A

fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hannah and the Highlander
Text copyright © 2015 by Sabrina York
Published by arrangement with St. Martin’s Press, LLC.
All rights reserved.
Vörös Rózsa történetek © Studium Plusz Kft., 2016
Minden jog fenntartva.
A sorozat nem azonos a korábban
Vörös Rózsa Szerelmes Regények címen megjelent sorozattal.

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotók © Shutterstock.com, iStockphoto.com

Szerkesztő: Boldog Katalin

A szerkesztő munkatársa: Meló Eszter
Tördelés: Princz Rita

ISBN 978-615-5611-14-8
ISSN 2498-4671

Studium Plusz Kft., Budapest

Felelős kiadó: a Kiadó ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.
1814. május
Barrogill, Caithness megye, Skócia

El kellene pillantania. Egyértelműen máshová kellene néznie.

De Hannah Dounreay nem bírta levenni a szemét az óriási férfiról, aki úgy
sétált be a küzdőtérre, mint a régi idők harcosai. Talán az, ahogy a szellő
borzolta sötét, göndör haját, esetleg a széles válla, a markáns álla, vagy talán
egyszerűen csak a meztelen mellkasán – amelyet csupán egy Sinclair-tartán
takart – domborodó izmok látványa. Valami mindenesetre megragadta Hannah
figyelmét.
A férfi egyenesen és büszkén állt, lába meztelen volt a hagyományos kilt
alatt, és két fejjel a többiek fölé magasodott. Még Hannah apjánál is
magasabb volt, pedig Papus sem volt éppen alacsony.
A tömeg kiabált és huhogott, miközben a férfi a farönköket vizsgálta. A
vetélytársai egymást túlharsogva gúnyolták, hogy kizökkentsék a nyugalmából.
De nem sikerült megzavarni. Karizmai kidagadtak, amikor megvetette erős
lábát és felemelte az egyik rönköt. Hannah-nak elállt a lélegzete a férfi
látványától. Eddig ismeretlen izgalom járta át.
Sajnos a férfi túl messze állt ahhoz, hogy tisztán lássa az arcvonásait.
A harcos teste megfeszült, minden erejét összeszedte, majd megfigyelve a
már korábban elhajított rönköket, célzott. A kiabálás még hevesebb lett, de
nem foglalkozott vele, hátralendült. Hörögve hajította el a farönköt. A fadarab
nyílvesszőként repült a levegőben, túlhaladt a többi rönkön, majd hatalmas
puffanással a talajba csapódott. Körülötte porfelhő szállt fel, a tömeg pedig
üdvrivalgásban tört ki.
Bár Hannah nem rajongott a magamutogató emberekért és az ehhez hasonló,
nevetséges versenyekért, be kellett látnia, hogy a férfi nagy hatást gyakorolt rá
győzelmével.
Hannah apja odalépett a férfihoz, és elismerően hátba veregette. Papus
mondott neki valamit, mire a magas, feltűnő férfi hátravetette a fejét és
felnevetett.
A lánynak hirtelen megdobbant a szíve. A férfi nevetése felülkerekedett a
vásári hangzavaron – csodálatos dallamként hangzott Hannah fülében. A férfi
ekkor végre megfordult, és a lány meglátta az arcát. Kemény. Durva. Vad,
akár a táj. De a mosolya beragyogta.
Jaj! Tényleg el kellene fordítania a tekintetét, de egyszerűen nem volt rá
képes.
– Csak nem férjet keresel magadnak?
Hannah megfordult, és szúrósan nézett Susanára. Közben érezte, hogy elönti
a pír az arcát. Egyrészt szégyellte, hogy rajtakapták, amint egy férfit bámul;
másrészt azért is, mert unta már, hogy a húga folyamatosan piszkálja, amiért
nem akar megállapodni.
Susana a piszkálódás mestere volt. Soha nem fogyott ki a megjegyzésekből.
– Nem értem, mire célzol. – Hannah hiába igyekezett, válasza mégis
mentegetőzésnek hangzott.
Susana önelégülten mosolygott.
– Jóképű fiú. Megértem, hogy csorgatod a nyálad.
– Nem is csorgatom! – És nem volt már fiú, igazi férfi volt.
– Bár nem igazán a te eseted.
Hannah felhorkant. Neki nem volt esete.
– Nézz csak rá! – Késő, már megint a férfit bámulta. A tény, hogy most
Susana is meresztgette a szemét, valahogy mélységesen zavarta. – Magas.
Erős. Tekintélyt parancsoló. Az arcára van írva, hogy ő pontosan az a férfi,
aki soha nem hagyná, hogy irányítsák.
– Nem kell mindenkit irányítani – motyogta Hannah.
Igazán semmi nem indokolta, hogy Susana ennyire hangosan nevessen fel. A
kacaj a pályán lévő összes férfi figyelmét felkeltette. Ebben nem is volt
semmi meglepő. A három Dounreay lányból messze Susana volt a
legcsinosabb elegáns és nőies alakjával. Vörös haja zuhatagként omlott a
hátára. A legkisebb lány, Lana is szép volt mézszőke fürtjeivel és kedves,
finom vonású arcával.
Mellettük Hannah igazi kakukktojásnak érezte magát. Anyja sötét haját és
világos bőrét örökölte. A szeme túl nagy volt, a szája pedig alig több egy
ferde vonalnál. Feltűnő szépségnek aligha nevezték volna, rá az „átlagos”
jelző illett inkább. Ezenfelül egy kicsit telt is volt. Igazi szerencse, hogy
legidősebb lányként termékeny birtok és egy halászfalu is járt mellé.
Enélkül bizonyára nem is találna magának férjet, főleg nem olyat, amilyet ő
szeretne.
Nagyon megalázó, ha az embert csak a gyümölcsöskertjeiért szeretik.
Persze ott volt még a kastély is. Meg a loch. Meg a jövedelmező sóbánya.
Hannah nehezen fogadta el korának gyakorlatát: irtózott a gondolattól, hogy
olyan férfihoz menjen hozzá, aki csak a földjeit akarja. Szíve mélyén olyan
férfira vágyott, aki őt szereti, nem a hozományát.
Ha férjhez megy, szeretné ugyanazt átélni, amit Susana átélt Gilley-vel.
De Susana más. Hannah mindössze árnyéka lehet csak a húgának. Ő nem az
a fajta nő, aki vak imádatot ébreszt a férfiakban. Az ő házasságában a férje
bizonyára úgy tekint majd rá, mint egy ingóságra, egy tenyészállatra. Ahelyett,
hogy parancsolhatna a férjének, neki kell majd engedelmeskednie minden
óhajnak.
Mindig is gyűlölte, ha irányítani akarták, és még nem találkozott olyan
férfival, akiért szívesen feláldozta volna a szabadságát. Márpedig egy férj
valószínűleg ezt várná el tőle. Hannah még a gondolatba is beleborzongott.
A lány összeráncolta a homlokát, és a pálya felé fordult, ahol újabb
versenyzők jelentek meg, hogy szerencsét próbáljanak. Hirtelen összerezzent,
amikor a tekintete találkozott az előbbi férfiéval. A harcos szenvedélyesen
fürkészte, szinte felfalta a szemével Hannah-t. Susaná-nak igaza volt.
Bármennyire is vonzó volt a férfi, Hannah nem ilyen férjet keresett magának.
Nem feltétlenül olyan hitvesre vágyott, akit irányíthatna. Leginkább egy
kedves, romantikus férfi társaságát kereste, akiben megbízhat, akivel lehet
nevetni, vagy akár átbeszélgetni az egész éjszakát. A lelki társát kereste.
Ez a férfi viszont egy harcos volt, akinek valószínűleg semmilyen
romantika nem szorult az izmos testébe.
 De azok az izmok! A férfi pillantását állva Hannah érezte, hogy
elvörösödik, így elfordította a fejét, hogy másra nézhessen. Bárki másra.
Sajnos pont Niall Leveson-Gowert pillantotta meg, aki szintén a lányt
nézte. Niall figyelmétől kellemetlenül érezte magát, mint mindig. A férfi
szélesen rámosolygott, mire Hannah biccentett, és gyorsan elfordította a fejét.
Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy biztatja. Niall az egyik kérője volt. A
fiú apja, Stafford márkija, nem rejtette véka alá, hogy meg akarja kaparintani
Reay-t, márpedig azt csak házasság útján szerezhette meg. Hannah házassága
útján.
Azontúl, hogy Hannah undorodott Nialltól, nagyobb gond is volt. A márki
követte a déli lairdek példáját, és bekerítette a földjeit: kilakoltatta a
jobbágyokat, hogy a földeken juhokat tartson. Ha sikerül megszereznie Reay-t,
hasonlóan fog eljárni ott is, és lerombol mindent, amit Hannah családja több
nemzedéken át épített.
Nem hagyhatta, hogy ez bekövetkezzen, hiszen annyit köszönhetnek az
embereiknek!
– Nahát! – kiáltott fel Susana. – Ott van egy igazán szép férfi – mondta,
miközben figyelmeztetőn felvonta a szemöldökét.
Hannah a küzdőtérre pillantott, ahol Olrig készült fel épp a rönkhajításra. A
lány arca eltorzult. Olrig is az egyik kérője volt. A férfi ugyanolyan széles
volt, mint amilyen magas, ami még nem lett volna akkora baj, ha beszéd
közben nem köpködött volna. A szellentésekről már nem is beszélve.
Ebben a pillanatban Olrig lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a
farönköket. Fehér farpofái szinte elvakították a lányokat.
– Ó, anyám! – motyogta Hannah.
– Nagyon vonzó – mondta Susana, miközben a vállán átdobott íjjal babrált,
amit mindenhová magával vitt.
– Olrig valószínűleg nem élvezné, ha hátsón lőnéd – jegyezte meg Hannah.
– Gondolod? – Susana zöld szeme csillogott, mint mindig.
Olrig félig visítva, félig ordítva elhajította a farönköt. A rönk nem repült
sokat, a többi mellé zuhant, majd még egy kicsit vissza is gurult. A férfi
morogva belerúgott egy vakondtúrásba, mintha a talaj tehetne az
ügyetlenségéről.
 – Gondolj bele, egy nap ez mind a tiéd lehet – jegyezte meg Susana
tökélyre fejlesztett cinizmussal.
Hannah viszont a szúrós tekintetet fejlesztette tökélyre, amit most be is
vetett.
– Előbb megyek hozzá egy dagonyázó disznóhoz.
Susana felhúzta a vállát.
– Az élmény ugyanaz lenne. De az ő földjei a tieiddel egyesítve irigylésre
méltó birtokot alkotnának.
Ez igaz volt, de Hannah nem birtokméret alapján akart férjet választani
magának. Úgy gondolta, ha már hozzáköti az életét egy férfihoz, ha odaadja
magát valakinek, ő is nyerjen valamit az ügyön. Szerelem, szenvedély –
mondogatta egy kis hang a fejében, de elnémította. A szerelem az őrültek
álma. Szenvedélyben pedig kár is reménykedni.
Önkéntelenül is körbenézett újra, hátha ismét megpillanthatja a sötét hajú
harcost a tömegben, akitől eddig ismeretlen forróság járta át a testét – persze
ezt nem vallaná be senkinek. Hannah jókedve egész lehervadt, amikor rájött,
hogy a férfi már távozott.
– Azt hiszem, eleget láttam – mondta. Semmi értelme maradni, ha nincs
igazán érdekes látvány.
– Jaj, ne menj még! – turbékolta Susana. – Hátha Olrig megint lehajol.
– Ettől tartok én is – felelte Hannah, miközben próbálta visszafojtani a
nevetést. Bőven elég, ha évtizedenként egyszer szembesül ezzel a látvánnyal,
de talán még az is túlzás. – Azt hiszem, elmegyek a kastély könyvtárába.
– Milyen meglepő terv!
– Kísérj el!
Susana összeráncolta a szemöldökét.
– Hogy egy rakat poros könyvet bámuljak? Inkább a versenyt követném.
– És elképzeled, amint mind megvered őket?
– Nem lenne túl nagy kihívás. – Susana nem túlzott: olyan pontosan célzott,
hogy röptében eltalálta a madarakat. Hannah ezzel szemben egy kastélyt sem
talált volna el. Susana valószínűleg az összes jelenlévő férfit legyőzte volna
íjászatban. Kár, hogy senki sem hívta ki versenyezni.
Az összejövetelt a férfiaknak szervezték. A fontos találkozóra a térség
összes vezetője összegyűlt Barrogill-ban – a családjaikkal együtt. A kis falu
nem tudott ekkora tömeget befogadni, és a kastélyban sem fértek volna el
mind, ezért a lairdek sátrakat állítottak a kastély körüli területeken. Igazi
vásári hangulat alakult ki. A délutáni játékokat a lairdek tanácskozása követi
majd, ahová egy hölgy sem volt hivatalos.
Papus annak reményében vitte magával az összejövetelre, hogy kiválasztja
leendő férjét, de miután közelebbről is szemügyre vette a jelölteket, csak még
határozottabban utasította vissza valamennyiüket.
A húgára pillantott, aki elmélyülten figyelte a küzdőteret.
– Akkor majd később találkozunk, ugye?
– Ühüm – felelte Susana, de közben oda sem nézett. Elkezdődött az
íjászverseny.
Hannah felsóhajtott, és elindult a kastély felé a sátortáboron keresztül. A
kastély egy domb tetején állt, és a Pentland-torkolatra nézett. Az épület már
több mint háromszáz éves volt, de sikerült megőrizni eredeti pompáját.
Ragyogó ékszerként emelkedett ki a zöldellő fűből.
Azt beszélték, hogy a könyvtárszobája gyönyörű.
És hogy szellemek lakják. Lana imádta volna ezt a helyet, kár, hogy nem
jött el az összejövetelre. Nem kedvelte a tömeget, ezért otthon maradt Susana
kislányával, Isobellel.
Isobel bezzeg imádta volna az egész felhajtást. Nagyon hasonlított az
anyjára.
A nevetés és a zene lassan elhalkult, amint Hannah végigsétált a csodálatos
kerten, amely gyönyörű látványt nyújtott a háttérben elterülő óceánnal. A nap
már majdnem lement, de még megvilágította a fákat és a virágokat. Egy
vércse szállt el a lány fölött, és Hannah megállt, hogy jobban megnézhesse.
Imádta a természetet minden dicsőségében, és kevés dicsőségesebb látvány
létezhet, mint Skócia egy szép május délutánon. Egyszerűen…
– Hát itt vagy.
Hannah hirtelen megtorpant, amint meghallotta a mély férfihangot a háta
mögött. Megpördült, és gyorsan kisöpörte a haját a szeméből – a felerősödött
szél az arcába fújta a tincseit.
Jaj, ne! Niall utánajött.
 Ahogy gyorsan körülnézett a kertben, rádöbbent, hogy egyedül vannak, mire
összeszorult a gyomra. Bizonyára mindenki a játékokat nézi. Hannah mély
levegőt vett, és megpróbált felkészülni a férfi társaságára. Magában elkezdte
keresni a legjobb kifogást, amivel megszabadulhat tőle. Niall volt az utolsó,
akivel össze akart volna futni egy elhagyatott kertben, bármennyire is szép
legyen az.
Niall megbotlott, ahogy felsétált a dombra, majd még egyszer
összegabalyodott a lába, amikor utolérte Hannah-t. A lány enélkül is rájött
volna, hogy ivott: rettenetes whiskybűz áradt belőle.
– Niall.
A férfi bárgyún mosolygott rá, miközben letörölte az izzadságot a
homlokáról.
– Jó gyorsan sétálsz.
Csak nem számonkéri? Igaz, Hannah-t ez nem foglalkoztatta különösebben,
hiszen nem ő kérte meg, hogy tartson vele. A kastélyra pillantott, ahol a híres
könyvtár várta, és csalódottan felsóhajtott. Talán majd egyszer lesz alkalma
újra ellátogatni ide. Nem tűnt bölcs gondolatnak egy részeg skóttal
merészkedni be a könyvek közé.
Amikor Hannah visszafordult, hogy nyíltabb területre érjen, a férfi
utánaszaladt, hogy ne maradjon le.
– Hannah – mondta, miközben levegőért kapkodott. – Szeretnék beszélni
veled.
– Igen? – a lány nem állt meg, sőt gyorsabban kezdett sétálni. Volt valami
Niallban, amitől feszült lett hirtelen, ráadásul a magányos, kihalt kertet is –
amit korábban oly vonzónak talált – egyre fenyegetőbbnek érezte.
A férfi erősen megragadta a karját, és megállította. Hannah összeráncolta a
szemöldökét, de Niall nem értette a célzást.
– Mondom, szeretnék veled beszélni.
Hannah-t bosszantotta a férfi parancsoló hangneme, kiéhezett tekintetét
látva pedig kirázta a hideg.
– Séta közben is tudunk beszélni.
– Nem – mondta a férfi, és még erősebben szorította meg a lány karját.
– Niall, engedj el! – próbálta kiszabadítani magát, de nem sikerült.
 A férfi összeráncolta a homlokát, dühösen folytatta.
– Kétszer is megkértem a kezedet – mondta –, és te mindkétszer
visszautasítottál. Miért nem fogadod az udvarlásomat?
Hannah türelmetlenül próbálta elrántani a karját.
– Senki udvarlását nem fogadtam.
A férfi szeme összeszűkült az indulattól.
– Én nem akárki vagyok! Az apám befolyásos ember.
– Igen, de nem apádhoz mennék hozzá, nem igaz?
Nem volt jó ötlet kigúnyolni ezt a szeszélyes, gyerekes és legfőképpen
erőszakos alakot, de nem bírta megállni. A férfi válaszul annyira
megszorította a karját, hogy teljesen elzsibbadt a keze. Ennek bizonyára
meglátszik majd a nyoma. Niall odahajolt Hannah-hoz.
– Nem alakul majd jól a családod sorsa, ha még egyszer visszautasítasz –
sziszegte.
Komolyan fenyegetni merte? Hannah-t elöntötte a düh. Megpróbálta
kirántani a karját, de nem sikerült.
– Majd akkor megyek férjhez, amikor én jónak látom. Most pedig engedj
el!
A férfi tetőtől talpig lenézően végigmérte.
– Már most vénlány vagy.
Bájos. Tény, hogy huszonkét évesen túl volt már azon a koron, amikor a
legtöbb lány férjhez megy. Susana is évekkel korábban ment férjhez, de attól ő
még nem vénlány. Akárhogy is, ha valakihez is hozzá fog menni, az biztosan
nem ez a férfi lesz. Semmiféleképpen sem ez a férfi.
– Niall… – Hannah hangjában egyértelmű figyelmeztetés csendült.
A férfi nem értette a felszólítást, és közelebb lépett a lányhoz.
– Nem engedem, hogy visszautasítsanak, Hannah. – A lehelete
alkoholgőzős és bűzös volt, ahogyan köpködve beszélt. – Talán egy kis
ösztönzésre van csak szükséged.
Hannah-nak egyáltalán nem tetszett, amit hallott.
A lánynak nem volt ideje végiggondolni a helyzetet, mert a férfi magához
rántotta, és egy fatörzshöz szorította. Testét a lányéhoz nyomva, száját a
szájára tapasztva majdnem megfojtotta.
 Hannah kis híján öklendezni kezdett. Nem bírta elviselni, hogy
erőszakoskodnak vele, ráadásul rettenetes íze volt a férfinak.
Könyökével gondolkodás nélkül, ösztönösen a férfi puha hasába vágott.
Niall összegörnyedt a váratlan ütéstől, és végre elengedte Hannah-t, aki
azonnal elugrott, hogy elrohanhasson.
Niall azonban utánakapott, megragadta a szoknyáját, és visszarántotta. A
lány nem számított rá, hogy a férfi visszahúzza, így megbotlott a saját lábában,
és a földre zuhant. Ahogy földet ért, beütötte az állát egy kőbe.
Az eséstől elszédült, ezért nem tudott elég gyorsan elugrani a támadója
elől. Mire észbe kapott, a férfi már ott volt rajta.
Niall morogva a hátára fordította Hannah-t, és ráfeküdt, kemény ágyékát a
lány hasához nyomva. Megragadta a lány haját, és újra megcsókolta. Hannah
ide-oda forgolódott, hogy legurítsa magáról a férfit, vagy legalább elkerülje a
visszataszító nyelvét.
– Maradj már csöndben! – mondta Niall, miközben elkezdett matatni
valamivel derékmagasságban. Hannah elszörnyedve döbbent rá, hogy épp a
nadrágját gombolja ki. Megpróbálta a térdét a férfi ágyékához emelni,
ahogyan tanították neki, de Niallnak sikerült leszorítania a lábát. Amikor a
lány a fejét kezdte ütni, megragadta mindkét karját, és egy kézzel lefogta őket.
Niall mintha habozott volna, miközben kiéhezve bámulta a lányt. Mohó
arckifejezése láttán szörnyű felismérés nyilallt Hannah-ba. Pontosan tudta,
hogy mi fog most következni, ha nem állítja meg a férfit.
Minden egyes szívveréssel nőtt benne a düh és az undor.
– Apám ki fog herélni – sziszegte a férfinak. És ez így is lesz, hacsak
Susana meg nem előzi.
Niall csak nevetett, és megpróbálta újra megcsókolni a lányt. Hannah
elfordította a fejét. A férfi lankadatlanul csókolgatta a lány arcát és nyakát.
– Nem leszel már érintetlen. Kénytelen leszel hozzám jönni.
– Soha nem fogok hozzád menni!
Lehet, hogy egy ilyen heves udvarló nem ezt a választ akarja hallani. Niall
is csak még dühösebb lett. A szeme teljesen összeszűkült, az arca kipirult.
– Meg foglak kapni – motyogta, miközben próbálta felhúzni a lány ruháját.
Majd hirtelen abbahagyta. Az egész teste megmerevedett.
 Ezzel egyidőben farkasvonítás-szerű hang töltötte be a teret. A kiáltás
hullámokban terjedt, és Hannah-t kirázta tőle a hideg.
A lány óvatosan balra pillantott, és hirtelen megdobbant a szíve.
Egy férfi állt fölöttük, kezében karddal, ránézésre egy régi klémorral. A
kard Niall lába között volt, pontosan ott, ahol lennie kellett. A férfi arcát nem
lehetett látni a napfénytől, de széles, izmos testének ragyogó körvonalai egy
bosszúálló angyal képét idézték A férfi kissé elmozdult, így az arca is
láthatóvá vált.
Hannah-nak elállt a lélegzete. Ő volt az, a harcos!
Csodálatosan nézett ki. Hannah egyszerre könnyebbült meg és lett nagyon
izgatott a férfi láttán. A harcoson még mindig az a tartán volt, amit a
versenyen is viselt. A férfi közelről még igézőbb volt: kemény, lapos hasát
izmok borították, a karja, ahogy a kardot tartotta, megfeszült, a combja pedig
olyan vastag és erős volt, akár egy fatörzs.
És az arca… Jaj, az arca!
Vad volt, és szenvedélyes. Volt valami állatias a vonásaiban, a széles
szemöldökében, a markáns arccsontjában és a hosszú orrában. Az arca bal
oldalán hosszú sebhely húzódott.
Szemlátomást dühös volt. Az állkapcsa megfeszült.
– A pokolba! – kiáltotta Niall, miközben óvatosan megfordult, hogy
megmeneküljön a kard hegyétől. Legördült Hannah-ról, így végre újra tudott
levegőt venni a lány. Niall feltápászkodott, erőltetetten felnevetett, de végig a
kardon tartotta a szemét. – Mi csak… beszélgettünk.
A harcos ajka szigorúan megfeszült, a szemöldökét pedig összeráncolta.
– Mármint csak… – Niall hirtelen elhallgatott.
A harcos egyszerűen csak felmordult, de ez a mély morgás többet mondott
minden szónál.
Niall azonnal megértette az üzenetet: nyüszítetve elrohant.
Hannah jót mulatott Niall reakcióján, de amikor hirtelen kettesben maradt a
harcossal, messze nem tűnt már olyan szórakoztatónak a helyzet. Nem ismerte
ezt az óriási férfit, akinek úgy izzott most a tekintete.
Még az is lehet, hogy csöbörből vödörbe került.
De még mielőtt új félelem születhetett volna a szívében, a férfi visszadugta
a kardját a hüvelybe, és letérdelt mellé.
Letérdelt.
A férfiból áradó melegség körbevette, megnyugtatta Hannah-t. Arcvonásai
lenyűgözték, a tekintete megbabonázta. Bársonyosan barna szemébe mintha
arany csillámokat szórtak volna, a szempillája pedig már-már
természetellenesen hosszú volt. Vadítóan telt ajkai szinte hívogatták.
Amikor a férfi felemelte az egyik ujját, Hannah mozdulatlanul várta, mi fog
történni. Végtelen gyengédséggel megérintette az állát, pontosan ott, ahol az
esés felsebezte. Nem szólt semmit, csupán kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Jól vagyok – mondta Hannah kicsit tétován, hiszen a nyelve alig forgott.
De az is lehet, hogy az elméje állt le. Semmi másra nem tudott gondolni, csak
a férfi ajkára. Csak azokra a gyönyörű, vonzó ajkakra…
A harcos arca kisimult, bólintott, majd felállt, és a kezét nyújtotta a földön
fekvő Hannah-nak.
Az ösztöne vezérelte.
Hannah megragadta a férfi karját, aki felhúzta, és megtartotta, amikor a
lánynak megremegett a térde. Érezte, ez nem a Niall támadása utáni ijedség
miatt történik, hanem a harcos érintésétől.
Más esetben szégyellte volna, hogy egy férfi mellkasára ájul, de most
egyáltalán nem pironkodott. Éppen ellenkezőleg, nagyon kellemesen érezte
magát. Körülvette a férfi illata és ereje.
A harcos némán lepillantott rá, miközben Hannah is őt nézte, és az ajkáról
fantáziált. Ahogy a férfi lehajolt hozzá, Hannah-t eddig ismeretlen izgalom
járta át.
A férfi meg fogja csókolni!
Igen, bárcsak megcsókolná!
Míg Niall csókjától felfordult a gyomra, a harcos csókjára mindennél
jobban vágyott.
Akarta. Szüksége volt rá. Tagadni sem tudta volna izgatottságát.
De a férfi nem csókolta meg. Legalábbis nem teljesen. Valamit suttogva
megérintette a szájával Hannah állát, ott, ahol megsérült.
Kedves mozdulat volt, egy gyengéd csók.
Hannah egyáltalán nem erre számított.
 Elfordította a fejét egy kicsit, hogy elérje a férfi ajkait.
A lányt meglepte, milyen forró s egyszerre durva a férfi szája. Mégis
bársonyosságot, illetve enyhe mentaízt vélt felfedezni. Még egy ízt érzett, amit
ugyan nem bírt megnevezni, de egyértelműen a férfi saját ízének kellett lennie.
A csók ellenállhatatlan volt, ezért még erősebben szorította az ajkát a férfiéra.
Meglepetésére a harcos elkerekedett szemmel ugrott hátra. Hannah-nak
összeszorult a gyomra a visszavonulótól – még folytatni szerette volna a
felfedezést. Legszívesebben egész nap folytatta volna.
A férfi az arcát nézte, majd elidőzött a tekintete Hannah száján. Az ujjai
megfeszültek a lány csípőjén. Egy pillanatra megállt az idő. Hannah tudta,
teljesen biztos volt benne, hogy a férfi újra meg fogja csókolni. Elakadt a
lélegzete, ahogy nőtt benne az izgalom. Hirtelen felismerés öntötte el.
Ez a férfi most felszínre hozta azt a végtelen szenvedélyt, amelyről mindig
is álmodott, de amelyről azt gondolta, soha nem élheti meg.
Ezért a férfiért hajlandó lenne mindent feladni!

•◄►•

Emelkedett hangulata azonban pillanatok alatt szertefoszlott, és szomorúság

töltötte el, amint a férfi elengedte és arrébb lépett. Ahogy eltávolodott,
Hannah-t hideg fuvallat csapta meg. A férfi összes arcizma megfeszült, az
állkapcsa összezárult, és végül megrázta a fejét.
Hannah nem volt buta nő. Felismerte a visszautasítást. Keserűséget érzett a
torkában. Hőhullám söpört végig rajta. Most már rettenetesen zavarban volt.
Ördög és pokol!
A harcos csupán megmentette egy túl heves udvarlótól, ahogyan azt
bármelyik lovagias férfi megtette volna. A sérülése iránt érzett együttérzés
indította arra, hogy megérintse az arcát. Nem tett és nem is mondott semmi
olyat, ami bátoríthatta volna Hannah-t.
Tudhatta volna. Egy ilyen férfit nem egy szürke kis könyvmoly érdekel,
akinek ráadásul túl nagy a szeme és furcsa a szája. Egy ilyen férfi bátor,
harcos hercegnőt akar, olyat, mint Susana. Mind őt akarják.
A nők valószínűleg sorban állnak a csókjaiért. Bizonyára bottal kell utat
törnie az epekedő tömegben. Az ő csókja csupán egy kellemetlenség lehetett
számára.
Nem lett volna szabad megcsókolnia, noha nem bánta, hogy mégis megtette.
– Én… – Nem, nem fog bocsánatot kérni. Megköszörülte a torkát, majd
arra a helyre mutatott, ahol Niall erőszakoskodott vele. – Köszönöm. Nem
vettem észre, hogy követett, míg meg nem történt a baj.
A férfi bólintott.
Csendben álltak egymással szemben.
– Hannah Dounreay vagyok – mondta a lány, és nyújtotta a kezét.
A férfi a kezét bámulta.
– Ön pedig…?
Izgatottan várta a választ, másra sem vágyott, mint megtudni a férfi nevét.
Valójában még mindig borzasztóan zavarban volt, és egyre dühösebb lett
magára, hiszen egyértelműen érezte, hogy soha nem tudna elcsábítani egy
ilyen férfit. Egy kicsit talán enyhítene a kínján, ha legalább a nevét tudná.
Legalább nevén tudná nevezni az elkövetkezendő években, amikor… róla
álmodozik majd, mert biztosan fog.
A férfi ádámcsutkája föl-alá csúszkált a torkában. Végre kinyitotta a száját.
Hannah ismét az ajkát bámulta, és igyekezett visszafogni magát, nehogy
megint megcsókolja. Nehezére esett ellenállni. Volt valami a férfi
jelenlétében, az illatában, ami megmozgatta. Eddig ismeretlen éhség ébredt
benne.
De a férfi nem árulta el a nevét, még ennyit sem adott a lánynak.
Egyszerűen csak meghajolt, majd sarkon fordult és elsétált.
Hannah nagyot nyelt, ahogy nézte a távolodó alakot. Kavarogtak az érzései.
Ez tényleg megtörtént? A férfi egyértelműen elutasította?
Micsoda bárdolatlanság!
Bármennyire is kellemetlen, ijesztő, mégis felemelő volt ez az egész, a
felháborodottság minden érzelmét elnyomta. Dühroham tört a lányra.
Bármennyire is tökéletes ez a férfi, bármennyire is vonzó, látni sem akarja
többé!
 Alexander Lochlannach, Dunnet bárója ökölbe szorított kézzel
gyalogolt vissza a sátrához. A lány ajka lenyűgöző volt!
Hannah. Hannah-nak hívták.
Elég volt rágondolnia, azonnal melegség járta át.
A rönkhajításra készülődve vette észre, hogy a lány óriási érdeklődéssel
figyeli. Alexander a bőrén érezte perzselő tekintetét.
Már ott, akkor lenyűgözte. Hannah épp a fejét hátravetve nevetett, a szeme
gyémántként csillogott, a haja pedig fekete zuhatagként omlott le a hátán.
Aprócska termetű nő volt, buja idomokkal és alabástromfehér bőrrel. Nagy,
barna szeme miatt törékenynek tűnt, mint egy riadt őzike, de Alexander nem
hitt a látszatnak. Sugárzott belőle az erő, látszott, hogy ennek a lánynak van
tartása.
Igen, a lány kellemes látványt nyújtott. Így, amikor látta, hogy elmegy az
ünnepségről, késztetést érzett, hogy kövesse. Amikor a földön talált rá, a
patkány Niall Leveson-Gower áldozataként, fellángolt benne a düh.
Niallnak szerencséje, hogy még megvan a férfiassága. A báró fiának
kiherélése valószínűleg háborút robbantott volna ki – egyedül ez a tudat
tartotta vissza Alexandert. A Stafforddal való kapcsolata már így is elég
rázós volt, nem lett volna bölcs húzás a régensherceg bizalmasát tovább
provokálni.
A gondolat azonban megfordult a fejében. Hannah kedvéért.
Amikor a lány bemutatkozott, majdnem felnevetett. A helyzethez nem illő
vidámság tört rá. Hiszen ez a lány volt az, akit jó barátja, Magnus, Reay
lairdje felkínált neki. Most bezzeg legszívesebben felpofozta volna magát,
amiért nem fogadta el korábban Magnus meghívását, hogy ellátogasson
Ciaran Reay-be és megismerje a lányt.
 Miért állt ellen annyira?
Amellett, hogy a lánynak gyönyörű arca és buja teste volt, számos
termékeny földdel is rendelkezett, amit bárki örömmel elfogadott volna.
Alexander persze jól tudta, hogy miért állt ellen. Az összes lány, hacsak
nem vak, felsikít torz arca láttán, és a legközelebbi dombra menekül
ijedtében.
De Hannah nem futott el, sőt megcsókolta. A lány megcsókolta őt.
A pokolba is, vissza kellett volna csókolnia!
A fenébe is, be kellett volna mutatkoznia!
De ahogy a lány gyönyörű borostyán szemébe nézett, a torka elszorult és az
ismerős pánik lett úrrá rajta.
Gyűlölte az átkot, ami sújtotta. Mindig is gyűlölte, de most még annál is
jobban, ahogy szokta.
Alexandernek nem volt olyan szép arca és pergő nyelve, mint az öccsének,
Andrew-nak. Másokkal ellentétben Alexander a sebeit sem tudta elrejteni.
Nap mint nap szembesülnie kellett azokkal, akárhányszor a tükörbe nézett
vagy kinyitotta a száját.
Mindent megtett, hogy mindkettőt elkerülje.
Az öccse bezzeg mindig tudta, milyen apró semmiségeket suttogjon a
hölgyek fülébe, hogy elcsábítsa őket. Számára nem okozott gondot, hogy
bemutatkozzon. Alexander mindent megtett, hogy leküzdje a rá nehezedő
terheket, de azok időről időre felülkerekedtek rajta. És olyankor minden
egyes szó, minden egyes szótag óriási kihívást jelentett. De mindig küzdött,
hogy amikor végre megszólal, szavai bátrak és tiszták legyenek.
Elhatározta, hogy amikor legközelebb találkozik a lánnyal, felkészültebb
lesz.
Hannah.
Igen, első pillanattól kezdve lenyűgözte, és még inkább felkeltette az
érdeklődését, amikor bemutatkozott, és ezzel felfedte a hozományát is. Amióta
összeértek az ajkaik, Alexander tudta, hogy a lány az övé. A felismerés olyan
erővel hatott rá, mintha gyomorszájon vágták volna.
Ahogy arra gondolt, hogy a karjaiban tartotta a lányt és megízlelte,
zabolázhatatlan szenvedéllyel kívánta.
 Milyen kár, hogy nem csókolt vissza. Tetteivel kellett volna kimutatnia azt,
amit oly nehezen tudott szavakba önteni.
Meg fogja szerezni a lányt!
Mivel meghozta a döntést, irányt váltott, és eltökélten a tömeg felé indult,
hogy megkeresse Magnust. Semmi értelme halogatni a lánykérést, ráadásul
tudta, hogy Hannah-nak számos más kérője is van. Nem adhatja át a lányt egy
másik férfinak. Most már nem.
Kénytelen volt azonban megállni, miután egy mély hang elüvöltötte a nevét.
Igyekezett nem fintorogni, amint felismerte a hangot. A pokolba is, Olrig. Az
utolsó, akit most látni akart. Vagy bármikor máskor. Olrig volt a Dunnet
megyétől keletre fekvő földek ura, és az évek során számtalan ellentét alakult
ki közöttük – főként azért, mert Olrig egy kisstílű, pénzéhes fajankó. Számára
az uralkodás csak játék volt, az előjogok érvényesítése. Gondolkodás nélkül
küldte át az embereit más birtokaira, hogy fosztogassanak és felfordulást
okozzanak.
Ráadásul Alexandert valaki olyanra emlékeztette, akit utált. Mindig próbált
ugyan elvonatkoztatni ettől a gondolattól, de Olrig mintha ragaszkodott volna
hozzá, hogy úgy viselkedjen, mint Dermid.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy úgy tesz, mint aki nem hallotta a
kiáltást, és eltűnik a tömegben, de elég jól ismerte ahhoz Olrigot, hogy tudja,
a föld alól is képes lenne előkeríteni, ha akar tőle valamit. Legjobb lesz
gyorsan túlesni az egészen. Sóhajtva megfordult, és megvárta, hogy Olrig
utolérje.
Olrig szedte a lábát, ami vicces látványt nyújtott, hiszen a férfi nem a
fürgeségéről volt híres. Mire odaért Alexanderhez, az arca vöröslött, és
levegő után kapkodott. Akármit is szeretett volna megvitatni, fontos lehet, ha
hajlandó így kifárasztani magát miatta.
Alexander nem ismerte az Olrig mellett álló vékony férfit, de hát sokan
voltak az ünnepségen, akikkel nem találkozott még.
– Á, hát itt vagy, Dunnet – lihegte Olrig.
Alexander szúrósan nézett rá.
Olrig egész jól leplezte, hogy összerezzent, és az arcára erőltetett egy
mosolyt. Alexander jól látta, hogy szánalmas próbálkozásról van csupán szó,
Olrig tekintete ugyanis ugyanolyan értetlen maradt.
– Dunnet, ismered Scrabstert? – A csontos férfi felé mutatott.
Szóval ő volt Scrabster, Olrig nyugati szomszédja. A földjei határosak
voltak Reay-vel. Bár személyesen soha nem találkoztak, Alexander már
hallott a férfiról. Egyik történet sem volt túl hízelgő, és elnézve a férfi sunyi
tekintetét, bizonyára mind igaz. Scrabster meghajolt.
– Nagy öröm, hogy végre megismerhetem a legendás Dunneti Farkast.
Alexandernek összeszűkült a szeme. Nem kedvelte ezt a nevet.
Scrabster elsápadt, és hátrálni kezdett, mire Olrig felnevetett. Akkora
erővel vágta hátba a vékony férfit, hogy az előrelódult.
– Vérengző fenevadnak tűnik, de meglehetősen szelíd!
Rejtély, Olrig hogyan jutott erre a következtetésre.
– Így igaz – morogta Alexander. – Meglehetősen szelíd vagyok, amíg
valaki meg nem támadja a malmomat.
Olrig újra felnevetett, de hangjába enyhe riadalom vegyült.
– Ugyan már, Dunnet. Hiszen olyan jót mulattunk!
– Majd akkor mulatunk csak igazán, amikor eljön a tél, és nem lesz mivel
etetnem az embereimet.
– Nekem is vannak embereim – felelte Olrig, és megvonta a vállát.
Alexander megpróbált elfojtani egy morgást, de nemigen sikerült neki.
– Ne merészkedj a földemre, Olrig! – mondta. – És mondd meg a
talpnyalóidnak, hogy mindenkit kibelezek, aki rossz szándékkal lépi át a
határomat.
– Nem kell ilyen komolyan venni, Dunnet – felelte Olrig sértődötten.
Alexander legszívesebben megütötte volna a férfit. Emlékeztette magát,
hogy megfogadta, igyekszik higgadt maradni. Nem szeretné, ha
lobbanékonynak tartanák. Bizonyos emberek társaságában azonban igazi
kihívás volt higgadtnak maradni. Kis erőlködés után végül sikerült ellazítania
ökölbe szorult kezét.
– Bizonyára túl tudunk lépni a múltbéli konfliktusokon – mondta Scrabster
fennkölten, mire Alexander tekintetében harag villant. A férfi igyekezett
biztatóan mosolyogni, de a mosoly lehervadt az arcáról, amikor meglátta
Alexander arckifejezését. – Mármint, úgy értem, hogy… Szeretnénk beszélni
veled, Dunnet.
Ó, a búsba! Alexander kezdte elveszíteni a türelmét. Nem ér most rá erre.
Alig várta, hogy megtalálja Magnust, és azonnal megkérje tőle a lánya kezét.
– A lairdek tanácsa előtt – tette hozzá Scrabster.
– Miről? – vonta fel a szemöldökét Alexander.
Talán az ingerültség ült ki az arcára, talán túl harciasan nézett a többiekre,
mindenesetre a két férfi rémülten összenézett, és hátralépett egyet. Olrig
összegyűjtötte a bátorságát, vett egy mély levegőt, majd belevágott.
– Staffordról van szó.
Alexander összevonta a szemöldökét. Micsoda? Niall máris az apjához
futott panaszkodni? A márki volt a felföld egyik leghatalmasabb embere, és
elég erőszakos tudott lenni, de Alexandert nem izgatta, ha összevitatkoznak. A
fia utálatos dolgot próbált tenni, és…
– Van egy ajánlata, ami érdekes lehet a számodra – suttogta Scrabster.
Ez igazán meglepő volt. Az az ajánlat, ami Stafford-tól jön, nem lehet más,
csak gyomorforgató. Felháborító beszámolók érkeztek Sutherlandből, Stafford
székhelyéről. Stafford bekerítette a földjeit. A folyamatot ő ugyan
fejlesztésnek nevezte, de valójában a bérlők kilakoltatását, és ezzel
párhuzamosan juhnyájak betelepítését jelentette. A tragédia az volt, hogy a
bérlőknek nem volt hova menniük, viszont azokat, akik ellenálltak a
kilakoltatásnak, megverték, a gyarmatokra küldték vagy a helyszínen
megölték. Ennek hatására tolvajbandák, illetve hontalan, földönfutó csapatok
verődtek össze – rettegésben tartva a felföldet. Mindez súlyosan
meggyengítette a klánrendszert, márpedig a klánrendszer tette azzá Skóciát,
ami.
Mindezt csak és kizárólag a haszonért.
Stafford egy kapzsi szemétláda volt, méghozzá a legrosszabb fajtából:
lelkiismeret-furdalás nélkül cselekedett.
– Miféle ajánlat? – bökte ki végül.
Lehet, hiba volt rákérdezni, mert ezzel csak felbátorította Olrigot. A másik
férfi arca is izgatottan felderült.
– Gyere, hallgasd meg! A sátrában vár téged.
Alexandernek görcsbe rándult a gyomra. Esze ágában sem volt Stafforddal
találkozni. A férfi semmi olyat nem tudna neki mondani, ami érdekelné.
Alexander fújtatott, megrázta a fejét, majd megfordult.
– Várj! – Olrig megragadta a karját, és megszorította. Alexander a férfi
kezére pillantva felmordult. Olrig elsápadt, és azonnal elengedte. – Ide
hallgass, Dunnet. Változnak az idők. Te is része akarsz majd lenni ennek.
Volt valami a hangjában, amitől Alexander ereiben meghűlt a vér.
– Hogy érted ezt? – förmedt rá összeszorított fogakkal.
Olrig közelebb hajolt.
– Mint tudod, Stafford közel áll Györgyhöz, a régensherceghez.
– Igen.
– Azt beszélik, a régensherceg hamarosan Sutherland hercegévé teszi.
Alexander összevonta a szemöldökét. Nem értette, hogy ez őt miben fogja
érinteni. Az ő földjei Sinclair megyében voltak, Caithness hercege volt a
hűbérura.
– Azt rebesgetik, miután Stafford megkapta a címet, Sinclair-földeket is
kap melléjük.
Alexandernek elakadt a szava. Stafford egész Észak-Skócia fölött fog
rendelkezni, ha Sinclair és Sutherland is a hatalma alá kerül. És így persze
Dunnet is hozzá tartozik majd. Alexander szinte vicsorogva kérdezte:
– És mi lesz Caithness hercegével?
Nem tetszett neki Olrig vigyora.
– Lachlan Sinclair miatt ne fájjon a fejed.
Hirtelen leverte a víz. Lachlan Sinclair, Alexander hűbérura és klánvezére
évtizedek óta távol volt, és Londonban múlatta az időt. A közelmúltban
visszatért ugyan Skóciába, de arra sem vette a fáradságot, hogy megjelenjen a
lairdek összejövetelén.
Ezzel óriási hibát követett el.
Ettől függetlenül ő volt Sinclair megye hűbérura és a hercegi cím birtokosa.
Alexander hűbéresküt tett neki.
– Mit akar tőlem Stafford?
Olrig rávágott Alexander hátára.
– Tudtam, hogy érdekelni fog az ajánlata. – Az ajánlat nem izgatta, de
kíváncsi volt, mit terveznek a többiek.
 – Stafford tudja, hogy a régens szívesebben adományozza majd neki a
földet Caithness halála után, ha élvezi a bárók támogatását. Elvégre
Caithnessnek nincs utódja.
Alexandert undor fogta el a gondolatra, hogy támogassa Staffordot Dunnet
megszerzésében. Bizonyára azonnal lerombolna mindent és felégetné a
falvakat, akárcsak a saját földjein.
De egy még sötétebb gondolat ütött szöget a fejébe. Caithness halála
után? Csak nem árulást terveznek? Keresztbe fonta a karját, és szigorúan
nézett Olrigra.
– De Caithness még fiatal – mondta. – Legfeljebb harmincéves lehet.
– Az összes Sinclair férfi fiatalon halt meg – horkant fel Scrabster. – És
mindenki arról számol be, hogy a herceg gyengélkedik. Ezt a régensherceg is
tudja. Stafford is tudja.
És Stafford bizonyára örömmel megkönnyíti neki az utolsó útját, ha arról
van szó. Nem az a fajta ember, aki elretten a gyilkosságtól, ha ezzel
megszerezhet minden területet Scourie-tól Wickig.
Alexander soha nem találkozott még a hűbérurával, és bár távollétét
minden báróság megszenvedte, ő továbbra is lojális maradt hozzá. Igaz
skótként hűséges volt a klánrendszerhez, még ha az elmúlt időszak meg is
tépázta azt. Caithnessnek, igaz, voltak hibái, de hű marad hozzá, mégpedig
örökre.
Rosszul volt a beszélgetéstől.
Szó nélkül hátat fordított Olrignak, és elindult megkeresni Magnust.
– Dunnet! Dunnet! – kiabálta utána Olrig. – Stafford vár téged.
Alexander nem foglalkozott vele. Stafford felőle aztán meg is rohadhat,
ahogy Olrig, Scrabster és az egész sleppjük is.
Düh öntötte el, ahogyan utat tört magának a tömegben. Érezte, hogy többen
érdeklődve néznek rá, és még annál is többen igyekeznek kitérni az útjából, de
nem foglalkozott vele. Bár nem szerette, hogy félnek tőle, nem tett semmit,
hogy változtasson ezen. Így meg tudta őrizni magából azt, amit nem kívánt
megosztani. Ráadásul jelen esetben igazán megkönnyítette a dolgát, hogy nem
kell átverekednie magát a tömegen.
Néha megvan annak is az előnye, ha az ember ijesztő.
 Magnus a küzdőtér mellett állt, és egy gyakorlóharcot nézett, ami kezdett
nagyon is valóságossá válni. Soha nem jó ötlet fegyvereket adni skót férfiak
kezébe, különben rögtön rendezni kezdik a régi sérelmeiket. Már több sebből
is vér folyt.
Magnus szeme felcsillant, amikor megpillantotta Alexandert. Vállon
veregette a férfit.
– Á, Dunnet, hát itt vagy! – mondta mély hangján.
– Uram, szeretnék beszélni veled, ha szabad.
– Természetesen.
– Négyszemközt.
Magnusnak lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy Alexandert fürkészte, de
végül belement.
– Mi lenne, ha innánk egy whiskyt a sátramban?
Alexander bólintott, bár a whisky nem érdekelte. A két férfi sarkon fordult,
és belevetette magát a hömpölygő tömegbe. Ugyan elhatározása nem ingott
meg, Alexander egyre idegesebb lett. Meghozta élete legfontosabb döntését,
elhatározta, hogy megnősül. Élete legfontosabb találkozója ez. Istenhez
fohászkodott, hogy a barátja elfogadja az ajánlatát. Persze azt is remélte, hogy
Hannah sem utasítja el.
Magnus felemelte a sátra bejáratát takaró fület, Alexander pedig lehajtotta
a fejét, és belépett. A sátor az egyik legnagyobb volt az összejövetelen: még
egy vendégfogadásra alkalmas kis helyiséggel is rendelkezett, mögötte álltak
az ágyak. Alexander nem bírt elvonatkoztatni a ténytől, hogy Hannah nem
sokkal ezelőtt még itt aludt. Némi erőfeszítés árán sikerült elhessegetnie ezt a
gondolatot, és végre a feladatára összpontosított.
Tárgyalni jött.
Magnus felsóhajtott, miközben az asztalra készített whiskysüveghez ment.
– Őszintén szólva igazi megkönnyebbülés, hogy itt vagy, Dunnet. Végre egy
racionálisan gondolkodó ember a sok őrült között. – Valóban, Magnusszal – a
többi báróval ellentétben – gyakran vélekedtek hasonlóan a dolgokról.
Alexander ezért is tisztelte ennyire Magnust.
– Hihetetlen beszélgetést folytattam ma Scrabsterrel.
Alexander elfogadta a felkínált italt, és leült.
 – Staffordról is szó esett?
– Mégis mit képzel magáról? – horkant fel Magnus.
– Azt reméli, az egész északi partot uralhatja majd.
– Ha igazak a pletykák, akkor ez így is lesz. – A két férfi bosszúsan
összenézett. Egyikük sem örült a gondolatnak, hogy Stafford lesz a hűbéruruk.
– Az a baj, hogy az isten háta mögött vagyunk. A régensherceget nem izgatja a
felföld, és sajnos Caithnesst sem.
– Attól még ő a lairdünk.
– Ez így igaz, de valószínűleg ezt csak mi ketten gondoljuk így. Még Morac
is ezt a badarságot ismételgette. – Magnus jó nagyot kortyolt az italából. –
Mindnyájuk a győztes oldalon szeretne állni.
– És az Stafford oldala lesz?
Magnus megvonta a vállát.
– Nagyon erős ember, és ő jelen van. Egészen a közelmúltig Caithness be
sem tette a lábát Ackergillbe – szinte gyerekkora óta. Hogy várhatja el a
hűséget olyan báróktól, akikkel életében nem is találkozott? Ha a fiúnak lenne
egy kis esze, haladéktalanul körbejárná a területeket, és gatyába rázná a
bárókat. Túl régóta garázdálkodhatnak büntetlenül.
Ez valóban így volt. Skóciában baljós szelek fújtak, a gaztettek
mindennapos dolgoknak számítottak.
– De elég a politikából. Mit akartál megvitatni velem? – Magnus mélyen a
szemébe nézett, mire Alexander torka hirtelen teljesen kiszáradt.
Nyelt egy nagyot, és kihúzta magát.
– Uram, én…
Magnus óriásit csapott a combjára, amitől minden kiment a fejéből, és
teljesen elnémult. Az öregember kedvesen ingatta előtte az ujját.
– Már másodszorra nevezel „uramnak”. Bizonyára nagyon komoly dologról
van szó.
Igen, valóban az volt.
Alexander mély levegőt vett, és újra nekikezdett a mondanivalójának.
– Uram… szeretnék beszélni veled… a lányodról. – Idegesítette, hogy nem
bírt ennél folyamatosabban beszélni, de nem adta fel.
Magnus szeme elkerekedett, majd hangosan felnevetett.
 – Nahát, csak nem szemet vetettél az én Susanámra? Tudhattam volna. Az a
lány egy igazi szépség, minden férfiból ezt a hatást váltja ki. De
figyelmeztetlek, nagyon öntörvényű teremtés.
Alexander némán bambult rá. Susana?
– Nem.
– Nem?
– Nem Susana, Hannah. – Olyan jólesett hangosan kiejteni a lány nevét,
most, első alkalommal.
Nem értette, Magnus miért bámul rá tátott szájjal.
– Hannah? – Megrázta a fejét. – Biztosan nem Susanára gondolsz? A vörös
hajúra?
– Nem. – Hosszú, fekete haj, nagy, barna szempár, vastag pillák, buja
ajkak. – Hannah.
– Nahát… – Magnus egy ideig csendben tanulmányozta a férfit, majd széles
mosoly jelent meg az arcán.
– Nahát…
– Én… – A pokolba is. Miért mindig akkor jön elő, amikor valami fontosat
kell mondani? – Szeretnék engedélyt kérni, hogy… megkérjem… a kezét.
– Remek! – Magnus összecsapta a kezét, és felpattant. – Remek választás!
Azt hiszem, erre innunk kell.
– Magában dúdolva öntött ki még két italt. Kicsit csodálkozott, amikor
visszatérve látta, hogy Alexander még az előző italához sem nyúlt hozzá.
Magnus megvonta a vállát, és letette a poharat a másik mellé.
– Magnus, Hannah vajon elfogadja majd az ajánlatomat?
Magnus végighúzta az ujját a száján.
– Nehéz megmondani. Hannah a legidősebb a lányok közül, és majdnem
ugyanolyan öntörvényű, mint Susana. Őszintén szólva mind a három lányom
nagyon makacs a maga módján. Gondolom, azért, mert anya nélkül nőttek fel,
nincs igazam? – Alexander nem felelt. Fogalma sem volt, mitől lesznek a nők
öntörvényűek. – De Hannah remek parti! Erős és eltökélt. Stramm lány.
Stramm? Alexander nem ezzel a szóval írta volna le. Inkább a
„káprázatos” kifejezés jutott eszébe.
– Elég sok kérője akad, tudod, a hozománya miatt. – Magnus felvonta a
szemöldökét. – De mindet visszautasította. Bevallom őszintén, kezdtem
kétségbeesni, hogy sosem talál magának férjet. – Felsóhajtott, majd
Alexanderre nézett és ismét mosolyogni kezdett. – Azt gondolom, kettőtök
egyezsége megfelelő lenne, és őszintén örülnék, ha egy olyan férfi csatlakozna
a családunkhoz, mint te. Tudod, mit? Kérd meg a lány kezét levélben, én
pedig közben igyekszem előkészíteni a terepet. – Magnus kacsintott. – Kis
szerencsével észhez tér végre. De figyelmeztetlek, nagyon makacs egy lány!
– Igen, már említetted.
– De csak férjhez kell már mennie, nem igaz? És őszintén nem tudok
elképzelni számára jobb férjet!
Összekulcsolta a kezét és az égre pillantott. – Adja isten, hogy ő is így
gondolja ezt!
Alexander örült, hogy Magnus ilyen sokra tartja, és izgatottan hagyta el a
férfi sátrát.
Lehet, hogy Hannah önfejű, de Alexander is tud makacs lenni, ha kell. Ha
egyszer eldöntött valamit, nem gondolta meg magát.
Most pedig eldöntötte, hogy megszerzi Hannah-t és a földjeit.
 Hannah kényelembe helyezte magát a kedvenc kerti padján, és
végre kinyitotta a könyvét. A kocsiút Barrogillból hazafelé túl rázós volt
ahhoz, hogy olvasni tudjon közben. És persze a gondolatai is rendületlenül
csak a férfi körül forogtak. A lány haragja nőttön nőtt.
Hannah megpróbált fényt deríteni a férfi kilétére, de ezt nem volt könnyű
anélkül elérni, hogy felfedné érdeklődését az apja előtt. Egy ilyen felfedezés,
hogy létezik férfi, aki iránt Hannah érdeklődik, katasztrófához vezetne. Arról
nem is beszélve, hogy itt most korántsem érdeklődésről van szó. Mindössze
azért szeretné tudni a nevét, hogy a továbbiakban elkerülhesse.
Az, hogy róla álmodozik, szintén nem jelent semmit.
A lány elszántan próbálta kizárni a fejéből a férfival kapcsolatos
gondolatokat, és igyekezett őszinte lelkesedéssel fordulni a kezében tartott, a
váltógazdálkodásról szóló izgalmas értekezéshez. A figyelme azonban rögtön
szertefoszlott, amikor egy nyílvessző zúgott el a feje fölött.
Ritka alkalom, hogy nyílvessző szálljon el az ember feje fölött, miközben
agrártudományi értekezéseket olvas a kertben, de ha megtörténik, mindig jó
alaposan kivizsgálni az esetet. Hannah becsukta a könyvet, az ujját a két oldal
közé dugta, és felállt.
Ez hiba volt.
A következő nyílvessző már majdnem eltalálta. Meg is csapta a menetszele,
amikor elszállt az arca mellett.
Hannah észrevette végzetét: nem volt nehéz kiszúrni az íjászt, fehérszőke
haja szinte világított.
– Isobel Mairi Dounreay, kérlek, ne lövöldözz rám! – kiáltotta jó hangosan,
mivel az unokahúga előszeretettel tett úgy, mintha nem hallaná a
felszólításokat.
 Isobel egy újabb nyilat helyezett apró íjába. Az íj kicsi volt ugyan,
akárcsak a lány, de a vesszők attól még hegyesek voltak. Hannah jobbnak
látta, ha lehajol. Amint a nyílvessző célt ért egy sokat látott fa törzsében,
Hannah a virágágyáson átgázolva az unokahúgához sietett. Ha mellé áll,
legalább jó eséllyel nem lövi meg.
– Mit művelsz, drágám? – kérdezte a lánytól erőltetett kedvességgel,
miközben elővigyázatosságból elkobozta tőle az összes nyilat.
Isobel döbbenten pislogott rá, mintha Hannah varázslatos módon, a
semmiből tűnt volna elő.
– Nahát, szia, Hannah! Gyakorlok. Anya szerint gyakorolnom kell.
Mégis mi járhatott Susana fejében, amikor egy íjat nyomott az ötéves lánya
kezébe, és rászabadította Reay ártalmatlan lakosságára?
– Remek ötlet, de ne a kertben gyakorolj, drágám. – Ahova az emberek
olvasni járnak.
A lány óriási kék szemei még jobban kitágultak. Megrebegtette hosszú
szempilláit.
– A könyvtárban jobb lenne?
– Te jóságos ég, dehogy! – Hannah lelki szemei előtt látta a kedvenc
könyveit, amint holmi sündisznókként tele vannak tűzdelve. Igyekezett
megdorgálni a kislányt, de nem igazán volt szíve hozzá, ráadásul Isobelre nem
lehetett haragudni, a jókedve mindenkire átragadt.
– Hiszen itt is majdnem felnyársaltál!
Isobel közelebb hajolt és a fülébe súgta:
– Szándékosan céloztam mellé. – A lány vigyorgott, szemében huncutság és
rosszaság bujkált, és apró gödröcskék jelentek meg az arca mindkét oldalán.
Hannah-nak fogalma sem volt, Isobel kitől örökölhette ezeket a gödröcskéket,
talán maga az ördög adta neki kölcsön őket.
– Visszakaphatom a nyilaimat?
– Kizárt dolog. – Örüljön neki, hogy nem töri őket ketté. – Ideje reggelizni.
Édesanyád már biztosan aggódik, hogy hová tűntél.
Isobel megigazította az üres tegezét, és sértődötten fújtatott. Pontosan úgy,
ahogyan az anyja is szokott.
– Ő még alszik.
 – Biztos annyira kimerítetted – felelte Hannah, miközben próbálta elvenni
az íjat is a kislánytól, de Isobel minden erejével kapaszkodott belé. Talán
majd legközelebb sikerül elkoboznia. Az íjnak el kell tűnnie. Majd a Szürke
Hölgyre fogják ezt is.
A kastély szellemei jól jöttek ilyen esetekben.
– Gyere – mondta Hannah, miközben átkarolta az unokahúga keskeny vállát,
és visszavezette a kastélyba. Mint minden alkalommal, amikor megpillantotta
az otthona ősi köveit, most is megdobbant a szíve. Az épület csodálatos
látványt nyújtott, ahogy a harmat megcsillant kőfalain a hajnali fényben.
Imádott itt lakni. Imádott mindent, Ciaran Reay falujától egészen a
legtávolabbi vidékig. Imádta a bérlőket, a boltosokat és a halászokat. Imádta
a tengert és a frissen vágott széna illatát aratás után. Imádta a ropogós Reay-
almák ízét és a hangaméz édességét. Imádta igazgatni a földeket és felügyelni
a többiek munkáját.
De legfőképpen a családját imádta. Az ő élete itt volt.
Nem akart elmenni innen.
Ha férjhez megy, kénytelen lesz elköltözni, mivel a menyasszonyok a
leendő férjükhöz költöznek. Legalábbis neki ezt mondták.
Papus már a reggelizőteremben ült, amikor beléptek, körülötte az asztalon
levélhalmok tornyosultak. Egy pillanatra megszakította a munkát, hogy
megölelje Isobelt. A kislány sikítva kiszabadította magát, és a kirakott
tálakhoz rohant, ahol minden ételt sorban megfogdosott. Hannah épp próbált
felülemelkedni a tényen, hogy Isobel végignyalogatott egy egész zsömlét,
majd visszarakta a helyére, amikor Susana robbant be a terembe. Susana
többnyire berobbant helyekre. A természet nyers ereje áradt belőle. Mit sem
törődve apja feddő szavaival – Magnus nem szerette, ha fegyverek voltak az
asztalnál – felakasztotta íját a széktámlára, majd a tálakhoz lépett, hogy
összeállítsa a reggelijét.
– Jó reggelt mindenkinek – mondta, miközben leült Isobel mellé, és
homlokon csókolta a kislányát. Isobel mit sem törődve vele tömte magába a
süteményeket. Susanának mintha ez fel sem tűnt volna. – Csodálatos időnk van
ma – folytatta csicseregve.
Hannah szigorúan a húgára nézett.
 – Isobel már megint a kertben íjászkodott. – Lehet, hogy fogalmazhatott
volna kedvesebben is, mert Isobel nagyon mogorván nézett rá, de el kellett
mondania. A végén még valakinek baja esik.
Susana szeretettel pillantott a lányára.
– Csodálatos. Eltaláltál valamit? – kérdezte.
– Engem talált el majdnem – morogta Hannah, de anya és lánya úgy tettek,
mintha meg sem hallanák.
– Majdnem eltaláltam egy nyulat.
– Jaj, én kicsi vadászom! Legközelebb majd sikerül.
Isobel vigyorgott. Már megint azok az ördögien bájos gödröcskék!
Legközelebb valószínűleg tényleg sikerülni fog neki. Szegény nyúl.
– Szívesen ennék egy jó nyúlragut – motyogta Papus, mire Hannah szeme
villámokat szórt. Nem kellene további őrültségekre biztatni a gyereket.
Igaz, Isobelnek semmi szüksége sem volt biztatásra.
Hannah egy pillanatra elgondolkodott, hogy felszólaljon-e újra a reggeli
íjgyakorlatok ellen, de végül úgy döntött, hogy nem lenne értelme. Különben
is eszébe jutott, hogy még nem is evett: a gyomra hangosan kordult egyet. Ő is
a tálalóhoz lépett, és igyekezett azokból az ételekből választani, amelyeket az
unokahúga nem nyalt meg korábban. Végül a tojásból vett magának, mellé
pedig egy szép szelet sült húst választott.
Épp befejezte a reggelizést, amikor Lana libegett be a szobába. Ahogy a
lány megállt a reggeli napfényben, úgy világított arany hajkoronája, akár egy
angyalé.
Hannah nem érezte helyénvalónak az irigységet, ami átsuhant rajta, de nem
tudta egykönnyen elhessegetni a gondolatot, hogy a két húga mellett ő mintha
kilógna a sorból.
Lana rámosolygott, mire a rossz érzése azonnal elpárolgott. Lanának
varázslatos volt a mosolya, és kedves, harmonikus természete mindenkit
megnyugtatott. Lana különleges ember volt, különleges adottságokkal, és bár
Hannah nem mindig értette meg őt teljesen, mindig igyekezett támogatni a
húgát furcsaságaival együtt.
– Jó reggelt – köszönt a Lana, miközben a tálalóhoz lépett, és telepakolta a
tányérját sült szalonnával.
 Hannah is szeretett volna befalni egy egész tál sült szalonnát, de az ő alkata
ezt sajnos nem engedte meg.
Ha ő is mindig azt enné, amihez kedve van, valószínűleg úgy kellene
kigurítani a szobából.
Ez óriási igazságtalanság volt, de hát az élet gyakran igazságtalan.
Hannah némi gondolkodás után választott még magának egy süteményt, még
ha nyilvánvalóan meg is lett nyalva korábban, és visszaült az asztalhoz.
Papus éles tekintettel nézett rá.
– Új ajánlatot tettek, lányom.
Hannah nem akart nyüszíteni, de érezte, hogy elszorul a torka.
Utálta, amikor új kérője jelentkezett, hiszen eddig egyik ajánlat
szánalmasabb volt, mint a másik, a kérők pedig egytől egyig rettenetesek.
Dirlot-nak egész erdő nőtt a fülében, Olrig egy zsírdisznóra emlékeztetett,
Brims pedig egy nyolcvanéves öregember volt, aki mást sem tesz, mint
krákog. A krákogás önmagában még a kisebb rossz lett volna, de nála állandó
köpködéssel járt együtt – nemegyszer mások tányérjába.
– Jaj, de jó! – turbékolta Susana, miközben megkent egy szelet kenyeret. –
Ezúttal ki a jelentkező? – kérdezte, miközben kacéran Hannah-ra mosolygott.
Mosolyoghatott is, hisz tudta jól, hogy özvegyként senki sem fog
ráerőszakolni egy újabb házasságot.
– Megint Stafford? – kérdezte Lana összeráncolt szemöldökkel.
– Remélem, nem – mondta Hannah, miközben beleborzongott Niall
csókjának emlékébe. Azon túl, hogy a férfi kis híján megerőszakolta, a csókja
olyan volt, mintha egy harcsa szorította volna rá a száját. El nem tudta
képzelni, hogy vele élje le az életét, azt pedig főként nem, hogy újra
megcsókolja. Bízott benne, olyan férjet talál magának, akit legalább szívesen
csókol majd meg.
Főleg azok után, hogy most már tudta, milyen egy igazi csók…
Egy merész, vad arc jelent meg lelki szemei előtt. Gondterhelten igyekezett
elhessegetni minden emléket arról a gyönyörű, bosszantó férfiról, és próbált a
beszélgetésre összpontosítani. Minden tőle telhetőt megtett.
– Dunnettől érkezett.
Hannah nem értette, miért vigyorog az apja.
 – Dunnet? – Susana közben kiszúrta a buggyantott tojást. Általánosságban
elmondható, hogy szeretett kiszúrni dolgokat. A tojássárgája kibugyogott a
lyukon és végigfolyt a tányérján. A lány elégedetten felsóhajtott. Majd hirtelen
összevonta a szemöldökét. – Az az iszákos vén trotty? – Gonoszán vigyorgott
Hannah-ra. – Igazán illik a többi kérőhöz.
Hannah épphogy csak vissza tudta fogni magát, hogy ne öltse ki a nyelvét a
húgára.
– Az a nagybátyja – magyarázta Papus. – Soha nem bírtam azt az alakot.
Évekkel ezelőtt meghalt. Leitta magát egyik este, és lezuhant a várfalról.
Alexander Dunnet a kérő. – Úgy mondta ki a nevét, mintha ennek különösebb
jelentősége lenne. – Jó ember. Nem túl beszédes, de jó ember. – Közben
jelentőségteljesen hunyorgott Hannah-ra. – Összeillenétek. Az összes báró
közül egyedül ő szólalt fel a fejlesztések ellen.
– Nem értem, hogyan nevezhetik fejlesztésnek – mondta Lana. –
Kilakoltatják a bérlőket, és juhokkal népesítik be a földeket?!
Isobel is hevesen bólogatott, miközben egy szelet tortát majszolt.
– A juhok buták.
– Így igaz – vágta rá Hannah. – De nem csak a politikai nézetek alapján
fogok férjet választani magamnak.
Susana összeráncolta a szemöldökét.
– Ezek szerint vannak szempontok, amik alapján választasz? Mert nekem
eddig úgy tűnt, hogy mindenkit visszautasítasz, gondolkodás nélkül.
– Dehogy gondolkodás nélkül! – vágta rá Hannah. – Pusztán körültekintő
vagyok.
Valamiért ezt Lana nagyon szórakoztatónak találta. Nevetése betöltötte az
egész termet.
Hannah összeráncolta a homlokát.
– Mi ilyen mulatságos?
Lana továbbra is mosolygott.
– Te. Amint azt állítod, körültekintő vagy.
– Mindig is körültekintő voltam.
Az egész asztaltársaság egy emberként horkant fel.
– Körültekintő vagyok.
 – Lobbanékony vagy – jelentette ki Susana.
– Indulatos vagy – paskolta meg a kezét Lana.
– Vakmerő – tette hozzá unokahúga.
Hannah grimaszolt.
– Et tu, Isobel?
A válasz egy ördögi vigyor volt.
Papus drámaian felsóhajtott.
– Jól gondold meg, lányom! Dunnetnek jövedelmező földjei és számos
követője van. Szinte egy egész hadsereg lesi minden parancsát. Még Stafford
grófja is kétszer meggondolja, hogy szembeszálljon-e vele. Ráadásul jó
kiállású, jó szívű ember. Nem olyan, mint a többi. Szép, egészséges fiaitok
születnének.
– Életemben nem találkoztam vele.
– Valószínűleg láttad már. Ott volt Barrogillban. – Papus szeme újra
felcsillant.
Hannah hirtelen megborzongott.
– Valóban?
– Igen. Ő nyerte meg a farönkhajítást. Egészen lenyűgöző eredményt ért el.
– Ő nyerte a… mit? – Hannah pulzusa az egekbe szállt, az egész elméje
zakatolni kezdett. Forróság öntötte el az arcát, ahogy megjelent előtte a férfi
képe.
Nem.
Ez nem lehet ő.
Miért olyan nehéz hirtelen levegőhöz jutni?
Susana sokatmondóan pillantott rá.
– Dunnet? Magas, sötét hajú? Széles vállak és izmos lábak?
Hannah legszívesebben megfojtotta volna a húgát.
– Akinek az a sebhely van az arcán?
Hannah előtt olyan tisztán jelent meg a férfi arca, mintha itt állna előtte.
Sebhely? Valóban volt rajta egy forradás, de attól csak még vonzóbbnak tűnt.
– Igen, ő az – vidult fel Papus. – Láttátok?
Hogy látta-e? Hiszen megcsókolta!
Majd a férfi visszautasította. Elviharzott egy szó nélkül. Valahányszor
eszébe jutott Hannah-nak, csak még jobban szégyellte magát. És most ez a
férfi kéri meg a kezét?
De miért?
Hirtelen összeszorult a gyomra.
Ó, egek, hisz tudta, miért!
Bár egyértelmű, hogy a férfinak nem tetszett, hogy megcsókolta, valahogyan
megtudta, hogy mekkora hozományt vinne a házasságba, és úgy döntött, arra
szüksége van. Ezek szerint a Reay-földek túl vonzóak ahhoz, hogy ellen tudjon
állni neki. Szemlátomást elég erősek ahhoz, hogy rábírja a férfit, hogy
befektessen a hitvesi ágyába egy kékharisnyát, akit különben még megcsókolni
se akar.
Hannah majd felrobbant a dühtől, s egyszerre fájdalom is nyilallt belé.
– Nem megyek hozzá. – Hannah nem így akarta közölni a döntését, de
ahogy kinyitotta a száját, önkéntelenül is kicsúszott a bejelentés. Muszáj volt
kimondania, hogy enyhítsen a nyomáson, ami a mellkasára nehezedett.
Apja csalódottan nézett rá.
– Valamelyik kérőt el kell fogadnod. Nem fogok örökké élni, és a keselyűk
már itt keringenek fölöttünk.
– Hát persze hogy örökké fogsz élni – felelte Susana, miközben
megpaskolta az apja kezét.
– Hannah, kicsi lányom. – folytatta a férfi. – Kénytelen leszel választani
közülük. – Ezt kedvesen, bágyadtan suttogta a lányának. Hannah-nak elszorult
a szíve apja fáradt arckifejezése láttán.
– Papus, jól vagy?
– Erős vagyok, mint a medve – felelte büszkén az apja. – De az idő egyre
fogy. – Olyan erősen szorította meg a lánya kezét, hogy az megijesztette
Hannah-t. – Ígérd meg, hogy hamarosan választasz. – Az utolsó mondat egy
suttogás volt pusztán.
– Megígérem. – Ó, egek! Ezek voltak a legnehezebb szavak, amiket valaha
kiejtett. Mégis megérte, mert apja arcáról eltűnt az aggodalom, és újra
mosolygott.
– Remek, remek. Mit terveztek ma, lányaim?
– Én íjászkodni fogok – csiripelte boldogan Isobel.
 – Remélhetőleg nem a könyvtárban – tette hozzá halkan Hannah.
Susana szúrósan nézett rá, de nem szólalt meg.
– Én a méhészetben dolgozom majd Torquillal.
Hannah grimaszolt. Imádta a mézet, de a méheknek sajnos megvolt az a
rossz szokásuk, hogy csípnek.
– Légy óvatos!
Susana csak intett.
– Mindig óvatos vagyok.
Ez szemenszedett hazugság volt.
– Én az erődben tervezek sétálni – mondta Lana, majd Isobelre kacsintott. –
Próbálj nem lelőni, kérlek!
– Igyekszem – mondta vigyorogva a kislány.
– És te, Hannah? – kérdezte Papus. – Te mit forgatsz a fejedben?
– Azt hiszem, elmegyek lovagolni.
Isobel hangosan fújtatott, Susana pedig vidáman felkacagott.
– Micsoda meglepetés!
– Beelzebubnak mozgásra van szüksége. A lovászfiúk nem mertek ráülni a
távollétünkben.
– Nem csodálom – vágta rá Papus –, az az állat igazi életveszély.
– Lenyűgöző állat! – És ez így is volt. Hannah-nak már hiányzott. Alig
várta, hogy lovagolhasson. Felpattant, és homlokon csókolta az apját. –
Legyen szép napod, Papus – mondta, miközben kiviharzott a szobából.
– Majd akkor lesz szép napom, ha végre férjet választasz magadnak –
kiáltotta utána az apja.
Hannah sóhajtott. Mint mindig, most is jobb volt hagyni, hogy az apjáé
legyen az utolsó szó.
Miközben az istállóhoz sietett, elhatározta, hogy most csak a lovaglásra is
fog figyelni, és nem gondol a kérőkre. Ugyanakkor nem bírta kiverni fejéből
Alexandert, Dunnet lairdjét.

•◄►•

Beelzebub épp a zablát harapdálta, amikor Hannah odalépett hozzá, hogy

üdvözölje.
– Szia, drágaságom – turbékolta a lónak. Az állat megrázta a fejét, és
beterítette a lányt nyállal. – Izgatott vagy, igaz? – Csodálatos, talpig fekete
csődör volt, aki félelmet ébresztett azokban, akik nem tudtak vele bánni.
Hannah imádta a lovat. Vad volt, zabolátlan és szélsebesen tudott vágtatni.
A lány akkor érezte magát a leginkább szabadnak, amikor a lovon ülhetett.
– Asszonyom – mondta Rory, miközben a haját próbálta kisöpörni a
szeméből –, a ló készen áll.
– Köszönöm, Rory. Sok gondod volt vele?
A lovászfiú válaszul elvörösödött. Hannah igyekezett visszafojtani a
nevetését, miközben kivezette a lovat az istállóból.
– Szeretne kíséretet? – kérdezte a fiú aggódón, miközben Hannah felpattant
a lóra. Már rég megtanulta, hogy jobban jár, ha nem kínál fel ehhez segítséget.
Hannah szélesen rámosolygott, és kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben.
A fiú ezt minden kilovagoláskor megkérdezte tőle. Mindketten tudták, mi lesz
a válasz. Gondolkodás nélkül megsarkantyúzta a csődört, aki vágtázva hagyta
el az istállót, valósággal kirobbant az udvarra. Az izmai csak úgy feszültek a
felgyülemlett energiától és a vágta örömétől. Riadt csirkék és birkák ugrottak
el az útjukból fájdalmasan kotkodácsolva és bégetve, ahogy elhagyták a
kastély területét. Amint kiértek az útra, szélsebes vágtába kezdtek.
Milyen csodálatos érzés!
Tökéletes lovaglóidő volt. Hűs szellő lengedezett, és a táj lágy fényben
úszott, ahogy a nap áttörte a felhőtakarót. Itt-ott borús felhők gyülekeztek,
később bizonyára esni is fog majd, de a loch-hoz vezető út most még száraz
volt, és színes virágok borították. Mások talán gaznak nézték volna őket, de
Hannah csodálatos virágoknak látta az apró növényeket.
Mivel rég nem lovagoltak már, Hannah úgy döntött, megkerülik a loch-ot.
Az elég hosszú lesz ahhoz, hogy átmozgassa Beelzebubot, de nem fogja
kifárasztani. Tudta jól, hogy a ló addig fog vágtázni, ameddig csak engedi
neki. Hannah imádta a kanyargós utat, ami időről időre bevezetett az erdőbe,
majd ki onnan. Sokkal izgalmasabb volt, mint a keletre nyúló egyenes út.
Lehajolt Beelzebub nyakához, hogy biztassa az állatot, miközben élvezte a
haját összeborzoló szelet és a szabadság ízét. Hannah gondolatai ugyanúgy
hömpölyögtek, mint ahogy a ló patái alatt kavargott a felvert por. Olyan
gyorsasággal rohanták meg, majd foszlottak hirtelen szerte, mint ahogy a víz
párolog el a lángok között.
Azzal azonban tökéletesen tisztában volt, hogy miután megházasodik, többé
nem vágtázhat már így. A férje bizonyára nem engedi majd neki. Nem egy
gondtalan barátnéja cserélte le szabadságát a házasság béklyójára.
Más gondolatok is ébredtek benne, de ezek mind egy bizonyos magas, sötét
hajú, izzó tekintetű férfi körül forogtak – mindig is ilyen férfiról álmodott –,
aki most megkérte a kezét. Áhítozott a férfi társaságára, egyszersmind
idegesítette a lánykérés.
Leendő férjétől leginkább melegségre vágyott. Társat szeretett volna,
akivel együtt nevethet, és akivel megoszthatja ötleteit. Valakit, aki egyenrangú
félként tekint rá. Ha még mindemellett alakíthatónak is bizonyul, annál jobb.
Dunnet, a kemény, sötét harcos egyáltalán nem ilyen volt.
De Hannah nem bírta kiverni a fejéből azt a csókot. Pontosabban a
kudarcot, hogy a férfi elmenekült előle. Hátralépett, és azzal a fura tekintettel
nézett rá.
Mi jelenthetett az a nézés? Undort? Ellenszenvet?
Az elutasítás ellenére is forróság járta át az egész testét az emlék hatására.
Ha a férfira gondolt, mindig melegség töltötte el, és ez nem tetszett Hannah-
nak.
Papusnak azonban igaza van Dunnet hadseregét illetően. Az elmúlt
időszakban számos támadás érte a távolabbi területeket, sokakat kifosztottak.
Jó lenne több embert maguk mögött tudni most, hogy az egész térség
felbolydult a nyugati bekerítések miatt. Egyébként is, a pokolba Stafforddal!
De micsoda butaság lenne hozzámenni egy ilyen férfihoz! Hiába ébreszt
benne ilyen heves érzéseket, ha csak a hozománya miatt akarja.
Beelzebub felágaskodott, Hannah-nak pedig veszettül kalapálni kezdett a
szíve. Őrülten kapaszkodott a kantárba, hogy le ne essen a lóról, majd
előredőlt, hogy visszanyerje az uralmát az állat felett. Amint Beelzebub
engedelmeskedett, Hannah felpillantott, és megdermedt. Az ereiben meghűlt a
vér.
Három lovas férfi állta az útját. Nem ismerte őket.
 A lány összevonta a szemöldökét. Az egész életét ezen a vidéken élte le.
Mindenkit jól ismert, az utóbbi viharos időkben azonban számos idegen
érkezett Reay-be; általában az élj leple alatt jöttek, és nem sok jóra lehetett
tőlük számítani.
Miközben a lovát nyugtatgatta, a tőréért nyúlt. Amikor megérintette a pengét
a tokjában, elpárolgott a félelme. Ha férfiak rossz szándékkal érkeztek,
legalább nem volt teljesen védtelen ellenük.
– Kik maguk? – kérdezte.
A legnagyobb rámosolygott. Inkább vicsor volt.
– Ő az a lány – mondta, és Hannah-n ismét úrrá lett a félelem. –
Megmondta, hogy erre jön majd.
Ki mondta meg?
– Mit akarnak? – kérdezte Hannah, miközben összeszorította a térdét,
jelezve Beelzebubnak, hogy álljon készen. A ló minden izma megfeszült.
Felnyerített, és megrázta a fejét. Úgy forgatta a fejét, hogy egy pillanatra a
lányra nézhessen.
Hannah-nak rossz érzése támadt. Hátranézett a válla fölött. Elállt a
lélegzete, amikor meglátta, hogy két másik lovas is áll mögötte. Bekerítették,
elzárták előle a menekülési útvonalat.
Az egyik lovas Niall volt.
Hannah összevont szemöldökkel megfordította a lovát. Egyenesen Niallra
nézett.
– Mi az ördögöt keresel itt? – csattant fel.
A férfi oldalra billentette a fejét és ciccegett, amitől Hannah csak még
idegesebb lett. Utálta, ha lekezelően viselkednek vele.
– Hát nem megmondtam, Hannah? Nem figyelmeztettelek?
– Mire figyelmeztettél?!
– Megmondtam, eltökéltem, hogy megszerezlek.
Jóságos ég! Hannah hangosan kifújta a levegőt.
– Niall, nem megyek hozzád.
– Dehogynem jössz. – A Niall melletti férfi kajánul felröhögött. – Hisz
báróné lehetsz.
– Nem érdekelnek a flancos címek.
 – Apámnak komoly hatalma van – folytatta Niall. – Egy nap herceg lesz. A
beszámolók alapján a te apád viszont egyre gyengébb. Beteg. Nem tudja
megakadályozni, hogy apám elvegye, amit akar. Márpedig ő Reay-t akarja.
Niall közelebb jött, túl közel. Ahogy a lova Beelzebubhoz ért, a csődör
egyre nyugtalanabbá vált. Hannah tudta, amit Niall nem: Beelzebub utálja, ha
bezárva érzi magát. Többször támadott meg más lovakat is, ha azok túl közel
merészkedtek hozzá. Hannah azonban nem figyelmeztette Niallt, hiszen
közeledtével rés nyílt a férfiak sora között. Nem volt ugyan túl széles, de
ahhoz pont elég, hogy elmeneküljön.
– Papus nem gyenge.
– Dehogynem. Gyenge és öreg. A harci ereje nevetséges. Emlékszel arra a
majorra, ami leégett a múlt héten?
Hannah megmerevedett. A tűz igazi tragédia volt. Az ott élő család nem
tudott időben elmenekülni, a férj, a feleség és a gyermekük is életét vesztette a
lángokban.
– Mi van vele?
Niall kenetteljesen mosolygott.
– Micsoda szörnyűség!
– Úgy érted, hogy te okoztad a tüzet? – Hannah-t elöntötte az iszonyat.
– És a rendszeresen el-eltűnő szarvasmarhák?
Hannah-t ereiben meghűlt a vér. Ördög és pokol!
Hát Niall állt volna amögött is? Ő állt volna minden mögött?
– És ez csak rosszabb lesz, Hannah, hacsak nem jössz hozzám feleségül.
Igazán kár lenne, ha leégne a magtár. Vagy esetleg a húgod… eltűnne. – Niall
közelebb hajolt a lányhoz. Hannah-t megcsapta bűzös lehelete. – Vagy ha
szegény atyád leesne valahonnan.
Hannah-t az émelygés kerülgette, izzadság folyt végig a halántékán.
Elborzasztotta a gondolat, hogy Papus, Susana vagy Isobel bajba kerülhet.
– Te gazember! – szisszent fel.
A férfi elég gátlástalan volt ahhoz, hogy sértődést színleljen.
– Hát így kell szólítani leendő hitvesed?
– Jézus Mária, Szent József! Hányszor mondjam még el neked, Niall, hogy
nem megyek hozzád?
 – De igen. Ha az a senkiházi Dunnet nem avatkozott volna közbe
Barrogillban, már rég házasok lennénk.
Soha!
Niall jelzett az embereinek, mire azok mind közelebb jöttek a lovaikkal.
– Azért jöttünk ma el, hogy ezt is elintézzük. Igazán megkönnyíthetnéd a
dolgunkat. Kövess minket békésen.
– Csapott egyet a gyeplővel, mire a lova még közelebb lépett. Beelzebub
fújtatott és a földet kaparta, de Niall nem foglalkozott vele.
Hirtelen megragadta Hannah ruhájának az ujját. Ahogy a lány elhúzta a
karját, reccsenés hallatszott.
Hannah-t elöntötte a düh. Felszisszent. Ez volt a kedvenc ruhája.
Niall újra odahajolt hozzá, hogy megragadja, de Hannah előrántotta a tőrét,
és lecsapott. A férfi ugyan időben elhúzódott, de közben Beelzebub is akcióba
lendült, és belecsípett Niall lovának a farába. Az állat hangos nyerítéssel
ugrott arrébb. A lendület és Niall védekező elhúzódása együttesen elég volt
ahhoz, hogy a férfi kiessen a nyeregből. Cifra káromkodások közepette zuhant
a földre.
Hannah megragadta a lehetőséget, és menekülőre fogta. Állatiasan morogva
Beelzebub nyakába borult, és a férfiak közötti rés felé irányította a lovat. A
Niall mellett álló alak utánanyúlt, de Hannah időben észrevette a kísérletet, és
újra lecsapott a tőrével.
Nem nézett hátra, hogy lássa, mekkora kárt tett a férfiban. Megsarkantyúzta
a lovat, és hagyta, hogy az állat vágtasson, mint a szél. A férfiak
természetesen utánaeredtek. Hallotta őket, amint vad üvöltésekkel ösztönzik a
lovaikat, de Beelzebubot senki sem tudta utolérni, így gyorsan lehagyta őket.
A düh szárnyakat adott neki.
A felháborodástól szabályosan forrt a vére.
Niall valóban azzal próbálta ráerőszakolni a frigyre, hogy apja gyengeségét
hangsúlyozza? Hannah embereit kínozza, hogy a lány beadja a derekát? Előbb
halna meg, mint hogy egy ilyen embernek adja magát! Alig várta, hogy
visszavághasson.
Ez a föld az övé, nem az istenverte Stafford márkié vagy a fiáé!
A pokolba velük! Hogy merészelik elrabolni, hogy rákényszerítsék az
esküvőt? Ez a kendőzetlen gaztett bosszúért kiált.
De mit tehetnek? Apró területek feszültek apró területeknek. Hübéruruk,
Caithness hercege magasról tett a hogylétükre. Küldhetnek panaszlevelet neki,
vagy akár a régenshercegnek is, de választ nem kapnának. Az angolok úgyis
mind vadembereknek tartják őket.
Egyedül nem tudnak szembenézni Stafforddal, ez mostanra egyértelművé
vált. Az apjának számos hűséges katonája volt, de ahhoz kevés, hogy harcba
szánjanak vele. Még ráijeszteni sem tudnának.
Egyedül Hannah tudná megvédeni népét a további támadásoktól. És ezt
csak úgy teheti meg, ha házasságra lép valakivel, aki képes megállítani
Staffordot.
Egyetlen ilyen ember van a kérői között.
Igaz, csak a hozományért akarja elvenni.
Igaz, zord és bárdolatlan.
De ez most már mind nem számít.
Amint visszaért a kastélyba, lepattant a nyeregből, odadobta a gyeplőt
Rorynak, majd beviharzott az apja dolgozószobájába. Papus szája tátva
maradt, amikor megpillantotta a lányát szakadt ruhában, összeborzolt hajjal.
– Hannah, mi történt?
– Azonnal írj Dunnetnek – parancsolta, amíg el nem száll a bátorsága. – Írd
meg neki, hogy elfogadom a lánykérést, és mihamarabb hozzá szeretnék
menni.
Nem gondolta volna, hogy az apja ilyen szélesen fog majd mosolyogni.
Igaz, az öregember meg sem próbálta elrejteni az örömét.
 Micsoda érzés!
Alexander nagyot suhintott a kardjával, a csattanás az egész réten hallható
volt. A két penge összeakadt, és a másik férfi karja érezhetően gyengülni
kezdett. Az kihúzta végül a kardját, és egy másik szögből támadt Alexanderre.
Ő azonban készült rá, és kivédte.
Alexander megindul a férfi felé, ütések sorozatával kényszerítve hátrálásra.
A férfi megbotlott egy földkupacban, és fenékre ült a földön, a fegyvere
csörömpölve hullott ki a kezéből. Tágra nyílt szemekkel bámult Alexanderre.
Tekintetében kétségbeesés tükröződött. Egyértelmű volt, hogy azt gondolja,
ütött az utolsó órája. Alexander azonban nem akarta megölni, bármennyire is
megérdemelte volna. Elég volt, ha alaposan megleckézteti.
Alexander eldobta a kardját, és a gallérjénál fogva megragadta a férfit.
– Ne… – morogta, miközben ököllel a férfi hasába vágott – …lopd el… –
ütötte meg újra – …a csordámat!
– Még egy ütést mért a férfira, ezúttal az állát célozva meg, majd elengedte.
A tolvaj belezuhant a sárba, és nyöszörögve feküdt a földön.
– Nahát – mondta egy jókedvű hang Alexander mögött –, ez igazán
szórakoztató volt.
Alexander rögtön megfordult, még mindig ingerülten.
Amikor meglátta, hogy egy újabb fosztogatás van folyamatban, elöntötte a
düh, és eldöntötte, ezúttal példát fog statuálni.
Ha kell, a saját vérével fogja megvédeni a Dunnet-földeket és az embereit.
Szúrósan nézett az öccsére.
– Igazán segíthettél volna.
Andrew megvonta a vállát, kezét a kardja markolatára helyezte. A penge
továbbra is a hüvelyében pihent. Kék szeme csillogott, az arcán apró
gödröcskék táncoltak.
– Túlzottan jól mulattál. Nem akartam elrontani az élvezetedet. – Mosolya
csintalan volt, mint mindig.
A két fivér tökéletes ellentéte volt egymásnak. Alexander sötét hajú és
csendes volt, míg az öccse szőke és mindig vidám. Andrew arca olyan volt,
mint egy görög szoboré, minden szögből tökéletes. Szőke haján a legtöbb
hölgynek megakadt a tekintete. Bár mindkét fivér keménykötésű, izmos és erős
férfi volt, akiknek viking vér csörgedezik az ereiben, mégis egyértelműen
Andrew volt kettejük közül a jóképű.
Alexander irigyelhette volna öccse könnyed természetét, de képtelen lett
volna rá. Andrew túlzottan elbűvölő volt ahhoz, hogy bárki is haragudni
tudjon rá. Ráadásul Andrew volt Alexander egyetlen élő rokona. Mindennél
jobban szerette.
Hogy elrejtse a hirtelen rátörő érzelmeket, Alexander lehajolt, hogy
felvegye a kardját, és letörölje róla a sarat.
– Hogy te milyen figyelmes vagy – morogta.
– Óriási áldozatot hoztam érted – magyarázta Andrew ártatlanul pislogva.
– Tudod te, mennyi erőfeszítésembe kerül ekkora önfegyelmet gyakorolni?
Legszívesebben ledöftem volna ezt a senkiházit. – Na igen, Andrew imádott
kardozni és ledöfni embereket. Ez nála afféle szabadidős tevékenység volt. –
De átengedtem neked az élvezetet.
– Igazán megtisztelsz.
– Jót fog tenni ez a kis kikapcsolódás.
Alexander összeszorította a fogát.
– Ezt hogy érted?
– Ezt most komolyan kérdezed? – Andrew hangosan felnevetett. – Amióta
visszatértél Barrogillból, úgy jársz-kelsz, mint egy medve.
Ez igaz volt, az utóbbi időben Alexander még a szokottnál is borúsabb volt.
– Máson járt az eszem. – Amióta elküldte azt a levelet Magnusnak, nem bírt
másra gondolni, csak Hannah-ra.
Felváltva tört rá az izgalom és a rettegés. Hannah eddig minden kérőjét
visszautasította. Jó eséllyel őt is vissza fogja. De most, hogy elhatározta,
elveszi feleségül a lányt és megszerzi a Reay-földeket, képtelen lett volna
elfogadni a kudarcot. Különben sem bírta kiverni a fejéből azt az édes csókot
és a lány csábító alakját.
Az a csók…
Jóságos ég, az a csók! Alexander még az emlékébe is beleborzongott. Azt a
csókot jó előjelnek vette a lánykérés kimenetelét illetően. A szenvedély szinte
megvakította ott, az erdőben. Még most is érezte a mindent elsöprő, vad
erejét.
A csók emléke vágyakozó képzelgésbe ringatta: tisztán látta maga előtt a
lány éjfekete haját, rózsaszín ajkait és nagy, barna szemét. Elképzelte Hannah
buja testét, szinte érezte puha bőrének tapintását.
A lány sokkal gyakrabban jelent meg lelki szemei előtt, mint ahogy azt
szerette volna.
A leggyakrabban éjszaka törtek rá ezek a képzetek, amikor a napi teendők
után fáradtan feküdt be hatalmas, rideg és üres ágyába. Ilyenkor a lányra
gondolt, róla álmodozott… és mindig feltámadt benne a vágy.
Az önfegyelem teljesen elhagyta.
Még a visszautasítástól való félelme sem csillapította szenvedélyét.
Lehet, hogy Hannah nemet mond, de az is lehet, hogy igent. Ez a gondolat
felizgatta.
– Így igaz, máson jár az eszed – felelte Andrew. A tekintete együtt érző
volt. Elnézett a távolba. – Remélhetőleg hamarosan megérkezik a válasz.
– Remélem. – A várakozás elviselhetetlen volt.
A földön fekvő ember eközben megmozdult, sunyin Alexanderre pillantott,
majd nagy nehezen feltápászkodott, és elfutott. A két fivér nézte, ahogy
távolodik.
– Utánamenjünk? – kérdezte Andrew.
Alexander válaszul megrázta a fejét.
– Nem. Hagyd csak futni. Hadd menjen Olrighoz. Magyarázza csak el neki,
miért üres kézzel tér vissza.
– Hadd tudja meg Olrig, hogy Dunnet lairdje nem tűri többé az ilyen
kisstílű provokációkat.
– Szerinted Olrig áll emögött?
– Biztos. – Amióta Barrogillban összeszólalkoztak, a helyzet sokat romlott
a határon. Mintha Olrig parancsba adta volna, hogy addig támadják
Alexandert, amíg be nem adja a derekát.
Az a senkiházi igazán tudhatná, hogy semmi esélye ezzel a módszerrel.
Alexander nem fogja beadni a derekát, és nem hagyja, hogy
megfélemlítsék. Nem fog csatlakozni a lairdek szövetségéhez. Semmi sem
veheti rá arra, hogy elárulja a hűbérurát.
– Akkor folytatjuk az utunkat? – kérdezte Andrew.
Alexander bólintott, majd visszament Wallace-hoz, aki türelmesen
várakozott egy dombtetőn, és legelészett. A laird intett az embereinek, hogy
tereljék össze a marhákat, és juttassák vissza őket a gazdáikhoz. A két fivér
ezután továbblovagolt.
Több tanyánál is megálltak, hogy elbeszélgessenek az ott élőkkel. Külön
kitérőt tettek, hogy meglátogassák Agnest, az idős özvegyasszonyt, akinek a
határ mellett volt a háza. Az öregasszony tulajdonképpen már Olrig területén
lakott, de akárhányszor a környéken járt, Alexander mindig benézett hozzá, és
vitt neki ajándékba egy báránykarajt vagy tyúkot. A szegény asszony szinte
teljesen ágyhoz kötve élt, és magányosan tengette napjait, csak a fia látogatta,
aki a földjeit művelte. Valószínűleg hamarosan Olrignak is eszébe jut majd az
öregasszony, és kilakoltatja a házából. Alexander biztosítani akarta a nőt
arról, hogy ha ez bekövetkezne, szívesen látja a Dunnet-földeken.
Miután befejezték a körutat, a fivérek visszatértek a kastélyba. Amikor
átkeltek a felvonóhídon, Fergus, a hírnök intett nekik, majd feléjük sietett.
Alexander felvonta a szemöldökét. Fergus soha nem sietett.
– Uram – lihegte a férfi.
Alexander leugrott a nyeregből, és Fergus szemébe nézett, miközben
igyekezett nem összerezzeni. Bár jól ismerte az intéző arcát, és nagyon
kedvelte a férfit, nehezére esett nem megremegni, valahányszor meglátta az
arcán húzódó sebhelyet. A hegek olyan emlékeket ébresztettek benne,
amelyeket legszívesebben örökre elfelejtett volna, mert örök lelkiismeret-
furdalást keltettek benne. Igyekezett elűzni ezeket a gondolatokat.
– Mi az, Fergus?
Az intéző arca mosolyra húzódott, igaz, ezt eltorzult vonásai miatt
meglehetősen nehéz volt felismerni.
 – Megjött, uram.
Alexander ledermedt. Minden izma megfeszült.
– Mi jött meg?
– A levél, uram. A levél Dounreay-ból. Megérkezett végre.

•◄►•

Jóságos ég!
Alexander elmélyülten vakargatta Brùid fülét, miközben az asztalra
helyezett borítékot bámulta. Az állat, aki hősies védelmezője és hűséges
barátja is volt egyben, kedvesen belecsípett, amikor egy percre abbahagyta a
vakargatást. Alexander nevetve engedelmeskedett a parancsnak.
Van valami megnyugtató a kutyasimogatásban, amikor az ember lelkében
zűrzavar uralkodik. Ugyanannyira szerette volna feltépni a borítékot, és
azonnal megtudni a levél tartalmát, mint amennyire rettegett is a választól. A
szíve vadul kalapált, hogy miért, nem is értette.
Bár azért mégiscsak volt róla sejtése.
Miközben a sorsát megpecsételő papírdarabot figyelte, Alexander bekapott
egy zabkekszet, majd leöblítette egy nagy korty feketével. Dobott egy kekszet
Brùidnak is, aki röptében elkapta a süteményt, majd kiköpte.
Alexandert nem lepte meg a kutya reakciója. Ő maga sem kedvelte igazán a
zabkekszet, de Morag olyan büszke volt a receptjére, amelyet szakácsok
nemzedékei hagyományoztak egymásra az idők kezdete óta, hogy a vár
uraként úgy érezte, kötelessége legalább naponta egyet elfogyasztani belőle.
Igaz, sokkal szívesebben evett volna füstölt heringet, sós szalonnát vagy
valamilyen hurkát, de egy várúrnak időnként áldozatokat kell hoznia. Igazán
kár, hogy a kutyája nem volt hajlandó segíteni ebben.
Ingerült mozdulattal arrébb tolta a Dounreay-levelet, és a többi levélre
összpontosított. Ez természetesen nem gyávaság. Számos feladata volt, nehéz
döntések súlya nyomta a vállát. Ezzel együtt minden lelkierejére szüksége
volt, hogy koncentrálni bírjon.
Gondosan, egyesével vette át a levelekben közölt problémákat. Végül
elérkezett az utolsó levélhez, amelyben a lythi képviselője egy olyan
ellentétről számol be, amelyben csak békebíró dönthet.
Alexander felsóhajtott. Lairdként az ő feladata volt, hogy megoldja ezeket a
konfliktusokat. Ez azt jelenti, hogy időt kell szakítania arra, hogy elmenjen a
faluba, és meghallgassa a vitát. Elküldhetné Andrew-t is, de jobban szeretett
személyesen jelen lenni, hogy a népe tudja, számíthat rá, ráadásul így
meggyőződhetett arról is, hogy hűségesek-e még hozzá. Mostanra már csak a
lojalitás maradt, ami fenntartotta a rendet, de legtöbbször már ez sem volt
elég erős szál.
A legutóbbi hasonló útja egy hetébe került, de hasznosan töltött időnek
érezte. A képviselője által leírtak alapján ez az ügy pusztán egyszerű
földbirtoklási vita volt, ami számos házasság és ősi ellentét miatt időről időre
kirobban a családok között. A két fél idegei szemlátomást pattanásig
feszültek, így mihamarabb intézkednie kellett az ügyben.
Alexander minden teendőjét ellátta, már csak egy levél maradt hátra.
A válasz Dounreay-ból.
Remegő kézzel emelte fel a borítékot. Bár rettegett a tartalmától, tudta,
hogy az ilyen esetekben a legjobb, amit tehet, hogy gyorsan túlesik rajta. Ha a
dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szerette volna, az valóban fájdalmas lesz,
de nem érdemes elnyújtania a szenvedést.
Fohászkodott, hogy a válasz kedvező legyen.
Feltörte a pecsétet, és végigfutotta barátja ismerős kézírását.
Alexander szíve megdobbant. A lélegzete elállt…
Majd minden rettegés és félelem elhagyta a testét. Örömhullám söpört rajta
végig, hirtelen kitavaszodott a lelkében. Egész teste jólesően megbizsergett.
Letette a levelet, és megdörzsölte a szemét. Majd újra kezébe vette a
papírost, és még egyszer elolvasta. Biztos akart benne lenni, hogy jól értette a
szöveget. Biztos akart benne lenni, hogy a válasz az, amit remélt, amiről
álmodott.
Hannah elfogadta a lánykérést.
Alexander minden szót egyesével, óvatosan olvasott el. Amikor észrevette,
hogy eközben még a lélegzetét is visszatartotta, felnevetett.
Hannah elfogadta a lánykérést.
Izgalom söpört végig rajta.
 A lány az övé lesz. Hamarosan megérkezik majd hozzá a kastélyba.
Alexander bosszúsan grimaszolt, ahogy belegondolt, milyen kevés ideje
maradt az előkészületekre. Ráadásul még Lythbe is el kell utaznia. Nem volt
vesztegetni való ideje, annyi tennivaló volt még hátra az esküvőig. Gyorsan
elővett egy pergament, és sorolni kezdte az utasításait az embereinek. Először
is azonnal fel kell újítani a báróné szobáját, amely egybenyílik az övével.
Ugyan alig ismerte még leendő feleségét, de szinte biztos volt abban, hogy a
nárciszos színvilág nem lesz kedvére való.
Hannah nem olyan nőnek tűnt, aki kedvelné a sárgát.
Egy pillanatra eltűnődött, hogy nem kellene-e a nagybátyja lakosztályába
költözniük, ami sokkal tágasabb volt, de gyorsan elvetette a gondolatot.
Semmi kedve nem volt Dermid ágyában aludni. Bár a nagybátyja már rég
meghalt, Alexander még mindig cipelte a férfi utálatos emlékét. Különben is,
a nyugati szárnyból jobb kilátás nyílt, és biztos volt benne, hogy Hannah-nak
is az tetszene jobban.
De vajon milyen színt válasszon? Hosszas gondolkodás után a
borostyánbarnára esett a választása. Ez a szín melegséget és otthonosságot
árasztott, akárcsak Hannah szeme. Miután ezzel megvolt, az esküvő részletei
következtek. Hannah bizonyára bele akar majd szólni a dolgok pontos
kivitelezésébe, de annak Alexander még az esélyét sem akarta
megkockáztatni, hogy a lány meggondolja magát, vagy elhalassza a szertartást.
Úgy tervezte, hogy mire a lány megérkezik, már minden készen fogja várni.
Gyorsan írt egy üzenetet a plébániára a papnak, és hozzáadta a többi
utasításhoz. Mindig hasznos, ha van kéznél egy egyházi ember. Kis
szerencsével Pieter atya még az italozást is visszafogja, és józanul vezényli le
a szertartást.
A Hannah-nak szóló levelet tartott a legtovább megírnia. Mégis hogyan
üdvözli az ember a leendő feleségét? Alexandernek nem volt tapasztalata
ilyesmiben. Tudta, hogy mind közül ez a legfontosabb levél, hiszen ez
alapozza majd meg a kapcsolatukat.
Míg máskor általában nem volt gondja a fogalmazással, ezúttal nem találta
a szavakat. Miután megírt egy romantikus levelet, visszaolvasta, és dühösen
összegyűrve a szemétbe dobta. A második próbálkozása túl hivatalosra
sikeredett, így az is a kukában végezte.
További öt próbálkozás után úgy határozott, röviden és tömören fog
fogalmazni.

Örömmel fogadom Dunnetben. Esküvőnket íziben megtartjuk.

Ez így nem túlzottan romantikus, de távolságtartónak sem lehetne nevezni.

Legfőképpen lényegre törő.
Alexander kedvelte a lényegre törő dolgokat.
Elégedetten írta alá a levelet és nyomta rá a pecsétjét, majd betette a többi
levél mellé a kupacba. Ezt követően még egy levelet írt Hannah-nak, amit
majd akkor kap meg, amikor megérkezik Dunnetbe. Ebben üdvözölte még
egyszer, és javasolta, hogy igényeivel forduljon bizalommal Fergushoz. Mivel
nem tudta, hogy mennyi ideig lesz oda Lythben, szeretett volna biztosra menni.
Nem szerette volna, ha Hannah úgy érkezik meg új otthonába, hogy leendő
férje nem is üdvözli.
Létfontosságú volt, hogy jól induljon az egyezségük.
Épp a lány nevét írta a borítékra, és a pecsétjéért nyúlt, amikor Brùid
morogni kezdett. Csak lustán, mint aki álmában motyog valamit, nem pedig
figyelmeztetni akarja valamire.
Alexander ledermedt, amikor megérezte, hogy valaki áll mellette. Lassan
megfordult.
Egy hatalmas szempár pislogott rá kérdőn.
Alexander azonnal megnyugodott. Fiona McGill aprócska kislány volt, az
egyik árva, aki a múlt télen érkezett Dunnetbe, miután nyugaton egy kegyetlen
laird kitaszította őt és családját a hidegbe. A lány anyja a várkapunál halt bele
a lázba.
Csak nagyon kevesen merészkedtek fel a háromszáz lépcsőfokon, ami
Alexander toronyszobájába vezetett, és a férfi ezt nem is bánta. Szerette, ha
csendben dolgozhat, de a lánynak mindig megörült. Alexander kimondottan
kedvelte a gyereket, és nem csak azért, mert ugyanabban a bajban szenvedtek.
A lány jelenléte megnyugtatta, arra emlékeztette, hogy van, amikor sikerül
megvédenie valakit.
 A lánynak megmozdult az ajka, mire Alexander gyomra összeszorult. Jól
tudta, milyen érzés az, amikor az ember rettegve próbál kisajtolni magából
pár szót, de a szavak egyszerűen nem jönnek. Türelmesen megvárta, amíg a
lány meg bír szólalni.
– M-m-mit csi-csinálsz? – kérdezte végül.
– Dolgozom.
A lány arcáról lehervadt a mosoly. A pokolba! Nem akart ilyen mogorván
ráförmedni. Fionával soha nem akart mogorva lenni. Kedvesen rákacsintott a
lányra, majd felemelte, hogy az ölébe ültesse. A mozdulatot hangos
jajgatással kísérte, mintha a lány rettentő nehéz lenne, amikor valójában
pillekönnyű volt.
Fiona kacagott, és a férfi mellkasához simult.
Alexandernek elszorult a szíve. Alig várta már, hogy neki is gyereke
szülessen. Egészen máig ez nem volt több hiú ábrándnál, de most már tudta,
hogy hamarosan nős férfi lesz, és minden megváltozik majd.
Hamarosan fiai születnek majd.
Fiona a kezébe vette Alexander lúdtollát, és végighúzta párszor a
pergamenen. Büszkén pillantott fel a férfira. A tekintetében bizonytalanság
tükröződött, ezért Alexander megveregette a vállát.
– Szép munka. Ügyes vagy.
– Te n-n-nagyon sokat írsz.
– Igen. Egyszerűbb, mint beszélni. – Talán még soha nem volt ennél
őszintébb.
A lány elkomolyodott.
– Én i-i-is ssz-szeretnék megtanulni í-í-írni.
– Majd meg is tanulsz. Amikor egy kicsit idősebb leszel. – Gyorsan
megcsókolta a lány barna fürtjeit, majd leemelte őt az öléből. Bár nagyon
élvezte a Fiona társaságát, még sok dolga volt hátra. – Tessék – mondta,
miközben a lány kezébe nyomta a lúdtollat. A lány úgy bámult a tollra, mintha
legalábbis a koronaékszereket adták volna a kezébe. – Addig is gyakorolj!
A lány beharapta az ajkát, hogy elrejtse kitörő mosolyát. Határozottan
bólintott, majd kimasírozott a dolgozószobából.
Alexander, miközben figyelte, amint kisétál az ajtón, önkéntelenül is
elmosolyodott.
A férfin újra izgatottság lett úrrá. Most, hogy Hannah beleegyezett, hogy a
felesége lesz, hamarosan neki is gyerekei születhetnek. Mindent meg fog tenni
azért, hogy csodálatos életük legyen, hogy biztonságban, szeretetben és
boldogságban nőjenek fel. Bármire képes lesz, hogy a fiainak ne olyan pokoli
gyerekkora legyen, mint amilyen neki volt.
 Jaj, istenem! – sóhajtott fel Hannah, miközben próbálta az ölében
tartani Lana macskáját a zötykölődő fogatban, de az állat addig fújt és karmolt
kétségbeesetten, míg a lány el nem engedte. – Egyáltalán minek hoztad el a
macskát?
Lana hátradobta a haját, és vidáman felnevetett.
Persze, miért is ne hozta volna el, elvégre Nerid őt soha nem karmolja
meg.
Sőt, Nerid kimondottan kedvelte a lányt.
A kis szörnyeteg most képes volt átmászni az egész fogaton, hogy Lana
ölében telepedjen le. A lány gyengéden megsimogatta.
– Jót fog neki tenni, hogy ő is kimozdul egy kicsit. És magányos sem
akartam lenni Dunnetben.
Hannah felkiáltott.
– De hát én is ott leszek!
– Tudom, de te az időd nagy részét a férjeddel fogod tölteni. – Hannah
önkéntelenül is beleborzongott a gondolatba. – Egyébként is, Lady Braal is
azt mondta, hogy vigyük csak magunkkal.
Hannah bólintott, majd a körülöttük lévő tájba rétvedt, miközben palástolni
próbálta ingerültségét. Lana gyakran folytatott hosszas beszélgetéseket Lady
Braallal. Úgy tűnt, a lányt nem zavarja, hogy Lady Braal évszázadok óta
halott.
Lanát egyáltalán nem izgatta, hogy rajta kívül senki sem hallotta, vagy látta
a Szürke Hölgyet, és az sem érdekelte, ha páran emiatt bolondnak tartották.
Tagadhatatlan, nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember önmaga merjen lenni
és ne foglalkozzon azzal, mit gondol róla a külvilág. Ilyen értelemben Lana
volt a legbátrabb ember, akit Hannah ismert – és egyben a leginkább
szeretnivaló is.
Szegényke.
Valahogy soha nem lett a régi azután a láz után, ami majdnem elvitte.
Bár Hannah nem értette a húga furcsaságait, elfogadta őt. Mégis mindig
meglepődött, amikor a felszínre törtek ezek a szokatlan dolgok. Minden egyes
alkalommal.
Hannah rég megtanulta már, hogy elnéző legyen a húgával és
alkalmazkodjon a furcsaságaihoz, de ma nem volt hozzá ereje. Az út Dunnetbe
több napig tartott, és meglehetősen fárasztó volt. Az őket kísérő lovasok őrült
iramot diktáltak, a macskával pedig alig tudott boldogulni. Ráadásul egyre
feszültebb volt.
Nem volt könnyű elhagynia az otthonát, főleg így, hogy Papus
megbetegedett, és nem tudta elkísérni. Megígérte, hogy hamarosan
meglátogatja, de Hannah tudta jól, hogy a látogatás jó ideig nem fog
bekövetkezni.
Majd megszakadt a szíve, amikor elbúcsúzott szeretteitől – főleg Isobeltől
és Susanától. Nagyobbik húgát meg is ríkatta a búcsúzás. Susana ritkán sírt, és
bár egyetértett abban, hogy mindenkinek az a legjobb, ha Hannah hozzámegy
Dunnethez, mégis láthatóan megviselte, hogy meg kell válnia nővére
társaságától.
Hannah is nehezen viselte a búcsúzást. Eddigi életének szinte minden egyes
napját Reay-ben töltötte, a húgai társaságában. Sokkal nehezebb volt maga
mögött hagyni mindezt, mint azt bármikor is gondolta volna. Szerencsére Lana
ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. A húga jelenléte megnyugtatta Hannah-t,
vele nem érezte magát olyan magányosnak.
Hannah kinyúlt, és – fittyet hányva Nerid támadására – megszorította a húga
kezét.
– Úgy örülök, hogy velem jöttél! – mondta.
Lana szeme felcsillant.
– Hát persze hogy eljöttem! Valakinek el kellett kísérnie a családból, ha
már hozzámész a Farkashoz.
– Kérlek, ne hívd így – rezzent össze Hannah.
 – Miért ne? Mások is így hívják, nem igaz?
– De igen. De ez a név…
– Mi van vele?
– Megrémiszt.
Lana kuncogott.
– Téged? Hiszen te nem félsz semmitől.
– Rengeteg mindentől félek.
– Azt hiszem, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy igazán csak egy
dologtól tartasz.
Hannah összevonta a szemöldökét.
– Mitől?
– Ha nem lehetsz teljesen ura a helyzetnek.
– Ez nevetséges – vágta rá Hannah, de a lelke mélyén tudta, hogy a húgának
igaza van.
Lana mosolygott, hiszen pontosan tudta, mit leplez a nővére ellenkezése.
– Ezt az apróságot leszámítva rettenthetetlen vagy. Nerid is azt gondolja,
hogy rettenthetetlen vagy, nem igaz, te kicsi szörnyeteg? – A macskáról még
jóindulattal sem lehetett volna azt mondani, hogy kicsi lenne. Lana az arcához
emelte az állatot, és hangos, cuppanós puszikat nyomott az állat pofájára.
Nerid ezt valamilyen rejtélyes okból kifolyólag hagyta neki. Ha Hannah
próbálkozott volna ugyanezzel, a macska már rég kikaparta volna a szemét.
Hannah összefonta a karját, és megpróbált nem túl mogorván nézni. Sem
Lana, sem Nerid nem érdemelték meg, hogy rajtuk töltse ki a mérgét.
Bár abban nem volt olyan biztos, hogy Nerid sem.
De Hannah inkább csöndben maradt, és megpróbált megnyugodni. Az
igazat mondta az imént, tényleg meg volt rémülve, legalábbis egy kicsit.
Hamarosan látni fogja Alexandert. A leendő férjét, a vőlegényét. Nagyon
remélte, hogy ez a házasság nem fatális tévedés.
Persze, a férfira öröm volt ránézni, csodálatos volt az illata, a csókja
pedig… Valójában nem is tudta, hogy milyen a csókja, csak abban volt biztos,
hogy a férfinak jó íze volt. Már a gondolattól is vágy ébredt Hannah-ban.
Ugyanakkor az, hogy elégedett a férfi külsejével, nem jelenti azt, hogy jó
párost alkotnak majd. Elvégre alig tudott róla valamit. Lehet, hogy
bárdolatlan és gonosz, vagy zsarnokoskodó, mint Meg Taggart férje. Lehet,
hogy féltékenykedő vagy rideg. Hannah leginkább attól tartott, hogy elveszíti a
szabadságát, amit eddig senki nem korlátozott.
Túl független és túl erős volt ahhoz, hogy egy férfi árnyékában éljen, de
ahogy elnézte a többi férjes asszonyt, úgy vette észre, mégis ez történik
legtöbbször.
Persze ő is tudta, hogy amíg nem találkozik újra Alexanderrel, és nem
beszél vele, addig úgysem fogja tudni eldönteni, hogy milyen férje lesz majd a
jövőben.
A férfi levele nem volt különösebben meghitt hangvételű.

Örömmel fogadom Dunnetben. Esküvőnket íziben megtartjuk.

Íziben. Hannah-nak már a szótól is felállt a szőr a hátán.

Az egész levél aggasztotta. Egyrészt túl parancsoló volt. Másrészt rideg,
szűkszavú és tárgyilagos. Valószínűleg ilyen lehet a férfi maga is, ami elég
nyugtalanító gondolat volt, mivel egyáltalán nem rideg és közönyös
házasságra vágyott.
Tiszta szívéből remélte, hogy összeillenek majd, de komolyan tartott tőle,
hogy ez nem így lesz.
Papus szerint, akinek a véleményére Hannah sokat adott, Dunnet jó ember.
Erős volt, jóképű és nem mellesleg fiatal. Legalább nem lesz majd nehéz
ágyba bújni vele. Igaz, minden kétséget kizáróan ez egy érdekházasság lesz.
Hannah beleegyezett, hogy hozzámegy egy harcoshoz, hogy megvédje az
embereit, míg Alexander a vagyonát akarta növelni a frigy által. Értelmetlen
lenne ennél többet remélni. Hannah úgy döntött, pozitívan áll a házassághoz,
és bármi is sül ki az egyezségből, elégedett lesz vele. Azt is elhatározta, hogy
nem lesz túl sok elvárása a férfival szemben.
Ami pedig azokat az önző vágyakat illeti, amit a férfi érintése ébresztett
benne, azokat igyekszik megtartani magának.
Rory a fogatukhoz lovagolt, és benézett az ablakon. Hannah szíve
összeszorult, amikor látta, a fiú hogyan mosolyog Lanára. Bár nagyon örült,
hogy a húga elkísérte az útra, felelősnek érezte magát érte. Nem irányítani
akarta, nem erről volt szó. Egyáltalán nem. De Lana az ő kicsi, ártatlan húga
volt, aki túlságosan bízott az emberekben. Hannah feladata volt, hogy
megvédje a külvilág kegyetlenségétől.
És Hannah úgy ítélte meg, hogy Rory is része ennek a kegyetlen
külvilágnak.
Diszkréten köhintett, mire a fiú azonnal elkapta tekintetét Lanáról, és
egyenesen Hannah szemébe nézett. Rory arcáról lehervadt a mosoly, amint
meglátta Hannah arckifejezését.
– Csak… szólni akartam, hogy közeledünk – motyogta.
Hannah-t elöntötte a méreg. Egyértelmű volt, hogy Rorynak fogalma sincs,
micsoda lavinát indított el a lányban ezzel a pár szóval. Hannah vett egy mély
levegőt, és kihúzta magát. Rory vetett még egy utolsó pillantást Lanára, majd
a fogat elé lovagolt.
Hannah az ajkát harapdálta, és azon tanakodott, most figyelmeztesse-e
Lanát, vagy majd inkább később. Valamikor mindenképp sort kell kerítenie
erre a beszélgetésre. Végül nem maradt ideje dönteni, mert Lana kihajolt az
ablakon, és izgatottan felkiáltott.
– Itt van!
Hannah is kinézett az ablakon, és hirtelen megdobbant a szíve: a
Lochlannach-kastély a teljes pompájában tárult a szeme elé.
Dounreay várára is jó volt ránézni, de ez az épület egyszerűen csodálatos
volt. A kastély dicsőségesen emelkedett ki a dombok közül, gránitfalai
ezüstös fényben csillogtak. A vár négy sarkában négy torony magasodott,
közöttük lőrésekkel borított, erős falak húzódtak. Bár a kastély korszerűsítési
munkálatokon esett át, a régi erőd vonalai is felfedezhetőek maradtak az
épületben. A lágy szélben színes lobogók lengedeztek, hirdetve a Dunneti
Farkas uralmát.
– Nézd! – kiáltott fel Lana, miközben átkeltek egy kis hídon, amely festői
szépségű tavacska fölött ívelt át, és amelyben hattyúk úszkáltak. Lana mindig
is rajongott a hattyúkért, bár Hannah sosem értette, miért. Ő ingerlékenynek és
agresszívnak találta ezeket a madarakat. Többször is megkergették, még a
Dounreay-birtokokon. Majd észben tartja, hogy ennek a tónak a partján nem
szabad sétálgatni.
 – Hát nem csodálatos?
Hannah egyetértése jeléül morgott egyet. Lana mindent csodálatos
felfedezésként élt meg, ezért is volt olyan bájos, de Hannah most érzéketlen
volt minderre. A szíve vadul kalapált, majd szétvetette a feszültség.
Hamarosan újra találkoznak.
A lélegzete szinte elállt, amikor a fogatuk begördült a régi, felvont kapu
alatt. Egy akkora udvaron találták magukat, ahol egy egész falu népe elfért
volna. Egy tégla sem hiányzott a helyéről, és mintha a macskaköveket is
egyesével lesöpörték volna. A Lochlannach-kastélyt szemlátomást jól
karbantartották. Sok laird elhanyagolta az ősei otthonát, hagyta romba dőlni a
régi kastélyokat. Voltak, akik le is bontották az épületeket. Itt azonban
egyértelmű volt, hogy a Lochlannach család imádta az ősi otthonát.
Amint a fogatuk megállt, trombitaszó csendült fel, és szolgálók hada
árasztotta el az udvart.
Hannah ide-oda forgolódott, miközben az ablakból kihajolva figyelte a
tömeget a vőlegénye után kutatva. Miután nem találta sehol, hangulata egész
borús lett.
Hol volt Alexander?
Ez volt élete egyik legfontosabb eseménye: a megérkezés az új otthonába.
Igazán elvárható lenne, hogy a vőlegénye legalább megjelenjen.
Egy nagydarab, szőke férfi verekedte át magát a tömegen, és kinyitotta a
fogat ajtaját. Tekintete megállapodott Lanán, aki úgy ült ott Neriddel az
ölében, mint egy hercegnő. A férfi arcán veszélyesen vonzó mosoly terült el.
– Üdvözlöm, milady – mondta, miközben meghajolt.
Hannah-n bosszúság lett úrrá. Jellemző, hogy a férfi azt gondolja, Lana a
menyasszony. Mellette ő úgy festett, mint egy szedett-vedett társalkodónő.
Megköszörülte a torkát.
– Én vagyok Hannah Dounreay. – Mindent megtett, hogy a hangja ne tűnjön
ingerültnek, de nem járt sikerrel.
A férfi rémült arcát elnézve ugyan tudta, hogy nem lenne szabad
mosolyognia, mégsem bírta megállni.
– Ne haragudjon, milady – hebegte a szőke férfi, és ismét meghajolt, ezúttal
Hannah irányába, bár tekintetét továbbra is Lanán pihentette. Túlontúl
szenvedélyesen nézett a lányra.
Hannah sokatmondóan összevonta a szemöldökét, de a férfi úgy tett, mintha
nem venné észre. Ehelyett újra mosolyogni kezdett, ezúttal mindkettejükre.
– Andrew Lochlannach vagyok, Dunnet öccse. Üdvözlöm önöket
Lochlannach kastélyában. – Kezét nyújtotta, hogy lesegítse a fogatról.
– Köszönöm – mondta Hannah, miközben új otthona udvarára lépett. –
Hannah Dounreay vagyok, ő pedig a húgom, Lana.
– Örvendek. – A férfi hátat fordított neki, és feltűnő lelkesedéssel nyújtotta
a karját, hogy lesegítse Lanát is. Hannah bosszús volt. Összevont
szemöldökkel figyelte, amint a férfi kiemelte a lányt a fogatból. Hannah nem
volt naiv. Látta jól, Andrew hogy néz a húgára, és ez egyáltalán nem tetszett
neki. Elhatározta, hogy rajta tartja majd a szemét, amíg Lana is a kastélyban
tartózkodik. Nem azért, mert irányítani akarta volna a húgát, pusztán
elővigyázatosságból.
Miután mindketten biztos talajon álltak, Andrew a tömeghez fordult, és
köszöntötte az összegyűlteket.
Hannah nem volt elégedett. Nem Dunnet öccsének kellene fogadnia őt. A
vőlegénynek kellett volna érte jönnie.
– Hol van Alexander? – kérdezte, de Andrew úgy tett, mint aki nem hallotta
a lányt.
Hannah-t mostanra hatalmába kerítette az érzés, hogy Andrew elég jó
színészi képességekkel van megáldva.
Mit sem törődve a nő elégedetlenségével, Andrew bemutatta a
házvezetőnőnek, a szakácsnak, a komornyiknak, a fent szolgáló
cselédlányoknak – akik tízen voltak majd a lent szolgáló cselédlányoknak,
majd a lakájoknak és, és, és… Egek, mennyien vannak!
Dounreay-ban soha nem volt még ennyi szolgáló.
Hannah elgondolkodott, ő vajon mivel fogja eltölteni az idejét, hiszen úgy
tűnt, itt minden feladatra ki van már jelölve valaki.
Majd megkérdezi Dunnetet.
Már ha persze találkozik vele valaha.
Valamikor csak kell találkozniuk, nem igaz?
Hirtelen megdobbant a szíve, és minden gondjáról megfeledkezett, amikor
egy csapat kisgyereket pillantott meg, akik vadvirágokat hoztak neki.
– Üdvözöljük, milady – köszöntötte az egyik idősebbik gyerek, miközben
foghíjas mosolyát Hannah-ra villantotta.
Hannah azonnal visszamosolygott. Imádta mind a vadvirágokat, mind a
gyerekeket.
– Köszönöm – felelte. Majd odahajolt Andrew-hoz és suttogva kérdezte: –
Ők kicsodák?
– Az árvák.
Hannah mosolya elhalványult.
– Az árvák?
– A kilakoltatások folyamán árvultak meg. Természetesen befogadtuk őket.
Ez a hír meglágyította Hannah szívét, és enyhített az ingerültségén. A
legőszintébben az jellemez egy embert, ahogyan a rászorulókkal bánik; a
gyerekcsapat látványa pedig igazán jó színben tüntette fel Dunnetet. A
gyerekek mind egészségesek és tiszták voltak. A szemükben megcsillanó
huncutság is arra utalt, hogy boldogok a kastélyban.

•◄►•

Végignézve a mosolygó arcokon Hannah tekintete megakadt egy mogorva

arcocskán. Az egyik gyerek egyáltalán nem tűnt boldognak. Nagyon is
rosszkedvű volt.
A kicsi lány összefont karral nézte Hannah-t.
Hannah letérdelt elé.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte.
A lány csücsörített.
– Fiona McGill a neve – felelte az egyik fiú a lány helyett. – Nem b-b-
beszél túl sokat.
Fiona talpig elvörösödött.
A fiú hangosan felnevetett, aztán pár másik fiú is követte a példáját, mire az
egyik idősebb lány oldalba vágta a könyökével.
– Ne nevesd ki! – parancsolt rá. Majd Hannah-hoz fordult. – Fionának néha
nehezére esik megszólalni.
 – Jaj, drágám, nincsen ezzel semmi baj. Mindannyian küzdünk valamivel –
felelte Hannah, miközben a lány apró füle mögé simított egy kósza tincset. –
De miért vagy ilyen rosszkedvű?
Fiona szeme kitágult.
– Azt hitte, a laird őt veszi majd el feleségül – válaszolt helyette újra a fiú.
Hannah feddő pillantással nézett rá, hogy elnémítsa, de már túl késő volt.
Fiona rávetette magát a fiúra, többször sípcsonton rúgta, majd elszaladt.
Hannah nézte, ahogy elfut, kezében még mindig a kislány csokrát szorongatva.
A szíve hevesen vert. Elképzelése sem volt, hogy miért ragadta meg ennyire
ez az arcocska.
Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert Fiona árva volt. Ettől a gondolattól
már majdnem megszakadt a szíve. Vagy talán azért, mert Isobelre, imádott
unokahúgára emlékeztette, akivel egyidős lehetett. De leginkább mégis talán
azért, mert szegény gyermek egy közönyös, durva férfiba szeretett bele. Nincs
is ennél szomorúbb sors.
Elhatározta, hogy ha már berendezkedett új otthonában, megkeresi Fionát,
és megpróbál összebarátkozni vele. Esze ágában sem volt úgy kezdeni itt az új
életét, hogy rögtön első nap szerez magának egy ellenséget.
Fiona ugyan még csak ötéves volt, de Hannah nagyon jól tudta, milyen
szörnyűségeket is képes művelni egy ilyen kicsi gyerek – ez idáig együtt élt
eggyel.
Miközben a gyerekek között állt, egy egyszerű tunikát viselő férfi lépett
mellé. Az arca rideg volt, és zord, barátságtalan tekintetével egyenesen
Hannah szemébe nézett. A lány majdnem összerezzent az ijedségtől. A férfi
arcának jobb oldala össze volt égve, a hólyagos seb szorosan összehúzta a
bőrét: a szeme sarka lefele konyult, a száját mogorva csíkká húzta. Hannah-t
mégsem a sebhely rémítette meg, hanem a tekintetéből áradó ellenségesség.
Andrew meglepő szeretettel veregette meg a férfi vállát, miközben szélesen
rámosolygott. Szemlátomást észre sem vette szúrós pillantását.
– Á, Fergus, hát itt vagy! Bemutatom Hannah Dounreay-t, aki hamarosan
Lady Dunnet lesz. Milady, ő Fergus, az intézőnk.
– Milady – köszöntötte a férfi, miközben meghajolt.
– Nagyon örvendek. – A hangjából azonban hiányzott a szívélyesség.
 – Fergus felügyeli a kastély és a birtok nagy részének működését –
magyarázta tovább Andrew, miközben továbbra is úgy mosolygott, mintha az
intéző nem akarná épp meggyilkolni a tekintetével a vár leendő úrnőjét.
– Értem.
– Nyugodtan forduljon hozzá bármilyen kérésével.
Vajon tényleg nem vette észre az intéző gyilkos pillantásait?
Hannah az ajkát harapdálta.
– Bármivel?
– Természetesen. Akármivel – felelte Andrew, miközben a lány szemébe
nézett.
– Hol van Dunnet?
Andrew elsápadt.
– Én… – kétségbeesetten Fergusra pillantott.
Az intézőnek sikerült megszólalnia.
– Ő… most alszik, milady.
Hannah szeme tágra nyílt. Alszik? Hogy tud aludni, miközben épp
megérkezett a menyasszonya? Hirtelen azt sem tudta, hogy dühös legyen vagy
csalódott – esetleg mindkettő. Az biztos, hogy ez nem jó előjel. Egyáltalán
nem az.
– Hagyott parancsokat, milady – folytatta Fergus, mintha ez jóvátenné
Alexander mulasztását. – Megmutatom a szobáját, majd bemutatom önnek a
szobalányt, aki segít előkészülni az esküvőre.
Hannah szíve nagyot dobbant. Tényleg, az esküvő!
A lány nyelt egy nagyot. Hát ez lenne az! A leendő otthona. Élete végéig itt
fog lakni. Végignézett a bámészkodó tömegen, minden szem rá szegeződött.
Fergus követte a lány tekintetét, és összevonta a szemöldökét. Tapsolt
egyet, majd elkiáltotta magát.
– Munkára fel, emberek! – A személyzet azonnal szétszéledt. Hannah
összeszorította a fogát. Ő nem így rendezte volna a helyzetet. A parancs túl
mogorva és rideg volt. Elhatározta, hogy amint berendezkedett az új
otthonában, elbeszélget majd Fergusszal arról, hogy kell bánni a
személyzettel.
Most valószínűleg még túl korai lenne ezt felróni neki, de ami késik, nem
múlik. Amennyiben Hannah tényleg átveszi az irányítást a kastély fölött, nem
engedheti meg, hogy így beszéljenek a szolgálóival.
Andrew újra elmosolyodott.
– Rábízhatom önöket Fergusra, amíg segítek az embereinek eligazodni? –
kérdezte.
– Hát persze – felelte Hannah. Mindketten alaposan elfáradtak a hosszú út
során. – Megbizonyosodna róla, hogy a lovamat megfelelően helyezik el? –
kérdezte Hannah. Beelzebub egész úton nyugtalan volt, rosszul viselte, hogy a
fogathoz kötve kellett megtennie az utat.
– Jobban kedveli a zabot, mint a szénát, és bölcs dolog lenne a kancáktól
távol kikötni.
Andrew szeme elkerekedett és felcsillant.
– Rakoncátlan fiú?
– Hajlamos egész karámokat romba dönteni, hogy megkapja, amit akar.
Talán az lenne a legjobb, ha Rory foglalkozna vele – mutatott rá Hannah a
fiúra, figyelmen kívül hagyva a Roryból feltörő elkeseredett sóhajt.
– Előfordul, hogy megharapja az ismeretleneket.
– Mindenkit megharap – motyogta Rory. Amikor azonban Hannah ránézett,
zavartan kisöpörte a haját a szeméből, és óvatosan megfogta Beelzebub
kantárját.
Andrew nevetve meghajolt mindkettejük előtt, és a kíséretet alkotó
emberekhez lépett, hogy üdvözölje őket. Eközben Fergus bevezette Hannah-t
és Lanát – aki továbbra is a kezében tartotta Neridet – a kastélyba.
Hannah igyekezett minden apró részletet megfigyelni, de egyszerűen
képtelen volt a maga teljességében befogadni a látványt. Az aprólékosan
kidolgozott bejárati ajtó egy tágas központi csarnokra nyílt, ahonnan elegáns,
ívelt lépcső vezetett az emeletre. Hannah-nak elállt a lélegzete a
gyönyörűségtől.
Komolyan az aggasztotta, hogy Dunnet csak a hozományáért veszi el? A
jelentéktelen kastélyáért? A Reay-béli sóbányákért? Micsoda badarság!
De hát akkor mégis miért akarja feleségül venni? És miért nem képes arra,
hogy üdvözölje, amikor először lép be leendő otthonába? Sajnos Hannah
tudta a választ erre a kérdésre. Vannak olyan férfiak, akik egyszerűen csak
mindent és mindenkit birtokolni akarnak. Megpróbálta túltenni magát a
csalódottságán. Többet remélt Alexandertől.
Fergus nem hagyott túl sok időt nekik arra, hogy megcsodálják a központi
csarnokot. Gyorsan felvezette őket a lépcsőn, majd végig egy tágas folyosón,
aztán elindultak egy másik szárny felé, ahol egy újabb lépcsőt másztak meg.
Hannah már épp kezdett kétségbeesni, hogy soha nem fog visszatalálni a
kijárathoz, amikor végre megálltak egy ajtó előtt.
– Ez itt – mondta a férfi –, az ön lakosztálya. Őurasága az ön tiszteletére
felújíttatta. – Ünnepélyesen széttárta az ajtót.
Hannah megállt a küszöbön, és megrökönyödve bámult az elé táruló
szobába.
A szoba óriási volt, az ablakai északra nyíltak, a falnál egy méretes
baldachinos ágy állt. A kandalló mellé, amelyben vidáman pattogott a tűz, két
kényelmesnek tűnő fotelt helyeztek. Balra egy ajtó vezetett a
társalkodószobába.
Hannah-nak elégedettnek kellett volna lennie. Igyekezett észben tartani
korábbi elhatározását: mindennek örülni fog.
De a szoba láttán egy vidám gondolata sem támadt.
A háló egyszerűen förtelmes volt.
A felújítás nyomai érzékelhetőek voltak: a szőnyegeknek és a bútoroknak
még új illatuk volt, a színösszeállítást azonban borzasztónak találta. Az egész
leginkább barna volt. Igen, az egész szoba barna volt. A faltól kezdve egészen
az ágytakaróig barna volt minden. Barna!
Ráadásul nem akármilyen barna. Tehénlepénybarna.
A szoba ettől finoman szólva is lehangoló volt. Kritikusabban szemlélve
pedig egyszerűen tehénylepényszerű. Olyan lesz itt aludni, mintha egy
baromfiudvaron töltené az éjszakát. Vagy a pöcegödörben.
Hannah kétségbeesetten pillantott Fergusra.
– Dunnet felújíttatta a lakosztályt?
– Igen, milady.
– Az én tiszteletemre?
– Igen, milady. – Fergus olyan büszkén felelt a kérdésekre, hogy Hannah-
nak nem volt szíve elárulni neki, hogy rettenetesnek találja a lakosztályt.
Pedig ez volt a valóság. Talán a közeljövőben valahogyan sikerül majd
véletlenül felgyújtani a szobát.
Mosolyt erőltetett az arcára.
– Csodálatos – suttogta.
Megérte az erőfeszítés, a férfi szigorú modora most először lazult fel,
arckifejezése egészen ellágyult. Elvörösödött, és sűrűn hajlongani kezdett.
– Csodálatos, asszonyom. Csodálatos. Az inas hamarosan felhozza a ládáit.
– Intett egy lánynak, aki összekulcsolt kézzel állt az egyik sarokban. Hannah
eddig észre sem vette, annyira lekötötte az új szobájának rettentő színvilága. –
Ő itt Senga, asszonyom szobalánya.
– Arcán aggodalom futott végig. – Hacsak nem szeretne inkább valaki mást
helyette?
A lány enyhén összerezzent, de bizakodóan pillantott Hannah-ra.
Hannah-nak semmi szüksége nem volt szobalányra, de nem akarta romba
dönteni a lány reményeit.
– Senga – ismételte el, miközben bólintott. – Úgy örülök, hogy
megismerhetlek!
A szegény lány majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől.
– Senga hoz önnek valami harapnivalót… – Fergus hirtelen elhallgatott, és
gondterhelten nézett Hannah-ra.
– Hacsak persze nem szeretne most enni?
Hannah hirtelen megértette, hogy a férfi korábbi mogorvasága az
idegességnek tudható be. Legalábbis nagyon remélte, hogy erről van szó.
Elfojtott egy sóhajt.
– Nagyon örülnék némi harapnivalónak. – Azt ugyan még nem tudta, hogy a
szobája falai között hogy fog majd tudni elfogyasztani bármit is.
A lány többször is meghajolt, illetve pukedlizett, mintha Hannah maga
lenne Sába királynője. Hihetetlen fárasztó volt. Tény és való, hogy hamarosan
ő lesz az új báróné, de nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a személyzet
ennyire körberajongja. És nem is igazán kedvelte az ilyesmit.
– Azt hiszem, most lepihenünk és ismerkedünk az új környezettel, Fergus. –
Az biztos, hogy sok időre lesz szüksége, amíg megszokja a szobája
gyomorforgató színét. Valószínűleg nem fog túl sok időt itt tölteni a jövőben.
 – Természetesen, asszonyom. A húga szobája a folyosó túloldalán található.
Őlordsága úgy gondolta, szeretnének egymáshoz közel maradni.
Ez tényleg figyelmes volt tőle.
– Köszönöm, Fergus. – Hannah igyekezett nem túl látványosan kiterelni a
férfit a szobából, de közben hirtelen kimerültség tört rá. Semmi másra nem
vágyott jobban, mint hogy letörölje a hamis mosolyt az arcáról, és bezuhanjon
az ágyba.
De amikor az ajtóhoz kísérte a férfit, az hirtelen megállt, Hannah még neki
is ütközött.
– Asszonyom, majdnem elfelejtettem. – Benyúlt a zsebébe, és előhúzott
belőle egy levelet, amin a Dunneti Farkas pecsétje állt. – Őurasága küldi.
Hannah döbbenten vette át a levelet. Összenézett Lanával, aki megvonta a
vállát.
Érezte, lassan elönti a méreg. Nem elég, hogy a férfi nem volt képes
személyesen üdvözölni, mert helyette inkább aludt, de most is inkább levelet
küld maga helyett.
Levelet.
Legszívesebben azonnal feltépte volna a pecsétet, hogy elolvashassa, mi
áll a levélben, másrészt viszont ugyanolyan nagy kedve lett volna miszlikbe
aprítani a papírt, majd az egészet a tűzbe dobni. Bólintott Fergus felé, majd
bezárta a férfi mögött az ajtót, mert úgy tűnt, máskülönben soha nem fog
távozni. Ezután levetette magát az egyik székre, és szemügyre vette az utálatos
pergament.
– Hát el tudod ezt hinni? – kérdezte Lanát, aki leült vele szemben, és az
ölébe vette Neridet. A macska azonban leugrott a szőnyegre, és elkezdte
felfedezni a szobát. Bizonyára egy rejtett zugot keresett, hogy ő is hozzátegye
a magáét a szoba általános barnaságához.
– Nagyon szép szoba – motyogta Lana –, sokkal nagyobb, mint az otthoni
szobánk.
– Nem erre gondoltam, tudod jól. Ez a szín… – Hannah egyszerűen nem
talált rá a szavakat.
Lana elmélyültén harapdálta az alsó ajkát, miközben tanulmányozta az
ágytakarót.
 – Meglehetősen barna.
– Így igaz.
– De legalább nagyon… egységes.
Bár az összhatás undorító volt, valóban harmonizált egymással a szoba
összes barnája. Az egész olyan volt, mint egy végtelen, barna folyam.
– Csak a te kedvedért újíttatta fel a szobát.
– Igen.
Lana a borítékra pillantott, és Hannah rádöbbent, hogy gyűrögetni kezdte a
levelet. Látványosan kilapította az asztalon.
– Elolvasod?
– Kénytelen leszek.
– Igazán figyelmes tőle, hogy írt neked egy levelet, nem?
Nem, Hannah szerint egyáltalán nem figyelmes volt.
– Szívesebben beszéltem volna vele személyesen.
– De hát alszik.
Hannah-t dühítette a férfi nagyképűsége. Igaz, dühébe egy kis izgalom is
vegyült, de úgy döntött, ezzel most nem foglalkozik, csak a haragjára
összpontosít. Még hogy alszik! A nap közepén! Épp, amikor megérkezik a
menyasszonya! Igazán, micsoda tökéletes férfi.
Összeszorította a fogát, és feltépte a pecsétet a levélen. Az üzenet rövid és
lényegre törő volt, de ezen Hannah már meg sem lepődött.

Hannah,

Üdvözöllek Dunnetben. Őszintén remélem, hogy boldog leszel majd itt.

Ha szükséged lenne bármire, kérlek, nyugodtan fordulj Fergushoz.
Örömmel szolgálja majd minden igényedet.
Alexander

Ha szüksége lenne bármire?

Beszélgetésre lenne szüksége, méghozzá a vőlegényével.
Csupán egyetlen alkalom is elég lenne, mielőtt férj és feleségként
összekötik az életüket. Túl nagy kérés lenne ez?
 – Mit ír? – kérdezte Lana, mire Hannah odanyújtotta neki a pergament. A
lány gyorsan elolvasta, majd sóhajtott. – Milyen aranyos.
Tényleg az lenne?
Valószínűleg butaság volt ennyire mérgesnek lennie. Ugyanakkor… ki
tudja?
Mégiscsak ez a férfi lesz a férje. Túl nagy kérés lenne, hogy személyesen is
beszéljenek?
Lana óriásit ásított, bár mindent megtett, hogy leplezze.
– Drágám, ez az út mindkettőnk számára megterhelő volt. Mi lenne, ha
megkeresnénk a te lakosztályodat is, hogy le tudj pihenni?
Miután az egész szobát átfésülték, hogy megtalálják Neridet – persze nem
jártak sikerrel –, átmentek a folyosó túloldalán lévő szobába. Hannah mindent
megtett, hogy ne irigykedjen húga gyönyörű krémszínű szobájára, horgolt
ágyterítőjére és csipkefüggönyeire. Legszívesebben Hannah is ebben a
szobában maradt volna, de Lana kitessékelte, arra hivatkozva, hogy
mindkettejüknek pihenésre van szüksége.
Amikor visszatért a förtelmes színű szobájába, Hannah rádöbbent, hogy
képtelen lesz aludni – és ebben nem csak a falak émelyítő színe játszott közre.
Most döbbent rá, hogy valójában mennyire ideges, és hogy mennyire
aggódik.
Vajon összeillenek akár csak egy kicsit is?
Mi lesz majd az ő szerepe ebben a virágzó báróságban?
És a legfontosabb: vajon miért kérte meg Alexander a kezét?
Hogy megnyugodjon, körbejárta a lakosztályát, ami a hálószobából, a
mosdóhelyiségből és a társalgóból állt. A társalgó távolabbi sarkában volt
egy ajtó. Hannah gondolkodás nélkül kinyitotta azt is.
Jóságos ég!
Hiszen ez az ő szobája volt!
Igazán sejthette volna.
A lányon komoly indulatok futottak végig, amikor megállapította, hogy
leendő férje lakosztályát a zöldnek egy csodálatos, megnyugtató árnyalatára
festették. Bosszúságát azonban hamarosan izgatottság váltotta fel, amikor
ráeszmélt, hogy titkon meglesheti a férfit.
 A férfi ott feküdt az ágy közepén. Hannah minden izmát meg tudta csodálni,
hiszen nem volt ruha Alexanderen. Hannah nagyot nyelt, miközben igyekezett
befogadni az izmos combok látványát, amit elszórva fekete szőr borított.
Ugyanez a sötét szőr borította a férfi széles és kemény mellkasát is.
Alexander az egyik karját a homlokára hajtotta, eltakarva a szemét; az izmai
még álmában is megfeszültek. Szerencsére a takaró sarka eltakarta a férfi
ágyékát, különben Hannah elájult volna a látványtól.
Pár másodperccel később így is majdnem elhagyta minden ereje.
A szobát betöltötte ugyan a férfi mély horkolása, azonban mellette jól
kivehető volt valamiféle morgás is.
Egy fenevad egyenesedett fel lassan az ágyon. Az óriási, szőrös, vicsorgó
állat leginkább farkasnak tűnt. Összeszűkült szeme szinte világított, az
orrlyukai kitágultak. Vicsorogva lépett egyet Hannah felé.
Majd támadásba lendült.
 Alexander felült az ágyban. Morgás, sikítás és ajtócsapódás
hangjai riasztották fel. Nem gondolta, hogy egyáltalán fog tudni majd aludni,
de ezek szerint mégis elszenderedhetett. Miután elrendezte a viszályt Lythben,
ami sokkal tovább tartott, mint tervezte, egyből hazalovagolt, és egész éjjel
dolgozott. Elrendezte az utolsó apró részleteket is az esküvőre, és parancsot
adott egy csapat emberének, azonnal induljanak Reay-be, hogy megvédjék a
területet, ahogyan arról korábban megállapodtak Hannah-val.
Miután ezt és a többi feltorlódott teendőjét is elintézte, azon nyomban el
kellett volna aludnia, de képtelen volt rá. Ehelyett ébren forgolódott az
ágyban: csak Hannah-ra tudott gondolni, miközben Brùid mellette szuszogott.
Ennek következtében nem aludt igazán jól, kábán ébredt. Eltartott egy ideig,
amíg rádöbbent, mi riasztotta fel álmából. Valaki belépett a szobájába. Brùid
a társalkodó ajtaja előtt ágaskodott, és morgott.
Alexander összevonta a szemöldökét. Brùid ritkán morgott, hacsak nem
volt éhes, vagy valami veszély nem leselkedett rájuk. A férfi kikecmergett az
ágyból, és az ajtóhoz lépett. Visszahúzta egy kicsit a kutyát, hogy ki tudja
nyitni az ajtót, és megnézze, mi történik a másik oldalon.
Arra nem számított, hogy a kutya kiszabadul a fogásából, és végigszáguld a
társalgón. Arra meg aztán végképp nem számított, hogy Hannah áll majd a
szoba közepén. Alexander pulzusa megemelkedett, amikor meglátta a lányt.
Izgatottság lett rajta úrrá. A lány már itt volt? Hogyan? Máris? Meddig
alhatott?
Hannah ott állt előtte, ébenfekete haja folyóként hullámzott gyönyörű arca
körül. A lány összefonta a karját maga előtt, és a szeme elkerekedett… a
félelemtől. A lány száját újabb sikoly hagyta el, amikor Brùid vicsorogva
megindult felé a szoba túloldaláról.
 – Brùid, lábhoz! – üvöltötte Alexander, de az általában jól nevelt kutya mit
sem törődött vele. Alexandernek majd megállt a szíve, amikor látta, hogy a
kutyája megtámadja az asszonyt, aki hamarosan a felesége lesz. Az idő mintha
megállt volna. Jeges rémület lett rajta úrra. A gyomra görcsbe rándult.
Lehetséges, hogy még azelőtt elveszíti Hannah-t, hogy megkapná?
Ráadásul menyasszonya éppen az ő imádott kutyája, Brùid áldozatául esne?
De Brùid nem a lányt támadta meg.
Feldöntötte Hannah-t, majd elszáguldott mellette, és továbbfutott a lány
hálószobája irányába.
Alexander megkönnyebbülése csak pár másodpercig tartott. Pokoli lárma
tört fel a másik szobából, koppanások, leeső tárgyak zaja. Rémes visítás és
mély morgás hallatszott, amitől Alexandernek felállt a szőr a hátán.
Hannah a férfira pillantott, majd felpattant a földről, és befutott a
hálószobába. Alexander követte.
A szobába érve megtorpant, amikor megpillantotta a komoly erőfeszítések
árán megnevelt és betanított farkaskutyáját, amint hevesen csóválva a farkát
ugrál a kandalló körül, mint egy kiskutya, miközben önfeledten ugatja a
kandallópárkányon gunnyasztó, folyamatosan fújó szőrgombócot.
A férfiból feltört a nevetés. Alapvetően ritkán szokott nevetni, de ez a
látvány kétségkívül nagyon szórakoztató volt.
Majd rápillantott Hannah-ra, és összerezzent.
Lehet, hogy annyira nem is szórakoztató a látvány.
– Hívja magához a kutyát! – kiáltotta a lány a hangzavarban. – Megijeszti
Neridet.
– Brùid, lábhoz! – A kutyát születésétől kezdve tanította, idomította. Mindig
is azonnal engedelmeskedett a parancsainak. Most persze figyelmen kívül
hagyta gazdája utasítását, és boldogan ugrált tovább a macska körül.
Alexander átcsörtetett a szobán, és grabancánál fogva megragadta az
állatot. A kutya ugyan nyüszített és vonított egy ideig, de hagyta, hogy a
gazdája visszahúzza a hátsó ajtó felé. Még így sem volt könnyű feladat, és
Alexander őszintén remélte, hogy Hannah értékeli az igyekezetét.
Amikor felegyenesedett, és rápillantott a lányra, hogy felmérje, megtette-e
a hatását az erőfeszítés, ledermedt. Hannah tátott szájjal bámulta, arcán
egyszerre tükröződött szörnyülködés és csodálat.
Nem volt nehéz rájönni, hogy miért.
Alexander megszokta, hogy meztelenül alszik. Nem is tudatosult benne,
hogy anyaszült meztelen, amikor kiugrott az ágyból. Elvégre ő már látta
elégszer a saját testét.
Úgy tűnt azonban, hogy Hannah most szembesül először egy fedetlen
férfitest látványával.
Ez egyébként igazán jó hír volt, főleg azok után, hogy hajlamos volt
ismeretlen férfiakat megcsókolni.
Alexander nem akarta megrémiszteni a lányt.
Főleg nem az esküvőjük napján.
Összegörnyedt, hogy a férfiasságát némiképp eltakarja a farkaskutya. A
lány tekintete végre átterelődött a férfi arcára. Hannah lassan becsukta a
száját, és nagy nehezen nyelt egyet.
Alexandernek mondania kellett volna valamit. Sajnálom. Vagy sajnálom,
hogy megzavartam. Vagy általában ennél nagyobb szokott lenni. De nem
találta a szavakat. És ha meg is találta volna őket, úgysem bírt volna kiejteni
semmit.
Ezért kiegyezett egy gyors meghajlásban, és Brùidot fedezékként használva
kihátrált a szobából.
Nem túl ígéretes kezdet.
Egyáltalán nem az.

•◄►•

Te jóságos ég!
Hannah az ajtót fixírozta, ahogy az becsukódott a jegyese mögött.
A meztelen jegyese mögött.
A férfi végig nem volt tudatában saját meztelenségének, olyan
természetesen mozgott, mint Ádám az édenkertben. Gyönyörű volt, tökéletes
és… méretes. Mialatt a férfi átszelte a szobát, hogy megragadja pokoli
kutyáját, Hannah csak egy dologra bírt figyelni.
Óriási.
 Hirtelen megborzongott.
Hannah sokat tudott az állatok szaporodásáról. Több könyvet is olvasott a
témában. Látott már párosodó lovakat. Hallotta, miről beszéltek Ciaran Reay
családanyái, amikor azt hitték, elég halkan suttognak. Úgy érezte, van némi
fogalma az eseményekről. Tudta, hogyan működnek a dolgok. De ez a látvány
megrázta.
Már a férfi puszta mérete gondolkodóba ejtette…
Bárhogyan is törte a fejét, sehogy sem bírta felfogni, hogyan fog ez…
beférni.
A másik megrázó élmény a forróságérzet volt, ami elöntötte a gyomrát és az
ágyékát. Olyan erősen hatott rá, hogy lába egészen elgyengült, a szívverése
felgyorsult, az ajka pedig kiszáradt.
Ugyanazok az érzések törtek rá, mint amikor megcsókolta a férfit, de sokkal
hevesebben.
Ez hát a vágy? A színtiszta vágy? Nem a kislányos izgalom egy lopott csók
után, hanem a mindent felemésztő belső tűz?
Hannah elképzelte, milyen lehet a férfi izmos karjai között feküdni, és
érezni a bőrén az érintését, mire újra elöntötte a forróság, és izzadságcseppek
jelentek meg a halántékán. Egészen beleszédült a gondolatba.
Nerid panaszosan nyávogott egyet, emlékeztetve Hannah-t a valóságra. A
lány odalépett a kandallóhoz, és leemelte a macskát, majd szorosan magához
ölelte, hogy megnyugtassa. Noha mindketten remegtek, teljesen más okból
tették.
Hannah nem tudta volna megmondani, hogy izgatott-e inkább, vagy
valójában fél.
Egy dologban azonban nagyon is biztos volt.
Nagyon örült, hogy nem Olrighoz megy hozzá.

•◄►•

Ez a véleménye azonban kevesebb, mint egy órával később már-már

megváltozott, amikor újabb levelet kapott Dunnettől, amit ráadásul az ijesztő
intéző kézbesített ki.
 „Kérlek, készülődj!” – állt a levélben. „Az esküvő íziben megszervezésre
kerül.”
Kezdte igazán utálni ezt a szót.
– Mindent előkészítettünk, milady – mondta Fergus, miközben mosolyogni
próbált. – A pap is itt van már, és józan. – Hannah-nak fogalma sem volt,
hogy ez mit akar jelenteni. – A laird már várja a kápolnában.
Hannah kérdőn pislogott a férfira.
– Most?
– Igen, asszonyom, most.
Az ég szerelmére, hiszen még fel sem öltözött! Pontosabban, még nem vette
fel a menyasszonyi ruháját. Igaz, az ő frigyük tisztán érdekből köttetik, nem
szól semmi másról, mint két nemesi ház összefonódásáról, így tulajdonképpen
mindegy is. Mérgesen Fergus kezébe nyomta a levelet.
– Igazán örültem volna némi tájékoztatásnak.
Fergus összevonta a szemöldökét.
– Tájékoztatásnak, asszonyom? – A hangnem egyértelművé tette a férfi
fejében megfogalmazódó kérdést: Nem tájékoztatták, hogy azért utazik ide,
hogy hozzámenjen a vár urához?
Hannah csípőre tette a kezét. Ha Dunnet megtisztelte volna egy pár szóval,
most nem lenne ennyire ingerült. Elvégre a férfi ma már járt a szobájában,
ráadásul meztelenül. Igazán mondhatott volna valamit.
Addig különben sem hajlandó hozzámenni a férfihoz, amíg az meg nem
nyugtatja az egyezség feltételeiről. Az időhúzásnak természetesen semmi köze
nem volt ahhoz az izgalomhoz, ami megrohanta Hannah-t, akárhányszor
eszébe jutott Alexander… férfiassága, ami fel-alá himbálózott, miközben a
férfi kirángatta a kutyát a hálóból.
Bármennyire is ámulatba ejtette a férfi meztelen testének látványa, és
bármennyire is kíváncsi volt, hogy milyen lesz majd vele szeretkezni, Hannah
eldöntötte, hogy addig nem hajlandó házasságot kötni, amíg nem beszélnek
egymással szemtől szemben.
Igazi, kimondott szavakkal.
Ami a kutyát illeti, velük fog aludni? Minden éjjel?
Hannah-nak nem tetszett ez a gondolat.
 Majd ezt is megkérdezi a leendő férjétől.
– Kérem, mondja meg Dunnetnek, hogy beszélni óhajtok vele.
Az intéző ajka mozogni kezdett, de a száján nem jött ki hang. Némán újra
odanyújtotta a levelet a lánynak. Hannah felmordult, és széttépte.
Fergus annyira elszörnyedve nézte végig, amint a papírdarabok lassan
földet érnek, mintha Hannah legalább a Magna Cartát tépte volna darabokra.
Végre meg bírt szólalni.
– Én… A laird várja önt a… – A szava újra elakadt, és a földön heverő
fecnikre mutatott. – Ezt miért csinálta?
– Elegem van abból, hogy levelekben kommunikál – csattant fel Hannah. –
Személyesen szeretnék vele beszélni.
Hannah nem értette, Fergus miért pislog, mint egy kuvik.
– Az emberek csak szoktak vele beszélni.
– Az a helyzet, hogy… valójában nem igazán.
– Nem igazán? – Hannah összevonta a szemöldökét.
– De hiszen ő a vár ura. Hogyan intézi a mindennapi feladatait, ha nem
beszél?
Fergus mereven lehajolt, felszedegette a széttépett levél darabkáit, és
felmutatta a lánynak a fecniket. Úgy érezte, ez elég válaszul.
– Ó, anyám – sóhajtott Hannah, miközben elvette a fecniket, és berakta őket
a zsebébe. Nem mintha azt tervezte volna, hogy később elolvassa majd a
levelet. Soha többé nem olvas el egy levelet sem Dunnettől.
Hannah összefonta a karját a mellkasán, és harciasan nézett Fergusra.
– Nem fogok hozzámenni egy olyan férfihoz, akivel még életemben nem
beszélgettem.
Fergus kétségbeesett.
– De hát, hát… minden el van már rendezve.
– Nem érdekel. Jelezze neki, hogy csak abban az esetben megyek hozzá, ha
úgy döntöttem, illünk egymáshoz.
Egyértelmű volt, hogy Fergus nem értékelte a lány követelőzését, de
Hannah-t nem foglalkozott vele. Jobb, ha Dunnet már a legelején megérti,
hogy egy erős és makacs nőt vesz feleségül. Egy olyan nőt, akire nem lehet
ráerőszakolni valamit, amit nem szeretne. És akit nem lehet sürgetni.
 Hannah lelkiismeret-furdalás nélkül csukta rá az ajtót a hitetlenkedő
intézőre.
Akkor megy majd férjhez, amikor készen áll rá. Egy perccel sem előbb.

•◄►•

Hol volt Hannah?

Istenem, add, hogy ne gondolja meg magát! Azt nem bírná elviselni. Nem
élné túl.
Mit sem törődve a türelmetlen és folyamatosan sustorgó tömeggel, ami a
kis kápolnába zsúfolódott, hogy lássa az esküvőt, Alexander fel-alá járkált,
miközben az ujjával próbálta meglazítani a gallérját. Mi az ördögért volt
ilyen szoros?
A férfi rettegett, hogy Hannah kihátrál vagy elhalasztja az esküvőt. Azok
alapján, hogy milyen arcot vágott, amikor meglátta a meztelen testét, még az is
lehet, hogy elszörnyedve elmenekül. Alexander nagyon remélte, hogy
legalább a hátán lévő sebhelyeket nem vette észre.
Andrew-ra pillantott, aki megvonta a vállát, majd – biztos, ami biztos –
Pieter atyára nézett, aki épp meghúzta a flaskáját.
Ha a lány nem siet, a pap hamarosan önkívületi állapotba kerül. Már most
is erősen dülöngélt.
Az ég szerelmére, siessen már!
Miután felvette az ünnepi kiltjét, amelyhez zakó, mellény, térdzokni,
bakancs, az ünnepi erszény és a sgian dubh tőr tartozott, lerohant, hogy
további utasításokat adjon az esküvői szertartást és az azt követő ünnepi
vacsorát illetően. Amikor minden a helyére került, küldött egy levelet
Hannah-nak, hogy lehívja az ünnepségre.
Alexander izgult, hogy mikor jelenik meg a lány.
Mindennél jobban szerette volna, hogy ez a nap gond nélkül teljen el, de
egy nagy katasztrófa lett az egész attól a perctől kezdve, hogy órákkal azután
ébredt, mint szeretett volna. Remélhetőleg Hannah ezt nem vette rossz
ómennek.
Persze minden valószínűség szerint annak vette.
 Fergus túl sokáig volt oda, és Alexander egyre idegesebb lett. Homlokán
izzadság gyöngyözött, a torka pedig elszorult.
Maga sem értette ezeket a reakciókat.
Talán azért, mert életében nem érzett még ilyen… kétségbeesést?
Fura. Egész életében egyedül nézett szembe a világgal. Andrew-n kívül
soha nem volt szüksége másra, és nem is kívánta más társaságát. Most, hogy
perceken belül összeházasodnak, rá kellett döbbennie, hogy a lány iránti
érzései felülkerekedtek a haszonszerzés vágyán, amellyel Hannah földjeit
akarta elnyerni. Természetesen mindig vágyott a lányra magára is, de most
először érezte azt, hogy nem akar már többé egyedül lenni. Azt szerette volna,
ha egy társ áll mellette. Azt szerette volna, hogy Hannah álljon mellette.
A lány azonban nem volt sehol.
Rámordult Pieter atyára, aki újra előhúzta a flaskáját. A pap elsápadt, és
visszacsúsztatta az üveget a zsebébe.
Alexander épp arra készült, hogy sarkon fordul, bemasírozik Hannah
szobájába, és követelni fogja tőle, hogy jelenjen meg a saját esküvőjén,
amikor Fergus tűnt föl újra, szemlátomást teljesen kétségbeesve.
Alexander kérdőn pillantott rá. Hol van a lány? – kérdezte a tekintete, mire
a vőlegény meglepetésére Fergus csak megvonta a vállát. Alexander egy
pillanatra Andrew-ra pillantott, majd a kápolna végébe sietett.
– Na? – üvöltötte. Enyhe lelkiismeret-furdalást érzett, ahogy látta, hogy
Fergus összerezzen, de túl ideges volt most ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.
– Uram… – kezdte mondanivalóját az intéző, de megtorpant, és elkezdte
köszörülni a torkát.
Alexander gyomra görcsbe rándult. Leverte a víz attól, hogy Fergus nem
mert a szemébe nézni.
– Hol van Hannah? – kérdezte sziszegve.
– Szeretne… szeretne beszélni önnel az esküvő előtt.
Alexanderben meghűlt a vér.
– Beszélni velem? – Ördög és pokol!
Csak nem meggondolta magát?
Miközben követte Fergust vissza a kastélyba, az agya folyamatosan
zakatolt, és rettentő jövőkép rajzolódott ki előtte. Hannah egy finom virág
volt. Egy fiatal, ártatlan lány. Megérkezett új otthonába, hogy hozzámenjen egy
férfihoz, akit nem ismer, és rögtön meglátja anyaszült meztelenül. Nem csoda,
hogy összezavarodott.
Bizonyára megrendült.
Nem kell mást tennie, csak meg kell nyugtatnia, bár azt nem igazán tudta,
hogyan lesz erre képes úgy, hogy közben ne tűnjön egy dadogó idiótának. De
most, hogy Hannah itt volt a kastélyban, és újra láthatta, még biztosabban
tudta, mint valaha, hogy feleségül akarja venni.
Amióta csak berontott Hannah szobájába, és észrevette a lány tekintetét a
férfiasságán, valósággal üldözte a közös csókjuk emléke. Természetesen
abban reménykedett, hogy ezentúl további lopott csókokban lesz része, és már
alig várta, hogy ott tartsanak.
Talán ez lenne a megfelelő alkalom.
Talán tettekkel könnyebben megnyugtathatja majd a lányt házasság testi
oldala felől, mint szavakkal.
Már felemelte a kezét, hogy kopogjon az ajtón, amikor ráeszmélt, hogy
Fergus még mindig mellette áll. Az intéző mindig mellette volt, Alexander
gyerekkora óta ő volt a védelmezője. De ezúttal nem akarta a férfi védelmét.
Jobb, ha nincsenek tanúk, ha esetleg a beszélgetés nem jól alakulna. Szúrósan
ránézett a férfira, aki erre elsápadt, bólintott, majd hátrálni kezdett.
Miután a férfi eltűnt a folyosón, Alexander összeszedte a gondolatait,
kihúzta magát és megigazította az öltözetét. Miután ezzel kész volt,
bekopogott.
Az ajtó azonnal kinyílt, mintha Hannah várakozva állt volna mellette.
Alexandernek megdobbant a szíve és elszorult a torka a lány látványától.
Akárhányszor látta Hannah-t, mindig ezt a hatást gyakorolta rá. Olyan
gyönyörű volt!
Hannah szeme elkerekedett, mintha meglepné a férfi jelenléte, ami
elbizonytalanította Alexandert, hiszen a lány hívatta ide. Hannah tetőtől talpig
végigmérte. Alexander csak remélni tudta, hogy a lány csillogó szeme azt
jelentette, hogy értékeli a látványt.
– Dunnet – mondta –, fel van öltözve.
Igen, felöltözött az esküvőhöz. Hannah azonban nem volt alkalomhoz illően
öltözve.
– Lady Hannah. – Meghajolt. – Beszélni akart velem?
Hannah bólintott, és szélesebbre nyitotta az ajtót.
Hátralépett, hogy a férfi be tudjon lépni a szobába. Alexander bezárta maga
után az ajtót. A halk kattanás fülsiketítő lármaként visszhangzott a csöndben.
Alexander tudatában volt annak, hogy a lány hálószobájában áll. Az ágyára
pillantott. Az ágynemű enyhén meg volt gyűrve, amitől egy kicsit elgyengült.
Most nem támadhat fel benne a vágy!
Mégis megtörtént.
– Köszönöm, hogy eljött – kezdte a lány, miközben elfordult, és sétálni
kezdett a szobában. – Tudom, hogy íziben össze akar házasodni. – Alexander
nem értette, hogy a lány miért hangsúlyozta ki ennyire ezt a szót. – De mielőtt
örök hűséget fogadunk egymásnak, szeretnék elmondani pár dolgot.
A férfi bólintott, miközben teljes megkönnyebbülés járta át.
Ezek szerint mégsem gondolta meg magát.
És ha a lánynak el kell mondania dolgokat, akkor neki elég csak csendben
maradnia és figyelnie.
– Meg kell állapodnunk.
– Meg kell… állapodnunk?
– Igen. – Alexander reményeit csalódottság váltotta fel, amikor Hannah
olyan nagyon tárgyilagosan folytatta. – Mindketten tudjuk, hogy ez pusztán egy
érdekházasság.
A lány arcát tanulmányozta. Hannah arckifejezése komoly volt, sehol sem
volt az az álmodozó, romantikus tekintet, amelyre egy vőlegény vágyik az
esküvője napján. A lány felemelte az állát, és egyáltalán nem romantikusan
nézett most Alexander szemébe.
Érdekházasság? Egy rideg, érzéketlen, közönyös egyezség? Ezzel nem
értett egyet. Hirtelen tudatosult benne, hogy valami teljesen másra vágyott.
Legszívesebben felkiáltott volna, de a torka összeszorult.
– Minek tennénk úgy, mintha másról lenne itt szó? Rábólintottam a
házasságra, mivel Dounreay-nak védelmező kell, az ön számára pedig a
földjeim voltak vonzóak. Ez az egyetlen oka a házasságunknak, ezt
megértettem. Mind a ketten tudomásul vettük.
 Nem. Egyáltalán nem vett tudomásul semmi ehhez hasonlót. Alexandernek
más oka is volt, hogy megkérje a kezét, mégha a lány erre még nem is döbbent
rá.
Akarta a lányt.
– Ettől függetlenül békés házasságra vágyom.
Békés. Az jó.
– Szeretném, ha egy csapatként működnénk együtt. Társakként.
Igen, ő is társas tevékenységekre gondolt…
– Mielőtt örök hűséget fogadok egy férfinak, tudnom kell, hogy tisztelni fog
engem. Hogy eleget fog tenni a kéréseimnek. Tudnom kell, hogy meghallgatja
majd a tanácsaimat. – Egyenesen Alexander szemébe nézett, mint aki válaszra
vár. Alexander bólintott.
Hannah olyan gyönyörű volt, olyan komoly. Olyan csábító.
Alexander közelebb lépett hozzá.
A lány szeme erre elkerekedett. A kezét Alexander mellkasára helyezte,
hogy lefékezze a férfi testét, és összevonta a szemöldökét. Hannah a férfi
ajkaira pillantott, és ösztönösen megnedvesítette a saját ajkát a nyelvével,
amitől forróság öntötte el Alexander gyomrát. Komoly erőfeszítések árán
Hannah-nak sikerült elnéznie, és újra összevonnia a szemöldökét.
– Elfogadja a feltételeimet? – kérdezte szigorúan.
A férfi a kezébe vette a lány arcát, és maga felé fordította. Hannah-nak
elállt a lélegzete. Amint rádöbbent, hogy a férfi mire készül, ledermedt.
– Igen – felelte Alexander. – Igen. – Ezután azt tette, amiről már hetek óta
álmodozott. Azt, ami egész nap a fejében járt. Megcsókolta Hannah-t.
Ragyogó érzés volt.

•◄►•

Hannah teljes teste megbizsergett, amikor Dunnet megcsókolta. Eltöltötte a

férfi íze és illata. Egy könnyed csók volt csupán, egy felderítő hadművelet, de
már ettől is rettentő izgalomba jött, és csak egy dologra bírt gondolni: még!
Azért akart négyszemközt beszélni Alexanderrel, hogy a férfi
megnyugtassa, a házasságukat illetően. Szüksége volt erre, hogy nyugodt
szívvel mehessen hozzá. Leendő férje kellőképpen megnyugtatta. Ha őszinte
akart lenni, valójában reménykedett is valami hasonlóban, hiszen józan
szándékai mögött csillapíthatatlan éhséget is érzett. Kíváncsiságot.
Amikor korábban megcsókolta Alexandert, elfordult tőle. Tudnia kellett,
hogy a férfi érez-e bármilyen szenvedélyt iránta.
Vőlegénye egy kicsivel később sajnos elhúzta a fejét, és mélyen a szemébe
nézett.
– Hannah… – motyogta.
Miközben a lány csalódottan próbált elhúzódni Alexandertől, az még
erősebben szorította az arcát, miközben a szeme összeszűkült, és valamiféle
mély, morgó hangot adott ki, amitől Hannah-t újra elöntötte a forróság.
A férfi magához húzta. Hannah egészen beleszédült, amint kemény teste
hozzápréselődött az övéhez. Alexander beletúrt a lány hajába, és erősen fogta,
miközben odahajolt hozzá. Hannah mély levegőt vett izgatottságában.
És igen! Ez a csók más volt.
Ez már nem csak tapogatózás volt. Ez a csók már követelőzés volt.
Alexander valósággal felfalta Hannah ajkait, nyelveik összegabalyodtak.
Szenvedélyük olyan vad volt, mint a viharzó tenger, olyan varázslatos, mint
az alkonyaikor feltűnő lidércek, és olyan tüzes, mint a kovács kemencéje.
A csók úgy hasított belé, mint az üvöltő szél, mint egy ritka varázslat, mint
egy éles penge.
Az ágyékában lángok gyulladtak, az ereiben a vér felpezsdült. A férfi íze
elöntötte a száját, az összes érzékét, és megtöltötte a lelkét.
Amikor Alexander felemelte a fejét, a szemében új láng táncolt. A hódító
hős, a vad skót harcos, a jóllakott férfi tekintete volt az, aki alig várja, hogy
újabb kalandokban legyen része.
Jóságos ég!
Hannah legszívesebben ujjongott volna. Térde megremegett, majd az egész
teste elgyengült.
A pokolba a fenntartásaival!
A pokolba a félelmeivel!
A pokolba a kételyeivel, hogy a férfi vajon tényleg akarja-e őt.
Ő akarta a férfit, és eldöntötte, hogy meg is fogja kapni.
 Jó érzés volt látni, hogy a férfit se hagyta hidegen ez a két csók. Nehezen
vette a levegőt, és hangja megremegett, amikor megszólalt. Pusztán két szót
mondott, vagyis hörgött inkább, de annyi pont elég volt.
– Enyém vagy.

•◄►•

Alexander lenézett Hannah-ra. Tekintete gyengéd volt, ajkai puhák. A

gyomrában érezte a vágyat. Az egész teste kívánta a lányt. Most azonnal
akarta. De tisztában volt vele, hogy az egész város és a fél környék rájuk várt
odalent. Bármennyire is szerette volna az ablak melletti ágyra fektetni a lányt,
és megmutatni neki, mennyire kívánja, nem tehette.
Még nem. Majd ha tényleg az övé lesz a lány.
Várni fog az esküvő utánig. Este teszi magáévá. Már a gondolattól is
felizgult. Az ajtóra mutatott.
A lány hátralépett, majd pislogott. Az eddig üde arca hirtelen megváltozott,
és elszántság ült ki rá.
Alexander hirtelen kényelmetlenül érezte magát. A lányra nem lett volna
ugyanolyan vadító hatással a csókjuk, mint rá? Nem szeretett volna ő is
mihamarabb házasságot kötni?
– Milady? Az… az esküvő?
Hannah összevonta a szemöldökét, és összefonta a karját. Valóban
elszántnak tűnt.
– Dunnet, csak nem gondolja, hogy így fogok férjhez menni? – Enyhe
undorral mutatott a ruhájára. Alexander odanézett. Ruhája ugyanolyan volt,
mint a többi, és remekül állt Hannah-nak.
Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem tudta, mit feleljen.
Hannah felhorkanva elviharzott mellette, átszelte a folyosót, és vadul
kopogni kezdett a húga ajtaján. Egy óriási kék szemű, szőke szépség nyitott
ajtót. Rámosoly-ott Hannah-ra, és amikor megpillantotta Alexandert, még
szélesebb lett a mosolya.
– Eljött az idő? – kérdezte suttogva.
– Igen.
 – Nem.
Hannah-val egyszerre válaszoltak a kérdésre. A menyasszony szigorú
pillantást vetett rá, majd belekarolt a húgába, és átvezette a folyosón, be a
saját szobájába.
– Gyere, segíts készülődni!
– K-készülődni? – kérdezte Alexander riadtan. Hiszen Hannah már így is
remekül nézett ki. Sőt, csodálatosan nézett ki. A lány felé lépett egyet, hogy
megvitassa vele a dolgot, de Hannah becsapta előtte az ajtót.
– Csak nem kikosaraztak? – kérdezte nevetve Andrew a folyosó végéről.
Alexander megfordult, és megpillantotta a falnak támaszkodó öccsét. A
vőlegény a zárt ajtóra mutatott.
– Át akar öltözni – magyarázta értetlenül.
Andrew szélesen mosolygott.
– A nők már csak ilyenek.
Alexander összevonta a szemöldökét.
– De mindenki ránk vár.
Az öccse elrugaszkodott a faltól, és odament hozzá, hogy hátba veregesse.
– Mégiscsak az esküvőjéről van szó. Biztosan nagyon izgul. Csak szeretne
jól kinézni.
– De hisz jól néz ki! – Hannah mindig jól nézett ki. Akkor is jól nézne ki,
ha nem lenne rajta ruha. Alexander agya megakadt ennél a gondolatnál.
– Gyere! Adj neki egy kis időt, hogy elkészüljön. – Andrew visszavezette a
lépcsőhöz. – Így is mindjárt elveszíted a szabadságodat, pár perc már igazán
mindegy.
Andrew felnevetett, és Alexander is próbált magára erőltetni egy mosolyt,
miközben visszasétáltak a kápolnába, de nehezére esett a próbálkozás. A
gyomra görcsben állt, és minden izma megfeszült. A homlokán izzadság
gyöngyözött. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan eljön az esküvője…
és a nászéjszakája.

•◄►•

Úgy tűnt, a készülődés örökké tart. Alexander időközben valóságos árkot vájt
a kápolna kőpadlójába. Amikor Auld Duncan feltápászkodott, és a felzendülő
skótdudaszó jelezte a menyasszony érkezését, Alexandernek a torkában
kezdett dobogni a szíve.
Azonnal megfordult, és elállt a lélegzete. A fülében dobolt a vér.
Hannah ott állt előtte, és gyönyörű volt.
A tömeg fölmorajlott, amikor a menyasszony belépett a kápolnába húgával.
Hannah haját elefántcsontszínü selyemszalagokkal és gyöngyökkel
bonyolult frizurába foglalták. Smaragdzöld ruhája kiemelte bőre
alabástromfehérségét. Alexander alig tudta levenni a szemét a lány
dekoltázsáról. Ahogy azt a hagyomány megkövetelte, egy fehér hangaág is volt
a ruhájára erősítve. Kezében csokrot szorongatott, ami úgy tűnt,
vadvirágokból lett kötve.
Alexander nem akadt fenn ezen a részleten, inkább a lány arcára
összpontosított.
Hannah feszült volt, és arckifejezése arról tanúskodott, hogy fél, de amint a
férfi ránézett, egy kicsit sikerült ellazulnia, és a szeme is felcsillant. Mintha
még fel is sóhajtott volna.
Alexander nagyot nyelt, és meghajolt, amikor a lány odaért az oltárhoz.
Amint megállt mellette, megérezte az illatát, mire majdnem megrogyott a
térde.
Megigazította a ruháját, és beállt Hannah mellé, majd bólintott Pieter
atyának.
Alexander utasításokkal látta el a papot a szertartást illetőn: kérte, hogy
legyen rövid és kedves – de mindez még azelőtt történt, hogy elővette volna a
szeszesflaskát. Pieter atya hajlamos volt bő lére ereszteni a beszédeit. Most is
ez történt, végeláthatatlanul beszélt a hűbéresküről, az ősi fogadalmakról és
Isten terveiről. Alexander legszívesebben bokán rúgta volna.
Már éppen elég ideges volt így is.
Pusztán csak az esküt szerette volna, semmi mást.
Halkan felmordult.
Pieter a mondat közepén elnémult, és tágra nyílt szemekkel pislogott rá.
Majd megköszörülte a torkát, és kinyitotta a könyvét.
Alexander nem értette, minek neki könyv egy ilyen gyakori szertartáshoz,
de szerencsére a pap hamarosan a tárgyra tért, és csak ez számított.
– Te, Hannah Dounreay, Isten és a jelenlévő tanúk előtt férjednek fogadod-
e az itt megjelent Alexander Lochlannach-ot, és ígéred-e, hogy hűséges és
szerető felesége leszel, míg a halál el nem választ?
Hannah egy pillanatig hezitált, mielőtt válaszolt volna, amitől Alexandert
hideg veríték öntötte el, de miután a férfi ránézett, és a tekintetük találkozott,
Hannah bólintott és válaszolt.
– Igen, ígérem.
Alexandert őszinte elégedettség öntötte el. Szíve vadul kalapált. De amikor
a pap újra megszólalt, Hannah elnézett. Alexander mindent megtett, hogy
figyeljen arra, amit a pap mond, és jókor válaszoljon, várakozás nélkül.
Napok óta gyakorolta ezt a két szót, hogy el ne rontsa élete legfontosabb
mondatát. Eltökélte, hogy könnyedén és határozottan fogja kimondani őket.
– Te Alexander Lochlannach, Isten és a jelenlévő tanúk előtt feleségednek
fogadod-e az itt megjelent Hannah Dounreay-t, és ígéred-e, hogy hűséges és
szerető férje leszel, míg a halál el nem választ?
Alexander mély levegőt vett. Amikor megszólalt, tekintete találkozott
Hannah-éval.
– Én…
Elszorult a torka.
Hannah összevonta a szemöldökét.
A férfit pánik öntötte el.
„Igen, ígérem”. Egyszerű szavak. Mégsem jöttek a szájára. Pieter atya
azonban elégedettnek tűnt, vagy csak alig várta már, hogy végre kiihassa a
flaskáját, ezért becsapta a könyvét.
– Remek. Mostantól férj és feleség vagytok.
Alexander, kezében a gyűrűvel, szigorúan nézett rá.
– Áh, tényleg, a gyűrű.
A férfi sóhajtva felhúzta Hannah ujjára a Lochlannach-gyűrűt, amely
évszázadok óta a családjáé volt, egyszerre jelképezte házastársi esküjét és
klánját. Miután felhúzta a gyűrűt, intett Andrew-nak, aki odalépett, kezében a
Lochlannach-szalaggal. Alexander mosolyogva nézte végig, ahogy öccse
átköti a szalagot Hannah vállán, majd megtűzi egy brossal. Andrew ezt
követően megcsókolta a menyasszonyt, ahogy azt a hagyomány megkívánta.
Alexandernek semmi oka nem volt rá, hogy eközben ökölbe szorítsa a
kezét, mégis így tett.
A hagyomány szerint Pieter atyának is meg kellett csókolni a menyasszonyt.
A hagyományok időnként igazán bosszantóak tudnak lenni. A pap felettébb
lelkesnek tűnt, túlságosan is lelkesnek. A csók véget nem érőnek tetszett
Alexander szemében, aki kezdte úgy érezni, mégiscsak van oka ökölbe
szorítania a kezét.
Felmordult, mire a pap hátralépett és elvörösödött.
Amikor viszont Alexander csókja következett, Hannah az ajka helyett az
arcát nyújtotta.
A férfi megpróbálta leplezni csalódottságát.
Az első igazi hitvesi csókjuk egy egyszerű puszi.

•◄►•

Amikor Alexander hátralépett, és megpillantotta Hannah-t, tudta, hogy valami

nincs rendjén. Valami nagyon nincs rendjén.
Milyen kár, hogy fogalma sem volt, mi lehet az.

•◄►•

Hannah fortyogott, miközben újdonsült férjét követte kifelé a kápolnából. A

felzendülő skótdudaszót alig hallotta dühében. A sokaság ünneplését ugyanígy
alig érzékelte, nem mintha bárkit is ismert volna az emberek közül Lanán
kívül.
Egyetlenegy dologra tudott csak gondolni.
Egy szóra.
Alexander egyetlenegy szavára.
„Én.”
„Feleségednek fogadod-e ezt az asszonyt?”
„Én…”
Semmi „Igen, feleségemnek fogadom ”, vagy „Igen, akarom.” Egyszerűen
csak annyi, hogy „Én…”.
 A semmitmondó válasz nagyon dühítette.
Emellett az esküvő előtti beszélgetésükkel sem volt teljesen elégedett. A
férfi, bár elfogadta a lány kitételeit, nem igazán szólt hozzá a témához. Végig
csak állt ott maflán, és bólogatott.
Aztán pedig megcsókolta.
Igaz, az a csók csodálatos volt – Hannah még most is beleborzongott –,
attól tartott, hogy a férfiak többségéhez hasonlóan, Alexander is csak egyféle
kapcsolatot részesít előnyben, ha nőkről van szó.
Tény, hogy az érdekei diktálták, hogy hozzámenjen, mint ahogyan a férfi is
hátsó szándékkal akarja elvenni. De az ég szerelmére, Hannah ennél többre
vágyott! Ennél annyival többre vágyott!
Kábultan figyelte, amint Alexander pénzt szór a szegény gyerekek közé, és
nyugtázta, hogy férje egy érmét félretett Fionának. A kislánynak olyan nagyon
gondterhelt volt az arca, bár Alexanderre szélesen mosolygott. Az egyik kisfiú
odaállt Hannah elé, és átnyújtott neki egy patkót, a termékenység és a jó
szerencse hagyományos jelképét.
Hannah rámosolygott a fiúra, vagy valószínűleg inkább rávicsorogott – az
alapján, hogy a gyerek elkerekedett szemmel elfutott.
Alexander szó nélkül visszavezette a kastélyba, majd beléptek egy
virágokkal feldíszített óriási csarnokba, ahol az asztalok csak úgy roskadoztak
a sok finomságtól. Úgy tűnt, Dunnet minden lakosa hivatalos a Ceilidh-re,
vagyis a lakodalomra.
Hannah-nak oda kellett volna lennie a gyönyörtől. Izgatottnak kellett volna
lennie. Éhesnek kellett volna lennie, de nem volt semmi étvágya.
A férje az egész vacsora alatt némán ült mellette. Hannah többször is
megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de a válasza mindig csak egy
bólintás, egy mosoly vagy egy nézés volt. Ha beszélgetni akart, Andrew-hoz
kellett fordulnia. Andrew remek hangulatban volt, amihez lehetett némi köze a
whiskynek is, ami érdekes módon sosem fogyott ki a poharából. A férfi
vidáman mesélt a birtokról, a klánról és a Lochlannach család múltjáról.
Csupa olyan dologról, amelyeket Alexandernek kellett volna megosztania
feleségével.
Ami Dunnetet illeti, nem ivott sokat, minden tósztnál csupán egy-egy
kortyot, de Hannah-t ez nem hatotta meg. Minden alkalommal, amikor
találkozott a tekintetük, de a férfi elnézett, Hannah tüntetőleg kért még egy
pohár bort.
Nem akart ennyit inni, de az alkohol jó hatással volt a hangulatára. Nagyon
remélte, hogy a jövőben azért nem kezd majd el komolyabban inni, amiért egy
ilyen mogorva emberhez ment hozzá.
Mire behozták a tortát, Hannah egészen ellazult, és elhatározta magát. A
férfi nem akar szóba állni vele? Akkor ő sem fog szólni hozzá!
Az egyezségük így legalább békés lesz. De legalábbis csendes.
Igazi kihívás lesz csöndben maradni, de képes lesz rá. Biztos volt benne,
hogy a gyomrában érzett forróság az eltökéltség jele, nem pedig a
bosszúvágyé.
Morag, a szakács, a büszkeségtől ragyogva kísérte a tortát, amit egy inas
vitt be a terembe. A torta valóban gyönyörű volt, brandybe áztatott
gyümölcsök díszítették. Elég volt ahhoz, hogy az egész tömegnek jusson
belőle. Az első szeletet Alexandernek adták, két villával tálalva, ami azt
jelentette, hogy osztozniuk kell a szeleten. A torta felső szintjét a többi vendég
között osztották szét. Az alsó szintet elrakják, és majd az első gyermekük
születésének ünneplésekor eszik meg.
Hannah igyekezett észre sem venni Dunnet lángoló tekintetét, miközben az
első falat tortát kínálta neki, de nem járt sikerrel. Úgy tűnt, rengeteg
mondanivalója van ennek a tekintetnek és a férfi fura mosolyának, de Hannah
képtelen volt értelmezni. Akárcsak egy kismadár, engedelmesen kinyitotta a
száját, és hagyta, hogy a férje megetesse.
Bár a torta bizonyára nagyon ízletes lehetett, Hannah úgy érezte, mintha
fűrészport enne. Megrágta a falatot, lenyelte, majd ő is megetette Alexandert.
Hannah úgy gondolta, hogy elfogyasztják a tortát, vagy legalábbis
megpróbálják, de amint lenyelte a saját falatját, Alexander felpattant, és
felrántotta Hannah-t is.
– Hölgyeim és uraim! – kiáltotta Andrew. – Dunnet bárója és bárónéja! – A
tömeg éljenzett.
Amikor Dunnet felkapta Hannah-t, a sokaság valósággal megvadult. A lány
sikolyát elnyomta a zaj. Kétségbeesetten pillantott Lanára, de a húga csak egy
kaján mosollyal válaszolt.
Tőle nem remélhetett segítséget, ahogyan mástól sem. Alexander felvitte a
szobájához, a férfiak követték őket, ám ők végül megálltak a lépcső alján, és
jókívánságokat kiáltottak utánuk, miközben a férfi, Hannah-t karjaiban tartva,
megmászta a végtelen folyosóhoz vezető lépcsőt. Ahogy az ünneplők hangja
egyre halkult, Hannah félelme úgy növekedett.
Többféle érzés rohanta meg egyszeriben. Felizgatta, ahogy a férfi átszeli
vele a folyosót. Aztán ott volt még a karjának melege, ami körbefonta. A
mellkasáról már nem is beszélve. Mélyen belélegezte Alexander illatát.
Jaj, nem lett volna szabad annyit innia! Vagy legalább többet kellett volna
ennie.
Alexander lehajolt, hogy kinyissa a lakosztálya szobáját, majd átvitte
Hannah-t a küszöbön. Óvatosan letette a lányt, és lábával becsapta maga
mögött az ajtót. Hannah magán érezte a férfi tekintetét, de képtelen volt a
szemébe nézni. Forróság öntötte el az arcát.
Egyedül voltak. Teljesen egyedül.
Alexander hálószobájában.
Hannah a férfi ágyára pillantott.
Óriási volt. A négy sarkában négy vastag oszlop állt. A takarót méretes
párnák borították. Valaki korábban már megvetette az ágyat.
Jóságos ég!
Hannah szóra nyitotta a száját, hogy elmondja férjének, végre folytathatják
a délutáni beszélgetésüket, de Alexander hirtelen felemelte a lány kezét. Ajka
forró volt és nedves, amikor gyengéden megcsókolta a gyűrűt, amit nemrég
húzott fel a lány ujjára.
Majd térdet hajtott Hannah előtt.
Így a lány kénytelen volt ránézni. Kénytelen volt szabályosan bámulni a
férjét, és egyszerre megrohanták az emlékek. Amint ott térdelt előtte a
hagyományos felföldi ruhában, Alexander rendkívül jóképű és egészen
ellenállhatatlan volt.
A férfi továbbra is a lány szemébe nézve megcsókolta a ruhája szegélyét.
Szavakkal kifejezhetetlen, amit ez az egyszerű mozdulat jelentett. A gesztus
szíven találta Hannah-t, erősebben és pontosabban, mint egy igazi nyílvessző.
 Hitvesem, a szolgálód vagyok – üzente vele a férfi.
Hannah dühe pillanatok alatt elpárolgott. Elöntötte a vágy. Erezte, hogy forr
a vére. Az egész teste kellemesen bizsergett.
Talán a bor miatt volt, vagy mert keveset evett, mindenesetre szédülni
kezdett. A szíve vadul kalapált, szédítő forróság öntötte el.
A pokolba a beszélgetéssel!
Akarta Alexandert, méghozzá most azonnal.
 Gyönyörű.
Hannah egyszerűen gyönyörű volt. Arca vörösen izzott, a szeme csillogott, és
az ajkait enyhén szétnyitotta.
Alexander megremegett, amikor rápillantott a lányra. El sem hitte, hogy
végre eljött az idő. Végre! Végre férj és feleség voltak. Végre kettesben
maradtak. Alig bírta türtőztetni magát a Ceilidh alatt. Az a rengeteg beszéd,
tószt és gratuláció! Amikor végre felkaphatta a feleségét, hogy felvigye az
emeletre, hatalmas jókedv tört rá.
És most itt álltak. Csak azt nem tudta, most hogyan tovább. Egy feleséggel
szerelmeskedni újdonság volt számára is, de azt legalább biztosan tudta, hogy
mire vágyik.
Dicsőíteni akarta a nőt.
Minden egyes porcikáját ki akarta tüntetni figyelmével.
Remegő térdekkel felállt, és a lány mögé sétált, hogy kibontsa a haját a
bonyolult kontyból. Selyemzuhatagként omlott a lány vállára. Szépen
szétterítette, és belefúrta az ujjait a dús hajkoronába.
Ezután kikapcsolta a brosst, és óvatosan levette Hannah válláról a családi
tartánszalagot. Gondosan összehajtotta, és az egyik székre rakta. Ezután a
fehér hangaágat oldotta le, amit szintén félrerakott – a sajátja mellé.
Így kellett volna folytatnia. Lassan ki kellett volna kapcsolnia a lány
fűzőjét, hogy le tudja venni a ruháját, de képtelen volt rá. Éreznie kellett a
lány ízét. Túl sok idő telt el az utolsó csók óta.
Amikor magához fordította a lány állát, érezte, hogy Hannah megremeg. A
szemében enyhe félelem tükröződött. Alexander tudta jól, hogy ő milyen nagy,
a lány pedig milyen apró, de nem akarta, hogy emiatt Hannah féljen tőle.
Mindig gyengéden fog vele bánni, ezt megfogadta.
 Amikor ajkát Hannah ajkára helyezte, a fejében ezt morogta: „Hannah,
mobhean. Moghraidh”. Feleségem. Szerelmem. Az utolsó szót már elnyomta a
csók.
Az is lehet, hogy csak az agya kapcsolt ki hirtelen.
Amint hozzáért a lányhoz, minden gondolata elszállt.
Forróság öntötte el, ahogy egyre hevesebben csókolta Hannah-t. Magához
húzta a lányt, mire Hannah felnyögött és hozzásimult, ami még jobban
felizgatta Alexandert. Ez volt az első igazi csókjuk férjként és feleségként.
Hannah forró volt és jó illatú, és Alexander alig várta, hogy magáévá tegye.
Noha a lány viszonozta a közeledését, osztozott a csókon, és beletúrt
Alexander hajába, a férfi hátrébb lépett tőle.
Emlékeztette magát, hogy isteníteni akarja a nőt, nem pedig letámadni, mint
egy vadember.
A testével mondja el neki azt, amit szavakkal nem tud.
Hannah kérdőn nézett Alexanderre, aki a kandalló melletti székhez vezette,
és leültette. Ezután ismét letérdelt, és levette a lány cipőjét. Hannah szeme
elkerekedett, de nem tiltakozott, nem szólt egy szót sem.
Amikor azonban Alexander megsimogatta a lábfejét, meglepett kiáltás tört
ki belőle. Amikor a férfi megcsókolta a lábát, egy apró sikoly hagyta el a
száját. Hannah nevetni kezdett, és megpróbálta elhúzni a lábát, de a férje ezt
nem hagyta – helyette inkább tovább cirógatta a lány lábát, ujjával
végigkövetve a lábfej ívét, a lábujjakat egyesével, majd a lány bokáját.
Minden egyes mozdulatot egy csók követett.
Amikor a férfi feltolta a ruhája szélét, és szemügyre vette a vádliját,
Hannah nem bírta tovább.
– Te jó ég – suttogta.
Alexander a szájára tette az ujját.
– Cssss.
Hannah az ajkát harapdálta, ami megvadította Alexandert, de erőt vett
magán, és folytatta a lány testének felfedezését. Különös figyelmet szentelt a
térdhajlatának, mert attól a lány halkan nyögdécselt és össze-vissza tekergett,
amit a férfi kimondhatatlanul élvezett.
Mire elérte a lány combját, Alexander pénisze kőkemény volt, és együtt
lüktetett minden szívverésével. Hullámokban öntötte el a vágy. Lassan
felhajtotta a lány szoknyáját, behajtogatta az ölébe, és lassan végighúzta az
ujját a selymes bőrön. Hannah-nak selymesen puha, makulátlan bőre volt.
Alexander megtisztelve érezte magát, hogy egy ilyen tökéletes teremtés
hagyja, hogy hozzáérjen, a karjaiba szorítsa, és magáévá tegye. Valahol azt
várta, hogy a lány akármelyik pillanatban feláll, és leállítja, de Hannah nem
tett semmi ilyesmit.
Amikor elérte Hannah ölét, és a ruhája utolsó pár centijét is felhajtotta,
végre megpillantotta az éjfekete háromszöget. Elállt a lélegzete. Amikor
Hannah enyhén szétnyitotta a combját, Alexander majdnem félrenyelt.
A lány testének melege, az illata, halk sóhajai kavargó ködként vették
körül.
Tenyerét a lány combjára tette, és szépen lassan elindult a térdétől felfelé.
A lány mellkasa megemelkedett, miközben mély levegőket vett.
Amikor Alexander elérte a célját, teste minden idegszála megfeszült. Kicsit
lejjebb csúsztatta az ujját, és megtalálta a lány gyöngyét.
A gyöngy és körülötte minden nedves volt.
Alexandernek elhomályosult a látása.
Dicsőítsd! – emlékeztette magát mantraként ismételgetve ezt a parancsot.
Vad, ösztönös késztetést érzett, hogy magáévá tegye a lányt. De nem tehette.
Nem akarta megszegni a fogadalmát.
Egy Lochlannach soha nem szegi meg a fogadalmát.
Elképzelhető azonban, hogy belehal a nagy igyekezetbe.
Hannah nyelvével megnedvesítette az ajkát, és mély levegőt vett, mire
Alexander felpillantott a lány arcára. Tekintetük találkozott.
Hogyan is gondolhatta komolyan azt korábban, hogy már látta a lány
legszebb oldalát?
Hát meg volt bolondulva?
Hannah soha nem volt még olyan lenyűgöző, mint most, miközben a férfi a
legintimebb pontját simogatta. A lány tekintete üveges lett, a szája enyhén
szétnyílt, és zihálva kapkodta a levegőt.
Amikor Alexander egy pillanatra leállt, Hannah azonnal belemarkolt a férfi
hajába, és szorosan megragadta.
 – Ne hagyd abba! – Ösztönös, szinte elhörgött parancs volt ez, aminek
Alexander előszeretettel engedelmeskedett.
Hüvelykujjaival óvatosan szétnyitotta a lány szeméremajkait. Mennyei
látvány tárult elé. Úgy érezte, az idők végezetéig képes lenne nézni…
Vagyis dehogy.
Amikor Hannah megemelte a csípőjét, és még erősebben ragadta meg a
fejét, már tudta, hogy nem lenne képes az idők végezetéig nézni.
Alexander nem volt ehhez elég türelmes.
Meg akarta ízlelni a lányt, méghozzá most azonnal.

•◄►•

Hannah teste megfeszült, amikor Alexander lehajtotta a fejét. A szíve úgy

kalapált, hogy a mellkasa majdnem szétrobbant. Minden izma remegett.
Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen könnyed simogatás, egy ilyen egyszerű kis
kézmozdulat ilyen hatással van rá?
Eddig nem tapasztalt érzések futottak végig rajta. A törzse megfeszült, a
lába között nedves lett, és minden gondolata elpárolgott.
Ciaran Rey családanyái ezt az érzést nem említették.
Hozzá akart tapadni a férfihoz, de nem mert. Nem akart egy másodpercet
sem elszalasztani abból, amit Alexander éppen tett. Bármi is legyen az,
egyszerűen mennyei volt.
Ahogy a férfi nyalogatni kezdte, Hannah majdnem elalélt, pedig ő aztán
igazán nem volt az az ájulós fajta. Gyönyör öntötte el, amikor a férfi
végighúzta bársonyos nyelvét Hannah redőin, és megtalálta azt az édes,
érzékeny, finom pontot. Alexander felnyögött, és ez a nyögés átjárta Hannah
teljes testét. Még jobban felébresztette benne a vágyat.
Hannah nem bírta megállni, hogy enyhén össze ne zárja a combját
Alexander feje körül, és még inkább rátapadjon a férfi szájára.
Hála az égnek, a férfi nem állt le. Hála az égnek! Helyette összeszorította
az ajkát, és szívogatni kezdte.
Hannah nem tudta pontosan, mi történik vele, de valamilyen új és
csodálatos érzés kerítette hatalmába. Villogó pöttyöket látott maga előtt, majd
hirtelen mintha egy óriási lökéshullám söpört volna végig rajta, amibe az
egész teste beleremegett.
Csodálatos érzés volt, és amint véget ért, újra át akarta élni, és még többet
akart.
Ez több volt egyszerű vágynál, ez már valóságos létszükséglet volt.
Megragadta a férfi fülét, mit sem törődve a tiltakozásával, odahúzta az
arcát az arcához, és megcsókolta. Hannah tudta, hogy a fura, új íz, amit érez, a
saját vágya íze, és ez csak még jobban felizgatta. Szinte kibírhatatlanul
izgatónak találta, ahogyan Alexander a szájára tapasztotta a száját.
A férfi széles mellkasának a súlyát magán érezni igazi öröm volt. Amikor
Alexander teste súrolta a duzzadt mellbimbóját, Hannah hangosan felsóhajtott.
A kéj majdnem elviselhetetlen volt.
Mégis, bármikor szívesen viselné el ezt az édes kínzást.
A férje az egyik mellére tette a kezét, és óvatosan megmarkolta.
Újra élvezet lepte el Hannah-t, a szenvedély ismét fellángolt benne.
A lányt nyomasztotta, hogy nem tudta, mit szeretne, nem tudta, mire van
szüksége. Szerencsére úgy tűnt, Alexander tisztában van vele. Miközben
Hannah mellével játszott, továbbra is simogatta odalent, egyre magasabb és
magasabb csúcsokra juttatva a lányt.
Alexander hátradőlt, hogy alaposan megnézze feleségét. Arcán enyhe
sajnálkozás tükröződött, és egyértelműen látszott, hogy meg akarja szakítani
az aktust. Hannah szinte feljajdult.
– Ne itt. – A férfi hangja rekedt volt.
– De igen, itt. – Hannah nem akarta egy pillanatra sem félbeszakítani a
dolgot, még annyi időre sem, amíg átmennek az ágyhoz.
Magához vonta a férfit, ajkát az ajkára tapasztotta, és körmével
végigszántotta a nyakát. Képtelen volt leállítani a kezét, Alexander vállát
simogatta, majd beletúrt a hajába. Amikor azonban a tenyerével a férfi hátát
fedezte fel, váratlan barázdákra lelt, amelyek felkeltették az érdeklődését.
Követni kezdte a vonalakat, először csak egyet, majd végül az összeset.
Amint Alexander rádöbbent, hogy Hannah mit csinál éppen, az egész teste
megfeszült. Lemerevedett, felemelte a fejét, és kérdőn a lányra nézett.
– Hannah…
 – Ezek sebhelyek?
– Hannah…
– Hogyan szerezted őket? – Úgy tűnt, rengeteg sebhelyről volt szó, az egész
hátát beterítették a forradások.
Alexander nevetni próbált.
– Semmiség.
– Semmiség?
– Rég volt. – Lehajolt, és őrült szenvedéllyel újra megcsókolta a nőt –
talán, hogy elnémítsa. A férfi forró ajka szinte égette a lány arcát, ahogy
végigcsókolta, majd elindult a nyakán a kulcscsontja felé, ahol hosszan
elidőzött. A reakciója egyértelművé tette, hogy nem akar a sebhelyekről
beszélni. Ez nem is volt gond, mivel ezek az újabb és újabb csókok olyan
gyötrelmes gyönyörrel töltötték el Hannah-t, hogy az elméje közben teljesen
kiürült. Megragadta a férfi fejét, és szorosan tartotta.
Szemlátomást Alexander is ugyanolyan követelőző volt, mint ő, hiszen
lassan visszahajolt a lányhoz, és folytatta a felderítőútját a szoknyája alatt, és
a már-már fájdalmasan duzzadt mellén. Amikor a szájába vette a lány egyik
mellbimbóját, majd szívogatni kezdte, az Hannah-nak még a szöveten át is
akkora élvezetet nyújtott, hogy az egész teste megfeszült, és ágyékát
önkéntelenül is a férfiéhoz nyomta.
Alexander keménysége meglepte, és hirtelen örömmel töltötte el.
Hannah hozzásimult a férfihoz, aki erre összerezzent.
– Szentséges ég – motyogta Alexander. Hannah csak nehezen hallotta a
férfit, mivel a fülében lüktetett a saját szívverése. Nem bírta megállni, hogy
újra odanyomja az ágyékát a férfiéhoz. Ezúttal Alexander elhúzódott, szeme
vörösen izzott, kitágult orrlyukain mély levegőt vett, a fogait pedig
összeszorította.
Alexander megragadta Hannah combját, és hátratolta a lányt.
A férfi vad mozdulatai még jobban felizgatták Hannah-t. Rámosolygott a
férjére, ám a reakcióját elnézve meglehetősen huncutra sikeredhetett az a
mosoly. Alexander káromkodva próbálta kioldani az övét, majd inkább
felemelte a kiltjét, és a kezébe fogta a péniszét. Hannah semmi másra nem bírt
összpontosítani, csak erre a látványra. Az egész teste beleremegett.
 Nem a félelem volt ilyen erős benne, hanem a vágy.
Még jobban széttárta a combját, hiszen másképp nem tudta volna befogadni
Alexander méretes szerszámát. A férfi pénisze korábban is hatalmasnak tűnt,
de most még nagyobb volt, és úgy állt, mint a cövek. A hegyén megcsillant
valami, egy csepp. Hannah-ra hirtelen ellenállhatatlan vágy tört, hogy
lenyalja. Később talán majd meg is teszi.
Alexander megvárta, amíg tekintetük találkozik, majd közeledni kezdett,
kezével irányítva a hímtagját, hogy könnyebben megtalálja a bejáratot.
Hannah mély levegőt vett, amint a férfi hozzáért, és beletolta a makkját.
Szépen lassan teljesen betöltötte. Hannah először enyhe fájdalmat érzett, de
ezt hamar felváltotta a színtiszta élvezet, ahogy a férfi elmerült benne.
Alexander lassan mozgott, de Hannah látta rajta, hogy tudatosan fogja
vissza magát.
Ugyanakkor magán is azt érezte, hogy visszafogja magát. Ennél többet
akart.
– Istenem! – kiáltotta, amikor a férfi szinte teljesen felnyársalta. Minden
érzéke vad táncot járt a férfi intim érintésétől.
Alexanderből állatias, mély hörgés tört fel, ami egyértelmű elégedettséget
jelzett. Ezt követően felnyögött, és mégis kihúzta a farkát.
Hannah majdnem felpofozta. Nem akarta, hogy kihúzza. Azt akarta, hogy…
Alexander már vissza is tért, és Hannah gyomra összeugrott az izgalomtól.
A korábban már érzékelt mámoros szédülés újra felerősödött, miközben a
férfi egyre erősebben, mélyebben és gyorsabban tette a magáévá, ahogy
elragadta a hév. Hannah kezdett attól tartani, el fog ájulni.
Minden porcikájával a férfira tapadt: lábát átvetette Alexander dereka
körül, karjával pedig átfonta a nyakát.
Kapaszkodott, ahogyan csak tudott, körmét a férfi hátába vájta, ujjaival az
inge anyagát markolta. Alexander megállíthatatlanul mozgott a lány testén,
miközben Hannah-n gyönyör áradt szét, amely lassan felemelte és
megpörgette az elméjét.
Az egész teste görcsbe rándult, és irányíthatatlan remegéshullámok járták
át.
Hannah még jobban szorította Alexander testét, aki még erősebben
döfködte. A lökések egyre vadabbak, rövidebbek és erősebbek lettek. A férfi
hangosan fújtatott, és tekintete megmerevedett. Az arcán lévő sebhely
kifehéredett. Hannah csodálattal figyelte a halántékán lüktető eret.
Nem bírt ellenállni, muszáj volt megnyalnia és egy kicsit megharapnia.
És a férje, a néma farkas, olyan hangosan vonított fel, hogy beleremegtek a
falak.
A pénisze szinte kirobbant Hannah-ban. Forró nedvesség öntötte el.
Alexander lökött még egyet, majd hörögve rázuhant a lányra, és arcát a nyaka
hajlatába fúrta.
Hannah elaléltan és kielégülten szorította magához a férfi testét, és
simogatta a haját. Végtelenül örült, hogy ennyire élvezetes volt az együttlétük.
Alexander nem volt túl beszédes férfi, és megvolt az a rossz szokása, hogy
inkább leveleket küldözgetett, de egek, micsoda szerető volt!
Hannah úgy érezte, hogy mégiscsak nagyon elégedett lesz a házasságában.

•◄►•

A jó életbe!
Ezt aztán jól elrontotta!
Imádni, dicsőíteni akarta a lányt. Órákon át szeretni, lassan, kedvesen,
szenvedélyesen, amíg Hannah már majd megőrül a vágytól, és könyörög neki.
Nem akart így nekiesni, mint valami ősember.
Alig jutott el a combjáig, erre tessék máris elvesztette az eszét.
Valószínűleg a lány illata tette. Vagy ahogyan nyögdécselt. Vagy a puszta
jelenléte. Mindenesetre teljesen megőrült tőle, és megfeledkezett a
dicsőítésről.
Egy székben tette magáévá, mint egy vadállat.
Már attól eltekintve, hogy az állatok nyilván nem székekben szeretkeznek.
Hannah most biztos utálja őt, és legjobb esetben is barbárnak tartja.
Most azonban nem büntetheti magát. Még csak a házasságuk elején
tartottak. És ez pusztán csak a kezdete a nászéjszakának. Legközelebb majd
gyengédebb lesz.
A legközelebb pedig most volt.
 Ezzel az elhatározással felemelte a lányt, és az ágyhoz vitte.
Hannah ernyedten feküdt a karjában, amit jó jelnek vett. A lány sóhajtott,
átkarolta Alexander nyakát, és beletúrt a hajába, mindezt úgy, mintha
félálomban lenne, és nem is igazán lenne tudatában annak, mit tesz éppen.
Ahogyan elhelyezte a lányt az ágyon, melléfeküdt, magához húzta, és
megcsókolta – teljesen elterelte a lány figyelmét arról, hogy éppen egyesével
gombolja ki a hátán lévő gombokat. Ugyanolyan játékosan simogatta a
felszabaduló bőrfelületet, ahogyan azt a lány combjánál is tette. Hannah teste
forró és puha volt a keze alatt, mint egy maroknyi mennyország. Miközben
Alexander lassan felderítette Hannah testét, a lány is ugyanezt tette az övével.
Amikor a lány megrántotta a kiltjét, megdobbant a szíve.
A pokolba az egésszel! Túl sok ruha volt rajta. Ahhoz biztosan túl sok, amit
tenni szeretett volna.
Alexander felállt, és a nő szemébe nézett, miközben levette a vállán
átdobott kendőt. Örömmel látta, hogy Hannah mekkora érdeklődéssel figyeli.
Gondolkodás nélkül a földre dobta a ruhadarabot. Lassan az ingétől is
megszabadult. A lány felsóhajtott, amikor megpillantotta a férfi meztelen
mellkasát. Tekintete éhesen pásztázta a testét. A férfinak egy kicsit remegett a
térde, amikor a lány megnedvesítette az ajkát.
Hannah teste megfeszült az izgalomtól, amikor Alexander az övéhez nyúlt.
Már megint az a csábító nyelv. A férfi szívverése felgyorsult a látványtól,
ahogy a lány végignyalta az ajkát. Mint aki alig várja, hogy megízlelje.
Egek, mennyire szerette volna, ha meg is ízleli!
Alexander kikapcsolta az övét, kigombolta a kiltjét, és hagyta, hogy az is a
földre essen, ezzel felfedve teljes testét az felizgult nő előtt. Hannah az
ágyékára összpontosított, amitől izgalom futott végig Alexanderen. A pénisze
újra megmozdult és felágaskodott.
Hannah teste megfeszült, mélyen beszívva vette a levegőt. Feltérdelt az
ágyon, és ettől a már meglazított fűzője a derekára omlott. A blúzán keresztül
jól látszott sötétbarna mellbimbója, ami felkorbácsolta Alexander vágyát. A
férfi alig bírt magával. Nehezen nyelt egyet.
Ahogy a férfi farka egyre keményebb lett, a lány szeme elkerekedett. Szája
résre nyílt.
 Alexander tekintete a lányét kereste, és meg is találta. A levegő izzott
közöttük.
– A ruha… – Többet nem volt képes kinyögni, de szerencsére Hannah
értette a parancsot.
Áthúzta a ruháját a feje fölött, és maga mögé dobta. Hamarosan a blúza is
követte.
Alexander szava elakadt a meztelen lány látványától.
Jóságos ég! Hiszen az előbb kapta meg, és elégítette ki a vágyát. Épp az
imént fogadta meg, hogy ezentúl mindig lassú lesz és gyengéd. Meg akarta
neki mutatni, milyen csodálatos érzés, amikor egy férfi odafigyel a párjára.
Félő volt, hogy ismét megszegi a fogadalmát.
Amikor Hannah hívogatóan széttárta a karját, tudta, hogy elveszett.
Alexander lerúgta a bakancsát, és csatlakozott a lányhoz az ágyban,
anélkül, hogy lett volna ideje lehúzni a zokniját. Egymással szemben
térdeltek, és mindkettejüket lekötötte a másik testének tanulmányozása.
Hannah a férfi mellkasára tette a kezét, és lassan elindult fölfelé a válláig,
majd a hátát kezdte simogatni és karmolni.
Miközben a lány felfedezte a testét, Alexander is ugyanezt tette.
A nő melle ellenállhatatlan volt. Akárcsak a gyönyörű virág, amely vonzza
a méhet – Alexander se bírta levenni a kezét a tökéletes keblekről. Olyan
forró, puha és édes volt az érintésük. A finom idomok vonzották a kezét.
Hüvelykujja és mutatóujja közé szorította a mellbimbóját, mire a lány egész
testén borzongás futott végig, és felnyögött a kéjtől. Úgy ficánkolt, mintha
valamilyen démon szállta volna meg.
Alexander nem bírta megállni, muszáj volt megízlelnie a lányt. A
mellbimbói vastagok és feszesek voltak, alig várták, hogy a szájába vegye
őket. Minden erejét összeszedve legalább egy teljes percig nyalogatta őket és
körözött körülöttük a nyelvével, mielőtt a szájába vette volna őket.
Hannah megborzongott és felnyögött, amitől Alexander pénisze még
keményebb lett. A lány eddig a férfi hajával babrált, de most hirtelen
megragadta a fejét, és nem engedte, hogy magára hagyja a bimbóit. Miközben
a mellét kényeztette, Alexander keze lecsúszott a lány ágyékához. Hannah
bőrének selymessége még jobban felszította a férfi szenvedélyét, minden
érzékét elöntötte a lány illata, íze, lénye.
Hannah. Az ő Hannah-ja.
Minden egyes porcikáját meg akarta kóstolni.
Legalábbis ezt tervezte.
Hannah-nak azonban más tervei voltak.
Amikor a lány ellökte magától, szinte kétségbeesett. Hannah hátrahúzódott,
és egyenesen a szemébe nézett. Gyönyörű tekintete lángolt. Még egyszer
meglökte a férfit, ezúttal erősebben. Alexander ellenállt, miközben egyre
jobban összezavarodott.
Amikor Hannah harmadszorra is meglökte, hirtelen egyértelművé vált, mit
szeretne.
Alexandert megőrült a vágytól. A lány a hátára lökte, és úgy mérte végig,
mint az éhező az ételtől roskadozó asztalt.
A hátán feküdt, meztelenül, kanosan.
Nem volt rajta más, csak a zoknija.
Szerencsére Hannah-t nem zavarta a zokni.
Alexandert se foglalkoztatta túl sokáig, miután a lány közelebb hajolt
hozzá. Hosszú, sötét haja a mellkasára zuhant megannyi apró korbácsütést
mérve a bőrére. Hannah a kezébe fogta a férfi arcát, és megcsókolta. De nem
az ajkát, ahogyan azt várta volna, hanem az orrát, a homlokát, az arcát. Apró
csókokkal borította a sebhelyet Alexander arcán. Amikor a férfi megpróbálta
megállítani, és átvenni az irányítást, Hannah megragadta a két csuklóját, és a
feje fölé emelte. Figyelmeztetően nézett Alexanderre, és a férfi azonnal
megértette, mi a dolga.
Ne mozduljon meg.
A rohadt életbe!
És még ő akarta felizgatni a lányt?
Hiszen ő volt már így is teljesen megőrülve a vágytól, pedig a lány alig ért
hozzá.
Nem fogja sokáig bírni, ezt tudta.
De ameddig csak lehet, megpróbálja elviselni a nő csábítását, mert ezt
akarta.
Hihetetlen érzés volt, ahogyan Hannah játékosan beletúrt a mellszőrébe,
ahogyan a szakállát harapdálta, ahogyan végigkarmolta a körmével a hasát. Ez
a kiszolgáltatott helyzet különösen megmozgatta Alexandert.
Hannah ezt akarta.
Hannah őt akarta.
Amikor a lány felfedezőútja elérte a férfi csípőjét, a farka vigyázzban állva
üdvözölte. Alexander egészen beleszédült a lány őrjítő érintésébe,
lihegésébe, apró nyögéseibe. A heréi megfeszültek, a hímtagja pedig teljes
hosszában lüktetett. Késztetést érzett, hogy újra magáévá tegye a lányt, hogy
végre feloldja ezt a feszültséget.
Ezért amikor Hannah megragadta a szerszámát, Alexander alig bírta
türtőztetni magát.
Vonítva ült fel az ágyon, és ragadta meg a lány csuklóját. Kénytelen volt,
máskülönben nem bírta volna elkerülni a katasztrófát. Az apró, formás lány
nem is sejtette, milyen erőket szabadított fel benne.
Bár az is lehet, pontosan tisztában volt vele.
Amikor meglátta a lány izzó tekintetét, Alexandert izgatottság fogta el.
Hannah enyhén szétnyitotta ajkait.
Elszántan visszalökte a férfit a párnák közé, majd újra a feje fölé emelte a
karját, akárcsak az előbb. Feddőn megrázta felé az ujját, a mozdulat jelentése
egyértelmű volt.
Ne mozdulj meg!
Alexander nyögve behunyta a szemét, de azonnal ki is nyitotta, amikor
eszmélt: egy pillanatig sem akar lemaradni a látványról.
Sejtette, mit tervez a lány, és azt a világért sem hagyta volna ki.
Hannah megragadta a férfi farkát, és próbaképpen végighúzta rajta egyszer
a kezét. Alexander felhördült. Ez követően a lány lehajtotta a fejét. A férfi
alig bírta felfogni, hogy egyszerre látja és érzi, amint Hannah szája elnyeli a
hímtagját. Elakadt a lélegzete. Pulzusa őrülten felgyorsult, a világ forogni
kezdett vele.
Alexander ösztönösen fúrta bele ujjait a lány hajába, és tartotta a kezében
Hannah fejét, míg a lány a hímtagján dolgozott.
Szinte már fájdalmas élvezetet szerzett a férfinak. A foga eleinte súrolta a
bőrét, de aztán tágra nyitotta a száját, és mélyen elnyelte a farkát.
 A nyelve és ajkai őrült munkát végeztek, miközben majd kiszívta az életet
is Alexanderből.
A férfi alig bírta tartani magát, egyik pillanatról a másikra fokozódott a
szenvedélye, míg azt nem érezte, hogy nincs tovább, menten felrobban.
Amikor a lány újra bevetette a nyelvét, miközben kezével tovább cirógatta
a farkát, teljesen elveszítette az uralmat a teste fölött.
Az egész testét remegés rázta meg, minden idegszálával egyetlen pontra
összepontosított. Arra a pontra, ahol összeért Hannah-val.
Nyögve élvezett el, kezével végig a lány fejét szorítva. A lány pedig
mindent lenyelt, az utolsó cseppig.
Egy csepp sem maradt.
Alexander még mindig remegett, gyengén és kimerülten hanyatlott Hannah
mellé.
Hannah felkúszott a mellkasára, és ráfeküdt. Az érzés, hogy a lány ott
fekszik rajta békésen, még a másodpercekkel ezelőtti élvezetet is felülmúlta.
Bőrük összeért, a mellkasuktól az ágyékukig összetapadtak. Alexander a
karjába zárta a feleségét.
Hannah felsóhajtott, és kényelmesen elhelyezkedett, arcát a férfi nyakához
szorítva. Alexander gyengéden simogatta a hátát.
A férfin öröm söpört végig, nem győzött hálát adni, amiért megtalálta
Hannah-t, és amiért a lány is akarta őt. Hálás volt, amiért elvehette feleségül,
hálás volt, hogy mostantól az övé.
Minden éjszaka lehet ilyen – gondolta Alexander. Minden egyes éjszaka.
Már majdnem elaludt, amikor belenyilallt a felismerés.
Már megint megfeledkezett róla, hogy dicsőíteni akarta a nőt.
Mintha már megint épp az ellenkezője történt volna.
 Hannah kellemes álomból ébredt, és nagyot nyújtózott. Élvezte a
ropogós ágyneműt, és az ágy melegét, ami körbevette. Az előző éjszaka
emléke öntötte el, ahogy kellemes, enyhe fájdalmat érzett a lába között.
A nászéjszaka.
Minden egyes pillanatát élvezte.
Belefúrta az arcát a párnába.
Ciaran Reay családanyái azt mesélték, hogy az első alkalom fájdalmas
lehet, de Hannah nem ezt tapasztalta. Az ő nászéjszakája maga volt a
mennyország, és alig várta, hogy megismétlődjön az élmény.
Az éjszaka elragadta a vágy, muszáj volt megízlelnie a férjét, ahogyan
Alexander is megízlelte őt.
És szerencsére a férfi ezt hagyta is neki.
Hannah nem tudta, hogy ez mennyire szokványos férjes asszonyoknál –
Ciaran Reay asszonyai nem beszéltek erről –, mindenesetre ő nagyon élvezte.
Tetszett neki a férfi puha bőre az ajkai között, a férfi íze, illata. Tetszett neki,
ahogyan nyögött, és beleremegett az élvezetbe.
A legjobban azt élvezte persze, hogy addig izgatta a férfit, míg az teljesen
elveszítette az önuralmát, és a nevét bömbölte. Szabályosan bömbölte!
Hannah arcán mosoly futott végig, és átfordult a másik oldalára, abban
reménykedve, hogy felébresztheti a férjét, és esetleg újra kipróbálhatja az
előző este felfedezett gyönyöröket.
De a keze csak a férfi hűlt helyét tapogatta, Alexander már rég nem volt az
ágyban.
Helyette azonban talált egy borítékot.
Hannah felismerte a pergament, és összeszorult a gyomra.
Egy levél?
 Már megint egy levél?!
Összevont szemöldökkel felvette a borítékot, és kinyitotta. Alexander
levele szűkszavú és precíz volt, és ha Hannah őszinte akart lenni, a
legkevésbé sem romantikus. Az együtt töltött éjszaka után szerelmes szavakat
várt volna. A levélben viszont mindössze csak ennyi állt:

Hannah, hitvesem,

Nem akartalak felébreszteni. Remélem, élvezni fogod az első napodat

Lady Dunnetként. Fergus körbevezet a kastélyban, és bemutat mindenkinek.
Férjed,
Alexander

Se egy kedves szó, se egy vers együttlétük szépségéről – igaz, Hannah ezt nem
is várta. De valamit azért szeretett volna kapni. Ennél biztosan többet.
A levelet Alexanderként írta alá, nem Dunnetként. Vajon ezek szerint azt
szeretné, hogy mostantól így szólítsa?
Kénytelen lesz megkérdezni, másképp nem tudja meg a választ.
Nagyot sóhajtott, és összeszedte a szoba különböző pontjain szétszórt
esküvői ruháját, illetve a családi tartánszalagot, amit kapott, majd a társalgón
keresztül visszavonult saját, rettenetes színű szobájába. A társalgóban talál
egy letakart tálcát, ezért megállt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Még
meleg tea és egy tálca zabkeksz volt rajta.
Hannah fintorgott. Nem igazán kedvelte a zabkekszet, de nagyon éhes volt.
Elvett egyet a tálcáról, és azt rágcsálva vonult vissza a szobájába, ahol
felöltözött.
Így erőre kapva átment a folyosó másik oldalára, és bekopogott Lanához.
A húga tágra nyílt szemekkel nyitott ajtót. Szó nélkül megragadta Hannah
karját, és berántotta az ajtón.
– Milyen volt? – kérdezte suttogva, mintha attól tartana, hogy valaki
meghallhatja őket.
Hannah válaszul elpirult. Az éjszaka csodálatos volt, egészen addig, míg
arra nem ébredt, hogy a férje nincs mellette az ágyban – de nem akarta
megosztani a részleteket a még érintetlen húgával, bármennyire is kíváncsi lett
volna rá Lana.
Hannah az ágyra pillantott, ahol Nerid egy igen előnytelen pózban
fetrengett, lábait az égnek emelve. A macska egy pillanatra sértődötten
Hannah-ra pillantott, majd visszatért a mosakodáshoz. Jó volt látni, hogy
ilyen gyorsan túltette magát a Brùiddal való találkozáson.
Hannah-nak hirtelen feltűnt valami, ami kiverte a fejéből a macskát, a férje
reggeli hiányát, de még a nászéjszakát is.
– Mi ez az illat? – kérdezte.
Lana egy tálcára mutatott, ami a kandalló melletti asztalon állt.
A mindenit! Egy tisztességes reggeli. Rántottával, sajttal és…
– Az ott szalonna?
Lana bólintott, miközben felkapta az utolsó darabot, és élvezettel
beleharapott.
– Honnan szereztél szalonnát?
Lana megvonta a vállát.
– Kértem. Morag nagyon aranyos asszony. A húgával, Unával már vagy
ezer éve a Dunnet család szakácsai. – Lana két csészébe öntött teát.
Hannah fogott egy villát, és megkóstolta a habos rántottát. Végül az egészet
felfalta – Lana rosszalló tekintete ellenére is.
– Én csak zabkekszet kaptam.
– Én azt mondtam Moragnak, hogy nem bírja a gyomrom. – A lány kajánul
vigyorgott. – Próbáld ki te is!
– Elképzelhető, hogy az lesz. – A húgára nézett, aki a gyenge reggeli
fényben még a szokottnál is kedvesebbnek, ártatlanabbnak és tisztábbnak
tetszett, és a gyomra görcsbe rándult. Bár a tegnap esti lakodalomban máshol
járt az esze, azt azért észrevette, hogy Andrew milyen sóvár tekintettel nézi
Lanát. Hannah tudta, hogy jobb lenne, ha hallgatna, de képtelen volt rá.
– Lana…
A húga elmosolyodott, amitől egész arca felderült.
– Igen?
– Kicsit… – Hannah sóhajtott. – Kicsit aggódom…
Lana kérdőn felvonta a szemöldökét, és kortyolt egyet a teájából.
 – Miért aggódsz?
– Miattad.
Lana felnevetett.
– Jól vagyok, ne aggódj miattam.
– Nem bírom megállni. Én felelek érted, amíg itt vagy. Nem bírnám
megbocsátani magamnak, ha…
– Ha micsoda?
– Ha történne veled valami.
Lana enyhén felhúzta az állát, és zavartan pislogott.
– Miről beszélsz, drágám?
Ki kellett mondania, méghozzá kertelés nélkül. – Andrew-ról.
– Mi? – Lana újra felnevetett, ezúttal értetlenül.
– Látom jól, hogy néz rád, mintha egy kövér nyúl lennél, ő pedig az éhes
róka.
– Azt akarod mondani, hogy kövér vagyok?
Hannah az égre emelte a tekintetét.
– Tudod, hogy értem. El akar csábítani. Látom rajta.
Lana elgondolkodva a szájára rakta az ujját. A szemében huncutság
csillogott.
– Nagyon jóképű.
Hannah megragadta a húga kezét.
– Igen, nagyon vonzó férfi, de ismerem a fajtáját.
– A fajtáját?
– Az a fajta férfi, aki virágról virágra száll, és miután megkapta, amit akart,
továbbáll.
Lana összeráncolta a szemöldökét.
– Most akkor nyúl vagyok, vagy virág?
– Mindkettő – horkant fel Hannah. – Jobb, ha távol tartod magad tőle.
Papus megöl, ha hagyom, hogy megrontsanak.
Lana elkomorodott.
– Hannah, ha egyszer megrontanak, pontosabban, amikor megrontanak,
mivel nagyon remélem, hogy ez bekövetkezik majd egy szép napon, az nem a
te engedélyed után fog megtörténni, hanem az én döntésem alapján.
 – Az Andrew-féle férfiak nagyon meggyőzőek tudnak lenni.
Lana kinyújtotta a karját, és kedvesen megpaskolta Hannah kezét.
– Drágám, ne aggódj miattam. Tudom, hogy kezeljem az olyan férfiakat,
mint ő.
– Micsoda? – csattant fel Hannah.
– Nem vagyok teljesen ártatlan – válaszolt a húga.
– Mégis miről beszélsz? – kérdezte Hannah egyre kétségbeesettebben.
– Tudom, hogyan működnek a dolgok.
Hannah-nak nem tetszett a húga bennfentes tekintete.
– Honnan tudod, hogy hogyan működnek a dolgok?
Lana felhúzta a vállát.
– Hallgatóztam, miközben az asszonyok gyapjút fontak.
– Lana Dounreay! Ez nem tehetted! – Hannah nagyvonalúan eltekintett attól,
hogy ő pont ugyanezt csinálta. Ez teljesen más helyzet volt. Itt most Lanáról
volt szó!
A lány ártatlan arcán huncut mosoly terült el. Hannah gyomra még jobban
összeszorult a látványtól.
– Sok mindent tudtam így meg. – Lana kacsintott. Jóságos ég! Kacsintott! –
Ráadásul már túlestem az első csókomon.
– Micsoda? – kiáltott fel Hannah. – Ki csókolt meg?
– Például Rory – felelte pironkodva a lány.
– Rory? – Te jó ég! Azonnal megkorbácsoltatja!
– És Torquil.
– Torquil? A méhész? – Hannah alig kapott levegőt. Torquilnak szörnyű
orrszőre volt.
– Ismersz más Torquilt? Aztán volt még Angus és Ewan és…
– Hagyd abba. – Hannah-ban szörnyű gyanú ébredt.
– Lana, ugye nem… mármint nem volt köztetek… Ugye nem…
Lana óriási élvezettel nevetett fel, ami kicsit aggasztó volt.
– Persze hogy nem, Hannah. Ne légy butus. Csak csókok voltak. Semmi
más.
– A csókok könnyen elvezetnek máshoz is. – Hannah ezt mindenkinél
jobban tudta.
 – Ne izgulj ennyire, Hannah! Bár Andrew nagyon vonzó férfi, és egyáltalán
nem bánnám, ha megcsókolna…
Hannah felsikoltott.
– Jobban szeretem a sötét hajú férfiakat. – Lana szeme csillogott. – Az
olyan férfiakat, akik nem szebbek nálam.
Andrew valóban gyönyörű férfi volt, és ezzel tisztában is volt.
– Kérlek, légy óvatos vele!
Lana egy pillanatig tanulmányozta a nővére aggódó arcát.
– Jól van, Hannah. Ha megnyugtat, megígérem. – Hannah már majdnem
megkönnyebbült, amikor a húga újra megszólalt. – De attól még nem bánnám,
ha megcsókolna.
– Lana!
A húga nevetése visszhangzott a szobában. Újra megsimogatta Hannah
kezét, aki kétkedve nézett rá.
– Mit terveztél mára, Hannah? Ez életed első napja feleségként! – Lana
egyértelműen témát akart váltani, és Hannah nem ellenkezett. Legszívesebben
azt felelte volna, hogy „Azt terveztem, megakadályozom, hogy megcsókold
Andrew Lochlannach-ot” – de inkább visszafogta magát.
Nagyon büszke volt önfegyelmére.
– Dunnet értesített róla, hogy Fergus körbe fog vezetni a kastélyban –
mindent megtett, hogy a hangja ne legyen csípős. – Van kedved csatlakozni?
– Nagyon szívesen – felelte Lana, miközben megint öntött maguknak egy kis
teát. – Ezek szerint Dunnet mégiscsak megszólalt?
Hannah vett egy mély levegőt.
– Újabb levelet kaptam. – Közben mézet öntött a teájába, és hangosan
csörömpölve kavargatta a kanállal, hogy levezesse a feszültséget.
– Igazán kedveli a leveleket.
Hannah felhorkant.
– Na mi ez a horkanás? – kérdezte kuncogva Lana.
– Utálom a leveleit.
– Utálod őket?
– Drágám, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor szólt hozzám eddig.
Mégiscsak a férjem.
 Lana legyintett.
– Túlértékeljük a szavakat.
Hannah megint felhorkant.
– Nem gondolod, hogy az embert sokkal inkább a tettei határozzák meg,
nem a szavai?
Hannah hirtelen a húgára meredt, és nem csak azért, mert épp egy olyan
mondást ismételt most el, amit ő maga is gyakran hangoztatott. Szörnyen
idegesítő, amikor az irreális hisztériában valaki logikával és racionális
gondolkodással akar rendet tenni.
– Nem ez a lényeg.
– Pontosan ez a lényeg.
– Olyan nagy kérés lenne, hogy beszélgethessek a férjemmel?
– Ha annyira akarsz vele beszélgetni, akkor beszélgess vele.
– Pontosan ezt fogom tenni. – Hannah felállt, és végigsimított a szoknyáján.
– Menjünk, keressük meg!
– Remek ötlet! – Lana belekarolt Hannah-ba, és megindultak az ajtó felé. –
Meglehetősen kedvelem Alexandert – motyogta közben Lana a nővérének.
– Miért, veled beszélt?
– Dehogyis. – Lana ismét megpaskolta nővére kezét.
– Tudod, hogy én másképp látom a dolgokat. – Ez valóban így volt. Amikor
Lana azokról az emberekről beszél, akikkel találkozott, az őket körülvevő
színekre gondolt, nem pedig a bárki számára látható tulajdonságaikról.
Hannah sosem értette ezt meg, de Lana általában jól mérte fel az embereket,
és ha egyszer elhatározta, hogy kedvel valakit, soha nem gondolta meg magát.
Lehet, hogy Lanának kellett volna hozzámennie Dunnethez.
Nem, ez azért túlzás.
– Miért kedveled?
– Nagyon erős. Hűséges. Bátor. – Lana összevonta a szemöldökét. – Az az
érzésem, hogy komoly viszontagságokon ment keresztül.
– Skóciában vagyunk. Itt nincs olyan, aki ne ment volna keresztül komoly
viszontagságokon.
– Legyél vele türelmes.
– A türelem soha nem volt az erősségem.
 Lana nem felelt, valószínűleg azért, mert egyetértett.
Az egyik inas segítségével megtalálták Fergust az egyik nappaliban, egy
bájos keleti tájolású szobában, amelyet elegáns chippendale bútorokkal és
kényelmes heverőkkel rendeztek be. Az intéző egy helyes, fiatal cselédlány
munkáját felügyelte, aki a szekrénysort porolta le éppen. Hannah újdonsült
sógora, Andrew is vele volt.
Úgy tűnik, két felnőtt férfi tekintetére volt szükség ahhoz, hogy a lány
munkája kifogástalan legyen.
Amikor Andrew észrevette őket, abbahagyta a cselédlány bámulását, és
Lanára irányította a figyelmét. Hannah alig bírta visszafogni magát, hogy ne
morduljon rá.
Andrew meghajolt.
– Jó reggelt, milady. Miss Dounreay.
– Jó reggelt, Andrew. Fergus.
Az intéző szintén meghajolt.
– Asszonyom, parancsot kaptam, hogy…
– Hogy vezessen körbe a birtokon. – Hannah ugyanazt a parancsot kapta
meg. – Nem tudja, hol van a férjem?
Fergus összeráncolta a homlokát.
– Ilyenkor? Bizonyára a dolgozószobájában.
– Remek. És merre találom a dolgozószobáját?
Fergus elsápadt, leszámítva a sebhelyét és a füle tövét, amelyek nyomban
elvörösödtek.
– Oda nem mehet, asszonyom.
Hannah némán pislogott egyet. Érezte, amint lassan elönti a felháborodás.
– Szeretnék beszélni vele.
– Ebédre elő fog kerülni. – Fergus megpróbált mosolyogni, de nem járt
sikerrel.
– Most szeretnék vele beszélni.
Fergus csettintett egyet. Hannah-ról Andrew-ra nézett, aki megvonta a
vállát. Az intéző arca elkomorult.
– Senki sem zavarhatja a lairdet munka közben. És senki sem mehet be a
dolgozószobájába.
 – Senki sem mehet be a dolgozószobájába?
Hannah egyre idegesebb lett. Soha nem viselte jól, ha nemet mondtak neki.
Soha életében nem tiltottak meg neki semmit, főleg nem egy ilyen egyszerű
dolgot. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy el van tiltva az új otthona egyik
szobájától, ráadásul házas élete legelső napján. Lanára pillantott, aki
elkerekedett szemekkel figyelt. Némán formálta a szavakat: Te jó ég!
– Alexander nagyon elfoglalt ember. – Andrew sokkal meggyőzőbben
mosolygott, mint az intéző, igaz, neki nagy gyakorlata volt a mosolygásban. –
Amikor nem a birtokot látogatja, a délelőtt nagyrészét a dolgozószobájába
zárkózva tölti, és dolgozik. Mind megtanultuk, hogy jobb nem zavarni
délutánig. Jobb, ha megvárja, míg végez. Addig is mi lenne, ha
körbevezetném a kastélyban? – Andrew felé nyújtotta a karját.
Bár Hannah nem örült, érezte, hogy a férfiak hajthatatlanok. A kastély olyan
nagy volt, hogy ha egyedül próbálná megtalálni a rejtélyes dolgozószobát,
biztosan eltévedne. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha elfogadja a felajánlott
vezetést, és menet közben kideríteni, hogy merre található a dolgozószoba.
Minden valószínűség szerint az lesz az egyetlen szoba, amit nem mutatnak
meg neki.
– Az igazán csodás lenne, köszönöm, Andrew.
Úgy tűnt, a sógora fondorlatosabb. Miközben a férfi Fergusszal kiegészülve
körbevezette a kastélyban, természetesen meg sem közelítették a rejtélyes
dolgozószobát. Pedig Andrew tényleg minden szobát megmutatott.
A kastély ugyanakkor nagyon régi volt, számtalan csarnokkal és több
szárnnyal rendelkezett. Könnyen ki lehetett kerülni egy egész szárnyat is úgy,
hogy a látogató ezt ne vegye észre. Hannah meg volt róla győződve, hogy
Andrew körbe-körbe vezeti az épületben. A lány elhatározta, hogy rajzol egy
térképet erről az útvesztőről, és felderítőútra indul majd a közeljövőben.
Meg fogja találni Alexander titkos rejtekhelyét, és kérdőre fogja vonni a
férfit.
Amikor befejezték a kastélylátogatást, vagy legalábbis Andrew belefáradt
a körbe-körbe járkálásba, áttértek a kastély körüli területekre. Lana vidáman
szökdécselt az istálló felé, Fergus szorosan követte, míg Hannah szándékosan
lemaradt tőlük egy kicsit. Így Andrew is kénytelen volt lassítani, noha
egyértelmű volt, hogy legszívesebben Lana után eredne.
Milyen kár.
Hannah nemcsak azt akarta megakadályozni, hogy Andrew és Lana
kettesben maradjon, de beszélni is kívánt a sógorával. Ha már a férje nem állt
vele szóba, talán az öccsétől megtudhat néhány dolgot Alexanderről.
Belekarolt a férfiba, és rámosolygott.
Andrew döbbenten pislogott. Hogy ezt miért tette, rejtély, elvégre Hannah
nem volt vele mogorva reggel.
Vagy talán csak egy kicsit.
– Igazán köszönöm, hogy ránk áldozza az idejét ma – duruzsolta a lány.
Andrew nagyot nyelt, ádámcsutkája némán csúszkált föl-alá a torkában.
Zavartan körbenézett, és megpróbálta kiszabadítani a karját. Hannah nem
hagyta.
– Igazán örömmel teszem, milady. Mind azt szeretnénk, ha otthon érezné
magát nálunk.
– Értem.
– Így érez?
– Hogyan?
– Otthon érzi magát itt?
Hannah egy pillanatig tanulmányozta a férfit.
– Még túl korai lenne nyilatkoznom.
A férfi zavartan pislogott.
– Alexander mindent megtett, hogy szívélyes fogadtatásban legyen része.
– Ezt nem kétlem. – Például újrafestette az egész lakosztályát. – Ezzel
kapcsolatosan feltehetnék egy személyes kérdést?
Bár az istálló menedéket nyújtott a nap elől, és hívogatóan hűvös volt,
Hannah nem lépett be. Lana ekkor hirtelen felsikított, ahogy meglátott egy
alom kiskutyát, akik egymás hegyén-hátán tekeregtek az egyik karámban, és
azonnal odarohant hozzájuk. Hannah nem mozdult. Ez a beszélgetés túl fontos
volt számára.
– Bármit kérdezhet. – A férfi gondolkodás nélkül felelt, de láthatóan el
sápadt egy kicsit.
– A bátyja nem túl… beszédes.
 – Nem. – Andrew megkönnyebbülten felnevetett, és megdörzsölte az arcát.
– Valóban nem az. Soha nem volt az.
– Leveleket ír. Mindenről.
– Írásban jobban ki tudja fejezni magát.
Hannah összevonta a szemöldökét, de kíváncsisága erősebb volt a
felháborodásánál.
– De hiszen a felesége vagyok.
– Én pedig az öccse. Mégis minden reggel kapok tőle egy levelet.
Hannah elsápadt. Hát ez a sors vár rá is?
– Minden reggel?
Andrew mosolygott.
– Hamar megszokja majd.
– Jobban szeretnék beszélgetni.
– Meglehetősen egyoldalú beszélgetés lenne. Alexander nem a szavak
embere.
– Ezt észrevettem. – Hannah az ajkába harapott.
Andrew arca elkomorult.
– De ne gondolja, hogy a hallgatása azt jelenti, hogy közömbös. Nagyon is
törődik a dolgokkal. Mindennel.
– Efelől nincs kétségem. – Hannah-ra szerencsére nem szakadt rá az istálló
a hazugság hallatán. Valóságos csoda volt.
Andrew a lány vállára tette a kezét.
– Legyen vele türelmes. Alexander bonyolult lélek.
Ez tényleg így volt.
– Fog majd valaha beszélni hozzám?
– Persze, amint ellazul. Amint megismeri önt. De soha nem fog vég nélkül
csacsogni. Nem az a nagy csevegő.
Ez az információ némi vigaszt nyújtott Hannah-nak. A csacsogás őt sem
izgatta, de időnként szívesen beszélgetett volna a férjével.
Amikor Lana befejezte a kiskutyák ölelgetését, és mind elindultak a malom
felé, Hannah-nak újabb kérdése támadt.
– Andrew?
– Igen, milady?
 – Miért vett el feleségül Alexander?
A sógora barátságos arckifejezése eltűnt.
– Milady, ezt tőle kell megkérdeznie.
Hannah alig bírta visszafogni magát, hogy ne üvöltsön rá a férfira.
A belőle feltörő hangot még így sem lehetett túl barátságosnak értelmezni.

•◄►•

Alexander önkéntelenül megszorította a párkányt, amikor kinézett az ablakon

az istálló udvarára. A dolgozószobáját az egyik egy ősi Lochlannach báró
toronyszobájában rendezte be, amely a torony teljes felső szintjét elfoglalta.
A szoba maga kerek volt, és minden égtáj irányába nyílt egy ablaka, így a
laird bármelyiken nézett ki, messzire ellátott.
Sajnos ez azt is jelentette, hogy tökéletesen rálátott az istállóudvarra, és így
Andrew-ra is, aki éppen Hannah társaságában volt.
Nem volt logikus, hogy féltékeny legyen a saját öccsére, aki csupán
körbevezeti a feleségét a kastély területén. Ezt neki kellett volna megtennie,
elvégre mégiscsak ő volt a férj, de a félelem egyenesen a dolgozószobába
űzte az ágyból.
Nem mintha az előző éjszaka nem élete legcsodálatosabb élménye lett
volna. Tényleg az volt. Hannah olyan módon elégítette ki, amiről ő maga sem
tudta korábban, hogy vágyik rá.
Amikor hajnalban felébredt, megcsodálta a lány gyönyörű arcvonásait.
Gyengéden megsimogatta az arcát, rettegve közben, hogy véletlenül
felébreszti a feleségét. Attól tartott, hogy hirtelen felpattan Hannah szeme, és
beszélni kezd hozzá. Márpedig ha Hannah beszél hozzá, akkor neki
válaszolnia kell, és ettől meghűlt az ereiben a vér.
Csalódottság és düh öntötte el egyszerre. Utálta a démont, ami éles
fogakkal kapaszkodott belé, és nem hagyta szabadulni. Úgy szeretett volna
megválni tőle, de nem tudta, hogyan szakítsa le a láncait.
Naivan azt remélte, hogy miután megszerezte a lányt, és szerelmeskedett
vele, a torkában formálódó csomó egyik pillanatról a másikra elmúlik, és a
szavak maguktól megerednek majd. Azt gondolta, ha egyszer egyesülnek,
örökre összeforrnak, és a gátlásai is feloldódnak.
De nem így történt. Sőt, épp az ellenkezője következett be. Minél közelebb
került a lányhoz, minél több érzelmet táplált iránta, és minél inkább szüksége
volt rá, annál súlyosabbá vált a problémája.
Úgy szeretett volna Hannah-val lenni, minden percét vele tölteni! De túl
veszélyes lett volna. Örökké nem figyelhet a szavaira. Előbb vagy utóbb
elárulná magát, és akkor a lány rájön a valóságra, vagy legalábbis gyanakodni
kezd. Meg volt győződve róla, hogy ha a felesége megismerné a múltját, a
gyengeségét, az átkot, akkor fel lenne háborodva. Hiszen abban a tudatban
ment hozzá feleségül, hogy a férje erős, legyőzhetetlen védelmező. Rettegett a
naptól, amikor majd megtudja, hogy kicsoda is ő valójában.
Ezért hát Alexander felmenekült a dolgozószobájába, ami már régen is a
saját kis szentélye volt, még ha jelen pillanatban inkább börtönre emlékeztette
is. Igaz, valójában talán a saját félelmei voltak azok, amelyek bebörtönözték.
Elmenekült, hogy elbújjon Hannah elől, a gyönyörű nő elől, akivel olyan
tökéletes volt minden előző éjjel. Magára hagyta, hogy dolgozhasson. Pedig
képtelen volt a munkára összpontosítani.
Csak Hannah-ra tudott gondolni.
És amikor odalépett az ablakhoz levegőzni, meglátta az udvarban –
Andrew-val. Beszélgettek. Mintha nem az lenne a világ legnehezebb dolga.
Persze nekik kettejüknek ez könnyen ment.
Mindennél jobban szeretett volna Hannah-val lenni. Ugyanakkor semmitől
sem félt jobban.
Szembenézni egy karddal hadonászó óriással? Nem probléma.
Egyengetni az emberei ügyes-bajos dolgait? Mi sem egyszerűbb.
Kitalálni, hogyan tegye a terméketlen földet jövedelmezőbbé? Gyerekjáték.
Szóba állni a feleségével? Igazi horror!
Bármennyire is nevetséges volt ez a bujkálás, félt Hannah reakciójától.
Bár még csak egy napja voltak házasok, Alexander nem bírta elviselni a
gondolatot, hogy elveszíti a lány tiszteletét. Valamikor a közeljövőben úgyis
kénytelen lesz elmondani neki. Mindent el kell neki mondania, de nem ma.
Csalódottan az asztala felé fordult, majd megtorpant. Egy kicsi lány ült a
székén, és vidáman lóbálta a lábát. A lány mosolygott, ami Alexander arcára
is mosolyt csalt.
– Fiona!
A lány jól tudta, hogy reggelenként nem szabad zavarni Alexandert, ettől
függetlenül szinte mindennap megjelent a férfi dolgozószobájában.
Alexandernek nem volt szíve rászólni, hogy ne jöjjön többet. Ráadásul
kedvelte a társaságát.
Az az igazság, hogy a toronyszoba meglehetősen magányos hely volt.
Fiona nem köszönt, helyette grimaszokat vágott.
– M-m-miért csináltad?
– Micsodát? – Alexander tudta a választ, vagy legalábbis elég jó
elképzelése volt róla.
– V-v-vetted el?
– Jaj, drága kicsikém. – Felemelte a kislányt, leült a székre, majd a térdére
ültette a gyereket.
– M-m-miért?
– Nagyon… kedves.
Fiona csak grimaszolt tovább.
– Ideje volt már megnősülnöm.
– De ő… öreg.
Alexander hangosan felnevetett.
– Azt tudod, hogy én is az vagyok, ugye?
– Te nem vagy öreg. – A lány kedvesen megsimogatta Alexander arcát. –
Te t-t-tökéletes vagy.
– Túl öreg vagyok hozzád, kislány.
Ez szemlátomást egyáltalán nem izgatta Fionát.
– K-kedveled őt?
– Nagyon is. – Sokkal jobban, mint gondolta. És sokkal jobban, mint
amennyire az egyetlen éjszaka után várható lett volna.
Fiona fújtatott, és lemászott a férfi öléből.
– Jól van akkor.
– Ugye kedves leszel vele? A kedvemért?
A kislány egy ideig némán tanulmányozta a férfit, majd végül bólintott.
– Rendben.
 – Az nagyon jó lenne. K-köszönöm, milady. – Alexander eltúlzott
mozdulatokkal felemelte a lány apró kezét, és csókot lehelt rá. Fiona rákvörös
lett, és gyorsan lehajtotta a fejét, hogy Alexander ne lássa, mennyire
mosolyog, bár a férfi így is észrevette.
Óriási öröm töltötte el a szívét.
Imádta a gyerekeket. Alig várta, hogy neki is legyen saját gyereke. Lehet,
hogy az előző éjszaka után már úton is van.
Csak imádkozni tudott, hogy így legyen.
Fiona igazán megérdemelne egy játszótársat.

•◄►•

A férje az egész napot a dolgozószobájában töltötte, bárhol is legyen az.

Hannah próbálta elejét venni, hogy elhatalmasodjon rajta a rosszkedv. Egész
délután Lanával járta a vár környékét. Elbeszélgettek a köszöntésükre siető
emberekkel – mindenkit rendkívül kedvesnek találtak. Legnagyobb örömére
felfedeztek egy széles teraszt, amely végigfutott a kastély mentén az épület
hátsó részén, és ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az öbölre. A távolban feltűnő
Dunnethead városkája is kellemes helynek tűnt. Már várta, hogy felderíthesse.
Hannah úgy érezte, egyszer nagyon boldog lesz majd itt, ha sikerül
megoldania a gondjait a férjével. Már várta, hogy este találkozzanak.
Amikor este Lanával lementek vacsorázni, mégis úgy érezte, izgalma
valójában kétségbeesésből fakad. Akárhogy is, próbált úrrá lenni rajta.
Fergus a társalgóba vezette őket. Kellemes szoba volt, a falat körben
fapanelek borították, a begyújtott kandalló mellett pedig kényelmes székek
várták őket, de Hannah mindebből szinte semmit nem vett észre. Feszülten
várta, hogy végre beszélgethessen a férjével.
Andrew érkezett meg elsőként, aki úgy vonult be a szobába, mint egy
csatából visszatérő hős. Tekintete azonnal Lanára vándorolt, és
elmosolyodott.
– Hölgyeim. – Mindkettejük keze fölé odahajolt, de Hannah-nak feltűnt,
hogy Lanáénál tovább időzött. Volt valami idegesítő a férfi túlzott
figyelmességében és intenzív tekintetében. Amikor Hannah-val egymásra
néztek, a lánynak olyan érzése volt, mintha olvasni tudna a gondolataiban, és
egy kicsit elsápadt. Igaz, csak egy nagyon kicsit.
Végre elengedte Lanát.
Amint belépett a terembe Dunnet, Hannah azonnal megfeledkezett Andrew-
ról. A lánynak elakadt a lélegzete. Annyira jóképű és jó kiállású volt, hogy
Hannah-nak szinte belesajdult a szíve. Amikor a férfi odalépett hozzá, érezte,
hogy elpirul. Alexander megfogta a kezét, és fölé hajolt, amitől a lány
megborzongott.
– Milady – suttogta, miközben a szemét le sem vette feleségéről.
Ezután megcsókolta.
Persze csak a kezére nyomta az ajkát, de már ennyi is elég volt, hogy egész
teste bizseregjen.
Hannah kinyitotta a száját, majd némán becsukta. Ha az élete múlt volna
rajta, akkor sem bírt volna megfogalmazni egy épkézláb mondatot.
Mielőtt Dunnet leülhetett volna, Fergus lépett be, és büszkén jelentette,
hogy a vacsorát a kis étkezőben szolgálják fel. A hangja ellentmondást nem
tűrő volt, és bár Hannah jobban szeretett volna a társalgó kötetlen
környezetében beszélgetni, az étkező is megfelelőnek tűnt számára.
Sajnos tévedett.
Először is a kis étkező óriási volt. Úgy tűnt, az asztal több mérföld hosszú,
és míg Hannah-nak az egyik végében kellett ülnie, a férjének a másikban.
Alexander olyan messze volt, hogy az arcát sem látta tisztán. Az inas Lanát az
asztal közepénél elhelyezett székhez vezette, de a lány azt azonnal Hannah
mellé húzta. Tiszta szerencse.
A beszélgetés még így is furcsa lett volna, így Hannah nem is próbálkozott
vele. Időközben az inas behozta az első fogást.
Andrew törte meg a csendet.
– Hogy tetszik Dunnet? – kérdezte nagyon messziről.
Hannah egyre ingerültebb lett. Tenyerét tölcsérként rakta a füléhez.
– Hogy mondja? – nem kiabált, de majdnem.
– Azt kérdeztem, hogy tetszik Dunnet. – A kérdés visszhangzott az óriási
teremben.
Lana Hannah-ra pillantott. Szemében huncutság csillogott.
 – Mit mondott?
– Fogalmam sincs. Hallottam, hogy mond valamit, de nem értettem.
– Én sem.
Alexander és Andrew összenéztek, sóhajtottak, majd tányérjaikkal
felszerelkezve átsétáltak a szobán, hogy közelebb üljenek a hölgyekhez.
Aprócska győzelem volt csupán, de mégiscsak győzelem.
Hannah ragyogó mosollyal jutalmazta őket az erőfeszítéseikért, és
igyekezett nem törődni Andrew-val, aki rögtön leült Lana mellé, és szélesen
mosolygott rá.
– Úgy örülök, hogy csatlakoztak hozzánk! – mondta. A két férfi
elvörösödött, aminek Hannah nagyon megörült. Dunnet kimondottan aranyos
volt így bosszúsan.
– Meglehetősen kedvelem a meghitt vacsorákat.
– Hát persze – motyogta Andrew két kanál leves között.
Egyikük sem szólalt meg az első fogás közben, kivéve, amikor az ételt
dicsérték. Hannah általában kellemes társalgónak számított, de ezúttal teljesen
össze volt zavarodva. Bármennyire is szerette volna megismerni Dunnetet,
egyszerűen nem tudta, hogy kezdjen hozzá.
Miközben az inas elvette a tányérjaikat, Andrew újra feltette a kérdését.
– Hogy tetszik Dunnet?
Hannah mintha enyhe kétségbeesést vélt volna felfedezni a hangjában, de
lehet, hogy csak képzelődött.
– Csodálatos hely – felelte.
– Csodálatos – mondta Lana is, félénken mosolyogva. – Az emberek
nagyon kedvesek.
– Így igaz. – Hannah ivott egy korty bort. Tekintete találkozott Dunnetével,
és hirtelen elöntötte a forróság. Volt valami a férfi arckifejezésében, amit nem
bírt megfejteni, de mintha elismerésnek tűnt volna. Akármi is volt, izgatóan
hatott Hannah-ra. A síri csendben egymást nézték az asztal két oldaláról. Az
előző éjszaka emléke és az elkövetkezendő éjszaka reménye izgalommal
töltötte el Hannah-t. A lány arcát elöntötte a pír, mire Alexander
elmosolyodott.
– Az istálló különösen tetszett – mondta Lana, miközben megérkezett a
második fogás. – Ó, remek, syllabub! – Lelkesen nekiesett az ételnek. Lana
imádta a lágy, krémes borhabot, és ez most ráadásul kimondottan jól is
sikerült. Hannah felől akár fűrészport is felszolgálhattak volna, annyira
mással volt elfoglalva.
Lana megjegyzése valamiért felkeltette Dunnet érdeklődését. Hannah nem
örült, hogy a férfi elfordult tőle, hogy Lanára figyeljen. Bár nem volt büszke
magára, végig a férfi arcát tanulmányozta, hogy nem fedezi-e fel rajta a
csalódottság jeleit. Lana annyival szebb volt! Hannah nem szerette volna, ha
Alexander rádöbben, hogy nem a megfelelő Dounreay lányt vette el.
– Az istálló? – motyogta a férfi.
Lana épp a kanalat nyalta le.
– Igen, ott volt az a sok kiskutya!
– Értem. – Bár próbálta leplezni, egyértelmű volt, hogy elveszítette az
érdeklődését.
Ahogy az előbb, Hannah most sem volt büszke arra, hogy érezhetően
megkönnyebbült.
– Alexander imádja a lovakat – magyarázta Andrew, miközben vadító
mosolyt villantott Lanára. – Skócia legkeresettebb tenyészlovai az övéi.
Lana újra belekanalazott a tányérjába.
– Nem is figyeltem a lovakat. Csak a kiskutyákkal foglalkoztam.
Mind a két férfi bólintott, majd ismét beállt a csend. Hannah szerette volna
megtörni a jeget, abban reménykedve, hátha találnak egy olyan témát, aminek
kapcsán megered a férje nyelve.
– Lovakat tenyészt, Dunnet? – kérdezte.
Alexander kinyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta, és némán bólintott.
A tányérokon csörömpölő kanalak hangja mindent betöltött.
– Mióta foglalkozik tenyésztéssel?
– Már egy ideje.
– Milyen izgalmas. – Valójában egyáltalán nem volt az, de Hannah elszánt
volt. – Imádok lovagolni.
– Igazán?
Andrew-ra pillantott, aki közbeszólt ugyan, de valójában ugyanolyan
idegesen próbálta életben tartani a beszélgetést közöttük.
 Lana sóhajtott.
– Én nem szoktam lovagolni. Olyan embertelennek tűnik nekem, hogy egy
másik élőlény hátára üljek, és vele cipeltessem a súlyomat. – A férfiak
felháborodottan néztek rá. Lana határozott arccal folytatta. – A lovak
egyáltalán nem szeretik, amikor ezt csináljuk – mondta, miközben közelebb
hajolt.
Andrew értetlenül pislogott, akár egy partra vetett hal.
– Nem… szeretik?
– Persze hogy nem! Ön talán örülne? Szeretné, ha valaki felnyergelné,
zablát rakna a szájába, és oldalba rúgná?
– Azt hiszem, nem örülnék neki.
– Hát persze hogy nem. Ők sem örülnek neki.
Andrew kényelmetlenül mocorgott a széken.
– Attól még nagyon jövedelmező üzlet. – A férfi rámosolygott Hannah-ra,
és a lányba hirtelen belenyilallt, hogy milyen ismerősek a vonásai. Jobban
szemügyre vette Andrew-t, de akárhogyan is nézte, nem bírta felidézni, kire
emlékezteti. Alexanderre pillantott, és meglepődött a férje zord tekintetén. A
férfi az öccsét fürkészte, aki láthatóan elsápadt ettől.
Lehet, hogy Hannah csak képzelődik, de úgy tűnt, mintha Alexander
féltékeny lenne. Micsoda badarság! Andrew jóképű férfi volt, de nyomába
sem ért Alexandernek.
– A birtok valóban nagyon jövedelmezőnek tűnik – mondta, miközben
megnyugtatóan mosolygott a férjére. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon
boldogok leszünk majd itt.
Alexander zord arckifejezése kisimult, és feleségére pillantott. Válaszra
nyitotta a száját, de Andrew egy újabb beszélgetésmentő kérdést vetett közbe.
– Mi mást csináltak még ma?
Lana válaszul részletesen leírta az összes aznapi dolgukat, a sok-sok
embert, akivel találkoztak, és az összes benyomást, ami született benne a
helyről. Andrew itta a lány minden szavát, ami dühítő volt, de Hannah nem
idegeskedett tovább, mert tekintete összetalálkozott Alexanderével, és ez
teljesen elvonta a figyelmét. Miközben Lana monológja belengte körülöttük a
szobát, némán nézték egymást. Bár egy szó sem hangzott el közöttük, tekintetük
nagyon is beszédes volt.
Amikor Alexander lába megsimította Hannah-ét az asztal alatt, a lány
majdnem kiugrott a bőréből. Ő is viszonozta a simítást, mire a férfi szeme
felcsillant, de akkor Lana hirtelen valami olyasmit mondott, ami elvonta
Alexander figyelmét. Tátott szájjal bámult Lanára.
– Hogy mondja?
Hannah a húgára pillantott. Egy szavát sem hallotta eddig.
– Azt mondtam, hogy remekül éreztem magamat a konyhában.
– Utána – utasította Andrew.
Lana kedvesen összeráncolta az orrát.
– Azt mondtam, hogy remekül éreztem magamat a konyhában. Una adott egy
remek kekszreceptet.
Dunnet összevonta a szemöldökét.
– Una?
Bár a kérdést Andrew-nak címezte, aki meglehetősen illetlenül bámulta a
lányt, mégis Lana válaszolt.
– Igen, Una. – Kortyolt egyet a borából. – Igazán elbűvölő nő.
– Bizonyára Moragra gondol… – motyogta Andrew.
Hannah felismerte húga arckifejezését. Számtalanszor látta már. A gyomra
hirtelen görcsbe ugrott, sejtette, hogy mi fog következni.
Lana arca megkeményedett, a szeme felcsillant.
– Unára gondoltam. Morag a húga.
Andrew fészkelődött és a szalvétáját gyűrögette.
– De hiszen… Una halott.
Újabb fintor érkezett Lana részéről.
– Igen, tudom.
Hannah gyomra még jobban összeszorult a két férfi arckifejezését látva.
Tudta, hogy előbb vagy utóbb fény derül majd a húga furcsaságára, de azt
remélte, hogy ez nem a legelső közös vacsorájuk alkalmával fog
bekövetkezni. Persze lehetett volna rosszabb is a helyzet. Lehettek volna
sokkal nagyobb társaságban is.
– Lanának különleges képesség adatott. – A szavak határozottabban és
védelmezőbben jöttek ki a száján, mint akarta, bár nem volt szükség
védekezésre. Lana olyan volt, amilyen, és Hannah bármilyen körülmények
között kiáll mellette. Dacosan Dunnetre nézett.
A férfi megköszörülte a torkát, és óriási műgonddal az asztalra helyezte a
borospoharát.
Hannah visszatartotta a lélegzetét. Ha képes, és kigúnyolja Lanát, vagy
bármi módon megalázza…
– És… – Alexander nyelt egyet, miközben Hannah majdnem szívrohamot
kapott. – Említett esetleg zabkekszeket? – A férfi bátortalan mosolya olyan
aranyos volt, hogy megmelengette Hannah szívét. Volt benne némi humor, de
elfogadás is. Kinyújtotta az ujjait, most vette csak észre, hogy ökölbe szorított
kézzel ült végig.
Lana nevetése betöltötte a termet.
– Nem, nem említette. – A lány kacsintott. – Morag nem hagyná.
Andrew megértette bátyja üzenetét, és bólintott.
– Morag nagyon gondosan őrzi azt a receptet.
Dunnet hangosan felnevetett.
– Az ég tudja, miért – mondta, mire Hannah is felnevetett. Színtiszta öröm
járta át, hogy végre kialakult valamiféle párbeszéd közöttük, meg is
könnyebbült, hogy Alexander elfogadta Lana furcsaságait.
– Senki sem meri elmondani neki, hogy milyen száraz a süteménye –
suttogta Andrew, miközben mind nevettek. – Unáé sokkal jobb volt.
– Morag is remek süteményt tud sütni – mondta Lana, majd mosolyogva
folytatta. – Bár az is Una receptje alapján készül.
A viccelődés egész vacsora alatt folytatódott, de Hannah csak tettette, hogy
részt vesz benne. Alexander még ennyi erőfeszítést sem tett.
A férfi folyamatosan Hannah-t figyelte, és mindig, amikor a lány felé nézett,
rámosolygott. Lassú, óvatos mosoly volt, de ahogy haladt előre a vacsora, úgy
alakult át valami mássá. Valami ragyogóvá.
Összességében ez is izgalmas volt, de bármennyire is élvezte Hannah ezt a
nonverbális kommunikációt, kétségbeesetten szeretett volna beszélni is a
férjével. Lehetőség szerint négyszemközt. Így amikor az utolsó fogást is
elfogyasztották, és eltakarították a tányérokat, majd Andrew elment találkozni
Hamish barátjával, Lana pedig elindult a konyhába, hogy Neridnek is
szerezzen egy kis maradékot, Hannah odafordult a férjéhez.
– Megmutatná nekem a kertet ma este? Bizonyára nagyon szép lehet
holdfénynél.
Hannah bájosnak tartotta, hogy a férfi arcát lassan elönti a pír, és zavartan
gyűrögeti a szalvétát. Bájos volt, ahogy Alexander tekintete megállapodott az
ajkán. A férfi ádámcsutkája lekúszott a torkán, majd egészen fel, míg meg nem
szólalt.
– Örömmel – suttogta.
Hannah eltökélte, hogy megragadja ezt az alkalmat, hogy jobban
megismerje Alexandert, és esetleg szóba hozza az öccse túlzott érdeklődését
Lana iránt. Volt azonban valami Alexander tekintetében, amit látva Hannah
minden nemesebb szándékáról letett.

•◄►•

Alexandert izgalom járta át, amikor felállt, és megragadta Hannah karját. A

tényt, hogy a felesége éppen azt javasolta, amire ő is gondolt, jó jelnek vette a
közös jövőjüket illetően. És nemcsak azért, mert semmire sem vágyott jobban,
mint hogy kettesben maradjon a feleségével, megcsókolja, és talán el is
csábítsa, hanem azért is, mert úgy tűnt, ugyanúgy gondolkodnak.
Úgy képzelte, hogy vacsora után remek alkalom lenne egy séta a kertben
ahhoz, hogy elmélyítsék a kapcsolatukat, ezért amikor Hannah ugyanezt
javasolta, megdobbant a szíve.
Korábban soha nem tapasztalt kötődést érzett Hannah iránt. Örömmel
töltötte el, hogy a felesége is hasonlóan gondol rá.
Amikor kiléptek a bársonyos éjszakába, a könnyed szellő felkapta Hannah
illatát, és egyenesen Alexander felé fújta, megbolondítva minden
érzékszervét. A teste megfeszült, a vágy egyre nőtt benne.
– Erre – suttogta, miközben végigvezette a lányt az ösvényen. Egy bizonyos
helyre akarta vinni a lányt, egy félreeső pavilonhoz, amely a fák takarásában
rejtezett. Tökéletes helyszín a csábításhoz.
– El sem tudom mondani, mennyire vártam már ezt – kezdte Hannah,
miközben végigsétáltak a holdfényes ösvényen.
 – Igen. – A levegő szikrázott közöttük. Alexander egyre gyorsabban ment.
Az éjszaka gyönyörű volt, a tiszta égbolton jól látszottak a csillagok. A
levegőben összevegyült az óceán és a közeli almakert illata. A pavilonnak
párnázott padjai voltak.
– Nagyon fontos, hogy mi ketten… – Csókolózzunk? Most rögtön? –
Beszéljünk.
– Hogy… beszéljünk?
– Igen, van valami, amit szeretnék megbeszélni. Több minden is van, de
kezdjük az öccsével.
Alexander pislogott.
– Andrew-val?
– Igen. – Hannah egyenesen a szemébe nézett, gyönyörű arcát eltorzította
összevont szemöldöke. – Feltűnt, hogyan néz Lanára.
– Lanára?
– Igen. Túlzott szenvedéllyel tekint rá. Lana még ártatlan. Egy kedves,
gyengéd lélek. És az öccse…
Alexandernek nem tetszett Hannah fintora.
– Igen?
– Egy Casanova.
Biztosan nem az. Persze, meglehetősen sok lányt elcsábított már, és
végzetesen sármos, de attól még nem Casanova.
– Szeretném, ha figyelmeztetné.
– Figyelmeztessem?
Hannah rámosolygott Alexanderre. A férfi gyomra összeugrott.
– Ugye megtenné ezt a kedvemért?
Persze. De még mennyire. Ezért a mosolyért bármit megtenne. Bólintott,
bár a mozdulat nem volt túl természetes.
– Köszönöm szépen, ez igazán jó lenne – a lány mosolya még szélesebb
lett, és az arcára megkönnyebbülés ült ki. Alexander most fogta fel, hogy a
felesége mennyire aggódhatott az öccse miatt. Hirtelen elgondolkodott, hogy
vajon neki van-e oka aggódni. Megfogadta, hogy amint lehet, beszél Andrew-
val. Reggel ezzel kezdi a napot. A gondolatai azonban rögtön szertefoszlottak,
amint Hannah közelebb lépett hozzá, és mélyen a szemébe nézett. – Most már
összeházasodtunk, Dunnet.
A férfi mellkasa összeszorult. Összeráncolta a szemöldökét. Dunnet? Hát
elfelejtette volna mondani a feleségének, hogy szólítsa a keresztnevén?
Végiggondolta a beszélgetéseiket. A pokolba! Tényleg nem mondta még. Ezt
azonnal helyre kell hozni.
– Szólíts Alexandernek.
– Alexander – ismételte mosolyogva Hannah.
A férfinak nagyon tetszett, ahogyan a lány kimondja a nevét.
– Annak ellenére, hogy házasok vagyunk, alig ismerjük még egymást.
Nagyon szeretnélek jobban meg ismerni. – Hannah arca nyitott és barátságos
volt, ahogy a férfira nézett. – Te is szeretnél jobban megismerni?
Hogy szeretné-e?
Alexander úgy döntött, hogy nem szükséges elmenni egészen a pavilonig.
Ha meg akarja csókolni a lányt, azt itt is megteheti, a rózsák között. Hirtelen
felindulásból le is tépett egy virágot, és közelebb lépett a lányhoz.
Hannah nem hitt a szemének, amikor Alexander ugyan közelebb lépett, de
nem ért hozzá. Majd simogatni kezdte őt. Gyengéden, imádattal, bársonyos
tapintással követte az arcvonásait.
Hannah Alexander szájára nézett, és kissé kinyújtotta a nyelvét, hogy
megnedvesítse ajkait. Alexandert forróság öntötte el. Elejtette a rózsát, két
kezébe szorította a lány arcát, és magához vonta. Hannah-nak elállt a
lélegzete. Hirtelen megmerevedett, amikor rádöbbent, hogy a férfi mire
készül.
Alexander végre megtette azt, amire egész nap vágyott. Megcsókolta
Hannah-t. Megcsókolta a holdfényes kertben, a lágyan lengedező szellőben,
az érzéki rózsaillatban.
Csodálatos érzés volt.
És még beszélni sem kellett hozzá.
 Amikor házassága második napján Hannah arra ébredt, hogy a
férje már elhagyta az ágyat, és egy újabb levél várja a párnán, minden
önfegyelmére szüksége volt, hogy ne fortyanjon fel. Az előző este tökéletes
alkalom lett volna, hogy beszéljen vele, feltegye azt a rengeteg kérdést, ami
kavargott benne, és hogy végre bepillantson Alexander kemény és harcias
álarca mögé. De nem járt sikerrel. Hagyta, hogy elcsábítsák.
Alig bírta visszafogni magát, hogy ne mosolyogjon a csábítás emlékétől.
A férfi valósággal elsodorta a pavilonnál, mindkettejükből olyan hevesen
tört fel a szenvedély, hogy a végén remegve estek össze.
Nem volt túl nehéz elcsábítani Hannah-t.
Sóhajtva nyitotta ki a levelet, de a papír üres volt, s egy rózsaszirom hullott
ki a borítékból. Hannah némán tanulmányozta a szirmot, miközben újra és újra
felidézte azt a gyönyört, amit Alexander szerzett neki a kertben. Érezve a
rózsa illatát megremegett a térde, eszébe juttatta, a férfi milyen gyengéden
simította végig az arcát.
A körülményekre való tekintettel igazán érthető, hogy megfeledkezett
eredeti terveiről.
És különben is, előtte áll az egész nap. Talán sikerül kettesben maradnia a
férjével. És ezúttal talán nem hagyja majd, hogy levegyék a lábáról.
Hannah elmosolyodott. De, lehet, hogy hagyni fogja.
Miután nem találta Lanát a szobájában, a konyhába indult. Ahogy sejtette, a
húga valóban ott ült, és Morag-gal beszélgetett egy csésze tea fölött, miközben
a szakácsnő épp a tésztát gyúrta egy pitéhez.
Hannah-nak tetszett az otthonos helyiség, jólesően szívta be a levegőben
terjengő kenyérillatot. Megkordult a gyomra.
– Jó reggelt – csicseregte vidáman, miközben helyet foglalt az asztalnál.
 Morag rémülten kapta fel a fejét. Elszörnyedve pillantott Hannah-ra.
– Asszonyom – krákogta, miközben a kezét a kötényébe törölte, és
pánikszerűen körbenézett a konyhában. – Senga nem vitte be a reggelijét?
– De igen. – Zabkeksz. Hannah grimaszolt. – Azt reméltem, kaphatnék
valami mást is.
– Valami mást, asszonyom? – Morag ajka remegett. Igazán kellemetlen volt,
hogy így felzaklatja a kérés.
– Hannah sem bírja a zabkekszet – magyarázta Lana kacsintva.
Hannah elpirult.
– Nagyon finom volt – mondta megnyugtatásul a szakácsnőnek, aki most
már a kezét tördelte. – De reggelire jobban szeretem a rántottát. És esetleg
egy kis szalonnát is kaphatnék hozzá? Ha nem okoz gondot.
– Dehogyis! – felelte Morag, és azon nyomban otthagyta a pitét, az
éléskamrába sietett tojásért, és már ütötte is fel őket. Felkapott egy habverőt,
majd hirtelen ledermedt. Tekintete Hannah-ra irányult.
– Asszonyom?
– Igen?
– Nem szeretne inkább az étkezőben várakozni?
– Az étkezőben? – Hannah szívesebben maradt volna a konyhában, és
figyelte volna, hogy készül az étel. Szerette volna jobban megismerni a
szakácsnőt. Ráadásul az étkező túl hivatalos és túl nagy volt egy személynek.
– Az megfelelőbb lenne.
Lana huncutul mosolygott.
– Elvégre te vagy a ház asszonya.
Morag röviden bólintott. Szemlátomás teljesen elképzelhetetlen volt, hogy
a ház asszonya a konyhában tébláboljon.
– Szívesebben maradok itt.
Morag elsápadt.
– Biztosan segíthetek is valamiben – tette hozzá kérdőn.
– Segíteni? – kérdezte a szakácsnő szinte rémülten.
Hannah visszafojtott egy sóhajt. Ciaran Reay-ben a ház körüli munkákból is
kivette a részét, felügyelte a mosást, és segített megtervezni a napi menüt.
Részt vett a személyzet hétköznapjaiban, és a napi rutinja részét képezte az is,
hogy körbejárta a tanyákat, beszélgetett a boltosokkal, és egyeztetett az
intézővel. Órákat töltött a földek termékenységét vizsgáló jelentések fölött, és
minden új elemzést elolvasott a mezőgazdaságról.
Nem illet hozzá az unatkozó úrinő szerepe. Nem illet hozzá, hogy egyedül
üljön egy hatalmas étkezőben, miközben a reggeli rántottáját várja.
– Elkísérlek – mondta Lana segítőkészen.
– Ó, pedig úgy élveztem a beszélgetésünket – motyogta Morag, miközben a
felvert tojásokat a serpenyőbe öntötte. Egy perc múlva már meg is sülnek,
Hannah igazán megvárhatná.
Úgy tűnik, Morag nem így gondolta.
– Majd később folytatjuk – felelte Lana vidáman mosolyogva, majd
belekarolt Hannah-ba, és kivezette a konyhából.
– Olyan érzés, mintha száműztek volna – motyogta Hannah, miközben
végigsétáltak a hosszú és keskeny cselédfolyosón, ami az étkező előszobájába
vezetett.
Lana hangosan felkacagott.
– Ugyan már! Morag egyszerűen csak régimódi.
– Régimódi?
– Az ő világában a személyzet nem cseveg a ház urával és úrnőjével. A
személyzet azért van, hogy kiszolgálja a ház urát és úrnőjét.
– De veled cseveg.
– Hiányzik neki Una.
Hannah leült az asztalhoz, és a húgára pillantott. Akármennyire is különös
volt Lana képessége, hogy képes beszélni a halottakkal, időnként nagyon is jól
jött.
– És ne felejtsd el – folytatta Lana –, hogy nem én vagyok a ház úrnője.
Ez is jól fog majd még jönni.
Hannah Ciaran Reay-ben született, és a közösség gyerekkorától kezdve
elfogadta. A szerepe egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen volt. Itt azonban
semmi nem volt egyértelmű. Kénytelen lesz kiharcolni magának.
– De hiszen én a ház úrnője vagyok, nem egy pária!
– Légy türelmes. Még nem szokták meg, hogy itt vagy. – Lana összeráncolta
a homlokát. – Úgy tűnik, hogy a ház előző úrnője igazi hárpia volt.
 – Valóban?
– Tulajdonképpen nem is volt a ház úrnője. És elég távol állt az
úrinőségtől.
Hannah érdeklődve nézett a húgára.
Lana közelebb hajolt, és suttogva folytatta.
– Egy kurtizán volt.
– Micsoda?
– Így igaz.
Morag lépett be az étkezőbe, kezében Hannah reggelijével: egy tál
rántottával és különféle felvágottakkal. Lana folytatta, miután a szakácsnő
távozott.
– Az előző laird, a férjed nagybátyja erkölcstelen alak volt, ha hinni lehet a
pletykáknak.
– A pletykáknak általában hinni lehet. – Hannah evett egy falatot, és alig
bírta megállni, hogy ne nyögjön fel hangosan a gyönyörtől. A rántotta
tökéletes volt.
– Idehozta azt a nőszemélyt, és elvárta a személyzettől, hogy királynőként
tiszteljék. Az a nő nem volt túl kedves velük, érthető, ha távolságtartóak most.
– De én egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő.
– Én ezt tudom. Feloldódnak majd, miután jobban megismertek. Ebben
biztos vagyok.
– Remélem. Nem bírnám elviselni, ha mindig ebben a szobában kellene
ennem. – Széttárta karját, és a hosszú, visszhangzó csarnokra mutatott.
– Ehetsz a szobádban is.
Hannah felvonta a szemöldökét.
– A szobám barna.
– Akkor gyere át az enyémbe, és reggelizz ott!
– Lehet, hogy ezt fogom tenni. És mi lett a hárpiakirálynő sorsa? –
kérdezte, miközben folytatta az evést.
– Ah – mondta sokatmondóan Lana, miközben elcsent egy szelet pirított
szalonnát, ami ugyan nem volt szép, de Hannah nem szólt egy szót sem;
alacsony ár volt ez a társaságért cserébe. – Alexander elzavarta, miután a
nagybátyja meghalt. Igazi népünnepély tört ki utána.
 – Miután elküldte, vagy miután meghalt a nagybátyja?
– Mindkettő. – Lana ismét összeráncolta a homlokát.
– A nagybátyja nem volt túl népszerű.
– Hogyan halt meg?
Lana közelebb hajolt, és megint suttogni kezdett.
– Levetette magát a várfalról.
– Levetette magát? – Micsoda brutális halál!
– Sokan úgy tartják, hogy az ősök szellemei gáncsolták el. Meglehetősen
részeg volt már, amikor leesett.
Hannah ivott egy korty teát.
– Nem túl dicsőséges halál egy lairdnek.
– Na igen. De nem is volt igazi laird.
– Nem?
Lana megrázta a fejét.
– Amikor a férjed apja meghalt, az öccse, a nagybácsi vette fel a címet,
míg Alexander nagykorúvá nem ért.
Hannah-nak összeszorult a gyomra.
– Hány éves volt, amikor meghalt az apja?
– Öt.
Ötéves! Szegényke. Az értesülés hallatán Hannah legszívesebben azonnal
megkereste és megölelgette volna a férjét, hogy megvigasztalja a múltbéli
kisfiút.
Alexander bizonyára nem értékelné a gesztust, de alig bírta elnyomni
magában a késztetést. Az üres tányérjára pillantott. Nem emlékezett arra, hogy
befejezte volna a reggelijét. Vajon belélegezte volna? Hannah az asztalra tette
a szalvétáját.
– Szerinted, ha Morag jobban megismer, hagyja majd, hogy a konyhában
teázzak?
Lana mosolygott.
– Valószínűleg nem. Elvégre te vagy a báróné.
Hannah sóhajtott. Lanának valószínűleg igaza volt.
De mégis mit csinál egy báróné? Új szerepet kapott, aminek a lehetőségeit
fel kell fedeznie. De addig is…
 – Szerinted van könyvtára a kastélynak?
Lana összeráncolta a homlokát.
– Amikor körbevezettek bennünket, nem láttam.
– Sok mindent nem mutattak meg akkor.
A lányok felnevettek. Hannah természetesen a férje rejtélyes
dolgozószobájára utalt. Azt, hogy Lana mire gondolhatott, nem tudni, Hannah
általában nem tudta követni a húga gondolatmeneteit.
Ujjaival dobolni kezdett a falfehér térítőn.
– A kastély óriási. Kell lennie benne könyvtárszobának. Gyere – mondta
Hannah, és felpattant, hogy belekaroljon a húgába.
– Hová megyünk?
– Megkeressük Fergust. Megparancsoljuk neki, hogy azonnal vezessen
minket a könyvtárba!
Hannah-t hirtelen izgalom öntötte el, szabályosan kiszáguldott az épületből
a ragyogó napsütésbe.
Az izgatottsága addig tartott, míg meg nem találta Fergust, és a
könyvtárszoba felől nem érdeklődött. A férfi zavartan pillantott rá, és
motyogott valamit arról, hogy a könyvtárszobába belépni szigorúan tilos.
Ki hallott már olyan könyvtárszobáról, ahová tilos belépni?!
Ez teljességgel elképzelhetetlen volt.
Miután Fergus így nyilatkozott, Hannah azonnal a férje keresésére indult,
hogy megossza vele a gondjait. Szinte bármit képes lenne megbocsátani,
kivéve egy lezárt könyvtárszobát.
A keresés nem járt sikerrel, igaz, erre fel volt készülve. A kastélyban
remekül el lehetett bújni, és úgy tűnt, a férje tényleg elrejtőzött előle. Ez a
nappali visszahúzódás meglehetősen kellemetlen volt. A szöges ellentéte volt
az éjszakai viselkedésének.
Hannah beleborzongott, ahogy eszébe jutott az előző éjszaka szenvedélye.
Alexander gyengéd és kedves volt, majd vad és nyers, mint a viharos szél.
Elérhetetlennek hitt magasságokba emelte a lányt, majd lassan, kedvesen
leereszkedett vele, és addig ölelte, míg el nem aludt a karjaiban.
Természetesen egyedül ébredt, párnáján egy levéllel.
Alexander két oldala zavarba ejtően más volt.
 A nappali férje kerülte őt, és alig beszélt. Kizárta Hannah-t a kedvenc
szobájából, és kizárta az életéből. Ezzel szemben éjszaka… éjszaka pontosan
az volt, akiről Hannah mindig is álmodott: szerető és szenvedélyes férj, aki
csak vele foglalkozik.
Ha képes lenne rá, Hannah rákérdezne erre a különbségre este, mielőtt a
férfi hozzáérne. De jó eséllyel megint elveszíti majd a fejét, mielőtt
lehetősége lenne megszólalni. Alexander ilyen hatással volt rá, egy pillantása
elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzen mindenről. A csókjától valósággal
elolvadt.
Mégis tudnia kell. Tudnia kell, hogy Alexander miért viselkedik ilyen
különösen.
A lány attól tartott, hogy valamilyen titok áll a háttérben, amit azonban soha
nem fog megtudni.
Sokkal nehezebb volt házasnak lenni, mint valaha is gondolta volna. Sokkal
frusztrálóbb volt.
Úgy döntött, azt teszi, amit általában szokott, amikor ki akarta szellőztetni a
fejét. Csodálatos nap volt, tökéletes lovaglóidő. Beelzebub igazán
megérdemel egy kis jutalmat, amiért csak egészen kevés embert harapott meg
az ide vezető úton. Ráadásul az új otthonát is felfedezheti egy kicsit.
Hannah határozottan megindult az istálló felé. Végre egy dolog, amiről ő
dönthetett!
Alexander megsarkantyúzta Wallace-t, és hagyta, hogy a ló meginduljon.
Végigvágtáztak az úton. Az örült tempó jól passzolt a férfi lelkiállapotához.
Csodálatos hangulatban ébredt a Hannah-val töltött éjszaka után. Hálát adott,
hogy volt annyi józan esze, hogy feleségül vegye a lányt. Minden együtt töltött
perc csak megerősítette abban a hitében, hogy Hannah remek feleség lesz.
A lány egyszerre volt gyengéd, szelíd és kedves. Arról már nem is
beszélve, hogy az ágyban milyen remek párost alkottak.
De utánajött Olrig, és tönkretette a napját.
Alexander kilovagolt, hogy ellenőrizze a Homack-malmot. A helyszínen
értesült róla, hogy az a senkiházi az éj leple alatt kifosztotta a magtárat – több
zsák búzát loptak el. Alexander nagyon dühös lett. Egyértelművé vált, hogy
őrséget kell állítania a határon, és ez felettébb aggasztotta. Miután egy
alakulatot Dounreay-ba küldött, hogy Hannah földjeit védje, nem maradt túl
sok embere. Azok, akik Dunnetben maradtak, más feladatokat láttak el.
Mégsem lesz más megoldás.
Olrig szemlátomást nem fog másképp leállni.
A szeme sarkából mozgást érzékelt, és odanézett. A szíve megdobbant a
torkában.
Hannah volt az, egy óriási csődörön vágtatott át a mezőn. A haja lobogott a
szélben, ahogy a ló nyakára hajolva fogta a gyeplőt.
Egyértelműen elvesztette az irányítást a csődör fölött.
Alexandernek elakadt a lélegzete a gondolattól, hogy Hannah veszélyben
lehet. Izzadság gyöngyözött homlokán. Gondolkodás nélkül irányt váltott, és a
lány után eredt. Ha sikerül utolérnie, talán ki tudja emelni a nyeregből, mielőtt
nagyobb baja esne. Veszélyes volt két ekkora állatot egymás mellé terelni, és
a lány kiemelése is rizikós volt, de meg kell próbálnia. Meg kell mentenie a
feleségét!
Az egyenetlen talajon vágtázva indult a lány után.
A csődör nagyon gyors volt. Majdnem olyan gyors, mint Wallace, ezért
eltartott egy ideig, amíg utolérte. Amikor végre sikerült, térdével irányította
Wallace-t, kinyújtotta a karját, és a derekánál fogva megragadta a feleségét a
megbokrosodott lovon.
A lány felsikított és csapkodni kezdett, amitől a helyzet még bonyolultabb
lett, de Alexander szorosan fogta Hannah-t, és kiemelve a nyeregből maga elé
helyezte Wallace-on. Ezután meghúzta a kantárt, és megállította a lovat.
Amikor megálltak, Hannah kiszabadította magát, és lecsúszott a lóról.
Alexander ijedten utánanyúlt, de a lány ügyesen talpra esett. Azonnal a férfi
felé fordult.
– Mégis mit művelsz? – kiáltotta. – Meg is ölhettél volna!
Alexandernek elakadt a szava. Némán tátogott, majd becsukta a száját.
Hannah volt dühös? Miért? Éppen most mentette meg az életét!
Hirtelen a férfit is elöntötte a méreg, amihez még társult az a fölötti
ijedelem, hogy majdnem végignézte a felesége halálát. Alexander teljesen
elveszítette a fejét. Lepattant Wallace-ról, és csípőre tett kézzel nézett szembe
a feleségével.
 – Hogy én mit művelek? Te mi a fenét művelsz? – Nem akart üvölteni, de
nem bírt uralkodni magán.
– Úgy döntöttem, hogy elmegyek lovagolni.
– Azon a… a… – A fenevad felé mutatott, aki lovasától megfosztva
békésen sétált tőlük nem messze. A ló hátrafordult és Hannah-ra bámult, majd
felnyerített, és nagyot dobbantott, patájával nagy darabot tépve ki a fűből.
– Igen, azon! – Hannah a ló felé fordult, és csettintett egyet. Az állat
engedelmesen odament hozzá, és a lány megfogta a kantárt. – Ő az én lovam.
Alexandernek tátva maradt a szája. Hannah egy aprócska lány volt, a ló
pedig óriási. Nem létezik, hogy irányítani tudná ezt a csődört.
– Ezt nem gondolod… gondolod… nem…
Hannah nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, egyértelmű volt, mit akarna
mondani: „Ezt nem gondolod komolyan?!”.
– Az ég szerelmére, Dunnet! – Alexander összerezzent, amikor meghallotta
a nevét. Annyira rideg volt a hangnem. – Nehogy azt mondd, hogy nem
engeded, hogy a saját lovamon lovagoljak! – Alexander nem ezt tervezte, de
az ötlet egyáltalán nem volt rossz. – Egyvalamit tisztázzunk, itt és most! Senki
sem tilthat meg nekem semmit! Ha lovagolni akarok Beelzebubon, lovagolni
fogok, amikor csak kedvem tartja.
– Bee-Beelzebub? – A ló neve Beelzebub volt? A fenevadra pillantott, aki
hátravetette a fejét, és úgy tűnt, rosszindulatúan méregeti Wallace-t. Wallace
fújtatott, és megrázta a sörényét, mire Beelzebub mintha vicsorogni kezdett
volna. – De hiszen… veszélyes. – Tényleg az volt, még Alexander is kétszer
meggondolná, hogy a hátára üljön-e.
Hannah felnevetett. Hátravetette a fejét, és csak mosolygott. És bár
csodálatos hangja volt, Alexandert kirázta tőle a hideg.
– Egyáltalán nem az. – Átölelte a ló fejét, és megvakarta az orrát. – Csak
akkor harap, ha megvan rá az oka.
Ördög és pokol!
– Hannah, nem hagyhatom, hogy…
A lány most sem hagyta, hogy befejezze a mondatot. Alexander felé fordult,
és kihúzta magát. A férfit szinte megbabonázta a lány szépsége, aki
összeszorított fogakkal, remegő testtel és szikrázó szemekkel állt előtte.
 – Nem hagyhatod? Nem hallottad, amit az előbb mondtam?
Alexander összevonta a szemöldökét.
– Nem hagyhatom, hogy veszélyeztesd az életedet. Nem bírnám elviselni,
ha bántódásod esne. – Utóbbit Alexander nagyon gyengéden mondta, és
sikerült vele megérinteni a dühös lány szívét. Hannah arca kisimult. Ajka
mintha mosolyra húzódott volna.
Hannah egy pillanatig még fürkészve nézte Alexandert, akinek az a
kellemetlen érzése támadt, hogy a felesége épp a különböző támadási
stratégiákat veszi latba. Végül fejét a férfi karjára hajtotta, és csitítóan így
szólt:
– Alexander, hidd el, tökéletes biztonságban vagyok Beelzebubbal. Olyan
ez a ló, mint egy kezes bárány.
A vadállat ebben a pillanatban megfordult, és beleharapott Wallace
hátsójába. A pórul járt ló arrébb ugrott, és panaszosan pislogott Alexanderre.
– Velem mindenesetre az – tette hozzá Hannah, miközben próbálta elfojtani
a mosolyát.
– De olyan… nagy.
– Születése óta velem van, Alexander. Egyedül én lovagoltam rajta. Most
pedig válaszolj! – A lány odabújt hozzá, átkarolta, és mélyen a szemébe
nézett. – Hogyan fogunk bármit is megbeszélni házastársakként? Parancsokat
fogsz üvöltözni?
– Nem szoktam üvöltözni – válaszolta Alexander mennydörgő hangon.
Hannah figyelmen kívül hagyta válaszát.
– Vagy inkább együttműködünk, mint egy csapat?
Alexandernek tetszett ez a gondolat. Bólintott, és motyogott valamit.
Korábban soha senki nem irányította még, és nem volt benne biztos, hogy
tetszett neki ez a dolog. Ugyanakkor bizsergető érzés is volt Hannah
irányítása... főleg, hogy így nézett rá a lány.
– És ha úgy döntök, hogy kilovagolok – amit gyakran fogok megtenni –,
ugye nem fogsz minden alkalommal odalopakodni mögém, hogy leránts a
lóról?
– Megígéred, hogy mindig viszel magaddal kísérőt?
Hannah összevont szemöldökkel tanulmányozta férje arcát. Alexander
biztos volt benne, hogy vissza fogja utasítani a kérését, de tévedett.
– Természetesen. Ha épp ahhoz van kedvem.
Alexander kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a lány lábujjhegyre állt,
és megcsókolta az állát. Minden ellenérvről megfeledkezett.
– És köszönöm, hogy megpróbáltad megmenteni az életemet – tette hozzá
Hannah, megsimogatva a férfi karját. – Nagyon aranyos volt.
Aranyos?
Ez volt élete legszörnyűbb pillanata. Alexander azt sem tudta, felépül-e
valaha az átélt traumából.
De még ennél is rosszabb volt a hirtelen felismerés – görcsbe rándult tőle a
gyomra. Most döbbent rá, hogy ugyan csak pár napja házasok, valahogy mégis
örökre a szívébe zárta a lányt. Szüksége volt rá. És ha bármi történne vele, ha
valaha elveszítené, azt biztosan nem élné túl.

•◄►•

– A pokolba is! – morogta Hannah, miközben föl-alá járkált a teraszon. Még a

távolban csillogó tenger lélegzetelállító látványa sem tudta megnyugtatni.
Kimondhatatlanul dühös volt.
A beszélgetése Alexanderrel jól ment, legalábbis a lehetőségekhez képest.
A férfi, bár eredetileg nem akarta engedni, hogy Hannah Beelzebubon
lovagoljon, hajlandó volt jobb belátásra térni. Ez pedig jó előjel.
Hannah azt remélte, hogy kihasználják majd az alkalmat, beszélgetnek,
esetleg váltanak pár csókot, de Alexandernek nyoma veszett, amint
visszaértek a kastélyba. A lány már éppen kezdte azt gondolni, hogy végre
fejlődött a kapcsolatuk, amikor Alexander újra visszavonult.
Azt azonban be kell látnia, hogy mindennap tanul valami újat a férfiról. A
férje olyan volt, mint a hagyma: újabb és újabb rétegeket ismert meg belőle.
Ettől pedig csak még jobban csodálta és tisztelte. A lány elgondolkodott, hogy
vajon eléri-e egyszer a férfi legmélyebb titkait.
A tenger felől felerősödött a szél, szinte késként hatolt Hannah bőrébe.
Összefonta a karját, majd megfordult, hogy bemenjen, és kérjen egy kis teát.
Ekkor észrevette, hogy egy kislány áll tőle balra. Az a kislány, aki olyan
morcosan üdvözölte pár napja.
Hannah rámosolygott.
– Gyönyörű a kilátás, nem igaz?
Fiona nagy komolyan végigmérte, majd bólintott.
– Imádom a tengert – folytatta a lány.
A kislány megint bólintott. Majd megmozdult a szája, és Hannah tudta, hogy
mondani szeretne valamit, ezért türelmesen megvárta, amíg sikerül
megformálnia a szavakat.
– K-k-komolyan gondoltad, a-a-amit m-mo-mondtál?
Hannah felvonta a szemöldökét. Általában sokat beszél, és többnyire
mindig komolyan gondolja, amit mond, de most hirtelen nem tudta, Fiona mire
gondolhat.
– Hogy m-m-mindannyian k-k-kiizdünk valamivel.
– Igen, komolyan gondoltam. – Hannah úgy tapasztalta, hogy ez a valóság.
Fiona végigmérte megint, miközben az alsó ajkát harapdálta.
– És t-t-te m-m-mivel k-k…
– Én mivel küzdők?
A lány bólintott.
– Szerencsés vagyok, mert számos kihívás elé állít az élet – mondta
nevetve Hannah.
– Komolyan? – Hannah nem értette, Fiona miért tűnik ilyen meglepettnek.
Hát nem volt egyértelmű, hogy Hannah rengeteg kihívással néz szembe?
– Igen. – A lány lemondott a teáról, és egy, az erkélykorlát mellett álló
kőpadhoz sétált. Leült, és Fiona felmászott mellé. – Először is nem vagyok túl
türelmes. Édesapám szerint túl hirtelen vagyok. Mindig száguldozom, amikor
mások inkább várnának. Másrészt nem vagyok túl szép.
– N-n-nagyon ssz-szép vagy. – A bók inkább hangzott panasznak.
Hannah sóhajtott.
– A húgaim sokkal szebbek. Lana olyan, mint egy törékeny angyal, Susana
pedig akár egy harcos hercegnő.
Fiona szeme elkerekedett.
– Egy harcos hercegnő?
– Susana egészen csodálatos. Én viszont mindig is meglehetősen… átlagos
voltam. – Fiona felhorkant, de Hannah bólogatott. – A szemem túl nagy, és a
szám is olyan… ferde. – A testére mutatott. – És elég… plöttyedt vagyok.
– Szerinte szép vagy.
Hannah-nak megdobbant a szíve.
– Ki szerint?
Fiona a hüvelykujjával az égre mutatott. Hannah egy pillanatra azt hitte,
hogy talán Istenre gondol, és meg akarta simogatni a lány fejét, amiért ilyen
aranyos, amikor ő maga is felnézett, és mozgást vett észre a toronyszobában.
Hirtelen belenyilallt a felismerés. Azonnal tudta, ki áll az ablakban és ki
figyeli őket. A férje.
Integetett neki, mire a férfi eltűnt, mintha szégyellné, hogy rajtakapták
leskelődés közben.
– Laird Dunnet?
– Igen – mondta Fiona komolyan.
– Honnan tudod, hogy szépnek tart? – Nem lett volna szabad megkérdeznie,
de nem bírt ellenállni.
– Ő m-mo-mondta.
Kellemes érzés öntötte el Hannah-t. Arca kipirult.
– Ezt mondta?
– Igen.
– Ezt mondta? Szavakkal?
Fiona kuncogott, bár Hannah nem viccnek szánta a kérdést.
– Nem igazán szokott beszélni.
A lány kalimpált a lábával, és végigsimított a szoknyáján.
– Nekem s-s-sok mindent elmond.
– Bizonyára nagyon szeret téged.
– Igen – felelte büszkén a lány, majd észbe kapott. – N-n-nagyon
hasonlítunk. – Az utolsó mondatot gyengéden, mégis jelentőségteljesen
mondta. Hannah-nak az az érzése támadt, hogy a szavaknak itt most sokkal
mélyebb értelmük van. – N-n-nagyon sokan azt g-go-gondolják, hogy b-bu-
buta vagyok, amiért n-n-nem tudok b-be-beszélni, de ő nem.
– Hát persze hogy nem gondolja azt.
– Nekem adta a tollát. – Ezt suttogva mondta, mintha a lúdtoll maga lenne
az aranygyapjú vagy a frigyláda, amit Alexander személyesen neki
ajándékozott. – M-m-megtanít írni.
Remek, jön a levélírók újabb nemzedéke.
– Ez nagyon kedves tőle.
– N-n-néha sokkal k-k-könnyebb írni, m-m-mint b-b-beszélni.
Hannah hirtelen ledermedt, és az apró kis arcra nézett. Megdobbant a
szíve, és elakadt a lélegzete.
Sokan azt gondolják, hogy buta vagyok, mert nem tudok jól beszélni.
Nagyon hasonlítunk.
Néha sokkal könnyebb írni, mint beszélni.
Te jóságos ég!
Hirtelen belenyilallt a felismerés, majd bizonyosság öntötte el.
Hirtelen tudta az igazságot. Hirtelen mindent megértett.
Szomorúság lett úrrá rajta. Bűntudat, hogy úgy ítélkezett a férje fölött, hogy
nem is ismerte.
Felpillantott a toronyra, és újra megpillantotta a férfit, amint őket figyelte.
Hannah minden csalódottsága, dühe és türelmetlensége elpárolgott. Valami
teljesen más vette át ezek helyét: szíve csodálattal telt meg.
Alexander szépnek tartja.
Nagyon kedves a gyerekekkel.
Pokolian jól csókol.
És legfőképpen: az övé.
Tölcsért formált a kezéből az ajka köré, és felkiáltott a férfinak, mielőtt az
újra el tudott volna menekülni.
– Mikor jössz le a tornyodból?
Hannah Fionára pillantott.
– Látod, mondtam, hogy türelmetlen vagyok – magyarázta kacsintva. A
kislány boldogan kacagott.
Amikor Fergus egy újabb levéllel érkezett, Hannah nem tépte cafatokra.
És milyen jól tette!
Egy meghívó volt. A férje piknikezni hívta.

•◄►•
Alexander döbbenten nézett föl a munkájából, amikor Fergus megjelent a
dolgozószobája küszöbén. Erőt kellett vennie magán, hogy visszatérjen a
teendőihez, miután megírta a meghívót a feleségének. Ha a délutánt Hannah-
val szeretné tölteni, feltétlenül be kell fejeznie pár dolgot. Válaszolnia kellett
a Keissből és Feswickből érkezett sürgős levelekre, és úgy tűnt, a lythi
viszály is újra fellángolt a Dunn és a Keith család között.
Majdnem rámordult Fergusra, mivel a férfi feltűnése azt jelentette, hogy
újabb munka érkezett. Az intézőnél valóban volt egy levél.
– Rendkívül sajnálom, hogy zavarnom kell, uram.
– Gyere – mondta Alexander, és intett a férfinak. Akármi is állt a levélben,
gyorsan le akarta rendezni. Izgatottan várta a délutánt, amikor újra találkozhat
a feleségével, és a karjaiba zárhatja. Kis szerencsével egy-két csókban is
része lehet, esetleg el is csábíthatja majd a réten.
– A ház úrnője küldte ezt a levelet.
Alexander keze megállt a levegőben, a szívroham kerülgette.
A ház úrnője?
Hannah küldött neki egy levelet?
Hirtelen elkomorult. A levél csak egy dolgot jelenthetett: visszautasítja a
piknikre szóló meghívást. Pedig olyan biztatóan mosolygott és integetett neki
a lány lentről, amikor arra kérte, hogy hagyja el a tornyát végre. Ettől az
őszinte gesztustól Alexander egészen felbátorodott, és úgy érezte, nem kell
félnie attól, hogy Hannah majd elfordul tőle, ha meglátja az igazi énjét.
Hirtelen úgy érezte, oda akar állni a lány elé, és meg akarja vele osztani a
titkait, fel akarja fedni a rengeteg hibáját. Abban reménykedett, hogy Hannah
türelmes lesz majd hozzá.
Nem bírta volna elviselni az elutasítást, de átvette a levelet.
Fergus átnyújtotta a papírlapot, majd olyan gyorsan hagyta el a
dolgozószobát, mintha a pokol kutyái üldöznék. Pedig Alexander csak egyszer
üvöltött rá, amiért megzavarta munka közben – nagyon rossz napja volt aznap
–, de azóta Fergus, amennyire csak lehetett, kerülte a dolgozószobát.
Alexander a levelet tanulmányozta. A kézírás szép, kötött volt. A neve,
Hannah írásával, olyan volt, mint egy vers. A pergamenből kellemes illat
áradt. Remegő kezekkel emelte az orrához a levelet.
 Ez Hannah kölnije.
Egészen elködösült tőle a látása.
Csak nem küld kölnivel illatosított visszautasító levelet!
Bár Alexander nem tudta ezt megítélni, számára a női lélek mindig is örök
rejtély maradt.
Alig várta, hogy elolvashassa a levelet, ezért izgatottan feltépte a pecsétet.

Alexander,
Nagyon szívesen csatlakozom hozzád a ma délutáni pikniken. Köszönöm
a meghívást.

A férfi elmosolyodott. Ez igazán biztató kezdet volt. Egyáltalán nem tűnt

visszautasításnak. Ráadásul azt írja, hogy nagyon szívesen csatlakozik hozzá.

Arra gondoltam, igazán remek lenne, ha Fiona is velünk tartana.

Fiona?
Lehervadt az arcáról a mosoly. Bár nagyon élvezte a kislány társaságát,
teljesen másféle délutánra gondolt. Sokkal romantikusabbra. Csókokkal.
Ráadásul egy gyermek jelenlétében nem csábíthatja el a feleségét.
Komolyan megfordult a fejében, hogy újabb levelet küld Hannah-nak,
amelyben megkéri, hogy egyedül jelenjen meg a pikniken, de végül nagyon
örült, hogy nem így tett: amikor délután, Brùiddal a nyomában,
összetalálkozott velük a pajta előtt, mindenért kárpótolta az izgalmában
folyamatosan ficánkoló, vidáman táncoló Fiona látványa.
Elvégre előttük az egész éjszaka, jegyezte meg magának Alexander.
És ha minden jól megy, csak sikerül azért csókot lopnia délután.
Vagy akár kettőt.
Hannah gyönyörű volt, mint mindig. Ébenfekete haját kiengedte, kékesen
csillogott a délutáni napsütésben. Barna szeme ragyogott, alabástrombőre
pedig szinte izzott a vakító fényben. Egy csinos tunikát viselt, ami kiemelte az
alakját. Alexandernek elakadt a lélegzete.
Aggódva a kutyája után nyúlt, de megnyugodott, amikor Brùid csak
kedvesen megnyalta Hannah kezét. A lány úgy mosolygott Alexanderre, hogy a
férfi gyomra egyből izgatottan összeugrott.
Hannah-nál volt egy kis kosár, amire Alexander kérdőn pillantott, de nem
mondott semmit. Ő is hozott magával egy kosarat, amibe az ebédjüket
pakolták. Így felszerelkezve vágtak neki az útnak.
Gyönyörű nap volt. A tavasz már elmúlt, és a nyár csak most erősödött fel
igazán. Meleg volt, de a tenger felől hűvös szellő fújdogált. Átsétáltak a
várárok fölött a felvonóhídon, a vár körüli réthez igyekeztek. Volt egy
kellemes hely a régi őrtorony romjai mellett, Alexander oda szeretett volna
menni, tökéletesnek tűnt a piknikhez. Ahogy felsétáltak a dombon, madarak
repültek el fölöttük és rovarok döngicséltek mindenhol.
Hannah Fionával beszélgetett, aki szemlátomást szívesen társalgott a
számára egyelőre idegen nővel, Alexanderhez viszont egy szót sem szólt. Ez
nem zavarta a férfit, annál is inkább, mert a lány megfogta a kezét séta közben.
A rövid sétájuk varázslatos volt. Egy férfi, egy nő, egy gyerek és egy kutya.
Egy nap, ha Isten is úgy akarja, a saját gyermekükkel együtt tehetik majd meg
ezt az utat. Alexander az örökkévalóságig tudott volna még így sétálni,
annyira élvezte; időközben azonban megérkeztek a romokhoz. Letette a
kosarát a földre, elővette a pokrócot, amit hozott, és szétnyitotta.
Eltartott egy ideig, míg le tudta teríteni, mivel Fiona örömteli visítozás
közepette futkározott alatta. Ezután Hannah is követte a lányt nevetve, majd
Brùid is csatlakozott a tánchoz, vidáman ugatva ugrált a többiekkel, miközben
próbálta elkapni a pléd csücskeit. Alexander újra és újra felemelte a
pokrócot, örömmel nézte, ahogy a többiek nevetnek. Hannah hátravetett fejjel,
csillogó szemekkel, széles mosollyal élvezte a pillanat örömét… Amikor
végre sikerült kiteríteni a plédet, Alexander rárakta a kosarat, és mind leültek.
Egyesével vette elő Morag csemegéit.
Hannah és Fiona hangos üdvrivalgással fogadta a hideg sült csirkét, a
gyümölcsöket és az aprósüteményeket. Az éljenzés azonban nem tartott
sokáig: szemlátomást mindketten nagyon megéheztek már. Bőségesen szedtek
az ételből, és élvezve a napfényt, a hűs szellőt, valamint a kellemes
társaságot, csendben ettek mindhárman. Fiona boldogan etette Brùidot, talán
még egy kicsit túl nagyvonalúan is. A kutya tökélyre fejlesztette kunyeráló
tekintetét.
 Alexander legnagyobb megkönnyebbülésére Hannah nem bombázta
kérdésekkel. Pár megjegyzést leszámítva, amit az ételekre tettek, szinte alig
beszéltek.
Összességében a férfi nagyon kényelmesen érezte magát.
Noha Hannah kis kosara még mindig izgatta a fantáziáját, nem kérdezett rá.
Miután mindhárman jóllaktak, leheveredtek a pokrócra, és az eget
bámulták. Fiona közöttük feküdt. Alexandernek eszébe jutott, hogy ha ketten
lennének, most csábíthatná el a feleségét, de amikor Hannah-ra pillantott, és a
lány elégedetten mosolygott vissza rá, nem sajnálta az elszalasztott
lehetőséget.
Később még úgyis lophat tőle csókot.
Fiona egy idő után már nem fért a bőrébe, ezért Hannah – Alexander
legnagyobb örömére – azt javasolta, hogy szedjen virágot. Alexander úgy
érezte, végre eljött az alkalom. Amint Fiona felpattant és elfutott Brùid-dal, a
férfi Hannah-hoz fordult, gyengéden megfogta az állát, és ajkát az ajkára
tapasztotta. Bor-, szeder- és… Hannah íze volt.
A lány egy pillanatra meglepődött, majd azonnal ellazult, ujjait a férfi
hajába fúrta, és közelebb húzta Alexandert. Ugyanúgy nyögött fel az
élvezettől, mint előző éjjel, és ettől a férfit elöntötte a vágy.
Közelebb húzódott a lányhoz, és csókja még mélyebb lett.
Érezte Hannah forró leheletét, amikor nyelvével behatolt a szájába. A lány
élvezettel fogadta. Alexandert maga alá temette a vágy hulláma.
Ez az egyszerű, puha csók elég volt ahhoz, hogy akarja Hannah-t.
Bizonyára nem volt túl illendő úgy áthelyeznie a súlypontját, hogy szinte a
lányon feküdjön. Biztosan nem volt jól nevelt dolog a lány csípőjéhez
dörgölni a kemény farkát, de nem bírta megállni.
Hannah elhúzódott.
– Nem szabad – suttogta.
A férfi válaszul felmordult, valószínűleg egyetértően. Ugyanakkor nem
hagyta abba. Hannah egyszerűen túl jóízű volt.
– Fúúúj!
Nem éppen ez volt a legromantikusabb dolog, amit életükben hallottak. És
mivel egy ötéves kislány adott hangot véleményének a fejük felett, úgy hatott
Alexanderre a megjegyzés, mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna le.
Zavartan nevetgélt, majd adott egy búcsúcsókot a feleségének, mielőtt
elhúzódott volna.
– Ma éjszaka – suttogta a lány szemébe nézve.
Hannah megpróbálta elfojtani a mosolyát, de nem járt sikerrel.
– Mit találtál, Fiona? – kérdezte, miközben felült, és megigazította a
ruháját.
– Csak gizgazokat. – felelte Fiona a pokrócra dobva a növényeket. – M-m-
miért ccs-csókolóztatok? – kérdezte a kislány fintorogva.
– A házaspárok csókolózni szoktak – jelentette ki Hannah tényszerűen.
Alexander rádöbbent, hogy felesége remek anya lesz majd egy nap,
remélhetőleg hamarosan. Hannah szemügyre vette Fiona gyűjteményét. – Ezek
pedig nem gizgazok, hanem csodálatos virágok.
– Szálanként felvette a virágokat a pokrócról, és csokorba rendezte őket. A
csokor nagyon hasonlított az esküvői csokrára. – Ha összefonod őket így –
mondta, miközben a virágok szárán mutatta, hogyan kell, szép virágkoszorút
készíthetsz belőlük.
– V-v-virágkoszorút? – Fiona szeme felcsillant. – Az jó lenne!
– Tessék, most te jössz. – Hannah odanyújtott pár virágszálat a lánynak, aki
elkezdte összefonni őket úgy, ahogyan Hannah mutatta. Nagy igyekezetében
még a nyelvét is kinyújtotta. – Miért nem csinálsz egy-egy koszorút
mindnyájunknak?
– Ahhoz több v-vi-virág kell. – A lány gondolkodás nélkül felpattant, és
visszafutott a rétre.
Tökéletes.
Alexander újra odahajolt a feleségéhez, szándéka egyértelmű volt. Hannah
azonban a mellkasára tette a kezét, és leállította. A tény, hogy közben a
hüvelykujjával megsimogatta, igazán nem segített. Egy gyors csókot azért
megengedett neki.
– Arra gondoltam, hogy játszhatnánk egy játékot.
Egy játékot? Alexander összevonta a szemöldökét.
Az ő gondolatai egy teljesen másfajta játék körül forogtak.
– Ez majd segít kicsit jobban megismernünk egymást. – Hannah annyira
elszántnak, optimistának és eltökéltnek tűnt, hogy Alexander nem utasíthatta
vissza. Bólintott, mire Hannah benyúlt a kosarába, és elővett pár dolgot.
Alexander a tárgyakra nézett, és hirtelen nem tudta, mit gondoljon.
Pergamen. Egy lúdtoll. Tinta.
Mi ez?
– Leírok egy kérdést, te pedig válaszolsz – írásban. Utána te is írhatsz egy
kérdést nekem. Rendben? – Hannah kérdőn pillantott rá, és Alexander
megérezte, a lány valójában mennyire aggódik. Fél, hogy visszautasítja a
játékot.
Nem utasította vissza. Amikor bólintott, a lány fellélegzett.
– Remek. – A kezébe vette a tollat, és belemártotta a tintába. – Kezdjük
valami egyszerűvel! – Alexander a lányt figyelte, miközben megírta a
kérdését. Azon gondolkodott, hogy vajon mit akarhat tudni.
Miért nem beszélsz soha? Egek, reméli, nem ezt fogja kérdezni. Nem
akarta felfedni ezt a titkot. Még nem. Túl korai lenne.
Amikor a lány átnyújtotta a pergament, kis híján hangosan felnevetett.

Mi a kedvenc színed?

Fogta a tollat, és válaszul odaírta, hogy a zöld. Mindig a tavaszra

emlékezteti. Kis gondolkodás után ezt is odaírta. Majd odaírta a saját
kérdését: És a tiéd?
A lány kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, majd megrázta a
fejét, és felemelte a lúdtollat.

Én is imádom a zöldet. Nem szeretem a barnát.

Alexander nem értette, hogy ezt miért tette hozzá, de nem kérdezett rá.
A lány következő kérdése nem volt egyszerű.

Mi a kedvenc évszakod?

Gondolkodás közben a tollat a szájához ütögette, míg észre nem vette, hogy
a lány figyeli őt. Kénytelen volt mosolyogni a lány kíváncsi tekintete láttán.
Ráadásul Hannah mosolya ragályos volt. Alexander ezt kiváltképp kedvelte
benne.
– Gyerünk – mondta a lány –, válaszolj!
A férfi írni kezdett.

A tavasz az ébredés ideje. A virágok felemelik a fejüket, és

rámosolyognak a napra. A kisbárányok bégetve rohannak a réten. Ilyenkor
a föld ásítozik és nyújtózkodik a hosszú pihenő után.
A nyár is elbűvölő. Szeretem a napsugarak melegét érezni az arcomon, és
szeretem, ahogyan a hűs tenger mossa a lábamat.
Az ősz is bájos. Ilyenkor minden szín megváltozik és elnémulnak az
éjszakák. Az aratás illata még sokáig megmarad a levegőben.
Télen nagy pelyhekben hull a hó. A fák lehullajtják a leveleiket, és az ég
felé ágaskodnak csontos karjaikkal.
Azt hiszem, mind a négy évszakot szeretem.

Hannah elolvasta a választ, majd egy ideig tanulmányozta még a pergament.

Amikor felnézett a férfira, barna szemében könnycsepp csillant meg.
– Alexander, te igazi költő vagy – suttogta.
Alexander kitépte a kezéből a pergament.

Szereted a verseket?

Imádom a verseket – írta a lány. És minden könyvet.

Alexander nem értette, miért néz rá Hannah ilyen sokatmondóan, de nem

kérdezett rá. A lány folytatta az írást.

Főleg a históriákat és a drámákat szeretem. Vagy a tudományos

könyveket.

Hannah beharapta az alsó ajkát, majd kihúzta, amit írt, és csak annyit írt
helyette, hogy igen. De túl késő volt, Alexander már rég elolvasta, amit a lány
megpróbált eltüntetni.
 Közelebb húzódott hozzá.

A tudományos könyveket? – írta.

Nem ezt akartam írni. Nem vagyok kékharisnya.

Többször aláhúzta a nem szót.

Nem zavarna, ha az lennél.

Alexander mindig is nagyon tisztelte az intelligencia bármilyen megjelenési

formáját. Tetszett neki, hogy a felesége – gyermekeinek leendő anyja – szeret
új dolgokat tanulni.
Hannah ránézett, majd újra írni kezdett.

A férfiak jobban szeretik a buta nőket.

Alexander hangosan felnevetett.

Ez nem igaz.

De igen.

Én nem ilyen vagyok. Nem szeretem, ha bután bégetnek csak rám.

Hannah kuncogott, majd a korábbi mondatra mutatott, ahol Alexander a

tavaszi kisbárányokat említette.

Azt hittem, szereted a bárányokat.

Mielőtt a férfi átgondolta volna a válaszát, már le is írta, hogy de nem az

ágyamban. Utána görcsbe állt a teste, mert érezte, a lány összerezzen
mellette. Hannah testéből áradt az a bizonyos energia – nem lehetett nem
észrevenni.
Tekintetük összeakadt. Hannah elfordította a fejét, de csak annyi időre, míg
leírta a következő kérdését.
 Mit szeretsz az ágyban?

Alexander nyelt egy nagyot.

A tegnap este csodálatos volt.

A lány mosolya felébresztette benne a vágyat.

Tényleg az volt. Élvezted?

Nagyon is.

Alexander kezdte nagyon élvezni ezt a játékot.

Alig várom a ma estét – írta Hannah.

Ahogyan én is.

A férfi felpillantott, mivel kuncogást hallott a közelből, és meglátta Fionát,

aki egy szakajtónyi gazzal, vagyis csodaszép virággal tért vissza közéjük.
Alexander tudta, hogy a játékuk itt most véget ért. Mégis, rövid idő alatt annyi
mindent megtudott Hannah-ról! A játék összehozta őket. Igaz, még jobban el
kell mélyíteniük a kapcsolatukat, de kezdetnek már ez is nagyon jó volt.
Hannah kedveli a mezei virágokat, a könyveket és a csókjait.
Az előző éjszakát nagyon élvezte.
És két csókot is sikerült lopnia.
Igazán nem rossz teljesítmény egy lusta délután alatt.
És az, hogy virágkoszorúban kellett visszasétálnia a kastélyba, igazán nem
volt nagy ár érte.
 Ez jól sikerült! Nagyon is jól.
Hannah Alexanderre mosolygott, miközben visszasétáltak a kastélyba. Fiona
elrohant, hogy megkeresse a barátait, és megmutassa nekik a virágkoszorúját.
Hannah, bármennyire is kedvelte a kislányt, örült, hogy elment. Így legalább
kettesben maradhat a férjével.
Leszámítva persze a kutyát, aki engedelmesen követte őket mindenhová.
Annak ellenére, hogy milyen rémisztő volt az első találkozásuk, Hannah
mostanra megkedvelte az ebet. Nagyon hasonlított Alexanderre. Erős volt,
csendes és erőszakosan oltalmazó.
– Arra gondoltam… – suttogta a lány, miközben megvárta, hogy Alexander
kérdőn rápillantson. A férfi olyan jóképű volt! Hannah hirtelen el is felejtette,
mit akart mondani.
– Arra gondoltál, hogy…? – kérdezett rá a férje. A hangja olyan volt, mint
a méz.
Hannah belekarolt a férfiba.
– Arra gondoltam, hogy minek megvárni az éjszakát? – Miért ne
vonulnának vissza most a szobájukba, és kezdenék el korábban a hancúrozást?
Alexander felsóhajtott. Vibrált körülöttük a levegő. A férfi tekintete
megakadt a lány ajkán.
– Én…
– Hát itt van!
Hannah összerezzent Fergus érdes hangjától.
A pokolba is, nem voltak elég gyorsak.
Az intéző feléjük sietett, arcán kétségbeesés tükröződött.
Alexander kelletlenül felsóhajtott, és intett.
– Mi az? – morogta az intézőnek összeszorított fogakkal.
 Fergus elsápadt. Tekintete Alexanderről Hannah-ra vándorolt, majd vissza.
– Sajnálom, uram. Hírnök érkezett Ackergillből. Azonnal beszélni akar
önnel.
– Ackergillből? – Alexander elkomorult.
– Igen, uram. – Fergus suttogva folytatta. – Az üzenet magától a hercegtől
érkezett.
– Caithnesstől?
Hannah és Alexander csodálkozva nézett össze. A lány gyomra
összeszorult.
– Azt hittem, hogy ő Londonban él.
– Igen, úgy is volt. Nemrég tért vissza.
– Uram, a hírnök már várja. Nagyon idegesnek tűnik.
Alexander erre egyszerűen csak felmordult, de Hannah is hasonlóan érzett.
Minden olyan jól alakult. Szerette volna kettesben folytatni a piknikjüket, de
úgy tűnt, erre nem lesz lehetősége.
– Menj csak – mondta a férjének, és megsimogatta a karját. Élvezte, hogy
ettől megfeszülnek a férfi izmai.
– Este találkozunk. – Alexander kacsintás nélkül is megértette volna az
üzenetet, de a lány biztosra akart menni.
Hannah nem számított arra, hogy a férfi két kézzel megragadja az arcát, és
magához vonja. A csók erős, forró és szenvedélyes volt. Alexander ízétől és
illatától Hannah-ban mindenféle oda nem illő vágyak ébredtek. Pontosan úgy,
ahogy a férfi eltervezte.
Alexander felemelte a fejét, mélyen Hannah szemébe nézett, majd annyit
mondott:
– Ma este. – Hannah-nak elállt a lélegzete.
Micsoda férfi!
– Alig várom.
– Hát még én.
Fergus megköszörülte a torkát.
Alexander sóhajtott, gyorsan megcsókolta a lányt még egyszer, majd sarkon
fordult, és felsietett a lépcsőn. A lépcsőfordulóban megállt, hogy
szenvedélyesen visszanézzen a lányra.
 Fergus nem figyelt, és nekiütközött a férfinak.

Alexander berobbant a társalgóba, és dühösen meredt a hírnökre, noha nem

az ő hibája volt, hogy Caithness tönkretette élete egyik legjobb napját. A
szegény fiú összerezzent, és átnyújtott egy levelet, amelyen Caithness
impozáns pecsétje állt.
Alexander soha nem találkozott a herceggel. Nem tudta, mire számítson, a
róla szóló hírek mindenesetre aggasztóak voltak.
Felzaklatta a helyzet, hirtelen idegesség tört rá. Vett egy mély levegőt, és
feltörte a pecsétet. Miközben olvasta a levelet, érezte, elhatalmasodik rajta a
düh.
A herceg magához hívatta. Azonnal indulnia kell a Caithness-kastélyba,
Ackergillbe. És magával kell vinnie a könyvelését is. Ugyan nem volt szó
szerint megfogalmazva a vád, de Alexandert már a feltételezés is – miszerint
hamis elszámolást adott volna le az adószedőnek – felháborította.
Ezenfelül az is dühítette, hogy a herceg úgy szólítja magához, mintha a
kutyája lenne, akinek kedve szerint parancsolhat.
De ha tetszett, ha nem, Sinclair volt a lairdje, ő volt a herceg. A parancs
egyértelmű volt. Alexandert várták Ackergillben, azonnal indulnia kell. És
magával kellett vinnie a könyvelést is.
A könyvelést!
Ördög és pokol!
Hogy miért érezte hirtelen úgy magát, mint egy kisgyerek, akit azért hívat a
bátyja, hogy alaposan megdorgálja, nem tudta, de utálta ezt az érzést.
És ezzel nem volt egyedül. A többi báróval folytatott beszélgetéseiből
kiderült, hogy senki sem kedvelte igazán Caithnesst. Sokan úgy gondolták,
hogy a herceg túl sokra tartja magát. Annak ellenére, hogy skótnak született,
nem ismerte a felföldet. Aztán hirtelen megjelenik az aranyfogatán, és
parancsokkal bombázza az alárendelt bárókat. Alexander már végighallgatta a
keissi, halkirki és wicki sorstársai felháborodott beszámolóját.
Caithness megye lairdjei mind megszokták már, hogy emberek fölött
uralkodnak. Senki előtt sem hajoltak meg. Hozzá voltak szokva a hercegük
elnéző hozzáállásához. Nevetséges volt, hogy ennyi idő után megjelenik, és
hűséget vár tőlük. Valóságos öngyilkosság volt.
Legjobb esetben is egy hónapot adott Caithnessnek.
Ami bizonyára nagyon tetszene Staffordnak.
Alexander sóhajtott. Igazán semmi kedve nem volt most itt hagyni a
feleségét, hogy Ackergillbe menjen, ahol majd a herceg – akit Alexander
barátai egy emberként utáltak – számonkéri rajta az elszámolást. De mennie
kellett. Ezt a parancsot kapta, és kíváncsi is volt már hűbérurára. Úgy döntött,
csak azután formál véleményt róla, miután személyesen is találkozott vele.
Alexander mindig mindenben az igazság megismerésére törekedett. A saját és
a klánja becsülete volt számára a legfontosabb.
Elküldte a hírnököt, és a hálószobájába vonult, hogy előkészüljön a
váratlan útra.
A legnehezebb az volt, amikor el kellett mondania Hannah-nak, hogy
elutazik egy időre. A lány csalódott arckifejezését látva egyszerre szorult el a
szíve és lett nagyon elégedett.
Hannah azt mondta, hogy hiányozni fog neki, majd lábujjhegyre állt, és
megcsókolta.
Hiányozni fog neki!
Neki is hiányozni fog Hannah.

Határozott léptekkel indult el az istálló felé. Mihamarabb meg akarta járni

az utat Ackergillbe és vissza. A legutolsó dolog, amit tenni akart, hogy
magára hagyja a feleségét éppen most, amikor már olyan jól alakult minden. A
lovak üdvözlésképpen felnyerítettek, amint végigvonult az istállón Wallace
karámjáig. Amikor azonban kinyitotta a kaput, hogy felnyergelje a lovat, fura
zajra lett figyelmes. Suttogásra. Zörejekre.
Alexander gyanakodva a szerszámos kamrához sétált, és bepillantott az
ajtón. A látványtól ökölbe szorult a keze. Lana Dounreay állt ott, egy férfi
karjai között.
 És nem akármelyik férfi karjai között.
A tulajdon öccse volt az.
Alexandernek eszébe jutott Hannah előző esti kérése, és hirtelen felgyorsult
a szívverése. Ha a lány tudná, hogy az öccse és a húga mit művelnek éppen,
biztosan dühös lenne.
Nem jutottak eszébe szavak, helyette csak morgott. A pár szétrebbent, és
Lanának elkerekedett a szeme. Zavartan végigsimított a fűzőjén, majd sikoltva
kirohant a kamrából.
Alexander lesújtó pillantást vetett öccsére.
– Mégis mi az ördögöt művelsz?
Andrew ártatlanul pislogott.
– Szerinted mit művelek?
– A feleségem húgával csókolózol.
Andrew ragyogó mosolya nem illet a tettenéréshez, pláne bátyja fortyogó
haragjával szemben. Kimondottan irritáló volt ez a mosoly.
– Nagyon aranyos lány.
– Ő még ártatlan. Nem olyan, mint a szokásos játékszereid.
– De Alexander…
– Nem viccelek, Andrew. Nekem az a legfontosabb, hogy a feleségem
boldog legyen, és ha tudná, hogy megpróbáltad elcsábítani a húgát,
határozottan nem lenne az. És akkor én sem lennék boldog. Érted, amit
mondok?
Andrew fintorgott.
– Nem csábítottam el. Csak egy csók volt az egész.
– Egy csók is több a soknál! – Főleg Hannah húgával.
– Meg kellett csókolnom. Hamishsel fogadtunk.
Jóságos ég! Hamish. Sejthette volna.
– Mi volt a fogadás? – kérdezte Alexander, bár ismerve Hamisht, sejtette a
választ.
Andrew felhúzta a vállát.
– Csak egy egyszerű fogadás. Hogy melyikünk tud előbb száz lányt
megcsókolni.
Alexandernek elakadt a lélegzete.
 – Száz lányt?
– Igen. – Az öccse megint mosolygott. A hüvelykujjával arra mutatott,
amerre Lana távozott. – Ő volt a kilencvenkilencedik. Nagyon közel állok a
győzelemhez.
– És mi a tét?
– Egy hordó whisky.
– Sokat megér nektek az az egy hordó whisky.
Andrew sértődötten fintorgott.
– Nem a whisky a lényeg. A dicsőség!
Alexander fújtatott.
– Ugye tudod, hogy lassan ideje lenne felnőtt férfiként viselkednetek
Hamishsel?
– Igen – feltelte Andrew –, de felnőtt férfiak is csókolóznak lányokkal.
– De nem százzal. – A pokolba is, ő csak egyetlenegy lányt akart
megcsókolni. A fejét rázva kivezette Wallace-t az istállóból.
Amikor az öccse meglátta a megpakolt nyeregtáskákat, elkerekedett a
szeme.
– Hová mész?
– Ackergillbe hívatott a herceg…
– A pokolba! – Andrew-nak végre lehervadt a mosoly az arcáról. Tekintete
a főkönyvekre esett, miközben Alexander épp elpakolta őket. – Azokat is
magaddal viszed?
– A herceg át akarja nézni őket.
Az öccse összehúzta a szemöldökét.
– Komolyan?
– Igen.
– De hiszen nem csináltunk semmit.
– Én is tisztában vagyok ezzel.
– Szerinted miért akarja átnézni őket?
Alexander ugyanezen tanakodott magában. Biztos volt benne, hogy minden
rendben van a könyvekben, mégis tartott a találkozótól. Caithness nagyon
büszke ember volt. Ha nem tetszik neki Alexander könyvelése, ki tudja, mire
vetemedik majd. Legjobb esetben csak az adókat emeli meg, de az is nagy
kihívás elé állítaná őket télen, főleg, hogy itt ez a rengeteg menekült.
– Nem tudom, meddig leszek el. – Szigorú pillantást vetett az öccsére. –
Amíg távol vagyok, vigyáznál a feleségemre? Gondoskodnál róla, hogy ne
szenvedjen semmiben se hiányt?
– Természetesen.
Alexander felpattant a nyeregbe, és szigorú pillantást vetett az öccsére
fentről.
– És tartsd távol magad Hannah húgától, megértetted?
Andrew összeráncolta a homlokát.
– Igen, de…
– Nincs de – felelte a bátyja. – Tartsd magad távol tőle!
Még csak az hiányzott, hogy az öccse elcsábítsa a felesége húgát.

Alexander azt mondta, gyorsan visszatér.

De nem tért vissza gyorsan.
Hannah csalódott volt, szeretett volna több időt tölteni a férjével és jobban
megismerni, de Alexander távollétében is igyekezett hasznosan tölteni az időt.
Felfedezte Dunnethead boltjait Lanával, hosszú sétákat tett Brùiddal, de
Fionának is segített megtanulni az ábécét. Igyekezett elfoglalni magát, de
egyik tevékenység sem kötötte le igazán. Hiányzott neki Ciaran Reay állandó
nyüzsgése. Hiányzott az érzés, hogy szükség van rá, hogy az életének van
valamilyen határozott célja.
Hamar egyértelművé vált, hogy itt nincs szükség a segítségére. A kastély
személyzete úgy működött, mint egy jól olajozott gépezet, és nem akarták,
hogy beavatkozzon a dolgaikba. Akárhányszor megpróbált segíteni
valamiben, az arcuk mozdulatlanná dermedt, és illedelmesen, de határozottan
visszautasították ajánlkozását. Összességében Hannah teljesen fölösleges volt
az udvartartás életében.
Ha valami nem változik, záros határidőn belül meg fog őrülni. Borzasztóan
unatkozott.
Ugyanakkor, bár nem számított rá, igazán megkedvelte az új otthonát. A
kastély távoli, rejtett zugaitól kezdve a nyugaton elterülő nyüzsgő városokon
át a környező földekig megszerette egész Dunnetet. Új otthona nagyon
hasonlított Ciaran Reay-re: az emberek olyan kedvesek voltak hozzá, hogy
úgy érezte, mintha az egész életét itt töltötte volna.
Lana is nagyon élvezte az új helyet. Hannah örült, hogy a húga is boldog.
Igaz, Lana szinte mindenhol boldog volt, amerre csak járt.
Alexander távollétének második napján Lanával meggyőzték a kis Fionát,
hogy vezesse őket körbe a kastélyban. Ez már tényleg igazi körbevezetés volt!
Brùid is elkísérte őket, nagyokat vakkantott mellettük. A kislány izgatottan
mutatta meg nekik a teljes épületet, és büszkén vezette őket szobáról szobára.
Hannah kérésére azt is megmutatta, hogyan lehet feljutni Alexander
dolgozószobájához a toronyban – a laird távollétében azonban a helyiség be
volt zárva.
Hannah próbált nem elkeseredni. A dolgozószobából annyi mindent
megtudhatott volna a férjéről, ráadásul nem is érezte volna magát olyan
magányosnak, ha bemehet.
Ezenkívül még két másik lezárt szobát is találtak: az egyiket a földszinten, a
másikat éppen fölötte, az emeleten. Hannah kíváncsi volt, hogy vajon mit
rejtenek a szobák, de nem kapott választ. Akárhányszor rákérdezett a lezárt
szobákra egy inasnál vagy szobalánynál, azok összeszorították a szájukat,
félrenéztek, majd elmentek. Ha véletlenül Fergus is éppen arra járt, amikor
Hannah kérdezősködött, az intéző olyan mogorván nézett a személyzet
tagjaira, hogy mindenki azon nyomban elsápadt, és elmenekült Hannah elől.
Hannah végül feladta a harcot. Semmi értelme nem volt kérdezősködni,
majd megkérdezi Dunnetet, amikor visszatért.
Már persze, ha valaha visszatér. Ahogy a pár napos távollét egyre inkább
elhúzódott, Hannah úgy lett egyre türelmetlenebb. Alexanderrel már épp
kezdték megismerni egymást, így a külön töltött idő még idegőrlőbb volt.
Szép lassan szomorúság váltotta fel az idegességet. Ekkor döntött úgy, hogy
egyik este vacsoránál addig fogja nyüstölni Andrew-t, míg legalább arra az
egy kérdésére nem válaszol, ami azóta foglalkoztatta Hannah-t, amióta
megpróbált bejutni a toronyszobába.
A hosszú asztalnál a sógora mellett foglalt helyet, és élesen ránézett.
Andrew válaszul olyan vágyakozóan nézett az ajtóra, mint aki legszívesebben
futva menekülne el. Hannah azonban nem hagyta.
– Lady Hannah – mondta végül Andrew.
Lana a másik oldalán ült, ezért most felé pillantott óvatosan. A férfi
elsápadt, és hirtelen elfordította a fejét, mintha Lana tekintete égetné az arcát.
Hannah legnagyobb örömére Andrew mindent megtett Alexander távolléte
óta, hogy elkerülje Lanát. Bizonyára figyelmeztetve lett. Hannah nagyon
elégedett volt. Legalább emiatt nem kell már aggódnia.
– Jó estét, Andrew.
A férfi ivott egy korty bort, majd még egyet.
– Kellemes napja volt?
– Nem.
Andrew majdnem kiköpte a bort, Hannah pedig nyugtázta, hogy minden
szavára figyel.
– Hogyhogy?
– Nagyon fárasztó napom volt. – Alexander távozása óta minden nap
nagyon nehéz volt. Hannah szúrós pillantásokat vetett Andrew-ra.
– Miért volt fárasztó?
– Egyrészt a személyzet még azt se hagyja, hogy a kisujjamat felemeljem.
– De hiszen ön a báróné – emlékeztette Andrew nevetve, ami nem bizonyult
túl bölcs lépésnek.
– Leírhatatlanul unatkozom.
– Beszéljen Alexanderrel.
– De ő most nincs itt.
Andrew ismét vágyakozva pillantott az ajtóra.
– Hamarosan visszatér.
– Talán. – Hannah is belekortyolt a borába. Mennyei vörösbor volt, de nem
sikerült tőle megnyugodnia. – Fiona körbevezetett ma a kastélyban.
Andrew arckifejezése Isobelét idézte.
– De hiszen mi is körbevezettük már.
– Ez most egy rendes körbevezetés volt. – Mindketten tisztában voltak
vele, hogy Andrew nem mutatott meg mindent, a férfi el is vörösödött
zavarában. – Megmutatta, hol van Dunnet dolgozószobája.
 Andrew motyogott valamit, de nem biztos, hogy értelmes szavakat.
– Nem tűnik túl praktikus helyszínnek.
– Nem szereti, ha zavarják.
Badarság.
– Miért a toronyban van a dolgozószobája? – Hannah több szobát is látott
aznap, ami jobban megfelelt volna erre a célra: egyikhez sem végtelen
csigalépcsőn át vezetett az út.
– Nem árulhatom el.
Hannah meglepetésében ledermedt, majd szigorú pillantást vetett a férfira.
– De igen – mondta kedvesen.
Andrew fésűként húzta végig az ujjait hosszú, fehérszőke hajában.
– Ezt tőle kell megkérdeznie.
– Sok mindent tőle kellene megkérdeznem. De ha esetleg nem tűnt volna
fel, Alexander most nincs itt. Ezenfelül mindketten tisztában vagyunk vele,
hogy a férjem nem kedveli sem a kérdéseket, sem a válaszokat. Igazán hálás
lennék, ha esetleg fényt derítene Alexander eme hóbortjára.
Andrew intett az inasnak, hogy hozzon még bort. Amikor megérkezett az
erősítés, megvonta a vállát.
– A válasz igazán egyszerű. Kedveli azt a szobát.
Kedveli azt a szobát?
– De hiszen az egy ősrégi szoba…
– Azért nem ősrégi. Mindössze ötszáz éves.
– Legalább háromszáz lépcsőfok vezet felfelé…
– Háromszázhuszonöt.
– Egy korlát nélküli csigalépcsőn.
– Az ilyen csigalépcsők nagyon divatosak voltak egykor. Nagyon praktikus,
ha az ellenséget kell visszaverni.
– De én nem vagyok az ellensége.

Andrew épp a szájához emelte volna a poharát, de a keze megállt a

levegőben. Belső tusája kiült az arcára. Végül nagyot kortyolt a borból, majd
óvatosan visszahelyezte az asztalra a kupát.
– Mindig is az volt a kedvenc szobája.
 – Nagyon romantikus hely – mondta Lana. – Onnan lentről, gondolom, több
mérföldnyire is ellát.
– Nem tudom – morogta Hannah –, zárva volt az ajtó.
Andrew összevonta a szemöldökét.
– Nem szereti, ha megbolygatják az irodáját. Az a torony mindig is az ő…
szentélye volt.
A hangja megremegett, amire Hannah azonnal felfigyelt.
– A szentélye?
Andrew kiitta a bort a kupájából, és az inas azonnal újratöltötte.
– A torony mindig is… biztonságos volt.
Biztonságos? De hát Alexander Dunnet bárója. Miért lenne szüksége
biztonságos helyre?
Andrew kiolvasta a kérdést Hannah tekintetéből, és mielőtt bármit is
mondhatott volna a lány, hosszan kifújta a levegőt.
– A szüleink meghaltak, amikor még nagyon fiatalok voltunk. A
nagybátyánk volt a gyámunk. És ő nem volt… túl kedves.
Lana oldalra billentette a fejét, és Andrew arcát fürkészte. Látszott rajta,
hogy megértett valamit. Hannah igyekezett nem bosszankodni azon, hogy a
húga számára néha olyan dolgok váltak egyértelművé, amelyek senki másnak
nem.
– Nem volt kedves?
– Ivott. – Andrew letette a poharát, és eltolta magától. Az inas nem töltötte
újra. A férfi Hannah-ra pillantott. – A torony volt a legbiztonságosabb
búvóhely, mert a nagybátyánk nem szerette a lépcsőzést.
Hannah keze ökölbe szorult az ölében.
– Értem – és valóban értette is. Sok erőszakos férfit látott már életében
erőszakos dolgokat tenni. Az ereiben meghűlt a vér, amikor elképzelte a
gyerek Alexandert egy ilyen szörnyeteg áldozataként. Ez sok mindent
megmagyarázott. Nem mindent, de eleget. – Köszönöm, hogy elmondta –
mondta Andrew-nak.
A férfi bólintott.
– Alexander jobb szeretné elfelejteni a múltunkat.
Lana ismét oldalra billentette a fejét.
 – A múlt elől nem lehet elmenekülni. Mindenhová velünk jön. Csak úgy
küzdhetjük le a múlt szellemeit, ha szembenézünk velük.
Andrew hitetlenkedve felhorkant, majd újra a poharáért nyúlt.
– Itt nincsenek szellemek. – A hangja azonban nem volt épp magabiztos.
Ha hinni lehetett Lana gyanújának, a kastélyt és Alexandert tucatnyi szellem
kísértette. Hannah megfogadta, hogy minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy
segítsen a férjének feldolgozni a múlt fájdalmas eseményeit.

Alexander másfél nap alatt jutott el az Ackergill szélén található Caithness-

kastélyba. Inkább átvágott a lápon, mint hogy a kitaposott úton menjen.
A kastély már akkor megjelent a láthatáron, amikor még messze volt tőle. A
sziklák tetején álló, a Sinclair-öbölre néző magányos épületet a herceg egyik
ősi felmenője álmodta meg. Amint azonban a férfi közelebb ért, szembesült a
kastély siralmas állapotával. Az épület bizonyos részei romosak voltak, és
egyértelműen lakhatatlanná váltak.
Alexanderen ingerültség lett úrrá. Egy lairdnek kötelessége, hogy
karbantartsa ősei otthonát. Ha másért nem is, legalább a fiaiért és az ő fiaikért
meg kellene tennie. A herceg azonban szemlátomást nem foglalkozott ilyen
dolgokkal.
Bár kimerült az úton, Alexander odaadta Wallace kantárját a várakozó
lovászfiúnak, felkapta a könyvelést, és amilyen gyorsan csak tudott, besietett
az egyenetlen macskakövön a főépületbe.
Bármit is akart megvitatni vele a herceg, Alexander gyorsan túl akart esni
rajta. Eljátszott a gondolattal, hogy megosztja vele a Stafford terveiről szóló
értesüléseit, miszerint a márki szeretné megkaparintani a földjeit, de úgy
döntött, előbb megnézi, hogyan alakul a találkozó. Soha nem találkozott még
Caithnesszel, ezért nem tudta felmérni, a férfi hogyan fogadná a hírt. Ha a
herceg bolond, és hajlamos a hírnökön megtorolni a rossz hírt, Alexander
inkább nem mond semmit. Elvégre úgyis csak meg nem erősített
mendemondákról van szó.
Úgy tűnt, a herceg valóban bolond.
 Az azonnali felszólítás ellenére Caithness egyáltalán nem siette el a
dolgokat, és órákig váratta Alexandert.
Egy barátságtalan inas leültette egy rideg társalgóban, amely a kastély egy
kietlen, elhanyagolt szárnyában volt. Még csak ki sem volt takarítva! Minden
mozdulattal pormacskák százai röppentek fel a levegőbe. És ha ez nem lett
volna még éppen elég nagy sértés, egy sovány szolgálólány kecses
ezüsttálcáján teát – teát! – és néhány morzsányi aprósüteményt szolgált fel.
Amikor Alexander leginkább egy szelet húsra és egy jó whiskyre vágyott.
Az ember nem kínál meg egy skótot teával és süteménnyel!
Idős hölgyeket kínál meg teával és süteménnyel.
Ahogy Alexander Caithnessre várakozott a koszos társalgóban, érezte, hogy
egyre nő benne a düh. Mire Lachlan Sinclair végre előkerült, Alexander
legszívesebben megfojtotta volna.
Ehhez képest persze azonnal vigyázzba állt, amint a herceg belépett a
terembe.
Sinclair erőteljes férfi volt, magas és széles vállú, de enyhén sápadt, mint
aki egy napot sem töltött életében a friss levegőn. Alexander ezen nem
lepődött meg. Elvégre a herceg inkább brit volt. Úgy volt öltözve, mint egy
angol lord, a legkevésbé sem úgy, mint egy rendes skót laird, ahogy illő lett
volna. Szűk lovaglónadrágot viselt és csillogó rézgombokkal díszített
zubbonyt. A nyakába egy nevetséges habos kendőt kötött, amitől olyan
benyomást keltett, mintha súlyos golyvája lenne. Kézelőjéből csipke buggyant
elő.
Csipke.
– Á, Dunnet. Köszönöm, hogy eljött. – Kinyújtotta a kezét, majd
összerezzent, amikor Alexander megszorította.
Jóságos ég! Nem elég ez a ruha, de pont olyan puhány is, mint egy nő.
Caithness elhúzta a kezét, és megmozgatta az ujját, miközben szemügyre
vette Alexandert.
– Jó erős marka van.

Igen, rendes, becsületes munka árán lett ilyen. Nem pedig úgy, hogy
Londonban illegette magát olyan szűk lovaglónadrágban, hogy bárki közelről
megcsodálhatta a nemi szervét. Lehet persze, hogy a hercegnek épp ez kellett
ahhoz, hogy férfinak érezze magát. Elvégre mégiscsak talpig csipkébe volt
öltözve.
Caithness fintorgott. Alexander nem tudta eldönteni, hogy elégedetlen-e,
vagy ingerült. Esetleg mindkettő.
– Szóval – mondta végül egy kellemetlenül hosszúra nyúlt szünet után,
miközben összeszűkült szemekkel méregette Alexandert milyen fajta skót ön?
Alexander oldalra billentette a fejét, és jelentőségteljesen hallgatott. A
kérdésre szükségtelen volt válaszolni. A skót, az egy skót, az angol meg egy
görény – teljesen egyértelmű.
– Érti, mire gondolok – tapogatózott a herceg, miközben a kezével
hadonászott. A csipke összevissza libegett Alexander szeme előtt. – Normann
származású? Esetleg pikt? Van önben valami vikinges. Norsz lenne talán?
Alexander válaszul egyszerűen csak felmordult. Igen, az ősei fosztogató,
északi barbárok voltak, akik jó skót asszonyokba vetették magjaikat.
– Hát persze, norsz. Ebben hasonlítunk. Mondhatni, rokonok vagyunk.
Ördög és pokol! Mi a fenéről beszél ez a csipkés fajankó? Hát persze hogy
rokonok. Egy klánba tartoznak, az ég szerelmére!
De hasonlítani nem hasonlítottak.
Egy hangyányit sem.
– Kérem, üljön le. – Caithness lehuppant egy székre, mire hirtelen óriási
porfelhő vette körbe. Kezével próbálta eloszlatni a port a szeme elől. –
Elnézést kell kérnem a társalgó állapota miatt. – Köhintett egyet. – De az az
igazság, hogy ez egyike annak a kevés szobának, amiben van bútor. A
személyes dolgaim még nem érkeztek meg Londonból, és a szolgálok először
a lakosztályomban kezdték meg a takarítási munkálatokat. Nem érkezik
hozzánk túl sok vendég mostanában. – Úgy tűnt, mintha vádló pillantást vetett
volna Alexanderre.
A férfi azonban nem értette, neki vajon mi köze lenne a látogatók
hiányához. A herceg közel harmincévnyi távolléte és az elmúlt időszakban
kiküldött vérlázító üzenetei nagyban hozzájárultak a laird
népszerűtlenségéhez. Érthetetlen módon úgy tűnt, Caithness ezt valahogyan
nem érzékeli. Mintha felülemelkedne mindenen.
 Sokat kell még tanulnia a skótokról.
– Úgy terveztem, hogy újra bebútoroztatom a központi épületet, és
újjáépíttetem a keleti szárnyat. – A herceg megint összevissza hadonászott a
csipkéjével. – Azt reméltem, hogy nyárra befejeződnek a munkálatok, de
voltak fennakadások. A kastélyok nagyon sokba kerülnek – tette hozzá
sóhajtva. – De ezzel bizonyára tisztában van.
Alexanderre pillantott, mint aki válaszra vár. De mivel az nem érkezett
meg, a herceg tovább csacsogott.
– És a szolgálók! Ne is menjünk abba bele, hogy milyen nehéz jó
embereket találni. Londonban nem voltak ilyen gondjaim. Ott sorban álltak az
ajtóm előtt, alig várták, hogy egy hercegnek dolgozhassanak. De itt… úristen!
Amikor meglátnak, elfutnak ijedtükben. Persze bizonyára nem velem van
bajuk. – A férfi pislogott egyet. – Azt mondják, hogy ezt a kastélyt kísértet
lakja. Még hogy kísértet! – Az utolsó szót szinte sikítva mondta. A herceg
összevonta a szemöldökét. Csend állt be a társalgásban, amit végül a herceg
tört meg.
– Ön hisz a kísértetekben, Dunnet?
Alexander kinyitotta a száját, hogy feleljen, de végül egy gyors fejrázás
mellett döntött.
– Én sem. Az ilyen régi épületek mind recsegnek-ropognak. Csak erről van
szó. A szél miatt van minden, biztos vagyok benne. Miután befejeződtek a
felújítási munkálatok, minden rendben lesz. Egészen biztos vagyok ebben.
Minden baj megszűnik majd. – Bizakodóan pillantott Alexanderre, de mivel
az nem válaszolt elég gyorsan, a herceg a térdére csapott, és összeszedte
magát, noha az arcáról nem tűnt el az aggodalom. – Minden ősi kastély
felsüvít időnként. – A szívélyesnél egy fokkal erősebben bámult a vendégére.
– Az ön kastélya is süvít időnkét, Dunnet?
Alexander kastélya soha nem süvített.
De hogy megnyugtassa a herceget, bólintott.
– Na igen, hát persze hogy fel-felsüvít. Mindegyik kastély ilyen. Az lenne a
legjobb, ha elbontatnám az egészet a fenébe, és teljesen újjáépíttetném.
Szabadulni kell a régi kacatoktól, nem igaz?
Kedélyesen nevetgélt, mintha rettenetesen szórakoztatná ez a gondolat,
Alexander viszont kissé bántónak találta. Nem volt semmi baj a régi
dolgokkal. Skócia tele volt régi dolgokkal. Skócia tisztelte a régi dolgokat. És
ennek a kastélynak nem volt semmi olyan gondja, amit egy kis odafigyeléssel
ne lehetett volna helyrehozni.
Ami pedig a kísérteteket illeti, Caithnessre igazán ráférne egy pár túlvilági
élmény. Talán megemberelné magát, ha a rég elhunyt felmenői meglátogatnák.
– A felújítás természetesen nagyon költséges. Meg kell töltenem hozzá a
kincstárat.
Végre kiderült, hogy miért hívatta Alexandert.
A herceg szünetet tartott, hogy kiválasszon egy süteményt. Egy apró
rózsaszínűre esett a választása, amibe azon nyomban bele is harapott. Jóképű
férfi volt, erős csontozatú; a wicki Sinclairek jellegzetes sötét haját és nemes
arcvonásait ő is örökölte. Alexander látta maga előtt, amint csípőre tett kézzel
áll egy dombon a szélben, miközben a hagyományos skót szoknya csapdossa a
lábát. Igazán nagy kár, hogy a herceg nem ilyen ember volt.
Lachlan Sinclair, Caithness hercege valahol el lett rontva.
A londoni élet pojácát nevelt belőle.
Arca beteges és sápadt volt. A finomkodó mozdulatain túl a tekintetében is
valamiféle sebezhetőség tükröződött, s mosolyában is aggodalom bujkált.
Legjobb lesz minél gyorsabban végezni ezzel a meghallgatással. Szó nélkül
átnyújtotta a könyvelést a hercegnek.
Caithness megdöbbent, de leütögette a kezéről a porcukrot, és átvette a
könyveket. Átlapozta a köteteket, belenézett a szépen vezetett elszámolásba,
de olyan gyorsan végzett mindezzel, hogy Alexander tudta, semmilyen
érdemleges információt nem szűrhetett le belőle.
Kis idő után becsapta a könyveket és felsóhajtott.
– Azt gondolom, az lenne a legjobb – mondta tökéletes brit akcentussal –,
ha fejlesztenénk a földeket.
Alexandernek tátva maradt a szája. Elszörnyedve pillantott a hercegre.
Hallotta, amint a fülében dübög a vér.
Az nem lehet, hogy a herceg tényleg azt mondta az előbb, amit hallott.
Ezek a szavak a halálos ítéletet jelentenék. Mindennek véget vetnének, ami
fontos számára. Mindennek.
 – Nos, Dunnet? Mit szól hozzá? Mennyi ideig tartana kilakoltatni a
bérlőket?
Alexander érezte, hogy keserű epe önti el a torkát. A látása elhomályosult.
Összeszorította a fogát, és beleharapott az ajkába.
Amikor dühbe gurult vagy valamin nagyon meglepődött, képtelen volt
megszólalni. Bármennyire is erőlködött, egyszerűen nem jöttek a szájára a
szavak. A torka lezárult, a nyelve nem mozdult, idegesség öntötte el.
Egy emlékkép rohanta meg, amelyben egy óriási férfi tornyosul egy kis,
remegő kisfiú fölé, és úgy üvöltözik vele, hogy beleremegnek a falak. Te
idióta! Te gyengeelméjű! Dadogó, semmirekellő szerencsétlen! A nagybátyja
ezeket vágta a fejéhez, majd úgy megütötte a húsos öklével, hogy átrepült a
szoba másik végébe.
Alexander a hercegre nézett, miközben ujjával kitapogatta a hosszú
sebhelyet a halántékán, az örök emlékeztetőjét annak az estének. Az az este
azon alkalmak egyike volt, amikor majdnem belehalt a verésbe.
Akkor és ott – gyerekként – megfogadta, hogy egy napon ő lesz majd az az
óriási férfi, aki mások fölé tornyosul. Egy napon az ő kezében lesz a hatalom.
És arra fogja használni, hogy megvédje a szeretteit.
Most jött el ennek az ideje.
Eljött az idő, hogy kiálljon a klánjáért – most vagy soha.
Vett egy mély levegőt, és a mondanivalójára összpontosítva annyit szólt:
– Nem.
Caithness értetlenül pislogott.
– H-hogy m-m-mondja?
Volt valami sötét, bűnös élvezet abban, ahogyan a herceg dadogott… a nagy
Laird Sinclair. Öröm volt nézni, ahogyan tágra nyílik a szeme. Figyelni, amint
tekintete a szörnyű forradásra irányul, amit Alexander még mindig simogatott.
A herceg elsápadt.
– Mégis mire gondol?
Hogy mire gondol? Az ég szerelmére! Hát nem hallotta a válaszát? Vagy
csak nem akarta megérteni?
– Nem. – Alexander ezúttal határozottabb és hangosabb volt. Elszántabb.
Az ő földjén nem lesznek erdőirtások, sem kilakoltatások, sem rohadt
fejlesztések.
Alexandert a hányinger kerülgette.
Még ha gyönyörűen is tudna beszélni, és képes lenne meggyőzni az
embereket az igazáról, ezt az embert – ezt az angolt, akit nem érdekel semmi,
csak az arany –, akkor sem tudta volna eltántorítani szándékától. A herceg
nem látott túl a nyakkendőcsomóján. Nem látta át vérlázító kérése fájdalmas
következményeit. Ez az ember nem értette, hogy mit jelent skótnak lenni.
Mert ő maga sem volt skót.
Alexander szó nélkül felállt, meghajolt a herceg előtt, összeszedte a
könyvelését, majd elhagyta a poros kastélyt, ami még azokból az időkből
maradt hátra, amikor a rokonság még ért valamit, a klántagok kiálltak egymás
mellett, és megvédték azt, amijük volt.
Alexander az utolsó vércseppig küzdeni fog Caithness hercege és
fejlesztési tervei ellen, akkor is, ha ez az életébe kerül, vagy ha elveszít
mindent, ami számára fontos volt.
Hannah puffanás hangjára és egy káromkodásra ébredt. Felült az ágyban, és
a sötétséget kémlelte. Lana annyit emlegette a szellemeket vacsoránál, hogy
Hannah velük álmodott, így amikor hirtelen felriadt, az volt az első gondolata,
hogy kísértet jár a szobában.
A szíve vadul kalapált, miközben a sötétben táncoló árnyakat fürkészte.
Igyekezett rájönni, hogy mi ébreszthette fel, de a szobában csend honolt. Már
éppen kezdte azt hinni, hogy csak képzelődött, amikor Brùid hirtelen csóválni
kezdte a farkát. Hamarosan vidám csaholásban tört ki.
Valaki kinyitotta az ajtót, és gyertyafény szűrődött be a résen.
– Hannah? – suttogta egy hang.
Csak egy suttogás volt, semmi több, Hannah-nak mégis torkán akadt a szó,
és hirtelen szárnyalni kezdett a boldogságtól. Nem szellem volt az, hanem a
férje. Végre hazatért.
– Ébren vagyok.
Alexander belépett a szobába. Felemelte a gyertyát, ami megvilágította az
arcát. Hannah a vonásait tanulmányozta. A férfi annyira jóképű volt, hogy
szinte belesajdult a szíve. Miközben félrehajtotta a takarót, hogy
kipattanhasson az ágyból, és odafusson hozzá, Alexander már ott állt mellette.
Egy mozdulattal letette a gyertyatartót az asztalra, majd odaült mellé és
megölelte.
– Milyen volt Ackergillben?
Alexander elkomorult.
– Rendben zajlott minden.
Hannah kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, és kérdezzen még az útról, de
Alexander nem hagyta. Forró ajka éhesen tapadt az övére. Hannah-t elöntötte
a férfiból áradó forróság. Szenvedélye elsöprő volt.
A lány mindennap epekedett utána, és úgy tűnt, a férfi is gondolt őrá. És
szemlátomást ugyanarra gondoltak.
Alexander szinte kétségbeesetten csókolta Hannah-t: a nyakától indult el
lassan, míg el nem érte csókjaival azt a pontot, amelyről tudta, hogy
különleges élvezetet nyújt a lánynak. Hannah hátravetette a fejét, úgy élvezte
az édes kínzást.

Őrjítő és csodálatos volt, egyszerre érezte kínzásnak és kényeztetésnek.

Bódító volt.
Legalábbis elég hódítónak kellett volna lennie ahhoz, hogy minden más
gondolatot elnémítson a fejében, de sajnos nem így történt.
Miközben férje nyelve csodálatos táncot lejtett az idegvégződésein,
Hannah-ba belenyilallt a felismerés, hogy gyertyafénynél a szoba még inkább
trágyaszínű. A barna valahogy még barnább lett, és a sárgás árnyalat is
olyan… epeszerűnek tűnt.
Undorodva grimaszolt, majd inkább oldalra billentette a fejét.
Nem egyszerű trágyáról volt itt szó, hanem egy beteg tehén trágyájáról.
– Hannah?
A lány hirtelen rádöbbent, hogy Alexander megtorpant tevékenységében. Ez
csalódással töltötte el, ugyanakkor el is szánta magát. Szerette volna folytatni
az együttlétüket, nagyon is szerette volna. Csak nem itt.
Kezébe fogta a férfi arcát, és a gyönyörű szemébe nézett. Olyan gyengéd,
őszinte és értetlen volt.
 – Átmehetnénk a te szobádba?
Alexander összevonta a szemöldökét.
– Az én szobámba?
– Igen. Menjünk át. – Lerugdosta magáról a takarót, és kipattant az ágyból,
alig várva, hogy maga mögött hagyja a falon tomboló ürülékorgiát, de
Alexander megragadta a karját.
– Miért nem maradunk itt?
Hannah mindent megtett, hogy ne grimaszoljon. Tényleg mindent.
Alexander gyanakodva nézett körbe a szobában.
– Nem… nem szereted a szobádat?
Hannah a háta mögött keresztbe tette az ujjait.
– Nagyon szép, de a tiéd… nagyobb.
A férfi felállt, és a lány szemébe nézett. Lassan formálta a szavakat. Le volt
sújtva, és ez Hannah-t is elszomorította.
– Nem szereted a szobádat.
A megsemmisült férfit látva a lány legszívesebben visszaszívta volna
szavait.
Elvégre az kedvéért festette ki a szobát.
Felszínes libának érezte magát. Imádnia kellene ezt a szobát, a rettenetes
színösszeállítás ellenére is. Vagy legalábbis meg kellene próbálnia
megszeretni.
De nem bírt hazudni. Megvonta a vállát.
Hannah keze ökölbe szorult.
– De m-m-miért?
– Nagyon szép szoba. – Még Hannah is hallotta saját magán, hogy milyen
kevéssé meggyőző.
– De miért?
A lány összevonta a szemöldökét.
– Jaj nekem.
– Miért? – Alexander hangja minden kérdéssel egyre erősebb, harciasabb
lett.
– Csak olyan…
– Milyen?
 A lány zavartan összekulcsolta a kezét, majd felnézett a férfira.
– Olyan barna.
Alexander ledermedt.
– De hát ez egy gyönyörű árnyalata a barnának.
Nehezére esett nem felsikítani. Mégis hogy láthatta gyönyörűnek ezt az
árnyalatot? Rettenetesen ízléstelen és lehangoló szín volt, legszívesebben
egész éjszaka vonítana ettől a gusztustalan árnyalattól.
– Olyan, mint a szemed színe.
Hannah-nak hirtelen kiment minden erő a lábából, és elakadt a lélegzete.
Igyekezett megtartani az egyensúlyát, miközben hitetlenkedve nézett a férfira.
Nem is annyira a szavak lepték meg, bár azok is váratlanul érték, hanem
Alexander hangsúlya. Csodálattal ejtette ki a szavakat.
Akkor is…
Felkapta a gyertyát, és a tükörhöz rohant, amiben előbb saját magát, aztán a
falat tanulmányozta.
Te jó ég!
Jóságos isten!
Alexandernek igaza volt.
Valóban ugyanaz a két szín.
Nem csoda, hogy utálta.
Alexander mögé állt, és kezét a lány vállára tette. Hannah a tükörből
figyelte, amint a férfi keze elfedi törékeny kulcscsontját. A hüvelykujjával
végigsimította a nyakát egészen az áliáig. Hannah még mindig háttal állt neki,
amikor Alexander megszólalt.
– Ez a világ legszebb színe.
Hannah majdnem elájult.
Ez volt a világ legromantikusabb mondata, amit csak el tudott képzelni.
Ráadásul Alexander egyáltalán nem dadogott közben.
Ugyanakkor meglehetősen kellemetlen helyzetbe került így, hiszen férje
szemlátomást rengeteg energiát fektetett abba, hogy a kedvében járjon, és
kimutassa iránta érzett tiszteletét és odaadását. Hannah azonban ennek
ellenére is rettenetesen utálta a szobája színét.
Egyetlenegy dolgot tehetett csak.
 Megfordult a férfi karjaiban, kezébe fogta az arcát, és megcsókolta.
Ezután kézen fogva átvezette a másik hálószobába, oda, ahol nem vonják el
a figyelmét a férje csodálatos testéről a különböző mezőgazdasági ürülékek.
 Hannah nem szereti a szobáját.
Bármennyire is igyekezett másra gondolni, Alexander nem bírta kiverni a
fejéből.
A férfit annyira feldúlta Hannah vallomása, hogy hirtelen még a herceggel
való összetűzéséről is megfeledkezett. Amikor végre hazaért, Alexander
semmi másra nem vágyott, mint hogy a karjaiba zárja a feleségét, szeretkezzen
vele, és megfeledkezzen az aggodalomról, ami savként mardosta a lelkét.
Erre ez lett a vége.
Nem szereti a szobáját.
Ez a gondolat visszhangzott benne, mint a harangszó, miközben a feleségét
csókolta, simogatta, és óvatosan levetkőztette.
Hannah a párnára lökte, és elkezdte kicsatolni az övét. Alexander segített a
lánynak lehúzni a csizmáját és a harisnyáját, de közben máson járt az esze.
Hiába is vágyott egész héten erre a pillanatra, most összevissza kavarogtak a
gondolatai.
A lány formás melleinek látványai és kéjes nyögései, amikor mellbimbóit
harapdálta, el kellett volna, hogy tereljék a figyelmét. Mint ahogy annak is el
kellett volna hódítania, hogy milyen selymes a lány bőre, milyen finom az
illata, és hogy milyen szenvedéllyel vetkőzteti. Mégsem bírt megfeledkezni a
szobáról.
Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy csalódást okozott a lánynak.
Ráadásul végig azt hitte, hogy Hannah boldog, amikor nem volt az. A hosszú
úton Ackergillbe másra sem tudott gondolni, csak Hannah-ra. A házasságuk
járt az eszében, örült, hogy milyen közel kerültek egymáshoz ilyen rövid idő
alatt. Arra gondolt, hogy milyen elégedettnek érzi magát a lány mellett. Azt
hitte, hogy Hannah is az.
 Az út során valamikor beléhasított a felismerés, hogy sokkal jobban akarta
a lányt, mint ahogyan azt be merte eddig vallani magának. Szüksége volt rá.
Ez az örvény a szívében nem volt más, mint a szerelem.
Nem így képzelte el a szerelmet. Nem gondolta, hogy a szerelmet ennyi
félelem, kétségbeesés és értelmetlen reménykedés szövi át. És enyhe éhség.
Pontosabban nagyon erős éhség.
Hannah nem szereti a szobáját.
A férfinak fájdalom nyilallt a mellkasába.
Annyira a lány kedvében akart járni! Eddig meg volt róla győződve, hogy
sikerült is.
Hol rontotta el? Valóban megtudta a játék során a pikniken, hogy Hannah
nem kedveli a barnát, de a szobája nem is igazán barna, sokkal inkább füstös,
topázszínü volt, benne finom arany árnyalattal. Mély, gazdag szín volt, amiben
legszívesebben elmerült volna.
Erre gondolva megcsókolta Hannah szemhéját, előbb az egyiket, majd a
másikat, aztán végigcsókolta mindkét szemöldökét. Megcsókolta az
arccsontját, az apró gödröt az orra alatt, majd az állát.
Tekintetük találkozott, és valami megmozdult Alexanderben. Enyhén
megemelte a lányt, és szorosan magához ölelte. Hannah selymes bőrének
érintése felizgatta. Ajkát a lányéra tapasztotta, és mélyen megcsókolta.
Megpróbálta a tetteivel elmondani azt, amit szavakkal képtelen volt kifejezni.
A lány nyögve olvadt a karjai közé, miközben puha szájával a férfi ajkait
kereste.
Beszélniük kell a szobáról. Tudnia kell.
De nem most. Még nem.
Előbb meg kell ölelnie a lányt, és magába kell őt szívnia. Meg kell
erősödnie, és össze kell szednie a bátorságát.
A szavak megformálása még a jobb napokon is igazi kihívást jelentett
számára. Hannah-val még nehezebb volt, bár Alexander úgy vette észre,
lassan kezd elpárologni az attól való félelme, hogy ha a lány felfedezi az
átkot, ami sújtja őt, bizonyára megutálja majd miatta. Ugyan még nem került
szóba, de Alexander úgy érzete, mintha a lány már rájött volna, miért nem
olyan beszédes a férje. Ez a gondolat, bár megrémítette, egyben fel is
szabadította.
A férfit mélyen meghatotta a játék, amit Hannah kitalált. Gyengéd és okos
megoldás volt. Noha valamelyest el is szomorította, hogy Hannah ehhez a
trükkhöz folyamodott, reménnyel töltötte el, hogy a lány nyilvánvaló
nehézségei ellenére is jobban meg akarta ismerni.
Azt remélhette, hogy Hannah talán nem fog megundorodni tőle, amikor
majd megismeri a teljes igazságot.
Milyen csodálatos érzés lenne úgy beszélgetni a feleségével, hogy nem érez
közben semmiféle félelmet!
Kár, hogy még nem volt bátorsága elmondani a dolgot Hannah-nak.
Elmondani neki mindent.
De annak még nem jött el az ideje.
A lány megtorpant, és abbahagyta a férfi nyakának harapdálást. Összevont
szemöldökkel pillantott fel.
– Alexander? Figyelsz?
Nem. Nem figyelt. Legalábbis nem teljesen.
Bólintott.
A lány végigkarmolta a körmeivel. Amikor elérte a férfi mellbimbóját,
Alexander figyelme felélénkült. Kemény pénisze megbökte a lány combját,
aki erre hozzádörgölődzött. Hannah suttogva közelebb húzódott.
– Ez már jobb.
Alexander, miközben megpróbálta lefogni a lány lábát, hogy ne izegjen-
mozogjon, egy igazán izgalmas pontra lelt, amit simogathat. Hannah
térdhajlata egészen puha volt. És persze ott volt még az a rész is, ahol a
combja összeért a buja fenekével.
De a lány viháncolása és ficánkolása sem segített elterelni a gondolatait.
Hannah nem szereti a szobáját.
A gondolat újra és újra beléhasított. Amikor a lány elindult a mellkasától
lefelé, kénytelen volt megállítani. Nem tehetett mást. Tudnia kellett, és ha
most hagyja, hogy folytassa, a lánynak sikerülni fog teljesen elterelni a
gondolatait.
Hannah kérdőn pillantott rá, amikor megállította a kezét. Alexander
átfordult, és ezzel a lány alá került. Habár szemlátomást ez csak még jobban
felizgatta a feleségét, a férfi arra használta a mozdulatot, hogy lefogja őt, és
zavartalanul feltegye neki a kérdéseit.
– Komolyan…
A pokolba is, elakadt a szava.
Vett egy mély levegőt, és újra nekifutott, miközben a lány feszülten figyelt,
és türelmesen várta, hogy megformálja a szavakat.
– Komolyan utálod a szobádat?
A lány kuncogása átfutott a férfi testén.
– Utálod?
Hannah átkulcsolta a férfi nyakát, és felhúzta magát, hogy megcsókolja. Ez
volt az eddigi leggyengédebb csókjuk. A végén suttogva válaszolt a kérdésre.
– Szívből utálom.
Hogy Alexander miért nevetett fel, maga sem tudta. Hiszen ez maga volt a
katasztrófa. Minden, ami az új otthonában fogadja a feleségét, meghatározza a
házasságuk minőségét. Nagyon zavarta, hogy ennyire félrenyúlt a szoba
felújításakor.
Pedig biztos volt benne, hogy jól választ.
Alexander valószínűleg azért nevetett, mert Hannah is nevetett. A lány
undora valahogy élvezettel és szenvedéllyel társult, amit Alexander
ellenállhatatlannak talált.
– Átfestetem. – Alexander oldalra billentette a fejét, és komoly arccal
fürkészte a feleségét. – Szereted a vörösesbarnát?
Hannah hangosan kacagni kezdett, amitől csak még vonzóbb lett.
Amikor abbahagyták a csókolózást, legalábbis egy kis időre, Hannah
megsimogatta Alexander arcát.
– Nem kell átfestetned.
– De igen. – Ez létfontosságú volt. Hannah említette, hogy kedveli a zöldet.
Lehetne a szoba például friss, üde zöld, mint a tavaszi hanga. Úgy legalább a
szobáik is összeillenének.
– Azt is lehet, hogy mindig itt alszom – suttogta Hannah.
Ez is egy remek ötlet.
Újra csókolózni kezdett, de miközben Alexanderben egyre nőtt a vágy,
hirtelen újabb kérdés hasított belé.
 – Miért nem tetszik az a barna? – Tényleg az volt a világ legszebb színe.
– Jaj, könyörgöm, Alexander – suttogta a lány –, hagyd már.
– De nem bírom. – Úgy érezte, egy tüske állt az oldalába, nem hagyta
nyugodni. – Miért…?
Hannah összeszedte magát, hosszasan tanulmányozta a férfit, majd
válaszolt:
– Nem tűnt fel, de tényleg pontosan olyan színe van a falnak, mint a
szememnek.
Alexander megsimogatta a szemhéját.
– Gyönyörű.
Hannah felhorkant és elfordult. A férfi gyengéden megfogta az állát, és
maga felé fordította.
– Gyönyörű – ismételte el.
– A szemem nem gyönyörű.
– Rosszul látod.
– Tényleg nem az. Lanának van gyönyörű szeme, szép kék, tiszta, mint a
nyári égbolt. És Susánának, a másik húgomnak is csodálatos zöld szeme van.
– Hannah grimaszolt. – Az én szemem meg olyan, mint a pocsolya.
Alexandert hirtelen utolérte a felismerés.
Bármennyire is érthetetlen, Hannah nem tartja magát szépnek.
Alabástrombőrével, sűrű, sötét hajzuhatagával, csodálatos idomaival és
gyönyörűséges topázbarna szemeivel Hannah volt a legszebb teremtés, akit
Alexander valaha látott. A férfinak összeszorult a mellkasa és elszorult a
torka. Bárcsak költő lenne! Úgy szerette volna, hogy dőljenek most belőle a
mondatok.
Meggyőzhetné varázslatos szavakkal, elmondhatná neki egy lírai
szonettben, hogy pontosan mit lát, amikor ránéz.
De érezte, hogy nem fogja tudni megformálni a szavakat. Bármennyire is
próbálkozott, nem tudta kierőszakolni magából a dicséretáradatot, amit a
lánynak hallania kellene.
Inkább megmutatja neki, hogy mit érez.
Megmutatja neki, hogy milyen gyönyörűnek látja. Többé nem kételkedhet
magában.
 •◄►•

Hannah nem egészen értette Alexander arckifejezését, miközben a férfi

végigmérte. Döbbenet és elszántság keveredett a tekintetében, és még valamit
amit nem bírt értelmezni. Csak remélni merte, hogy nem szánalom.
Rettenetes érzés volt bevallani, hogy miért utálja ennyire a szobáját.
Ráadásul éppen neki! Nem mintha a férfi nem vehette volna minden egyes
alkalommal észre, amikor ránézett.
Hannah nem volt szép. Legalábbis annyira biztosan nem, mint az angyali
Lana vagy a lélegzetelállító Susana.
Ő sem volt persze egy bányarém, de egész életében tisztában volt vele,
hogy soha nem versenyezhet a húgai káprázatos megjelenésével. Mindig is
attól tartott, hogy azért nem fogja soha elnyerni egy férfi szívét sem, mert nem
elég szép hozzá. Ostoba, idegtépő félelem volt ez, amit mindig igyekezett
elnyomni, amikor megjelent a fejében. Mivel számos olyan vonása volt, amit
ő maga nagyon kedvelt saját magában, szépen lassan meggyőzte magát arról,
hogy nincs is szüksége ahhoz egy férfi szerelmére, hogy teljesnek érezze
magát.
De most, hogy megismerte Alexandert, és kapcsolatuk kezdett elmélyülni,
az eddig elhanyagolható félelem kezdett elhatalmasodni.
Hannah nagyon is szerette volna elnyerni a férfi szerelmét.
Kár, hogy halvány fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá.
Fájdalmas volt felfedni a félelmeit és megmutatni a lelkét Alexandernek.
Ráadásul úgy, hogy összefonódott testtel feküdtek az ágyon, és érezte a férfi
keménységét és forróságát.
Fájt belenéznie a férje szemébe, miközben Alexander rajta feküdt; a
pillanat túl erős, túl nyers volt.
Hannah kétségbeesetten gondolkodni kezdett valamilyen könnyed
megjegyzésen, amivel elüthetné a kellemetlen pillanatot és a benne lángoló
fájdalmat, de sajnos semmi nem jutott eszébe.
Aztán hirtelen minden gondolata szertefoszlott, mintha egy tengeri vihar
söpört volna végig a fején. Alexander hatalmas tenyerébe fogta a lány arcát,
az átlagos, unalmas, semmilyen arcát, és megcsókolta a homlokát.
 – Gyönyörű – suttogta.
Megcsókolta a szemöldökét.
– Gyönyörű.
Az orcáját.
– Gyönyörű.
A tökéletlen orra hegyét.
– Gyönyörű.
És így vette sorra a teljes arcát, minden egyes csók után újra és újra
elismételve a szót. Amikor végzett, félresöpörte a lány haját, és a fülével
folytatta. Hannah fülei egy kicsit nagyok voltak, és enyhén elállóak is, de
Alexander idővel azokat is gyönyörűnek minősítette.
Amikor elért a nyakához, a férje figyelme elterelődött, és elfelejtette
minden egyes csók után azt mondani, hogy gyönyörű, de időről időre így is
elmotyogta.
Hannah értékelte a férfi gyengédségét, odaadását és eltökéltségét, amivel
éreztetni akarta vele, hogy milyen szépnek találja. Ugyanakkor másféleképpen
is élvezte Alexander erőfeszítéseit. Az idegvégződései bizseregtek,
beleborzongott az élvezetbe, a karján égnek álltak az apró szőrszálak.
Hannah nem volt egy lélegzetelállító szépség, és ezzel tisztában is volt. De
már az is megelégedéssel töltötté el, hogy Alexander ennyi energiát szentelt
arra, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről.
Ha eddig még nem szerette volna a férfit, nem vonzódott volna hozzá
testileg, lelkileg és érzelmileg, akkor most biztos beleszeretne.
Alexander volt a legszebb, legizgalmasabb és leginkább lenyűgöző férfi,
akivel valaha találkozott.
És ő volt a férje.
Óriási boldogságbuborék növekedett benne, ami alig várta, hogy
kipukkanhasson. Hannah nevetni, ujjongani, sikítani akart.
De egyiket sem tette, helyette inkább belefúrta ujjait Alexander hajába, és
erőteljesen megragadta, a férfi kénytelen volt felemelni a fejét. Férje
kíváncsian nézett rá.
– Te vagy – mondta fojtott hangon – a gyönyörű. Lelökte magáról a férfit,
aki így kénytelen volt a hátára feküdni. Alexander sokkal nagyobb és erősebb
volt nála, mégis hagyta magát. Talán megilletődött Hannah harcias
mozdulataitól.
Alexander kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a lány gondolkodás
nélkül megcsókolta. A férfi visszacsókolt, miközben Hannah ráült. Alexander
kemény farka izgatóan nyomta Hannah lába közét.
A lány elhúzta a fejét, és Alexanderre mosolygott. A férfi tekintete ködös
volt, szája tátva maradt. Kezével a lány csípőjét markolászta.
Hannah határozottan megcsókolta a homlokát.
– Gyönyörű – jelentette ki.
Ezután a szemöldöke, az orcája, az orra hegye következett.
– Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű.
Majd a sebhelye.
Alexander összerezzent, amikor a lány ott csókolta meg, és megpróbált
elfordulni.
– Hannah…
– Maradj csendben.
A forradás a férfi halántékától egészen az álláig húzódott, és Hannah teljes
hosszában apró csókokkal borította, így biztosítva a férjét elfogadásáról.
Hannah az összes tökéletes tökéletlenségét imádta.
Ezután a férfi izmos nyaka következett ahogyan korábban Alexander is a
nyakával folytatta. Majd a kulcscsontját és a mellkasát csókolta végig.
Ujjával a szőrös mellkasát simogatta, nyelvével a mellbimbóit izgatta.
Hannah élvezte, ahogyan ellepi a férfi íze és illata.
Alexander mozdulatlanul, némán feküdt a lány alatt, és ragyogó szemekkel
figyelte őt. Gyengéden fogta a csípőjét, de az ujjával kéjesen simogatta,
amivel felébresztette a lányban a vágyat.
Amikor Alexander megmozdult, Hannah érezte, hogy valami kemény
nyomja a fenekét.
A férjére pillantott. Látta a szemében, mennyire kívánja őt.
Bármennyire is kellemes volt ez a lassú és lusta felfedezés, Hannah többre
vágyott.
Továbbra is Alexander szemébe nézett, mindkét tenyerét a férfi mellkasára
tette, majd enyhén hátrébb csúszott rajta. Felemelkedett, majd selymes
nyílását a férfi péniszére helyezte, és forró redői közé ölelte. Ahogyan föl-alá
dörgölőzött így Alexanderen, a férfi összerezzent. Szempillái megremegtek.
– Uram, kegyelmezz – motyogta.
Kegyelem?
Arról szó sem lehet!
Hannah-t felizgatta, hogy ekkora hatást gyakorol a férfira.
Izgató volt, ahogyan Alexander vonaglott és lihegett.
A lány lassan, incselkedve folytatta az intim masszázst, saját vágyában
fürdetve férje hímtagját.
Ugyanakkor Hannah maga is egyre izgatottabb lett. Minden mozdulat újabb
és újabb élvezetet ébresztett benne.
Alig bírt magával.
Amikor ismét felemelkedett, Alexander vett egy mély levegőt. Tekintete a
lány kezére irányult, aki éppen a férfiasságát kereste, és gyorsan meg is
találta.
Nehéz volt és kemény, forrón lüktetett Hannah kezében. A lány eljátszott
vele egy rövid ideig, simogatta, körbefogta.
De Hannah nem a türelméről volt híres.
Úgy helyezkedett, hogy Alexander makkját magába irányítsa. Minden egyes
idegvégződése örömtáncot járt, ahogy föl-alá lovagolt a cöveken. Csak akkor
hagyta abba, amikor Alexander pénisze teljes egészében kitöltötte.
Ezután előre és hátra kezdett el mozogni, amitől újféle gyönyör nyílt meg
előtte. A sikeren felbuzdulva egyre újabb és újabb testtartásokat próbált ki.
Föl-le, körbe-körbe, vágtázva, ügetve.
Az egyik jól sikerült mozdulat közepén megdermedt, mert testét elöntötte a
gyönyör hulláma. Ahogy Alexanderbe kapaszkodott, a hullám egyre csak nőtt.
Hannah nem tudta pontosan, hogy a szobát betöltő nyögés belőle jön-e, vagy a
férjéből, esetleg mindkettőjükből.
Bár veríték folyt végig az arcán és a légzése egyre nehezebb lett,
megszakítás nélkül dolgozott a férjén.
De a vágy egyre csak nőtt benne, és valamilyen meghatározhatatlan erő arra
késztette, hogy még gyorsabban mozogjon. Tenyerét a férfi mellkasára tette,
élvezve a bőre érintését. Hannah hagyta, hogy az ősi, ösztönös női tudás
vegye át a hatalmat felette.
Alexander fújtatott, ahogy a lány egyre gyorsabban lovagolt rajta, és
megszorította a csípőjét.
– Hannah – nyögte. A teste hirtelen megfeszült, izmai megremegtek. A lány
úgy érezte, hogy Alexander legszívesebben megfordítaná, ráfeküdne, és úgy
tenné magáévá. De a férfi nem mozdult.
Szemmel láthatóan nehezen bírta fegyelmezni magát.
Hannah úgy döntött, megjutalmazza a férfit önfeláldozásáért.
Alexander tekintete a lány fel-alá ugráló melleire irányult. Elengedte a lány
csípőjét, hogy megragadja őket, mindkét kezével egyet-egyet. Hüvelykujjával
a mellbimbókkal játszott, Hannah legnagyobb döbbenetére még meg is csípte
őket.
Gyengéd csípések voltak ezek, de annál intenzívebb érzéseket ébresztettek
benne.
Hörögve a férfi mellkasába mélyesztette a körmeit. Belülről feszítette
valami, amit szabadjára kellett engednie.
Alexander nem bírta tovább türtőztetni magát, csípője megemelkedett, és
mélyen a lányba hatolt. Hannah izzadságtól és vágytól nedvesen, egy eddig
ismeretlen kín rabjaként küzdött a férje ellen, a férjéért és a férjével.
Nyögéseik hangja betöltötte a szobát.
Hannah egyre gyorsabban, mélyebben és vadabbul lovagolt rajta. Az őrület
felé tartottak, de legalább együtt voltak.
Csodálatos kínzás volt ez. Hannah ott állt a gyönyör kapui előtt, majd
szétszakadt az élvezettől és a vágytól. Mintha folyamatosan próbált volna
elkapni valamit, ami mindig elugrott előle.
És amikor már azt gondolta, hogy nem bírja tovább, Alexander farka
megduzzadt benne. Az újabb élvezet, ahogyan a férfi teljesen kitöltötte, majd
a hirtelen mozdulat, amikor a férfi elélvezett, messzire repítette Hannah-t ettől
az ágytól, ettől a szobától, a józanság tereitől. A szemhéja mögött ragyogó
fényes pontok táncoltak, és elöntötte az élvezet.
Alexander hörgött valamit, ami talán a neve volt, és egyre mélyebben hatolt
belé, kezével szorosan fogva a lány csípőjét. Minden egyes lökés új
hullámokat indított el Hannah-ban, de egyik sem volt olyan erős, mint az a
forróság, ami akkor lepte el, amikor a férfi beleélvezett.
Ösztönösen meg akarta feszíteni az izmait, ernyedtség lett úrrá rajta, az
izmai szinte elolvadtak. Szorítása meglazult, majd irányíthatatlan remegéssé
alakult.
Borzongva omlott rá a férfi mellkasára. Alexander átölelte erős karjaival.
A férfi ringatta, a homlokát csókolgatta, és édes semmiségeket suttogott a
fülébe. Majd felemelte a lány arcát, a szemébe nézett, és letörölte a könnyeit.
Hannah döbbenten pislogott. Elsírta volna magát?
De miért?
Rögtön tudta, miért. Egyesülésük több volt puszta fizikai együttlétnél.
Sokkal több volt annál.
Tudta, hogy igaza van, mert Alexander szemében is megjelent egy apró
könnycsepp.
 Alexander csókkal ébresztette. Lelkesen megnyalta Hannah száját.
Majd az arcát. Aztán a fülkagylóját.
Valahogy sokkal inkább volt nyálas, mint romantikus.
És csöpögős.
Hannah kinyitotta a szemét, hogy kiderítse, a férje mégis miben sántikál
és…
…nem Alexander vonzó arca fogadta.
Hacsak nem lett azóta szőrösebb. És nem növesztett magának fekete orrot
és lógó nyelvet.
Morogva próbálta lelökni magáról Brùidot. A kutya fölötte tornyosult, egy-
egy lába a feje mellett jobb és bal oldalt, hogy jobban meg tudja nyalni. Nem
könnyítette meg a lány dolgát, folyamatosan elhajolt előle, hogy továbbra is ki
tudja mutatni iránta érzett szeretetét.
Persze az is lehet, hogy csak éhes volt.
Végre sikerült megszabadulnia a kutyától, így felült az ágyban, és
átpillantott a másik oldalra.
Hülyeség volt elszomorodnia a férje távolléte miatt, hiszen éppen erre
számított. Éppen ezért feleslegesen lett volna dühös, amiért egy újabb levelet
talált a férfi párnáján.
Hannah kézbe vette a borítékot, és sóhajtva megrázta Brùid felé.
– Remélem, valami jót írt legalább – magyarázta a kutyának.
Brùid mintha vigyorgott volna.
Hannah morcosan feltépte a pecsétet a borítékon, és olvasni kezdte a
levelet.
Az első sor után megdobbant a szíve, majd ahogy folytatta az olvasást, az
egész teste elernyedt. Idegessége olyan gyorsan szertefoszlott, mint a kémény
füstje a szélben.
Alexander szerelmes levelet írt neki.
Vagyis valami egészen hasonlót.

Hannah,
Imádom hajad, tiszta ében selyem, bőröd oly bársonyos, mint az
anyatej, mosolyod ajándék, kacagásod ének, csókodért eped a
szívem, amíg élek.
Mikor hozzám beszélsz, nevet a szemed, mélyében a válasz, ölelő
meleg – csak egy pillantás, máris elveszek, mert látom tiszta,
fényes lelkedet.

Hannah felsóhajtott.
Romantikus? Az bizony! És még rímelt is. Hannah azokat a verseket
szerette, amelyekben rímelnek a sorok. Sőt, úgy gondolta, a rímelést nem
ártana kötelezővé tenni és törvénybe foglalni.
Még valami oda volt írva kis betűvel a vers alá. Hannah közelebb hajolt,
hogy el tudja olvasni:

És én tényleg szeretem a barnát – írta Alexander.

Hannah hangosan felnevetett.

Hannah kacérkodott a gondolattal, hogy felkeresi a férjét a
toronyszobájában és… megköszöni neki a szép verset, de aztán eszébe jutott
Fergus harcias arckifejezése, amikor tájékoztatta, hogy senki sem zavarhatja a
lairdet délelőtt, így végül elvetette az ötletet. Ezúttal türelmes lesz, és
megvárhatja, amíg Alexander befejezi a munkáját.
A pokolba is!
Mégiscsak a felesége volt. És ha már a férje figyelmét se terelheti el a
munkájáról, akkor mire jó ez az egész?

•◄►•

Alexander az előtte fekvő jelentést tanulmányozta ös szevont szemöldökkel.

 Nem volt elég, hogy aggasztó hírek érkeztek Dounreay-ból, amikre azonnal
válaszolnia kellett.
Nem volt elég, hogy a beszámolók szerint az a szemétláda Olrig elkezdte
bekeríteni a földjeit. Az első kisemmizett menekültek már meg is érkeztek.
Nem volt elég, hogy félőrült volt az aggodalomtól, amiért Caithness
ugyanerre szólította föl Ackergillben.
Nem volt elég, hogy alig bírt összpontosítani, mert legszívesebben máshol
lett volna. Például az ágyban a feleségével, és szeretkezett volna vele.
Ha ez mind nem lett volna elég, most már érezte is a lány illatát.
Érezte az illatát.
Úgy tűnik, Hannah tényleg teljesen beleivódott a lelkébe.
Meglepte, hogy ilyen gyorsan történt minden, igaz, mégiscsak Hannah-ról
volt szó. Már amikor először meglátta, akkor megkívánta. Ezek után nem
annyira meglepő, hogy egyre jobban elcsábult, ahogy kezdte megismerni a
lányt.
De a pokolba is! Addig nem szeretkezhet vele, amíg be nem fejezte a
munkáját. Nem keresheti meg és nem szoríthatja a karjaiba, még nem.
Még számos jelentés vár rá, és sürgős ügyekben kellett döntést hoznia: a
Brough-ban épülő új szövődeés az újonnan kitört lythi viszály ügyében is
állást kellett foglalnia, a környező bárók leveleiről nem is beszélve, akik
csoportosan szólították fel, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ráadásul kitalált egy
tervet is, ami alternatíva lehetne a Caithness által sürgetett fejlesztésekre,
annak is ki akarta dolgozni a pontos részleteit. Rengeteg dolga volt, és emberi
sorsok múltak azon, hogy mennyire tud hatékonyan dolgozni, főként most.
Semmi sem vonhatta el a figyelmét, még Hannah sem.
Sóhajtva ellökte a székét az asztaltól, és felállt. Megmozgatta a nyakát, ami
ettől nagyot reccsent. Órák óta dolgozott már folyamatosan. Levelekre
válaszolt, rendeléseket írt össze, és a végtelen tanulmányokat olvasta.
Teljesen ki volt merülve, és…
Mozdulatlanná dermedt, amikor hirtelen mozgást érzékelt az ajtó alatti
keskeny fénysávban. Valaki állt a dolgozószobája előtt.
Közelebb lépett, hogy kiderítse, ki az, bár tudta már a választ, elvégre
érezte Hannah illatát. A lány felnézett rá, arcán mosoly táncolt.
 – Hannah, mit… mit keresel itt? – Nem akart ennyire szigorúnak
mutatkozni, de valószínűleg mégis az lehetett, mert a lány mosolya hamar
lehervadt. Alexander kinyújtotta a karját. – Gyere be!
A lány hezitált.
– Nem akartalak megzavarni.
Pedig megzavarta. De a lehető legjobb módon.
– Gyere be.
– Fergus azt mondta, nem szabad.
Alexander megragadta a karját, magához húzta, és mivel nem bírta
megállni, megcsókolta a lányt. Mindössze egy gyors csókot tervezett, elvégre
sok tennivalója akadt még, de a dolog elhúzódott.
Örült, hogy meglátogatta a lány. Szüksége volt rá.
Fergus pedig menjen a pokolba.
Igaz, csak jót akart.
Fergus mindig is Alexander védelmezője volt, bár az elmúlt időszakban
sokszor túlzásba vitte a gondoskodást. A régi szokásokat nehezen vetkőzi le
az ember. És volt idő, amikor ez a szorgalom mentette meg Alexander életét,
amiért soha nem lehetett elég hálás.
Amikor véget ért a csók, Hannah felsóhajtott, és átkarolta a férfi nyakát.
– Sokáig dolgozol még?
Alexander az asztalára pillantott és összerezzent.
– Igen.
– Szívesen segítek.
A férfi megpróbálta visszafogni magát, de mégis kiszaladt egy horkantás a
száján. A lánynak fogalma sem volt arról, milyen nehéz dolgozni, micsoda
felelősséggel jár a munka. Soha nem akarta volna, hogy Hannah ekkora terhet
cipeljen a vállán, ezért kötelességének érezte, hogy megvédje a munkával járó
aggodalomtól.
De igazán kedves volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét.
Hannah összevonta a szemöldökét.
– Tényleg tudnék segíteni – erősködött. Kinyitotta a száját, hogy folytassa,
de Alexander újra megcsókolta, noha nem lett volna szabad hagynia, hogy a
lány ismét elvonja a figyelmét a munkáról.
 – Nem lenne szabad itt lenned – sóhajtott Alexander. Csókot nyomott a lány
orra hegyére, hogy enyhítse a szavai súlyát.
– Unatkozom.
Alexandernek tátva maradt a szája. Unatkozik? Jóságos ég, mennyire
szeretne végre unatkozni!
– Elmehetnél lovagolni.
– Nem lovagolhatok állandóan – grimaszolt a lány.
– A szolgálók nem hagyják, hogy segítsek…
– Mert te vagy a báróné.
– Megszoktam, hogy mindig van mit csinálnom. Az ég szerelmére,
Alexander, Ciaran Reay-ben mindent én csináltam!
A férfi elnézően nevetett. Azért biztosan nem mindent. Hannah szúrósan
nézett rá, ezért magához ölelte a lányt.
– Van valami, amit tehetnél értem – mondta. Nem volt bölcs gondolat,
hiszen az asztalán halomban álltak a sürgős levelek. Ezért helyesbített. – Ma
este.
Bár igyekezett sejtelmesen fogalmazni, Hannah-t ez egyáltalán nem hatotta
meg.
– Most akarok csinálni valamit. – A lány vett egy mély levegőt. –
Alexander…
– Igen?
– Van valami, ami zavar egy ideje.
A férfinak összeszorult a torka.
– Igen?
– Fergus azt mondta, hogy a könyvtárba „belépni szigorúan tilos”.
Alexanderre úgy hatott a kérdés, mintha gyomorszájon vágták volna. Hogy
miért reagált így, maga sem tudta. Illetve dehogynem.
Nem szeretett a könyvtárszobára gondolni.
Soha nem is gondolt rá.
A könyvtár valaha varázslatos hely volt, telve az apja féltett
gyűjteményével. Minden egyes kötetet szeretettel vásárolt meg és gondozott.
Szerette felidézni az ott töltött, hosszú órákat, amikor az apja térdén ülve
olvasni tanult és felfedezte a polcon rejlő kincseket. De amikor az apja
meghalt, minden megváltozott. A nagybátyja azonnal lebujt csinált a
könyvtárszobából.
Alexander megborzongott, mintha jeges ujj simított volna végig a gerincén.
A szoba most már csak undorító emlékeket rejtett. Rémálmokat. Amikor a
nagybátyja végre eltávozott az élők sorából, Alexander kulcsra zárta a
könyvtárat, és azóta sem tért vissza. Senki sem léphetett be, még takarítani
sem. A szoba évek óta őrizte Dermid mocskát.
Hannah a férfi nyaka köré fonta a kezét.
– Nagyon szeretném felderíteni a könyvtárszobát. Nagyon örülnék valami
olvasnivalónak. Remélem, ez nem túl nagy kérés.
– Hannah…
– Alexander. – A lány közelebb simult hozzá.
Hannah forró és puha volt a karjaiban. A férfi nagyon jól tudta, hogy miben
mesterkedik a felesége, és bár egyáltalán nem bánta volna, ha elcsábítja,
érezte, képtelen lenne kinyitni azt a szobát. Bármit szívesen megadott volna a
lánynak, kivéve ezt. Most még biztosan nem. Még nem állt készen arra, hogy
szembenézzen a könyvtárszobában kísértő szellemekkel. Valószínűleg soha
nem lesz rá képes. Már a puszta gondolattól rosszul volt.
– Milyen könyvet ssze-szeretnél? – A polcra pillantott, ahol évkönyvek és
különféle, a vetésforgóról és az állattenyésztésről szóló tanulmányok
porosodtak.
Hannah pislogott.
– Vannak esetleg versek is?
– Itt nincsenek.
– Értem. Ma reggel egy nagyon szép verset olvastam. – A lány hozzábújt.
Alexandernek felállt a pénisze.
– Valóban?
– Igen.
– És… tetszett?
– Igen – suttogta a lány.
– Akkor majd írok még.
– Annak nagyon örülnék. – Hannah hátralépett. – Addig is olvashatnék
valamit? Van esetleg egy szoba tele könyvekkel, ahol körülnézhetnék?
 Alexander összerezzent.
Végül is odaadhatná neki a kulcsot, de a szoba évek óta le van zárva.
Fogalma sincs, milyen állapotok uralkodhatnak ott. Legjobb esetben is tele
lenne minden egerekkel. Legrosszabb esetben pedig szembetalálkozna
Dermid üvöltő szellemével.
Bár a szoba lezárása nem volt logikus lépés, örökre be akarta keríteni
nagybátyját a saját poklába – a szomorú emlékekkel együtt. Alexander nem
merte volna szabadon engedni őket.
Az unalmas kötetekkel teli polcra mutatott.
– Szolgáld ki magad.
Hannah odament a polchoz, és szemügyre vette a gyenge kínálatot. Leemelt
egyet könyvet a polcról, és felületesen átlapozta. Óriásit sóhajtott, ahogy
visszarakta a többi közé.
– Ezt már olvastam.
Valóban? Alexander közelebb hajolt, és elolvasta a könyv címét.
Mezőgazdasági bérlemények Harlan Arbruthnottól. Nem csoda, hogy a lány
sóhajtott. Az a könyv hihetetlenül unalmas volt.
Hannah rámutatott egy másik könyv gerincére. Anglia és Wales szépségei.
– Ezt is olvastam.
– És ezt? – kérdezte Alexander, miközben az egyik legújabb könyvére
mutatott, egy értekezésre a közelgő ipari forradalomról.
Hannah unottan fintorgott.
– Meglehetősen egyszerűnek találtam a könyv következtetéseit.
A pokolba! Ő is épp erre jutott.
Alexander a feleségére nézett. A lány mondta ugyan, hogy szereti a
történelmi témájú tanulmányokat és a tudományos könyveket, de soha nem
gondolta volna, hogy olvasta ezeket a köteteket.
– Mit gondolsz Cantorról? – kérdezte, és felemelt egy vékony füzetet,
amely a trágyahasználat a földek regenerálódásában betöltött szerepéről szólt.
Hannah grimaszolt.
– Érdekes, de nem annyira, mint az tanulmány, amit az ősi maják által
használt módszerekről olvastam. Az jobban tetszett.
Alexander értetlenül pislogott.
 – Az ősi maják?
– Halat használtak. Nagyon izgalmas.
A férfinak tetszett, ahogyan a lány arca felderült, miközben elmagyarázta a
módszert, bár Alexandernek derengeni kezdett, mintha ő is olvasott volna már
erről. Lenyűgözte a lány élénk arca, csillogó szeme, csábítóan mozgó szája.
Elgondolkodott rajta, hogy könyveket kellene vennie a feleségének. Vagy
még inkább szembe kellene néznie a könyvtárral, és onnan kihozni neki a
vágyott olvasnivalót.
Meg fogja tenni, de még nem áll rá készen.
Inkább a karjaiba zárta a lányt, és egyéb izgalmakkal kötötte le a figyelmét.

•◄►•

Hannah alig bírta elrejteni a mosolyát, amikor átsétált a várudvaron,

mellkasára ölelve az Alexandertől kapott könyvet. Miután szeretkeztek a férfi
szent dolgozószobájában, Alexander végignézte a könyvespolcot, hogy
találjon neki valamit, amit még nem olvasott. Ugyan nem tűnt túl izgalmasnak
ez a tanulmány, de nem ez volt a lényeg.
Alexander odaadta neki a könyvet, és mellé még meg is csókolta.
Hannah úgy tervezte, hogy a délelőttöt a kertben tölti majd olvasással, vagy
legalábbis olvasást színlelve, miközben a férjéről ábrándozik.
A kapcsolatuk egyre inkább elmélyült, ezt bizonyítja a dolgozószobai
légyott is. Alexander lazább lett, kevésbé fegyelmezett: beengedte, legalább
egy rövid időre. Hannah már a puszta gondolattól izgalomba jött.
Az istállóban szokatlan sürgés-forgásra lett figyelmes, majd egy ismerős
arcot pillantott meg, ezért letért az útjáról, és odament.
– Rory! – kiáltotta.
A fiú épp a nyeregszíjakat húzta szorosabbra, de megtorpant, és a lányra
nézett. A szokásos derűs helyett az arca most gondterhelt volt.
– Hogy vagy? – kérdezte Hannah, és odalépett a fiúhoz. A színét se látta a
lovásznak, amióta megérkeztek Dunnetbe, ezért úgy megörült a találkozásnak,
hogy úgy döntött, elhalasztja a dorgálást, amiért túl közvetlen a viszonya
Lanával.
 Rory a nyakát masszírozta.
– Jól – morogta. Közben több dolgot bedobott a nyeregtáskába.
Hannah-nak rossz érzése támadt.
– Mész valahova? – kérdezte.
A fiú elképedt, s egyszerre fájdalmas tekintete meglepte.
– Hát nem tudja?
Hannah-nak összeszorult a gyomra.
– Mit kellene tudnom?
– Gondok vannak Reay-ben. Az ura visszaküld pár emberével és az
öccsével.
– Gondok? – Hannah-ban megállt az ütő. – Milyen gondok?
Rory elvörösödött.
– Legjobb lesz, ha tőle kérdezi meg.
– Így is lesz – felelte Hannah, majd dühösen sarkon fordult, és becsörtetett
a kastélyba. Ha Alexander bármikor hírt kap Reay-ből, bármiről legyen is
szó, azt neki elsőként kellene megtudnia, nem utolsóként.
Fergus balszerencséjére ő volt az első, akivel Hannah szembetalálkozott.
Épp a hallon ment át, amikor a nő belépett.
– Hol van? – üvöltötte a lány.
Fergus mozdulatlanná dermedt, és elkerekedett szemekkel nézett Hannah-
ra.
– Kicsoda, milady?
– Hol van Dunnet? – Mégis ki mást keresne?
Fergus összekulcsolta a kezét és megköszörülte a torkát. Tekintete fel-alá
cikázott a teremben.
– Asszonyom, az uraság most… nagyon elfoglalt.
– Magasról teszek rá, hogy elfoglalt-e, vagy sem. Hol van? – Hannah
hangja visszhangzott a teremben.
Fergus elsápadt.
– Asszonyom…
– Hol van?
– A nagyteremben, asszonyom.
A nagyteremben? Az meg hol volt? Hannah megpróbálta felidézni, de nem
sikerült.
– Vezessen oda!
– De hiszen…
– Most!
Mentségére legyen mondva, Fergus megtette, amit kért, bár Hannah látta
rajta, hogy nem szívesen teszi. Lassan ment, fülét-farkát behúzva, mint egy
kiskutya.
Hannah még azelőtt meghallotta a hangzavart, hogy elérték volna a termet.
Lábdobogás, fegyverek fémes csörömpölése, és a férje mély hangja.
– Andrew irányítja a védelmet. Hamish vezeti a kivizsgálást. Mindennap
kérek jelentést, világos?
Bezzeg hozzájuk bírt beszélni. Hannah ettől csak még dühösebb lett.
Berobbant a terembe, és hirtelen mindenki elhallgatott. Huszonöt, utazásra
és harcra kész férfi fordult felé. De ő csak egyet látott mind közül, a férjét.
Hannah villámokat szórt a szemével.
– Mi a fene folyik itt?! – csattant fel.
Alexander megfordult, és egyenesen a szemébe nézett. A száját kitátotta,
majd becsukta.
– Hannah… – nyögte ki végül.
– Igaz, hogy üzenetet kaptál Reay-ből?
– Igen.
– És nem szóltál nekem?!
A levegő szikrázott közöttük. Alexander az embereire pillantott, és Hannah
tudta, hogy arra gondol: Ne előttük! De ez most nem érdekelte.
– Hogy merészelted? Hogy merészelted elhallgatni előlem? Reay az én
földem!
– Hannah…
– Mi az? Mi történt? Jogomban áll tudni! – tudta, hogy hisztérikusan
követelőzik, de elöntötte a düh, a pánik és az aggodalom.
A sógora lépett oda hozzá, kezét békítően maga elé tartva.
– Egy újabb tanyát gyújtottak fel.
Hannah-nak összeszorult a gyomra, a szívverése felgyorsult.
– Melyiket?
 Andrew megvonta a vállát, mire a lány majdnem felpofozta. Hát persze
hogy nem tudta. Senki sem tudta, hiszen senkinek nem volt olyan fontos, mint
neki.
– És volt egy…
A fiú hezitálásától Hannah-nak megrogyott a térde.
– Mi volt? – Hiába a durva hangsúly, Andrew nem felelt. Helyette
Alexanderre pillantott.
A férfi lassan közeledett felé, úgy, ahogy a vadállatokhoz szokás, ami
ebben a pillanatban nem is állt túl messze a valóságtól. Csitítgatni kezdte,
majd végül a vállára tette a két kezét.
– Apádat is megpróbálták megölni.
Még szerencse, hogy Alexander fogta, különben Hannah összeesett volna.
Elakadt a lélegzete. A szíve összeszorult. A fejében néma sikoly harsant.
– És… jól van?
– Jól van. – Alexander megcsókolta a homlokát. – Jól van, elkapták a
gonosztevőt.
A lányon úgy söpört végig a pánik, mint a jeges szél. Az apja veszélyben
volt! A húga és a drága kis Isobel szintén! Ha ott lett volna, ez nem
történhetett volna meg. Ebben teljesen biztos volt. Hirtelen eltökélte magát.
– Hazamegyek. – Sarkon fordult, hogy távozzon.
Alexander megragadta a karjánál fogva.
Hannah megpróbált kiszabadulni, de képtelen volt rá. Szúrósan pillantott a
férjére.
– Muszáj hazamennem. Meg kell védenem őket! – Az ég szerelmére, senki
más nem tudja megvédeni őket!
– Itt kell maradnod. – Alexander a lány füle mögé simította az egyik
rakoncátlan tincsét. Más körülmények között Hannah bájosnak találta volna
ezt a mozdulatot. Most viszont legszívesebben rácsapott volna a férfi kezére.
– Az embereim majd megvédik őket.
Andrew igyekezett biztatóan mosolyogni, de a próbálkozás elég
vérszegényre sikeredett.
– Az embereink nagyon értik a dolgukat.
Hannah rápillantott, majd visszanézett a férjére.
 A családja iránt érzett aggodalom mellett egy mélyebb félelem is bántotta.
Utálta Alexandert, amiért nem osztotta meg vele ezt a hírt. Az imént voltak
együtt. Akkor már bizonyára hallotta, mi történt, mégsem mondott semmit. Az
ég szerelmére, hiszen megígérte, hogy társak lesznek! Keserű íz öntötte el a
száját.
– El kellett volna mondanod – sziszegte.
– Nem akartam, hogy aggódj.
– Hogy ne aggódjak?! Ők az én népem, Dunnet! Ők az életem! Jogomban áll
tudni. Jogomban áll részt venni a megbeszélésen, a döntésben. Nem tarthatsz
meg magadnak egy ilyen információt!
Alexander kinyitotta a száját, de mégsem szólalt meg.
Valóban, nem tarthat meg magának minden értesülést.
Hannah rádöbbent, hogy micsoda képtelen feltételezés volt, hogy valaha is
társak lesznek. Micsoda hiú ábránd, hogy többet akarhat a férfitól.
Nem arról volt szó, hogy a férje nem egy nagy társalgó, vagy arról, hogy a
szavak kihívást jelentenek számára. Ennél sokkal mélyebb dologról volt szó.
A férfi semmit sem akart megosztani vele. Nem volt rá szüksége.
A szörnyű felismerés megrohanta Hannah-t.
Hogyan élhetne igazi házasságban egy olyan férfival, aki túl gyengének, túl
butának és túl hitványnak tartja ahhoz, hogy bármit is megosszon vele?
A szíve megkeményedett. Szó nélkül sarkon fordult, és kivonult a teremből.
 Az ajtó zárva volt.
Ugyan számíthatott volna rá, mégis meglepte Alexandert, hogy a kilincs nem
mozdult, amikor megpróbált benyitni Hannah hálószobájába.
Életében nem látott még nőt ilyen mérgesnek vagy sértettnek. Hannah
sebzett tekintete a szívéig hatolt.
A lány után kellett volna mennie, amikor kivonult a nagyteremből. Meg
kellett volna keresnie, és meg kellett volna nyugtatnia. Megpróbálni
elmagyarázni neki a dolgokat.
De az emberei várták a parancsokat. Sok mindent kellett még elrendeznie,
mielőtt útnak indultak.
És különben is, miért magyarázkodott volna?
Elhatározta, hogy nem szól a levélről, legalábbis addig nem, amíg meg nem
hozza a megfelelő intézkedéseket. Nem akarta, hogy a lány aggódjon. Nem
akarta elmondani, mi történt, amíg nem volt feltétlenül szükséges.
Ezért hát nem szólt.
Gyávaság lett volna?
Talán igen.
Remélte, hogy nem veszített el ezzel mindent. Mindent, amit eddig
felépítettek Hannah-val.
Halkan kopogott az ajtón.
– Hannah?
Nem jött válasz.
Újra kopogott.
– Hannah, engedj be!
Semmi.
Hangosabban kopogott. Ez működött egy idő után. Mozgást hallott az ajtó
túloldaláról.
– Hannah, kérlek. Beszélnünk kell.
Horkantás.
– Hannah! – Igyekezett parancsoló hangon beszélni. Ettől a lány közelebb
jött: hallotta a lépteit, és érezte a jelenlétét az őket elválasztó faajtó
túloldalán. De most nem csak egy ajtó állt közéjük…
Hanem óriási szakadék.
– Sajnálom.
Újabb horkantás.
– Nem engedsz be?
– Minek?
Alexandernek megdobbant a szíve a lány hangjának hallatán, de aztán
felfogta a szavak értelmét és felfigyelt a hangnemre is. Hannah hangja gyászos
volt, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Kérlek, hadd magyarázzam meg!
– Menj el!
– Nem megyek. – Alexander kihúzta magát. – Itt maradok egész este.
Csend.
– Rendben – motyogta a lány.
– Hannah Lochlannach, engedj be!
– El kellett volna mondanod.
– Tudom. – A pokolba is, de nehéz volt ezt belátni! Ráadásul pont Hannah
előtt, miközben egy ajtó választja el tőle.
– Az ég szerelmére, apám veszélyben volt!
– Most már jól van. Andrew megvédi.
– Ott lenne a helyem.
– De nekem itt van rád szükségem. – Ez valóban így volt. Nem bírta volna
elviselni, ha Hannah elmegy, főleg nem egy ilyen veszélyes helyre. Elkapták a
gonosztevőt, aki Magnus életére tört, és Andrew feladata, hogy felgöngyölítse
az ügyet és megerősítse a védelmet. – Hannah, kérlek.
– Menj el, Dunnet. Nem akarok beszélni veled – morogta a lány az ajtón
keresztül. Alexandernek összeszorult a szíve, amikor meghallotta, hogy
Hannah a nemesi címén szólítja. Már nem Alexander többé. Dunnet lett, a
laird. Ez a gondolat lehangolta. Életében nem érezte még magát olyan
magányosan, mint most.
Noha tudta, hogy igazán nem hibáztathatja Hannah-t.
Igaza volt, hogy haragszik rá.
Milyen kár, hogy fogalma sem volt, hogyan tehetné jóvá a dolgokat.
Nagyot sóhajtva visszament a hideg és üres szobájába.
És a szoba tényleg üres volt, mert Hannah magához vette a kutyát is.

•◄►•

Amikor csend lett az ajtó túloldalán, Hannah belefúrta az ujjait Brùid vastag
bundájába. A kutya nyüszített és az ajtót szaglászta, pedig mindketten jól
tudták, hogy Alexander elment.
A férfi elment. Teljesítette Hannah kérését, és elment.
Már bánta, amit mondott. Lehet, hogy ki kellett volna nyitnia az ajtót. Lehet,
hogy beszélnie kellett volna vele, de túl dühös volt. Annyira dühös, hogy félt
attól, mit mondana.
Jobb ez így.
Szüksége volt egy kis időre, hogy úrrá legyen a benne dúló érzelmeken: a
családja iránt érzett aggodalmon, a férje iránt táplált dühön és az egész
helyzet miatt érzett tanácstalanságon.
Mégis lehangolta, hogy Alexander elment, ráadásul ilyen gyorsan.
Lehet, hogy tényleg nem érdekli.
Lehet, hogy kapcsolatuk mégis reménytelen.
Ebbe inkább bele sem mert gondolni.
Helyette inkább bezárkózott a húgával a barna szobájába, aminek a színe
most furcsamód egészen megfelelőnek tűnt, de legalábbis jól illett a
hangulatához. Behívta Sengát, és megkérte, hogy hozza fel a vacsoráját,
amiből aztán nem evett, majd miután addig panaszkodott Lanának, míg
teljesen be nem rekedt, befeküdt az ágyba, és Alexander kutyáját magához
ölelve álomba sírta magát.

•◄►•
Alexander megállt a könyvtárszoba kétszárnyú ajtaja előtt, és a kezét a kilincs
fölött tartotta. A szíve vadul kalapált, a tenyere pedig nyirkos volt az
izzadságtól. Utálta ezt a szobát. Szívből utálta.
A helyiség tele volt rossz emlékekkel, Alexander évek óta még az ajtó felé
sem nézett.
De ma valami olyan dologra volt szüksége, amit csak ebben a szobában
találhat meg, és amiért még fiatalkora sötét valóságával is hajlandó volt
szembenézni.
A megváltás volt az, amire szüksége volt.
Eszébe jutott, hogy a felesége bizonyára örülne néhány ajándék könyvnek.
Márpedig a könyvtárszoba tele volt velük – igaz, Dermid egyet sem nyitott ki
élete során.
Az elmúlt pár nap maga volt a pokol. Nem elég, hogy nehezére esett
elküldeni az öccsét – még akkor is, ha senki másra nem bízta volna szívesen
Dounreay védelmét –, de Hannah is kizárta az életéből, a szívéből, a
hálószobájából. Már mindennel próbálkozott: virágokkal, ajándékokkal,
levelekkel. Semmi sem vált be. A leveleket összetépve küldte vissza. A
virágok sem jutottak jobb sorsra. A könyvtár volt az utolsó reménysége.
Alexander megborzongott. Most, hogy itt állt a küszöbön, visszatért a régi
rettegés.
Nevetséges volt, hogy egy felnőtt ember így rettegjen egy szobától. Hiszen
csak egy egyszerű terem volt, ráadásul a saját otthonában – mégis titkokat,
emlékeket és nem kevés szörnyűséget rejtett ez a hely.
Megesküdött, hogy elfelejti, leküzdi a múltat, de ezt sokkal könnyebb volt
mondani, mint meg is tenni. Remek lenne, ha első lépésként be merne lépni
egyáltalán ebbe a szobába, hogy szembenézzen a kísérteteivel.
Legalábbis úgy gondolta.
– Be fog oda menni?
Alexander összerezzent, ahogy a csilingelő hang megzavarta az
elmélkedésben. A hang irányába pillantott. A felesége húga, Lana állt
mellette, és érdeklődve fürkészte. A lány egyáltalán nem hasonlított Hannah-
ra. A haja fátyolszerű volt, és a szemei kéken ragyogtak, de mintha nem
fókuszáltak volna rendesen. Apró, törékeny, visszafogott teremtés volt.
Különös adottságokkal, elvégre kiskutyákkal és halott szakácsnőkkel
barátkozott, de mégiscsak a felesége húga volt. Úgy illendő, ha
összebarátkoznak. Talán még segíteni is tud abban, hogy elnyerje Hannah
bocsánatát.
Alexander meghajolt.
– Miss Dounreay.
Lana összefonta az ujjait, és szigorúan tanulmányozta a férfit. Alexandernek
az az érzése támadt, hogy a lány a lelkébe lát. Talán butaság volt, de
megkönnyebbült, amikor Lana végre elmosolyodott.
– Uram. – Majd kérdésekkel folytatta. – Nos? Bemegy?
– Igen, azt terveztem.
– Már egy ideje az ajtó előtt áll, és furán bámulja.
Nem is bámulta.
Lana az ajtóra mutatott.
– Mi van mögötte?
– A könyvtár.
Lanának elkerekedett a szeme.
– Fergus azt mondta, hogy oda belépni szigorúan tilos.
Alexander megigazította az ingét, és felmordult.
– Én vagyok a laird.
– Ez igaz.
– Oda megyek be, ahova kedvem van.
Lana oldalra billentette a fejét.
– És akkor most bemegy?
– Igen. Azt reméltem, hogy találok bent valamilyen ajándékot Hannah-nak.
Lana szeme csillogott.
– Biztosan nagyon fog örülni.
– Elég mérges rám.
Lana felhorkant, majd egy mosollyal enyhített a helyzeten.
– Igen, én is úgy érzékelem. Be kellene avatnia az eseményekbe. – Majd kis
gondolkodás után hozzátette:
– Uram.
Alexander elpirult.
 – Még azelőtt értesült reay-i gondokról, mielőtt alkalmam lett volna szólni
neki.
Lana megpaskolta a férfi karját.
– Ő már csak ilyen. Legközelebb az lenne a legjobb, ha rögtön elmondaná
neki a dolgokat, amint megtudja őket.
Ez egyáltalán nem volt rossz tanács.
– Otthon mindenről tudott. Mindent ő csinált. Gondolom, érti, mennyire
frusztráló lehet számára, hogy itt nincs meg a szerepe.
Alexander felcsattant.
– De hiszen megvan a szerepe! – Az ég szerelmére, ő a felesége!
Lana szemrehányóan nézett rá.
– Ennél sokkal többre képes. Bíznia kellene benne.
– Bízom benne. – Alexander tényleg bízott benne. Bosszúsággal vegyes
szomorúság tört rá. Valószínűleg tényleg azonnal szólnia kellett volna a
Dounreay-ból érkezett levélről, mivel mégiscsak Hannah családjáról volt szó,
de őszintén szólva eszébe sem jutott. Megszokta, hogy egyedül intézi a birtok
dolgait, és legfeljebb Andrew-tól kér tanácsot.
Többet nem fogja elkövetni ezt a hibát.
Mindent meg fog osztani Hannah-val, vagy legalábbis törekedni fog rá.
– Ő irányította az egész birtokot.
Alexander ledermedt.
– Az egészet?
Lana arca komoly volt.
– Az egészet. – A lány ismét a zárt ajtóra pillantott.
– Egy ajándék könyvvel szeretné tehát elsimítani az ügyet?
– Igen. – Alexander nagyot nyelt. – Működni fog?
– Ártani nem árthat – felelte Lana csillogó szemekkel. – Bár az egész
könyvtár valószínűleg hatékonyabb lenne. – Efelől Alexandernek sem volt
kétsége. – Segítsek választani?
Alexander megkönnyebbült, és nemcsak azért, mert Lana valószínűleg
mindenkinél jobban ismerte Hannah-t, hanem mert így nem egyedül kell
szembenéznie a szobával és az emlékekkel.
– Kérem! – Elcsodálkozott rajta, hogy milyen könnyen tud beszélgetni a
lánnyal. Talán azért, mert Lana olyan ártatlan, olyan tiszta volt, mint egy
gyermek. Alexander rádöbbent, hogy bizonyos emberekkel könnyebben tud
beszélni.
– Na? – kérdezte Lana, miközben a férfi kezében lévő kulcsra pillantott.
Nem kellett volna többnek lennie egy egyszerű fémdarabnál, amely ajtókat
nyit, mégis jelképpé emelkedett. – Nem megyünk be?
Alexander mély levegőt vett, amikor bedugta a kulcsot a zárba. Mintha
csak érezné a félelmeit, Lana biztatóan a kezére tette a kezét, és segített
elfordítani a kulcsot.
A zárat régóta nem használták már, így a zárszerkezet akadozott. Végül
nyikorogva kinyílt az ajtó.
Alexander belökte, és az ismerős dohos szag csapta meg az orrát. A térde
azonnal megremegett, a gyomra görcsbe rándult. Megtorpant az ajtóban, és
benézett a szobába. Sötét volt, de a gondolatai még annál is sötétebbek.
A terem hosszú volt, végigfutott a szárny teljes hosszában, ablakai keletre
és nyugatra egyaránt nyíltak. Kétemeletnyi magas volt, a mennyezet alatt
galéria futott benne végig. A kandallót és az ablakokat leszámítva az összes
falat polcok borították. A szoba távolabbi sarkában egy tömör mahagóniasztal
állt. Alexander nem nézett abba az irányba.
A termet szemét borította. Régi, mocskos tányérok rákövült
ételmaradékokkal, felborult whiskysüvegek, mindenfelé széthagyott poharak.
Pontosan úgy nézett ki minden, mint évekkel korábban. Mintha Dermid
bármelyik percben üvöltve ronthatna be. Mintha még mindig
megparancsolhatná annak az ötéves kisfiúnak, hogy hajoljon előre, majd
addig verné a pálcájával, amíg valamelyikük össze nem esik.
Alexander még mindig a küszöbön állt, de Lana határozottabb volt: besétált
a szobába, odalépett a keleti falhoz, majd széthúzta a függönyt. Napfény dőlt
be az ablakon. A fénycsíkokban porszemek kavarogtak. Az árnyékok hirtelen
semmivé foszlottak, mintha csoda történt volna.
– Hol kezdjük? – kérdezte a lány.
A férfi vett egy mély levegőt, majd a küldetésére összpontosítva –
könyveket kell találnia Hannah-nak – belépett a terembe.
– Úgy emlékszem, erre vannak a históriák. – Jobbra vezette Lanát, távol az
íróasztaltól.
– Valóban. – A lány tanulmányozta a köteteket, végighúzta az ujját a
könyveken, időről időre megtorpant, majd megrázta a fejét. Végül levett a
polcról egy vastag, poros kötetet, majd kinyitotta, hogy szemügyre vegye a
tartalomjegyzékét. – Ez nagyon unalmasnak tűnik. – Odanyújtotta
Alexandernek. – Hannah imádni fogja.
Folytatta felderítőútját, egyre több könyvet vett le a polcokról. A legtöbb
Alexander kezében végezte. Történelmi könyvek, drámák – többek közt
Shakespeare – és pár tudományos kötet, bár utóbbiakkal kapcsolatban Lana
megjegyezte, hogy túl régiek ahhoz, hogy igazán érdekesek legyenek.
– Ez elég lesz – mondta, amikor Alexander már ki sem látszott a kezében
feltornyozott könyvek mögül. – Mit gondol… – Félbeszakította a mondatot, és
a tekintete a szoba távolabbi sarkába irányult. A szeme hirtelen összeszűkült,
arcvonásai megkeményedtek.
Alexander is hátrapillantott. Nem volt ott semmi.
– Mi az? – kérdezte.
Lana az ajkát harapdálta. A tekintete Alexanderre vándorolt, majd vissza a
sarokba.
– Semmi.
Egyértelmű volt, hogy van ott valami.
– Miss Dounreay?
A lány grimaszolt.
– Csak nem tetszik az a férfi, ott a sarokban – mondta végül.
Alexander a sarokba pillantott. A teljesen üres sarokba. Zavartan pislogott.
– Milyen férfi?
– Az a dühös férfi ott.
Alexander megborzongott. Ez a terem majdnem két évtizeden keresztül
Dermid tanyája volt. Úgy tűnt, még ennyi év után is a levegőben lehet érezni a
kegyetlenséget.
Lana hirtelen felnevetett.
– Miért ilyen mérges? Hát nem tudja, hogy senki sem hallja a kiabálását?
– Kiabál? – Alexander összevonta a szemöldökét. Dermid sokat kiabált. –
Hogy néz ki ez a kiabáló férfi?
 – Nagyon magas, bár nem annyira, mint ön. Elég ronda, de leginkább az
arckifejezése miatt. Az orra pedig egy vöröslő gömb. – Ismét felnevetett. –
Egyáltalán nem tetszik neki, hogy ezt mondtam.
Jóságos ég! Lana egy az egyben leírta a nagybátyját, a vöröslő orrával
együtt. Egyszer megölt valakit, csak azért, mert az orrával viccelődött.
Ledöfte a tőrével a vacsoránál.
– És ön látja őt? – Alexandernek kavargott a gyomra. Mindig is érezte a
nagybátyja jelenlétét a kastélyban, de elhitette magával, hogy csak ez emlékek
üldözik, nem maga az ember. Rosszul lett a gondolattól, hogy Dermid végig itt
volt. Hirtelen leküzdhetetlen vágy tört rá, hogy elfusson. Mégsem mozdult.
Most már felnőtt férfi volt, nem egy rémült kisfiú.
– Hát persze hogy látom. Hallom is. Ki ne hallaná ezt a hangzavart? – Lana
odahajolt Alexanderhez, és suttogva folytatta. – Mindig a gyengék a
leghangosabbak.
Alexander pislogott.
– A gyengék? – Nem éppen a gyenge szót használta volna, hogy leírja a
nagybátyját. Gonosz volt, erőszakos és erős. Elég erős ahhoz, hogy egy
pofonnal átrepítsen egy kisfiút a terem másik végébe.
Lana rámosolygott, majd egyszer csak úgy tűnt, mintha a tekintete a távolba
révedt volna, mint aki átlát a sötétségen.
– Nincs hatalma ön fölött. Már nincs.
Alexandernek megdobbant a szíve. Elakadt a lélegzete. A gondolatai
őrülten kavarogtak a fejében. Nincs hatalma ön fölött. Már nincs.
– Persze ő még azt hiszi, hogy van, de valójában nincs. Ezért olyan mérges.
– Fújtatott, mintha arra válaszolna, amit a szellem mond. Ezután Alexanderre
pillantott. – Legjobb lesz, ha úgy teszünk, mintha észre sem vennénk.
Nincs hatalma ön fölött. Már nincs.
Ujjongott a lelke. A múlt karmai végre elengedték. Hihetetlen
megkönnyebbülést érzett, feloldozást. Egészen megszédült a hirtelen
eufóriától.
Élete legszörnyűbb élményeit ebben a szobában élte át egy velejéig romlott
és gonosz ember árnyékában. Mostanra azonban nem volt más ez a hely, csak
egy szoba. Az íróasztal nem volt más, csak egy íróasztal.
 A szörnyeteg nem volt más, csak egy ember.
Alexander ismét körülnézett, ezúttal alaposan tanulmányozva minden egyes
sarkot, minden egyes pormacskát. Amennyiben Lana nem volt teljesen bolond,
és valóban látta a szellemeket, a nagybátyja szelleme most itt volt vele, és
őrjöngött, üvöltözött, dühöngött, mint régen. Mégsem érzett semmit. Egy
cseppet sem félt.
Alexander felsóhajtott, élvezte egy kicsit ezt a csodálatos érzést, majd
mosolyogva Lanához fordult.
– Gyakran lát szellemeket könyvtárszobákban? – kérdezte.
A lány fáradtan sóhajtott.
– Mindenhol látom őket.
– Gyakori, hogy üvöltöznek?
– Éppen ellenkezőleg, a legtöbbjük kifejezetten kellemes társaság.
Kedvelem őket. Azt ott viszont – mondta, miközben Dermid felé mutatott –,
inkább figyelmen kívül hagyom.
– Remek ötlet – felelte Alexander kacagva. Ha valaki, Dermid
Lochlannach igazán megérdemelte, hogy az idők végezetéig semmibe vegyék.
Dermid utálta volna, ha semmibe veszik.
– Mehetünk? – kérdezte Lana, és leemelt pár könyvet a kupac tetejéről,
hogy megkönnyítse Alexander dolgát. És pontosan ezt sikerült elérnie.
A férfi rámosolygott, majd felemelte a kupacot.
– Ez elég lesz?
– Igen – felelte Lana, és bólintott. – Ez bőven elég lesz.
Ahogy becsukta a könyvtárszoba ajtaját, Alexandernek az az érzése támadt,
hogy a lány nem csak a könyvekre utalt.
A laird még aznap elrendelte a könyvtárszoba kitakarítását. Kérte, hogy az
ablakokat és az ajtókat nyissák nagyra.
Ezzel még nem fogja ugyan elűzni a nagybátyja undok szellemét, de
legalább rettenetesen megzavarja.

•◄►•

Felidegesítette a kopogás. Hannah elfoglalt volt. Túlságosan elfoglalt ahhoz,

hogy ajtót nyisson. Duzzogott. És ha ez nem lenne elég, tisztában is volt vele,
hogy ő most duzzog, ami furcsa is volt, mert általában nem szokott ilyet
csinálni. Pontosan tudta, hogy a viselkedése gyerekes, fölösleges és
valószínűleg csak vesztegeti vele az idejét, de nagyon élvezte a
mártíromságot.
Levele érkezett az apjától, illetve Susana és Isobel is írtak neki, így sokkal
nyugodtabb volt, ugyanakkor továbbra is haragudott Alexanderre.
Kénytelen lesz majd beszélni vele valamikor, és el kell majd magyaráznia
neki, hogy ilyet a jövőben miért ne csináljon, de most még nem állt készen a
feladatra. Egyelőre nem akarta, hogy a világ belezavarjon a szenvedésébe,
ezért nem válaszolt a kopogásra.
De újra kopogtak.
Valószínűleg Fergus az egy újabb levéllel. Igaz, Hannah-nak nem volt
kedve senkivel sem beszélni, de széttépni szívesen széttépett volna valamit,
ezért mégiscsak odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Nem Fergus volt az.
Alexander állt előtte, ami meglepte, mert ő általában a társalgó ajtaján
próbálkozott, ahol rejtettebben tudott érvelni a feleségének. Hannah-ban
felmerült a gondolat, hogy a férfi meg akarta zavarni azzal, hogy a folyosó
felől próbálkozott, és nem az oldalsó ajtón. A lány jó stratégiaként értékelte a
fordulatot. Ettől függetlenül persze becsapta az ajtót, amint meglátta a férfit.
Legalábbis megpróbálta.
Alexander a lábával megállította az ajtót.
A férfi összerezzent.
– Hannah…
– Menj el, Dunnet. – Hannah megnyomta a nemesi címet, hogy a férfinak ne
legyen kétsége afelől, hogy szándékosan használja azt a keresztneve helyett.
– Hoztam neked könyveket.
Hannah megmerevedett, amikor végre észrevette a kupac könyvet
Alexander kezében. A férfi nyúzott és elcsigázott arcának a látványa valahogy
elhomályosított előtte minden mást. Összevonta a szemöldökét, és elkezdte
olvasni a könyvek címét. Az egyik felkeltette az érdeklődését, aztán egy másik
is. Kíváncsi lett.
– Bejöhetek?
 Hannah szúrósan pillantott a férjére, haragosan fújtatott, majd kitárta az
ajtót. Mindezt csak a könyvek miatt tette, az egésznek nem volt semmi köze
Alexander mélyen barázdált arcához vagy feszülten összeszorított állához.
Bár a szeme alatt lévő karikák elég aggasztóak voltak.
Alexander felsóhajtott, amikor a lány hátralépett, hogy beengedje a
szobába.
– Köszönöm. Lana segített kiválasztani a könyveket. Kérlek, fogadd el mint
afféle békejobbot.
Feléje nyújtotta az ajándékot. Egy kupac könyvvel akarja kiengesztelni?
Hannah megvetően pislogott rá.
– Egy könyvtárszobának jobban örültem volna.
– Bármikor felkeresheted – mondta Alexander, és meghajolt. – Miután
kitakarították.
– Kitakarították? – Ki az, aki nem takarít egy könyvtárszobát? Hiszen az a
legfontosabb szoba a kastélyban.
Alexander nem felelt. A kandalló mellett álló asztalra rakta a könyveket,
majd beletúrt a hajába. Hannah próbált nem megfeledkezni a dühéről.
Alexander haja nagyon csábító volt, ahogy hosszú, fekete, selymes tincsekben
omlott a vállaira. A lány ökölbe szorította a kezét.
Az elmúlt pár napban jobban hiányzott neki a férje, mint valaha bárki.
Többször megfordult a fejében, hogy feladja a harcot, és az éjszaka közepén
beront a szobájába. Hihetetlen önfegyelemre volt szüksége, hogy ellen tudjon
állni a kísértésnek.
Most azonban – a férfi jelenlétében – csökkent az ellenállás benne.
Legszívesebben a karjaiba vetette volna magát, és megcsókolta volna. Hozzá
akart bújni, érezni akarta a teste melegét.
Hannah elfordult.
– Hannah – mondta Alexander mély hangon –, sajnálom.
– Ezt már mondtad.
– Kérlek, bocsáss meg!
A lány Alexander felé fordult.
– Azonnal szólnod kellett volna.
– Most már tudom.
 – Nem lett volna szabad elhallgatnod előlem a történteket.
– Egyetértek.
– És az ég szerelmére, nem lett volna szabad megparancsolnod az
embereidnek, hogy zárjanak ki mindenből!
Alexander elsápadt.
– Micsoda? Soha nem mondtam nekik ilyet!
– Semmit sem hagynak csinálnom! Semmit! Segíteni akarok a mosással: „ó,
nem, milady, ön a báróné, milady”. Segíteni szeretnék összeállítani a menüt?
Úgy válaszolnak, mintha trónfosztásra készülnék. Még az istállóból is
kiküldenek, amikor ellenek a kancák.
Alexander arca falfehér lett.
– Hát persze, hiszen te vagy a báróné!
Hannah felmordult.
– Ha ezt még egyszer meghallom, kárt teszek valamiben.
Alexander értetlenül pislogott.
– Ezt hogy érted?
Most őszintén, hogy lehetett ennyire lassú felfogású?
– Szeretnék boldog lenni itt.
Hannah-t mintha szíven szúrták volna, amikor meglátta a férfi arcára kiülő
szomorúságot. A teste mintha teljesen összement volna.
– Nem vagy itt boldog?
A pokolba is! Nem így értette. Hannah elgyengülve közelebb lépett a
férfihoz, kezét a karjára tette.
– Boldog vagyok, Alexander. Nagyon sok mindennel meg vagyok elégedve.
De nem az a fajta nő vagyok, aki képes egész nap lógatni a lábát, és csak úgy
ellenni. Még akkor sem, ha én vagyok a báróné. Le kell foglalnom magamat.
Felelősségre és feladatokra van szükségem. Azt akarom, hogy beleszólhassak
a birtok ügyeibe.
– Nem fogom szolgálóként dolgoztatni a feleségemet.
Hannah lesajnálóan felhorkant.
– Erre neveltek, Alexander. Erre tanítottak. Egész életemben arra
készítettek fel, hogy hogyan igazgassak egy birtokot. Hát nem érted? El tudok
olvasni és ki tudok elemezni jelentéseket, parancsokat tudok adni a
vetésforgóra, képes vagyok felügyelni a tartalékokat, és ki tudom békíteni a
viszályokat. És nem esik nehezemre megtervezni a menüt, vagy felügyelni a
mosást.
Érdeklődés jelent meg a férfi arcán.
– Szereted ezeket a dolgokat csinálni?
Az ég szerelmére már!
– Imádom ezeket a dolgokat! Ezek éltetnek. Megőrülök az ücsörgéstől és
ettől a bárónéskedéstől.
– Bizonyára tudok neked találni valamilyen feladatot. – A férfi mosolyában
megkönnyebbülés tükröződött. Hannah gyanította, hogy nem csak azért, mert
végre egyetértettek valamiben.
– És te, te szereted ezeket a dolgokat? – kérdezte a férjétől.
Alexander fintorgott.
– Nem igazán – mondta halkan.
– Akkor miért csinálod?
– Én vagyok a laird.
– A laird felvehet embereket, Alexander.
– Igen, de a felelősség az enyém.
A hangjából egyértelműen kiderült, mi az álláspontja. Bár a napjait
felemésztő munka nagy részét nem kedvelte, megcsinálta, mert nem akart vele
mást terhelni. Valószínűleg az is hajtotta, hogy így mindent az irányítása alatt
tudhat. Ha a birtokáról volt szó, úgy tűnt, Alexander meglehetősen ragaszkodó
volt. Hannah saját magában is felismerte ugyanezt a hajlamot.
A lány összefonta a karját, és elszántan a férfi szemébe nézett.
– Most már osztozunk a terhen.
Alexander ránézett, miközben valóságos érzelmi lavina söpört végig rajta.
– Osztozunk rajta?
– Egy csapat vagyunk. Együttműködünk, és megoldjuk a dolgokat.
Mindenben összedolgozunk. Egyetértesz?
– Egyetértek.
– Ezentúl együtt fogjuk tölteni a reggeleket, és Dunnet ügyeit intézzük. – Ez
az ötlet nagyon tetszett Hannah-nak. Úgy tűnt, Alexandernek is tetszik. A férfi
mosolya egyre szélesebb lett, majd nevetni kezdett. – Mi az? – kérdezte
Hannah.
– Együtt? A dolgozószobámban?
Hol máshol?
– Hát persze.
– Jó eséllyel nem fogunk sokat dolgozni. – Magához húzta a lányt és
megpróbálta megcsókolni, de Hannah ellökte.
Nem adta magát egykönnyen.
– Még meg kell beszélnünk azt, hogy visszatartottál előlem értesüléseket.
Alexander fintorgott.
– Hiszen már bocsánatot kértem.
– Az nem elég.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Ígérj meg valamit.
– Ígérjek meg? – Alexander úgy ismételte meg ezt a szót, mintha most
hallaná életében először.
– Ígérd meg, hogy beszélni fogsz velem.
A férfi elhűlt arckifejezésétől összeszorult Hannah szíve. Alexander
hosszasan tanulmányozta a lányt, majd kinyitotta a száját. Lassan lehajtotta a
fejét.
– Nem szeretek beszélni.
Hannah kedvesen mosolygott.
– Észrevettem. De Alexander, időnként muszáj beszélnünk.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Néha… nehezemre esik beszélni. – Hangja alig volt hangosabb egy
suttogásnál.
Egek! Hannah a két kezébe fogta a férfi arcát, és a szemébe nézett.
– Tudom.
– Nem szeretném, ha emiatt kevesebbre tartanál.
Mintha képes lenne ilyesmire! A lány megrázta a fejét.
– Soha nem tennék ilyet.
– Néha eltart egy ideig… amíg a számra jönnek a szavak.
Hannah biztatóan mosolygott rá, és végigsimította a szakállát a
hüvelykujjával.
 – Akkor majd várok.
Alexander elpirult. Nehezen nyelt egyet. A szemében új csillogás jelent
meg.
– Hannah…
– Alexander, engem nem izgatnak ezek a dolgok. – Megfogta a férfi kezét. –
Egyszerűen csak szeretnék beszélni hozzád. Ígérd meg! Ígérd meg, kérlek,
hogy többé semmit sem hallgatsz el előlem. Semmit. Még a legapróbb
dolgokat sem.
A férfi nem válaszolt egyből, bár Hannah látta, ahogyan cikáznak a fejében
a különböző gondolatok. Türelmesen várt. Végül bólintott.
– Rendben.
– Megígéred?
– Meg. De Hannah…
A lány összevonta a szemöldökét.
– Mi az?
– Nagyon sok apróság van. Unalmas dolgok.
Ez bizonyára így is volt, de együtt átküzdik majd magukat a tengernyi apró
részleten. Hannah már a gondolattól is fel volt dobva.
– Reggel elkezdünk együtt dolgozni. És az első számú szabály, hogy amikor
felkelsz, nem osonhatsz ki…
– Nem osonok – morogta Alexander.
– Nem osonhatsz ki úgy, hogy nem ébresztesz fel előtte, méghozzá egy
csókkal.
Alexander azonnal engedelmeskedett. A csók édes volt és puha, alig
lehetett ellenállni neki. Alig. Hannah ellökte a férfit.
– És ne írj több levelet. – Összeráncolta a homlokát.
– Legalábbis ne reggel. A versekkel nincs bajom, de nem szeretek arra
ébredni, hogy egy odavakkantott parancsokkal teli levél vár…
– Nem vakkantok parancsokat.
– A legtöbbször azt teszed, drágám. – Vigasztalásul megpaskolta a
mellkasát. Hogy miért merevedett meg ettől így, és feszítette meg minden
izmát, azt Hannah nem tudta.
– D-dr-drágámnak szólítottál?
 Te jó ég, tényleg annak szólította.
– Lehet.
– Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?
– Lehet.
Alexander újra a karjaiba vette, és megcsókolta, ezúttal vad szenvedéllyel.
Hannah rádöbbent, hogy ha hagyja kibontakozni a csókot, veszíteni fog a
férfival szemben. Ezért amikor a férfi felemelte a fejét, így szólt:
– Azt szeretném, ha beleegyeznél a feltételeimbe.
– Beleegyezem.
A lány elhajolt a szája elől, ezért Alexander a nyakát csókolta meg. Ez is
nagyon izgató volt, de Hannah-nak sikerült valahogyan megőriznie a
hidegvérét, és folytatta a diadalmenetét.
– És holnap elkezdünk együtt dolgozni. A délelőttöt az irodádban fogjuk
tölteni. Együtt.
Alexander mosolygott, és így felelt:
– Nem.
Hannah-t ez felbosszantotta.
– Hogy érted azt, hogy nem?
– Van egy jobb ötletem. – A férfi arckifejezése pajkos volt. Hannah
felvidult tőle, és egyre izgatottabb lett. Alexander magához húzta, és a lány
megölelte. Élvezte a testük melegét.
Hannah oldalra billentette a fejét, és felnézett.
– Ugyanaz az ötleted, mint mindig? – kérdezte huncutul. – Az, aminek
összegabalyodás a vége?
Alexander nevetett.
– Nem, asszony, de ha gondolod, csinálhatjuk azt is holnap. Arra
gondoltam, hogy elviszlek nászútra.
– Tudtam én, hogy az összegabalyodás a lényeg.
– Körbejárhatnánk a birtokot, hogy könnyebben belerázódj a munkába.
Szeretnék neked minden megmutatni.
– Ez remekül hangzik.
– Az egész út két nap lenne, lóháton. Megszállhatunk a fogadóban,
Bowerben.
 – Összegabalyodás.
– Így igaz. – Alexander vigyorgott. Az ajánlat nagyon tetszett Hannah-nak.
Úgy sejtette, a férfi szerelmes belé.

•◄►•

Hajnalban lovagoltak ki, miután Alexander elmagyarázta, hogy korán kell

indulniuk, ha még sötétedés előtt el akarnak jutni a Bowermadden fogadóba.
Az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy Brùidot is magukkal viszik, mert
nem bírtak ellenállni a nagy, barna, kérlelő szemeinek. Mellettük futott
kinyújtott nyelvvel, boldogan.
Hannah is úszott a boldogságban, ahogy Alexanderrel egymás mellett
lovagoltak – a férfi Wallace-on, ő pedig Beelzebubon. De nem csak a férfi
festői megjelenése szerzett neki ekkora örömet, Alexander pillantása és
mosolya is lenyűgözte. Egy ideig, amikor Gutteregoe-ba lovagoltak, és Loch
Dunnet felé fordultak, a férje még a kezét is fogta, ami igazi kihívás volt, mert
a két ló nem szeretett egymáshoz közel haladni.
Amikor Beelzebub Wallace felé rúgott egyet, Wallace pedig egyből
viszonozta, összenevettek, és elengedték egymás kezét. Este úgyis élvezhetik
majd a másik testét.
Követték a Patkányfogó ösvényét Greenvale-en keresztül, majd Alexander
megmutatta neki a kaszárnya malmát. Pontosan olyan volt, mint bármelyik
malom, amit Hannah valaha látott, Alexanderrel az oldalán azonban még ez is
rendkívül izgalmas volt.
A Loch Scister partján elköltött kellemes ebédjük után délnek vették az
irányt, Hartfield faluja felé. A falun túl megálltak egy tanyánál – Olrig
földjeinek határában –, ahol Alexander bemutatta Hannah-t Agnesnek, az idős
asszonynak, aki nem bírt már felkelni az ágyból. Bár az asszony beteg volt, és
gyenge, az elméje kristálytiszta maradt, és Hannah élvezettel hallgatta a
fiatalkori kalandjainak történetét. A szívét melegség öntötte el, amikor
Alexander sonkát és néhány lepényt vett elő a táskájából, hogy Agnesnek
nyújtsa.
Már épp kezdett esteledni, amikor elérték a Bowermadden fogadót, amely
Dunnet határaitól délre helyezkedett el, a Wickből Castletownba vezető út
mentén. Csak pár, a mező közepén álló épületből állt – a fogadóból magából
és az istállókból de nagy volt körülöttük a nyüzsgés. Nem sok út szelte át
Caithnesst, és annál is kevesebb volt a pihenőhely. Minden utazó, aki fűtött
helyen akarta eltölteni az éjszakát, itt állt meg.
Amint beértek az istálló udvarába, Hannah összevonta a szemöldökét.
– Elég zsúfoltnak tűnik a fogadó – mondta.
Alexander mosolyogva szállt le a lóról.
– Ne aggódj, tegnap előreküldtem egy küldöncöt, hogy foglaljon nekünk
szobát. – Kinyújtotta a karját, és Hannah hagyta, hogy lesegítse a lóról. Nem
azért, mert szüksége lett volna rá, hanem mert élvezte, hogy a testük lassan
összeér.
– Ez igazán figyelmes volt tőled – mondta.
Alexandernek csillogott a szeme.
– Nem is annyira figyelmes, mint elővigyázatos. Ha a fogadó tele van, nem
tudunk… összegabalyodni.
Hannah sóhajtott.
– Szeretem az elővigyázatos férfiakat.
Alexander felélénkült. Tekintetük találkozott, Hannah arca kipirult.
A férfi közelebb hajolt hozzá.
– Valóban? – kérdezte suttogva.
Hannah nagyot nyelt.
– Igen.
A csókjuk már azelőtt felizgatta Hannah-t, hogy ajkaik összeértek volna.
– Mi lenne – kérdezte Alexander egy idő után –, ha a szobánkba kérnénk a
vacsorát?
– Mmm. Érdekes ötlet.
– Tele vagyok érdekes ötletekkel.
– Így igaz. – Huncut pillantást vetett a férfira. – Ahogyan én is.
Alexandernek fülig ért a szája. Akart valamit mondani, de valaki
elüvöltötte a nevét az udvar másik végéből.
– Dunnet!
Alexander összerezzent.
 – A pokolba! – suttogta. Magára erőltetett egy mosolyt, majd megfordult. –
Bower, öreg barátom!
Bower magas, kedves arcú, pirospozsgás férfi volt. Üdvözlésül vállon
veregette Alexandert.
– Nagyon örülök, hogy látlak, de mi a fenét keresel te itt? – kérdezte.
– A birtokomat mutatom meg a feleségemnek. – Maga elé terelte Hannah-t,
és átkarolta a derekát. – Ranald Gunn, Bower bárója, bemutatom a
feleségemet, Hannah Lochlannach-ot, Reay-ből.
Ranald szeme óriásira nyílt.
– Reay-ből? – Hangosan felnevetett, majd ismét vállon veregette
Alexandert. – Te gazfickó! Hát miért nem hívtál meg az esküvőre?
Hannah előrehajolt, és a férje helyett válaszolt.
– Az egész olyan íziben történt.
– Értem. Mindenesetre gratulálok, és isten hozott benneteket! Épp időben
érkeztetek a vacsorához.
Hannah a korgó gyomrára tette a kezét. A loch partján elköltött ebédjük már
nem most volt.
A lovászfiú átvette a lovaikat, majd Hannah és Alexander Ranald oldalán
besétált a fogadóba. Brùid Alexander mögött loholt.
– Mit keresel itt, Bower? – kérdezte Alexander. – Ez a fogadó elég távol
esik Hestigrew-tól.
– Így igaz. Egy vadászatról megyek haza, amin a helyi lairdekkel vettem
részt. Úgy döntöttünk, hogy megállunk egy pár italra, mielőtt hazamennénk.
– Akkor szerencse, hogy összefutottunk.
– Így igaz.
Amikor beléptek a fogadóba, hangos nevetés ütötte meg a fülüket, majd
Alexander mozdulatlanná dermedt. Hannah ránézett, és döbbenten látta, hogy
a férje arca megfeszült, ajka egészen elfehéredett. Alexander rápillantott, és
erősebben szorította a derekát.
Hannah kíváncsian mérte végig a tömeget. Hirtelen megdobbant a szíve.
Niall is ott volt, és őt bámulta.

•◄►•
Alexander gyomra összeszorult.
Ördög és pokol! Egy romantikus estét akart eltölteni Hannah-val, finomat
vacsorázni, majd esetleg összegabalyodni egy kicsit. Semmi kedve nem volt a
helyi lairdekkel kvaterkázni. Főleg nem a jelenlévőkkel.
Niall Leveson-Gowertől kirázta a hideg, főleg, hogy a férfi nyíltan bámulta
Hannah-t. Bizonyára lelombozta a tény, hogy Alexander elnyerte előle a lányt.
Niall arckifejezése egyértelművé tette, hogy kellemetlenkedni fog, márpedig
Alexander nem akarta, hogy Hannah-t bármi nyugtalanítsa. Legfőképpen azt
nem szerette volna, ha a lány tanúja lesz, amint dührohamot kap, ami pedig
kezdett érlelődni benne.
A két másik férfi, aki Niall-lal ült a sarokasztalnál, Olrig volt, és Scrabster
– akikkel Alexander pláne nem óhajtotta együtt tölteni az estét. Már azon
gondolkodott, hogy kitessékeli Hannah-t az ajtón, visszamegy vele az
istállóba, és szépen hazalovagolnak az éj leple alatt, de Olrig kiszúrta őket.
– Dunnet! – kiáltotta, és kitárta a karját. Megingott a székén, mintha már az
egy helyben ülés is kihívást jelentett volna számára. Szemmel láthatóan nem
csak egy-két kupával fogyasztott már. Az egész társaság erősen ittasnak tűnt. –
Pont a te társaságodra vágytam.
– Így igaz – mondta Niall egy hamis mosoly kíséretében. Felállt, és
odahúzott az asztalhoz még két széket.
– Nem csatlakoztok hozzánk?
Alexander épp vissza akarta utasítani, amikor Bower odahajolt hozzá.
– Kérlek, ülj le velünk. – Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy Alexander
elbizonytalanodott. Miután több napot töltött együtt ezekkel az alakokkal, a
barátja bizonyára nagyon vágyhatott már egy értelmes beszélgetőpartnerre.
Alexander Hannah-ra pillantott.
– Talán egy pillanatra? – Hannah bólintott, Alexander pedig odalépett az
asztalhoz, és a Nialltól legtávolabb eső székre ültette a lányt. Leült mellé, és
szúrósan pillantott asztaltársaira. – Nem maradhatunk sokáig. A feleségemmel
mást terveztünk az estére.
– Azt elhiszem – motyogta Olrig vigyorogva. Niall és Scrabster vonítottak
a nevetéstől.
Alexander lesújtó pillantást vetett rájuk.
 – Akkor hát gratulálhatunk – mondta Niall, miközben Hannah-t bámulta.
Hannah szemrebbenés nélkül nézett szembe vele.
– Nagyon boldogok vagyunk – mondta Hannah, és megfogta a férje kezét.
Alexander odahúzta magához, és egy csókot nyomott a homlokára. Ezt
nemcsak azért tette, hogy idegesítse a lány korábbi kérőit, hanem azért is,
mert ehhez volt kedve.
– Így van, boldogok vagyunk.
– Mindnyájunkat legyőzted azzal, hogy sikerült becserkészned a rejtélyes
Hannah Dounreay-t – mondta Olrig, majd jó alaposan meghúzta a korsóját.
Közben le is öntötte magát, de alig vette észre.
Alexander összevonta a szemöldökét. A nagybátyja nagyivó volt, ezért nem
kedvelte az iszákos férfiakat. Ráadásul Olrig amúgy is nagyon hasonlított
Dermidre: ugyanolyan nagydarab volt, ugyanúgy vöröslött az orra, és
ugyanolyan csíkszerű, gonosz szemei voltak. Alexander elnézett.
Niall is nagyot kortyolt az italából.
– Így igaz. Te vitted el a díjat. – Tekintete megint Hannah-ra irányult, majd
rámosolygott. – És persze a csodálatos Hannah-t.
Alexandert elöntötte a düh a feltételezés hallatán, miszerint a földek többet
értek számára, mint maga az asszony. Zavarta, hogy Hannah-t felzaklatja a
sértés. Nem volt igazuk. Hannah volt az igazi díj. De Alexander nem szólt
semmit. Túl dühös volt ahhoz, hogy megfelelő óvatossággal tudjon beszélni.
Ráadásul a torka elszorult az ingerültségtől. Ehelyett még erősebben ölelte
magához a lányt, hogy kimutassa támogatását és kifejezze érzelmeit.
Hüvelykujjával a lány vállát simogatta, hogy még egyértelműbbé tegye a
mondanivalóját. Hannah felnézett rá, Alexander pedig rámosolygott. Nem
bírta megállni, megcsókolta a lányt. Gyengéden, röviden, imádattal csókolta
meg a lány homlokát.
– Furcsa, hogy épp most léptél be az ajtón – törte meg Scrabster a csöndet.
– Pont rólad beszéltünk, Dunnet.
– Valóban?
– Igen. – Olrig intett a csaposnak még egy italért. – Egyedül Bower, te és
persze Dounreay nem csatlakoztatok a többi lairdhez.
Alexander szigorúan nézett a férfira.
 – Ne beszéljünk most politikáról – mondta.
– Ugyan már! Azért, mert itt ül a feleséged is? – Olrig harcias pillantást
vetett Hannah-ra. – Elüldögélhet itt csendben, amíg a férfiak megbeszélik a
komoly dolgokat, ez az asszonyok dolga.
Olrig egy igazi barom volt, és ha ez nem lett volna elég, még buta is. Lehet,
hogy ő nem érzékelte Hannah egyre növekvő ingerültségét, de Alexander igen.
Megsimogatta a lány karját, azt remélve, ezzel sikerül megnyugtatnia.
Valószínűleg rosszul venné ki magát, ha Hannah felkapná az asztalon heverő
egyik villát, és leszúrná vele a bárót. Elnézve a szemében táncoló gyilkos
fényeket, a lány másra sem vágyott jobban.
– Dunnetnek igaza van – mondta Niall, és körbenézett a teremben. – Nem
most kellene erről beszélnünk.
– Közelebb hajolt a többiekhez. – Túl sokan vannak körülöttünk – tette
hozzá.
Valóban, ha még mindig azt tervezték, hogy hátba támadják Caithnesst, az
árulásnak minősül.
– Az idők változnak – magyarázta Scrabster –, nekünk is változnunk kell
velük.
– Igen, de ezt lehet jól, és rosszul is csinálni – Alexander tekintete Niallra
esett. – Ott vannak például a bekerítések. – Nem lett volna szabad felhoznia a
témát. Bowert leszámítva mindenki felhördült az asztalnál.
Niall összeráncolta a homlokát.
– A fejlesztések javítják a föld minőségét.
– De milyen áron?
– Na de milyen nyereséggel? – vágta rá Olrig. – Stafford megszabadult a
fölösleges terhektől, és jövedelmezővé tette a földjeit.
– Ezzel feláldozta a földművelőit és a bérlőit. Feláldozta a hűbéreseit.
– Ugyan! Ez a régimódi látásmód.
– Ez a skót látásmód! – csattant fel Hannah. A férfiak döbbenten pislogtak
rá.
– Stafford erőfeszítései annyira hatásosak voltak, hogy én is elkezdtem
ugyanezt csinálni a földjeimen – folytatta Olrig.
Alexander szigorú pillantást vetett rá.
 – Tudom – förmedt rá a férfi –, szerinted honnan érkezik hozzám az a sok
menekült?
Olrig jóízűen kacagott.
– Te vagy az idióta, hogy befogadod őket.
– Nem hívnám idiótának azt, aki könyörületes – vágta rá Hannah.
– Idióta, amiért megpróbál ellenállni annak, ami elkerülhetetlen – folytatta
Scrabster. – Be fog következni. Stafford és Caithness is ezt akarják. Hagyjuk,
hogy bekövetkezzen! Ezek a fejlesztések jó pénzkereseti lehetőséget nyújtanak
nekünk és a lairdünknek.
– Arra nyújtanak lehetőséget, hogy tönkretegyük a földjeinket.
Niall megvonta a vállát.
– Csak pár birkáról van szó.
Hannah felhördült.
– Nem csak pár birkáról van szó. Ez gyilkosság!
– Gyilkosság? – horkant fel Scrabster. Felemelte a kupáját. Egyértelműen
részeg volt már.
Hannah határozottnak és erősnek tűnt, de Alexander érezte, mennyire remeg
a keze a karján.
– Meggyilkoljuk az embereinket. Feladjuk az életvitelünket – a lány hangja
rideg volt, és tiszta.
– Ugyan. – Olrig felállt, és arrébb tántorgott. – Ennek a beszélgetésnek
semmi értelme. Meg hugyoznom is kell.
Hannah grimaszolt a közönséges megjegyzés hallatán. Amikor Alexander
szemébe nézett, látta, hogy a férfi ugyanazt gondolja, amit ő. Bár volt
szobájuk foglalva, egyikőjük sem akarta itt tölteni az éjszakát. Alexander nem
akart egy fedél alatt hálni ezekkel az emberekkel. Tudta, hogy Hannah is így
érez. Sikerült elrontani az estéjüket.
– Legjobb lenne, ha hazamennénk – suttogta a férfi.
Hannah bólintott.
– Igen.
Füttyentett Brùidnak, aki azonnal a lábánál termett. Alexander beletúrta az
ujját a kutya szőrébe, és megpróbált lehiggadni. Bármennyire is kellemetlen
volt ez a találkozó, nem szerette volna magával vinni a dühét.
 Bower felállt velük együtt, és elkísérte őket az ajtóig.
– Nagyon sajnálom ezt az egészet – suttogta, és meghajolt Hannah felé.
– Semmi baj – mondta a lány mosolyogva.
Alexander megveregette a barátja vállát.
– Nem tudhattad, hogy viszályok vannak közöttünk.
– Attól még tönkretettem a nászutatokat. – A férfi szemlátomást szomorú
volt.
Hannah felnevetett.
– Ugyan már. Csodálatos napunk volt.
– Hadd adjam kölcsön a fogatomat. Hosszú az út vissza Dunnetbe lóháton.
Alexander Hannah-ra pillantott. Gond nélkül haza tudott volna lovagolni
innen, úgy ismerte a birtokát, mint a tenyerét. De Hannah fáradt volt.
Ezenfelül a fogatban kiválóan lehetne… összegabalyodni. Legalábbis
valamennyire.
– Ez igazán kedves tőled, Bower, köszönöm.
– Remek, máris elintézem. – Bower megkönnyebbülten mosolygott rájuk,
ahogy együtt kiléptek az éjszakába.
Az istálló udvara csendes és hűvös volt a fogadóban uralkodó hangzavar
után. Azonban furcsa zaj keltette fel Alexander figyelmét, ahogy közeledtek az
istálló épületéhez. Hörgés, puffanás és vonítás.
Brùid hirtelen megtorpant mellette. Felborzolta a szőrét, és morogni
kezdett.
– A pokolba veled! – üvöltötte valaki az istállóban, majd kisvártatva
fájdalmas vonítás hallatszott.
Alexandernek is felállt a szőr a hátán. Hallotta már máskor is ezeket a
zajokat így együtt. Hannah utánakiáltott, ahogy Brùiddal a nyomában befutott a
kitárt kapun. Alexander izmai megfeszültek, amikor meglátta az elé táruló
jelenetet, noha tudta, mi vár rá odabent. Tudta, mire számítson.
Az alkoholtól vöröslő fejű Olrig a sarokba szorította a kutyáját az egyik
karámban, és ostorral csapkodta. Az állat kétségbeesetten próbált menekülni,
de a férfi nem hagyta. Egyik ütést követte a másik. Olrig közben vidáman
nevetett.
Valóban nagyon hasonlított Dermidre.
 Alexandert elöntötte a düh, több évnyi tehetetlen szenvedés követelt
hirtelen bosszút benne. Olrigra vetette magát, és megragadta a férfi kezét.
Olrig felhördült, és az ostorral arcon vágta Alexandert. A férfi alig érezte a
fájdalmat.
– Te szarházi! – morogta.
Olrig újra felhördült, majd újra és újra odacsapott az ostorral.
Brùid ijesztően morogva támadt rá Olrigra. Átfutott az istállón, és
nekiugrott a férfinak, aki hanyatt esett. A gazember visítani kezdett, miközben
Brùid a mellkasán állva az arca után kapott ugatva. Olrig felemelte az öklét,
és megütötte a kutyát. Brùid nyüszített ugyan, de nem mozdult.
Amikor Olrig újra felemelte a kezét, ezúttal az ostor nyelével hadonászva,
Brùid azonnal ráharapott. Olrig felkiáltott, tekergett a fájdalomtól, majd
keresni kezdett valamit az övénél. Alexander eddig némán nézte az előtte
kibontakozó drámát, de most feleszmélt, és elkiáltotta magát.
– Brùid, lábhoz!
A kutya Alexanderre pillantott, majd engedelmeskedve elengedte a férfi
kezét.
Olrig felült, valami megcsillant a kezében. Alexander észrevette a veszélyt,
amit a kutya nem, de mielőtt figyelmeztethette volna hűséges barátját, Olrig
lecsapott, és a penge mélyen belefúródott Brùid vállába.
Alexander elszörnyedve nézte végig, amint a kutyája összeesik.
A szeme előtt vörös fátyol jelent meg.
Egy régi emlék tört hirtelen a felszínre. Egy másik férfi és egy másik kutya
emléke, egy másik időből.
Olrigra vetette magát, és gondolkodás nélkül ütni kezdte. Vér fröccsent a
betört orrból. A verés kielégítő volt. Olyannyira, hogy Alexander
legszívesebben abba se hagyta volna.
Hannah kiáltása térítette észhez.
Nem lenne illendő, ha a lány szeme láttára ölné meg Olrigot.
Erőt vett magán, és hátralépett, hogy megvizsgálja a fájdalmasan lihegő
kutyáját. Megkönnyebbülten látta, hogy a tőr megcsúszott a bordákon, de így
is óriási vágás tátongott a kutya oldalán. Brùid nyüszített, ahogy kihúzta a
sebből a pengét.
 – Dunnet, megőrültél? – üvöltötte Olrig, miközben előhalászott egy
zsebkendőt, és az orrára nyomta.
Alexander némán bámult rá. Túl dühös volt ahhoz, hogy meg bírjon
szólalni.
– Őrült vagy – vetette oda Olrig, majd a lovászfiúkhoz fordult, akik
kirohantak kideríteni a felfordulás okát. – Ez egy őrült. Rám uszította a
kutyáját. Utána pedig megütött. – Alexanderhez fordult. – Eltörted az orromat!
– Nagy nehezen feltápászkodott, és a bámészkodóknak mutogatta magát. –
Nézzék meg! Nézzék meg, mit csinált!
– Badarság – mondta Hannah megvetően. – Alexander nem uszította rád a
kutyáját, te szerencsétlen! És csak azután ütött meg, hogy előrántottad a
tőrödet.
– Pofa be, te szajha!
Olrignak befellegzett. Alexander felállt és előrelépett, kezében továbbra is
a kést szorongatva.
– Alexander. – Hannah hangja nyugodt volt és összeszedett, bár érezhetően
remegett benne a düh. Alexander kénytelen volt ránézni. – Nem érdekes. Most
Brùid a fontos és a másik szerencsétlen állat, akit megsebesített. – A lány
Olrigra bámult. A másik kutya, egy szuka, összegömbölyödve feküdt, és
remegve figyelte a körülötte álló embereket. – Hogy merészelsz megütni egy
védtelen állatot?!
– Az én kutyám. Azt csinálok vele, amit akarok – mondta Olrig nagyképűen.
– Most már nem a te kutyád – morogta Alexander.
– Micsoda?
Alexander még szorosabban markolta a tőrt.
– Menj! Most!
– De én…
– Javasolnám, hogy távozz, ha nem akarod, hogy bántódásod essen. –
Hannah haragja jeges szélként söpört végig az istállón.
Úgy tűnik, még Olrig ködös elméjén is áthatolt az üzenet. Elsápadt, majd
tétován hátralépett egyet, aztán még egyet.
– Takarodj! – üvöltötte Alexander, és Olrig engedelmeskedett. Sarkon
fordult és kirohant az istállóból. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy
épségben távozhatott.

•◄►•

Bower segítségével ellátták és bekötözték a kutyák sebeit, majd takarókba

bugyolálták és óvatosan a fogatba helyezték az állatokat, miközben a
lovászfiúk előkészítették a lovakat. Alexander azt javasolta, hogy azonnal
induljanak, és Hannah egyetértett vele. A lány szeretett volna minél távolabb
lenni Nialltól. Ezenfelül az összetűzés felkavarta a gyomrát, valamint
rendkívül aggódott Brùidért és a másik kutyáért.
Szerencsére az út nem tartott túl sokáig hazafelé. Hannah ettől függetlenül
aggódott, hogy a sebesült Brùid nem éli túl az utazást. Egyikük sem szólalt
meg, miközben a fogat észak felé haladt. Hannah ölében feküdt a megmentett
kutya, Alexanderéban pedig Brùid. A lány minden egyes zökkenésnél
összerezzent.
Majdnem teljesen besötétedett már, mire Alexander először megszólalt.
– Nagyon sajnálom. – Hannah-nak nem tetszett az aggodalom, amit férje
hangjában hallott.
– Mit sajnálsz? – Nem akart így felcsattanni, de összezavarodott, hiszen
Alexander nem tett semmi rosszat.
– Nem lett volna szabad elveszítenem a fejemet.
A lány felhorkant.
– Én ennél jobban elláttam volna a baját. – Először is megostorozta volna
Olrigot a saját ostorával. Hannah még mindig remegett az idegességtől, amiért
az a mocsok bántani merte azt az ártatlan kutyát. A igazságtalanság mindig
nagyon feldühítette. Igazságtalan, hogy vannak emberek, akiknek minden
hatalmuk megvan, és vannak azok, akik az előbbiektől szenvedtek.
– Nem lett volna szabad elveszítenem a fejemet. – Alexander sóhajtott. –
Csak a gyengék folyamodnak erőszakhoz.
A lánynak elszorult a szíve.
– Nem. Nagy különbség van aközött, aki azért választja az erőszakot, mert
az a könnyebbik út, és aközött, aki azért, mert az az egyetlen út. Ma ez volt az
egyetlen út, hogy jobb belátásra térítsd azt a vadállatot.
 – De…
– Ezenfelül nagy különbség van aközött, aki arra használja az erőszakot,
hogy a gyengébbet bántsa, és aközött, aki arra használja, hogy megmentse
őket. – Megsimogatta az ölében fekvő kutyát, aki nyüszítve közelebb húzódott.
– Érzékeled a különbséget, Alexander? Mert én tisztán látom.
– Köszönöm, Hannah. – A férfi egy ideig hallgatott, majd tovább morgott. –
Csak azt bánom…
– Nincs mit bánnod. Az égvilágon semmi megbánnivalód nincs.
– Nem lett volna szabad megütnöm.
– Megérdemelte. Szörnyű dolgot tett. De te szembeszálltál vele. Szeretem
ezt benned. Küzdesz az igazadért.
Alexander mozdulatlanná dermedt. Hannah a fogat másik végéből is érezte
a férfiból áradó energiát.
– Szereted ezt bennem?
Vajon be merje-e vallani? Hát persze hogy szerette ezt benne, sőt még sok
minden mást is.
– Nagyon bátor vagy.
Alexander hitetlenkedve felnevetett.
– Tényleg az vagy. – Hannah a ruhája ujjával babrált.
Alexander sokáig hallgatott. Majd halkan megszólalt.
– A nagybátyámra emlékeztetett. Talán ezért hozott ki annyira a sodromból.
– Vagy talán azért, mert egy barom.
Alexander nevetett, majd ismét hosszan hallgatott.
– Andrew mesélt a nagybátyátokról. – Jaj, lehet, hogy ezt jobb lett volna
nem említeni. A férfi érezhetően bezárult. – Nem sokat – tette hozzá gyorsan.
– Csak annyit mondott, hogy nem volt egy kellemes ember.
Alexander felhorkant.
– És akkor még enyhén fogalmazott.
– Ő az… – Vajon rákérdezhet? Jó ötlet ez? De ha közel akarnak kerülni
egymáshoz, tudnia kellett. Meg kellett ismernie Alexandert. – Ő az, aki a
hátadon lévő sebhelyeket okozta?
Őrjítő volt közöttük a csend, majd a férfi megszólalt a sötétben.
– Igen. Naponta megvert.
 – Miért?
Alexander nevetése hangos volt, de nem volt benne vidámság.
– Csak úgy. Ezt is ő csinálta. – Megérintette az arcát.
– De a verés volt a kisebbik rossz. Mindent megtettem, hogy megvédjem
Andrew-t, de végül nem maradt más választás, el kellett küldenem. Attól
tartottam, Dermid megöli az egyik részeg őrjöngése során.
– Látod, hogy bátor vagy. Szembeszegültél vele.
– Fiatal voltam még. Nem igazán tudtam szembeszegülni vele.
– Ez természetes, hiszen felnőtt férfi volt. De legalább megpróbáltad.
Sokan tönkrementek volna ennyi erőszaktól. Te felhasználtad, hogy
megerősödj. – Alexander arcán jól látszódott, hogy nem ért egyet. Hannah
nem is bírta tovább nézni, elfordította a fejét. – El sem tudom képzelni,
milyen lehetett egy ilyen gyám mellett felnőni.
– Szörnyű volt.
– De mégis megvédted az öcsédet. – Hannah próbált többet megtudni a
múltjáról, minden apró információmorzsa érdekelte.
– Igen. De voltak mások, akiket nem tudtam megvédeni. – A hangja elhalt,
mintha elveszett volna a múltbéli kudarcok emlékében. Megsimogatta
Brùidot. – Meggyilkolta a kutyámat. – Alexander nagyon halkan beszélt, de
Hannah így is hallotta.
– Ez rettenetes. – A lány örült volna, ha közelebb ülnek egymáshoz, és nem
fekszik egy-egy kutya az ölükben, hogy meg tudja vigasztalni a férjét, de
közben azt is érezte, hogy Alexandernek most távolságra van szüksége.
– Eoeith volt a neve. Ő volt a mentsváram, a legjobb barátom. Egyik éjjel
Dermid levitte a folyóhoz. Ott…
Hannah összeszorította az állkapcsát. Nem akarta tudni. Nem akarta
hallani. De nem állíthatta meg a férjét.
Alexander ránézett, az arca egészen feldúlt volt.
– Megölte, és kényszerített, hogy nézzem végig, Hannah. Nem bírtam
megállítani.
– Hát persze hogy nem, még gyerek voltál.
– Tizenöt éves voltam. – Megvakarta az arcát. – Magasabb voltam nála.
Csinálhattam volna… valamit. De dühös volt, amiért sikerült elküldenem
Andrew-t rokonokhoz, Perthbe. Mérges volt. Bosszúból megölte Eoeithet. –
Még egyszer megsimogatta Brùidot. – Brùid az ő kölyke. Nem mutattam ki
senki előtt, hogy szeretem ezt a kutyát. Úgy tettem, mint akinek semmi sem
számít azok után. Dermid mindent tönkretett, amit szerettem.
Hannah megborzongott. Látta maga előtt a szerencsétlen fiút, akit elvágnak
mindentől, ami fontos neki, és börtönbe kényszerítik, ahol el kell rejtenie az
érzéseit. Akivel folyton erőszakoskodnak. A szíve szakadt meg a gondolattól
is.
– Gonosz ember volt.
Alexander mintha nem hallotta volna, mintha visszahúzódott volna
valahová messzire, az emlékek fojtogató ködébe.
– Láttad Fergus arcát? Az égési sebeket?
Hannah-nak összeszorult a gyomra.
– Igen?
– Az is Dermid műve. – Suttogni kezdett. – A tűzbe nyomta az arcát, amiért
megvédett. Majdnem belehalt. Még mindig hallom az üvöltéseit. – Szárazon
felnevetett. – Azt gondolnád, hogy ezek után Fergus magamra hagyott. De
nem. Továbbra is kiállt mellettem. Ő volt a védelmezőm.
Hannah-nak megszakadt a szíve. Szegény Alexander! Szegény Fergus!
Összerezzent, ha eszébe jutott a sok ne gatív gondolat, amit Fergus iránt érzett
eddig. Fájdalmas lecke volt arról, hogy az ember soha nem ismerheti a másik
lelkét. Figyelmeztetés volt, hogy máskor ne ítélkezzen a többiek fölött.
– Szerencséd volt, hogy egy ilyen rendes ember volt veled.
– Igen, így igaz. Nélküle… – Hannah türelmesen várta, hogy befejezze a
mondatot. Tudta jól, hogy nehezen jönnek a szavak Alexander szájára. –
Nélküle már halott lennék. – Megpróbált mosolyogni, de az emlékek sötétsége
elnyelte.
Micsoda csodálatos ember! Rendíthetetlen és bátor! Hannah borzasztóan
szerette. Másra sem vágyott, mint hogy megnyugtassa, és megvédje minden
fájdalomtól, legyen az múltbéli vagy elkövetkező. Minden tőle telhetőt meg
akart tenni.
– Annyira sajnálom, hogy át kellett élned mindezt, Alexander, de
ugyanakkor hálás is vagyok érte.
 – Hálás? – értetlenkedett a férfi.
– Bármennyire is nehéz volt a gyerekkorod, az tett azzá, ami ma vagy. Erős,
de mégis gyengéd férfivá. Megvan a hatalmad, mégis törődsz az emberekkel.
Ezt látom benned. – Hannah szórakozottan megsimogatta a sebzett kutyát az
ölében, majd folytatta. – De örülök, hogy már meghalt.
Alexander mosolygott.
– Isten látja lelkemet, én is. Valószínűleg pokolra jutok ezért, de ki merem
jelenteni: örülök, hogy meghalt.
– Lana mesélte, hogy leesett a várfalról. Talán a szellemek lökték le.
– A holtak és az élők sorában is rengetegen voltak, akik örömmel lelökték
volna. De nem tudom, hogyan történt, mert lemaradtam az örömteli
eseményről. – Alexander oldalra billentette a fejét. – Lana…
Hannah összerezzent a kérdő hangsúlytól. Nem tudta, hogyan feleljen.
– Igen?
– Összetűzésbe keveredett Dermiddel. Ő… képes… gyakran szokott…?
Hannah sóhajtott.
– Igen – válaszolt a meg nem fogalmazott kérdésekre. – Beszélget a
halottakkal, méghozzá elég gyakran.
– Hmm.
Hannah kellemetlenül érezte magát. Korábban aggódott, hogy a férje
hogyan reagál majd a húga képességére, és bár aznap este a vacsoránál úgy
tűnt, értékeli, azóta nem jött fel többet ez a téma. Alexander motyogásából
nem bírt túl sok mindent leszűrni. Hannah szerette volna jobban látni a férfi
arcát.
A férje nevetgélni kezdett, mire Hannah megkönnyebbült.
– Azt mondta, nem foglalkozik vele.
– Ez érthető. Nem lehet különösebben pihentető társaság.
– Egyáltalán nem az.
Hannah nagyot nyelt.
– Hogyan fogadtad a hírt?
– Hogy Lana képes kommunikálni a halott nagybátyámmal, vagy hogy
Dermid a könyvtárszobában lakik?
Jaj, ne, ne a könyvtárszobában! Még jó, hogy Hannah nem érzékelte a
szellemek jelenlétét.
– Az elején nagyon zavart… a tudat, hogy még mindig ott van. Jó ideje
biztonságban éreztem már magam tőle. De aztán Lana mondott valamit, ami
felszabadított a teher alól. Sokkal jobban, mint ahogyan azt a nagybátyám
halála tette.
Az ölében fekvő kutya fészkelődni és morogni kezdett, Hannah igyekezett
megnyugtatni.
– Mit mondott Lana?
– Hogy a szellemeknek pontosan annyi erejük van, amennyivel felruházod
őket. Hogy mindenkinek csak annyi hatalma van, amennyit te adsz neki. Soha
nem gondoltam így erre.
– Lana nagyon bölcs tud lenni.
– Valóban. Úgy gondolom, igaza van. Azzal, hogy lezártam a
könyvtárszobát, megpróbáltam lezárni a múltat. Pedig valójában csak
magamat zártam be a saját múltamba.
– Hmm. Szerintem te is nagyon bölcs vagy, férjem.
Alexander halkan felnevetett.
– A bölcs férj rendelkezésre bocsátja a könyvtárszobát a könyvmoly
feleségének.
– Most, hogy már tudom, hogy Dermid is ott lakik, nem hinném, hogy
annyira élvezném.
– Lana ez ügyben is ellátott remek tanácsokkal.
– Valóban?
– Igen. Azt javasolta, hogy vegyem semmibe. Azt hiszem, ezt fogom tenni.
– Tökéletes stratégia.
Alexander nevetett.
– Egyetértek. Ezenfelül épp ideje, hogy magam mögött hagyjam a múltat.
Elvégre ott van a helye.
Csendben utaztak tovább, míg meg nem érkeztek a Lochlannach-kastélyba.
Hannah végiggondolta a napjukat, és azt, hogy mennyi mindent megtudott.
Bizakodó volt a házasságukkal kapcsolatban, és izgatottan várta az
elkövetkezendő napokat és éjszakákat.
Sajnálta, hogy le kellett rövidíteniük az útjukat, de nem bánta, mert így
legalább betekintést nyert Alexander lelkébe. Hannah-nak nagyon tetszett,
amit megpillantott belőle.
Ezenfelül őszintén örült, hogy a férje is határozottan ellenezi a
bekerítéseket. Ezt bebizonyította a vita a többi lairddel. De…
– Alexander?
– Igen, Hannah?
– Mire utalt Olrig, amikor azt mondta, hogy nem csatlakoztál a többi
báróhoz?
Alexander óriásit sóhajtott.
– Hannah, erről jobb, ha nem beszélünk.
A lány öröme szertefoszlott.
– Miért? Mert pusztán csak a feleséged vagyok?
– Nem, nem erről van szó.
– Tettél egy ígéretet. Megígérted, hogy mindent megosztasz velem.
Alexander a fogat másik végéből pillantott rá. Szeme csillogott a
sötétségben.
– Ezek veszélyes ügyek.
– Akkor közösen kell szembenéznünk velük.
Alexander nem felelt egy jó ideig, így Hannah meg volt győződve arról,
hogy soha nem fog már válaszolni. Ettől a gondolattól majd megszakadt a
szíve. Ám ekkor a férfi hirtelen beletúrt a hajába, és sóhajtott egy nagyot.
– Igen, igazad van. De ezt senkivel nem oszthatod meg, Hannah.
– Nem fogom.
– Amikor Barrogillban voltam, Olrig és Scrabster megkerestek egy
ajánlattal. Úgy tűnik, Stafford hamarosan herceg lesz…
– Herceg? – Hannah már a gondolattól is rosszul volt. Már márkinak is
elég becsvágyó volt.
– Igen, és azt tervezi, hogy kijárja a régensnél, hogy nekiadja Caithness
földjeit. Most abban mesterkedik, hogy elnyerje az összes báró támogatását
ehhez.
– De hiszen azok a földek Caithnesshez tartoznak!
Alexander felhúzta a vállát.
– Éppen ezért ördögi. Az, aki lepaktál Stafforddal, megszegi az eskünket.
Caithness támogatása azonban katasztrófához vezethet, ha Stafford eléri, amit
akar.
– Mégis hűséges maradtál Caithnesshez.
– Ő a hűbéruram.
Hát persze. Alexander hűséges volt az élet minden területén. De…
– Nem értem. A régensherceg miért venne fontolóra egy ilyen kérelmet?
– Caithness halála esetén fontolóra venné.
Hannah-nak kihagyott egy ütemet a szíve és elakadt a szava.
– Halála?
– Azt beszélik, hogy Caithness nem fog már sokáig élni.
– Azt hittem, hogy még fiatal.
– Az is. De azt mondják, minden Sinclair férfi fiatalon hal meg, és ha hinni
lehet Scrabsternek, a herceg betegeskedik. Ha valóban meghal – méghozzá
örökös nélkül –, a régens jó eséllyel eleget tesz Stafford kérésének.
Hannah-t a gondolattól is kirázta a hideg.
– De Stafford bekerítette a földjeit.
– Igen. És valószínűleg ugyanígy jár majd el az északi területeken, ha
megkapja, amit akar. Dunnet, Reay és a többiek mind áldozatául esnek. –
Ezzel leírhatatlan pusztítást végezne.
– Bárcsak életben maradna Caithness!
– Igen, jó lenne, de lehet, hogy az se sokat segítene.
– A hangja komor volt. Annyira komor, hogy Hannah-nak felállt a szőr a
hátán.
– Miért?
– Mert Caithness is be akarja keríteni a földjeit.
Hannah-t elöntötte az undor.
– Ne!
– De igen. És ha így tesz, elveszítünk mindent, amiért eddig keményen
küzdöttünk.
Alexander annyira kétségbeesettnek tűnt, és Hannah annyira szerette volna
megvigasztalni, de nem tudta, mit mondhatna. A kard ott lebegett a fejük
fölött.
De ettől függetlenül ő volt a felesége. A társa, a másik fele. Kihúzta magát
és vidámságot erőltetett magára.
– Akármi is történik, Alexander, együtt fogunk szembenézni vele.
A férfi nem válaszolt, de mintha sóhajtott volna. Mintha hálásan azt mondta
volna: Jaj, Hannah.
 Az éjszaka közepén értek haza, és bár mindketten fáradtak voltak,
több órát töltöttek a gyógyítóval, aki ellátta a kutyák sebeit. Csak akkor
vonultak vissza, amikor megbizonyosodtak róla, hogy az állatok megkapták a
lehető legnagyobb kényelmet az istálló egyik karámjában. Hannah örült, hogy
Alexander megfogta a kezét, és ujjait összefonta az övével, ahogy
végigmentek a folyosón. A férfi tenyere meleg volt. Bár egy szót sem szóltak,
a csend nem volt kellemetlen közöttük.
Hannah-t meglepte, hogy elhaladnak Alexander lakosztálya előtt, és az ő
szobája ajtajánál állnak meg. Egészen elszomorodott a gondolattól, hogy a
férje talán azt tervezi, az ajtóban elbúcsúzik tőle, és egyedül vonul el aludni.
Hannah fáradt volt és álmos, de Alexanderrel szeretett volna aludni. Szüksége
volt a férfi közelségére a kimerítő nap után.
Alexander átölelte. Ajka puhán csókolta az ajkát.
– Van számodra egy meglepetésem – mondta.
Hannah a férjére nézett, miközben próbálta kitalálni, miről lehet szó.
– Valóban?
A férfi mosolyogva lenyomta a kilincset, és kitárta a szoba ajtaját. Hannah
benézett, és szívét öröm öntötte el.
– Alexander…
– A távollétünkben átfestettem a szobát.
A szoba valóban más színben pompázott.
A trágyaszínű fal a múlté volt. A nyomasztó ágytakarók és függönyök is
eltűntek.
A szoba zöld volt. Ragyogó, tavaszi zöld. Minden teljesen zöld volt: a
szoba olyan volt, mint egy kert. Leszámítva a kandalló melletti falat. Oda
Alexander polcokat rakatott, amiket könyvekkel pakoltak meg.
 Hannah rávetette magát a férfira, aki még időben elkapta.
– Imádom!
– Valóban? Tényleg tetszik?
– Imádom! – Kezébe szorította a férfi arcát, és megcsókolta. Hosszan és
mélyen. – Alexander, el sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok!
– Remélem, tényleg az vagy.
– Hát persze. – Hannah a férjére pillantott, magába szívta sötét, barna
szemének szépségét, arcának minden egyes imádott vonását. Hirtelen
belenyilallt a felismerés. Szerette mindazt, ami ez a férfi valaha volt, és azt,
amivé vált. Teljes szívéből szerette. A lelke mélyéről szerette. A mellkasa
belefájdult a szeretetbe. Legszívesebben telekürtölte volna vele a világot, de
még nem tehette. Az érzés még túl nyers volt. Remélte, hogy az arckifejezése
azért felfedi a titkát. – Te vagy a világ legjobb férje!
Alexander elpirult. A tekintete lángolt, szinte megégette a lányt.
Szenvedélyesen megcsókolta Hannah-t. A lány érezte a férfi vágyát, és még
valamit, ami még annál is erősebb volt. Érezte, a férje számára mindennél
fontosabb, hogy megvédje őt. Ő is igyekezett ugyanezt az érzést megadni neki.
Alexander belökte a lábával a hálószoba ajtaját, majd elindultak az ágy
felé. A férfi az ágyra fektette Hannah-t, és újra megcsókolta, miközben az
egész testét simogatta a ruhán keresztül. Akárhányszor hozzáért a lány
mellbimbójához, az összerezzent az élvezettől.
Hannah nyögött és ficánkolt alatta, megragadta az ingét, a nadrágját, a haját.
Összegabalyodva tépték le egymásról a ruhát, míg meztelenek nem lettek
mindketten, bár ez eltartott egy ideig, mivel Alexander ragaszkodott hozzá,
hogy végigcsókoljon minden frissen feltáruló testfelületet, Hannah pedig
örömmel fogadta a csókokat.
Hannah mindent viszonzott, amit csak tudott. Tenyerével végigsimította a
férfi sérült hátát. Minden egyes centi örömmel töltötte el. Körmével
Alexander fejbőrét izgatta, és örömmel nézte, amint a férfi minden
mozdulatba beleborzong. Megtapogatta férje dagadozó karizmait, és – noha
korábban is fogta már – majdnem elájult a férfi érezhető erejétől, akárcsak
legelső alkalommal. Soha életében nem érezte még ilyen erősen, hogy el akar
„fogyasztani” egy férfit, mint ahogyan most. Az egész embert akarta.
 Mindkettejüket elöntötte a vágy, ahogy egymást izgatták. Amikor a lány
megragadta Alexander forró péniszét, ami lüktetve várta, hogy belé
hatolhasson, a férfi még merevebb lett, és felemelte a fejét Hannah nyakából.
– Hannah.
Kérdésnek tűnt, de mégsem az volt.
– Igen, Alexander. – „Készen állok.”
Szétnyitotta a lábát, és a férfi azonnal belé hatolt.
Hannah-t az első pillanattól elöntötte a gyönyör. Mintha csak erre a
pillanatra várt volna, tartalékolva a vágyát arra az időre, amikor végre
kettesben maradhat férjével.
A férfi nyögött, ahogy még mélyebbre hatolt a lányban. A farka betöltötte,
és új gyönyörhullámokat indított benne. Alexander újra felnyögött, ahogy a
lány teste magába zárta a férfiasságát.
Egészen újfajta élvezet söpört végig rajtuk. Vad volt, és állatias, mégis
gyengéd és kedves. Bármennyire is lenyűgözőek voltak a korábbi
szeretkezéseik, ez most teljesen más volt. Hannah tudta is, hogy miért.
A szerelem miatt.
A szívszorító, lelkét kitöltő szerelem miatt.
Úgy ismerte a férfit, ahogyan arról korábban álmodni sem mert.
Megpillantotta a legbensőbb lényegét, és azt is szerette. Szerette mint embert,
férjet és vezetőt.
Nem számított, hogy nem volt egy nagy csevegő. A teste beszélt helyette.
És ha jól értette, amit a férfi mondott neki, ő is szerelmes volt belé.
Abban biztos volt, hogy Alexander tiszteli őt, törődik vele és boldoggá
akarja tenni. Gyanította – és egyben remélte is –, hogy a férfi szíve érte fog
verni az idők végezetéig.
Alexander lökött egyet a csípőjével, és Hannah minden gondolata
szertefoszlott. A férfi megérintett egy pontot a lány testében, amitől Hannah
elvesztette a fejét. Eddig soha nem tapasztalt gyönyör söpört végig rajta,
hangosan felnyögött, és szorosan átkarolta a férjét.
Alexander hangosan fújtatott. Hörögve visszahúzódott, hogy újra és újra
megdöfje a lányt azon a bizonyos ponton. Az élvezet üvöltve lepte el a lányt.
Hannah megvadult. Nem lehet ezt más szóval leírni. Mintha valamilyen
démon lopta volna el a józan eszét és vette volna át az irányítást a teste fölött.
Össze-vissza karmolta a férfi hátát, miközben próbált ellenállni a lökéseinek.
Bosszantotta, hogy nem találják a közös ritmust, de aztán együtt mozogtak.
Alexander hangosan nyögött, miközben erősebben, mélyebben és
gyorsabban hatolt be. A farka megduzzadt, amitől Hannah még jobban
elveszítette a fejét. A feszültség szinte elviselhetetlen volt.
Hannah tört meg elsőként, összeomlott a férfi alatt, remegve és sikítva adta
meg magát Alexandernek. A férfinak sem kellett több. Talán a lány szorítása,
a forróság vagy a lány látható gyönyöre tette, de Alexander lökött még egyet,
kettőt, hármat, és elélvezett.
Elárasztotta a lányt, betöltötte a méhét. Hannah azt remélte, hogy a magja
megfogan, hogy egy gyereket nemzettek ma éjszaka. Ennél tökéletesebb
pillanat nem is lehetne.
Hannah nagyon vágyott rá, hogy anya legyen.
Egy fiút szeretett volna, aki örökli Alexander dús fürtjeit és félénk
mosolyát. Egy fiút, akit mindketten imádnának, elkényeztetnének, és olyan
biztonságban nevelnének fel, amit az apja soha nem ismerhetett.
Ez talán segítene meggyógyítani Alexander lelkét.
Ettől talán kiteljesedne.

•◄►•

Alexander, mikor másnap a dolgozószobája felé tartott, szinte lebegett a

boldogságtól. Az egész éjszakát Hannah szobájában töltötte, újra és újra
szeretkezve vele hajnalig. Valami megváltozott közöttük. Látta, hogy boldoggá
teszi a feleségét, hogy újrafestette a hálót, de érezte, hogy ennél valami
komolyabb, mélyebb dologról van szó.
Megkönnyebbült, miután megosztotta a múltját – legalábbis azokat a részeit
a múltjának, amelyeket meg bírt osztani. Eddig félelemben élt. Félt, hogy
Hannah egy nap felfedezi majd, milyen gyenge volt régen, és hogy ez a
felismerés lerombolja az iránta érzett tiszteletét.
De nem így történt. A múltbéli események fényében Hannah csak még
nagyobb tisztelettel viseltetett iránta, legalábbis Alexander ezt érezte. És
mivel Hannah is ezt állította, hitt neki.
Milyen felszabadító érzés volt! Mintha az egész életét meghatározó árnyak
hirtelen mind szertefoszlottak volna, akárcsak a hajnali pára a napsütésben.
Milyen fura és kellemes egyszerre, hogy amióta Hannah belépett az
életébe, a nagybátyja szelleme elveszítette a hatalmát felette. Még a beszéd is
könnyebben ment.
Amikor reggel vidáman ráköszönt Fergusra, az intéző felugrott, és olyan
döbbenten nézett rá, mintha a nagyteremben álló páncél fakadt volna hirtelen
dalra.
Alexander fel akarta ébreszteni Hannah-t, hogy együtt menjenek fel a
dolgozószobába, de szegényt meglehetősen kifárasztotta előző éjjel. Hagyott
neki egy levelet, aminek bizonyára nem fog örülni. Legalábbis addig nem,
amíg el nem olvassa.
Gyere utánam – írta.
Remélte, hogy a lány hamarosan megérkezik majd. Ha nem érne ide, mire
átnézi az aznapi leveleket, visszamegy a lakosztályukba, és felébreszti. A
gondolat boldogsággal töltötte el, és még elszántabban nézett szembe a napi
teendőkkel.
A keskeny csigalépcsőhöz érve megtorpant. Lehet, hogy nem is kell addig
várnia. Talán jobb, ha most azonnal felébreszti. Benne felébredt már
valami…
Nevetgélve lépett be a dolgozószobájába, és az asztalhoz ment. Bár mindig
is imádta ezt a szobát, túl hosszú volt az út, ami idáig vezetett, fárasztó lehet
majd Hannah-nak mindennap felmászni ide, ha tényleg együtt fognak
munkálkodni. Jobb lesz átköltözni egy földszinti szobába. Most már nem volt
szüksége búvóhelyre. Nem is vágyott rá. Nem érezte szükségét, hogy
elvonuljon a világtól. Már nem.
Az asztalán számos levél tornyosult. Összevonta a szemöldökét, miközben
méregette a kupacot. Csak egy napig voltak távol, és mégis. Gyorsan
átválogatta a leveleket, és külön kupacba rakta azokat, amelyekről úgy
gondolta, Hannah-t is érdekelheti. Bár, őszintén szólva, azoktól a levelektől
tartott a legjobban.
A keze megállt a levegőben, amikor egy ismerős pecsétet pillantott meg. A
szíve kihagyott egy ütemet.
Caithness hercege.
A pokolba!
Feltépte a levelet, majd átfutotta a taralmát. Összeszorult a gyomra.
Ördög és pokol!
Máris?
Még mindig a levelet tanulmányozta, amikor Hannah lépett be mosolyogva
az ajtón.
Egek, mennyire szerette a mosolyát! Igazi gyógyír volt megsebzett lelkének.
Kitárta a karját, hogy megölelje a lányt – mert éreznie kellett az érintését –, a
lány pedig az ölébe ült, és csókot nyomott a homlokára.
– Jó reggelt, férjem – dorombolta.
Milyen kár, hogy Hannah ilyen hangulatban volt, mert Alexandernek már
elment tőle a kedve.
– Hannah…
– Jól aludtál? Mert én nem. Valaki egészen hajnalig nem hagyott aludni.
– Hannah…
– Miért keltél fel olyan korán? – A lány fintorgott. – Azt reméltem, hogy…
– A lány sokatmondóan tekergett a férfi ölében. Nyomott hangulata ellenére
felállt a farka. Rettenetesen tudott időzíteni a pénisze. Vagy mégsem? Talán,
ha szeretkeznének, meg tudna feledkezni a pánikról, az aggodalomról.
– Mi ez? – Hannah kivette a kezéből a levelet.
– A távollétünkben érkezett Caithnesstől.
Hannah grimaszolt.
– A pokolba!
– Olvasd el.
A férfi hangjában lévő kétségbeesés megijesztette Hannah-t, aki minden
figyelmét a levélnek szentelte. Alexander tudta, mikor ért el ahhoz a bizonyos
részhez: a lány egész teste megmerevedett. Az öklébe szorította a levelet, és
összegyűrte. Alexander kivette a kezéből, az asztalra fektette, majd
kisimította.
Hannah felpattant, és elkezdett fel-alá sétálni a szobában.
– Micsoda mocsok! Micsoda gazember! Micsoda… – kifogyott a
szavakból.
Alexander azt hitte, folytatni fogja, de megértette a lányt. Caithness
levelétől neki is elállt a szava.
– Hogy merészel ilyen leereszkedően beszélni hozzád?!
– Ez egy levél.
– Hogy merészel így írni neked akkor?! Mint egy balga gyermeknek, akit
meg kell nevelni. Meg bírnám fojtani.
A levél valóban leereszkedő volt, de nem ez volt benne a legrosszabb.
Caithness ide fog jönni, hogy értekezzen vele. Bizonyára át akarja beszélni a
fejlesztés menetét. A fejlesztését, amit Alexander visszautasított.
Jó eséllyel nem lesz kellemes a találkozó. A herceg valószínűleg…
elégedetlen lesz vele.
– Szólnunk kell a személyzetnek az érkezéséről.
Hannah felkapta a levelet, és újra elolvasta.
– Nem írja, hogy mikor érkezik.
– Gondolom, hamarosan.
Hannah kihúzta magát.
– Fel kell készülnünk. – De ahelyett, hogy sarkon fordult volna, hogy
összehívja a személyzetet, leült Alexander mellé, és összekulcsolta a kezét. –
Hogyan közelítsük meg ezt a problémát?
Alexander értetlenül pislogott. Hogyan közelítsék meg a problémát? Mégis
hogyan közelít meg az ember egy közelgő katasztrófát?
Hannah elgondolkodva végighúzta az ujját az ajkán. A szeme harciasan
csillogott.
– A legjobb talán az lenne, ha megmutatnánk neki a bekerítés igazi hatását,
nem gondolod?
– Mutassuk meg neki…? – Miről beszél Hannah? Talán nem ugyanazt a
levelet olvasták el? Caithness nem tárgyalni jön.
Hannah ismét felállt, és megint fel-alá járkált a szobában.
– Az a szerencsétlen ember az egész életét Londonban töltötte.
Valószínűleg fogalma sincs, hogy ez az eljárás milyen pusztítással jár.
Különben hogyan követelhetné ezt tőlünk?
– A kapzsiság komoly motiváció.
 Hannah bosszúsan pillantott Alexanderre.
– A dolgok megértése is az. Ha látná, hogy a földek bekerítése mit tesz a
népével, ha beszélne az érintettekkel, rádöbbenne, hogy ezzel szíven döfi
Skóciát, és bizonyára meggondolná magát.
Hannah imádnivalóan naiv volt, de sajnos nem találkozott még Lachlan
Sinclairrel. El sem tudta képzelni, mennyire beképzelt és önelégült az az
ember.
– A herceg csipkében jár, Hannah.
A lány fintorgott.
– Csipkében?
– Igen.
– Ez a baj. El kell érnünk, hogy végre kiltet húzzon. Ki bírna rátámadni
Skóciára az őseink ruhájában? – A lány tovább járkált, arca imádnivalóan
harcias volt. – Kezdjük az árvákkal!
– Az árvákkal?
– A bekerítések árváival. – Ravaszul mosolygott. – Mindenkit meghat a
sorsuk, akinek lelke van.
– Éppen ez a baj. Azt feltételezed, hogy van lelke.
– Hát persze hogy van lelke. Ha attól nem hatódik meg, összezárjuk
Lanával…
– Az nem tűnik túl bölcs ötletnek.
– Ő elmondaná neki, hogy az ősei mit gondolnak az úgynevezett
fejlesztésekről.
Hannah a kialvatlanságtól nyilvánvalóan megbuggyant, de Alexandernek
tetszett a hozzáállása.
– Legutóbb, amikor beszéltünk, sokat emlegette a szellemeket.
– Remek. Mert hidd el, skót őseink forognak a sírjukban ezektől az új
intézkedésektől.
– Ezt te így tudod?
Hannah hirtelen megtorpant, és kiesett a lendületből. Szemrehányóan nézett
a férjére.
– Lana tudja. A lényeg, hogy meg tudjuk győzni, Alexander. Biztos vagyok
benne.
 A férfi a levélre mutatott.
– Te is ezt a levelet olvastad?
– Igen.
– Nem tűnik túl rugalmasnak.
– Sőt, egyáltalán nem tűnt annak.
Hannah csípőre tette a kezét, és szemrehányó pillantást vetett Alexanderre,
amit a férfi nagyon élvezett: a lány olyan elszánt, hogy akár háborúba is képes
lett volna indulni a férjéért.
– Meg fogjuk győzni. Tudom. Bármennyire is szeretném veled tölteni a
délelőttöt, szerelmem, most elő kell készülnünk. Rengeteg dolgunk van,
viszont nagyon kevés időnk.
Alexander nem felelt, némán nézett a lány után, miután az kiviharzott a
szobából. Egyszerűen képtelen volt megszólalni.
Szerelmemnek szólította.
Ez volt élete legkedvesebb pillanata.

•◄►•

Hannah biztos volt benne, hogy a tervük működni fog. Meg volt győződve
arról, hogy jobb belátásra bírják majd a herceget.
Egészen addig, amíg meg nem pillantotta a férfit.
Hirtelen megértette Alexander kételyeit.
Kora reggel volt, amikor jelentették, hogy a herceg közeledik. Hannah a
kapunál találkozott a férjével, aki ott várt, hogy üdvözölhesse a hűbérurát.
Mint minden férfi, ő is kiltet viselt. Hannah-nak megdobbant a szíve, amikor
meglátta a férjét. Alexander nagyszerűen festett az ünnepi öltözékében.
Végigsimított a férfi ingén, megigazította az erszényét, majd mélyen a
szemébe nézett.
– Minden rendben lesz – mondta.
– Igen. – Alexander átölelte.
Amikor azonban a fogat begördült a kapun, és az inasok lesegítették a
herceget, Hannah optimizmusa azonnal elpárolgott.
A herceg valóban egy piperkőc volt.
 Ráadásul egy angol piperkőc.
Nevetségesen nézett ki. Fehér harisnyája olyan szűk volt, mintha ráfestették
volna a lábára – és ha ez nem lett volna még elég, egyértelműen látszott, hogy
gatyapőcöt visel. A szerelést csillogó gombokkal díszített, rózsaszín frakk
egészítette ki. A csizmája szép volt, leszámítva a rojtokat, amelyek
összevissza libegtek a szellőben. Ahogy Alexander megmondta, a herceg most
is viselt csipkét. Mindenhol csipke volt. Az összképet egy kravátli rontotta
tovább.
Hannah nem kedvelte a kravátlit, mert az ő szemében természetellenesnek
hatott. A hercegé végtelenül szoros volt, alig bírta megmozdítani benne a
fejét. Fura, szögletes mozdulatokkal tekintett körbe, akárcsak egy kismadár,
miközben sűrűn pislogott, mint akit meglep a környezete.
Öltözékét leszámítva a herceg kimondottan jóképű férfi volt: magas és
széles vállú, az álla határozott vonalú, szeme ragyogó kék. Viszont sápadt
volt, mint az angolok általában. Ha egészségesebb volna a színe, igazi
szívtipró lehetne.
Amint a herceg kilépett a fogatból, és Dunnet-földön állt, a skótdudások
rázendítettek a When the king enjoys his own again című tradicionális skót
dalra. A herceg illedelmesen megállt, és végighallgatta az éneket, de izgő-
mozgó lába türelmetlenségről árulkodott. Hannah-nak az volt az érzése, hogy
Caithness még soha nem hallotta a hagyományos dalt, és fogalma sincs a
jelentéséről.
Amikor az utolsó dudaszót is elfújta a szellő, Alexander előrelépett és
meghajolt.
– Kegyelmes uram – mondta –, üdvözlöm Dunnet-ben.
A herceg nem felelt, csak intett egy zord arcú óriásnak, hogy lépjen
közelebb.
– Hadd mutassam be Dougal unokatestvéremet. Ő a másodparancsnokom. –
A herceg szigorúan és ridegen beszélt.
Alexander megrázta Dougal kezét. Hannah-nak feltűnt, hogy a férfi gyorsan
elhúzta az ujjait, mintha Alexander marka égetné az övét.
– Az öcsém, Andrew a másodparancsnokom. Jelenleg Dounreay-ban
tartózkodik. A levelemben beszámoltam az ottani gondokról.
 A herceg Dougalra pillantott, aki bólintott.
Hannah összerezzent a felismerésre, hogy a herceg nem olvasta a levelet.
Alexandernek is ugyanez juthatott eszébe, mert az állkapcsa idegesen
megfeszült.
– Esetleg átbeszélhetnénk ezt a helyzetet részletesen az itt tartózkodása
alatt.
– Esetleg.
Ennyi. Nem mondott semmi többet, csak azt, hogy esetleg. A herceg
érdektelensége idegtépő volt.
Alexander mosolyt erőltetett magára, és előretessékelte Hannah-t.
– Bemutatom a feleségemet, Hannah Lochlannach-ot, Reay-ből. Az apja
Magnus, Reay lairdje.
Hannah pukedlizett. A herceg szigorú bólintással felelt. Mozdulatát
neveletlenségnek is lehetett volna értelmezni, de Hannah úgy döntött,
bizonyára csak a szűk kravátli miatt volt.
– Üdvözlöm, kegyelmes uram.
– Lady Dunnet – köszöntötte a férfi, majd kézcsókra emlékeztető
mozdulatot tett, de semmi többet.
– Hadd kísérjem be a kastélyba. Előkészítettünk egy kis frissítőt, jól fog
esni a hosszú út után.
Hannah jól látta, hogy a herceg hátrahőköl. Szigorú tekintete Alexanderre
vándorolt.
– Azonnal beszélni kívánok önnel. – Jeges hangja nem kecsegtetett túl sok
jóval, Hannah egészen megrémült.
Hannah és Alexander összenéztek. A lány ugyanazt az aggodalmat látta a
férfi szemében.
– Nem szeretné esetleg elfoglalni előbb a szobáját? – kérdezte Hannah.
– Nem.
Jóságos ég. Csak annyi, hogy nem.
– Tudnánk beszélni valahol? Négyszemközt?
Alexander nagyot nyelt, majd bólintott.
– Természetesen. A könyvtárszobában.
Hannah döbbenten pillantott a férjére. Persze nem terelhette fel a herceget
a dolgozószobájába az odáig vezető háromszáz lépcsőfokon, a könyvtárszoba
pedig a földszinten volt, de tudta, hogy a férje mennyire utálja azt a
helyiséget. Elnézve Alexander arckifejezését, a beszélgetésre próbatételként
tekintett, így ésszerű volt ugyanabban a szobában túlesni rajta, ahol számos
másik kihívással nézett már szembe.
Azokat is mind túlélte.
Ezt is túl fogja élni.
Hannah a hercegre mosolygott – a férfi nem viszonozta a mosolyát –, majd
belekarolt a férjébe, és a kastély kapujához vezették a vendégeiket. Intett
Fergusnak.
– Készíts whiskyt a könyvtárszobába – suttogta. Ha a beszélgetés valóban
kellemetlen lesz, valamelyik félnek bizonyára szüksége lesz majd egy italra.
Eltökélte, hogy a férjével marad, és szemlátomást Alexander is így
tervezte, a herceg azonban a legkevésbé sem. Amint elérték a könyvtárszoba
ajtaját, a férfi odafordult hozzá.
– Lady Dunnet, ha megbocsát.
Hannah Alexanderre pillantott, aki beletörődően bólintott. Hannah
hátralépett, és hagyta, hogy a férfiak nélküle lépjenek be a szobába, még
akkor is, ha ez teljes mértékben ellenkezett a természetével.
Amikor bezárult az ajtó, Hannah-t kirázta a hideg. Rossz előérzete volt. A
herceg szemlátomást nem volt elégedett Alexanderrel, annyira, hogy képes
volt eljönni, hogy ezt meg is mondja neki. Semmire sem vágyott jobban, mint
hogy a férjével legyen, és megvédje, amitől csak tudja.
Hannah, mint már korábban oly sokszor, csalódott volt.
Időnként pokoli idegesítő volt nőnek lenni, és ezzel kimaradni a fontos
beszélgetésekből.
Micsoda szerencse, hogy a herceg nem tudja, hogy a könyvtár erkélyét meg
lehet közelíteni az egyik emeleti beugróból, ahonnan tökéletesen tud majd
hallgatózni.
 Alexander úgy érezte, hogy ólomból vannak a lábai, miközben
bekísérte a herceget és Dougalt a könyvtárszobába. Amikor előzőleg
találkoztak, barátságos, szinte szívélyes volt vele. Azóta mintha kicserélték
volna. Távolságtartó volt, tekintete pedig szigorú és rideg. Valami
megváltozott.
Nem kellett látnoknak lenni, hogy az ember rájöjjön, mi történhetett.
Közismert tény volt, hogy a herceg támogatta a bekerítés terveit. Az sem volt
titok, hogy Alexander viszont ellenállt neki. Egyikük sem volt hajlandó
engedni az álláspontjából.
Alexander sajnálta, hogy Hannah nincs mellette, a lány jelenléte erőt adott
volna neki. Hannah – ahogy mindenki más is – arra számított, hogy Alexander
majd ékes szavakkal meggyőzi a herceget. Nagyon remélte, hogy eleget tud
tenni az elvárásoknak.
Caithness átsétált a könyvtárszobán, és letelepedett Dermid régi
íróasztalához. Dougal követte, és leült mellé. Arcáról sugárzott az
ellenségesség. A herceg az asztal előtt lévő székre mutatott.
Alexander próbált elvonatkoztatni a kellemetlen érzéstől, ami rátört, amint
belépett a terembe. Számtalanszor kellett ez előtt az asztal előtt állnia. Igaz,
Dermid egyszer sem kínálta székkel. Igyekezett elhessegetni az emlékeket, és
leült, figyelmét a hercegre irányítva.
Úgy tűnt, Caithnessnek nem volt kedve megszólalni. Hosszasan igazgatta a
mandzsettájából előtüremkedő csipkét. Alexander jól tudta, hogy mire megy
ki a játék. A herceg hergelni próbálta. A módszer azonban nem működött.
Bár a gyomra görcsben állt, hátradőlt a székén, és rezzenéstelen arccal
figyelte a hűbérurát. Amikor Fergus megjelent a whiskyvel, elfogadott egy
pohárral, és rögtön bele is kortyolt. A herceg még az intéző távozása után is
hallgatott, és az italához sem nyúlt hozzá. Alexander minden erejével azon
volt, hogy ne fortyanjon fel. A whisky kellemes, égető ízére és az ablakon át
beszűrődő napfényre összpontosított. Szemügyre vette a polcokat, és azon
gondolkodott, hogy a felesége vajon melyik könyvet fogja elolvasni
legközelebb.
Ha Caithness valamiféle némasági háborút akar, hát megkapja. Alexander
verhetetlen volt ebben a sportágban.
Szinte meglepődött, amikor a herceg végre megszólalt. Hangja – és az a
rideg, angol akcentusa – sziszegve töltötte be a termet.
– Leírhatatlanul nagyot csalódtam önben, Dunnet.
Bár a szavak nagy hatást gyakoroltak rá, Alexander unott mosolyt erőltetett
magára, és összevonta a szemöldökét.
– Csalódott, kegyelmes uram?
– Először is, nem felelt, amikor megparancsoltam Dunnet kilakoltatását.
– Feleltem, uram. A válaszom az volt, hogy nem.
– Kötelessége engedelmeskedni nekem.
– Az embereim felé vannak kötelességeim. Ránk, önre és rám számíthatnak
egyedül, hogy megvédjük őket. – Előrehajolt. – Ez a mi szent eskünk, amit az
őseink hagyományoztak ránk.
Úgy tűnt, ez megzavarta a herceget. Némán bámult Alexanderre, ezért a
férfi folytatta.
– Azt gondolom, hogy a bekerítés tönkretenné a megyét, ahogyan
tönkreteszi egész Skóciát.
A herceg megigazította a csipkéjét, majd felnézve összevonta a
szemöldökét.
– Én pedig azt gondolom, hogy szükségem van bevételre.
Alexanderben remény ébredt. Pontosan erre a megközelítésre van szüksége.
– Bevételre van szüksége? – A Dunnet-kincstárban volt pénz. Vészhelyzetre
volt ugyan félretéve, de ha valami, hát ez a helyzet most az. Ha feltétlenül
szükséges, Alexander hajlandó volt felhasználni az összeget, hogy ezzel
nyerjen maguknak egy kis időt.
– Fel szeretném újítani a kastélyomat, mielőtt… Mihamarabb.
Alexander lelombozódott. A Dunnet-kincstárban sok pénz volt, de annyi
nem, amennyi ahhoz kellett volna, hogy azt a romhalmazt felújítsák.
– Mennyi pénzre van szüksége? – kérdezett rá mégis.
– Nem ez a beszélgetés tárgya.
Alexander szíve szerint behúzott volna egyet Dougalnak. A közbevetésére
Caithness mintha észbe kapott volna. Az elhatározása szilárdabb volt, mint
valaha.
– Igaz, igaz. A beszélgetés tárgya az, hogy csalódtam önben, Dunnet.
– Kegyelmes uram, bizonyára ön is látja, hogy a bekerítés…
– Csalódottságom másik okára utalok, Dunnet. – A hangjából ítélve tényleg
meglehetősen csalódott lehetett, bár Alexander elképzelni sem tudta, miről
lehet szó.
– Kegyelmes uram?
Caithness egyenesen a szemébe nézett azzal a rideg tekintetével.
– Azt gondolta, hogy nem fogok értesülni róla?
– Miről nem fog értesülni, kegyelmes uram?
– Az árulásáról! – csattant fel Dougal.
Alexandert mintha leforrázták volna. Ördög és pokol!
Caithness csitítóan pillantott verőlegényére, aztán Alexanderhez fordult.
Arckifejezése zord volt.
– Igazán kedveltem önt, Dunnet. Butaság volt talán, de azt gondoltam, hogy
bizonyos tekintetben hasonlóak vagyunk.
Hogy a pokolba vonhatta le ezt a következtetést?
– Azt gondoltam, hogy az összes lairdem közül ön hűséges lesz majd
hozzám.
– Az is vagyok.
Dougal felhorkant.
– Nem vagyok idióta. Tudom, hogy Stafford udvarol a báróknak. Őszintén
szólva nagyon bánt, hogy találkozott a fiával. Mélyen megsértett vele. – Kezét
a szívére tette. Az ujjából előbuggyanó csipke zuhatagként omlott a frakkjára.
Alexander nagyot nyelt.
– Az egy véletlen találkozó volt egy fogadóban. Nem beszéltünk
politikáról. Nem áll szándékomban csatlakozni Staffordhoz.
– Olrig nem ezt mondta…
 – Olrig? – Alexander majdnem felugrott. Düh öntötte el az egész testét.
– Igaz vagy sem, hogy összehívta a báróimat, hogy meggyőzze Olrigot és
Scrabstert, hogy álljanak Stafford pártjára?
– Nem. Egyáltalán nem igaz.
Caithness meglepődött Alexander válaszán. A szeme elkerekedett.
– Olrig nem ezt mondta – ismételte Dougal.
Elöntötte a düh. Alexander mindig is próbált ügyelni a vérmérsékletére,
mert nem akarta úgy végezni, mint a nagybátyja, de most egyszerűen
elvesztette a fejét. Felpattant, és öklével az asztalra csapott.
– Olrig egy visszataszító disznó!
Dougal hátralépett, de Caithness mozdulatlan maradt. A körmét vette
szemügyre.
– Ezért verte meg? Vagy azért, mert ellenezte a tervét?
Jóságos ég! Olrig sokkal rosszabb, mint egy visszataszító disznó. Egy
hazug visszataszító disznó volt.
– Nem az én tervem…
– Tehát akkor belátja, hogy részt vett a tervben?
Dougalt valakinek sürgősen el kellene némítania – a saját érdekében.
– Nem, nem látom be. – Alexander morgásától visszhangzott a terem. Még
Caithnesst is megrémítette a kirohanása. – Függetlenül attól, hogy mit
meséltek önnek, soha nem terveztem, hogy összeállok Stafforddal. Olrigról ez
már nem mondható el. Valójában ő keresett meg engem.
A herceg hátradőlt, és elgondolkodott az információn. Alexander remélte,
hogy a kirohanása elég meggyőző volt, de látta, hogy a férfi tekintetében
kétely tükröződik. Elgondolkodva dobolt az asztalon. Alexandert arra
emlékeztette, amikor Dermid dobolt ugyanezen az asztalon. Megpróbált
eltekinteni a hasonlóságoktól.
– Azt mondta, hogy hűséges hozzám.
– Így igaz. – Az utolsók egyike volt, akik hűségesek maradtak hozzá.
A herceg tekintete szigorú volt.
– Akkor vegye ezt ultimátumnak.
Alexanderben meghűlt a vér. Rossz érzése volt.
– Micsodát?
 – Kilakoltatja a bérlőit, különben megfosztom a címétől és a birtokától.
Ilyen egyszerű.
Alexander gyomra görcsbe rándult, a lélegzete elakadt. A fülében hallotta a
szívdobogását.
– Hogy mondta?
Caithness arca még szigorúbb lett, álla előreugrott.
– Lakoltassa ki a bérlőit, különben az új báró teszi majd meg ön helyett.
Na igen, elsőre is ezt hallotta.
Alexander visszarogyott a székébe és lángoló szemekkel figyelte a
herceget. Ekkora pofont soha életében nem kapott. Soha semmi nem sújtotta
még le ennyire, soha ennyire néma nem volt.
Ő volt Dunnet. Mindig is az volt, és magától értetődő volt számára, hogy
élete végéig az is marad.
Erre most ez.
Felfoghatatlan döntés előtt állt. Vagy elpusztít mindent, amit szeret, vagy
elveszíti mindazt, ami azzá tette, aki volt.
Akárhogy is, nem lesz többé Dunnet lairdje. Ha kilakoltatja a bérlőket és
bekeríti a földjeit, már csak egy nyáj birka ura marad.
Akárhogy is, az emberei elvesztek. Fájdalmasan cserben hagyta őket.
A döbbenetén túl egy dolog bántotta még jobban.
Hogy a pokolba fogja ezt elmondani Hannah-nak? Hogyan fogja túlélni, ha
elveszíti a lány tiszteletét és szerelmét?
Hogyan fogja túlélni azt, ha elveszíti Hannah-t magát?
Egy báróhoz ment hozzá, egy harcoshoz, aki képes megvédeni őt és a népét.
Hogyan tudná megtartani a lányt, ha nem lesz több, mint annak az egykori
embernek az árnyéka?

•◄►•

Hannah remegett a dühtől és a felháborodástól. A könyvtár erkélyéről a

vérlázító kihallgatás minden egyes szavát hallotta. Utálta Caithnesst. Rideg,
makacs és buta volt. Ráadásul piperkőc is.
Bármennyire is utálatos volt azonban a herceg, Dougal még rosszabb volt.
Hihetetlen önfegyelemre volt szüksége, hogy ne törjön ki rejtekhelyéről és ne
verje péppé azt az óriást, aki újra és újra megvádolta Alexandert.
Hannah arra a következtetésre jutott, hogy a férje egy szent.
Egyetlenegyszer üvöltött csak, legfeljebb kétszer. Senkit sem ütött meg. Az
egész meghallgatás során képes volt megőrizni a hidegvérét.
Hannah-ról ezt már nem lehetett volna elmondani.
Szíve szerint most is megkereste volna a herceget, hogy erőszakkal térítse
jobb belátásra. De attól tartott, már túl késő volt mindenhez.
Caithness kijelentése után Alexander szó nélkül kifordult a
könyvtárszobából. Hannah utasítást adott Fergusnak, hogy kísérje a
látogatókat a szobáikba, mert ő képtelen lett volna szembenézni velük, és úgy
sejtette, Alexander túlzottan feldúlt volt ahhoz, hogy eszébe jussanak az ilyen
részletek. Valóban, Alexandernek nyoma veszett. Hannah az egész kastélyt
átkutatta, de sehol sem találta. Nem volt sem a toronyban, sem a szobájában,
sem az istállóban. Mivel a lova sem volt ott az utóbbiban, Hannah úgy
gondolta, a férfi lovagolni mehetett.
Beszélni akart vele. Beszélnie kellett vele, majd megőrült az aggodalomtól.
El sem tudta képzelni, hogy mi dúlhat a férfi fejében most, hogy
megparancsolták neki, adjon fel mindent, amiben hitt, különben elveszít
mindent, ami fontos számára.
Már a puszta gondolattól is újra elöntötte a düh. Hannah átviharzott az
udvaron, a tengerre néző teraszra tartott. Az a látvány mindig megnyugtatta.
Micsoda naiv gondolat volt, hogy meggyőzhetik ezt a csökönyös embert!
Caithnesst semmi sem hatná meg, ebben Hannah most már teljesen biztos volt.
Átsétált a lugason, majd a terasz felé vette az irányt, de hirtelen
megtorpant.
A pokolba!
Ott állt előtte a herceg. A korlátra támaszkodva gyönyörködött az öbölben.
Tetőtől talpig csipkébe volt öltözve. Talán ha halkan kihátrál…
De nem, a férfi észrevette, és kihúzta magát.
Hannah fújtatott, de előrelépett, mit sem törődve a férfi apró
meghajlásával. Tökéletesen feleslegesnek érezte a gesztust.
– Lady Dunnet.
 – Kegyelmes uram – igyekezett nem túl kimérten beszélni, de még mindig
remegett a dühtől. – Elfoglalta a szobáját?
– Igen.
– Megfelelőnek találja a szállást? – A herceg kíséretét a keleti szárnyban
helyezték el. A kegyelmes úr lakosztálya tágas volt, és pompás, királyokhoz
méltó. Messze az volt a legszebb lakosztály a kastélyban, de Hannah értette,
hogy Alexander miért nem költözött át oda, miután a nagybátyja meghalt. Az ő
lakosztályuk a nyugati szárnyban volt, az ősi szellemektől távol.
– A lakosztály kényelmes, köszönöm.
– Remek. – Összekulcsolta a kezét. Igazi kihívás volt jól nevelten
társalogni azzal az emberrel, akit legszívesebben megvert volna. Hannah
tiszta szívéből azt kívánta, a herceg bárcsak visszamenne Angliába, és soha
ne térne haza Skóciába. – Akkor hát – mondta –, a legjobb lesz, ha utánanézek
a vacsorának.
– Lady Dunnet, szabad egy szóra?
Hannah igyekezett elnyomni egy fintort. A legkevésbé sem volt kedve
beszélgetni ezzel az emberrel.
– Természetesen.
– Lenne egy kérdésem a férjéről.
Hannah összeráncolta a homlokát. Egyáltalán nem tetszett neki a férfi
hangneme.
Vajon halállal lakozik az, aki felpofozza a hűbérurát? Valószínűleg igen.
Milyen kár.
Mivel a herceg nem folytatta a mondanivalóját, Hannah igyekezett
buzdítani. Kimérten persze.
– Igen? – Bár valószínűleg nem volt bölcs támogatni a beszélgetést.
– Valamit nem értek.
– Mit, kegyelmes uram?
– Amikor Ackergillben találkoztam a férjével, józan embernek tűnt.
– Józan ember.
– Igen, hát persze hogy az. – A herceg ropogós angol akcentusa kezdett
Hannah agyára menni. Úgy kellett visszafognia magát, hogy ne csikorgassa a
fogait. – Nem úgy tűnt, mint aki hajlamos a hűtlenségre…
 – Alexander a leghűségesebb ember, akivel összehozhatja a sors.
– Vagy legerőszakosabb…
– Olyan kezes, mint a ma született bárány.
A herceg nem foglalkozott a közbevetésekkel. Ez nem lepte meg Hannah-t.
A makacs emberek felismerték egymást.
– Mégis megverte Olrigot.
– Mert megérdemelte.
– És találkozott Stafford fiával, hogy forradalmat robbantsanak ki.
– Badarság! Dunnet megmondta, hogy az egy véletlen találkozó volt.
A herceg szigorú pillantást vetett rá.
– Ezt honnan tudja?
Hannah nagyot nyelt, mert rájött, hogy hibázott: mivel nem vehetett részt a
beszélgetésen, nem lett volna szabad tudnia, hogy mi történt a könyvtárban.
Úgy döntött, elmondja az igazat, mert nem szerette volna, ha Caithnessnek az a
benyomása támad, hogy Alexander azonnal a feleségéhez rohan pletykálni.
Különben sem izgatta már, hogy a herceg mit gondol róla. Felemelte az állát.
– Hallgatóztam.
A herceg ezen valamiért mosolygott. Hannah-nak nem tetszett a mosolya.
Negédes volt, és ehhez most nem volt semmi kedve.
– Gyakran hallgatózik, Lady Dunnet?
– Csak amikor muszáj. – Keresztbe fonta a kezét, és a férfira nézett. A
herceg mosolya egyre szélesebb volt, ami felettébb idegesítette Hannah-t.
Igyekezett uralkodni magán, de elöntötte a hirtelen vágy, hogy elmondja a
véleményét a hercegnek. Végül is most már mindegy. – Őszintén szólva nem
volt fair, amit mondott.
Caithness szeme elkerekedett.
– Hogy mondja?
– Nem adta meg a lehetőséget, hogy Alexander is elmondja a történetet – az
ő nézőpontjából. Az ég szerelmére, alig maradt pár hűséges bárója!
Nagyjából csak Dunnet és az apám, és ön mégis így bánik velük? Mondjuk,
nincs mit csodálkozni rajta – megvetően a férfi ruhájára mutatott –, hogy a
lairdek Stafford pártjára állnak.
A férfi összevonta a szemöldökét.
 – Hogy érti, hogy nincs mit csodálkozni rajta?
– A ruhája.
A herceg végigsimított a frakkján.
– Mi a baj a ruhámmal?
Jézus Mária, Szent József!
– Csipkét hord.
– Londonban nagyon divatos.
– Az lehet – csattant fel Hannah –, de most nem Londonban van. Ez itt
Skócia, ahol a férfiak úgy öltözködnek, mint a férfiak.
– De hiszen ez teljes mértékben férfias – mondta a herceg, miközben a
csipke összevissza fodrozódott a mandzsettájánál.
Hannah kis híján felhorkant.
– Húzhatna kiltet, amikor a lairdekkel találkozik.
– Az mégis miben segítene?
– Úgy tekintenének önre, mint aki közülük való, egy skót laird, nem pedig
egy angol lord.
Caithness összeráncolta a homlokát.
– De hát én egy angol lord vagyok.
– Igen, és pont ez a probléma. Egy másik országban nőtt fel, egy másik
világban. Nem tud semmit Skóciáról, és arról sem, ahogyan mi élünk. Nem
tudja, mit értékelünk és mit nézünk le. Hogyan tudna vezetni olyan embereket,
akiket nem ért? Hogyan várhatja el tőlük, hogy kövessék? Hogyan várhatja el
a hűségüket?
– Én vagyok a herceg. – Egyszerű kijelentés volt, ugyanakkor végtelenül
naiv és nagyképű. Ugyanakkor mintha felcsillant volna valami a férfi
szemében. Majd hirtelen elkomorult, és a csillogás is kihunyt. – Azt mondja,
hogy a férje hűséges maradt hozzám?
– Igen.
– Mégis visszautasította a parancsomat, hogy kilakoltassa a bérlőit.
– Igen.
A herceg hangosan felnevetett, de leginkább csak kínjában.
– Ezek után mégis hogyan állíthatja továbbra is azt, hogy a férje hűséges?
– Mert tényleg az. Hűséges az embereihez, az otthonához, a címéhez.
Báróként az ő felelőssége, hogy a földművelők ne haljanak éhen télen. Az ő
felelőssége, hogy a klánok ne harcoljanak egymással. Az ő felelőssége, hogy
minden veszélytől megvédje az övéit. És a bekerítés veszélyt jelent számukra,
kegyelmes uram. Ha tisztában lenne vele, hogy a bekerítés – és annak
szükségszerű hozadéka, a kilakoltatás – milyen szörnyűséggel és nyomorral
jár, eszébe sem jutna elrendelni. Senki sem tenne így, akinek van szíve.
A herceg arcán megrezzent egy izom, mire Hannah elgondolkodott, hogy
nem ment-e túl messzire. Bár valójában már ez sem izgatta. Nem volt
vesztenivalója.
– Ugye tudja, hogy az összes londoni lord parancsba adta már? Azt akarja
mondani, hogy a Lordok Háza szívtelen lenne? – A férfi tekintetében, dühítő
módon, jókedv táncolt. Jókedv!
– Igen – csattant fel Hannah. – Könnyű az angol lordoknak bekeríteniük a
földjeiket. Őket nem látják, milyen hatással van ez a rendelkezés az
emberekre, a családokra, a gyerekekre. Nem értik, hogyan kerülhetett húsz
árva a kastélyba…
– Árva?
– Gyerekek, kisbabák. Megárvultak, amikor felszámolták a szüleik földjét.
– Mivel a herceg továbbra is zavarodottan nézett rá, Hannah folytatta. – Azok
a gyerekek, akiknek a szüleik életüket vesztették a „fejlesztések” során.
A herceg megrázta a fejét, visszautasítva a tényeket.
Hannah egyre dühösebb volt, de igyekezett visszafogni magát. Ha tényleg ő
képviseli itt a józan észt, és ha tényleg van bármilyen esélye, hogy meggyőzze
a herceget a tervei erkölcstelenségéről, akkor nyugodtnak és racionálisnak
kell maradnia. Ez nem volt könnyű, de vett egy mély levegőt, és folytatta.
– A kis Fiona édesanyját például télen lakoltatták ki. Őt, az újszülött
gyerekét és az ötéves kislányát. Amikor megtagadta a távozást, felgyújtották a
házát. Nincstelen lett, éhezett, ezért idehozta a családját. A kapunál halt meg,
a kisbabával együtt.
A herceg tiltakozóan hadonászott.
– Kidobnak egy nőt, egyedül a kisbabájával a hóba? Ez nem lehet igaz!
– Pedig így történt.
– Biztosan kiszínezi a történetet. Egy jó érzésű ember sem gyújtaná rá a
házat egy asszonyra.
Hannah felhorkant.
– Több száz ilyen történetet hallottam. Több százat.
A férfi arca megfeszült.
– Ezt erőszakos emberek tették. A mi kilakoltatásaink méltányosak lesznek.
Senkinek sem fog bántódása esni. Ezt megígérem. A becsületszavamra.
– Még ha nem is esik bántódásuk, hova fognak menni?
A herceg megvonta a vállát.
– Feltételezem, a városokba.
– Hogy koszban és nyomorban éljenek? Miután mindent hátrahagytak, amit
ismernek? Úgy, hogy nincs miből élniük? Gondoljon bele, hogy ez milyen
pusztító hatással van egy ember életére, vagy egy egész családéra. Arról nem
is beszélve, ha egy egész község jár így, vagy az egész megye. Hány lelket
akar feláldozni a több bevételért?
A herceg szemlátomást kellemetlenül érezte magát a kérdéstől. Hannah-t ez
nem érdekelte. Folytatta tovább.
– Kegyelmes uram, önnek nagy hatalma van. Ön meg tudja változtatni a
dolgokat. A döntése több ezer sorsot határoz meg…
– Biztosan nem több ezret.
– Ezreket, hiszen, bármit tesz is végül, maradandót fog alkotni, amiért még
akkor is emlegetik majd a nevét, amikor már rég nem él. – A herceg elsápadt.
A keze ökölbe szorult. Hannah úgy érezte, kezdi meggyőzni a férfit, de ha nem
így van, akkor folytatnia kell. – Egy döntésével megmentheti az otthonát, de
tönkre is teheti. Kérem. – Kezét a férfi karjára rakta. – Kérem, gondolja meg.
Hannah felvidult, amikor észrevette, mennyi érzelem suhan át a férfi arcán.
Úgy érezte, kezd megpuhulni, és hajlandó lesz egy picit engedni. A herceg
kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de mielőtt megszólalhatott volna, egy
mély hang dörrent fel a kert felől.
– Kegyelmes uram! Merre járt eddig? – Dougal úgy indult meg a herceg
felé, mint akinek egyetlen küldetése, hogy megmentse az urát a gonosztól.
Pillantásából egyértelműen kiderült, hogy ebben az esetben Hannah a gonosz.
Hannah széles mosollyal fogadta a férfit, csak hogy felbőszítse.
– Csak sétáltam egyet. Jólesett az utazás után.
 Dougal összevonta a szemöldökét.
– Jól… jól érzi magát, kegyelmes uram?
– Remekül vagyok. Remekül. – Széttárta a kezét. – Mit szól a kilátáshoz,
Dougal?
Dougal az öbölre pillantott, majd összevonta a szemöldökét.
– Csak víz, uram.
– Gyönyörű a kilátás, nem igaz?
– Kegyelmes uram, igazán le kellene pihennie.
Hannah beleharapott az ajkába. Dougal úgy bánt a herceggel, mintha az
rokkant lenne. Ennek nem volt semmi értelme, a herceg makkegészségesnek
tűnt.
Caithness vállon veregette az unokatestvérét.
– Nyugodtan pihenj csak le, Dougal. Lady Dunnettel épp beszélgetünk.
Kedvem támadt egy sétához. Velem tart, milady? – kínálta fel a karját
Hannah-nak.
Hannak nem értette, hogy Dougal miért vet rá ilyen gyilkos pillantásokat.
Válaszul még szélesebben mosolygott rá, mint az előbb.
– Megtisztelne, kegyelmes uram. Körbevezethetem esetleg a kastély
területén?
– Remekül hangzik.
Ahogy távolodtak, Hannah visszanézett a válla fölött, hogy meglesse
Dougal arckifejezését, miután ilyen egyértelműen el lett küldve. Nem hitte
volna, hogy a férfi utálkozva fog utánuk tekinteni. Ráadásul mintha nem is rá
lett volna mérges, hanem a hercegre.

•◄►•

– Van még valami, ami nem hagy nyugodni, Lady Dunnet – mondta Caithness,
amikor elértek a kastélyudvarba.
– Mi az, kegyelmes uram?
– Ha Dunnet nem egy erőszakos ember, akkor mégis miért verte meg
Olrigot?
– Találkozott már Olriggal?
 Caithness kacagott. Ez volt az első emberi gesztusa.
– Igen, de akkor is… Az angolok nem ilyen barbár módszerekkel rendezik
a gondjaikat.
– Nem?
Hannah megállapította, hogy a herceg elvörösödött.
– Mellesleg egyáltalán nem barbarizmusról van szó. Alexander egyszer
ütötte meg, ennyi volt az egész. Olrig támadt rá először.
– Elvárnám, hogy a báróim kimaradjanak az ilyen pitiáner ügyekből.
– A skótok más szabályok szerint élnek, mint az angolok, kegyelmes uram.
– Még szerencse!
– Ez már feltűnt.
– Megvannak a saját szabályaink. Erős és nagy hagyományokra
visszatekintő szabályok. A skótok szenvedélyes, de lelkűk mélyén belátó
emberek.
– Mint az ön férje is?
– Igen.
– Ami a férjét illeti, mi történt, hogy ez a belátó, nem erőszakos férfi
betörte Olrig orrát?
Épp akkor tette fel a kérdést, amikor az istálló mellett haladtak el. Hannah-
ban hirtelen elhatározás született, és odakanyarodott.
– Megmutatom.
Caithness érdeklődve pillantott rá, de azért követte.
Az istállóban sötét és kellemesen hűvös volt. Hannah elindult, hátra a
karámhoz, ahol Brùid és a szuka lábadozott. Pár lépés után észrevette, hogy a
herceg lemaradt. A férfi megállt az első karámnál, és egy kanca orrát
simogatta.
Hannah sóhajtva visszafordult.
– Igazán gyönyörű ló.
– Valóban az. Alexandernek remek tenyészállatai vannak.
A herceg ránézett.
– Arab?
– Igen. Keresztezte a saját tenyésztésével. A felföldön a lovaknak
erőseknek és gyorsaknak kell lenniük. A férjem lótenyésztéssel foglalkozik a
szabadidejében.
– Ezt meg kell vele vitatnom.
– Feltétlenül! – Megfogta a férfi karját, és az istálló végéhez vezette, ami
valóságos kihívás volt, mert a herceg minden egyes állatot jobban szemügyre
akart venni. Beelzebub kimondottan tetszett neki, bár a lovat nem hatotta meg
a férfi érdeklődése, fenyegetően meg is indult felé. Bár nem volt illendő,
Hannah mégsem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon kárörvendve, amikor a
herceg riadtan elugrott előle.
Végre elérték az utolsó karámot.
– Itt vannak – monda Hannah, és kinyitotta az ajtót.
A herceg benézett az ajtón, majd mozdulatlanná dermedt. Az arcát elöntötte
a pír, a szeme megcsillant.
Valóban, Olrig csúnyán elbánt a két állattal. Hannah belépett a herceg után,
és maga is megdermedt. Az állatok ott feküdtek összegömbölyödve a
szalmában, de valami más is volt ott még velük. Pontosabban valaki más.
Lana Brùid mellett feküdt, kezével magához ölelve az állatot. Nerid
érthetetlen módon szorosan a kutyához tapadva feküdt. Úgy tűnt, hogy
valamikor megkedvelte egymást a két állat.
Könnyed szuszogás töltötte be a karámot, és nem Brùid volt az elkövető.
– Istenem.
– O… – A herceg Hannah-hoz fordult. – Ő kicsoda?
– A húgom, Lana – felelte Hannah. – Ápolja a kutyákat.
Ezek szerint velük is aludt.
A herceg tekintete egyik kutyáról a másikra cikázott.
– Mi történt velük?
– Olrig megverte a szukát. Ostorral. Akkor alakult ki közöttük az
összetűzés, amikor Alexander megpróbálta leállítani. Akkor Olrig
Alexanderre rontott az ostorral, mire Brùid ráugrott, a férfi pedig leszúrta.
Szerencsére mind a két kutya túlélte az esetet.
A herceg összevonta a szemöldökét.
– Olrig veri a kutyáit?
– Ezt a kutyát megverte, méghozzá nagyon komolyan, majdnem belehalt a
sérüléseibe.
 Caithness leguggolt, hogy szemügyre vegye a szuka sebeit. A kutya
nyüszített, majd megnyalta a kezét. A herceg tekintete Brùidra irányult, majd
Lanára, ahol aztán meg is állapodott.
Mivel egy szívtelen, gaz férfiról volt szó, aki éppen arra készült, hogy
tönkretegye az életüket, aggasztó volt látni, hogy mekkora lelkesedéssel
figyeli Lanát. A lány kinyitotta a szemét, és kedvesen rámosolygott a férfira,
mire az a feje búbjáig elvörösödött.
– Halihó – mondta Lana egyszerűen.
– Halihó – felelte a herceg nagy nehezen, láthatóan zavarban volt. Lana
szépsége általában ilyen hatással volt a férfiakra. Hannah megfogadta, hogy a
látogatás hátralévő részében megakadályozza, hogy a herceg és Lana
találkozzanak.
Hannah közéjük állt.
– Lana, drágám, csak nem az istállóban aludtál?
Lana rá is rámosolygott.
– Szia, Hannah. Nem is vettelek észre.
Komolyan? Pedig ott állt az orra előtt. Hannah nagynehezen megállta, hogy
ne emelje tekintetét az égre.
– Itt aludtál?
Lana összevonta a szemöldökét és megsimogatta Brùidot.
– Magányosak lennének éjszaka.
– De hát ketten vannak. És még csak a délután közepe van.
– Valóban? – A gyönyörű kék szempár csodálkozva pislogott rá.
– Igen. Ettél te ma már valamit?
– Nem, végig itt voltam.
Hannah megrázta a fejét.
– Gyere szépen akkor, drágám. – Segített a húgának felállni – ami nem ment
egyszerűen, mivel a herceg egy tapodtat sem mozdult –, majd lesöpörte a
szoknyájáról a szénát.
Amikor felálltak, Hannah észrevette, hogy a herceg továbbra is tátott
szájjal figyeli a húgát. Pontosabban a húga dekoltázsát. Hannah szigorú
pillantást vetett rá.
A herceg nem törődött vele.
 – Bemutatna, Lady Dunnet?
Hannah összeszorította a fogait. Ez volt az utolsó dolog, amit szeretett
volna csinálni, főleg a férfi csillogó tekintetét elnézve. De mégiscsak ő volt a
herceg. Ráadásul megkérte rá. És még legalább egy napig itt lesz, csak aztán
indul tovább mások életét is romba dönteni, addig pedig még biztosan
összetalálkozik majd a húgával.
– Kegyelmes uram – motyogta bemutatom húgomat, Lana Dounreay-t. Lana,
bemutatom a kegyelmes urat, Caithness hercegét.
Lanának elkerekedett a szeme. Érdeklődve végigmérte a herceget és az
öltözékét. Majd Hannah-ra pillantott.
– Ő a herceg?
A herceg megigazította a frakkját, és amikor észrevette, hogy Lana a
mandzsettáját figyeli, a háta mögé rakta a kezét.
– Az vagyok.
– Értem. – Lana rámosolygott, majd mélyen pukedlizett. – Kegyelmes uram.
– Miss Dounreay. – Kezet csókolt neki. És ezúttal tényleg meg is csókolta,
nem csak csak lebegett fölötte, mint Hannah-nál.
Hannah-t rossz érzés öntötte el. Belekarolt a húgába.
– Menjünk, keressünk valami ennivalót.
– Nem vagyok éhes – felelte egyszerre Lana és a herceg.
Hannah megrántotta a húgát.
– Gyere, menjünk be!
– De a kutyák…
– Jól lesznek. Szedd össze Neridet, és menjünk!
Lana grimaszolt.
– Nerid itt akar maradni. A kutyák nagyobb biztonságban érzik majd
magukat, ha Nerid itt marad mellettük – magyarázta a nővérének, aki kétkedve
nézett rá.
Hannah majdnem felhorkant. A kutyák valószínűleg legszívesebben
megharapdálták volna a macskát, amikor senki se néz oda. Bár ahogy elnézte
a harcias állatot, jó eséllyel meg bírná védeni magát.
– Megnyugtattam őket, hogy az a szörnyű ember nem fog itt rájuk találni. –
Lehajolt, hogy megsimogassa a szukát, aki közelebb húzódott hozzá. – De
megértem, ha aggódnak.
Hannah bólintott, majd ismét megrántotta a lányt.
– Rendben. Mehetünk most már?
Lana ellenállt a nővére sürgetésének, és a hercegre pillantott.
– El bírja képzelni? Egy szörnyű ember megverte. Nem tett semmit, hogy
felbőszítse, de ő mégis ütlegelte.
A herceg oldalra billentette a fejét, és igyekezett együtt érzően nézni.
– Ez igazán rettenetes.
Fúj! Hannah émelygett Caithness negédes, mézes-mázas hangjától.
Egyre erősebb késztetést érzett, hogy elrángassa a húgát a herceg mellől.
Egyrészt Lana túl ártatlan, túl naiv volt ahhoz, hogy magától rájöjjön, a férfi
veszélyt jelenthet rá nézve. Márpedig az erős emberek általában elvették,
amit akartak.
Hannah nem akarta, hogy a húga legyen a herceg legújabb játékszere.
Másrészt Lana maga is kiszámíthatatlan volt. Soha nem lehetett tudni, hogy
mit talál mondani. Gyakran tudott és látott olyan dolgokat, amitől mások
kellemetlenül érezték magukat vagy idegesek lettek. Annak ellenére, hogy az
információkat nem mindig fogadták jól, Lana gyakran megosztotta őket. Még
csak az hiányzik, hogy valami oda nem illőt mondjon a hercegnek, és ezzel
romba döntse minden erőfeszítését.
A helyzet egyre aggasztóbb lett. Azonnal el kell választani őket egymástól,
még mielőtt…
…túl késő ne lenne.
– Nagyon szimpatikus az édesanyja – mondta Lana angyali mosollyal.
Caithness hirtelen megtorpant. A szája tátva maradt. Szemmel láthatóan
sokkot kapott.
– Az édesanyám?
– Nagyon kedves.
A herceg kihúzta magát, és ismét megigazította a frakkját.
– Hölgyem. Az édesanyám jóval azelőtt meghalt, hogy ön megszületett.
Lana válaszul kuncogva megpaskolta az arcát. Megpaskolta a herceg arcát!
– Tudom – tette hozzá. Majd sarkon fordult, és kisétált az istállóból a
napfényes udvarra.
 Hannah meghajolt a még mindig tátott szájjal álló herceg előtt, majd Lana
után sietett.
Remek. Igazán remek.
Elnézve a férfi elhűlt arcát, ennek annyi.
Mindennek vége.


Nem lett volna szabad elmennie, főleg nem három órára

ellovagolni a távoli tanyákhoz és vissza. De Alexander úgy érezte, hogy lóra
kell ülnie. Menekülnie kell.
A herceg ultimátuma fojtogatta, a pániktól meghűlt a vére.
Vége volt. Mindennek, amit felépített, amiért küzdött, amit védelmezett.
Mindennek vége.
Caithness hercege egyetlen döntéssel eltörli az egészet, több ezer évnyi
skót történelmet söpör el. És ő nem tehet és nem mondhat semmit, hogy
megakadályozza.
Nem számított, hogyan dönt. Kilakoltatja az embereket, és laird marad,
vagy elveszíti a rangját. Mindkettő elfogadhatatlan volt.
Az úton elhaladt az emberei mellett, akik üdvözlésére felemelték kezüket.
Alexandert fojtogatta a tudat, hogy cserben hagyja őket. Márpedig
mindenképp cserben fogja hagyni őket.
És ami ennél is rosszabb: elárulta Hannah-t is.
Hogyan tudna mostantól úgy élni, hogy felesége szemében nem lát mást,
csak megvetést és szánalmat?
Még ha nem is undorodik meg tőle azután, hogy elveszíti a címét és a
birtokát, mégis hova mennének? Hol laknának?
Mivé lenne ő?
Ez rosszabb volt, mint a halál.
Időre volt szüksége, hogy ezt feldolgozza.
Mielőtt válaszol Caithness ultimátumára, Alexander meg akarta keresni a
feleségét, hogy beszéljen vele. Megígérte neki, hogy mindent megoszt vele, és
bármennyire is aggasztó volt ez a hír, Hannah-nak tudnia kell róla. Bizonyára
összeomlik majd a hallatán. Alexander élt-halt a birtokáért és az embereiért,
és Hannah osztozott e szenvedélyen. Meg kellett vitatniuk, hogy a két képtelen
döntés közül melyiket hozzák meg, és hogyan viseljék annak a
következményeit.
Alexander tudta már, hogy melyiket fogja választani, de meg akarta
hallgatni a lány véleményét is. Az ügy ugyanolyan mélyen érintette Hannah-t,
mint őt.
Nem vágyott erre a beszélgetésre, de szükség volt rá. Hannah a társa volt.
Egy csapat voltak, már ha ő is így gondolja még ezek után.
Alexander nem bírta rászánni magát a beszélgetésre, amikor visszatért a
kastélyba. Caithness az istálló körül ólálkodott, miközben lenyergelte
Wallace-t. A herceg volt az utolsó, akivel most találkozni akart. Mégis
meghajolt előtte.
– Kegyelmes uram.
– Dunnet. – A herceg megsimogatta Wallace sörényét és megnézte a fogait.
Máris felméri a portékát? Alexander még nem is válaszolt neki. Bár
valószínűleg nem is volt rá szükség.
– Igazán gyönyörű állat. Mint minden lova.
– Köszönöm. Afféle hobbim a tenyésztés.
– Nagyon is irigylésre méltó állatokat tart. Londonban nagy lenne irántuk a
kereslet.
Londonban.
Na igen, elvégre a herceget csak az érdekelte, hogy mit gondolnak róla
Londonban.
– A lovaim nem eladók.
– Hmm. – Caithness megpaskolta Wallace nyakát. – Kár. Ez a példány
igazán jó tenyészállat lenne.
Alexander nem felelt. Mi értelme lett volna?
Legszívesebben visszapattant volna a nyeregbe, és ellovagolt volna, de
elég időre vonult már el. Ideje volt szembenézni a tényekkel, és véget vetni
ennek az egésznek.
– Döntött már? – kérdezte a herceg.
Alexander összevonta a szemöldökét.
 – Beszélni szeretnék a feleségemmel, mielőtt válaszolok.
– Na igen, a felesége. – Alexander nem értette, Caithness miért mosolyog
ennyire. – Érdekes beszélgetést folytattam vele az imént.
– Igazán?
– Meglehetősen szabadon fejezi ki magát. Egyáltalán nem ehhez vagyok
szokva nemes hölgyektől.
Alexander nagy nehezen megállta, hogy felhorkanjon az alig rejtett sértés
hallatán. A keze ökölbe szorult.
– Hannah egy rendes skót asszony.
– Efelől nincs kétségem. Nyugodjon meg, Dunnet! Nem akartam
megbántani. Értékelem, ha őszinték velem. És a felesége meglehetősen
őszinte.
Alexander felvonta a szemöldökét.
– Úgy gondolja, hogy túl sokáig éltem Londonban, és ezért már nem értem
meg a saját népemet.
Igen, Hannah-nak igaza volt ebben.
– Azt javasolta, hogy… öltözzek úgy, mint egy férfi, míg Skóciában
vagyok.
– Valóban? – Alexander alig bírta elfojtani a feltörni készülő nevetést.
Egek, mennyire szereti Hannah-t!
– Mit gondol, Dunnet? Segítene a tárgyalások során, ha úgy néznék ki, mint
egy skót laird? Alexander rettenetesnek találta a herceg öltözetét, és ezt a
véleményét nem is próbálta meg leplezni. Elvégre most mondta, hogy kedveli
az egyenes beszédet. Ebben szívesen segített neki. Ráadásul már nem volt
semmi vesztenivalója.
– Úgy fest, mint egy dendi, egy piperkőc.
– Egyáltalán nem. Számos dendit ismerek Londonban. Higgye el, én
meglehetősen visszafogottan öltözködöm.
– De ez itt nem London.
Caithness meglepő módon elmosolyodott.
– A felesége is pont ezt mondta.
– Kiltben festene úgy, mint egy herceg.
– Ha lenne kiltem.
 Alexander elszörnyedve nézett rá.
– Nincs saját kiltje? – Ez teljességgel elképzelhetetlen volt számára.
– Nincs rá nagy szükségem…
– Igen, tudom, Londonban. – Alexander felnevetett.
– Íziben találnunk kell önnek egyet!
– Annak nagyon örülnék.
– Mit mondott még a feleségem?
A herceg nekidőlt az istálló falának és összefonta a karját.
– A felesége azt állítja, hogy annak ellenére, hogy ön ilyen dacos, hűséges
hozzám.
– Ez így van – válaszolta Alexander grimaszolva. – Azt mondta, hogy
dacos vagyok?
– Azt a részt én tettem hozzá.
– Megtisztel.
– Mégis, bármennyire is hűséges, megtagadta a parancsomat.
– Csak azért, mert arra kért, hogy válasszak a különböző kötelességeim
között. És ha ilyen döntésre kényszerítenek, az enyéim védelmét részesítem
előnyben.
– Ezek szerint a végsőkig hűséges. – A herceg mintha nevetett volna. –
Tudja, igazán kedvelem, Dunnet. Azt gondolom, hogy rosszul jött ki a lépés
közöttünk. Mi lenne, ha újrakezdenénk az egészet?
Újrakezdenék? Alexander döbbenten pislogott a férfira. Az agya
kétségbeesetten dolgozott. A herceg aranyfogaton érkezett, elvakkantotta az
ultimátumát – amelyben minden döntés elviselhetetlen következménnyel járt
–, most pedig barátkozni akar?
De amint a herceg szemébe nézett, Alexander váratlan reményt és
érzékenységet fedezett fel benne. Hirtelen megpillantotta a valódi énjét.
Tudta, hogy más körülmények között Lachlan Sinclairrel barátok lehettek
volna.
Szomorúság söpört rajta végig.
Közben rádöbbent, hogy csak úgy van esélye meggyőzni a herceget, ha
jóban vannak. A pokolba is, kedvelte Caithnesst, bármennyire is próbált
ellenállni ennek az érzésnek eddig.
 A kezét nyújtotta felé.
– Rendben – motyogta. Kezet fogtak, mire Alexander végre ellazult, órák
óta most először. Csupán egy kézfogás. Nem nagy dolog, de kezdetnek jó.
Egyszerre fordultak meg, majd kisétáltak az istállóból az udvarra.
– Kérdezhetek valamit, kegyelmes uram?
– Természetesen.
– Miért akarja mindenáron bekeríteni a földeket?
– Azt hiszem, erre már válaszoltam. Pénzre van szükségem.
– Bizonyára vannak egyéb jövedelmező megoldások is.
– A fejlesztések már bizonyítottak. A jutalom azonnali. Most van
szükségem a pénzre, ha fel akarom újítani a kastélyt, mielőtt…
A herceg elbizonytalanodott. Alexander az arcát fürkészte. Nem voltak még
igazi barátok, és végképp nem voltak bizalmasok, de valami arra késztette,
hogy kifaggassa a herceget.
– Mielőtt micsoda?
Caithness beletúrt a hajába, és a nyüzsgő udvart tanulmányozta. Majd
halkan suttogva folytatta.
– Meghalok, Dunnet.
Alexander mellkasa összeszorult.
– Sajnálom.
A herceg felhorkant.
– Én is.
– Beteg?
– Betegnek tűnök? – A felháborodása érthetetlen volt.
– Egyáltalán nem.
– Akkor jó. – Leporolta a frakkját. – Nem, nem vagyok beteg.
– Akkor mi a baj?
– Családi átok.
Alexander értetlenül pislogott rá. Családi átok? Alexander nem hitt az
átkokban, ahogyan a szellemekben sem… Pontosabban nem hitt bennük addig,
míg nem találkozott Lana Dounreay-val. Hirtelen megkérdőjeleződött benne a
herceg szellemi épsége.
Caithness elkapta a tekintetét és felnevetett, de nem volt benne sok
vidámság.
– Évszázadokkal ezelőtt elátkozták az egyik ősömet, ami arra kárhoztat a
családunkban minden elsőszülött fiút, hogy a harmincadik születésnapja előtt
meghaljon.
Ez kellemetlen.
– Skóciában vagyunk. Itt mindenki el van átkozva.
– Maga a levegő tele van átkokkal. – Senki sem foglalkozik velük.
– Igen, ez igaz. De az én esetemben az átok igaznak bizonyult. Apám a
harmincadik születésnapja előestéjén halt meg, ahogyan az ő apja is
korábban. A családban senki sem úszta meg.
– Senki?
– A Longshankok uralkodása óta senki, hála az ősömnek, Rosslyn második
bárójának. És bár általában nem hiszek az ilyesmikben, a bizonyítékokat
elnézve ésszerűtlen lenne azt feltételezni, hogy egyedül én menekülök majd
meg. Ostobaság lenne nem számolni ezzel.
– Mit tett a báró, hogy ilyen sorsot érdemelt?
– I. Eduárd mellé állt, elárulva ezzel az övéit. Átadta az ellenségnek a
családi ereklyét, a MacAlpin-keresztet, hogy cserébe Caithness hercege
lehessen. – Majdnem kiköpött, amikor kiejtette a saját címét. – Eduárd király
összetörte az ereklyét, és a tengerbe dobta, a Kereszt Őrzője pedig utolsó
leheletével elátkozta Rosslynt és összes utódját.
– És ön az egyik utódja.
A herceg bólintott.
– Gondolom, mások elhűlnének, ha ismernék a haláluk hozzávetőleges
időpontját, de én áldásként tekintek rá. – Ezt gyanúsan nagy elszántsággal
mondta. – Így van időm rendbe rakni a birtokomat. Caithness kastélya így
legalább ismét olyan dicsőséges lehet, mint valaha volt. Ennyivel tartozom az
őseimnek. – A herceg hallgatott egy ideig, majd folytatta. – Folyamatosan
ezzel nyaggatnak.
– Hogyan? Nyaggatják? – Az ősei?
– Minden este.
Ez megmagyarázta, hogy miért volt olyan karikás a szeme.
Bármennyire is őrültségnek tűnt, Alexander tökéletesen megértette. Neki is
kijutott az ősi nyaggatásból. És miután bebizonyosodott, hogy léteznek
olyanok, akik látják a szellemeket, és képesek is velük kommunikálni – mint
például Lana Dounreay arra a következtetésre jutott, hogy Caithnesst is
szellemek kísérthetik, nem pedig az őrület kerülgeti. Ezért ahelyett, hogy
bolondnak nézte volna a herceget, bólintott.
– Mint mondtam, Skóciában vagyunk. Kísértetek vannak mindenhol.
Caithness szemlátomást megkönnyebbült. Még egy mosolyt is kipréselt
magából.
– Itt is vannak kísértetek?
– Igen.
– És hogyan némítja el őket?
– A feleségem húga remek tanácsot adott ebben. Azt mondta, hogy a
szellemeknek csak akkor van hatalmuk felettünk, ha mi felruházzuk őket
hatalommal.
– Bárcsak így lenne. – A herceg elgondolkodott. – A felesége húga? Csak
nem Miss Lana Dounreay-ra gondol?
– De igen. Találkozott vele?
– Igen. Megemlítette anyámat. – A herceg zavartnak tűnt.
– Az anyját?
– Csecsemőkoromban meghalt. Nem ismertem.
– Sajnálom.
Caithness nem válaszolt erre, helyette folytatta a gondolatmenetét.
– Miss Dounreay úgy beszélt róla, mintha még mindig élne. Gondolja,
hogy… hogy képes beszélni a halottakkal?
– Minden lehetséges. Legjobb lenne, ha őt kérdezné erről. Talán tud
segíteni, hogy végre megbékéljen.
– Lehet, hogy felkeresem. – A férfi nagyot sóhajtott. – Nagyon örülnék egy
kis békének. Akárcsak egy rövid ideig, utolsó napjaimon.
– Nekem segített megbékélni. – És milyen szerencséje volt ezzel! Kár, hogy
közvetlenül azután veszélybe sodródott mindaz, ami Alexander életét
jelentette. A hercegre pillantott. – Mennyi ideje van hátra? – Faragatlanság
volt ilyet kérdezni, de úgy gondolta, megteheti.
Caithness egyenesen a szemébe nézett.
 – Most vagyok huszonkilenc éves. Fél évem van még.
– És nincs mód az átok megtörésére?
– Van, de lehetetlen véghezvinni.
– Semmi sem lehetetlen.
A herceg rámosolygott.
– Ezt szeretem önben, Dunnet. Az optimizmusát.
Alexander egyáltalán nem tartotta magát optimistának.
– Én inkább makacsnak tartom magam.
– Azt is szeretem. Sajnos csak úgy tudnám megtörni az átkot, ha
egyesíteném a kereszt darabjait.
– Azt, amelyiket a tengerbe dobtak? – A tenger végtelen volt, és nehezen
vált meg a kincseitől.
A herceg felhorkant.
– Igen. A családom évszázadokon át kereste, de semmilyen arra utaló jelet
nem találtak, hogy létezhet még. Már ha egyáltalán létezett valaha.
– Ez nagy kár.
– Igen, valóban az.
A beszélgetésük félbeszakadt, mert egy muszlinruhás, a fején
vadvirágokból font koszorút viselő kislány futott át az udvaron, és egyenesen
Alexander karjaiba vetette magát. A férfi felemelte és megpörgette, mire a
kislány sikongatni kezdett örömében.
– És ő kicsoda? – kérdezte a herceg, nem is leplezve mosolyát.
– Ő Lady Fiona. – Alexander letette a kislányt. – Fiona, pukedlizz a
hercegnek.
Fiona fintorgott, mintha még soha életében nem kérték volna erre – ami
valószínűleg így is volt. Ügyesen pukedlizett egyet.
– Tetszik a koronám? – kérdezte.
A herceg pislogott, majd szemügyre vette a virágokat.
– Nagyon elegáns.
Fiona királynői pózba vágta magát.
– Mondd szépen, hogy „köszönöm, kegyelmes uram” – tanította Alexander
nevetve.
– Köszönöm, kegyelmes uram. – A kislány felnézett Caithnessre. – Nagyon
magas vagy.
– Ez így igaz. Te pedig nagyon csinos.
A megilletődött kislány elpirult, majd leszegett fejjel elfutott.
A herceg hosszan utánanézett.
– A lánya?
Alexander szívébe fájdalom nyilallt.
– Nincsen gyerekem… még. Hannah-val mindössze egy hónapja
házasodtunk össze.
– Ó, ifjú házasok! Én pedig megzavarom a nászújukat.
– Nem, dehogy. Örülünk, hogy itt van. – Ez furcsamód valahol igaz is volt.
A herceg szeme vidáman csillogott.
– Ezt értékelem. – Alexandernek az volt az érzése, hogy a csúsztatásra utal.
– Szóval ki ez a leányka?
– Az egyik árva, akit befogadtunk. – Alexander megköszörülte a torkát. – A
családja akkor jött ide, amikor kilakoltatták őket.
– Igen, a felesége mesélt az árvákról.
Elmentek egy csapat férfi mellett, akik a gyapjút válogatták szét a malom
oldalában. Mindegyikük integetett nekik.
– Sok a menekült – magyarázta Alexander. – Ők például Castletownból
érkeztek.
– Úgy tűnik, Olrig erőszakosan üríti ki a földjeit.
– Nagyon erőszakosan. Az elmúlt hetekben özönlöttek hozzánk a
menekültek. Némelyik történet egészen szívfacsaró.
Caithness bosszúsan fintorgott.
– Jól gondolom, hogy most finoman fogalmaz?
Alexander megvonta a vállát.
– Nem tudom elrejteni a véleményemet, nem fogok hazudni önnek.
Komolyan azt gondolom, hogy a bekerítés gyakorlata morálisan helytelen.
– Értékelem az őszinteségét. – A herceg sóhajtott. – Sajnálom, hogy a
dolgok nem lehetnek másképp…
Mindketten némán figyelték, amint a lakosok sürögnek-forognak a
várudvarban, ahogyan évszázadokkal ezelőtt is ezt tették a Lochlannach-
kastélyban. Ahogy elnézte őket, Alexanderre az időtlenség érzete tört rá.
Olyan volt, mintha a múlt, a jelen és a jövő egy és ugyanaz lenne.
– Elgondolkodtat, hogy…
A herceg rápillantott.
– Hogy?
– Hogy az olyan emberekre, mint Stafford és Olrig, hogyan fognak majd
emlékezni. Le merném fogadni, hogy a leszármazottaik nem fogják majd
magasztalni a nevüket.
– Azt hiszem, ebben igaza van.
Alexander alaposan szemügyre vette a herceget.
– És ön, ön mit szeretne? Hogyan emlékezzenek önre a leszármazottai?
Caithness arca elkomorult.
– Mint már említettem, nekem nem lesznek leszármazottaim. A Sinclair
vérvonal kihal velem, ahogyan az átok is.
– Ez lesz a vége?
– Igen, ez lesz a vége. – A herceg végigsimított a frakkján.
Bár tudta a választ, Alexandernek fel kellett tennie a kérdést, legalább meg
kellett próbálnia még egyszer.
– Elképzelhető esetleg, hogy átgondolja a döntését a bekerítéssel
kapcsolatban?
– Nem – mondta nagyot sóhajtva Caithness. Fura, de az egyértelmű
megerősítés mégsem taglózta le Alexandert. Ehelyett elfogadta a
megváltoztathatatlant. Egyfajta béke áradt szét benne. Lesz, ami lesz.
A herceg az égre emelte a tekintetét.
– Eltökéltem, hogy hátrahagyok valamit magam után, Dunnet. – Most
Alexanderre nézett. – Visszaállítom Caithness kastélyának régi pompáját a
halálom előtt.
– Akkor is, ha ehhez fel kell áldoznia Caithnesst magát?
Alexander hangja gyengéd volt, a herceg mégis idegesen összeszorította a
fogait.
– Akkor is, ha ez emberéleteket követel?
– Ahogyan azt már a feleségének is elmondtam, senkinek sem fog
bántódása esni – mondta Caithness.
Alexander megpróbált elfojtani egy horkantást. Sikertelenül.
 – És mi lesz azzal a dicsőséges, felújított kastéllyal, miután meghalt?
A herceg úgy nézett rá, mint aki ebbe még bele sem gondolt, mint aki nem
foglalkozott ilyen távlatokkal.
– Gondolom, visszaháramlik a királyi házra.
– Nincsenek örökösei? Rokonok, akik ápolnák ezt az óriási kincset?
– Csak Dougal van. – A herceg hangjából szomorúság érződött ki.
– Ő lesz majd a herceg?
Caithness megrázta a fejét.
– Kötve hiszem. Egyrészt balkézről született, másrészt…
– Igen?
– György, a régensherceg nem igazán kedveli.
Ebben nem volt semmi meglepő.
Dougal rettentő ellenszenves volt.
Feszült csendben folytatták a sétájukat. Amikor elérték a várfalat,
felmentek a lépcsőn, aztán továbbsétáltak az alsó bástyáig. Onnan el lehetett
látni Dunnetheadig, észak felé nézve a tengerig, nyugat felé pedig a városig. A
tarkabarka faluban zászlók lobogtak. Onnan, ahol álltak, jól látták a
tevékenykedő embereket.
Alexandert büszkeség töltötte el, amikor lenéztek a birtokára. Igyekezett
elraktározni ezt az érzést, mert azután, hogy Hannah-val meghozzák a
döntésüket, és válaszol a hercegnek, ez már nem lesz többé az övé. Nem
marad majd semmi, csak az emlék, hogy milyen volt valaha Dunnet bárójának
lenni.

•◄►•

Miután a herceggel szétváltak, Alexander elindult megkeresni Hannah-t, hogy

végre túlessen a beszélgetésen, amitől az ultimátum óta rettegett. A konyhában
találta meg a nejét, amint éppen a vacsora előkészületeit felügyelte.
Alexander nekidőlt az ajtófélfának, és összefont karral figyelte a lányt.
Csodálatos látvány volt, ahogy utasításokat adott az embereknek. Az
arckifejezésük alapján úgy tűnt, mintha tartanának Hannah-tól. Még Morag is
meg volt szeppenve.
 Úgy tűnt, Hannah végre beilleszkedett az új otthonába.
Amikor a lány észrevette, komor arca felderült. Rámosolygott a férjére.
– Dunnet, drágám – mondta, miközben odalépett Alexanderhez. Bár a teljes
személyzet jelen volt, Alexander megcsókolta őt. Nem bírta türtőztetni magát.
Túl gyönyörű és csábító volt ahhoz, hogy ellenálljon. – Merre jártál?
– Lovagoltam. Gondolkodnom kellett.
Hannah megpaskolta a mellkasát.
– Hát persze. Hogy érzed magad?
Hogy hogy érzi magát? Micsoda kérdés ez? Fáj a gyomra, sajog a feje, a
szíve vadul zakatol. Hányinger kerülgeti, de lehet, hogy maga a pokol. Most,
hogy eljött a pillanat, megint rettegni kezdett. Hiába gondolkodott már órák
óta ezen, fogalma sem volt, hogyan közelítse meg a témát. Fogalma sem volt,
hogy mondja el Hannah-nak.
– Jól vagyok. Beszélhetnénk? Négyszemközt?
– Természetesen. Hova menjünk?
– A lakosztályunkba?
Hannah huncutul mosolygott, Alexandert pedig rögtön elöntötte a vágy,
noha ez most igazán nem volt az alkalomhoz illő. Eredetileg nem tervezett
ilyesmit, de most, hogy felmerült a gondolat, nehezen tudott szabadulni tőle.
Olyan jó lenne még egyszer utoljára szeretkezni Hannah-val, mielőtt
elmondaná az igazat.
De ezt nem teheti meg.
Hannah ennél többet érdemel.
A cselédlépcsőn mentek fel a lakosztályukba, mert úgy gyorsabb volt,
mintha végigjárták volna a végtelen termeket. Alexandernek feltűnt, hogy
Hannah milyen vidáman, szinte ragyogva sétál előtte. Rosszul volt a
gondolattól, hogy hamarosan el fogja rontani a jókedvét néhány egyszerű
mondattal.
Amint beléptek a hálószobába, Hannah karjaiba zárta a férjét. Csodálatos
és egyben rettenetes érzés volt. Kénytelen volt óvatosan lefejteni magáról a
lányt.
– Hannah, beszélnünk kell.
– Nem akarok beszélni. Meg akarlak csókolni.
 – Én is meg akarlak csókolni, de…
Hannah szabályosan belé fojtotta a szót, méghozzá az ajkaival.
Egek! Alexander tudta, hogy le kellene állítania a lányt, de semmi kedve
nem volt hozzá. Őszintén nem bírt ellenállni. Hagyta, hogy megcsókolja, és
persze ő is visszacsókolt. De amikor a lány egy lélegzetvételnyi szünetet
tartott, újra megszólalt, mielőtt ismét elterelődne a figyelme.
– Hannah, el kell mondanom valamit.
A lány tiszta tekintettel fürkészte.
– Jól van.
– A… a…
– A hercegről van szó?
– Igen. A h-he-hercegről van szó.
– És a beszélgetésedről vele?
– Igen.
Kilépett a lány öleléséből és odasétált az ablakhoz, amin, bár kinézett, nem
látott semmit. Egek, de nehéz ez! Ez volt élete legnehezebb beszélgetése. Nem
bírta volna elviselni, ha Hannah összeomlik.
– Adott egy… egy u-u-ultimátumot.
– Igen. Kilakoltatod az embereket és bekeríted a földed, vagy elveszíted a
címedet. Hallottam.
Alexander megmerevedett. Nem is tudta hirtelen, mi lepte meg jobban, az,
hogy Hannah valahogyan már tudott a beszélgetésről, vagy az, hogy láthatóan
félvállról kezeli a találkozót. Azonnal megfordult.
– Hallottad? De hát hogyan?
Hannah érthetetlen módon mosolygott.
– Hallgatóztam.
Alexander összerezzent. Egek! Akkor hát hallotta…
– Mindent hallottál?
– Többnyire. Ez a Dougal aztán igazán hitvány alak.
– Igen, tényleg az. – De Dougal volt a legkisebb gondjuk. Alexander
Hannah-ra nézett, miközben a szíve majd megszakadt, a lelke lángokban állt.
Ki kellett mondania. Túl kellett esnie ezen. – Talán jobb lett volna, ha
Stafford fiához mész hozzá. – Megpróbált utána vidáman nevetgélni, de nem
járt sikerrel.
Hannah összevonta a szemöldökét.
– Soha ne mondj ilyet, Alexander. Soha ne mondj ilyet.
– Akkor talán megmenthetted volna Reay-t.
A lány felhorkant.
– Stafford egy másodperc alatt elnyelte volna a birtokot. Az embereim már
rég nincstelenek lennének, ha ahhoz a szörnyeteghez megyek hozzá. És
egyébként is… – fintorgott. – Fúj!
Alexander ezúttal tényleg vidáman kacagott. Örült, hogy Hannah nem bánta
meg, hogy hozzá ment feleségül. Még akkor is, ha ezzel mindent elveszíthet.
Odalépett a lányhoz, és a kezébe fogta az arcát. Hannah felé fordult, hogy
megcsókolja. De Alexander nem csókolhatta meg. Még nem.
– Hannah, el kell döntenünk, hogy mit válasszunk.
A lány arca elkomorult.
– Mindkét lehetőség elviselhetetlen.
– Igen, ez így igaz.
A lány odabújt hozzá, átkarolta a férfit, majd a szemébe nézett.
– Melyik lenne a jobb?
Alexander felhorkant.
– Egyik sem. De a lelkiismeretem nem hagyja, hogy beleegyezzek a
kilakoltatásokba.
Hannah még erősebben ölelte. Bólintott.
– De ha megtagadom a kilakoltatásokat és a bekerítést, nem leszek többé
laird. Azt… azt el tudnád viselni?
Hannah szívmelengetően mosolygott.
– Ó, Alexander, bármit el tudnék viselni. Az a fontos, hogy veled legyek.
A férfi szíve megdobbant. Egek, mennyire szerette ezt a lányt!
– Egyébként is… – Hannah kajánul mosolygott.
Alexander végighúzta az ujját a lány ajkán.
– Hogy bírsz mosolyogni? – Hiszen ez maga volt a világvége.
– Úgy érzem, hogy még el tudjuk érni, hogy meggondolja magát.
Alexander elkomorult. A remény időnként semmi másra nem jó, csak hogy
halogassa az elkerülhetetlen szívfájdalmat.
 – Nem, Hannah, nem tudjuk. Eltökélte magát.
– Dehogynem. – A lány lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomjon a férfi
áliára. – Van valami, amit a nők tudnak, de a férfiak nem.
– Micsodát?
– Ha elmondanám, akkor már te is tudnád.
Hannah komolyan itt incselkedett vele egy ilyen vészjósló pillanatban?
– Hannah…
– Jól van, jól van. Elmondom, mi a titok. Egy férfi sem szánja el magát
soha teljesen. Mindig el lehet érni, hogy meggondolja magát, csak rá kell
jönni, hogy mi az, ami valójában hajtja.
Az összes alkalomból, amikor Alexander nem jutott szóhoz életében, ez
volt a legdöbbenetesebb. Csodálkozva pillantott Hannah-ra. A lány mit sem
törődött vele folytatta a mondanivalóját.
– Beszélgettem vele ma délután, és ez elgondolkodtatott. Úgy tűnik, hogy
rendes, racionális gondolkodású ember. Mármint ha eltekintünk az
öltözékétől. Feldúlták a történetek, amiket elmeséltem neki, és úgy tűnt,
meghatotta a nép szenvedése. Nem úgy válaszolt, mint egy lord, aki mindent
le akar rombolni, sokkal inkább úgy, mint aki meg akarja védeni a nála
gyengébbeket. Ebben nagyon hasonlít rád, drága férjem. – Hannah
megsimogatta Alexander arcát. – Bár Angliában nevelkedett, és ez
szemlátomást meghatározza a gondolkodását, az az érzésem, hogy helyesen
akar cselekedni. Csak fel kell kínálnunk neki a lehetőségeket. – Hannah
megvonta a vállát, mintha ennyire egyszerű lenne az egész.
– Lehetőségeket?
– Ha Caithnessnek birka kell, akkor adunk neki birkákat. Csodálatos
szövőnőink vannak, hajóink, amikkel a világ bármelyik pontjára eljuttathatjuk
a portékáinkat. És ott vannak persze a gyönyörű lovaid. Pár apró
változtatással a hobbidból jövedelmező üzletet csinálhatnánk. És akkor még
nem is számoltam Reay gazdagságával. A herceg bizonyára jobb belátásra tér,
miután felvázoltuk neki a lehetőségeket. – Hannah a szájára tette az ujját,
miközben fel-alá járkált a szobában. – Körbevezethetnénk Dunnetben holnap,
és megmutathatnánk neki a jövedelmező ötleteket. Együtt menni fog,
Alexander! Meg tudjuk mutatni neki, hogy van jobb megoldás, mint a
kilakoltatások.
– Neki a pénz kell, Hannah.
– Mire?
– Fel akarja újíttatni a családi kastélyt, mielőtt meghal.
Hannah összevonta a szemöldökét.
– Az mennyibe kerülne?
– Nem láttad azt a kastélyt. Egy romhalmaz.
– Az ég szerelmére, csak nem kerül annyiba, mint egy egész megye! És
hogy érted azt, hogy mielőtt meghal?
– Meg van róla győződve, hogy elátkozták.
– Egek. Bolond?
– Nekem is ez volt az első gondolatom, de a tapasztalat őt igazolja. Azok
alapján, amit mesélt, minden családtagja az átoknak megfelelő időzítéssel halt
meg. Úgy gondolja, hogy neki is csak nagyjából hat hónapja lehet hátra.
– Akkor gyorsan kell cselekednünk.
Alexander igyekezett visszafojtani egy sóhajt. Hannah olyan bizakodó,
magabiztos és eltökélt volt. Lelombozta, hogy neki kell letörnie a lány
lelkesedését, de szembe kellett nézniük a tényekkel.
– És ha az nem válik be? Ha nem lehet meggyőzni? Akkor mi lesz? Amikor
megmondom Caithnessnek, hogy visszautasítom a kilakoltatásokat,
kénytelenek leszünk elhagyni Dunnetet.
– Akkor majd elhagyjuk. – Hannah teljesen magabiztos volt. – Együtt.
– Hol fogunk élni? – Amikor már nem ő lesz a báró? Amikor már nem ő
lesz a laird? Amikor a Lochlannach-kastély nem lesz többé az otthona.
Hannah felemelte a fejét és a férfira nézett.
– Mindegy. – A lány hangja olyan lágy, nyugodt és kedves volt, hogy
Alexander majdnem hitt neki.
– Nem mindegy. Egyáltalán nem mindegy.
– De igen – mondta Hannah, és kezét a férfi arcára tette. – Ameddig együtt
vagyunk, nem lesz semmi gond.
– De már nem leszek laird.
– Nekem mindig is laird leszel.
Mindketten hallgattak. A csendnek súlya volt közöttük. Alexander
mellkasában összeszorult valami, de ez volt a legkellemesebb fájdalom, amit
valaha átélt. A lány szemébe nézett, majd átölelte és magához szorította. Egek,
mennyire szerette a feleségét! Hannah volt a szíve, az élete, a mindene. Vele
együtt érezte magát teljesnek.
– Úgy örülök, hogy elvettelek feleségül, Hannah Dounreay – suttogta a lány
fülébe.
Hannah arcán széles mosoly terült szét.
– Hannah Lochlannach – felelte halkan. Alexandert örömmel töltötte el,
hogy milyen büszkén mondja ki a nevét.
– Igen, Hannah Lochlannach.
Valahol igaza volt a lánynak.
A kastély, a földek, a kincstár… semmit sem ért nélküle.
Hannah-val megvolt mindene, ami számított. Természetesen egy fedél a
fejük fölött és némi étel soha nem árt. Esetleg egy ló is jól jönne.
De ezen ráér majd holnap aggódni.


Hogy nézek ki? – kérdezte Lana forogva, nem mintha erre szükség
lett volna. Minden szögből csodálatosan festett. Babakék ruháját csipke
borította – a kegyelmes úr bizonyára örömét leli majd benne –, a hajából
pedig habos frizurát fésült, amitől egyszerre tűnt szeszélyesnek és
törékenynek.
Lana mindig csodálatosan nézett ki.
– Tökéletesen, drágám. – Hannah hátradőlt, és élvezettel nézte húga
örömét. Milyen csodálatos érzés lehet, amikor nem kell semmiért sem
aggódnia az embernek!
Hannah mindent megtett, hogy Dunnet előtt ne mutassa, de valójában
rendkívül ideges volt. Az este kulcsfontosságú volt a Caithnesst elbűvölő
hadműveletben. Bár Hannah meg volt róla győződve, hogy minden rendben
zajlik majd, semmi biztosíték nem volt rá, hogy a herceg meghallgatja a
kérelmüket. A lány nagyon remélte, hogy nem naiv elképzelés a részéről, hogy
ha megosztja a herceggel a különböző, pénzkeresésre vonatkozó ötleteit, a
férfi meggondolhatja magát. Nem mintha lett volna jobb ötlete.
Mindemellett aggódott a húgáért is. Nem tetszett neki, ahogyan a herceg
méregette. Mint aki legszívesebben felfalná. Hannah túlzott védelmező
ösztönei, amik Andrew távollétében lecsillapodtak, a herceg megérkeztével
most ismét felerősödtek. Caithness ráadásul sokkal nagyobb veszélyt jelentett,
mint Andrew.
Lanára pillantott, mire a húga megjátszott türelmetlenséggel felelt.
– Mi az? – kérdezte.
– Mit gondolsz a hercegről?
– Nagyon jóképű, igaz?
 Hannah-nak megdobbant a szíve. A ruhája ujjával babrált.
– Igen, tényleg… jóképű.
– Ezt miért így mondod? – nevetett fel.
– Hogyan?
– Mintha ez egy rossz dolog lenne.
Mert az is volt. Hannah sóhajtott.
– Caithness egy herceg. És tulajdonképpen angol.
– És akkor mi van?
Hannah megvonta a vállát. Meglátott egy ráncot Lana szoknyáján, amit ki
kellett simítania.
– Csak arról van szó, hogy az olyan emberek, mint ő, hozzá vannak szokva,
hogy mindig megkapják, amit akarnak.
Lana felhorkant.
– Találkoztál már olyan férfival, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy
megkapja, amit akar?
– Tudod, hogy értem. Tartsd magad távol tőle. – Hannah folytatta, hogy
nagyobb nyomatékot adjon a mondanivalójának. – Alexander azt mesélte,
hogy a herceg el van átkozva.
– Nekem nem tűnt elveszettnek… leszámítva persze a rettenetes
öltözködési szokásait – mondta Lana grimaszolva.
– Nem ez a lényeg. Nem tetszik, ahogyan méreget téged.
Lana sóhajtott.
– Most megint nyulakról és virágokról lesz szó?
– Ha szükséges, bármikor elmondom újra.
Lana ismét felsóhajtott, ám ezúttal sokkal drámaibban.
– Komolyan, Hannah, nem kell mindentől megvédened. Nem vagyok már
gyerek.
– Ezt jól tudom, drágám, de nem tudok nem aggódni. Nem szeretném, hogy
a herceg elcsábítson.
– Elcsábítson? – kérdezte Lana nevetve. – Nem láttad, hogy volt
felöltözve?
– Ez a legújabb londoni divat.
Lana kuncogott.
 – Kötve hiszem, hogy majd pont egy talpig csipkébe öltözött férfi fog
elcsábítani.
– Ez megnyugtató. Ettől függetlenül, kérlek, légy vele óvatos. Lana, neki
nagy hatalma van, és az ilyen férfiak hajlamosak azt gondolni, hogy a nők csak
azért léteznek a földön, hogy a kedvüket töltsék velük.
– Ugyan, Lachlan nem olyan.
Hannah értetlenül pislogott.
– Drágám, ki az a Lachlan?
– Hát a herceg.
Lachlan?
Hannah-ban szörnyű gyanú ébredt.
– Hogyan… miért…? – Az ég szerelmére! – Honnan tudod a keresztnevét?
Lana kacaja könnyed volt, és vidám. Hát persze hogy könnyed volt, hiszen
fel sem bírta fogni, hogy a hatalommal bíró férfiak mekkora veszélyt
jelentenek a szép arcú, ártatlan lányokra.
– Az édesanyja mondta.
Hannah megkönnyebbült.
– Az édesanyja?
– Lileas. Azt mondta, hogy a herceg a lelke mélyén rendes ember.
Hannah összefonta a karját.
– Az édesanyja nem halt meg már réges-régen?
Lana csalódott pillantást vetett a nővérére.
– Azóta is vigyáz rá.
– Mindenesetre Lachlan megparancsolta Dunnetnek, hogy lakoltassa ki a
bérlőit. És ha ezt visszautasítja, egy másik báró veszi majd át a helyét.
Lachlan valószínűleg Papusnak is megparancsolhatta ugyanezt.
Lana döbbenten nézett rá.
– Komolyan?
– Igen. Még mindig azt gondolod, hogy a lelke mélyén rendes ember?
Lana csalódottan fintorgott.
– És te azt gondolod, hogy egy ilyen ember el tudna engem csábítani?
Hannah rosszul érezte magát Lana sértett arckifejezését látva.
– De hát te magad mondtad, hogy jóképű.
 – A jóképűség csak egy dolog.
– Igen. – Ez igaz. Vannak sokkal fontosabb dolgok is. Hannah sóhajtott egy
nagyot. – Mindenesetre legközelebb, ha beszélsz Lileasszal, megkérdezhetnéd
tőle, hogy hogyan tudnánk jobb belátásra bírni a fiát. – Valójában csak
viccnek szánta a megjegyzést, de Lana szeme hirtelen elködösült és oldalra
billentette a fejét. A lány rejtélyes mosolya észhez térítette Hannah-t. Lana
tudott dolgokat. Gyakran volt birtokában olyan információknak, amit
máshonnan, egyedül nem szerezhetett volna meg. Ez a tény önmagában már
rég meggyőzte Hannah-t arról, hogy a húgának tényleg van valamilyen
képessége, még ha számára érthetetlen is az. – Tudja, hogy tudnánk
meggyőzni? – kérdezte hát.
– Van pár ötlete. – Lana végigmérte Hannah öltözetét. A lány a kedvenc
zöld ruháját vette fel, amiben férjhez is ment, mivel az volt a legszebb ruhája.
Engedelmesen kitartotta a karját, és ő is megpördült.
– Mit szólsz hozzá?
– Bájos. De valami hiányzik.
– Micsoda?
Lana megvakarta a nyakát.
– Talán némi ékszer?

•◄►•

Hannah a gardróbjában lévő ékszeres dobozhoz ment. Nem volt benne túl sok
minden. Kivette az édesanyja nyakláncát, és maga elé tartotta a tükör előtt.

– Mit szólsz ehhez?

Lana elégedetlenül grimaszolt.
– Inkább ne. Nem elég nagy egy hercegi vacsorához. Hannah odapróbált
egy másik nyakéket is, majd még egyet, de mindegyikre ugyanezt a választ
kapta.
A húga hosszasan tanulmányozta.
– Miért nem veszed fel az én édesanyám nyakékét? – kérdezte végül.
 – Elhoztad édesanyád nyakékét?
Lana elkámpicsorodott.
– Rajtam volt az esküvődön is. Észre sem vetted? Egek, de kellemetlen.
– Másra figyeltem.
– Mindenesetre igen, elhoztam, és szerintem remekül menne a ruhádhoz. –
Szó nélkül átrohant a saját szobájába, majd visszatért az anyja nyakláncával.
Gyönyörű, aranyba foglalt darab volt, vastag nyakláncon függött. A vésés
nagyon aprólékos volt, és egy apró kő lógott a medál alján. – Tessék, ez
sokkal jobb lesz.
– Nagyon szép.
– Tökéletes, ha egy herceggel kell vacsorázni!
Ez a nyakék valóban impozánsabb volt, mint a többi.
– Segíts felvenni!
Hannah jobban tette volna, ha előbb a nyakéket veszi fel, és csak utána
csinálja meg a haját, de végül sikerült átügyeskedniük az ékszert a
hajkoronáján anélkül, hogy túl nagy kárt tettek volna benne. A nyaklánc hideg
és nehéz volt, ahogy elfoglalta a helyét Hannah dekoltázsán.
– Ez az! – lelkesedett Lana. – Tökéletes.
– Gondolod? – kérdezte Hannah, miközben összevissza pörgött és
nézegette magát a tükörben.
– Gyönyörű! Gyönyörű vagy! – Az ajtó felől érkező mély hang hallatán
Hannah összerezzent, majd megpördült.
A szíve majd szétrobbant az örömtől, amikor megpillantotta a férjét az
ünnepi kiltjében. Alexander mindig jóképű volt, de ilyenkor nézett ki a
legjobban. Volt valami az öltözetében, amitől a válla hihetetlen szélesnek tűnt,
a lába még erősebbnek, az arca pedig még vadabbnak. Rendkívül jól nézett ki
aznap este. Hannah összetette a kezét és alaposan szemügyre vette.
– Lairdhez méltóan nézel ki – motyogta Lana.
– Ugye? Olyan jóképű! – csicseregte Hannah.
A lány vajon csak képzelődött, vagy Alexander tényleg elpirult?
– Annyira nem vagyok jóképű – morogta a férfi.
– Dehogynem! – Hannah odaszökkent mellé, és egy csókot nyomott a férfi
arcára.
 Alexander viszonozta.
Majd szájon csókolta.
– Lent megvárlak titeket, rendben? – kérdezte Lana csillogó szemekkel. Az
ajtóhoz indult, de közben az ujját ingatta. – Nehogy megfeledkezzetek
magatokról!
Hannah az égre emelte a tekintetét. Igazán semmi szükség nem volt az ilyen
megjegyzésekre.
Bár… talán mégis volt. Hirtelen nagyon is megfeledkeztek magukról.
Majdnem lekésték a vacsorát.

•◄►•

Egyedül Lana volt még csak lent, amikor Alexander végre bevezette Hannah-t
a társalgóba. A lány az ablaknál állt, és a közelgő napnyugtát figyelte. Annyira
lekötötte a látvány, hogy meg sem fordult, amikor a pár belépett a terembe –
amiért Alexander nem lehetett elég hálás. Az ajtóban megállt egy pillanatra,
hogy még egyszer gyorsan megcsókolja Hannah-t, és a füle mögé fésüljön egy
rakoncátlan hajtincset. A lány frizurája sajnos kicsit… zilált lett. De a
felesége arca kellemesen kipirult, ajka vörösen izzott. Igazán elbűvölő
látványt nyújtott.
Alexander legszívesebben újra leteperte volna, noha alig pár perce tette
csak magáévá.
Igazán kár volt, hogy vendégeket kell szórakoztatniuk.
De a vacsora nagyon fontos volt, ezért igyekezett megnyerően mosolyogni,
amikor belekarolt Hannah-ba és belépett az ajtón.
– Hát itt vagytok – mondta Lana, amikor végre észrevette őket. – Már
kezdtem azt gondolni, hogy egyedül kell vacsoráznom.
Hannah szégyenlősen elvörösödött.
– Ugyan. Hiszen egyből lejöttünk.
Lana bólintott, de huncut mosolya jelezte, hogy tudta az igazságot.
– Igazán megtisztelő, hogy egyáltalán eszetekbe jutott a vacsora. – Lana
egyszer csak ledermedt. A mosoly az arcára fagyott, a szája lassan elnyílt.
Alexander követte a lány döbbent tekintetét: a herceg lépett be az ajtón
abban a Dunnet-kiltben, amit talált neki. Érthető volt, hogy a látványtól miért
akadt el a lány szava. Caithness meglehetősen jóképű volt talpig Sinclair-
vörösben. A viselet remekül kiemelte a sötét haját és férfias vonásait.
Csodával határos módon hirtelen tényleg úgy festett, mint egy rendes skót, aki
ráadásul még herceg is.
Az igazán zavaró azonban Hannah reakciója volt, amikor meglátta a
herceget. A lány szeme elkerekedett.
– Te jó ég – suttogta. Alexander próbált eltekinteni a hangjából kihallható
ámulattól. Lehet, mégsem lett volna szabad odaadnia azt a rohadt kiltet a
hercegnek. Alexander oldalba bökte a feleségét.
Hannah felé fordult, még mindig elkerekedett szemekkel.
Alexander morcosan nézett vissza, mire Hannah még szélesebben
mosolygott, amikor azonban meglátta, hogy Lana milyen elérzékenyült
pillantásokat vet a hercegre, elkomorult. Morgott valamit az orra alatt, majd
lelkesen mosolyogva előrelépett.
– Jó estét, kegyelmes uram!
Caithnessnek nehezére esett levenni a szemét Lana arcáról, de végül
sikerült neki, miután Hannah felé nyújtotta a karját. A férfi egy pillanatra
értetlenül nézett rá, majd végül megragadta.
– Jó estét, Dunnet. Lady Dunnet.
Amikor a herceg lehajolt, hogy kezet csókoljon Hannah-nak, a tekintete
megakadt valamin. Alexandernek azonnal feltűnt, hogy az a valami Hannah
dekoltázsa.
Hannah valóban remekül nézett ki. A ruhája csodálatos volt, kiemelte a
formáit és a szeme színét. A dekoltázsa volt a leginkább figyelemre méltó.
Alexander keze ökölbe szorult, amiért egy másik férfi ilyen nyíltan bámulja a
felesége mellét – ráadásul szemlátomást sóvárogva.
Alexander erőt vett magán, és kinyújtotta az ujjait, sűrűn ismételgetve
magának, hogy a herceg a hűbérura. Márpedig általánosan elterjedt gyakorlat,
hogy az ember nem húz be egyet a hűbérurának.
Dougalt azonban bármikor megverheti, és nagy kedve is lett volna hozzá,
mert amikor a herceg unokatestvére belépett a szobába, az ő tekintete is
azonnal Hannah dekoltázsára vándorolt.
 Alexander egyre ingerültebb lett, a homlokán csak úgy lüktetett az ér.
Minden erejével azon volt, hogy ne morogjon hangosan. Nem szerette volna
tönkretenni a vacsorát, amit Hannah oly nagy gonddal tervezett meg.
De szükség esetén akár arra is vetemedhet.
Egész életében a végletekig hűséges volt, mégsem tapasztalt eddig soha
ehhez hasonlót. Soha nem érezte még ezt a mély összetartozást, ezt a partneri
viszonyt, és a vele járó fájdalmas birtoklási vágyat.
Hannah az övé volt. Az ő felesége volt, az ő szerelme. Teljesen az övé.
Más férfiak nem nézhetik a dekoltázsát! Erre majd emlékeztetnie kell
Hannah-t is alkalomadtán. Legjobb lesz, ha olyan ruhát varrat neki, amelyik
nem dekoltált.
Ezek a gondolatok cikáztak a fejében, miközben átsétáltak az étkezőbe, de
nem szólt semmit – és nem is ütött meg senkit. Hannah és Lana a herceggel
cseverésztek valamiről – Alexandernek nehezére esett követni a beszélgetést
és bár látszólag úgy tűnt, hogy Caithness jól nevelten megosztja figyelmét a
két hölgy között, a tekintete gyakran terelődött oda, ahová Alexander szerint
nem lett volna szabad.
Egyre nehezebb volt megőriznie a nyugalmát.
A herceget az asztalfőre ültették, és mivel kevesen voltak, nem követték az
etikettet, így Hannah ült a baljára, Lana pedig a jobbjára. Bár úgy tűnt, Dougal
szeretne Hannah mellé ülni, Alexander arrébb hessegette. A férfi morogva
átment az asztal túloldalára, és Lana mellett foglalt helyet.
Alexander azonnal rádöbbent a hibájára. Mindkét férfi tökéletesen rálátott
a helyéről Hannah dekoltázsára, miközben neki előre kellett hajolnia ahhoz,
hogy élvezni tudja ugyanazt, illetve hogy rosszalló pillantásokat vethessen a
hercegre és társára.
Sajnos egyikőjük sem észlelte az elégedetlenségét.
Túlzottan lekötötte őket valami más.
Valójában nem is volt annyira merész az a dekoltázs. Miközben a többiek
beszélgettek körülötte, Alexander összehasonlította a két lány öltözékét, és
arra jutott, hogy Lanának sokkal kivágottabb a ruhája. Ugyanakkor Hannah-
nak formásabb a melle. Bizonyára ez vonzza a két férfi tekintetét.
A nyakék csak még jobban a mellére irányította a figyelmet. Beékelődött a
keblei közé, amitől Alexandert csábító képek lepték el arról, amit egy férfi a
legszívesebben kezdene két ilyen mellel. Izgalmas felderítési módok jutottak
eszébe.
Dagadozó vágya felzaklatta, mert arra utalt, hogy Caithness és Dougal
valószínűleg hasonlóan érezhetnek.
Hannah észre sem vette a kiemelt figyelmet, ami egyáltalán nem volt
meglepő. Teljesen lekötötte az, ahogyan megpróbálta leírni Skóciát – az igazi
Skóciát – a vendégeknek. Lanával vidám ünnepségekről, szívszorító
küzdelmekről, ősi hagyományokról és szórakoztató családi eseményekről
számoltak be. Minden egyes történetben felbukkantak olyan nők, férfiak és
gyerekek, akik valamilyen formában kapcsolódnak a bekerítésekhez, de olyan
finomak voltak az utalások, hogy még Alexander is majdnem lemaradt róluk.
Miután nagy nehezen túltette magát a férfiak illetlen pillantásain, rájött,
hogy sok mindent megtudhat a feleségéről ebből a beszélgetésből. Ugyan az
elmúlt időszakban nagyon közel kerültek egymáshoz, nem volt még alkalmuk
hosszasan mesélni az életükről, arról, hogy miben hittek, miben bíztak és
miről álmodoztak korábban. Elhatározta, hogy ezt mihamarabb pótolni fogja.
Minden tudni akart Hannah-ról.
Alexandert meglepte az értesülés, hogy Hannah édesanyja belehalt a
szülésbe. A felesége említette egyszer, hogy meglehetősen nagy csecsemő
volt, és bár nem mondta ki, de Alexander már akkor mintha bűntudatot vélt
volna felfedezni a hangjában. Önmagát hibáztatta édesanyja haláláért.
A húga, Susana édesanyja, akit Magnus nem sokkal Hannah születése után
vett el, szintén a szülésbe halt bele. Lana édesanyja nem jutott erre a szörnyű
sorsra az első szülésnél, a másodiknál azonban sajnos igen, ráadásul az
újszülött sem élt tovább pár napnál. A harmadik felesége elvesztése után
Magnus nem nősült újra.
Alexander Hannah-ra pillantott. A lány látszólag felszabadultan
cseverészett a vacsora közben, Alexander mégis elgondolkodott, vajon
eszébe jutott-e már, hogy egy nap ő is teherbe esik majd, és ugyanarra a sorsa
is juthat, mint az édesanyja. Ettől mély aggodalmat érzett a lány iránt. A szülés
veszélyes, de Hannah erős és stramm nő. Bizonyára semmi gond nem lesz.
Aztán belegondolt, hogy akár el is veszítheti őt.
 Hirtelen elment az étvágya. Mintha csak homokot rágott volna. A gyomra
felfordult.
Hogyan tudna Hannah nélkül élni?
Mit számít, hogy laird marad-e, vagy sem.
Mindegy, hová vezeti őket az útjuk, csak annyit akar, hogy Hannah mellette
legyen. Szüksége volt rá.
– Dunnet?
Biztosan valamilyen hangot adhatott ki, talán mégis kiszaladt a száján a
visszafogott morgás. Az biztos, hogy az egész teste ledermedt. A keze ökölbe
szorult, pedig most nem akart senkit sem megütni. Csak bele akart
kapaszkodni Hannah-ba, örökre.
– Dunnet, jól vagy? – Hannah hangja a legfinomabb gyógyír volt,
megnyugtatta feldúlt lelkét.
Alexander nem akart még egy gonddal többet okozni, elvégre már így is
elég fárasztó napjuk volt.
– Igen – motyogta. – Jól vagyok. – Ez igaz is volt. Mindaddig, amíg Hannah
mellette van, jól van.
A lány rámosolygott.
– Jöhet a desszert?
Desszert?
Alexander lenézett az üres tányérjára. Egy falatra sem emlékezett a
vacsorából.
– Persze!
Hannah intett az inasnak, aki eltűnt a konyhában.
– Imádni fogja Morag tortáját, kegyelmes uram – mondta, és kedvesen
megpaskolta a herceg karját. – Mennyei!
Lana bólintott.
– Ez a hagyományos Dunnet esküvői torta, de annyira finomnak találtuk,
hogy meggyőztük Moragot, készítse most el újra. – Az ön kedvéért. – Bár
Alexandernek nem tetszett, hogy Hannah így mosolyog a hercegre, tudta, hogy
valójában az ő kedvéért teszi. Neki akart segíteni vele. Ez megnyugtatta
Alexandert, még akkor is, ha a herceg visszamosolygott, majd újra a
dekoltázsra vándorolt a tekintete.
 – Alig várom, hogy megkóstoljam.
Alexandernek egyáltalán nem tetszett a mondat kétértelműsége.
– Imádom a tortákat – mondta, és a hasára ütött.
Hannah nevetése csodálatos hullámként töltötte be az egész termet. A melle
egészen megemelkedett a nagy vidámságban, és Caithness megint nem bírt
máshová nézni.
– Ne haragudjon – mondta mintegy közönyösen, de a hangjában izgatottság
hallatszott. – Egész este a nyakékét figyeltem. Lenyűgöző darab.
Dougal, aki épp elszenderedett egy kicsit, felkapta a fejét.
Hannah megérintette a nyakéket. Bár a mozdulat ösztönös volt, Alexandert
majdnem megütötte a guta, ugyanis így még jobban felhívta a figyelmet a
mellére.
– Ez? Köszönöm.
– Honnan van, ha szabad kérdeznem? – Alexander szerint a kérdés
birtoklási vágyról árulkodott. Valahol lenyűgözte, hogy a herceg nem is
próbálja letagadni, hogy rátenné a kezét.
A nyaklánc aranyból volt ugyan, de azért mégsem egy koronaékszer.
– Lanáé.
A herceg figyelme Hannah húgára irányult. Hála az égnek.
– És hogy került a birtokába a nyakék?
Lana megvonta a vállát.
– Mindig is a családomé volt. Az édesanyámtól kaptam, ahogy édesanyám
is az édesanyjától, akinek szintén az édesanyja ajándékozta.
– Érdekes – felelte Dougal. Fura megjegyzés volt, mivel az örökösödés
általában így működött. Szintén fura volt, amikor a két férfi összenézett.
– Úgy tartják, hogy MacAlpiné volt – felelte Lana.
Dougal ledermedt.
– Melyiké?
Lana szigorú pillantást vetett rá.
– A MacAlpiné. Kennethé, az első skót királyé.
A herceg elsápadt. Lassan kinyitotta a száját. Megköszörülte a torkát.
– Megnézhetném közelebbről?
– Persze. – Hannah közelebb hajolt. Alexander feszülten figyelte, amint a
herceg a nyakékért nyúl. Bár gondosan ügyelt arra, hogy ne érjen Hannah-hoz,
így is túl közel volt hozzá.
Alexander is közelebb hajolt, és nemcsak azért, mert emlékeztetni akarta a
feleségét a jelenlétére, hanem mert mintha rúnákat látott volna a nyakláncon,
amit eddig nem is vett észre.
– Tényleg nagyon réginek néz ki – suttogta Hannah fülébe.
– Az – felelte Lana.
A herceg némán tanulmányozta az ékszert. Remegő ujjal követte a jeleket,
majd szemügyre vette a nyakék alján fityegő követ.
Dougal is közelebb hajolt, a szeme csillogott.
– Ez az? – kérdezte fojtott hangon. – Ezt kereste?
Caithness bólintott. Lassan szólalt meg.
– Ez az. – Sóhajtott. – Megvan.
– Mi ez? Mi van meg? – kérdezte Alexander.
– Egy darabja annak a keresztnek, amelyről meséltem.
– Milyen keresztnek? – kérdezte Hannah. Hátradőlt, így a herceg kénytelen
volt elengedni a nyakláncot, de továbbra is vágyakozva nézte.
– A MacAlpin-kereszt. Korábban az őseimé volt. Az egyik Longshanks
darabokra törte és a tengerbe dobta. Ezért ül átok a családomon.
Alexander megrázta a fejét.
– Miért ilyen biztos benne, hogy ez az?
– Látható az egyik arcképen, a kastélyomban. Nagyon jellegzetes darab.
Egész életemben kerestem. – A herceg arcára elszántság ült ki, a szeme izzott.
– Kötelességem egyesíteni a keresztet – suttogta. – Megkaphatom?
Hannah Lanára nézett, aki oldalra billentette a fejét. Hosszasan fürkészte a
herceget.
– Nem.
A herceg alig kapott levegőt.
– Hogyan?
Lana látványosan rebegtette a szempilláit.
– Évszázadok óta a családom tulajdonában van – mondta. – Nem áll
szándékomban megválni tőle.
– Miss Dounreay. Úgy érzem, nem érti, mennyire fontos nekem ez az ékszer.
 – Azt hiszem, pontosan értem. Javítson ki, ha tévedek. Ez egy darabja a
MacAlpin-keresztnek. Úgy gondolja, hogy ezzel képes lenne megtörni a
családját sújtó átkot – már ha olyan létezik egyáltalán –, és megmenteni az
életét. – A lány kedvesen mosolygott. – Eltaláltam?
A herceg elkomorult.
– Igen.
Lana szeme ravaszan csillogott.
– Mennyire fontos önnek?
Caithness összeszorította az állkapcsát.
– Nagyon fontos.
– Remek. – Hangja elszánt volt. – Akkor megvitathatjuk a feltételeket.
A hercegnek megrezzent az arca.
– A feltételeket?
– Igen. A legfontosabb, hogy beleegyezik abba, hogy átgondolja Dunnet és
Reay kilakoltatási terveit.
Jóságos ég! Alexander Lanára pillantott, akit mindeddig elbűvölő,
visszahúzódó és alkalmazkodó lánynak ismert meg. Most egyik sem volt.
Alexander álmában sem gondolta, hogy képes kíméletlen lenni.
Caithness hátradőlt, és egyenesen Lana szemébe nézett, de a lányt nem
lehetett megijeszteni. Vidáman mosolygott a hercegre. Ez nem a gyengeség,
hanem a magabiztossága jele volt.
Ugyanakkor a herceg is meglehetősen biztos volt a dolgában.
– Hölgyem, én vagyok a herceg.
– Ezzel tisztában vagyok.
– Tudja, mennyi hatalmam van ön felett? A körülményei felett? Az
életvitele és tulajdonképpen az egész élete felett?
Lana lenézően felhorkant.
– Kegyelmes uram, engem nem tud megfenyegetni.
A férfi hátrahőkölt. Mély levegőt vett.
– De hát én vagyok a herceg!
Szúrós tekintettel méregette Lanát. A lány arckifejezése kemény és rideg
lett.
– Nincs hatalma felettem. Már így is veszélybe sodorta mindazt, ami ezen a
világon fontos számomra. A családomat, az otthonomat, az életmódomat. Nem
maradt semmim, csak ez a nyakék, amit szívesebben dobnék be a tengerbe,
mintsem egy olyan embernek adjam, aki eltökélte, hogy tönkretesz mindenkit,
akit szeretek.
Caithness arca elkomorult, miközben a lányt fürkészve a gyenge pontját
kereste. Egyet sem talált. Lana legyőzhetetlen volt. Magnus említette, hogy
mindhárom lánya makacs, de Alexander eddig nem fedezte fel ezt a vonást
Lanában… egészen mostanáig. Szemlátomást csak akkor mutatta meg ezt az
oldalát, amikor feltétlenül szükség volt rá, de olyankor mesterien használta.
A hercegnek semmi esélye nem volt ellene.
Caithness végül sóhajtott.
– Ha akarnám, el is vehetném.
– Nem fogja.
– Ezt miből gondolja?
– Az édesanyja azt mondta, hogy ön becsületes ember. Márpedig egy
becsületes ember soha nem tenne ilyet.
Caithness ledermedt.
– Az édesanyám?
– Igen, Lileas.
A férfi elsápadt. Furcsa hangot adott ki, ami leginkább egy rekedt nevetésre
hasonlított.
– Miss Dounreay, ez nem igazságos.
Lana ártatlanul pislogott.
– Az élet sem igazságos.
– Ez igaz. – A herceg hosszan hallgatott, miközben elmélyülten
tanulmányozta a villáját. Amikor végre megszólalt, halkan és kedvesen
beszélt. – Ha sikerül egyesítenem a keresztet és megtörnöm az átkot,
egyáltalán nem lesz szükség a bérlők kilakoltatására.
– Akkor átgondolja a döntését?
– Igen – bólintott a herceg. Mélyen Lana szemébe nézett, és sokáig
maradtak így. – Igen, át fogom gondolni a döntésemet. – Összeszorította a
fogait. – De nem ígérek semmit, Miss Dounreay. Nem ígérek semmit.
 •◄►•

Alexander elhatározta – ha már a herceg hajlandó átgondolni a döntését –,

hogy körbevezeti a környező földeken, hogy a saját szemével láthassa
Caithness a kilakoltatások következményeit. Olrig nemrég kezdte el kiüríteni a
saját birtokát, így annak nyomai még nagyon frissek voltak. Caithness így
láthatja majd a döntésének borzasztó oldalát.
Hannah is azt remélte, hogy a bizonyíték meggyőzi majd a herceget.
Alexander megpróbálta lebeszélni róla a feleségét, hogy csatlakozzon, hiszen
a helyzet veszélyesre is fordulhat, de Hannah-t nem lehetett elriasztani.
Úgy tervezték, pirkadatkor indulnak hárman: Hannah, Alexander és a
herceg. Lana nem szeretett lovagolni, illetve kijelentette, hogy nem óhajtja
látni a pusztítást. Dougal is úgy döntött, hogy a kastélyban marad.
Alexander csodálatosan mutatott a kittjében, kardjával az oldalán, amint
átsétált a kastély udvarán. A herceg megjelenése is megkapó volt: ő is kiltet
viselt, bár a kardja sokkal kisebb volt, mint Alexanderé. Amikor a laird
meglátta, hangosan felhorkant.
– Ez meg milyen nyamvadt egy fegyver? – kérdezte.
– Ez egy épéé – mondta a herceg felháborodottan.
– Egy épéé?
Caithness grimaszolt.
– Francia elnevezés.
Alexander összeráncolta a homlokát, és közelebb hajolt, hogy szemügyre
vegye a fegyvert.
– Nagyon kicsi.
– Higgye el, meglehetősen veszélyes fegyver. Gyakorlott kardforgató
vagyok.
Alexander válaszul csak morgott.
Mind felszálltak a lovakra; Hannah természetesen Beelzebubra, Alexander
Wallace-ra, a herceg pedig egy csődörre, amit az istállóban választott
magának. Délnyugatnak indultak a párás reggeli időben. Ahogy áthaladtak a
Dunnet-birtokon, Alexander megmutatta a hercegnek a jövedelmező
majorokat, malmokat és falvakat. Büszkén írta le a fejlesztéseket, amelyeket a
földeken végeztek, és amelyekhez nem kellett kilakoltatniuk a bérlőket. Bár
Caithness lelkesnek és érdeklődőnek tűnt, válaszaiban visszafogott volt.
A különbség azonnal érzékelhető lett, amint átléptek Olrig területére. Az
első bizonyíték arra, hogy valami nincs rendjén, a megfeketedett föld volt.
Erős és látványos emlékeztető a zöldellő tájak után, amiket alig hagytak el. Itt
mindenhol pusztulás fogadta őket.
– Itt mi történt? – kérdezte Caithness, miközben elhaladtak egy valaha
jövedelmező tanya kiégett romjai mellett.
– Ha a bérlők nem akarnak távozni, a legtöbbször rájuk gyújtják a tanyát –
morogta Alexander. – Ez a tanya Jamie Kirké volt. Az apjától örökölte, aki
szintén az apjától örökölte előtte. A feleségével és három kisgyerekével lakott
itt.
Hannah szíve majd megszakadt, amikor meglátta a leégett ház és a pajta
maradványait. A herceget is megindította a látvány, egész elsápadt, és
többször is megrándult az arca.
– Mi lett velük?
Alexander megvonta a vállát.
– Nem tudom. Innen biztosan elmentek. Jamie jó ember volt, igazi
veszteség a távozása.
Továbbhaladtak dél felé, míg el nem érték Tain falvát. A település furán
csendes volt. Hannah megborzongott, ahogy végigmentek az üres utcákon. Pár
ház leégett, és a fogadó is romos volt. Egy lélekkel sem találkoztak.
Caithness nem szólt semmit, de nagyot sóhajtva összeráncolta a homlokát.
Hannah biztos volt benne, a pusztítás látványa rádöbbenti a valóságra
Caithnesst, azonban a rombolás mértéke, és a tudat, hogy mennyit
szenvedhettek az itt lakó emberek, őt magát is mélyen megviselte.
– Szeretnék még egy tanyánál megállni, mielőtt elmegyünk Castletownba –
mondta Alexander. – Gyakran meglátogatom Agnest a teendőim során, és
szeretnék most is beugrani hozzá. – A hangjából kiérződött, hogy aggódik.
Sajnos jogosan.
Amikor elhagyták az Agnes földje közelében fekvő erdőt, Hannah ereiben
megfagyott a vér. Óriási, fekete füstfelhő gomolygott az égen. Agnes tanyája
lángokban állt.
 Hannah Alexanderre pillantott. A férfi összevonta a szemöldökét. Arcizmai
megfeszültek. Mindketten vágtázva indultak meg. Hannah-nak őrülten kalapált
a szíve, miközben Beelzebub átsuhant a mezőn, olyan sebesen, mintha a pokol
kutyái üldöznék őket. Az idős asszony nem tudott már felkelni az ágyból,
sehogy sem tudott volna kimenekülni a lángoló házból.
Hannah alig kapott levegőt a félelemtől. A szegény asszony meglehetősen
idős volt, és a fián kívül, aki a földjét művelte, nem látogatta senki ezen az
eldugott helyen.
Most azonban nem volt egyedül.
Amint közelebb értek, Hannah egy csapat nagydarab férfit pillantott meg,
akik lovaikkal a tanya körül ólálkodtak. Egy kicsit megnyugodott, amikor
meglátta, hogy nem a ház lángol, hanem a csűr. Ugyanakkor az is feltűnt neki,
hogy a férfiak nem próbálják meg eloltani a tüzet.
A jószágok kétségbeesett bőgése is erről árulkodott. Hannah Agnes
kiáltásait is hallotta, az apró ház belsejéből hangzott fel panasza.
Alexander leugrott a lóról, és odarohant az egyik emberhez, egy
tagbaszakadt vadállathoz.
– Mi a fenét műveltek? – csattant fel Alexander. – Engedjék ki az állatokat!
A férfi válaszul kajánul felröhögött.
Közben Hannah is leszállt a lóról, és odalépett a férje mellé. Caithness
követte. A csűrből kiszaladt egy dagadt vörös macska – füstcsíkot húzva maga
után. A férfi felkapta, és Hannah legnagyobb szörnyűségére meglendítette,
mintha vissza akarná dobni az égő csűrbe.
Na, ezt már nem!
Hannah előrevetette magát, és kitépte a kezéből az állatot. A riadt jószág
hangosan fújtatva és karmolva kiszabadult, a földre ugrott, és volt annyi
lélekjelenléte, hogy messzire szaladva a gonosz férfi elől az erdőbe
meneküljön.
Hannah azonban nem szaladt el a hitvány alak elől. És ezt rosszul tette.
A férfi felé fordult, és mielőtt a lány bármit is tehetett volna, ráüvöltött –
valamit, amit Hannah még soha nem hallott, de nem is szeretné többet
életében –, és arcon csapta.
Szörnyű fájdalom öntötte el. Az ütéstől hirtelen megvakult.
 Hanyatt esett a kemény talajra. Az esés ereje legalább elterelte a figyelmét
az arcában lüktető fájdalomról. Hannah meg volt róla győződve, hogy eltört
az állkapcsa, de aztán végül sikerült kinyitnia a száját.
Ekkor mély, állatias hang töltötte be a körülöttük lévő teret, Hannah-t
kirázta tőle a hideg. Eltartott egy ideig, amíg rádöbbent, hogy a hang a férje
torkából szakadt fel.
Majd a hüvelyéből kirántott kard bármikor felismerhető hangja követte.
– Ezért megdöglesz! – üvöltötte Alexander, és rárontott a férfira, aki
megütötte Hannah-t.
Válaszul minden jelenlévő kardot rántott.
Hannah riadtan nézte végig, amint a férje beleveti magát a harcba. Az
ellenfelek nagydarabok voltak, és jelentős túlerőben. Hárman rontottak
Alexanderre kivont karddal, és további három támadt Caithnessre. Hannah
szíve a torkában dobogott, miközben a földön feküdt. Nem volt nála fegyver,
csak a tőrje, ami szánalmasnak tűnt a férfiak nagy kardjaihoz képest.
Mindenesetre előrántotta a hüvelyéből. Készen akart állni, ha lehetősége lesz
segíteni a többieknek.
Nagy csata bontakozott ki az udvaron; miközben időről időre belepte a
harcolókat a fekete füst. Hannah kétségbeesetten próbálta követni az
eseményeket, de a pár villanásnyi kép, amit ki tudott venni, nem volt túl
biztató. Morgások, üvöltések, ütések és az összecsattanó fegyverek fémes
hangja: ezekből nem tudta leszűrni, hogy pontosan mi is történik.
Nem bírta volna elviselni, ha Alexander megsebesül. Semmi másra nem
lenne képes, csak arra, hogy összegömbölyödjön a földön és belehaljon a
fájdalomba. Alexander volt a szíve, a mindene. És a herceg, azzal az apró kis
épée-vel? Mi történne velük mind, ha az átok beigazolódna, és Caithness ma
meghalna?
Nem lett volna szabad idejönniük. Túl nagy kockázatot vállaltak.
Alexandernek igaza volt, túl veszélyes volt. Hannah csak remélni tudta, hogy
ezt majd elmondhatja még a férjének valamikor.
A szél elfújta a fekete füstöt, és Hannah igyekezett kifésülni a haját az
arcából, hogy jobban lássa az eseményeket. Megörült, amikor meglátta, hogy
két gonosztevő a földön fekszik, de elakadt a lélegzete, amikor észrevette,
hogy a férje két nagydarab férfival harcolt egyszerre a csatamezőn. Bár
egyértelmű volt, hogy Alexander áll nyerésre, Hannah aggódva figyelte a
jelenetet.
A lány tekintete Alexander testét fürkészte, erős és izmos karját, ami újra és
újra lesújtott a karddal. Mozdulatai olyanok voltak, mintha vad táncot járna.
Az ellenfeleinek semmi esélye nem volt. Alexander szemében élvezet
csillogott, amikor az egyik férfit térdre kényszerítette, és a kardját messzire
rúgta. Az utolsó ellenfeléhez fordult.
Caithness is harcban volt még. A herceg ugyanakkora volt, mint az
ellenfele, de sokkal gyorsabb volt nála. Elegáns védésekkel és ütésekkel
táncolta körbe a másik férfit, míg az el nem szédült. Időről időre
meglendítette a kardját, ami után az ellenfele rendre felkiáltott, majd újabb
vörös csík jelent meg az ingén. Hannah-t leginkább Caithness mosolya
nyűgözte le. Döbbenten ismerte fel, hogy a herceg élvezi a vad harcot.
Valójában mindketten – a herceg és a férje is – élvezték az összetűzést.
Hannah csípőre tett kézzel bámulta őket, bár rá egyikük sem figyelt. Milyen
jellemző a férfiakra, hogy ennyire élvezik a…
A szeme sarkából valamilyen mozgást érzékelt, amitől meghűlt az ereiben a
vér. Az egyik férfi a lángoló istállóhoz tántorgott. Ott felkapott egy égő
fadarabot, amit Agnes házának nádtetejére dobott.
A tető azonnal lángra kapott.
Agnes még mindig a házban volt.
Hannah akarata ellenére is felüvöltött. Torkából állatias vonítás szakadt
fel.
– Agnes még mindig bent van! – ordította a ház felé rohanva.
A férfi elkapta. A keze csontos volt és erős, ahogy megmarkolta.
– Hadd égjen a vén boszorkány! – A férfi üvöltése visszhangzott Hannah
fejében, miközben körbevette bűzös lehelete. – Így is túl sokáig élt már. Égjen
csak!
Hannah torkában keserű íz áradt szét, a halántéka lüktetett és a látása
elhomályosult. Nem tudta megállapítani, hogy pánik vagy düh, esetleg a kettő
keveréke lett rajta úrrá.
Hannah mindenáron ki akart szabadulni a férfi fogásából és meg akarta
menteni Agnest, akinek most már jól hallotta a kiáltásait. Mivel semmi sem
segített, a férfi felé fordult és ágyékon térdelte. Az fájdalmasan felkiáltott,
majd a földre zuhant, és szabadon engedte végre.
A lány berohant a lángoló házba.
Bent sötét volt, füst lepte el az egész szobát. Hannah elfedte a száját a
kendőjével, és átvágott a sötétségen -
Agnes kiáltásai vezették. Mégis egy örökkévalóságig tartott, amíg odaért.
A tető folyamatos recsegése és a leomló szalma olyan hatást keltett, mintha
az óra ketyegne a fejük fölött. Hannah izzadva, a félelemtől remegve emelte ki
Agnest az ágyból. Az asszony idős volt, és gyenge, de meglehetősen nehéz.
Hannah megtántorodott a súlya alatt.
A lány eljutott az ajtóhoz, de a füsttől elvakulva és fuldokolva megbotlott,
és majdnem elejtette a törékeny nőt. Kétségbeesett, hogy nem lesz ereje
biztonságba helyezni Agnest, még ha nem is volt már messze a cél. Egyáltalán
nem volt messze. Mégis úgy tűnt, mintha mérföldeket kellene még megtennie.
Bárcsak erősebb lenne!
A lángok szétterjedtek. A falat nyaldosták, és egyre nagyobb darabokat
nyeltek el a tetőből. Égett trágya és szőr szaga telítette el Hannah orrát. A
forróság perzselte az arcát. Izzó parázs zuhant le rájuk, és sziszegve kapott
bele a ruhájába. Hannah mit sem törődve mindezzel az ajtóhoz igyekezett. De
annyira messze volt…
Pánikba esett.
A halál utol fogja érni őket.
Csak azt sajnálta, hogy soha nem mondta el Alexandernek, hogy szereti.
Pedig mennyire szereti! Alexander megérdemelte volna, hogy elmondja neki.
De túl késő volt…
Ekkor óriási árnyék tűnt fel a füstben. Hannah először megkönnyebbült, de
aztán aggodalom borította el. Alexander!
Berohant a lángoló épületbe. Hát megbolondult?
– Mit művelsz itt? – förmedt rá.
Alexander nem felelt.
– Átveszem – morogta, és könnyedén felkapta az idős asszonyt, miközben
kiterelte Hannah-t az ajtón.
 Épphogy kiértek a friss levegőre, a kunyhó óriási robajjal összedőlt
mögöttük.
Maga sem tudja miért, Hannah megfordult, hogy jobban szemügyre vegye a
kis házat. Micsoda tragédia! Agnes minden ingósága, beleértve a fát, amit
eladhatott volna némi ételért cserébe, odaveszett.
Alexander letérdelt, és óvatosan lerakta az asszonyt a földre. Ő maga is
levegő után kapkodott. Az arcán egy vágás éktelenkedett, és a haja meg is
perzselődött. Sápadt volt. Hannah-nak összeszorult a szíve a látványtól.
Agnes panaszosan feljajdult. Szegény asszony remegett. Hannah levette a
megpörkölődött kendőjét, és párnaként Agnes feje alá rakta. A lány szíve még
mindig vadul kalapált, de megnyugtatta, hogy csinálhat valamit.
Gyorsan végignézett az udvaron, és látta, hogy a gyújtogatók elmenekültek.
Egyedül ők négyen maradtak a helyszínen.
A kunyhó és a csűr porrá égett.
Nem maradt semmi.
Semmi a világon.
A tragédia feldúlta Hannah-t. Agnes az egész életét ezen a tanyán élte le,
mint ahogyan előtte az anyja és a nagyanyja is. Több száz évnyi kemény
munka gyümölcse volt ez a pár épület, ami most egy szempillantás alatt
veszett oda.
– Jól van? – kérdezte Caithness, miközben visszadugta a kardját a
hüvelyébe.
– Igen, de vízre van szüksége – felelte Hannah. Odament a kúthoz – ami
szerencsére még állt –, mert egy kupányi vizet, amivel óvatosan megitatta az
idős asszonyt, miközben Alexander és a herceg elmentek a mező közepén álló
szekérért. Hazaviszik Agnest, hogy velük éljen a kastélyban. Ez volt a
legkevesebb, amit tehettek.
Amikor visszatértek a szekérrel, Hannah végig figyelte, amint óvatosan
ráemelik Agnest. Most, szép lassan kezdte csak felfogni, milyen szörnyűségen
mentek keresztül, mire düh öntötte el. Az agyában újra és újra lejátszotta az
eseményeket: az első ütést, amit kapott; a vadállatok nagyképűségét; az
embertelenséget, amivel felgyújtották Agnes tanyáját, mit sem törődve az
asszony életével.
 A pokolban külön helyet tartanak fenn az ilyenek számára.
Ha van isten, ezért még meglakolnak!
Tekintete a férjére vándorolt, a megégett kiltjét nézte. Újfajta düh ébredt
benne, amit leírhatatlan pánik szőtt át.
Hannah is majdnem meghalt, de ez a legkevésbé sem izgatta.
De Alexander is majdnem odaveszett.
Majdnem örökre elveszítette!
Rettegés nyilallt a lelkébe. Rettegés, pánik és harag.
Valószínűleg ezért pofozta fel Alexandert, amikor a férfi kitárt karokkal
lépett oda hozzá, hogy megölelje.

•◄►•

Alexander döbbenten pislogott. Hannah pofonja nagyjából olyan erős volt,

mintha egy kismacska támadt volna rá, mégis rettenetesen meglepte. Az egész
teste beleremegett a sokkba. A gyomrát mardosta a félelem, amikor látta, hogy
a felesége befut a lángoló kunyhóba. Riadalma emberfeletti erővel ruházta fel,
és gyorsan legyőzte ellenfelét, hogy azonnal a lány után fusson.
Hogy Hannah miért haragudott rá – márpedig egyértelműen haragudott –,
rejtély volt számára.
– Mit képzeltél? – üvöltötte a lány. – Meg is halhattál volna!
Alexandert elöntötte a méreg.
– Én? Te halhattál volna meg! A pokolba is, Hannah, tudod, milyen érzés
volt látni, amint berohansz abba a kunyhóba?
– Nem esett volna bajom. Kint kellett volna maradnod, ahol biztonságos
volt.
– Neked kellett volna kint maradnod. Meg kellett volna várnod, amíg
kimentem Agnest.
– Nem volt rá idő, ezt te is tudod jól.
– Gyerekek, gyerekek – lépett közbe csitítóan a herceg. Egyikük sem
foglalkozott vele.
Alexander rosszallóan pillantott Hannah-ra.
– Felelőtlen vagy.
 – Felelőtlen?! Megmentettem Agnes életét.
– Miközben te majdnem odavesztél! Nem bírnám elviselni, ha
elveszítenélek, Hannah. Te vagy az életem. – Alexander utálta, hogy elcsuklik
a hangja, utálta, hogy elgyengült és sebezhető volt.
A lány megdermedt, majd értetlenül pislogva oldalra billentette a fejét.
– Hogy mondtad?
– Te vagy az életem. – És tényleg az is volt. Isten látta a lelkét, Hannah volt
a mindene: a felesége, a szerelme. – Hannah… – Bár a lány még mindig
fortyogott a dühtől, Alexander a karjaiba szorította. Örült, hogy magához
ölelhette Hannah sértetlen testét. Az arcát ugyan korom borította, de még így
is a világ legszebb arca volt.
– Hannah – suttogta, majd megcsókolta.
Lelke minden szeretetével, reményével és megkönnyebbülésével ízlelte a
lányt. Több volt ez egyszerű csóknál, maga volt a lángoló szenvedély, amely
erősebb, mint a tűzvész, ami elpusztította Agnes házát. Hannah ugyanolyan
hevesen viszonozta a csókját. Alexandert azt kívánta, bárcsak soha ne érne
véget ez a pillanat.
De Caithness megköszörülte a torkát.
– Jobb lesz, ha visszaindulunk, Agnest még el kell látni.
Igaza volt. Alexander csalódottan elengedte a feleségét, de csak miután
még egy utolsó puszit nyomott a szájára. Belenézett Hannah óriási, gyönyörű,
barna szemébe.
– Otthon folytatjuk ezt a beszélgetést, Hannah.
– Alig várom.
A lány huncut mosolya felébresztette benne a vágyat.

•◄►•

Amikor visszaértek, Alexander Fergus gondjaira bízta Agnest, majd

mindhárman bevonultak a kastélyba. Hannah kimerült volt, és mindene fájt, de
megnyugvással töltötte el, hogy végre hazaértek.
Haza.
Igen, a Lochlannach-kastély most már az ő otthona is volt.
 Lana az előtérben várta őket.
– Milyen napotok volt? – kérdezte vidáman. Aztán a tekintete Hannah-ra
vándorolt, és szeme elkerekedett. Hirtelen megtorpant, és tátott szájjal bámult
a nővérére.
– Veled meg mi történt?
Hannah óvatosan végigtapogatta a haját. Egy óriási szénaboglya volt az
egész, ami helyenként még meg is perzselődött, az arca pedig még mindig
lüktetett a fájdalomtól. Valószínűleg rettenetesen festett. Alexander odaállt
mellé, és támogatóan átkarolta. Hannah odabújt hozzá.
– Olrig emberei felégették Agnes kunyhóját – monda Alexander komoran.
– Miközben Agnes még bent volt – tette hozzá Hannah.
– Ez rettenetes! Jól van?
– Igen. – Alexander összeráncolta a homlokát. – Hannah berohant, hogy
megmentse.
Lana felkiáltott.
– Ez nem lehet igaz!
Caithness kacagott.
– Alexander pedig utánafutott. Mindketten nagyon szerencsések. Bele sem
merek gondolni, hogy mi történhetett volna. – A herceg végignézett a
társaságon. – Nem tudom, hogy van vele, Dunnet, de rám igazán rám férne egy
ital.
Alexander egyetértően motyogott, mire mindnyájan átmentek a társalgóba.
Hannah leomlott a heverőre, miközben a férje három istenes adag whiskyt
töltött. Hannah megpróbálta visszautasítani az alkoholt, de a férje erősködött.
– Sokkot kaptál.
Hannah összevonta a szemöldökét.
– Igen, miattad.
– Miattam?
– Sokkot kaptam, amikor rájöttem, hogy utánam jöttél a tűzvészbe.
Komolyan, Dunnet, mit képzeltél?
A férfi leült mellé, és morcosan nézett rá.
– Úgy gondoltam, talán megmentem a feleségemet, mielőtt szénné égne.
Caithness sóhajtott.
 – Megint kezdik?
A pár egyszerre pillantott rá. De amikor Alexander megfogta Hannah kezét
és megszorította, a dühe elpárolgott. Hogyan is haragudhatna rá? Hiszen
megmentette az életét. A férfi szemébe nézett, és megdobbant a szíve.
– Csodálatosan harcoltál – mondta halkan.
– Ó, hát harc is volt? – kérdezte Lana lelkesen.
– Dunnet és Caithness véres csatát vívott Olrig embereivel. Jól elverték
őket.
– Komolyan?
– Igen. – Hannah a herceghez fordult. – Ön is meglehetősen jól küzdött, ami
meglepett.
Caithness sértett arckifejezése szórakoztató volt.
– Meglepte?
– A kardja olyan kicsi.
– Egyáltalán nem az – morogta a férfi, miközben a székén fészkelődött. –
Jobb, ha tőlem tudja, hogy az épée-vel való vívás elismert sportág. Anglia
egyik legjobb vívója vagyok.
– Mint mondtam, meglehetősen jól küzdött.
A férfi megigazította a kiltjét.
– Köszönöm.
Lana tekintete a hercegre vándorolt, amitől a férfi elvörösödött.
– Bármennyire is szörnyű volt, örülök, hogy ott voltunk – mondta Hannah. –
El sem merem képzelni, mi történt volna Agnesszel, ha nem vagyunk ott, hogy
megmentsük.
Alexander bólintott, és megszorította a kezét. A hüvelykujjával
szórakozottan simogatta a tenyerét.
– Mondja, Caithness, mit gondol a kilakoltatásokról most, hogy látta,
milyen következményekkel járnak?
A herceg elkapta a tekintetét Lanáról, és megvakarta az arcát.
– Szörnyűség. Egyáltalán nem így képzeltem el. Egyáltalán nem olyan, mint
ahogyan a lordok leírták Londonban. De… – tekintetét újra Lanára irányította.
– De semmi sem olyan itt, mint ahogyan elképzeltem.
– Esetleg meggondolta magát? – kérdezte Lana finoman.
 – Igen. Nem lehetek részese annak, amit ma láttam, nem akarok semmiféle
szenvedés okozója lenni. Szólok Dougalnak, hogy azonnal írjon az összes
bárónak, hogy állítsák le a kilakoltatásokat.
Hannah majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. A családja, a földjei, az
emberei mind megmenekültek! Csodálatos pillanat volt. Alexanderre
pillantott: mindketten mosolyogtak.
– És Dunnet? – kérdezte a herceget, bár tekintete még mindig a férjén
időzött. – Továbbra is ő marad a laird?
A herceg belekortyolt az italába.
– Őszintén szólva tartozom egy bocsánatkéréssel, Dunnet. Rendkívül
nagyképű voltam, amikor megérkeztem ide. Többet gondoltam magamról,
biztos voltam benne, hogy mindent tudok. De valójában nem tudtam semmit.
– Nem tartozik semmivel, kegyelmes uram.
A herceg kifújta a levegőt.
– Kérlek, hívj Lachlannak. Így a megfelelő barátok között.
Alexander arca örömtől sugárzott.
– Ennek rendkívül örülök.
– Most, hogy mind ilyen jó barátok lettünk, van itt számára valami,
kegyelmes uram. – Lana felállt, odalépett a heverőhöz, amin a herceg ült,
majd elővett valamit a zsebéből. A nyakék volt az. A lány mosolyogva
átnyújtotta neki.
A herceg egy ideig komoran tanulmányozta az ékszert. Amikor elvette
Lanától, kezét a lány kezére helyezte, és mélyen a szemébe nézett.
– Köszönöm – mondta.
Lana a pilláit rebegtette.
– Egyébként valószínűleg így is, úgy is odaadtam volna, hiszen olyan fontos
önnek.
A herceg összevonta a szemöldökét, de közben mosolygott.
– Boszorkány – mormogta.
A páros még hosszan nézte egymást, de Hannah legnagyobb meglepetésére,
ez most először nem idegesítette. Ha jobban belegondolt, meglehetősen
megkedvelte a herceget. Bebizonyította, hogy becsületes, igazságos ember, és
bár a kardja rövid, jól tud vele bánni. És megszabadult a csipkétől is.
Kimondottan jól mutatott a Sinclair-kiltben, a koromfoltos arcával.
Nem lenne katasztrófa, ha a húga és közte valamilyen románc szövődne.
Sőt, még jól is jöhet egy herceg a családban. Ezért amikor Lachlan felállt, és
megkérdezte Lanát, hogy szeretne-e sétálni vele egyet a kertben, Hannah nem
háborodott fel úgy, mint régen.
De azért szigorú tekintetével figyelmeztette a herceget.
Hannah-t nem lehetett átverni.
Amikor kettesben maradtak, Alexander átölelte.
– Menjünk fel a szobánkba? – kérdezte. – Be kell fejeznünk egy
beszélgetést.
Hannah felvonta a szemöldökét. Miféle beszélgetést? A férje izgatott
arckifejezése aztán eszébe juttatta. Ó, igen.
– Menjünk – felelte, és felállt. Együtt sétáltak fel az otthonuk gyönyörű
lépcsőjén. Alexander átkarolta Hannah-t, aki a vállára hajtotta a fejét.
– Úgy örülök, hogy így alakultak a dolgok – mondta a lány.
Alexander hümmögött, amit Hannah az egész testében érzett.
– Annak is örülök, hogy meggondolta magát a kilakoltatásokkal
kapcsolatosan, de annak még jobban, hogy nem váltja le a bárómat. –
Lábujjhegyre állt, és megcsókolta Alexander állát. – Meglehetősen kedvelem
a bárómat.
Alexander szeme megcsillant.
– Én is igen kedvelem a bárónémat.
Ugyan ezt aligha lehetne rendes szerelmi vallomásnak nevezni, Hannah
megfogadta, hogy nem fog túl sokat várni Alexandertől. A kedvelés jó
kezdetnek számít.
Amikor beléptek a szobába, odafordult hozzá.
– Alexander, sajnálom, hogy megijesztettelek azzal, hogy befutottam a
kunyhóba. Nem lett volna szabad ilyen hirtelen döntenem. Megígérem, hogy
ezentúl óvatosabb leszek. – Hannah nem értette, hogy a férje miért nevet.
– Én vagyok a báróné, és igyekszem majd ennek megfelelően viselkedni a
jövőben.
– És hogyan viselkedik egy báróné?
– Visszafogott és elegáns. Talán kissé távolságtartó.
 Alexander felhorkant.
– De én olyannak szeretlek, amilyen vagy.
Hannah-nak megdobbant a szíve. Döbbenten nézett a férjére. Hirtelen ő
kezdett el dadogni.
– Azt m-m-mondod, hogy ssz-szeretsz?
– Igen, Hannah Lochlannach, azt mondom. Szeretlek. – A férfi a karjába
zárta, és megcsókolta az orra hegyét. – Mindent szeretek benned a fejed
búbjától a lábujjad hegyéig.
– De olyan átlagos vagyok – fakadt ki Hannah.
– Egyáltalán nem vagy az.
– És telt is vagyok.
Alexander még jobban magához szorította a lányt.
A lány összevonta a szemöldökét.
– Makacs vagyok – mondta, mintegy figyelmeztetésül.
– Igen. – Alexander megcsókolta. – Valóban az vagy. És öntudatos és
harcias. Ezt is mind imádom benned. Még azt is, hogy hirtelen vagy és
felelőtlen. – A férfi kacsintott. – Remélem, fiaink is örökölik majd ezeket a
vonásaidat.
A fiaik!
Egek, már a puszta gondolattól is majd kiugrott a bőréből.
– Alexander – sóhajtotta Hannah –, olyan szerencsés vagyok, hogy vagy
nekem. – A férfira pillantott: a durva, vad arcára, a szemére, amit mindennél
jobban imádott, az ajkára, ami nem győzte ámulatba ejteni, és érezte, hogy a
boldogság majd szétveti.
A kezébe fogta a férfi arcát, és a szemébe nézett, mivel Alexander tekintete
elkalandozott a dekoltázsa felé.
– Alexander Lochlannach.
– Igen, drága Hannah?
– Úgy örülök, hogy a férjem vagy. Megtisztel, hogy a feleséged lehetek.
Tudom, hogy soha nem mondtam ki, de én is szeretlek, tiszta szívemből.
Alexandernek fülig ért a szája.
– Igen – suttogta igen, drágám, tudom.
– Tudod? – kérdezte Hannah picit sértődötten.
 – Tudtam abból, ahogyan rám nézel, ahogyan mosolyogsz rám. Ahogy
ellazulsz az ölelésemben.
Hannah beleharapott az ajkába.
– Ezek valóban mind jelek. – Ő is ugyanezt érezte Alexanderen.
– Hannah, mo ghraidh, van, amihez nem kellenek szavak. Van, ami magáért
beszél.
Milyen szerencse, hogy most sem kellettek a szavak. Egészen másnap
reggelig nem kellettek.


Hamarosan odaérünk. – Alexander magához ölelte Hannah-t.

Szegény lány le volt izzadva. Alexander korábban javasolta már, hogy
megállhatnának egy fogadónál, ahol a felesége megpihenhet, míg újra olyan
állapotba nem kerül, hogy bírja az utazást. De Hannah visszautasította az
ajánlatot. Túl izgatott volt, hiszen végre Dounreay-ba látogatnak, hogy
találkozzanak a családjával – nem akarta holmi gyomorbántalmak miatt
elnapolni az érkezésüket.
A gyomorbántalmai azonban meglehetősen komolynak tűntek. Hannah
hangosan nyögött, és a hasát fogta. Caithness, aki vele szemben ült – férfiasan,
a kiltjében – aggódva pillantott rá.
– Lehet, hogy jobb lenne megállni.
Az út során Dunnet bárónéja Lachlan bakancsára ürítette a
gyomortartalmát. Szerencsére a herceg megértő és türelmes ember volt.
Alexander kopogott a tetőn, mire a fogat megállt. Hannah kipenderült az
ajtón, meg sem várva, hogy Alexander lesegítse. A férje aggódva követte.
Fogta a lány haját, miközben az út menti bokrokba öklendezett.
Fájdalmas volt látni, hogy Hannah így szenved, és nem tud segíteni rajta.
Miután a lány végzett, fáradtan a férjére mosolygott.
– Nem bárónéhez méltó viselkedés, igaz? – kérdezte.
Alexander egy tiszta zsebkendőt nyújtott neki, amivel Hannah megtörölte a
száját.
– Ezúttal legalább nem találtad el a herceget – felelte a férfi, és Hannah
nevetett.
– Az előbb sem őt céloztam – erősködött a lány, miközben a férje
segítségével felegyenesedett. – Nem én tehetek róla, hogy történetesen épp
velem szemben ült.
– A szemében jókedv tükröződött.
Alexander átkarolta a vállát, és visszakísérte a fogathoz. Lachlan aggódva
nézett ki a nyitott ajtón. Valószínűleg a bakancsa miatt aggódott.
– Jobban van? – kérdezte.
– Igen, sokkal jobban – felelte Hannah, de Alexander gyanította, hogy
hazudik. A felesége bőre még mindig zöldes árnyalatban pompázott, de ezt
inkább nem említette meg neki.
Lana szélesen mosolygott rá, amikor segített Hannah-nak beszállni a
fogatba, majd ő maga is leült. Igyekezett viszonozni a mosolyt, de nem volt
igazán őszinte. Nagyon aggódott a feleségéért, és elhatározta, hogy a
következő városban orvost hív hozzá, mindegy, Hannah mit mond. Nem volt
természetes, hogy egy nő így öklendezzen.
Lana megpaskolta a térdét.
– Ne aggódjon – mondta. – Minden rendben lesz. – Lana ezután a nővérére
kacsintott. Magabiztossága zavarta Alexandert. Hannah gyakran panaszkodott,
hogy Lana semmivel sem törődik igazán a világon, és most kezdte átérezni,
hogy ez miért dühíti annyira a feleségét.
Noha az is igaz, hogy Lana időnként egyszerűen csak tudott dolgokat. Lehet,
hogy ebben is igaza van. Lehet, hogy minden rendben lesz. Remélte, hogy így
lesz.
Hannah kényelmesen elhelyezkedett, majd megköszörülte a torkát.
Lachlan szeme elkerekedett. Alexander észrevette, hogy behúzta a lábát az
ülés alá.
– Mindig is nehezére esett utazni? – kérdezte óvatosan.
Hannah kifújta a levegőt. A lehelete savanykás volt.
– Nem. Mindig is imádtam utazni. Igaz, Lana?
Lana sóhajtott egyet.
– Igen, Hannah, de így még soha nem utaztál.
– Így? – Hannah oldalra billentette a fejét, és a húgára nézett. – Úgy érted,
fogatban? Három másik emberrel? Számtalanszor utaztam már így.
– Igen, de nem a… férjeddel. – Lana vádlón Alexanderre pillantott. Bár ez
igazán nem az ő hibája volt. Nem tett semmit, amitől a felesége rosszul
lehetne. Épp ellenkezőleg, nagyon is figyelmes volt…
Lana pillantása most Hannah-ra vándorolt, és megállapodott a hasán.
Sokatmondó mosolya még szélesebb lett. Amikor a nővére ránézett, a fejével
Alexander felé intett.
Alexandernek megdobbant a szíve. Hirtelen meg is szédült. A feleségéhez
fordult, és alaposan szemügyre vette. Vajon csak képzelődik, vagy tényleg
kerekebb most a melle? És a hasa is, nem teltebb most, mint szokott?
Lehetséges lenne? Bekövetkezett a világ legnagyobb csodája? Izgatottság
futott végig rajta.
– Dunnet? – kérdezte Hannah. – Miért bámulsz így?
– Szeretlek, Hannah Lochlannach.
A lány összevonta a szemöldökét.
– Ezt tudom, és én is szeretlek. – Ezt meglehetősen harciasan mondta, de
Alexandert nem zavarta. Ha a felesége valóban áldott állapotban van, számos
mogorva napnak néznek elébe. De ez egyáltalán nem zavarta Alexandert. A
szíve majd szétrepedt, a lelke pedig szárnyalt, érdekelte is őt az az egy-két
mogorva nap.
Ő volt a világ legszerencsésebb férfija. Volt egy gyönyörű felesége – aki
talán már a fiát hordja a szíve alatt –, jövedelmező és boldog birtoka,
ráadásul még és egy biztonságos és ragyogó jövője is.
És ami még ennél is jobb volt: lelkét nem lakták már sötét szellemek.
Hannah elűzte őket mind. Hannah, a szerelme.
Legszívesebben megcsókolta volna a feleségét. Talán inkább az orcáján,
mivel a lány lehelete meglehetősen savanykás volt. De ahogy előrehajolt, a
fogat újra megindult.
És a felesége újra elhányta magát, egyenesen Lachlan cipőjére.
 SZERELEM ÉS SZENVEDÉLY A SKÓT-FELFÖLDÖN

Hannah Dounreay, az erős és független, fiatal nő olyan korban vágyik szerelemre és

megértő társra, amelyben a házasságok nem érzelmi alapon köttetnek. Hannah sorra
utasítja vissza a kérőit – akik mind rátennék a kezüket a hozományul járó földekre –, és
inkább maga igazgatja a családi birtokot. Amikor azonban az erős, csendes – és nem
mellesleg rendkívül jóképű – harcos megmenti egy erőszakos támadástól, megdobban a
szíve: végre nem csak olvasmányaiból ismerheti meg a szenvedélyt. Ki lehet ez a férfi?
Vajon érdemes miatta feladnia a szabadságát?
Dunnet bárójának, Alexander Lochlannach-nak rabul ejti a szívét az öntörvényű,
vadítóan vonzó Hannah. Miközben a felföldön kegyetlen összecsapások dúlnak a klánok
között a földekért és a haszonért, Alexander nem bír ellenállni a lány csábításának. A férfi
múltja azonban sötét titkot rejt, amely, ha kiderül, tönkreteheti kettejük boldogságát.
Alexander ezért szenvedélyesen szeretné bebizonyítani Hannah-nak, hogy ők ketten
összetartoznak… egy test és egy lélek.
 Table of Contents
Címoldal
Impresszum
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Epilógus