Ljudmila Petrusevszkaja

RÉMTÖRTÉNETEK

Fordította: Goretity József

Kopár, zord és groteszk mellérendelések, rejtélyes betegségek, rémálmok és természetfeletti események építik fel Ljudmila
Petrusevszkaja kisszerű szovjet díszleteit – Poe és Gogol nyomdokain.A köznapiság poklát elénk táró, nyelvileg is végsőkig redukált
történetekben csodás és hátborzongató sajátos elegyet alkot, amelyet mindvégig áthat a szerző kaján akasztófahumora. És ez nem csak
Oroszországban érthető.
The publication was effected under the auspices of the Mikhail Prokhorov Foundation TRANSCRIPT Programme to Support of
Russian Literature

Людмила Петрушевская: Жила-была женщина, которая хотела убить соседского ребенка

The original Russian by AST, Moscow, 2011
© Ludmilla Petrushevskaya, 2011
The publication of the book was negotiated through Banke, Gourmen & Smirnova Literary Agency (www.bgs-agency.com)
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Hungarian translation © Goretity József, 2016
Hungarian edition © Typotex, Budapest, 2016
Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!

ISBN 978 963 279 875 2

ISSN 2064–2989

Typotex Világirodalom
Sorozatszerkesztő: Sosity Beáta

Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu
és a facebook.com/typotexkiado oldalakon értesülhet

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Felelős vezető: Votisky Zsuzsa
Főszerkesztő: Horváth Balázs
Felelős szerkesztő: Leiszter Attila
Az illusztrációkat készítette: Dukai István
A borítót Dukai István illusztrációjának felhasználásával Sosity Beáta tervezte
Művészeti vezető: Sosity Beáta
Elektronikus változat: Jankovic Milán
Moszkva, ASZT – Szentpétervár, Asztrel-SzPb, 2011
A KELETI SZLÁVOK DALAI
 Szokolnyikiban történt
Élt Moszkvában a háború elején egy asszony. A férje repülős volt, és az asszony nem különösebben
szerette, de azért nem éltek rosszul. Amikor kitört a háború, a férjet Moszkva alá helyezték
szolgálatra, ez a Lida pedig kijárt hozzá a reptérre. Egyszer, amikor kiérkezett, azt mondták neki, hogy
a férje gépét az előző napon nem messze a reptértől lelőtték, és másnap lesz a temetése.
Lida ott volt a temetésen, látta a három lezárt koporsót, aztán hazament a moszkvai szobájába, ahol
is várta egy behívó tankcsapdák ásására. Onnan csak az ősz elején tért vissza, és időnként arra lett
figyelmes, hogy egy roppant különös külsejű fiatalember jár utána – sovány, sápadt és elgyötört.
Találkozott vele az utcán, a boltban, ahol jegyre vásárolt, vagy útközben a munkahelyére menet. Egyik
este becsöngettek hozzá, Lida pedig ajtót nyitott. Az ajtóban ez a bizonyos ember állt, és azt mondta:
„Lida, te tényleg nem ismersz meg? Hiszen a férjed vagyok!” Kiderült, hogy egyáltalán nem temették
el, csak földet hantoltak el, őt a légáram egy fára vetette, és úgy döntött, nem megy vissza többé a
frontra. Hogy hogyan élt ez alatt a jó két hónap alatt, Lida nem akarta kérdezni, a férje pedig azt
mondta, hogy minden levetett holmiját az erdőben hagyta, és egy elhagyatott házikóban civil ruhát
szerzett magának.
Így éldegéltek tovább. Lida nagyon félt, hogy a szomszédok meg ne tudják, de minden a kezükre
játszott, azokban a hónapokban majdnem mindenkit evakuáltak Moszkvából. Egy alkalommal Lida
férje azt mondta, hogy közeleg a tél, el kell menniük elásni az egyenruhát, amit a bokrok között
hagyott, mert még megtalálja valaki.
Lida fogta a házmesternő rövid nyelű ásóját, azzal elindultak. Villamoson kellett menniük a
Szokolnyiki kerületig, aztán még sokáig az erdőben, egy patakocska mellett. Senki sem állította meg
őket, és végül estére kelve kijutottak egy széles mezőre, amelynek a szélén hatalmas bombatölcsér
tátongott. Már sötétedett. A férj azt mondta Lidának, hogy neki nincs semmi ereje, ezt a tölcsért
viszont be kell temetni, mert emlékszik rá, hogy az egyenruhát ebbe dobta bele. Lida belepillantott, és
valóban látta, hogy az alján mintha egy repülős overall heverne. Elkezdett föntről földet dobálni rá, a
férje pedig igencsak sürgette, mert már egészen besötétedett. Az asszony három óra alatt félig-meddig
betemette a tölcsért, és ekkor észrevette, hogy a férje nincs sehol. Lida megijedt, keresni kezdte,
futkosott összevissza, majdnem beleesett a tölcsérbe, és ekkor meglátta, hogy a tölcsér mélyén
mocorog az overall. Lida futásnak eredt. Az erdőben koromsötét volt, de Lida azért virradatkor
kijutott a villamoshoz, hazament, és lefeküdt aludni.
És álmában megjelent a férje, és azt mondta: „Köszönöm, hogy eltemettél!”
 A kéz
A háború idején az egyik ezredesnek levelet küldött a felesége, hogy nagyon vágyik rá, és kéri, hogy
jöjjön haza hozzá, mert fél, hogy meghal, mielőtt láthatná. Az ezredes intézni kezdte a szabadságát, és
mivel épp akkor kapott kitüntetést, három napra elengedték. Repülővel érkezett, de a megérkezése
előtt egy órával a felesége meghalt. Elsiratta és eltemette az asszonyt, aztán vonattal vissza is indult,
amikor egyszer csak észrevette, hogy elveszítette a pártkönyvét. Feltúrta az összes holmiját,
visszament arra az állomásra, ahonnan elindult, mindezt nagy nehézségek árán, de sehol sem találta,
és végül hazament. Otthon elaludt, éjszaka pedig megjelent neki a felesége, aki azt mondta, a
pártkönyv a koporsójában van, bal felől, akkor esett ki, amikor az ezredes megcsókolta őt. Azt is
mondta még az asszony az ezredesnek, hogy ne emelje fel az arcáról a halotti leplet.
Az ezredes úgy is tett, ahogy a felesége mondta: kiásta a koporsót, felnyitotta, megtalálta az asszony
vállánál a pártkönyvet, de nem bírta türtőztetni magát, és felhajtotta az asszony arcáról a leplet. Az
asszony úgy feküdt ott, mintha élne, csak a bal orcáján volt egy kukac. Az ezredes lesöpörte a
kukacot, visszahajtotta a leplet, és újra elásta a koporsót.
Az ezredesnek most már tényleg nagyon kevés ideje maradt, úgyhogy kiment a reptérre. Megfelelő
gépet nem talált, ekkor azonban váratlanul félrehívta egy pilóta, akin összeégett overall volt, és azt
mondta neki, hogy éppen arrafelé tart, ahová az ezredesnek is mennie kell, úgyhogy elviszi. Az
ezredes elcsodálkozott, vajon honnan tudja a pilóta, hová kell neki mennie, és ekkor hirtelen meglátta,
hogy ez ugyanaz a pilóta, aki hazafelé is hozta.
– Mi történt magával? – kérdezte az ezredes.
– Összetörtem magam egy kicsit – válaszolta a pilóta. – A visszaúton. De semmi gond. Elviszem
magát, tudom, hová igyekszik, nekem meg útba esik.
Éjszaka repültek, az ezredes a gép hosszában elnyúló fém padon ült, és azon csodálkozott, hogyan
tud ez a gép egyáltalán repülni. Belülről a repülő jól meg volt vetemedve, mindenfelől cafatok lógtak
belőle, a lába alatt valami összeégett rönk görgedezett, égett hússzag terjengett. Nagyon hamar
megérkeztek, és a pilóta azt mondta, pont oda, ahová kell. „Mitől került a repülője ilyen állapotba?”
– érdeklődött az ezredes, a pilóta pedig azt válaszolta, hogy mindig a másodpilóta takarította, ő
viszont épp most égett meg. És azzal el is kezdte kiráncigálni a gépből az összeégett rönköt, e szavak
kíséretében: „Ez itt a másodpilótám.”
A repülőgép egy mezőn állt meg, körötte sebesültek bolyongtak. Minden oldalról erdő vette őket
körül, a távolban tábortűz égett, a kilőtt kocsik és ágyúk között emberek üldögéltek és heverésztek,
volt, aki állt, volt, aki járkált közöttük.
– Hová hoztál engem, te gazember?! – kiáltotta az ezredes. – Vagy tán ez az én repterem?
– Most már ez a maga helye – felelte a pilóta. – Ahonnan elvittem, oda is hoztam vissza.
Az ezredes felfogta, hogy körötte ez az ezrede, amelyet tönkrevertek, és átkozni kezdett mindent a
világon, többek között a pilótát is, aki egyre csak azzal a rönkkel veszkődött, amelyet a
másodpilótájának mondott, és kérlelte, hogy álljon fel, és induljon el.
– Hát jó, akkor kezdjük el az evakuálást – mondta az ezredes –, először a stáb papírjait, az
ezredzászlót és különösen a súlyos sebesülteket.
– A repülő nem megy többé sehová – jegyezte meg a pilóta.
 Az ezredes előrántotta a pisztolyát, és azt mondta, parancsmegtagadásért helyben agyonlövi. De a
pilóta csak fütyörészett, és a rönköt hol az egyik, hol a másik végével állítgatta a földre, miközben azt
mondogatta: „Na, gyerünk már!”
Az ezredes rálőtt, de úgy látszik, nem találta el, mert a pilóta egyre csak tovább motyogta, hogy
„gyerünk már, gyerünk már”, mindeközben pedig autók zúgása hangzott fel, és a mezőre kigördült egy
sor német teherkocsi, katonákkal.
Az ezredes egy kis bucka mögé a fűbe lapult, a kocsik egyre csak jöttek, jöttek, de nem követte őket
sem lövés, sem parancskiáltás, sem a motorok leállítása. Tíz perc alatt elvonultak, az ezredes
felemelte a fejét – a pilóta továbbra is az összeégett rönkkel veszkődött, a távolban pedig, a
tábortűznél ugyanúgy üldögéltek, heverésztek és mászkáltak az emberek. Az ezredes felállt, és a
tábortűz felé indult. Senkit nem ismert fel a körötte lévők közül, ez egyáltalán nem az ő ezrede volt,
akadt köztük lövész is, tüzér is, csak az isten tudja, ki nem még, mindannyian szakadt egyenruhában,
nyílt sebekkel a karjukon, lábukon, hasukon, csak az arca volt tiszta mindegyiküknek. Az emberek
halkan beszélgettek. Közvetlenül a tűz mellett, háttal az ezredesnek egy asszony ült, sötét színű civil
ruhában, a fején kendővel.
– Jelentést kérek a helyzetről a rangidőstől – szólalt meg az ezredes.
Meg se mozdult senki, még arra sem vetettek ügyet, hogy az ezredes lövöldözni kezdett, viszont
amikor a pilóta a tábortűzhöz görgette az összeégett rönköt, mindenki segített neki a tűzre vetni ezt a
„másodpilótát”, ahogyan a pilóta nevezte, és ezzel el is oltották a lángokat. Koromsötét lett.
Az ezredes egész testében reszketett a hidegtől, és káromkodni kezdett, hogy most már végképp nem
lehet itt megmelegedni, egy ekkora rönktől nem fog fellobbanni a tűz.
És ekkor az asszony, anélkül, hogy hátrafordult volna, azt mondta:
– Minek néztél az arcomba, minek emelted fel a leplet, most le fog száradni a karod.
A felesége hangja volt.
Az ezredes eszméletét vesztette, és amikor magához tért, meglátta, hogy egy hadikórházban fekszik.
Elmesélték neki, hogy a temetőben találtak rá, a felesége sírjánál, és a karja, amelyiken rajta feküdt,
súlyos sérülést szenvedett, és lehetséges, hogy le fog száradni.
 Anyai üdvözlet
Egy fiatalember, Oleg apa és anya nélkül maradt, amikor az édesanyja meghalt. Csak egy nővére
maradt, az apja pedig, aki bár élt még, de ahogyan később kiderült, nem volt Oleg apja. Az apja olyan
valaki volt, akivel az anyja akkor találkozott, amikor már férjhez ment. Oleg erről akkor szerzett
tudomást, amikor az elhunyt anyja papírjait kezdte válogatni, abban a reményben, hogy többet megtud
róla. Ekkor akadt rá egy dokumentumra, mégpedig egy levélre, amelyben egy ismeretlen azt írta, hogy
neki családja van, és nincs joga elhagyni a két gyermekét egy ki tudja, kitől való másikért. A levélen
dátum is szerepelt. Úgy látszik, az anyja nem sokkal a szülés előtt el akarta hagyni a férjét, és
hozzámenni valaki máshoz, vagyis hogy tényleg úgy volt minden, ahogyan egyszer Oleg nővére egy
beszélgetéskor utalt rá, bosszúállóan és rosszindulatúan. A fiatalember, miután megtalálta a levelet,
mechanikusan tovább válogatott a papírok között, és ráakadt egy fekete borítékra, fényképekkel teli,
amelyeken az anyja szerepelt a vetkőzés különféle stádiumaiban, közöttük meztelenül is. Mindezt úgy
fényképezték, mintha színházban lenne, az anyja még meztelenül is a feje fölött tartott egy hosszú
sálat, úgyhogy ez nagy csapást jelentett a fiatalember számára. A rokonoktól hallotta, hogy az anyja
fiatal korában híres szépség volt, a fényképeken azonban már egy harmincöt éves nő szerepelt, karcsú,
de nem különösebben szép, egyszerűen csak jól tartotta magát.
E csapást követően a fiatalember – tizenhat éves volt ekkor – abbahagyta az iskolát, abbahagyott
mindent, és két évig, egészen a katonaságig nem csinált semmit, nem hallgatott senkire, azt ette, amit a
hűtőben talált, elment hazulról, amikor az apja meg a nővére hazaért, és akkor keveredett haza, amikor
azok már aludtak. Teljesen kimerült, az apja pedig az összeköttetéseivel elérte, hogy megvizsgálja egy
munka-egészségügyi bizottság, és skizofréniára hivatkozva nyugdíjat adjon neki, de az utolsó
pillanatban, közvetlenül a bizottsági vizsgálat előtti éjszakán az apja az ágyában meghalt, úgyhogy
minden kútba esett. A nővére gyorsan elcserélte a lakást, otthagyta egyedül a szobájában a fiút, aki
viszont hamarosan bevonult katonának.
A seregben fontos esemény történt vele: más katonákkal együtt kiállították egy hegyi ösvényre, egy
hágóra, ahol egy szökött fegyenc átkelésére számítottak. Ez a fegyenc már vagy egy hónapja mászkált
szabadon, útközben megölt öt embert, köztük egy lányt is, és most az egyetlen olyan hágó felé
közeledett, amelyen át a Nagy Földre, vagyis az ország európai részébe vezetett az út. Az információk
szerint a sittes felbukkanása későbbre volt várható, a kelepcét azonban jóval hamarabb, három nappal
korábban felállították – ki tudja, milyen járműre tehetett szert a szökevény. A kelepce Olegből, a
szakasz- vezetőjéből meg még három katonából állt, egy hatalmas szikla mögött kuksoltak,
fegyverüket a kőre támasztva. Sorban váltották egymást, és éppen Oleg őrködése idején az ösvényen
felbukkant a férfi, akinek a fényképét korábban megmutatták nekik. És Oleg nem bírta türtőztetni
magát, és rálőtt, pedig aztán kiderült, hogy ez valaki más volt, egy szabad telepes, aki már leülte a
maga idejét, és aki most, igaz, illegálisan, de szintén Oroszország felé, haza igyekezett. Az igazi
bűnözőt egy szomszédos hágón kapták el. Oleggel tisztességesen jártak el, ideiglenesen
beszámíthatatlannak ismerték el, kórházba fektették, aztán végleg le is szerelték mint katonai
szolgálatra alkalmatlant, és így olcsón megúszta, mert a telepes felesége, azt beszélik, kutatni kezdett
a hülye katona után, aki megölte a férjét, pedig az csak néhány lépésnyire hagyta el a települése
határát – a hágó ugyanis egyúttal a körzethatár is volt.
 Oleg hazatért. Szinte teljesen megkopaszodott, egyik foga a másik után hullott ki, ennie nem volt mit,
csinálnia szintén nem, azon kívül, hogy minden képzettség nélkül elmenjen valahová dolgozni. De
váratlanul felbukkant nála a nővére, mindent a kezébe vett, beíratta Oleget egy technikumba,
kitakarította a szobáját, vitt neki ennivalót meg pénzt, annak ellenére, hogy nem volt az édes nővére és
sohasem szerette. Egyik este, amikor már elmenni készült, mintegy csak mellékesen megjegyezte:
– Hidd el, hogy annak idején anyánkkal kapcsolatban azt csak úgy mondtam, csupán apánk
gyanakodott rá, mert nehéz természetű ember volt, és bárkit az őrületbe tudott kergetni.
Azzal elment.
Nővére távozása után Oleg kinyitotta a bőröndöt, elkezdett kutakodni a papírok között, ahol a levél
is volt, de csak egy borítékot talált, amelyben az anyja temetéséről készült fénykép volt. Abban a
fekete borítékban pedig, amelyikben Oleg a vetkőző anyja fényképeit gondolta megtalálni, csak egy
fekete papír lapult, amely régi volt és foszlott, úgyhogy amikor Oleg megpróbálta kivenni, azonnal
szétporladt.
Oleg elkezdte átnézegetni a papírokat, és mindegyiken az anyjának az apjához írott leveleit olvasta,
amelyekben a szerelemről, a hűségről, Olegről esett szó, meg arról, hogy a fiú mennyire hasonlít az
apjára. Oleg átbőgte az egész estét, akaratlanul is folytak a könnyei, másnap reggel pedig várta a
nővérét, hogy elmesélhesse neki, hogyan ment el az esze tizenhat éves korában, és látta azt, ami nem is
volt, és emiatt még embert is ölt, azt, aki egyáltalán nem hasonlított arra a fényképre, amely alapján
fel kellett volna ismernie.
De hiába várta a nővérét, úgy látszik, az asszony megfeledkezett róla, úgyhogy ő is hamar
elfeledkezett a nővéréről, mert lefoglalta a saját élete. Befejezte a technikumot, aztán a főiskolát,
megnősült, gyerekei születtek.
Mindehhez fekete szemű volt, és a felesége is fekete szemű, barna nő, de mindkét fiuk szőke és
kékszemű lett – kiköpött az anyja, a gyerekek nagymamája.
Egyszer a felesége váratlanul azt javasolta, menjenek ki Oleg anyjának sírjához. Csak nehezen
találták meg a sírt, az ó temetőben rettenetes sűrűn sorakoztak egymás mellett a sírok, és az anyjáéra
valahogy odakerült egy másik, egy kisebb síremlék is.
– Valószínűleg apámé – mondta Oleg, aki nem volt ott az apja temetésén.
– Nem, olvasd csak el, ez a nővéredé – válaszolta a felesége.
Oleg összerezzent, hogy ennyire el tudott feledkezni a nővéréről, lehajolt a sírkőhöz, és elolvasta a
feliratot. Valóban a nővére volt.
– Csak a halála dátuma nem stimmel – mondta –, a nővérem ennél a halálozási dátumnál jóval
később járt még nálam, miután visszajöttem a seregből. Hiszen meséltem neked, ő állított talpra, szó
szerint visszaadta az életemet. Fiatal voltam még, és ostobaságok miatt majd’ az eszemet vesztettem.
– Ilyesmi nem szokott előfordulni, nem szokták elírni a dátumot – felelte a felesége. – Te keversz
össze valamit. Melyik évben jöttél haza a seregből?
És vitatkozni kezdtek a sírnál, amely elhagyatott volt, benőtte a gaz és a poros fű, amely a nyár
folyamán alaposan megnőtt, egészen a térdükig ért, amíg ki nem tépkedték.
 Az új kerület
Moszkvában történt, egy új kerületben. Egy mérnök, az egyik minisztérium munkatársa nagyon rosszul
élt a feleségével. Volt egy kétszobás lakásuk, szépen berendezve, szőnyegekkel, étkészletekkel, színes
tévével, és váláskor mindezt az asszony magának követelte. A férj nem moszkvai volt, valahonnan
Tula környékéről származott, és a felesége otthonába, ahogy mondani szokás, a csupasz fenekével,
egyenesen az egyetemi padból érkezett. Együtt tanultak, összejöttek, úton volt már a gyerek is, a fiút
pedig házasságra kényszerítették, egészen odáig, hogy különben kirúgják az egyetemről. Volt neki egy
másik barátnője, aki egy évfolyammal feljebb járt, össze akartak házasodni, és jó messzire elmenni,
de a dolog úgy alakult, hogy ennek a lánynak nem adtak volna diplomát, ha a fiú nem veszi el a
teherbe esett évfolyamtársnőjét, mivel a terhes lány apjának a keze mindenhová elért. Egyszóval,
házasságra kényszerítették, ráadásul nem is akárhogy, hanem úgy, ahogy kell, nem egyszerűen csak
bementek a hivatalba, elüldögéltek kicsit
a szülőknél, és mentek tovább, hanem úgy, ahogy illik. Vagyis hát a szerelme diplomája érdekében (és
a lány nem ellenkezett, habár keserű könnyeket hullatott, és ki akart ugrani az ablakon, amikor
elbúcsúztak egymástól, mielőtt a fiú elindult volna a kollégiumból az anyakönyvi hivatalba, és érte
jött a terhes évfolyamtársnője apja a saját Volgáján), szóval, be kellett költöznie abba a gyűlölt
lakásba, és mintegy állandó felügyelet alatt állnia, amíg az egyetemen tanult, azaz két éven át. Ez idő
alatt pedig a szerelme elköltözött, valahová a Kaukázusba küldték dolgozni, ahol férjhez ment egy
komoly beosztásban lévő dagesztáni férfihoz, és szült egy kislányt, a kislánynak pedig afféle
epilepsziás rohamai lettek, rendszeresen elkékült és fulladozott, úgyhogy az orvosok nem ajánlották,
hogy az anyja abbahagyja a szoptatást, így aztán majdnem hatéves koráig szoptatta a kislányt – ha
megetette tejbepapival, a kislány csak mutatta neki: most pedig még ezt is. Vaszilij minderről akkor
szerzett tudomást, amikor egyszer, már az egyetem elvégzése után, találkozott egy sörözőben az egyik
barátjával, aki akkor éppen a vegyiparban dolgozott, és Dagesztánban járt a családi vállalkozásuknál,
és egyúttal találkozott ott egykori évfolyamtársnőjével, és kiderítette, hogy a kislány rohamai valami
rejtett vakbélgyulladástól vannak, úgyhogy végre-valahára kivették a vakbelét, és ezzel megszűnt a
szenvedés. Vaszilij akkorra már elfelejtette egykori szerelmét, gyerekről pedig hallani sem akart, mert
a felesége a házasságkötésük után hathónapos terhesen megszült, bent feküdt a kórházban, a baba
pedig, aki egy hónapot élt még az inkubátorban – ha belegondol az ember, volt benne mindössze
kétszázötven gramm, annyi, mint egy csomag túró –, meghalt, még eltemetni sem adták ki, még neve
sem volt, és bent tartották a klinikán. Egy egész hónapig eltartott ez a kínlódás, a feleségének
megindult a teje, naponta négyszer mennie kellett a klinikára lefejni, a tejével pedig nem feltétlenül az
ő túrócsomagocskájukat táplálták, akadtak más rászoruló gyermekek is, akik megmaradtak, volt
köztük egy olyan is, aki öt és fél hónapra született. Az asszony nem tudott mindent ellenőrizni, oda
sem engedték az inkubátorhoz, még csak pillantást sem vethetett a kicsire, akkor sem, amikor meghalt,
úgyhogy aztán az asszony napokon és éjszakákon át nyöszörgött. Az após is mindent megtett, hogy
láthassák, ajándékot vittek az ápolónőknek, de a kis holttestet mégsem adták ki. Nem tudta akkor az
após, kit kellett volna lefizetnie, a részeges kazánfűtőnőt, aki már fél liternek is megörült volna, és
még a piszkos munkát se kellett volna elvégeznie, amiért még csak nem is fizettek neki, ezért aztán
részegen ordibált és üvöltözött a klinika irodájában. Egyszóval, Vaszilij idegenként és magányosan élt
ebben a családban, a felesége agyonbosszantotta a könnyeivel, de magát is sajnálta, az a gyermek
nagyon is jól jött volna neki, legalább neki is lett volna egy rokonlélek ebben a világban. De olyan
volt a természete, hogy egy darabig rejtőzködött. A felesége majd’ megveszett, hogy megint gyereke
lehessen, Vaszilij viszont nagyon vigyázott, úgy vigyázott a spermájára, mint a szeme világára,
mindent megtett azért, hogy a felesége ne tudjon újra teherbe esni.
A felesége szülei mindjárt a házasságkötésük után szövetkezeti lakást kezdtek építtetni a lányuknak,
és ráíratták a nevére. Ha bármi történt volna, egyetlen kopejkát sem tudott volna kicsikarni a
feleségéből, mert közjegyző által hitelesített, a szülőknek megfizetendő tartozásaként volt feltüntetve,
úgyhogy a lakás mint közös szerzemény nem számíthatott. A felesége szülei mindenütt jól megágyaztak
nekik, egyetlen dolgot nem vettek csupán számításba, hogy nem feszíthetik a húrt a végtelenségig,
egyszer nagy erővel vissza fog csapni.
Vaszilij felesége végül mégiscsak teherbe esett, hiszen nagyon szeretett volna gyermeket, el akarta
feledtetni a túrócsomagról maradt emlékeket, márpedig az ilyen esetekben úgy van, hogy ha az égből
hull, egyszer úgyis átáztat, akár védekezel ellene, akár sem, az asszony vagy altatót ad be, vagy egy
másik pasassal kefél, de akkor is eléri, amit akar. Meg hát a férfi se tud mindig jótállni magáért.
Egyszóval, született egy kislányuk (a másik, az első, kisfiú volt), Aljonuskának nevezték el,
Aljonuska-napsugárka az apja szeme láttára nőtt-növekedett, fekete volt, mint ő, mert Tamara, az
anyja olyan fehér volt, akár a fal. Vaszilij szerette a kislányát, még a gyilkosság éjszakáján is, Újévre
virradóra, amikor már majdnem végzett a feleségével, a kislánya felsírt – ő pedig odament hozzá,
altatgatta, aztán visszatért a feleségéhez a fürdőszobába, és végleg agyonverte, összetörte minden
arccsontját és levágta az ujjait, hogy ne ismerhessék fel. Mellesleg, elő volt már készítve neki egy
nagy, kétméteres műanyag zsák, amilyenekben a bundákat tartják, de hogy miként boldogult el a vérrel,
azt senki sem tudja. Lehet, hogy lemosta Tamarát hideg zuhannyal, mindenesetre valahogy elboldogult
vele, mert vér nem maradt sehol, először körbetekerte ragasztószalaggal, így mesélte el később,
belerakta a zsákba, a zsákot ledobta az erkélyről a hóba (hóvihar volt azon az éjjelen), mégpedig úgy,
hogy elkerülje az ablakokat, a házuk pedig egy építkezésre nézett, ahol az ünnepnap miatt senki sem
dolgozott. Vaszilij a kabátja zsebébe dugta Tamara ujjait, valahogy kiókumlálta kopácsolás nélkül
ledarabolni őket, valószínűleg egyszerűen csak lenyisszantotta. Magához vette a kislánya szánkóját,
óvatosan lement, ráfektette a hullát a szánkóra, és elhúzta vele az építkezésre, ahol berakta egy
betonfedél alá, az ujjakat egy csőbe, ő maga pedig várni kezdte a tavaszt, kiderül-e a dolog, vagy
sem.
Bejelentette a rendőrségen a felesége eltűnését, természetesen nem hittek neki, az apósa meg az
anyósa részletesen elmesélte, hogyan viselte magát általában, a munkahelyén pedig azt mesélték, hogy
együtt élt egy rettenetesen aljas nővel, aki jól beetette, és pénzt követelt tőle, de nem akart hozzámenni
feleségül, ha elvált volna, mert ha otthagyja a feleségét, harminckét éves korára megint ott marad a
csupasz fenekével. Még a kocsi is, amit az apósa szerzett neki, megállapodás szerint úgy volt
feltüntetve, mint a felesége tartozása a szüleinek, úgy körbefonták minden oldalról, hogy neki az
égvilágon semmije sem volt.
Most viszont, a felesége halála után, ha tovább nem is, de legalább négy hónapig, áprilisig
nyugodtan élhetett, egészen odáig, míg el nem olvad a hó, de úgy is alakulhatott, hogy a holttestet már
rég bebetonozták az építkezésen. Nem sokkal a gyilkosság után ellátogatott az építkezésre, de az
elhantolás helyét nem tudta megtalálni, mindent elárasztottak az építkezési anyagok, minden nyomot
befedett a hó.
 A felesége szülei magukhoz vették a kislányát, vele pedig rendszeresen elbeszélgetett egy
nyomozónő. Ő egyre csak azt hajtogatta, hogy rosszul éltek, Újévre virradóra összevesztek a
feleségével, aki felöltözött, és elindult a szüleihez, ő pedig nem hagyta, hogy az asszony felébressze a
kislányukat.
Végre elolvadt a hó, de nem történt semmi, mivel a felesége holtteste tényleg nem került elő.
Egyszer azonban, valamikor május elején Vaszilij maga ment el beismerő vallomást tenni a
nyomozónőnek, és bevallotta, hogy ő ölte meg a feleségét. A nyomozónő azt követelte, hogy bizonyítsa
be a bűnösségét, mire Vaszilij elvezette a nőt meg az egész kompániáját az építkezésre, ahol már a
majdnem kész ház emelkedett. A holttestet nem találták meg, bizonyíték nem akadt, azon a mozgalmas
újévi éjszakán nem látták sem a hullát, sem a szánkót, semmit, úgyhogy Vaszilijt elengedték. Igaz, azt
beszélték róla, hogy a lelkiismerete nem hagyta nyugodtan aludni, mert nem bírta ki, és vallomást tett,
és még azt az aljas minisztériumi nőt is elhagyta, vagyis, röviden szólva, megváltozott.
Vaszilij viszont telefonált az apósának meg az anyósának, és azt mondta nekik, hogy a vízcsapból
kiáll egy manikűrözött ujj. Az apósa viszont ellene vetette, hogy ha azt állítja, hogy az ujjakat külön
egy csőbe rakta, és az történetesen vízvezeték volt, akkor is az alatt az egy hónap alatt, amennyi ideje
az új házban víz folyik, az ujjnak egysze- rűen vagy szét kellett mállania, vagy fel kellett puffadnia,
úgy meg aztán végképp nem tudna átmenni a vízszivattyún, és egyáltalán, mi köze van a szomszédos
vízrendszernek a már rég felépített házhoz. Így beszélt és nyugtatgatta az após, Vaszilij pedig egészen
meghibbant. Amikor a felesége szülei elmentek hozzá, természetesen semmit sem találtak. Vaszilij azt
mondta, félt bemenni a fürdőszobába, és hogy az ujj valószínűleg lefolyt a lefolyóban.
És bizonyítékképpen bemutatott nekik egy piros lakkréteget, amelyet a padlón talált, de ez a
lakkréteg megint csak nem ejtett kétségbe senkit, ugyan már, járt ott valami piros manikűrös
nőszemély, úgyhogy Vaszilij még most is úgy él, mint egy renegát, és a legkülönfélébb helyeken
széthullajtott hajszálakat lát, amelyeket egyre gyűjtöget tárgyi bizonyítékokként.
 A feleség
Egy ember eltemette a feleségét, és magára maradt a kislányával meg az idős édesanyjával.
A felesége hosszan betegeskedett, a férfi bent ült nála a kórházban, maga cserélte alatta az ágytálat,
etette és mosdatta. Amikor az asszony meghalt, a férfi sokáig nem találta a helyét, de aztán járni
kezdett a szomszédos utcába egy nőhöz, aki éppen kocsit készült venni magának. Egyik este a férfi
elindult hozzá valamiért – kölcsönkérni vagy visszaadni egy könyvet –, és meglátott egy ülő macskát
az utca közepén. Hóvihar tombolt, a macskát belepte a hó. A férfi elrohant mellette, odaért a nőhöz,
elüldögélt nála egy kicsit, elteázgatott, aztán hazaindult. Visszafelé menet a macska helyén már csak
hókupacot látott. Ekkor elkotorta a havat, és felvette a macskát. A kabátja alá akarta dugni, de a
macska annyira havas volt, hogy mindenét összevizezte volna. És azt sem lehetett tudni, beteg-e ez a
macska vagy egészséges, ki tudja, mit lehetett összeszedni tőle.
Idős édesanyja nem szerette az állatokat, de nem kezdett el zsörtölődni, együtt megfürdették a
macskát a felmosóvödörben, és belecsavarták egy tiszta futószőnyegbe. A macska annyira hálás volt
új gazdájának, hogy egyetlen egyszer sem nyávogta el magát, egyetlen egyszer sem karmolta meg,
habár a macskák nehezen viselik a fürdetést. Sőt, még amikor hazafelé vitte, útközben, az utcán
hozzásimult, és dorombolni kezdett.
Reggelre azonban kiderült, hogy a macska beteg. Éjszaka felkelt, és a szekrény alá meg a gyerekágy
alá rondított, odahugyozott és bűzt árasztott. Az idős mama minden tócsába beleverte a macska orrát,
tisztességgel hátba is vágta, mégiscsak egy felnőtt macskáról volt szó, meg kellett értenie, hogy nem
szabad a lakásba rondítania. Direkt betettek neki a vécébe egy újságpapírral leterített tálcát, a macska
azonban továbbra is naponta hétszer-nyolcszor összerondította a lakást. Egyébként állandóan az
előszobában feküdt a kislány egyik régi kabátján, alig mozdult meg, csak azért kelt fel, hogy
berondítson. Az idős mama nem aludt, nem evett, egyre a macskát üldözte, amikor az rondítani
készült, és bevitte a vécébe a tálcához, hogy rendre szoktassa. De a macska mintha csak épp most
született volna, semmit sem értett meg, a vécében bevette magát a lefolyócső alá, és a tálcára még
csak rá se lépett. Végül már ki se jött a vécécső alól, ott élt, és az ajtó elé, a padlóra rondított,
véletlenül sem a tálcára.
A kislány igencsak megszerette a macskát, és szintén egész nap a vécében ácsorgott, simogatta a
macskát, csókolgatta, etette. Az idős mamának meg a felnőtt fiának pedig fogalma sem volt, mit
csináljanak a macskával. Kóbor macskára nemigen hasonlított, ahhoz túlságosan erőtlen és kezes volt,
a kóbor macskák pedig nagyon is vadak, viszont egy házimacska már rég felfogta volna, hová kell
rondítania.
Így éldegéltek, szenvedtek, míg egyszer az idős mama, álmát és nyugalmát vesztve, úgy nem döntött,
hogy elviszi a macskát az állatklinikára, megtudni, mi lehet vele. Az öregasszony beleszuszakolta a
macskát egy mély szatyorba, és elindult vele. A macska rettentően megijedt, megpróbált kiugrani, az
öregasszonynak meg könnybe lábadt a szeme, mert azt gondolta, hogy a macskát ott az állatklinikán
majd elveszik tőle mint fertőzőt, és elaltatják. Az állatorvos azonban, miután megvizsgálta, azt
mondta, hogy a macska nem öreg, inkább fiatal még, úgy két és fél éves, és hogy valami baj van a
gyomrával, talán gyomorhurut, orvosságot kell adni neki, enni csak főtt és tejes ételt, és akkor el fog
múlni.
 Így is tettek. A macska nem akarta lenyelni az orvosságot, a torka nagyon szűk volt, karmolni
kezdett, és rettenetesen félt az öregasszonytól meg a gazdától, szó szerint a padlóra lapult, amikor
elmentek mellette. A kislánytól azonban nem félt, előfordult, hogy megtalálta a papucsát,
hozzádörgölőzött, és máris dorombolt. A kislány azt mondta, hogy ez az ő cicája, és azért, hogy
nekiadják, megtesz mindent, takarítani fog utána, feltöröl utána, de nem engedték meg neki, mit lehet
elvárni egy gyerektől.
Mindeközben az öregasszony már egyáltalán nem aludt éjszakákon át – egyre azt leste, mikor indul
el a macska rondítani, mert már annyira belefáradt abba, hogy feltöröljön és felmosson utána. És az
egyik éjszaka úgy döntött, hogy kiengedi a macskát a lépcsőházba – hiszen a macskákat ki szokták
engedni éjszakára.
A macska nem akart kimenni a lépcsőre, de a háziasszony rákényszerítette. Attól kezdve a macska
minden éjszakát kint töltött a lépcsőházban, úgy látszik, talált ott magának a szemetesben valami
fontos dolgot, ki tudja, lehet, hogy egyszerűen csak krumplihéjat, és rendbe jött – mert az orvosság
egyébként nem segített rajta.
Az öregasszony igencsak megörült, hogy ilyen megoldást talált a helyzetre, és minden reggel kereste
a macskát a lépcsőn, hívogatta a lakásba, vagy maga a gazda ment a macskáért, aki, ki tudja, miért,
mindig a harmadik emeleten ült, úgy látszik, jó emberekre talált ott, már ki is tettek neki egy
macskatányért meg papíron ennivalót. A macska most már nem bűzlő tócsákat rondított, hanem tisztes
kis kupacokat rakott le, és amikor az öregasszony talált egy ilyen kupacot a lépcsőn, mindig
eltakarította a macska után.
Így folytatódott. A macska maga kéredzkedett ki éjszakára, és minden jó is lett volna. Egyszer
azonban a gazda késő este ért haza, elment Murka mellett, aki már ott ült az új helyén, a jó emberek
ajtaja előtt a harmadik emeleten, a macskatányér mellett. Murka meglátta a gazdáját, és először és
utoljára életében utánaszaladt a lakásba. A gazda hallotta, ahogy futás közben miákol. De ő
meggyorsította a lépteit, szó szerint futásnak eredt felfelé a lépcsőn, Murka pedig lemaradt.
Kora reggel a gazda keresni kezdte Murkát, körbejárta az egész lépcsőházat, az udvart, a szomszéd
udvarokat, de Murkát nem találta meg soha többé. Vagy bedobták a szemétledobóba, ahogyan ezt
gonosz emberek tenni szokták, vagy egyszerűen csak kizavarták a lépcsőházból, és Murka megfagyott
valahol az udvaron, mindenesetre a gazda nem akadt a nyomára. Murka eltűnését követően a kislány
egy egész hónapon át sírt, sírt az idős mama is, de maga a gazda sem találta a helyét, mert már
pontosan tudta, hogy nem más járt itt, mint a felesége.
 Egy kis házban
Az eset 1947-ben, Újévre virradóra történt. A jelohovói templom mögött egy kétszintes házban élt-
éldegélt egy huszonöt éves lány, név szerint Vera. Nem tűnt ki semmivel, hacsak azzal nem, hogy
időről időre elmesélte a szomszédjainak, akik a háború idején egyre cserélődtek, hogy a vőlegénye,
Vitya elesett. Csakhogy a ház többi lakójától az új szomszédok tudták, hogy ez a fiú egyáltalán nem
volt a vőlegénye, hanem szintén csak egy szomszédja. Vitya nem volt a vőlegénye, kevéssel a háború
előtt költözött be a lakásba, aztán rögtön el is ment a frontra, és nagyon hamar, még 1941-ben elesett
Moszkva alatt. És csak azt követően, hogy elesett, kezdték észrevenni Verán, hogy siratja Vityát, úgy
beszél róla, mint a vőlegényéről, és megpróbál elvinni a szobájából, amelyikbe Sztyosa, a fűtőnő
költözött be, hol ilyen, hol amolyan tárgyakat, hol a rádiót, hol a gramofont. De Sztyosa nem hagyta,
azt vetette ellene, hogy a holmi nem az övé, és lehet, hogy a tulajdonosa még visszatér. Vitya
gramofonját vasárnaponként most Sztyosa pasasai húzták fel, akik a kolhozpiacra jöttek egy faluból, a
rádió pedig állandóan szólt, és csak az éjszakai himnusztól a reggeli pontosidőjelzésig, vagyis éjféltől
hajnalig hallgatott. De a rádió, panaszkodott Vera, vagy éjszaka is szól, vagy Sztyosának akadt olyan
pasasa, aki egész éjjel dünnyög, és nem hagyja őt aludni. „Hamarosan öreg ördögöket fogsz látni” –
válaszolta erre Sztyosa, aki rettenetes mocskos szájú nőszemély hírében állt.
Sztyosa Újévkor éppen ügyeletbe készült, és többször elment Vera kitárt ajtaja előtt, Vera pedig
mindeközben, Újévre virradóan, zene meg minden nélkül, a Szovjetunió himnuszára, amely Sztyosa
rádiójából szűrődött át hozzá, egy székkel táncolt, melyet gyengéden magához ölelt.
– Ó, ördögöket fogsz látni – jegyezte meg Sztyosa, és elment.
Másnap, amikor Sztyosa dél körül hazaért az ügyeletből, a házuk előtt hatalmas tömeget és lovas
rendőröket látott meg. Csak nagy nehezen tudott felvergődni az emeletre, a lakásába, belépett, és
észrevette, hogy Vera ajtaja tárva-nyitva. Vera pedig áll a székkel a szoba közepén, körülötte
rendőrök és egy fűrészes fickó tüsténkednek. Kiderült, hogy a szomszédok még az éjszaka folyamán
felfedezték, hogy Vera a székkel oszloppá változott, egész éjjel kinyújtott karral tartotta maga előtt a
széket az égő villanykörte alatt, és a széket, akárhogy próbálták is, nem bírták elvenni tőle, és őt
magát se tudták a helyéből elmozdítani. Sztyosa térdre rogyott, sírni kezdett, hányta a kereszteket,
aztán elzavarták onnan, a pasas pedig egy baltával a padlót kezdte hasogatni. Ekkor azonban elhalt a
kopácsolás, a pasas baltával a kezében kiugrott a szobából, a baltáról csöpögött a vér. „A padlóból
vér folyik” – mondta a pasas Sztyosának, mire a tömeg a folyosón, a lépcsőn és az udvaron
felmorajlott és felbőgött, többen sírni és kiabálni kezdtek: „Ne nyúlj hozzá!”
Szóval, a rendőrség kiment a szobából, becsapta maga mögött és kulcsra zárta az ajtót. Ki tudja,
mire vártak, legelsősorban is talán a mentőkre. A tömeg egyre nőtt. A lovas rendőrök körbezárták a
házat. Amikor megérkezett a mentő, és egy fiatal doktornő két ápolóval, akik az összetekert hordágyat
vitték, odaért Vera szobájának ajtajához, a rendőrök nem tudták kinyitni az ajtót. Elég volt, ha
beletették a kulcsot a kulcslyukba, azonnal forró vér kezdett folyni belőle. A doktornő az orvosi
táskával a kezében álldogált egy kicsit a bezárt ajtó előtt, de nem tudta rászánni magát semmire, és
végül elment. Kihívták a tűzoltókat, akik az ablakon át behatoltak a szobába, de az ajtót, amely
kívülről volt bezárva, nekik sem sikerült kinyitniuk, mint ahogyan Verát sem sikerült magukkal
vinniük. Éjszakára a tömeg tovább duzzadt, a tűzoltók a lépcső alatt ácsorogtak, Sztyosa pedig a saját
szobájában üldögélt. Elütötte az éjfélt, elénekelték a himnuszt, a rádió elhallgatott. Sztyosa megvetette
az ágyat, amikor hirtelen nyilvánvaló nyöszörgésre lett figyelmes. Kiszaladt a folyosóra, de ott az ajtó
előtt csak az őr állt, és semmit sem lehetett hallani. Visszament a szobájába – ott megint hallatszott a
nyöszörgés meg a mormogás. A hang a rádióból szólt. „Állj meg, ne rugdosd a falat” – suttogta
a rádió, és felnyögött.
Sztyosa magára kapta a bekecsét, beleugrott a halinacsizmájába, és kiszaladt az utcára. Észrevette,
hogy a kölykök azzal szórakoznak, hogy lábukkal a házfalat döngölik – és közben hangokat hallattak.
„Megálljatok, nyavalyások!” – ordított rájuk Sztyosa, és odaszaladt hozzájuk, azok viszont bár
megijedtek, de elégedetten rohantak el előle, körbe a ház körül, miközben tenyerükkel a ház falát
paskolták. A dolog azzal végződött, hogy Sztyosa hazament, megkérte az őrt, hogy hívja oda a
parancsnokát, akivel aztán hosszasan beszélgetett valamiről. Reggelre újra megérkezett a mentő is, a
nappaliból kivitték a lepedőbe tekert Verát, és berakták a mentőkocsiba, majd Sztyosa is hamarosan
kiment, egy rongyokba csavart tányérféleséget cipelve. Kiment a temetőbe, és megkérte a
temetőcsőszt, hogy hantolja el valahová a terhét. „Ugyan már!” – mondta a temetőcsősz, mire Sztyosa
azt felelte, hogy ez egy katona halott hangja, és adott a csősznek háromszáz rubelt. A csősz eltette a
pénzt. Sztyosát útnak indította, kicsavarta a rongyokból a rádiót, de persze nem temette el, van épp
elég hibbant agyú nőszemély, egyszerűen csak a szemétdombra vetette, a hó pedig belepte.
Vera életben maradt, Sztyosa odaadta neki a gramofont, a rádióról meg azt mondta neki, hogy
elromlott. Valóban el is romlott, mégpedig abban a pillanatban, amikor a tűzoltók odavitték a
mozdulatlanul álló Verához, akinek erre kiesett a szék a kezéből.
 A bosszú
Egy asszony nagyon utálta a szomszédasszonyát, egy egyedülálló nőt a gyermekével. Ahogy a gyerek
nőtt, és egyre többet kezdett el mászni, ez az asszony, mintha csak véletlenül, a padlón felejtgetett hol
egy forró vízzel teli fazekat, hol egy üveg marónátront, hol pedig épp a folyosó közepén ejtett le egy
gombostűs dobozt. A szegény asszony nem is sejtett semmit, mert a kislánya még alig-alig tudott járni,
a folyosón mászni pedig nem hagyta, mivel éppen tél volt. De eljött az az idő is, amikor a gyermek
már ki tudott menni a szobából a tágas folyosóra. Az anyja szólt a szomszédasszonynak, hogy az az
üveg útban van, vagy, hogy, „Rajecska, már megint el- szórta a tűket”, mire az asszony észbe kapott,
és átkozta a szörnyű feledékenységét. Valaha barátnők voltak, hát persze, két magányos nő egy
kétszobás lakásban, akadt egy csomó közös dolguk, még a vendégeik is közösek voltak,
születésnapjukkor átjártak egymáshoz ajándékot vinni. Ráadásul mindent el is meséltek egymásnak,
akkor azonban, amikor Zina már nagy hassal kezdett járni, Rája önkívületi állapotig gyűlölni kezdte.
Egészen belebetegedett a gyűlölködésbe, csak későn járt haza, éjszakánként nem bírt aludni, egyre
csak férfihangokat hallott a Zinával közös falon túlról, úgy tűnt neki, hogy hangokat hall, meg
ágykopogást, miközben Zina teljesen magányosan élt. Zina pedig, épp ellenkezőleg, még jobban
kötődött Rájához, és egyszer még azt is mondta neki, hogy milyen nagy szerencséje van, hogy ilyen
kedves szomszédasszonya akadt, olyan, mintha a nővére volna, aki sohasem hagyja el a nehéz
pillanatokban. Rája valóban segített Zinának megvarrni a babakelengyét, és amikor eljött az ideje, be
is vitte a szülészetre, csak már elmenni nem tudott érte meg az
újszülöttért, úgyhogy Zina fölöslegesen bent töltött még egy napot a szülészeten, kelengye nélkül,
úgyhogy végül valami szakadt kincstári takaróban vitte haza a babát, megígérve, hogy a takarót
visszaviszi. Rája azzal mentette ki magát, hogy megbetegedett, és aztán folyton a betegségére
hivatkozott, és egyetlen egyszer sem ment el Zinának a boltba, és fürdetni se segítette a gyereket,
hanem csak borogatásokkal a vállán ücsörgött. Meg se nézte a gyereket, habár Zina hol a
fürdőszobába, hol a konyhába vitte a karján, hol sétálni ment vele, és még az ajtaját is állandóan
nyitva hagyta – gyere be, és nézd meg.
Zina még időben otthoni munkát vállalt, beszerzett egy kötőgépet, mivel rokonai nem voltak, az
pedig, hogy kedves szomszédasszonya van, csak ékes szó maradt, mert valójában senkire sem
számíthatott, ha magára vállalta, magának is kellett cipelnie a terhet. Amikor a kislánya még pici volt,
Zina egyedül vitte el leadni a munkát és elhozni a járandóságát, az alvó gyermeket otthon hagyta,
amikor pedig a kislány már keveset aludt és megnőtt, kezdődtek a gondok. Zinának muszáj volt
magával vinnie. Rája pedig egyre csak a vállízületeivel küszködött, még betegszabadságon is otthon
maradt miatta, de Zina nem szánta rá magát, hogy megkérje, vigyázzon a gyerekre. Rája pedig
előkészületeket tett rá, hogy megölje a gyereket, és Zina, amint a tipegő kislányt két kezénél fogva
végigvezette a folyosón, egyre gyakrabban látott a konyha padlóján hol egy pohárban állítólag vizet,
hol a hokedlin forró teaforralót, oldalra billent fogantyúval, de Zina nem gyanakodott. Legalábbis
pont ugyanolyan vidáman csacsogta a kislányának: „Mondd, mama!” De amint boltba vagy munkába
indult, egyre gyakrabban zárta be a gyermeket, és nem is fölöslegesen. Rája rettentő dühös lett.
Egyszer, amikor Zina elment, a kislány felébredt, és úgy látszik, kiesett a kiságyból, és valószínűleg
nagyon megütötte magát, mert borzasztóan ordított, és közben mintha közvetlenül az ajtó előtt feküdt
volna. Rája nem bírta tovább hallgatni ezt az üvöltözést, gumikesztyűt húzott, kihozta a fürdőszobából
a marónátront, feloldotta egy vödör vízben, és elkezdte felmosni vele a folyosót, de úgy, hogy az
oldatot belocsolta az ajtó alá, ahol a kislány feküdt. Az üvöltés sikoltozásba csapott át. Rája felmosta
a folyosót, aztán mindent kimosott – a vödröt, a felmosókefét, a gumikesztyűt –, felöltözött, és elment
a klinikára.
Az orvos után beült egy moziba, végigjárta a boltokat, és csak este ment haza. Zina szobájában sötét
volt és csend honolt. Rája tévét nézett, aztán lefeküdt, de nem tudott elaludni. Zina nem került elő
egész éjjel, meg a rákövetkező napon sem. Rája fogott egy baltát, felfeszítette vele az ajtót, és látta,
hogy a szoba csupa por, az ágy mellett, a padlón megszáradt vérfolt, és az ajtóhoz is széles csík vezet.
A marónátronözönnek nyoma sem maradt. Rája felmosta szomszédasszonyánál a padlót, rendet rakott,
és rettegő várakozásban kezdett élni. Végül egy hét múlva megérkezett Zina, azt mondta, eltemette a
kislányát, hogy elhelyezkedett valahol, ahol minden másnap dolgozik, de ennél többet nem mondott.
Beesett szeme és megsárgult, elernyedt bőre magáért beszélt. Rája nem kezdte el vigasztalgatni, a
lakásban megdermedt az élet, Rája magában nézte a tévét, Zina pedig hol egész nap dolgozott, hol
aludt. Mintha meghibbant volna, mindenüvé kiaggatta a kislánya fényképeit. Rája fájdalmai
felerősödtek, már nem bírta felemelni a karját, nem bírt járni, még az ízületekbe kapott injekciók sem
segítettek. Az orvosok sólerakódást állapítottak meg nála. A dolog odáig fajult, hogy Rája képtelen
volt magának ebédet főzni vagy a teaforralót a tűzre tenni. Ha Zina otthon volt, saját kezűleg etette
Ráját, de Zina egyre ritkábban járt haza, amit azzal magyarázott, hogy nehezére esik. Rája a vállába
nyilalló fájdalmaktól nem tudott aludni. Miután megtudta, hogy Zina ápolónőként dolgozik valami
kórházfélében, Rája megkérte rá, hogy szerezzen neki erős fájdalomcsillapítót, valami
morfiumkészítményt. Zina azt mondta, nem tud: „Én ilyesmire nem vagyok kapható.”
– Akkor ebből kell többet bevennem. Számolj ki belőle harminc szemet.
– Nem, nem teszem – mondta Zina –, az én kezem által nem fogsz meghalni.
– De én nem bírom felemelni a karom – vetette ellene Rája.
– Ilyen olcsón nem úszod meg – mondta neki Zina.
Ekkor a beteg asszony emberfeletti erővel elérte a szájával a gyógyszeres fiolát, a fogával kihúzta
belőle a dugót, és az összes tablettát a szájába szórta. Zina az ágya mellett ült. Rája sokáig haldoklott.
Amikor eljött a reggel, Zina azt mondta:
– Most pedig hallgass ide. Becsaptalak. Lenocska él, ügyesen futkorászik. A gyermekotthonban
lakik, én pedig ott vagyok ápolónő. Te pedig nem marónátront locsoltál az ajtó alá, hanem közönséges
szódát, amire a marónátront kicseréltem. A padlón a vérfolt pedig nem volt mástól, mint attól, hogy
Lenocska beütötte az orrát, amikor kiesett a kiságyból. Úgyhogy nem vagy bűnös, senki sem tudná rád
bizonyítani. De én sem vagyok bűnös. Kvittek vagyunk.
És ekkor meglátta, hogy a halott arcon lassan boldog mosoly árad szét.
 A fekete pudli
Egy ember egy kis lakásban együtt élt a feleségével, és volt egy fekete pudlijuk, amelyet mindketten
teljes odaadással gondoztak, nyírtak, fürdettek, és amelyikük hamarabb hazaért a munkából, már vitte
is sétáltatni.
A férj azonban észrevette, hogy a felesége egyre azon igyekszik, hogy minél hamarabb hazaérjen a
munkából, és minél tovább sétáltassa a kutyát. A sétáltatások igencsak elhúzódtak, a férj pedig
nyugtalankodni kezdett, nem történt-e valami az asszonnyal, nem sétálgat-e valaki mással is, nem csak
a kutyával.
Egyszer úgy döntött, a végére jár ennek az egésznek, ő maga ment haza hamarabb a munkából, fogta
a kutyát, és elindult vele sétálni. Olyan útvonalon mentek, amelyiket a kutya jól ismert, végig a ház
mentén, az udvaron át ki a parkig, aztán a parkon át a telefonfülkékig, amelyek a park túlsó végében
egymás mellett sorakoztak.
A fekete pudli odament az egyik fülkéhez, és lecövekelt az ajtaja előtt, és úgy nézegetett a gazdájára,
mintha csak hívogatta volna telefonálni.
„Szóval, az asszony telefonálgat valakivel a fülkéből – gondolta a gazda –, nem elég neki az otthoni
telefon, naná, hiszen esténként otthon ülök, a jelenlétemben nem beszélhet. Kivel akarhat ennyire
beszélni, hogy én ne halljam? Nem a barátnőivel, az biztos.”
És a következő este is hamarabb ment haza a munkából, elkezdett rendet rakni a konyhában, és végül
megélezte a késeket, amit a felesége már régóta kért tőle. Aztán magához vette az egyik élesre fent
kést, és közvetlenül a felesége hazaérkezése előtt elindult a parkba, ahol is sétálgatni kezdett egy
távolabbi fasorban, miközben a telefonfülkék felé pillantgatott.
És egyszer látja ám, hogy az egyik fülkeajtó előtt, a fogantyúhoz kötve ott ül már a fekete pudli, a
fülkében pedig bent áll és telefonál, mintha mi sem történt volna, a tulajdon felesége, ráadásul háttal
a parknak.
„Miért éppen itt? – latolgatta a férj, amint a fülke felé közeledett. – Hiszen nem is vagyok otthon,
miért nem onnan beszél? Mert bármelyik percben hazaérhetek, hozzászokott, hogy egész idő alatt
otthon ülök mellette. Ezzel a férfival pedig minél hosszabb ideig akar beszélni, úgy, hogy senki se
zavarja.”
Így gondolkodott, miközben a telefonautomata felé közeledett, aztán bement a szomszédos fülkébe, a
látszat kedvéért feltárcsázott valami számot, és hallgatózni kezdett, miről beszél a felesége. Már-
pedig az asszony éppen arról beszélt, mennyire szereti, hogy vágyakozik utána, hogy várja, de már
alig bírja kivárni, meg ehhez hasonlókról.
Mindez szinte mennydörgésként jutott el a szegény férfi fülébe, egyetlen pillanat alatt összeomlott az
egész élete, és éppen az döntötte romba, aki soha senkinek a gyanakvását nem keltette fel, és az
egyetlen dolog, amiben eltért a normától, nem más volt, mint a hosszas, visszatarthatatlan
kutyasétáltatás, amely egyben az életükön keletkezett repedés lett, meg az a nyom, amely a felderítésre
vezette a férfit.
A férfi hallgatta-hallgatta, forrt a vére, aztán belépett a fülkébe, amelyben a felesége háttal állt neki,
előkapta a kést, hirtelen mozdulattal hátrarántotta az asszony fejét, közben tenyerével betapasztotta a
száját, és feltáruló nyakába vágta a kést.
 Aztán elengedte az asszonyt, hátába törölte a kést, ugyanazzal a késsel levágta a fogantyúról a kutya
pórázát, és hazavezette a pudlit.
De mekkora volt a meglepetése, amikor a lakásba belépve ott találta a feleségét és a fekete pudlit!
Mindkét kutya rettenetes csaholásba kezdett, és a házaspár az idegen pudlit bezárta a fürdőszobába.
A férj megkérdezte a feleségétől, miért nem vitte el sétáltatni a kutyát, amire a feleség azt felelte,
hogy elvitte, és csak nemrég ért haza. A férj elmesélte neki, hogy meglátott az utcán egy fekete pudlit,
elszakadt pórázzal, a sajátjuknak vélte, és elkapta.
A férfi lemosta a konyhában a kést, aztán kivitte a szemetet, a kést meg ledobta a szemétledobóba.
Másnap az asszony mindkét kutyát elvitte sétálni, és megint sokáig elmaradt, amikor pedig
megérkezett, azt mondta:
– Valahogy rosszul érzem magam, azt hiszem, fáj a torkom. Nézd már meg, nem piros-e.
Azzal a férfi felé fordult, nagyra tátotta a száját, és ekkor, a férje szeme láttára, kiesett belőle a
levágott nyelve.
– Jaj, most mi lesz? – szólalt meg az asszony, és elnevette magát.
Amikor egy hét múlva a szomszédok meg a rendőrség feltörték a lakást, mert odabent állandóan
vonyított egy kutya, a földön ülve egy megőszült férfit találtak. A felesége nem volt otthon.
A fürdőszobában viszont ráakadtak a már kimúlt pudlira.
A szerencsétlen őrültet bevitték a pszichiátriára.
Nagyon jól viseli odabent magát, nyugodt, mindössze egyetlen furcsasága van: kiáltozni kezd, ha
valaki a jelenlétében nagyra tátja a száját.
A felesége sosem látogatja meg, úgy látszik, eltűnt valahová.
ALLEGÓRIÁK
 Higiénia
Egyszer az R. család lakásában megszólalt a csengő, és a kislányuk szaladt ajtót nyitni. Az ajtóban
egy fiatalember állt, akiről a fényben látszott, hogy valami betegségben szenved, az arcán vékony,
fényes, rózsaszínű volt a bőr. Azt mondta, azért jött, hogy egy fenyegető veszélyre figyelmeztessen.
Hogy a városban állítólag vírusos járvány kezdődött, amelybe három nap alatt bele lehet halni,
ráadásul az ember fel is fúvódik tőle, és így tovább. A betegség tüneteként vagy különálló hólyagok,
vagy egyszerűen csak dudorok ütköznek ki. A túlélésre akkor van esély, ha szigorúan betartják a
személyes higiénia szabályait, nem járnak ki a lakásból, és ha nincsenek egerek, mivel az egér, mint
mindig, a fertőzés első számú okozója.
A fiatalembert a nagymama és a nagypapa meg a kislány és az apja hallgatták végig. Az anya a
fürdőszobában volt.
– Én már átestem ezen a betegségen – mondta a fiatalember, és levette a kalapját, amely alól
teljesen kopasz, rózsaszínű koponyája bukkant elő, amelyen, akár a forralt tej tetején a pille, olyan
vékony bőr feszült. – Sikerült túlélnem, és nem félek az újabb megbetegedéstől, járom a házakat,
kenyeret hozok, és feltöltöm a készletet, ha valakinek nincsen. Maguknak vannak tartalékaik? Adjanak
pénzt, megyek és hozok, meg egy minél nagyobb szatyrot, ha van, kerekeset. A boltokban már hosszú
sorok állnak, de én nem félek a fertőzéstől.
– Köszönjük – mondta a nagypapa –, nincs rá szükségünk.
– Ha a család minden tagja megbetegedett, hagyják nyitva az ajtót. Én azt vállaltam magamra, ami
erőmből telik: négy tizenhat emeletes házat. Aki életben marad maguk közül, hozzám hasonlóan
segíthet az embereknek, leereszteni a hullákat, és így tovább.
– Mit jelent az, hogy leereszteni a hullákat? – kérdezte a nagypapa.
– Kidolgoztam egy módszert, hogyan lehet evakuálni őket az utcára. Nagyméretű műanyag zsákokra
van szükség, csak nem tudom, honnan lehet ilyeneket szerezni. Gyártanak ugyan műanyag duplafóliát,
de hol szerezzek rá pénzt, minden a pénzen múlik. Az ilyen fóliát forró késsel lehet vágni, és
automatikusan bármilyen hosszúságú zsákot lehet így összeforrasztani. Forró kés és duplafólia.
– Nem, köszönjük, nincs rá szükségünk – mondta a nagypapa.
A fiatalember ment tovább a többi lakáshoz, mint egy kéregető, pénzt kunyerálni; mihelyt
becsapódott mögötte egy ajtó, máris becsengetett a szomszéd lakásba, ahol csak a biztonsági láncra
nyitották ki neki az ajtót, úgyhogy kénytelen volt a meséjét előadni meg a kalapját leemelni a
lépcsőházban, miközben az ajtórésen át figyelték. Hallatszott, amint röviden válaszolnak neki valamit,
és becsapták az ajtót, de a fiatalember csak nem ment el, nem hallatszottak a léptei. Aztán résnyire
megint kinyílt az ajtó, valaki meg akarta még hallgatni a történetet. A történet megismétlődött.
Válaszképpen felhangzott az egyik szomszéd hangja:
– Ha van pénzed, szaladj, hozz nekünk tíz üveggel, a pénzt majd megadjuk.
Léptek hangja hallatszott, aztán minden elcsendesedett.
– Ha újra jön – szólalt meg a nagymama –, csak hadd hozzon kenyeret meg sűrített tejet… meg
tojást. Meg kellene még káposzta és krumpli is.
– Sarlatán – mondta a nagypapa –, habár nem úgy néz ki, mint aki megégett, ez valami más.
Végre megmozdult az apa is, kézen fogta a kislányát, és kivezette az előszobából – ezek nem az ő
szülei voltak, hanem a feleségéé, és nem különösebben támogatta őket semmiben, akármit is mondtak
azok. De azok se kérdezték őt. Véleménye szerint tényleg elkezdődött valami, nem lehet, hogy ne
kezdődött volna, érezte és várta ő ezt már régen. Furcsa sietség lett úrrá rajta. Kézen fogta a kislányát,
és kivezette az előszobából, hogy ne ácsorogjon ott, amikor a titokzatos vendég bekopog a következő
lakásba: beszélnie kellett vele, mint férfi a férfival – hogyan épült fel, milyenek voltak a
körülmények.
A nagymama meg a nagypapa azonban kint maradt az előszobában, mert nem hallották, hogy a liftet
hívta volna valaki, úgyhogy a férfi valószínűleg továbbment az emeleten; úgy látszik, egyszerre akarta
összeszedni a pénzt meg a szatyrokat, hogy ne kelljen folyton a boltba szaladgálnia. Vagy talán eddig
még nem adott neki senki sem pénzt, sem szatyrot, máskülönben már rég lement volna a lifttel, hiszen
a hatodik emeletig feljutva már össze kellett volna gyűlnie néhány megbízásnak. De az is lehet, hogy
tényleg sarlatán volt, és a pénzt csak úgy, magának gyűjtötte, mint ahogyan a nagymama egyszer már
belebotlott egy asszonyba, aki pontosan ugyanígy, az ajtórésen át azt mondta neki, hogy a kettes
lépcsőházból jött, ahol meghalt egy hatvankilenc éves asszony, Nyura néni, ő pedig most a lakónévsor
alapján gyűjti össze a pénzt a temetésére, ki mennyit ad, és megmutatta a nagymamának a listát,
amelyen aláírások és összegek szerepeltek – harminc kopejka, egy rubel, két rubel. A nagymama ki is
hozott neki egy rubelt, habár Nyura nénire nem emlékezett, és rosszul tette, mert öt perccel később
becsöngetett hozzá az egyik rendes szomszédasszonya, és elmondta, hogy egy szélhámos nő mászkál
itt, akit senki sem ismer, van vele két pasas is, a másodikon várták, és éppen most léptek le a pénzzel,
a listát meg eldobták.
A nagymama meg a nagypapa állt és várt az előszobában, aztán kijött hozzájuk a kislány apja,
Nyikolaj, aki szintén hallgatózni kezdett, végül kijött a fürdőszobából a felesége, Jelena is, és
hangosan érdeklődni kezdett, hogy mi van, de leállították.
A lépcsőházban azonban nem hangzott fel újabb csengetés. Vagyis hogy a lift ugyan le-fel járt, még
ki is szálltak belőle az emeleten, de aztán elkezdtek csörögni a kulcsokkal, majd becsapták az ajtót.
De egyikük se a kalapos férfi volt. Ő becsöngetett, nem pedig saját kulccsal nyitott volna ajtót.
Nyikolaj bekapcsolta a tévét, megvacsoráztak, Nyikolaj rengeteget evett, többek között kenyeret is,
és a nagypapa nem bírta türtőztetni magát, és megjegyzést tett rá, hogy akár ha az ellenségének adná
azt a vacsorát, Jelena azonban a férje védelmére kelt, a kislány pedig azt mondta: „Mit ordibáltok” –
mire az élet a rendes mederben folyt tovább.
Éjszaka, a hangokból ítélve, odalent betörtek egy hatalmas ablakot.
– A péküzlet kirakata – mondta a nagypapa, amint kiment az erkélyre. – Szaladj, Kolja, mentsd, ami
menthető.
Elkezdték felkészíteni az útra Nyikolajt, és eközben megérkezett egy rendőrautó, elkaptak valakit, ott
hagytak őrködni egy rendőrt, és elmentek. Nyikolaj hátizsákkal és késsel felszerelkezve elindult,
odalent már egész csapat ember gyűlt össze, közrefogták a rendőrt, letiporták, a kirakaton be- és
kiugráltak az emberek, valaki összeverekedett egy nővel, elvette tőle a kenyérrel megrakott bőröndjét,
betömték a száját, és berángatták a péküzletbe. Odalent egyre növekedett a tömeg. Végre hazaérkezett
Nyikolaj, degeszre tömött hátizsákkal – harminc kiló kétszersülttel meg tíz vekni kenyérrel. Nyikolaj
mindent levetett magáról, bedobta a szemétledobóba, az előszobában tetőtől talpig bedörzsölte magát
kölnivel, a használt vattákat egy zacskóban kidobta az ablakon. A nagypapa, aki bár elégedett volt a
történésekkel, mindenesetre megjegyezte, hogy takarékoskodni kell a kölnivel és minden gyógyszerrel.
Elaludtak. Reggel Nyikolaj egymaga megevett a tea mellé fél kiló kétszersültet, és ennek kapcsán így
tréfálkozott: „A reggelit fogyaszd el magad.” A nagypapának protézise volt, így csak sóvárgott,
miközben a kétszersültet a teába mártogatta. A nagymama magába roskadt, Jelena pedig megpróbálta
rávenni a kislányát, hogy minél több kétszersültet egyen. A nagymama végül nem bírta tovább, és
kijelentette, hogy normát kell megállapítani, nincs lehetőség minden éjjel rabolni, a péküzletet is
bedeszkázták, miután mindent elvittek belőle. Felmérték a készletet, felosztották fejadagokra. Jelena a
maga ebédadagját odaadta a kislányának, Nyikolaj azonban olyan volt, mint a fekete veszedelem, és
ebéd után egymaga felfalt egy egész vekni kenyeret. Az élelemnek egy teljes hétre ki kellett tartania,
aztán jött a koplalás. Nyikolaj és Jelena betelefonált a munkahelyére, de sem az egyik, sem a másik
helyen nem vette fel senki a telefont. Felhívták az ismerőseiket, mindenki otthon kuksolt. Mindenki
kivárt. A tévé nem sugárzott tovább, csak szignál sípolt benne. Másnap már a telefon se kapcsolt.
Odalent az utcán hátizsákkal meg szatyorral jártak az emberek, valaki egy kisebb méretű kivágott fát
húzott maga után. Felmerült a kérdés, mi legyen a macskával – a szerencsétlen állat már második
napja semmit nem kapott, és kétségbeesetten nyávogott kint az erkélyen.
– Be kell engedni, és megetetni – mondta a nagypapa. – A macskahús értékes és vitamindús.
Nyikolaj beengedte a macskát, adtak neki levest, nem túl sokat, nehogy túletessék az éheztetés után.
A kislány el se mozdult a macska mellől, abban a két napban, amíg a macska az erkélyen miákolt,
a kislány egyre ki akart szaladni hozzá, most pedig etette kedvére, hogy még az anyja is felcsattant:
„Azt adod oda neki, amit magamtól vonok el, hogy neked legyen.”
Egyszóval, a macskát ugyan megetették, de élelem csak öt napra maradt. Mindenki arra várt, hogy
majd csak lesz valami, hogy valaki mozgósítást rendel el, de a harmadik napon odakint az utcán
felbőgtek a motorok, és a hadsereg elhagyta a várost.
– Kimennek a városhatáron kívülre, karantént állítanak fel – mondta a nagypapa. – Se ki, se be. A
legborzasztóbb, hogy minden beigazolódott. Be kell menni élelemért a városba.
– Adjátok ide a kölnit, én bemegyek – mondta Nyikolaj. – Majdnem mind az enyém.
– Minden a tiéd lesz – mondta sokat sejtetően, de engedékenyen a nagypapa. Rettentően
lesoványodott. – Még az a szerencse, hogy legalább a vízvezeték meg a csatornarendszer működik.
– Pfuj-pfuj, csak el ne kiabáld – mondta a nagymama.
Éjjel Nyikolaj elindult az élelmiszerboltba, vitt magával hátizsákot meg szatyrokat, valamint kést és
zseblámpát. Még sötét volt, amikor visszaért, levetkőzött a lépcsőházban, bedobta a szemétledobóba
a ruháját, és meztelen testét bedörzsölte kölnivel. Letörölte az egyik talpát, belépett a lakásba, aztán
letörölte a másikat is, a vattát papírba tekerve kidobta. A hátizsákot meg a szatyrokat egy fazékban
kifőzte. Nem sok mindent szerzett: szappant, gyufát, sót, félkész árpakását, kiszelt és cikóriakávét. A
nagypapa nagyon megörült, egészen fellelkesedett. Nyikolaj a kést kiégette a gázlángon.
– A vér a legfertőzőbb dolog – jegyezte meg a nagypapa, amint hajnaltájt aludni tért.
Az élelem, amennyire fel tudták mérni, tíz napig is kitarthatott, ha kiszelt meg kását esznek, és azt is
csak keveset.
Nyikolaj minden éjjel kijárt zsákmányra vadászni, de felmerült a kérdés, hogyan legyen a ruházattal.
Nyikolaj még a lépcsőházban műanyag zsákba rakta, a kést pedig egyre edzette. De továbbra is sokat
evett, igaz, a nagypapa már nem tett rá megjegyzéseket.
A macska napról napra fogyott, a bőre megnyúlt, a reggeli, az ebéd és a vacsora kínlódással telt,
mert a kislány egész idő alatt megpróbált ledobni neki valamit a földre. Jelena emiatt egyszerűen a
kezére csapott. Mindenki ordibált. A macskát kivitték, de az nekirohant az ajtónak.
Egyszer ez is borzasztó históriába fordult. A kislány, a macskával a karján, bement a konyhába, ahol
éppen a nagypapa meg a nagymama üldögélt. A macska szája is meg a kislányé is össze volt kenve
valamivel.
– Tessék – mondta a kislány, és, nyilvánvalóan nem először már, megcsókolta a macska ronda
pofáját.
– Hát ez meg mi? – kiáltott fel a nagymama.
– Fogott egy egeret – felelte a kislány. – És megette. – És a kislány megint szájon csókolta a
macskát.
– Miféle egeret? – kérdezte a nagypapa, miközben a nagymamával együtt ledermedtek.
– Hát egy olyan szürke kisegeret.
– Fel volt puffadva? Kövér volt?
– Persze, egy nagy kövéret. – A macska megpróbálta kiszabadítani magát a kislány karjából.
– Tartsd erősebben! – szólt rá a nagypapa. – Menj a szobádba, gyermekem, menj csak. Vidd a cicát
is. Ó, te átkozott, ó, te kis gazember! Kellett neked a macskával játszani, te kis rohadék! Mi?! Kellett
neked játszani?!
– Ne ordíts – vágta vissza neki a kislány, és beszaladt a szobájába.
A nagypapa utánament, és kölnit fújt a nyomába. Aztán egy székkel eltorlaszolta a gyerekszoba
ajtaját, majd szólt Nyikolajnak, aki az átalvatlan éjszaka után éppen aludt, és vele aludt Jelena is.
Felébredtek. Mindent megvitattak. Jelena bőgni kezdett, és tépte a haját. A kislány szobájából
kopogás hallatszott.
– Engedjetek ki, nyissátok ki, vécére kell mennem – kiabálta könnyek között a kislány.
– Idehallgass – kiáltotta Nyikolaj –, ne bömbölj!
– Engedj ki, engedj ki! Te se üvölts! Engedjetek ki!
Nyikolaj és a többiek a konyhába mentek. Jelenát a fürdőszobába kellett zárni. Ő is az ajtót verte.
Estére a kislány elcsendesedett. Nyikolaj megkérdezte, vécézett-e. A kislány csak nagy nehezen
tudott válaszolni, azt mondta, igen, belecsinált a bugyijába, és inni kért.
A kislány szobájában volt egy gyerekágy, egy kempingágy, egy kulcsra zárt komód a család
holmijával, egy szőnyeg meg könyvespolcok. Kényelmes gyerekszoba, amelyik most kényszerűségből
karanténná alakult. Nyikolaj vágott az ajtóba egy ablakocskát, és ráparancsolt a kislányra, hogy
először is vegye át rajta a madzagon belógatott üveget, amelyikben leves és beleaprított kenyér volt,
minden egyben. Ebbe az üvegbe kellett aztán a gyereknek belepisilnie is, a pisit meg kiöntenie az
ablakon. Csakhogy az ablakra rá volt tolva a felső retesz, a kislány nem érhette el, meg az üveg ötlete
se bizonyult jónak. A széklet problémáját egyszerűen oldották meg: ki kell tépni egy-két lapot
valamelyik könyvből, arra kell végezni a szükséget, aztán kihajítani az ablakon. Nyikolaj csúzlit
eszkábált össze huzalokból, és háromszori kísérletre egész nagy lyukat lőtt vele az ablakon.
Igaz, a kislány megmutatta most neveltetése minden eredményét, és hanyagul végezte el a dolgát,
nem a könyvlapokra – képtelen volt időben figyelni a szükségére. Jelena napjában vagy húszszor
kérdezett rá, nem akar-e kakálni, de a kislány mindig azt felelte, hogy nem, aminek eredményeként
csupa szaros lett. Ráadásul nehézkesen ment az etetése is. Üveg és madzag nem állt rendelkezésre
korlátlanul, a madzag folyton elszakadt, és a szobában már kilenc üveg hányódott a földön abból az
időből, amikor a kislány már nem ment oda többé az ajtóhoz, nem kelt fel és nem válaszolt a
kérdésekre. Úgy látszik, a macska le se mászott a kislány testéről, az is igaz, persze, hogy már régóta
be se került a látótérbe, azóta, amióta Nyikolaj vadászni kezdett rá a csúzlijával, mivel a kislány
szinte a felét megetette a macskával annak, amit ő maga kapott az üvegben – mindent kiöntött neki a
padlóra. A kislány nem felelt a kérdésekre, a kiságya a fal mellett állt, és nem esett bele a látótérbe.
A megelőző három nap, a kislány életformájának kialakításáért folytatott küzdelem, a bevezetett
újítások, a kísérletek, hogy megtanítsák a lányukat kitörölni a fenekét (mindeddig ezt Jelena tette meg
neki), a víz bejuttatása, hogy meg tudjon valahogy mosdani, a rábeszélések, hogy menjen oda a
kukucskálóhoz az üvegért (Nyikolaj egy alkalommal meg akarta mosdatni a kislányt, úgy, hogy a kaja
beadása helyett ráöntött egy fazék forró vizet, ami után a gyermek félt odamenni az ajtóhoz) – mindez
olyannyira összetörte a lakás lakóit, hogy amikor a kislány már nem felelt a szólításokra, mindannyian
lefeküdtek, és hosszú időre elaludtak.
De a kifejlet aztán igen gyorsan bekövetkezett. Amikor a nagymama meg a nagypapa felébredt, az
ágyukban ott találták a macskát, ugyanazzal a véres pofával – úgy látszik, a macska a kislányból
lakmározott, de kimászott a szellőzőnyíláson, talán inni vagy minek. Ó, jaj, nyögött fel a nagymama
meg a nagypapa, mire az ajtóban felbukkant Nyiko- laj, és miután meghallgatta a siránkozásokat,
egyszerűen becsapta maga után az ajtót, veszkődött valamivel, úgy látszik, eltorlaszolta egy székkel.
Nemcsak hogy az ajtó nem nyílt ki ezután, de Nyikolaj még csak szellőzőt se nyitott rajta, elnapolta.
Jelena ordítozott, el akarta venni a széket, de Nyikolaj ismét bezárta a fürdőszobába.
Aztán leheveredett az ágyra, és elkezdett puffadni, puffadni, puffadni. Az előző éjszaka megölt egy
hátizsákos nőt, aki, úgy látszik, már beteg volt, úgyhogy a kés fertőtlenítése nem segített, ráadásul
Nyikolaj még ott, az utcán, a hátizsák tetején evett egy kis árpakását, csak meg akarta kóstolni, de
egyszer csak, hopp, mind megette.
Nyikolaj felfogta ugyan, de már későn, amikor puffadni kezdett. Az egész lakás zengett a
kopácsolástól, nyávogott a macska, a felettük lévő lakásban a helyzet szintén eljutott a kopácsolásig,
Nyikolaj pedig egyre csak erőlködött, egészen addig, míg el nem kezdett folyni a vér a szeméből, és
úgy halt meg, hogy nem gondolt semmire, egyre csak erőlködött, és próbált szabadulni.
És a lépcsőházba nyíló bejárati ajtót se nyitotta ki senki, kár pedig, mert az a fiatalember, amint
hordta a kenyeret, végigjárta a lakásokat, R-ék lakásában pedig már elhalt minden kopogás, csak
Jelena kaparászott még egy kicsit, amikor folyni kezdett a vér a szeméből, és nem látott semmit, de hát
mit is láthatott volna a vaksötét fürdőszobában, a földön fetrengve.
Miért jött ilyen későn ez a fiatalember? Hát azért, mert nagyon sok lakás jutott rá a lakótelepen, négy
hatalmas ház. És a fiatalember csak a hatodik nap estéjén jutott el újra ebbe a lépcsőházba, három
nappal azt követően, hogy a kislány elhallgatott, egy nappal Nyikolaj, tizenkét órával Jelena szülei és
öt perccel Jelena halála után.
A macska viszont egyre miákolt, mint abban a nevezetes elbeszélésben, amelyikben a férj megölte a
feleségét, és téglával befalazta, de aztán jöttek a nyomozók, és a falból kihallatszó nyávogás nyomán
kiderítették, mi a helyzet, mivel a hullával együtt befalazta az asszony kedvenc macskáját is, és úgy
élt ott, hogy az asszony testével táplálkozott.
A macska nyávogott, a fiatalember, amint meghallotta ezt az egyetlen élő hangot az egész
lépcsőházban, ahol egyébként már elhalt minden kopogás és sikoly, úgy döntött, hogy megment
legalább egyetlen életet, hozott egy pajszert, amely ott hányódott véresen az udvaron, és felfeszítette
vele az ajtót. És mit látott vajon? Ismerős fekete kupac a fürdőszobában, fekete kupac az előszobában,
két fekete kupac egy székkel eltorlaszolt ajtó mögött, ahonnan a macska is előmászott. A macska
ügyesen beugrott a szellőzőnyílásba, amelyet egy másik ajtóba vágtak bele durván, és onnan emberi
hang szűrődött ki. A fiatalember elvette az ajtó elől a széktorlaszt, belépett a szobába, amelyet
üvegszilánkok, szemét, széklet, kitépett könyvlapok, fejüktől megszabadított egerek, üvegek és
madzagok borítottak el. Az ágyon egy kislány feküdt, kopasz fején élénkpiros bőr feszült, pontosan
olyan, mint a fiatalemberén, csak még pirosabb. A kislány nézte a fiatalembert, a párnáján pedig ott
ült a macska, és szintén mereven bámulta.
 Az új lélek
Felismerhetők néhány ismertetőjel alapján, és az olyanok ismerik fel őket, mint ők maguk. Ezek az
ismertetőjelek kettősek, ismétlődők. Csak kevesek számára nyitottak. Ugyancsak különös, hogy azok,
akik felismerték e jegyeket, semmit sem értenek. És magukkal kapcsolatban sem értenek semmit. Csak
sajog a szívük, és ennyi. Könny homályosítja el a szemüket, valami földöntúli bánat, de az emlékezés
csak nem jön el. Két rokon sors elkerüli egymást a térben.
Úgy is szokás ezt hívni, hogy szerelem első látásra (előfordulhat, hogy ez a pillantás sosem fog
találkozni azzal a másikkal, a rokonnal).
A ráismerés momentumai – a rokon léleké, vagy az ismerős helyé, az ismerős szavaké és
körülményeké – belevesznek a tiltott emlékek ködös szakadékába.
Kettős ismertetőjel, megfelelő oldalról érkező fény, egy ház, amelyet e fény megvilágít – és ennyi
elég is, hogy az ember felismerje a helyet. De mindaz, ami addig és utána volt, hogy minek ez a hely
és a fény, a ház, a szél, a száműzött számára sosem lesz érthető. Nem tér vissza a megelőző időbe, a
másik életbe, vonszolnia kell a jelenlegit, akármilyen is az, de a másik nélkül, fény és boldogság
nélkül.
Hiszen éppen az a megelőző, a már megtörtént a kedves nekünk. Éppen azt festi színesre a bánat, a
szerelem, ott maradt minden, ott volt mindaz, amit az „érzelem” szóval szoktak illetni. Most pedig
minden más, az élet boldogság és könnyek nélkül folyik.
De mindez csak előszó, az elbeszélés lényege pedig az, hogy egy ember nagyon igyekezett haza a
szülővárosába a kiküldetésből, futott, késéssel indult a reptérre, fogott egy kocsit, száguldott. A kocsit
az autópályán gyorshajtás miatt leállította a rendőrjárőr, megbüntették, a sofőr elment-visszajött, az
idő meg múlt. Amikor a férfi futva megérkezett a felszállóhelyre, már csak a gép hűlt helyét találta.
Hogy miért is sietett ennyire: reggel egy másik városban katonának vitték el a fiát, váratlanul,
megszakítva a tanulmányait. A késésben lévő emberrel csak nemrég közölték ezt, csak előző este volt
alkalma hazatelefonálni egy nyilvános fülkéből, hogy minden rendben, holnap megyek. „Az már késő
lesz” – válaszolta neki ugató hangon a felesége. És a férfi már rohant is. Elköszönni! Elmegy két évre
az egyetlen, szeretett gyermeke, aki nincs hozzászokva, nem áll készen a nehéz- ségekre, a
kegyetlenségekre, a katonai rendre, félénk, kedves fiú, jóságos, papa-mama kedvence, gyerekkorában
az udvaron a többiek verték, az osztályában is akadtak problémái, meg szadisták is, most már
főiskolára járt, mindent maga mögött tudott, kerültek hasonszőrű barátai, okos, rendes srácok – és
most, tessék, holnap bevonul.
Ez az ember, az apja, nem volt már fiatal, az anyja se volt már annyira az, érett korukban jöttek
össze, életük alkonyán, és nemzették maguknak ezt a boldogságot, ezt a szépséges és jóságos
angyalkát, akit a kortársai (a szülei véleménye szerint) nem értékeltek, ahogyan a vademberek törzse
sem értékeli az első prófétát.
Az apának volt már egy idősebb lánya, a vénlány, ahogyan az apja nevezte, aki persze tényleg nem
volt már fiatal, egy korai kapcsolat gyümölcse, ráadásul a lány anyja tizenegy évvel volt idősebb a
férjénél. A kapcsolatuk akkor bomlott fel, amikor az apa negyvenkettő, az anya pedig ötvenhárom
éves volt. Ez azért már kor! Kétségbeesett életkor az egyik fél részéről is, a másikéról is. És ekkor
jött el a férj számára élete szerelme, aki már szintén nem volt fiatal, egy kortalan, csupa gyengédség,
törékeny asszony, aranyszőke feje körül hajfelhő lebegett, kék- szemű – ő volt az új munkatársnő. És
minden eldőlt, és megszületett ez a csoda, ez az aranyszőke, göndörfürtű, vézna kisfiú, ez az angyalka.
És leéltek együtt jó tizennyolc évet, egymásba kapaszkodva, mintha leéltek volna még egy plusz
életet, örök izgalomban a gyermekért.
És ekkor eljött az idő, hogy kegyetlenül meg kellett fizetni mindezért, jöttek az előző feleség könnyei
és fenyegetései, és az átkai mind beteljesedtek (érjen el téged is mindaz, amit velem tettél!).
Az apa lekéste a gépet. A reggeli járatra nem kapott jegyet.
Ekkor az újonc apja visszakapta a jegy árának egy részét, és már rohant is a kései autóbuszhoz,
kiment vele a vasútállomásra, és könnyek között még el tudott mondani valamit a kalauznőnek, valami
olyat, amitől az félreállt, és felengedte a már mozgó vonatra, a peronra, majd pedig a saját fülkéjébe,
a felső ágyra, ahol a rettentően befűtött mennyezeti térben elzötykölődött reggelig, aztán berohant a
lakásukba, de az már üres volt, a padlón szemét hányódott, telefonkagyló hevert és búgott, a fia
szobájában a bevetetlen ágy úgy tátongott, mintha kivégzés után.
Az apa gyorsan feltalálta magát, és a bevonulás helyét megtudakolta a szomszédos lépcsőházban,
ahol a fia osztálytársa, örökös kínzója lakott, de ez most nem számított. Az anyja elmondta, hová
szaladjon, az övéi is mind odamentek elkísérni a srácot a részeg éjszaka után.
Az apa még időben érkezett. A fia éppen indulóban volt a részeg, visszataszító, röhögő, nyomott
srácok társaságában.
Az apa elkapta a fia kabátjának ujját, elkiáltotta magát, és Amerikában ocsúdott fel, egy
szerencsétlen emigráns, Grisa alakjában, akit elhagyott munkaszerető felesége, fél évvel azután, hogy
állandó lakhelyükre beköltöztek. Az asszony takarítónőként helyezkedett el egy plázában, egy
hatalmas hodályban, aztán hozzáment feleségül egy professzorhoz, egy volt iskolatársához, akivel
ebben a plázában akadtak össze. Szerencsés véletlen! Grisát meg úgy hajították ki, mint a rongyot.
Az említett pillanatban éppen kiengedték a diliházból, a helyi pszichiátriáról, ahol anélkül, hogy a
nyelvet bírta volna, minden idejét a tévé előtt töltötte, nem folyva bele azokba az ádáz vitákba, hogy
melyik csatornát nézzék; ráadásul Grisa a harmadik öngyilkossági kísérletét követően volt itt bent.
Ugyanakkor, jól-rosszul ugyan, de mégiscsak elkezdett beszélni valami szegényes tévés nyelven egy
bolond négerrel, aki szakadatlanul üvöltött, és elsőként éppen Grisa értette meg, a maga módján
vitába is szállt vele, tisztára a tévébemondó hangján. A néger szó szerint rávetette magát. Ez a fekete
fellépett a fehérek ellen, megölt közülük, e bűzös seggűek közül vagy tízet, vagyis hogy ő maga ezt
állította, és kész volt ezért akár elektromos székbe is ülni, örömmel halt volna meg az eszméért, hogy
a neve a fehérek elleni harc szimbólumává váljon. Grisa pedig a következőképp mondott ellent neki:
na, ölj meg, ölj meg engem, plíz! Fojts meg, csinálj, amit akarsz, szólalt meg hirtelen a maga számára
is teljesen váratlanul Grisa (nem értette, hogy most éppen annak a szerencsétlen apának a lelke
vergődik, aki elég sok mindent tudott, öt nyelvet is, például). Ölj meg engem, kérlek – siránkozott
Grisa, amikor is elvezették, és egy injekcióval lenyugtatták.
A fekete Tamás bátya hirtelen megszakadt a maga időfolyamában, és egész igazságos, faji
bosszúállásra kihegyezett világában felfedezett egy valós fehér alakot, aki a halálát kérte tőle. Tamás
bátya gondolkodni kezdett róla, bosszút állhat-e egyáltalán a fehéreken még ebben a tizenegyedik
esetben is, és azonnal elindult, hogy kiderítse, mi történik ezzel a szerencsétlen, bűzös seggű fehérrel,
akiről végül is kiderült, hogy egy koszos ruszki, aki a feketék világának rangtáblázatában sokkal
lentebb áll, mint bármelyik bennszülött, Tamás bátyáról már nem is beszélve, aki a maga felsőbbrendű
faján belül is arisztokrata volt. Az USA teljes jogú polgára!
 Tamás bátya ekkor védeni kezdte a koszos ruszki jogait, megtanította rá, hogy a képernyőn
felismerje a demokrácia legfőbb ellenségeit – a szenátorokat meg az elnököt, meg egy kövér
öregasszonyt, aki mindig idétlen, rövid, a térde fölé húzott szoknyát viselt. Tamás bátya sokat mesélt
Grisának, miközben a fejét ingatta és csontos ujjait csavargatta, Grisa pedig egyre csak sírt.
Nem tudta, hogy a fiát és a feleségét siratja, azokat, akiket otthagyott az utcán, nem messze a
bevonulási helytől, térden állva a holttest mellett. Nem tudta, hogy a fiát nem vitték el a seregbe, mert
az anyja elbújtatta, és rettenetesen üvöltözött. Vagyis hogy a holttest mellett üvöltözött, de előtte már
régóta azt súgta, „fuss Válja nénihez Ugyelnajába”, a fiú pedig szedte a lábát, és így is maradt a mentő
megérkezéséig.
 Új Robinsonok
Apám és anyám úgy döntött, hogy a lehető legravaszabbul járnak el, és mindenekelőtt velem és a
felhalmozott élelmiszerrel együtt eltűntek egy elhagyatott, isten háta mögötti faluba, valahová a Mora
folyócskán túlra. Olcsón jutottunk hozzá a házunkhoz, amely csak állt és állt ott magában, minden
évben lementünk oda június végén, vagy- is az egészségem érdekében termelt földieper szedésének
idejére, azután augusztusban, amikor az elhagyatott kertekben össze lehetett szedni az almát, a szilvát
meg az elvadult, apró szemű fekete ribizlit, az erdőkben pedig málna és gomba is termett. A házat,
úgymond, bontásra vettük, de benne laktunk és használtuk úgy, hogy nem hoztunk rajta rendbe semmit,
egészen addig, míg egy szép napon apám meg nem egyezett a sofőrrel, mi pedig tavasszal, mihelyt
felszáradt minden, el nem indultunk a faluba, felpakolva élelmiszerrel, mint valami Robinsonok,
mindenféle kerti eszközzel felszerelkezve, meg puskával és a Kraszivaja nevű agárral, amelyik,
általános vélemény szerint, ősszel nyulat tudhatott fogni a mezőn.
És apám lázas ténykedésbe kezdett, felásta a kertet, úgy, hogy elbitorolta a szomszéd telket is,
aminek érdekében elásta a mezsgyekarókat, és áthelyezte a nem létező szomszédok sövényeit is.
Felástuk a kertet, elültettünk három zsák krumplit, felástuk az almafák alját is, apám elment az erdőbe
tőzeget szedni. Került egy kétkerekű talicskánk is, egyáltalán, apám aktívan fosztogatta a szomszédos,
bedeszkázott házakat, beszerzett mindent, ami a keze ügyébe került: szöget, régi deszkákat,
kátránypapírt, bádogot, vödröket, padokat, ajtókilincseket, ablaküvegeket, mindenféle régi dolgokat,
olyasmiket, mint öntöttvas lemezt, öntöttvas kályhaajtókat, tűzhelykarikákat és efféléket. Az egész
faluban mindössze három öregasszony élt, Anyiszja, az egészen elvadult Marfutka meg a vörös Tánya,
az egyedüli, akinek családja is volt, és akihez saját kocsijukon eljöttek a gyerekei, valamit hoztak,
valamit vittek, hoztak a városból konzerveket, sajtot, vajat, mézeskalácsot, vittek sós uborkát,
káposztát, krumplit. Tányának teli volt a pincéje, volt egy jó kis elkerített udvara, nála lakott az
agyongyötört kis unokája, Valerocska, akinek állandóan vagy a füle fájt, vagy rühes volt. Maga Tánya
végzettsége szerint ápolónő volt, a szakmáját Kolimán, a lágerben szerezte, ahová egy kolhozból
elcsaklizott malac miatt küldték el, amikor tizenhét éves volt. A Tányához vezető csapást nem nőtte be
a gaz, az öregasszony mindig befűtött, eljárt hozzá Verka, a tehenészlány a szomszédos, lakott faluból,
Tarutinóból, és ahogy megfigyeltem, már messziről kiabált neki: „Tánya, innék egy kis teát! Tánya,
innék egy kis teát!” Anyiszja néni, a faluban az egyetlen ember (Marfutka nem számított annak, Tánya
pedig nem ember volt, hanem bűnöző), azt mondta nekünk, hogy Tánya annak idején itt, Morában az
egészségház vezetője volt, és majdhogynem a legfőbb ember, nagyban mentek a dolgai, a fél házat
kiadta az egészségháznak, abból is dőlt hozzá a pénz. Anyiszja is dolgozott Tányánál öt évig, ami
miatt szinte teljesen nyugdíj nélkül maradt, mivel nem dolgozta le a kolhozban a szükséges huszonöt
évet, azt pedig, hogy öt éven át az egészségházban söprögetett, a nyugdíjba nem számítják bele.
Anyám annak idején elment Anyiszjával Prizerszkojéba a társadalombiztosítóhoz, de a
társadalombiztosítót akkorra már örökre és reménytelenül bezárták, és minden el volt tussolva, anyám
pedig a rémült Anyiszjával gyalogosan gyorsan megtette Moráig a huszonöt kilométert, és Anyiszja
újult erővel fogott hozzá a kertásásnak, az erdőirtásnak, hordta haza, a házába a gallyakat és a
farönköket: próbált menekülni az éhhaláltól, amely várta volna, ha tétlen marad, és erre ott volt élő
példának Marfutka, aki hetvenöt éves volt, és már nem fűtötte be a kalyibáját, a krumpli pedig, amit
üggyel-bajjal hazacipelt magának, télen megfagyott nála, és csak rothadt, levedző halom maradt
belőle – Marfutka azért a tél folyamán csak megevett belőle valamit, meg aztán ettől az egyetlen
értéktől, a rothadt krumplitól megválni se akart, habár anyám egyszer elküldött hozzá egy lapáttal,
hogy hajigáljam ki az egészet. De Marfutka nem nyitott ajtót, amikor meglátta a rongyokkal betömött
ablakából, hogy megyek hozzá a szerszámmal. Marfutka a krumplit vagy nyersen rágcsálta el,
miközben egyetlen foga sem volt, vagy akkor gyújtott tüzet, amikor senki se látta – nem tudni. Vágott
fája egy hasáb se maradt. Tavasszal egy rakás zsíros sálba, rongyba, takaróba bugyolálva magát
átment Anyiszjához a fűtött házba, és szó nélkül elüldögélt nála, akár egy múmia. Anyiszja meg se
akarta kínálni semmivel, Marfutka csak ült, egyszer az arcába néztem, pontosabban arcának abba a
részébe, amely kilátszott a rongyok alól, és megláttam, hogy az arca kicsi és fekete, a szeme meg mint
valami nedves lyuk. Marfutka megélt még egy telet, de a kertbe már nem járt ki, és úgy látszik, arra
készült, hogy éhen haljon. Anyiszja naivan azt mondta, hogy Marfutka az előző évben még egészen jól
volt, most meg már nagyon rosszul, fél lábbal a sírban van. Anyám kézen fogott, és elültettünk egy
félvödörnyi krumplit Marfutkának, aki a háza háta mögül figyelt bennünket, és amiatt nyugtalankodott,
hogy úgy látszik, elfoglaltuk a kertjét, de odacsoszogni nem mert hozzánk, anyám maga ment oda
hozzá, és adott neki egy fél vödörre való krumplit. Úgy látszik, Marfutka azt hitte, hogy a kertjét egy
fél vödör krumpliért akarják megvenni, és annyira megijedt, hogy el se akarta fogadni a krumplit. Este
anyámmal meg apámmal elmentünk Anyiszjához kecsketejért, Marfutka ott ült nála. Anyiszja mondta,
hogy látott bennünket Marfutka kertjében. Anyám azt válaszolta, hogy segíteni akartunk Marfa nénin.
Anyiszja viszont vitába szállt vele, hogy Marfutka már a túlvilágra készül, nincs mit segíteni rajta,
megtalálja oda maga is az utat. Hozzá kell tennem, hogy Anyiszjának nem pénzzel fizettünk, hanem
konzervvel meg tasakos levessel. Sokáig ez nem tarthatott, mert a kecskének volt teje és lett is
mindennap, mi viszont kizárólag konzervet ettünk. Be kellett vezetnünk valami ennél keményebb
valutát, és anyám azt mondta az Anyiszjával folytatott beszélgetés után, hogy a konzervünk fogytán
van, nekünk magunknak sincs mit ennünk, úgyhogy nem fogunk tovább tejet venni. Anyiszja eleven
észjárású ember volt, és azt válaszolta, hogy másnap hoz nekünk egy üveg tejet, és majd
megbeszéljük, ha van krumplink, akkor majd még beszélünk erről. Úgy látszik, Anyiszja dühös volt,
hogy Marfutkára pazaroljuk a krumplit, ahelyett, hogy tejre költenénk, nem tudta, mennyi krumplit
pocsékoltunk el Marfutka kertjére az ínséges tavaszi időszakban (egyszer hopp, másszor kopp), a
képzelete meg úgy zakatolt, mint egy motor. Úgy látszik, már kidolgozta néhány variációját Marfutka
közeli halálának, számított arra, hogy betakarítja helyette a termést, és már előre dühös volt ránk mint
az elültetett krumpli tulajdonosaira. Minden bonyolulttá válik, ha a túlélésről van szó olyan időkben,
amilyenek az akkoriak voltak, egy idős, erőtlen ember túléléséről egy erős, fiatal családéval szemben
(anyám meg apám negyvenkét évesek voltak, én tizennyolc).
Este előbb megérkezett hozzánk Tánya, városias kabátban, sárga színű gumicsizmában, kezében új
bevásárlószatyorral. Hozott nekünk egy tiszta rongyba csavart kismalacot, amelyet agyonnyomott a
koca. Érdeklődött, be vagyunk-e jelentve Morába. Azt mondta, sok háznak van gazdája, ezek vissza
akarnának jönni, csak írni kell nekik, mert ezek nem elhagyott házak és nem itt hagyott javak, minden
szöget meg kell venni és be kell verni. Végezetül emlékeztetett bennünket az áthelyezett sövényre, meg
arra, hogy Marfutka még él. A malacot megvételre kínálta fel pénzért, papírrubelekért, apám pedig
még aznap este feldarabolta és lesózta a malacot, amelyik a rongyban igencsak hasonlított egy
gyermekre. A szempillás kis szeme, és így tovább.
Aztán amikor Tánya elment, megérkezett Anyiszja egy üveg kecsketejjel, és egy csésze tea mellett
gyorsan megegyeztünk vele a tej új áráról: háromnapi tej egy doboz konzervért. Anyiszja megvetően
érdeklődni kezdett Tánya felől, hogy minek jött, és helyeselte a szándékunkat, hogy segítünk
Marfutkának, habár nevetve úgy nyilatkozott róla, hogy Marfutka bűzlik.
A kecsketej meg az agyonnyomott malac meg kellett védjen bennünket a skorbuttól, ráadásul
Anyiszjának volt már egy kiskecskéje is, mi pedig úgy döntöttünk, megvesszük tőle tíz doboz
konzervért, de majd csak később, amikor már majdnem felnőtt, mivel Anyiszja jobban tudja, hogyan
kell a kiskecskéket nevelni. Igaz, Anyiszjával erről nem állapodtunk meg, és a vénasszony, aki
belebolondult az egykori főnöknője, Tánya iránti féltékenységébe, ünnepélyesen újra eljött hozzánk,
egy tiszta rongyba csavart leölt kiskecskével. Két doboz halkonzerv volt a válasz vadállati tettére,
anyám pedig elsírta magát. Főztünk a húsból, meg is kóstoltuk, de valamiért nem lehetett megenni,
úgyhogy apám ezt is lesózta.
Kiskecskét azért mégiscsak vettünk, miután anyámmal legyalogoltunk tíz-tíz kilométert oda-vissza
Tarutinón túlra, egy másik faluba, de úgy mentünk oda, mintha turisták lennénk, mintha csak
sétálgatnánk, mintha a régi időket élnénk. Hátizsákkal vágtunk neki az útnak, énekeltünk, a faluban a
kútnál megkérdeztük, hol ihatnánk kecsketejet, egy kenyérlepényért vettünk egy üveg tejet, és el
voltunk ragadtatva a kiskecskéktől. Mesteri tettetéssel suttogni kezdtem anyám fülébe, mintha
kiskecskét kérnék tőle. A gazdasszony igencsak felbuzdult, előre dörzsölte a tenyerét az üzletre,
anyám azonban, szintén a fülembe súgva, megtagadta a kérést, mire a gazdasszony hízelegve dicsérni
kezdett, és azt mondta, úgy szereti a kiskecskéket, mint az édes gyermekeit, ezért mindkettőt akár a
kezembe is adná. Én viszont azt feleltem: „Ugyan már, nekem csak egy kiskecske kell.” Gyorsan
megalkudtunk, a néne nyilvánvalóan nem tudta a pénz jelenlegi értékét, és kevésért ideadta, ráadásnak
pedig még adott egy darab kősót is az útra. Láthatóan meg volt róla győződve, hogy jó üzletet kötött,
és való igaz, a kiskecske hamarosan elkezdett senyvedni nálunk, mert elgyötrődött a hosszú úton. A
dolgot megint csak Anyiszja hozta helyre, magához vette a gidát, előtte bekente az udvara sarával,
úgyhogy az öreg kecske úgy fogadta, mint a sajátját, és nem ölte meg. Anyiszja egyszerűen kivirágzott.
A legfontosabb már megvolt, fáradhatatlan, sánta apám azonban mindennap egyre csak járta és járta
az erdőt. Fejszével, szögekkel, fűrésszel, talicskával felszerelkezve ment el, hajnalban indult és sötét
éjszakában tért haza. Anyám meg én a kertben veszkődtünk, úgy-ahogy folytattuk a munkát, amit apám
megkezdett, gyűjtögettük az ablak- és ajtókereteket, üvegeket, aztán még azért főztünk, takarítottunk is,
vizet hordtunk mosáshoz, ezt-azt varrogattunk. Régi, az elhagyott házakban hányódó bundákból
szőrcsizmafélét varrtunk télire, varrtunk kesztyűket, csináltunk szőrmederékaljakat az ágyba. Apám,
amikor éjszaka meglátott egy ilyen derékaljat, megtapogatta maga alatt, egy pillanat alatt összetekerte
mind a hármat, és reggel elvitte őket a talicskán. Úgy nézett ki, hogy apám berendez még egy
szálláshelyet, csak azt az erdőben, és a későbbiekben ez nagyon helyénvalónak bizonyult. Habár aztán
az is kiderült, hogy semmilyen munka és semmiféle előrelátás nem menthet meg minket a többiek
sorsától, hogy semmi sem menthet meg minket, csak a szerencse.
Közben túléltük a legszörnyűségesebb hónapot, a júniust (a kopp hónapot), amikor falun általában
elfogy minden tartalék. Pitypangból készített salátát zabáltunk, scsít főztünk csalánból, de alapvetően
csak füvet téptünk, és hordtuk, hordtuk, hordtuk haza hátizsák- meg szatyorszámra. Kaszálni nem
tudtunk, meg még a fű se nagyon nőtt meg akkorára. Anyiszja végül adott egy kaszát (tíz hátizsáknyi
fűért, ami nem kevés), úgyhogy akkortól anyámmal felváltva kaszáltunk. Ismétlem, távol éltünk a
világtól, nagyon vágyódtam a barátnőim és barátaim után, de már semmi hír nem jutott el hozzánk,
igaz, apám hallgatott rádiót, csak ritkán: takarékoskodott az elemmel. A rádióból valami
elviselhetetlen hazugság szólt, de mi csak kaszáltunk és kaszáltunk, Rája, a kiskecske nőtt-növekedett,
keresni kellett neki egy bakot, úgyhogy megint elindultunk ugyanabba a faluba, ahol a másik gida
tulajdonosnője lakott. Előző alkalommal még ránk is akarta tukmálni, de mi akkor nem tudtuk a kis
bakkecske valódi értékét! A gazdasszony barátságtalanul fogadott bennünket, már mindenki tudott
rólunk mindent, azt viszont nem tudták, hogy van egy nősténykecskénk: a mi kis Rájánk Anyiszjánál
nevelkedett. A gazdasszony ezért fogadott minket barátságtalanul: ő eladta nekünk a gidát, mi nem
vigyáztunk rá, a mi dolgunk. A bakkecskét nem akarta eladni, nekünk viszont nem volt lisztünk, se
lisztünk, se lepényünk – ráadásul a bakkecskéje már sokat nyomott, három kiló friss hús meg ki tudja,
mennyibe került azokban az ínséges időkben. Csak abban tudtunk megállapodni vele, hogy adunk neki
egy kiló sót meg tíz darab szappant. Csakhogy ez nekünk a jövőbeni tejünk ára volt, úgyhogy
rohantunk is haza mindezért, miután figyelmeztettük a gazdasszonyt, hogy nekünk élve kell a kecske.
„Mit gondolnak, tán bemocskolom a kezem maguk miatt” – válaszolta erre a gazdasszony. Estére
hazaértünk a bakkecskével, és elkezdődtek a kemény nyári hétköznapok: a szénakaszálás, a
kertgyomlálás, a krumpli feltöltése, és mindez egy ritmusban Anyiszjával… Megállapodásunk szerint
Anyiszjától átvettük a kecsketrágya felét, úgy-ahogy feljavítottuk vele a földet, de mindenből csak
kevés és apró termett. Anyiszja néni, akinek nem kellett szénát kaszálnia, kikötötte a kecskét meg az
egész kecskeóvodát a látóterünkön belülre, aztán szaladt gombát meg erdei gyümölcsöt szedni, majd
benézett hozzánk, hogy jóváhagyja a munkánkat. Újra kellett ültetnünk a kaprot, mert túlságosan
mélyre vetettük, márpedig arra szükség volt az uborkasavanyításhoz. Szárat növesztett a burgonya.
Anyám és én olvastuk a Kerti munkák kézikönyvét, apám végre-valahára befejezte az erdőben kezdett
munkálatait, és elindultunk, hogy megnézzük új szálláshelyét. Valakinek a rönkháza volt ez, amit talán
felújított, mindenesetre betömködte a réseit, ablakokat, ajtókat tett rá, beüvegezte, befedte a tetejét
kátránypapírral. A ház üres volt. A következő éjszakákon egyre csak hordtuk oda az asztalokat,
padokat, ládákat, bödönöket, öntöttvas edényeket meg minden más megmaradt értékünket, mindent
elrejtettünk, hiszen apám ásott ott egy pincét is, meg egy földbe vájt kunyhót tűzhellyel, ha úgy
vesszük, egy harmadik házat. Apámnál már virágzott a kert.
Anyám és én egyetlen nyár alatt durva parasztokká váltunk, vastag ujjakkal, vastag, durva
körmökkel, amelyikekbe beleette magát a föld, és ami a legérdekesebb, a körömágyak, mintha
húspárnák nőttek volna ki, megvastagodtak és bütykösek lettek. Megfigyeltem, hogy Anyiszjának
ugyanígy van, ugyanilyen a keze a dologtalan Marfutkának is, meg még Tányánál is, aki pedig a
leginkább úrinő volt köztünk, ápolónő, ugyanez a kép fogadott. Egyébként Tánya állandó vendége, a
tehenész Verka felkötötte magát az erdőben, régóta nem volt már tehenészlány, a csordát rég
felzabálták, és Anyiszja igencsak szidta Tányát, és kiadta nekünk a titkát, hogy Tánya nem teát adott
Verkának, hanem valami gyógyszert, és Verka képtelen volt nélküle élni, emiatt is akasztotta fel magát,
nem volt mivel fizetnie érte. Verka egy kislányt hagyott maga után, ráadásul apa nélkül. Anyiszja, aki
fenntartotta a kapcsolatot Tarutinóval, elmesélte, hogy ez a kislány a nagyanyjánál él, aztán ugyancsak
Anyiszja diadalmas elbeszéléséből kiderült, hogy ez a nagymama olyasféle jómadár, mint a mi
Marfutánk, csak még iszik is, és a hároméves kislányt, aki már teljesen meghibbant, anyám egy régi
gyerekkocsiban áttolta hozzánk, a házunkba. Anyám mindig túltett mindenkin, apám dühöngött, a
kislány az ágyba vizelt, nem mondott semmit, folyt a taknya, a szóból nem értett, éjszaka órákon át
bőgött. És ez az éjszakai bömbölés hamarosan már senkit se hagyott élni, és apám kiköltözött az
erdőre. Nem lehetett mit tenni, és a helyzet oda vezetett, hogy a kislányt vissza kell adni semmirekellő
öreganyjának, amikor is ez a Faina néni maga jött el hozzánk, és imbolyogva pénzt kezdett el
követelni a kislányért is, a babakocsiért is. Anyám szó nélkül kivezette hozzá Lénát, tisztán, fésülten,
mezítlábasan, de kis ruhácskában. Léna bömbölés nélkül hirtelen anyám lába elé vetette magát, mint
egy felnőtt, összegörnyedt, és átölelte anyám lábát. Az öregasszony sírva fakadt, és Léna meg a
babakocsi nélkül elment, úgy tetszett, meghalni. Járás közben tántorgott és öklével a szemét törölgette,
de nem az italtól tántorgott, hanem a teljes kimerültségtől, amint később rájöttem. Rég nem vezetett
már semmiféle háztartást, hiszen az utóbbi időkben Verka már semennyit sem keresett. Mi magunk is
egyre többször csak mindenféle főtt füveket ettünk, főként gombalevest. A kecskegidák már régóta kint
éltek apámnál, távol a bűn lehetőségétől, a hozzá vezető ösvényt már teljesen benőtte a gaz, annál is
inkább, mert apám a talicskájával különböző utakon járt haza, mert gondolt a jövőre. Léna nálunk
maradt, adtunk neki tejet, erdei gyümölccsel meg gombalevessel etettük. De minden még
szörnyűbbnek látszott, amikor elkezdtünk gondolni a télre. Nem volt se kenyerünk, se lisztünk, se
búzánk, a környéken nem vetettek semmit, hiszen nem csináltak már régóta se benzint, se
alkatrészeket, a lovakat pedig már jóval korábban leölték, úgyhogy nem volt mivel szántani. Apám
kijárt a földekre, összeböngészte a véletlenül megmaradt kalászokat, de előtte már mások is
végigmentek a szántóföldeken, nem is egyszer, úgyhogy nem sok jutott neki, mindössze egy zsákra
való búza. Arra számított, hogy őszi vetést fog csinálni a rönkháztól nem messze eső szántón,
kikérdezte Anyiszját a vetési időről, aki megígérte neki, hogy elmondja, mikor és hogyan kell vetni,
szántani. Az ásóról letett, faeke viszont nem volt sehol. Apám megkérte rá, hogy rajzolja le, milyen a
faeke, és mint valami Robinson, elkezdett összefabrikálni egyet. Anyiszja maga is rosszul emlékezett
már a részletekre, habár egykoron muszáj volt a tehén húzta faeke után mennie, apámat viszont elkapta
a mérnöki hév, és leült, hogy feltalálja ezt a biciklit. Boldog volt új sorsában, és egyáltalán nem
gondolt a városra, ahol sok ellenséget hagyott hátra, többek között a szüleit is, vagyis a nagyapámat
meg a nagyanyámat, akiket csak kicsiny gyermekkoromban láttam, minden további elmerült az anyám
miatt rendezett botrányokban, meg a nagyszüleim lakása miattiakban, hogy ott omoljon össze, ahol
van, összes stukkós mennyezetével, vécéjével meg konyhájával együtt. Nekünk nem adatott meg, hogy
benne éljünk, nagyanyám meg nagyapám pedig már nyilván meghaltak. Senkinek nem szóltunk semmit,
amikor kiköltöztünk a városból, habár apám hosszú ideig készülődött rá, ezért is gyűlt össze egy egész
platónyi zsákunk meg ládánk. Nem voltak ezek drága holmik, és a maguk idejében hiánycikkek sem,
előrelátó apám több éven át gyűjtögette össze, amikor még tényleg nem voltak se drágák, se
hiánycikkek. Apám, aki egykor sportoló volt, alpinista, geológus, és tönkretette csípőben a lábát, már
régóta vágyott rá, hogy otthagyjon mindent, és egyszer csak a körülmények egybevágtak növekvő
menekülési mániájával, és mi menekültünk, amikor még minden felhőtlennek látszott. „Egész
Spanyolország fölött felhőtlen az ég!” – tréfálkozott apám szó szerint minden szép reggelen.
A nyár gyönyörű volt, minden ért, zamatos lett, Léna beszélni kezdett, futott utánunk az erdőbe, nem
szedett gombát, hanem csak anya után szaladt, mintha hozzá lenne nőve, mintha a világ legfontosabb
dolgával lenne elfoglalva. Hiába tanítgattam, hogyan találja meg a gombát meg az erdei gyümölcsöt,
egy ilyen helyzetben lévő gyerek nem élhetett nyugton és nem válhatott le a felnőttekről, egyszerűen
mentette a bőrét, és mindenüvé ment anyám után, futott a kis kurta lábacskáján, a felpuffadt kis
hasával. Léna „néninek” hívta anyámat – hogy honnan szedte ezt a szót, hisz mi nem mondtuk neki…
És engem is „néninek” hívott, roppant okosan, mellesleg.
Egyik éjjel az ajtón kívülről nyöszörgést hallottunk, olyasmit, mint egy kiscicáé, és rátaláltunk egy
csecsemőre, beletekerve egy régi, zsíros lélekmelegítőbe. Apám, aki már hozzászokott Léna
jelenlétéhez, sőt, napközben még el is járt hozzánk ezt-azt elvégezni a gazdaságban, ekkor feljajdult.
Anyám szigorú kedvében volt, és úgy döntött, megkérdezi Anyiszját, ki tehette ezt. Úgyhogy az
éjszaka közepén, a hallgatag Léna kíséretében elindultunk a csecsemővel Anyiszjához. Az
öregasszony nem aludt, ő is hallotta a csecsemősírást, és nyugtalankodott. Azt mondta, Tarutinóba
megérkeztek az első menekültek, és hamarosan jönni fognak hozzánk is, úgyhogy várjátok csak a
vendégeket. A csecsemő visított, áthatóan és szakadatlanul, felfúvódott, kemény hasa volt. Tánya, akit
reggel elhívtunk, hogy megvizsgálja, azt mondta, anélkül, hogy akár hozzányúlt volna, hogy nem fog
életben maradni, mert „csecsemőrángása” van. A gyerek szenvedett, ordított, nekünk pedig még egy
cumink se volt, amivel megetethettük volna, anyám a kiszáradt szájacskájába vizet csöpögtetett, mire
a gyerek fulladozni kezdett. Ránézésre olyan négy hónapos lehetett. Anyám gyors ütemben Tarutinóba
indult, a helyieknél becserélt egy aranytartalék csomag sót cumira, élénken hazafutott, a gyerek ivott a
cumisüvegből egy kevéske vizet. Anyám adott neki beöntést, méghozzá kamillásat, mi pedig
mindannyian, beleértve apámat is, rohangáltunk, lótottunk-futottunk, vizet melegítettünk, hőpalackot
tettünk be neki. Mindenkinek világos volt, hogy hagyni kell most a házat, a kertet, a beindított
gazdaságot, mert másként elkapnak bennünket. Hagyni a kertet – éhhalált jelentett volna. Apám a
családi tanácskozáson azt mondta, hogy mi fogunk átköltözni az erdei lakba, ő pedig a puskájával meg
Kraszivajával beveszi magát a kertben lévő fészerbe.
Éjszaka elindultunk a holmink első szállítmányával. A fiúcska, akit Najgyennek neveztünk el, a
talicskán, a batyuk tetején utazott. Mindannyiunk meglepetésére a beöntés után megkönnyebbült, aztán
kiszopott az üvegből egy kis higított kecsketejet, most pedig a talicskához szíjazott báránybőrbe
csavarva utazott. Léna a hámba kapaszkodva bandukolt.
Hajnalra megérkeztünk új házunkba, apám pedig azonnal megtette a második, majd a harmadik
fuvart is. Mint egy macska, a fogai közt cipelte új kismacskáit, vagyis mindent, amit véres verítékkel
megszerzett magának, és a faházikót egyszer csak elárasztották a holmik. Napközben, amikor
elgyötörten mindannyian elaludtunk, apám elindult őrködni. Éjszaka hozott még egy talicskányi kiásott
friss zöldséget, krumplit, sárgarépát és céklát, cukorrépát meg apró hagymát, amit aztán szétterítettünk
a pincében. Még az éjszaka folyamán el is ment újra, és szinte futva érkezett haza – üres talicskával.
Leverten sántikált, és azt mondta: ennyi! De hozott még egy üveg tejet a kisfiúnak. Kiderült, hogy a
házunkat elfoglalta valami rekviráló csapat, a kert előtt őrszem áll, Anyiszjától átvitték a kecskét a mi
egykori házunkba. Anyiszja egész éjjel várta apámat a hadiösvényén ezzel az előző este fejt üveg
tejjel. Apám bár szomorkodott, de azért örült is, mert megint sikerült meglépnie, ráadásul egész
családjával együtt.
Most minden reménységünket apám kis kertjébe és a gombába helyeztük. Léna a házikóban ült a
kisfiúval, az erdőre nem vittük ki, bezártuk, hogy ne zavarja meg a munka tempóját. Bármilyen furcsa
is, kettesben a gyerekkel nyugton megült, nem rohant neki az ajtónak. Najgyen nekiveselkedve
krumplifőzetet ivott, anyám meg én pedig hátizsákkal meg szatyorral jártuk az erdőt. A gombát már
nem marináltuk, hanem csak szárítottuk, sónk egyáltalán nem maradt. Apám kutat fúrt, a forrás túl
messze volt.
Az átköltözésünk utáni ötödik napon eljött hozzánk Anyiszja néni. Üres kézzel jött, nem hozott
semmit, csak a macskája ült a vállán. Anyiszja furcsán nézett. Elüldögélt kicsit a tornácon, macskáját
a szoknyája aljában tartva, aztán észbe kapott, és elindult az erdőbe. A macska bevette magát a tornác
alá. Anyiszja hamarosan hozott egy teli kötény gombát, volt köztük légyölő galóca is. Elüldögélt kint
a tornácon, a házba nem ment be. Hoztunk ki neki az üres levesünkből, ugyanabban az üvegben,
amiben a tejet adta. Este apám átvezette a földkunyhóba, ami a harmadik tartalékházunk volt, Anyiszja
kipihente magát, és megint fürgén nyargalt az erdőbe. A gombát elvettem tőle, nehogy megmérgezze
magát. Egy részét megszárítottuk, másik részét kidobtuk. Egyik nap, amikor hazaértünk az erdőből,
mindegyik befogadott családtagunkat a tornácon találtuk. Anyiszja Najgyent ringatta, és egyáltalán,
emberi módon viselkedett. Mintha csak feltört volna benne valami, Lénának mesélt: „Mindent
átkutattak, mindent elvittek… Marfutához még csak be se tolták a képüket, tőlem pedig mindent
elvittek, a kecskét kötélen vezették el…”
Anyiszja még sokáig hasznossá tette magát, őrizte a kecskéinket, vigyázott Najgyenre meg Lénára,
egészen a fagyok beálltáig. Aztán felfeküdt a gyerekekkel a kemencepadra, és csak az udvarra szállt le
onnan. A tél hóval lepte be az összes hozzánk vezető utat, volt szárított gombánk, lekvárnak befőzött
gyümölcsünk, krumplink apám kertjéből, egy egész padlásnyi szénánk, áztatott almánk az elhagyatott
udvarokból, sőt, még egy hordó sós uborkánk és paradicsomunk is. A szántón, a hó alatt sarjadt az
őszi vetés. Voltak kecskéink is. Volt egy kisfiú meg egy kislány is az emberi faj létezésének
folytatására, egy macskánk, amelyik pajkos erdei egereket hordott haza, ott volt Kraszivaja, az agár
is, amelyik nem akarta megenni ezeket az egereket, de amelyikkel – apám úgy remélte – hamarosan
nyúlra lehet vadászni. Puskával félt vadászni, még fát vágni se mert, nehogy felfedezzenek bennünket
a hang alapján. Ezért a fülsiketítően tomboló hóviharok idején vágta fel a fát. Volt egy öreganyánk, a
népi bölcsesség és tudás kiapadhatatlan forrása. Köröttünk hideg térségek terültek el.
Apám egyszer bekapcsolta a rádiót, és sokáig keresgélt rajta az éterben. Az éter hallgatott. Vagy az
elemek merültek le, vagy tényleg magunkban maradtunk a világon. Apámnak csillogott a szeme:
megint sikerült meglépnie!
Ha nem vagyunk egyedül, akkor el fognak jönni hozzánk. Ez mindenki számára világos. De először
is, apámnak van puskája, van sílécünk, van neszes kutyánk. Másodszor, mikor lesz az még! Élünk,
várunk, és tudjuk, hogy ott is él és vár valaki, amíg ki nem hajtanak a magok, be nem érik a búza, a
krumpli, fel nem nőnek a kecskék – na, akkor majd eljönnek. És elvisznek mindent, többek között
engem is. Addig táplálja őket a kertünk, Anyiszja kertje meg Tánya gazdasága. Tánya már rég nincs
köztünk, azt hiszem, Marfutka viszont ott van a helyén. Ha olyanok leszünk, mint Marfutka, nem
fognak bántani minket.
Addig viszont még élnünk és élnünk kell. Azután meg, persze, mi sem alszunk. Apámmal új
menedékhelyet építünk.
 A csoda
Egy nő fia felakasztotta magát.
Vagyis hogy amikor hazaért az éjszakai ügyeletből, a fiú a padlón feküdt, mellette egy hokedli
hányódott, a csillárról pedig egy vékony műanyagzsineg lógott.
A srác szája véres volt, a nyakán világosan kirajzolódott egy vörös csík.
Eszméletlenül hevert ott, de a szíve alig hallhatóan vert, úgyhogy a mentőorvos azt mondta, ez csak
öngyilkossági kísérlet volt.
Ráadásul hevert az asztalon egy levélke is: „Anya, bocsáss meg, szeretlek!”
Csak amikor a fiút eltolták a betegágyon a kórház folyosóján (az anyja vele ment a mentőautóval,
egészen a betegfelvételig, és csak a reanimáció ajtajában vált el tőle, odáig fogta a kezét), az asszony
csak akkor fedezte fel, miután hazaért, hogy a titkos helyén, a bőrönd aljában lévő gyapjúzokniban
nem maradt semmi.
Márpedig ott volt két jegygyűrű, az összes pénze, egy kevéske dollár meg egy pár rubinköves
fülbevaló.
A szegény asszony aztán nem lelte a magnetofont sem, az egyetlen értékes holmit, amit kénytelen volt
megvenni a fiának, megígértetve vele, hogy visszamegy az iskolába.
Aztán az ágy alatt meg a konyhában meglátott egy csomó üres üveget, a mosogatóban egy halom
mosatlan edényt, a vécében pedig hányás nyomait és mocskot.
Az igazat megvallva, amikor hazaért az éjszakai ügyeletből, már a küszöbön arra gondolt, hogy itt
nyilvánvalóan buliztak (a fiának be kellett vonulnia, és egyre mondogatta, hogy vendégeket fog hívni,
de az anyja nem engedte).
Viszont amikor reggel az asszony belépett a lakásba, az egyetlen szobába, amelyben mindketten
laktak, és meglátta a csálén álló csillárt, az elhúzott asztalt, a földön heverő hokedlit, és ami a
legszörnyűbb, a zsineget meg a fia testét a padlón, egy pillanat alatt elszállt minden dühös gondolata.
És csak most, miután hazaért a kórházból, rakott össze mindent az emlékezetében, és miután lábára
állította a hokedlit, kihúzta az ágy alól a bőröndöt.
Hanyagul volt lezárva, csak az egyik zárral, a másik felpattant.
Ez a meredező zár sok mindent elmondott neki, és most már reménytelenül, dermedten nyitotta fel a
bőröndöt.
A zokni a helyén volt, a bőrönd sarkában, a ruhák alatt, de üresen.
Ebben a zokniban tartotta minden reménységét a túlélésre, különféle terveket szövögetett, hol tévét
akart venni, hol fizetni azért, hogy a fia magánvizsgát tehessen a középiskolai anyagból, hiszen az év
közepén abbahagyta a tanulmányait.
Hol meg arról ábrándozott, hogy ráfizetéssel elcseréli a lakást, csak még össze kell kicsit húzni a
nadrágszíjat és gyűjteni egy keveset, elcseréli az egyszobást egy kétszobásra, még ha rosszabb
kerületben is, hogy a fiúnak legyen külön szobája: nem baj, ha nehéz is volt vele, de mégiscsak az
egyetlen gyermeke volt, senkije sem maradt, kihalt az egész családja, az egész nemzetsége: a szülei,
a nagybátyja-nagynénje, aztán még fiatalon meghalt a férje, valami rossz sors kísérte őket.
És most még a fia is el akart menni. Egyébként a fiú régóta emlegetett ilyesmit, tántoríthatatlanul
közeledett a behívása ideje, márpedig ő kiskorától szelíd, jó gyerek volt, nem szeretett verekedni, azt
mondta, képtelen hozzáérni egy másik emberhez, emiatt aztán gyakran megverték az iskolában, a
párhuzamos osztályból állandóan követte három srác, kinevették, hogy nem adja vissza a
kölcsönkenyeret, ilyen puhány, és a zsebeiből kirámoltak mindent, még a zsebkendőjét is, ő pedig
csak hallgatott.
Ami persze mostanában, részegen, nem zavarta abban, hogy ráemelje a kezét az anyjára: egyáltalán,
szörnyű változás ment végbe vele, amikor összehaverkodott az udvarbéli idősebb srácokkal.
Védelmük alá vették a fiút, ahogyan bevallotta az anyjának, hazament, és azt mondta, kész, most már
senki sem nyúlhat hozzá, és vidám lett, túlságosan is vidám.
És éppen akkoriban, tizennégy éves korában kezdte el követelni az anyjától a magnetofont, a srácok
adtak neki kazettákat átmásolni, ő pedig nem merte bevallani nekik, hogy nincs mivel, és csak ült, és
nézte a kazettákat.
Úgy látszik, eldicsekedett nekik, hogy van magnója – valóságnak adta ki azt, amire vágyott.
Tudta, hogy az anyjának van pénze, az asszony a fogához verte a garast, kuporgatott, minden munkát
elvállalt, amit csak tudott, mindeközben mégis azt mondogatta, hogy a zsebpénz elronthatja a fiút, még
a végén, egyéb se hiányzik, elkezd inni meg dohányozni.
A fiú elég korán el is kezdett inni meg dohányozni, úgy látszik, kínálgatni kezdték; ráadásul rátalált
az anyja megtakarításaira is, és el-ellopott belőle, az anyja pedig szétszórt volt, sose tudta, mi
mennyi.
Egy alkalommal a fiú elég sokáig ordibált vele a magnó miatt, bőgött, és még meg is betegedett,
felment a láza, és azt mondta, nem akar meggyógyulni, el akar menni.
Tiszta őrület volt, makacsul visszautasította az ételt, mire az anyai szív megremegett, az asszony
ment, és megvette neki a magnót, a lehető legolcsóbbat, de még azt is rettentően drágának találta.
A fia gyorsan felépült, tágra nyílt szemmel bámult a magnóra, az anyja sírt a boldogságtól, látva a
fia megbabonázottságát, de a srác újra visszafeküdt, elfordult, és azt mondta, ez egyáltalán nem az,
amire neki szüksége lenne.
Másnap együtt vergődtek el ebbe az olcsó kis üzletbe, kicserélni a magnót, újabb iszonyatos
pénzeket fizettek rá, ráadásul nyilvánvalóan be is csapták őket, amikor látták az anya állapotát, meg
hogy bármire hajlandó.
Ezt követően a fiú megállás nélkül, éjjel-nappal hallgatta a magnót, mint egy őrült, másolta a
kazettákat (kazettákra is kellett pénz), aztán hamarosan már bőrdzseki, farmer meg sportcipő is kellett
neki.
Az anyja ezt kerek perec megtagadta, ez a kötélhúzás a végtelenségig is eltarthatott.
Azt mondta neki: ha már nem tanulsz, akkor legalább dolgozz, mint én. Én bármilyen munkát
elvállalok érted. Mire a fiú arról kezdett papolni, hogy soha életében nem fog kopejkákért
görnyedezni, mint az anyja.
Mindeközben viszont félt azt is megtenni, amit ilyen helyzetben a fiúk általában csinálnak: újságot
árulni, szélvédőt mosni a jelzőlámpánál; lehetséges, gondolta az anyja, hogy egyszerűen csak attól
tart, hogy megint elzavarják, megverik stb. Maga az anya is a félénk fajtához tartozott, mindentől
megijedt, mindenen sírni kezdett, és úgy látszik, apa nélkül a fia is ilyenné vált.
Csakhogy e jelenetek után a dolog elég gyorsan odáig fajult, hogy a fiú nem volt hajlandó felvenni a
régi nadrágját és dzsekijét, mélabús lett, nem csinálta meg a leckéjét, ennek megfelelően nem volt
miért suliba járnia, kiállni és leégni az osztály előtt, egyszerűen nem volt miért. Csak azért, hogy
leszidják? Nem szerette, ha kiosztották, egyszerűen utálta.
 Egyre több időt töltött a védelmezőivel, az udvarbéli kompániával, azok pedig, okoskodott az anyja,
amint a kifosztott bőröndön üldögélt, ittak, ettek, dohányoztak, őt is megkínálták a saját költségükre.
És minden valószínűség szerint, gondolta az anya, most emlékeztették rá, hogy eddig az ő pénzükön
evett-ivott, és eljött az ideje, hogy most már ő is viszonozza a meghívást.
Hát ezért mondogatta, hogy bevonulási búcsút kell tartania, az anyja pedig tréfával ütötte el, hogy
korai az még, maradt hátra két hónap.
És persze minden gyerek ismeri a házban a dugihelyeket, ahová a mama a pénzt rejti.
A mama el is felejti esetleg, de a gyerek emlékszik rá, és előfordult olyan is, amikor ez a Nágya (az
anya) sehogy se találta meg a dugipénzt, amit Vovának, a fiacskájának tett félre új cipőre, Vova
viszont megmutatta neki a szekrény alatt, a fiú akkor hét éves volt, most meg már betöltötte a
tizenhetet.
Egyszóval, az anya csak ült ennek a romlásnak, ennek a gyalázatnak a közepén (a vécé falára trágár
szót írtak fel, minden üvegből kiszórták a lisztet-darát, mintha csak kerestek volna bennük valamit),
csak ült, és azon gondolkodott, hogy nincs tovább mit tennie.
Az orvos még az ambulancián azt mondta, hogy a fiú lélegzik és életben van, hogy reanimációra
csak úgy, a biztonság, a rend kedvéért küldik el, aztán pedig átteszik a pszichiátriára.
Ha bent a kórházban őrültnek nyilvánítják, akkor ez pont az, amitől a fiú a leginkább félt, mert
titokban abban reménykedett, hogy egyszer szerez egy kocsit, viszont bolondoknak nem adnak
jogosítványt.
Ebben az esetben persze nem fog bevonulni sem, és marad továbbra is az anyja nyakán, mint eddig,
és még mélyebbre fog süllyedni.
Ha viszont nem nyilvánítják őrültnek – ami szintén elég valószínű, hiszen most nyilván tagadni fogja
az öngyilkossági kísérletet, azt fogja mondani, hogy csak rá akart ijeszteni az anyjára –, akkor vár rá a
sereg, a nyilvánvaló öngyilkosság, a cinkkoporsó. Éppen erre figyelmeztette az anyját: a megaláztatást
nem bírom, várj haza hamar a seregből, temess el apám mellé.
Nem volt mit tenni. Nágya kivárta az estét, az éjszakát, aztán reggel, támolyogva, elindult a
kórházba. A pszichiátria orvosa szívélyesen fogadta, és azt mondta, hogy ez csak az öngyilkosság
szimulálása volt, amiben a barátai segítették, a fiú maga is beismerte. „De a nyakán ott a csík!” –
kiáltott fel Nágya.
– A zsineg igen gyengécske volt, direkt csinálta így – felelte a doktornő. – Azt mondta, ha tényleg fel
akarta volna akasztani magát, talált volna alkalmasabb kötelet, zsineget is a házban. Mindent elmesélt,
amit ön a mentőorvosnak mondott, mit mondott az orvos, hogy nézett ki, mi volt rajta. Csak tettette
magát.
„Hát a véres hab?” – akarta ellene vetni Nágya, de a doktornő nem hallotta, hanem azt mondta, hogy
a srác nagyon aggódik, nem akarja látni az anyját, és nem akar egy ilyen tréfa után hazamenni.
„De hiszen meglopott” – akart felkiáltani Nágya, de csak keservesen elsírta magát. „Magának is
kezelésre lenne szüksége” – tanácsolta neki a doktornő.
Nágya ennyivel támolygott haza, otthon aztán elkezdte telefonon hívogatni az ismerőseit, hogy
tanácsot kérjen tőlük.
Aztán lement az udvarra, ahol az öregasszonyok szoktak ücsörögni, és velük is meghányta-vetette a
dolgot.
Úgy viselkedett, mint egy igazi őrült, vagyis mintha csak valaki elindította volna belőle a
szóáradatot.
 A mellékutcában még az alkalmi ismerőseit is megállította, és úgy mesélt el nekik mindent, mintha
gyónna.
Az emberek már érdeklődéssel figyelték, helyeseltek neki, kérdéseket tettek fel.
De segíteni csak az egyik egykori szomszéd öregasszony segített, akivel véletlenül találkozott az
utcán, és aki most már messze onnan, a nővérénél lakott, de megbetegedett, ahogy ő maga mondta,
halálos beteg lett, két hete maradt hátra, ezért is nem látta már régóta Nágyát (Nágya pedig, volt olyan
időszak is, bevásárolt neki), az öregasszony meg mindent elmesélt: hogyan kötött ajándékozási
szerződést a lakására a kedvenc unokájával, hogy azzal a bizonyossággal élje le a hátralévő idejét,
hogy az unokája jó helyen van, és hogy az unoka, mihelyt megkapta a lakást, azonnal nagy felújításba
fogott, felszedte és kicserélte a parkettát, az öreganyját pedig ideiglenesen átköltöztette a nővéréhez,
hogy ne zavarja, aztán eltűnt, a lakásban pedig most idegenek laknak, akik törvényesen megvették az
unokájától, hát, ilyenek vannak – ismerte a történetet mindenki a házban.
A fortéllyal kiebrudalt öregasszony korábban benézett minden szomszédhoz, egyre csak siránkozott,
de úgy látszik, most már belenyugodott, ezért nem panaszkodott, hanem azt mondta, nagyszerűen él
(„Együtt a nővérével?” – kérdezte Nágya, mire az öregasszony azt felelte, hogy most már a nővére
nélkül, Nágya pedig félt tovább érdeklődni, nem halt-e meg az idős nővére), sok virágot ültetett („Az
erkélyen?” – kérdezte ismét Nágya, mire az öregasszony azt válaszolta, hogy nem, hanem a feje fölött,
de valahogy furcsán mondta, és Nágya megint csak nem kérdezett vissza, hogy hol), de Nágya maga is
ki akarta beszélni magát, úgyhogy annak rendje-módja szerint ki is tálalt mindent.
Az öregasszony erre azt mondta: „Keresd meg Kornyil bácsit.”
Ennyit.
Aztán már sietősre fogta a dolgot, és villámgyorsan eltűnt egykori háza sarka mögött.
Nágya elképedve nézett a házsarok mögé, aztán még egyszer visszafordult, de már nem lelte az
udvaron az öregasszonyt.
Nem volt mit tennie: megint nekiállt körbehívogatni és kikérdezgetni mindenkit, akit csak tudott, és a
postán, sorban állás közben az egyik nő azt mondta neki, hogy Kornyil bácsi a metró közelében,
a kórház lakatosműhelyében lakik.
És hogy a bácsi maga is a halál szélén áll, nem szabad innia.
Viszont egy üveg ital nélkül be sem engedik oda. Sőt mi több, egy üveg ital nélkül a lakatos se mond
neki semmit.
Hogy ezt és ezt kell tenni, le kell teríteni egy friss asztalkendőt, rátenni az üveg vodkát, és így
tovább.
A nő mindent elmagyarázott, aztán megmondta, hol a kórház.
Rosszul nézett ki, sápadt volt, mintha ő maga is a kórházból jött volna, ráadásul tiszta feketében
volt, fekete haja mint valami takaró borult a fejére, a szeme viszont szép volt, olyan jóságos.
Nágya magánkívül rohant vodkáért, mindent összekészített, berakta egy szatyorba.
A kórháznál végre-valahára megmutatták neki a műhelyt, egy közönséges kórházi alagsori helyiséget,
pontosabban egy közönséges csehót.
Úgy látszott, a kerület összes piása ott gyűlt össze. Nágya már a bejárat előtt meglátott közülük
kettőt-hármat, akik az ajtóban ténferegtek, vagy vártak valakit, vagy egyszerűen csak levegőztek.
Nágya, attól félve, hogy elveszik tőle az üveget, úgy indult el az ajtó felé, mint egy tank, szó szerint
elsöpört minden ellenállást (az ajtó csak hangos kopogtatásra nyílt ki, éppen csak résnyire, de Nágya,
miután megmutatta a szatyrában lapuló üveget, bepréselte magát az alagsorba, a háta mögött nyomulni
kezdtek, úgy látszik, azok, akiket odakint látott, és lökdösődés, kiabálás támadt).
Az üveget azonnal elfogadták tőle.
Ráadásul az, aki elvette tőle az italt, ingatta a fejét, és azt mondta, hogy bár Kornyil bácsi távozóban
van, innia nem szabad.
Ugyanakkor azonnal a sarokba mutattak, ahol egy ajtó nélküli szekrény mellett, csak úgy, a padlón,
karját szétvetve egy pasas feküdt, de mintha a szemétdombról került volna oda.
Nágya úgy járt el, ahogy az a nő a postán meghagyta neki – leterítette az asztalkendőt, rátette a tiszta
üveget meg egy kupicát, kenyeret szelt, papírra sós uborkát rakott ki, mellé pénzt a másnaposság
gyógyításához.
Kornyil bácsi úgy feküdt ott már, mint egy halott, a szája tátva, a homlokán több apró, beforrt
horzsolás, az egyik nagy volt, egy sebhely a közepükön.
A kezén valami allergiától származó fekélyek. Nágya csak ült és várt, aztán felbontotta az üveget,
töltött belőle a kupicába.
Kornyil bácsi felocsúdott, kinyitotta a szemét, keresztet vetett (Nágya is), és azt suttogta:
– Nágya. – (Az asszony összerándult.) – Van nálad fénykép róla?
Nágyánál nem volt fénykép a fiáról. Megdermedt bánatában.
– Valami más esetleg van tőle?
Nágya keresgélni kezdett a táskájában, kipakolta a padlóra a pénztárcáját, egy zacskó tejet, a
piszkos zsebkendőjét.
Más egyéb nem volt benne.
Ezzel a zsebkendővel törölte le a könnyeit, amikor első alkalommal eljött a fiától a kórházból.
Nágya odaadta a fekvő embernek a teli kupicát. Kornyil bácsi ekkor felkönyökölt, ivott, harapott
utána egy kis uborkát, majd a következő szavak kíséretében visszafeküdt:
– Add a zsebkendőt.
Aztán azt mondta, miközben a zsebkendőt a kezében tartotta (a kézfején pedig piszkos, gennyes seb
tátongott):
– Még egy kupicával – és akkor végem.
Nágya megijedt, és rábólintott.
Térden állt a férfi előtt, készen arra, hogy meghallgassa. A zsebkendőn rajta voltak szenvedése
nyomai, rászáradt könnyei, talán ezek is a fia nyomainak számítottak – ebben reménykedett.
– Szóval, mit akarsz? – motyogta Kornyil bácsi. – Mondd el, bűnös lélek.
Nágya könnyek között azonnal válaszolt neki:
– Miért lennék én bűnös, nem nyomja bűn a lelkemet.
Háta mögött, az asztalnál hangos, rekedt röhögés hangzott fel: úgy látszik, valamelyik alkoholista
valami mulatságosat mesélt.
– Apai nagyapád megölt százhét embert – hörögte Kornyil bácsi. – Te pedig most engem ölsz meg.
Nágya ismét bólintott, és letörölte forró könnyeit.
Kornyil bácsi elhallgatott.
Csak feküdt és hallgatott, az idő pedig múlt.
Úgy látszik, az öregnek innia kellett ahhoz, hogy újra beszélni kezdjen.
Apai nagyapjáról Nágya szinte semmit sem tudott, állítólag nyomtalanul eltűnt – de hát nem volt-e
elég háború, amelyikben az emberek akaratukon kívül, minden gonoszság nélkül öldökölték egymást?!
Kiadják a parancsot, és vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg parancsmegtagadásért.
 – Mivel a nagyapám is, a dédapám is katona volt. De a fiú? Ő miben vétkes? – motyogta Nágya
sértetten. – Rendben van, én szenvedek, de neki miért jár ilyen sors? Voltak éppen elegen, akik
megöltek másokat.
Kornyil bácsi csak hallgatott, és feküdt, mint egy halott. Homlokán vércsepp gördült végig.
– Jaj! – kiáltott fel Nágya, és szörnyülködve szemlélte a vércsíkot.
Le kellene törölni, de nincs mivel, a szoknyájával nem teheti, összepiszkolja, aztán koszos ruhában
mehet végig a városon. A zsebkendő pedig Kornyil bácsi kezében.
A zsebkendő nélkül nem fog mondani semmit.
A zsebkendőn rajta az ő meg a fia szenvedéseinek nyomai. Ekkor ismét röhögés csattant fel.
Nágya hátrafordult, és meglátta az asztalnál a röhögő pofákat. Ügyet sem vetettek rá.
– Nincs miben reménykednem – szakadt ki hirtelen Nágyából. – Te magad is tudod, Kornyil bácsi.
Az idő múlt.
A vércsík rászáradt a fekvő férfi homlokára.
Az öreg félelmetes volt, piszkos, sovány, bűzös: valószínűleg több napja fel se kelt már.
Az ajtó nélküli szekrényben üres üvegek hányódtak. Úgy látszik, ez a Kornyil bácsi ma már sok
embernek megjósolta, mit kell tennie.
És várta, amíg újra töltenek neki.
Az a nő megmondta, hogy ital nélkül nem fog beszélni.
Nágya töltött még egy kupicával.
Amint a kezében tartotta, azt mondta:
– Kérdezted, mit akarok. Boldogságot akarok a fiamnak. Semmi egyebet.
Ekkor elhallgatott, és elképzelte, hogy ez az undok Kornyil bácsi most mindjárt boldogságot
varázsol a fiának, márpedig Vova számára a boldogságot most az ivászat, a csavargás, a gondtalan
élet meg a motorbicikli jelentette.
– Hogy tanuljon, hogy visszamenjen az iskolába.
Ekkor újra megállt, arra gondolt, hogy a fiának még két éve van hátra az iskolából, és hogy ez alatt
neki újra három munkahelyen kell törnie magát, el kell tartania, ereje pedig már nem maradt.
– Hogy segítsen nekem – mondta Nágya –, hogy ő is dolgozzon, keressen, megtanuljon dolgozni.
De aztán arra gondolt, hogy a fiát hamarosan elviszik katonának, a seregből pedig cinkkoporsóban
fog visszajönni, ahogy ígérte.
– Hogy aztán főiskolára járjon, ne kelljen bevonulnia – határozta el keményen Nágya.
Az a perspektíva azonban, hogy még hét évig kínlódjon, és minden vizsga előtt álmatlansággal
küszködjön, komoly nyugtalansággal töltötte el: tudta már, milyen ez, az őrületbe tudta kergetni, ha
Vova nem ért haza időben, sírt, zokogott minden alkalommal, amikor behívták az iskolába, vagy ha a
fia elégtelent szerzett, otthon felejtette a tankönyvét, verekedett vagy beírást kapott az ellenőrzőjébe.
– Szóval – mondta végül Kornyil bácsinak –, jól tanuljon és dolgozzon, fogadjon szót nekem,
időben jöjjön haza, és… semmi ivászat meg bulizás, ezeket a barátait pedig… meg főleg a
barátnőit… vigyék börtönbe, és kész! Reggel keljen fel korán, menjen el, jöjjön haza, csináljon meg
mindent, segítsen…
Ekkor a szegény Nágya hirtelen arra gondolt, hogy a lehető legjobb persze az volna, ha a fiacskája
élne, egészséges lenne, tanulna, keresne, de sosem lenne otthon.
Mert ha otthon van, akkor az dübörgés, zenebona, minden szanaszét, éjszakába nyúló
telefonálgatások, állva eszik, mint a ló, ordi- bál, fukarsággal vádolja az anyját, könnyek között
kunyerál pénzt tőle…
Eszébe jutott, mennyi mindent kellett elszenvednie az egyszülött fiától, és fájdalommal azt mondta:
– Azt mondod nekem, bűnös lélek vagyok, de hát hol követhetnék el bűnt? Mikor? Magamért nem is
élek, csak érte… Mindent csak neki… Azon gondolkodom, mit vegyek neki. Hogy öltöztessem. Mi
lenne olcsóbb. Spóroltam-spóroltam, most meg ellopta a pénzemet… Igen, hogy soha többé ne lopjon,
Kornyil bácsi… Nálunk a családban soha senki nem lopott… És hogy ne igyon. Elég beteges,
allergiája van, meg krónikus bronchitise. Hogy vegyék fel a főiskolára. Ha befejezi, vegyen el egy
jóravaló lányt. És költözzön oda hozzá. Isten áldja őket. Vagy egyedül, vagy kettesben jöjjenek el
hozzám… Meg majd a gyerekkel… Mert nekem már nincs erőm. A pszichiáter azt tanácsolta,
gyógyíttassam magam. De segíteni fogom őket. És én, és én mikor éljek… Mert én csak érte, szó
szerint csak érte sírok éjjel-nappal… Miféle bűnös lélek vagyok én…
Kezében a kupicával leguggolt, arcán olyan bőséggel folytak a könnyek, hogy nem látott maga körül
semmit.
– Tégy csodát, Kornyil bácsi – mondta végül. – Nem vagyok én bűnös, nem nyomja a lelkem bűn.
Segíts. Csinálj valamit, nem tudom, hogy mit. Már egészen összezavarodtam.
Kornyil bácsi mozdulatlanul feküdt, és alig lélegzett. Nágya óvatosan a félig nyitott szája felé
közelítette a kupicát, nézegette, hogyan tudná minél ügyesebben beleönteni a vodkát, úgy, hogy ne
vesszen kárba egy csepp sem.
Fel kell emelni egy kicsit a fejét, akkor sikerülni fog.
Minden úgy sikerült, ahogy akarta: egyik kezével megtámasztotta Kornyil bácsi tarkóját, a másikkal
pedig óvatosan a keskeny, kiszáradt szája felé közelítette a pohár szélét.
Mindeközben forró könnyeket hullatott azért, hogy teljesüljenek a kérései, ki tudja, melyikek.
– Mindjárt iszunk… – motyogta gondoskodva. – És minden rendben lesz.
E pillanatban az öreg szeme kinyílt, mint egy halotté – Nágya jól emlékezett erre a merev nézésre,
amely valahová a mennyezet sarkába irányult, ahol mintha valami nagyon fontos dolog lett volna.
Nágya rájött, hogy a reményei nem fognak beválni, hogy Kornyil bácsi mindjárt meghal, anélkül,
hogy bármit is csinált volna.
Utolsó reménységét a vodkába helyezte.
Ha még időben beletölti a férfiba a vodkát, még talán feléled egy kis időre, aztán haljon csak meg, ő
maga is azt mondta, hogy még egy kupicával, és neki vége.
De ezzel a kupicával még nem öntötte bele!
De hát hogyan, hiszen Kornyil bácsi megígérte! Másoknak mindent megtett, neki pedig semmit: ni
csak, mennyi üres üveg hányódik a szekrényben, amit az előzőek hoztak.
Eközben a férfiak többen egyszerre beszélni kezdtek:
– Ó, ott ténfereg Andrejevna, ott, ni… Nyissatok ajtót Andrejevnának. Kornyil bácsi, nézz oda, ott
vánszorog anyád. Ó, hogy kiszagolja az üveget…
Az ablakban felbukkant egy női profil.
Nágya zavarában megdermedt, kezében a pohárral. Minél hamarabb végeznie kellett ezzel az
egésszel, még mielőtt Kornyil bácsi anyja itt találja.
„Ez mindig így van – gondolta Nágya –, másoknak minden sikerül, nekem meg nem.”
Karján ott feküdt a haldokló feje, a szeme mereven bámulta a mennyezetet.
– Kornyil bácsi – szólította meg Nágya –, Kornyil bácsi, idd ki, na!
A férfi szája tátva maradt, álla erőtlenül leesett.
 Az ajtón már kopogtattak, valaki ment, hogy kinyissa.
„Csak félre ne öntsem – gondolta lázasan Nágya –, mert akkor minden az ördögé.”
Valamiért azt gondolta, hogy ha nem cseppent el egyetlen csöppet sem, akkor minden kívánsága
teljesülni fog. Véget ér ez az életfogytiglani kényszermunka.
Még magasabbra emelte Kornyil bácsi fejét.
– Így ni, és most igyunk – motyogta Nágya, miközben a pohár szélét az öreg szájához illesztette. –
Hamm!
Így itatta meg tejjel gyerekkorában a fiacskáját.
Egy faluban történt, ahol akkor éltek, amikor Vovocska még kicsi volt, a férje pedig hétvégékre
érkezett haza…
Vovocska olyan ügyetlenül nyitotta ki a szájacskáját, benne a két fogacskával, hogy a tej mindig
kiömlött.
Ekkor csapódott az ajtó, és felhangzott egy hangos, részeg női hang:
– Mitek van inni, alkeszok?
„Ez az anyja – gondolta rettegve Nágya. – Elkéstem vele.”
A kupica megremegett a kezében.
Mindjárt idejön az anyja, és rendet tesz.
– Andrejevna, adjon isten minden jót, diófából koporsót! – lármáztak vidáman a pasasok. – A te
Kornyilodat most segítik át a másvilágra.
– Mi a francnak neki a koporsó, úgyis eladjuk a klinikának! – válaszolta élénken az öregasszony. –
El fogjuk inni!
Egyetértő röhögéssel válaszoltak rá.
– Na, Nágyka – szólalt meg az asszony anélkül, hogy odament volna –, zavard el a srácot a fenébe.
Sehogy se bír bekrepálni. Ma van az utolsó pohara.
„Honnan tudja a nevemet?” – gondolta ijedten Nágya.
– Mit húzod, te ördög – folytatta az asszony. – Végezz vele, csak rád várt. Már unja az egészet,
mindenki szereti, mindenki kínálgatja. Visszautasítani nem lehet, sértődés lesz belőle. Márpedig nem
tud megsérteni senkit, ő már csak ilyen.
A férfiak elégedetten felnevettek. Nágya félt hátrafordulni. A hangokból ítélve az asszony leült az
asztalhoz, glugyogni kezdett valami folyadék.
– Éppen csak rá várt, azt mondta, ez az utolsó csepp a pohárban.
Nágya már nem gondolt semmire, mindkét keze remegett.
– Mindent teljesít neked, ne félj – kiáltotta Kornyil anyja. – Mindenkinek teljesített mindent,
csodákat művelt, visszaadta a látásukat a vakoknak, talpra állította a nyomorékokat.Feltámasztott egy
halott zsidót is, Lazar Mojszejevicset. Pedig a gyerekei ennek a Lazarnak már bíróságra mentek az
örökség miatt! Lazar feltámadt, ők meg szemrehányást tettek Kornyilnak: „Ki kérte magát erre?” Lazar
második felesége kérte rá, aki együtt élt vele, miután a férfi megözvegyült, és nevelte a gyerekeit.
Amikor Lazar meghalt, a gyerekei mindjárt bíróságra mentek az asszony ellen, hogy takarodjon ki a
lakásukból, vagy fizessen nekik, mindkettejüknek. És ez az asszony rátalált Kornyilra, letett elé két
üveget. Lazar pedig feltámadt, és nem értett semmit. Aztán: egy vak kéregetett a botjával az
állomáson, Kornyil meglátta a szenvedését, és azt mondta: „Nyisd ki a szemed, és menj”, mire az
levette a szemüvegét, és elindult, de szitkozódni kezdett, hogy most már senki nem fog adni neki
semmit. Aztán: Kornyil talpra állított egy nyomorékot, eljött az anyja, hogy nem bírja forgatni,
borzalmas, az ember fektében egészen elrothadt: Kornyil talpra állította, úgyhogy az újra inni kezdett,
és a két lábán ugyanúgy elkezdte késsel kergetni az anyját a lakásban, mint azelőtt. Az asszony újra
elszaladt hozzánk, hozott vodkát, hogy azt mondja, döntsd le a lábáról megint.
A férfiak félelmetesen felröhögtek.
Az asszony ivott, krákogott, és így folytatta:
– Amiről álmodozol, az bekövetkezik, Nágya, higgy nekem! Itasd meg te is, tedd meg a magadét.
Kiválasztott téged. Emlékszel arra a nőre a postán? Én voltam. Ő küldött érted. Emlékszel az
öregasszonyra? Kornyil azt mondta, Nágya mindenre kész, nem fél, Vovával végleg döntésre kell
jutnia. Úgyhogy ne izgulj. Nem könnyű neked a fiaddal, de az én fiamnak se könnyű. Ezúttal hiába jött,
hiába, most aztán várja, ki kíséri el. Magában nem tud elmenni, nem illik, valakinek segítenie kell.
Nágya oda se hallgatva Kornyil bácsit nézte, akinek a feje a karján feküdt, aztán bólintott, óvatosan
letette a poharat, és azt mondta:
– Hát, köszönöm, elboldogulunk magunk a bajunkkal, a maga fia túlságosan beteg, minek itat még
egy ilyet. Hiszen maga asszony. Nem is tudom. A fiát kórházba kell vinni, maga meg mit csinál. Látom
én, hogy haldoklik, a férjem a karjaim közt halt meg, tudom én.
És könnyedén még meg is lökte ujjával a poharat, amely megingott és leesett, a vodka meg kiömlött,
mindent elárasztott a szaga.
Nágya aztán az utcán találta magát, ment hazafelé, kiüresedett fejjel, még egy kicsit imbolygott is.
De valahogy könnyedén és boldogan járt, nem sírt, nem gondolt a jövőre, nem aggódott semmiért.
Mintha maga mögött hagyta volna élete legszörnyűbb dolgát.
REKVIEMEK
 Poszeidón isten
Véletlenül találtam rá egy tengerparti helyen a barátnőmre, Nyinára, egy másodvirágzását élő nőre,
akinek volt egy kamasz fia. Nyina hazavitt magukhoz, ahol valami különöset láttam. Már ha csak
mindjárt a visszhangos, magas, márványlépcsős lépcsőházat vesszük, aztán magát a lakást, amely
szürke padlószőnyeggel volt terítve, és amelyben az ébenfa és a vörös posztó színei domináltak.
Mindez csodálatosan nézett ki, mint a belsőépítészettel foglalkozó, divatos L’Art Décoration magazin
valamelyik képén, és pontosan olyan volt a fürdőszoba is, amelynek a padlóját szintén szürke pad-
lószőnyeg borította, égszínkék porcelán mosdókagylóval meg tükrökkel berendezve – egyszerűen
csoda! Nem hittem a szememnek, Nyina pedig megőrizte ugyanazt az örökös agyongyötört, bizonytalan
kinézetét, és bevitt egy szobába, amelynek három ajtaja tárva-nyitva állt, sötét tónusú volt, de megint
csak választékos, bár váratlanul több vetetlen ágy is állt benne. „Mi van, férjhez mentél?” –
kérdeztem Nyinától, aki egy elkotródó háziasszony kifejezésével az arcán, gondterhelten, bár
semmihez se nyúlva, elindult az egyik ajtó felé. Emlékszem a fényűző szobára, amely olyan volt, mint
egy hotelben, beépített szekrénnyel, amely minden irányban volt vagy négy méter hosszú, teleaggatva
vállfákról lógó ruhákkal. Vajon hogy szakadt rá ez a bőség és gazdagság erre a szegény Nyinára, aki
hírét se látta még rendes fehérneműnek se, és állandóan egyetlen télikabátban meg három ruhában járt,
és egyik rettenetesebb volt a másiknál? Férjhez ment, de hová, éppen ide, a világvégére, a tengerparti
semmibe, ahol nem laknak emberek, hanem csak várják a nyarat, amikor újra és újra ki lehet adni a
szobákat. Itt pedig újabb lépcsők, folyosók, átjárók, ráadásul egy másik ajtón mentem ki a lakásból,
és a szomszédos, fehér márvánnyal kirakott lépcsőházban találtam magam, ahová éppen iskolások
jöttek ki egy tanítónővel, és kirándulni indultak.
Jól van, férjhez ment, de kiderült, hogy Nyina elcserélte az egyszobás moszkvai lakását, ahol a
fiával tengődött, ezekre az apartmanokra, ráadásul, úgy néz ki, bútorral együtt, beleértve az ágyneműt
meg a ruhákat is! Vagyis a tulajdonosok semmihez se nyúltak, hanem csak elköltöztek, de úgy tűnik,
még csak el se költöztek, ezért látszik olyan gondterheltnek Nyina, mert a két felesleges ágy a
hálószobában – a tulajdonosnő meg a fia, egy hallgatag, fiatal, teltképű halász ágya volt.
A tulajdonosnő, mint látható, továbbra is vitte a háztartást, az ő szárnya alatt ültünk asztalhoz, az
asszony pontosan úgy viselkedett, mintha jóságos, csöndes anyós lett volna, Nyina pedig a tiszteletben
tartott menye, akinek a kedvéért az anyós töri magát, valójában azonban megőrzi az anya és a
legfontosabb személy pozícióját a házban, és a menyét nem engedi hozzáférni semmihez.
Vagyis kiderült, hogy a tulajdonosnő lakást cserélt Nyinával, Nyina kiköltözött ide, otthagyta az
állását a fővárosi újságnál, és a környékről, a tengerről készült írni, amelyet mindig nagyon szeretett,
és hódolattal viseltetett minden iránt, ami tengeri – egyelőre viszont csak gondterhelt arccal ténfergett
új házában, ahonnan még nem takarodtak ki a tulajdonosok. A formalitásokat betartották, Nyinának
volt mindenről papírja, a saját házában élt a fiával, de ugyanebben a házban élt az idős tulajdonosnő
is a fiával egész télen át, átköltözésükről pedig egyelőre nem esett szó. Nyina, aki nem volt
gyakorlatias ember, inkább hanyag, aki hozzászokott ahhoz, hogy hagyja a dolgokat menni a maguk
útján – ebből adódott az is, hogy otthagyta az újságot, szabadúszó lett, és egyáltalán, ebből származott
egész életének látható hanyatlása és lecsúszása is –, az eseményeket úgy fogadta el, ahogy vannak.
Evett, ivott, kijárt a tengerhez, elüldögélt ott, a fia egy egészen jó helyi iskolába járt, pénzre nem volt
szüksége, a megkettőződött családot a tenger táplálta, a tenger ajándékait a fiatal halász hordta haza a
csónakján.
– Ki ő? – kérdeztem, és Nyina gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy a tengeristen, Poszeidón fia,
élni és lélegezni tud a víz alatt, szó szerint mindent felhoz onnan, a tengerfenéken gyalogosan
végigjárja a különböző országokat, és elsősorban nem halat hoz, hanem kagylót meg gyöngyöt, meg
mindent, ami kell a házba, a családnak.
Mindeközben Poszeidón tengeristen idős felesége, aki nem tudni, miért vette szárnya alá a teljesen
csődbe jutott Nyinát, az asztalfőn ült, a magas ablak alatt, és csak etetett, etetett bennünket,
emlékezetemben pedig egyre-másra felmerült a luxushálószoba, benne a tengert idéző, habfehér
ágyneművel meg a négy darab ággyal – és mindez úgy tetszett, hogy éppen így is kell tenni, mindent
hagyni kell folyni a maga medrében, nem kell küzdeni, ölbe tett kézzel kell ülni, és akkor az ember
lélegezni fog a víz alatt, és befogadja a tengeristen, Poszeidón, és nem is olyan rosszul elhelyezi, mert
miután visszatértem Moszkvába, megtudtam, hogy Nyina egyáltalán nem költözött el sehová, hanem
egy évvel korábban a kisfiával együtt belefulladt a vízbe, amikor hajótörést szenvedett egy sétahajón,
annak a partszakasznak a közelében, ahol az imént mit sem sejtve sétálgattam.
 A szökőkutas ház
Megöltek egy lányt, aztán pedig feltámasztották. A dolog úgy történt, hogy a szüleinek azt mondták,
hogy a lány meghalt, de nem adták ki nekik (mindannyian ugyanazon a buszon utaztak, de a
robbanáskor a lány elöl állt, a szülei pedig hátul ültek). A lány fiatalka volt, tizenöt éves, és a
robbanás messzire eldobta.
Amíg kihívták a mentőket, amíg elszállították a sebesülteket meg a halottakat, az apa az ölében
tartotta a kislányt, habár világos volt, hogy meghalt, és az orvos is megállapította a halál beálltát.
Aztán a kislányt mégiscsak el kellett vinni, de az apja meg az anyja beültek mellé ugyanabba a
mentőbe, és elkísérték a hullaházba.
A kislány úgy feküdt a hordágyon, mintha élne, de nem volt sem pulzusa, sem légzése. A szülőket
hazaküldték, de azok nem akartak elmenni, viszont még nem jött el az ideje, hogy kiadják nekik a
holttestet, előbb még el kellett végezni vele az igazságszolgáltatás meg törvényszéki medicina
számára szükséges eljárásokat, egészen pontosan a boncolást és a halál okának feltárását.
Ugyanakkor az apa, aki magánkívül volt fájdalmában, és hozzá még mélyen hívő keresztény is volt,
elhatározta, hogy kilopja a hullaházból a kislányát. Hazavitte a feleségét, aki már szinte öntudatlan
állapotba került, túlesett az anyósával folytatott beszélgetésen, felkeltette a szomszédban lakó orvosi
egyetemista lányt, és kért tőle egy fehér köpenyt, aztán fogta az összes pénzüket, ami csak volt a
háznál, és elindult a legközelebbi kórházba, ahol felfogadott egy szabad mentőkocsit (éjjel két óra
volt), és egy fehér köpenyes mentős sráccal meg egy hordággyal besétált abba a kórházba, ahová a
lányát vitték, a biztonsági őr mellett leszaladt a lépcsőn az alagsori folyosóra, gond nélkül bement a
hullaházba, ahol nem volt senki, megkereste a kislányát, a mentős fiú segítségével felrakta a
hordágyra, majd hívta a teherliftet, felvitte vele a terhét a harmadikra, a sebészeti reanimációs
osztályra. Este, amíg a döntésre vártak, mindent áttanulmányozott itt a kezelőben.
Elbocsátotta a mentős fiút, majd miután rövid beszélgetést folytatott az ügyeletes orvossal, és
odacsúsztatott neki egy köteg pénzt, átadta a kislányát az intenzív osztály orvosának.
Mivel zárójelentés nem volt, az orvos, úgy látszik, azt gondolta, hogy az apa maga hívta ki a mentőt,
és egyénileg hozta be a legközelebbi kórházba a beteg lányt (aki útközben hamar meghalt). Az orvos
pontosan látta, hogy a kislány nem él, de borzasztóan szüksége volt a pénzre, a felesége éppen most
szült (szintén kislányt), és az orvos idegei pattanásig feszültek. Az anyja nem szerette a feleségét,
mindketten versenyt bömböltek, bömbölt a gyerek is, és mindennek a tetejébe még az éjszakai ügyelet.
Pénzt kellett szereznie, hogy valahol lakást bérelhessen. Az összeg, amelyet a halott hercegnő
(nyilvánvalóan) őrült apja ajánlott, futhatta akár félévi bérleti díjra is.
Az orvos szó nélkül dologhoz látott, mintha valóban élő ember feküdt volna előtte, csak
ráparancsolt az apára, hogy öltözzön át kórházi ruhába, és ugyanott, az intenzív osztályon lefektette
egy ágyra, mivel a beteg teljesen eltökélte magát, hogy nem fogja magára hagyni a kislányát.
A lány márványfehéren feküdt, az arca hihetetlenül szép volt, az apja pedig az ágyán ülve egészen
furcsa tekintettel nézett rá. Egyik szemgolyója állandóan félresiklott valahová, és amikor ez a bolond
ember pislogott, a szemhéja csak nehezen nyílt fel.
Az orvos, amint figyelte, egyszer csak megkérte a nővérkét, hogy csináljon neki egy kardiogramot,
aztán be is adott ennek az új betegnek egy injekciót. Ez gyorsan ki is ütötte az apát. A kislány úgy
feküdt ott, mint egy alvó szépség, rákapcsolva a berendezésre. Az orvos tett-vett körülötte, megtett
minden tőle telhetőt, habár már senki sem ellenőrizte forgó szemekkel. Meg kell mondani, hogy az
orvos igazi fanatikus volt, nem létezett semmi fontosabb számára a világon, mint a súlyos, intenzív
eset, mint a halál szélén álló beteg, mindegy is, hogy kicsoda és mi a neve.
Az apa aludt, és álmában találkozott a lányával. Vagyis hogy elment meglátogatni, ki a városon
kívülre, a gyermekszanatóriumba. Vitt magával ennivalót is, de valami miatt csak egyetlen
szendvicset, amelyben egy fasírt volt, mindössze ennyit. Felült a buszra (már megint egy buszra), egy
szép nyári estén, valahol a Szokol metróállomás közelében, és egy paradicsomi szépségű környék felé
tartott. Egy rét kellős közepén, selymes, zöld dombok között hatalmas, szürke ház állt, amelynek
boltozata az égig ért, és amikor az apa túljutott a gigantikus méretű kapun, és belépett az udvarra, a
smaragdzöld tisztáson, közvetlenül a fűből egy szökőkút csapott fel, ugyanolyan magasra, mint a ház,
egyetlen sugárban, amely a tetején csillogó bokrétára esett szét. Hosszú nyári alkonyidő volt, és az
apa kellemes érzéssel indult el a kapu boltívétől jobbra, a lépcsőház felé, és felment a magasan fekvő
emeletre. A lánya kissé feszengve várta, mintha az apja megzavarta volna valamiben. Mintha a saját,
személyes élete zajlott volna itt, amelyhez az apjának már semmi köze. Ez itt az ő dolga.
A lakás tágas volt, magas mennyezettel és széles ablakokkal, déli fekvésű, az árnyékba, a szökőkútra
nézett, amelyet oldalról megvilágított a lenyugvó nap fénye. A szökőkút az ablakoknál is magasabb- ra
tört.
– Hoztam neked egy fasírtos szendvicset, úgy, ahogy szereted – szólalt meg az apa.
Odalépett az ablak előtt álló kisasztalhoz, kirakta rá a csomagot, aztán elgondolkodott, és
kicsomagolta. Száraz szendvics volt benne, két olcsó, összeborított szelet fekete kenyér. Hogy
megmutathassa a lányának, hogy belül fasírt van, szétszedte a két szeletet. Belül (azonnal észrevette)
egy nyers emberi szív lapult. Az apa nyugtalankodni kezdett miatta, hogy ez tényleg egy szív, hogy a
szendvicset így nem szabad megenni, visszacsomagolta a papírba, és ügyetlenül azt mondta:
– Összekevertem a szendvicseket, hozok neked egy másikat.
A lánya azonban közelebb lépett hozzá, és furcsa kifejezéssel az arcán nézte a szendvicset. Ekkor az
apa zsebre dugta a csomagot, és erősen szorította a markában, hogy a lánya ne tudja elvenni.
A kislány mellette állt, lehajtott fejjel, előrenyújtott kézzel:
– Add ide, apa, éhes vagyok, nagyon éhes.
– Nem eheted meg ezt az undokságot.
– Nem, add csak ide – szólalt meg jelentőségteljesen a kislány.
A zsebe felé nyújtotta törékeny, nagyon törékeny karját, de az apa felfogta, hogy ha a lánya elveszi
tőle és megeszi ezt a szendvicset, meghal tőle.
Ekkor elfordult, elővette zsebéből a csomagot, kibontotta, és ő maga kezdte el gyorsan befalni ezt a
nyers szívet. Szája azonnal megtelt vérrel. Nyelte a vérrel együtt a fekete kenyeret.
„Inkább én haljak meg – gondolta közben –, milyen jó, hogy én halok meg előbb, nem pedig ő.”
– Hall engem? Nyissa ki a szemét! – szólította valaki.
Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és mintha ködön át, meglátta a fiatal orvos szélesre húzódó arcát.
– Hallom – válaszolta az apa.
– Milyen a vércsoportja?
– Ugyanolyan, mint a lányomé.
– Biztos benne?
– Igen, egészen biztos.
 Ekkor elvitték valahová, elszorították a bal karját, a vénájába injekciós tűt szúrtak.
– Hogy van a lányom? – kérdezte.
– Hogy érti? – kérdezett vissza az orvos, akit lefoglalt a munkája.
– Életben van?
– Miért, mit gondolt?
– Él?!
– Feküdjön csak, feküdjön – kiáltott rá a kedves doktor.
Az apa feküdt, hallgatta, amint valaki hörög mellette, és sírt.
Aztán már körülötte tettek-vettek, és ő megint elindult valahová, megint minden zöldellt körötte, de
ekkor felébredt valami zajra: a lánya, aki a szomszédos ágyon feküdt, hangosan hörgött, mintha nem
kapna levegőt. Az apja oldalról nézte. Az arca sápadt volt, a szája nyitva. Az apa karjából a lányáéba
folyt a vér. Az apa jól érezte magát, siettette a vér áramlását, azt akarta, hogy folyjon át az összes a
lánya testébe. Meg akart halni, hogy a lánya életben maradhasson. Aztán megint ugyanabban a
lakásban találta magát, abban a nagy, szürke házban. A lánya nem volt ott. Halkan a keresésére indult,
bekukkantott minden sarkába ennek a fényűző, sokablakos lakásnak, de egyetlen élő lelket sem talált.
Ekkor leült egy díványra, aztán végig is feküdt rajta. Nyugodt volt, jól érezte magát, mintha a lánya
már sínen lenne, örömben-boldogságban él, ő pedig nyugodtan megpihenhet. Álmában elszenderedett,
mire rögtön megjelent a lánya, viharosan belépett a szobába, azonnal mellette termett, mint egy
forgószéloszlop, felüvöltött, mindent megrázott maga körül, körmét belemélyesztette az apja
karhajlatába, egészen a bőre alá hatolt, erősen belevájta, mire az apja felkiáltott félelmében, és
kinyitotta a szemét. Az orvos éppen ekkor szúrta bele jobb karján a vénába a tűt.
A lánya mellette feküdt, nehezen lélegzett, de már nem hörgött annyira. Az apa felkönyökölt,
észrevette, hogy a bal karjáról már levették az érszorítót, és már be is pólyálták, és ekkor odafordult
az orvoshoz:
– Doktor úr, sürgősen telefonálnom kell.
– Minek telefonálni – válaszolta az orvos –, egyelőre nincs miért telefonálni. Feküdjön vissza,
különben maga is… elszáll itt nekem…
Mielőtt azonban elment volna, mégiscsak odaadta a rádiótelefonját, és az apa felhívta a feleségét,
de nem talált otthon senkit. A felesége meg az anyósa, úgy látszik, kora reggel elindultak magukban a
hullaházba, és most semmit sem értve az egészből, rohangáltak, hogy hol a kislány holtteste.
A kislány már jobban volt, de még nem tért magához. Az apja megpróbált mellette maradni a
reanimáción, ezért úgy tett, mintha haldoklana. Az éjszakai orvos már elment, a szerencsétlen apának
nem maradt több pénze, viszont csináltak neki egy kardiogramot, és egyelőre ott hagyták, úgy látszik,
az éjszakai orvos valamit mégiscsak elintézett neki, vagy egyszerűen csak rossz volt a kardiogram
eredménye.
Az apa azon gondolkodott, mit tegyen most: lemenni az emeletről nem tudott, telefonálni nem
engedték, mindenki idegen és elfoglalt volt. Arra gondolt, mit érezhet most otthon a két asszony, a
„kislányok”, ahogy mindkettejüket együtt nevezte, a felesége meg az anyósa. Nagyon fájt a szíve.
Infúzióra kötötték, mint a kislányát.
Aztán elaludt, és amikor felébredt, a lánya már nem volt mellette.
– Nővérke, hol van a kislány, aki itt feküdt?
– Az meg magát miért érdekli?
– Csak mert az apja vagyok. Hol van?
 – Elvitték műteni, ne izguljon, és ne keljen fel. Nem szabad.
– És mi van vele?
– Nem tudom.
– Kedvesem, hívjon egy orvost.
– Mindegyikük elfoglalt.
Egy öregember nyögött mellette, a fal túloldalán, és talán éppen az éjszakai fiatal orvos egy
öregasszonnyal veszkődött, és közben úgy beszélt vele, mint valami buta falusi libával, hangosan és
ugratva:
– Na… Nénike, akarsz egy kis levest? (Szünet.) Milyen levest szeretnél?
– Mm – motyogott az öregasszony valami nem is emberi, bádogos hangon.
– Akarsz egy kis gombalevest? (Szünet.) Sok gombával? Ettél már gombalevest?
Az öregasszony váratlanul megszólalt bádogos, mély hangján:
– Gomba… Szarvasgomba.
– Ügyes vagy – kiáltott fel az orvos.
Az apa csak feküdt nyugtalanul, valahol éppen operálják a lányát, valahol, a bánattól félőrültté
válva, üldögél a felesége, mellette az anyósa vergődik… Újra megvizsgálta a fiatal orvos, beadott
neki egy injekciót, újra álomba merült.
Este csöndben felkelt, és ahogy volt, mezítlábasan, egy szál hálóingben kiment. Észrevétlenül
elvánszorgott a lépcsőig, lement a hideg lépcsőfokokon, mint valami szellem. Lejutott az alagsori
folyosóra, elindult a nyíl után, amelyre az volt írva, hogy „Patológia”.
Ekkor megszólította egy fehér köpenyes alak:
– Maga meg mit csinál itt?
– A hullaházból jövök – vágta rá azonnal a beteg –, eltévedtem.
– Hogyhogy a hullaházból?
– Kijöttem onnan, de bent maradtak az irataim. Úgyhogy visszajöttem, de hol van?
– Nem értek semmit az egészből – mondta a fehér köpenyes, majd kézen fogta, és végigvezette a
folyosón. De aztán mégiscsak megkérdezte:
– Maga pedig felkelt?
– Életre keltem, nem volt ott senki, elindultam, aztán úgy döntöttem, mégiscsak visszajövök, hogy
rögzítsék a tényt.
– Elképesztő – válaszolta a kísérője.
Visszaértek az osztályra, de ott káromkodva fogadta őket az orvossegéd. Az apa meghallgatta az
összes kifogását, aztán megkérdezte:
– És a lányom is itt van, ide kellett kerülnie az operáció után.
Megmondta a nevét.
– Nincs, nincs itt! Mindenki meghibbant! Reggel is keresték! Nincs itt! Idehoztak minden rákost!
Már csak ez a dilinyós hiányzott! A diliházból szalajtották, vagy mi? Honnan került ide?
– Az átjáróban ténfergett – válaszolta a fehér köpenyes.
– Hívd a biztonságiakat – káromkodta el magát újra az orvossegéd.
– Hadd telefonáljak haza – kérte őket az apa. – Emlékszem már, a reanimáción feküdtem, a
harmadikon. Kiesett az emlékezetem, a Varsavkán történt robbanás után kerültem ide.
A fehér köpenyesek ekkor elhallgattak. A Varsavkán a robbanás egy nappal azelőtt történt. Ezt a
reszkető, mezítlábas alakot odavitték az asztalhoz, ahol a telefon állt.
 A kagylót a felesége vette fel, és azonnal zokogni kezdett:
– Te! Te! Hol császkálsz? Elvitték a holttestét, és nem tudjuk, hová! Te pedig csavarogsz! És nincs
itthon egy árva kopejka sem! Még taxira se találtunk! Te vitted el, ugye?
– Én, én magamon kívül voltam, kórházba kerültem, a reanimációra…
– Hová, melyik kórházba?
– Abba, ahol a lányunk is volt…
– És ő hol van? Hol? – üvöltötte a felesége.
– Nem tudom, én sem tudom. Nincs rajtam semmi, hozz ruhát. Itt állok a hullaházban, mezítláb.
Hányas számú kórház ez?
– És mi az ördög vitt oda, nem értek semmit az egészből – folytatta a bömbölést a felesége.
Átadta a kagylót a fehér köpenyesnek, aki nyugodtan, mintha mi sem történt volna, megmondta a
címet, és visszatette a kagylót.
Az orvossegéd hozott neki egy köpenyt meg valami széttaposott, kérges papucsot, úgy látszik,
megsajnálta az élő embert, és odairányította a biztonságiakhoz.
Ide érkezett meg hozzá a felesége meg az anyósa, mindketten felduzzadt, egyformán öreges arccal,
felöltöztették, cipőt húztak a lábára, megölelték, végül meghallgatták, sírtak boldogságukban, és
mindannyian leültek várni a díványra, mert azt mondták nekik, hogy a kislányukat megműtötték, most a
reanimáción van, és hogy közepesen súlyos az állapota.
Két hét múlva már járni kezdtek, az apa sétálni vitte a folyosóra, és egész idő alatt azt ismételgette
neki, hogy a robbanás után életben maradt, hogy mindez csak a sokk miatt van. Senki se vette észre, de
neki azonnal világos lett.
Igaz, elhallgatta azt a nyers emberszívet, amelyet meg kellett ennie, hogy ne ehesse meg a lánya. De
hiszen az csak álom volt, az pedig nem számít…
 Az élet árnyoldala
Ma már ez egy felnőtt, magas, férjes asszony, de korábban árva lány volt, akit magához vett a
nagyanyja, amikor az édesanyja eltűnt, előfordulnak ilyen esetek, hogy valaki eltűnik. Az apja még
korábban tűnt el, amikor a kislány ötéves volt, a temetésre sem vitték el, ő pedig azt gondolta: eltűnt,
és nagyon féltette az anyját, szó szerint ráakaszkodott, ha az anyja este elment otthonról;nem sírt, nem
volt szabad sírnia, az anyja nem kényeztette el; csöndes, szerény lányként nőtt fel, és várta, hogy az
anyja egyszer tényleg eltűnik, és a kilenc éves kislány egyedül töltötte az éjszakát, betakarózott az
anyja köntösével, reggel megmosdott, és úgy, ahogy volt, ugyanabban a ruhában elment iskolába. A
szomszédok csak két nap múlva vették észre a bajt, a kislány nem járt tovább iskolába, a szobából
furcsa hangok szűrődtek ki, mintha valaki nevetgélt volna, a konyhában senki nem főzött, senki nem
járt ki, többek között ennek a kis Zsenyának az anyja sem. A szomszédasszony kiszedte a kislányból,
hogy már két napja nem evett, és hogy az anyja nincs sehol. Mindenki futkosni kezdett, küldtek
táviratot a nagymamának, aki a tél kellős közepén elvitte az Oka partján álló kisvárosból a kis
unokáját, elvitte magához a tengerparton lévő üdülővároskába.
Az út ismerős volt. Zsenya minden szünidőben eljárt a nagymamához, de most nem állt előtte
semmiféle szünidő, hanem csak hosszas várakozás. Az anyja után nem találtak semmit, semmilyen
nyomot. Az anyád, mondogatta a nagymama, egész életében az igazságért harcolt, és sohasem lopott,
pedig körülötte mindenki lopott, az óvodában dolgozott. A nagymama úgy vélte, Zsenya anyja
valahová Moszkvába utazott, hogy utánajárjon az igazságnak (az eltűnése előtt elbocsátották a
munkahelyéről), és most nyilván elmegyógyintézetben tartják; így szokott ez lenni, vélte a nagymama.
Zsenya csöndes, szimpatikus lányként nőtt fel, még tanárképzőbe is felvették egy másik városba,
szorgalmasan tanult, és a kollégiumban azzal tűnt ki, hogy a nagymama minden csomagját, amelyben
zöldségféléket, szalonnát és szárított gyümölcsöket küldött, kitette az asztalra, és mindenkinek adott
belőle, aztán persze jöttek a szűkös napok, de mindenkinek egyszerre. Zsenya az anyjánál is, a
nagyanyjánál is panasz nélkül nőtt fel, így élt most a kollégiumban is.
Megjelent az életében egy fiatalember is, egy építész, sőt, brigádvezető az építkezésen, aki tavasszal
kivitte HÉV-vel az erdőbe, felolvasta neki a verseit, de sajnos, mint kiderült, nős volt.
A felesége egyszer rábukkant Zsenyára, megkereste a kollégiumban, kivitte az utcára, és elmesélte
neki, hogy Szása nős, van két gyereke, és ő, a felesége ideiglenesen nem él együtt vele, mert a
férjének nemi betegsége van, kezeltetnie kell magát, és a feleségnek is kezeltetnie kell magát miatta, a
kérdés csak az, hol szedte össze a férje ezt a betegséget, mondta a feleség, és utálattal nézett Zsenyára.
Egy parkban ültek. „Téged pedig – tette hozzá Szása felesége – egyszerűen ki kellene nyírni, mert
terjeszted ezt a kórságot.”
A koldusszegény egyetemista lánynak nem volt kivel megbeszélnie a dolgot, félt elmenni a klinikára
is (mindenki azonnal tudni fog mindent), de szerencséjére egyszer, amikor a piac környékén mászkált,
meglátott egy hirdetést: „Nemi betegségek”. Egy idős doktornő fogadta, pénz kellett volna, pénz
nélkül a doktornő meg se akarta hallgatni. Zsenya kivette a füléből az anyja fülbevalóját, az egyetlen
emléket róla, a doktornő elvette tőle, bevitte vizsgálatra, és azt mondta, meg kell várni a vizsgálati
eredményeket. Az eredmények jók lettek. Szerencsére Zsenya nem fertőződött meg, vagy csak Szása
felesége hazudozott. Szása viszont nem bukkant fel többé a láthatáron, Zsenya pedig rájött, hogy nem
minden olyan egyszerű az emberekkel, és hogy létezik az életnek egy titkos, makacsul virágzó, állati
oldala is, és hogy éppen ott vannak összegyűjtve az undorító, ocsmány dolgok, és egyáltalán, nem
ölték-e meg az anyját, gondolta a már felnőtt (tizennyolc éves) Zsenya, hiszen az anyja még fiatal volt,
és belekerülhetett az életnek ebbe az árnyoldalába, ahol annyi ember elpusztul.
Annál is inkább, mert ugyanezen a nyáron Zsenyával baj történt, mégpedig a nagymamánál. Azon a
nyáron találtak a városszéli építkezésen két női holttestet, amelyeket összeszabdaltak,
megcsonkítottak, kicsavarták a karjukat, mint valami rongyot, és levágták a fejüket. A kisváros
morajlott. Úgy látszik, nyaralókat vagy turistákat öltek meg, mert a helybéliek mind megvoltak
épségben.
Egyik este, nem túl későn, Zsenya hazafelé tartott a barátnőjétől, és nem messze a házuktól két
oldalról közrefogták. Három tizenhat-tizenhét év körüli kamasz volt, kreol bőrű, vagyis ahogy a
helybéliek mondták, bokszosok; Zsenya nem ismerte őket, azok sem őt, éppen a lány háromévi
távolléte alatt nőttek fel. Kipeckelték a száját, hátracsavarták a karját, éppen a korábbi forgatókönyv
szerint. Zsenya összegörnyedve ment előre, lökdösték, meglódították, a lapockája alá kést nyomtak. A
fiúk a saját nyelvükön beszélgettek, Zsenya ezt-azt értett belőle, görögöknek nevezték magukat a
városban, de nem görögök voltak. Zsenya megértette, hogy menet közben azon vitatkoznak, ki legyen
az első, mert az egyik azzal vádolta a másikat, hogy valami ocsmány betegsége van. Üvöltöztek az
éjszakai sötétben, oroszul káromkodtak, miközben maguk után vonszolták a kétrét görnyedő Zsenyát,
amikor is hirtelen fény támadt. Mintha fényszórót kapcsoltak volna be. A három kamasz megállt, egy
pillanatra elengedte Zsenyát, aki amikor meglátta a kivilágított építkezést meg a halomban álló
építőanyag közepette egy öregembert meg egy asszonyt, minden erejéből feléjük rohant, kirántotta
szájából a pecket, és elkiáltotta magát: „Öljenek meg! Öljenek meg!” Megállt az öreg mellett, felé
nyújtotta feldagadt kezét, és azt kiáltotta: „Öljenek meg, de ne adjanak oda nekik!”
A három fiú zavartan ordibálni kezdett, hogy ez egy szajha, aki tartozik nekik, mert ők fizettek neki!
Oroszul ordibáltak.
Az öreg egyetlen kézmozdulattal elzavarta őket, a saját nyelvükön azt mondta nekik, hogy „tűnjetek
el”, a három fiú pedig hátraarcot csinált, mint a katonák, és miután meghallották a saját nyelvüket,
eltűntek az éjszakai sötétben.
Az öreg azt mondta Zsenyának, hogy elkíséri a házba, az asszony az építkezésen maradt, és Zsenya
csak futólag nézte meg lehorgasztott fejét, és gondolkodott el rajta, mennyire hasonlít az anyjára.
Zsenya félt elmenni, de az öreg elindult, menni kellett utána. Az öreg odavezette egy házhoz. Zsenya
semmit sem ismert fel az éjszakai sötétben, és amikor belépett a kamrára hajazó szobába, meghallotta,
hogy az öreg rázárta az ajtót, és eltűnt. Zsenya leült a földre, aztán kitapogatta az egyenetlen,
göcsörtös falat, nekitámaszkodott, és elaludt.
Reggel ismeretlen helyen ébredt, hátát egy nyárfa érdes törzsének vetve ült, körötte áthatolhatatlan,
gizgazzal benőtt parlag.
Zsenya futásnak eredt, minden ismeretlen volt, végül ráakadt a hazavezető útra, és lefeküdt aludni az
udvaron álló fészerben. Kora reggel volt. A nagymamának azt mondta, hogy a barátnőjénél maradt
éjszakára, mert félt hazaindulni. Azt is mondta, hogy megpróbál még aznap elutazni. A nagymama
valószínűleg mindent értett, Zsenya keze hatalmasra duzzadt, teli volt kék foltokkal, az arca felpüffedt,
a szája sarka felszakadt.
A nagymama azt mondta, hogy éjjel nem aludt, kotorászott a régi holmik között, és a ládafiában
rábukkant a lánya fülbevalójára meg egy kis ikonra, amit még a nagymamától kapott, és most szeretné
odaadni Zsenyának.
Zsenya berakta fülébe az anyja fülbevalóját, amely pontosan olyan volt, mint amilyet nemrégiben
kivett, fogta az ikont, összeszedte szegényes holmiját, és elindult az állomásra. Úgy döntött, hogy
elmegy az építkezés felé, hogy lássa az öreget meg az anyjára hasonlító asszonyt, de nem látott ott
senki hasonlót. Nem volt sem építkezés, sem pusztaság, ragyogó napsütés volt, mindenfelé házak és
kertek húzódtak.
A nagymama, aki kikísérte az állomásra, egy szóval sem kérdezte, miért nem az állomás felé indult,
hanem ellenkező irányba, az építkezés irányába, Zsenya viszont váratlanul azt mondta, hogy azt hiszi,
valahol itt kell lennie az anyja sírjának, ott kell keresni a parlag közepén, egy nyárfa mellett.
A nagymama ellene vetette, hogy a lánya egy másik városban halt meg, de Zsenya nem hallgatott rá,
egyre kereste a nyárfát, és az elsőnél, amelyik az útjába akadt, leült a földre, nekitámaszkodott
a törzsének, és zokogni kezdett.
Így üldögéltek egy darabig, sírva, aztán Zsenya a hosszú ujjú téli ruhájában örökre elutazott a
kisvárosból, és attól kezdve nem várta már az anyját, és nem próbálta felkutatni pszichiátriai
intézetekben meg börtönökben. Igaz, a fülbevalót se vette ki, és nem veszi ki azóta sem.
 A két birodalom
Először teljes égi paradicsomban repültek, ahogy lennie kell, vakítóan kék táj kellős közepén, sűrű,
bodros felhők felett. A stewardess már nem a sajátjuk volt, hanem az övéké, csodás, fehér, gomb
nélküli vászonruhában, és főként ismeretlen ízű italokat szolgált fel. Az utasok egytől egyig
kimerülten, félálomban ültek, és amikor Lina végigment az egész gépen, a farokrészbe, elképesztette
az utasok arcának egyformán sárga színe és egyformán fekete haja. Még meg is ijedt, olyan volt,
mintha egy egész katonaezredet vittek volna át egyik állomáshelyről a másikra. Ezek a katonák
egyformán aludtak, kimerülten hátravetve magukat, és félig nyitva hagyva sötét, nyáltól ragacsos
ajkukat. Vagy lehet, hogy egy távoli, déli ország egész nagykövetsége volt ez.
Aztán eljött az éjszaka. Lina még soha ilyen sokáig és ilyen messzire nem repült, az éjszaka egy
részét a vécén töltötte, ahol nézett ki a domború ablaküvegen. Látta a csillagokat, fent, oldalt és
mélyen lent, ahol ezeket a csillagokat minden további nélkül össze lehetett keverni a falvak
homályosan világító fényeivel. Az emberi lélek, amint magányosan repült az éjszakai félhomályban, a
csillagkavalkádban, ujjongva figyelte magát a világegyetem középpontjában, a hatalmas, mozgó,
bolyhos fénypontok között a teljes sötétségben. Egyedül a csillagok között! Lina majdnem elsírta
magát. Csak nehezen tudta felidézni magában a pillanatokat, amikor elvált a családjától, a hazájától,
mindez egyetlen fárasztó gombolyaggá keveredett össze, amelyet sehogy sem sikerült kibogoznia,
hogy mi volt előbb és mi utóbb. Vászja varázslatos megjelenése a jegyekkel és az engedéllyel a
házasságkötésre, a bonyolult formalitások, a mama könnyei, amikor Linát fehérbe öltöztették a húgai,
és leküldték a tolószékben a lifttel, lent pedig Vászja ölbe kapta, és odavitte a kocsihoz… Lina vagy
eszméletét vesztette, vagy csak elringatta az autó – mindenesetre az eseményekre úgy emlékezett
vissza, mintha álmodta volna: ostoba zene, meglepődött, szörnyülködő emberek minden oldalról,
tükrök, amelyekben visszatükröződött a szakállas Vászja meg Lina, szürkére váltan, elgyötörten, fehér
csipkébe öltöztetve, beesett szemekkel. Vászja gyógyíttatni vitte Linát repülővel. Az elutazás előtt
mindenesetre megcsinálták még az – úgy látszik – eltervezett operációt, de mindarra, ami a műtét után
történt, Lina már nem emlékezett. Csak az anyja vinnyogására, amelyet mintha párnával tompítottak
volna, arra, ahogy sírt a fia, akit nyilvánvalóan megijesztett a zene, a sok virág meg Lina arca; a fia
úgy sírt, ahogyan általában az ijedt gyermekek szoktak, akiknek a jelenlétében verik az anyjukat, vagy
elszakítva elviszik tőlük: hangosan, kimerültségig sivalkodott. Túl kicsi volt még, ott kellett hagyni a
nagymamánál, mivel Linára újabb műtét várt egy idegen városban, idegen országban és az új férjével,
ezzel a ki tudja, honnan került szakállas Vászjával.
Egyáltalán, ez a Vászja maga volt a mítosz, évente egyszer került elő, felbukkant a tömegben, kezet
csókolt, aranyhegyeket ígért Linának meg nagy jövőt a fiának – de nem most, hanem hamarosan. Majd.
Most, vagyis a találkozás pillanatában még nem lehetett. Aztán pedig – azt ígérte, elviszi őt innen, a
fiát is meg az anyját is valami földi paradicsomba, messzire, egy meleg tengerpartra,
márványoszlopok közé, repülő tündék közé, egyszóval, Hüvelyk Kati jövője várt rá. Aztán amikor
Lina harminchét éves korában komolyan megbetegedett, ez a Vaszilij egyre gyakrabban bukkant fel,
vigasztalást hozott, meglátogatta az első operációja után – olyan megható volt, ahogy bement
egyenesen a reanimációra, amikor Lina éppen az Úrnak készült visszaadni a lelkét, és infúzióra kötve
feküdt, és lesoványodott, áttetsző karját szemlélgette… Vászja pedig jött az orvosi köpenyhez
hasonlatos fehér ruhájában (egyáltalán, imádott fehérben járni), az egyetlen dolog, hogy mezítláb volt,
de ezt nem vette észre senki. Azonnal magával is akarta vinni Linát, amikor meglátta, milyen
állapotban van, és hogy hogyan csinálták meg neki a varratot. Ekkor azonban odaszaladt egy izgatott
nővérke, elzavarta Vászját, és beadott még egy injekciót, hívta az orvost, Vászja pedig hosszú időre
eltűnt. A következő alkalommal ismét egyenesen a kórházba jött, mindent elmagyarázott, azt mondta,
Lina anyja a beleegyezését adta, és őt meg a gyermeket később fogja elvinni, hagy itt nekik mindent,
amire szükségük lesz, Linát viszont azonnal el kell vinni innen, mert nem lehet tovább halogatni.
Abban az országban, ahol ez a Vászja élt, gyógyítani tudják Lina betegségét, találtak rá valami
vakcinát, és így tovább. Egyszóval, Linának teljesen mindegy volt, mivel második alkalommal már
nem állt ellen sem a betegségnek, sem a halálnak. Mély narkózisban vitték el, úgy lebegett, mintha
ködben úszott volna. Már a fiára, Szerjozsenykára sem gondolt olyan gyötrődve.
„És ha meghalnék – mondta magának Lina –, az jobb lenne? Így legalább életben maradok, és
később magamhoz veszem őket.”
Vászja tehát mindent elrendezett, habár az orvosok ragaszkodtak a műtéthez, azt mondták, műtét
nélkül a beteg egyetlen napig se húzza. Vászja kivárta a műtétet, mindent elrendezett, és újra
megjelent, hogy egyenesen a reanimációról magával vigye Linát. Óvatosan kivitték, átöltöztették,
amitől megszűnt a látása és a hallása, aztán pedig arra eszmélt, hogy repül a kék égen, látja a
repülőgép alatt elterülő végtelen, üres, pihés felhőmezőt. Lina igencsak elcsodálkozott, hogy Vászja
mellett ül, ráadásul valami könnyű, csillogó bort iszik egy pohárból. Aztán még fel is állt – Vászja a
sok futkosástól kimerülten aludt –, és valami elképesztően könnyed járással végigsétált a repülőn.
Nem fájt semmije – úgy látszik, már beadtak neki valami itteni fájdalomcsillapító injekciót.
A repülő rendkívül alacsonyan szállt egy gyönyörű, nagy makettként feltáruló város, egy csillámló
folyó, hidak és egy hatalmas játéktemplom fölött. Leginkább Párizsra hasonlított! És ekkor fékezés
zaja hallatszott, és a repülő a maga tompa, szállodai szobaablak szélességű orrával, akár egy szekér,
dübörögve belefúródott egy csöndes kertbe. Felbukkant egy ablak meg egy ajtó, amely teraszra
nyílott, a távolban folyókanyarulat és néhány híd meg egy diadalív csillogott.
– A Place Pigalle – szólalt meg Lina, és megmutatta Vászjának. – Nézd!
Vászja elindult, hogy kinyissa a terasz ajtaját, és ezzel mesés élet vette kezdetét.
Linának viszont egyelőre nem volt szabad kijárnia a folyón túlra, habár a kezelés már elkezdődött,
és nagyszerűen haladt. Vászja elment otthonról, és egész napra eltűnt valahová. Nem tiltott meg
Linának semmit, de világos volt, hogy a folyó is, a templom is, az a csodálatos város is nagyon
messze van még tőle. Egyelőre csak a házból járt ki vigyázva, sétálgatott az egyetlen kis utcácskában,
mert még nagyon erőtlennek érezte magát.
Megfigyelte, hogy az itteniek mind úgy öltöznek, mint Vászja, mint a legjóságosabb gyermekvirágok,
ahogyan a külföldi filmekben látta. Hosszú hajuk volt, csodálatosan vékony karjuk, fehér ruhájuk, még
koszorújuk is. Igaz, a boltokban árultak mindent, amiről csak álmodni lehetett, de először is, Vászja
nem hagyott otthon Linának pénzt – úgy látszik, minden pénzt elnyelt a nyilvánvalóan drága kezelés.
Másodszor, nem lehetett innen csomagot küldeni, sőt mi több, levelet sem. Itt nem volt szokás írni!
Sehol egy darabka papír, sehol egy toll. Nem volt semmiféle kapcsolat sem – lehetséges, hogy Lina
valami karanténba, valami átmeneti helyre került.
A folyón túlról odalátszott hozzá a gazdag külföldi városban zajló valódi élet. Ott is volt minden:
éttermek, üzletek. Kapcsolat viszont nem volt. Lina egyelőre csak úgy mozgott, hogy mindkét kezével
a falba kapaszkodott – mint egy újszülött, mint egy kisbaba, aki éppen most tanult meg járni. Amikor
Lina panaszkodni kezdett Vászjának, hogy szeretne üzletekbe menni, a férfi azonnal hozott neki egy
halom ruhát – mindenfélét, még használtat is, férfit, nőit, gyermekruhát, mindenféle méretben. Hozott
egy bőröndnyi cipőt is, ahogyan az oroszoknak a külföldi barátaik szokták hozni minden ismerőstől.
A ruhák között akadt egy szürke férfialsó is, amitől Lina kissé zavarba jött. Jó ég tudja, kiféle-miféle
holmik voltak! És Lina azt sem tudta, mit csináljon velük, mert ő maga is hamarosan Vászja ruháit
kezdte hordani – valami fehér ingszerűséget, arra pedig vékony, fehér vászonruhát. Vászjával
egyforma termetűek voltak, Vászja testalkata, habár egészséges férfi volt, ugyanolyan, mint a
legyengült Lináé. Lina sírt egy kicsit a ruhák miatt, este szólt Vászjának, hogy nagyon szeretne
csomagot küldeni Szerjozsenykának meg a mamának, és rámutatott két halom ruhára. Vászja
elkomorodott és hallgatott, reggelre viszont eltűnt az összes ruha.
Mint kiderült, Vászja éppen ott, a folyón túl dolgozott, abban a rendezett városkában, és nem érezte
szükségét, hogy átmenjen a hidakon, a templomhoz meg a diadalívhez, és Linának alkalmazkodnia
kellett csöndes, megfontolt életéhez. Igaz, korábbi életéből tudta, hogy bármi megtörténhet, akár az is,
hogy a fiatal, még nála is fiatalabb Vászja beleszeret valakibe, őt pedig elhagyja. Ez a szakállas
Vászja nem szerette Linát, habár óvta minden munkától. Az ennivaló mintegy magától termett ott, a
ruhák tisztán ragyogtak. Mikor volt minderre ideje? A szobájuk, amely Lina lázálmában megőrizte a
repülő szerkezet formáját, a fehér oszlopos teraszra nyílt, de ez nem hozott semmilyen örömöt. Lina
hősiesen viselte, hogy el van szakítva Szerjozsenykától, az anyjától, a barátnőitől meg a főiskolai
barátjától, Ljovától, már tudta, hogy a betegsége gyógyíthatatlan, és csak a jelenlegi állapotát lehet
fenntartani – fájdalommentesen, de erőtlenül, mit is keresne itt az ő zsivajgó Szerjozsenykája a heves
könnyhullatásával meg a vörösre sírt szemecskéjével! Mit keresne itt az anyja is a maga epés
udvariasságával meg szintén a könnyeivel! Itt nem volt sem bánat, sem sírás, ez egy másik ország volt.
Lina, amennyire csak tudta, igyekezett megfigyelni ezeket a fehérbe öltözött, lebegő alakokat, amint
egyhangú hárfakísérettel (mellesleg, ez a legostobább elfoglaltság!) kórusban énekelnek a folyónál,
amint hang nélkül elüldögélnek egy hosszú, közös asztalnál az étteremben, egy-egy pohár csodás
helybéli bor mellett. Lina szerette volna megosztani a véleményét az anyjával meg a barátnőivel, vagy
legalább megírni nekik, hogy minden rendben van, a kezelés jól halad, a boltokban van minden, de új
holmit nem lehet venni, először is, mert őrülten drága, másodszor, mert itt ilyesmit nem hordanak, az
ételek pedig szokatlanok, habár egyelőre nem szabad túl sokat ennie, és így tovább. Hogy szeretne
Szerjozsenykának is, a többieknek is csomagot küldeni, de egyelőre nincs rá alkalom, posta pedig
nem jár a két ország között. Lina bolyongott az utcákon, belekapaszkodott bármibe, ami a keze ügyébe
akadt, és gondolatban levelet fogalmazott az otthoniaknak.
Az idő múltával azonban Lina rájött, hogy a levélküldéssel reménytelen a helyzet. Vászja
határozottan ígérte, hogy a mama is, Szerjozsenyka is el fognak jönni, különösen a mama kapcsán
állította ezt. De hogy a mama Szerjozsenyka nélkül? Vagy ő a nagymama nélkül? „Idővel –
mondogatta a szakállas Vászja –, majd idővel.”
Lina elkezdett ezt-azt beszerezni a mama érkezésére, de Vászja az értésére adta, hogy akkorra
minden el fog rendeződni.
Egyáltalán, itt nem sokat törődtek a holnapi nappal, láthatóan mindenki nagyon elfoglalt volt, viszont
az életet ideálisan megszervezték: sterilen, komfortosan.
Vászja a saját könyvesboltjában dolgozott, amelyre annak köszönhetően tett szert, hogy megörökölte
a nagynénjétől, de nem hozott Linának egyetlen könyvet sem, mivel nem értette ezt az idegen nyelvet,
oroszul pedig nem volt semmijük. Maga Vászja is rosszul fejezte ki magát oroszul.
 Végül eljött az az idő is, amikor Lina elsajátította a helybéliek lebegő járását. Kiderült, hogy nagyon
is egyszerű. Csak fel kellett állni egy magasabb lépcsőfokra, és tenni egy hosszú-hosszú lépést
a levegőben. A másik lába a következő lépést már magától tette meg, és minden egyes lépés egyre
szabadabban ment, súlytalan lett, mint az álomban. A szakállas Vászja nem szólt semmit, habár a
kitűzött időben örökre eltűnt, úgy látszik, a folyón túlra, a gazdag városba, ahogy a magányos Lina
vélte, akit azonban, mint kiderült, mindennel elláttak. Először minden sírás és félelem nélkül azt
gondolta, hogy most ki fogják dobni ebből a repülő szerkezetből, és élelem se fog örökké a
hűtőszekrényben állni! A hűtőszekrényt azonban rendszeresen feltöltötték, mintha csak étellifttel, Lina
viszont nem evett semmit, csak gyümölcslevet ivott, és egészséges volt.
És végül eljött az a pillanat is, amikor némi gondolkodás és szomorkodás után elrugaszkodott háza
lépcsőjéről, és öles léptekkel száguldott a folyópartra, a kórus felé, és szétfejtve az idegen kezeket,
belefolyt a közös körtáncba, és keringeni kezdett.
Felfogta, hogy itt valahogy minden másként van, és már nem akarta látni sem az anyját, sem a
fiacskáját. Nem akart találkozni azzal a katonaezreddel sem, és abban reménykedett, hogy nem
találkozik többé senkivel, de ha mégis, akkor nem fogja tudni, ki az, nem fogja tudni megkülönböztetni
a többi fiatal, sápadt, nyugodt arc között, amelyek ugyanolyan szabadon pörögnek-forognak, mint ő
maga; és reménykedett, hogy többé senkivel sem találkozik itt, a holtak birodalmában, és sohasem
tudja meg, hogyan szomorkodnak a többiek amott, az élők birodalmában.
 A házban van valaki
Nyilvánvalóan volt valaki a házban. Bemegy az ember a kis- szobába – a nagyban leesik valami.
Megnézi, hol a macska – az előszobában ül az asztalkán, látszik a tükörben, hegyezi a fülét, ő is
hallott valamit. Bemegy az ember a nagyszobába – magától lehullott egy lap a pianínóról, a lapon egy
ismeretlen telefonszám, hangtalanul lerepült, és fehérségével jól kivehető a szőnyegen.
„Valaki már nem is óvakodik – gondolja a háziasszony –, ez a valaki már nem is rejtőzködik.”
Az ember mindig is félt az ismeretlen teremtmények jelenlététől, fél a rovaroktól, az apró
hangyáktól a fürdőszobában, fél, mondjuk, a magányos, részeg csótánytól, amelyik, úgy látszik, a
rejtekhelyéről, a szomszédoktól menekült át narkotikus állapotban, vagyis látható helyen lapul meg.
Mindentől fél az ember, aki egyedül maradt a macskájával, mindenki eltűnt valahová, eltűnt az egész
család, és magára hagyta az ilyen embercsótányt látható helyen lapulni.
Különösen, hogy akár szombat, akár vasárnap, egyre csak hullanak a tárgyak, és valaki titokban,
hangtalanul átsurran egyik szobából a másikba – ilyen érzése támad.
Az asszony nem beszél senkinek a kopogó szellemről, amíg ez a Valaki rejtőzködik, és nem kopog,
nem huligánkodik, nem gyújt fel semmit, nem ugráltatja végig a lakáson a hűtőszekrényt, nem szorítja
sarokba – addig nincs miért panaszkodni.
Ugyanakkor valaki mégiscsak beköltözött, valami élő üresség, termetre aprócska, izgő-mozgó,
amely felkunkorodik a padlón – ilyen érzete támadt. Nem véletlenül hegyezi a macska a fülét.
– Na, mi van – beszélget az asszony a macskájával, ezzel a szótlan és furcsa lénnyel, mint amilyen
az összes macska is. Nem kezes, nem szereti, ha ölbe veszik, ő viszont magától is felugrik és elterül
ott a legalkalmatlanabb időben is. – Na, miért félsz, Ljalecska, na, nyugodj meg.
A macska kifordul a keze alól, és elmegy tőle. Az asszony bámulja a tévét, és belemerülve a kék
fénysugárba, hol csodás világokba vetődik, hol megrémül, hol érdekes neki, hol unalmas, vagyis
teljes életet él. Az asszony helye itt van, a díványon. Puff! Megint lezuhant valami a kisszobában.
Félelmetes volt, ahogy lezuhant, döngött, visszhangzott. Az asszony befut, dermedten áll. Leszakadt
a lemeztartó polc. Ráadásul a lemezek szanaszét repültek, poros legyezőben hevernek a rekamién, a
földön. Ha aludt volna ott valaki (világos, hogy ki), akkor egy lemez a sarkával, puff, halántékon
csapta volna. De nem történt meg. Most pedig: a falban két tépett lyuk, kiestek belőle a szögek,
amelyeket Valaki bevert oda, ne is gondoljunk rá. Vagyis hogy ezek nem is szögek, valahogy másképp
hívják őket. Igazi hőstett volt az, majdhogynem egy nagy szerelmi történet. Fúróra volt szükség.
Ezek a szögek-nemszögek végül persze mégis a helyükre kerültek, most viszont minden leszakadt.
A polc a pianínón hever – innen származott az a rettenetes, visszhangzó dörej, akár a hegyekben.
A pianínó is külön história volt, kislányként játszani tanult rajta. Az anyja erőltette.
Odakényszerítette, leültette elé. Semmi se kerekedett ki belőle. Győzött a makacsság. A makacsság,
amivel az ember az idegen akarat ellen védekezik. Védi a saját életét. Legyen bár ez az élet
szegényesebb, mint amilyennek valaki eltervezte, de mégiscsak a sajátja, akármilyen is, akár zene és
tehetség nélküli is. Anélkül, hogy lennének családi fellépések a rokonság előtt. Egyébként pedig
felesleges szenvedések nélkül is amiatt, hogy valaki jobb nálad. Az anyja rettentően szenvedett, hogy
állítólag a többi gyerek tehetségesebb, mint az ő kislánya. A kislány gyakran hallotta ezt, és bosszút
állt az anyján, amikor tényleg semmilyen lett, mindkét fél szempontjából.
 Aztán minden eltűnt, eltűntek az apák és fiúk közötti kölcsönhatások, és maradtak a lemezek meg a
pianínó. Az anyja összevásárolt mindenféle klasszikus zenét. Az anyja telefonon beszélte meg a lánya
életét, feltárta a barátnője előtt (legyezőformában szükségtelenként szétdobálva) másnak a titkait.
Most pedig nincs már se anya, se lánya, se polc. Az asszony áll a küszöbön, ledöbbenve ettől a
romlástól, és most se anya, se lány. Ebben az ágyneműben már nem lehet aludni, minden tönkretéve,
mindenbe beleette magát a por, a piszok. Át kell húzni az ágyneműt. Le kell törölni, ki kell mosni,
sorba kell rakni (de hová?).
Az asszony visszavonul a nagyszobába, és úgy csukja be maga után a kisszoba ajtaját, mintha
örökre.
Hogy legalább elkaphatná az ocsmány, alig látható farkát Annak, aki mindezt tette. Minek? Belehalni
a félelembe meg az undorba. Hiszen Őt nem tudja megölni, nem taposhatja el a cipője sarkával.
Vagyis nem kell vadászni rá.
Az, aki mindent tönkretesz, akar valamit, el akar érni valamit. Ahogyan az anya is el akart érni
valamit a lányánál. Ha tudná, mit akar ez a Valaki elérni, akkor (ahogyan már korábban is) túl lehetne
tenni az érdekein, meg lehetne szüntetni a túlsúlyát. Létezik efféle eljárás – szembemenni vele.
Ahogyan az erdőben is tüzet gyújtanak a közeledő tűzzel szemben: ha összeérnek, mindkettő kialszik!
Az anyja például a szeme világánál is jobban vigyázott a német kávéskészletre, talán rosszabb
napokra tartogatta, talán arra az esetre, ha temetésre kerül sor, amikor azonban a lánya dührohamában
a földhöz vágott egy csészét (csörr!), akkor az anyja hidegvérrel dobálni kezdte az egész készletet,
egyik darabot a másik után, lendületből földhöz vagdosta (csörr-csörr!), a lánya pedig majd’ eszét
vesztette, a fejéhez kapott, az anyja pedig azt mondta: „Ha meghalok, neked se maradjon semmi!”
De felmerül a kérdés: akarja-e ez a Valaki a teljes rombolást, vagy egyszerűen csak az utcára akarja
kergetni?
A házból nem szabad kimenni. Sehová. Lehet, hogy valaki vissza akar térni (gondolja az anya-lány).
Vagyis marad az, hogy maradjon, de ha ez a Valaki rombolásba kezd, saját erőből kell legyőzni. Úgy
válaszolni neki, mint Kutuzov Napóleonnak, hogy ne érezze jól magát a saját pozíciójában. Bölcs
döntés. Ez a VALAKI le lesz győzve.
Eleinte nehéz döntés volt, aztán könnyebb lett.
Összetörte a konyhában az összes edényt, szétdobálta a lakásban. Nagy küszködéssel leemelte a
felfüggesztett kisszekrényt, és odavágta a cserepek tetejére. És csak most látta meg: ezt a kisszekrényt
is alig-alig tartották már a csavarjai, amikor leemelte a helyéről. Vagyis hogy az egyik csavar a
szekrényke után kimászott a falból, mint hal a tóból. Könnyedén. De a szekrényke is majdnem szétesett
már, mint kiderült, a hátlapja bent maradt a sarokban, levált róla. Vagyis éppen ez a szekrényke volt
az első számú jelölt arra, hogy leessen a falról, és összetörje az összes edényt! Ráadásul még az is
elképzelhető, hogy ráesett volna az alatta álló fejére!
Az anya-lány felélénkült. Még ilyet, micsoda előrelátás! Egyetlen szembeforduló lépés, és máris
micsoda előkészület tárulkozott fel előtte! Akarat az akarat ellen!
A nagyszobában, a díványon töltötte az éjszakát, aztán várt egy napot.
És kivárta. A kisszobában, ahol állt a por, a lemezek legyezőben szétterítve, és ahol tegnap óta még
mindig hallatszott a robaj a levegőben, megzizzent valami. Belépett. Úgy látszik, a semmi készülődött
odabent. Ott állt a helyén az örökösen kihúzott kanapé, az ágyneműt rendesen a matrac alá, az alsó
fiókjába rakta el. (Egy idő óta abbamaradt az ágynemű elpakolása – vajon miért?)
Az a-l (anya-lány) most fogott egy kalapácsot, amelynek szöghúzó volt az egyik végén, és felemelte
a rugós matracot, egy halomba csúsztatva ezzel a lemezeket. És a szöghúzóval elkezdte kirángatni
a csavarokat, amelyek a matrac felemelésére szolgáló szerkezetet tartották. Nehéz volt csinálni,
háromrét görnyedve! Szó szerint térden csúszva kellett bejutnia az ágyneműtartóba, és ott, a porban és
sötétben, tüsténkednie. De már a második csavar után világossá vált, hogy szó szerint csak az imádság
tartja! A csavarok félig-meddig maguktól kijöttek! Vagyis még egy-két nap, és a szerkezet felmondta
volna a szolgálatot. Se felemelni, se leengedni. Megint előre figyelmeztették a terrorakcióra! Az a
Valaki megint meglógott!
A díványt most nem lehetett felhajtani és összecsukni. Így kell léteznie. Koszosan, porosan,
belsejében egy rakás lemezzel, gyűrött lepedőkkel, úgy maradt meg örökre, mint emlékezetes, halált
hozó hely, amelyet kilométerre el kell kerülni. Mint földrengés idején a halált hozó hely.
Ismét egy figyelmeztetés, szembemenve Vele.
De elébe kellett menni az eseményeknek, nem ahhoz nyúlni, ami amúgy is a keze ügyébe kerül,
hanem keresni valami érintetlent, épet.
Egyetlen kalapácsütéssel összetörte a tévét. Alig dörrent egy kicsit. Régi készülék volt, de
tisztességes képet mutatott, habár már csak fekete-fehérben.
Nem is lehetett volna jobbat találni nála a kigondolt haditerv számára. Ha ez a Valaki tényleg
rettenetes csapást akarna mérni rá, akkor éppen a tévét robbantaná rá egy ilyen anyára. Elég csak
elképzelni a következményeket: sérülések az arcán (mindig a képernyőhöz közeli, ülő pozíciót foglalt
el) és tűzvész a lakásban. Vagyis minden szénné égne. És műanyag zsákban vinnék ki a holttestet, már
ami megmaradt belőle. Ugyanebben a tévében mutattak valami hasonló szörnyűséget.
És éppen ez a pont volt a legfájóbb. A tévé szolgált a-l-nek mindenre. Tartalommal, boldogsággal
töltötte el, ez volt az otthon melege, a tévéhez sietett haza a városból, a boltból. A tévé számára vette
el az ingyenes reklámújságokat, amelyekben tévéműsor is volt. És aztán sem dobta ki őket,
elgondolkodott rajtuk, visszaemlékezett rájuk.
De a fedél a feje felett az (odafent) elfogadott skála szerint még többre értékelődött, vagyis volt min
elgondolkodnia.
Hogy ne éleződjön ki a helyzet ezen a rettenetes dilemmán (élni vagy nem élni), a-l kisöpört a
gardróbból MINDENT, és begyömöszölte egy krumpliszsákba, amelyet a beépített szekrényből, a
limlom alól rángatott elő. Ez a lom már rég kidobásra volt ítélve (de most nem fog ezzel vacakolni),
régi blézerek-szoknyák-csizmák, csupa rongynak való holmi, vagy kimenni bennük falura, vagy arra
az esetre, ha mondjuk evakuálás és háború van. Vagy éhínség tör ki. Ugyancsak ott őrizgette a régi
függönyöket és takarókat is, kezdve a gyerektakarókkal – ez menekvést jelent, ha télen nem lesz fűtés,
ahogyan a blokád idején már megtörtént. A beépített szekrényben halmozódott fel az összepréselt
nyomorúság, a gardróbban pedig a jelenlegi élet. Tehát, ki a gardróbból mindent a zsákba!
Már leszállt a sötétség, és a-l, miután felszuszakolta ezt a krumpliszsákot a direkt erre a célra
kinyitott ablakhoz, kiöntötte a tartalmát az ablakon túli üres térbe. Voltak benne kardigánok, ruhák,
blézerek, kabátok. Fehérneműek. Sálak, kesztyűk, sapkák, egy svájcisapka, egy kalap, övek, kendők.
Ép vastagharisnyák, télire. Három darab pulóver. Két bő szoknya meg egy szűk. Aztán volt még ott
tiszta ágynemű is, friss illatot és toalett szappan illatát árasztva. Az összes törülközője. Párnahuzatok
és lepedők, derékaljak, az egyik hímzett. Istenem. De nem égtek el a tűzvészben.
A súlyos zsákot követte a nyitott ablakon a falról levett aranykeretes kép, meg három szék, egyik a
másik után.
Odalent ordibálni kezdtek, káromkodtak, szitkozódtak, fojtott férfihangok hallatszottak.
 Sietve becsukta az ablakot. Kész.
Felvennie nem maradt mit, csak a köntös volt, alatta a hálóing meg a bugyi.
Lefeküdt a díványra, maga alá terítette a régi tévéműsorokat. A takaró meg a párnák a kisszobában
maradtak a földrengés áldozataiként. Egy új reklámmelléklettel takarózott be.
Reggel, miután jól kialudta magát, a-l arra gondolt, hogy most már nem fél semmitől, nem fél
teljesen elhajítani magától a mostani életét, a hétköznapjait, a tetőt a feje fölül.
Elkezdte a lakás fokozatos elhagyását. A-l körbenézett, átlépte a küszöböt, ám a kulcsokat az
asztalon felejtette a táskában. De nem felejtette el kiengedni a macskát a lépcsőházba.
Otthagyhatta volna a macskát bezárva, de a macska (állítólag) nem képviselt nagy értéket, és nem
érte meg, hogy Annak a pofájába hajítsa. Vagyis úgy nézett ki, hogy élőlény feláldozása nem volt
tervbe véve. A-l magának tett rosszabbat. A kérdés az volt, hogy kinek lesz rosszabb: a macskának-e,
vagy a-l-nek, amikor a-l majd minden nélkül kezd el élni, de mintegy hallva a bezárt és már majdnem
kimúlt Ljalka elhaló miákolását, a-l győzködni kezdte magát, hogy éppen a macska számára lesz
nagyobb az áldozat. Kinek van szüksége rá, hogy éhen veszejtse. Csak egy véletlenül hozzá került
élőlény, akit leszedett a fáról.
Közömbösen és azon igyekezve, hogy ne gondolkodjon, az anya-lány úgy döntött, hogy elkergeti a
macskát. És ekkor történt egy eset, egy mulatságos történet. A-l ugyan készen állt rá, hogy szabadon
éljen, de a macska nem. Amikor a-l felemelte a macskát, és a karjára vette, hogy kimenjen vele, a
macska apró remegésbe kezdett, mint a forrásban lévő teaforraló. Mint a HÉV indulás előtt. Mint a
súlyos beteg gyermek, akit ráz a hideg. Remegett, láthatóan azért, mert féltette az életét.
– Mi van – szólalt meg elnyújtottan a-l –, mitől félsz? Na, elég, elég. Hiszen mindig kifelé
törekedtél. Most akkor menj! Élsz, menj!
Igen, a macska mindig igyekezett ki a lépcsőházba, ott várakozott az ajtó előtt, és az idegeire ment a
rekedt nyervogásával. Éjszakákon át nyávogott. De veszélyes lett volna kiengedni, mert
előfordulhatott, hogy a macska nem megy haza. Mert a-l mégiscsak szerette. Igaz, most nem.
Vidáman, felélénkülve elengedte a macskát a lépcsőfordulóban, és becsapta maga után az ajtót –
ennyi!
Köntösben és papucsban állt sorsa csúcspontján, önmaga ura lett, aki legyőzte Őt. Itt, ebben a
hatalmas, feltárulkozó térségben most már futkoshat és zizeghet, amennyit csak akar.
A macska úgy ült a farkán, mint akit agyonütöttek. Előrehajolt, összegörnyedt, és mintha
elgondolkodott volna. Az asszony, miután egy fél lépcsőfordulónyit már megtett lefelé, hátrafordult és
felnézett. A macska mereven bámult maga elé, a szeme egészen hályogos lett, a pupillája apró
magocskává szűkült, és beleveszett a zöld masszába, amely betöltötte a szemüregét. A pofája
lenyaltnak látszott. A koponyája hirtelen előbukkant, és kirajzolódott a fekete szőre alatt. A lépcsőn
maga a halál ült, sovány bőrbe burkolózva.
Az asszony kis híján elsírta magát. A macska a halálra készülődött. Várta az utca, a szabadjukra
engedett kutyák, az éhség. A macska képtelen volt küzdeni az életért, nem tudta, hogyan meneküljön
meg. Még ma ki fogják zavarni a lépcsőházból, bakanccsal oldalba rúgják az első maga mögött
hagyott tócsa után.
A-l megszakította diadalmas levonulását. Arra gondolt, hogy a macska darabokra fog hullani, mint
ahogy darabokra hullott minden: az edények, a székek, a tévé, a ruhák.
Az a Valaki teljes győzelmet arathatott.
„Túlzás lenne – gondolta a-l –, egy ilyen senkinek mindez.”
 „Majd feltalálja magát – határozta el magát az asszony –, hogy tudtam megadni magam neki az első
ijesztgetésre!”
– Nem – szólalt meg azután –, Ljalka nem hibás semmiért.
Ljalka úgy ült ott, mint egy kitömött macska, amelyik kidülleszti zavaros üvegszemét. A farka, amely
rendszerint energikusan mozgott, és pontosan kifejezte az élő szervezet minden gondolatát, most
élettelen, poros madzagként hevert ott. Egész bundája csupa por volt már, fénytelen és beteges.
Az asszony azonnal a karjára vette, könyökével magához szorította a megmerevedett testet, és
becsöngetett a szomszédokhoz, ahonnan energikusan odatelefonált a diszpécsernek, és leült az
odakínált székre, hogy megvárja a lakatost.
Aztán amikor az ajtaját kinyitották, az asszony belépett szétdúlt lakásába, Ljalkát letette a földre, és
új szemmel nézett a lakhelyére. Mintha minden új, idegen, érdekes lett volna benne.
Az előszobában megmaradt egy cipője! Az edények közül épen maradtak a lábasok meg egy bögre és
egy tálka! A kanalak és a villák! „Micsoda fényűzés!” – gondolta az asszony, aki már felkészült rá,
hogy odalent, kint az utcán fog őgyelegni, a szemetes konténer mellett, hogy ráakadjon egy
konzervdobozra, amiből vizet ihat, meg egy darabka penészes kenyérre, táplálékképpen.
– Találtam volna-e ilyen gazdagságot a szemétben? – suttogta az asszony, miután kinyitotta a
hűtőszekrényt, amelyben ráakadt két tányérra, egy mélyre meg egy laposra, bennük a föld
ajándékaival, főtten (!). Krumplival és céklával. Meg egy befőttesüvegben levesre! Meg egy tálkában
halra, Ljalkának!
A lakásban volt minden. Meleg, ami a konyhai részt illeti, egészen tiszta lakás, működnek a csapok,
van fürdőkád, víz, szappan, telefon! És ágy! Micsoda szerencse, akad lepedő és derékalj is. A
díványon lemezek, a sarokban lemezjátszó, amelyről megfeledkeztek – valaha valaki szeretett zenét
hallgatni ebben a lakásban… Az anya vagy a lánya.
Az anya-lány gyorsan eltakarította a diribdarabokra tört edényeket (jól van, na, nem az első eset
ebben a házban), megtett néhány utat a szemetes konténerig és vissza, ráadásul amikor harmadszor
ürítette ki a zsákból a cserepeket meg a szemetet, két férfi, koszos, zsíros ruhában és vállukra vetett
táskával, óvatosan közelített felé, vártak egy kicsit, aztán alighogy a-l eltűnt, azonnal a konténer fölé
hajoltak. Úgy viselkedtek, akár az emberi árnyak, elterültek, két irányba széthajoltak, észrevétlenek és
feketék voltak.
A-l kimerészkedett az ablak alá is. A zsákot természetesen már rég felszedték onnan. Valaki az ő
pulóvereiben, nadrágjaiban fog járni, ő pedig, aki szabad lett, úgy kószál, hogy semmije sincs. Igen!
Amikor visszatért tiszta, felsöpört, felmosott lakásába, a-l mindenekelőtt korábbi határozatlanságán
csodálkozott el (nem dobálta ki az élelmiszert, nem verte szét a hűtőszekrény belsejét, minden izzót
meghagyott épségben).
Aztán észbe kapott, kivette a halat a hűtőből, és kitette Ljalka elé.
Ljalka viszont még mindig szobormereven ült az előszoba közepén, és a szeme még mindig
hámozott, bőr nélküli szőlőszemre emlékeztetett, amelynek a közepén éppen hogy csak látszik a
parányi mag.
Úgy tűnik, a halál lehelete megdermesztette félénk lelkét.
Az asszony nem kezdte el vigasztalgatni a macskát, egyetlen feladata volt most: hogyan lehetne
mindent minél hamarabb visszaállítani korábbi állapotába – és akkor a macska is magához fog térni.
És ahogyan ez gyakran előfordul, amikor a család egyik tagja határozatlan, gyáva vagy hisztériás,
akkor a család másik tagja felélénkül, és szinte szárnyal, hogy mentse a helyzetet. Az asszony még
gyorsabban kezdett futkosni, a polcot rátette a pianínóra, a polcon elrendezte a lemezeket, az
ágyneműt bevitte a fürdőszobába, gyorsan kimosta és kiteregette. Szerencsére törölközője is akadt, az
egyik egy konyhai kéztörlő formájában a kampón, a másik kettő pedig a fürdőszobában, a vízvezetékre
terítve.
– Semmi baj! – motyogta az asszony Ljalkának. – Elboldogulunk!
Ráadásul a-l azonnal talált egy csavarhúzót is, és meghúzta vele a csavarokat (még jó, hogy nem
dobta ki őket), és a rekamiét gyorsan nappali állapotba helyezte, vagyis felállította a támláját.
Kész!
Milyen könnyű volt tönkretenni, és milyen nehéz helyreállítani, megjavítani, rendbe hozni. Milyen
nehéz kétrét görnyedni, bemászni a sarokba, összeszedni a cserepeket, kivinni, becsavarozni, kihúzni!
A legrosszabbul a tévével állt a helyzet. Ki kellett várni az éjszakát, és utolsó erejével kidobni az
ablakon, aztán odalent az összetört házat már könnyebb volt kézikocsira tenni, és elvinni a
konténerhez.
Mintha háború söpört volna végig a-l békés életén, mintha csak háború.
A nagyszoba üresen tátongott a székek meg a tévé nélkül.
Ugyanakkor semmivel is boldogulni tud az ember, ha egyszer már életben maradt. Nem volt ugyan
mit néznie, viszont előbukkant a sötétből egy egész szekrényre való könyv. A-l feltette egykori
kedvenc lemezét, egy régi tangót!
Aztán a zene hangjainak kíséretére válogatni kezdte a hátizsákokban meg a bőröndökben őrzött régi
ruhákat. Az egész élete lepergett előtte, mint egy filmhíradóban. Kedves árnyai megelevenedtek és
közrefogták, habár a régi rongyok egyikébe se fért már bele a-l, aki (nyilvánvalóan) attól hízott meg,
hogy folyton a hazugláda előtt ült. Jól van. Maradt néhány darab ruhaanyaga, a szekrény sarkában
megbújt a régi varrógépe, úgyhogy néhány szoknyát összeüthetett azokhoz a régi kötött blúzokhoz,
amelyek még rámentek.
Annál is inkább, mert a-l már régóta csak a legócskább ruháit hordta, a tiszta és szinte új holmit
pedig őrizgette valami különleges alkalomra, amikor emberek közé kell mennie (és amelyik alkalom
sehogy sem akart eljönni).
A-l csak úgy, menet közben, összegyűjtött még egy zsáknyi ócskaságot meg használhatatlan lábbelit,
mert eszébe jutottak azok a fekete árnyak, akik egy halom tört cserepet kaptak tőle ajándékba.
Istenem, micsoda új élet tárult fel most a-l előtt, a macska viszont még mindig megkövülve ült, mint
az olyan ember, aki sok mindenen keresztülment, és zavaros, nem látó szemmel egyetlen pontra
meredt.
Aztán hirtelen hegyezni kezdte a fülét. Valahol megreccsent a padló.
Az asszony felnevetett.
Világos, hogy a ház süllyed, szárad, a padlódeszkák recsegnek, ez egyszer. Aztán meg alul, felül,
oldalt, mindenütt a lakásokban élő emberek tartózkodnak, az egyikben futkos valaki, a másikban
leszakad, elromlik, megjavul, mozog valami, az élet már csak ilyen, mondta ki fennhangon az asszony,
mint mindig, most is a macskának címezve.
Ljalka viszont megmozgatta a fülét, könnyedén felállt ültéből, és elindult a konyhába, úgy
rakosgatva mellső lábait, mint valami súlyos tigris, ami legalábbis furcsán hatott sovány
testalkatához. Aztán kecsesen leült a tányérkája elé, orrát a sarok felé fordította, lehajolt, és a fejét
rázva kivett egy darabot: úgy döntött, élni fog tovább.
MESÉK
 Az apa
Élt-éldegélt a nagyvilágban egy apa, aki sehogy sem tudta megtalálni a gyermekeit. Mindenfelé
elment, érdeklődött, nem szaladtak-e el errefelé, de amikor feltették neki azt az egyszerű kérdést, hogy
„Hogyan néznek ki, hogy hívják a gyerekeit, kisfiúk vagy kislányok?”, és így tovább, akkor erre
semmit sem tudott válaszolni. Tudta, hogy a gyerekei vannak valahol, úgyhogy csak folytatta a
kutatást. Egyszer, késő este megesett a szíve egy kis öregasszonyon, és segített neki elcipelni a
szatyrát a lakása ajtajáig. Az öregasszony nem hívta be, még csak köszönetet sem mondott, viszont
váratlanul azt ajánlotta, menjen el a HÉV-vel a „Negyvenedik kilométer” megállóig.
– Minek? – kérdezte az apa.
– Hogyhogy minek? – kérdezett vissza az öregasszony, és gondosan kulcsra és láncra zárta maga
után az ajtót.
Az apa mindenesetre az első szabadnapon – pedig kemény téli idő volt – elindult a negyvenedik
kilométerhez. A vonat valami miatt egész nap ment, hosszas veszteglésekkel, aztán végre-valahára
amikor sötétedni kezdett, odavánszorgott a „Negyvenedik kilométer” peronjához. A szerencsétlen utas
egy erdőszélen találta magát, és ki tudja, miért, a hóbuckákon át bevette magát a sűrűbe. Hamarosan
ráakadt egy kitaposott ösvényre, amelyik a félhomályban egy faházikóhoz vezetett.
Az apa bekopogott, de senki sem válaszolt rá. Belépett a pitvarba, ott is bekopogott. Megint senki.
Ekkor beóvakodott a fűtött szobába, levette a csizmáját, a kabátját és a sapkáját, és körbetekintett. A
házikó tiszta volt, meleg, petróleumlámpa égett. Mintha éppen csak most ment volna ki valaki a
házból, és az asztalon hagyott egy csészét, egy teáskannát, kenyeret, vajat és cukrot. A kemence meleg
volt. Vándorunk összefagyott és megéhezett, ezért hangos elnézéskérések közepette töltött magának
egy csésze forró vizet és megitta. Némi gondolkodás után megevett egy darabka kenyeret, és pénzt
hagyott az asztalon.
Időközben odakint egészen besötétedett, és a vándor apa azon kezdett gondolkodni, hogyan tovább.
Nem tudta a menetrendet, és egyáltalán, félt, hogy beleveszik a hóbuckákba, annál is inkább, mert
szakadni kezdett a hó és belepte a nyomokat.
Ekkor lefeküdt a lócára, és elszenderedett. Kopogtatásra ébredt. Felkönyökölt a lócán, és azt
mondta:
– Igen, persze, fáradjon be!
A házikóba egy aprócska, rongyos ruhába bugyolált gyermek lépett. Amint belépett, határozatlanul
megállt az asztalnál.
– Ez meg miféle szerzet? – kérdezte a lócáról félálomban az eljövendő apuka. – Honnan
szalasztottak? Hogy kerültél ide? Vagy itt laksz?
A gyermek megvonta a vállát, és azt mondta, hogy nem.
– Ki hozott ide?
A gyermek csak ingatta rongyos sálba bugyolált fejét.
– Egyedül vagy?
– Egyedül – válaszolta a gyermek.
– Hát anyád? Hát apád?
A gyermek megszívta az orrát, és megvonta a vállát.
 – Hány éves vagy?
– Nem tudom.
– Na, jól van, akkor hogy hívnak?
A gyermek ismét csak megvonta a vállát. Orrocskája hirtelen felengedett, és folyni kezdett.
Beletörölte a kabátja ujjába.
– Várj – szólalt meg ekkor az eljövendő apa. – Ilyen alkalmakra az embernél szokott zsebkendő
lenni.
Megtörölte a gyermek orrát, és elkezdte óvatosan levetkőztetni. Letekerte nyakáról a sálat, levette
fejéről az öregasszonyos prémsapkát, lehúzta róla a meleg, de borzasztóan elnyűtt kabátot.
– Fiú vagyok – szólalt meg váratlanul a gyermek.
– Na, ez már valami – mondta a férfi, aztán a lavór felett megmosta a fiúcska kicsiny, apró körmös
kezét. A kisfiú inkább valami kis öregre hasonlított, időnként valami kínaira, időnként pedig a
felduzzadt szemével és orrával valami űrhajósra.
A férfi édes teát adott inni és kenyeret enni a kisfiúnak. Kiderült, hogy a gyerek nem tud egyedül
inni, úgyhogy kanállal kellett megitatni. A férfi egészen beleizzadt az erőlködésbe.
– Na, akkor most leteszlek aludni – mondta végül teljesen kimerülve. – A kemencepadkán meleg
van ugyan, de onnan leesel. Álom-álom, édes álom, a szélére ki ne másszon. Úgyhogy odafektetlek a
ládára, és eltorlaszollak a székekkel. Mit terítsek le neked derékaljnak…
A férfi valami meleg takarót kezdett keresgélni a házikóban, de nem talált, úgyhogy leterítette a saját
meleg kabátját, levetette a pulóverét, hogy azzal takarja be a gyermeket. De ekkor rápillantott a
ládára. Hátha van benne valami ruhaféle?
A férfi felnyitotta a ládát, előhúzott belőle egy kék selyem steppelt takarót, egy csipkés párnát, egy
kis matracot meg egy köteg kisméretű lepedőt. Kiderült, hogy alattuk ott hever egy köteg vékony,
szintén csipkés ingecske, aztán néhány meleg hálóingecske, meg egy köteg kötött gatyácska, kék
szalaggal átkötve.
– Hohó, hát itt meg egy egész kelengye van! – kiáltott fel a férfi. – Igaz, ez nyilván egy másik
gyermeké… De hát minden gyermek egyformán fázik, és egyformán enni akar… Meg kell osztozni
rajta! – szólalt meg fennhangon az eljövendő apa. – Az nem lehet, hogy az egyik gyereknek ne legyen
semmije, a másiknak meg túlságosan is sok. Nem igaz? – kérdezte végül.
A gyermek azonban már elaludt a lócán.
Ekkor a férfi ügyetlenül megvetette a fényűző ágyacskát, óvatosan ráadta a gyermekre a tiszta ruhát,
és lefektette. Ő maga ledobta a kabátját a láda mellé, amely el volt kerítve a székekkel, és, takaróként
magára húzva a pulóvert, lefeküdt. Mindeközben az eljövendő apa annyira kimerült, hogy azonnal el
is aludt, úgy, ahogy soha életében.
Kopogtatásra ébredt.
A szobába egy nő lépett be, teljesen belepte a hó, de mezítláb volt. A férfi álmosan felugrott, és
testével eltakarva a ládát azt mondta:
– Elnézést, de mi itt egy kicsit otthon éreztük magunkat. De fizetek érte.
– Elnézést, de eltévedtem az erdőben – mondta oda sem hallgatva az asszony –, és úgy döntöttem,
betérek magukhoz megmelegedni egy kicsit. Féltem, hogy megfagyok, igazi hóvihar tombol odakint.
Szabad?
A férfi felfogta, hogy az asszony egyáltalán nem a ház tulajdonosa.
– Mindjárt melegítek teavizet – válaszolta. – Foglaljon helyet.
 Be kellett fűtenie fával a kemencét, meg kellett keresnie a pitvarban a vizes hordót. Útközben
ráakadt egy vasfazékban meleg krumplira, egy másikban meg tejbekására.
– Jól van, ezt megesszük mi, a kását meg meghagyjuk a gyermeknek – mondta a férfi.
– Miféle gyermeknek? – kérdezte az asszony.
– Hát annak, ni – mutatott a férfi a ládára, amelyen kezecskéjét a feje alá téve édesdeden aludt a
kisgyermek.
Az asszony térdre ereszkedett a láda előtt, és váratlanul elsírta magát.
– Uram istenem, hát itt van a gyermekem – szólalt meg aztán. – Tényleg ő az?
És megcsókolta a kék takarócska szélét.
– A magáé? – csodálkozott el a férfi. – Hogy hívják?
– Nem tudom, még nem adtam nevet neki. Annyira elfáradtam az éjszaka, tele volt szenvedéssel.
Senki sem tudott segíteni rajtam. Senki a világon.
– Kisfiú vagy kislány? – kérdezte gyanakvóan a férfi.
– Ez teljesen mindegy: akár fiú, akár lány, szeretni fogjuk.
És ismét megcsókolta a takaró szélét. A férfi figyelmesen megnézte az asszonyt, és meglátta, hogy az
arcán tényleg ott vannak a szenvedés nyomai, az ajka összeszáradt, a szeme beesett, a haja csapzott. A
lába nagyon vékony volt. De eltelt egy kis idő, és a nő mintha felmelegedett volna, és furcsán
megszépült. A szeme ragyogott, beesett arca pirospozsgássá vált. Elgondolkodva nézte a csúnyácska,
kopasz kisfiút, aki a ládán aludt. Az asszony erősen belekapaszkodott a láda szélébe, a keze remegett.
Megváltozott a gyermek is. Még kisebb lett, és most olyan öregemberre hasonlított, akinek duzzadt
orra és résnyire húzódott szeme van.
A férfi mindezt furcsának találta – azt, hogy a szeme láttára, egy pillanat alatt változott meg ennyire
az asszony is, a gyermek is. Még meg is ijedt.
– Hát, ha a magáé, akkor nem zavarok tovább – szólalt meg a majdnem-apa. – Megyek, hamarosan
indul a vonatom.
Sietve felöltözött, és kiment.
Már világosodott, és bármilyen furcsa, az ösvény tiszta volt, jól kitaposott, mintha az éjjel nem is
lett volna hóvihar. Vándorunk gyorsan eltávolodott a házikótól, majd néhány órányi gyaloglás után
kijutott egy pontosan ugyanolyan házikóhoz, mint az előző volt, és már el sem csodálkozva, minden
kopogtatás nélkül belépett.
A pitvar is ugyanolyan volt, a szoba is, és az asztalon ugyanúgy forró teáskanna és kenyér fogadta. A
vándor elfáradt és összefagyott, ezért gyorsan, minden teketória nélkül ivott egy csésze teát, evett egy
darabka kenyeret, és várakozón lefeküdt a lócára. De nem jött senki sem. Ekkor a férfi felugrott, és a
ládához szaladt. A ládában megint csak gyermekholmikat talált, de ezek most meleg holmik voltak:
kabátka, sapkácska, aprócska halinacsizma, meleg steppelt nadrágocska, még valami fényűző
kezeslábas is, a láda alján pedig egy bundás, kapucnis gyerekzsák.
A férfinak azonnal eszébe jutott, hogy a fiúcskának egyáltalán nincs mit kintre felvennie, csak
ingecskéi vannak meg mindenféle apróságai, de egyebe semmi! Fennhangon elnézést kért, és
összeválogatta a legszükségesebbeket: a bundás zsákot, a kezeslábast, a halinacsizmát meg a sapkát.
Aztán magához vette még a szánkót is, amely a sarokban állt, mert a másik sarokban meglátott még
egyet. Újra elnézést kért, aztán a láda mögött hányódó halinacsizma-kötegből elvett egy felnőttre való
csizmát is, amely szemre jó lehetett egy asszonynak – hiszen az asszony is mezítláb volt! Így
fölszerelkezve, amilyen gyorsan csak tudott, futásnak eredt a fagyban vissza, az előző házikóhoz.
 A házban már nem talált senkit. Az asztalon ott állt a forró teáskanna meg a kenyér. A láda üres volt.
„Úgy látszik, az asszony ráadta a gyerekre azokat a rongyokat – gondolta a majdnem-apa. – Micsoda
ostobaság, hiszen itt van nálam minden szükséges holmi!” Újra futásnak eredt, tovább az ösvényen,
húzta maga után a szánkót, és igen hamar utolérte az asszonyt, mivel az alig tudott járni. Még
tántorgott is. Mezítelen lábát pirosra csípte a hó. Vitte a karjában a rongyokba bugyolált gyermeket.
– Egy pillanat! – kiáltotta az apa. – Várjon! Hát lehet így elindulni?! Fel kell öltöztetni a legénykét!
Itt van minden szükséges holmi.
Elvette a gyermeket az asszonytól, aki engedelmesen átadta neki a csomagocskát, és együtt
visszatértek a házikóba.
Az apa csak most emlékezett vissza a furcsa öregasszonyra, akinek segített hazavinni a nehéz
szatyrot, és megkérdezte a nőtől:
– Mondja csak, magának is egy öregasszony adta a címet?
– Nem, nekem csak az állomás nevét mondta meg: „Negyvenedik kilométer” – válaszolta az
asszony, aki közben már majdnem elaludt.
Ekkor azonban a gyermek felsírt, erre kettesben, sietve elkezdték átöltöztetni, de ekkor a fiúcska
olyan picurka lett, hogy semmilyen halinacsizma nem lehetett jó rá, be kellett pelenkázni, takaróba
csavarni, és ekkor éppen jól jött a bundás, kapucnis gyerekzsák. Minden egyebet batyuba kötöttek, az
asszony felvette új halinacsizmáját, és így most már hármasban indultak el visszafelé. Az újdonsült
apa vitte a gyermekét, az asszony cipelte a holmikat, útközben pedig elfelejtették, hol is találkoztak,
még az állomás nevét is elfeledték. Csak arra emlékeztek, hogy nagyon nehéz éjszakájuk volt, hosszú
utat tettek meg, a magány nehéz idejét, de most született egy gyermekük, és megtalálták, amit kerestek.
 Káposztamama
Egy asszonynak volt egy kislánya, egészen aprócska, és úgy hívták, hogy Cseppecske, Cseppség.
A kislány nagyon pici volt, és sehogy sem akart nőni. Az anyja járta vele az orvosokat, megmutatta
nekik a kislányt, azok pedig nem akarták kezelni: nem, és kész! Még csak nem is kérdeztek semmit.
Ekkor az anyja úgy döntött, hogy először meg se mutatja Cseppséget, hanem csak leül az egyik orvos
rendelőjében, és megkérdezte tőle:
– Mit tegyek, ha a gyerek nem akar nőni? – Az orvos pedig azt válaszolta, amit egy orvosnak
válaszolnia kell:
– Mi van a gyerekkel? Mi a kórtörténete? Hogyan született? Hogyan táplálkozott?
És így tovább.
– A gyerek nem született – válaszolta a boldogtalan anya –, hanem egy káposztában találtam, egy
zsenge káposztában. Lehántottam a külső levelét, alatta pedig ott fekszik ez a kis káposzta, ez
a cseppség, ez a cseppecske. Fogtam, és azóta nevelem, ő pedig nem nő, már vagy két éve.
– Mutassa a gyereket – mondta az orvos.
Cseppség anyukája elővett a mellzsebéből egy kis dobozt, a dobozból egy fél babhüvelyt
(kiszemezettet), a fél hüvelyben pedig benne ült és öklöcskéjével a szemecskéjét dörzsölgette az
aprócska kislány.
Az anyja elővett a táskájából egy nagyítót is, és az orvos a nagyítón át kezdte nézegetni Cseppséget.
– Csodálatos kislány… – motyogta az orvos. – Jól táplált, ezért megdicsérlek, anyuka… Állj fel,
kislány. Úgy. Nagyszerű.
Cseppség kimászott a fél babhüvelyből, és fel-alá kezdett sétálgatni.
– Nos tehát… – szólalt meg az orvos. – Azt mondom magának: a kislány csodálatos, de nem itt
kellene élnie. Nem tudom, hol. Itt nem lesz társasága. Ez nem az a hely.
Az anya azt válaszolta:
– De hisz ő maga is azt meséli, hogy azt álmodja, mintha egy távoli csillagon élne. Azt mondja, hogy
ott mindenkinek szárnyacskája van, repültek a réten, ő is velük, harmatot ivott és virágport evett, és
volt közöttük egy rangidős, aki felkészítette rá őket, hogy néhányuknak el kell mennie, és mindannyian
félelemmel várták, mikor kezd el leolvadni a szárnyacskájuk; ilyenkor a rangidős gyalog vitte fel őket
egy magas hegyre, ahol feltárult előttük egy barlang bejárata, lefelé vezető lépcsőfokok, és
mindannyian elkísérték azt, akinek olvadni kezdett a szárnya és elindult lefelé, és egyre kisebb és
kisebb lett, amíg akkorára nem zsugorodott, mint egy vízcsepp…
A kislány az asztalon állva rábólintott.
– És az én kis szépségem egyszer szintén kénytelen volt elindulni lefelé, sírt, lement a lépcsőn, és
ekkor az álma véget ért, és nálam ébredt fel, a konyhaasztalon, a káposztalevélben…
– Értem – mondta az orvos. – Hát magával, magával mi történt az életben? Mi a maga kórtörténete?
– Velem – kérdezte az asszony –, mi történhetett velem?! Jobban szeretem őt az életemnél, és
szörnyű még rágondolni is, hogy ismét visszatér oda… A történetem pedig az, hogy elhagyott a férjem,
pedig gyerekünknek kellett volna születnie, én viszont nem szültem neki… Nehéz volt az… Elmentem
orvoshoz, kórházba küldtek, ott pedig megölték a gyermekemet a hasamban. Most imádkozom érte…
Lehet, hogy ő is ott van, az álmok országában?
 – Jól van – mondta az orvos –, mindent értek. Itt van egy kis levél, vigye el ehhez az emberhez…
Szerzetes, az erdőben él, nagyon furcsa ember, és nem mindig lehet megtalálni. Hátha ő tud segíteni,
ki tudja.
Az asszony visszatette Cseppséget a babhüvelybölcsőbe, aztán a skatulyába, aztán a zsebébe, eltette
a nagyítót, és elment – egyenesen az erdei remetéhez.
Az országút mellett, egy sziklán ülve talált rá. Megmutatta neki a levelet, aztán szó nélkül rámutatott
a mellzsebére.
– Vissza kell adni oda, ahonnan elvette – mondta a szerzetes. – És rá se nézz.
– Hová vissza? A boltba?
– Ostoba! Hát honnan vetted el?
– A káposztaföldről. Nem is tudom, hol van.
– Ostoba! – mondta a szerzetes. – Ha vétkezni tudtál, tudj vezekelni is.
– Hol az a káposztaföld?
– Ennyi – mondta a szerzetes. – És rá se nézz.
Az asszony elsírta magát, meghajolt, keresztet vetett, megcsókolta a szerzetes piszkos, büdös és
szakadt csuhája alját, és elment. Amikor egy perc múlva hátrafordult, nem látta már sem a szerzetest,
sem a sziklát, amelyen az ült, csak egy ködfoltot.
Az asszony megijedt, és futásnak eredt. Beköszöntött az este, ő pedig csak egyre futott a mezőkön át,
amikor hirtelen meglátott egy káposztaföldet – a földön még egészen aprócska káposztafejek ültek
sorban…
Eső szemerkélt, leszállt a sötétség, az asszony pedig csak állt, fogta a mellzsebét, és arra gondolt,
hogy képtelen itt hagyni magára a kislányát, ebben a hidegben és ködben. Hiszen a kislány meg fog
ijedni, és sírni kezd!
Ekkor az asszony a kezével kivájt egy hatalmas földrögöt, káposztabimbóval együtt, belecsavarta
alsóingébe, és magával cipelte a városba, haza, magához.
A fáradtságtól támolyogva alig tudott hazavergődni, aztán a föld- rögöt belerakta a legnagyobb
fazékba, majd a káposztabimbóval együtt az ablakba tette. Hogy ne lássa a káposztabimbót, elhúzta a
függönyt; aztán arra gondolt, hogy a bimbót mindenképpen meg kell öntöznie! Ahhoz viszont, hogy
öntözni tudja, látnia kell a káposztát!
És az asszony átvitte a káposztát az erkélyre, normális kinti körülmények közé: ha eső, akkor eső, ha
szél, akkor szél, ha madarak, akkor madarak. Ha a gyermek a testében élne és növekedne, mint minden
gyermek, akkor védve lenne a hidegtől és minden egyébtől – de nem, a Cseppségnek nem volt
lehetősége elrejtőznie a testében, a védelmére csak a káposztalevél maradt.
Az anya szétfejtette a friss, ropogós káposztaleveleket, és betette közéjük a kislányát: Cseppség még
csak fel sem ébredt, általában szeretett aludni, és ritkaságszámba menően engedelmes, vidám és nem
válogatós gyermek volt.
A káposztalevelek kemények, simák és hidegek voltak, azonnal összezárultak Cseppség fölött…
Az anya lassan visszahátrált az erkélyről, becsukta az ajtaját, és élt magányosan, mint korábban:
eljárt dolgozni, hazament, főzött magának – és egyetlen egyszer sem nézett ki az ablakon, hogy vajon
mi lehet ott a káposztával.
Eljött a nyár, az asszony imádkozott és sírt. Ha legalább hallaná, mi történik az erkélyen,
közvetlenül az ajtó előtt, a padlón aludna. Ha nem esett eső, félt, hogy a káposzta kiszárad, ha esett,
attól félt, hogy a káposzta elkorhad, de az anya mindeközben még azt is megtiltotta magának, hogy
azon gondolkodjon, mit és hogyan eszik odakint Cseppség, hogyan sír, amint a zöld kelepcében
kuksol, az anyja egyetlen szava, melege nélkül…
Néha, különösen éjszaka, amikor záporeső esett, és dörgött meg villámlott, az asszony rohant volna
az erkélyre, hogy levágja a káposztafejet, és magához ragadja Cseppséget, megitassa egy csepp forró
tejecskével, és befektesse a meleg ágyikóba… Ehelyett azonban az anya, mint egy őrült, kiszaladt az
esőbe, és odakint állt, hogy mutassa Cseppségnek, hogy nincs semmi félelmetes sem az esőben, sem a
villámlásban. És egyre csak arra gondolt, hogy nem véletlenül találkozott a piszkos remetével, aki
nem véletlenül parancsolta meg neki, hogy vigye vissza Cseppséget oda, ahonnan elvitte…
Így telt el a nyár és köszöntött be az ősz. A boltokban már árulni kezdték a jóféle, harsogó káposztát,
de az asszony továbbra sem szánta rá magát, hogy kimenjen az erkélyre. Félt, hogy nem talál ott
semmit. Vagy, hogy egy elhervadt káposztabimbót talál, benne egy piros selyemdarabkát, a
szerencsétlen Cseppség ruhácskáját – hogy Cseppséget a saját kezével ölte meg, mint ahogy annak
idején az újszülött gyermekét is…
Egyik reggel leesett az első hó. Korán esett le ehhez az őszi időszakhoz képest. A szegény asszony
kinézett az ablakon, megijedt, és elindult kinyitni az erkélyajtót.
És amikor az ajtó megnyikordult, az asszony az erkélyről ijedt nyávogást hallott, rekedtet és
zaklatót.
– Egy macska! Egy macska van az erkélyen! – kezdett sürgölődni a szegény asszony, és arra gondolt,
hogy valamelyik szomszédtól átkeveredtek hozzá a macskák. Hiszen mindenki tudja, milyen
szenvedéllyel viseltetnek a macskák mindenhez, ami kicsi és mozog.
Végre az erkélyajtó megadta magát, és az asszony csak úgy, papucsban kiszaladt az erkélyre, a hóba.
A fazékban hatalmas, csodálatos káposzta terpeszkedett, a levelei pödröttek voltak, mint a rózsáé, a
tetején pedig, sok-sok levélke közepette, egy csúnyácska, sovány újszülött ült, vörösen, hámló bőrrel.
A gyermek összehúzta résnyi szemét, nyávogott, el-elfulladt, rázta összeszorított öklöcskéjét,
rugdalózott élénkpiros, szamócaméretű lábacskájával… Ráadásul a gyermek kopasz fejére egy piros
selyemdarabka tapadt.
„És hol van Cseppség? – gondolta az asszony, és a káposztafejet a rajta ülő gyerekkel együtt bevitte
a szobába. – Hol van a kislányom?”
Letette a síró gyermeket az ablakpárkányra, és kutatni kezdett a káposztában, egyenként áthajtogatta
a leveleit, de Cseppség nem volt sehol. „És ki dugta ide nekem ezt a gyereket? – gondolta. –
Gúnyolódni akartak rajtam… Honnan termett ide ez a gyerek? Hová tegyem? Milyen hatalmas…
Idedugták… Cseppséget elvitték, ezt meg idedugták…”
A gyerek láthatóan fázott, a bőre megkékült, és egyre jobban sivalkodva bőgött.
Az asszony arra gondolt, hogy ez a kislányóriás nem vétkes semmiben, a karjába vette, de csak
óvatosan, nem szorítva magához, bevitte a fürdőbe, a meleg víz alá, lemosta, megtörölgette, és
becsavarta egy száraz törülközőbe.
A kislányt odavitte az ágyára, és jó melegen betakargatta, ő maga pedig elővette a régi skatulyából a
fél babhüvelyt, csókolgatni kezdte, sírdogált fölötte, miközben az ő kis eltűnt Cseppségére gondolt.
Már világos volt, hogy Cseppség nincsen, hogy helyette itt termett ez a hatalmas, csúnya, ostoba,
nagyfejű és vézna karú lény, egy igazi kisded, de teljesen idegen…
Az asszony egyre sírt, majd hirtelen abbahagyta: úgy rémlett, hogy a kisded nem lélegzik. Csak nem
halt meg ez a kislány is? Istenem, csak nem fázott meg ott az ablakpárkányon, amíg ő a káposztában
kutatott?
 De a kisded mélyen aludt, összeráncolta a homlokát – nem volt rá szüksége senkinek, tényleg csúnya
volt, szánalmas, kiszolgáltatott. Az asszony arra gondolt, hogy táplálni sem tudja senki, és a karjába
vette a gyermeket.
És ekkor mintha valaki megkopogtatta volna belülről a mellét.
És mint ahogyan a világ összes anyja teszi, kigombolta a blúzát, és a mellére helyezte a gyermeket.
Az anya megszoptatta a kislányt, aztán letette aludni, majd vizet töltött egy korsóba, meglocsolta a
káposztát, és hagyta nőni az ablakban tovább.
Idővel a káposztafej kiterebélyesedett, hosszú hajtásokat eresztett és apró, sápadt színű virágokat
hozott, a kislánynak pedig, amikor a maga idejében gyenge lábacskájára állt és járni kezdett, első
imbolygó útja az ablakhoz vezetett, elnevette magát, miközben a káposztamama hosszú leveleire
mutatott.
 Szúnyog Nyina
Egyszer egy anya kiküldte a gyerekeit, egy kisfiút és egy kislányt az utcára sétálni, és a kisfiúnak
meghagyta, hogy ügyeljen a kislányra. A fiú azonban belefeledkezett a játékba, és a kislány hazaindult
az anyjához. Elindult, de útközben betért egy erdőbe, és eltévedt, leült egy fa alá és sírva fakadt.
Leszállt az éj, a kislány nagyon fázott és félt, és összevissza csipkedték a szúnyogok.
A bátyja pedig egyedül ért haza. Az anyja megkérdezte: hogyhogy csak egyedül? A fiú azt
válaszolta, hogy azt hitte, a húgocskája hazajött, ezért nem is nyugtalankodott. Az anya meg az apa
fogott egy zseblámpát, és keresni kezdték a kislányt a faluban, aztán betértek az erdőbe is, egyre
kiáltoztak, szólítgatták a kislányt, de nem találták meg. A rendőrséghez fordultak, ott viszont csak
egyetlen ügyeletest találtak, aki azt mondta, hogy a sötétben úgysem látnak semmit, reggel pedig
kiküldenek egy motoros jár- őrt a kislány keresésére. A család az éjszakát az erdőben töltötte, csak az
anya szaladt egyszer haza kinyitni az ajtót, hogy a kislány bejuthasson, ha mégis hazamenne.
A kislány kora reggel felébredt, és egyre csak sírt az erdőben. Ekkor gombaszedők találtak rá, egy
férj és a felesége. Kérdezgetni kezdték, hogy hívják, de a kislány nem tudott mondani semmit, csak
szipogott. Beültették a kocsijukba, és azonnal elindultak vele a városba, mert azt hitték, hogy a
kislányt valami hasonló gombaszedők vitték a városból az erdőbe. A város azonban igen messze esett
a falutól, ahol a kislány élt. Amikor megérkeztek, kiderült, hogy a kislány néma. A rendőrségről
átvitték a gyermekotthonba.
Az édesanyja pedig megbetegedett, befeküdt a kórházba, ahol hosszú ideig bent tartották. Amikor
kiengedték, beköszöntött az ősz, és a szegény asszony el-eltünedezett az erdőben, kereste a kislányát,
különösen, amikor leesett a hó és minden láthatóvá vált. De az idő múlt, és néhány év alatt a család
lassan megnyugodott, a kisfiú nagyon komoly és tűnődő lett, végig emlékezett rá, hogy miatta tűnt el a
húgocskája, habár senki egy rossz szóval sem illette. Az anyja meg az apja nem vádolták, a
jelenlétében nem beszéltek a kislányról, csak amikor elment iskolába, vette elő az anya a kislány
cipőcskéit meg ruhácskáit, és a melléhez szorítva őket csak ült, és így tudta jól kisírni magát. Az apa
is hallgataggá vált, sokat dolgozott, munkahelyet váltott, elment erdésznek, és szinte egész idő alatt a
kislány nyomait kereste az erdőben. Tervet készített rá, hogy tíz kilométeres körzetben körbejár
mindent – messzebbre a hároméves kislány nem mehetett.
A kislány pedig közben megtanult beszélni a gyermekotthonban, a többiekkel együtt iskolába kezdett
járni, és egyre azon gondolkodott, hogyan került ő a gyermekotthonba. Volt egy kedves, jóságos
nevelőnőjük, aki nehéz munkával kiderítette annak a két embernek a címét, akik felszedték a kislányt
az erdőben.
A kislány, amikor felnőtt és már nyolcadikba járt, egyszer elkéredzkedett ezekhez az emberekhez, és
otthon is találta őket. Nagyon megörültek neki, azt mondták, hogy már régóta meg akarták látogatni az
ő kis talált lányukat, de nem jutottak a nyomára. Valójában azonban inkább csak féltek magukhoz kötni
és magukra vállalni egy néma kislányt. A kislány kikérdezte őket, hogyan találtak rá, és szívességre
kérte őket: vigyék el megint arra a helyre, ahol találták. Azonnal fel is kerekedtek, és elindultak a
szomszéd körzetbe, több mint százötven kilométerre. Odavitték nagyjából arra a helyre, ahol tizenegy
évvel korábban az autójukat hagyták, hogy elinduljanak az erdőbe. A kislány kiszállt a kocsiból, és
megkérdezte, milyen irányba mentek aztán. Az öregek megmutatták neki. A kislány köszönetet mondott
a megmentőinek, elköszönt tőlük, és elindult az erdőbe. Sokáig gyalogolt, összevissza csípte a csalán,
belesétált egy mocsárba, minden úgy volt, mint annak idején, csak most nem kiáltozott és nem sírt,
hanem kereste az utat. Váratlanul kiért egy rétre, ráadásul a távolban felbukkant egy falu is. A kislány
futásnak eredt, odaért egy kúthoz, és várakozni kezdett. Végre megjelent egy asszony, vödrökkel a
kezében, és a kislány vizet kért tőle. Az asszony figyelmesen megnézte, és behívta a házukba, hogy
bögréből ihasson. Otthon az asszony inni meg enni adott neki, és érdeklődni kezdett, honnan jött. A
kislány azt mondta:
– Nem történt olyasmi a falujukban, hogy elveszett egy két-három éves kislány?
– Én csak nemrég lakom itt, de átmehetünk a szomszéd nénihez, ő mindent tud.
El is indultak, és az öregasszony mintha azonnal rá is ismert volna a kislányra, bólogatott, és azt
mondta, hogy a falu másik végén él két ember, Vera és Szása, akiknek úgy tíz éve elveszett az erdőben
a gyermekük.
Az öregasszony meg a másik asszony elkísérte a kislányt ahhoz a házhoz, a kislány bement, és
meglátott egy ősz asszonyt, aki éppen krumplit pucolt.
– Jó napot! – köszönt a kislány. – Mondja csak, nem veszett el a kislányuk?
– De igen – mondta az asszony, miközben felállt és a szívéhez kapott.
– Lehet, hogy én vagyok az – mondta a kislány, és sírva fakadt.
– Hogy hívnak?
– Nem tudom – felelte a kislány –, a gyermekotthonban Szúnyog Nyinának hívtak, mert amikor
odavittek, csupa szúnyogcsípés voltam. Az erdőben talált rám egy férfi meg egy nő, akik kocsival
voltak.
– Hány éves vagy? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom. Elvégeztem a nyolcadikat, körülbelül tizennégy éves lehetek. Felvettek egy
szakiskolába, kollégiumban fogok lakni.
Ekkor bejött az öregasszony is, meg az a nő is, aki enni adott Szúnyog Nyinának. Az öregasszony azt
mondta:
– Felismertem, hasonlít az anyádra, Lidára.
Mire az asszony, akinek a házában voltak, eszméletlenül összeesett.
Az öregasszony azonnal ráöntötte a bögre vizet, Szúnyog Nyina pedig felemelte a nőt a földről és az
ágyra fektette. Míg az asszony feküdt, összeszaladtak a szomszédok is. Aztán motorbicikli zúgása
hangzott fel, és nagy nehezen belépett a házba egy férfi, akit egy legény támogatott. A férfi meglátta
Szúnyog Nyinát, odalépett hozzá és magához szorította.
– Ánya, Ányutocska – ismételgette.
Az anya magához tért, a ház zsúfolásig telt a szomszédokkal, hazaszaladt a munkából a fiuk, Valerik
is, aki azonnal felismerte a húgát, és máris megnyugodott, tréfálkozni kezdett, a karjába kapta, mint
egy kisgyermeket, és azt mondta:
– Tudtam, hogy haza fog térni, de ti nem hittétek.
Az apja azt mondta:
– Tudtam, hogy meg fog kerülni, mert tizenöt kilométeres körzetben átkutattam minden bokrot.
Az anya azt hajtogatta, hogy Ányát ki kell venni a szakiskolából, meg kell csináltatni az iratait, hadd
tanuljon csak tovább, hiszen még kicsi. Gyorsan tankönyveket meg ruhákat kell neki venni, hogy
iskolába járhasson…
És sorolni kezdte, mi mindent kell még venni.
 Aztán megnézegették együtt a régi fényképeket, és elcsodálkoztak, milyen nagyra nőtt és szép lett
Ánya. Maga Szúnyog Nyina pedig csak ült és csodálkozott, hogy mindez vele esik meg, és arra
gondolt, nem álom-e mindez.
 Marilena titka
Egy nagyon kövér lány nem fért be a taxiba, a metróban pedig elfoglalta a mozgólépcső egész
szélességét.
Három széken ült, két ágyon aludt, és a cirkuszban dolgozott, ahol erőművész volt.
Igen boldogtalan lány volt, pedig hát sok kövér ember él boldogan! Kitűnnek szelídségükkel és
jószívűségükkel, ezért az emberek szeretik a ducikat.
De a mi testes Marilénánk őrzött magában egy titkot: csak éjszaka, amikor hazaért a szállodai
szobájába, ahol, mint mindig, összetoltak neki három széket és két ágyat (hiszen a cirkusz állandóan
úton volt), szóval, csak éjszaka lett önmaga, vagyis változott át két normális testalkatú, nagyon szép
lánnyá, akik azonnal táncba kezdtek egymással.
A kövér Mariléna titka az volt, hogy bizonyos idővel korábban balerina ikerpárként lépett fel a
színpadon, ráadásul azért, hogy megkülönböztethetők legyenek egymástól, az egyiküknek aranyszőke
haja volt, a másiknak pedig kátrányfekete fürtjei: így érdekesebbnek tartották, különben pedig az
emberek összekeverték volna, melyiküknek milyen virágot adjanak.
És a szőkébe természetesen beleszeretett valami varázsló, aki azt ígérte, hogy a másikukat viszont, a
feketét azonnal fütyülő elektromos teaforralóvá változtatja, hogy mindenüvé elkísérje az ifjú párt, és
fütyülésével meg sziszegésével állandóan arra emlékeztessen, hogy ez az ikernővér, mihelyt meglátta
a varázslót, azonnal le akarta beszélni a testvérét a kapcsolatról.
Amikor azonban a varázsló ráemelte a varázspálcáját erre a szerencsétlenre, feltételezett kedvese
olyannyira felfújta magát, hogy vörösödni, izzadni kezdett, sziszegett és kotyogott, mint egy teaforraló,
mire a varázsló azonnal felfogta, hogy nem lesz az egészből semmi.
– Az ilyen házastárs – mondta (márpedig a varázsló tizenhétszer volt nős, úgyhogy tudta, mit beszél)
–, az ilyen barátnő rosszabb, mint a teaforraló, mert a teaforralót ki lehet kapcsolni, a forrongó nőt
viszont nem.
És úgy döntött, megbünteti a susogó ikerpárt.
Mégpedig a dolog a kulisszák mögötti folyosón történt, ahol rögtön az előadás után elkapta őket,
hogy megismerkedjen velük, és a szőkének azonnali házasságot ajánljon.
Akárhogyan is, de ehhez értett.
Különben, ha valami nem sikerült neki azonnal, el is vesztette a dolog iránti érdeklődését,
unalmassá vált számára, és mindjárt félbehagyta.
Elfuserált menyasszonyait és feleségeit akármivé is átváltoztatta: szomorúfűzzé, vízcsappá, városi
szökőkúttá.
Tetszett neki, hogy azok aztán sírnak egész további életükben.
– Fogtok ti még bőgni utánam – mondta, miközben elállta a nővérek előtt az utat a szűk átjáróban,
amelyen oda-vissza mászkáltak a művészek.
– Igen? – válaszolták a nővérek. – Hát azt tudod-e, hogy a születésünknél jelen volt Brothbutter
tündér, aki azt mondta, hogy az, aki miatt ha csak egyszer is sírni fogunk, tehénné változik? És naponta
ötször fogják megfejni! És egész élete során térdig fog járni a trágyában!
– Igen? – nevette el magát gúnyosan a varázsló. – Akkor nesztek tőlem egy kis ajándék! Sohasem
fogtok tudni sírni! Ez egy! Másodszor…, másodszor pedig soha többé nem fogjátok látni egymást! Ha
már idáig fajult a dolog!
Ám a nővérek ellene vetették:
– Brothbutter tündér ezt is látta előre. Azt mondta, hogy aki szétválaszt minket, az vérhasamőbává
változik, és egész hátralévő életét rettenetes körülmények között, kórházban fogja tölteni!
– Á, annál jobb – kiáltott fel az elfuserált varázslóvőlegény –, akkor én pedig örökre egyesítelek
benneteket! Állandóan együtt lesztek. Brothbutter elégedett lesz majd. Már ha csak (itt halkan
felnevetett) nem akar valaki félbevágni benneteket. És egyetértek vele, hogy ebben az esetben a bűnös
valóban változzon át vérhasamőbává, pálcikalénnyé! Ez így lesz igazságos. Ügyes ez a ti tündéretek.
De kinek jutna eszébe kettévágni titeket?
Ekkor az ikrek azt mondták:
– Nem fog menni! Brothbutter tündér úgy varázsolt el minket, hogy mindennap, bármilyen
körülmények között, ha esik, ha fúj, két órát együtt táncoljunk!
A varázsló elgondolkodott, és azt felelte:
– Hát, ez nem probléma. Két órát még csak lehet. Amikor nem fog látni benneteket senki, naponta
két órát együtt fogtok táncolni, és ezt még keservesen meg is fogjátok bánni!
Ekkor az ikrek elsápadtak, egymás nyakába borultak, hogy elbúcsúzzanak, de sírni már nem tudtak.
A varázsló pedig gúnyos nevetésre fakadva meglendítette a varázspálcáját, mire egy szempillantás
alatt hegynyi méretű lány termett előtte, sápadtan és ijedten, akkora mellel, mint egy párna, akkora
háttal, mint egy felfújt matrac, akkora hassal, mint egy zsák krumpli.
Alig bírva arrébb vonszolni magát, a lány a tükör elé állt, meglátta magát benne, felnyögött és
elájult.
– Hát így – mondta szomorúan a varázsló, és eltűnt.
És hogy miért szomorúan: mert az élet mindig a rosszabbik oldalát mutatta neki, attól függetlenül,
hogy ő maga mindenre képes volt.
Pontosabban szólva, nem is volt élete.
Senki sem szerette, még az anyja meg az apja sem, akiket egy kisebb veszekedés után egyszer házi
papuccsá változtatott.
Nem meglepő, hogy ez a papucs állandóan elkeveredett valahová.
A varázsló mindenkin bosszút állt, aki nem szerette, szó szerint röhögött a szerencsétlen,
gyámoltalan lényeken, akik rettegéssel és gyűlölettel fizettek neki.
Megvolt mindene: kastélyai, repülőgépei, hajói – de az emberek nem szerették.
Talán ha akadt volna egyetlen lélek, aki gondoskodott volna róla, ugyanúgy felragyogott volna, mint
a rézserpenyő a gondos háziasszony kezében.
A helyzet azonban az, hogy ő maga nem tudott szeretni senkit, és még az egyszerű járókelő
mosolyában is gonosz hátsó gondolatot és ingyen ajándék kicsikarásának szándékát vélte felfedezni.
De hagyjuk őt most magára, csak hadd járjon a maga útján, senkitől se félve (sajnos), viszont a
kövér lányt azonnal kituszkolta a színházból a biztonsági őrség, mint nem odatartozó személyt, aki a
szolgálati helyiségben tartózkodik, még az ikerpár táskáját, benne a pénzükkel, sem volt érkezése
magához venni: kicsoda ő, hogy elvigye mások táskáját!
Mariléna (az egykori Marija és Léna) a kezdeti időkben majdhogy éhen nem halt: hol a
vasútállomáson élt, hol a város parkjában, hiszen nem tudott táncolni és pénzt keresni, alamizsnát
pedig ki ad egy ilyen daginak: ki látott már hájas koldust?!
Az ilyen koldusnak gyorsan le kell fogynia valami eldugott helyen, hogy ne essen el a koldusságtól.
 És le is fog fogyni, biztosíthatom önöket.
Csakhogy a mi Marilénánk sehogy sem tudott lefogyni, hiába, hogy semmit nem evett: és mindezt a
varázslónak köszönhette.
Egyébként úgy tűnik, hogy minden kövér embert elvarázsoltak: akárhogyan is éhezzenek, újra
visszatérnek a kilók, mintegy varázsütésre.
Egyszóval, a mi Marilénánkat senki nem hívta többé, hogy lépjen fel páros tánccal.
Először is, miféle páros táncot tudhatna bemutatni egyedül?!
Másodszor, túlságosan kövér.
Harmadszor, senki sem ismerte fel, márpedig az köztudott, hogy balettbe és színpadra csak az
ismerősöket hívják.
Ugyanakkor éjszakánként a parkban vagy az állomás épületei mögött, amikor magára maradt, a duci
lány két sovány balerinává változott, és az éhségtől botladozva szomorú táncot járt: cselsztont,
csecsotkát, rock and rollt meg padödőt a Csipkerózsika című balettből.
De ilyenkor senki sem látta, ahogy azt a varázsló megjövendölte.
Végre aztán kitalálta, hogyan javíthatna a helyzetén: elment a cirkuszba, és olyan mutatványt ajánlott,
amelyikben tíz perc alatt felfal egy sült ökröt.
Az ötlet megtetszett az igazgatóságnak, és meg is szerveztek neki egy bemutató próbát, amelyen a
kiéhezett Mariléna négy és fél perc alatt befalt egy sült ökröt!
Igaz, az ökör kicsi és sovány volt, az igazgatóság nem akart rá sokat költeni.
Mariléna, miután bezabálta az ökröt, rettenetes erőt kezdett érezni magában, és mindenki nagy
örömére egyszerre felemelte az igazgatót meg az adminisztrátort, mindkettőt egy-egy ujjal, és
körbehordozta őket.
Azonnal szerződést is kötöttek vele mint a világ legerősebb nőjével és a Many-Vany szigetek
bajnokával.
Az ökörről többé szót sem ejtettek, mivel azt nem úszhatták volna meg olcsón.
Most aztán Mariléna az esti előadásokon a feje fölé emelgetett lovat szekerestül, gőzhajót,
zárásképpen pedig az első sorban, az összeillesztett széksoron ülő összes nézőt is.
Kizárólag e feltételek mellett fizettek neki, a művésznek igencsak el kell kápráztatnia a közönséget,
másként éhen dögölhet.
Mariléna új lelke pontosan tudta, hogy melyik lap újságíróit kell interjú előtt megvendégelni
ebéddel, és mikor lehet meglátogatni az elnyomott kövérek klubját, és mikor kell átadni a cégek
ajándékait az árváknak (a cégek ezért külön fizettek).
A tánc nem érdekelte többé, ez a két lélek, amely jogot formálhatott arra, hogy éjszakánként két
órára feltámadjon, boldogtalan és magányos volt, és belezavarodott az időbeosztásba, nem ismerte a
napirendet, nem fogta fel, hogy nehéz nap áll mögötte, másnap pedig reggel hatkor indul a gép, nem
volt képes számon tartani a bevételeket és a kiadásokat, viszont fölöslegesen emlékezett a
szülőföldjére meg az elhunyt apjára-anyjára, és mindez gátolta a nyugodt éjszakai pihenésben.
Különösen nehézzé vált mindez akkor, amikor Marilénának vőlegénye lett, egy sápatag, duzzadt ajkú
fiatalember, Vlagyimir személyében, aki hamarosan magára vállalt minden számlát, elszámolást és
tárgyalást.
A fiatalembert nagyon is bosszantotta, hogy Mariléna minden este eltűnt két órára, ami után úgy
nézett ki, mint egy agyonhajszolt ló, senkivel nem állt szóba, és kikapcsolta a telefonját.
Miután kezébe vette Mariléna egész életét, nem értette, hová veszik el ez a kifizetetlen két óra, és
rettenetes botrányokat rendezett a párjának.
Mariléna szerette őt, és hatalmas összeget állapított meg neki fizetésképpen, ráadásul felfogadta a
férfi húgát, Nellit is, viszont félt mesélni neki azokról az éjszakai két órákról.
Akárhogyan is volt azonban, Nelli egyszer bejelentette neki, hogy Vlagyimir óriási, fogyással
kapcsolatos reklámkampányról állapodott meg: két olyan cég ajánlata volt ez, amely műtétekkel és
különleges táplálkozási módszerekkel foglalkozott.
Ráadásul elképesztő honoráriumot is fizetnek érte neki!
Egy ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztani, mondta Nelli, Vlagyimir viszont éppen üzleti úton
járt mindkét Amerikában, és csak a folyamat végére fog hazatérni, hogy találkozzon megfiatalodott,
lefogyott menyasszonyával.
– Igen, és akkor fogok tudni táncolni is – mondta Mariléna, nem gondolva arra, hogy amennyiben
lefogy, a két lelke éhen fog veszni.
Válaszképpen Nelli bejelentette, hogy ő is be fog feküdni ugyanarra a plasztikai sebészeti klinikára,
ő is meg fog fiatalodni, és változtat valamit a fizimiskáján.
– Úgyhogy nem egyedül fogsz szenvedni – tréfálkozott az egyébként komor Nelli.
És Marilénát bevitték a klinikára, ahol a tapasztalt sebészek először is minden oldalról
lefényképezték, aztán a szenzáció kedvéért elrejtették a fotókat, Marilénát pedig hosszú folyosókon át
elvitték valahová, egyre csak lefelé, lefelé, lefelé, míg végül bezárták egy összkomfortos, ám ablak
nélküli szobába.
Mariléna nem értett semmit az egészből, telefonálni akart, de telefon nem volt, kopogtatni kezdett az
ajtón, de nem jött oda hozzá senki.
Elszántabban kezdett el kopogtatni, egyszerűen nekivágta magát az ajtónak (emlékezzünk csak rá,
hogy Mariléna erőművészként dolgozott a cirkuszban), de mindhiába.
Miután véresre verte a kezét, Mariléna elterült a padlón, de hirtelen távoli zeneszóra lett figyelmes,
mint mindig, mielőtt táncolni kezdett volna, és azonnal meg is látta sovány ikertestvérét, ő maga újra
Marija lett, és elkezdett pörögni-forogni a nővérkéjével.
Úgy látszik, eljött az éjszakai idejük, és átkozva mindent a világon, az elkeseredett Marija és Léna
véresre zúzott kezekkel táncra perdült.
Elmondták egymásnak, amire már régóta gyanakodtak – hogy úgy látszik, ez a vég kezdete, úgy
látszik, Vlagyimir elhatározta, hogy szakít Marilénával és elveszi a pénzét, a klinika pedig nem más,
mint csupán csapda.
De mihelyt véget ért a tánc, a kövér Mariléna mohón rávetette magát az ebédre, amely valahonnan
csak úgy ott termett a padlón.
Ebéd után rettenetes álmosságot érzett, még felmerült benne, hogy az ételt megmérgezték, de azután
elzuhant ott, ahol állt, a beépített szekrény előtt.
Amikor a fogoly lány felocsúdott, elhatározta, hogy harcolni fog az életéért, nem eszik semmit, csak
vizet iszik a csapról, de hát ismerik a kövéreket – egyetlen órát sem bírnak ki ennivaló nélkül, és
megint csak be kellett falnia ebédre azt, ami ezúttal az ajtó előtt bukkant fel a padlón: egy fazék zsíros
scsít, benne húsos cupákkal.
Ezt követően szó szerint az ágyra zuhant, és eszméletlenül feküdt ott egészen a zeneszó
felhangzásáig, ami az éjszakai tánc kezdetére szólított fel.
Marija és Léna ezúttal csak nehezen tudtak párban táncolni, lomha, lassú valcert jártak, mert
világossá vált: a kövér Marilénát meg akarják mérgezni.
 Az idő jelentős részét a két nővér a halálról folytatott beszélgetéssel töltötte, imádkoztak és könnyek
nélkül sírtak, búcsúzkodtak egymástól, felemlegették a gyerekkorukat, az apjukat, aki olyan hamar
elment közülük, meg az anyjukat, aki elhagyta a gyermekeit, mert követte az apjukat.
És most oda, ahol az apjuk és anyjuk lelke tanyázott, oda, az ismeretlen világba vezetett a két nővér
útja is.
Másnap a kövér Mariléna már felkelni se bírt, hogy odamenjen a csaphoz inni.
Csak feküdt, szinte agyonnyomta saját hatalmas súlya, és eltérő hangokon önmagával beszélgetett,
ráadásul az egyik hang panaszos és vádaskodó volt, míg a másik jóságos és kedveskedő.
– Ha hozzámentél volna feleségül a varázslóhoz, semmi ilyesmi nem történt volna meg velünk.
– Igen, te pedig most teaforralóként élnél.
– Ugyan már, lebeszéltük volna róla! És különben is, jobb teaforralóként élni, semmint így,
börtönben meghalni!
– Ne izgulj – válaszolta a másik, a jóságos és kedveskedő hang –, az angyalok hamarosan
elvezetnek minket apához meg anyához.
– Nincs szükségünk semmire – jajdult fel Mariléna –, nem kell pénz, semmiféle Vlagyimir, csak
engedjenek el minket arra a Many-Vany szigetre élni!
– Az jó volna – válaszolta röviden magamagának Mariléna.
És ekkor csoda történt: az egyik fal halk surrogással kinyílt, és Mariléna, hitetlenkedve, éjszakai
nyirkosságot érzett.
A szobába köd és jázmin- meg orgonaillat áradt be.
Mariléna ágyának támlája egy csipkebokornak támaszkodott, amelyről rózsaszínű, egyszerű
virágocskák hajlottak a párnája fölé.
Mariléna nagy nehezen feltápászkodott, kivergődött a kertbe, és leheveredett a csalán közé, mire a
levelekről egész harmateső hullott rá.
Kiszáradt ajkával Mariléna lenyalta a füvet meg a vizes kezét, aztán hirtelen felugrott – már halkan
szólt a zene –, és a bokrok között táncot kezdett járni, talán szitakötők táncát, talán szúnyogokét,
miközben fel-felugrált és fel-felröppent.
– Érted már? A paradicsomban vagyunk! – kiáltotta örömmel Marija.
– Ó, máris? – sírta el magát könnyek nélkül Léna. – És mi lett az életemmel? Befejeződött?
És abban a pillanatban a két balerina valakiknek a markos mancsában találta magát, ráadásul ezek a
valakik mindenféle szárny és fehér öltözék nélküli férfiaknak bizonyultak: szokványos biztonsági őrök
átizzadt ingben és pisztollyal az oldalukon.
Elkapták a balerinákat, vonszolni kezdték őket, habár azok semmiféle ellenállást nem tanúsítottak,
és csak Léna cincogott valami affélét, hogy „jaj, ez nem a paradicsom”.
Úgy látszik, a két fogolynőt a csipkebokrok közt vonszolták, mert a kezük és a válluk hamarosan
véresre volt karmolászva, úgyhogy amikor berángatták őket az őrszobára, és vallatni kezdték őket,
egészen elvadult állapotban mutatkoztak.
Azonnal jegyzőkönyvet vettek fel arról, hogy átlépték a tiltott zóna határát, aztán a letartóztatott
nőket alaposan kivallatták, alapvetően arról, ki tudják-e most azonnal fizetni a hárommilliós bírságot,
itt, az őrszobán: mert akkor, azt mondják, elengedünk benneteket.
– Honnan? – kérdezte a szőke Marija. – Nem ismerünk itt senkit, csak átutazóban vagyunk! Balett-
táncosok vagyunk!
– Mi van, maguk meghibbantak? – kiáltott fel a fekete Léna. – Csak úgy, a semmiért elkapják az
embert! Panasszal fogunk élni!
– Hát, ha nincs pénzetek, életfogytiglani börtönre fognak ítélni benneteket! – mondta leverten az
egyik őr. – Kétmilliótok se akad? Nem számítjuk meg drágán.
Ekkor azonban valami furcsa dolog történt: az őrszobára benézett egy másik őr, és elvakkantotta
magát:
– Hát ez meg kicsoda? Ez nem ő! Őt elszalasztottátok! Mivel foglalkoztatok itt? Nelli úgy üvölt,
mint akit ölnek! Egy kövér nőnek kellene itt lennie, de itt… Honnan szedtétek ezt a két rongyos
madárijesztőt? Rendben, ti magatok fogtok felelni. Nelli idejön!
És valóban, az őrszobára orvosok sleppjétől követve beszaladt egy nő, bepólyált arccal, csak a
mély és vészjósló hangjáról lehetett felismerni:
– Hol van? Hol? Ez az? Mi van, kedvetek támadt kényszermunkára menni? Mire fogadtunk fel
titeket? Hogy mihelyt kijön, azonnal elkapni és önvédelemből végezni vele! Ti pedig kit dugtok ide
nekem?
– Tudja, ott álltak azon a helyen, ahol kinyílik a fal… Ott állt ez a két ázott seggű… – szabadkozott
az egyik őr. – Senki más nem volt ott.
– Hogyhogy nem volt, te gazember?! Hogyhogy nem volt, te börtöntöltelék?! Mindjárt elküldelek
Many-Vanyra! Talán elfelejtetted, milyen ítéletet kaptál? Vlagyimir mindent megtett érted, megmentett
az akasztófától, te pedig… Mit csináltok ti itt? Fésüljétek át az egész kertet! Ezeket meg válasszátok
szét két külön szobába, és vallassátok ki, hátha láttak valamit.
Ezzel Nelli az orvosok kíséretében távozott. A szobában csak az őrség parancsnoka maradt, az, aki a
milliókat követelte.
Édeskés mosollyal azt mondta:
– Na, akkor most mindent elmeséltek nekem! Olyan módszereim vannak, hogy… Olyan
módszereim…, hogy magatok beismeritek, hogy megöltétek és felzabáltátok a kövér macát…
Ráadásul nyersen. Más megoldás nincs… És akkor elítélnek benneteket! Nekünk pedig leperkálják a
három millát a munkánkért… Marilénát véletlenül így is, úgy is megölték… Hallottátok? Annál is
inkább, mert ezt a dagadt tyúkot amúgy is telenyomták narkóval. És ki kellett volna nyírnia közülünk
valakit. Azt ott, ni, aki bekukucskált, ő nem tud róla… Folyton nyüzsög, egyre csak parancsolgat…
Kár, hogy nem jött össze… Most viszont még könnyebb lesz… Olyan rettenetes kínzási módszereim
vannak! Nektek magatoknak is kedvetekre lesz. Úgyhogy jobb, ha mindjárt magatoktól beismeritek,
hogy ne kelljen szenvednetek, mielőtt az akasztófára kerültök… Hiszen megzabáltátok, vagy nem?
Ekkorra azonban, úgy látszik, letelt a kétórányi táncidő, mert Marija feltartóztathatatlanul vonzódott
Léna felé, és viszont, az őr pedig köztük állt.
– Mi van? – ordította. – Hová-hová? Jó, hogy össze nem nyomtok! Lőni fogok! Maradjatok a
helyeteken!
Léna és Marija karjai viszont már összefonódtak körülötte.
Ekkor az őr kirántotta övéből a kését, és vaktában vagdalkozni kezdett vele.
És az első vágás után, amikor elvágta Marija kezét a Lénáétól, megérezték, hogy már nem kell
újraegyesülniük.
A vérző, összekaszabolt balerinák csak álltak és néztek egymásra, az őr pedig eltűnt.
– Te tudod, mi történt? – sikoltott fel a megrendült Léna. – Beteljesült a varázsló jóslata! Aki
megpróbál bennünket szétvágni, az vérhaspálcikalénnyé változik!
– Jaj – szólalt meg Marija –, fussunk innen, még csak az hiányzik, hogy megbetegedjünk!
 Megrendülten néztek a padlóra, ahol feltételezésük szerint most egy kövér, bajuszos
vérhasmikrobának kellett mászkálnia, és kihátráltak a helyiségből.
Előfordul, hogy az egyik rossz legyőzi a másik rosszat, és a mínusszor mínusz pluszt ad ki!
Senki sem tartóztatta fel őket.
Kifutottak a kertbe, sokáig botorkáltak a nedves bokrok közt, míg megtalálták a kaput, ahol a
mindenre elszánt kapuőr állt.
– Meneküljön, egy kövér nőszemély mászkál ott, késsel a kezében, megfenyegetett minket, hogy
lekaszabol!
– Kövér? – rezzent fel a kapuőr, és már ugrott is a telefonhoz.
Léna és Marija kisurrantak a kapun és a szabadban találták magukat.
Rohantak minél távolabbra ettől az átkozott helytől, sokáig futottak, mígnem a jól ismert állomásba
botlottak.
Hová is mehetne máshová egy hajléktalan…
Ott megmosakodtak, előbb a bokrok mögött egy tócsában (úgy látszik, a városban az éjszaka nagy
eső esett), aztán pedig a mosdóban.
Az a néhány karcolás a homlokukon meg a kezükön nem is számított, épp elég sorscsapásnak vannak
kitéve a hontalan koldusnők!
Léna és Marija az állomáson megnézett néhány, a padokon hányódó újságot, és megtudták, hogy
másnapra várják a kövér Mariléna diadalmas visszatérését, és a cirkusz újjászületett csillaga most
nem száz kilót nyom, hanem ötvenet.
Elhelyezték az újságban a megújult Mariléna portréját is (nyilvánvalóan a titkárnőét, Nelliét, akinek
azonban most hatalmas fogai voltak, kihúzott szemöldöke, amitől kicsit kancsalnak nézett ki, akár egy
bulldog, de hát mit lehet tenni), meg az elképesztő klinika reklámját, azét, ahol három nap alatt
újjávarázsolják az ember testét, és a füvekkel való ideális táplálkozásnak köszönhetően helyreállítják
a szervezetét.
Azt is közölték, hogy Mariléna elhagyja a cirkuszt, új életet kezd, mivel többé már nem tud súlyokat
emelgetni és egy egész birkát megenni, és egyáltalán, már nem ő a világ legerősebb nője, és nem
a Many-Vany szigetek bajnoka.
Most viszont megvette a fogyásklinikát meg a füvekkel táplálkozás intézetét, ahová a férjét,
Vlagyimirt nevezték ki igazgatónak – már régóta házasok, de titokban tartották, mivel a híres
művésznő nem tartozhat egyetlen valakihez, hiszen ő mindenkié.
Mindemellett az új Mariléna megnyitotta a kövér Mariléna múzeumát, ahol kiállítják megtekintésre
a kövér erőművésznő minden holmiját, köztük az alsóneműjét is, meg a férjével, Vlagyimirral közös
fotóit is.
Ezenkívül közölték azokat a fotókat is, amelyek a kövér pofájú Mariléna fokozatos átalakulását
mutatták be sovány Marilénává – és ez már nyilvánvalóan hamisított montázs és szélhámosság volt, és
Marija is, Léna is tudta ezt pontosan: de hát mit meg nem lehet tenni a fotókkal a negatívok egymásra
montírozásával és retusálásával!
Készítettek egy interjút is Vlagyimirral a családi autójukban, egy Rolls-King-Size-Royce-ban
(királyi méret, amelyet még a régi Marilénának készítettek rendelésre, de hát most csak nem dobhatják
ki), a háttérben egy új palotával és a klinikával, amelyből éppen az éjszaka szöktek meg az
ikernővérek.
– Milyen ügyesen elrendezett mindent – mondta Marija.
 – Milyen jó, hogy nem mondtunk neki semmit a táncunkról! – mondta Léna. – Ez neked köszönhető:
restellted, hogy ennek a vőlegénynek két menyasszonya is lehet.
Elhallgattak, és csak álltak az éjszakai órában üresen kongó állomás közepén.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Léna.
– Táncoljunk – válaszolta Marija.
– Emlékszel, hogy van Jevgenyij Svarc Hamupipőkéjében? Minden nehéz helyzetben táncolni kell!
És alapállásba álltak, és miután elmondták az „egy-két-há’-négy” varázsigét, táncolni kezdtek.
Azonnal kis kör gyűlt köréjük éjszakai csavargókból, eladókból és bőröndöt, szatyrot, gyereket
cipelő, álmatlan utasokból, mindannyian vidám tapsolásba fogtak, és aprópénzt dobáltak (a gazdagok
nem ülnek éjszaka az állomáson).
A balerinák gyorsan összeszedték a pénzt (ahol tömeg van, ott mindjárt megjelennek a gumibotos
rendőrök is), leléptek ideiglenes fellépőhelyükről, jegyet váltottak a legközelebbi vonatra, és
elhagyták ezt a szörnyű várost, ahol szépségüknek és tehetségüknek köszönhetően annyi kalandban
volt részük.
És egy év múltán a Lenmary nővérek már a szomszéd város legdrágább varietéjében csillogtak
csodálatos táncukkal, és mindenüvé testőrség kísérte őket, amely egy tábornoki egyenruhát viselő
kisöregből állt (a tábornokoktól valahogy jobban tartanak), és házuk volt a tengerparton, és
szerződésük a világ összes országába, beleértve az ismeretlen Many-Vany szigeteket is.
A nézőközönség soraiban amúgy elég gyakran megfordult a varázsló is, aki virágot, gyöngyös
diadémot és pávatoll legyezőt küldözgetett nekik – már csak ilyen furcsa ízlése volt –, és félt a
nővérektől meg a sosem látott oltalmazójuktól, Brothbutter tündértől, mivel tudta, hogy a varázslata
nem vált be.
Most inkább a távolból, titokban és veszélytelenül szerette őket, úgy, hogy ne legyen lehetősége
kosarat kapni.
Annál is inkább, mert az ismeretlen és rettegett Brothbutter tündér még akár meg is büntetheti a
korábbi csínytevéseiért.
Bármilyen furcsa, a nővéreknek gyakran ír levelet egy bizonyos Vlagyimir.
Azt írja, hogy első látásra beleszeretett Marijába és Lénába, hogy nem tud választani közülük, és
hajlandó egymás után mindkettejüket elvenni.
Addig azonban, amíg nehéz pénzügyi helyzetben van, mivel gonosz felesége, Mariléna kegyetlenül
kifosztotta, amikor összes vagyonát magára íratta, és ki tudja, hová távozott, a klinikán pedig, amelyet
Vlagyimir eddig igazgatott, rosszindulatú vérhasmikroba ütötte fel a fejét, úgyhogy a hivatal
utasítására ezt a fényűző klinikát fel kellett égetni – szóval, addig Vlagyimir ideiglenes segítséget kér
harmincmilliós adóssága kifizetésére, negyvenkilenc éves visszatérítési határidővel.
És minden alkalommal mindehhez fotókat is csatolt, amelyeken Vlagyimir volt fürdőnadrágban,
szmokingban egy bálon, garbóban egy könyv fölé hajolva, végül bőrkabátban és kalapban a klinika
füstölgő romjai előtt, szomorú mosollyal a sápadt arcán.
Igaz, a lányok nem olvassák ezeket a leveleket, szabadidejében, nagy érdeklődéssel az öreg
tábornok olvassa csak, aztán berakja őket egy mappába, megszámozza és beteszi az iratszekrény egyik
polcára, abban reménykedve, hogy egyszer majd, ha nyugalomba vonul, ír egy regényt egy
fiatalember, egy bizonyos V. szerelmének elképesztő erejéről, a regény fotódokumentumokat is fog
tartalmazni, és az lesz a címe, hogy Az ifjú V. szenvedései.
 A falon túl
Egy ember feküdt a kórházban, már gyógyulófélben volt, de rosszul érezte magát, különösen
éjszakánként.
Az pedig még inkább zavarta, hogy a falon túl minden éjjel beszélgettek valakik egymással, egy férfi
meg egy nő.
Leggyakrabban a nő beszélt, lágy, kedves hangon, a férfi csak ritkán szólalt meg, néha pedig
köhögött.
A beszélgetések igencsak zavarták a betegünket az alvásban, néha hajnalban kiment a kórteremből,
elüldögélt a folyosón, újságot olvasott.
Sem nappal, sem éjszaka nem maradt abba a falon túl ez a furcsa beszélgetés, és gyógyulófélben
lévő betegünk már arra gondolt, hogy megőrül, annál is inkább, mert a megfigyelései szerint soha
senki nem járt ki a kórteremből.
Mindenesetre az ajtaja állan- dóan zárva volt.
A beteg restellte volna panaszkodni a zajra, csak annyit mondott, hogy rosszul alszik, mire a
kezelőorvosa azt mondta: semmi baj, hamarosan felépül, otthon minden rendben lesz.
Meg kell azonban mondanunk, hogy a beteget otthon nem várta senki, a szülei rég meghaltak, a
feleségétől elvált, és az egyetlen élőlény az otthonában nem volt más, mint egy macska, akit most
a szomszédok gondoztak.
A beteg lassan gyógyult fel, bedugott füllel feküdt, de még a fül- dugón át is egyre hallotta azt a
beszélgetést, a csöndes női hangot meg a ritkán felhangzó férfiköhögést és a két-három szóból álló
választ.
A beteg közben győzködte magát, hogy ha valóban aludni akarna, akkor bármilyen körülmények
között megtenné, és minden csak amiatt van, mert dolgoznak az idegei.
Egyik este betegünk váratlanul felélénkült: a falon túl abbamaradt a beszélgetés.
De a csönd nem tartott sokáig.
Aztán felhangzott az ápolónő ismerős cipőkopogása, a sarkak egyhelyben topogtak, majd valami
tompa puffanással lezuhant, aztán valakik futásnak eredtek, mozgolódni és duruzsolni kezdtek,
székeket tologattak, vagy mi – röviden, miféle alvás lehetett volna itt!
A beteg kiment a folyosóra, nem tudott tovább feküdni.
Azonnal meglátta, hogy a szokással ellentétben a szomszédos kórterem ajtaja tárva-nyitva áll, és
néhány orvos tartózkodik odabent: egyikük az ágy fölé hajol, ahonnan az alvó férfi párnára hajtott,
halovány arca bukkant elő, a többiek a földön fekvő nő köré guggoltak, a folyosón pedig az ápolónő
szaladt, injekciós tűvel a kezében.
Betegünk (akit Alekszandrnak hívtak) nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a szomszédos kórterem
nyitott ajtaja előtt, vonzotta valami ehhez a két emberhez, akik mintha egyforma nyugodtsággal aludtak
volna, mindössze annyi különbséggel, hogy a férfi az ágyon feküdt, a nő pedig a földön.
Megállni az ajtó előtt kényelmetlen lett volna, úgyhogy a beteg a távolabbi ablak mellől figyelte a
nyüzsgölődést.
A kórterembe most betoltak egy üres betegágyat, most lassan kigördült, vissza a folyosóra, már nem
üresen, mert rajta feküdt a nő, és ismét felvillant az alvó női arc, amely nyugodt volt és gyönyörű.
 Meg kell hagyni, hogy Alekszandr értett a női szépséghez, és nem egyszer szemlélgette volt feleségét
a tükör előtt (például, mielőtt vendégségbe indultak volna).
És minden alkalommal, amikor látott egy soron következő varázslatos nőt (briliáns szemét, orra alatt
a félig kinyílt rózsabimbót), ezt az arcot maga elé képzelte a tükör előtt, mint fehér, olajos palacsintát,
apró lyukacskával azon a helyen, ahol majd a rózsa kibomlik, és két fekete nyílással ott, ahová majd a
briliánsokat dugják.
Itt azonban, a kórház folyosóján, Alekszandrt mintha szíven ütötte volna valaki, amikor felvillant
előtte ez az idegen női arc, mely a lapos párnán feküdt.
Ez a szomorú, sápadt, egyszerű és reménytelenül nyugodt arc gyorsan eltűnt a beteghordozó háta
mögött, aztán kinyílt a liftajtó, és minden véget ért.
Alekszandr arra gondolt, hogy a nő teste, amelyet most eltoltak mellette, a lepedő alatt csúnyán
nagynak és domborodónak látszott, mintha fel lett volna fúvódva, és a lábfeje élettelenül, szétállva
meredezett – és arra gondolt, hogy nincs a világban tökéletes emberi teremtmény, és teljes lelkéből
megsajnálta ezt a kövér hölgyet, akinek ilyen szép arca volt.
Aztán a betegágyas jelenet megismétlődött, de ez alkalommal olyan valakinek a testét szállították el,
akinek a feje is le volt takarva.
Alekszandr ekkor felfogta, hogy ez a férfi a szomszédos kórterem lakója, aki meghalt.
Betegünk, aki alaptermészete szerint hallgatag ember volt, nem kezdte el kérdezgetni az ápolónőt,
aki reggel bejött hozzá, hogy megmérje a lázát.
Alekszandr csak feküdt, és azon gondolkodott, hogy a falon túl most teljes csönd állt be, de aludni
mégsem lehetett, az elmúlt hetek alatt valahogy hozzászokott ehhez a hosszas, nyugodt beszélgetéshez,
amelyet a fal túloldalán a két egymást szerető ember, láthatóan férj és feleség folytatott – úgy tetszik,
kellemes volt hallania a lágy, kedves női hangot, amely az anyja hangját idézte, amikor az
megsimogatta a fejét, ha sírt gyermekkorában.
Beszéljenek inkább csak egész idő alatt, gondolta a szerencsétlen Alekszandr, most viszont a falon
túl olyan síri csend honol, hogy bántja a fülét.
Reggel, miután az ápolónő elment, a szomszédos kórteremből két éles, harsány hangot hallott meg,
valami csörömpölt, kopogott, csikorgott.
– Na, most megkapta – szólalt meg erőlködve egy nő.
– Semmiről se tudok – rikkantotta egy másik –, szabadnapos voltam, mentem ki a bátyámhoz a
faluba! Még a fél fogamra se volt elég, amit adtak! Még hogy a bátyám! Elém raktak egy kis krumplit,
és kész!
– Hát igen – károgta az első, miközben felemelt valamit és a helyére tette. – Becsapta ez a füves
ember. Tudod, amelyik Tibetből jött.
– Nem tudok semmiről – erősködött a másik.
– Ez a füves ember, aki állítólag sok mindent beígért neki arra az esetre, ha mindenüket odaadja,
amijük csak van – kiáltotta az első valahonnan lentről, úgy látszik, bemászott az ágy alá.
Remekül lehetett mindent hallani.
– Mindenüket?
– Hát.
– Hogyhogy mindenüket?
– Állítólag még a lakásukat is, meg minden holmijukat eladta – válaszolta az ágy alól kimászva, de
jól kivehetően az első.
 – A hülye! – kiáltotta a második.
– Onnan tudom, hogy az ápolónők megvettek tőle valamit, egy hűtőszekrényt meg egy kabátot,
miegyebet, bagóért. Még az árat se mondta meg nekik, azt mondja, amennyit adnak, elfogadom.
– Hát te mit vettél tőle?
– Én azon a napon éjszakás voltam, már mindent széthordtak.
– És én hol voltam? – rikkantotta a másik.
– Te szabadnapos voltál, megérte elmenned! – mondta fojtottan az első. Úgy hallatszott, mintha
rongyokkal bekötötte volna a száját, de biztos csak ismét bemászott az ágy alá. – Ez meg, ez az orvos,
ez a varázsló nyilván azt ígérte neki, hogy felgyógyul a férje. Vagyis hogy azt mondta: „Minden jól fog
végződni.” Na, most aztán bevégződött.
– Világos – rikkantotta élesen a másik. – A mi orvosaink azonnal rávágták, hogy két hete maradt
hátra, úgy látszik, a felesége ezért kezdett el valami vajákos után nézni. Mindenüket odaadta neki,
a férje meg mégiscsak meghalt.
Még a falon túlról is hallatszott, hogy a nő elkeseredett valami miatt.
– Most aztán – jajdult fel újra – minden holmija az ápolónőkhöz vándorolt, innentől mibe fogja
bebugyolálni a gyerekét?
– … – válaszolta nagy nehezen az első, úgy tűnik, még mindig az ágy alól –, de hisz ő maga is
halálán van, nincs eszméleténél. Vagy szül, vagy sem, vagy túléli, vagy sem. Feltették a harmadikra, a
reanimációra.
– Te meg mit találtál ott? – rikkantotta a másik.
– Valaki elszórt egy kis aprót – dörmögte az első, miközben kimászott az ágy alól.
– Mennyit? – érdeklődött a másik. Az első nem válaszolt, és mindet a zsebébe szórta. A másik
fájdalmas hangon folytatta:
– Rossz volt még bejönni is hozzájuk a kórterembe. Egyre azt gondoltam, mi a fenének örül ez, ő
maga állapotos, a férje haldoklik, ő meg mintha csak valami ünnepet ülne.
Az első kioktatón azt mondta:
– Mindenüket odaadta, és azt gondolta, ez majd segít. Nem hagyott magának semmit. Lehet, hogy azt
hitte, ha a férje meghal, neki már nem lesz szüksége semmire.
– A hülye! – kiáltott fel a másik. – Ez pedig… ez a füves ember kicsoda? Egy vajákos.
– Elvette az összes pénzt, és azt mondta, megy Tibetbe imádkozni.
Elképesztő, milyen jól lehetett mindent hallani!
Alekszandr arra gondolt, hogy egykori szomszédjai nyilván nagyon halkan beszéltek, ha egyszer ő
nem tudott egyetlen szót sem kivenni.
A takarítónők azután megvitatták valamelyik ételkiosztó arcátlan viselkedését az étkezdében (kis
adagokat ad, a beteghordókat nem akarja kiszolgálni, és az ő korában parókát hord), majd
szöszmötöltek még egy kicsit, és eltűntek.
Alekszandr pedig továbbra sem tudott felépülni, rakoncátlankodott a szíve.
Bent kellett maradnia még a kórházban.
Egy hét múlva bement hozzá két ápolónő egy köteg pénzzel meg egy papírlappal: pénzt gyűjtöttek
egy nő számára, aki meg kellett vegye a kelengyét az újszülött kisfiának.
Az ápolónők nagyon udvariasak voltak, még zavarba is jöttek.
Utaltak rá, hogy ez a bizonyos nő nem más, mint az ő egykori kórtermi szomszédja.
Alekszandr odaadott mindent, amennyi csak volt nála, felírta magát a papírra, és kissé felvidult:
először is, mert elég komoly összeget adott, másodszor pedig, ha tényleg ez a nő szült, ez azt jelenti,
hogy minden jól végződött.
Szokása szerint most sem érdeklődött semmiről, ugyanakkor az állapota jelentőset javult.
Alekszandr, szerencsére, nem volt szegény, csak éppen a betegség megállította a nagy gazdagsághoz
vezető úton; szerette a pénzt, és nem költötte el ostobaságokra, és a dolgai most remekül mentek. Még
azt is sikerült kiügyeskednie, hogy a kórházból is irányíthassa a munkatársait.
Betegeskedni hirtelen kezdett, az egyik éjszaka. Gyalog tartott hazafelé, kissé kapatosan, miután a
barátaival vacsorázott egy étteremben, és nem messze a házuktól váratlanul megpillantott egy szurtos,
tíz év körüli, síró kisfiút, aki előbukkant egy kocsi mögül, és megkérdezte, hogyan jut el a metróhoz.
– A metró ott van, de már nem jár.
Az utcán hideg volt, a kisfiú kissé reszketett.
Alekszandr ismerte ezt az emberfajtát – éhesnek, agyonfagyottnak, kicsinek és védtelennek tettetik
magukat, aztán pedig ha hazaviszed, megmosdatod, megeteted és lefekteted őket, reggelre vagy
eltűnnek, és magukkal viszik, ami mozdítható, vagy ott maradnak a nyakadon, ami még rosszabb, és
egy szép napon csatlakoznak még hozzájuk valami gyanús rokonok is, és akkor nem marad más, mint
kitessékelni az ilyen vendégeket, viszont a csavargók nem ismerik a szégyenérzetet, nem restellnek
semmit, és akárhányat kergess is el, visszatérnek a már kitaposott ösvényen, verik az ajtót, kiáltoznak,
bőgnek, bekéredzkednek megmelegedni, és ez igen kellemetlen szokott lenni – senki sem akar
fukarnak és kegyetlennek látszani.
Egyszóval, Alekszandrnak előfordult már ilyen eset az életében, és gúnyolódva felajánlotta a
kisfiúnak, hogy elviszi a rendőrségre, ha eltévedt, és nem találja a házukat.
A kölyök határozottan visszautasította, még hátra is ugrott kicsit:
– Aha, és akkor haza fognak küldeni.
Egyszóval, a kölyökkel minden világos volt, és Alekszandr azt tanácsolta neki, húzódjon be egy
meleg lépcsőházba, hogy meg ne fagyjon – semmibe se kerülő tanács egy jóllakott és elégedett felnőtt
férfitól egy szerencsétlen kis gazembernek.
Azzal el is váltak, és a kölyök hideglelősen tovább kóborolt a városi éjszakában, Alekszandr pedig
hazaért, lezuhanyozott, benézett a hűtőbe, evett egy kis hideg húst meg gyümölcsöt, jóféle bort ivott rá,
és jó hangulatban aludni tért, majd éjszaka éles nyilallással a szívében ébredt, úgyhogy ki kellett
hívnia a mentőket.
A kórházi orvosnak megpróbált elmagyarázni valami olyasmit, hogy találkozott Jézus Krisztussal, és
megint elárulta, az orvos azonban odahívott még egy doktort, a beteg pedig, mintha csak ködön át, azt
hallotta, hogy jól érzékelhető lázálma van.
Megpróbált ellenkezni, de beadtak neki egy injekciót, és ezzel elkezdődött hosszas kórházi
tartózkodása.
Most, hogy minden készpénzét odaadta, érezhetően vidám lett.
Az utóbbi hetekben szakadatlanul arra az emberre gondolt, akit a lepedő alatt elvittek, és aki olyan
hősiesen haldoklott, nem engedve meg magának, hogy panaszkodjon.
Alekszandr felidézte nyugodt, fojtott hangját.
Ilyen hangon szokás azt mondani, hogy minden rendben, minden jól van, ne gondolj semmire, ne
idegeskedj.
De az is lehet, hogy sohasem beszéltek a betegségről, hanem csak valami másról, a jövőről.
És a nő sem nyugtalankodott, olyan örömtelien és boldogan mesélt a férjének, talán arról, hogy
milyen jó is lesz együtt, amikor majd mindannyian hazatérnek, meg hogy milyen kiságyat kell majd
venni a gyermeknek; úgy beszélt róla, hogy pontosan tudta, hogy semmi pénzük nem maradt, mert
mindet odaadta.
Úgy látszik, hitt a füvek gyógyító erejében, és a férje életén kívül semmi más nem izgatta – lesz, ami
lesz.
Talán arra is számított, hogy ha a férje meghal, akkor valami varázslatos módon ő sem marad
életben.
Valószínűleg azonban eljött az idő, amikor mégiscsak egyedül kellett léteznie – nem tudni, hogyan,
lakás és pénz nélkül, karján a gyerekkel.
Ekkor viszont Alekszandr beavatkozhatott a pénzével az események menetébe.
Úgy számolt, hogy a szegény asszonynak elég legyen egy teljes évre: hogy kivehessen egy lakást, és
kitarthasson, amíg nem talál munkát.
Alekszandrra valami boldog nyugalom szállt a kórházban töltött utolsó napjaiban, mintha pontosan
tudta volna, hogy minden rendben lesz.
Éjszakánként már tudott aludni, napközben pedig még sétálni is kiment.
Csodálatos, meleg tavasz köszöntött be, az égen apró fehér fel- hők úsztak, meleg szél fújt, kinyílt a
pitypang a kórház gyepszőnyegén.
Amikor Alekszandrt hazaengedték, kocsi jött érte, ő pedig teljes tüdőből lélegezve, a barátja
kíséretében elindult a kórházból.
Ekkor viszont, közvetlenül a kapunál, utolért egy kis menetet: az osztályukról az egyik ápolónő
karon fogva vezetett egy lesoványodott asszonyt a gyermekével.
Olyan lassan haladtak, hogy Alekszandr csodálkozva hátrafordult.
Meglátta, hogy az ápolónő, amikor felismerte, mélyen elvörösödött, hirtelen lehajtotta a fejét, és
valami olyasmit motyogva, hogy „futok vissza, tovább nem lehet”, gyorsan elindult visszafelé.
A gyermekes nő megállt, felemelte a fejét és kinyitotta a szemét.
A gyermeken kívül nem volt semmi a kezében, még egy retikül sem.
Alekszandr is megállt.
Ugyanazt a csodálatos, nyugodt, fiatal arcot pillantotta meg, a kissé elhomályosult tekintetét,
valamint az újszülöttet egy kórházi takaróba bugyolálva.
Alekszandrnak összeszorult a szíve, hasonlóan, mint amikor a betegsége kezdődött, vagy mint
amikor a kölyök után nézett az éjszakai utcán.
De nem figyelt most a fájdalomra, e pillanatban jobban lefoglalta, hogy rájött, milyen ügyesen
kifosztották ezt a szerencsétlent az ápolónők.
És azt is megértette, hogy e pillanattól fogva odaad mindent, odaadja egész életét ezért a szegény,
vézna asszonyért és a kisgyermekéért, aki mereven feküdt az agyonmosott kincstári takaróban, melyen
ott díszelgett a kórház lila pecsétje.
Úgy tetszik, Alekszandr valami effélét mondott:
– Kocsit küldtek önért az egészségügyi minisztériumból. Milyen címre vigyem? Itt a sofőrünk,
ismerkedjenek meg.
Még félre is nyelt közben. Az asszony elgondolkodva válaszolt:
– Értem kellett volna jönnie a barátnőmnek, de váratlanul megbetegedett. Vagy a gyereke betegedett
meg, nem tudom.
Ekkor azonban, Alekszandr fájdalmára, a gyermekes asszonyra egész sereg ember rontott, virággal a
kezükben, mindannyian valami elakadt kocsiról kezdtek kiabálni, a már megvett gyermekágyról és
fürdőkádról, és „Jaj, milyen szép, tisztára az apja!” felkiáltások közepette mind eltűntek, és a kórház
udvarán lecövekelve hamarosan már csak Alekszandr állt, meg a semmit sem értő barátja.
– Tudod – mondta neki Alekszandr –, az volt megírva neki, hogy adja oda mindenét, és ő oda is
adta. Ritka eset. Hiszen sosem adjuk oda mindenünket! Mindig meghagyunk valamennyit magunknak,
egyetértesz? Ő viszont nem hagyott meg magának semmit. De ennek jól kell végződnie, érted?
A barátja minden eshetőségre felkészülve rábólintott – a lábadozóknak nem szokás ellentmondani.
Hogy aztán Alekszandr milyen intézkedéseket tett, hogyan kutatta és találta meg, hogyan igyekezett
nem megijeszteni, nem ellökni magától a szerelmét, hogyan találta meg a kerülőutakat, hogyan
ismerkedett meg eljövendő felesége összes barátnőjével, mielőtt kivívhatta volna a bizalmát – mindez
olyan tudomány, amely csak néhány szerető ember számára ismeretes.
És csak néhány év múltán tudta bevezetni otthonába a feleségét meg a gyermeket, öreg macskája
pedig azonnal, a küszöbről átment új gazdájához, és elkezdett annak a lábához dörgölőzni, a négyéves
fiúcska pedig elnevette magát, és minden teketória nélkül átölelte a hasát, ám az öreg macska meg se
nyikkant, hanem türelmesen lógott, még a szemét is összehúzta és dorombolni kezdett, mintha
kellemes lett volna neki így kétrét hajtva lógni ebben a tisztes életkorban, de a macskák bölcs népség,
és tudják, kivel van dolguk.
 Az öreg szerzetes végakarata
Egyszer egy öreg szerzetes hazafelé, a hegyi kolostorba tartott egy doboznyi összekoldult aprópénzzel.
A kolostorban, amely messze esett minden úttól, a dolgok rosszul mentek. Vizet egy kis patakból,
mélyen lentről a szurdokból kellett hozni, az ennivaló kenyérmaradékból és száraz lepényből állt,
amit könyöradományként gyűjtöttek össze a környező fukar és istentelen falvakból, ezért a szerzetesek
vad termést és mogyorót, gyümölcsöt és füvet gyűjtöttek az erdőben, meg mézet és gombát kerestek.
A szerzetesek a környéken hiába próbáltak volna meg kertet művelni, egészen biztos akadt volna, aki
éjszaka eljön lapáttal és szekérrel, és elviszi a beérett termést – ilyenek voltak errefelé az erkölcsök.
A parasztok emiatt kegyetlenül viszonyultak az idegenekhez és az arra vetődő kéregetőkhöz (meg a
szomszédokhoz is), fegyverrel védték a kertjüket, családostul őrizték, aztán pedig igyekeztek
elvermelni a zöldségüket.
A koldusszegény kolostort, amely őrizet nélkül állt a sűrű erdőben, rendre meglátogatták, a
környékbeli legényeknek szükségük volt pénzre, hogy italt vehessenek, és végül a szerzeteseknek
muszáj volt beérniük kevéssel is: bádog konzervdobozokkal vízforraláshoz, egy marék szalmával,
amin alhattak, gyékénnyel, amivel takarózhattak, a mézet és a gyümölcsöt meg az egyéb erdei javakat
pedig ugyanott, az erdőben rejtették el a faodvakban, akár a mókusok.
Rőzsével fűtöttek, mivel még a fejszét meg a fűrészt is elvették tőlük.
Tulajdonképpen a szerzetesek regulája is ilyen volt: csak az Isten ugarán és csak Őérette dolgozni,
és beérni azzal, amivel az apró, nem ragadozó vadak is beérik.
Ezért nem ettek sem halat, sem húst, és dicsérték az ilyen élet minden áldott napját.
Aprópénzre azonban szükségük volt, hogy gyertyát és olajat vegyenek a házilag fabrikált
bádogmécseseikbe, vagy hogy, mondjuk, megjavítsák a tetőt, vagy néha segíthessenek a végképp
szerencsétlenné vált szegényeken, például gyógyszerrel.
Hogy ne lopják el tőlük az ikonokat, a szerzetesek kifestették a templomukat, rá a nedves vakolatra,
és mindezt olyan csodásan művelték, hogy a vendégek még ezeket a festményeket is megkísérelték
kivágni a falból, ám az efféle vadállati tettekről hamar lemondtak – múzeumi érdeklődés, munkabírás
és óvatosság kellett volna hozzá, de hát mikor volt egy bandita munkaszerető?
Telente fagyoskodni kezdtek, nem volt elég rőzse, az élő ágakat pedig a kolostor lakói nem akarták
letördelni. Az éhség meg a hideg viszont a szerzetesnek nem baj, hanem áldás, és a kis kolostornak
a téli hónapokban legalább nyugta lehetett a tolvajoktól.
Ki szánná rá magát, hogy a hóban felvergődjön a hegyre, a jéghideg templomba – habár a
szerzetesek minden reggel harangoztak, igaz, nem haranggal, azt már rég elvitték tőlük, és eladták
színesfémhulladékként, hanem egy vasgerendával.
A gerenda régi volt, egykor azon lógott a harang, és a helybéli kitartó tolvajok akárhogy hadonásztak
csákányukkal, a gerendához csak nem fértek hozzá.
A szerzetesek viszont titkos pajszervassal ütötték a gerendát, azzal, amit elővigyázatosságból
elrejtettek, ez volt az egyetlen védelmi eszközük, mondjuk, a vadállatok ellen, vagy jégvágáshoz a
befagyott patakban, vagy ösvény kivájásához a sziklákon.
Igaz, a helybéliek nem is túlságosan vadásztak erre a pajszerre, kevés vállalkozó akadt, aki cipelte
volna a hegyeken át, az eladásából pedig csak garasok származtak volna.
 Úgyhogy a kolostorból minden reggel felhangzott a környező falvakban a vasgerendát verő
pajszervas mélabús hangja, de a környéken nem akadt olyan bolond, aki odavánszorgott volna
imádkozni.
Ki hív orvost az egészségeshez, ki javítja meg azt, ami ép, minek kuncsorogni az Istennél, ha minden
a legnagyobb rendben van?
Halottat búcsúztatni – igen; keresztelni, ünnepnapon gyertyát gyújtani – ez szent dolog; de csak úgy,
semmi miatt a homlokát a földhöz verni és a karjával csapkodni senki sem akart, néhány kivételtől
eltekintve, olyanoktól, mint egytucatnyi süket öregasszony meg pár istenes asszonyság, akiknek, úgy
látszik, nem volt jobb dolguk. Elvergődtek a szerzetesekhez még azok is, akiknek nagy bánatuk támadt,
de a bánat múlandó dolog, hipp-hopp, és máris kigyógyult belőle az ember.
A templomban imádkoztak viszont a szerzetesek, imádkoztak mindenkiért, leimádkozták a mások
bűneit.
A kolostor nyugalmasan élt, békében-barátságban és csendesen, a kolostorfőnök pedig, az öreg
Trifon leginkább amiatt szomorkodott, hogy a napjai meg vannak számlálva, és nem lesz, aki tovább
vezesse a szerzeteseket – a kolostor többi lakója nem akart főnök lenni, nem tartották rá méltónak
magukat, sőt, el is ítéltek minden gondolatot, amely a mások fölötti hatalomról szólt.
Az öreg Trifon állandóan, szakadatlanul társalgott az Istennel, senki sem vonta őt el ettől a
foglalatosságtól, hacsak nem ünnepnapokon.
A helybéliek imádták az ünnepeket, mindahányan összeverődtek, még bort és harapnivalót is vittek
magukkal, és letáboroztak az erdőben, a szerzeteseknek pedig aztán hosszú időn át kellett rendbe
hozniuk utánuk a területet.
Ráadásul a lakodalmakat és a temetéseket, valamint a keresztelőket is a szerzeteseknél volt
szokásban megünnepelni.
Igaz, ekkora távolságra a nép nem szívesen járt: már régóta és kitartóan beszéltek arról, hogy a
központi faluban építeni kell egy filiálét, és ott ravatalozni fel a halottakat, ott keresztelni és
házasodni – a templomra pedig nem lesz többé szükség.
Összeeszkábálnak egy kápolnát, és azzal a dolog el is van intézve.
Sajnos azonban erre költeni kellett volna, költeni pedig, ráadásul kollektívan, a helybéliek nem
szerettek, ekkora gyűjtés körül mindig fennállt a lopás veszélye.
Ezért időnként elhívták Trifont, ő pedig ment, elbúcsúztatta a halottat, aztán pedig körbejárta a
házakat, és adományt gyűjtött a kolostor számára.
Az emberek nem szívesen adtak az idős szentnek, mert azzal gyanúsították, amivel saját magukat:
vagyis hogy azon igyekszik, hogy más kárára meggazdagodjon.
Nem mondhatni, hogy a síkságon lakó nép szűkölködött volna, a dolgaik nem mentek rosszul, rég
nem pusztított már háború, tűzvész, árvíz, szárazság, dögvész, a jószág szaporodott, a kertek bő
termést hoztak, és a boroshordók se álltak üresen.
Azt lehet mondani, hogy jólét árasztotta el a vidéket.
Habár ami a szokásokat és a rendet illeti, ebben nem volt minden olyan kiváló: példának okáért,
nem szerették a környéken a betegeket, egyszerűen nem tűrték meg, mert ingyenélőknek tartották őket.
Különösen, ha a beteg idegen volt, mondjuk, egy szomszéd vagy egy távoli rokon.
A sajátjukat még csak-csak eltűrték, habár azt se nagyon. Ha valaki megbetegedett, azonnal
vádaskodni kezdtek, hogy ő maga a hibás érte. Az orvosság drága, a doktornak is fizetni kell, úgyhogy
népi módszerekkel gyógyítottak: eret vágtak rajta, aztán gőzfürdőbe vitték, jól kigőzölték, vagy
egyszerűen csak bevitték az erdőbe és otthagyták. Úgy tartották, hogy aki az erdőben hal meg, az
egyenesen a paradicsomba jut.
Az ilyen kitett embereket felkeresték a szerzetesek, akit lehetett, elvitték magukhoz, de hát mit
adhattak ott a haldoklóknak – legfeljebb forralt vizet, szárított gyümölcsöt meg egy kanál mézet…
Odalent, a településeken ezt nem nézték jó szemmel, az erős és egészséges ember mintha nem értette
volna, hogy egyszer majd neki is kint kell feküdnie az erdőben a mohán, és várnia a halált.
Az öreg szerzetes fáradhatatlanul járta az utakat, betért a falvakba, a kisvárosokba, álldogált a tűző
napon vagy a fagyban, töpörödött volt és inas, és csak mormogta az imáit, a dobozába pedig lassan
gyűlt az aprópénz.
Különben ezen a vidéken a koldusokat se tűrhették, és alamizsna helyett inkább gúnyos kérdésekkel
és kioktatásokkal traktálták őket.
De minden kérdésükre (hogy tényleg szerzetes-e, erősen fel van-e ragasztva a szakálla, nem
álöltözetet viselő cigány-e, és nem viszi-e azonnal a mások vérrel és verítékkel megszerzett
pénzecskéjét a kocsmába, hogy eligya) Trifon valahonnan távolról, imádsággal, kertelve vagy
tréfálkozva válaszolt.
A helybéli mókamesterek direkt elmentek hozzá, hogy meghallgassák, elégedetten röhögtek az
imáján, mintha az egyszerűen csak a mellébeszélés vagy az önigazolás ügyes módszere lett volna.
A szerzetes ott is aludt, ahol éppen koldult, egy gödörben, mint a kutya, el sem mozdulva napokon át
a helyéből – és azok az asszonyok, akiknek megesett a szívük rajta (minden családban vannak
elfajzottak), már az első este vittek neki a kötényükben, hogy senki se lássa, egy darabka kenyeret, a
kertből valami termést, vagy akár egy tál forró kását is.
Némelyikük az éjszakára való tekintettel zsákkal takargatta be az alvó szerzetest, különösen
olyankor, ha esett az eső.
Némelyikük ott is maradt, elüldögélt mellette, panaszkodott az életre, imádkozott.
Egy alkalommal az, hogy lement a városkába, szomorú véget ért – Trifon szinte semmi pénzt nem
gyűjtött, ráadásul valamelyik éjjel két arra járó elvette tőle az aprópénzes dobozát: a földre
szorították, durva kezükkel a csuhája alatt kutakodtak, és amikor azt mondta, hogy „Az Úr legyen
veletek!”, egyszerűen fejbe kólintották, elvették tőle az alamizsnát és elvitték.
Trifon sajnálta a dobozt, mert azt még hosszú évekkel azelőtt a kolostor előző főnöke, a szent
sztarec, Anatolij készítette közvetlenül a halála előtt.
Amint a szerzetes a földön feküdt összeverve, hallotta, hogy a két tolvaj összeverekedett azon,
melyikük nyissa ki a szelencét, elejtették, az aprópénz szétgurult, mire öngyújtót vettek elő, világánál
meglátták a szegényes zsákmányt, felbőszültek, és visszamentek, hogy kiverjék az öregből a vagyonát.
Lerángatták róla a csuhát, megmotozták, és miután megint csak nem találtak semmit, most már
komolyan összerugdosták az öreget.
Életben hagyták ugyan, de reggel, amikor Trifon eszméletre tért, meglátta, hogy a csuháját cafatokra
szaggatták, a szelencét pedig összetaposták.
Az öreg felállt, markába szedte az aprópénzt, amelyet undorodva otthagytak a banditák, betekerte a
csuhája egy cafatjába, egy na- gyobb darabbal átkötötte a derekát, és így, véresen és mocskosan
elvánszorgott a patakhoz, hogy lemossa a sebeit.
A pataknál felismerték a hajnalban kelő mosónők, elszörnyülködtek rajta, elvitték egy jóságos
öregasszonyhoz, aki gyógyítani kezdte, zsákvászonból új csuhát varrt neki, és azt tanácsolta, hagyja el
a várost – védelmet nem remélhet itt senkitől.
 A két éjszakai haramiát ismerte az egész város, már régóta úgy garázdálkodtak az utcákon, ahogy
csak kedvük tartotta, fosztogattak és gyilkoltak, de senki egyetlen ujjal nem nyúlt hozzájuk, mert az
egyikük apja bíró volt.
A bíró kipenderítette otthonról a fiacskáját, mert rendszeresen meglopta, ekkor azonban a tévelygő
fiú úgy döntött, hogy szégyent hoz az apjára, és bevonul a börtönbe – ami után a bírót szintén
kihajították volna tisztes állásából.
Ugyanakkor a papának nem volt ínyére, hogy megváljon kenyéradó állásától, ezért aztán parancsba
adták, hogy ne törődjön senki a bírókölyök csínytevéseivel. Úgy döntöttek, hogy nem ülnek fel a
provokációinak, és nem fogják letartóztatni ezt a széltolót.
Ahol nincs bíró, ott felüti fejét a halál – és a kisvárosba be is költözött a halál. Akiket összevertek,
mindenféle nyomozás és bírósági eljárás nélkül haltak meg az utcán vagy a nevezetes Paradicsom-
erdőben. Senki sem merte keresni az igazát, senki sem tett panaszt a rablás és fosztogatás ellen, mert
magukat a panasztevőket tartoztatták le, és vitték el őket valahová a városból.
A szerzetes sok mindent megtudott, amikor a szalmazsákon feküdt a jóságos öregasszonynál, még azt
is elmesélték neki, hogy nem messze lakik egy szerencsétlen asszony, akinek megölték a férjét, amikor
egy késő este az orvoshoz vitte egy másik városba a gyermekét. Maga az anya otthon feküdt, szintén
lázasan. És úgy látszik, az apát az úton ugyanaz a rettegett páros várta, az egyiküket Szőkének, a
másikukat Vörösnek hívták.
A beteg gyermek reggelig sikoltozott az apja holtteste mellett, míg rá nem talált az anyja, aki miután
hiába várta haza a férjét meg a gyermekét, nagy nehezen feltápászkodott, és elindult ugyanazon az
úton, vagyis a szomszédos városba, a kórházba.
Ez az asszony, miután eltemette a férjét, kenyérkereső nélkül maradt, ráadásul a gyermek sem épült
fel, úgyhogy az asszony most kiült direkt a városi bíróság elé, és ott kért alamizsnát mindenki szeme
láttára, az emberek pedig féltek neki pénzt adni.
A szerzetes, amint lábadozni kezdett, azonnal elindult a bíróság épületéhez, és odaadta szegényes
pénzes bugyrát az asszonynak, és közben ezt mondta neki:
– Holnap reggel mindketten induljatok el a hegyi kolostor irányába azon az úton, amelyik a folyó
fölött vezet. Találkozunk a nagy sziklánál, én ott fogok feküdni hanyatt, egy fiatal fenyőfa közelében.
Előtte velem lesz két fiatalember, Szőke és Vörös, és mire te megjössz, én már egy késsel fogok ott
feküdni. Neked pedig mellettem kell maradnod harminc napon át. Egy hónap elteltével a fiacskád
felépül.
A fiatalasszony melléhez szorította a pénzes bugyrot, és megcsókolta a szerzetes csuhájának alját.
A szerzetes pedig bejárta a városkát, és végül meg is találta, amit keresett: egy városszéli kocsmát.
Ott ült bent a két ifjú gazember, rikító kovbojszerelésben, az egyikük szőke, a másikuk vörös,
aranyláncokkal teliaggatva, ahová csak lehetett, körülöttük pedig a meggyilkolt emberek árnyai
keringtek – de ezt a szerzetesen kívül senki sem látta.
Az áldozatok árnyai szomorúan és hangtalanul suhantak – gyermekek apró árnyai, halotti ruhába
öltöztetett, fejükön koszorút viselő lányok árnyai, öregek görnyedt árnyai, akikből sok volt.
Nyugalmat nem lelve keringett még két vérző férfi árnya is – úgy látszik, ezeket még nem temették
el.
A tolvajok elégedetlenek voltak valamivel, arcukat búsongás és bosszúság öntötte el: napnyugta után
már régóta nem járt ki senki, de ha mégis, akkor csak kísérettel, csapatostul és fegyverrel. Nem volt
ostoba ez a nép.
 Legutóbb csak két embert sikerült meggyilkolniuk – egy fiatal férj a szülő feleségéhez rohant az
orvossal, később az egész környék erről suttogott, és a gyermek, aki reggelre jött a világra, már apa
nélküli félárvának született.
A baj azonban az volt, hogy sem az orvosnál, sem a fiatalembernél nem volt pénz, úgyhogy a nagy út
haramiái egyetlen garas nélkül maradtak.
Csak ültek és ittak, pillanatnyilag csak egyetlen üveg bort vittek ki nekik.
Tudták azonban, hogy napvilágnál az emberek nem engedik el őket fizetés nélkül a kocsmából,
ordibálni kezdenek, összecsődülnek, rosszabb esetben még meg is verik őket, és leveszik a nyakukból
meg az ujjaikról az aranyat.
És mire a rendfenntartók kiérnek, már mindennek vége lesz.
A feszültség egyre nőtt.
A csapos körül már egész csapat verődött össze – a hatalmas termetű szakács, a durva pincér,
valamiért bárddal a kezében, meg a helybéli bohóc, egy borostás képű nagy gyerek, akinek apró
szeme, hatalmas ökle és széles mosolya volt.
A helybéliek nem szerették a bíró fiát. A szerzetes közelebb lépett a két komor vendéghez, és
közvetlenül eléjük, a szomszéd asztalhoz ült le.
Rendelt magának egy pohár bort, és hangosan megkérdezte a pincértől:
– Tudsz visszaadni egy aranyból? Megyek a kolostorba, jó hírt viszek nekik: egy bűnös lélek ránk
hagyott egy fazéknyi aranyat!
A pincér nem volt ostoba, és tudta, hogy a szerzetesek mind egy szálig tolvajok, állítólag szegények,
állítólag koldusok, de mégis élnek! Kérdés, hogy miből.
A pincér álságosan elmosolyodott, és azt felelte:
– Visszajáróm egyelőre nincsen. A vendégek nem fizetnek.
– Akkor várok, áldjon meg az Isten – válaszolta békésen az öreg.
A szomszédos asztalnál persze kiválóan hallották az egész beszélgetést, hegyeződött négy fül,
ökölbe szorult tíz ujj.
Amikor a szerzetes felállt, anélkül, hogy a poharához nyúlt volna, és odasántikált az ajtóhoz, a
pincér nem ment utána, mert megtette ezt már a másik kettő, aki éppen most itta meg fizetés nélkül az
üveg borát.
Menet közben odavetették a pincérnek:
– Duplán megadjuk, de majd csak holnap.
A pincér megvonta a vállát:
– Egyelőre még nem ment el az eszem. Hagyjatok itt zálogot, és akkor mehettek.
Amíg világos volt, útközben találkoztak járókelőkkel, szekerekkel és autókkal, meg a szerzetes is
túlságosan ismert alak volt a környéken, köszöntötték, ő megáldotta a mellette elhaladók hátát,
senkinek se volt ideje, hogy istenes dolgokról álljon le fecsegni Trifonnal.
Az egész város látta, hogy a szerzetes elment, és az egész város tudta, hogy a szerzetes aranyat visz,
ráadásul nem olyat, amiért megdolgozott, hanem a másét. És hogy a szerzetes ivott is, fizetés nélkül
megivott egy egész üveggel – ezt is tudta mindenki.
És még csak össze sem rezzent senki annak láttán, hogy a két gazember arcátlanul, nyíltan követi tíz
lépés távolságból a szerzetest.
A két bandita érthető dühvel lépkedett: a kocsmában a pincér, miközben a húsvágó bárddal
játszadozott, éppen most vette el az aranyláncukat meg az órájukat.
 Ugyancsak tudta az egész város, hogy ezek ketten hamarosan, mihelyt besötétedik, visszatérnek a
kocsmába.
A szerzetes pedig úgy mehet vissza a kolostorba, ahogy volt, koldusszegényen, megszégyenülten és
összeverve, de úgy is kell neki.
De minden másként történt.
Kora reggel elindult a városból egy asszony, nyakában cipelve béna gyermekét.
Határozott léptekkel ment, és nem tért ki akkor sem, amikor az erdőből szembejött vele két
összevérezett alak, kovbojszerelésben.
Az asszony és a gyermek azonban mégis életben maradt, viszont a rendfenntartóknál megjelent a
bíró fia azzal a vallomással, hogy éppen most ölte meg a szerzetest, a barátjának pedig ehhez semmi
köze.
Mint mindig, most sem hallgatták meg, unták már, elfordultak tőle és szétszéledtek az irodáikba.
Ugyanakkor azt senki sem tudta, hogy az asszony meg a két gyilkos között ott, az úton lezajlott egy
beszélgetés.
Elállva az asszony útját, az egyikük megkérdezte:
– Hová tart egy ilyen fiatal szépség?
– Vár a szerzetes, Trifon – felelte elsápadva az asszony.
– A szerzetes? – kérdeztek vissza azok ketten, és összepillantottak.
– Trifon, a szerzetes, aki alamizsnát gyűjtött.
– Ő nem vár téged – vetette ellene az egyikük, és kezével, amelynek körmei alá vér száradt,
megfogta a nő mellét.
– A szerzetes vár engem – lépett hátra az asszony, és levette nyakából a gyermeket. – Vár a folyó
fölött vezető úton, egy fiatal fenyő alatt, a nagy szikla mellett, hanyatt fekve, tőrrel.
– Honnan tudod te ezt? – kérdezte fojtottan az egyikük.
– Ő mondta, hogy maguk ketten, egy szőke meg egy vörös, ott fog várni rá… A sziklánál. És hogy ott
fog feküdni, egy tőrrel. – Ekkor hirtelen rájött, mi történt, és határozottan végigmondta: – Maguk meg
fogják ott ölni, így mondta Trifon, és a tőrt a mellében hagyják!
– Így mondta volna? – kérdezett vissza idegesen felnevetve a vörös.
– Így! És meghagyta, hogy maradjak mellette harminc napon át. És imádkozzam. És akkor járni fog a
gyermekem.
Azzal letette a földre a fiacskáját, akinek összecsuklott a lába. Nem bírt megállni.
– Isten áldja – mondta az asszony, visszatette nyakába a gyermeket, és útnak eredt.
A két bandita, anélkül, hogy egymásra nézett volna, elindult a városba. És az állításaik olyan
hihetőek és meggyőzőek voltak, hogy két nap múlva az őrség felment a felső útra, hogy bizonyítékokat
gyűjtsön, de végül nem találtak semmit.
A nagy szikla mellett, egy fiatal fenyő alatt mindössze egy halom száraz földre leltek, amelynek
tetején filléres gyertya égett.
Három szerzetes imát mormolt, egy halálsápadt asszony pedig, gyermekét magához szorítva,
mellettük ült, miközben egy kis tűzön pléhdobozban gomba főtt.
Ugyanakkor a két legény egyre csak erősködött, halálbüntetést kértek magukra, megjelölték a
gyilkosság helyét és időpontját, és megmutatták száradt vértől barna körmüket is.
Emellett bevallottak még százhúsz másik bűntényt, még ahhoz is elvitték a rendőrséget, aki
felvásárolta tőlük a rablott holmit, habár ez az ember kijelentette, hogy nem ismeri őket, viszont
szívesen hoz mindannyiuknak egy üveg bort az újonnan felépült háza pincéjéből.
A haramiákat elkergették, akik el is tűntek a városból.
A rablások és gyilkosságok abbamaradtak.
Egy hónap múlva ketten érkeztek a városba: a fiatal özvegyasszony sétált végig fényes nappal az
utcán, és kézen fogva vezette a gyermekét. A kisfiú lassan lépkedett ugyan, de a saját lábán járt!
Anya és gyermeke körbejárták a várost, és a nők, akikkel összetalálkoztak, mint a napraforgók,
utánuk fordultak, és hosszú időre meg is dermedtek ebben a pózban.
– Jár a kölyök – suttogták.
A betegek (márpedig ilyenből akadt a városban bőven) anyja, felesége és lánya azonnal tudomást
szerzett a csodáról, és mindannyian bekopogtattak az özvegyasszony házába, aki mindannyiuknak
ugyanazt mesélte el: egy hónapot töltött el a szent szerzetes, Trifon sírja mellett, és hogy véletlenül
felakasztotta a fenyőfára a fia pulcsiját, mire a gyerek azonnal lábra állt.
Egy hónappal azelőtt pedig a felső úton elment a nagy sziklához, ahol meglátta a hanyatt fekvő,
haldokló szerzetest, tőrrel a mellében (miközben kezével fogta is a tőrt), a szerzetes eszméletre tért és
megáldotta őket, aztán kérte, hogy hívja oda a szerzetestársait, mindenkitől elbúcsúzott, és meghagyta,
hogy ott helyben, a nagy szikla mellett temessék el.
Magának az asszonynak nem mondott semmit, de ő emlékezett a végakaratára, hogy maradjon
mellette egy hónapig. Félt ugyan, hogy el fog jönni a két gazember, és minden éjjel tüzet rakott,
pontosan egy hónapig, aztán megérkezett a nyár, már nagyon meleg volt, és ő felakasztotta a fenyőfára
a fia pulcsiját – mire a gyermek lábra állt.
Az egész város magánkívül volt – a gyermeket egyik házból a másikba vitték, nem hagyták, hogy
járjon, egész menetek vágtak neki a felső útnak, vitték a betegeket, mentek, hogy ki vőlegényt, ki
gazdagságot, ki börtönből szabadulást, ki az Isten büntetését kérje az elszemtelenedett szomszédjára a
szent Trifontól.
A hegyi kolostor szerzetesei kápolnát építettek a szent sír mellett, özönleni kezdett hozzájuk a nép,
ekkor a város polgármestere szállodát építtetett az odaérkezőknek, elrendezték, hogy vizet áruljanak a
forrásnál, elkerítették a fenyőfát, a belépésért díjat szedtek, de mindez nem érintette a kolostort. A
szerzetesek továbbra is ugyanúgy éltek, semmit sem ettek, a javaikat szétosztották a szegények közt.
Igen hamar kiderült, hogy a sztarec nem segít mindenkinek, hanem csak a tisztességeseknek,
tisztáknak, szükséget szenvedőknek, elsősorban a gyermekes özvegyeknek. Eljött azonban hozzá
mindenki, akinek szüksége volt rá – vagy talán megállítható az áradat? És egyáltalán, ki ne lenne
tisztességes, tiszta és nem szükséget szenvedő a mai időkben? És kérdezem én, melyik idős asszony
nem gyermekes özvegy?
Különben, a szerzetesek száma megnőtt: tizenöten voltak, tizenheten lettek, és a két újdonsült
szerzetes sosem mutatkozik a nép előtt, éjjel-nappal a fenti templomban imádkoznak, nem szánják rá
magukat, hogy leereszkedjenek a hegyi ösvényen a sírhoz, annak az öregnek a sírjához, akit ők öltek
meg, és aki a halálával megváltotta őket.
 A fekete kabát
Egyszer, télvíz idején, egy lány hirtelen az út szélén, ismeretlen helyen találta magát: ráadásul egy
idegen kabát volt rajta.
A kabát alatt, ahogy megnézte, melegítőt viselt.
A lábán sportcipő.
A lány egyáltalán nem emlékezett rá, kicsoda is ő, és hogy hívják.
Csak állt és fagyoskodott az ismeretlen országúton, télen, alkonyattájt.
Körötte erdő, sötétedni kezdett. A lány arra gondolt, hogy meg kellene mozdulnia valamerre, mert
hideg volt, a fekete kabát egyáltalán nem melegítette.
Elindult az úton.
Eközben a kanyarban felbukkant egy teherautó. A lány felemelte a karját, mire a teherkocsi megállt.
A sofőr kinyitotta az aj- tót. A fülkében már ült egy másik utas is.
– Hová?
A lány azt válaszolta, ami elsőként az eszébe jutott:
– Hát maga hová?
– Az állomásra – felelte nevetve a sofőr.
– Én is oda megyek. (Eszébe jutott, hogy valóban, az erdőből kijövet a legjobb lenne egy állomásra
eljutnia.)
– Indulás – mondta a sofőr még mindig nevetve. – Ha az állomásra, akkor az állomásra.
– De nem fogok beférni – szólalt meg a lány.
– De be fogsz – nevetett a sofőr. – A társam csupa csont.
A lány felkapaszkodott a fülkébe, és a teherkocsi nekilódult.
A másik utas a fülkében komoran összébb húzódott. Az arca egyáltalán nem látszott a fejére húzott
kapucnitól.
Száguldottak a sötétedő úton a hóesésben, a sofőr hallgatott, mosolygott, és a lány is hallgatott, nem
akarózott semmit sem kérdeznie, hogy ne vegyék észre: mindent elfelejtett.
Végül megérkeztek egy peronhoz, amelyet reflektorok világítottak meg, a lány kiszállt, becsapódott
mögötte az ajtó, és a teherkocsi továbbgördült.
A lány felment a peronra, felült az éppen befutó HÉV-re, és elment vele valahová.
Emlékezett rá, hogy ilyenkor jegyet szokás váltani, de a zsebeiben, mint kiderült, nem akadt pénz:
gyufa, egy cetli meg egy kulcs.
Még azt is restellte megkérdezni, hová megy a vonat, de nem is volt kit, mert a vagon üresen
tátongott, és rosszul volt kivilágítva.
Végül aztán a vonat megállt, és nem is ment tovább sehová, a lánynak ki kellett szállnia.
Úgy tetszik, egy nagy vasútállomásra érkezett, amely azonban ebben az időben kihaltnak látszott,
még a világítást is kikapcsolták.
Körös-körül minden fel volt túrva, frissen ásott, ocsmány gödrök tátongtak, amelyeket még nem
lepett be a hó.
Egyetlenegy kijáratot talált, amely levezetett az aluljáróba, úgyhogy a lány elindult lefelé.
Az aluljáróban is sötét volt, a padlója egyenetlen, és lefelé vitt, csak a fehér csempés falról vetült rá
egy kis fény.
A lány könnyedén szaladt lefelé az aluljáróban, lába szinte nem is érte a talajt, és mintha álomban,
úgy száguldott el a gödrök, lapátok, saroglyák között – úgy látszik, itt is felújítás folyt.
Azután az aluljáró véget ért, kivitt egy utcára, és a lány lihegve kivánszorgott a levegőre.
Az utca is kihaltnak és félig-meddig leromboltnak mutatkozott.
A házakban nem égtek fények, némelyiknek még teteje és ablaka sem volt, csak lyukak tátongtak
rajtuk, az úttest közepén pedig ideiglenes kerítések meredeztek: ott is minden fel volt túrva.
A lány csak állt a járda szélén a fekete kabátban, és majd’ megfagyott.
Ekkor hirtelen odaállt mellé egy kis furgon, a sofőr kinyitotta az ajtaját, és odaszólt a lánynak:
– Ülj be, elviszlek.
Ez ugyanaz a teherkocsi volt, és a sofőr mellett a már ismeretlen ember ült, fekete, kapucnis
kabátban.
De azalatt, amíg nem látták egymást, a kapucnis kabátot viselő utas mintha meghízott volna, úgyhogy
a fülkében szinte egyáltalán nem maradt hely.
– Nincs hová ülnöm – szólalt meg a lány, miközben felmászott a fülkébe. Lelke mélyén megörült,
hogy csodálatos módon régi ismerősökkel akadt ismét össze.
Az egyetlen ismerősei voltak ebben az új, felfoghatatlan életben, amely most körbevette.
– El fogsz férni – nevette el magát a vidám sofőr, miközben felé fordította az arcát.
És valóban, hihetetlen könnyedén befért, még maradt is valamennyi hely közte meg a komor
utastársa között, aki egészen soványnak bizonyult, csak a kabátja volt olyan bő.
És a lány arra gondolt: mindjárt elmondom nekik, hogy semmire se emlékszem.
A sofőr is nagyon sovány lehetett, másként nem fértek volna el hárman a kis teherkocsinak ebben a
szűk fülkéjében.
A sofőr egyszerűen csak nagyon sovány és elképzelhetetlenül pisze orrú volt, vagyis tulajdonképpen
csúnya, tök kopasz, de ezzel együtt vidám: állandóan nevetett, és nevetés közben kivillantotta minden
fogát.
Azt is lehetne mondani, hogy megállás nélkül, hangtalanul kacagott.
A másik utas továbbra is a kapucnija redőibe rejtette az arcát, és egyetlen szót sem szólt.
A lány is hallgatott: miről is beszélhetett volna?
Mentek a kihalt és feltúrt éjszakai utcákon, úgy látszik, az emberek már rég aludni tértek.
– Hová akarsz menni? – kérdezte a vidám fickó, teli szájjal nevetve.
– Haza – felelte a lány.
– És az hol van? – érdeklődött hangtalanul kacagva a sofőr.
– Hát… Ennek az utcának a végén jobbra – válaszolta a lány bizonytalanul.
– És aztán? – kérdezte a sofőr, anélkül, hogy abbahagyta volna fogai villogtatását.
– Aztán végig egyenesen.
Ezt válaszolta a lány, lelke mélyén attól tartva, hogy kérdezni fogják tőle a címet is.
A teherkocsi hangtalanul suhant, habár az út rettenetes volt, csupa kátyú.
– Most merre? – kérdezte a vidám fickó.
– Itt jó lesz, köszönöm – felelte a lány, és kinyitotta az ajtót.
– És fizetni? – kiáltott rá a sofőr, miközben teljesen széthúzta a száját.
A lány kutatni kezdett a zsebében, és ismét megtalálta benne a cetlit, a gyufát meg a kulcsot.
– Nincs pénzem – vallotta be aztán.
 – Ha nincs pénzed, nem kellett volna beülnöd – nevetett fel a sofőr. – Első alkalommal még nem
kértünk tőled semmit, és úgy látszik, ez tetszett neked. Menj haza, és hozd a pénzt. Vagy megeszünk,
hiszen soványak és éhesek vagyunk, nem igaz? Így van, üresfejű? – kérdezte nevetve a társától. –
Pontosan ilyeneket falunk fel, mint te vagy. Csak viccelek.
Mindannyian kiszálltak a kocsiból egy elhagyatott helyen, ahol keresztül-kasul még nem lakott,
látszatra új építésű házak álltak.
Fény mindenesetre nem látszódott. Csak az utcai lámpák égtek, amelyek megvilágították a sötét,
élettelen ablakokat.
A lány, aki még mindig reménykedett valamiben, odament az utolsó házhoz, és megállt.
A kísérői is megálltak.
– Ez az? – kérdezte a kacagó sofőr.
– Talán – válaszolta tréfásan a lány, és zavarában megdermedt: most mindjárt kiderül, hogy mindent
elfelejtett.
Beléptek a lépcsőházba, és elindultak felfelé a sötét lépcsőn.
Még jó, hogy a reflektorok bevilágítottak az ablakokon, és legalább látni lehetett a lépcsőfokokat.
A lépcsőn teljes csend honolt. Amikor felértek valamelyik emeletre, a lány az első útjába kerülő
ajtó előtt kivette a kulcsot a zsebéből, és legnagyobb meglepetésére a kulcs könnyedén elfordult a
zárban.
Az előszoba üresen állt, tovább haladtak, az első szoba is üres volt, a másodikban viszont, az egyik
távoli sarkában, ismeretlen tárgyak hevertek.
– Látják, pénzem ugyan nincs, de vegyék el a holmikat – mondta a lány a vendégei felé fordulva.
Közben arra lett figyelmes, hogy a sofőr továbbra is ugyanolyan széles mosolyra húzza a száját, a
kapucnis alak pedig, ugyanúgy elfordulva tőle, továbbra is rejtegeti az arcát.
– És mi ez? – kérdezte a sofőr.
– A holmim, de már nincs rá szükségem – felelte a lány.
– Úgy véled? – kérdezte a sofőr.
– Hát persze – mondta a lány.
– Akkor jó – hallatszott a sofőr hangja, és a halom holmi fölé hajolt.
Az utastársával együtt elkezdték átnézegetni a tárgyakat, és valamit már a szájukba is vettek.
A lány pedig halkan hátrálni kezdett, és kilépett a folyosóra.
– Mindjárt jövök – kiáltotta, amint meglátta, hogy felemelték a fejüket, és felé néznek.
A folyosón lábujjhegyen, hosszakat lépdelve eljutott az ajtóig, és kijutott a lépcsőre.
Szíve hangosan dobogott, kiszáradt torkában érezte kalapálni.
Nem kapott levegőt.
„Milyen szerencsém volt, mellesleg, hogy az első utamba kerülő lakást nyitotta a kulcs – gondolta. –
Senki se vette észre, hogy semmire sem emlékszem.”
Lement egy emelettel lejjebb, és meghallotta a fentről érkező gyors léptek kopogását.
Ekkor eszébe ötlött, hogy újra használja a kulcsot.
És bármilyen furcsa is, az első ajtó máris kinyílt, a lány besurrant a lakásba, és becsapta maga
mögött az ajtót.
Sötét és csend honolt odabent.
Senki sem követte, nem kopogott, lehet, hogy az ismeretlenek már le is mentek a lépcsőn, magukkal
cipelték a talált holmit, és békén hagyták a szegény lányt.
 Most végre átgondolhatta a helyzetét.
A lakásban nincs túl hideg, ez már jó. Végre talált egy menedéket, még ha ideigleneset is, és lefekhet
valahol a sarokban.
A fáradtságtól fájt a nyaka meg a háta. Nesztelenül elindult a lakásban, az ablakokon bevágott az
utcai lámpák fénye, a szobák teljesen üresek voltak.
Amikor azonban belépett az utolsó ajtón is, a szíve hangosan feldobogott: a sarokban tárgyak
hevertek.
Ugyanabban a sarokban, mint egy emelettel feljebb.
A lány újabb eseményre várva megállt, de nem történt semmi, ekkor odalépett a halomhoz, és leült a
rongyokra.
– Mi az, meghibbantál? – kiáltott fel egy fojtott hang, és a lány érezte, hogy a rongyok úgy mozognak
alatta, mintha élnének, mintha kígyók lennének.
Valahonnan oldalról azonnal előbukkant két fej meg négy kar, egyik a másik után, a két ismerőséé,
akik élénken mocorogva huzakodtak a rongyok között, majd végre kikecmeregtek alóluk.
A lány a lépcső felé futott. A lába akár a rongybabáé.
Háta mögött serényen kimászott valaki a folyosóra.
És ekkor meglátott egy fénycsíkot a legközelebbi ajtó alatt.
A lány megint csak váratlanul könnyedén ki tudta nyitni a kulccsal a szemközti lakást, berontott, és
gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.
Előtte, a küszöbön egy nő állt, égő gyufával a kezében.
– Mentsen meg, az isten szerelmére – suttogta a lány.
Háta mögött a lépcsőn már könnyed surrogás hallatszott, mintha csak valaki mászott volna.
– Gyere be – mondta az asszony, és feljebb tartotta a leégő gyufaszálat.
A lány előrébb lépett egyet, és eltakarta az ajtót.
A lépcsőn csend volt, mintha valaki megállt és elgondolkodott volna.
– Minek töröd rám itt éjszaka az ajtót? – kérdezte gorombán a gyufát tartó asszony.
– Menjünk beljebb – suttogta a lány –, valahová oda, mindent elmagyarázok.
– Oda nem mehetek – mondta fojtottan az asszony. – Elalszik útközben a gyufa. Mindössze tíz szál
gyufát kapunk.
– Nálam van gyufa – örült meg a lány –, fogja. – Előkotorta a kabátzsebből a gyufásdobozt és
odaadta az asszonynak.
– Gyújtsd meg te magad – követelte az asszony. A lány meggyújtotta, és a gyufa imbolygó fényénél
elindultak a folyosón.
– Hány szál van? – kérdezte az asszony a dobozra pillantva.
A lány megrázta a dobozt.
– Kevés – közölte az asszony. – Valószínűleg már csak kilenc.
– Hogyan szabaduljunk? – suttogta a lány.
– Fel lehetne ébredni – válaszolta az asszony –, de ez nem mindig történik meg. Én például már nem
ébredek fel többé. Az én gyufám elfogyott, pfuj-pfuj.
És elnevette magát, és kivillantotta a fogait. Nagyon halkan nevetett, hangtalanul, mintha egyszerűen
csak ki akarta volna nyitni a száját, minél szélesebbre, mintha ásítana.
– Én fel akarok ébredni – mondta a lány. – Fejezzük be ezt a szörnyű álmot.
– Amíg ég a gyufa, megmenekülhetsz – mondta az asszony. – Én az utolsó gyufaszálamat éppen most
használtam el, segíteni akartam neked. Nekem most már minden mindegy. Sőt, azt akarom, hogy te is
itt maradj. Tudod, minden nagyon egyszerű, csak nem kell lélegezni. És azonnal elrepülhetsz oda,
ahová csak akarsz. Nem kell fény, nem kell étel. A fekete kabát megvéd minden bajtól. Én hamarosan
elrepülök, hogy megnézzem, hogy vannak a gyerekeim. Nagy csibészek voltak, nem fogadtak szót.
Egyszer a kisebbik felém köpött, amikor azt mondtam neki, hogy az apja nincs többé. Elsírta magát, és
felém köpött. Most már nem tudom szeretni őket. Arról is ábrándozom, hogy elrepülök megnézni,
hogy van a férjem meg a kis barátnője. De már irántuk is közömbös vagyok. Most már sok mindent
értek. Hogy mekkora hülye voltam!
És újra elnevette magát.
– Ezzel az utolsó gyufaszállal az emlékezetkiesés megszűnt. Most eszembe jutott az egész életem, és
úgy vélem, nem volt igazam. Csak nevetek magamon.
Valóban teli szájjal nevetett, de hangtalanul.
– Hol vagyunk? – kérdezte a lány.
– Erre a kérdésre nem szokott válasz érkezni, hamarosan meglátod magad is. Érezni fogod az illatát.
– Ki vagyok én? – kérdezte a lány.
– Majd megtudod.
– Mikor?
– Amikor leég a tizedik gyufaszál is.
És a lányka gyufaszála már a végét járta.
– Amíg ég, még felébredhetsz. De nem tudom, hogyan. Nekem nem sikerült.
– Hogy hívnak? – kérdezte a lány.
– A nevemet hamarosan fel fogják írni olajfestékkel egy kis fémtáblára. És beleszúrják egy kis
földkupacba. Akkor majd elolvasom, és megtudom. Már kész a festék is, az üres táblácska is. De ezt
csak én tudom, a többiek még nem. Sem a férjem, sem a kis barátnője, sem a gyerekeim. Micsoda
üresség! – mondta az asszony. – Hamarosan elrepülök, és meglátom magam felülről.
– Kérlek, ne repülj el – szólalt meg a lány. – Akarod a gyufaszálaimat?
Az asszony elgondolkodott, és azt mondta:
– Egyet talán elveszek. Úgy érzem, a gyerekeim még szeretnek. És sírni fognak. Mert nem kellenek a
világon senkinek, sem az apjuknak, sem az új feleségének.
A lány a zsebébe süllyesztette a szabadon maradt kezét, és a gyufásdoboz helyett a cetlit kotorta elő
belőle.
– Nézd, mi van ideírva! „Kérem, ne okoljanak senkit, anya, bocsáss meg!” Pedig korábban üres
volt.
– Á, szóval ezt írtad! Én pedig azt, hogy: „Nem akarom így tovább, gyerekek, szeretlek benneteket.”
Csak nemrég vált láthatóvá.
És az asszony elővette fekete kabátjából a saját cetlijét.
Olvasni kezdte, és felkiáltott:
– Nézd, elmosódnak a betűk! Valószínűleg már olvassa valaki ezt a levélkét! Már a kezébe került
valakinek… Nincs meg az „o” meg a „b” betű. És elmosódik az „l” is!
Ekkor a lány megkérdezte:
– Tudod, miért vagyunk itt?
– Tudom. De nem mondom meg neked. Majd megtudod magad is. Neked még van tartalékban
gyufaszálad.
 Ekkor a lány elővette zsebéből a dobozt, és az asszony felé nyújtotta:
– Vedd el mindet! Csak mondd meg nekem!
Az asszony átszórta a saját dobozába a gyufaszálak felét, és azt mondta:
– Kinek írtad ezt a levélkét? Emlékszel?
– Nem.
– Gyújts meg még egy szálat, ez már leégett. Én minden egyes meggyújtott gyufaszállal egyre több
mindenre emlékeztem.
Ekkor a lány fogta mind a négy szál gyufát, és meggyújtotta. Hirtelen minden kivilágosodott előtte:
hogyan állt a hokedlin a cső alatt, hogyan feküdt az asztalon a levélke, hogy „Kérem, ne okoljanak
senkit…”, hogyan terült el valahol alatta az éjszakai város, amelyben volt egy lakás, ahol a kedvese,
a vőlegénye nem akart többé odamenni a telefonhoz, miután megtudta, hogy ő terhes, és a telefont a fiú
anyja vette fel, és egyre csak azt kérdezgette: „Ki az és mi ügyben?”, habár pontosan tudta, hogy mi
ügyben és ki telefonál…Leégőben volt már az utolsó gyufaszál is, de a lány nagyon szerette volna
tudni, ki aludt a falon túl a tulajdon lakásában, ki horkolt és nyögdécselt a szomszéd szobában, amíg ő
a hokedlin állt, és vékony sálját hozzákötötte a mennyezet alatt futó csőhöz…
Ki alszik ott a szomszéd szobában, és ki nem alszik, hanem csak fekszik, és fájó szemmel bámul a
semmibe, és sír…
Kicsoda?
A gyufaszál már majdnem leégett.
Még egy kicsi – és a lány tudni fog mindent.
És ekkor, ebben a néptelen, sötét házban, egy idegen lakásban fogta a papírfecnit, és elégette!
És meglátta, hogy ott, abban a másik életben, a falon túl a beteg nagyapja horkol, az anyja pedig nem
messzire tőle az összecsuk-ható ágyon fekszik, mert a nagyapja súlyos beteg, és állandóan in-ni kér.
De volt még ott valaki, akinek a jelenlétét pontosan érezte, és aki szerette őt – de a papír gyorsan
kihunyt a kezében.
Valaki csöndben állt előtte, és sajnálta őt, és támogatni akarta, de a lány nem láthatta és nem
hallhatta, és nem akart beszélni vele, túlságosan fájt a lelke, szerette a vőlegényét, és csakis őt, és
nem szerette többé sem az anyját, sem a nagyapját, sem azt, aki azon az éjszakán előtte állt, és
megpróbálta megvigasztalni.
És a legutolsó pillanatban, amikor fellobbant a levélke utolsó lángja is, beszélni szeretett volna
azzal, aki előtte állt odalent, a padlón, a szeme viszont egyvonalban volt az övével, valahogy így
adódott.
De a szegény kis fecni már a végét járta, mint ahogyan az élete maradéka is a lámpás szobában.
És a lány ekkor ledobta magáról a fekete kabátot, és miközben megégette ujjait, az utolsó
lángnyelvet odatartotta a száraz, sötét ruhaanyaghoz.
Valami felszisszent, égett szag kezdett terjengeni, és az ajtón túl felhangzott két üvöltés.
– Gyorsan vesd le a kabátod! – kiáltotta oda az asszonynak, aki azonban már békésen mosolygott,
szélesre nyitotta a száját, és kezében éppen leégni készült az utolsó gyufaszál…
Ekkor a lány – aki egyszerre volt itt is, ezen a sötét folyosón, a füstölgő fekete kabát előtt, meg
otthon is, a lámpa alatt, és látta maga előtt valakinek a jóságos, kedves szemét – hozzáérintette
füstölgő kabátujját a mellette álló asszony kabátujjához, és a lépcsőn újra felhangzott a két üvöltés, és
az asszony kabátja büdös füstöt kezdett árasztani, és az asszony félelmében ledobta magáról a kabátot,
és menten el is tűnt.
 És azonnal eltűnt minden más is körülötte.
Abban a pillanatban a lány már a hokedlin állt, nyakára feszülő sállal, és nyálától fuldokolva az
asztalra nézett, ahol a levélpapírja fehérlett, és a szemében tűzkarikák táncoltak.
A szomszéd szobában felnyögött valaki, köhögni kezdett, és felhangzott az anyja álmos hangja is:
„Apa, adjak inni?”
A lány, amilyen gyorsan csak tudta, meglazította a sálat a nyakán, fellélegzett, engedetlen ujjaival
kibontotta a mennyezet alatt futó csövön a csomót, leugrott a hokedliról, összegyűrte a levélkéjét, és
belezuhant az ágyba, majd betakarózott.
És még éppen idejében. Az anyja, hunyorogva a fénytől, benézett hozzá a szobájába, és panaszosan
azt mondta:
– Istenem, milyen rettenetes álmot láttam… Hever a sarokban egy hatalmas földcsomó, és gyökerek
állnak ki belőle… Meg a te karod… És felém nyúl, mintha kérné, hogy segítsek… Miért alszol sállal
a nyakadon, talán fáj a torkod? Gyere, betakarlak, kicsikém… Sírtam álmomban…
– Jaj, anya – válaszolta a lánya a szokásos hangján. – Állandóan ezek az álmok! Nyugton hagynál
velük legalább éjszaka?! Mellesleg, hajnali három óra van!
Magában pedig arra gondolt, mi lett volna az anyjával, ha tíz perccel korábban ébred…
Valahol a város másik végén pedig egy asszony kiköpte a marék gyógyszert, és alaposan kiöblögette
a torkát.
Aztán elindult a gyerekszobába, ahol már meglehetősen nagy, tíz- és tizenkét éves gyerekei aludtak,
és megigazította rajtuk a félrecsúszott takarót.
Aztán térdre ereszkedett, és bocsánatot kezdett kérni.
Table of Contents
Borító
Címoldal
Impresszum
Szignálás
A KELETI SZLÁVOK DALAI
Szokolnyikiban történt
A kéz
Anyai üdvözlet
Az új kerület
A feleség
Egy kis házban
A bosszú
A fekete pudli
ALLEGÓRIÁK
Higiénia
Az új lélek
Új Robinsonok
A csoda
REKVIEMEK
Poszeidón isten
A szökőkutas ház
Az élet árnyoldala
A két birodalom
A házban van valaki
MESÉK
Az apa
Káposztamama
Szúnyog Nyina
Marilena titka
A falon túl
Az öreg szerzetes végakarata
A fekete kabát