Jonathan Edwards (1703-1758) - PDF

6/24/2019 Jonathan Edwards(1703-1758):
Eljutottam a javításban:
Ki tagadhatja, hogy az igaz
Jonathan Edwards(1703-1758):
ÉTEKEZÉS A KERESZTYÉN ÉRZELMEKRŐL
(Mit jelent keresztyénnek lenni? Egyedül az értelem dolga a keresztyénség? Mint kell vélekedjünk a vágyakról,
érzésekről, tapasztalatokról? Mi a megtérés? Honnan tudhatjuk meg, hogy az emberek megtértek? Milyen
messzire mehetünk egy látszólagos megtérés megítélésében, hogy lássuk, ha valódi-e az? Milyen helye van az
üdvbizonyosságnak a keresztyén tapasztalatban? Milyen vallásos tapasztalatokat kell pártfogoljunk, és
melyeket kell mellőzzünk? Hogyan vizsgálhatjuk meg a saját hitünk őszinteségét és valódiságát? Melyek a
vallásos képmutatás és képzelődés jelei?.. - ilyen és hasonló kérdésekre találunk választ e könyvben.)
RÖVIDÍTETT, ÁTDOLGOZOTT KIADÁS
A fordítás a Dr.N.R.Needham, B.D.,PhD. által átdolgozott és rövidített kiadás alapján készült, melynek címe
és kiadója:
„The experience that counts!“ Grace Publication Trust.(1997)
139 Grosvenor Avenue, London N5 2NH England
Fordította: Borzási Sándor

1998
Az eredeti(teljes) mű címe és kiadója:

„A treatise concerning religious affections“ The Banner of Truth Trust.
Edinburgh, EH 12 6EL
Tartalom
Bevezetés
Előszó.
Első rész. Az érzelmek természete és azok fontossága a keresztyén életben
1. Bevezető megjegyzések az érzelmekről
2. Mik az érzelmek?
3. Az igazi vallás főképpen érzelmekből áll
4. Különféle érzelmek
5. Az igazi vallás a szeretetben foglaltatik egybe
6. Dávid, Pál, János és Krisztus - mint a szent érzelmeknek példaképei
7. Érzelmek a mennyben
8. Az érzelmek és a mi vallásos teendőink
9. Az érzelmek és a szív keménysége
10. Az érzelmekre nézve milyen tanulságokat vonhatunk le mindezekből.
Második rész. Dolgok, melyek nem bizonyítják, hogy érzelmeink a megváltás igazi megtapasztalásából
fakadnak.
1. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek vagy sem, ha azok erősek és élénkek.
2. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek vagy sem, ha azok nagy hatással vannak a testre.
leporollak.hu/egyhtori/epito/borzasi/EDW-ERZ.HTM 1/46
3. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek vagy sem, ha azok nagy lelkesedést és készséget támasztanak a
keresztyénségről való társalgásra.
4. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek vagy sem, az a tény, hogy nem saját erőfeszítésünk által hoztuk
létre őket.
5. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek, vagy sem, ha azok egy bibliavers kíséretében jönnek hozzánk.
6. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek vagy sem, ha úgy tűnnek fel, hogy szeretet van bennük.
7. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek vagy sem, ha sokféle nemét tapasztaljuk azoknak.
8. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek, vagy sem, ha abból vigaszok és örömök következnek egy
bizonyos sorrendben.
9. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek, vagy sem, ha azt eredményezik, hogy sok időt töltsünk a
keresztyén istentisztelet külsőleges teendőivel
10. Nem bizonyítja, hogy érzelmeink lelkiek, vagy sem, ha ajkunkat Isten dicsőitésére indítja
11. Nem bizonyitja, hogy érzelmeink lelkiek, vagy sem, ha üdvbizonyosságot eredményeznek
12. Nem tudhatjuk, hogy valakinek az érzelmei(tapasztalatai) lelkiek, vagy sem, csak azért mert meghatóan
számol be róluk
Harmadik rész. A valódi lelki érzelmek ismertető jelei

Megnyító megjegyzések
1. Az igazi lelki érzelmek a szívre gyakorolt lelki, természetfeletti és isteni hatásokból fakadnak.
2. Az igazi lelki érzelmek célja a lelki dolgokban való gyönyörködés, nem pedig a mi önző érdekünk.
3. A lelki érzelmek a lelki dolgok erkölcsi kiválóságára vannak alapozva
4. A lelki érzelmek lelki megértésből erednek
5. A lelki érzelmek az isteni dolgokról való mély meggyőződésre vezetnek
6. A lelki érzelmek mindig lelki alázatosság mellett léteznek.
7. A lelki érzelmek mindig a jellem megváltozása mellett léteznek.
8. Az igazi lelki érzelmek különböznek a hamisaktól abban, hogy a krisztusi szeretet, alázat, béke, megbocsátás
és együttérzés lelkületét segítik elő.
9. A lelki érzelmek meglágyítják a szívet, és a keresztyéni lelkület gyöngédsége mellett léteznek.
10. Az igazi lelki érzelmek ellentétben a hamisakkal, részarányosak és kiegyensúlyozottak.
11. Az igazi lelki érzelmek még mélyebb szentség utáni vágyat támasztanak, ellentétben a hamis érzelmekkel,
melyek önmagukban megelégedve önteltségben pihennek
12. Az igazi lelki érzelmek gyümölcse a keresztyén életvitel, magaviselet.
13. A keresztyén életvitel a legfőbb ismeretőjel mások előtt egy megtért ember őszinteségéről
14. A keresztyén magaviselet biztos jele a megtérésnek egy személy saját lelkiismerete részére is.
15. Befejezés.
Bevezetés
Jonathan Edwards (1703-1758), Amerika legnagyobb teológusainak egyike ‘Értekezés a vallásos érzelmekről‘
(„A treatise concerning religious affections“) c. művét az úgynevezett „Első nagy ébredés“ alkalmával írta.
Maga Edwards jelentős szerepet játszott az ébredésben, mint a Northampton-i kongregacionalista gyülekezet
pásztora.
Edwards vágya, hogy különbséget tegyen a valódi és hamis vallás között, az ébredéssel kapcsolatos pásztori
gondjából fakadt. 1742-3-ban egy prédikáció-sorozatot tartott 1 Péter 1,8-ról, behatóan foglalkozva ezzel a
kérdéssel. Az Értekezés e prédikációk nyomtatásra való átdolgozott szövegét képezte, mely1746-ban jelent meg
könyvben.
Edwardsnak két fronton kellett harcolnia. Egyfelől azokkal szemben kellett vitáznia, akik teljességgel
helytelenítették s támadták az ébredést, mint esztelen hisztériát. Másfelől érvelnie kellett azokkal szemben is,
akikről úgy látszott, azt gondolják, hogy minden ami az ébredésben történt - nem számit milyen furcsa, elvadult
vagy meghasonlott fanatikus jelenség volt is – „Istentől való”. Ugye, ismerősen hangzik a mi számunkra is e két
ellentétes reagálás?
Kísérletében, hogy egy közép-ösvényt rajzoljon e két egyenrangú és ellentétes szélsőség között, Edwards egy
sor alapvető kérdéssel szembesült. Mit jelent keresztyénnek lenni? Egyedül az értelem dolga a keresztyénség?
Mint kell vélekedjünk a vágyakról, érzésekről, tapasztalatokról? Mi a megtérés? Honnan tudhatjuk meg, hogy
az emberek megtértek? Milyen messzire mehetünk egy látszólagos megtérés megítélésében, hogy lássuk, ha
valódi-e az? Milyen helye van az üdvbizonyosságnak a keresztyén tapasztalatban? Milyen vallásos
tapasztalatokat kell pártfogoljunk, és melyeket kell mellőzzünk? Hogyan vizsgálhatjuk meg a saját hitünk
őszinteségét és valódiságát? Melyek a vallásos képmutatás és képzelődés jelei?...
Lehet, hogy mi nem élünk most egy ébredés középpontjában, de ezek a kérdések és az Edwards által adott
válaszok alapvetően jelentősek a mi számunkra is. Az érzések és tapasztalatok talán soha sem voltak oly
erőteljesen hangoztatva s oly mohón hajhászva, mint a mi keresztyén nemzedékünkben. Az eredmények túl
sokszor kiegyensúlyozatlanok, elbizonytalanítók és lelki veszélyekkel teljesek. Ez ellen sokan úgy szoktak
reagálni, hogy visszahúzódnak egy kemény, hideg, száraz ortodoxiába, mély előítélettel szemlélve minden
„érzelmességet”.
Edwardsban „kalauzt találunk a tanácstalanok számára” - egy bibliailag tiszta, lelki egészséggel teljes hangot,
mely biztonságban vezet keresztül minket e jelenkori zűrzavar kritikus területének útvesztőjén.
Megjegyzés az „érzelmek” kifejezéssel kapcsolatosan:

Edwards számára az ‘érzelmek‘ az akarat megnyilvánulását jelentik. Tulajdonképpen az első rész második
fejezetében világosan meghatározza az érzelmeket, mint az élénk, erőteljes, életteljes akarat-
megnyilvánulásokat. Értelmünkkel „látjuk” a dolgokat; akaratunkkal kedveljük vagy megvetjük azt, amit
látunk.
Így az „érzelem” mindig magába foglalja úgy az értelmet, mint az akaratot. Az érzelem (Edwards szerint) az
akaratnak egy erőteljes válaszát jelenti mindarra, amit az értelem lát - legyen bár e válasz vágyódás, remény,
öröm, szeretet, buzgóság, könyörület, bánat, félelem, harag vagy gyűlölet.
N.R.N. Edinburgh 1991
ELŐSZÓ
A leglényegesebb kérdés az emberiség részére, és minden egyes ember részére a következő: Melyek az Isten
kegyelmét élvező nép ismertetőjegyei, - miről ismerhető fel az a nép, mely a mennybevivő úton halad?
Vagy másképpen megfogalmazva a kérdést: Milyen személyes vallást (kegyességet) helyesel Isten?
Nehéz egy tárgyilagos választ adni egy ennyire vitatott kérdésre. Még nehezebb tárgyilagosan írni erről. És
mindennél nehezebb tárgyilagosan olvasni e dologról. Valószínű, hogy sokan olvasóim közül megsértődnek,
látva, hogy oly sok vallásos érzelmeket és tapasztalatokat alaposan megkritizáltam e könyvben. Másrészt, lehet,
hogy mások bosszankodni fognak olyan dolgok miatt, amelyeket védelmeztem és helyeseltem. Viszont
megpróbáltam kiegyensúlyozott lenni. Nem könnyű támogatni azt ami jó egy vallásos ébredésben, de
ugyanakkor észrevenni és elvetni mindazt, ami rossz benne. Mégis, nekünk határozottan mindkettőt tennünk
kell, ha azt akarjuk, hogy Krisztus országa virágozzék és terjedjen.
Elismerem, hogy nagyon rejtélyes, sok tekintetben bonyolult dologról van szó. Oly sok jó és oly sok rossz
található együtt, összevegyülve az egyházban! Éppoly rejtélyes ez, mint egy keresztyén egyénben levő sok jó és
rossz keveréke. Mégis, e rejtélyek közül egyik sem újdonság. Nem új dolog, hogy a hamis vallás is virágzik az
ébredés(lelki megújulás) idején, vagy hogy képmutatók jelennek meg az igazi hívők között. Ez történt egykor a
Jósiás korabeli nagy megújulásban, amint látjuk Jeremiás 3:10. és 4:3-4.ben. Ugyanígy volt Keresztelő János
napjaiban is. János az egész Izráelt felrázta igehirdetésével, és mégis a legtöbben azután hamarosan visszaestek:
János 5:35 - ‘...ti csak egy rövid ideig akartatok örvendezni az ő világosságában.‘. Ugyanígy volt ismét, mikor
Krisztus maga prédikált. Sokan csodálták Krisztust egy rövid ideig, de nagyon kevesen voltak mindvégig
hűségesek. És ugyanez történt, mikor az apostolok prédikáltak; mert tudomásunk van az eretnekekről és
szakadásokról, kik háborgatták a gyülekezeteket az apostolok egész kora alatt.
A hamis vallásnak az igazival való keveredése képezi a Sátán legerősebb fegyverét Krisztus ügye ellen. Éppen
ezért meg kell tanulnunk különbséget tenni a valódi és hamis kegyesség között - az üdvösségből fakadó igazi
tapasztalatok és érzelmek valamint ezek hamisításai (utánzatai) között, melyek külsőleg vonzónak tűnnek
ugyan, de valójában hamisak.
Az igazi és hamis vallás között való különbségtétel hiánya rettenetes következményekkel jár. Például:
1) - Sokan hamis tiszteletet ajánlanak fel Istennek, melyről azt vélik, hogy kedvesen fogadja, holott Isten
elutasítja azt.
2) - A Sátán sok embert becsap lelki állapotukat illetőleg. Ilyen módon örökre tönkre teszi őket. Ilyen
esetekben a Sátán elámítja a népet azzal, hogy azt véljék magok felől, hogy szentek, holott valójában ők a
legrosszabb képmutatók.
3) - A Sátán beszennyezi a valódi hívők hitét. Egyenetlenségeket és romlottságokat vegyít bele, és ezek miatt a
hívők kihűlnek lelki érzelmeikben. Szintén zavarba hoz másokat nagy nehézségekkel és kisértésekkel.
4) - Ilyenkor a keresztyénség nyílt ellenségei felbátorodnak, amikor látják, hogy az egyház ennyire romlott és
szétesett.
5) - Az emberek azzal a tévhittel követnek el bűnöket, hogy ők ezzel Istent szolgálják. Tehát készakarva
vétkeznek.
6) - A hamis tanítás megtéveszti még a keresztyénség barátait is, azáltal, hogy - anélkül, hogy tudomásuk lenne
róla - az ellenség munkáját segítik előre. Ők sokkal hatékonyabban rombolják a keresztyénséget, mint annak
nyílt ellenségei, mivelhogy abban a tévhitben vannak, hogy előresegítik azt.
7) - A Sátán pártokra szaggatja Krisztus népét, és szembeállítja egymással a hívőket. Keresztyének vitatkoznak
nagyban egymással, oly hévvel, mintha lelki buzgóság vezetné őket. A keresztyénség üres szóharcokká
deformálódik. A harcoló felek lefoglalják az ellentétes szélsőségeket, miközben a helyes középút szinte
teljesen mellőzötté válik.
Mikor a keresztyének látják a hamis vallás borzasztó következményeit - amint az igaz vallás színében tünteti
fel magát -, ez megrendíti őket meggyőződésükben, bizonyosságukban. Nem tudják, hova forduljanak és mit
higgyenek. Sokan kételkednek abban, hogy van-e egyáltalán bármilyen valódi, tévedhetetetlen dolog a
keresztyénségben. A tévelygés, hitetlenség és ateizmus terjedni kezd.
Ezeket az okokat figyelembe véve, rendkívül fontos, hogy megtegyünk mindent, amit csak tehetünk, annak
érdekében, hogy megértsük az igazi vallás természetét. Amíg ezt nem tesszük meg, nem várhatunk tartós
ébredést, és nagyon kevés jót remélhetünk vallásos értekezéseinktől és vitáinktól, mivel még azt sem látjuk
tisztán, hogy miről érvelünk.
Szándékom e könyvvel az, hogy hozzájáruljak – amennyire csak tehetem - az igazi vallás(kegyesség)
megértéséhez. Célom az, hogy megmutassam a Szentlélek munkájának természetét és jeleit a bűnösök
megtérésében. Ugyanakkor szeretném s megpróbálom kimutatni, hogyan különböztethetjük meg az Lélek
munkáját mindattól, ami nem igazi megtapasztalása az üdvösségnek. Ha sikerül ezeket elérnem, remélem, hogy
ez a könyv a hiteles keresztyénség iránti érdeklődés fokozására fog szolgálni.
Kívánom, hogy Isten fogadja kedvesen fáradozásom őszinteségét, és Isten szelíd és szeretett Bárányának
követői fogadják értelmi nyitottsággal és imádkozó szívvel ajándékomat.
Jonathan Edwars ,1746
ELSŐ RÉSZ
AZ ÉRZELMEK TERMÉSZETE ÉS AZOK FONTOSSÁGA A KERESZTYÉN ÉLETBEN
1. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK AZ ÉRZELMEKRŐL
Péter apostol így ír a keresztyének és Krisztus közötti kapcsolatról: „akit, noha nem láttatok, szerettek; akiben,
noha most nem látjátok, de hisztek Benne; kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek” (1 Pét.1,8)
Amint az előző versekből kitűnik, azok a hívők, akiknek Péter írt, üldözéseket szenvedtek. Itt Péter
megfigyeli, hogyan befolyásolta őket keresztyén hitük, az üldözések ideje alatt. Megemlít két világos jelt,
melyek az ő keresztyénségük valódi voltát igazolták:
1) Krisztus iránti szeretet. „Akit, noha nem láttatok, szerette”‘. Nem-keresztyén szomszédaik csodálkoztak
azon, hogy a hívők készek voltak kitenni magukat ilyen szenvedéseknek; hogy megvetették e világ örömeit
és élvezeteit. Ezeket bolondoknak tekintették a nemhívő emberek. Úgy tűntek fel, mintha azt a benyomást
keltenék, hogy gyűlölik önmagukat. A hitetlenek semmit sem láttak, ami lelkesíthette volna őket ilyen
szenvedésre. Valóban, a még a keresztyének sem láttak semmit ebből testi szemeikkel. Ők azt a Valakit
szerették, akit nem láthattak! Szerették Krisztust, mert lelkileg látták Őt, még ha fizikailag rejtve volt is
szemük elől.
2) Krisztusban való öröm. Habár a külső szenvedéseik borzasztóak voltak, belső lelki örömeik nagyobbak
voltak szenvedéseiknél. Ezek az örömök erősítették őket és képesítették a szenvedések vidám elviselésére.
Péter két dolgot jegyez meg ez örömmel kapcsolatban . Először elmondja nekünk annak forrását. „Akiben,
noha most nem látjátok, de hisztek Benne..., nagy örömmel örvendeztek”.
Másodszor leírja ez örömnek természetét: „kibeszélhetetlen és dicsőült öröm”. Kibeszélhetetlen öröm volt,
mert felfoghatatlanul különbözött a világ örömeitől. Hasonlíthatatlanul tiszta és mennyei volt. Nem voltak
szavak, melyekkel annak tökéletes és édes voltát ki lehetett volna fejezni. Úgyszintén kibeszélhetetlen volt
fokozottságában is, mivelhogy Isten korlátlanul árasztotta ki ezt az örömet szenvedő népére.
Továbbá Péter azt mondja erről az örömről, hogy „dicsőült öröm”. Ez az öröm úgy töltötte be a keresztyének
elméjét, mint valami dicső fényesség. Nem tette tönkre az elmét, mint ahogy sok világi öröm teszi, hanem
dicsőséget és méltóságot adott annak. A szenvedő keresztyének a menny örömében részesültek. Ez Isten
dicsőségének fényével betöltötte őket, annyira, hogy ők is lelki fényben ragyogtak e dicsőségtől.
Tehát Péter a szóban forgó dolgot a következőképpen tanítja nekünk: AZ IGAZI VALLÁS FŐKÉPPEN
SZENT ÉRZELMEKBŐL ÁLL.
Péter kiemeli a szeretet és öröm lelki érzelmeit amikor leírást ad e keresztyének tapasztalatairól. Ne felejtsük
el, hogy üldöztetéseket szenvedő keresztyénekhez ír. Szenvedéseik megtisztították hitüket, hogy „dicséretre,
tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor” (7.v). Ekképpen bizonyos,
hogy lelkileg egészséges állapotban voltak, és Péter feltünteti szeretetüket és örömüket, mint lelki egészségük
hiteles bizonyítékait.
2. MIK AZ ÉRZELMEK?
Most talán felteszitek nekem e kérdést: „Mire gondolsz pontosan, amikor az érzelmekről beszélsz?”
Ekképpen válaszolok: „Az érzelmek a lélek állapotának és akaratának erőteljes és nagyon élénk
megnyilvánulásai”.
Isten az emberi léleknek két fő képességet adott. Az első a megértés, amely által mi megvizsgálunk és
megítélünk dolgokat. A második képességi-erő pedig képesít minket látni ezeket a dolgokat, nem úgy csak,
mint közömbös nézők, hanem kívánva vagy utálva azokat, lelkesedve vagy kiábrándulva irántuk, helyeselve
vagy elutasítva őket. Néha e második erőt hajlamnak nevezzük. Döntéseinkkel kapcsolatban általában
akaratnak hívjuk. Mikor az értelem ezt a hajlamot, vagy akaratot gyakorolja, akkor gyakran az értelmet
szívnek mondjuk.
Az emberi lények akaratukat kétféleképpen nyilváníthatják ki: (1) vonzódhatnak a dolgok felé, melyeket
látnak, kívánva ás helyeselve azokat; vagy (2) elfordulhatnak a látott dolgoktól és elutasíhatják őket. Az akarat
megnyilvánulásai természetesen nagyon különbözhetnek fokozatban. A tetszésnek és nemtetszésnek vannak oly
gyenge megnyilvánulásai is, melyek alig mozdítnak ki minket a teljes közömbösségből. Vannak egyes
fokozatok, melyekben a vonzás vagy taszítás erősebb, egész addig, míg ereje olyan hatalmas lesz, hogy egy
energikus, korlátlan kifejezésmódban nyilvánítjuk ki.
Az akaratnak ezeket az energikus és erőteljes megnyilvánulásait nevezzük „érzelmeknek”.
Akaratunk és érzelmeink nem képeznek két különböző dolgot. Érzelmeink csupán erőben és élénkségben
különböznek az őket kiváltó akarattól (választói erőtől). A nyelv csupán csak tökéletlen formában tudja
kifejezni ezt a különbséget. Egyértelműen, a lélek érzelmei olyanok, mint annak akarata, és az akarat sohasem
mozdul el nyugvópontjáról érzések nélkül. Mégis, az akaratnak sok megnyilvánulása van, melyeket nem
nevezünk „érzelmeknek”. A különbözőség nem lényegbeli különbség, hanem a tevékenység erejében és az
akarat megnyilvánulási módjában áll.
Az akaratnak bármely megnyilvánulásában valójában vagy megkívánjuk, vagy megvetjük azt, amit
értelmünkkel látunk. Ha vágyódásunk valami után erős és élénk, pontosan olyan, mint a szeretet érzelme. És
egy ugyanilyen erősségű nemtetszés valamely dolog iránt, olyan mint a gyűlölet. Amikor akaratunknak
valamiért vagy valamivel kapcsolatban való megnyilvánulásában bizonyos mértékben pozitív módon
befolyásolva vagyunk az illető dologtól, ilyenkor hajlunk felé. És ha ez a hajlam erős, kívánságnak nevezzük.
Minden egyes olyan akarat-megnyilvánulásban, melyben helyeslünk, elfogadunk valamit, van egy bizonyos
fokú kellemes érzés. És ha ez az élvezet nagy, akkor örömnek vagy gyönyörnek nevezzük. S ha az akaratunk
elútasít valamit, úgy bizonyos mértékben kedvtelenek vagyunk. Ha a kedvtelenség nagyfokú, bánatnak vagy
szomorúságnak nevezzük.
Minden akarat-nyilvánítás egyrészt helyesléssel és tetszéssel kapcsolatos, vagy pedig helytelenítéssel és
megvetéssel. Így tehát érzelmeink kétfélék. Vannak érzelmek , melyek vonzanak minket, az iránt amit látunk,
megfogunk vagy keresünk. Ezek az érzelmek magukba foglalják a szeretetet, vágyódást, reménységet, örömet,
hálát és boldogságot. Aztán vannak érzelmek, melyek elfordítnak minket attól, amit látunk, ellenkező irányba.
Ide tartozik a gyűlölet, félelem, harag, és bánat.
3.
AZ IGAZ VALLÁS FŐKÉPPEN ÉRZELMEKBŐL ÁLL
Ki tagadhatja, hogy az igaz vallás(istentisztelet) főleg érzelmekből áll - életteljes és erős akarat-
megnyilvánulásokból?! Az az istentisztelet, amit Isten igényel tőlünk, nem gyenge, szomorú és élettelen
vágyakból áll, melyek alig emelnek feljebb minket a közönyösség szintjéről. Igéjében Isten erősen sürget
minket, hogy legyünk komolyan, lelki határozottsággal és szívünk teljes erejével benne a keresztyénségben.
Lélekben buzgók kell legyünk, így kell szolgálnunk az Urat. (Rm 12,11) ‘Most pedig, óh Izráel! mit kíván az Úr, a
te Istened tőled? Csak azt, hogy féljed az Urat, a te Istenedet: hogy minden ő utain járj, és szeressed őt, és
tiszteljed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből‘ (5Móz 10,12). ‘Halld, Izráel: az Úr, a mi
Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből‘ (5Móz 6,4).
A szívnek ezt az életteli, élénk bekapcsolódása az igazi vallásba egy lelki körülmetélkedés vagy megújítás
eredménye, amelyhez hozzátartoznak az életnek ígéretei. ‘És körülmetéli az Úr, a te istened a te szívedet, és a te
magodnak szívét, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, hogy élj.‘ (5 Móz
30,6).
Ha nem vagyunk komolyan buzgók keresztyénségünkben, és akarat-hozzáállásaink nem élénken aktívak,
semmik vagyunk. Egyáltalán nem vagyunk keresztyének. A lelki valóságok oly nagyok, hogy szívünk nem
képes felfogni azokat csakis energikus és erőteljes hozzáállással. Akaratunk részvételének gyakorlása semmi
másban sem oly fontos, mint a lelki dolgokban. A langyosság semmiben sem oly gyűlöletes, mint e dologban.
Az igazi vallás erőteljes, és ereje először a szívben jelenik meg. Ezért nevezi az Írás az igazi vallást a
‘kegyesség erejének‘, mint ami különbözik a külső látszattól, azoktól akik csak formálisak, ‘akiknél megvan a
kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét‘ ( 2 Tim 3,5). A Szentlélek az igazi keresztyénekben
erőteljes szent érzelmeknek a Lelke. Ezért mondja az Írás, hogy ‘erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét adta
nékünk az Isten‘ (2 Tim1,7). Amikor mi vesszük a Szentlelket, az Írás azt mondja, hogy ‘megkereszteltetünk
Szentlélekkel és tűzzel‘. (Mt 3,11). Ez a tűz jelenti a szent érzelmeket, melyeket a Szentlélek hoz létre bennünk, s
így van az, hogy ‘a mi szívünk gerjedezik bennünk‘( Luk 24,32).
Az Írás gyakran tesz összehasonlítást a lelki dolgokkal való kapcsolatunk és olyan tevékenységek között,
melyekkel az emberek buzgón teljesítik világi dolgaikat. Így beszél például a futásról (1Kor 9,24), a
harcolásról (Ef 6,12), jutalomért való küzdésről (Jel 2,10), erős ellenséggel való párviadalról (2 Pt.5,8-9), és
vitézkedésről ( 1 Tim 1, 18). A kegyelemnek természetesen vannak fokozatai, mértékei, és vannak gyenge
keresztyének, akikben a lelki dolgok iránt való akarat - másokkal összehasonlítva - gyenge, erőtlen . Ennek
ellenére, mégis, minden valódi keresztyén Isten iránti érzelmei erősebbek, mint a az ő természetes, vagy
bűnös(testi) érzelmei. Krisztus minden valódi tanítványa ‘jobban szereti Őt atyjánál és anyjánál, feleségénél és
gyermekeinél, fitestvéreinél és nőtestvéreinél, sőt még a maga lelkénél is. (Luk 12,26).
Isten, aki teremtett minket, nemcsak hogy adott érzelmeket nekünk, hanem azokat nagyon is cselekedeteink
okaivá tette. Mi csak akkor határozunk el, vagy cselekszünk valamit, ha a szeretet, gyűlölet, kívánság,
reménység, félelem vagy más érzelem befolyásol minket. Ez érvényes úgy a világi, mint a lelki dolgokra. Miért
van az, hogy sokan hallgatják Isten Igéjét, amint végtelenül fontos dolgokat hirdet nekik - Istenről, Krisztusról,
bűnről és üdvösségről, mennyről és pokolról -, és mégis, nem hoz létre semmi változást magatartásukban és
viselkedésükben? Az ok egyszerű. Amit hallanak, nem érinti őket, nem hat rájuk. Nem érinti az érzelmeiket.
Határozottan merem állítani, hogy bármilyen nagy lelki igazság sem változtatja meg a személy hozzáállását
vagy viselkedését, ha az nem fakad saját érzelmeiből. Egy bűnös sem éhezik soha az üdvösség után, egy
keresztyén sem ébred fel soha a lelki langyosságból, ha az igazság nem érinti meg a szívét. Ennyire fontosak az
érzelmek!
4. KÜLÖNFÉLE ÉRZELMEK
Az Írás az igazi kegyességet mindenhol főképpen az érzelmeinkbe helyezi: a félelembe, reménységbe,

szeretetbe, gyűlöletbe, kívánságba (vágyódásba), örömbe, szomorúságba, hálába, együttérzésbe, és buzgóságba.
Egy kissé vegyük számba ezeket.
Félelem. Az Írás az isteni félelmet az igazi kegyesség fő részévé teszi. Az Írás gyakran nevezi a hívőket így:
‘istenfélők‘, vagy ‘akik félik az Urat‘. Ezért nevezzük az igazi kegyességet (vallást) általában ‘istenfélelemnek‘.
Reménység. Az Istenben és az ő ígéreteiben való reménység az Írás szerint egy fontos része az igazi
kegyességnek. Pál apostol úgy említi a reménységet, mint ami egyike azon három nagy dolognak, amelyek az
igazi kegyesség légyegét képezik (1 Kor 13,13). A reménység a keresztyén katona sisakja: ‘És öltözzetek fel
sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe (1.Tess 5,8.). Ez a lélek horgonya: ‘Az előttünk levő reménység
lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya.‘ (Zsid 6,19). Néha az istenfélelem és a reménység egybe van
kapcsolva. így fejezve ki az igazi hívő jellemét:‘Az Úr szemmel tartja az őt félőket és az ő kegyelmében bízókat
(reménykedőket)‘.(Zsolt 33,18).
Szeretet. Az Írás a valódi kegyességet leginkább a szeretetbe helyezi. Szeretni Istent, Jézus Krisztust, Isten
népét és az egész emberiséget. Az igék, amelyek erre tanítanak bennünket számosak, és foglalkozni fogunk
velük a következő fejezetben. Annyit mégis jó lesz megjegyeznünk, hogy az Írás beszél a szeretettel ellentétes
érzelemről - a gyűlöletről - is, a bűn gyűlöletéről, mint ami fontos része az igazi kegyességnek.‘Az Úrnak
félelme a gonosznak gyűlölése‘ (Péld 8,33). Következésképpen az Írás felszólítja a hívőket, hogy ezáltal
bizonyítsák szeretetük őszinteségét: ‘Ti, akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt!‘(Zsolt 97,10).
Vágyódás. Az Írás gyakran említi a szent vágyakozást, kívánságot, melyet az Isten és a szentség után való
vágyódás. éhezés és szomjúhozás fejez ki., - mint ami egy fontos része az igazi kegyességnek. ‘Vágytunk
Téged... Neved és emlékezeted után vágyott a lélek!‘ (És 26, 8). ‘Téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem
az kiaszott és elepedt földön, amelynek nincs vize‘(Zsolt 63,1-2). ‘Boldogok akik éheznek és szomjaznak az
igazságra, mert ők megelégíttetnek‘ (Mt 5:6).
Öröm. Az Írás úgy beszél az örömről, mint ami a valódi kegyesség lényeges része. ‘Örüljetek, ti igazak az
Úrban!‘(Zsolt 97:12) . ‘Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!‘ (Fil 4:4). ‘A Lélek gyümölcse:
öröm.. ‘ (Gal 5,22).
Szomorúság. A lelki szomorúság, bűnbánat és a szív töredelmessége jelentős részét képezi az igazi
kegyességnek az Írás szerint. ‘Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak‘. (Mt 5,4). ‘Isten előtt kedves
áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet ó, Isten, nem veted te meg!‘(Zsolt 51,19). ‘Mert
így szól a Magasságos, és Felséges, aki örökkévalóságban lakozik és akinek neve szent: Magasságban és
szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosak lelkét és
megelevenítsem a megtörtek szívét.‘ (És 57,15).
Hála. Egy másik lelki érzelem, amelyet az Írás gyakran említ: a hála.Különösképpen Isten dicsőítésében
fejeződik ki. Oly gyakran fordul elő, kivált a Zsoltárokban, hogy nem szükség igehelyeket idézzek.
Irgalmasság. Az Írás gyakorta beszél az együttérzésről vagy könyörületről, mint ami fontos dolog az igazi
kegyességben (vallásban). Jézus azt tanította, hogy az irgalmasság a legfontosabb parancsa Isten törvényének:
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek“ (Mt 5,7.) „Jaj néktek, képmutató írástudók és
farizeusok! Mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok amik nehezebbek a
törvényben: az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget“ (Mt 23,23). Pál éppúgy mint Jézus, nagy hangsúly
fektetett erre az erényre: „Öltözzétek fel azért, mint Istennek választottai, szentek és szeretettek: könyörületes
szívet...“ (Kol 3, 12).
Buzgóság. Az Írás azt mondja, hogy a lelki buzgóság elengedhetetlenül fontos része a valódi kegyességnek.
Krisztus szeme előtt ennek az erénynek a gyümölcse lebegett, amikor meghalt értünk. „Aki önmagát adta
miérettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól. és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet: jó
cselekedetre igyekezőt. (Tit 2,14).
Csupán néhány igehelyet említettem meg a rengeteg közül, melyek az igaz vallást erősen az érzelmekbe
helyezik. Ha valaki ezt vitatni kívánja, úgy el kell vesse a Bibliát, s valami más mércét találjon, ami által
megítélje az igazi vallás természetét.
5. AZ IGAZI VALLÁS EGYBEFOGLALTATIK A SZERETETBEN.
A szeretet minden érzelemnek a feje. Ez az, amit Jézus tanított, amikor valaki megkérdezte őt, hogy melyik a
legnagyobb parancsolat:„Szeresd az te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez
az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két
parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.“ (Mt 22,37-40).
Pál apostol hasonlóképpen tanított: „A szeretet a törvény betöltése“ (Róm 13,10). „A parancsolatnak
vége(célja) a tiszta szívből...jövő szeretet“ (1 Tim 1,5). Az 1.Kor 13.-ban Pál ügy beszél a szeretetről, mint a
legnagyobb dologról a keresztyénségben, mint ami lényege és lelke a keresztyénségnek, ami nélkül a
legnagyobb ismeret és ajándékok, cselekedetek is teljesen értéktelenek.
Ez világosan bizonyítja azt, hogy az igaz vallás főképpen a mi érzelmeinkben nyugszik. Mert a szeretet nem
csupán egy az érzelmek közül, hanem a feje azoknak, és - hogy úgy mondjam - kútforrása a többinek. A szeretet
az, amelyből a gyűlölet támad - azon dolgok gyűlölete, melyek ellenkeznek azzal, amit szeretünk. Egy élő,
szenvedélyes és forró Isten iránti szeretetből fognak származni más lelki érzelmek is: a bűn gyűlölete, Isten
megsértésétől való félelem, Isten iránti hála az ő jóságáért, öröm Istenben az ő jelenlétének tapasztalásakor,
szomorúság az ő távolléte miatt, reménység egy Istennel való közösség jövőbeli teljes élvezéséért, Isten
dicsőségéért való buzgólkodás. Hasonló módon, felebarátaink iráni szeretetünkből fog következni minden egyéb
jó érzés is.
6. DÁVID, PÁL, JÁNOS ÉS KRISZTUS -

MINT A SZENT ÉRZELEMNEK PÉLDAKÉPEI
A Szentírás legkitűnőbb szentjeinek vallása a szent érzelmek vallása volt. Hogy bemutassam ezt az igazságot,
meg fogok vizsgálni három nagy szent embert és az Ő Mesterüket főképpen.
Először Dávid királyt vesszük számba, mint Isten szíve szerint való embert, aki kegyességének élő képét
hagyta ránk a zsoltárokban. E zsoltárokban egy alázatos és forró szeretetet látunk Isten iránt; csodálatot az ő
dicsőséges lénye iránt és csodás művei iránt; és lelkének vágyódását és szomjúhozását őutána. Látunk
gyönyörködést és örvendezést Istenben, egy édes és kedveshangú elismerést (hálát) az ő jóságáért és egy szent
vigadozást az ő kegyelmében, elégséges voltában és hűségében. Látjuk szeretetét és örömét Isten népe iránt,
nagy gyönyörűségét Isten Igéjében és rendeléseiben, bánatát a saját bűnei miatt és forró buzgalmát Istenért és
Isten ellenségei ellen.
A szent érzelmeknek ezen kifejezései a Zsoltárokban rendkívüli jelentőséggel bírnak reánk nézve. A zsoltárok
nem csak olyan nagy szentnek a vallását fejezik ki, mint Dávid király, hanem a Szentlélek a azért is ihlette
ezeket, hogy a hívők is énekeljék azokat a nyilvános istentiszteleten úgy a Dávid korában mint attól kezdve
egész mostanig.
Aztán figyeljük meg Pál apostolt. Abból amit a Szentírás mond róla, kitűnik, hogy egy magas fokú érzelmi
élettel bíró ember volt, különösen a szeretetre nézve. Ez nyilvánvaló a Pál leveleiből. Láthatjuk, hogy forró
szeretet lángolt benne Krisztus iránt és teljesen ennek hatása alatt élt. Olyan képben állítja elénk magát, mint aki
szorongatva van e szent érzelemtől és kényszerítve ezáltal minden akadályon és szenvedésen keresztül
előremenni szolgálatában(2Kor 5: 14-15). És leveleiből a keresztyének iránti túláradó szeretet árad.
Szerelmeseinek nevezi őket (2Kor 12:19,Fil 4:1, 2Tim 1:2), beszél az ő szerető, gyöngéd gondoskodásáról
irántuk (1Thes 2:8). Gyakran beszél szeretetteljes, forró vágyódásáról irántuk (Róm 1,11; Fil 1,8; 1Thes 2,8;
2Tim1,4).
Pál gyakran említi örömteljes érzelmeit. Beszél az ő vidámságáról és felette igen nagy öröméről (Fil 4,10;
Filem 7), fokozott öröméről (2 Kor 7;13) és szüntelen való öröméről (2 Kor 6,10). Lásd még 2 Kor 1,12; 7,7;
9,16; Fil 1,4; 2,1-2; 3,3; Kol 1,14; 1 Thes 3,9 . Úgyszintén beszél az ő reménységéről (Fil1,20), isteni
buzgóságáról (2 Kor 11,2-3) és az ő könnyhullatásairól (Csel 20,19.31; 2 Kor 2,4. Nagy és szüntelen való
szívbeli fájdalommal ír a zsidók hitetlensége miatt (Róm 9,2). És nem szükséges említenem az ő lelki
buzgóságát mert ez nyilvánvaló, mint Krisztus apostola, az egész életéből.
Ha valaki figyelembe veszi ezen igéket és mégsem látja be, hogy Pál vallása egy érzelemtejes vallás volt,
annak olyan furcsa szokása kell legyen, hogy becsukja szemét, mikor arcába ragyog a fény.
János apostol ugyanilyen típusú ember volt. Minden írásából világosan kitűnik, hogy egy mély érzelmi életű
ember volt. Rendkívüli gyöngédséggel és érzékenyen szólítja meg a hívőket, akikhez írt. Leveleiből semmi
más, csakis forró szeretet árad, mintha édes és szent érzelmekből alkotta volna azokat. Valójában képtelen
vagyok bizonyítékokat adni, mert az egész írását idéznem kellene!
Mindezeknél inkább, maga Jézus Krisztus rendkívül gyöngéd szerető szívű volt és kegyességét leginkább
szent érzelmekben fejezte ki. Ő benne volt az Isten- és emberek iránti szeretet legnagyobb tüze, elevensége és
ereje mely valaha is létezett. Ez a szent szeretet győzött a Gecsemánéban, amikor a félelemmel és
szomorúsággal küzdött, és mikor lelke ‘felette igen szomorú volt, mind halálig‘. (Mt 26,38).
Látjuk, hogy Jézusnak erős és mély érzelmi élete volt földi élete egész idején át. Olvasunk az ő Istenért való
nagy buzgalmáról: ‘A Te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.‘ Jn2,17. Olvasunk az emberek bűnei miatt
érzett szomorúságáról ‘bánkódván szívük keménysége miatt‘, sőt még könnyekre is fakadt, látva Jeruzsálem
istentelen népének bűnét és nyomorúságát. ‘Mikor közeledett, látván a várost síra azon Mondván: Vajha
megismerted volna te is csak e te mostani napodon is , amik néked a te békességedre valók!‘ (Luk 19,41-2).
Gyakran olvasunk Jézus könyörületességéről és együttérzéséről. Lásd Mt 9,36; 14,14; 15,32;18,34; Luk7,13).
Milyen együttérző volt az ő szíve, mikor Lázár meghalt! Milyen bensőséges érzelmekből fakadtak a
tanítványoktól való búcsúszavai megfeszítése előtti estén! Azon beszédek közül, melyek valaha is az emberek
ajkáról származtak, az Úr Jézus szavai János ev. 13-16 részéiben a legmeghatóbbak és legmélyebb érzelműek.
7. ÉRZELMEK A MENNYBEN
Kétségtelen, hogy igazi vallás van a mennyben. A mennyei vallás valóban végtelenül tiszta és tökéletes. Annak
megfelelően, amilyen képet nyújt nekünk a Szentírás a mennyről, a mennyei vallás(kegyesség) főképpen
szeretetből és örömből áll a legnagyobb buzgósággal és dicséretekkel kifejezve. Nos, a mennyei szentek vallása
a földön élő szentek vallásának tökéletes formáját képezi. Az itteni kegyelmi ajándékok az ottani dicsőségnek
kicsinyített formáját képezik. Az olyan igék, mint 1 Kor 13 bizonyítják ezt. Ha tehát a menny vallása egy
érzelemteljés vallás, akkor minden igaz vallás e földön érzelmi vallás kell legyen.
Annak módja, hogy megismerjük valaminek igazi természetét az, hogy elmegyünk oda, ahol az a dolog valódi
tisztaságában található. Tehát a mennybe kell emeljük értelmünket, ha meg akarjuk tudni, hogy milyen az igazi
vallás. Ez azért van így, mert mindazok, akik igazán lelkiek nem e világból valók. Ők idegenek itt e földön és a
mennyhez tartoznak. Felülről születtek, és a menny az ő szülőföldjük. A természet, amelyet nyertek az ő
mennyei származásuk folytán lényegében mennyei természet. Az igazi vallás létezése a hivő szívében e mennyei
vallásnak egy magját képezi, és Isten a menny számára készít elő minket azáltal, hogy ahhoz igazodunk. Tehát
ha a mennyei vallás szent érzelmekből áll, akkor a miénk is e földön szintén abból kell álljon.
8. AZ ÉRZELMEK ÉS A MI VALLÁSOS TEENDŐINK
Láthatjuk a lelki érzelmek fontosságát az Istentől rendelt szolgálatokból, melyek istentiszteletünk kifejezői.
Imádság. Imádságainkban vallást teszünk Isten tökéletességéről, tulajdonagairól, az ő fenségéről,
szentségéről, jóságáról és önmagában elégséges voltáról és ugyanakkor a mi ürességünkről, és
érdemtelenségünkről. szükségeinkről és kivánságainkról. De miért? Nem azért, hogy Isten informáljuk ezen
dolgok felől, hiszen ő mindezeket nagyon jól tudja. És bizonyára nem azért tárjuk fel kéréseinket, hogy
megváltoztassa terveit, s meggyőzzük őt arról, hogy jó lenne, ha megáldana minket. Nem. Hanem mi azért
jelentjük ki ezeket a dolgokat, hogy megindítsuk és érintsük saját szíveinket azáltal amit kifejezünk, és ilyen
módon előkészítsük magunkat a kért áldások elfogadására.
Dicsőítés. Az a szolgálat, hogy Istent dicsőítő énekeket éneklünk, úgy tűnik semmi más célra nem szolgál,
mint hogy felgerjessze és kifejezze lelki érzelmeinket. Csakis egy okot lehet felhozni, amiért Isten elrendelhette
nekünk, hogy úgy költészetben, mint prózában és éneklésben mint beszédben kifejezzük magunkat Neki. Az ok
ez: amikor az isteni igazság versben és énekben van kifejezve, nagyobb hatással van reánk és jobban megíndítja
érzelmeinket.
A keresztség és az úrvacsora. Ugyanez érvényes a keresztségre és az úrvacsorára is. Fizikai és látható
dolgok, természetünknél fogva, erősen befolyásolnak minket. Ennélfogva Isten nemcsak azt rendelte el, hogy
hallhassuk az evangéliumot az ő Igéjéből. Ő ugyanígy elrendelte azt is, hogy láthassuk az evangéliumot
szemünk előtt kiábrázolva látható jegyekben, hogy így annál inkább hassanak reánk. Az evangélium ezen látható
kifejezői a keresztség és az úrvacsora.
Prédikálás. Az egyik nagy ok, amiért Isten elrendelte a gyülekezetben a prédikálást, az, hogy bevésse az
isteni igazságokat a mi szíveinkbe és érzelmeinkbe. Nem elég, ha jó kommentárjaink és teológiai könyveink
vannak. Ezek megvilágítják értelmünket, de nem rendelkeznek olyan erővel akaratunk megindítására, mint a
prédikálás. Isten a hirdetett ige erejét használja fel arra, hogy egy sokkal különlegesebb és életteljesebb módon
vésse az ő igazságát szívünkbe.
9. AZ ÉRZELMEK ÉS A SZÍV KEMÉNYSÉGE
Egy másik bizonyíték arra nézve, hogy az igazi vallás(kegyesség) főleg az érzelmeinkben rejlik az, hogy az
Szentírás gyakran nevezi a bűnt a szív megkeményítésének. Figyeljük meg a következő igehelyeket:
‘Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván szívük keménysége miatt‘stb. Márk 3,4.
‘...vajha ma hallanátok az ő szavát! Ne keményítsétek meg a ti szíveteket, mint Méribáhnál, mint Masszáh
napján a pusztában; ahol megkísértettek engem a ti atyáitok; próbára tettek engem, jóllehet látták az én
cselekedetemet. Negyven esztendeig bosszankodtam e nemzettségen, és mondám: Tévelygő szívű nép ők, és nem
tudják ők az én utamat‘ Zsolt 95,7-10.
‘Miért engedtél minket eltévelyedni minket útaidról, ó, Uram! miért keményítetted meg szívünket hogy ne
féljünk tégedet?‘ Ésaiás 63,17.
‘...makaccsá és önfejűvé lett, ahelyett, hogy megtért volna az Úrhoz, az ő Istenéhez‘ 2Krón 36,13.
Ez igék mellett vegyük figyelembe azt is, hogy a Szentírás így írja le a megtérést: ‘eltávolítom a kőszívet
testetekből és adok néktek hússzívet‘ Ezékiel 11,19 és 36,26.
Egy kemény szív nyilván olyan szívet jelent, melyet nem lehet könnyen megindítni, vagy hatást gyakorolni
rája lelki érzelmekkel. Olyan mint egy kő: hideg, érzéketlen, lelketlen Isten és a szentség iránt. Ellentéte a hús-
szívnek, amely érez s meg lehet érinteni és indítani. Ebből következik, tehát, hogy a szív szentsége főképpen a
lelki érzelmekben áll.
10. AZ ÉRZELMEKRE NÉZVE MILYEN TANULSÁGOKAT VONHATUNK LE MINDEZEKBŐL?
(i) Megtanulhatjuk azt, milyen nagy tévedés elutasítani minden lelki érzelmet, mint aminek semmi
megbízhatósága nincs. Ez a tévedés feltámadhat egy lelki ébredés után. Mivelhogy sokaknak buzgó érzelmeit
oly hamar szertefoszlani látják, az emberek elkezdik megvetni mind a lelki érzelmeket, mintha a
keresztyénségnek egyáltalán semmi köze nem lenne velük.
A másik szélsőség, ha így nézünk minden vallásos érzelemre (megtapasztalásra, átélésre), mint az igazi
megtérés jeleire, anélkül, hogy megvizsgálnánk, milyen a természete és a forrása azoknak az érzelmeknek. Ha az
emberek egyszerűen nagyon buzgóknak látszanak és lelki beszéddel vannak tele, mások ebből azt
következtetik, hogy ők minden bizonnyal istenfélő keresztyének kell legyenek.
A Sátán megpróbál minket hol az egyik, hol a másik szélsőségbe taszítani. Mikor azt látja, hogy az érzelmek
vannak divatban, elveti az ő konkolyait a búza közé. Összevegyíti a hamis érzelmeket Isten Lelkének
munkájával. Ilyen módon sokakat becsap és örökre tönkretesz, zavarba hozza az igazi hívőket és megrontja a
keresztyénséget. Ámde amikor a hamis érzelmek következményei nyilvánvalókká lettek, a Sátán megváltoztatja
stratégiáját. Most elkezdi meggyőzni az embereket, hogy minden lelki érzelem értéktelen. Ekképpen arra
törekszik, hogy kizárjon minden lelki valóságot szívünkből és egy élettelen formaságba döntse a
keresztyénséget.
A helyes út sem nem az, hogy elvetünk minden érzelmet, sem az, hogy mindent elfogadunk, hanem, hogy
különbséget teszünk közöttük. El kell fogadnunk egyeseket s el kell utasítanunk másokat. Különbséget kell
tegyünk a búza és a konkoly között, az arany és a salak között, az értékes és értéktelen között.
(ii.) Ha az igazi vallás ennyire a mi érzelmeinkben rejlik, akkor nagy hangsúlyt kell fektessünk arra, ami
ezeket az érzelmeket előidézi bennünk. Kívánnunk kell az olyan könyveket és prédikációkat, és imádkozást és
éneklést, melyek mélyen érintik a mi szíveinket.
Ne értsetek félre. Ezen dolgok felkelthetik néha a gyenge és tudatlan emberek érzelmeit is, anélkül, hogy
valami jót tenne a lelküknek. Ez azért van, mert lehetséges, hogy ezen dolgok olyan érzelmeket gerjesszenek,
melyek nem lelki és szent érzelmek. Szükséges, hogy legyen egy világos bemutatása és egy helyes megértése a
lelki igazságnak vallásos könyveinkben, prédikációinkban, imáinkban, és énekeinkben. Ameddig ez az eset áll
fenn, minél inkább megindítják ezek érzelmeinket, annál jobbakká lesznek.
(iii.) Ha az igazi vallás ennyire az érzelmeikből áll, úgy nagy okunk van a szégyenkezésre, amiért a lelki
valóságok nem érintenek meg minket sokkal jobban.
Isten ugyanazzal a céllal adta nekünk az érzelmeket, mint minden más képességi erőnket, hogy az ember
legfőbb célját szolgálja: az Istennel való közösségét. Mégis milyen általános szokása az embereknek, hogy
érzelmeiket minden más foglalkoztatja, csak éppen a lelki valóságok nem! Olyan ügyekben, mint az emberek
világi érdekei, külső jólétük, hírnevük, természetes kapcsolataik: - ezen dolgokban vágyaik elevenek, szeretetük
forró, buzgóságuk lángol.
De mennyire érzéketlen és kemény a legtöbb ember a lelki dolgok iránt! Itt szeretetük hideg, vágyaik lomhák,
hálájuk csekély. Képesek leülni és hallgatni az Isten végtelen szeretetéről szóló jóhírt, melyet Jézus Krisztusban
kijelentett ki; Krisztus kínos halálát a bűnösökért és az ő vére általi megváltást a pokol örökké tartó tüzétől a
menny kibeszélhetetlen örömére - és mindez hidegen hagyja őket, tartózkodók maradnak és közömbösek!
Azonban, mi más egyéb kellene, hogy megindítsa érzelmeinket, ha nem ezek az igazságok?! Lehet-e bármi
fontosabb, csodálatosabb, megfelelőbb?! Elfogadhat-e keresztyén ember egy ilyen gondolatot, hogy Jézus
Krisztus dicsőséges evangéliuma nem gerjeszti fel az emberi érzelmeket?!
Isten a mi megváltásunkat így tervezte el, hogy a legnagyobb igazságokat a legélesebb és legmeghatóbb
módban tárta fel. Jézus emberi személyisége és emberi élete az elképzelhető legmeghatóbb módon nyilatkoztatta
ki Isten dicsőségét és szépségét. Amiképpen a kereszt a legtapinthatóbb módon mutatja meg Jézus bűnösök
iránti szeretetét, éppúgy a legmegragadóbb módon felfedi a bűneink gyűlöletre méltó természetét. Mert látjuk
azt a halálos hatást, melyet a mi bűneink okoztak Jézusnak, amint szenvedett miértünk. Ugyancsak a keresztben
szemléljük Isten bűn iránti gyűlöletének a legkifejezőbb megnyilvánulását és az ő igazságát és haragját annak
megbüntetésében. Még ha az ő végtelenül szeretett Fia volt is az, aki a mi bűneink helyén állt, Isten halálra
sújtotta őt. Milyen szigorú kell legyen tehát Isten igazsága és milyen rettenetes az ő szent haragja!
S milyen nagy kell legyen a mi szégyenünk, ha ezek a dolgok nem hatnak meg minket eléggé!
MÁSODIK RÉSZ
DOLGOK, MELYEK NEM BIZONYÍTJÁK, HOGY ÉRZELMEINK A MEGVÁLTÁS IGAZI

MEGTAPASZTALÁSÁBÓL FAKADNAK.
A vallásos érzelmek eredetüket illetőleg lehetnek természetiek, vagy lelkiek. Éppúgy létezhetnek megváltatlan
emberekben, mint igazi megtértekben. A könyv ezen részében meg fogom vizsgálni azon tapasztalatokat,
melyek sem azt nem bizonyítják, hogy érzelmeink lelkiek, sem pedig azt, hogy nem lelkiek eredetükben.
Másszóval szeretném, ha szemügyre vennők azon tapasztalatokat, melyek semmit sem mondanak nekünk arról,
hogy érzelmeink lelkiek-e vagy sem.
1.
NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK-E VAGY SEM, HA AZOK ERŐSEK ÉS ÉLÉNKEK
(Nem bizonyítja érzelmeink lelki voltát vagy nem lelki voltát az a tény, hogy azok erősek és élénkek.)
Vannak, akik elítélnek minden erős érzelmet. Élőítélettel viseltetnek minden erőteljes, élénk érzéssel szemben,
amikor Istenről és lelki dolgokról van szó. Nyomban azt feltételezik, hogy az ilyen emberek becsapottak. Mégis,
ha, amint bizonyítottam, az igazi vallás főleg érzelmeinkben rejlik, ebből következik, hogy ha az igazi vallás
virágzik egy személy életében, ez erős érzelmeket fog kiváltani.
A szeretet egy érzelem, ámde mondhatja-e egy keresztyén, hogy nem kell erőteljes, élénk érzéssel szeretnünk
Istent vagy Jézus Krisztust? Vagy mondhat-e bárki olyasmit, hogy nem kell nagy gyűlöletet és szomorúságot
érezzünk a bűn iránt? Vagy hogy nem kell érezzünk egy magas fokú hálát Isten kegyelméért? Vagy hogy nem
kell nagyon vágyakozzunk Isten után és az ő szentsége után? Mondhat-e egy keresztyén olyat, hogy ‘én teljesen
meg vagyok elégedve az Isten iránt érzett hálám és szeretetem nagyságával és a bűn iránt érzett gyűlölet és
szomorúság mértékével. Nincs szükségem imádkozni ezen dolgok mélyebb megtapasztalásáért.‘?
1Péter 1,8 erőteljes és élénk érzelmekről beszél, amikor ezt mondja: ‘kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel
örvendeztek‘. A Szentírás valóban, gyakran igényli tőlünk, hogy erősen érezzünk. Az első és nagy
parancsolatban a Szentírás feszültségteljes hangnemben fejezi ki azt a mértéket, amellyel nekünk szeretnünk
kell Istent. „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből és teljes erőből.“
(Márk 12,30). A Szentírás úgyszintén azt is elmondja nekünk, hogy az igazak magas fokú örömet éreznek: „Az
igazak pedig örvendeznek és vigadnak az Isten előtt és ujjongnak örömmel!“ (Zsolt 68,4). Ugyancsak gyakran
szólít fel minket, hogy magas fokú hálát érezzünk Isten iránt az ő ajándékaiért.
A legkiválóbb hívők, akiknek tapasztalatait a Szentírás feljegyzi, gyakran fejezték ki élénk érzelmeiket.
Például, figyeljük meg a zsoltárost. Úgy beszél a szeretetéről, mintha az kibeszélhetetlen lenne: „Mely igen
szeretem a te törvényedet!...“(Zsolt 119,97). Leírja lelki vágyódásának nagy voltát: „Mint a szarvas kívánkozik a
folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh Isten!“ (Zsolt 42,2). Nagy bánattal szól a saját és a mások
bűneiről: „bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként, erőm felett.“ (Zsolt.38,5.) „víznek folyásai erednek az én
szememből azok miatt, akik nem tartják meg a te törvényedet“ (Zsolt 119,136). És kifejezi heves örömét és
dicséretét Isten iránt:„hiszen a Te kegyelmed jobb az életnél: az én ajakim hadd dicsérjenek téged! Áldanálak
ezért életem fogytáig; a te nevedben emelném fel kezeimet...Ha reád gondolok ágyamban: őrváltásról őrváltásra
rólad elmélkedem.“ (Zsolt 63,4-5.7.)
Ezek bizonyítják, hogy a vallásos érzelmeknek egy nagyon magas fokban való létezése szükségszerűen nem a
fanatizmusnak a jele. Komoly tévedésben vagyunk, ha elítéljük az embereket, mint fanatikusokat csak azért,
mert érzelmeik erősek és élőek.
Másfelől viszont az a tény, hogy erős és élő érzelmeink vannak, még nem bizonyítja, hogy azok valóban lelki
természetűek. A Szentírás megmutatja nekünk, hogy az emberek nagyon lelkesedhetnek a vallásért, anélkül,
hogy igazán megváltva lennének. Az Ó-Testámentomban például, a kivonuláskor, Isten kegyelme az izráeliták
iránt erősen felgerjesztette a nép érzelmeit és Istent dicsérő éneket énekeltek (2Móz 15,1-21). Mégis, hamar
elfeledkeztek az ő cselekedeteiről. A törvényadáskor, a Sinai hegynél újra felbuzdultak: úgy tűnik, telve vannak
szent lelkesedéssel és kiáltanak: „Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük!“ (2Móz 20,8). Mégis, kevéssel
azután az aranyborjú előtt hódoltak!
Az Újtestamentumban a Jézust követő sokaság nagy tiszteletet tanúsított iránta mikor Jeruzsálembe bevonult
és fennen magasztalta:„Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, ki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!“
(Mt 21,9). Mégis, milyen kevesen voltak közülük valódi tanítványai Krisztusnak. Rövid idő múlva ugyanaz a
tömeg kész volt kiáltani: „Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!“(Márk 15,13-14).
Az egyházatyák mindnyájan egyetértenek afelől, hogy a keresztyénség iránti érzelmek lehetnek nagyon
élénkek a megváltás bármilyen valódi megtapasztalása nélkül.
2. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK VAGY SEM, HA AZOK NAGY HATÁSSAL
VANNAK A TESTRE.
Minden érzelmünknek van valamilyen kihatása a testünkre. Ez a test és lélek közötti belső egység miatt van így.
Nem meglepő tehát, hogy az erős érzelmek nagy hatással vannak a testre. Viszont az erős érzelmek lehetnek
természetiek vagy lelkiek eredetüket illetően. A testi hatás jelenléte nem képes bizonyítani sem azt, hogy a
megtapasztalás egyszerűen természeti, sem azt, hogy valóban lelki.
A lelki érzelmek amikor erősek és mélyek, bizonyára nagy testi hatásokat idézhetnek elő. A zsoltáros így szól:
„Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után; szívem és testem újjonganak az élő Isten felé.“
(Zsoltár 84,3). Itt egy világos megkülönböztetés van a szív és a test között. Az ő lelki megtapasztalása
mindkettőt érintette. Ismét így szól: „Téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem ...“.(Zsoltár 63,2) Itt újra
világosan különbség van téve lélek és test között.
Habakuk próféta elmondja, hogy Isten fenségének átérzése elárasztotta testét: „Hallám, és reszket a bensőm, a
szózatra remegnek ajkaim; porladni kezdenek csontjaim, reszketnek lábaim...“ (3,26) Ugyanezt találjuk a
zsoltáríróban is: „Borzad testem a tőled való félelem miatt...“ (Zsolt 119,120).
A Szentírás számos leírást nyújt nekünk Isten dicsőségének megnyillatkozásáról, mely eőteljes hatást testi
gyakorolt azokra, akik azt látták. Például Dániel esetében: „semmi erő sem maradt bennem, és orcám eltorzula,
és odalőn minden erőm“ (Dániel 9,8) János apostol pedig így reagált a megdicsőült Krisztus látásakor:„Mikor
pedig láttam őt, leesém az ő lábaihoz, mint egy holt“ (Jelenések 1,17). Nem helyes az az ellenvetés, hogy ezek
Isten dicsőségének inkább külső és látható kinyillatkoztatásai voltak, mintsem lelkiek. A külső dicsőség Isten
lelki dicsőségének a jele volt. Dániel és János bizonyára tudták ezt. A külső dicsőség nem csupán fizikai
ragyogása miatt sújtotta le őket, hanem pontosan azért, mert Isten örökkévaló lelki dicsőségének volt a jele.
Szertelen dolog lenne azt állítani, hogy Isten a mi időnkben többé nem ad lelki látásokat az ő dicsőséges voltáról
és fennségéről, melyek hasonló testi hatásokat idéznek elő.
Másrészt, a testi hatások nem bizonyítják, hogy azon érzelmek, melyek a hatásokat előidézik lelkiek. Erős
érzelmek, melyek eredetükben nem igazán lelkiek, szintén nagy testi hatásokat idézhetnek elő. Ezért nem
tarthatjuk csupán a testi hatásokat, mint annak bizonyítékát, hogy tapasztalatunk Istentől van. Másféleképpen
kell megvizsgáljuk érzelmeink természetét.
[Megjegyzés. Edwards ez egész fejezetben azt tárgyalja, hogy a lelki érzelmek nagy testi hatásokat idézhetnek
elő (nem mintha mindig, vagy normálisan így kell, hogy legyen). Emlékeznünk kell arra, hogy ő a keresztyénség
egyik legnagyobb ébredésének függvényében írt, amikor az emberek Isten igéjének halalommal való hirdetése
alatt hajlamosak voltak az ájulásra, sírásra, reszketésre. Edwards szándéka az volt, hogy megvédje az ébredés
épségét azzal a váddal szemben, hogy az ilyen testi jelenségek azt bizonyítják, hogy az egész ébredés nem
egyéb, mint hisztéria. Valószínűleg a mi korunkban - mikor e sorokat írjuk, lévén hogy nincs nagy ébredések
kora - Edwards módosította volna kifejezéseit és azt hangsúlyozta volna, hogy az istentiszteletben
megnyilvánuló fizikai jelenségek nem garantálják az istentisztelet valódi voltát, sem a Szentlélek jelenlétét.
N.R.N.]
3. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK, VAGY SEM, HA AZOK NAGY

LELKESEDÉST ÉS KÉSZSÉGET TÁMASZTANAK A KERESZTYÉNSÉGRŐL VALÓ TÁRSALGÁSRA.
Sokan erős előitélettel vannak azok iránt, akik nagy készséggel és lelkesedéssel beszélnek lelki dolgokról.
Elítélik őket, mint kérkedő képmutatókat. Másfelől sokan tudatlanul úgy vélik, hogy az ilyen buzgó társalgók
kétség nélkül Isten gyermekei. „Isten nyitotta meg száját! -mondják - Természete szerint visszahúzódó és
szótlan, de most tele van és szabad. Kitárja szívét, elmondja tapasztalatait és dicsőiti Istent!“ Ha e túláradó
vallásos társalgás buzgónak és komolynak látszik, ez különösen meggyőz sokakat, hogy ez megtérésének a jele
kell legyen.
Azonban nem szükségszerűen megtérés jele. Azok, akik így gondolják, saját véleményükben bíznak ahelyett,
hogy alárendelnék magukat a Szentírásnak, mint vezetőjüknek. A Szentírás sehol sem állítja, hogy a lelki
beszélgetés biztos jele a megtérésnek. Ilyen beszélgetés lehet éppen a nyelvnek vallása, melyet a Szentírás a fa
leveleihez hasonlít. Egy fa sem lehet levelek nélkül, de a levelek önmagukban még nem bizonyítják, hogy egy fa
jó.
A lelki dolgokról való beszélgetés készsége lehet egy jó okból, de történhet egy rossz okból is. Lehet azért,
mert egy személy szíve telve van szent érzelmekkel - „mert a szív teljességéből szól a száj“(Máté 12,34) .
Másrészt történhet azért is, mert az illető személy szíve oly érzésekkel van tele, melyek nem szentek. Minden
erős érzelem természetéhez tartozik, hogy az embereket azonnal beszédre indítja azon dolgok felől, melyek őket
érintették. Az ilyen beszélgetések valóban komolyak és melegek lesznek. Így hát azok az emberek, akik
könnyen és melegen beszélnek lelki dolgokról nyilván lelkesednek a keresztyénség iránt, de fentebb már
kimutattam, hogy a vallásos lelkesedés létezhet az üdvösség igazi megtapasztalása nélkül is.
Némelyek túláradóan beszélnek az ő átéléseikről. Erről beszélnek mindenütt és bármely társaságban. Ez egy
rossz jel. Egy fa, amelyen túl sok levél van, általában nem hoz sok gyümölcsöt. A hamis érzelmek, amennyiben
erősek, gyorsan valódi érzelmekként tüntetik fel magukat. A hamis vallás természetéhez tartozik, hogy szereti
mutogatni magát, miként a farizeusok. (Máté 6,1-2.5.16.)
4. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK VAGY SEM AZ A TÉNY, HOGY NEM SAJÁT
ERŐFESZÍTÉSÜNK ÁLTAL HOZTUK LÉTRE ŐKET.
Sokan elítélnek minden olyan érzelmet, ami nem az elme természetes munkája nyomán támadt. Kigúnyolják azt
a gondolatot, hogy mi ténylegesen érezhetjük, amint a Szentlélek hatalmasan munkálkodik bennünk. „A Lélek -
mondják ők -, mindig csendes, láthatatlan módon dolgozik.“ Azt tartják, hogy a Lélek csakis a Biblia igazsága és
a mi erőfeszítéseink által munkálkodik (mint például az imádkozás). Ennélfogva, azt következtetik, hogy nincs
módunkban különbséget tenni a Lélek munkája és az elménk természetes munkája között.
Igaz, nincs jogunk elvárni, hogy munkálkodjék bennünk Isten Lelke, ha mi megvetünk ilyen dolgokat. mint a
bibliatanulmányozás és imádkozás. Úgyszintén igaz az is, hogy a Lélek sokféle módon munkálkodik: néha
csendben és láthatatlanul.
Ha tehát az üdvösség tapasztalata Istentől jön hozzánk, miért ne lenne szabad ezt érezni? Mi nem
munkálhatjuk ki üdvösségünket saját erőfeszítéseink által. Elménk természetes munkája nem eredményezhet
üdvösséget. A bibliatanulmányozás és imádkozás önmagukban nem tudnak üdvösséget teremteni. A
Mindenhatónak Lelke az, aki szívünkben létrehozza az üdvösséget. Akkor miért ne érezhetnénk, hogy a Lélek
munkálkodik bennünk?! Ha mi érezzük ezt, csakis a valóságot érezzük.
Tévedünk tehát, ha becsapottaknak nevezzük az embereket csak azért, mert azt tartják, hogy a Szentlelket
érzik munkálkodni magukban. Képzelgésnek nevezni ezt annyi, mint ha ezt mondanánk: „Te úgy érzed, hogy
tapasztalatod Istentől való. Nos, ez azt bizonyítja, hogy tapasztalatod nincs Istentől!“
A Szentírás úgy írja le egy bűnös üdvösségre jutását, mint egy újjászületést (János 3,3), halálból való
feltámadást (Efézus 2,5), egy új teremtést (2Korinthus 5,17). E leírásoknak van egy közös tényezőjük. Mind
olyan eseményeket fejeznek ki, melyeket a személy tapasztalata nem tudott volna előidézni. Egyedül Isten a
Szerzője egy bűnös újjászületésének, lelki feltámadásának és az új teremtésnek. Bizonyára egy bűnös, aki ily
módon megtapasztalja Isten munkáját életében, tudatára ébred, hogy Isten az, aki megváltotta őt. Kétség nélkül
ezért mondja a Szentírás az üdvösséget újjászületésnek, feltámadásnak és új teremtésnek. Ezek a szavak mind
arról a tényről tanúskodnak, hogy üdvösség-tapasztalatunknak kezdete nem tőlünk van.
Az üdvözítésben Isten egy olyan erővel dolgozik, mely nyilvánvalóan nagyobb, mint az emberi erő. Ekképpen
elejét veszi azzal való dicsekedésünknek, hogy mit tettünk mi. Például, amikor Isten megváltotta népét az
Ótestamentumban, tapasztalatuk világossá tette, hogy nem ők váltották meg magukat. Amikor Isten
megmentette őket az egyiptomiaktól, a kivonuláskor, először engedte, hogy átérezzék saját tehetetlenségüket.
Azután szabadította meg őket csodás hatalmával. Világos volt előttük, hogy Isten volt az ő Szabadítójuk.
Isten erejének ugyanezt a megtapasztalását látjuk a legtöbb megtérésnél, melyeket az Újtestamentum leír. A
Szentlélek nem csendben, titokban, fokozatosan térítette meg az embereket. Általában természetfeletti erejének
egy dicsőséges megnyilatkozásával térítette meg őket. Manapság az emberek gyakran az ilyen megtérési
tapasztalatokat úgy tartják, mint a megtévesztés biztos jelét!
Másfelől, nem kell azt gondolnunk, hogy érzelmeink igazán lelkiek, csak azért, mert nem saját erőfeszítéseink
által hoztuk létre őket. Némelyek ilyen érveléssel próbálják bizonyítani, hogy érzelmeik a Szentlélektől valók:
„Ez érzelem nem tőlem van, nem én hoztam létre. E tapasztalatban akkor részesültem, amikor nem is kerestem.
Nem tudnám ismét megismételni saját erőmmel!“
Ez érvelés ingatag. Egy tapasztalat, mely nem tőlünk származik, származhat egy hamis lélektől. Sok hamis
lélek van, akik világosság angyalainak álcázzák magukat.(2Korinthus 11,14). Ők nagy ügyességgel és erővel
utánozzák Isten Lelkét. A Sátán tud munkálkodni bennünk, és mi megkülönböztethetjük a Sátán bennünk való
munkáját a mi saját elménk természetes munkájától. Például a Sátán teletölti egyesek elméjét borzasztó
káromlásokkal és aljas gondolatokkal, melyek nem az ő saját elméjükből erednek. Úgy gondolom, éppilyen
könnyű a Sátán erejének teletölteni minket csaló bizonyossággal és örömökkel. Bizonyára úgy éreznénk, hogy
ezek a vigasztalások és örömök nem tőlünk jönnek, Azonban ez még nem bizonyítja azt, hogy ezek Istentől
jönnek. Egyes vallásos fanatikusok révületei és elragadtatásai nem Istentől, hanem a Sátántól valók.
Úgyszintén lehetnek Isten Lelkétől származó tapasztalataink is, amelyek mégsem üdvözítenek minket, sem
nem bizonyítják, hogy meg vagyunk váltva. A Zsidókhoz írt levél 4,4-5-ben olyanokról olvashatunk, „akik
egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, és megízlelték

az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit“, ámde akikről kiderült, hogy megváltatlanok (6-8 vers).
Vallásos tapasztalatok történhetnek szintén anélkül is, hogy jó vagy rossz lélek befolyásolna minket. Élénk
képzelőerejű és könnyen befolyásolható embereknek különös érzelmeik és benyomásaik lehetnek, melyeket nem
saját erőfeszítéseikkel idéznek elő. A képzelgő embereknek lehetnek álomhoz hasonló vallásos érzelmeik és
benyomásaik, még ha ébren vannak is.
5. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK VAGY SEM, HA AZOK EGY BIBLIAVERS
KISÉRETÉBEN JÖNNEK HOZZÁNK.
Igazi lelki érzelmek jöhetnek hozzánk egy bibliavers kíséretében. Az ilyen érzelmek lelkiek, ha az igevers által
tanított lelki igazság megértéséből fakadnak.
Másfelől, nem bizonyíték arra nézve, hogy egy érzelem lelki, csupán mert egy bibliaversből fakadt, mely
hirtelen és nagy erővel elménkbe jött. Némelyek azt gondolják, hogy az ilyenfajta tapasztalatok annak
bizonyságai, hogy ők meg vannak mentve. Azt mondják: „E vers hirtelen jött az elmémbe. Úgy volt, mintha
maga Isten egyenesen hozzám szólt volna. Nem gondolkoztam arról az igeversről, amikor elmémbe jött.
Egyáltalán nem is tudtam azelőtt, hogy ilyen igevers van a Bibliában!“ Lehet, még hozzáteszik: “Egyik igevers a
másik után jött az elmémbe. Ezek az igeversek mind olyan pozitívak és bátorítóak voltak. Sírtam örömömben.
Nem kételkedtem többet, hogy Isten szeret engem.“
Ilyen módon az emberek elhitetik magukkal, hogy érzelmeik és tapasztalataik Istentől valók, hogy valóban
üdvösséget nyertek. Ennek ellenére bizonyosságuk alaptalan. A Biblia nem tanítja nekünk, hogy hitünk
valódiságát ilyen módon vizsgáljuk meg. A Biblia nem mondja, hogy meg vagyunk váltva, ha egy bibliavers
hirtelen az elménkbe jön. A Biblia nem mondja, hogy meg vagyunk váltva, ha pozitív és bátorító igeversek
jönnek elménkbe és sírásra fakasztanak. És egyedül a Biblia a mi csalhatatlan zsinórmértékünk a vallásos
meggyőződésben és gyakorlatban.
Sok ember azt gondolja, hogy egy tapasztalat Istentől kell legyen, ha magába foglalja Isten Igéjét, a Bibliát. E
következtetés helytelen. Mi mindig úgy kell érveljünk, hogy egy tapasztalat akkor lehet igaz, ha a Biblia azt
tanítja, hogy át kell éljük azt a tapasztalatot. Egy tapasztalat nem valódi csak azért, mert bevonja a Bibliát.
Honnan tudjuk, hogy nem a Sátán az, aki az igeverset az elménkbe tette? A Sátán a Bibliát használta fel,
amikor megkísértette és megtéveszteni próbálta magát Jézust. Ha Isten megengedte a Sátánnak, hogy
bibliaversek által kísértse meg Jézust, miért ne tehetne a Sátán bibliaverseket a mi elménkbe is, hogy becsapjon
minket? Miért ne használhatna fel éppen pozitív és bátorító igeverseket a mi félrevezetésünkre? Az ördög
rendkívül szeret hamis reményeket és örömöket támasztani a megváltatlanokban. Meg akarja győzni őket, hogy
ők keresztyének, mielőtt igazán megtértek volna. Miért ne élne vissza bátorító igeversekkel, hogy ilyen hamis
biztonságot támasszon? Végül is a hamis tanítók megrontják az írásokat és becsapják az embereket. A hamis
tanítók pedig a Sátán szolgái. A Sátán is megteheti azt amit az ő szolgái tesznek.
6. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK VAGY SEM, HA ÚGY TŰNNEK FEL, HOGY
SZERETET VAN BENNÜK
A szeretet az igazi vallás lényege. E szerint, ha a magukat keresztyéneknek valló emberek szeretetteljeseknek
tűnnek fel, ez gyakran sokan úgy veszik, mint az ő keresztyénségük valódi voltának bizonyítékát. Érvelésük
azon alapszik, hogy a szeretet Istentől van, mert a Sátán nem tud szeretni.
Sajnos, még a szeretetet is lehet utánozni. Tulajdonképpen minél inkább kiválóbb valami, annál fennáll a
hamisítás veszélye. Senki sem készít hamisítást a sziklákról s a kavicsokról. Azonban rendkívül sok gyémánt- és
rubinhamisitvány létezik. Így van ez a keresztyén erényekkel is. A Sátán ravaszsága és az emberek szívbeli
csalárdsága mindennél inkább próbálják utánozni a keresztyén szeretetet és alázatot, mivel e kiválóságok
különösképpen feltárják a keresztyén jellem szépségét.
A biblia tanítja, hogy az emberek keresztyén szeretettel bíróknak tűnhetnek fel anélkül, hogy meg lennének
váltva. Jézus beszél olyanokról, akik keresztyéneknek tartották magukat, de akiknek szeretetük nem volt
mindvégig kitartó.„És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De a ki
mindvégig állhatatos marad, az idvezül.“ (Máté 24,13-14). Ebből látjuk, hogy ha olyan szeretetünk van, mely
nem tart ki mindvégig, hanem meghidegül, akkor mi nem üdvözülünk.
Tehát érezhetünk egyféle szeretetet Isten és Krisztus iránt az üdvösségnek egy igazi és tartós megtapasztalása
nélkül. Ez volt a helyzet sok zsidóval a Jézus korában, akik oly fennen magasztalták és követték őt éjjel-nappal
étel, ital vagy alvás nélkül. Azt mondták Jézusnak: „Követlek téged akárhová mégy!“ (Máté 8,19) és „Hozsánna
a Dávid Fiának!“ (Máté 21,9). Ennek ellenére szeretetükről kiderült, hogy hamis volt, mert meghidegült és nem
volt maradandó.
Pál apostol úgy vélte, hogy az ő korában voltak olyanok, kiknek Jézus iránti szeretetük hamis volt. Efézus
6,24-ben azt írja: „A kegyelem legyen mindazokkal, akik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust romlatlanságban.“
(angol ford.: ‘őszinteségben‘). Pál áldást kívánt azoknak, akik őszinte szeretettel szerették az Úr Jézust. Úgy
vélhette, hogy voltak mások, kiknek szeretetük Krisztus iránt nem volt őszinte.
A keresztyén testvérszeretet szintén imitálható. Ezt láthatjuk a Pál és a galáciai keresztyének közötti
kapcsolatból. Készek voltak, ha kellett volna, szemeiket is kivájni s Pálnak adni(Gal 4,15). Micsoda szertelen
szeretet! És mégis, Pál kifejezi félelmét, hogy hiába munkálkodott közöttük (4,11). Nyilvánvaló, hogy Pál érezte,
hogy végül is iránta való szeretetük soha nem volt igazi keresztyén szeretet.
7. NEM BIZONYÍTJA ÉRZELMEINK LELKIEK VAGY SEM, HA SOKFÉLE NEMÉT TAPASZTALJUK

AZOKNAK.
Kétség nélkül, minden lelki érzelmeknek vannak utánzatai. Az imént láttuk, az emberek miként imitálják a
keresztyén szeretetet, de más keresztyén érzelmeknek is szintén vannak hamisítványai. Itt van néhány példa:
Saul királynak hamis bűnbánata volt (1 Sámuel 15,24-25; 26,21). A samaritánusoknak hamis istenfélelmük volt
(2 Királyok 17,32-33). A siriai Naámánnak hálája hamis volt leprásságából való csodálatos gyógyulása után
(2Királyok 5,15). Jézusnak a magvetőről mondott példázatában a köves talaj olyan embereket jelképez, akiknek
hamis lelki örömük volt (Máté 13,20); Pál apostolnak megtérése előtt hamis buzgósága volt Isten iránt
(Gal.1,14; Filippi 3,6); Megtérése után Pál azt mondta, hogy sok hitetlen zsidó ugyanezzel a buzgósággal bír
(Róma 10.2). Sok farizeusnak hamis reménysége volt az örök élet felől (Lukács 18,9-14; János ev. 5,37-40).
A megváltatlan emberek tehát sokféle érzelmeket bírhatnak, melyek igazi keresztyén érzelmekhez
hasonlítanak. És semmi ok sincs, amiért ne birtokolhatnák egyidejűleg ezen érzelmeket.
Például, a tömeg, mely Jézust kísérte Jeruzsálembe, úgy tűnt, sok vallásos érzelmekkel bír egyszerre. Telve
voltak csodálattal és szeretettel Jézus iránt. Nagy tiszteletet tanúsítottak iránta: ruháikat a földre terítették, hogy
azon járjon. Nagy hálát nyilvánítottak iránta a sok jócselekedetért, melyeket tett. Erős vágyódást fejeztek ki
Isten Országa után, kívánva annak eljövetelét, és nagy reménységük volt Jézus felől, hogy ő fogja azt
megvalósítani. Telve voltak örömmel és buzgósággal Jézust magasztaló kiáltásaikban és az ő kísérésére való
készségükben. Mégis, e nagy tömeg közül mily kevesen voltak azok, akik igazi tanítványai voltak Jézusnak.
Sok hamis érzelem jelenléte egyidejűleg ugyanabban a személyben nem jelent csodát. Amikor egy erős
érzelem támad, az természetesen más érzelmeket hoz létre. Különösen igaz ez abban az esetben, ha az elsőként
megnyilvánuló érzelem a szeretet. Amint előbb kimutattam, a szeretet az érzelmek feje, és - hogy úgy mondjam
- kútfeje a többi érzelmeknek.
Képzelj el magadnak valakit, aki hosszú idő óta a pokol félelmét érzi. Eljön a Sátán, és becsapja őt, hogy azt
gondolja, Isten megbocsátotta bűneit. Tegyük fel, a Sátán egy látomással ámítja el, hogy álmában egy kedvesen
mosolygó, kitárt karú embert lát. A bűnös azt hiszi, hogy Krisztust látja. Vagy lehet a Sátán becsapja őt egy
hanggal, mely ezt mondja: ‘Fiam, megbocsátattak a te bűneid!‘, amelyről a bűnös azt gondolja, hogy Isten
hangja. Így a bűnös azt hiszi, üdvösséget nyert, holott még nem jutott el az evangélium teljes megértésére.
Milyen sokfajta érzelmek jöhetnek e bűnös elméjébe! Telve lehet szeretettel az ő képzeletbeli megváltója iránt,
akiről azt gondolja, hogy megváltotta őt a pokoltól. Telve lehet hálával a képzeletbeli üdvösségért. Túláradó
örömet érezhet. Ez érzelmek másokkal való társalgásra indíthatják tapasztalatairól. Könnyen alázatos tud lenni
képzeletbeli Istene előtt. Önmegtagadást gyakorol és buzgón gyakorolja az ő képzeletbeli vallását, amíg csak
érzelmeinek tüze ég.
Mindezek az érzelmek ilyen módon egyszerre létrejöhetnek. És mégis, e személy, akit lefestettünk hogy
megtapasztalta ez érzelmeket, nem keresztyén! Érzelmei saját elméjének természetes működéséből jönnek, nem
pedig Isten Lelkének megmentő munkájából. Ha valaki kételkedik efelől, hogy ilyesmi lehetséges, az még
kevésbé ismeri az emberi természetet.
8. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK, VAGY SEM, HA ÚGY TŰNIK, HOGY
VIGASZOK ÉS ÖRÖMÖK KÖVETKEZNEK EGY BIZONYOS SORRENDBEN
Sokan elvetik azt a gondolatot, hogy a lelki érzelmek egy bizonyos sorrendben kell történjenek. Nem tartják
szükségesnek, hogy a megtérés tapasztalatát megelőzze a bűnösség felőli meggyőződés, az Isten ítéletétől való
félelem és a lelki tehetetlenség átérzése. ‘Ez, - mondják ők - , csak egy emberi elmélet. Így hát kétkedők, amikor
egy személy vallásos tapasztalatai ilyen sorrendben történnek. Úgy tartják, hogy az ő érzelmei inkább saját
elméjének természetes működéséből jönnek, mint Isten Lelkétől. Különösen gyanakvóak, ha az ő érzései - előbb
a bűnössége felőli meggyőződése, majd az üdvbizonyossága - nagyon erősek és élőek.
Azonban bizonyára ésszerű azt gondolni, hogy Isten a bűnösöknek az üdvösségre való éhség érzetét adja,
mielőtt megmentené őket. Mi értelmes lények vagyunk, és Isten értelmes módon bánik velünk. Ha a bűnösök
Krisztuson kívül ítélet alatt vannak, nem ésszerű-e, ha Isten tudatosítja bennük ezt? Végül is, Isten
bizonyosakká teszi a keresztyéneket üdvösségük felől, ha egyszer megmentette őket.
Az Írás tanítja, hogy Isten tehetetlenségük tudatára ébresztette az embereket, mielőtt szabaddá tette őket.
Például, mielőtt Isten kihozta Izráelt Egyiptomból éreztette velük nyomorúságukat, arra indította őket, hogy
Hozzá kiáltsanak(2 Mózes 2,23). És mielőtt a Veres tengernél megszabadította őket, láttatta velük, hogy
mennyire tehetetlenek. Előttük volt a Veres tenger, s nyomukban az egyiptomi hadsereg! Isten megmutatta
nekik, hogy semmit sem tehetnek önmaguk megsegítésére, és csak egyedül ő képes őket megszabadítani (2
Mózes 14). Amikor Jézust és tanítványait elfogta a vihar a Galileai tengeren, a hullámok már-már elborították a
csónakot, s úgy látszott, közel vannak az elmerüléshez. A tanítványok kiáltottak: „Uram! Tarts meg minket!“.
Csak akkor csendesítette le Jézus a szelet és a hullámokat (Máté 8, 24-26). Pál apostol és Timótheus, mielőtt
Isten megmentette őket a nyomorúságból felette igen, erejük felett megterheltettek, úgy hogy életük felől is
kétségben voltak: sőt maguk is halálra szánták magukat, hogy ne bizakodnának saját magukban, hanem
Istenben, aki feltámasztja a holtakat (2 Korinthus 1,8-9).
A Szentírás úgy írja le a keresztyéneket, „mint akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk lévő
reménységet“ (Zsidók 6,18). A menekülés félelem és veszély érzetet fejezi ki. Lényegében éppen az
‘evangélium‘ (jó hírek) kifejezés természetében a félelemből és kétségbeesésből való kiszabadítás és
megmenekedés gondolatát sugallja. A Jeruzsálemben levő sokaság ezt az elesettséget érezte, amikor Péter
pünkösd napján prédikált nekik. „Szívükben megkeseredtek, és ezt mondták Péternek és a többi apostoloknak:
Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? “ (Csel. 2,37). A filippi börtönőr szintén átérezte ezt a lelki elesettséget:
„remegve borult Pál és Silás elé, és kihozván őket monda: Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy
üdvözüljek?“ (Csel 16,29-30).
Látjuk tehát, milyen logikus és bibliai dolog azt gondolni, hogy bűnösségünk felőli megalázó meggyőződés és
tehetetlenség-érzet és Isten ítéletétől való félelem kell megelőzze a megtérés tapasztalatát.
Másfelől, viszont semmiképpen sem bizonyíték az üdvbizonyosság valódi voltára nézve, csak az, hogy a
pokoltól való félelem után következik. A pokoltól való félelem, és lelkiismeretünkben való mély meggyőződés
bűnösségünk felől, - ez két különböző dolog. A lelkiismeretben élő meggyőződés a bűnösség felől, egy
személyes engedetlenség és gonoszság beismerését jelenti, egy egyén saját szívében és életében. Annak a tudata
ez, hogy mily végtelenül komoly dolog a mi bűnünk, mivelhogy egy végtelenül szent Istent sérelmez. Ez a
meggyőződés eredményezheti a pokoltól való félelmet, de nem ugyanaz, mint a pokoltól való félelem.
Tulajdonképpen a pokoltól való félelem létezhet egy igazi lelkiismeretbeli bűn felőli meggyőződés nélkül is.
Némely emberekről úgy tűnik, hogy látják a poklot megnyílni, hogy elnyelje őket, lángokkal és démonokkal
tele. Mégis, lelkiismeretük nincs meggyőzve! Ezen élénk benyomások a pokolról a Sátántól jönnek. Ő
ijesztgetheti az embereket a kárhozatról való látomásokkal, mert meg akarja győzni őket arról, hogy sohasem
üdvözülhetnek. Ilyen látomások szintén jöhetnek egy ember saját képzeletvilágából is.
Aztán létezik hamis bűntudat is. Ez történik, amikor úgy tűnik, hogy az emberek elárasztva vannak annak
érzésétől, hogy mennyire bűnnek teljesek ők, de nem értik a bűn igazi természetét. Nem látják a bűnt
lelkiképpen, mint ami Isten szentségét bántja. Lelkiismeretük érintetlen, vagy csak felszínesen érintett. Lehet,
hogy egyáltalán nincsenek tudatában a sajátos bűnöknek, melyekben vétkesek. Vagy ha nyugtalanok is a
különleges bűnök miatt, de nem lelkiképpen nyugtalanok.
Még ha a Szent Lélek hozza is létre a bűntudatot és pokoltól való félelmet, ez nem vezet szükségszerűen az
üdvösségre. A megváltatlan emberek ellenállhatnak a Léleknek. Isten nem szándékozik mindig leigázni a
bűnteljes ellenállást és ujjászületésre hozni a bűnöst.
Aztán létezik hamis alázat is Isten előtt. Például Saul király mély bánatot érzett Dávid ellen elkövetett bűne
miatt. Sírt Dávid előtt, és megvallotta: „Te igazságosabb vagy énnálamnál, mert te jót cselekedtél velem, én
pedig rosszat fizettem néked“ (1 Sámuel 24,18). De ez már azután volt, hogy Isten Lelke eltávozott Saultól.
A büszke Saul király megalázta magát Dávid előtt, noha valójában gyűlölte Dávidot. Hasonló módon a
bűnösök megalázhatják magukat Isten előtt, habár valójában gyűlölik őt. Megszűnhetnek saját igazságukban
bízni némi módon, de tovább folytatják egy sokkal árnyaltabb módban. Látszólagos Istennek való
alárendeltségük egy titkos alkukisérletet rejteget vele szemben.
Ámde mi van, ha a pokoltól való félelmet egyidejűleg tapasztaljuk a bűntudattal, mely megaláz minket Isten
előtt? S mi van akkor, ha ez az evangéliumban való örömhöz vezet? Nem bizonyítják ezek, hogy
tapasztalataink valóban lelkiek?
Nem! Tapasztalataink sorrendje semmit sem bizonyít. Ha a Sátán meg tudja hamisítani azon lelki érzelmeket,
melyek a megtérésre vezetnek, akkor képes utánozni azok sorrendjét is. Mi tudjuk, hogy ő képes létrehozni
hamis bűnfelismerést, hamis pokoltól-való-félelmet és hamis Isten előtti alázatot. Miért ne hozná létre
mindezeket ebben a sorrendben? És miért ne hozna létre aztán egy hamis örömöt az evangéliumban, amint
láttuk, hogy képes ezt megtenni.
A Szentírás a mi egyedüli csalhatatlan vezetőnk a kegyesség szerint való hitben és gyakorlatban. A Biblia nem
mondja, hogy meg vagyunk mentve, ha bizonyos sorrendben történnek tapasztalataink. Isten Igéje csak azoknak
ígér üdvösséget, akik elfogadják Isten kegyelmét és meghozzák annak gyümölcseit. Sohasem ígér üdvösséget
azoknak, akik mély bűntudatot éreznek, meg mély félelmet a pokol miatt, melyet nagy öröm és bizonyosság
követ. Amit az Írás mond, elég kell legyen számunkra. Bizodalmunk Isten Igéjében kell legyen, nem a mi saját
elképzeléseinkben.
Mielőtt befejezném e fejezetet, úgy gondolom, ki kell hangsúlyoznom azt, hogy lehetséges, hogy az emberek
keresztyénekké váljanak anélkül, hogy egyáltalán a tapasztalatoknak egy világos sorrendjén mennének
keresztül. Igaz, hogy szükséges átéreznünk bűnösségünket, tehetetlenségünket és Isten igazságosságát a bűnösök
elítélésében. Mégis, nem szükséges, hogy Isten Lelke úgy hozza létre e dolgokat, mint különböző és egymástól
elválasztott tapasztalatokat, egyiket a másik után. Tulajdonképpen egy bűnös megtérése néha egy zavaros
felforduláshoz hasonlít, és más keresztyének nem tudják értelmezni azt!
A Szentlélek gyakran nagyon rejtelmes módon munkálkodik az emberek Krisztushoz való vezetésében.
Miként Jézus mondta: „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy:
így van mindenki, aki Istentől született“ (János ev. 3,8).
Valójában, az olyan elképzelések, hogy a Szentlélek miként kellene munkálkodjon, a mi saját tapasztalataink
kiértékeléséből fakadnak. Mi kiválogatjuk megtérésünknek azon részeit, amelyek a legjobban hasonlítanak azon
tapasztalatokhoz, melyeknek elképzelésünk szerint történniük kellene a megtérésben. Megtérésünknek más
részeit pedig, melyek nem illeszkednek be az általunk elképzelt sajátos modellbe, elfelejtjük. Ilyen módon
erőltetni próbáljuk megtérésünket, hogy összhangban legyen a tapasztalatoknak általunk elképzelt ‘helyes
modelljével‘. Valójában, ezt téve, mi megvonjuk a Szentlélektől a jogot, hogy néha attól eltérően munkálkodjék,
mint ahogy mi - pontos módszerünk szerint - akarjuk.
9. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK, VAGY NEM LELKIEK, HA AZT

EREDMÉNYEZIK, HOGY SOK IDŐT TÖLTSÜNK A KERESZTYÉN ISTENTISZTELET KÜLSŐ
TEENDŐIVEL
Sokan azt gondolják, hogy egy vallásos tapasztalat egészségtelen, ha azt eredményezi számunkra, hogy sok időt
töltsünk olvasással, imádkozással és prédikációk hallgatásával. Azonban, épp ellenkezőleg, a Szentírás világosan
tanítja, hogy az üdvösség igazi megtapasztalásának ilyen kihatásai vannak.
Például, Anna, a prófétanő „nem távozott el a templomból, hanem böjtölésekkel és imádkozásokkal szolgált
éjjel és nappal“ (Lukács 2,37). Dánielnek személyes imádkozási ideje volt háromszor naponta (Dániel 6,10). Az
üdvösség megtapasztalása eredményezi azt is, hogy a hívők örömüket lelik az Istent dicsőítő éneklésben.
„Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!“
(Zsolt.147,1). Az üdvösség megtapasztalása indítja a hívőket, hogy kívánják hallgatni Isten Igéjének
prédikálását. „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak(evangélium-hírdetőnek) lábai, aki békességet hirdet,
jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik Istened!“ (Ésaiás 52,7). És az üdvösség
megtapasztalása eredményezi azt is, hogy a hívők szeressék a más hívőkkel együtt való istentiszteletet.„Mily
szerelmetesek a Te hajlékaid, ó, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai
után...Boldogok, akik lakoznak a Te házadban; dicsérhetnek Téged szüntelen.“ (Zsolt.84,2-3 és 5).
Másrészt, nem tekinthetjük a megtérés biztos jelének, ha lelkesedünk az igazi vallás külső teendőiben. Ilyen
magatartás létezhet sokakban, akik nincsenek megváltva. Ézsaiás korában a zsidók buzgók voltak az
istentiszteletben. Sok áldozati szertartásuk, összejövetelük, ünnepük és imádságuk volt. Mégis, szívük nem volt
rendben Istennel, és Isten azt mondta nekik, hogy gyűlöli istentiszteletüket. (Lásd Ézsaiás 1,12-15). Ezékiel
idejében sokan gyönyörködtek Ezékiel prédikációinak hallgatásában, amint Isten igéjét hirdette. Ennek ellenére
Isten elítélte őket: „Eljőnek hozzád, ahogy a nép össze szokott jönni, s odaülnek elődbe, mint az én népem, és
hallgatják beszédedet, de nem cselekszik, hanem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük pedig
nyereség után jár. És imé, te olyan vagy nékik, mint valamely szerelmeskedő ének, szép hangú, s mint valamely jó
hegedűs; csak hallgatják beszédedet, de nem cselekszik azokat.“ (Ezékiel 33,31-32).
10. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK, VAGY SEM, HA SZÁNKAT ISTEN
DICSŐÍTÉSÉRE INDÍTJÁK
Sokan nyilván azt gondolják, ha az emberek lelkesen dicsérik Istent, ez biztos jele megtérésüknek. Néhány
szóval érintettem ezt az előbbi fejezetben. Szeretnék részletesebben szólni róla itt, mert némelyek nagy
hangsúlyt fektetnek a dicsőítésre, mint a lelki élet biztos ismertetőjelére.
Egy keresztyén sem fogja elítélni a másik személyt az Isten dicsőítésében való buzgóságáért. Mindazonáltal
tudomásul kell vegyük, hogy egy ilyen buzgóság nem biztos jele a megtérésnek. Amint már láttuk, a Sátán
minden fajta lelki tapasztalatot tud utánozni. És a Szentírás számos példát nyújt nekünk arról, hogy megváltatlan
emberek lelkesen dicsőítették Istent meg Krisztust.
Mikor Jézus csodákat tett, sok alkalommal, a Szentírás azt mondja, hogy a sokaságban „mindenki
elálmélkodott, és dicsőítette az Istent“ (Márk 2,12),„dicsőítették Izráel Istenét“ (Máté 15,31); „elfogta
mindazokat a félelem, és dicsőítették az Istent“ (Lukács 7,16). Úgyszintén, Jézust magát is buzgón magasztalták:
„Tanított azoknak zsinagógáiban, dicsőíttetvén mindenkitől“ (Lukács 4,15); „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott,
aki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!“ (Máté 21,9). Sajnálatosan, mi tudjuk, ez emberek közül
mily kevésnek volt valódi, üdvözítő hite Istenben és Krisztusban.
Miután Jézus felment a mennybe, olvassuk a Cselekedetek könyvében, hogy akik Jeruzsálemben laktak
„mindnyájan dicsőítették az Istent, azért, ami történt“ (Csel.4,21.) Ez azért volt, mert Péter és János
csodálatosképpen meggyógyítottak egy sánta koldust. Mégis, e jeruzsálemiek közül mily kevesen osztották a
Péter és a János hitét. Amikor Pál és Barnabás Antiókiában prédikáltak a pogányoknak, a pogányok
„örvendeztek és magasztalták az Úrnak Igéjét“ (Csel 13,48). Ennek ellenére, csak némelyek lettek megmentve;
„mert akik csak örök életre választattak, hittek“.
Izráel Isten dicséretét énekelte a Veres tengernél, de hamarosan az aranyborjút imádták. Az Ezékiel korabeli
zsidók nagy szeretetet mutattak szájukkal Isten iránt, de szívük a pénznek és a vagyonnak hódolt.(Ezék.33,31-
32). Ézsaiás azt mondja, hogy azok, akik gyűlölték Isten szolgáit, azt kiáltották: „Jelenjen meg az Úrnak
dicsősége!“ (Ézsaiás 66,5).
Ezekből és még sok szentírásbeli példából következik, hogy az Isten és Krisztus dicsérésére való buzgóság
nem megbízható jele a megtérésnek.
11. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK-E, VAGY SEM, HA ÜDVBIZONYOSSÁGOT

EREDMÉNYEZNEK
Némelyek úgy vélik, hogy bizonyára becsapottak kell legyünk, ha bizonyosak vagyunk üdvösségünkben. Ezzel
ellentétben, a protestánsok mindig is azt tartották, hogy a bizonyosság egy sajátos érzés a keresztyénségben. A
Szentírás számos példát tartalmaz Isten népéről, akik bizonyosan érezték Istennel való kapcsolatukat.
Például, Dávid gyakran beszél Istenről a Zsoltárokban, mint az ő saját Istenéről és Megváltójáról, az ő
Kősziklájáról, pajzsáról és tornyáról, és így tovább. Pál apostol, leveleiben szüntelen beszél a Krisztussal való
kapcsolatáról, és örvend üdvösségében. „Tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok Benne, hogy ő az én nála
letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.“ (2Tim 1,12).
Kitűnik a Szentírásból, hogy nemcsak az apostoloknak és prófétáknak, hanem minden egyes keresztyénnek
lehet és kell legyen ilyen bizonyossága. Péter apostol azt az utasítást adja nekünk, hogy igyekezzünk
elhívatásunkat és kiválasztásunkat erőssé tenni (2 Péter 1,10), és elmondja nekünk, miként szerezhetjük meg e
bizonyosságot (2 Péter 1,5-8). Pál úgy beszél e bizonyosság hiányáról, mint ami semmiképpen sem illik egy
keresztyénhez: „Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-e; magatokat próbáljátok meg; Vagy nem
ismeritek-e magatokat, hogy a Jézus Krisztus tibennetek van? - kivévén, ha méltatlanok vagytok.“ (2 Korintus
13,5). János apostol számos tesztet ad nekünk, melyek által bizonyosak lehetünk, hogy megváltva vagyunk. „És
erről tudjuk meg, hogy megismertük Krisztust, ha az ő parancsolatait megtartjuk“ (1 János 2,3). „Mi tudjuk,
hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait“ (1 János 3,14). „Erről ismerjük meg,
hogy Benne maradunk, és ő mibennünk, mert a maga Lelkéből adott minékünk“ (1 János 4,13).
Nagyon ésszerűtlen dolog, tehát, megkritizálni egy keresztyént csak azért, mert saját üdvösségének egy mély
bizonyosságát érzi.
Másfelől, viszont, nem bizonyíték arra nézve, hogy egy személy meg van váltva, csak az, hogy biztosnak érzi
ezt. Egy személynek lehet a legnagyobb és a legélőbb üdvbizonyossága, és mégis, még megváltatlan lehet. Úgy
tűnhet, hogy nagyon szoros kapcsolatban van az Úrral, és használhat nagyon bátor és bizalmas nyelvet imáiban,
így szólítva meg Istent: „Atyám“, „drága Megváltóm“, „édes Üdvözítőm“, „szerelmes Uram“ stb. Mondhatja:
„Én teljes bizonyossággal tudom, hogy Isten az én Atyám. Tudom, hogy a mennybe fogok menni, éppoly
bizonyosan, mintha már ott lennék!“ Oly bizonyos lehet önmaga felől, hogy semmi értelmét sem látja hogy
megvizsgálja hitének valódiságát. Megvethet mindenkit, aki arra utal, hogy lehet, nincs valóban megmentve.
Ennek ellenére ezen bizonyosságok közül egyik sem bizonyítja, hogy ő egy igazi keresztyén.
Tulajdonképpen, az efféle kérkedő bizonyosság, mely mindig szereti magát fitogtatni, egyáltalán nem hasonlít
a valódi keresztyén bizonyossághoz. Ez nyilván, inkább a Lukács 18,9-14-ben leírt farizeuséhoz hasonlít, aki
annyira bizonyos volt afelől, hogy rendben van Istennel, és vakmerően azért adott hálát Istennek, mert annyira
különbbé tette őt más embereknél! Az igazi bizonyosság alázatos, nem kérkedő.
A megváltatlan emberek szíve vak, csalárd, és énközpontú. Nem meglepő, hogy ilyen magas véleménnyel
vannak önmagukról. És ha a Sátán munkálkodik az ő bűnteljes kívánságaikon, hamis vigaszokkal és örömökkel,
nem meglepő, hogy megtéretlen embereknek lehet egy erős, de hamis üdvbizonyossága.
Amikor egy megváltatlan személynek ilyen hamis üdvbizonyossága van, ő szabad azoktól a dolgoktól, melyek
egy valódi keresztyénnél azt eredményezik, hogy kételkedjen saját üdvössége felől:
(i) A hamis keresztyénnek nincs érzése az ő örök sorsának komolysága felől, és a jó alapra való építés végtelen
fontosságáról. Ezzel szemben az igazi hívő alázatos és elővigyázatos; ő érzi, milyen nagy dolog lesz Isten
színe elé állni, a végtelenül szent Bíró elé. A hamis bizonyosság semmit sem tud erről.
(ii) Egy hamis keresztyén nincs tudatában annak, hogy mennyire vak, és csalárd az ő szíve. Hamis bizonyossága
egy nagy bizalmat hoz létre saját véleményeiben. Az igazi hívőnek viszont szerény látása van az ő saját
értelméről.
(iii) A Sátán nem támadja a hamis bizonyosságot. A valódi keresztyének bizonyosságát támadja, mert az igazi
bizonyosság nagyobb szentséget eredményez.. Másrészt a Sátán a legjobb barátja a hamis bizonyosságnak,
mert ez a hamis keresztyént teljességgel az ő hatalmába helyezi.
(iv) A hamis bizonyosság megvakít egy személyt bűnösségének igazi kiterjedését illetőleg. A hamis keresztyén
tisztának és fényesnek látszik a saját szemében. Az igaz keresztyén ezzel szemben ismeri saját szívét; érzi,
hogy ő egy nagy bűnös. Gyakran azon töpreng, hogy egy igazán megváltott személy lehet-e annyira bűnnel
teljes, mint amilyennek ő ismeri magát.
Két féle hamis keresztyén van. Vannak, akik úgy vélik, hogy ők keresztyének erkölcsiségük és vallásosságuk
külső gyakorlatai miatt. Ezek az emberek a legtöbbször nem értik az egyedül hit által való üdvösség tanát. Aztán
vannak, akiknek bizonyossága hamis vallásos megtapasztalásokból fakad.
Ez utóbbi hamis keresztyének fajtája a rosszabb. Az ő bizonyosságuk gyakran feltételezett kijelentésekből
származik. Ezeket a kijelentéseket ők a „Lélek bizonyságtételének“ nevezik. Látomásokat és hatásokat
tapasztalnak. Azzal állhatnak elő, hogy Isten Lelke jövőbeli eseményeket jelentett ki nekik. Nem csoda, ha
azoknak az embereknek, akik elfogadják az efféle tapasztalatokat, szintén látomásaik és benyomásaik lesznek az
ő saját üdvösségük felől. És nem csoda, ha egy feltételezett kijelentés az ő üdvösségük felől még magasabb fokú
bizonyosságot eredményez.
Lényegében, nagy önbizalom az ismertetőjele azoknak az embereknek, akik képzeletbeli kijelentésekből
keresnek vezetést. Merészen állítják: ‘Tudom ezt, vagy azt‘, ‘Bizonyosan tudom‘. Megvetnek minden érvet és
értelmi vizsgálatot, ami kétségessé tehetné az ő tapasztalataikat.
Könnyű megérteni ez emberek önbizalmát. Tetszetős az ő önszeretetüknek azt gondolni, hogy Isten közölte
velük egy rendkívüli módon, hogy ők az ő kedvenc gyermekei. És fokozza az ő hamis bizonyosságukat, ha e
‘kijelentések‘ élénk érzelmekkel párosítva jönnek, melyeket ők tévesen úgy értelmeznek, mint a Szentléleknek
bennük való munkáját.
Most szeretnék egy figyelmeztető szót adni az igehirdetőknek: néha lehet, hogy igaz tanokat helytelen módon
prédikáltok, melyek egy hamis bizonyosságot támogatnak! Azt mondjátok a népnek: ‘Éljetek hit által, és nem
látás szerint!‘; ‘Bízzatok Istenben a sötétben!‘; és ‘Bízzunk Krisztusban, nem pedig érzéseinkben!‘. Ezek igaz
tanok, ha helyesen vannak értelmezve.
Hit által élni, és nem látás szerint, azt jelenti, hogy elfogadunk láthatatlan, mennyei valóságokat, hogy azok
uralják gondolatainkat és magatartásunkat. Mi nem láthatjuk Istent saját testi szemeinkkel. Nem láthatjuk az új
egeket és az új földet, mivelhogy azok még nincsenek felállítva. Ehelyett mi hiszünk e nem látott
valóságokban. Hinni ezekben, és engedni, hogy ez a hit uralja a mi szíveinket és életünket - ezt jelenti hit által
élni és nem látás szerint.
Ezzel szemben, sokan azt gondolják, hogy ‘hit által élni és nem látás szerint‘ azt jelenti hogy Krisztusban kell
bízzunk, mégha szívünk sötét és halott marad is. Ez igeellenes és adszurd dolog. Lehetetlen Krisztusban hinni,
és mégis lelki sötétségben és halálban maradni. Az igazi hit azt jelenti, hogy kijövünk a lelki sötétségből és
halálból a Krisztusban való világosságra és életre. Azt mondani valakinek, hogy bízzon Krisztusban, mégha
szíve sötét és halott marad is, annyi, mint azt mondani: legyen hite Krisztusban, mégha hitetlen marad is!
A Szentírás azt tanítja, hogy a Krisztusban való hit magába foglalja Krisztusnak lelki módon való látását. Jézus
azt mondta, hogy „mindaz aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete van“ (János 6,40). Igazi hit csak akkor
létezik, ha „ha az Úr dicsőségét szemléljük“ és „látjuk Isten dicsőségének ismeretét a Jézus Krisztus arcán“ (2
Korinthus 3,18 és 4,6). Amely hitből hiányzik ez a lelki látás, az nem a világosság fiainak hite, hanem a sötétség
fiainak képzelődése.
„Bízni Istenben a sötétben“ azt jelenti, hogy bízunk az ő Igéjében, amikor körülményeink sötétek és
nyomorúságosak, s úgy tűnik, mintha Isten nem viselne gondot reánk. Vagyis azt jelenti, hogy tovább bízunk
Benne, amikor nincs oly világos és friss látásunk az ő szeretetéről mint máskor. Ez teljesen más, mint Istenben
bízni bármilyen lelki világosság és tapasztalat nélkül, halott és világias szívvel.
Azoknak, akik a hit által való élést sürgetik lelki tapasztalatok nélkül, abszurd(lehetetlen) felfogásuk van a
hitről. Amit valójában a hit alatt értenek, az, hogy hiszik, hogy meg vannak váltva. Ezért bűnös dolognak tartják
az üdvösség felől való kételkedést, nem számít, bármennyire halottak és világiasak lennének is. Azonban,
melyik Bibliából fedezték ők fel, hogy a hit azt jelenti, hogy hisszük, hogy meg vagyunk váltva? A Biblia azt
mondja, hogy a hit az üdvösségre hozza a bűnösöket. Így a hit nem azt jelenti, hogy hisszük, hogy már meg
vagyunk váltva. Ha a hit annyit jelent, hogy hisszük, hogy meg vagyunk váltva, ez azt jelentené, hogy üdvözítő
hitünk van. Vagyis a hit azt jelentené, hogy higgyük, hogy hiszünk!
Elismerem, hogy a hitetlenség oka lehet a bizonyosság hiányának. Egyes keresztyéneknek kicsiny hitük van;
és a kis hit az üdvösségnek kis bizonyítékát eredményezi. A megoldás erre a problémára növekedni a hitben és a
hitnek több gyümölcsét teremni. Más keresztyéneknél azért hiányzik a bizonyosság, mert sok bizonyságot
megvetnek életükben, melyek megtérésüket bizonyítják. Kételyük méltatlanságuknak egyoldalú érzéséből fakad,
és Isten kegyelme erejének és valóságának gyenge átérzéséből. Más keresztyének körülményeik sötét és
fájdalmas volta miatt vesztik el bizonyosságukat. Hogyan szeretheti Isten őket, ha ily sokat engedi őket
szenvedni? Ez a kétely Isten szuverén voltára és bölcsességére való ráhagyatkozás hiányából származik.
Mindemellett, ha valaki úgy érzi, hogy szíve teljesen halott és világias, mi nem hibáztathatjuk őt az üdvössége
felől való kételkedésért. Lehetetlen, hogy valódi keresztyén bizonyosság létezzen egy ilyen szívben. Éppoly
lehetetlen, mint naplemente után visszatartani a napfényt. Az egykori vallásos tapasztalatok emlékei nem
képesek életben tartani a bizonyosságot, ha szívünk most a bűn sötétségével teljes.
Valójában kívánatos, hogy kételyünk legyen üdvösségünk felől, ha szívünk teljes sötétséget és világiasságot
érez. Ez Isten szándékával összhangban van. Amikor az Isten iránti szeretet csökken, az önmagunkért való
aggodalom fokozódik. A lelki visszaesések idején szükségünk van ilyen aggodalomra, hogy visszatartson
minket a bűntől, és ösztönözzön felfrissíteni lelki erőfeszítésünket.
Ellene mondunk tehát Isten tervének, ha azt mondjuk az embereknek, hogy tartsák erősen
üdvbizonyosságukat, amikor szívük világias és halott. Komoly tévedésben vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy ezt
jelenti ‘hit által élni és nem látás szerint‘, ‘bízni Istenben a sötétben‘, vagy ‘Krisztusban bízni s nem az
érzéseinkben‘. Azoknak üdvbizonyosságát erősíteni, kiknek szívük világias és halott, annyi, mint hamis
bizonyosságot támogatni.
Másrészt, ha úgy használjuk lelki érzelmeinket és keresztyén tapasztalatainkat, mint üdvösségünk
bizonyítékait, ez nem jelent ‘érzéseinkben való bízást, Krisztus helyett‘. Nincsenek más üdvbizonyítékaink,
melyekhez folyamodhatnánk! Csak abban az esetben ‘bíznánk érzéseinkben Krisztus helyett‘, ha érzelmeinkért
önmagunkat dicsérnénk és csodálnánk. Amikor tapasztalataink és érzelmeink fontosabbakká válnak számunkra,
mint maga Isten, és amikor azt gondoljuk, hogy Istennek is ámulnia kellene rajtunk a mi csodálatos érzelmeink
miatt - akkor veszélyben vagyunk. Valójában ekkor rosszabb lelki helyzetben vagyunk egy erkölcstelen
istentagadónál.
12. MI NEM TUDHATJUK, HOGY VALAKINEK ÉRZELMEI LELKIEK, VAGY NEM LELKIEK, CSAK
AZÉRT, MERT MEGHATÓAN SZÁMOL BE RÓLUK
Egy keresztyén sem képes csalhatatlan módon különbséget tenni igaz és hamis hívők között. Egy keresztyén
beleláthat az ő saját szívébe, de nem láthatja, mi van a másikéban. Mindaz, amit másokban láthatunk, külső
megnyilvánulás. És az Írás világosan tanítja, hogy mi sohasem tudjuk csalhatatlan módon megítélni egy ember
szívét, külső látszata alapján. „Az Úr nem azt nézi, amit az ember; az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az
Úr azt nézi, mi a szívben van.“ (1 Sámuel 16,7).
Amikor egy személy, amennyire mi megítélhetjük, külsőleg keresztyénnek látszik, kötelességünk elfogadni őt,
mint egy testvért a Krisztusban. Azonban, még a legbölcsebb keresztyén is csalatkozhat. Olyan emberek, akik
külsőleg megtérteknek tűntek, gyakran elesnek a hittől.
Ez nem kell hogy meglepjen minket. Már láttuk, hogy a Sátán miként tudja utánozni a lelki érzelmek minden
nemét - Isten és Krisztus és a keresztyének iránti szeretetet, Isten iránt való alárendeltséget, hálát, örömöt,
buzgóságot. Mindezek a hamisított érzelmek egyidejűleg megnyilvánulhatnak ugyanabban a személyben. És
egy ilyen személy úgyszintén rendelkezhet a helyes keresztyén tan ismeretével, egy rokonszenves
személyiséggel, és egy erőteljes képességgel, hogy keresztyén nyelvben kifejezze magát.
Milyen nagy hasonlóság lehet tehát egy hamis és egy igaz keresztyén között! Csak Isten képes csalhatatlan
módon megállapítani a különbséget. Önhittek vagyunk, ha azt tartjuk, hogy mi képesek vagyunk erre.
Nem bizonyítja, hogy valaki valódi keresztyén, csak az, hogy érzéseit és tapasztalatait megható módon adja
elő. Mindaz, ami Isten munkájához hasonlít, megható kell legyen egy hívő számára. A hívők gyönyörködnek a
megtérő bűnösök látványában. Nem meglepő tehát, ha megérinti szívünket, amikor valaki vallást tesz
megtéréséről és egy elfogadható beszámol tapasztalatáról. Azonban ez még mindig nem bizonyítja, hogy
megtérése valódi
Az Írás arra tanít minket, hogy egy személyt élete szerint ítéljünk meg, nem pedig beszédes előadása alapján.
És ez azért van így, mert a magukat keresztyéneknek valló emberek a tavaszi rügyekhez hasonlítanak. Számtalan
sok rügy van a fákon, és mind gyönyörűnek tűnnek, ámde hamarosan azok közül sok elszárad, lehull, és
elrothad. Egy ideig oly gyönyörűek voltak, mint a többi rügyek, és nagyon édesen illatoztak. Mi nem tudjuk
megkülönböztetni azon rügyeket, melyekből egykor gyümölcs lesz, azoktól, melyek elfonnyadnak és
meghalnak.
Éppen így van a lelki dolgokban is. A gyümölcsök alapján kell ítéljünk, nem pedig a rügyek gyönyörű színei
és illata szerint. A magukat megtérteknek valló emberek - úgy szólván - gyönyörűeknek és édesillatuaknak
tünetnek, és ‘megható bizonyságát adhatják‘ tapasztalataiknak. Azonban, lehet, hogy mindezek semmi
eredményt sem vezetnek. A mondott bizonyítékok semmit sem érnek. Mi a gyümölcs alapján kell ítéljünk - az
emberek életében lévő végső eredmények alapján. (Még itt sem tudunk csalhatatlan módon ítéletet mondani. De
a hitvalló keresztyének élete a legjobb bizonyíték, mellyel rendelkezhetünk az ő őszinteségüket és üdvösségüket
illetőleg.
Mások így érvelnek: „Ha egy erős szeretetet érzek egy keresztyén társam iránt, a Szentlélek kell létrehozza ezt
a szeretetet. A Lélek nem tévedhet. Ha a Lélektől származik e szeretet, ő kell tudja, hogy a másik személy igazi
keresztyén.
Ez okoskodás teljességgel hamis. Isten megparancsolta nekünk, hogy mindenkit szeressünk, mint keresztyén
társunkat, aki hihető módon megvallja Krisztusban való hitét. Egy ilyen erős keresztyén szeretet más hitvalló
keresztyének iránt csak azt bizonyítja, hogy Isten Lelke az, aki képessé tett minket Isten parancsainak
teljesítésére. Ez nem bizonyítja, hogy az a hitvalló személy akit mi szeretünk valódi keresztyén.
Semmi esetre, a Biblia nem tud ilyen gondolatról, hogy mi megítélhetjük más személyek lelki állapotát az
irántuk érzett szeretet alapján. A Biblia világosan tanítja, hogy senki sem lehet biztos más személyeknek szívbeli
kapcsolatáról Isten iránt. Pál azt mondja: „Az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben , nem betű
szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.“
(Róma 2,29). Ez utóbbi kifejezés alatt: „melynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van“ Pál azt tanítja,
hogy az emberek nem tudják megítélni, ha egy ember ‘belsőleg‘ zsidó-e. Az emberek a külső jelek alapján
láthatják, hogy egy ember külsőleg zsidó, de csak Isten az, aki belelát az emberi szív belsejébe.
leporollak.hu/egyhtori/epito/borzasi/EDW-ERZ.HTM Ú 22/46
Pál ugyanezt az igazságot tanítja az 1 Korintus 4,5-ben: „idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki
egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait; és akkor mindenkinek az
Istentől lészen a dicsérete.“.
Bizonyára nagyon felfuvalkodottak vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy megítélhetjük az emberek szívét, amikor
az apostolok nem gondolták, hogy ők erre képesek!
HARMADIK RÉSZ
A VALÓDI LELKI ÉRZELMEK ISMERTETŐJELEI
MEGNYITÓ MEGJEGYZÉSEK
Rámutatok most néhány ismertetőjelre, melyek megkülönböztetik az igazi lelki érzelmeket a másféle
érzelmektől. Először azonban szeretném leszögezni a következő irányelveket.
(i) Nem szándékozom senkinek segítséget nyújtani abban, hogy csalhatatlan módon megkülönböztesse
másokban az igazi és hamis érzelmeket. Már elítéltem az ilyen kísérleteket, mint önhittséget. Ami a mások
megítélését illeti, egyedül Krisztus elegendő szabályt adott nekünk a mi biztonságunkra, hogy megóvjon
minket a félrevezetéstől. Úgyszintén számos alapszabályt adott a Szentírásban, melyeket a gyülekezet
vezetői hasznosaknak fognak találni a gyülekezet tagjainak tanácsolására lelkiállapotuk szerint. Azonban
Isten nem képesített minket arra, hogy csalhatatlan határvonalat vonjunk juhok és kecskék között, a hitvalló
keresztyének soraiban. Ezt a hatalmat egyedül magának tartotta fenn.
(ii) Nem fogok segíteni a lelkileg kihűlőben lévő keresztyéneknek, hogy megszerezzék üdvbizonyosságukat.
Már kimutattam, hogy Isten terve az ilyen keresztyéneknél nem az, hogy üdvbizonyosságuk legyen. Isten
csak abban az esetben akarja az ő üdvbizonyosságukat, ha kijönnek a lelki hidegség állapotából. Mi az
üdvbizonyosságot nem annyira az önvizsgálat által szerezzük meg, hanem inkább a cselekvés által. Péter
apostol elmondja nekünk, hogy igyekezzünk elhivatásunkat és kiválasztásunkat erőssé tenni elsősorban nem
önvizsgálat által, hanem azáltal, hogy a mi hitünk mellé ragasszunk jó cselekedetet, és tudományt, és
mértékletességet, és tűrést, és kegyességet, és atyafiakhoz való hajlandóságot, és szeretetet (2 Péter 1,10 és
5-7). A lelkileg kihűlt keresztyén tehát vegye komolyan Péter utasításait, ahelyett, hogy segítséget várna arra
nézve, hogy miként tudhatna bizonyosságra jutni üdvössége felől mi alatt visszaesett állapotában folytatja
életét.
(iii) Senki se vélje, hogy olyan alapszabályokat talál itt, melyek által meggyőzheti a képzeletbeli kijelentések és
hamis érzelmek által becsapott képmutatókat, akik meg vannak rögződve hamis bizonyosságukban. Az ilyen
képmutatók annyira biztosak az ő saját bölcsességükben, és annyira el vannak vakítva kifinomult
önigazságuk által - mely alázatosság színében tünteti fel magát -, hogy ők gyakran már a megtérésen túl
érzik magukat. Ámde hasznosak lesznek az itt leírtak másféle képmutatók meggyőzésére, és úgyszintén
valódi, keresztyének meggyőzésére, akik összevegyítették valódi érzelmeiket hamisakkal.
1. A VALÓDI LELKI ÉRZELMEK A SZÍVRE GYAKOROLT LELKI, TERMÉSZETFÖLÖTTI ÉS ISTENI

HATÁSOKBÓL FAKADNAK.
Az Új Testamentum a keresztyéneket lelki népnek nevezi. Szembeállítja őket azokkal, akik csak érzékiek.
Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti,
mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg. A lelki ember azonban mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg.“
(1 Korinthus 2, 14-15). Úgyszintén szembeállítást tesz a lelki és testi emberek között. „Én sem szólhattam
néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek.“- vagyis, mint akik nagymértékben szentségtelenek.
(1 Korinthus 3,1). Az ‘érzéki‘ és ‘testi‘ kifejezések e versekben olyanokat jelentenek, kik nincsenek
megszentelődve, kikből hiányzik a Szent Lélek. A ‘lelki‘ tehát a Lélek által megszenteltet jelent.
Í
Ugyanúgy, ahogy az Írás lelkieknek nevezi a keresztyéneket, azt találjuk, hogy ugyanígy jellemez bizonyos
minőségeket és alapelveket. Olvasunk ‘lelki gondolkozásról‘ (Róm.8,6-7), ‘lelki bölcsességről és értelemről‘
(Kol.1,9), és ‘lelki áldásokról‘ (Efézus 1,3)
A ‘lelki‘ kifejezés e versekben nem az ember lelkére vonatkozik. Egy kiválóság nem lelki csak azért, mert az
ember lelkében létezik, mint ami szemben áll testével. Az Írás egyes jellemvonásokat ‘testieknek‘ és
‘érzékieknek‘ nevez, habár ezek az ember lelkében léteznek. Például Pál úgy írja le büszkeséget, önigazságot és
valakinek saját bölcsességében való bízását, mint ‘testi‘ dolgokat (Kol 2,18), habár e tulajdonságok az ember
lelkében léteznek.
Az Újtestamentum a ‘lelki‘ kifejezést a Szentlélekre, a Szentháromság harmadik személyére való utalással
használja. A keresztyének lelkiek, mivelhogy Isten Lelkétől születtek, s mivel Isten Lelke lakozik bennük. A
dolgok a Szentlélekkel való kapcsolatuk miatt szentek. „Ezeket prédikáljuk is, nem oly bölcsességgel, melyekre
emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván“ (1Korintus 2,13).
Isten az ő Lelkét adja a keresztyéneknek, hogy bennük lakozzon, és befolyásolja szívüket, mint élet- és
erőforrás. Pál azt mondja, hogy a keresztyének a bennük élő Krisztus által élnek (Gal 2,20). Krisztus az ő Lelke
által nemcsak bennük van, hanem bennük él, ez élő víz forrásává lesz lelkükben, melyből lelki és örök élet fakad
(János 4,14). Az igazi szőlőtő nedve nemcsak beléjük ömlik, mint egy csészébe, hanem mint élő ágakban árad
bennük, ahol a nedv életforrássá válik (János 15,5). Az Írás tehát azért nevezi lelkieknek a keresztyéneket, mert
Isten ilyenképpen egyesítette őket az ő Lelkével.
Isten Lelke hatást gyakorolhat és hatást gyakorol érzéki(természeti) emberekre is; lásd 4Mózes 24,2. 1Sámuel
10,10. Zsidók 6,4-6. Ezekben az esetekben azonban Isten nem úgy adta az ő Lelkét, mint egy lelki-élet forrást.
Itt semmi kapcsolat sincs Isten Lelke és a természeti ember között. Ezt a következőképpen illusztrálhatom: A
világosság ráragyoghat egy nagyon sötét fekete tárgyra; de ha a fény nem eredményezi, hogy a tárgy önmagából
fényt bocsásson ki, senki sem fogja ezt egy fénylő tárgynak nevezni. Így, amikor Isten Lelke csak hat egy
lélekre, de nem válik lelki élet forrásává benne, az ilyen lélek nem lesz lelkivé.
A legfőbb ok, amiért az Írás ‘lelkieknek‘ nevezi a keresztyéneket és az ő erényeiket, a következő: a
keresztyénekben lakozó Szentlélek olyan eredményeket hoz létre, melyek összhangban vannak a Lélek saját,
valódi természetével.
A szentség Isten Lelkének a természete; ezért nevezi őt az Írás Szent Léleknek. A szentség az isteni természet
ékessége és édessége, és ez éppúgy lényege a Szentléleknek, mint a hőség a tűz természetéhez tartozik. A
Szentlélek a keresztyének szívében lakik mint egy életforrás, munkálkodik bennük és önmagát adja nekik az ő
édes és isteni szentségének természetében. Azt eredményezi a lélekben, hogy osztozzon Isten lelki szépségében,
és Krisztus örömében, úgy, hogy a hívőnek közössége legyen az Atyával és a Fiúval, az által, hogy részesedik a
Szentlélekben. Így a hívők szívében levő lelki élet ugyanolyan természetében, mint Isten saját szentsége, habár
végtelenül kisebb mértékben. Olyan, mint amikor a nap ráragyog egy gyémántra. A gyémánt fényessége
ugyanolyan természetű, mint a nap fényessége, bár sokkal kisebb fokon. Ez az, amire Krisztus gondolt János
3,6-ban: „ami Lélektől született, lélek az.“ Az új természet, melyet a Szent Lélek teremt, ugyanolyan
természetű, mint maga a Lélek, aki teremti azt; így az Írás lelki természetnek nevezi.
Csak a valódi keresztyénekben munkálkodik a Lélek ilyenképpen. Júdás apostol úgy írja le a világias
gondolkozású embereket, mint „akikben nincsen Szent Lélek“( 17,v.). Pál azt mondja, hogy csakis az igazi
keresztyének bírják magukban a Szentlelket; és „akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem a Krisztusé“ (Róma
8,9). Szentlélekben részesülni - ez a Krisztusban létel biztos jele, János apostol szerint: „Erről ismerjük meg,
hogy őbenne maradunk, és ő mibennünk; mert a maga Lelkéből adott minékünk.“ (1János 4,13). Ezzel
ellentétben, a természeti(érzéki) embernek nincs tapasztalata a lelki dolgokról; ilyen dolgokról beszélni
bolondság számára, mert nem tudja, mit jelentenek. „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének
dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg (1Korinthus 2,14). Jézus
maga tanította, hogy a hitetlen világnak nincs ismeretsége a Szent Lélekkel: „ az igazságnak Lelke, akit a világ
be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt“ (János ev.14,17).
Ennyi érthető tehát: azok a hatások, amelyeket a Szentlélek hoz létre egy valódi keresztyénben különböznek
mindentől, amit az emberek létrehozhatnak természetes emberi erejük által. Ez az, amire gondoltam, amikor azt
mondtam, hogy az valódi lelki érzelmek természetfeletti hatásokból származnak.
Ebből következik, hogy a keresztyéneknek egy új, belső felfogóképességük, vagy érzetük van elméjükben,
mely természetében teljesen különbözik mindtattól, amit megtérésük előtt tapasztaltak. Ez - úgyszólván - egy
lelki érzékszerv a lelki dolgok részére. Ez az érzés különbözik minden természetes érzéktől, miképpen az ízlés
érzéke különbözik a látás, hallás, szaglás, tapintás érzékétől. Ez új lelki érzék által a keresztyén valami olyasmit
leporollak.hu/egyhtori/epito/borzasi/EDW-ERZ.HTM É 24/46
fog fel, mely különbözik mindattól, amit a természeti ember felfoghat. Éppúgy, mint amilyen különbség van
aközött, amikor valaki csupán látja a mézet, vagy pedig valósággal ízleli is annak édességét. Ezért hasonlítja az
Írás gyakran a Lélek újjáteremtő munkáját egy új érzék adásához - látást a vaknak, hallást a süketnek. És mivel e
lelki érzék sokkal nemesebb és kitűnőbb, mint bármi más, az Írás ezt a halálból való feltámadáshoz és egy új
teremtéshez hasonlítja.
Sokan összetévesztik ez új lelki érzéket a képzelőerővel, ámde teljesen különbözik a képzelőtehetségtől. A
képzelőerő egy általános képessége mindenkinek. Ez képesít minket, hogy fogalmunk legyen a látásról,
hangokról, illatokról és egyéb dolgokról, még akkor is, ha azok a dolgok nincsenek jelen. Mégis, az emberek
összetévesztik a képzeletet a lelki érzékkel a közvetkezőképen. Némelyek képzeletvilágában egy fénylő
világosságról való képzetek vannak bevésődve; ők ezt Isten dicsősége lelki megnyilatkozásának nevezik.
Némelyeknek élénk elképzeléseik vannak a kereszten függő és vérző Krisztusról, s ezt ők a megfeszített
Krisztus lelki szemléletének tartják. Némelyek látják Krisztust mosolyogva feléjük fordulni, kitárt karokkal,
hogy átölelje őket; ők ezt Krisztus kegyelme és szeretete megnyilvánulásának tartják. Másoknak élénk
elképzeléseik vannak a mennyről, és Krisztusról, amint ott a trónon ül, a fénylő angyalok és szentek seregéről; -
ők ezt a megnyílt égnek mondják. Másoknak úgy tűnik, hogy hangokat, kiáltásokat, talán szentírásbeli
idézeteket hallanak, melyek nekik szólnak. Ők ezt Krisztus hangjának szívükben való hallásának nevezik, vagy
hogy bírják a Szent Lélek bizonyságtételét.
Azonban e tapasztalatokban semmi lelki, vagy isteni tartalom nem található. Ezek egyszerűen külső
dolgoknak képzeletbeli elgondolásai - egy fény, egy ember, egy kereszt, egy trón, egy hang. E képzeletbeli
tünemények nem lelki természetűek. A természeti embernek lehetnek élénk fogalmai alakokról, színekről és
hangokról. Isten dicsőségének egy külsőleg ragyogó képzeletbeli látványa nem jobb annál a megtapasztalásnál,
melyben az elkárhozott hitetlenek fognak részesülni az ítélet napján, mikor meglátják Krisztus külső dicsőségét.
A kereszten függő Krisztusnak egy észbeli látványa nem jobb annál, mint amit a hitetlen zsidók láttak, akik a
kereszt körül álltak látva Krisztust testi szemeikkel. Fontold meg ezt! Egy személy képzeletében kialakult
Krisztus-kép jobb-e valamivel is, mint a rámai katolikusok Krisztus-fogalma, melyet ők a bálványképek és
szobrok által nyernek róla? És jobbak-e valamivel is a képzeletbeli képek által sugallt érzelmek, mint amit a
tudatlan katolikusok éreznek, miközben képeik és szobraik előtt imádkoznak?
E képzeletbeli képek annyira távol vannak attól, hogy lelki természetűek legyenek, hogy a Sátán nagyon
könnyen létrehozhatja azokat. Ha ő tud gondolatokat sugallni az embereknek, úgyszintén tud képeket is
sugallni. Tudjuk az Ótestamentumból, hogy hamis prófétáknak voltak hamis lélekből származó látomásaik és
álmaik. Lásd 5Mózes 13,1-3; 1 Királyok 22,21-23; Ésaiás 28,7; Ezékiel 13,1-9; Zakariás 13,2-4. És ha a Sátán
megtöltheti az elmét ilyen képekkel, úgy ezek nem lehetnek Isten munkájának bizonyságai.
Mégha Isten hozta is létre e képeket valakinek elméjében, ezek semmit sem bizonyíthatnak a személy
üdvössége felől. Ez nyilvánvaló a Szentírásban bemutatott Bálám példájából. Isten egy tiszta és élő képet vésett
Bálám elméjébe Jézus Krisztusról, mint Jákóbból származó csillagról és Izraelből támadó királyi jogarról. Bálám
a következőképpen írta le e megtapasztalását: ‘Annak szózata, aki hallja Istennek beszédét, és aki tudja a
Magasságosnak tudományát, és aki látja a Mindenhatónak látását, leborulva, de nyitott szemekkel.‘ 4Mózes
24,16. Bálám látta Krisztust látomásban, de neki nem volt lelki ismerete Krisztus felől. Megmentetlen volt, aki
megvetette az Istentől elméjébe kapott képet a Megváltóról.
A képzeletbeli képekből származó érzelmek nem lelkiek. A lelki érzelmek létrehozhatnak ilyen képeket,
különösen a gyenge elméjű embereknél, de a képzeletbeli képek nem tudnak eredményezni lelki érzelmeket.
Lelki érzelmek csak lelki okokból fakadhatnak - onnan, hogy a Szent Lélek ad nekünk a lelki értelmet a lelki
igazságok megértésére. Azonban egy látomásnak vagy egy hangnak értelmi képződménye természetében nem
lelki. Ez olyan valami, amit hivők és hitetlenek egyaránt tapasztalhatnak, mivel a képzelőerő egy olyan
természeti képesség, mely mindenkinek adatott. Nem meglepő tehát, hogy képzeletbeli vallásos képzetek
gyakran fakasztanak magas fokú természeti érzelmeket. Mi mást várhatnánk, amikor a személy, akinek ilyen
gondolatai vannak, azt hiszi, hogy ezek isteni kijelentések és Isten kegyelmének jelei? Természetes, hogy lelke
gerjedezni fog!
Itt egy jó alkalom kínálkozik, hogy szóljak valamit a Szent Léleknek a mi lelkünkkel együtt való
bizonyságtételéről, hogy Isten gyermekei vagyunk (Róma 8,16). Úgy találom, hogy sokan vannak, akik
félreértik ezt. Úgy gondolják, hogy a Lélek bizonyságtétele egy azonnali kijelentés arról a tényről, hogy őket
Isten gyermekeivé fogadta. Úgy, mintha Isten belsőleg szólna hozzájuk egyfajta titkos hang által, vagy
benyomással, biztosítva őket arról, hogy ő nekik Atyjukká lett.
leporollak.hu/egyhtori/epito/borzasi/EDW-ERZ.HTM Í 25/46
A ‘bizonyságtétel‘ szó az, amely ez embereket félrevezeti, hogy ekképpen gondolkozzanak. Mikor az Írás azt
mondja, hogy Isten ‘bizonyságot tesz‘, ők úgy vélik, ez azt kell jelentse, hogy Isten direkt módon kijelenti vagy
felfedi az igazságot. Az Írásnak egy mélyreható vizsgálata kimutatja, hogy ez helytelen. A bizonyságtevés, vagy
tanúskodás alatt az Újtestamentum gyakran bizonyságok felmutatását érti, melyekből egy dolog igaz volta
kitűnik. Például Zsidók 2,4-ben azt olvassuk hogy ‘Isten bizonyságot tett jelekkel meg csodákkal és sokféle
erőkkel s a Szent Léleknek közléseivel‘. Ezek a jelek, csodák, erők és közlések Isten bizonyságtételeinek
neveztetnek, nem azért, mert kijelentések voltak, hanem azért, mert bizonyítékok és bizonyságok voltak. Ismét 1
János 5,8-ban János bizonyságtevőknek nevezi a vizet és a vért: ‘A víz és a vér bizonyságot tesz‘. A víz és a vér
nem állítottak semmit, de viszont nyilvánvaló bizonyítékokként szolgáltak. Aztán ismét Isten gondviselő
munkája, hogy esőt és termő időket ad, Isten jóságának bizonyságaként van említve Csel 14,17-ben, vagyis
ezek a dolgok Isten jóságának bizonyítékai.
Amikor Pál azt mondja, hogy a Szent Lélek a mi lelkünkkel együtt tesz bizonyságot arról, hogy Isten
gyermekei vagyunk, ezalatt nem azt érti, hogy a Lélek valami természetfeletti sugallatot, kijelentést ad nekünk.
Az előző igeversekből kitűnik, mire gondolt Pál: ‘Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem
kaptatok szolgaság Lelkét, ismét a félelemre, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atyám! Ez
a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. (Róma 8,14-16). Ez azt jelenti,
hogy a Szentlélek bizonyosságot ad afelől, hogy Isten gyermekei vagyunk, azáltal, hogy bennünk lakik, és vezet
minket, s befolyásol bennünket, hogy olyan magatartással legyünk Isten iránt mint gyermek atyjához.
Pál kétféle lélekről beszél: a szolgaság lelkéről, mely a félelem s a fiúság lelkéről, mely a szeretet. A szolgaság
lelke félelem által munkálkodik. A szolga fél a büntetéstől; de a szeretet így kiált: ‘Abba! Atyám!‘ Ez Isten
iránti gyermeki szeretetben a hívő látja és érzi lelkének Istennel való egységét. Ebből ő biztosítva van afelől,
hogy ő Isten gyermeke. Így a Szent Lélek bizonyságtétele nem valami lelki sugallat, sem közvetlen kijelentés.
Isten Lelkének szent hatása az, hogy Isten iránti szeretetre indítja őt, és a bűn utálására, s a szentségre való
törekvésre. Vagy ahogy Pál mgfogalmazza: ‘Ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel
megöldökölitek, éltek. (Roma 8,13).
Mikor Pál azt mondja, hogy a Szent Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, ő ezt nem úgy érti, hogy
két egymástól független, különálló bizonyságtevő van. Azt érti ezalatt, hogy mi befogadjuk a mi lelkünk által
az Isten Lelkének bizonyságtételét. Vagyis a mi lelkünk látja és kijelenti a mi fiuváfogadtatásunk bizonyítékát,
melyet a Szent Lélek hoz létre bennünk. A mi lelkünk az a rész bennünk, melyet a Szentírás máshol szívnek (1
János 3,19-21) és lelkiismeretnek (2Kor 1,12).
Borzasztó ártalom származott az olyan vélekedésekből, hogy a Szent Lélek bizonyságtétele egyfajta belső
hang, sugallat, vagy Istentől való kijelentés egy ember számára, mely biztosítja őt arról, hogy Isten szereti őt,
megbocsátatott neki, kiválasztotta őt. stb. Attól félek, hogy sokan fognak a pokolba menni, becsapva ezáltal.
Ezért szántam ily sok időt e tárggyal való foglakozásra.
2. A LELKI ÉRZELMEK TÁRGYA A LELKI DOLGOK SZERETETRE MÉLTÓ VOLTA,

S NEM A MI ÖNÉRDEKÜNK
Nem úgy értem, hogy minden önérdeket ki kell zárni a lelki érzelmekből, hanem, hogy másodlagos helyre kell
helyezni azokat. A lelki érzelmeknek elsődleges tárgya a lelki dolgok kiválósága és gyönyörűséges volta, amint
azok önmagukban vannak, nem pedig abban a vonatkozásban, hogy milyen kapcsolatban állnak önérdekünkkel.
Némelyek azt mondják, hogy minden szeretet az önszeretetből származik. Azt mondják, lehetetlen, hogy
valaki szeresse Istent anélkül, hogy Isten iránti szeretetének ne az önszeretet lenne a gyökere. Szerintük
mindazok, akik Istent szeretik és az Istennel való közösséget óhajtják és az ő dicsőségét, csupán csak az ő saját
boldogságukért kívánják e dolgokat. Így a saját boldogságuk utáni vágy (önszeretetet) rejlik az Isten iránti
szeretetük gyökerénél. Azonban, akik így vélekednek, meg kellene kérdezzék önmagukat, vajon miért helyezi
valaki személyes boldogságát az Istennel való közösségbe és az ő dicsőítésébe? Bizonyára ez az Isten iránti
szeretet eredménye. Egy személynek szeretnie kell Istent, mielőtt az Istennel való kapcsolatát és Isten dicsőségét
saját boldogságának tekintené.
Természetesen, létezik egyféle szeretet mások iránt, mely önszeretetből fakad. Ez történik, amikor az első
dolog, ami szeretetünket vonzza valaki iránt, valami kedvezmény, amit irántunk mutat, vagy valami, amivel
megajándékoz minket. Ilyen esetben biztos, hogy a mások iránti szeretet gyökerénél az önszeretet rejlik. Ám
teljesen más a helyzet, amikor az első dolog, amely szeretetre indít valaki iránt a benne rejlő jellemvonások
értékelése, melyek önmagukban szeretetreméltók és gyönyörűségesek.
Az olyan szeretet Isten iránt, mely lényegében önszeretetből fakad, természetében nem lehet lelki. Az
önszeretet egy tisztán természetes dolog. Ez megvan úgy az ördögök, mint az angyalok szívében. Semmi sem
lehet lelki, ha csupán az önszeretetből származik. Krisztus világosan beszél erről Lukács 6,32-ben: „Mert ha
csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket
szeretik“.
Az Isten iránti igaz szeretetnek mélyebb oka az Isten természetének rendkívüli és szeretetreméltó volta. Ez
az egyetlen ésszerű dolog, amit elfogadhatunk. Ami egy embert, vagy bármely teremtményt legfőképpen
szeretetreméltóvá tesz, az az ő kiváló volta. Bizonyára ugyanez igaz Istenre nézve is. Isten természete végtelenül
kiváló. Önmagában végtelen szépség, ragyogás és dicsőség. Hogyan szerethetjük igazán Isten kiválóságát és
szépségét, ha nem önmagukért szeretjük ezeket? Azok az emberek, akiknek Isten iránti szeretetük Istennek saját
érdekükbe való állításán alapszik, kezdettől fogva rossz irányban vannak. Ők csakis a saját önérdekük
szempontjából veszik figyelembe Istent. Kudarcot vallanak Isten végtelenül dicső voltának felbecsülésében,
amely minden jónak és szeretetreméltó dolognak a forrását képezi.
A természetes önszeretet számos érzelmet hozhat létre Isten és Krisztus iránt, ahol azonban nincs értékelve az
isteni természet szépsége és dicsősége. Például, az önszeretet létrehozhat egy pusztán természetes hálát Isten
iránt. Ez történhet Isten felől való helytelen elképzelések által, mintha ő csupa szeretet és kegyelem lenne, és
egyáltalán nem lenne bosszúálló bíró is; vagy, mintha Isten köteles lenne szeretni egy személyt az ő egyéni
érdemeiért. Ilyen alapon az emberek szerethetnek egy istent, mely az ő saját képzeletük istene, miközben
egyáltalán nem szeretik az igaz Istent.
Aztán, az önszeretet létre tud hozni egyfajta szeretet Isten iránt, ámde a bűnösség felőli meggyőződés hiánya
révén. Némely embereknek nincs érzékük a bűn aljas voltáról, és ezzel szemben nincs érzékük Isten végtelenül
szent voltáról sem. Úgy gondolják, hogy Istennek nincs magasabb irányadó mércéje erkölcsi tekintetben, mint
nekik. Így jól megvannak vele, s egyféle szeretetet éreznek iránta, ámde ők egy képzeletbeli istent szeretnek,
nem az igaz Istent. Aztán vannak mások, akiknek önszeretetük egyfajta szeretetet hoz létre Isten iránt,
egyszerűen az anyagi áldásokért, melyeket gondviselése folytán nyertek. Ebben sincs semmilyen lelki valóság.
Továbbá, mások élénk szeretetet éreznek Isten iránt, mert erősen hiszik, hogy Isten szereti őket. Miután nagy
kétségbeesésen és a pokoltól való félelmen mentek keresztül, hirtelen hinni kezdik, hogy Isten szereti őket,
elfelejtette bűneiket és gyermekeivé fogadta őket. Ez megtörténhet egy képzeletükre gyakorolt hatás által, vagy
egy bennük beszélő hang által, vagy valamilyen más igeellenes módon. És ha megkérdezed ezeket az embereket,
ha szeretetreméltó-e és kiváló-e számukra Isten önmagában, lehet, hogy igennel válaszolnának. Azonban az
igazság az, hogy az ő jó véleményük Istenről azon nagy áldások által lett megvásárolva, melyekről úgy vélik,
hogy Istentől kaptak. Megengedik, hogy Isten szeretetreméltó önmagában, csak azért, mert megbocsátott nekik
és elfogadta őket, szereti őket nagyon és megígérte, hogy a mennybe viszi őket. Könnyű számukra szeretni
Istent, és könnyen kimondják, hogy szeretetreméltó, amidőn így gondolkoznak. Bármi szeretetreméltó egy önző
személynek, ha az elősegíti önző érdekeit.
Az Isten iránti lelki szeretet a keresztyénekben teljesen más módon fakad. A valódi keresztyének először nem
azt látják, hogy Isten szereti őket, s aztán utóbb azt is megállapítsák, hogy Isten szeretetreméltó. Ők először
látják azt, hogy Isten szeretetreméltó, hogy Krisztus kiváló és dicsőséges. Szívük legelőször Istennek ilyen
szemléletétől lett foglyul ejtve és Isten iránti szeretetük főképpen e látásból fakad. Az igazi szeretet Istennel
kezdődik, és Istent saját magáért szereti. Az önszeretet az én-nel kezdődik, és Istent önmaga érdekében szereti.
Azonban nem szeretném, hogy valaki azt gondolja, hogy minden Isten iránti hála az ő áldásaiért egy csupán
egy természetes, önző dolog. Létezik lelki háládatosság. A lelki háládatosság különbözik a pusztán önérdekű
hálától a következőképpen:
(i.) Az igazi Isten iránti hála az ő áldásaiért, az Isten iránti szeretetből folyik, amint ő önmagában van. A
keresztyén lelki látást nyert Isten dicsőségéről, és ez foglyul ejtette szívét. Így szíve érzékennyé és könnyen
érinthetővé válik, mikor e dicsőséges Isten kedvezményeket és áldásokat ad neki. Egy emberi életből vett
példával illusztrálhatom ezt. Ha egy emberben nincs is szeretet egy másik személy iránt, mégis érezhet hálát
iránta valamilyen kedves cselekedetért, melyet a másik személy tett neki. Ámde ez merőben különbözik egy
ember szeretett barátja iránt érzett hálájától, aki iránt szíve már eddig is nagy vonzalmat érzett. Hasonlóképpen,
az Isten iránti szeretet, mellyel őt az ő dicsőségéért és gyönyörűséges voltáért szeretjük, még nagyobb szeretetre
indít minket iránta, amikor e nagy Isten áldásokat áraszt reánk. Így hát nem zárhatunk ki minden önszeretet a
lelki háládatosságból. „Szeretetem az Urat, mert meghallgatja esedezéseim szavát!“ (Zsolt 116,1). Mindemellett
azonban, a mi szeretetünk Isten lénye iránt az, ami előkészíti az utat a mi hálánknak, azért, amit ő tesz.
(ii.) A lelki háládatosságban Isten jósága érinti meg az emberek szívét, nemcsak azért, mert áldja őket, hanem
azért, mert Isten jósága egy részét képezi az ő dicsőségének és gyönyörűséges természetének. Istennek
hasonlíthatatlan nagy kegyelme, mely a megváltásban megnyilvánul, és Krisztus arcán fénylik, önmagában
végtelenül dicsőséges. A keresztyén látja ezt a dicsőséget, és gyönyörködik benne. Az ő személyes érdekeltsége
Krisztus munkájában, mint egy bűnös, akinek üdvösségre van szüksége, segíti elméjét erre összpontosítani. Isten
jóságának látványa, amint az ő megváltásán dolgozik, arra készteti őt, hogy még nagyobb figyelmet tanúsítson
Isten jósága dicsőséges természetének. Így az önszeretet az Istenben való lelki gyönyörködés szolgájává válik.
Némelyek talán mindezzel kapcsolatosan, amit eddig mondtam ellenvetést tesznek, idézve 1 János 4, 19-et:
„Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket!“. Úgy vélik, hogy ez ige azt tanítja, hogy Isten irántunk való
szeretetének ismerete az elsődleges oka az Isten iránti szeretetünknek. Ezzel én nem értek egyet. Úgy
gondolom, János teljesen másra gondolt. Azt akarta ezzel mondani, hogy Isten iránti szeretetünk valami olyan
dolog, amit Isten tesz a szívünkbe, mint az ő irántunk való szeretetének jelét. Mi szeretjük őt, mert ő
kegyelmesen az iránta való szeretetre irányította szíveinket; és ezt ő irántunk való szabad(ingyenes) és szuverén
szeretetéért teszi, amelyjel ő öröktől fogva elválasztott minket, hogy szerelmesei legyünk. Ilyen értelemben, mi
szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket. Ez ugyanaz, mintha azt mondaná: „Mi meg vagyunk váltva, mert
szeretett minket, mikor mi még nem szerettük őt.“
Megengedem, hogy vannak más módok is, ahogyan mi szeretjük Istent, mivelhogy ő előbb szeretett minket, de
ezt Isten iránti lelki szeretetre kell vonatkoztatni, nem csupán egy önző szeretetre. Például, Istennek Jézus
Krisztusban való szeretete a bűnösök iránt az egyik legfőbb kijelentése az ő dicsőséges erkölcsi
tökéletességének. Így, Istennek irántunk való szeretete egy lelki szeretetet hoz létre bennünk Isten erkölcsi
tökéletes volta iránt. Aztán ismét, Isten szeretete egy különleges kiválasztott személy iránt, mely az ő
megtérésében nyilvánul meg, Isten dicsőségének egy nagy bemutatását képezi az illető személy iránt. És ez egy
szent lelki háládatosságot eredményez, amint fentebb kifejtettük. Ilyen módon mi egy szent és lelki szeretettel
szeretjük Istent, mivelhogy ő előbb szeretett minket. Miért ne állíthatnánk, hogy inkább egy ilyen Isten iránti
szeretetről beszél 1 János 4,19 , mintsem egy pusztán önző szeretetről.
Túl sokat tárgyaltuk a keresztyének Isten iránti szeretetét. Amit elmondtunk, ugyanaz érvényes a keresztyén
Istenben való örömére és gyönyörködésére is. Az Istenben való lelki gyönyörködés főképpen az ő szépségéből
és az ő tökéletességéből fakad, nem pedig azokból az áldásokból, amelyeket nekünk ad. Még a Krisztus által
való üdvösség útja is főképpen azért gyönyörködtető, mert ez Isten tökéletes tulajdonságainak dicsőséges
bemutatása. Természetesen, a keresztyén örvend annak, hogy Krisztus az ő személyes Megváltója. Azonban
örömének nem ez a legmélyebb oka.
Mennyire más a helyzet a hamis keresztyéneknél. Amikor Isten szeretetéről hallanak, hogy elküldte az ő Fiát,
Krisztus szeretetéről, hogy meghalt a bűnösökért és hogy Krisztus a nagy áldásokat megszerezte és megígérte
népének, meglehet, hogy ők ezt nagy örömmel hallgatják, és rendkívüli örömet éreznek. Azonban, ha
megvizsgálod örömüket, úgy fogod találni, hogy ők azért örülnek, mert ez áldások az övék, s mindez lelkesíti
őket. Gyönyörködni tudnak még a kiválasztás tanában is, mert ez hízeleg önszeretetüknek, s azt gondolják, hogy
ők a menny kedvencei. Az ő örömük lényegében önmagukban való öröm, nem pedig Istenben.
Így a hamis keresztyének minden örömükben önmagukra vannak tekintettel. Elméjük saját tapasztalataikkal
van elfoglalva, nem Isten dicsőségével vagy Krisztus szépségével. Mindig így gondolkoznak: „Milyen egy jó
tapasztalat ez! Milyen nagyszerű kijelentést nyertem! Milyen jó élményem van most, hogy elmondjam
másoknak!“ Így ők az ő tapasztalataikat Krisztus helyére teszik. Ahelyett, hogy Krisztus szépségében és
tökéletességében örvendeznének, az ő csodálatos tapasztalataikban örvendeznek. És ez megmutatkozik az ő
beszélgetéseikben is. Ők nagyon szeretnek magukról beszélni. Az igazi keresztyén mikor lelkileg melegnek és
frissnek érzi magát, Istenről és Krisztusról szeret beszélni, és az evangélium dicső igazságairól. A hamis
keresztyének telve vannak önmagukról szóló beszéddel, a csodálatos tapasztalatokkal, melyekben ők
részesültek, meg hogy milyen bizonyosak ők abban, hogy Isten szereti őket, milyen biztonságban van az ő
lelkük, milyen biztosan tudják, hogy ők a mennybe fognak menni, stb.
3. A LELKI ÉRZELMEK A LELKI DOLGOK ERKÖLCSI KIVÁLÓSÁGÁRA VANNAK ALAPOZVA
Mit értek a lelki dolgok erkölcsi kiválósága alatt?

Nem arra vonatkoztatom, amit a legtöbb ember ért „erkölcsiség“ alatt. Sokan csak a kötelességek külső
betöltésével kapcsolatban használják e szót. Mások a nem lelki módon indokolt erényekre vonatkoztatják,
melyeket egy nem hívő birtokolhat - becsületesség, igazságosság, jólelkűség, stb. Amikor erkölcsi kiválóságról
beszélek, azt a kiválóságot értem ezalatt, amely Isten erkölcsi jelleméhez tartozik. Más szóval: Isten
szentségéről beszélek. Isten szentsége az ő erkölcsi tulajdonságainak az összessége - igazságossága, igazsága és
jósága. (Istennek vannak más tulajdonságai is, mint mindenhatósága, mindentudása, és örökkévalósága, de
ezeket nem nevezzük erkölcsi tulajdonságoknak, mert nem Isten jelleméhez tartoznak.)
Kimutattam már, hogy a lelki érzelmek a lelki érzelmek a lelki dolgok szeretetre méltó voltából fakadnak.
Most egy lépéssel tovább megyek, és megállapítom, hogy e szeretetreméltóság nem más, mint erkölcsi
szeretetreméltóság. Amit egy keresztyén szeret a lelki dolgokban, az nem más, mint azoknak szentséges volta.
Szereti Istent az ő szentségének ékességéért.
Nem úgy értem, hogy a keresztyének nem látnak szeretetreméltóságot Isten hatalmában, mindentudásában és
végtelenségében. Hanem, hogy ezeket a dolgokat Isten szentségéért szeretjük. A hatalom és a tudás szentség
nélkül nem tesz szeretetreméltóvá egy lényt. Ki lát szeretetreméltóságot egy gonosz emberben, csak azért, mert
nagy hatalma és tudása van? A szentség az, amely szeretetreméltóvá teszi e tulajdonságokat. Isten bölcsessége
dicsőséges, mivelhogy szent bölcsesség és nem gonosz ravaszság. Isten örökkévalósága dicsőséges, mert szent
örökkévalóság, nem pedig egy változhatatlan gonosz.
Ekképpen, az Isten iránti szeretet az ő szentségében való gyönyörködéssel kezdődik inkább, mint más egyéb
tulajdonságaiban. Isten szentsége az, ami egész lényére szépséget áraszt. Nem fogunk látni semmi
gyönyörűséget Isten mindentudásában, erejében, örökkévaló voltában vagy más egyéb tulajdonságaiban, hacsak
először meg nem látjuk szentségének igazi szeretetreméltó voltát.
Ahogy a szentség Isten természetének szépsége, úgy ez a szentség az ékessége minden lelki dolognak is. A
keresztyénség szépsége éppen abban van, hogy egy ilyen szent vallás. A Biblia gyönyörűséges volta tanításainak
szentségében áll (Zsolt.19,7-10). A mi Urunk Jézus Krisztus szépsége nem más, mint az ő személyének
szentsége, - ő az „Istennek szentje“ (Csel.3,14). Az evangélium gyönyörűsége az, hogy egy szent evangélium,
mely Isten és Jézus Krisztus dicsőséges szépségéből tündököl elő. A menny szépségét annak tökéletes szentsége
képezi - a „szent város“ (Jelenések 21,10).
Azt mondtam ezelőtt, hogy Isten a keresztyéneknek egy új lelki érzéket adott. Most meg tudom mondani
pontosan, hogy ez érzékszerv mit lát, mit érez s mit ízlel: a szentségnek a szépségét. A hitetlenek nem
láthatják ezt a szépséget, de a Szentlélek tudatosítja ezt a keresztyénekben.
A Szentírás rámutat a szentség szépségére, mint a lelki étvágy igazi célpontjára. Ez volt a mi Urunk Jézus
Krisztus édes eledele. „Van nékem eledelem, amit ti nem tudtok. Az én eledelem az, hogy annak akaratát
cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem“ (János ev. 4,32&34). Aztán ott van a 119. zsoltár,
a Szentírás egyik legvilágosabb szakasza az igazi vallás természetéről. Ünnepli Isten törvényét, mely felfedi az
ő szentségét. Alaposan kifejti, hogy a törvény kiválósága főtárgya a lelki ízlésnek (különösen a
14,72,103,127,131,162. versek). Ugyanezt találjuk a 19.Zsoltárban is, ahol a zsoltáríró kijelenti, hogy Isten
szent törvényei „kívánatosabbak az aranynál, még színaranynál is; édesebbek a méznél, még a színméznél is“
(10. v.).
Egy lelki ember ugyanazért az okért szereti a lelki dolgokat, amiért egy nem lelki ember utálja azokat. És amit
egy nem lelki ember utál a lelki dolgokban az pontosan azok szentsége! Úgyszintén, a lelki dolgoknak
szentsége az, amit egy lelki ember mindenekfelett szeret. Ezt látjuk a szentekben és az angyalokban, akik a
mennyben vannak. Isten szentségének dicsősége és szépsége az, ami megragadja értelmüket és szívüket. „És
kiált vala egyik a másiknak, és mondá: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő
dicsőségével!“ (Ézsaiás 6,3). „...meg nem szűnnek vala nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a
mindenható Isten, aki vala, és aki van, és aki eljövendő.“ (Jelenések 4,8). „Ki ne félne Téged, Uram! és ki ne
dicsőítené a Te nevedet? mert csak egyedül vagy szent.“ (Jelenések 15,4). És amiképpen a mennyben történik,
úgy kell legyen a földön is. Magasztaljátok az Urat, a mi Istenünket, és boruljatok le az ő lábainak zsámolya
elé; szent ő(Zsolt 99,5).
Megvizsgálhatjuk a menny után való vágyódásunkat e szabály szerint. Azért szeretnénk-e oda jutni, mivelhogy
ott Istennek szent szépsége tündököl? Vagy a mi oda való vágyunk pusztán önző boldogság utáni kívánkozás?
4. A LELKI ÉRZELMEK LELKI MEGÉRTÉSBŐL FAKADNAK
A lelki érzelmek nem hevítenek fény nélkül. Ezek lelki megvilágosodásból fakadnak. A valódi keresztyén azért
érez, mivelhogy valami többet lát és ért a lelki dolgokból, mint azelőtt. Világosabb és jobb látása van, mint
amilyennel ezelőtt rendelkezett; vagy valamilyen friss megértést nyert Isten igazságából, vagy visszanyert egy
olyan ismeretet, melyet egykor birtokolt, de aztán elveszített. „És azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még
jobban-jobban bővölködjék ismeretben és minden értelmességben.“ (Filippi 1,9). „És felöltözzétek amaz új
embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, aki teremtette azt.“ (Kolossé 3,10). „Meg
van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én
hozzám jő“ (János 6,45) Az ismeret az a kulcs, mely először kinyitja a kemény szívet, hogy befogadja a lelki
érzelmeket, mely megnyitja az Isten országát számunkra. Ezért fedte meg Jézus a farizeusokat, „mert elvettétek
a tudomány kulcsát“ (Lukács 11,52). Azonban sok olyan érzelmi megtapasztalás van, melyek az elme semmiféle
értelmi megvilágosodásából sem származnak. És ha érzelmeink alapját nem az igazság felvilágosult
megragadása képezi, bármilyen erőteljesek legyenek is érzelmeink, mit sem érnek.
E pontnál szeretném kihangsúlyozni, hogy nagy különbség van tanbeli ismeret és lelki ismeret között. A
tanbeli ismeret egyedül az értelmet foglalja magába, de a lelki megértés a szívnek egy olyan érzékszerve,
amely által mi látjuk a szentség szépségét a keresztyén tanokban. A lelki tudás mindig magába foglalja az
értelmet és a szívet, együtt. Szükségünk van, hogy megértsük, amit egy igei tantétel értelmileg jelent, s aztán
megízleljük szívünkkel ez értelmezésnek szent szépségét.
Megtörténhet, hogy egy személynek nagy tanbeli ismeret van elméjében és mégis, nem ízlelte meg e tanokban
a szentség szépségét. Ismerettel rendelkezik elméletileg a fejében, de nincs ismerete lelkileg a szívében. A
tanbeli ismeret olyan, mint amikor valaki tapintja és látja a mézet. A lelki tudás olyan, mint amikor egy ember
megkóstolta a méz édes ízét ajkaival. Ő többet tud a mézről, mint az az ember, aki csupán csak nézte és érintette
azt.
Ebből következik, hogy az Írás lelki ismeret nem abban áll, hogy értjük példázatait, jelképeit és hasonlatait.
Egy személy tudhatja, hogyan kell értelmezni e dolgokat, anélkül, hogy a lelki világosságnak egyetlen sugara is
lenne lelkében. „És ha jövendőt tudok is mondani[1], és minden titkot és minden tudományt ismerek is, ha
szeretet nincs bennem, semmi vagyok“ (1 Korinthus 13,2). Az Írás lelki értelme igazságainak isteni édes voltát
jelenti, nem pedig jelképes igehelyek helyes értelmezését.
Ismét, az sem jelentene lelki megértést, ha Isten közvetlen fedné fel akaratát értelmünk számára Szent Lelke
által. Az ilyen ismeret még mindig csak tanbeli lenne, nem lelki. Az Isten akaratáról való tények, éppúgy
tanbeli ismeretek, mint Isten természetéről és munkájáról való tények! Tehát úgy kell bánjunk mint puszta
tanbeli ismerettel azzal a kijelentéssel is, amelyről azt feltételezzük, hogy maga Isten jelentette ki elménk
számára. A közvetlen kijelentések nem változtatják ismereteinket lelkivé, ha mi nem érzékeljük Isten akarata
szentségének gyönyörűséges voltát.
Van még egy általános téves felfogás, a lelki megértésről, amit szeretnék kiigazítani. Vannak, akik azt állítják,
hogy Isten kijelenti nekik akaratát azáltal, hogy egy igeverset vés az elméjükbe - gyakran egy ilyen ige a bibliai
jellemről és eljárásról szól. Például: egy keresztyén férfi azt próbálja eldönteni, menjen-e idegen földre dolgozni,
ahol valószínűleg sok nehézséggel és veszéllyel kell szembenéznie. Istennek Jákóbhoz intézett beszéde jön
erőteljesen elméjébe 1 Mózes 46,4 „Én lemegyek veled Egyiptomba és bizonnyal fel is hozlak“. Ez igék Jákóbra
vonatkoznak és az ő eljárására, de e keresztyén úgy értelmezi, mintha hozzá lenne intézve. ‘Egyiptom‘-ot úgy
veszi, mint az idegen országot, mely az ő elméjében van, s hálát ad Istennek, hogy elsegíti őt oda, s vissza is
hozza biztonságban. Lehet, hogy ő ezt az ige ‘lelki megértésének‘ nevezi, vagy hogy a Szent Lélek őrá
alkalmazta.
Azonban semmi lelki sincs ebben. A lelki megértés azt nézi, ami valóban az Írásban található; és nem alkot
egy új jelentést annak az igének. Új értelmet adni az Írásnak egyenlő egy új Szentírás létrehozásával! Annyi,
mint hozzá tenni Isten igéjéhez, egy olyan cselekedet, melyet Isten elítél (Példabeszédek 30,6). Az Írásnak igazi
lelki értelme az, amellyel eredetileg bírt, amikor a Szentlélek ihlette azt. Ez eredeti jelentés az, amit mindenki
látna, ha nem lenne lelkileg vak.
Kétségtelen, hogy e tapasztalatok élénk érzelmeket fakasztanak. Természetesen, az emberek nagyon
megindítva érzik magukat, amikor azt gondolják, hogy Isten egy ige által vezeti őket, olyan módon, hogy
közvetlenül kijelenti nekik akaratát Lelke által. Az én álláspontom azonban ez: E tapasztalatok közül egyik sem
foglalja magába Isten szentsége szépségének érzékelését vagy ízlelését. És az érzelmek csak akkor lelkiek,
amikor Isten szentsége szeretetreméltóságának látványából fakadnak. Ha az érzelmek csupán az elme
benyomásaiból származnak, vagy olyan szavakból, melyek különös módon jutnak a fejbe, azok természetükben
nem lelkiek.
A világon levő hamis vallások nagy része ilyen tapasztalatokból és az ezekből kiváltott hamis érzelmekből jött
létre. A nem keresztyén vallások tele vannak ezekkel. Hasonló módon - sajnos - az egyháztörténelem is. Az
ilyen tapasztalatok megragadják az embereket, különösen a kevésbé értelmeseket. Úgy gondolják, hogy e
benyomások, látomások és elragadtatások képezi a keresztyénség teljességét. Így a Sátán világosság angyalává
változtatja magát, sokakat megtéveszt, és megrontja az igazi vallást. Az egyház vezetőinek szüntelenül
őrködniük kell e félrevezetésekkel szemben, különösképpen az ébredések idején.
Mielőbb tovább mennék, szeretnék egy dolgot tisztázni. Nem szeretném, hogy valaki félre értse amit
mondtam. Nem azt mondom, hogy az érzelmek nem lelkiek csak azért, mert képzeletbeli jelenségek járnak
velük együtt. Az emberi természet olyan, hogy nem tudunk erőteljesen gondolkozni valamiről, némi
képzeletbeli látás nélkül. Ennek ellenére, ha érzelmeink e képzeletbeli ideákból fakadnak, és nem lelki
megértésből, úgy lelkileg értéktelenek. Szeretném, ha az emberek észben tartanák a különbségtételt:
képzeletbeli hatások származhatnak lelki érzelmekből, de lelki érzelmek nem származhatnak képzeletbeli
hatásokból. A lelki érzelmek csakis lelki megértésből fakadhatnak, a szív érzékszervéből, mely látja a szentség
szépségét. És ha képzeletbeli hatások társulnak egy lelki érzelemhez, ezek nem lényegét képezik annak, hanem
csak mellékes következmények.
5. A LELKI ÉRZELMEK AZ ISTENI DOLGOKRÓL VALÓ MÉLY MEGGYŐZŐDÉSHEZ VEZETNEK.
Emlékezzünk vissza azon igeversre, mellyel e könyvet kezdtük: „Akit noha nem láttatok, szerettek; akiben,
noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek“ (1 Péter 1,8).
A valódi keresztyénnek egy szilárd, hatásos meggyőződése van az evangélium igazságáról. Többé nem
ingadozik két vélemény között. Az evangélium megszűnik kétségesnek lenni, vagy csak valószínűleg igaznak,
és megalapozottá, kétségbevonhatatlanná válik elméjében. Az evangélium nagy, lelki, titokzatos, és láthatatlan
dolgai befolyásolják szívét, mint erőteljes valóságok. Nem csupán egy vélekedés számára, hogy Jézus az Isten
Fia; Isten megnyitotta szemét, hogy lássa ennek valóságát. Ami azon dolgokat illeti, melyeket Jézus tanított
Istenről, Isten akaratáról, az üdvösségről és a mennyről, a keresztyén szintén tudja, hogy e dolgok kétség nélküli
valóságok. Így ezeknek egy gyakorlati hatással vannak szívére és viselkedésére.
Kitűnik az Írásból, hogy minden igazi keresztyénnek megvan ez a meggyőződése az isteni dolgok felől. Csak
egy pár igét említek meg a sokból: „Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén,
monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia,
mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám“ (Máté 16,15-17). „Megjelentettem a
Te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál: tiéid valának és nékem adtad azokat; és a te
beszédedet megtartották. Most tudták meg, hogy mindaz tetőled van, amit nékem adtál: Mert ama beszédeket,
amelyeket nékem adtál, őnékik adtam; és ők befogadták és igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és
elhitték, hogy te küldtél engem“ (János ev.17,6-8). „Tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az
én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra“ (2 Timótheus 1,12). „És mi megismertük és elhittük az
Istennek irántunk való szeretetét“ (1 János 4,16).
Sok vallásos tapasztalat van, mely nem vezet ezen meggyőződésre. Sok úgynevezett kijelentések
megmozgatók, de nem meggyőzők. Nem hoznak létre tartós változást egy személy magatartásában és
jellemében. Vannak, akik ilyen tapasztalatokkal rendelkeznek, de a mindennapi dolgaikban nem cselekszenek
az örökkévaló, végtelen valóságok felőli meggyőződésnek hatása alatt. Érzelmeik fellángolnak, majd ismét
kialszanak, semmilyen tartós meggyőződést sem hagyva maguk után.
Azonban tegyük fel, hogy egy személy vallásos érzelmei abból a szilárd meggyőződésből fakadnak, hogy a
Keresztyénség igaz. Vajon lelkiek-e az ő érzelmei? Nem feltétlenül. Valójában érzelmei még nem lelkiek,
hacsak az ő meggyőződése nem ésszerű. „Ésszerű meggyőződés“ alatt egy olyan meggyőződést értek, mely
valódi bizonyítékokra és jó alapra épül. Más hitű embereknek is lehet erős meggyőződésük az ő vallásuk
igazsága felől. Gyakran helyeslik vallásukat csupán azért, mert szüleik és ismerőseik illetve nemzetük azon a
hiten van. Ha egy hitvalló keresztyén hite számára nem rendelkezik ennél jobb alappal, az ő vallása nem jobb,
mint bárki másé, aki csupán a neveltetése (‘beleszületés‘) alapján hisz. Kétségtelen, hogy az igazság, melyet
hisz, jobb, de ha az ő hite abban az igazságban csakis neveltetéséből származik, akkor e hit önmagában
ugyanazon a szinten van, mint más vallású embereké. Azon érzelmek, melyek egy ilyen hitből fakadnak, nem
jobbak más hitűeknél is található vallásos érzelmeknél.
Továbbá, tegyük fel, hogy egy személynek a keresztyénségben való hite nem a neveltetésén alapszik, hanem
érveken és bizonyítékokon. Vajon érzelmei most már lelkiek? Ismét azt kell mondjam, nem biztos. Még ésszerű
hitből is származhatnak nem lelki érzelmek. A hitnek éppoly lelkinek kell lennie, mint amilyen ésszerűnek. A
valóság az, hogy az ésszerű bizonyítékok néha meggyőzhetnek egy személyt a keresztyénség igaz voltáról, úgy,
hogy mégis, az a személy megváltatlan marad. Simon, a varázsló hitt értelmileg (Csel.8,13), de „keserűséges
méregben és álnokságnak kötelékében“ maradt (Csel 8,23). Az értelmi hit bizonyára létre tud hozni érzelmeket,
amint ez a démonokban is megtörténik, akik „hisznek, és rettegnek“, de az ilyen érzelmek nem lelkiek.
Az igazság felőli lelki meggyőződés csakis egy lelki emberben támadhat. Csakis ha Isten Szentlelke
megvilágosítja értelmünket, hogy felfogjuk a lelki valóságokat, csakis akkor juthatunk ez igazságok felőli lelki
meggyőződésre. Ne felejtsük el, hogy lelki megértés alatt azt az érzékszervet értjük, mellyel az isteni dolgok
szent szépségét felfoghatjuk. Azt fogom most leírni, ahogyan e megértés meggyőz minket e dolgok valóságáról.
Isten egyedülálló, páratlan a maga nemében. Ő a legteljesebb, végleges módon különbözik minden más
lénytől. És Isten szentsége az - sokkal inkább mint bármely más isteni tulajdonság -, amely egyedülállóvá teszi
őt. Ez a szépség mindenestől különbözik minden más szépségtől. Úgy, hogy amikor a keresztyén szemléli e
szépséget a keresztyénségben, Istent szemléli abban. Szemléli Isten szépségét, ami legfőbb megkülönböztető
vonása Istennek. Ez egy közvetlen, intuitív ismeretet ad a keresztyénnek afelől, hogy Krisztus evangéliuma
Istentől jön. Nincs szüksége, hogy hosszú, bonyodalmas érvekkel legyen meggyőzve. A bizonyíték egyszerű:
megragadja az evangélium igazságát, mivelhogy látja annak isteni szépségét és dicsőségét.
A legfontosabb evangéliumi igazságoknak legtöbb része a lelki szépségen függ. Mivelhogy a természeti ember
nem képes látni ezt a szépséget, nem is csoda, hogy nem hiszi ezen igazságokat. Hadd adjak néhány példát.
Hacsak nem látjuk a szentség szépségét, mi vakok maradunk a bűn fertelme iránt. Következésképpen nem
fogjuk megérteni, milyen módon ítéli meg az Írás a bűnt. Azt sem fogjuk megérteni, amit az Írás az emberiség
rettenetes bűnösségéről mond. Egy ember csak akkor látja és érzi a saját szívének reménytelenül romlott
állapotát, amikor a Szentlélek képessé teszi a szentség édes voltának és a bűn keserű voltának megízlelésére.
Csakis ez győz meg minket arról, hogy az Írás a valóságnak megfelelően beszél az emberi természet
romlottságáról, az embernek egy Szabadítóra való szükségéről, az Isten fenséges erejéről, mely képes
megváltoztatni és újjáteremteni az emberi szívet. Ez győz meg minket arról is, hogy Isten igazságosan jár el a
bűnnek oly szigorú megbüntetésében; és arról, hogy az ember nem képes engesztelést szerezni bűneiért. A lelki
szépségnek ez érzékelése képesíti a lelket Krisztus dicsőségének szemlélésére, amint az Írás kijelenti őt. Így
értjük meg az ő engesztelésének végtelen értékét, és az evangélium általi üdvözítés útjának kiváló voltát. Így
látjuk, hogy az ember igazi boldogsága a szentségben áll, és érezzük a menny leírhatatlan dicsőségét. E
dolgoknak valósága csakis akkor tűnik fel a lélek előtt, amikor megnyeri a lelki érzéket az isteni szépség iránt,
amelyről tárgyaltunk.
Ha az evangélium igazsága felőli meggyőződés nem az isteni szépségnek ez érzékeléséből fakadna, a legtöbb
ember sohasem jutna el az evangélium igazságában való hitre. A tudósok és akadémikusok hihetnek a történelmi
bizonyítás alapján, de ezek az emberek többsége számára nem hozzáférhetők. A történelmi bizonyításhoz a
Biblia mellett sok történelmi írásra van szükség. Egybevetve ez írásokat a Szentírással az ember láthatja
mennyire megbízható a Szentírás népekről és eseményekről szóló beszámolóiban. Azonban ki teheti ezt meg a
tudósokon kívül? Ha egy hitetlennek mielőbb keresztyénné válhatna, történésszé kellene lennie, hányan
lennének így keresztyénné? Vajon át kell-e menjünk egy hosszú, vesződséges nem-szentírásbeli történelmi
könyvek tanulmányozásának folyamatán, mielőtt hinni tudnánk a Szentírásban? Ennyire bonyolulttá tette volna
Isten számunkra, hogy ésszerű meggyőződésre jussunk az Ő evangéliumának igazságát illetőleg?
A valóság az, hogy nagyon kevés ember jut hitre ilyen módon. A keresztyének többsége a múltban írástudatlan
ember volt, és mégis hittek, és helyes módon hittek. Hitüket nem tették attól függővé, amit a tudósok és
történészek mondtak nekik. Ha ezt tették volna, hitük inkább csak emberi vélemény lett volna, mintsem teljes
bizonyosság, amilyet Isten Igéje kíván. „Járuljunk Hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével“ (Zsid. 10,22). „Hogy
vigasztalást vegyen az ő szívük, egybekötetvén a szeretetben, és hogy eljussanak az értelem meggyőződésének
teljes gazdagságára, az Isten ama titkának megismerésére“ (Kol.2,2). Mi nem tudnánk megszerezni ezt a fajta
bizonyosságot abból, amit a tudósok és történészek mondanak nekünk. Ehelyett Isten maga adja ezt számunkra.
Kinyitja szemeinket, hogy lássuk azt a kibeszélhetetlenül csodálatos, isteni dicsőséget, mely az ő
evangéliumában tündököl. Mi látjuk Istent ebben. A természeti ember vak ennek látására, miként egy
műveletlen ember vak egy értékes festmény szépségeinek meglátására. A lelki keresztyén azonban látja és
kóstolja és élvezi az evangéliumnak e gyönyörűséges isteni dicsőségét, mely eltünteti minden kétségét, és
meggyőzi őt az evangélium igaz volta felől.
Nem mondom azt, hogy minden keresztyén, minden időben ugyanolyan lelki bizonyosságot érez. Mi úgy
nyerünk bizonyosságot az evangélium igazságából, amint szemléljük annak isteni szépségét, ámde látásunk
néha zavarossá válik. Ahhoz, hogy bizonyosságunk élő és erőteljes legyen a keresztyénség ez isteni szépségének
egy folyton világosabb látására van szükségünk.
Ismét, nem azt mondom, hogy a keresztyénségről szóló történelmi bizonyítékok és más érvek haszontalanok.
Nagyra kell őket értékelnünk. Ezek arra késztethetik a hitetleneket, hogy komolyan vegyék a kere sztyénséget.
Ezek hitelesíthetik a hívők hitét. De amit ezek nem tudnak megtenni az, hogy nem tudnak létrehozni lelki
bizonyosságot. Ezt csakis az isteni dolgok szépségének és dicsőségének látása tudja létrehozni.
6. A LELKI ÉRZELMEK MINDIG LELKI ALÁZATOSSÁG MELLETT LÉTEZNEK.
A lelki alázatosság egy keresztyén azon átérzése, hogy ő mennyire hiányos és utálatos, s amely érzés arra indítja
őt, hogy lealacsonyítsa magát, s egyedül Istent magasztalja fel. Ugyanakkor létezi egy másfajta alázat is, melyet
törvényes alázatnak nevezhetünk. A törvényes alázat egy olyan tapasztalat, amelyben csakis a nem-hívőknek
lehet részük. Isten törvénye munkálkodik lelkiismeretükön, és azt eredményezi, hogy felismerjék, mennyire
bűnösök és tehetetlenek. Azonban nem látják a bűn utálatos természetét, sem nem tagadják meg a bűnt
szívükben, sem nem adják meg magukat Istennek. Azt érzik, amit minden gonosz ember és ördög érezni fog
egykor az ítélet napján: meggyőzetve, megalázva és kényszerítve elismerik, hogy Isten igaz, de ők
megtéretlenek maradnak.
A lelki alázatosság ezzel ellentétben Isten szentsége szépségének és dicsőségének igazi keresztyén
érzékeléséből fakad. Ez által átérzi a hívő ember, mennyire aljas és megvetendő ő önmagában az ő bűnössége
miatt. Ez arra készteti őt, hogy önként és örömest odavesse magát Isten lábaihoz és megtagadja magát és
lemondjon bűneiről.
A lelki alázat az igazi vallás lényege. Akikből ez hiányzik, nem valódi keresztyének, bármilyen csodálatos
tapasztalatokkal rendelkezzenek is. Az Írás nagyon is tele van az alázatosság szükségét szolgáló
bizonyítékokkal. „Közel van az Úr a megtört szívekhez és megsegíti a sebhedt lelkeket“ (Zsolt 34,19). „Isten
előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet ó, Isten, nem veted te meg!“ (Zsolt
51,19). „Így szól az Úr: Az egek nékem ülőszékem, és a föld lábaim zsámolya... hanem arra tekintek én, aki
szegény és megtörött lelkű, és aki az én beszédemet rettegi“ (Ézsaiás 66,1-2). „Boldogok a lelki szegények, mert
övék a mennyeknek országa“ (Máté 5, 3). Lásd még a farizeus és a vámszedő példázatát is (Lukács 18,9-14).
A lelki alázatosság a keresztyén önmegtagadás lényege. Ez két részből áll. Először az ember meg kell tagadja
világi hajlamait, és meg kell vessen minden bűnös kívánságot. Másodszor, meg kell tagadnia az ő természetes
önigazságát és önközpontúságát. Ez a második rész az, melyet nehezebb megtenni. Sokan megtették az elsőt,
anélkül, hogy megtennék a másodikat. Ők elvetették a testi gyönyöröket, csakhogy élvezzék a büszkeség ördögi
gyönyörét.
Természetesen a felfuvalkodott képmutatók alázatosaknak tartják magukat. Alázatosságuk rendszerint abban
áll, hogy mondogatják másoknak, milyen alázatosak ők. Ilyesmiket mondanak: ‘Én vagyok a legkisebb a szentek
között‘; ‘Szerencsétlen, hitvány teremtmény vagyok‘; ‘Az én szívem gonoszabb, mint az ördögé‘, stb. Mind
ilyeneket mondanak, és mégis, elvárják, hogy mások kitűnő szenteknek tartsák őket. Ha valaki más mondja egy
képmutatóról azt, amit a képmutató mondott önmagáról, mennyire megsértődik!
A lelki büszkeség lehet nagyon ravasz, önmagát az alázatosság palástjába rejtheti, ámde létezik két
ismertetőjel, mely elárulja azt:
(i.) A büszke ember önmagát másokkal hasonlítja össze a lelki dolgokban, és egy fennkölt véleménye van
magáról; vezető szerepre vágyik Isten népe között, és véleményét mindenki számára kötelező törvénnyé akarja
tenni. Azt szeretné, hogy más keresztyének felnézzenek rá, és kövessék őt a vallás dolgaiban.
Az igazi alázatos ember ellentéte ennek. Alázata azt eredményezi, hogy másokat jobbnak lásson magánál
(Filippi 2,3). Nem egyszerű dolog számára, hogy magára vállalja a tanítás szolgálatát; úgy véli, mások jobban
megfelelnek erre, amint Mózes is tette (2Móz.3,11-4,7). Sokkal készségesebb a hallgatásra, mint a szólásra
(Jakab1,19). És amikor beszélnie kell, nem teszi ezt egy merész, önbizalommal teljes módon, hanem
reszketéssel. Nem leli kedvét abban, ha hatalmat gyakorolhat másokon; inkább szeretne követő lenni, mint
vezető.
(i.) A lelki felfuvalkodottság másik ismertetőjele az, hogy a büszke ember hajlamos nagyra értékelni az ő
alázatát. Ezzel szemben az igazán alázatos ember magát nagyon büszkének látja.
Ez azért van, mert a büszke és az alázatos embernek két különböző látással rendelkezik önmagáról. Mi egy
ember alázatosságát annak alapján mérjük, hogy milyen ismeretünk van az ő saját méltóságáról és nagyságáról.
Ha egy király letérdelne egy másik király előtt, hogy lehúzza annak cipőjét, ezt mi egy önmegalázó
cselekedetnek tartanánk, s bizonyára ugyanígy gondolkozna valószínűleg a király is. Ezzel szemben ha egy
szolga térdelne le, hogy lehúzza a királynak cipőjét, senki sem tartaná ezt egy megalázó cselekedetnek, vagy az
alázat nagy jelének. A szolga maga sem gondolkozna így, hacsak nem lenne nevetségesen felfuvalkodott. Ha
utóbb mégis ezt tenné, dicsekedve, hogy mily nagy alázatot nyilvánított ő a király cipőjének lehúzásában,
mindenki kinevetné. ‘Kinek képzeled te magadat, - kérdeznék, - hogy mélyen megalázó dolognak tartod
részedre, hogy lehúzd egy király cipőjét? ‘
A büszke ember e felfuvalkodott szolgához hasonló. Úgy gondolja, az alázatnak nagy jele az, ha megvallja
érdemtelenségét Isten előtt. Ez azért van, mert egy magas véleménnyel van önmaga felől. Mennyire megalázó
neki, hogy megvallja méltatlanságát! Ha megfelelő látása lenne magáról, inkább csodálkozást és szégyenkezést
érezne, hogy nem tudott sokkal alázatosabb lenni Isten előtt.
Az alázatos ember sohasem érzi, hogy elégséges módon megalázta magát Isten előtt. Bármilyen mélyen
meghajlott, mindig úgy érzi, hogy még mélyebbre kellene hajolnia. Mindig úgy érzi, hogy felette van az Isten
előtt őt megillető állapotnak. Nézi az ő helyzetét, és nézi azt ahol kellene legyen, és magát nagyon távol látja
attól. Ő e távolságot ‘büszkeségnek‘ hívja. A büszkesége az, ami nagynak tűnik előtte, nem az alázata. Nem
jelentené számára az alázat nagy jelét az, ha Isten lábainál a porban kellene heverjen. Úgy gondolja, pontosan ez
az a hely, ami őt megilleti.
Olvasó, ne felejtsd el magadra alkalmazni e dolgokat. Sért-e téged az, amikor valaki azt gondolja magáról,
hogy ő jobb keresztyén, mint bárki más? Úgy gondolod, hogy ő büszke, és te alázatosabb vagy, mint ő? Akkor
vigyázz, büszkeség lett a te alázatodból! Vizsgáld meg magadat. Ha arra a következtetésre jutsz, ‘Úgy tűnik
nekem, hogy senki sincs olyan bűnös, mint én vagyok‘ - ne légy megelégedve ezzel. Azt gondolod, hogy jobb
vagy, mint mások, mivelhogy elhiszed, hogy ilyen bűnös vagy? Elismerő véleményed van alázatosságodról?
Ha azt mondod ’Nem, én nem vagyok magas véleménnyel alázatos voltom felől; úgy gondolom, olyan büszke
vagyok, mint az ördög‘ - vizsgáld meg magadat ismét. Lehet, büszke leszel arra, hogy nincs magas véleményed
alázatosságodról. Lehet, büszke leszel arra, hogy elismerted, mennyire büszke vagy...
7. A LELKI ÉRZELMEK MINDIG A JELLEM MEGVÁLTOZÁSA MELLETT LÉTEZNEK.
Minden lelki érzelem lelki megértésből támad, amelyben a lélek látja az isteni dolgok dicsőségét és kiválóságát.
A lelki látásnak átformáló hatása van. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén,
ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől“ (2 Korinthus 3,18). Ez
átformáló erő egyedül Istentől jön - az Úrnak Lelkétől.
Az Írás olyan kifejezésekben írja le a megtérést, amelyek magukba foglalják vagy jelentik a természetnek
megváltozását: újjászületni, új teremtéssé válni, halálból feltámadni, megújulni elménk lelkében, meghalni a
bűnnek és élni az igazságnak, levetni az óembert és felöltözni az újat, isteni természet részesévé válni, és így
tovább.
Ebből következik, hogy ha nincs egy valódi és tartós változás azokban az emberekben, akik úgy vélik, hogy ők
megtértek, az ő vallásuk értéktelen, bármilyen tapasztalatuk legyen is. A megtérés jelenti az egész ember
elfordulását a bűntől Istenhez. Természetesen, Isten visszatarthat meg nem tért embereket is a bűntől, de a
megtérésben az egész szívet és természetet a bűntől a szentég felé fordítja. A megtért személy a bűn ellenségévé
válik. Mit tegyünk hát egy olyan személlyel, aki azt mondja, hogy megtapasztalta a megtérést, de akinek
vallásos érzelmei hamar kialszanak, éppen olyannak hagyva őt, mint amilyen azelőtt volt? Épp oly önzőnek,
világiasnak, bolondosnak, erkölcstelennek és keresztyéntelennek tűnik, mint amilyen mindig is volt. Ez
hangosabban beszél ellene, mint amennyire akárhány vallásos tapasztalat is képes lenne érte szólni. Jézus
Krisztusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetélkedetlenség, sem egy drámai átélés sem egy csendes fajta,
sem egy csodálatos bizonyság sem egy közönséges nem számit semmit. Az egyetlen dolog, ami számít: az új
teremtés.
Természetesen, tekintetbe kell vennünk az egyéni természetes vérmérsékletet. A megtérés nem szünteti meg a
természet temperamentumát. Ha a mi vérmérsékletünk hajlamossá tett minket bizonyos bűnök iránt megtérésünk
előtt, úgy nagyon is valószínű, hogy megtérésünk után is hajlamosak leszünk azokra a bűnökre. Ennek ellenére a
megtérés még itt is változást eredményez. Mégha Isten kegyelme nem szünteti is meg a vérmérséklet
gyengeségeit, képes megjavítani azokat. Ha egy ember megtérése előtt hajlamos volt természeti vérmérséklete
szerint a testi vágyakra, részegségre, vagy bosszúra megtérése egy erőteljes hatással fog lenni e gonosz
hajlamokra. Lehet, hogy továbbra is veszélyben lesz e bűnöktől, jobban, mint másoktól, de ezek már nem fognak
uralkodni lelke és élete fölött, mint tették azelőtt. Többé nem fogják egy részét képezni az ő valódi
természetének. Lényegében az őszinte megtérés azt eredményezi, hogy egy személy különösen gyűlöli és fél
azoktól a bűnöktől, amelyekben a múltban vétkes volt.
8. AZ IGAZI LELKI ÉRZELMEK KÜLÖNBÖZNEK A HAMISAKTÓL ABBAN, HOGY EGY KRISZTUSI

SZERETET, ALÁZAT, BÉKESSÉG, MEGBOCSÁTÁS ÉS EGYÜTTÉRZÉS LELKÜLETÉT SEGÍTIK ELŐ.
Krisztusnak minden igazi tanítványa magában hordja ezt a lelkületet. Ez az a lelkület, mely úgy hatalmában
tartja és uralja őket, hogy az ő valódi és saját jellemükké válik. Krisztus világossá tette ezt a Hegyi Beszédben,
ahol leírja azoknak jellemét, akik igazi boldogsággal vannak megáldva. „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül
bírják a földet. Boldogok, az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert
ők az Istent meglátják“ (Máté 5,5.7.9.). Pál apostol elmondja nekünk, hogy ez a lelkület képezi Isten
választottjainak különleges jellemét: „Öltözzétek föl azért, mint az Istennek választottjai, szentek és szeretettek,
könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést; elszenvedvén egymást és
megbocsátván kölcsönösen egymásnak“ (Kolossé 3,11-12). Jakab hasonlóképpen tanít: „Ha pedig keserű
irigység és civódás van a ti szívetekben, ne dicsekedjetek, és ne hazudjatok az igazság ellen. Ez nem az a
bölcsesség, amely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység és civakodás van, ott háborúság, és
minden gonosz cselekedet is van. A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető,
méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes“ (Jakab 3,14-17).
A szentség a maga minden vonatkozásában hozzátartozik a keresztyén jellemhez. Azonban vannak a
szentségnek bizonyos aspektusai, amelyek különös mértékben megérdemlik a ‘keresztyén‘ nevet, mert ezek
visszatükrözik azon isteni tulajdonságokat, melyeket Isten és Krisztus különösképpen kinyilvánítottak a bűnösök
megváltásában. E minőségi tulajdonságok, amelyekre gondolok: az alázat, szelídség, szeretet, megbocsátás, és
irgalmasság.
Az Írás különlegesen kiemeli ezeket a tulajdonságokat Krisztus jellemében. „Tanuljátok meg tőlem, hogy én
szelíd és alázatos szívű vagyok“(Máté 11,29). Ezek a tulajdonságok ragyognak elő Krisztusnak „ a Bárány“
nevéből. A nyájnak nagy Pásztora maga is egy bárány, és a hívőket az ő bárányainak nevezi. „Legeltesd az én
bárányaimat“ (János 21,15). „Imé, én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé“ (Lukács 10,3). A
keresztyének követik Krisztust, mint Bárányt. „Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy“ (Jelenések
14,4). Ha követjük Isten Bárányát, úgy hasonlítanunk kell hozzá az ő szelídségében és alázatában.
Az Írás ugyanezeket a jellemvonásokat kínálja a galamb jelképe alatt. Mikor a Szentség Lelke leszállott
Krisztusra megkeresztelkedésekor, galamb formájában szállt alá. A galamb a szelídségnek, ártatlanságnak,
szeretetnek és békének szimbóluma. Ugyanaz a Lélek, mely leszállott a gyülekezet fejére, alászáll a tagokra is.
„Kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe“ (Gal. 4,6). „Akiben pedig nincs meg a Krisztus Lelke, az
nem az övé“(Róma 8,9). „Mert egy a test és egy a Lélek“ (Efézus 4,4). Ebből következik, hogy az igazi
keresztyének a szelídségnek, békének és szeretetnek ugyanazon - galambhoz hasonló - tulajdonságait fogják
bemutatni, melyek Jézust jellemezték.
Mintha hallanám, hogy valaki tiltakozik ennél a pontnál, ‘Mit szól akkor a keresztyén merészségről és arról,
hogy bátraknak kell lennünk Krisztusért, és jó vitézeknek a keresztyén harcban, és ellene kell állnunk Krisztus
és népe ellenségeinek? ‘ .
Valóban, létezik keresztyén bátorság és merészség. A legkiválóbb keresztyének a legnagyobb harcosok, és egy
merész és rettenthetetlen lelkülettel rendelkeznek. Mint kresztyének, kötelesek vagyunk erőteljesen és
határozottan ellene állni mindazoknak, akik megpróbálják leigázni Krisztus országát és evangéliumának ügyét.
Azonban sokan teljesen félreértik e keresztyén merészség természetét. Ez nem állatias vadságot jelent. A
keresztyén merészség két dolgot foglal magába: (i) uralni és elfojtani az elme gonosz érzelmeit; (ii) határozottan
követni az elme jó érzelmeit, és ennek alapján cselekedni, anélkül, hogy feltartóztatva lennénk bűnös félelem és
az ellenség rosszindulata által. És habár e bátorság úgy látszik külső ellenségeinkkel való szembenállásban
nyilvánul meg, mégis, sokkal inkább kitűnik a bennünk levő ellenséggel szembeni ellenállásban és ennek
legyőzésében. A keresztyén katona bátorsága és határozottsága a legdicsőségesebben akkor tűnik ki, amikor egy
szent türelemmel, alázattal és szeretettel száll szembe e gonosz és esztelen világ minden kirohanásaival,
szidalmaival, furcsa viselkedésével és zavaró eseményeivel szemben. „Jobb a hosszútűrő az erősnél; és aki
uralkodik a maga indulatján, annál, aki várost vesz meg“ (Péld.16,32).
Létezik hamis bátorság Krisztusért, ami büszkeségből fakad. A lelki büszkeség természetéhez tartozik, hogy
szeret kitűnni mások közül. Így az emberek sokszor ellene fognak állni azoknak, akiket ők ‘testieknek‘
neveznek, egyszerűen csak azért, hogy megnyerjék saját pártjuknak csodálatát. Az igazi Krisztusért való
bátorság azonban felülemeli a hívőt úgy a barátok, mint az ellenség neheztelésén. Inkább hajlandó megsérteni
minden pártot, mintsem hogy Krisztust megsértse. Valójában a Krisztusért való merészség sokkal világosabban
megnyilvánul, amikor egy ember kész elveszíteni saját pártjának tetszését, mintsem mikor saját pártjával a háta
mögött száll szembe az ellenséggel. Az igazán rettenthetetlen keresztyén eléggé merész ahhoz, hogy megvallja
hibáját ellenségeinek, ha lelkiismerete erre indítja. Nagyobb lelki bátorságot igényel ennek megtevése, mint
vadul szembeszállni az ellenséggel!
Hadd mondjak valamit a keresztyén lelkületről, amint megnyilvánul e három dologban - a megbocsátásban,
szeretetben és irgalmasságban. Az Írás világosan tanítja, hogy e jellemvonások elengedhetetlenül szükségesek
minden egyes keresztyén jelleméhez.
A megbocsátó lelkület a megbocsátásra való készséget jelenti mások iránt azokért a sértésekért, melyeket
okoztak nekünk. Krisztus úgy tanítja, ha megvan bennünk e lelkület, ez annak a jele, hogy mi magunk
bocsánatot nyertünk Istentől. Másfelől, ha hiányzik belőlünk e lelkület, Isten nem bocsátott meg nekünk. „És
bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. Mert ha
megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem
bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket“ (Máté 6,12.14-
15).
Az Írás nagyon világosan tanítja, hogy minden igazi keresztyén szerető lelkülettel rendelkezik. Ez a
jellemvonás, melyet az Írás sokkal jobban hagsúlyoz, mint bármi mást, mint a valódi keresztyénségnek egy jelét.
„Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket“ (János 15,12). „Erről
ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok“ (János 13,35).
„Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz aki szeret, az Istentől született, és
ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet“ (1 János 4,7-8). „Ha
embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő
érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és
ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem,
semmi vagyok“ (1 Korint. 13,1-2).
Az Írásból úgyszintén nyilvánvaló, hogy csak azok igazán keresztyének, akiben egy irgalmas lelkület lakozik.
Az irgalmas lelkület, embertársaink iránti együttérzésre és segítésre való hajlandóságot jelent, amikor
szükségben vagy szenvedésben vannak. „Az igaz irgalmas és adakozó“ (Zsolt 37,21). „Tiszteli Istent az, aki
könyörül a szűkölködőn“ (Péld. 14,31). „Ha pedig az atyafiak, férfiak, vagy nők mezítelenek, és szűkölködnek
mindennapi eledel nélkül, és azt mondja nékik valaki ti közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és
lakjatok jól; de nem adjátok meg nékik amikre szüksége van a testnek; mi annak a haszna? “ (Jakab 2,15-16).
Ne értsenek félre. Nem úgy értem, hogy egy igazi keresztyénben semmi sincs, ami ellenkezne ezzel a
lelkülettel, melyet fennebb leírtam. A keresztyén ember nem bűntelenül tökéletes. Mégis, azt mondom, hogy
ahol csak az igazi keresztyénség munkában van, ilyen irányú lesz, és ezt a lelkületet szorgalmazza. Az Írás
semmit sem tud olyan valódi keresztyénekről, akik egy önző, haragos, veszekedő lelkülettel bírnak. Bármilyenek
legyenek is egy személynek vallásos tapasztalatai, nincs joga azt gondolni magáról, hogy igazán megtért ha lelke
a keserűségnek és gyűlölködésnek hatalma alatt van. Minden igazi keresztyén Krisztus bárány-lelkületének és
galamb-lelkületének uralma alatt van. Minden igazi lelki érzelem ezt a lelkületet táplálja.
9. A LELKI ÉRZELMEK MEGLÁGYÍTJÁK A SZÍVET ÉS EGY KERESZTYÉNI LELKÜLET

GYÖNGÉDSÉGE MELLETT LÉTEZNEK.
A hamis érzelmek úgy tűnhetnek, hogy meglágyítják a szívet egy időre, ámde végül megkeményítik azt. A
hamis érzelmek befolyása alatt levő emberek végül kevésbé aggódnak bűneik miatt - múltbeli, jelenlegi és
jövőbeli bűneikért. Kevés figyelmet ordítanak Isten Igéjének figyelmeztetéseire és gondviselésének
fegyelmezéseire. Nagyon gondatlanokká válnak lelki állapotuk felől és eljárásuk iránt. Érzéketlenekké válnak a
bűnnel szemben, nem látják világosan a bűnös dolgokat, és kevésbé félnek, ha beszédjükben és
cselekedeteikben gonosz nyilvánul meg. Miért? Mert nekik olyan magas véleményük van önmagukról. Nekik
vallásos élményeik és tapasztalataik voltak. Így úgy gondolják, biztonságban vannak. Amikor a bűntudat és a
pokoltól való félelem alatt voltak, lehet, hogy nagyon lelkiismeretesen vették a vallás és erkölcs dolgait. Ámde
most, amikor úgy gondolják, hogy nincsenek többé a pokol veszélyének kitéve, kezdik elhagyni az
önmegtagadást, és megengedik maguknak, hogy belemerüljenek különböző bűnös vágyaikba.
Az ilyen emberek nem fogadják el Krisztust, mint bűntől való Megváltójukat. Úgy bíznak benne, mint a
bünből való Megváltójukban! Úgy gondolják, hogy Krisztus megengedi nekik, hogy bűneikben csendesen
örvendezzenek, és megóvja őket Isten haragjától. Júdás úgy beszél az ilyenekről: „belopózkodtak valami
emberek, ... akik a mi Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják“ (Júdás 4). Isten maga óva int minket e
tévelygéstől: „Mikor ezt mondom az igazról: élvén éljen; és ő bízván az ő igazságában, gonoszságot cselekszik:
semmi igazsága emlékezetbe nem jő, és gonoszsága miatt, melyet cselekedett, meghal“ (Ezékiel 33,13).
Az igazi vallásos érzelmeknek ezzel ellentétes hatása van. Ezek a kőszívet egyre inkább hússzívvé
változtatják. Érzékennyé teszik a szívet, olyanná, mint az összezúzott hús, mely könnyen érzi a fájdalmakat.
Krisztus kihangsúlyozza ezt az érzékenységet, amikor azt mondja, hogy az igazi keresztyén olyan, mint egy
kisgyermek (Máté 10,42 és 18,3, János 13,33). A kisgyermek teste érzékeny. Ilyen egy lelkileg újjászületett
ember szíve. A kisgyermeknek nemcsak a teste, hanem a lelke is érzékeny. Egy kisgyermek könnyen együtt
érez, és nem tudja elnézni, ha mást szomorúnak lát. Így van ez egy keresztyénnel is. A kedvesség könnyen
megnyeri egy kisgyermek érzelmét. Így van ez egy keresztyénnél is. Egy kisgyermek könnyen félelembe esik,
egy külső ellenség feltűnésekor. Így a keresztyén is riadttá válik ha életében bűn áll be. Amikor egy kisgyermek
bármilyen fenyegető dologgal találkozik, nem bízik a saját erejében, hanem szüleihez szalad. Így az igazi
keresztyént nem az önbizalom jellemzi a lelki ellenséggel való harcban, hanem Krisztushoz fut. Egy kisgyermek
könnyen veszélyt gyanít a sötétben, amikor egyedül van, vagy mikor távol van otthonról. Így a valódi keresztyén
is tájékozottá válik a lelki veszélyeket illetőleg, és aggodalmat érez lelkéért, amikor nem látja világosan az utat
maga előtt. Fél attól, hogy magára hagyatva legyen, és valami elválassza őt Istentől. Egy kisgyermek könnyen
fél szüleitől, fél haragjuktól és reszket fenyítésüknél. Így a keresztyén is fél, nehogy megsértse Istent, és remeg
Isten fegyelmezéseinél.
Ilyen módon hasonlít egy igazi keresztyén egy kisgyermekhez. A lelki dolgokban a legnagyobb és legerősebb
szent egyben a legkisebb és leggyöngédebb gyermek.
10. AZ IGAZI LELKI ÉRZELMEK - ELLENTÉTBEN A HAMISAKKAL - RÉSZARÁNYOSAK ÉS

KIEGYENSÚLYOZOTTAK.
A keresztyén erényeknek részarányossága nem teljes ebben az életben. Gyakran tökéletlen a tanbeli
hiányosságok miatt, ítéletben való tévedések miatt, a természeti vérmérséklet hatalma miatt és sok más tényező
miatt. De mégis, az igazi keresztyén sohasem mutat olyan furcsa egyensúly hiányt, mint ami a képmutatók
vallását jellemzi.
Hadd adjak egy különleges példát, hogy értem ezt. Az igazi keresztyénekben az öröm és jókedv együtt jár az
Isten szerinti szomorúsággal és a bűn miatti búsulással. Mi sohasem érzünk Isten szerinti szomorúságot, míg új
teremtéssé nem leszünk Krisztusban, és az igazi keresztyén egyik ismertetőjele, hogy sír, folytonosan bánkódik
bűnei miatt. „Boldogok aki sírnak, mert ők megvigasztaltatnak“ (Máté 5,4). Az üdvösség feletti öröm, és a bűn
miatt való Isten szerinti szomorúság együtt jár az igaz vallásban. Másrészt van sok képmutató, aki örül remegés
nélkül.
A képmutatók, úgyszintén egy furcsa egyensúly hiányt mutatnak különböző személyekhez és dolgokhoz való
magatartásukban. Például, vegyük azt a módot, amelyben ők a szeretetet gyakorolják. Sokan nagy külszínben
fitogtatják Isten és Krisztus iránti szeretetüket, miközben civakodók, irigykedők, bosszúállók és rágalmazók
embertársaikkal szemben. Ez tiszta képmutatás! „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a
maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem
lát?“ (1János4,20). Másrészt vannak emberek, akik nagyon szívélyesek, barátságosak és segítőkészek
embertársaik iránt, de nincs bennük Istenért való szeretet.
Ismét, vannak olyanok, akik szeretik azokat, akik egyetértenek velük és becsülik őket, de nem érnek rá azokra,
akik ellenkeznek velük és megvetik őket. Egy keresztyén szeretete mindenkire kiterjedő kell, hogy legyen.
„Legyetek a mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind
az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát
veszitek? Avagy a vámszedők is nem azonképpen cselekesznek-é? “ (Máté 5,45-46).
Egyesek szeretetet mutatnak mások iránt testi szükségeiket illetőleg, de nincs bennük szeretet lelkük iránt.
Mások azt tartják, hogy nagy szeretet hevíti őket az emberek lelkéért, de nincs együttérzés bennük testük iránt.
(Nagy szánalmat és aggodalmat nyilvánítani az emberek lelke iránt gyakran nem kerül semmi költségbe, de
ahhoz, hogy irgalmat tanúsítsunk az emberek teste iránt, meg kell osszuk velük pénzünket!) Az igazi keresztyén
szeretet kiterjed úgy embertársunk testére, mint lelkére. Olyan, mint amilyen Krisztus részvéte volt, amint látjuk
Márk 6,34-44 -ben. A nép lelke iránt érzett szánalma arra indította őt, hogy tanítsa őket, és az ő testük iránti
együttérzése arra indította, hogy táplálja őket az öt kenyér és két hal csodája által.
Láthatod mindebből, mit értek, amikor azt mondom, hogy a hamis vallás kiegyensúlyozatlan és részarányosság
nélküli. Láthatjuk ezt az egyensúly hiányt sok más módban is. Némelyek, például, nagyon izgatottak keresztyén
társaik bűnei felett, de nem tűnik, hogy nyugtalanok lennének saját bűneik miatt. Egy igazi keresztyén azonban
jobban aggódik a saját bűneiért, mint másokéi miatt. Természetesen, zavarni fogja őt, ha keresztyén testvére
vétkezik, de mindig gyorsabb a saját bűnének felfedezésében és elítélésében. Aztán vannak, akik lelki
vezetőszerepre való törekvést mutatnak, de nincs megfelelő buzgalmuk az imádkozás iránt. Mások forró vallásos
érzelmeket éreznek, mikor más keresztyének társaságában vannak, de kihűlnek, amikor egyedül vannak, stb.
11. AZ IGAZI LELKI ÉRZELMEK MÉG MÉLYEBB SZENTSÉG UTÁNI VÁGYAT TÁMASZTANAK,
ELLENTÉTBEN A HAMISAKKAL, MELYEK ÖNMAGUKBAN MEGELÉGEDVE PIHENNEK.
Mennél inkább szereti egy keresztyén Istent, annál jobban kívánja szeretni őt, és annál nyugtalanabb az Isten
iránti szeretetének hiányossága miatt. Egy igazi keresztyén mennél inkább gyűlöli a bűnt, annál jobban kívánja
azt gyűlölni, és szomorkodik, hogy még oly nagyon szereti azt. A legnagyobb szentség, amivel egy keresztyén
ebben az életben bírhat, csak előíze az eljövendő dicsőségnek. A legkiválóbb hívő is csak egy gyermek ahhoz
hasonlítva, amilyen a mennyben fog lenni. Ezért van az, hogy a legmagasabb fokú szentség, melyet a hívők e
világban elérhetnek, nem csillapítja még nagyobb szentség után való szomjúságukat. Sőt ellenkezőleg: még
sóvárgóbbakká válnak, hogy tovább jussanak. „Egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak,
elfelejtvén, azoknak, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus
Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. Annakokáért, akik tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben
legyünk (Filippi 3, 13-15). Valaki azonban ellenvetheti: ‘Hogyan egyeztethető össze ez a szakadatlan törekvés
azzal a megelégedéssel melyet a lelki élvezet nyújt? ‘
Nincs itt semmi összefüggéstelenség. A lelki élvezet a következő értelemben elégíti ki a lelket:
(1) A lelki élvezet tökéletesen hozzáillik az emberi lélek természetéhez és szükségeihez. Az a személy, aki
birtokolja ezt az élvezetet, soha nem unja ezt meg. Ez legmélyebb öröme, és soha nem cserélné ezt fel semmi
mással. Azonban, ez nem jelenti azt, hogy egy személy, aki megtapasztalt valamit a lelki élvezetből, nem kíván
abból még többet.
(ii) A lelki élvezet megfelel elvárásainknak. A nagy vágy nagy várakozást hoz létre. Mikor valami világi
örömben részesülünk, mely után nagyon vágytunk, ez gyakran kiábrándít minket, de nem így van a lelki
élvezetekkel! Ezek mindig megfelelnek elvárásainknak.
(iii) A lelki élvezet oly mértékben elégíti ki a lelket, ahogy a lélek képes az áldást befogadni. Ámde a
lélek befogadóképességét a végtelenségig lehet tágítani. Ha lelkileg nem vagyunk betelve úgy, ahogy lehetnénk,
a hiba bennünk rejlik. Nem nyitottuk ki elég szélesre a szánkat.
A lelki élvezet tehát ilyen szempontokban elégíti ki a lelket. Találkozik legmélyebb szükségünkkel, megfelel
elvárásainknak, és betölt minket a mi befogadóképességünkhöz megfelőlően. Mindez tökéletesen megegyezik a
még több és több hasonló élvezetek utáni szomjúsággal, míg csak a mi élvezetünk teljes lesz.
Más a helyzet a hamis vallásos örömökkel. Amikor egy személy meggyőzetik bűnösségéről és a pokoltól való
félelem vesz erőt rajta, vágyakozhat lelki világosság, Krisztusban való hit és Isten iránti szeretet után. Mikor a
hamis tapasztalatok becsapják őt, hogy azt gondolja, üdvössége van, megelégedve pihen ezzel. Többé nem kíván
kegyelmet és szentséget, különösen, ha tapasztalatai nagyon erőteljesek voltak. Nem él Istenért és Krisztusért a
jelenben, hanem múltbeli tapasztalataiból él.
Az igazi keresztyén teljesen más. Ő szüntelen keresi Istent. Valójában, ‘akik keresik az Urat‘, egyike azoknak a
kifejezés módoknak, ahogy a Biblia leírja az igazi hivőket. „Látják ezt majd a szenvedők és örülnek; ti Istent
keresők, elevenedjék a ti szívetek! (Zsolt 69,33). „Örülnek és örvendeznek majd Benned mindazok, akik keresnek
tégedet“ (Zsolt 70,5). Az Írás úgy ábrázolja a keresztyének keresését és törekvését, mint mi főképpen
megtérésük után következik be. Az Írás úgy beszél azokról, akik már keresztyének, mint akik versenypályán
futnak, fejedelemségekkel és hatalmasságokkal harcolnak, nekidőlve előrenyomulnak, tusakodnak az imában
Isten előtt éjjel és nappal. Szomorú, hogy ma sokan egy igeellenek beszédmódba estek, mintha egész harcuk és
törekvésük megtérésük előtti lett volna, és most számukra, mint keresztyéneknek minden békés és könnyű.
Kétségtelen, hogy némely képmutatók azt fogják mondani, hogy ők szüntelen egyre inkább vágyják Istent és
Krisztust és a szentséget; ámde egy képmutató a lelki dolgokat valójában nem önmagukért kívánja. Egy
önközpontú indítóok irányítja őt. Jobb lelki tapasztalatokat akar az önző bizonyosságért, melyet eredményeznek,
vagy mivelhogy ezek hízelegnek neki, mint Isten kedvencének. Inkább vágyik érezni Isten szeretetét önmaga
iránt, mintsem hogy ő nagyobb szeretettel bírjon Isten iránt. Mivelhogy tudja, hogy egy valódi keresztyénnek
látszólag bizonyos vágyai vannak, utánozza őket. Azonban egy tapasztalatok utáni vágy, vagy Isten szeretetének
érzése után való vágy, vagy a halál és a menny utáni vágy nem a leghitelesebb ismertetőjele egy igazi
keresztyénnek. A legjobb ismertetőjel egy szentebb szív és egy szentebb élet után való vágy, Isten dicsőségére.
12. AZ IGAZI LELKI ÉRZELMEK GYÜMÖLCSE A KERESZTYÉN VISELKEDÉSMÓD.
A keresztyén életvitel három dolgot jelent:

(i) Az igazi keresztyén viselkedésének minden megnyilvánulását keresztyén alapelvek által igazgatja.
(ii) A szentül élést élete fő gondjává teszi. Ez az ő foglalatossága és legfőbb ügye minden egyéb dolgok
felett.
(iii) Kitartóan megmarad ebben a dologban folytonosan élete végéig.
Hadd szilárdítsuk meg e három pontot az Írásból.

(i) Az igazi keresztyén arra törekszik, hogy életének minden egyes területe összhangban legyen Isten Igéjének
alapelveivel. „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek“ (János 15,14).
„És akiben megvan ez a reménység ő iránta, az mind megtisztítja magát, amiképpen ő is tiszta... Fiacskáim,
senki el ne hitessen benneteket: aki az igazságot cselekszi, igaz az, amiként ő is igaz“ (1 János 3,3.7). „Avagy
nem tudjátok-é, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát? Ne tévelyegjetek; se paráznák, se
bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se
szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát“ (1 Korint 6,9-10). „A testnek cselekedetei pedig
nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás,
ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek,
gyilkosságok, részegségek, dobzódások, és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen már
ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek (Gal 5,19-21).
E teljes engedelmesség iránt való elkötelezettség nemcsak a gonosz gyakorlatoknak negatív elkerülését jelenti.
Úgyszintén jelent pozitív engedelmességet is Isten parancsa iránt. Nem mondhatjuk, hogy valaki igazi
keresztyén csak azért, mert nem tolvaj, hazug, káromkodó, részeges, parázna, büszke és kegyetlen. Néki
úgyszintén pozitív értelemben istenfélőnek, alázatosnak, tiszteletteljesnek, szelídnek, békésnek, megbocsátónak,
irgalmasnak és szeretetteljesnek kell lennie. E tulajdonságok nélkül nem tölti be Krisztus törvényét.
(ii) Az igazi keresztyén a szentül élést élete legfőbb ügyévé teszi. Krisztus népe nemcsak teszi a jó
cselekedeteket, hanem jó cselekedetekre buzgón igyekező. (Tit 2,14). Isten nem tétlenségre hívott el minket,
hanem hogy érte munkálkodjunk és fáradozzunk. Minden igazi keresztyén jó és hű vitéze Krisztusnak (2 Tim
2,3). Harcolják a hitnek szép harcát, hogy elnyerjék az örök életet (1 Tim 6,2). Mindazok, akik egy
versenypályán futnak, mind futnak, de csak egy nyeri el a jutalmat. A lusta és nemtörődöm emberek nem úgy
futnak, hogy elnyerjék azt a jutalmat (1 Kor 9,24). Az igazi keresztyén felveszi az Istennek minden fegyverzetét,
amely nélkül képtelen ellenállni az ördög tüzes nyilainak (Efézus 6,13-17). Elfelejti mindazon dolgokat, melyek
háta mögött vannak, igyekszik azon dolgok után, melyek előtte vannak, előretörve a cél felé, mert ez az egyetlen
mód, hogy elnyerje Istennek onnét felülről való elhívásának jutalmát, Jézus Krisztusban (Fil 3,13-14). Az Isten
szolgálatában a lustaság éppoly kárhozatos, mint a nyílt ellenszegülés; a lusta szolga gonosz szolga, és ki lesz
vetve a külső sötétségre, Isten nyílt ellenségeivel együtt (Máté 25,26.30).
Ebből kitűnik, hogy valódi keresztyén csak az, aki szorgalmas, komoly és határozott az ő vallásában. Amint a
Zsidókhoz írt levél mondja: „Kívánjuk pedig, hogy közületek kiki ugyanazon buzgóságot tanúsítsa a
reménységnek bizonyossága iránt mindvégiglen; hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és
békességes tűrés által öröklik az ígéreteket“ (Zsid 6,11-12)
(iii) Az igazi keresztyén kitart Isten iránti engedelmességében minden akadályon keresztül, mellyel találkozik,
élete végéig. Az Írás nagy erővel tanítja, hogy az igazi hit kitartó. Lásd pld. a magvető példázatát (Máté 13,3-9;
18-23).
A központi igazság, melyet az Írás a kitartás tanában hangsúlyoz az, hogy a valódi keresztyén megmarad a
hitben és engedelmességben a különféle problémák ellenére, melyekkel találkozik. Isten megengedi, hogy a
próbák bejöjjenek a magukat keresztyéneknek vallók életébe, hogy kipróbálja hitük valódiságát. Így aztán
nyilvánvaló lesz önmaguk előtt és gyakran mások előtt is, hogy valóban komolyan veszik-e Krisztust. Ezek a
próbák néha lelki természetűek, mint egy különlegesen csábító kisértés. Néha külsőlegesek; ilyenek a sértések,
gúny és azon veszteségek, melyeknek keresztyénségünk miatt vagyunk kitéve. Az igazi keresztyén ismertetőjele,
hogy kitart e próbákon és nehézségeken keresztül, és hű marad Urához.
Itt van néhány ige ezzel kapcsolatban. „Mert megpróbáltál minket, oh Isten, megtisztítottál, amint tisztítják az
ezüstöt. Hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. Embert ültettél fejünkre, tűzbe-vízbe jutottunk: de
kihoztál bennünket bőségre“ (Zsolt 66,10-12). „Boldog ember az, aki a kísértében kitart, mert minekutána
megpróbáltatott, elnyeri az életnek koronáját, amit az Úr ígért az őt szeretőknek“ (Jakab 1,12). Semmit ne félj
azoktól, amiket szenvednek kell: imé a Sátán egynéhányat tiközületek tömlöcbe fog vetni, hogy
megpróbáltassatok; és lesz tíz napig tartó nyomorúságtok. Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek
koronáját (Jelenések 2,10).
Elismerem, hogy az igazi keresztyének is válhatnak lelkileg kihűltté, néha engednek a kísértésnek és nagy
bűnökbe esnek. Ennek ellenére, azonban, soha nem eshetnek el úgy, hogy megunják Istent és az
engedelmességet, és megrögződjenek a keresztyénség iránti megvetésben. Sohasem tudnak elfogadni egy olyan
életutat, amelyben valami más fontosabb Istennél. Sohasem veszíthetik el teljesen a hitetlen világtól való
különbözőségüket, sem nem válhatnak olyanokká, amilyenek megtérésük előtt voltak. Ha ilyen hatással vannak
a nehézségek egy hitvalló keresztyénre, ez azt bizonyítja, hogy soha nem volt igazán megtérve. „Közülünk
váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de azért
váltak ki, hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók“ (1 János 2,19).
Az igazi lelki érzelmek tehát mindig keresztyén életgyakorlatot eredményeznek. Miért? Úgy tudok válaszolni,
ha emlékeztetlek arra, amit már eddig elmondtam a lelki érzelmek természetéről:
(i) Az igazi lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mert lelki, természetfölötti és
isteni hatásokból fakadnak. Nem csoda, ha a lelki érzelmek ilyen hatással rendelkeznek, amikor az ő
oldalukon van a mindenhatóság! Ha Isten a szívben lakozik, ő meg fogja mutatni az ő munkájának ereje által,
hogy ő mindenható Isten. Krisztus nem úgy van a keresztyén szívében, mint egy halott megváltó a sírban, hanem
mint egy feltámadott és élő Megváltó az ő templomában. A lelki érzelmek lehetnek kevésbé hangosak és
látványosak, de ezt a titkos életet és erőt bírják magukban, mely elragadja a szívet és Isten akaratának foglyává
teszi.
(ii) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mivelhogy tárgyuk a lelki dolgok
szeretetreméltó volta, nem a mi önérdekünk. Sok embernek beteges a keresztyénsége, mivelhogy saját
érdekeit keresi abban, nem pedig Istenét. Így elfogadják a keresztyénséget, de csak addig, amíg úgy gondolják,
hogy ez az ő érdeküket szolgálja. Ezzel szemben az, aki a keresztyénséget saját kiváló és szeretetreméltó
természetéért fogadja el, elfogad mindent, ami ilyen természetű. Átkarolja a keresztyénséget annak saját
érdeméért, és így mindenestől magához öleli azt. Innen van, hogy az igazi keresztyén kitartó a hitben. Egy
személy egyéni érdekei egy idő után ütközhetnek a keresztyénséggel. Így az a személy, aki a keresztyénséget
önző okokból fogadta el, hajlamos elvetni is azt önző okok miatt. Az egyéni érdekek változhatnak, de a
keresztyénség lelki szépsége sohasem változik. Szilárd és örökké ugyanaz.
(iii) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mert az isteni dolgok erkölcsi
kiválóságára vannak alapozva. Nem csoda, hogy a szentségnek önmagában való értéke iránti szeretet a
szentség gyakorlására fogja indítani az embert! Szükséges ennél többet mondjak?
(iv) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mivel lelki megértésből fakadnak.
Emlékezz, hogy a lelki megértés a szívnek az az érzéke, mely által egy személy látja az isteni dolgok magasztos
szépségét. Amikor látjuk Krisztus fenséges szépségét és dicsőségét, látjuk, hogy méltó imádatunkra,
engedelmességünkre, hogy teljesen odaszánjuk életünket néki. Ebből következik, hogy követjük őt, mindek
akadály ellenére. Nem tudjuk elfelejteni, vagy felcserélni őt valami másért. Igen mély hatást tett ránk!
(v) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mert az isteni dolgok valódisága felől
való meggyőződést nyújtják. Ha egy személy sohasem győződött meg teljesen afelől, hogy valami valóság a
keresztyénségben, nem csoda, ha nem veszi a fáradságot, hogy szorgalmasan, komoly módon gyakorolja azt!
Nem csoda, ha nem bízza rá magát kitartó engedelmességgel arra, amiről kiderülhet, hogy valótlan! Másrészt,
ha egy személy teljes meggyőződéssel bír az isteni dolgok valósága felől, ezen dolgok befolyásolni fogják
életvitelét, sokkal inkább mint bármi más. Miért? Végtelen fontosságuk és jelentőségük miatt. Mi nem hihetünk
teljesen és őszintén ilyen nagy dolgokban anélkül, hogy ellenőrző hatáskörük alá ne kerülnénk.
(vi) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mivel mindig lelki alázatosság mellett
léteznek. Az Isten előtti megalázkodás engedelmességet eredményez, éppúgy, ahogy a büszkeség ellenszegülést
vált ki. Az alázat tehát szükségszerűen keresztyén életgyakorlathoz vezet.
(vii) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mivel szüntelen egy jellembeli
változással járnak együtt. Az emberek nem fogják megváltoztatni mindenestől szokásaikat, csak ha a
természetük megváltozott. Amíg egy fa természetében rossz, a gyümölcse sem lehet jó. Ha egy megtéretlen
személy próbál keresztyén életet élni, bűnös természete ellen cselekszik. Hasonlít egy kő feldobásához. A
természet végül is győz, és a kő visszaesik újra. Azonban ha egy mennyei új természetet nyertünk Krisztusban,
így természetes, hogy ez élet újságában járunk, és ezt nem szűnünk meg folytatni életünk végéig.
(viii) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mivel ezek egy krisztusi lelkületet
munkálnak. Mindazok a tulajdonságok, melyeket e fejezet címe alatt felsoroltam - szeretet, alázat, béke,
megbocsátás, könyörületesség -, Isten törvénye második tábláján levő parancsainak betöltését képezik (az utolsó
hat parancsolatot). És lényegében ebből áll a keresztyén életgyakorlat.
(ix) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mert meglágyítják a szívet és
keresztyén szelídlelkűség mellett léteznek. Az igaz keresztyén meglágyított szíve és töredelmes lelke
fájdalomteljesen érzékennyé teszik őt a bűn iránt. Nyilván ez mély hatással lesz egész életvitelére.
(x) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek csodálatos részarányosságuk és
egyensúlyuk miatt. A lelki érzelmek részarányossága és kiegyensúlyozottsága megfelelő engedelmességet fog
létrehozni. Egy keresztyén nem fog Isten némely parancsának engedelmeskedni, másokat pedig mellőzni. Ő
eltökélte magában, hogy szentül fog élni életének minden területén, bármilyen körülmények között, és minden
időben.
(xi) A lelki érzelmek keresztyén életgyakorlatot eredményeznek, mivel mélyebb szentség után való vágyat
hoznak létre. Ha az olvasó visszalapoz a 11. fejezethez, látni fogja, hogy nyilván ennek így kell lennie. Egy
mélyebb szentég után való vágy nem fog hiányos keresztyén életgyakorlatot eredményezni.
Mindebből világosan kitűnik, hogy a keresztyén életvitel az igazi megtérésnek ismertető jegye. Tovább
megyek. A keresztyén életgyakorlat a legfontosabb a megtérés minden jele és jegye között, úgy a hivőnek
önmaga számára, mint mások előtt is.
A következő két fejezete arra szánom, hogy ezt alaposan megérthessük.
13. A KERESZTYÉN VISELKEDÉSMÓD LEGFŐBB IMERTETŐJEL EGY MEGTÉRT EMBER

ŐSZINTESÉGÉRŐL MÁSOK ELŐTT.
A keresztyén életgyakorlat a legfőbb ismertetőjel, ami alapján megítélhetjük a hitvalló keresztyének

őszinteségét. Az Írás nagyon világosan beszél erről. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket“ (Máté 7,16). „Vagy
legyetek jó fák és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert
gyümölcséről ismeritek meg a fát“ (Máté 12,33). Krisztus sohasem mondta: ‘leveleikről és virágaikról fogjátok
megismerni a fákat. Az embereket beszédjükről ismeritek meg, azon elbeszélésekből, melyekben elmondják
tapasztalataikat; könnyeikről és érzelmi kifakadásaikról fogjátok megismerni...‘ Nem! „Gyümölcseikről
ismeritek meg őket.“ Egy fát a gyümölcséről ismernek meg.
Krisztus azt mondja nekünk, hogy figyeljük a keresztyén életgyakorlat gyümölcseit másokban. Azt is mondja
nekünk, hogy mi ezeket a gyümölcsöket kell felmutassuk saját életünkben másoknak. „Úgy fényljék a ti
világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat“ (Máté
5,16). Krisztus nem azt mondja, hogy ‘Úgy fényljék a ti világosságotok, hogy beszéljetek érzéseitekről és
tapasztalataitokról másoknak‘. Amikor mások látják a mi jócselekedeteinket, csak akkor fogják dicsőíteni
mennyei Atyánkat.
Az Újtestamentum többi része is ugyanezt mondja. Például a Zsidókhoz írt levélben olvasunk azokról, akik
megvilágosíttattak, megízlelték a mennyei ajándékot, és így tovább, és elestek (Zsid 6, 4-8). Aztán a 9.versben
ezt mondja: „De ti felőletek, szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb dolgokról vagyunk meggyőződve“.
Minek alapján volt a Zsidókhoz írt levél írója ennyire meggyőződve az ő hitük valódisága felől, és arról, hogy
ők nem fognak elesni? Keresztyén életgyakorlatuk miatt. Lásd a 10. verset: „Mert nem igazságtalan az Isten,
hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint akik
szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek“.
Hasonló tanítást találunk Jakab levelében. „Mi haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van,
cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-e őt a hit? “ (Jakab 2,14). Jakab azt mondja nekünk, hogy
haszontalan dolog mondani, hogy hitünk van, ha nem mutatjuk azt meg jócselekedetek által. Minden, amit
mondunk, értéktelen, ha nincs hitelesítve azáltal, amit teszünk. Személyes bizonyságtételek, érzésekről,
tapasztalatokról szóló elbeszélések mind értéktelenek, jó cselekedetek és keresztyén életgyakorlat nélkül.
Ez így igaz általános értelemben is. Mindenki tudja, hogy ‘a tettek hangosabban beszélnek a szavaknál‘. Ez
éppúgy érvényes a lelki, mint a természeti életre egyaránt. Képzelj el két embert. Az egyikről látszik, hogy
alázatosan jár Isten és emberek előtt, olyan életet él, mely bűnbánó és töredelmes szívről beszél; megadással van
Isten iránt a szenvedések között, szelíd és jóságos az emberek iránt. A másik mondja, hogy milyen alázatos,
mennyire bűnösnek érzi magát, hogyan veti magát a porba Isten előtt, stb. Mégis, úgy viselkedik, mintha ő
lenne minden keresztyénnek feje a városban! Erőszakos, beképzelt és nem szenvedheti a kritikát. E kettő közül
melyik adja a legjobb bizonyítékot arról, hogy milyen egy igazi keresztyén? Keresztyénségünket nem
bizonyíthatjuk azzal, hogy sokat beszélünk az embereknek magunkról. A szavak csak polyvák. Az áldozatteljes,
önmegtagadó keresztyén életgyakorlat az, amellyel megmutathatjuk hitünk valódiságát.
Feltételezem, természetesen, hogy a keresztyén életgyakorlat olyan személyben létezik, aki elfogadja a
keresztyén hitet, aki vallja hogy hiszi a keresztyén hitvallást. Mindenekfelett, amit vizsgálnunk kell, az azoknak
őszintesége, akik keresztyéneknek vallják magukat. Egy személy nem vallhatja magát keresztyénnek, anélkül,
hogy ne állítaná, hogy hisz bizonyos dolgokat. Mi nem fogadhatunk el valakit, mint keresztyént, ha tagadja a
lényeges keresztyén tanokat, bármilyen jónak és szentnek tűnjék is. A keresztyén életgyakorlat mellett ott kell
legyen az evangélium alapvető igazságainak elfogadása. Ez magába foglalja, hogy hinni kell, hogy Jézus a
Messiás, hogy ő meghalt hogy kielégítse Isten igazságosságát bűneinkkel szemben, és más ilyen tanokat. A
keresztyén életgyakorlat a legfőbb bizonyítéka azok őszinteségének és üdvösségének, akik vallják, hogy hiszik
ez igazságokat, de semmit sem bizonyít azok üdvössége felől, akik tagadják ezeket!
Csak azt szeretném még ezekhez hozzáadni, amit előbb is mondtam (Második rész, 12 fej.), hogy semmiféle
külső megnyilvánulások sem lehetnek csalhatatlan jelei a megtérésnek. A keresztyén életgyakorlat a legjobb
bizonyíték, amely rendelkezésünkre áll, hogy egy hitvalló keresztyén valóban keresztyén. Ez kötelez minket,
hogy higgyünk az ő őszinteségében, és fogadjuk el, mint testvért Krisztusban. Azonban még ez sem jelent száz
százalékos bizonyítékot. Mert nem láthatjuk egy személy belső viselkedését mindenestől; ennek sok tényezője el
van rejtve a világtól. Sem nem nézhetünk egy személy szívébe, hogy lássuk indítékait. Nem lehetünk
bizonyosak, milyen messze mehet el egy megtéretlen személy a keresztyénségnek külső megjelenítésében. És
mégis, ha úgy látnánk egy személy keresztyén életgyakorlatát, amint az illető személy saját lelkiismerete ismeri
azt, ez lehetne egy csalhatatlan jele az ő állapotának. Ennek igazsága fog kitűnni a következő fejezetben.
14. A KERESZTYÉN VISELKEDÉSMÓD BIZTOS ISMERTEŐJELE A MEGTÉRÉSNEK EGY SZEMÉLY

SAJÁT LELKIISMERETE SZÁMÁRA.
Ez nyilvánvaló 1 János 2,3-ból. „És erről tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk“
. János azt mondja, hogy bizonyosak lehetünk üdvösségünk felől, ha lelkiismeretünk tanúskodik
jócselekedeteinkről. „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal. És erről
ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket“ (1 János
3,18-19). Pál apostol azt mondja a galáciabelieknek , hogy vizsgálják meg saját eljárásukat, hogy
örvendhessenek üdvösségükben. „Minden ember pedig az ő maga cselekedetét vizsgálja meg, és akkor csakis
önmagára nézve lesz dicsekedése Isten előtt és nem másra nézve“ (Gal 6,4). Mikor Krisztus azt mondja,
„Gyümölcseikről ismeritek meg őket“ (Máté 6,20), ez elsősorban egy alapszabály mások megítélésében. De
Krisztus úgyszintén akarja, hogy e szabály által ítéljük meg magunkat is, miként a következő versben világossá
is teszi ezt. „Nem minden, aki ezt mondja nekem: ‘Uram, Uram‘, megyen be a mennyeknek országába, hanem
aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát“ (Máté 7,20).
Mit ért a Biblia pontosan a ‘Krisztus parancsolatainak megtartása‘, ‘az Atya akaratának cselekvése‘ alatt, és
így tovább - amit mi keresztyén életgyakorlatnak neveztünk -, amikor ezeket a dolgokat az üdvbizonyosság
alapjává teszi?
A keresztyén életgyakorlat bizonyára nem csupán a külső testi(fizikai) cselekedetekre vonatkozik. Az
engedelmesség a teljes embert magába foglalja, lelkét éppúgy, mint testét. Valójában az engedelmesség igazán és
sajátosan a lélek cselekedete, mert a lélek uralja a testet. Így a keresztyén életgyakorlat inkább a lélek benső
engedelmességére vonatkozik, mint a test külső cselekedeteire.
Egy keresztyén lelke kétféleképpen cselekedhet:
(i) A lélek cselekvése lehet tisztán belsőleges, mely nem fejeződik ki külső fizikai cselekedetben. Amikor
egyszerűen elmélkedünk Isten igazságáról, elménk megnyugszik az igazságban és nem megy ezen túl valami
külső cselekedetig.
(ii) A lélek cselekedhet gyakorlatias módon. Ez külső, testi cselekedetet eredményez. Például, az irgalmasság
arra ösztönözhet minket, hogy egy pohár hideg vizet adjunk Krisztus valamely tanítványának (Máté 10,42).
Vagy egy személy szeretete Krisztus iránt arra készteti őt, hogy eltűrjön minden üldözést Krisztusért. Itt a lélek
engedelmessége testi cselekedetekben gyakorolja magát.
Amikor az Írás a keresztyén életgyakorlatot hitünk bizonyítékaként állítja mások elé, ez arra vonatkozik, amit
mások láthatnak életvitelünkben - külső, testi(fizikai) cselekedeteinket. Azonban, amikor az Írás a keresztyén
életgyakorlatot önmagunk számára állítja hitünk bizonyítékaként, ez arra vonatkozik, amit mi láthatunk
életgyakorlatunkból - és mi láthatjuk a belső indítóokokat, melyek külső cselekedeteink mögött rejlenek. Tehát
egy keresztyén az ő saját életvitelét nem csak annak alapján kell megítélje, amit külsőleg cselekszik, hanem
lelkének belső indítékai alapján, melyek testi cselekedeteit irányítják és szabályozzák. Ez az a mód, ahogyan
Isten megítél minket: „Én, az Úr vagyok az, aki a szíveket fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek
kinek-kinek az ő utai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint“ (Jeremiás 17,10). „Én vagyok a vesék és
szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint“ (Jel.2,23). Ha Isten csak a külső
cselekedetek alapján ítél minket, miért fürkészi a veséket és a szíveket? Istent nemcsak a cselekedeteink és
munkánk érdeklik, hanem az a lelkület, amely azok mögött rejlik.
Miután mindezeket elmondtam, nem szeretném, hogy valaki azt gondolja, hogy a belső indítóokok jelentenek
mindent, és az, amit külsőleg testünkkel teszünk lényegtelen. Semmiképpen! Mi nem választhatjuk el ilyen
módon a lelket és a testet. A lélek uralja a testet. A szent indítóokok egy engedelmes életstílust hoznak létre.
Tehát, egy olyan személy, aki külsőleg bünteljes életet él, nem hozhatja fel azt a kifogást, hogy az ő szíve a
helyén van. Lehetetlen, hogy egy ember szíve tiszta legyen, és lábai a bordélyházba vigyék őt! Ez abszurd dolog.
A keresztyén életgyakorlat magába foglalja mind e két dolgot: úgy a belső indítóokot, mint a külső cselekedetet.
Feltétlenül szükséges, hogy kiálljuk a vizsgát mind a két területen. A külső jócselekedetek belső szent
indítóokok nélkül nem jelentenek keresztyén életgyakorlatot. Azok pedig nem lelki inditóokok, melyek nem
hoznak létre gyakorlatias testi engedelmességet.
A keresztyén életgyakorlat az igazi hit legjobb bizonyítéka a hívő saját lelkiismerete számára. Nem
helyezhetünk sok bizalmat vallásos tapasztalatokba, meggyőződésekbe, vigaszokba, örömökbe, vagy belső
elmélődésekbe, melyek nem eredményeznek gyakorlatias engedelmességet. Hadd mutassak fel hat bizonyító
érvet annak kimutatására, hogy bizonyosságunkat főként a keresztyén életgyakorlatból kell nyerjük:
(i) Első bizonyítékom a józan észből származik. Annak bizonyítéka, hogy az ember szeret valamit tenni, az,
ha teszi azt a dolgot. Amikor egy embernek szabadságában áll, hogy beszéljen vagy csendben maradjon, annak
bizonyítéka, hogy ő a szólást előnyben részesíti, az lesz, hogy megnyitja száját és beszél. Amikor valakinek
módjában áll sétálni vagy ülve maradni, annak bizonyítéka, hogy jobban szeret sétálni, az lesz, ha felkel és
sétálni kezd. Ugyanígy, annak bizonyítéka, hogy egy ember inkább szereti az Isten iránti engedelmességet az
iránta való engedelmesség helyett, az, ha engedelmeskedik. Tehát lehetetlen(abszurdum), hogy valaki azt tartsa,
hogy neki jó szíve van, miközben engedetlen életet él. Vagy megpróbálja rászedni Istent? Az egész föld Bírája
nem vezethető félre semmiféle áltatással. „Nem minden, aki ezt mondja nékem: ‘Uram! Uram!‘ megyen be a
mennyeknek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama
napon: ‘Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem
cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben?‘ És akkor vallást teszek majd nékik: ‘Sohasem ismertelek
titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők‘“ (Máté7,21-23). Mit sem számít bármily sok vallásos tapasztalattal
rendelkezünk, még ha csodákat is teszünk, ezáltal nem rejthetjük el engedetlen életünket Bíránk elől. Nem
leszünk képesek befolyásolni őt, vagy rászedni őt bármi kifogással. Végül is, még egy földi úr sem fogadna fel
egy olyan szolgát, aki nagy szeretetet és hűséget vall iránta, de megtagadja az engedelmességet!
(ii) Második bizonyítékom Isten gondviseléséből fakad. Isten nehézségeket bocsát reánk, és vizsgát tart
életünkben, hogy lássa, ha valóban - a gyakorlatban - jobban szeretjük-e őt más dolgoknál. Olyan helyzetekben
találjuk magunkat, ahol Isten egyik oldalon és valami más a másik oldalon áll - és nem lehet a miénk mindkettő.
Választanunk kell. Ilyen helyzetekben való gyakorlati választásaink mutatják meg, hogy Istent szeretjük-e a
legjobban, vagy sem. „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár
negyven esztendeit a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van
a te szívedben; vajon megtartod-é az ő parancsolatait, vagy nem ? “ (V. Mózes 8,2).
Ezek a vizsgák a mi hasznunkat szolgálják, nem Istenét. Ő máris tudja, mi van a szívünkben. Azért hoz minket
ilyen vizsgáztató helyzetekbe, hogy megtudhassuk, mi van a mi szívünkben. Isten minket akar nevelni, nem
önmagát! Hogy Isten ilyen módon tanít minket a mi szívünk felől, ez azt bizonyítja, hogy életvitelünk az igazi
bizonyítéka őszinteségünknek.
(iii) A keresztyén életgyakorlat viszi teljességre az újjászületést. Jakab azt mondja, hogy Ábrahám hitét
gyakorlati engedelmessége tette tökéletessé. „Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és
cselekedetek által lett teljessé a hit “ (Jakab 2,22). János pedig azt tanítja, hogy a gyakorlati engedelmesség
teszi teljessé szeretetünket Isten iránt. „Aki ezt mondja: ‘Ismerem őt‘, és az ő parancsolatait nem tartja meg,
hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az
Isten szeretete“ (1 János 2,4-5).
Tehát a keresztyén életgyakorlat tökéletessé teszi a hitet és a szeretetet. Ezek egy maghoz hasonlítanak. Egy
mag nem jut teljességre azáltal, hogy elvetik a földbe. Nem jut teljességre azáltal sem, hogy gyökeret és csirát
ereszt; sem azáltal, hogy kihajt a földből; sem azáltal, hogy növekszik, leveleket és virágokat hoz. Azonban,
amikor érett gyümölcsöket hoz létre, akkor teljességre jutott - természetét teljesen betöltötte. Hasonló módon
történik a hittel, szeretettel és minden egyéb kegyelmi ajándékkal. Ezek a keresztyén életgyakorlat jó, érett
gyümölcseiben érik el a teljességet.
(iv) Az Írás jobban kihangsúlyozza az életgyakorlatot, mint az üdvösségnek bármi más bizonyítékát.
Remélem, ez mostmár világos. Nekünk ragaszkodnunk kell e kiemeléshez. Veszélyes dolog olyan dolgokat
hangsúlyozni, melyeket a Biblia nem hangsúlyoz. Mi elveszítjük bibliai egyensúlyunkat, ha olyan érzésekre és
tapasztalatokra építünk, melyek nem fejeződnek ki gyakorlati engedelmességben. Isten tudja, mi a legjobb
számunkra, és aláhúzott bizonyos dolgokat, mivelhogy szükséges azokat aláhúzni. Ha mi mellőzzük azt, amit
Isten világosan kihangsúlyozott a keresztyén életgyakorlat felől, és más dolgokat erősítünk őszinteségünk
bizonyítékaként, akkor mi a megtévesztés és képmutatás utján vagyunk.
(v) Az Írás nagyon világosan beszél a keresztyén életgyakorlatról, mint az őszinteség igazi próbájáról. Nem
valami különös tan ez, mely csupán néhányszor van megemlítve bonyolult igehelyekben. Tegyük fel, hogy Isten
adna egy új kinyilatkoztatást ma és kijelentené: „Erről fogjátok megismerni az én tanítványaimat; erről fogjátok
megismerni, hogy az igazságból valók vagytok; erről tudhatjátok meg, hogy ismertek engem...“ - és aztán
megadna egy különleges ismertető jegyet. Nem tekintenénk-e egy ilyen dolgot egy világos és kihangsúlyozott
próbának őszinteségünkre és üdvösségünkre vonatkozólag? Nos, éppen ez történt! Isten beszélt a mennyből - a
Bibliában! Újra és újra kijelentette nekünk, hogy a keresztyén életgyakorlat a legmagasabb és legjobb
bizonyítéka a valódi hitnek. Figyeld meg, hogyan ismétli Krisztus ezt a tesztet újra meg újra János evangéliuma
14. részében: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok“ (15.v.). „Aki ismeri az én
parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem“ (21.v.). „Ha valaki szeret engem, megtartja az én
beszédemet“ (23.v.). „Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet“ (24.v.). És a 15. részben:
„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek és legyetek nékem tanítványaim“ (8.v.).
„Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek“ (14.v.). És ugyanezt találjuk
János első levelében is: „Arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk“ (2,3).
„Aki megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete. Erről tudjuk meg, hogy őbenne
vagyunk“ (2,5). „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal. És erről
ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket“ (3,18-19).
Nem elég világos ez?
(vi) Isten a mi gyakorlati életvitelünk alapján fog megítélni minket az ítélet napján. Nem fogja kérni tőlünk,
hogy hozzuk személyes bizonyságunkat. Nem fogja vizsgálni vallásos tapasztalatainkat. A bizonyság, melynek
leporollak.hu/egyhtori/epito/borzasi/EDW-ERZ.HTM Ő 44/46
alapján a Bíró elfogad, vagy elvet majd minket, a mi gyakorlati életvitelünk lesz. Ő ismeri szíveinket. Mégis,
nyilvánosságra hozza életgyakorlatunk bizonyítékát, az utolsó ítélet nyilvános, leplezetlen természetéért. „Mert
nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint,
amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt“ (2 Kor.5,10). Ha az életgyakorlatunk lesz a döntő
bizonyíték, melyet Isten figyelembe vesz az ítélet napján, úgy ez az a próba, melyet itt és most alkalmaznunk
kell önmagunkra.
Ezekből a bizonyítékokból úgy gondolom, világos, hogy - amint meghatároztam - , a keresztyén életgyakorlat
a legjobb bizonyíték önmagunk és mások előtt afelől, hogy valódi keresztyének vagyunk.
Természetesen, amikor valaki éppen megtért, még nem volt lehetősége még egy szent élet gyakorlására. Neki
meglehet, hogy üdvbizonyossága csupán az ő belső érzelmeire és tapasztalatára van építve. Ez nem változtat
azon a tényen, hogy a legjobb és legszilárdabb egy személy üdvösségére vonatkozólag az, amikor érzelmei és
tapasztalatai egy gyakorlatilag engedelmes életet eredményeznek. Egy ember kész lehet elmenni egy veszélyes
utazásra egy távoli országba. Biztos lehet abban, hogy minden nehézség és áldozat elhordozására felkészült.
Mégis, a legjobb bizonyíték önmaga és mások számára afelől, hogy valóban hajlandó és kész az utazásra, az,
hogy ténylegesen elmegy.
Két fő ellenvetés van, amit némelyek fel szoktak hozni ez ellen, amit eddig mondtam.
Az első ellenvetés az, hogy a lelki tapasztalat tekinthető inkább keresztyénségünk igazi bizonyítékának,
mintsem az életgyakorlat. Ez egy félreértése az egésznek, amit eddig mondtam. Úgy beszélni a lelki
tapasztalatról és a keresztyén életgyakorlatról, mintha két különböző dolgok lennének, mindenestől helytelen. A
keresztyén életgyakorlat lelki gyakorlat. Nem egy testi cselekedet lélek nélkül. Ez a lélek és test együtt
végbevitt cselekedete, melyben a lélek mozgatja és irányítja a testet. Tehát a keresztyén életgyakorlat nem zárja
ki a lelki tapasztalatot. Mi egyáltalán nem gyakorolhatnánk igazi engedelmességet, a lélek belső munkája nélkül.
Az iránti szeretet érzése nem nevezhető nem lelki tapasztalatnak csak azért, mert egy külső önmegtagadó
cselekedetben nyilvánítja ki magát.
Van külső vallásos gyakorlat belső tapasztalat nélkül. Ez egyenlő a semmivel. Azonban van vallásos
tapasztalat is keresztyén életvitel nélkül. Ez rosszabb a semminél! Az igazi vallásos tapasztalat az, amelyek
szeretjük Istent, s szeretetünk arra késztet minket, hogy őt válasszuk, és néki engedelmeskedjünk, kitartsunk
mellette minden nehézségben és vizsgáztató élethelyzetekben. Az emberi lények közti barátság főképpen belső
érzelemből áll; de mikor érzelmeik ténylegesen arra késztetik őket, hogy tűzön és vízen keresztül segítsék
egymást, - ez a legnagyobb bizonyítéka a barátságnak.
A második ellenvetés, hogy az általam kihangsúlyozott életgyakorlat nem más min törvényeskedés - túl
erősen összpontosít a cselekedetekre, s így elvonja az embereket az egyedül hit által való megigazulás
nagyfontosságú evangéliumi tanától.
Ez értelmetlen, nem igaz. Én nem azt mondtam, hogy a mi keresztyén életgyakorlatunk Isten kegyelmének az
ára. Azt mondtam, hogy ez Isten irántunk való kegyelmének a jele. Ha én egy koldusnak valami pénzt adok, és
a koldus úgy tekint arra a pénzre, mint az én iránta való szeretetemnek jelére, le fogja ez rontani az én
szeretetem ingyenességét? Természetes, hogy nem. Éppen így nem rombolja le Isten irántunk való szeretetének
ingyenes voltát ha úgy tekintünk az engedelmességre, melyet ő munkált ki bennünk, mint szeretetének egy
jelére.
Isten bűnösök iránti ingyen kegyelmének tana arra vonatkozik, hogy nincs bennünk semmi olyan jó
tulajdonság, ami megszerezhetné, vagy megérdemelhetné az ő kegyelmét. Isten ingyen, és szuverén módon
(szabadon) szereti az ő kiválasztottjait, az ő saját isteni természetének végtelen gazdagságából, és nem a
kiválasztottakban levő valami szépségért. Hasonlóképpen, a cselekedetek nélküli megigazulás tana arra utal,
hogy nincs bennünk semmi olyan szeretetreméltó tulajdonság, vagy cselekedet, amellyel valaha is jóvá
tehetnénk bűneinket. Isten mint igazakat fogad el minket Krisztus engedelmességéért, és nem a sajátunkért. És
amikor az Írás szembeállítja a hitet a cselekedetekkel, ez arra vonatkozik, hogy a bűnösök nem az ő
cselekedeteiknek szépsége vagy jósága miatt vannak egyesítse Krisztussal, sem az ő érzéseikért vagy bármi
másért, ami bennük található. Voltaképpen még csak nem is a hitnek szépsége és jósága az, ami egyesít minket
Krisztussal!
Hadd legyen ez teljesen világos előttünk. Lerombolná Isten kegyelmének ingyenességét, ha egyáltalán valami
bennünk levő dolognak szeretetreméltó volta és kiválósága Krisztushoz kapcsolna minket. Az Isten iránti
szeretet, lelki öröm, önmegtagadás, tapasztalatok, érzések, cselekedetek - bármennyire jó dolgok is ezek, nem
kapcsolnak minket össze Krisztussal. Seholsem tanítottam ilyesmit! Azt tanítottam, hogy ezek a dolgok jelei a
Krisztussal való egységünknek. Ezek megmutatják, hogy egyesítve vagyunk vele egyedül hit által.
Tartózkodó magatartással lenni a jócselekedetek iránt, mivel ezek nem igazítnak meg minket, valójában
egyenlő minden engedelmességtől, szentségtől, lelki gondolkozástól való tartózkodással - mivelhogy ezek sem
igazítnak meg minket! Mégis, melyik keresztyén mondaná, hogy az engedelmességre, szentségre és lelki
gondolkozásmódra való törekvés nem egyeztethető össze a hit általi megigazulással? A szent életvitel a hit
ismertetőjele, éppen úgy, miként a mozgás és tevékenység az élet ismertetőjele.
15. BEFEJEZÉS.
Milyen sok bajtól mentesült volna az egyház, ha a keresztyének ahhoz tartották volna magukat, amit az Írás tart
az üdvösség igazi megtapasztalásairól! Az Írás azt mondja nekünk, hogy ezen a területen önmagunkat és
másokat főképpen a keresztyén engedelmesség gyümölcséről ítéljük meg. Ha csak ehhez tartottuk volna
magunkat, ez sokkal erőteljesebben leleplezte volna a képmutatást és öncsalást, mint bármi más. Ez kimentene
minket abból a vég nélküli zűrzavarból, melyet okoztak az emberek által gyártott elméletek, arról, hogy milyen
tapasztalásaink kell legyenek. Ez megakadályozná a keresztyéneket a szent élet elhanyagolásától. Arra
serkentené őket, hogy inkább életvitelük szépsége által mutassák meg keresztyénségüket, mintsem hogy
folytonosan tapasztalataikról beszéljenek. A keresztyén testvérek tapasztalataikat sokkal szerényebb és
alázatosabb módon tárgyalnák meg, egymás épülésére törekedve inkább, mintsem hogy erőszakot gyakoroljanak
egymáson. A lelki gőgnek sok kedvező alkalma el lenne vágva, az ördög megszégyenülésére. A világias
emberek megszűnnének nevetni és csúfolni a keresztyénséget a keresztyének esztelensége miatt; ehelyett a
hitetlenek meggyőzettetnének afelől, hogy van valóság a keresztyénségben, és felfigyelnének igényeire, látva a
hívők életét.
És így a keresztyének világossága fénylene az emberek előtt, és az emberek látnák jó cselekedeteiket, és
dicsőítnék mennyei Atyjukat.
[1] angol fordításban: „ ha a prófétálás ajándékával rendelkezem“

Jonathan Edwards (1703-1758) - PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Jonathan Edwards (1703-1758) - PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

6/24/2019 Jonathan Edwards(1703-1758):

Ki tagadhatja, hogy az igaz

RÖVIDÍTETT, ÁTDOLGOZOTT KIADÁS

Fordította: Borzási Sándor

Az eredeti(teljes) mű címe és kiadója:

Harmadik rész. A valódi lelki érzelmek ismertető jelei

Megjegyzés az „érzelmek” kifejezéssel kapcsolatosan:

AZ ÉRZELMEK TERMÉSZETE ÉS AZOK FONTOSSÁGA A KERESZTYÉN ÉLETBEN

1. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK AZ ÉRZELMEKRŐL

Az Írás az igazi kegyességet mindenhol főképpen az érzelmeinkbe helyezi: a félelembe, reménységbe,

5. AZ IGAZI VALLÁS EGYBEFOGLALTATIK A SZERETETBEN.

6. DÁVID, PÁL, JÁNOS ÉS KRISZTUS -

8. AZ ÉRZELMEK ÉS A MI VALLÁSOS TEENDŐINK

9. AZ ÉRZELMEK ÉS A SZÍV KEMÉNYSÉGE

10. AZ ÉRZELMEKRE NÉZVE MILYEN TANULSÁGOKAT VONHATUNK LE MINDEZEKBŐL?

DOLGOK, MELYEK NEM BIZONYÍTJÁK, HOGY ÉRZELMEINK A MEGVÁLTÁS IGAZI

3. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK, VAGY SEM, HA AZOK NAGY

egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, és megízlelték

7. NEM BIZONYÍTJA ÉRZELMEINK LELKIEK VAGY SEM, HA SOKFÉLE NEMÉT TAPASZTALJUK

9. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK, VAGY NEM LELKIEK, HA AZT

11. NEM BIZONYÍTJA, HOGY ÉRZELMEINK LELKIEK-E, VAGY SEM, HA ÜDVBIZONYOSSÁGOT

A VALÓDI LELKI ÉRZELMEK ISMERTETŐJELEI

1. A VALÓDI LELKI ÉRZELMEK A SZÍVRE GYAKOROLT LELKI, TERMÉSZETFÖLÖTTI ÉS ISTENI

2. A LELKI ÉRZELMEK TÁRGYA A LELKI DOLGOK SZERETETRE MÉLTÓ VOLTA,

3. A LELKI ÉRZELMEK A LELKI DOLGOK ERKÖLCSI KIVÁLÓSÁGÁRA VANNAK ALAPOZVA

Mit értek a lelki dolgok erkölcsi kiválósága alatt?

4. A LELKI ÉRZELMEK LELKI MEGÉRTÉSBŐL FAKADNAK

5. A LELKI ÉRZELMEK AZ ISTENI DOLGOKRÓL VALÓ MÉLY MEGGYŐZŐDÉSHEZ VEZETNEK.

6. A LELKI ÉRZELMEK MINDIG LELKI ALÁZATOSSÁG MELLETT LÉTEZNEK.

7. A LELKI ÉRZELMEK MINDIG A JELLEM MEGVÁLTOZÁSA MELLETT LÉTEZNEK.

8. AZ IGAZI LELKI ÉRZELMEK KÜLÖNBÖZNEK A HAMISAKTÓL ABBAN, HOGY EGY KRISZTUSI

9. A LELKI ÉRZELMEK MEGLÁGYÍTJÁK A SZÍVET ÉS EGY KERESZTYÉNI LELKÜLET

10. AZ IGAZI LELKI ÉRZELMEK - ELLENTÉTBEN A HAMISAKKAL - RÉSZARÁNYOSAK ÉS

12. AZ IGAZI LELKI ÉRZELMEK GYÜMÖLCSE A KERESZTYÉN VISELKEDÉSMÓD.

A keresztyén életvitel három dolgot jelent:

Hadd szilárdítsuk meg e három pontot az Írásból.

13. A KERESZTYÉN VISELKEDÉSMÓD LEGFŐBB IMERTETŐJEL EGY MEGTÉRT EMBER

A keresztyén életgyakorlat a legfőbb ismertetőjel, ami alapján megítélhetjük a hitvalló keresztyének

14. A KERESZTYÉN VISELKEDÉSMÓD BIZTOS ISMERTEŐJELE A MEGTÉRÉSNEK EGY SZEMÉLY

[1] angol fordításban: „ ha a prófétálás ajándékával rendelkezem“

You might also like