A protofasiszta elnökkirály forradalma

Az elhúzódó els ő világháború minden résztvev ő fél számára jelent ős szenvedéssel

járt, nem csoda hát, ha Európa szegényebb felében több ízben is er őszakos
változásokat vont maga után. Míg a NOSZF-ról, vagyis az 1917-es nagy októberi
szocialista forradalomról szinte biztos, hogy mindenki hallott már, az valószín űleg
kevésbé ismert, hogy nem sokkal kés őbb, 1917. december 5-én a kontinens
átellenes felén, Portugáliában is történt egy államcsíny.
A XX. század első évtizedeiben Portugália igencsak nyugtalan állam volt. Alig húsz év alatt már
túlvoltak egy királygyilkosságon (1908-ban I. Károly királyt és nagyobbik fiát ölte meg két
merénylő), egy köztársasági fordulaton (1910-ben elűzték I. Károly életben maradt fiát, II. Mánuelt,
és kihirdették a köztársaságot), két rövidebb diktatúrán, a nagy háborúba való belépésen (ez 1916-
ban történt meg hivatalosan), és számos kormányváltáson. 1917. december 5-én aztán egy újabb
nagy fordulat következett: felkelő katonák a fővárosban harcot indítottak a kormány leváltása
érdekében.
A lisszaboni laktanyák katonáit mozgósító összeütközések nem húzódtak el túlságosan hosszú
ideig: két zaklatott éjszakát követően már el is hallgatott a számos polgári áldozatot követelő
ágyútűz.

A csatazaj elültével pedig rövid id őre, mintegy egy évre a fiatal portugál köztársaság addigi
fejl ődése is megakadt. Túl sok könnyet mégsem hullatott érte a legtöbb ember, s őt annak
ellenére, hogy polgári áldozatai is voltak, sokan rokonszenvezetek az államcsínnyel.
Ekkorra a legtöbb embernek már elege volt a köztársasági évek bizonytalan politikai
viszonyaiból, a rossz életkörülményekb ől, a nyugtalan mindennapokból, az állandó
megmozdulásokból és a zaklatott politikai viszonyokból, illetve a köztársasági kormány
szociális érzéketlensége nyomán kialakuló társadalmi konfliktusokból.

Többen az ország háborús részvételével sem értettek egyet, és nem tudták felfogni,
családtagjaiknak miért kell Franciaországba vonulva a németek ellen harcolva
meghalniuk. Az pedig, hogy a köztársasági kormányok egyik napról a másikra
felszámolták a feudalizmusból visszamaradt el őjogokat, és er őszakos intézkedésekkel
próbálták korlátozni az egyházat, a tradicionális és mélyen katolikus portugál
társadalomban szintén sokak ellenérzését kiváltotta.

A forradalmat vezet ő Sidónio Pais ezzel szemben kiszámíthatóságot, stabilitást ígért a

portugáloknak. Nem csoda, ha hamar a bizalom és a rajongás légköre lengte körül. De
hogyan is került ő a forradalom élére?

Az 1872-ben született Sidónio Bernardino Cardoso da Silva Pais eredetileg a

coimbra-i egyetemen tanult matematikát, ám miután tanulmányai alatt önként
jelentkezett a hadseregbe, 1890-ben megkapta behívóját, így negyedéves
egyetemistaként fel kellett függesztenie tanulmányait. Két év tüzértiszti képzést,
majd három év szolgálatot követ ően visszatért az egyetemre, ahol hamarosan a
doktori címet is megszerezte, majd ezt követ ően, alig huszonhat évesen els ő
egyetemi kinevezését is megkapta. Tudományos karrierjével párhuzamosan katonai
pályája is szépen ívelt felfelé, a doktorátusával egy id őben már hadnagyi fokozatnál
tartott, kés őbb az őrnagyi rangot is elérte.

Mivel rokonszenvezett a köztársasági eszmékkel, az 1910-es változásokat lelkesen fogadta, és több

pozíciót is vállalt az átalakuló közigazgatásban. Hamarosan első miniszteri kinevezését is elnyerte:
1911-ben néhány hónapig ő látta el a fejlesztésekért felelős tárca irányítását, majd kinevezték
pénzügyminiszterré. Erről a posztról azonban 1912-ben, a belpolitikai viszonyokból kiábrándulva,
saját kérésére Portugália berlini követségének élére távozott. A háború is itt érte, és csak hazája
hadba lépésével tért vissza Lisszabonba. Ezt követően hamarosan bekapcsolódott az 1917-es puccs
szervezésébe.

A sikeres katonai akciót követ ően Pais hamarosan Forradalmi Juntát ( Junta
Revolucionária) hozott létre, majd a kormányt és a köztársasági elnököt is
elmozdítva helyér ől felvette az ideiglenes miniszterelnöki és az ideiglenes
köztársasági elnöki címet is. A forradalom után a következ ő kiáltvánnyal fordult a
nemzethez:
Polgárok! Győzött a köztársaság a demagógia felett. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy minden
polgár térjen vissza a becsületes munkájához, mivel közületek mindenki egy-egy fontos alkotóeleme
a rendnek. A forradalom célja az volt, hogy helyreállítsa a törvényességet és a jogállamot, mivel
pedig egy kaotikus kormányzat ellenében jött létre, nyugalomra és munkára van szüksége.
Polgárok! A forradalom a szabadság nevében szerveződött a zsarnoksággal szemben, az
igazi szabadságnak pedig a lélek nyugalmára, a mások élete és tulajdona iránti
tiszteletre, valamint a hatalomba vetett bizalomra van szüksége. Éljen a haza! Éljen a
köztársaság!
Magyarán a puccsot paradoxnak tűnő módon a köztársaság ellen, de a köztársaság megmentése
érdekében hajtotta végre. Az általa meghirdetett új berendezkedésnek is a Republica Nova, vagyis
„Új Köztársaság” nevet adta, és úgy gondolta, a nem túl régen kialakított politikai kereteket is
megújítja: az Ideia Nova, azaz az általa kitalált „Új Gondolat” jegyében meg kívánta reformálni az
instabilan működő, az 1911-es alkotmánnyal bevezetett parlamentáris rendszert, amely helyett egy
erős elnöki pozícióra építő berendezkedést alakított ki. Ennek az élére az 1918-ban bevezetett
általános férfi választójog alapján megtartott elnökválasztás révén áprilisban meg is választották,
miután kifejtette, hogy

„Szükség van arra, hogy az ország megnyilatkozzon azzal kapcsolatban, milyen

államformát szeretne maga számára: parlamentárisat vagy pedig prezidenciálisat.
Az els ő már elbukott; a második viszont az új gondolatot jelenti! „

Sidónio Pais elnökké történ ő megválasztását követ ően

Szükségesnek tartotta a közvetlen választást, mivel a pártok uralta rendszert
csupán ártalmas rossznak tekintette, és szerette volna minél jobban függetleníteni
magát a pártküzdelmek áldozatául esett parlamentt ől. Közben a kétkamarás
nemzetgy űlés szenátusának összetételét is megváltoztatta, úgy hogy az a
különböz ő osztályérdekeket is leképezze. Ennek megfelel ően helyet biztosított
benne a különféle munkaadói, munkavállalói, szakszervezeti és más hasonló
szervezeteknek.

Bár az elnökválasztással egy időben a hagyományos pártok egy részének bojkottja mellett a
parlamentet is újraválasztották, ennek a következő hónapokban nem sok szerep jutott: Pais uralma
alatt lényegében egyetlen törvényt sem hozott, az elnök – aki egyúttal a miniszterelnök is volt, és
még két másik tárcát is irányított – ugyanis leginkább mindent saját rendeletei útján igyekezett
szabályozni. Konkrét politikai program híján a királyi palotába költöző új államfő egyébként is
nagyban alapozott személyes fellépésére, karizmájára. Ahogy a portugál modernista író, Raul
Brandão írta később:

„A Sidónio-ról készült fotók elborították a falakat, ott voltak az újságokban, a

folyóiratokban, a vicclapokban és a könyvekben, de még a szentképek között is:
Sidónio állva, ülve, lóháton; Sidónio, amint éppen ír, amint olvas, amint rendelkezik,
amint üdvözöl valakit; Sidónio levest oszt a szegényeknek, Sidónio gyermekekkel
ünnepel (f őleg árvákkal, az a leghatásosabb, ha egyenesen hadiárvákkal), Sidónio
szegénynegyedeket és kórházakat látogat, stb. stb. „

Ha a fentiekr ől – például a szenátus korportivizmusra hajazó felépítésér ől, a karizmatikus

vezet őr ől, a törvényhozói hatalom háttérbe szorításáról – valakinek a két háború közötti
fasiszta jelleg ű berendezkedések jutnának eszébe, akkor nincsen egyedül. Vannak
ugyanis történészek, akik Paist egy protofasiszta diktátorként, a nagy háború utáni európai
diktatúrák el őfutáraként szokták lefesteni, és úgy szoktak rá tekinteni, mint aki
rendszerével már a portugálok saját, 1930-as években meger ősödött diktátorának, António
de Oliveira Salazarnak a kés őbbi berendezkedését is megel őlegezte. Ezzel szemben
valószín űbb azonban, hogy innovatív megoldásait az a korabeli, hatalmas ipari
kapacitással és meglehet ősen központosított döntéshozatali rendszerrel rendelkez ő
Németország ihlette, ahol éveken keresztül követként szolgált, és amely köztudottan nagy
hatást gyakorolt rá.

A személyét eleinte övez ő népszer űség azonban id ővel tovaillant. Az országot a

korábbinál is jobban kezdték gyötörni a gazdasági bajok, az éhínség és az egyre inkább
akadozó közszolgáltatások. Bevezették a jegyrendszert, és újra általánossá váltak a
köztársaság alatt mindennapossá vált, de egy id őre elcsitult sztrájkok. A problémákkal
szemben tehetetlen vezetés pedig mind többször nyúlt az er őszak eszközéhez. Ráadásul
a háború utolsó éve során a Dél-Flandriában angol vezérlettel harcoló portugál expedíciós
hadsereg is komoly vereségeket szenvedett, ezt pedig sokan Pais számlájára írták,
mondván, a németbarát, de az angolok felé tett állami kötelezettségvállalástól visszalépni
nem mer ő politikus magára hagyta az országért harcoló honfitársait.

Bár egy év leforgása alatt nagyot változott a világ, és a honfitársai által eleinte szinte
messiásnak tekintett Pais népszer űsége elenyészett, halála után megint fordult egyet a
közhangulat, mikor az elhunyt elnököt hirtelen mártírként kezdte kezelni a közvélemény.
Temetésén, a XX. században Nemzeti Panteonná átalakított Szent Engrácia-templomban
hatalmas tömeg vett részt.

Politikai örökségét viszont senki nem vitte tovább. Egy rövid polgárháborús időszakot
követően hamarosan visszaállították a korábbi köztársasági berendezkedést, hogy az még jó
tizenhét évet tovább agonizálhasson. Az egy év alatt felemelkedett, majd elbukott diktátor
emléke azonban mélyen beleivódott a portugál néplélekbe. Nem véletlen, hogy a XX. század
legnagyobb portugál költője, a kortárs Fernando Pessoa 1920-ban À memoria do presidente-
rei Sidónio Pais, azaz „Az elnök-király Sidónio Pais emlékére” címmel egy verssorozattal is
megemlékezett róla, amelyben például azon merengett, hogy
[...]
A misztériumban, hol a halál elemészti
Azt, akit a lélek hívott életre,
Mi maradt nekünk belőle – csak a neve
És az elveszett hit?
Ha az Istennek el kellett őt szólítania,
Akkor mi végre küldte hát ide
Ezt a hű lovagot, kinek nemesség és
lágyság lakott tekintetében?
[...]
Hogy ki volt ő, csak a végzet tudja,
Csak a misztérium és annak törvénye,
Az élet hőst csinált belőle, a halál
 pedig királlyá szentelte.
Nem lenne hitünk, ha nem hinnénk,
Hogy nem is halt meg ő egészen.
Oh, túlélte ő! Fogjuk őt még látni
szemtől szembe.

Ha a viszontlátással kapcsolatban ilyen formában nem is lett igaza Pessoa-nak, de azért mutatis
mutandis valamennyi igazság mégis volt abban, amit írt. 1926-ban, egy másik katonai puccsot
követően újabb diktatúra kezdődött Portugáliában, amely aztán Salazar már fentebb említett
jobboldali, autoriter berendezkedésébe, az Estado Novo-ba, a XX. századi Európa egyik
leghosszabb ideig tartó parancsuralmi rendszerébe torkollott.

A Sidónio-portré nélkülözhetetlen ikonná vált az „Estado Novo” szentjeinek hivatalos

galériájában, amit a Salazari diktatúra idején még a falusi elöljáróságokon is szokás
volt kiakasztani. Mint az autoriter rendszerek és mint Salazar személyének előfutára és
előképe, Sidónio integráns része lett az 1974-ben megdöntött rendszer mitológiájának
és dicső előtörténetének.

Felhasznált irodalom és források:

Armando Malheiro da Silva: Sidónio e Sidonismo. Volume 1. História de uma vida.Imprensa da
Universidaded de Coimbra, Coimbra, 2006.
Harsányi Iván: A 20. századi portugál diktatúrák – öt felvonásban. Harsányi Iván: Afélperifériától a
centrum felé. Spanyolország és Portugália a „hosszú 19.” és a még hosszabb 20. században.
Publikon Kiadó, Pécs, 2011. 127–142.
Joaquim Veríssimo Serrão: História de Portugal. Volume XI. A Primeira República (1910–
1926). Editorial Verbo, Lisszabon, 2003.
Paulo Curado: O regime presidencialista de Sidónio anunciou o fim da República.Público.
Szilágyi Ágnes Judit: Anarcho-szindikalisták és nacionalisták a portugál I. Köztársaságban. A
nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv, 2017. 21–32.
Szilágyi Ágnes Judit: Sidónio Pais és „Új Köztársasága” Portugáliában, 1917–1918. Szijj Ildikó
(szerk.): Philologiae Amor. Tanulmányok, esszék és egyéb írások Pál Ferenc tiszteletére. ELTE
Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 337–350.
David Birmingham: Portugália története. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998.
Pál Zsombor Szabolcs