegénység súlya nehezedett, és ez a súly, ez a
nyomorúság állandóvá vált.
Tízéves volt, amikor John London végleg felhagyott a neki annyira kedves gazdálkodással
és visszaköltözött Oaklandba. A keménykötésu, csinos arcú, sötétkék szemu Jack
még mindig nem heverte ki Eliza távozását. Nem volt kötekedo, de a Garfield-iskolában az az
általános kaliforniai szokás honolt, hogy minden fiúnak meg kell verekednie az összes többivel,
így hát o is korán megtanulta használni az öklét. Leginkább azt élvezte, ha vadkacsára
vadászhatott, vagy halászgathatott az alamedai védogátnál az apjával, akitol egy kis puskát és egy
horgászbotot kapott.
A család állandó kudarcai és menekülései, a spiritiszta szeánszok ijeszto jelenetei,
amelyekben neki is részt kellett vennie, és az az érzése, hogy származását homály veszi körül,
elfogódottá, félénkké, szerénnyé tették. Az idos ember és a kisfiú egyaránt a Flora által rájuk
zúdított sérelmektol szenvedett, egyaránt képtelenek voltak a bajokat jóra fordítani, s egymás
iránti rokonszenvük állandóan erosbödött. Ahányszor csak alkalmuk nyílt rá, együtt szöktek meg
hazulról, hogy egész napokat töltsenek magányosan kószálva a tengerparton. Teljesen megbíztak
egymásban, de szeretetüket szomorúság árnyékolta be.
Oaklandban a család egy kiugró ablakfülkés családi házat bérelt az East Seventeenth
Streeten. Közvetlenül mellettük, a California pamutszövogyár egy sereg skóciai lányt
foglalkoztatott, s az igazgató felkérte Londont, vállalja el a lányok ellátását. Az immár ötvenöt
éves John London, akit lesújtott az a tudat, hogy többé nem gazdálkodhat, nem lesz saját földje, s
megfelelo munkát sem találhat, elvállalta a munkáslányok panziójának vezetését.
Florának volt esze, és minden új vállalkozásuk elején tudta is használni. Bevásárolni
Johnt küldte el, aki értett a jó minoségu termények kiválogatásához és ismerte az árakat, o maga
pedig a konyhát ellenorizte. A húsz fiatal skót lánynak nem lehetett panasza az ellátásra, a
gyárigazgatóság is örült, és Londonék olyan szép jövedelemre tettek szert, hogy néhány hónap
múlva már kifizethették házuk árának elso részletét. Mikor pedig a gyár egy újabb csoport leányt
vett fel, Flora ragaszkodott hozzá, hogy Johnnal megvásárolják a szomszéd telket, s ott egy
második bungalow-t építsenek a lányok befogadására.
Egy ideig minden jól ment. A második bungalow növelte jövedelmüket, mert Flora még
ügyesen intézte a dolgokat. Nemsokára azonban természetének jellemzo érzelmi állhatatlansága
kerekedett felül, elvesztette munkájuk iránti érdeklodését, mert szerinte nem kerestek elég
gyorsan pénzt, az otthon fenntartását nem tartotta izgalmasnak… hiszen milyen sok vállalkozás
akad, amellyel az olyan eszes asszony, mint o, nagy vagyont szerezhet! Költeni kezdte a pénzt -
senki sem tudta, mire - és mikor a két részlet törlesztésére sor került volna, nem tudtak fizetni. A
bank elvitte a két épületet, s velük együtt John London utolsó biztos megélhetési alapját.
A London-féle leányotthon még virágzott, amikor az ifjú Jack életében fontos fordulat
következett be: felfedezte az oaklandi közkönyvtárat. Öt esztendeje olvasott már, de ez alatt alig
került ötnél több igazán jó könyv a kezébe - egyébként azon a sivár környéken csak selejtes
ponyvaregényekhez és ócska újságokhoz juthatott. A kisfiú homályosan sejtette, hogy vannak
más, még sokkal szebb könyvek is, de nem tudta, hogyan jusson hozzá ilyenekhez. Álmában sem
ötlött volna eszébe, hogy könyvtárak is vannak a világon - olyan épületek, amelyekben a könyvek
ezreibol szabadon válogathat az olvasó. Szellemi születését o maga attól a perctol számította,
amikor levett sapkával állt a faépület kapujában, és szeme tágra nyílt a csodálkozástól, hogy
ennyi sok könyv létezhet a világon. Ettol a naptól kezdve szenvedhetett akármennyit, érezhette
lelkének és agyának halálos elernyedését, ütlegelhették, gúnyt uzhettek belole, kiközösíthették,
mint valami páriát - soha többé nem maradt egyedül. Igen, Chaney professzor fia most
hazaérkezett.
A közkönyvtárban találkozott eloször egy olyan muvelt novel, aki otthonosan mozgott a
könyvek világában. Miss Ina Coolbrith látta, hogyan csillog a fiú szeme, amint végigmegy a
könyvespolcok között és hogyan simogatja meg ujjainak hegyével kötésüket. Mielott Jacknek
segítséget nyújtott, a fiú csak vaktában botorkált és olyan, felnotteknek való könyveket olvasott
el, mint Smollett regénye, a Peregrine Pickle kalandjai és Wilkie Collins Új Magdolnája, Miss
Coolbrith azonban hamar megtudta, hogy Jacket leginkább a kalandos könyvek, az útleírások,
tengeri utazások és felfedezések vonzzák; el is látta ilyen könyvekkel boségesen. Jack nagyon
megszerette ezt a nagy muveltségu not, Kalifornia állam koszorús költonojét. Megpróbálta
mindennap végigolvasni a kapott köteteket, hogy másnap, a könyvek visszaadásakor újra láthassa
Miss Coolbrithet.
A fiú falta a könyveket, amelyekre már régóta annyira éhezett; olvasott ágyában, olvasott
az asztalnál, iskolába menet és onnan jövet, még a szünetben is, amikor a többi fiú játszott.
Csapongó képzelete, érzékeny idegrendszere következtében szinte cseppfolyós érzelmei könnyen
ömlöttek szét. Élvezte, hogy mástól kapott lelkesedésében a magasságokig képes felszállni, vagy
a kétségbeesés örvényébe tud zuhanni, amikor boldogtalanná váltak vagy vereséget szenvedtek
azok a szereplok, akikkel azonosította önmagát. Rövid ido alatt annyi könyvet fogyasztott el,
hogy ez a csapongás szokásává lett. Az emberek kérdéseire ekkoriban így felelt: - Hagyjon
békén, idegesít.
A régi utazások, regényes távoli kalandok leírásai kialakították benne azt a szenvedélyes
meggyozodést, hogy Oakland csupán az indulás helyét fogja jelenteni életében, mert a nagyvilág
már várja ot izgalmas kalandjaival, mihelyt meg tud szökni innen.
John Londonnak nem akadt munkája. A család már szegényebb negyedbe költözött: a
Twenty-Second Street közelében fekvo San Pablo Avenue-re. Itt, a közelben lakott Jenny mama,
és Jack rendszeresen eljárt hozzá, hogy a jó asszony meghallgassa bajait és örömeit,
megvendégelje asztalánál, dézsájában megmossa nyakát, megfésülje haját, s bátorító
vállveregetéssel bocsássa vissza a külvilágba. John London állandó foglalkozást keresett, de
hiába, és a tizenegy éves Jackre hárult a feladat, hogy a család ellátásáról gondoskodjék.
Szürkület elott kelt, hogy átvegye azt az újságköteget, amelyet szokásos útján kézbesített. Tanítás
után egy másik útvonalon hordta ki az újságot. Ezzel a munkával havi tizenkét dollárt keresett, s
az összeget teljes egészében átadta Florának. Szombatonként még egy jegeskocsin is dolgozott,
éjszakánként és vasárnap pedig egy tekepályán állította a bábukat. Olvasásra kevés ideje jutott,
mert most közvetlen tapasztalásból tanulta az életet; harcolt a többi újságos gyerekkel, nézte a
kocsmai verekedéseket, ismerkedett az Oakland-torkolat tarka-barka életével; itt csak úgy
nyüzsögtek a sarkvidéki cethalászok, a déli tengerek ritkaságainak gyujtoi, az ópiumcsempészek
hajói, a kínai dzsunkák, az északabbról jött vitorlások, az osztrigás kalózok, a görög
halászbárkák, a kormos teherhajók, lakóbárkák, dereglyék, naszádok és a halászati rendorség
csónakjai. S ahogyan tízéves korában a Londonháztartás elol a kalandos könyvek közé menekült,
éppúgy tizenhárom évével a kiköto és a tenger világába szeretett volna menekülni.
John London végül is mint éjjelior helyezkedett el a Davis-dokkban, ez azonban nem
jelentette azt, hogy Jack most már elkölthette a keresetét. Sosem vásárolhatott játékokat,
búgócsigát, golyókat vagy bicskát, így hát a megmaradt újságpéldányokat elcserélte olyan
képecskékre, amilyeneket a cigarettacsomagokhoz adtak - “Híres versenylovak”, “A legszebb
párizsi nok”, “Díjnyertes bokszbajnokok” címmel -, s amikor sikerült egy teljes sorozatot
összeállítania, megpróbálta elcserélni azokra a holmikra, amelyek után oly hevesen vágyódott, s
amelyeket más fiúk pénzen vásároltak. Agyafúrt kereskedové fejlodött, s e képességének jó
hasznát vette késobb, amikor történeteit adta el a kiadóknak. Az értékeket már oly kifinomult
érzékkel tudta megállapítani, hogy más fiúk is ot kérték meg, ha összegyujtött rongyaikat,
üvegeiket, zsákjaikat, olajkannáikat el akarták adni az ószereseknek. Az eladásért jutalékot
fizettek neki.
Ina Coolbrith ilyen képet rajzolt a tizenhárom éves Jackrol: belép a könyvtárba, hóna alatt
újságköteg, tartása félszeg, ruhája szegényes, kopott, elhanyagolt; valami jó olvasnivalót kér,
szeretne felfalni minden olyan könyvet, amelynek címe izgatja képzeletét.
Azt is elmondja Miss Coolbrith, hogy a fiú bízik önmagában, biztosra veszi, hogy
megkapja azt, amit óhajt, így jelentkezik Jack jellemének elso ellentmondása: törvénytelen
születése és zavaros családi élete félénkké, félszeggé teszi, - de hisz önmagában és abban, hogy
eléri célját, mert örökölte Chaney professzor csökönyös természetét.
Iskolai éveirol kevés érdekesség maradt fenn. Frank Atherton, Cole-iskolabeli cimborája,
ezt meséli: amikor Jack meghallotta, hogy a kínaiak nagy pénzeket fizetnek vadmacska-húsért,
mert ettol akarnak megerosödni titkos háborúikra - akkor ok ketten, Frank meg Jack csúzlikat
készítettek és vadmacska-vadászatra indultak a Piedmont-hegységbe, mivelhogy Jack
mindenáron pénzt akart keresni, hogy otthagyhassa az iskolát és író legyen. Jellegzetesen a
tényekbol visszafelé magyarázott emlékezés. Egy hihetobb anekdota szerint a két fiú egy bárkát
bérelt a kikötoben, hogy víziszárnyasokra vadásszon, és Jack egyszerre csak a vízbe ejtette
huszonkettes kaliberu revolverét; Frank tudott úszni, ezért ot kérte meg, bukjon alá érte az öt
ölnyi mélységu vízbe. Amikor pedig Frank ezt nem tette meg, Jack dühében mindkét evezojüket
bedobta a kiköto vizébe, s órákig kellett tehetetlenül hányódniuk. A Cole-iskolában, ahol
reggelente mindig közösen énekeltek, a tanítóno
észrevette, hogy Jack néma marad. Megkérdezte az okát. A fiú azt felelte: a tanítónonek
fogalma sincs az éneklésrol és elrontaná az o hangját. A tanítóno elküldte az iskola
igazgatójához, hogy az megbüntesse. Az igazgató pedig visszaküldte egy cédulával, amelyen az
állt, hogy meg lehet neki bocsátani, de reggelenként ezentúl éneklés helyett tizenöt percig
gyakorolja a fogalmazást. Utóbb Jack azt a képességét, hogy ezer szót tudott megírni minden
délelott, ennek az iskolában szerzett gyakorlatának tulajdonította.
A könyvek iránti rajongásán kívül életének legnagyobb szerelme a tenger volt. Minden
szabad pillanatát a kikötoben, a Yacht Club körül lebzselve töltötte, abban a reményben, hogy
egyszer majd a hajókon kap munkát és ezzel keresi meg azt az összeget, amelyet haza kellett
adnia.
 A hajótulajdonosok egyre inkább megkedvelték, mert bátor fickónak mutatkozott, a
legvadabb szélben is szívesen kimászott a vitorlarúdra, nem törodve azzal, hogy vizes lesz. Kis
összegeket fizettek neki a fedélzet felsikálásáért és megtanították mindarra, amit ok maguk tudtak
a kishajókról. Nemsokára már ahhoz is értett, hogyan kell heves szélben bevonni a vitorlát.
Mire tizenhárom éves lett, már sikerült öt- és tízcentesekben összekuporgatnia azt a két
dollárt, amelyet jó lelkiismerettel megtarthatott magának, ahelyett, hogy Florának adta volna át.
Ezen a pénzen egy ócska ladikot vásárolt, fel és alá szántotta vele a kiköto vizét, sot
kisebb vitorlás-utakra is indult az öbölben. Csak kis kirándulásokra vállalkozhatott, mert
csónakjából hiányzott a hajóto, s a víz állandóan beszivárgott. Ladikját el-elöntötte a víz.
Neki-nekiszaladt a kiköto más hajóinak, fel is billent, de próbálkozásaiból, hibáiból is tanult. A
legnagyobb boldogság akkor töltötte el, amikor érezte, hogyan duzzadnak csónakja alatt a
hullámok, s amikor ajkán a tengervíz sós ízével kiálthatta: “Fordulj! Helyet!” - pedig csak maga
tartózkodott a ladikban, amikor ezeket a gyakorlatokat végezte.
Tizenhárom éves korában megkapta a Cole-iskola végbizonyítványát. Ot jelölték ki, hogy
megírja az osztály történetét, neki kellett bizonyítványosztáskor beszédet mondania; minthogy
azonban nem rendelkezett valamirevaló szövetruhával, amelyben az ünnepségen megjelenhetett
volna, el sem ment a próbákra. Arra nem is gondolhatott, hogy felsobb iskolába iratkozzék; John
állása ugyanis egyre bizonytalanabbá vált. Jack folytatta hát a lapkihordást, éjszaka is újságot
árult Oakland utcáin, és bármilyen különmunkát elvállalt, így a vasárnapi mulatságok után
kitakarította az idorai és Weasel-parki lokálokat. Ez a kopott ruhájú, keményen dolgozó kölyök
elbuvöloen tudott mosolyogni; a vad érzelmi kitörésekre hajlamos, dühös verekedoben
félelmesen érzékeny lélek élt.
Egy év leforgása alatt azokból az alkalmi munkákból, amelyekrol Florának nem szólt,
összekuporgatta azt a hat dollárt, amelynek árán megvásárolhatta szabadságát: egy kéz alatt
kapható, könnyu csónak formájában. Aztán újabb egy és háromnegyed dollárt gyujtött és
csónakját élénk színure festette; még egy havi alkalmi munka megszerezte neki azt a két dollárt,
amelyért vitorlát vehetett, végül pedig egy dollár és negyven centet rakott össze egy pár evezore,
és - a világ nyitva állt elotte. Egyre hosszabb vitorlás-utakra indult a San Franciscói öbölben, az
apállyal elsodortatta magát a Goat-szigetig, hogy a sziklák között tokehalat fogjon, - este, a
dagállyal tért haza, komphajók sodrában vitette magát a hullámokkal, matróznótákat fújt, azt,
hogy “Üsd a fickót!” és “Whiskyt ide, Johnny!”, mialatt a szélrohamok fehérre fodrozták a
hullámok taraját és telefröcskölték a fiút tajtékkal; máskor pedig süvíto délnyugati szélben szelte
át az öblöt könnyu kis csónakján, pedig a laposfeneku kétárbocosok matrózai kijelentették, hogy
hazudik, mert ezt lehetetlen véghezvinni.
Nem is bátran viselkedett, hanem eszeveszettül vakmeroen; minél dühödtebben fújt a szél,
annál kockázatosabb útra kelt, nem félt a tengertol. Elméjében állandóan azt forgatta: vajon ki is
o
tulajdonképpen? Legszívesebben azt hitette el magával, hogy a vikingek közül való,
azoknak a hatalmas tengerészeknek a leszármazottja, akik nyitott gályáikon szelték át az
Atlanti-óceánt, osi angolszász, félelmet nem ismero, harcias nép fia. S minthogy semmitol sem
félt, s úgy látszott: ismeri a tenger minden titkát, a szeszélyes vizu öböl legtapasztaltabb hajósai
közé számították.
Egy álló éven át, miközben újságot árult és alkalmi munkákat végzett, minden nap talált
magának egy vagy két órát, amelyet hon szeretett csónakjában tölthetett. Még nem érte el
tizenötödik életévét, amikor John Londont elütötte a vonat. A súlyosan megsérült ember családja
ekkor a kiköto egy ócska viskójában lakott, szennyben és keserves nyomorban. Körülöttük sok
olyan vityilló állt, amelyeket partra kivetett roncsokból, szétszedett bárkákból vagy ócska
épületrészekbol tákoltak össze. Jack rongyos ruhában járt, házuk a legelemibb egészségügyi
berendezést is nélkülözte, bendoje és elméje szüntelenül éhségtol szenvedett. Állandó állást
kapott egy konzervüzemben, amely a vasúthoz közel, egy elhagyott istállóban muködött. Itt tíz
cent órabért fizettek neki. Legrövidebb munkanapja tíz órát tartott, de elofordult, hogy
tizennyolc, sot húsz órán át kellett dolgoznia. Heteken át tizenegynél korábban nem hagyhatta
abba a munkát. Utána hosszú gyalogutat kellett megtennie hazáig, mert jármu költségét nem
engedhette meg magának. Éjfél után félegykor került csak ágyba, és félötkor Flora már rángatta,
cibálta, megpróbálta lehúzni róla a paplant, amelybe az alvó fiú kétségbeesetten kapaszkodott
bele. Végül összegömbölyödve, még mindig betakarózva feküdt az ágy végében, de ekkor Flora
nekigyürkozött és az egész ágynemut lerántotta a földre. A fiú a paplan után kapott, hogy
védekezzék a szoba hidege ellen, s már-már fejjel lefelé érkezett le a földre, de öntudata mégis
felülkerekedett, lába ért elobb a földre, és Jack már felébredt.
Sötétben öltözködött, kiment a konyhába, a mocskos dézsához, s mosogatólétol szutykos,
keménysége miatt nem is habzó szappannal mosakodott meg. Dohos szagú, szennyes, rongyos
törülközovel szárítkozott; utána rongyfoszlányok maradtak arcán. Majd asztalhoz ült, hogy
elfogyassza kenyerét és felhörpintse azt a zavaros, forró löttyöt, amelyet Londonéknál kávénak
neveztek. Odakint hideg és üresség várta, megborzongott, amikor megcsapta a levego. A
csillagok még el sem halványultak az égen, a város feketén terült el. Az üzem kapuján belépve,
mindig egy pillantást vetett kelet felé, ahol a látóhatár háztetoktol csipkés vonalán át már halvány
fény derengett.
1891. január 1-én ilyen rovatot nyitott noteszában: “Bevételeim és kiadásaim”. A
“Készpénzkészlet” rovatba tizenöt centet írt. Elseje és negyedike között négy-öt centet költött
citromra és tíz centet tejre meg kenyérre, s ezután nem is vásárolhatott magának semmit
mindaddig, amíg meg nem kapta tíz és fél dolláros bérét. Ebbol az összegbol kifizette a hat
dolláros házbért, vajat, petróleumot, osztrigát, húst, diót, jeget, fánkot vásárolt és huszonöt centért
orvosságot Flora részére. Egy bejegyzés, mely szerint ötven centet költött mosásra, arról
tanúskodik, hogy Flora nem próbálta hasznossá tenni magát.
Mialatt Jack végigküszködte a nehéz hónapokat s nem jutott ideje még arra sem, hogy
elmenjen a könyvtárba, szemét meg egyszeruen képtelen lett volna éjszaka nyitva tartani, hogy
olvasson, - egyre csak azt kérdezte önmagától: az hát az élet értelme, hogy dolgozzon, mint egy
állat? Chaney professzor zömök, izmos felsotestét örökölte; testileg bírta a munkát, de
vérmérséklete alkalmatlanná tette a gépies munkára. Értelmiségi apa fia lévén, élénk elmét,
termékeny képzeloerot kapott örökül, munkáját agytompítónak érezte és fellázadt ellene. Ha már
akkor tudja, hogy o Chaney professzor fia, bizony nem gyötörte volna magát azzal, hogy azon
töpreng: miért gyulöli oly keservesen az ilyen fajta munkát, holott környezetében más fiúk és
lányok valamiféle hosies hidegvérrel törodnek bele sorsukba.
Eszébe jutott csónakja; ezen csak a kagylók szaporodtak, amint most elhagyatottan állt a
csónak-dokkban. A szélre gondolt, amely minden nap végigszáguld az öblön, s a napkeltékre,
napnyugtákra, amelyeket most nem láthatott. És visszaemlékezett rá, hogyan csípte-marta borét a
sós víz, valahányszor csónakjáról a tengerbe ugrott. Az agytompító gürcöléstol megszabadulni, és
családját mégis eltartani - erre csak egy lehetosége kínálkozott: tengerre szállni. Saját szavai
szerint, ifjúsága virágában volt, reszketett minden romantikáért, kalandért, vad életrol, férfias
világról álmodozott.
Vasárnap délutánokon, amikor eloldozta csónakját egy vitorlás kiruccanásra s a part körül
kószált, megismerkedett egy sokat ivó kalandor társasággal, az osztrigás kalózokkal, akik az
Alsó-
öböl magánkézben levo osztrigatelepeit dézsmálták meg, és zsákmányukat jó áron adták
el az oaklandi mólókon. Tudta róluk, hogy egy-egy éjszakai “munkájukkal” ritkán keresnek meg
huszonöt dollárnál kevesebbet, és hogy olyasvalaki, akinek saját csónakja van, kétszáz dollárt is
bezsebelhet egyetlen fogással. Mikor fülébe jutott, hogy French Frank, az egyik idosebb kalóz, el
akarja adni bárkáját, a Razzle Dazzle-t, azon nyomban döntött. Megveszi! Apjától örökölte azt a
szenvedélyes vágyát, hogy mielobb megszabaduljon gépies munkájától, anyagi örökségként
pedig fittyet hányt arra a fegyelemre, amely munkástársainak azt súgta, hogy tisztességes, noha
egyhangú munkájukkal legalább szilárdan megvetik a lábukat.
No de hogyan tud háromszáz dollárt kifizetni o, aki soha mást, mint szegénységet nem
ismert? Egyenesen Jenny mamához szaladt, aki most is dajkaként helyezkedett el. Kölcsönözne-e
fehérboru fiának pénzt? Ad hát! Ami Jenny mamáé, az az övé is.
A most következo vasárnapon Jack kievezett a Razzle Dazzle-hez, csatlakozott egy
csoporthoz, amely éppen elkezdte az italozást, és itt - ajánlatot tett. Hétfon reggel találkozott
French Frankkel az “Utolsó alkalom” nevu bárban, és leszámolta elébe Jenny mama csillogó
arany húszdollárosait. És alighogy élete elso whiskyjével megitták az áldomást, a dokkba sietett;
végig rohanva tette meg az utat, kint felrántotta a horgonyt és vitorláját nekifeszítve, bárkájával
pedig oldalt fordulva a hárommérföldes szélnek, nekivágott az öbölnek. A könnyu szél sós
levegot csapott a tüdejébe s az öböl közepén megfodrozta a hullámokat. Elotte laposfeneku
kétárbocosok haladtak, bömböltették kürtjeiket, hogy nyissák szét a felvonható hidat. Piros
kéményu vontatók húztak el, sodrukban dobálva a Razzle Dazzle-t. Az ócskástelep felol cukorral
megrakott uszályt vontattak a nyílt tengerre. A napsütötte vízen pezsgett az élet. Itt van hát, övé a
lázadás íze és illata, a kaland, a romantika világa megnyílt elotte!
Másnapra osztrigás kalóz lesz maga is, szabad orvhalász - olyan szabad, amilyen ebben a
korban San Francisco vizein csak lehet valaki! Reggel majd ellátja magát étellel-itallal, felhúzza
a nagy fovitorlát, s az apály végét kihasználva, nekivág útjának - ki a kikötobol! Aztán pedig
meglazítja vásznait, a dagály elso hullámaival száguld végig az öblön az Asparagus-szigetig, s
lehorgonyoz a part közelében. És akkor majd végre beteljesül régi álma: a vízen fog aludni.

II.

Jack meglepetve vette tudomásul, hogy amikor a Razzle Dazzle-t háromszáz dollárért
megvette French Franktól, a hajóval együtt örökölte Mamie-t is, az osztrigás kalózok
tündérkirálynojét. Mamie eddig French Frankkel járt, de most egyszeriben beleszeretett a
nyíltarcú, csinos fiúba, már azon a napon, amikor Jack megjelent a Razzle Dazzle fedélzetén,
hogy nyélbe üsse az üzletet. Mamie, ez a tizenhat éves, féktelen természetu, négerarcú csitri Jack
szerint jószívu
és kedves is volt, neki igazi otthont varázsolt a Razzle Dazzle kis kajütjébe, életének elso
olyan otthonát, amely megfelelt elképzeléseinek. Jack volt a raj legfiatalabb hajósa, és csak oneki
volt no
a hajóján. Ennek híre ment, s o nemcsak arra kényszerült, hogy megverekedjék több
hajóssal a leányért, hanem kis híján meg is halt a féltékeny French Frank kezétol.
Azon az éjszakán vett részt Jack elso ízben az osztrigatelepek megdézsmálásában. Egy
Spider nevu, fekete pofaszakállas kikötoi patkány, aki eddig is a Razzle Dazzle-en dolgozott,
hajlandónak mutatkozott arra, hogy továbbra is ott maradjon matróznak. Nagy George, Sátánfia,
Nelson, Whisky Bob, Görög Nicky és még egy tucatnyi félelmet nem ismero, jól megtermett
fickó, köztük néhány börtönviselt is, szerszámait, revolverét derekára szíjazva gyult össze a
tengeri jármuveken. Megbeszélték tervüket, majd a hajóraj a sötétség leple alatt kifutott a
tengerre. Ezt nevezték a nagy júniusi “kihajtásnak”. A telihold világánál flottájuk, az
Alsó-öbölben hagyva kisebb hajóit, addig evezett, amíg bele nem ütközött a puha iszapba. Jack
felfuttatta hajójának orrát a partra, egy széles homokpadra, majd felnyitotta zsákját, és megkezdte
a gyujtést. Szinte észre sem vette, és zsákja máris megtelt, másikért kellett visszamennie hajójára.
Pirkadatkor sietve visszatért Oaklandba, a hajnali piacra, eladta osztrigáit a bártulajdonosoknak
és kocsmárosoknak, s ekkor kiderült, hogy egyetlen éjszaka annyit keresett, mint a
konzervüzemben három hónap alatt. A fiú felfogása szerint dicso kalandot élt át. Jenny mamának
visszafizette a kölcsön egy részét, a többit Florának adta, a háztartásra.
Teltek-múltak a hetek, s már tekintélyre tett szert a legvagányabb osztrigás kalózok
között.
Amikor French Frank megpróbálta legázolni kétárbocosával, hogy Mamie-t
visszaszerezze, Jack a Razzle Dazzle fedélzetén állt, sörétes puskáját lövésre készen tartotta, és
lábával kormányozva, úgy irányította hajóját, hogy ötvenéves ellenfelének el kellett fordítania a
maga kormánykerekét, és távozni kényszerült. Elérkezett az a büszke reggel, mikor a Razzle
Dazzle gazdagabb zsákmánnyal érkezett haza, mint bármely másik kétszemélyes vízi jármu, majd
pedig az a nap, amikor a flotta az Alsó-öbölben portyázott, s csupán Jack érkezett vissza hajójával
napkelte elott az Asparagus-szigeti kikötohelyre. Meg az a csütörtök éjjel, amelyen az
egész flotta versenyt futott a piacra, és Jack kormánylapát nélkül is elsonek vitte be a Razzle
Dazzle-t, hogy lefölözze a péntek reggeli keresletet.
Amikor rendortisztek léptek hajójára, Jack felnyitotta válogatott osztrigáit, megborsozva
kínálta nekik, emberét pedig elszalajtotta egy kanna sörért.
Szerette az emberek társaságát. Kedvelte kalóz cimboráit és azt akarta, hogy ot is
szeressék.
Ha ittak, velük ivott, és ha berúgtak, akkor a tizenöt éves legény is be akarta bizonyítani,
hogy megférfiasodott: ugyanolyan részegre itta magát, mint a legkülönb a többiek között. És
minthogy a kikötoi közvélemény szerint már a legpompásabb hajósok közé számított, s erotol
duzzadt, nem ijedt meg a verekedéstol, és teli torokból tudott hahotázni, tehát mint egyenrangú
társukat fogadták be maguk közé. De két portyázás között, amikor hajója a partnál rostokolt, Jack
elsétált az oaklandi könyvtárba s itt hosszas beszélgetésbe merült Miss Coolbrithszal, majd
kiválasztott egy ölre való könyvet, s azzal tért haza a Razzle Dazzle-re. Lelakatolta kajütajtaját,
hogy cimborái rá ne törhessenek, barlangjában hanyatt feküdt és egymás után habzsolta a
könyveket, közben cukorkát szopogatott, vagy rágós süteményeket harapdált.
Az osztrigás flotta hajósai között állandóan folyt az ivászat, a verekedés, a késelés és a
lövöldözés, csónakokat loptak egymástól, vitorlákat gyújtottak fel; az üzlettársak és a legénység
tagjai gyilkolták egymást. Jacknek, aki még mindig falta a kalózhistóriákat, a tengeri kalandokat,
városok kifosztását és fegyveresek összetuzéseit, mindaz, amit itt látott, magát az életet jelentette,
a nyers és meztelen, vad és szabad életet. Az oaklandi kiköto mögötti homokbányából, ahol a
kalózok megtorolták egymáson sérelmeiket, ahol késeik villantak, s az ellenfelek homokot
szórtak egymás szemébe, az út a földkerekség határtalan kalandjainak világába vezetett, oda, ahol
nemes eszmékért, regényes célokért vívnak csatákat.
Sok hónapon át hajózgatott a Razzle Dazzle-lel, Jenny mamának megfizette, amivel még
a kölcsönkért háromszáz dollárból tartozott, eltartotta családját, és százával élte át az öböl
halásznépének izgalmas, veszedelmes kalandjait. Boldogan élt Mamie-vel a hajó kajütjében.
Aztán társult Sátánfia Nelsonnal, ezzel a húszesztendos, herkulesi termetu, esztelenül vakmero
fickóval.
Jack azért bálványozta, mert kékszemu, nagycsontú, szoke viking volt. Egy részeg
dulakodásban, amelyben az egész hajóraj részt vett, Sátánfiának átlotték a kezét, hajóját pedig, a
Reindeert zátonyra futtatták és felhasították, mialatt Jack ökölpárbajt vívott saját emberével,
Spiderrel, aki felgyújtotta a Razzle Dazzle fovitorláját és aztán szökni próbált. Ellenséges
kalózok egy másik csoportja megszállta a Razzle Dazzle-t, magával vitte, felgyújtotta és
elsüllyesztette. Jack és Sátánfia egyesült erovel kijavítottak a Reindeert, az “Utolsó alkalom” bár
tulajdonosától, Johnny Heinholdtól kapott kölcsönpénzen fel is szerelték elemózsiával,
megtöltötték az ivóvizes hordókat és elindultak osztrigatelepeket keresni.
Sátánfiának az szerezte a legnagyobb élvezetet, ha éppen egy hajszálnyira kerülhette el a
pusztulást. Másik rögeszméje az volt, hogy sohasem vonta be a vitorláját, akár heves szél fújt,
akár könnyu fuvallom. Több ízben majdnem meghaltak azért, mert Sátánfia olyasvalamit
kockáztatott meg, ami senki másnak nem jutott volna eszébe. Jack lépést tartott eszeveszett
bravúrjaival, sot igyekezett túlszárnyalni mesterét, hisz elvégre o is rettenthetetlen viking vagy mi
a szösz!
Kószáltak, orvul halászgattak, több száz mérföldet végigportyáztak az öbölbe torkolló
ingoványos, elkeskenyülo víziutakon és folyókon. Megkerestek éjszakánként legalább
száznyolcvan dollárt, mégis folyton üres volt a zsebük, mert Sátánfia, ez a dühös bolond, ha partra
lépett, rögtön vaktában inni, duhajkodni kezdett, - hogy ébren tartsa azt az idegfeszültségét,
amelyet úgy élvezett, mikor a halállal és börtönnel futott versenyt. Jack úgy vélte, hogy ebben is
lépést kell tartania cimborájával, vele együtt itta az egyik whiskyt a másik után, pedig nem
élvezte az italt, és semmi kedvet sem érzett a lerészegedésre.
Egy ido múlva már könnyedén vedelte a rosszízu, reszelos whiskyt. Imádta a szesz
hatását, a röhögést és dalolást, a hetyke verekedéseket és újdonsült barátságokat és azokat az
elméjébe kúszó vad hóbortokat, amelyektol oly ragyogónak vélte önmagát. S ha letört, akkor is
ivott, akkor is leitta magát. Mindig hajlott a szélsoségekre, és kiegyensúlyozatlan természete arra
ösztökélte, hogy mindent jobban csináljon, mindig különb legyen a többinél. Mint ahogyan
szükségét érezte, hogy az osztrigás kalózok császárjává emelkedjék, az iszákosok között is
császárnak kellett lennie.
Cserbenhagyta nyomorgó családját, és mulatókban szórta azt a pénzt, amely
hozzátartozóinak ételre, házbérre kellett volna. A partvidék vén rókái, maguk is veszett italozók,
felháborodással nézték a tizenöt éves duhajkodót, aki sosem tapasztalt vad rohamban próbálta
halálra inni magát.
Egy évig fogja bírni: ennyit adtak neki.
Az egyik éjszaka, nyomott hangulatban és szomjasan, de az iszákosoknak azzal a hitével,
hogy váratlanul italhoz jutnak, ült Sátánfiával együtt az Overland House-ban és várta, hogy
valami történjék. Joe Goose rontott be azzal a hírrel, hogy potya ivási lehetoséget tud - épp erre
vártak -
Haywardban, valami politikai gyulésen. Mindössze az kell hozzá, hogy vörös inget
húzzanak, sisakot csapjanak a fejükre és fáklyával vonuljanak fel valahol. A fáklyásmenet után ki
is nyitották kapuikat a mulatóhelyek, és az oaklandi kikötoi banda ott szorongott vad
összevisszaságban a bárpultok elott. Minthogy azonban szeszeladásuknak ezt a módszerét
túlságosan is lassúnak találták, Jack és cimborái félretolták a csaposokat és közvetlenül a
polcokról kapkodták le a palackokat.
Aztán ki az utcára, a palackok nyakát a járda koszegélyén törték szét, s ittak, vedeltek.
Joe Goose és Sátánfia tudta, hogy a tiszta whiskyvel csínján kell bánni; Jack nem törodött
ilyesmivel. Álláspontja az volt: ingyen adják, tehát annyit kell innia, amennyi beléje fér. Ezen az
éjszakán mintegy két litert szívott magába. Mire Oaklandba vissza kellett indulniuk, lánggal égett
a belseje, mintha haláltusában fuldokolna. A vonaton, hogy levegot kapjon, fáklyával betört egy
ablakot, ebbol azonban tömegverekedés támadt, és Jacket úgy leütötték, hogy elvesztette
eszméletét. Tizenhét órával késobb egy tengerparti garniszállóban tért magához: amikor Sátánfia
itt ledobta, olyan közel volt a halálhoz, hogy hajszál híján beteljesült az a kikötoi jóslat, amely
szerint egy évnél tovább nem fogja bírni.
Ha Jack is olyan, mint a többi kalóz, akkor most folytatta volna portyáit és a tivornyázást
mindaddig, amíg csak fejében egy golyóval nem kerül a halottkém asztalára Beniciában, mint
ahogyan odakerült Sátánfia, vagy vízbe nem fúl, vagy pedig le nem szúrják, mint barátait, Clamet
és Whisky Bobot; vagy Spider és Görög Nicky példájára a San Quentin-i börtönben végezte
volna súlyosabb bunökért, mint az osztriga-orvhalászat. Chaney professzor öröksége azonban ott
dolgozott az agyában, sürgette, hogy hagyja már abba ezt a haszontalan életmódot - azokért a
nemesebb kalandokért, amelyek a világ egzotikusabb tájain várnak reá. Valahányszor Sátánfiával
összekapott, a whiskytol betegen legszívesebben lemászott a Reindeer kajütjébe, bezárta maga
mögött az ajtót és kedves könyveibe temetkezett, hogy meggyógyítsák legfrissebb olvasmányai:
Kipling Elborult világa Melville Typeeja, és Zola Germinalja; ezeket Ina Coolbrith rögtön
félretette számára, amikor, még nyomdafesték szagúan, megérkeztek a New York-i kiadóktól.
Lassan, de biztosan haladt a pusztulás felé; ekkor nagy megrázkódtatás érte. Sátánfiával
gazdag fogást csináltak s utána három hétig részegek voltak, csupán, ahogy Jack mondta, “a
töredékes józanság közbeeso megszakításaival”. Egyszer, éjfél után egy órakor, miután Jack a
halásznépséggel a sárga földig leitta magát, megpróbált a Benicia-mólóról feltántorogni
bárkájába, és a vízbe zuhant. Az árapály, amely átsöpör a Carquinez-szoroson, mint sodró áradat
ragadta magával. Jack elmondta, hogy gyászos gondolatok nehezedtek reá, s egyszeriben azt
érezte, hogy a vízbefúlás remek befejezése volna rövid, de izgalmas pályafutásának. A víz
pompás volt - s a halálnak ez a módja hoshöz méltó.
Miközben az ár a Salano-móló elott sodorta el, ahol fények és emberek látszottak, ravaszul
csöndesen meghúzta magát. Amikor már nem szakíthatták meg útját, kieresztette hangját a
csillagok felé, fújta tulajdon gyászénekét, szinte élvezte, hogy búcsút mond mindennek a világon.
A fénylo
csillagok alatt hátán fekve nézte, hogyan suhannak el a móló ismeros fényei, piros, zöld és
fehér fények, mindegyiknek külön bús és érzelmes istenhozzádot mondott. A hideg víz azonban
kijózanította, és végül is úgy döntött, hogy mégsem akar meghalni. Ledobta ruháját, és teljes
erovel derékszögben átvágott az áradaton, az egymás ellen csapó hullámokban, ott, ahol a Vallejo
és a Carquinez-szoros felol érkezo habok küzdenek egymással. Végképp kimerült,
meggémberedett a hidegtol, a part felol fúvó szél szájába hajtotta a víz fodrait. Még néhány
pillanat és a remek regények: A vadon szava, A tengeri farkas, A vaspata, a Martin Eden, A hold
völgye, a Tüzes Napsugár, A kóbor csillag meg a nagyszeru novellák százai odavesztek volna a
San Pablo-öböl áramló dagályába. Egy görög halász, aki a nyílt tenger felol Vallejo felé tartott,
berángatta bárkájába az eszméletlen fiút. Az ezután következo jó néhány évben nincsenek vad
italozások Jack London életében.
Néhány nappal a történtek után, éppen amikor Sátánfiával egy osztriga-rakományt
szállítottak Beniciába, megállította oket egy állami tisztviselo és azt ajánlotta: hagyjanak fel az
osztrigás kalózok üldözött életével és álljanak megbízottakként a halászati rendorség
szolgálatába.
A San Franciscói öblöt ellepték a kínai orvrákászok és a görög lazac-tolvajok; ezek
rendszeresen megsértették az állam halászati törvényeit. Akit közülük tetten értek, nem
tartóztatták le, hanem megbírságolták. Jacknek ötven százalékot ajánlottak fel az általa elfogott
törvényszegok pénzbírságaiból, és o, miután a rabló-pandúr játék egyik szerepét már
végigjátszotta, szíves örömest vállalta el az állami rendor tennivalóit; ki is nevezték rendészeti
megbízottnak.
Elso feladatul az hárult rá, hogy végigrazziázza azokat a kínai rákászokat, akiknek
aprószemu fenékhálóin még a most kikelt ebihal sem tud átbújni. Jack, Sátánfia és a rendészet
négy másik embere a Reindeerrel és egy lazacbárkával indult el az oaklandi mólóról. Hajnali
szürkületkor kezdték meg portyázásukat. A Point Pinole-i partfal tövében horgonyoztak le, reggel
pedig a parti széllel átvágtak az öblön. A rákászflotta félhold-alakban terült szét a vízen, s a
holdsarló két hegye három mérföldre esett egymástól; mindegyik dzsunka közvetlenül a
rákászháló valamelyik bójája mellett horgonyzott. A kínaiak még aludtak dzsunkáikon.
Jack azt az utasítást kapta, hogy Sátánfiát és a George nevu rendorségi embert rakja ki
egy-egy dzsunkára, o maga pedig álljon szorosan egy harmadik mellé. Célba vette egy dzsunka
szélvédett oldalát, feléje száguldott, fovitorlája csattogott a szélben; majd a tat mögött oly lassan
siklott a dzsunkához, hogy Sátánfiának csak át kellett lépnie. Ebben a pillanatban valahol egy
kagylóhéjból készített kürttel riadót jeleztek, s a dzsunkák fedélzetét nyomban ellepte a
félmeztelen kínaiak tömege. Jack a Reindeerrel egy másik dzsunka oldala mellé kanyarodott,
hogy George átugorhasson. Majd ennek megtörténte után felcsapta fovitorláját és a szél
irányában egy dzsunka szélvédett oldalához hajtotta bárkáját. A két vízi jármu nagy reccsenéssel
vágódott egymáshoz, s a dzsunka két jobbfedélzeti evezocsuklója összelapult. Egy rosszképu
kínai, akinek himlohelyes ábrázatát sárga selyemkendo takarta, vérfagyasztó, dühös ordítást
hallatott, lándzsaszeru rudat vetett a Reindeer orrtokéjének és kezdte széttolni az
összeakaszkodott bárkákat. Jack csak azt várta, hogy az orrvitorla felhúzókötele eltunjék elole, és
abban a pillanatban, amikor a Reindeer hátrálni kezdett, átugrott a dzsunkára, kezében egy
kötéllel, és egymáshoz kötözte a két hajót. Egymaga, fegyvertelenül állt szemtol-szemben öt
fenyegeto kínaival; ezek mindegyike kést viselt az övében.
Vészjóslón közeledtek feléje, Jack azonban megorizte lélekjelenlétét és lassan a
nadrágzsebe felé nyúlt. A kínaiak visszahúzódtak. Megparancsolta nekik, hogy vessék ki a
horgonyt közvetlenül a dzsunka orránál. Nem teljesítették utasítását, erre o lépett elore,
kiakasztotta a horgonyt, és másik kezét meg mindig üres nadrágzsebénél tartva, kényszerítette a
kínaiakat, hogy szálljanak át a Reinderre. Ezután bárkáját ahhoz a dzsunkához vezette, amelyen
George-ot hagyta. George az ottani kínaiakat a fedélzet csúcsába terelte össze revolverével.
A sárgakendos kínai most hozzáért Jack nadrágzsebéhez és megérezte, hogy nincs nála
revolver. Pattogó szavakkal feltüzelte embereit, s ezek már nekikészültek, hogy rárontsanak az
orjárat két emberére és a vízbe dobják oket. George, aki pedig revolvert tartott a kezében,
szörnyen megijedt és rászólt Jackre, hogy vigye partra a kínaiakat a Point Pedro melletti öbölben.
Amikor Jack nemet mondott, George feléje fordította revolverét és ráordított: - Nem mégy
azonnal az öbölbe?
Egy pisztolycso és tizenhat késelni készülo kínai között Jack arra gondolt, hogy szégyen
volna, ha foglyait futni hagyná. Felemelte egyik kezét, fejét pedig lehajtotta. A golyó fölötte
röpült el. Ekkor elkapta George csuklóját. A kínaiak rárohantak. Megforgatta maga körül a
levegoben George testét, hogy azzal fogja fel támadásukat, és kitépte George ujjai közül a
revolvert. Azután odalódította a rendort a sárgakendos elé, ez megtántorodott, átzuhant rajta a
fedélzeten, s így Jacknek volt ideje arra, hogy foglyaira irányítsa a revolvert.
A pénzbírságból majdnem száz dollár jutott neki.
A most következo hónapok hasonló kalandokkal kecsegtették. Ekkor történt az is, hogy a
martinezi rakparton futva kellett életét mentenie a halászok üvölto tömege elol, mert közülük
kettot tetten ért és letartóztatott. Egy alkalommal felfedezett két embert, akik tokhalat fogtak
orvul, körbe-körbe kergette oket egy gabonaszállító hajón. Másszor pedig két ember, aki kínai
hálóval fogta a tokhalat, egérutat nyert ugyan, de o emelte ki hálójukat a fennakadt több mint ezer
font súlyú hallal.
Majdnem egy évig muködött a halászati rendorségnél, emberek százaival találkozott,
harcolt, keveredett kalandba: becsületes, bátor rendorségiekkel, hajósokkal, hamisjátékosokkal,
halászokkal, bártulajdonosokkal, rakodómunkásokkal, tengerészekkel, olyan emberekkel, akik
bejárták a világ minden kikötojét, láttak mindent, amit csak látni lehet, elkövettek minden létezo
bunt, szerettek mindenfajta not, és ezerféle kalandban vettek részt. Valahányszor Jack fel
vagy alá vezette a Reindeert az öbölben, mindig elhaladt az Aranykapu-szoros elott, amelynek
túlsó oldalán a Csendes-óceán terült el. Ez a szoros vezetett Kelet izgalmas országai felé, a
tarka-barka kalandok és sok tragédiát látott kikötok világába, Keletre, amelyrol az emberek
annyit meséltek, és amelyrol az oaklandi könyvtár könyveiben annyit olvasott. Most tizenhét
esztendos volt, jól megtermett, izmos és bátor legény - ennek érezte magát, és ilyennek látta a
környezete. Be akarta járni a nagyvilágot, s erre egyetlenegy útja nyílt.
Hogy óceánjáró hajós legyen, e felé sodorta sorsa attól a pillanattól kezdve, amikor négy
évvel ezelott két dollárért megvett egy rozzant csónakot és végigevezett vele a kiköton. San
Francisco mólóinál sok hajó állt, amelyek között választhatott: teherszállítók, naszádok,
személyhajók. E tömegbol a legregényesebbiket választotta ki: az egyik utolsó
fókahalász-vitorlást, amely akkor készült útrakelni a San Franciscói öbölbol Korea, Japán és
Szibéria felé, hogy majd kilencven napig szigonyozzák róla a fókákat. Nem hiába olvasta el újra
meg újra Herman Melville Moby Dickjét!

A Sophie Sutherland nevu nyolcvan tonnás kétárbocos nagy sebességre épült. Óriási
fovitorlája több mint száz lábnyi magasságra emelkedett fedélzete fölé a foárboc gombjáig. A
Valakú legénységi közös kabinban, ahol Jack lerakta cókmókját, kétoldalt priccsek sorakoztak;
falán pedig vízhatlan tengerészköpenyek, valamint csizmák és lámpások lógtak.
Bár még soha életében nem járt az Aranykapun túl, mégis képzett matróznak iratkozott
fel, hogy magasabb fizetést kapjon. A többi tengerész mind már évek óta járta a tengert, hosszú
évek sok szenvedésével fizetett azért, hogy otthon érezze magát a tengeren. Jobbadán csupa csont
skandinávok voltak, kamaszkorukban kiszolgálták a matrózokat, s most mint matrózok, azt
várták, hogy a kamaszok szolgálják ki oket. Bosszankodtak, hogy ez a gyerek velük egyenlo
rangban iratkozott fel, s ha Jack nem tudja bebizonyítani, hogy jól érti a dolgát, bizony héthónapi
kegyetlen bánásmód várt volna rá, mindaz a gyötrelem, ami egy emberre rászakadhat egy
vitorláson, ahonnét nincs hová szöknie.
Minthogy azonban elég sok idot töltött már hajósok között ahhoz, hogy ismerje egyszeru
lelkivilágukat, elhatározta, hogy kifogástalanul végzi majd minden munkáját; senki se
mondhassa azt, hogy helyette dolgozik. Sosem kényeskedett, ha kötelet kellett húzni, mert tudta,
hogy kabintársai rajta tartják szemüket és csak azt lesik, hogy hitványságának valamilyen
tanújelét adja.
Ügyelt rá, hogy mindig az elsok között legyen, akik orségbe mennek a fedélzetre, és az
utolsók között térjen onnan vissza; sohasem mulasztotta el, hogy egy ponyvát összetekerjen, soha
egy csigasort nem hagyott betakaratlanul, sosem volt rest felmászni az árbocra, ha át kellett
fordítani a csúcsvitorlát, és hamarosan megtanulta, hogy hívják, hogyan használják azt a néhány
új kötelet, amellyel azelott még nem akadt dolga, s hogy milyen sorrendben következnek az
iránytun a világtájak.
Három nappal indulás után viharba jutott a Sophie Sutherland. Éppen Jack került volna
sorra a kormányrúdnál, s a kapitány azon gondolkodott, vajon ez a tizenhét éves fiú képes lesz-e
megtartani a hajó irányát a dühöngo szélben, a háborgó tengeren. Néhány percig figyelte, azután
csak bólintott és lefelé indult vacsorázni. Jack derekasan állta a sarat. Haját szemébe csapta a
szél, s o ujjongó szívvel tartotta a hajót a kello irányban, pedig egy álló órán át egyetlen lélek sem
tartózkodott rajta kívül a fedélzeten - az egész legénység reá bízta sorsát. Soha, egyetlen elvégzett
feladata sem töltötte el ennyi büszkeséggel, semmit sem élvezett annyira, mint ezt a helytállását.
Amikor a vihar elült, és a Sophie Sutherland ismét simán siklott tovább, Jack észrevette,
hogy társainak ábrázatáról eltunt a bosszúság. Elofordult még, hogy összeverekedett valakivel,
mert a közös kabin szuk és zsúfolt volt, s o senkitol sem turte el, hogy a lábára lépjen - de
általában véve kellemesen töltötte el az utat. A vihar után ötvenegy napig remekül vitorláztak.
Éjszakánként hanyatt fekve kinyújtózott a hajó orrában, fejét összefont kezeire nyugtatta; a
csillagok olyan fényesen, olyan közelrol ragyogtak reá, mintha az egyik vitorlavászonra volnának
kifeszítve. A meleg napokon társaival pucérra vetkozött a fedélzeten, és vödörrel zúdították
egymásra a tengervizet. Összebarátkozott a Nagy Victorral és Axellal, s az út hátralevo részén
mint a “három cimborát” emlegették oket.
Élvezetes órákat töltött el azzal, hogy közös kabinjukban társai tengerésztörténeteit
hallgatta, tengeri viharokról és fantasztikus zsákmányokról; ha pedig ott az unalom lett úrrá,
hátrament a fedélközbe, a vadászok szállására, a falhoz támasztott puskák, pompás történetekkel
teli szájak, sok ezer verekedést látott öklök közé. Éjszakánként, amikor lejárt a szolgálata a
kormánykeréknél, és a közös kabin többi lakója már jóízuen horkolt, o zavartalanul átsiklott
másik életébe, amelyet még osztrigás kalóz korában sem adott fel, a hajóorr acélfalának
támasztotta könyvét, azt a keleti történetet vagy Melville, Jacobs tengerész-elbeszélését, amelyet
matrózfizetésének elolegébol vásárolt, vagy pedig Flaubert Bovarynéját, Tolsztoj Anna
Karenináját, amelyet Miss Coolbrith magánkönyvtárából kapott kölcsön, és egyik kezével
csészében égo kanócot tartva, másik kezével lapozva olvasott egész éjszakán át.
Végre a Sophie Sutherland elérte a Bonin-szigetek vulkánikus csúcsait, besiklott a
partokkal körülzárt kiköto zátonyai közé és lehorgonyzott egy sereg, hozzá hasonló tengeri
vándor között.
Hosszú kenukban bennszülöttek, szampanokban japánok nyüzsögtek az öböl vizén. Jack,
aki azóta, hogy hétesztendos korában az Afrikai utazásokat olvasta, tehát tíz esztendo óta errol
ábrándozott, most diadalmasan megérkezett a világ túlsó felére és a valóságban láthatta mindazt,
amirol eddig a könyvekben olvasott. Vadul vágyott a partra, hogy nekivághasson annak a
meredek ösvénynek, amely egy zöld szurdok oldalában tunt el, majd felbukkant egy kietlen
lávalejton és tovább emelkedett pálmák, virágok és különös bennszülött-falvak között. No és
végre szampanról fog halászni!
A három cimbora partra szállt. Jack a kompániához tartozott, tehát mindegyiknek meg
kellett ot vendégelnie, és minthogy a kompániához tartozott, tehát neki is meg kellett vendégelnie
itallal a többieket. A bárokban San Franciscói tengerészekkel, korábbi útjaikról ismert
barátaikkal, még az osztrigás kalózkodás idejébol való ismerosökkel találkoztak, és valahányszor
így egymásba botlottak, újabb kör-ivás következett; mert hát mi egyebük volt a világon, mint a jó
cimboraság?
Ámbár a Sophie Sutherland tíz napig állt a Bonin-szigetek kikötojében, Jack egyetlen
egyszer sem mászott fel a virágok és bennszülött falvak közt kanyargó ösvényen. Ehelyett száz
meg száz új ismerosre tett szert a bálnavadászok közt, véget nem éro történeteket hallgatott
végig, részegre itta magát társaival, részt vett a garázdálkodásokban a bennszülött faluban, duhaj
tengerésznótákat dalolt a csillagos égbolt alatt, szökött hajósinasok kifosztották, szóval általában
úgy viselkedett, mint valami öreg tengeri medve.
Vizeshordóikat megtöltötték, s a Sophie Sutherland észak felé futott ki a kikötobol. Jack
evezos beosztást kapott s most napokig azzal volt elfoglalva, hogy az evezoket és az
evezovillákat borrel meg kenderkóccal tekerte körül, nehogy zajuk majd elriassza a megközelített
fókákat. Aztán egy napon a megfigyelojük Japán partját jelezte, és máris egy nagy fóka-falka
került elébük.
Követték észak felé, egészen Szibéria partjáig, ölve, mészárolva; a lenyúzott testeket a
cápáknak hajították, a boröket besózták. Jack, ha vadászával visszaevezett a hajóhoz, böllérkéssel
nekilátott a fókanyúzásnak, napról napra a fókatetemekkel és borökkel telezsúfolt, vértol, zsírtól
iszamós fedélzeten dolgozott, melynek lefolyóiban véres patakok folydogáltak. Kegyetlen munka
volt, de Jack a kalandok közé sorolta ezt is. Szerette e napok minden óráját.
Három hónapig tartott, míg a fóka-falkát kiirtották, s a Sophie Sutherland dél felé,
Yokohamának vette útját, hatalmas halom besózott fókaborrel. Tisztes összegek vártak
kifizetésre.
Yokohamában aztán Jack megint döntötte magába az italt, vállvetve azokkal, akikkel
együtt látott annyi halált, élt át annyi hihetetlen durvaságot, és akik most mosolyogva emlegették,
hogy öt hónappal azelott kölyöknek nézték és azt hitték, nem méltó a tengerész névre.
San Franciscóba visszaérkezve, még egy italt befizetett barátainak, aztán elbúcsúzott
tolük és felszállt az oaklandi kompra.
Családját eladósodva találta; abból a néhány dollárból próbáltak eltengodni, amit John
London most mint a Brooklyn-kerület rendore keresett. Jack a Sophie Sutherlanden kapott
bérébol kifizette számláikat, vett magának egy használt kalapot, egy kabátot és mellényt, néhány
negyvencentes inget és ötvencentes alsónemut. A maradék pénzt odaadta Florának.
Az oaklandi tengerpart iránt már semmi rajongást sem érzett, a csavargás vágya is kihalt
szívébol. Néhány napig a könyvtári könyvekbe temetkezett, aztán eljött az ideje, hogy valami
állandó elfoglaltság után nézzen.
Rossz idoben keresett munkát. Az 1893-as pénzügyi pánik súlyos üzleti pangásba
taszította az országot. Nyolcezer üzleti vállalkozás, köztük sok bank is, csodbe ment. A
vállalkozási kedv megbénult, csak a legszükségesebb teendoket végezték el, és a kétkezi
munkások nagy része munka nélkül maradt. Bármilyen munkához jutott is valaki, szerencsésnek
számított. Oaklandban tíz cent órabér volt a legtöbb, amit egy jó ereju ember megkereshetett. A
bérek alacsonysága sztrájkokra és munkáskizárásokra, növekvo munkanélküliségre vezetett.
Jacknek egyetlen helyen sikerült munkát kapnia, egy jutagyárban. Tíz centes órabérért,
napi tíz órai munkával egy dollárt keresett. A gyár gépek hosszú, suru soraiból állt; csévéik
sebesen forogtak. A meleg és nyirkos levegoben surun szálldogált a pelyva, és olyan rettenetes
zaj töltötte be a helyiséget, hogy az embernek ki kellett kiabálnia a tüdejét, ha azt akarta, hogy
megértsék a szavát. A gépeknél gyerekek álltak, a legkisebb nyolcéves volt, akadtak köztük
nyomorékok, tüdovészesek, mindegyik csak lézengett az elégtelen táplálkozástól, mindegyik
angolkórban szenvedett, és két-két dollárt keresett meg a hatvanórás munkahéten.
Jack ez ido tájt fejlesztette ki magában azt, amit o maga nyugtalanító képességének és
hajlamának nevezett; ilyen tekervényesen írta körül a leányok iránti érdeklodését. A tizenhét éves
fiatalember, aki Mamie-vel házaséletet élt a Razzle Dazzle fedélzetén, majd különbözo
viharedzett nokkel járt San Francisco kikötojében, mindezek ellenére olyan félszegnek érezte
magát a durva cimborák között megszokott nyers modora miatt, hogy szíve halálosan elszorult,
valahányszor egy csinos lány társaságába került. Minden erejével férfi akart lenni, s közben
szinte fogalma sem volt arról, mi az: egy leány.
Minthogy az élet árnyékos oldaláról jött, alig nyílt alkalma, hogy olyan kedves, csinos
lányokkal találkozzék, amilyenek iránt most kigyúlt benne az érdeklodés. Összebarátkozott egy
kovácsinassal, Louis Shattuck-kel; Jack olyan ártatlanul ördögi fickónak írja le, aki minden hájjal
megkent városi gyereknek tartotta magát. Ez a Louis lett most Jack gyámja és tanácsadója.
Munka után hazamentek vacsorázni, megmosakodtak, tiszta ingbe bújtak, majd egy cukrászdában
találkoztak és cigarettát meg friss cukrászsüteményt vásároltak. Lányos házakhoz nem voltak
bejáratosak, nyilvános tánchelyiségekbe pedig nem mehettek, mert mind a kettojüknek haza
kellett adniuk ellátási költségeiket, s jó, ha ezek után hetente hetvenöt centnyi költopénzük
maradt. Mi mást tehettek, mint hogy az utcákon kószáltak az alkonyi órákban. Louis megtanította
Jacket, hogyan kell bizonyos sokatmondó pillantásokat vetni a lányokra, mosolyogni, merészen
megemelni sapkáját - aztán némi vonakodás, kuncogás után kezdodhet a beszélgetés. Jack
azonban félénknek, szégyenlosnek bizonyult, s a lányok világa továbbra is idegen csoda maradt
számára, nem tette meg az utolsó lépést, hiányzott belole a szükséges hetykeség, valahányszor
elérkezett a dönto pillanat.
Egy ido múltán új barátai akadtak, és most már elofordult, hogy magával vitt egy-egy
leányt a Blair’s Parkba, húsz centért megkocsiztatta, ennyije rögtön elment, aztán fagylalt
kettojüknek harmincért… és a hét hátralevo része mero nyomorúság. Vonzódott az ír leányokhoz,
noteszába felírta Nellie, Dollie és Katie címét, a három munkáslányét, akik kedvelték évodéseit,
élénk táncát, magával ragadó nevetését. De mindegyik közül legjobban Lizzie Connellont
szerette, aki egy oaklandi mosodában fodorvasalással kereste kenyerét. Lizzie-nek csinos
pofikája és éles nyelvecskéje volt; Jacknek ajándékozta kámeás aranygyurujét, jeléül annak, hogy
ot tekinti fiújának.
Aztán végül megérkezett a nagy szerelem. Haydee-nek hívták, az Üdvhadsereg gyulésén
kerültek egymás mellé. A tizenhat éves lány kerek skót sapkát és cipoje orráig éro szoknyát
viselt; finom arcát szép barna szeme és haja, bájos szájacskája tette vonzóvá. Jack elso látásra
belehabarodott.
Lopva találkoztak félórákra, és Jack megismerte a fiatal szív szerelmének minden
orültségét.
Tudta, hogy nem ez a világ legnagyobb szerelme, azt azonban határozottan állította, hogy
ez a legédesebb. O, akit valamikor az osztrigás kalózok császárának neveztek, aki a világon
bárhol megállta helyét, mint férfi a férfiak közt, aki vitorlával száguldott a vízen, szembenézett
vésszel és orkánnal, otthonosan mozgott a matróz-negyedek legsötétebb lebujaiban, nem maradt
alul sem verekedésben, sem a söntésasztalnál, itatta az összes jelenlevoket - most nem is sejtette,
hogyan kezdje, mit mondjon ennek a karcsú kis teremtésnek, aki éppen olyan megdöbbentoen
tudatlannak bizonyult az élet dolgaiban, mint amennyire bölcsnek vélte o önmagát. Végül is nem
jutottak messzebb egymással, mint egy tucat találkáig, összesen tán egy tucatszor csókolták meg
egymást, futólag, ártatlanul, csodálkozva. Soha sehová sem mentek el együtt, még délutáni
eloadásra sem, Jack mégis szilárdul hitte, hogy a lány szerelmes belé. Hogy o szereti, azt tudta.
Ébren álmodott róla egy évig, sot még tovább is, és Haydee emlékét egész életén át megorizte
szívében.
Egy este Flora, aki nem felejtette el, hogy Jack apja írogatott, elébe tette a San Franciscói
Call egyik számát és nógatta, hogy vegyen részt az ott meghirdetett novellapályázaton. Jack csak
egy pillanatig habozott, ekkor eszébe jutott egy tájfun, amellyel Japán partjai elott küzdött a
Sophie Sutherland; leült a konyhaasztalhoz és írni kezdett. Gyorsan és egyenletesen rótta a
sorokat, könnyen ment neki az írás. Másnap éjjel fejezte be a történetet, átnézte, kicsiszolta,
ahogy tudta és beküldte a Call szerkesztoségébe. Az elso díjat kapta: huszonöt dollárt. A második
és harmadik díj egyetemek - a California- és a Stanford-egyetem - pályázóinak jutott.
A Tájfun Japán partjainál címu elbeszélés még fél évszázad múltán sem vesztett
frissességébol, érdekességébol. Az író képzelete élénken muködik, állandóan ébren tartja a
feszültséget, áradó prózája hitelesen érzékelteti a tenger lükteto hullámzását; a tanulatlan tizenhét
éves fiú mondataiban valami sajátos muzsika cseng. A Call ezt írta róla: “A legmeghökkentobb
benne, hogy milyen széles síkon ragadja meg és milyen lankadatlan erovel idézi fel élményeit ez
a fiatal író”. Prófétai szavak.
A tárca megjelenése jelentette John London életének legboldogabb pillanatát azóta, hogy
az iowai Moscow-t elhagyta; Flora csak magában nevetett azon, hogy az egész az o ötletébol
eredt; Jack pedig azon nyomban újra leült a konyhaasztalhoz, hogy megírjon egy újabb tengeri
históriát. A Call szerkesztojének azonban nem kellett több szépirodalmi mu és visszaküldte a
kéziratot. Jack noteszában ebben az idoszakban a bélyegek és a papír költségének feljegyzései
szerepelnek, feltételezhetjük tehát, hogy folytatta az írást és kéziratait elküldte a folyóiratoknak.
Ha Jack “Bevételeim és kiadásaim” címén most maga osztja be keresetét, úgy ahogyan
tizennégy éves korában, mint konzervüzemi munkás tette, akkor a család szép szerényen
megélhetett volna belole. A pénzt azonban odaadta Florának, és Thomas E. Hill oaklandi lakos,
aki novérénél együtt lakott Londonékkal, azt írja visszaemlékezéseiben, hogy Flora két havi
bérrel hátralékban maradt, s ezért Hill novére arra kényszerült, hogy felmondjon a családnak.
Jack ígéretet kapott a gyártól, hogy majd felemelik a bérét napi egy és egynegyed
dollárra, de hiába dolgozott ott már több hónap óta, csak nem akarták beváltani ígéretüket. Erre
Jack otthagyta az üzemet. Már világosan látta, hogy mint segédmunkás sosem fog elobbre jutni,
marad a tízcentes órabér - elhatározta hát, hogy szakmát tanul. Úgy látszott, hogy az akkor
felfedezett villamosság nagy jövonek néz elébe, Jack tehát ezt a szakmát akarta a gyakorlatban
kitanulni.
Elment az Oaklandi Városi Villamosvasutak telepére és elmondta az igazgatónak:
szívesen vállal nehéz munkát, mert alulról akarja kezdeni. Az igazgató a pincébe küldte dolgozni;
szenet kellett lapátolnia havi harmincért, havonként egy szabadnappal.
Azt a feladatot kapta, hogy a futok elé lapátolja a szenet, akik a kazánokat etették. A
nappali és az éjszakai muszak részére is elegendo szenet kellett felhalmoznia, úgy hogy hiába
dolgozott még az ebédszünetben is, ritkán végzett esti kilenc óra elott, tehát napi tizenhárom órát
is ott töltött.
Ezáltal órabére a nyolc cent alá süllyedt, - kevesebbet keresett most, mint a
konzervüzemben, tizennégy éves korában. A kazánok csak úgy ontották magukból a forróságot, s
o verejtékben úszva töltötte meg a vascsillét szénnel; a mérleghez tolta, lemázsálta, átgurította a
kazánházba és kiborította a kazán elé. Amikor a nappali futok szénellátását már biztosította, az
éjszakai muszak részére kellett kupacba öntenie a szenet és még deszkafallal is körül kellett
vennie a halmot, nehogy szétguruljon.
Megint csak igavonó barom lett. Amikor sötét éjszaka hazaérkezett, már étvágyat sem
érzett a fáradtságtól, csak arra tellett az erejébol, hogy megmosakodjék, mielott ágyába zuhanna.
Sem idejébol, sem erejébol nem futotta könyvekre, csinos leányokra, bármire, ami megadja az
élet ízét, hiszen még vasárnap is dolgozott. Lefogyott, naphosszat a szénpor és a hoség kísérteties
felhojében járt és most ismét nem tudta megérteni, miért kell ennyit kínlódnia ilyen munkával,
amikor sokkal nehezebb feladatokat is megoldott már magánál idosebb és erosebb emberek
között. Most az egyik kazánfutonek esett meg rajta a szíve; elmondta a fiúnak, hogy elotte mindig
két szénlapátoló dolgozott ott, külön egy a nappali és külön egy az éjszakai muszak részére, és
hogy mind a ketto
negyven-negyven dollárt kapott havonta. De akkor jelentkezett Jack, fiatalos lelkesedéssel
akart tanulni, és az igazgató elbocsátotta a két lapátolót, helyettük ot állította be úgy, hogy
mindkettejük munkáját neki kellett elvégeznie. Megkérdezte a futot: miért nem figyelmeztette
már eddig; azt a választ kapta, hogy az igazgató elbocsátással fenyegette meg oket, ha elárulják
Jacknek a dolgot.
Néhány nap múlva ugyanez a futo egy újságcikket mutatott Jacknek. A cikk arról adott
hírt, hogy az egyik elbocsátott szénlapátoló, akinek helyére a mit sem sejto fiút felvették, -
családos ember, három gyerekkel - öngyilkos lett, mert nem talált munkát. Jack odavágta a
lapátot.
Ez a veszett hajszás szénlapátolás azzal az eredménnyel járt, hogy egy életre megutálta a
testi munkát. Úgy látta, hogy az ember vagy rabszolgává vagy csavargóvá lesz - középút nincs.
Mint fiatal, eros legény, szerette az életet, s a kaland csábítása a vérében bizsergett. Hát
nem volna jobb összevissza kóborolni, duhajkodni a messzi világban, mint más ember
kapzsiságának szolgálatában pusztítani fiatal életerejét?
Amikor erre az elhatározásra jutott, 1894 áprilisában, az Egyesült Államokban
megdöbbento
arányokat öltött a munkanélküliség. Az, ohiói Massillonban, Flora szülovárosában, egy
Coxey nevu
ember egész hadsereget toborzott munkanélküliekbol, hogy felvonuljanak Washingtonba
és ötmillió dollárt követeljenek a kongresszustól; ezért az összegért közutak építését akarták
vállalni, hogy így juttassák munkához a embereket. A sajtó annyi figyelmet szentelt a Coxey-féle
Közjóléti Hadseregnek, hogy országszerte más ilyen önkéntes csapatok is alakultak a városokban.
Oaklandban egy Kelly nevu ember tömörítette katonás alakulatokba a munkanélkülieket
és elintézte a vasútvállalatoknál, hogy embereit tehervagonokban ingyen szállítsák.
Jack hallott Kelly tábornok osztagáról és megragadta az alkalmat, hogy a Hadsereghez
csatlakozva, Washingtonba juthasson. Ilyen kalandnak nem állhatott ellen. Fajképnél hagyta
Florát és John Londont, pedig ezek kétségbeejtoen rá voltak szorulva az o bérére; ez a körülmény
azonban most sem okozott neki nagyobb gondot, mint akkor, amikor a konzervüzemet hagyta ott
az osztrigás kalózok igen bizonytalan jövedelméért. Hja, sem Flora Wellmann, sem Chaney
professzor nem tartozott azok közé, akik fegyelmezettségükkel, önfeláldozásukkal vagy erkölcsi
kötelezettségeik szigorú megtartásával tunnek ki embertársaik közül.
A Kelly-hadseregnek április 6-án, pénteken kellett a megállapított terv szerint útnak
indulnia Oaklandból. Amikor Jack és cimborája, Frank Davis ebéd után kiérkeztek a
teherpályaudvarra, megtudták, hogy a hadsereg már aznap reggel elutazott. Jack felkiáltott: -
Gyerünk, Frank! Ismerem én a csavargás minden csínját-bínját. Elindulunk kelet felé,
teherkocsikon, amíg csak el nem érjük a Kelly-hadsereget.
Egy óra sem telt bele, és talált egy indulni készülo vonatot. Óvatosan felnyitotta egy üres
tehervagon oldalajtaját és Frankkel a sarkában bemászott. Az ajtót behúzta, a mozdony fütyült, s
o
elnyújtózott a földön; mosolygott a sötétben.
Nem túlzott, amikor Frank Davisnek azt mondta, hogy a csavargás minden csínját-bínját
ismeri. Hiszen nem eloször indult el a Nagy Úton. Három évvel azelott, tizenöt esztendos
korában egyszer megcsappant az osztriga-kalózkodás forgalma, Jack hajója tétlenül ringatózott a
beniciai gozhajó-móló tövében, o maga pedig a fedélzeten sütkérezett a meleg napsütésben, arcát
friss tengeri szél cirógatta, a tenger dagálya toronymagas hullámmal közeledett a parthoz. Jack a
vízbe köpött, hogy megfigyelje az ár sebességét és megállapította, hogy elvitetheti magát a
dagállyal egészen Sacramentóig; eloldozta hát hajóját és felvonta a vitorlát.
Sacramentóban a folyóban úszkált, majd összetalálkozott egy csapat fiúval, akik a
homokpadon sütkéreztek; országúti kóbor kölykök, kis csavargók voltak. Másképpen beszéltek,
mint addigi pajtásai. Olyan történeteket meséltek, amelyek mellett Jack osztrigás kalózkodása
egy fityinget sem ért. Minden egyes szavukban egy új világ hívta, csábította: a csórók, az
ütközokön utazás és marha-pullmanok, a zsaruk és smasszerok, a sitt és az olajralépés, a nehéz
fiúk, a csellengok és a dörzsöltek világa. Csatlakozott a vagányokhoz, vagyis a bandához.
 Nevet is kapott tolük: Matróz-srácnak nevezték el. Bob, a bandavezér vette kezelésbe, és
a süket tacskóból, vagyis zöldfülubol dörzsölt gyereket, országúti kóbor kölyköt faragott.
Megtanították, hogyan kell megvágni a palikat egy kis dohányra, vagyis az utcán
koldulni.
Megmutatták neki, hogyan markecolnak, hogyan emelnek ki tömött bukszákat és
eredményesen oktatták ki arra, hogyan lopja el az ember az ötdolláros keménykalapot egy
Sacramento Valley-ban lakó pénzes kínai fejérol. Egy parázs utcai verekedésnél letartóztatták, és
három napot töltött a börtönben.
Rövidesen megismerte a Nagy Út törvényét is: addig senki sem lehet igazi országúti srác,
ameddig fékezofülkében meghúzódva át nem kelt a Sierra Nevada-hegységen. Jack egy éjszaka
Francia Kölyökkel, aki nemrég csatlakozott a bandához, a transzkontinentális expresszt várta a
sötétben, és amikor melléjük érkezett, felkapaszkodtak a fékezofülkére. Francia Kölyök
megcsúszott, a kerekek alá került, s a vonat levágta mindkét lábát.
Bob figyelmeztette Jacket, hogy a fedélzeten, vagyis a vagon tetején próbáljon utazni, míg
a vonat el nem hagyja Roseville-t, ahol híres “ronda smasszer” az or, de azután nyugodtan
lemászhat a postakocsi mögötti fékezobe. Jack azonban a fedélzeten maradt egész éjszaka, az
egész Sierra-hegységen keresztül, hófúvásokban, alagutakban, majd a túlsó oldalon Truckee-ig
lefelé, annyira félt attól, hogy lemásszon a robogó expressz oldalán. Dicstelen viselkedését sosem
vallotta be a bandának; miután Sacramentóba visszatért, örömmel üdvözölték, most már
Frisco-srácnak nevezték el, és teljes jogú országúti fickóvá avatták.
Akkoriban, 15 éves korában néhány hét alatt megunta Sacramentót és visszautazott
Oaklandba. Most pedig, három évvel késobb, ismét “a világcsavargó szél pajtása” lett.
Frank Davis társaságában indult el. Sacramentónál kiszálltak a marha-pullmanból, de csak
annyit tudtak meg, hogy hadseregük már délután négykor továbbindult Ogden felé. Elcsípték a
transzkontinentálist és azon lógtak Truckee-ig, de itt lekapcsolták, vagyis más szóval: kidobták
oket. Aznap éjszaka még megpróbálkoztak a keleti transzkontinentálissal. Franknek sikerült, de
Jack lemaradt. Ehelyett elcsípett egy tehervonatot és a csípos hideg ellenére olyan egészséges
álomba merült, hogy fel sem ébredt, amikor Renóban vakvágányra tolatták a szerelvényt.
Renóban azzal töltötte napját, hogy figyelte az utcasarkon csoportosuló munkanélkülieket, akik
éppen csapatba szervezkedtek, hogy kelet felé induljanak. A vonal mentén mindenütt százával
látott munkanélkülieket, akik az Ipari Hadsereg elso csoportjának nyomába igyekeztek.
Hogy utolérhesse Franket, még a helybeli csapat megalakulása elott elhagyta Renót, egész
éjszaka és egész nap utazott tehervagonban; Wadsworthben meg éppenséggel egy futoházban álló
mozdonyon töltötte az éjszakát, míg a takarítók el nem kergették. Ekkor elcsípett egy hajnalban
induló szerelvényt és a szeneskocsi mögötti fékezofülkében utazott. A mozdonyból egy szikra
belepottyant felöltoje zsebébe és lángra lobbantotta. A vonat negyven mérföldes óránkénti
sebességgel haladt, a tüzet nehezen lehetett eloltani. Jack felöltoje, meg a zakója is ráment; el
kellett dobnia.
Aznap éjjel Winnemukában utolérte Franket. Elhatározták, hogy bevárják a renói
csoportot és azzal folytatják útjukat. De az állomáson éppen áthaladt egy tehervonat, s a kísértés
túlságosan nagy volt. Felkapaszkodtak és megint kettesben vágtak neki az útnak kelet felé. Két
nappal késobb megint elváltak útjaik; Jack ezt jegyezte fel gyerekes betuivel: “Franket már nem
vonzza a Nagy Út.
Megszunt számára a romantika, a kaland, és csak a rideg valóság maradt meg, a reánk
váró sok, súlyos fáradság. Bár úgy döntött, hogy visszafordul nyugatnak, én mégis bizonyos
vagyok benne, hogy tapasztalataink hasznára váltak, kitágították látókörét, és ezentúl jobban
megérti majd a társadalom alsóbb rétegeit, ezentúl bizonyára jobb szívvel viseltetik a csavargók
iránt, ha szerencsésebb körülmények között találkozik majd velük, o nyugat felé indul, én pedig
még ma éjjel keletnek. Most szenet török majd a mozdonyon, egészen Carlinig.”
Jacket ugyanis az igézte meg leginkább a csavargó-életben, hogy mindennek lehetett
mondani, csak egyhangúnak nem. Hobó-országban az élet: örökké változó ábrándkép, - ott a
lehetetlen is megtörténhetik, és a váratlan minden bokorból lépten-nyomon elougrik. Ott minden
nap különbözik a többitol, mindegyiknek megvan a maga, gyors képekben változó arculata.
Éjszakánként tehervagonokon vagy expresszeken utazott; étkezési idoben “lelépett” és
hátsó ajtóknál kunyerált alamizsnát vagy a foútra állt ki kéregetni. Száz meg száz másik hobóval
találkozott, velük potyázott a vonaton, a közös kasszába rakta pénzét és dohányát,
összemarakodott velük, levest kotyvasztott a csavargó-táborokban, koptatta a foutcát, kártyázott,
meséket költött és követte a dörzsöltek utasítását, amely szerint mindig a leggyorsabb vonatokat
kell választani.
Egyszer a Nevada-sivatagban leszállították és egy egész éjszakán át kellett a következo
állomásig gyalogolnia. Még az év elején történt ez, a behavazott hegyek, magaslati
legelok felol gyalázatos hideg szél fújt, Jack pedig azzal hencegett, hogy sosem jön zavarba, s
ezért nem is hordott magával pokrócot. Gyakran elofordult, hogy órákig koldult és egy falat ételt
sem kapott a hátsó ajtóknál, vagy éjfélkor érkezett idegen városba, egyetlenegy cent sem bújt
meg a zsebében, nem is tehetett egyebet, csak ült a csavargók táborában, a töltésnél, és egész
éjszaka didergett. Más éjszakáit a mozdonnyal futó vágánykotrón töltötte, és a mozdony
pöfögése, a kerekek zakatolása, a tüzes hamu zápora közepette is aludni próbált. Egyszer éhes
volt, mint a farkas, és egy papírba csomagolt, nagy darab könyöradományt kapott. Rohant a
közeli üres telekre, hogy felfalja az ételt, és… egy darab csirizes tésztát talált a csomagban, amit
elozo este a ház vendégei meg sem akartak érinteni. Leült a földre és elsírta magát.
Kéregetés közben fejlesztette ki önmagában a rögtönzo mesemondás képességét, hiszen a
koldus sikere az ügyes történet elmondásától függ. Abban a pillanatban, amint megnyílik egy
hátsó ajtó, neki le kell csapnia áldozatára és olyan történettel kell megetetnie, amely a kiszemelt
áldozatnak személyes érzéseire, vérmérsékletére van méretezve. Renóban egyszer egy
barátságos, középkorú mama nyitott elotte ajtót, és Jackbol abban a pillanatban ártatlan,
sorsüldözött ifjú lett.
Még beszélni sem tudott, hisz soha életében nem kért még ennivalót másoktól… Csak az
éhség kínzó gyötrelmei kényszerítették rá, hogy ilyen nemtelen és megalázó lépésre - koldulásra -
szánja magát. A jó asszonynak kellett kisegítenie szörnyu zavarából, hogy bevallja éhségét, s
még nógatnia kellett, hogy csak kerüljön beljebb a konyhába és üljön asztalhoz, ami a
csavargóknak a mennyországot jelenti.
Egyszer késobb, a pennsylvaniai Harrisburgben épp akkor kopogtatott be egy hátsó ajtón,
amikor két hölgy, két hajadon épp a reggelihez ült. Ebédlojükbe invitálták be, hogy velük együtt
fogyassza el a vajjal megkent pirított kenyérszeleteket és a tojástartóba állított lágytojást. A két
hajadon még sosem pillantott a Kaland vidám arcába; ahogy a dörzsölt csavargók mondanák,
egész életükön át ugyanabban a sihtában melóztak. Jack heves éhséget érzett, mert egész éjszaka
a fékezoben utazott; s amíg a szolgáló csak egyre hozta neki az újabb és újabb tojásokat, pirított
kenyereket és kávét, o vad történetekkel úgy megborzongatta a hölgyeket, hogy életük édeskés
hangulatába, szuk látókörébe betört a nagyvilág zúgó szele, s hozta a verejték, a küzdelem, a
veszedelmek kéjes illatait. Jack sose felejtette el ezt a reggelit, és egészen bizonyosra vehetjük,
hogy a hölgyek emlékezetében is megmaradtak a hajmereszto, kitalált történetek.
Ahol a kóborlóknak rosszul ment a sora, ahol a középosztály ajtajai zárva maradtak, a
dombteton álló kastély pedig nem adott élelmet, s Jack nem bírta már tovább az éhezést, ott
átment a város szegénynegyedébe, a viskókhoz, melyeknek törött ablakait rongyokkal tömték be,
s ahol a munkában megtört, fáradt arcú anyák laktak, itt mindig számíthatott valami kis
ennivalóra, mert a szegények sosem tagadták meg tole azt, amire nekik maguknak is szükségük
lett volna. E
tapasztalatok alapján mondta késobb Jack, hogy a kutyának dobott csont nem
könyörületesség; a könyörületesség az, amikor megosztjuk a csontot a kutyával, noha mi magunk
is épp olyan éhesek vagyunk, mint a kutya.
Jack mindennél jobban szerette a veszélyes összecsapásokat a vasúti személyzettel, mert
így tudta bebizonyítani önmagáról: o a Nagy Úton a focsavargó, a hobók császára. Egy
alkalommal felugrott a sötétben az elso osztályú transzkontinentális vonatra, még mielott az
elhagyta volna a futoházat. A vasutasok meglátták. A szerelvény megállt. Jack leugrott és
hanyatt-homlok futni kezdett a sötétben. Ekkoriban a fékezofülkébol nem nyílt ajtó a vagonokba.
Tehát még mielott a vonat meggyorsította száguldását, Jacknek újra ugrania kellett, hogy
elkaphasson egy hátsóbb vagont. Annyira elol volt, hogy a vasúti fékezo már leugrott a
fékezofülkébol, mire a fülke Jack mellé érkezett, s o most nyugodtan, biztonságosan felszállhatott
oda, feltéve, hogy nem csúszik meg és nem hal szörnyet. Azt hitte, hogy biztonságban van, de
eltelt néhány pillanat, és egy másik vasúti fékezo, aki a mozdonyról szállt le, kezdte hajszolni. A
szerelvény megállt. Jack leugrott. Rohant elore. Ezúttal, amint a vonat elhaladt mellette, az elso
fékezofülkénél ott ült a vasutas, Jack tehát a másodikra ugrott fel. A vasutas otthagyta az elso
fülkét és felugrott szintén a másodikra. Jack leugrott a túlsó oldalon és rohant elore, az elso
fékezofülkéhez. A vasutas üldözte, ámde a vonat gyorsított, és a vasutas már nem bírt felugrani.
Jack megint úgy érezte, hogy biztonságban van…
ekkor azonban a mozdonyfuto egy vödörre való vizet loccsantott rá… a vonat újra
megállt… s o újra rohanhatott, hanyatt-homlok, a sötétbe…
Szörnyen büszke volt rá, hogy szegény hobó létére négyszer állította meg a
transzkontinentális expresszt, rengeteg utasával, vagonjával, kormánypostájával, mozdonyának
kétezer lóeros feszítoerejével, így folyik a játék az éjszakában: hogy egérutat nyerjen a folyton
ráleso vasutasok elol, felmászik a tetore vagy két teherkocsin áll egyszerre, egyik lába itt, a másik
ott, terpeszállásban, vagy lebúvik és az ütközon lovagol. Most is a masiniszta, a kalauz, a futo és
két fékezo kergeti, de a tizennyolc éves fiú számára, aki büszke rá, hogy profi a szakmában, a
játékot még “kihegyezi” az a szörnyu ár, amelyet vereség esetén fizetnie kellene.
Hihetetlen kockázatokat vállalt, leugrott teljes sebességgel robogó vonatokról, egy
alkalommal olyan gyorsan repült le a vagonokról, hogy fellökött, valósággal elsodort egy rendort,
aki az útkeresztezodésnél állt és figyelte az elrobogó vonatot. Ütközon utazott olyan “rossz”
vonalakon is, amelyeken - mint jól tudta - a fékezo egy kapcsolószeget szokott
csengettyuzsinór végén a peronra lelógatni, épp szemben azzal a kocsival, amely alatt a csavargó
utazott, úgy, hogy a vágányról vissza-visszacsapódó kapcsolószeg agyonüthette a csavargót. O
nem félt semmitol: minél több a kockázat, annál nagyobb a “hecc”. Elvégre viking volt, aki
fedetlen gályán szelte át a San Franciscói öblöt az üvölto délnyugati szélben!
Amikor egyszer egy tehervagonban nyakon csípték, épp a hegyekben, és épp hóvihar
közepette, odaadta Lizzie Connellon gyurujét egy fékezonek, aki “meg akarta vágni”. Ha az
éjszakák túlságosan hidegre fordultak ahhoz, hogy utazni lehessen, bebújt a futoházba és egy
mozdonyon aludt, olykor meg a villanytelepen húzódott meg és a kazánok fölött szunnyadt el,
irtózatos forróságban. Délutánonként eljárt a városi könyvtárba olvasni. Éjszaka pedig mindig
megpróbálta elkapni az expresszvonat fékezofülkéjét. Nagy gyönyöruséggel írja: “El voltam
tökélve, hogy minden éjszaka feljutok rá, és hiába üldözött az egész vasúti személyzet, ott
utaztam a fékezofülkében, a csomagszállító kocsin, az ütközon, a kétmozdonyosok elejében, a
vagonok tetején vagy a szerelvény közepén a peronon.” Az éjszakák olyan hidegek, a nappalok
pedig oly forrók voltak, hogy arca hámlani kezdett. Azt írja magáról, hogy olyannak látszott,
mintha tuzbe pottyant volna.
Mindezeket a részleteket ezer egyébbel együtt aprólékosan feljegyzi füzetébe.
Hetvenhárom oldalas naplójának címe: Országúton; olyan fiút ismerünk meg belole, aki durva
környezete, bunözo életmódja és bicskás társasága ellenére is megorizte jó modorát, finom
érzéseit. A jegyzetfüzet telis-tele van az útjába került emberek jellemrajzával, kilesett
beszélgetéseikkel, egyéni történeteikkel, hogy melyikbol hogyan lett hobó; megtanuljuk belole az
országúti csavargók és a hivatásos vasúti potyázók egész szótárát; beszámol városokról,
jelenetekrol, kalandokról. S annak ellenére, hogy marhavagonokban, futoházakban,
csavargótáborokban és lokálokban, ceruzával firkálva írta tele naplófüzetét, stílusa mégis
irodalmi, sot költoi; istenadta írótehetség árad belole a maga csiszolatlanságában is elbuvöloen.
Jegyzeteinek nagyobbik része eroteljes, jókedvu írás; egy olyan életeros fiatalember
szemével látja a világot, aki szerelmes az élet minden újonnan kezdodo, megragadó jelenségébe,
de képtelen magát a lelkesedésnek ezen a magas fokán tartani, nem tud örökké csak “igen”-t
kiáltani.
Idegei hirtelen megroppannak, és füzetében megjelenik egy odafirkantott megjegyzés
arról, hogy mindenkinek joga van az öngyilkosságra, - így egyszerre visszaviszi olvasóját
életének négy év elotti szakaszába, az éjszakába, amikor a Benicia-mólóról a vízbe esett és
elhatározta, hogy hosként hal meg. Életében már máskor is hallotta a halál hívó szózatát.
Midon a Sziklás-hegység tetején hóviharban fülön csípték, amint éppen egy nyitott
teherkocsiban fagyoskodott, az egyik jóindulatú vasúti fékezotol megtudta, hogy Kelly
hadseregének renói osztaga épp a túlsó vágányon rostokol. Jack felmászott e szerelvény egy
marhavagonjába, és a két láb vastagságú szalmán nyolcvannégy embert talált kinyújtózva, amint
egymást melengették. Minthogy pedig üres szalmafelület, amelyre ráléphetett volna, sehol sem
látszott, hát rálépett az emberekre, s ezek áthajtották “cséplogépükön”: ide-oda taszigálták a
vagon egyik végébol a másikba, míg csak nem talált magának némi “szabad” szalmát, így avatták
fel, mint az Ipari Hadsereg újoncát.
Jókedélyu tömegbe került: akadtak köztük igazi munkanélküliek is, akik valóban elhitték,
hogy a Kongresszustól munkát kapnak majd, mások csak utazni akartak; Jackhez hasonló fiatal
legények pedig kalandokra vadásztak. Mialatt kocsijuk körül tombolt a hóvihar, ok Seherezádét
játszottak, ami azt jelentette, hogy a nyolcvanöt ember mindegyikének el kellett mondania egy jó
kis történetet. Aki kudarcot vallott, azt büntetésbol áthajtották “cséplogépükön”. Jack azt állítja,
soha életében nem vett részt ilyen csodálatos mesemondó tobzódásban.
A renói osztag huszonnégy óra hosszat utazott a hóviharban, vagonba zárkózva, egy falat
étel nélkül. Amikor kijutottak Nebraska síkságára, gyors gyujtést rendeztek és az összeadott
pénzbol táviratoztak a hatóságoknak Grand Islandbe, ahová délben kellett megérkezniük. A
táviratban az állt, hogy nyolcvanöt egészséges, éhes ember ebédidoben érkezik és enni óhajt.
Mikor aztán a tehervonat megállt Grand Islandben, a helybeli rendorök és külön fogadó
bizottságok a szállodákba és vendéglokbe vezették és megetették az embereket, aztán
visszakísérték oket a vonathoz, amelynek - utasításukra - meg kellett várnia utasait.
Omahába éjfél után egy órakor érkeztek; külön rendorosztag fogadta és orizte oket
mindaddig, amíg át nem keltek a folyón Council Bluffsbe. Az utasítás szerint meneteltek - pedig
zuhogott az eso - míg el nem érték a Chautauqua-parkot, ahol Kelly tábornok letáborozott. Jack
és új pajtása, Swede, egy hirtelenszoke, hat láb magas gépész, átcsúszott a rendorvonalak között
és fedelet keresett. Találtak egy italmérést, ez vastag cölöpökön állt, és Jack itt töltötte addigi
életének legsiralmasabb éjszakáját. Az alkotmányt el akarták szállítani, ezért emelték a
cölöplábakra, résein a szél minden irányból keresztülfújt. A borig ázott Jack a söntésasztal alá
húzódott, s itt imádkozott dideregve, hogy virradjon már meg. Hajnali ötkor kékre fagyva
kapaszkodott fel egy tehervonatra, amely vissza is vitte Omahába; itt reggelit kunyerált.
Megnézte, ami látható volt, aztán elindult Kelly táborába, de a hídnál, ahol vámot kellett volna
fizetnie, nem engedték át. Végre megsajnálta valaki, és kezébe nyomott egy negyeddollárost,
hogy eljuthasson a Chautauqua-parkig.
Megérkezett, jelentkezett Kelly tábornoknál és beosztották a hátvéd utolsó osztagába.
Az Omaha és Chicago között muködo vasúti társaság ellenségesen viselkedett velük
szemben, nem mert tehervagont adni ennek a hadseregnek, mert attól félt, hogy példájukat mások
is követik majd. A szerelvényeket telerakták felfegyverzett Pinkerton-detektívekkel, hogy Kelly
embereit távol tartsák. Jack két napig hevert a hadsereggel a vágányok mellett; hó, eso és jég
verte oket. Ekkor két Council Bluffs-i lány felbíztatta egy mozdonyvezeto fiát, hogy lopja el apja
mozdonyát, az omahai rokonszenvezok bizottsága pedig összehozott egy tehervagonokból álló
szerelvényt. Amikor azonban ez a vonat Kelly táborhelyéhez érkezett, kiderült, hogy túl szuk,
nem képes befogadni az egész hadsereget, ezért fájó szívvel lemondtak róla.
Számos eredménytelen összetuzés után Kelly tábornok úgy döntött, hogy hadseregét
gyalogmenetben vezeti Washingtonba, s ott csatlakozik Coxey tábornokhoz. Megtöltötték
tizenkét vagont az omahai és Council Bluffs-i lakosok által adományozott élelemmel és
táborfelszereléssel, maga a hadsereg nagy hatást keltett zászlóival és tábláival. Élén Kelly
tábornok lovagolt pompás fekete lovon, egy lelkes Council Bluffs-i polgár ajándékán. Két nap
után levált Jack cipojének a talpa, és lába a puszta földet érte. Odament a csapatbiztoshoz, de azt
a választ kapta, hogy nincs cipojük a számára. Másnapra úgy kisebesedett a lába, hogy alig bírt
járni - a tiltakozás jeléül mezítláb sétált föl és alá, és… a csapatbiztosnak rögtön akadt számára
cipoje.
Iowa állam barátságosnak, vendégszeretonek bizonyult; amikor a hadsereg bemasírozott
valamelyik városba, az egész helybeli lakosság felsorakozott a foutcán, zászlók alatt. Mihelyt
tábort ütöttek, tömegek keresték fel oket, hogy közösen énekeljenek, politikai beszédeket
hallgassanak és végignézzék, hogy városuk csapata hogyan mérkozik meg a hadsereg
baseball-együttesével. Jack feljegyzi naplójába, hogy a hölgyek édes hangja egybeolvadt a sok
fázástól berekedt férfitorkok dalolásával. Azt is büszkén megörökítette naplójában, hogy
mindenki nagy elismeréssel nyilatkozott a hadseregrol, és sokan igen csodálkoztak a fiúk korrekt
magatartásán és gondozott külsején.
Jack azonban itt sem volt hajlandó meghódolni a hatalomnak, elviselhetetlennek érezte a
fegyelmet, és mindent szeretett volna tudni arról az országról, amelyen keresztülutazott. Minden
éjszaka átszökött a hadsereg orszemei között, hogy egy pillantást vessen az újabb és újabb
városokra. Lába ismét kisebesedett és ezért elhatározta, hogy inkább teherszerelvényeken követi
majd a többieket; a hatóságok most már mindig ellátták oket vagonokkal, csak hogy a járni nem
tudók is mielobb eltávozzanak a városból. Közvetlenül azelott, hogy a hadsereg Des Moines-ba
érkezett, vége szakadt a kocsikázásnak, Jack azonban megfogadta, hogy inkább börtönbe kerül,
de sebes lábával egy lépést sem gyalogol. Kiment a vasútállomásra, - “felkeltettem - írja - az
emberek rokonszenvét és összegyujtöttem a jegyre valót.”
Des Moines-ban aztán az emberek mind bejelentették, hogy lábuk feltört és nem
hajlandók tovább menetelni. A kétezer vándorral elárasztott város lakói egy elhagyott
kályhagyárban helyezték el a hadsereget és napi hatezer ételadaggal látták el; a városi hatóságok
pedig megpróbálták rábeszélni a vasutasokat, hogy szállítsák el oket a következo állomásig. A
vasutasok azonban nem álltak kötélnek. Jack pihent, baseballozott, kialudta, teleette magát.
Végül is a város gyujtést rendezett; a hadsereg pedig tutajokat épített, hogy azokkal induljon a
Des Moines-folyón lefelé.
 Matróz-Jack és osztagának másik kilenc tagja - csupa rámenos fickó - szerzett magának
egy jó kis bárkát és saját szakállára elindult a folyón. Állandóan fél vagy egész nappal a hadsereg
elott jártak. Amikor egy városkához közeledtek, felvonták a nemzeti lobogót, közölték, hogy ez a
vezérhajó, és tudni akarták, milyen elokészületeket tesznek a hadsereg ellátására. Amikor pedig a
farmerek odahozták az ellátmányt, Matróz-Jack és cimborái lefölözték a dohányt, a tejet, a vajat,
a cukrot, a konzerveket. De azért a többiek iránt sem voltak szívtelenek: meghagyták nekik a
babbal, liszttel teli zsákokat és a marhahúst, ám - Jack megállapítása szerint - ok maguk
pompásan éltek.
Már az sem felelt meg nekik, hogy vízben fozzék meg kávéjukat, hanem tejben forralták
fel. Jack elismeri, hogy ezzel megrövidítették a hadsereget, dehát elvégre ok tizen individualisták
voltak, kezdeményezo, vállalkozó szellemek, és az a szent meggyozodés élt bennük, hogy
minden jó falat azt illeti meg, aki elsonek kapja el.
Kelly tábornokot felháborította viselkedésük. Eloreküldött egy könnyu naszádot, hogy
elébe vágjon a “vezérhajónak”, s midon ez a próbálkozás kudarcot vallott, két lovasembert
indított útnak, hogy figyelmeztesse a lakosságot. Ettol kezdve Jacket és cimboráit mindenünnen
kiebrudalták, így aztán arra kényszerültek, hogy visszatérjenek a szervezett hadsereghez. Az
illinoisi Quincyben, amelyrol valaki azt mondta Jacknek, hogy leggazdagabb az Egyesült
Államok hasonló nagyságú városai között, Jack egy álló napon át “tartotta a markát” az utcákon
és annyi alsónemuvel, harisnyával, inggel, cipovel, kalappal, sot öltönnyel tért vissza a
többiekhez, amennyibol osztagának fele tetotol talpig felruházkodhatott. Ezernyi történetet mesélt
el Quincy jó népének, és minden elbeszélése pompás volt. Mikor késobb a folyóiratokba kezdett
írni, oszintén fájt a szíve azért a nagy tömeg kitalált históriáért, amit azon az egy napon
elpazarolt.
A hadsereg jóléte azonban ott véget is ért. A farmerek másfél napon át kérlelhetetlenül
megtagadták, hogy ingyen adják az élelmet, forrón sütött a nap, az ido kitavaszodott, a levegoben
bódító illatok szálltak és… az Ipari Hadsereg egész szakaszai és osztagai a dezertálás útját
választották. Jack ezt firkantotta füzetébe: “Reggel én is felveszem a nyúlcipot, utálok éhezni”.
Mind a kilenc hajóbeli cimborája vele szökött. Kelly tábornok folytatta útját és néhány
megmaradt emberével végre eljutott Washingtonba, de amire odaérkezett, Coxey tábornokot már
a börtönben találta. Coxeyt, aki korát néhány kormányrendelettel megelozve, szövetségi
intézkedést követelt a munkanélküliek foglalkoztatására, a Capitolium rendorsége azon a címen
tartóztatta le, hogy tilos helyen a fure lépett!
Jack az Ágyúgolyó-expresszel utazott Jacksonville-ig, a Kansas City-i személyvonattal
pedig Mason Cityig, itt egy marhaszállító szerelvényre kapaszkodott fel és egy egész éjszakai
utazás után Chicagóba érkezett. A postán hazulról érkezett levél várta, Eliza küldött neki négy
zöldhasú egydollárost. Felkereste az ócskás-környéket, kalapot, egy pár cipot, egy nadrágot,
inget, felöltot vásárolt; aznap este színházba ment, végignézte a város nevezetességeit és tizenöt
centért ágyban aludt - eloször azóta, hogy Oaklandot elhagyta. Másnap hajóra ült és átkelt a tavon
a michigani St. Josephba, ahol Flora novére, Mary Everhard lakott férjével és gyermekeivel.
Több hetet töltött a kényelmes Everhard-háznál, sok papírt teleírt jegyzeteivel, visszahízta azt,
amit az éhezéssel veszített, élvezte, hogy Mary néni kényezteti, egy kicsit dolgozott a farmon és
izgalmas történeteket mesélt Everhardéknak a Nagy Útról.
A nyár derekán vonaton New Yorkba utazott. Itt a következo életmódot folytatta:
délelottönként élelmet koldult, délután pedig a Városháza mellett fekvo kis parkban talált
menedéket a tikkasztó hoség elol. Vásárolt néhány centért olyan könyvet, amelynek a kötése
kissé megsérült, és a hus fure heveredve olvasta ezeket, közben pedig egy pohár tejet szürcsölt.
Az egyik délután beállt a tömegbe, amely pee-wee-t játszó gyerekeket bámult. Hirtelen az
egyik fiú elkiáltotta magát: “Vigyázz, zsaru!”, és a csapat szétoszlott. Jack gondtalanul ballagva
indult a park felé, könyvével a hóna alatt; látta ugyan, hogy egy rendor jön szembe vele, de ügyet
sem vetett rá. A rendor fejbe csapta gumibotjával, aztán leütötte az öklével. A fájdalomtól
elbódulva, nagy nehezen mégis feltápászkodott és sikerült meglépnie; ha ugyanis nem nyer
egérutat, ez azt jelentette volna, hogy harminc napot kell Blackwell Islandon csücsülnie azon a
címen, hogy ellenállt a hatósági közegnek.
Két nappal késobb már egy teherkocsiban utazott a Niagara felé és megérkezve,
egyenesen a vízeséshez indult. A látvány annyira lenyugözte, hogy az egész délutánt
étlen-szomjan ott töltötte.
Még éjjel tizenegykor is bámulta a holdfényben az alatta sötétlo víztömeget. Aztán
nekivágott a vidéknek, átmászott egy sövényen és a mezon aludt. Ötkor ébredt fel és vissza akart
menni a vízeséshez. Az alvó város egyik utcáján hárman jöttek vele szembe. Kétoldalt egy-egy
hobó, közöttük pedig egy zsaru; az utóbbi megkérdezte: melyik szállodában szállt meg Jack.
Minthogy pedig Jack ilyen szálloda nevével nem szolgálhatott, mint csavargót lefülelték és a
Niagara Falls-i fogdába vitték. Délelott tizenhat sorstársával bíró elé állították. A bíró, aki egyben
az írnok szerepét is betöltötte, sorra felolvasta a csavargók nevét és rögtön ki is szabott
mindegyikükre fejenként harminc napi kényszermunkát.
Jacket egy tagbaszakadt négerrel bilincselték össze, a bilincsek fülét acéllánccal
összefuzték, s nyolc pár embert így összeláncolva, végigvezették oket Niagara Falls utcáin, ki a
vasútállomásra.
A vonaton dohánnyal kínálta meg a mögötte lévo embert, aki már sok börtönt megjárt és
ismerte a dürgést. Összebarátkoztak. Az Erie kerületi dologházba vitték oket, itt Jack fejét simára
borotválták; rabruhát húztak rá. Másnap hajnalban ot is beállították a sorba, majd kivonultak,
hogy kirakják a csatorna hajóiból a terhet.
Két napig végezte Jack ezt a kemény fizikai munkát kenyéren és vízen - húst ugyanis csak
egyszer hetenként kaptak és akkor is csak úgy, ha már minden egyéb ételt elfogyasztottak -, de
ekkor segítségére sietett az az ember, akivel a vonaton összebarátkozott. Ez az úgynevezett
“bizalmi” rabok között régi börtöntársaira akadt; ki is nevezték szobafelelosnek, s elintézte, hogy
Jackbol is szobafelelos lett. Ettol kezdje Jack kötelességei közé tartozott, hogy a kenyeret és vizet
behozza a raboknak és fenntartsa közöttük a rendet, o aztán a rabok által meghagyott
kenyérdarabokat elcserélte könyvekre és dohányra, vagy nadrágtartókra és biztonsági tukre,
ezeket viszont a hosszabb idore elítélteknél “csencselte” tovább húsra.
Attól kezdve, hogy o is “bizalmi” lett, a börtönhelyiségek megnyíltak elotte, és
megfigyelhette mindazt, ami bennük végbement. Látta, amint egyes rabokra rájön a roham,
mások megorülnek; látott olyat, akit a kolépcso nyolc emeletén végigkorbácsoltak, s akit
agyonvertek; látta a kiszolgáltatott tehetetlenek kínzókamrájának leírhatatlan borzalmait.
Barátságot kötött más “bizalmi” rabokkal, megismerkedett százakkal és százakkal, végighallgatta
történeteiket, megjegyezte tájszólásukat, megértette filozófiájukat, összeállította múltjuk
mozaikját. S hogy “bizalmi” helyzetét megtarthassa, az egész ido alatt kitartott cimborája mellett.
Sok jó, baráti órát töltöttek együtt, olyan buntényeket tervelgetve, amelyeket majd közösen
hajtanak végre szabadulásuk után.
Amikor a harminc nap eltelt, a két embert szabadon bocsátották. Néhány fillért
összekoldultak Buffalo foutcáján, aztán bementek egy italmérésbe, sört “szivattyúzni”. A habzó
sörital már ott állt elottük, amikor Jack egy pillanatra engedelmet kért haverjától, hátrament az
italmérés udvarába, ott átugrott a kerítésen és hanyatt-homlok rohant a vasútállomásig. Néhány
perccel késobb már egy tehervonat zötyögtette nyugat felé.
Több hónapon át a kanadai vasutak háromezer mérföldjét kalandozta végig. A börtöntol
sokszor csak az a tehetsége mentette meg, hogy meséket tudott rögtönözni, s ezekkel meggyozte
a rendorséget, hogy minden, csak nem csavargó. Sokszor éhes maradt, mert nem értett franciául,
és a kanadai parasztok féltek a csavargóktól. Hosszú éjszakákon át utazott jeges
tehervagonokban, és reggel, meggémberedve, alig tudott kimászni, hogy összekoldulja aznapi
kosztját. Mégis élvezte kalandjait, foként azt, amikor ezer mérföldet tett meg ugyanabban a
szeneskocsiban; valahányszor a vonat megállt, mindig beszaladt a városba, összekoldult némi
ennivalót, aztán vissza szenes fészkébe, hogy falatozás közben gyönyörködjék az elsuhanó
kanadai tájakban. Végre eljutott Vancouverba, ott elszegodött matróznak az Umatillára, és azon
dolgozva tért vissza haza San Franciscóba.

III.

Bárki bármennyit kutat is az adatok között, sose fog olyan nyomra bukkanni, amely azt
bizonyítaná, hogy Jack Londonnak szocialista gondolata támadt volna vagy szocialista
érzületének adott volna kifejezést, még mielott egy esztendot töltött abban a környezetben,
amelyet a szociológusok az “alsó tízezernek” hívnak. Korábban még azok közé tartozott, akiket
késobb féktelen individualistának nevezett. Individualista létére kilenc cimborájával
megkaparintotta a leggyorsabb vízi jármuvet és megrövidítette bajtársait, Kelly hadseregének
zömét; elhalászta elolük az élelmet csak azért, mert ok voltak a kezdeményezo, vállalkozó
szellemek, és azt vallották, hogy minden jó falat azt illeti meg, aki elsonek kaparintja meg.
Individualista létére a dologházban mint szobafelelos a kenyértöbbletet nem osztotta szét a
szerencsétlen rabok között, hanem megfizettette velük az árát abból a kevés dohányból,
könyvbol, húsból, amit összekuporgattak. Makkegészséges, izmos legény volt, gyomra a
vasszeget is meg tudta emészteni, örült ifjú életének és megállta helyét munkában, verekedésben
egyaránt. Úgy látta az életét, mint valami elsöpro rohamot a végtelen világban, amelyet erejével,
dönto fölényével meg fog hódítani. Büszkeséggel töltötte el, hogy azok közé tartozik, akiket a
természet tett különbbé a többieknél.
Felfogása akkor alakult át, amikor megismerte, honnan toborzódik az “alsó tízezer”.
Mielott útra kelt, úgy képzelte, hogy a csavargók saját jószántukból választották maguknak ezt az
életmódot, mert barangolni akarnak és kalandot keresnek minden felelosség nélkül, vagy pedig
egyszeruen azért, mert naplopók, holdkórosak, tökfilkók vagy iszákosak. S bár azontúl is tudta,
hogy ezeknek az embereknek egy része bármilyen gazdasági rendszerben értéktelen lenne,
hamarosan belátta, hogy többségük valamikor ugyanolyan értékes egyéniség, ugyanolyan “szoke
bestia” volt, mint o maga: matrózok és munkásemberek, akiket a keserves munka, az élet sok
baja vagy valamilyen baleset nyomorított meg, forgatott ki emberi formájukból, aztán
hányta-vetette oket, mint kiöregedett gebéket, kint az országutakon egy szál pokróc, egyetlen
váltás ing és meleg étel nélkül. Amint aztán velük dagasztotta az utak sarát, velük állt együtt az
orruk elott becsapódó hátsó kapunál vagy velük didergett tehervonatokon és városi parkokban,
olyan életek történetét hallgatta végig, amelyek az övéhez hasonló kedvezo elojelek között
indultak, és a társadalom elesettjei közé, a reménytelenségbe torkolltak.
Beszélt olyanokkal, akiket megsebzett, megnyomorított a gondtalanul kezelt gép, s aztán
fonökük nem törodött velük; akiket beteggé tett a keserves munka, a tizennégy órás munkanap, a
gyár szellozetlensége, és akiket aztán hasznavehetetlenekként elbocsátottak; akadtak köztük
olyanok, akik megvénültek a járomban, aztán fiatalabbakkal, erosebbekkel váltották fel oket.
Másoknak viszont a szakmáját ölte meg az idok változása, és nem tudtak beleilleszkedni a
megváltozott körülményekbe, nem tudtak alkalmazkodni, vagy kiszorította oket a gép; sok olyat
ismert meg, akiknek helyébe asszonyokat, gyerekeket állítottak alacsonyabb bérért, vagy akiket a
dekonjunktúra idején elbocsátottak és soha többé nem vettek fel újra. Egyesek nem tudták eléggé
ügyesen kezelni az új muszaki berendezéseket. A vándor kubikosokat szakmájuk idényhez
kötöttsége kényszerítette rá, hogy az év egyharmadában-felében munka nélkül éljenek. Akadtak
közöttük lassú, közepes, félénk munkások, a zabolátlan ipari verseny áldozatai, akik a
nyomortanyák helyett az országutakat választották, továbbá olyanok, akik sztrájkoltak a hosszú
munkaido és az alacsony bér ellen, s ezért helyüket sztrájktörokkel töltötték be, oket magukat
pedig feketelistára tették a munkaadók.
Jack felismerte, hogy öt, tíz vagy húsz év múlva ohelyette is majd fiatalabb, erosebb
fickót alkalmaznak, s o is akarva, nem akarva a városi szegénynegyedbe vagy a Nagy Út
nyomorvilágába kerül. Két dolgot tanult meg: egyrészt, hogy képeznie kell magát, mert csak így
áll módjában, hogy könnyen pótolható két keze helyett az eszével keresse meg kenyerét;
másrészt, hogy valami baj van az olyan gazdasági rendszer körül, amely elveszi az embertol
munkaképességének legjobb éveit, aztán pedig kitaszítja a szemétdombra, hogy ott forduljon fel
éhen és ott rohadjon meg; - ez tragédia az egyén és családja számára, a társadalmat pedig
lealjasítja és bomlasztja.
Amikor Oaklandba visszaérkezett, már tudta, hogy gondolkodásmódja, életfelfogása
megváltozott és valami újban hisz, de még nem tudta határozottan, mi ez az új. Chaney
professzortól örökölt észjárása egyenesen a könyvekhez vezette, hogy azokban keressen
magyarázatot. Munkásoktól és a Nagy Út vándoraitól - akadtak közöttük tanult, képzett emberek
is - sok mindent hallott a szakszervezetekrol, szocializmusról, munkásösszetartásról. Ez adta
kezébe a kulcsot, hogy hol kezdjen kutatni.
Mindjárt megtanulta, hogy a modern szocializmus mindössze hetven éves, tehát annyira
új, hogy alig néhány évvel korábban született meg, mint a tulajdon édesanyja. Úgy vélte,
hallatlan szerencséje van, hogy ebben a korban él, amikor a mozgalom épp megindult, s így o
úgyszólván alapító tagja lehet. Ez az idoszeruség sajátos ízt adott felfedezésének. Következo
lépése annak felismerése volt, hogy a forradalmakat nem az emberek, hanem a gazdasági
viszonyok idézik elo.
Franciaország felkelt ugyan a korrupt és terhes monarchia ellen, de felkelése csak azzal az
eredménnyel járt, hogy egy ugyanolyan terhes polgárság ült a nyakára. A meginduló gépi
termelés meghozta a hosszú munkaidot, az alacsony béreket, a rendszeresen visszatéro
munkanélküliséget, s a munkástömegek helyzete rosszabbra fordult, mint valaha is XIV. Lajos
vagy XV. Lajos pazarlásainak korában. Újabb, de már nem politikai, hanem gazdasági jellegu
forradalom vált szükségessé, és ebbol az igénybol támadtak az utópista szocialisták, akiket az a
megfigyelésük vezetett rá a szocializmusra, hogy egy kisebbség dúskál a javakban, a
szakadatlanul dolgozó tömeg viszont nyomorog.
Eljutott Babeuf, Saint-Simon, Fourier és Proudhon muveihez, s ezekben megtalálta az
elso
megfogalmazott magántulajdon-ellenes támadásokat, a gazdasági osztályok elso
megkülönböztetését és azt a követelést, hogy a munka nélkül szerzett jövedelmet és a
vagyon öröklodését el kell törülni. Ezekben olvasta azt a forradalmi elgondolást is, hogy a
szociális reform kormányzati feladat. Vásárolt magának a papírboltban öt centért egy barnakötésu
jegyzetfüzetet és rakoncátlan betuivel abba jegyezte fel, mit is akarnak ezek az úttörok, akik
megpróbálják felvázolni egy olyan ipari társadalom képét, amelyben senki sem él majd
embertársa munkájából, mindenkinek lesz munkája, és a munkanélküliség senkit sem fenyeget.
Feljegyezte, hogy ezek az emberek utat törtek ugyan a forradalomnak, de nem tudtak egy
szervezetet ellátni olyan eszközökkel, amelyekkel a szocialista állam létrehozható lenne; abban
reménykedtek, hogy a munkaadók mero keresztényi szívjóságból maguk adnak majd
szocializmust a munkásoknak.
A Nagy Úton egy vándor filozófus mesélt Jacknek a Kommunista Kiáltvány címu
röpiratról.
Jack megszerezte a Kommunista Kiáltványt és amint mohón olvasta, úgy érezte, mintha
saját szíve és agya szólalt volna meg hirtelen, nagyszeruen. Az utolsó betuig elfogadta Marx
okfejtését, mert nála találta meg azt a módszert, amellyel az ember nemcsak hogy
megvalósíthatja a szocialista államot, hanem a történelem sürgetésére a gazdasági erok egyenesen
kényszerítik arra, hogy azt elfogadja. Ezt vetette sebtében papírra: “Az emberiség története
mindvégig a kizsákmányolok és kizsákmányoltak küzdelme volt; ezeknek az osztályharcoknak a
története mutatja a gazdasági civilizáció fejlodését, ugyanúgy, ahogyan Darwin azt, hogyan
fejlodött ki az ember; az iparosodás és a tokefelhalmozás eljövetelével oda jutottunk, hogy a
kizsákmányoltak csak úgy érhetik el felszabadulásukat az uralkodó osztály ellenében, ha a
társadalmat általában egyszer s mindenkorra megszabadítják mindennemu eljövendo
kizsákmányolástól, elnyomástól, osztály-megkülönböztetéstol és osztályharctól”.
Tovább haladva, Jack a Kommunista Kiáltványban megtalálta a tudományos
szocializmust, amely azt követeli, hogy törüljék el a föld magántulajdonát, törüljék el a vagyon
öröklésének minden formáját, az állam vegye tulajdonába a gyárakat, a termelési, közlekedési és
szállítási eszközöket, és hogy minden vagyon - kivéve a fogyasztási javakat, - kerüljön
köztulajdonba.
Ceruzájával vastagon aláhúzta a Kiáltványnak azokat a sorait, amelyek a szocializmus
megvalósítására szólítják fel a világ dolgozóit: “A kommunisták nem titkolják nézeteiket és
szándékaikat. Nyíltan hirdetik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend eroszakos
felforgatásával érhetok el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A
proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.
Világ proletárjai, egyesüljetek!”
S nemsokára Jack kijelentette, hogy a szocializmus a legnagyobb dolog a világon.
Miután elhatározta, hogy izmai helyett agyával fogja megkeresni kenderét, kiválasztotta
azt a munkát, amellyel foglalkozni kívánt. Országúti vándorlásainak esztendejében naplót vezetett
és tudta, hogy életének csak az adhat értelmet, boldoggá csak az teheti, ha megírja azokat a
történeteket, amelyek eltöltötték a lelkét. Hogy ilyen fiatalon jutott erre az elhatározásra,
értheto: hisz az a több ezer csillagjóslat, amelyet Chaney professzor leírt, mind egy-egy novella
volt, tisztán a professzor képzeletének alkotása. Jack örökölte tole azt a szenvedélyt, hogy
meséket szojön és ezzel keresse kenyerét.
O is a Berkeley-ben muködo California-egyetemet választotta, hogy ez a lakásától nem
messze fekvo intézmény fejezze be nevelését. Minthogy azonban még sosem járt középiskolába,
csak három esztendei elokészíto tanfolyam után vehették fel az egyetemre.
Tizenkilenc éves volt, amikor kopott, gyurött, lötyögo sötétkék öltönyében, pamutingben,
nyakkendo nélkül eloször jelent meg az oaklandi középiskola elso osztályában. Eros, nyers
fiatalembernek látszott, arca napbarnított, rakoncátlan haja úgy bomlott fürtökre, mintha mindig
csak öt ujjával fésülte volna végig. Most is bagót rágott, erre a Nagy Úton kapott rá és nem
hagyta abba azután sem, hogy Oaklandba visszatért, mert ezzel enyhítette az odvas fogai okozta
fájdalmat.
Amikor Eliza felajánlotta, hogy betömeti fogait, amit pedig ki kell húzni, azt hamis
fogakkal pótoltatja, ha Jack hajlandó lemondani a bagózásról, készséggel beleegyezett. Most már,
csillogó új fogainak boldog birtokosaként, megvásárolta életének legelso saját fogkeféjét.
 Esetlen modorát a koldulás hónapjaiban szokta meg, az iskolapadban hátradolt, lábát
egyenesen elore nyújtotta, és mindkét kezét zsebrevágva nézett a világba. Erre-arra forgatta a
fejét, gyors egymásutánban egy-egy fintor vonult végig ábrázatán, majd erot vett magán, és
mosolya visszatért. Ha felhívták felelni, láthatólag nehezen tápászkodott fel félig álló helyzetbe,
mindkét kezével a padra támaszkodott, mintha így akarna biztosabb lábon állni. Feleléskor
mindig mély hangon, lágyan, alig hallhatóan beszélt, a kérdésekre a leheto legkurtábban
válaszolt. Ha pedig befejezte, olyan gyorsan, hirtelen zökkent vissza helyére, mintha kimerült
volna.
Körülötte tizennégy-tizenöt éves fiúk és lányok ültek, nagyobbrészt jómódú családok
gyermekei, akik még sosem hagyták el San Franciscót. Jack mellett kicsinynek látszottak. S o azt
is érezte, hogy jóllehet a jobb élet kapuja a tanulás, mégis mindaz, amire a francia és római
történelembol, az algebrából oktatták, gyerekes dolog. Titkolni sem próbálta osztálytársai elott,
hogy unatkozik, a feladatokat ostobaságnak tartja és csak az érett emberek világa érdekli, az,
amelybe oket még nem bocsátották be.
Igyekezett beleilleszkedni az osztályba, de sikertelenül. Részt akart venni a többiek
beszélgetéseiben, mohón figyelt, de ha egy fiú vagy lány hozzá intézte szavait, zavarba jött és
faképnél hagyta az illetot. Ismét természetének az az alapveto ellentmondása került felszínre,
amelyet Ina Coolbrith fedezett fel eloször: fölényes magabiztossága elfojtott félszegséggel és
alacsonyrenduségi érzéssel párosult. A tanulók úgy vélték, hogy neheztel valamiért és ezért oly
nyers, valahányszor be akarják vonni valamilyen tevékenységükbe. Nagyon-nagyon szerették
volna megérteni. Egyik osztálytársnoje, Georgia Loring Bamford írja, hogy arca idonként
ragyogott és olyan volt, mint egy szép gyermeké, máskor meg egy kikötoi vagány tekintetével
nézett körül, és úgy látszott, hogy büszke erre. Sapkáját kabátzsebébe gyömöszölve tartotta, óra
után kihúzta, homlokába rántotta, majd karját lóbálva, mint valami matróz rontott ki az épületbol.
A társasági életre akkor sem igen jutott volna ideje, ha az oaklandi középiskolások
befogadják. John London a vasutassztrájk idején ugyan álláshoz jutott, futoházi or lett, de
Jacknek ezentúl is el kellett tartania önmagát. Szombat-vasárnap alkalmi munkákat vállalt:
pázsitot nyírt, szonyeget porolt, különféle megbízásokat bonyolított le. Ellátásáról és könyveirol
Eliza gondoskodott szerény keresetébol, még kerékpárt is szerzett neki, hogy azon járjon
iskolába. Pénz dolgában Jack mindig szuken állt. Amikor a oaklandi középiskola kapusának
kisegítore volt szüksége, Eliza megszerezte öccsének ezt az állást, s ettol kezdve Jack az órák
után is az iskolában maradt, söpörte a tantermeket, felsúrolta a mosdóhelyiségeket. Évekkel
késobb büszkén figyelmeztette leányát, hogy olyan iskolába jár, amelynek minden egyes ablakát
valamikor o mosta tisztára.
Osztálytársnoi meglátták, amint bement egy broadwayi italmérésbe néhány csavargónak -
egykori országúti ismeroseinek - társaságában; ezek a leányok aztán elhíresztelték, milyen
faragatlan cimborái vannak, milyen durva társasághoz szokott. Amikor pedig Jackbol az iskola
kapusa lett, közte és iskolatársai közt még áthidalhatatlanabbá vált a szakadék.
Felfedezte azonban, hogy az iskolában irodalmi diáklap jelenik meg, The Aegis címmel,
és amikor A Bonin-szigetek címu cikkét elfogadták közlésre, eltökélte magában, hogy mégiscsak
megszereti iskoláját. Cikke, amely 1895 januárjában és februárjában látott napvilágot, csupa hév,
csupa üdeség és életero - még ennyi ido múltán is élvezetes olvasmány. A bálnavadász-hajóraj és
a szigetek leírása eleven, jellemei forrón emberiek és szeretetre méltók, mindenekfölött pedig:
prózája szinte muzsikál. Abból, hogy cikkét nyomtatásban látta, Jack többet tanult, mint az összes
bírálatokból, amelyeket angoltanára írt rá dolgozataira; ez viszolygott az o fesztelen stílusától,
ösztönösségétol, heves indulataitól és természetimádatától. A The Aegis márciusi számában
közölte Sakaicho Hona Asi és Hakadaki címu írását, majd két országúti kalandjának története
következett A Frisco-kölyök és A Frisco-kölyök visszatér címmel; mind a ketto sok tolvajnyelvi
kifejezést tartalmaz és mintegy belülrol mutatja meg a kóbor srácok lelkivilágát.
A vasutassztrájk megszunt, és John London elvesztette állását. Jackre hárult a család
ellátása: több alkalmi munkát kellett vállalnia, keményebben kellett dolgoznia. Minthogy
mostantól kezdve már egyetlen centet sem költhetett saját magára, osztálytársai észrevették, hogy
napról napra rongyosabb. A végkimerülésig túlórázott, egyre kevesebbet evett és aludt.
Önmagáról mindent becsületesen megírt, és ebbol iskolatársai megtudták matróz és csavargó
múltját. A lányok hallani sem akartak róla. Az, hogy író, nemcsak hogy nem tette elfogadhatóvá
különcségeit, hanem még inkább eltávolította tole iskolatársait. Élvezte, hogy az éjszakájától
ellopott órákban történeteit írhatja; élvezte azt a töméntelen sok könyvet, amelyet családjának
mind a hat kölcsönzojegyére vett ki a közkönyvtárból, de kevés olyan nap jutott osztályrészéül,
amely igazi, emberi boldogságban részesítette volna: barátságban, szerelemben, sikerben;
ezekbol semmit sem kapott. Ekkor lépett be a Henry Clay vitaklubba.
Ez a vitaklub szolgált egyedüli találkozóhelyül az oaklandi értelmiség számára. Tagjai:
fiatal tanítók, orvosok, ügyvédek, zenészek, egyetemi hallgatók, szocialisták, csupa olyan ember,
aki érdeklodött a világ dolgai iránt. Sokkal inkább, mint más oaklandi társaságban, itt az
embereket szellemi képességeik és nem öltözékük szerint értékelték. Jack csendben hallgatott
végig egy-két összejövetelt, azután maga is felszólalt a vitákban. A klubban megbecsülték
világos, logikus észjárását, élvezték vaskos ír humorát, eleven tengeri és országúti történeteit,
vidám fickónak, kellemes cimborának tartották. A tagokat meghatotta az, hogy milyen heves
szenvedéllyel viseltetik a szocializmus iránt, és mennyi ismeretet halmozott már fel ebben a
tárgykörben. De Jack szempontjából az jelentette a legtöbbet, hogy befogadták maguk közé, mint
egyenlot, barátjukat.
Attól, hogy meleg szívvel fogadták be, Jack visszanyerte lelki egyensúlyát, levetkozte
mogorva, fölényes modorát; emelt fovel járt, és teljes mértékben, könnyedén ki tudta fejezni
gondolatait.
Megtalálta helyét kortársai között.
A klubtagok közül leginkább Edward Applegartht szerette. Ez a barna szemu, barna hajú,
sovány fiatalember egy Oaklandban megtelepedett muvelt angol családból származott, lénye
csupa szellemesség, csupa maró gúny. Egykorúak voltak és egymást ösztökélték fürge és józan
gondolkodásra. Csakhamar együtt töltötték szabad óráikat, baráti beszélgetésbe merülve nagyokat
sétáltak. Applegarth szemében Jack nem az élet árnyékos oldaláról érkezo, rosszul öltözött, rossz
modorú legénynek számított, hanem jó eszu, huncut, világlátott fickónak, aki történetesen épp
szegénységben él ugyan, de már útban van felfelé.
Applegarth az otthonába is meghívta Jacket és bemutatta novérének, Mabelnek. Jack
alighogy átlépte házuk küszöbét, heves természetének hirtelenségével és oszinteségével nyomban
szerelemre is gyúlt a leány iránt.
Mabel Applegarth légies teremtés volt, nagy, kék szemébol értelem sugárzott, szoke haja
zuhatagként omlott alá. Jack egy karcsú szár végén ékeskedo sápadt aranyvirághoz hasonlította.
Csodaszép hangon tudott beszélni, csilingelo kacagásánál különb muzsikát pedig Jack el
sem tudott képzelni. A nála három évvel idosebb és nagyon becsületes Mabel sem a kevélységet,
sem a kacérságot nem ismerte. A California-egyetemen tanult egy külön angol nyelvi
tanfolyamon. Jack bámulattal adózott annak a tudásnak, amely oly rendszeresen halmozódott fel
a gyönyöru
fejecskében. A kifogástalan modorú leányban nagyon kifejlodött a tapintat finom érzéke,
a muvészet és muveltség szabta meg minden lépését. Jack úgy szerette, mint valami imádnivaló,
de elérhetetlen istennot. Boldoggá tette, hogy Mabel egyenloként és barátként bánik vele. Hiszen
ha tudta volna, hogy a leányt ugyanúgy vonzza az o hevessége, nyers férfiassága, mint ot Mabel
törékenysége!
Jack gyakori látogató lett Applegarthék könyvekkel és festményekkel tele, zegzugos
otthonában. Kapott tolük könyveket kölcsön, kapott tudásukból, tapasztalataikból a számára
járatlan területeken, s gondosan figyelte oket, mozdulataikat, beszédmódjukat. A durva
kifejezések már rég eltuntek szótárából, járás közben már nem himbálózott matróz módra, nyers
modorát is levetette. A Henry Clay társaság más tagjai is meghívták magukhoz, és házaiknál
újabb ifjú hölgyekkel ismerkedett meg; ezek földig éro ruhát viseltek és teázás közben
költészetrol, muvészetekrol és az angol nyelvtan árnyalati kérdéseirol vitatkoztak vele. Érdessége
lekopott, és szépvonású arcát egyre inkább beragyogta kedves mosolya. Új barátai iránt odaadó,
mély szeretetet érzett. Amikor az oaklandi középiskola tanulóinak fülébe jutottak olyan lelkes
megjegyzések, hogy Jack London milyen elragadó, nagyszeru fiatalember, s hogy minden
bizonnyal ragyogó jövonek néz elébe, lenézo pillantást vetettek rosszul öltözött, kelletlen
osztálytársukra és nem értették, hogyan tévedhetnek ennyire az idosebbek.
Oaklandban ekkoriban alakult meg a Szocialista Párt - a legelsok egyike a Csendes-óceáni
partvidéken; a szocialisták meghívták Jacket, csatlakozzék kerületi szervezetükhöz. Ott
találkozott többek közt Austin Lewisszal, a Brit Szocialista Munkáspárt tagjával, továbbá német
szocialistákkal, akiket pártjuk üldözése során - számuztek hazájukból - csupa érett és sokat
tapasztalt emberrel; ezek úgyszólván a köszöruko szerepét töltötték be Jack elméjének
élesítésében.
Az oaklandi szocialista kerületi szervezet inkább kulturális, mint gazdasági jellegu
csoportot alkotott: zeneestéken és egy pohár sör mellett találkoztak, hogy együtt tanulmányozzák
és ékes szavakkal megvitassák a politikai gazdaságtan kérdéseit. Értelmiségiek, az osztályharc
által közvetlenül nem érintett teoretikusok voltak, - mert munkások akkor még nem csatlakoztak a
párthoz. Jack hálás volt ugyan társaságukért és tapasztalataikért, de nem hitte azt, hogy a
szocializmus kizárólag az értelmiségiek ügye. Hitt abban, hogy a szocializmus a munkások és a
munkásvezetok dolga, és hogy a történelmi folyamatok következtében nekik kell az osztályharcot
megvívniuk, a gyozelmet kiharcolniuk és megalapítaniuk azt a proletár világállamot, amelyrol
Marx azt tanította, hogy a civilizáció fejlodésének következo szakasza.
Kezdett eljárni munkásgyulésekre, beszélt a szocializmusról és a szakszervezetekrol és
hallgatta a Városházparkban elhangzó beszédeket. Egy délután úgy érezte, o sem hallgathat;
felállt egy padra és elmondta a hallgatók tömegének: a kapitalizmus szervezett rablás, ez a
rendszer a dolgozók torkát szorongatja és munkájuk értékét az utolsó dollárig kifacsarja belolük,
aztán félrehajítja oket. Alig beszélt tíz perce, amikor a Broadway felol lódobogás hallatszott, s
egy fekete rendorségi kocsi robogott a park felé; majd két rendor letartóztatta. A tömegen
keresztül a rendorkocsihoz kísérték, lelakatolt páncélajtó mögött ült, így hajtottak vele Oakland
utcáin keresztül és börtönbe vetették. Amikor Jack azon a címen tiltakozott az eljárás ellen, hogy
Amerikában, a szólásszabadság hazájában vannak, és hogy a szocializmus nem bun, az
íróasztalnál ülo ormester ezt válaszolta:
- Lehet, de az engedély nélküli szónoklás az.
Az oaklandi lapok vastagbetus címekkel közölték ezt a hírt, Jacket “szocialista fiú”-nak
nevezték el, és ez a név rajta is ragadt évekig.
Mi tette Jacket szocialistává? Nyomorban nevelkedett fel, megismerte az éhezést és a
nélkülözést, gyötrelmes leckébol tanulta meg, mi a dolgozó ember sorsa. Dehát az amerikaiak
százezrei vele egyidoben ugyancsak éhezve, nélkülözve nottek fel, és mégis hittek a tokés
rendszerben, azzal a céllal vágtak neki az életnek, hogy kihasítsák a maguk részét a
gazdagságból.
 O pedig, amilyen józanul megértette, hogy az országút népének egy része bármely
társadalmi rendszerben hasznavehetetlen volna, ugyanúgy azt is belátta, hogy ifjúsága
küszködéseinek csak egy része írható az amerikai kapitalizmus antiszociális berendezkedésének
terhére, mert éhezéseit nagyobb részben anyjának ingatag üzleti tervei okozták, amelyek
megakadályozták John Londont abban, hogy megkeresse kenyerüket.
Chaney professzor szocialista volt, már mielott Jack megszületett. Behatóan, bár elméleti
síkon, érdeklodött a munkásosztály helyzete iránt, és hitt abban, hogy az emberek szívesen
végeznek nehéz munkát, szívesen dolgoznak közösen. Sok éven át beszélt s írta cikkeit arról,
hogy melyek a nyomor okai és orvosságai. Ez a munkások irányában tanúsított rokonszenv és
érdeklodés olyan ember részérol, aki maga nem munkás, csak egyéni vérmérséklet dolga, attól
függ, van-e az illetonek olyan meleg, emberségesen érzo szíve, hogy magáévá tegye mások
bajait, - függ továbbá személyes jóérzésétol és attól, hogy elég élénk képzeloerovel tudja-e
beleélni magát annak a lelkiismeretes embernek a helyzetébe és szenvedéseibe, akinek felesége,
gyermekei az éhhalállal vívódnak.
Chaney ír volt - az volt hát Jack is. Mindkettojüket boven ellátta a természet azokkal a
vonásokkal, amelyekbol az írek jelleme kialakult: hogy részvétet tanúsítanak mások szenvedései
iránt; hogy bokezuen bánnak mindazzal, amijük van; hogy szeretik a küzdelmet, így a toke és a
munka arcvonala között folyó osztályharcot is, és hogy bátran harcba vetik teljes erejüket.
Vajon akkor is szocialistává lett volna Jack London, ha Flora nem avatkozik bele John
London ügyeibe, és családjuk jólétben éli le életét? A feleletnek, úgy látszik, igennek kell lennie,
bár valószínubb, hogy akkor teoretikus vagy utópista szocialistává és nem munkás-szocialistává
fejlodik; és elégnek vélte volna, hogy a szocializmus évszázadok során, szavazások útján
szivárogjon be az életbe, ahelyett, hogy felkelés törjön ki és harcolva követelje: Proletárok,
egyesüljetek! Zúzzátok szét láncaitokat! Uzzétek el eroszakkal a kizsákmányoló uralkodó
osztályt!
Jack szemében a szocializmus az emberi, történelmi és gazdasági logika rendszerét
jelentette, amely éppen olyan megcáfolhatatlan, mint az egyszeregy. S jóllehet akkor még csak
korlátolt mennyiségu gondolati tartalmat halmozott fel magában, elsajátította a gondolkodás
tudományos módszerének apparátusát, a szívósságot, hogy megmaradjon a gondolkozás kituzött
irányában és a bátorságot, hogy elfogadja gondolkodása következményeit, akkor is, ha azok
megsértik a régen kialakult véleményeket.
Kimeríthetetlen vitában állt a világgal - “törvénytelen” születése miatt. Minthogy anyjával
nem harcolhatott ebben a kérdésben, tole nem kaphatott elégtételt a rajta esett sérelemért, sot még
csak felszínre sem hozhatta, tehát tudatalatti világának földmélyi sötétjében önmagát emésztette.
Az o nehéz vívódásainak a külvilág egyetlen küzdelme felelt meg epikai méreteivel: hogy az
elnyomott osztály, az o osztálya megdönti a társadalom uralkodó osztályát.
A helybeli kereskedelmi kamara és a jómódú oaklandi társaság felháborodott azon, hogy
valaki destruktív módon a fennálló rend megdöntését prédikálja - és ráadásul a Városházparkban!
Követelték, hogy Jack Londont ítéljék börtönbüntetésre. Amikor azonban ügye
tárgyalásra került, a bíró úgy találta, hogy Jack fiatalságát enyhíto körülménynek kell számítani
és szabadon kell ot bocsátani, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha még egyszer ilyet tesz, börtönbe
fog kerülni. Jack halála után Davies oaklandi polgármester egy tölgyfát ültetett el a
Városházparkban, annak emlékére, hogy Jack Londont a megjelölt hely közelében tartóztatták le
elso bátor szónoklatáért.
Társadalmi helyzete, melyet már-már kivívott magának, letartóztatása és a körülötte
támadt kellemetlen feltunés folytán alaposan megingott. A szocialisták kerületi szervezete
kitartott mellette, hasonlóképpen az Applegarth-testvérpár, valamint a Henry Clay klubból
néhány másik vitapartnere is, - Jack mégis panaszkodott, hogy legkedvesebb barátai, akik valóban
szerették ot, rossz szemmel nézik, ha novérük társaságában nyilvános helyen mutatkozik. Néhány
ház, amely a Henry Clay társaság révén már megnyílt elotte, most bezárta kapuját. Ami Oakland
többi részét illette, ott csak megerosödött az a meggyozodés, hogy Jack nem nagyon kívánatos
személyiség.
Már úgy beszéltek róla, mint valami kitaszítottról, emlegették, hogy kalózkorában
részegen látták kétes társaságban a kikötoben, és hogy országúti csavargó is volt, hogy elzüllött,
nyomorba süllyedt családból származik, valahonnét a város legrosszabb részébol. Oakland lakói
úgy vélték, hogy ha valaki szocialista, annak nemcsak az agyával van baj, hanem az erkölcsei
körül sincs minden rendben. Egy szocialista olyan ritka madárnak számított, hogy az újságírók
külön meginterjúvolták.
S amikor Jack bátran lándzsát tört a közmuvek községi tulajdonba vétele mellett,
vörösingesnek, pokolgépes merénylonek, anarchistának nevezték. A megjelent interjúk patológiai
tanulmányok valami különös, rendellenes emberpéldányról. Jacknek borsódzott a háta, ha
elgondolta, mi mindennek neveznék ot a lapok, ha bejelentené, hogy mindennemu termeloeszköz
köztulajdonba vételét is kívánja.
Mabel Applegartht lesújtotta ugyan Jack letartóztatása és bosszantották a megveto hangú
interjúk; kapcsolatukban ez a kellemetlenség mégsem hozott változást. Tökéletesen kiegészítették
egymást: a csupa-izom, eleven, nyers Jack és a finom, muvelt, választékos Mabel. Közös
kerékpárkirándulásokat tettek, közösen fogyasztották el a magukkal vitt ebédet a messze pirosló
pipacsföldeken a Berkeley-domboknak az öbölre nézo oldalában, és hosszú vitorlás-utakra
indultak Jack csónakján. Egy kora nyári vasárnap délután is a öbölben hajókáztak, Mabel a
csónak orrában ült, fodros fehér ruhájában, festoi kalappal a fején. Swinburne borúlátó
költészetébol olvasott fel, olyan megnyugtató hangon, hogy a fiút elnyomta az álom. Jött az
apály, és csónakjuk fennakadt a homokban. Mabel tudta, milyen keveset pihen Jack, ezért nem
akarta felkelteni, s amikor magától felébredt, fel kellett turnie legjobb nadrágjának szárát térde
fölé, hogy kivontassa Mabelt és a csónakot az iszapon át a partra. Még soha ilyen közel nem
került az ifjú hölgyhöz.
Elso félévi bizonyítványában átlagban jó osztályzatot kapott. Egész nyáron át dolgozott,
hogy segítsen a családján, és néhány dollárt saját magának is félretehessen iskolai szükségleteire;
majd visszatért az oaklandi középiskolába, hogy folytassa egyetemi elokészületeit. Cikkei,
elbeszélései továbbra is megjelentek a diáklapban, összesen tíz egymás után. Novellái, mint
például a Még egy szerencsétlen és a Ki hisz kísértetekben? bizonyítják veleszületett érzékét a
szerkezeti megoldásokhoz. Még egy szerencsétlen címu elbeszélése egy sokat ígéro fiatal
muzsikusról szól, aki nekiindul, hogy meghódítsa a világot - akárcsak Ouida hose, Signa -, aztán
keserves évek során megtanulja, hogy tehetsége csekély, szerencsének kell tartania azt is, hogy
egy olcsó sörkertben hegedülhet, de egy éjjel mégis öngyilkosságot követ el, mert eszébe jut,
milyen mélyre zuhant gyermekkori álmainak világából.
Az Átvágni címu elbeszélés tárgyát a Sophie Sutherland fókavadász hajón szerzett
matrózélményeibol merítette. Elragadtatással néz körül, mert lépten-nyomon új szépségek
tárulnak szeme elé: tekintete követi az ünnepélyes és kecses sirályok röptét, gyönyörködik a
pompás napfelkeltében, a delfinek rakoncátlan hadában. Most a szélárnyékos oldalon egy bálna
lövelli magasba a vizet, éjjel a kormányos körvonalai derengenek a hajón, s a vitorlák mintha
eltuntek volna a fekete boltozat alatt. Füle nem ismer durva vagy disszonáns hangot - számára
minden összhangban áll; zene az emelocsiga csikorgása; zene a felhúzott vitorla csattogása, és az
is, ahogy a víz meg-megcsobban a táncoló hajótörzsön, vagy ahogy egy repülohal a vitorlához
csapódik.
 Ujjong, amikor a természet dühöng, amikor fekete viharfellegek vonják be az égboltot, a
levego
egyetlen láthatatlan, üvölto démon, s a fedélzetet végigsöpri a tajtékzó víz. A harc öröme
hozza hevesebb lüktetésbe vérét, ha úrrá lesz a csapkodó vitorlákon vagy sikerül egy makrancos
kötelet engedelmességre bírnia. A matrózok nótázása pedig édes zene fülének, mert hiszen
emberek hódítják meg az anyatermészetet a létért folyó szilaj küzdelem során.
Gyöngéden szerette a természetet minden szépségéért, de mindenekfölött az erejéért
szerette, azért a félelmetes hatalomért, amely mellett eltörpül minden emberi.
Az oaklandi középiskolában megjeleno The Aegis szabadelvu szerkesztését igazolja az a
tény, hogy helyet adott Jack Optimizmus, pesszimizmus és hazafiasság címu szocialista
cikkének, amelyben azzal vádolja az “uralmon levoket”, hogy a tömegeket elzárják a tanulás
lehetoségétol, mert ha felnyílna szemük, fellázadnának rabszolgasorsuk ellen. A kapitalizmus
bunlajstromára írta a hosszú munkaidot, az embert kifacsaró módszereket és az állandóan
csökkeno béreket, amelyek csakis társadalmi és erkölcsi züllésbe vihetik az embert. Végül így
kiált fel: “Hej, amerikaiak, hazafiak és optimisták, ébredjetek fel! A kormány korrupt, ragadjátok
magatokhoz gyeplojét és tanítsátok a tömegeket!”
Mint meggyozo ereju szónokot, a többiek ot választották vitaindítónak a karácsony hetére
kituzött vizsga-elokészíto gyakorlatra. A vita tárgya minden bizonnyal távol állhatott a
szocializmustól, Jack azonban csak egy-két percig beszélt arról, majd szünetet tartott, elobbre
lépett és szavaival nekitámadt a jól öltözött hallgatóságnak: diáktársainak, azok szüleinek és
barátainak, -
úgy, hogy a hallgatóság egyik tagja utóbb kijelentette: ez volt a legvadabb szocialista
támadás, amit valaha is hallott. Azt mondta nekik: eljött az ido, amikor a fennálló társadalmat
szét kell rombolni, és o maga hajlandó bármilyen eroszakos eszközzel részt venni
elpusztításában. Olyan szenvedélyesen beszélt, hogy hallgatói úgy érezték, mintha elvesztette
volna önuralmát és máris ellenfeleinek torkát fojtogatná az osztályharcban. Egyesek megijedtek
tole, mások tréfának vették szavait, ismét mások sajnálkozva mondogatták: milyen felelotlen fiú,
ráadásul ízig-vérig egoista és lappangó paranoiában szenved. A tanügyi bizottság tagjai szigorú
eljárást követeltek.
Jack talán szándékosan ragadta meg ezt az alkalmat, hogy dörrenve csapja be maga
mögött az ajtót, mert többé nem tért vissza az oaklandi középiskolába. Még két további
esztendeje lett volna hátra a vizsgák letételéig, s minthogy idoközben már betöltötte huszadik
életévét, úgy érezte, nincs több vesztegetni való ideje. Tehát inkább egy alamedai
vizsga-elokészíto magántanfolyamra iratkozott be, hogy ott tömjék fejébe a tudományt az oszi
egyetemi felvételi vizsgára. A tandíjra Elizától kapott pénzt. Oly gyorsan haladt elore, hogy nem
több, mint öt hét elmúltával - így meséli Jack - a tanfolyamok vezetoje visszaadta pénzét és
távozásra szólította fel, kijelentve, hogy iskolája hitelét veszítené, ha az egyetemen megtudnák,
hogy a két évre hirdetett elokészítés négy hónap alatt is elvégezheto, ha valaki úgy nekilendül,
ahogyan Jack.
A magántanfolyamon eltöltött öt hét alatt nemcsak hasznos adatokat, hanem elsosorban
hasznos módszert sajátított el. A következo tizenkét hétre Flora otthonában bezárkózott
szobájába, és biflázva vágta be egyik könyvet a másik után, tömte magába a tudományt.
Körülbelül ugyanabban az idoben, amikor Chaney professzor napi tizenhat órát ült a chicagói
Asztronómiai Intézet íróasztalánál, tudományos foglalatosságba merülve és horoszkópokat
körmölve, fia, Jack is íróasztalnál ült, Flora Wellman oaklandi házában, napi tizenkilenc óra
hosszat magolva a matematikát, vegytant, történelmet, angol nyelvet. A Henry Clay-féle
összejövetelekrol meg a szocialisták gyuléseirol elmaradt, még Edward és Mabel Applegarth
házában tett látogatásairól, életének e drága kincsérol is lemondott. Teste és agya kezdett
kifáradni, szeme hunyorgott, de egy percre sem adta fel a küzdelmet.
A tizenkettedik hét végén felült a városi vasútra, Berkeley-nél leszállt s ott több napon át
vizsgázott. Abban a szent meggyozodésben, hogy átment, kölcsönvett egy vitorlás csónakot,
kabinjába betett egy összetekert pokrócot meg némi hideg elemózsiát és az utolsó apályhullám
hátán kisiklott a kiköto vizére. Aztán fent, az öbölben elcsípte az elso dagályhullámot, s az élénk
széllel tovasuhant. A Carquinez-tengerszoroson köd ült, amikor maga mögött hagyta azt a régi
határjelet, amelyet annak idején eloször ismert meg Sátánfia Nelson társaságában, a szabadjára
engedett Reindeeren. Beniciánál fokozta sebességét és odasuhant a bárkák közé. Itt találta azokat
a cimborákat, akikkel együtt szolgált a halászati rendorségnél. Amikor híre ment, hogy Jack
London újra megjelent, a halászok felelevenítették a régi napokat és ittak az egészségére. Jack,
akinek másfél év óta egyetlen csepp szesz sem ment le a torkán, most tökrészegre itta le magát.
Késo éjszaka egykori fonöke, a halászati orség vezetoje, egy lazachalász-bárkát
kölcsönzött neki. Jack még faszenet, egy halászbográcsot, egy kávés ibriket s egy serpenyot is
berakott csónakjába, továbbá kávét, húst, és egy frissen fogott fekete sügért, majd eloldozta
kötelét. Az árapály éppen megfordult, s a szilaj apályhullám, hátán a még szilajabb széllel
felkorbácsolta a tenger merev tükrét. A Suisun-öblöt fehérre festette a haragvó tajték. Jack pedig
nekivágott a közepének és azon keresztül hajtotta, irányította lazachalász-bárkáját. Habzó
hullámtarajok egy lábnyi magasságban öntötték el vízzel a csónakot, de Jack csak kacagott, amint
ide-oda lódult, és csak nótázott, fújta azt, hogy “Légy gyengéd a kislányomhoz…” és “Gyertek
ide, tengo-lengo
emberek…” - így ünnepelte meg, hogy beléphetett abba a világba, ahol az emberek az
eszükkel dolgoznak és gyoznek.
Egy hétig vitorlázgatott és felfrissülve tért vissza az egyetemre. James Hopper leírása
szerint ebben az idoben egy skandináv matróz és egy görög isten különös keverékének látszott;
két elülso
fogának hiánya egészen kisfiússá tette, e két fogát egyébként egy vidám verekedésnél
veszítette el.
Hopper azt írja, hogy amikor Jacket eloször pillantotta meg az Alma Materben,
önkéntelenül arra gondolt: olyan ez a fiú, mintha csupa napsugár volna. Göndör hajtincseit
mintha “a nap aranyából fonták” volna, könnyu, kivágott, puha ingébol napbarnítottan emelkedett
ki izmos nyaka, a szeme pedig úgy kéklett, mint a napsütötte tenger. Öltözéke hanyagul lötyögött
rajta, széles vállának ringása a legénységi kabin emlékét orizte. Megzabolázhatatlan lelkesedés és
gigászi tervek töltötték el. Végig akarta hallgatni az összes angol nyelvi eloadásokat, - ennél
alább nem is adta, - továbbá a legtöbb természettudományi, történeti és filozófiai eloadást is.
Hopper azzal fejezi be, hogy Jack egyénisége meleget árasztott, akár maga a napkorong, és hogy
rettenthetetlen, fiatalos és megindító, tiszta és lükteto volt.
Egyik középiskolai társnoje, akit az elozo évben visszariasztott Jack külseje és
viselkedése, most, mikor viszontlátta az egyetemen, nagy csodálkozással vette tudomásul: most
milyen tiszta és ápolt, megelégedett, milyen jól beleilleszkedett környezetébe; már teljesen
hiányzik belole a komorság, az ügyetlenség, vagy a zavar érzése, mindaz, ami a középiskola
ifjoncai között annyira megkínozta. Az egyetemen sok órát töltött el Mabel Applegarth
társaságában. S másokat is talált: olyanokat, akikkel a Henry Clay társaságban már összejött.
Diáktársai között bizonyos hírnévre tett szert, mint olyasvalaki, aki vad és regényes dolgokon
ment keresztül. Sok barátra talált, becsülték és szerették.
A California-egyetem jó könyvtárral és kiváló tanszemélyzettel rendelkezett. Jack
szívvel-lélekkel szerette munkáját. Gazdasági és politikai témákról közleményei jelentek meg az
oaklandi Timesban, továbbá novellái a helyi folyóiratokban, az Evenings at Home-ban és az
Amateur Bohemianban, úgy látszik azonban, nem küldött be semmit az egyetem The Occident
címu irodalmi kiadványának. Továbbra is vállalt alkalmi munkákat Oakland környékén, s amikor
újra teljesen elfogyott a pénze, felkereste Johnny Heinholdot, az “Utolsó alkalom” bár
tulajdonosát, - akinél annak idején élete elso whiskyjét itta, amikor a Razzle Dazzle-t megvette -
és negyven dollárt kért kölcsön.
Jack ugyan már hatéves kora óta tudta, hogy John London csak mostohaapja, de fogalma
sem volt arról, ki lehet az igazi apja. Ekkoriban történt, hogy valami módon értesült Chaney-rol.
Hogyan, honnan - ezt sosem említette utóbb; értesülésének nyilván több forrása lehetett.
Talán John London, érezve, hogy már nem sok ideje van hátra, mondta el Jacknek. Így megtudta
az igazat, s most már inkább tisztában lehetett önmagával. Vagy talán San Francisco és Oakland
régi lakosainak szóbeszédébol, - akik közül sokan ismerték születésének körülményeit -, tudhatta
meg a dolgot.
Lehet, hogy felhívták figyelmét a Chronicle cikkére, amely Flora és Chaney dolgát
szelloztette.
Talán rábeszélték: nézzen utána az anyakönyvben és ott értesülhetett róla, hogy Chaney
néven jegyezték be születését. Azt a házasságlevelet pedig, amely nyolc hónappal Jacknek a
Chronicle-ban megjelent születési híre után kelt, és amelyet Flora Chaney néven írt alá, az
asszony végig megorizte - egy nyitott dobozban!
Felfedezésébe Jack beavatta Edward Applegartht, mialatt a Broadwayn, a régi St. Mary
intézeten túl sétálgattak. Applegarth mesélte késobb, hogy Jack szörnyen el volt keseredve és
hozzájárulását kérte, hogy az o címén levelezhessen, amikor Chaney-nek ír: nem akarta
megbántani anyját, semmivel sem akarta elárulni, hogy ismeri születésének zavaros elozményeit,
de azt sem akarta, hogy Chaney válasza Flora kezébe jusson. Chaney-tol felvilágosítást kért arra
a három kérdésre, amelyek a végsokig gyötörték, kínozták ezekben a napokban: Ki az apám?
Anyám feslett no hírében állott-e? Beteg volt-e anyám?
Az elso félév végén jeles és jó osztályzatot kapott, a karácsonyi szünetben dolgozott, majd
visszatért az egyetemre. Néhány hét múlva azonban belátta, hogy reménytelen küzdelmet folytat.
Sokáig az a hír járta, hogy azért hagyta ott az egyetemet, mert bemutatta egy novellájának
kéziratát az angol nyelv tanárának, és ez a “vacak” szó görög megfelelojét firkantotta reá. A
valódi ok azonban prózaibb ennél: John London mint polgárháborús veterán, házalói engedélyt
kapott és Alamedában festményeket árult házról házra járva, de egyre többet betegeskedett, nem
tudta önmaga és Flora számára a legszükségesebbet eloteremteni. A terhet Jack vállalta magára.
Joggal feltételezhetjük, hogy ha nem kerültek volna pénzzavarba, tovább folytatta volna egyetemi
tanulmányait, s megjelentek volna cikkei és novellái az egyetem The Occident címu lapjában is,
sot talán még ahhoz is türelme lett volna, hogy eleget tegyen a vizsgakövetelményeknek és
megszerezze a foiskolai képesítést.
Annak ellenére, hogy családja kétségbeejto anyagi helyzetbe jutott, Jack még egy utolsó
kísérletet tett, mielott megint elindult kétkezi munkát keresni. Minthogy amúgy is író akart lenni,
úgy találta: a legjobb, amit tehet, ha nekiül és ír; talán el tudja adni valamelyik írását, talán képes
lesz eltartani családját, és így többet keres majd, mint azt a napi egy dollárt, amelyet a
munkapiacon el lehetett érnie. Öt éven át sok mindent elolvasott, sok mindenrol vitatkozott; agyát
tömve és ösztökélve kialakította eszmevilágát, látta a természet szépséges, veszélyes és viharos
képeit, vállvetve dolgozott sokféle nemzet fiaival. S úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy talált
kincsébol visszaadjon valamit.
Ismét bezárkózott szobájába. Napi tizenöt órán át lankadatlanul írt. Nap nap után alkotta
magvas tanulmányait, tudományos és szociológiai értekezéseit, novelláit, tréfás verseit, tragikus
rímtelen jambusait és spenseri strófákban írt óriási eposzait. Az alkotói hév fellángolásaiban még
az étkezésrol is megfeledkezett; azt mondta, hogy még senki sem kerülte el az övéhez hasonló
heves agymunka végzetes következményeit.
Mihelyt lemásolta kéziratait, azonnal elküldte keletre, utolsó készpénzét bélyegre költötte.
Amikor pedig muvei az elutasító válasszal visszaérkeztek, fillérekért eladta könyveit és
ruhadarabjait, kölcsönt kért, akitol csak tudott, és folytatta az írást. Midon azonban a háztartás
felemésztette utolsó dollárját is, és nem akadt több élelem a háznál, Jack letette ceruzáját és a
Belmont-foiskolán - ahol Frank Norris tanult - a mosodában vállalt munkát. Itt lakást és ellátást is
kapott, így harminc dolláros havi keresetét hazaadhatta Florának, - csak éppen havi
dohányköltségét tartotta meg magának. Munkaköréhez tartozott, hogy o osztályozta, mosta,
keményítette és vasalta is a diákok, a tanárok és a tanár-feleségek fehér ingeit, gallérjait, kézeloit
és tenisznadrágjait.
Hosszú heteken át verejtékezve végezte ezt a soha véget nem éro munkát, éjszaka
villanyfénynél dolgozott, hogy ne halmozódjék fel a szennyes ruha. Könyvesládája, amelyet
reménytol futve magával hozott, zárva maradt, mert ha napi munkája véget ért, és vacsoráját
megkapta a foiskola konyháján, nyomban úgy zuhant bele az ágyába, mint akit letaglóztak.
Vasárnaponként már csak arra tellett az erejébol, hogy leheveredjék az árnyékba, holmi
“comics”-t olvasson és aludjék, - aludjék a nyolcvanórás munkahét után. Olykor vasárnap, ha
nem érezte magát túlságosan kimerültnek, elkerékpározott Oaklandba, hogy néhány óráját Mabel
Applegarth társaságában töltse. Tudta, hogy zsákutcába került, azt azonban nem tudta, hogyan
találjon ki belole. Hagyja ott állását és keressen más munkát? Ej, hisz a munka mind egyforma
volt; s aki bérért dolgozott, annak nem jutott ideje pihenésre, olvasásra, gondolkozásra, még
lélegzetvételre sem. Maga is géppé vált, amelybe bele kellett dobni a szükséges mennyiségu
ennivalót és alvást, hogy másnap elvégezhesse kiszabott munkáját. Feltette önmagának a kérdést:
meddig nyuglodik még ilyen értelmetlenül, hol az az út, amely végül is elvezeti az általa kívánt
életbe?
E kérdésre a választ a sorstól kapta meg. Akkoriban aranyat találtak Klondike-ban, s
amikor 1896 tavaszán megindult az elso nagy roham, Jack a legelsok között kelt útra. Hogy Flora
és John London az o havi harminc dollárjából élt, hogy miattuk, az o megélhetésükért hagyta ott
az egyetemet és az írást is - még ez sem tartotta vissza. Hívta a kaland.

Ismét a huséges Eliza sietett segítségére. Férjét, pedig már hatvan is elmúlt, szintén
elkapta az aranyláz. Eliza felvett ezer dollár jelzálogkölcsönt a házukra és hozzátett további
ötszáz dollárt a saját megtakarított pénzébol, hogy felszerelhesse a két férfit. Jack és Shepard
átment San Franciscóba; ott már szédületes arányokban folyt az alaszkai felszerelések árusítása.
Megvették a bundabéléses kabátot, a szormesapkát, a magas szárú csizmát, a piros flanellingeket,
a pokrócokat, vettek egy sátrat, kályhát, szántalpakat, szíjakat és olyan szerszámokat, amelyekkel
kutyaszánt és csónakot lehet készíteni; ellátták magukat fejenként 1000 font (1 font = 0,4535 kg)
ennivalóval.
1897. március 12-én indultak útnak az Umatilla fedélzetén, ugyanazon a hajón, amellyel
Jack csavargó-hónapjai után visszaérkezett San Franciscóba. Ismét o volt a legfiatalabb egy
nagyon is vegyes összetételu tömegben; ez a keménykötésu, jóképu, kékszemu, barátságos
fiatalember a többiek közül a legkülönbbel is felvette a versenyt, akár a vitában, akár
ökölharcban, akár a napi munkában. Szemernyi rosszindulat sem élt benne; mindenkit szeretett,
és ot is szerette mindenki.
Az Umatillán összebarátkozott Fred Thompsonnal, Jim Goodman bányásszal és Sloper
áccsal.
Négyük szoros barátsága megmaradt a következo nehéz napokban is.
Az Umatilla rogyásig zsúfoltan kalandvágyó aranyásókkal bekanyarodott a belso
csatornába és Skagway-nél vetett horgonyt. Az izgalomtól most már félorült bányászjelölteket
révbárkák szállították ki a Dyea-öböl partjára; ott ezrével álltak az aranykeresok, körülöttük
tonnaszámra a sarki tél viszontagságai ellen védelmet nyújtó málhájuk. Izgatottan alkudoznak az
indiánokkal poggyászuk elszállításáról. Amikor Jack és Shepard elindult San Franciscóból, az
indiánok átlagban fontonként hat cent szállítási díjat kértek, ennyiért vitték át a holmit a
Chilkoot-hágón. Amikor azonban az Umatilla a Dyea-öbölbe érkezett, már akkora hiány
mutatkozott teherhordókban, hogy az indiánok fontonként harminc, negyven centig verték fel az
árakat, sot ha a megrökönyödött aranyásó egy pillanatig habozott, az összeg ötven centre ugrott.
Ha Jack és Shepard ennyit fizet, egy megveszekedett garasuk sem marad. Az
északnyugati lovascsendorök, más néven a “sárgalábúak” pedig minden aranyásótól
megkívánták, hogy ezer font eleségen kívül ötszáz dollár készpénze is legyen, tehát
könyörtelenül visszaküldték volna oket a Yukon-folyótól. Sok aranyásó nem tudta megfizetni a
teherhordókat és nem is érzett elég erot a Chilkoot-hágó izomsanyargató útjához, így kénytelen
volt visszahajózni az Umatilla fedélzetén San Franciscóba. Ezek máris vereséget szenvedtek.
Shepard is velük ment; Jack, Thompson, Goodman és Sloper négyesben maradtak.
Bár még csak áprilisban jártak, több hónapos kemény munka várt rájuk, ha át akartak
kelni a hágón, végigcipelve málhájukat a Linderman-tóhoz vezeto huszonöt mérföldes úton, majd
a tavon átkelve, átsiklani a folyam zuhogóin, több száz mérföldet utazni felfelé a Yukon-folyón, s
így elérni Dawsont, amely mellett ott hömpölyög az arannyal terhes Klondike - mindezt még a tél
beállta elott, amikor minden befagy, és mindennemu utazás lehetetlenné válik. Jacket, mint
matrózt, a többiek eloreküldték, hogy vegyen meg egy kis bárkát, ezt aztán nagy gondosan
megtöltötték holmijaikkal és maguk húzták, vontatták fel a Dyea-folyón - más néven
Lynn-csatornán - ár ellen.
Hétmérföldes utat kellett megtenniük a Chilkoot-hágó lábáig. Odaérve, kirakodtak
bárkájukból, elrejtették holmijaikat, majd visszafelé indultak a tavaszi vízen Dyeaig, hogy ismét
megtöltsék a bárkát. Több heti nehéz munka után, testüket nekifeszítve a vontatóköteleknek,
végre mind a nyolcezer font súlyú rakományukat sikerült elszállítaniuk a hágó tövéig.
Aligha akad a földön még egy hegyi út, amelyen át olyan nehéz a teherszállítás, mint a
Chilkoot-hágón. Csupa szikla és hihetetlenül meredeken emelkedik felfelé. Jack százötven
fontnyi holmit rakott fel a hátára, így vágott neki a meredélynek. A szédületes magasságba vezeto
úton véges végig suru emberáradat hömpölygött. Két oldalán az idosebbek, a gyengébbek és
puhábbak, azok, akik egész életüket irodában töltötték és sosem emeltek fel egy ceruzánál
súlyosabbat, elszórtan feküdtek a földön, végsokig kimerülten… hogy azután az elso hajóval
hazainduljanak az anyaországba. Amikor a nyári nap már túlságosan forrón sütött, Jack a hágó
kellos közepén kibújt kabátjából és felsoingébol, s elképesztette az indiánokat, amint piros flanell
alsóingében nyomult felfelé. Minden forduló egy teljes napot vett igénybe - összesen kilencven
napig tartott, amíg Jack, Goodman, Thompson és Sloper mind a nyolcezer font súlyú málhájukat
felcipelték a tetore. Soha egyetlen könyv, amelyet életében megírt, nem szerzett Jacknek annyi
örömet, mint az a tudat, hogy az út kezdeténél együtt indult el az indián teherhordókkal, akik
közül egy sem cipelt nagyobb súlyt mint o, és gyakran elobb érkezett az emelkedok tetejére, mint
bármelyikük.
A Linderman-tó partjain visszafordult a kalandkeresok újabb csoportja, mert nem talált
szabad bárkát. Jack és társai ismét elrejtették tartalékaikat és délelottönként nyolc mérföldet
megtéve, felgyalogoltak a folyó menetén oda, ahol Sloper hirtelenében egy primitív
furészmalmot eszkábált. Kidöntöttek jó néhány fát, felfüggesztették, majd kézifurésszel
deszkákra vágták.
Matróz-Jackre hárult a feladat, hogy megtervezzen két laposfeneku bárkát. Az egyiknek a
Yukon Szépe, a másiknak a Szép Yukoni Lány nevet adta és mindegyikhez külön verset írt azon
a napon, amelyen vízre bocsátották oket.
Vászonból vitorlákat szabott és varrt, majd rekordido alatt vitorlázott át a két bárkával a
tavon, így megnövelve esélyüket, hogy még a fagy beállta elott Dawsonba érkeznek. Miután
elhagyták a Linderman-tavat, csoportjuk már a Yukon felso folyásához jutott és nekigyürkozött a
végso rohamnak. Mikor a Fehér Ló Zuhataghoz érkeztek, mintegy ezer bárkát pillantottak meg a
partnál és több ezer embert, akik reményüket vesztve álltak ott, mivel addig még minden bárka,
amely nekivágott a zuhatagnak, elsüllyedt. Thompson így szólt: - Jack, indulj el te, és nézd meg
azt a zuhatagot, mert ha valóban túlságosan veszélyes…
Jack a két bárkát kikötötte a parthoz. Sok ember - legtöbbjük még sosem ült bárkában -
gyult köréjük és azt bizonygatta, hogy ez a zuhatag maga az öngyilkosság. Jack azonban mégis
közelebb ment, gyors tekintettel felmérte a Fehér Ló Zuhatagot, visszatért a többiekhez, és
kijelentette: - Nincs semmi vész. A többi hajó megpróbált küzdeni az ár ereje ellen, hogy
átjuthasson a sziklákon. Mi az árral együtt fogunk nekiindulni, az simán átvisz bennünket.
A parthoz kötött bárkák népének biztató rivalgása közepette Jack a vászonvitorlákat
védelmül rászegezte holmijaikra, Slopert a hajó orrába térdeltette, kezében egy evezovel,
Thompsont és Goodmant a középen helyezte el azzal az utasítással, hogy tartsák fenn a leheto
legnagyobb sebességet, o maga pedig a tatba ült, kormányozni. Azzal, hogy a folyó
legerosebb sodrát követték, biztonságban jutottak át a zuhatagon, kikötötték bárkájukat a csendes
vízen és gyalog indultak visszafelé második bárkájukért.
Jacket rögtön elhalmozták ajánlatokkal, hogy mások bárkáit is vezesse át a veszélyes
szakaszon, o minden bárkáért huszonöt dollárt kért; napokig ottmaradt és háromezer dollárt
szedett össze csoportjának. Még további ötezret is megkereshetett volna, de már szeptember
derekán jártak.
Már így is sok idejüket elvesztegették. A Steward-folyó torkolatánál, hetvenkét mérföldre
Dawsontól, nyakukba zúduló hótömeggel érte oket utol a tél, és elzárta elolük a további utat. A
négy ember birtokba vette a Yukon partjának egyik elhagyott kunyhóját, lucfenyoket vágtak ki
tüzelonek, majd hosszú ott-tartózkodásra rendezkedtek be. A Steward-folyónál ötven-hatvan
ember rekedt meg, közöttük egy orvos, egy bíró, egy egyetemi tanár és egy mérnök is.
A folyótól magas dombok ereszkedtek alá, földgyurodések, amelyeket a folyó ereje
nyomott fel. Körös-körül csupa fenyoerdo terült el, és négy lábnyi mély hótakaró borított el
mindent.
Mindenkinek el kellett haladnia Jackék kunyhója elott, aki csak eljutott odáig a hosszú
úton, és mindegyikre csábítóan hatott a kéménybol fehéren, lustán fel-gomolygó füst, mert
meleget, kényelmet, nyugalmat ígért. Fel is kereste kunyhójukat “Tüzes Napsugár”, Louis
Savard, a Páva, Keogh, Pruette, Stevens, a Szánhúzó Kölyök [Malemute Kid], Del Bishop,
prémvadászok, indiánok, “sárgalábúak”, chechaquók, viharedzett aranyásók, emberek minden
égtájról; mindezek késobb halhatatlanokká váltak Jack London lebilincselo alaszkai
történeteiben.
Elbuvöloen szép telet töltött itt Jack. A hasonló gondolkozású és mégis változatos
társaságon kívül rendelkezésére állt az a sok könyv, amelyet a Chilkoot-hágón át cipelt
táborukba: Darwin muve A fajok eredete, Herbert Spencer egyik könyve, Marx Tokéje, és Milton
költeménye, Az elveszett paradicsom. Egy öreg alaszkai, akit vad vihar ért utol az úton, félholtan
támolygott be táborukba, és amikor szélesre tárta Jackék kunyhójának ajtaját, csak suru
pipafüstöt látott, s a füstben emberi alakokat, akik mind egyszerre, torkuk szakadtából ordítoztak
és hevesen hadonászva magyaráztak valamit egymásnak. Ekkor ez az aranykutató egyszerre
meghallotta, mi az, amin oly szenvedélyesen vitatkoznak, és azt hitte, hogy a viharral vívott
halálos küzdelemben elvesztette az eszét. Mert mirol vitatkoztak oly hevesen? A szocializmusról.
Az egyik közeli kunyhóban lakó W. B. Hargrave hallotta egyszer, amint Sullivan bíró, B.
F.
Harvey orvos és John Dillon a Darwin-elméletrol vitatkoztak vadul. Jack ekkor a
fekhelyén heverve figyelt és jegyezgetett. Amikor pedig barátai már egészen belegabalyodtak egy
vitás kérdésbe, így kiáltott rájuk:
- Fiúk, az a rész, amire ti itt hivatkozni akartok, így hangzik… - és elmondta az idézetet.
Hargrave ekkor átment egy másik kunyhóba, visszakérte A fajok eredetének kölcsönadott
példányát, és így szólt:
- No, Jack, most halljuk azt a szöveget! Majd én ellenorzöm…
És Hargrave állítja, hogy Jack szóról szóra mondta el a szakaszt.
Ugyancsak Hargrave meséli, hogy amikor eloször lépett be a kunyhóba, Jack a fekhelye
szélén ült, és éppen cigarettát sodort. Goodman fozött, Sloper meg valami ácsmunkát végzett.
Jack eközben Goodman valamilyen ortodox nézetével vitatkozott, Goodman pedig
körömszakadtáig védte álláspontját Jack szellemes oldalvágásai ellen. Párbeszédüket Jack
félbeszakította, hogy köszöntse a látogatót. Hargrave szerint Jack olyan meleg vendégszeretettel
fogadta, oly derus mosollyal, oly oszinte bajtársiassággal, hogy minden tartózkodást azonnal
eloszlatott. Jack nyomban felszólította Hargrave-t, hogy csatlakozzék vitájukhoz.
Hargrave visszaemlékezései szerint Jack lekötelezoen kedvesnek, esztelenül bokezunek
mutatkozott, jó cimborák között valóságos császárnak. Nyájassága úrrá lett környezetének
legnagyobb durvaságain is. Ha a vitában ellenfele belegabalyodott saját következetlenségének
hálójába, Jack hátravetette fejét és ellenállhatatlan kacagásban tört ki. Amit Hargrave búcsúzóul
ír Jackrol, az annyira oszinte, hogy szó szerint kell idéznünk: “Jack meg én sok hosszú éjszakán
ültünk a lobogó fenyohasáboknál tovább virrasztva a többieknél, és órákon át beszélgettünk.
Remek emberpéldányt láttam magam elott, amint ott üldögélt az összetákolt tuzhelynél, melynek
fénye csinos vonásain táncolt. Fiatal, tiszta, jókedélyu, gyengéd, még el nem keseredett szív
dobogott benne, de a fiatalság szokásos nyers önzése nélkül.
Idosebbnek látszott húsz esztendejénél; teste hajlékony, izmos, nyakát szabadon hagyta,
barna hajának egy rakoncátlan fürtje a homlokába lógott, heves viták idején ezt türelmetlenül
hátrafésülgette, érzékeny szája volt, de ajka igen komoly és erélyes vonásokba tudott húzódni;
mosolya sugárzott, szeme gyakran mintha befelé tekintett volna; arca muvészre és álmodozóra
vallott, de éles vonásai akaraterot és határtalan energiát árasztottak. A szabad természet embere
volt, ízig-vérig ember - emberi ember. Elméje szomjúhozta az igazságot. Vallásról,
közgazdaságról vagy bármirol esett szó, azt vizsgálta ÚMi az igazság?T. Nagy gondolatok jártak
fejében. Aki találkozott vele, annak éreznie kellett, hogy személyébol magasrendu értelem ereje
árad. Fölényes biztonsággal nézett az élet szemébe, szemrebbenés nélkül nézett szembe a
halállal.”
Fred Thompson szánkót meg egy csapat kutyát vásárolt, és magával vitte Jacket, hogy
aranylelohelyet keressenek a számtalan sok mellékfolyónál, amely a Yukon vizét táplálja.
Thompson tanúsítja, hogy Jack igen értett a szabad ég alatti élethez, tábortüzet tudott
gyújtani viharos szélben is, ínyenceknek való palacsintát és szalonnát sütött, sátrat vert úgy, hogy
mínusz harminc foknál is melegben alhattak… de Jack azt mondta volna, hogy mindez ,,smafu”
egy olyan focsavargónak, aki egy egész esztendot töltött szabad ég alatt, pokróc nélkül aludt és
ételét bádogdobozban fozte meg.
 Jack és Thompson a Henderson-folyónál kezdtek vizsgálódni, ez a Steward-parti tábor
alatt egy mérföldre ömlött a Yukonba. Ahol a gyors ár az öbölbe zárta a jeget, leeresztették
merolapátjaikat a folyó medrébe s amikor felhúzták, a vaslapra került hordalék darabjai közt
csillogó port pillantottak meg. Lélegzetük is elállt, mialatt leverték igényjelzo cölöpjüket, majd
felpattanva kutyaszánjukra, hajrá, vágtattak vissza a Stewardhoz és közölték a hírt. A táborban
mindenki nekiindult és már hajtotta is kutyáit, hogy kijelölje igényelt helyét. Thompson azt
mondta Jacknek, hogy negyedmillióra tisztán számíthatnak. Micsoda ábrándképek lebeghettek
most Jack elott: aranyzsákokkal tér vissza Oaklandba, gazdag életet biztosít Florának és John
Londonnak, viszonozza Elizának sok-sok kedvességét, megkéri Mabel Applegarth kezét és
meglesz hozzá a módja, hogy író legyen…
Ábrándjai hamar véget értek: a vén aranyásó-rókák, akik elvágtattak a
Henderson-folyóhoz, harsány nevetéssel tértek vissza onnan. Jack aranyleletérol kiderült, hogy
csillám-homok.
Thompson szerint Jack nem is mutatott túlságosan nagy csalódást; utóbb, amikor felszállt
az Umatillára, kijelentette neki, hogy tulajdonképpen nem is aranyért ment Alaszkába, hanem
élményeket gyujteni, anyagot a könyveihez. De akárhogy is - azért a “tisztán negyedmillió”
mégsem hagyhatta hidegen.
Jack alaszkai életérol a legjobb beszámolót Emil Jensen adta. Róla mintázta Jack London
utóbb a Szánhúzó Kölyök alakját, s nemeslelku embernek mutatta be. Azt írja Jensen, hogy
Jacktol hallotta az elso baráti üdvözlo szót ott, a hideg és barátságtalan folyóparton. Jack ezekkel
a szavakkal köszöntötte:
- Biztos vagyok benne, hogy maga matróz, öböl mellol jött ide. Látom arról, ahogyan
kikötött, minden zökkeno nélkül, pedig milyen gyors itt a folyó sodra, és hogy úszik rajta a jég!
Azt is megírta Jensen, hogy Jack arcán kisfiúsan szívélyes mosoly játszott, csillogó
tekintettel nézett egyenesen a szeme közé. Sohasem borult el a kedve, mindig készségesnek és
megbízható barátnak mutatkozott. Ha valaki helytelenítette szocialista nézeteit, Jack így felelt
neki: - Ön még nem elég érett, de annak is megjön majd az ideje.
Jensen szerint Londonék kunyhójára figyelt az egész környék, mert Jacket senki sem
múlhatta felül sokoldalúságban, senki úgy nem tudta lebilincselni hallgatóit, mint o. Ha valaki
túlságosan vakmero történetet mesélt el, a többiek hitetlenkedve fogadták, csak Jack firtatta
tovább még a legaprólékosabb részleteket is. A tábor mindennapos életének mind apró
eseményei, mind pedig dönto fordulatai ösztönzo hatást gyakoroltak reá; ébrenlétének minden
óráját külön értéknek érezte. Minden dologban talált valami újat, valami érdekeset, akár
whist-játszmáról, akár vitáról volt szó vagy pedig arról, hogy délben hideg fénnyel ragyogott a
nap és bearanyozta a déli dombok tetejét. Akár áhítatos csodálattal, némán figyelte, hogy a
hóesés szinte tündököl a kísérteties égbolt alatt, akár elragadtatott izgalommal leste a hatalmas
folyam hömpölyögve felduzzadó hullámait, mindig mintha feszülten várt volna valamire.
Jensen kedves történetet mond el arról, hogy Jack kölcsönadta neki A fajok eredetét, s
amikor panaszkodott, hogy ez túlságosan nehéz könyv az o szerény szókincséhez mérten, Jack
könnyebb olvasmányul Haeckelnek A világmindenség titka címu muvét nyomta a kezébe. De
még ez is túl nehéznek bizonyult, s ekkor Jack elokotorta pokrócai közül legnagyobb kincsét,
Milton költeményét, Az elveszett paradicsomot. Jensen bevallotta, hogy nem szereti a verseket és
nem tudná végigolvasni Az elveszett paradicsomot. Jack akkor útra kelt a Yukon mentén egy
kunyhó felé, mert azt hallotta, hogy ott megtalálható Kipling Hét tengerének egy példánya. Ezzel
a könyvvel állított be aztán Jensen kunyhójába és rábírta, hogy legalább néhány oldalt olvasson el
belole, hadd értse meg, milyen szép a történet. Amikor aztán Jensen elejétol végig elolvasta a
könyvet, Jack ezt a maga nagy gyozelmének érezte.
 Jensen Jackrol írott megemlékezése is megérdemli, hogy szó szerint közöljük: “Jack
barátsága üdítoen, ösztönzoen, segítoen hatott az emberre. Sosem állt meg, hogy számolgassa,
mibe kerül valami, vagy hogy a leendo haszonról ábrándozzon. Mindig késznek mutatkozott arra,
hogy útra keljen valamelyik táborba új olvasnivalóért, hogy segítsen valakinek fát szállítani, vagy
hogy két napra kiruccanjon egy csomag dohányért, ha úgy látta, hogy idegesek, ingerültek
vagyunk, mert nincs füstölnivalónk. Akár nagy, akár kicsi, akár kért, akár kéretlen szolgálatra
került sor, nemcsak tetteivel segített, hanem holmijából is szívesen adott. Arcát olyan mosoly
világította meg, amely sose hidegült el.”
Jack sok idot töltött fekhelyén olvasással és azzal, hogy jegyzeteket készített Alaszkáról,
leírta a hallott történeteket, a vitákat, a különféle tájszólásokat, életfelfogásokat, a kunyhójába
látogató emberek egyéniségét és jellemét. Thompson még 1937-ben is azon zsörtölodik, hogy
olykor nem tudta Jacket rávenni aprófa hasogatására, mert a fiút épp nagyon elfoglalta az, hogy a
szocializmus elonyeit fejtegette. Régi alaszkaiak egyhangúan bizonygatták, hogy 1896 telén a
Steward melletti táborban a beszélgetések fo témáját a szocializmus alkotta, mert Jack egyáltalán
nem állt egyedül közgazdasági nézeteivel. Az aranyásók nem érezték át a helyzet fonákságát,
hogy tosgyökeres individualisták, akik aranyra vadásznak, és magánvagyont akarnak szerezni,
üres óráikat a szocializmus kollektív elonyeinek magasztalásával töltik. Ha valaki akkor ezt az
ellentmondást firtatja, Jack azt felelte volna: nincs ebben a helyzetben semmi különös, hiszen
ezek bátor, úttöro férfiak, ugyanúgy vállalnak kockázatot idegen, veszedelmes és távoli országok
felkutatásáért, mint idegen, merész és távoli elméletekért.
Amikor végre eljött a tavasz, Jack ráduplázott nagyapjának, Marshall Wellmannek tettére,
aki valamikor egy másik tájon tutajt eszkábált össze és azon érkezett a Put-In-öbölbol
Clevelandbe.
Jack és Harvey doktor szétszedte Harvey kunyhóját, Jack tutajjá szegelte össze a
gerendákat és így “csurgott” le a folyón egészen Dawsonig; ott aztán hatszáz dollárért eladta a
gerendákat.
Jack úgy találta, hogy az ötvenezer lakosú Dawson valóságos farsangi vásárváros; sáros
foutcáinak mindkét oldalán bárok sorakoznak, s az emberek nemcsak inni járnak ezekbe, hanem
ott esznek és alszanak, ott vásárolják felszerelésüket, ott bonyolítják le üzleteiket, táncolnak a
mulatóbeli lányokkal, ott játszanak hivatásos kártyásokkal, és el is veszítik aranyporukat.
Ennivalót nehezen lehetett kapni, a sonkás rántotta adagját három és fél dollárért mérték. Aki
munkát vállalt, napi egy uncia aranyat kapott fizetségül, ami tizenhét és fél dollárnak felelt meg.
A városban a világ legnagyobb kalandorai és kalandornoi gyultek össze. A prostituáltak olyan
tömege verodött egybe, hogy a Lovascsendorség a folyó túlsó partjára telepítette át oket, külön
helyre, ennek a Tetuváros nevet adták. Háztömb hosszúságú köteleken függo híd vezetett át a
folyón, és Jack feljegyezte, hogy alig akadt aranyásó, aki vonakodott volna átkelni a veszélyes
hídon.
Thompson azt állítja, hogy Jack a világon semmit nem dolgozott Dawsonban. Úgy látszik
azonban, hogy néhány napig mégis dolgozhatott: gerendákat halászott ki a folyóból és egy
csónakhoz kötve, a furészmalomhoz szállította zsákmányát. Dehát minek is dolgozott volna,
mikor pénz nélkül is bejutott mindenhová? Szívesen látták a bárokban, s az aranyásók boven
itatták annak ellenében, hogy elmondhatták neki véget nem éro történeteiket. Értett hozzá,
hogyan bírja szólásra az embereket, segített is nekik beszélni, elmondani históriáikat, amelyeket
sokkal szomjasabban kívánt, mint gyalázatos rossz whiskyjüket. A nok is szerették, mert jóképu
legényt és ügyes mesélot ismertek meg benne; pénz ugyan nem duzzasztotta zsebeit, de igen
mulatságosnak bizonyult. Ha nem akadt történet, amit meghallgathatott, leült a járdára és a maga
vakmero históriáival szórakoztatta az embereket. Éjszakáit a játékbarlangokban töltötte: figyelt és
jegyzett. Minthogy a megfelelo embereket hallgatta, azokat a prémvadászokat és aranyásókat,
akik már a klondikei sztrájk elott is Alaszkában laktak, sikerült elsoként összegyujtenie e vidék
korai történetének hiteles adatait. Pontosan tudta, miféle anyagra van szüksége, és azt is tudta,
hogyan tud hozzájutni, mert a kérdezosködésnek egészen tudományos módszerét fejlesztette ki,
ez késobbi munkájában is nagy hasznára vált.
Alaszkában nem termett növényi élelem, emiatt Jack skorbutot kapott. Arcát fekélyek
borították el, és kevés megmaradt foga is meglazult. Felvették a Katolikus Kórházba; Thompson
azt állítja, hogy o fizetett be érte egy kisebb összeget. Itt kezelték addig, amíg lábra nem állt,
hogy útnak indulhasson. Júniusban Taylor, aki Kentuckybol származott, John Thompson és Jack
együtt keltek útra Dawsonból egy kis nyitott bárkán, hogy megtegyék az ezerkilencszáz
mérföldes hajóutat végig a Yukon-folyón és a Bering-tengeren át. Jack kormányozott. Nappal, a
tikkasztó hoségben utaztak, éjszaka pedig kikötöttek és tábort ütöttek a parton. Átkeltek a
Yukon-zátonyokon, ahol a moszkitók milliói gyötörték meg oket, keresztüljutottak a
zuhatagokon is és nézték, hogyan táncolnak az angolszászok indián leányokkal a
bennszülött-falvakban.
S bár a skorbut szinte nyomorékká tette Jacket a derekától lefelé, és jobb lába úgy
meggörbült, hogy rendesen ki sem tudta nyújtani, mégis éjfélkor, amikor társai már aludtak,
elindult szárnyasra vadászni. Mindennap írt feljegyzéseket naplójába. Miután lefestette, hogyan
fütyülnek a szigeteken a rigók, milyen hangot ad a fogoly, milyen vadul rikoltozik a sirály és a
vöcsök, mint szállnak a lilék és a vadludak, miután leírta, milyen csodaszép éjszaka borult a
folyón lecsurgó bárka fölé, a lap szélére még azt is odajegyezte, hogy mindez az anyag igen
alkalmas lesz az Outing Magaziné vagy a Youth’s Companion folyóirat részére.
Jackék tizenkilenc nap alatt tették meg az ezerkilencszáz mérföldes utat. A legcsekélyebb
baleset nélkül vitorláztak végig a Bering-tenger partja mentén; St. Michaelnél kötöttek ki. Itt Jack
munkához jutott: egy hajón, amely St. Michaelbol indult Brit-Columbia felé, kazánfuto lett, majd
a fedélközben utazott tovább Seattle-be. Seattle-bol meg már gyerekjáték számba ment egy
tizenhárompróbás csavargó számára, hogy tehervagonokon eljusson Oaklandig.
Egyetlen fillér nélkül érkezett haza. És mégis, o, aki egy uncia aranyat sem talált
Alaszkában, több pénzt keresett az egész aranylázon, mint bármelyik aranymosó, aki leverte
igénycölöpjét a Bonanza-folyónál.

IV.

Az East Sixteenth Street 962 szám alatti otthonukban az a hír fogadta, hogy John London
meghalt. Jack mélyen és oszintén meggyászolta, hiszen mostohaapjától csak jóságot, szeretetet
kapott.
Mind ez ideig John London volt a ház látható feje, s amennyire idos kora, megrendült
egészségi állapota engedte, keresett is rájuk itt-ott egy-egy dollárt. Mostantól kezdve azonban
Jack lett a családfo. Flora, csakhogy még több gondja, felelossége legyen, örökbe fogadta férje
kis unokáját, Johnny Millert, a Kaliforniába hozott kisebbik London-lány gyermekét. Flora
odaadó anyaként bánt az ötéves kisfiúval, elhalmozta mindazzal a gyengédséggel, amelyet Jack
szomorú gyermekkorában nem kapott meg tole.
Jack London most már a világon semmi más nem kívánt lenni, csak író. Elhatározása nem
mero szeszélybol fakadt, nem abból, hogy mindenáron híres vagy gazdag akart lenni, vagy
nyomtatásban szerette látni a nevét. Belso kényszer hajtotta, lelki alkatának és tehetségének
ellenállhatatlan parancsa. Füzetébe jellegzetes vázlatokat jegyzett a Nagy Útról, leírta az alaszkai
tájat, beszélgetések töredékeit, egy-egy történet mozaikköveit, amelyek mind önkéntelenül
kínálkoztak fel neki, minthogy veleszületett megfigyeloképességgel és érzékenységgel
rendelkezett és úgy tudott bánni a szavakkal, hogy azok emberi érzéseket keltettek. Elhatározása
csak megerosödött, amikor megtudta, hogy apja, Chaney, tanult ember, a könyvek és az írás
világában él.
A Yukon-folyón megtett ezerkilencszáz mérföldes út során, továbbá mialatt St.
Michaelbol Seattle-ig hajózott, már kitervelte, beosztotta azokat a történeteket, amelyeket
hazaérkezése után papírra akart vetni. Olyan dolgokat látott, olyan küzdelmeket nézett végig
Klondike-ban, amelyek szinte eroszakkal követelték elméjében, hogy írja meg oket.
Felelosségérzete hullámokban jelentkezett. Újságkihordó korában és amikor a
konzervüzemben dolgozott, minden megkeresett centjét odaadta Florának élelemre, lakbérre,
orvosságra, de egyszerre csak otthagyta állandó keresetét, hogy osztrigás kalóz legyen. Egy ideig
kalózkodásból szerzett jövedelmébol tartotta el családját, ám azután beleszédült a vad
tivornyázásokba. Amikor a Sophie Sutherlanden keresett bérével hazaérkezett, önmagának csak
néhány használt ruhadarabot vásárolt s a többi pénzt mind átadta anyjának. Késobb a jutagyárban,
a villanytelepen, a mosodában keresett pénzbol mindig csak heti háromnegyed dollárt tartott meg
saját magának. De a kötelességtudás egyhangú hónapjai után hirtelen elapadt felelosségérzetének
forrása, és Jack eltunt hazulról - kalandokra vadászott a Nagy Úton és Klondike-ban. Most,
huszonkét esztendos korában egyszerre ellenállhatatlan vágyat érzett magában, hogy alkotásra
használja fel életét; most elso ízben érezhette, hogy kalandozásainak volt értelme, jogosultsága.
És mégis, eronek erejével visszaszorította a történeteket, amelyek kikívánkoztak belole.
Tizenhat havi kalandozás után ismét ütött a felelosség órája: semmiképp sem akarta
megengedni, hogy anyja s annak örökbefogadott unokája hónapokig nyomorogjanak, mialatt o
megírja s a folyóiratoknak eladja történeteit. Azonnali segítségre volt szükségük, tehát neki
azonnal munkát kellett találnia.
Nehéz idok jártak. Az 1893 évi gazdasági hullámvölgy, amely Jacket öt évvel azelott a
jutagyárba, tíz centes órabérért végzendo munkára kényszerítette, még bénította a Távol-Nyugat
életét. Jack azt mondogatta magában, hogy a kapzsi, szerezni vágyó társadalomban mindig nehéz
a helyzet, és csak járta az utcákat, a dokkokat sok napon át, de még a legközönségesebb fizikai
munkára sem alkalmazták. Gyakorlata lévén a mosodai munkában, minden oaklandi mosodánál
próbálkozott, aztán utolsó két dollárját újsághirdetésekre költötte. Válaszolt azokra a
hirdetésekre, amelyekben idos rokkantak társat keresnek maguk mellé; házról házra ügynökölt
varrógépekkel, mint húsz évvel azelott John London tette San Franciscóban. Érezte, hogy nem
silány áru a munkapiacon, hiszen ruha nélkül százhatvanöt fontot nyomott, és testsúlyának
minden egyes fontját kemény munka edzette meg; mégis kizárólag alkalmi munkákat talált,
olyanokat, mint amilyenekkel az oaklandi középiskolában próbálta eltartani magát: füvet nyírt,
bokrokat nyesett, ablakot mosott, szonyeget porolt a hátsó udvaron. Ritka napnak számított az
olyan, mikor egy egész dollárt tudott keresni.
Az Applegarth testvérek, Mabel és Edward nagy ebéddel ünnepelték meg hazatérését. Sok
régi ismerosüket hívták meg, a Henry Clay vitaklubban szerzett barátokat. Mind megszorongatták
Jack kezét, megveregették a vállát, elmondták, mennyire örülnek, hogy újra Oaklandban
láthatják, és Jack a baráti fogadtatástól megindultán, klondikei történetekkel viszonozta
szívességüket, majd külön-külön mindegyiküket félrevonta egy sarokba és megkérdezte, nem
tudnak-e valami munkát számára. Egyikük sem tudott ajánlani semmit.
A tizenhat hónap után, amelyet a stewardi tábor aranyásói közt és Dawsonban, a vadság,
nyerseség világában töltött, Mabelt még bájosabbnak, még gyönyörubbnek találta, mint valaha.
 Amikor pedig a vitázó társaság végre elbúcsúzott, és Edward tapintatosan visszavonult
szobájába, Mabel letompította a lámpák fényét, gyengéden kézen fogta a fiút és a zongorához
vezette, leült mellé, játszott és énekelt Jacknek, úgy, mint amikor eloször járt a házuknál - amikor
úgy vonzotta s egyben taszította is Jack férfias ereje, nyersesége. Mabel látta Jack szemében a
szerelem ragyogását, amint nekidolt vele szemben a zongorának, egészen kábultan a zenétol és a
leány könnyed illatától.
Jack is érezte Mabel szerelmét, amely édes, halk hangjából csendült ki, - igen, az
érzelmes ballada szövegével vallotta meg Mabel, hogy o is szereti Jacket. A fiú azonban tudta,
hogy ez nem olyan perc, amikor beszélni lehet; nem ragadhatja ki Mabelt muvelt otthonából,
könyvei, festményei és hangjegyfüzetei közül, amíg valami különbet nem ajánlhat fel neki, mint
“kéz alatt” vett ruhát és éhezést.
Másnap reggel azt a hírt fedezte fel az oaklandi újságban, hogy a posta felvételi vizsgát
hirdet. Elrohant a központi postahivatalba, letette a vizsgákat és 85.38 ponttal átment. Ha lett
volna üresedés, nemsokára az oaklandi utcákat rótta volna, postatáskával a vállán.
Azok az alkalmi munkák, amelyeket éppen talált magának, nem töltötték be egész idejét
és elegendo jövedelemmel sem jártak, hogy családját eltartsa. Ekkor a San Franciscói Examiner
vasárnapi mellékletében azt olvasta, hogy a folyóiratok ezer szóért minimálisan tíz dollárt
fizetnek.
Nos, neki féltucat izgalmas cikk bizsergett az ujjaiban; leült tehát gyalulatlan
faasztalához, melyet Flora állított be nyolcszor tíz láb területu kis hálószobájába és megírt egy
ezer szavas elbeszélést arról, hogyan utaztak nyitott bárkájukban lefelé a Yukon-folyón. Aznap
délután fel is adta postán a San Franciscói Examiner szerkesztojének címére. Nem is gondolt
arra, hogy ezzel kezdetét veszi irodalmi pályafutása; egyszeruen csak tíz dollárt próbált
megkeresni, hogy kielégítse háziurukat addig is, amíg ki nem nevezik levélhordónak. Nagy
rohamát az irodalmi világ meghódítására akkorra akarta halasztani, amikor már lesz néhány száz
dollár megtakarított pénze.
Most azonban, hogy belekóstolt az írásba, egyszeruen nem tudta félbehagyni. Azon
nyomban belevetette magát egy húszezer szavas sorozatba, amelyet a Youth’s Companionnak
szánt, s az egyes részeket olyan hosszúra szabta, mint amekkora folytatásokat ebben a
folyóiratban olvasott, amikor a könyvtárban tanulmányozta. Még mielott egyáltalán tudatára
ébredt volna, mit is cselekszik, sebten papírra vetett hét alaszkai elbeszélést, amelyek már
kialakultak gondolataiban.
Elméje zsilipjeit csak egy vékony erecske számára nyitotta meg, és íme, egész vízesés
zúdult át rajtuk.
A postahivatal nem küldött értesítést. Az Examiner pedig nemcsak hogy nem küldte a tíz
dollárt, de még csak nem is igazolta a kézirat átvételét. Minthogy már egy vasa sem maradt,
amibol ennivalót vásárolhatott volna, zálogba csapta kerékpárját, amelyet Elizától kapott annak
idején, hogy az oaklandi középiskolába járhasson rajta; amikor pedig a háziúr azt mondta, hogy
vagy fizetnek vagy fel is út, le is út, azt az órát zálogosította el, amelyet Eliza férje ajándékozott
neki, ezután következett az az esoköpeny, amely John Londonról maradt rá egyetlen örökségként.
Amikor pedig egykori kikötoi cimborája egy papirosba csomagolt frakköltönyt vitt neki,
amelynek eredetérol nem tudott megnyugtató felvilágosítást adni, Jack néhány alaszkai
emléktárgyát nyomta a markába érte és elzálogosította a frakkot öt dollárért. Az összeg
nagyobbik részét bélyegekre és borítékokra költötte, hogy elküldhesse szaporodó kéziratait a
folyóiratoknak. Még mindig nem gondolt arra, hogy hivatásos író válik belole, egyszeruen csak
kétségbeejtoen szorult helyzetbe került, nem tudott munkát találni és vadul nekigyürkozve
felhasználta egyetlen lehetoségét, hogy addig is megkeresse kenyerét, amíg fel nem veszik állami
szolgálatba. A sarki fuszeres négy dollár erejéig hitelezett neki, azon túl kérlelhetetlenné vált. A
mészáros, a másik sarkon, öt dollárig ment fel; ekkor nemet mondott. A huséges Eliza elvitte a
Londonházba, ami ételt csak meg tudott vonni saját szájától, és adott Jacknek annyi aprópénzt,
hogy megvehesse kéziratpapírját és a dohányt, amely nélkül nem tudott meglenni. Jack lefogyott,
arca beesett, idegei kezdték felmondani a szolgálatot, s most már nem számított jó árunak a
munka piacán. Hetenként egyszer evett húsos ebédet Mabeléknél, bár akkor is nagy önuralommal
fékezte magát az asztalnál, nehogy az imádott leány meglássa, milyen éhes. De fényes
reményeket táplált magában, hiszen a lapok - jól emlékezett rá - ezer szavanként tíz dollárt
fizetnek, és azok a cikkek meg történetek, amelyeket o küldött be nekik, négyezertol húszezer
szóig terjednek, tehát bármelyiket veszik is meg, családja meg van mentve. És gondolatainak
mélyén mindig ott rejlett, sot mint a sátrat a karó, úgy tartotta fenn bizakodását az a reménység,
hogy talán egyszerre több elbeszélését is elfogadják. Akkor tisztán látná útját, hogyan keresse
meg kenyerét irodalmi tevékenységgel, s a körülmények nem kényszerítenek arra, hogy
levélhordó legyen. Nem számított nagy elismerésre, sok pénzre: a legtöbb, amit remélt, az volt,
hogy tíz dollárt kap minden ezer szó után, s így - feltéve, hogy minden leírt sorát el tudja adni -
havi háromszázat kereshet, vagy legalább százötvenet.
Annyira belemerült elbeszéléseibe, mialatt elfogadásuk halvány lehetoségéért viaskodott,
hogy alig bírt elszakadni asztalától, amikor pázsit nyírására vagy szonyegporolásra kellett
mennie.
Családja szörnyu nyomorba süllyedt, és Flora csak szívósságának és a gyakran
megismétlodo
éhezésekben szerzett húszéves gyakorlatának köszönhette, hogy ezt a nélkülözést is
kibírta. Jack az élelemhiánytól legyengült, sot meg is betegedett. Olyan kopottan járt és
gondolatai annyira elkalandoztak, hogy még arról a heti egy estérol is lemondott, amelyet
Mabellel szokott tölteni.
Végre szükségében már hajlandó lett volna a szénlapátolást is elvállalni, havi harminc
dollárért.
Amint múltak a napok, s o testben-lélekben egyre inkább leromlott, nemcsak az éhezés,
hanem jövojének teljes bizonytalansága miatt is, elméjében ismét megfordult az öngyilkosság
gondolata, mint azon az éjszakán, amikor lezuhant a Benicia-mólóról, és mint amikor a Nagy
Úton erot vett rajta a szomorúság. Azt állítja, hogy ha nem fájt volna a szíve cserbenhagyni Florát
és a kis Johnnyt, az öngyilkosság mellett döntött volna. Gyermekkori pajtása, Frank Atherton
meséli, hogy “Jack már búcsúleveleket írt, amikor meglátogatta egy barátja, aki ugyancsak
elhatározta, hogy végez önmagával.” Jack lebeszélte barátját az öngyilkosságról; érvei olyan
meggyozoek lehettek, hogy egyúttal saját elhatározását is megváltoztatták.
Ekkor, egy november végi, sivár reggelen hosszú boríték érkezett címére az Overland
Monthlytól, attól az egész Amerikában ismert és becsült laptól, amelyet Bret Harte alapított
1868-ban San Franciscóban. Elfogadták egy alaszkai történetét. Annak, aki úton van, ezt az
elbeszélését küldte el nekik, ezt közölték. Agyában villámként cikáztak a számok… a kézirat
terjedelme ötezer szó volt… ezer szó után tíz dollárt fizetnek… a mellékelt csekk tehát ötven
dollárra szól… meg van mentve!… most lesz módja tovább írni. Lerogyott ágya szélére és
reszketo ujjakkal szakította fel a borítékot, mialatt képzelete szélesre tárta jövojének pompás
távlatait.
A borítékban azonban nem rejtozött csekk. Csak a szerkeszto hivatalos értesítését
tartalmazta arról, hogy elbeszélését “elfogadhatónak” találta és öt dollárt fizet majd érte - miután
megjelent. Öt dollárt egy olyan kéziratért, amelyet öt napig írt! Megint az a régi egy dollár
naponta, amelyet a konzervüzemben, a jutagyárban, a villanytelepen és a mosodában fizikai
munkával keresett. Szeme üvegesen meredt maga elé, agya elbódult, testén olyan gyengeség lett
úrrá, hogy mozdulni sem bírt, csak vacogva ült az ágya szélén. Hiszékeny bolond! Jól becsapták.
Elhitte azt, amit a vasárnapi mellékletben olvasott. A folyóiratok tehát nem fizetik meg a
szavankénti egy centet, ami tisztességes ár volna, hanem tíz szóért fizetnek egy centet! Ilyen
fizetségért senki sem bír dolgozni, ha a családját akarja eltartani belole. Még ha csupa
nagyszabású mestermuvet írna is, és mindent eladhatna, ami csak vastagon firkáló ceruzája alól
kikerül, még akkor sem kecsegtetné remény. Csak gazdag ember engedheti meg magának, hogy
író legyen, oneki vissza kell kullognia a pázsitnyíráshoz, a szonyegporoláshoz, eltengodni
valahogy, amíg állást kap a postán.
Délután, történetesen ugyanazon a napon, amelyet maga Jack túlélt volna, de alkotói
képzelete nem, még egy másik vékony, hosszúkás borítékot kapott. Ez a levél egy keleti
folyóirattól, a Black Cattol érkezett, ahová egy olyan elbeszélését küldte be, mely életének rövid
és vérszegény szakaszából, a California-egyetem és a belmonti gozmosoda közé eso idobol
származott. A Black Cat tulajdonosa és egyben szerkesztoje, Umbstaetter sokat tett a fiatal
amerikai írókért, bátorította oket. Umbstaetter azt írta Jacknek, hogy elbeszélése “inkább
szavakban mint erényekben” bovelkedik, de ha Jack megengedi, hogy a négyezer szavas
kéziratot a felére csökkentse, azonnal küld neki egy negyven dollárról szóló csekket.
Hogy megengedi-e? De hisz ez azt jelentette, hogy húsz dollárt kap ezer szóért,
kétszeresét annak, amit gondolt. Mégsem csapták be, mégsem bolond. És meg tudja keresni azt,
amire családjának szüksége van - meg tudja keresni olyan munkával, amelyet szeret. Megírta
Umbstaetternek, hogy nyugodtan “felezze” meg elbeszélését, csak küldje el a pénzt. Umbstaetter
küldte is postafordultával, így történt - mondja Jack - és ezért történt, hogy megmaradt az írói
pályán.
Elment a zálogoshoz és kiváltotta kerékpárját, óráját, esoköpenyét. A fuszeresnek
megfizette a négy dollárt, a mészárosnak az ötöt. Boven ellátta élelemmel háztartásukat, tizenkét
dollárt fizetett két havi lakbérre, vett magának egy használt télikabátot, kéziratpapírt, egy doboz
ceruzát, és bérelt egy írógépet. Aznap éjjel lakomát rendezett Flora konyhájában, másnap délelott
pedig felkereste Mabel Applegartht. Egymás mellett karikáztak Oaklandon keresztül
kerékpárjaikon, majd a Berkeley-dombokon felmásztak kedves kirándulóhelyükre. Derus, szép
nap volt, a napkorongot pára vette körül, és lágy fuvalom suhant át a levegon. A dombok között,
a völgyekben áttetszo, bíborszínu ködök ültek. S a dombok fölött San Francisco látszott, úgy
feküdt, mint valami nagy füstgomoly. A közbül fekvo öböl megolvadt fémként komoran
ragyogott; vitorlás hajók álltak mozdulatlanul vagy a lomha dagályhullámmal úsztak a vízen. A
távolban látszott a Tamalpais-hegy, mezítelenül, csak ezüstpára fátylába burkolódzva,
egybeolvadt az Aranykapuval, amely mögött már a Csendes-óceánról szállt fel a fellegeknek
lassan a part felé úszó tömege.
Itt, a magas fuben fekve az elso no mellett, akit igazán szeretett életében, itt mondta el
Mabelnek, hogy az Overland Monthly és a Black Cat elfogadta írásait. Mabel tudta, milyen nehéz
sorban élt Jack az utóbbi három évben, s most boldogan felkiáltott, annyira örült a fiú örömének.
Jack karja pedig lassan a leány dereka köré fonódott, lágyan, kedveskedve magához
vonta. Mabel mindkét kezével átölelte a fiú forró, napbarnított nyakát, s mintha Jack ereje átszállt
volna az o
törékeny testébe is.
Mabel Applegarth szöges ellentéte volt Jack Londonnak. A fiú izmos volt, o pedig
gyenge.
A fiú megvetette a konvenciókat, o azok világában élt. A fiú már megismerte a férfiélet
durvaságait és könyörtelenségét. Mabelt gondosan óvták, féltették. A fiú megszegte a
szabályokat, o pedig engedelmeskedett nekik. A fiút kirobbanó életero töltötte el, o pedig
nyugodtan és tartózkodóan viselkedett. A fiú senkinek sem adott számot tetteirol, o azonban
teljesen anyjának befolyása alatt állt, s az önzo, uralomra vágyó asszony ellenorizni akarta
leányának minden mozdulatát. Jack tudta, hogy Mrs. Applegarth nagy terveket szo Mabellel
kapcsolatban, vagyonos emberhez akarja feleségül adni, mert így szeretné visszaszerezni
mindazt, amit Mr. Applegarth Angliából hozott magával, majd elveszített, mert befektette
vagyonát egy telepítési üzletbe, amely azután megbukott.
Jack azonban nem félt Mrs. Applegarthtol: az o legyozése nem lehet nehezebb, mint a
megeresztett vitorlájú Reindeert vagy a viharba került Sophie Sutherlandet kormányozni, a
transzkontinentális expressz fékezofülkéjében utazni vagy átjutni a Fehér Ló Zuhatagon.
Amíg a szendvicseket majszolták, amelyeket Jack már elozo este becsomagolt,
megegyeztek abban, hogy egy évig tartó jegyességük ideje alatt a fiú szilárd anyagi
körülményeket teremt, s akkor összeházasodhatnak. Meghitt kis otthonuk lesz, teli
könyvespolcokkal, a falakon festményekkel, és zongorájuk is lesz, amelyen Mabel játszhat, és
énekel majd Jacknek. Jack a dolgozószobában írja majd izgalmas novelláit és regényeit, a
becsúszó nyelvtani hibákat pedig felesége fogja kéziratán kijavítani. Kellemesen élnek majd,
okos és szórakoztató barátok körében, felnevelik gyermekeiket, utaznak és nagyon, nagyon
boldogok lesznek. Ott ültek, amíg lassan letunt a gyönyöru nap, ámulattal érezték a szerelem
csodáját és áldották sorsukat, mely oly furcsa módon ismertette meg oket egymással. A nyugati
látóhatár felhotömegei alulról verték vissza a leáldozó nap sugarait, és az égbolt rózsaszínt öltött.
Jack karjai között tartotta Mabelt, és a lány halkan dúdolta a dalt: “Isten veled, gyönyöru nap…”
Amikor befejezte, a fiú ismét megcsókolta, és kéz a kézben - miután egymásra bízták sorsukat -
lefelé ballagtak a domboldalon; aztán kerékpáron tértek vissza Oaklandba.
Jacknek mindössze két dollárja maradt abból a negyvenbol, amelyet a Black Cattol
kapott.
Ezen bélyeget vett. Szétküldte azokat a kéziratait, amelyeket a keleti folyóiratok
visszaadtak neki, s amelyeket eddig félredobott, mert nem tellett újabb postaköltségekre. Majd
újra belevetette magát az írásba; kéziratait most már, mihelyt legépelte, azonnal postára adta. De
életének kedvezo
alakulása nem bizonyult tartósnak: elbeszélései a szokásos elutasító sorokkal érkeztek
vissza. Flora polcairól lassan eltunt az élelmiszer; az óra, a kerékpár, az esoköpeny ismét a
zálogházba vándorolt, sot a meleg télikabát is követte ezeket. Mit számít az, hogy egy centet
vagy akár egy dollárt fizetnek szavanként a folyóiratok, mi haszna van ebbol neki, ha
egyetlenegy mondatát sem tudja eladni?
1899. január tizenhatodikán levélben értesítést kapott, hogy felvették a postához. Állandó
jelleggel alkalmazták, olyan munkára, amelyet élete végéig folytathat. Havi hatvanöt dollárt kap
érte. Lesz ennivalója, amennyi csak kell, használt ruhák helyett újakat viselhet: - csupa olyan
fényuzés, amelyet még soha életében nem ért el ez a huszonhárom éves fiú. Megvásárolhatja
majd azokat a könyveket és folyóiratokat, amelyek után annyira vágyódott. Gondoskodhat
Floráról és a kis Johnnyról, ha pedig Mabel hajlandó lesz egy idore hozzájuk költözni, akár
mindjárt összeházasodhatnak.
Jack és Flora józanul mérlegelték a helyzetet. Ha folytatja az írást, több esztendei
nélkülözésnek néznek elébe. Ha azonban postás lesz, akkor… akkor ugyan mi haszna származik
a jó és boséges ételekbol, az új ruhákból, a könyvekbol és folyóiratokból? Nem azért született
erre a világra, hogy testét etesse és öltöztesse, elméjét pedig csak szórakoztassa; az o élete az
alkotás, az, hogy nagy muvekkel gazdagítsa az irodalmat. És képes is lesz rá, hogy átvészelje a
muvészélet nélkülözéseit, mert elsodleges elragadtatását magából az alkotásból meríti. Ehhez
mérve minden egyéb elképzelheto kellemesség, a jó étel, az anyagi javak birtoklása - mind
jelentéktelennek, értelmetlennek látszik. No de mibol tartja majd el Florát? Ha most anyja
jelenetet rendezett volna, ha megint megjátssza a szívrohamot, ha kiáltoz vagy panaszkodik, Jack
sarkon fordul és jelentkezik a postán, hogy elvállalja a munkát. Anyja azonban, aki házasságon
kívül hozta a világra, aki megtagadta tole szeretetét és gyengédségét, aki szegénnyé, keservessé,
zavarossá tette gyermekkorát, ezúttal habozás nélkül azt mondta: folytassa az írást, mert
önmagában hordja a sikert, o kitart mellette, bármilyen sokáig kell is várnia. Ha ugyanis Jackbol
híres író lesz, ez Flora Wellmannek, a massilloni Wellman-család fekete bárányának is elégtételül
szolgál majd.
Most már, hogy elhatározása megmásíthatatlanná vált, Jack elszánt természetének minden
hevességével, szenvedélyével látott neki munkájának. Ahhoz, hogy író legyen, eloször is két
dolgot kellett elsajátítania: ismereteket és íráskészséget. Tudta, hogy ha szabatosan gondolkozik,
akkor szabatosan is ír - ha viszont muveletlen, ha gondolatait összekuszálja, hogyan remélhetné a
világos kifejezésmódot? Ha gondolatai értékesek, értékes lesz az is, amit ír. Tudta, hogy kezét az
élet ütoerén kell tartania, és alkotói ismereteinek összessége alkotói filozófiává lesz, ennek
segítségével felmérheti, arányosíthatja és meg is magyarázhatja a világot. Úgy érezte, hogy még
muvelnie kell önmagát a történelem, a biológia, fejlodéstörténet, közgazdaságtan és száz más
fontos tudományág területén, mert ezáltal válik termékenyebbé gondolkodása, tágabbá látóköre -
igen, így szélesíti majd ki munkaterületének határait, így kapja meg azt az alkotói filozófiát,
amely különb lesz, mint bárki másé és ot magát eredeti gondolkodásmódra kényszeríti majd: így
lesz övé az az új, az az életbevágó, amit e fásult világnak adhat. Nem szándékozott sablonos
dolgokat írni vagy csokoládéval bevont hashajtót adni székrekedéses elméknek.
Ezért egyenesen a könyvekhez fordult és megostromolta tudományuk fellegvárát. Nem
mint iskolás gyerek, aki adatokat magol be, hogy felelni tudjon a vizsgán; nem is mint alkalmi
járókelo, aki csak melengeti kezét a tudás lángjainál. Szenvedély futötte rajongó lelkét, és minden
új adat, amit megtanult, minden új elmélet, amit magáévá tett, minden megdöntött régi és minden
diadalra vitt új gondolat személyes gyozelmet jelentett és felüdülés forrásául szolgált számára.
Kérdezett, válogatott és elutasított; mindazt, amit a könyvekben olvasott, fürkészo elemzésnek
vetette alá.
Nagy nevek nem vakították el, nem késztették behódolásra. Nagy elmék is csak akkor
gyakoroltak rá hatást, ha nagy eszméket tártak elébe. A konvencionális gondolkodás mit sem
jelentett számára, hiszen lábbal tiport minden konvenciót, amely útjába került. Maga is
tekintélyromboló lévén, nem riasztotta vissza az, ha másoknál képromboló felfogással találkozott.
Becsületes és bátor ember létére, tudott egyenesen gondolkodni és határtalanul szerette az
igazságot: ez az a négy tulajdonság, amely nélkül nincs tudomány, nincs kutatás.
Jóllehet muveltségében hiányok mutatkoztak, mégis úgy érezte, hogy tudós természet. A
muveltség az o szemében hasonlított egy hajó kormányosfülkéjéhez. Nem félt az ismeretlen
könyvektol, tudta, hogy nem egykönnyen téved el bennük, és már elegendo idot töltött el
közöttük, hogy felismerje, miféle partokat akar felkutatni. Ha egy könyv került elébe, nem valami
ravasz szerszámmal látott neki, hogy felfeszítse zárát és kilopja a tartalmát; valahányszor új
kötettel találkozott az ismeretek vadonának ösvényén, úgy rontott neki, mint valami fenevad,
mint egy rég ugrásra készülo, kiéhezett farkas. Belevájta fogait a könyv torkába és vadul rázta,
cibálta, amíg csak egészen le nem gyozte, akkor aztán kiszívta vérét, felfalta húsát és szétrágta
csontjait, míg a könyv minden porcikája az o részévé nem lett, hogy erejét növelje.
Visszatért minden közgazdasági tudás atyjához, Adam Smithhez és elolvasta A nemzetek
gazdagságát, majd átverekedte magát Malthus Tanulmány a népesedés törvényérol, Ricardo A
közgazdaság és adózás alapelve, Bastiat Közgazdasági összhang címu muvén, értékelméletet és a
határhaszon-elméletet tárgyaló korai német muveken, John Stuart Mill könyvén, a
Nemzetgazdaságtan alapelvein, egyenesen haladt történelmi következtetéseken át egészen addig,
amíg csak el nem érkezett a tudományos szocializmus megalapítóihoz, itt már otthonosan
mozgott.
Politikai ismeretei kedvéért Arisztotelészig nyúlt vissza, Gibbonnal követte a római
birodalom felemelkedésének és bukásának útját, tanulmányozta az egyház és az állam középkori
konfliktusát, Luthernak és Kálvinnak a reformáció politikai szerkezetére gyakorolt hatását és a
modern politikai eszmék elso megjelenését, az angol Hobbes, Locke, Hume és Mill muveiben;
továbbá azt, hogy hogyan jelentkezett a köztársasági kormányforma az ipari forradalom
igényeinek megfeleloen. A metafizikából elolvasta Hegel, Kant, Berkeley és Leibniz muveit. Az
antropológia területén Boas és Frazer könyveit, a biológiából már korábban olvasta Darwint,
Huxleyt s Wallace-t, s most alaposabb megértéssel tért vissza hozzájuk. Áttanulmányozott
minden fellelheto szociológiai muvet a munkanélküliségrol, üzleti konjunktúrákról és
dekonjunktúrákról, a szegénység okairól és orvosságairól, a nyomortanyák körülményeirol,
kriminológiáról, jótékonykodásról, s egyre mélyebben hatolt a szakszervezeti mozgalom
problémáiba.
Mindarról, amit elolvasott, pontos jegyzeteket készített magának s egy cédula-katalógust
kezdett összeállítani, úgy, hogy csakhamar nyomban megtalálta azt, amit épp keresett. De az
alkotói filozófiájába beleilleszkedett különféle szellemi áramlatok összehasonlításának sokáig
keresett módszerét csak akkor találta meg, amikor Herbert Spencer Alapveto elvek címu munkája
került a kezébe. Kalandokkal zsúfolt életének talán legnagyobb egyéni kalandját élte át, amikor
Herbert Spencer gondolataival találkozott. Egy este, miután hosszas elmélkedések során
küszködött William Jamesszel és Francis Baconnel és éjszakai frissítoül még egy szonettet írt, az
Alapveto elvek kötetével bújt ágyába. Amikor megvirradt, még mindig olvasott. És folytatta az
olvasást az egész rákövetkezo napon át; olykor, ha a fekvésbe belefáradt, lemászott az ágyból a
padlóra. Most értette meg, hogy eddig csak botorkált a dolgok felszínén, szétszórt jelenségeket
figyelt meg, töredékeket szedett össze, felületes általánosításokba bocsátkozott, találomra járkált,
keresgélt egy szeszélyes és rendezetlen világban. S íme megjelent Spencer, hogy minden
ismeretét elrendezze, mindent egyetlen nagy egységbe foglaljon össze és elképedt tekintetének
egy konkrét, valóságos világmindenséget mutasson be, szinte hasonlót azokhoz a
hajómodellekhez, amelyeket matrózok készítenek üvegpalackokba rejtve. Itt már megszunt a
véletlen szerepe, minden jelenség elkerülhetetlenül törvényszerunek mutatkozott. Ez a felfedezés
jobban megrendítette Jacket, mint amikor azt gondolta, hogy aranyat talált a Henderson-folyónál,
- mert hiszen tudta, hogy a Spencer-féle monizmus nem bizonyulhat csillámhomoknak.
Herbert Spencer megrészegítette ezzel a felismeréssel. Minden elrejtett jelenség
egyszeriben feltárta titkát. Aznap este a vacsoránál a tányérján fekvo húsdarabban már meglátta a
tuzo napot és nyomon tudta követni energiáját annak minden átalakulásán keresztül egészen
forrásáig, százmillió mérföld távolságra; s a másik oldalon is ott látta az energia útját, karjának
izommozgásában, amelynek segítségével el tudja vágni a húst, és agymuködésében, amely
mozgásba hozza húsvágó izmait - hiszen mind a ketto ugyanaz a szubsztancia, mindketto
egymásnak része. Herbert Spencer tanította meg, hogy minden dolog összefüggésben áll az
összes többi dologgal, kezdve a legtávolabbi csillagoktól az atommiriádok óriási terén át egészen
a homokszemig a lábunk alatt; továbbá, hogy az emberiség, az egyén mind csak
megnyilvánulásai a mozgó protoplazma-anyagnak.
Jack négy szellemi ose Darwin, Spencer, Marx és Nietzsche. Német és angol jellegu
alkotói filozófiája közvetlenül a tizenkilencedik századnak e négy szellemóriására vezetheto
vissza. 1899-ben nagy lelkiero kellett ahhoz, hogy valaki elolvassa, e négy sokat támadott és
gúnyolt forradalmár muveit; megértésük pedig rendkívül világos értelmet és éleslátást igényelt. A
bátorság és az értelem nem hiányzott Jackbol, s így négy tanítómestere gazdaggá tette életét és
filozófiáját. Elmélyítették egészséges szkepticizmusát, s az igazság szeretetét magáért az
igazságért; elsöpörték belole a sötét korszakok szellemi üledékét és felruházták az ismeretszerzés
könyörtelenül tudományos módszerével. Jack viszont a maga részérol drámai erejuvé tette,
folytatta tanításukat.
A legnagyobb érzelmi hatást talán Friedrich Nietzsche gyakorolta Jackre, mégpedig azért,
mert hasonló élményeken és tapasztalatokon mentek át. Gyermekkorában végigszenvedte a
spiritizmus borzalmait, Nietzsche, a pap fia pedig átélte a szenteskedés túlzásait. Jack fellázadt a
vallásosság minden megnyilvánulása, a természetfeletti hatalmakba, a halál utáni életbe, az Isten
irányította világmindenségbe vetett hit ellen. “Hiszem és vallom, hogy halálom után ugyanúgy
megsemmisülök, mint a legnyomorultabb szúnyog, amelyet agyoncsaptunk” - mondta, és azt
vallotta, hogy az egész keresztény vallás csak üres szertartások és hihetetlen dolgok összessége.
Meggyozodése az volt, hogy a vallás, mégpedig bármely vallás, az emberiség legnagyobb
ellensége, mert eltompította és béklyóba kötötte az elmét. Arra késztette az embert, hogy vakon
higgyen, ahelyett, hogy gondolkozott volna, visszatartotta attól, hogy a föld urának,
parancsolójának érezze magát és megjavítsa életét. Nietzschében lelte meg Jack az igazolást
mindenre, amit a vallásban talált képmutatásról és szégyenérzetrol gondolt - s olyan ragyogóan,
hogy Nietzschét tartotta a kereszténység sírásójának.
Nietzschénél találkozott a felsobbrendu ember elméletével is. Az “Übermensch” nagyobb,
erosebb és okosabb, mint embertársai, le tud gyozni minden akadályt és uralkodik a szolgai
tömegen. Jack nagyon ízlése szerint valónak találta ezt az Übermensch-elméletet, mert önmagát
ilyen felsobbrendu embernek tekintette, aki úrrá tud lenni az akadályokon - óriásnak, aki végül is
kormányozni (tanítani, vezetni, irányítani) fogja a tömeget. Pedig a szolgai tömeg felett uralkodó
felsobbrendu ember elmélete folytán Nietzsche megvetette a szocializmust, mint a gyengék és
tehetségtelenek uralmát, és kígyót-békát kiáltott a szakszervezetekre, amiért elégedetlenséget
ébresztenek a munkásokban. Mindez azonban, úgy látszik, nem zavarta Jacket. Egyszerre akart
hinni az “Übermenschben” meg a szocializmusban - még akkor is, ha ez a két fogalom kizárja
egymást. Egész életén át megmaradt individualistának és szocialistának: az idealizmust követelte
önmagának, a felsobbrendu embernek, a hódításra hivatott “szoke bestiának” - a szocializmust
pedig a védelemre szoruló gyengék tömegének. Sok éven át annak köszönhette sikereit, hogy
egyszerre lovagolta meg ezt a két világnézeti paripát, amelyek pedig két különbözo irányba
vágtattak.
Amellett, hogy tanult emberré akart lenni, Jacknek közvetlen gondot okozott a megélhetés
prózai problémája is. Hosszú órákat töltött a könyvtár ingyenes olvasótermében, bíráló szemmel
tanulmányozta a legújabb folyóirat-számokat és összehasonlította a bennük megjelent
elbeszéléseket azokkal, melyeket o kopogtatott le írógépén; törte a fejét, vajon mi lehet a titkuk,
hogy vevore találtak. Megdöbbenve tapasztalta, milyen rengeteg olyan mu kap nyilvánosságot,
amely halott, amelyben sem fény, sem élet nincsen, amelyet semmi szín nem hat át. És
megzavarta az a mérhetetlen sok novella, amelyet ugyan értelmesen, ügyesen írtak meg, de az
életero, a realizmus hiányzott belolük. Pedig az élet olyan különös és csodálatos, olyan tömérdek
probléma, álom, hosi erofeszítés rejlik benne, és lám, ezek a kinyomtatott csinálmányok végig
csak szentimentális közhelyeket tartalmaznak. Érezte az élet súlyát, feszültségét, lázait, verejtékét
és vad nekirugaszkodásait: ez - ez az a téma, amirol írni kell! Magasztalni akarta a tunt remények
hoseit, az orjöngo szerelmeseket, a kényszer és feszültség alatt, rettegés és tragédiák közepette
küzdo
óriásokat, akik törekvéseik erejével megrendítik a világot. A folyóiratoknak dolgozó írók
jellegzetes képviseloi: Richard Harding Davis (Szerencse katonái, Aline hercegno}, George Barr
McCutcheon (Graustark), Stanley Weyman (Franciaországi úriemberek, A bíboros
szolgálatában), Margaret Deland (John Ward, A prédikátor), valamint Clara Louise Burnham
(Latimer doktor, A bölcs asszony) mintha féltek volna az élettol, a valóságtól, annak mélyebb
igazságaitól. Megszépítették, megkerülték, a hamis romantika fátylával takarták le alakjaikat és
óvakodtak mindentol, ami mélyebbre hatolt.
Hosszas vizsgálat és elemzés után rájött, hogy e magatartásuk fo indítéka a félelem
lehetett: féltek attól, hogy elriasztják vagy kiábrándítják kiadóikat; féltek, hogy elidegenítik
maguktól középnyugati olvasóikat; féltek, hogy maguk ellen haragítják az újságokat, a leleplezett
érdekeket, a tokések által irányított hitszónokokat és pedagógusokat; féltek az életeros, nyers
igazságtól és mindenekelott a kellemetlenségektol. Esetlenek és vérszegények, kákabéluek és
heréltek voltak ezek a regény-tollnokok. Hiányzott belolük minden eredetiség, az alkotói
filozófiát, a reális ismereteket még hírbol sem ismerték; csupán egyvalamivel rendelkeztek: az
édeskés romantika formulájával. Szikkadt elméjük kiszikkasztotta az irodalmat is, amelyet
muveltek. Jack felismerte, hogy ezek törpék - a hiteles irodalom fegyverét csak óriások merik
használni. Nos, o kényszeríti majd a kiadókat és az olvasókat, hogy saját talaján elfogadják.
Ekkor visszatért azokhoz az írókhoz, akik, véleménye szerint, szilárdan a maguk útját
járták, mint Scott, Dickens, Poe, Kipling, George Eliot, Whitman, Stevenson, Stephen Crane.
Valósággal beleásta magát, amint mondta: a “lángeszu triumvirátus” - Shakespeare, Goethe és
Balzac muveibe.
Spencer, Darwin, Marx és Nietzsche megtanította arra, hogyan kell gondolkodni; irodalmi
oseitol, Kiplingtol és Stevensontól azt tanulta meg, hogyan kell írni. Úgy érezte, hogy most,
amikor már van tudományos determinizmuson alapuló alkotói filozófiája, amelynek segítségével
megragadhatja felvázolt jellemeit, s a gondolata kifejezésére szolgáló világos irodalmi formát is
elsajátította -
munkái egészségesek, üdék és igazak lesznek.
Jack a világ legnagyszerubb dolgai közé számította a szót, a szép, a zenei, az eros és éles,
szuggesztív szót. A nehéz tudományos muveket mindig szótárral a kezében olvasta,
papírszeletekre leírt egyes szavakat, s e szeleteket bedugta mosdóján a tükör és kerete közé, hogy
borotválkozás és öltözködés közben is tanulhassa, ismételhesse a szavakat; egész listákat erosített
fehérnemu-
csiptetokkel a szárítókötélre, úgy, hogy valahányszor felnézett vagy keresztülment a
szobán, mindig látta az új szavakat és a jelentésüket. Ilyen listákat hordott magával minden
ruhazsebében is; ezeket olvasta, miközben a könyvtárba vagy Mabelékhez ment, ezeket
mormolta, míg étkezésnél ült vagy aludni készült. Ha azután egy elbeszélés írása közben szabatos
kifejezést keresett, és több száz listájából elougrott az árnyalati pontossággal odaillo szó, egész
lényét átjárta az izgalom.
Ámde hogyan törjön át elbeszéléseivel a kiadók kobarikádján, mikor azok oly erosen
óvták elokelo olvasóközönségüket a távol-nyugati barbárok támadásaitól? Egyik sem mutatott
hajlandóságot, hogy segítségére legyen, egyiktol sem kapott tanácsot. Nem ismert egyetlen kiadót
vagy írót sem, nem ismert senkit, aki valaha írással próbálkozott volna. Harcát egymaga vívta, a
sötétben és nem rendelkezett más fegyverrel, mint verejtékével, eltökéltségével,
meggyozodésével; csupán saját elbeszélo készségében bízhatott. Lelkét beleöntötte történeteibe
és cikkeibe, majd összehajtotta a papírt, a hosszúkás borítékba betette a szükséges válaszbélyeget,
azután bélyegeket ragasztott rá kívül, majd bedobta a postaládába. A küldemény átkelt a
kontinensen, s egy bizonyos ido múlva a postás visszahozta. Meggyozodése szerint egyetlen
tisztességes kiadó sem akadt az ország túlsó végében - a hamisítók ravasz érdekközössége csak
áttette a kéziratokat egyik borítékból a másikba és ráragasztotta a bélyegeket.
Idot, idot! - sóhajtotta folyton. Csak volna elég ideje a tanulásra, hogy teljesen
megtanulhassa ezt a mesterséget, mielott az élelem és lakbér hiánya tönkretenné. Nem volt a
napnak elég órája, hogy megtehesse mindazt, amit csak akart. Fájó szívvel szakadt el néha
tanulmányaitól, hogy elmenjen a könyvtárba és elolvassa a folyóiratokat; fájó szívvel távozott az
olvasóterembol, hogy Mabelékhez menjen arra az egy órai felüdülésre, amelyet engedélyezett
önmagának. A legnehezebben az ment, hogy félretegye könyveit, ceruzáit és alvásra hunyja le
égo szemét. Nagy lendületében éjszakai alvását öt órára korlátozta. Gyulölte még a gondolatát is
annak, hogy abbahagyja az olvasást, ha mégoly rövid idore is; csak az vigasztalta, hogy az
ébresztoórát már beállította, és hajnali ötkor annak csengetése fogja felébreszteni, a berrego
csengetés kirántja majd öntudatlan állapotából, s akkor újabb nagyszeru tizenhat órai munka
várja. Elvarázsolt lélek, lánggal lobogó lélek élt benne.
Végre januárban az Overland Monthlyban megjelent az Annak, aki úton van, s ezzel Jack
megkezdte hivatásos írói pályafutását. A szerkeszto nemcsak, hogy a megígért, megjelenés után
fizetendo öt dollárt nem küldte el neki, de még annyi fáradságot sem vett magának, hogy a lap
egy példányát postán eljuttassa a címére. Jack ott állt egy broadwayi újságosbódé elott, és
reménytelenül nézett maga elé, mert tíz cent sem akadt a zsebében, hogy megvehesse a lapot, s
megnézhesse, hogyan fest kinyomtatva az elbeszélés. Elsétált az úri lakónegyed felé,
Applegarthék házához, kölcsönkért Edwardtól egy tízcentest, visszament és megvette az újságot.
Az oaklandi rikkancsok ezúttal hamar megszabadultak az Overland Monthly összes
példányaitól, mert a Henry Clay társaság tagjai - Jack barátai - hamar elterjesztették a jó hírt. Az
egyik oaklandi lap, amely eddig nevetségessé tette, “szocialista fiú”-nak gúnyolta Jacket, most
elismero, sot büszke hangon adta hírül egy kis cikkben, hogy Jack Londonnak, a novellaíró
fiúnak elbeszélése jelent meg a tiszteletre méltó Overland Monthlyban. S jóllehet Jacket a
nyomor fojtogatta, jóllehet még mindig kéz alatt vásárolt, használt ruhában járt és csak a
legszükségesebb ételt fogyasztotta, mégis határozottan úgy érezte, hogy az emberek magatartása
megváltozott körülötte. Igen, tudta: ha valóban írói sikereket arat, majd megbocsátják neki
szokatlan öltözékét, egyéni modorát és nézeteit.
Az Annak, aki úton van címu novella nem tartozik Jack legjobb történetei közé,
túlságosan is kiemeli a mondanivalót a jellemfestés és a természetleírások rovására. És mégis,
amikor Szánhúzó Kölyök (Malemute Kid) feláll, pohárral a kezében, ránéz a zsírozott papírból
készült ablakra, amelyen három hüvelyk vastagon áll a zúzmara és így kiált fel: “Annak
egészségére iszom, aki úton van ma éjjel, tartson ki az elemózsiája, kutyái fussanak jól, gyufái
mindig fogjanak tüzet” -
az olvasó, akit megragadott és mindvégig lebilincselt a történet, már tudja, hogy új,
fiatalos, életeros hang szólalt meg az amerikai irodalomban.
Az Overland Monthly fejedelmi összeget kínált neki: hét és fél dollárt minden további
novelláért, amelyet esetleg megvesznek. Jack elküldte nekik A fehér csend címu történetet;
elfogadták, és rögtön, a februári számban közölték is. Jack úgy érezte, hogy ez egyik legjobb
elbeszélése és legalább ötven dollárt kellene kapnia érte, de érdekében állt, hogy átengedje a
kétes hét és félért; azt remélte, hogy ha a keleti államok kritikusai és folyóirat-szerkesztoi
meglátják, nagy hatással lesz rájuk. Ezenkívül így akarta igazolni pályaválasztását Mabel elott, s
a hét ötvenbol, ha jól beosztja, egy hónapig nagy nehezen el is láthatja családját.
Annak, aki úton van - ez az elbeszélés Oaklandban azt az általános hitet keltette, hogy
Jackbol még sikeres író lehet. A fehér csend pedig - az amerikai irodalomban a fagyos táj
klasszikus és halhatatlan leírása - már meggyozte az embereket arról, hogy Jack valóban tud írni.
A gyengéd szeretettel, mély érzéssel, nagyszeru képzeloerovel elmondott történet azt a sajnálatot,
félelmet és ujjongást kelti az olvasóban, amelyre csak tökéletes muvészettel megszerkesztett
alkotás képes.
Jack a versek százait olvasta el és másolta le füzeteibe, mindennap leírt ilyeneket, azért,
hogy megtanulja az írói kifejezésmód könnyedségét, továbbá azért, mert agyában ugyanúgy
muzsikáltak a szavak, mint ahogyan a hangjegyek muzsikálnak a zeneszerzok agyában. A fehér
csenddel bizonyítja be, hogy valóban az, amit életkörülményei után a legkevésbé vártunk volna
tole: igazi költo. “A természetnek sok fortélya van, amellyel az embert halandó mivoltáról
meggyozheti: a szakadatlan ár-apály, a vihar tombolása, a földrengés borzalmai, a mennyek
ágyúinak rettento
dörgése; de a legszörnyubb, a legnyomasztóbb a Fehér Csend iszonyú részvétlensége.
Minden mozdulatlan, az égbolt tiszta és ragyogó, mint a réz; a legcsekélyebb suttogás is
szentségtörésnek hat, és tulajdon hangjától megriadva elbátortalanodik mindenki. Az utas az
egyedüli eleven parány e kihalt világ kísérteties pusztaságain: összeborzad saját merészségétol, itt
fogja fel igazán, hogy nem több a féregnél. Önkéntelenül különös gondolatai támadnak, - mintha
a mindenség titka kívánkozna ki belole.”
Jack szilárdan hitte, hogy a szorgalom több hegyet tud megmozgatni, mint amennyirol a
hit valaha álmodta, hogy megmozgatja. Napi ezerötszáz szó: ezt a mennyiséget rótta ki
önmagára, és addig nem hagyta abba munkáját, amíg csak ennyit papírra nem vetett rakoncátlan
kezeírásával, majd le nem másolt írógépén. Mindent elobb gondolatban írt meg, és csak azután
vetette papírra, de ha ez megtörtént, akkor senki rábeszélésére sem változtatott rajta, legfeljebb az
egyik szót egy másikkal cserélte fel. Kerékpárja, órája, esoköpenye megint zálogba került,
családja hosszú heteken át csak babon és burgonyán élt, s étrendjük csak olyankor élénkült meg,
ha Eliza saját konyhájából vitt nekik ételt. Jack kétségbeesésében versikéket és humoreszkeket
írt, azt remélte, hogy egy-egy dollárt kaphat értük az élclapoktól.
Az oaklandi postahivatal azon a tavaszon még kétszer hívta be munkára, egyszer akkor,
amikor még öt cent sem, még egy karéj kenyér sem akadt a házuknál. Jack azonban kölcsönkért
Elizától annyit, hogy az átkelo hajóra jegyet válthasson, és felöltve harci fegyverzetét, átkelt az
öblön: egyenesen az Overland Monthly irodájába ment, ahol panaszos leveleit eddig válasz
nélkül hagyták és nem küldték el A fehér csendért járó hét és fél dollárját, sem az Annak, aki
úton van címu
elbeszélés ötdolláros honoráriumát. Abban a pillanatban, amikor az irodába lépett,
megértette, hogy az Overland Monthly nem az az országos jelentoségu, virágzó folyóirat, aminek
képzelte. A lap anyagilag a tönk szélén állt, s csak azért tartották még fenn, hogy a
segédszerkesztonek és a kiadóhivatal vezetojének legyen valami megélhetése. Ez a két ember,
Roscoe Eames és Edward Payne e találkozással lépett be Jack életébe, hogy többé ne is távozzék
onnan. Eames és Payne végtelenül örültek a találkozásnak és elragadtatott kifejezésekkel
magasztalták Jack London zsenijét, majd megígérték, hogy másnap reggel elso dolguk lesz az öt
dollárt postára adni. Csak az éhezo író által kilátásba helyezett testi eroszak bírta rá a két irodalmi
férfiút arra, hogy kiürítsék zsebeiket és aprópénzben mindjárt a helyszínen összekotorják az öt
dollárt.
Jack családja, amely felett már-már összecsaptak az adósságok hullámai, egészen
márciusig élt ebbol az öt dollárból. A Overland Monthly közben egy újabb elbeszélést kért,
áprilisi száma részére, de most már Jack addig nem akart semmit sem küldeni, amíg A fehér
csend ellenértékét meg nem kapja. Számos újabb sürgetés után fizettek, s ekkor elküldte nekik A
Farkas fia címu
elbeszélését. Áprilisban megjelent egy tréfás versikéje is Megszakadt a röhögéstol címen,
a San Franciscói Town Topicsban. Florát meg Jacket annyira szorongatták a hitelezok és a
háziúr, hogy Jack már hajlandó lett volna egy ötezer szavas elbeszélést egy dollárért is eladni,
csak legyen néhány garas a zsebében. Önbizalmát ugyan állandóan ébren tartotta munkája, mégis
egyes idoszakokban súlyos idegrohamok kínozták: ilyenkor fel-feltört mindaz a bizonytalanság,
amely mélyen természetében rejlett és azt a gondolatot sugallta neki, hogy hátrányos helyzetben
küzd, sosem fog sikerülni…
Májusban élte meg elso “nagy” hónapját. A Town Topics közölte Ha egy órára isten
volnék címu versét, az Overland Monthlyban megjelent negyedik alaszkai elbeszélése - A
negyven mérföld emberei - jóízu történet, amelynek nyers ír harciassága és humora adja meg az
értékét; az Orange Judd Farmer közölte Szabadságon címu elbeszélését és Mr. Umbstaetter
folyóiratában, a Black Catben végre megjelent az Ezer halál. Jack ott ült rosszul világított,
kényelmetlen hálószobájában, körülötte hevert a négy lap, mind az o muvénél felnyitva; s amint
ujjaival mint fésuvel szántotta borzas haját, kékesszürke szeme boldogságtól csillogott. Mit
számított most az, hogy lakásuk hideg, mert futeni nem tudnak, kamrájuk üres, arca beesett, s
ruhája olyan kopott, hogy már nem is mer Applegarthéknál mutatkozni, mert fél, hogy Mabel
anyja észreveszi nyomorúságát - mit számított mindez? Flora és o már alapos gyakorlatot
szereztek az éhezésben: szívós emberek voltak, elviseltek sok mindent, amitol törékenyebb
családok már összeomlottak volna. Jack jellemének acélját megedzették életének viszontagságai,
már kamasz korában kényszerítette magát, hogy csak nevessen a hihetetlen megpróbáltatásokon
és veszélyeken. Hát akkor most, mint felnott, megtagadja viking-voltát? Olyan feladatot tuzött
maga elé, amelynél nehezebbet el sem gondolhat az ember; annál több oka van rá, hogy legyozze,
mert minden ellenfél közül csak a legfélelmetesebbet tartja méltó ellenfelének. Kamasz korában
arra kényszerítette magát, hogy kihívja és élvezze a veszélyt, de ez nem jelentett természetellenes
kényszert, hiszen a szó valódi értelmében bátor ember volt, még akkor is, ha olykor a regényesség
mázával vonta be bátorságát. Legalábbis ezt mondta önmagának, amint havi
irodalmi aratása felett ült hálószobájának zúgó csendjében; egy ember, négyszemközt
alkotásával.
Júniusban egy keleti folyóiratban olvashatta a nevét, a buffalói Expressben, mely
Dawsontól a tengerig címu elbeszélését közölte. Ebben arról számolt be, hogyan utazott
ezerkilencszáz mérföldet a Yukon-folyón, nyitott bárkában. A Home Magazine-ben jelent meg
Zuhatagokon át, úton Klondike felé címu beszámolója, s az Overland Monthly a Messze földön
címu történettel folytatta alaszkai sorozatát. Mégis júliusig kellett várnia, hogy valóban hivatásos
írónak fogadják el: ebben a hónapban egyszerre öt folyóiratban jelentek meg novellái és cikkei -
szinte csoda egy huszonhárom éves fiú életében, aki mindössze kilenc hónapja ír. Az American
Journal of Education hasábjain két nyelvészeti tárgyú és az igék használatáról szóló cikke látott
napvilágot, jeléül annak, hogy milyen messzire jutott önképzésében. Az Overland Monthly és egy
másik lap - a The Owl -, valamint a Tillotson-szindikátus novellákat hoztak tole.
Úgy érezte, hogy ez a parádés hónapja legalább annyira megérdemli az ünneplést, mint
annak idején elso két elbeszélésének értékesítése; kiváltotta hát a zálogból kerékpárját, elment
Mabelért, és együtt kirándultak a dombokra. Ezúttal, amikor diadalait szerelmének lába elé tette,
úgy vette észre, hogy Mabel szomorú. A lány egyenes kérdésére Jack bevallotta, hogy anyagilag
az öt közlemény összesen tíz dollár készpénzt eredményezett, és a levegoben lóg még további hét
és fél az Overland Monthlytól, amely még két további elbeszélésért tartozik neki. Mabel
összeomlott, és a fiú ölébe hajtva fejét, sírva fakadt. Jegyességük esztendejének fele már eltelt, és
Mabel úgy érezte, hogy Jack szánalmas jövedelme, amelyet sikeres elbeszélései után kapott, azt
bizonyítja, hogy sose házasodhatnak össze, a fiú sose tud majd megélni írói keresetébol. Ha csak
otole, Mabeltol függene, szívesen megosztaná Jackkel a szegénységet is, de édesanyja, Mrs.
Applegarth félreérthetetlenül tudtára adta: csak akkor engedi meg, hogy Jackhez feleségül
menjen, ha a fiú gondoskodni tud biztos megélhetésükrol.

Jack a kirándulásra magával vitte és lelkes örömmel olvasta fel több új kéziratát: ezekkel
akarta bizonyítani, hogy csak ido kérdése, és a nagy tokével rendelkezo keleti folyóiratok sorra
mindet megveszik majd tole. Látva, hogy Jack milyen határtalanul hisz muveinek igazságában és
erejében, és milyen biztosra veszi, hogy Amerikában még sosem írtak hasonlót, Mabel végül is
összeszedte bátorságát és nyíltan megmondta neki: nem szereti az írásait, mert kegyetlenek és
nyersek, brutálisan írják le az emberek durva életét, szenvedéseit, halálát… és az olvasók sosem
fogják azokat elfogadni. Szerette Jacket, jobban szerette, mint valaha… ennek bizonyítására
karjával átölelte a nyakát és csókolta, forrón… szeretni is fogja mindig… a felesége lesz, akár
holnap… csak legyen egy kis józan esze és fogadja el azt az állást, a postahivatalban… vagy
esetleg mint újságíró keressen állandó munkát valamelyik lapnál.
Jacket elszomorította, hogy Mabel nem hisz muveiben, de szomorúsága nem csökkentette
szerelmét. Hiszen ez a leány is, akárcsak a finnyás keleti szerkesztok, finomkodó, vértelen
hagyományok szellemében nevelkedett. Nos, majd o megmutatja nekik! Majd kizökkenti oket
önelégültségükbol! Majd megtanítja oket, milyen az igazi novella!
Visszatért gyalulatlan faasztalához, szünet nélkül sodorta vaskos cigarettáit és
keményebben nekilátott a munkának, mint eddig bármikor. Írta éles hangú cikkeit az
osztályharcról, és -
ugyanazzal az írógépszalaggal - kalandos históriáit gyermekek részére; északi történeteket
a fagy országából, a halál, a végzet elleni hosi küzdelemrol, ugyanolyan kéziratpapíron, mint a
Town Topicsnak szánt humoreszkeket. És újult erovel vágott neki könyveinek, írta boséges
jegyzeteit a háborúról, a nemzetközi kereskedelemrol, a kormányzás és igazságszolgáltatás
korruptságáról, az ipari verseny ártalmairól, a sztrájkokról, bojkottokról, a nok választójogáért
folyó harcról, a büntetojogról, a modern orvostudományról, a muszaki ismeretek és a modern
természettudomány vívmányairól, - állandóan gyarapította a maga jól megszervezett otthoni
segédkönyvtárát. Nem múlt el olyan nap, amikor kevesebbet dolgozott, tanult volna tizenhat
óránál, s ha ereje, egészsége engedte, arra kényszerítette magát, hogy a hét minden napján
tizenkilenc órát dolgozzék. “A szorgalom több hegyet tud megmozgatni, mint bármilyen hit.”
Buzgó tevékenységének e hónapjaiban kevés ideje jutott barátaira, társaséletre. Mabel
elköltözött anyjával San Jose-ba, a Santa Clara-völgy egyik kis városába, és most Jack úgy
érezte, hogy túlságosan is elszakadt az emberektol: természetének egyik fo szükséglete volt a
szellemes és érdekes társaság. Midon az újjáalakult Ruskin klub, az öbölvidék legértékesebb
szabadelvu
értelmiségi egyesülete meghívta tagjai közé, lelkes örömmel lépett be a tagok sorába.
Néhány nap múlva este, elozetes bejelentés nélkül elment a helybeli szocialista szervezet
gyulésére, s itt kitöro
lelkesedéssel fogadták. Biztatták: szólaljon fel. Jack fellépett az emelvényre, majd
beszélni kezdett “a maximum kérdésérol”: megpróbálta bebizonyítani, hogy a kapitalizmusnak,
ha elérte fejlodésének tetofokát, múlhatatlanul a szocializálódás útjára kell lépnie. Alig egy hete
múlt, hogy cikket írt errol a témáról; ezt A maximum problémája címu cikkét meg is vásárolta
tole az egyik keleti folyóirat, de nem közölte. E cikkben Jack képzett közgazdászként jelentkezik;
kiderül belole, hogy nemcsak teljes mértékben magáévá tette a materialista
történelemszemléletet, hanem maga is messzemeno kutatást végzett a nemzetközi politikai
gazdaságtan területén.
Boldogan látta, milyen rokonszenvvel fogadták felszólalását a szocialista szervezetben, és
elfogadta azt a meghívást, hogy tartson több vasárnap esti felolvasást az általa javasolt
ismeretterjeszto sorozat keretében. Elso vasárnapi eloadása után pedig meglepetéssel tapasztalta,
hogy az oaklandi sajtó milyen komolyan, milyen baráti hangnemben ír megállapításairól. A
szocializmus Jack Londonnal együtt vált jóhíruvé.
Szeptember, október és november folyamán Jack három újabb folyóirat - a Conkey’s, az
Editor és a Youth’s Companion - bástyáit vette be. Ruskin-klubbeli és a szocialisták helyi
szervezetében szerzett barátai már beérkezett írónak tekintették. Vasárnap, ha nem tartott
felolvasást a szocialistáknál, elbiciklizett a negyven mérföldre fekvo San Jose-ba, hogy
meglátogassa Mabelt, hét közben pedig több estét is gyuléseken, felolvasásokon, vitákon töltött.
Jim Whitakerrel, aki prédikátorból lett regényíróvá, és egy Strawn Hamilton nevu anarchistával
egy este még át is kelt az öblön, hogy meghallgassa Austin Lewist, aki a Turk Street Temple-ben
tartott eloadást a szocializmusról. Itt ismerkedett meg Anna Strunskyval, ezzel a heves
szocialistával és - Jack leírása szerint - szenvedélyes lélekkel. Kétségtelenül Anna volt a
legkiválóbb no életében.
A barna szemu és barna, göndör hajú, karcsú, félénk, érzékeny leány a
Stanford-egyetemen tanult. Családja San Francisco legrégibb pionír családjai közé tartozott,
szüleinek háza a város egyik nevezetes szellemi központjának számított. Miss Strunsky
visszaemlékezései szerint Jacket úgy mutatták be neki, hogy ez az az elvtársuk, aki az oaklandi
utcákon szokott szónokolni és elbeszélések írásából tartja fenn magát. Amikor az eloadás után
bemutatták neki, írja, úgy érezte, mintha a fiatal Lassalle-lal, Marxszal vagy Byronnal találkozott
volna; azonnal megértette, hogy történelmi egyéniség közelébe került. Majd tárgyilagosan
hozzáteszi, hogy sötét szempillák keretében nagy, kék szempárt, mindig nevetésre hajlamos, s
nevetésekor elso fogainak hiányát feltáró, csinos metszésu szájat látott. A fiatalember orra,
szemöldöke, állának formája és izmos nyaka egészen görögös - írja -, teste karcsú, de atlétai
ereju. Szürke öltönye alatt puha fehér inget, rágombolt gallért és fekete nyakkendot viselt.
Jack London és Anna Strunsky közt viharos barátság kezdodött: szociális, gazdasági és
feminista viták dörgedelmes érvei villámokként csapkodtak közöttük. Jack azzal a kijelentésével
döbbentette meg Miss Strunskyt, hogy szocialista létére a tokéseket saját fegyverükkel akarja
legyozni. Az általános véleménnyel ellentétben, amely szerint a szocialisták elesett, gyenge és
tehetségtelen emberek, azt akarta bebizonyítani, hogy egy szocialista igenis legyozheti az
ellenpárt legjobbját is, s ha ez sikerül neki, ezzel propagandaszolgálatot tesz az ügynek. Miss
Strunsky visszariadt ettol az ábrándtól és figyelmeztette, hogy igazi szocialisták nem fognak
megbarátkozni ilyesmivel: vagyont szerezni és sikert sikerre halmozni. Hiszen a régi rendbol
csak olyasvalaki húzhat hasznot, aki többé-kevésbé odatartozónak vallja magát és valóban az!
Jack kedélyesen nevetett ezeken az érveken és azt felelte, hogy a kelet-amerikai szerkesztok, akik
most éheztetik, késobb majd csinos összegeket fizetnek elbeszéléseiért, o pedig, mihelyt csak
teheti, a legutolsó dollárt is ki fogja facsarni a kapitalizmusból.
Családi adósságaiktól és állandó pénzzavarától eltekintve Jack most igazán élvezte az
életet.
Keresete havi tíz-tizenöt dollárra rúgott: több folyóiratban jelentek meg elbeszélései, s
örült annak, hogy írhat, tanulhat, összefüggéseket fedezhet fel és érthet meg. Vasárnap este
felolvasásokat tartott a szocialista szervezetben olyan témákról, mint “A terjeszkedés politikája”;
eljárt a Ruskin klub vacsoráira is, itt összekerült új barátaival, a California-egyetem fiatal
tanáraival, szabadfoglalkozású emberekkel és az új oaklandi könyvtárossal, régi ismerose és
segítoje, Ina Coolbrith utódjával. Ha hét végén San Jose-ban vendégeskedett, Applegarthéknál,
felolvasta új kéziratait Mabelnek, elgondolkozott a leány bíráló megjegyzésein, s ha kirándultak
az erdobe vagy az Applegarth-szalon pamlagán ültek, lopott csókokat is váltottak. De
bármennyire szerette is Mabelt, sosem kísérelte meg, hogy bevonja a maga viharos oaklandi
életébe. Eretnekségnek érezte még a gondolatát is annak, hogy Mabel ott üljön egy szocialista
gyulés füstfelhojében és zenebonájában. Nem, Mabel a huvös istenno, aki mindig a világ zsivaja
és kavargása fölött lebeg; ha majd egyszer összeházasodnak, o lesz Jack kevésbé dühös
barátainak és vitapartnereinek bubájos háziasszonya; amikor pedig o majd izgatottan és
felhevülten tér haza a gyulések csatazajából, Mabel karja lesz az a csendes rév, ahol
megpihenhet, megnyugodhat, békét talál. Mabel rendelkezett minden képességgel, ahhoz, hogy
egy Übermenschnek legyen a felesége.
Végre, kevéssel az évszázad vége elott beállt Jack London sorsában a nagy fordulat,
aminek, mint biztosan tudta, be kell következnie minden olyan ember életében, akiben van “hit,
szorgalom és tehetség”. Éppen azokban a hetekben fejezte be hosszabb elbeszélését, amelynek az
Északi Odisszea címet adta; ezt azután szilárd önbizalommal elküldte Bostonba, az Atlantic
Monthlynak, amelynél arisztokratikusabb, merevebb, exkluzívabb folyóirat nem akadt az
Egyesült Államokban.
Minden addigi tapasztalata szerint az Atlantic Monthlynak egy felháborodott, kurta válasz
kíséretében vissza kellett volna küldenie kéziratát - ehelyett azonban azoknak a hosszúkás, lapos
borítékoknak egyikét hozta a posta, amelyeknek érkezése mindig felvillanyozta. A szerkeszto
dicsérte az elbeszélést, arra kérte, hogy a bevezeto fejezeteket rövidítse meg háromezer
szóval, és százhúsz dollárt ajánlott fel a közlés jogáért. Jack akkor ismét szinte lezuhant ágya
szélére, és szeme ugyanúgy csillogott, mint azon a reggelen, amikor az Overland Monthly levele
érkezett meg.
Százhúsz dollár! Elég ahhoz, hogy kifizesse belole a család adósságait, visszaváltsa
holmiját a zálogból, megtöltse éléskamrájukat és hat hónapra elore kifizesse a házbért! Egyetlen
hatalmas ugrással az ajtónál termett, szélesre tárta, kirohant a konyhába, derékon kapta Florát, és
megforgatta a levegoben, így kiáltozva:
- Nézd, anyám, nézd! Sikerült! Az Atlantic Monthly közli nagy elbeszélésemet. Elolvassa
majd minden keleti szerkeszto. Majd ok is vásárolni akarnak tolem. Elindultunk felfelé!
Flora Wellman bólogatott és bánatosan mosolygott acélkeretes szemüvege mögött, mikor
megcsókolta egyetlen fiát.
Jack jóslatai jobban beváltak, mintsem o maga remélni merte volna. A Houghton Mifflin
kiadóvállalat, amely kapcsolatban állt a bostoni Atlantic Monthlyval és attól már megjelenése
elott megkapta az Északi Odisszea kéziratát, továbbá látta Jacknek az Overland Monthlyban
megjelent többi alaszkai elbeszélését is, hajlandónak mutatkozott arra, hogy tavaszra egy
kötetben kihozza Jack London novelláit. Az a lektori jelentés, amelynek alapján a Houghton
Mifflin cég elhatározta a novellagyujtemény kiadását, tekintheto talán a legelso szakmai
bírálatnak, amelyet Jack munkája kapott:
“Kissé túlzott mértékben használja ugyan az aranyásó-táborok tolvajnyelvét s távol áll az
eleganciától, de stílusában frissesség, elevenség, ero rejlik. Élénk képet fest a fagy, a sötétség, az
éhség borzalmairól, és arról, micsoda örömöt jelent súlyos körülmények közt az emberi társaság,
és milyen nemes emberi tulajdonságokat hoz felszínre a természettel folytatott kegyetlen
küzdelem.
Az olvasó tudja, érzi, hogy az író végigélte mindezt.”
Többé nem fogad el hét és fél dollárokat egy novellájáért, olyan hét és fél dollárokat,
amelyeket alig tud behajtani az Overland Monthlytól. 1899. december 21-én aláírták a szerzodést,
és Boston, az amerikai kultúra nyomasztó angol hagyományainak bástyája, kötelezte magát, hogy
a kaliforniai és alaszkai végek forradalmát bevezeti az irodalomba. Most, hogy gyökeres újításait
egy konzervatív bostoni kiadóvállalat fedezte, muvei végre kedvezo fogadtatásra számíthattak,
arra, hogy inkább érdemeik, mint szokatlanságuk alapján ítélik majd meg oket.
Néhány nappal késobb Jack kézirataival, céduláival, könyveivel és száz leendo
elbeszélésének jegyzetével ült hálószobájában. Már csak alig egypár óra hiányzott, hogy
véget érjenek a 18-cal kezdodo évszámok, és Jack úgy érezte, hogy o maga is éjfélkor fog
megszületni, mert o és a közelgo új évszázad szorosan összeforrnak egymással.
Száz esztendovel korábban egy hasonló éjszakán az emberiség még a sötétség
korszakainak fertozo ködeitol homályos elmével vándorolt útján, s a világot elore
meghatározottnak, változhatatlannak gondolta; balgán azt hitte, hogy a kormányzatot, a gazdasági
rendszert, az erkölcsöt, a vallás formáit s az élet megannyi más megnyilvánulását
megmásíthatatlan merev alakban az Úristen rendelte el, és mindezeknek a legkisebb részletét sem
lehet megváltoztatni soha.
Hegel, a lázadó német filozófus törte át ezt a rideg szemléletet, amelyet a király és a
papság kényszerített a tömegre. A tudatlanság, félelem, képmutatás és csalás ellen lépett fel
Darwin és Spencer is, hogy megszabadítsa az emberiséget a vakhit béklyóitól, majd Marx, hogy
olyan eszközzel lássa el, amelynek segítségével széttörheti láncait és megalapíthatja a
szükségleteinek megfelelo civilizációt. Száz évvel korábban, egy hasonló éjszakán az emberiség
még rabszolgákból állt - vajon újabb száz év múlva már tulajdon életük uraiból áll-e majd? Most
már az emberek rendelkeznek azokkal az eszközökkel és berendezésekkel, amelyekkel
kivívhatják szabadságukat; a világ bármivé és mindenné lehet, amivé csak az ember tenni akarja;
csupán egy kell hozzá: akarat. S
o el volt szánva rá, hogy kiveszi részét e kollektív akarat megteremtésébol.
Nyugodtan, elgondolkozva tette mérlegre önmagát, munkáját, korát, jövojét. Erosen
kifejlett társas ösztön élt benne, szeretett összejönni a hozzá hasonlókkal, és mégis, társaságban
szárazra vetett halnak érezte magát. Múltja, életkörülményei folytán kelletlenül, lázadó módjára
viselkedett minden konvencióval szemben. Megszokta, hogy kimondja azt, amit gondol, nem
többet és nem kevesebbet. Súlyos hányattatásai, amelyek tízéves korában kezdodtek, meghagyták
érzéseit, de kiölték belole az érzelmességet. Olyanná tették, hogy néha ridegnek, érzéketlennek,
könyörtelennek látszott, elhitették vele, hogy az ész hatalmasabb, mint a képzelet és a
tudományok embere fölötte áll az érzések emberének. “Kóbor vendég, sólepte szárnyaival
csapkodó vándormadár röppent át az Ön életének egyik futó pillanatán, vad és esetlen madár,
amely tágas égbolthoz, széles térségekhez szokott, s idegenül érezte magát a korlátozott lét
kellemetességei között - ezt írta Anna Strunskynak ismeretségük elso napjaiban -, ilyennek
tekintsen.”
Az altatást és a tettetést nem bírta elviselni. Azt akarta, hogy vagy olyannak fogadják el,
mint amilyen valóban, vagy hagyják magára. Legtöbbször szvettert viselt és látogatóba is
kerékpáros-öltözékben járt. Barátai már nem ütköztek meg rajta, és akármit tett, csak vállat
vontak: - Hja, ez Jack.
Senkinek sem akart a kedvében járni, senkinek sem bókolt, senkinek sem kereste a
kegyeit, mégis szerették és örültek társaságának, mert amint Anna Strunsky megjegyzi, “aki ot
megismerte, az rögtön hevesebben és gyorsabban lelkesedett mindenért.” Beszéde, nevetése és
viselkedése pezsdítoen hatott mindenkire, akivel csak kapcsolatba került; ha egy társaságban o is
jelen volt, az hirtelen megelevenedett. Mintha villamossággal lett volna telítve: áramot bocsátott
magából az emberekbe, felrázta oket; ha belépett egy szobába, az ott levok testileg és szellemileg
egyszeriben feléledtek.
Életének talán legnagyobb szenvedélye az egzakt tudás volt.
- Tényt, ember, cáfolhatatlan tényt! - ez a jelszó hatotta át minden napját, egész
munkásságát. Azért hitt az élet fizikai alapjában, mert látta a szellemi alap mögött rejlo
képmutatást, hazugságot és esztelenséget. A vakhitet tudományos ismeretekkel akarta pótolni,
mert csakis a szabatos, fürkészo értelem képes arra, hogy az elmaradott embereket megszabadítsa
a sötét korszak istenfogalmától, s hogy azt trónjától megfosztva, helyébe az embert ültesse. Mint
agnosztikus, istenként csak az emberi lelket imádta. Megtanulta, milyen aljas tud lenni az ember,
de látta azokat az óriási magaslatokat is, amelyekre feltörhet.
- Milyen kicsiny az ember, és milyen nagy!
Az embertol elsosorban és mindenkor azt kívánta, hogy férfias legyen.
- Az az ember, aki egy ütést vagy sértést érzéketlenül, megtorlás nélkül tur el, nulla! Hogy
a legmagasztosabb érzéseket tudja hangoztatni? nem érdekel, undorodom tole.
Megvetette azt, akibol hiányzott a bátorság.
- Ellenség? Ilyesmire nincs szükség. Húzz le neki egyet, ha a kezed ügyébe kerül, vagy
különben o üt le téged; de sose táplálj haragot. Intézd el egyszer s mindenkorra, aztán bocsáss
meg.
Barátaival bokezuen és nyíltszívuen viselkedett; fenntartás nélkül odaadó volt azokhoz,
akiket szeretett. Akkor sem hagyta oket cserben, ha megsértették vagy hibáztak.
- Azért, hogy elítélem barátaim hibáit, még semmi okát sem látom annak, hogy ne
szeressem oket.
Életének értelmét és gerincét a szocializmus jelentette. Hitt abban, hogy a jövo állama a
szocialista állam, s e hitébol merített erot, eltökéltséget, bátorságot. Nem várta azt, hogy az
emberiség egyik napról a másikra újjászületik, de azt sem gondolta, hogy más embereknek kell
születniük ahhoz, hogy a szocializmus megvalósulhasson. Azt szerette volna, ha a szocializmus
fokozatosan hatol be az életbe, nyílt forradalom vagy vérontás nélkül, és mohón ki akarta venni
részét abból, hogy felvilágosítsa a tömegeket: hogyan ragadják magukhoz saját iparukat,
energiaforrásaikat, kormányzatukat. Ha azonban a tokések lehetetlenné teszik ezt a békés
fejlodési folyamatot, akkor készen állt arra, hogy a barikádokon küzdjön meg az ügyért. Ugyan
melyik új civilizáció született meg vérkeresztség nélkül?
Szocializmusával szervesen összefüggött filozófiája: Haeckel monizmusának, Spencer
materialista determinizmusának és Darwin fejlodéstanának keveréke. ,,A természet nem ismer
érzelmeket, sem jótékonyságot, sem könyörületet. Hatalmas, vak erok bábui vagyunk, de meg
tudjuk ismerni néhány ilyen ero törvényeit és hozzájuk viszonyítva megismerhetjük saját utunkat.
Az emberi fajok természetes kiválasztásának vak eszközei vagyunk… Igaza van
Baconnek: az ember minden értelmi képessége az érzékelések világán alapszik. Igaza van
Locke-nak: minden emberi eszme az érzékek muködésének köszönheti létét. Igaza van
Laplace-nak: felesleges a világ teremtojének hipotézise. Igaza van Kantnak: a világ mechanikus
eredetu, a teremtés természetes és történeti folyamat.”
Írói pályáját illetoen azt remélte, hogy tanítómestere, Kipling nyomdokaiba léphet.
“Kipling a dolgok lelkét ragadja meg. Nem ismer határt, egyszeruen nem ismer határt. A
gondolkodás és az irodalom új területeit tárta fel.” Jack kijelentette, hogy undorodik “attól a
jámbor kis amerikai lánytól, akit nem szabad meghökkenteni és akinek nem szabad kancatejnél
tartalmasabb italt adnunk.” Abban az évtizedben, amelyben o férfivá serdült, a század utolsó
évtizedében süllyedt az az egész korszak a mélypontig: meddo és üres lett, a viktoriánus korszak
megmerevedett szabályai irányítottak mindent. Az irodalmat minden oldalról a középnyugati
erkölcstan tartotta gúzsban, a könyveket és folyóiratokat egy olyan olvasótábornak szánták,
amely Louisa May Alcottot és Marie Corellit tartotta nagy írónak. Eredeti muvet nehezen lehetett
alkotni; csak tisztes középosztálybeli vagy gazdag emberekrol lehetett írni, mindig tiszteletben
kellett tartani az erényt és megbélyegezni a bunt, az amerikai íróknak úgy kellett írniuk, mint
Emerson írt, az életnek csak derus oldalát láthatták, kerülniük kellett mindent, ami nyers, komor,
piszkos, mindent, ami valódi. Az amerikai irodalmat még mindig Holmes, Whittier, Higginson,
W. D. Howells, F. Marion Crawford, John Muir, Joel Chandler Harris és Joaquin Miller
bársonyos költoi szavai irányították. Az amerikai kiadók az olimpusi magaslatok ritka és hus
légkörében lakoztak és hallatlanul nagy összegeket fizettek Barrienek, Stevensonnak, Hardynak,
s ha rászánták is magukat, hogy kiadják a franciák és oroszok merész leleplezéseit (persze
szerkesztoileg kibérelve), saját amerikai szerzoiktol csak az álromantikus képlet ismétlését
követelték, legfeljebb a hátteret cserélgethették.
Oroszországban Tolsztoj és a realisták, Franciaországban Maupassant, Flaubert és Zola,
Norvégiában Ibsen, Németországban pedig Sudermann és Hauptmann forradalmi változást
kezdeményeztek. Jack, ha az amerikai szerzok novelláit olvasta és összehasonlította Hardy, Zola
vagy Turgenyev írásaival, már nem csodálkozott, hogy Európában Amerikát a gyermekek és a
vadak országának tekintik. Az Atlantic Monthly, mint az amerikai irodalom legfobb papnoje,
közrebocsátotta Kate Douglas Wiggin és F. Hopkinson Smith regényét. “Mindez teljesen békés
és ártalmatlan, mivelhogy teljesen halott”. Nos hát, még néhány nap és az Északi Odisszea
megjelenik; attól kezdve sem az Atlantic Monthly, sem az amerikai regény nem lesz többé
jámbor és halott.
Elhatározta, hogy azt teszi az irodalomért saját hazájában, amit Gorkij orosz földön,
Maupassant a franciáknál, Kipling Angliában: kiragadja a felso tízezer Henry James nevét viselo
szalonjából és elviszi a konyhába, a néptömegekhez, ahol tán egy kicsit átveszi majd a
konyhaszagot, de mindenesetre életszagú lesz.
Az akkori amerikai irodalomban három dologról nem lehetett beszélni: az ateizmusról, a
szocializmusról és a noi lábról. S o ki akarta venni a maga részét a szervezett vallásosság
szétrombolásából, a szervezett kapitalizmus megsemmisítésébol, és a nemi szemlélet
átalakításából: hogy amit addig aljas, piszkos és megemlíthetetlen dolognak tekintettek, azt a
fajfenntartást szolgáló kiválasztó erok tudományosan megalapozott játékának lássák. Nem akart
közönséges röpirat-szerkeszto lenni, elsosorban író volt, irodalmat csinált. Meg akarta tanulni:
miképp kell úgy írnia, hogy történeteiben muvészet és propaganda elválaszthatatlanul
egybefonódjék.
Hogy négyszeres feladatát végrehajthassa, elhatározta, hogy o lesz a kezdodo évszázad
egyik legmuveltebb embere. S hogy felmérhesse, milyen módon kell nekifognia ennek a
herkulesi feladatnak, szemügyre vette az asztalán és ágyán szétrakott könyveket; ezeket mind át
akarta tanulmányozni, ki akarta jegyzetelni. Nos, jó úton haladt: Saint-Amand Az 1848-as
forradalom, Brewster Szerkezeti és stílus-tanulmányok, Jordan Lábjegyzetek a
fejlodéstörténethez, Tyrell Sarkvidék elott, Böhm Bawerk Toke és tokekamat, Oscar Wilde Az
emberi lélek a szocializmusban, William Morris A szocialista eszmény: a muvészet és William
Owen Eljövendo összefogás címu
munkáit akarta tanulmányozni.
Anyja szobájában tizenegyet ütött az óra. Már csak egy óra választotta el az új évtol, attól,
amelynek száma eloször kezdodik 19-cel! És feltette magának a kérdést: milyen volt ez a
múlófélben lévo évszázad? Mit adott Amerikának - annak az Amerikának, amely 18oo-at mint
egy csoport mezogazdasági állam laza szövetsége kezdte, a század elso évtizedeit a vadon
felderítésével, úttöréssel töltötte, középso évtizedeiben kifejlesztette gépgyártását és iparát,
átfogta a kontinenst, utolsó évtizedeiben pedig felhalmozta a világtörténelem legnagyobb
gazdagságát… és nagy jólétével, muszaki haladásával egyidoben tömegeit odaláncolta gépeihez
és szegénységükhöz.
De a közelgo új évszázad! hajh, az aztán nagyszeru korszak lesz, azt érdemes megérni! A
nyersanyagok, a gépek, a tudomány vívmányai mind szolgálni fogják az emberiséget, ahelyett,
hogy rabságban tartanák. Az emberi elme a természet törvényeinek ismeretében kimuvelodik
majd és megtanulja, hogy szembenézzen a megcáfolhatatlan tényekkel, ahelyett, hogy elbódulna
a gyengéknek való vallástól és az idiótáknak való erkölcstol. Irodalom és élet ugyanazt jelenti
majd.
Az ember igazi lelke ölt majd alakot muvészetében, irodalmában és zenéjében:
mindazokban a szépségekben, amelyeket bölcsojükben fojtott meg a gátlások, a vallás és a
kapitalizmus hármas szörnyetege.
Milyen nagyszeru Amerikát látnak majd unokái, ha száz évvel emez éjszaka után
ugyanígy ülnek asztaluknál és visszatekintenek az elmúlt évszázadra! Micsoda szerencsét jelent
számára, ha hozzájárulhat ennek az új Amerikának a létrehozásához! Lerázza a most záruló sötét
évszázad béklyóit, többé nem hajlandó viselni azokat a förtelmes kemény gallérokat, amelyek
bevésodnek az ember húsába, többé nem hajlandó elviselni azokat a förtelmesen merev eszméket,
amelyek belevésodtek az elmékbe és szerencsétlenné teszik oket. Hátat fordít a tizenkilencedik
század elavult eszmevilágának és eltökélten szembenéz a huszadik századdal, nem fél tole,
hozzon bár akármit. Modern ember lesz és modern amerikai. Száz év múlva fiai és unokái
büszkén gondolnak majd vissza reá.
Flora órája éjfélt ütött. Véget ért a régi évszázad, és megkezdodött az új. Jack felugrott
asztalától, magára kapta magasnyakú szvetterét, bokájánál kapoccsal összeszorította nadrágját,
elohozta kerékpárját és negyven mérföldön át taposta a pedált a sötét éjszakában, San Jose-ig.
Mert hát lehet-e jobban megkezdeni az évszázadot, mint azzal, hogy legelso napján feleségül
veszi az ember azt a lányt, akit szeret? Ha azt akarja, hogy fiai és unokái száz év múlva büszkén
gondoljanak vissza reá, akkor most nincs veszíteni való ideje!

V.

Mrs. Applegarth nem kívánta azt, hogy Jack legyen a veje. Az eljegyzést azért nem
ellenezte túl erélyesen, mert tudta, hogy a házasság megszabott elofeltételétol - hogy Jack írói
munkájával el tudja tartani a feleségét - nemigen kell félnie. Amikor most Jack befordult az Elm
és az Asbury utcák sarkán és belépve Applegarthék házába, kezében lobogtatta az Északi
Odisszea elso
példányát, a boldog új esztendo zálogát - Mrs. Applegarth azonnal döntött. Nos,
hozzájárul a házasságukhoz, igen, hozzájárul akár azon a szent napon, - de egyetlen feltétellel.
Jack vagy odaköltözik hozzájuk, a San Jose-i házba, mint a család feje - Mr. Applegarth ugyanis
már meghalt, Edward pedig elköltözött hazulról - vagy magával viszi Oaklandba az anyósát is, és
megígéri hogy sohasem szakítja el a lányától.
Jack csak néhány nappal azelott írta egy barátjának, hogy “már van egy családja, amelyet
el kell tartania, ami pokol egy fiatalembernek”, de mégsem annyira az a lehetoség riasztotta
vissza, hogy még egy második család gondját is magára kell vennie, mint inkább az a
félreérthetetlen erély, amellyel Mrs. Applegarth mintegy vaskapoccsal tartotta magánál leányát.
Nagy jelenet tört ki. Jack erosködött, hogy Mrs. Applegarthnek nincs joga útjába állni leánya
boldogságának. Mrs.
Applegarth viszont közölte Jackkel, hogy Mabel kötelességtudó gyermek, hálás
mindazért, amit anyja tett érte és nem hagyja ot cserben öreg napjaira; ugyanis, bár mindenki
tudta, hogy Mrs.
Applegarth kétszer olyan eros, mint a leánya, mégis kényszerítette Mabelt, hogy
valósággal dajkálja ot, és most is azt követelte tole, hogy ágyába hozza neki a reggelijét.
Mabel sápadtan és tanácstalanul ült a két ember között, akiket szeretett; kétségbeejtette az
egyre hangosabb civódás, nem tudott egyikük mellett állást foglalni. Anyja mindig
zsarnokoskodott fölötte, s ez beleivódott húsába-vérébe. A törékeny leány nem bírt vitatkozni az
anyjával, de ahhoz bámulatos ereje volt, hogy némán üljön ott, engedje, hogy elrontsák az életét
és tehetetlenül tudomásul vegye, hogyan szakadnak szét a szerelemrol, házasságról,
gyermekekrol szott álmai.
Amikor Jack aznap este visszaérkezett Oaklandba, összeomlott reményeivel,
vigasztalanul, a csapást újabb bajok tetézték. Flora közölte vele, hogy az Atlantic Monthly
pénzének utolsó centjét is elköltötték, és Jack másnap reggel ismét megtehette szokott útját a
zálogházba, kerékpárjának kormányán John London esoköpenyével. Visszafelé menet
meghúzódott ugyan néhány dollár a zsebében, de most már gyalogolnia kellett. Ez a zálogházi
kirándulás, ráadásul Mrs. Applegarth ultimátumához, megértette vele, milyen lehetetlen
helyzetbe került. Ha Mabel hozzáköltözhetne, megosztaná vele ágyát és asztalát, ez ugyan
megnövelné kissé kiadásait, szerelmük azonban képessé tenné oket arra, hogy átvészeljék
nehézségeiket. De még hosszú évek telnek bele, amíg annyit tud keresni, hogy anyósát is
eltarthassa. Az pedig, hogy Mrs. Applegarth közös fedél alatt éljen Florával, egyszeruen
elképzelhetetlen volt: huszonnégy óra se telne bele, s a két asszony máris egymás torkának
ugranék. És még ha o el is tudna tartani két háztartást, vajon ki volna az úr a házánál? Nem
akarná-e Mrs. Applegarth ugyanúgy kormányozni az o otthonát, mint ahogyan Mabelt
kormányozná? Mabel mindenekelott Mrs. Applegarth leánya volna, és csak mellékesen az o
felesége. Turhetetlen feltételek!
Elméje háborogva tiltakozott Mrs. Applegarth zsarnokoskodása ellen. Dühének tetofokán
eszébe jutott, hogy Mabel élete felorlodhetne a két eros egyéniség között. Jack haragját nyomban
eloszlatta a leány iránt érzett gyengéd szeretete, aggodalma; elhatározta, hogy támadhat köztük
bármi akadály, sosem fogja elhagyni Mabelt és kiszolgáltatni anyja szeszélyeinek. Elveszi
feleségül, és Mrs. Applegarthszal majd boldogul valahogy, ha sor kerül rá. Megnyugodott,
boldoggá tette az az elhatározása, hogy mindent rendbe hoz, de ismét feltámadt lelkiismerete, és
arra kellett gondolnia, hogy hiába arat bármilyen gyozelmet Mrs. Applegarth felett és hiába
sikerül majd megalapoznia rendes házasságukat, mindezért a gyenge egészségu Mabelnek kell
majd százszorosan megfizetnie. Aztán ismét elhatározta: nem hagyja, hogy Mabel feláldozza
életét és boldogságát; mihelyt elegendo pénze lesz, külön háztartást rendez be magának, és hadd
vezesse azt Mrs. Applegarth, mert sosem szenvedhet anyósa zsarnokságától annyit, amennyit
most szenvednek Mabellel mind a ketten. Majd újra kezdodött a gondolatok gyötrelmes
körforgása, és megértette, hogy a meghódolás is tönkretenné oket, mert hogyan lehet boldog az a
házasság, amelyben az asszony testét-lelkét gúzsba kötve tartja az anyja?
Sötét boldogtalanság lett úrrá Jacken. Mabel iránti szerelme teljes volt, jó házasságot
ígért.
Csodálta és tisztelte a lányt azért a finom muveltségért, amely belole hiányzott - s olyan
légies, egészsége olyan kényes, o mindent megtenne a védelmére, óvná, nehogy a legcsekélyebb
sérelem érje. Ami pedig Mabelt illeti, o Jack elott senkit sem szeretett, utána sem szeretett senki
mást.
Odaadó hitvese lett volna Jacknek, megadta volna neki azt az otthont, amelyre
gyermekkora óta vágyott. Jack mélyen boldogtalan volt nemcsak azért, mert álmai - a feleség, a
család, a gyermekek - mind szétfoszlottak, hanem azért is, mert látta, hogy a szeretett leány
értelmetlen tragédia áldozata, egy tragédiáé, melynek elhárításához neki nincs ereje. Tudta, hogy
ez a tragédia nemcsak kettojük kapcsolatát teszi tönkre, hanem magát Mabelt is.
 Január ismét parádés hónapot jelentett, jóllehet Jack felemelkedo napja anyagiak
tekintetében még kevés meleget árasztott. A havonta csak egy, legfeljebb két novellát közlo
Atlantic Monthlyban megjelent az Északi Odisszea; a Review of Reviews közölte a Klondikei
pénzügyeket; a Youth’s Companionban pedig napvilágot látott a Szív és szívósság. Az Északi
Odisszea Naasz akatani fonök története. Ez a modern Odüsszeusz messze földet bejár, keresi
feleségét, Ungát, akit nászéjszakájukon lopott el tole egy szoke viking. Akárcsak a Fehér csend,
ez is tragikus elragadtatással tölti el az olvasót. Keleten lelkes éljenzéssel fogadták, mert a bátor
munka mások szívét is bátorsággal tölti el. Egy oaklandi lapban cikk jelent meg arról, hogyan
emelkedik a város jelentosége az irodalomban, mert lám, Mr. Jack London, e város lakosa neves
író. Barátai jól emlékeztek megpróbáltatásaira, s ezért sem irigységet, sem féltékenységet nem
tápláltak iránta, mint a barátok általában szokták, amikor körükbol valaki az eloírt siker-színvonal
fölé emelkedik; összejövetelt rendeztek a tiszteletére és mindnyájan örültek sikerének.
A hónap vége felé egyik barátjától kölcsönkért öt dollárt, hogy kiválthassa kerékpárját a
zálogból, és elbiciklizett San Jose-ba. Az elmúlt napok során olyan szabatosan fogalmazta meg
érveit, hogy bizonyosra vette: Mabel nem mondhat rájuk nemet és végül is meg fogja szerezni
függetlenségét. Mabel azonban alig értette szavait. Mintegy kataleptikus transzban, mormolva
ismételgette:
- Anyámnak szüksége van rám. Nem élhet nélkülem. Nem hagyhatom el.
Sok-sok év múlva, 1937-ben Edward Applegarth szomorúan mondta: - Anyánk mindig
önzo volt, Mabel az o kiszolgálásával töltötte egész életét.
Jack mégsem adta fel a reményt, Mabelt most is éppúgy szerette, mint eddig. Kereste
azonban más nok társaságát. Sokszor találkozott Anna Strunskyval, akinek asztalánál mindig
több üres, fenntartott hely várta a véletlenül betoppanó vendégeket… és Jack gyakran állított be
hozzá.
Anna írással is foglalkozott, novellákat és szociológiai tanulmányokat írt. Jackkel
megbírálták egymás muveit, hevesen vitatkoztak mindenrol és csodálták egymást.
- Anna, ne fossza meg a világot önmagától! Vétkezik, ha ezt teszi.
Egy San Franciscói Ernestine nevu újságírónovel - képe után ítélve gyönyöru arcéle,
ördögien csillogó szeme lehetett - Jack, mint maga mondta, “a konvencionálistól erosen eltéro
kirándulásokat” tett.
A remek január ellenére februárban egyetlen sorát sem tudta eladni. Az Atlantic
Monthlytól kapott pénzbol kifizette adósságait, rendes ruhákat vett Florának, Johnnynak és saját
magának, könyveket is vásárolt és elofizetett a szükséges folyóiratokra. Most pedig, hogy egy
centjük sem maradt, mindentol megundorodott. Gyermekkorának szörnyu nyomorúsága,
amelyrol úgy érezte, hogy rajta kívül más képtelen lett volna elviselni, megtanította, hogy a
nincstelenség éppen olyan elítélendo, mint a nagy vagyon. Elhatározta, hogy anyagi ügyeiben
nyíltan és következetesen könyörtelen lesz, mert csak a bolond veti meg a pénzt.
- Nekem pénz kell, pontosabban: sok olyasmi, amit pénzen megvásárolhatok. Akármennyi
pénzem lesz, sosem lesz elég. Ami a semmibol való megélhetést illeti, ilyesmivel a leheto
legkevesebbet kívánok foglalkozni. Az ember életében az számít a legtöbbet, hogyan él.
Több pénz: jobb élet. Pénzt keresni: ez a szokás nálam sose fog bunné fajulni; de a pénzköltés
szokásának, hajaj, mindig áldozatul fogok esni. Ha pénz és hírnév együtt jár, akkor jöjjön a
hírnév; de ha a pénz a hírnév nélkül érkezik, akkor csak jöjjön a pénz.
Ezt mondta és zálogba csapta könyveit, folyóiratait, és azt az új szövetruháját is, amelyre
pedig olyan büszke volt. Mint mindig, a zálogházból elso útja ezúttal is a postára vezetett;
bélyeget vásárolt, hogy ismét útjukra bocsáthassa kéziratait. Amikor a The Editor nevu folyóirat
öt dollárt ajánlott fel neki egy ezerhétszáz szavas cikkéért, megsértodött, de a pénzt azért
zsebrevágta.
Kettozött buzgalommal tért vissza munkájához. Heti hat napon át naponta ezer szót írt, és
szabálynak tekintette, hogy amivel egyik nap elmarad, azt a következo napon pótolnia kell. Napi
adagját most ezerötszáz szóra növelte, majd kétezerre, de ennél magasabbra nem.
“Állítom, hogy napi három-vagy négyezer szavas átlaggal nem lehet jó munkát végezni.
A jó munkát nem lehet kifejni a tintatartóból, hanem úgy kell felépíteni, mint valami falat,
gondosan kiválogatva minden téglát.” Az, hogy sok pénzt, gyors pénzt akart, nem tette stílusát
hanyaggá, gondolkodását lazává, és nem változtatta meg a megírandó murol vallott felfogását.
Kijelentette, hogy szívesen eladja magát testestül-lelkestül a folyóiratoknak, csak adják
meg az árát; amikor azonban éppen nem írt, Drummond fejlodéstörténeti elméletét és Hudson
lélektani muvét tanulmányozta, továbbá minden fellelheto antropológiai könyvet - egyáltalán
nem törodve azzal, hogy a folyóiratok a fejlodéstörténet vagy az embertan egy tonnájáért sem
adnak egy lyukas centet.
Pénzre áhítozott, hogy megszabaduljon az örökös rabszolgaságtól, közben pedig
szenvedélyes cikkeket írt a szocializmusról, bár tudta, hogy ezeket feltehetoen nem adhatja el; a
Szocialista Párt részére pedig ingyen tartott felolvasásokat Alamedában, San Jose-ban és más
kisvárosokban. Fojtogatta a pénzhiány, és mégis - így mondják ekkori barátai - igen nagy utakat
is megtett, hogy eljusson egy olyan csoporthoz, ahol heves, antropológiai tárgyú vitára számított.
Aztán egyszerre csak megismerkedett Weismann radikális elméletével, amely szerint a
szerzett tulajdonságok nem örökölhetok, s ez annyira megragadta, hogy abbahagyta minden
munkáját, és nyitott könyvvel a kezében járta végig barátait, közölve velük a nagy felfedezést.
Azt állította, hogy bármilyen zöldséget hajlandó írni, ha megfizetik érte, de szörnyen
következetlennek bizonyult, mert csupa olyasmit írt, amiben hitt, forradalmi cikkeket és
történeteket, jóllehet ugyanilyenek már ott hevertek asztala alatt, a padlóra szórva. Pénzt akart, de
a folyóirat-szerkesztok által követelt ellenértéket elfogadhatatlannak találta. “Szilárd vagyok. Aki
alaposan megismert, az megfigyelhette, hogy a dolgok az én szándékom szerint alakulnak, még
ha évek telnek is bele.
Senki sem befolyásolhat, legfeljebb a pillanatnyi apró dolgokban. Nem vagyok
csökönyös, de olyan kitartóan török célom felé, mint az iránytu a sark felé. A dolgok halasztást
szenvedhetnek, kicsúszhatnak a kezembol, ellenem szegülhetnek titokban vagy nyíltan, de végül
is az én szándékom szerint alakulnak… Az élet küzdelem, s én készen állok erre a küzdelemre.
Ha nem volnék következetes állat, megrekedtem volna vagy elpusztultam volna az útszélen.”
Februárban gyors egymásutánban két olyan, akkor még jelentéktelennek látszó esemény
történt, amely döntoen befolyásolta további élete útját. Ebédmeghívást fogadott el San
Franciscóba, Mrs. Ninetta Eameshez, az Overland Monthly gazdasági vezetojének feleségéhez. A
második esemény odáig nyúlt vissza, hogy Fred Jacobst, egyetemi évfolyamtársát a
spanyol-amerikai háború arcvonalára küldték; Fred útközben meghalt konzervhústól, a mindenütt
jelenlevo lelkiismeretlen hadiszállítók áldozataként, és holttestét Oaklandba vitték vissza
eltemetni. Idorendben Mrs. Eames ebédje következett elobb, s bár következményei lassabban
alakultak ki, mégis ezek a következmények bizonyultak tartósabbaknak.
Mrs. Eamest, ezt a negyvenhét éves, gyermektelen, negédes hölgyet okos, ravasz teremtés
létére, mindig “a szegény Netta” néven emlegették; ritkán árulta el igazi célját; felkapaszkodó
inda volt, azonban simasággal és érzelmességgel leplezte, hogy acélujjakkal kapaszkodik.
Nagyképu, de puhány férjétol magához ragadta a család minden ügyét, s céljait azon az egyetlen
úton-módon érte el, amely a nyolcvanas-kilencvenes években nyitva állt a nok elott: irányította,
terrorizálta a férjét, anélkül, hogy a külvilág ezt gyanította volna.
Találkozásuk indokául egy cikk szolgált, amelynek megírására Mrs. Eames Jacket akarta
felkérni. Mrs. Eames az ebédre meghívta unokahúgát is. Clara Charmian Kittredge-t kicsi kora
óta o
nevelte, s a leány mintha jól sikerült másolata lett volna nagynénjének. A karcsú, formás
termetu, élénk, gyorsbeszédu Clara Charmian Kittredge huszonkilenc éves korára még nem ment
férjhez.
Nem lehetetlen, hogy Mrs. Eames az unokahúga és Jack érdeklodését szerette volna
felkelteni egymás iránt. Miss Kittredge elhúzta ugyan az orrát Jack kopott ruhája láttán és
rosszallotta, hogy Mrs. Eames fizeti a számlát; de indulatát csak akkor engedte szabadjára,
amikor Mrs. Eames közölte Jackkel, hogy unokahúga gépíróno egy közeli irodában; ekkor Miss
Kittredge jól bokán rúgta nagynénjét, amiért leleplezte, hogy munkával keresi meg kenyerét.
Február huszadikán Jack izgatottan olvasta A Farkas fia címu könyvének kefelevonatát -
elso, könyv formájában megjeleno elbeszéléseit - és már küldte is vissza postán a
kiadónak. Másnap részt vett Fred Jacobs temetésén, és itt találkozott Bessie Maddernnel, Jacobs
menyasszonyával. A júnói termetu, szép ír leányt Jack addig csak futólag ismerte az oaklandi
társaságból. Bessie Maddernt szerették és becsülték; mindenki együtt érzett vele. Jack másnap
reggel levelet kapott Mabel Applegarthtol, akit régi barátság fuzött Bessie-hez; most megkérte
Jacket, keresse fel a leányt, kérdezze meg, mit tehetne érdekében. Jack még aznap este
ellátogatott Maddernék otthonába.
Bessie Maddern egy híres színésznonek, Minnie Maddern Fiske-nek volt az
unokatestvére, a San Franciscói felso leányiskolát végezte el, két évig tanítónoképzobe járt, majd
három évig az alamedai elemiben tanított. Abban az idoben, amikor Fred Jacobs meghalt, Bessie
matematikából magánórákat adott nehéz felfogású elemistáknak és azoknak a középiskolásoknak,
akik az egyetemre szerettek volna kerülni. A nyugodt, higgadt természetu, izmos leány
kerékpáron járt házról házra Oaklandban és Alamedában tanítványaihoz. Valamivel idosebb volt
Jacknél, szomorú szeme melegen csillogott, eros álla, széles, de szép metszésu szája, sasorra volt,
fekete hajában szürke csík futott homlokától egyenesen hátra: egy tizennyolc éves korában történt
szerencsétlenség emléke. A kiegyensúlyozott emberek biztonsága vette körül; egyenes
természetu lánynak ismerték.
Miss Maddern gyászolta az elhunyt Fred Jacobst, Jack pedig a Mabel Applegarthszel való
jegyességének kilátástalansága miatt szomorkodott. Kellemesnek és vigasztalónak találták
egymás társaságát, jól érezték magukat együtt. Nemsokára Jack azon vette észre magát, hogy sok
estéjét tölti Miss Maddernnel. A leány matematikára és fizikára tanította, mert ezekkel gyenge
lábon állt, o
viszont az angol irodalom történetérol adott neki áttekintést, a legrégibb idoktol.
Vasárnaponként kerékpáron kirándultak Marin Countyba, ott pedig gyalog ballagtak át a
Muir-ligeten és maguk fozték meg ebédjüket, izzó szénen húst, édes répát, tengeri rákot sütöttek,
kávét pörköltek. Más estéken, ha Jack egy kis pénzhez jutott, San Francisco északi öblének egyik
olasz vendéglojében vacsoráztak, majd operába mentek.
Jack továbbra is minden héten elkerékpározott a negyven mérföldre fekvo San Jose-ba,
hogy Mabellel találkozzék, de mindig elszomorodva, csalódottan tért vissza - mintegy segítségért
- a huvös, megnyugtató Bessie-hez. Bessie átjavította kéziratait, csiszolta helyenként túl kemény
mondatait; a leány szerette ezt a munkát és szilárdan hitte, hogy Jackbol a világ egyik nagy írója
lesz; ez a hite sohasem ingott meg.
Jack otthona, a Sixteenth Street-i lakás számos ismerosének lett találkozóhelye, mert most
már sokan keresték társaságát. “Él bennem a barátok szerzésének sorsszeru képessége, és
hiányzik belolem az az áldott tulajdonság, hogy megszabaduljak tolük.” Roppantul szeretett
házigazda lenni, de a kerékpárcsengok már igen surun kezdtek házuk elott csilingelni, s neki már
gyakran úgy kellett írnia, hogy közben hárman-négyen ültek az ágyán, cigarettázva, felidézgetve
a régi idoket és azon vitatkozva, hogy vajon feltétlenül pesszimistává lesz-e az, aki hisz a
materializmusban. Jack nem hagyhatta vendégeit kínálatlanul, és ha szórványosan néhány dollár
érkezett az Overland Monthlytól, például A háború lehetetlen címu cikkéért vagy a National
Magazine-tol a Címertani leckéért nyomban bordát, karajt vásárolt és a jégszekrénybe tette.
A Ruskin-klubbeli ismerosök egy-egy cigarettára vagy beszélgetésre kukkantottak be
hozzá, a szocialista helyi szervezetben megismert elvtársai azért, hogy megkérjék: szólaljon fel
valami gyulésen; de beállítottak hozzá régi cimborái is, akikkel a Yukon-folyónál vagy a
halászati rendorségnél volt együtt, osztrigás kalózok, csavargó-haverok a Nagy Útról. “Mostani
lakásom egyik hátránya, hogy mindenki ÚbetoppanT hozzám, s nekem nincs szívem kitessékelni
oket.”
S minthogy otthona már túlságosan szuknek bizonyult könyvei, barátai, munkája számára,
ezenkívül A Farkas fiáért tiszteletdíjat várt, elhatározta, hogy tágasabb lakásba költözik. Találtak
Florával egy kétemeletes házat az East Fifteenth Street 113o szám alatt, tolük alig néhány
háztömbnyire; volt benne többek közt egy tágas nappali szoba, kiugró ablakfülkékkel, meg egy
jókora hálószoba, amely dolgozószobának, saját “barlangjának” lehetett alkalmas; a hét helyiség
rendbe hozását foként Eliza végezte, Jack “barlangját” azonban Bessie Maddern segített
meghitté, hangulatossá varázsolni. Egy este, még mielott Jackék átköltöztek, Eliza és Bessie
éppen a függönyöket akasztották fel a “barlang” ablakára, Jack pedig teljes hosszában elnyúlva
hevert fekhelyén, tarkóját összekulcsolt kezén nyugtatva, mint oly sok éjszakán át a Sophie
Sutherland fedélzetén. Eliza megfordult, hogy felvegyen egy függönyrudat és ekkor meglátta,
hogy Jack milyen különös arckifejezéssel figyeli Bessie-t. Egyetlen szempillantás eleget mondott
Elizának; észrevette Jack tekintetében az elhatározást; ez a mostohanovér, aki inkább anyja, mint
novére volt, rögtön tudta, mit határozott öccse; egyáltalán nem csodálkozott, amikor Jack másnap
reggel közölte vele, hogy feleségül veszi Bessie Maddernt.
Mabel Applegartht nemcsak azért akarta Jack feleségül venni, mert szerette, hanem azért
is, mert családot akart alapítani. Huszonhárom éves korához képest nagyon sok mindenen ment
keresztül, mindig is szeretett volna apa lenni, s ez a kívánság olyan erosen élt benne, hogy már
csavargó korában, a Nagy Úton is feljegyezte füzetébe: mennyire vágyódik gyermekek után.
“Különféle mély gondolatok vezettek rá erre, de most csak egyetlen ellenvetést akarok
megcáfolni: a lekötöttséget. Mindig le vagyok kötve. Notlenül is el kell tartanom egy családot.
Ha Kínába akarnék utazni, akkor is gondoskodnom kellene errol a családról, akár nos vagyok,
akár nem. Ha megházasodnék, állandósulnának körülményeim, és több idot szentelhetnék a
munkámnak. Elvégre egyszer él az ember, hát miért ne élje az életét? Nagy az én szívem, és csak
tisztább, egészségesebb férfivá leszek a vállalt féktol, mint hogyha szabadon és felelotlenül
csapongok.”
Jack és Bessie becsületesen viselkedtek egymással szemben. Nem állították azt, hogy a
romantika hagyományainak értelmében szenvedélyesen egymásba szerettek: mindketten tudták,
hogy Bessie még mindig Fred Jacobst, Jack pedig Mabel Applegartht szereti. De mind a ketten
kívánták a házasságot. Szerették, becsülték egymást, örültek egymásnak, tudták, hogy házasságuk
kiegyensúlyozott, otthonuk kellemes lesz, kituno gyermekeket nevelnek majd fel. És mindketten
tudták, hogy a “szerelem” a nyelv egyszeru szava, eléggé rugalmas azonban ahhoz, hogy
sokféleképp lehessen értelmezni. Jack megkérte Bessie kezét, s a leány egy-két napi gondolkodás
után igent mondott.
Jack nem akart olyan névvel házasságot kötni, amely nem illeti ot meg a törvény szerint -
leendo gyermekeit akarta megkímélni a fonák helyzettol -, ezért elmondta Maddernéknek
születése körülményeit. Bessie-vel együtt kerestek fel egy oaklandi bírót, Maddernék családi
ismerosét, s ez megnyugtatta oket, hogy ha Jack egész életén át a London nevet használta és e
név alatt jelentek meg muvei is, akkor a törvény is elismeri jogát ehhez a névhez.
Az elhatározásukat követo vasárnapon Jack és Bessie csendben megesküdtek. Flora, akit
felháborított, hogy fia - amint o mondta - elhagyja, nem vett részt a szertartáson. Az ifjú házasok
kerékpáron indultak háromnapos nászútra a város környékére, majd visszatérve Oaklandba,
hozzáfogtak otthonuk berendezéséhez és a kemény munkához. A Ruskin klub tagjai lakodalmi
bankettet rendeztek tiszteletükre, az oaklandi Enquirer pedig így adta olvasói tudtára az esküvot:
“A menyasszony szép és muvelt ifjú hölgy…”, amivel egész Oakland egyetértett.
Napközben Bessie folytatta az elmaradt tanulók magánoktatását és eleget keresett ahhoz,
hogy háztartásuk költségeit Jack változó bevételeitol függetlenül fedezze. Esténként férje
kéziratait javította és gépelte, elolvasta az új könyveket, amelyekkel Jack éppen foglalkozott,
hogy megvitathassák azokat, külön papírlapokra másolta le a verseket, amelyek megtetszettek
férjének, majd e lapok százait piros kartonba kötötte; folyóiratok gazdasági és politikai tárgyú
cikkeit gyujtötte és rendezte Jack számára, még egy sötétkamrát is berendezett és megtanította
Jacket, hogyan hívja elo saját felvételeit. Vasárnaponként hosszú kerékpártúrákat tettek a buja
San Leandro-völgybe, s ott Jack elmesélte Bessie-nek, hogyan élt gyermekkorában John London
farmján. Az egyik hétvégét Santa Cruzban töltötték, megfürödtek az óceánban és hancúroztak a
strandon. Ha nem is mámorosodtak meg egymástól, de sokat tréfálkoztak, és oszinte, megbízható
barátság fejlodött ki közöttük. Jack lépten-nyomon tanújelét adta, hogy örül választásának, meg
van elégedve házasságával. Bessie pedig 1937-ben így nyilatkozott: - Nem voltam szerelmes
Jackbe, amikor hozzámentem, de igen hamar megszerettem.

A házasság, úgy látszik, szerencsét hozott Jacknek, mert májusban végre sikerült
bevennie egy kelet-amerikai novella-folyóirat bástyáit. A McClure’s folyóirat férfiaknak szánt
izgalmas történeteket közölt. Hamarosan szenvedélyes kapcsolat lángolt fel a lap és Jack között.
A laptulajdonos, S. S. McClure, aki azzal vált halhatatlanná, hogy hallatlanul magas
tiszteletdíjakat fizetett ismeretlen íróknak, arra hivatkozva, hogy “a fiúknak enniük kell”,
megvette Jacktol Az állhatatos asszony és Az élet törvénye címu elbeszéléseit és azt írta neki:
“Ön rendkívül érdekel bennünket és azt akarjuk, hogy érezze, milyen oszinte jóbarátai vannak
ideát, New Yorkban.
Szeretném, ha mostantól állandó irodalmi megrendeloinek tekintene bennünket. Ha
ezentúl minden írását elküldi nekünk, mi minden alkalmasat felhasználunk, amit pedig nem, azt
igyekszünk a leheto
legkedvezobb feltételekkel másutt elhelyezni.”
Fiatal író aligha kaphat ennél biztatóbb üzenetet. Szaván is fogta McClure-t. Összeszedte
egy dobozra való kéziratát, majd nagy hévvel nekiült, hogy megírja mindazokat a történeteket,
amelyek megformálódtak agyában. McClure megvette A maximum problémáját s a mu három
részéért összesen háromszáz dollárt fizetett; a legnagyobb összeget, amely eddig Jack kezébe
került.
Azt az anyagot, amit nem tudott használni, McClure meleg ajánlással küldte tovább más
folyóiratoknak, amikor pedig a kéziratok annyira felszaporodtak, hogy már nem tudott mit
kezdeni velük, átadta ezeket egy jónevu irodalmi ügynöknek. Azok a muvek, amelyeket McClure
megvett tole, és az a tény, hogy McClure kezeskedett érte a New York-i irodalmi világban,
ismertté tették Jack London nevét.
Amikor 19oo tavaszán A Farkas fia megjelent, az irodalmi bírálóknál átüto sikert aratott.
Mintha egy idozített bomba robbant volna fel az új évszázad nyitányaként. Egy véletlenül
becsúszott, elavult kifejezésen kívül semmi sem akadt benne, ami az immár halott évszázadhoz
kapcsolta volna. A novellák mind életerosen az új századot hirdették: a fejlodés folyamatának és a
fajok küzdelmének tudományos szemlélete, a kiátkozástól már nem fenyegetett embereknek nem
moralista mércével mért értékei, az élet kegyetlenségeinek, rútságainak és komorságainak a
szépséggel és jósággal párhuzamos, bátor ábrázolása, az illedelmes novella-társadalomba azelott
soha be nem bocsátott egész osztályok felvonultatása, a viharos cselekmény, a nyers konfliktus és
az eroszakos halál, amelyek azelott tabuk voltak a novellistáknak - mindez megcsendítette a
tizenkilencedik század élettelen, szentimentális, köntörfalazó és álszent irodalmának
lélekharangját.
Sok egykorú kritikus tört lándzsát Jack mellett. A bostoni Literary World ezt írta: “A
szerzo
a dolgok gyökeréig hatol”; az Atlantic Monthly szerint: “E könyv arra készteti olvasóját,
hogy mélyebben higgyen az emberfaj férfi-erényeiben”. Más kritikusok így írtak: “Csupa tuz,
csupa érzés; istenadta novellaíró-tehetség; ízig-vérig férfias, energikus; a lángész minden jele
felfedezheto
rajta; nagy muvész, eroteljes…”. Az egyik bíráló így kommentálta írásait: “Ezeket a
történeteket átitatja a távoli Észak költészete és titokzatossága. Az uralkodó motívum
mindegyikben a tragédia -
ellentétben a szokványos happy endekkel -, mert így van a valóságban is, valahányszor az
ember birokra kel a természet elemi eroivel. A klondikei élet komédiáit és tragédiáit Kipling
fantáziájával és drámai erejével termékenyítette meg. Él azonban benne gyengéd érzés is, és
gyorsan fel tudja mérni a hosiesség finomabb árnyalatait is, ami Kiplingnél ritka.”
Még csak elso könyve jelent meg, és máris ilyen hízelgoen hasonlították kedves
tanítómesteréhez! Olvasta a recenziókat és örömmámorban úszott, de arra is jutott ideje, hogy
megnehezteljen e bírálóira, amiért nem ismerik fel Kipling valódi és teljes nagyságát, és
tuszúrással illetik cikkeikben.
A Farkas fia címu kötet megjelenése jelzi a modern amerikai novellairodalom kezdetét.
Elodei: Edgar Allan Poe, Bret Harte, Stephen Crane és Ambrose Bierce, mind szakítottak
a megcsontosodott irodalmi konvenciókkal, és hitelesen akartak írni -, de Jack az elso, aki az
elbeszélo-irodalmat elvitte az egyszeru emberekhez, teljes egészében érthetové, élvezhetové tette
számukra. Mindaddig a novellák zömét úri hajadonok részére írták; Jack elbeszélései az amerikai
társadalom minden rétegéhez szóltak - az úri kisasszonyok kivételével. Ez utóbbiak lezárt ajtók,
lehúzott redonyök mögött falták Jack történeteit. Egyúttal o az elso, aki ezt az irodalmi formát a
huszadik század tudományos igényével itatta át, s megadta neki ugyanazt az erot, ugyanazt a
vitalitást, mint amellyel az amerikaiak meghódították kontinensüket és felépítették gigászi
iparukat.
Már régóta szeretett volna kísérletet tenni a regény-mufajban is, minthogy azonban egy
regény megírása hat-tizenkét hónapot vesz igénybe, s ezalatt munkájából semmiféle jövedelemre
nem számíthatott, még eléggé távolinak látszott az a lehetoség, hogy ennyi idore elegendo
tartalékot gyujthessen. Tervérol azonban írt McClure-nak, s ez postafordultával válaszolt:
“Szívesen támogatjuk regényét anyagilag, az Ön által megszabott feltételekkel. Öt hónapon át
minden hónapban küldünk Önnek egy-egy százdolláros csekket, ha azonban százhuszonötre
volna szüksége, ezen ne múljék. Biztos vagyok benne, hogy kiváló regényt ír majd. Ha bármikor
úgy érezné, hogy akármiféle segítségre van szüksége, csak szíveskedjék tudatni velünk.”
Most, amikor úgy suhant elore a siker útján, mint annak idején a Razzle Dazzle, ha
vitorlájába belekapott a szél, Bessie közölte vele a hírt, hogy gyermeket vár. Jack túl boldognak
érezte magát és rögtön elképzelte, hogy a gyermek csak fiú lehet. Eddig is szívélyesen bánt
feleségével, de most aztán olyan gyengéd lett hozzá, mint szereto gyermek az anyjához;
állandóan aggódva tudakolta egészségét, hogylétét. A tudat, hogy nemsokára apa lesz, lángra
lobbantotta benne a szikrát és néhány órával Bessie közlése után már meg is kezdte elso regényét,
A havasok leányát.
Bár a legapróbb részletekig számot vetett azzal, hogy lehorgonyzott és el kell látnia
családját, jellegzetes férfi módra megfeledkezett arról az aranyigazságról, hogy nincs a világnak
olyan konyhája, amely elég tágas volna két asszonynak. Flora pokollá tette Bessie életét.
Halálosan meg volt sértve, hogy fia - mint mondta - elhagyta abban a pillanatban, ahogy
egy kis pénzt kezdett keresni. Zokszó nélkül viselte el a nélkülözés hosszú hónapjait, s most úgy
érezte, joga van a kárpótlásra, Jack pedig ehelyett egy “idegen asszonyt” hozott a házhoz. Fozött
neki, vigyázott rá, és most egyszerre Bessie akarja intézni a fozést; eddig o fogadta a látogatókat,
most Bessie a ház asszonya. Flora nem bírta elviselni, hogy Jack szívében más foglalja el a
helyét; úgy érezte, hogy háttérbe akarják szorítani. Ahogy e bosszúságain rágódott, visszatért régi
neuraszténiája. Szünet nélkül porolt Bessie-vel, s annyi kellemetlenséget okozott neki, amennyit
csak tudott. Jack halála után húsz évvel Bessie ezt mondta: - Kedvében kellett volna járnom,
hízelegnem kellett volna neki, hadd legyen o az úr a háznál; akkor összemelegedtünk volna.
Dehát fiatal voltam, én akartam segíteni a férjemnek. Ezért zördültünk össze.
Gyakran, amikor Jacknek elso regénye szerkezeti problémáira kellett volna
összpontosítania minden figyelmét, a két asszony ingerült hangja töltötte meg azt a szobát, ahol
dolgozott, és eluzték gondolataiból A havasok leányát. Igyekezett ezt elviselni, amíg bírta, aztán
elrohant hazulról, amilyen gyorsan csak tudott, Elizáékhoz sietett és könyörgött novérének, hogy
menjen el hozzájuk, csillapítsa le oket. Amikor aztán két óra múlva hazatért, Eliza már úrrá lett a
helyzeten, s o
nekiülhetett a munkájának.
Már több lehetosége nyílt barátai fogadására. Érdekes társaságot kezdett egybehívni.
Rábeszélte barátait: szokják meg, hogy minden szerdán este beállítanak hozzá. A
legkiemelkedobbrol, az atlétatermetu és végtelenül érzékeny lelku George Sterlingrol Jack utóbb
ezt írta: “Nekem van az egész világon a legdrágább barátom.” Sterling a katolikus papi pályát
hagyta ott s lett azoknak a ritka költoknek egyike, akiknek verseit szépség, gyengédség és
szenvedélyes igazságszeretet sugallja. Mint klasszikusokon nevelkedett esztéta, meghasonlott
lélek volt: a szocializmus iránt érzett szeretete és az öncélú muvészet, a l’art pour l’art felfogás
között orlodött -
az utóbbit Ambrose Bierce oltotta belé, akinek kétségbeesés-filozófiáját Jack élénken
helytelenítette. A szavak muzsikájának mestere, a fantáziadús Sterling oszinte barátságával,
lángoló lelkével, mélyreható irodalmi kritikájával sokban hozzájárult Jack érdességeinek
lecsiszolásához.
James Hoppert, a tagbaszakadt, csupa izom labdarúgót Jack még az egyetemrol ismerte, o
szintén megpróbálkozott már a novellaírással. Jacknek ugyanolyan benso barátja lett, mint Jim
Whitaker, a hétgyermekes prédikátor, aki a regényírás kedvéért hagyta ott a szószéket, és mint
Xaviar Martinez, a spanyol-indián festomuvész. Frederick Bamford, az oaklandi közkönyvtár
helyettes könyvtárosa és a Ruskin klub megalapítója, gondosan nyírt kecskeszakállával és alapos
egyházi képzettségével jelent meg Jack házában. San Franciscóból felkereste Anna Strunsky,
valamint Strawn Hamilton, a bölcselkedo anarchista, a szociáldemokrata Austin Lewis és több
öbölparti radikális. Gyakran meglátogatta Mrs. Ninetta Eames; magával hozta irodalmi barátait és
mesélt unokahúgának európai körutazásáról. Mindenki vacsorára jött, étkezés után kéziratokat
olvastak fel, új könyveket és darabokat vitattak meg. Késobb a férfiak pókereztek vagy “vörös
kutyá”-t játszottak, kis tétekben, nagy izgalommal és rengeteg sok nevetéssel fuszerezve. Ezeket
a szerda estéket csakhamar városszerte úgy ismerték, mint Jack fogadónapját.
Cloudesley Johns, ez a csinos és szeretetre méltó fiatalember, aki egy dél-kaliforniai
kisváros postáján dolgozott, egy hétre odaérkezett. O írta Jacknek az elso lelkes levelet, mikor
Annak, aki úton van címu novellája az Overland Monthlyban megjelent; azóta leveleztek
egymással. A Nagy Út csavargói, matrózok, régi kikötoi haverok, mind szívesen betértek Jack
házába egy-egy pohár fanyar olasz borra, egy kis baráti csevegésre. “Egyre-másra felbukkan
valamelyik régi hajóstársam… épp most érkezett meg egy távoli útról… most kap majd egy kalap
pénzt… ÚHé Jack, öreg cimbora, tudsz-e kölcsönözni holnapig egy-két dollárt?T” Jack
leszállította igényüket egy fél dollárra, odaadta a pénzt és szélnek eresztette oket. Mérhetetlen
boldogságot érzett, hogy módjában áll vendégeket fogadni; mindig élvezte, ha egy sereg barátja
nyüzsög házában, amikor o maga már elvégezte napi munkáját.
Bár a McClure féle százhuszonöt dollár minden hónapban rendszeresen megérkezett, ez
az összeg most már nem fedezte a család megnövekedett szükségleteit és nagyszámú barátjának
megvendégelését. Megkettozte hát munkaidejét: délelottjeit a komoly irodalmi munkának,
délutánjait a pénzhozó selejtnek szentelte, így sikerült eladnia a bostoni Transcriptnek egy cikkét
arról, hogyan aludt egyszer a közparkban és amikor a rendor le akarta tartóztatni, hogyan mesélt
neki valamit Japánról, csak hogy ne ültessék rács mögé. Izmosról, az alaszkai szánhúzó kutyáról
szóló elbeszélését a Harper’s Weekly vásárolta meg; Terjeszkedés címu írását a San Franciscói
Wave vezércikként közölte. Két családi témájú elbeszélése közül Az o benyílójuk a Woman’s
Home Companionban jelent meg, a Klondikei háztartás megjelenésétol kezdve pedig a Harper’s
Bazaar hasábjai is nyitva álltak elotte. Íme egy tréfás versikéje a Town Topicsból: Mikor bejött,
Nem voltam bent,
Csak néhány cent
Kölcsönért jött
S üresen ment;
Nem láttam ot,
Már nem volt bent.

Jack zsebében viszont bent volt érte a dollár!

Írógépén, könyvei közt nagy hévvel dolgozott, néha napokig ki sem lépett a kapun,
legfeljebb azért, hogy behozza a küszöbre letett esti lapot. Lesoványodott, elgyengült és úgy
vélte, hogy elgyengülésének arányában el is bátortalanodik, már nem meri megírni azt, amiben
hisz, és egyre csak azon tunodik, megveszik-e majd, amit írt, tetszik-e majd az olvasóknak.
Mindig is meggyozodéssel vallotta, hogy beteg testben nem lehet ép szellem, vásárolt hát
magának egy pár súlyzót, és minden reggel nyitott ablaknál gyakorlatokat végzett, mielott íráshoz
ült volna, ami ritkán történt meg reggeli hat óránál késobb. Munka után pedig vadászni indult a
Berkeley-dombokra, vagy horgászni az öbölbe. Teste így visszanyerte erejét, és ezzel
megerosödtek idegei is; visszatért a bátorsága. Felfrissült az életereje, s nekibuzdulásában
megírta Jan nem bán meg semmit és A forradásos ember címu történeteit. Klondikerol ezek a
legelso humoros írások; annak a halottvirrasztó ír embernek pokoli humora csillan ki belolük, aki
leül kártyázni a holttesttel.
A Farkas fiát azonban kedvezo sajtóvisszhangja ellenére is alig vásárolták. Nem is jutott
egyébhez most, mint sovány tiszteletdíjhoz, mert McClure kivételével sehol sem fizettek húsz
dollárnál többet egy-egy kéziratáért. Az olvasók még nem tanulták meg a nevét, tehát írnia
kellett, amíg egyetlen átüto sikertol egyszerre csak felfelé nem ível az útja. Addig is idonként
felhajtott néhány dollárt, ahol éppen lehetett; amikor a Black Cat novellapályázatot hirdetett, s o
nem tudott nagyobb szabású muvel eloállni, hogy a nagyobb díjak egyikét elnyerhesse, megírta
Semper idem címu gúnyos rajzát, amelynek ötletét valamelyik esti újságból merítette; meg is
nyerte vele az egyik kisebb díjat. Amikor pedig a Cosmopolitan Magazine írt ki pályázatot a
“Magános ember rajtaveszít” témára, megjátszotta az egy milliomod esélyt, forradalmi szellemu
cikket írt Mit veszít a közösség a szabad verseny rendszerén címmel, és meg is nyerte a kétszáz
dolláros elso díjat. Ezek után megjegyezte, hogy o az egyetlen ember Amerikában, aki anyagi
hasznot húz a szocializmusból.
Hónapokig szüntelenül orlodött felesége és anyja között; végül is egy kis kertes házat
bérelt ugyanabban az utcában, közvetlenül az övék mögött és odaköltöztette Florát Johnnyval.
Anyját ez a “kiközösítés” feldühítette: íme, kidobták fia házából, a szemétdombra lökték! Jack
nem sokat ért el ezzel, csak a kiadásai szaporodtak meg, mert anyja nemcsak hogy folyton átjárt
az o házába és még nagyobb kavarodást okozott, mint addig, hanem ettol kezdve a
szomszédoknál is szétkürtölte panaszait; ezzel szomorú pletykaáradat vette kezdetét. Flora úgy
képzelte, hogy most megint a maga ura, és kétes üzletecskékbe bocsátkozott, senki sem tudta,
mire költötte a Jacktol kapott pénzt; adósságokat csinált; ezeket aztán Jacknek kellett
megfizetnie.
Jack nyáron és egész osszel regényén dolgozott, közben eloadásokat tartott a szocialista
helyi szervezet San Franciscói tömeggyulésein, elment mások eloadásaira, belépett az
Ibsentársaságba, vívó és ökölvívó leckéket vett hátsó udvarukon, szerda estéin pedig a vendéglátó
házigazda szerepét játszotta. Semmi sem állt tole távolabb, mint az, hogy besavanyodott
intellektuel legyen: az osz folyamán legjobban azt élvezte, hogy a Kalifornia csapata ripityára
verte a Stanford labdarugóit, legmaradandóbb “kalandjának” pedig ebben az idoszakban azt
tartotta, hogy néhány nagy könyvet fedezett fel. Ezekre aztán oly szívvel-lélekkel vetette magát
reá, mint valamikor tizennégy évvel ezelott az a rongyos, gondozatlan kis lapkihordó, aki
újságköteggel a hóna alatt betért az oaklandi közkönyvtárba és valami jó olvasnivalót kért Miss
Coolbrithtól. Most ezt írta Anna Strunskynak: “Csak ülök és bogök, mint egy gyerek, mert épp
most fejeztem be a Lidércfény (Jude the obscure)-t. Hardy, mint a Lidércfény, és az Egy tiszta no
írója, elégedetten hajthatja fejét örök nyugovóra.”
Kijelentette, hogy o maga is elégedetten hal meg, ha megalkothat egy-két olyan muvet,
amely méltóképpen kerül majd a könyvespolcokra életének e kincsei mellé.
Jack és Anna Strunsky között különös viszony kezdett kialakulni. Felfogásuk
bámulatosan egyezett, ezt tudomásul kellett venniük, ha mégoly hevesen vitatkoztak is a
biológiáról, a materializmusról, a szocializmusról. Júliustól kezdve Jack gyengéd hangot üt meg
Annához írt leveleiben. “Mindazon apró-csepro, felszínes csetepaték ellenére, amelyek együtt
jártak közelebbi megismerkedésünkkel, valójában, a dolgok mélyén semmiféle ellentét sem
támadt köztünk.
Valahogy egybe voltunk hangolva, mindenünkben igazi hasonlóság mutatkozott. A
vízrebocsátott hajó a tenger felé siklik, a csúsztatófák recsegve-ropogva állnak ellen, de ezt a
hangot sem a tenger, sem a hajó nem hallja, így voltunk mi is, besiklottunk egymás életébe.”
Komoly muveit Anna Strunsky bírálatára bocsátotta, s a leány a szellemi értékek iránt
fogékony elmével alakította ki véleményét. Viszonzásul Jack állandóan sürgette, hogy o is
folytassa az írást. “Ó, Anna, bárcsak papírra vetné mindezt, amit izzó lelke sugall magának,
proteuszi kedvében! Maga azt az érzést kelti bennem, mintha valamiféle új energia sugároznék
szét a világba.
Anna, olvassa csak klasszikusait, de a maiakat, a most születo szépirodalmat se felejtse ki
olvasmányai közül. Meg kell ismernie a modernség izét, vizsgálnia kell a formákat! Mert a
muvészet örök ugyan, de a formákat a nemzedékek hozzák létre. Ó, Anna, ne hagyja, hogy
csalódjam magában!”
19oo végén így írt: “Szép hófehér barátság férfi és no között? A világ képtelen elképzelni
ilyent, mindig lehetetlennek fogja gondolni, amíg csak világ a világ.” Jack sem hitte, hogy ez
lehetséges; ha igen, akkor Oakland helyett San Franciscóban udvarolt volna, amikor Mabel
Applegarthben elvesztette reményét. Nem akarta megcsalni feleségét, de az esze beleszeretett
Anna Strunsky gondolkodásába. Bessie-vel együtt jutottak túl bizonyos akadályokon, jó barátot
ismertek meg egymásban és új életet nemzettek: mindezekért Jack szerette Bessie-t. Annával
azonban másfajta akadályokat küzdöttek le, az ész, a szellem sorompóit, s mindezekért szerette
Annát.
Míg Bessie már feldagadt terhességében, Jacket sokat gyötörte az, amit Miss Strunsky
iránt érzett. Azt írta Annáról: “Ez az orosz zsidó lány valóságos zseni.” Egymás iránti érzéseikrol
azonban egyetlen hangot sem ejtettek. “Ah, Anna, higgye el nekem, a ki nem mondott dolgok a
legsúlyosabbak. Hogy én és a boldogság? Ó, drágám, hiszen maga volt számomra a gyönyöruség,
az üdvözülés.” Érzelmi megnyugvás, szilárd és állandó társadalmi helyzet: ezekért nosült, de
-“épp amikor úgy látszik, hogy megnyílt számomra a szabadság, egyszerre azt érzem: túl szoros a
kötelék, túl rövid a gyeplo. Visszagondolok arra az idore, amikor szabadon éltem, amikor nem
ismertem fékeket és azt tettem, amit a szívem kívánt.”
Oszinte érzés élt benne Miss Strunsky iránt, ez nem lehet kétséges, de ebbe az érzésbe sok
félelem és kétség vegyült, s egy olyan fiatalember szabadságvágya, aki nemsokára apa lesz, s így
újabb és állandó felelosség zúdul a nyakába. Talán mégis minden másképp fordult volna, ha
Applegarthné asszony nem nyújtja át ultimátumát akkor, amikor Jack még nem írt így Annának:
“Hogy én és a boldogság? Ó, drágám, hiszen maga volt számomra a gyönyöruség, az üdvözülés”.
Folytatta a versírást, hogy a könnyed kifejezésmódban gyakorolja magát; olvasott,
válogatás nélkül habzsolta a legfrissebb szépirodalmat, hogy vérévé váljék a modern ízlés;
folytatta próbálkozásait is, nem eladásra, hanem hogy látókörét tágítsa; írt hosszú tanulmányokat
a novellaírás technikájáról, és kézirataiban egyetlen olyan mondatot sem hagyott meg, amely ne
lett volna sima és kellemes a fülének. Amikor már túlzottan elbizakodott novellaírónak érezte
magát, eloásta valahonnan egy halom régi történetét, és íme: mintha lámpa gyúlt volna ki benne.
A foiskolai képzettségu Cloudesley Johnsszal éles kritikai megjegyzéseket ínak egymás írásainak
margójára. Johns éppen könyvet írt A Nagy Út filozófiája címmel és kéziratát kijavítás végett
elküldte Jacknek. Jack válaszában kifejezésre jut írói hitvallása: “Ön izgalmas életet mutat be:
romantikát, az emberi élet és halál problémáját, van humora és pátosza is, de az ég szerelmére,
ember, tegyen mindent a maga helyére! Ne ön, ne az író mondja el a Nagy Út filozófiáját,
mondják el alakjai tetteikkel, a cselekménnyel, beszédükkel. Tanulmányozza Stevensont és
Kiplinget, meglátja majd, hogyan húzódnak a háttérbe ok maguk, s teremtenek olyasmit, ami él
és lélegzik, megragadja az embereket és nem engedi, hogy letegyék kezükbol a könyvet. A légkör
megteremtése mindig az alkotómuvész személyének kikapcsolását jelenti. Legyenek a mondatai
jó erosek, üdék, élénkek; írjon tömören, ne kimerítoen vagy hosszadalmasan. Ne meséljen, hanem
fessen! rajzoljon! építsen! Alkosson! Többet ér ezer felépített szó, mint egy egész könyvre való
közepes minoségu, hosszú lére eresztett, elcsépelt anyag. Önmagát pedig küldje a pokolba!
Önmagát felejtse el! És akkor majd a világ emlékezni fog önre!”
Amikor A havasok leánya a befejezéshez közeledett, már tudta, hogy ez a muve
félresikerült. Elég sok alkalmas anyagot tartalmazott ahhoz, hogy akár két regény kerekedjék ki
belole, és a selejtes anyagból futotta volna még ráadásul egy harmadik, rossz regényre is. A
havasok leányában megmutatkozott Jack London mindkét nagy hibája, amely itt, pályája elején
rejtve, a maga nyíltságában pedig negyven megjelent kötetének végösszegeként jelentkezett:
egyfelol, hogy hisz az angolszász faj felsobbrenduségében, másfelol, hogy képtelen akár egyetlen
nyomtatott oldalon a maga hús-vér valóságában más not ábrázolni, mint aki a munkásosztályhoz
tartozik.
Frona Welse-ben megkísérelte annak a huszadik századi nonek a képét megrajzolni, aki
szöges ellentéte lesz a tizenkilencedik századbeli noknek: eros és mégsem kemény, okos és
mégsem deszkamellu, bátor és mégsem veszti el báját vagy noiességét - s a munka, az élet, a
harc, a gondolkodás minden területén lépést tud tartani a legkiválóbb férfival. Ebbol a jellembol
kiküszöbölte mindazt, amit utált a nokben: az érzelgosséget, a logikátlanságot, a kacérságot, a
gyengeséget, a gyávaságot, a tudatlanságot, a tapadós puhányságot, a képmutatást. Olyan no
képét próbálta megrajzolni, aki méltó életpárja lesz a huszadik századi férfinak. Bár veszélyes és
ismeretlen vizeken hajózott, mégis kis híján sikerült Frona alakját hihetové tennie. Ha utóbb ott
folytatta volna, ahol ekkor abbahagyta, késobbi muveiben valóban megalkothatta volna az új no
eszményképét…
Frona rajza ott sikerült a legrosszabbul, ahol úgy kezd beszélni, mintha Jack valamelyik
szociológiai tanulmányát olvasná fel, s egyben kifejti azt a soviniszta téveszmét, amelyet Jack
egyébként Kiplingtol vett át és tett magáévá szoröstül-boröstül: eszerint a felsobbrendu fehér
fajnak az a rendeltetése, hogy idotlen idokig uralkodjék a rézborueken, a feketéken és a sárgákon.
E
balgaságban persze o maga is bunös: viking-rögeszméje vezette idáig. “Az éles-orrú harci
gályák és a tengerre termett, dagadó izmú, széles mellu normannok az elemek szülöttei, kard és
evezo való a kezükbe… ez az uralkodó faj északról érkezett… nagyszeru faj ez, öröksége a
földgolyó fele és minden tenger! Még három nemzedék, s uralkodik majd az egész világon!”
Jack hagyta, hogy angolszász rövidlátása megrontsa a szocializmusról alkotott felfogását,
azt az egyetlen és mindenekfelett álló gondolatot, amelyben oszinte és pontos akart lenni. Amikor
az észak felol érkezett uralkodó fajról beszél, a következoket írja Cloudesley Johnsnak: “A
szocializmus nem olyan eszményi rendszer, amelynek minden embert boldogítania kell; csak
bizonyos rokon fajokat kell boldogítania. Az a rendeltetése, hogy növelje ezeknek a kiválasztott
rokon fajoknak az erejét, s így ezek fennmaradhassanak és örökölhessék a földkerekséget az
alsóbb, gyengébb fajok kipusztulása után.” Így beszélt Nietzsche - Kipling szájával -, hogy
elferdítse Marxot.
A postás-fizetésbol elérheto anyagi jólétrol annak idején bátran lemondott az írói pálya
bizonytalanságáért. Most pedig a havi százötven dollár, amirol alig egy évvel ezelott még
álmodni sem mert, már nem fedezte szükségleteit. Mikor egy-egy csekkje érkezett, már hosszú
sor várta beváltását. Karácsony és újév közé eso anyagi ügyeinek listáján szerepel egy kölcsön,
amelyet Jim Whitakernek adott, továbbá néhány számla kifizetése egyik barátja helyett, aki
balesetnél kettos bokatörést szenvedett, negyvenegy dollár törlesztés Flora legnyomasztóbb
adósságaira, készpénz Jenny mamának jelzálogkamatra és adóhátralékra, nehogy kitegyék a
házából, - végül az egyetlen kínos teendo: Cloudesley Johnst, aki azért kért kölcsön tole, hogy
otthagyhassa istenháta mögötti postahivatalát, el kellett utasítania, mert magának is kölcsönt
kellett felvennie háztartási költségeire.
Hiszen Bessie-t már csak egy hét választotta el a nehéz órától!
Bessie elmondja: házitanítóskodását egészen addig a napig folytatta, amelynek reggelén
megérkezett a kicsi. Egy ideig úgy látszott, hogy január 12-én, éppen Jack huszonötödik
születésnapján születik majd meg, de Bessie fájásai csak tizenötödikén reggel kezdodtek. Amikor
megértette, hogy eljött az órája, orvosért küldött, s ez olyan hanyatt-homlok sietett hozzá, hogy
még érzéstelenítot is elfelejtett magával hozni. Jacknek kellett elrohannia hazulról egy üveg
kloroformért. Mikor pedig visszafelé sietett kerékpárján, annyira taposta a pedált, hogy felborult,
az üveget összetörte, keze pedig felhasadt. Bessie egy kilenc font súlyú kislánynak adott életet, de
a szülést követoen az orvos hibát követett el, s ezért Bessie még sokáig betegeskedett. Jack nem
tudta felesége elott leplezni csalódását, amiért nem fiuk született.
McClure, bár úgy döntött, hogy folyóiratában nem közli A havasok leányát, továbbra is
küldte Jacknek havonta a százhuszonöt dolláros csekkeket. “Mint házasember, jól tudom, hogy a
burgonyát pénzért adják, azért idecsatoltan küldök Önnek…” A regény után Jack
novellasorozatba kezdett. Amint teltek-múltak a hetek, a várt fiú helyett leánnyal
megajándékozott apa csalódása egy kissé enyhült: Jack megszerette a kis Joant, akinek a vonásai
nagyon hasonlítottak reá. Jenny mama beköltözött a Londonházba, hogy vigyázzon Joanra
ugyanúgy, ahogy huszonöt évvel ezelott Bernal Heightsben Joan apjára vigyázott.
Jack egyik nyíltan vallott oka, amiért Bessie-t feleségül vette, az volt, hogy eros
gyermeket várt tole, és ebben nem is csalódott. A házasságra az az indíték vezette, hogy kitöltse a
mindkettojük életében keletkezett urt, és mindkettojüket belevigye az élet sebes sodrába. Bessie
minden téren valóban annak bizonyult, aminek látszott: huségesnek, odaadónak, kedvesnek és
okosnak, örömmel segített férjének munkájában és megosztotta gondjait. Jack élvezte apai
mivoltát és forró hálát érzett hitvese iránt. De mégis olyankor, ha kifáradt, gondolatban Bessie
ellen fordult - éppen azokért a tulajdonságaiért, amelyekért úgy becsülte és választása éppen rá
esett. Alaptermészete állhatatlan volt, ereiben tuz lobogott, szeretett lángolni és diadalmaskodni,
vadul, féktelenül élni, az elragadtatás csúcspontjára röppenni vagy a kétségbeesés örvényébe
szédülni. E szellemi orgiákban Bessie nem tudta követni - érzései kiegyensúlyozottak, csendesek
és higgadtak voltak, ilyen vérmérséklettel és kedélyállapottal áldotta meg a természet. Jack,
amikor dolgozott, kituzött céljainak teljesítésén fáradozott, hálát érzett iránta; amikor azonban túl
volt munkáján, elkövetkeztek a lázadás pillanatai: szeretett volna reggelenként megszökni, a
hajnali árhullámmal nekivágni az öböl vizének. Ilyenkor sóhajtva gondolt vissza régi
szabadságára, amikor tetszése szerint mehetett bármerre, kereshetett más not magának. Most
eloször alakult úgy az élete, hogy nem fordíthatott hátat kötelezettségeinek, nem indulhatott el a
Kalandok Útjára.
Ilyen hangulatban írta Anna Strunskynak: “Ugye, az, hogy itt ülök, adatokat gyujtök,
osztályozok és rendezek, történeteket írok fiúknak, ravaszul álcázott erkölcsi tanulsággal, napi
ezer szót ütök le gépemen, izgulok biológiai vitákon, elménckedéseket küldök Magának és
nevetek, amikor sírnom kellene - ugye, ez azért nem minden? Összeházasodott-e már valaha két
kevésbé összeillo lélek?…”
Elhatározták, hogy szellemi, intellektuális érzéseiket közös könyvben írják meg: tervezett
könyvüknek A Kempton-Wace levelezés címet adták, Jack volt Wace, Anna pedig Kempton.
Annának kellett védelmeznie a szerelem költoi és lelki forrásait Jack élettani, tudományos
fejlodéselmélete ellen, így akarták élvezni egymás elméjének szenvedélyeit és költoi
képzelodéseit, anélkül, hogy bárkit megsértettek, bármely törvényt megszegtek volna, így akarta
Jack védeni a házasságát, Bessie-t - még akkor is, amikor már menekült tole.
Két muszakban dolgozott asztalánál, de azért arra is jutott ideje, hogy az alamedai
Szocialista Pártban eloadást tartson A csavargó címmel, a San Franciscói tudományos akadémián
pedig A szabad verseny ártalmasságáról. A helyi sajtó elismeréssel írt eloadásairól, amikor pedig
az oaklandi polgármester-választásra jelölteket kellett állítani, s a fiatal Szocialista Párt elso ízben
merészelt maga is jelölni valakit - ez más nem is lehetett, mint legismertebb tagja, Mister Jack
London! Amikor jelöltetését elfogadta, Jack ezeket mondta: - Mi szocialisták, a társadalom
élesztoje, mi vagyunk felelosek azért, hogy az emberek nagyon és egyre jobban higgyenek a
községi tulajdonban. Mi, szocialisták kényszerítettük propagandánkkal a régi pártokat, hogy
bizonyos elojogokat koncként odadobjanak a nyugtalan tömegnek.
Oaklandban mondott választási beszédeiben abból indult ki, hogy a szocializmus olyan,
mint a vezeklo-ing a kapitalizmus testén, nem hagyja nyugodni, s a leplezett érdekekbol bizonyos
enyhíto balzsamokat választ majd ki, magasabb bérek, korlátozott munkaido, jobb
munkakörülmények formájában. Felszólította a szakszervezeteket és a szervezetlen munkásokat,
hogy szavazzanak a szocialistákra, mert ha megmutatják erejüket, nagyobb súllyal léphetnek fel
munkaadóikkal szemben.
Közgazdasági okfejtései a munkásoknál süket fülekre találtak, csak a “szellemi
proletariátus” állt melléje. Oakland és Alameda polgárai közül mindössze kétszáznegyvenöten
szavaztak az o szelíd utópiájára.
Májusban a Pearson’s folyóirat közölte Midász kegyencei címu elbeszélését, mely
ugyanolyan forradalmi kezdeményezés az amerikai irodalomban, mint egy évvel korábban az
Északi Odisszea. A szocialista regény fogalmát az Egyesült Államokban nem ismerték sem
akkor, sem azelott. Jack azonban sosem törodött azzal, van-e ot igazoló elozmény, eltökélte
magát, hogy szocialista író lesz. Ebben a történetében eloször vázolja fel egy olyan proletár
világszervezet képét, amely elég eros ahhoz, hogy se a rendorség, se az állami polgárorség, se a
nemzeti kormány ne nyomhassa el, és amely eroszakkal magához ragadja a világ gazdasági
javait. A Midász kegyencei ha nem is az elso proletár-történet, amely Amerikában megjelent, de
mindenesetre az elso olyan, amely egy országos súlyú és nyilvánosságú folyóiratban látott
napvilágot. Azért ne higgyük, hogy a Pearson’s eretnekségbe esett, s a novellát annak szocialista
szelleméért vásárolta meg; Jack olyan kitunoen tudott mesélni, hogy elbeszélését a Pearson’s
hátborzongatóan szórakoztató históriaként közölte, s szerkesztok nézete szerint a szocializmus
még oly távoli, ködös jövoben rejlett, hogy olvasóik - úgy gondolták - egy Verne-i képzelet
játékának fogják tekinteni.
A Midász kegyencei után a Debs álma következett, ebben Jack az 1934-es San Franciscói
általános sztrájkot, majd a Vaspatában a fasizmus feltörését és hosszú terrorját jósolta meg.
Halála után az irodalomtörténészek nagyon ellentmondó véleményeket hangoztattak róla, abban
azonban egyetértettek, hogy Jack London az amerikai proletárirodalom atyja. 1929-ben a New
Masses egyszeru és igaz szavakkal ezeket írta: “Igazi proletáríró az, aki nemcsak hogy a
munkásosztályról ír, hanem akit a munkásosztály olvas is. Igazi proletárírónak nemcsak a maga
proletáréletét kell nyersanyagként felhasználnia, hanem írásában a lázadás szellemének kell
lobognia. Jack London igazi proletáríró: Amerikában az elso és mind ez ideig az egyetlen
lángeszu proletáríró. Ha a munkások olvasnak, Jack Londont olvassák. O az egyetlen olyan író,
akit mind olvastak, o
mindnyájuk egyetlen közös irodalmi élménye. Gyári munkások, zsellérek, matrózok,
bányászok, rikkancsok olvasták, majd újra meg újra elolvassák muveit, o az amerikai
munkásosztály legnépszerubb írója.”
Hetének csúcspontját továbbra is a szerdai összejövetelek jelentették. Barátai most már a
délutáni óráktól kezdve állítottak be hozzá, és minthogy Jack szenvedélyesen fejtett rejtvényeket,
mindenféle türelem- és pálcikajátékokat, mechanikai talányokat és olyan táblákat hoztak
magukkal, amelyeken színes golyókat vagy labdákat kellett lyukakba és résekbe gurítani. Bessie
kitartóan kutatta a folyóiratokat és vagdosta ki a rejtvények, türelemjátékok, beugrató tárgyak
hirdetéseinek szelvényeit. Vacsoraidoben tizenöt-húsz személy gyult össze és játszott:
állatjátékot, szoborjátékot, kitalálósdit. Megpróbáltak szétkapcsolni összeakasztott acélkarikákat.
Mikor inni akartak, kiderült, hogy a pohár széle alatt kis lyuk rejlik, s a víz a beugratott ember
nyakkendojére ömlött; vagy szorös prémegeret találtak a zsebükben. Szinte egyfolytában
hahotáztak; ezt a hangulatot Jack tartotta fenn, mert rajongott a nevetésért, szeretett vele torkig
jóllakni. Gyermekkorából hiányzott a jókedv, és most egyszeru tréfákkal akarta magát kárpótolni.
A nagy, kerek vacsoraasztalnál mindig heves vita folyt, a házigazda mindenkinek ismerte
a sebezheto pontját és félig komoly megjegyzéseivel addig ingerelte a vendégeit, amíg ki nem
tört a háborúság. Csoportjukhoz néhány fiatal újságíróno, íróno és muzsikusno is csatlakozott,
vacsora után zenéltek, énekeltek, táncoltak. Mrs. Ninetta Eames unokahúga, Clara Charmian
Kittredge már visszaérkezett Európából, s amikor o ült le a zongorához - kitunoen játszott -, Jack
szívesen ült mellé és hallgatta, hogyan játszik és énekel.
A zene után, mikor a jelenlévok elcsendesültek, Jack elohozta kéziratait, a hét termését. A
szobában már kioltották a fényeket, csupán a kandalló lobogó tüze világította meg a lapokat,
amint borkarosszékében ülve felolvasta írásait feszülten figyelo barátainak. Ekkor egy-két órai
szigorúan irodalmi témájú beszélgetés következett, majd Jack ismét szabadjára engedte a
tréfálkozást, elohozta a kártyát és megszervezte azokat a társasjátékokat, amelyek a legtöbb
nevetéssel és izgalommal jártak. A szerencse minden fordulatát boldog kacagással vette
tudomásul, s akár nyert, akár veszített, úgy tudott izgulni, mint egy gyerek. E szerdai
összejövetelek résztvevoi közül azok, akik ma élnek, úgy emlékeznek vissza rájuk, mint életük
legmulatságosabb, legüdítobb estéire.
Az ital kedveloi számára mindig akadt három-négy liter fanyar bor, de whiskyt sose
kaptak.
Nyolc-kilenc éve múlt már annak, hogy Jack amúgy istenigazából ivott. Amikor a
Klondike-vidékre indult, magával cipelt ugyan egy liter skót whiskyt a Chilkoot-hágón keresztül,
de hat hónap is beletelt, amíg eloször húzta ki belole a dugót, és akkor is azért, hogy
érzéstelenítonek használja a whiskyt - a felét Harvey doktor hörpintette ki, a másik felét pedig a
beteg, akinek amputálni kellett a lábát. A beteg életben maradt.
Az év elején McClure felvetette, hogy Jacknek már elég sok novellája jelent meg, s így
alaszkai elbeszéléseibol egy második gyujteményt is ki lehetne adni. Májusban meg is jelent Az
osök istene. Ebben ugyan egyetlen olyan elbeszélés sincs, amely felérne a remek Északi
Odisszeával, a kötet átlagos színvonala mégis magasabb az elobbinél. Jack tovább
forradalmasította a prózát; könyörtelenül kiküszöbölte belole a lényegtelent, az üres csillogást.
Valósággal lemeztelenítette a formát, hogy hangsúlyozza a cselekményt. Ezekkel a novelláival
bebizonyította, hogy az irodalomban a halál izgalmasabb téma, mint a szerelem. Bár nem
mindegyik kritikusának tetszett ez a kötet annyira, mint az elso, a sajtó általában lelkesen
magasztalta ezt is. A Commercial Advertiser szerint: “Ezeket a történeteket olvasni kell,
mégpedig sokaknak, mert a mai amerikai széppróza legbiztatóbb vonásait mutatják”. A Nation
19o1 júliusában ezt írta: “Az osök istene eleven, tömör, drámai elbeszélésekbol áll. Helyenként
nyersek, általában nyugtalanítók, mindig cinikusak és merészek. Ha azonban érdekes, élvezetes,
lelkünk mélyéig felkavaró olvasmányt keresünk, akkor keresve sem találhatunk alkalmasabbat
ennél a kötetnél.” Más lapok ilyeneket írtak róla: “Poe óta nem dicsekedhetik hazánk ilyen izmos
prózaíró tehetséggel”… “Nyugaton új Kipling támadt”… “Azt jelenti Alaszkának, amit Bret
Harte Kaliforniának”… “Nem találunk kifejezést”…
“Ero és hatalom árad belole… élethu… elsorendu elbeszélo… istenadta mesemondó…
komoly, realista megfigyelések… aktív, szabatos, férfias… csupa egészséges optimizmus…
visszaadja fajunk erejébe vetett hitünket”. Az ellenkezo vélemények brutálisnak, közönségesnek,
kellemetlennek, csiszolatlannak, finomság és tapintat nélkülinek mondták történeteit.
A San Franciscói Examiner kiküldte egyik munkatársát, fényképésszel együtt, Félix Piano
csodálatos házába, ahová Jack nemrég átköltözött családjával. Nagy, illusztrált tudósítást kellett
készítenie az íróról és dolgozószobájáról. Az olasz Félix Piano, ez a különc festomuvész, kertjét
gipsz arabeszkekkel, urnákkal, faunok, angyalok, ördögök, driádok, kerubok, kentaurok
szobraival és buja noi torzókkal díszítette, - mindezeket szololugasba rejtve - tehát csupa olyan
rokokóelemmel, amelyek ellen az irodalomban Jack fellázadt. Minthogy az utóbbi idoben rosszul
ment Pianónak, házának nagyobbik részét csupán ellátás ellenében Jack rendelkezésére
bocsátotta.
A ház belseje, ellentétben valószínutlen külsejével, tágas és kényelmes volt.
Az Examiner cikkének az lett az eredménye, hogy Jack végleg megalapozta hírét az
öbölvidéken, bár ez a helyi nevezetesség anyagilag inkább hátrányára szolgált. Tiszteloi kezdték
elárasztani leveleikkel. Foként a noi lelkeket bolygatták fel írásai és arcképei, s a legkülönbözobb
szívességekre kérték. Akadt olyan is, aki arra hivatkozva, hogy lelki atyja adhat róla
információkat, felkérte Jacket, legyen gyermekének atyja, mert azt szeretné, hogy gyermeke Jack
nagyszeru testét és szellemét örökölje. Jack ugyan lelkesen egyetértett a hölgy biológiai elveivel,
de konkrét ajánlatát mégis sikerült elhárítania.
Nyakig merült az adósságokba: tartozott a kereskedoknek, a zálogháznak, barátainak. Az
osök istenéért járó tiszteletdíját felemésztették McClure elolegei, így hát ezért most semmit sem
várhatott. Ami csekkje érkezett, annak összegét már egy hónappal korábban elköltötte, és jóllehet
sok novelláját és cikkét adta el kisebb folyóiratoknak, a tiszteletdíjakat nem tudta behajtani. Az
írók siralmas helyzetben éltek ekkor: a kiadók hónapokig haboztak, hogy kell-e nekik a novella,
újabb hónapokig tartott, amíg közölték, végül ismét hónapok teltek el, amíg ki is fizették a
tiszteletdíjat.
Jack tajtékzott e rendszer ellen, felháborodottan kérdezte: ha a cipot és az élelmiszert
készpénzért árusítják, akkor hát a kiadók miért nem fizetnek ugyancsak készpénzben? Ez az
alávaló eljárás egy olyan emberrel szemben, akinek szüksége van a pénzre, hogy eltarthassa
magát és családját, még inkább arra ösztökélte Jacket, hogy magas összegeket fizettessen a
kiadókkal.
Nyáron, amikor már reménytelenül eladósodott, a San Franciscói Examiner felkérte, hogy
írjon néhány cikket a lap vasárnapi mellékletébe, tehát ugyanoda, ahová legelso cikkét írta, négy
évvel azelott; akkor tíz dollár kellett neki Flora, Johnny Miller és saját maga eltartására, addig is,
amíg a postán elfogadják jelentkezését. Most riportokat írt profi bokszolókról, izgalmas tudósítást
az Oregon hajó megérkezésérol, - mindez reázúdította a helybeli irodalmi körök haragját, - majd a
párbajozó leányok témájáról, a civilizálódó vasó-indiánokról cikkezett, végül pedig tíz egész
napot töltött azzal, hogy a német lakosság Scbützenfestjérol tudósítsa a lap olvasóit. Minden
erejével arra törekedett, hogy cikkei izzók, kemények legyenek, olyanok amilyeneket az
Examiner ígért olvasóinak. Ezért azután eroltetetten, mesterkélten hangzottak, de az étel, amelyet
a tiszteletdíjból családjának vásárolhatott, valóságos volt.
Augusztusban kellemetlenség érte. Az utóbbi hónapokban írt novelláit, köztük a
Holdvilág-arcot és Nem-Bok, a hazugot McClure rendre visszaküldte és végül is elvesztette
Jackbe vetett bizalmát. “Az Ön munkájában olyan fordulat állt be, amely folyóiratunk részére
alkalmatlanná teszi írásait. Természetesen megértem, hogy Önnek azt kell írnia, amit szelleme
diktál… minthogy azonban már nem látjuk lehetoségét annak, hogy használható anyagot kapjunk
öntol, ugyebár egyetért velünk, ha szeptember vagy október után beszüntetjük a tiszteletdíjak
folyósítását.” Hat embert kellett eltartania, és egyetlen állandó kereseti forrása kiapadt!
McClure azt is értésére adta, hogy ha hajlandó visszatérni korábbi fajta elbeszéléseihez,
akkor lapjuk majd magas összeget fizet neki. Ha tehát most enged McClure-nak, ha nagy
fáradsággal másolni kezdi korai muveit vagy azok képletére újakat ír, szépen kereshetett volna.
Ha viszont fürkészo elméjének engedelmeskedik, amely azt parancsolta, hogy folytassa az emberi
magatartás és a muvészi formák új területeinek forradalmi feltárását, ez azt jelenti, hogy ismét
éhezésnek teszi ki magát és az övéit. És íme, ez az ember, aki saját állítása szerint szenvedélyesen
pénzéhes volt, aki azt mondta, hogy testét-lelkét eladja a folyóiratoknak, csak fizessék meg az
árát, aki megfogadta, hogy “pénzkérdésekben nyíltan és következetesen brutális lesz” - ez az
ember csak egyfajta megoldást látott lehetségesnek: faképnél hagyni McClure-t és tovább írni
csak azt, amit mélyen átérzett, amirol tudta, hogy nem maradhat megíratlanul.
Még két hónapja van hátra, két hónap múlva McClure beszünteti a havi százhuszonöt
dollár folyósítását. Nos hát, elkeseredetten beleveti magát a munkába, vadul ír és csak ír, de vajon
el tud-e majd adni valamit? Vajon be tud-e tömi új területre?

VI.

“Számomra az új esztendo csupa bajjal, gonddal, csalódással kezdodik.” Adósságai

háromezer dollárra rúgtak, s egyik legnagyobb terhét azok az emberek jelentették, akik szerették,
megbíztak benne és ennek folytán túlságosan sokat vártak tole. Nem tudta ellátni az egyre
nagyobb számú reászorulókat. Nem elégítette ki munkájának elorehaladása, és szerette volna,
hogy neve gyorsabban váljék közismertté. Legfobb baját azonban azok az idorol idore jelentkezo
nyomott hangulatai jelentették, amelyek már kora ifjúsága óta vissza-visszatértek életében.
“Tegnap vadkacsát és teknochúst ettem, pezsgovel és mindenféle remek itallal, amilyeneket még
sosem ízleltem meg, át is melegítették szívemet és elmémet, de ekkor eszembe jutottak ifjúságom
szennyes orgiái. (Derusebb hangulataiban ugyanezeket az orgiákat regényes kalandoknak
nevezte.) Rosszul öltözött, rossz modorú állatok voltunk, italunk olcsó, szegényes, okádnivaló.
Én azonban akkor kezdtem álmodozni és kievickéltem a szennyáradatból a vadkacsáig, a
teknocig, a pezsgoig, és megtudtam, mi az egyetlen különbség: az, hogy a muvészet milyen
mértékben motiválja az erjedési folyamatot.”
Kiábrándult szavak, a csömör szavai, de csak a pillanatnak szólnak; egy olyan
javíthatatlan individualistának hangulati hullámvölgyei, aki energiájának nagyobbik részét a világ
meghódítására fordítja. Depressziós hangulatában így ír: “Mi ez az erjedési folyamat, amelyet
lépten-nyomon életnek neveznek? Nem csoda, hogy a törpe emberek a különféle korszakokban
isteneket varázsoltak elo feleletül. Egy kis isten kényelmes magyarázat mindenre. De mit tegyünk
mi, akiknek nincs istenünk? Átkozottul kevés öröm származik abból, ha az ember ma
materialista-monista.”
Pályája tekintetében kevés oka lehetett az elkeseredésre, mert december huszonhetedikén
George P. Brett, a Macmillan Társaságnak, Amerika egyik legaktívabb kiadóvállalatának elnöke,
levelében közölte vele, hogy novelláinál jobbat abban az országban még nem írtak, és komoly
formában jelentette ki, hogy szeretné muveit Amerikában és Angliában kiadni. Feleletül Jack
alaszkai indián-történeteinek egy részét küldte el Brettnek, ezzel a címmel: A fagy gyermekei. S
öt nap sem telt el azóta, hogy oly búbánatosan írt az életnek nevezett erjedési folyamatról, amikor
Macmillanék már el is fogadták kiadásra A fagy gyermekeit és hozzájárultak, hogy kétszáz dollár
eloleget folyósítsanak neki. Kimerültsége teljesen eltunik, amikor ezt írja Brettnek: “Nem tudom,
vajon A fagy gyermekei különb-e korábbi muveimnél, de azt tudom, hogy nagy könyvek rejlenek
még bennem, és ha egyszer megtalálom magamat, napvilágra is hozom majd oket.”
Februárban kezdte meg “nagy vándorlását” a hegyek közé. Talált egy házat Piedmontban,
öt holdas telken, fenséges fenyok surujétol övezve, a telek felét termékeny gyümölcsös, másik
felét aranyszínu mák borította. A tágas lakószoba és az ebédlo falai vörösfenyobol készültek, a
fenyvesben pedig egy kis lakóház várta Florát és Johnny Millert. “Különösen nagyszeru a
verandánk: tágas, hosszú, hus, innen pompás kilátás nyílik a San Franciscói öbölre,
harminc-negyven mérföld távolságra; látjuk az egész túlsó partot, Marin Countyt és Mount
Tamalpaist - nem is szólva az Aranykapuról és a Csendes-óceánról… s mindez havi harmincöt
dollárért!”
Házuk állandóan tele volt látogatókkal, vendégágyaik ritkán maradtak üresen. Ha író
érkezett látogatóba keletrol, nyomban odavitték Jack házában; felkeresték felolvasó körúton levo
szocialisták, színészek, muzsikusok és barátainak okos barátai. Minthogy valamennyiüket
szívesen látták s ezt éreztették is velük, Jack baráti köre állandóan növekedett - és persze
ugyanígy nottek a vendégeskedés számlái is. Az Examiner továbbra is ellátta megbízásokkal, így
például neki kellett meginterjúvolnia a Fülöp-szigetekrol visszatéro Taft kormányzót; Jack mégis
így panaszkodott Cloudesley Johnsnak: “Úristen, micsoda kulimunkát végzek én! Nem is hiszem
már, hogy valaha kikecmergek az adósságokból!” Egyszer egy oaklandi fuszeres írt neki és kérte
százharmincöt dolláros tartozásának megfizetését; Jack dührohamában mérges levelet írt
válaszul, leszidta a boltost a zaklatásért és sértegetésért, kitanította, hogy legyen udvarias és
várjon a sorára, majd megkapja a pénzét, de ha megpróbálná ot feketelistára tenni vagy bajba
sodorni, akkor hátrahelyezi hitelezoinek sorában. A fuszeres ingyen reklámot látott a levélben és
elküldte a lapoknak, ezek pedig nagy huhóval közölték: az adós rendreutasítja hitelezojét, ez
túlságosan pompás téma volt ahhoz, hogy ellenállhattak volna csábításának. A cikket az egész
országban közölték a lapok, és Jack leckét kapott, hogy ne ragadtassa el magát levélíráskor, - ezt
a leckét azonban soha életében nem tanulta meg.
Felkérték, hogy mondjon beszédet a San Franciscói noi sajtószövetségben. Közölte, hogy
Kiplingrol beszél majd, akit az amerikai közönség tekintélyes része még mindig durva,
közönséges barbárnak tart. A témának nagy reklámot csaptak, hiszen Jack London és Rudyard
Kipling neve együtt nagy és színvonalas közönséget vonzhatott. Amikor azonban Jack felment az
eloadói emelvényre, kijelentette, hogy Kiplingrol szóló cikkét sajnos nem találta meg, mert már
elküldte egy angol folyóiratnak, abban a reményben, hogy ott megveszik; minthogy pedig a cikk
nélkül nem tud beszélni errol a témáról, helyette A csavargó címu eloadását fogja elmondani. A
San Franciscói nok merev, öntudatos csoportjából feléje áradó fagyos hullámok minden olyan
eloadót megdermesztettek volna, akit érdekel a közönség véleménye. Ugyanazok a nok azonban
nem maradtak fagyosak az eloadás végén. Jack igazat adott a csavargóknak és a társadalmat
okolta helyzetükért, ezért aztán olyan dühödten támadtak neki, hogy az elnöknonek öklével az
asztalra kellett csapnia, s el kellett a gyulést napolnia, nehogy általános dulakodás törjön ki. A
lapok persze meglovagolták az esetet.
Az öbölvidéken már eddig is furcsa, különc ember hírében állt, most pedig országszerte
elterjedt hóbortosságának híre. Egy riporter, akit a Reader folyóirat küldött hozzá interjúért,
ezeket írta: “Jack London igen közvetlen, nem szereti a ceremóniákat, könnyed és oszinte,
annyira vendégszereto, hogy látogatója rögtön barátjának érzi magát. Kisfiús, nemeslelku,
szeretetre méltó.
Naiv, természetes, üde.” Egy közlemény szerint Jack ezt mondta: ,,Ha van stílusom,
verejtékkel szereztem. Fuss csak a stílusom után egy bottal és ha nem is sikerül elcsípned,
legalább valami nagyon hasonlóra teszel szert.” A San Franciscói Chronicle, az a lap, amely
eloször írt róla, most teljes oldalon közölt riportot a Piedmonti Irodalmi Teleprol, fényképekkel;
ezek Jacket és a fenyvessel körülvett házat ábrázolják.
A sok kulimunkán kívül írt még: egy ifjúsági regényt A Dazzler-cirkálón címmel,
kalandos novellák sorozatát a Youth’s Companion részére Történetek a halászati rendorségrol
címmel, komor alaszkai novellákat, és A Kempton-Wace levelezést Anna Strunskyval. A
Kempton-Wace levelezésben, az egymással szembeállított romantika és realizmus ragyogó
filozófiai analízisében, mindketten továbbra is védelmezték az egymás iránt érzett szerelemben
elfoglalt helyzetüket. Jack, aki Bessie-t - saját kifejezése szerint - az ésszeruség alapján vette
feleségül, most ezt írta: “Biológiailag tekintve, a házasság nélkülözhetetlen intézmény a faj
fenntartásához. A romantikus szerelem mesterkélt valami, az ember vaktában és oktalanul ékelte
bele a természet rendjébe. Ha a szerelmi irodalom, a nagy szerelmek és szeretok története,
szerelmes dalok és balladák füzére, szájról szájra járó szerelmi históriák és kalandok halmaza
nem volna, akkor senki sem szeretne úgy, ahogyan ma szeret.” A költoi lelku Anna Strunsky
kitartott amellett, hogy “az égbolt rózsás pírja, egy kéz érintése, egy gyümölcs színe és alakja, a
névtelen bánat fakasztotta könny fontosabb minden épületnél és találmánynál, melyeket az elso
társadalmi szerzodés óta valaha is létrehoztak.
Ki tudná megmagyarázni a virágot, a szépséget, az élet mosolyát, amely napfénnyel
árasztja el szívünket és azt sugallja nekünk, hogy okosan tesszük, ha remélünk?”
Márciusra már ötvenezer szót írtak meg, és Jack bizonyosra vette, hogy könyv lesz belole.
Hogy munkájukat mielobb befejezhessék, Jack meghívta Annát, hogy egy idore lakjék
náluk. Két évvel késobb Anna azt ot faggató újságíróknak ezt mesélte: “Levelet kaptam Mr.
Londontól; kért, hogy keressem fel piedmonti házában, és nézzük át a kéziratot. Felesége és
édesanyja is hívtak. Ott-tartózkodásom elso napjaiban Mrs. London szívélyesen viselkedett és
nagy érdeklodést tanúsított munkánk iránt, öt nap múlva azonban úgy vettem észre, hogy nem
kedvel. (1937-ben Bessie London elmondta, hogy rajtakapta oket, amint Strunsky kisasszony
Jack térdén ült, fejük pedig szinte egymáshoz tapadt a kézirat fölött; nem valami halálos bun, de
elég ahhoz, hogy felháborítsa azt, akinek mint Mrs. Londonnak, fejlett érzéke volt a tulajdon
iránt.) Semmivel sem mutatta, hogy óhajtja távozásomat, de sok apró jelbol ítélve úgy láttam,
hogy legjobb lesz, ha búcsút mondok nekik. Mr. és Mrs. London nagyon is tartóztattak, Mrs.
Londonnal úgy búcsúztunk, mint két, egymással rokonszenvezo ismeros. Mr. London és én úgy
viselkedtünk egymással, mint két barát, semmi több. Mellesleg Mr. London nem az az ember, aki
saját otthonában idegen novel szerelmeskednék. Irányomban igen megfontolt magatartást
tanúsított, mint mindig. Amit ott tapasztaltam, meggyozött róla, hogy Mr. London forrón szerette
feleségét.”
Hogy Miss Strunsky, ez a feddhetetlenül becsületes no, a színigazat mondta, ezt maga
Jack is megerosíti, amikor így ír róla: “Az esze nyugözött le, nem a noisége. Mindenekelott ész és
szellem volt. Én szeretek kutatni, búvárkodni az emberi lelkekben, s o kimeríthetetlen forrást
jelentett számomra. Azt mondtam rá, hogy proteuszi. Nos, mit jelent ez az én bizalmaskodó,
kedveskedo kifejezésem? - ezzel a tisztán intellektuális kifejezéssel az eszét jellemeztem.”
A havasok leányának közlési joga még mindig McClure-é volt. S bár a kézirat nem
tetszett neki annyira, hogy o maga kiadta volna, minden lehetot megtett, hogy eladja egy másik
cégnek, könyv alakban való kiadásra. Ez végül is sikerült, a Lippincott cég elfogadta a kéziratot
és hétszázötven dollár tiszteletdíjat fizetett ki érte. McClure levonta azt, ami még neki járt, s így
Jacknek százhatvanöt dollár készpénz jutott. Jack vissza akarta venni a kéziratot, de ez nem állt
hatalmában. Mellesleg megjegyezve, ezzel a viszonylag kis összeggel legalább ki tudta elégíteni
legtürelmetlenebb hitelezoit. Amikor a hasáblevonatok kezdtek hozzá korrigálásra befutni,
kétségbeesett, minden fejezetrol úgy érezte, hogy a leheto legrosszabb, míg a következo részletet
meg nem kapta…, végül kijelentette, hogy hiábavaló gyógyítgatni azt, ami rossz.
Július 21-én táviratot kapott; az American Press ajánlatott tett: utazzék Dél-Afrikába és
küldjön haditudósításokat a búr háborúból. Adósságai még mindig háromezer dollárra rúgtak,
Bessie ismét gyermeket várt, ami újabb költségeket jelentett, és - hívta a Kaland. Egy órán belül
táviratilag elfogadta az ajánlatot, holmijait még azon az éjszakán összecsomagolta, majd másnap
reggel búcsúcsókkal vált el Bessie-tol és kislányától az oaklandi állomáson, ugyanott, ahol nyolc
évvel azelott egy üres tehervagonba mászott be, hogy utolérhesse Kelly Ipari Hadseregét. A
Chicago felé haladó vonaton megismerkedett egy novel; ez a véletlen találkozása siettette
életútjának további alakulását. “Hadd mondjam el egy apró esetemet, amelybol kiderül, milyen
könnyedén engedtem szabadjára nemi vágyaimat. Emlékezhetnek rá, Dél-Afrikába indultam. A
vagonban együtt utaztam egy hölggyel, a szolgálójával és a gyermekével. Azon melegében, már
az induláskor egymásra találtunk, és Chicagónál már teljesen tisztában voltunk egymással.
Szerelmi szenvedély volt: átlátszóan egyszeru. Édes teremtést ismertem meg benne és - kész.
Semmi egyéb.
Eszemet nem kápráztatta el, még érzékeimet sem kábította el. A három nap és éjszaka
elmúlt, semmi sem maradt meg utána.”
Semmi, csak a gyönyör emléke. Hiszen mindig is csak azt élvezte a nokben, hogy mennyi
szórakozást tudnak nyújtani neki. Nem mutathatott rá horoszkópjára, ezzel a felkiáltással: “Hajaj,
így áll megírva a csillagaimban!”, ahogyan Chaney professzor tette - noha teljes mértékben
örökölte apja ragadozó ösztöneit. “Az én világomban a test csekély helyet foglal el, minden a
lélek. A testet úgy szeretem, mint ahogyan a régi görögök szerették, de még ez a fajta szerelem is
nagyobbrészt, ha ugyan nem egészen, muvészi élmény.” Egy ido múlva barátai büszkén így is
hívták: a csodör.
Hiába írja Jack: “Akkoriban könnyen léptem át a határokat” - vasúti kalandja minden jel
szerint házasságának két esztendeje óta az elso olyan eset, amikor nem fékezte szenvedélyét. S ez
az “apró” eset, “amelybol kiderül, milyen könnyedén engedtem szabadjára nemi vágyaimat”,
tulajdonképpen már csak Angliából való visszatérése után jelentkezett teljes lélektani
következményeivel.
Ismét a legforróbb nyári napokban érkezett meg New Yorkba. Ezúttal nem kellett “a
foútra kiállva, kéregetéssel” szereznie néhány garast, amelyen jégbehutött tejet és újonnan
megjelent könyvek sérült példányait vásárolhatja meg, hogy azután a Városház-park pázsitján
heverészve olvasgasson. Ehelyett egyenesen a Macmillan Társaság irodája felé vette útját, s itt
életében eloször nyílt alkalma kezet szorítani egy könyvkiadóval. George P. Brett ügyes kiadó,
tisztességes és egyáltalán nem kicsinyes ember volt, szívvel-lélekkel szerette az irodalmat; mint
huséges barát, sok viharos esztendon át valóságos orzoangyalként állt Jack mellett. Egész
életében bámulta tehetségét.
Jacknek azonban hajót kellett keresnie az átkelésre s így nem sok ideje maradt a
tárgyalásra.
Megegyeztek azonban, hogy amikor Jack visszatér Dél-Afrikából, állandó kapcsolatba
lépnek egymással, és Macmillanék ki fogják adni Jack minden könyvét. Jack a Kempton-Wace
levelezést is megemlítette Brettnek, s az rögtön elfogadta közlésre.
Jack azt tervezte, hogy Angliába érkezve, brit tábornokokat fog meginterjúvolni
Transvaal jövojérol, és csak ezután száll hajóra Dél-Afrika felé. Angliában azonban távirat
fogadta, amely felmondta szerzodését. Útiköltségét oda-vissza már megfizették, és még valami
csekély eloleget is kapott, ezt a pénzt azonban már rég elköltötte. Ott állt tehát Londonban,
hétezer mérföldre otthonától, pénz nélkül, munka nélkül.
Mindig gyorsan tudott alkalmazkodni; most elhatározta, hogy a londoni East Endbe megy.
Szociológiai olvasmányaiból tudta, hogy ez a nyugati félteke legpokolibb
nyomornegyedeinek egyike. Az ottani viszonyokat akarta tanulmányozni. Egy pillanatig sem
gondolt arra, mennyi bátorság kell ahhoz, hogy egy idegen, egy alig 48 órája angol földön
tartózkodó amerikai ilyen merész és bonyolult feladatra vállalkozzék: az angol nemzet legfájóbb
gazdasági problémájának megismerésére, elemzésére és leleplezésére. Elso novelláskötetét már
Angliában is forgalomba hozták, s a közismerten konzervatív sajtó részérol meglepoen elismero
bírálatban részesült. Ottani kiadói szívélyesen fogadták, s néhány valóban kellemes hetet
tölthetett volna az angol irodalmárok körében, élvezve a vakációt. Ehelyett kiszemelt a Petticoat
Lane-en egy ócskásboltot, vett egy agyonnyutt nadrágot, egy kirojtosodott zakót, amelyen már
csak az utolsó gomb fityegett, egy pár olyan bakancsot, amely láthatóan valahol szénlapátolásnál
szolgálta elozo gazdáját, vett még egy keskeny borövet, és egy piszkos, szalonnás posztókalapot -
aztán így vetette magát fejest az East End kellos közepébe. A nyomortanyák legsurubben lakott
táján bérelt szobát, majd nyakába vette a környéket, hogy “ismerkedjék”. Kiadói halálra rémültek,
azt mondták, lehetetlenség, amit csinál, meg fogják gyilkolni álmában. Jack azonban, a
köznép fia, csak nevetett félelmükön.
Amerikai matróznak nézték, akit partra tettek a kikötoben. Ismét Matróz-Jack lett belole;
olyan könnyedén bújt vissza ebbe a szerepbe, mintha sose hagyta volna el. Nem kívülálló, nem
akadémiai magaslatokról vizsgálódó kutató volt, hanem ízig-vérig az East End népéhez tartozott:
hajós, aki éppen “rossz szériába került”. A kerület népe befogadta, megbízott benne, mesélt neki.
S
mindazt, amit az emberi életnek errol a pokláról megtudott, megírta egy könyvben, A
mélység lakói címmel. Ma is frissen, elevenen hat ez a könyv, a társadalom számkivetettjeirol
szóló irodalom egyik klasszikus alkotása.
“Néhány egyszeru mércét vittem magammal: az, ami az élet javát, a testi és lelki
egészséget szolgálja, jó; és az, ami kárára van az életnek, ami sérti, megnyomorítja, eltorzítja, az
rossz.”
“Egyszeru mércéivel” megmérve, úgy találta, hogy a “mélységben”, vagyis a londoni nép
egytizedének lakóhelyén az élet nem más, mint állandó, egyre meghosszabbított éhezés; a
családok - apa, anya, gyermekek - naponként hosszú órákon át dolgoznak, és épp csak annyit
keresnek, amennyibol egyetlen szobát bérelhetnek, ott foznek, esznek, alszanak és ott végzik el
minden intim életfunkciójukat is. Úgy látta, hogy a betegség, a reménytelenség, a pusztulás mind
állandó útitársa a “mélység lakóinak”; látott hajléktalan férfiakat és noket, akik semmi bunt nem
követtek el, de alig vonszolták magukat a betegségtol és a nyomortól; csak lökdösték oket
ide-oda és úgy bántak velük, mint a kártékony állatokkal. Akadtak köztük született naplopók és
bunözok; Jack ezt is hamar felfedezte, de - mint ahogyan az amerikai Nagy Úron tapasztalta -, az
East End népének kilencven százaléka is öntudatos munkásember volt mindaddig, amíg öregkora,
betegsége vagy az üzleti pangás miatt ki nem dobták munkahelyérol. Most pedig, mint
munkanélküliek, vagy legjobb esetben éhbérért otthoni munkát végzok tengették napjaikat;
London városa sorsukra bízta oket, míg csak a jótékony halál meg nem szabadította tolük az
utcákat.
“A londoni ÚmélységT egyetlen óriási nyomortanya, soha életemben nem láttam
szomorúbbat. Az élet színe szürke, mint az iszap, minden kétségbeejto, reménytelen, szennyes. A
fürdokád teljesen ismeretlen fogalom, a tisztálkodás minden kísérlete nevetségesen hat. A fülledt
szél furcsa, gyanús buzöket sodor; a ÚmélységbenT a tehetetlenség elképeszto légköre terjeng; ez
körülveszi s lassan megöli az embereket. Anglia falvai az életeros fiatalság egész hullámait
ontják ide évrol évre, s ez az ero, ez az élet már a harmadik nemzedékben pusztulásra van ítélve.
Állandóan négyszázötvenezer emberi lény haldoklik a nyomortól itt, a Londonnak
nevezett társadalmi szemétgödör fenekén.”
VII. Edward király koronázásának napján Jack elsétált a Trafalgar Square-re, hogy
végignézze a fényuzo, középkorias parádét. Vele együtt ment egy kocsis, meg egy matróz, akik
kiöregedtek a munkából. Látta, hogy társai a piszkos járdáról narancs és alma héját és
szoloszárakat szednek fel, és azt majszolják; borsó nagyságú, elszórt kenyérbelet, fekete és
piszkos almacsutkákat dugtak ezek az emberek a szájukba, rágták és nyelték. “Azzal vádoltak,
hogy túlságosan sötét szemüvegen át nézem az angliai állapotokat. Szolgáljon mentségemre,
hogy én vagyok minden optimisták között a legoptimistább és az emberiséget nem annyira
politikai csoportok, mint inkább egyének szerint ítélem meg. Úgy látom, hogy az angolokra is
csupa mosollyal teli, fényes jövo vár, de annak a politikai gépezetnek, amely most oly rosszul
vezeti oket, csak a pöcegödröt jósolhatom.”
Egy londoni detektív lakásában bérelt szobát, itt megfürödhetett, átöltözhetett, olvashatott,
és itt írhatta könyvét anélkül, hogy gyanúba keveredett volna. Három hónap alatt százával
tanulmányozta át a londoni nyomorra vonatkozó röpiratokat, könyveket, kormányjelentéseket,
kikérdezett számtalan férfit és asszonyt, fényképezett, hosszú mérföldeket járt végig az utcákon;
dologházakban, szegényházakban hált, sorba állt kenyérért, újdonsült barátaival utcákon és
parkokban aludt, s ráadásul megírt egy egész könyvet. Energiájának, önfegyelmének,
tárgyszeretetének szenvedélyes diadalát jelentette ez.
Novemberben érkezett meg New Yorkba, boröndjében A mélység lakói kéziratával.
Remélte ugyan, hogy Macmillanék kiadják, bár tudta, hogy anyagi hasznot nem húzhat a
szociológiájából.
Az az ember, aki Anna Strunskynak kijelentette, hogy az utolsó dollárt is ki fogja csikarni
írásaiért, aki Cloudesley Johnsnak megírta, hogy testét-lelkét hajlandó eladni a folyóiratoknak, ha
megadják az árát - most rácáfolt önmagára. Elsosorban író volt, másodsorban szocialista, s ezek
után csak nagyon messze következett harmadikként az az énje, amely pénzt akart keresni.
Egy barátja, aki a kikötoben találkozott vele, ezt írja róla: “Gyurött zsákkabátot viselt,
zsebei papírlapoktól és levelektol dagadtak. Kitérdelt nadrág lógott rajta. Mellényt nem hordott,
be nem turt inge minden volt, csak nem tiszta. Nadrágtartóját boröv pótolta, fejébe silány kis
kalapot nyomott.” George P. Brett azonban már várva várta Jack kéziratát. A mélység lakóiban
mélyreható tanulmányt látott, s néhány éles szociológiai megjegyzés után nyomban elfogadta a
kéziratot. Jack kijelentette:
- Abbahagyom a klondikei témát. Inaséveimet töltöttem azon a területen, és most úgy
érzem, már jól felkészültem egy tágabb, általánosabb érdeku témakörre. Egy féltucat könyvet
akarok megírni, mind szépirodalom. Sokat gondolkoztam és tanultam az utolsó két évben, amióta
elso
regényemet megalkottam, és biztos, hogy ma már értékes könyvet tudok létrehozni.
Brett is biztos volt ebben és elfogadta Jack ajánlatát, hogy a Macmillan cég fizessen neki
két éven át havi százötven dollárt. Ennek ellenében ok adják ki minden könyvét, amelyet ez alatt
az ido
alatt ír. Amikor elbúcsúztak egymástól, életének talán legjobb tanácsát kapta Brett-tol: -
Remélem, további munkái azt a lendületet fogják mutatni, amelyet oly erosnek találtam elso
könyveiben, de a legutóbbi kötetében nem tudtam felfedezni. Ez bizony a sietség jele. Az
irodalomban csak olyasminek van helye, amibe valaki minden tudását beleadja.
- Én azt remélem - felelte erre Jack -, hogy ha egyszer talpra álltam, nem kell majd
ontanom az írásokat, hanem elég lesz, ha évente egy könyvet, de jót írok. Tulajdonképpen nem is
tartozom a termékeny írók közé: csak nagyon lassan tudok alkotni. Csupán azért sikerült ennyi
mindent kiadnom már, mert állandóan dolgoztam, éjjel-nappal egyfolytában, pihenés nélkül.
Mihelyt olyan helyzetbe kerülök, hogy ne aznapi munkámtól függjön a másnapi betevo falatom,
mihelyt nem kell többé szétforgácsolnom eromet sekélyes munkákra, mihelyt nyugodtan,
kényelmesen fontolóra vehetem és megformálhatom a legjobbat, ami tolem telik, nagy muveket
fogok alkotni, ebben bizonyos vagyok.
A nyugat felé robogó vonaton fülkéjének szemközti ülésére Jack kirakta azt a három
könyvét, amely októberben jelent meg, alig néhány héttel azelott, hogy New Yorkba utazott.
Három könyv: A havasok leánya, A Dazzler-cirkálón és A fagy gyermekei… Tudta, hogy
egyetlen embertol egyetlen hónap leforgása alatt három megjelent mu egyedülálló teljesítmény,
de egyúttal annak a gyors munkának is jele, amelyért Brett korholta. Elhatározta, hogy most,
miután “megtalálta kiadóját”, jobban intézi majd anyagi ügyeit. A kötetek mellé kirakta az ülésre
a kapott újságkivágásokat is, érdekelte, hogyan fogadták a könyveit. A Lippincottnál megjelent
könyvet, A havasok leányát a sajtóban többen élesen bírálták, azzal vádolták, hogy Frona Welse
alakja valószínutlen s az író nem tud megbirkózni a szerkezeti problémákkal; ettol eltekintve
azonban kritikusai elnézoen vélekedtek, lelkesen emlegették izmos, szemléletes stílusát és
megjósolták, hogy második regénye bizonyára jobb lesz. Jack lebunkózásra számított s most
megkönnyebbülten sóhajtott fel. A Century Company kiadásában megjelent könyve, A
Dazzler-cirkálón, mint ifjúsági regény a várt szelíd fogadtatásban részesült. Három könyve közül
A fagy gyermekei volt a legfontosabb: ezek a Macmillannál megjelent alaszkai történetek az
amerikai novellairodalom vezéralakjának helyét biztosították neki.
Hátradolt az ülésen és jólesoen eltunodött az elmúlt néhány esztendo zsúfolt eseményein,
nem is látta az elsuhanó tájat, emlékei egymásba olvadtak… elhatározása, hogy újjáteremti az
amerikai novellát, és a kritikusok dicshimnuszai A fagy gyermekeirol; “…az elbeszélo mufajban
aligha akad nála különb… joggal hódítónak tekintjük ezen a területen… bámulatos írói fejlodés,
amely tartós lesz… szélesköru és maradandó siker…” Boldogság és büszkeség töltötte el, de
tudta azt is, hogy a létrának még csak a legalsó fokára lépett, küzdelme épp csak hogy
megkezdodött, ötletek és tervek kergették egymást gondolataiban, és megfogadta, hogy ugyanazt
fogja tenni az amerikai regényírás területén, amit eddig a novella mufajában. Herman Melville
óta Amerikában senki sem írt számottevo tengerészregényt: elhatározta, hogy majd ír ilyeneket.
Proletárregény egyáltalán nem volt még az amerikai irodalomban - nos, o nemcsak nagy
proletárregényeket akar írni és nemcsak megkedvelteti ezeket az olvasókkal meg a kritikusokkal,
hanem siettetni is fogja a szocialista forradalmat. Csupa neki való munka, legalább húsz évig
eltart, amíg minden tervét megvalósítja. És eltökélte, hogy programjának minden egyes pontját
végrehajtja, mielott elszállna feje fölött az ido.
Piedmontban megtudta, hogy Eliza már vagy hat hete náluk lakik, mert csak így tudja
Bessie és Flora között fenntartani az egyensúlyt, a békességet. Mind nagyon örültek, hogy a
család ismét együtt van. Rövid életrajzában, amelyet 19o2. november 21-én írt Brett részére, így
nyilatkozik: “Családi gondok nehezedtek rám, tehát elhatároztam, hogy családi örömökben
keresek vigasztalást: ezért nosültem meg, s ezzel csak növeltem gondjaim súlyát. Mégsem
bántam meg. Az élet megjutalmazott.”
Még sosem tapasztalt mértékben zúdult rá az irodalmi elfoglaltság: nemcsak új muvét írta,
hanem olvasnia is kellett A Kempton-Wace levelezés kefelevonatát, javítania és pótolnia A
mélység lakói kéziratát. De annyira élvezte a könyvek, elbeszélések és cikkek áradatát, hogy
visszatért korábbi idobeosztásához, a napi tizenkilenc órai munkához és öt órai alváshoz. Csak
házának szerdai összejövetelein pihent, amikor régi barátai összegyultek nála, és új barátok
növelték a vendégek számát; pókert és beugratós játékokat játszottak, s Jack bevezette cimboráit
az egyetlen útiládájában magával hozott angliai türelemjátékok furfangjaiba.
Amikor Bessie túljutott nehéz óráján, kiderült, hogy megint kislánnyal ajándékozta meg
férjét. Jack keze ezúttal sértetlen maradt, csak az a reménye omlott össze, hogy fia születik,
akinek nemcsak nevét, hanem irodalmi örökségét is átadhatja. A csalódásba, bosszúságba
belebetegedett, és kétségbeesése Bessie-t is beteggé tette.
Bánatában napokra elcsavargott hazulról, majd egy új ötlete felrázta fásultságából. Egy
kutyatörténetet akart megírni négyezer szóban, mintegy párjául annak a másik kutyatörténetnek,
amelyet egy évvel azelott írt. Négy nap alatt elkészült a négyezer szóval, és nagy meglepetésére
felfedezte, hogy ez csupán a kezdet; mert a történet olyan hátteret és fordulatot kapott, amelyrol
nem is álmodott. Címet is talált neki: A vadon szava, és hagyta, hogy úgy fejlodjék, amint
kikívánkozik belole: hiszen már a történet uralkodott rajta, és o maga az írás szolgája lett,
meghódította egész képzeletét, és annyira tuzbe hozta, mint még soha egyetlen más históriája
sem.
Harminc gyönyöru, munkával zsúfolt napon át rótta vastag ceruzájával az érdes
rajzpapírra, néhány szót még javított rajta és már küldte is az anyagot a gépíróhoz. Minden mást
elhanyagolt: a barátait, a családját, az adósságait, újszülött gyermekét, még a levonatokat is,
amelyek naponta érkeztek csomagokban Macmillanéktol. Csak egyetlen társsal élt együtt:
Bucikkal, a kutyával, e félig bernáthegyi fajta, félig skót juhászkutyával, amely úri, vidéki életet
élt a Santa Clara-völgyben, amíg csak el nem rabolták és nem került egy hajó fedélzetén
Klondike osvadonába.
Majd egy szerdai fogadónapjukon Jack jóvátette azt a vétkét, hogy barátait elhanyagolta.
Kényelmesen elhelyezkedett foteljében, a kandallónál, barátai pedig az ablak elott
székeken vagy a földre tett párnákon foglaltak helyet. Kékesszürke szeme komolysággal telt meg,
ujjaival fésülgette haját, így olvasta fel nekik a történetet Buckról, a hatalmas kutyáról, amely
huségesen szerette az embereket mindaddig, amíg csak az erdo hívó szava és a farkasok láttán
felébredo osi emlékei vissza nem hívták a vadak világába. Aznap este senki sem kártyázott,
elnémult a kacagás, beugratás sem történt. Jack felolvasása hajnali egyig tartott, egyre némább
csend közepette. Amikor befejezte, egyébként oly beszédes barátai alig szóltak valamit, de látta
gondolataikat csillogó szemükben. Hát nem veszett kárba az a három év, amíg alaszkai történeteit
írta! Sikerült olyan muvészi formában, olyan hiánytalanul-tökéletesen kifejeznie gondolatait,
hogy e néhány óra alatt hallgatóira is átragadt az a láz, amelyet az író alkotás közben érzett.
Másnap reggel borítékba tette kéziratát, bélyeget ragasztott a borítékra és a benne rejlo
válaszborítékra is és feladta a Saturday Evening Post címére. Ez volt akkor a világ
legnagyobb példányszámú és legjobban fizeto folyóirata. Szerkesztoi közül egy árva lelket sem
ismert, még soha egyetlen munkáját sem fogadták el - így hát kevés reménye lehetett, hogy
megveszik ezt a történetet. Ámde “az a ravasz mechanizmus, amelyben a kézirat az egyik
borítékból a másikba csúszik át”, és amely ellen oly kitartóan harcolt négy évvel azelott, újonc
korában - ezúttal csodöt mondott. A Saturday Evening Post szerkesztoi nem használták fel a
rendelkezésükre bocsátott, felbélyegzett válaszborítékot. Helyette egy hosszúkás, lapos borítékot
küldtek címére, benne a lelkes elfogadó levéllel és egy csekket. A csekk kétezer dollárra szólt.
Egy havi munkájáért kétezer dollár! Mindig mondogatta, hogy a komoly irodalmi alkotás
osztalékot fizet. Mindig azt mondta: ír o még a maga szája íze szerint, és a kiadók örülnek majd
ennek. Kétezer dollár - ennyibol kifizetheti az orvosi költséget második leánya, a kis Bess után,
kifizetheti Florának és Johnny Miller anyjának felgyülemlett orvosi számláit, és kifizetheti azt a
több száz dollárt is, amellyel a biztosító társaságoknak, áruházaknak, fuszereseknek,
mészárosoknak, gyógyszerészeknek, a szabónak, a gépírónojének, a papírkereskedésnek tartozik,
megsegítheti minden rászoruló barátját és ráadásul meg megveheti a hon óhajtott, beüvegezett
könyvespolcokat, megrendelheti keletrol a kiválasztott negyven kötetet. Azóta, hogy az Északi
Odisszeát megvették tole, még egyszer sem érzett ilyen túláradó örömet. Ugye, hogy
megvalósította azt, amit kitervelt! Alig hatvan nap telt el, amióta a New York felol érkezo
vonaton megszületett az elhatározása, és máris megkezdte az amerikai regény újjáélesztését!
Ismét házába tódultak szerencsekívánataikkal azok a barátai, akik végighallgatták A vadon
szavának felolvasását, szorongatták a kezét, veregették a vállát, - hát hogyne hozatott volna még
vagy négy liter fanyar olasz bort, és megmámorosodva hogyne szott volna jövojérol még
rózsásabb álmokat!
Most, hogy rendezodtek a dolgai, még egy szolgálót fogadott fel Bessie segítségére; az
asszony csak nehezen nyerte vissza erejét. Jack többet is szórakozott ettol kezdve. Egyre több
szépasszony látogatta házukat, és az író a munkájában aratott gyozelem után velük is foglalkozni
kezdett. Házasságukban talán kevés is volt a nemi kapcsolat, de még ha másképp is áll a dolog,
kétségkívül nyomasztóan nehezedett rájuk, hogy házaséletük harminckét hónapjából Bessie
tizennyolc hónapig állapotos volt és még legalább hat hónapig lábadozott. S a tüzes, vérbo
férjnek, aki már a Razzle Dazzle fedélzetén Mamie-vel töltött napjai óta hozzászokott a nemi
kielégüléshez, ez bizony súlyos megpróbáltatást jelentett. Az a háromszor huszonnégy óra,
amelyet a chicagói vonaton útitársnojével töltött, mélyen bevésodött emlékezetébe. Alig három
évvel ezelott még ezt írta: “Nagy az én szívem, és csak tisztább, egészségesebb férfi leszek a
vállalt féktol, mint hogyha szabadon és felelotlenül csaponganék” - de most lemond mindennemu
önmegtartóztatásról.
“Ismerik az én szexuális törvénykönyvemet”, írja utóbb, “Ismerik akkori körülményeimet
is, és tudják, hogy lelkiismeret furdalás nélkül vetettem magam bele a testi élvezetekbe”. Igen,
belevetette magát, semmi alkalmat sem hagyott kihasználatlanul, ámbár házasságán kívül
egyetlen nemi kapcsolatát sem szotték át érzelmi szálak: csak érzékeivel élvezett, gyönyört adott
és kapott és ezért, minthogy hedonista volt, élvezetei nem ártottak neki, sot valósággal
megnemesedett tolük.
“Lehettem állhatatlan, csapongó, sot garázda., de sohasem garázdálkodtam hamis álarc
alatt.
Egyetlen egyszer sem mondtam azt, hogy ÚszeretlekT, még ha sokszor ez lett volna is a
gyozelem ára. Tisztességes, sot tisztességemre kényes voltam noügyeimben, sosem kértem
többet, mint amennyit én magam hajlandó voltam adni. Vásároltam vagy becsületesen cseréltem
és sohasem hazudtam azért, hogy a másik húzza a rövidebbet, vagy azért, hogy megkaparintsak
valamit, amit másképp nem tudtam volna megszerezni.” S amikor egyszer nagyon is igazolni
akarta magát, ezt mondta: “Az ember keresheti a kéjt, szerelem nélkül is, pusztán azért, mert
ilyennek van teremtve.
Az anyatermészet hajtja, sürgeti az utódnemzésre, az ember tehát engedelmeskedik ennek
a parancsnak, nem azért, mintha bunös gyönyörökre vágynék, hanem azért, mert törvényeknek
van alávetve.”
A vadon szava nem szerepelt Macmillanék meghirdetett könyvtervei közt, minthogy
akkor még nem született meg benne ez a gondolat. Most elküldte a kéziratot Brettnek, s ez
március 5-én azt felelte, hogy a könyv címe nincs ínyére. “Maga a történet igazán nagyon tetszik,
bár attól tartok, túlságosan is természethu, túlságosan jó ahhoz, hogy igazán sikert arasson a mi
szentimentális olvasóinknál, akik Seton-Thompson könyveit falják gyönyöruséggel.” Brett
felajánlotta, hogy kétezer dollárt fizet neki átalány címén és rögtön ki is adja a könyvet, ahelyett,
hogy elszámolásra szerzodve, egy-két évvel kitolnák a megjelenését. “Kísérletet szeretnék tenni
ezzel a könyvvel: különösen szép formában hoznám ki, nagy pénzt ölnék a reklámozásába,
amivel nemcsak az ön már megjelent könyveinek kelendoségét fokoznám, hanem azokét is,
amelyeket ezentúl ír. De nem akarom túlságosan rábeszélni. A döntés teljesen öntol függ és ha
úgy találja jónak, hogy készpénzajánlatomat ne fogadja el, akkor korábbi megállapodásunk
értelmében adjuk ki könyvét.”
A Saturday Evening Post kétezer dollárját már elköltötte, Macmillanék havi
százötvenébol nem lehetett eltartani a hattagú családot és két szolgálót meg Jenny mamát. Még
egyetlen könyvének elszámolásából sem folyt be ezer dollárja sem, hát még kétezer - nem
remélhette hát, hogy ezúttal másképp lesz. És ha még befolyt volna is könyve után a kétezer
dollár, legalább két évig kellett volna várnia a végelszámolásig, s ezalatt a havi százötven
dolláros eloleg fel is emésztette volna mind a kétezret. Ezzel szemben kétezer dollár tisztán és
azonnal - olyan pénz, amelyet el is költhetett, mégpedig arra a Spray nevu formás kis hajóra,
amelyet épp kiszemelt magának. Elfogadta Brett ajánlatát és egyszeri vételárért eladta A vadon
szava minden szerzoi jogát.
A Spray egyárbocos vitorlás volt, tágas kabinjában fozhetett is, és másodmagával alhatott.
Nemcsak azért vette meg, mert ismét elfogta a vágy a vízi élet után, hanem azért is, mert
hajósregényt akart írni, tehát fedélzetet akart érezni a lába alatt, mielott hozzákezd az íráshoz.
Kilenc éve múlt már, hogy otthagyta a Sophie Sutherlandet. A motor berozsdásodott.
“Majdnem betu szerint mondom majd el mindazt, amit héthónapos utamon, mint matróz
tapasztaltam. Minél többet gondolok vissza annak az útnak az eseményeire, annál
érdekesebbekké válnak.” Brett erre ezt válaszolta: “Nagyon sokat várok az ön tengeri
történetétol. Olyan kevés tengerrol szóló könyv jelenik meg, és egyik sem ér egy fabatkát sem;
ma egy jó hajóshistória kétségkívül igen nagy sikert aratna.”
Brett bátorító szavai még ott csengtek a fülében, amikor felszerelte a Spray-t élelemmel és
pokrócokkal, hogy egyhetes útra keljen az öbölben, amerre valaha csak a folyótorkolatokban és
szorosok közt hajózott, vakmero osztrigás kalóz korában, majd mint a halászati rendorség tagja. A
hét elmúltával, - még orrában érezve a tengerszagot, kérges tenyerében pedig a vitorlakötél
fogását -
hazatért, leült íróasztalához és megírta A tengeri farkas elso fejezetét. Most már,
valahányszor túl gyakran szakították félbe munkáját, vagy túl sok barátja nyüzsgött körülötte,
ellátta magát élelmiszerrel és egymaga tengerre szállt a Spray-n. Ott is megírta minden reggel a
másfélezer szót, a fedélzeti nyílás fedelén ülve, s a kora tavaszi nappal süttetve testét, mialatt
elméjét a tengeri farkas körül járó gondolatai tüzelték. A nap késobbi órájában kibontotta
vitorláit, vadkacsára vadászott a Sacramento torkolatában vagy halászással gondoskodott
vacsorájáról. Szombat délután és vasárnap néha magával vitte Bessie-t és két kislányukat, Elizát
és fiát, valamint egy sereg barátját.
Életének ez az idoszaka tele volt munkával és jókedvvel. A Wilshire’s címu szocialista
folyóirat folytatásokban közölte A mélység lakóit, s ezzel Jack egy csapásra az amerikai
szocialisták élvonalába került. A Comrade címu lapnak megírta Hogyan lettem szocialista címu
cikkét, az International Socialist Review-nak pedig sorozatosan adott kritikai cikkeket. A
Wilshire’s-tol csak szerény összeget kapott ugyan, de szocialista lapoktól sose kért pénzt. Két új
eloadást is összeállított, hogy az öbölvidéki helyi szocialista szervezetekben elmondhassa. A két
eloadás - Az osztályharc és A sztrájktöro - megjelent a szocialista sajtóban. Szocialisták az ország
minden részébol felkeresték leveleikkel, melyek mind a “Kedves Elvtárs” szavakkal kezdodtek és
így végzodtek: “Forradalmár üdvözlettel”. Jack maga válaszolt minden egyes levélre, s válaszai
is a “Kedves Elvtárs” szavakkal kezdodtek és így végzodtek: “Forradalmár üdvözlettel”.
Ahogy híre, neve elterjedt, piedmonti háza egyre inkább az öbölvidék szellemi
központjává lett. Hetenként legalább százan léptek be házának ajtaján, és élvezték
vendégszeretetét. S bár két szolgáló dolgozott a háznál, és Jenny mama vigyázott a gyerekekre,
mégis rengeteg sok házi munka akadt. Bessie pedig nem mindig érzett kedvet az egyre szaporodó
társasághoz és az egyre szaporodó munkához; egy szerdai fogadónapjukra állítólag
szántszándékkal kevesebb ennivalót készített, mint amennyi a várható emberfalkának elegendo
lett volna. Ferde szemmel nézte azt is, hogyan rajzanak Jack körül a nok: igen, a szívélyes,
sugárzó mosolyú, ellenállhatatlan nevetésu Jackre valósággal rászálltak a nok. Bessie-n erot vett a
féltékenység. Jacket most már sok ünnepélyes alkalomra meghívták, s azt akarta, hogy felesége
szép ruhákat vásároljon az ilyen meghívásokra. Bessie azonban nemet mondott. Eliza magával
cipelte a boltokba, de hiába hívta fel figyelmét, milyen jól áll neki egy hosszú bársonyruha vagy
egy tollas bársonykalap, o mindenáron csak blúzt, matrózszabású szoknyát és matrózkalapot
akart hordani, még olyan alkalmakkor is, mint az elegáns San Franciscói Bohémklubban
rendezett vacsora, ahol Jack a díszvendég szerepét töltötte be. Jacket ez elszomorította, hiszen
oszintén csodálta Bessie remek alakját és azt szerette volna, ha felesége a legelonyösebb
öltözetben mutatkozik mindenütt… Bessie egészsége gyenge lábon állt, legszívesebben
egyáltalán ki se ment volna az utcára - persze részben ez is magyarázza, magatartását, de
kétségkívül közrejátszott benne az is, hogy bizonyára blúzt és matrózszoknyát hordott annak
idején, amikor Fred Jacobs udvarolt neki.
Ilyen apróbb nézeteltéréseik ellenére jól megvoltak egymással. Jack csupán azért
panaszkodott, mert szerette volna, ha Bessie többet olvas, Bessie viszont erre azt felelte, hogy o
maga is ezt szeretné a legjobban, de a kicsi hajnali hatkor felébreszti, és attól a pillanattól
kezdve este tízig egyfolytában lekötik szokásos napi tennivalói. Jack kedveskedve és
együttérzéssel veregette meg a kezét és mondta, hogy igen, tudja mindezt, de majd megno a
gyerek egy kicsit, és akkor Bessie-nek több ideje jut majd az olvasásra. S bár harmincöt évvel
késobb szemtanúk kijelentették, hogy szemre egyáltalán nem illettek össze - Bessie
középkorúnak látszott, és volt benne valami matrónaszeru, Jacket pedig eleven fiatalembernek
ismerte mindenki -, azt egyhangúan állítják, hogy harmonikusan éltek egymással. Eliza London
Shepard akkoriban sok idot töltött velük és gyakran náluk is lakott; o különösen határozottan
kardoskodik emellett. Jack egyetlen dolgot kifogásolt a feleségében - ebben az idoben leírt
feljegyzései szerint - azt, hogy fantáziátlan, szemellenzos. Minthogy pedig méltányosan ítélte
meg nejét, elismerte, hogy ezt mindig tudta róla, s hogy épp Bessie érzelmi kiegyensúlyozottsága
kellett neki, elsosorban ez vonzotta feleségéhez. Az esküvo alkalmával Cloudesley Johns azt
mondotta Jacknek: szerencsekívánatait félreteszi házasságuk tizedik évfordulójáig. Most - 1903
márciusában - ezt írta barátjának az ifjú férj: “Egyébként, azt hiszem, ami házasságomat illeti, az
ön hosszú lejáratú jókívánságai már idoszeruek volnának. Idestova három éve, hogy
megnosültem, két gyerekem van, és ez, úgy gondolom, nem csekélység. Tehát rajta! Vagy ha úgy
gondolja, jöjjön, tekintsen meg bennünket és a gyerekeket s aztán gratuláljon.”
A tengeri farkassal lendületesen haladt elore, s ez még A vadon szavánál is jóval több
örömet szerzett neki. Közbeeso óráiban remek alaszkai történeteket írt, Az ezer tucatot, az Északi
aranykeresoket és még vagy tízet. A Spray után most kocsit, lovat vett, hogy családját és barátait
körülkocsikáztathassa a vidéken, mert közeledett a meleg, s szeretett többedmagával kirándulni a
dombok közé, ott falatozni, játszani, úszkálni a medencében, szabad tuzön húst pirítani. Április
végén kiesett a bricskájából, és egyik hüvelykujjának végét amputálni kellett. “Úgy éreztem,
mintha a szívem ott dobogna az ujjam hegyén” - panaszolta, de ez a baleset sem hátráltatta abban,
hogy napi ezer szót írjon A tengeri farkasból. Fohosét arról az Alex McClean kapitányról
mintázta, akinek elképeszto kalandjairól még a Sophie Sutherlanden hallott. Hogy pihenjen és
elvonulhasson, továbbra is kirándult a Spray-n, vitorláit egyszer ronggyá hasogatta egy váratlan
vihar, s csak üggyel-bajjal tudott elvergodni a kikötoig.
Júliusban névtelenül megjelent A Kempton-Wace levelezés s a sajtóban jó kritikákat
kapott.
“Szokatlan, csupa gondolat… oszinte… bizonyára sokan olvassák majd… sok van benne
a mai ember kutató szellemébol… jó elme-táplálék… a regényírás új korszakát jelzi… filozófiája
szellemes, okos, eredeti…” A San Franciscói Argonaut “logikai levezetés” útján megállapította
az egyik szerzo
kilétét, s a hír gyorsan elterjedt: amikor Macmillanéknál a második kiadás megjelent,
engedélyt kértek Jacktol, hogy rányomathassák a nevét. Nem adtak el sokat a könyvbol, mert
kevés benne a cselekmény, mese, fordulat, ami érdekelte volna a nagyközönséget. A két szerzo
azonban, Jack Piedmontból és Anna Strunsky új lakóhelyérol, New Yorkból, levélben üdvözölte
egymást a jól végzett, fontos munkáért.
Június második felében Bessie, aki két gyermekével vidékre akart menni, kibérelt egy
nyári lakot a Hold völgyében Fekvo Sonoma Countyban, azon a Glen Ellen-i telepen, amelyet
Mrs.
Ninetta Eames próbált üdülohellyé kiépíteni. Jack inkább a Spray-n kívánt vitorlázni és
minden energiáját A tengeri farkasra összpontosította; ezért Piedmontban maradt. A hónap már
végére járt, amikor egy éjszaka George Sterlinggel és néhány más barátjával a dombok között
hajtatva, bricskája az útról az árokba fordult. Jack csúnyán felsértette a lábát. Charmian Kittredge
gyakran felkereste, ápolta, majd július elején, amikor Jack átköltözött Glen Ellenbe, a
családjához, Charmian Kittredge is követte és ott nagynénjénél telepedett meg.
Az Overland Monthly tönkrement, és Roscoe Eames meg Edward Payne munka nélkül
maradt. Edward Payne és Mrs. Eames egy tágas, zegzugos házat épített egy folyó partján; Wake
Robinnak nevezték el. A túlsó parton Payne, a szószék nélkül maradt, kiugrott pap, nyári
asztalokat meg lócákat tákolt össze, vallásos összejövetelek és filozófiai viták céljára. Mrs.
Eames ebbol úgy próbált pénzt kovácsolni, hogy nyári lakokat építtetett és sátrakat állíttatott fel,
aztán bérbe adta ezeket családoknak.
Amikor Jack megérkezett Glen Ellenbe, látta, hogy családja kényelmesen elhelyezkedett
az egyik vászonfedelu házikóban, egy szoloszínu manzanita- és madrone-ligetben. A telepen mint
összetartozó csoport éltek az emberek: mind a folyóparti közös konyhában foztek és hosszú
piknik-asztaloknál fogyasztották el ételeiket. Jack néhány dollár költségen gátat építtetett ott, ahol
a tiszta, hus víz egy fövenyes partrész mellett áramlott, s a telep minden lakóját összegyujtötte,
hogy úszkáljanak, sütkérezzenek. Ö maga is ott töltötte a délutánjait, játszogatott a kamaszokkal,
úszni tanította oket. Reggelenként lement a folyópart egy félreeso, árnyas szakaszára, letelepedett
az egyik elfurészelt tölgyfa rönkjére és papírra vetette napi ezer szavát. Egy este aztán - úgy
július vége felé - összegyult az egész telep, még a gondosan pokrócba burkolt gyerekek is, és
mind végighallgatták A tengeri farkas történetének elso felét. Jack olvasta fel kéziratát, mely
ugyanúgy feküdt ott, a farönkön, mint amikor írta, két oldalról gyertyák világították meg a
betuket; a telep lakói, a szomszédok körülötte, a földön elnyújtózva hevertek. A Sonoma-hegység
felett már pirkadni kezdett az ég, amikor Jack az utolsót lapozta. Akik még ma is élnek akkori
hallgatóságából, úgy emlékeznek vissza 19o3 júliusának végére, erre a Glen Ellen-i folyóparti
éjszakára, mint életük egyik legszebb, legmegindítóbb élményére.
És ekkor, néhány órával késobb, bekövetkezett az a robbanás, amely alapjaiban rombolta
szét Londonék családi életét. Talán a legjobb, ha Bessie saját szavaival mondjuk el történetét:
“Egy júliusvégi napon, vacsora után Jack meg én a folyónál álltunk és beszélgettünk.
Kijelentette, hogy egy idore Oaklandba költözik, mert itt, a telepen, túl sokszor kell
félbeszakítania munkáját. Azt mondta, gondolkozik, ne vásároljon-e meg egy birtokot a
dél-kaliforniai pusztán, és megkérdezte, szívesen mennék-e oda lakni. Azt feleltem: errol szó sem
lehet, amíg ott nincs biztosítva a modern komfort a gyerekek részére. (Bessie elsosorban anya
volt, és csak másodsorban feleség). Jack megígérte, hogy gondoskodik errol, és azt tervezgettük,
hogy osszel odaköltözünk.
Két óra tájban hátravittem a két kicsit a házikónkba, hogy lefektessem oket aludni. Miss
Kittredge a közelben várakozott, s láttam, amint ketten elindulnak egy nagy függoágy felé, amely
Mrs. Eames háza mellett volt kifeszítve. Beszélgetni kezdtek. Én semmire sem gondoltam, a
gyermekeket lefektettem aludni és a házunk körül kezdtem rendezkedni. Miss Kittredge és Jack
négy teljes órán át ültek a függoágyban és beszélgettek.
Hatkor Jack odajött a házunkhoz és így szólt:
- Bessie, én elmegyek.
Nem értettem, mire gondol, és megkérdeztem:
- Úgy gondolod, visszamégy Piedmontba?
 - Nem - felelte - elmegyek… elhagylak…
Mintha fejbeütött volna, nekidoltem a ház sarkának, és csak néztem rá hosszan, alig
bírtam kinyögni:
- De miért, kisapa, miért akarod?… Csak az imént mondtad, hogy Dél-Kaliforniába…
Jack azonban gépies csökönyösséggel ismételgette, hogy elválik tolem, és én sírdogálva
mondtam:
- Dehát nem értem… mi… mi történt veled?
O azonban már egy szót sem volt hajlandó mondani.”
Senki sem sejtette - a legkevésbé Bessie -, hogy Charmian Kittredge jelent meg Jack
életében. Minden no közül, akitol féltette, Miss Kittredge-re gondolt volna Bessie a legkevésbé,
hiszen öt-hat évvel idosebb Jacknél, nem szép és nem vonzó külseju, viszont sok szóbeszéd,
pletyka tárgya Piedmontban, ahol jól ismerik. Annyi bizonyos, sokat forgolódott Jack
társaságában, Bessie azonban az ilyesmit már Piedmontban megszokta, és Jack szemlátomást
nem is figyelt fel reá jobban, mint bárki másra a telep lakói közül. Egyébként felesége elott
számos kevéssé hízelgo
megjegyzést tett Miss Kittredge-re; Bessie úgy tudta, hogy alig törodik vele.
19o3 júniusában, egy hónappal a szakítás elott, Miss Kittredge ezt írta Jacknek:
“Csodálatos vagy, a legcsodálatosabb a világon. Látom arcodat, amint érintésemtol
megfiatalodik. Mi történt a világgal, és hol az én helyem? Azt hiszem, sehol - ha ugyan egy férfi
szíve seholnak mondható.”
Ugyanebben a hónapban Jack így írt neki: “Karjaimban tartalak. Az ajkadat csókolom,
oszinte, szabad ajkadat, amelyet annyira ismerek és szeretek. Ha félénk és ingatag volnál, ha
másnak akarnál mutatkozni, mint amilyennek már megismertelek, ha a legcsekélyebb
álszemérmet vagy hamis kényeskedést tanúsítanád, én, azt hiszem, véglegesen megundorodnám.
ÚTe drága férfi, drága szerelmem!T Egyre csak ezeket a szavaidat ismétlem, amint ébren fekszem
ágyamban.”
Július 7-én Charmian Kittredge ezt írja Jacknek: “Mindinkább rettegek valamitol. Attól,
hogy te meg én tán sohasem leszünk képesek kimondani, mit jelentünk egymásnak. Olyan
rettenetes ez az egész, és bármely emberi kifejezésmód oly elégtelen…” Néhány nappal késobb
pedig San Franciscói irodájából írógépen írja: “Költo vagy és szép vagy. Hidd el nekem drágám,
drágaságom, még soha az életemben nem éreztem magamat ennyire boldognak, ilyen oszintén,
ilyen kielégítoen boldognak. Érzem azt, hogy aki nekem a legfobb a világon, nem csalódott
bennem.”
A Glen Ellen-i vászonfedelu házikóban, békésen alvó két gyermekével Jack életének talán
legnyomorultabb, legzavarosabb éjszakáját töltötte. Hisz annyira jószívu, finom érzésu ember
volt.
Érzékeny ember létére ismerte a fájdalom természetrajzát, visszariadt attól, hogy
megbántson mást.
Mindig az szerzett neki nagy örömet, ha segíthetett másokat, ha mindenét megoszthatta
mással. És mégis olyan mindent legyozo kényszer kerítette hatalmába, hogy elhagyta feleségét és
apró gyermekeit, ugyanúgy, mint valaha Florát és John Londont, amikor még fiatalabb és
csapongóbb természetu volt. Az érzékeny lelku embert, a minden embertársával együttérzo
szocialistát, aki lelkének legjobb részét ellenszolgáltatás reménye nélkül akarta a tömegek
sorsának megjavítására áldozni, szociális és egyéni lelkiismeretét egy csapásra elsöpörte
ellentétes nietzschei eszményképe, szocializmusának ez a furcsa, de elmaradhatatlan lakótársa,
mely azt sugallta neki, hogy o
felsobbrendu ember, tehát joga van kicsikarni az élettol mindazt, amit megkíván, és nem
kell alávetnie magát a rabszolgák erkölcstanának vagy a rabszolgatömeg érzéseinek. Bessie-ben
ennek a tömegnek egy szerencsétlen tagját látta.
Reggel aztán Jack visszautazott Piedmontba, minden holmijával elköltözött abból a
házból, amelyrol oly büszkén írt barátainak, és egy szobát bérelt Frank Atherton családjánál.
Néhány nappal késobb a lapok az elso oldalon szenzációként közölték a szakítás hírét.
Jack megtagadta, hogy nyilatkozzék az újságíróknak, ezek tehát A Kempton-Wace levelezésben
fedezték fel a szakítás okát, mert Jack ott a következoket írta: “A szerelmi szenvedély nem az
emberi értelembol ered.” Az újságírók következtetései szerint ez az érzelem ejtett olyan mély
sebet Bessie-n, hogy emiatt tönkrement a házasságuk.

VII.

Jack és Charmian Kittredge kapcsolata magasröptu vallomásokkal kezdodött és egyre

magasabban szárnyalt. Szeptember 1-én Charmian Kittredge így ír a férfinak: “Enyém vagy és
imádlak, olyan vakon, bolondul, szenvedélyesen és esztelenül, ahogyan no egyáltalán szerethet.”
Másnap így folytatja: “Ó, szerelmem, te annyira férfi vagy! És én szeretlek, szeretem
minden porcikádat, ahogyan még sohasem szerettem és többé sose fogok szeretni!” Két nap
múlva: “Ó, te vagy az én drága szerelmem, az én Emberem, az igazi, a valóságos és valódi,
szívem hitestársa, annyira szeretlek!” Következo levelében ezeket mondja: “Gondolj rám
gyengéden és szeretettel és bolondul, gondolj rám úgy, mint kedves, kedves barátodra, mint a
Szerelmedre, a Hitvesedre. Te vagy számomra az egész világ, s én már csak úgy tudok élni, ha a
te arcodra, a te hangodra, a te szádra, zsarnoki és mégis gyengéd karodra gondolok - mindenedre,
te Édes - míg csak újra nem találkozunk. Ó Jack, ó Jack! annyira mindenem vagy!”
Jack nem akart elmaradni mögötte az ömlengésben, érzelmeinek irodalmi
megfogalmazásában, tehát így válaszolt: “Nem tudhatod, mennyit jelentesz nekem. Jól mondod:
ezt szóval kifejezni nem lehet. Minden pillanat, amikor találkozom veled, amikor meglátlak és
megérintelek, kimondhatatlanul izgató. Ha leveled érkezik, itt vagy velem, tested itt áll elottem és
tekintetem aranyszemedbe mélyed. Ó, drága szívem, az én asszony iránt érzett szerelmem
Teveled kezdodött és Teveled is fog végzodni.”
Féltek azonban, hogy botrány tör ki körülöttük, ha a válás ügye köztudomásúvá válik,
ezért csak titokban találkoztak, minden héten egyszer vagy kétszer. Amelyik napon nem lehettek
együtt, a levelek egész áradatát zúdították egymásra. Miss Kittredge mindennap ezertol ötezer
szóig terjedo
hosszúságú leveleket küldött San Franciscói irodájából: az a sok száz oldal, amelyet az
ezután következo két év során megfogalmazott és legépelt, féltucatnyi átlagterjedelmu regényt
tölthetne meg. Levelei szellemesek és tele vannak kacérkodással, hevesek és cikornyásak, de a
szóáradat leple alól elovillan az okos, ravasz no mesterkedése. Ez a szerelem levelezésük szerint
minden idok legnagyobb szerelme. Miss Kittredge azt írja: mindig is érezte, hogy valami
rendkívülire szánta a sors. “Ó, Jack, ó drága, drága Szerelmem, te vagy az én bálványom, és nem
is tudhatod, mennyire szeretlek” - így hiteti el vele, hogy az idok kezdete óta férfit még sohasem
szerettek ennyire. Jack pedig meggyozodéssel feleli: “Kétlem, hogy valaha is elég erosen
szerethetlek, úgy, ahogyan te szeretsz engem.” Levélrol levélre szinte gépiesen alkalmazkodik,
formálódik ahhoz, amit Miss Kittredge ír neki: elvégre kapcsolatukban o képviseli az irodalmat,
tehát hogy is engedhetné meg, hogy a másik legyen a lelkesebb, az odaadóbb, a
szenvedélyesebb?
 “Ó nem, nem, drága Szerelmem - írja - az én szememben ez a mi szerelmünk egyáltalán
nem valami csekély és meddo érzés. Örömmel élnék vagy halnék meg érted, s ez már önmagában
azt bizonyítja, hogy egymást szeretnünk nekem életnél és halálnál is többet jelent. Hogy te vagy
számomra minden nok között az egyetlen; hogy úgy éhezem rád, ahogyan soha még ételre nem
éheztem; hogy úgy kívánlak, oly vad mohósággal, ahogyan soha a hírnevet, a gazdagságot nem
kívántam - mindez azt bizonyítja, milyen hatalmas nagy ez a mi szerelmünk.”
Amint Miss Kittredge naponkénti ezerszavas szóáradata elhömpölygött elotte, hatása alatt
Jack már maga is kezdte átvenni holmi ötödrangú Marie Corelli stílusát. Mintegy megbabonázva
partnerének irodalmi kifejezéseitol, o ugyanilyen bíborvörösen izzó, tizenkilencedik századi
ömlengéssel válaszol, tehát abban a modorban, amely ellen írói pályájának legeleje óta
lázadozott.
A túláradó érzelmeknek ebbol a stílusából ki se gyógyult többé, s ez bizony jó néhány
könyvét elrontotta. O, aki A Kempton-Wace levelezésben annyira szembefordult a
szentimentális, romantikus szerelemmel, és azt az elméletet hirdette, hogy a szerelem testi
gerjedelem, most egyszerre “egyetlen csókért meghaló, orjöngo szerelmes” lett. Ha ekkor Anna
Strunsky mögötte állva bepillanthatott volna írásaiba s láthatta volna, milyen gyökeresen
megváltoztatta felfogását, gúnyos elégtétellel mosolyogva dörgölhette volna orra alá, hogy mit írt
azelott: “Erotikus irodalom nélkül az ember nem is szerethetne olyan módon, ahogy ma szeret.”
19o3. november 1o-én, Stocktonból keltezett levelében éri el Jack ömlengéseinek
tetofokát.
“Tudd meg, édes szerelmem, hogy nem is sejtettem, mennyire szeretsz, amíg önként és
teljesen át nem adtad magad, amíg a te szerelmed, minden kis porcikád, te magad ki nem
mondtad az igent.
Amidon mindazt, amit lelked súgott nekem, drága testeddel pecsételted meg, akkor
megtudtam!
Megtudtam! - igen, megtudtam, hogy mindened teljesen az enyém! Ha így szerettél volna
is, ahogyan szeretsz, de húzódoztál volna, bizony, soha ilyen nagyszeru no nem lettél volna a
szememben. Szerelmem és imádatom nem jutott volna abszolút csúcspontjára. Olvasd át
leveleimet, és majd megérted, hogy nem voltam én ilyen végletesen orült, csupán azóta lettem
azzá, hogy oly bokezuen megajándékoztál. Csak bokezu ajándékod után lettem ÚrabszolgádT,
csak az után jelentettem ki, hogy boldogan meghalok érted s mondtam el a szerelem többi
gyönyöruséges túlzó kifejezését. De hiszen nem is túlzás, drágám, nem valami érzelgos
ostobának a túlzása! Amikor azt mondom, hogy rabszolgád vagyok, józan emberként mondom
ezt, s ebbol látható, milyen valóságos és teljes az én orületem.”
189o-ben, tizenkilenc éves korában Charmian Kittredge, saját szavai szerint “rózsás arcú,
csinosnak mondott és féltékenységi rohamaitól eltekintve jókedélyu leány” volt. 19o3-ban,
harminckét éves korában, nem tartották csinosnak, de vékony ajka, keskeny vágású szeme, félig
lehunyt szemhéja ellenére valami olyan vonzóero áradt belole, amely izgatta a férfiakat. Sok
tekintetben arra a Frona Welse-re emlékeztetett, akit Jack képzelete úgy alkotott meg, mint a
huszadik század no-típusának mintaképét. Szüleinek halála arra kényszerítette, hogy maga
keresse meg kenyerét egy olyan korban, amikor a közfelfogás szerint leánynak nem illett
dolgoznia; és kiváló titkárno lett belole “havi harminc dollár csekély és elégtelen fizetésért”.
Sokat olvasott, önállóan gondolkodott, s amikor Jackkel elso ízben találkozott, 19oo-ban, már
megkezdte az olyan újszeru és merész regények gyujtését, amelyeket az oaklandi nyilvános
könyvtárból számuztek.
Ösztönösen szerette a zenét, kellemesen énekelt, és még heti hatnapos munka után is
jutott annyi ereje és önfegyelme a gyakorlásra, hogy kituno zongoristává képezte ki magát.
 Szexuális árnyalatokban gazdag, izgató hangjának széles volt a skálája, szeretett nevetni
akkor is, ha a tréfa nem volt egészen értheto, s mint fáradhatatlan csevego, köztudomás szerint
négy vagy akár hét órát is tudott beszélni szinte egyfolytában. Értelmesen és logikusan
vitatkozott, mert a szavak és mondatok gazdag tárháza állt rendelkezésére. Testi bátorságról is
tanúságot tett: elsonek lovagolt férfi módra a hegyek között akkor, amikor csak kevés no ült lóra,
és ha néhányan megkockáztatták is, legfeljebb angol noi nyeregben ringattatták magukat az
Aranykapu-park lovaglóösvényén. Nagyon szerette a lovakat. Társadalmilag és szellemileg
egyaránt nagyra tört, kemény munkával jutott elobbre, megtakarított annyi pénzt, amennyibol
európai körutat tehetett.
Porcelánfestéssel is foglalkozott és erejét megfeszítve, minden esztendovel elobbre és
elobbre jutott.
És mégis, dagályos nyelvezete, csupa-fodor, csupa-csipke kalapja, szerelmi és nemi téren
oly csapongó természete - mind jellegzetesen a tizenkilencedik század notípusára vallott, és teljes
ellentéte volt Frona Welse-nek. Bonyolult jellemének sok vonását leplezi le naplója: édeskésen,
érzelgosen regényes; ahány férfival találkozott, bármilyen futólag is, gondolataiban mindegyiket
rögtön egy-egy szerelmi regényének hosévé tette meg: minden férfi bámulattal vagy
szenvedéllyel nézi ot és képtelen elfordítani róla tekintetét. Saját nemével rossz viszonyban állt:
féltékenykedett minden nore és minden no féltékeny volt oreá. Ha férfi bukkant fel a közelben,
nyomban lendülettel és hevesen szerepet kezdett játszani, s minden igyekezete arra irányult, hogy
az érdeklodés gyújtópontjába kerüljön. Akik ismerték, tanúsítják, hogy férfiakat illetoen nem
ismerte a magántulajdon fogalmát; és minthogy kiváltképpen a férjeket szerette behálózni, a
társaságához tartozó fiatal asszonyok, feleségek gyanakodva, félve figyelték.
A férfiaknak egész sora bukkant fel életében és tunt hamarosan el onnan. Nehezen lehet
megérteni, hogy egy ilyen vonzó ifjú hölgy miért nem tudort férjhez menni. Maga Miss Kittredge
sem tudott erre felelni. Nagynénikéje, aki minden új férfinál elsosorban az illeto házassági
szándékait firtatta, egyre idegesebben tapasztalta, hogy telnek, múlnak az évek, s már minden
más leány férjhez ment, csak az o húgocskája marad pártában.
Miss Kittredge, amióta Európából visszatért, gyakran ellátogatott Londonék házához, és
Jack a maga szélsoséges módján foglalkozni kezdett vele. “Bevallom azt, amit már te is tudsz és
amit tudtál már a legelso pillanattól kezdve. Amikor én elso ízben törtem meg a csendet, az volt a
szándékom, hogy szeretommé teszlek… Te ezt nyíltan és becsületesen vetted tudomásul, és - ami
szintén nem utolsó - semmi ijedtséget sem mutattál. Ha egyetlen érintéssel vagy mozdulattal,
szavaddal vagy tetteddel mást mondtál volna, erovel törtem volna meg akaratodat… Emlékszem,
amikor egymás mellett ültünk a kocsi hátsó ülésén, és azt javasoltam neked: Úa
csoszkunyhóhozT, -
te szemem közé néztél, és sem gúnyolódást, sem sértett önérzetet, sem ijedtséget, sem
félelmet, sem csodálkozást nem láttam az arcodon, csak jó kedélyt és bájos oszinteséget, amint
mosolyogva, szemem közé nézve, egyszeruen csak ennyit mondtál: ne ma este.”
Két hónappal azután, hogy Bessie-vel szakított, Jack így ír új szerelmének: “Néha nem is
értem, miért szeretlek és kénytelen vagyok megvallani, hogy nem gyönyöru testedért vagy
eszedért, hanem a szellemnek azért a villámsugaráért, amely átjárja egész lényedet, s amelytol
így hordod ruháidat, így játszol, ilyen érzékeny vagy… amely büszkévé tesz, büszkévé
önmagadra, testedre, és amelytol a tested is büszke, lényedtol függetlenül, önmagára.”
Alig lehet kétséges, hogy Miss Kittredge-dzsel akkor, júniusban került bizalmas
viszonyba, amikor egyedül lakott piedmonti házában és minden bizonnyal azért javasolta
Bessie-nek, hogy költözzenek Dél-Kaliforniába, hagyják ott az o forrón szeretett San Franciscói
öbölvidékét, mert így keresett utat nehéz helyzetébol. Miss Kittredge-nek nyilván négy órára volt
szüksége, hogy nyomós érveivel megváltoztassa Jack szándékát.
“Ha két leánya közül legalább az egyik fiú lett volna - állapította meg Jack egyik jóbarátja
-, semmi a világon nem szakíthatta volna el családjától.”
Charmian Kittredge oszintén meg volt gyozodve arról, hogy Jack és Bessie nem illenek
össze, s hogy o az a feleség, akire Jacknek szüksége van, aki együtt vándorolna, kalandozna vele
s akit nem kötne le az otthon, a köznapi élet. Nagynénje, Netta kezdettol fogva pártolta
szerelmüket, biztatta húgát; s valóban úgy látszik, hogy Charmian Kittredge okozta a szakítást a
London-családban, bár az is kétségtelen, hogy Jack egyébként sem állt egészen szilárdan e
tekintetben: tanúsítja ezt az is, milyen tökéletes lelki szerelem fuzte Anna Strunskyhoz, továbbá,
hogy milyen könnyen gyúlt testi szerelemre a chicagói vonaton megismert asszony iránt.
Valószínu, hogy ha Miss Kittredge sajátos egyénisége nem jelenik meg életében, Jack nem
szakított volna Bessie-vel, hanem családi otthonából, mint “támaszpontról” indult volna újabb és
újabb utakra, kalandokra. Bár az is lehetséges, hogy ha Miss Kittredge nem keríti hatalmába, a
legközelebbi vagy a tizedik no tette volna ugyanezt… Amint Jack annyiszor megírta novelláiban:
olyan világ ez, ahol a kutyák egymást marják, és amelyik elhull, azt felfalják a farkasok: ha
Bessie túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy megtartsa férjét, ez nem róható fel Miss
Kittredge-nek; neki jogában állt harcolni azért, amit akart és jogában állt elvenni azt, amit meg
tudott szerezni. Jack három emberi lényt sebzett meg azok közül, akiket a legjobban szeretett,
köztük két olyat, akit o maga hívott életre - Miss Kittredge senkit sem bántott meg szerettei
közül.
Hogy minden gyanút eloszlasson, Charmian Jack elköltözése után is gyakran
meglátogatta Bessie-t és elfogadta Bessie bizalmát, mellyel az beavatta házasságának bajaiba.
19o3. szeptember 12-én ezt írja Jacknek: “Tegnap este Bessie-nél jártam. Olyan kedves volt
hozzám, de olyan kedves, hogy egészen rosszul lettem. Kért, hogy bármikor látogassam meg, s
maradjak nála egész éjszakára.
Annyira aranyosan, vendégszeretoen viselkedett, mintha minden baja, az egész szakítás
csak rossz álom lett volna. Néha, amikor mindezt végiggondolom, valósággal azt az érzésemet
kell leküzdenem, hogy aljas vagyok, közbelép azonban józan eszem és megsegít. De mégis…
ó!!!” Öt nap múlva így folytatja: “Már nem is gondolom azt, hogy Bessie valójában gyanakszik
reám, ámbár részérol semmi sem lepne meg. Kiismerhetetlen, és én képtelen vagyok a hamis
embereket megérteni.” Miss Kittredge olyan ügyesen játszotta szerepét, hogy október 2-án Jack
már ezt írhatta neki: “Bessie-vel minden simán megy, már ami kettonket illet. Tegnap este azt
mondta, nem is tudja, mit tenne, ha te nem volnál. Tény az, hogy egekig magasztaltunk.”
Bessie-t lesújtotta szakításuk, de túl büszke volt ahhoz, hogy harcoljon, jeleneteket
rendezzen. Férjének indító okait illetoen sötétben tapogatózott; törte a fejét, miként lehetséges,
hogy ez az ember, aki mindenáron el akarta ot venni feleségül, és ragaszkodott ahhoz, hogy két
gyermekük legyen, aki házasságuk elso évében az o anyagi támogatását is elfogadta és igénybe
vette segítségét kéziratainak, jegyzeteinek összeállításánál, az anyag elrendezésénél, aki három
évig élt vele baráti békességben - most hirtelen faképnél hagyja.
Nagy bajában szövetségest talált: Flora Londont. Bessie és Flora három éven át
veszekedtek, felzaklatták Jack életét, de Florát a kis Johnny Miller iránti szeretet már
megtanította, mi az, anyának lenni, és most családját elhagyó fia ellen fordult. Jacket elkeserítette
az, amit anyja árulásának nevezett, és gondolatai összekuszálódtak. Üldözési mánia vett erot
rajta, mindenkit azzal vádolt, hogy ellensége, úgy érezte, hogy az egész világ összeesküdött
ellene, távol akarják tartani “szerelmes asszonyától”. Szeptember 22-én a Spray fedélzetérol ír
Miss Kittredge-nek: “Minden emberi jogom megvan arra, hogy ne hagyjam magam a sötétségbe
taszítani. Te az enyém vagy, az enyém, és a világnak nincs joga engem toled elválasztani. Mégis
eluznének, alávaló módon megfosztanának attól az asszonytól, akinek szerelme drágább nekem
az életemnél.”
Gondolatai annyira összekuszálódtak, hogy hiába ért el A vadon szava átüto sikert - a
sajtó egyhangúan “az amerikai irodalom klasszikus nyereségének” nevezte -, egyetlen sort sem
volt képes leírni. Úgy látta, hogy A tengeri farkast csak akkor tudja befejezni, ha felhúzza a
horgonyt és elmenekül a körülötte háborgó áradatból. Hajóját kitataroztatta, majd útiköltségre
pénzt küldött Dél-Kaliforniába Cloudesley Johnsnak, aki alig tudott valamit gondjairól.
Kettesben keltek útra a Sacramento folyó torkolata felé. Délelottönként mindegyik a maga
könyvén dolgozott, délután úsztak, vadkacsára vadásztak, horgásztak.
Noügyekkel agyonbonyolított világa után - jóllehet o maga okozta a bonyodalmakat -
megkönnyebbülésnek érezte a férfitársaságot. “Minél többet vagyok együtt
Cloudesley-val, annál jobban megszeretem. Becsületes, egyenes ember, friss és fiatal, tudja, hogy
a hajón fegyelemnek kell uralkodnia, ráadásul még kituno szakács is, nem szólva arról, hogy
jóindulatú és nagyszeru
bajtárs.”
Férfiszokás szerint valósággal kisöpörte gondolataiból bajait, majd nekiült és minden
egyes délelott ezer szóval gyarapította A tengeri farkast. Az egyetlen gond, amelyet nem sikerült
elhessegetnie magától: szeptember 14-ére ismét fillér nélkül állott. Ekkor így írt Miss
Kittredge-nek: “Bessie majd elmondja neked, hogy kis híján tönkrementem. Én is majdnem így
érzem, hiszen mindössze száz dollár választ el a nyomortól, és íme, befut egy váratlan orvosi
számla 115
dollárról.” Félretette A tengeri farkast, és megírt egy novellát a Youth’s Companion
részére. Egy álló hónapig csak gyors pénzeket hozó munkákkal akart foglalkozni, hogy anyagilag
egy kissé rendbe jöjjön.
Gyakran belátogatott egy-egy kisvárosba: Stocktonba, Antiochba, Vallejóba a postájáért.
Egy nap Bessie írt, és levelében az állt, hogy a kis Joan tífuszt kapott. Rohant haza a
leánykájához és el sem mozdult az ágya mellol, annyira rettegett, hogy Joan meghalhat. Amikor
az orvos közölte vele, hogy a kislány ereje fogytán van, Jack úgy érezte, hogy ez a büntetés azért,
amit tett.
Megfogadta: ha gyermeke meggyógyul, lemond nagy szerelmérol és visszatér
családjához. Az újságok hírül adták, hogy Londonék kibékültek kislányuk betegágyánál. Amint
azonban a kis Joan kezdett magához térni, Jack már olyannak érezte magát, mint az egyszeri
hajótörött, aki tutaján térdre hullva könyörög: “Édes Istenem, küldj egy hajót az utamba és én
megígérem, hogy egész életemben jó leszek… azazhogy nem szóltam semmit, már látok egy
vitorlát”. Amikor Joan ismét lábára állt, Jack visszament a Spray-re.
Ám ha jelene zavarosan is alakult akkoriban, a múltban végzett jó munkája meghozta
gyümölcsét. A vadon szavát mindenütt lelkesen fogadták; témája olyan volt, hogy életkortól és
társadalmi rétegtol függetlenül vásárolták az emberek. Novemberben a harmadik helyet foglalta
el a legkelendobb könyvek listáján, csupán a Halálsorompó meg a Jövendo ország kicsi pásztora
elozte meg, de maga mögött hagyott olyan közkedvelt muveket, mint Mrs. Wiggs a
káposztaföldön, A Sunnybrook-farm Rebeccája, valamint a Hal a vízben. Ugyancsak
novemberben megjelent A mélység lakói, s majdnem egyhangú dicsérettel fogadták; kritikusai
azt állították, hogy egyedülálló szociológiai dokumentum, és Jack London, ha ezen kívül semmi
mást nem írt volna, akkor is rászolgálna a világhírre, mert feleszméltet egy önelégült,
elbizakodott társadalmat és rákényszeríti, hogy gondolkozzék azon: vajon a leheto legjobban
használja-e ki lehetoségeit. Az várható volt, hogy az angliai sajtó Jacket illetéktelen
betolakodónak fogja minosíteni, s valóban azzal vádolták, hogy eltúlozza, egyéni szemszögébol
ítéli meg a helyzetet; azt azonban elismerték, hogy még soha senki ennyire be nem hatolt a
londoni nyomornegyedek szívébe.
Jack elküldte Brettnek A tengeri farkas elso felét. Brettet a történet tuzbe hozta, lelkes
ajánlással továbbította a Century folyóirat szerkesztojéhez. Jack, amikor errol értesült, zavartan
csóválta a fejét, mert tudta, milyen lassú, maradi lap a Century. Elképzelhetetlennek tartotta,
hogy épp ez közölje az izgalmas és keseruen realista regényt. A folyóirat szerkesztojét
megrendítette a kézirat, és kijelentette: ha jogában állna megcenzúrázni a regény hátralevo,
készülo felét, s így biztos lehetne afelol, hogy a szigeten kettesben maradó férfi és no semmivel
sem fogja megbotránkoztatni a lap elofizetoit, akkor a folytatásos közlés jogáért azonnal kifizetne
négyezer dollárt.
Négyezer dollár! Csak a folyóirat-közlésért! Annyi, amennyit A vadon szaváért összesen
kapott! Kifeszítette vitorláit és teljes sebességgel száguldott az öblön keresztül, be a kikötobe,
egyenest a mólójához. S alighogy partra ugrott, röpítette a sürgönyt a Century szerkesztojének:
cenzúrázzon csak, amennyit jólesik, o teljesen biztos benne, hogy “a könyv második fele sem
fogja felháborítani az amerikai széplelkeket”. Megkötötték az üzletet, és Jack újult erovel,
összpontosított energiával vetette magát a munkába. Harminc lázas nap alatt be is fejezte a
könyvet. A Century már kürtölte is szerte a világba a nevét, hirdette óriási, ordító betukkel, hogy
Mr. Jack London, A vadon szava népszeru szerzoje a Century hasábjain mutatja majd be új
regényét, A tengeri farkast.
Még egy-két hónap, és négyezer dollár boldog birtokosa lesz! Egyelore azonban, alig egy
héttel karácsony elott, a szó szoros értelmében pénz nélkül maradt. Pontosan húsz dollárja és két
centje volt a bankban, és még semmi karácsonyi ajándékot sem vásárolt. “Talán A vadon szava
elszámolásának terhére adna Brett valami tiszteletdíjat, karácsonyi ajándékul… Jól jönne!” A
vadon szava, kiadói nyelven szólva, úgy fogyott, mintha ingyen osztogatnák, Brett azonban
mégsem küldte a honoráriumot. Úgy látszik, ezt nem kicsinyességbol tette, mert mindig
bokezuen viselkedett sztár-szerzojével annak költekezo éveiben; ezúttal azonban úgy vélte, hogy
szigorúan tartania kell magát megállapodásukhoz, mert ha most elore küldi neki a pénzt, Jack
máskor is követeli majd. Persze, ha Jack magának tartja meg A vadon szavának kiadási jogát,
elszámolásaiból a következo néhány év alatt majdnem százezer dollár jövedelmet húzhatott
volna, feltéve, hogy Brett ilyen körülmények között is befektette volna a szükséges összeget a
könyv terjesztésébe, -
mégsem bánta meg megállapodásukat, mert Brett egész vagyont ölt bele a Jack London
név reklámozásába, s Jack tudta, mit jelent eljövendo karrierjének a reklám.
19o4 újévén már bizonyosnak látszott, hogy kitör az orosz-japán háború. Jack nem örült
ennek, mert mint szocialista, ellenzett mindenfajta háborút, tudta, hogy a háborúban a dolgozó
embereket lövöldözik halomra üzleti érdekekért. Ha azonban a háború kitör, a helyszínen akart
lenni, hogy saját szemével lássa. Tanulmányozni kezdte a haditaktikát és az emberpusztítás
eszközeit, feszült érdeklodéssel kutatta, mi mindent tehet meg a modern hadviselés a civilizáció
elpusztítására. Ráadásul egy sereg elmélet élt benne a “sárga veszedelem”-rol, s végül úgy vélte:
ha egyszer megalapozza haditudósítói hírnevét, mindig lesz alkalma pénzt keresni. Ismét a
kalandok útjára lépett: ott keresett menekvést családi és szerelmi bonyodalmai elol.
A folyóiratok és napilapok egyre-másra küldték tudósítóikat Japánba. Jack öt
újságszindikátustól is kapott ajánlatot, s azt fogadta el, amely a legmagasabb fizetéssel
kecsegtette: a Hearst-konszernét. Január elso hetében felkereste az Examiner irodáját, le is
fényképezték az épület tetoteraszán. Sötétszínu munkásruhában, magas szárú cipoben, nyíratlan
hajjal olyan, mintha akkor jött volna a Belmont Gozmosodából, utolsó muszakjáról. Arcán ott
látható az elmúlt félév minden bizonytalansága és aggodalma; ezek azóta lettek úrrá rajta, amióta
Glen Ellen-i házikójukban elvált Bessie-tol. Már nyoma sincs kisfiús tekintetének; zavartnak,
gondterheltnek látjuk.
Úgy rendelkezett, hogy Macmillanék havonkénti csekkjét Bessie-nek küldjék, Elizát
pedig megkérte, hogy Miss Kittredge-nek adjon meg mindent, amire szüksége van, - Eliza csak
ebbol sejtette meg, mi rejlik a történtek mögött -; majd megbízta George Sterlinget: nézze át A
tengeri farkast, mielott Macmillanék a nyomdába küldenék. 19o4. január hetedikén, öt nappal
huszonnyolcadik születésnapja elott a komppal átkelt az Embarcadero hajókikötobe, majd a
Siberia gozhajón elindult Yokohama felé.
A Siberia fedélzetén kedélyes újságíró-csoport gyult össze, rögtön elnevezték magukat
“dögkeselyuk”-nek. Amikor Honolulut elhagyták, az elso napon egy fedélzeti társasjáték során
ugrálás közben Jack nekilódult egy rúdnak és megrándította bal bokáját. Jobb bokája már elobb is
gyenge volt, amióta csavargó korában leesett a vonatról - így hát ez a mostani baleset
nyomorékká tette. “Hatvanöt verejtékes órát töltöttem hanyatt fekve. Tegnap egy angol tudósító a
hátán felvitt a fedélzetre.” Nemigen jutott azonban ideje arra, hogy töprengjen sorsa felett, mert a
“dögkeselyuk”
elárasztották kabinját, régebbi háborús történetekkel és egyéb újságírói témákkal
traktálták.
Yokohamában partra szállva, sorra ivott mindegyik bárban, ahol tizenhét éves korában a
Nagy Victorral és Axellal italozott, amikor ok voltak “a három cimbora” a Sophie Sutherland
fedélzetén. Majd felszállt a tokiói vonatra és megérkezett a világ minden részébol odasereglett
laptudósítók közé, akik a japán kormány engedélyét várták, hogy a harctérre indulhassanak. A
formális hadüzenet azonban még meg sem történt, s a japán hatóságok kitértek a tudósítók kérése
elol, kárpótlásul városnézo körutazásokkal, dús lakomákkal, mindenféle szórakozással
kápráztatták el az újságírókat.
Jack nem azért utazott Japánba, hogy banketteken vegyen részt. Miután két napig
udvarias kitéro válaszokat kapott, sikerült egy okos kis beszélgetést folytatnia; ebbol megtudta,
amit a többi tudósító még csak nem is sejtett: hogy a japán kormány egyáltalán nem szándékozik
újságírókat engedni a tuzvonal közelébe. Megértette, hogy ha valóban tudósítást akar hazaküldeni
a hadieseményekrol, egyszeruen útnak kell indulnia és magának kell megkeresnie a háborút.
Anélkül, hogy egy árva szót szólt volna a “dögkeselyuk”-nek, valósággal megszökött Tokióból a
Kobe-Nagasaki felé induló vonaton. Azt remélte, hogy ott talál majd a japán csapatösszevonások
színhelyére, a koreai Csemulpóba induló hajót.
Néhány napig kutatott a parton, míg végre felfedezett egy olyan hajót, amelynek február
elsején kellett elindulnia Csemulpó felé. Megvette jegyét és már arról ábrándozott, hogyan fog
muködni Koreában, a japán hadseregnél, amíg a többi haditudósító a dús tokiói díszebédeken
tömi a pocakját. Majd, hogy kitöltse néhány üres óráját, kiment az utcára és szenet meg bálákat
rakodó kulikat alkart fényképezni. Néhány perc múlva megismerkedett azzal a zárkával, amely
elso volt a még reá váró koreai fogdák és japán katonai börtönök között, és amelyben minden
bizonnyal visszasírta az eirei kerületi dologház szobafelelosének helyzetét: a japán hatóságok
ugyanis mint orosz kémet tartóztatták le! Nyolc óra hosszat eroszakos módszerekkel vallatták,
másnap egy tágasabb tömlöcbe vitték át további vallatásra, végül szabadon bocsátották… de már
nem érhette el hajóját.
Meghallotta azonban, hogy már éjszaka behívják a katonaköteleseket otthonaikból; e hírre
lázas izgalommal kezdett keresni a parton egy másik, Csemulpóba induló vízijármuvet. Végre
február nyolcadikán biztosította átkelését a Kieogo Maruval, ezt a hajót azonban, mielott
elindulhatott volna, a kormány lefoglalta. Jacket dühítette az a gondolat, hogy nem jut ki az
arcvonalba és nem küldhet tudósítást az elso ütközetrol, ezért egy bárkán sietve igyekezett az
egyik kis hajóhoz, amely a csemulpói útvonalon fekvo Fuszan felé haladt. Olyan kapkodásban
érte el, hogy felszállásakor egyik boröndje a tengerbe esett. Bennszülöttek hajója volt, egyetlen
falat fehér embernek való étel nem akadt rajta, s annak ellenére, hogy felváltva havazott meg
esett, Jacknek a nyitott fedélzeten kellett aludnia; eszébe jutottak azok a fogvacogtató éjszakák,
amelyeket pokróc nélkül töltött a vaspálya melletti csavargó-táborokban.
Fuszanban elcsípett ugyan egy másik hajót, amikor azonban Mokpóba érkeztek, a
kormány elkobozta a hajót, utasait pedig boröndöstül minden teketória nélkül kirakta a partra.
Jack látta, milyen rohamos gyorsasággal viszik a japán hajók a katonaságot Koreába, ebbol arra
következtetett, hogy a hadüzenet rövidesen megtörténik, o pedig itt ül, több száz mérföldnyire
Csemulpótól, hajó pedig sehol. Azért fizetik, hogy a háborúról írjon és - Isten úgy segélje! - fog
is írni róla. De hogy jusson el oda? Ekkor megszólalt benne anyai nagyapjának, Marshall
Wellmannek a hangja, aki tutajt épített a Put-In-öbölben és azon jutott le Clevelandig. Ez a hang
tisztán és félreérthetetlenül megsúgta, mit kell tennie: kibérelni egy nyitott bennszülött-dzsunkát,
és a Sárga-tengeren, a koreai part mentén elvitorlázni Csemulpóig.
A homéro mínusz tizennégy fokot mutatott, o azonban már hatvanat is kibírt
Klondike-ban; a szélvész üvöltve száguldott a Sárga-tenger felett, de egyáltalában nem
gonoszabbul, mint annak idején a Linderman-tavon; nagyszeru, bátor, sot eszeveszett vállalkozás
ez, de nem bátrabb vagy eszeveszettebb, mint amikor tizenkét éves gyerekként rozoga ladikban,
fütyülo délnyugati szél alatt vitorlázott át a csalóka San Franciscói öblön. S hogy útja ugyanoly
nehéz és veszélyes, mint a hajdani vikingeké, akik nyitott bárkákban szelték át az Atlanti-óceánt,
ez a tudat még csábítóbbá tette vállalkozását. Beszerzett egy dzsunkát, amelyrol úgy ítélte, hogy
jól fogja bírni a tengert, legénységnek felfogadott három rettenthetetlen koreait és elvitorlázott
Csemulpó felé.
“A leheto legvadabb, legelképesztobb vállalkozás! Ha láthatnátok engem most, mint
dzsunka-kapitányt, akinek egész legénysége három, angolul egy szót sem érto koreai!
Sötétedéskor érkeztünk Kunszanba, miután elvesztettük egy árbocunkat, és kormánylapátunk
pozdorjává zúzódott. Zuhogott az eso, a szél pedig úgy hasított, mint a kés. Láttatok volna,
hogyan helyezkedtem kényelembe: öt japán leányzó segített levetkoznöm, megfürödnöm, és
aztán be az ágyba! Közben elismero megjegyzésekkel illették gyönyöru fehér borömet.”
A következo hat nap alatt ismét kint járt a tengeren, dermeszto viharban, a vad
szélrohamok ide-oda dobálták a parányi bárkát, amelyet minden pillanatban elsüllyedés veszélye
fenyegetett.
Csak a faszén-égo adott némi meleget, de füstje jobban mérgezte szervezetét még annál a
hidegen fogyasztott bennszülött ételnél is, amelyen kénytelen volt eltengodni. Mindkét bokája
meg-megcsuklott, mondhatni: nyomorékon hajózott dzsunkájával. Állapotát egy angol
fényképész írta le, aki a kiürítésre érkezo utolsó hajón került Csemulpóba:
,,Amikor London Csemulpóba érkezett, nem ismertem rá. Testileg roncs volt. Füle
lefagyott, ujjai meggémberedtek, lábán is fagyás támadt. De azt mondta: nem érdekli az állapota,
csak az, hogy kijusson a frontra. Jack London a legszilárdabb ember, akit valaha is szerencsém
volt megismerni. Épp olyan hosies, mint regényeinek szereploi.”
Jack lovakat vásárolt, lovagolni tanult; felfogadott néhány szolgát és egy “maput”, vagyis
lovászt, majd elindult északnak, Koreán keresztül, az orosz arcvonal felé. Az utakat sár vagy jég
borította, és sötétedésig mindennap meg kellett elozniük a japán csapattesteket, hogy a következo
faluban szállást találhassanak éjszakára.
Több heti eroltetett menet után, amelynek során hihetetlen nélkülözéseket kellett
elviselnie, végre eljutott Pjöngjangba, a legészakibb pontra, amelyet haditudósító elért. Itt egy
hétig tömlöcben tartották, a Tokióban szórakozó többi tudósító jóvoltából; ezek ugyanis
bepanaszolták a japán kormánynál, mert lapjaik epés táviratokban érdeklodtek náluk: hogy-hogy
Jack London tudósításokat küld Koreából, ahová ok el sem jutottak? Aztán visszavitték Szöulba,
kétszáz mérfölddel az arcvonal mögé, itt vetették katonai börtönbe, tokiói parancsra, mivel
engedély nélkül akart a hadsereghez csatlakozni.
Ekkor a japán kormány barátságos gesztust akart tenni a külföldi felé. “Tizennégyünknek,
olyan laptudósítóknak, akik nem voltunk hajlandók tovább is Tokióban pácolódni, megengedték,
hogy a hadsereggel utazzunk; de olyan volt ez, mint egy Cook-féle társasutazás, csak éppen az
idegenvezetok helyett katonatisztekkel. Azt láttuk, amit megmutogattak, s a felügyelo tisztek fo
feladata abban állt, hogy felügyeltek ránk és távol tartottak minden látnivalótól. Uizsu
falairól nézhettük a Jalu-parti csatát, amikor azonban egy japán csapattest megsemmisült,
visszarendeltek bennünket a táborba.”
A tavaszias ido beálltával a tudósítók engedélyt kaptak, hogy átléphessék a Jalu folyót;
egy templom mellett, a ligetben a katonaság mindegyiküknek pompás szállást épített. Jack úszott,
bridzsezett és egyéb játékokkal szórakozott, de mozgását korlátozták: legfeljebb másfél
mérföldes körzetben mozoghatott…, mialatt elol a japánok az orosz védoállásokat bombázták.
Nehezen lehetett így fogolyként, negyven mérföldnyire a hadszíntér mögött dolgozni,
Jack mégis megtett minden tole telhetot. Gondosan felbecsülte a japán hadsereg erejét: “A japán
katonaság és hadifelszerelés kivívta az általános elismerést” - írta. Elemezte a két hadsereg
taktikáját és csapatmozdulatait. Fényképezett, felhasználva mindazt, amire Bessie a készülék
használatával kapcsolatban megtanította - a menetelo sereget, az árokásást, a táborverést, a
sebesültgondozást - s ezek a legelso háborús felvételek, amelyek Amerikába érkeztek. S jóllehet
tizenkilenc tudósítást meg több száz fényképet küldött San Franciscóba, hazaérkezéséig kellett
várnia, amíg megtudhatta, megkapta-e a cikkeit az Examiner vagy sem. “Utálom az egészet! - így
kiáltott fel. - Soha az életben többé nem megyek háborúskodó keletiek közé. Túl sok a szekatúra
és packázás. Még soha egyetlen háborúban sem bántak így a tudósítókkal.” Júniusban már-már
hazautazásra készült, mert belátta, hogy csak feleslegesen vesztegeti az idejét. “Végtelenül
bosszant, hogy teljesen hiába tartózkodom ennél a hadseregnél, s egyszeruen képtelen vagyok
tisztességes munkát végezni. E több hónapi bosszúságért egyetlen kárpótlásom az, hogy jobban
megismertem Ázsia földrajzát és az ázsiai jellemet.”
Az is fenyegette, hogy haditörvényszék elé állítják, ez a körülmény döntoen befolyásolta
távozási szándékát. “Mapuját”, aki a fohadiszállásra járt lovának takarmányáért, egyszer egy
koreai ember megakadályozta abban, hogy teljes adagját megkapja. Erre a koreaira Jack már
régóta gyanakodott, hogy meglopja. Jack egy ökölcsapással leütötte, mire sürgosen raportra
rendelték Fuzsi tábornokhoz, s ez súlyos megbüntetését helyezte kilátásba. A Tokióban
bankettezni hátramaradt Richard Harding Davishez megérkezett a hír, hogy Jack Londont a
kivégzés veszélye fenyegeti; táviratokkal kezdte ostromolni Roosevelt elnököt; emez pedig
haragos tiltakozásokat küldött Japánba. Fuzsi tábornok utasítást kapott, hogy engedje szabadon
Jack Londont. Jack összecsomagolta cókmókját és sietett vissza Tokióba, itt a legtöbb tudósítót
ugyanúgy találta, ahogy négy hónappal azelott otthagyta oket: még mindig az engedélyre vártak,
hogy csatlakozhassanak a hadsereghez. Davis, aki most elkísérte Jacket Yokohamáig, esküdözött,
hogy ha csak egyetlenegy puskalövést hallott volna a háborúból, rögtön hazautazott volna, de
miután hónapokig hiába várt erre a lövésre, most már nem térhet vissza így, teljesen
dolgavégezetlen.
“Csak egy másik háborúban, egy fehérboru hadseregnél szerezhetném vissza jóhíremet” -
morfondírozott Jack. Pedig nem volt oka a szégyenkezésre, hiszen több tudósítást küldött
haza, mint bármely más újságíró, több szenzációval is ellátta lapját, foleg háborús fényképekkel.
Munkájával meg voltak elégedve. Keleti kiruccanása nem utolsósorban még azzal a haszonnal is
járt, hogy a tröszt lapjai ordító címekkel közölték írásait. S mindehhez hozzászámítva A vadon
szavának nagy sikerét, meg A tengeri farkas látványos reklámozását a Century hasábjain,
elmondhatjuk, hogy mire visszaérkezett San Franciscóba, neve már ismertebbé vált, mint
bármely másik amerikai íróé.
Erosen remélte, hogy amikor hajója kiköt az Embarcaderónál, Miss Kittredge ölelésre tárt
karja fogja üdvözölni. Ehelyett azonban egy bírósági altiszt keze üdvözölte, ez nyújtotta feléje
Bessie válókeresetét. Bessie a haditudósításaiért az Examinertol még neki járó pénzt mind
lefoglaltatta. Megtántorodott ettol az ütéstol, de egészen elképedt, és a szíve is belesajdult,
amikor a keresetlevelében azt olvasta, hogy felesége Anna Strunskyt okolja házasságuk
tönkretételéért.
Jack maga is azt óhajtotta, hogy Bessie indítsa meg a válópört, no de Annát belekeverni a
botrányba - Annát, akit már két esztendeje nem is látott…! Amikor kissé magához tért,
megvigasztalódott, hogy Bessie nem vádolta meg Annát bunös cselekedettel, csupán A
Kempton-Wace levelezés során kialakult munkatársi viszonyban látja férje elhidegülésének okát.
Miss Kittredge-nek nyoma sem látszott a kikötoben. Eliza ment elébe és átnyújtotta
postáját; az egyik levelet Miss Kittredge küldte az iowai Newtonból, ugyanis ott tartózkodott
egyik nagynénjénél. Ez állt a levelében: “Félek, hogy csalódást érzel majd, mert nem vagyok
Kaliforniában. A hozzámtartozókért érzett félelmem és a botrány egyre betegebbé tesz,
valahányszor arra gondolok, ami a most következo néhány hónapban történni fog. Ne hidd, hogy
hidegen írok neked, drágám: amióta csak szeretjük egymást, soha egyetlen pillanatban sem
bolondultam érted jobban, mint éppen most, de kénytelen vagyok mások érdekében és a
sajátomban is józan fovel gondolkodni.”
Jack úgy érezte, hogy megbántották, haragudott, undorodott mindentol. Amikor felment
Piedmontba, hogy Bessie-t üdvözölje és két kislányát megölelje, ez a gondolata támadt: “Ha elég
bátor voltam ahhoz, hogy fagypont alatt, viharban vitorlázzam a Sárga-tengeren egy nyitott
dzsunkában, akkor mért nincs bátorságom ahhoz, hogy kitartsak feleségem és kötelességeim
mellett, még ha beleszerettem is egy másik nobe?”
Másnap reggel a kontinensen végigszáguldott a hír, hogy Jack Londontól válik a felesége
és Anna Strunskyt jelölte meg a válás okául. A San Franciscói lapok vastagbetus címekkel tették
közhírré az esetet, s ettol a naptól kezdve Jacknek azt kellett tapasztalnia, hogy életének
legapróbb, sot legintimebb részleteit mindig kiteregetik a lapok elso oldalán. Amikor az újságírók
sarokba szorították, így kiáltott: “Egyetlen dolog háborít fel ebben az ügyben: az, hogy
belekeverték Miss Strunsky nevét, o olyan érzékeny!” Miss Strunsky pedig így nyilatkozott az
újságíróknak: “Csodálkozom. Mr. Londont az utóbbi két évben mindössze kétszer láttam, mert
New Yorkban és Európában tartózkodtam. Két évvel ezelott látogattam meg Londonékat, akkor
még a legcsekélyebb jele sem mutatkozott annak, hogy családi életük nem boldog.” Amikor
1937-ben Bessie-t megkérdezték, miért nevezte meg annak idején Miss Strunskyt, azt válaszolta,
hogy nagyon sajnálja tévedését. “Tudtam, hogy Jack csak egy másik noért hagyhat el engem, és
nem is tudtam elképzelni, hogy ki lehet az, ha csak Anna Strunsky nem.”
Jack igen rövid ido alatt meggyozte Bessie-t, hogy Anna Strunskynak semmi köze sincs
szakításukhoz, ezek után Bessie törültette is Anna nevét az iratból. Majd férje arra hívta fel
figyelmét, hogy ha ügyvédje tanácsára lefoglaltatja jövedelmét, ebbol a legtöbb hasznuk az
ügyvédeknek lesz, és nagyon kevés marad gyermekeiknek. A lelke mélyéig megbántott, már
csaknem teljesen osz, szomorú Bessie most megkérdezte; hajlandó volna-e egy házat építtetni
nekik Piedmontban, hogy mindig biztos teto legyen a gyermekek feje fölött. Jack beleegyezett,
Bessie pedig visszavonta a letiltást, s a keresetet egyszeruen “hutlen elhagyásra” csökkentette.
Jack ezt írta Miss Kittredge-nek: “Minden eltökéltségemet latba kellett vetnem, nehogy
visszamenjek a gyermekek kedvéért. Szomorú megrendülésen mentem keresztül az utóbbi két
napon; annyira megrendültem, hogy már-már könnyebbnek látszott önmagamat feláldoznom a
kicsikért.”
Ehelyett azonban végre megmondta Bessie-nek, hogy az a másik no: Charmian Kittredge.
Bessie némán, megkövülten fogadta a hírt, egyetlen megjegyzést tett: többé nem kívánja
látni Miss Kittredge-t.
Július folyamán Jack átköltözött Glen Ellenbe, egy lakóházat bérelt ki Ninetta Eamestol
és várta Miss Kittredge érkezését. Amikor azt az értesítést kapta tole, hogy hiányzik az
útiköltsége, nyolcvan dolláros csekket küldött a címére. Charmian Kittredge azonban ezután is
azt írta, hogy nem mer odautazni, mert fél a botránytól; ekkor végre Jackbol kitört az indulat. Ezt
írta: “Szörnyen undorodom már az egésztol. Itt valami csúnya játék folyik. Mindent
megbeszéltem Nettával és Edward Payne-nel, és mindketten biztosítottak, hogy Bessie részérol
semmitol sem kell tartanunk.
Egy csekket is kitöltöttem, Edward beváltotta és a pénzt elküldte neked…” - majd tíz
haragos oldal következik arról, hogy miért “undorodik szörnyen” Ninetta Eamestol és Edward
Payne-tol; ezzel kezdodött “undorodásainak” az a hosszú sorozata, amely úgy elkeserítette lelkét.
E forró nyári hetekben az nyújtott neki egyedül örömet, hogy hosszú kirándulásokra
indult a Spray-vel. A rakpartok és halászkikötok környékén a fiúk felismerték és átkiáltottak
neki: - Hello, Jack, hogy mennek a dolgok Koreában?
Amikor Manyoungi, a becsületes és odaadó koreai fiú, aki oly huségesen szolgálta, és
kinek pénzt adott útiköltségre, megérkezett hozzá, Jack tágas lakást bérelt a Sixteenth Street és a
Broadway sarkán, s az illendoség kedvéért Florát költöztette oda magához. Florát boldoggá tette,
hogy visszakapja fiát és hamar elfelejtette, mennyit veszekedett Jackkel, mikor az otthagyta
Bessie-t. Felkészült az elbuvölo háziasszony szerepére, Manyoungi pedig takarított és fozött
“gazdájára”.

Most Jack életének egyik legboldogtalanabb és legterméketlenebb idoszaka következett.

Boldogtalanná tette, hogy elvesztette két kislányát; boldogtalanná tette, hogy fájdalmat
okozott Bessie-nek és Annának; boldogtalanná tette az is, hogy Charmian nincs mellette;
bosszantotta, hogy csak elfecsérelte idejét és egészségét Koreában, de semmi érdemleges munkát
nem végzett; végül boldogtalanná tette, hogy gondolataiból hiányzik az életero, a szilárdság, nem
támadnak jelentos ötletei, semmiféle belso ero sem hajtja nagy tervek kituzésére és
véghezvitelére.
Elkeseredettségének mélypontján levelet írt Anna Strunskynak. “Járom az élet vándorútját
és fájdalmat okozok minden ismerosömnek. Meg is változtam. Amikor eloször találkoztunk,
materialista voltam ugyan, de megvolt bennem a lelkesedés üdvözíto adománya. Ez a lelkesedés
most már kihalt belolem”.
A Férfibizalom, novelláinak ez a negyedik gyujteménye áprilisban jelent meg a
Macmillan kiadónál és olyan sikert aratott, hogy júniusban újra ki kellett adni, majd most,
augusztusban ismét, de Jack ettol sem derült fel. Igazat adott a Nation kritikusának, aki
sajnálkozott, hogy egy ilyen energiájú ember minden figyelmét a jeges Északra fordítja.
Testét-lelkét vizenyosnek, áporodottnak érezte. Az influenza ágynak döntötte, s amikor ebbol
kigyógyult, ideges borviszketegséget kapott; ez nagyon megkínozta. Nem tudott sportolni,
lefogyott, legyengült, csak hálni járt belé a lélek. Testi bajai, levert lelkiállapota folytán
valósággal remeteéletet élt.
Augusztusban ezerhatszáz dollárt fizetett ki egy piedmonti telekért, megbízást adott egy
építésznek, Bessie-tol megtudakolta, milyen házat szeretne, és személyesen ellenorizte a munka
megkezdését. Amikor Koreából visszatért, négyezer dollárja feküdt a bankban, a Century és az
Examiner jóvoltából. Ezt az összeget az utolsó dollárig az építkezésre költötte, még tekintélyes
jelzáloggal is megterhelte, s így ismét anyagi alap nélkül maradt. Keményen elhatározta azonban,
hogy búskomorságát nem engedi úrrá lenni önfegyelmén, és megint belevetette magát a
munkába.
Tucatszámra olvasta azokat a könyveket, amelyeket koreai útja miatt elmulasztott,
cikkeket írt -
többek közt A sárga veszedelem címut - a folyóiratokba és a napilapokba, ökölvívókról
kezdett írni egy kisregényt A játék címmel, s a környéken nem muködött olyan szocialista
szervezet, amelyben ne tartott volna felolvasást; ellenszolgáltatás nélkül beszélt klubokban és
templomokban, hogy elterjessze a szocialista eszméket s ezáltal siettesse a forradalmat.
Belefogott elso színdarabjába: A nogyulölet - ezt a címet adta neki, tartalmát egyik alaszkai
novellájából merítette. Részleteket olvasott fel A mélység lakói és Az osztályharc címu
muveibol. Mikor borbaja múlófélben volt, ismét elszórakoztatta barátait szerda estéin. Nagy
társasággal úszni járt a piedmonti fürdobe vagy kirándult a hegyekbe. Keményen dolgozott és
nagy energiával játszott, hogy ne legyen ideje ráeszmélni, milyen nyomorultul érzi magát. De
nem áltatta magát azzal, hogy nagy értéku munkát végez. “Tovább veszodöm A játékkal. Tudom,
hogy nem sikerült, de a munka jót tesz nekem. A nogyulölet sem nagy teljesítmény, de nagy fába
most nem is merném vágni a fejszémet.”
Csak Brett és Macmillan tartotta benne a lelket. A tengeri farkas példányszáma október
elejére elérte a húszezret, s az ebbol eredo elszámolás terhére Brett a havonkénti eloleget
kétszázötven dollárra emelte fel. Bizonygatta Jacknek, hogy ez a könyve igazi remekmu, és végül
november elején azt a nagyszeru hírt közölte vele, hogy A tengeri farkas - Jacknek nem egész
négy éven belül a tizedik könyve - már elovételben negyvenezer példányban kelt el, mielott még
megjelent volna a könyvesboltokban. Decemberben háromezer dolláros csekket küldött: Jack úgy
vélte, ennyire lesz szüksége, hogy lerázhassa magáról a biztosítási díjak, a jelzálog és a személyi
tartozások nyomasztó terhét.
A tengeri farkas bombaként hatott a könyvpiacon. Egy nap alatt felkapta a divat,
mindenki errol a könyvrol beszélt, ezt magasztalta vagy szidta. Felfogása sokakat megbántott, sot
felháborított, mások viszont bátran lándzsát törtek mellette. A lapok egy része kegyetlennek,
gorombának és visszataszítónak mondotta, de a többség egyetértett abban, hogy “ritka és eredeti
tehetség muve… emeli a modern szépirodalom színvonalát”. Igen, az amerikai irodalom újabb
mérföldkövét jelentette ez a könyv, nemcsak realizmusa és energiája, a jellemeknek és
helyzeteknek az amerikai irodalomban eddig ismeretlen gazdagsága miatt, hanem azért is, mert a
modern regény intellektuális hangvételét is színvonalasabbá tette. Ugyan hol találhattak eddig az
amerikai olvasók ilyen drámai hangulatot, ilyen valóságízu halálos feszültséget, hol élhették át a
materialista és a spiritualista felfogás ilyen összecsapását, mint amely a Kísértet fedélzetén zajlik
le Wolf Larsen és Peter Van Weyden között? Ugyan hol mutattak be már ilyen érett filozófiával
valamit, ami ilyen izgalmas, amiért érdemes küzdeni? Jack a tizenkilencedik század tudományos
forradalmát ragadta meg, dramatizálta, népszeru formában közel hozta az olvasóhoz, megrázó
élménnyé és érthetové tette annak a rengeteg embernek, aki addig az evolúciónak, a biológiának
vagy a tudományos materializmusnak még hírét sem hallotta. Darwin, Spencer és Nietzsche
szelleme tört elo e könyv lapjairól, ok a láthatatlan foszereplok. Kedves tanítómestereinek tanait
dramatizálta, és - ami nem kis teljesítmény - az elmék csatáit sikerült ugyanolyan izgalmassá
tennie, mint az ír komuveslegények Weasel-parki általános verekedését egyik késobbi
regényében, A Hold völgyében címuben.
 A regény vége felé jelenteti meg egyetlen noi szereplojét, s ezzel el is rontja a muvet, de
könyve ennek ellenére majdnem tökéletes példája marad a regényírás muvészetének. Amikor az
irodalmi kritikusok kijelentették, hogy ez a noi alak valószínutlen, Jack felhördült:
“Beleszerettem egy nobe, megírtam muvemben és a kritikusok azt mondják, hogy a no, akit
szeretek, valószínutlen!” Nemcsak, hogy megírta könyvében Miss Kittredge-t, de ráadásul abban
a költoien hisztérikus modorban írta meg, amelyet levelezésükben sajátított el. Mindaz, ami erre a
nore és Peter Van Weydennel szövodo szerelmére vonatkozik, a tizenkilencedik század
legrosszabb rokokó-modorát mutatja; minden egyéb területen viszont a legjobb huszadik századi
irodalom elofutára.
E mu néhány héttel megjelenése után már a negyedik helyet ostromolta olyan
málnaszörppel leöntött furészporkönyvek mögött, mint K. C. Thurston Az álarcosok, Hall Caine
A tékozló fiú, F.
Marion Crawford Bárki megsért és George Barr McCutcheon Beverly of Graustark címu
regénye.
Majd újabb három hét múlva már az elso helyet foglalta el a listán, messze megelozve a
többit, s ezzel a huszadik szádad végre lerázta elodje bilincseit. A tengeri farkas ma is épp olyan
izgalmas, épp olyan mély olvasói élmény, mint 19o4 novemberében. Alig érezzük avultnak. Sok
kritikus szerint ez London legsikerültebb alkotása, s az olvasót, aki újra kezébe veszi, újra
lenyugözi.
Miss Kittredge megérkezett Iowából. Több ízben heves, bár csak röpke találkozóik voltak
Oaklandban és San Franciscóban, majd Miss Kittredge elutazott Glen Ellenbe, Ninetta Eameshez.
Ott következett be egy váratlan, forró együttlétük, majd Jack néhány rapszodikus üzenetet
írt, de leveleinek nagyobbik része már közömbös és a napi közlendokre szorítkozik. Már nem az
egyetlen csókért meghaló orjöngo szerelmes. Fantáziája ismét továbbvándorolt. Ezt a fordulatot
Miss Kittredge így veszi tudomásul: “Tudom, hogy az utolsó néhány hétben egy másik no kötötte
le gondolataidat és érdeklodésedet. Végtére is, kisfiú vagy, drágám, és ráadásul eléggé átlátszó
kisfiú.
Az a meglepetés azonban, amelyben azon az estén, a városban, a sztrájktörokrol szóló
felolvasásoddal részesítettél, alaposan elgondolkoztatott. Láttam, hogy ot figyeled a nézotéren,
mialatt beszélsz; láttam, hogy intesz neki; láttam, hogy o hátrahúzódik, izeg-mozog, fészkelodik.
Láttam, hogyan hajoltok össze cigarettád fényénél, és tudtam, hogy az elozo estét is
együtt töltöttétek. Nem egyszeruen a te hutlenségedrol van szó - hiszen hiányzik beloled az a
bizonyos szilárdság, amely nagyon kevés férfiban van meg, s én már régóta szembenéztem azzal
a lehetoséggel, hogy hutlen leszel hozzám, bizonyos mértékig bele is nyugodtam már. Nagyon
boldog voltál az utóbbi idoben, és én tudtam, hogy jókedvednek nem én vagyok az oka. Valaki
más okozta…”
Az 19o5-ös év folyamán vastagbetus címekben szerepelt Jack: akármit tett, érdekelte a
sajtót. Eléggé békésen kezdte az évet: kirándult Los Angelesbe; meghívták, hogy eloadást tartson
az ottani szocialistáknak. Julian Hawthorne ezt írta róla a Los Angeles-i Examinerbe: ,,Jólesik az
embernek Mister Londont látnia. Egyszeru és egyenes, olyan, mint egy szürkemedve. Eros,
nagyszívu, egészséges természetére szokatlanul tisztán és mélyre látó értelem épül fel.
Melegszívu, sokakkal érez együtt, nézetei egyéniek, függetlenek, bátrak.” Alighogy visszatért
Oaklandba, a California-egyetem szabadszellemu elnöke meghívta, hogy tartson eloadást a
diákoknak; nagy megtiszteltetés olyasvalakinek, aki alig hét évvel azelott arra kényszerült, hogy
elhagyja az egyetemet, és egy gozmosodában dolgozzék. Jack életének egyik legszenvedélyesebb
beszédét tartotta a fiatalok elott. Elmondta, hogy szemük elott születik meg a világtörténelem
legnagyobb forradalma, s ha nem ébrednek fel idejekorán, akkor álmukban csap majd le rájuk.
Felolvasása után, amikor az angol nyelv egyik professzorának arról panaszkodott, hogy a
diákokat irodalmi pempovel etetik, a tanár így felelt:
- Én nem mondanám ezt, Mister London. Új ajánlójegyzékünkön A vadon szava is
szerepel.
Az oktatószemélyzet csoportja nevetett ezen a válaszon, Jack elpirult, valamit mormogott
arról, hogy lám, szentté avatták, aztán lecsillapult. Másnap az egyetem elnökét megtámadták,
amiért megengedte, hogy Jack London ott forradalmat hirdessen. Az elnök higgadtan így felelt: -
Mi eloadót hívtunk meg, és nem egy témát. London már kiverekedte azt a jogot, hogy
megjelenjék elottünk.
Stocktonba fogadta el Jack az elso olyan meghívást, hogy üzletemberek klubjában tartson
eloadást, és ugyanott keveredett bele ebben az évben az elso bonyodalomba, egy olyan
cselekedetével, amely legalább olyan vakmeroség volt, mint amikor üvölto szélviharban a
Sárga-tengeren hajózott, vagy amikor leszállt London alvilágába, hogy megírhassa A mélység
lakóit. A stocktoni újság, bár kissé egyoldalúan, de elevenen így számol be az esetrol: “Úgy
beszélt az üzletemberek klubjában, mintha neveletlen iskolás gyerekekhez szólna; tudni akarta,
hogy mit tudnak a szocializmusról; közölte velük, hogy nagyon keveset olvastak és még
kevesebbet láttak; az asztalt verte és surun fújta a cigarettafüstöt - mindezekkel annyira
megdöbbentette és elkábította hallgatóit, hogy dermedt csöndben hallgatták szavait.”
De nem maradtak sokáig csöndben. Eloadásának befejezésekor Jack azzal a kijelentésével
rémítette meg a stocktoni üzletembereket, hogy az oroszországi szocialistákat, akik részt vettek
az 19o5-ös felkelésben és több cári tisztviselot megöltek, testvéreinek nevezte! A közönség talpra
ugrott, hevesen nekitámadt az eloadónak. Másnap pedig a lapok címoldalain ez harsogott szerte
az országban: Jack London testvéreinek nevezi az orosz gyilkosokat! A dühnek valóságos orkánja
tört ki; megtorlást követeltek, vezércikkekben tajtékoztak ellene, s az egyik újság így
orjöngött: “Le kellene tartóztatni ezt a vörös zászlós, gyújtogató anarchistát; bíróság elé kellene
állítani hazaárulásért!” Jack azonban állta a vihart. Az orosz forradalmárokat testvéreinek érezte,
senki sem kényszeríthette arra, hogy megtagadja oket.
A társaság következetesen az irodalom különös kaliforniai vadzsenijét akarta eddig látni
benne; ezt mondogatták róla: “A szocializmus a hóbortja. Egy kissé szélsoséges, de hiszen olyan
fiatal és eredeti. Szocialista elmélete múló szeszély, majd túljut rajta.” Most azonban bezárultak
elotte a kapuk - olyan szorosan, mintha még mindig a Nagy Út egyik csavargója volna. Többé
nem hívták meg az általa “rózsaszínu teácskák”-nak nevezett összejövetelekre, sem azokra a
szertartásos bankettekre, amelyeken mindig fehér puha ingben és laza nyakkendovel jelent meg a
keményített vásznak tengerében; a társaság tagjai ugyanis végre megértették, hogy Jack London
komolyan, szívébol beszélt, amikor terített asztalaiknál nyájasan tudtukra adta, hogy mint osztály
élosdi daganatot jelentenek az emberiség testén.
Ez a botrány még le sem csillapodott, amikor Jack egy másik eloadásában megemlítette,
hogy William Lloyd Garrison 1856-ban, mikor síkraszállt a rabszolgaság intézménye ellen, ezt
mondta: “Pokolba az alkotmánnyal!”, majd pedig Sherman Bell tábornok késobb ugyanezzel a
felkiáltással támadt a sztrájkolókra. Másnap reggel aztán megint csak Jack lett a nap hose,
Kaliforniától egész New Yorkig a lapok százai üvöltözték: Jack London pokolba küldi az
alkotmányt! És hiába igyekezett minden elképzelheto módon megmagyarázni: nem tole
származik ez a mondás - a lapokat ritkán érdekli a szenzációk utólagos magyarázata.
Ám ha a sajtószabadság lehetové tette is, hogy egy embert valósággal
szétmarcangoljanak, azért megengedte azt is, hogy okosabb emberek is kifejtsék véleményüket.
A San Franciscói Bulletinben, ebben a kétségtelenül radikális újságban, ezt olvashatta: “Az a
forró oszinteség és a gonoszságnak az a gyulölete, amely az ifjú Jack London szívében lángol,
azonos azzal a lelkülettel, amely annak idején a bostoni kikötoben tengerbe dobatta a teát. Ez a
lelkület legvégül is meg fogja óvni köztársaságunk legdrágább értékeit, mert szöges ellentétben
áll a status quo szolgai tiszteletének eltompult lelkületével, hiszen a szolgai tisztelet alkotóelemei:
a szellem lealacsonyítása s a jellem önzése…”
Néhány nap múlva meghívást kapott, hogy saját egykori tanintézetének, az oaklandi
középiskolának vitaegyesületében tartson eloadást. Amikor az iskola vezetoje errol értesült,
megtiltotta, hogy az iskolaépületben tartsák az ülést. Ezt a történetet ismét nagydobra verték az
újságok, és Kalifornia apraja-nagyja csak errol beszélt. A San Franciscói Post epésen
megjegyezte: “Lehet, hogy mind igaz, amivel a szocializmust vádolják, de annyi bizonyos, hogy
tanainak legjobb propagandája az, ha megtiltják terjesztésüket.”
Jacket boldoggá tette, hogy tevékenységével hozzájárulhat a szocializmus
megismertetéséhez, országos méretu népszerusítéséhez. Ráadásul a reklám, amelyet különben
csak súlyos ezrekért vásárolhatott meg, de így ingyen megkapott, hihetetlenül fellendítette
muveinek kelendoségét. A vadon szava, A tengeri farkas, A mélység lakói nagy példányszámban
kelt el, rengetegen olvasták és vitatták meg mindegyiket. Helyteleníthették a gazdasági
demokráciáról vallott felfogását, támadhatták azt a módot, ahogyan forradalmasítani akarja az
amerikai irodalmat, de azt a tényt már nem lehetett letagadni, hogy o állt Amerika fiatal íróinak
élén. Ellenségei segítették, hogy beérkezzék!
A szocializmusa elleni háborgás kellos közepén a Macmillan kiadónál megjelent
Osztályharc címu könyve. Akkora érdeklodést váltott ki, hogy júniusban, októberben és
novemberben újra ki kellett adni. Szinte elképeszto, hogy forradalmi tanulmányok gyujteménye
ekkora sikert arasson egy olyan országban, amely az osztályharcnak a puszta létezését is
szenvedélyesen tagadta, s ahol a szocializmust kigúnyolták és megvetették, hidrafeju
szörnyetegnek mondták, amely felfalja saját gyermekeit. Az o hangja még a pusztában kiáltónak
a szava, de egyre többen sereglettek össze meghallgatására, különösen az akkor felnövo
nemzedékbol, azok, akik éppen hogy lerázták a pionírok szuk látóköru gondolkodásmódjának
béklyóit és már kezdték számbavenni, hogy az óriási méretu iparosítás mennyi emberi áldozatot
követelt. Ez a nemzedék nagyra becsülte Jack London nevét, s lángoló hittel vette kézbe
könyveit. Amerika-szerte még ma is találkozunk olyanokkal, akik büszkén emlegetik, hogy Jack
London tette oket szocialistává. Hogy szocializmusuk nem bizonyult mindig állhatatosnak, ez
talán nem Jack hibája.
Márciusban ismét beleegyezett, hogy a szocialista listán Oakland polgármesterének
jelöljék.
Ezúttal 981 szavazatot kapott, négyszer annyit, mint 19o1-ben. Áprilisban Manyoungival
együtt Glen Ellenbe költözött, itt heti hat dollárt fizetett Ninetta Eamesnek egy Wake Robin-i
házikóért.
Mrs. Eames azt híresztelte, hogy “Jack az oaklandi zaklatások elol hazajött a mamához”.
A környék hiszékeny farmerei nem is gyanakodtak semmire.
Sonoma Countyban gyönyöru a tavasz. Jack visszanyerte jó kedélyét és teljes
munkabírását, - elfelejtette téli búskomorságát. Egyik novelláját eladta a Black Catnek s a
háromszáz dolláros vételárból kétszázötvenért egy hátaslovat vásárolt, hogy a fáradhatatlan Miss
Kittredge azon lovagolhasson Berkeley-bol a harminc mérföldre fekvo Glen Ellenbe. Kettesben
járták lóháton a Sonoma-hegység mamut- és balzsamfenyo ligeteit és a szoloszínu manzaniták és
madronék közt húzódó ösvényeket, tiszta, illatos, bódító levegoben. S midon felszállt az égre a
telihold, a völgyet csillogó fehér köd töltötte be.
- Most már tudom, mért hívták az indiánok ezt a helyet a Hold völgyének - jegyezte meg
Jack.
 Ismét alkotóerejének teljében megírta A Fehér Agyar címmel A vadon szava folytatását,
mely arról szól, hogy Fehér Agyar az osi élet hívására sem fordít hátat a civilizációnak, hanem
elhagyja a vadont, hogy emberi környezetben éljen. Bár ez a könyv nem éri el A vadon szavának
magas színvonalát, gyönyöru és megindító kutyahistória, a legjobb fajta irodalom erejével
ragadja meg olvasóját. Jack minden héten egy oldal terjedelmu könyvkritikát írt a
Hearst-konszern részére, s amikor A gyalogló küldöttrol számolt be, nem mulasztotta el
körvonalazni a szakszervezetek és a munkaadók küzdelmét; amikor A hosszú napot, egy New
Yorki munkáslány nyomorának történetét dicsérte, csapást mért a munkásnyúzó rendszerre.
Keleten Upton Sinclair és J. D. Phelps-Stokes megszervezte az Egyetemközi Szocialista
Egyesületet, és Jacket választották meg a végrehajtó-
bizottság elso gyulésének elnökéül. Amikor Macmillanéknál megjelent A játék címu
ökölvívó-
története, s a kritikusok triviálisnak és hihetetlennek minosítették, Jack lapkivágatokat
küldött nékik annak bizonyítására, hogy a bokszoló igenis koponyaalapi törést szenvedhet, ha egy
eros ütés leteríti a szonyegre.
Közeledett a nyári hoség, s ismét rászánt néhány dollárt, hogy a folyó parti sávját gáttal
zárják el. Szomszédai idejártak fürdeni, Jack pedig délelott dolgozott, délután úszott - jól érezte
magát, csak két kislánya hiányzott neki. Egy forró délután épp a hegyek között lovagolt és
mélyen szívta magába a lejtorol felfelé szálló zsályaillatot, amikor szinte belebotlott a Hill-féle
birtokba.
Százharminc hold területu felséges darab föld, a völgy mélye és a Sonoma-hegy között.
“Hatalmas mamutfenyok állnak itt, némelyik tízezer esztendos. Erdei fenyok, csertölgyek, és
virginiai örökzöld tölgyfák, madronék és manzaniták százával. Mély Canyonok, rohanó vizek,
források. Százharminc hold terjedelmu szuz terület, egész Amerikában nincs ennél szebb.”
Belebolondult a helybe és nyomban eltökélte magában, hogy ezt a birtokot meg kell
szereznie. Miss Kittredge szívvel-lélekkel támogatta ezt az elhatározását - hiszen távol kell
tartania ot a várostól, más nok közelségétol, ha elejét akarja venni a veszélynek, hogy elveszítse,
amint néhány hónappal azelott kis híján el is veszítette. Jack belovagolt a kis Glen Ellen faluba, s
ott megtudta, hogy a birtok eladó, és hétezer dollárt kértek érte. Aznap délután ötkor már meg is
látogatta Hilléket, olyan izgatottan, mint valami iskolásfiú. Vásárolni akart.
- Hallom, a birtokáért hétezer dollárt kért Chauvettól - így kezdte tárgyalását Mr. Hill-lel.
- Igen - felelte Hill -, ez volt az ára tíz évvel ezelott.
- Megveszem! - kiáltotta Jack.
- Csak lassan a testtel - hangzott Hill válasza. - Most menjen haza, és gondolkozzék
néhány napig.
Amikor Jack eltávozott, Mr. Hill közölte feleségével: annak idején Chauvettól azért kért
hétezer dollárt a birtokért, mert Chauvet a vízierot akarta felhasználni; minthogy azonban Jack
majorságot akar ott berendezni, tole csak ötezer dollárt kér majd.
Másnap Jack még izgatottabban rontott be. Egész éjjel nem hunyta le a szemét, folyton
csak szép birtokáról ábrándozott.
- Most már hajlandó vagyok az árról beszélni… - kezdte Hill. Jack felpattant székébol,
arca kipirult, így ordította mérgesen:
- Ezt nem teheti velem! Nem turöm! Nem emelheti az árát! Itt mindenki be akar csapni
engem. Hétezerben állapította meg az árát, és én annyit is fogok érte fizetni!
Hill képtelen volt megszakítani ezt a szóáradatot, megvárta hát, amíg Jack lecsillapodik, s
ekkor nyugodtan felelt neki:
- Rendben van, Mr. London, vegye meg annyiért, amennyit ön mond.
 Évek múlva, amikor Jack már nagyon összebarátkozott Hillékkel, Mr. Hill elmondta neki,
hogyan licitált önmagára kétezer dollárral. Jack jót nevetett s azt mondta: jó lecke ez neki, hogy
megtanulja: uralkodnia kell indulatain.
Aznap egész éjjel tervezgettek Miss Kittredge-dzsel. Állt a Hill-birtokon egy omladozó
istálló, ezt rendbehozatják lovaik és béresük részére. Osszel, amíg Jack eloadó körutat fog tenni
az országban, a béres jó néhány holdat muvelésre alkalmassá tehet, gabonát és
takarmánynövényeket vethet, illetve ültethet el; sertésistállókat és tyúkólakat építhet, és általában
használatra alkalmassá teheti a birtokot arra a napra, amikor majd kimondják Bessie válását, s ok
ketten megesküdhetnek egymással.
Jack levélben kért Brett-tol hétezer dollárt, hogy megvehesse a Hill-birtokot. Brett ezt
válaszolta: “Erosen kétlem, hogy olyasvalakinek, aki a nagyvilágban akar szerepelni, tanácsos-e
lekötnie magát ingatlanvásárlással az ország bármely részében, bármilyen szép és termékeny is az
a birtok.” Jack így felelt: “Vigyáztam, hogy olyan földet vásároljak, amelybol nem származik
anyagi haszon. Sohasem törodtem az anyagi haszonnal vagy veszteséggel, de húsz év múlva ez
százhúszezer dollárt ér majd. Jó és biztos horgonyt vetettem ki: egyszer s mindenkorra
lehorgonyoztam.” Brett belenyugodott, elküldte a hétezret A tengeri farkas elszámolásának
terhére; Jack boldogságban úszva a Hill-birtok gazdája lett. Mindjárt fel is fogadott egy falusi
embert, vásárolt egy csikót, tehenet, borjút, ekét, talicskát, szekeret, homokfutót, néhány lovat,
csirkéket, pulykákat és disznókat.
Amikor végre lelohadt vad vásárlási láza, azt kellett tapasztalnia, hogy egyetlenegy
dollárja sem maradt, és Macmillanéktól sokáig nem jár neki egy fia dollár sem. “Ez az egész nagy
vásárlás váratlanul ért és teljesen kifosztott. Ezenkívül épp most várom, és félve várom Bessie
értesítését, néhány száz dollárt kér majd, hogy kocsit és lovat vehessen. Ami pénzt csak
lehetett, felvettem Macmillanéktól, és még annyim se maradt, hogy az istállót felépítsem, hát még
a házat. Most néhány novellát írok, hogy sürgosen valami készpénzhez jussak.”
Október negyedikéig már annyira túlterhelte Macmillanéknál nyilvántartott
folyószámláját, hogy újabb eloleget csak kamatfizetés ellenében voltak hajlandók folyósítani.
Bankbetétkönyvén 2o7.83 dollárja volt, azonnal esedékes kiadásai között viszont szerepelt 75
dollár Bessie-nek, 55
anyjának, 57.6o a birtokon szükséges szerszámokra, 24 a Glen Ellen-i lakbérre, 5o
különféle bolti számlákra. “Pénz kell az útiköltségemre, magamnak és Manyounginak, hogy
Chicagóba utazzunk.
Charmian huszonnégy órával késobb utánunk jön, és felmerülnek az o költségei is.
Anyám azt akarja, hogy emeljem fel a neki juttatott havi összeget. Hasonlóképpen Bessie is.
Éppen most fizettem ki egy több mint száz dolláros kórházi számlát Johnny Miller anyjáért.
Harmincat ígértem egy felhívás kinyomtatására Joe King ügyében: ezt a szegény-ördögöt
könnyen ötven évre is elítélhetik, pedig hamis vád alapján került börtönbe. És több mint 45
dollárt kell fizetnem a szénaprésért, november elsején pedig 7oo-tól 8oo dollárig terjedo összeget
kell majd lerónom biztosításra. Mindezekbol láthatja, hogy nem utazom duzzadó vitorlákkal,
hanem halálos tehetetlenségben vesztegelek, és vitorláim összevissza csapkodnak.”
Életében egymillió dollárnál jóval többet keresett írásaival, de pénze, amikor megérkezett,
már sohasem volt az övé. Mindig elobb költekezett, aztán próbálta kisütni, honnét vegye a
szükséges összeget. Ahogy Emil Jensen mondta róla még Klondike-ban: sohasem tartozott azok
közé, akik számolgatják a költségeket. Úgy látszik, sose jutott eszébe, hogy ha nem költené el a
pénzt, mielott még megkereste volna, nemcsak adósságaiból, hanem minden bajából is
kimászhatna.
,,A pénzköltés szokása… hajaj, ennek én mindig áldozatul esem!”
 Októberben indult el felolvasó körútjára, Manyoungi kísérte el. Miss Kittredge
visszautazott az iowai Newtonba, nagynénjéhez -, hogy közelebb legyen Jackhez. Ez a körút,
mely a legtöbb középnyugati és keleti nagyvárosra kiterjedt, vakító reklámfényben zajlott le, mert
Jack rohamosan a kor egyik legromantikusabb alakjává lett. Amellett, hogy felemelte szavát a
szocializmus és a tudományos fejlodés érdekében, az amerikai irodalom új, izmos realizmusának
képviseloje volt, s egyúttal a világ ifjúságát és bátorságát is megszemélyesítette. A noi klubokban
szerették férfias megjelenését, a szociális reformok kérdéseiben tanúsított szenvedélyes
oszinteségét, kedves mosolyát és ellenállhatatlan hahotázását. Naponta több száz dollárt keresett,
szórakoztató, szellemes társaságot talált minden városban, a sajtó barátságosan írt róla. ,,Jack
London szokatlanul vonzó, szinte delejes egyéniség. Ha hajlamos volna rá, már rég elrontotta
volna rajongóinak tömege, amely állandóan ostromolja. Ugyanazt tapasztalhatta, mint a színpadi
sztárok. A személyes hiúság azonban hiányzik belole.”
November 18-án, szombaton, Chicagóban táviratot kapott, hogy Bessie keresetére
kimondták a válást. Sürgönyzött Miss Kittredge-nek, hogy azonnal induljon el Newtonból az
esküvojükre. Miss Kittredge vasárnap délután ötkor érkezett Chicagóba, de Jack nem szerezte
meg a házassági engedélyt. A hivatal természetesen zárva volt, így hát kocsit fogadott és
lóhalálában hajtatott végig a chicagói utcákon, hogy igénybe vegye befolyásos barátainak
segítségét. Az elso két látogatás eredménytelennek bizonyult, majd egy harmadik barátját ebédje
mellol rángatta el, mert az illeto ismert egy városházi hivatalnokot. Újabb hosszú kocsizás után
megérkeztek a városházi hivatalnok lakására. Ez kijelentette: bármit boldogan megtesz Jack
London érdekében, de miért ez az orült sietség? Miért nem várhatnak másnap reggelig, amikor az
engedélyezo hivatal nyitva lesz és mindent a legsimábban elintézhetnek? Jack azonban nem akart
várni, és nem csekély energiáját mind belevetve, végül is sikerült rábeszélnie a hivatalnokot,
hogy üljön kocsiba és hajtasson velük a város déli kerületébe, ahol aztán a házasságokat
engedélyezo hivatalnokot kiugratták az ágyából. A jó ember nem is jutott szóhoz; Jack
ellentmondást nem turo követelésére mégis felöltözött; az egész társaság most már együtt indult a
városházára. A hivatalt felnyitották, az engedélyt kiállították.
Több sikertelen próbálkozás után végre találtak egy békebírót, Mr. Grantet, s ez
magánlakásának könyvtárszobájában összeeskette Jacket és Charmian Kittredge-t.
Másnap, 19o5. november 2o-án az ország sajtóján végigszáguldott az elképedés az - így
írták - “illetlen sietséggel megkötött” házasság miatt. Mind ez ideig a közvélemény úgy hitte,
hogy családi nézeteltérések miatt szakítottak Bessie-vel, s ez a körülmény kölcsönösen indokolta
elválásukat. Most azonban az az ijeszto gyorsaság, amellyel Jack újra nosült, megmutatta, hogy
valójában egy másik noért borította fel családi életét… ez pedig rossz fordulatot adott ügyeinek.
Amilyen barátságosan viselkedett iránta a sajtó még szombaton, hétfore már annyira
ellene fordult, mégpedig nemcsak haraggal és felháborodással, hanem maró gúnnyal is. Kedden
reggel pedig az ország arról értesült, hogy Jack London házassága érvénytelen, minthogy Illinois
állam új válási törvényei szerint - amelyeket még összevissza magyaráztak -, az új házasság csak
akkor lehet érvényes, ha az elozo felbontása óta legalább egy év eltelt. Mikor az újságírók
sarokba szorították, Jack ismét üldözött vadként, dühtol remegve kiáltotta:
- Ha kell, az Unió minden államában külön házasságot kötök, amilyen gyorsan csak
átjutok egyikbol a másikba!
Ezután sok élcelodo történetet írtak arról, hogyan akar Mr. London sorozatosan
megnosülni.
Ha várt volna addig, amíg visszatér Kaliforniába, ha körültekintoen várt volna még
néhány hónapig, ezt a botrányt elkerülhette volna, házassága mindössze rövid hírként jelent volna
meg a sajtóban. Ehelyett nyílt támadásoknak tette ki magát minden irányból. Templomi
szószékekrol kiprédikálták; két város - Pittsburgh és Derby - kitiltotta muveit a közkönyvtárakból
és azt javasolták, hogy más városok kövessék példájukat; körtáviratok mentek a noi klubokba,
hogy mondják le eloadásait; számos újság helytelenítette, hogy olyan személyek, akik képtelenek
tisztességesen elintézni családi ügyeiket, az emberiség tanítóinak tolják fel magukat. Cikkekben
firtatták a sietve megkötött második házasság rejtélyét. Támadták Miss Kittredge-t, hogy o tette
tönkre Jack és Bessie házasságát.
Vezetojük viselkedéséért az amerikai szocialisták is keservesen meglakoltak. A kapitalista
sajtó nem volt rest felhasználni a kapott fegyvert: “Ezt nevezitek ti szocializmusnak! Otthagyni
feleséget, gyermekeket… az erkölcstelenség szentesítése… zurzavarba sodorna mindent… a
szocializmus anarchiát jelent, elpusztítaná civilizációnkat…” Elvtársai hiába tiltakoztak: “London
helytelen viselkedéséért nem okolhatják a szocializmust! A szocializmus legalább oly élesen
elítéli az ilyesmit, mint a kapitalizmus!” Vezetojük megszegett bizonyos szabályokat, s ezért az
Ügynek kellett szenvednie. Amikor azonban elvtársai azt vetették a szemére, hogy legalább öt
esztendovel visszavetette az amerikai szocialista forradalom lehetoségét, mosolyogva felelt: -
Éppen ellenkezoleg, azt hiszem, még siettettem is a forradalmat, legalább öt perccel.
De hát valóban, mi indította arra, hogy ilyen színpadias sietséggel játssza végig az elkésett
ceremóniát és valósággal a közvélemény arcába vágja második házasságát? Részint Miss
Kittredge-nek szánt romantikus gesztus volt ez. Részint meggondolatlan, elhamarkodott
cselekedet egy olyan ember részérol, aki egy pillanatig sem veszi fontolóra, mit szól a világ.
Részint mero hosködésnek kell tekintenünk, egy vastagboru ír tettének, aki fütyül a mások
véleményére. S legvégül: azzal, hogy haladéktalanul újra nosült, mintegy a saját lelkiismeretét
akarta megnyugtatni azért a bántalomért, amelyet Bessie-n keresztül minden férjes asszonynak
okozott.
A sajtóban és a szószékrol reázúduló támadások hetekig tartottak. Sok olvasójában
megrendítették a munkáinak komolyságába vetett hitet, másfelol azonban az ordító reklám csak
növelte olvasóközönségét. A divatos és elokelo Averill noi klubnak jutott az a szerep, hogy
megadja neki a “kegyelemdöfést” és ezzel le is zárja a vitát. A hölgyek nyilvános nagygyulésen
javasolták a népiskolák ingyenes tankönyvellátását, s elítélték az egyetemi labdarúgást és Jack
Londont.

VIII.

Felolvasó körútján 19o6 januárjában végre New Yorkba érkezett; itt találkozott dr.
Alexander Irvine-nel. E vonzó külseju ír idealista a New Haven-i Zarándok-templom
lelkésze s egyúttal a helyi szocialista szervezet vezetoje volt. Dr. Irvine egyenesen azzal a céllal
érkezett New Yorkba, hogy Jacket rábeszélje a Yale-egyetemen tartandó eloadásra. Jack
készségesen egyetértett vele abban, hogy háromezer yale-i diák elott kibontani a szocializmus
zászlaját - olyan alkalom, amelyet vétek volna elszalasztani. Dr. Irvine már a következo vonattal
vissza is ment New Havenbe, s ott eloterjesztette javaslatát a yale-i vitaklub tagjainál, hogy
vállalják az eloadás megrendezését. A klubtagok idegesen bár, de beleegyeztek abba, hogy
másnap este bemutatják Jack Londont, azzal a kikötéssel, hogy semmi szélsoséges dolgot nem
mond.
Dr. Irvine fellelkesülve még aznap éjjel felkereste Delfant szocialista festomuvészt, s ez
tíz plakátot készített Jack csinos képmásával, amint ott áll magasnyakú szvetterében, alatta vörös
lángnyelvek veszik körül azt a felírást: “Forradalom.” Delfant és Dr. Irvine még pirkadat elott
bejárták az egyetem területét s a plakátokat fák ágaira helyezték el. Yale felbolydult, amikor
reggel a rikító hirdetmények látványára ébredt. A tantestület egyik tagja azonnal becitáltatta a
vitaklub elnökét és tudomására hozta, hogy a gyulést le kell mondaniuk, mert ellenkezo esetben
többé nem használhatják a Woolsey Hallt helyiségül. A Yale-egyetemen nem lehet forradalmat
hirdetni! A klubvezetoség már-már beadta a derekát, de ekkor Dr. Irvine rábírta oket, hogy
keressék fel a fiatalabb tanárokat, hátha azoktól támogatást kapnak a reakciósok ellenében. Az
elso professzor, akihez az elnök kérdésével fordult, William Lyon Phelps, ezt kérdezte: - Mi az,
Yale-bol kolostor lett?
Ez a találó és mégis tapintatos szemrehányás elhallgattatta az ellenvéleményt. Aznap este
nyolckor háromezer egyetemi hallgató és a tantestület háromszáz tagja - kis híján az egész
egyetem - zsúfolásig megtöltötte a Woolsey Hallt. Jacket meleg ünnepléssel fogadták, amikor
felment a színpadra, majd figyelmesen hallgatták, amint arról beszélt, hogy a világ országaiban
hét millió ember “minden képességét latba vetve harcol a földkerekség javainak meghódításáért
és a fennálló társadalmi rend teljes átalakításáért. Ezek az emberek elvtársnak hívják egymást,
mert szorosan egymás mellé felzárkózva állnak a forradalom zászlaja alatt. Óriási emberi ero és
hatalom rejlik ebben; a forradalmárokat heves szenvedély futi, mélységesen tisztelik az
emberiséget, de nagyon kevéssé tisztelik a halottak uralmát.” Egy álló óra hosszat darabolta fel
közgazdasági bonckésével a tokés rendszert, majd ezzel a kihívással fejezte he eloadását: - A
tokés osztály csodöt mondott a vezeto szerepében, tehát el kell venni tole ezt a szerepet.
A dolgozó osztály hétmillió tagja azt hirdeti, hogy maga mellé tudja állítani a többi
dolgozót és közös erovel elragadják a vezeto szerepet. A forradalom elérkezett, itt van. Ki tudná
megállítani!?
Annak ellenére, hogy mindez - Dr. Irvine kifejezése szerint - “hideg zuhanyként érte
oket”, és húsz olyan diák sem akadt a hallgatóság körében, aki csupán egyetlen szavával is
egyetértett volna, mégis ünneplésben részesítették eloadása után. Az egyetem korrektül nem
fogadott el bért a terem használatáért, s így a fejenkénti huszonöt cent belépti díjból begyult
összeg teljes egészében, mint “talált pénz” a New Haven-i helyi szocialista szervezet pénztárát
gazdagította.
A felolvasás után Jack, dr. Irvine és néhány fiú az egyetem legjobb vitatkozói közül Old
Moryhoz indult egy korsó sörre és komoly beszélgetésre. Jack egész mezonnyel állt szemben. A
nekihevült vitáról szóló egybehangzó beszámolók szerint Jack azt próbálta bizonyítani, hogy a
magántulajdon vagy eroszakból vagy lopásból ered; végig szilárdan megvédte álláspontját, noha
új híveket nem nyert a szocializmusnak. Amikor Dr. Irvine-nel hajnali négykor megérkeztek ez
utóbbi lakásához, a ház elott számos munkás várta oket, hogy köszönetet mondjanak Jacknek a
felolvasásért. Másnap reggel nyolckor pedig egy vöröshajú, esetlen riporter csengetett az ajtón,
hogy a Yale News részérol személyes beszélgetést folytasson Jack Londonnal; ez a beszélgetés -
így mondta - erosítené az o helyzetét a lapnál. Ezt a riportert Sinclair Lewisnak hívták.
Kéthetes felolvasó körútja után január 19-én ismét New Yorkba érkezett s ott A közelgo
válság címmel tartott eloadást az Egyetemközi Szocialista Társaság elso nyilvános
gyulésén; e társaság elnökévé választotta. A Grand Central Palace csarnokába egybegyult
közönség létszámára vonatkozóan a tudósítások eltérnek egymástól: egyesek szerint négyezer,
mások szerint tízezer ember jelent meg; nem akadt az atlanti parton olyan szocialista, aki, ha
össze tudta kaparni az útiköltséget ne utazott volna New Yorkba. Hiába viselte a rendezo
szervezet az “egyetemközi”
nevet, összesen tán száz egyetemi hallgatót sem lehetett találni a munkások ezrei között.
Jack délrol, Floridából érkezett a felolvasásra, és vonatja késett. Upton Sinclair, az Egyetemközi
Szocialista Társaság lelke és motorja (épp ekkor jelent meg a chicagói vágóhidakról szóló
könyve, A posvány), szóval tartotta a várakozó tömeget. Kifejtette a megjelenteknek: ok is
elosegíthetik Amerikában a gazdasági demokrácia megteremtését. Tíz órakor, midon Jack
megjelent fekete seviotszövet öltönyében, fehér flanell ingben, fehér nyakkendovel és kitaposott
lakkcipoben, lobogó hajjal, a tömeg köréje tömörült s akkora ünneplésben részesítette, amekkorát
soha életében nem kapott.
Titánjuk Eugene V. Debs volt, de harcos ifjú vezérüknek és prófétájuknak Jack Londont
tekintették.
Upton Sinclair elmondja, hogy a hallgatóság kis piros zászlócskákat lengetve teljes öt
percig éljenzett, mielott Jack egyáltalán szóhoz juthatott volna. Amikor megjósolta, hogy a tokés
rendszer a kétezredik évre összeomlik, a tömeg magánkívül ujjongott, holott a jelenlevok közül
senki sem láthatta meg ezt a nagy ítéletnapot.
Egy hétig maradt New Yorkban. Ez a város mindig különös hatást gyakorolt rá: testileg
felpezsdítette, de az idegeire nyomasztó súlyként nehezült. Meg is mondta Dr. Irvine-nek, hogy
valahányszor New York belvárosának területére lép, mindig legszívesebben elvágná saját torkát.
Az Egyetemközi Szocialista Társaságban tartott felolvasása után következo napon együtt ebédelt
Upton Sinclairrel, hogy megbeszéljék a társaság további teendoit. Sinclair, a szesztilalom lelkes
híve elmondja, hogy Jack nyilván már odajövetele elott is ihatott, mert szeme izgatottan
fátyolosnak látszott, de azért ebéd közben is végig folytatta az ivást. Még New Yorkba érkezése
elott Jack elragadtatott ismertetést írt A posványról, s ezáltal ezt a leleplezo klasszikus muvet
szerzojével együtt elindította a hírnév útján.
Február 3-án St. Paulban tartott eloadást, itt megbetegedett, szája körül elterjedt a
nátha-kiütés. Lemondta hátralevo felolvasásait, és visszatért Glen Ellenbe. Wake Robin egy
részét kibérelte két tulajdonosától: Ninetta Eamestol és Edward Payne-tol. S itt tervelte ki egy
olyan kalandját, amely mellett izgalmakkal teli élete minden más kalandjának el kellett törpülnie.
Az elozo nyáron, mialatt a Glen Ellen-i úszómedence partján sütkérezett a napon, a
nyaralók egy csoportjának felolvasta Joshua Slocum kapitány Egyedül hajóztam körül a földet
címu könyvét; Slocum kapitány hajója harminchét láb hosszú volt; Jack tréfásan megjegyezte: o
is körül merné hajózni a világot egy kicsi, mondjuk negyven láb hosszú hajóval. Most pedig,
ismét Wake Robinban, megelégelve a tömegeket, a városokat, a sok hízelgést, s még érzékenyen a
sok támadástól, amelyet annyi irányból és annyiféle okból kellett elszenvednie - még Glen
Ellen lakóit is szemben találta magával második házasságának gyorsasága és körülményei miatt -,
ismét emlegetni kezdte a földkörüli utazást. Már régóta tervezett ilyen expedíciót a déli
tengerekre: életének egyik álma volt ez, még Stevenson és Melville romantikus történetei
gyújtották lángra benne. Charmian, aki rajongott a kalandért, maga is ösztökélte, akárcsak Ninetta
Eames és Edward Payne is; ezek azt remélték, hogy Roscoe Eames lesz a hajó kapitánya.
,,Birtokomon házat kellett építenem, gyümölcsöst, szolot, sövénykerítést ültetnem és még
egy sereg más dolgot elintéznem. Úgy terveztük, hogy négy-öt év múlva indulunk útnak. Ekkor
azonban hatalmába ejtett bennünket a kaland varázsa. Miért ne induljunk most mindjárt? A
gyümölcsös, a szolo, a sövény csak nojön magától, amíg mi távol leszünk. Elvégre az ember nem
lesz fiatalabb.” Mindig hirtelen természetu, gyors elhatározású volt, nem nézett a költségekre;
most is egyszeruen elhatározta, hogy egy kis hajóval megkerüli a földet.
A Wake Robinba való visszatérést követo tíz nap alatt szétküldte leveleit egy féltucat
vezeto
keleti folyóirat szerkesztojének, hogy készpénzzel, kemény dollárokkal támogassák
tervezett kalandját: “A hajónak negyvenöt láb hosszúnak kell lennie. Egy kicsit rövidebb is
lehetne, de csak így tudok fürdoszobát is elhelyezni rajta. Októberben indulok. Eloször Hawaii
szigetén fogok kikötni, onnan a déli tengeren, Samoa, Új-Zéland, Ausztrália, Új-Guinea
érintésével, a Fülöp-szigetek között elhajózom Japánig. Majd Korea és Kína következik, aztán
lemegyek Indiába, onnan a Vörös-tengeren, s a Földközi-tengeren át a Fekete-tengerre, majd
vissza és fel a Balti tengerig, aztán ki az Atlanti-óceánra, egészen New Yorkig, majd a
Hoorn-fokot megkerülve San Franciscóba.
Bizonyára eltöltök majd egy telet Szentpétervárott, és lehetséges, hogy a Fekete-tengerrol
felhajózom a Dunán, egészen Bécsig. Végig akarom járni a Nílust meg a Szajnát is; egyáltalán
nem látom az okát, hogy miért ne jussak el Párizsig; ott horgonyzok majd le, a Quartier Latin
közelében, hajóm orrát a Notre-Dame, tatját pedig a Morgue felé fordítva. Nem fogok sietni: úgy
számítom, hogy utam legalább hét évet vesz majd igénybe.”
A San Franciscói öbölben jó néhány olyan, tengeri útra alkalmas hajó akadt, amelyet
elfogadható áron megvásárolhatott volna, Jack azonban hallani sem akart ilyesmirol: nem kívánt
idegen hajón útnak indulni, csak olyanon, amely az övé. Éltek ugyan San Franciscóban szakérto
hajóépíto mérnökök, o azonban egyetlen olyan vízi jármube sem volt hajlandó beleülni,
amely más ember elképzelése szerint készült, csak abba, amelyet o maga tervezett. És muködtek
ugyan az öbölben kituno hajógyárak, de Jack olyan hajót kívánt vezetni, amelyet o maga épített.
Olyan hajót akart tervezni, amely új korszakot nyit a vitorlások történetében - aminthogy
egész életén át mindenben korszakalkotót tervezett. Gondolataiban egy “ketch”-et látott: átmeneti
alakzatot a kétárbocos jolle és az ugyancsak kétárbocos, de hosszú vitorlázatú szkuner között,
amely mindkettonek az elonyeit egyesíti magában. Oszintén bevallotta azonban, hogy soha
életében nem látott ketch-et másként, mint csak már felszerelt állapotban és az egész ötlet csak
elméletileg élt agyában. Mégis belevetette magát a hajóépítés részletkérdéseibe, törte a fejét, mi
lenne jobb: két-, három-vagy négyütemu motor; a begyújtáshoz árammegszakító kapcsolást vagy
inkább átütoszikrát használjon-e; melyik a legalkalmasabb horgonyfelvonó; a vitorlakötélzetet
zsinórokkal vagy feszítocsavarokkal jobb-e megerosíteni. Gyors felfogásával mindig hamar
behatolt a dolgok lényegébe: most is néhány hét alatt alaposan beletanult a modern hajóépítés
titkaiba.
Roscoe Eames jobb napjaiban kis bárkákon hajózgatta körül a San Franciscói öblöt, s
most e tapasztalatai alapján Jack havi hatvan dolláros fizetéssel alkalmazta: neki kellett a terveket
elvinnie San Franciscóba és ellenoriznie a Snark építését; ez a munkamegosztás egyébként
minden érdekelt személynek megelégedésére szolgált, s az öregedo, izgága Roscoe-nek évek óta
ez volt az elso
keresete. Hajóját Jack a Snark üldözése címu költemény fantasztikus állathosérol nevezte
el. A Cosmopolitan címu lap a saját nevét javasolta, mire Jack kijelentette: ha megfizetik a
hajóépítés költségeit, nemcsak Cosmopolitan Magazine-nak nevezi el hajóját, de hajlandó
útközben még elofizetéseket is gyujteni. Úgy gondolta, hogy a Snark építése hétezer dollárba fog
kerülni, s miután ezt kiszámította, így szólt Roscoe-hoz:
- Ne sajnálja a pénzt. A Snarkon legyen minden a legjobb. A külso dísszel ne törodjék
sokat, jó lesz a nyers fenyofa fedélzet is. Fektesse a pénzt a szerkezeti megoldásba. A Snark
legyen legalább oly eros és viharálló, mint bármely másik hajó a tengeren. Sose törodjék vele,
mibe kerül az, hogy erossé és viharállóvá tegyük, én majd írok egyet-mást és megkeresem a
pénzt, amibe kerül.
Miután Roscoe-t a tervekkel és biankó csekk-könyvével útnak indította, Jack soron
következo komoly tervével kezdett foglalkozni. Már négy hónap óta semmit sem alkotott.
Katalógus alapján Angliából számos könyvet hozatott, közöttük az Ab történetét; ennek
írója, Stanley Waterloo az elsok között próbálta irodalmi eszközökkel bemutatni, hogy milyen
lehetett az ember élete abban az idoben, amikor még inkább állat volt, mint ember. Waterloo tíz
év tanulmányait és munkáját fektette bele könyvébe, s az eredmény igen tudományos, de
érdektelen mu lett. Jack kituno alkalmat látott arra, hogy egy ilyesfajta szerkezet keretében életre
keltse Darwin evolúciós elméletét. Még aznap délután fel is vázolta a tervezett regény
körvonalait, gondosan mérlegelve Waterloo könyvének tapasztalatait, másnap reggel pedig;
nekiült, hogy megírja azt a könyvét, amely - annak bizonyítékaként, milyen remekül tudta Jack
megválasztani muveinek címét - az Ádám elott címet kapta. Egyszeru fogással egy mai fiút mutat
be, aki éjszaka oskori gyermeknek álmodja magát; a két korszak szembeállításával éri el az író a
kívánt hatást. Jack London annyi szívvel és oly lelkiismeretesen írta meg a könyvét, hogy az
olvasó valóban azt gondolja: igen, így élhetett az ember az után, hogy megtette történeti
jelentoségu lépését és elobbre jutott a majomnál.
- Ez lesz a legidosebb témájú könyv, amit valaha írtak - ujjongott Jack.
Azokban a sötét napokban támadt ez az ötlete, amikor a vallási szervezetek még
ellenségnek, szentségtöro lelkek ördögi kitalálásának minosítették az evolúciós elméletet, és
amikor a tudományos kutatás módszerei még nem indultak dönto rohamra az érinthetetlen
dogmák kofalai ellen. Bátor kísérlet ez Darwin és Wallace népszerusítésére, arra, hogy muveik
lényegét jobban megértesse a tömegekkel s így azok tisztábban lássák saját osi múltjukat. Mint
fölényes mesemondó ezt a primitív emberekrol szóló történetét is úgy tudta elmondani, hogy
bármelyik alaszkai novelláját felülmúlta. Ámbár gyors megírása következtében az Ádám elott
nem sorolható a legmagasabb színvonalú irodalmi muvek közé, kellemes és tanulságos
olvasmány, különösen fiataloknak, amikor élesíteni kezdik elméjüket.
Roscoe beszerezte a készleteket, munkásokat szegodtetett, helyet bérelt a hajóépíto
dokkban, majd értesítette Jacket, hogy a Snark hajógerincét 19o6. április 18-ának reggelén
fektetik le.
Tizenhetedikén este Jack órák hosszat csak a tervezett utazásról beszélt, felidézte a
múltat; “kisfiú koromban Melville könyvét, a Typee-t olvastam, és hosszú órákig merengtem
lapjai fölött. Akkor, ott elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, midon erom és életkorom már
megengedi, én is el akarok majd jutni Typee-re.” Kora hajnalban félálomban úgy érezte, hogy
ágya alatt rázkódik a föld: azt hitte, hogy a Typee-rol szott izgalmas álmában hánykolódik.
Amikor végre megvirradt, megnyergelte a Washoe Bant, fellovagolt a Sonoma-hegy tetejére és
látta, hogy San Francisco lángokban áll. Lóhalálában vágtatott Wake Robinba, elcsípett egy
oaklandi vonatot, majd onnan kompon kelt át San Franciscóba. Fényképezett és egy gyors
történetet sürgönyzött meg a Collier’snak.
A San Franciscói földrengés és tuzvész számtalan nagy tragédiát okozott, és azt a kisebb
tragédiát is, hogy a Snark hajógerincét nem lehetett lefektetni. A kifizetett készletek elégtek,
munkáskézhez nem lehetett jutni, a vasgyár elpusztult, a New Yorkból megrendelt felszerelést be
sem hozhatták a városba. A Snarkon hetekig a legkisebb munkát sem lehetett elvégezni. Jack
otthagyta Roscoe-t, hogy amilyen gyorsan csak lehet, újra megindítsa az építést, o maga pedig
visszatért Glen Ellenbe és megírta néhány legjobb klondikei novelláját, köztük Az élet szerelme,
A fehér ember módja, Kis-fia Kis, A váratlan és a Negor, a gyáva címueket; már sejtette, hogy a
Snark építési költségei egy kissé túl fogják lépni az eredetileg tervezett hétezer dollárt.
Júniusban végre lefektették a Snark hajógerincét. Jack ugyanekkor egy olyan regény
vázlatát állította össze, amely a köznép gazdasági helyzetét tárja az olvasók elé. Ezt a témát régóta
forgatta a fejében. “Belevetem magam egy szocialista regénybe! Ezt a címet adom neki: A
vaspata. Hogy ez miféle cím? Ó, szegény kis haszontalan kapitalisták! Hajaj, majd ha a
proletariátus egyszer nagytakarítást csinál!” Élénk képzelete, amely éppen két hónappal azelott az
elmúlt év-tízezredek mélyébol ásta ki történetét, most hétszáz évvel elore nyúlva tervezi meg A
vaspatát: hétszáz év múlva kerül elo Ernest Everhard kézirata, melyet szerzoje röviddel azután
rejtett el, hogy az Oligarchák vérbe fojtották a Második Népforradalmat. Anatole France, aki
Jacket amerikai Marxnak nevezte, A vaspatához írt eloszavában a következoket mondja: “Jack
London rendelkezik azzal a sajátos tehetséggel, hogy felfedezi a köznép elol rejtett dolgokat, és
különleges ismeretei folytán képes elorevetíteni a jövot.”
Különleges tehetségét egyenesen Chaney professzortól örökölte, hiszen a professzor
egyik fo élvezetét a jövendomondásban lelte, - és jóslása majdnem mindig bevált. A vaspatában
Jack ismét bebizonyította azt, hogy eszmék izgalmasabbak lehetnek, mint a cselekvés. És amint
A tengeri farkas meg az Ádám elott címu regényeivel Spencernek, Darwinnak és Huxleynek
adózott, úgy most tanítómesterének, Marxnak adózik: népszeru formában terjeszti Marx tanait,
dramatizálja a szocializmust és a forradalmat, így teszi érthetové a tömegeknek. Marx örült volna
A vaspatának.
Könyvének írásakor Jack elovette a több évig oly hangyaszorgalommal összeállított
számtalan cédulát és jegyzéket: most innen merítette azt a boséges tényanyagot, amelybol
megalkotta vádiratát, a kapitalizmus egyik legélesebb leleplezését. Az amerikaiak nemcsak
száraz és unalmas dolgot láttak a közgazdaságtanban, de tabunak tekintették a magántulajdonnak
és a javak elosztásának alapelvei feletti vitát éppúgy, mint az evolúciós elmélet puszta felvetését.
Most a nagyiparosok és a bankárok uralkodtak annak nevében, amit régen, a köztársasági
forradalom elott, a királyok isteni jogának neveztek; a munkásoknak pedig ezt mondták: legyetek
hálásak a munkáért és kenyérért, amelyet munkaadóitok bölcsességének és jóságának
köszönhettek. Az egyház szerepét illetoen felolvasó körútja során Chicagóban azt tapasztalta,
hogy még a város két szabadelvunek ismert lelkésze is megtagadta, hogy beszédet mondjon John
P. Altgeld volt kormányzó temetésén, azért, mert ez megkegyelmezett a Haymarket-felkelés
alkalmával ártatlanul bebörtönzött embereknek. Igen, az egyház a nagyipar tenyeres-talpas
szolgálója volt, akárcsak az úgynevezett egyetemi felsooktatás is, mely csak azt tanította, amit
pénzeloi megengedtek.
Mindezt adatszeruen mutatta meg és fejezte ki az egyik legszebb és legmegrázóbb
könyvben, amelyet valaha is írt; s ha A vaspata irodalmi szempontból nem is a legnagyobb muve,
mindenesetre ezzel segítette elo leginkább a gazdasági forradalmat. Nemcsak a tobzódó fasizmust
jósolta meg, de részletesen leírja még azokat a módszereket is, amelyekkel a fasiszták halomra
gyilkolják minden ellenfelüket és gyökerestül irtják a fennálló kultúrát. Ma is úgy olvassuk,
mintha tegnap írták volna, vagy legfeljebb tíz évvel ezelott. Az egész modern irodalomban alig
találunk olyan izgalmas fejezetet, mint amelyben Ernest Everhard farkasszemet néz a Philomath
klub tagjaival (figyeljük meg, hogy hasonlít ez az elnevezés a Chaney professzor által kitalált
Philomatheans névre), a csendes-óceáni partvidék legvagyonosabb oligarcháival. És hol találunk
annál prófétaibb szakaszt, mint amelyben az oligarchák vezére válaszol Everhardnak, miután az
leleplezte a tokés rendszer rideg, rabló jellegét, és megjósolta, hogy a munkásnép a maga kezébe
fogja venni az ipart. “Ha önök vakmeroségükben valóban kinyújtják mohó kezüket palotáink és
fényuzo kényelmünk felé, majd megmutatjuk önöknek, mi az ero. Ágyúdörgéssel, gránátok
robbanásával és gépfegyverek ugatásával közöljük majd feleletünket. Patáinkkal tiporjuk el az ön
forradalmárait, rátaposunk az önök ábrázatára. A világ a miénk, mi vagyunk az urai és miénk is
marad. Ami pedig a munkásságot illeti: szennyben élt, amióta a világ világ és a szennyben is
marad, amíg csak én és az enyéim tartjuk kezünkben a hatalmat.”
Amikor a Szovjetunióban a húszas években gazdag bibliográfiát állítottak össze a
kommunizmusról, az amerikai irodalomnak csak egyetlen muvét vették be: A vaspatát.
Ha Londonnak ezt a muvét összehasonlítjuk azzal a hét évre tervezett utazásával, melynek
során egy negyvenöt láb hosszú hajóval akarta megkerülni a világot, úgy látjuk, hogy ehhez a
szellemi kalandhoz képest a Snark útja csak holmi komp-átkelés a San Franciscói öblön. Amikor
ezt a könyvét írta, tudta, hogy sok hatalmas és elkeseredett ellenséget szerez magának; tudta,
hogy árt vele karrierjének, csökkentheti korábbi muveinek sikerét és tönkreteheti mindazt, amit a
jövoben írni akar. Tisztában volt azzal: a Macmillan kiadó rákényszerülhet, hogy megtagadja a
könyv kiadását, egyetlenegy folyóirat sem meri majd folytatásokban közölni, és még a
megírásának hónapjai alatt elfogyasztott élelem árát sem keresheti meg vele.
Még bátrabb tettnek látjuk a mu megírását, ha meggondoljuk, mi történt az író
bankszámlájával a Snark építése következtében. Kiadta az utasítást: “ne sajnálják a pénzt; a
Snarkon minden legyen a legjobb” és maga is ehhez tartotta magát, megrendelte a legdrágább
Puget Sound deszkázatot a fedélzet részére, nehogy a fában levo csomók szivárgást okozzanak;
négy különálló, vízhatlan rekeszt építtetett, hogy bárhol is keletkezzék rés a Snarkon, legfeljebb
az egyik rekesz teljék meg vízzel; New Yorkból hozatott egy hetven lóeros, költséges motort;
remek horgonyfelvonót vásárolt és külön berendezést készíttetett; ennek segítségével a
horgonyfelvonót is a. motor energiája muködtette. Minden leheto kényelmi berendezéssel ellátott,
álomba illo
fürdoszobát rendelt, szivattyúkkal, fogantyúkkal, tengervizet szívó szelepekkel. Vett egy
mentocsónakot és külön egy motorcsónakot is. Egész kis vagyont ölt bele a Snark orrtokéjébe, de
azon aztán a tenger semmiféle hulláma sem csaphatott át. A legszebb orrtoke volt, amely valaha
is hajóra került. A meginterjúvolására érkezett riporterek elmondták: “tetotol talpig kisfiú”-vá lett
abban a pillanatban, mihelyt a földkörüli útra terelodött a szó. Új játékszert kapott és sok jó
szórakozást várt tole.
A nyár derekán már tízezer dollárja feküdt a Snarkban, s a hajó még félig sem készült el.
Ez a tízezer dollár felemésztette minden rendelkezésre álló pénzét: a Macmillanéktol és angliai
kiadóitól járó jogdíjait és elolegeit, azt a négyszáz dollárt, amelyet Az élet szerelméért
McClure-tól kapott, és mindazt, amit az Ádám elott befejezése óta írt egyéb elbeszéléseiért
fizettek ki neki. A hajó építése közben persze még Florát, Johnny Millert és Jenny mamát is
eltartotta a Flora részére vásárolt épületben; Bessie-t és két kislányukat pedig a Bessie-nek épített
házban; Charmiant, Roscoe Eamest és részben Ninetta Eamest meg Edward Payne-t is Wake
Robinban; ráadásul foglalkoztatott még egy munkavezetot és néhány bérmunkást a Hill-birtokon,
ezek növényeket irtottak és ültettek, berendezési tárgyakat és anyagokat vásároltak.
A kiadók, akikhez még februárban izgatott leveleket intézett, hidegen fogadták azt az
óhaját, hogy elolegeket kapjon az utazásáról megírandó cikkeire. Tizennégy hozzátartozójának,
egyéb eltartottjának, alkalmazottjának költségeit és a Snarkon dolgozó munkások bérét
eloteremteni - ezt mindenki London havonként megismétlodo csodatettének látta. A józan ész azt
tanácsolta Jacknek: hagyja abba a Snark építését, legalábbis egyelore, hiszen képtelen
kiegyenlíteni számláit. Vagy, ha mindenáron tovább is a Snarkra óhajtja pazarolni pénzét, akkor
A vaspata írását szakítsa félbe. O
azonban képtelen volt megalkudni. Rendületlenül írta továbbra is minden délelott az ezer
szót A vaspatából; délutánjait, vasárnapjait és ünnepeit pedig novellák, cikkek, tanulmányok
írására fordította, hogy ezekkel keresse meg a Snark által elnyelt száz meg száz dollárokat. A
Cosmopolitan nemcsak, hogy megvásárolt tole egy olyan cikksorozatot, amely a Nagy Úton
csavargóként töltött napjairól szólt, hanem végre a Snarkról szóló cikket is vett tole ezer dollárért,
de ragaszkodott hozzá, hogy még az indulás elott írja meg. A lap szerkesztoi, úgy látszik nemigen
bíztak abban, hogy a negyvenöt láb hosszú hajó eljut az elso kikötoig.
Október elsején - a tervezett indulás napján - már tizenötezer dollárja feküdt a Snarkban, s
a hajó még csak félig készült el. Beleölte azt a kétezer dollárt, amelyet az Everybody’s
folyóirattól a folytatásokban közölt Ádám elott-ért kapott, a Cosmopolitan kétezrét, továbbá azt a
kétezret, amelyet a Woman’s Home Companion fizetett elolegként a bennszülöttek családi
életérol írandó cikkeiért, végül azt a kétezret is, amelyet alaszkai elbeszéléseinek egy kötetéért
kapott - és ekkor kiderült, hogy hajóépítését csak úgy folytathatja, ha még kölcsönt vesz fel a
Florának vásárolt házra.
Ekkor értette meg végre azt is, hogy Roscoe Eames kiválasztása súlyos balfogás volt. A
veszekedos természetu Eames nem tudta komoly munkára serkenteni az embereket; balkezessége
miatt a munkásoknak kétszeres erovel kellett dolgozniuk; annyit fecsegett és olyan zagyván
gondolkozott, hogy a felszerelésért háromszoros árat fizetett; összevásárolt mindenféle
használhatatlan holmit, csekkeket írt alá berendezési tárgyakért, s aztán senki sem törodött vele,
hogy leszállítják-e azokat.
Jack pedig, aki önmagával szemben egy jottányi engedményt sem tett abban, hogy
alaposan áttanulmányozza azt a területet, amelyrol írni készül, - nem is gondolt arra, hogy
alkalmazottaitól ehhez hasonlót kívánjon. Természetesnek tartotta, hogy azok is alapos munkát
követelnek meg önmaguktól.
Még bonyolultabbá tette az ügyeket az, hogy a Cosmopolitan szerkesztoi, akikbol
valósággal ki kellett pofozni az ezerdolláros eloleget, egész oldalas hirdetésekben adták tudtul
mindenkinek, hogy Jack Londont ok küldik világkörüli útra a Snarkon, és nekik fogja errol írni
történeteit. “Most aztán majd mindenért magasabb árat fizethetek: rám akaszkodnak és utóbb
majd cserbenhagynak, mert mind úgy gondolják, hogy nem a magam pénzét költöm, hanem egy
gazdag folyóiratét.”
És minekutána félrevezeto hirdetésükkel Jacket kétszeresen is megkárosították, mert
utazását hamis színben tüntették fel, s úgy tüntették fel az írót, mint valami alkalmazottat, vagy
inkább mint kalandort - a. Cosmopolitan szerkesztoi mindezek tetejébe még meg is csonkították a
Snarkról írt elso cikkét. Jack tollából minden írása közül azok a dühös levelek szaladtak ki
legkönnyebben, melyeket akkor írt, ha úgy érezte, hogy ki akarják játszani. “Alávaló módon
bánnak velem! Életemben ez az elso és remélem, utolsó ilyen vitám egy folyóirattal, de ha már
így adódott, nem engedek. Vagy tudunk együtt dolgozni, vagy nem. Oszintén szólva,
legszívesebben visszacsinálnám az egészet. Ha önök képtelenek tisztességes, egyenes módon
bánni velem, magukra vessenek. Én nem kérek és nem adok alamizsnát. Azt akarják tudni, mikor
kapják meg következo
cikkemet? Elobb néhány kérdést óhajtok tisztázni, különben akár ítéletnapig is várhatnak
második cikkemre. Írásaimat magam építem fel, és önöknek nincs joguk, hogy kivágjanak
belolük részeket, aztán meghagyják a többit, csonkán. Ki az ördögnek képzelik önök magukat
egyáltalán, hogy azt hiszik, jobban értenek az én munkámhoz? Azt gondolják, azért adom bele a
szívemet, az én tapasztalt, szakmabeli szívemet a munkámba, hogy a magukfajta alakok
összevissza szabdalják saját újságírói ízlésük szerint? Kereken és visszavonhatatlanul kijelentem,
hogy senkivel sem vagyok hajlandó társulni az önök munkatársai közül!”
Még ennél is több bosszúságot okozott neki az a rengeteg költség, amelyet az állandóan
kitolódó határidok okoztak. A Snark befejezését november 1-ére, majd november 15-ére, majd
ismét december 1-ére ígérték. Elkeseredésében átköltözött Oaklandba. Roscoe-t hazaküldte, hogy
tanulja a hajózás tudományát, s ettol kezdve maga ellenorizte a munkálatokat. Tizennégy embert
fogadott fel, a földrengés utáni rendkívül magas bért fizette nekik, sot ráadásul még napi egy
dollárral többet azért, hogy gyorsan dolgozzanak. Hogy ezt megtehesse, jelzálogkölcsönt kellett
felvennie a Hill-birtokra. És december 15-én rádöbbent, hogy ijeszto készpénzkiadásai ellenére a
Snark épp oly messze tart a befejezéstol, mint október elsején. Az indulás napját ismét el kellett
halasztania.
A lapokban gúnyos versikék kezdtek megjelenni a ráéros Mr. Londonról; a Woman’s
Home Companion felháborodott, amiért a Cosmopolitan megelozte a Snarkról közölt elso cikkel;
követelte, hogy induljon már el, és számon kérte tole a bennszülöttekrol szóló cikkét, akkor,
amikor még el sem indult San Franciscóból. Barátai pedig fogadásokat kötöttek vele az elindulás
napjára vonatkozóan.
Elsonek a Hill-birtokon alkalmazott munkavezetoje zsebelte be tole a megnyert fogadás
összegét, 19o7. január elsején; ez a veszteség is a Snarkba fektetett húszezer dollárt szaporította.
“Ezután egyre gyorsabban, egyre vadabbul záporoztak a fogadások. Barátaim mint dühös
hárpiák csaptak le rám, s valahányszor újabb indulási napot tuztem ki, rögtön lefogadták, hogy
ebbol se lesz semmi. Megvadultam, csökönyösködtem, újra meg újra fogadtam és - fizettem.”
A napilapok és a folyóiratok annyira beharangozták a Snark útját, hogy Jack ezrével kapta
a leveleket az egész országból: a levélírók könyörögtek, hogy vigye oket magával, kilencven
százalékuk bármely munkát szívesen elvállalt volna, és száz közül kilencvenkilenc fizetség nélkül
is hajlandó volt dolgozni. “Orvosok, köztük sebészek és fogászok, tömegestül
jelentkeztek, hogy ingyen velem jönnének; újságírók, komornyikok, szakácsok, mérnökök,
gépészek, villanyszerelok, nyugalmazott hajóskapitányok, tanítók, egyetemi hallgatók, farmerek,
házvezetonok, matrózok, árbocmesterek…” De csak egy akadt köztük, akinek Jack nem tudott
nemet mondani: egy Martin Johnson nevu fiatal legénynek; ez a kansasi Topekából írt hétoldalas
levelet. Jack sürgönyzött neki: Fozni tud-e? Martin Johnson ezt sürgönyözte vissza: Próbáljon ki!
- és már rohant is a topekai görög vendéglobe, hogy munkát kérjen a konyhán. Ez a leendo
Afrika-kutató már januárban megérkezett Oaklandba, készen arra, hogy útra keljen a Snarkon, -
csak a Snark nem készült még el.
Minthogy pedig Jack ragaszkodott hozzá, hogy tisztességes fizetést adjon mindenkinek,
aki neki dolgozik, most már Martin Johnson bére is a költségjegyzékre került.
Jack tudta, milyen megbízhatatlan Roscoe, mégsem bocsátotta el, hogy helyette a sok
jelentkezo, tapasztalt hajóskapitány közül fogadja fel az egyiket hajójának vezetésére, pedig
bármelyikük elszegodött volna ugyanazért a havi száz dollárért, amelyet Roscoe-nak
szándékozott fizetni. Azoknak az izmos hajóslegényeknek az ajánlatát sem fogadta el, akik
könyörögtek neki, hogy vigye oket magával - fizetéssel vagy anélkül. Ehelyett mérnöknek és
egyben matróznak felfogadott egy tagbaszakadt és szolgálatkész fiatalembert, a
Stanford-egyetem Herbert Stoltz nevu
diákját. Tehát ezek voltak a hajó utasai: Jack, Charmian Roscoe Eames, Martin Johnson,
Herbert Stoltz meg egy japán hajósinas - s Jacken kívül egyikük sem tudta, hogyan kell bevonni
egy vitorlát, felhúzni a horgonyt.
A vaspatát befejezte, és két elso fejezetét felolvasta a Ruskin klubban. Az egyik helyi lap
megjegyezte, hogy Jack London mindig Oaklandban próbálja ki szocialista eszméit, mert tudja:
ha ott sikert arat, akkor sehol sem vall kudarcot velük. Aztán elküldte kéziratát Brettnek. Ez
megjósolta, hogy a lapok mellozni fogják vagy pedig nagyot ütnek majd a szerzo és a kiadó
fejére; mindazonáltal elismerte, hogy jó munka, és bátor elhatározással kijelentette: közölni fogja,
tekintet nélkül a várható következményekre. Egyetlen kikötést tett: Jack törölje egyik lapalji
jegyzetét, amely - mint a bíróság becsmérlése - holtbiztosan börtönbe juttatná mindkettojüket.
Jack ezt felelte: - Ha bunösnek találnak a bíróság becsmérlésében, csak boldog leszek, hogy
félévet a börtönben tölthetek, mert ezalatt megírhatok néhány könyvet és olvashatok annyit,
amennyi jólesik.
Minden oka megvolt, hogy a börtön viszonylagos békéje és nyugalma után vágyódjék,
mert a Snark már csaknem a tébolydába juttatta. Februárban, épp egy évvel azután, hogy lelkes
leveleit írta a kiadóknak, hajójának építkezése még mindig ott tartott, hogy szétszedni könnyebb
lett volna, mint befejezni. A Snark vicc-téma lett, London hóbortját látták benne. A lapok nyíltan
gúnyolták.
Senki sem vette komolyan, legkevésbé azok, akik építették. “Vén tengeri medvék és
kipróbált matrózok tucatjával zarándokoltak el a Snarkhoz és rosszallásuknak különféle módon
hangot adva, fejüket csóválva távoztak”. Hajósok kijelentették, hogy a Snarkot rosszul tervezték
és hibásan szerelték fel, a tengeren elsüllyed. Lefogadták, hogy sose éri el a Hawaii-szigeteket.
Manyoungi, a koreai fiú, aki három évig huségesen szolgálta “gazdáját”, biztosra vette, hogy
sosem juthatnak el Hawaii-ig, és tudva, hogy Jack ezért azonnal elbocsátja, egyszer azt kérdezte
tole: - Istenséged mikorra parancsolja a kávéját?
A hajót éjjel-nappal a kíváncsi gúnyolódok tömege vette körül.
Jack már úgy látta, hogy “minden összeesküdött ellene”, és hajója sosem készül el San
Franciscóban; elhatározta tehát, hogy tengerre száll vele úgy, ahogy van, és építését Honoluluban
fejezteti be. Alighogy megszületett benne ez az elhatározás, lék támadt a Snarkon, kijavítása több
napot vett igénybe. Amikor végre annyira jutott, hogy ráereszthették a csúsztatóra, két dereglye
közé szorult és alaposan megsérült. A munkások mégis ráemelték a csúsztatóra és már kezdték a
víz felé bocsátani, amikor a csúsztató szétvált és a Snark farral elore az iszapba fúródott. Most
egy héten át naponta kétszer - mindig dagály idején - két vontatógozös húzta, emelte a Snarkot,
megpróbálta kiszabadítani az iszapból. Mikor Jack a horgonyfelvonó-csiga segítségét akarta
igénybe venni, a külön felszerelt szerkezet összeroppant, az egész kötélzet a víz fenekére
süllyedt, és a horgonyfelvonó huzamos idore hasznavehetetlenné vált. Jack kétségbeesetten
indította be a hetven lóeros motort, ez azonban szétzúzta az egyenesen New Yorkból hozatott
öntöttvas-fenéklemezt, a magasba lódult, pozdorjává törte a kapcsolókat és a tartókat, majd
tehetetlenül az oldalára zuhant.
Jacknek már huszonötezer dollárját nyelte el az elsüllyedt hajó. Legjobb barátai azt
tanácsolták, ismerje el vereségét, hagyja a Snarkot ott, ahol van, és mondjon le utazásáról.
Biztosították róla, hogy ha egyáltalán valaha vízre is lehet bocsátani, ezen hajózni
öngyilkosságot jelentene. Jack ordítva tiltakozott:
- Nem hagyhatom abba!
Naponta dührohamokat kapott az ügyetlen munkások, a hibás anyagok, a számláikat
reázúdító kereskedok és a nyíltan gúnyolódó újságok miatt. Ha most elismeri vereségét,
országszerte nevetség tárgyává teszi magát, és nem tudná túlélni kudarcát, szégyenét. Szótartó
ember lévén, akár élete árán is Hawaiiba akarta vinni a Snarkot, mert jobb hosiesen belefulladni a
mély Csendes-óceánba, mint elszenvedni azt, hogy csúffá teszik az iparosok és a kereskedok,
akik kiszipolyozzák, az újságok, amelyek gúnyolódnak rajta, és a bámész tömeg, amely röhögve
mondja bolondnak; már húszat kínálnak egy ellenében, hogy o nem jut el Honoluluig, és nem
akad senki, aki tartaná a fogadást.
“Nagy erofeszítéssel, verejtékezve kivontattuk a Snarkot a csúsztató roncsai közül és
hosszában kikötöttük az oaklandi városi rakpart mellé. Szekerek hozták hazulról ruhanemuinket,
a könyveket, pokrócokat és személyes poggyászunkat. Ezekkel együtt orült összevisszaságban
került a hajóra fa és szén, ivóvíz és víztartály, zöldség és egyéb élelmiszer, olaj, a mentocsónak
és a motoros, megjelent minden barátunk és azok állítólagos barátai, nem is szólva a személyzet
barátainak barátairól. Jöttek még újságírók, fényképészek, idegenek és mindenféle csodabogarak;
mindent elborított a hajógyár felol felhokben hömpölygo szénpor.”
De végül is túl voltak a hosszú, gyötrelmes huzavonákon és szombatra - 19o7. április
2o-ára - kituzték az indulást. Jack szombat reggel szállt hajóra, csekk-könyvével, töltotollával,
jegyzettömbjével és majdnem kétezer dollár készpénzzel: ennyi eloleget tudott összeszedni
Macmillanéktol meg a folyóiratoktól, és várta a “követel” oldalon szereplo százötven cég
képviselojét, azokat, akik késedelmét okozták. A pénzükért jelentkezo kereskedok helyett
azonban az Amerikai Egyesült Államok egyik békebírája lépett a fedélzetre, és kiszögezett a
Snark árbocrúdjára egy cédulát, hogy a hajót lefoglalták annak a 232 dolláros adósságnak a
fejében, amellyel egy Sellers nevu embernek tartozott. A Snark tehát fogollyá vált, meg sem
moccanhatott; Jack mint az orült, rohangászott a városban összevissza, kereste hitelezoit, a
seriffet, a polgármestert, akárkit, hogy feloldassa a zárlatot. De hétvége lévén, senkit sem talált a
városban.
Hétfon ismét ott ült a fedélzeten, halomba szórta a hitelezoinek szánt zöldhasú bankókat,
aranyakat és kiállított csekkeket, de a düh és csalódottság annyira elvakította, hogy még csak el
sem tudta rendezni a számlákat, azt sem tudta megállapítani, valóban tartozik-e még valamelyik
összeggel, vagy pedig már korábban kifizette azt. Amikor végül összeadta valamennyit, kiderült,
hogy a Snark ballasztnak odakötözött hetven lóeros motorjával, tönkrement hajtómuvével,
kilyukadt mentocsónakjával, mozgásképtelen motorcsónakjával, lekopott festékrétegével - kerek
harmincezer dollárjába került.
A kifosztott, kigúnyolt, szidalmazott és javíthatatlan, romantikus hülyének beállított Jack
felvonta árbocrúdjára a kaliforniai színeket - Jimmy Hopper futball-szvetterét -, majd kézzel
felhúzta a horgonyt. És navigációhoz nem érto navigátorával, gépéhez nem érto gépészével, fozni
nem tudó szakácsával a Snark végigsiklott a kiköton, átszelte az öblöt, majd az
Aranykapu-szoroson keresztül kifutott a Csendes-óceánra.

Nehézségei gyakorlati érzékének hiányából eredtek, de bajait rendszerint még növelte a

környezetében élo emberek kapzsisága is. A fedélzet gerendáinak mindegyikéért hét és fél dollárt
fizetett, mert úgy tudta, tölgyfából vannak, az alaposabb szemrevételkor azonban kiderült, hogy
két és fél dolláros fenyofából készültek. A külön meghozatott Puget Sound deszkapadló
meghasadt, és a csúnyán repedéses fedélzetrol víz csöpögött a hálóhelyiségbe, a gépházban
tönkretette a berendezést, a konyharészben pedig az élelmiszereket. A Snark oldalán víz
szivárgott, fenekén víz szivárgott, s a drága vízhatlan rekeszekbol vígan csurgott a víz a
szomszédos rekeszekbe, abba is, amelyben a benzint tárolták. A vasalkatrészek puszta fogásra
letörtek, foként a vitorlaszerkezet alkatrészei. Az álomba illo fürdoszobának minden tartozéka
huszonnégy óra alatt tönkrement.
Amikor pedig Jack az élelmiszerek után nézett, kiderült, hogy a narancs megfagyott, még
mielott a hajóra került volna, az almát és a káposztát már egy elobbi indulási határidore
szállították oda, azóta megromlott és vízbe kell hajítani, a sárgarépára ráömlött a petróleum, a
cékla fás. Az aprófa nem akart lángot fogni, a szenet ráöntötték a rothadó burgonyával telt
zsákokra, és a fedélzeti nyílásokon keresztül rá-rácsapódott a víz.
Néhány napos tengeri utazás alatt Jack meggyozodhetett róla, hogy Roscoe Eames
semmit sem sajátított el a navigáció tudományából, hiába fizette ezért hónapokon át; a hajónak
még a helyzetét sem tudja meghatározni, s a Snark, amelybe úgy szivárog a víz, mint az egyszeri
rostába, bizony eltévedt a Csendes-óceánon! Elokotorta hát és tanulmányozni kezdte o maga a
navigációs könyveket, aztán térképet vett elo és lemérte a nap állását. “A tengeren tájékozódni a
nap, a hold és a csillagok megfigyelésével - hála a csillagászoknak és a matematikusoknak - ma
már gyerekjáték.
Egyetlen délutánt töltöttem kormányosi kuckómban, egyik kezemmel kormányozva, a
másikkal a logaritmusokat böngészve, majd két délután két-két óra hosszat a navigáció elméletét
és a délköri magasság meghatározásának módját tanulmányoztam, aztán fogtam a szextánst,
kiszámítottam az iránytu elhajlási szögét, majd lemértem a nap helyzetét. Hogy büszke voltam-e?
Csodákat tettem.
Hallottam az égitestek szavát, és ezek megmondták, hol vagyok a tenger országútján.”
Heves hullámzásba kerültek, és Martin Johnson meg Tochigi, a hajósinas fülkéjébe
menekült, súlyos tengeribetegség tünetekkel; Jack pedig egyéb munkáihoz ráadásul, térdig vízben
állva, konyhájukban hasztalan igyekezett valami meleg húsételt készíteni. Charmian nemcsak a
szabályos váltásidot töltötte a kormánykerék mellett, hanem egyfolytában kétszer négyórás
szolgálatot is, tartotta az irányt a háborgó, fekete vízen, míg az öt férfi békésen aludt a fedélzet
alatt.
Roscoe indulás elott több száz dollárért különleges húskonzervet szerzett be - persze Jack
költségén -, most kabinjában fogyasztotta a nagy tápereju ételt. Amikor Jack megkérdezte, miért
nem sikálja fel a fedélzetet s tesz legalább kísérletet a hajó tisztántartására, Roscoe azt felelte:
székrekedése miatt nem tud dolgozni.
S ekkor, a mocsok, a veszélyek és fejetlenség kellos közepén, mialatt világa szó szerinti
értelemben süllyedezett alatta, Jack leült a hajó elülso fedélzeti nyílása elé és elkezdte írni
életének talán legjobb regényét, az amerikai próza gyöngyét, a Martin Edent. A tintával odavetett
eredeti kézíráson alig látunk változtatást: ez mutatja, milyen irtózatos ereju önfegyelmet
halmozott fel Jack magában és mekkora energiával tudta akaratát a mure összpontosítani. Egy hét
múlva elobukkant a nap, Martin Johnson és Tochigi elerotlenedve kászálódtak elo fülkéjükbol,
Herbert Stoltz pedig, nem lévén kapitánya, akitol utasítást kaphatott volna, minden erejét
megfeszítve tartotta a Snarkot szélirányban. Jack minden reggel megírta az ezer szót, így haladt
elore önéletrajzi történetében; itt elmondja, milyen küzdelem árán tudta pótolni hiányzó iskolai
muveltségét, és faragott önmagából, a durva matrózfiúból muvelt férfit, neves írót rövid három
esztendo alatt. Fohosei: o maga, Mabel Applegarth és családja, továbbá George Sterling, aki
Brissenden, a költo néven szerepel. A hosno, Ruth Morse, minthogy Jack az életbol mintázta,
egyetlen valószínu és elhiheto noalakja a munkásasszonyokon kívül. A nyers élettol lükteto
Martin Eden szinte prófétailag hangzó írás: Brissenden, a költo figyelmezteti Martin Edent, hogy
kösse életét a szocializmushoz, mert különben, ha elérkezik sikereinek ideje, semmi sem lesz,
ami életben tartaná. Martin megtagadja szocialista nézeteit, majd torkig jóllakva sikereivel,
öngyilkosságot követ el.
Két évvel késobb, a könyv megjelenése után a San Jose-i noi klub meghívott egy Mira
McClay nevu hölgyet, hogy tartson eloadást a Martin Edenrol. Ez ismertetése során ostorozni
kezdte a regény hosnojét, hogy gyenge és gyáva, tönkreteszi Martin Eden életét és a sajátját is.
Nem tudhatta, hogy az a sápadt, légies, de már vénkisasszonyos külseju no, aki az elso sorból néz
fel rá élettelen tekintettel, nem más, mint Mabel Applegarth.
Hajóútjuk során a Snark csodálatos orra, melybe Jack annyi szeretetet és pénzt ölt bele,
nemcsak feleslegesnek, hanem még veszélyesnek is bizonyult, mert viharos idoben lehetetlenné
tette a lavírozást. Huszonhét nap után földet pillantottak meg. Jacket bosszantotta, hogy rosszul
tájékozódott, hiszen térképei és számításai szerint a legközelebbi földnek még száz mérföldnyi
távolságban kellett volna lennie. Csakhamar azonban kiderült, hogy a Haleakala csúcsát látják,
amely tízezer láb magasságra emelkedik a tenger fölé, tehát száz mérföldnyi távolságra fekszik
tolük. Jack mindig büszkébb volt ügyességére, mint szellemi képességeire, és most is ugyanolyan
boldogságot érzett, mint amikor biztos kézzel forgatta a Sophie Sutherland kormánykerekét a
Japán partjainál dühöngo tájfunban.
Másnap korán, az áramlással sodródva megkerülték a Gyémánt-fokot, és teljes
szépségében tárult elébük Honolulu. A hawaii yacht klub egyik motorcsónakja kifutott a Snark
fogadására és hozta az újságokat, amelyek az anyaországból érkezett táviratok alapján hírül adták
a Snark -
elsüllyedését. A klubelnök üdvözölte oket és maga vezette be hajójukat Pearl Harborba,
majd pedig mindnyájukat lakására invitálta, hogy forró fürdot vegyenek és “poi” koktélt igyanak,
Tom Hobron nevu barátja pedig Hilo szigetén egy villát bocsátott Jack rendelkezésére.
Reggelenként a maina-madár éneke ébresztette fel. Néhány lépésnyi sétával eljutott egy
smaragdszínu lagúnához, úszkált benne, majd leült reggelizni a fák tövében álló asztalhoz,
amelyet Tochigi piros hibiszkuszlevelekkel és üvegszeru korallszemcsékkel szórt tele; reggeli
után kék kimonót öltve dolgozott a pázsitra helyezett összetákolt asztalon. A rejtélyek rejtélye
címmel részletesen megírta a Snark viszontagságos építését, és hogy miként indultak útnak; A
kaland címu munkájában beszámolt arról a több ezer levélrol, melyeknek írói részt akartak venni
az o kalandjában; végül Hajósvizsga a nyílt tengeren címmel megírta, hogyan tévedt el a Snark,
mert Roscoe Eames nem értett a navigációhoz, és hogyan tanulta meg o maga ezt a tudományt.
Kétségbeejtoen szüksége volt anyagiakra, és cikkei szórakoztatóak lévén, könnyen vevore
találtak a folyóiratoknál. Tüzet rakni címu novellájában egy alaszkai tragédiát mond el.
Hajója Pearl Harborban állt, s o tizenkét napig a közelébe se ment. A tizenharmadikon
kievezett a Snarkhoz és megállapította, hogy fedélzetét még egyetlen egyszer sem öntözték meg,
s a sugaraknak szabadon kitett felszerelésével együtt ott szikkadt-repedezett a tuzo napon.
Azonnali hatállyal elbocsátotta Roscoe Eamest és Herbert Stoltzot, visszaküldte oket
Kaliforniába. A sajtó közölte Amerika olvasóközönségével, hogy a Snarkon nézeteltérés,
veszekedés zajlott le; Jack azonban tekintettel Ninetta Eamesre, nem akarta leleplezni Roscoe-t,
inkább meg sem kísérelte a védekezést. Ezután útiköltséget küldött George Sterling egyik
barátjának, Eugene Fenelonnak, hogy gépészként csatlakozzék a Snark utasaihoz. Fenelonról ezt
írták a lapok: cirkuszi eromuvészként utazgatva és teológiai tanulmányai közben ismerkedett meg
a tengerrel. Megérkezése után több hónapot töltött azzal, hogy megpróbálta rendbehozni a
Snarkot, de amikor hazautazott Carmelbe, a hajó felszerelése még siralmasabb állapotban volt,
mint valaha.
Hawaii “bubájos ország”, lakói is “bubájos emberek”. A Star és a Pacific Commercial
Traveller szerkesztoi ebédet adtak tiszteletükre; Kalamanaole herceg és ofelsége, Liliuokalani
királyno fogadásra hívták meg oket. Mindenütt gondoskodtak szórakoztatásukról és megmutatták
nekik a sziget felséges szépségét. Minden nap új és izgalmas kalandot tartogatott számukra: Jack
fáklyafénynél halászott Kalamanaole herceggel, ellátogatott a bennszülöttek luau elnevezésu
sirató ünnepségeire, lubickolt a fényes és meleg, holdvilágos vízben; Maui szigetén, a
Haleakala-birtokon lakott. Ennek vezetoje, Louis von Tempsky, magával vitte, hogy megmutassa
neki a marhahajtást, fiatal csikók betörését és lebélyegzését, együtt kirándultak a nyolcezer láb
magas, hihetetlenül szép és veszedelmes hegyek oldalába, tátongó szakadékok fölött bizonytalan
függohidakon átkelve jutottak el a Haleakala kráteréhez, amelynek szélérol látni lehetett
valamennyi szigetet és alattuk a tengert. Ebbol a kalandjából származott A nap háza címu cikke.
Egy hetet töltött Molokain, a lepratelep szigetén és Charmiannel együtt úgy ettek,
érintkeztek a leprásokkal, mint egyenlo az egyenlovel, mellettük ültek lövészegyesületükben,
ugyanazokból a lövészállásokból olyan puskákkal lottek célba, amelyek még melegek voltak a
leprások kezének érintésétol, és végignézték az általuk rendezett lóversenyeket. A leprások arra
kérték Jacket: írja meg egy cikkében az igazságot a rossz híru Molokai-szigetrol, hadd tudja meg
a világ, milyen jól és boldogan élnek ok itt; és Jack, alighogy visszatért hilói bungalowjába,
nyomban teljesítette is kérésüket, megírta A leprások birodalmát, gyengéd és megrázóan szép
szavakkal ecsetelve mindazt, amit Molokai szigetén látott. Alexander Hume Ford, a
hullámlovaglás mestere, megtanította, hogyan kell meglovagolni a part elott feltornyosuló
habokat; s bár a napon úgy leégett, hogy érzékeny bore két hétig tele volt hólyagokkal és
sebekkel, mégis megírta Egy királyi sport címu cikkét, amelynek hatása alatt a hullámlovaglás
nagyon népszeru lett az amerikaiak körében. Megszerette a szigetek csupa szépséggel teli könnyu
életét és egyéb írásai mellett a Martin Edenen is keményen dolgozott.
Amikor a Cosmopolitannek szánt csavargó-novellák sorozatával már annyira jutott, hogy
csak nyomdába kellett volna adnia a könyvet, levelet kapott Brett-tol. Kiadója azt kérdezte tole:
vajon akkor is óhajtja-e Az .országúton címu kötet megjelenését, ha o, Brett, bebizonyítja neki,
hogy ez a könyv lejáratná a közönség szemében. Jack ezt felelte: Az országúton megírásakor
ugyanolyan oszinte voltam, mint minden munkámban. Jellemem munkám révén alakult ki, s ezért
voltak pályámon kirobbanó ellentétek, támadások és kárhoztatások is. Én azonban valamennyit
átvészeltem. Mindig tántoríthatatlanul vallottam, hogy az irodalomban az oszinteség jelenti a
sarkalatos erényt. Ha tévednék, ha a világ az ellenkezonek elismerésére kényszerítene, akkor azt
mondanám: ÚÉg veled, gogös világT, visszavonulnék birtokomra, burgonyát ültetnék és csirkét
tenyésztenék, hogy mindig tele legyen a bendom. Sosem fogadtam meg az óvatosságra into jó
tanácsokat; ezért lettem az, aki vagyok.”
Akadt azonban egy olyan óvatos tanács, amelyet megfogadott, s ez bizonyára az életét
mentette meg: Hilóról október közepén már hivatásos hajóskapitánnyal és egy holland matrózzal
indult tovább a Marquises-szigetek felé. A gyilkossággal vádolt Warren kapitányt az oregoni
börtönbol helyezték feltételesen szabadlábra, Hermann pedig valamikor apja halászbárkáját
vezette a holland partok mentén. Ha már elobb, a Snark építésekor vagy legalább a hawaii indulás
elott gyakorlott hajósokat szegodtet, húszezer dollárt és végtelenül sok bosszúságot takaríthatott
volna meg. Eredeti legénységének egyetlen olyan tagja, aki rátermett kalandozónak bizonyult -, a
hat láb magas, jóképu Martin Johnson -, szakácsból gépésszé lépett elo, s utóbb már
elválaszthatatlanul hozzátartozott a Snarkhoz. Két esztendei tartós kalandozásai során Charmian
is megmutatta, hogy méltó társa Jacknek. Semmitol sem ijedt meg, bátorsága nem ismert határt,
jókedvuen nézett szembe a viszontagságokkal, s veszély idején bármelyik férfibajtárssal felvette a
versenyt. Akár arról volt szó, hogy a Molokai-sziget leprásai közt töltsenek egy hetet, akár a
Salamon-szigeti fejvadászok között próbálták munkásokat toborozni vagy függohidakon és
trópusi szakadékok között kellett átlovagolniuk s a Csendes-óceánnak egy olyan részén keltek át,
ahol még sohasem járt vitorlás - mindig félelmet nem ismero, eltökélt élettársnak bizonyult.
Bajban megorizte hidegvérét, derus körülmények között pedig jókedélyu cimboraként
viselkedett. Ha Jack olyasvalakit keresett, akivel minden körülmények között együtt járhatja
végig az élet útját, bizonyos, hogy Charmianben ilyen asszonyt talált.
Már több napra voltak Hilótól, amikor Jack felnyitotta a Csendes-óceán déli felének
hajózási útvonalairól szóló könyvét, és megtudta belole, hogy Hawaiitól emberemlékezet óta
senki sem vitorlázott a Marquises-szigetekig, sot tekintetbe véve az egyenlítoi tengeráramlatokat
és a délkeleti passzátszelek irányát, az általános vélemény szerint a Marquises-szigetekre onnan
elérni egyszeruen lehetetlen. “A Snarkot nem riasztja vissza a lehetetlen” - jegyezte meg Jack és
vidáman folytatta útját, majd elképeszto navigációs és vitorlázó teljesítménnyel ért el a
Marquises-szigetekig - mintha csak azért kerülte volna el a pusztulást, mert a sors könyvében az
állt, hogy a Jack London nevu
embernek még jó néhány könyvet kell alkotnia, mielott elhagyná ezt az árnyékvilágot.
Egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy beékelodtek a passzátszelek és a
szélmentes övezet közé, s a Snark napokig mozdulatlanul állt. Szélvihar, eso és a tenger labdázott
vele, s a hullámok idorol idore mintha gyufaszálként akarták volna összeroppantani. Két hónapig
egyetlenegy vitorlát, egyetlenegy gozhajó füstjét sem látták; ivóvizük fele már elfogyott, és csak
egy gondviselésszeru eso mentette meg oket attól, hogy szomján ne haljanak. Jack számára a
halál közelsége jelentette a legizgalmasabb játékot, s most ugyanolyan mámorban élt, mint fiatal
legény korában. Feltérképezetlen vizeken vezette keresztül a Snarkot, delfinekre, cápákra és
tengeri teknosökre vadásztak, Jack a tenger sós vizének illatával az orrában, végignyúlt a
fedélzeti nyílás elott, és a habok kellemesen elringatták. Mindennap írt ezer szót a Martin
Edenbol, továbbá izgalmas cikkeket, például a Csendes-óceáni átkelést. Meleg napokon a
fedélzeten ülve a Marquises-szigeteken és Tahitin játszódó Stevenson-regényekbol, Conrad
Tájfunjából és Ifjúságából, valamint Melville Fehér zubbony, Typee és Moby Dick címu
könyvébol olvasott fel Charmiannek, Warren kapitánynak, Martin Johnsonnak, Hermannak és a
jókedvu japán Nakatának, aki hajósinasi minoségben Tochigi utódja lett, valamint szakácsuknak,
Wadának. A Snark sötét múltja már feledésbe merült, hiszen beváltotta annak a romantikus,
tizenhárom éves fiúnak az ábrándjait, aki csak úgy falta az összes útirajzokat, amelyeket Miss
Coolbrith elo tudott keríteni részére az oaklandi közkönyvtárban.
Két hónapi hajóút után megérkeztek a marquisesi Nuka-Hivára. “A passzát északnyugat
felol fújt, mi pedig egyenesen tartottuk a délnyugati irányt. Tíz nap múlt el így, és december
hatodikán hajnali öt órakor megpillantottuk a földet, pontosan ott, ahol lennie kellett,
nyílegyenesen magunk elott. A szél alatt haladtunk el Uahuka mellett, elsiklottunk Nuka-Hiva
déli csücskének tövében, s még aznap éjszaka, dühös szélrohamok közepette, vaksötétben,
küszködve bejutottunk a szuk Taiohae-öbölbe; itt végre lehorgonyozhattunk. Ahogy a horgony a
vízbe csobbant, vadkecskék mekegése hangzott a sziklák felol, s a levego szinte terhes volt a
virágillattól.”
Nuka-Hiván öröm, fáradalmaiért kárpótlás várta Londont: azt a klubházat bérelhette ki,
amelyben Robert Louis Stevenson gyakran töltötte délutánjait, mikor a Marquises-szigeteken
tartózkodott! Másodnap, amikor már lóra tudtak ülni, valamennyien, akik a hajón voltak,
elindultak Melville völgye, a gyönyöru Hapaa felé; Melville a Typee-ben azt írja errol: izmos és
harcias törzsek lakják, egy termékeny trópusi kert kellos közepén. Fájdalmas dolog, ha az ember
csalódik ifjúkora álmaiban; mire Jack végiglovagolhatott a Hapaa-völgyön, az már kihalt, sivár
trópusi vadonná változott, s az a néhány marquisesi bennszülött, aki megmenekült az
“elkerülhetetlen fehér ember” nyomában járó bajok pusztításaitól, a gyilkos tüdovész
áldozataként már a sír szélén tengette életét. Jack megrázó cikket írt e nagyszeru emberfajta
pusztulásáról, s Melville emlékére typee-knek nevezte oket.
“Erejük és szépségük már a múlté, s a Typee-völgy ma néhány tucat, leprától,
elefántiázistól és tuberkulózistól sorvadozó, nyomorult lény lakóhelye. A virágok egykori
csodálatos völgyében kipusztult az élet.”
A Marquises-szigeteken töltött tizenkét színes nap alatt vadkecskékre vadásztak,
bennszülöttek ünnepségein, táncain, lakomáin vettek részt; majd Jack felvonta a horgonyt s a
Tuamotu-szigetvilágon keresztül Tahiti felé indult tovább, ott kellett átvennie postájukat. Ott
tudta meg, hogy a Snarknak megint elveszett hírét terjesztették, s a San Franciscói hajósok arra
hivatkoztak: ok elore megmondták, hogy a hajót hibásan tervezték és rosszul szerelték fel. Sok
újság cikkeiben kifejtette: oszintén sajnálják a tehetséges fiatal író pusztulását; mások pedig
megvádolták, hogy a reklám kedvéért o maga rendezi úgy, mintha elveszett volna; egy vezércikk
éppenséggel azt sütötte rá, hogy igen ügyes sajtóügynökkel dolgozik, s ez olyan hírverést biztosít
neki ingyen, amelynek értéke még a hajó költségeit is meghaladja.
Bár mindössze nyolc hónap telt el indulása óta, ládaszámra felhalmozódott postájának
átnézése meggyozhette arról, hogy ha a gazda távol van, otthon hamar összekuszálódnak az
ügyek.
Oaklandi bankja, abban a szent meggyozodésben, hogy Jack már valahol a Csendes-óceán
fenekén pihen, elárvereztetni készült Flora jelzáloggal megterhelt házát. Egy másik oaklandi bank
“fedezetlen” jelzéssel visszaadta a bemutatóknak London több Hilóban kiállított csekkjét, -
összesen nyolcszáz dollár értékben -, ezt aztán a sajtó szenzációvá fújta fel.
Midon Jack távozott Glen Ellenbol, ügyvédi meghatalmazást adott Ninetta Eamesnek és
megbízta üzleti ügyeinek intézésével. Ninetta akkor havi tíz dollár fizetést kért, s ezt az összeget
most havi húsz dollárra emelte fel, emellett havi negyven dollár lakbért fizettetett Jackkel arra az
idore is, amikor nem vette igénybe a Wake Robin-i házat. Az elszámolások átvizsgálásakor Jack
megtudta, hogy Mrs. Eames ezer dollárért egy melléképülettel bovítette a Hill-birtok gazdasági
épületét (lakásul a munkavezetonek és feleségének), decemberben ezernégyszáz dollárt fizetett ki
Flora, Johnny Miller, Jenny mama, Bessie és a két kislány ellátására, bérékre, a birtok
berendezésére, biztosítási díjakra és Wake Robin fenntartására. Egy ezer dolláros végösszegu
számla háromoldalas jegyzékbe foglalva a Snark berendezésével kapcsolatos költségeket
sorolta fel, az ezer gallon benzintol Jack száz doboz különleges egyiptomi cigarettájáig és
tizenkét doboz cukorkájáig. Ez a rengeteg költség csatlakozott a havi ezer dollárhoz, amelyet a
Snark személyzete és üzemben tartása kívánt. Jóllehet decemberben Macmillanéktol ötezer
ötszáz dollárt kapott tiszteletdíj-elszámolás címén, New York-i alkalmi ügynöke, Reynolds
háromszázért eladta Tüzet rakni címu elbeszélést a Centurynek, Ninetta Eames eladta A leprások
birodalmát a Woman’s Companionnak, a Hajósvizsga a nyílt tengeren és A rejtélyek rejtélye
címueket a Harper’s Weekly-nek, pénz érkezett az angliai folyóiratoktól, könyvkiadóktól,
valamint skandináv, német, francia és olasz kiadóitól is - meg kellett állapítania, hogy az 19o8-as
év elso hetében pontosan hatvan dollárral áll a világban és pillanatnyilag nem is számíthat
semmire.
Amikor az elozo esztendo május 28-án megérkezett Honoluluba, majdnem legelso szava
az volt: “Csodbe kerültem és talán el sem mozdulhatok innét, amíg fel nem hajszolok némi
pénzt.”
Ekkor megírt néhány cikket az utazásáról meg néhány hawaii történetet, s ezeknek
darabjáért háromszáztól ötszáz dollárig terjedo tiszteletdíjat kapott. Mindössze négy és fél év telt
el azóta, hogy A vadon szava nagy sikerét aratta, s már annyit keresett, hogy elkölthetett
negyvenezer dollárt a Snarkra, tizenegyezret a Hill-birtokra, tízezret Bessie, nyolcezret Flora
házára, és még mintegy harmincötezret állandóan szaporodó környezetének eltartására. Havi
háromezer dollárjába került az, hogy hajókázott, és lám, most mégis úgy állt ott Tahitiban, hogy
összesen hatvanhat dollárt mondhatott sajátjának!
A Mariposa gozhajónak Tahitiból San Franciscóba kellett indulnia, és Jack elhatározta,
hogy felszáll rá, hazautazik, rendezi ügyeit. Máig is rejtély, hogyan sikerült annyi pénzt kerítenie,
hogy saját magának és Charmiannek hajójegyet válthasson. A Snarkot rábízta Warren kapitányra
és a legénységre, ok ketten pedig visszatértek Kaliforniába. Aggódó hozzátartozóinak sisera-hada
azt remélte, hogy a Mariposa hírt hoz róla, s elképedve vették tudomásul, hogy o maga érkezett
meg San Franciscóba. Az újságok vastagbetus címei kürtölték szét hazaérkezését. Egy riporter
ezt állapította meg: “Ha azt írnám: elpusztíthatatlan mosoly, még félig sem jellemezném London
mosolyát. Csupa szív és csupa lélek és mindenkinek jut belole. Jólesik ránézni.” Sokan
megvádolták Jacket, hogy meghátrál a továbbutazás elol. Amikor mindenkinek elmondta, hogy
az egy héttel késobb visszainduló Mariposával o is újra megteszi majd az utat, barátainak egyik
része hitetlenkedve nevetett csak, a többiek pedig megpróbálták lebeszélni szándékáról. Azzal
érveltek: egyszer már bebizonyította, hogy képes rá, hát hagyja már az ördögbe az egészet, és
maradjon otthon. Láthatóan nem hitték el neki azt, amit az újságíróknak mondott: hogy a Snarkon
töltött ido
életének legboldogabb szakaszát jelenti.
Azonnal sürgönyben kért Macmillanéktol eloleget a csaknem teljesen kész Martin Edené,
ezzel az összeggel elintézte, hogy Flora házát feloldják a zár alól és kifizette a Hill-birtokra
felvett bankkölcsön egyre szaporodó kamatait. Megállapodott a Harper’s Weeklyvel, hogy
kiadják a Snarkról írt cikkeinek sorozatát; az ezért kapott pénzbol kifizette legnyomasztóbb
adósságait és kiosztotta a februári csekkeket: Flora megkapta az ötvenkét, Bessie a hetvenöt,
Jenny mama a tizenöt dollárját… Amikor a Woman’s Home Companion példányait
visszamenoleg átnézte, rájött, miért fizettettek meg vele Hawaiin és Papeete-n mindent dupla
áron: miután a Cosmopolitannel felbontotta szerzodését, mert a lap azt híresztelte, hogy Jack az o
költségén utazza körül a világot, a Companionnal szerzodött le, s íme, ez a lap sem tudott
ellenállni a csalárd reklám kísértésének.
19o7-ben négy könyve látott napvilágot, eggyel több, mint addigi rekord-évében,
19o2-ben.
Alig harmincegy éves koráig már húsz könyve jelent meg: elméjének dús kincsével
ugyanolyan pazarlóan bánt, mint azzal a gazdagsággal, amelyet ezért a kincsért kapott.
Az Ádám elott címu könyvet, az evolúciós elméletnek és az osember életének ezt a
dramatizálását az amerikai olvasók még ma is nagy gyönyöruséggel olvassák. Az országúton
megjelenésekor közönnyel találkozott ugyan, ma azonban már úgy tartják nyilván, mint a
csavargók életének egyik leghitelesebb forrásmuvét. Az élet szerelme legszebb alaszkai
történeteibol tartalmaz néhányat. Mindezeket pénzért írta, mert a Snarkhoz semmi sem volt elég,
és mégis remekmuvek; lám, vannak, akik csak magáért az irodalomért írnak, s a mocskos pénz
gondolata egy pillanatra sem fertozi meg gondolataikat - és vacakot szülnek, mások pedig pénzért
írnak, muveik ennek ellenére irodalmi értékuek. A dönto tényezo ugyanis a tehetség és nem az,
hogy valaki mire akarja felhasználni azt, amit tehetségéért kap. Jack London az igazság
szerelmese, nyílt gondolkodású, alapos muveltségu ember volt, mélységesen megértette az
embereket, bátran kimondta azt, amit gondolt és érzett. Gondolatainak gazdagságához és
feddhetetlenségéhez járult az a veleszületett elbeszélo-tehetség, amelyet kemény agymunkával
gyúrt alakba. Azért, mert pénzre volt szüksége, még nem szállította le mércéjét, nem élt vissza
képességeivel: egész írói pályája azon a meggyozodésen alapult, hogy tisztességes munkáért
tisztességes összeg jár.
Amit Brett A vaspatáról jósolt, szó szerint bekövetkezett: a legtöbb újság meg sem
említette megjelenését, s az a néhány, amely említést tett róla, mindjárt követelte is, hogy “a
törvény teljes szigorával sújtson le rá”. Mellozték, szidták, sehol sem részesült elismerésben, meg
sem vette senki, kivéve a maroknyi amerikai marxista szocialistát. Tíz évvel késobb már tudták,
hogy a forradalmi irodalomnak világviszonylatban egyik nagy klasszikusa, az oroszok pedig
éppenséggel bálványozták Londont ezért az írásáért. A kapitalista sajtó elutasítóan fogadta A
vaspatát, a szocialista sajtó pedig, az, amely íróját egy évvel azelott még kipellengérezte, amiért
luxusjachton utazgat, holott odahaza annyi a tennivaló, - most még a tokéseknél is elutasítóbban
fogadta.
Megvádolták, hogy elárulta ügyüket, vérontást hirdet s ezzel kihívja ellenük a
közvéleményt, még a párttagokat is elidegeníti, mert azok békés természetuek és azt szeretnék,
hogy a szocializmus fokozatosan, nevelés, törvényhozás, szavazás útján hódítson teret, és ne
legyenek áldozatai a barikádokon. S ámbár ekkor a kapitalista és a szocialista sajtó egyaránt átkot
szórt rá, három hónappal késobb, áprilisban, a szocialisták már annyira megbocsátottak neki,
hogy felmerült az a javaslat: pályázzék szocialista programmal az Egyesült Államok elnökének
posztjára.

Ígéretét teljesítve, Charmiannel együtt a Mariposán visszatért Tahitiba, hogy folytassa hét
évre tervezett világkörüli útját. Április 9-én indult el Tahitiból a Snarkkal a szigetvilág
gyöngyszeme, Borabora felé. Itt részt vett a bennszülöttek “kohalászatában”, Raiateán együtt
lakott a polinézokkal, s az ételek és ajándékok olyan bosége zúdult reá, amely civilizáltabb
országokban ismeretlen. Pago Pagón maga az ottani király vendégelte meg. Amikor a
Fidzsi-szigetek közt Suva felé haladtak, a Snarkot viharok dobálták ide-oda, és napokig
tévelygett, mert kronométere elromlott. Júniusban érkeztek meg Suvába, a Fidzsi-szigetek
fovárosába. Warren kapitány májusban melankóliába esett és kétszer is dühöngési rohamot
kapott; itt partra szállt és nem is tért vissza a Snarkra. Jack utána küldte a holmijait, és ettol
kezdve o maga vezette, tökéletes biztonsággal hajóját, amely pedig már alaposan rászorult a
tatarozásra. Elhajóztak a Salamon-szigetek között; laktak egy kopraültetvényen, a bozótosban,
“olyan közel a vadak világának legfélelmetesebb zugához, amennyire e földön egyáltalán
lehetséges”. Malaitában, ahol a vademberek már sok fehérnek levágták a fejét, a Minota nevu
hajóra szálltak fel, s ottani ismeroseikkel együtt indultak útnak, hogy ültetvényeken végzendo
rabszolgamunkára jelentkezoket toborozzanak a bozótlakó törzsek között. Lesbol támadták meg
oket az emberevok, a hajót csónakokkal rohanták meg a bennszülöttek, hogy kifosszák, majd
elsüllyesszék, fehér utasait pedig - kai-kai - eltüntessék.
Amikor épp úgy látszott, hogy hajójuk fennakad egy zátonyon, Sniders-puskából és
mérgezett nyilakkal lottek Jackre, üvöltözo fekete bennszülöttek hordái támadtak reá. “Midon a
Minota elso
ízben lódult neki a zátonynak, még egy csónak sem látszott; s egyszerre, mint a kék égen
körözo
keselyuk, mindenfelol ladikok tartottak felénk. A hajó legénysége, lövésre készen tartva
puskáit, azzal fenyegetozött, hogy lelövi, aki közelebb merészkedik - így tartotta oket sakkban,
mintegy száz lábnyi távolságra. Feketén, mint a végzet, rajzottak ott, csónakjaikat evezovel tartva
vissza a fenyegetett vonalon, a megtöro hullámok hátán.” Itt aztán a kaland valóban méltó volt
ahhoz a fiúhoz, aki a Razzle Dazzle-n szabadjára engedett vitorlával szelte a vizet, négyszer
állította meg a transzkontinentális expresszt, átsuhant a Fehér Ló Zuhatagon és bennszülött
dzsunkával nekivágott a Sárga-tengernek. “Végre elememben vagyok!” - kiáltotta.
Rengeteget jegyzett, fényképezett és minden szigetnél annyi bennszülött-csónakot,
evezot, kagylót, fafaragást, lándzsát, ivótököt, csészét, gyékényt, tapa-fonatot, ékszert, korallt és
bennszülött-cicomát gyujtött össze, hogy Glen Ellenben egy egész déltengeri múzeumot
rendezhetett be, amikor mindezt hazaszállította. És bármerre járt, a Fidzsi-szigeteken, a
Marquises-szigeteken, Samoán - ahol csak maga köré tudott gyujteni tíz embert, mindenütt a
forradalomról tartott eloadást!
Így éltek ott, a lepra, az elefántiázis, a malária, a kiütések, a gari-gari (szörnyu
borviszketegség), a Salamon-szigeti kór vagyis framboesia (fertozo borbetegség),
borfekély és száz más trópusi betegség világában: a Snarkból kórházhajó lett. Valahányszor
hajójuk egy utasa felhorzsolta borét a fedélzeten, vagy megvágta lábát, amint a csónakot a partra
vontatták vagy behatoltak a dzsungelba, rögtön borbetegsége támadt és ez szétterjedt egész
testén. Egy-egy fekély az ezüstdolláros nagyságát is elérte. A Salamon-szigeteken valamennyien
megkapták a maláriát; megesett, hogy öten nem bírtak talpra állni, s a hatodiknak egyedül kellett
vezetnie a Snarkot, jó és rossz idoben egyaránt. Jack annyiszor kapott mocsárlázas rohamot, hogy
hónapokon át legalább annyi idot töltött ágyban, mint amennyit talpon; csak úgy falta a kinint. A
Fidzsi-szigetek felé haladva, felvakarta néhány moszkitócsípését, és egész testét elborították a
fekélyek. De még ezeknek a megpróbáltatásoknak is örülni tudott, mert a felfedezok, a
rettenthetetlen és legyozhetetlen, világhódító fehér emberek regényes viszontagságait látta
bennük. Önmagát szívesen nevezte mukedvelo orvosdoktornak: fogat húzott, Charmian és Martin
Johnson nyílt fekélyeit szublimáttal kezelte és tömte a kinint Wadába, aki afrikai maláriát, un.
vérvizelést kapott, s keleti fatalizmussal készült a halálra.
Kivéve azt az idot, amikor a malária ágyba döntötte, szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy
délelottönként megírja az ezer szót. Charmian hasonló lelkiismeretességgel gépelte kéziratait és
írta diktálás után kiterjedt levelezését. Egyetlen regényét, amelyet a Déli-tengerrol hozott
magával, A kaland címut, több havi aprólékos munka gyümölcsét, - a Salamon-szigeteken
meglátogatott kopra-
ültetvényrol írta. Amikor kritikusai e könyv “rikító vadságát” hánytorgatták fel, Jack azzal
védekezett, hogy csak a tulajdon szemével látottakat vetette papírra. A tények pontos leírása
azonban még nem élményt adó irodalom - A kaland nem több és nem kevesebb, mint
szórakoztató olvasmány, de ugyanezt megírhatta volna akár egy tucat kortársa is. A Popular
Magazine közölte folytatásokban; ennek a lapnak az olvasói nem támasztottak magas irodalmi
igényeket; amikor a regény könyv formában is megjelent, nem bizonyult hosszú életu alkotásnak.
Utazásáról írott cikkei viszont, amelyeket késobb Snark címu könyvében foglalt egybe,
sokszínu, magukkal ragadó riportok; stílusuk a Jack London egyéniségét annyira jellemzo
kellemes, lükteto, hatásos elbeszélo modor, - de o maga lett volna az utolsó, aki azt képzeli, hogy
ez az írása maradandó irodalmi érték. A Snark fedélzetén és az ezután következo esztendokben
harminc novellát írt déltengeri témákról: némelyik, mint például a Mapuhi háza, A pogány,
Koolau, a bélpoklos, Chun ah Chun, Hej, Hej! Hej! érdekes történet; az olvasó olyan álmélkodva
olvassa, mintha valami panoptikumban szemlélodne. Az “elkerülhetetlen fehér ember”-rol, a
feketék megszelídítojérol, a világ békés berendezojérol szóló történetek különlegesek,
izgalmasak, de kevés bennük az, ami általános érdeklodésre tarthatna számot. Ritka eset, hogy az
olvasó azonosítja magát valamelyik ilyen elbeszélés hosével, vele együtt él, küzd és hal meg úgy,
mint Jack alaszkai hoseivel, amerikai foszereploivel. Déltengeri kalandjai csak neki magának
látszottak jelentoseknek.
Szocialista elvtársai azt nehezményezték, hogy sokáig marad távol, holott odahaza
rengeteg a teendo. A dolgok lényegét tekintve, igazuk is volt: Jack legegyszerubb írásai is,
amelyek saját népérol, annak szokásairól és konfliktusairól szólnak, irodalmi értékuek,
megmaradnak bennünk, emlékezetünkbe vésodve, gyarapítják ismereteinket, megerosítik a
nyomtatott betu iránti szeretetünket.
Kalandok tekintetében a Snark útja Jacknek sokszorosan kifizetodött; arról pedig, hogy
irodalmi nyersanyag szempontjából megérte-e mindazt, amit belefektetett, Jack nem lett volna
hajlandó alkuba bocsátkozni. Gyakran hangoztatta:
- Mindig a bennem ujjongó élet pártján álltam a muvészettel vagy bármely egyéb külso
tényezovel szemben.
Amellett, hogy munkájában a legszigorúbb fegyelmet tartotta, bátran küszködött anyagi
ügyeinek rendben tartásáért is. Szeretett volna néhány vendégházat építtetni Wake Robin
közelébe, hogy hazatérése után ezekbe szállásolhassa el barátait; írt hát Mrs. Eamesnek egy
kilencoldalas levelet, amelyben rendelkezett az építkezés technikai részleteire vonatkozóan. Több
ezer mérföldnyi messzeségbol, a Salamon-szigetekrol pontosan részletezte, melyik ajtó milyen
irányban nyíljék s a mosdótál merre álljon a WC-tol. Szép világosan, logikusan, mindenre
kiterjedo alapossággal írogatott anyagi dolgaiban is, de minél bovebben rendelkezett, ügyei annál
inkább összekuszálódtak: még mindig nem ismerte fel azt az igazságot, hogy aki évi
húsz-harmincezer dollárt keres, az nagyüzemet tart fenn és közel kell maradnia “gyárához”.
Egyik novelláját New York-i ügynöke eladja egy angliai folyóiratnak, mialatt Ninetta Eames
éppen azon fáradozik, hogy ugyanezt a novellát egy amerikai folyóiratnak adja el, és Jack már el
is költötte az amerikai folyóirattól kapott pénzt, mikor ez felháborodva követeli vissza az
összeget, mivel az angliai közlés jogától megfosztották. Amerikai és angliai kiadói veszekedtek
egymással, hogy melyikük terjesztheti muveit a gyarmatokon, s ezek a viták akadályozták a
kiadást; olyan kiadók, akik szívesen megvásároltak volna egy-egy novellát vagy cikket, ha a
szerzo bizonyos részleteket megváltoztatott volna, inkább visszaküldték a kéziratot, mert a
Salamon-szigetekkel levelezni túl sok idot, több hónapot vett volna igénybe. Jack piaci értéke
emelkedett: az olyan folyóiratoktól, mint a Cosmopolitan vagy a Collier’s egy-egy kéziratáért
már öt-hatszáz dollárt kapott; amikor azonban a kiadók nem vásároltak belolük, Ninetta Eames
úgy kezdte kínálgatni Jack novelláit és cikkeit, mint a piacon a halat: “…No és mennyit ad ezért a
Jack London novelláért?” - és bármilyen árat ajánlottak, elfogadta. A kiadók hamar megérezték,
hogy Jack London írásait pánikszeruen dobják piacra; most már teljesen visszahúzódtak a
vásárlástól, kézirataiban áruboség mutatkozott a piacon, kereslet semmi - jövedelme hirtelen
elapadt.
Az a száz meg száz szenvedélyes hangú gépelt lap, amelyet Ninetta Eames küldött ebben
az idoszakban Jacknek, elképeszto dokumentum. Érzelmi színezetük és stílusuk tekintetében
családi hasonlatosságot mutatnak azzal a több száz gépelt lappal, amelyet Mrs. Eames unokahúga
küldött Jacknek öt évvel azelott. Kiolthatatlan szeretetét, odaadását és önfeláldozását hangoztató,
szirupos lelkendezései mögött minden egyes sorában ott érezzük az acélos ujjakat. Saját Wake
Robin-i házához Mrs. Eames egy szárnyépületet emeltetett, és Jacktol, amikor az Glen Ellenbe
visszaérkezett, lakbért kért azokért a szobákért, amelyek az o pénzén épültek. Saját fizetését
másodszor is felemelte, ezúttal havi harminc dollárra, mégpedig visszamenoleg és melegen
érdeklodött, nem volna-e hajlandó Jack legalább annyit fizetni neki, amennyibol megélhet.
Jacknek rosszul esett ez a támadás, és így tiltakozott ellene:
- Amióta egyetlen dollár kiadható pénzre szert tettem, azóta büszke vagyok rá, hogy
bárki, bárhol és bármikor tett valamit értem, mindig jól megfizettem.
Mrs. Eames hónapokig panaszolta szegénységét, nehézségeit, azt, hogy képtelen
visszafizetni a Jacktol annak elutazása elott kapott kölcsönt, - míg végül Jack ezt írta neki: “Az
oaklandi banknál letétbe helyezett pénzem semmi kamatot nem hoz nekem; ezt az összeget
használja fel úgy, ahogyan szüksége van rá.” S ha ma Jack csekkszámláit nézegetjük,
megállapíthatjuk, hogy Ninetta Eames szaván fogta: százszámra láthatunk ott szanatóriumoknak,
orvosoknak, patikáknak szóló csekkeket, ruhanemuekre és Wake Robin-i berendezési tárgyakra,
javításokra fordított összegeket, s egyedül a vegyeskereskedés számláinak összegébol egy egész
tekintélyes intézményt lehetett volna élelemmel ellátni.
Jack, ha tudott is mindezekrol, kétségkívül szemet hunyt felettük. Azt azonban
semmiképp sem tudta, hogy minden dollárért, amelyet a Hill-birtokra költ, csupán huszonöt
centnyi ellenértéket kap. A megrendelt új gazdasági épület részére egy eros kofal árát fizette meg,
és csak amikor néhány évvel késobb földrengés sújtotta Glen Ellent, s a fal összeomlott, derült ki,
hogy üres volt belül, sot az építomunkások ide hajigálták be a kiürült konzervdobozokat és az
ételmaradékot is. És a munkavezeto házába vásárolt fürdoszoba-berendezés esete! Jack teljes árat
fizetett érte; amikor azonban lerakták a Glen Ellen-i vasútállomáson, akkor derült ki, hogy
használt holmi. De legérzékenyebben az érintette Jacket, hogy Mrs. Eames abbahagyta a havi
elszámolások küldését.
Egyik kétségbeesett levelében, amelyet Penduffrynból írt Mrs. Eamesnek és amelyben
megpróbálja kioktatni, hogyan hozza rendbe üzleti dolgait, azt panaszolja, hogy bár 19o8-ban
havonta kapott tole postát, elszámolást csak a februári és a májusi levélben talált.
Ekkor azonban, a teljes fejetlenség kellos közepén, Ninetta Eames ügyesen lebonyolított
egy üzletet, s ezért Jack mindent megbocsátott neki. Az asszony fejedelmi összegért adta el a
Martin Eden folytatólagos közlésének jogát a Pacific Monthly címu folyóiratnak: hétezer
dollárért, ebbol Jack kifizethette adósságait, sot még maradt is néhány ezer dollár készpénze.
A Hill-birtok a Sonoma-völgyben a nyolcszáz hold területu Kohler-féle szolobirtok és a
száztíz holdas Lamotte-tanya között feküdt. Ninetta Eames hosszú hónapokon át nyaggatta
Jacket, hogy a Kohler-birtok potom összegért, harmincezer dollárért eladó, és többször is közölte
vele, hogy a Lamotte-tanyát tízezer dollárért lehetne megvenni. Annak, hogy Jack akár az
egyiket, akár a másikat megvásárolja, semmi értelme nem volt, hiszen százharminc hold területu
elsorendu földjén még egyetlen éjszakát sem töltött, és a következo öt esztendoben körül akarta
hajózni a földet; a Martin Edenért kapott hétezer dollár éppen csak hogy megmentette a
fenyegeto csodtol.
Emlékezetében azonban felelevenedtek a Lamotte-tanyához tartozó lankás dombok és
mammutfenyok, eszébe jutottak azok a boldog órák, amikor az ottani szakadékok oldalában és a
szolokön, a madrone-ligeteken át lovagolt. Postafordultával utasította Mrs. Eamest, vegye meg
számára a Lamotte-tanyát. Ninetta mintegy háromezer dollárt lefizetett, a többire
jelzálogkölcsönt vett fel. Így hát Jack a tengeren, mialatt a Salamon-szigetek között hajózott,
Japán, India és a Szuezi-csatorna meglátogatásának tervével, de azt sem tudva, talál-e vevot
másnapi elbeszélésére, ki tudja-e fizetni következo havi számláit - a legszebb kaliforniai
dombvidék kétszáznegyven holdját mondhatta magáénak…
19o8. szeptember 18-án mukedvelo orvosdoktori játéka csütörtököt mondott: keze
vízkórságtól dagadni kezdett, ujjait csak a legkínosabb erofeszítés árán tudta összezárni. Majd
kezdett leválni a bore, eloször csak egy réteg, azután két, öt, végül hat réteg. Állandóan halálos
kínokban fetrengett és társai közül senki sem tudta megállapítani, miféle különös betegség
támadta meg. Egész testén idegkimerültség lett úrrá, suru idoközökben teljesen tehetetlenné vált,
még vánszorogni sem tudott a fedélzeten, annyira rettegett, hogy kénytelen lesz váratlanul
megkapaszkodni valamiben. Idegbetegsége megtámadta elméjét is, visszatért régi üldözési
mániája, összeesküvésre gyanakodott, amely meg akarja akadályozni világkörüli útjának
véghezvitelét.
Veszély, viszontagság nem tántoríthatta volna el, a költségek és a gúnyolódások csak
fokozták eltökéltségét, de a betegség végül is legyozte. A fájdalomtól tehetetlenül a Snarkot egy
nyugalmazott hajóskapitány gondjaira bízta, majd helyet biztosított magának, Charmiannek,
Martin Johnsonnak és Nakatának a Sydney felé induló Nakomba gozhajón.
Az indulásuk elotti éjszakán egyedül felment a Snark fedélzetére. Telihold világította meg
a hajót - saját elméjének és keze munkájának szülöttét. Szerette a Snark minden egyes
részecskéjét, még hiányait és hibáit is, hiszen ezek is tole származtak. Megérte ez a hajó mindazt
a dollárt, amelyet beléje fektetett, mindazt az energiát, amellyel részt vett megépítésében. Olykor
cserbenhagyta, akaratoskodott, máskor gyengének és alkalmatlannak bizonyult, de becsülettel
szolgálta, huséges volt hozzá, biztonságban vitte magával az óceán több ezer mérföldjén úgy,
ahogy o parancsolta. Sok örömet és hosi kalandot szerzett neki, emlékezetét számos egzotikus
élménnyel gazdagította, képzelete boven táplálkozhatott ezekbol a felhosebb, egyhangúbb
napokban. Együtt néztek farkasszemet a halállal, együtt birkóztak meg a viharos tengerrel, míg
szélvész és zápor csapkodta testüket s együtt álltak mozdulatlanul az egyenlítoi
szélcsend-övezetben; átmelegedtek, jókedvre derültek a tiszta, forró napsütésben, a sós tengeri
levegoben. Jó cimborának bizonyult a Snark; most búcsúzáskor szeretettel érintette meg kínok
gyötörte kezével vitorláit, korlátjait, kötélzetét, s mikor egy oszinte, érzelmes könnycseppet
morzsolt szét - azt érezte, amit minden igaz barát a válás órájában.
Tizenkét gyászos napot töltött a tengeren, majd befeküdt az egyik sydneyi kórházba, s öt
hétig nyomta ott a fehér ágyat. Az ausztráliai specialisták tanácstalanul álltak ágyánál: ilyen
betegséget nem ismert az orvostörténet. “Olyan tehetetlen vagyok, mint valami csecsemo. Kezem
néha természetes nagyságának kétszeresére duzzad, egyszerre hét halott vagy haldokló borréteg
válik le róla, lábkörmöm huszonnégy óra alatt ugyanolyan vastaggá növekszik, mint amilyen
hosszú.”
Látva, hogy a kórházban nem tudnak segíteni rajta, a következo öt hónapot sydneyi
szállodákban és magánlakásokban töltötte, abban a reményben, hogy valamiképp mégis kikúrálja
magát és visszatérhet a Snarkra. Képtelen volt írni és annyira szenvedett, hogy még olvasni is alig
tudott. Egyetlenegy munkát tudott elvégezni: riportot írt az ausztráliai Burns-Johnson
bokszmérkozésrol. S az elpusztíthatatlan mosoly, amelyrol egy sajtótudósító még csupán egy
évvel ezelott írt, - most teljesen eltunt az arcáról. Beteg, riadt, megzavarodott fiatalember: ez lett
Jack Londonból.
19o9. március elején rádöbbent: ha nem tér vissza Kaliforniába, csontjai ott fognak
elporladni a trópusokon, ugyanúgy, mintha az Új-Hebridák bozótlakói levágták volna a fejét és
kai-kai módszerükkel tüntették volna el a testét. Martin Johnsont egy kormányossal elküldte a
Salamon-szigetekre, hogy a Snarkot elhozzák Sydneybe. “A Snarkot egy részeges hajómester
gondjaira bíztam, s mire elhozták Sydneybe, már alig maradt belole valami. Még most sem
tudom, mi lett automata-fegyvereimmel, raktári készletemmel, vadászpuskáimmal, két
fényképezogépemmel, háromezer francia frankommal.” Elhozta a Snarkról személyes holmijait,
aztán árverésre bocsátotta a hajót. Háromezer dollárért kelt el, s ettol kezdve toborzó-hajónak
használták: a Salamon-szigetek lakóit vitték rajta rabszolgamunkára, így uzött gúnyt a sors azzal
a hajóval, amelyet a világ egyik vezeto szocialistája építtetett.
Több mint két esztendei bolyongás után 19o9. július 23-án érkezett meg San Franciscóba.
A mólón ezt mondta az újságíróknak:
- Kimondhatatlanul fáradt vagyok. Azért jöttem haza, hogy jól kipihenjem magam.
Súlyos adósságok terhe nyomta, egészségét kegyetlenül aláaknázták a trópusi betegségek,
az otthoni újságok ellenségesen vagy közönyösen viselkedtek vele, a folyóirat-szerkesztok olyan
kevés jó írását olvasták az elmúlt évben, hogy azt hitték: vége. Még az olvasók is unták legutóbbi
muvét, amely mintha azt a vádat akarta volna igazolni, hogy Jack London három szereplovel
kezd egy elbeszélést és négyet öl meg a végén. Rosszul kormányozta hajóját, trópusi
korallzátonyra vezette, s ott lassan szétmorzsolták a súlyos hullámok.

IX.

Jack egészsége javult az úton, mialatt Sydneybol jövet kényelmes pihenoket tartott
Dél-Amerikában és Panamában. Mihelyt pedig hazaérkezett, a mérsékelt kaliforniai éghajlat
visszazökkentette normális állapotába. Aztán rábukkant egy könyvre, amelynek ez volt a címe:
Hogyan hatnak a trópusi fénysugarak a fehér emberre, s ebbol megtudta, hogy rejtélyes betegsége
nem valami veszélyes baj, csak a trópusi nap ibolyántúli sugarai támadták meg a borét. Ettol a
felismeréstol lelkileg is teljesen rendbejött. Augusztusban már ott úszkált a folyóban, amelyet újra
gáttal torlaszolt el, és a Washoe Ban hátán lovagolt a Hill-birtokon meg a Lamotte-tanyán át,
beszívta a zsálya, a fenyo és az átforrósodott hazai föld meleg, gyógyító illatát.
Azokat a vendégházakat, amelyekre vonatkozóan még a Salamon-szigetekrol írt Mrs.
Eamesnek, most sem kezdték építeni, így hát megint csak Wake Robinba költözött be, s
azt a szárnyépületet foglalta el, amelyet távollétében emeltek. Nem tartozott azok közé, akik régi
sérelmeken rágódnak; tisztességgel mondott fel Ninetta Eamesnek, megvette neki a tizenkét
holdas Fish-tanyát; ennek rétjén az asszony jól legeltethette tehenét. Amikor pedig Ninetta elvált
Roscoe Eamestol és feleségül ment Edward Payne-hez, nemcsak kelengyét, hanem ráadásul
százötven dollár készpénzt is adott neki nászajándékul.
Az értelmes Nakata fozött Londonnak és gondját viselte, Charmian vigyázott rá, hogy ne
háborgassák, így látott hozzá teljes odaadással, hogy rendbehozza ügyeit. Elso ténykedéseként
minden kéziratát visszavette a piacról, és közölte a kiadókkal, hogy mostantól kezdve huzamosan
otthon tartózkodik, remek új írásai vannak, és többé nem lesz hiba irodalmi “árucikkeinek”
eladása körül. Három hónapon keresztül egyetlenegy sor sem jelent meg nevével a
folyóiratokban: Amerika olvasóközönsége elso ízben nélkülözte Jack London aláírását a század
nyitányának, az Északi Odisszeának. megjelenése óta. Ezt a három hónapot hosi erofeszítéssel
szentelte a munkának, a hét minden napján tizenkilenc órát dolgozott teljes energiával, tehát
ugyanazt a tempót diktálta magának, mint újonc korában - tudta, hogy másodszor népszeruségre
emelkedni nehezebb, mint elso ízben. A kiadók és a kritikusok megegyeztek abban, hogy Jack
Londonnak már vége, ellotte minden puskaporát, a közönség megunta - o azonban tudta, hogy
még csak a felületét érintette azoknak a szép és megrázó történeteknek, amelyeket el kellett
mondania.
Amikor a Martin Eden megjelent, hiába érdemelte meg Jack London összes könyvei
közül a legjobb véleményt, olyan hidegen, sot az ellenséges hangulatú sajtó részérol olyan
megvetéssel fogadták, hogy Brett egyetlenegy dicséro sort nem talált, amelyet a könyv
hirdetésében idézhetett volna. Jack panaszkodott, hogy a kritikusok nem értették meg
mondanivalóját, s a lapokban a szocializmus cserbenhagyásával, az individualizmus kecsegteto
bemutatásával vádolják, holott könyvét éppen a Nietzsche-féle Übermensch-filozófia
leleplezésére írta. Az Upton Sinclairnek küldött tiszteletpéldány belso címlapjára ezt írta: “A
Martin Eden megírásakor egyik célom az individualizmus elleni támadás volt. Bizonyára
elfuseráltam, mert ezt egyetlenegy kritikusom sem ismerte fel.” Pedig nem ügyetlenkedett,
egyszeruen csak oly megragadó emberi élettörténetet írt, hogy mellette éles filozófiai
állásfoglalása is háttérbe szorult. Ha tudhatta volna, hogy a Martin Edenbol egy egész amerikai
írónemzedék merít majd ihletet, ha sejtette volna, hogy harminc év múlva a szépirodalom barátai
éppen a Martin Edent tartják a legnagyobb amerikai regénynek, bizonyára nem esik ennyire
kétségbe a bánásmód miatt, amelyben e sajátmaga által mindig legjobbnak vallott könyve
részesült.
Minél mélyebben süllyedt az adósságokba, annál jobban dolgozott; s minél erosebb lett
ellenfeleinek tábora, annál hevesebben támadta oket. Írni kezdte Tüzes Napsugár címu merész
koncepciójú regényét Klondikerol és San Franciscóról; megírta négy legjobb déltengeri
elbeszélését, befejezte a Samuelt és A tenger farmerét, ezt a két, tájszólásban írt, az írországi
partvidéken játszódó izgalmas történetet. Mindig a harag volt egyik leghatásosabb mozgató ereje:
izzott a dühtol, hogy megjárta a poklot és kis híján elpusztította magát, a kritikusok pedig
kifacsart citromnak mondják. Az írói alkotómunka kristálytiszta elragadtatása húsz kötetének
megjelenése után halványodni kezdett benne, de most, a külso feszültség ismét hozzásegítette
mindennapra kituzött feladatának teljesítéséhez. S a következo hét év alatt ez a külso nyomás
olyan súlyos és olyan állandó maradt, hogy gyanú ébred bennünk: hátha o maga is tudta, hogy
úsznia kell az adósságban, ha rendben el akarja végezni munkáját. “Napi ezer szavas sebességgel
viszem elore regényemet és csak az ítéletnap harsonái akadályozhatnak meg ebben.”
Novemberben olyan odaadással, oly kitunoen dolgozott, hogy eladhatta legjobb ökölvívó-
történetét, az Egy szelet sültet. A Saturday Evening Post vette meg hétszázötven dollárért,
és szerzodést is kötött vele, hogy a következo év folyamán egészítse ki ezt tizenkét másik
novellával.
Amikor a Tüzes Napsugár elkészült, folytatásos közlésének jogát a New York-i
Heraldnak adta el, nyolcezer dollárért. Minthogy pedig a más lapokban való újraközlés jogát is
ráruházta a Heraldra, ez a lap lángoló reklámcikkeket írt Jack Londonról, és a Tüzes Napsugár
csakhamar a lapok százaiban jelent meg - ennyien vásárolták meg a folytatásos újraközlés jogát.
Ez a kedvezo hírverés kárpótolta minden eddig elszenvedett támadásért és gúnyért.
A Tüzes Napsugár, mint az amerikai regényirodalom jelentos alkotása egy sorban áll A
vadon szava, A tengeri farkas, A vaspata, a Martin Eden, a John Barleycorn, A Hold völgyében
és a Kóbor csillag címu muveivel. Elso harmada, amelyben Jack az aranyláz elotti Alaszka
történetét vázolja és elmondja, hogyan vágtatott Tüzes Napsugár a postával Circle Citybol
Dyeaba, a legizgalmasabb történet, amelyet valaha a fagyos északról írtak; a regény harmadik
harmadában a Glen Ellen-i táj szépségeinek leírása megmutatja, milyen lelkes természetimádó az
az író, akinek a természet ilyen szépségében és finom részleteiben mutatkozik meg; de a Tüzes
Napsugárnak -
amely tartalma alapján izgalmas kalandregény -, legfobb érdeme az a mód, ahogyan írója
a középso
harmadába beleszövi szocialista felfogását, s ezt a cselekménynek, a feszültségnek
annyira elválaszthatatlan részévé teszi, hogy az olvasó gyanútlanul, mint az elbeszélt történet
szükséges fejleményét szívja magába. Tüzes Napsugár, ez a gátlástalan, nietzschei “szoke bestia”,
végigfosztogatja a San Franciscói üzleti élet gengsztereit, s közben ekként elmélkedik:
“A munka, a törvényes munka volt minden jólét forrása. Akár egy zsák krumpliról, akár egy nagy
zongoráról vagy egy hétüléses túrakocsiról volt szó, mindezek csak munka által jöhettek létre. Az
átejtés akkor kezdodött, amikor a létrehozó munka után a holmik elosztására került a sor.
Emberek százezrei azon kezdték törni a kobakjukat, hogyan slisszolhatnának be a munkások és
az ezek munkájával termelt dolgok közé. Ezek a dörzsöltek lettek az üzletemberek. S a
megkaparintott konc nagyságát nem valamiféle egyenlo elbánás elve határozza meg, hanem
erejük és vagányságuk. ÚAki bírja, marjaT - mindig errol volt szó.”
Az 191o-es év még szunnyadó Amerikájában mero eretnekségnek számított az ilyen
hiteles proletárírás; a mu érzelmi elemei nem nyomják el a cselekményt, hanem olyanok, mintha
szükségképpen Tüzes Napsugárnak a környezetével kapcsolatos tapasztalataiból és
következtetéseibol erednének; ezért proletár-írás és egyben muvészi alkotás is. Jacket A vaspata
megjelenése után azzal vádolták, hogy tönkreteszi magában a jó írót és inkább közepes
propagandistává válik; erre azt felelte, hogy o eggyé tudja kovácsolni a propagandát a
muvészettel, s az olvasó sose fogja megtudni, hol végzodik az egyik és hol kezdodik a másik. A
Tüzes Napsugár esetében nagy sikerrel oldotta meg. ezt a mindennél nehezebb írói feladatot.
Milliók figyelték izgalommal Tüzes Napsugár élményeit; Jack visszanyerte mind a polgári, mind
a szocialista olvasóközönség jóindulatát.
Meggyozodött hát róla, hogy semmit sem veszített képességeibol, s most “huszonegy
ágyú sortüzével” szerette volna megünnepelni a nagy újságot: Charmian terhességét. Hozzáfogott
tehát élete egy másik nagy álmának megvalósításához. Építtetni kezdte azt a házat, amelyben
életének hátralevo részét takarta eltölteni. Erre a célra a Hill-birtok egyik folyóvölgyének festoi
pontját választotta ki, csupa mamutfenyo, szolo, szilváskert s manzanita-erdo közepette. Itt helyet
kaphat majd négyezer kötetes könyvtára és az a rengeteg széles, fehér kartotékdoboz, amelyben
kormányjelentésekbol, szocialista röpiratokból, lapkivágatokból, tájszólásokra, nevekre és
szokásokra vonatkozó feljegyzéseibol álló gyujteményét tartotta, míg a verseket még mindig
piros borítólapok közé rakta. S helyet kaphatnak üzleti és személyes levelezésével roskadásig
megtöltött acélirattartói, és egymás felett harminc sorban azok a keskeny, fekete dobozok,
amelyekben a Nagy Útról és Alaszkáról, koreai és déltengeri utazásáról magával hozott emlékeit
orizte, továbbá több száz beugrató tárgyát, rejtvény-, türelem- és szétszedo-játékát, vízipuskáját,
mindkét oldalukon egyforma érmeit, furcsa kártyacsomagjait. Itt kellemes helyet biztosíthat
vendégeinek, s olyan modern kényelmi berendezésekkel kedveskedhet nekik, mint például a
szobákba bevezetett villanyáram és folyóvíz; építhet - kizárólag férfiaknak - egy tágas
játékszobát a hus alagsorban. Itt politizálhatnak, anekdotázhatnak, biliárdozhatnak,
pókerezhetnek, golyózhatnak, s annyi hangos bolondságot süthetnek majd ki, amennyit csak
akarnak. És berendezhet egy pompás zeneszobát, amelyben majd Charmian s az o sok
zenész-barátja muzsikál; egy nagyméretu ebédlohelyiséget, ahol ötven személyt is vendégül
láthat jó étellel és jó szóval; mamutfenyo-bútorokkal berendezett hálószobájában elhelyezheti
elmésen megtervezett hálóasztalkáját, amelyre Nakata lerakja majd gazdája holmiját lefekvés
elott, de amely mindig annyira tele lesz, hogy Jack minduntalan könyveire borítja majd jeges
italát. S végül itt lesz megfelelo dolgozószobája, diktafonnal felszerelve, mellette külön hely
szakképzett titkárának.
Ragaszkodott ahhoz, hogy “történelmi otthonát” kell megépítenie. Az alaszkai indiánok a
hódító fehér embert Farkasnak hívták; ez a szó vált uralkodóvá Jack gondolatvilágában: önmagát
mindig hódító Farkasnak látta. Ez tért vissza több muvének címében - A Farkas fia, A tengeri
farkas -, George Sterlingnek írt leveleiben Farkasnak írta alá magát, most pedig a “nagy fehér
fonök”
Farkas-lakát építtette magának. Csökönyösen abban reménykedett, hogy Charmian fiúval
fogja megajándékozni, így létrejön a London-dinasztia s az örökké a Farkas-lakban él majd.
Elhatározta, hogy ennek a laknak kell egész Amerika legszebb és legeredetibb otthonának
lennie; hogy ezt a célt elérje, hajlandó volt bármilyen pénzösszeget rákölteni. Álljon a ház azokon
a nagy, vörös sziklákon, melyekbol több akad a Hold völgyében, mint bármely más földi
kincsbol, a tízezer éves mamutfenyoket pedig ki kell vágni épületgerendáknak. San Franciscóból
hozatott építészeket, és sok boldog órát töltött a tervrajzok felett töprenkedve; beosztotta a
szobákat és egyre-másra készítette a ház külsejének vázlatait, hogy az majd harmonikusan
illeszkedjék a dombok közé. Santa Rosában talált egy Forni nevu olasz komuvesmestert, ezt bízta
meg hogy felépítse a házat, melynek évszázadokig kell állnia. Forninak a sziklakövek minden
araszát vízzel kellett tisztára mosatnia, majd drótkefével végigdörzsöltetnie, minél több cementet
és minél kevesebb meszet kellett felhasználnia, hogy a falak dacoljanak az idovel; egy
munkásnak minden idejét a falak nedvesen tartására kellett fordítania, nehogy a cement túl
gyorsan keményedjék, s ezáltal porhanyóssá váljék; az emeletek közé két-két, esetleg három
födémrétegnek kellett kerülnie, s a falakat belülrol eros faburkolatnak kellett fednie; a fokozott
biztonság kedvéért pedig külön csapszegekkel is meg akarta erosíttetni kívülrol a gerendákat.
Minden ereszcsatornát és minden vízvezetékcsövet vörösrézbol rendelt meg.
Vad individualistaként az Egyesült Államok legnagyszerubb kastélyát kezdte felépíteni,
szocialistaként viszont jó munkához akarta juttatni munkásait, s a huszonhárom szobának több
mint a felét vendégeinek szánta. Az építés meggyorsítására harminc embert szegodtetett Forni
mellé.
191o tavaszán életének egyik legokosabb lépésére határozta el magát: meghívta Eliza
London Shepardot, hogy lakjon velük állandóan és viselje gondját a birtoknak. Mrs. Shepard
ekkor negyvenhárom éves volt és különváltan élt hetvenegy esztendos férjétol; sok bajt és lelki
meghasonlást kellett elszenvednie, amióta John London livermorei tanyáját elhagyta; megérto
asszony lett belole. Egyébként maradt, amilyen volt: egyszeru külseju és modorú, okos,
becsületes, józan; valósággal ügyvéddé képezte ki magát, hogy segíthessen férjének a szabadalmi
ügyek intézésében. Nem ismerte az üres locsogást, a köntörfalazást, a nagyzolást; ezért mindenki
szerette, aki csak megismerte. Hosszú évekig huségesen segítette Jacket, és úgy szerette, akár a
saját fiát, Irvinget.
S amikor már o vezette a háztartását, Jack elso dolga az volt, hogy - megnehezítse Eliza
feladatát: megvásárolta azt a Kohler-féle szolobirtokot, amelyrol Ninetta Eames annyiszor írt
neki még a Snarkra: azt a nyolcszáz hold földet, amely a Hill-, a Lamotte- és a Fish-féle birtokok
szomszédságában terült el. Ez a szolobirtok harmincezer dollárjába került; ilyen összeg fölött
egyáltalán nem rendelkezett, mert a Farkas-lak építése ekkor már megkezdodött és költségeire
ugyancsak harmincezer dollárt irányoztak elo. Vajon mi vette rá, hogy újabb nyolcszáz holdat
vásároljon, amikor nem tudta kifizetni, s már amúgy is oly sok gyönyöru földet mondhatott
magáénak, ahol élhetett, amelyet megmuvelhetett és élvezhetett. Harmincezer kevésnek látszott
egy ilyen pompás területért, amely majd összeköti egymással két már meglévo birtokát s ot teszi
az egész táj urává… Jack azonban ragaszkodott ahhoz, hogy nem kell megmagyaráznia a “nekem
így tetszik”-et. “Midon a filozófia egy álló hónapon át duruzsolja az ember fülébe, mit kell
tennie, akkor az ember hirtelen azt mondja: Únekem így tetszikT, s a filozófiának már se híre, se
hamva. Ez a Únekem így tetszikT az oka annak, hogy az iszákos iszik, s a vértanú darócinget
visel, ezért keresi az egyik ember a hírnevet, a másik az aranyat, a harmadik a szerelmet, a
negyedik az Istent.”
191o júniusában ismét kétségbeesett leveleket küldözgetett keletre pénzért. “Sürgos
szükségem van pénzre, hogy egy birtokvásárlásomra kifizethessek tízezer dollárt. Kegyelembol
meghosszabbították határidomet június 26-ig, de ha akkor sem fizetek, elveszítem nemcsak a
földet, hanem a már kifizetett eloleget is.”
Charmian Oaklandba utazott, hogy felkészüljön a szülésre. Jack egész sereget állított
munkába, hogy olyan új lovaglóösvényt vágjanak neki, amely összeköti egymással birtokait és
körülöleli a Farkas-lak telkét: ezt a meglepetést készítette elo feleségének arra a napra, amikor az
a fiával együtt tér majd vissza a birtokra, - mert ezúttal biztos volt benne, hogy fia születik.
Boldog órákat töltött álmodozással: arra a nagyszeru pillanatra gondolt, amikor majd pónira
ültetheti fiát, s a legényke mellette lovagol végig az ezeregyszáz holdnyi földön, saját leendo
birtokán.
Június 19-én Charmiannek kislánya született, s a kicsi mindössze három napig élt.
Temetésérol Eliza gondoskodott. Mély szomorúsággal, vigasztalhatatlanul, hóna alatt egy
újságköteggel támolygott be Jack egy csapszékbe, egykori Seventh és Webster Street-i kikötoi
törzshelyeinek közelében. Muldowney, a bártulajdonos, rátámadt abban a hiszemben, hogy
röpcédulákat akar kiragasztani a helyiség falára, s a verekedésbe beleavatkozott Muldowney négy
markos embere is. Jack csak alapos verés árán tudott kiszabadulni kezük közül. Feljelentésére
Muldowney-t letartóztatták, de a bíró nem volt hajlandó ítéletet mondani az ügyben: részegek
verekedése, mondta, nem tartozik a bíróságra. A törvényszéki riporterek elterjesztették a
“részegek verekedéseinek hírét, s ez bejárta az ország sajtóját; ezek után kettozött hévvel
zúdították a vádakat Jackre; leissza magát, amikor felesége kórházban fekszik, és gyermeke
halott. Jóakarói levélben figyelmeztették, hogy azért nem szolgáltattak neki igazságot, mert
annak a teleknek, amelyen a bár épülete áll, a bíró a tulajdonosa. Ekkor Jack felháborodott levelet
írt a bírónak, s a levél másolatait szétküldte a sajtószindikátusoknak; összefoglalta benne az ügy
lefolyását, majd e szavakkal fejezte be: “Valamikor, valahol, valahogyan elkapom még önt és a
törvény teljes szigorát fogom érvényesíteni önnel szemben.” Majd hirdetést tett közzé az
öbölvidéknek mindazokban a lapjaiban, amelyek hajlandók voltak közölni felhívását: kérte,
hozzák tudomására a Muldowney sötét lebujának telkét birtokló bíró politikai, törvénykezési vagy
társadalmi korruptságának bizonyítékát.
A részeg verekedés hamis vádja gyenge lábon állt; amikor azonban Jacknek a bíróhoz
intézett levelét Amerika-szerte közzétették, az emberek tréfás kétségbeeséssel csóválták fejüket.
Egyetlen bosszúval elégíthette ki magát - az örök írói bosszúval: megírta e botrány történetét A
kétkedés kedvezménye címu novellájában, s itt alaposan ellátta a bíró baját, majd… eladta az
elbeszélést a Postnak hétszázötven dollárért.
Néhány nap múlva, még lilára dagadt szemmel, elutazott Renóba. Itt tíz napot töltött, az
ökölvívóik edzotáborairól és a Johnson-Jeffries mérkozésrol küldött tudósításokat a New York-i
Heraldnak. Élvezte a meccseket, s az edzotáborban, más tudósítókkal, többnyire régi barátaival
együtt töltött tíz nap némiképp feledtette a gyermekének halálán érzett szomorúságot. Az az
eloérzet vett erot rajta, hogy fiú utód nélkül hal meg, s ezzel az üresség, céltalanság érzése
befészkelte magát a szívébe, annak ellenére, hogy már huszonnégy könyvet adott a világnak.
Oaklandba visszatérve egyszerre kiadta egész megkeresett pénzét: megvásárolta a
Roamert, életének negyedik vitorlását, hogy az öbölben hajókázzék vele. Mihelyt Charmian
felépült, együtt indultaik üdülni a vízre: ott dolgoztak, vitorláztak, vacsorájukat a vízbol fogták
ki. Majd Glen Ellenbe visszatérve, ottani szomszédaik - abban a reményben, hogy regényes
déltengeri történeteket hallanak majd tolük - meghívták oket, tartsanak eloadást a helybeli
Chauvet-teremben. Jack nem akart felmenni a színpadra, ezért az elnök átment a szomszéd
vegyeskereskedésbe és egy szappanosládát hozott onnan, arra állította fel Jacket, hogy a
közönség láthassa. A Glen Ellen-i farmerek azonban egy árva szót sem hallhattak Tahitin, a
Fidzsi-szigeteken és Samoán átélt kalandjaiból, mert egy álló órán keresztül csak azt próbálta
bebizonyítani, hogy Eugene V. Debs elméletének igaza van, amikor azt állítja: “Mihelyt
osztályharcról van szó, nem létezik jóságos tokés, sem gonosz munkás. Minden tokés az
ellenségetek, és minden munkás a barátotok.”
Nyári hónapjai begyógyították sebeit: gyermekének elvesztésén érzett fájdalmát és
oaklandi kellemetlenségét. Legfobb örömét abban lelte, ha eloszólította kedvenc kutyáját, Barna
Farkast és Washoe Banen lovagolva, átvágott a mezokön a Farkas-lakig, hogy ott megállapítsa,
mennyire haladtak elore aznap, és elbeszélgessen Fornival meg a munkásokkal; azt is hálás
örömmel figyelte, hogy a munkások lassan-lassan ugyanúgy megszeretik épülo házát, mint o
maga, s érzik, milyen jelentos mualkotás az, aminek létrehozásában segítenek neki. A munkások
a birtokon, sátrakban laktak, munkaido után szívesen felkapaszkodtak a legmagasabb dombra egy
kancsó borral meg harmonikával, hogy érzelmes olasz dalok zengjenek a meleg fényu,
közelieknek látszó csillagokhoz. Derus estéken gyakran elofordult, hogy Jack is velük ment;
énekelt, ivott egy pohárral fanyar vörösborukból, és együtt tárgyalták meg az aznap felmerült
építési problémákat. Forni ezt mondja: “Jack volt a legjobb, legemberibb ember, akivel
életemben találkoztam. Nyájasan viselkedett mindenkivel, egyszer sem láttam úgy, hogy ne
mosolyogva jött volna az építkezéshez.
Nagyon jó demokratát és nagyon nemeslelku úriembert, a családi élet hívét s a munkások
barátját ismertük meg benne. Négy év alatt egyetlenegyszer sem mondta azt, hogy rosszul vagy
lassan dolgozunk.” Amikor munkájukat befejezve, aludni készültek, mindegyikkel kezet rázott,
jó éjszakát kívánt, majd elballagott Barna Farkassal a szilvafák között, mélyen beszívta a
gyümölcsök, a lombok, a párolgó föld illatát.
Fenntartás nélkül rajongott Charmianért. Nakatával együtt, négy tüzes lovat hajtva, nagy
kirándulást tettek kocsin Észak-Kalifornia, Oregon és Washington államok vadonjaiba. Charmian
még most is kapható volt bármilyen kalandra, férjével együtt lovagolt, úszott, vitorlázott;
zongorázott és énekelt neki, gépelte kéziratait és diktálásra írta levelezését. Jack baráti kapcsolatot
tartott fenn Bessie-vel is, havonta többször felkereste gyermekeit a piedmonti házban,
játszott velük és színházba vagy cirkuszba vitte oket. Bessie így nyilatkozott az újságíróknak:
“Mr. London minden lehetot megtesz két leányáért. Odaadóan szereti oket. Valahányszor
Oaklandban tartózkodik, gyakran meglátogatja oket, és órák hosszat játszanak, beszélgetnek
egymással. A kislányok szeretik apjukat, nem is volna okuk az ellenkezore. Én nem érzek
keseruséget iránta.
Azáltal, hogy így bánik a gyermekekkel, velem is sokkal több jót tesz, mintsem el tudnám
képzelni.” Bessie Maddern jellemében mindig is rejlett valami tragikusan elokelo vonás.
Flora, amint kora elorehaladt, még sokkal kiszámíthatatlanabb lett, mint azelott volt
amikor John London még élt. Jóllehet Jack megvásárolta neki azt a házat, amelyben lakott, és
Jenny mamát is odaköltöztette, hogy legyen, aki anyjával törodik, s ezenkívül élete végéig
minden hónapban ötvenöt dollárt küldött neki, - mégis folyton panaszkodott oaklandi
szomszédainak, hogy Jack London nem gondoskodik róla, pénzre volna szüksége a
megélhetéshez, és kérdezgette, nem vennék-e meg otthon dagasztott kenyerét, melyért épp most
megy a sütodébe. A szomszédok mélyen felháborodtak, hogy egy gazdag s híres fiú ilyen
szívtelenül bánik idos édesanyjával, és mindennap készséggel megvásárolták Flora házikenyerét.
Flora most már egy kemencét vásárolt és maga kezdett sütni. A történet hamarosan szájról szájra
járt, és egész Oakland háborgott. Jack pedig, miközben törte a fejét, hogyan gátolhatná meg anyja
esztelenségeit, életének egyik legtürelmesebb és leggyengédebb, de egyúttal egyik
legszánalmasabb levelét írta neki: “Drága Mama! Csak szeretném megvilágítani kenyérsütésed
számadatait és értelmét. Legsikeresebb hónapodban 7.5o dollárt kerestél rajta. 26 dollárt fizettél a
kemencéért. Tehát három hónapon át minden jövedelmedet beleölöd, három hónapig minden
haszon nélkül dolgozol, ezentúl pedig, mivelhogy a háztartásra már nem jut idod, kénytelen
leszel felfogadni valakit, aki helyetted ezt a munkát elvégzi, és ez felemészti majd legalább azt a
7.5o dollárt, amelyet a kenyérrel keresel…”
Túlságosan jól ismerte anyját ahhoz, hogy arra hivatkozzék, ne gyalázza Oaklandban az o
nevét; inkább arra hivatkozott, amit Flora a maga üzleti érzékének nevezett, így beszélt a lelkére.
Levele megtette a kívánt hatást: Flora abbahagyta a kenyérsütést. Minthogy azonban
szüksége volt valami elfoglaltságra, amelybe beleadhatta fölös energiáit, rövid ido múlva
újságosbódét akart felállítani a Broadwayn; Jack épp a kello idoben hiúsította meg ebbéli
igyekezetét. Nemsokára azonban hitelezok kezdték felkeresni birtokán és bemutatták számláikat
csupa olyan holmiért, amelyet Flora vásárolt, holott az égvilágon semmi szüksége sem volt rájuk.
Mindennek a tetejét egy hatszáz dolláros számla jelentette - gyémántokért. Jack mindig
gyengéden viselkedett az anyjával; minden új könyvét azonnal elküldte neki, szívbol jövo
ajánlással, sohasem adta tudtára, hogy különcségeivel bajt okoz neki, de mindig attól rettegett,
miféle új tervek születhetnek meg fejében, kiismerhetetlen, örökké fürkészo szeme, acélkeretes,
keskeny szemüvege mögött. Idovel az a szörnyu sejtelem támadt benne, hogy anyja nem egészen
normális. És lám, milyen különbözoképp alakíthatják ki magukban az emberek valakinek a képét:
Johnny Miller úgy emlékezik vissza Florára, mint a legnagyszerubb asszonyra, akit valaha is
ismert, mint gyengéd, szereto és tökéletesen józan anyjára és jó barátjára; azok pedig, akik
akkortájt zongoraleckéket vettek tole, mint bájos és szívélyes öreg hölgyre gondolnak rá vissza.
A Post most hétszázötven dollárt fizetett Jack London minden egyes elbeszéléséért, a
Collier’s már ezer dollárt kínált, a Herald pedig hétszázötvenet egy rövid karácsonyi történetért.
Szerzodést kötött a Cosmopolitannel, hogy darabonként hétszázötvenért novellasorozatot
ír a lapnak egy Smoke Beliewnak nevezett figuráról. Macmillanék Az elveszített arc címmel
novelláinak, Forradalom címmel pedig tanulmányainak gyujteményét, továbbá a Tüzes Napsugár
címu regényét adták ki. Az elveszített arcot megérdemelten meleg fogadtatásban részesítette a
sajtó, mert az azonos címu novella, továbbá a Bizalom, Az a hely és Marcus O’Brien távozása
címu elbeszélések jól sikerült, humoros alaszkai történetek, az Aranysugár és a Tüzet rakni
címuek pedig drámai feszültségu elbeszélések. Elso két novellagyujteménye, A Farkas fia és az
Osök istene óta írásai egyszer sem értek el ilyen magas színvonalat. A Forradalom, ez a nem
egységes, sot egyenetlen tanulmány-gyujtemény hideg fogadtatásban részesült, a Tüzes Napsugár
azonban azt a lelkes hangulatot keltette a kritika körében, amelyre mindenki elore számított.
Erejének, ambíciójának, összpontosító-képességének és igazi tehetségének együttes
eredményeként elérte azt, amire csak egy óriás képes: nem egészen egy év leforgása alatt sikerült
a halál és megsemmisülés ijeszto szakadékából olyan magasra feljutnia, aminél magasabbra még
amerikai író nem emelkedett.
 1911 júniusában, mikor már szívbol megunta, hogy ideiglenes háztartásban éljen Wake
Robinban, és mikor látta, hogy a Farkas-lak felépítése még legalább két évig tart, olyan lépésre
szánta el magát, amelynek azután élete legboldogabb, leggazdagabb éveit köszönhette:
megvásárolta a Kohler-féle szoloskertek közepén elterülo tíz holdat, amelyen egy elhagyott
borászati üzem, elhanyagolt tanyaépület és még néhány melléképület állott. Komuveseket és
ácsokat állított itt munkába, a házhoz hozzáépíttetett egy kényelmes ebédlot, hatalmas
kandallóval, valamint egy széles piheno-verandát. A konyhát kibovíttette, a hálószobákat és
verandákat felújíttatta. Az egyik hálószobát dolgozószobává alakíttatta át, a falak mentén végig
szekrényeket állíttatott fel könyvei, iratai és adatgyujteménye számára. Saját kis, védett
hálóhelyisége a házzal szemben elterülo, elkülönített trópusi kertre nézett, a hátsó
piheno-verandáról pedig tágas udvarra és arra a nagy melléképületre leintett látni, amelyben
kilenc kényelmes vendégszobát rendeztetett be barátainak. Ügyeinek fo intézoje Nakata lett; ez
két másik japánt is felvett, hogy fozzenek és tisztán tartsák a házat.
A tanyaépület kezdettol szerencsés helynek bizonyult: itt hiányoztak a ceremóniák, s az
emberek fesztelenül érezhették magukat. Wake Robin-i tartózkodása idején az ottani házikókat,
sátrakat és egyéb elérheto zugokat mind megtöltötték barátai és bizalmasai, George Sterling,
Cloudesley Johns, James Hopper stb., szocialista és anarchista barátai, újságírók, matrózok,
csavargók és olyan cimborái, akiket valójában semmiféle csoportba se lehetett besorolni. Most,
hogy a megfelelo berendezés már elkészült, nyakra-fore invitálni kezdte az embereket, s a hét
minden napjából “Jack szerdai fogadónapja” lett. Alig akadt a muvészi, szellemi pályán élo
rétegnek olyan képviseloje, aki nyugaton járva, ne töltött volna néhány napot ezen a
helyen, amelyet gazdája Beauty Ranchnek (Szépség-tanyának) nevezett el. Levelek tízezreit írta
innen, s közülük sokat olyanoknak, akik vitáztak vele, támadták vagy szidalmazták, - de egyik
levelének végére sem mulasztotta el odaírni: “A Beauty Ranch kilincsének zsinege mindig a
kapun kívül függ, barátnak mindig akad itt fekhely és ennivaló. Jöjjön, látogasson meg minket és
maradjon, amíg jólesik.”
Meghívását annyian fogadták el, hogy körlevelet kellett kinyomatnia; ebben közölte az
útmutatást, hogyan jut az ember San Franciscóból vagy Oaklandból Glen Ellenbe. Ritkán fordult
elo, hogy tíznél kevesebb vendég ült volna “rugalmas” ebédloasztala körül, gyakran húszan, sot
még többen is ettek ott. Egyik ebédjén részt vett Hyhar Dyall, a róla elnevezett angolellenes
indiai mozgalom megalapítója, egy amerikai regényíró, a Stanford-egyetem egyik
matematikaprofesszora, a szomszéd farmer, Luther Burbank mérnök, egy matróz, aki éppen
Penang szigetérol érkezett haza, Ula Humphrey hercegno, egy színészno, aki a szultán háremében
élt régebben, három csavargó és egy bolond, aki San Franciscótól New Yorkig éro házat akart
építeni. Az élet bármely területérol érkezett is látogatója, mind ámulva látta a többi vendéget.
Néhány kiváló ingyenélo hónapokig élt a tanyán, ezek egész ido alatt nem fürödtek s olyan rossz
szagot terjesztettek, hogy külön lakóházat építtetett számukra az erdoben, de étkezni azért ezek is
mind egy szálig a kobol épült ebédlo nagy asztalához jártak, írók, muvészek, politikusok, európai
államférfiak és filozófusok, papok, bunözok, pénzmágnások, mérnökök, háziasszonyok - több
ezren fordultak meg vendégként nála a következo
öt év alatt. Belefáradt az utazásba s most o hívta magához a világot. Vonat úgy nem
érkezhetett a Glen Ellen-i vasútállomásra, hogy ne várta volna a Beauty Ranch kocsija, ez aztán a
kanyargó földúton vitte tovább a látogatókat, ugyanott, ahol már annyi tonna gyümölcs robogott
végig elottük.
Jack kivirult, sot valósággal megdicsoült abban, hogy o a házigazda, a nagy család
jóságos feje, a vidék ura, és látja: mint élvezik barátai és pályatársai, hogy vele étkezhetnek, az o
lovain járhatják az o hegyi útjait, és az o házának ágyában alhatnak. De leginkább azt szerette,
hogy próbára tehette tanyájának látogatóit, kiszedhette belolük, “mi ketyeg bennük”, jellemük
árnyalataiból, elméjük ismereteibol, sajátos gyengéikbol, beszédmódjuk ízébol és múltjuk
történetébol levezethette életútjukat. Látogatóit, amint azt százan és százan tanúsítják,
elképesztette és gyönyörködtette szellemének világossága, gondolkodásának gyorsasága és
szabatossága, ismereteinek mélysége és gazdagsága s mindenekelott az, hogy rögtön le tudta
szurni és magáévá tudta tenni mindazt a tudást, amit világhíru szakemberek hoztak az asztalához.
Bármily csekély mondanivaló akadt is egy-egy vendég tarsolyában - midon az illeto távozott a
tanyáról, Jack már ezt az ismeretet is magáénak mondhatta. Az emberekkel mindig saját
témájukról beszélgetett, lényegbevágó kérdéseket tett fel nekik, hevesen vitatkozott velük,
szembeszállt a meggyökeresedett felfogással, javítgatta saját nézeteit, benyomásait, ismereteit,
gondolkodási módszereit s egy-egy elméleti vitában gyakran éppen azzal fektette kétvállra
ellenfelét, hogy hozzá tudott szólni amannak a szakmájához. Élvezte a szellemi csatározásokat, s
egyik kedvenc jelszava volt: “Bármelyik álláspontot megvédhetem!”
A valódi kutató elmék mélységes szellemi kíváncsiságát mondhatta magáénak; amerikai
szocialista könyveknek, röpiratoknak, tudósításoknak, folyóiratok és napilapok cikkeinek egyik
legjobb gyujteményét szedte össze; dolgozószobájának falait a mennyezetig megtöltötték azok a
könyvek, amelyeket folyamatosan meghozatott New Yorkból és Angliából. “Ami engem illet,
sohasem lehetne túl sok könyvem, és könyveim sohasem szólhatnak túl sok témáról; lehet, hogy
sohasem fogom ezeket végigolvasni, de mindig itt lesznek, s én sohasem tudom, milyen
egzotikus partra jutok el, amint az ismereteknek ezen a tengerén hajózom.” S amikor egy-egy
szakma legkiválóbbjai lelkesen és állhatatosan kardoskodtak amellett, hogy Jack Londonéhoz
hasonlóan gazdag elmével sohasem találkoztak, - ezzel az elott a kisfiú elott hajtották meg
elismerésük zászlaját, aki tizenhárom éves korában egy konzervüzemben volt kénytelen dolgozni
csak azért, mert további iskoláztatására nem jutott pénz.
Alexander Irvine azt mondja, hogy Jack lágyan beszélt, olyan behízelgo és halk hangon,
mint valami finom úrihölgy. Mindig kifogástalanul udvariasan viselkedett, még a bigottság,
tudatlanság, ostobaság sem hozta ki sodrából, - amióta vadidegen emberek tömegeit látta
vendégül, bizony az említett tulajdonságokkal is találkozott. Olyan férfiak és nok is, akiknek
felfogását megvetette, sot akikben az emberiség ellenségeit látta, meglátogatták tanyáján;
vendégágyaiban aludtak, lovain lovagoltak, asztalánál ettek - és bármennyi idot töltöttek is nála,
nem mutatta, milyen érzéseket táplál irányukban. A legkülönbözobb iskolákhoz,
életszínvonalhoz, foglalkozási ághoz tartozó, legváltozatosabb eloéletu emberek fordultak meg
házában, s o muveibe beleszotte jellemük sokszínu gazdagságát. Vendégeitol elvette mindazt,
amit adhattak neki - bölcsességüket és tudatlanságukat, szilárd vagy gyenge jellemüket, bunös
vagy különc egyéniségüket. Ellenfelét sohasem próbálta letorkolni, nyers erovel leverni, a vitát
élvezte és nem a gyozelmet.
Dinamikus egyéniségének erejét egyhangúan tanúsítják ismerosei. Napa városában lakó
ismerosének leánya, Janet Winship meséli, hogy ha Jack vendégei székükbe roskadva, némán,
szomorúan, unottan ültek egy csoportban, s o belépett a szobába, egyszerre mintha villanyáram
járta volna át valamennyiüket -, azon nyomban életre kelt nemcsak a testük, hanem elméjük,
szellemük is. S ez csak részben volt Jack hatalmas életerejének következménye - az élet meleg,
lükteto, lobogó eleme oly mértékben eltöltötte ot magát, hogy akivel csak érintkezésbe került,
mindenkire jutott sugárzó örömébol, elégedettségébol. Számos barátjának közös véleményét
fejezte ki Irvine, amikor ezt mondta: “Jack London az élet hegyóriása volt”.
Mielott aludni tért volna, rendszerint tizenegy órakor, Nakata elokészítette éjjeli
asztalkáját, jegyzetpapírokkal, ceruzáival, esedékes kefelevonataival, akkor olvasott könyveivel
és röplapjaival, azokkal a kéziratokkal, amelyeket becsvágyó szerzoik kijavítás és elbírálás végett
küldtek el neki, némi harapnivalóval, amit elmajszolhat, ha az álmosság ellen akar küzdeni, egy
doboz cigarettával és több kancsó jégbehutött itallal, amelybol szürcsölni szokott, hogy
megnedvesítse az állandó dohányzástól szikkadt száját. A zsongó csendben sokáig égett lámpája,
s a hálókamrájában magányosan fekvo ember tanult, jegyzett, dohányzott, szürcsölte jeges italát,
töprengett a kinyomtatott szövegeken: a bölcsesség és hamisság, az igazság és embertelenség
szavain… mígnem égo szemhéja mögött felhalmozódott a fáradtság. Egyre csak ösztökélte magát
újabb ismeretek megszerzésére, nem csupán azért, mert szerette a tudást, hanem azért is, mert
félt, hogy lemarad valamirol, ami új és fontos a világban. És hálóasztalkáján mindig ott volt, csak
halála után került le róla, Paul du Chaillu kétkötetes könyve: A viking-korszak - ugyanazé az
íróé, akinek Afrikai utazások címu muve volt az elso kalandos könyv, amely Jacknek még
nyolcéves korában, a livermorei tanyán került kezébe.
Rendszerint éjfél után egy óra tájban tett egy gyufaszálat könyvébe, hogy megjelölje azt a
helyet, ahol abbahagyta, majd beigazította az ajtaján függo karton óra-számlapot, ezzel adta
tudtul Nakatának: hánykor kell másnap felébresztenie. Ritkán engedélyezett önmagának öt óránál
több alvást - legkésobb hat órára állította be óralapját. Nakata általában ötkor ébresztette fel
kávéval, ezután még ágyban fekve nézte át elozo napi kéziratát, amelyet Charmian legépelt, majd
elolvasta a meghozatott különféle, hivatalos közleményeket és technikai cikkeket, legvégül pedig
korrigálta a kiadótól érkezett kefelevonatokat, és következo napi elfoglaltságairól vagy jövo
terveirol készített jegyzeteket. Nyolckor asztalánál ült és írta aznapi ezer szavának alapváltozatát,
idonként odapillantva a falra kifüggesztett versikére:

Most kezdem meg én a munkám,

Add Uram, hogy meg ne unnám;
És ha még ma meg kell halnom,
Add, hogy munkám fennmaradjon.

Ezerszavas napi adagját tizenegy órára befejezte, s ezután megdöbbento tömegu anyagi
ügyeinek és személyes postájának elintézésébe merült. Ekkor átlaga évi tízezer levél volt, s a
legjelentéktelenebbre is kimerítoen, udvariasan válaszolt. Sokszor naponta kerek száz levelet
olvasott el, és mindegyikre lediktálta a választ.
Minden vendégét figyelmeztették, hogy a délelott a csend és a munka ideje. Egy órakor,
amikor nyolcórás munkanapja már véget is ért, Jack kócosan, nyitott nyakú fehér ingében, zöld
napellenzovel a homlokán, szájában cigarettával, kezében egy papírcsomóval átballagott a hátsó
verandára. Széles mosollyal kiáltotta el magát:
- Hello, emberek!
S a szoba egyszerre megtelt vele, telítodött delejes melegével, tiszta, kisfiús
nyájasságával, gazdag, eleven, ellenállhatatlan emberiességével. Belépett a szobába, és ezzel
megkezdodött a napi móka.
Jó beszélgetés és mulatságos ugratások esetén az ebéd órákig is eltartott. Utána
hátaslovakat vezettek a tanyaház és a gazdasági épület közötti udvarra, a társaság nyeregbe ült és
Jackkel az élen fellovagolt a Sonoma-hegy tetejére, majd a hágón át arra az oldalra, ahol elébük
tárult a San Franciscói öböl. Napsütéses idoben elvágtatott velük a tóhoz. Ezt öntözés céljára o
maga duzzasztatta fel, kogátat húzatott egy kis medencén át, melyet a helyi források vízzel
tápláltak. A tónál frissen vágott gerendákból fürdoház épült, itt átöltöztek fürdoruhába, majd
úszkáltak a vízben, és eveztek azokban a harci csónakokban, amelyeket Jack a Csendes-óceán
déli részérol hozott magával; sütkéreztek a mólón, bakot ugrottak, lovagi tornákat vívtak, indián
módra birkóztak és bokszoltak, belefordították a tóba azokat, akik utcai ruhájukban jöttek
csónakázni. Alkonyatkor Jack a mammutfenyok, lucfenyok és manzanita-bokrok erdein át
vezette le társaságát arra az ösvényre, amely a Farkas-lak mögött húzódott. Itt leszálltak a lóról, s
az író az építoállványok közé vezette vendégeit, elmondta nekik, milyen gyönyöru lesz a
Farkas-lak, büszkén mutatta meg a tökéletes komuvesmunkát, elmagyarázta, hogy itt nincs
szükség tuzkár-biztosításra, mert háza muszakilag mentesített lesz a tuztol, azbesztburkolatú
csövekkel, a faalkatrészek tuzálló festékrétegével, kofalakkal, cseréptetozettel.
A tanyaépületbe visszatérve, átöltöztek, megismerkedtek az újonnan érkezettekkel,
kellemesen megvacsoráztak, vitatkoztak a világpolitikáról és a filozófiáról. Jack legkedvesebb
szórakozásául a kártya szolgált. Vacsora után hamarosan már “vöröskutyát” vagy “pedrót”
játszottak, huszonöt centes tétekben. Jack most is fáradhatatlanul eszelte ki a mulatságos
társasjátékokat. Ha anarchistát látott vendégül, például Emma Goldmant, terítékéhez egy könyvet
tett az asztalra, a könyv borítólapján keresztbe nagy betukkel ez a cím állt: A nagy dörej. S
amikor a gyanútlan anarchista felnyitotta a könyvet, ez a kezében robbant fel a belehelyezett
petárdától. Az anarchisták ijedelmét, megrökönyödését Jack mindig arra használta fel, hogy
bebizonyítsa nekik: a valóságban nem forgatnák fel eroszakkal a világot, még akkor sem, ha erre
alkalmuk nyílnék. A lyukas oldalú vizespoharat azoknak a kispolgári vendégeknek tartogatta,
akik ájuldoztak már attól a puszta ténytol is, hogy a nagy Jack London asztalánál ülhetnek, és
lélegzeni is alig mertek, nemhogy enni.
A norvég Finn Frolich, szobrász és hajós egyszemélyben, akinél mindent elsöprobben,
dörgedelmesebben még nem nevetett halandó ember, Jack udvari szobrászává és tréfamesterévé
lépett elo; o meséli: “Ideérkezésemkor azt láttam, hogy úgy játszanak, mint a gyerekek, ugratják
egymást és mindenféle különleges játékot találnak ki. Amikor a tréfa Jacken csattant,
harsányabban nevetett, mint bármelyikünk.” Kedves mókái közé tartozott, hogy áldozatát az
ebédlo ajtajához állította azzal, hogy megméri magasságát, s ekkor az ajtóra hátulról
fejmagasságban nagyot csapott egy kalapáccsal. A legtöbb nevetésre az a tréfa adott okot,
amelyet kényeskedo vendégein gyakorolt: a vendégszoba mennyezetét kifúrták és a lyukon
keresztülhúzták az ágy oszlopához erosített zsineget. Amikor a vendég lefeküdt aludni, a
tréfamesterek húzgálni kezdték a zsineget és heves mozgásba hozták az ágyat. A vendég
hálóöltözékben rohant ki az udvarra, ordítozva, hogy földrengés van. A “tartsd és hajtsd”
játékban az új vendéget a földre ültették, szétterpesztett lábai közé a földre vizet öntöttek, s neki
kezével kellett odasöpörnie a keletkezo iszapot, hogy így gátat emeljen az áradatnak. Amikor az
áldozat elott már elegendo víz gyult össze, s vad buzgalommal dolgozott, hogy feltartóztassa az
áradatot, megragadták a lábát és elore rántották, bele a saját maga által készített pocsolyába.
- Jack felnottkorában is kölyök maradt - mondja róla egyik sonomai szomszédja, Carrie
Burlingame. - Akármit tett, minden erejét beleadta, még a pihenésbe, a tréfacsinálásba is.
A tréfában és nevetésben nem ismert határt; egy este vendégei lefitymálták azt a
történetét, hogy a Salamon-szigeteken nyersen ette a halat; ekkor rögtön kijelentette, hogy
hajlandó elevenen lenyelni az asztalon álló medence egyik aranyhalát, ha o húzza a
legalacsonyabb kártyát. Állt a fogadás, a kártyákat megkeverték, s egy volegény húzta ki a
legalacsonyabbat, bele is nyúlt a medencébe, az aranyhalat kihúzta farkánál fogva és lenyelte…
A mutatványt kacagás és taps jutalmazta, csak a vesztes menyasszonya sikoltozta, hogy többé
nem hajlandó megcsókolni volegényét.
A tanya azért szerzett neki kettos élvezetet, mert megtréfálhatta vendégeit. Legkitartóbb
cimborájának, George Sterlingnek eros indián vonások tették jellegzetessé arcát, szemöldökétol
éles szögben visszafelé hajló homlokát eltakarta kurtára vágott, lefelé fésült haja; e fenségesen
csúnya férfi érzékeny, nyílt arcában szépség rejlett; mélyen át tudta érezni az élet szenvedéseit.
Sok remek költeménye mellett számos fellengzos akadt, tele bibliai képekkel és értelmetlen
cicomákkal. Bár felesége, Carrie, igazi júnói szépség volt - olyanféle, mint Bessie Maddern a
maga korában -, és jóllehet a gyengéd lelkületu George azt sem turte, hogy egy pókot megöljenek
a házában, feleségét minden lelkifurdalás nélkül megcsalta, ha egy másik no felgyújtotta
képzeletét. Jackkel ellentétben anyagi biztonságban élt, ezt gazdag nagybátyjának köszönhette, és
keveset tudott az élet proletár alapszintjérol; mint sikeres Don Juan és nagy italozó, a bohém
költok már-már eltuno félben lévo
típusának csaknem tökéletes példánya volt.
Az a történet járta, hogy valahányszor George Sterling “vöröskutya” vagy ,,pedró”
játékban elveszített egy partit, rögtön lehajtott egy pohárral Jack italából, hogy így egyenlítse ki
veszteségét, - Jack pedig, ha vesztett, gyorsan hozzáírt egy szót a kéziratához, hogy megkeresse
az elvesztett huszonöt centet. Az ebédloben állt egy pohárszék egész palack-kollekcióval, s a
vendégeket felszólították: igyanak annyit, amennyi csak jólesik, de hetek múltak el, amíg Jack
csatlakozott hozzájuk akár csak egy étvágygerjeszto koktél erejéig. Tokióban, a Snark útján és
Renóban együtt ivott riportertársaival, de tanyáján csak elvétve, s csupán a társaság kedvéért, a
pihenés óráiban hajtott fel egy pohárral, különben soha.
Glen Ellen abban az idoben szórakozóhelynek számított, s a falu foutcáján egymást érték
a bárok. Jack, ha egy idore ott akarta hagyni családját, kötelezettségeinek és munkájának súlyos
terhét, állandó baráti társaságát, csak befogta négy lovát homokfutójába, a lovak nyakába
akasztotta különleges csengettyuit és eszeveszetten elhajtott a városba vezeto kanyargós
duloúton. Glen Ellen e csengettyuk hallatára felébredt kánikulai pilledtségébol, egy bennszülött
elkiáltotta magát: “Jack London jön a hegyekbol!”, s a hír futótuzként terjedt el az egész
helységben, az emberek széles mosollyal tódultak ki az utcára, a csaposlegények pedig
nekibuzdulva szedték elo palackjaikat, törülgették a poharakat. Mikor Jack a foúton végighajtott,
mindenki utánakiáltott: “Hahó, Jack!”, o
pedig, ha ismerost látott, ráüvöltött: “Hello, Bili!” és meglengette sombreróját. Lovait
odakötözte az elso útjába kerülo cölöphöz, majd betért a legközelebbi bárba, s ott - akárcsak
matróz korában -
mindenkit a söntésasztalhoz invitált. Azt sem engedte, hogy más még csak elo is vegye a
pénzét. A tömeg tréfálkozott vele, kacagott a történetein; az emberek elmondták, mi a
véleményük utolsó muveirol és új élceket meséltek neki, foként zsidóvicceket, mert ezeket
szerette a legjobban.
Néhány perc és egy-két “rund” után tovább indult a következo bárba, amelynek
törzsközönsége ugyancsak ot várta, hogy hátba veregesse, megszorongassa a kezét. Itt is o fizette
az italt, és sok férfinevetés harsant fel, sok jó cimboraság szövodött. Talán egy tucat bár lehetett a
helységben, sötétedésig végiglátogatta valamennyit, elfogyasztott egy liter whiskyt, száz
emberrel parolázott, diskurált, tréfálkozott. Aztán visszaballagott kocsijához, eloldotta lovait, s
mialatt egész Glen Ellen összegyult és “Viszontlátásra, Jack! Gyere el újra, minél elobb!”
kiáltásokkal búcsúzott tole, már indult is visszafelé, gyümölcsösei, szoloi és elmaradozó dombjai
között, a hosszú duloúton. Glen Ellen lakói erosködnek, hogy azok jelentették az esztendo
legszebb napjait, amikor a domboldal felol meghallották azokat a bizonyos csengettyuket, és Jack
London cowboykalappal a fején, fehér ingben, csokornyakkendovel lefelé vágtatott az úton, négy
tüzes lovát hajtva, boldog mosollyal ajkán, szívélyesen üdvözölve mindenkit.
Hetenként egy délutánon két leggyorsabb lovát szerszámozta fel és viharsebesen hajtott el
a hatvan mérföldre fekvo Santa Rosába, a kerületi székhelyre, ebbe a bor-sör-pálinkafozo ipari
központba. E város lakói rengeteget ittak, de annyira reakciós nézeteket vallottak, hogy Jack
szocializmusát nem is tévedésnek, hanem egyenesen elmebajnak minosítették. Nagy
csilingeléssel vágtatott végig a város foutcáján, odahajtott egyenesen Ira Pyle ingatlanügynök
irodája elé, elkiáltotta magát: “Hé, Py-yle! Indulás!”, majd ketten együtt folytatták útjukat az
Overton-szálló bárjához. Jack itt elfoglalta állandó helyét a bár utolsó boxában, háttal a helyiség
többi részének és egy liter skót whiskyt rendelt. Tizenkét unciás vizespohárból itta a whiskyt,
Pyle-nek mindig csak kétszer töltött, s ezután cimborája olyan sokat vagy olyan keveset ihatott,
amennyit akart.
Pyle, ha úgy mutatták be, mint Jack szesztestvérét, tiltakozott: - Sose tarthatok számot
erre a címre! Nemcsak én, senki sem. Jack egészen önálló kategóriát képvisel. Dupla-ereju a
javából; négyszer-ötször iszik, amíg én egyszer. Furcsa, de így van: a bárban is nyolcvanöt
százalékban a szocializmusról beszél. Azért jön Santa Rosába, mert itt találja meg leghatásosabb
érveit. Nem szeretik, mert a bírák, a kereskedelmi kamara vezetoi és üzletemberek jelenlétében is
kimondja azt a véleményét, hogy milyen korrupt rendszer a kapitalizmus. Több évig járt el Santa
Rosába, de ezalatt senkitol sem hallottam, hogy egyetértett volna vele. Ha fogas kérdést tettem fel
neki az új, szocialista államra vonatkozóan, egy pillanatra elgondolkozott, megrázta a fejét és így
szólt: “Várj csak, még egy italt töltök a kobakomba, akkor könnyebben mozog majd az agyam”.
A következo ital aztán valóban el is érte a kívánt hatást, s o
hosszas eloadásba bocsátkozott arról, milyen kevésbe kerülne a fogyasztónak minden
kényelmi berendezkedés, ha nem profitért, hanem a használat céljából állítanák elo.
Ha nem Pyle-lal érkezett, akkor az Overton-bárba lépve gyors pillantást vetett maga
körül, fülkéjébe ment, egyet-kettot ivott, majd intett valaki felé, hogy jöjjön át hozzá, beszélgetni.
Rendszerint ezzel kezdte:
- Ön a múltkor kifejtette, hogy a szocializmus tönkretenné az egyéni kezdeményezést.
Nos, én gondolkoztam a dolgon és néhány új ötletem támadt…
Egykori ivótársai még emlékeznek rá, hogyan vitatkozott a háborúról, a szegénységrol -,
ebben látta minden bun okát -, a biológiáról, a munkásszervezetekrol, a freudi pszichoanalízisrol,
a bírák megvesztegethetoségérol, irodalomról, utazásokról és a jövo utópiájáról. Hat órakor,
miután a skót whiskyvel teli palackot kiürítette az elso hozzá csatlakozó ember társaságában,
beült a kocsijába és hazahajtatott. Sose támadt baja lovaival, de amikor ivott, utána szeretett
gyorsan hajtani. Billy Hill, akkoriban a Overton-bár, majd késobb a Fetters és Boyes Springs
mixere, így nyilatkozik:
- Jack több nedut bírt elfogyasztani, mint bárki más, az ital sohasem verte le a lábáról.
Mindig egyenesen kelt fel, mindig megorizte méltóságát. Amikor távozott valahonnan,
mindig gentleman módjára távozott. Ha elege volt, abbahagyta. Sohasem láttam visszataszítónak,
veszekedosnek, mindig kedélyes és derus maradt, érveivel csak akkor rukkolt ki, ha a másik
valóban tudott vitatkozni, de bárkivel találkozott, annyival különb volt, hogy mindig felül maradt
a vitában.
Pyle azt állítja, hogy sose látta részegen. Jack rendelkezett az íreknek azzal a
képességével, hogy valósággal nyelte a whiskyt. Az ivás elsöpörte fáradtságát és
idegfeszültségét, megoldotta a nyelvét, megolajozta agyának gépezetét, felüdülést, változást,
pihenést jelentett számára.
Az ivásból származott annak a könyvének az ötlete, amely azután több dicsoséget és több
becsmérlést szerzett neki, mint bármi más, amit valaha is közzétett. John Barleycorn címu
regénye önéletrajzi jellegu, minthogy feltárja az igazságot Jack London ivásairól; de, mint a
legtöbb önéletrajzi regénynek, ennek is “az az egyetlen baja, hogy nem a teljes igazságot írtam
meg benne; a teljes igazságot nem mertem papírra vetni.” Kihagyta azt, hogy életének egyes
szakaszaiban csüggedés vett rajta erot, hogy törvénytelen születésének tudata, amelyet jó
hangulataiban elfelejtett vagy elhessegetett magától, ilyen levert lelkiállapotában megmérgezte
lelkét és gondolatait, mélabúba sodorta, s hogy gyakran azért ivott, hogy ezt a legállandóbb
keseruségét alkoholba fojtsa.
A leheto legnagyobb gonddal vigyázott arra, hogy visszatéro depresszióit mások ne
vegyék észre.
Rohamai viszonylag ritkán, évenként legfeljebb ötször-hatszor következtek be, s ezért
nem tehették olyan mániás pesszimistává, mint amilyen a legtöbb alkotómuvész; amikor azonban
rájött a roham, egyszeriben meggyulölte írásait, szocializmusát, tanyáját, barátait, mechanisztikus
filozófiáját, és lelkesen lándzsát tört amellett, hogy az embernek joga van az öngyilkossághoz.
Ilyenkor mintha válla nem bírta volna el a reánehezedo terhet, megesküdött, hogy nem bírja
tovább; ilyenkor kegyetlenül ivott, ilyenkor megmakacsolta magát, érzéketlenné, ellenszenvessé,
kötekedové vált.
De rohamai elmúltak, gyakran egyetlen nap alatt.
A John Barleycorn értékét nem az határozza meg, hogy milyen mértékben, milyen híven
követi szerzojének életrajzát. Mint regényt olvassuk; friss és megragadóan becsületes írás,
egyszeru
és megindító, és mindig az alkoholizmus klasszikus elemzésének fog számítani. Még ha
teljes egészében a képzelet szüleménye volna, akkor is meggyozo, elsorendu szépirodalmi
alkotásnak tekintenok. Eloször a Saturday Evening Post hasábjain, majd könyv alakban látott
napvilágot -
milliók olvasták el. Papok a szószékrol hivatkoztak reá, mint az iszákosság ártalmainak
erkölcsi tanulságára; antialkoholista szövetségek, szesztilalmi szervezetek, kocsmaellenes
egyesületek vallották magukénak; röpiratok formájában kinyomtatott részleteit több százezer
példányban terjesztették. Olyan pedagógusok, politikusok, újságírók, folyóiratok, eloadók és
szervezetek, akik és amelyek a világon semmi egyébért nem állnának egymás mellé, a John
Barleycorn jegyében összefogtak az alkoholizmus ellen. A könyvbol film készült, ezt a
szeszgyárosok hatalmas összegek árán próbálták eltüntetni a mozikból. A könyv körül pedig
akkora lárma és tülekedés keletkezett, hogy százezrek, akik az elemi iskola óta nem vettek
könyvet a kezükbe, mohón habzsolták a John Barleycornt. Jóllehet Jack London az iszákosság
felett aratott gyozelmét írta meg benne, a közönség, mely olvasmányait oly szívesen forgatja ki
igazi valójukból, megrögzött alkoholistának könyvelte el a könyv íróját.
Pedig éppen a John Barleycorn szabadított fel és összpontosított olyan törekvéseket,
amelyekbol 1919-ben az amerikai szesztilalom bevezetésének egyik dönto tényezoje lett. Íme az
az ember, aki törvénytelen születésének vissza-visszatéro fájdalmát fojtotta oly gyakran italba, az
az ember, aki oly sok ötletét, élményét és barátságát köszönhette az alkoholnak, s esze ágában
sem volt felhagyni az ivással - és éppen o adja a reformerek kezébe a fegyvert, amellyel a
prohibíciós korszak rémségeit zúdítják az Egyesült Államokra… E gyilkos gúnnyal teli életben
ez a sors egyik legélesebb iróniája.
Az évszakok követték egymást, Jack London látta, hogy tavasszal miként szántják fel és
vetik be a mezot, hogyan hajt ki zölden és sárgul meg aztán, késo nyáron, majd sötétbarna színt
ölt a hosszú, száraz osz tuzo napjától, hogy végül is elöntsék a téli esok. Büszke volt írásaira,
termové tett, újjáéledt földjére és sok megszámlálhatatlan barátjára. S minthogy élete mindenben
szerencsés kerékvágásban haladt, “elpusztíthatatlan mosolya” sosem tunt el csinos vonású, ír
ábrázatáról. Finn Frolich mondja: “Még sose láttam ilyen pompás, hatalmas vonzóereju embert.
Ha egy hitszónok ennyire szeretné hivatását, az egész világot vallásos hitre tudná téríteni. Jack,
amikor beszélt, egyszeruen csodálatosnak tunt, szeme tágra nyílt, érzéki szája mindent kifejezett,
s a szavak gyöngyözve áradtak belole. Mindezt egyénisége tette: elméje óránként hatvan
mérföldes sebességgel száguldott, nem lehetett lépést tartani vele. Bármilyen témáról beszélt,
ajka megnyílt, ömlött belole a humor, az ember halálra nevette magát…”
Jack boldognak érezte magát, mindenki szerette, munkája gyorsan, könnyen haladt elore.

Amikor a Hill-birtokot megvette, ezt írta Cloudesley Johnsnak: “Nem szándékozom

gazdálkodni, birtokom egyetlen, termové tett részén takarmányt fogok termeszteni.” Rájött
azonban, hogy a gazdálkodás iránti érdeklodése rohamosan növekszik, és a fejlodés minden
lépcsofoka tole is új kezdeményezéseket kíván. Elofizetett mezogazdasági újságokra és
folyóiratokra, levelet írt a California-egyetem és a köztársasági kormány mezogazdasági
osztályának, tanácsot kért tolük.
Amint múltak a hónapok, felfedezte, hogy a gazdálkodás, a mezogazdasági termelés
izgalmas foglalatosság s hogy ot rabul ejtette. Belefáradt már a távoli kalandozásba, most otthoni
kalandokat keresett - rögeszméje lett a farmerkedés. Megszokott lelkesedésével vetette bele
magát újdonsült foglalkozásába s csakhamar észrevette, hogy annyi tudást szerzett ezen a téren,
amennyivel már-már tekintélynek számít.
Minél behatóbban tanulmányozta Kalifornia állam mezogazdaságát, minél több hibáját
fedezte fel, annál eltökéltebben állapította meg, hogy e mezogazdasági termelés megfelel az
egész gazdasági rendszernek: ötletszeru és pazarló, nagy szüksége van tudományos módszeru
újjászervezésre. Földjét, pénzét és kello tudását, eltökéltségét, - mindezt együttesen akarta
latba vetni, hogy megmentse a kaliforniai mezogazdaságot. Lassan, tanulmányainak ütemében,
amint egyre mélyebben ismerte meg tárgyát, elméjében kialakult egy mintafarm látomása -
hasonló ahhoz, amelyet mostohaapja, John London Alamedában, majd Livermore-ban akart
megvalósítani. Ennek a tervezett mintafarmnak kellett volna az évek során megmutatnia országos
viszonylatban a magasabb típusú mezogazdasági termelés útját, a farmereknek ebbol kellett volna
megtanulniuk, hogyan emeljék földjük és állatállományuk termelési színvonalát.
Megtudta, hogy a Kohler- és a Lamotte-birtok azért merült ki és azért hasznavehetetlen,
mert elozo tulajdonosaik negyven éven át mindennemu trágyázás, talajjavítás nélkül muvelték
meg, egyetlenegyszer sem hagyták parlagon feküdni. Megállapította, hogy a vidék állatállománya
elkorcsosult; satnya, nem törzskönyvezett bikákkal hágattak, a lovak, disznók és kecskék silány
fajtájúak; Kalifornia termékeny dombvidéke pusztulásnak indult. “Tudományos módszereket kell
kidolgoznunk, hogy lankáinkat termékeny földekké tegyük.” Úgy tervezte, hogy ha újra
termékennyé teszi a földet és felfrissíti az állatállományt, ha szakít a körülötte sorra tönkremeno
farmerek pusztító rablógazdálkodásával, s csak a legjobb minoséget termeli, megmenti az
államnak ezt a részét a mezogazdálkodás számára. Hogy ezt megvalósíthassa, Elizával együtt
minden pénzüket, energiájukat és képességüket e cél szolgálatába állították. Jack mindig Elizával
együtt szotte terveit, majd Eliza rendelkezett és ellenorizte a munkálatokat.
,,A jelen pillanatban hat tönkrement és általam összevásárolt birtoknak vagyok a
tulajdonosa. A hat tönkrement birtok legalább tizennyolc csodöt jelent, vagyis legalább
tizennyolc régi vágású farmer hagyta ott a pénzét, vesztette el, megtört szívvel, földjét.
Számomra a tét a következo: eszem, ítéloképességem és a legfrissebb gazdasági ismeretek
latbavetésével elérhetek-e sikert ott, ahol az a tizennyolc ember megbukott? Önmagammal,
emberségemmel, könyveimmel és minden javammal vállaltam kezességet e vállalkozás
sikeréért.”
Muvelésre alkalmassá tett földjeibe bükkönyt és kanadai borsót vetett és három éven át
beszántatta, hogy így javítsa meg a talajt. Tanyaépületével szemben megmuveletlen domboldalak
terültek el; itt embereket állított munkába, hogy tisztítsák meg a földet és képezzék ki
lépcsozetesen, úgy, ahogyan Koreában látta. Szoloskertjeiben huszonkét emberrel nyesette és
fattyaztatta a tokéket. Közölte Elizával, hogy a szolo behozza majd a reáfordított költségeket,
ezután a Washoe Ban hátán belovagolt Glen Ellenbe, hogy megszavazza a helyi szesztilalmat, -
úgy vélte ugyanis, hogy a bárok állandó fenyegetést jelentenek a munkások családja számára.
Kialakult benne az a meggyozodés, hogy néhány éven belül országos szesztilalmat vezetnek be,
és ráadásul megtudta, hogy szoloskertjeinek talaja a rablógazdálkodás folytán amúgy sem hozna
jó termést, ezért embereivel hétszáz holdon kiirtatta a szolotokéket, megtrágyáztatta e földeket s a
szolok helyébe eukaliptuszfákat ültettetett; tanulmányaiból ugyanis úgy értesült, hogy az un.
cserkeszdiót termo eukaliptuszfa, mint kemény faanyag nagy keresletre tarthat számot
díszítésekhez és építkezéseknél. Az elso évben tízezer facsemetét ültettetett el, a másodikban
további húszezret és így folytatta, amíg csak száznegyvenezer eukaliptuszfája nem volt. Ezek a
birtokán növo fák összesen 46. 862 dollárjába kerültek. “Most elültetem a fákat, és húsz év múlva
vagyont érnek majd, anélkül, hogy bármit kellene csinálnom velük.” Úgy gondolta, hogy ez a
befektetés ugyanolyan biztos, mint a bankba tett pénz, de ezenkívül még harminc százalékos
kamatot is hoz.
Más területeken céklát, karottát, zabot, búzát, árpát, szénát és lucernát termesztett; Eliza a
kaliforniai egyetem levelezo tanfolyamán kitanulta termesztésük módját. Jack úgy vélte, hogy
azon a legmagasabb színvonalú állattenyészto birtokon lesz ezekre szüksége, amelyet éppen
ekkor igyekezett berendezni. Amikor Luther Burbank elvitte hozzá néhány tövisnélküli
kaktuszát, amely Santa Rosa-i kísérleti kertészetében termett, Jack, aki minden próbálkozásban
“benne volt”, egész mezot ültetett tele ezzel a növénnyel, takarmánynak.
Lótenyészetének alapjául kétezer ötszáz dollárért megvásárolt egy díjnyertes angol
apamént, majd utóbb négy törzskönyvezett angol kancát, egyenként hétszázért. Szilárdan hitte,
hogy az igáslovak egyszer ismét használatba kerülnek, ezért felvásárolta a San Franciscói
teherfuvarosok minden kancáját, melyeknek lába kisebesedett a város burkolatkövein. Amikor
mezei munkához -
gyomtalanításhoz és szántáshoz - még több lóra volt szüksége, s nem talált olyan
állatokat, amilyeneket kívánt, beszerzo körútra indult Dél-Kaliforniába. Amikor pedig hiába
keresett bizonyos szarvasmarha-fajtát, hirdetést tett közzé mezogazdasági szaklapokban,
meglátogatta a sacramentói állattenyésztési kiállítást és megvásárolta a kék szalaggal kitüntetett
állatokat; nyolcszáz dollárért vett egy díjnyertes, rövidszarvú bikát apaállatnak, majd darabonként
háromszázötvenért nyolc elsorendu üszot vásárolt. Elment a piacra is, megvette a legjobb
minoségu, törzskönyvezett sertéseket és vásárolt egy nyolcvanöt angórakecskébol álló nyájat is.
Úgy tervezte, hogy néhány évadon át tudományos alapon fogja szaporítani ezeket az állatokat,
majd olcsón elad állományából néhány darabot a szomszéd birtokosoknak, hogy megjavíthassák
nyájaik, csordáik és méneseik minoségét. Azt is tervbe vette, hogy szarvasmarháit és
sertésállományát ugyanúgy fogja selejtezni, mint ahogyan John London tanította a zöldségfélék
kiselejtezésére, mert John London csak a legjobb minoségu élelmiszert akarta eladni San
Francisco szállodáinak. Rohamosan növekvo
állatállományának elhelyezésére új gazdasági épületeket és karámokat emeltetett, Glen
Ellenben pedig megvásárolt egy teljesen berendezett kovácsmuhelyt és úgy ahogy volt,
átszállíttatta birtokára. Folyton növekvo számú munkásainak és családjuknak elhelyezésére pedig
családi házakat építtetett.
Cikkeket írt a mezogazdaság új útjairól, jegyzeteket készített egy “térjünk vissza az
anyaföldhöz” témájú regényhez, megszámlálhatatlanul sok levelet váltott különféle
mezogazdasági egyesületekkel és kísérleti gazdaságokkal, és kíváncsi újságíróknak nyilatkozott
új tevékenységérol.
 Egyszer Los Angelesbe tett állatvásárló kirándulást; ott régi szobrászbarátja, Félix Piano
házában szállt meg, s ezeket mondta a riportereknek:
“Tanulmányozni kezdtem azt a kérdést, hogy miért ment tönkre ennek a kaliforniai
földnek a termoképessége negyven-ötven év alatt, holott Kína földjét több ezer év óta muvelik, és
még mindig termékeny. Azt a módszert követem, hogy birtokomról semmit sem hagyok elvinni.
A magam termesztette takarmánnyal etetem állataimat. Beszereztem az elso trágya-szórógépet,
amelyet azon a vidéken láttak. Embereket szegodtettem bozótirtásra és avégbol, hogy a régi
bozótost termofölddé tegyék. Országunkban olyan kétségbeejto a helyzet, hogy a tisztes
mezogazdasági termelés biztosan jó jövedelemmel jár majd: az Egyesült Államokban tíz év alatt
tizenhat millióval szaporodott az ennivalót kéro szájak száma. Ugyanezen tíz esztendo során a
sertés, a juh, a tejelo tehén és általában a vágómarha mennyisége ténylegesen csökkent; ez
egyenes következménye annak, hogy a nagygazdaságok kis farmokra töredeztek szét. Az a
birtokos, aki jófajta állatokat tenyészt és rendbehozza talaját, sikerre számíthat.”
Ezeregyszáz holdjának megmuveltetésével munkát adhatott, keresethez juttathatott
embereket. Elizának meghagyta, hogy semmi esetre se utasítson el senkit, aki munkát keres,
juttassa legalább három-négy napi munkabérhez és tartsa jól. Ha pedig nem akadt munka, Eliza
feladata volt munkaalkalmat teremteni: elhordatni a domboldalak köveit vagy sövényt húzatni az
egyes parcellák közé. A Farkas-lak építkezését tervezo Fornihoz is így szólt Jack London: -
Senkit se engedjen három-négy napi foglalkoztatás nélkül tovább, és ha rendes ember az illeto,
fogadja fel.
A folsomi és San Quentin-i börtön rabjai, akiket abban az esetben helyeztek feltételesen
szabadlábra, ha munkát kapnak, levélben jelentkeztek nála, s o csaknem minden esetben
biztosította a börtönhatóságot, hogy munkát ad a feltételesen szabadlábra helyezett embernek.
Csak olyankor mondott nemet, amikor már egyetlen üres ágyat vagy kuckót sem adhatott nekik
házaiban. Az egyik kérelmezo rab, miután elutasító válaszban részesült, e szavakkal jelentkezett
újra: “Ne féljen tolem, ha munkát ad a háza körül. Nem lopok el semmit, én csak gyilkoltam.”
Szinte mindig dolgoztak és laktak feltételesen szabadlábra helyezett foglyok a tanyán.
Amikor Jack gazdasági tevékenysége elérte csúcspontját, 1913-ban, bérjegyzéke
elképeszto
összegre, havi háromezer dollárra rúgott, ötvenhárom embert foglalkoztatott
mezogazdasági munkán, harmincöten építették a Farkas-lakot. Majdnem száz embernek s ezek
családjának megélhetésérol gondoskodott - összesen mintegy ötszáz személyrol. Fizetési
napokon a Washoe Ban hátán kilovagolt a földekre, domboldalakra, és az övére akasztott
erszényekbol saját maga fizetett az embereknek aranyban, azokból az aranyzacskókból,
amelyeket még Klondike-ban szedett össze. Az a tudat, hogy munkaalkalmat teremt más
embereknek, végtelen gyönyöruséget szerzett neki - ugyanolyan élvezetet, mint
növénytermesztési kísérleteinek sikere vagy az a gondolat, hogy o
a kaliforniai mezogazdaság megmentoje.
A környékbeli farmerek kicsúfolták, mert három évi termését beszántotta, és nevették
azon is, hogy birtokán - ahogy ok mondták: “nyolcórás szocialistákat” foglalkoztat. Most, hogy
egy mintabirtok létesítése miatt lett durva tréfák célpontja, ugyanúgy panaszkodott, mint annak
idején, amikor a Snark építéséért uztek belole gúnyt:
- Az ember kitalálja, hogyan tud tisztességes, becsületes módon pénzt keresni és költeni,
erre mindenki nekiugrik. Ha lóversenyre vagy táncosnokre költeném a pénzemet, határtalanul
türelmesek, elnézok lennének irántam.
Ha pedig óvták tole, hogy olyan éktelen nagy összegeket öljön bele kísérleteibe, ezt
felelte: - Én a pénzemet tisztességes úton keresem és nem a munkások rovására. S ha arra akarom
kiadni, hogy munkaalkalmakat teremtek és visszaállítom a kaliforniai mezogazdaság becsületét,
miért nincs jogom úgy elkölteni a pénzemet, ahogy nekem jólesik?
Annyi bizonyos, hogy nagyon jólesett neki. Minden új vendégét büszkén vezette el
tejgazdaságába, hogy megmutassa, milyen fejési csúcseredményt ér el minden egyes tehenével,
milyen gazdag lucerna- és szemestakarmány-termést hoznak földjei, és milyen nemesített fajtájú
szarvasmarhákat, birkákat, kecskéket tenyészt. Ha az egyik mezogazdasági kiállításon valamelyik
állata kék szalagot nyert, öröme nem ismert határt. S amikor a tengert járta a Roamerrel vagy
Charmian és Nakata társaságában négylovas fogatán kirándult valamerre, állandóan tanácsokkal,
utasításokkal teli leveleket küldözött haza Elizának, novére pedig részletesen beszámolt neki a
tanya életének minden egyes eseményérol. Íme egy részlet Jack egyik levelébol: “Nézz utána,
hogy a kihajtott sertéseket rendesen táplálják-e. Hogyan kerülhettek víz alá az árpaföldek? Ne
felejtsd el a fedeztetést! A motor és az öntözocso védve van a nap melege ellen? Mélyen lesújtott,
hogy a sertések között kolera pusztít. Tataroztasd a húszrekeszes istálló alapzatát. Most kell
ügyelni, hogy minden igásló és csikó a legeltetésen kívül is kapjon takarmányt. Amikor a
gyümölcsöst fallal veszik körül, vigyázz, hogy az emberek csak a nagy köveket vegyék igénybe,
akkor lesz szép kofalunk.” Mindenbol a legjobbat akarta, akár a Farkas-lakról, akár a kofalról, a
lucernáról, a szemes takarmányról vagy a tenyészlovakról, marhákról, birkákról, kecskékrol volt
szó… A “csupa-
élet, csupa-ero uralkodó” rögeszméje folytán úgy érezte, hogy királynak kell lennie az
emberek között (az utolsókból lesznek az elsok, a fattyúból lesz a király), s nem kevésbé erotol
duzzadó messianizmusa arra ösztökélte, hogy Amerika irodalmát, Amerika gazdasági életét és
most az amerikai mezogazdaságot is megmentse a romlástól, a hanyatlástól.
Írói munkásságával évi hetvenötezer dollárt keresett, költeni pedig százezret költött.
Minden talpalatnyi birtokát agyonterhelte jelzáloggal, megterhelte kölcsönnel még a jövojét is.
Elizával minden hónap elsején leült az ebédloje sarkában álló asztalhoz; izgatottan dugták össze
fejüket, bújták elszámolási könyvüket és keservesen töprengtek, miként manipuláljanak
pénzükkel, hogy kötelezettségeiknek eleget tehessenek. Egyszer már olyan szorult helyzetbe
került, hogy Elizának ötszáz dolláros jelzálogkölcsönt kellett oaklandi házára felvennie; csak így
tudtak takarmányt vásárolni állataiknak. Keletre írt leveleiben folytonosan csak pénzt kunyerál.
“Legyen szíves, küldje el a 2ooo dollárt, amellyel még tartozik elbeszéléseimért, szükségem van
rá, mert most építtetem fel Kalifornia elso kofalú silóját…” “Fizessen nekem további 5ooo dollárt
a könyv kiadásának jogáért, mert tejgazdaságomnak új épületet kell emeltetnem…” “Sürgos
szükségem van 12oo dollárra egy kozúzógép beszerzéséhez…” “Küldjön azonnal 15oo dollárt,
mert lecsapoló berendezést kell készíttetnem cserépbol, hogy legjobb minoségu talajomat
megóvjam az árvizektol…” “Ha ezt a novellasorozatomat elore leköti, lehetové teszi számomra,
hogy megvegyem a szomszédos, négyszáz holdas Freund-birtokot, igen olcsón, 45oo dollárért.”
Keleti kiadóit alaposan kioktatta a tudományos színvonalú mezogazdaság problémáiról, ezek
azonban olykor szinte üvöltöttek kétségbeesésükben: “Mr. London, mi egyszeruen képtelenek
vagyunk önt hozzásegíteni, hogy egy új sertéscsaládot vásároljon”, vagy “Egyáltalán nem
érezzük úgy, mintha mi volnánk felelosek az ön új földjeinek gyomtalanításáért!” Az egyik kiadó
meg éppenséggel annyi vakmeroséget tanúsított, hogy kijelentette: “Nem baj, ha egy írónak
farmja van, csak ne akarjon farmerkedni!”
Halogatás, szekatúrák, viták, izgatott, sot olykor dühös táviratözön árán - de végül is
mindig megszerezte a pénzt, érkeztek az ezrek, hogy ne is egy, hanem két ko silót emeltessen a
szemestakarmány tárolására; hogy felépíttesse tejgazdaságát; hogy megvegye azt a kozúzógépet;
hogy mérföldszámra fektessen le öntözocsöveket; hogy megvehesse a Freund-birtokot, ami által
ingatlanainak területe ezerötszáz holdra nott; hogy kétezer ötszáz dolláros cseréptetot húzasson a
Farkas-lak fölé, amelynek költségei hetvenezer dollárra emelkedtek, holott még sok munkálat
hátra volt… Minél gyorsabban folytak be jövedelmei, annál gyorsabban el is tuntek Eliza kezén
(gyakran akarata ellenére), mert Jacknek a több pénz azt jelentette, hogy több embert
szegodtethet, több földet tehet muvelhetové, gyarapíthatja állatállományát, öntözo és lecsapoló
berendezéseit.
Adóssága sosem volt kevesebb huszonötezer dollárnál, de gyakran az ötvenezret is
meghaladta.
A munkásokon kívül, kiknek ellátása most oreá hárult, ott élt a nyakán az egész siserahad:
rokonai és rokonainak rokonsága, barátai és azok barátai, vendégek, alamizsnát igénylok,
ráakaszkodók, s minden rendu és rangú ingyenélok. A bokezuség éppoly természetes volt
számára, mint az, hogy lélegzik. Nem akadt Amerikában olyan csavargó, aki ne tudta volna, hogy
egykori sorstársainak leghíresebbikénél mindig számíthat ebédre, italra, ágyra; legtöbbjük fel is
vette útitervébe a Beauty Ranch meglátogatását. Jim Tully, aki ugyanúgy, mint Jack,
csavargóból, a Nagy Út vándorából lett ismert íróvá, meséli, hogy amikor egy este Los
Angelesben “egy ürge” az éjjeli szállás árát “tarhálta” Jacktol, az író egy arany ötdollárost
nyomott a fickó markába. Johnny Heinhold elbeszélése szerint egyszer Jack bement az “Utolsó
Alkalom” nevu bárba, rendelt egy teli palack whiskyt, egyetlen pohárral fogyasztott belole, majd
egy arany ötdollárost tett le a pultra, e szavakkal:
- Johnnykám, mondd meg a fiúknak, hogy Jack London járt nálad, igyanak az
egészségére.
Foglyok a börtönbol kézzel font kantárokat küldtek neki, amelyeknek semmi hasznát nem
vette. Darabjáért húsz dollárt küldött nekik, mert képtelen lett volna elutasítani egy bebörtönzött
embert, aki néhány dollárt próbált keresni.
Majdnem minden barátja tartozott neki, nem is alkalmilag, hanem állandóan. Soha
egyetlen dollárját sem adták vissza. Ezrével kapta a pénzkéro leveleket s a legtöbb kérést
teljesítette is.
Vadidegen írók is anyagi támogatását kérték regényük befejezéséhez; havonként küldött
csekket az illetoknek. Ha szocialista és szakszervezeti lapok anyagi zavarokkal küszködtek, ami
majdnem állandó jelenség volt, Jack elofizette ezeket a lapokat minden barátjának és ingyen
cikkeket, elbeszéléseket küldött a szerkesztoknek; ha szocialista és szakszervezeti szervezoket
tartóztattak le, pénzt küldött jogi védelmükre. Amikor egy-egy sztrájk kudarcnak nézett elébe,
mert a sztrájkalap hiányzott, Jack pénzt küldött az ingyenkonyhák fenntartására. Egyszer hallott
egy ausztráliai norol, aki mindkét fiát elvesztette a világháborúban; minden kérés nélkül élete
végéig havi ötven dollárt küldött az asszonynak. Egy öregasszony a New York állambeli hegyek
közül kérte tole kétségbeesett levelekben nyomorának enyhítését, s minthogy Jacknek éppen
egyetlenegy dollárja sem volt a bankban, Brettet ostromolta meg szívszaggató levelekkel, hogy
küldjön pénzt az asszonynak és vonja majd le honoráriumából. San Franciscóban operastúdiót
akartak felállítani; Jack havi összeg folyósítását vállalta. Egy oregoni szocialista elvtársa, akit
nem is ismert, azt írta neki, hogy Arizonába utazik tüdovészét gyógyíttatni, s erre az idore Jack
birtokán szeretné elhelyezni állapotos feleségét és négy gyermekét. Az író táviratban válaszolt,
hogy nincs olyan lakóháza illetve ágya, amelyben a családot elhelyezhetné, a család azonban már
el is utazott Oregonból. Amikor megérkeztek, Jack egy szóval sem említette nekik sürgönyét,
hanem keresett nekik egy lakóházat, ellátta oket, gondoskodott róluk. Az asszony nyugodtan
megszülhette ötödik gyermekét; majd London visszaküldte a családot az apához, amikor az hat
hónappal késobb Arizonából hazatért.
Szocialista elvtársai ezerszámra jelentkeztek, hogy szeretnének odaköltözni s birtokán
élni.
 “Csak egy holdat adjon nekem, meg néhány csirkét, és meglátja, mit csinálok belole.”
“Nem tudna néhány holdat meg egy tehenet juttatni nekem? Családomnak ennyire volna
szüksége.” Éppen felszólította Elizát, hogy több embert ne alkalmazzon, de ekkor megjelent egy
munkás a feleségével, gyermekeivel, mert hallotta, hogy Jack birtokán mindig akad munka és -
felvették.
Eliza, aki a könyveket vezette, kijelentette: Jack keresetének a felét mások kapták. Ha
összeadjuk a számára voltaképpen felesleges munkák bérét, ez az összeg eléri Jack teljes
jövedelmének majdnem kétharmadát. Egy-egy jó történettel bárki közel férkozhetett szívéhez, de
száz eset közül ötvenben kérés nélkül adta oda a pénzt. Csak egyszer tagadta meg valakitol
segítségét: Bob Fitzsimmons profi-bokszoló felesége táviratban kért tole sürgosen száz dollárt, de
nem közölte, hogy mire kell neki ez a pénz. Jack éppen azon törte a fejét, hogy honnan teremtsen
elo háromezer dollárt a biztosítási díj és a kölcsönkamatok kifizetésére - a kérelmezonek
visszatáviratozott, hogy tönkrement. Két nappal késobb azt olvasta az újságban, hogy Mrs.
Fitzsimmonst egy vidéki kórház szegényklinikáján megoperálták. Jack ezt az elutasítást sose
bocsátotta meg magának, s ettol kezdve, ha pénzt kértek tole, és neki magának se volt, útnak
indult és másoktól kérte kölcsön a szóban forgó összeget.
Önmagára keveset költött, egyszeruen étkezett, egyszeruen öltözködött. Barátaira és a
vendéglátásra vagyont pazarolt, de a vendéglátás viszonzását ritkán fogadta el. Ha ebédre hívták
meg, még otthon, indulás elott megevett egy fontnyi közönséges vagdalt búst, mert mások
szakácsmuvészetét nem tartotta sokra. Pénz dolgában finnyás lévén, vendégei nem adhattak
kártyaasztalánál bont egymásnak: a bont o vette el a vesztes féltol, a pénzt kifizette a nyertesnek,
a kötelezvényt pedig eltette szivardobozába. Frolich egy napon Jack dolgozószobája elott ment el
és látta, hogy fehér papírdarabok zápora zúdul ki az ablakon. Felemelt néhány papírszeletet s
ekkor látta, hogy Jack éppen egy nyugtás-dobozt adott át az enyészetnek.
Életébol a tosgyökeres kaliforniai ember képe bontakozik ki - azé a sajátos embertípusé,
aki csak ennek az államnak a talajából sarjad ki, másutt sehol sem található ebben a formában.
Némileg nagyzási hóbortban szenvedett, mint a kaliforniaiak általában, egyszeru volt, oszintén
igénytelen; barátaitól és munkatársaitól nem várt elismerést sikereiért és eredményeiért, de
magabiztossága, határozottsága nem ingott meg. Több száz tervezett novellájának, cikkének és
regényének elozetes jegyzeteiben sorra ilyenek olvashatók: “Nagyszeru novella”, “Félelmetes
regény”, “Hátborzongató ötlet”, “Remek munkástéma”, “Óriási történet”. Mint Kalifornia
legtöbb szülötte, o is bovéru, nyíltszívu, élvezetekre vágyó volt, rajongott a szépségért, az eroért,
az ügyességért és a testi gyönyörökért, ennek folytán viszont bámulta a muvészeteket, a kultúra
gyümölcseit. Játékos tréfacsináló kedve szinte gyermekre vallott. Mindennél jobban kívánta a
nevetést; s nem halkan, finoman, hanem harsogva nevetett. Mint a legtöbb kaliforniai születésu
ember, o sem szerette a formaságokat, gyulölte a szertartásos modorú embereket, a
megmerevedett eszméket és az elore megalkotott ítéleteket; türelmetlenül viselkedett a
felgyülemlett hagyományokkal szemben, élvezte, hogy életeros képromboló. Akár hajdan
Kalifornia spanyol urai alatt, számára is szentségnek számított az otthon, amely nyitva áll minden
vándor elott, és ahonnan senki - sem nagyúr, sem kisember - nem mehet tovább étkezés, ivás,
éjszakai piheno nélkül. Legboldogabbnak akkor érezte magát, amikor húsz vendég ülte körül
asztalát s osztotta meg vele falatjait. S miként a spanyol elodök, o is szabad teret kívánt maga
köré, nem bírta a zsúfoltságot, akkora birtok gazdája akart lenni, hogy napokig tartson, amíg
végiglovagol saját területén.
Akár a Kaliforniát feltáró aranyásók, o is csak mosolygott a pénzen, amely oly könnyen
és oly nagy mennyiségben szerezheto meg: fecsérelte, hogy megmutassa a világnak, mily kevéssé
rabja a vagyonnak. Földjének, elméjének, erszényének és barátságának kincseivel egyaránt
pazarlón bánt. Mint a legtöbb kaliforniai, o is mindent legjobb képessége szerint akart csinálni:
akár munkáról, akár játékról, akár tréfáról, szerelemrol, szórakozásról, hódításról vagy alkotásról
volt szó. Mint független szellem, csak saját akaratának engedelmeskedett, bajosan lehetett az
orránál fogva vezetni. Szeszélyes, csapongó, gyakran makacs, önfeju, heves, sot kegyetlen volt, s
mint a Kaliforniában születettek többsége, megvetette a szellemi és testi gyávaságot. Igen nagy
személyes bátorságról tett tanúságot.
- Egy medve harciassága lakott benne - mondta róla Ira Pyle. - Bárkinek, bárminek kész
volt nekiugrani.
Mint a legtöbb kaliforniai, honfoglalónak, úttöronek, egy új és különb társadalom
megalapozójának érezte magát. S minthogy eros, hatalmas, gazdag környezetben élt, határtalanul
bízott önmagában, s az a szilárd meggyozodés élt benne, hogy bármi terem Kalifornia földjén, az
csak a leheto legnagyszerubb lehet.
Termékeny, gazdag földön élt, o maga is kitárta lelkét, minden új ötletért hamar lobbant
lángra - akár a lelkesedés, akár a szerelem, akár a harag lángjára. Rajongott a szépségért és a
természetért, mert hiszen oly fenséges természeti szépségek vették körül. Ez a türelmetlen,
vakmero, lobbanékony, hetyke és szélsoséges ember szerette a primitív vadságot és az
indulatokat -
ámde éppen azért, mert regényes tájak és boség kellos közepén élt, izzó vadsága a szépség
és szenvedés iránti noies érzékenységgel párosult. O maga nyílt és becsületes, gyakran zajos és
nyers lévén, nem gyanakodott embertársaira, mindenkit tisztességesnek gondolt, amíg meg nem
bizonyosodott az ellenkezojérol. Ennek folytán gyakran mutatkozott hiszékenynek, könnyen
rászedték, beugratták. Rettenthetetlenségével, kitartásával, halálos eltökéltségével ahhoz a
szürkemedvéhez hasonlított, amely államának lobogóját díszíti. Hitében és a barátságban nem
ismert megalkuvást, pazarul bokezunek tudták, csak az emberi szegénységet és az
igazságtalanságot gyulölte; ízig-vérig pogány volt, panteistaként az ot körülvevo természet
szépségében, erejében imádta az istent. Javíthatatlan optimista módjára hitt az emberi haladásban,
örömmel szentelte életét annak, hogy az értelmen alapuló civilizáció felé vigye az emberiséget.
1913 tavaszára a világ legjobban fizetett, legismertebb és legnépszerubb írójává lett; o
töltötte be azt a helyet, amelyet a század elso éveiben Kipling foglalt el. Novelláit és
regényeit lefordították többek közt oroszra, franciára, németre, svédre, norvégra, dánra,
hollandra, lengyelre, spanyolra, olaszra, héberre. Fényképeit oly mértékben terjesztették, hogy
fiatalos, csinos, jellegzetes arcát világszerte milliók ismerték és szerették.
A róla szóló pletykák és anekdoták a legelmaradottabb országokba is eljutottak. Minden
szavát, minden mozdulatát szétharsogta a sajtó, és amikor semmi olyat nem tett, amirol az
újságban írni lehetett válna, a riporterek találtak ki róla szóló híreket. “Emlékszem, egyetlen
napon három hírt táviratoztak szét rólam: az elso távirat arról szólt, hogy feleségemmel az
oregoni Portlandban összevesztünk, o összecsomagolta útiboröndjét és hajón San Franciscóba
indult a mamájához. A második hazugság értelmében a kaliforniai Eureka város egyik bárjában
dulakodás során egy milliomos épületfa-kereskedo elpáholt. A harmadik hazugság szerint
Washington állam egyik hegyi üdülohelyén száz dollárt nyertem fogadáson, mert hihetetlenül sok
különbözo fajta pisztrángot fogtam ki a tóból. A megjelölt napon feleségemmel Oregon
délnyugati részében, távol minden vasúttól, autóúttól, sürgönydróttól és telefonvonaltól, egy
védett erdoterület legmélyén tartózkodtam.”
Egyszer sem válaszolt az ilyen újságírói képzelodésekre, s nem is védekezett ellenük,
pedig gyakran sértették, bosszantották. “Tudja-e, hogy amikor egy diáklány a Berkeley mögötti
hegyekbe kirándult és ott egy csavargó megtámadta, a lapok kijelentették, hogy a támadó csak
Jack London lehetett?” A San Franciscói sajtóklubba egyetlenegyszer sem kapott meghívást,
amikor azonban a tagok új klubházat akartak építeni, kétezer dolláros hozzájárulást kértek tole.
Ez volt az egyetlen eset, amikor öröme telt a kérés visszautasításában.
A róla szóló kitalált és rendszerint becsületsérto történeteknél is kellemetlenebbül
érintették azok a cikkek és kiadványok, amelyek alá odahamisították a nevét. Legtöbb baját
egyetlen nyomtatott oldal okozta; ez A katonai eszménykép címmel látott napvilágot.
“Fiatalember! Életed legalávalóbb célja az, hogy jó katona váljék beloled. Jó katonának azt
nevezik, aki sose próbálja meg, hogy különbséget tegyen jó és rossz között. Ha azt parancsolják
neki, hogy polgártársaira, barátaira, szomszédaira lojön, habozás nélkül engedelmeskedik. Ha
arra utasítják, hogy egy emberekkel zsúfolt utcára tüzeljen, ahol a szegények kenyérért tüntetnek,
akkor is engedelmeskedik; látja, hogyan önti el a vér az évektol megszürkült hajfürtöket, hogyan
freccsen szét az élet nedve az asszonyi kebelbol, de o nem érez sem lelkifurdalást, sem
rokonszenvet. A jó katona vak, szívtelen és lélektelen gyilkoló gépezet.”
Ügyesen megszerkesztett röpcédula: mind tartalma, mind hangja meghökkentoen Jack
Londonra emlékeztet. Az Egyesült Államok hadseregének tisztjei felháborodtak a sértés miatt,
amely a besorozott újoncokat érte. Tiltakozások érkeztek a kongresszushoz. A postaigazgatóság
elhatározta, hogy bunvádi feljelentést tesz Jack London ellen, amiért körlevelét postai úton
továbbította. Jack hevesen tiltakozott, cáfolta szerzoségét, ez véget vetett ugyan a hatósági
eljárásnak, de a “katonai kacsa” miatti támadások egészen haláláig üldözték.
Hasonmásai bukkantak fel Amerika-szerte: jól ismert cowboykalapját,
csokornyakkendojét és zsákkabátját viselték; nem kétséges, hogy sok hírlapi történetre adtak
alkalmat. Felolvasásokat tartottak az o nevében, neki tulajdonított kéziratokat bocsátottak áruba,
forradalmi csapatokat vezettek Diaz mexikói elnök ellen, hamis csekkek alá írták a nevét és a
forróvéru, vad Jack London nevében szeretkeztek. Állandóan érkeztek hozzá levelek emberektol,
akik állítólag találkoztak vele -
olyan helyeken, ahol sohasem járt. Mindez mulattatta, egészen addig, mígnem egyik San
Franciscóban felbukkanó alteregója az o nevében kezdett el udvarolni egy Babe nevu hölgynek.
Ez a Babe azután nyílt levelezolapokkal ostromolni kezdte Jacket Glen Ellenben. “Mi az, már
nem szeretsz?” - kérdezte, és így írta alá: “Szerelmesed”. A származása körüli homály folytán
mindenféle idegenek jelentkeztek, hogy Jack az o fiuk, fivérük, nagybátyjuk, unokafivérük. A
New York állambeli Oswego egyik családja azt a hírt terjesztette, hogy Jack London azonos
Harry Sandsszel, aki tizennégy éves korában megszökött hazulról. A lapok egymás mellett
közölték Harry Sands és Jack London arcképét, hogy a közönségnek is módjában legyen a
hasonlatosságot megállapítani.
A kedvezo kritikák és rokonszenvezo anekdoták közepette gyakran irodalmi támadások is
érték. Felmerült az a vád, hogy hamisan ábrázolja az alaszkai életet, és nem is ismeri azt, amirol
ír.
Fred Thompson, akivel Jack a Yukon-folyón került össze és húsz évig élt Alaszkában, jót
nevetett az effajta híreken, mert még emlékezett rá, hogy az alaszkai aranykeresok milyen
türelmetlenül várták Jack újabb klondikei történeteinek megjelenését s egy pillanatig sem vonták
kétségbe hitelességüket.
Plágiummal gyakran vádolták, szinte mindig folyt ellene legalább egy ilyen támadás. Már
19o2-ben rásütötték, hogy egyik novelláját Frank Norris egyik korábban megjelent elbeszélésébol
lopta. Mikor aztán kiderült, hogy még egy harmadik szerzo is írt egy azonos tartalmú novellát,
utánajártak a dolognak, és sikerült megállapítani, hogy mindhárom szerzot ugyanaz a riport - egy
Seattle-ben megtörtént eset híre - inspirálta. Stanley Waterloo Ab története címu könyvét vette
Jack alapul Ádám elott címu muvének megírásához; e könyv megjelenése után Stanley Waterloo
nemzetközi botrányt csapott. Jack válaszában elismerte, hogy sokat köszönhet Waterloonak, de
azt bizonygatta, hogy az osembertéma köztulajdon. Jack A vaspata londoni püspökének szájába
adott szónoklatot egy bogaras képszerkeszto, név szerint Frank Harris egyik cikkébol merítette;
ez most azzal reklámozta önmagát, hogy közzétette saját írását Jackével párhuzamosan, így
akarta szemléltetoen bizonyítani, hogy Jack London irodalmi tolvaj. A felháborodást Jack csak
úgy tudta lecsillapítani, hogy kijelentette :
- Nem plagizátor vagyok, hanem balek. Azt hittem, Harris hiteles szöveget idézett.
Hogy valamiképp lépést tarthasson költségeivel, valamint a szörnyu nagy befektetésekkel,
melyeket birtoka és a Farkas-lak követelt, végtelen áradatban kellett ontania és eladnia
elbeszéléseit. Ha csak egyetlen lélegzetvételnyi szünetet mert volna engedélyezni magának,
adósságainak és kötelezettségeinek egész építménye fejére omlott volna. Legbiztosabb jövedelmi
forrását alaszkai történetei jelentették; ezeket most nyögve és gépiesen árasztotta magából. “Még
ma is Klondike-ból próbálok felszínre vergodni.” De annak ellenére, hogy minden erofeszítése az
eladásra irányult, friss, gazdag, életeros elméjébol sok kitunoen megírt alaszkai történet és
déltengeri elbeszélés fakadt: Az óceán meséiben a MacCoy sarjadéka, Az elkerülhetetlen fehér
ember, vagy A büszkeség háza és A konai sheriff az elobbirol elnevezett kötetben. Csak a
Csodatevo
szerelem novellái viselik magukon a gyors pénzcsinálás jegyét. A történetek, amelyeket
papírra vetett, agyából kitörni, megformálódni készültek, s a pénzkeresés csak közvetlen
indítékul szolgált, csak sürgette megjelenésüket. Korai, gyorsan összecsapott novelláin kívül a
Csodatevo szerelem történetei az elso “csak pénzért” írt, irodalmi értéket nélkülözo muvei, - ezek
látták el készülo házát cementtel, épületfával és rézzel. E kényelmi berendezésekért maga is
becsületes iparosmunkával fizetett: “Nem szívesen írtam a Csodatevo szerelem tizenhárom
novelláját, de írásukkor egyszer nem szállítottam le tudatosan igényeimet.”
Rövid elbeszéléseinek minosége kezdett csökkenni - részint azért, mert belefáradt a
novella-formába, túlságosan szuknek érezte. Már csak regényeket akart írni. S az a két regény,
amelyet életének ebben az idoszakában írt - a John Barleycorn és A Hold völgyében - nemcsak
legjobb muvei közé tartozik, de az egész amerikai regényirodalom élvonalában áll. Eltekintve
harmadik részétol, - ez Jack mezogazdasági megfigyeléseit ismerteti, és külön könyvbe
kívánkozik - A Hold völgyében gondolatok és írásmuvészet tekintetében a legtöbb, amit Jack
London szíve és elméje adhatott. A Saxon nevu mosodai munkáslányról és Billy kocsisról festett
portréi legteljesebb meggyozodésébol erednek. A komuves szakszervezet Weasel-parki piknikjén
kitört általános verekedés ábrázolása az amerikai írek népszokásainak klasszikus rajza (ez az a
park, ahol Jack kölyökkorában vasárnap délutánonként a bárt söpörte), az oaklandi vasutassztrájk
és a bekövetkezett tragédia drámai leírása még negyedszázaddal késobb is mintaképül szolgált az
Egyesült Államok sztrájk-témájú irodalmában.
Elofordult olykor, hogy kétségbeesetten kutatnia kellett a folyóiratoknak küldheto
novellák témái után. Egy ilyen feszült idoszakában kapott levelet Sinclair Lewistól, attól a
nyakigláb, vöröshajú fiútól, aki annak idején a Yale News részére meg akarta interjúvolni, és
most írónak készült. Lewis több felhasználható témát írt meg neki - hét és fél dollárt kért
darabjáért. Jack áttanulmányozta e témákat és kiválasztotta A félelem kertje címut meg még
egyet, majd tizenöt dolláros csekket küldött Lewisnak. Emez postafordultával válaszolt,
köszönetet mondott Jacknek és közölte vele, hogy tizenöt dollárjával hozzájárult egy felölto
vásárlásához, az fogja megoltalmazni New York téli szelei ellen.
Lewis késobb, amikor a Süketek Beszédtanítását Elomozdító Amerikai Egyesület The
Volta Review címu lapját szerkesztette, újabb huszonhárom elbeszélés-vázlatot küldött Jacknek,
mint “teljesen üzletszeru árukollekciót, amelyet t. Cím részére van szerencsém jelen soraimmal
megküldeni, árjegyzék mellékelve” - aláírás: “Sinclair Lewis, más néven Hal, más néven a
Vörös.”
Azt is írja kísérolevelében: reméli, Jack fel tudja használni témáinak nagyobbik részét, ez
azt jelentené az o számára, hogy most már végleg visszatérhet a “szabadúszó” író mesterségéhez,
eddig ugyanis csak alvásának rovására írhatott - márpedig az alvás túlságosan is olcsó és hasznos
mulatság ahhoz, hogy tönkretegyük. És Jack vásárolt. Megvette - az árjegyzékben feltüntetett
áron -
az Illúziók házát ketto ötvenért, A tékozló atyát, a John Avery vétkét, a Magyarázkodást,
az Ajánlásokat, a Gáláns úriembert és az Asszony adott lelket a férfinak címut darabonként öt
dollárért, a Frakkos ökölvívót és A józan ész börtönét darabonként hét ötvenért, a Mr.
Cincinnatust pedig tízért - összesen ötvenkét dollárról és ötven centrol küldött Lewisnak csekket.
Bármire költötte is ezt a pénzt Sinclair Lewis, azt büszkén megírta Jacknek, hogy vörös - vagyis
szocialista -
pártigazolványát rendben tartja. Ezekbol a téma-ötletekbol írta meg Jack Amikor fiatal
volt a világ címu novelláját, amelyet azután a Postnak adott el, valamint A vadállat címu
kisregényt, amelyet a Popular Magazine közölt folytatásokban. Amikor azt írta Lewisnak, hogy
életében eloször undorodik egy történettol és nem tudja, mihez fogjon Lewis Gyilkossági
hivatalával, Lewisban felbuzdult a szakmai gog és költségmentesen hosszú szinopszisban közölte
Jackkel, hogy véleménye szerint miként kellene a cselekményt kidolgozni.
Legbokezubben a kezdo írókkal bánt London, s ezek ijeszto tömegekben rohanták meg,
kézirataik sáskarajként sötétítették el égboltját. Életének immár egyetlen napja sem múlhatott el
anélkül, hogy kéziratot ne kapott volna valamelyik reménykedo szerzotol, aki kérte, hogy bírálja
meg, írja át, adja el muvét. Mindezeket a kéziratokat, egyoldalas versektol nyolcszáz oldalas
regényekig és tanulmányokig a legnagyobb gondossággal olvasta végig, majd hosszú bírálatokat
küldött a szerzoknek, hozzáfuzve az évek során kidolgozott írói technikáját ismerteto
fejtegetéseket is. Ami a legértékesebb volt benne, azt mind ezeknek az idegen embereknek a
rendelkezésére bocsátotta, - sem idejével, sem energiájával nem fukarkodott. Ha egy muvet jónak
ítélt, megpróbálta eladni valamelyik folyóiratnak vagy könyvkiadónak; ha rossznak találta,
közölte a szerzovel, miért vélekedik így. Becsületes bíráló megjegyzései gyakran dühös
szemrehányásokat zúdítottak fejére; bár majdnem biztosan tudta, hogy kellemetlen dolgokat
mondanak majd róla, mégis habozás nélkül felvilágosította ezeket az írókat, hogy muvükben mi a
rossz, és hogyan lehetne azt kijavítani. Az egyik szerzo, akinek éles bírálat kíséretében küldte
vissza kéretlen kéziratát, különösen becsmérlo
levélben válaszolt. Jack a következo éjjel mindössze az agya számára nélkülözhetetlen
három órai alvást engedélyezte magának, az éjszaka többi részét ébren töltötte: hétoldalas
pompás, béketuro
levelet írt a becsvágyó szerzonek - egy ilyen terjedelmu novelláért ötszáz dollárt kapott
volna -, megmagyarázta neki, hogyan kell tanulnia a bírálatból, hogy jobb munkát végezhessen.
Csak azok az írók tudták feldühíteni, akik az irodalmi siker legrövidebb útjának receptjét
szerették volna megkapni tole. Ezeknek így írt: “Aki muvészi pályáról álmodik és ugyanekkor
úgy látja szükségesnek, hogy másvalaki pofozza formába, annak muvészete eleve
középszeruségre van kárhozatva. Ha ön valódi értékeket kíván létrehozni, önmagát kell formába
pofoznia. Gyürkozzék neki! Vágjon bele! Szedje össze magát! Ne nyafogjon! Ne mondja azt se
nekem, se másnak, hogy milyen jónak tartja ezt vagy azt a munkáját és hogy azt hiszi róla, nem
rosszabb, mint bárki másé.
Végezze a maga dolgát olyan átkozottul jól, hogy ideje se legyen és eszébe se jusson
összehasonlítani mások középszeruségével.”
Iratrendezoiben megtalálhatók csaknem minden ismert író-kortársának levelei; ezekben
igényeikrol, bajaikról, szellemi és lelki aggályaikról számolnak be neki. Mindegyiknek juttatott
rokonszenvébol, bátorításából, szeretetébol és megértésébol, ösztökélte oket, hogy higgyenek
önmagukban, az irodalomban és a világban, amelynek megértésére törekedtek. Ha valamelyik
kiadóvállalat a társadalmi haladás szempontjából jelentos könyvet adott ki, s a mu egy példányát
megküldte neki, lelkiismeretesen végigolvasta és megtáviratozta azt az elismero nyilatkozatát,
amelyet a könyv népszerusítésére felhasználhattak.
A lapszerkesztoségekkel és könyvkiadókkal folyó üzleti tárgyalásai során is mindig
nagylelkunek és tisztességesnek bizonyult. Szeretett “nagyvonalú” lenni, s mindig bosszantotta,
ha a vele szemben álló üzletemberek kicsinyeskedtek. Szívélyes, udvarias, “könnyen kezelheto”
ember módjára viselkedett, de csak addig, amíg valaki meg nem próbálta lóvá tenni vagy nem
ócsárolta a munkáját. Ilyenkor egy feldühödött szürkemedve vadságával rontott neki
bántalmazójának.
191o-tol, vagyis amióta a Tüzes Napsugár megjelent, a következo muveket adta át
Macmillanéknek: Lopás címu színdarabját, Snark cím alatt összegyujtött déltengeri cikkeit és
négy novelláskötetét, ezek közül azonban egy sem vált különösebben kelendové. Ekkor Brett
közölte vele, hogy a tucatjával megjeleno, újságpapírra nyomott folyóiratok a Jack nevét híressé
tevo
izgalmas történetek jó utánzataival árasztják el a piacot, s ezzel megszunt a
novelláskötetek iránti kereslet, - és azt is közölte Brett, hogy már képtelen kielégíteni Jack
állandó elolegkéréseit, amelyek ritkán irányultak ötezer dollárnál alacsonyabb összegre. Tíz
esztendei eredményes együttmuködésük után 1912-ben búcsút mondott a Brett és Macmillan
cégnek. Ekkor a Century Companyvel szerzodött, s ez ki is adta a Csodatevo szerelem, Az
éjszaka szülötte és A vadállat címu
köteteit, de nem akarta három hónapon át havi ezer dolláros eloleggel támogatni a John
Barleycorn megírását. A Century vállalattal sohasem volt szerencséje, s minthogy a John
Barleycornt érezte három év óta elso átüto sikerének, táviratokkal bombázta a kiadót, hogy
bontsák fel szerzodésüket, szeretett volna visszatérni Macmillanékhez.
“Minden kiadó egyetért abban, hogy önök átengedhetik a Barleycornt. Csak egy dolog
tartja vissza önöket: a nagy haszon reménye. Egy marék ezüstért eladják önmagukat és vállalatuk
jó hírnevét. Kérem, gondoljanak arra, hogy én nem pénzt vadászok, és azok a milliók, akik most
a Barleycornt falják, késobb azt is elolvasnák, amit önökrol írok. Ennek pedig olyan visszhangja
támadna, hogy önök hosszú ideig mosakodhatnának a világ elott, de már rég a sírban
porladnának, amikor e hang a ma még meg sem született agyakban is visszacsengene és önöket
haló poraikban sem hagyná nyugodni. Várom azt a válaszukat, hogy inkább akarnak emberek
lenni, mint pénzeszsákok… Én olyan poklokat jártam végig verejtékezve, amelyeknek maguk
még a létezésérol sem álmodtak soha; bennem olyan türelem lakozik, amelyre maguk egyszeruen
képtelenek.
Személyes jólétemet és anyagi hasznomat fölényesen megvetem; ez meghaladja az önök
korlátolt felfogását. Én bármely pillanatban belenézhetek a tükörbe és jobban tetszem magamnak,
mint önök saját maguknak, ha meglátják a tükörben saját képüket… Föltekintek és
könyvespolcomon ott látom azt a huszonnégy könyvemet, amely eddig megjelent. E huszonnégy
között csak egyetlen nyamvadt kötetecske: A vadállat - az, amelyet Önök adtak most ki. Ismét
egy garasoskodó kiadó áll szemben egy toronymagasságban föléje emelkedo íróval… Még
mindig várom válaszukat 1913. május 1o-én küldött hosszú táviratomra. Már boségesen jutott
idejük arra, hogy megegyék vasárnapi ebédjüket, lássák feleségüket és gyerekeiket, s most
jóindulatúak, emberségesek legyenek. Nos, rajta, legyenek jóindulatúak és emberségesek, -
bocsássanak el. Tudják, hogy az egyetlen vagyontárgy, amellyel most egy új kiadóhoz
bekopogtathatok, a Barleycorn. Hagyják már azt a néhány dolláros profitjukat és hagyjanak
engem, hogy ne anyaszült meztelenül távozzam el önöktol.” A Century Company erre sem
válaszolt, s ekkor Jack még egy utolsó, kétségbeesett táviratot küldött: “..A haragot bárkiben
megértem, de a csökönyösség olyan állatian primitív, annyira ostoba lótulajdonság, hogy
egyszeruen képtelen vagyok megérteni olyanok részérol, akik modern és civilizált emberek
nevére tartanak igényt.”
A Century kiadó végképpen nem volt hajlandó lemondani a John Barleycornról; ekkor azt
írta nekik: “Túl sok ostorcsapást szenvedtem el életemben ahhoz, hogy haragot és rossz érzést
tápláljak magamban csak azért, mert megvertek”. És lojálisan együttmuködött velük. A John
Barleycorn után azonban mégis szakítottak, ekkor visszatért Macmillanékhez és nem is vált meg
tolük többé. Brett elott aztán elismerte, hogy o maga sem állt a helyzet magaslatán, amikor ki
akart bújni a Centuryvel kötött szerzodése alól.
1913 nyarán boldog heteket töltött Charmiannel: Carmelben meglátogatták Sterlingéket,
úszkáltak a tengeri hullámverésben, napfürdoztek a homokos parton, eheto abalone-kagylókra
vadásztak az öbölben, rozselángon elkészített kagylólakomákat rendeztek, és mérhetetlenül sok
verssorral szaporították azt a tréfás költemény-sorozatot, amely legjobban - és eléggé gúnyosan -
Sterlinget jellemzi:

Fogoly-szendvics helyett, melyet

Sokan sikkesnek vélnek,
Nekem elég a járadék
És abalone-on élek.

Saját Szépség-tanyáján a korai hajnalok husében terjedelmes regényeinek sorozatán

dolgozott tovább. Írta A lázadókat, amelyet a Cosmopolitan közölt folytatásokban A tenger
gengszterei címmel. E könyv elso fele egyenesen viszi elobbre a cselekményt és kitunoen
sikerült, különösen a hajósélet leírása, ezért Jack Londont az “amerikai Conrad” néven kezdték
emlegetni; második fele, amelyben a fohos beszél a cselekményrol, meglehetosen sovány és
annyira lerontja a hatást, hogy A lázadók megérdemelte a halált, amely osztályrésze lett.
Délutánonként London lóháton járta az ösvényeket termékeny szántóföldjein, ahol az izzó
napsütés érlelte vetéseit; estéit pedig a Boyes Springs-i tóban, barátaival fürdozve töltötte. Innen
hazafelé menet minden bárnál megállt - egy italra, egy történetre, egy tréfára. Sötétedéskor a
Farkas-lakhoz lovagolt, hogy Fornival és munkásaival beszélgessen. 1913 augusztusáig
nyolcvanezer dollárt ölt már bele majdnem teljesen kész új otthonába. A lapok könyörtelenül
ostorozták, mint hitehagyott szocialistát, aki kastélyt építtet magának; a szocialisták haragudtak
rá, úgy érezték, hogy rászedte oket. Pyle írja, hogy Jack legszívesebben “elvitorlázott” volna,
valahányszor orra alá dörgölték házának pompáját. Az újságírók ellott váltig bizonygatta, hogy
bármily nagy is a Farkas-lak, ez még nem teszi ot kapitalistává, hiszen tulajdon keresetébol
építteti fel. S amikor a Farkas-lakot mindenki kastélynak mondta, azt felelte, hogy a fenséges
mammutfenyok és vörösko-kockák mind az o birtokáról kerültek ki, s ha épülete Justinianus vagy
Caesar egyik palotájára emlékeztet, ez csak szerencsés véletlen, ami nem növelte költségeit.
Midon Harrison Fisher kijelentette elotte, hogy háza egész Amerikában a legszebb, tudta: nem
hiába fektetett be annyi pénzt és fáradságot a Farkas-lakba.
Végre elérkezett augusztus 18-a, a nagytakarítás napja. A villanyszerelok már felszerelték
a vezetékeket, az ácsok és vízvezetékszerelok is készen voltak. Forni munkásai pedig elindultak,
hogy összeszedjék a faborítások ledörzsölése végett terpentinbe áztatott rongyokat. Egy
munkáscsapatnak másnap reggel kellett volna Jacket és Charmiant átköltöztetnie új otthonukba.
Azon az éjszakán Forni és Jack tizenegy óráig együtt dolgozott a tanyaépületben, majd Forni
elballagott a Farkas-lak mellett álló saját házikójába. Közvetlenül hajnali két óra elott arra ébredt,
hogy egy farmer beront és ezt kiabálja:
- Forni! Ég a ház! Ég a Farkas-lak!
Amikor Forni a Canyonhoz érkezett, a Farkas-lak már egyetlen lángtömeg volt.
Néhány perc múlva Jack is odarohant, lélekszakadva, haja lobogott a szélben. Megtorpant
annál a halomnál, ahol nemrég még az olasz munkásokkal üldögélt, borozgatva, dalolva. Maga a
dübörgo pokol tárult eléje, a háznak mindegyik része egyszerre égett. Augusztus közepe lévén,
hiányzott a víz. Jack semmit sem tehetett, csak állt, könnyei legördültek arcán és nézte, hogyan
pusztul el életének egyik legnagyobb ábrándja.
Minden, ami fából készült, lobogott; még az ablakkeretek is égtek, valószínutlen kék
lángokkal. A házat körülvevo mamutfenyofák gyurujén kívül megmunkált mamutfenyo-deszkák
halmaza állt, ezeket szánták Jack hálószobájának burkolására. Az élofák gyuruje nem fogott
tuzet, de a deszkarakás lángokban állt. Többeket gyanúsítottak gyújtogatással, nagyobb részüket
Jacknek címzett névtelen levelekben. Eliza elvált férje, Shepard éppen aznap veszekedett Jackkel,
tehát meggyanúsították. Egy munkás, akit Jack kidobott, mert verte a feleségét, felbukkant a
környéken: szintén gyanú alá esett. Egy összeférhetetlen munkavezetot is meggyanúsítottak.
Megvádolták Fornit, vádolták a féltékeny szocialistákat, vádoltak néhány mogorva csavargót is.
Forni véleménye szerint a tuz oka öngyulladás lehetett: bizonyára a terpentinnel átitatott rongyok,
amelyekkel a faburkolatokat akarták átdörzsölni, borulhattak lángba. Ez azonban nem
magyarázza meg azt, hogy miért égett az egész épület egyszerre. Bármelyik szobában lobbant is
fel a tuz, a többi helyiségre nem terjedhetett át a kofalakon keresztül. Hibás villanyvezeték is
okozhatta a tüzet, s ettol minden szoba egyszerre gyulladhatott volna meg… de semmiféle
villanyáram nem juthatott el a házon kívül, a mamutfenyo-gyurun túl fekvo deszkarakásig…
Jack szentül meg volt gyozodve arról, hogy házát szándékosan gyújtotta fel… ha nem
emberkéz, akkor a sors, amely nem akarta megengedni neki, hogy munkájának gyümölcseit
élvezze és úgy látszik, rosszallotta, hogy egy szocialista kastélyban lakjon. E hosszú, kínos
éjszaka során Jack csak kétszer szólalt meg. Amikor a lángok a legmagasabbra csaptak fel, ezt
dünnyögte: - Szívesebben vagyok az, akinek a házát felgyújtották, mint az, aki gyújtogat.
Virradatkor, amikor a háznak már csak az évszázadokra szánt külso koburka maradt meg,
Jack nyugodtan mondta:
- Forni, holnap újra kezdjük az építést.
Sosem építtette újra a Farkas-lakot. Aznap éjjel a szívében égett ki valami és elpusztult,
mindörökre.

X.

Négy napig ágyban feküdt, elkülönített hálóverandáján, amelynek ablaka a trópusi kertre
nyílott. Korábbi betegségei, amelyek a Nagy Úton töltött legrégibb napjaitól és Klondike-tól,
Koreán és a Salamon-szigeteken keresztül sokszor megkínozták, most mintha mind egyszerre
támadtak volna reá, hogy leterítsék. Az a gondolat, hogy a Farkas-lakot olyasvalaki gyújthatta fel,
aki az o vendégszeretetét élvezte, mindentol elvette kedvét. Nemcsak házának pusztulása sújtotta
le, hanem emberszeretetének, az emberekbe vetett hitének elvesztése is gyötörte ezekben az
órákban testét-lelkét. Szeme most hirtelen meglátott sok olyasmit, amit azelott észre sem vett,
vagy ha észrevett is, nem tartotta jelentosnek, elsuhant felette. A Farkas-lak pusztulását
jelképesnek érezte, olyan értelemben, hogy mindaz, amit a szocializmusért és az irodalomért
tenni próbált, pusztulásra van ítélve. E négy nap alatt láthatóan megöregedett.
Amikor ágyát elhagyta, elso útja az volt, hogy a Washoe Ban hátán a mezokön átvágva a
Farkas-lakhoz lovagolt. Tanácstalanul nézte a pompás vörös köveket, az épületcsontvázat, amint
kiégett tornyait a kék sonomai égbolt felé meresztette. A Romok: így nevezte el e látványt. Bár
megtehette volna, hogy csodöt kér maga ellen, mégis teljes összegben kifizette hitelezoit.
Nyolcvanezer dollárja végleg odaveszett - akárcsak az az ido és energia, amelyet a
Csodatevo
szerelem megírásába fektetett bele… s most újra azon kezdte törni a fejét, hátha mégis
valami megszívlelendo tanulság rejtozik a hamu alá temetve. Ekkor írta azt, hogy adóssága
százezer dollár; a pénz súlya ugyan nem nagyon nyomta a vállát, de az a gondolat, hogy most
alkotó munkával kell megkeresnie ekkora összeget, valóságos kokoloncként nehezedett agyára.
Forninak és Elizának újólag kijelentette, hogy ismét felépítteti a Farkas-lakot; Fornit
megbízta, hogy takaríttassa el a romok törmelékét, Elizát pedig, hogy az eddiginél is több
mamutfenyot vágasson ki, hadd száradjanak. De lelke mélyén szorongás élt
attól tartott, hogy a ház megint leég. Amikor a Cosmopolitan - veszteségére való
tekintettel - elozékenyen már ido elott elküldte a hónapra járó kétezer dollárját, egy toldalékot
építtetett túlzsúfolt dolgozószobájához és ide, egy hus árnyat adó, terebélyes tölgyfa tövébe vitte
át redonyös íróasztalát, irataival és levelezésével teli drótkosarait, acéldobozait, amelyekben a
teendoire vonatkozó feljegyzéseit tartotta, a több száz elbeszélés jegyzeteivel teli
kartotékdobozokat, valamint írószereit. Itt töltötte el munkaóráit életének utolsó három évében.
Visszazökkent a megszokott kerékvágásba, minden ugyanúgy folyt, mint azelott, és mégis
mindent egészen másként látott. Amikor birtokán végiglovagolt, most már akaratlanul észrevette,
hogy munkásai “lazsálnak”, igyekeznek a kapott bérért a leheto legkevesebbet dolgozni. Egy kis
bizalmas tapogatózás után megtudta, hogy gazdálkodását a gazdag ember hóbortjának tartják, és
nem veszik komolyabban, mint annak idején a dokkmunkások a Snark építését. Gépészei is
félvállról vették munkájukat, a minoséggel nem törodtek; amikor Jack leugrott a Washoe Ban
hátáról a kovácsmuhely elott és figyelte a patkolást, amelyet a mester éppen befejezett, látta,
hogy ez az ember félhüvelyknyi kiálló részt lereszelt a patkó elülso felébol, úgy illesztette a ló
patájához.
Ezután áttanulmányozta birtokának számláit; úgy látta, hogy túlságosan magasak;
belovagolt a városba, tárgyalt a kereskedokkel. Megtudta tolük, hogy munkavezetoi húsz
százalék jutalékot követelnek a beszerzett áruk után, s a kereskedok kénytelenek ennyit
hozzácsapni a számlákhoz.
19oo-ban ezt írta Anna Strunskynak: “Nem látom be, miért ne szeressem barátaimat, ha
elítélem is hibáikat”. Szeretet, türelem, nagylelkuség: ezek voltak jellemének alaptulajdonságai -
bár egyre nehezebbé vált, hogy ezek szerint éljen. Egyik oaklandi barátját, Ernestet, megkérte:
vásároljon számára néhány eros igáslovat. Ernest felszámította a jutalékot, külön költségszámlát
nyújtott be neki, majd átadott két beteg lovat és két olyant, amely nem érte el a kívánt testsúlyt.
Amikor Jack megírta Ernestnek, hogy az állatok nem megfelelok, Ernest pedig erre
dühös, sértodött hangú levélben felelt, Jack viszonválaszában ezt írta: “Teleóbégatod a világot,
hogy megsértettem érzéseidet. Hát mit szóljak én? Mert merészeltem tudomásodra hozni, hogy a
két igásló az általam jelzett ezerötszáz font helyett csak ezerháromszázötven fontot nyom, a
másik két beteg és roskatag gebe pedig legfeljebb tyúkeledelnek alkalmas, te felfortyansz és
szétkürtölöd, hogy tolvajnak neveztelek. A szemétbe dobtad a pénzem és most nekem kiabálsz,
hogy szedjem ki onnan. Még te vagy megsértve! Mit gondolsz, hány száz dollárral érzem magam
megsértve én? Itt állok úgy, hogy a lovakra szánt minden pénzemet elköltöttem, mégsincs annyi
igáslovam, amennyire a birtokomon szükség volna a munkálatokhoz.”
Még 19o4-ben, amikor Noel nevu újságíró barátja munka nélkül maradt, Jack ráruházta A
tengeri farkas dramatizálásának jogát és átengedte neki a dramatizálásból eredo jövedelem
kétharmad részét. Noel azonban másvalakinek adta tovább a jogot háromezer ötszáz dollárért.
Amikor aztán Hobart Bosworth filmet akart készíteni e könyvbol, Jacknek kellett
kiadóitól háromezer ötszáz dollárt kikönyörögnie, hogy szerzoi jogát visszavásárolhassa. Noel
késobb újra jelentkezett, és nógatta, hogy fektessen pénzt a Millergraph-társaságba; ezt akkor
szervezte egy tökéletesített sokszorosítási eljárás terjesztésére. Jack eltökélte magában, hogy
újonnan felébredt cinizmusát nem engedi úrrá lenni jellemén, s hogy ezentúl sem lesz rideg;
utasította hát Brettet, hogy fizessen ki Noelnek ezer dollárt; amikor pedig a Millergraph-társaság
további befektetéseket igényelt, ismét elzálogosította Flora házát négyezer dollárért s ezt írta
Noelnek: “Én nyílt kártyákkal játszom és teljesen kiszolgáltatom magam barátaimnak.” A neki
ígért részvénycsomaggal azonban becsapták, a társaság csodbe ment.
Amikor egyszer Charmian sürgosen háromszáz dollárt kért tole, Jack ahhoz a több száz
férfihoz és nohöz fordult, akik összesen több mint ötvenezer dollárral tartoztak neki, és
kölcsönkéréskor megígérték, hogy adósságukat az utolsó centig megfizetik… Mindössze ötven
dollárt tudott összeszedni. Ekkor ötlött eszébe: nem nevetnek-e rajta barátai? Nem tartják-e már
régóta ütodött fickónak, ír vadembernek, aki úgy szórja a pénzét, mint valami részeg matróz?
Hiszen mindig is “egyirányú közlekedésben” vett részt; o csak adott, adott, a többiek
pedig örökké csak elfogadtak. Régebbi depressziós hullámaiba maga lovalta bele magát, s azok
éppen visszatéro
jellegük folytán hamar el is múltak; mostani gondolatai azonban, mint a sokáig álló tea,
egyre feketébbekké, egyre keserubbekké váltak.
Több év óta kérlelte már Bessie-t, hozza két lányukat Glen Ellenbe nyaralni, hadd
szeressék meg az o Beauty Ranchét. Bessie csak egy ízben fogadta el a meghívást: egy piknikre
vitte magával Joant, Besst és néhány barátjukat. De alighogy az elemózsiát kiterítették, Charmian
piros ingben, piros sapkával a fején arra ügetett, s az általa felvert por vékony rétegben minden
ételükre rátelepedett. Jack hevesen fogadkozott: ha Bessie beleegyezik, külön lakóházat építtet
neki a birtokán és Charmiant távol fogja tartani tole. Bessie nemet mondott. Hiszen Charmian
már elvette tole a férjét; félt, hogy most a leányait is elvenné tole. Megmondta Jacknek, hogy a
második Mrs.
Londont nem tartja olyannak, akirol serdülo leányok erkölcsi tekintetben példát
vehetnének.
Jack csak egy jó szót szeretett volna kapni vagy valami kedvességet Joantól, aki már
tizenhárom éves volt, de hiába. Azt remélte, hogy kislánya, ha egy bizonyos kort elér, jó
cimborája és barátja lesz. S négy nappal a Farkas-lak pusztulása után, augusztus 24-én lelkére
próbált beszélni: gondoljon arra, hogy o az apja, gondoskodik táplálékáról, ruházatáról, lakásáról
és szereti életének elso lélegzetvétele óta. Végül megkérdezte: “Mit érzel hát irántam? Bolond
vagyok, aki mindig csak ad és sohasem kap semmit? Leveleket, sürgönyöket küldök neked, és te
sohasem válaszolsz.
Megvetsz és lenézel, csak valami étkezési utalványt látsz bennem? Egyáltalán, szeretsz
engem? Mit jelentek számodra? Ha beteg vagyok, te csak hallgatsz. Ha leég a házam, egy szavad
sincs hozzám.
A világ nem azoké, akik némaságba burkolóznak, akik hazugul hallgatnak,
álnokoskodnak, gúnyolják a szeretetet, étkezési utalványnak tekintik az apjukat. Nem gondolod,
hogy túlságosan régóta nem hallottam toled semmit? Vagy azt akarod, hogy egyszer és
mindenkorra ne érdekeljen többé, hallok-e toled valamit vagy sem?”
Ami kijózanodásában a leginkább bántotta: az a kegyetlen felismerés, hogy Charmian
még negyvenhárom éves korában is gyermek maradt, és csupa gyermeteg szórakozás köti le.
Szomszédainak közlésébol tudjuk, hogy “szunni nem akaró történeteket darált gyermekes
vagy köznapi témákról, ékszereirol, különc ruhadarabjairól, apró kalapkáiról. Az örök no akart
lenni, örökké bájait és fortélyait vetette latba.” Jack valósággal szenvedett, látva, hogyan
próbálják vendégei zavarukat leplezni, amikor Charmian pózol, színészkedik, pironkodik, örökké
azt a csinos fiatal kislányt próbálja megjátszani, akinek képzelte magát és megjelenik furcsa,
csupa-ékszer, piros ruhájában, a múlt századot idézo csipkés-fodros kalapjával. Mostohatestvére
meséli: Charmiannek fiatalkorában szokása volt, hogy hirtelen kidugta a fejét valamelyik sarok
mögül, fintort vágott vagy mondott valami furcsát, aztán futásnak eredt és várta, hogy kergessék.
És lám, még mindig sarkok mögé bújt, furcsákat mondott, fogócskázni kívánt.
Jack egy este Elizával ült ebédlojükben az íróasztalnál, és idegesen törték fejüket, hogyan
teljesíthetik anyagi kötelezettségeiket; hirtelen Charmian rontott be, pusztán teste köré tekert
bársonylepelbe burkolózva, illegette magát, járt fel-alá és ezt kiabálta: - Nézd csak, barátom, hát
nem káprázatos öltözék? Épp most vettem belole két véggel.
Amikor kiment a szobából, szomorú, néma csönd következett, majd Jack Elizához
fordulva, nyugodtan ezt mondta:
- O a mi kis gyermekünk. Mindig vigyáznunk kell rá.
Ha egy újabb déltengeri útra vagy négylovas kocsikirándulásra vagy bármilyen más
kalandra indultak volna, Charmian megint eszményi útitársnak bizonyul, - most azonban odahaza
éltek, Jack elfáradt és kiábrándult: egy érett not szeretett volna, aki az érett világban “szilárdan áll
mellette”. Olyan feleségre lett volna szüksége, aki megosztja vele hitvesi ágyát, s akit
megsimogathat, ha éjszaka felriasztják gondjai.
Barátai és hozzátartozói, a nyugati félteke minden részén ezerszámra élo tiszteloi között is
kimondhatatlanul egyedül érezte magát. Úgy gyötrodött, ahogyan csak az az ember tud
gyötrodni, aki most indult meg lefelé a lejton a halál felé és vágyik arra, hogy legyen fia, saját
teste és vére, akiben megbízhatik és akinek izmos, odaadó vállára rátámaszkodhatik öreg
napjaiban, - akiben tovább él neve, hagyatéka.
Annak ellenére, hogy a Farkas-lak leégett, s a hosszú nyári aszály a termést is felperzselte,
1913 mégis a jó eredmények esztendeje lett. Jack pályafutásának görbéje ebben az évben érte el
tetopontját. Négy regényét közölték folytatásokban a folyóiratok, köztük A skarlátot, amely
megmutatja, hogyan zuhanna vissza az emberiség a legkezdetlegesebb életkörülményeik közé, ha
civilizált világunkat megtizedelné valami járvány. Könyv alakban jelent meg Az éjszaka szülötte,
s benne A mexikói, Embert ölni és Amikor fiatal volt a világ címu elbeszélése, egy rövid
bokszolónovella - A vadállat -, ez egy Sinclair Lewistól vásárolt ötletre épült fel; végül alig
hatvan napon belül látott napvilágot két nagy regénye: a John Barleycorn meg A Hold völgyében.
Az írói termékenységnek ez a csúcsteljesítménye odáig vezetett, hogy a kiadók Jack Londonban
már nem is az embert látták, hanem a termékeny oserot.
De a sors, amely súlyos csapásokat tudott rá mérni, olykor még mindig kedvenceként is
bánt vele. Az év vége felé, miután a kimeríto Lázadókat befejezte, valami nagy ötletet keresett,
amely új életet adna neki. Ekkor helyezték szabadlábra barátját, Ed Morrellt. Ez öt esztendot
töltött San Quentinben magánzárkában, majd lehúzták róla a fegyházi kényszerzubbonyt,
kiengedték a sötét lyukból és megtették börtönbizalminak. Jack évekig instanciázott, hogy
Morrell kegyelmet kapjon, s midon ez végre megtörtént, ezt sürgönyözte neki: “Gratulálok,
szeretettel várom.” Az oaklandi Saddle Rook vendégloben találkoztak, és hamar megpecsételték
barátságukat, amely - mint Jack annyi sok barátsága - levelezés útján kezdodött. Morrell ezután
sokat tartózkodott a Beauty Ranchen, kielégítve Jacknek a kriminológia és börtönügy iránt egész
életében táplált érdeklodését; e témákról Chaney professzor is érdekes dolgokat írt, még Jack
születése elott. S nemsokára Jack bele is fogott nyolcadik, s egyben utolsó nagy regényébe. A
kóbor csillag erosen hat az olvasóra, mikor leírja a vitorlavászon-kényszerzubbonyba szorított
emberek szenvedéseit, gyengéd érzéssel ecseteli, hogy szövodik barátság a levegotlen cellákba
zárt foglyok közt, s egyben merész fantáziával csapong visszaszállva az ido birodalmában.
Állandó halálszorongás, lélegzetelállító feszültség, a stílus muzsikáló lírája s az ember iránt érzett
mélységes rokonszenv teszi ezt a regényt remek irodalmi alkotássá.
Ez a munkája katarzist jelentett életében: írása közben olyan kielégülést érzett, hogy
testi-lelki betegségei egyszeriben háttérbe szorultak. Miként a régi, piedmonti napokban, külön
élvezte azt, hogy amint az írással elorehaladt, könyvének minden fejezetét felolvashatta
vendégeinek. Egy fiatal legénynek, aki levelében bátorítást kért tole, így válaszolt:
“Tizenhat-húszéves koromban én is kiábrándultságot éreztem; majd huszonöt-harmincéves
koromban csömört, fásultságot és végtelen boldogtalanságot. És lám, mégis élek, hízom, és
ébrenlétem óraiban nagyokat nevetek.” Errol az idoszakról Morrell így nyilatkozik: “Bármit
mondott vagy tett, örök szívélyessége mindig lenyugözte az embert. Mondhatta a legnyersebb,
legfájóbb dolgokat is, azokat is el tudta fogadtatni az emberrel, mert sohasem rejlett szavaiban
bántó, személyes él. Egyike volt kora legszeretetreméltóbb egyéniségeinek.”
Hosszú évek sikeres üzletei után most egyre több idejét kellett érdekei elomozdítására és
védelmére fordítania. Megállapodott egy színésszel, Hobart Bosworthszal, hogy a haszon egy
része ellenében átengedi könyvei megfilmesítésének jogát. Amikor Bosworth munkához látott,
más filmtársaságok már kalóz módra készítettek filmeket elbeszéléseibol A tengeri farkas kétféle
változatát történetesen ugyanabban az utcában, két szemközti moziban játszották egyszerre. A
szerzoi jogszabályok terén teljes összevisszaság uralkodott, a bíróság azonban rendszerint az író
ellen ítélt: a szerzo azon vette észre magát, hogy csak a folytatásos közlés jogát engedte át egy
folyóiratnak, s az mégis a muvel kapcsolatos minden jogot megszerzett. Jack megtanulta, hogy
bármelyik muvével, amely eloször folyóiratban látott napvilágot, már inkább a folyóirat
rendelkezik, mint o maga, s a kalózkodó filmvállalatok potom áron vásárolják meg ezeket a
jogokat.
Arthur Trainnel és az akkoriban alakult Szerzok Szövetségével együtt harcba indult a
törvény megváltoztatásáért, hogy a szerzo, ha eladta is muvét egy folyóiratnak, fenntarthassa
egyéb jogait. Ebbe az évekig tartó jogászi küzdelembe minden erejével, energiájával vetette bele
magát, anyagi áldozatokat vállalt, New Yorkba és Hollywoodba utazott, ügyvédeket fogadott,
érvelt a bíróság elott és százával küldözgette szenvedélyes leveleit, sürgönyeit. Hosszú és
bonyolult csatája fékezte, csökkentette ugyan írói alkotómunkáját, de viszont kivívta az amerikai
írók eljövendo
nemzedékei számára, hogy maguk élvezhessék munkájuk gyümölcseit.
1914 májusában - nem sokkal azután, hogy London befejezte A kóbor csillagot - az
Egyesült Államok kormánya beavatkozott a Villa és Carranza vezette mexikói forradalomba,
hadihajókat és csapatokat küldött Vera Cruz elfoglalására. Jack 19o4 óta, amikor az orosz-japán
háborúban elgáncsolták haditudósítói tevékenységét, várva várta a napot, midon ezen a téren is
megmutathatja képességeit. A Collier’s heti ezeregyszáz dollárt ajánlott fel neki és vállalta a
költségek fedezését is; elfogadta az ajánlatot és huszonnégy órán belül elutazott Galvestonba. Ott
szállt hajóra Vera Cruz felé.
De ezúttal sem küldhetett haditudósításokat, ezúttal azért nem, mert nem folyt háború,
amelyrol tudósíthatott volna. Az Egyesült Államok kormánya nem akarta Mexikót elfoglalni és
védnöksége alá vonni, hanem megelégedett azzal, hogy fegyvereit felvonultatta Vera Cruzban.
Jack ismét bátor cikkekkel ostorozta A háború véres játékát, írt A mexikói hadseregrol, beszámolt
arról, hogy az Egyesült Államok serege miképp teremtett rendet a Vera Cruz-i szennyfészekben, s
a forradalmárok miképp támadták meg a tampicói idegen olaj-érdekeltségeket. Majdnem két
hónapig hajszolta a hadi híreket, de végül is nem vitt mást haza Mexikóból, csak egy súlyos
trópusi vérhast, továbbá egy olyan kockajáték emlékét, amelyben megkopasztotta az újságírókat
és a francia meg a spanyol követet, valamint egy elbeszélés-gyujtemény anyagát az ot rendkívül
érdeklo mexikói témákról. A Cosmopolitan szerkesztoje érdeklodött is irántuk, s ekkor Jack sorra
készítette a megírandó elbeszélések szinopszisát.
Betegségtol összetörten, sápadtan, gyengén tért vissza Glen Ellenbe. Azzal próbálta
visszanyerni erejét, hogy a Roamerral többhetes kirándulásra indult a San Franciscói öbölben.
Gyógyulása lassan és fájdalmasan haladt elore. A Cosmopolitan szerkesztoje
meggondolta magát és lemondott a tervezett elbeszélés-sorozatról azzal, hogy az amerikai
olvasók már torkig vannak Mexikóval. Jack ekkor félrelökte anyagát, egy szót sem írt hozzá
többet. Életének harcias szakaszában megírta volna mexikói történeteit és elfogadtatta volna oket
a folyóiratokkal. Ha a tervezett elbeszélések mind olyanok lettek volna, mint az az egyetlen,
amelyet megírt közülük - A mexikói -, akkor bizony nagyszeru kötettol fosztotta meg önmagát és
a világot.
A betegség egyre kitartóbban támadta szervezetét; mind gyakrabban lett úrrá rajta az az
állapot, amelyrol Cloudesley Johns így ír: “lelki depressziók, amelyek szinte felorölték ragyogó
élnivágyását”. E vissza-visszatéro depressziók egyre surubben követték egymást. Mind nehezebb
feladatot jelentett számára, hogy kipréselje magából a napi ezer szót. 1914 oszén mégis azt
közölte kiadójával, hogy belevetette magát egy új regénybe, amely életének legnagyobb,
legmegrázóbb muve lesz. “Feldolgozása meg fogja haladni mindazt, amit a világirodalom
történetében valaha is kinyomtattak. Három rendkívüli ember rendkívüli helyzetben. Amint
végiggondolom, egyre inkább azt kell hinnem, hogy ez a regény egész életem minden
írásmuvének végso célja. Teljesen friss lesz, és teljesen különbözo mindattól, amit eddig írtam.”
Ez a láthatóan oszinte meggyozodés és lelkesedés ösztökélte a munkára, bár fáradtsága és
kiábrándultsága folytán csak eroltetve csigázhatta fel a saját érdeklodését és a szerkesztoét; - így
kezdte írni “vissza az anyaföldhöz!” alapgondolatú regényét. A nagy ház asszonykája - ezt a
címet adta neki - látszólag a mintagazdaság ötletén alapuló és a kaliforniai földmuvelés
helyreállításáról szóló “mezogazdasági regény”-nek indult; de egy szerelmi háromszög
bontakozott ki benne, telítve a tizenkilencedik századra olyan jellemzo virágos-szentimentális
túlzásokkal. Olyan mesterkélt, eroltetett, túlzó könyv lett belole, hogy az olvasó álmélkodva
kérdezi, hogyan származhatnak ilyen hamis gondolatok Jack Londontól. Alig egy hónappal elobb
fejezte be A kóbor csillagot és két remekbeszabott novelláját; az Elbeszélik a hülyék intézetében
címu elbeszélés a Hill-birtokkal szomszédos elmegyógyintézetben játszódik, az Ároktól délre
címmel pedig a proletáréletrol írt meggyozo ereju történetet. Sem önbizalma, sem koncentráló
képessége és önfegyelme, sem alkotásvágya nem rokkant meg - csak agyának hatalmas gépezete,
amely tizennégy év alatt negyvenegy könyvet adott a világnak, kezdett most végül is lankadni,
veszíteni erejébol

Bár Joan egy évvel azelott mély sebet ejtett rajta, Jack most újabb elszánt kísérletet tett,
hogy megszerezze leánya szeretetét. Joan, akit ekkor írattak be a középiskolába, színdarabot írt és
elküldte apjának. Jack ugyanolyan elragadtatással olvasta, mint mindazt, amit saját maga írt.
“Roppantul tetszik nekem, alig akarom elhinni, hogy már ekkora lányom van, aki ilyen
darabot tud írni.” A következo hónapokban írott üzleti és magánlevelei büszkén hirdetik, hogy
leánya már középiskolába jár.
Elkészítette haditervét és alázatosan felkereste a piedmonti házat, hogy javaslatát Bessie
elé terjessze. Ha az asszony belemegy abba, hogy leányai rendszeresen felkeressék apjukat
birtokán és jobban megismerjék, s hogy vele lovagolva az utakon, megszeressék a birtokot, akkor
hajlandó megváltoztatni végrendeletét, és ahelyett, hogy mindent Charmianre hagyna, a két
leányt teszi a birtok örökösévé. Bessie-nek házat építene a birtok egyik védett sarkában, hogy
lányaival együtt lehessen. Bármikor odamehetne és biztos lehetne abban, hogy Charmian nem
zavarja oket…
Kijelentette, hogy Bessie bármely kívánságát hajlandó teljesíteni, csak engedje meg, hogy
visszakapja leányait; Bessie azonban nem engedett a kísértésnek.
Néhány nap múlva egyenesen Joannak írt Jack: “Tudom, Joan, korodhoz képest súlyos
választás elé állítalak, és fennáll a lehetosége annak is, hogy vasárnap este közölt javaslatomra
vonatkozóan tévesen úgy döntesz, hogy csak egy szuk világ kicsiny szereploje leszel. Azért esnél
ebbe a tévedésbe, mert az anyádra hallgatsz, aki valóban a világ egy piciny zugában, szuk
helyecske kicsiny szereploje, és aki egy másik novel szemben érzett asszonyi féltékenységében a
te jövodet is feláldozta. Én a világ nagyszeru dolgait kínálom neked, a nagyszeru emberek életét,
tudását, gondolatait és tetteit.”
Most több szorongó, könyörgo levél következett. Joan sokáig hallgatott. Végül, apja
ismételt sürgetésére, egyoldalas választ küldött, s ebben megírta; tökéletesen meg van elégedve
környezetével, nem óhajtja megváltoztatni, sosem fogja elhagyni az anyját, és sértonek érzi azt,
amit Jack az o forrón szeretett édesanyjáról írt. Kérte, ne kényszerítse több ilyen szörnyu levél
megírására. Ez a befejezés valójában végso búcsút jelentett.
Amikor Charmian megpróbálta eltávolítani azokat a “filozófus-csavargókat”, akiket Jack
állandóan a birtokán tartott, o a lelke mélyérol feltöro jajkiáltással válaszolt: - Oszintébb örömem
telik abban, hogy egy órát elbeszélgethetek Strawn-Hamiltonnel, mint mindabban, amit tehetetlen
olasz munkásaimtól valaha is kaphattam. Ö a maga módján fizet nekem.
Bizony, a munkások ezt sosem tették meg. Kérlek, ne felejtsd el, hogy a birtok az én
gondom. Az a sokféle ember, aki itt dolgozott, készpénzre átszámítva ezerszer több kárt okozott
nekem, mint amennyi a csavargóimnak adott néhány ebéd és szállás értéke. Jó szívvel adom
nekik ezeket az értéktelen semmiségeket. Már nincs sok érzelem a szívemben embertársaim iránt.
Hát még ezt a keveset is kitépjem magamból?
Charmian idonként haragosan járt-kelt, duzzogott, beleszólt a birtok ügyeibe,
rendelkezett, hogy melyik fát vágassa ki, melyiket hagyja meg; akadályozta a munkálatokat
azzal, hogy panaszkodott: éjjel álmatlanság kínozza és azt akarta, hogy a munkások, akik hétkor
jelentek meg, kilencig a ház közelébe se jöjjenek, nehogy felébresszék reggeli álmából. Amikor
Jack azt bizonygatta, hogy a munkásoknak korábban kell kezdeniük a munkát, az asszony
felkapta az ágynemujét és átment aludni a gazdasági épületbe. Jack meghátrált: kiadta az.
utasítást, hogy a munkások közelébe se jöjjenek a háznak, még akkor se, ha ölbetett kézzel kell
különben ülniük, mígnem aztán egy reggel, amikor öt óra tájban járta végig a mezoket, rá nem
bukkant Charmianre egy szénakazalban, ahol - egy fiatal vendégük társaságában a napfelkeltében
gyönyörködött.
Bessie-ben annak idején azt kifogásolta, hogy rosszul öltözködik, nem jó háziasszony és
féltékeny. A sors megfricskázta: Charmianben ugyanezeket a tulajdonságokat kellett
megismernie.
Meg sem kísérelte, hogy jó háziasszony legyen és rendben tartsa házukat; mindent a japán
cselédségre bízott, o maga úgy viselkedett, mintha szintén a ház vendége volna. Az újonnan
érkezoknek Jack és Nakata mutatta meg a szobájukat; egyik noi vendégük meséli: Jacket zavarba
hozta, hogy Charmian nem törodött az érkezokkel, és még a noknek is o, a gazda kénytelen
megmutatni - merre van a WC. Bessie nem bánta a noket, csak akkor, ha férjének nyakába
varrták magukat, Charmian viszont hevesen féltékenykedett minden nore. Férjének ritkán
engedte meg, hogy bárhová elmenjen nélküle; amikor együtt voltak valahol, azt a játékot
játszotta, amelyet a társaságukban levo nok “zavaró-sportnak” neveztek el. Jack legfeljebb két
percig beszélgethetett más novel, még ha történetesen a küszöbön álló választásokról folyt is
köztük a szó; két perc múlva Charmian mindenképp félbeszakította oket szóáradatával.
Jacknek egyszer a titkára, Jack Byrne, táviratozott Los Angelesbe, és azt is közölni akarta,
hogy egy asszony, akinek Jack az egész családját ismerte és szerette, beszélni szeretne vele.
Charmian utasította Byrne-t, hogy az üzenetnek ezt a részét hagyja ki, mert o is sürgönyöz
Jacknek és majd közli vele. Ezt a sürgönyt aztán sohasem küldte el. Hajlandó volt inkább a
megszakadásig dolgozni, de sohasem engedte meg, hogy Jack titkárnot fogadjon.
- Senki se jöjjön ide - jelentette ki. - Ezt a munkát nem engedem ki a kezembol.
Amikor Johnny Miller anyja meghalt, és Jack Byrne, az elhunyt asszony második férje
éppen elveszítette állását, Charmian végre megengedte, hogy Jack felfogadja is így végre
hozzájusson a már régóta annyira nélkülözött állandó titkárhoz.
Egyszer New Yorkból valaki ezt sürgönyözte Charmiannek: “Jack minden idejét egy
novel tölti, akinek címe: Negyvennyolcadik utca, Van Cortland Hotel. Aláírás: Amy”. Jack
boldogtalanságában, idegességében valóban kereste más nok társaságát. Évekkel ezelott ezt írta
Charmiannek: “Hadd mondjam el egy apró esetemet; ebbol kiderül, milyen könnyedén engedem
szabadjára nemi vágyaimat”. Válogatás nélküli szeretkezéseinek oka azonban - úgy látszik -
mégis inkább házassági kapcsolatának meglazulása, nem pedig valamiféle csapodár
alaptermészet. Bessie-t nem csalta meg, míg csak házasságuk, testi értelemben, fel nem bomlott.
Charmianhez is huséges volt kilenc évig, amíg ez a házassága is, ezúttal a lelki kapcsolatok
szétbomlása miatt tönkre nem ment.
Bár néha eddig is ivott, hogy visszatéro depresszióit elfojtsa, mégis eddig jobbadán csak a
társaság kedvéért, szórakozásból, felüdülés végett nyúlt italhoz. Most azonban vadul vetette bele
magát az ivásba, nem azért, hogy élvezze, hanem fájdalomcsillapítóul. Birtokán azelott ritkán
rendezett ivászatot, most ott döntötte magába az italt. Hetenként már nem egyszer, hanem négy
délutánon fogta be lovait és hajtott el Santa Rosába. Ira Pyle meséli, hogy most már nemcsak a
tréfa kedvéért vitázott, hanem belelovallta magát a dühbe, öklével a bárpultra csapott és
kimutatta, mennyire undorodik azoktól, akik önérdekbol és nem a logika kedvéért vitatkoznak.
Eltekintve fiatal osztrigás kalóz korában rendezett vad tivornyáitól, mindig jól bírta az italt, de
abba is tudta hagyni az ivást. Még egy esztendovel ezelott, amikor egyik üzleti útján a Dirigo
gozhajón a Horn-fok megkerülésével tért vissza a keleti partról, Baltimore-ban ezer elolvasandó
könyvet és röpiratot, továbbá negyven gallon whiskyt rakott fel a hajóra. “Mire majd Seattle-ben
kikötünk, addig vagy az ezer könyvet fogom kiolvasni, vagy a negyven gallon whiskyt iszom
meg.” S amikor kiszállt, már mind az ezer kötetet végigjegyzetelte, a negyven gallon pedig
érintetlen maradt. Most azonban mindez megváltozott: whiskyre volt szüksége, hogy agyonüsse,
elviselhetové tegye a hosszú órákat.
Betegsége hajtotta az ivásra, s az ivás beteggé tette. Szellemi fáradtsága és csüggedése
kergette az italhoz, és az ital tette fáradttá, csüggedtté. Hová lett már az ereje, fiatalsága,
frissessége, boldogsága, munkabírása! A napi egy liter skót whiskyvel sem tudott megbirkózni:
azelott csak azt látták, hogy iszik, most gyakran látták részegen.
Barátaiból és üzlettársaiból egyre inkább kiábrándult. Két barátja megkóstolta a Jack
szoloibol sajtolt gyümölcslevet és azt javasolta, hogy alakítsanak társaságot ennek forgalomba
hozatalára, ok adják a pénzt, Jack a nevét és a szolot. Fel sem eszmélt, máris bíróság elé
állították: harmincegyezer dollárt követeltek rajta…
Három és fél ezer dollárjába került, hogy visszaszerezze A tengeri farkas
dramatizálásának jogát. Filmvállalatoknak átengedte legjobb novelláit, s a producerek
kijelentették, hogy a filmen nincs haszon, nincs mit megosztaniuk vele. Eladták neki egy olyan
arizonai aranybánya fele érdekeltségét, amelynek még a hollétét sem sikerült kiderítenie, továbbá
az újonnan alakult oaklandi Fidelity hitel- és jelzálog társaság egy részvénypakettjét, amelyért
azután két évig citálgatták a bíróság elé. “Üzleti vállalkozás, fehér zseton az asztalon,
lottószelvény” - az ilyeneken mindig rajtavesztett.
A legfájóbb csapást Ninetta és Payne mérte rá. Ezt a párt London még mindig támogatta
anyagilag. Most felheccelték az író szomszédait: írjanak alá egy beadványt, amelyben kérik, hogy
tiltsák el Jacket annak a víznek a felhasználásától, amelyet az általa épített második gát
duzzasztott fel. Saját földjei fölött magasan építtette fel ezt a gátat, hogy szabályozza vele a téli
esozésekbol eredo vizet, és a szomszédok most azzal indokolták panaszukat, hogy a gát elvonja a
vizet az o
házaik mentén futó csermelytol. A szomszédok közül csak kevés félt attól, hogy elveszíti
vizét, Ninetta és Edward Payne azonban nem nyugodott, amíg a bíróság ki nem mondta a
tilalmat.
Megtudta, hogy néhány olyan barátja, aki állandóan pumpolja, azt híreszteli róla: könnyen
keresi a pénzt, tehát bolondok volnának, ha nem segítenének neki elkölteni. Még George Sterling
is, amikor épp száz dollárt kapott tole egy témáért (pedig Jacknek erre nem is volt szüksége, és
csak azért küldte el a pénzt, mert tudta, hogy Sterling anyagi bajokkal küzd) elítélte, amiért
“Hearsték pénzéért” ír. Korábbi éveiben könnyebben és élvezettel kereste a pénzt; mások
fösvénységét, renyheségét és képmutatását pedig az olyan ember derus fölényével szemlélte, aki
ismeri embertársainak legrosszabb tulajdonságait. Most azonban fokozatosan egyre betegebb és
levertebb lett; keseruen ismerte fel, hogyan élnek vissza nagylelkuségével, és szilárdan
elhatározta: többé nem támogatja azokat, akik egyszer rászedték.
1915 februárjában, hideg és sivár hónapok után, Charmiannel Hawaiiba utazott, hogy ott
töltsék a tél hátralévo részét. A meleg napsütésben naponta úszott és lovagolt; egészségi állapota
annyira javult, hogy már hozzá tudott fogni új regényéhez. A beszélo kutya Jack London alkotó
szellemének utolsó nagy fellobbanása. “Elore biztosíthatom önt, hogy ez a könyvem tökéletesen
új és különbözik minden egyéb valaha is megjelent szépirodalmi mutol nemcsak a
kutyatörténetek alcsoportjában, hanem a szépirodalom legáltalánosabb fogalma szerint is. Friss,
eleven, új anyagot dolgozok fel, s a bemutatott kutyapszichológia nemcsak a kutyabarátok szívét
fogja megdobogtatni, hanem gondolkodásra készteti majd a pszichológusokat is.” Ez a bubájos
történet az Új-Hebridákon játszódik le.
Mialatt Jack kényelmes kimonójában a verandán üldögélt, szemben a pálmák övezte
lagúnával, elméje visszavándorolt a hólepte Alaszkába, Buckhoz, A vadon szava szereplojéhez,
ahhoz a kutyához, amely egetvero hírnevét elindította. Jólesett a kutyákra gondolnia, azokról
írnia -
hiszen a kutya huséges fajta.
Nyárig be is fejezte A beszélo kutya történetét, majd visszatért Glen Ellenbe. Elment a
Russian-folyó partján fekvo Bohém-ligetbe, részt vett a Bohém-klub “Vidám fickó” mulatságán;
itt találkozott néhány festobarátjával, vitatkozott velük a szocializmus vagy defetizmus
problémájáról, úszkált a folyócskában, és - veszettül ivott. A népünnepély végeztével Sterlinggel,
Martinezzel és másokkal tért vissza birtokára, s ott folytatta az ivást. Urémiája hevennyé vált,
mégsem volt hajlandó legalább a gyógykezelés idejére lemondani az italról. Most csak a Hármak
szíve címu
filmnovellán dolgozott: ezért a szórakoztató csacsiságért a Cosmopolitan huszonötezer
dollárt ajánlott fel neki. Jack örült, hogy alkalma nyílik szabadulni a komoly gondolatoktól, és
napi másfél óra alatt lefirkantotta a szokott ezer szót.
Még szeretett nevetni, de ritka jókedve eroltetett volt. Finn Frolich mondja: “Már nem
muvelte korábbi mulatságait, a birkózást, a játékot, és nem kívánt többé fellovagolni a hegyek
közé.
Szemébol eltunt a csillogás.” Abbahagyta tájékozódó célú vitatkozásait is, már nem
élvezte az elmék csatáját. Ha érvelt, a gyozelem kedvéért tette, közben gyakran vált ingerültté.
George Sterling lebeszélte Upton Sinclairt arról, hogy ellátogasson a Beauty Ranchre. Jack nem
az, aki volt, mondta neki.
Békét és örömet már csak a birtoka adott neki. Bár legtöbb ott dolgozó emberét
megutálta, -
a földbol sosem ábrándult ki. “Én az a fajta farmer vagyok, aki átrágja magát az összes
könyveken, kutatja a gazdasági értékeket, azután visszatér minden gazdasági érték alapjához és
forrásához: a földhöz.” Még folytatta új területek termové alakítását, új növények ültetését,
öntözoberendezéseinek kiterjesztését, tenyészállatainak koistállókat emeltetett. Joe Kingnek,
akinek fellebbezését hat évvel azelott saját költségén nyomatta ki és akit még mindig igyekezett
kegyelem útján kiszabadíthatni a San Quentin börtönbol, a következoket írta: “Épp most fejeztem
be egy olyan disznóól építését, hogy az Egyesült Államokban bárki érdeklodik is a
sertéstenyésztés iránt, kénytelen lesz felfigyelni rá. Egészen más, mint bármely eddig épült
sertéshizlalda. Építése háromezer dolláromba került, és csak a fenntartási költségekben tizenkét
százalék megtakarítást fog hozni. Birtokomon kizárólag törzskönyvezett sertéseket fogok
tenyészteni. Úgy tervezem, hogy nemsokára vágóhidat is építtetek és hutoházat állítok fel.”
Hizlaldáját nemsokára Sertéspalotának nevezték, s nem is túlzás, amit levelében írt róla.
Minden sertéscsaládnak külön fedett és nyitott lakosztálya volt, mindegyikben két
folyóvizes csatorna. Forni az egészet szabályos kör alakban építette, a közepén álló koépület - a
takarmányraktár - építészetileg tökéletes muvészi alkotás. Fornival azt is tervezték, hogy kobol
készült marhaistálló gyurujével veszik körül, és ez is maradandó, költségmegtakarító építmény
lesz.
A Cosmopolitan szerkesztojének ezt írta: “Ne felejtse el, kérem, hogy birtokom olyan
drága nekem, mint a szemem fénye. Eredményeket akarok és fogok is elérni, olyan
eredményeket, amelyekrol valamikor még könyveket írnak.”
Agyában lassan új ötlet alakult ki: mintafarm tervezetének további kiterjesztése.
Kiválasztott személyek mezogazdasági közösségét akarta létrehozni. A nem kívánatos munkások
kiselejtezése után csak azokat kívánta továbbra is alkalmazni, akiket erkölcsileg
feddhetetleneknek ismert, és akik valóban szerették a földet. Mindegyiknek családi házat akart
építeni, továbbá egy általános áruházat, ahol minden szükséges holmijukat önköltségi áron
szerezhetik be, végül egy kis iskolát a munkások gyermekeinek oktatására. A mintaközösségbe
felveendo családok számát kizárólag az határozta volna meg, hogy hányat bír a föld eltartani.
“Legfobb reményem, hogy a most következo
hat-hét évben a birtokon egyensúlyba kerülhetek.” Nem várta, hogy hasznot húzzon vagy
hogy negyedmillió dolláros befektetését visszakapja: mindössze egyensúlyba szeretett volna
kerülni, hogy fenntarthasson egy igazi munkásközösséget - olyan munkásokét, akiket a föld
szeretete kapcsolt össze egymással.
A balszerencse szinte nyomban meghiúsította terveit. Bár sertéshizlaldájának
megépítéséhez a kaliforniai egyetem mezogazdasági fakultásától kért tanácsot, mégis
törzskönyvezett fajsertései mind egy szálig tüdogyulladást kaptak a kopadlón és elpusztultak.
Díjnyertes rövid szarvú bikája, tenyészetének alapja, megbotlott rekeszében, szarva a talajba
fúródott, az állat átfordult a fején és nyakát szegte. Angóra-kecskenyáját járvány pusztította el.
Angol apaménjét, amely több ízben kék szalagot nyert gazdájának, és amelyet úgy szeretett, mint
barátját, élettelenül találták a réten.
Mindaz, amit angol tenyészlovakba fektetett, kárbaveszett, mert a lovak hosszú szoru lába
lehetetlenné tette, hogy a téli hónapokban tisztán és mégis munkaképes állapotban tartsák oket.
Nehéz igáslovainak jövojét illetoen is tévedett: ezeket kiszorították a könnyebb
felszereléshez való könnyebb állatok és a traktorok. Száznegyvenezer eukaliptuszfája, amelynek
magától kellett volna növekednie, hogy húsz év múlva vagyont szerezzen gazdájának, legfeljebb
csak tuzifának volt használható, - termésük iránt ugyanis teljesen megszunt a kereslet.
Tehát rajtavesztett. Tudta, hogy rajtavesztett, de nem akarta elismerni. Ha bárki így szólt
volna hozzá: “Jack, a birtokod költséges kudarc, saját érdekedben jobban tennéd, ha lemondanál
róla” - ugyanúgy ordította volna, mint amikor a Snark befejezésérol próbálták lebeszélni: “Nem
hagyhatom abba!” Hogy a birtokának fenntartásához szükséges még több pénzt megkeresse,
kipréselte magából a napi ezer szót. Maga az írás, amely korábban az volt neki, ami a vér az
ereiben vagy a levego a tüdejének, most már mérgezte testét-lelkét. “Csak azért írok, mert kell.
Ha nem kellene, egyetlenegy sort sem írnék le többé. Ezt értsék szó szerint.”

Nem csak o unta a munkáját. A kritikusok és a közönség is megunta ezt a boséget,

fuldokolt benne. Amikor a Hármak szívét befejezte, ezt írta róla: “Ez az elbeszélés jubileumot
jelent.
Befejezésével ünneplem negyvenedik születésnapomat, ötvenedik könyvemet és írói
játszmám tizenhatodik évét.” Néhány nappal késobb így zsörtölodött: “Könyveim között régóta
nincs bestseller. Tán más szerzok jobbakat írnak, mint én? Vagy rámuntak az olvasók?” A Hold
völgyében óta egyik könyvét sem fogadták kedvezoen; jóllehet Az erosek ereje a legjobb proletár
tárgyú és jövobelátó elbeszéléseit tartalmazza és gazdag szellemének teljes keresztmetszetét adja,
mégiscsak úgy vettek tudomást róla, mint bármely másik novellagyujteményérol. Egy kivételesen
baráti bírálójának ezt írta: “Az Egyesült Államokban ön az egyetlen, aki A kóbor csillagra rászánt
egy pusztába kiáltó szót. A többi kritikus csak annyit mondott, hogy A kóbor csillag az én
szokásos vörösen izzó, mindent beleadó, nyersen vad írásom, a noi olvasóknak túlságosan
borzalmas, de túlságosan borzalmas a férfiaknak is, kivéve a degeneráltakat. Ha könyveim vadak,
akkor az élet is az. Én azonban azt hiszem, az élet nem vad, hanem eros; igyekszem is
elbeszéléseimet olyan erosekké tenni, mint amilyen az élet.”
A Cosmopolitannel kötött ötéves szerzodése szerint évente két regényt kellett átadnia
nekik.
A letört óriás most már annyira gúzsba volt kötve, hogy valakinek, aki együttmuködését
szerette volna megnyerni egy új ötletének kivitelezéséhez, titkára, Byrne így válaszolt: “Mr.
London elvégzendo munkáját kiadói határozzák meg, több évre elore szerzodött velük.”
Huszonnégy éves korában Jack serkentette új életre a folyóiratok világát és maga szabta meg e
világ törvényeit. Most egy kezdo író kérdésére így válaszolt: “Ha a folyóiratoknak szándékozik
dolgozni, azt kell írnia, amit a folyóiratok akarnak. A folyóiratok a maguk külön játékait játsszák.
Ha velük akar játszani, az o játékszabályaikhoz kell alkalmazkodnia!”
Harci kedve lelankadt. Egy kaliforniai kisváros leány-középiskolájának egyik tanára
segítséget kért tole a korrupt politikai maffia ellen. London ezt a választ intézte hozzá: “Jó
néhány esztendeje, hogy belevetettem magam a politikai tisztaságért folyó harcba, azt akartam,
hogy minden férfi és no korrekt elbánásban részesüljön. Most, e harc hosszú esztendeire
visszagondolva, úgy érzem magam, mint valami veterán. Nem vagyok éppen megvert veterán, de
a tapasztalatlan újonctól eltéroen nem várom azt, hogy már a legközelebbi napkeltekor rohammal
fogjuk bevenni az ellenség hadállásait. Az a veterán vagyok, aki nem is reméli, hogy megéri a
hadjárat végét, és nem is jósolgatja már, hogy melyik napon fog véget érni a harc.” Egy másik
barátjának, aki vele együtt akart összpontosított támadást intézni a vallás ellen, ezt írta: “A vallás
elleni harcot már nagyon távolinak látom, csak apró, elfelejtett csata folyik valahol a világ
valamelyik eldugott sarkában; azt hiszem, ön egy erkölcsileg már megvert ellenfél ellen küzd”.
Amikor Mary Austin panaszkodott neki, hogy legjobb írásait félreértik az emberek, fáradtan ezt
válaszolta: “Szívem és elmém legkülönb alkotásai a világnak szinte egyetlen olvasójánál sem
találtak célba, és én mégsem bosszankodom emiatt. Folytatom utamat, s megelégszem azzal,
hogy csodálnak vad nyerseségemért meg egy sereg más olyan csinos kis apróságért, amely
egyáltalán nem jellemzi a munkáimat.
Akinek magányosság a sorsa, annak magányosnak kell lennie. Ha jól emlékszem, minden
idok prófétái és látnokai magányban éltek - kivéve az olyan idoszakokat, amikor megkövezték
vagy máglyán égették el oket.”
Dolgozószobájába úgy vonult vissza, mint sebzett szürkemedve a barlangjába, hogy ott
sebeit nyalogassa. Ha tiszteloi sérto, haragos és kiábrándult hangon írtak neki A nagy ház
asszonykájáról, közölték vele, hogy tuzbe vetették a lap példányait, és arra kérték, szálljon le újra
a földre -, érzékenyen, megsebzetten rontott nekik. “Hadd közöljem önökkel éppen most:
fenemód büszke vagyok az ÚAsszonykámraT.”
S amit csak Eliza tudott róla: állandóan gyötörte az a rettegés, hogy meg fog orülni. Agyát
túlzottan kimerítette a munka, az alkotás, és mégis írnia kellett életének minden egyes napján.
Rettegett, hogy elméje összeroppan az állandó, súlyos nyomás alatt, s félelmét fokozta az
a meggyozodése, hogy anyja nem épeszu. Újra meg újra kérlelte Elizát: “Ígérd meg: ha
megorülnék, nem vitetsz zárt intézetbe, ígérd meg!” Eliza nem tudta félelmét eloszlatni. Minden
egyes alkalommal ünnepélyesen meg kellett nyugtatnia: nem küldi zárt intézetbe, hanem otthon
fogja ápolni.
Csupán egyetlen szalmaszálba kapaszkodott Jack: hogy megtalálja azt az érett és oszinte
not, akit szeretni tud, aki viszont fogja szeretni s fiút szül majd neki. Tudta, hogy Charmiantól
sose kaphatja meg a fiút, akire annyira vágyódik, o, a papírra nyomtatott emberek oly termékeny
alkotója, fiú utód nélkül fog sírba szállni! - ez a gondolat annyira mardosta, hogy megfogadta:
mindenképpen lesz fia, akármilyen módon jut is hozzá. Keresni kezdett egy olyan not, aki fiúval
ajándékozza meg s akit magával hozhat birtokára. S boséges bizonyítékok mutatják, hogy meg is
találta ezt a keresett not, forrón szerette és az is ot. Elhatározását azonban nem hajtotta végre:
nem tudta rászánni magát, hogy Charmiannek fájdalmat okozzon. Olyan gyengéden viselkedett
vele, mint egy gyermekkel és változatlanul írogatta lángoló dedikációit muveinek azokba a
példányaiba, amelyeket feleségének adott… hiszen hosszú éveken át megosztotta vele életét, s
ezért hálát érzett iránta.
Charmianen roppant izgatottság vett erot, idegeskedett; tudta, hogy Jack hutlen, s az a
súlyos veszély fenyegeti, hogy elveszti férjét. Oaklandban válásuk hírét rebesgették. Az asszony
állandóan álmatlanságban szenvedett, s a birtokon utóbb funek-fának elmondta, hogy hosszú
hónapok után a Jack halálát követo nap volt az elso, amelyen kialudta magát.
Jack London ismerte önmagát, tudta, hogy zsákutcába került. A lelkét mardosó kétségek
közepette egyre csak ivott. Az, hogy írt, most már alig jelentett többet egy hajdan eroteljes
szervezet reflexénél. 1915-ben A nagy ház asszonykáján kívül mindössze egyetlen novellája
jelent meg - az Északsarki párlat -, mindkettot még az elozo évben írta. 1914. december 1-én ezt
jegyezte fel: “Tegnap befejeztem utolsó regényemet, címe: A nagy ház asszonykája. Holnap
kezdem megformálni következo regényemet, azt hiszem, ezzel a címmel: A fedél nélküli doboz”
Ezt a könyvét már nem írta meg. A Gyilkossági hivatalt, mint reménytelen próbálkozást, a felénél
abbahagyta.
1916 januárjában, azt remélve, hogy a napsütés még egyszer ki fogja gyógyítani
betegségébol, Charmiannel együtt Hawaiiba hajózott. Még pályafutásának elején ujjongva
kiáltozta: “A világon a legnagyszerubb dolog a szocializmus!” Egy hónap elott néhány levelét
még így kezdte: “Kedves Elvtárs!” és így fejezte be: “Forradalmár üdvözlettel”. Alig néhány
hónapja még lelkes eloszót írt Upton Sinclair Igazságért kiáltunk címu antológiájához; ez vádirat
volt a világ “igazságtalansága, kegyetlenségei és szenvedései” ellen. Nem hagyta, hogy barátainak
árulása vagy megbízhatatlan munkásai megrendítsék a szocializált államba vetett hitét;
harciasabban, mint valaha, hitt a szocializmus gazdaságfilozófiájában és emberi logikájában. De
elkeserítette az emberiség, amely fásultságában nem igyekszik levetni láncait. Pompás termében
ülve, ezeket írta: “Kilépek a Szocialista Pártból, mert hiányzik belole a tuz és a harckészség, már
nem hangsúlyozza az osztályharcot. Én eredetileg a régi, forradalmi, ugrásra kész, harcos
Szocialista Munkáspártnak lettem tagja. Megedzodtem az osztályharcban és hiszek abban, hogy a
munkásosztály mindig harcolva, sohasem feloldódva, ellenségével sohasem alkudozva, fel tudja
szabadítani önmagát.
Minthogy az Egyesült Államokban az utóbbi évek folyamán a szocializmus egész
irányvonala a megbékélés és a megalkuvás egyik fajtája lett, úgy érzem, hogy elmém nem
hajlandó ezt tovább szentesíteni: nem maradhatok a párt tagja, kilépek.”
Jack London sokat tett az Ügy érdekében, az Ügy is sokat tett oérte. S ezen az sem
változtatott, hogy véleménye szerint ki kellett lépnie a pártból és még inkább balra kellett
fordulnia: tizenöt esztendeig szívvel-lélekkel szolgálta pártját, s most kilépése súlyos
megrázkódtatást jelentett a pártnak, - halálos megrázkódtatást neki magának. Martin Eden címu
regényében Brissenden azt tanácsolja Martinnak, hogy csatlakozzék a szocializmushoz, mert
különben a gyozelem után nem lesz értelme az életének. 1912 decemberében Jack így felelt egyik
tisztelojének: “A John Barleycornban megmondtam: Martin Eden én vagyok. Martin Eden azért
halt meg, mert individualista volt, én viszont azért élek, mert szocialista vagyok és szocialista
öntudattal rendelkezem.”
Hawaii ezúttal nem gyógyította meg sem testét, sem szellemét. Megírta Az éneklo kutyát,
írt néhány gyenge hawaii történetet is, és belekezdett a Cherry nevu euráziai leányról szóló
regényébe, amelyet már nem fejezett be. Vadul ivott, hogy bizonytalanságát és boldogtalanságát
elfojtsa…, de ez nem sikerült néki. Amikor visszatért Glen Ellenbe, barátai alig ismertek rá. Eliza
azt mondta, hogy nem ugyanaz, aki volt. Meghízott, bokája dagadt, arca felpüffedt, szeme
megtört. S o, aki azelott mindig olyan kisfiús volt, most évekkel idosebbnek látszott koránál.
Mogorván, leverten járt-kelt, szenvedett. Csak nagy néha hívta meg cimboráit a tanyára egy
eroszakolt hangulatú kacsa-ebédre. Oaklandban részegen látták, tántorogva, egyensúlyát vesztve,
s nyilvános helyeken botrányokat rendezett.
Nem sokkal hazatérése után felkereste Bessie-t a piedmonti házban; most végre belátta,
milyen kegyetlenül bánt vele, s hogy gyermekeit saját hibájából vesztette el. Két kisebb összegu
életbiztosítási kötvény helyett, amely esetleg évekig nem vált volna esedékessé,
felajánlotta a tartásdíj megkétszerezését. Bessie elfogadta. Az egykori hitvestársak találkozása
szívélyes hangulatban folyt le, ennek során Jack így szólt:
- Ha bármikor szükséged lenne rám, akár a világ végérol is eljövök.
- Nem hinném, hogy valaha is szükségem lesz már rád, Jack - felelte Bessie, - de ha így
lenne, majd üzenek érted.
 Elizán kívül csak egyetlenegy emberi lényt szeretett, egyetlen emberben bízott vakon: -
Nakata, te hat-hét év óta éjjel-nappal velem vagy. Velem voltál mindenütt, minden
veszedelemben. Viharokat és életveszélyt éltünk át együtt. Emlékszem a viharos napokra, amikor
nemeslelkuen kitartottál mellettem. Emlékszem betegségem óráira, amikor ápoltál. S emlékszem
a tréfás órákra, amikor velem együtt nevettél.
És Nakata, mikor búcsút mondott “gazdájának”, hogy Honoluluban fogászatot tanuljon,
így felelt:
- Ön hajlékot és ételt adott nekem és mellettem virrasztott egész éjjel, amikor tehetetlenül
feküdtem halmérgezésben. Saját értékes idejét megrabolva, tanított engem írni-olvasni.
Vendégeinek és barátainak úgy mutatott be, mint barátját és fiát. Valóban úgy bánt velem,
mint fiával. Ezt a nagyon szép kapcsolatunkat az ön “nagy szíve” diktálta.
Tehát japán szolgájában Nakatában találta meg Jack London egyetlen fiát, az egyetlen fiúi
szeretetet, amelyet életében megismert. Eliza ezt mondta néki: - Jack, te vagy a világ
legmagányosabb embere. Sosem kaptad meg azt, amire szíved vágyott.
- Hát ezt honnét az ördögbol találtad ki? - kérdezte Jack. Mindig azt mondta: rövid, de
örömmel teli életre vágyik. Úgy akart átvillanni korának égboltján, mint egy fehér fénysugár,
gondolatainak tükörképét beleégetve minden emberi agyba. Vad és fényes lobogással akart égni
és elégni, mert rettegett attól, hogy váratlanul éri el a halál, és meghagy egy elköltetlen dollárt a
zsebében, egy kimondatlan gondolatot elméjében. George Sterlinggel egyetértettek abban, hogy
egyikük sem óhajtja idon túl tengetni életét: ha munkájukat elvégezték, életüket leélték, akkor -
alászolgája.
Még szeretett volna néhány könyvet megírni: Krisztus-regényét, önéletrajzát Matróz
lóháton címmel, s egy történetet azokról az idokrol, amikor földünk lassan kihul - A legtávolabbi
jövo
címmel. Ereje teljében egyetlen könyv sem volt elég neki, hogy belefoglalja mindazt, amit
arról a témáról el akart mondani; sot mind az ötven könyve is kevés volt ahhoz az energiához
képest, amit önmagában érzett. De most elfáradt. Amikor dolgozószobájában elsétált fehér
dobozainak sorai közt, melyekben még sok-sok történethez tartott jegyzeteket, megint csak azt
mondta magában: nem tapasztalatlan újonc o, hanem veterán, nem várja azt, hogy már a
legközelebbi napkeltekor beveszi az ellenség hadállásait. De még száz napkelte után sem.
Harcát megvívta, megtette azt, amit reá szabott ki a sors, elmondta, ami mondandója volt
-
rászolgált a pihenésre. Sok hibát követett el és mérhetetlenül sok ostobaságra adta fejét,
de elégtételül szolgálhatott neki az a tudat, hogy hibái is nagyok voltak. Az életben sosem
játszotta meg a “kis esély”-t. Eljött az ideje, hogy helyet adjon a fiatalabbaknak, akik folytatni
fogják küzdelmét. Mint a muveiben szereplo ökölvívóknak, neki is megroggyant a lába, lendülete
megtört, utat kellett adnia annak, amit oly gyakran nevezett így: “kiolthatatlan és ellenállhatatlan
ifjúság, az az ifjúság, amelynek keresztül kell vinnie saját akaratát és amely nem hal meg soha.”
Milyen furcsa, elmélkedett magában, hogy az emberek olyasmi révén válnak híressé, ami
idegen tolük. Kritikusai a szellemesség hiányát rótták fel neki - neki, akinek írásait velejükig
áthatotta a filozófia és az emberszeretet! Mindig két indítékból írt: a felszínen látszott az aktuális
ok, de volt egy másik is, egy mélyen fekvo, amelyet csak kevesen vettek észre. Midon az
orosz-japán háborúból küldte tudósításait, egy hivatalnok felkereste szállodájában azzal, hogy az
egész helyi lakosság az épület elotti térre gyult és ot akarja látni. Nagy izgalom fogta el, hogy
híre már az isten háta mögötti Koreába is elérkezett. Amikor azonban a számára emelt dobogóra
lépett, a hivatalnok arra kérte, hogy volna-e szíves kivenni szájából és megmutatni mufogsorát.
Félóra hosszat kellett ott állnia, folyton kivennie szájából és újra betennie mufogait, a tömeg
tapsai közepette; ekkor ismerte fel eloször azt a tényt, hogy az embereket legtöbbször nem az
teszi híressé, amiért küzdenek és amiért életüket feláldozzák.
Egyszer egy fiatal lány kérte bátorítását, s az író azt felelte néki: “Most, érett koromban az
a meggyozodésem, hogy ez a játék megéri a fáradságot. Igen szerencsésen alakult az életem,
szerencsésebben, mint sok százmilliónak az én nemzedékembol, s bár sokat szenvedtem, de sokat
is éltem, sokat láttam és éreztem, sok olyasmit, amit az átlagembertol megtagad az élet. Igen, ez a
játék valóban megéri a fáradságot. Bizonyítéka ennek az is, hogy valamennyi barátom szerint
pocakosodom. Ez már önmagában is szellemi diadalomat hirdeti.”
A hosszú küzdelem még a diadalnál is édesebb volt: miután anyja felelotlenségének
következtében a nyomor legmélyebb fenekére süllyedt, minden segítség nélkül küzdötte fel
magát.
Chaney professzortól fogékony elmét örökölt s jóllehet gyakran kétségbeesett
törvénytelen születése miatt, mégis ennek az örökségnek köszönhette energiájának számottevo
részét. Úgy érezte: Chaney professzor büszke lenne a fiára.
Úgy látta, hogy a világ is öregszik. “A kalandok világa immár véget ért. A hét tenger
bíbor kikötoi sincsenek meg már, prózaivá szürkültek.” Régen így beszélt: “Olyan idealista
vagyok, aki a valóságban hisz, s ezért minden írásomban reális igyekszem lenni, saját lábammal
és az olvasókéval is a földön akarok járni, hogy álmaink, bármily magasan szárnyaljanak is,
mindig a valóságban gyökerezzenek.” Igen, álmodott s álmai magasan szárnyaltak, most pedig
azzal a ténnyel kellett szembenéznie, hogy minden álma és az élete is elmúlt.
A vég elott még egyszer a magasba emelkedett halódó szervezete, még egyszer, utoljára
megmutatta erejét. Jack megírta Mint hajdan Argosz címmel egyik legbájosabb alaszkai
történetét és A hercegnot, a Nagy Úton játszódó elbeszéléseinek gyöngyszemét; ez ifjúkorának
vad, kalandos napjaiba, elso sikereinek idejébe röpítette vissza az írót. Jack utasította Fornit, hogy
kezdje meg a kör alakú marhaistálló építését és cementzsákokat szállíttatott végig a hosszú úton.
A legjobb minoségu tejet, vajat, sajtot akarta J.L. jelzéssel ellátva San Franciscóba küldeni…, s
az öreg John London ugyancsak büszke lett volna a fiára, ha ezt megérte volna. Elizával elutazott
Sacramentóba, a kaliforniai országos vásárra, és elmondta novérének, hogy a birtokra vonatkozó
összes terveiket meg kell valósítaniuk, három erosségük már megépült, rövidesen a negyedik is
kész lesz, és akkor áttérhetnek az önellátásra. Majd három különbözo katalógus alapján New
Yorkból és Angliából megrendelte a La Rochelle ostroma, a Fajok hanyatlása, a Boldog házasság
címu könyveket, továbbá Dreiser A lángész és Stanley A Kongó címu muvét, végül egy féltucat
könyvet botanikáról, fejlodéstanról, Kalifornia növényvilágáról, a majmokról, New York holland
alapításáról…
Keleti utat tervezett, már le is foglaltatta hajójegyeit, de aztán lemondott az utazásról. Azt
is tervezte, hogy New Yorkba megy, de Ninetta Payne ekkor perelte be a víz-ügyben, s ezért Glen
Ellenben kellett maradnia. Szinte mindenki egyetértett abban, hogy a vízhez joga van. A bírósági
tárgyalás utolsó napján négy órán át bizonyította igazát, majd Forni társaságában elhagyta a
bíróság épületét. Forni meséli, hogy urémiás bántalmak, igen nagy fájdalmak gyötörték. Néhány
nap múlva villásreggelire hívta meg mindazon szomszédait, akik a vízügyben a keresetet aláírták,
s a fehér asztalnál valamennyien biztosították róla, hogy eszük ágában sincs ot a víz használatától
bíróilag eltiltatni.
1916. november 21-én, kedden befejezte elokészületeit, hogy másnap New Yorkba
utazzék; kettesben még nyugodtan elbeszélgetett Elizával kilenc óráig. Azt mondta, hogy útját
megszakítva, megtekinti a chicagói állatvásárt, vesz néhány jó tenyészállatot és majd hazaküldi.
Eliza vállalta, hogy o meg az oregoni Pendletonba utazik a vásárra és utánanéz, hátha kaphat
rövid szarvú marhákat. Jack meghagyta neki, hogy minden munkáscsaládnak bocsásson egy hold
földet a rendelkezésére. E telken építsen egy-egy házat számukra; továbbá keressen megfelelo
helyet a közösség iskolájának, gondoskodjék tanerorol is. Eliza ki akarta jelölni a közösség
áruházának helyét is. Jack célja az volt, hogy minden, ami szükséges, a birtokán legyen
megtalálható, mely így önellátóvá lesz, s a völgybol csak lisztet meg cukrot kell majd felhozatni.
Éjszakai pihenojükre készülodve, még együtt mentek végig a hosszú elocsarnokon, Jack
dolgozószobájához. Eliza így szólt:
- Amire visszaérkezel, addigra felépíttetem és ellátom áruval az áruházat, az iskola készen
lesz, és tanerot is szerzek. A kormánytól külön postahivatalt kérünk, én meg felállíttatok egy
zászlórudat, s egész kis saját városunk lesz itt fent; azt a nevet adjuk neki: Függetlenség.
Jack átölelte Eliza vállát, erosen megszorította és halálos komolysággal így szólt: - Csak
rajta, komám. - Majd dolgozószobáján át a hálószobájául szolgáló verandára ment.
Eliza lefeküdt.
Másnap reggel hétkor Sekine - japán szolgája, Nakata utóda - rémült arccal rontott be
Eliza szobájába.
- Jöjjön, Missie, gyorsan - kiabálta. - A gazda olyan furcsa, mintha részeg volna.
Eliza átfutott a hálóverandára és nyomban látta: Jack eszméletlen. Áttelefonált Sonomába,
Allan Thomson doktorért. Az orvos bódult állapotban találta Jacket, szemlátomást már jó ideje
fekhetett eszméletlenül. A szoba padlóján két üres ampulla feküdt, az egyiken az állt:
morfinszulfát; a másikon: atropinszulfát. A hálóasztalkán pedig egy noteszlap hevert - a ráírt
számjegyek a halálos adag kiszámítását mutatták. Az orvos telefonált a sonomai
gyógyszerésznek, hogy készítse el a morfin-mérgezés ellenmérgét, majd megkérte asszisztensét,
Hayes doktort, hogy hozza magával a gyógyszert. A két orvos gyomormosást végzett Jacken,
izgatószerekkel próbálták feléleszteni, dörzsölték végtagjait. E beavatkozásra láthatóan csak
egyszer reagált. Szeme lassan felnyílt, s az ajka suttogott valamit. Mintha ezt mondta volna:
- Hello.
Aztán újra visszasüllyedt az eszméletlenségbe.
Thomson doktor meséli, hogy a bánattól lesújtott Eliza úgy fáradozott körülötte, mint egy
ápolóno; továbbá, hogy “aznap Mrs. Charmian Londonnal beszéltem (aki Jack 1911. évi
végrendelete szerint a birtokot örökölte), s o azt mondta: véleménye szerint Jack Londonnak most
már valószínu halálát csakis urémiás mérgezésének kellene tulajdonítani. Felvilágosítottam: bajos
volna kizárólag ennek tulajdonítani, hiszen bármelyik, aznap reggel folytatott telefonbeszélgetés,
amelyet mások is hallottak, vagy az ellenmérget elkészíto gyógyszerész jelentése, mind arra fog
mutatni, hogy a halált morfin-mérgezés okozta.”
Jack este hét után halt meg. Másnap Oaklandba szállították a testét; itt Flora, Bessie és két
leánya gondoskodott a gyászszertartásról. Elmúlását az egész világ meggyászolta. Halálának híre
az európai sajtóban több helyet foglalt el, mint az elozo napon elhunyt Ferenc Józsefé. Amerika
gyászát legjobban az a Mrs. Luther Burbank érzékelteti, aki egy újságpéldányt lobogtatva, ezt
kiáltotta oda az egyetem felé tartó fiatalok viháncoló csoportjának: - Hagyjátok abba a nevetést!
Jack London meghalt.
Edwin Markham azt mondta róla: a világ ifjúságának és hosi bátorságának egy része volt,
távozásával a világ egyik fáklyája hunyt ki.
Testét aznap éjjel elégették, hamvait visszaszállították a Beauty Ranchre. Alig két héttel
ezelott történt, hogy Jack, egy csodaszép dombteton át lovagolva Elizával, megállította lovát és
így szolt:
- Eliza, ha meghalok, ezen a dombon földeljétek el hamvaimat.
Eliza most egy urnában helyezte el Jack hamvait, gödröt ásott a dombteton, amelyet
madronék és manzaniták árnyéka védett a nap forró sugaraitól, elásta Jack hamvait és cementtel
zárta el a gödör nyílását. Oda, fölébe állította azt a nagy, vörös kodarabot, melyrol még Jack ezt
mondta:
- Ez az a ko, amely nem kellett az építoknek.

A SZERZO KÖSZÖNETE

A legtöbb hálával Mrs. Charmian Kittredge Londonnak és Mrs. Eliza London Shepardnak
tartozom, akik rendelkezésemre bocsátották Jack London személyes iratait, könyvtárát,
elszámolási jegyzékeit, hivatalos iratait, levelezését, jegyzeteit, kéziratait és családi okmányait;
visszavonták a Huntington könyvtárnak adott rendelkezésüket, amely szerint az ott levo üzleti
levelezést az o
életükben senkinek sem szabad látnia; s végül megengedték nekem, hogy a nyilvánosság
számára róluk is megírjam Jack London életével kapcsolatban mindazt, amit szükségesnek
gondolok.
Mrs. Bessie London mindvégig barátságot és segítokészséget tanúsított irányomban.
Irving Shepard és Mildred Shepard fáradhatatlanul azon voltak, hogy nagybátyjuk életének
adatszeru
feltárásában segítségemre legyenek.
És fogadják köszönetemet Jack London összes barátai, akik oly bokezuen bocsátották
rendelkezésemre idejüket, emlékeiket és emlékezetüket: Anna Strunsky, Frank Atherton,
Cloudesley Johns, Edward Applegarth, Johnny Miller és felesége, Fred Thompson, James
Hopper, Xaviar Martinez, Upton Sinclair, Finn Frolich, Ed Morrell, Janet Winship, Austin Lewis,
J. Stitt Wilson, Dr. Jessica Peixotto, Alexander Irvine, Mrs. Robert Hill, Mrs. Carrie Burlingame,
Forni, Billy Hill, Ira Pyle, Blanche Partington, Mira MacClay, Thomas Hill, Dr. Allan Thomson
és felesége.
Köszönettel tartozom szívességükért Mrs. Charmian Kittredge London rokonainak: Mrs.
Ninetta Eames-Payne-nek, Mrs. Growellnek, Beth Wiley-nek és Wiley-nének.
Külön öröm számomra, hogy szíves együttmuködésükért köszönetemet fejezhetem ki
Santa Rosa és Sonoma lakosainak. Ezek: Ang és Gertrude Franchetti, akik e vázlat keresztszüloi
voltak; Mrs. Byrd Weyler Kellogg és Herbert Slater szenátor, a Santa Rosa-i Press Democrat
szerkesztoje; R. M. Barrett, Mrs. Luther Burbank, Glen Murdock, Fred Kellogg, Mrs. Paramore
és Mrs. Celeste Murphey. Köszönet jár Robert Pickeringnek felderíto munkájáért.
Oszintén hálás vagyok a kaliforniai egyetem Bancroft könyvtárának, valamint a San
Marino-i Huntington könyvtárnak, amiért kituno és elozékeny munkatársaik élvezetessé tették
kutatómunkámat; az Ohio állambeli massilloni közkönyvtárnak, továbbá a kaliforniai Van Nuys
könyvtárnak is megköszönöm segíto készségüket, végül nagyon hálásan köszönöm a Huntington
könyvtárnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta Jack London iratait.

Encino, Kalifornia, Irving Stone

A SZERZO
 Irving Stone 19o3-ban San Franciscóban született. 1934-ben tunt fel Lust for Life címu
könyvével, amely Vincent van Gogh, a híres festomuvész életrajza. Stone már ezzel a
muvével tanúságot tett arról az írói módszerérol, amelynek ma világhírét köszönheti: életrajzait
és életrajzi regényeit minden esetben gondos és aprólékos tanulmányok elozik meg, leendo
hosének nemcsak korábbi életrajzait, hanem hozzáférheto levelezését és egyéb írásait is
kritikailag elemzi; ha élnek még kortársak, ismerosök, azokat is végigkérdezi, s ezekbol a szilárd
“téglákból” építi fel muvét, melynek formája, dialogizált vagy inkább elbeszélo, adatközlo vagy
regényesebb jellege tárgyától és forrásaitól függ.
Elso könyvét a kiadók sorra mind visszaadták egészen addig, amíg Jean Factor - akit
késobb feleségül vett - át nem szerkesztette, olvasmányossá nem tette a kéziratot - azóta Jean az
állandó munkatársa.
További regényes életrajzainak hosei: Jessie Benton Fremont, Kalifornia elso
kormányzójának, a rabszolga-felszabadítás egyik eloharcosának felesége (Immortal
Wife), Eugene V. Debs szocialista elnökjelölt (Adversary in the House), Michelangelo
Buonarroti (The Agony and the Ecstasy), John Noble amerikai festomuvész (The Passionate
Journey), Rachel Jackson, Andrew Jackson elnök felesége (The President’s Lady) és Mary Todd,
Abraham Lincoln felesége (Mary Todd Lincoln). Megírta a bukott amerikai elnökjelöltek
életrajzát (They also ran), Clarence Darrow munkásmozgalmi politikusét (Clarence Darrow for
the Defense) és Earl Warren politikusét (Earl Warren). Írt még ezeken kívül - ugyancsak
feleségével együtt - regényeket, tanulmányköteteket is.
Magyarul megjelent muve: Van Gogh élete (Lust for Life). Képzomuvészeti Alap
Kiadóvállalat, 1963.

JACK LONDON MUVEI MAGYARUL

Jack London muveit eloször a Szociáldemokrata Párt kiadója, a Népszava jelentette meg:
két évvel az író halála után, 1918-ban kiadta az Ádám elott címu regényt, majd pedig 1921-ben A
vadon szavát és A hitehagyottat. Azóta Londonnak szinte minden regénye és elbeszélése
megjelent magyar nyelven.
Az alábbi jegyzék Jack London magyar nyelven megjelent muveinek fontosabb kiadásait
tartalmazza.
Itt jegyezzük meg, hogy Jack London számos muvét gyakran különféle címek alatt
fordították magyarra. Vannak köztük szó szerinti címfordítások, pl. The Call of the Wild = A
vadon szava, vagy Before Adam = Ádám elott. Más muvei az eredetitol eltéro címeken váltak
hazánkban is annyira ismertté, hogy e címeiket még az újabb fordítások élén is megtartották, pl.
Jerry of the Islands = A beszélo kutya és Michael, Brother of Jerry = Az éneklo kutya. Az
állandóvá vált magyar címeket természetesen - akár szószerinti fordítások, akár a fordítói
képzelet szülöttei - az életrajz szövegében is bevett formájukban idézzük.
Nem ilyen egyszeru a helyzet azoknál a muveknél, amelyek az idok folyamán különféle
magyar címekkel jelentek meg, pl. A Daughter of the Snows címu regényének két magyar címe:
Az alaszkai Diána, illetve A havasok leánya. Az ilyen esetekben az utóbbi években használt,
illetve a régiek közt a jobbnak, találóbbnak látszó magyar címmel jelöltük a fordítás szövegében
a muvet. A John Barleycorn regénycím elso pillantásra egy férfi keresztneve és családneve, az
angol nyelvben járatosabbak azonban tudják, hogy a notórius iszákosokat szokták így nevezni,
tehát ez olyasféle fogalommá vált név, mint nálunk pl. a Pató Pál. Egy régi fordításban e mu
címe: Sárga sátán -
minthogy azonban ez a cím életrajzunk szövegében semmit sem mondana, meghagytuk
John Barleycornnak. Burning Daylight szó szerint ezt jelenti: Tüzes Napsugár; ki is adták
magyarul ezzel a címmel, mi is így idézzük, holott ez a kifejezés egy szólásmondást takar, s
körülbelül ennyit jelent: Körmünkre ég.
R. Gy.

Ádám elott. Regény. (Before Adam.)

Bp. 1918. (Világosság Könyvtár. 26-33.) - 5. kiad. 1956.
A hitehagyott. Elbeszélés. (The Apostate.)
Bp. 1921. (Világosság Könyvtár. 235-236.)
A vadon szava. Regény. (The Call of the Wild.)
Bp. 1921. (Olcsó Regény. 58.) - 10. kiad. 1963.
Csodatevo szerelem. Regény. (Smoke Bellew Tales.)
Bp. 1922. - 2. kiad. 1923.
Az éneklo kutya. Regény. (Michael, Brother of Jerry.) Bp. 1922. - 5. kiad. 1964.
Farkasvér. Regény. (The Son of the Wolf.)
Bp. 1922. (Az Új Idok Könyvei.) - 6. kiad. 1949.
A havasok leánya. Regény. (A Daughter of the Snows.) Bp. 1922. - 2. kiad. 1924.
A játék. Sportregény. (The Game.)
Bp. 1922. - 2. kiad. 1925. Játék az élettel címen.
A nap fia. Regény. (A Son of the Sun.)
Bp. 1922.
Sárga sátán. Regény. (John Barleycorn.)
Bp. 1922. - 2. kiad. 1958.
A tengeri farkas. Regény. (The Sea Wolf.)
Bp. 1922. - 4. kiad. 1957.
Tüzes Napsugár. Regény. (Burning Daylight.)
Bp. 1922. - 2. kiad. 1928.
A beszélo kutya. Regény. (Jerry of the Islands.)
Bp. 1923. - 6. kiad. 1965.
A büszkeség háza. Regény. (The House of Pride.)
Bp. 1923. - 2. kiad. 1924.
A Dazzler-cirkálón. Regény. (The Cruise of the Dazzler.) Bp. 1923. - 4. kiad. 1956. A
kalózhajó címen.
Kaland. Regény. (Adventure.)
Bp. 1923. (Kalandos Regények.) - 3. kiad. 1927.
A nagy ház kis asszonykája. Regény. (The Little Lady of the Big House.) Bp. 1925. - 3.
kiad. 1944.
A skarlát. Regény. (The Scarlet Plague.)
Bp. 1923. (Pesti Hírlap Regénytára. 16.) - 2. kiad. 1924.
A vadállat. Box-regény. (The Abysmal Brute.)
Bp. 1925. (Pesti Hírlap Regénytára. 10.) - 2. kiad. 1924.
A vaspata. Utópikus regény. (The Iron Heel.)
Bp. 1923. - 3. kiad. 1961.
Az alaszkai Diána. Regény. (A Daughter of the Snows.) Bp. 1924. - 2. kiad. 1927.
 Eden Martin. Regény. (Martin Eden.)
Bp. 1924. - 4. kiad. 1958.
Északi Odisszea. Regény. (An Odyssey of the North.) Bp. 1924. - 5. kiad. 1956.
A Hold völgyében. Regény. (The Valley of the Moon.) Bp. 1924.
Az istenek kacagnak. Elbeszélés. (When God laughs.) Bp. 1924. (Milliók Könyve. 125.) -
2. kiad. 1926. Mikor az Isten kacag címen.
A kóbor csillag. Regény. (The Star Rover.)
Bp. 1924. (Külföldi írók Regénytára. B. sorozat. 7.) - 3. kiad. 1953. A hatalmas egy
címen.
A lázadók. Regény. (The Mutiny on the Elsinore.)
Bp. 1924. - 2. kiad. 1924.
Keesh, the son of Keesh - Kis-fia Kis. Elbeszélés.
Bp. 1957. (Kétnyelvu Kis Könyvtár. 28.)
Az országúton. Emlékezések. (The Road.)
Bp. 1924. - 4. kiad. 1965.
Az osök istene. Regény. (The God of His Fathers.)
Bp. 1924.
Snark. Kirándulás a föld körül. Regény. (The Cruise of the Snark.) Bp. 1924.
Az ember hitvallása. Regény. (The Faith of Man.)
Bp. 1925 - 2. kiad. 1927.
A Farkas fia. Regény. (The Son of the Wolf.)
Bp. 1926. (Jack London összes Munkái. 5.)
Az óceán meséi. Elbeszélések. (South Sea Tales.)
Bp. 1927. - 2. kiad. 1927.
A mélység. Regény. (The people of the Abyss.)
Bp. 1928. (Jack London összes munkái. 12.) - 5. kiad. 1948. A mélység lakói címen.
A bajnok és a halál. Elbeszélés. (The Game.)
Bp. 1948. (Forintos Regény. 49.)
A vérszövetség. Elbeszélés. (The League of the Old Men.) Bp. 1948. (Forintos Regény.
64.)
A mexikói. Elbeszélés. (The Mexican.)
Bp. 1949. (Forintos Regény. 8o.) - 5. kiad. 1956.
Elbeszélések.
Bp. 1951. (Szépirodalmi Kiskönyvtár. 33-34.)
Válogatott elbeszélések.
Bp. 1955. 1-2. köt.
Az élet szerelme. Válogatott írások. (Love of Life.) Bp. 1962. (A világirodalom
klasszikusai.)
Három kisregény. A vadon szava - A beszélo kutya - Országúton. (Call of the Wild - Jerry
of the Island - The Road.)
Bp. 1963. (Milliók Könyve.)
Az éneklo kutya. Regény. A fehér csend. Elbeszélések. (Michael, Brother of Jerry - The
White Silence.)
Bp. 1964. (A világirodalom remekei.)

Kozocsa Sándor - Radó György

 Edmund Spenser nagy angol költo (1552-1599).
Jack London: Válogatott elbeszélések. Bp., 1955. I. 34.
1773. december 16-án Bostonban a tengerbe dobták az angol teaszállítmányokat. Ezzel
kezdodött meg tulajdonképpen az amerikai függetlenségi háború.
Leroy Scott (1875-1929) amerikai író regénye.
Lewis Carolnak, [eredeti nevén Charles Lutwidge Dodgson (1832-1898)] az Alice
Csodaországban és más ifjúsági könyvek írójának híres költeménye (Hunting of the Snark). A
Snark fantasztikus, különbözo alakokat ölto állat.
Kai maori nyelven élelmet, evést jelent. A szó kai-kai alakban belekerült az angol nyelvbe
is.