A szerencsekrajcár VIII.

rész (magyar népmese)

- De már abból semmi sem lesz! - erősködött Gyurika.

- Nem, ha nálad a szerencsekrajcár. Nézd csak meg.
A szerencsekrajcár csakugyan ott volt a Gyurika zsebében.
- Jól van. A várba bejutunk. De azután a vörös királyfival is lesz ám bajod.
- Állok elébe! - mondta Gyurika, s karikás ostorával akkorát rittyentett, hogy az egész város
talpra ugrott ijedtében.
Reggelre a fiúk felkerekedtek, összeterelték a ménest, s víg énekszóval hajtották a forgó vár
felé. A király kint ült most is a pitvarban, nagyokat pöfékelt hosszú szárú selmeci pipájából, s
ravaszul hunyorgatott a szemével.
- Csak gyertek, gyertek - mondta magában -, ide ugyan nem jöttök be.
Arra nem is gondolt, hogy ha a fiúk be nem jönnek, akkor a ménes is künn marad, s hátha
egyet gondolnak a fiúk, s elhajtják a ménest a hazájukba.
A királykisasszony egy ablakban ült, s onnan várta a fiúk érkezését. Mellette hajolt ki az
ablakon a vörös királyfi is, de bizony a királykisasszony rá se nézett.
Ő is mondott magában valamit. Azt mondta:
- Csak gyertek, gyertek, majd ledobom a szerencsekrajcárt, hogy bejöhessetek.
Mert tudjátok meg, hogy este átadta a krajcárt a nagyapjának, de mikor az elaludt, kivette a
zsebéből.
Gyurika most is a táltos csikón ült, mely széles jókedvében nagyokat táncolt alatta. Mikor
aztán éppen a vár alá ért, a királykisasszony ledobta a krajcárt. A vörös királyfi, kinek az öreg
király megmondta volt, milyen furfangos módon akarja lerázni a nyakáról Gyurikát és
testvéreit, ijedten kapott a királykisasszony keze után, de már késő volt.
- Mit!? - toporzékolt mérgében. - Te visszadobod neki a szerencsekrajcárt!? Ez azt jelenti hát,
hogy nem akarsz az én feleségem lenni!
- Gondolj, amit akarsz - mondta a királykisasszony -, de én nem engedem, hogy azokat a
szegény fiúkat megcsalják.
- Én pedig megölöm mind a tizenkettőt! - dühöngött a vörös királyfi.
- Elég lesz egy is! - ingerkedett a királykisasszony.
A krajcár éppen Gyurika előtt esett le, s Gyurika, bár jól tudta, hogy semmi hasznát sem veszi
annak, leugrott a táltos csikóról, felkapta a krajcárt.
- Ez jó jel! - mondta a táltos csikó.
- Azt hiszem én is - szólt Gyurika, s kalapjával felköszönt a királykisasszonyhoz, ki olyan
kedvesen mosolygott le rá, hogy a vörös királyfi majd megpukkadt mérgében.
Gyurika hirtelen zsebre vágta a krajcárt, aztán felpattant a táltos csikóra, s kivette zsebéből az
igazi szerencsekrajcárt. Jól megcélozta a kakaslábat, aztán csing-cseng, nagyot csendült, s
hirtelen megállott a vár a forgásában, s ahány kapuja volt, egyszerre kinyílott. Az öreg
királynak ijedtében kiesett a pipa a szájából.
- Ördögadta fattyai! - ordított a király. - Ezek mégis túljártak az én eszemen!
Odakapott a lajbija zsebéhez, s hát nincs ott a krajcár! Nem tudta elgondolni, hogy mi
történhetett, ki lophatta vissza azt a csudakrajcárt.
- Mindjárt hívjátok az unokámat!- ordított az inasoknak.
Hozták a királykisasszonyt.
- Te vetted ki a zsebemből a szerencsekrajcárt?
- Én - felelte a leányka bátran.
- Le is dobta annak a fiúnak - árulkodott a vörös királyfi.
- Nem szükséges, hogy árulkodj - szólt a királykisasszony -, anélkül is megmondtam volna!
E pillanatban vágtatott a pitvar elé Gyurika a táltos csikón. De már nem volt az a girhes-
görhes csikó, hanem gyönyörű szép aranyszőrű paripa. Gyurika katonásan szalutált s
jelentette:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, a három napot leszolgáltuk, a ménesnek
egy híja sincs: várjuk az ígéret beváltását.
(folytatjuk)