YNEV NYELVEI1

1
Kornya Zsolt azonos című cikke alapján (megjelent a Rúna magazin V/3, VI/1 és VI/2. számában). Az átdolgozás a szerző engedélyével
készült
BEVEZETÉS
Ynev hatalmas és nagy múltú világ, amit híven tükröz nyelveinek sokszínűsége is. A
hetedkori civilizáció olyan fellegváraiban, mint Erion vagy Új-Pyarron, ez a
változatosság különösen szembeötlő és ugyanolyan élvezetes – veszélyforrássá akkor
válik, amikor az utazó a kitaposott ösvényről letérve a közeli vagy távolabbi múlt
zárványainak valamelyikében találja magát. Ilyen helyzetben a széles körű
nyelvismeret élet és halál közt tehet különbséget. Az alábbiak ennek megalapozásához
nyújtanak segédkezet.
Az Yneven beszélt összes nyelvet felsorolni erőnkön felüli vállalkozás volna.
Áttekintésünk a hetedkor meghatározó emberi kultúráinak nyelveire és dialektusaira,
illetve azok elterjedési körére összpontosít. Az ősi nyelvek közül érdemben csak a
kyrrel foglalkozunk, mely meghatározó szerepet játszott az északföldi civilizáció
kialakulásában, és számos kifejezéssel gazdagította a délvidéki eredetű közös nyelv
szakszókincsét. 2

I. KYRIA ÖRÖKSÉGE

Ynev embernépei temérdek nyelvet használtak a negyedkor óta, amikor megjelentek a

történelem színpadán, de közismertté a hetedkor hajnaláig csak egy vált közülük: az,
amit északfölde lakói a calowyni hódítóktól tanultak el, és Kyria virágzásának
ezredévei alatt formáltak a maguk képére.
A császárok emberi alattvalóinak dialektusa nyilvánvalóan és szükségképpen
különbözött a tisztavérű kisebbség használta ókyrtől: az utóbbi egyes fonémáit emberi
hangképző szervekkel kiejteni bajos, olykor egyenesen lehetetlen.3 Az óbirodalmi
humán elsődlegesen beszélt nyelv volt – hogy létezett-e írott változata, és ha igen,
milyen körben használták, máig megválaszolatlan kérdés. Mivel hagyományos
források a Pyarron előtti IV. évezrednél korábbról nem maradtak fenn, az
emlékezőkristályok pedig gondolatokat őriznek szavak helyett, az óbirodalmi humán
dialektusnak csak a jellegét ismerjük, a hangzását nem.
A calowyni kultúra bukást átvészelt zárványaiban a hatodkor folyamán sorra jelentek
meg az óbirodalmi humán egymástól és az alapváltozattól mind függetlenebb
mutációi. Többségükhöz írásrendszer is tartozott – a szakértők ezek vizsgálata
nyomán jutottak arra a megállapításra, hogy napjaink Toronjának két nyelvjárása az
éjidőkben fogant ryekiből alakult ki az ókyr helyett. Utóbbit romlatlan formájában
vélhetőleg csak Daumyr lakói ismerik (amiből nem következik, hogy használják is).

2
Elsődlegesen a technológia és a magas mágia forrásműveiben. A pyarroni módszer térnyerése előtt – a P. sz. II. évezred közepéig – a
pszionikai tanulmányok első lépése, és legnagyobb buktatója a kyr nyelv elsajátítása volt.
3
Hatod- és hetedkori összehasonlító kutatások alapján. Csaknem bizonyos, hogy a kyr nyelv kora-ötödkori alapállapotában még komolyabb
kihívást jelentett Ynev lakói számára.
Bár az évezredek során sokat veszített komplexitásából, a birodalmi elit által beszélt
magastoroni vagy toroni kyr máig páratlanul kifejező és árnyalatgazdag nyelv.
Nem csak a szavakat és a hanglejtést ruházza föl jelentéstartalommal, hanem a
mimikát, a gesztusokat és az öltözködést is. Elfogadható szinten való elsajátítása
komoly kihívás bárki számára, ami láthatóan nincs ellenére a toroni arisztokratáknak.
Mivel rajtuk kívül csak a kyr istenek papjai használják, csak idő kérdése, hogy
szertartásnyelvvé merevedjen.
Elvben a magas-toroni a császárság hivatalos nyelve, ténylegesen a köztoroni, az
előbbi erősen felhígult változata tölti be ezt a szerepet. Mivel a lakosság zöme – a
pietorokat is ideértve – csak ezt beszéli, az arisztokraták is kénytelenek elsajátítani,
használatát azonban méltóságukon alulinak érzik. Kizárólag tolmácsrabszolgák útján
érintkeznek alantasaikkal, de tökéletesen értik a beszédüket. Ez utóbbit, a
kellemetlenségek elkerülése érdekében, kalandozóként sem árt észben tartani.
A Toron által létezésre érdemesnek elismert dialektusok listája az ókyr gyökerű
lirónnal együtt is csak fél tucat tételből áll. Aki bármilyen más nyelven szólal meg, a
törvények értelmében obsornak minősül, a nyelvtudás hiánya tehát nem csupán
bosszantó vagy kellemetlen, hanem egyenesen életveszélyes: az a kalandozó, aki
Toronban a közös nyelvvel próbálkozik, hamar kőfejtőben vagy gladiátorveremben
találja magát. A hajósok, kereskedők és diplomaták számos idegen nyelvet ismernek
persze, de a birodalom határain belül óvakodnak használni őket.
Kyria kultúrája a birodalom menekültjeivel együtt vert tanyát a világgerinc
árnyékában, és annak mindkét oldalán mélyre eresztette gyökereit. Ennek köszönheti
kulturális és vallási sokszínűségét a térség, ahol a mágikus tudományok egyetemes
szaknyelve, az akadémikus vagy kontinentális kyr dialektus kialakult. Alapjául az
úgynevezett godorai rekonstrukció4 szolgált, melyet a helyi arisztokrácia a
Pyarron előtti III. évezredben álmodott meg és tett a közigazgatás nyelvévé.
A kyr befolyás azonban nem ér véget ott, ahol a nyugati gdún – ismertebb nevén
Pyarron – nyelvének diadalútja kezdetét veszi. A hetedkori lingvisztikának majd’ két
évezredébe telt, hogy tisztázza a kyr eredetű dialektusok szerepét az északföldi
nyelvfejlődésben, és átlássa, milyen mértékben egyengette a birodalom örökségének
útját az Artadros völgyén, az Utolsó part síkján és az Új ösvény kanyarulatain át a
Gályák tengeréig, ahol először keresztezték egymást az északföldi és a délvidéki
kultúra áramlatai.5
A hatodkori Quironeia népei által széles körben használt namosai kyr minden
lényeges szempontból a közös nyelv előfutárának tekinthető. Kettős eredete6 és
célirányosan leegyszerűsödött szerkezete egyedülállóan alkalmassá tette arra, hogy
hidat verjen a két part dialektusai és hagyományai közt.
4
Elsődleges forrása az enrawelli felső dialektus írott változata, melyet szóbeli kommunikációra (vélhetőleg) sosem használták: ez a
hősköltemények és udvari kinyilatkoztatások nyelvezete.
5
Hogy milyen körülmények között, csak találgatni lehet. Szinte bizonyos azonban, hogy az éjidők elmúlta után, de még a korforduló előtt
került rá sor.
6
A Tau Namosai kyr flottatámaszpont pietori rejtnyelvére szokás visszavezetni. Kidolgozói – a régió lakosságának zöméhez hasonlóan –
Arshavant szigetkirályság népének leszármazottai voltak, az egyetlen negyedkori kultúráé, mely Crantával és Kyriával is eredményesen
dacolt, és behódolás helyett kiegyezés útján vált a birodalom Anvariára nyíló kapujának őrzőjévé.
Balkézi leszármazottainak legéletrevalóbbikát, a szikárságáról elhíresült csarkali
vándornyelvet szórványban ma is beszélik a Keleti-óceán mellékén, jogos örökösénél,
az arszíl nyelvcsaládnál pedig (melynek főágán az obsz, utóbb az aszisz kihajtott)
kontinentális viszonylatban sincs népesebb família.
Tény, hogy az arszíl utódnyelvek kyr gyökökben bővelkedő szókészlete eszményi
táptalaja a toroni kulturális befolyásnak. De ne feledjük, hogy ugyanez a sajátság a
közös nyelv gyors térnyerésében is eljátszotta a maga szerepét: utóbbi szerkezeti
tökélye északfölde meghódításához aligha lett volna elegendő a a kyr eredetű
kifejezések sokasága nélkül.

Emberemlékezet óta folynak a viták arról, hogy az ifjabb civilizációk erősorrendjét

vezető ervek irlav nyelve a kerszrídzs család krovali ágához tartozik-e, vagy a még
ősibb tongor7 vadhajtása inkább. Mindkét vélelemnek van igazságmagva, az irlav
legközelebbi rokona azonban – jelenlegi ismereteink szerint – az óbirodalmi humán
ún. jendari dialektusa volt. Kyria első emberek által kormányzott tartományának
nyelve, mely a császári hatalom elleni felkelés nyomán vált a hontalanok és bújdosók
beszédévé. A csarkali és a namosai kyr közös őse, melyből Észak- és Dél-Kvirona
meghatározó idiómái kihajtottak.
A kimérák háborúja által szétszórt óerv népesség nyelvjárásait helyi hatások
formálták, a kyr gyökerek azonban nem engedték őket túlságosan eltávolodni
egymástól. A törzsek kyr alapú értékrendje pedig nem csak Erevín civilizációs
küldetését határozta meg, de a nyelvfejlődés irányvonalát is.
A hajdanvolt birodalom szívében való megtelepedés hozadéka – hosszadalmas
belviszály és tizennégy zászlóháború mellett – kyr nyelvemlékek sokasága volt.
Hatásuk világosan érezhető napjaink élőbeszédtől markánsan különböző irodalmi
ervjén, melyet a nemesség személyes érintkezésre is előszeretettel használ. A
szakértők erigowi rekonstrukció néven emlegetik, mert szép számmal tartalmaz
olyan ókyr nyelvi blokkokat, melyeket a calowyni kultúra más zárványaiban nem
ismernek.
Az északi hercegségek adminisztrációjának nyelve a pyar alapú erv-közös. Helyi
összetevőjét, az irlavot sokan ismerik, de kevesen képesek rendeltetésszerűen, a
divináció és a művészi önkifejezés eszközeként alkalmazni. A populáció négyötöde
ismeri a kyr írásjeleket, bármikor képes felsorolni az ötödkor száz legnagyobb hősét
vagy csatáját. A hőstörténetek (ananék) lejegyzése és az erv írásbeliség tudatos
fejlesztése ezzel szemben viszonylag új fejlemény, az erigowi Seriatar dinasztia
"kobzos hercegeivel” kezdődött a P. sz. 3400-as években. Egyesek úgy tartják, még
idejében, mások szerint túl későn ahhoz, hogy az erv nyelvhasználat (figyelem: nem
az erv kultúra) térvesztésének gátat szabjon.
A honszerzés korának (P. sz. I. évezred) két meghatározó dialektusa, a fendar- és
doard-irlav horhosi és hegymegi ervként él tovább. Az előbbi a városi (ereni, erigowi

7
A szakértők álláspontja szerint a crantai közös nyelv, az echran maradványa.
és haonwelli) az utóbbi a vidéki (gianagi és merrán) népesség nyelveként él a
köztudatban. A középtávú tervek közt szerepel a dialektusok közigazgatási
egyenjogúsítása is.
Ahogy az a fentiekből kiviláglott, az ókyr a hetedkori északfölde nyelvei közül csak a
Toronban beszéltekkel áll közvetlen rokonságban. Áttételesen azonban valamennyire
hatott, és a közös nyelv befogadó közegének kialakításában is eljátszotta a maga
szerepét.

II. A HETEDKOR MEGHATÁROZÓ NYELVEI

A Pyarron szerinti IV. évezred emberi nyelvei általában – de nem szükségképpen –

egy-egy kultúrkörhöz kapcsolódnak. A többnyelvű vagy saját nyelv nélküli kultúrák8
jellemzően ezek metszeteiben alakultak ki; az utóbbiak nem is tudnának máshol
tartósan fennmaradni.
Létezik olyan nyelv (utó-godoni), melynek dialektusain két kultúrkör (ellán és gór)
osztozik, és olyan is, mely a Világgerinc mindkét oldalára átsugározza kultúrköre
befolyását. A kései hetedkor embernyelveinek bemutatását illendő az utóbbin
kezdenünk.

PYAR
A maráni nyelvcsaládba tartozó új-godoni vagy pyar az Pyarroni Államközösség (P.
sz. 3685 óta Államszövetség) hivatalos nyelve. Gyors terjedését a pyarroni hit
vonzerejének, tartós sikerét végletekig letisztult grammatikájának köszönheti. E két
tényező összhatása emelte a hajnalkor nyelvei fölé, melyek közül nem egyet el is
sorvasztott – a többinek csak hasznára vált az igyekezet, hogy lépést tartson vele.
A pyarral – népszerű nevén a közös nyelvvel – pedig nem könnyű tartani a lépést.
Mivel tömegek beszélik és számos helyi feltételhez kell idomulnia, egységesnek a
legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Eredeti formája, a maráni pyar csak a
Dorlan-medencében és torkolatvidékén használatos, Pyarron szívétől távolodva –
már a pajzs-államok területén is – a helyi dialektusok vannak túlsúlyban. Legtöbben
az erioni eredetű kontinentális vagy türkiz közöst és az erv-közöst beszélik, az
elismert változatok száma ötven körül, a leírtaké bőven száz felett jár. Nehéz Yneven
olyan emberlakta régiót találni, ahol napi járóföldön belül senki nem érti
valamelyiket.9
A szakértők meglehetős pontossággal rekonstruálták a pyar hódító útjának első, a
szent város alapításának hivatalos dátumánál korábbi szakaszát. A térképeken

8
Az előbbire Erion, az utóbbira Ordan kínálja a legkézenfekvőbb példát.
9
Krán magától értetődő kivételével, de majdnem ugyanilyen kétes a siker Gorvik belső tartományaiban/külvilágtól elszigetelt egyéb részein
is.
akkortájt földvárként jelölt Ó-Pyarronból kiindulva előbb a Dorlan bal partján és
forrásvidékén hódított, majd az egész medencét, utóbb a tengermelléket is elborította.
Áradata alámosta a hagyományokat és elsorvasztotta a helyi dialektusokat, melyek
nem rendelkeztek olyan szintű írásbeliséggel, ami fennmaradásukat indokolta volna.
Nyelvi palettája sokszínűségét csak a Hat Város tudta megőrizni, melynek kulturális
gyökerei a helyi átlagnál egy teljes világkorszakkal mélyebbre nyúlnak. Mára ott is a
pyar a hivatalos nyelv, a napi használat azonban sikeresen konzervált néhányat a
régebbiek közül. Például a lirónt, mely Khiddón10 P. sz. II. évezred eleji széthullásával
szűnt meg kultúrahordozónak lenni. Napjaink belső-galliomarai partvidékén már
csak pár ezren beszélik, és még kevesebben tudják, hogy alapjául az a godorai
rekonstrukciónál is ősibb kyr nyelvjárás szolgált, mely az Új ösvény menekültjeivel
érkezett erre a vidékre az ötödkor alkonyán.11
A Kie-Lyron mentén haladt a maráni pyar is, csak épp ellenkező irányba. Átsöpört
Laumion poros teknőjének menedékvárosain, melyek akkortájt ocsúdtak az éjidők
rémálmából; a puszta országon, amit érintése egyetlen évezred alatt Temorani
Tégellyé, a gazdaság és a kultúra párját ritkító csomópontjává változtatott. Az Égi
Fény hivatalosan még mindig nem gyúlt ki, mikor elérte a hosszú kaptató tetejét
Laumion és Pergulion határán – Canaïa nevezetes kőhídjának útjelzőjére ekkor
vésték fel először a Szent Város nevét (helyesen) és a távolságát (pontatlanul). Azokat
az írásjeleket használták hozzá, amiket a régió lakossága a pyar istenekkel együtt
ismert meg, és példás buzgalommal igyekezett a magáévá tenni. A városállamok fele
megtért, egy részük mérlegelt (a pyar mértékegységeket használta hozzá), a többi
meglapulva leste, hogyan válaszol kihívójának a khors.
Krán nyelve, mely homokként csikorgott a hegyi nomádok, kosszavú papok és
lopakodó gyilkosok szájában mindenütt, amerre manapság a Fű Útja vezet. Kráné,
mely az ötödkorban építette ki helyi hadállásait, hogy a kyr terjeszkedésnek gátat
szabhasson. Godora legközelebbi szomszédjáé, mely sem azelőtt, sem azóta nem
fáradt a bemutatkozással... akkor és ott, az Égi Fény nélküli világ végnapjaiban pedig
a Hatreggas ormairól és Hergúl falairól, madarak, vadak és névtelen utazók szemével
figyelte a pyar kultúra diadalútját.
Nem tudhatta, miféle nép áll mögötte,12 de érezte benne Godont és az újszülött
mohóságot – ezek bármelyike önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy
cselekvésre ösztönözze.
Ügynökei aláereszkedtek a hegyekből, hogy elsajátítsák a nyelvet (mely ekkorra
inkább volt perguli mint maráni pyar), bejárják az új istenek városait és megtudjanak
választott népükről mindent, ami megtudható. Így tett szert az ismeretekre, melyek a

10
Napjaink Hat Városának sötét előképe; hatodkori kalmárszövetség, mely hatalma csúcsán szemet vetett a gyengélkedő Godorára, de sem
fondorlattal, sem nyers erővel nem ért célt... és az esztelen túlköltekezés végül a vesztét okozta.
11
Ugyanolyan kényes volt a tisztaságára, ugyanolyan konokul próbálta megóvni... és éppúgy képtelen volt ellenállni Kránnak, ahogyan ők.
Még szerelmi zálogból is hasonlót kapott: kadras bogárszemek helyett khors jövevényszavakat. Toron persze egészen más rőffel méri az
értéket: az ő szemében a liróni nem csupán szeplőtelen, de magasztos is – olyan fokon, hogy akik beszélik, Toron földjén sosem kerülnek
rabszolgasorba.
12
Az ősnépek időfelfogása köztudomásúlag eltér az emberitől, Krán esetében azonban többről van szó: egyre több jel mutat arra, hogy a
Gyűrűhegységen belül a miénktől eltérő tempóban halad az idő.
megértésen át a döntésig vezették; a tudásra, melynek birtokában örökkévaló
ágendáját és rövidtávú (a következő ezer esztendőre érvényes) stratégiáját
összehangolta.
Úgy ítélte, hogy a Dorlan völgyében tanyázó szilánk-kultusz világjobbító buzgalmában
és gyermeki gőgjében máris többet markolt annál, amennyit fogni tud. Önnön szent
hevülete elemészti el, vagy a keblén melengetett kígyó marja halálra... ha elég
szerencsés. Ha nem, szenvedni fog. Gyenge lesz. Várhat. Nem úgy, mint a godoniak,
akik engesztelő áldozatként a Kos küszöbére lökték. A déli felföld vajákosai, akik a
Nagyok hatalmának forrásából vedelnek, titkaikat firtatják, és szféráikat is a világra
omlasztják, ha időt kapnak rá.
Nem kaphatnak rá időt.
Hogy a Pyarronnak ezredéves haladékot, a Patrimóniának pusztulást jelentő döntés
ott és akkor született meg, nem több regényes feltételezésnél. Csak annyi bizonyos,
hogy Krán harc nélkül utat engedett az előbbi nyelvének és vallásának saját
érdekszféráján át Világgerinc felé, sorra feladva a stratégiai pontokat, ahol
terjedésüknek huzamosabb időre gátat vethetett volna.
Pyarron észre sem vette, milyen közel került a konfrontációhoz. Nem adott hitelt a
kráni jelenlétről szóló mendemondáknak sem, melyek úgy ingáztak a hágóvidék és a
Hat Város között, mint megannyi kísértet-karaván – a népet, mely egész valójával a
tudásnak élt és észarisztokráciája által lett naggyá, istenei két évtizednyi
tudatlansággal jutalmazták szolgálataiért. Pyarron hosszú történetének ez volt az
egyetlen olyan időszaka, mikor szülöttei csak magukért tartoztak felelősséggel, és
megengedhették maguknak a tévedés luxusát.
A Godon elleni támadás híre egyszer s mindenkorra kizökkentette őket az Égi Fény
bűvöletéből. Mire az észak-déli karavánút mentén terjengő mendemondák nyomán a
bizonyítékokig jutottak, azok csak megerősítették a nyilvánvalót: Krán nem fordult
magába, nem halódik, nem felejt – és sokkal hatalmasabb annál, amilyennek a két
Gdún jelesei hitték.
Ez a felismerés a keletit már nem óvhatta meg, a nyugatit azonban rövid úton
elvezette a belátásokig, melyeken a késő-hetedkori Államszövetség világszemlélete,
külpolitikája és intézményrendszere alapul.

ELLÁN
Godon hagyatéka a szakirodalomban utó-godoni néven ismert ellán nyelv is. A
hajnalkorban alakult ki a keleti Gdún13 nációk által közvetítő dialektusként használt
kontinentális rón kóbor-godonival való keveredéséből. Késő-hetedkori formája – a
Domvik hitében egyesült Shadon hivatalos nyelve – a markánsan eltérő változatok
nagy száma miatt minden lényeges szempontból nyelvcsaládként viselkedik.

13
Konzervatív olvasatban Shadon és két Bierra kóborló alapítású kolóniái, más forrásokban a Patrimónia shogomandi hátországán kívül
eső területek összessége a Salumion vonulatától a Keleti-óceánig.
A távoli rokonság, mely a pyarhoz fűzi, laikusként érzékelhetetlen; a két kultúra
képviselői a kóborlók százszava 14 nélkül a hozzávetőleges értelmet sem tudnák
kihámozni egymás beszédéből. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a pyar hangjelölő, az
ellán pedig többszörösen központozott írásrendszert használ, a karakter- és
fogalomkészletek közt pedig csak mutatóba akadnak átfedések. Pyarron panteonja és
nyelve egész Ynevet meghódította, keleti szomszédjánál azonban – a vérrokonság, a
politikai szándékegység és a pyar oldalon megmutatkozó buzgalom dacára – máig
kuriózumnak számít mindkettő. A hagyomány shadoni árfolyama jottányit sem
változott az elmúlt két évezredben, az Egyetlen hívei pedig újra és újra
kinyilvánították, hogy a reménytelenséget is többre tartják az olyan vigasznál, amit a
nyugati Gdún hamis bálványai kínálnak nekik.
Pyarron nyelvét az Egyetlen birodalmában csak azok tanulják meg, akik –
arisztokraták, tengerészek vagy kalmárok lévén – könnyebben boldogulnak vele, mint
nélküle. A papság tüntető érdektelenségénél csak a köznépé szembeötlőbb: utóbbi
tipikus képviselője, az árendás földműves gondolatban sem merészkedik az
országhatárokon túlra, és ritkán nyugszik egy mérföldnél távolabb a templomtól,
melynek szentkönyvébe születésekor bejegyezték.
A Shadonba érkező külhoninak, ha csak közös nyelven ért, ajánlatos már a határon
tolmácsot fogadnia. A segítség annak is jól jöhet, aki a Gon-Shadlek parti
koronavárosban tanulta a kormellán vagy bíbor-shadoni dialektust, és úgy hiszi,
bárhol elboldogul vele az Egyetlen országában: a saját bőrén fogja tapasztalni, hogy
„hivatalos nyelv” csak egy van, de azon tájegységenként, olykor városonként is mást
és mást értenek.
A tájjellegű változatok közül a nyugatvégit és a kétshadlekit használják a legtöbben,
de a kisebbeknek (mint a gordozai, viharvégi és a szigetlánci) is százezres a tábora. A
Fényesség kora előtti közigazgatásnak az értetlenség volt a legfőbb ellensége; hogy
legyőzhesse, az egyházi adminisztrációnak mindenekelőtt saját köreiben kellett
összhangot teremtenie.
Harcában hű szövetségese volt saját szakrális nyelve, mely éppúgy godoni alapú, mint
a kortárs dialektusok, hallható hangok helyett azonban pszionikus zöngékkel és belső
síkokon ébresztett felharmóniákkal operál. Közismert az a sajátsága, hogy aki
használja, csak igazat szólhat – azt, hogy beszélt és írott formájának együttes
elsajátítására az egyházi szolgálatot választó ifjaknak csupán a harmada képes,
nemigen emlegetik a két Bierra jelesei. A teljes kép ennél is meghökkentőbb: a linqa
domvicit tanulmányozó szakértők arra jutottak, hogy annak mélyebb rétegeit és
tényleges hatalmát a használók alig egyszázad része ismeri. Hogy milyen erőforrások
rejtőznek a hangok és szavak mögött, és miféle vészhelyzetre tartogatják őket a
Shadont vigyázó Kortalanok, ez idő szerint15 senki nem tudja.

14
A száz legalapvetőbb kifejezés, melyet a godoniak a velük kapcsolatba került nációknak megtanítottak. Az érdemi eszmecseréhez nem
elegendő, de a gyakorlatban bizonyította alkalmasságát arra, hogy a megismerés és a megértés alapja legyen.
15
Az idézett forrás a P. sz. 3500-as évekből való
A Patrimónia nyelvének leszármazottai közül kiemelésre kívánkozik a felföldi gellán
dialektus, melyet az egyházi szakértők – kráni elemekkel való szennyezettsége okán –
tisztátalannak bélyegeznek. Valóban érezhető rajta a birodalmi khors hatása; hogy
helyénvaló-e a nyelvfejlődés e sajátsága miatt pálcát törni felette, megint más kérdés.
Tény, hogy használata Ronna-gellán kívül bárhol gyanakváshoz vagy feszengéshez
vezet, ám ennek többnyire ne a nyelv, hanem a használója az oka: a gellán vérvonalak
zöménél örökletes és jellegzetes torzulásokat eredményezett a Godon vesztét okozó
háború.
Nem sokkal jobb az ázsiója az öbölvidéki berrán legfrissebb oldalhajtásának sem. Ez
Amanovik nyájának nyelve – az ariánus eretnekeké, akik a Pyarron szerinti XV.
században hagyták maguk mögött Shadont, hogy észak-galliomarai szerzeményüket,
a mai Gorvikot, Ranagol és a kráni tizenhármak oltalmába ajánlják.
Hogy a kermarai gór (egyes forrásokban gormarán) mennyiben tekinthető önálló
nyelvnek, nézőpont kérdése. Főbb vonásaiban máig egyezik azzal, amit a déli
partvidék lakói beszélnek, kulturális és szellemi értelemben azonban vitán felül önálló
entitás. Kiejtésbeli sajátságai miatt idegenebbül cseng a shadoni fülben a belföldi
dialektusoknál, de aki a berrán valamelyik változatát érti, főszabályként a górral is
elboldogul. Alig félezer éves hangjelölő írásrendszere már komolyabb kihívást jelent
az óhaza lakóinak – azt a kormellán ajkú kisebbséget kivéve, mely naponta használja
a Triatos intézményeinek egyszerűsített levelezési nyelvét, ezt a sajátos hibridet
központozott és gyorsírás között.
A szakértők egyetértenek abban, hogy a késő-hetedkori gór viszonylagos
romlatlansága (harmadannyi khors jövevényszava van, mint a gellánnak) tudatos
erőfeszítés eredménye. A Szent Föld lakosságának berrán magva így tudatja a
világgal, hogy csak Domvikot tagadta meg, saját gyökereit nem.

DZSAD
A kontinens Perliron-Ibara-Ravanor zónájának középső régiójában – ahogy az
ottaniak mondanák, a szívében – található a dzsad nyelvterületet.
Ez a nyelv egyetlen más emberi nyelvvel sem rokonítható, az utóbbi ezer esztendő
történeti és lingvisztikai kutatásai pedig sikeresen megerősítették legendákból ismert
eredetét. A vidéket hajdan uraló dzsenn civilizáció dzsenín nyelvéből alakult ki
elsősorban – de nem kizárólag – a grammatikai alapok egyszerűsödésével. Ennek
dacára rendkívül nehezen elsajátítható, ami akkor is különlegessé tenné, ha
létrejöttének módja– a fajközi nyelvátadás – nem számítana egyedinek.16
Az ellánhoz hasonlóan a dzsadot is helyénvalóbb nyelvcsaládnak tekinteni. A mostoha
környezet és a szétszórt településszerkezet előrevetítette, a környező magaskultúrák
befolyása csak siettette a széttagolódást. A valaha egységes idióma már a Pyarron
szerinti II. évezredben kisebb dialektusok tömegévé esett szét, melyeket gyakran csak

16
A kyr nyelv Godorában, Toronban és másutt használt rekonstrukciói mesterséges képződmények
egy-egy közösség beszél. Keletkezési-kihalási folyamataik teljességgel nyomon
követhetetlenek; kis túlzással az Ibara minden oázisának saját tájszólása van.
A legtisztábbnak és a legválasztékosabbnak az abadanai dialektus számít, amelynek
évezredes írásbelisége és elismert irodalmi hagyománya van. Említést érdemel még a
quisarmai, amely – alighanem az emirátus közismert elzárkózási hajlama okán –
erősen archaikus, afféle lingvisztikai kövület; a hamedi, amelyre a másik véglet, az
idegen jövevényszavak tömeges átvétele és gyors cserélődése jellemző; valamint a
sobirai amely művészit szintre emelte a választékos formában való sértegetés ibarai
hagyományát.
A fentiekből is kitetszik a dzsadok különös, már-már gyermeki vonzalma a cifra
beszéd, a nyelvi játékok és lelemények iránt. Szenvedélyük nem éri be a természetes
nyelvfejlődés során létrejött dialektusokkal, és arra indítja a dzsadokat, hogy
újabbakat kreáljanak. Amire véresen komoly és arcpirítóan nevetséges okokból
egyaránt képesek – az ember jobbára azt sem tudja, sírni- vagy kacagnivaló-e az
eredmény.
A fűnyelv az Al-Bahra Kahremért élő-haló ember- és méregkufárok körében alakult
ki. Csak beavatottak számára érthető, körmönfont tolvajnyelv, mely – a szervezési
fázisban legalábbis –hatékonyan csökkenti a Kránnal folytatott kereskedelem
kockázatát.
A sziromnyelv, amelynek öt vaskos kötetre rúgó szótárát és grammatikáját Abu
Baldek egyik idős emírje írta, szerkesztette, majd másoltatta le tíz példányban a
legfinomabb selyemlapokra, kizárólag a rózsatermesztés műhelytitkaival foglalkozik;
másról nem is lehet beszélni rajta.
A harmadik utat ékesen példázza a híres dzsad bölcselő, Nászir Mu’wallat ibn Íszá al
Kindi története. Egyetlen művét – a Liliomfüzér című mesegyűjteményt, amit ő maga
az emberi kultúra csúcspontjának és betetőzésének minősített, a kontinentalista
irodalomtörténet pedig „csupán” a Legendák és enigmák ibarai megfelelőjének tekint
– egy négysoros rubaiyaáttal szándékozta lezárni, saját bevallása szerint minden
halandó költemények legszebbikével. Az általa ismert nyelvek közül azonban egyet
sem talált méltónak a nemes feladatra. Végül – más megoldás híján – személyesen
látott neki, hogy kidolgozza a megfelelőt. Hét fáradságos munkával telt esztendő
múlva aztán öt perc alatt megírta a versét, vaskos jegyzetkötegeit varázstűzbe vetette,
majd eltávozott az élők sorából.
A rubaiyaátot, melynek titkát magával vitte, a mai napig sem tudta elolvasni senki.
Számos becsvágyó és tehetséges írástudó próbálkozott a megfejtésével – azokat, akik
egész életüket ennek szentelték, halálos ágyukon is gyötörte a bizonytalanság,
mártírként vagy pojácaként emlékeznek-e majd rájuk az utánuk jövők.
A fenti példák végletesek, de ibarai viszonylatban korántsem egyedülállóak. A legtöbb
dzsad tehetségéből, szorgalmából vagy kitartásából nem futja ilyesféle
teljesítményekre, bármennyire is vonzódna a bizarr ötletekhez. Az egyszerűbb
műnyelvek fabrikálása azonban még így sem számít ritka különcködésnek a
sivatagban. Nincs az a tekintélyesebb tolvajház vagy kalmárfamília, uralkodócsalád
vagy ezermestercéh, koldustestvériség vagy tudós akadémia, amelyiknek ne lenne
saját titkos idiómája, akár szolgál valami értelmes célt, akár nem. Még a nagyhírű
emírdinasztiák örökletes rabszolgatestőrei is külön harci nyelvet hagyományoznak a
posztjukat átvevő fiaikra; a párbajozó kardtáncosok egyezményes arc- és kézjelekkel
adják ellenfelük tudtára, mikor fogadják el a maguk halálát és mikor követelik az
övét; a dúsgazdag dzsad bankházak pénzügyérei pedig bárki füle hallatára meg tudják
vonni egymás közt az éves mérlegüket – anélkül, hogy az illető egy árva szót értene
belőle.
A legtöbb ilyen mesterséges nyelv a helyi dialektusok kifacsarásán alapszik: olykor
visszafelé beszélnek, máskor bizonyos rendezőelvek szerint összekeverik a szórendet,
megint máskor fölösleges szótagok beszúrásával torzítják el a mondataikat. Gyakori
módszer hogy egyes szavakat eredeti alakjukban, ám megváltozott értelemben
használnak. A fűnyelv szótárában legalább félezer ilyen kitüntetett szó van, s
mindegyikhez négy-négy jelentés tartozik; a beszélő testtartásával, mimikájával,
gesztusaival jelzi, hogy az adott esetben éppen melyikre gondol. Az alapoktól kezdve
fölépített, önálló nyelvet ritkán szerkesztenek, s ha mégis, hát inkább – mint a
rózsasziromnyelvnél láthattuk – szűkebb fókusszal, személyes kedvtelésből.
Mindent összevetve egy jó eszű megfigyelőnek nemigen eshetne nehezére megfejteni
az ibarai műnyelvek többségét – amennyiben alkalma nyílna néhány órán keresztül
szemmel tartani a beszélőket. Az oázisok nyomasztó hőségében, a lármázó bazári
tömegben tolongva ez általában komoly akadályokba ütközik, különösen akkor, ha a
megfigyelő még a mérvadó abadanai dialektussal is hadilábon áll, a helyi tájszólásból
pedig eleve alig ért valamit. A dzsadok ezért idegenek előtt általában szemérmetlen
nyíltsággal használják a különböző titkos jelrendszereket. Nem utolsósorban azért,
mert már-már gyermetegen büszkék rájuk, kivált akkor, ha – ami bizony megesik
olykor – két-háromfélében is járatosak.
A dzsadok nyelvészeti szenvedélye okán többségük szívesen és gyorsan tanul idegen
nyelveket – részben merő szórakozásból, részben gyakorlati megfontolásból. Ez főleg
a kereskedőkre, a pénzemberekre és a zsoldosokra jellemző, akiknek mesterségéhez
elengedhetetlen az alapos nyelvtudás. Márpedig nem ok nélkül tartja úgy a régi
bölcsesség, hogy amelyik dzsad egyik foglalkozásba sem kóstolt bele ebből a
háromból, az nem is lehet igazi: poronty korában, suttyomban csempészték a
sivatagba.
Az Ibarába vetődő utazónak nem kell aggódnia, ha történetesen csak a közös nyelvet
ismeri: a Sheraltól a Ravanói-öbölig minden faluban, oázisban és sátortáborban fog
találni valakit, akivel gond nélkül szót érthet majd. Még keresgélnie sem nagyon kell,
legfeljebb abban a fölöttébb valószínűtlen esetben, ha a nyugat-ibarai peremvidékre
téved, ahol a forró sivatag fokozatosan hideg pusztává vedlik át. A Fű útjának
végszakasza mentén az oázisvárosok mind barátságtalanabbá válnak, s ha a lakóik
nyelvtanulásra adják a fejüket, a közös nyelv helyett inkább a birodalmi khorsot
választják. (Ami miatt – a nyomasztó szomszédságot tekintve – nem volna igazságos
elmarasztalni őket.) Errefelé a pyar szó akár még nemkívánatos feltűnést is kelthet;
ámbátor érteni ugyanúgy fogják, mint keletebbre.
Természetesen a fenti szabályt is erősíti néhány kivétel, a legszembetűnőbben a
mélysivatagi vándortörzseké. A bayadik, a haszrák, a rettegett fayumák és a többiek
a dzsad népességcetrumoktól jókora távolságban, elszigetelve élnek, dzsad
testvéreikhez fűződő kapcsolatuk alkalmankénti rajtaütésekben merül ki a
karavánutak mentén. A sivataglakók nem követik sem Kránt, sem Pyarront, csak saját
fékezhetetlen ösztöneiket, melyek nélkül egy napig sem maradhatnának életben
hazájuk poklában. A külvilágtól semmit nem kívánnak a prédán kívül, amelyre –
hitük szerint – vérük hullatásával szereztek jogot. Nem csoda hát, hogy nem
beszélnek idegen nyelveket, csupán a maguk mélysivatagi dzsad tájszólásait. Ezek
viszont az évszázados elzárkózásban oly szeszélyes és szerteágazó irányokban
fejlődtek tovább, hogy a törzsek már egymás szavát is alig értik, civilizált rokonaikét
pedig egyáltalán nem – valahol szerencsés hát, hogy nincs is számukra érdemi
mondandójuk.
Az egyetlen hely, ahol kívülálló úgy-ahogy elsajátíthatja e szilaj haramiák nyelvét, Al
Hidema oázisa a mélysivatag határán. Az itt letelepedett famíliák még két évszázada
is ugyanolyan vándorló-portyázó életmódot folytattak, mint a többi belső (és valaha
minden dzsad) törzs, és máig sem szakítottak meg velük minden kapcsolatot. Al
Hidema a fenti okból nem a legbiztonságosabb hely a külországból érkező
nyelvtanulók számára.

ZENGÁR
A délvidék negyedik nagy nyelvcsaládja a zengár (hyunghai), melyet a kontinentalista
szakirodalom – nem minden malícia nélkül – pusztai közösnek címez.17
Noha hiányos írásbelisége tanulmányozhatóságának is korlátokat szab, vélhetően a
legősibb emberi idiómát tisztelhetjük benne. Gyökerei a negyedkorig nyúlnak vissza:
azok a két lábon járó vadak, akiket az Ynev anyagi síkjára betüremlő démonikus
óbirodalom szolgálatába kényszerített, az ősváltozatát beszélték. A kései hetedkorban
nagyjából ugyanakkora területen használatos, mint a dzsad, de még annál is több
változata van. Gyakorlatilag minden törzs különböző dialektust használ; a távolabbi
szomszédok meg sem értik egymást. A Gyűrűhegységben tanyát vert, égetéses-irtásos
földművelést folytató közösségek hasonlóan elszigeteltek: az általuk használt kövi
zengárt völgyenként különböző tájszólásokban beszélik.
A nagyfokú változatosság csak a közvetítő dialektus megjelenését tette
szükségszerűvé, az egységes zengár kialakulását nem: a nomádok máig két idegenből
átvett nyelven próbálnak egymással és a világgal szót érteni. Enysmon pyarroni hitére
tért lakói hivatalos érintkezésre a halmi közöst, a pyar zengár és brengár
jövevényszavakkal átszőtt dialektusát használják, egymás között azonban továbbra is
őseik nyelvét beszélik.

17
A P. sz. III. évezred közepén parázs vita folyt Pyarronban a kétértelmű elnevezések tudományos munkákban való használatáról. A
megengedő álláspont győzelméhez nagyban hozzájárult Igrain Reval zárszavának sűrűn idézett mondata: „Valamely kultúrán bévül nem
csak erények közösek, de a fogyatékosságok is.”
A nyugati pusztaság lovastörzsei egyáltalán nem ismerik a pyart. Az ő közvetítő
nyelvük a birodalmi khors, melynek puszta felemlegetése is irtózatot kelt mindenütt,
ahová Krán keze és pengéje elér. A közhiedelemmel ellentétben nem mesterséges
konstrukció, hanem élő, fejlődő, idióma, semmilyen szempontból nem alábbvaló a
pyarnál vagy a kormellánnál. Az ókyrhez hasomlóan ezt sem emberi szájra és
hangképző szervekre szabták – ez az oka annak, hogy a gyepűvidéken és a hadúri
tartományokban nem a tiszta birodalmi khorst, hanem annak elkorcsosult változatát
használják közvetítő nyelvként.

OGALI
Az ötödkor derekára alakult ki Észak-Yneven az az embernyelv, melyről elterjedtsége
arányában a legkevesebbet tudunk – még alább ogali formában használt
elnevezésének eredete kapcsán is teljes a zűrzavar. Amit csak fokoznak az olyan
elnevezések, mint a beszélői körében legelterjedtebb shan hing jao-kvej-zi, avagy A
Lét Mennyei Folyamának Lágy Összhangzata, illetve a külvilági köztudatban
megtapadt nara, mely "Niare nyelve" és "Niare népe" értelemben is használatos.
Az ogali negyedkori eredetű, jelenlegi ismereteink szerint rokontalanul álló idióma;
mai állapotát hosszas és elszigetelt fejlődés során nyerte el. A kyr források nem
pontosítják, milyen formát öltött a birodalom fennhatósága a lovastörzsek lakta
Hogúl-félszigeten a Világgyűrűként ismert Yian-Yiel kialakulása előtt.18 Az utalások
arra engednek következtetni, hogy a hódítók (Cranta példáját követve) kerülték az
összeütközést az őslakókkal, és területükön sem hoztak létre állandó településeket…
vélhetően attól való félelmükben, hogy a helyi mítoszok Szunnyadó Sárkányát, a
fajháborúk tüzében edzett Kao Ra Húit19 megébresztik.
A lovasnyelvben gyökeredző ogali (shan, nara, stb.) befolyási övezete kisebb a közös
nyelvénél, valószínű azonban, hogy legalább ugyanannyian beszélik. A belső-ogali
változat törzsterülete a Közép Birodalma, a legendák ködébe burkolózó Niare,
melynek belső viszonyairól a nyugati szomszédság csak közvetett ismeretekkel
rendelkezik.
A legkülönösebb ezek közül az, hogy a nyelvjárásokat – sok egyéb mellett – a
Sorskerék (Zamsza) osztja szét a tájegységek és tartományok között, az átlagember
élettartama alatt legalább egyszer, olykor többször is. Az értelme állítólag az, hogy
egyetlen nemzedék feljegyzései se jelenthessenek biztos támpontot az utánuk
következő számára, és a történelmi események körvonalai mielőbb összemosódjanak
a mítoszok ködében. A kérdés nem csupán az, ki és mit remél ettől a gyakorlattól,
hanem az is, meddig folytathatja büntetlenül: az a társadalom, mely nem érzékeli a
múlt mélységeit, a jövőbe vezető út mentén tátongó szakadékban sem lát
veszedelmet.

18
A hagyomány szerint a hatalmasok mágiája gyűrte fel, hogy azok niarei tevékenységének minden nyomát eltűntesse az illetéktelenek –
azaz mindenki más – elől.
19
A hetedkorban – Kaoraku néven – Niare és Enoszuke panteonjában is főistennek számít
 Nem feltételezés, hanem bizonyosság, hogy az ogali érdemes dialektusait használói
előbbre valónak tartják a többinél, és használatukat bizonyos társadalmi rétegek
kiváltságának tekintik. A kora-hatodkorban kialakult rangsor azóta sem változott, az
általa kijelölt határok a szándék szintjén merevek, szinte átjárhatatlanok: a különböző
társadalmi osztályok képviselői csak a legnagyobb nehézségek árán – általában a
császári udvar által képzett szaktolmácsok segítségével – érintkezhetnek egymással.
A törekvésnek, hogy egy hoan és egy kobari-halász akkor se feltétlenül értsen szót, ha
egyazon városban születik és nevelkedik, világos az eredője: meggátolni a közvetlen
eszmecserét a nara társadalom jelesei és alávetettjei közt. Az ország – melyet a
források egy része nem minden alap nélkül nevez ország-gépnek – ezen a módon a
fennmaradáshoz nélkülözhetetlen feladatmegosztás hatékonyságát is a császári
akarat függvényévé teszi.20
A legnemesebbnek tartott ogali nyelvjárás a sárkánytűz, a monoteista Kaoraku-
kultusz szertartásnyelve, mely – noha sokan beszélik – a hajnalkor végre lényegében
holt nyelvvé merevedett. Szókincse teljesen korszerűtlen, túltengenek benne a
liturgikus kifejezések, az újabb keletű fogalmakat viszont csak hosszadalmas
körülírással képes visszaadni. Veretes nyelvezete kétségkívül tiszteletet parancsoló,
grammatikája azonban minden képzeletet fölülmúlóan elavult – például öt olyan
igeidőt használ, amelyek minden más dialektusból rég kivesztek. Nehézkessége,
körülményessége a köznapi érintkezésre gyakorlatilag alkalmatlanná teszi.
A rangsor második helyén a tengelymoraj, a császári adminisztráció saját dialektusa
áll. A Sárkánytűzzel ellentétben nagyon is eleven, folyton változik és átalakul, híven
tükrözi a Palota-sziget és Közép tengerét övező városgyűrű lakóinak szeszélyes
természetét. Sokat magasztalt kifinomultsága valójában dekadencia: oly fokon
belterjes, ömlengős és kényeskedő, hogy az e nyelvjárásban írott szövegek – legyenek
hivatalos dokumentumok vagy költemények – lényegében fogyaszthatatlanok.
Kifogástalanul csak egy szűk réteg, a Palota-sziget nyolc-tízezer fős császári
udvartartása beszéli. A Menny Fiának személye körüli szolgálat – legyen bár mégoly
távoli és alantas –, akkora tekintélyt kölcsönöz, hogy ebből a körből a legutolsó
lovászfiú is gőgös lenézéssel tekint akármelyik dúsgazdag tartományi hatalmasságra,
saját osztályos társairól nem is beszélve. Fensőbbségének legékesebben a
Tengelymoraj használatával adhat kifejezést, s az eredmény ritkán marad el:
határvidéki gerenálisok, egész tartományoknak parancsoló főurak alázkodnak porig
egyetlen szava hallatán.
A tengelymorajt beszélők kisebb hányadát – legfeljebb kétezer lelket – azok teszik ki,
akik elvben a császár udvartartásához tartoznak, a gyakorlatban viszont a távolból
szolgálják. Ilyenek a tartományok kormányzói, a hírszerzők, a különleges megbízottak
és az egyszerű futárok is. Kihelyezésük oka éppúgy lehet a kegyvesztettség, mint a
különleges szakértelem; öntudatukat sem ez, sem amaz nem csorbítja. Fontos
megjegyezni, hogy Niaréban éppúgy ismeretlen a hűbériség intézménye, mint az
ötödkori Kyriában és napjaink Erionjában. Minden föld a császár tulajdona, ezért a

20
E tekintetben a legabszolútabb monarchia Északföldén, és ynevi viszonylatban is csak Kránhoz mérhető.
tartományokban nem létezik az a fajta őshonos elit, amely Észak-Ynev ifjabb
civilizációit jellemzi. A Közép birodalmában a hatalom egyetlen forrása a császár
kegye, annak legbiztosabb tanújele pedig az, ha valaki tengelymoraj dialektusban,
vagyis a Zamsza hangján fejti ki mondandóját.
A harmadik érdemes nyelvjárás a hivatalnokok által használt selyemhúr. Mivel a
császári alattvalók életének minden mozzanata aprólékos előírásokkal szabályozott, a
társadalomnak ez a rétege Niaréban riasztóan széles. A selyemhúrt nem csupán az
egymás közötti érintkezésben alkalmazzák; a törvények értelmében a hozzájuk
benyújtott kérvényeket és folyamodványokat is kizárólag ebben a dialektusban
megfogalmazva fogadhatják el. A megszorítás csak a világi ügyvitelre vonatkozik; az
egyházat saját tisztviselői kara igazgatja, mely a sárkánytűz nyelvjárást használja, és
úgyszintén erősen túlméretezett.
Tovább rontja a helyzetet, hogy a sárkánytűz halott és alkalmazkodásképtelen, a
selyemhúr pedig az évezredek során avítt és túlbonyolított sémákba merevült; némi
túlzással csak arra jó, hogy leszoktassa használóit az önálló gondolkodásról. A niarei
közigazgatás precízen működik ugyan, lassúsága azonban alulmúlhatatlan.
Könnyebbség csak az udvarképes alattvalóknak jut, akik azzal az előjoggal bírnak,
hogy kérvényeiket a tengelymoraj dialektusú élőszóban is beterjeszthetik. Mivel ők
sincsenek kevesen, és hajlamosak a végeérhetetlen patvarkodásra, ügyük elintézésére
gyakran éveket kell várniuk. Ám ez is csak töredéke annak az időtartamnak, ami alatt
egy írásban benyújtott panasz utat talál a helyi, tartományi és központi bürokrácia
útvesztőjén át.
Az érdemes nyelvjárások sorát két olyan dialektus zárja, amely – az összehasonlító
lingvisztika tanúsága szerint – a selyemhúrból szakadt ki valaha. Sok bizonyíték szól
amellett, hogy eredetileg mesterséges eredetűek lehettek, s noha évezredek óta a
természetes fejlődés útját járják, időnként mélyreható, radikális reformokon esnek át.
A kettő közül kétségkívül a hadsereg vezényleti nyelve, a távoli égzengés a régibb,
melyet nyilván a százféle dialektusban zagyváló tömeg egységes irányításának
kényszerű szükséglete hívott életre. A legtöbb ynevi államtól eltérően Niare
hadszervezete a sorozás intézményén alapszik, hivatásos harcosok kizárólag az
elitalakulatokban találhatók. A katonák zöme öt-tíz évig szolgál; az újoncokat főként a
földműves népességből válogatják, mivel a városlakók állóképessége rosszabb.
A tiszteket a tartomány őshonos előkelők adják, a vezérek és miniszterek az udvar
megbízottai. Ezért a Közép birodalmában a legtöbb férfiember – társadalmi
helyzetétől függetlenül – beszéli a távoli égzengést, ami afféle niarei közösnek
minősül. Közvetítő nyelvként persze nem teljes értékű, hiszen – hogy könnyen és
gyorsan tanulható legyen – szükségképpen rendkívül egyszerű. Szókincse is erősen
korlátozott; alaprétegét vezényszavak és katonai szakkifejezések adják, amit a
természetes fejlődés utóbb káromkodásokkal és bajtársias argóval gazdagított.
Irodalmi tevékenységre természetszerűleg alkalmatlan; de még szellemes társalgást
se nagyon lehet folytatni rajta.
(...)
A ogali nyelvterület messze túlnyúlik a Közép birodalmának hegyekkel meghúzott
határain. Magába foglalja azt a két fiókkultúrát is, amiket – terjeszkedés helyett –
éppen Niare választott le magáról, s indított el az önállósulás útján. Ezek, kurtábbra
szabott múltjuk miatt, nem rabjai a hagyománynak, és az újdonságokra is
fogékonyabbak a nara civilizációnál. Alapítóik őshazában nem sokra becsült
dialektusaikat anyanyelvként vitték magukkal, amikor kirajzottak az ismeretlenbe –
Tiadlan és Enoszuke21 lakói megmaradt elemeiket máig ennek megfelelő tisztelettel
kezelik.
Az előbbi születésének körülményei közismertek: több hiteles forrás is számot ad a
térkapuról, mely a Grim Túil lapályán nyílt meg a Pyarron előtti 4. században. Ezen át
érkezett a kontinensre a szigetvilági ulún nemzetség, és ennek "hívását" hallották meg
azok a nara közösségek, melyek a Világgyűrű erdeinek csendjét, a tisztes nélkülözést
és a festői kilátást választották a Zamsza rabsága helyett.
Az utóbbiak – miután a hajnalkori kis tavasz22 megnyitotta előttük a külvilágba
vezető utat – eleinte szórványosan, majd egyre nagyobb számban érkeztek az ún.
Graúgameila-ösvényen, és telepedtek meg a jövevények közt a Túil bal partján. Az
ulúnok asszimilációja a szűzföldek feltörésekor kezdődött, és mire a jobb parton
szaporodni kezdtek a száli-irlav őrtüzek, sikerrel be is fejeződött. A Vinverio
fennsíkjairól aláereszkedett harcos-nemzetségek már olyan hibrid kultúrával kerültek
közelebbi kapcsolatba, melyet kulturális, következésképp lingvisztikai értelemben is a
nara összetevő dominált.23
Hogy a rokszúmi jádekő nyelvjárás hányadikként érkezett és milyen dialektusokat
utasított maga mögé a köztes-ogali nyelv elsődleges összetevőjévé válásért folyó
küzdelemben, senki nem tudja. Tiadlan fennállásának első évezrede alatt lényegében
folyamatos kapcsolatban állt a Közép birodalmával, annak minden zugából érkeztek
népelemek a Tuíl völgyébe – hogy a Yian-Yiel hágóinak lezárultakor egy délnyugati
dialektus vitte a prímet, arra utal, hogy az ország-gép elhagyására készülőknek a
századok múltával egyre hosszabb időt kellett rokszúmi földön tölteniük, mielőtt
meglelték a Graúgameila-ösvényre vezető csapást.
A hármas királyság népe ma is a jádekő egy változatát beszéli. Az ún. howari jáde az
átvétel vélelmezett időpontja (P. sz. 11. század) óta saját fejlődési mintát követ, de
meghökkentő módon igazodik bizonyos Világgyűrűn túli trendekhez. Ennek
legvalószínűbb magyarázata az, hogy Tiadlan és Niare kapcsolata sosem szűnt meg
igazán; a határon innen és túl mindig éltek olyan személyek, akikből sem a szándék,
sem az erő nem hiányzott a természeti és mágikus korlátok áthágásához.
A gyér, de rendszeres érintkezésnek köszönhetően a Jádekő a Yian-Yiel mindkét
oldalán többé-kevésbé ugyanabban a formában él. Kalandozók számára ez azért

21
A késő-hetedkori historikusok álláspontja szerint nara sarjkultúrának csak az előbbi tekinthető. Noha Tiadlan népességének értékrendje is
nara alapokra épül, politikai berendezkedésében és közgondolkodásában inkább a szigetvilági hagyományokat követi.
22
Az éjidők elmúltát kísérő olvadás, mely mérföldekkel rövidítette meg a Yian-Yiel gleccsereit, és olyan réseket tárt fel a Világgyűrűn,
melyeket az ország-gép védelmi rendszere csak a P. sz. I. évezred végén, a Watan-zendülést követően zárt le végleg.
23
Tiadlan máig létező politikai struktúrája ezzel szemben ulún mintát követ; az ország-gép menekültjei e téren nem tudtak követendő
példával szolgálni.
fontos, mert a nyelvjárás hosszú története során keresztul-kasul bejárta az ország-
gépet, az összes tartományi dialektussal mutat átfedéseket… következésképp a
Szentvidéket kivéve mindenütt el lehet vele boldogulni. Aki a Világgyűrűn túlra
készül, ne feledje: Tiadlané az egyetlen késő-hetedkori nyelv, melynek a Közép
birodalmában hasznát látja… de semmit nem garantál azon kívül, hogy élve jutnak a
nyolc vadon (a külvilág) szörnyeinek feledésvidéki gyűjtőhelyéig.

Hogy Enoszuke születése az ország-gép működési zavarának első jele vagy öntisztuló
képességének sokadik bizonyítéka volt-e, arról megoszlanak a vélemények. Tény
viszont, hogy a Pyarron szerinti 1. évezred végén (meg nem erősített adatok szerint a
900-as évek derekán) bekövetkezett esemény hatott az ország-gép működésére: a
nara forrásokban Őriző viharnak (Mun) nevezett jelenség ezt követően tette
hajózhatatlanná a Jindao-tengert, és pár évszázad alatt – történelmi mércén egyik
napról a másikra – elszigetelte a külvilágtól a Közép birodalmát.
A benne megtestesülő hatalom ellen kelt fel a Watan nemzetség hoanja, a legendás
Enogai. Hadmérnökei gyúporral robbantottak rést a Világgyűrű délkeleti karéján, és a
rengeteg állva maradt fáiból ácsoltak hajókat a menekülő sokaság számára, melyeken
az szerencsésen elérte a partmenti szárazulatok Eno Suo Gai (ég és föld vizei közti
híd) néven ismert láncolatát.
A szigetek új ura titkos naplójában az Eiya n’ou su-szengnek, vagyis az Utolsó
Névadás Zátonyának nevezi őket – innen tudjuk, hogy anyanyelve a Tienho menti
Kua tartomány barackvirág nyelvjárása volt. A körülmények választását is magától
érthetővé teszik: a Keleti-óceán végtelen víztükrén nem akadt semmi más, aminek
nevet adhatott volna, és az övét sem ismerte többé senki a Jindao-tenger túloldalán. A
császár mindenestől eltörölte a Watanok emlékezetét: a partot24 is felperzseltette,
ahonnan útra keltek, és sem Kua földjén, sem a környező tartományokban nem
kegyelmezett senkinek, aki a nyelvükön szólni tudott.
A "zátony"azonban nem az út vége, hanem a kezdete volt azok számára, akik
megvetették rajta a lábukat. Enogai Watan ágyékából a Menny Fiainak új dinasztiája
fakadt, a Barackvirág tovább élt őshonos vérvonalakkal elkeveredő nemzetsége ajkán,
akik a P. sz. III. évezredben kezdték otthonukat Enoszukeként emlegetni. Az eredeti –
kiejtés szerint "enoszugai" – név torzulása hű tükre a Tienho mellékéről elszármazott
dialektus fejlődésének. A századok során elvesztette dallamosságát, és sodró
lendületet kapott; keményebbé és erőszakosabbá vált, akár a helyi társadalom. A
honalapító megesküdött, hogy új birtokáról soha senkit nem fog elüldözni a vakvégzet
vagy a zsarnoki önkény; itt, ha elég bátor hozzá, minden férfi kiverekedheti magának
a jussát.
És valóban: nem is olyan kései utódját már a messze földön híres harcos-klánok
szövetsége kárhoztatta üres látszat-uralomra. A Sárkány, akinek nevében a császár a
folyóvölgy és a partvidék megtisztítását elrendelte, megmaradt a szigetek hitvilágának

24
A kései hetedkorban Ohano omerunak, azaz Hamupartnak nevezik
trónusán, kultusza azonban sokat veszített jelentőségéből: Watan utódai a naráknál
sokkal nyíltabban hódolnak az ősi Oghogul védszellemei és a helyi bálványok előtt.25
A külső-ogali vagy szugáj nyelv az évezredek alatt maga is számos dialektusra esett
szét. Területi megoszlásuk a nagy klánok birtokviszonyaihoz igazodik: velük együtt
emelkednek föl és hanyatlanak le, s elnevezni is róluk szokás őket. Manapság a
sikedza, a hoedote, a szema, a kita, a dzsinde, a hikkjó és a moroi nyelvjárások
számítanak jelentősnek, de az egyensúly rendkívül ingatag; a családok hatalma évek
alatt (történelmi léptékben egyik napról a másikra) elenyészhet.
A csillagisteneket nem tisztelik külön szent nyelveken. A tennók udvarának van ugyan
saját dialektusa, amit a dinasztia sorsa fölött gyámkodó miniszteriális hivatal után
Dandzsódainak hívnak, ám ezt semmivel sem tartják tisztábbnak vagy
romlatlanabbnak a többinél. A harcos-klánok rangsorát nem annyira a hagyomány
szabja meg, inkább a pillanatnyi erőviszonyok.
Az ilyen cseppfolyós nyelvi helyzet persze csak az esetben állandósulhat, ha az egyes
dialektusok a szokásosnál kevésbé ütnek el egymástól, s az eltérések részben
presztízsokokra vezethetők vissza. Így könnyebb nyélbe ütni a nyelvváltásokat,
amelyek elég rugalmasan igazodhatnak a politikai erővonalak átrendeződéséhez. Ez a
magyarázata annak, hogy a Dandzsódai-dialektus mégis egyfajta “első az egyenlők
között” státusra tett szert, főként a stabilitása révén. A tennókat ugyanis hajdan
szakrális dicsfénnyel kárpótolták tényleges hatalmuk visszaszorításáért, ezért senki
nem kezeli őket közönséges riválisként. A nagy klánok a legkülönfélébb módokon
igyekeznek manipulálni a dinasztiát – ám aki a félreállításával próbálkozna, az egész
Enoszuke haragját hívná ki maga ellen.
Az enoszukei idiómán helyenként még ma is érezhető az eredete. Beszédes jele ez
annak, hogy a szigetlakók társadalma – a csalókán turbulens felszín alatt – a mélyben
igencsak konokul őrzi ősi hagyományait. Mindazonáltal a két nyelv idestova
háromezer éve külön fejlődik; távoli rokonok ugyan, ám az őket egybefűző kötelék a
pyar-shadoni kapcsolatnál is gyengébb. Igazság szerint az a döbbenetes, hogy a laikus
fül még ilyen irdatlanul hosszú idő után is fölfigyel olykor közös gyökereikre.
Arra számítani, hogy az egyiknek az ismerete segít a másik elsajátításában, nem több
naiv ábrándnál. A többi civilizációs örökség viszont szívósabban tartja magát, s ebből
a szempontból némely niarei hagyományelemek sarkos megtagadása éppoly árulkodó
lehet, mint mások kitartó ápolása. Bár Enoszuke nyelvészeti szempontból elszakadt a
Közép Birodalmától, egyéb vonatkozásokban továbbra is erős szálakkal kötődik
hozzá; messze jár még attól, hogy önálló civilizációs központtá fejlődjön, és nyelvét
kultúrhordozóvá emelje.

Kevesek által ismert tény, hogy nem a szugáj az egyetlen külső-ogali idióma: a
Namenda-félsziget keleti barbár népességének magva is hoguli eredetű. A Sinemos-
25
Az ország-gép szakrális védőernyőjének peremére szorult kultúrát ez a sajátság tette különösen sebezhetővé: az ur-idanok (óceáni
korcssárkányok) Enoszuke népét és erőforrásait használták a Niare elleni P. sz. 3699-es támadáshoz, melynek kudarcáért velük együtt a
szigetlakók is nagy árat fizettek (WMC: Keleti szél).
szoros átmeneti földhídjának, melyen a Quiron-tenger partvonalát átrajzoló kora-
hatodkori rengések idején átkelt, ma már nyoma sincs, a lingvisztikai kapcsolat
bizonyítékait azonban máig őrzi a K'Harkad és a tenger közt vándorló törzsek
élőbeszéde.
Az itt kialakult dialektusok persze éppúgy különböznek a közös őstől, mint a
Világgyűrűben vagy a Tuíl mentén használatosak... egymástól azonban sokkal
kevésbé. A fekete lobogót hordozó kánok főhatalmának három évezrede a törzsi
sajátságokból jószerivel csak a bőrre szúrt és póznán csatába vitt jelképeket hagyta
meg.
A Felső- és Alsó-Quirona keleti részét lefedő, a Lusta-Deft mentén Namenda sáncáig
érő ogali nyelvterület masszív tömbjét idegen befolyás sosem tudta megrepeszteni.
Oly módon állt ellen a külső hatásoknak, hogy egyszerűen tudomást sem vett róluk. A
közös nyelvet sem Niaréban, sem Enoszukén nem beszélik, az ikerhegyek vidékén
még a létezéséről sem hajlandók tudomást venni. A Közép birodalmában a pyarul
megszólaló jövevény döbbenetet és álmélkodást kelt, érteni senki nem fogja. Nyelvét a
legjobb esetben durva hegyvidéki tájszólásnak vélik, mely éppoly mélyen áll a
tartományi dialektusok alatt, mint azok az öt “érdemeshez” képest. Jövevénynek lenni
pedig nem mentség; a Világgyűrűn belül az sem eldöntött kérdés, hogy a nyolc vadon
lakói az emberfajhoz tartoznak-e.
Tiadlanban efféle nehézségekkel senkinek nem kell számolnia. A lakosságot önnön
rendhagyó volta teszi fogékonnyá a másság iránt, bár bizonyos (többnyire enyhe) fokú
lenézés itt is tapasztalható, különösen az előkelők részéről. Azok a tiadlaniak, akik
rendszeresen érintkeznek külhoniakkal, a pyar egy sajátos változatát, az ún. slan-
közöst használják, mely a jádekő dialektus mondatvégi felhangsúlyainak és
változatosan lágyított mássalhangzóinak köszönheti sajátos ízét. Elnevezése onnan
ered, hogy a tiadlani kalandozók – jobbára slan utat járó harcművészek – ezen
kommunikálnak. A külhoniak szája nehezen áll rá, és igazában okuk sincs vesződni
vele, mert a slan-közöst beszélő tiadlaniak kiválóan megértik az összes többi pyar
dialektust. Szűkszavúságukat sokan szemlélődő természetük kivetülésének vélik – a
valódi ok az, hogy furcsa kiejtésük gyakorta kelt derültséget, amit nem
szenvedhetnek.

A DWYR ÉS A LARÍM ZÁRVÁNY

A nagy nyelvi tömbök közé ékelve két olyan zárvány is létezik Észak-Yneven, mely
használóinak létszáma helyett azok sajátos karakterével tűnik ki.
A rokontalan kultúrák– ha nem akarnak teljesen elzárkózni – idővel óhatatlanul
kétnyelvűvé válnak, meggyőződésüket azonban nem kell feladniuk. Jó példával
szolgálnak erre a dwyr anyanyelvű dwoonok, akik a róluk elnevezett konoksággal
dacolnak a pyar hit és kultúra befolyásával, miközben elkötelezett tagjai és erős
oszlopai a kontinentalista Északi Szövetségnek.
A Sheralon túli elemzők körében valaha általános volt a nézet, hogy "jobb hiján"
teszik, amit tesznek. Mostanra belátták, hogy az Unió szerepvállalása messze túlmutat
annak eminens érdekein. A miértre még keresik a választ, ami a Sheralon innen
sokan ismernek: a dwoon kultúra csak hitében elvakult, erkölcsi értékeiben és
politikai meggyőződésében nem. Szülöttei az Unió határain kívül jobbára a közös
nyelv valamelyik dialektusát használják, hazájukban azonban akkor sem hajlandók
megszólalni rajta, ha ismerik. A látogatótól elvárják, hogy megtisztelje őket nyelvük
elsajátításával – ez a legkevesebb, és egyben a legtöbb, amit a fagyos fogadtatás
elkerüléséért tehet.
Az Északi Szövetség saját kárán tanulta meg a leckét, és legfájóbb kudarcait sem rest a
kétoldalú kapcsolatok javára fordítani. P. sz. 3693-ban kinevezett davaloni ügyvivője
nem fáradt azzal, hogy eltávolíttassa tanácsterméből elődje, Wolkum Naizerd
egészalakos portréját, mellyel vendéglátói kedveskedtek neki. Láthatóbb helyre
tétette át, és kiegészítette az alábbi dwyr felirattal: "Nem csak az számít, hogyan
mondja, hanem az is, hogy kinek."

Az Erevíntől keletre fekvő Peratlon-félsziget ilar zárványközösségének megítélése

sokkal kedvezőbb a dwoonokénál, amibe – szülötteinek egzotikus megjelenése és
eredetének titokzatossága mellett – nyilván sikeressége is belejátszik. A délvidéki
Yllinor megalapítása több volt puszta civilizációs virtusnál: nyilvánvalóvá tette, hogy a
kontinentalizmus élcsapatának tartott kalandozók nem csak befolyásolni képesek a
kontinens történelmét, hanemvolt aktívan alakítani is.
Az ilarok nyelvi kérdésekben szükségképpen rugalmasabbak a dwoonoknál, mivel
anyanyelvük, a larím – a híres rejtnyelv – elsajátítása legendásan nehéz, olykor még
a született tehetségeknek is beletörik a bicskája. Ilanor lakói persze előnyükre
fordították ezt a hátrányt is: mindennapjaikban jobbára az erv-közöst beszélik,
anyanyelvüket pedig az egymás közötti titkos érintkezésre használják, amikor nem
akarják kívülállók orrára kötni a mondandójukat. A hagományos kémkedéshez
nemigen fűlik a foguk; de nem véletlenül tartják őket Ynev legjobb fürkészeinek és
felderítőinek.